WOLFGANG ÉS HEIKE HOHLBEIN

GENEZIS1
JÉG

EGMONT

1
 Luxushajóút a szülőkkel… Ben valami izgalmasabbra vágyik. És megkapta!
Rémálmokat, hajótörést, szörnyeket. Menekül a jégsivatagban, élethalálharcot vív
a dermesztő faggyal és a csúcstechnológiával fölszerelt, titokzatos ellenséggel. Ez
már túl sok az izgalomból! Ebből a rémálomból most nem fog csak úgy felébredni.
Eddigi békés és unalmas élete visszavonhatatlanul véget ért. Amikor az ősi
legendák életre kelnek, és a világ sorsa forog kockán, már nincs többé visszaút. A
világ már soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt!

2
Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón,
akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolási eljárással
vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni és tárolni
a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Fordította: Markwarth Zsófia

© 2006 by Verlag Carl Ueberreuter, Vienna
Minden jog fenntartva!
A kiadvány eredeti címe: Genesis 1 – Eis
Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2007.
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője
Szerkesztette: Tomanné Jankó Katalin
Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia
Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató
www.egmont.hu

3
Az ÁLMOK régebbiek a pezsgő TYRUSNÁL,
a töprengő SZFINXNÉL
és BABILON kertjeinél.
H. P. LOVECRAFT, CTHULHU HÍVÁSA

4
 1

AZ UTOLSÓ LÖVÉS hajszál híján eltalálta. A vihar

fülsiketítővé vált zúgása teljesen elnyelte a robbanás hatalmas robaját,
de Ben rögtön észrevette az arca mellett felkavargó fehérséget, sőt
ugyanabban a másodpercben iszonyú erős fájdalom hasított a
halántékába. Az utóbbi fél óra eseményeiből következtetve ez csakis
egyet jelenthetett: rálőttek. Már megint. Rendben, végül is elhibázták –
már megint –, de vajon meddig lesz még szerencséje? Teljesen
mindegy, hogy a támadói szánalmas lövészek voltak-e vagy sem – ha
kitartóan tüzelnek, előbb vagy utóbb, már csak a nagy számok törvénye
miatt is, de biztosan eltalálják.
Hacsak nem fagy addig halálra.
Vagy végez vele a vihar.
Vagy belezuhan egy hasadékba, és kitöri a nyakát.
Vagy egyszerűen a fejére esik az ég, és darabokra zúzza.
Nem, gondolta Ben dühösen, a halál tényleg nem szűkölködik
ötletekben.
Ezzel szemben az életben maradásra sokkal kevesebb az esély.
Egy hirtelen robbanás, aminek a hangját elnyelte a vihar,
szétrepesztette egy tenyérnyi helyen a felette lévő, szikrázóan fehér
jégfalat. Éles szilánkokból álló jégzápor zúdult testére. Talán nem is
olyan rossz lövészek az üldözői, mint gondolta.
Ben égést érzett az arcán, de előbb mélyebbre húzódott a
rejtekhelyén, és csak utána tapogatta végig a sebét. A hideg már réges-
rég élettelenné zsibbasztotta mindegyik ujját, ezért semmit sem érzett,
csak valami fénylő pirosat pillantott meg az ujjbegyein; vér, mely két-

5
három másodperc alatt tejszerűvé változott, és megfagyott. Átkozott
hideg!
A következő lövés már valamivel messzebb csapódott be, de még
mindig vészesen közel, ezért Ben úgy döntött, egyelőre hanyagolja a
vihar és a hőmérséklet kérdését, és inkább valami hasznosabbal
foglalkozik: például megmenti az életét. Gyorsan irányt váltott, fejest
ugrott a már majdnem vízszintesen fújó hóviharba, majd behúzódott a
part és a sziklafal között lévő sima jégszikla mögé.
Éppen időben.
Alig térdelt le, máris irdatlan sortűz lepte el korábbi rejtekhelyét;
porhó, jégszilánkok és veszélyes lövedékek keveredtek a levegőben. A
vihar továbbra is elnyomott minden zajt, de ahogy Ben meglátta a
fénylő fehér falban virító ökölnyi nagyságú lyukakat, jéghideg
borzongás járta át a testét – mintha nem lett volna amúgy is elég hideg!
Az üldözői egyre félelmetesebbé váltak a számára. Nem elég, hogy
vaktában lövöldöztek mindenre, ami mozgott (és arra is, ami nem!), de
valamiféle varázserővel is rendelkezhettek, különben hogyan láttak
volna bármit is ebben a tomboló hóviharban?
Persze az is lehet, hogy infravörös távcsővel felszerelt, modern
fegyvereik voltak, fűzte hozzá gondolatban; bár még sohasem hallott
távcsővel felszerelt géppuskáról.
Jóllehet még olyan megvadult kalózcsapatról sem hallott ez idáig,
akik azzal tartották rémületben a Jeges-tenger déli részét, hogy ártatlan
luxushajókat támadtak meg, és lemészárolták a fél legénységet…,
valószínűleg azért nem, mivel senkinek sem sikerült eddig
elmenekülnie.
Ennek ellenére: Ben mélyen legbelül érezte, hogy a dolog nem ilyen
egyszerű. Itt valami…, valami egészen más történt. Valami sokkal
rosszabb.
Egy hangos peng! kíséretében hirtelen visszapattant valami a jégfal
felső részéről. A süvöltő hóvihar ellenére jól hallotta az ágyúhoz
hasonló hangerejű becsapódást. Nem csak a hangereje volt akkora: az
előtte lévő jégfalat ezernyi repedés borította el egy csapásra, majd
tejszerű szürrealista alkotássá varázsolta a felszínét. Ezek szerint a
támadók kalibert váltottak. A következő találat valószínűleg porrá zúzza
6
majd a jégfalat, és vele együtt őt is, ezért itt az ideje új rejtekhely után
nézni.
Gondolkodásának logikus része (amit jelen pillanatban ki nem
állhatott) azzal szembesítette, hogy vajon tényleg okos húzás-e
otthagyni a búvóhelyét, és szabad prédává válni sasszemű támadói
számára, akik minden bizonnyal úgy lövöldöznek majd rá, mint a
vidámparki céllövöldében tomboló mesterlövészek. Ugyanakkor azt is
figyelembe kellett vennie, hogy rejtekhelye vészesen veszélyessé vált.
Jó esetben támadói egyszer csak elunják a távolba lövést, és közelebb
jönnek, hogy végérvényesen elintézzék. Ben egészen eddig másra sem
vágyott, mint hogy megtudja kikkel van dolga, de félő, hogy ez lenne
életének utolsó információja, ezért már nem is volt annyira kíváncsi.
Hirtelen futásnak eredt.
Ez alkalommal tíz lépést is sikerült megtennie, mielőtt egy
szélroham a földre terítette. Futás közben látta, ahogy a jégfal egy öt
méter magas gejzírré és borotvaéles szilánkokká változva felrepült. A
vihar másodpercek alatt darabokra szedte. Ben arca belefúródott a hóba.
Semmit sem látott.
Levegő után kapkodva rádöbbent az igazságra: egész eddig azt hitte,
hogy a hideg teljesen lebénította az idegeit, úgyhogy ennél rosszabb
már nem lehet – de tévedett. Ujjai és arca elzsibbadtak, a finom hó
pedig bejutott a kapucnija és a termokabátja alá, ezért már nemcsak
fázott, hanem úgy érezte, mintha savval öntötték volna le. Légzés
közben havat szívott be levegő helyett. Orra és torka iszonyatosan
tüzelt, legszívesebben ordított volna a fájdalomtól, csak nem volt benne
elég szusz. Gondolatait halálfélelem öntötte el, a nyelvén adrenalin íze
terjedt szét, majd végül a halál puszta tudata hirtelen hatalmas erőt adott
neki. Egyetlen kétségbeesett mozdulattal feltápászkodott, hanyatt dőlt,
és vett egy nagy levegőt. Borzasztóan fájt, mintha milliónyi kést szúrtak
volna a tüdejébe, de ugyanakkor édes fájdalom volt, hiszen élt.
Többre már nem volt ereje. Szeretett volna felállni, és egy újabb
rejtekhelyet keresni, de izmai egyszerűen nem engedelmeskedtek.
Egyébként sem volt már ötlete, hová bújjon. A következő jégfal úgy
tizenöt-húsz méterre volt tőle, de a tomboló viharban csak sejteni

7
lehetett, merre. Addig pedig biztosan nem jutna el. Megmenekült, de
tehetetlenül és ezüsttálcán kínálta magát az ellenségnek.
Érdekes módon nem kapták el.
Bennek fogalma sem volt arról, mennyi ideig feküdt ott. Időérzéke
ugyanúgy a fagy áldozatává vált, mint testének minden egyes porcikája.
Valószínűleg jó ideje ott feküdhetett már; másodpercek, amelyek
gyötrelmesen váltak percekké, majd még eggyé, és még eggyé. Ott
feküdt mozdulatlanul, túlságosan is kimerülve ahhoz, hogy
megmoccanjon; arra várva, hogy a körülötte lévő világ felrobbanjon a
fájdalomtól vagy egyszerűen megszűnjön, de hiába.
Ehelyett… megpillantott valamit.
A kegyetlen hideg időközben kissé enyhült, és helyette pontosan az
ellenkezőjét érezte: lassan feltörő meleget; ez lenne a megfagyás első
jele? Gondolatai összekuszálódtak, ezért nem volt teljesen biztos benne,
hogy valóban látta-e azt az alakot, vagy csak hallucinált? Az idegen
egyszer csak előlépett a hóviharból. Igazság szerint nem is előlépett,
hanem kísérteties módon mintha testet öltött volna benne, azaz hó és jég
emberi alakká változott volna; méghozzá igen különös alakká. Alig volt
nagyobb egy gyermeknél, de széles válla irtózatosan groteszk külsőt
kölcsönzött neki; inkább egy gorillához hasonlított, mint emberhez.
Még a mozdulata is majomszerűnek tűnt, de a majmokkal ellentétben
fehér színű és arc nélküli volt. Arca helyén sima felület látszott.
Külseje először döbbenettel töltötte el Bent, majd hirtelen egy
halvány mosoly jelent meg felrepedt ajkán. Arc nélküli majmok – a déli
Jeges-tengert rémületben tartó jégkalózok, mi kell még? Természetesen
az alak sem beöltözött gorilla, sem arc nélküli nem volt, hanem
valószínűleg fagy elleni maszkot és fehér álcaruhát viselt (a magukat
céltáblává tévő, narancssárga kezeslábasban szaladgáló együgyűekkel
ellentétben), melyben testtartásából ítélve, feltehetően ugyanúgy fázott,
mint Ben. A többi alighanem fantáziájának és a boldogsághormonoknak
köszönhető, melyért állítólag a haldokló emberi lélek felelős. A fickó
egy gyilkos. A szüleit és a Princess of the Dawn legtöbb utasát kivégző,
illetve Harry zsoldos csapatát szétszabdaló kalózok egyike volt.
Kétségkívül egy szörnyeteg, méghozzá nem igazi, hanem embertestbe
bújt szörnyeteg. Most pedig eljött, hogy vele is végezzen.
8
 Ben félelem nélkül vette tudomásul a tényt. Néhány másodperce még
kétségbeesetten és feleslegesen küzdött volna az életéért, de most már
túl fáradt volt hozzá. Szülei elvesztésének fájdalma is tompult, immár
régi emlék volt csupán, amely nem gyógyult be rendesen, és még
mindig – ha enyhén is –, de fájt. Valahol azt olvasta, hogy a megfagyás
a kellemes halálok egyike, nagyon úgy tűnt, hogy igaz a hír. A hideg
nem csak a testét, de a félelmét is lebénította, ezért nem küzdött tovább
megváltoztathatatlan sorsa ellen, és nem hosszabbította meg
szenvedéseit sem.
A szeme sem volt a régi már, hiszen fantáziájának és a valóságnak
groteszk keveréke egyre közelebb került az utolsó becsapódás
helyszínéhez, mégsem volt képes egyértelműen felismerni. Az arcnak
nem volt se szeme, se szája, se orra. Még sejtelmesebbé vált a helyzet,
amikor a fehérbe öltözött kalóz körüli látnivalókat ezzel szemben
természetfeletti élességben látta. Mintha alakja állandó mozgásban lett
volna; mintha teste tízezernyi jégkristályba hullott, majd újra összeállt
volna.
Egy dolog azonban szemet szúrt Bennek: kalózhoz képest igen
gyéren volt felfegyverkezve, mégpedig semennyire. Lehet, hogy csak
egy felderítő, akit azért küldtek a társai, hogy kiderítse, valóban
leterítették-e a zsákmányukat? Másrészről azon törte a fejét, vajon
minek egy arc nélküli embernek fegyver? Miatta már nem lesz szüksége
rá. Csak ki kell várnia, míg meghal. Körülbelül egy perc. Vagy kettő.
Egyelőre nem vett róla tudomást. Apró, óvatos léptekkel és ide-oda
lengő karral közeledett az egykori jégfal felé, amelynek helyén most
egy három méter átmérőjű lyuk tátongott. Feje szüntelenül jobbra-balra
mozgott, ez önkéntelenül egy szaglászó, nyom után kutató kutyára
emlékeztette Bent. Pedig a lénynek azonnal észre kellett volna vennie
őt. Igaz, hogy tíz méterre feküdt tőle a hóban, a vihar pedig egyre
erősebbé vált az elmúlt percekben, de narancsszínű ruháját nehéz volt
nem megpillantani.
A kalóz ettől függetlenül nem figyelt rá, helyette a jégben lévő kráter
felé igyekezett. Ben még mindig nem látta az arcát – ahogy mást sem;
az illető, mintha egy egész testet befedő ruhát viselt volna –, de azt jól
látta, hogy fegyvertelen. A furcsa módon háromujjú kesztyűben lévő
9
kézben nem volt semmi. Igen nagy könnyelműség egy kalóztól,
ráadásul egy ilyen apró termetűtől.
Talán az is lehetett az oka, hogy eddig csak a szeme sarkából
vizsgálgatta a rémisztő fehér alakot. Összeszedte hát minden maradék
erejét, és elfordította a fejét, hogy egyenesen a kalóz „arcába”
nézhessen. Alig telt el egy másodperc, az idegen egy ügyetlen, de gyors
mozdulattal máris mellette termett, és lefelé bámulva állt fölötte. Ben
ereiben meghűlt a vér.
Tévedett. Az alak nem viselt védőmaszkot az arca előtt.
Nem is volt arca.
Nem volt se kabátja, se szőrmesapkája, se kapucnija, sem pedig
műanyag maszkja vagy másmilyen maszkja, csupán egy lapos és fénylő
valami, melyben visszatükröződött a tomboló vihar. Ami előtte állt, az
nem ember volt, hanem egy… valami, ami úgy próbált kinézni, mint
egy ember, de siralmasan csődöt mondott.
Ha még ez sem lenne elég, a bizarr valami hirtelen a magasba emelte
a kezét, és rácélzott.
Ben pontosan látta, hogy nincs nála fegyver, de úgy tűnt, ez nem
jelent problémát. Rálőtt. A lövedék valamivel a bal válla fölött fúródott
a hóba, a következő kicsit közelebb, a harmadik pedig a bicepszében
landolt, mire Ben kínoktól gyötörve felordított.
A kibírhatatlan fájdalom változást hozott. Hirtelen úgy érezte, nem
készült még fel a halálra. Kétségbeesetten igyekezett kitérni a következő
lövés útjából, amely ugyanolyan láthatatlanul és alattomosan érkezve
ökölnyi lyukat fúrt a hóba – pontosan oda, ahol az előbb még a homloka
pihent. A szeme sarkából látta, ahogy a fehér fantom dühösen téblábol,
majd rászegezte másik – üres! – kezét. Jobb kezének ujjai helyén immár
csak egy kerek csonk virított. Ben megpróbált helyet változtatni, de
izmai végképp felmondták a szolgálatot. Bal karja merő fájdalom volt,
képtelen megtartani a súlyát. Tehetetlenül elterült a hóban, és várta a
halált.
De nem jött. Helyette hangok szűrődtek át a vihar tombolásán:
ágyúszerű, mégis tompa zajok voltak, mintha hatalmas léggömbök
durrantak volna szét a hófúvásban.

10
 Talán mégsem léggömbök voltak, mivel pont a szeme előtt durrant
szét a jégszínű szörnyeteg is.
Az állítólagos kalóz lába és alteste Ben szeme előtt hullott
darabokra, akárcsak egy jégszobor. A láb nélküli bizarr lény
tehetetlenül előrebukott, majd karjával vadul kalimpálva próbálta
megtartani egyensúlyát, de hiába.
Ezzel még nem volt vége. Míg Ben igyekezett összeszedni a
gondolatait, és kisakkozni, hogy az eddig történtek a hallucináció vagy
a valóság műve volt-e, egy újabb alak jelent meg. Kissé emberibbnek
tűnt, mint az előző, nagyobb és arányosabb is, de úgyszintén hófehér
volt. Két kivétellel: volt arca, bár az előtte lévő fehér maszk és fekete
hószemüveg szinte teljesen eltakarta, és nem üres kézzel érkezett. Egy
ugrással ott termett fölötte és az összeesett szörnyeteg fölött, majd
valami fekete és nehéz tárgyat irányított lefelé. Narancsvörös fény
lobbant fel, és a fantom hangtalan robbanással trilliónyi jégszilánkra
tört.
Ben zavarodottan és értetlenül könyökére támaszkodott; legalábbis
megpróbált. Bal karja kegyetlen fájdalommal válaszolt, mire teste újfent
hanyatt vágódott a hóba. Valami meleg és ragacsos folydogált lefelé a
karján, majd egy másodpercre iszonyatos hányinger kapta el. Minden
összemosódott a szeme előtt.
Újfent a gyilkos hideg sietett a megmentésére. Megfagyasztotta a
vérét, és roppant hatásosan lebénította az idegeit. A fájdalom nem illant
el, de jelentősen csökkent, vérfátyolos szeme pedig újra kitisztult. Egy
ideig nem volt magánál. A férfi kezében lévő fegyver még mindig
narancsvörös tüzet lövellt, pedig már nemigen volt mit szétszaggatnia.
A géppuskák sortüze hirtelen alábbhagyott, valaki előtört a viharból, és
kirántotta a férfi lábát. Ben nem látta, mi volt az, és mi történt a férfival;
azt sem tudta, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak lázálom volt.
Inkább nem is akarta tudni. Csak el akart végre tűnni onnan.
Bal karját kímélve térdre emelkedett, és meglepetésére felállt. Az
orkán és a jégzápor mindent elkövetett azért, hogy újból két vállra
fektesse, de Ben megfordult, és dülöngélve elindult. Csak pár lépés, és
túl van a nehezén. A jégfal talán védelmet ad az orkánerejű viharral

11
szemben, és ha szerencséje van, a jégkalózok és Harry csapata éppen
egymással van elfoglalva.
Már csak egy probléma akadt: életben kell maradnia, és meg kell
találnia a meteorológiai állomást. Összeszorította a fogait, és a viharnak
dőlve elindult.
Schulz kapitány – aki azóta szintén halott, ahogy szülei, Sasha és
mindenki más, vagy legalábbis majdnem mindenki, az utasok és a
személyzet – aznap reggel a következőképpen magyarázta el az utat: a
jeges strand vonalán felfelé egészen a szikláig, majd kicsit balra a
hasadékig, amely egyenesen az állomásig vezet, el sem lehet téveszteni.
Mindent egybevetve, kevesebb mint három kilométer; mínusz harminc
fokban egy abszolút kellemes sétaút. Na, persze, szélcsendben és
erejének teljében.
A jégkorszak óta nem látott sarki viharban, szétlőtt karral,
gyilkosokkal teli falkákkal a nyomában kicsit másképpen fest a helyzet.
Kérem szépen, merre is van a jobb és a bal?
Végre megtalálta a sziklát. Kimerültségében és zavarodottságában
összetévesztette a fehér falat egy hófúvással, és durván belesétált.
Szerencsére nem esett hanyatt, sőt újabb erőre kapott tőle. Most már
nem lehetett túl messze. Ha eléri a hasadékot, akkor legalább kint van a
viharból, és talán sikerül elvergődnie az állomásra.
Hacsak nem vérzik el addig.
Vagy nem fagy halálra.
Vagy nem lövi hátba valaki.
Vagy nem nyeli el a föld.
Abszurd módon Ben ezekhez hasonló ötletekkel tartotta magában a
lelket. És egész jól haladt. A vihar továbbra is töretlen erővel tombolt,
de a húsz méter magas jégszikla alatt egész tűrhető volt a helyzet a
strandhoz képest. A fagyott falnak még egy előnye volt: míg
kínkeservesen emelgette egyik lábát a másik után, addig értékes erőt
megspórolva, vállával a jégfalnak támaszkodott. Úgy tűnt, az eddig oly
kíméletlen szél is az ő oldalán állt. A hóval teli szélrohamok úgy
nekipréselték a falnak, hogy igencsak erőlködnie kellett volna, ha el
akar esni.
Legalábbis az egyik irányba.
12
 A másik irányba nem jelentett volna gondot, főleg miután hirtelen
köddé vált a fal.
Ben hatalmasat üvöltött meglepetésében és fájdalmában, miközben
kétségbeesetten kalimpált a karjával, de hiába. Észrevétlenül érkezett a
hasadékhoz, az eddig biztos tartást adó jégfal eltűnt. Tehetetlenül
oldalra bukott, majd zuhanás közben megpördült saját tengelye körül, és
összeszorított fogakkal várta a földet érés pillanatát.
De hiába.
Ben nem ért földet.
A hasadék pontosan ott volt, ahol Schulz kapitány megjósolta. Egy
keskeny, tükörsima hasadék, mely annyira precíz és meredek volt,
mintha egy hatalmas fejszével mintázták volna. Egy kicsinyke eltérés
azonban mégiscsak volt Schulz kapitány elmondása és a valóság között.
Ennek a hasadéknak ugyanis nem volt alja.
A helyén egy három méter széles szakadék terült el. Ben
kétségbeesetten dobálta magát kinyújtott karral zuhanás közben.
Ujjbegyei épphogy súrolták a jeget, úgy tűnt, talán meg tud
kapaszkodni.
De nem. Keze annyira szétfagyott, hogy már nem engedelmeskedett
neki, Ben pedig kőként zuhant a fekete, feneketlen mélységbe…

13
 2

…ÉS EGY HANGOS KIÁLTÁS kíséretében felriadt. Szíve

vadul vert, egész teste izzadságban fürdött. A kabin egy pillanatra
irányíthatatlan körhintává változott. Az erős forgás miatt iszonyú
hányinger fogta el.
Ráadásul a bal karja is veszettül fájt.
Gyorsan összeszorította a szemét, de sajnos ez sem tűnt igazán nyerő
ötletnek. Egyre jobban szédült, sőt úgy érezte, egyre gyorsabban és
gyorsabban zuhan egy hatalmas, véget nem érő szakadék felé.
Ben újra kinyitotta a szemét, egy kicsit mintha már jobban érezte
volna magát. De csak egy kicsit. Még mindig szédült, és egyszerűen
nem találta a helyét, de legalább véget ért az a fránya zuhanás, kalapáló
pulzusa pedig kezdett végre megnyugodni. Bal felkarja azonban egyre
aggasztóbban görcsölt. Micsoda egy őrült álom!
Pislogott egyet-kettőt, majd felcsapta a takaróját, és a szükségesnél
óvatosabban tette le lábát az ágyról. Ahogy talpával megérintette a
tükörfényesre csiszolt padlót, végigfutott a hátán a hideg, a combján
lévő finom kis szőrszálak mind egy szálig az égnek meredtek.
Borzongott, pedig teste még mindig izzadságban fürdött, a kabin fűtése
pedig maximális sebességen tekert. Tekintetét végigfuttatta a
helyiségen, hogy meggyőződjön arról, a valóságban van.
Micsoda egy őrült álom, gondolta ismét, ráadásul a hajóra szállása
óta nem ez az első. De most először legalább emlékezett rá, nem csak
kalapáló szíve és a félelem nyomasztó érzése kínozta.
Egy emlék, amelyről a legszívesebben lemondott volna.

14
 Talán köze lehet a hajóhoz, törte a fejét Ben, vagy a tengerhez, vagy
talán mindkettőhöz. Az is lehet, hogy ez a tengeribetegség egy teljesen
speciális formája.
Erről is szívesen lemondott volna, gondolta dühösen. A
tengeribetegséget ugyanis többnyire a korláton csimpaszkodva (jobb
esetben szélnek háttal) szokás átvészelni, de mitévő legyen az ember a
nem csak éjjelenként vissza-visszatérő, de ráadásul egyre durvább
álmokkal?
Erre általában egyetlen biztos recept létezik: fogakat összeszorítani,
és várni, amíg véget ér. A Princess of the Dawn kilenc nap múlva
várhatóan kiköt Brisbane-ben, ahol vidám szüleivel és a többi szintén
vidám utassal egyetemben távozhat a fedélzetről, és reményei szerint a
szellemvilágból…
Úgy tűnik, nem igazán fekszik neki ez a tengeri hajókázás.
Nem mintha nem sejtette volna előre. Ben elvből nem rajongott a
világ másik végéig tartó – hosszabb már nem is lehetne! – hajóútért.
Máskülönben szívesen utazgatott, még a kaland izgalma is vonzotta, de
a hajók valahogy túl régimódiak, túl unalmasak és túl kényelmetlenek
voltak számára; akkor is, ha ez kissé igazságtalanul hangzik a Princess
of the Dawnnal szemben. Sőt egyszer még tiltakozott is ellene, bár
viszonylag hamar feladta a harcot, amikor rájött, milyen sokat jelent
édesanyja számára az út. A számtalan akadémiai cím, és az annál is
több publikáció és kitüntetés ellenére ő ugyanis ízig-vérig romantikus
alkat volt. Majd kiugrott a bőréből, mikor Ben apja azt javasolta, hogy a
csomagok és a teljes háztartás mellett ők is hajókázzak végig az
Ausztráliába tartó utat; na, persze egy másik hajón. Ben ugyan kitartóan
ellenezte a tizenhat órás repülőút helyetti tizennyolc napos,
halálunalmas hajóút morbid ötletét, de végül mégis belenyugodott, és
megbarátkozott a gondolattal, mivel egyfajta búcsúajándéknak szánta
szüleinek. Elvégre hosszú ideig nem látják majd egymást, mivel a terv
szerint a szünet végeztével azonnal egy Frankfurtba tartó repülőre
pattan.
Ez a terv pedig elég biztos. Megesküdött rá, hogy inkább hazaúszik,
semhogy még egyszer egy hajó fedélzetére tegye a lábát!

15
 Teste lassan regenerálódott, és sikerült a rémálmot oda űzni, ahová
valójában tartozott: mégpedig tudatának legsötétebb és legmélyebb
zugába. Már nem fázott, sőt kissé melegnek tartotta a kabin
hőmérsékletét. Csupán bal bicepsze sajgott, méghozzá pontosan ott,
ahová álmában a golyó fúródott. Ben szinte kificamította a nyakát, hogy
alaposan szemügyre vehesse a karját, de nem volt rajta semmi látnivaló.
Talán csak egy kis kék folt, de a kabin gyér világításánál már ez sem
volt biztos. Az irtózatos álomnak egyszerű magyarázata volt: álmában
beütötte magát, mire a fájdalom szépen átírta az álmot. Könnyen lehet.
Felállt, mezítláb becsoszogott a pirinyó fürdőbe, és az automatikusan
felkapcsolódó világítástól azonnal összeszorította a szemét. Mintha égő
tűkkel szurkálták volna szemgolyóját. Félig megvakulva és zsibbadt
ujjakkal kitapogatta a mosdót és a csapot, majd jéghideg vízzel
leöblítette az arcát. Már megint rázta a hideg, de az álom végérvényesen
kiröppent a szeméből, és érezte, ahogy fokozatosan felpezsdült a
vérkeringése. Mindkét kezével a mosdókagylóra támaszkodva
belenézett a tükörbe.
Ez nem volt túl jó ötlet.
Mintha nem is az övé lett volna az aranykeretű tükörből
visszapillantó, kócos fekete haj keretezte vizes arc. Legalább tíz évvel
idősebbnek tűnt, mint mikor utoljára látta (vagyis tegnap). Sápadt és
meggyötört volt, szája és szeme körül pedig gondterhes vonás húzódott.
Átkozott rémálom, átkozott tengeribetegség!
Átkozott tenger!
Ben dühös grimaszt vágott a tükörben lévő szürke rémségre, majd az
órájára pillantva felsóhajtott. Még nyolc óra sincs. Fent a reggeliző
helyiségben már biztosan ott tolonganak az első vendégek a telepakolt
büféasztalok körül, míg az ablakban még csak most kel fel a nap – nem
éppen ilyen szünidőre vágyott!
Alvásra már gondolni sem tudott. A fürdőbe tett kisebb kiruccanás a
hajnali idő ellenére is végképp felébresztette, sőt, még ha nem is vallaná
be soha, egész egyszerűen rettegett az elalvástól és a szörnyű rémálom
esetleges folytatásától. Akkor inkább ébren marad, és azon töri a fejét,
hogyan is élhetne túl egy újabb végtelen és halálunalmas napot e
csúcstechnológiás lélekvesztő fedélzetén.
16
 A fürdőből kijövet az ablakhoz lépett – ökörszemablak, helyesbített,
ugyanis az ilyen hajóablakot ökörszemablaknak hívják, legalábbis, ha
kerek –, és felhúzta a redőnyt. A tükörsima tengerről visszaverődő
pirosan izzó napsugár késként szúródott a szemébe. Hát erre most
igazán nem volt szüksége.
Rosszkedvűen elfordult az ablaktól – ökörszemablaktól! –, és
szemével végigpásztázta a kabint. Még feleakkora sem volt, mint saját
szobája, mégis sokkal fényűzőbben volt berendezve. Nemes fából
készült antik bútorok, króm és műanyag helyett mindenhol csillogó
sárgaréz uralkodott, illetve antik olajfestmények csüngtek a falon. Még
a modern síkképernyős monitor is – ahol idejének nagy részét töltötte –
egy szobor és egy festmény között foglalt helyet. A hozzávaló DVD-
lejátszót pedig egy antik íróasztalba rejtették, és az ágy mellett még egy
régimódi tárcsás telefon is árválkodott. Az egész hajóhoz hasonlóan, a
szoba is az utolsó előtti évszázadot igyekezett felidézni. Az egyetlen,
ami nem annyira illett a képbe, az a tizennyolc napos Antarktiszon át
vezető, Kapstadtból Brisbane-be tartó hajókázásért fizetett összeg. Ez
már inkább a következő évszázadhoz állt közelebb.
Ben igyekezett valami másra terelni gondolatait, majd szeme
megakadt a monitoron, és azon törte a fejét, vajon betegyen-e még egy
filmet reggeli előtt vagy sem? Nem igazán volt kedve tévézni, ráadásul
a híres hajó tervezői még a szórakozást is a környezethez igazították.
Ennek köszönhetően az egyik aktuális film a Star Wars az a része volt,
mely akkor készült, amikor ő még nem is létezett. Az akció utáni vágyát
már amúgy is kiélte mára. Még mindig fájt a karja. Valószínűleg igaz a
mondás, amely szerint a legjobb filmek a fejben születnek.
Lassan felállt, és az ablakhoz sétált. Szeme időközben már
hozzászokott a fényhez. Egy darabig a horizontot vizsgálgatta, majd
azon vette észre magát, hogy egy lehetséges vihar előjelét fürkészi.
Legalább lenne egy kis változatosság ebben a romantikus és halálos
egyedüllétben. Persze nem gondolta komolyan, de az ablak előtti,
rézszínben pompázó, mozdulatlan víz eszébe juttatott valamit. Ben már
oly sokszor hallotta édesanyját a tenger melletti napfelkeltéről
lelkendezni. Szenvedélyes álomszuszékként sosem lenne lehetősége
ellenőrizni az állítás valódiságát, de ha már így alakultak a dolgok,
17
miért is ne menne fel a fedélzetre, hogy saját szemével is
meggyőződjön róla? A másik ok, amiért meg kellene tennie, az az, hogy
ha szülei rájönnek, hogy önként kelt fel hajnalban napfelkeltét nézni,
biztosan megüti őket a guta. Csak egy kis bosszú a viszontagságai miatt,
semmi több.
Szép lassan belebújt a bélelt csizmájába és nadrágjába, majd magára
húzott egy szőrmebélésű pufikabátot. Egy kicsit abszurdnak tűnt, mivel
éppen a húsvéti szünidejét töltötte, de hajnalban még elég csípős az idő
errefelé.
A kabinból kilépve komótosan a napozófedélzet felé vette az útját.
Van valami különleges abban, amikor az ember teljesen egyedül
végigsétál egy hatalmas, általában hangos szavaktól, kacagástól és
dübörgő léptektől zengő hajón. Egy kicsit félelmetesnek tűnt, de testét
kellemes bizsergés járta át. Úgy érezte, mintha egy horrorfilm előtt
ücsörögne, ahol még a legrémisztőbb szörnyetegek sem tudnak ártani.
Sajnos az álmok esetében nem mindig működik ez a trükk.
A hajón természetesen nem volt síri csend, hiszen nem ő volt az
egyetlen korán kelő. Itt-ott hallott egy pár tompa hangot, halk neszezést
és csörömpölést, majd elsétálva az étterem előtt jól láthatta a reggeliző
vendégsereget. Az utasok fele már biztosan ott volt, közöttük a szülei is.
Szívesen csatlakozott volna hozzájuk, már csak azért is, hogy
megpillanthassa döbbent arcukat, amiért kivételesen hajnalok hajnalán
fent van – csakhogy nem egyedül ültek az asztalnál. Schulz kapitány
volt az asztalvendégük, akivel nem szívesen futott volna össze. Épp
tegnap folytatott vele egy kellemetlen kis csevelyt a hajó tiltott
részeiről, és a jól látható tilalmi táblák átlépéséről. Bár Schulz
megígérte, hogy nem szól szüleinek a kis kiruccanásáról, sosem lehet
tudni. Ben amúgy sem értette, szülei miért kedvelik azt a férfit. Tény,
hogy kitűnő kapitány volt – különben nem bízták volna rá a hajót –, de
ugyanakkor a legunalmasabb fickó, akivel valaha is találkozott. Akkor
inkább a napfelkelte.
Mint utóbb kiderült, lemaradt róla.
A nap már vöröslő golyóként virított az égen, mikor kilépett a
Princess of the Dawn fedélzetére. Hirtelen olyan jeges szél csapta meg,
hogy úgy érezte, darabokra szabdalja az arcát. Borzasztó hideg volt,
18
ezért azon törte a fejét, talán mégiscsak jobb lenne visszamenni. Vagy
talán mégsem ő volt az egyetlen őrült, aki a szabadba merészkedett ezen
a reggelen?
Dideregve csukta be maga mögött az ajtót, majd kezét az arca elé
tartva óvta szemét az erős széllökésektől. Kissé távolabb, a hajó orrában
egy sugárzó, fehérbe burkolt alak ácsorgott, nem tudta pontosan, ki az,
mivel a visszaverődő napfény könnyeket csalt a szemébe. Kicsit meg is
ijedt, mivel kísértetiesen hasonlított a rémálmában szereplő lényre.
Ijedtsége olyan gyorsan elszállt, ahogyan jött, miután látta, hogy egy
teljesen hétköznapi személyről van szó.
Bár első pillantásra nem úgy tűnt.
Az idegen egy igencsak fiatal nő volt. Háttal állt neki, és valóban
tetőtől talpig fehér ruhát viselt. A legfurcsább mégis a derékig érő,
egyenes és hófehér haja volt, amely ide-oda lobogott a viharos szélben.
Pontosan ez a mozdulat vonzotta oda Ben figyelmét. A hajó kellemes
melege és kényelme azt súgta, menjen vissza, de ő mégis az ismeretlen
mellett döntött.
Az alak csakugyan… különleges volt. Kisebb volt nála, és bokáig
érő kabátot viselt, melynek gallérját, szegélyét és kapucniját is szőrme
borította. A bő ruha ellenére jól látta, milyen törékeny alkat. A kis fehér
kesztyűcskékben megbújó kezek úgy szorították a korlátot, mintha attól
félne, hogy magával repíti a szél. Az ég déli oldalát, a Déli-sarkot
fürkészte, amerre a Princess of the Dawn is tartott már két egész napja.
A Princess of the Dawn pontosan széllel szemben hajózott, de ez
nem változtatott sem az irányán, sem a sebességét nem csökkentette
jelentős módon. A hajó csupán kívülről hasonlított egy régimódi
vitorlásra. Valójában a hajótesten elhelyezkedő hat hatalmas Ramjet
turbina hajtotta, amelyek, ha kellett, akár negyven csomóra is
felgyorsították a masinát; bár Schulz kapitány üdvözlőbeszédében arról
biztosította az utasokat, hogy erre még soha nem is volt és nem is lesz
példa. Ben furcsállotta, amiért Schulz ezt ilyen egyértelműen ki merte
jelenteni. Vajon ő nem tudta, hogy azzal lehet a legjobban megijeszteni
valakit, ha arról biztosítjuk, hogy nincs mitől félnie?

19
 Ben elhessegette a gondolatait, és megpróbált a fehérbe burkolt
alakra koncentrálni. Lassan közelített felé, és fejében már a jelenlétét
megmagyarázó kifogást fogalmazta.
Időközben Ben elég közel volt már az idegenhez, hogy profilból is
megvizsgálhassa arcát. Be kellett látnia, hatalmas tévedését – legalábbis
ami a hölgy korát illette –, ugyanis egy meglehetősen fiatal lányról volt
szó. Maximum annyi idős lehetett, mint ő, sőt még fiatalabb.
Az arcában azonban volt valami, ami azonnal és reménytelenül
elvarázsolta a fiút.
Nem a legszebb lány volt, akit valaha is látott, de valami teljesen
lenyűgözte, bár nem tudta, pontosan mi. Arca keskenynek, sőt már
majdnem szigorúnak tűnt, emellett, valószínűleg a hidegnek
köszönhetően, iszonyúan sápadt volt. Hatalmas és meglepően sötét
szeme kitartóan pásztázta az eget, bár már régen észrevette Ben
jelenlétét, mégsem foglalkozott vele.
Valóban hófehér haja volt; nem világosszőke, hanem hófehér.
Vékony szemöldöke és szempillája ugyanabban a színben pompázott.
Egyszerre lenyűgöző és félelmetes is egyben.
Ben megköszörülte a torkát. Miután semmi hatása sem volt,
megszólalt.
– Szia!
A lány nem reagált. A szél továbbra is játszadozott a hajával,
amelytől úgy tűnt, megmozdult, de Ben lassan már abban sem volt
biztos, hogy egyáltalán pislogott – és ez igazán félelmetes volt.
– Mi olyan izgalmas? – kérdezte olyan hangon, amiért
legszívesebben rögtön pofon vágta volna magát. Megkönnyebbülve
vette tudomásul, hogy a lány nem hallotta előbbi megjegyzését.
Kissé nyugtalanul, de ő is dél felé pislantott, és egyszer csak úgy
látta, mégiscsak van ott valami: talán egy sötét árny a horizontnál vagy
egy kicsivel mögötte, mintha valami hatalmas és komor, de egyelőre
felismerhetetlen közeledne. Borzasztóan kísérteties volt. Bent ellepte a
félelem.
Igyekezett elnyomni az érzést, és megpróbált logikusan gondolkodni.
Tudomása szerint, a hajóorr előtt semmi más nem volt, csupán
töméntelen víz. Lehet, hogy annyira közel vannak az Antarktiszhoz,
20
hogy már látszik a partja? Nem – gondolta magában. Még több száz
tengeri mérföld van hátra, olyan messzire pedig egy ember se képes
ellátni. Talán vihar közeledik? Furcsa, az időjárás-jelentésben nem
említettek semmiféle vihart, a Princess of the Dawn agyaként ismert
szuperszámítógép pedig ez idáig még nem vallott kudarcot.
Valami határozottan volt ott. A lány is látta, ő pedig érezte, még
akkor is, ha hihetetlenül hangzott.
Sikerült elvonnia figyelmét az égen található félelmetes „semmiről”,
majd újra a fehér hajú lányt vizsgálgatta; egy látvány, amely magával
ragadta és egyben felkavarta. Hófehér ruhája felett nem húzta össze a
kabátját. Borzasztóan fázhatott.
– Nem fázol? – szaladt ki Ben száján. – Szerintem iszonyú hideg
lehet ebben a vékony cuccban!
Most sem kapott választ. A lány teljesen ignorálta. Mintha ott sem
lett volna. A fiú egyre kényelmetlenebbül érezte magát – ezt nevezik
abszolút égésnek, gondolta magában –, majd azon törte a fejét, hogyan
tudna feltűnés nélkül eltűnni, amikor váratlanul lépéseket hallott a háta
mögött. Ijedten hátrafordult, mire egy hajópincérrel találta szemben
magát.
A férfi bólintott egyet üdvözlésképpen, majd a hófehér hajú lányhoz
fordult.
– Ne haragudj, hogy zavarlak, Sasha, de apád kéri, hogy gyere be.
A lány ugyanúgy nem reagált ezekre a szavakra sem, ami azonban
láthatóan nem lepte meg a pincért. Szótlanul mellé lépett, bal kezét a
vállára helyezte, és összehúzta a kabátját. Ben csodálkozva nézte, ahogy
lágy erőszakkal lefejtette ujjait a korlátról, és megragadta a karját.
Sasha ellenkezés nélkül tűrte, de ahogy a pincér megpróbálta elfordítani
és elvezetni, azonnal visszafordította a fejét, és tovább fürkészte a
horizontot.
– Mi van vele? – kérdezte a fiú.
– Semmi – válaszolta a pincér. – Csak az apja akarja, hogy
bemenjen, ez minden. – Hátralépett, majd egy másodpercre megtorpant,
és Benhez fordult. – Neked sem kéne sokáig kint maradnod. Vihar
közeledik, és ez elég gyorsan ideér errefelé.

21
 Ezzel el is ment. A lány szófogadón követte, de közben folyton
visszapillantott a hajó orra felé, majd mielőtt elhagyták volna a
fedélzetet, megpróbált szabadulni és visszaszaladni.
Legalábbis Bennek úgy tűnt.
Ő is odafordult még egyszer, és egy pillanatra mintha olyan érzése
támadt volna, hogy tényleg van valami a horizont mögött. Valami
hatalmas, ami lassan, de kitartóan közeledett.
Micsoda őrültség!

22
 3

ALIG TELT EL TIZ PERC, hogy elsétált az étterem ajtaja

előtt, máris alaposan megváltozott a kép. Úgy tűnt, azóta jó pár utas
csatlakozott a reggelihez, már körülbelül százan lehettek. Ez elég kevés,
ha azt vesszük, hogy jóval több ember tartózkodott a Princess of the
Dawn fedélzetén, ugyanakkor meglehetősen sok, ha azt nézzük, hogy a
luxushajón való furikázás egy kisebb vagyonba kerül.
Ben azonnal a fehér ruhás lányt fürkészte, majd abszurd módon
csalódás fogta el, hogy sehol sem találta. Az étterem zsúfolásig tömve
volt, de a lány hófehér ruháját és világító fehér haját biztosan észrevette
volna.
Azon törte a fejét, vajon miért nem látta eddig még egyszer sem a
hajón? Talán kevesebb időt kellett volna a DVD-lejátszója mellett és
többet a fedélzeten töltenie.
A fehérbe öltözött angyal helyett csak a szüleit szúrta ki, akik még
mindig Schulz társaságában ücsörögtek egy asztalnál a terem másik
végén. Óvatosan hátrálni kezdett, de sajnos már késő volt. Édesanyja
észrevette, és bármennyire furcsállta is a jelenlétét, vad integetésbe
kezdett.
Már nem volt más választása. Kedvetlenül, de reménye szerint félig
meggyőző mosollyal cammogott a szülei és a kapitány asztalához.
Schulz is meglepetten nézett Benre, egy fél pillanatig mintha
összeesküvő arcot vágott volna, majd kacsintott egyet. Ben nem volt
biztos abban, hogy ezzel azt akarta-e jelezni, hogy nem számolt be
szüleinek az előző napi csúnya eseményről, vagy inkább azt, hogy
megtette. Szótlanul leült.
– Te meg mit keresel itt, Ben? – csodálkozott az apja.
23
 – Reggelizek.
Apja sokatmondón nézett az előtte heverő üres terítékre, mire Ben a
büféhez indult volna, de Schulz leintette, majd ugyanazzal a
mozdulattal jelzett az egyik pincérnek. A férfi rápillantott az üres
tányérra, majd sebesen távozott. Néha kifejezetten előnyös egy
nagykutya az asztalnál, gondolta magában Ben.
– Mi van veled? – kérdezte Ben szerint kissé aggódva az anyja.
– Semmi – válaszolta szűkszavúan –, nem bírtam tovább aludni.
– Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondod – szólt az édesanyja.
Schulz kérdőn nézett rá, mire a fiú apja magyarázkodni kezdett. –
Tudja, a mi Benjaminunk egy megrögzött hétalvó.
– Ben – szólalt meg automatikusan Ben. Schulz szemöldöke még
nagyobb kérdőjellé változott, ezért az apja így folytatta. – És
valamilyen oknál fogva ki nem állhatja a teljes nevét.
– Mi bajod a Benjaminnal? – csodálkozott Schulz. – Szép,
tisztességes név.
– Szerintem tökre úgy hangzik, mint egy gumifa – válaszolta Ben –,
vagy egy pólyás csecsemő.
– De Benjamin – mondta gúnyosan csillogó szemmel az apja –, hisz
ez nem is igaz. Régebben még egy pápa is viselte ezt a nevet.
Ben vészjóslón bámult rá, majd hirtelen mézesmázos hangon
megszólalt.
– Bocsi, apa, ezt nem is tudtam. – Schulzhoz fordulva így folytatta. –
Mesélte már az apám, hogy azért megyünk Ausztráliába, mert várja a
dutyi?
Az apja falfehér lett, Schulz pedig olyan szerencsétlenül ült ott, hogy
Ben már majdnem megsajnálta. De csak majdnem!
– Tényleg igaz – folytatta –, legalább három évre vagy még tovább.
Attól függ, hogy viselkedik.
Egy pillanatig síri csend uralkodott az asztalnál. Schulzot
egyértelműen kínosan érintette a dolog, az apa szemében pedig olyasmi
tükröződött, amiért három évnél is többet érdemelt volna, ha
megvalósítja, de ekkor az édesanyja halkan kuncogni kezdett.

24
 – Ebből elég, ti harci kakasok! – mondta jóindulatúan, majd a
kapitányhoz fordulva így folytatta. – Ben igazat mond, kapitány úr. A
férjemet Brisbane börtönében várják.
– Aha – mondta Schulz. Na, most sajnálta Ben.
– Ugyanis átveszi a börtönkórház vezetését. Első körben három évre,
de ha jól végzi a munkáját, akkor valószínűleg meghosszabbítják a
szerződését – folytatta édesanyja zavart és egyben helytelenítő pillantást
vetve Benre.
– Most már értem – mondta Schulz megkönnyebbülve, de még
mindig kissé zavarodottan. Láthatóan nem érezte jól magát a bőrében,
ezért bizonytalanul nevetgélt maga elé. – Még nem is mesélte, hogy
szintén orvos, dr. Berger.
– Pszichológus vagyok – válaszolta Ben apja. – Igazság szerint, a
feleségem sem orvos, bár a számos doktori titulusa közül az egyik
orvosi, de már régóta nem dolgozik a szakmában. Két orvos amúgy is
sok lenne egy családban. Állandóan csak tüneteket keresgélnénk
egymáson.
– Kár – mondta Schulz. – Pedig pont kérdezni akartam, hogy nem
tud-e valamilyen csodaszert a hátamra. Pontosan melyik területen
dolgozik, ha szabad megkérdezni, doktornő?
– Reprodukciós biológia – válaszolta Ben édesanyja.
Ben még gyámoltalanabb arckifejezésre számított Schulztól, de a
férfi magabiztosan bólogatott.
– Klónkutatás. Akkor talán mégiscsak tud segíteni a
csigolyaproblémámon. Varázsolhatna egy másikat a helyébe…, ha jól
sejtem, úgy tíz-húsz év múlva.
Ben anyja nem szólt semmit, mosolya kissé erőltetettnek tűnt, majd
Ben apja folytatta.
– Jöjjön el hozzám. Három-négy alkalom, és meggyőzöm arról, hogy
semmi baja a hátának. Majd további három-négy alkalom után
egyszerűen imádni fogja a rossz csigolyáit.
Schulz szája fülig ért, de mosolya ugyanolyan erőltetettnek tűnt,
mint a fiú édesanyjáé. Ben felelősnek érezte magát. Mielőtt csatlakozott
volna az asztalhoz, a szülei és a kapitány felszabadultan csevegtek.

25
Talán tényleg ő volt az oka a rossz hangulatnak, bár fogalma sem volt,
mit csinált rosszul.
Úgy tűnt, a Princess of the Dawn kapitánya is érzékelte a
megváltozott hangulatot, ezért szüntelenül köhécselt, majd hirtelen
odafordult Ben anyjához.
– Bocsássa meg nekem, ha kissé tolakodó voltam, dr. Bergerné.
– Ugyan, dehogy! – vágta rá az apja. – Meg kell értenie Jennifert.
Nem szívesen beszélget idegenekkel a munkájáról. Sajnos a
nyilvánosság részéről túl sok az előítélet ezen a területen.
– Értem, rendben – mondta Schulz, és kivételesen úgy hangzott,
mintha az igazat mondta volna. – De megnyugtathatom. Én biztosan
nem tartozom azok közé az emberek közé, akik úgy vélik, még mindig
lovas hintón kellene közlekednünk, vagy ökrökkel kellene földet
művelnünk.
Jennifer Berger egy pillanatra elgondolkodott, majd kissé
felszabadultabban megszólalt.
– Bizony, különben aligha bízták volna önre a hajó parancsnokságát.
Sajnos az emberek sokszor túlságosan is szélsőségesen reagálnak a
klónozás szó hallatán. Azonnal háromfejű szörnyetegeket vagy hosszú
fogú és emberevő csemegeuborkákat képzelnek maguk elé, amelyek
olyan embereket fogyasztanak, akik őket akarják felfalni.
Schulznak szüksége volt egy fél percre, mire megértette a szójátékot,
de végül meggyőzően nevetett. És valahogy sokkal felszabadultabb volt
utána.
– Én biztos, hogy nem. Ha csak belegondolok, hogy mennyi
betegséget lehet ezzel a jövőben meggyógyítani… Valóságos áldás az
emberiség számára. Talán a legnagyobb áttörés az ezeréves
orvostudomány óta. Persze csakis akkor, ha felelősségteljesen kezelik.
– Pontosan ez a baj – jegyezte meg Ben anyja. – Mindmáig nem
igazán értem, miért feltételezi a legtöbb ember, hogy a tudomány nem
bánik elég körültekintően a témával.
– Én viszont értem – fűzte hozzá a férje. – Sőt el is tudnám
magyarázni, csak nem vagy rá kíváncsi.
– Ugyan már, ki hallgatna egy pszichológusra, Robert drágám? –
kontrázott a felesége.
26
 – Akkor ezek szerint nem lesz semmi a csigolyámmal – sóhajtott
Schulz. – Kár. Pedig azt reméltem, egyszer megúszhatom olcsóbban is,
ha már személyesen módomban állt megismerni egy szaktekintélyt.
Akkor a maradék ötven évemet már valószínűleg hátfájással fogom
leélni.
– Vagy csak ötöt – válaszolta Jennifer Berger megvonva a vállát. –
Vagy akár százat. Senki sem tudhatja biztosan.
– Miért nem? – kérdezte Schulz csodálkozva.
– Sajnos így van. Tudja, Schulz kapitány, az emberek hajlamosak
túl- vagy alulértékelni a kutatásokat. Egyes területeken hihetetlenül
sokat haladtunk – olykor még magam is meglepődöm és aggódom –,
másokon pedig csak vaktában tapogatózunk. – Grimaszt vágott, mintha
hirtelen kellemetlenül érintette volna a dolog. Majd folytatta a
mondandóját. – Nem, valóban így van: a reprodukciós orvostudomány
igen szélsőséges kilengésű tudomány. Néhány területen
elképzelhetetlen haladást érünk el, másokon pedig még mindig
tizenkilencedik századi szinten toporgunk.
– Már régebben is létezett ez a kutatási irányzat? – kérdezte Schulz
döbbenten.
– Bizonyos mértékben, igen. Pontosabban, ez az egyik legrégebbi
tudományok egyike.
– Ez meg hogy lehet? – csodálkozott Schulz. Ben forgatni kezdte a
szemét. Össze sem tudta számolni, hányszor hallotta már édesanyja
ezen előadását. Még igaza is lehet – mélyen legbelül Ben pontosan
tudta, hogy így van –, de kétszázadik alkalommal már kissé az idegeire
ment a téma.
– Tudja – folytatta –, igazából nem teszünk mást, mint amit minden
gazda és állattenyésztő tesz az emberi civilizáció kezdete óta.
Létrehoztak egy speciális gabonát, egy új gyümölcsfajtát vagy egy
bizonyos állatfajtát azáltal, hogy válogatott növényeket vagy állatokat
kereszteztek egymással, nem igaz?
Schulz helyeselt.
– És?
– Kiválasztottak ellenálló gabonafajtákat vagy olyan teheneket,
amelyek különösen sok tejet adtak, és addig keresztezték őket, míg
27
sokkal jobb eredményeket produkáló utódok nem jöttek létre. – Anyja
hanglejtésében már megint ott rejtőzött az a bizonyos zöngés, amelyből
arra következtetett, hogy még messze nincs vége az előadásnak. –
Kitenyésztettek olyan gabonaféléket, amelyek a hagyományoshoz
képest kétszer annyi maggal rendelkeznek. Tyúkokat, amelyek naponta
két tojást is tojnak vagy a híres dupla bordájú disznókat – emlékszik? –,
melynek köszönhetően két karajjal több üti a markunkat.
Schulz ugyan bólogatott, de Ben szerint kissé nyúzottnak tűnt.
Mélyen együtt érzett vele.
– És mi közük ezeknek a klónokhoz? – kérdezte habozva.
– Lényegében ugyanaz – mondta Jennifer Berger győzedelmesen,
kihívó pillantást vetve Schulzra, majd egy másodperc múlva meg is
érkezett a várva várt kérdés.
– Miért?
– Nos, lényegében nem érdekes, hogyan változtatjuk meg az
öröklődést. – Ezzel a kijelentéssel Ben édesanyja veszélyes területre
evezett, a fiú már jól ismerte ezt a részt, amely egyben anyja kedvenc
érve is volt; amellett egy azok közül a ritka lehetőségek közül, amikor
elmondhatta, mit is csinál valójában. – Mindkét módszer megváltoztatja
az öröklődést. A hagyományosban természetes módon összehozzák a
kívánatos géneket, és csak reménykednek a sikerben. Mi ugyanezt
csináljuk, csak gyorsabban.
– Hát – mondta Schulz –, én mintha látnék ott azért egy kis
különbséget.
– Természetesen. Mi kissé mélyebbre ásunk le. Bevallom, talán
többet is tudunk egy őskori szarvasmarha-tenyésztőnél, de lényegében
ugyanaz a módszer. Csak kissé felgyorsítjuk a menetét. És
természetesen valamivel többre is képesek vagyunk.
A pincér az asztalhoz lépett Ben reggelijével. A frissen sütött
szalonnás tojás látványától – és főleg az illatától – összefutott a fiú
szájában a nyál, és hirtelen rájött, milyen éhes is valójában. Alig bírta
magát türtőztetni, hogy neki ne essen, mielőtt még a pincér lepakolt a
tálcájáról. Az anyja egészen addig hallgatott, míg egyedül nem
maradtak. Látszott, hogy nehezére esik, ezért, ahogy véget ért a
kényszerpihenő, azonnal folytatta a mondókáját.
28
 – Vegyük csak például a csigolyáját, Schulz kapitány. Nem biztos,
hogy olyan bonyolult, mint egy megvakult szem vagy egy elvesztett
kéz, amelynek helyére újnak kellene nőnie, bár bízom benne, hogy
valamikor ez is lehetséges lesz. A világ lakosságának legalább
egyharmada szenved egyszerű hátfájdalmaktól, és ez bizony nem
kellemes dolog.
– Nekem mondja, nagysága? – fűzte hozzá Schulz.
– Hát nem lenne csodás, ha kapna egy apró injekciót, és a fájdalom
máris a múlté lenne? Ugyanez vonatkozna a beteg szívre, vesére vagy
szemre… tulajdonképpen mindenre. Aki például elveszíti a lábát, az
újra tudna járni. Belátom, hogy ez még a jövő zenéje. Egyelőre örülünk,
ha sikerül egy harmadik fület varázsolni egy egér homlokára, de talán
nincs is olyan messze a következő lépés. – Komorrá vált a tekintete. –
De erre senki sem gondol. Ahogy az emberek meghallják a klónozást,
egyből nyolckarú, szemükből lézersugarakkal tüzelő fantasztikus
szörnyekre gondolnak. Ilyenek először is sohasem lesznek, másodszor
pedig minden új feltalálás veszélyekkel jár. Ezzel együtt kell élnünk –
mondta, majd felemelte a kését, és megvajazott egy bagettet. – Hány
embert öltek már meg késsel? Ezek szerint minden egyes késkészítő is
potenciális gyilkosnak számít?
– Ez attól függ, mihez kezdenek a találmánnyal – válaszolta Schulz.
Ben úgy látta, kissé kimerült. Valószínűleg időközben rájött, hogy nem
volt valami jó ötlet felhozni a témát. Ben kárörvendőn rámosolygott,
majd nekilátott a reggelijének, miközben azzal vigasztalta magát, hogy
ő bezzeg bármikor felállhat, és visszavonulhat a kabinjába.
– Na, igen, de rólunk általában a legrosszabbat feltételezik –
dühöngött Jennifer Berger. – Pedig egyetlen felelősségteljes kutató
sem… – Egyszer csak elhallgatott. Szeme előremeredt, majd hirtelen
egy éles kiáltást hallatva úgy felpattant, hogy tányérja csörömpölve ért
földet.
– Mi történt, kedvesem? – kérdezte Schulz aggódva. Már a szomszéd
asztaloktól is mindenki őket figyelte. Néhány másodpercre minden más
elhallgatott a teremben. Ben anyja fél lépést hátralépve majdnem
feldöntötte a székét, majd tágra nyílt szemmel bámult tányérja hűlt
helyére.
29
 Ott ücsörgött egy kövér, körömnyi nagyságú pók.
– Jaj – szólt Schulz kapitány, majd egy fél pillanatig ő is
megcsodálta a förtelmes teremtményt. Aztán egy gyors mozdulattal
lesöpörte az asztalról, és agyontaposta. Az állat jól hallhatóan reccsent a
cipője alatt.
– Borzasztóan sajnálom – mondta, majd a többi vendég felé fordulva
emelt hangon hozzátette. – Semmi ok a pánikra, hölgyeim és uraim!
Csak egy ártatlan pók volt. Minden a legnagyobb rendben van. – Majd
kérdőn és halkabban Ben anyjához fordult. – Ugye minden rendben
van?
– Igen – válaszolta, bár egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinél
bármi is rendben volna. Lassan túltette magát az ijedtségen, és még
kínosan is érezte magát az előbbi jelenet miatt. Ben úgy falatozott
tovább, mintha mi sem történt volna; valószínűleg ő volt az egyetlen az
ebédlőben, akit hidegen hagyott az esemény. Érthető, hiszen már
többször is volt része hasonló cirkuszban, ezért inkább szórakoztatónak
tartotta. Semmi baja nem volt a pókokkal, sőt nagyon is intelligens
lényeknek tartotta őket.
– Kérem, bocsássanak meg! – motyogta az anyja, majd gyorsan
lehuppant a székére. – Én…
– Jennifer súlyos arachnophobiában szenved – vágott a szavába Ben
apja. – Borzasztóan fél a pókoktól. Ez olyan, mint a hátfájás, tudja?
Amíg nem érezzük a saját bőrünkön, addig nem is tudjuk, milyen
kellemetlen. – Megfogta és gyengéden megszorította a nő kezét. Ben
anyja még mindig nagyon sápadt volt. Tekintetével bizonytalanul
pásztázta a pók hűlt helyét. Végül már Ben is csak arra tudott nézni, és
azon csodálkozott, hogyan került az állat egyáltalán oda. Anyja
pánikszerű félelme miatt régebben ugyanis alaposabban tanulmányozta
a kis nyolclábúakat. Normális esetben nem tébláboltak olyan
asztalokon, amelyeknél emberek ücsörögtek, helyette inkább
elrejtőztek, ha tudtak. Ez a pók egy különösen buta példány lehetett.
Vagy egyszerűen életunt.
Schulz intett a pincérnek, majd határozottan utasította a disznóól
eltakarítására, és magához hivatta a kabinfőnököt. A férfi puszta kézzel

30
szedegette össze a cserepeket, majd szabályosan elmenekült. Schulz
szigorú pillantást küldött utána, és leült.
– Tényleg borzasztóan sajnálom – mondta még egyszer. –
Biztosíthatom, hogy mindenképp lesz következménye a sajnálatos
eseménynek.
– De hiszen ez abszolút szükségtelen – szólt Robert Berger. – Senki
sem tehet róla. Elvégre csak egy pók volt. Ilyen…
– … nem fordulhat elő – vágott a szavába Schulz. – Legalábbis nem
egy ilyen hajón. Még egyszer elnézést kérek a kellemetlenségért.
Ben apja bólintott, majd édesanyjának is sikerült kierőltetnie egy kis
mosolyt, de a hangulat már nem volt a régi. Bár Schulz is mosollyal
válaszolt, tekintete elárulta, hogy nincs ellenére az utasokkal folytatott
bizalmas viszony mindaddig, míg azok nem próbálnak meg
beleavatkozni a döntéseibe. Végül megköszörülte a torkát, és odafordult
Benhez.
– Úgy hallottam, te nem maradsz Ausztráliában a szüleiddel.
Legalábbis hosszabb ideig nem, ugye?
– Bent felmentették az iskola alól, hogy három hetet tölthessen
velünk Ausztráliában – válaszolta az apja, még mielőtt Ben szóhoz
jutott volna. – Utána visszarepül Németországba. Jövőre érettségizik,
nem lenne észszerű pont előtte iskolát vagy pláne országot váltani.
– És akkor egyedül leszel otthon? – kérdezte Schulz. Nem mintha
érdekelte volna, gondolta Ben magában, csak azért beszélt annyit, hogy
oldja a kínos hangulatot. – Bátor döntés, tudod-e? Gondolom, utána
tovább akarsz tanulni. Már eldöntötted, hogy mit?
– Nem – vágta rá Ben az igazságot. – Valami műszaki félét. De még
van majdnem egy évem rá, hogy eldöntsem.
– És természetesen nem lesz egyedül otthon – fűzte hozzá az
édesapja. – A nővéremhez költözik. Majd ő vigyáz a kicsire.
– Marha vicces! – szólalt Ben, majd belátta nem lenne okos dolog
még jobban tetőzni az amúgy is elrontott hangulatot, ezért inkább
felállt.
– Elnézést, de most mennem kell. Egy csomó dolgom van még.
Ahogy elhagyta az ebédlőt, az eső elkezdett cseperegni.

31
 4

A NAP HÁTRALEVŐ RÉSZE ugyanolyan egyhangúan és

unalmasan telt, mint az utazás eddigi része – egy kivétellel. Miután a
reggeli olyan kellemetlenül fejeződött be, Ben és a szülei is gyorsan
visszahúzódtak a kabinjukba. A fiú nem tudta kiverni a fejéből a
hófehér hajú lány emlékét, főleg mivel minél többet gondolt rá, annál
kevésbé emlékezett az arcára – ami egyébként teljesen normális. Úgy
érezte, ismeri valahonnan, pedig ez teljességgel lehetetlen volt.
Legalább fél tucatszor is végigjárta a hajót, sőt az egész napos eső
ellenére is kétszer-háromszor felment a fedélzetre, persze csupán
időtöltés végett, legalábbis ezzel győzködte magát. A valóságban
természetesen egy bizonyos illető után kutatott. Egyszer összefutott
azzal a pincérrel, aki reggel Sasháért (mégis micsoda lánynév ez
egyáltalán?) ment, de nem volt képes összeszedni a bátorságát, hogy a
lány felől érdeklődjön.
A hajnali kelésnek köszönhetően hamar álmossá vált, ezért
szokatlanul korán lefeküdt.
Ez alkalommal is ugyanabba a rettenetes álomba csöppent, mint
elmúlt éjjel. Talán nem is volt teljesen ugyanolyan, hanem inkább még
rémisztőbb. A szörny ezúttal nem egy majomra emlékeztette, hanem
egy hatalmas, csillogó pókra, de az álom végén most nem zuhant le a
hasadékba, hanem véletlenül belerohant egy, a hasadék bejáratát
elbarikádozó óriási jégből készült pókhálóba. Most is izzadságban
fürödve és dübörgő szívvel ébredt. Ennek tetejébe még a valóság is
tartogatott némi meglepetést a számára: mikor kinyitotta a szemét, egy
fél tucat, orra előtt himbálódzó apró fekete gombszem nézett vele
farkasszemet.
32
 Ben ösztönszerűen az arca elé kapta a kezét, de a pók gyorsabb volt
nála. Apró kis lábaival végigszaladt az arcán és a párnáján, majd
gyorsan eltűnt, jóval azelőtt, hogy Ben utánanyúlt volna.
A fiú zavarodottan – majdnem halálra ijedve – ült fel az ágyában, és
körbenézett. Szíve vadul vert, keze pedig úgy reszketett, hogy kénytelen
volt ökölbe zárni. Gondolatai összekuszálódtak. Az éjjeliszekrényen
egy kis lámpa világított, de a pók szőrén-szálán eltűnt. Már, ha
egyáltalán tényleg ott volt. A pókoknak nem szokásuk így viselkedni.
Inkább rejtőzködnek, és egyik árnyékból a másikba szöknek, de
semmiképpen sem hintáznak az éppen alvó vagy ébren lévő emberek
arca előtt. Talán csak a rémálom utolsó felvonása volt.
Ettől sajnos nem érezte jobban magát. Ben megpróbált erőt venni
magán, de hirtelen iszonyatos félelem járta át. Ez nem egy… szokásos
rémálom. Nem tudta megmondani, hogy mi a baj, de valami nagyon
nem volt rendben.
Még mindig egész testében reszketve feltápászkodott, és kiment a
fürdőbe. Igyekezett elkerülni a tükörrel való találkozást, ezért inkább
kitapogatta a zuhanyzóhoz vezető utat, majd halálmegvető bátorsággal
kinyitotta a hideg vizet, és addig ácsorgott a jéghideg zuhany alatt, amíg
csak bírta – azért jóval kevesebb ideig, mint egy percig. Bár utána
testileg teljesen felébredt (és félig megfagyott), a rémálom még mindig
ott tekergett a fejében. Pár nap még ezen a hajón, és máris megérett a
diliházra.
Fenébe, miért éppen pókokról és emberevő kalózokról álmodott
ahelyett, hogy egy fehér hajú angyalról képzelődne?
Éppen ideje volt elhagyni ezt az átkozott hajót!
A kabinban égett a lámpa, de a kerek hajóablak előtt teljes sötétség
uralkodott, ami azt jelentette, még korábban ébredt, mint tegnap. Ben
először megint a pók után kutakodott, majd belenyugodott, hogy
valószínűleg nem is volt ott. Összeszedte minden bátorságát, és az
órájára nézett. Rögtön meg is bánta. Ha első is akar lenni a reggelinél,
akkor is van még legalább fél órája addig, de hála a rémálmoknak,
alvásról már szó sem lehet. Ben tétován az ablak elé lépett. Nagyon
beborult odakint, mintha valaki egyszerűen kikapcsolta volna a
csillagokat. A beígért vihar most is, mint mindig, egyelőre váratott
33
magára, de ennek ellenére nem volt túl jó idő. Ben szerint vágni lehetett
a hideget.
Egy pillanatra felvillant valami fehér a vastag ablaküveg előtt, de
olyan röviden, hogy nem láthatta mi volt az.
Talán egy hatalmas fehér pók?
Nevetséges!
Akkor már inkább egy…
Ben erősen gondolkodott. Kissé kínos volt számára, de megint a lány
arca jelent meg előtte. Előző reggel is valószínűleg jóval előtte ott volt
már a fedélzeten. Lehet, hogy egyszerűen korán kelő, és megint ott
várja a napfelkeltét…
Mit veszíthet azzal, ha megnézi?
Egy gyors döntés után felöltözött, kiment a kabinjából, és elindult a
napozófedélzet felé.
Meglepetésére a kifelé vezető ajtót bezárták, ami nem csak furcsa
volt, de tudomása szerint ez idáig még sosem fordult elő. Az
úgynevezett napozófedélzet nélkülözhetetlen a friss levegőt kedvelők
számára – például a szülei számára is. Miért zárnák be éppen ezt az
ajtót?
Ben nem hagyta magát ilyen egyszerűen eltántorítani. Kétszer
teljesen értelmetlenül megrázta az ajtókilincset, majd megfordult és
leszaladt a lépcsőn. Természetesen nem a kabinja felé tartott, csak nem
fogja egy zárt ajtó feltartóztatni? Ehelyett végigsietett a többi kabin
előtt, letrappolt egy kisebb lépcsőn, majd rövid gondolkodás után
benyitott egy mahagóni színű ajtón. Nem foglalkozott az egyértelmű
tiltó táblával, ahogy a Schulz kapitánnyal folytatott kínos beszélgetéssel
sem. Másodszorra biztosan nem ússza meg ilyen könnyen a dolgot, de
most valahogy nem érdekelték a következmények. Legfeljebb résen
lesz, nehogy elkapják. Ott kint ácsorgott egy fehér alak, Sashán kívül
pedig senki sem öltözködött így a hajón.
Arra nem is gondolt, hogy a csukott ajtó a lányt is hasonlóképpen
feltartóztatta volna.
Az ajtón túl egy egészen más világ létezett. Ott aztán nem voltak
drága falburkolatok vagy antik festmények, csak szürkére festett falak,
kitüremkedő kábelek és vezetékek díszelegtek. A levegő pedig nem
34
éppen bútorfényezőtől és szobafrissítőtől illatozott, hanem gépolaj-,
festék- és izzadságszag keveréke terjengett. Gyorsan és óvatosan
végigsettenkedett a folyosón – nehogy véletlenül a személyzet egyik
korán kelőjének a karjában találja magát –, míg el nem ért a
napozófedélzetre vezető vaskos vasajtóig. Nagy nehezen elforgatta a
hatalmas fémkereket, amely mérete ellenére meglepően könnyen
fordult. Annál nagyobb erőfeszítésébe került kinyitni az ajtót; vállával
nekidőlve, teljes erővel tolta a monstrumot, míg ki nem nyílt néhány
centiméterre. Végül csak sikerült, és nehézkesen átpréselte magát a
keskeny hézagon. Nem volt mögötte semmi különös, csupán teljes
sötétség. Testét olyan mérhetetlen hideg csapta meg, hogy vállát a
magasba rántva azon törte a fejét, nem lenne-e ésszerűbb visszatérni a
kabinba, és inkább pókvadászattal elütni az időt a reggeliig.
Természetesen elhessegette a gondolatot, sőt megpróbálta kissé
nagyobbra nyitni a hézagot, de a következő pillanatban hátrahőkölt,
mivel hirtelen mozgást észlelt a szeme sarkából.
Éppen időben. A váratlanul felbukkanó, tetőtől talpig fehérbe
öltözött alak könnyen észrevehette volna, ha kissé az irányába néz, de
szerencsére nem tette.
Ben kalapáló szívvel és visszafojtott lélegzettel állt megmerevedve,
míg a férfi lehajtott fejjel elsétált mellette. Lényegesen nagyobb volt
nála, Ben a vastag ruha ellenére jól látta alaposan kidolgozott testét. A
csizmája, a nadrágja, a kabátja és a kesztyűje mind hófehér volt, sőt a
számos zsebbel rendelkező, komplikált műszereket rejtő szíja is fehér
színben pompázott. Még a rajta lévő műszerek is fehérek voltak. A férfi
gyors léptekkel elsétált Ben búvóhelye előtt, eltűnt az egyik nagy
tetőfelépítmény mögött, és végre a fiú is levegőhöz jutott. Úgy érezte,
mintha egy óriási veszély elől menekült volna meg.
Micsoda badarság! A legrosszabb ami történhet vele az, hogy Schulz
kapitány alaposan lehordja, majd kénytelen végighallgatni szülei
prédikációját, de az is lehet, hogy nem, hiszen elvégre nem volt már
tizenkét éves.
Egy ideig mozdulatlanul és dübörgő pulzussal ácsorgott, majd
óvatosan és körültekintően elindult. Talán tudatalattijának egy része
még mindig nem ébredt fel a szörnyű rémálomból, gondolta magában.
35
 Vagy talán túl sok akciófilmet látott.
Behúzott nyakkal, teljes csendben odalopódzott az egyik
tetőfelépítmény mellé, majd visszatartott lélegzettel kikukucskált a
sarkon.
A következő percben roppant boldog volt idétlen viselkedése miatt.
A fehérbe öltözött személy ugyanis nem volt egyedül az első
fedélzeten. Legalább egy tucat férfit látott bélelt, fehér színű
álcaruhában álldogálni, közülük kettőnél fegyver is volt – az előbb
mellette elsétáló embernek az övében egy nagy kaliberű pisztoly, a
másiknak pedig egy puska volt a vállszíján. Mindannyian irtó
elfoglaltnak tűntek, de Ben nem igazán értette, mire a sietség. Mi a fene
történt ott?
Egy belső hang azt súgta neki, jobb, ha visszamegy a kabinjába, de
Ben nem lett volna Ben, ha hallgatott volna rá. Kinézett jobbra és balra,
majd addig futott, míg el nem ért egy kedvezőbb helyzetű fedezékbe.
Onnan már jól láthatta, ahogy két férfi valami különös szerkezeten
munkálkodik a Princess of the Dawn orrában: egy kb. egy méter
átmérőjű, láthatóan súlyos tányér volt előttük. Akár egy
parabolaantenna is lehetett volna, ha nem lett volna három lába,
valamint a hátoldala nem lett volna telis-tele színes égőkkel,
kapcsolókkal és gombokkal. Az alakzat emlékeztette valamire, csak
nem tudta mire.
Azt azonban jól tudta, hogy valami nagyon nem volt rendben.
Álcaruhába bújt fegyveres férfiak settenkedtek és szereltek össze
furcsábbnál furcsább masinákat az éjszaka kellős közepén… ennek meg
mi értelme?
Esze megint azt súgta, jobb lenne minél előbb eltűnni, és értesíteni
szüleit a történtekről. De természetesen most sem hallgatott rá, inkább
vadul kutatott egy még közelebbi rejtekhely után, ahonnan esetleg
többet is megtudhat a fehérbe öltözött férfiak céljáról. Attól nem kellett
tartania, hogy véletlenül meghallják, ugyanis a vihar minden egyes zajt
elnyomott, és…
Milyen vihar?

36
 Ben ijedten felegyenesedett. Szíve olyan hangosan vert, hogy attól
félt, az egész hajón hallani lehetett a kalapálását! Nem is volt vihar. A
tenger sima, fekete tükörként ölelte körbe a hajót.
Bent lassan mégis ellepte a félelem. Nem a fehérbe öltözött férfiaktól
félt, hanem önmagától. Mégis mi történt vele? Eddig bármilyen
körülmények között bízhatott magában és öt érzékében. Most meg
egyszerűen képtelen volt kilépni ebből az őrült álomból.
Majd a következő pillanatban hirtelen felülkerekedett az esze, ezért
úgy döntött, visszamegy a kabinjába, de a sors váratlanul ellene fordult.
Amikor megpróbált kisettenkedni rejtekhelyéről, két fehérbe öltözött
alak közeledett feléje, ezért menekülés helyett inkább közelebb
húzódott a jeges fémhez, majd visszafojtott lélegzettel várta, hogy
elsétáljanak előtte.
De nem tették, sőt valójában nem is mentek olyan közel, mint
szerette volna. Alig három lépéssel a búvóhelyétől, a két férfi a fedélzeti
korláthoz sietett. Ben döbbenten összeráncolta a homlokát. Még mindig
félt egy kicsit, de kíváncsisága annál nagyobb volt.
A két férfi néhány ügyes kézmozdulattal lecsavarozta a korlát egy
részét, így Ben bekukkanthatott a csiszolt fa alatt lévő fémcsőbe.
Üreges volt, de nem üres. A korlát alatt egy jó öt centiméter vastag,
fekete gumival bevont kábel húzódott. Ben értetlenül nézte, ahogy a
férfiak egy jó részét kihúzták, lefejtették róla a gumibevonatot, mire egy
csomó vastag vörösréz huzal tűnt elő. Amíg egyikük bicskájával
nekiesett a maradék gumidarabnak, addig a másik odahúzott egy
kábeltekercset. A tekercs egyik végén egy masszív műanyag dugó
helyezkedett el, a másik pedig eltűnt a sötétben a hajóorr irányába.
Talán egy erősáramú kábel volt? Egy parabolaantennához miért
lenne szükség akkora erősáramú kábelhez, amely még egy kisebb várost
is képes lenne ellátni?
Választ nem talált a kérdéseire, de továbbra is kíváncsian fürkészte,
ahogy gyorsan összekötötték a két kábelt, majd újra visszahelyezték a
korlátot. Mire pár perc múlva elkészültek, a pótkábel már majdnem
teljesen láthatatlanná vált. Még ha valaki észre is venné a gumicső egy
részét, akkor sem sejtené, hogy több ezer volt lüktet a lába alatt…

37
 A két férfi eltűnt, mire Ben megkönnyebbülve fellélegzett. Legalább
ebben a pillanatban egyedül volt a hajó e részén. Most azonban esélye
sem volt a feltűnés nélküli visszavonulásra. Igaz, már nem is gondolt
erre, hiszen kíváncsisága és gyanakvása is egyre nagyobb lett. Valami
nagyon nincs rendben errefelé. Ezek biztosan nem az utasok kényelme
érdekében végeztek éjszakai és hagyományos szerelőmunkákat. A
szerelők még egy ilyen hajón sem hordanak fehér álcaruhát és fegyvert!
Ben újra körbenézett, ismét rejtekhelyet változtatott, mire felfedezett
egy újabb keskeny ajtót. A kijárat résnyire nyitva állt. Rövid
gondolkodás után óvatosan odalopódzott, és hang nélkül átsurrant rajta.
Egy folyosóra érkezve, kalapáló szívvel a falnak támaszkodva ébredt rá,
milyen kísértetiesen hasonlít az eset a rémálmához.
Halálfélelme volt.
Ben próbálván megnyugtatni magát, idegesen mosolygott. Igazán
nevetségesen viselkedett. Rendben, olyasmit látott, amit nem szabadott
volna, és jó nagy slamasztikában lenne, ha elkapnák a férfiak, de ennyi!
Egészen biztosan nem volt veszélyben – főleg nem életveszélyben!
De akkor miért érezte magát abban?
Ben gondolataiban kevésbé hízelgő nevekkel illette magát, miközben
újra kikukucskált, és alaposan körbenézett. Túl sok mindent nem látott.
A folyosó alig különbözött az előbbitől, csupán abban, hogy pár lépés
után a hajó gyomrába vezető fehér fémlépcsőben végződött. Halk
zörejek ütötték meg a fülét; motorok tompa dübörgése és más
nyugtalanító hangok hallatszottak.
Még mindig visszafordulhatott volna, de nem azért jutott el idáig,
hogy csak úgy feladja. Mégis mit válaszolna Schulz kapitánynak? Hogy
látott pár férfit, akik kábeleket helyeztek el az éjszaka kellős közepén?
Te jó ég, micsoda szörnyűséges bűntett!
Egyre közelebb ért a lépcsőhöz, majd óvatosan elindult lefelé. Azt
hitte, recsegni-ropogni fog a súlya alatt, de filigrán külseje ellenére elég
masszív építmény volt.
Lent egy újabb gyéren megvilágított folyosó várta. A gépek zöreje és
a hangok egyre hangosabbá váltak. A folyosó végén lévő, félig tárva
álló ajtóból hűvös neonfény áradt kifelé. Ben hátra sem nézve,

38
lábujjhegyen lopódzott előre. Ha valaki ebben a pillanatban sétált volna
le a lépcsőn, akkor már úgyis mindegy lett volna.
Szerencséje volt. Mögötte nem voltak se hangok, se lövések.
Zavartalanul elérte az ajtót, és bekukkantott a nyíláson.
A másik oldalon egy tágas és magas, csupasz falakkal körbevett,
neoncsövek sorával bevilágított terem helyezkedett el. Valószínűleg a
Princess of the Dawn egyik rakodótere lehetett. A furcsa csak az volt,
hogy a fémpadlóról hiányoztak a pezsgővel, kaviárral és egyéb
luxustermékkel telepakolt ládák.
Körülbelül tízlépésnyire az ajtótól egy teherautó nagyságú, hatalmas
nyergesvontató és gumicsónak keverék, vagyis egy matt fehérre
lakkozott, keskeny, sötét szélvédőkkel rendelkező, úgynevezett
légpárnás hajó állt. A jármű végén, azaz a rakfelületén egy fehér
ponyvával letakart váz emelkedett ki, mely Ben szerint biztosan egy
ágyú vagy legalábbis egy óriási géppuska lehetett.
Ennyit a fent munkálkodó, ártatlan szerelőkről, gondolta magában.
Álcaruhába bújt fegyveres férfiak, és egy luxushajó rakodóterében
rejtőző, légvédelmi ágyúval felszerelt légpárnás hajó? Itt tényleg
komoly bajok vannak! Ben ideges pillantást vetett a háta mögé. Ezek
után már nem gondolta, hogy majd egy kis dorgálással is megússza a
dolgot. De a mögötte lévő folyosó legalább üres volt. Egyelőre.
Ezzel ellentétben a rakodótér nem. A légpárnás hajó körül számtalan,
nagyrészt embermagasságú stószok magaslottak, amelyek közül csak
néhány volt lefedve, így Ben jól láthatta a kivillanó műanyag
konténereket. Legalább négy-öt férfi tüsténkedett a stószok körül. Ők is
fehér nadrágot és csizmát, de csak pulóvert és fehér széldzsekit viseltek,
és egyikük sem volt felfegyverkezve. Ben ennek ellenére tudta, hogy
katonákról volt szó.
Eleget látott már. Sarkon fordult…
…majd a lépcső tetejéről leszűrődő hangok hallatán kővé dermedt. A
szíve mintha kihagyott volna az ijedtségtől, majd a súlyos léptek
hallatán háromszor olyan gyorsan vert az addigiaknál.
Egy másodpercre elfogta a pánik. Sehová sem bújhatott. Ha
visszamegy a rakodótérbe, akkor az ott lévő férfiak látják meg.
Csapdába került.
39
 Szerencsétlenségére még választása sem volt.
A lépcső felső részén felbukkant egy pár fehér csizma, Ben
megfordult, átsurrant az ajtónyíláson, és két-három ugrás után máris az
egyik konténerstósz mellett termett. Gondolkodás nélkül térdre
ereszkedett, majd bemászott az egyik fehér műanyag ponyva alá. Az
anyag olyan merev és nehéz volt, mint egy nedves vitorlavászon, ezért
olyan hangosan recsegett-ropogott, hogy biztosan nem kerülte el az
emberek figyelmét.
Ben négykézláb mászott előre, majd amennyire csak tudta,
bepréselte magát a sima műanyag konténer alá, és várt.
Dübörgő szívverésén kívül először nem hallott semmit, ezért abban
reménykedett, hogy szerencséje volt. Nemsokára lassú léptek
közeledtek felé, majd egyszer csak megtorpantak. Hirtelen zajt hallott:
valaki megemelte a búvóhelye feletti műanyag ponyvát!
Kint a folyosón halk durranással becsapódott egy ajtó, majd
megszólalt egy éles hang.
– Mi a fene folyik itt? Azt mondtam, mindig tartsátok zárva ezt az
átkozott ajtót!
A ponyva sisteregve lehullt, mire a lépések gyorsan eltávolodtak.
– De hát, az előbb még…
– ...tárva-nyitva állt, a fene egye meg! – kiáltotta dühösen a hang. –
Szerinted én hogy jutottam be? Hát mindent egyedül kell csinálnom, az
ördögbe is!
Ben végre fellélegezhetett, de csak óvatosan és olyan halkan, ahogy
tudott. Keze remegett, fülében pedig olyan hangosan zúgott a vér, hogy
nem is értette a férfi válaszát. Lassan megfordulva majdnem felkiáltott,
amikor valami kicsit és szőröset látott elszaladni a lába mellett.
Ez alkalommal biztos volt benne, hogy nem képzelődött. Ez egy pók
volt. Abban a pillanatban le merte volna fogadni, hogy ugyanaz a pók
volt, amelyik nemrég még az arcán csücsült.
Ez nem lehet véletlen!
Legalább két-három másodpercbe is beletelt, mire rájött, mekkora
ostobaságot képzelt. A lent történt furcsa és valószínűleg veszélyes
eseményeknek az égvilágon semmi közük nem volt a pókhoz! Talán
sürgősen szüksége lenne a Princess of the Dawnnak egy rovarirtóra, de
40
ennyivel le is zárta a témát. Ideje volt a tényleges problémára
koncentrálni.
Végtelenül óvatosan megfordult, majd hason fekve elkúszott a
rejtekhely szélére, és kikukucskált a ponyva alól.
Az előbb kotorászó férfi alig két-három lépésre állt tőle háttal. Ben
egyből felismerte a csizmáját, amely semmiképpen sem hagyományos,
inkább valamiféle acélmerevítővel és késtokkal ellátott harci csizma
volt.
– Hol tartotok? – kérdezte az előbbi éles hang. Még mindig
dühösnek hallatszott. – Öt perc múlva le kell lépnünk! Nemsokára tele
lesz a fedélzet utasokkal! Nem szeretnék holmi luxusmaminak
magyarázkodni, hogy miért éppen kézigránáttal játszadozik a kis
drágasága! – Léptek hallatszottak, majd megjelent még egy pár fehér
harci csizma. – Minden kész van?
– Legkésőbb tíz perc múlva.
– Öt perc, és egy másodperccel sem több! Addigra mindent
pakoljatok el és takarjatok le. Ti meg tűnjetek a kabinotokba!
Pihenjetek, amíg még tudtok. Most pedig szedjétek a lábatokat!
A másiknak hirtelen roppant sietős lett a dolga, mire a második pár
csizma is eltávolodott. Hangok és lépések kuszálódtak össze izgatottan,
majd megtörtént a csoda: senki sem vette észre.
Ben végtelenül megkönnyebbülve leereszkedett a földre, becsukta a
szemét, és némán hálát adott az égnek.
Majd várt.
Öt percet…

41
 5

…MELY EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK TŰNT.

A férfiaknak valószínűleg öt percre sem volt szükségük, Bennek
mégis végtelennek tűnt. Újra és újra olyan közel léptek a
rejtekhelyéhez, hogy félelmében még levegőt sem mert venni, és
egyszer majdnem felkiáltott, amikor valaki hozzáért a ponyvához.
Szerencséje egyelőre nem hagyta cserben. Nem vették észre. Ráadásul
régi barátja, a pók sem jött vissza, majd lassan elcsendesedtek a léptek
és a zsivaj, elaludt a lámpa, és becsukódott az ajtó.
Ben ennek ellenére egy ideig még nem jött elő a búvóhelyéről.
Teljesen mozdulatlanul feküdt, majd lassan számolni kezdett. Addig
egy tapodtat sem mozdul, míg el nem számol százig vagy inkább
kétszázig, gondolta magában.
Harmincötnél járhatott, amikor váratlanul motoszkálást hallott a
folyosón.
Ben úgy összerezzent, hogy fejével nekiütközött a hangos
recsegéssel válaszoló ponyvának. Tíz másodpercig ismét visszafojtott
levegővel várakozott, majd csak utána emelte meg néhány milliméterrel
a ponyvát.
Egy idegen zseblámpa kísérteties fénye csupán néhány centiméterrel
tőle suhant végig a padlón, majd megdermedt, aztán jobbra-balra
ugrándozott, akárcsak egy ideges rovar. Tehát nem tévedett. Valaki
kutatott utána. Biztosan megtalálja, gondolta magában Ben, majd
ráébredt valamire: iszonyú nagy butaságot csinált.
Nem, nem igaz. A lehető legnagyobb butaságot művelte. Mégpedig:
teljesen egyedül jött le. Senki sem tudta, hol van. Senki sem tudta, hogy
42
elhagyta a kabinját, ráadásul senki sem tudott erről az egész raktérről,
kivéve azt a tucat felfegyverkezett katonát. Ha tehát elkapják, azt
csinálnak vele amit akarnak. Ha kedvük szottyan, egyszerűen kitekerik
a nyakát és belehajíthatják a vízbe.
Ben próbálta magát pozitív gondolkodásra beállítani. Attól még,
hogy a férfiak az utasok tudta nélkül ügyködnek, nem lesznek
automatikusan gyilkosok. Tény, hogy hatalmas slamasztikában lenne,
ha elkapnák, de biztosan nem ölnék meg. Ilyen csak a rossz filmekben
van, nem pedig a valóságban.
Ettől függetlenül teljes csöndben lapult, és szüntelenül a zseblámpa
fényét bámulta. A fény továbbra is idegesen ugrándozott jobbra-balra,
majd a terem egy másik részét kezdte felderíteni. Ben tétova és halk
lépéseket hallott – már amennyire ezekben az acélmerevítős
csizmákban lehetséges halkan járni –, majd mintha az egyik ponyva éles
recsegését hallotta volna.
Nem, helyesbített magában, nem volna. Ez egészen biztosan az egyik
ponyva hangja volt.
Most aztán vége! Ezek szerint az egyik férfi szándékosan lemaradt,
hogy átvizsgálja a stószokat.
Ben úgy emlékezett, rengeteg stósz volt, de előbb vagy utóbb úgyis
rátalál. El kellett tűnnie!
De hová?
A teremben nem volt más csak a konténerek… és a légpárnás hajó.
Ben megpróbálta felidézni a légpárnás hajó távolságát, de
félelmében azt sem tudta, hogy valóban ott volt-e. Lehet, hogy semmi
sem volt ott valójában. Lehet, hogy csak álmodta az ébredést, és tovább
folytatódott az őrült, képzeletbeli kalandja.
Balra. Hirtelen eszébe jutott. A jármű valahol balra helyezkedett el,
méghozzá csak pár méterre tőle.
Megkockáztatta.
A következő recsegésnél kilépett a rejtekhelyéről, térdre ereszkedett,
és óvatosan mászni kezdett. Az első rész remekül ment. A hajófedélzet
vaspadlója olyan hideg volt, hogy ijedten beszívta a levegőt, majd
hallván a ponyva zörgését és a léptek távolodását, folytatta az útját. A

43
zseblámpa fénye olykor-olykor felvillant, de szerencsére nem az ő
irányában.
Megnyugodva gyorsított a tempóján, majd kissé későn ébredt rá,
hogy a bátorság gyakran könnyelműséget szül: nekiütközött egy
emlékei szerint addig nem ott lévő akadálynak, mire a tárgy hatalmas
csörömpöléssel és zörejjel ért földet. A léptek egyszerre elhalkultak, a
lámpa fénye pedig nyílegyenesen feléje mutatott. Ben teljesen
megmerevedett.
A fénysugár olyan közel suhant el mellette, hogy szinte érezni vélte
érintését, majd végigtapogatta a konténert, és irányt váltott. Nemsokára
visszajön, gondolta. Nem maradt sok ideje. Ben mindent egy lapra tett
fel. A fény felvillanása éppen elegendő volt ahhoz, hogy lássa, valóban
csak pár méterre helyezkedett el tőle a légpárnás hajó. Felállt és
futásnak eredt, majd öt-hat lépés után nekiütközött a jármű
összehajtogatott légpárnájának. Előrebukott, elvesztette az egyensúlyát,
majd magasba tartott kezével épphogy kikerülte az acélból lévő
tetőfelépítménnyel való ütközést. A mögötte lévő fénysugár egyre
lázasabban kutatott, a léptek pedig egyre közeledtek. Ben magába
fojtotta a fájdalommal járó kiáltást, majd vad tapogatózás közben
megérintett egy korlátfélét, és felhúzta magát. Azt hitte, a hajó másik
oldalán is hallani lehetett lármázását, de követőjének lépései még
hangosabban dübörögtek végig a fedélzeten. Tovább tapogatózott, majd
hirtelen valami kemény fémbe ütközve rátalált egy ajtóra. Gondolkodás
nélkül feltépte, és besurrant rajta. Mögötte egyre hangosabbá váltak a
lépések, majd az ajtó becsukódásával egyszerre elhallgattak.
Ben megkönnyebbülve fellélegzett, és a hideg fémnek támaszkodva,
csukott szemmel igyekezett megnyugtatni vadul lüktető szívét. Szemét
kinyitva rájött, hogy a légpárnás hajó irányítókabinjában tartózkodott. A
műszerfalából egy hatalmas botkormány türemkedett kifelé. A befelé
görbülő ablakokon visszaverődő zseblámpa halovány fénye, és a
műszerek kísérteties halványzöld foszforfényű csillogása valamelyest
felismerhetővé tették a környezetet. A hely kisebb volt, mint várta,
körülbelül három embernek adott helyet, és valahogy minden olyan…
furcsa volt. Valahogy más volt, mint kellett volna.

44
 A zseblámpa fénye olyan hirtelen világított az irányítókabinba, hogy
ideje sem volt lebukni. Ösztönére hallgatva, legszívesebben azonnal
kirohant volna, de legnagyobb meglepetésére éppen az ellenkezőjét
tette. Megpróbált visszaemlékezni a jármű külsejére: olyan volt, mint
egy ferdevágású szemekkel rendelkező, guggoló fehér szörnyeteg. Az
ablakok sötétítettek voltak; talán eléggé sötétek ahhoz, hogy ne lássanak
be kívülről.
A helyet végigpásztázó apró fénysugár további részleteket tárt fel,
melyek talán még jobban összekuszálták Bent. Mindenhol csak
felszerelések és műszerek hevertek, különböző gombok, kapcsolók,
monitorok és karok… az egész egyszerre volt régimódi és ultramodern.
De jelenleg egész más dolgok foglalkoztatták.
A fénysugár megállt az arca közepén, ez ráébresztette arra, hogy
talán nem is volt olyan jó választás ez az irányítókabin. Nem volt másik
kijárat. Ha pedig az idegennek kedve támad átfésülni a helyiséget,
akkor igencsak bajban van.
De a fény tovább mozgott, majd lassan távolodott – és ekkor Ben
felfedezett valamit a sötétben: a jármű orrában egy keskeny, függőleges
kis fénysugár fénylett. Ez csakis egyet jelenthetett: a követője
elfelejtette becsukni maga mögött az ajtót.
Először is meglehetősen megdöbbent. Hogyan követhetett el egy
profi ekkora hibát? Valószínűleg sejtése sem volt Ben jelenlétéről, csak
ellenőrzésképpen ment vissza a terembe. A fénysugárnak köszönhetően
kapott egy apró esélyt a szabadulásra.
Ben hallgatózott. Szíve vad kalapálása minden más zörejt elnyomott,
majd hirtelen iszonyú dübörgést hallott közeledni – talán az idegen
lépései voltak?
Akárhogy is, Ben nem merte kinyitni az ajtót, és elhagyni az
irányítókabint. Ha csak képzeli a lépéseket, akkor is ott settenkedik
valahol az üldözője, Ben pedig nem volt biztos benne, hogy jelen
állapotában megnyerne egy esetleges versenyfutást.
De talán van másik út.
Kinyújtott kézzel megkereste az ablakot, és ujjbegyével
végigtapogatta a jéghideg fémkeretet. Remélni se merte, de ujjai szinte
azonnal a reteszbe botlottak. Nyitható az ablak!
45
 Gyorsan kinyitotta a reteszt, majd megpróbálta feltolni az ablakot.
Teljes pánikba esett, mikor nem sikerült. Talán tényleg olyan öreg a
hajó, mint amilyennek látszik, és az ablakok egyszerűen
berozsdásodtak. Miután vállával nekitámaszkodott a keretnek, lábával
pedig a padlónak, centiméterről centiméterre sikerült feltolnia az
ablakot. Borzasztó csikorgását természetesen azonnal kiszúrta a
teremben kutakodó férfi.
Félelme beigazolódott: a halvány fénysugár egyszer csak bekandikált
az irányítókabin ajtajának ablakán. Most, hogy már minden mindegy
volt, Ben addig erőlködött, míg át nem fért a résen.
És szerencsére épp időben.
Még ki sem jutott az ablakon, mire mögötte kivágódott az ajtó, és
egy fehérbe öltözött alak tört be.
– Hé! – ordította. – Ott maradsz, az ördögbe is!
Bennek eszébe sem jutott szót fogadni. Kétségbeesetten igyekezett
átpréselni magát az ablakon. Az ablakkeret kemény fémje
végighorzsolta bordáit és csípőjét, és amikor már azt hitte, végre
kiszabadult, egy erős kéz megragadta a bokáját.
Ben elég szerencsétlen helyzetben lógott: jobb keze átfogta a
korlátot, amellyel megpróbálta a levegőben tartani magát. Bal karja és
jobb lába vadul és értelmetlenül kapálózott a levegőben, egész
testsúlyát tartó csípője pedig úgy rápréselődött az ablakkeretre, hogy a
fájdalomtól még a könnye is kicsordult.
Gondolkodás nélkül rúgott egy nagyot.
Valamit biztosan eltalált, bár a bokáját szorongató kéz nem eresztette
el, jól hallotta a mögötte feljajduló káromkodást. Ben ösztönszerűen
még egyet rúgott, ez alkalommal pedig pontosan érezte, hogy célba
talált. Üldözője veszettül ordítva elengedte a lábát, mire Ben akkora
fejest ugrott a fedélzetre, hogy földet érve csillagokat látott. Mögötte
hangos dörömbölés hallatszott, de olyan hangosan zúgott a vér a
fülében, hogy nem értette a férfi szavait.
Igazság szerint, nem is volt kíváncsi rá.
Félig kábultan, de a halálfélelemből nyert erőtől duzzadva felállt,
átlendítette magát a korláton, majd kissé elszámítva magát, hatalmasat

46
esett. A kikapcsolt turbinák miatt ugyanis a légpárnás hajó fedélzete
térdmagasságra sem volt a földtől.
Mögötte feltépték az irányítókabin ajtaját, és támadója dühös kiáltás
közepette száguldott felé. Ben felpattant, és az előtte lévő fénysugár
irányába botorkált.
Csak pár lépés volt hátra, talán egy tucat, de Ben minden egyes
lépését utolsónak vélte. Nem kételkedett abban, hogy gyorsabb
ellenfelénél, de a férfinak volt pisztolya is, és egy golyónál azért
biztosan nem gyorsabb.
És megtörtént a csoda: elérte a kijáratot, átvetette magát rajta, majd
becsukta, és bereteszelte maga mögött az ajtót.
Ellenfele ágyúként csattant az ajtó túlsó oldalának, és ez alkalommal
olyan hangosan üvöltött, hogy Ben még a vastag fémen keresztül is jól
hallotta a férfi közönséges káromkodását.
Ben egy másodpercig csak állt és élvezte a végtelen
megkönnyebbülést, majd megfordulva elindult a lépcső felé, Mögötte
még mindig hangos dübörgés hallatszott, majd hirtelen elhallgatott, ami
sajnos egyáltalán nem nyugtatta meg. A férfi valószínűleg egy másik
kijárat után kutatott, ráadásul könnyen lehet, hogy a lépcső tetején állig
felfegyverkezett férfiak várnak rá, Felrobogott a lépcsőn, lelassított,
majd a felénél megállva hallgatózott.
Semmit sem hallott, de lépcső tetején világító fény mintha kissé
megváltozott volna. Talán a támadója nemcsak egy másik kijárat után
kutatott, hanem értesítette a többieket az adóvevőjén. Két választása
volt tehát: vagy megvárja, amíg megtalálják, vagy kockáztat. Minden
egyes tétlen másodperccel csak romlottak az esélyei.
Ben úgy döntött kockáztat.
Idegesen lépkedett felfelé. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor
biztonságban felért a lépcső tetejére. Valóban nem volt ott senki, és
most már a fény rejtélyét is megértette: az ajtó résnyire nyitva állt,
melyen bevilágított az éppen felkelő nap. Úgy látszik, kicsit tovább
tartott a Princess of the Dawnon történő kis kiruccanása, mint ahogy
sejtette.
De ez nem jelentette azt, hogy a lány nem várt rá odakint.

47
 Ben elindult, majd az ajtóhoz érve lelassított, és óvatosan
kikukucskált a fedélzetre. Hirtelen jéghideg félelem járta át, amikor
megpillantotta a hajóorrban a tengert bámuló, fehérbe öltözött alakot,
majd megnyugodva konstatálta a különbséget: az illető egy szőrmével
díszített kabátot viselt a fehér álcaruha helyett, a kapucninak vélt
hófehér haja pedig vígan lengedezett a friss szélben. Sasha. Legalább
egyvalamit már tudott róla: megrögzött korán kelő volt, aki semmi
pénzért sem szalasztott volna el egyetlen napfelkeltét sem.
Öröme hamar tovaszállt ám, és helyét mardosó aggodalom vette át.
Ha a férfiak tényleg üldözték, és ha most vaktában kirohan a fedélzetre,
akkor nemcsak ő van veszélyben, hanem a lány is. Semmiképpen se
rángathatja bele a történetbe.
Ben azon törte a fejét, mi lenne, ha visszamenne a rakodótérbe?
Üldözője biztosan eltűnt már onnan, és valószínűleg az lenne az utolsó
hely, ahol keresnék. És utána? Teljesen egyedül és egyetlen halvány
fénysugár nélkül ücsörögne abban a hatalmas gépteremben úgy, hogy
fogalma sem lenne a visszaútról? Remek ötlet…
Ben kilépett a fedélzetre, és majdnem felkiáltott örömében, amikor
meglátta, hogy nem Sasha az egyetlen napimádó a hajón. Nem messze
tőle egy idős házaspár támaszkodott a korlátra, egy másik utas pedig az
egyik napozóágyban helyezkedett el kényelmesen; talán azt képzelte, a
Karib-tengeren van, ahol csak egészen véletlenül uralkodik mínusz tíz
fok. Megmenekült. Még ha fel is bukkannának az üldözői, akkor is
tökéletes biztonságban lenne. Feltehetően nem rendeznének vérfürdőt a
fedélzeten, csak azért, hogy elhallgattassák.
Már-már vágyakozó pillantást vetve a fehér ruhás lányra lassan
elsétált mellette, majd az előző éjjel zárva talált ajtó felé vette az irányt.
Két-három lépéssel az ajtó előtt egy fehérbe öltözött óriás feltépte a
bejáratot, és kilépett a fedélzetre. Álcaruhát és harci csizmát viselt, és
bár összehúzta kabátját, Ben jól láthatta az alatta lapuló fegyvert. Széles
és keményvonású borostás arccal, és roppant szúrós szemmel állt ott.
Ben azonban valami egészen más miatt, mégpedig a jobb keze miatt
aggódott. Tele volt egy-két egészen friss karcolással, mintha csak egy
csizmasarok horzsolta volna végig…

48
 Magát is alaposan megdöbbentve, sikerült megőriznie lélekjelenlétét.
Egy hirtelen mozdulattal irányt váltott, és elindult a hajó orra felé.
Szeme sarkából jól látta, ahogy a férfi utána indult, majd mikor
észrevette, hogy nincsenek egyedül, egyszer csak megdermedt, majd
tanácstalanul ácsorgott egy helyben. Ben, mintha mi sem történt volna,
egyenesen Sasha felé sétált.
A lány pont úgy, mint tegnap reggel, most is mozdulatlanul meredt
dél felé, csak most bepréselte magát a hajó orrában magasló
parabolaantennának tűnő tárgy mellé. A hátoldalán lévő lámpákat és
kapcsolókat letakarták egy fehér műanyaggal, és a villamos kábelt is
elrejtették. Amennyire lehetett, befurakodott a parabolaantenna másik
oldalához, majd karjával a korlátra támaszkodva igyekezett elkapni
Sasha pillantását.
Nem sikerült neki. Pedig a lány biztosan látta őt, de továbbra is csak
délre bámult hatalmas és különös szemével. Ben hangosan köhécselt
egyet, de ez sem segített.
– Jó reggelt! – mondta a fiú. – Mindig ilyen korán kelsz?
Néma csend. Hirtelen nehéz lépteket hallott maga mögött.
– Tudom, hogy olyan ismerkedős dumának hangzik – folytatta
idegesen vigyorogva –, de nagyon kíváncsi vagyok, vajon miért kel fel
valaki mindig hajnalok hajnalán? Főleg nyaralás alatt.
Sasha nem mozdult, de váratlanul megszólalt mögötte egy mély
hang.
– Ne strapáld magad, öcskös! Úgysem hall téged.
Megfordulni és elrohanni! – futott át Ben agyán, az sem számít, ha
Jézusként vízen kell járnia. Ezzel ellentétben teljes nyugalomban
hátrafordult, majd harminc centiméterre az arcától, farkasszemet nézett
vele az előző borostás arc.
– Azaz, nem vagyok biztos benne, hogy hall-e vagy sem – mondta a
férfi. – De egészen biztosan nem fog rá reagálni. Sajnos teljesen bolond
a kiscsaj. Csak időpocsékolás, ha engem kérdezel.
Ben zavarodottan nézett Sashára. A férfi olyan hangosan beszélt,
hogy biztosan hallotta a lány, mégsem reagált a szavaira. Vagy ennyire
képes uralkodni magán, vagy tényleg valami baja van.

49
 Ben odafordult az idegenhez. Arca nem is tűnt már olyan szigorúnak,
mint első ijedtségében. A férfi a húszas évei végéhez közeledhetett.
Erős, markáns vonásai és szőke tüskés haja volt, szemében azonban
még mindig ott lobogott az elfojtott düh lángja.
Ben egy darabig kitartóan fürkészte, majd megpróbált elsétálni
mellette, de a szőke óriás egyetlen lépéssel elállta az útját.
– Ne olyan sietősen, kölyök. Szívesen csevegnék még veled.
– A nevem Ben, nem kölyök! – válaszolta Ben élesen.
– Ben – vigyorgott a másik. – Örülök, hogy megismertelek, Ben.
Harry vagyok. És most, hogy már összeismerkedtünk és barátok
lettünk, akár sétálhatnánk is egyet, nem gondolod?
Harry? Ben csak bámult rá. Harry zsoldoscsapata. Egy tapodtat sem
mozdult.
– Mi lesz már, kölyök? – kérdezte Harry vigyorogva, de kevésbé
sem bizalomkeltő hangnemben. – Csak beszélni szeretnék veled,
cserkész becsszó. Nem bántalak – mondta, majd Sashára bökött. – De,
ugye nem akarod, hogy a kis barátnőd többet halljon a kelleténél, igaz?
Ben hallgatott. Mi ez, fenyegetés? Mert bizonyára az.
Kelletlenül elindult, mire Harry (Harry?) nem csak hogy kitért az
útjából, de még kedvesen át is karolta a vállát. Talán kicsit meg is
szorongatta. Igazság szerint Ben még csontjainak csikorgását is hallotta.
De nem látszott rajta semmi.
– Helyes kiscsaj, mi? – szólt hízelgőn Harry. – Hallottam ám, mit
mondtál neki az előbb. Igazad van, tudtad? Mindennap órák hosszat
álldogál a hajó orrában. Az ördög tudja, mit csinál ott. Gyönyörű szép
teremtés, csak kár, hogy lökött – nagyot sóhajtott, majd végre elengedve
Ben vállát, a korlátnak lendítette. – Ezenkívül – folytatta – korán kelő.
Ezért nem láthattad még reggel. Vannak azonban olyan emberek, akik
csak dél körül dugják ki az orrukat a takaró alól. És ez elég dicséretes
szokás, ha engem kérdezel. A korán kelők ugyanis sokszor olyanokba
dugják az orrukat, amikhez semmi közük.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Ben, miközben igyekezett roppant
higgadtnak tűnni.
Harry válasz helyett néhány másodpercig csak ráncolta a homlokát,
majd töprengő hangon megszólalt.
50
 – Ben? Te annak az agyturkásznak vagy a fia, ugye?
– Miért? – kérdezte Ben.
Harry megvonta a vállát.
– Áh, semmi. Csak biztos akartam lenni.
Ez már fenyegetés volt.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Ben még egyszer.
– Ahogy mondtam, csak beszélgetni. Ma kicsit korábban keltél a
szokásosnál, nem igaz? Ilyenkor gyakran olyanokat képzel az ember,
amiket nem is látott. Ébredés után néha bizony elég nehéz
megkülönböztetni az álmot a valóságtól, ugye érted, mire gondolok?
– És ha nekem mégis sikerül? – válaszolta Ben makacsul. Közben
persze azon törte a fejét, hogy vajon teljesen elvesztette-e az eszét vagy
csak egy részét. Az is lehet, hogy egészen véletlenül egy önpusztító
túrára tévedt. Hiszen szinte könyörgött, hogy Harry bekeményítsen.
Valószínűleg a tüskés hajú óriás is így gondolta, mert addig sem
túlzottan meggyőző mosolya hirtelen kialudt, szeme pedig sötét fekete
kővé változott.
– Ugye nem akarsz bajba kerülni, öcskös?
Ben hallgatott. Egyelőre ez tűnt a legokosabb döntésnek.
– Látod? – szólt Harry elégedetten. – Tudtam én, hogy eszes srác
vagy. Most pedig viselkedj jól, és menj szépen az ágyadba. Ha pedig
felébredsz, csak egy őrült álomra fogsz emlékezni. Megértetted?

51
 6

A LEGGYORSABB ÚTON MENT a kabinja felé, de

természetesen nem feküdt le aludni, csak a bereteszelt ajtónak
támaszkodva percekig csukott szemmel ácsorogva várta, hátha mégis
felébred az álomból. Gondolatai vitustáncot jártak a fejében, miközben
teste egyre vadabbul reszketett. Sikerült tehát végre átélnie a
könyvekben és a DVD-ken látott és imádott kalandok egyikét, és lám,
nem is volt olyan vicces. Sőt egyáltalán nem volt vicces, és még
izgalmas sem.
És várhatóan még egyáltalán nem volt vége. Már a kabinba tartó
úton is úgy érezte, követik, de várjunk csak: véletlenül nem lépések
dübörögnek odakint?
Persze hogy lépések, villant át az agyán. A nap felkelt, és a hajó
lassan ébredezni kezdett – mégis miért mászkálnának lábujjhegyen az
utasok?
És szöges harci csizmában? – súgta egy másik hang a fülébe. Mivel
tökéletesen igaza volt, Ben meg sem próbálta elhessegetni. Elvégre is,
az a fickó az előbb egyértelműen megfenyegette őt, és ezentúl
kétségkívül figyelni fogja minden egyes lépését. Ez pedig nem
kizárólag őt érinti, hanem a szüleit és Sashát is.
De ez még mindig nem a legrosszabb.
A legrosszabb… Harry.
Ez a név.
Ez a név az álmából. Sőt lassan ráébredt, hogy ennél sokkal több
hasonlóságról volt szó: Harry és a kísérői ugyanúgy néztek ki, és
ugyanúgy fel voltak fegyverkezve, mint az álmában lévő férfiak. Már

52
csak az arc nélküli majmok, azaz a három ujjal tüzelő kalózok, és a két
méter magas, hatalmas pókhálókat szövő pókok hiányoztak.
Lehet, hogy ideje lenne ellátogatni apja magánrendelésére, na, persze
nem mint a fia, hanem szigorúan betegeként.
Még egyszer nekirugaszkodott az ajtónak, élvezte a közte és a
többiek között lévő masszív és stabil akadályt; még akkor is, ha tudta,
hogy csupán illúzió. Az ajtó milliméter vékonyságú furnér- és
falemezből készült, ezért még egy komolyabb ökölcsapástól is kettétört
volna.
Senki sem fogja bántani, próbálta csitítani magát. Ha Harry valóban
bántani akarná, akkor biztosan nem a nyilvánosság előtt fenyegette
volna meg. Egészen biztosan.
Sajnos ez az elmélkedés nem sokat számított, sőt ellenkezőleg.
Sikerült ugyan úrrá lennie a pánikon, de a mardosó félelem továbbra
sem hagyta nyugodni. Úgy érezte, nem bírja tovább a szűk kabinban,
ezért úgy döntött, megkeresi szüleit az étkezőben. Kicsit úgy érezte
magát, mint az apucihoz és anyucihoz szaladó kisgyerek, de a helyzet
kezdett komollyá válni. A hajón lévő férfiaknak biztosan volt valami
céljuk, csak még Ben nem jött rá az okára. Több mint valószínű, hogy a
Princess of the Dawn állig felfegyverkezett kisebb hadserege nem
éppen pingvinvadászatra készül. Ha pedig tényleg veszély közeledne,
arról az utasoknak feltétlenül tudniuk kell. Főleg a szüleinek.
Lecserélte nehéz pufikabátját egy könnyű széldzsekire, esetlen
csizmája helyett pedig kényelmes tornacipőt húzott, majd elindult az
ebédlő felé.
Az étterem nem volt annyira tele, mint elmúlt reggel, de szülei már
természetesen ott csücsültek egy ablak melletti asztalnál. Ben is
szívesen gyönyörködött volna a napfelkeltében, de valahogy most nem
volt kedve hozzá.
Anyja kikerekedett szemmel nézte, ahogy fia az asztalok között
lavírozva közelített hozzájuk. Apjának rögtön feltűnt felesége
arckifejezése, mire ő is keresgélni kezdett a vendégek között.
– Jó reggelt! – mondta, majd Ben édesanyja megkérdezte. – Talán
véletlenül kipottyantál az ágyból vagy mostanában a korán kelés az új
módi?
53
 Ben anyja viccelődése ellenére komoly maradt.
– Fogalmam sincs, hogy jó reggel vár-e ránk. Beszélnem kell
veletek. Itt valami… – hirtelen elhallgatott, körbenézett, és a bejáratot
fürkészve leült. Látta, ahogy Schulz kapitány éppen belépett az
étterembe, de nem volt egyedül. Egy Ben számára abszolút ismeretlen,
magas termetű férfi kísérte. Bár civil ruhát viselt – farmert és egyszerű
fekete pulóvert –, a fiú rögtön tudta, hogy a rakodótérben ügyködők
közé tartozott. Schulz és a férfi gyors léptekkel közelített hozzájuk. A
kapitány arckifejezése semmi jót nem ígért.
– Mi van veled? – kérdezte Robert Berger. Tekintete követte Benét,
majd mély ránc jelent meg a szemöldöke között. – Mit jelentsen ez? Mit
műveltél már megint?
– Nem, nyugodjon meg, semmi ok az aggodalomra – válaszolta
Schulz kapitány Ben helyett. Ezek szerint jól hallotta apja utolsó
szavait. A kapitány kéretlenül helyet foglalt, miközben kísérője két
lépéssel az asztal előtt, keresztbe tett karral várakozott – na, tessék, ha
ez nem fenyegetés!
Ben apja szigorú pillantást vetett fiára, majd Schulz felé fordult, de a
kapitány megelőzte.
– Elnézést kell kérnem a letámadásért.
– De még mennyire – szólt Jennifer Berger hűvösen.
– Roppant fontos dologról lenne szó – folytatta Schulz közönyösen.
– Valamit feltétlenül el kell magyaráznom önöknek. Legfőképpen pedig
a fiuknak.
Erre mindkét szülő Benhez fordult.
– Mit csináltál…? – kezdte az apja.
– Semmit – emelte Schulz magasba a kezét. – Tényleg, a fia nem
tehet semmiről. Ha valakinek, akkor magamnak és a csapatomnak
tehetek szemrehányást.
– Ez igen dicséretes – mondta Ben édesapja –, de lenne olyan
kedves, és elmagyarázná nekünk, hogy mi is folyik itt? – folytatta
szikrázó szemmel. Ben nem igazán tudta, kinek is szól az oly
keservesen elnyomott haragja – Schulznak vagy talán neki –, de úgy
tűnt, nem maradt túl sok abból a jámbor és kedves emberből.

54
Valószínűleg a kapitánynak fogalma sem volt, milyen kellemetlen
ember is tud lenni az apja.
– Kérem, nyugodjon meg, a fia nem tett az égvilágon semmit – szólt
gyorsan Schulz. – Csak éppenséggel olyan területen tartózkodott, amely
normál esetben tiltott az utasok számára. De végül is nem követett el
halálos bűnt. – Nyelvével végigpásztázta az ajkát, jól látszott, milyen
kellemetlenül érinti a dolog. – Sajnálatos módon azonban látott valami
olyasmit, amit nem kellett volna.
– És mi volna az? – kérdezte Ben édesapja kíváncsian.
– Katonákat – válaszolta Ben, mielőtt még Schulz tette volna.
Hangja kissé reszketett, de ebben az esetben a támadás nemcsak a
legjobb, hanem az egyetlen megoldásnak látszott. – És egy csomó
fegyvert.
– Tessék? – kérdezte idegesen Jennifer Berger. Férje szeme
kikerekedett, mire Schulz megnyugtatón legyintett. Gyorsan
körbenézett, mielőtt folytatta beszédét.
– Így igaz, de ez nem az, mint aminek első pillantásra látszik,
higgyenek nekem.
– Aha – mondta az apja. – Akkor mégis milyennek látszik első
pillantásra?
– Meggyőzőnek – szólt közbe Ben. – Gépfegyverek, kézigránátok,
egy légvédelmi ágyúval felszerelt légpárnás hajó… – mondta, majd
Schulzhoz fordult. – Talán kifelejtettem valamit?
Schulz tekintetéből ítélve, legszívesebben megfojtotta volna a fiút.
– Mit jelentsen ez, kapitány? – kérdezte Ben édesanyja határozottan.
– Ahogy mondtam: nem az, aminek látszik – válaszolta Schulz
kedvetlenül. – Meg tudom magyarázni, de kérem, nyugodjanak meg, és
adjanak nekem öt percet. – Megfordult, és bólintott egyet a sötét hajú
óriás felé. A férfi leeresztett karral és gyors léptekkel távozott. Ben azon
törte a fejét, vajon erősítésért megy vagy egyből egy tankért?
– Lehet, hogy kicsit hosszúra sikerül majd – kezdett bele Schulz –,
de ne féljenek, igyekszem rövidre fogni.
– Lám, lám – mondta Robert Berger. Hanglejtése semmi jóval nem
kecsegtetett.

55
 – Teljesen igaz, amit a fiuk mond – kezdett bele Schulz kelletlenül. –
De természetesen semmi veszély nem fenyegeti sem a hajót, sem pedig
az utasokat. Mint tudják, messzi délre tartunk. Négy-öt tengeri
mérföldre hajózunk el az Antarktisztól.
– Ma este, tudom – vágott közbe Ben édesanyja. A személyzet
ugyanis pár méterre a parttól tervezett egy tűzijátékkal egybekötött,
naplementés partit a fedélzeten; ez lenne az utazás egyik fénypontja.
– Nem messze a kikötőhelytől egy nemzetközi meteorológiai
állomás található – folytatta Schulz. – Megkértek minket, hogy vigyük
el és tegyük ki ott a fia által látott tegnapi csapatot, ilyen egyszerű.
– Katonák? – kérdezte Ben apja kételkedve. – És egy felfegyverzett
légpárnás hajó? Miféle meteorológiai állomásnak van szüksége egy
kisebb hadseregre?
– Csak egy tucat katonáról van szó, és erre sajnos nem tudok
válaszolni. Az igazság az, hogy én sem kérdeztem. Mi csak a szállítást
vállaltuk. Elméletileg ma éjjel hagyják el a fedélzetet, természetesen
anélkül, hogy bárkinek is baja esne.
Ben egy szót sem hitt az egészből. Schulz meséje és a lenti
események abszolút nem illettek össze.
– Ja, akkor ezért szerelték fel az emberek azt a furcsa izét kora reggel
a hajó orrában – mondta a fiú gúnyosan.
– Milyen furcsa izét? – kérdezte Jennifer Berger riadtan.
Schulz most már igazán nyomorultan festett, összevissza hebegett-
habogott, majd Ben mögött hirtelen megszólalt egy hang.
– A fia valószínűleg az embereim által felállított parabolaantennára
gondol.
Ben hátrafordult, és majdnem felkiáltott. A háta mögött nem más,
mint Harry ácsorgott. Mindenesetre nem ismerte fel rögtön. Úgy tűnik,
ő is kihasználta az alkalmat az átöltözésre, így farmerben, tornacipőben
és az izmait kihangsúlyozó, ujjatlan fehér pólóban feszített (feltehetően
csak ezért vette fel, mivel odabent igencsak hűs volt). Arca már nem
tűnt olyan ijesztőnek, mint az előbb a fedélzeten. Ráadásul még
mosolygott is.
– West – mutatkozott be, és kinyújtotta a kezét. – Harry West. Én
lennék a fiukat annyira megrémisztő kis csapat főnöke.
56
 Senki sem tolongott, hogy kezet fogjon vele, de ez láthatóan
egyáltalán nem zavarta. Továbbra is rendíthetetlenül vigyorgott, majd
kihúzott egy széket, és hívatlanul helyet foglalt.
– Egy parabolaantenna – ismételte Ben csipkelődve. – És ehhez a
katonáidra volt szükség? Komolyan gondolod, hogy ezt bevesszük?
– Látom már, egészen jól ismeritek egymást – mondta az apja.
– Igen, már találkoztunk, igaz Harry? – szólt dühösen Ben.
– Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem – fűzte hozzá Harry. – Talán
kicsit durva voltam, sajnálom. Én is ugyanúgy megrémültem, mint te,
tudod?
– Hozzád ért ez az ember? – kérdezte az apja gyanakvón.
– Nem, nem – magyarázkodott Harry gyorsan. – Csak nem
megfelelően reagáltam, és olyanokat mondtam, amit nem kellett volna.
Tényleg nagyon sajnálom.
– Biztos vagyok benne – válaszolta Ben. – Én is így gondoltam. A
parabolaantennás dumát meg beadhatod másnak, mondjuk olyannak,
aki harapófogóval húzza magára a gatyáját. Egy erősáramú
parabolaantenna, mi?
– Jó megfigyelő vagy, tudod-e? – dicsérte Harry, majd tovább
mosolygott, de közben nem látszott túl vidámnak.
– Mondja el az igazat, West százados – avatkozott közbe Schulz.
– Egy új tervezésű parabolaantenna-berendezésről van szó. Sajnos
annyira szupermodern, hogy még a technikusaink sem voltak képesek
megbirkózni vele. West százados volt olyan kedves és felszereltette az
embereivel a berendezést. Szemmel láthatóan jobban értenek hozzá,
mint a technikusaink.
– Persze, mivel úgy mellékesen képzett tévészerelők is – gúnyolódott
Ben. – Értem én. Ezért munkálkodtak az éjszaka kellős közepén, állig
felfegyverkezve.
Harry éppen válaszolni készült, de Ben apja megelőzte.
– Ez igazán érdekes kérdést vet fel: vajon miért van szüksége egy
déli-sarki meteorológiai állomásnak állig felfegyverkezett katonákra?
– Kalózok – vágta rá Harry.
Robert Berger döbbenten nézett rá.
– Kalózok?
57
 – Kalózok – ismételte Harry. Arca elfelhősödött. – Az utóbbi évek
igen kellemetlen problémája szinte a világ minden táján. Mára már az
Antarktisz körüli vizek sincsenek biztonságban. Az egyes kormányok
nem tartják fontosnak a dolog nyilvánosságra hozását, ezért nem is
nagyon hallani róla, pedig igenis létezik a probléma.
– De hiszen ez a meteorológiai állomás a szárazföldön van – mondta
Jennifer Berger.
– Igen, erre már a kalózok is rájöttek – szólt Harry közömbösen. –
Méghozzá mérföldekre az egész évben teljes létszámmal működő
következő kutatóállomástól. Csak a múlt évben is háromszor támadták
meg.
– De mégis mit tudnának ellopni egy meteorológiai állomásról? –
tudakolta Ben édesanyja.
– Rengeteg tudományos műszert. Ezenkívül élelmiszert, készpénzt,
ruhaneműt… a fiúk nem válogatósak. Mindent elvisznek, ami
mozdítható. És ráadásul nem valami finnyásak. A múltkori esetnek
ráadásul egy halottja és számos súlyos sérültje is volt.
– Megtámadnak egy déli-sarki meteorológiai állomást? – kérdezte
Ben apja kételkedve. – Ez teljesen… őrültségnek hangzik.
– Ha nem lennének teljesen őrültek, akkor bizonyára nem is
lennének kalózok, nem igaz? – kérdezte Harry. – Sajnos eléggé brutális
módszereik vannak. Ezért kértek fel minket, hogy segítsünk – mondta
kuncogva. – Az én embereim sem igazán nevezhetők finnyásnak.
– Nem is katonák, igazam van? – kérdezte Ben. – Ti mind zsoldosok
vagytok.
– Azért az őrző-védő szolgálat jobban hangzik a fülemnek –
válaszolta Harry rosszallón.
– És miért nem küldenek igazi katonákat? – faggatózott Ben
édesanyja. Hanglejtése egyáltalán nem olyan volt, mint akit
meggyőztek.
Harry vihorászása most már kissé erőltetetten hangzott.
– Mert ez egy nemzetközi kutatóállomás. Senki sem szeretné, ha egy
orosz tudós arról panaszkodna a kormányának, hogy egy amerikai
katona ugráltatta vagy fordítva.

58
 – Egy maszek verőbanda meg egyébként is többet megengedhet
magának, mint az igazi katonák – fűzte hozzá Ben.
– Ben! – szólt rá az apja élesen.
– Hagyja csak – mondta Harry. – Megérdemeltem. Az előbb én is
mondtam pár kevésbé kedves dolgot. Ráadásul elvileg még igaza is van.
Egy kicsit nagyobb mozgásterünk van, mint az igazi katonáknak.
Nahát, ez igazán fantáziadús kifogás, gondolta magában Ben, nem is
sejtette, hogy Harry ilyet is tud. Amilyen harcias kedvében volt, tetejébe
még nem is rejtette véka alá a véleményét.
– Egy szavadat sem hiszem. Itt valami nagyon bűzlik!
– És mégis mi bűzlik annyira? – kérdezte Schulz kapitány. – Csak
nem gondolod, hogy olyasmit teszünk, ami veszélyeztetné a hajót vagy
akár az utasokat?
– Maga nem – mondta Ben nyomatékosan, és ellenséges pillantást
vetve Harryre.
– Elég legyen, Ben – avatkozott közbe az apja. – Én hiszek a
kapitánynak. Természetes, hogy nem tenne olyasmit, ami
veszélyeztetné a hajót. – De ő sem hangzott igazán meggyőzően.
– Éppen ezért szeretnélek téged is megkérni arra, hogy tartsd
magadban a felfedezésedet – fordult oda Schulz Benhez. – Nem akarjuk
feleslegesen nyugtalanítani az utasokat. West százados és az emberei
ma este úgyis elhagyják a fedélzetet. Kérlek, senkivel se beszélj a
dologról.
– És utána? – kérdezte Ben.
– Nincs ok aggodalomra – ismételte makacsul Schulz kapitány. –
Higgyék el, különben én sem hoztam volna magammal a lányomat.
– A lányát?
Schulz magához hívott egy pincért.
– Idekísérné Alexandrát, kérem.
A férfi szótlanul távozott, mire Schulz Ben édesanyjához fordult.
– Majdnem minden utamra elkísér, de általában nem reklámozom. A
kapitány lányaként nem lehet az ember mindennapi utas.
– Naná, már így is elég nem mindennapi utas van a fedélzeten… –
sziszegte Ben. Apja nagyot sóhajtott, de inkább nem szólt semmit,
édesanyja pedig láthatóan egy huncut vigyor eltitkolásával küszködött.
59
 – Akkor bízhatok a diszkréciójukban? – kérdezte Schulz.
– Természetesen – válaszolta Robert Berger. – De ennek ellenére
nem vagyok elégedett, kapitány úr. Szólnia kellett volna.
– Azért, hogy ok nélkül felidegesítsem? – rázta a fejét Schulz. – A
helyemben maga is ugyanezt tette volna.
– Én az ön helyében – válaszolta Ben apja határozottan –, fel sem
engedtem volna ezeket a férfiakat a fedélzetre. A fegyvereiket pedig
biztos nem.
– Ez viszont a hajózási vállalat döntése volt, mellyel szemben én
sajnos tehetetlen vagyok.
– Azt hittem, a saját hajóján csakis a kapitány dirigál? – kérdezte
Ben.
– A tengeren igen – helyesbített Schulz –, de a szállítmányt és a
rendeltetési kikötőt illetően nem. És szeretném még egyszer leszögezni,
hogy… ó, de hiszen már itt is van!
Váratlanul mindenki Ben háta mögé kapta a tekintetét. A fiú
körülményesen hátrafordult, és döbbenetében hatalmasra nyitotta a
szemét. A pincér egy tizenöt-tizenhat éves, fehér ruhába öltözött,
hófehér hajú lánnyal érkezett karba öltve.
– Sasha! – kiáltotta Ben meglepetten.
– Látom, már összeismerkedtetek – mondta Schulz. Arca azonban
nem árulta el, hogy örült vagy éppenséggel nem örült a ténynek.
Odaintette magához a pincért, felállt, majd megvárta míg lánya helyet
foglalt. Vagyis – pontosabban –, míg a pincér le nem ültette. A férfi
odavezette az asztalhoz, vállánál fogva megfordította, majd lágyan a
székre nyomta. Sasha tehetetlenül hagyta, szeme pedig ugyanolyan
üresen tekintett maga elé, mint előző reggel a korlátnál. Ben szülei
hirtelen egymásra néztek.
– A lányom, Alexandra – mutatta be Schulz.
– Úgy tudtam, Sashának hívják – csodálkozott Ben.
– Így igaz. Sasha az Alexandra orosz becézése. Az édesanyja hívta
így, amikor még csecsemő volt. Ő ugyanis orosz volt.
– Volt? – kérdezte Robert Berger.
– Igen, meghalt, de már nagyon régen. Azóta Sasha a mindenem.
Komolyan gondolják, hogy magammal hoztam volna, ha bármi veszély
60
is fenyegetné a hajót? – megrázta a fejét, majd megfogta Sasha kezét. A
férfi arcán gyengéd mosoly jelent meg, de lánya sem az érintésre, sem
pedig a szavaira nem reagált.
– Mi baja van? – kérdezte Ben.
– Benjamin! – szólt rá mérgesen édesapja.
– Semmi baj – nyugtatta meg Schulz kapitány. – Sasha születése óta
autista. Nyugodtan kérdezz, ha van kérdésed, Ben. Szívesen beszélek
róla. Ha nem tenném, egy életre el kellene zárnom a nyilvánosság elől.
– Autista? – kérdezett vissza Robert, miközben a fiú mintha némi
szakmabeli érdeklődést fedezett volna fel hangjában.
Ben áthatóan vizsgálta a lányt, majd halkan megszólalt.
– A lökött!
Egy másodpercre olyan csend lett, hogy még a híres-nevezetes
lepottyanó gombostűt is hallani vélték. A szülei teljes döbbenettel
bámultak fiukra, majd a Schulz arcán feltűnő csodálkozás először
hitetlenkedésbe, végül pedig színtiszta dühbe változott. Ben egy ideig
hallgatott, hogy alaposan megízlelhessék szavait, majd magára öltve
legártatlanabb arckifejezését, Harryre bökött.
– De ezt nem is én mondtam. Ő volt! Igazam van, Harry?
Harry arcát vérszomj lepte el. Némán bámult maga elé.
– És azt is mondta, hogy csak időpocsékolás – folytatta Ben. –
Pontosan ezekkel a szavakkal mondtad, nem? Várj, hadd
gondolkozzak... megvan: „gyönyörű szép, mégis teljesen bolond!”.
– Ebből elég, Ben! – förmedt rá apja dühösen.
– Schulz kapitány, ez… – kezdett bele Harry, de Schulz azonnal
félbeszakította.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy lezárjuk a beszélgetést, százados úr.
Biztos vagyok benne, hogy csupán egy buta félreértésről van szó.
Harry két-három másodpercig hol a kapitányra, hol pedig Benre
bámult, majd hirtelen felpattant, és köszönés nélkül elsietett. Schulz
sűrűn bólogatva nézett utána.
– Erre igazán nem volt szükség, Ben – mondta az apja.
– Hagyja csak, doktor úr – szólt Schulz. – Sosem kedveltem ezt az
embert. Hála az égnek már nem kell sokáig elviselni.

61
 – Egyvalamiben azért igaza van, mégpedig ami Alexandrát… Sashát
illeti – fűzte hozzá Ben. – Tényleg gyönyörű szép.
Schulz egy pillanatra mintha felháborodott arcot vágott volna, de
végül mégis mosolygott; bár kissé szomorúnak is tűnt.
– Igen, az. Sajnos nem fog válaszolni a bókodra. Az autisták nem
úgy észlelik a környezetüket, ahogy mi, tudod? Még abban sem vagyok
biztos, hogy hallotta a szavaidat. Ő... ő a saját kis világában él. Senki
sem tudja, milyen valójában odabent, vagy hogy mi jut be oda. Néha azt
hiszem, érti a beszédet, de nem vagyok benne teljesen biztos.
Ben látta a szeme sarkából, ahogy apja mondani készül valamit,
majd megvonta a vállát és inkább letett róla.
– Sohasem beszél? – kérdezte Ben.
– Soha – mondta Schulz mosolyogva. – De ez nem jelenti azt, hogy
nem képes kifejezni a kívánságait vagy ne lenne saját akarata. Feltűntek
már neked a ruhái?
– Nagyon csinosak – válaszolta Ben.
– Mind hófehér – javította ki Schulz. – Csakis fehéret hajlandó
felvenni. Már egészen kicsi kora óta nem tűri el, ha egy cérna is más
színű a ruháján. Nem bolond.
– Tudom – vágta rá Ben. – Azt hallottam, hogy az autisták nagyon is
intelligensek.
Schulz nem mondott semmit, csak beleegyezést remélve rápillantott
Ben édesapjára. Robert néhány másodpercig csak kínosan hallgatott,
majd megszólalt.
– Igen, azt mondják – mondta torkát köszörülve. – Bár nem vagyok
biztos benne, hogy igaz is. De nem vagyok specialista ezen a területen,
ha erre gondolt, kapitány. Attól félek, igazából senki sem az.
– Ezt meg, hogy érted? – kérdezte Ben.
– Rengeteg kutatás zajlott már e területen, és bár van is jó pár
eredmény, valójában senki sem tudja, mi váltja ki a betegséget, vagy
hogy egyáltalán betegség-e – mondta, majd sajnálkozó pillantással
végigsimította Sasha arcát, és Schulzhoz fordulva folytatta. – Cserébe
viszont annál több tévhit is létezik. Egyes esetekben az autisták
matematikazseniknek bizonyulnak, vagy különleges képességekkel
rendelkeznek, amelyek minket, az úgynevezett normálisakat teljes
62
bámulatba ejtenek. De ezek kivételes esetek. Közülük csak kevés
megerősített, legtöbbjük csupán híresztelés. Az emberek pedig
hajlamosak ezeket elhinni. Sőt el akarják hinni.
– Mert úgy talán könnyebb elviselnünk – szólalt meg Schulz. –
Tudom, tudom, ezzel csak a lelkiismeret-furdalásunkat csökkentjük.
– Egyedül nevelte Sashát? – kérdezte Robert Berger.
– Ahogy tudtam, igen.
– Akkor ez esetben inkább önt illeti a specialista megjelölés, mint
engem. Sajnálom, ha csalódnia kellett.
– Nem vagyok csalódott. És nem akartam ingyenes tanácsadást sem
kicsikarni – mondta Schulz mosolyogva, és kissé erősebben
megszorította lánya kezét. – Úgy jó, ahogy van. Azt hiszem, boldog.
Senki sem válaszolt. Ben hirtelen hatalmas gombócot érzett a
torkában, ami igencsak megnehezítette a légzését. Schulz mindenképp
abban akart hinni, amit mondott, de Ben valami egészen másra lett
figyelmes. Sasha nem tűnt boldogtalannak, de ugyanakkor boldognak
sem.
– Ideje menni – mondta Schulz, és felállt. – Rengeteg dolgom van
még, főként az esti parti miatt. Akkor bízhatok benne, hogy hallgatnak
West százados és az emberei jelenlétéről?
– Természetesen – válaszolta Ben édesapja. Egy másodperc múlva
Ben is igenlőn bólintott.

63
 7

EZ MÁR A MÁSODlK REGGEL VOLT, mely alatt

bizony nem túl vidáman telt a közös reggeli, de hiába győzködték Bent
szülei az ártatlanságáról, a fiú mégsem akart maradni. Elnézést kért, és
inkább visszavonult a kabinjába.
Órákon át vaktában cserélgette a különböző DVD-ket anélkül, hogy
valamelyiket is végignézte volna. Végül a harmadik vagy negyedik
filmnél rájött, hogy semmi értelme, ezért inkább kikapcsolta a tévét.
Órájára pillantva kellemes érzés lepte el: majdnem dél van! Ezek
szerint túlélt egy újabb fél napot ezen a pompás hajón, és egyben
minden perccel egyre közelebb értek a Princess of the Dawn
rendeltetési kikötőjéhez, ahol végre kiszállhattak.
Ben kedve hirtelen még lejjebb zuhant, amikor ráébredt arra, hogy
szinte fogolyként tengeti napjait a fedélzeten. Na, jó, az elmúlt éjjel és
főleg a reggel nem sikerült túl jól, de azért olyan borzasztó szörnyű sem
volt. Talán megint fel kellene mennie a napozófedélzetre, hogy
kiszellőztesse a fejét.
És végül is fennáll annak a reménye is, hogy véletlenül összefut
Sashával odafent…
Úgy döntött, hogy aznap kihagyja az ebédet – egyrészt, mert nem is
volt igazán éhes, másrészt pedig nem akart találkozni sem a szüleivel,
sem pedig Schulz kapitánnyal, Harryről vagy az őrző-védő szolgálat
egyik kedves tagjáról már nem is beszélve –, ezért inkább elindult a
napozófedélzet felé.
Bár már biztosan megkezdődött a büfében zajló szokásos tülekedés,
nem volt egyedül a fedélzeten. Néhányan a korlátnak támaszkodva
csodálták a tengert, sőt ott volt megint az a napozóágyas féleszű is;
64
vagy talán azóta is ott ült? Ben agyán már az a gondolat is átfutott, hogy
talán odafagyott.
Sasha sehol sem volt.
Talán csak napfelkeltekor jön ki, gondolta szomorúan Ben, vagy
talán az apja csak egyszer egy nap engedi ki – lehetőleg mindig
ugyanabban az időben, hogy minél kevesebb emberrel találkozzon.
Legszívesebben azonnal sarkon fordult volna, de egyszer csak feltűnt
neki valami. Először nemigen tudta, hogy mi. Valami egészen más volt,
mint reggel.
Hirtelen beugrott neki.
Semmi sem változott, csak végre rájött a parabolaantenna értelmére.
A csípős hideg egyszerre mindegy volt neki. Az utasok döbbent
tekintetével mit sem törődve, leugrott a lépcsőn, és a hajó orrába rohant.
Egyszer csak minden világossá vált a számára, nem is értette, hogy
lehetett eddig ilyen vak.
Az a valami nem azért volt ott, hogy navigációs adatokat vagy
tévéadást fogjon. Egyáltalán nem kellett semmit sem fognia, sőt
ellenkezőleg.
Nem is olyan régen, Ben látott egy adást erről a Discovery
Channelen. A pontos nevére már nem emlékezett, de a hátulján lévő
gombok és skálák, sőt még a színűk is ugyanolyan volt, mint a tévében
látottaké. Ez nem volt más, mint egy…
– Gondoltam, hogy itt talállak – szólalt meg hirtelen egy hang
mögötte.
Ben ijedten összerezzent, és döbbenten apja szemébe bámult. Olyan
halkan settenkedett a háta mögé, hogy a fiú nem is hallotta lépteit. Még
mindig abban a vékony kötött pulóverben volt, mint reggel, biztosan
iszonyúan fázhatott.
– Megvan! – kiáltott fel Ben. – Nem hiszem el, hogy eddig nem
jöttem rá! – mondta, majd izgatottan a parabolaantennára bökött. –
Szeretnéd tudni, hogy mi ez?
– Nem – válaszolta az édesapja. – Legalábbis most nem. Egészen
más okból vagyok itt.
– És… mi lenne az? – kérdezte Ben rosszat sejtve.

65
 Látta az apján, hogy kellemetlenül érzi magát a bőrében. Kissé
habozott, majd kibökte.
– Sasha.
– Sasha?
– Ne érts félre, kérlek. Anyáddal láttuk hogyan néztél rá ma reggel.
– Tényleg? – kérdezte Ben meglepetten. Vajon mit akarhat az apja?
– Igen. Egyébiránt Schulz kapitány is.
– És? – kérdezte Ben. – Hogyan néztem rá?
– Ahogy a fiatal srácok néznek az ilyen gyönyörű szép lányokra –
vonta meg vállát az apja kínosan mosolyogva. – Vagyis nem csak úgy,
ahogy egy csinos lányra néz az ember… legalábbis mi úgy láttuk.
Ben döbbenete valami egészen másba váltott át.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Valóban gyönyörű szép, nem igaz? – kérdezte az apja megkerülve
Ben kérdését. – Úgy értem, nem csodaszép, de… van benne valami –
mondta egyre idegesebben vigyorogva. – Hékás, én is csak férfiból
vagyok, még akkor is, ha neked minden negyven feletti férfi
öregembernek számít.
– Bocsi, de minden harminc feletti – helyesbített Ben továbbra is
komolynak maradva. – És mit akarsz ezzel mondani?
– Csak szeretnélek megóvni a csalódástól. Ahogy anyád és Schulz
kapitány is. Sasha… tényleg csinos, és… és kétségkívül van benne
valami, de jobb lenne, ha… ha távol tartanád magad tőle.
– Azért, mert fogyatékos? – mondta ki egyenesen Ben.
Apja úgy összerándult e szavak hallatán, mintha pofon vágták volna.
Ben tudta jól, hogy igazságtalan, amit csinál, de borzasztóan
felháborította apja viselkedése. Miért mondja neki ezeket?
– Nem, persze, hogy nem – válaszolta az édesapja. Látszott rajta,
hogy szintén dühös, de rég nem annyira, mint ahogy Ben azt várta. –
Már csak pár napig leszünk a hajón, és soha többé nem látod majd.
Ezzel remélem, tisztában vagy, ugye?
– És ezért már nem is nézhetek rá?
– Ugyan dehogy, hiszen nem is erről van szó! Csak nem szeretném,
ha hiú ábrándokat táplálnál iránta, ennyi.
– És Schulz kapitány sem, igaz?
66
 Apja egyszerűen kikerülte a kérdést.
– Nem te vagy az első, akivel ez előfordul, tudod? Az Alexandrához
hasonló emberek felébresztik bennünk a védelmező ösztöneinket. Ez
sokszor előfordul – főleg velünk, férfiakkal. Csodaszépek, ezért úgy
érezzük, segítenünk kell rajtuk, még akkor is, ha nincs rá szükségük. De
ez nem elég – mondta édesapja zavartan és együtt érzően. – Csak nem
szeretném, ha csalódnál... vagy akár hibásnak éreznéd magad.
– Kicsit el vagy tévedve – válaszolta Ben hűvösen. – Ha szükségem
lesz majd kezelésre, akkor szerzek magamnak egy beutalót, és
felkereslek a rendeléseden – mondta teljesen összezavarodva. És dühös
is volt. Mire jó ez az egész? Csak azért, mert ránézett Sashára?
– Ez igazságtalan, és te is tudod. Csak azt akartam…
– Csak bele akartál avatkozni olyan dolgokba, amik nem tartoznak
rád? – szakította félbe Ben fagyosan. Még maga is elcsodálkozott a
stílusán, mégis egyre jobban felháborodott. Nemcsak azért, mert
apjának az égvilágon semmi köze a témához, hanem, mivel abszolút
semmi szükség nem volt erre a felhajtásra! Rendben, igaz, hogy
kedvelte Sashát, és különleges módon hat rá, de apja úgy viselkedett,
mintha attól rettegne, hogy fia Rómeónak képzelve magát rögtön kés
után nyúl majd.
– Csak segíteni akartam – szólt néhány másodperc múlva az apja
halkan. – Nincs jó érzésem a lánnyal kapcsolatban, ez minden.
– Nekem viszont igen. Ha pedig balul sül el, jól tudom, hol
kopogtassak segítségért, nem igaz?
Ez már tényleg igazságtalan volt, de Ben képtelen volt uralkodni
szavain, a bocsánatkéréshez pedig végképp nem volt kedve. Apja
borzasztóan megdöbbent, de elvégre ő is.
Édesapja, mintha válaszra készült volna, majd összeráncolva a
homlokát inkább a tengerre kapta a tekintetét.
– Az meg micsoda? – motyogta. Ben hátrafordulva ugyanazt a
kérdést tette fel magának.
A Princess of the Dawn orra előtt, jóval messzebb tőlük – bár a
távolságok az óceánon egészen másképp tűnnek –, valami… felbukott a
vízből.
– Hm – dörmögte.
67
 Apja furcsa pillantást vetve rá, átpréselte magát a parabolaantenna
előtt, hogy kedvezőbb kilátást kapjon a hajóorr előtti részre, majd Ben
követte példáját a másik oldalon. Sajnos nem lettek ettől túlságosan
okosabbak.
A Princess of the Dawn orra előtti vonalban valami fehér villogás
mozgott fel-le. Fehér színű volt, mely hol felbukkant, hol pedig eltűnt.
Akárcsak egy félénk állat – kikukucskál, és gyorsan visszahúzza a fejét.
Ben nem látta jól, hogy a víz felszínén, valamivel alatta vagy akár
felette helyezkedik-e el. Az biztos, hogy fehér volt. És irdatlanul nagy.
– Kísérteties – mondta az apja. – Nekem nem tetszik. Szólnunk
kellene a kapitánynak, nem gondolod?
Ezzel megfordult, és intett az egyik pincérnek. A férfi bólogatva
hallgatta Ben édesapjának észrevételét, miközben tekintete hol
Robertet, hol pedig a tengert fürkészte. A víz szinte bugyborékolt azon
a bizonyos helyen, a fehér valami alatt pedig egy alaktalan árny terült
el; mintha valami hatalmas tört volna elő a mélységből.
Miután a pincér elment, csak álltak és bámultak dél felé, és bizony
nem voltak egyedül ezzel. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk az
utasok közül, még Iglo kapitány is levált kedvenc napozóágyáról, és a
korláthoz lépett. Férfiak és nők bámulták megmerevedve a tengeren
zajló színjátékot, miközben mindannyiuk arcára ugyanaz a döbbent és
elgondolkodó kifejezés ült ki. Bármi is volt odakint, úgy tűnt,
mindenkire kellemetlen hatást tett.
Talán Benre a legjobban, mert egyszerre megint az elmúlt reggelen
és a félelemérzeten járt az esze, amit Sasha társaságában érzett a tenger
vizsgálása közben. Tegnap még csak egy árnyék volt a horizonton. És
ma? Vagy csak véletlen egybeesés az egész?
Csupán pár perc telt el, és a kapitány megérkezett. Odabólintott
Bennek és az apjának, majd egy ideig mereven dél felé pillantott. Ben
szerint ugyanolyan szomorúan.
– Mi az? – bökte ki az apja végül.
– Halvány fogalmam sincs – ismerte be Schulz kertelés nélkül. –
Talán egy… egy időjárási csoda – vonta meg a vállát. – Olyasmi, mint a
délibáb.
– Az Antarktiszon? – kérdezte Ben kétkedve.
68
 Schulz megvonta a vállát, majd elővett egy adóvevőt a zsebéből, és
halkan beleszólt. Alig egy perc múlva eltette, és még nyugtalanabbnak
tűnt.
– A radaron semmit se látni. Ez igen különös – törte a fejét. –
Valószínűleg teljesen ártalmatlan, de óvatosságból mégis irányt kell
váltanunk – mondta, és fél lépést hátrálva, kissé emelt hanggal az
utasok felé fordult. – Hölgyeim és uraim, sajnos meg kell kérjem
önöket, hogy fáradjanak be, amíg nem tisztázzuk a fenomén valódi
mibenlétét.
– Ami pedig teljesen ártalmatlan – morogta Ben.
Schulz mérges pillantást vetett rá.
– Majdnem száz százalék, hogy ártalmatlan. De az utasok
biztonsága a legfőbb, és amíg nem tudjuk pontosan, miről is van szó,
meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak a fedélzetről. Esetleg
fáradjanak a társalgóba, onnan nyugodtan szemmel követhetik az
eseményeket. Gondoskodni fogok róla, hogy ingyenes frissítőt
szolgáljanak fel mindenkinek.
A tömeg morgolódástól és suttogástól lett hangos. Úgy látszik, az
ingyen italok híre megtette a hatását, mivel az élelmesebbek máris
sarkon fordultak és bevonultak. Ben és édesapja továbbra sem mozdult.
– Ha megkérhetném önöket is… – folytatta Schulz. Ben apja, akinek
bizonyára nem volt melege az igen vékony pulóverében, éppen indulni
készült, amikor váratlanul kicsapódott a raktérbe vezető ajtó. Harry
lépett ki rajta fehér harci felszerelésben, pisztollyal az övében.
– Micsoda ártalmatlan fenomén, mi? – kérdezte Ben. Schulz arcán
döbbenet helyett harag jelent meg, mely egyértelműen Harry felé
irányult.
– Mit keres maga itt? – kérdezte, még mielőtt Harry kinyöghetett
volna bármit is. – Teljesen elment az esze, hogy így mutatkozik?
Ráadásul fegyverrel!
Harry hűvösen végigmérte, majd kivette fegyverét a tokjából, és a
kabátzsebébe rejtette. Most már egy jól látható és üres fegyvertok
csüngött a csípőjén. Milyen megnyugtató. Szó nélkül arrébb tolta Bent
és édesapját, bepréselte magát a parabolaantenna elé, és kabátja

69
mélyéből előhúzott egy távcsövet. Jó pár másodpercig a vízben
bugyborékoló helyet vizsgálta.
– A fenébe! – morogta magában.
– Mi van? – kérdezte Schulz aggódva.
Harry odanyújtotta neki a távcsövet, mire Ben jól láthatta, ahogy
elfehéredett a kapitány.
– Mi van? – kérdezte. – Mi van ott?
– Semmi – válaszolta Harry anélkül, hogy ránézett volna. – Tűnj
innen, kölyök!
– Arra várhatsz! Hacsak azt nem akarod, hogy tíz perc múlva
mindenki megtudja a hajón, hogy mi a túró ez az izé – mondta Ben,
majd határozottan az állítólagos parabolaantenna felé bólintott.
Harry ugrásra készen állt, de Schulz megragadta alkarját, és
odanyújtotta Bennek a távcsövet.
– Tíz perc múlva úgyis meglátja.
A nem éppen megnyugtató szavak után Ben szeme elé tartotta a
távcsövet, pár másodpercet elbíbelődött az élesre állításával, majd végül
a megfelelő irányba tartotta. Döbbenten kifújta az addig bent, tartott
levegőt.
Még mindig nem látta pontosan mi is az a Princess of the Dawn orra
előtt. A távcsövön keresztül úgy tűnt, mintha egy vízen fekvő
ködoszlop vagy egy égből pottyant felhő lenne. Benne pedig… mozgott
valami. Csupán körvonalak és árnyképek voltak, melyek folyton
eltűntek, mielőtt még pontosan láthatóvá váltak volna. Először azt hitte,
egy hatalmas hajót lát, majd mintha megint egy alaktalan, csillogó és
kemény élű valamit, egy gigantikus tengeri szörnyet vagy egy
tapogatókkal rendelkező emberi alakot látott volna, mely izzó tekintettel
fürkészte a víz mélyéről… ezer és ezer dolgot látott, majd egyet sem. A
látvány rettenetes félelemmel fogta el, amely teljességgel elfojtotta
lélegzetét.
Szó nélkül átadta a távcsövet apjának, aki ugyanolyan zavarodottan
vizsgálgatta a benne látottakat.
– Mi a fene ez? – kérdezte Ben.
– Fogalmam sincs – válaszolta Harry –, de nagyon nem tetszik.

70
 – Úgy tűnik, közeledik – vágott közbe Schulz. Hangja rettentően
izgatottan csengett. – Felmegyek a parancsnoki hídra, és irányt
változtatok.
– Én pedig értesítem az embereimet – vágta rá Harry. – Nyugalom,
teljes diszkrécióval kezeljük az ügyet. Valószínűleg úgyis csak egy
időjárási csoda, de sosem lehet tudni.
– Mit nem lehet tudni? – kérdezte Ben apja, miközben visszaadta a
távcsövet tulajdonosának. Elég tanácstalannak látszott.
– Semmi – mondta Harry. – Kérem, menjenek fel a társalgóba. Ha
megtudok valami újat, feltétlenül értesítem önöket.

71
 8

GYORSAN ELTERJEDT A HÍR, amely szerint Schulz

kapitány ingyenitalt ígért, mivel a három oldalról üvegezett társalgó
tömve volt vendégekkel, mire Ben és apja odaért. Nem kezdett bele a
számolgatásba, de több mint valószínű, hogy az összes utas jelen volt.
A pincérek nem győzték elég gyorsan felszolgálni az italokat, a termet
izgatott hangzavar uralta. A téma természetesen mindenhol ugyanaz
volt: mégpedig a hajó előtt felbukkant kísérteties csoda. A hangulat
ennek ellenére viszonylag vidám volt. Ben jó pár arra utaló
beszédfoszlányt kapott el, hogy a váratlan esemény végre kissé feldobja
a monoton utazást.
Csakhogy ők Bennel és édesapjával ellentétben nem távcsövön
keresztül látták a felhőt…
A fiú édesanyja már jóval korábban beülhetett a társalgóba, mivel
sikerült elfoglalnia egy ablak melletti asztalt. Ben és apja nagy nehezen
átevickélt a tömegen, és leültek az asztalhoz. Jennifer bal szemöldöke
kissé feljebb csúszott, mikor meglátta a vékony pulóverben vacogó
férjét, de figyelmét hamar elvonták a kint zajló, jóval izgalmasabb
események.
– Mi történt? – kérdezte.
Férje megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Talán csak egy ártalmatlan ködfolt. De ők
biztosra akarnak menni, ismered Schulzot.
Ben inkább nem szólt semmit, annál is inkább, mivel a társalgóba
tartó út alatt nagyon sok minden megváltozott odakint. Schulz eltűnt,
helyette fél tucat, fehér egyenruhában lévő férfi tüsténkedett Harry

72
körül, ha jól látta fegyvertelenül. Ketten közülük megpróbálták leszedni
a parabolaantenna hátulját fedő műanyagot.
Ben apja csodálkozva ráncolta homlokát, mikor megpillantotta a
burok alatt lévő részt. Még ilyen távolból is pontosan kivehető volt a
gombok és skálák sokasága.
– Az előbb el akartad mondani mi is ez valójában – emlékeztette
Bent kissé riadt hanggal.
Te meg nem voltál rá kíváncsi, gondolta Ben, de inkább magában
tartotta válaszát, és gyorsan körbenézett, majd suttogva megszólalt,
nehogy véletlenül meghallja valamelyik utas.
– Egy hangágyú.
– Egy micsoda? – kérdezte apja értetlenül.
– Láttam róla egy műsort. Még azt is elmagyarázták, hogyan
működik, de őszintén mondva, nem igazán fogtam fel. Lényegében
olyasmi, mint egy hangimpulzust kibocsátó hatalmas hangszóró.
– Mint azok a sugárágyuk a sci-fi filmekben? – igyekezett anyja
kissé gúnyosan kérdezni, de nem igazán sikerült neki. Ben komolyan
bólintott.
– Igen. Azzal a különbséggel, hogy nem halálos sugarakat bocsát ki,
hanem zajokat. Hangokat, akár száznegyven decibelt is.
– A fájdalomküszöb száztíznél van, nem igaz? – kérdezte az apja.
– Száztizenhétnél – válaszolta Ben. – Száznegyvennel már simán ki
lehet ütni valakit.
– És feltehetően komolyan meg is sérül tőle – fűzte hozzá komoran
édesanyja. – A szétpattant dobhártya a legkevesebb, amit az ember
kaphat ettől.
Ben szívesen felvilágosította volna arról, hogy a száznegyven
decibeles zaj könnyűszerrel meg is ölhet egy embert, de jobbnak látta
inkább magában tartani az információt. Szülei már amúgy is
kellőképpen aggódtak.
Ő is. Nem igazán látta onnan, mit csinálnak Harry emberei, de
nagyon komolyan tették a dolgukat, az biztos. Szinte érezni lehetett a
bennük uralkodó feszültséget. És mindezt egy ködfolt miatt?
Megállás nélkül a benne feltűnő árnyképek jártak a fejében. Minden
bizonnyal optikai csalódás volt csupán, mégsem tudta kiverni őket a
73
fejéből. Annyit gondolkodhatott rajta, amennyit csak akart – a fenomén
pontosan abban az irányban helyezkedett el, ahová Sasha meredt oly
sokáig.
Ebben a pillanatban a lány felbukkant Harry emberei között.
A férfiak annyira belemerültek a dolgukba, hogy észre sem vették,
főként mivel fehér ruhájával könnyen beleolvadt a szintén fehérbe
öltözött emberek közé. Ben egyből kiszúrta lobogó hófehér haját,
valamint a férfiaknál jóval törékenyebb és kisebb alakját. Édesapja pont
ugyanabban a pillanatban vette észre.
– Te, az ott nem Schulz lánya? – kérdezte döbbenten.
Ben azonnal felpattant, és cipzárját nyakig húzva közölte.
– Lemegyek érte!
Édesapja nem lelkesedett túlzottan az ötletért, de Ben nem hagyott
időt az ellenkezésre. Gyorsan utat törve magának a tömegben eltűnt.
Kénytelen volt több lábra is rátaposni, valamint bordáit összeismertetni
néhány barátságos könyökkel, mielőtt elérte volna a kijáratot, de nem
izgatta a dolog; mint ahogy az útját kísérő dühös pillantások és
szitkozódások sem. Duplán szedve a lépcsőket leviharzott az emeletről,
és kirontott a napozófedélzetre.
Alig telt el néhány másodperc, és a helyzet teljesen megváltozott.
Időközben észrevették Sashát, ezért egyszerre ketten is igyekeztek
letuszkolni a fedélzetről. Egyelőre csak igyekeztek. A férfiak
együttvéve körülbelül húszszor olyan erősek lehettek, mint a lány,
mégsem sikerült megmozdítaniuk. Sasha csapkodva védekezett, a
férfiak nem győzték behúzni a fejüket, hogy valahogy kitérjenek éles
körmei elől. Egyikük végül hátulról megragadta felkarját, és lefogta.
Sasha szerencsére akkorát dobbantott sarkával a lábára, hogy a férfi
szeme még az acélmerevítő ellenére is jócskán kidülledt a fájdalomtól.
– Engedjétek el! – ordította Ben feléjük rohanva. Harry egyik
embere elé állt, de Ben villámgyorsan átslisszolva karja alatt kikerülte.
Sasha addig is vidáman ugrált a férfi csizmáján, miközben egy másik
katona szemét igyekezett kikaparni. Mikor Ben végre odaért, arrébb
taszította egyiküket vállával, a másikat pedig nekilökte a korlátnak.
Sasha kiszabadult, majd lobogó hajjal és ruhával futásnak eredt.

74
 Ben hősies mentőakciója ezzel véget ért, majd két nagydarab mancs
megkaparintotta felkarját, és egyszerűen a magasba emelte. Minden
erejével szabadulni próbált, de hiába. Ezzel ez erővel megpróbálhatta
volna felborítani a Princess of the Dawnt is. A felkarját érő szorítás
annyira erős volt, hogy még a könnye is kicsordult.
– Engedd el! – zengett Harry éles hangja.
A férfi azonnal engedelmeskedett. Elengedte Bent, mire a fiú
hatalmas puffanással landolt a fedélzeten. Miután feltápászkodott,
egyenesen Harry kárörvendő vigyorával találta magát szemben.
– Lám-lám – károgta –, eljött Robin Hood, hogy megmentse őrült
Maryt a gonosztól.
– Az Marian volt, te ütődött – sziszegte Ben. – És, ha az embereid
még egyszer hozzáérnek, nagyon megbánod! – fenyegetőzött,
áttuszkolta magát Harry előtt, és Sasha után sietett, aki időközben
elfoglalta szokott helyét a hajóorrban. A hangágyútól alig fért oda, de
valahogy mégis bepréselte magát a lány mellé. Sashát nem igazán
érdekelte, ahogy minden más sem.
Ben előrebámult. A ködoszlop láthatóan közelebb jött, így már
szabad szemmel láthatóvá vált a benne lévő mozgolódás. Ben hátán
jéghideg borzongás futott végig. Hirtelen levette szemét a kísérteties
képről, és Sashához fordult.
Ez a látvány sem bizonyult túl megnyugtatónak. Sasha továbbra is
tágra nyitott szemmel bámult dél felé egyetlen pislogás nélkül, Ben már
abban sem volt biztos, hogy levegőt vesz. Pupillája annyira kitágult,
hogy egész szemét koromsötétté változtatták. Ben önkéntelenül a
tengerre meredt.
Egy pillanatra elállt a lélegzete.
Nem látott semmi különlegeset; legalábbis semmi mást, mint Harry
távcsövén keresztül. De valahogy mégis… érzett valamit. Mintha egy
jéghideg lehelet nyúlt volna ki érte a ködoszlopból, talán a Princess of
the Dawn felé tartó megtestesült gonosz maga.
– Mennünk kell – unszolta a lányt.
Sasha természetesen nem reagált, de a hangágyú hirtelen vibrálni
kezdett, mire Harry megszólalt.

75
 – Remek ötlet! Gondolom, úgysem akartok útban lenni, amikor
kipróbálom az új játékszeremet, igazam van?
Ben szeme szikrákat szórt, amitől Harry gúnyos vigyora csak egyre
szélesebbé vált. A férfi beállt a gép másik oldalához, a fülére helyezett
két, kissé túlméretezett kábel nélküli fülhallgatót, majd nyomkodni
kezdte a különféle gombokat és kapcsolókat.
– Úgysem mered! – mondta Ben határozottan. – Főleg nem Sasha
jelenlétében. Ha Schulz kapitány ezt megtudja…
– Mit tudok meg? – hallatszott váratlanul Schulz hangja. Ben
felnézett, mire Harry ijedtében olyan hadonászásba kezdett, mintha egy
tarantella csípte volna meg. Mindketten meredten bámultak a hang
nélkül odasettenkedő kapitányra. Most már ő is egy szőrmével bélelt
fehér kabátot viselt, amelynek jobb vállán két szolid aranycsík
díszelgett.
– Hogy mit tudok meg? – kérdezte újra Schulz. Mielőtt még Harry
szóhoz jutott volna, szeme a fején lévő fülhallgatóra, majd az állítólagos
parabolaantennára tévedt. – Mit csinál maga ott?
– Áh, semmit – válaszolta Ben. – Csak ki akarta próbálni az egyik
hangágyút, miközben véletlenül útban voltunk.
– Hangágyú? – ismételte Schulz értetlenül.
Most Ben tűnt kicsit zavartnak, majd mindent megértett.
– Maga tényleg nem tud semmit, igaz? – kérdezte döbbenten. –
Harry nem mondta el, micsoda ez?
– Mi micsoda? – kérdezte Schulz. – Ez egy álcázott hajókat felderítő
parabolaantenna – bámult Harryre. – Jól mondom, nem?
Harry hallgatott, de hiába állt háttal, Ben érezte, hogy igencsak
elsápadt.
– Hát, nem igazán – válaszolta Harry helyett. – Ez egy infrával
működő fegyver. A legmodernebb típus.
– Egy fegyver? – sóhajtott Schulz, majd néhány lépéssel a lánya előtt
termett. Bármennyire is ellenkezett, megfogta a lány vállát, gyengéden
megfordította, és a szemébe nézett. – Jól vagy, angyalom?
– Nem történt semmi – mondta Ben gyorsan –, elvégre Harry még
nem kezdett bele.

76
 Schulz elengedte Sashát – aki azonnal visszafordult a ködoszlophoz
–, majd haragtól reszketve Harryhez lépett. Bár majd két fejjel kisebb
volt a szőke óriásnál, mégis úgy tűnt, mintha Harrynek kellett volna
felfelé tekintenie.
– Hogy merészel felállítani egy fegyvert a hajómon, ráadásul
anélkül, hogy szólna róla?
Valószínűleg helytelen hangnemet használt, mivel Harry idegesen
pislogott egyet-kettőt, majd arcát újra gőgös vigyor lepte el.
– Talán azért, mert nem egyezett volna bele, kapitány úr! –
válaszolta Harry hűvösen.
– Látja, ebben aztán igaza van! – fujtatott Schulz. – Most azonnal
lebontatja ezt az izét!
– Attól félek, ez nem fog menni. Elvégre a hajó és az utasai
biztonságát szolgálja, Schulz úr.
– Schulz kapitány! És a hajó kapitányaként én szabom meg, hogy mi
történik a hajón! Tehát, bontsa le ezt az átkozott masinát, mielőtt az én
embereim teszik meg, és behajítják magukat a tengerbe!
– Azt hiszem, most kissé átlépte a hatáskörét, kapitány úr. A hajózási
vállalat megbízása teljesen világos. A hajó biztonságáért én felelek,
nem pedig maga!
– Egész nyugodtan panaszt tehet a vállalatnál, amint visszaértünk –
sziszegte Schulz. – De itt, a fedélzeten csakis én parancsolok. A hajó
kapitányaként pedig megparancsolom, hogy adják át a fegyvereiket, és
szereljék le a pokolgépüket!
– Tényleg? – kérdezte Harry. – És mégis mivel akar rá
kényszeríteni? – Majd fejét csóválva kissé hátrahajtotta a kabátját;
feltehetően azért, hogy jól láthatóan elővillanjon a szíjában hordott
fegyvere.
Ha azt hitte, ezzel megfélemlíti a kapitányt, akkor hatalmasat
tévedett. Schulz már nem a félelemtől, hanem az idegességtől
reszketett.
– Maga teljesen elvesztette az eszét? Engem akar zsarolni? A saját
hajómon? Hiszen ez lázadás! Gondoskodni fogok róla, hogy börtönbe
kerüljön!

77
 Mielőtt még Harry válaszolhatott volna, mellé lépett az egyik
embere, és megfogta a karját. Másik kezével előremutatott. Harry
tekintete követte a kezét, mire Ben és Schulz is ösztönösen a hajó orra
felé fordult.
A veszekedés alatt a ködoszlop hihetetlenül közel került. A felszín
alatti hullámzás és mozgás már sokkal kivehetőbb volt, de a részletek
még mindig nem váltak világossá. Kivéve egy árnyképet. Nem volt
túlságosan nagy, legalábbis a többihez képest, de ahogy a ködoszlopból
a fénylő napsugárba került, újra felismerhetetlenné vált.
Vagy talán mégsem? Mintha egy hajóhoz hasonlított volna –
mindenesetre a legkülönlegesebb hajóhoz, amit Ben valaha is látott.
Teljesen fehér volt, méghozzá olyannyira fehér, hogy szinte vakított a
látványa, körvonala pedig… puhának és folyékonynak tűnt. Nem voltak
éles sarkok, egyértelmű vonalak, egyáltalán semmilyen szögletes alak
nem látszott. Az egész olyan volt, mint a napfényben lassú olvadásnak
indult jégszobor. A fedélzetén semmilyen mozgást nem lehetett
észlelni. Ha pedig volt egyáltalán legénysége, akkor ugyancsak elbújt.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Schulz kapitány.
– Fogalmam sincs – válaszolta Harry. – De nagyon úgy néz ki, hogy
kezd komollyá válni a helyzet. Legjobb lesz, ha szépen elhagyja a
fedélzetet a lányával és a kis barátjával ott.
– Mit jelentsen az, hogy kezd komollyá válni a helyzet? –
érdeklődött Schulz.
– Mondja, miért nem hívja fel a hajózási vállalatot, és kérdezi meg
őket? – válaszolta gúnyosan Harry. – Biztos vagyok benne, hogy
készségesen válaszolnak majd minden kérdésére. És, ha már úgyis
beszél velük, térjen már ki a hatáskörömre is – mondta, miközben
idegesen hadonászott a kezével. – És most tűnjön el végre. Lehet, hogy
nemsokára elég húzós lesz idekint.
Schulz mereven bámulta egy ideig, miközben azon törte a fejét, hogy
azonnal essen-e neki Harry torkának vagy kicsit később. Úgy döntött,
elhalasztja az akciót, majd odament Sashához, hogy beszéljen a fejével.
Miután nem járt sikerrel, megpróbálta gyengéden elhúzni a korláttól, de
hiába; Sasha tíz körömmel ragaszkodott a csiszolt fához. Szemében
meztelen félelem tükröződött.
78
 Ben odasietett melléjük, áthajolt a korláton, így Sasha kénytelen volt
a szemébe nézni.
– Kérlek, Sasha – kérlelte. – Muszáj elmennünk. Nem tudom, mi
folyik itt, de lehet, hogy nagyon veszélyes.
És megtörtént a csoda. Ben sem számított volna erre, de Sasha
mélyen a szemébe nézett, és eleresztve a korlátot megengedte, hogy
kezét vállára téve elvezesse a hatalmas hangágyú mellett. Harry
elismerőn lebiggyesztette az ajkát, míg Sasha apja magánkívül bámult
maga elé.
– Most aztán nyomás! – siettette őket Harry. – Fentről úgyis
nézhetitek.
– Abban biztos lehet! – fújtatott dühösen Schulz. – Még nem
végeztünk, ezt ne felejtse el.
– Ha szeretne velem vagy másokkal később is beszélgetni, akkor
jobban teszi, ha most elhagyja a fedélzetet, kapitány – válaszolta
hűvösen Harry, majd gyors mozdulatokkal munkára utasította az
embereit. Schulz egy másodpercig még dühösen nézett a férfi után,
aztán elindult befelé. Ben és Sasha követte példáját, mikor a kapitány
hirtelen megtorpant és hátrafordult.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Mit?
– Alexandra. Normál esetben senkire sem reagál. Legtöbbször még
rám sem.
– Fogalmam sincs – válaszolta Ben. – Valószínűleg belátta, hogy
igazunk van.
Ez nem tűnt igazán meggyőzőnek, még Schulz is kétkedőn nézett rá,
majd a lányához fordult. Sasha hátrafordulva megint a ködfoltot
fürkészte – a ködfoltot, nem pedig a Ben szerinti fehér hajót –, és nem
mozdult a helyéről.
– Most már aztán tényleg tűnjenek el, kapitány! – kiáltotta Harry. –
Ha itt maradnak, maga felel a biztonságukért. Remélem, mindenki
hallotta!
Schulz arrébb lépett néhány lépést, majd megint megállt. Ben futólag
észlelte, hogy éppen a két éjszakával azelőtti rejtekhelye mellett
ácsorgott.
79
 A hajó időközben már csak száz-százötven méterre lehetett a
Princess of the Dawntól. Érdekes, még ilyen közelről sem tűnt kevésbé
kísértetiesnek. Továbbra is egy óriási jégtömbhöz hasonlított, ami csak
véletlenül emlékeztetett egy tíz-tizenöt méter hosszú hajóra. Hang
nélkül suhant, de a lehetséges személyzet még mindig nem volt sehol.
Harry kinyújtotta a kezét, mire egyik embere átnyújtott neki egy
megafont. Hirtelen egy szörnyen csikorgó hang zengett fel, mire Harry
gyorsan lejjebb vette a hangerőt.
– Figyelem, ismeretlen hajó! Itt a Princess of the Dawn beszél!
Kérem, azonosítsa magát!
Pont azt a választ kapta, amire Ben számított, mégpedig semmit.
Közönyösen megismételte felhívását még kétszer, majd kissé
változtatott a szövegen.
– Figyelem, ismeretlen hajó! Azonnal változtasson irányt! Össze fog
ütközni velünk! Változtasson irányt, vagy életveszélybe kerülnek!
Ben rémülten tapasztalta, hogy igaz a hír. A jéghajó egyenesen a
Princess of the Dawn felé tartott, ha pedig helyesen számolt, nemsokára
hatalmas karambolban lesz részük.
– És ha tényleg nekimegyünk? – kérdezte halkan.
Schulz kapitány megrázta a fejét.
– A számítógép nem hagyja, hogy ütközéssel végződjön a helyzet.
– Persze, ha ez a valami egyáltalán látszik a radaron – dörmögte Ben.
Schulz mélyen elgondolkodva nézett rá, majd minden erejével a
Princess of the Dawn orra előtti eseményre igyekezett koncentrálni.
Ben úgy érezte, Schulz vakon bízik hajója műszaki hátterében. Most
már csak abban reménykedett, hogy nem téved. Ha ez a kisméretű hajó
összeütközik a Princesszel, akkor minden bizonnyal vékony
jégtáblaként roppan darabokra.
Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy ez lesz a vége.
A jéghajó továbbra is ragaszkodott az irányához, miközben a
Princess is legalább húsz csomóval szelte rendíthetetlenül a habokat
anélkül, hogy egy milliméterrel is eltért volna eredeti irányától. Schulz
egyre idegesebben pillantott a parancsnoki híd felé. Ha a számítógép
mégis irányt akar változtatni, akkor lassan itt az ideje.

80
 Végül nem avatkozott bele, mivel a jéghajó utolsó pillanatban mégis
irányt váltott.
– Figyelem, ismeretlen hajó! – ordította zaklatottan Harry. – Azonnal
csökkentse a tempóját! Húzódjon félre! Átszállunk a fedélzetükre!
A hajó természetesen nem reagált – legalábbis nem úgy, ahogy
Harry szerette volna. Könnyűszerrel alkalmazkodott a Princess
irányához és tempójához, de a két hajó közötti távolság továbbra is túl
nagy volt ahhoz, hogy valaki sikeresen átszálljon a fedélzetére.
– Figyelem, ismeretlen hajó! – kiáltotta Harry ismételten. – Ez az
utolsó figyelmeztetés! Igazítsa hozzánk a hajót, vagy használni fogjuk a
fegyvereinket! Tíz másodpercük van!
– Ez teljesen becsavarodott – lihegte Ben, mire Schulz egyetértőn
bólintott.
Harry nem ismételte meg a felhívást, de a tíz másodperc helyett
húszat is várt. Utána elfogyott a türelme.
– Rendben – morogta. – Akkor mutassuk meg a fiúknak, mit tudunk!
Egyetlen mozdulattal felszerelt egy túlméretezett pisztolymarkolatot
a hangágyú hátoldalára, megfordította a masinát, majd lapos részét a
jéghajó felé irányította. Hirtelen tompa morgás hallatszott, mire Ben
ösztönszerűen az azt követő fájdalomra számított, de nem történt
semmi. A jéghajó fedélzetén sem látszott semmi változás; talán csak a
víz fodrozódott a hajó körül.
Legalábbis első pillantásra. Váratlanul felbukkant egy alak a
hajóorrban. Szó szerint felbukkant.
Nem felsétált a fedélzetre, ugyanis nem nyílt ki semmiféle ajtó vagy
csapóajtó. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra ott termett.
De ez még mind semmi.
Ben nem is váratlan felbukkanásától rémült meg, hanem kinézetétől.
Első pillantásra egy teljesen normális – természetesen – tetőtől talpig
fehérbe öltözött embernek tűnt. A gond az arányával volt. Túlságosan
tömzsi volt, és emellett irdatlanul hosszú karokkal rendelkezett.
Tetejébe még arca sem volt. A helyén csupán egy kontúr nélküli fehér
rész látszott, mely csillogva visszatükrözte a napsugarakat.
Ez a lény volt az álmában!, gondolta kétségbeesetten Ben. A
majomszerű jégkalóz!
81
 Harryt hasonlóan megrendítette a látvány, csak állt és bámult az arc
nélküli alakra. Az idegen váratlanul a magasba emelte a bal karját, majd
a fedélzet irányába tartotta ujjait. Csak három volt belőlük.
– Fedezékbe! – üvöltött Ben.
Nem tudta volna megmagyarázni, miért, Harry és emberei még
kevésbé. Katonák lévén, ez a parancs szerencsére annyira beleitta magát
minden ízükbe, hogy azonnal a földre vetették magukat. Ben azonnal
Sasha után kutatott, majd gyorsan elé ugrott.
Épp időben.
A lány körül hirtelen hatalmas csörömpölés és zörgés hallatszott,
mintha hatalmas üvegzápor zúdult volna rá. Ben nem látott sok
mindent, mivel azonnal a földre rántotta Sashát, majd testével védve
beterítette törékeny alkatát. Rémült sikolyra lett figyelmes, és szeme
sarkából jól látta, ahogy apró csillogó szökőkutak lepték el a fedélzetet.
Majdnem fél percig is eltartott, mire végre halkulni kezdett a szörnyű
csörömpölés és zörgés, majd végül teljesen elhallgatott.
Dübörgő szívvel felemelte a fejét, és körbenézett. Álmában a
majomszerű jégkalóz pontosan őt célozta meg ujjaival. Ha ez az
ikertestvére ugyanezt tette a valóságban, akkor bizonyára háromnál több
ujjal rendelkezhetett. A Princess fedélzete úgy festett, mintha óriási
hózápor terítette volna be: millió és millió apróbb és nagyobb jégszilánk
alkotott szőnyeget a padlóján, egyesek alig voltak nagyobbak a
kristályoknál, mások pedig majdnem ujjnyi hosszúak voltak. A
jégtüskék itt-ott fénylő pengeként fúródtak a kemény fába. Schulz
lemerevedve állt egy helyben, majd megérintve arcát döbbenten
bámulta az ujjbegyein pirosló vért. Arcából lassacskán bugyogott a vér.
Sasha nyugtalanul mozgolódott a fiú alatt. Ben felpattant, lábra
segítette, és aggódva vizsgálni kezdte.
– Nem sérültél meg? – kérdezte, de nem kapott választ. Amennyire
látta, a lány sértetlen volt.
Sajnos nem mindenkinek volt ilyen szerencséje a fedélzeten. A
jéghajó felé eső korlát telis-tele volt éles szilánkokkal. Harry két embere
pedig nyögdécselve fetrengett a földön, egyikük combjából egy
hatalmas, csillogó jégtőr kandikált kifelé, a másiknak pedig erősen
vérzett az arca.
82
 Harry sértetlen, de annál dühösebb volt.
– Rendben! Szóval keménykedni akartok? Megkaphatjátok!
Ben látta, ahogy egy mozdulattal feltekerte a hangágyú
teljesítményszabályozóját, majd tüzelni kezdett.
Az eredmény… látványosra sikerült.
Az előbb hallott lágy vibrálás újból felzengett, majd dörgésbe váltott
át. Nem volt túlságosan hangos, de ezzel szemben olyan hatalmas, hogy
az egész hajó rezgett a lába alatt.
Mintha egy láthatatlan óriáskalapács találta volna el, a hajó egy
másodperc töredéke alatt minden irányba repkedő, milliónyi
jégszilánkká változott. Hirtelen irtózatos csörömpölés hallatszott,
mintha egy Mount Everest nagyságú üvegdarab robbant volna
darabokra, majd nem sokkal később újra jégszilánkokból álló zápor
zúdult a fedélzetre. Mire Ben fel merte emelni a fejét, a jéghajónak már
hűlt helye volt. A helyén vadul bugyborékolt a víz, felszínén pedig
számtalan jégdarabka táncolt.
Harry döbbenten bámult az előtte lévő hangágyúra.
– De hát… de hát ez nem lehetséges – dadogta.
– Mi nem lehetséges? – dünnyögte Schulz, majd váratlanul
felkiáltott. – Teljesen megőrült, ember? Egy ilyen fegyvert szállít a
személyszállító hajómon?
– De a fegyver csupán az ellenfél lefegyverzésére szolgál, semmi
többre – védekezett Harry, miközben elég gyámoltalanul festett és
hangzott. – A legrosszabb, ami történhet, az egy szétpattant dobhártya.
– Ja, és a szétrobbant hajóval mi újság? – ordította Schulz.
– Igaza van, kapitány úr – szólalt meg Ben. Schulz bosszús pillantást
vetett rá, de Ben a Harry előtt lévő otromba gépezetre bökött. – Egy
csomót hallottam ezekről a kütyükről. Valószínűleg én vagyok az utolsó
a sorban, aki védelmezni próbálja Harryt, de most tényleg igaza van.
Ezek a gépek kivételes esetben tényleg képesek megölni egy iszonyúan
peches embert, vagy akár szétrobbanthatnak egy borospoharat is, de
ekkora rombolást már a minimális teljesítményük miatt is képtelenek
művelni. Különben, hogy engednék fel egy civileket szállító hajóra?
– De a hajó akkor is felrobbant! – támadt újra Schulz, miközben
hangja mintha erőtlenebbnek tűnt volna.
83
 – Persze, hiszen nem is volt hajó – válaszolta Ben. – Legalábbis nem
igazi hajó.
– És akkor mégis mi volt?
– Ember a vízben! – kiáltott fel Harry egyik embere. – Egy túlélő!
– Akkor hozzátok ki! – parancsolta Harry. – Mire vártok már?
Engedjetek le egy csónakot a vízbe! Azonnal!
Két férfi futva igyekezett a parancsot teljesíteni. Ben gyorsan
Schulzra bízta Sashát, és a korláthoz sietett. Először nemigen tudta
kivenni az alakot az ezernyi apró jégtábla között, majd hirtelen
megpillantotta úgy húsz-harminc méterre a Princesstől. Arccal lefelé
sodorta a víz. Jobb karja hiányzott, de Ben amúgy sem jósolt sok esélyt
a férfinak (férfi?). A víz csupán négy- vagy ötfokos lehetett. Akinek
ilyen hőmérsékletnél támad kedve úszni egyet, az maximum néhány
percig bírja, ha egyáltalán túléli.
Ha egyáltalán az az izé ott, lent, élt valaha…
Harry dühtől fújtatva egyszer csak mellette termett.
– Mi volt ez? Honnan tudtad, hogy mi fog történni?
– Tudtam? – ismételte el Ben, hogy időt nyerjen, de valószínűleg
rossz taktikát választott.
– Engem te ne akarj hülyének nézni, kölyök! Te tudsz valamit! –
ordította a zsoldos parancsoló mozdulattal. – Rendben, majd később
megbeszéljük. Schulz kapitány! – A kapitány szófogadón közelebb
lépett, miközben újra és újra a tengert vizsgálgatta. Úgy látszik, nem is
észlelte Harry dirigáló hangját. – Vigye be ezt a kis okostojást! –
sziszegte Harry. – Ahogy végeztem idefent, jövök, és kicsit
elbeszélgetünk vele.
– Miről? – kérdezte a továbbra is kissé szórakozottnak tűnő Schulz.
– Azt hiszem, a kis barátja pontosan tudja, miről van szó – mondta,
és nyugtalanul kalimpált a kezével. – Elviszi már a szemem elől, vagy
inkább szóljak az egyik emberemnek? – Ahogy kimondta, ketten máris
szolgálatra készen odaléptek Benhez és a kapitányhoz, de Schulz
gyorsan leintette őket bal kezével. Másik keze Sasha alkarját markolta,
pedig a lány meg se mozdult már egy ideje.

84
 – Rendben van. Leviszem a kabinomba. – Ben ellenkezni próbált, de
Schulz nem hagyta szóhoz jutni. – Talán jobb, ha tényleg eltűnünk
innen. Az az izé odalent… nagyon nem tetszik nekem.
A ködoszlopra mutatott. Nem jött közelebb, de körülbelül két
kilométerre a Princesstől hánykolódott és bugyborékolt. Ben még
mindig nem látta, mi mozgott a belsejében, de egyet biztosan tudott:
valami gonosz volt.
És bármi történt is, még nem volt vége.

85
 9

A KAPITÁNY KABINJA FELÉ VEZETŐ ÚTON

összetalálkozott a szüleivel. Ők – a többi utashoz hasonlóan – a
társalgóból követték szemmel a bizarr történteket, ezért mindenképp
személyesen szerettek volna meggyőződni fiuk sértetlenségéről. Főleg
édesanyja lepődött meg Harry viselkedésén, bár Ben és Schulz kapitány
is igyekezett kevésbé kiélezve visszaadni a zsoldos hozzáállását. Schulz
éles ellenkezése ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérhesse Bent,
Sashát és a kapitányt a kabinjába, majd alaposan megvizsgálhassa őket.
Minden a legnagyobb rendben volt: senki sem sérült meg, kivéve
Schulz arcát, de még anyja sem tartotta igazán komoly sebesülésnek.
– Tehát – vágott bele a Ben által már jól ismert hangon, miután
teljesítette orvosi kötelezettségét. – Most pedig tudni szeretném, hogy
mi is történt odakint, kapitány úr. És ne jöjjön nekem holmi
kifogásokkal!
– Biztosíthatom róla, nagyságos asszonyom, halvány fogalmam sincs
a történtekről – válaszolta félve Schulz. – Csak annyit tudok, amennyit
tegnap elmeséltem önnek West századosról és a csapatáról.
– Persze – vágta rá gúnyosan. – És ha jól sejtem, arról sem tudott,
hogy ez az őrült egy fantasztikus sugárágyút szerel fel a hajóján, nem
igaz?
– Nem – bólintott Schulz, majd Benre pillantott, mintha ő tehetne az
egészről. – Természetesen sosem értettem volna egyet vele.
– Őszintén szólva, nehezemre esik hinni önnek – mondta Jennifer
Berger. – Főleg, miután láttam az előbbieket.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy eljöttem volna ide száz utassal
és a személyzettel, ha csak sejtettem volna, hogy mi fog történni? –
86
rázta a fejét mérgesen Schulz. – Vagy teljesen megőrült ez a West, vagy
a hajózási vállalat nem mondott el nekem mindent.
Ben apja csillapítón a magasba emelte a kezét.
– Végül is kivédte a támadást – mondta elgondolkodva.
– Miféle támadást? – kérdezte Schulz. – Tudomásom szerint,
pontosan ő lőtt először. Emiatt pedig életét vesztette egy ember –
legalábbis minimum egy, ha nem több. Biztosíthatom róla, hogy ennek
következményei lesznek.
– De hiszen a hajón lévő emberek…
– ...hógolyókkal tüzeltek ránk, igen – vágott a szavába Schulz. –
Miután ez az elmebeteg rájuk lőtt a hangágyújával. Nem volt
semmilyen ok arra, hogy egyből a levegőbe repítse a hajójukat –
mondta szinte a fogai között szűrve a szavakat, és felpattant. – Azonnal
felhívom a hajózási társaságot, és felteszek nekik egy pár igen
kellemetlen kérdést.
– Először talán meg kellene tudnunk, hogy mi is történt valójában
odakint – javasolta Robert Berger. – Nem hiszem, hogy ez a furcsa hajó
csak úgy véletlenül bukkant fel errefelé, tudja?
– Én sem – értett egyet Schulz. Egyre idegesebbnek látszott, pedig ez
egyáltalán nem illett ehhez a máskor oly megfontolt emberhez. Ránézett
Ben édesapjára, majd miután nem jött válasz, feltépte az ajtót, és
kiviharzott rajta. Mielőtt becsukta volna maga mögött, Ben látta, hogy
Harry egyik embere őrt áll előtte. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy
fogvatartott, de gyorsan elkapta a fejét, nehogy apja vagy anyja is
észrevegye.
– Ettől függetlenül, ahogy kikötöttünk panaszt teszek a hajózási
vállalatnál – ígérte meg az édesapja, majd összeráncolt homlokkal, alig
hallhatón hozzátette. – De minek addig várni?
Hamar benyúlt a nadrágzsebébe, elővarázsolt egy miniatűr
mobiltelefont, és felnyitotta. Arcára roppant türelmetlen kifejezés ült ki,
mely pár másodperc alatt iszonyatos méreggé változott. Többszöri
próbálkozás után is hiába igyekezett bekapcsolni a kis masinát.
– Nincs térerő? – kérdezte Ben.
– Micsoda meglepetés – fűzte hozzá az édesanyja. – Pedig csak egy
köpésre vagyunk a Déli-sarktól.
87
 – Ez az izé egyáltalán nem működik – válaszolta a férje idegesen. –
Még be sem tudom kapcsolni.
– Talán lemerült az akkumulátor?
– Tegnap este töltöttem fel – mondta, és teljesen feleslegesen
megpróbálta még egyszer vagy kétszer, majd megvonta a vállát, és újra
zsebre dugta. – Átkozott masina! Ezek a dolgok tényleg mindig akkor
mennek tönkre, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk?
Ben megpróbált választ találni a kérdésre, de hamar feladta, és
helyette inkább fontosabb dolgokra koncentrált – mint például a
kanapén ücsörgő Sashára. Meg se moccant, amíg édesanyja vizsgálta,
sőt utána sem. Arca megint ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint
máskor, de legalább az a végtelen rémület eltűnt a szeméből. Bármi is
ijesztette meg, már elmúlt.
A fiú önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány ujjait.
Sasha bőre olyan hideg volt, mint egy jégszoboré. Hátán jéghideg,
bizsergő érzés futott át.
Majd valami teljesen váratlan történt: Sasha kivételesen nem húzta el
a kezét, hanem inkább viszonozta érintését, méghozzá olyan erősen,
hogy szinte fájt. Váratlanul felcsillant valami a szemében. Nem tudta,
micsoda, de a tekintetében lévő szörnyű űrt hirtelen felváltotta valami.
Most az először érezte úgy, hogy ránéz ahelyett, hogy csak átnézne
rajta.
A pillanat olyan hamar elillant, ahogy jött, és Ben rémülten
visszahúzta a kezét. Sasha szemében megint sötét űr tátongott.
– Mi történt?
Ben hátrafordult, és tekintete összetalálkozott édesanyjáéval.
Furcsa zavarodottságot érezve rájött, hogy anyja pontosan tudta, mi
folyik közöttük. Gyorsan megrázta a fejét.
– Semmi. Csak azt hittem, hogy… – majd egy tehetetlen
vállvonással lezárta a dolgot.
– Ez érdekes – szólt az anyja. – Nem azt mondta Schulz kapitány,
hogy lényegében nem is észleli a környezetét, és semmire sem reagál?
– Ebben nem lennék olyan biztos – szólt közbe Ben édesapja. –
Legalábbis nem hagyatkoznék arra, hogy semmit sem ért abból, ami
körülötte zajlik. Csak azért, mert valaki nem úgy artikulál, mint mi, nem
88
jelenti azt, hogy süket és vak is egyben – mondta Sashára mosolyogva,
de természetesen nem kapott visszajelzést. Odafordult Benhez. – Mi
történt az előbb a fedélzeten? – kérdezte egyenesen.
– Nem tudom – mondta Ben. – Csak azt éreztem, hogy…– habozott.
– Igen?
Ez őrültség, gondolta Ben, de tényleg így volt.
– Hogy előre tudta, mi fog történni.
– Ugye tudod, hogy hangzik ez? – érdeklődött az apja.
– Naná – vigyorgott Ben kínosan, miközben igyekezett újra elkapni
Sasha tekintetét. Teljesen feleslegesen, mivel a lány szeme továbbra is
üres maradt. Lehet, hogy egyébként is csak beképzelte magának. – De
az a ködoszlop számomra is annyira… kísérteties volt, érted?
– Igen – válaszolta az apja. – Én is úgy éreztem, és szerintem a
többiek is. Csakhogy most a világ olyan részén vagyunk, amelyről nem
sokat tudni. Szerintem ez a ködféleség csak egy azok közül az időjárási
csodák közül.
– Úgy érted, azok a… – Ben anyja keservesen kutatott valami más
szó után, de hiába –... kalózok arra használták a ködöt, hogy
odasettenkedjenek a hajónk mellé, Robert?
Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt, és Schulz kapitány sétált be rajta.
Valószínűleg futva tette meg a parancsnoki hídhoz és a vissza vezető
utat. Elég idegesnek tűnt, amikor meglátta, hogy mindenki Sashát
bámulja, de egyelőre nem tette szóvá, hanem Jennifer Bergerhez
fordult.
– Nagyon sajnálom, hogy megint zaklatnom kell, de feltétlenül
szükségem lenne a segítségére.
– Miben?
– Maga ugyebár orvos? – kérdezte Schulz.
– Így igaz, de…
– Úgy néz ki, Harry egyik embere komolyabban megsérült, mint
gondoltuk. Bár van egy orvos a fedélzeten, jobban örülnék neki, ha
maga is vetne rá egy pillantást… természetesen csak akkor, ha hajlandó
rá.

89
 – Természetesen igen. De figyelmeztetnem kell. Egy futólagos
átvizsgálás, mint az előbbi, nem jelent gondot, de ha a férfi tényleg
súlyosan sérült… már jó pár éve annak, hogy orvosként dolgoztam.
Megvan az húsz is, gondolta magában Ben. Valószínűleg Schulz is
tisztában volt ezzel, mégis szorgalmasan bólogatott.
– Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy nem tettünk meg mindent
a férfiért. Főleg nem akkor, amikor előveszem majd a főnökét.
– Westet? – kérdezte Ben apja. – Tényleg, beszélt már a hajózási
vállalattal?
– Jelenleg nincs kapcsolat. Valami úgy látszik, zavarja a rádiót.
– Ahogy a mobilomat is – jelezte Robert Berger.
Schulz arcára hirtelen szorongás ült ki, majd megvonta a vállát.
– Ennek semmi jelentősége – mondta, és ujjaival végigsimította az
arcán lévő aprócska vágást. – Később megint megpróbálom. Most pedig
foglalkozzunk a katonával! – Ben édesanyja szófogadón odalépett
hozzá, mire a férfi az ajtóra bökött. – A kint ácsorgó úr majd elkíséri
hozzá.
Jennifer szó nélkül elindult. Férje követni próbálta, de Schulz
titokban jelzett neki, hogy maradjon. Megvárta, míg becsukódik az ajtó,
majd kínosan köhécselve Benhez fordult.
– Szeretnék… beszélni veled, Ben.
– Tényleg? – A fiúnak hirtelen rossz érzése támadt. Feltehetően
Schulznak is, mert hamar kitért a tekintete elől.
– Igazság szerint, bocsánatot szeretnék kérni.
– Miért?
– Az apád mesélte, miről beszéltetek az előbb. Fent a fedélzeten,
még mielőtt ez az…, ez az izé felbukkant. Szóval röviden, nem
szeretném, ha rossz néven vennéd az apádtól. Nem az ő ötlete volt.
– Mi nem volt az ő ötlete? – kérdezte Ben összezavarodva.
– Megkértem, hogy beszéljen veled. De hülyeség volt. Tudom. Ezért
bocsánatot is kérek. Csak feltűnt, hogy nézel Alexandrára, és nem
akartam, hogy… – hallhatóan nagy levegőt vett, majd ujjbegyeivel
ismét végigtapogatta a sebét – ... hogy megsérüljön.

90
 – Megsérüljön? Ezt meg hogy érti? – Bennek igazság szerint
dühösnek kellett volna lennie. Pontosan tudta, mire gondol Schulz, de
valahogy nem akart mérges lenni rá.
– Alexandra helyes lány, és már nem gyerek, hanem egy fiatal nő –
mondta Schulz. – Nem te vagy az első fiatalember, akinek ez feltűnik,
és aki azt hiszi, hogy…
Nem folytatta, helyette egyik lábáról a másikra lépett, majd Ben
befejezte helyette a mondatot.
– ...aki azt hiszi, hogy könnyű zsákmány.
– Ühüm – válaszolta Schulz.
– Akkor bizonyára ez az oka, amiért többnyire rejtegeti, nem igaz? –
kérdezte Ben.
– Ahogy már mondtam, félreismertelek – felelte Schulz. – Nagyon
sajnálom.
Különös – Ben csinálhatott bármit, mégsem lett dühös Sasha apjára,
pedig úgy érezte, nem volt minden szava igazán őszinte. Csakugyan
nagyon furcsa volt. És zavaros.
– Rendben – mondta végül hűvösen.
Látszott Schulzon, hogy egész más reakciót várt, de mivel nem
akarta beismerni csalódottságát, némán lányához sietett, és gyengéden
megfogta a karját. Ben azon törte a fejét, vajon mit szólt volna az előbbi
kis színjátékhoz. De nem szólt semmit, mivel nem látta. Lehet, hogy
nem is történt semmi.
– Elkísérem Alexandrát a kabinjába – mondta Schulz –, és utána
megint megpróbálom felhívni a hajózási vállalatot. Itt marad addig? –
Az utolsó kérdést Ben édesapjának szegezte, aki feltehetően nem értette
a lényegét – miért is értette volna, hiszen nem tudta, mi történt az előbb
a fedélzeten Harry és közöttük.
– Harry akart még velem beszélni – szólalt meg Ben. – Azt mondta,
itt várjam meg. – Pontosabban parancsolta, gondolta, de okosan tette,
hogy nem említette ezt a semmiséget, mivel apja már így is elég
idegesnek tűnt.
– Azt hiszem, egy kicsit behatóbban kellene foglalkoznom ezzel a
játékkatonával – morogta.

91
 – Nem probléma, dokikám – csukta be maga mögött az ajtót Harry. –
És miről szeretne velem annyira csevegni?
Semelyikük sem tudta pontosan, mikor lépett be a szobába; láthatóan
elég korán ahhoz, hogy még elcsípje azt a bizonyos játékkatona jelzőt.
– Például arról, hogy maga miről csevegne a fiammal – válaszolta
Robert Berger. – Ráadásul anélkül, hogy előtte szólna nekem.
Harry épp felelni készült, de Schulz sürgősen közbevágott.
– Várjon csak egy percet.
Odalépett az ajtóhoz, és megérintette a faburkolatban lévő
derékszögű gombok egyikét, majd visszament a helyére. Alighogy
visszaért, máris belépett egy pincér az ajtón. Ilyen hamar csak úgy
bukkanhatott fel, ha előtte kint várakozott a folyosón.
– Kérem, vezesse Alexandrát a kabinjába – mondta Schulz. – Rögtön
jövök, amint itt végeztem.
A pincér bólintott, és Sasha karja után nyúlt, de a lány villámgyorsan
visszarántotta a kezét. Amikor a férfi megpróbált utánanyúlni, két-
három gyors lépéssel Ben háta mögött termett. A pincér nagyra nyitotta
a szemét, sőt úgy tűnt, még Schulzot is meglepte a látvány. Egy-két
másodpercig egyikük sem szólalt meg, majd Ben megfordult, és Sasha
szemébe nézett.
– Nyugodtan menj vele. Minden rendben van. Csak megbeszélünk
pár dolgot, és már jövünk is.
Sasha szeme ugyanolyan üres volt, mint mindig, sőt arcán sem
látszott semmi változás – de szófogadón előbújt Ben háta mögül, majd a
pincér kíséretében kisétált a kabinból. Apja döbbenten nézett utána.
– Milyen megható – gúnyolódott Harry. – Most már végre
rátérhetünk a témára?
– És az mi volna? – kérdezte Robert Berger.
Harry nem foglalkozott vele.
– Mindent tudni akarok – mondta parancsoló hangon Ben felé
fordulva. – És ne gyere nekem holmi nevetséges kifogással, értetted?
Lassan vége a türelmemnek.
– Mit jelentsen ez? – vágta rá Ben édesapja. – Honnan veszi maga,
hogy a fiam tud valamit is erről a történetről?
– Például azt is tudta, hogy a kalózok tüzelni fognak ránk.
92
 – Egy fenét! – mondta az apja. – És mégis honnan tudta volna?
– Ezt szeretném én is tudni. Pontosan azelőtt figyelmeztettél minket,
mielőtt a fickók ránk lőttek! A francba, két emberem megsérült,
közülük egy súlyosan!
– Ez igaz – avatkozott közbe Schulz. – Ben figyelmeztetése nélkül
valószínűleg sokkal több sebesült lenne. Még talán halottak is!
– És ezért roppant hálás is vagyok – válaszolta Harry idegesen. – De
arra gondolok, hogy egy sebesült se lett volna, ha előre tudom mi vár
ránk – mondta, és kihívón Ben elé lépett. – Nos? Mit tudsz a
kalózokról?
– Semmit! – állította Ben. – Hogy jut ilyesmi egyáltalán az eszedbe?
– Ezen töröm a fejem én is – mondta az apja. – Csak nem gondolja
komolyan, hogy a fiamnak köze van a történtekhez?
Harry majd szétrobbant a dühtől, és csak rázta a fejét.
– Nem, természetesen nem. De szerintem tud valamit.
– Nem tudok semmit – ragaszkodott állításához Ben. – Csak volt egy
megérzésem, ennyi.
– Egy megérzésed! – Harry kacaja szinte sátánian hangzott. – Kinek
akarod ezt bemesélni, ha? És azt is megérezted, mi fog történni, ha
elsütöm a hangágyút, nem igaz?
– Most már aztán elég legyen! – kiáltott fel az apja. – Ez nevetséges!
– Igazat mond – ismerte be Ben halkan.
Mindenki csak ámult és bámult. Méghozzá jó ideig.
– Micsoda? – nyögte ki édesapja végül.
– Igazat mond. Én… én tudtam, mi fog történni. És azt is, hogy ezek
a kalózok nem igazi emberek.
– Nem igazi emberek? – ismételte apja hangsúlyozva. – Mégis mit
jelentsen ez?
– Honnan tudtad? – kérdezte Harry.
– Úgysem hinnél nekem – sóhajtott Ben, de Harry csak idegesen
kalimpált a kezével.
– Gyerünk, próbáld meg. Én egy csomó mindent elhiszek. Nem is
hinnéd mennyi mindent.
– Ezt biztos nem – mondta Ben. – De jó, ahogy akarod. Én már…
láttam ezeket a lényeket.
93
 – Hol?
– Az álmomban. Álmodtam róluk. Kétszer is. Egyszer a múlt éjjel,
és egyszer pedig előtte lévő éjjel.
– Ez a leghülyébb kifogás, amit életemben hallottam – vágta rá
Harry megvetőn.
– De tényleg így van! – erősködött Ben. – Mást nem tudok mondani.
Egyszerűen őrült álmaim voltak, amelyekben folyton felbukkantak. Ez
minden. – Hát igen, legalábbis ez a rövidített változata. Úgy érezte, nem
igazán örvendeznének, ha elmesélné, hogy álmában még a Princess of
the Dawn is elsüllyedt, és rajta kívül csak Harry maradt életben. Sőt
igazából ő sem, ha egész pontos akart lenni…
– Micsoda remek történet – mondta Harry dühösen. – Jól van, akkor
most elmondom, én hogyan látom a dolgokat. Neked igenis van valami
közöd hozzá, kölyök. Azt azért nem mondom, hogy összejátszol a
kalózokkal, de valamit biztosan tudsz a dologról. Én pedig ki fogom
deríteni, hogy mit, ezt megígérhetem!
Apja éppen közbe akart szólni, de inkább meggondolta magát, és
Benhez fordult. Nem mondott semmit, de Ben úgy érezte egy pillanatra,
mintha belelátna a gondolataiba. Nem is volt igazán nehéz.
– És te miért nevezed őket mindig kalózoknak? – kérdezte Harryhez
fordulva.
– Mert azok.
– És ezt honnan tudod ilyen biztosan?
Harry erre már nem válaszolt, majd egy másodperc múlva Schulz
törte meg a csendet.
– Lám-lám, úgy néz ki, van itt még valaki, aki nem mondott el
mindent nekünk.
Harry, ajkát vértelen csíkká formálva, némán bámult maga elé.
– Úgyis kiderítem az igazságot – szólalt meg Schulz. – Legkésőbb
akkor, amikor visszaérünk.
– Rendben – válaszolta Harry kelletlenül. – De maradjon köztünk,
érthető? – Majd csak azután folytatta, hogy mindhárman beleegyezőn
bólintottak egyet. – Kalózok voltak.
– Tessék? – kérdezte Schulz.

94
 – A Princess of the Dawn nem az egyetlen hajó, amit megtámadtak –
folytatta Harry. – Az elmúlt évben ezen a környéken három támadás is
történt az ehhez hasonló utasszállító hajókon. Szerencsére senki sem
sérült meg komolyabban, és eddig az anyagi károk is elfogadható
határok között maradtak. Egyébként kész vicc az egész. Találtak pár
pénztárcát, egy-két Rolex órát és néhány ékszert, ennyi. Csak a
bevetésünk többszöröse annak, mint amit eddig zsákmányoltak. Ezek
után sejthetik, hogy a hajózási vállalatok és az egész turisztikai szakma
mennyire rajong ezekért a kis esetekért.
– És ezért alkalmazzák önt és az embereit, hogy végleg
megszüntessék a problémát – következtetett Ben apja.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Schulz. – És én miért nem
hallottam erről?
– Mivel a hajózási vállalatok egy fillért sem áldoznak reklámra –
válaszolta Robert Berger Harry helyett. – Nincs igazam?
– Különben egyből csődöt is jelenthetnének – mondta egyetértőn
Harry.
– Ezek szerint a hajózási vállalat tudta, mi fog történni, és ennek
ellenére hagyta, hogy idehajózzak? – kérdezte izgatottan Schulz,
miközben egyre sápadtabbá vált.
– Egy másodpercig sem voltak veszélyben – válaszolta Harry. –
Ezenkívül senki sem sejtette, hogy ezek ilyen vakmerők, és fényes
nappal támadnak meg egy ekkora hajót, mint a Princess – vonta meg a
vállát. – De elvégre megoldódott. Úgy értem, a kalózok halottak, és
senki sem fogja megtudni, hogy valójában mi is történt. Ha pedig
hármatok közül valaki mégis elcsevegné, amit ma hallott, akkor
természetesen mindent le fogok tagadni.
– Mivel annyira megbízható személy, tudom – mondta Schulz
csipkelődve.
– És vajon kinek lenne jó az utólagos pánik? – kérdezte Harry.
– Az igazságnak? – tippelt Ben apja.
– Talán elfelejti, hogy több mint száz szemtanú is van – folytatta
Schulz.
– Róluk majd gondoskodik a hajózási vállalat – felelte Harry
nyugodtan. – Semmi gond, kapitány – bőven van tapasztalatuk
95
ilyenben. Nehogy valami butaságot csináljon. Akár a karrierje végét is
jelentheti, ha merőben mást állít. Nem tudom, mit gondolna a
nyilvánosság egy olyan kapitányról, aki magával viszi a szellemileg
fogyatékos lányát egy ilyen veszélyes útra. Ez nemigen jellemző egy
megbízható férfira.
– De hát, nem is tudott róla – tiltakozott Ben.
– Hát persze, de ezt sajnos csak a szobában lévő személyek tudják,
nem igaz? – válaszolta Harry vigyorogva. – Ami pedig téged illet,
kölyök, komolyan el akarod mondani bárkinek is, hogy arról a bizonyos
kalózról álmodtál? – kérdezte, majd hangosan nevetett. – Máris van
bizonyíték arra, hogy neked és az apádnak van némi közötök ahhoz a
kalózhoz. Így már mindjárt hihetőbb a dolog, ugye?
– Ezt nem meri megtenni – mondta Robert Berger.
– Persze hogy nem – vágta rá Harry. – De nincs is rá szükségem.
Csak az igazat kell elmondanom, az emberek majd maguktól is
rájönnek a dolgokra. – Egyre szélesebben vigyorgott, majd hirtelen
komoran Benre kapta a fejét. – Ha már úgyis témánál vagyunk, öcskös.
Honnan tudtad előre?
– De már elmondtam – válaszolta Ben.
– El bizony – értett egyet Harry –, de most szeretném az igazságot is
meghallgatni.
– Ez az igazság! – emelte a hangját Ben. – Be is tudom bizonyítani!
– Ó, tényleg? És hogyan?
– Ha jól tudom, kihalásztatok egy fickót a vízből, nem igaz? –
kérdezte Ben.
– Elviekben igen, csak már nem igazán élt. Miért?
– Akkor talán feltűnt neked, hogy kissé furán fest, nem?
– Én nem néztem meg – válaszolta Harry. – A fiúk egy üres
rakodótérbe vitték a hullát. Mégis mi lenne olyan fura rajta?
– Például, hogy nincs arca. És csak három ujja van a kezén. És
egyáltalán nem olyan, mint egy ember.
– Persze hogy nem, mivel igazából egy Zöldfül nevű bolygóról
érkezett földönkívüli – gúnyolódott Harry jóízűen.

96
 – Azért, mert pontosan ezt láttam álmomban! – válaszolta Ben
ingerülten. – Ha olyan biztos vagy benne, hogy hülyeséget beszélek,
akkor miért nem megyünk le, és vizsgáljuk meg?
– Mert az legfeljebb csak azt bizonyítaná, hogy tudsz valamit a
kalózról, de nem azt, hogy honnan. De felőlem, menjünk le, és nézzük
meg a fickót – mondta Harry, majd Ben édesapjára nézett. – Velünk
jön?
– Csak nem gondolja, hogy egy másodpercig is egyedül hagyom
magával a fiamat?
– Remek, jó móka lesz! – mondta Harry kuncogva. – Jöjjenek!

97
 10

LIBASORBAN ÉS HARRY négy zsoldosától kísérve

elhagyták Schulz kabinját. Ben azt hitte, mindenféle hírekkel
rohamozzák majd meg őket odakint, de a mahagóniszínű folyosó és a
lefelé vezető lépcső teljesen üres volt. Valószínűleg Harry ürítette ki és
záratta le embereivel a területet. Nem igazán tudta, mire vélje ezt. De
ugyanez vonatkozott Harry személyére is.
– Hová vitték a hullát? – kérdezte Schulz néhány perc múlva.
Közben már réges-régen elhagyták az utasok számára engedélyezett
részt, és úton voltak lefelé; nem pont oda, ahol Ben töltötte az elmúlt
éjszakát, mégis nagyon hasonlónak tűnt a hely.
– Egy üres szobába, lent a gépeknél – magyarázta az őket kísérő
egyik férfi. – Minél messzebb az utasoktól és a kíváncsiskodóktól.
Egyikünk állandóan lent van, és őrt áll.
– Gondolom, a kíváncsiskodókkal biztos az én embereimre céloz –
morogta Schulz. – Lassan már azon töröm a fejem, hogy ki parancsol
ezen a hajón.
– Jelenleg én – válaszolta Harry határozottan. – Persze a hajózási
vállalat jóváhagyásával. De ne féljen – csak addig van ez így, míg a
válsághelyzet tart, utána természetesen megint átadom a
parancsnokságot. Egyébként is, szerintem már régen vége az egésznek.
Most megvizsgáljuk ezt az állítólagos földönkívülit, majd tisztáznom
kell egy pár apróságot, és mire holnap felébredsz, Ben, az embereim és
én már rég eltűntünk a hajóról, és egy kis szerencsével soha többet nem
látjuk egymást.
Lesétáltak egy hangos, rázkódó és keskeny vaslépcsőn. Odalent a
világítás sokkal gyengébb volt, mint a hajó felső emeletein, ráadásul
98
mindenütt olaj és üzemanyag bűze terjengett. Fullasztó meleg csapta
meg az arcukat. Végül elérkeztek egy alacsony folyosóhoz, amelynek
plafonja telis-tele volt csupasz csövekkel és vezetékekkel, így Ben és
Schulz volt az egyetlen, aki egyenes háttal tudott közlekedni. A fiú apja
egyre zavartabban fürkészte a környéket. Nem csoda, hiszen a hajón
látott rengeteg és túlzott luxus és pompa után valószínűleg szinte
sokkolta a látvány. De nem szólt semmit.
– Hányan vagytok a csapatban? – fordult Ben Harryhez, és
legnagyobb meglepetésére még választ is kapott.
– Velem együtt tizenhárman.
– Ilyen kevesen?
Harry fölényesen kacagott.
– Tulajdonképpen túl sokan is vagyunk. Általában nem vagyunk
többen, mint hatan-heten, a többiek csak tartalékosok. Hidd el, egy fél
tucat jól képzett zsoldos több mint elég bármilyen feladat ellátására.
– Akkor ezek szerint most nagyobb zűrrel számoltatok?
Harry nem tudta, hogy nevessen vagy mérgelődjön-e.
– Majdnem a világ végén vagyunk. Szerinted mégis mennyi
előnyünk származna az egy hét alatt ideérő tartalékosokból, ha?
– Hallgass most, Ben! – szólt rá az apja.
– Miért?
– Mert okosabbnak tartom, ha nem beszélgetsz ezzel az úrral –
válaszolta édesapja határozottan. – Legalábbis a szükségesnél többet ne.
Harry összeráncolt homlokkal nézett rá, majd egy laza vállvonással
annyiban hagyta a dolgot.
– Megérkeztünk – mondta, és fejével előrebökött.
Ben követte a mozdulatot. Az alacsony folyosó végén egy masszív
fémajtó állt, melyet Harry egyik embere őrzött. Egészen addig lazán
nekitámaszkodva ácsorgott az ajtó előtt, majd meglátva őket kihúzta
magát.
– Pihenj! – szólt Harry. – Volt valami rendkívüli?
– Nem, semmi – válaszolta a zsoldos kissé idegesen. Ben szerint
azért, mert a többiekkel ellentétben, ő tudta, mi rejtőzik az ajtó mögött.
– Rendben – bólintott Harry. – Akkor nyisd ki, és vigyázz, hogy
senki se zavarjon meg minket!
99
 A zsoldos gyorsan nekitámasztva fegyverét a falnak, zsebéből
elővarázsolt egy hatalmas kulcscsomót, és az egyik kulcsot beillesztette
a zárba. A zár egy tompa puffanással kinyílt, a katona erőlködve kitárva
az ajtót, majd oldalra lépett, hogy előreengedje Harryt.
Harry gyorsan felküldte a fedélzetre az embereit, majd belépett a
terembe, és alaposan körülnézett.
– Hol van?
– Pont előtted – válaszolta a zsoldos. – Az asztalon. Én magam…
– Itt nincs senki – vágott közbe Harry.
A zsoldos értetlen arcot vágott.
– De hát, ez lehetetlen. Hiszen én… – majd folytatás nélkül belépett
a terembe.
– És mégis hol van szerinted? – kérdezte Harry gyanúsan halkan.
Ben meglepett pillantással fürkészte az apját, majd hirtelen
nekiiramodott, és tapintatlanul átpréselte magát Harry és a zsoldos
között. Egy csupasz fémfalakkal körülvett, szűk kamrában találta
magát. A helyiséget egyetlen aprócska, dróthálóval körülvett lámpa
világította be. Harry és a katona előtt egy foltos, nedvességtől csillogó
fémasztal terült el.
– De hát…, de ezt nem értem – hebegte a zsoldos. Hangjában jól
érezhető pánik uralkodott. – Ez meg hogy lehetséges! Én magam
hoztam ide a fickót! Mike-kal együtt tettük az asztalra!
– És akkor mégis hol van? – érdeklődött Harry még mindig
ugyanazzal a gyanús hanggal. – Úgy értem: felállt, és csak úgy kisétált
az ajtón? – Még mosolygott is, míg kérdezett, de szemében felcsillant
valami, amitől Bennek az összes létező szőre felállt a hátán.
Valószínűleg a zsoldosnak is, mert a hangjában lévő pánik egyre
csak nőtt.
– De esküszöm, hogy itt volt. Rázártam az ajtót, és el se mozdultam
innen!
Harry nem szólt egy szót sem, de a tekintetében lévő sötét fénytől a
szerencsétlen katona egyre kisebbre húzta magát. Ben nagyon is együtt
érzett vele. Nem kellett túlzottan átvizsgálni a szobát ahhoz, hogy
lássák, nincs más kijárat. A plafon egyik sarkában volt egy miniatűr
szellőzőnyílás, ez minden.
100
 – Gyerünk, mondd el az igazat! – mondta Harry végül. – Mi történt?
Elaludtál?
– Nem! – védekezett a zsoldos. – Végig az ajtó előtt álltam, és
őrködtem! Senki sem volt itt, még az ajtót se nyitottam ki!
– Ne nézz hülyének! – dörmögte Harry. – Azt akarod bemesélni,
hogy a fickó csak úgy felszívódott?
A zsoldos úgy döntött, inkább nem szól semmit, és valószínűleg ez
volt az egyetlen okos húzása. Ben lassú léptekkel odasétált a
fémasztalhoz. Cipője cuppogott a földön álló vízben, amikor feltűnt
neki, milyen meleg van a szobában. A helyiség feltehetően közvetlenül
a gépek mellett helyezkedett el. Valamiért ez igencsak fontos
információnak tűnt számára.
– Talán nem is felszívódott – dünnyögte maga elé.
– Ezt meg hogy érted? – fújtatott Harry.
Válasz helyett Ben beledugta ujjbegyét az asztalon csillogó vízbe.
Jéghideg volt, és ha jobban megnézte, milliónyi apró jégszilánk úszkált
és ragyogott benne. A padlón is jó egy centiméteres víz állt. Habozva
felemelte a kezét, óvatosan végighúzta ujját a nyelvén, majd undorodva
azonnal elrántotta a fejét. Jó ideig köpködött, mielőtt megszólalt.
– Ez sós víz.
De nem csak az. A víz sós volt ugyan, de volt ott még valami;
gyenge, de leírhatatlanul undorító, semmire sem emlékeztető mellékíze
volt. Kettőt-hármat köpött még, de nem tudott megszabadulni a nyelvén
lévő kellemetlen íztől.
– Ez sós víz – mondta még egyszer.
– Ez nem volt itt, amikor behoztuk – magyarázta a zsoldos gyorsan.
– A szoba teljesen száraz volt, ez biztos!
És amilyen meleg volt odabent, legkésőbb egy óra múlva ismét az is
lesz, gondolta Ben.
– Most komolyan azt akarjátok beadni nekem, hogy a fickó
szétolvadt? – kérdezte Harry dühösen. – Vagy az is lehet, hogy porrá
lett, és a klíma huss, elfújta!
A végképp tanácstalannak tűnő katona egy pillanatig a szellőzőt
fürkészte, mintha komolyan megfontolná azt a lehetőséget is. De ahhoz
még nem volt elég életunt, hogy gondolatát hangosan is kimondja.
101
 Nem is volt szükség rá. Harry kitalálta, amitől aztán még dühösebb
lett.
– Úgyis kiderítem, hogy mi történt itt.
– De esküszöm, én… – kezdett bele a zsoldos, majd mikor Harry
hátat fordított neki, hirtelen félbeszakította mondandóját. Ben
leguggolva a padlón lévő vízbe mártotta ujját. Ugyanolyan hideg volt,
mint az asztalon lévő, ráadásul jóval több jégdarabka úszkált benne.
Mivel a förtelmes íz még mindig ott volt a nyelvén, még egyszer nem
követte el azt a hibát, hogy megkóstolja, úgyhogy most csupán óvatosan
megszaglászta. A víz szaga ugyanolyan szörnyű volt, mint az íze.
– Hagyd már abba ezt a hülyeséget! – szólt rá Harry.
– Ez nem hülyeség – mondta Ben felállva, miközben beletörölte
kezét a nadrágjába. – Valami nincs rendben ezzel a vízzel.
– Itt semmi sincs rendben – mérgelődött Harry. Szintén leguggolt,
majd belemártva ujját a vízbe a szájához emelte.
– Ne! – kiáltott rá Ben.
Harry megmerevedve bámult rá.
– Mi bajod van?
– Talán…, talán jobb lenne…, ha ezt… nem tennéd – válaszolta Ben
hebegve.
Harry összehúzott szemmel végigszaglászta ujjait, majd úgy döntött
kivételesen hallgat Benre. Röviden és undorodva elhúzta a száját, és
felemelkedett.
– Itt tényleg bűzlik valami – mondta hűvösen. – Rá fogok jönni,
hogy mi az. Ezt megígérem. Most pedig kifelé innen! Ez a helyiség
addig zárva marad, míg ki nem derítem, mi zajlott itt – jelentette ki,
majd türelmetlenül kitessékelte Bent és a zsoldost a szobából, becsukta
maga mögött az ajtót, és követelve kinyújtotta a kezét. A katona
átnyújtotta neki a kulcscsomót, Harry ráfordította a zárat, majd a
kulcsot a kabátzsebébe csúsztatta. – Van még egy kulcs a helyiséghez?
A kérdést Schulzhoz szegezte, aki csak a fejét rázta. Harry nem
látszott túl meggyőzöttnek, de nem kutakodott tovább.
– Akkor nemigen van szükség további őrködésre, nem igaz?
Menjünk innen!

102
 – Ez azt jelenti engedélyezi, hogy folytathatom a munkát a saját
hajómon? – kérdezte Schulz csípősen.
– Odamegy, ahová akar, kapitány. Véletlenül nem a hajózási
vállalattal akart beszélni… ja, tényleg, hiszen éppen sztrájkol az
adóvevője.
– Fogok velük beszélni, ne féljen – válaszolta Schulz hűvösen. –
Még ha postagalambot is kell küldjek, akkor is.
Harry szélesen vigyorgott, majd hívó mozdulatot téve a kijárat felé,
megkönnyebbülve látta, hogy Schulz szófogadón elindul. Ben érezte,
hogy a kapitány csak nagy önfegyelem árán engedelmeskedett. Nem is
csoda – Harry minden pillanatot kihasznált a provokálására. Schulz
pedig roppant nyugodt ember volt, akit csak nehezen hozhatott ki a
sodrából.
A felfelé tartó úton senki sem szólt egy szót sem. A katona lehajtott
fejjel és vállal kullogott előttük, majd a kapitánnyal együtt eltűnt az
egyik forduló után. Robert Berger megállt, és fejét rázva bámult utánuk.
– Nem kellene így provokálnia – fordult oda Harryhez. – Elvégre
csak a munkáját végzi, ahogy ön is.
A zsoldosok vezetője egy csepp humort sem mutatott.
– Maga mondja, dokikám. Én csak a munkámat végzem. Engem
azért fizetnek, hogy gondoskodjak az emberek és a hajó biztonságáról,
és én igenis komolyan veszem a feladatomat.
– Azt el is hiszem – válaszolta Robert, Ben és Harry legnagyobb
meglepetésére. – De ha folyton megalázza, ráadásul az emberei és az
utasok előtt, akkor csak a saját dolgát nehezíti.
– Köszönöm a professzionális tanácsot, professzor úr – szólt Harry
cinikusan. – Tényleg hivatásos pszichológusnak kell lenni ahhoz, hogy
ilyen badarságokat beszéljen az ember?
– Nem – válaszolta Ben édesapja nyugodtan –, elég egy csipetnyi
emberismeret.
Harry jeges pillantást vetett rá, majd hátat fordított, és továbbment,
mire Ben és apja is elindult. A fiú már alig várta, hogy eltűnjön Harry,
de úgy látszik, a zsoldos mindenáron a kabinjához akarta kísérni.
Bennek már ez is mindegy volt. Csak el akart onnan tűnni. Nem érezte
túlzottan jól magát. Szájában még mindig ott terjengett az a förtelmes
103
utóíz, úgy érezte, mintha lassan egész szája és ajka bizseregni és
zsibbadni kezdett volna. Borzasztóan megszomjazott, és bármennyire
furcsának is tartotta az ötletet, szeretett volna lefeküdni és pihenni egy
kicsit.
Mikor megérkeztek a kabinja előtti folyosóra, épp szembejött velük
az édesanyja. Ahogy megpillantotta fiát és férjét, egyszerre
megkönnyebbültnek és aggódónak tűnt. Nyílegyenesen Harry felé
tartott.
– West százados! Már kerestem magát.
– Tényleg? – morogta Harry. – Akkor sikeresen megtalált. Ben anyja
tudomást sem vett udvariatlan hangsúlyáról. – Elláttam mindkét
emberét.
– És? Hogy vannak? – Harry elviselhetetlensége hirtelen mintha
elröppent volna. Immár figyelmesnek és kissé riadtnak tűnt, ezek szerint
valóban aggódott az emberei miatt.
– Egyikük megúszta egy karcolással – válaszolta –, alig látszik a
sérülése. A másik azonban nagyon nem tetszik nekem. Egy elég komoly
szúrt seb van a combján.
– Pontosan mit jelent az, hogy elég komoly? – kérdezte Harry.
– Nincs életveszélyben, ha erre gondol. Az artéria szerencsére nem
sérült, a mentőápoló pedig már elállította a vérzést. De ettől függetlenül
nagyon mély a seb, amivel semmiképp sem szabad játszani. A férfi
legalább három napig nem kelhet fel. Sőt inkább egy hétig – persze
csakis akkor, ha azt szeretné, ne maradjon tartós nyoma a sebesülésnek.
Harry egy ideig gondolkodott, majd kevésbé lelkesen bólintott.
– Rendben, valahogy kibírjuk. Bár ma éjjel elhagyjuk a fedélzetet,
szükség esetén legfeljebb a Princessen kell maradnia. Természetesen
csak akkor, ha Schulz kapitánynak nincs semmilyen ellenvetése.
Jennifer Berger megrökönyödve nézte a férfit. Nem értett egy szót
sem, hiszen nem tudott a közte és a Schulz közötti veszekedésről. Majd
egy gyors vállrándítással le is zárta a témát.
– Lenne még valami.
– Valóban?
– Nem vagyok benne teljesen biztos – folytatta habozva –, de mintha
nem csak a vágás tehetne az állapotáról.
104
 – Ezt meg, hogy érti? – kérdezte Harry váratlan érdeklődéssel.
– Ahogy mondtam, nem vagyok biztos benne, ezenkívül nincsenek is
nálam megfelelő eszközök ahhoz, hogy teljes vérképet készítsek, de
nagyon úgy tűnik, mint egy mérgezés. Talán drogokat szednek az
emberei?
– Maga teljesen megőrült? – dühöngött Harry.
– Nem a rendőrségtől vagy a kábítószer-ellenes csoporttól jöttem.
Orvosként érdeklődöm. Ha tud valamiről, jobban teszi, ha elmondja.
Sokat segítene az embere felgyógyulásában. Ez minden, engem csupán
ez érdekel.
Harry kissé lenyugodott e szavak hallatán.
– Semmiről sem tudok. Magam szedném le a fejét annak, akit
drogozáson kapok.
– Rendben, akkor másik irányba kell folytatnom a kutatást –
sóhajtott a doktornő. – Talán elfertőződött a seb, vagy talán mégis
komolyabb a sérülés, mint aminek hittem. Később még megvizsgálom.
Schulz kapitánnyal pedig magam fogok beszélni. A férfinak
mindenképpen a hajón kell maradnia, és csak akkor csatlakozhat
magukhoz, ha meggyógyult.
Úgy tűnt, mintha Harry mondani akarna valamit, de inkább magába
fojtotta, és bólintott egyet. Ben édesanyja egy szó nélkül megfordult, és
Ben kabinja felé indult.
Mindketten beléptek a szobába. Ben azonnal a minibárhoz sietett,
kinyitott egy üveg kólát, majd magába töltötte a felét, de hiába. A
szörnyű íz talán még erősebb lett a szájában, alsó ajka pedig már
majdnem teljesen elzsibbadt, ezért egy kis kóla végigcsurgott az állán.
Gyorsan letörölte, mielőtt a szüleihez fordult volna.
Anyja furcsán méregette.
– Mi van veled?
– Mi lenne? – kérdezett vissza Ben értetlenül.
– Ne nézz bolondnak, fiatalember – mondta szigorúan. – Az anyád
vagyok, és jól ismerlek. Neked pedig a feleséged – fordult oda a
férjéhez. – Tehát ne titkolózzatok előttem. Úgy néztek ki, mintha a
Loch Ness-i szörnnyel találkoztatok volna!

105
 Ben egy balul sikerült mosollyal próbált takarózni, apja úgyszintén,
majd megrázta a fejét, és inkább elmesélte, mi is zajlott odalent a hajó
gyomrában. Ben édesanyja némán hallgatott, egyszer sem vágott közbe,
de arca egyre kétkedőbbé vált.
– Fú, hát ez tényleg sejtelmes – mondta végül. – De, remélem,
ezentúl nem hisztek a szellemekben és a felszívódó vagy szétolvadó
halottakban, ugye?
– Persze hogy nem – válaszolta Ben kissé kapkodva. – Csak
egyszerűen… furcsa ez a történet.
– Igen, így is lehet mondani. Nem szeretnék annak a férfinak a
bőrében lenni, aki meggyónja Harrynek, hogy mi is történt valójában.
De ez nem magyarázza meg, hogy veled mi van, Ben.
– Mi lenne velem? Semmi – mondta, majd a következő pillanatban
hirtelen szédülni kezdett.
– Aha, látom – válaszolta édesanyja gúnyosan. Két lépéssel máris
mellette termett, bal kezével megragadta Ben karját és kitapogatta a
pulzusát, a másikat pedig a fiú homlokára tapasztotta. – Hiszen te lázas
vagy. És a pulzusod is magas. Mi történt? Az igazat halljam!
– Semmi! – mondta Ben türelmetlenül.
– Valószínűleg túl sok volt ez neki – szólt az apja.
– Hé! – ellenkezett Ben.
– Nem vagy ilyesmihez szokva – magyarázta az édesanyja. – Ki
tudja? Talán csak megfáztál az előbb ott a fedélzeten. Arra rájött még az
idegesség… – mondta, és parancsolón az ágyra mutatott. – Most szépen
lefekszel egy órácskára, majd később visszajövök, és hozok valami
lázcsillapítót.
Ben iszonyúan felháborodott. Mit képzelnek a szülei, hogy úgy
viselkednek vele, mint egy pólyással? Épp tiltakozni készült, majd
inkább feladta, és szófogadón befeküdve az ágyába, rögvest elaludt.

106
 11

AZ ÉG KOROMFEKETE VOLT. A teljes sötétségben

tündöklő milliónyi csillag úgy nézett ki, mint aprócska, vakítóan
világító sebek sokasága. A csillogó és hűvös ékesség közepén egy még
sötétebb, kör alakú lyuk tátongott, amely kissé eltakarta a csillagok
ragyogását.
A halálhírnök volt az, és egyre közelebb jött.
Legalább száz éjszakával ezelőtt tűnt fel az égen, akkor még apró
piszokfoltként alig volt nagyobb egy csillagnál. Azóta bezzeg hatalmas
kolosszussá dagadt, elnyelve a mennybolt ötödrészét, amely fenyegető
árnyékkal telepedett a világra éjszakánként.
Az Eljövendő szellemeinek jóslása szerint, száz éjszaka múlva
teljesen kitölti majd az égboltot, és elér a hegyekhez is, de ezt már senki
sem fogja megérni. A hírnök által hozott hatalmas halál lassan, egyre
közelebb ért; a lassú szó itt kozmikus értelemben értendő.
A világ minden egyes létezéséhez felnőtt már.
Ben ezen az éjszakán pontosan tudta, hogy álmodik. Ráadásul azzal
is tisztában volt, hogy egy iszonyatos rémálomba pottyant, de a tudat
nem mentette meg a lidércnyomás okozta félelemtől.
Emellett annyira bizarr álom volt, hogy kíváncsisága és döbbenete
még a gondolataiba belefúródott pániknál is nagyobb volt.
Minden amit látott… idegen volt számára. Egy horizont egyszerre
képtelenül messze, ugyanakkor karnyújtásnyira közel,
elképzelhetetlenül magas és sarkos hegyekkel körbeívelve.
A belélegzett levegő nem is levegő volt, hanem valami egészen más.
És az ég… A csillagok valahogy teljesen összekuszálódva tolongtak az
égen. A hold nem volt sehol.
107
 Vajon a Földön volt még, vagy talán ez az álomnak tűnő valami
máris átrepítette egy teljesen más világba?
A válasz: nem. Valóban a Földön volt, ezt biztosan érezte, csak
borzasztóan idegennek tűnt.
Azok ott előtte nem csak hegyek voltak. Csorba és fekete csúcsaik és
ő közötte voltak valami… dolgok, de nem tudta, mik. Érdekes módon
valami visszatartotta attól, hogy jobban megvizsgálja őket.
Felemelte a fejét, és felnézett az égen lévő gigantikus fekete
halálhírnökre. Az Eljövendő szellemei megmondták, mi fog történni, de
jövendölésükre igazából nem is volt szükség.
A Föld néhány napja remegett; nem túlzottan erősen, de remegett, és
az óceánokban lévő ammónia egyre nagyobb lendülettel tört a
szikláknak. A halálhírnök csupán egy foltocska volt az égen.
Ben összezavarodott. Micsoda gondolatok ezek? Biztosan nem az
övéi, mégis annak tűntek. Mintha már nem önmaga lenne, hanem
valami teljesen más, valami félelmetes, mely jobban ragaszkodott e
bizarr világhoz, mint sajátjához. Az Eljövendő szellemei? Mi folyik itt?
Választ ugyan nem kapott kérdéseire, de hirtelen történt valami: a
horizont és ő közötte egyszer csak felbukkant egy alak – azaz talán egy
alak, talán valami más, szeme képtelen volt pontosan felismerni, ahogy
a többi… dolgot sem –, és lassan közeledett feléje. Hatalmas, hullámzó
és ostorozó volt, óriási kidülledő szemekkel és csattogó állkapoccsal.
Kisugárzása olyannyira ellenséges volt, hogy Ben olyan picire húzta
össze magát a félelemtől és a kétségbeeséstől, mint egy giliszta.
Legszívesebben ordított és felállva elmenekült volna, de egyikre sem
volt képes. Álma mozdulatlanságra, némaságra és mindent elnyelő
félelemre ítélte, amely hideg lángként mardosta belülről. De vajon miért
nem tudott felébredni, ha tudta, hogy álmodik?
Egyszerűen nem tudott. Csak állt, és bámulta a csámcsogva közeledő
csattogó valamit. Egy gennyes tapogatózókkal felszerelt halálos olló
közeledett rendületlenül, és Ben jól tudta, hogy rettenetes
következménye lesz, ha csak megérintik is. Valami, ami ezerszer is
rosszabb a halálnál, mégis képtelen volt megmozdulni. Az
elképzelhetetlen szörnyűséget ígérő dolog reszketve és csattogva
közeledett, épp odaért hozzá, amikor…
108
 ...egy sugárzó fehér alak, egy szárny nélküli angyal közéjük állt.
Bent védve farkasszemet nézett a szörnyeteggel, és puszta fénylő
jelenlétével visszavetette azt.
És…

109
 12

…BEN LIHEGVE ÉBREDT AZ ÁGYÁBAN, és egy

teljes másodpercig értelmetlenül bámult az előtte lévő arcba, amely
szintén szépnek és bizalomgerjesztőnek látszott, de korántsem az
álmából való angyalé volt. Nem is lehetett volna, hiszen már nem
álmodott, hanem izzadságban fürödve és levegőért kapkodva feküdt az
ágyában, akárcsak egy partra vetett hal.
– Mi baj van? Mi történt? – kérdezte édesanyja ijedten.
– Semmi – válaszolta Ben nehézkesen. Megpróbált feltámaszkodni,
de csak második próbálkozásra sikerült neki. – Azt hiszem… azt
hiszem, rémálmom volt.
– De már vége, ugye? – érdeklődött óvatosan az anyja.
– Én…, ööö…, azt hiszem, igen – válaszolta, majd feltűnés nélkül
megpróbált körbenézni a kabinban, ami természetesen még jobban
aggasztotta édesanyját. Legalább tudta, hogy kabinjában minden úgy
volt, ahogy lennie kellett. Semmi sem ólálkodott az árnyékban, nem
létezett semmiféle csattogó száj, halálhírnök vagy pókok.
– Tényleg minden rendben van veled? – tudakolta édesanyja.
– Igen – válaszolta Ben idegesen vigyorogva, ettől pedig kevésbé
hihetően. – Tényleg minden rendben. De te mit keresel itt? Csak egy
óra múlva akartál visszajönni.
– Igaz. És ez két órával ezelőtt volt. Sajnos feltartottak, bocsánat.
– Két óra? – kérdezett vissza Ben a biztonság kedvéért.
– Plusz az az egy, amit ígértem.
Három óra? gondolta Ben magában. Ezek szerint három órát aludt?
Erőlködve keresgélt az emlékeiben. Igaz, az álom valóban rettenetes

110
volt, és talán a legszörnyűbb, amit valaha is átélt, de akkor is csak pár
másodpercig tarthatott. És akkor vajon mit csinált a maradék időben?
Másfelől elég rövidnek tűnt az idő ahhoz, hogy csak úgy túléljen
egymilliárd évet oda meg vissza.
– Egymilliárd? – Ez meg hogy jutott az eszébe?
– Egymilliárd? – ismételte el az édesanyja a fejét rázva. – Áh, ne
izgulj. Ennyibe még az én rendelésem sem kerül.
Ben zavartan bámult anyjára, mire felfogta, hogy az előbb
valószínűleg hangosan gondolkodhatott.
– Nem…, nem semmi – mondta kínosan. – Azt hiszem, ez tényleg
borzasztó álom volt. Jobb, ha meglátogatom a fürdőt, és leöblítem az
arcom hideg vízzel.
– Remek ötlet! – helyeselt az édesanyja. – A többi részedet se
felejtsd ki. Kicsit erősen illatozol, fiam.
Míg Ben igyekezett felegyenesedni, és nagy nehezen letenni lábát az
ágyról, igazat kellett adnia anyjának. Alvás előtt ugyanis annyira
izzadtan vetette bele magát az ágyba, hogy ruhái úgy tocsogtak, mintha
előtte vízbe pottyant volna. Édesanyja bizony elég diszkréten
fogalmazott, ugyanis egy kicsit se illatozott, hanem szó szerint bűzlött.
– Öt perc – motyogta.
– Ó, nyugodtan, ráérsz – válaszolta anyja, mialatt Ben
feltápászkodott, és lógó vállal becsoszogott a fürdőbe. – De kérlek, tégy
meg egy szívességet nekem és a hajó többi utasának, és vegyél fel friss
ruhát zuhany után.
Ben kelletlenül került egyet a ruhásszekrény felé, majd válogatás
nélkül kivett belőle valamit, és a következő öt percet a zuhany alatt
töltve próbálta lemosni magáról az izzadságot és a rémálom emlékét.
Az izzadsággal nem is akadt probléma (fél tubus tusfürdő elhasználása
után), de a rémálom… végül is csak egy rémálom, punktum. Az
apjának valószínűleg igaza volt: talán mégis túl sok volt neki minden
egyszerre, elvégre nem mindennap fut össze az ember jégkalózokkal és
megvadult Rambókkal. Ezek után még csoda, ha fantáziája a bolondját
járatja vele? Egy kis friss levegő, egy forró ital – a Sashával való
találkozás? –, biztosan más gondolatokat ébresztene benne.

111
 Törülközővel a derekán, mit sem törődve a fürdőszobába bevitt
ruháival, belépett a szobába. Anyja felhúzott szemöldökkel, elismerőn
csücsörített.
– Ó, lá, lá. Bárcsak ne lennék férjnél…
– ...és olyan öreg, hogy az anyám légy – fűzte hozzá Ben.
– Igaz – mondta mosolyogva, de tekintete hirtelen komollyá vált. –
Anyádként viszont szeretném megkérdezni, hogy valójában mi történt
veled.
– Semmi – válaszolta Ben, miközben a szekrényhez lépve kivett egy
újabb garnitúra friss ruhát. – Csak kicsit túl sokat vártam magamtól, ez
minden.
– Nem erről van szó. Az előbb a fedélzeten… nem hallottam egy
szót sem, de anélkül is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy valami nincs
rendben közted és Harry között.
– Hm – hümmögte Ben. Lassan elkezdett öltözködni, ami nem kis
ügyességet kívánt, igyekeznie kellett, hogy le ne ejtse a törülközőt. Még
mindig jobban megérte, mint így hullafáradtan visszacsoszogni a
fürdőbe a kikészített ruháért. Inkább bevetett pár trükköt, és váltott
lábon ugrálva felöltözött.
– A ,,hm” nem az, amit hallani szerettem volna.
– Pedig ennél többet nem tudok mondani – felelte, miközben
igencsak makacs bal zokniját igyekezett felrángatni a lábára.
– Ne segítsek? – kérdezte édesanyja gúnyosan.
– Nem kösz, megoldom – válaszolta morcosan Ben.
– Akkor már a kérdésemre is válaszolhatnál – faggatózott tovább az
anyja. – Mi történt? – Ben megadta magát. Jól ismerte édesanyját, tudta,
hogy nem adja fel egykönnyen.
– Tényleg nem tudom – mondta ennek ellenére. – De te is láttad ezt
az őrültet. Szétbombázott egy egész hajót a hangágyújával, és utána
meg nem tetszett neki, hogy kérdőre vontam – folytatta legalább egy
picike igazsággal a mondandójában.
– Kérdőre vonni egy ilyen embert, mint Harry – mondta az anyja –,
az vagy bámulatos bátorságról vagy sajnálatos ostobaságról tanúskodik.
Ben végre győzelmet aratott dacos zoknija felett, majd a pólója felé
nyúlva anyja felé fordult. A reakció megint csak ugyanaz volt.
112
 – Hm.
– Mi történt valójában? – kérdezte édesanyja kitartóan. – Apád
mesélt a gépterembeli viselkedésedről.
– Ja, akkor ezért kételkedsz az értelmi képességeimben? – kérdezte
sértődötten Ben. – Megnyugodhatsz, minden rendben van velem. Csak
volt egy pár rémálmom, ennyi – vonta meg a vállát. – Talán rajtam így
jön ki a tengeribetegség.
– Az is lehet. Mindenki másképpen reagál a stresszre. Ha jól
meggondolom, mindig is élénk volt a fantáziád.
– Ó, koszi a bókot!
– Komolyan mondom. És nincs benne semmi rossz. Úgy néz ki, a
lázad is lement már, és pár órája már Harryről és a csapatáról sem
hallottunk semmit. Azt javaslom, légy úriember, és kísérd el öreg
anyádat a ma esti bálra. Attól majd kitisztul a fejed.
– Miféle bál? – kérdezte Ben.
– Ja, ti, fiatalok inkább bulinak hívjátok. Megünnepeljük, hogy
elértük a partot. Már el is felejtetted?
– Nem, csak azt hittem, Schulz kapitány lefújja a történtek után.
– Esze ágában sincs! Sőt ellenkezőleg. A ma délutáni szörnyű eset
után mindent megtesz azért, hogy minden újra a régi legyen. Gondolom,
a parti pont kapóra jön neki. Az emberek már semmi másról nem
beszélnek.
– És? Szerinted a partin nem fognak?
– De – ismerte be édesanyja somolyogva. – Viszont az első fél tucat
ingyenes Martini után már mindjárt másképp fest a világ.
– Ingyenes Martini?
– Hékás, te még nem vagy nagykorú, fiatalember. Csakis a
holttestemen át ihatsz alkoholt. Ha tehát nem akarsz zűrt, akkor vagy
megvárod míg nagykorú leszel, vagy míg meghalok végelgyengülésben.
– És ezt két héten át? – sóhajtozott Ben.
Anyja hozzávágott egy párnát, Ben pedig nevetve tért ki a
viszonylag pontos dobás elől – majd hirtelen megpillantva az ágyát,
hirtelen elállt a lélegzete. A párna helyén ott ücsörgött egy dagadt és
szőrös pók.

113
 Ijedtsége bizonyára kiült az arcára, mert anyja összeráncolt
szemöldökkel azonnal oda akart fordulni, de Ben gyorsan
visszahajította a párnát. Talált! Pontosan édesanyja arcában landolt, és
mire sikerült megszabadulnia tőle, a pók már nem volt a helyén. Ben
úgy tudta, a pókok nem látnak jól, ezért valószínűleg a hirtelen
mozdulat zavarta el onnan. Már csak ez hiányzott, gondolta magában,
egy hisztérikus anya, aki ijedtében képes felcsimpaszkodni még a járó
ventilátorra is.
– Ez bizony alattomos dobás volt! – tiltakozott az anyja.
– Na, és? Én még fiatal vagyok. Nekem szabad.
– Nagyon is tévedsz, fiatalember! Te fiatal vagy, ezért jogod van az
ostobasághoz. Az alattomosság a felnőttek kiváltsága – mondta, majd
egyszerre bizalmatlanság csillant fel a szemében. – Volt… volt ott
valami? Elég sápadt vagy.
– Nem, semmi – biztosította Ben kapkodva. – Csak egy kicsit…
ööö…, megszédültem, igen, semmi több. – És még nem is hazudott. A
hirtelen mozdulat kissé korai volt az amúgy is összekuszálódott
keringésének.
– Talán még alaposabban meg kellene vizsgáljalak – szólt az
édesanyja, majd felállt, és közelebb ment. Próbált továbbra is
jókedvűnek tűnni, de hiába, aggodalmát mégsem sikerült teljesen
lepleznie.
– Na, ne, egy sima megfázásért? – emelte fel Ben a kezét tiltakozva.
– Ácsi, ne túlozz már! Nem vagyok pólyás!
– Akkor meg ne viselkedj úgy – mondta, és kitapogatta a pulzusát,
megtapintotta a homlokát, majd gondosan belenézett a szemébe és a
torkába. – Szerencsére már nincs lázad – szólt, miután végzett. – És
végre a pulzusod is rendben van. A torkod kicsit piros, de ez a hidegtől
is lehet. Nem tudom… lehet, hogy a parti helyett mégiscsak ágyban
kellene maradnod.
– Komolyan mondod, hogy szalasszam el a két hét alatti egyetlen
bulit? – csodálkozott Ben. – Azt nem! Még, ha négykézláb is kell
odamásznom.

114
 – Rendben, tőlem – sóhajtott az anyja vonakodva. – De aztán ne
gyere hozzám panaszkodni, ha négykézláb mászol vissza. És nehogy azt
hidd, hogy segíteni fogok.
– Dehogynem hiszem! – vágta rá Ben széles mosollyal. – Elvégre
doki vagy, vagy nem? Akkor pedig le kellett tenned azt az úgynevezett
hippokratészi esküt, ha nem tévedek.
– De én az anyád is vagyok – hangzott a hetyke válasz. – Ezért
minden bíróságtól enyhébb megítélést kapok. Főleg, ha a bírónak is van
gyereke – mondta, majd kritikus pillantást vetve rá hátralépett. – Akkor
megbeszéltük. Egy óra múlva kezdődik. Találkozunk a társalgóban,
egyetértesz? Vagy jöjjünk érted az apáddal?
– Csak, ha véletlenül nem találok oda egyedül – válaszolta Ben
szándékosan eltúlzott, sértődött hangon. – Ha nem vagyok ott,
nyugodtan induljatok el értem.
– Biztos lehetsz benne, hogy felkutatunk! – mondta édesanyja egy
határozott bólintással megerősítve, majd az órájára nézett. – De most
már mennem kell. Van még egy páciensem, akiről gondoskodnom kell.
És még ezt nevezik nyaralásnak!
– A zsoldos? Hogy van egyébként?
– Attól tartok, nem túl jól. Bár a seb nem túl vészes, de a láza
egyszerűen nem akar csökkenni. Mindenképp kórházi ellátásra van
szüksége, de sajnos még elég messze van a következő.
– A fedélzeten nincs egy orvos sem?
– De. Sőt nem is rossz. Feltehetően jobb, mint én. Sajnos elég régen
praktizáltam már. De ennek ellenére ő sem képes csodákra. Ha segíteni
akarunk egy emberen, akkor nem árt először is tisztában lenni a
tényleges problémával – válaszolta, majd félretartott fejjel fürkészte a
fiát. – Hiszen te is ott voltál. Egészen biztos vagy benne, hogy tényleg
egy jégszilánk találta el?
– Nem – felelte Ben. – Nem teljesen, de majdnem. Miért, mi más lett
volna?
– Ha én azt tudnám! – Anyja mély levegőt vett, és megvonta a vállát.
– Megyek, megnézem mi van vele. Találkozunk a partin! Ne késs! Ja,
és ha jól értettem Schulz kapitány is hozza a lányát – mondta, majd
hátat fordított, és elment.
115
 Ben megvárta míg bezárta maga mögött az ajtót, majd felkapta az
egyik újságot, és gyorsan egy pókcsapót fabrikált belőle (normál
esetben sohasem ártott volna egy ilyen ártatlan állatnak, aki tényleg
nem tehetett megdöbbentő csúfságáról, de lassan kezdett igencsak az
idegeire menni). A fennmaradó óra nagy részét egy szőrös és nyolclábú
potyautasra pazarolta, amit sajnos nem sikerült megtalálnia. Igazság
szerint, nem is túlzottan bízott benne. Ha volt valami, ami túltett a
pókok falánkságán, az a rejtőzködés mestersége volt. A kis szörnyeteg
valószínűleg az egyik sötét sarokban csücsülve röhögte halálra magát
rajta.
– Te csak ne érezd magad olyan biztosnak – magyarázta az üres
szobának. – Előbb vagy utóbb úgyis elkaplak, ezt megígérem.
Sem a kabin, sem pedig a pók nem válaszolt, Benre viszont iszonyú
nevetőgörcs tört rá. Rájött ugyanis, hogy teljesen úgy viselkedett, mint
Harry.
Jókedve sajnos hamar elszállt. Az ügy csakugyan… furcsa volt. Ben
sem most, sem pedig a ponyva alatt nem látta pontosan – mégis
majdnem teljesen biztos volt benne, hogy ugyanaz a pók járatta vele a
bolondját. Ben szívesebben választott volna a póknál egy sokkal
kedvesebb háziállatot, de talán a pókocska is kétszer meggondolná
ragaszkodását, ha a fiú szép lassan, egyik lábát a másik után húzogatná
ki testéből… Ben ijedten összeráncolta homlokát. Micsoda gondolatok
ezek? Teljesen mindegy, mi történik, sohasem bántana egy állatot!
Nem, valami nagyon nem stimmelt.
Legrosszabb esetben pedig éppen vele nem.

116
 13

HABÁR ELÉG IDŐT HAGYOTT MAGÁNAK, és olyan

lassan ballagott a társalgó felé, hogy akár négykézláb is mászhatott
volna, mégis az elsők között érkezett meg. A parti hivatalos kezdéséig
még majdnem egy óra volt hátra, és valószínűleg sokkal több, mire úgy
igazán beindul. A buli csúcspontjának egy éjfélre tervezett tűzijáték
ígérkezett, függetlenül attól, hogy akkor még túlzottan sötét sem lesz.
Az antarktiszi nyár lassan a végét járta. Közvetlenül a Déli-sarknál
ugyanis megkezdődött a fél évig tartó éjszaka, ezért itt, partközelben
hol világos, hol pedig sötét volt. Az éjszakák néhány napon keresztül
csupán egy-két óráig tartottak, majd egyre hosszabbak lettek, míg végül
már egyáltalán nem világosodott ki.
Mivel nem volt jobb dolga, és amúgy sem érezte jól magát a sürgő-
forgó pincérek között, odalépett az ablakhoz, és a déli eget fürkészte.
Nemsokára láthatóvá válik az Antarktisz partja, majd az alkonyat
beálltakor végre kikötnek, és kezdődhet a mulatság. Minap felvetette
Schulznak, hogy menjenek közelebb a szárazföldhöz; közvetlen
közelből mégiscsak csábítóbb lenne a kilátás, a tenger pedig elég mély a
Princess számára. Schulz persze helyből elutasította az ötletet a
kiszámíthatatlan áramlatok és széllökések miatt. Egy lelkiismeretes
kapitány sem tenné ki hajóját és utasait ekkora kockázatnak, mondta.
Ben akkoriban még hitt neki.
Pontosabban, már akkor jól tudta, honnan fúj a szél. Az áramlási és
szélviszonyok ugyanis már a parttól tíz kilométerre is
kiszámíthatatlanok és veszélyesek, a Princessnek mégis közelebb kell
merészkednie, hogy Harry és csapata partra szállhasson.

117
 Apropó, Harry és csapata: két fehérbe burkolt alak épp ebben a
pillanatban bukkant fel a fedélzeten, és nekiláttak a parabolaantenna
leszerelésének. Ennek elméletileg nyugtatólag kellett volna rá hatnia, de
pont fordítva történt. A hangágyú nélkül hirtelen kiszolgáltatottnak és
védtelennek érezte magát. Pedig már nem kellett félnie a szörnyetegtől,
hiszen a kalózt megsemmisítették, a veszély elmúlt.
És ha többen voltak?
Önkéntelenül a ködoszlop irányába kapta a fejét, hirtelen úgy látta,
megint ott van, majd nevetve elhessegette a képeket. Huszonegyedik
századi kalózok, akik luxushajókat támadnak meg, micsoda őrültség –
ráadásul egyszerre egy egész flotta?
Nevetséges!
Egy mozdulattal elfordult az ablaktól, majd megnyugodva
tapasztalta, hogy már nem volt egyedül a társalgóban. Időközben egy
tucat utas gyűlt össze, közöttük a szülei is. Ben elindult feléjük, majd
mikor meglátta apja beszélgetőpartnerét, váratlanul meggondolta magát.
Háttal állt neki, és csodával határos módon most egy csinos, sötétszürke
öltönyt viselt… kétségkívül Harry volt az.
Mi a fenéről beszélgethet az apja Harryvel?
Ben folytatta útját, és viszonozva anyja örömteli mosolyát leemelt az
egyik útba eső tálcáról egy narancslevet, majd kihívón szorosan állt
édesapja mellé. Apja bólintott, mire Harry ásványvizes poharát
megemelve köszöntötte.
– Hello, Ben. Jó, hogy utoljára még egyszer találkoztunk!
– Tényleg? – kérdezte Ben.
– West százados és az emberei ma éjjel elhagyják a fedélzetet –
magyarázta az édesapja.
– Tudom – mondta Ben, majd Harry öltönyére bökött. – Ebben?
– Ó, fiatal még az idő, gyerekcipőben jár – válaszolta Harry
majdnem vidám hangsúllyal. – Csak sötétedéskor hagyjuk el a
fedélzetet... ha egyáltalán sötétedésnek nevezhető. Elvégre, nem
szeretnénk feleslegesen nyugtalanítani az utasokat.
– Miért?
– Úgy érted, már úgyis láttak minket?

118
 – Nem – válaszolta Ben, hörpintett egyet a narancslevéből, miközben
feltűnés nélkül őszintétlenség és gúny után kutatott Harry ábrázatában,
de hiába. – Úgy értem, miért szálltok partra? Még mindig ahhoz a
meteorológiai állomáshoz mentek?
– Hát, ez volt az eredeti küldetésünk – felelte Harry –, és még
mindig az. A ma reggeli cimborák csak apró ráadás voltak. Az ott lévő
kutatók azóta is várnak ránk.
– Akkor is, ha már rég kiiktattuk a kalózokat?
– Ha egyáltalán ugyanazok voltak – vonta meg vállát Harry.
– Személyes véleményem szerint, lehetetlen, hogy két banda
létezik… de sosem lehet tudni. A meteorológiai okostojások
mindenesetre nagyobb biztonságban érzik magukat az embereim
társaságában – szólt, majd hirtelen Ben édesanyjára kapta a fejét. –
Elnézést.
– Milyen okostojások? – kérdezte nevetve. – Na, jó, rendben, már
megszoktuk. Nekünk, okostojásoknak már ez is majdnem bók. Úgy érti,
már nincs veszélyben az állomás?
– Elvileg abból indulok ki, hogy fennáll a veszély – válaszolta
komolyan Harry. – A munkámhoz tartozik. De valójában úgy vélem,
már biztonságban van az állomás. A csapatomnak amúgy sem árt
néhány hónap stresszmentes havas nyaralás.
– Nincs egy csepp lelkiismeret-furdalása, hogy olyanért kér pénzt,
amit nem is végez el? – érdeklődött Jennifer Berger.
– Voltaképpen már elvégeztük a küldetést, hiszen a kalózok
likvidálva vannak, nem igaz?
Ben anyja éppen válaszolni készült, de férje megelőzte.
– Meddig maradnak a meteorológiai állomáson?
– Ha nem történik semmi váratlan esemény, akkor úgy november
közepéig. Utána itt úgyis beköszönt a nyár – mondta Harry.
– Egész télen? – bámult rá értetlenül Ben édesapja.
– Igen – miért?
– Áh, semmi – felelte Ben apja, miközben megpróbálta leplezni
kárörvendő vigyorát. – Remélem tudja, mit jelent az antarktiszi tél.
– Elég hideg lesz errefelé, annyi biztos – vágta rá Harry.

119
 – Igen, így is mondhatjuk – tette hozzá a fiú apja szárazon. Hirtelen
hatalmas mosoly jelent meg az arcán. – Ez attól függ, hogy mit
nevezünk hidegnek.
Harry dühösen vizsgálgatta arcát, majd magára erőltetve egy
mosolyt, Ben édesanyjához fordult.
– Azért jöttem, hogy még egyszer megköszönjem, amit tett, doktornő
– mondta kissé mereven. – Kiválóan gondoskodott az embereimről!
– Ezért vagyok itt. Még akkor is, ha egyikükről le is kell mondaniuk
a visszatérésükig. A másik sérült hogy érzi magát?
– Egészen remekül. Ne aggódjon, egy ilyen apró kis karcolás nem
fekteti két vállra a fiúkat.
– Az a kis karcolás egy nyolc centiméter hosszú vágás a nyakán –
vágta rá Jennifer Berger mérgesen. – Ne vegye félvállról. Hagyja
pihenni még egy pár napot.
– Úgy érti, a szokásos reggeli négyszáz guggolás helyett csak
kétszáz engedélyezett?
– Száz, maximum! Ezt vegye orvosi utasításnak.
Harry nagyot sóhajtott.
– Úgy látom, nem maradt más választásom. – Grimaszt vágott, majd
kezét kinyújtva Benhez fordult. – Szent a béke?
Ennél meglepőbbet nem is tehetett volna. Ben három másodpercig
csak mereven bámulta arcát, majd körülbelül még egyszer ennyi ideig a
felé nyújtott kezet, aztán apjához hasonló arckifejezéssel kezet fogott
vele. Természetesen nem bírta ki, hogy ne mondja.
– Fegyverszünet?
– Na, jó, rendben – válaszolta Harry somolyogva. Majd a kelleténél
keményebben megszorongatta a kezét, de Ben arcán nyoma sem volt
fájdalomnak. Inkább eltörte volna az ujját, mint hogy meglátsszon rajta
valami. Bár Harry majdnem megtette neki ezt a szívességet...
– Ben, kérlek – szólt apja rosszallón.
– Semmi gond – Harry nagy nehezen sugárzó mosolyt varázsolt az
arcára, miközben igyekezett péppé préselni Ben kezét. – Ez még mindig
több, mint amire számítottam. Közöttünk elég sok minden rosszul sült
el… sajnos.

120
 – Elég zűrös volt – felelte Ben. Igazából egyáltalán nem ezt
válaszolta volna, de nem akart még egy veszekedést elkezdeni szülei
jelenlétében – végül is már minek? Pár óra, és Harry örökre eltűnik az
életéből.
– Igaz – mondta Harry kissé zavartan, és végre elengedte a kezét. –
Remélem, tud még lazítani a fedélzeten töltött utolsó napokon, dr.
Berger – szólt Harry érdektelen hangsúllyal.
– Én is. Ausztráliában kénytelenek leszünk visszazökkenni a régi
kerékvágásba.
– Igen, igen, a szürke hétköznapok…
– A meleg hétköznapok – javította ki Ben apja.
Harry hallgatott néhány pillanatig. Néhány pillanatig, mely alatt Ben
majdnem megsajnálta. De csak majdnem.
– Pontosan mikor hagyjátok el a hajót? – tudakolta Ben.
– Már alig várod, mi? – kérdezte Harry őszintének tűnő mosollyal.
Majd gyorsan megrázta a fejét. – Három-négy óra múlva – mondta,
majd ránézve az órájára kijavította magát. – Három. Nem akarod
megnézni?
– Mit?
– A partraszállást. Az egész programot. A csapat fele légpárnás
hajóval, a többiek pedig gumicsónakokkal szállnak partra; teljes
munícióval és harci felszerelésben. Nehogy azt mondd, hogy nem
érdekel.
– Naná, hogy érdekel – válaszolta Ben meghökkenve. – De…
– Akkor találkozunk két és fél óra múlva lent a rakodótérben.
Gondolom, tudod melyikben. – Majd Ben kezébe nyomva a
vizespoharát, és elsétált.
Ben apja csodálkozva nézett utána.
– Micsoda egy…
– Barom? – segítette ki a felesége.
– Igen, valami ilyesmire gondoltam. Iszonyúan megdöbbentett, de a
te szádból hallva… na, jó, elvileg… idevágó kifejezés.
Ben elképedve meredt szüleire.
– De, ha mindketten ekkora… baromnak tartjátok, akkor minek
vagytok olyan kedvesek vele?
121
 – Udvariasak – helyesbített az apja. – Én udvarias voltam, nem
kedves.
– Ez pedig nagy különbség – fűzte hozzá édesanyja.
– Hatalmas különbség – mondta az apja.
– Aha – szólt Ben. – Vajon értette?
– Mi, felnőttek így szoktunk veszekedni, tudod? – magyarázta az
apja.
– Csakis civilizáltan – tette hozzá az anyja.
– Úgyis visszakapja még – szólalt meg az édesapja. – Mégpedig
személyesen a sorstól. A fickónak igazából fogalma sincs arról, hogy
milyen az antarktiszi tél – mondta kárörvendőn nevetve. – De ne félj,
hamar rájön majd.
– Azért, mert fél évig teljes sötétségben lesznek?
– Ha csak ennyi volna… Hidd el, a betegszobában fekvő katonának
van a legnagyobb szerencséje. Térden állva fog hálát mondani azért,
hogy eltalálta az a jégcsap.
– Hogy van egyébként? – kérdezte Ben.
– Most már egy kicsit jobban – válaszolta az édesanyja. – Legalábbis
mikor utoljára láttam… – Egy darabig habozott, majd így folytatta. –
Más: megnéztem magamnak azt a rakteret. Amelyikből eltűnt az az
idegen. West százados beengedett.
– Eltűnt. Így is lehet mondani.
Anyja ideges pillantást vetett rá, de inkább nem reagált a
megjegyzésére.
– Tele volt vízzel. Először azt hittem, hogy a katonák hozták be
magukkal, amikor felcipelték a halottat a fedélzetre.
– És? – kérdezte Ben türelmetlenül. Úgy tűnt, anyja elég
kellemetlenül érezte magát. Ben nem értette. Ha ennyire kényelmetlen
volt neki a téma, akkor minek kezdett bele?
– Egy kicsit közelebbről is megvizsgáltam a vizet – folytatta hirtelen.
– Valahogy… nagyon furcsa szaga volt.
Az ízéről nem is beszélve, fűzte hozzá Ben szigorúan csak
gondolatban.
– Tudom – mondta szűkszavúan.

122
 – Mindenesetre vettem mintát az anyagból – mondta. – Meg fogom
vizsgálni, ki tudja, mit találok. Lehet, hogy ez a titok nyitja.
– Úgy érted, talán… mérgezett? – kérdezte Ben kissé ijedten.
Nyelvével önkéntelenül végigpásztázta ajkát, de a rossz íznek már
nyoma sem volt.
– A szennyezett szó valahogy jobban tetszik nekem ebben a
vonatkozásban, de elviekben igazad van. A betegszobában van egy kis
labor. Ha Schulz kapitány engedélyt ad, holnap használni fogom.
– De hiszen én mindent engedélyezek, amit csak akar, nagyságos
asszonyom! – hangzott el mögötte. Ben hirtelen hátrafordulva a teljesen
hangtalanul felbukkanó Schulzcal nézett farkasszemet. – Bár, fogalmam
sincs, miről van szó, de a hajóm az ön hajója is.
– Ha ezt tudom, akkor összegyűjtök még pár kívánságot –
mosolygott teli szájjal Jennifer Berger. – Nem, valójában a…
– Igen, hallottam – vágott közbe Schulz. – Egészen nyugodtan
használhatja a labort, ameddig csak akarja. Egyébként az én oldalamat
is roppantul furdalja a kíváncsiság, hogy valójában mi is történt odalent
– még ha nem is vallom be, amíg ez a James Bond-helyettes
hallótávolságban tartózkodik – mondta, miközben demonstrálva
körülnézett. – Hová tűnt egyáltalán?
– Szerintem éppen átöltözik – szólt Ben. – Az emberei néhány óra
múlva elhagyják a hajót.
– Én pedig keresztet vetek utánuk – morogta Schulz komor
tekintettel. – Nem szívesen lennék annak az idiótának a bőrében, aki
kitalálta ezt a hajózási vállalatnál. Ha végeztem vele, örülhet, ha még
egyáltalán súrolhatja a fedélzet padlóját.
Ez igazán viccesen hangzott, de Ben valami ellenkezőt vélt
felfedezni a kapitány tekintetében.
Szülei jellemző pillantást vetettek egymásra, majd apja torkát
köszörülve megszólalt.
– Felvette már a kapcsolatot a hajózási vállalattal?
– Nem, még nem. Az adóvevő még mindig nem működik.
– Ahogy a mobilom sem.
– A mobilja? – pislogott Schulz.

123
 – Igen, egyszerűen nem lehet bekapcsolni. Csinálhatok én bármit.
Megadta magát.
– Ez igazán különös – szólt Schulz. – Az én telefonom is sztrájkol.
És a tisztjeimé is, merthogy kölcsön akartam kérni egyet.
– Majdnem a Déli-sarknál vagyunk – szólt közbe Jennifer Berger. –
Valószínűleg a világ legnagyobb rádióhasadékában járunk.
Schulz megrázta a fejét.
– Nekem irídiumom van.
– Aha – mondta Ben édesanyja, de természetesen egy szót sem értett
az egészből.
– Ez egy egész világon működő speciális hálózat – magyarázta Ben,
majd egy fél másodperc múlva hozzáfűzte. – Állati drága!
Schulz röviden rámosolygott.
– Csak sajnos nem olyan megbízható, mint ahogy ígérték.
Egyszerűen nem működik – mondta vállvonogatva és ujjbegyével az
arcán lévő sebhelyet kapargatva. – Valószínűleg megint valami légköri
zavar lehet a bűnös, ez gyakran előfordul errefelé. Megvan az oka,
amiért pont ide építették azt a meteorológiai állomást. Talán nagyon is
jó ok van rá.
– Éspedig? – kérdezte Ben.
Édesanyja közbevágott.
– Ezt ne csinálja.
Schulz bűntudatosan leeresztette a kezét, még ha kicsit későn is.
Sebe ismét felnyílt, mire egy vércsepp máris, de számára
észrevétlenül végigcsorgott az arcán. Benhez fordulva válaszolt.
– Néha talán jobb, ha alszunk egyet, mielőtt cselekednénk, és
véletlenül olyat mondanánk, amit később megbánnánk.
Ez elég értelmesen hangzott, gondolta Ben – de Schulz a jelek
szerint nem is vette komolyan mondandóját.
Ben édesanyja elment a büféhez, és egy papírszalvétával visszatérve,
belemártotta egyik szélét a vízzel teli poharába. Schulz meglepetten
összeráncolta a homlokát, és igyekezett elhúzni a fejét, de a doktornő
szigorúan rászólt.
– Maradjon nyugton!

124
 – Igenis, doktornő. – Schulz mereven állt, míg le nem törölte az
arcán végigcsurgó vért. De úgy tűnt, ezzel még nincs vége. Öklében
összepréselve a szalvétát, előrehajolt, és közelebbről is megvizsgálta a
sebet.
– Ez egyáltalán nem néz ki jól.
Schulz ösztönösen az arca felé emelte a kezét, mire Ben édesanyja
hamar rácsapott egyet. Ben szintén előrehajolt – udvariatlanság vagy
sem –, hogy alaposabban megnézze azt a bizonyos karcolást.
Anyjának igaza volt. A seb nemhogy gyógyult volna, de helyette
még rosszabb lett. Nem lett nagyobb, csak… sokkal csúnyábban festett:
gyulladt volt, szélein pedig vastag varratok virítottak; barna és piros
szín helyett fehéres volt. Közelebbről is megvizsgálva jól látszottak a
belőle kiinduló apró fehér, mikroszkopikusan finom karokhoz hasonló
erek. Bent hirtelen hányinger fogta el, de szerencsére nem látszott rajta.
Feltehetően édesanyja is hasonlóan érezte magát.
– Ez nagyon nem tetszik nekem. Szívesen lemennék önnel a
betegszobába, hogy ellássam a sebét.
– De hiszen ez csak egy karcolás! – tiltakozott Schulz.
– Ami valószínűleg alaposan begyulladt – vágta rá Ben anyja. –
Talán örökre sebhelyet szeretne viselni az arcán?
Schulz feladta a harcot.
– Gondolom, egy orvossal szemben még én is tehetetlen vagyok –
sóhajtott.
– Nekem mondja? – fűzte hozzá Ben. – Nekem kettő is van a
családomban.

125
 14

MIVEL SASHA a következő fél órában sem jelent meg a partin

(ami csak nem akart beindulni), Ben a kabinjába visszahúzódva unottan
filmet bámult. Saját döbbenete ellenére olyan álmos volt, hogy komoly
harcot kellett vívnia az ébren maradás érdekében. Mielőtt még
megtörtént volna, és egy valószínűleg még szörnyűbb rémálomba
csöppent volna, gyorsan átöltözött, és úgy döntött, lemegy megnézni
Harry és csapatának távozását.
Ben sosem ismerte volna be, de Harry alaposan a fején találta a
szöget: a kis csapat távozása, valamint az emberiség sorsáról és
jövőjéről való fantáziálás igencsak bizsergető érzést és ugyanakkor
lelkiismeret-furdalást okozott a szemlélődőnek, ami talán még
izgalmasabbá tette a dolgot. Amíg pedig csupán az ember fejében
játszódik le, az ártani nem árthat.
Na, jó, esetleg az illető embernek.
Kell egy kis kockázat az életben.
Más utat nem ismerve, átsietett a fedélzeten, és belépett azon a
bizonyos keskeny ajtón, amin a múltkoriban először jutott a Princess
fémből készült belsejébe. Az előző alkalomtól eltérően, most teljesen
világosnak tűnt az előtte elterülő folyosó, lentről pedig nemcsak a
turbinák vasszerű szívverése, hanem hangok, léptek, dörömbölések és
egyéb zajok csapták meg a fülét. Érdekes, Harry emberei most nemigen
ügyeltek a zajmentes ténykedésre. Végül is már minek?
A raktérbe vezető, szintén megvilágított ajtó résnyire nyitva állt. A
számos konténerstószok mind eltűntek, helyükön két hatalmas, még a
légpárnás hajónál is nagyobb, telepakolt fehér gumicsónak virított.
Néhányan már el is foglalták helyüket a csónakokban, és fegyvereiket
126
piszkálva unottan várakoztak. Legnagyobb meglepetésére két nőt is
felfedezett közöttük. Harry a légpárnás hajó rakterén ácsorogva
vizsgálgatta az eltávolított ponyva alatt lévő gépfegyverek
működőképességét. Ben beigazolódni látta tegnap esti feltevését:
szokatlanul nagyméretű gépfegyverek voltak, már-már úgy festettek,
mint a kisebb automata ágyúk. Vajon mire vadászott Harry egyáltalán?
Dinoszauruszokra?
– Te meg mit csinálsz itt, öcskös? – Harry egyik embere észrevette,
és komor léptekkel közeledett felé. – A hajónak ez a része tilos az…
– Hagyd őt, Matthias! – kiáltott rá Harry. – A srác tiszta.
A zsoldos kissé csalódottnak tűnt, majd szabaddá tette az utat, mire
Ben elindult, és egy ugrással átpattant a légpárnás hajó alacsony korlátja
fölött.
– Alig győzöd kivárni, hogy elhúzzuk a csíkot, mi? – fogadta Harry
széles mosollyal. Behelyezett egy tárat a kisebb rakéta nagyságú
lövedékekkel rendelkező gépfegyverbe.
– Nem, de a parti annyira izgi volt, hogy már nem bírtam idegekkel.
– Ja, értem én. Egy százévesekkel teli déli-sarki luxusút nem igazán
a te korosztályodnak való.
Ben nem vett tudomást a szüleit és a többi utast illető gúnyos
megjegyzésről, hanem a fegyverre bökött.
– Nem semmi kaliber. Ennyire húzós ellenfélre számítasz?
Harry egy erős ütéssel leellenőrizte a tár megfelelő helyzetét, majd
Benhez fordult.
– Nem igazán. De először is sosem lehet tudni, másodszor pedig
töltetlenül még a legjobb fegyver is haszontalan.
Ben nem is foglalkozott ezzel az őrültséggel, helyette inkább iszonyú
érdeklődő képet vágott.
– Mikor indultok?
– Most. A hajó gyorsabban odaért, mint vártam. Valószínűleg Schulz
kapitány rádobatott még néhány lapát szenet, hogy minél hamarabb
lerázhasson minket.
– Én nem venném zokon tőle – válaszolta Ben. Harry dühös
pillantást vetett rá, mire a fiú gyorsan hozzátette. – Úgy értem: elég sok
minden sült el rosszul mostanság a hajón.
127
 – Ez igaz – ismerte be Harry kelletlenül. – De most már vége. Pár
perc, és megszabadultatok tőlünk.
Kabátzsebéből hirtelen recsegő zúgás hallatszott. Harry félbeszakítva
saját magát, elővarázsolt egy vízálló huzatban lévő rádió adóvevőt, és a
füléhez tartotta. Egy darabig hallgatott, majd egy szó nélkül bólintott.
Mielőtt a helyére tette volna a kezében lévő fegyvert, úgy döntött,
inkább magánál tartja.
– Éppen időben érkeztél. Indulunk.
– Ilyen hamar?
– Ilyen hamar – Harry bekattintotta óriásfegyvere biztonsági zárját,
majd visszahúzta a ponyvát a többire. – Azt hiszem, el kell tekintenem a
könnyes búcsúzkodástól, de talán Schulz kapitány nem veszi úgy a
szívére, ha nem kap tőlem búcsúcsókot.
A katonák többsége már a gumicsónakokban ücsörgött, majd Ben
azon törte a fejét, vajon hogyan jutnak ki a raktérből ezekkel a
csónakokkal; a hatalmas légpárnás hajóról már nem is beszélve.
– Hogy szálltok partra ezekkel az izékkel? Majdnem tíz kilométerre
vagyunk a szárazföldtől.
– A légpárnás hajó a nyílt tengerre készült. A két gumicsónak is –
legalábbis részben. Az biztos, hogy nem hajóznék velük Ausztráliáig,
de a partig való kiruccanás meg se kottyan majd nekik. Főleg ilyen
nyugodt tengernél, mint ma.
– És innen hogy juttok ki?
– Maradj a fedélzeten, és tapasztald meg, vagy lépj néhány lépést –
jó pár lépést – hátra, várj egy percet, és máris meglátod – mondta, majd
az irányítókabin felé fordulva még egyszer visszanézve Ben felé
nyújtotta a kezét. Ben csak lassan jött rá, hogy az adóvevőt nyújtja oda
neki.
– Mit csináljak vele?
Harry megvonta a vállát.
– Csak a biztonság kedvéért. Vagy ha mégiscsak eszedbe jutna még
valami… vagy ha csak jó utat akarsz kívánni nekünk. Egy kis
szerencsével talán elér a partig a kapcsolat.
A férfi türelmetlenül bólintott egyet, mire Ben odanyúlt a rádióért, és
a kabátzsebébe tette. Harry addigra már el is fordult, és eltűnt az
128
irányítókabin ajtaja mögött. A látvány rossz emlékeket ébresztett
Benben.
Mögötte a két utolsó katona is átmászott a légpárnás hajó alacsony
korlátján, majd hirtelen érezte, ahogy lába alatt lassan magához tér a
hatalmas jármű motorja. Igyekezett hát minél hamarabb eltűnni a
fedélzetéről. Visszaugrott a rakodórámpára, miközben majdnem hanyatt
vágódott az éppen gumipárnájára emelkedő hajóban. Valahogy sikerült
megőriznie egyensúlyát, mérges pillantást lövellve az irányítókabin
felé. Majdnem biztos volt benne, hogy Harry szándékosan tette.
Hirtelen megváltozott valami. Először nemigen tudta, mi történt,
majd egyszer csak rájött, hogy az addig dörömbölő masina hangja
teljesen elnémult. A Princess of the Dawn óriási turbinái váratlanul
leálltak. Ezek szerint elérték a parttól tíz kilométerre lévő kikötőhelyet.
Fogalma sem volt, mi fog történni, de jól emlékezett Harry
figyelmeztető szavaira. Gyorsan átrobogott a rakodótéren, majd olyan
messzire húzódott a légpárnás hajótól és annak testvéreitől, amennyire
csak tudott.
Sietsége nem volt életbevágó. Még jó öt percbe telt, mire egyáltalán
történt valami, ami aztán annál drámaibban alakult: lába alatt ismét
remegni kezdett a föld, majd hirtelen beindult néhány erőteljes masina.
A világítás gyanúsan pislogni kezdett, valami irtózatosan sok áramot
fogyasztott, majd hirtelen felcsendült egy tompa, de egyre hangosabbá
váló zümmögés. A folyosó másik végében lévő plafonon egy keskeny
fekete repedés jelent meg, egyre szélesebbé vált, és egyre több fehér
tűhegynyi nagyságú fény töltötte meg. A fények úgy csillogtak és
szikráztak, mint a hatalmas diadémok. Ben egyelőre fel sem fogta, amit
látott. Csak két-három másodperc múlva jött rá, hogy a raktér egész
hátsó fala süllyedni kezdett, majd ezzel egyidejűleg előrebillenve egy
tengerbe vezető ferde rámpát hozott létre.
Az eléje táruló, grandiózus látvány egyszerűen letaglózta. Az ég a
megszokottól eltérően nem szürke, hanem koromsötét volt, a csillagok
idegen testekhez hasonlóan, természetellenesen és leírhatatlanul
gyönyörűen bevilágították. A kép erőteljesen emlékeztette a délutáni
álmában szereplő látványra.

129
 A légpárnás hajó motorja irdatlan zúgással kelt életre, a hangja
könyörtelenül visszarántotta a valóságba. Kintről jeges széllökés
prüszkölt befelé, mégis szokatlanul erős benzinszag terjengett a
levegőben. A jármű nyikorogva erőlködött tovább a légpárnáin,
miközben igyekezett egy helyben megfordulni. Az orrában izzó metsző
fényszórók elvakították Bent, de mégis jól látta a jármű farához
karvastagságú gumikötelekkel hozzáerősített gumicsónakokat. A
légpárnás hajó erős és súrlódó zajt kiadva siklott lépésben lefelé a
rámpán, maga után húzva a két gumicsónakot. Egy perc elteltével véget
is ért a kísérteties esemény. Ben még éppen látta, ahogy a két
gumicsónak hatalmas csobbanással landol a vízben, megszüntette a
légpárnás hajóhoz való kapcsolatot, majd a rámpa szép lassan
visszaemelkedve újra elfoglalta a rakodótér hátfalaként szolgáló helyét.
Ben borzongva felcsapta kabátja szőrmegallérját, és elhagyta az
immár teljesen üres termet. Mielőtt belépett volna az ajtón, még egyszer
visszapillantott a válla felett. A hatalmas nyílásból már csak egy apró
rés maradt, amely alapos vizsgálat után csupán egy kisebb varrathoz
hasonlított. Ez az állítólagos utasszállító mindig újabb és újabb
meglepetésről gondoskodott.
De talán ez volt az utolsó meglepetés utazása során.

130
 15

BEN TETT EGY KIS KITÉRŐT a kabinja felé, hogy végre

levehesse nehéz kabátját, majd – átöltözés nélkül – gyorsan a partira
sietett. Harry és csapata távozása óta alig telhetett el öt perc, a kis flotta
ennek ellenére aprócska fényponttá zsugorodott az óceánon. Ben
átküzdötte magát az ablakhoz, de addigra már nemigen látott belőlük
semmit. Alig egy perc múlva teljesen eltűntek a láthatárról.
Megmagyarázhatatlan és érthetetlen hiányérzettől kínozva hátat
fordított az óriási panorámaüvegnek, és végigpásztázta a társalgót
megtöltő tömeget. A parti úgy tűnt, elérte csúcspontját, de Harrynek
mégiscsak igaza volt: a három oldalról üvegfallal körbevett terem túlsó
végében egy tánczenekar játszott egy zenének nevezett valamit, ami
Ben szerint inkább testi sértéshez hasonlított. A báli ruhát és
szmokingot vagy legalábbis sötét öltönyt viselő vendégek átlagéletkorát
még egy matuzsálem is megirigyelte volna. Valószínűleg a szülei voltak
a legfiatalabbak a fedélzeten, persze eltekintve Sashától és tőle, ja, meg
a személyzet néhány kivételes tagjától.
Apropó, Sasha. Hol volt egyáltalán? Mintha az anyja azt mondta
volna, hogy ő is ott lesz a partin.
Kutatva körbenézett. Sajnos Sashát nem látta sehol, de szüleit igen.
Az egyik irdatlan ablak előtt ácsorogva bámultak kifelé a semmibe.
Ben egy darabig azon törte a fejét, hogy talán jobb lenne angolosan
távozva visszavonulni a kabinjába, és inkább tévénézéssel múlatni az
időt – elvégre mi a fenét keres itt? –, majd elhessegetve a gondolatot
elindult szülei felé. Édesanyja és apja jókedvűen és élénken
beszélgettek, karöltve állva egymás mellett; időtlen idők óta nem látta
már őket ilyen közel egymáshoz. Anyja arca teljesen kisimultnak és
131
boldognak tűnt, és épp mielőtt Ben odaért volna, férje vállára hajtotta a
fejét. A fiú megtorpant, hirtelen úgy érezte, zavarná őket a jelenléte.
Szülei jó házasságban éltek; amennyire ő tudta, nem voltak nagyobb
problémáik, szinte sohasem veszekedtek – ennek ellenére nem
emlékezett arra, mikor látta őket utoljára ilyen meghitten. A rengeteg
ember dacára úgy viselkedtek, mint egy magányos és roppant
romantikus helyen tartózkodó fiatal szerelmespár.
Ben végül mégiscsak úgy döntött, visszamegy a kabinjába, de már
késő volt. Édesanyja észrevette – talán csak az üvegpoharán
visszatükröződő arcát –, és hátrafordulva intett neki.
– Ben, hát itt vagy! Már egy egész felderítőegységet akartunk utánad
küldeni. Merre bujkáltál?
Ben kissé kelletlenül ballagott oda hozzájuk.
– Lent voltam a rakodótérben. Adtam Harrynek egy nagy cuppanós
búcsúcsókot.
Anyja jóízűen kacarászott, amíg apja gyanakvón és rosszallón
vizsgálta fiát és egyáltalán nem odaillő ruházatát. Anyja megkérdezte.
– Csak nem összetörte a szíved a búcsúzás fájdalma?
– De. És persze látni akartam, hogy tényleg elhagyják a fedélzetet.
– És elhagyták?
Ben fejével az ablakon túli sötétségre bökött.
– Öt perce elhajókáztak a tengeren. Két gumicsónakkal és egy
légpárnás hajóval.
– Azokkal akarnak tíz kilométert megtenni a tengeren? – kérdezte az
anyja.
– Harry szerint eleve nyílt tengeri bevetésre készültek. Ha pedig
nem, valószínűleg ő lesz az első, aki észreveszi. Remélem, tud úszni.
Nem láttátok Schulz kapitányt?
– Ha a lányára gondolsz, nem – válaszolta édesanyja kacsintva. –
Pedig Schulz megígérte, hogy visszajön, és magával hozza Alexandrát
is. Legkésőbb a tűzijátékra.
Ben igyekezett elrejteni csalódottságát. A tűzijátékot ugyanis éjfélre
tervezték, de a majdnem teljes sötétség ellenére még így is jó két óra
volt hátra. Addig vagy halálra unja magát ezen a dögunalmas partin,
vagy tartós halláskárosodást szenved. Vagy mindkettő.
132
 – Ezzel véget is ért a nagy kaland – szólalt meg az apja. – Mostantól
jönnek a sivár hétköznapok.
– A sivár roppant találó – válaszolta Ben. Érdekes – eddig még
sosem tekintett kalandként az elmúlt két napra. Sőt még most is
nehezére esett. Egyszerűen boldog volt, hogy elmúltak.
– Néhány nap múlva Brisbane-ben leszünk – mondta édesapja. –
Három hét múlva pedig már a hazafelé tartó repülőn csücsülsz.
Visszasírod te még ezt az unalmas hajót, ha egyszer elkezdesz magolni
az érettségire.
– A kapitány leányzójáról nem is beszélve – tette hozzá anyja
ismételt kacsintással.
Bár Ben próbált kötelességszerűen mosolyogni, úgy érezte, ez
alkalommal talán túl messzire mentek szülei. Ráadásul apja szavai
ráébresztették arra, hogy körülbelül egy hét múlva elérik céljukat, és
talán Sashát sem látja többet. Igencsak elszomorította a gondolat. A
témaváltás érdekében megkérdezte.
– Mi újság a sebesült katonával? Voltál a betegszobában?
– Szerencsére egy kicsit lejjebb ment a láza – válaszolta édesanyja
hirtelen komollyá válva –, de az általános állapota egyáltalán nem
tetszik nekem.
– Nem kellene kórházba vinni?
– Annyira azért nem vészes a helyzet. Nincs életveszélyben, de ettől
függetlenül nem érzi jól magát. Később megint megnézem majd. A
tűzijáték után – tette hozzá, miközben megint férje vállára hajtotta a
fejét. Ben visszatartotta a mosolyát.
Ben apja átkarolta feleségét, majd másik kezével játszadozni kezdett
vállig érő sötétbarna hajával.
– Na, jó, ebből elég! Zavarsz, fiam! Menj te is szórakozni!
Ben utálatos grimaszt vágott, és lassan elballagott. Megpróbálta
követni apja tanácsát, hogy szórakozzon, de egyelőre csak a
próbálkozásnál maradt. Ahogy telt az idő, a zenéhez hasonló ricsaj is
megváltozott – azaz: egyre elviselhetetlenebbé vált. Ben nem talált, de
nem is keresett kapcsolatot a többi utashoz; arra a néhány napra már
minek? Egy idő után feltűntek neki az őt fürkésző rejtett pillantások és
sugdolózások, amelyek azonnal elhallgattak, ahogy közelebb lépett. Az
133
elején még azt hitte, a nem megfelelő ruházata miatt van, de hamar rá
kellett jönnie, hogy a susmogások oka bizony nem az. Mindenki –
legalábbis aki a társalgóban volt – jól látta a közte és Harry között
fellépő heves véleménykülönbséget a fedélzeten. Először azt gondolta,
rátesz még néhány lapáttal egy pár jól irányított megjegyzéssel, de aztán
úgy gondolta, semmi értelme az egésznek.
Szüntelenül az ajtót kémlelte, várva, hogy Schulz belépjen rajta
(pontosabban a lánya), de több mint egy óra is eltelt, mire megjelent a
kapitány. És sajnos egyedül jött.
Schulz kapitány kellemes benyomást keltett. Számtalan arany-
spárgával és szegéllyel díszített hófehér gálaegyenruhát viselt, és – Ben
szerint először – egy fehér kapitánysapka is volt a fején. Az arcán lévő
csúnya sebet egy ragtapasz takarta.
Bennek néhány másodpercébe tellett kihevernie Sasha miatti
csalódottságát, majd hirtelen feltűnt neki valami a kapitány
arckifejezésében. Száját egy rejtett fintor szegélyezte, valahogy
idegesnek és aggódónak tűnt. Röviden és alaposan végigpásztázta
tekintetével a társalgót, majd célzottan elindult Ben szülei felé; persze
előtte tett egy kis kiutat a bárba egy pohár pezsgőért. Ben ezt is
igencsak furcsának találta. Még sosem látta Schulzot alkoholt inni, sőt
úgy tudta, a hajó kapitánya nem is ihat nyílt tengeren.
Persze ez csak egyetlen pohár pezsgő volt…
Ben látta, ahogy szülei beszédbe elegyedtek Schulzcal, mire
édesanyja arca hirtelen elkomorult, a kapitányé pedig kissé dühössé
vált. Fogalma sem volt, mi történhetett, bár biztos fontos volt, akkor
sem volt joga egyszerűen elsöpörni szülei boldogságát.
Ben kíváncsisága olyannyira megnőtt, hogy kabinja helyett gyorsan
odasietett szüleihez, és megkérdezte.
– Mi történt?
Schulz összerezzenve megvető pillantást vetett rá, mire anyja
gyorsan közbevágott.
– Eltűnt a betegszobában fekvő katona.
– Hogyhogy eltűnt? – kérdezte Ben zavartan.
– Úgy, hogy eltűnt! – válaszolta Schulz. – Eltűnt, és kész. Belülről
feltörték a betegszoba ajtaját, és az embernek nyoma veszett – mondta
134
egy mozdulattal magába öntve a pezsgőjét, majd rögtön intett is a
pincérnek egy újabb pohárért. – Talán annyira hiányzott neki a főnöke,
hogy inkább kiszökött, és csatlakozott hozzá.
– Nem – mondta Ben. – Lent voltam a raktérben, amikor elindultak.
Ő biztosan nem volt ott.
– A rakodótérben? – kérdezett vissza Schulz. – Mi a fenét kerestél te
ott?
Ben zavartan pislogott Schulz váratlan és udvariatlan hangjától, úgy
tűnt, szülei is alaposan megdöbbentek. Ben sajnálattal vette tudomásul,
hogy a köztük lévő boldog pillanatnak immár vége, és valószínűleg nem
tér vissza egyhamar. Ennek ellenére olyan nyugodtan válaszolt
Schulznak, ahogy csak tudott.
– Csak kíváncsi voltam. És meg akartam győződni arról, hogy
tényleg elhagyják a fedélzetet.
– Akkor ez sikerült is – mondta Schulz. – Megköszönném, ha
ezentúl csak az utasok számára kijelölt területen tartózkodnál. Odalent
veszélyes is lehet. Könnyen bajod eshet, és nem szeretnék arról is
magyarázkodni a hajózási vállalatnak, hogy mit keresett egy kiskorú a
gépházban.
Megspórolhatta volna magának a kiskorú kifejezést, gondolta
magában Ben mérgesen. Szeretett volna visszavágni egy odaillő
megjegyzéssel, de édesapja megelőzte.
– Semmi probléma, kapitány úr. Ben nem fog a jövőben több
expedíciót indítani a hajón, megígérem.
Majd Benre nézett, a fiú pedig egy beleegyező bólintással reagált.
Schulz szintén bólintott. A pincér megérkezett a megrendelt pezsgővel,
mire a kapitány azt is egy mozdulattal magába töltötte, és dörmögve
rendelt egy következőt. A pincér ugyanolyan meglepett arcot vágott,
mint Ben és szülei, de természetesen szó nélkül távozott.
– Akkor ezek szerint még ő is a fedélzeten van – következtetett Ben
édesanyja megtörve a néma csendet. – És valószínűleg lázasan és
hallucinálva bolyong keresztül-kasul a hajón.
– Biztosan megtaláljuk – mondta Schulz. – Már szóltam néhány
emberemnek, hogy keressék. Jelenleg sajnos mindenkire szükség van itt

135
és a konyhában, de ahogy vége ennek a hülye partinak, a feje tetejére
állítom az egész hajót.
Ben csodálkozva meredt Schulzra. De nem ő volt az egyetlen, szülei
ijedten fürkészték a kapitányt, miközben Schulz rátett még egy lapáttal.
– Már rohadtul unom ezt az őrültet és az egész bandáját. Az utolsó,
amire szükségem van, az egy hajón bolyongó idióta gyilkos, aki azt sem
tudja pontosan, mit csinál. Ha ez az ember elszúr valamit, magam
veszem kezelésbe, annyi biztos!
A mondandóját követő hallgatás ezúttal még tovább tartott, és talán
még kínosabb is volt.
– Mikor kezdődik… a tűzijáték? – kérdezte Ben apja keservesen,
hogy valahogy témát váltson.
– Mindjárt – szólt a válasz. – Ezért jöttem, bár nem mintha annyira
érdekelne, de a kapitánynak illik részt vennie az ilyen és ehhez hasonló
népünnepélyeken. Benne van a munkaköri leírásban.
A fiú apja erre már egy enyhe homlokráncolással reagált, mégis úgy
döntött nem tetőzi a helyzetet.
– Máris? Azt hittem csak éjfélkor...
– Úgysem veszi észre senki a különbséget – vágott a szavába Schulz.
– Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb eltűnhetünk. Csak el ettől
az őrülttől! – A pincér épp megérkezett a tálcával, mire Schulz
ledöntötte a harmadik pohár italt is.
– Most pedig, ha megbocsátanak, ellenőriznem kell a tűzijátékot. Fő,
hogy rendben menjen minden. A végén még felrobbantják saját
magukat ezek a tökfilkók.
Elment. Ben édesanyja felháborodva nézett utána.
– Ebbe meg mi ütött?
– Stressz – válaszolta a férje. – Schulz sem mai csirke már.
Valószínűleg abszolút nincs hozzászokva a maihoz hasonló napokhoz.
Adjunk neki egy éjszakát és egy jó kiadós alvást, és meglátod, újra a
régi lesz.
Ez igazán megnyugtatóan hangzott, de kicsit sem volt meggyőző.
Valami nagyon nem stimmelt Schulzcal, gondolta magában Ben. És
feltehetően nem ő volt az egyetlen, aki rájött erre.

136
 – Hát, rendben – szólalt meg édesanyja. – Reméljük, időben magába
száll, még mielőtt valami nagy bajt csinálna. Addig is élvezzük a partit
és a tűzijátékot.
Az igazság az, hogy már egyikük sem érzett túl nagy kedvet hozzá.
De legalább megpróbálták, ezért előrelátóan elindultak, hogy
megfelelő helyet foglaljanak maguknak. A látvány sokat ígérő volt: a
hangágyúnak nyoma sem volt, a Princess of the Dawn eleje mégis úgy
festett, mint egy háborúba készülő elavult csatahajó. A különböző
krómozott állványokban egy tucat méternyi hosszúságú műanyag cső
sorakozott, némelyiküket csak egyszerűen dróttal és ragasztóval
erősítették oda a korláthoz. Matrózok hada igyekezett mindegyiket
rakétával megtölteni.
Ben csodálkozva húzta fel szemöldökét, amikor megpillantotta
Schulzot az álruhás alakok között. Odakint kegyetlen hideg uralkodott,
a kint töltött néhány másodperc alatt úgy érezte, mintha láthatatlan
késekkel hasította volna fel a szél az arcát. Schulz mit sem törődve
ezzel, továbbra is vékony egyenruhájában ácsorgott. Érdekes módon
egyáltalán nem úgy mozgott, mintha fázott volna.
– Szerintem a kapitányunk egy kicsit túl sok pezsgőt ivott – mondta
az apja.
– Még megöli magát – jósolta az anyja. – Valakinek beszélnie
kellene vele. Nekem viszont nem kell még egy páciens – mondta, de
senki sem jelentkezett önként a feladatra, anyja pedig megvonva a vállát
belekortyolt az italába.
A matrózok hamarabb végeztek az előkészületekkel, mint várták.
Elég messze álltak tőlük, a zene túl hangos volt, az üveg pedig túl
vastag ahhoz, hogy értsék, miről beszélnek, de Schulz gesztusai annál
félreérthetetlenebbek voltak: összevissza küldözgette az embereit, Ben
szinte az üvegfalon keresztül hallotta dühös üvöltését. Szülei figyelmét
sem kerülte el agresszív viselkedése, de csak kérdőn egymásra néztek,
és hallgattak.
Eltelt egy-két perc, majd a tus felcsendülése után végre elhallgatott a
Ben dobhártyáját oly kegyetlenül támadó lárma, és hirtelen megszólalt
egy hang.

137
 – És most, kedves hölgyeim és uraim, következzék az est fénypontja,
a tűzijáték! Bizton állíthatom, hogy ez alkalommal nemcsak az egyik
legszebb tűzijátéknak lehetünk szemtanúi, hanem a világ legdélibb
tűzijátékának is! Most pedig kissé tompítjuk a fényeket, hogy teljes
nyugalomban élvezhessék az előadást. Schulz kapitány és az egész
személyzet nevében nagyon jó szórakozást kívánok minden kedves
vendégünknek!
Két-három utas azonnal a bárhoz robogott, nehogy ital nélkül
maradjanak a fénypont alatt, a többiek pedig elszántan tolakodtak előre
az ablakokhoz. Bent iszonyú tériszony fogta el az őt körbevevő
tömegtől. A fények eltompultak, mire a Princess üvegből készült teteje
egyre átlátszóbbá vált, majd lassan, mintha teljesen eltűnt volna. Fejük
felett pazar és fényes, ezernyi csillagtól megvilágított égbolt terült el.
Schulz parancsára harmadjára engedték a vitorlákat, nehogy véletlenül
is eltakarják az ég valamelyik részét. Egyetlen felhő sem volt aznap,
mintha a természet is az ő oldalukon állt volna.
– Most meg mit csinál? – motyogta Ben apja váratlanul.
Ben követte zavart pillantását, majd szintén összeráncolta homlokát.
Időközben lent az előfedélzeten a matrózok biztonságos helyre
húzódtak a rakéták elől, de Schulz kitartóan ácsorgott a jeges szélben.
Valami apró dolgot tartogatott a jobb kezében; talán a tűzijáték
távirányítója lehetett az.
– Csak tudja, mit csinál – mondta Ben anyja, de hangja nem hangzott
túl meggyőzőn.
Mielőtt Ben vagy édesapja válaszolni tudott volna, hirtelen teljesen
kialudtak a társalgóban a fények, majd ugyanabban a másodpercben
megjelentek az első rakéták az égen. Üstököshöz hasonlóan hosszú
csíkot húztak maguk után. Lélegzetelállító előadás volt, de Ben egyszer
csak hatalmasra nyitott szemmel bámult lefelé a fedélzetre –
valószínűleg egyetlenként. A Princess teljes előfedélzete mintha
lángokban állt volna. Rakéták sora süvített egymás után az égbe,
sokszor három-négy-öt is egyszerre, miközben milliónyi apró fehér és
piros szikra hullott a tetőre.
Schulz éppen a pokol kellős közepén toporgott mozdulatlanul.

138
 Fejét félrebiggyesztve bámulta az eget. Fényes szikrák hullottak a
sapkájára, a vállára és a kabátjára, tucatszor vagy százszor is
megérintve arcát anélkül, hogy reagált volna. Az első rakéta egy
gyönyörű piros-sárga és fehér tűzben fénylő virágot varázsolt az
égboltra. Visszaverődve nemcsak az egész előfedélzetet, hanem Schulz
arcát is bevilágította – félelmetes látvány volt! A kapitány szeme
különösen erősen tükrözte vissza a vörös tűz fényét, egy másodperc
töredékéig pedig teljesen úgy tűnt, mintha a pokoli vörös fény
közvetlenül a koponyájában lángolt volna. Hirtelen felrobbant a
második rakéta is, majd a következő és a következő, mire a Princess
egész előfedélzete színes fényárban káprázott; az irtózatos és
kellemetlen pillanat egyszerre elillant.
A hajó felett egyik rakéta a másik után robbant. Hatalmas tűzvirágok
tündököltek az égen színüket változtatva. Különlegesebbnél
különlegesebb ábrák tűntek fel és ragyogtak ezer meg ezer színben,
lassan a Princess feletti egész égbolt tele volt velük.
A társalgót hangos és elismerő suttogás és mormogás lepte el, majd
hirtelen az összes utas hangos tapsviharban tört ki… a hajó feletti égbolt
lángolt.
A tűzijáték kitartó erővel folyt, mire a közepén egyszer csak
felbukkant egy másfajta tűz: mintha a tűzijátékból mászott volna elő
egy piros és violaszínű parázs, amely ragyogó ujját az ég felé nyújtotta.
A többi alakhoz képest ez nemhogy kialudt, de sokkal magasabbra
emelkedett, miközben folyton váltogatta a színét. Az egész égbolt
mintha egy pasztellszínű, lebegő fényfüggöny mögé rejtőzött volna.
A Ben mellett álló egyik férfi csodálkozva szuszogott, itt-ott pedig
felcsendült egy-egy kisebb kiáltás is.
– Te jó ég, mi a fene ez? – suttogta egy hang. Talán Ben tévedett,
vagy tényleg volt az illető hangjában egy kis pánik?
– Biztosan északi fények – mondta valaki.
– Naná – szólt Ben anyja gúnyosan. – Mivel most épp az Északi-
sarkon hajózunk.
A hangulat rohamosan csökkenni kezdett. A társaságot nyugtalanság
lepte el, főleg miután a csoda nem akart alábbhagyni. Az utolsó rakéta a
robbanás óta csak egyre nagyobb lett.
139
 A fejük felett lévő hangszóró recsegve életre kelt.
– Hölgyeim és uraim! Semmi ok pánikra! Sőt ellenkezőleg.
Szemtanúi lehetnek egy igen ritka és látványos természeti jelenségnek.
Csupán ártalmatlan sarki fényeket látnak – be kell vallanom, még én
sem láttam őket ilyen pompában díszelegni.
Ebben biztos igaza volt – méghozzá minden tekintetben, gondolta
magában Ben. Hihetetlenül gyönyörű látvány volt, a színek játéka pedig
egyre terjedt. Az egész égbolt lágy pasztellszínekben ragyogott, a
türkiztől a világossárgáig – súlytalan fátylak jártak táncot a
nézőközönség feje felett. A fény mintha egy pillanatra még a színjáték
közepén oly magányosan álló holdat is túlragyogta volna. A tengert
pedig nappali fényhez hasonló világosság vette körbe, és aztán…
...hirtelen kialudt a hold.
Az ezüstszürke korong koromfeketévé változott, majd egyidejűleg
hatalmasra dagadt, míg be nem fedte az ég egyharmadát. Egyre
nagyobbra és nagyobbra nőtt, mintha a csillagok halálhírnöke végleges
ostromot mért volna a Földre. Ben mélyen sóhajtott.
– Mi történik? – kérdezte anyja riadtan.
– A hold! – lihegte Ben. – A halálhírnök!
Anyja összeráncolt homlokkal felnézve az égre, értetlen arcot vágott.
– De nem látod a…?
Azt a semmit fürkészte.
Semmi sem látszott. Vagy mégis – a hold, amely egyujjnyi árnyékot
kivéve, tökéletes kört alkotva részvétlenül és kezdetektől fogva
ragyogott az égen.
Úgy, ahogy mindig is.
– Mit nem látok? – kérdezte anyja csodálkozva.
– Semmit – morogta Ben.
– Ez viszont egyáltalán nem semminek hangzott. Mit is mondtál?
Milyen hírnök?
– Semmi – vágta rá Ben gyorsan. – Én… biztos csak tévedtem.
Anyja egyáltalán nem tűnt nyugodtnak, habozva elfordult tőle, és
megint az eget fürkészte. Ben ugyanezt tette, miközben szíve majd
kiugrott a helyéről. Mégis mi volt az? Érzéki csalódás talán?
Valószínűleg, bár iszonyúan igazinak tűnt. Miközben ott álldogált és
140
bámulta az eget, történt valami még félelmetesebb. Hirtelen az az érzése
támadt, hogy nem tartozott… odafentre. A gondolat teljesen abszurd
volt, mégis abszolút nyilvánvalónak tűnt.
– Ez totál őrültség – suttogta.
Édesanyja egyszerre aggódó és ideges pillantást vetett rá, miközben
Ben látszólag az égen lévő színek játékára koncentrált.
Pár percig még folytatódott, majd olyan hirtelen és halkan
elhalványult, ahogy jött. A társalgóban felkapcsolódott a villany, az
üvegtető pedig újra átlátszóvá vált.
– Remek – szólalt meg az apja. – Már ezért is megérte az utazás.
Ben anyja egyetértőn bólintott, majd továbbra is figyelmesen és kissé
gyanakvóan vizsgálgatta fiát. Apjának is feltűnt a viselkedése, ezért egy
kérdéshez készülődött, de Ben gyorsan kitért előle.
– Hozok még valamit inni.
A narancslével teli poharát nézve ez igencsak furcsa ötletnek tűnt…
Odament a bárhoz, a látszat kedvéért kicserélte italát egy pohár
kólára. Minél hamarabb szerette volna elhagyni ezt a szuperizgalmas
bulit, ezért gyorsan egy nem túl átlátszó kifogáson törte a fejét. Ebben a
pillanatban Schulz kapitány lépett be a társalgó ajtaján, amitől Bennek
egyszerre minden kiment a fejéből.
Csuromvizesen és koszos egyenruhában állt egy helyben. Az egykor
hófehér anyagot száz és száz apró fekete égésnyom csúfította el, nem
kímélve arcát és kezét sem. A legrosszabb mégis az arckifejezése volt.
Iszonyúan… dühösnek tűnt. Szeme villámokat szórt, és láthatóan egy
ártatlan áldozat után kutatott, akin kitölthette mérgét. Azok után, amit
tett, csak tükörbe kellett volna néznie, és máris megtalálta a megfelelő
jelöltet.
Ben kabinja helyett mégis a Schulz felé tartó, kissé összezavart
szülei társaságát választotta. Aki csak tudta, utat engedett a
kapitánynak, de a hatalmas társalgó mégsem volt elég nagy ahhoz, hogy
elkerüljenek pár ártatlan, de mégis durva lökdösődést. Schulz a bárhoz
érve kérdés nélkül felkapott egy pohár pezsgőt, majd az előzőkhöz
hasonlóan szélsebesen magába töltötte. Ben számítása szerint ez volt a
negyedik.

141
 – Egy kicsit lassítania kellene a tempón, kapitány úr – szólt Ben
édesanyja, akinek sosem volt problémája az őszinte nyílt beszéddel.
Schulz komoran végignézett rajta, majd bedöntötte az ötödik pohár
pezsgőjét is.
– Fázom – mondta hűvösen.
– Azt el is hiszem, de az alkohol csak olaj a tűzre. Az alkohol
ugyanis csak azt az érzetet adja, hogy meleg van. Igazság szerint
kiszívja magából az utolsó csepp erejét is.
– Tényleg? – kérdezte Schulz gúnyosan, miközben máris a
következő pohárért nyúlt. A bár mögött álló férfi döbbenten nézte,
mégsem mert egy szót sem szólni.
– Ez… ühüm… igazán csodálatos tűzijáték volt, kapitány úr –
próbálta oldani a feszültséget Ben édesapja. De a fiú anyja nem bírt
kibújni a bőréből, ezért közbevágott.
– Tényleg nem kellene folytatnia, kapitány úr. Főleg nem azok
utána, amit tett magával. És már meg sem kérdezem miért.
– Köszönöm az orvosi tanácsot, doktornő asszony – mondta Schulz
indulatosan kortyolgatva italát, miközben szemével apró és hűvös
pillantásokat tüzelt irányába. Legalább ezúttal nem döntötte magába az
egészet egyszerre.
– Hol van Sasha? – kérdezte Ben édesanyja segítségére sietve.
Schulz határozottan és lassan a fiú felé fordult, amikor Ben észrevette,
hogy mégsem olyan hűvösek a szemében szikrázó villámok.
– Úgy értem, nem úgy volt eredetileg, hogy magával jön?
– Fején találtad a szöget, öcskös! Eredetileg. De aztán megnéztem
magamnak a vendéglistát, és úgy döntöttem, ez nem a lányomnak való
társaság. Ha érted, mire gondolok?
Ben tátva maradt szájjal bámult rá, miközben apja arckifejezése
egyik pillanatról a másikra elsötétült – most anyja volt soron.
– Én is úgy hiszem, hogy ez nem egy ilyen lánynak való társaság.
– Úgy érti, egy fogyatékosnak? – kérdezte Schulz jegesen.
– Na, jó, ebből elég – vágott közbe Ben apja. – Benjamin, Jennifer –
vegyüljünk el még egy kicsit a tömegben, és élvezzük az estét – mondta
felszólításképpen rájuk bólintva, és hátat fordított. Felesége és Ben,
utóbbi ugyan kissé kelletlenül, de követte.
142
 – Ezzel meg mi a túró van? – kérdezte Ben csodálkozva. – Néhány
órája még elnézést kért tőlem, erre most…
– Valószínűleg tényleg sok ez most neki – mondta édesanyja. –
Kemény napja volt. És még ott van az a kámforrá vált katona
problémája is… – felelte megvonva a vállát. – Egy éjszaka alvás, egy-
két normális nap a hajón, és újra a régi lesz.
Talán még stimmelt is amit mondott, gondolta Ben. De akkor is
furcsa – hirtelen biztosan érezte, hogy nem lesz már egy-két napjuk.
Tiszta őrültség.

143
 16

KLASSZIKUS CSAPDA VOLT. A hajó mögöttük lángokban

állt. Jobb oldalon őrült erővel csapódott a tenger a Princess of the Dawn
még épségben maradt részének; a víz olyan hideg volt, hogy minden
egyes hullám leheletfinom, sercegő jégpáncélt hagyott maga után a
szétrepedt törzs felületén. Bal oldalon húzódott a halálos, csillogó és
életre kelt strand. A menekülők kiáltása és izgatott, botladozó lépéseik
egybeolvadtak a lángok pattogásával. A Princess turbinái minden
logikának ellentmondva továbbra is zakatoltak, és megpróbálták feltolni
a hatalmas hajót a lapos jégstrandra. A számtalan lóerő ellenére a
művelet természetesen sikertelen lett, a Princess pedig egyre ferdébben
feküdt a vízen.
Ben kitartóan vonszolta magát a korlát mellett, miközben megállás
nélkül köhögött és fulladozott. A cél a hajóorr volt, az egyetlen hely,
ahol talán nem várt rá biztos halál.
Nem mintha ott jobb lett volna, ugyanis a hajó orrában is harc folyt,
de legalább ott még volt élet, nem úgy, mint másutt. Néhány elszánt
utas és Harry maradék csapata elbarikádozva magát a hajóorrban,
kétségbeesett küzdelmet vívtak a kegyetlen és robotszerű makacssággal
megáldott jégkalózok ellen. Ben látomása szerint elég bátran
védekeztek. A katonák gépfegyverei és Harry hangágyúja hatalmas
pusztítást mért a lélektelen támadókra. Az előfedélzet már majdnem
térdig állt csillogó jégszilánkokban; összesen ennyi maradt a lényekből
egy-egy sikeresen betaláló golyó vagy infrahangsugár után. Előbb vagy
utóbb sajnos úgyis kifogynak a lőszerből vagy majd a Princess törzsét
fenyegető egyik robbanás megszakítja a hangágyú áramellátását. A

144
fedélzeten senkinek sem volt reális esélye arra, hogy túlélje a következő
tíz percet.
Még neki sem.
Ha nem figyel, még Harryék előtt elkapja az egyik jégszörny.
Emlegetett szamár: abban a másodpercben alig öt méterre tőle
hirtelen felbukkant az egyik szörnyeteg. Ben teljesen lebénult a
döbbenettől, a szörnyeteg pedig szép lassan megfordult, és förtelmes
üres képével a fiú arcába bámult. Majd egyszerre felemelte bal kezét, és
rácélzott.
Ben szélsebesen lehajolt. Az első ujjnyi hosszúságú jégtüske csupán
egy hajszálra repült el mellette, a másik recsegve belefúródott a mellette
lévő fakorlátba, a harmadik pedig pontosan belé fúródott volna, ha nem
engedi el az utolsó pillanatban a korlátot és vetődik oldalra.
Szerencsésen kitért az alattomos lövés elől, de a ferde és tükörsimára
fagyott fedélzeten sajnos elvesztette egyensúlyát, és hanyatt vágódott.
Kétségbeesetten csúszott lefelé a jegesre fagyott fán, kezét oldalra
nyújtva balszerencséjére pont egy hosszú jégszilánkba nyúlt bele.
Pokoli fájdalom hasított belé, ráadásul nemhogy lassított volna
zuhanásán, egyre gyorsabban száguldott lefelé, míg az egyik
tetőfelépítmény véget nem vetett utazásának; tetejébe olyannyira durva
volt, hogy hirtelen minden elsötétült Ben szeme előtt.
Újra kitisztult látásával jól látta, ahogy a szörnyeteg rendületlenül
felé botorkál. A többi lényhez hasonlóan esetlenül, mégis határozottan
és feltartóztathatatlanul menetelt előre. Bal kezén már nem voltak ujjak,
valószínűleg eltart majd egy darabig, mire kinőnek, de addig is jobb
kezével célzott rá. Ilyen közelről egészen biztosan nem téveszti el,
gondolta Ben, miközben vadul kapálózva és rugdosva igyekezett
valamibe belekapaszkodni. Képtelen volt felállni. Az első jéglövedék
recsegve fúródott az arca melletti masszív fémbe. Sajnos egyelőre nem
tudott örülni, hiszen a lénynek még volt további két próbálkozása,
ráadásul ujjak nélkül is igencsak veszélyes ellenfélnek bizonyult.
Hirtelen robbanás hallatszott valahonnan a Princess törzséből.
A detonációba az egész hajó beleremegett. Ben immár másodszorra
csapódott a tetőfelépítménynek, a jégszörnyeteg pedig felemelt karral és
egyéb groteszk mozdulatokkal igyekezett megőrizni az egyensúlyát. De
145
hiába. Benhez hasonlóan tehetetlenül a földre zuhant, végigcsúszott a
fedélzeten, majd körülbelül egy méterre tőle a hajó falában landolt
ezernyi darabra törve. Bennek sikerült utolsó az pillanatban elfordítania
fejét, mielőtt beterítette az éles és csillogó jégszilánkokból álló zápor.
Két-három dübörgő szívdobbanás erejéig meg se mert moccanni,
majd óvatosan és visszatartott lélegzettel leengedte a karját.
Ellenfeléből csak egyetlen rakás fehér szilánk maradt hátra, amelyből
egy kétujjú, még mindig rá célzó, kitekeredett kéz kandikált kifelé.
Szerencséje volt. Ennek ellenére tisztában volt vele, hogy egy hajszálon
múlt a szerencséje. Egy szörnyeteg kiiktatva – de sajnos volt még
belőlük bőven.
Nagy nehezen feltápászkodott, majd kitárt karral odaegyensúlyozott
a korláthoz, és két kézzel belekapaszkodott. Néhány másodpercig csak
állt, és hálát adott az égnek, hogy egyáltalán életben maradt.
A kérdés már csak az volt: meddig?
A gépfegyverek tüzelése és a hangágyú tompa búgása továbbra sem
csökkent, ahogy a lángok sercegése és a feldúlt lények ordítása sem
hallgatott el. A kiáltások és a lépések heves dübörgése ezzel szemben
majdnem teljesen elnémult, Ben pedig jól tudta, mit jelentett ez. Már
nemigen voltak utasok hátra, akik még elmenekülhettek a jégszörnyek
elől.
El kellett tűnnie erről az átkozott hajóról!
Hirtelen ijesztő hangot hallott a háta mögött, de hátranézés nélkül
másodszorra is megpróbált eljutni a csatától tomboló hajóorrba. A
katonáknak még volt elegendő lőszerük, Harrynek pedig elegendő
árama a hangágyú üzemeltetéséhez. Ben nem akart részt venni a
harcban – fegyver nélkül amúgy sem vették volna nagy hasznát (ahogy
feltehetően fegyverrel sem) –, de a hajó elhagyására egyedül a
hajóorrból való ugrás jelentett reményt.
Hogy utána mitévő lesz, arra még inkább gondolni sem mert.
Az előzőkhöz képest, egész könnyen eljutott az első fedélzetre,
miközben természetesen egy másodpercre sem engedte el a korlátot.
Minden izmával előredőlve, úgy lépegetett, mintha egy láthatatlan
orkánnal küzdene. Hirtelen megpillantotta a hajót kitartóan védő kis
csapatot. Harry emberei (összesen öten voltak) szüntelenül tüzeltek,
146
ahogy csak bírtak. Arcukat fehér, fagy elleni maszk és fekete
hószemüveg védte. Harryn még kapucni sem volt, így Ben jól láthatta
arcát. Hiába kutatott félelem vagy valamiféle feszültség után, semmit
sem talált. Sőt Harry egész lelkesnek tűnt, miközben ide-oda rángatta a
kezében lévő hangágyút, amelynek láthatatlan sugara óriáskalapácsként
végzett a fénylő lényekkel. Sajnos így is kilátástalan volt a helyzet.
Minden egyes kivégzett szörnyeteg után jött egy újabb és egy újabb. És
ez így ment tovább. Elvégre az egész kontinens tele volt jéggel,
bárhonnan előbukkanhattak. Így nézve teljesen mindegy volt, hány
jégszörnnyel végeznek, és meddig elegendő a lőszerük.
Ben erőszakkal elszakadt az izgalmas színjátéktól, majd
kétségbeesetten egy átjárót keresett a támadók között – és csodák
csodájára talált is! Úgy tűnt, a jégszörnyek csakis Harryre és csapatára
koncentráltak. Nem messze tőle, a hajó másik oldalán lévő hajófal pont
megfelelő lett volna a partra vetődéshez. Elég kockázatos volt, de nem
volt más választása.
Ben nekiiramodott, és majdnem sikerült is neki.
Már túl volt a szakasz felén, amikor egy hatalmas robbanás rázta
meg a Princess roncsát. Egy óriási szúróláng száguldott az ég felé,
tűzpiros fényével minden mást kioltva. Nem nézett hátra, mégis érezte,
ahogy a hajó fara égő roncsokká változva, forró esőként potyogott a
fedélzetre.
A robbanás nemcsak őt, hanem mindenki mást is földre
kényszerített. Harry és az emberei vadul keresztül-kasul bukfenceztek
egymáson, ahogy a félelmetes jégszörnyek is. Az irtózatos alakok közül
sokan egyszerűen kettétörtek, némelyiküknek hiányzott a karja, a lába
vagy éppen a feje (ami nem hátráltatta őket abban, hogy ingadozva
felálljanak, és folytassák a harcot). Bent jéghideg borzongás fogta el,
amikor ráébredt arra, hogy gyakorlatilag lezárult a csata. A katonák
lassan újra összeszedték magukat, de amikor Harry lenyomta a
hangágyú kioldóját… nem történt semmi. Arcát csupasz pánik lepte el,
amikor rádöbbent, hogy nincs áram.
Ben feltápászkodott és tovább botorkált. A fedélzet immár
szüntelenül remegett és reszketett a lába alatt, mintha a Princess
törzsében történt apró robbanások egyetlen hatalmas dörgéssé változtak
147
volna. Nem igazán érdekelte, ahogy a mellette elszáguldó, tévútra került
golyó sem, amely véletlenül az egyik jégszörnyet találta el.
Valahogy elküzdötte magát a korlátig, miközben esze arra próbálta
ráébreszteni, milyen veszélyes is a jégen való landolás. Hamar
elhessegette gondolatát, és egy határozott mozdulattal átvetette magát
az akadályon.
Talán mégis hallgatnia kellett volna az eszére.
A Princess maradványai egész hosszan besiklottak a partra, és
mélyen belefúródtak a törékeny jégbe; a hajó időközben már annyira
oldalra dőlt, hogy Ben azon se csodálkozott volna, ha teljesen felborul.
A strand acélkemény jege és ő közötte legalább nyolc-tíz méter
távolság volt.
Az ugrás végtelennek tűnt. Ben felkiáltva ösztönösen maga alá húzta
mindkét lábát, és várta a csontokat szétzúzó becsapódást. A landolás
elképzelhetetlenül kemény volt, de mégis csoda történt. Négyet-ötöt
bukfencezett, majd megkönnyebbülve észlelte, hogy semmije sem tört
el vagy sérült meg komolyabban. A becsapódás ennek ellenére fütyülve
préselte ki tüdejéből az utolsó csepp levegőt is, majd csillagok hada járt
táncot a szeme előtt. Kétségbeesetten levegő után kapkodott, majd
néhány pillanat múlva mégis sikerült felülve körbenéznie.
A partra vetett hajó jéggé vált acélhegyként magaslott felette. A
strand telis-tele volt mozdulatlan holttestekkel, többségük rikító fehér
volt, és alattuk mások is feküdtek; utasok, akik hozzá hasonlóan, bár
kevesebb szerencsével, szintén levetették magukat a hajóról. Ben
rémülten vette tudomásul, hogy meghaltak, mert ha még egy picike élet
is lett volna bennük, a lények egész biztosan kioltották volna.
Ben lassan úrrá lett kábultságán, ezért szemügyre vette környezete
többi részét is. Nem messze tőle három-négy, sőt öt fehér alak
egyenesedett fel. Érezték, hogy életben van, kiszagolták az ereiben
csörgedező meleg vért, és máris meg akarták szerezni maguknak.
Csakhogy ebbe neki is volt némi beleszólása.
Ben grimaszt vágva egyenesen kihúzta magát. Jobb lába tartotta a
súlyát, tehát nem volt eltörve, mégis könnybe lábadt a szeme a
fájdalomtól. Most biztosan nem nyert volna meg vele egy százméteres
futást.
148
 Ennek ellenére elindult. Érdekes módon követői nem céloztak rá
ujjukkal, talán, mert nem is volt rá szükségük. Be volt kerítve. Még egy
teljesen egészséges lábbal sem lett volna túl nagy esélye kiszabadulni
támadói ostromából.
Természetesen megpróbálkozott a lehetetlennel. Hátrányban volt
hozzájuk képest, de a szörnyek sem voltak túl gyorsak, ezért egy kis
szerencsével még sikerülhetett is neki. A bokájában lévő kopogó
fájdalmat figyelmen kívül hagyva, összeszorított fogakkal igyekezett
előre, így épp hogy sikerült kitérnie az első három mohón kapkodó,
háromujjú kéz elől. Az egyik jéghideg ujj ugyan végigsúrolta vállát, de
szerencsére nem tudott áthatolni vastag kabátján. Az utolsó lény elkapta
a karját, de Ben akkorát sózott ököllel az arcába, hogy az hanyatt
vágódva óriási csörömpöléssel hullott darabokra.
Egy további csoda történt: sikeresen elmenekült a szörnyek karmai
közül, akik valamilyen oknál fogva még mindig nem nyitottak rá tüzet.
Nehézkes léptekkel botorkáltak utána, de Ben még ilyen szerencsétlen
állapotban is gyorsabb volt náluk.
Most először tette fel magának azt a kérdést, hogy mitévő legyen.
Schulz ugyan elmondta nekik, merre van a meteorológiai állomás, de
Ben nem remélt túl sokat: a strand és az állomás között három kilométer
volt. Normális körülmények között jót nevetett volna a távolság
komolytalanságán, de most úgy hangzott, mintha három fényévnyire
lennének egymástól. Esélye sem volt arra, hogy eljusson odáig. A
strand telis-tele volt jégszörnyekkel, melyek közül egy-kettő éppen
ébredezni kezdett. Tetejébe legkésőbb fél óra múlva koromsötét lesz,
ami egyben a hőmérséklet kíméletlen zuhanását is jelenti.
Mit sem törődve ezzel, továbbküzdötte magát, és megpróbálta
kikerülni az előtte mozgolódó förtelmesnél förtelmesebb alakokat.
Sajnos elkövette azt a hatalmas hibát, hogy hátranézett a mögötte lévő
lényekre.
Rettentően lemaradtak, de ők és maga között hirtelen felfedezett egy
másik alakot is. Hasonló színe miatt először azt hitte, egy újabb
jégszörnyeteg az, majd egyszer csak a magasba emelte a fejét, így
láthatóvá vált hosszú, lobogó fehér haja és esedező sötét szeme. Szíve
úgy dübörgött, hogy majd kiugrott a helyéből.
149
 Sasha!
Ez Sasha! A jégszörnyetegek rendületlenül meneteltek felé!
Ben összevissza toporgott kétségbeesésében, majd úgy döntött,
visszarobog, és teljes erővel maga után vonszolta Sashát. A lány arcát
iszonyú félelem lepte el. A jégszörnyek ráébredtek, hogy elveszítik
zsákmányukat, ezért immár kétszer olyan gyorsan loholtak utánuk.
Sasha csuklóját hirtelen megmarkolta egy hatalmas háromujjú karom,
és óriási erővel hátrarántotta. A lány egy szó nélkül hanyatt vágódott a
hóban, de ennél valami sokkal rosszabb következett.
Az irdatlan jégmancs érintésétől… falfehérré sápadt. Az addig is
sápadt arca még világosabbá vált, majd krétafehérré változott.
Csuklóját és kezét apró kis vonalak hálózták be, akárcsak a gyorsan
növekvő pókhálók, majd eltűntek a szőrmebéléses kabátujja alatt. A
szörnyűséges fehér befutotta az egész testét, mint az itatós papírra
rácsöppent tinta.
Utolsóként a szeme aludt ki.

150
 17

HATALMAS ORDÍTÁSSAL ÉBREDT, teste verejtékben

úszott, szíve vadul kalapált. A gondolataiba fúródott félelem csupán egy
másodperc töredékéig hatott; pontosan addig, míg rá nem jött, hogy már
ébren van, és csak álmodta az egészet. Már megint. Majd a
megkönnyebbülést hirtelen átvette egy másik érzés: a düh. A fenébe, mi
történik vele? Egy része talán mégis az önmegsemmisítés mezsgyéjére
lépett, és mindent elkövetett azért, hogy pokollá varázsolja éjszakáit.
Már lassan ott tartott, hogy rettegett az elalvástól! Mit jelentsen ez?
Ben figyelmesen fülelt befelé, de tudatalattijának renitens része
makacsul visszautasította a válaszadás lehetőségét. Valószínűleg a
következő rémálomra gyűjtögette erejét, gondolta gyanakvón. Még két-
három ilyen éjszaka, és végül csak szüksége lesz édesapja segítségére –
persze nem apaként, hanem orvosként. Feltéve, hogy nem kap előtte
szívinfarktust, mert akkor édesanyjához fordulhat segítségért.
Dühösen kicsoszogott a fürdőbe anélkül, hogy egy pillantást is vetett
volna a tükörbe, majd kezével egymás után többször is jéghideg vizet
fröcskölt az arcába. Összeszedte minden bátorságát, és belenézett a
visszatükröződő üvegbe – bár ne tette volna! Hiába aludta ki magát –
legalábbis az alvási időszak hosszúságát figyelembe véve – és érezte
magát fittnek, arca iszonyúan másnaposnak és sápadtnak tűnt. A néhány
nappal ezelőtt szeme körül felfedezett karikák még sötétebbé váltak,
bőre pedig egy piszkos, túl sokáig otthagyott süteménytésztához
hasonlított.
És még ő csodálkozott, hogy anyja aggódott érte, és szüntelenül
azzal a kérdéssel bombázta, hogy tényleg jól van-e.

151
 Ja, és nem beszélve a jobb vállán ücsörgő szőrös, enyhén túltáplált
vigyorgó pókról sem…
Ben erőszakkal visszafojtotta félelmét, és oldalra fordított fejjel
megvizsgálta a vállát. Döbbenten észlelte, hogy nyoma sem volt
semmiféle póknak.
Visszafordulva a tükör felé, benne sem látott semmiféle nyolclábút.
Lassan kezdett igazán dühös lenni magára – sőt lassan kezdett
komolyan aggódni. Talán most azonnal szüleihez kellene fordulnia,
hátha édesapja ismer valamilyen varázsbogyót, amely legalább a hajóút
erejéig elhessegetné ezeket a rémálmokat. Viszonylag messze voltak
még a következő gyógyszertártól, de majdnem biztos volt benne, hogy
apjánál mindig van némi altató vagy szükség esetén kotyvaszt neki
egyet az orvosi szobában.
De nem volt még kicsit fiatal a szép-álmokat-bogyók szedéséhez?
Ezenkívül: még néhány éjszaka, és végre-valahára vége a szörnyűséges
kísértetjárásnak. Valahogy csak túléli a hátralévő időt.
Egyébként meg nem is voltak olyan borzasztók azok az álmok,
gondolta magában, miközben visszaslattyogott a kabinszobájába, és
felöltözött. Kivéve persze a benne lévő rettenetes félelmet. Rendben,
eddig minden alkalommal meghalt, vagy szörnyűséges dolgokat élt át,
de lényegében ugyanolyan jól teljesített, mint a kalandtörténetekben
szereplő hősök. Elvégre ők sem nyertek minden alkalommal.
De legalább néhányszor…
Mindenesetre kivételesen nem az éjszaka kellős közepén ébresztette
az ámokfutásnak eredt fantáziája. Kint már réges-rég felkelt a nap,
szülei már bizonyára az étkezőben ücsörögve falatoztak. Szívesen
csatlakozott volna hozzájuk, hogy kibeszéljék a tegnapi partit és Schulz
kapitány szégyenletes alakítását. Majd…
...hirtelen feltűnt neki valami. Valami hiányzott.
Ben visszafojtott lélegzettel figyelt egy ideig. Hatalmas
teljesítményük ellenére, a Princess of the Dawn motorjai majdnem
teljesen hangtalanul dolgoztak. Normál esetben egy halk háttérmorgás
volt hallható, amelyet a padló és a fémfalak lágy vibrálása követett, de
néhány órás hajókázás után ez már alig volt észrevehető. A motorok
hangja és a vibrálás elnémult. A turbinákat lekapcsolták, azaz a
152
Princess mozdulatlanul ringatózott a vízen anélkül, hogy egy métert is
haladt volna.
Bennek váratlanul nagyon sietős dolga akadt, szeretett volna minél
előbb felöltözni, és a szüleivel beszélni.
Kint a folyosón szinte kézzelfogható volt motorok hallgatása, és
ezenkívül még valami feltűnt neki. Lázas idegesség lepte el a levegőt.
Valami történt, ebben teljesen biztos volt, még mielőtt elérte volna az
éttermet.
Szüleit azonban nem találta ott. Ablaknál lévő törzshelyük
magányosan állt, és sem Schulz, sem pedig Sasha nem volt sehol. Bent
egyszerre óriási csalódás szállta meg, amin jómaga is elcsodálkozott. A
tegnap esti ronda jelenet után elvégre nem is igen lett volna oka örülni
Schulz kapitány jelenlétének, Sasha pedig amúgy sem vett részt a
reggeliken, kivéve egyszer, amikor apja ragaszkodott a bemutatásához.
De szerencsére ez a különleges lány már réges-rég rátalált álmai
útjára…
Ben most először tűnődött el azon – ha egy kis késéssel is –, vajon
szerelmes-e Sashába vagy sem? Vagyis igazán szerelmes-e, nem pedig
csak belezúgott, ahogy párszor már előfordult vele az életben. A kérdés
felvetése már meg is adta a választ. Ami azonban egyáltalán nem
tetszett neki. A Sashával való kapcsolatnak nincs jövője; azonkívül,
hogy hat nap múlva egyébként is vége lesz az utazásnak, és
valószínűleg soha többet nem látják egymást. Édesapjának igaza volt:
Sasha törékeny gyámoltalansága feltehetően csupán felébresztette
benne védelmező ösztönét. Még álmában visszafordult érte, magát is
halálra ítélve, csakhogy segítségére siessen.
A kusza gondolatok sokaságából hirtelen egy idegen köhögés
rántotta vissza a valóságba. Ben szélsebesen megfordult, mire egy
utaskísérőt látott maga mögött ácsorogni.
– Igen? – kérdezte Ben.
– A szüleidet keresed? – kérdezte a férfi kissé ellenszenves
hangsúllyal. Ben némán bólintott egyet, mire a pincér így folytatta. –
Úgy tudom, a betegszobában vannak. Néhány perce itt volt az első tiszt,
és hallottam, hogy lehívta őket.
– Miért?
153
 – Valószínűleg Schulz kapitány hívatta őket, többet én sem tudok.
De mégis minek, hiszen a sebesült katona eltűnt, gondolta magában
Ben, majd szinte ugyanabban a pillanatban be is ugrott neki a válasz.
Megtalálták! Nem is csoda, mert hiába volt nagy hajó a Princess, azért
mégsem volt annyira nagy, hogy egy férfi – ráadásul egy sebesült –
hosszú távon elbújhatott rajta.
– Akkor jobb, ha én is utánuk megyek – mondta, majd egy
másodperc múlva mosolyogva hozzáfűzte. – Persze, ha megtalálom
őket. Elmagyarázná az utat?
– Odakísérlek – válaszolta az utaskísérő. – Nincs messze, de elég
bonyolult elmondani.
Miközben Ben a férfit követte, egy gyors pillantást vetett kintre. A
látvány alátámasztotta gyanúját: a Princess egy tapodtat sem mozdult
előző helyéről, még mindig az Antarktisz jeges partja előtt állt. Nappali
fénynél a korábbi elmosódott árnyék helyett egy vékony kis fehér
vonalként tükrözte vissza a napfényt úgy, hogy pislogás nélkül rá se
lehetett nézni. Schulz nem azt mondta, hogy rögtön a tűzijáték után
Ausztrália felé veszik az irányt? Ennek már legalább hét-nyolc órája, a
Princessnek pedig feltehetően követnie kellene egy bizonyos
menetrendet.
Az utaskísérő átvezette egy keskeny oldalajtón, majd folyosók és
lépcsők hatalmas labirintusán, amelyekben valószínűleg már az első
elágazásnál eltévedt volna. A férfi folyton hátranézett a válla felett, Ben
úgy érezte, mondani akar valamit, de kitartóan hallgatott. Végre
elérkeztek a betegszobához, az utaskísérő bekopogott az ajtón, majd
olyan gyorsan távozott, mintha menekült volna valami elől.
Ben első alkalommal járt a betegszobában. Fogalma sem volt,
hogyan kellett volna kinéznie, de biztosan nem így. A szobának nem
volt ablaka, mégis világosnak és kellemesnek tűnt. Emellett nem is volt
igazán nagy, de ultramodern berendezéssel rendelkezett; olyan volt,
mint egy szupertechnológiával felszerelt műtő és egy kényelmes,
kétágyas betegszoba keveréke.
Csak az ágyak egyike volt foglalt. Ben nem láthatta ki fekszik ott,
mivel szülei, Schulz kapitány és egy másik, koszos egyenruhában lévő
férfi teljesen eltakarta a beteget, de a fiú szerint biztosan az eltűnt
154
zsoldos lehetett az. Rövid bólintással üdvözölte szüleit – Schulz fel se
nézett, pedig az ajtó nyílása és csukódása biztosan nem kerülte el a
figyelmét –, majd óvatosan átpréselte magát közöttük, hogy rálásson az
ágyra… a látvány hatására sziszegve szívta be a levegőt fogai között.
Az eltűnt zsoldos volt az, de Ben alig akart ráismerni. Látványa
félelmetesen emlékeztette álmának utolsó felvonására. Haja,
szemöldöke és szempillája hófehér volt, bőrét pedig valami jeges,
undorító fehér pókhálószerű fonal vonta be, amely szintén
patyolatfehérnek tűnt. Lábát és kezét meglepő módon nehéz bőrszíjjal
kötözték az ágyhoz, homlokán pedig egy bőr homlokpánt feszített, ami
feltehetően a fejét rögzítette.
– Mi a túró történt itt? – kérdezte Ben döbbenten.
– Le kellett kötöznünk, nehogy ártson magának – felelte édesanyja,
mire a mellette lévő egyenruhás egy dühös „Ha!” hangot hallatott.
Ben csak most vette észre, hogy nemcsak a férfi egyenruhája volt
megviselt állapotban, hanem az illető maga is megsebesült. Anyja
éppen egy fehér kötést igyekezett csuklójára kötni.
– Mi történt? – kérdezte a fia még egyszer.
– Ez a rohadék megharapott, ez történt! – sziszegte a matróz.
Ben anyja, bár összeráncolta homlokát e szavak hallatán, mégsem
szólt egy szót sem. A fiúhoz hasonlóan, valószínűleg a férfi állapotának
tudta be az agresszív viselkedést. Lehet, hogy komoly fájdalmai is
voltak.
– Védekezett – vélte Ben.
– Védekezett? Ez a fickó úgy támadott, mint egy veszett állat!
Hárman voltunk, mégis alig győztük lefogni! – mondta a matróz,
miközben gyűlölködő tekintetet vetett az ágyban fekvő alakra. – Kár,
hogy nem törtük be azonnal a fejét!
– Szabotálta a gépeket – tette hozzá Schulz. – Érthető, hogy az
emberek dühösek rá. Nem túl komoly a kár, de biztosan belekerül egy
fél nap munkába, mire egyáltalán újra továbbutazhatunk.
Schulz sem nézett ki valami fényesen, gondolta Ben. Átöltözött
ugyan, és már az arcán lévő ronda fekete foltok is píros pöttyökké
változtak, mégis borzasztó kialvatlannak tűnt. Az arcán lévő tapasz

155
sokkal nagyobb volt, ettől valahogy aszimmetrikusan festett az egész
arca.
– Legalább kapcsolatba lépett már a hajózási vállalattal? – kérdezte a
kapitányt.
– Még mindig nem jó a kapcsolat, de ezzel már nemegyszer
találkoztam ezen a környéken. Ettől függetlenül, akkor sem vagyunk
veszélyben, ha a kapcsolat tartósan kiesik. Még ezzel a hibás géppel is
elérünk néhány nap múlva egy gyakran hajózott területre – kacsintott
Benre. – Ha pedig minden kötél szakad, még mindig rendelkezésünkre
áll a Princess jó öreg vitorlája – mondta, majd rövid habozás után
megszólalt. – Egyben szeretnék bocsánatot kérni a tegnap esti
viselkedésemért. Magam sem tudom, mi ütött belém. Őszintén
sajnálom.
Ben anyja gyanakodva nézett rá, de férje csak legyintett egyet.
– Ugyan, már régen elfelejtettük. Elvégre nem mindennap éri magát
ilyen mértékű stressz.
– Ez igaz – válaszolta Schulz, miközben mégis a fejét rázta. – Ez
akkor sem mentség. Egy kapitánynak pont a stresszhelyzetben kell
leginkább uralkodnia magán. Hiszen éppen azért van – igyekezett
mosolyogni. – Ha pontosabbak akarunk lenni, talán ez az egyetlen oka,
amiért egy ilyen szuperszámítógépnek, mint a Princess egyáltalán
szüksége van még hús-vér kapitányra.
– Na, ne túlozzon, Schulz kapitány! – mondta Ben édesapja. –
Szerintem nagyon is helyesen viselkedett. Ha gondolja, szívesen adok
róla pszichológusi igazolást is. Semmit sem rontott el. Elvégre egy mai
kapitánynak nem muszáj mindenképp felkészültnek lennie arra, hogy
kalózok támadják meg a hajóját.
Schulz nem úgy nézett ki, mintha különösképpen megvigasztalták
volna e szavak, de ettől függetlenül igyekezett felhőtlenül mosolyogni,
majd Benhez fordult.
– Főleg tőled szeretnék elnézést kérni. Abszolút igazságtalan volt,
amit tegnap mondtam. Elfogadod a bocsánatkérésemet?
Odanyújtotta Bennek a kezét, mire a fiú meglepetten, de azonnal
kezet fogott vele; még neki volt kínos, hogy egy ilyen ember, mint
Schulz kapitány kér tőle bocsánatot.
156
 Igazság szerint nem túl szívesen ért Schulz kezéhez. A kapitány bőre
különösen hűvösnek és száraznak tűnt, valahogy… roppant
kellemetlennek.
– Akkor minden rendben – mondta Schulz. – Nemsokára megejtünk
Sashával egy késői reggelit. Nem akarsz csatlakozni?
– Természetesen igen – felelte Ben hevesen.
– Rendben – Schulz végre elengedte a kezét, és hátralépett egy
lépést. Hosszú és elgondolkodó pillantást vetett a lekötözött zsoldosra –
aki, úgy tűnt, alszik –, mielőtt még a matrózhoz fordult volna. – És
magával mi a helyzet? Tud dolgozni?
– Igen – válaszolta a férfi, mire Ben anyja sürgősen közbeavatkozott.
– Nem!
– Hülyeség! – vágta rá a matróz. – Semmi bajom. Ez csak egy
karcolás.
A fiú anyja egy másodpercig a férfi homlokára szorította a kezét,
majd határozottan bólintott.
– Ahogy sejtettem. Van egy kis hőemelkedése. Ez még nem láz, de
hőemelkedés. Az ott, a kezén pedig egy elég mély vágás, nem csak
karcolás. Az emberi harapás nem játék, nem tudta? Nagyon hamar
begyulladhat – mondta, és fejével a másik, szabad ágyra bökött. –
Legalább ma estig pihenjen.
– Na, nem, az biztos, hogy nem maradok ezzel az őrülttel egy
szobában! – válaszolta a matróz dühösen. – Akár le van kötözve, akár
nem!
– Ahogy gondolja – szólt Ben anyja. – Akkor legalább hadd adjak
egy megelőző antibiotikum-injekciót. Ebéd után pedig jelentkezik
nálam, és akkor megint megnézem a kezét.
– De… – kezdett bele a matróz.
– Semmi feleselés! – vágott a szavába Schulz durván. – Hallotta a
doktornőt, maga azt fogja tenni, amit mond, megértette? Ez parancs!
– Igenis, kapitány úr – válaszolta a férfi kelletlenül, miközben szeme
még mindig dühösen szikrázott.
– Rendben – Schulz arcáról máris eltűnt a szigorú kifejezés, majd
elindulva még egyszer Benhez fordult. – Fel kell mennem a parancsnoki

157
hídra, hogy megnézzem minden rendben van-e. Nincs kedved velem
jönni? Biztosan érdekel téged.
– Naná! – válaszolta Ben meglepetten. – Persze, csak ha nem
zavarok.
– Egyáltalán nem. A meghívás természetesen a szüleidre is
vonatkozik.
Ben édesapja örömmel bólintott, de anyja megrázta a fejét.
– Tulajdonképpen szívesen jönnék, de nem hagyhatom így itt a
sebesültet – mondta az alvó zsoldosra mutatva. – Egyáltalán nem tetszik
az állapota, ezért szeretném még egyszer megvizsgálni. Őszintén
szólva, még sosem láttam ilyet.
– De ne nyúlj hozzá! – szaladt ki Ben száján.
– Bolondnak tartasz, fiam? – kérdezte anyja mézesmázos vigyorral
az arcán, majd hirtelen elkomorult, és megrázta a fejét. – Semmi vész,
vigyázok én magamra. Lehet, hogy kíváncsi vagyok, de nem életunt. És
most pedig kifelé! Menjetek és beszélgessetek, mint férfi a férfival!
Rögtön jövök, ahogy végeztem. Maga pedig – szólt a bekötött kezű
matrózhoz –, szépen bemegy a kabinjába és lefekszik!
Szinte menekülve távoztak a betegszobából. A matróz valóban szó
szerint kiloholt hatalmas lépteivel, majd néhány lépés múlva eltűnt egy
ajtó mögött. Ben apja sóhajtozva rázta a fejét.
– Végül is mi történt valójában? – kérdezte Ben.
– Pontosan én sem tudom – ismerte be Schulz, miközben ujjbegyével
végigsimította a homlokán lévő sebtapaszt. – Az embereim lent a
gépházban találtak rá. Egy pirinyó sarokban megbújva, teljesen
megvadulva védte magát, amikor ki akarták onnan szedni. Csak később
vették észre, hogy mit művelt a franciakulccsal.
– Franciakulcs? – ismételte meg Robert Berger. – Azt hittem, az
egész masinát lebénította.
– Csodálkozna, ha tudná mekkora kárt lehet okozni egy megfelelő
nagyságú franciakulccsal – főleg, ha az illető tudja mit csinál –
válaszolta Schulz mogorván.
– A férfi ráadásul katona – fűzte hozzá Ben –, így eleve specialistája
a tönkretevésnek.

158
 – Legalábbis, ha Harry bandájába tartozik – egészítette ki Schulz. –
Nyugalom. Nem olyan nagy a kár. Néhány óra, és megint teljes erővel
szeljük a habokat! Ennek ellenére boldog leszek, ha végre véget ér az
utazás. Vannak kalandok, amelyekről szívesen lemondanék.
Az idő múlattatása céljából megtárgyaltak néhány jelentéktelen
kérdést mielőtt elérték volna a Princess irányítóhelyiségét, de Ben látta,
mennyire kellemetlenül érinti Schulzot a történet. Teljesen mindegy,
hogy mi lett a vége, a kapitány pontosan érezte, hogy kudarcot vallott
egy válsághelyzetben. Persze nem tudott volna mit tenni – főként egy
állig felfegyverkezett katonacsapat ellen, kiknek vezetője Dzsingisz kán
reinkarnációjának képzeli magát –, de ez nem változtat azon, hogy
teljes mértékben elvesztette vezényletét saját hajója felett; valószínűleg
ez a legszörnyűbb, ami valaha is történhet egy kapitánnyal.
Megérkeztek a parancsnoki hídra, amelybe belépve nemcsak egy
másik világba, hanem egy másik évszázadba is csöppentek, legalábbis
Ben szerint. Itt nem volt pompa, se nemes fa a falakon, se aranycsillár
vagy arany képkeretek, csupán króm és üveg, valamint egy zümmögő
számítógép és serényen villogó monitorok. Ben nem éppen így képzelte
egy hajó parancsnoki hídját. A terem egyetlen ablaka ugyan az egész
homlokzatot beterítette, mégis csak egy egy méter magas látórés volt.
Tetejébe még kormánykereke sem volt.
– Csalódtál? – kérdezte Schulz. Ezek szerint a kelleténél jobban
kiültek arcára az érzések.
– Nem – vágta rá nem túl meggyőzőn. – Csak olyan…
– Más, mint gondoltad – fejezte be Schulz a mondatot mosolyogva.
Ben helyeslőn bólintott, majd apja hozzátette.
– Mellesleg, én is így érzem.
– Alapjában mindenki így érzi, amikor első alkalommal jár itt –
mondta Schulz. – Az embereknek még ma is igencsak romantikus
elképzelésük van a hajókról. Még egy ilyen modern hajóról is, mint a
Princess.
– Meghiszem azt – jegyezte meg Robert Berger. – Inkább az
adóhivatal számítógépközpontjához hasonlít.
– Nehogy ezért eszébe jusson elsüllyeszteni – kérlelte tettetett
ijedtséggel Schulz. – De igaza van. Sokkal inkább hasonlít egy
159
számítógépközponthoz, mint egy klasszikus hajóhídhoz. Valójában ez a
Princess elektromos agya. Nemhiába utazunk olyan útvonalon, amely
néhány éve még elképzelhetetlen lett volna egy luxushajó számára,
ráadásul ilyen rövid idő alatt.
– Egyébként – kezdett bele Ben – engem nem is annyira az
adóhivatalra, hanem inkább egy űrhajóra emlékeztetett.
– A fiam odavan a fantasztikus történetekért – magyarázta az apja
kissé szégyellős hangon.
– Én is – válaszolta Schulz. – Amikor annyi idős voltam, mint ő,
szinte semmi mást nem olvastam vagy néztem a tévében. Még ma is
imádom az igazán jó sci-fi filmeket, csak sajnos kevés időm jut rájuk –
mondta, majd nagyot sóhajtva Benhez fordult. – Emellett nem is olyan
rossz hasonlatot mondtál, ugyanis tényleg nincs olyan rettentő nagy
különbség az űrhajók és a hajók között.
Ben apja kétkedőn nézett rá, mire Schulz egy nyomatékos bólintással
folytatta.
– Az űrhajók bizonyára komplikáltabbak és drágábbak – bár a
Princess esetében nem lennék ebben olyan biztos –, de az űrhajók és a
hajók is hosszú utakat tesznek meg, és egyiknél sem tudni pontosan, mi
vár az emberre az utazás végén vagy akár útközben.
– Kivéve, hogy a Princesszel talán nem landol idegen bolygón –
mondta Robert Berger kissé gúnyosan.
Schulz úgy nézett rá egy fél másodperc erejéig, mintha valami
nagyon nagy hülyeséget mondott volna. Nem válaszolt rögtön, hanem
odasétált a híd végén lévő keskeny ablakhoz, és megvárta, míg Ben és
édesapja is követte példáját.
– Én még arra sem vennék mérget.
– Hogyan kérem? – kérdezte Ben apja meglepetten.
– Természetesen ez nem egy idegen bolygó, de az ott sem igazán a
Föld már. Legalábbis nem az a Föld, ahogy maga és én ismerjük.
– Tényleg? – kérdezte Ben apja csipkelődve.
– Van ugyan belélegezhető levegő rajta, de ez minden. Sőt még ez
sem igazán stimmel – válaszolta Schulz.
– Szóval, azt akarja mondani, hogy a Déli-sarkon nincs oxigén?

160
 – Az időjárás pillanatnyilag éppen nyárból télbe vált át – mondta
komolyan Schulz. – Mi talán ősznek neveznénk, de az Antarktiszon
igazság szerint csak nyárról és télről beszélhetünk. A tél összesen hat
hónapig tart arrafelé, amikor is a hőmérséklet csak belföldön mínusz
nyolcvan fokig süllyedhet. Az ember ilyen hőmérséklet mellett csupán
rövid ideig tartózkodhat a szabadban, különben a levegő szó szerint
szétég a tüdejében, amit csak óriási technikai segítséggel élhet túl.
Sokszor a legmodernebb módszer is hamarabb csődöt mond abban a
jégvilágban, mint ahogyan pótolni lehetne. Nekem inkább egy idegen és
abszolút zord környezethez hasonlít. Magának nem?
Ben édesapja most már teljesen elbizonytalanodott, Schulz pedig
néhány másodpercig csak hallgatott, majd nevetni kezdett.
– Nyugalom, semmi vész, nem vagyok őrült. Csak azt szerettem
volna érzékeltetni, hogy néha csupán a helyzettől függ, hogy hogyan
szemlélünk egy dolgot. Az ott természetesen az Antarktisz partja, nem
pedig egy idegen bolygó felszíne.
– Akkor megnyugodtam – mondta Ben édesapja. – A végén még
valami vérszomjas földönkívüliekkel kellett volna számolunk.
Schulz ismét kacagott, bár Ben egyáltalán nem találta viccesnek az
utolsó megjegyzést, sőt inkább végigfutott a hátán egy jéghideg
borzongás.
Schulz egyik tisztje halkan a fülébe súgott valamit, mire a kapitány
bólintva elnézést kérő hangon Ben apjához fordult.
– Sajnálom, de gondoskodnom kell néhány dologról. Unalmas
ügyek, de valamikor mégis meg kell csinálni. Remélem, pár perc
csupán.
– Ha zavarunk… – kezdett bele Ben édesapja, de Schulz rögtön a
szavába vágott.
– Erről szó sem lehet. Tényleg csak néhány perc. Addig egész
nyugodtan nézzenek körbe. Mindjárt visszajövök, és szívesen
válaszolok a kérdéseikre – mondta, majd odakacsintott Benre. – De ne
nyúlj semmihez, rendben? Nehogy még a végén működésbe hozd az
önmegsemmisítő berendezést.

161
 Gyorsan odalépett a hatalmas terem másik végében lévő nagyobb
számítógéppult mellé, és heves beszélgetésbe kezdett az ott álló
embereivel.
– Fura egy fazon – mondta Ben apja elgondolkodva.
Fura? Bennek magasba szaladt a bal szemöldöke.
– Hát, szerintem egész normális. Gyere, használjuk ki a lehetőséget,
és szaglásszunk körbe egy kicsit.
Ezt is tették. Ben és apja a következő tíz percben töviről hegyire
átvizsgálta a termet, miközben feltettek néhány érdekes kérdést az ott
lévő férfiaknak. Ben nem sokat értett abból, amit látott vagy hallott,
mégis nagyon érdekelte minden. Tényleg úgy érezte magát, mint egy
ismeretlen és veszélyes bolygó felé tartó űrhajó fedélzetén.
Végül elértek a Ben szerint – noha maga sem tudta, hogy miért –
igencsak furcsának tűnő ablakhoz. Kitekintve rajta rögtön elfelejtett
mindent.
A déli-sarki tengerpart remekül passzolt ahhoz, amiről Schulz mesélt
éppen. Nem is tűnt olyan zordnak ahhoz képest, amit Ben hallott a Föld
legdélibb részéről. És valóban – volt valami idegenszerű és elutasító
ebben a jeges világban. Ben még mindig nem látott mást azon a csillogó
vonalon kívül, majd hirtelen eszébe jutott, ahogy Sasha reggelről
reggelre ott ácsorogva a hajó orrában kitartóan bámult dél felé. Úgy
érezte, most jobban érti, mint valaha. Volt valami fenyegető ebben a
hideg és néma vidékben.
– Már itt is vagyok – szólt Schulz erőltetetten boldog hangon. –
Mondtam, hogy nem tart sokáig. A következő órában szabad vagyok.
Ha tehát van kérdésük…
– A meteorológiai állomás – mondta Robert Berger, mire Schulz
kérdőn nézett rá. – Az állomás, ahová Harry és az emberei mentek.
Lehet innen látni?
– Attól félek nem. Pedig igazság szerint nincs is olyan messze a
tengerparttól. Körülbelül három kilométerre van onnan…, de majdnem
látható. Várjon csak – szólt, majd gyorsan megnyomott néhány gombot,
és Ben számára azonnal érthetővé vált, hogy mi volt olyan furcsa addig
az ablakban: ez nem is ablak volt, hanem a legnagyobb képernyő, amit
Ben valaha is látott. Ahogy Schulz megnyomta a gombokat, úgy tűnt,
162
mintha a Princess hirtelen elfordult és nyílegyenesen a part felé suhant
volna, de természetesen csupán közelebb hozta a képernyővel a képet.
A monitor még a vakító fényt is megszűrte. A part immár
kéznyújtásnyira volt, így láthatóvá vált a nem csupán jégből álló és nem
teljesen sima vidék. A négy-ötszáz méter mély strandot számtalan
bizarr képződmény vette körül, amelyek részben jégből, részben pedig
elkérgesedett fekete szirtekből álltak. A strand egy függőlegesen
magasba ívelő sziklával végződött.
– Látod azt a sziklát? – kérdezte Schulz. Ben bólintott, Schulz pedig
ismét pötyögött valamit a billentyűzeten, mire a part még közelebb jött,
és kissé oldalra fordult. – Legalább húsz méter magas, néhány helyen
akár több is, ezért biztos vagyok benne, hogy még egy jól képzett
hegymászón is kifogna. Százmillió év jég és vihar még a legkeményebb
gránitnál is erősebb. A mögötte lévő fennsíkban található a
meteorológiai állomás.
– És vajon Harry hogy jutott át a sziklán a légpárnás hajójával? –
tudakolta Ben.
A kép még egy kicsit oldalra fordult.
– Látod ezt a hasadékot?
Nem, Ben nem látott semmit.
– Ezen a keskeny hasadékon át lehet jutni a síkságra – folytatta
Schulz. – Egyébként ez az egyetlen bejárat úgy ötven kilométeres
távolságban. Éppen ezért tették az állomást erre a helyre. Ha egyszer
mégis valami gond lenne, akkor ezen a vészkijáraton át le lehet jutni a
strandra.
– És a levegőn keresztül?
– Arra csupán körülbelül négyszer-ötször van lehetőség az évben –
mondta Schulz. – A fennmaradó időben egyszerűen lehetetlen
helikopterrel leszállni a környéken. A repülőgépről már nem is
beszélve.
– Jó sokat tud erről a környékről – szólt Ben.
– Hát, nem keveset voltam már itt. A meteorológiai állomáson sajnos
még nem jártam, de egyszer bepótolom, az biztos – mondta, és ránézett
az órára. – Na, jó, itt az idő, vár a reggeli – kacsintva Benhez fordult. –
És Sasha.
163
 18

AZT GONDOLTA, hogy Schulz az azóta már egyfajta irodává

vált reggeliző helyiségbe kíséri őket, de helyette felmentek a társalgóba
vezető lépcsőn. A termet nem nyitották még ki ilyen korán, ráadásul
tele volt az előző éjszakai parti maradványaival. Bár több ablak is tárva-
nyitva állt, a helyiséget még mindig erős cigarettafüst lepte be, és
mindenfelé pohár és koszos tányér hevert. Számos pincér tüsténkedett a
káosz eloszlatásában, de Ben szerint két-három hónap se lett volna elég
rá – főleg, mivel néhány óra múlva ebédidő, és a társalgót újra ellepik
az éhes utasok. Nem kérdezte meg, de egészen biztos volt benne, hogy a
parti kora reggelig tartott.
Az egyik ablaknál lévő asztalt már rendbe tették, sőt új teríték is volt
rajta. Ott gőzölgött az asztalon egy egész kanna friss kávé, volt
felvágott, friss zsemle, és egy serpenyőben még ott sercegett egy ízletes
szalonnás rántotta is… egy kissé soknak tűnt ez négy személy számára,
gondolta Ben – azaz öt, ha Sasha mégis valami csoda folytán
csatlakozna hozzájuk. A látványtól összeszaladt szájában a nyál, nem
csoda, hiszen jó ideje nem volt már része ilyen fenséges eledelben.
Mindannyian asztalhoz ültek. Schulz egy mozdulattal reggelire
invitálta őket, majd elsőként nekilátott. Rövid gondolkodás után Ben és
apja is követte példáját; Ben szerint édesapja valószínűleg csupán
udvariasságból tette, hiszen feleségével már egészen biztosan túl voltak
a reggelin. A körülötte sürgő-forgó emberek miatt kisebb lelkiismeret-
furdalás fogta el a fiút, de étvágya túl nagy volt ahhoz, hogy miattuk
visszafogja magát.
Ez persze nem a Schulz kapitány által produkált mohóság miatt volt.
Ben túlságosan is el volt foglalva saját majszolásával, de nemsokára
164
neki is feltűnt: Schulz befalt egy hatalmas adag szalonnás rántottát,
legalább öt vagy hat fél szelet felvágottas zsemlét, és egy fél pirítóst.
Mindezt egy óriási adag pudinggal és egy irdatlan darab sajttal tetőzte,
majd leöblítette egy majdnem egész kanna kávéval. Ez még Bennek is
sok volt, pedig ő aztán nem volt rossz evő.
Apjával nemsokára be is fejezték a lakmározást, és csodálkozva
bámulták a még mindig lakmározó Schulzot. A kapitány nem csak
óriási adagokat gyűrt le, de úgy tűnt, viselkedése is hagyott némi
kívánnivalót maga után. Már nem is evett, gondolta magában Ben,
hanem szó szerint zabált. Annyira teletömte a száját, hogy arca úgy
felfújódott, akár egy hörcsögé, miközben hangosan csámcsogott, és
egyre gyorsabban nyelve tömte magába az újabb falatokat. Állán étellel
keveredett nyál csorgott lefelé egyenesen a tányérjába anélkül, hogy
észrevette volna.
Hirtelen felfigyelt a Bentől és apjától jövő döbbent tekintetre.
Gyorsan abbahagyta a rágást, és felnézett – mintha csak egy őrült
álomból ébredt volna. Nagyon megijedt, ezért serény rágásba kezdve
igyekezett mindent eltűntetni a szájából, majd alaposan megtörölgette
állát és ajkát.
– Kérem, bocsássanak meg, de szörnyen éhes voltam.
– Igen, azt…, azt…, ööö…, láttuk – mondta Ben édesapja.
– Iszonyúan megerőltető éjszakám volt – magyarázta Schulz
zavartan, miközben azt sem tudta, hova nézzen.
– Ahogy mindannyiunknak, kapitány úr – szólalt meg váratlanul Ben
anyja, és helyet foglalt az egyik szabadon álló széken. – A túl heves
étkezés nem kifejezetten egészséges. – Annak ellenére, hogy imént
érkezett, elég jól megfigyelhette az előzményeket. Kérdőn nézett
férjére, de ő nem reagált, nem úgy, mint Schulz.
– Még egyszer elnézést kell kérnem – mondta zavartan köhécselve. –
Attól félek, egy percre teljesen megfeledkeztem a jól neveltség
szabályairól… hogy van a katona?
Ez roppant átlátszó elterelő hadművelet, gondolta Ben, de anyja
diplomatikusan válaszolt a kérdésre.
– Azt hiszem, nem igazán jól. Pillanatnyilag alszik, és valószínűleg
nem is fog felébredni a nap hátralévő részében. Beadtam neki egy elég
165
erős nyugtatóinjekciót. De be kell vallanom, hogy egyre jobban aggaszt
az állapota. Hol van egyáltalán az ön által említett orvos?
Schulz egyszerűen nem vette figyelembe a kérdést.
– Ilyen komoly a helyzet?
– Azt nem tudom – ismerte be a doktornő nyíltan. – És éppen emiatt
aggódom. Fogalmam sincs, hogy mi baja van. A férfinak kórházban a
helye. Tényleg, hogy haladnak a szerelési munkák odalent?
Schulz legalább erre hajlandó volt válaszolni.
– Még két-három óra, szerintem, de utána teljes gőzzel előre! Ha
nagyon muszáj, akár egy nap múlva orvosi ellátást kaphat.
– Ilyen hamar? – kérdezte Ben kétkedve.
– Negyven csomó megszorozva huszonnégy órával – azalatt
igencsak figyelemreméltó szakaszt lehet megtenni – válaszolta Ben apja
Schulz helyett.
– Igen, igen, de ezt azért nem szívesen tenném – fűzte hozzá Schulz.
– Természetesen nem fogok habozni, ha feltétlenül muszáj, de kérem,
csak akkor ragaszkodjanak hozzá, ha tényleg szükség van rá. Elvégre
majd' száz utas tartózkodik a hajón, akik nem keveset fizettek ezért a
hajóútért.
– Én pedig nem fogok habozni, ha szükségét érzem – válaszolta
Jennifer hűvösen. – De még nem tartunk ott. Később megint megnézem
mi van vele, talán délután, és akkor eldöntöm, hogy… ó, ott van Sasha!
Ben örömmel kapta fel a fejét, mire mindenki más is a bejárat felé
nézett. Schulz lánya egy sötét hajú utaskísérőtől kalauzolva lépett a
társalgóba. A férfi feltehetőleg a személyes testőre lehetett, aki most
kivételesen nem maga után húzta, hanem jobb kezét a lány vállára téve
vezette. Arca és szeme ugyanolyan üres volt, mint mindig, de tekintete
most is könnyebbséggel töltötte meg Bent. A tegnap látott félelemnek
immár nyoma sem volt a szemében.
Ben szélsebesen felpattant helyéről, és előhúzta az asztalnál lévő
utolsó szabad széket, hogy leülhessen. Talán édesanyja szándékosan
hagyta szabadon a mellette lévő helyet?
– Alexandra, kedvesem! – üdvözölte az éppen felálló Schulz. – Hogy
vagy ma?

166
 A szokásos választ kapta – mégpedig semmit –, de úgy tűnt,
tökéletesen elégedett vele. Megvárta, míg Sasha helyet foglalt, majd ő is
leült. Az utaskísérő némán távozott, de Ben szerint módfelett boldogan
tette. Schulz csettintett egyet ujjával, mire egy pincér odasietett egy
tiszta terítékkel a lányának.
– Mi lesz Sashával az út végén? – kérdezte Jennifer Berger. Schulz
felhúzta jobb szemöldökét. – Mi lesz?
– Elnézést, ha kicsit ügyetlenül fogalmaztam – kért bocsánatot. –
Úgy értem, a Princess nem indul útnak rögtön másnap reggel, nem
igaz? Hol lesz addig?
– Igaza van – helyeselt Schulz. – Ausztráliából egyenesen Dél-
Afrikába utazunk, a következő út pedig csak két héttel rá indul. Van egy
kis házam Kapstadt közelében. Semmi különös, de gyönyörű kilátás
nyílik onnan a Táblás-hegységre, és ezenkívül megvan benne
mindenünk, ami kell. Sasha imádja azt a házat… miért kérdi?
Ben anyja érdekes módon hallgatott, miközben reménnyel telve
férjére pillantott; mintha előzőleg már beszéltek volna a témáról és most
egy kis támogatást várt tőle.
Végül férje válaszolt.
– Hát, a feleségemnek és nekem… lenne egy ajánlatunk – mondta
anélkül, hogy Schulzra nézett volna. – Természetesen csak akkor, ha ön
is beleegyezik.
– Ehhez tudnom kellene, hogy mibe kell beleegyeznem – felelte
várakozón Schulz.
– Természetesen – mondta Ben apja sebesen. Ben nemigen
emlékezett arra, hogy mikor látta utoljára ilyen izgatottnak. – Mi… mi
beszélgettünk Sasháról. Tudja, mindkettőnknek van még két hetünk,
mielőtt betöltenénk az új állásunkat. Örömmel vennénk, ha Sasha
velünk töltené ezt az időt… és természetesen ön is, ha gondolja.
– Minek? – kérdezte Schulz. Hangja néhány árnyalattal hirtelen
hűvösebbnek hangzott, sőt már majdnem jegesnek.
– Minek? Hát, mert… úgy gondoltuk, hogy jót tenne neki egy kis
környezetváltozás, és… és én pedig…
– Kicsit kísérletezgetne vele, jól sejtem? – vágott a szavába Schulz.
Ben és a többiek szinte sokkolva bámulták.
167
 – Nem, természetesen nem! – válaszolta az apja. – Ha szeretné,
megfigyelhetem őt szakmai szemmel is, de ezenkívül…
– A kedves fiának is pont jól jönne, ha Sasha két hétig a közelében
lenne, nem igaz? – vágott Schulz ismételten a szavába. Szeme szinte
villámokat szórt, és valami mintha…, mintha mozgott volna az arcában.
Nem, nem is az arcában, gondolta Ben borzongva, hanem alatta.
Körülbelül öt percig kínos hallgatás uralta a termet. Még a megállás
nélkül tüsténkedő pincérek csörömpölése és lármája is mintha rövid
ideig elhallgatott volna; de elvégre Schulz elég hangosan beszélt ahhoz,
hogy a társalgóban mindenki hibátlanul hallja mondandóját.
– Schulz kapitány, azt hiszem, most túl messzire ment – mondta Ben
édesanyja halkan, ám egy cseppet jegesen. – A férjem és én csak egy
általunk értelmesnek tartott javaslatot akartunk tenni. Sajnálom, ha
félreértette, de két nappal ezelőtt úgy gondoltuk, hogy egyáltalán nincs
ellenére, ha a férjem és a lánya…
– Ó, úgy hiszem, nagyon is jól értettem – vágott közbe határozottan
Schulz. – Csakhogy a lányom nem kísérleti nyúl holmi kutatónak tűnő
alakok számára, tudja? És főleg nem… – majd hirtelen Benre pillantva
félbehagyta mondandóját, a jelenlévők fantáziája azonban elég jól
működött ahhoz, hogy pontosan tudják, mire gondolt.
– Azt hiszem jobb, ha megyünk – mondta Ben édesanyja felállva.
Pontosabban szólva, fel akart állni, csak még félig sem sikerült
befejeznie a mozdulatot, mire az ajtó váratlanul kivágódva egyenesen a
falba csapódott. Az üveg csörömpölve darabokra tört, majd egy
borzasztó külsejű ember tántorgott be rajta.
Ben szinte meg sem ismerte az illetőt. A harapásnyomot viselő
matróz volt az, aki furcsamód nagyon megváltozott: a korábban sem túl
tiszta egyenruhája immár tetőtől talpig koszosan lógott rajta, és érdekes
módon olyannyira csuromvizes volt, mintha éppen valami mocskos
vízben lubickolt volna. A Ben anyja által nemrég felhelyezett kötés
szintén foltos és rongyos volt. Haja összevissza kuszálódva lifegett
ragacsos tincsekben halálsápadt és dühtől tomboló arca előtt. Valamit
ordított, de artikulált szavak helyett száját csupán nem emberi hangok
hagyták el. Ben csak később vette észre, hogy megvágta magát a

168
darabokra tört üvegajtóban, mivel vér csurgott lefelé a karján, ami
láthatóan egyáltalán nem zavarta.
– Harmsen, nem azt mondtam magának, hogy… – kezdett bele
mondandójába Schulz, majd észlelve a matróz állapotát, hirtelen
elhallgatott.
A társalgó elején ücsörgő férfiak csak ámultak és bámultak. Egy
körülbelül két méter magas, és különösen erős alkatú matróz lépett
elsőként a zilált matróz elé. Ben torkaszakadtából kiabálni kezdett.
– Ne nyúlj hozzá! Az ég szerelmére – senki se nyúljon hozzá!
A matróz csodálkozva nézett rá, és úgy döntött, nem megy közelebb
a betolakodóhoz, mire a többi férfi is követte a példáját.
A sebesült is mozdulatlan maradt. Fejét egyszer csak elfordította, és
egyetlen, de rémisztő pillantást vetett Benre. Nem véletlenül nézett Ben
felé, hanem célzottan fürkészte a hirtelen fehérré és tejszerűvé vált
tekintetével. Majd újra a hatalmas termetű matrózra bámult.
A röpke pillanat úgy látszik, az óriásnak is elegendő volt ahhoz,
hogy meggondolja magát. Még mindig úgy tűnt, hogy gond nélkül
elintézi ellenfelét, de mostanra kicsit határozatlanabbá vált. Talán
belelátott a férfi szemébe, és ugyanazt látta, amit Ben. Amikor a matróz
odatámolygott hozzá, nem csak hátrálni kezdett, de szabályosan
elmenekült (ami a nagyságát tekintve elég nevetségesnek tűnt).
– Az ördögbe is, kapjátok el a fickót! – parancsolta Schulz, mire két
matróz – a nagydarab nem volt köztük – tétován elindult, amikor a
változatosság kedvéért Ben édesanyja hívta vissza őket élesen.
– Ne! Bennek igaza van! Senki se érjen hozzá! Akármi is a baja,
fertőző lehet!
Schulz dühös és utálattal teli pillantást vetett rá, de a férfiak
szófogadón és láthatóan megkönnyebbülve léptek hátrébb a förtelmes
betolakodótól, aki részeghez hasonlóan poharakat és tányérokat söpört
le az asztalról.
Amikor már a harmadik asztalt rámolta le, Schulznál végérvényesen
betelt a pohár. A támadóhoz hasonlóan állatias morgással felpattanva a
helyéről kirántotta az asztalterítőt, és torreádorhoz hasonlóan
becserkészte vele a matrózt. Az illető azonnal abbahagyta a pusztítást,
és nyílegyenesen a kapitány felé közelített. Keze váratlanul csillogó
169
karommá görbülve igyekezett megkaparintani Schulzot. A kapitány
meglepően fürgén tért ki támadója elől, majd halászhálóhoz hasonlóan
hirtelen a beteg férfira dobta a terítőt. A következő másodpercben már
rajta lovagolva egyszerűen a földre rántotta, és kezét a testéhez szorítva
ártalmatlanná tette.
– Segítsetek! – üvöltötte. – Több terítőt! Gyorsan!
A többi férfi végre felocsúdva csodálkozásából, Schulzhoz
hasonlóan további terítőket dobált a tomboló őrültre. Schulz csak ezek
után merte elengedni.
– Tartsátok erősen! – parancsolta határozottan. Amíg három férfi a
földre nyomta, kettő pedig készenlétben őrt állt mellettük, addig Schulz
odalépett az egyik asztalhoz, felkapott egy kést és a fogvatartott felé
fordult.
– Mit akar azzal a késsel? – kérdezte Ben nyugtalanul. Schulz
tudomást sem vett róla, majd letérdelve a férfi mellé, levágta az arca
előtt lévő anyagot. Bár óvatos és felkészült volt, mégis utolsó
pillanatban sikerült elkapnia kezét a csupasz arcú férfi harapásától.
Állkapcsának összecsapódásából ítélve, Schulz feltehetően nem egy
ujjától szabadult volna meg.
– Tartsátok erősen a fickót! – üvöltötte Schulz. – Kötözzétek meg!
– Vigyázzon, nehogy megsebezze magát! – fűzte hozzá izgatottan
Jennifer Berger. – És nehogy hozzáérjen!
Nem mintha szükséges lett volna a figyelmeztetés. A férfiak csíkokra
téptek egy terítőt, majd megkötözték a pácienst. Óvatos, de ugyanakkor
gyors és alapos munkát végeztek úgy, hogy a végén még az ujjait sem
tudta megmozdítani.
– Megsérült valaki? – kérdezte Ben édesanyja, miközben felállva a
lekötözött férfihoz sietett.
Válaszként csupán egy általános fejrázást kapott, de a férfiak arca
halálsápadt volt.
– Mi a fene ütött belé? – kérdezte Schulz vadul kapkodva a levegőt,
miközben hangja még mindig iszonyúan idegesnek és aggódónak tűnt.
– Honnan tudjam? – kérdezte Ben anyja mogorván. Óvatosan térdre
ereszkedett a matróz mellé, és felé nyújtotta a kezét, de ugyanazzal a

170
lendülettel vissza is rántotta, amikor a férfi őt is megpróbálta
megharapni.
– Elnézést – mondta anélkül, hogy egy másodpercre is szem elől
tévesztette volna a férfit –, de fogalmam sincs, mi baja van. Őszintén
szólva… ilyet még sohasem láttam.
– Én sem – mondta Schulz irtózva. – Teljesen úgy viselkedik, mint
egy… egy veszett.
– Igen, egy kicsit – helyeselt Jennifer. Lassan kinyújtotta a karját,
végigsimította a lekötözött kezét, majd olyan gyorsan visszahúzta,
mintha égő szenet érintett volna.
– Mi van? – kérdezte Schulz aggódva.
– De hiszen ez jéghideg! Ez érdekes. Azt gondoltam lázban ég, de
teljesen hideg – mondta, majd egy másodperc gondolkodás után a
körülötte álló megrettent matrózokhoz fordult. – Vigyék a
betegszobába, de könyörgöm, vigyázzanak! Kötözzék az ágyhoz,
azonnal jövök én is!
– Ketten közületek pedig álljanak őrt előtte – fűzte hozzá Schulz, és
némán nézték ahogy a matrózok kiviszik a teremből a lekötözött férfit.
Schulz éles hangon Benre förmedt.
– Honnan tudtad?
– Mit? – kérdezte Ben zavartan.
– Ne próbálj hülyének nézni, fiacskám! – sziszegte Schulz,
miközben fenyegetőn Ben felé lépett. – Azt kiabáltad, hogy senki se
nyúljon hozzá! Honnan a fészkes fenéből tudtad?
– Mivel ez volt az egyetlen értelmes lépés, kapitány úr – sietett
segítségére édesanyja. – Valószínűleg egy vagy több emberét is
megmentette ezzel. Fogalmam sincs, mi baja ennek a férfinak, de amíg
nem tudjuk biztosan kizárni, jobb, ha fertőzőnek tekintjük!
Schulz szikrázó szemmel nézett rá. A válasz valószínűleg egyáltalán
nem nyugtatta meg a kapitányt. Arca szinte lángolt a dühtől, mintha az
arcán lévő ragtapasz szabályosan pulzált volna.
– Most megyek a betegszobába, és megpróbálom kideríteni, mi van a
férfival – magyarázta Jennifer Berger. – És maga, kapitány úr, jobban
teszi, ha megkeresi a hajóorvost, és azon nyomban hozzám küldi. Utána
pedig derítse ki néhány embere segítségével, hogy kikkel került
171
kapcsolatba ma reggel a katona, hacsak nem akar egy járványt
megkockáztatni a fedélzeten.
Első pillanatban úgy tűnt, mintha Schulz nem is hallotta volna
szavait. Két-három másodpercig csak bámult Benre, majd katonásan
biccentett egyet, és gyorsan megfordulva a lányához sietett. Még Sasha
is felpattant a helyéről – ami Ben szerint meglehetősen különös volt –,
amikor ez az eszeveszett belépett a szobába. Persze lehet, hogy csak
véletlenül állt fel, nem figyelte olyan pontosan.
Mindenesetre reagált a történtekre, ami már önmagában is
döbbenetes. Schulz szeretetteljesen megölelte, csukott szemmel élvezte
a pillanatot, majd hirtelen megszólalt.
– Igaza van. Pontosan ezt fogom tenni. Méghozzá azonnal! Amint
teljes gőzzel hajózhatunk, megcélozzuk a legközelebbi mentőállomást.
– Ez az első értelmes szó, amit tegnap óta hallottam öntől, kapitány
úr – dicsérte meg Ben édesanyja. – Most pedig bocsásson meg,
gondoskodnom kell a páciensemről. Ben, lennél szíves elkísérni?

172
 19

– TEHÁT HONNAN TUDTAD, hogy valami nincs rendben a

férfival?
Alig hagyták el Ben édesapjával a társalgót, és kerültek
hallótávolságon kívülre Schulztól és embereitől, édesanyja azonnal
kérdezősködni kezdett; méghozzá hangosan és olyan barátságtalan
hangsúllyal, hogy Ben egy kicsit el is húzódott tőle. Ez alkalommal nem
kellett tettetnie a már jól ismert értelmetlen tekintetét.
– Mi van? – morogta.
Anyja két szemöldöke között meredek ránc képződött.
– Benjamin, honnan tudtad, hogy valami nincs rendben a férfival?
– Nem tudtam. Hiszen én csak…, én…, úgy értem…, de te magad
mondtad Schulznak, hogy…
– Köszönöm, pontosan emlékszem arra, mit mondtam egy perce –
vágott a szavába édesanyja. – De Schulznak igaza volt. Te már előre
tudtad, hogy nem szabad hozzáérni ahhoz az emberhez. Most pedig
tudni szeretném, honnan? És ne gyere nekem holmi mellébeszéléssel.
Az igazat akarom hallani!
Ben segítségért könyörögve nézett apjára, de ő úgy döntött inkább
kimarad ebből az egészből. Ha felesége ilyen hangulatban volt, jobb, ha
az ember nem keresztezte az útját.
Sőt a legjobb az volt, ha egyenesen az igazságnál maradt.
– Rendben, megmondom – sóhajtott. – De úgysem fogsz hinni
nekem.
– Talán neked kéne elhinned, hogy lassan végleg elfogy a türelmem.
Ben jobbra-balra nézett, mielőtt válaszolt.

173
 – Igazad van. Én… – kezével idegesen végigsimította állát, majd újra
belevágott. – Igen, tudtam, hogy nem szabad hozzányúlni. Már előtte.
Én…, én megálmodtam.
– Megálmodtad? – bámult rá döbbenten az anyja.
– Igen. Ugye mondtam, hogy nem fogsz hinni nekem.
Édesanyja elgondolkozott.
– Ezek a furcsa álmok, amikről meséltél. Ezek a rémálmok.
Ben bólintott.
– És láttad az álmodban, hogy mi fog történni? – ismételte meg az
apja. Teljesen komolyan kérdezte, miközben Ben szüntelenül némi
irónia nyomait fürkészte a szemében.
– Nem teljesen – válaszolta fejét rázva. – Úgy értem, nem pont róla
álmodtam. De pontosan láttam az egyik álmomban, hogy mi történik, ha
valakit megérint egy ilyen jégszörnyeteg. Csakhogy az én álmomban
Sasha volt az.
– Milyen jégszörnyeteg? – kérdezte az apja.
– Akármilyen jégszörnyeteg – felelte Ben kitérően. – Tényleg őrült
egy rémálom volt. De… van még valami – mondta hangos és mély
lélegzetet véve. – Harry.
– Harry?
– Tudtam, hogy ki ő. Úgy értem: már akkor tudtam ki ő, mielőtt
meghallottam a nevét. És azt is tudtam, mi volt ő. Úgy értem, én…
tudom, milyen őrülten hangzik, de akkor is így van. Hirtelen olyan
dolgokról álmodom, amik valósággá válnak. Nem teljesen, de elviekben
igen. Mint egy… mint egy figyelmeztetés.
Anyja homlokránca egyre mélyebb és mélyebb lett, miközben apja
izgatottan nézett rá.
– Mesélj a jégszörnyetegekről!
– Mondtam, hogy csak őrült álmok. De úgy néztek ki, mint… – Ben
idegesen köhécselt. – Tehát a… férfi, arról az állítólagos kalózhajóról...
az a kihalászott halott, amelyik eltűnt… na, az ugyanúgy nézett ki.
– Mint az álmodból való jégszörnyek?
– Tudom, hogy minek hangzik – ismételte meg Ben.
– És mi történik, ha ezek a… jégszörnyetegek megérintenek egy
embert? – tudakolta anyja.
174
 – Az elején csak meg akartak ölni – magyarázta, majd gyorsan
hozzátette. – Mármint az álmomban.
– Érthető – mondta édesanyja, miközben apja türelmetlenül kérdezte.
– És utána?
– Tegnap éjjel, mint oly sokszor, megint velük álmodtam. Sasha is
ott volt. Üldöztek minket. Már majdnem sikerült elmenekülnünk, de
hirtelen elkapták Sashát. Amikor pedig megérintették, ő is jéggé
dermedt.
– Ezért féltél, hogy veled is ez történik – gyanakodott az apja egy
hangyányi gúny nélkül. – Tehát mindenki, aki megérinti azt a férfit,
jéggé válik.
– Ühüm – szólt Ben.
– Ez érthető.
– Micsoda? – sóhajtott Ben anyja, mire a fiú hatalmasra nyitotta a
szemét.
– Természetesen senki sem dermed jéggé – felelte az apja halálosan
komolyan. – De akkor is: azok után, ami itt történt… meg Schulz
tegnap esti furcsa viselkedése… – mondta megvonva a vállát. – Nem
csoda, hogy a tudatalattid kitalált hozzá egy remek kis történetet.
Valószínűleg sejtetted, hogy a férfi fertőző, és legjobb, ha nem érsz
hozzá. Alapjában véve nagyon jól reagáltál.
– És Harry? – kérdezte Ben. – Vajon honnan tudtam hogy hívják, és
mit keres a fedélzeten?
Apja úgy döntött egyszerűen nem hallja meg ezt az ellenkezést, ezért
helyette a feleségéhez fordult.
– Szerintem meg kellene néznünk még egyszer ezt az embert.
– Nekünk?
– Nekünk – erősítette meg férje. – Nyugi – Ben és én a közelébe se
fogunk menni, cserkész becsszó! Te nem szeretnéd tudni, hogy mi
folyik itt?
– Dehogynem. Most megyek is hozzá – ti pedig öt méter távolságot
tartotok, legalább!
– Szeretném, ha te sem mennél közelebb hozzá – mondta Ben apja,
majd ugyanabban a pillanatban felemelt kézzel közölte. – Tudom,

175
tudom, orvos vagy, és gondoskodnod kell róla. De veled megyek, és
vigyázok rád.
– Lehet, hogy orvos vagyok, de nem életunt! Nyugalom!
Huszonnégy óra múlva úgyis vége, és a férfi úgyis egy kórházban fog
feküdni.
– Ami pedig az álmokat illeti… – szólalt meg Ben apja hirtelen –, ezt
már mesélted egyszer. Tegnap, miután ezek a… kalózok ránk támadtak.
Ben azonnal megbánta, hogy egyáltalán mesélt az álmairól, de már
késő volt. Túl jól ismerte apját ahhoz, hogy tudja, mostantól fogva
addig lovagol majd a témán, míg mindenkinek már a fülén jön ki.
Anyja hasonlóan érezve megforgatta szemét, majd hozzávetőlegesen
megjegyezte.
– Lehetséges, de most inkább a páciensemmel foglalkoznék. Ha
pedig feltétlenül ragaszkodsz ahhoz, hogy elkísérj, akkor gyerünk!
Gyorsan el is indult, még mielőtt férje megragadta volna az alkalmat,
és improvizált előadást tartott volna az álmok jelentéséről. Rövid
gondolkodás után Ben és édesapja is csatlakozott hozzá; egyikük
láthatóan csalódottan, a másik láthatóan megkönnyebbülve – még ha
Ben sejtette is, hogy apjának előadása nem lett végérvényesen
elfelejtve, csupán elhalasztva. Elvégre a kicsinységeket is meg kell
becsülni…
Schulz parancsára egy őr állt a betegszoba előtt. Morcos képpel
vizsgálgatta őket, majd szó nélkül arrébb állt, és kinyitotta az ajtót.
A beteg matróz nem volt egyedül. Két másik férfi vigyázott rá tisztes
távolból, holott anyagcsíkokkal és kötözőpólyákkal olyan erősen az
ágyhoz kötözték, hogy valószínűleg még a kisujját sem tudta mozdítani.
A két matróz testtartása elárulta, mennyire rosszul érzik magukat
jelenlétében.
A sebesült zsoldos úgy tűnt, még nagyobb félelmet okozott nekik.
Miután Ben belépett szülei után a keskeny ajtón, ösztönösen az irányába
kapta a tekintetét – bár ne tette volna. A férfi csukott szemmel,
majdnem állig betakarva feküdt az ágyon. Habár szinte semmi sem
látszott belőle, Ben majdnem biztos volt benne, hogy valami nincs
rendben. A szobában volt valami, ami egyáltalán nem tartozott oda.

176
 Édesanyjának rögtön feltűnt a viselkedése, mert aggódó tekintettel
nézett rá. Ahogy körbenézett, véletlenül az ő szeme is megakadt a
másik ágyon fekvő emberen, majd összeráncolt homlokkal mégis a
lekötözött matrózhoz sietett. Az ágy mellett ácsorgó két férfi azonnal
átadta a helyét; egyikük rögtön el is hagyta a szobát, a másik az ajtó
mellett helyet foglalva várta, hogy végre elengedjék. De Ben édesanyja
nem tette meg neki ezt a szívességet, inkább leült egy székre az ágy
mellé. A fiú jól hallotta, ahogy hangosan beszívva a levegőt, felcsapta a
férfin lévő takarót. Csupán pár perc telt el, mióta nem látta az embert,
mégis úgy tűnt, mintha órákkal vagy napokkal ezelőtt nem látta volna.
Bőre még sápadtabb volt, és időközben valami fehér fonalszerűség lepte
be arcát és kezét, és ami még épp hogy látszott nyakából és alkarjából.
Homlokán izzadság gyöngyözött, de Ben jól érezte, milyen hideg van
odabent.
– Ez… ez meg micsoda? – motyogta a fiú apja.
Ben anyja hallgatott, és végtelen másodpercekig bámulta a férfit.
Majd odalépett az egyik szekrényhez, és kivett belőle egy vékony
gumikesztyűt meg egy keskeny szikét.
– Ugye, most nem akarod feltrancsírozni? – kérdezte óvatosan Ben.
Édesanyja megrázva a fejét kezére húzta a kesztyűt, és leült.
– Ahogy már mondtam, nem vagyok életunt.
Óvatosan előredőlt, majd ujjbegyével felemelve a matróz ingét,
felvágta a szikével. Alatta egy koszos trikó látszott, amit szintén
lefejtett róla, és így tovább…
Ezúttal majdnem egy perc is eltelt, mire megszólalt.
– Az ég szerelmére, ez meg micsoda?
Senki sem válaszolt, Ben pedig nem tartotta megnyugtatónak, hogy
pont egy orvos kérdezi ezt.
A látvány szörnyű volt, de érdekes módon mégsem ijesztette meg.
Talán, mert számított rá.
Mostanra már a férfi mellét is ellepte a különös pókhálószerű fonal,
ráadásul ott sokkal sűrűbbnek tűnt, mint az arcán és a karján. A néhol
szabályszerűen páncélt alkotó bevonat alatt már szinte nem is látszott a
bőre.

177
 Anyja újra kezébe vette a szikét, hogy valahogy eltávolítsa a férfi
csuklójára nemrég ráhelyezett kötést. Ahogy oldalra húzta a szétvágott
kötözőszert, sima és sértetlen bőr vált láthatóvá. Ben nem éppen erre
számított.
Mostanra abban sem volt biztos, hogy valóban bőrről volt-e szó.
Teljesen sima, fénylő, hófehér és jól láthatóan kemény állagú valami
volt.
– De hiszen ez lehetetlen! – suttogta az apja.
Anyja megfordította a szikét, majd tompa végével óvatosan
megkopogtatta a férfi csuklóját.
Úgy hangzott, mintha egy üveget kocogtatott volna.
– Ha ez furcsa önnek, doktornő – mondta az ajtóban álló matróz –,
akkor jobb, ha egy pillantást vet a másikra is.
Ben anyja felállt, és odasétált a másik ágyhoz. A fia és a férje
követte.
Szerencséjére, ahogy utóbb kiderült.
A másik férfi, ha ilyen egyáltalán lehetséges, még félelmetesebb
látványt nyújtott. A szintén erős bőrszíjakkal lekötözött férfi úgy tűnt,
alszik vagy nincs eszméleténél, de bőre mindenesetre hófehér volt.
És volt ott még valami.
Ben mellette állva döbbent rá, mi olyan furcsa az emberben. Nem az
volt a lényeg, hogy mi volt ott, hanem, hogy mi nem volt ott.
A fiú nem igazán jegyezte meg a férfi arcát, de az biztos, hogy
tegnap még teljesen más volt. Arca nemcsak hófehér volt, akár a jég,
hanem mintha egy tehetséges művész faragta volna ki. Egy majdnem
tökéletes másolat, mégis hiányoztak róla az apróságok és a részletek.
Bőre túlságosan is sima volt, egyetlen pórus vagy ránc sem látszott
rajta. Ha mellkasa nem mozgott volna egyenletesen le és fel, akkor élő
ember helyett jégszobornak gondolta volna.
Apja inkább magában tartotta a nyelve hegyén lévő kérdését, és nem
szólt egy szót sem. Hirtelen falfehér lett, arcszíne alig különbözött az
eszméletlen zsoldosétól, és ugyanez vonatkozott Ben édesanyjára is.
Ben jól sejtette, hogy valószínűleg ő sem a legjobb formáját hozta.

178
 Néhány mozdulatlan másodperc múlva anyja odasietett a kisméretű
szekrényhez, majd egy krómozott injekciós tűvel tért vissza. Egy szó
nélkül beledöfte a tűt az eszméletlen férfi vénájába.
A tű hirtelen egy hangos peng! hanggal a teljes némaságba
burkolózott szoba padlóján ért földet.
– Ó, milyen… ügyetlen vagyok – mondta Ben anyja vontatottan és
iszonyúan zavart hanggal.
– De hát… ez lehetetlen – dadogta Ben apja reszketve.
A szobában újra síri csend lett, Ben szerint édesanyja még levegőt
sem vett. Ben szép lassan előredőlt, majd kinyújtva karját megérintette
a férfi kezét ott, ahol anyja megpróbálta megszúrni.
Bőre nemcsak fehér volt, mint a jég, hanem ugyanolyan hideg és
kemény, mint egy kő.
– Jég – motyogta Ben ijedten. – Ez… ez jég.
– Ostobaság! – vágta rá anyja dühösen, de ugyanakkor jól hallható
idegességgel hangjában. – Ez teljességgel lehetetlen!
Ben félelemtől kidülledő szemmel bámult rá, majd két-három
másodperc múlva anyja durván félretolva, a zsoldos homlokára helyezte
a kezét. Egy percig szinte csak fülelt, majd idegesen megrázta a fejét, és
lerántotta jobb kezéről a gumikesztyűt. Mielőtt Ben és apja egy szót is
szólhatott volna, ráhelyezte csupasz kezét a férfi homlokára, és újra
fülelni kezdett.
– Megőrültél? – fújtatott a férje.
Jennifer nem vett tudomást róla, de hirtelen olyan gyorsan rántotta
vissza a kezét, mintha izzó vasat érintett volna. Arcán teljes
bizonytalanság látszott. Ben látta, hogy édesanyja sem igazán tudja
mihez kezdjen.
– Jég? – kérdezte a fiú.
Anyja úgy nézett rá, mintha mindenért őt hibáztatná, majd
megfordult, és az ajtónál álló matrózhoz szólt.
– Volt itt valaki? Egyedül hagyták a férfit, amióta itt van?
A férfi megrázta a fejét.
– Ketten mindig itt voltak. Sosem volt egyedül – válaszolta pislogva,
miközben mindenhova nézett, csak a lekötözött zsoldosra nem.
– Akkor szeretnék beszélni azzal a két férfival.
179
 – Az egyikük én voltam – felelte a matróz. – Mi, hárman találtunk rá
a gépteremben, és utána már egy percre sem tévesztettük szem elől.
Persze természetesen Schulz kapitány parancsára. Nyugodtan
megkérdezheti.
– De ez lehetetlen! – szólt döbbenten Jennifer Berger; olyan
hangsúllyal, mintha főként saját magához szólt volna.
– Kérdezze meg Schulz kapitányt! – ismételte el a férfi remegő
hangon.
– Ilyen egyszerűen nincs! – morogta, majd harmadszorra is a
kisméretű szekrényhez lépett egy újabb tűért. Ezúttal a harapásnyommal
rendelkező matrózhoz közelített vele, majd fölé hajolt és beleszúrta a
vénájába. Nem csak Ben sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor a tű
sikeresen átszúrta a bőrét. A keskeny üvegcsét megtöltő vér szokatlanul
világos volt, ráadásul Ben úgy látta, mintha apró kis ezüstdarabkák
úszkálnának benne.
Anyja kővé dermedt arccal helyezte bele az injekciós tűt egy
nejlonzacskóba, majd az egészet a szekrényből kivett kisebb
fémdobozkába tette. Közben a dobozban lévő krómozott orvosi
műszereket véletlenül a földre ejtette.
– Mi folyik itt? – kérdezte Ben apja. Nagyon úgy tűnt, hogy
nemsokára végleg elveszíti a türelmét.
– Fogalmam sincs – válaszolta a felesége. – Csak azt tudom, hogy
sohasem láttam még ehhez hasonlót – mondta, majd újra az ajtóban álló
férfihoz fordult. – Maga itt marad! Személyesen felel azért, hogy
Schulz kapitányon, az orvoson és rajtam kívül senki sem léphet be az
ajtón! Megértette?
A férfi szótlanul bólintott. Szemmel láthatóan nem örült a
megbízatásnak.
– És velünk mi lesz? – kérdezte Ben.
– Mégis mi lenne? Megkeressük Schulz kapitányt, és megbeszéljük
vele, hogyan tovább.
Belehelyezte az injekciót tartalmazó fémdobozkát a jobb
kabátzsebébe. Kezét nem húzta ki, úgy tartotta a zsebében, mintha
értékes kincset őrizne. Dühös arckifejezéssel elindult az ajtó felé, mire a
matróz előzékenyen kinyitotta neki az ajtót. Egymás után léptek ki a
180
folyosóra, de Ben még visszapillantott a válla fölött, hogy ellenőrizze,
édesanyja utasítása szerint zajlik-e minden.
– Mi a probléma? – kérdezte anyja. Utóbbi időben, mintha a hátán is
lenne szeme, hiszen érdekes módon ez alkalommal sem fordult hátra.
– Semmi – válaszolta Ben gyorsan és kevésbé meggyőzőn. – Én…
csak egy kicsit sok volt ez nekem, tudod?
Édesanyja szemöldöke között már megint megjelent az a jól ismert,
helytelenítő ráncocska, de végül egy vállvonással annyiban hagyta. Ben
megkönnyebbülten fellélegzett – jól ismerve saját magát, tudta, hogy
nem sokáig bír kiállni hazugsága mellett.
Igazság szerint a matróz egyik furcsa mozdulata tűnt fel neki, aki az
ajtó alól kibújó kövér és szőrös pókot igyekezett éppen elhessegetni.

181
 20

NEM TALÁTÁK SCHULZOT sem a társalgóban, sem pedig a

reggeliző helyiségben. Összesen négy embert kérdeztek meg a
személyzetből, de mindegyikük csak kifogásokat talált a Princess
kapitányának eltűnésére – legalábbis az egyik biztosan csak kifogás
volt. Ben olyan biztosan érezte, hogy hazudik az illető, mintha csak
piros festékkel ott virított volna a homlokán. Úgy érezte, Schulz
kapitány nem csak kerülte őket, de még legénységének is
megparancsolta, hogy rázzák le valahogy őket.
Végül édesanyja volt az, aki megfogalmazta közös gondolatukat.
– Úgy tűnik, az elviselhető mértéknél jobban idegesítem a nagyra
becsült kapitányunkat.
– Talán tud valamit, amit mi nem – fűzte hozzá elgondolkodva Ben
édesapja.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a fia.
Apja vállát megvonva igyekezett módfelett lazának tűnni, de
nemigen sikerült neki.
– Fogalmam sincs. Az egyetlen, amit tudok, hogy egy s más nem
kóser errefelé. Például láttad már a kollégádat ma, Jennifer?
– A hajóorvost? – kérdezett vissza rövid gondolkodás után a fejét
rázva.
– És tegnap az ünnepségen sem – folytatta a férje. – Szerinted nem
különös? Talán egyszerűen nem volt kedve a partihoz, mondjuk. Pedig
ha ilyen… szörnyűség történik egy hajó fedélzetén, akkor vajon miért
nincs a hajóorvos a betegszobában, és gondoskodik a sebesültekről?
Hiszen ki tudja, mi van velük? Akár egy járvány is lehet, ami aztán
megfertőzi az egész hajót.
182
 – Na, ne, ez már túlzás – kiáltott fel Ben ijedten, de sem édesapja,
sem pedig édesanyja nem reagált rá. Néhány másodperces síri csend
után Ben édesanyjához fordult. – Most túloz, ugye?
– Nem tudom, fiam – ismerte be. – Remélem, nem lesz belőle
járvány, de nem is igen hiszem. A baj csak az, hogy valójában
fogalmam sincs arról, mi lehet ez. Sajnálom, de nem vagyok praktizáló
orvos. Bár orvosnak tanultam, a hajóorvos feltehetően százszor
nagyobb gyakorlattal rendelkezik, mint én.
– Még harapós zsoldosokkal kapcsolatban is, akik hirtelen jéggé
változnak? – kérdezte gúnyosan Ben.
– Badarság! – vágta rá az anyja kissé csípősen. – Bár nem tudom,
valójában mi történt a férfival, biztos, hogy nem változott jéggé!
– Ja, értem, és a tű sem tört bele, amikor megpróbáltad beleszúrni –
egészítette ki Ben ironikusan.
Erre anyja már nem reagált. Egy darabig csak átbámult rajta, majd
hirtelen felpattant.
– Igazatok van! Mindkettőtöknek! Feltétlenül beszélnünk kell
Schulzcal, és főleg dr. Vaasennel. Van egy ötletem! Én megyek és
megkeresem a hajóorvos kabinját, te pedig kerítsd elő Schulzot.
Az utolsó utasítás Ben apjának szólt, aki örömmel látott neki a
feladatnak.
– Velem jössz? – fordult oda Benhez.
Ben ösztönösen bólintott volna, majd maga is meglepődött azon amit
mondott.
– Inkább nem. Én… én anyával megyek.
Szülei meglepetten néztek egymásra, miközben Ben is döntésén törte
a fejét. Már a gondolattól is felállt a szőr a hátán, hogy találkoznia kell a
kapitánnyal. Az okát maga sem tudta, de valamiért teljesen biztos volt
abban, hogy most a legkevésbé sem alkalmas találkoznia a Princess of
the Dawn kapitányával.
Mindhárman kisétáltak az ebédlőből. Apja elindult a parancsnoki híd
felé, míg Ben édesanyjával a hajóorvos kabinja után érdeklődött.
Meglepetésükre nem csak választ kaptak, de a megkérdezett utaskísérő
még készségesen meg is mutatta nekik az utat.

183
 Amikor azonban anyja megpróbált kérdezősködni felőle, rögtön
mély hallgatásba burkolózott.
Szerencsére nem volt messze a keresett kabin. Lementek egy
lépcsőn, és megláttak egy folyosó végi magányos ajtót. A férfi pár
lépéssel előttük menetelt, majd bekopogott az ajtón, aztán türelmesen
várt. Nem történt semmi. Ismét kopogott, ez alkalommal kissé
erélyesebben.
– Ez különös. Pedig itt kellene lennie.
– Egyáltalán látta már ma dr. Vaasent? – kérdezte Ben.
Az utaskísérő gondolkodott néhány pillanatig, majd tétován
megrázta a fejét.
– Nem, de ennek nincs jelentősége. Általában a kabinjában
tartózkodik, ha nincs rá szükség.
– Akkor állati unalmasak lehetnek számára ezek a kiruccanások –
szólt Ben.
– Nem is sejted, mennyi dolga van egy orvosnak száz utassal a
fedélzeten. Még akkor is, ha csak apróságokról van szó.
– Tengeribetegségre gondolsz? – kérdezte Ben.
– Vagy, amit az emberek annak tartanak – javította ki az anyja. Ben
a szemét forgatta, a matróz eltúlozva helyeselt.
– Én mindenesetre nem cserélnék vele, az biztos. – Ben szerint egy
kicsit idegesnek tűnt, és valahogy az anyját fürkésző tekintete is
olyan… furcsa volt. Valami nyomta a lelkét, de valószínűleg nem volt
hozzá elég mersze, hogy kimondja.
– Én… én idehívhatom a doktor urat a hangosbemondón, ha valóban
fontos dologról van szó – mondta a férfi. – Talán gond van…
Harmsennel?
Tehát erről van szó, gondolta magában Ben. Szóval a férfi –
érthetően – aggódott a kollégájáért, és feltehetően majdnem annyira
magáért is; és talán mindenki másért is a fedélzeten.
– Nem tudom pontosan – válaszolta Jennifer Berger. – Éppen ezért
keresem dr. Vaasent… bár igazából nincs értelme találgatni és pánikba
esni. – Majd igyekezett nyugodt arcot vágni, de láthatóan jóval
idegesebb volt, mint eddig. – Akkor visszamegyek a betegszobába. Ha
megtalálja dr. Vaasent, kérem, küldje azonnal hozzám.
184
 – Természetesen, doktornő! Azonnal megkerestetem!
Miközben Jennifer megfordult, a matróz véletlenül lenyomta a
kilincset. Az ajtó halk kattanással kinyílt. A férfi szinte mozdulat
közben lemerevedve ráncolta össze homlokát.
– Ez különös. Vaasen máskor mindig bezárja az ajtót – mondta, majd
megfordulva nagyobbra tárta az ajtót. A zsanérok filmbe illőn
nyikorogtak.
Az eléjük táruló látvány, mondhatni, remekül passzolt a hanghoz.
A kabin teljesen fel volt dúlva. Ben csak egy részét látta a szobának,
de már az is maga volt a káosz. A bútorok egymás hegyen-hátán,
részben széttörve hevertek. A könyveket ledobálták a polcokról, a
képeket leszedték a falról és szétszórták a földön.
– Te… jó ég… – dadogta a matróz. Egy mozdulattal teljesen kitárta
az ajtót, és belépett a szobába. Meglehetősen ijedtnek tűnt, mintha arra
számított volna, hogy valaki (vagy valami) ráugrik a sötétből. Persze
nem történt semmi ilyesmi, de Ben látta, ahogy a férfi egyre
nyugtalanabbá vált. A kabint látva egyáltalán nem csodálkozott rajta. A
szoba meglepően nagy volt, és feltehetően iszonyúan elegáns lehetett
„egykor”. A látvány módfelett ijesztő volt: minden össze volt törve és
tépve a szobában, vagy egyszerűen tönkre volt téve. Bennek úgy tűnt,
mintha szabályos csatát vívtak volna benne, de ennél sokkal rosszabb
volt. A kabint szó szerint feldúlták; mintha egy egész hadsereg vonult
volna keresztül rajta.
– Itt meg mi a fene… történt? – dadogta a matróz.
– Hát, azt nem tudom – mondta Ben édesanyja –, de azt javaslom
sürgősen keressük meg Schulz kapitányt. Ez biztosan érdekli majd.
– Minden bizonnyal – mondta a matróz zavartan. – Azonnal megyek
és…
– Nem! – szakította félbe Ben anyja. – Maga itt marad, és ügyel rá,
hogy senki se jöjjön be. És ne nyúljon semmihez! Bennel máris
megkeressük a kapitányt – mondta miközben odaintett a fiának. –
Gyere!
Ben szófogadón elindult az édesanyja után, de az ajtóban mégis
visszafordult egy percre. Valami… nagyon különös volt odabent.

185
Félelem és zavarodottság lett úrrá rajta; úgy érezte volt ott… valami,
ami nem tartozott oda.
Ez nem lehet véletlen egybeesés…
– Ben? – kérdezte anyja.
Ben bólintott, majd szemével még egyszer végigpásztázta a káoszt.
Valami volt ott.
Már meg sem lepődött, amikor megpillantott egy icipici szőrös kis
nyolclábú gombolyagot kisurranni az egyik széttört szék alól.
– Benjamin? – kiabálta édesanyja másodszorra. – Mi a baj? – hangja
egyértelműen türelmetlennek, de semmiképp sem ijedtnek hangzott.
Valószínűleg nem látta a pókot, aminek Ben roppantul örült. Most aztán
végképp nem hiányzott anyja hisztérikus rohama.
– Rendben, jövök már! – mondta gyorsan. – Nincs semmi baj!
Hamar kiment a kabinból, és a biztonság kedvéért becsukta maga
mögött az ajtót. Édesanyja gyanús pillantást vetett rá, de szerencsére
nem kérdezett semmit, hanem gyors léptekkel elindult.
– És? – kérdezte a fiú a lépcsőhöz érve.
– Mi és? – válaszolta az anyja.
– Mit gondolsz róla?
– Miről?
– Hát, hogy eltűnt a doki. – Vajon most direkt volt ilyen nehéz
felfogású a mamája? – És, hogy úgy néz ki a kabinja, mintha csatát
vívtak volna benne – vagy valaki netán dührohamot kapott volna.
– Ötletem sincs, hogy mit gondoljak róla. És mielőtt végképp
magával ragadna a fantáziád, jobb, ha tudod, nem szeretem a
találgatásokat. Pillanatnyilag egészen más problémáim vannak!
– Nem – válaszolta Ben őszintén. Anyja összeráncolt szemöldökkel
nézett rá, majd kissé gyorsított a tempóján.
A nagy rohanásban majdnem összeütköztek Ben éppen szembejövő
apjával. Pont egy kilincset készült lenyomni, amikor hirtelen
hátrahőkölve, mosolyogva a magasba emelte a kezét. – Hé, ne olyan
hevesen! Én…
A mosoly hamar lehervadt az arcáról, amikor meglátta felesége
arckifejezését.
– Mi történt?
186
 – Doktor Vaasen eltűnt.
– A hajóorvos? – kérdezte a férje, majd tágra nyitott szemmel
folytatta. – Hogyhogy eltűnt?
– A kabinja tisztára úgy néz ki, mintha Dzsingisz kán vonult volna
végig rajta a hadseregével – magyarázta Ben. – Tuti biztos, hogy nem
önként távozott.
– Talán csak egy roppant rendetlen úriember, az nem lehet? – vágta
rá édesanyja. – Éppen Schulzhoz készültünk. Beszéltél már vele?
– Nem, mert nem volt a parancsnoki hídon. Épp a kabinjába
tartottam, hogy megkeressem.
– Remek, akkor mehetünk együtt! – mondta, majd gyorsan elindult,
esélyt sem hagyva egy esetleges kérdésnek vagy véleménynek.
– Vaasen eltűnt? – tudakolta ismételten Ben apja, miközben felesége
után szedte a lábát; szokatlanul halkan kérdezte, hogy Jennifer ne hallja
szavait.
– Az eltűnt nem éppen találó szó – válaszolta Ben ugyanolyan
halkan. – A kabinja kész csatatér. Ha engem kérdezel, szerintem valaki
erőszakkal elcipelte, miközben ő vadul ellenkezett.
– Ha jól tudom, már a hatvanon is túl van – szólt apja
elgondolkodtatón. – És nem éppen egy Herkules-alkat.
Ben megvonta a vállát. Még sosem látta a Princess hajóorvosát; ami
így utólag és főleg a történtek után elég furcsa.
– Csak azt mondom, amit láttam. Különben meg…
– Különben? – sürgette az apja, miután fia félbeszakította
mondandóját.
Különben meg megint ott volt egy pók. Ugyanúgy, ahogy a
raktérben, és az előbb a betegszobában is. Na, igen, szinte maga előtt
látta apja reakcióját. De mégsem lehetett véletlen, hogy ahányszor
történt valami különleges a hajón, rögtön felbukkant egy pók a
semmiből.
Ben úgy döntött, inkább hallgat. Túlságosan kínos lett volna erről
beszélnie. Egy darabig még téblábolt, majd sietve felzárkózott
anyjához.

187
 21

AHHOZ, HOGY ELÉRJÉK SHULZ KABINJÁT az

egész hajót át kellett szelniük, miközben seregnyi utassal futottak össze.
Ha eddig még nem tűnt fel senkinek, hogy valami szörnyűség történt a
hajón, akkor legkésőbb most biztosan fel fog tűnni, gondolta magában
Ben. Anyja olyan gyorsan szedte a lábát, hogy már szinte futott.
Törékeny termete ellenére úgy tört előre, mint egy gőzhenger, jobb volt
vigyázni vele. Az utasok mindenesetre azonnal kitértek az útjából, egy
idős néni ráadásul szó szerint felpréselte magát a falra, és visszatartott
lélegzettel várta, hogy elrobogjon mellette. Más körülmények között
Ben még mulatságosnak is tartotta volna a dolgot.
Valamivel javult a helyzet, amikor végre elértek a személyzet
számára fenntartott folyosóra. A férfiak tekintete rendkívül nyugtalanító
volt. Ben néhány perccel ezelőtt már-már azt gondolta, talán egy
leheletnyi paranoiában szenved, de mostanra világossá vált számára a
válasz. Igencsak vaknak és süketnek kellett ahhoz lenni, hogy ne tűnjön
fel, valami nagyon nincs rendben a fedélzeten.
A Schulz kabinjához vezető folyosóra fordulva nem voltak egyedül;
ráadásul a légkör egy hangyányival sem lett kellemesebb. Sőt
ellenkezőleg. Schulz kapitány hátával a kabinajtajának támaszkodva
veszekedett az egyik utaskísérővel. Ben nem értette, miről van szó, de
Schulz arcát teljesen elborította a düh, és olyan hevesen csapkodott
karjával, mintha szabályosan meg akarná ütni a férfit.
– ...még mindig az én hajóm! – csípte el mondandója végét Ben.
Amikor Schulz végre észrevette, hogy nincsenek egyedül, félbeszakítva
mondandóját a következőt kérdezte. – Maguk meg mit akarnak? –

188
kérdezte barátságtalanul. – A hajó ezen része tiltott terület az utasok
számára!
– Magával beszélni, kapitány úr – válaszolta Jennifer Berger
nyugodtan. – Ha lehet, egyedül.
– Miért? – kérdezte az utaskísérő. Most, hogy odafordult hozzájuk,
Ben megismerte a férfit. Ugyanaz a sötét hajú matróz volt, aki általában
Sashát kísérte. – Ha valami veszélyes dologról van szó, akkor jogunk
van hallani!
– Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni egy utassal? – sziszegte
Schulz. És valóban sziszegett. Hangja szinte alig hasonlított a Ben által
már oly jól ismerthez; egy rekedt sziszegés, amelyben… már alig
maradt valami emberi.
– Hagyja csak, kapitány! – mondta Ben anyja csitítón intve, és az
utaskísérőhöz fordult. – Pontosan mit akar tudni?
– Mi van Harmsennel és a másik férfival? – kérdezte, miközben
nagyon szeretett volna dacos képet vágni, de félelmét nem lehetett nem
észrevenni.
– Azt nem tudom. De ha a fedélzeten lévő emberek miatt aggódik,
akkor megnyugtathatom. Nincsenek veszélyben.
– Akkor sem, ha fogalma sincs mi ez?
– Most még az sem biztos, hogy egyáltalán betegségről van szó, és
ha igen, akkor sem biztos, hogy fertőző. Amennyiben mégis fertőzésről
van szó, akkor sem hiszem, hogy kiterjedne az egész hajóra. Csak meg
kell tennünk néhány egyszerű biztonsági intézkedést.
– Nem fertőző? – vigyorgott az utaskísérő gonoszul; vagyis legalább
megpróbálta. – Miért nem meséli el ezt Harmsennek?
– Nem nagy mértékben fertőző. A kollégáját megharapták, ezt ne
felejtse el! Amíg ügyelnek arra, hogy senki se menjen a fertőzöttek
közelébe vagy érintse meg őket, addig nem áll fenn fertőzésveszély –
ahogy mondtam: ha egyáltalán fertőzésről van szó.
– Akkor mégis mi lenne?
Ben édesanyja megvonta a vállát.
– Már nemegyszer elmondtam, nem tudom. – Majd egy
másodpercnyi gondolkodás után Schulzhoz fordult. – Azt mondta, a
zsoldost lent a gépházban találták, igaz? És a matróz is ott sérült meg?
189
 Schulz bólintott.
– Miért?
– Nem lehet, hogy odalent érintkezésbe kerültek valamilyen mérgező
anyaggal?
Schulz vadul rázta a fejét.
– Az egyetlen mérgező dolog ezen a hajón a másodosztályon lévő
ingyenes üdítők.
Senki sem nevetett. Ben édesanyja csak idegesen felhúzta az ajkát,
majd a Schulzcal folytatott csevelyt türelmesen végighallgató
utaskísérőhöz fordult.
– Kérem, menjen a betegszobába, és emlékeztesse az embereket arra,
hogy senki sem léphet be oda, vagy érintheti meg a betegeket. Mindjárt
jövök én is, és megvizsgálom őket. De előtte tisztáznom kell valamit
Schulz kapitánnyal.
Az utaskísérő gyors léptekkel távozott. Schulz megvárta, míg
hallótávolságon kívülre került, és azon nyomban Ben édesanyjára
támadt.
– Remek munka, doktornő! Nem akarja egyből átvenni az egész hajó
feletti parancsnokságot?
– Amilyen furcsán viselkedik mostanában, kapitány, nem is lenne
olyan rossz ötlet! Mégis mit kellett volna mondanom ön szerint? Azt,
hogy talán mégis járvány van a hajón, és lehet, hogy már mindannyian
megfertőződtünk? Mondja, valóban örülne egy kifejlett pániknak a
hajóján?
Schulz dühtől fortyogva nézett rá, mégsem szólt egy szót sem. Az
arcán lévő ragtapasz alatt azonban… mintha mozgott volna valami.
– Rendben, felőlem – morogta végül. – De maradjunk csak a
kérdésemnél: mit keresnek itt?
– Eltűnt az orvosa. Épp a szobájában jártunk, de ő nincs ott. És úgy
tűnik, senki sem tudja, hol van.
– Talán megmozgatja egy kicsit az izmait vagy éppen a víz felszínén
sétafikál. Mégis, honnan az ördögből tudjam, merre lófrál az a vén
iszákos már megint? – fakadt ki belőle. – Ja, bocsánat, önök még nem
tudták? Doktor Vaasen nem vet meg egy-egy korty italt néha-néha.

190
Valószínűleg keresett magának egy csöndes kis helyet, ahol kialhatja a
másnaposságát. Higgyék el, nem az első alkalom!
– És előtte mindig porrá zúzza a szobáját? – kérdezte Ben.
Schulz majdnem felöklelte tekintetével, mégsem találta fontosnak,
hogy válaszoljon. Csak felemelte kezét az arcán lévő ragtapaszra. – Ben
most már biztos volt benne, hogy valami mozgolódott alatta.
És nem csak ő.
– Mi van az arcával? – kérdezte anyja.
– Mi lenne vele? Ezzel születtem, tudja. Sajnálom, ha nem tetszik
magának. Most pedig…
Schulz hirtelen félbeszakította saját magát, amikor kivágódott a
mögötte lévő ajtó, és Sasha lépett ki rajta. Körülbelül egy lépést tett
csupán, majd egyszer csak megdermedt, ijedtség lett úrrá arcának finom
vonásain.
– Alexandra, menj vissza a szobába! – szólt Schulz idegesen.
Kinyújtotta utána a kezét, de Sasha egy gyors mozdulattal kitérve előle
kilépett a folyosóra. Tekintete apja arcát fürkészte, majd Ben után
kutatott.
– Sasha? – kérdezte Ben. – Minden rendben van?
– Kérlek, menj vissza a szobába! – szólt Schulz. – Azonnal! – újra
megpróbálta megragadni lánya vállát, de ő megint gyorsabb volt nála –
szeme hirtelen óriásira dülledt, majd iszonyatos fekete rémület
árasztotta el. Ajka néma kiáltásra nyílt.
– Mi történt? – kérdezte Ben ijedten. Ő is ki akarta nyújtani kezét –
csupán ösztönszerűen – Sasha felé, de Schulz dühösen oldalra taszította,
és ráförmedt.
– Ne merd megérinteni a lányomat, kölyök!
A helyzet elég… bizarr volt. Ben döbbenten bámult Schulzra, majd
annyira meglepődött, hogy még megijedni sem volt ideje. Szeme
sarkából látta ahogy apja arca elsötétül, és indulni készül. Édesapja nem
volt éppen erős testalkatú vagy kifejezetten az a kötekedő fajta, de ezt
már ő sem nézte tétlenül.
Nem is kellett sokáig néznie, mivel Schulz máris dühös
hadonászásba kezdve próbálta elkapni Sasha vállát, és ez alkalommal
sikerrel is járt.
191
 De a lány nem hagyta annyiban.
Miközben apja igyekezett betuszkolni a kabinba, Sasha hirtelen
megfordult, és körmét belemélyesztette a vállát szorongató kézbe.
Másik kezével egy jó nagyot suhintott apja arca felé, de sajnos
elhibázta. Körme azonban véletlenül beleakadt az arcán lévő
sebtapaszba, és félig le is rántotta – valami fehér villant elő alóla.
Schulz ijedten felmordult, és a lány vállát elengedve, azonnal a tapasz
után nyúlt. Sasha gyorsan és ügyesen kihasználta a lehetőséget, és
elszaladt. Ben közben utánanyúlt, de már csak a csuklóját sikerült
elkapnia. Schulz dühtől izzó szemmel a fiúra vetette magát, és véres
karmolásokat mért kézfejére. Ben az égő fájdalomtól szuszogva,
azonnal elengedte a lány csuklóját, aki lobogó hajjal és ruhával futásnak
eredt. Már nyoma sem volt, mire bárkinek is eszébe jutott volna
feltartóztatni.
– Az ördögbe! – üvöltötte Schulz. – Mit képzelsz magadról, átkozott
kölyök!
Ben nem is értette, hogy mit akart ezzel Schulz mondani. Zavartan a
lány után kapta a fejét, majd hirtelen meglátta a kezén lévő véres
karmolás nyomokat. Lassan Schulzhoz fordult, akinek szeme merő
vérszomjtól izzott. Jobb kezét még mindig az arcára szorítva igyekezett
helyén tartani a sebtapaszt.
– Ez meg mit jelentsen? Mit műveltél a lányommal, hogy ilyen
pánikba esett? Ennek következményei lesznek, fiacskám, azt
megígérhetem!
Ben csak némán bámult Schulzra, majd édesanyja határozottan és
nyugtalanul megkérdezte.
– Mi történt az arcával, kapitány?
– Semmi – válaszolta Schulz mogorván, miközben még erősebben
szorította rá a tapaszt. – Egy karcolás, semmi több. És, ha mégis több
volna – fűzte hozzá kissé emelt hangon, mielőtt Jennifer Berger
megszólalhatott volna –, akkor várnia kell, míg találok egy igazi orvost
– mondta katonásan. – És most, ha megbocsátanak, meg kell keresnem
a lányomat, még mielőtt valami baj éri.

192
 És ezzel elindult Sasha után. Ben szüleivel együtt egy szó nélkül és
mozdulatlanul nézett utána; de nemcsak míg Schulz el nem tűnt, hanem
még legalább fél percig. Egy kisebb örökkévalóságig.
– Ez meg mi volt? – törte meg a csendet Ben édesapja.
– Én azt mondanám: ez Schulz kapitány, a maga hús-vér mivoltában
– felelte a felesége. Hangja ridegnek és valahogy valótlannak tűnt;
mintha borzasztóan koncentrálnia kellett volna a válaszra. Szavai
kitűnően illettek ehhez a különös hanghordozáshoz. – Valami nagyon
nem stimmel a sebével. Láttátok az arcát?
– Én főleg hallottam, amit mondott – válaszolta Ben apja. Egyenesen
fia felé fordult, tekintetében pedig volt valami, ami egyáltalán nem
tetszett Bennek. – Van valami igazság abban, amit mondott?
– Miben? – kérdezte Ben zavartan.
– A lánya és te. Volt valami köztetek, amiről tudnom kellene?
– Nem! Mégis mi lett volna?
– Fogalmam sincs, csak azon töröm a fejem, hogy vajon miért futott
el előled is – emelte a hangját a férfi.
Ben csak értetlenül bámult rá.
– Előlem?
Apja hunyorítva oldalra billentette a fejét.
– Hogy érted ezt?
– Ahogy mondom. Tuti biztos vagy benne, hogy előlem szaladt el?

193
 22

LEGSZÍVESEBBEN AZONNAL A LÁNY UTÁN indult volna,

de szülei nem engedték. Apja szokatlan határozottsággal ragaszkodott
ahhoz, hogy elkísérje édesanyját és őt a kabinjához. Normál esetben
Ben csak azért sem engedelmeskedett volna erre a parancsoló modorra,
de jelen helyzetben nem mert ellenszegülni.
A kabinba érve édesapja egyből megcélozta a minibárt, kivett egy
üveg konyakot, és egy húzással ki is ürítette azt; ez különösen szokatlan
volt tőle, Ben pedig nem titkolta nemtetszését.
Esténként látta már ugyan egy-egy pohár bort meginni, de délelőtt és
ráadásul így még sosem ivott.
– Hagyd abba! – förmedt rá a felesége. – Ettől nem lesz jobb!
Egy másodperc erejéig mintha apja feleségére irányította volna
haragját, majd bűntudattól elárasztott arccal ránézett a kezében lévő
konyakos üvegre, és gyorsan a szemetesbe dobta.
– Igazad van, kérlek bocsáss meg.
– Mondd el az igazat, Ben – fordult a fiúhoz édesanyja. – Volt
valami köztetek Sashával, amiről nem tudunk? – kérdezte, majd
felemelt kézzel és túlságosan is megértőn így folytatta. – Ben, tudom,
hogy sohasem tennél olyasmit, amit nem illik. De talán történt valami,
ami esetleg nem tetszett Schulznak.
– Még ha történt volna valami, akkor sem tudná Sasha elmondani
neki, nem igaz? – kérdezte Ben hetykén. Már akkor megbánta a
szavakat, mielőtt kimondta volna, ezért gyorsan megrázta a fejét, és
jóval kedvesebben folytatta. – Nem. Az egyetlen alkalom, amikor
egyedül találkoztam vele, az tegnap volt a fedélzeten, akkor pedig ott

194
volt Harry és egy csomó másik utas is. Különben pedig mindig ott
voltatok ti is.
– Ez az ember egyszerűen megőrült. Úgy tűnik, már a saját lánya is
fél tőle – mondta mérgesen Ben apja. – Tényleg túl sok ez a stressz
neki.
– Igen, valószínűleg – helyeselt felesége, de látszott, hogy nem tartja
sokra a magyarázatot. Nagyot sóhajtott, majd újra nekifutott. –
Remélhetőleg nemsokára megnyugszik… láttad az arcát, Robert?
– Elég nehéz lett volna nem látni – válaszolta Ben apja kissé
elgondolkodva. – Talán meg kellene vizsgálnod, ha megint magához
tér. Én nem nagyon láttam, de a gyulladás nem volt kifejezetten szépnek
nevezhető.
– Ha egyáltalán gyulladás! – fűzte hozzá Ben.
Anyja megdörzsölte felkarját, mintha fázna, de Ben látta, hogy nem
igazán akar reagálni a mondandójára. Rendben, akkor kicsit érthetőbben
közelíti meg a dolgokat.
– Tudjátok honnan van a sebe, igaz?
– Fogalmam sincs. Talán megütötte vagy megvágta magát támadás
közben – felelte apja. Édesanyja inkább hallgatott, és feltűnően kerülte
a tekintetét. – De gondolom, te biztosan láttad már az álmaidban?
Ben legszívesebben felhördült volna, majd apja megjegyzését az
ingerült hangulatnak tudta be. Lassan és nyugodtan válaszolt.
– Nem, kivételesen nem az álmomban láttam. A felrobbant hajó
egyik szilánkja okozta. Ugyanaz a valami, ami a katonákat is
megsebesítette.
Apja döbbenten húzta össze szemöldökét. Édesanyja ehhez sem szólt
semmit, de Ben szerint nem igazán lepte meg az információ.
– Ez igaz? – kérdezte végül édesapja.
– Igen, pontosan láttam.
Apja még egy darabig fia arcán pihentette tekintetét, majd
feleségéhez fordulva megkérdezte.
– Lehetségesnek tartod a magyarázatot?
– Mire?

195
 – Hát, mi van, ha az a valami… mérgezett volt? Úgy értem, eddig
teljesen azt hittük, hogy jégről van szó, teljesen normális jégről, de mi
van, ha nem így van? Talán valami bepiszkította, Jennifer.
Anyja csak megvonta a vállát.
– Elméletileg elképzelhető. De semmi értelme összevissza találgatni.
Én amúgy is elég lehetetlennek tartom.
Ben szerint igencsak sántított ez a válasz, de úgy tűnt, apja
megelégedett vele. Bár lehet, hogy csak azért, mert ezt szerette volna
hallani.
Ben ezzel szemben kevésbé volt ilyen diplomatikus.
– Ezt még ti sem hiszitek el, ugye?
– Mit? – kérdezte édesanyja.
– Először jön az a fura kalózhajó, aztán meg a zsoldosok és a
matrózok különös elváltozásai, és most meg Schulz… ez nem lehet
véletlen!
– Na, azért egyelőre Schulz még nem változott jégszörnyeteggé! –
mondta apja ironikusan.
– Az arcát elnézve, már nem tart túl sokáig – szólt Ben csípősen.
Szinte érezte a magában felgyülemlő haragot. – Ráadásul ahogy
viselkedik… – rázta vadul a fejét. – Nem! Ennek tuti köze van a jéghez!
Vagy akármi is az.
– Mégis, mi más lett volna, szerinted? – kérdezte édesapja.
Igyekezett megint ironikusnak tűnni, de nem igazán sikerült neki.
Felfuvalkodott vigyora nem tudta elnyomni a szemében rejlő félelmet.
– Nem tudom. Lehet, hogy most megint a rémálmok és hallucinációk
előadásával jössz, de az az állítólagos kalóz egyszerűen felszívódott.
Pontosabban vízzé vált. Te is láttad, nem?
– Ostobaság! – kiáltott fel apja, de egyáltalán nem hangzott
meggyőzőn.
Bennek igencsak uralkodnia kellett magán, hogy ne emelje fel még
jobban a hangját. Semmi értelme nem lett volna egymásnak esniük.
Hirtelen megint eszébe jutottak a raktérben történtek. A víznek roppant
érdekes szaga és íze volt, pontosan emlékezett rá milyen lassan múlt el
a szájában uralkodó íz. És ez még semmi. Nem sokkal azután, hogy
megkóstolta – az a néhány csepp is elég volt ahhoz, hogy teljesen
196
behálózza ujjbegyét –, nemsokára megint rémálma volt, sőt jóval
agresszívabb a szokásosnál.
– Így vagy úgy – törte meg a csöndet édesanyja tárgyilagos és
határozott hangja –, tennünk kell valamit. Már orvosként is
kötelességem. Feltétlenül beszélnem kell Schulzcal még egyszer.
– És szerinted ő is akar veled beszélni? – érdeklődött a férje.
– Ez nem különösebben érdekel. Bennek igaza van. Talán lehet némi
köze a tegnapi eseményekhez, még ha nem is úgy, ahogy ő gondolja.
Minél hamarabb karantén alá kell helyezni a hajót, hogy kiderítsük,
mégis mi folyik itt.
– Hát akkor, sok szerencsét a kapitánnyal való beszélgetéshez!
Remélem, meg tudod győzni – mondta a férje. Próbált közben
mosolyogni, de csak idétlen krákogás jött ki a torkán. – Azok után,
ahogy viselkedett…
– Csak észhez tér már. Még ő sem zárkózhat el a tények elől.
Ben édesapja még mindig szkeptikus arcot vágva odalépett az
ajtóhoz. Egymás után kiléptek az ajtón, majd döbbenten vettek
tudomást Schulz két ott lebzselő matrózáról. Amikor Ben édesapja
elindult balra a lépcső felé, az egyikük keresztbe tett karral elé állva
elzárta az útját. Ben nem nézett hátra, de jól hallotta, ahogy a másik
lassan közelített feléjük.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Robert. – Kérem, menjen az útból!
– Schulz kapitány… – kezdett bele mondandójába az egyik.
– Pontosan hozzá készültünk. Egész nyugodtan elkísérhet minket.
Látszott a férfin, mennyire kellemetlenül érzi magát a bőrében.
Segélykérő tekintettel nézett társára, aki azonban, hallgatásából ítélve,
nem tudott megfelelő támaszt nyújtani.
– Talán… – kezdett bele végül idegesen végigsimítva állát.
– Talán mi? – kérdezte Ben apja türelmetlenül. – Talán Schulz
kapitány parancsot adott arra, hogy szükség esetén erőszakkal is itt
tartsanak minket?
Ben nem találta túl diplomatikusnak a megfogalmazást, de apja
valószínűleg fején találta a szöget, mivel a matróz váratlanul még
szerencsétlenebbnek tűnve toporgott egyik lábáról a másikra. Úgy
viselkedett, mint egy csínytevésen rajtakapott iskolás a tanára előtt.
197
 – Ha így van – folytatta –, akkor azt javaslom, próbálja
megakadályozni, hogy elhagyjam a kabinomat.
Ez egyszerűen nevetséges volt. A csupa izom matróz legalább
kétszer akkora volt, mint Ben apja, és valószínűleg tízszer olyan nehéz
is. Ben önkéntelenül visszatartotta lélegzetét, de meglepetésére a rövid
hajú óriás pont ellenkezőleg reagált. Ismét végigsimította állát
kézfejével, majd dacból újra keresztbe vetette karját.
– Természetesen nem. Csak az a helyzet… – tekintete gyorsan
végigpásztázta Jennifert és Robertet, majd Ben arcán kissé tovább
időzött. – Talán jobb lenne, ha csak ön és a kedves felesége… úgy
értem… Schulz kapitány azt parancsolta…
– Hogy én maradjak a kabinomban – fejezte be a mondatot Ben a
matróz helyett.
– Igen – hallatszott a válasz.
– Ez aztán a… – dühöngött volna Ben édesapja, de felesége
nyugtatón a karjára tette a kezét, és így szólt.
– Semmi baj! Talán jobb is, ha először csak mi, ketten beszélünk a
kapitánnyal – mondta a fia felé fordulva. – Kérlek, várj meg minket a
kabinodban! Azonnal értesítelek, ha megtudunk valamit Sasháról!
Hangja már majdnem könyörgőn szólt, és talán pont ez tartotta
vissza Bent a kiborulástól. Most már teljesen megőrült ez a Schulz?
Elvégre fizetővendégként volt a fedélzeten, nem pedig
börtöntöltelékként! Sarkon fordult, és dühösen visszatrappolt a
kabinjához. A második matróz azonnal követte; számára láthatóan nem
volt olyan kellemetlen a feladat, mint kollégájának, ezért nem csak
szemrebbenés nélkül tűrte Ben villámokat szóró tekintetét, de
szándékosan lazán és kárörvendő vigyorral foglalt helyet a szemben
lévő fal előtt. A fiú hatalmas csattanással vágta be maga mögött az ajtót.
Iszonyú dühös volt Schulzra, és kissé csalódottan érintette szülei
viselkedése is. Anyjának bizonyára igaza volt, hogy először egyedül
próbálja meg elsimítani a dolgokat, és csak utána hozza szóba Bent a
kapitánynak. De az ördögbe is, hiszen a fia volt! Arra számított, hogy
kiáll mellette, és nem hagyja annyiban a dolgokat! Mi a fene történik
itt? Most már mindenki megőrült?

198
 Ben két-három percig le-fel járkált a kabinjában, miközben szünet
nélkül Istennel és a világgal perlekedett, és sajnáltatta magát. Tennie
kellett valamit – és főként ki kellett derítenie mi van Sashával. A
Princess of the Dawn hatalmas hajó volt, és még ha Schulz nem is
ismerte be, igenis veszélyes volt egyedül és fejveszetten kóborolni
ebben az óriási labirintusban; főleg egy ilyen lánynak, mint Sasha.
Lelkiismerete hatalmasat nyilallt belé – nem akart így gondolkodni
Sasháról. Attól még, hogy nem beszél, vagy csak a saját kis világában
él, nem jelenti azt, hogy fogyatékos vagy akár őrült.
Feltétlenül meg kellett keresnie! Azonnal!
A szót tett követte – vagy legalábbis: próbálkozás. Ben feltépte az
ajtót, és kiviharzott a folyosóra – körülbelül másfél lépést tett meg,
ugyanis pontosan ennyi időre volt szüksége a matróznak ahhoz, hogy
elrugaszkodva a faltól széttárja a karját, és baseballütő vastagságú húsos
mutatóujjával a mellébe szúrjon. Alig ért hozzá, mégis úgy fájt, hogy
Ben kénytelen volt visszabotorkálni a kabinjába, hogy egyáltalán
levegőhöz jusson.
– Hová-hová, öcskös? – vigyorgott a matróz. Ben valami dühös
válaszon törte a fejét, de a férfi megelőzte. – Most pedig szépen ott
maradsz, ahol vagy, kölyök! Ne adj rá okot, hogy erőszakot
alkalmazzak!
Ben megmasszírozta lüktető mellét. Vajon mit értett ez az őrült King
Kong erőszak alatt?
– Maga megőrült? Nem vagyok fogoly!
– Sajnos, jelenleg az vagy! Tegyél panaszt a kapitánynál, ha nem
tetszik! – Majd másodszor is mellen szúrta Bent, és becsukta az ajtót.

199
 23

KÖRÜLBELÜL (VÉLT) EGYÓRÁNYI várakozás után Ben

csupán két lehetőséget tartott elképzelhetőnek: mostanra szülei vagy
átküzdötték magukat Schulzig, és éppen kimerítő beszélgetést
folytatnak vele, vagy láncra verve várják további sorsukat.
Természetesen tisztában volt a feltevés komolytalanságával.
Ránézve az órájára rájött, hogy elvégre csak néhány perc telt el.
Ennyit az ötletéről, miszerint megvárja, míg halálra unja magát az
ajtó előtt álló férfi, és szép lassan elszivárog… egyszerűen tennie kellett
valamit. Mi van, ha további veszély leselkedik Sashára a Princess
vasból való katakombáiban? Veszélyek, amelyekről nem is tud. Ki
mondta neki, hogy ezek a zsoldosok…
Ben szinte érezte, ahogy emlékezetébe hirtelen bekattant valami, és
kinyitotta az ajtót egy rég elfeledett emlék számára. Te jó ég, hiszen
néhány perce még beszélt is róla a szüleivel. Hogy lehetett ilyen vak?
Egy ugrással az ajtónál támadt, majd két lépést sikerült megtennie,
mire Hulk helyettese végre magához tért a bóbiskolásból.
– Hé! Neked bent kéne…
– Harry! – szakította félbe izgatottan Ben. – Azonnal beszélnem kell
Harryvel! Úgy értem, Schulz kapitánynak figyelmeztetnie kell Harryt!
Lehet, hogy az egyik embere…
– Nem azt mondtam neked, hogy maradj a kabinodban? – dörmögte
King Kong. – Tán a füleden ülsz?
– De irtó fontos! Hát nem érti? Lehet, hogy Harry egyik zsoldosa is
megfertőződött! Sürgősen meg kell…
– Csak egyvalamit kell, méghozzá itt maradni. Én idekint, te pedig
odabent. A többi egyáltalán nem érdekel.
200
 Ben egy percig azon törte a fejét, mi lenne, ha nem törődve
semmivel, egyszerűen elrohanna. Úgy érezte, képes lehagyni a férfit.
De ha mégsem sikerül, akkor ez a veszett King Kong már csak
szórakozásból is átrendezi a csontállományát. Ha viszont mégis sikerül
elmenekülnie, akkor pedig biztosan egy őrült hajtóvadászat veszi
kezdetét a hajón; attól pedig Schulz bizonyára még jobban felbőszülne.
De akkor is tennie kell valamit! Éppen elhatározta, hogy megpróbálja
még egyszer szép szóval elintézni a dolgot, amikor hirtelen feltűnt neki
valami. Valami, amitől még a tarkóján is felállt a szőr!
A kolosszus ugyanis leeresztett karral hagyta el a helyét, amitől
aztán láthatóvá vált valami a jobb csuklóján, valami apróság, ami
normális körülmények között fel sem tűnt volna neki.
Volt egy icipici sebhely a kézfején, alig nagyobb, mint egy karcolás,
de a piros varasodás helyett valami fehér csillogás látszódott, mintha
zúzmara fedte volna be a bőrét. Jobban megnézve két-három
hajszálvékony, csillogó vonalacska látszódott, amelyek a csuklója felé
szaladva eltűntek a ruhája alatt.
A matróz észrevette Ben rémült arcát. Gyorsan keresztbe tette karját,
majd kérdőn felhúzta jobb szemöldökét.
– Mi van? – kérdezte.
– Figyeljen ide, ez… ez nagyon fontos – motyogta Ben. Összeszedte
magát, és bár nehezére esett, mélyen a matróz szemébe nézett. Most
már ő is megőrült, vagy tényleg látta azt az előbb? – Kérem, higgyen
nekem! Legalább hívja fel Schulz kapitányt, és mondja meg neki, hogy
figyelmeztesse West századost! Ő és az emberei borzasztó nagy
veszélyben vannak!
– Aha, rendicsek – gúnyolódott a matróz. – Majd megmondom neki,
ha látom – mondta, és türelmetlenül a tárva-nyitva álló ajtóra biccentett.
– Most pedig irány befelé, hadd végezzem végre a munkámat!
Milyen munkát, gondolta magában Ben, hogy támasztod a falat a
hátaddal, nehogy véletlenül leomoljon?
Úgy vélte, egyelőre még szüksége lesz egy darabig metszőfogaira,
ezért inkább magában tartotta gondolatait. Ellenfele valószínűleg
gondolatolvasó lehetett, mert arckifejezése hirtelen olyannyira
elsötétedett, hogy Ben jobbnak látta szélsebesen behúzódni és
201
bezárkózni a kabinjába. Nem mintha sokat változtatott volna a jelenlegi
helyzeten, ha a férfi begurul. Ben szerint King Kong még a bereteszelt
ajtón keresztül is simán átsétált volna…
Ettől függetlenül ez sem változtatott a dolgon, hogy figyelmeztetnie
kellett Harryt – és főleg a szüleit! A férfi csuklóján lévő fehér valami
sürgős beavatkozást igényelt! Mindannyian életveszélyben voltak. Ben
pánikszerűen nézett körbe a kabinjában. Még arra is gondolt, hogy
valahogy felfeszíti az ökörszemablakot, és megpróbál felkapaszkodni a
Princess oldalán. Végül is a kabinja pont a napozófedélzet alatt
helyezkedett el, és…
Az tiszta őrültség, gondolta Ben dühös grimaszt vágva. Eltekintve
attól, hogy talán egy hegesztőpisztoly segítségével fel tudta volna
feszíteni az ablakot, a Princess of the Dawn oldala olyan sima volt, mint
a jég, ő pedig nem volt éppen egy szobalégy.
Talán mégiscsak volt valami más megoldás is…
Ben még egyszer ellenőrizte az ajtót, majd odalépett a drága
lambéria mögé bújtatott szekrényhez, és reszkető kézzel feltúrta
pufikabátjának zsebeit. És csodák csodájára megtalálta benne az
adóvevőt; Harry búcsúajándékát. Nem fűzött hozzá túl nagy reményt,
mégis boldog volt, amikor megtalálta. Először csak ide-oda forgatta a
kezében. A masina alig volt nagyobb egy átlagos mobilnál, de sokkal
súlyosabb volt annál, és még az Enterprise vezérlőpultjánál is jóval több
gombbal rendelkezett. Bizony nem kis meglepetés érte, amikor
megpróbálta bekapcsolni. Pontosabban egyszerre kettő is.
Az adóvevő egyrészt szinte azonnal életre kelt, másrészt az elején
lévő kijelzőn egyszer csak megjelent egy zöldes miniképernyő. Először
csak villogások és árnyak összevisszasága látszódott.
– Halló? – szólt bele Ben csodálkozva.
A recsegésből mintha valami válaszfélét hallott volna ki. Hirtelen
feltűnt egy arc a képernyőn, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnt, ezért
Ben nem látta tisztán, kié volt.
– Halló? – kérdezte még egyszer, majd valami teljesen értelmetlen
dolgot tett: az adóvevőt mindkét kezével az arca elé tartva, néhányszor
alaposan megrázta. A képernyőn lévő villogás egyre hevesebbé vált,
mintha ezzel a rádióhullámokat is összerázta volna, majd lassan kezdett
202
kitisztulni a kép, és a zöld-fekete zűrzavarban hirtelen felbukkant Harry
arca. Ben zavartan és szótlanul bámult a kijelzőre. A zsoldos arcán
szintén a zavarodottság jelei mutatkoztak, talán még meg is ijedt, ez
azonban nem sokkal később egy önkéntelen homlokráncolásra és
türelmetlen grimaszra váltott.
– Benjamin! – kiáltotta Harry. – De jó újra látni, csak most nem
éppen alkalmas az…
– Hallgass ide! – szakította félbe Ben. Nem is volt rá kíváncsi, vajon
miért működött az adóvevő, amikor a Princess of the Dawn több
berendezése és a fedélzeten lévő mobiltelefonok is sztrájkoltak; talán a
sors fintora, hogy kapott még egy esélyt az élettől. – Tényleg fontos! –
fűzte hozzá, amikor a képernyőn lévő fekete-zöld arc újra meg akart
szólalni.
A rossz kapcsolat ellenére valami csak átment a komolyságából,
mivel Harry arca hirtelen megmerevedve és figyelemmel vizsgálta a
fiút.
– A sebesültről van szó – mondta Ben.
– Martin? – kérdezte Harry. – Aki ottmaradt a fedélzeten?
– Igen – felelte Ben –… nem, a másik, aki veletek van – hadarta
gyorsan. A képernyő képe lassan szétfolyt, az apró hangszóróból pedig
csak halk sercegés hallatszott. Harry két-három másodperc múlva ismét
felbukkant. – Vigyáznod kell vele! – folytatta Ben kicsit hangosabban,
már majdnem pánikszerű hangon. – Hallod? Semmiképp sem érhet
hozzátok!
– Mit… mondtál? – krákogott Harry hangja alig érthetően.
– A sebesült! – ismételte meg Ben. – Nagyon fontos, érted? Lehet,
hogy elkapott egy fertőző betegséget! Köze van a jégszörnyhöz!
Látta Harry arcán, hogy valószínűleg csak a felét értette annak, amit
mondott. Ennyi bőven elég is volt ahhoz, hogy kellőképpen felizgassa.
A férfi kérdezett valamit, de Benhez már csak a szavak kuszasága jutott
el. – … nem? Úgy értem… örülök, hogy te… de… eléggé… dolgom
van.
Ben csak minden második szót értette. A kapcsolat egyre rosszabb
lett, Harry arca újra és újra összekuszálódott, lefagyott vagy teljesen
eltűnt.
203
 – Nem az érdekel, hogy mi van nálatok – meg kell hallgatnod! –
mondta nyomatékosan. – Gőzöm sincs, hogy mi zajlik pontosan a
hajón, de valami nagyon nem kóser itt. És ez titeket is érinthet. Ne
téveszd szem elől azt a férfit, aki tegnap megsérült a fedélzeten. Nem
tudom, hogy egyáltalán hallasz-e, de ha igen, hinned kell nekem!
Vigyázz a sérülttel! Könnyen lehet, hogy egy fertőző betegségben
szenved vagy valami ilyesmi. Nem tudom, mi az, de nagyon veszélyes,
érted? Senki sem érhet hozzá! Tudom, hogy tiszta őrültségnek hangzik,
de lehet, hogy mind életveszélyben vagytok! Komolyan mondom!
Az adóvevő egy sor recsegő és fütyülő hanggal válaszolt, mire Harry
miniatűr képe újra feltűnt a képernyőn.
– … hülyeség! – értette Ben. – … nincs időm… – majd megint
recsegés nyomta el mondandóját. – … sok dolgom van. Nem játék…
kölyök – és egyszerre elsötétült a kép. Egy pillanatra még hangosabbá
vált a recsegés és a fütyülés, majd hirtelen teljesen elhalkult; egy
másodperc múlva pedig az adóvevő szélén lévő két apró lámpácska is
elaludt.
– Harry? – kiabált Ben. Kikapcsolta, majd újra bekapcsolta a
készüléket – legalább megpróbálta, de hiába, a két ellenőrző lámpa
továbbra is sötét maradt. Közben még kétszer-háromszor Harry nevét
óbégatta feleslegesen, miközben vadul rázta a masinát, de mindhiába: a
szerkezet végleg megadta magát.
Egyébként sem vette túl sok hasznát. A kapcsolat amúgy is gyenge
volt, de ahhoz bőven elég, hogy rájöjjön, Harry egy árva szót sem hisz
neki. Ha jobban meggondolta, valószínűleg ő is ezt tette volna fordított
esetben.
Akkor is tennie kellett valamit! Nem ácsoroghatott arra várva, hogy
egyszer csak betoppannak a szülei azzal, hogy minden rendben van, és
csak ártatlan félreértésről volt szó…
Ben megint az ökörszemet fürkészte, majd hamar elvetette az ötletet
– tiszta öngyilkosság! gondolta magában –, majd az ajtóhoz fordult.
Elsétálni King Kong mellett? – nem probléma, végül is csak egy
lángszóróra, egy halom lőszerrel feltöltött géppisztolyra és egy csapat
közelharcra kiképzett testőrre van szükség. Mivel szerencsétlenségére
ezek közül egyik sem volt kéznél, csak egyetlen lehetősége maradt.
204
 Ben összekaparta minden bátorságát, majd az ajtóhoz menve azon
törte a fejét, vajon mit fog King Kongnak mondani.
Úgy tűnt, feleslegesen aggódott, mert a matróz nem volt a helyén. Az
egész gang üres volt.
Ben döbbenten lépett ki a folyosóra, majd ijedten mindkét irányt
végigpásztázva, megnyugodva felsóhajtott: a matróz szőrén-szálán
eltűnt. Bár az is lehet, hogy csak egy roppant humorosnak szánt átverés
áldozata…
Mindegy, fő, hogy kijutott a kabinból, és végre megkeresheti szüleit
és Sashát. Balra felsietett a lépcsőn kettesével szedve a lépcsőfokokat,
úgy kellett visszafognia magát, hogy ne rohanjon. Felesleges lett volna
még nagyobb feltűnést kelteni, és egyébként sem szeretett volna még
nagyobb bajt hozni szüleire. Miközben megállt, hogy óvatosan
körbenézzen, csodálkozva látta, hogy senki sem vesz róla tudomást.
Néhány másodpercbe beletelt, mire felfogta miért: nem ő volt az
egyetlen, akinek sietős volt a dolga. Ben folytatta útját, majd kissé
lassított tempóján, amikor két marcona matróz jött vele szembe. Azt
gondolta, véget is ért a kiruccanás, most szépen visszaviszik a kabinjába
– de a két férfi mit sem törődve vele, szélsebesen elrobogott mellette.
Nem sokkal később figyelmes lett egy másik, igencsak furcsán
viselkedő emberre.
Mi történik itt? gondolta nyugtalanul. Igazából nem is azzal volt a
baj, amit látott, hanem amit érzett: iszonyú idegesség kerítette
hatalmába, ahogy az összes többi utast is.
Végre észrevett egy ismerős alakot. A folyton Sashát kísérgető sötét
hajú utaskísérőt, aki az előbb pont a szüleivel beszélgetett. Ő is gyors
léptekkel haladt, de Ben magasba emelt kézzel igyekezett felhívni
magára a figyelmét. Amikor látta, hogy nem használ, egyszerűen elállta
az útját.
– Jó, hogy találkoztunk! Feltétlenül…
– Most ne! – vágott a szavába az utaskísérő. – Most igazán nincs
időm erre! – Hangja borzasztó ingerültnek hangzott, gondolta Ben. Sőt
már majdnem… ijedtnek?
– Mi történt? – kérdezte egyenesen.

205
 Egy rövid másodpercig úgy tűnt, őszinte választ fog kapni, majd az
utaskísérő ismét megrázta a fejét.
– Sajnálom, de tényleg nincs időm! – Majd egyszerűen eltűnt.
Ben meredten bámult rá, nem tudta, hogy dühöt vagy döbbenetet
érezzen-e. Mi az ördög folyik itt?
Habozva elindult a napozófedélzet felé, majd helyette inkább az
ebédlőbe kanyarodott. Szülei ott sem voltak (igazából már nem is
számított arra, hogy ott lesznek), de legalább a hatalmas
panorámaablakból jól látta az egész fedélzetet; arról nem beszélve,
hogy sokkal melegebb volt odabent.
A hatalmas terem majdnem teljesen üres volt, és Ben először
gondolkodott el azon, hogy vajon mit csinál egész nap az a körülbelül
száz utas? Ezek szerint nem volt véletlen, hogy szülei oly gyakran
időztek ott vagy a társalgóban. Talán nem ő volt az egyetlen, aki halálra
unta magát ezen a pompás luxusúton, gondolta gúnyos vigyorral az
arcán.
Vigyora hamar lehervadt, amint közelebb lépett az ablakoz. A
Princess of the Dawn orrával dél felé mutatva, pontosan ugyanott állt az
Antarktisz partja előtt. De valahogy mégis… más volt.
Ben megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy biztosan csak
hallucinál. Schulz reggel megmutatta neki a partot a Princess
irányítóterméből nyíló mágikus ablakon keresztül, ezért most már
érthetően több részletet észrevett, mint azelőtt. Viszonylag logikus
magyarázat, mégis teljes őrültség.
Volt ott még valami. Mintha a horizont csillogó vonala fölött egy…
árnyék lebegett volna. A fény ugyanolyan világos és fényes volt, mint
máshol, de az árnyék továbbra is ott ólálkodott, akárcsak egy hatalmas
és fenyegető záporfelhő. Szinte láthatatlanul, mégis érzékelhetően.
Ben közelebb ment az ablakhoz, amikor hirtelen elállt a lélegzete.
Nem csak az égen lévő árnyék volt ott.
A tenger felszíne felett is mozgott valami.
Nem igazán árnyékhoz, inkább árnyképhez hasonlított, mint abban a
félelmetes ködoszlopban, csak annál még pontosabb és sötétebb volt.
Egy fekete valami, amely a szív ritmusához hasonlóan szünet nélkül

206
pumpált és lüktetett. Óriási csapkodó karok nyúltak ki belőle mohón és
egyenesen a Princess felé…
Ben pislogott egyet, mire az árnyék hirtelen eltűnt.
Valószínűleg soha nem is volt ott. Egészen biztosan. Egy irdatlan
valami, majdnem akkora, mint egy kisebb hajó vagy egy gigantikus
pók, egyúttal pedig mégsem, hanem valahogy fehérebb… és
folyékonyabb...
Ostobaság! gondolta Ben, lassan kezdett igencsak dühös lenni saját
magára. Az árnyék nem volt ott. Csakis saját fantáziájából pottyanhatott
oda. Kissé megviseltek voltak már az idegei, ennyi az egész.
Ben épp el akart fordulni, amikor egyszer csak mozgásra lett
figyelmes az első fedélzeten. Nem is volt olyan rossz ötlet az ebédlőbe
menni. Schulz kapitány pont a hajóorrban álldogált vékony fehér
egyenruhájában, mit sem törődve a jeges széllel és az elviselhetetlen
hideggel. Vadul hadonászva nagyon magyarázott valamit a szüleinek;
feltehetően vitatkoztak valamin. Szülei fehér prémmel szegélyezett,
fehér színű pufikabátot viseltek – vajon honnan szerezték ezeket? Ben
még sohasem látta rajtuk. Amíg ott álltak, váratlanul felbukkant egy
matróz az első fedélzeten, és megpróbálta megszólítani Schulzot, aki
viszont heves mozdulatokkal azonnal elhajtotta onnan.
Ben eleget látott. Akármi is zajlott odalent, biztosan nem volt
kellemes.
Sietve elhagyva az ebédlőt kilépett a metsző szélbe, és az első
fedélzet felé igyekezett. A hőmérséklet tovább csökkenhetett az éjszaka
alatt, de ő szüleivel és Schulz kapitánnyal szemben sem pufikabátot
nem viselt, sem a hideg ellen nem volt érzéketlen. Alig ért el a lépcső
feléig, a fogai máris féktelen vacogásba kezdtek.
Pont időben érkezett, Schulz éppen akkor fordult sarkon, és dühös
léptekkel elviharzott. Apja rögtön utána indult volna, de felesége
megakadályozta benne. Ben egyből a lényegre térve lépett hozzájuk.
– Mi történt?
Apja megfordult, arca vörösen izzott a méregtől (vagy inkább a
széltől), és egyre komorabbá vált.
– Nem arra kértelek…

207
 – Mi történt? – kérdezte Ben ismét. – Miért veszekedtetek
Schulzcal?
– Mert teljesen megőrült – válaszolta gyorsan anyja, mielőtt még
férje valami sokkal csúnyábbat mondott volna. – Nem hagyta, hogy
megvizsgáljam. És ez még semmi: nyíltan megfenyegetett!
– Megfenyegetett? – ismételte meg Ben ijedten.
– Valami kártérítésről halandzsázott, ha továbbra is pánikot keltünk
az utasok között – fűzte hozzá apja nevetve, de nem tűnt túl vidámnak.
– De ezt nem fogja egykönnyen megúszni, abban biztos lehetsz!
– Mit nem fog megúszni? – kérdezte Ben, miközben már egész
testében remegett a kegyetlen hidegtől.
– Eltűnt a sebesült zsoldos és a megharapott matróz – magyarázta az
édesanyja. – Ráadásul az őket őrző férfi is.
Ben értetlenül bámult rá. Az első pillanatban nem is értette, miről
van szó, majd hirtelen végigfutott hátán a jeges ijedtség.
– Eltűntek? Hogy érted ezt? Tehát a betegszoba…
– Fel van dúlva? – vágott a szavába anyja dühösen megvonva a
vállát, ugyanakkor tanácstalanul festett. – Fogalmam sincs. Schulz azt
se engedte, hogy a közelébe menjünk. Még meg is fenyegetett minket,
hogy bezár, ha továbbra is zavarjuk a fedélzet nyugalmát. Szó szerint
ezt mondta! Szerintem ez teljesen elvesztette a fejét!
– Akkor miért nem vonod vissza a parancsnokságát? – kérdezte Ben.
– Úgy érted, azért, mert orvos vagyok? Ugyan, ez csak a hollywoodi
filmekben lehetséges, nem pedig a valóságban. Ezen a híres hajón meg
amúgy sem. – Tekintete egyszerre nagyon gondterhessé vált. Egy
másodpercig mozdulatlanul átbámult a fián, majd a férjéhez fordult. –
Talán Bennek igaza van… Beszélhetnénk az első tiszttel.
– És annak mi értelme lenne?
– Hát, talán értelmesebb, mint Schulz. Egy próbát mindenképp
megér.
– Ja, és ha valahogy Schulz fülébe jut, akkor biztosan megmártóztat
minket a tengerben – szólt Ben apja bólogatva. – De tőlem! Egy próbát
tényleg megér – mondta, majd összeráncolt homlokkal vizsgálgatta fiát,
mintha akkor látta volna először. – Te meg mit csinálsz egyáltalán
idekint? Ráadásul kabát nélkül? Meg akarsz fagyni?
208
 Ben szívesen szóvá tette volna szemrehányó hangsúlyát, de nem volt
rá képes. Nemcsak ajka, hanem az egész arca elzsibbadt a hidegtől.
Nagy nehezen mégis kinyögte.
– Mi van Sashával?
– Mi lenne vele? – kérdezett vissza apja.
– Megtalálták már?
– Fogalmam sincs. De Schulz úgyis átkutattatja az egész hajót a
három férfiért és az orvosért. Csak megtalálják a kislányt is. Elvégre
egy hajón vagyunk, innen nem tűnhet el csak úgy.
Ez aztán nagyon megnyugtatta! Ben ezt már nem hagyta volna szó
nélkül, de édesanyja ismét a szavába vágott.
– Apádnak igaza van – mondta szigorúan. – Azonnal menj be,
mielőtt még tüdőgyulladást kapsz! Menj a kabinodba, és vegyél egy
forró zuhanyt! Mi addig megpróbálunk beszélni az első tiszttel, és utána
majd együtt kiokoskodjuk, mi legyen.

209
 24

EZÚTTAL MÁSKÉPP VOLT. Ben megfogadva anyja

tanácsát, nemcsak forró zuhanyt vett, hanem olyan mélyen
bebugyolálta magát ágyába, ahogy csak tudta. Egy másodperc múlva
már horkolt is.
Természetesen csak azért, hogy máris egy újabb rémálom kellős
közepén találja magát.
Ezúttal azonban pontosan tudta, hogy álmodik, ráadásul az álom
teljesen más volt, mint az előzők. Most nem a hajón volt, hanem egy
pirosas fénnyel megvilágított szobában. Először azt hitte, egy föld alatti
barlangban tartózkodik, majd meglátván a fémfalakat alaposan
megdöbbent. A plafon olyan messze volt a fejétől, hogy inkább sejtette,
mintsem látta. A jobb oldalán lévő fal tiszta rozsda volt, és olyan
megrepedezett, akár a hold vidéke. A többi fal olyan messze volt, hogy
szinte beleolvadtak a távolba. A szoba még egy kisebb katedrálist is
képes lett volna befogadni, ráadásul még üres sem volt. Az egész tele
volt zümmögő és kattogó rozsdás fémszerű gépekkel. A levegőben
átható és csípős szag terjengett; talán a forró fémhez vagy az égő
olajhoz hasonlított, de annyira idegen volt, hogy meg sem próbálta
besorolni.
Jól tudta, hogy álmodik, mégis borzasztóan félt – ebben bezzeg nem
különbözött eddigi lidércnyomásaitól –, ami valószínűleg a
környezetnek volt köszönhető. Ez a szoba valahogy… nem szoba,
hanem… inkább a pokol egyik modern verziója volt.
Bizonyára nevetségesnek tűnt a gondolat, mégsem volt az.
Sőt: egyáltalán nem volt az.

210
 Mit keresett itt egyáltalán? Ben teljesen tudatosan tette fel magának a
kérdést. Rendben – álmodott, de eddig mindig történt valami
szörnyűséges az álmaiban, most pedig teljesen egyedül állt ott, semmi
sem történt, senki sem tört az életére.
Legalábbis pillanatnyilag nem. Ben egyelőre nem tervezte elhagyni
biztos tartózkodási helyét azért, hogy kiderítse, vajon meddig tart ez az
egész. Szóval játszani akart az álom? Hát rajta, ideje, mint a tenger.
Mozdulatlanul állva kíváncsian és félve fürkészte a légkört. Mintha már
nem is a jól ismert Földön lett volna, hanem egy másik majdnem, de
csak majdnem hasonló univerzumban. A vonalak és a szögek mind
eltolódtak egy kicsikét egy nem létező irányba. A színek látványa szinte
fájt, ha túl sokáig nézte az ember.
Egyszer csak mozgást hallott. Ben ijedten összerezzent, majd
hirtelen egy fehér alakot látott eltűnni az egyik óriási gép mögött.
Sasha?
– Sasha? – motyogta halkan, majd torkaszakadtából felkiáltott. –
Sasha!
Nem kapott választ, de hangja számtalan és végtelen echót zengett a
vöröses homályban. Ben egy másodpercig csak állt, és várt, fogalma
sem volt mit csináljon. Majd még egyszer kikiáltotta Sasha nevét, és
olyan gyorsan futásnak eredt, ahogy csak tudott.
A távolság valahogy nem stimmelt. Végre elérte a hatalmas gépet,
amely mögé Sasha bújt, de valahogy sehol sem volt vége. Mikor elérte
a rozsdalepte monstrum végét, máris ott volt a következő, talán még
nagyobb rozsdás vaskolosszus.
Csalódottan állt egy helyben – majd váratlanul megpillantott még
egy elsuhanó fehér valamit.
Ezúttal úgy döntött, spórol a szusszal, ezért inkább nem ordította ki
Sasha nevét. Nekiiramodott, de az őrült dimenziók már megint a
bolondját járatták vele: az alak úgy tűnt, csak néhány lépésre van tőle,
de a valóságban egy örökkévalóságig tartott, mire elérte. Teljesen
kifulladva fordult be a vasóriás sarkán.
És ijedten felkiáltott!

211
 Tehát nem tévedt. A fehér alak Sasha volt. Csak pár lépésre állt tőle,
de nem volt egyedül. Felette ott magaslott a legiszonyatosabb lény, amit
Ben valaha is látott.
Az a valami hatalmas volt, jóval több mint két méter, ha nem három.
Teste igencsak hasonlított az emberéhez, holott sokkal durvábbnak tűnt:
a gigász vaskos elefántlábbal és testtel, valamint alig felismerhető
derékkal és pikkelyes, zöldesen csillogó bőrrel rendelkezett. Rövid és
izmos karja förtelmes hajlított karomban végződött, feje pedig maga a
rémálom volt: vállán egy nyak nélküli, monumentális koponya
díszelgett, amelyből kéttányérnyi nagyságú, szúrós tekintetű és pupilla
nélküli szem fürkészett kifelé. Orra és szája helyén egy undorító
papagájcsőr kattogott, amellyel Ben szerint fél pillanat alatt darabokra
szaggathatott volna egy embert. Koponyáját két koszos és csattogó,
húsos tapogató szegélyezte. Talán az őrület tetőzése az volt, amikor
meglátta a szörnyeteg háta mögött lévő két irdatlan bőrszerű
sárkányszárnyat magasba emelkedni, és Ben ekkor...

212
 25

…EGY HATALMAS KIÁLTÁSSAL FELRIADVA,

kezét védekezőn az arca elé emelte. A mellette lévő párnán egy pók
ücsörgött kényelmesen (valahogy csukott szeme és rászorított keze
ellenére is látta). Ben odavágva egyet pontosan érezte, hogy eltalálta,
mire a kis szörnyeteg egy éles kiáltás kíséretében odébb repült.
Pontosan e hang hallatán tért vissza a valóságba.
Hirtelen zörgést hallott. Vad mozgolódást érzett maga körül, mire
leeresztve szeme előtt lévő kezét, egy falfehér, vállig érő hajjal
körbefont arccal találta szemben magát – édesanyja volt az.
Érdekes módon mégis apja szólalt meg elsőként.
– Mi történt? Ben! Minden rendben?
Ébredésének körülményeit tekintve, ez volt talán a legostobább
kérdés, amit valaha hallott; ha nem lenne ilyen kábult, valószínűleg
fetrengene a nevetéstől. Összezavarva és bizonytalanul felegyenesedett,
és másodszorra is anyja arcába nézett. Egész testében reszketve,
falfehéren ült ágyánál.
– Mi van veled? – motyogta a fiú, még mindig kissé kótyagosan.
– Ott… ott volt egy pók – suttogta az anyja.
– Igen, valószínűleg ez az egész átkozott bárka tele van velük –
dühöngött édesapja. – És még ezt nevezik luxushajónak!
Ha tudnád mennyire tele van, gondolta magában Ben. Nehézkesen
elfordította fejét, és egyenesen az ágy túloldalán álló, szintén rémült
apja arcába nézett.
– Mi történt? – próbálta még egyszer szóra bírni fiát, miután Ben
nem reagált az előzőkre.

213
 – Történt? – ismételte Ben értelmetlenül. – Mi lenne… – hirtelen
félbeszakította magát, és immár határozottabb hangon folytatta. – Ti
meg mit kerestek itt? Schulz úgy döntött, hogy az út végéig
mindhármunkat egy kabinba zár?
Apja komoly maradt.
– Te ordítottál. Olyan hangos voltál, hogy odaát is hallottuk, ezért
jöttünk át. Mi történt? Egy újabb álom?
– Igen – válaszolta Ben, majd olyannyira összerezzent, hogy apja
egyszerre még aggódóbban vizsgálgatta. – Sasha! – kiáltotta. – Sasha
veszélyben van! – Szíve vadul vert. – Meg kell találnom!
– Most először is nyugodj meg! – kérlelte anyja olyan hangon, amely
arról árulkodott, hogy inkább neki kellett volna megnyugodnia.
Anélkül, hogy ránézett volna tovább vizsgálgatta a kabint. Még mindig
a pók után kutatott, ugrott be Bennek. – Az emberei eleve átvizsgálják
az egész hajót. Biztosan megtalálják.
– De lehet, hogy akkor már késő lesz! – kiabálta Ben. – Teljesen
egyedül van a gépteremben, az a valami pedig a nyomában van! Meg
kell keresnem!
– Mi az a valami? – tudakolta édesapja, de Ben már nem figyelt rá,
hanem felcsapva takaróját kiszállt az ágyból. A zuhanyból kijövet
egyből az ágyába mászott, azaz meztelenül, de most egyáltalán nem
érdekelte a dolog. Sasha veszélyben volt, más nem számított. Egy
ugrással a szekrénynél termett, majd válogatás nélkül belebújt az éppen
keze ügyébe kerülő ruhákba.
– Ben, mit művelsz? – kérdezte apja idegesen. – Miről beszélsz?
Honnan tudod, hogy a gépteremben van?
Ben úgy döntött, nem húzza az időt a magyarázkodással, ráadásul
amúgy sem hittek volna neki. Magára kapta a cipőjét, és már nyitotta is
az ajtót.
– Benjamin, itt maradsz! – mondta apja parancsoló hangon. –
Magyarázatokat akarok kapni!
Semmi esély. Ben kiviharzott, és ahogy csak tudott végigloholt a
folyosón, majd fel a lépcsőn.
A gépházba vezető egyetlen út az első fedélzeten lévő oldalajtón
keresztül vezetett, amelyet tegnap reggel használt a légpárnás hajó és
214
Harry embereinek meglátogatásánál. Alig lépett ki a szabadba, a hideg
máris borotvaéles fogú vadállatként támadt rá. Ben farmert és egy
nevetségesen vékony pulóvert viselt, ezért megint egész testében
remegett a hidegtől. Végre elérte az ajtót, de ujjai annyira
megmerevedtek a hidegtől, hogy alig bírta kinyitni. A jeges fém szinte
égette a bőrét. Továbbloholt, lazán levetette magát a lépcsőn, majd
hatalmas léptekkel igyekezett a rakodótér felé. Esze egy igen idegesítő
kérdéssel zaklatta, mégpedig: mit keres ott egyáltalán?, de ő tudomást
sem vett róla. Berontott a raktérbe – persze teljesen üres volt, pont
ahogy várta –, majd balra fordulva meglepve bámult egy másik, szintén
súlyos fémajtóra. Ez biztosan nem volt itt a múltkor, gondolta magában.
Úgy döntött, később foglalkozik vele, és inkább azért imádkozott, hogy
nyitva legyen.
Imája meghallgattatott. A még mindig zsibbadt ujjai miatt igencsak
megszenvedett a fémretesszel, de végül egy jól hallható nyikorgással
nyílt előtte az ajtó. Egy keskeny folyosó látványa tárult elé, amelynek
csupasz fémfalai telis-tele voltak csővezetékek, kábelek és komplikált
technikai szerkezetek hadával. A világítás tompa fénye mellett ritmikus
dübörgés és zúgás lepte el a helyiséget. A látvány erősen emlékeztette
álmának bizarr jelenetére, amiért önkéntelenül is mozdulatlanná
dermedt. De csak pár másodpercre, mivel a szörnyű emlék nem csak
megijesztette, de még jobban nyugtalanította Sasha miatt. Behúzott
fejjel és leeresztett vállal rohant tovább a folyosón, nehogy véletlenül
beakadjon az alacsony plafon egyik kiálló csövébe. Nemsokára egy
fémlépcsőhöz érkezett, majd féktelenül leviharzott rajta.
A dübörgés és a zúgás egyre hangosabbá vált. A levegő immár
erősen forró olaj és fém keverékétől bűzlött, miközben a fény egyre
vörösebb árnyalatot vett fel. A gépterembe érkezve – méghozzá egy
teljesen normális gépterembe, nem pedig egy kétezer millió éves
vasbarlangba –, érezte, ahogy lassan úrrá lesz rajta a pánik. Valami volt
ott, ebben biztos volt.
– Sasha? – kérdezte. Természetesen tudta, hogy nem fog válaszolni,
de talán meghallván a hangját, valahogy mégis megpróbálja felhívni
magára a figyelmét.

215
 – Sasha? – próbálta újra, sőt már majdnem üvöltött. – Én vagyok,
Ben! Azonnal el kell tűnnöd innen! Gyorsan!
A hatalmas szögletes szoba és a számos gép torzítva verte vissza
hangját, amely igencsak ijesztő hatást produkált. Egy pillanatra úgy
hitte, mintha rémálmának szörnyű világa helyet cserélt volna a jelennel.
A levegőt sűrű köd lepte el, a gépek ritmikus dübörgése pedig egy
egészen más, végtelen hanggá változott.
Hallott valamit, de nem volt benne biztos, hogy léptek voltak-e.
Bátran küzdött a minden szívveréssel egyre nagyobbá és nagyobbá váló
félelemmel, majd elindult a zaj felé. Sasha valahol itt volt, érezte, és
szörnyű nagy veszély leselkedett rá.
Ennek ellenére gyermeki kíváncsisággal nézett körbe, ahogy haladt
előre. Kétségkívül a Princess of the Dawn gépházában járt, amely
teljesen másképp nézett ki, mint ahogy azt egy ilyen hajótól – vagy
bármilyen hajótól – várta. Úgy két napja mesélte szüleinek is, hogy a
Princesst hagyományos dízelmotor helyett fél tucat hipermodern
Ramjet turbina hajtja, amely inkább egy űrhajó meghajtójához, mintsem
egy hajó motorjához hasonlít. Mégis döbbenten konstatálta, hogy a
dübörgő üstökök, a sziszegő szelepek, a zakatoló dízelmotorok és a
szorgalmasan dolgozó hajtórudak helyett csupán néhány egyszerű,
csővezetékkel és kábellel borított vaselem zümmög.
Ben vett egy mély lélegzetet, és megpróbált eredeti céljára
koncentrálni – és máris egy újabb mozgást vett észre maga előtt; egy
fehér villanás, amely elaludt, mielőtt még megvizsgálhatta volna.
Sasha?
Futásnak eredt, közben nekiütközött jó pár akadálynak, amik nem
egy fájdalmas zúzódást és kék foltot okoztak. A fehér villanás nem
ismétlődött meg, de szerencséjére nem volt olyan hatalmas a gépház.
Nem sokkal később elérte a gépet, amely mögé feltehetően Sasha bújt.
Gyorsan elloholt mellette, és majdnem nekirohant az óriási fémtömb
mögött ácsorgó lánynak.
De hiszen ez nem is Sasha volt!
A Ben előtt magasló alak ugyan fehér színű volt, de azonkívül
semmi másban nem hasonlított Sashához. Majdnem két méter magas
emberszerű, mégis teljesen másféle felépítésű valami volt. Karja
216
túlságosan hosszú, lába túlságosan rövid és vaskos, válla pedig már
abszurdan széles volt. A nyak nélküli teremtménynek mindkét kezén
három-három ujja volt.
Ja, és természetesen nem volt arca.
Ben ijedten hátrahőkölve ösztönösen behúzta a fejét, mire a jégkalóz
hirtelen hátrafordult, és utánanyúlt. Ben sikeresen kitért útjából, de a
gyors mozdulat révén elveszítve egyensúlyát, hanyatt vágódott.
Sasha nélkül biztosan nem kelt volna fel.
Ben eddig még nem is látta tisztán, hogy egyáltalán ott volt-e, de
amikor a csillogó fehér kolosszus előrehajolva megpróbálta
megmarkolni félelmetes kezével, valami azonnal ott termett, és iszonyú
erővel nekivágódott. A szörny egy része lehasadt és darabokra törve a
földre potyogott. A jégóriás dülöngélve térdre esett, majd háromujjú
karmával megtámaszkodott a padlón. Ben kihasználva az alkalmat és a
szerencsétlenségét, átvetődött az óriás lába fölött. Még csak most
fedezte fel a jégszörnyeteget eltaláló hatalmas franciakulcsot, majd
lehajolva érte megpillantotta Sashát is. Csupán három-négy lépésre állt
tőle, szeme és tekintete ugyanolyan üres volt, mint mindig, de
kétségkívül ő hajította el a franciakulcsot.
Ben ezt az újabb rejtélyt is elraktározta a fejében, majd megragadva
Sasha karját, őrült rohanásba kezdett.
– Gyorsan! – üvöltötte közben. – Ki innen!
Sasha nem ellenkezett, hanem olyan gyorsan botladozott utána,
ahogy csak bírt. Ben hátrapillantva látta, amint a jégszörnyeteg
feltápászkodik, és megállapította, hogy a valódi jégszörnyeteg ebben is
különbözik álombeli testvéreitől: mozdulatai ugyan nehézkesnek tűntek,
mégsem voltak azok. A monstrum alig volt lassabb, mint ők ketten.
De egy kicsit azért mégis.
Ben úgy loholt, mintha fúriák üldözték volna, vadul maga mögött
rángatva Sashát. Néha be-betévedt egy zsákutcába, majd hangosan
kiáltva gyorsan irányt változtatott.
Villámszerűen forgott és kétségbeesetten kiáltott, ahányszor csak
meglátta a széles vállú fehér lényt utánuk botorkálni.
Váratlanul elengedte Sasha kezét, és a lény elé állva, franciakulccsal
a kezében ordított.
217
 – Ne gyere közelebb! – fenyegette félelemtől remegő hangon. – Egy
mozdulat, és a hajónak máris elegendő jégkockája lesz az egész
visszaútra!
A szavak kissé még őt is megnevettették. A jégszörnyeteg pedig úgy
reagált, ahogy várta, mégpedig sehogy, és mivel nem volt arca, még
vigyorogni sem tudott egy jót, bár Ben úgy érezte, mégis ezt tette.
Mindenesetre lassú és esetlen léptekkel, valamint fenyegetőn kinyújtott
karral közelített felé.
Ben utánacsapott a franciakulccsal, de a jégszörnyeteg könnyedén,
már-már játékosan tért ki előle. Közben persze igyekezett rácsapni
Benre is egyet, akinek jóval nagyobb fáradságba került elkerülni az
ütést. Valahogy mégis sikerült utolsó pillanatban behúzni a fejét,
miközben az ütés súrolva a vállát egy kisebb lyukat vájt a pulóverébe.
Szerencsére megsebesíteni azért nem tudta vele. Emiatt azonban
majdnem megint elveszítette az egyensúlyát, aztán egy kétségbeesett
ugrással sikerült mégiscsak talpon maradnia – legalábbis arra az öt-hat
másodpercre, amíg az óriás be nem tereli őket az egyik keskeny
sarokba, és végez velük.
Bennek ennek ellenére eszébe sem jutott feladni a harcot. Ha csak
róla lett volna szó, akkor lehet, hogy meggondolta volna, de most nem
volt egyedül, és szeme előtt csakis Sasha megmentése lebegett.
– Rohanj! – kiáltotta. – Addig megpróbálom lefoglalni!
Mintha gyerekjáték lett volna lefoglalni ezt a szörnyet! Ben
hátralépett két lépést – körülbelül még egyszer ennyi hely volt még
mögötte –, majd tiszta erőből megpörgette rögtönzött kézi buzogányát.
A jégszörnyeteg meg se próbált kitérni az ütés elől, hanem csak maga
elé tartotta a karját. A franciakulcs pont a csuklója felett találta el,
amitől millió apró szilánkdarabra hullott. Másik mancsával azonnal Ben
felé suhintva olyan erősen eltalálta a fiú mellét, hogy esetlenül előre-
hátra botladozott Sasha előtt.
A másik pillanatban már hatalmasat ordított a fájdalomtól, mert
útközben egy vastag és tűzforró csőnek ütközött neki! Valószínűleg a
hűtőrendszer része lehetett, ami forró vizet vagy gőzt tartalmazott. A
cső alatt volt egy rés, de még ha nem is lett volna ilyen forró, akkor is

218
túl kicsi lett volna ahhoz, hogy átpréselje magát rajta. Ekkor eszébe
jutott valami más…
Ben csoszogást és mocorgást hallott, abban reménykedett, hogy
éppen Sasha keres búvóhelyet magának, és nem a jégszörnyeteg
hurcolja magával a hóna alatt. Egész véletlenül végigpásztázta a csövet,
amikor végre megtalálta amit keresett: a szelep és a nyomásmérő felett
lévő nehéz és világos narancsszínű kézi kereket, melyen három nyelven
is felhívták a figyelmet arra, hogy a cső közel háromszáz fokos gőzt
tartalmaz.
Ben ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, két kézbe fogta a
franciakulcsot, és teljes erővel nekiesett. Az eredmény egy pulzáló
fájdalom volt, amely végigszáguldott a vállán és onnan a hátába
folytatta útját. A franciakulcs kirepült a kezéből, mire váratlanul
leszakadt a kézi kerék és a szelep is, és a csőből forró gőz szivárgott
kifelé. Ben ösztönösen lehúzta a fejét, ijedten körbeforgott, majd
rávetette magát az előtte hirtelen feltűnő fehér alakra.
Szerencséjére Sasha volt az. Földre pottyanás közben jól látta szeme
sarkából, hogy a jégszörnyetegnek már kevésbé volt szerencséje.
A gőzsugár teljesen telibe kapta. Már egyedül a hatalmas nyomás
sem volt piskóta, ami több méterrel is hátrataszította. A lényt
beborította az óriási gőzfelhő. Hőmérséklete a távolság ellenére olyan
forró volt, hogy Ben egyszerűen nem kapott levegőt, és szó szerint úgy
érezte, forr az arca. Bár a félelmetes monstrum szinte nyakig merült a
bugyborékoló szürke gőzbe, ennek ellenére még mindig mocorgott. Ben
biztosra vette, hogy a pokolian forró gőzsugár jó ideig lefoglalja majd.
Gyorsan legurult Sasháról, majd megragadta a karját, nehogy
ijedtében belerohanjon a gőzbe.
– Légy óvatos! – kiáltotta. – Maradj lent, és húzd le a fejed. A gőz
nagyon veszélyes!
Sasha szófogadón lehúzta a fejét, és ellenkezés nélkül odanyújtotta
kezét Bennek, aki összeszorított fogakkal és visszatartott levegővel
csúszott előre.
Csak néhány méter és néhány másodperc volt, mégis élete egyik
legfélelmetesebb kalandja volt (akkor még nem tudta, hogy nemsokára
sokkal szörnyűbb pillanatok várnak majd rá). A szörnyeteg közben
219
groteszk táncot járt a gőzfelhő kellős közepén, a két fiatalnak pedig nem
csak mellette, de a gőzön keresztül is át kellett mennie. Ben olyan
erősen a földhöz szorította magát, ahogy csak tudta, ruhája mégis
csuromvizes volt – pontosan átérezte, mit érezhet egy fazékban
fortyogó rák. Úgy érezte, mintha bőre tele lenne hólyaggal, és szép
lassan leválna arcáról és kezéről. Legszívesebben ordított volna a
fájdalomtól, de attól félt, hogy belégzésnél még szétégeti a torkát.
Végre elérkeztek a végéhez, de Ben egy-két lépést továbbra is
kúszva tett meg, mielőtt feltápászkodott volna, és magához húzta
Sashát. A lány szörnyen zavartnak látszott és ugyanolyan csuromvizes
volt, mint ő, de szerencsére első pillantásra sértetlennek tűnt; eltekintve
attól, hogy keze és arca olyan piros volt, mintha egy kiadós napsugárzás
érte volna.
Ben most először mert hátrakukkantani a jégszörnyeteg felé. A gőz
még mindig szivárgott. Csodálkozva látta, hogy a lény nem is próbál
szabadulni a gőzből; teljesen mozdulatlanul állt egy helyben.
Irtózatosan bizarr látvány volt.
Ben alig tudta levenni róla a szemét, majd mégis Sashára kapta a
fejét, hogy alaposabban megvizsgálja. Arca rosszul festett: rákvörös és
kissé duzzadt volt. Első fokú égés, gondolta magában, ha nem
másodfokú.
– Fáj valami? – kérdezte ijedten. Neki ugyan nem fájt semmije, de ez
nem jelentette azt, hogy neki sem. Sasha mélyen Ben szemébe nézett, és
nem is próbálta elhúzni a kezét, amikor a fiú utánanyúlt. Ben most már
teljesen biztos volt benne, hogy az előbb nem előle futott el.
Kirázta a hideg, amikor megérintette a lány hűvös bőrét – jéghideg
volt. Ez igencsak pozitív jel volt ahhoz képest, hogy bőrének minden
egyes ruha nélküli részét leforrázta. Vagy talán negatív? Fogalma sem
volt.
– Remélem, jól vagy. Úgy értem, tudom, hogy nem tudsz válaszolni,
de talán érted, amit mondok. Megmentetted az életemet, tudod? Ha nem
hajítod el azt a franciakulcsot, akkor simán elkapott volna a lény –
nevetett idegesen, majd így folytatta. – Igazából pont fordítva
képzeltem, tudod? Elvégre én vagyok itt a hős, akinek téged kellene
megmentenie. Végül is csak ezért jöttem ide.
220
 Sasha mozdulatlanul és egyenesen átbámult rajta. És ez máris azt
bizonyítja, hogy semmit sem ért abból, ami körülötte történik?
Hirtelen elhallgatott a forró gőz szivárgása. Ben felnézett, de
semmivel sem látott többet, mint eddig. Ha a gőz nem is szivárgott
kifelé a széttört szelepből, a hatalmas gőzfelhő ettől függetlenül lassan
oszlott fel. A jégszörnyeteg még mindig ugyanúgy állt egy helyben.
– El kell tűnnünk innen! Nem vagyok biztos benne, de ahol
megfordul egy ilyen izé, ott több is lehet belőle. Mit akartál te idelent
egyáltalán?
Na, vajon mit? válaszolta meg saját kérdését gondolatban. Hát
elbújni! Csak tudná, ki elől?
– Gyere, tűnjünk el innen!
Felállt, és óvatosan felhúzta Sashát, majd védelmezőn vállára tette a
kezét. Ez alkalommal reagált is rá – persze csak nagyon finoman –,
méghozzá kissé összerezzent, és egy pillanatra egy Ben számára idegen
érzés jelent meg az arcán. A fiú olyannyira nem számított a mozdulatra,
hogy döbbenetében majdnem visszarántotta a kezét.
– Nagyon jó ötlet! – szólalt meg a gépek között váratlanul feltűnő,
előbb még annyira siető sötét hajú utaskísérő.
– Mi? – kérdezte Ben zavartan.
– A karod. Ha Schulz kapitány meglátja, hogy ölelgeted a lányát,
könnyen lehet, hogy el is töri.
– De én nem is…! – tiltakozott Ben.
– Tudom – vágott a szavába a férfi. – A kérdés már csak az, hogy
vajon Schulz kapitány is tudja-e. – Majd lágy tekintettel közvetlenül
Sashához fordult. – Hogy vagy? Nem sérültél meg, ugye?
– Azt hiszem nem – válaszolt Ben helyette. – Szerencsénk volt. Ha
ez a valami elkapott volna minket…
– Milyen valami? – kérdezte az utaskísérő. – Mi az ördögről
halandzsázol itt…?
Majd egyszerre elhallgatott. Utolsó szavai közben megpillantotta a
Ben és Sasha mögött lévő jégszörnyeteget. Arcán iszonyatos döbbenet
tükröződött. Ugyanez történt Bennel is, amikor hátrafordult.
A gőzfelhő már majdnem teljesen eltűnt. A jégszörnyeteg körvonala
alig volt észrevehető, majd hirtelen semmivé változott.
221
 Csak a lába és a lábszára maradt meg belőle, egy hatalmas
víztócsában állva. A látvány igazán komikusnak tűnhetett, mégsem volt
az. Sőt egyáltalán nem volt az.
– Te jó ég! – suttogta az utaskísérő. – Ez meg mi a fene?
– Ez egy viszonylag hosszú történet – válaszolta Ben. – Egyébként
sem gondolom, hogy hinne nekem.
A férfi úgy nézett Benre, amiből a fiú számára rögtön egyértelművé
vált, hogy ezt bezzeg rögtön elhitte. Ijedten rázta a fejét.
– Ti ketten ne mozduljatok innen! Azonnal szólok Schulz
kapitánynak!
– És az anyámnak! – fűzte hozzá Ben gyorsan. – Sashának orvosra
van szüksége!

222
 26

EGY FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB kissé lecsitult a fedélzeten

úrrá lett pánik – legalábbis azoknál, akik még nem jártak a gépteremben
–, eltávolították és ezúttal egy hűtőterembe zárták a szörny
visszamaradt részeit. Sasha a kabinjában volt, Ben pedig ágyának szélén
ücsörögve, összeszorított fogakkal tűrte anyja orvosi segítségnyújtásnak
nevezett kínzását. Pontosan nem tudta, mit csinál vele – arra számított,
hogy valami kenőcsöt ken a bőrére, és ezt is tette, csak éppen nem
hagyta abba. Pillanatnyilag azzal volt elfoglalva, hogy egy szörnyen
élesnek tűnő szikével és látható élvezettel összevissza szurkálja kezét.
A jobb kezét. A pokolian lüktető balt már öt-hat szúrással ellátta.
– Aúú! – rántotta el Ben a kezét, miközben anyja élvezettel döfködte
a hüvelyujját, de csak egy mérges fejrázással válaszolt.
– Ne hisztizz már! Ki kell szúrjam a hólyagokat, hogy ne
gyulladjanak be. Gondolom, nem akarsz maradandó hegeket, nem igaz?
Még szép, hogy nem akart, csak nem volt benne biztos, hogy az
efféle kezelési módszerek tényleg huszonegyedik századiak-e. Neki
inkább tizenegyedik századinak tűntek.
– Mit művelsz? – tiltakozott. – Biztos, hogy orvos vagy, és nem az
inkvizíciónak dolgozol?
– Sosem mondtam, hogy jó orvos vagyok – válaszolta anyja
higgadtan. – De sajnálatos módon – főleg a te számodra –,
pillanatnyilag én vagyok az egyetlen orvos a hajón – mondta, majd
feltehetően egy újabb hólyag után kutatva, még egyszer figyelmesen
végigpásztázta fia arcát. Láthatóan csalódottnak tűnt, amikor nem talált
egyet sem. – Meg kell csinálnom. Tudom, hogy fáj, de ki kell bírnod,
hidd el nekem. A forrázás rosszabb, mint az égés, és sokkal nehezebben
223
lehet kezelni. A hegeket pedig nagyon is komolyan mondtam. Vagy
talán tetszenek?
– Hegek? – Ben ijedten felkiáltott. – Akkor Sashának is…?
– Ne aggódj – szakította félbe édesanyja. – Elég rosszul néz ki, de
nem lesz maradandó sebe. Néhány nap múlva már nem is látni,
megígérem – szemében némi gúnyt vélt felfedezni. – Bár meg kell,
hogy mondjam, ő messze nem nyafogott ennyit, mint te.
– Nagy dolog – morgott Ben. – Mivel nem is tud beszélni.
– Az orvosok abszolút álompáciense! – lelkendezett édesanyja, majd
hirtelen komollyá vált. – Te tényleg kedveled azt a lányt, igazam van?
Ben habozott.
– Őszintén? – kérdezte végül.
– Természetesen nem. Azt szeretném, ha hazudnál és becsapnál,
tudod jól.
– Nem tudom, biztosan – folytatta Ben. Kicsit szégyellte magát a
szavaiért, de a valóságot tükrözték. – Folyton rá kell gondolnom, és…
– Jól érzed magad a közelében – segítette mamája befejezni a
mondatot, miközben zavarában lefelé pislogott. – Egyszerűen mindig
vele szeretnél lenni, igaz? – Nagyot sóhajtott. – Igen, ettől féltem. De
teljesen megértelek, igazán különleges és bájos kislány. Egyébként
pedig apád és én is így érzünk.
Ben döbbenten felkapta a fejét.
– Apa és te? – motyogta.
– Igazából Sashára gondoltam – magyarázkodott anyja sejtelmesen
mosolyogva. – De igazad van. Szerinted apád miért adta fel a jól menő
állását az egyetemen csak azért, hogy Ausztráliába jöhessen velem?
Gondolod, hogy arra vágyik, hogy börtönben dolgozhasson? – mondta
vadul rázva a fejét és kissé sértődötten. – Hé, miért, te mit gondoltál?
Hogy húszéves kor felett már nincsenek igazi érzések?
– Dehogy, persze, hogy nem! Én csak…, ööö…, bocsánat.
Anyja felhúzott szemöldökkel vizsgálgatta, de mielőtt még végleg
kínossá vált volna a helyzet, nevetni kezdett.
– Semmi vész, teljesen jól van. A szépsége nem szenvedett kárt, és
valószínűleg a sokkot is könnyen kiheveri – ha egyáltalán tudja, mi
történt.
224
 – Tudja – felelte Ben meggyőződve.
– Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy ő mentette meg az életemet. Már régen halott lennék,
ha nem dobja azt a franciakulcsot a jégszörnyeteg után. Gyakorlatilag
egyenesen a lény karjaiba rohantam.
Édesanyja összeráncolta a homlokát. Természetesen rögtön
elmesélte, hogy mi történt lent a gépházban, de se az apja – aki
pillanatnyilag valahol a hajóban rohangálva veszekedett Schulzcal –, se
az anyja nem foglalkozott vele.
Most sem igazán, helyette inkább megkérdezte.
– Honnan tudtad, hogy odalent van?
– A gépházban? – vonta meg a vállát Ben. – Véletlenül – hazudta.
Anyja oldalra billentette a fejét.
– Na, jó – morogta. – Oké, tudtam.
– Honnan?
Komolyan abban bízott, hogy nem fogja feltenni a kérdést?
– Én csak… egyszerűen tudtam… megálmodtam – fűzte hozzá egy
másodpercnyi szorongás után.
– Megálmodtad?
– Sokszor álmodom róla. Tudom, hogy ez hogy hangzik, de erről
már meséltem neked és apának.
– Igen, apád beszélt velem erről – vallotta be édesanyja olyan
hangnemben, amelyből Ben rögtön tudta, hogy feleslegesen kérdezné
meg miről beszéltek.
– Nem vagyok őrült, ha erre gondolsz! – dühöngött Ben.
– Nem erre gondolok, Csak lehet, hogy kicsit rakoncátlankodnak a
hormonjaid, és...
– És mégis honnan tudtam volna, hogy hol van? – vágott a szavába
Ben.
Anyja megvonta a vállát.
– Véletlen?
Ben azon törte a fejét, hogy sértődötten hallgasson, vagy inkább
felrobbanjon-e, amikor apja és Schulz kapitány váratlanul beviharzott
az ajtón. A Princess of the Dawn parancsnoka immár egy új és még
nagyobb sebtapaszt hordott az arcán, és iszonyatosan dühösen festett.
225
 – Schulz kapitány! – pattant fel Ben, miközben anyjának alig maradt
ideje elrántani a szikét. – Hogy van Sasha?
– Jól – vágta rá Schulz. – De nem azért vagyok itt, hogy
Alexandráról csevegjünk. Vagy talán mégis, habár nem éppen úgy,
ahogy azt te szeretnéd, kölyök!
– Hogy képzeli, hogy ilyen hangnemben… – hördült fel apja, mire
Schulz azonnal félbeszakította.
– Úgy beszélek, ahogy nekem tetszik, doktor úr! – kiabált. – Én
vagyok a hajó kapitánya, maga és a családja pedig csak utasok. Fizető
utasok, de végül is csak utasok. Megértette?
Robert Berger annyira elképedt, hogy szólni sem tudott, mire a
kapitány újra Benhez fordult.
– Tudni akarom, hogy mit kerestetek odalent! És azt ajánlom, ne
hazudj!
– Mit kerestünk? – ismételte el Ben. – Én Sashát kerestem, ez
minden. És, ha nem találtam volna meg az utolsó pillanatban, akkor
végzett volna vele a jégszörnyeteg. Vagy még rosszabb!
– Miféle jégszörnyeteg? – kérdezte Schulz. Valószínűleg úgy döntött
figyelmen kívül hagyja Ben válaszának első részét.
– Miféle jégszörnyeteg? – bámult rá Ben hitetlenkedve. – Ezt nem
mondja komolyan, ugye? Hiszen látta azt az izét!
– Igen, láttam két jégrönköt, amit valamelyik mókamester felállított,
ennyi. És persze a teljesen rémült és ráadásul még sérült lányomat is.
Nagyon szeretném tudni, hogy mégis mitől!
– De hát ott volt! – tiltakozott Ben. – Ugyanolyan volt, mint az a
tegnapi lény a kalózhajóról. Az izé, amit Harry emberei halásztak ki a
vízből!
– Amelyik aztán szőrén-szálán eltűnt abból a hermetikusan lezárt
szobából – tette hozzá édesapja.
– Hülyeség! – sziszegte Schulz.
– Akkor kérdezze meg az utaskísérőt, aki megtalált minket! – kiáltott
fel Ben. – Ő is pontosan látta.
Schulz rosszallón lebiggyesztette az ajkát, és az ütős válaszra
készülő Bent megint csak sikerült meglepnie a Princess kapitányának.

226
 – Ahogy gondolod, fiam – mondta, majd feltépte az ajtót és
torkaszakadtából ordított egyet. – Rewert! Jöjjön be!
Bennek fogalma sem volt, ki volt az a Rewert, míg a kapitány félre
nem állt, és az ajtón be nem sétált a gépházban feltűnő, sötét hajú
utaskísérő. Ben szerint eléggé meg volt félemlítve.
– Tehát Rewert, mondja csak el nekünk szépen, hogy mit látott egy
fél órával ezelőtt odalent a gépházban! – követelte Schulz.
– A… a lányát, kapitány úr! – válaszolta a férfi, miközben idegesen
egyik lábáról a másikra ugrált. – És… és ezt a fiatalembert! – mondta
fejével Benre mutatva, de ránézni már nem volt képes.
– A lányom és ez a fiatalember – ismételte meg Schulz. – Semmi
kétméteres jégszörnyeteg, aki netán a kettőjük életére tört volna?
– Nem, kapitány – mondta az utaskísérő kitartóan bámulva a
cipőorrát. – Semmi más nem volt ott.
– De ez nem igaz! – tiltakozott Ben. – Pontosan látta, hogy…
– Köszönöm, Rewert! – vágott a szavába Schulz. – Elmehet. – A
férfi olyan gyorsan távozott a szobából, ahogy csak tudott, mire Schulz
szép lassan becsukta mögötte az ajtót, és Ben helyett édesapjához
fordult.
– Azt hiszem, ennyi elég is, doktor úr – szólt hűvösen.
– Hogy érti ezt?
– Hát rendben, ha feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy érthetőbben
fogalmazzak, kérem. A fiának nyilvánvalóan problémája van.
Problémája van a lányommal és problémája van a valósággal. Normális
körülmények között humorosan fognám fel a dolgokat, de jelenleg
igencsak kritikus a fedélzeten uralkodó helyzet, ezért nem nézhetem
tétlenül, ahogy fia pánikot kelt az utasok között!
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Robert Berger élesen.
– Ez azt jelenti, hogy meg kell kérjem önt és főként a fiát, hogy
maradjanak a kabinjukban – válaszolta Schulz hirtelen nagyon
nyugodtan és tárgyilagosan.
– Micsoda? – szólt Ben apja ziláltan.
– Ezek szerint foglyok vagyunk? – kérdezte a fiú édesanyja.
– Én egy másik szót használtam volna – felelte Schulz továbbra is
hűvösen –, de mindenesetre meg kell kérnem önöket, hogy amíg nem
227
nyugszanak meg a kedélyek a hajón, addig ne hagyják el a kabinjukat.
Feltehetően nem fog sokáig tartani. A hajón végzett szerelési munkák
nemsokára lezárulnak, és amint újra útnak indulhatunk, hamar
rendeződik minden – mondta, majd az ágy mellett lévő házi telefonra
mutatott. – Ha valamire szükségük van, nyugodtan szóljanak, és a
személyzet máris idehozza. És most kérem, bocsássanak meg, de
rengeteg dolgom van.
Gyorsan el is ment, mielőtt még egyikük ellentmondott volna a
parancsának.
– Mi… mi volt ez? – dörmögte Ben apja, miközben arca kezdett
lassan pulykavörössé válni. – Most már teljesen megőrült ez az ember?
Mit képzel ez magáról? Nem egy középkori gályán vagyunk!
– Nyugodj meg – mondta a felesége, bár ne tette volna, mert csak
olaj volt a tűzre.
– Megnyugodni? – Na, most üvöltött csak igazán. – Még én
nyugodjak meg?! Ha ez a fickó azt hiszi, hogy ezzel megtéveszthet
minket, akkor nagyon téved!
Ezzel feltépve az ajtót, kiviharzott a kabinból. Csak egyetlen lépést
tett meg, és egy mellére tapadt hatalmas kéz máris visszataszította a
szobába. Ráadásul olyan erővel, hogy a karjával való vad kalimpálás
nélkül biztosan elveszítette volna az egyensúlyát.
A folyosón egy matróz őrködött. Mégpedig nem akármilyen matróz,
hanem ugyanaz, aki Ben kabinja előtt ácsorgott. King Kong!
– Sajnálom, dokikám! – vigyorgott gúnyosan –, de a kapitány
megparancsolta, hogy ne engedjek ki senkit a kabinból.
– Maga megőrült?! – dörmögte Ben apja, miközben az igencsak
lüktető mellét dörzsölgette. – Mit képzel maga, hogy engem...?
– Ordíthat és hisztizhet, amennyit csak akar, doki – vágott a szavába
a matróz. – A parancs az parancs, nem igaz?
Valami nem stimmelt vele, gondolta magában Ben. Valahogy…
sokkal nagyobb volt most – ami persze teljesen lehetetlen, és biztos
csak képzelődött.
Majd hirtelen beugrott neki: brutálisabb volt.
Igaz, a férfi addig sem volt túl jóindulatú, de most aztán végképp
sugárzott belőle a düh. Most már nemcsak készen állt az erőszak
228
alkalmazására, hanem szinte várta. Szemében ugyanaz a láng égett,
mint Schulz kapitányéban aznap reggel. Ben biztos volt benne, hogy
csak óriási akaratereje tartja távol attól, hogy ne essen az apjának.
Valószínűleg nem csak ő volt ezzel tisztában. Édesapja éppen indulni
készült, de felesége gyorsan a hatalmas matróz és közé lépve a vállára
tette a kezét.
– Hagyd csak! Ő csak a dolgát teszi! Később panaszt tehetsz a
kapitánynál, ha akarsz, de ő tényleg nem tehet róla!
– Milyen igaza van, dr. Ravaszné professzor – mondta King Kong. –
Egész nyugodtan panaszt tehet a kapitánynál. Vagy legalábbis
megpróbálhatja.
Kicsit csalódottnak tűnt, gondolta magában Ben, hogy egyáltalán
nem reagáltak a legutóbbi szemtelenségére. Végül határozottan bólintott
egyet, majd távozáskor úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy
összerezzent a kabin fala.
Alig maradtak egyedül, Ben édesapja idegesen lelökve felesége
kezét így szólt.
– Mégis mi volt ez? Minek tartottál vissza? Könnyedén…
– Ürügyet adtál volna neki, hogy félholtra verjen? – szakította félbe
Jennifer hűvösen. – Ugyan, ne légy nevetséges! Nem láttad milyen
volt?
– Még szép, hogy láttam! Teljesen becsavarodott, ahogy Schulz is.
Ez a férfi enyhén szólva nagyzási hóbortban szenved! Mégis, mit képzel
ez magáról? Talán azt hiszi, hogy ez a hajó a Bounty, ő maga pedig
Bligh kapitány. Ez a parancsnokságába fog kerülni, ezt megígérhetem!
És az ott kint pedig…
– Fertőzött – vágott közbe Ben.
– Micsoda? – kapkodta a levegőt apja csodálkozva. Anyja inkább
nem szólt egy szót sem, csupán aggódó és amolyan mindennel tisztában
lévő tekintettel nézett rá.
– Hogyhogy fertőzött? – kérdezte apja ismét, miután Ben nem
válaszolt. – Ne beszélj már hülyeséget!
– Ti nem láttátok a kezét? – felelte Ben. Édesanyja még mindig nem
reagált, apja pedig csak a fejét rázta. – Rajta van a jel. Fertőzött.
– Mivel? – kérdezte apja.
229
 – Azt nem tudom – vallotta be a fiú –, de ugyanaz a baja, mint
Schulznak. És mint annak a reggel becsavarodott matróznak.
– Hogyne – gúnyolódott apja még mindig a mellét dörzsölve. A
matróz nyilván elég erősen megüthette. – Nemsokára azzal jössz majd,
hogy Schulz titokban rohangál, és mindenkit megharap, aki az útjába
kerül, az áldozatai pedig mind zombivá változnak, igazam van?
– Talán nem mindenképpen zombivá – szólalt meg Ben anyja
váratlanul.
Erre már nem csak Ben kapta oda a fejét. Elég hihetetlen fordulat,
hogy pont tőle kap támogatást.
– Hogy? – kérdezte a fiú apja döbbenten.
– Úgy tűnik, mintha tényleg valami fertőzés lenne – folytatta
Jennifer –, legalábbis egy fertőzés folyamata. Vannak betegségek,
amelyek képesek megváltoztatni még az emberek jellemét is. De
szerintem te ezt sokkal jobban tudod, mint én.
Az utolsó szavakat mintha kissé kritizáló hangnemben mondta volna,
amire férje egy dühös homlokráncolással reagált.
– Akkor ezek szerint most egy zombimese kellős közepén vagyunk?
– kérdezte gúnyosan.
– Majdnem – válaszolta Ben komolyan. – Azzal a különbséggel,
hogy nem léteznek zombik. Az az izé ott, a gépházban… valami más
volt.
Apja egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, majd hirtelen
komorrá vált.
– Hagyd már abba ezt a hülyeséget! Ennél sokkal komolyabb
problémáink is vannak.
– Várj! – szólt Ben édesanyja. – Azt mondtad valami más volt.
Pontosan mire gondolsz?
– Állj, csak nem azt akarod mondani, hogy te hiszel… – kezdett bele
édesapja, de felesége hamar félbeszakította – természetesen egy
mosollyal kísérve, de jól hallhatóan csípős hangnemben.
– Persze, hogy nem. De legalább úgy tehetnénk, mintha úgy lenne,
nem? Úgy értem, kinek ártanánk vele? Szerintem pedig – fűzte hozzá
gyorsan a bezárt ajtót fürkészve –, amúgy sincs jobb dolgunk.
– Minthogy ilyen ostobasággal foglalkozzunk? – sziszegte a fiú apja.
230
 Ben édesanyja éppen válaszolni akart, amikor Ben váratlanul
beleavatkozott.
– Ebből elég legyen! Hagyjátok már abba a veszekedést, legyetek
szívesek!
Apja mintha szándékosan veszekedést kezdeményezett volna, de
aztán inkább megvonta a vállát.
– Nem veszekszünk.
– Csak vitatkozunk – fűzte hozzá anyja, majd Ben hozzátette. –
Mégpedig olyan szellemi szinten, amit csak húsz éve házasságban élő
emberek értenek.
– Huszonhárom.
– Még nem teljesen. Majd októberben. És csak akkor, ha befejezed
ezt a viselkedést.
– Ezt hogy érted? – Jennifer szeme harciasan csillogott.
– Kétség esetén majd egyszerűen benyújtom a válást, és írok egy, a
világ összes bíróságán helytálló szakvéleményt.
– Arra nem lesz szükség – felelte felesége kárörvendve. – Nekem
csak egy laborra és pár összetevőre van szükségem, amelyeket
bármelyik piacon beszerezhetek.
– Meg akarsz mérgezni?
– Egy fenét. Kitenyésztek egy vírust, amely szófogadó rabszolgává
tesz majd.
Ben édesapja egy másodpercig döbbenten nézett, majd hangos
hahotázásba kezdett, ehhez egy kis idő múlva felesége is boldogan
csatlakozott. Egyedül Ben ült ott elmagányosodva, egyikükről a
másikra bámulva.
– Szellemi szint, mi? – morogta maga elé.
– Tégy meg magadnak egy szívességet, fiam, és ne kövesd el
ugyanezt a hibát – mondta az apja. – Sose nősülj meg!
– Legalábbis ne olyan nővel, aki intelligensebb nálad – jegyezte meg
az anyja kacsintva, majd hirtelen nagyon komollyá vált. – Szóval, hogy
érted azt, hogy „valami más” volt?
– Mindenesetre sem az eltűnt zsoldos, sem pedig az utaskísérő nem
lehetett az – felelte Ben kitérve a válasz elől. Kicsit nehezére esett
átváltania szülei abszurd vitatkozása után. Egyébként sem mesélhette el
231
szüleinek, hogy valójában mit is látott odalent: a förtelmes
papagájcsőrű szörnyeteget és a sárkányszárnyakat. Valahogy még maga
sem hitte el az egészet.
Aztán egyszer csak bevillant a felismerés, ettől ki is tisztult kissé a
kép. A jégszörnyeteget, akiről beszélt ténylegesen látta; és bár néhány
szívdobbanásig megjelent előtte a sárkányember is, akkor nem igazán
tudta megkülönböztetni a valóságot a rémálomtól.
– Ráadásul ők aztán biztos nem olvadtak volna csak úgy el – mondta
az apja.
Ben nem volt ebben olyan biztos, de inkább nem hozta fel a dolgot.
– Az egyik jégkalóz volt az.
– Az álmodból – találgatott az édesapja.
– Nem – felelte Ben visszafogottan. – Valaki a hajóról. Tegnap.
– De hát az elgőzölt – szólt apja mosolyogva.
Ben lassan kezdett nagyon idegessé válni.
– Akkor valószínűleg egy másik volt – mondta harapósan. –
Mindenesetre majdnem elkapott minket. És abban is majdnem biztos
vagyok, hogy Sashát üldözte.
– Miért?
– Honnan a túróból tudjam? – sziszegte Ben. Édesapja csodálkozva
felhúzta bal szemöldökét, mire Ben gondolatban elnézést kért a
hangnemért. – Nem tudom – mondta jóval halkabban. – De egyébként
sem erről van szó. – Majd az ajtóra mutatott. – Ha Schulz megfertőzte a
fickót odakint, akkor mi lesz, ha az is megfertőzi a többieket?
– Most megint a zombiknál vagyunk? – kérdezte apja vigyorogva.
– Nem abban állapodtunk meg, hogy úgy teszünk mintha elhinnénk
a mesét? – kérdezte Jennifer halkan. Csak egy vállvonást kapott
válaszul, ezért kérdőn fiára tekintett. – Pontosan mit vettél észre a
kezén?
– Megsebesült – magyarázta Ben. – Csak egy karcolás volt, semmi
komolyabb, de pontosan úgy festett, mint Schulz arca. Tudod, az a
furcsa heg és a pókháló.
Az utolsó szót eddig kínosan kerülte, most mégis valahogy
kicsúszott a száján, még mielőtt visszatarthatta volna. Anyja idegesen

232
összerezzent, és hangosan beszippantotta a levegőt – láthatóan nem
érezte jól magát.
De ennek ellenére bólintott
– Azt hiszem…, ööö…, értem, mire gondolsz.
– Én nem – mondta az apja.
– Elég furcsa heget visel az arcán – válaszolta Ben anyja. – Tényleg
úgy nézett ki, mint egy… egy pókháló. Mintha valami kiterjedne a bőre
alatt. Még egy ilyen régóta nem praktizáló orvos, mint én is észreveszi
az összefüggést.
– De ha véletlenül igazatok lenne – szólt közbe a férje –, és tényleg
egy fertőzésről lenne szó, akkor vajon miért viselkedne így Schulz?
Lehet, hogy egy öreg csökönyös szamár, de semmiképpen sem
felelőtlen.
– Talán eddig nem volt az. Valami biztos történt vele…, és attól
félek, Bennek igaza van. Sőt nem csak vele kapcsolatban.
– Akkor ezek szerint egy kifejlődött fertőzésről van szó – sóhajtott
egyet édesapja.
– Meglehet – válaszolta a felesége. – De biztos vagy nem, a hajót
mindenképp karantén alá kell venni. És valamiért ezt ő nem akarja.
– Pedig nem fogja megúszni – mondta az apja a fejét rázva. – Ahogy
leszálltunk erről a hatalmas rádiósugarakat elnyelő valamiről, és újra
működni fog a mobitelefonom, azonnal értesítem a hatóságokat, akik
majd megfelelőképpen fogadják a Princesst.
– Úgy egy hét múlva – mondta Ben aggódva. – Az pedig iszonyú
messze van még. Ha tényleg fertőző betegségről van szó, akkor elég
hamar elterjed. Addig még sok minden történhet.
Ben apja éppen válaszolni készült, majd valami hirtelen megrázta a
hajót. Csodálkozva fülelt, majd gyorsan az ökörszemablakhoz lépett.
– Mi történt? – kérdezte Ben édesanyja.
– Azt hiszem, újra beindultak a turbinák – válaszolta Ben.
– Schulz megmondta, hogy nem tart sokáig a szerelés. – Érdekes
módon egy matrózt sem látott odalent tüsténkedni a gépházban – de
végül is nem járta be az egészet.
– Ezek szerint újra elindultunk – mondta örömmel Jennifer.

233
 – Igen – válaszolta a férje, majd egy perc múlva el sem mozdulva az
ablaktól halkan hozzátette. – Csak sajnos rossz irányba.
Ben döbbenten nézett édesanyjára, majd felállt, és ő is odament az
ablakhoz.
Az apjának igaza volt: a Princess of the Dawn végre elindult – és
egyenesen a Déli-sark felé hajózott.

234
 27

APJA KÉTSZER PRÓBÁLTA FELVENNI a kapcsolatot

Schulz kapitánnyal – először kilépett a kabinból, és igyekezett hatást
gyakorolni a matrózra (amely közben majdnem sikerült kierőszakolni
magának egy alapos verést), másodszor megpróbálta használni a
telefont. A készülék olyan halott volt, mint amilyen makacs az ajtó előtt
ácsorgó férfi, és úgy is maradt: foglyok voltak, és csak arra várhattak,
hogy Schulz végre eldöntse, mégis mit akar tenni velük.
Időközben a Princess of the Dawn vészesen közeledett az Antarktisz
partjához. Bár a hajó sebességének csak a töredékével suhant, a fehér
csíkú horizont helyett egy fél óra múlva máris egy világosan kivehető
fehér jégszikla látszódott. Még fél óra, gondolta magában Ben aggódva,
és a hajó nekiütközve a sima jégstrandnak az oldalára fekszik.
Hirtelen mosolyognia kellett saját magán: az utolsó kép bizony a
rémálmából származott, mégpedig abból a részéből, amely valószínűleg
sohasem válik valósággá. Majd hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról. A
helyzet egyáltalán nem volt vicces. Még ha a Princess nem is ütközik
neki a partnak, akkor is rossz irányba hajóznak. Talán Schulz a
meteorológiai állomáson lévő kutatóktól akar segítséget kérni? Ben
éppen anyjához fordult, amikor váratlanul hangos lárma szűrődött be a
folyosóról. Dörömbölés hallatszott, utána egy-két másodpercig ideges
hangok üvöltöztek egymással, majd végül egy tompa csattanás után
néma csend lett. Az egész nem tartott tovább két-három levegővételnél.
Ben és apja idegesen felpattanva feltépték az ajtót, és döbbenten álltak
meg a küszöbön – egy s más igencsak megváltozott a folyosón.
King Kong még mindig ott volt, csak már nem egyedül, és nem
támaszkodott nagyképűen vigyorogva a másik ajtónak, hanem
235
fennakadt szemmel feküdt a földön. Egy rövid tüskés hajú és széles
vállú alak álldogált felette fehér pufikabátban, és fejét rázva vadul
dörzsölgette jobb öklét. Pár lépésre tőle egy géppisztollyal
felfegyverkezett férfi állt, a folyosó másik végén pedig szintén egy
fehér harci felszerelésben lévő alak sétálgatott.
– Harry? – motyogta Ben döbbenten.
– West százados? – fűzte hozzá apja nem kevésbé meglepve. Harry
lassan feléjük fordulva halvány mosollyal üdvözölte Bent, majd
odabólintott a fiú édesapjának. – A Harry elég lesz. A West százados
kissé túl hivatalosan hangzik.
– Ja, ön pedig nem éppen hivatalosan van itt, jól sejtem? –
gúnyolódott Ben apja.
Harry megvonta a vállát.
– El is mehetek, ha ragaszkodik hozzá, doktor úr. Gondolom, a kis
barátja odalesz az örömtől, ha felébredve egyedül találja itt magát és a
családját.
Robert némán bámult az eszméletlen matrózra, és láthatóan sápadni
kezdett. Ben gyorsan mentette a menthetőt.
– Ugyan, nem úgy gondolta. Csak egy kicsit… meglepődtünk, ez
minden. Te meg honnan pottyantál ide?
Harry összehúzta a szemöldökét.
– De hát, te kértél meg, hogy segítsek. Mi pedig jöttünk, amilyen
gyorsan csak tudtunk. Remélem, még időben érkeztünk, de sajnos
nekünk is volt egy kis problémánk, tudod? – mondta, majd éppen be
akart lépni a kabinba, amikor a géppisztolyos férfi a békésen alvó King
Kongra bökött.
– Mit csináljunk vele, ha felébred?
– Altassátok vissza! – mondta Harry, majd Ben mögül kikiabált
édesanyja.
– Vigyázzanak, nehogy megsérüljenek!
Gyorsan félretolta fiát és férjét, majd odaintve Harrynek, a jobb karja
felé nyúlt.
– Megnézhetem a kezét?
Harry kissé meghökkenve nézett.

236
 – Tévedek, vagy általában nem a férfi szokta megkérni a nő kezét? –
viccelődött, majd odanyújtotta a kezét.
– Minden rendben – mondta Jennifer. – Egy karcolás sincs rajta.
– Óvatos voltam – válaszolta Harry komolyan. – Ezek szerint már
maguk is tudják?
– Mit? – kérdezte Ben apja.
Erre azonban már nem kapott választ. Ben édesanyja roppant
nyugtalannak tűnt, Ben már szinte rémületet érzett rajta.
– Akkor már ti is…? – lihegte a fiú.
– Sajnos kicsit későn jött a figyelmeztetésed. Matthias elkapta, még
mielőtt egyáltalán felfogtam volna. És még két másik emberem is –
mondta Harry, és a folyosó felé biccentett. – Az is közéjük tartozik?
– Igen – felelte Ben. – És Schulz kapitány is. Legalább. De attól
félek, már sokkal többen vannak.
– Ez nem néz ki valami jól. Ezek szerint egy perccel sem érkeztünk
túl korán? – szólt Harry komor arccal.
– Most maga is elkezdi ezt a zombizagyvaságot? – sóhajtott fel Ben
édesapja.
Harry szinte szánakozó tekintetet vetett rá.
– Fogalmam sincs a zombikról. Én csak azt tudom, hogy egyik
emberem átváltozott… valamivé, aminek már nem sok köze van az
emberhez. – Jennifer Bergerhez fordulva így szólt. – Miféle betegség
ez, az ördögbe is?
– A leghalványabb sejtésem sincs – vallotta be a doktornő őszintén.
– Ha tényleg betegségről van szó, akkor olyasmi, amiről még sohasem
hallottam… Mi történt az embereivel?
– Matthias eltűnt. Egyszerűen becsavarodott, és farmerben és
trikóban kirohant a hóviharba. Attól félek, hogy már régen halott.
– És a másik kettő?
– Nekik nem sikerült – mondta, és elhallgatott. Hirtelen megvonta a
vállát, és zavartan Ben felé mosolygott. – Azt hiszem, bocsánatot kell
kérnem. Noha csak a felét hallottam annak, amit mondtál, de a
maradékot kitaláltam. A figyelmeztetésed nélkül valószínűleg
mindannyian elkaptuk volna, főleg, ha egy karcolás is elég…
– Ez még nem teljesen biztos – szólt Robert Berger.
237
 – Igaz – mondta Harry mozdulatlanul. – De amíg nem győződöm
meg az ellenkezőjéről, addig inkább ezt gondolom. És önöknek is ezt
kellene tenniük – elvégre a saját egészségükről van szó. – Majd a
folyosón álló embereihez fordult. – Kötözzétek meg a fickót, és zárjátok
be valahová! De legyetek óvatosak! – Ezzel bezárta az ajtót, levette a
vállán pihenő fegyvert, és körbenézett a kabinban.
– Semmi probléma – szólt Ben apja csípősen. – Egész nyugodtan
nézzen csak körbe!
Harry nem vett tudomást róla.
– A legjobb, ha először elmondjátok, hogy mi történt itt, mióta
elmentünk. Csak a lényeget, ha kérhetem.
Ben így is tett. Igyekezett semmit sem kihagyni – kivéve az álmait,
amelyekhez Harrynek tényleg semmi köze nem volt –, és érdekes
módon a zsoldos egyszer sem vágott a szavába. Még amikor a saját
emberéről volt szó, sem látszott semmi az arcán. Csak bólintott egyet,
mikor Ben végzett a beszámolójával.
– És meg se találták a két eltűnt embert?
– Három – helyesbített Ben, és megrázta a fejét. – Nem tudok róla –
mondtam. – Az ajtóra mutatott. – Hány embert hoztál magaddal?
– Csak azt a kettőt ott kint! Nyugi, bőven elég lesz! Elvégre nem
háborút akarunk, nem igaz? Azt hiszem, kénytelen leszek feltenni pár
igencsak kellemetlen kérdést Schulz kapitánynak… De nem most
rögtön. Először mutasd meg nekem, hol láttad te és az a… te és Schulz
lánya azt a… valamit.
– Nem lenne okosabb először a kapitánnyal beszélni? – kérdezte Ben
apja. – Úgy értem, mielőtt kikötünk a Déli-sarkon?
– A Princess egyelőre csak sétafikál – válaszolta Harry. – Mi pedig
öt perc múlva itt vagyunk. Utána együtt megyünk majd a parancsnoki
hídra, rendben? – mondta, és a vállára akasztva a fegyverét kinyitotta az
ajtót. Ben édesapja szintén elindult, mire Harry vadul a fejét rázta.
– Maga és a kedves felesége itt marad – mosolygott udvariasan, de
hangsúlya inkább parancsoló volt. – Majd az embereim vigyáznak
magukra. Utána együtt megyünk a kapitányhoz. Ha pedig Schulz
tényleg megfertőződött, akkor én magam vonom vissza a
parancsnokságát.
238
 – Kötve hiszem, hogy ebbe belemegy – mondta Ben.
– Ó, én pedig biztos vagyok benne – vigyorgott Harry, miközben
kezével megpaskolta a vállán lógó fegyverét. – Van meghatalmazásom.
– Azzal a fiú vállára tette a kezét, és kivezette a folyosóra. Mosolya
hamar lehervadt. – Jobb, ha szedjük a lábunkat. Valami nagyon nem
stimmel itt. Fogalmam sincs, micsoda, de érzem. Minél hamarabb
tűnünk el innen, annál jobb.
Ben balra indult a lépcső felé, de Harry megrázva a fejét az
ellenkező irányba mutatott.
– Arra gyorsabb.
Ben csodálkozva nézett rá.
– Te aztán jól kiismered magad a fedélzeten, mi?
– Jól értek a térképekhez. De most gyere.
Ez megint parancsként hangzott, gondolta Ben, Harry valahogy
sokkal barátságtalanabbnak tűnt, mint az előbb a kabinban. Bár lehet,
hogy csak véletlenül beszélt így. Igazán csábító volt a gondolat, hogy
Harry valójában egy kedves ember, akinek szívét egy durva páncél rejti,
de valószínűleg épp az ellenkezője volt igaz. Mindenesetre nem mert
még egy kérdést feltenni, de óvatosan hátrakukkantva a válla felett,
valami feltűnt neki: Harry egyik embere eltűnt, ahogy King Kong is. A
másik kezével szorongatva a fegyverét lecövekelt a kabinajtó előtt.
Harry ugyan mondta, hogy vigyázni fog a szüleire, de Bennek sokkal
inkább úgy tűnt, mintha foglyokként ücsörögnének a zárt ajtó mögött…
Végre elértek az ajtóhoz, amit Ben a Princess fedélzetén tett első
illegális kirándulása alkalmából lépett át először. Zárva volt, de Harry
hamar megoldotta a problémát. Mégpedig egy jól méretezett rúgással,
ami még a tokból is kiszakította az ajtót. Valószínűleg a hajó másik
végében is hallani lehetett a csattanást.
A zsoldos felkérő mozdulatára Ben elsőként lépett át rajta. Noha már
volt itt egyszer, akkoriban céltalanul keringett összevissza
kíváncsiságától és kalandvágyától vezérelve. Mindenesetre a turbinák
hangos lármája világosan mutatta neki a gépházba tartó helyes utat. Ben
kissé különösnek tartotta. Habár a Princess csak lassan haladt, a
turbinák teljes erőbedobással dolgoztak.

239
 Ben végig elöl cammogott egészen a gépházig, ott Harry szó nélkül
elé lépve levette válláról a fegyverét. Felemelt mutatóujjal érthetően
Ben tudomására adta, hogy vigyázzon.
Erre pedig egyáltalán nem volt szükség. Alig lépett be a gépházba,
máris megbánta, hogy visszatért oda. A terem semmit sem vesztett
félelmetes kisugárzásából. Az árnyak egyre mélyebbnek tűntek, a
fények pedig mintha még vörösebben izzottak volna…
Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy csakis a szörnyű emlékei miatt
tűnik ilyen félelmetesnek a helyiség. Harry lábujjhegyen és visszatartott
lélegzettel haladt előre. Kezével olyan erősen szorította a fegyvert, hogy
csontjai egészen kifehéredtek tőle. Tekintete idegesen mozgott ide-oda
– ő is érzi, gondolta magában Ben.
– Hol volt pontosan? – kérdezte Harry nagyon halkan. Szavaira
ennek ellenére kísértetiesen suttogó visszhang válaszolt a hatalmas
teremben. Mintha nem csak a kérdésére válaszoltak volna; mintha
hangja valami mást is felébresztett volna.
Ben elhessegette a gondolatait, majd figyelmesen körbenézve, az
egyik irányba mutatott, reménykedve benne, hogy az a helyes. Harry
gyanakvó tekintettel vizsgálta, majd szófogadón elindult. Ben
olyannyira a nyomában volt, hogy vigyáznia kellett, nehogy véletlenül
rálépjen a sarkára.
Szerencséjére ugyanaz a zsákutca volt, ahová a szörny szorította be
őket. A földön lévő vízfolt azóta már elpárolgott – vagy talán feltörölték
–, de a szétvert szelep és a letört kézi kerék még mindig ott feküdt.
– Itt volt – tájékoztatta Ben, teljesen feleslegesen.
Harry óvatosan körbefürkészett.
– Tökéletes csapda. Minek menekültél egy zsákutcába?
– Mert nem vagyok képzett zsoldos, azért – válaszolta a fiú hetykén.
– Ráadásul rendesen be lehettél tojva, és féltetted a kis barátnődet –
vágott vissza Harry. A hangsúly ellenére jóindulatúnak hangzott.
Gyorsan megvizsgálta a szétvert gőzszelepet és bólintott egyet. – A
gőzvezetékes akciód viszont elég cseles volt. Nem hiszem, hogy nekem
eszembe jutott volna.
– Csak szerencsém volt, attól félek – mondta Ben, de Harry a fejét
rázta.
240
 – A szerencse eleve az ügyesek mellett van. Te ösztönszerűen jól
reagáltál, és csakis ez a fontos.
– Csak nem akarsz nálam bevágódni? – kérdezte Ben dühösen.
– Miért, szükségem lenne rá? – válaszolta Harry kacsintva. Mosolya
érdekes módon őszintének tűnt Ben számára, még ha dacból el is
utasította.
Valami… dübörgött. A hang nagyon halk volt, inkább érezni
lehetett, mint hallani, de mindketten észrevették. Harry ijedten felkapta
a fejét, és egyből a fegyvere után nyúlt, miközben Ben is feszülten
figyelt. A hang valóban félelmetes volt, mintha a Princess átugratott
volna egy akadályon. Nem ismétlődött meg, mire Harry ismét Ben felé
fordult.
– Honnan tudtad, hogy itt van Alexandra?
– Nem tudtam – válaszolta Ben szokatlanul gyorsan. – Csak
egyszerűen kerestem.
– Itt lent? – mondta Harry, és szándékosan körbenézett. Ben azt
kívánta, bár ne tette volna. Megint úgy érezte, mintha Harry szavai
felébresztettek volna valamit. Mintha a… valóság ott lebegett volna
körülöttük. Egy pillanatra megint álmának szörnyű jeges barlangjában
érezte magát. A legrosszabb a benyomás volt – nem, inkább a tudat –,
hogy már egyszer volt itt. Nem csak ma reggel, amikor Sashát kereste.
És nem is a kutatást megelőző álmában, hanem korábban. Sokkal
korábban. Ugyanekkor egy testileg fájdalmas veszteség lett úrrá rajta.
– Ben? – kiáltotta Harry.
Ben felriadva bámult rá, majd hirtelen visszazuhant a valóságba.
– Igen?
– Mi van veled? – kérdezte a férfi riadtan.
– Semmi, miért mi lenne?
– Már harmadszorra tettem fel ugyanazt a kérdést, de te meg se
hallottad. Mi van veled?
– Semmi…, csak… eszembe jutott Sasha – improvizált gyorsan Ben.
– Majd megőrült a félelemtől, mégis fantasztikusan reagált. Nélküle
biztosan mindkettőnket elkapott volna az a valami.
– Akkor örülj – felelte Harry. – És teljesen… biztos vagy benne,
hogy nem az utaskísérő volt vagy…
241
 – Az eltűnt katonád? – Ben megrázta a fejét. Az igazság az volt,
hogy nem volt száz százalékig biztos benne, de annyira mégis, hogy
lelkiismeret-furdalás nélkül megnyugtassa Harryt.
– Nem. Úgy nézett ki, mint az a lény, akit kihalásztatok a vízből. A
te embered…
– Martin?
– Martin. Az igazság az, hogy ő…, mintha… jéggé változott volna.
De az a lény, aki idáig üldözött minket, biztos, hogy a jégkalózok közé
tartozott.
– Jégkalózok?
– Tőlem hívhatod, aminek akarod.
– De mi csak egy… jégkalózt halásztunk ki a vízből – magyarázta
Harry nyugodt hangon. – Vagy azt, ami maradt belőle. És csak úgy
felszívódott. Pont úgy, mint ez itt – mondta összeráncolva a homlokát. –
Azt mondtad, hogy mintha Martin valahogy jéggé változott volna, nem
igaz?
– Tudom, hogy hülyén hangzik – felelte Ben ingerülten. – Kérdezd
meg nyugodtan az anyámat, ha nem hiszel nekem!
– Csigavér, nem úgy értettem! Pontosan tudom, hogy hangzik ez.
Ugyanis én is pontosan ugyanerre gondoltam.
Ben hatalmas szemmel vizsgálgatta.
– Ma reggel, épp mielőtt felhívtál. Amikor Matthias félig leszaggatta
magáról a ruhákat, majd félmeztelenül kirohant a hóviharba. Az az őrült
érzésem támadt, hogy éppen jéggé változott. De ez teljességgel
lehetetlen.
– Persze – helyeselt Ben, majd rövid hallgatás után megkérdezte. –
Miért is vagyunk mi itt?
– Mert körül akartam nézni. Akkor végül is csak egy olyan izét
halásztunk ki a vízből, ugye? Te meg a kis barátnőd pedig találkoztatok
még eggyel. Nem fura ez számodra?
– Ezek szerint elpusztult.
– Pontosan. De ettől függetlenül azon töröm a fejem, hogy mégis
honnan jöhetett. A kalózhajóból maradt dolgok mind beleférnek egy
kóláspohárba – Ben csodálkozva és rémült arccal nézett rá, ami

242
láthatóan nagyon is szórakoztatta Harryt. – Ahol pedig van kettő, ott
három vagy akár több is lehet.
– Köszi – elégedetlenkedett Ben. – Pont erre van most szükségem.
– Nem akartalak megijeszteni – állította Harry, ami természetesen
egy átlátszó hazugság volt. – De ki kell derítenünk, hogy került ez a
jégkalóz a hajóra. És, hogy nincs-e több belőle. Mi csak hárman
vagyunk. Az egész hajót azért nem tudjuk megvédeni.
– Miért, azt hiszed szükség lenne rá?
– Nem azért éltem már túl jó pár vészhelyzetet, mert hittem
valamiben – vágta rá Harry élesen. – Engem csak a tények érdekelnek.
Te tudod, honnan jöhetett ez az izé?
– Nem, tényleg nem. Én… – hirtelen félbeszakította egy hangos és
hosszan visszhangzó recsegés. Ijedten összerezzentek, és gyorsan
körbenéztek.
Pedig nem egy háromujjú jégszörnyeteg bukkant fel és tört rájuk.
Ehelyett megismétlődött a reccsenés, majd felváltotta a
hangosbemondóban megszólaló hang.
– Figyelem, itt a kapitány beszél! Hölgyeim és uraim! Szeretném
megkérni önöket, hogy öt percen belül fáradjanak a napozófedélzetre,
ahol megtartjuk a kötelező mentőgyakorlatot. Nyugtalanságra semmi
ok, csupán egy kötelező jellegű gyakorlatról van szó. Megértésüket
köszönöm!
A hangosbemondó egy utolsó reccsenéssel elhalkult, mire Ben és
Harry zavartan összenézett.
– Mentőgyakorlat? Ezt már akkor végigcsináltuk, amikor elhagytuk
Kapstadtot.
– Igazad van – szólt Harry mérgesen. – Ideje meglátogatni ezt a
Schulz kapitányt! Gyere!
Azonnal elrohantak. Harry ezúttal a rakodótéren keresztül vezető
utat választotta, ahol még embereivel együtt rendezkedtek be. Bár
tekintettel volt Benre, és ezért nem szaladt úgy, ahogy tudott volna,
mégis jó pár lépésnyi előnyre tett szert, mire elérte a keskeny vaslépcsőt
és a rakodótérbe vezető ajtót. Valami nem stimmelt az ajtón túli
világítással, valahogy túl világos és túl természetes volt – Harry
beviharzott, majd hirtelen megdermedve lerántotta válláról a fegyverét.
243
 Ben hatalmas lármára számított, de a géppisztoly csak egy tompa, de
őrült gyors csattanást hallatott, mintha egy tucat teniszlabda pottyant
volna egy asztal közepére – majd egy másodperc töredéke múlva
iszonyú csörömpölés és zörgés hallatszott, mintha a világ legnagyobb
üvegdarabja tört volna szilánkokra.
– Mi van? – szuszogta Ben, és futásnak eredt. Harry lassan leengedte
fegyverét, miközben csövéből még mindig narancssárga láng lövellt
kifelé. A teniszlabdákhoz hasonló zajt hirtelen egy fülsiketítő ricsaj
váltotta fel, miközben Harry nemcsak a célra koncentrált, hanem másik
kezével még a mellette elszáguldó Bent is megállította. Ben csak
futólag látta az előtte feltűnő hatalmas és fehér valamit, amelyet nem
sokkal később darabokra szaggatott a géppisztolyból kilövellő láng.
Harry addig tartotta lenyomva a fegyver ravaszát, amíg teljesen ki
nem ürült a tár, és fel nem hangzott egy éles fémszerű kattanás. Ekkor
kitépte a tárat, majd egy rutinos mozdulattal újra cserélte, de egyelőre
nem tüzelt. Ezek szerint már nem maradt mire lőni, gondolta magában
Ben. A csörömpölés csendesebb lett, majd végül teljesen elhalkult.
Harry ennek ellenére legalább fél percig behúzott fejjel figyelt, és
gyanakvón jobbra-balra célzott fegyverével, majd – kissé – ellazulva
intett Bennek.
– Most már előjöhetsz!
– Igen, köszi – szájalt Ben. – Még egyben vagyok, de ezt nem neked
köszönhetem.
Harry hűvös tekintettel vizsgálgatta.
– Soha többet ne rohanj el egy éppen tüzelő ember mellett.
– Nem is azt akartam. Én csak…
A mondat közepén megállva hatalmas szemmel bámult el Harry
mellett a rakodótérbe.
Pontosabban nemcsak a rakodóteret látta, hanem kilátott egészen a
tenger nyugati részére, mivel a rakodótér oldalfala megint csak egy
tengerbe nyúló rámpává változott. Útközben számos óriási jégtáblának
sikerült majdnem teljesen beúsznia a Princess rakodóterébe, a hullámok
habkoronája pedig ott díszelgett a rakodótér ajtajának peremén. A
levegőben sós víz szaga terjengett, és rettenetesen hideg volt.

244
 A terem másik oldalán egy majdnem térdig érő szilánkhegy
magaslott, a mögötte lévő falon pedig, ahová Harry gépfegyverének
golyói csapódtak, égés- és kaparásnyomok hada virított. Itt-ott kilógott
egy-egy szilánkokra tört kar vagy lábcsonk, de végre semmi sem
mozgott. Úgy tűnt, Harry jó és alapos munkát végzett.
– Hányan… voltak körülbelül? – kérdezte Ben reszkető hanggal.
– Hárman vagy négyen. Pontosan már nemigen lehet megmondani.
De ha esetleg van időd és kedved hozzá, nyugodtan összerakhatod őket.
Ez egyáltalán nem volt vicces, gondolta magában Ben. Talán Harry
így vezette le magában az idegességet. A zsoldosok vezére lehajolt az
akció közben oly figyelmetlenül elszórt üres tárért, és az egyik zsebébe
rejtette. Megfordulva végigpásztázva a rakodótér ajtajánál egymás
hegyén-hátán lévő jégtáblákat.
– Legalább most már mi tudjuk, hogyan jöttek be.
– Ezekkel a jégtáblákkal?
– Ez csak neked tűnik jégtáblának. De lehetnek akár tutajok is. És
mondjak valamit? – Harry beiktatott egy drámai szünetet. – Ezekre az
izékre jóval többen ráférnek, mint hárman vagy négyen.
– Ez azt jelenti, hogy…? – kezdett bele Ben.
Harry szavába vágva gyorsan megrázta a kezét, majd a vállára
akasztotta a fegyverét.
– Ez nem jelent semmit. De nem szeretnék semmit sem kizárni.
Inkább menjünk biztosra – majd előhúzott a zsebéből egy adóvevőt,
amely úgy hasonlított a Ben által használt készülékre, mintha egypetéjű
ikrek lennének. – Tom, minden rendben van nálatok?
– Minden rendben és minden csendes – válaszolta egy kissé eltorzult
hang a rádióból.
– Rendben. Lehet, hogy nagyon hamar le kell lépnünk. Tartsátok
nyitva a szemeteket! – Harry gondolkodott egy pillanatig, mielőtt
folytatta volna. – Addig készüljön el a doki és a felesége, és szálljanak
veletek hajóra! Sven készítse elő a légpárnás hajót. Vigyázzatok, hogy
senki se vegyen észre benneteket! Mindjárt jövök én is a fiúval!
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Ben riadtan.

245
 – Hacsak nem lettél váratlanul nagyothalló – válaszolta Harry,
miközben eltette az adóvevőjét –, akkor mindent szót tisztán hallottál.
Vagy talán túl halkan beszéltem?
– De miért szálljunk fel a légpárnás hajóra?
– Mert biztonságba viszlek téged a szüleiddel együtt.
– És miért csak minket?
– Például azért, mert ti vagytok nagyjából az egyetlenek, akikről száz
százalékig tudom, hogy még nem fertőzöttek.
– Hülyeség!
– Amúgy pedig a légpárnás hajón nem igazán lenne hely az összes
utas és a személyzet számára, nem igaz? – folytatta Harry, miközben
kezdett kissé idegesnek tűnni. – Most akkor jössz vagy a hátamon
cipeljelek?
– Én nem fogok csak úgy megfutamodni – felelte Ben határozottan.
– Főleg nem Sasha nélkül!
Harry megforgatta a szemét.
– Most ne legyél nekem gyerekes, kölyök! Nem az óvodában…
feküdj!
Minden olyan gyorsan ment, hogy Ben nem is értette mi történt, csak
a földön fekve látta, ahogy Harry lerántja válláról a géppisztolyát és
tüzelni kezd. Ben most is alig hallotta a lövéseket, de a lövés olyan
közel süvített el tőle, hogy szinte érezte forró légáramlatát. Egy
másodperc töredéke múlva újra felcsendült mögötte a már jól ismert
csörömpölés és törés. Ben szélsebesen megfordult, bár előre tudta
milyen látvány fogadja majd, mégis úgy összerezzent, mintha
elektromos ütés érte volna.
A rakodórámpán lévő jégtáblák immár nem voltak üresek. Legalább
egy tucat jégkalóz özönlött befelé a jégen; a látszólag oly nehézkes, de
valójában igencsak gyors mozgással.
Harry géppisztolya kegyetlen pusztítást végzett. A nagysebességű
lövedékek válogatás nélkül felrobbantották a groteszk lényeket, akár a
hártyavékonyságú kristályüvegeket ért kalapácsütések. Sajnos minden,
Harry golyózápora által elpusztított szörny helyett mintha rögtön kettő
bukkant volna fel. Ben nem látta, honnan jönnek a szörnyetegek, mivel
kint a levegő is tele volt repkedő szilánkokkal és pergő fehérséggel.
246
Ennek ellenére egyre közelebb jöttek ahelyett, hogy visszahúzódtak
vagy darabokra robbantak volna.
Úgy tűnt, Harry is hasonlóan látta a dolgokat, mert kinyújtott kézzel
durván lábra állította Bent anélkül, hogy egy percre is elengedte volna a
ravaszt.
– Tűnés! – üvöltötte. – Rohanj!
Ben azonnal bukdácsolni kezdett, Harry pedig hátrafelé lépkedve
követte, miközben szüntelenül tüzelt. A jég csörömpölése és törése
egyre hangosabb lett mögöttük, és Ben futás közben jól látta, hogy már
majdnem beérték őket a jégszörnyetegek élen lévő példányai.
Mielőtt éppen elérték volna az ajtót, Harry gépfegyveréből kifogyott
a töltény. Hangosan káromkodva csapkodott összevissza, majd
szélsebesen Ben után loholva kihúzott valamit a zsebéből. Egy hatalmas
lépéssel máris ott termett Ben mellett, majd egy jól irányzott lökéssel
besegített a fiúnak, és valamit a háta mögé hajított.
– Feküdj! – üvöltötte. Meg sem várva, míg Ben reagál a parancsára,
széttárt karral rávetette magát a fiúra, majd két abszurd hullámlovashoz
hasonlóan besuhantak a tárva-nyitva álló ajtón – sajnálatos módon
kettejük közül épp Ben játszotta a szörfdeszka szerepét.
Átsiklottak az ajtón, majd mögöttük felvillant egy óriási és vakítóan
fényes, fehér villám, amit egy hatalmas robbanás követett. Ettől úgy
érezték, mintha az egész hajó darabokra szakadt volna. A levegőt
hirtelen iszonyatos forróság töltötte be, és mindent egy éles szélű,
csillogó szilánkokból álló eső terített be. Ben összeszorított szemhéjjal
vészelte át az ajtón benyúló hatalmas narancs-piros lángot, amely
mindenhol koromfeketére festette a plafont.
Ezzel véget ért. A csörömpölés és sercegés még eltartott egy ideig,
majd váratlanul teljesen elnémult, és a lángok is visszahúzódtak. Ben
már csak egy igen kellemetlen és monoton sípolást hallott.
Harry nyögdécselve mászott le róla, egy ideig négykézláb ácsorgott,
majd hirtelen megfordult. Az ajtó felé kúszva, biztos, ami biztos,
kicserélte a tárat, és a magasba emelte a fegyverét.
Nem lőtt. Ehelyett óvatosan felemelkedett, és roppant lassan kilépett
az ajtón. Ben ijedten beszívta fogai között a levegőt. Harry háta

247
csordultig tele volt szilánkokkal, melyek csillogó tőrként álltak ki
kabátjából.
– Sikerült… – kezdett bele Ben, vagy legalábbis megpróbálta, de
hiába, a hangja felmondta a szolgálatot. Csupán egy félholt krákogást
volt képes kipréselni a torkán.
Harry még egy lépéssel beljebb lépett a rakodótérbe, és ezzel el is
tűnt a látóteréből. Ben kivételesen nem bírta elviselni az egyedüllétet,
ezért olyan gyorsan felpattant, hogy majdnem megbotlott, majd gyorsan
a zsoldos után szaladt.
Harry nem lőtt semmire, mivel már nem maradt semmi lelőhető. A
kézigránát, amit ez az őrült egyszerűen maga mögé hajított, nemcsak a
szörnyetegeket pusztította el, hanem az egész rakodóteret kiürítette. Az
egymásba ékelődött jégtáblák eltűntek. Itt-ott feltűnt még egy-egy fehér
darabka a megperzselt acélon.
– Ez húzós volt – motyogta Harry kissé reszkető hangon.
Ben inkább magában tartotta, hogy mit gondolt Harry akciójáról, és
inkább nyugtalanul fürkészte a tengert. Volt ott valami, talán egy
árnyék vagy egy… mozdulat. Amikor átsiklottak az ajtón, látott
valamit, de nem látta pontosan, mit. Ezenkívül volt ott még valami
sokkal nyugtalanítóbb is.
– Mi történt a hátaddal? Megsérültél?
Harry ösztönösen a nyakához kapta a fejét, majd szerencsére
elengedte.
– Fogalmam sincs. Nem hiszem. De ezzel később foglalkozzunk,
oké? És te hogy vagy?
– Minden rendben – mondta Ben, annak ellenére, hogy nem volt
jobban, mint Harry. Kicsit még a sokk hatása alatt állt, ezért nem igazán
tudta, hogy megsérült-e vagy sem.
– Akkor legjobb lesz, ha minél hamarabb eltűnünk innen. Vagy még
mindig olyan nehezen mondasz búcsút ennek a gyönyörű szép hajónak?
Ben nem válaszolt. Egy percre megint az óceánt kezdte fürkészni,
majd megfordult és kiment a rakodótérből.
És abban a pillanatban rájött, mit látott a tengeren.

248
 Valóban csupán egy árnyék volt. Egy gigantikus, sötét valami
körvonala, amely a Princess of the Dawn közelében, a víz felszíne alatt
ólálkodott, hatalmas és csapkodó karjait a hajó felé nyújtva…

249
 28

HARRY MÉG A GÉPHÁZ ÁTSZELÉSE KÖZBEN

elővette adóvevőjét a zsebéből, és utasította embereit, hogy feltétlenül
várják meg őket. Ennek hallatán Ben borzasztóan megkönnyebbült.
Nem tudta miért, de egyszerűen elviselhetetlen lett volna számára csak
Harryvel bolyongani a hajón. Főleg, mivel mélyen legbelül érezte, hogy
még korántsem nem volt vége az egésznek, sőt talán még csak most
kezdődött.
– A légpárnás hajóval jöttetek? – kérdezte, miközben a zsoldos
sarkában sietett felfelé a lépcsőn.
– Úgy emlékszem, ezt már mondtam – mondta Harry anélkül, hogy
ránézett volna.
– Hoztad a hangágyúdat?
Harry most már odakapva a fejét csodálkozva nézett rá.
– Persze, hogy nem! Nem számítottam arra, hogy háborúba vonulok!
Ben fellélegzett magában. Legalább az álomnak ez a része nem válik
valósággá.
Ami természetesen nem zárja ki azt, hogy a valóság nem lehet még
rosszabb…
Végre elérték a kabinja előtti folyosót anélkül, hogy bármi is történt
volna, ami kissé megnyugtatta Bent. Már majdnem megőrült a Sasháért
való aggódás miatt. Valószínűleg megint a kabinjában vagy az apjáéban
csücsült egy bizonyos sötét hajú utaskísérő társaságában. Ben csak
remélni merte, hogy még nem tartozott a fertőzöttek közé. Az biztos,
hogy nem hagyja el a hajót anélkül, hogy legalább ne ellenőrizné, mi
van vele.
De ezt egyelőre nem készült Harry orrára kötni.
250
 A kabinja előtti ajtóban most is csak egy férfi állt őrt, de látván, hogy
Harrynek nem hiányzik a második embere, Ben sem foglalkozott vele.
Elsőként ő lépett a kabinba, mire anyja azonnal a nyakába ugorva
faggatta mindenféle kíváncsi kérdéssel. Bennek nem kis nehézségébe
került lefejtenie magáról.
– Minden rendben van.
– Mi volt ez a durranás? – kérdezte anyja nyugtalanul. – Egy
robbanás?
– Lövéseket hallottunk – szólt közbe édesapja kissé nyugodtabb
hangon, bár aggódni ugyanúgy aggódott, mint a felesége. – Mi volt ott?
– Egy kis kellemetlenség – válaszolta helyette Harry, majd becsukta
maga mögött az ajtót. – Meglátogattak minket Ben rajongói.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Ben anyja idegesen.
– A jégszörnyek voltak – magyarázkodott Ben. – Ugyanazok, akik a
gépházban támadtak rám és Sashára.
– Már megint ezzel a sületlenséggel jössz? – dühöngött apja, de
Harry a fiú védelmére sietett.
– Az igazat mondja.
– Maga…, maga is látta? – motyogta Robert Berger gyanakvón.
– Miért, mit gondolt kire lőttem? – válaszolta Harry. – De nyugodjon
meg, nem történt semmi a fiával.
– Legalábbis nem veszélyeztettek a lények – fűzte hozzá Ben
rosszallón. Édesanyja kérdőn nézett rá, mire a fiú gyorsan a zsoldosra
bökött. – Ez a féleszű behajított egy kézigránátot a rakodótérbe!
– Egy kézigránátot? – nyöszörgött Jennifer.
– Tény, hogy egy kicsit húzós volt a helyzet – mondta Harry
vigyorogva. – De végül is szerencsésen megúsztuk. Ennek ellenére –
folytatta hirtelen feltűnően komolyan, miközben fegyverét az asztalra
téve kibújt a kabátjából –, megkérném, hogy vizsgáljon át.
Ben édesanyja most már teljesen zavart – és értetlen – arcot vágott,
de Harry nem volt hajlandó többet magyarázkodni. Ben csodálkozva
nézte a túlzott óvatossággal kísért vetkőzést, mintha mérges kígyókkal
vagy skorpiókkal lett volna tele a kabátja.

251
 – Ez meg micsoda…? – kiáltott fel Jennifer meglátva a tőrnagyságú
éles jégszilánkot kipottyanni a bélésből. Apja ösztönösen kinyújtotta
karját, hogy felvegye a szilánkot.
– Ne nyúlj hozzá! – üvöltött Ben.
Apja szikrázó szemmel nézett rá, de szófogadón visszahúzta a kezét.
Harry végre lehámozta magáról a kisebb szilánkesőt okozó kabátját,
majd fehér pulóverét is levetette. Jennifer Berger gyorsan átvizsgálta,
majd a fejét rázta.
– Nem látok semmit. Valószínűleg nagy szerencséje volt. Van egy
kisebb karcolás a nyakán, de azt biztosan nem a szilánkok okozták.
Nem is vérzik.
– Úgy érti, ez a valami csak akkor fertőz, ha bekerül a véráramlatba?
– kérdezte Harry ingerülten.
– Mivel azt sem tudom, hogy egyáltalán létezik-e az a valami, nem
gondolok semmit. De a feltevés mindenesetre nagyon valószínű. És
jelenleg amúgy sincs más választásunk, mint elfogadni, nem igaz? –
Megajándékozta a zsoldost egy hűvös mosollyal. Harry nem éppen úgy
festett, mintha megnyugtatták volna ezek a szavak, majd Benhez
fordult. – Most te jössz.
– Én jövök, mivel? – ismételte meg a fiú értetlenül.
– Vedd le a kabátod – felelte anyja türelmetlenül. – Meg akarlak
vizsgálni.
– Nekem semmi bajom. És nincs is erre időnk!
– Azon a két percen már igazán nem múlik – szólt bele Harry. És
Harry nem lenne Harry, ha nem fordult volna rögtön Ben anyjához
azzal az ostoba vigyorral az arcán. – Lefogjam?
A fiú inkább megspórolta az édesanyja számára feltehetően kínos
választ, és inkább gyorsan kibújt a kabátjából és a pulóveréból.
Természetesen kicsit tovább tartott, mint két percig, de végül egy
fejbiccentéssel jelezte, hogy minden rendben van, felöltözhet.
– Rendben, most pedig tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak
tudunk – mondta Harry, miközben Ben még mindig ruháival volt
elfoglalva. – Húzzák magukra a legmelegebb ruhákat, amik vannak.
Rettenetesen hideg van odakint a tengeren.
– Tenger? – ismételte el Robert. – Hogyhogy tengeren?
252
 – Elvisszük magukat a meteorológiai állomásra. Vagy inkább itt
maradnak, és fogadást kötnek, hogy túlélik-e a családjukkal?
– De hát, nem hagyhatjuk csak úgy itt a többieket! – tiltakozott Ben
édesanyja.
Harry egy fél másodpercig oldalra billentett fejjel vizsgálgatta, majd
megvonva a vállát, szó nélkül a nő kezébe nyomta a fegyverét. Jennifer
automatikusan utánanyúlt, és úgy tanulmányozta a súlyos gépfegyvert,
mintha egy egy hete oszlásban lévő mérges kígyó lenne.
– Mit… mit csináljak vele?
– Szüksége lesz rá, ha tényleg segíteni akar a fedélzeten lévő
embereknek – válaszolta Harry. Majd gyorsan leintette az éppen felelni
készülő nőt, és visszavette a fegyvert. – Ide figyeljen! Pontosan tudom,
hogy mit érez most. Én sem érzem sokkal jobban magam, elhiheti.
Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, de igen kellemetlen ügy. És abban
is biztos vagyok, hogy mi, páran kevesek vagyunk ahhoz, hogy tegyünk
is valamit! Azt javaslom, hogy addig tűnjünk el innen, amíg még lehet!
– És teljes nyugalomban végignézné, ahogy szépen másvilágra
küldik a többieket? – kérdezte Ben apja csípősen.
– Teljes nyugalomban végiggondolom, hogy mit kéne tennünk. Az
állomáson legalább biztonságban leszünk – mindenesetre nagyobb
biztonságban, mint itt. És talán segítséget is hívhatunk. Odaát még
vannak működő adóvevők – mondta örömtelen vigyorral. – Ha pedig
tényleg fertőzésről van szó, és Schulz kapitány túl makacs ahhoz, hogy
megtegye a szükséges lépéseket, akkor majd talán egy fegyveres
hadihajót látva észhez tér.
– És, ha nem egyszerű fertőzésről van szó? – kérdezte Ben,
miközben iszonyú idétlennek érezte magát. Nagyon jól tudta, hogy nem
betegségről volt szó, legalábbis nem a hagyományos értelemben vett
betegségről. És Harry is pontosan tudta. Elvégre ugyanazt látta, mint ő.
– Teljesen mindegy, hogy milyen fertőzésről van szó. A fontos, hogy
valaki életben maradjon és segítséget hozzon – mielőtt még a hajó egy
sűrűn lakott környékre nem ér, és minden kicsúszik a kezünkből. Most
pedig öltözzenek át, az ördögbe is! Ha továbbra is itt ácsorgunk és
csevegünk, akkor a végén még magától is megoldódik a helyzet!

253
 Hirtelen egy hangos recsegés hallatszott, majd Schulz kapitány
hangja szólalt meg újra egy rejtett hangszóróból.
– Figyelem, itt megint a kapitány beszél! Megkérném a többi utast is,
hogy fáradjon a napozófedélzetre a mentőgyakorlat elvégzéséhez!
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a gyakorlaton való részvétel
kötelező! Aki nem vesz részt rajta, az komoly következményekkel
számolhat!
A hangosbemondó egy hangos recsegéssel elnémult, mely Ben
számára abszurd módon elég dühösnek hangzott. Később rájött, hogy
gondolata nem is volt olyan abszurd, hiszen a kapitány valószínűleg
indulatosan lecsapta a beszélőt.
– Ez teljesen becsavarodott? – kérdezte az apja.
– Ez már a második felhívás volt – mondta Harry elgondolkodva. –
Valami nagyon nem stimmel itt – egy pillanatig még törte a fejét, majd
vállára téve a fegyverét intett egyet. – Ezt megnézem. Addig
mindannyian öltözzenek át, de gyorsan! És csak azt hozzák magukkal,
ami feltétlenül szükséges!
– Én is jövök! – mondta Ben.
Harry az ajtónál állva válaszolt.
– Szó sem lehet róla!
– Majd meglátjuk – morogta Ben. – Ha gondolod, leüthetsz vagy
akár térden is lőhetsz!
Harry úgy fürkészte, mintha komolyan megfontolná az egyik
lehetőséget, majd hirtelen megvonta a vállát.
– A te életed! De ne várd el tőlem, hogy miattad a sajátomat
kockáztassam!
– Ben, te… – kezdett bele édesanyja szinte már hisztérikusan, de a
fiú meg sem hallgatta, sőt lehetőséget sem adott arra, hogy valahogy
visszatartsa. Izgatottan a folyosón lévő Harry után loholt, de sietsége
ellenére csak a lépcső felénél érte utol a zsoldost. Kissé nyugtalanul
vette tudomásul, hogy Harry újra levette válláról és kibiztosította a
géppisztolyt.
– Rendben – mondta Harry, ahogy mellé ért. – Mennyi időre van
szükséged ahhoz, hogy visszaérj a kabinba?
– Milyen kabinba?
254
 – Amelyikben a lány van, te! Hé! Ne merj hülyének nézni, kölyök!
Vagy talán azt hiszed, nem tudom, miért akartál annyira velem jönni?
Vajon tényleg ilyen könnyen átlátott rajta? gondolta magában Ben,
majd rögtön meg is válaszolta a kérdését: ha Sasháról volt szó,
valószínűleg igen.
– Nem túl sokra. Kábé öt perc alatt visszaérek vele.
– Akkor rajta, sok szerencsét! – mondta Harry. – De ne feledd mit
mondtam: nem kockáztatom az életemet azért, hogy kihúzzalak a
slamasztikából!
– Rendben, megértettem! – felelte Ben, és futásnak eredt.
A talán nem is csak a saját rekordját megdöntő idő alatt elért a
személyzet kabinjainak folyosójára, majd kicsit gyorsítva a tempóján
bekanyarodott a kapitány kabinja felé. Csak pár másodpercbe telt, de
fantáziája ezalatt is képes volt mindenféle negatív gondolatot
összehordani – például, hogy Schulz egy matrózt állított a kabinja elé
(esetleg King Kong nagy testvérét), vagy Sasha megmakacsolja magát
és nem megy vele. Elvégre Schulz kapitány az apja volt, és Ben számolt
azzal, hogy fel sem fogta, mi zajlik itt a hajón.
Legalább egyik félelme feleslegesnek bizonyult: a folyosó ezen része
is teljesen üres volt. Schulz valószínűleg minden emberét mozgósította
az utasok mentőgyakorlathoz való összeterelésére, és feltehetően azt
hitte, hogy ő szüleivel együtt az egyik kabinban raboskodik.
Ezzel úgy tűnt, véget is ért a szerencséje. Ben fékezés nélkül akart
benyitni az ajtón, csakhogy az zárva volt. A lendülettől úgy
nekicsapódott jobb vállával a szemközti falnak, hogy még a könnye is
kicsordult.
Vajon miért nem készült fel erre a nyilvánvaló eshetőségre?
Ben gondolatban összeszidta magát, majd sértetlen vállával újra
nekirugaszkodott az ajtónak. Ez sajnos ugyanolyan szörnyű érzés volt,
ráadásul nem is sikerült vele kinyitni az ajtót. Esze azt súgta, hogy a
vékony furnérlemez mögött valószínűleg egy öt centiméter vastag
acéllemez is rejtőzik, de hamar rájött tévedésére: az ajtó már így is
meghasadt és ferdén állt a keretében. Már csak egyetlen lökés,
reménykedett magában. Arra, hogy Sasha mit fog szólni a váratlan

255
betöréshez, inkább nem is mert gondolni. Úgy döntött, legrosszabb
esetben a hátán viszi vissza.
Vett egy nagy lendületet, és hatalmas erővel (valamint
csatakiáltással) betörte az ajtót. A kabint faszilánkokból és repkedő
műanyagdarabkákból álló eső lepte el.
Majdnem sikerült feltaszítania az ajtó előtt mozdulatlanul ácsorgó
Sashát. Futólag végigpásztázva látta, hogy nemcsak a szokásos fehér
ruháját, hanem fehér pufikabátot, bélelt csizmát és vastag fehér kesztyűt
viselt. Ben megragadta a csuklóját.
– Azonnal el kell tűnnünk! Ne kérdezd miért, de élet-halál kérdése!
Választ természetesen nem kapott, de alaposan megdöbbent: bár az
első két lépésnél még kissé húznia kellett a lányt, de utána teljesen
magától követte bámulatra méltó gyorsasággal.
Valószínűleg ennek ellenére nem érnek vissza olyan hamar, ahogy
Ben ígérte, de nem izgatta magát. Akármit is mondott Harry, biztos volt
benne, hogy sohasem hagyná itt; arról nem beszélve, hogy édesanyja
még az ötlet hallatán is kikaparná a szemét.
Már majdnem elérték a lépcsőt, ahol elvált Harrytől, mikor hirtelen
feltűnt neki a szokatlan csönd. A turbinák tompa zúgását jól hallotta,
ami azt jelentette, hogy a gépek teljes erőbedobással dolgoztak, habár a
Princess inkább csak sétahajókázott. Ezenkívül semmit se hallott, se
lépéseket, se hangokat, se zenét, se bármilyen zajt.
A lépcső elágazásánál körbenézett, de Harryt sehol sem látta. A
megbeszélt öt perc már régen lejárt, de még most sem hitte, hogy Harry
magára hagyná.
Nem is tette. Ben jó ideig állt ott aggódva, amikor egyszer csak
felbukkant; mégpedig gyors léptekkel és igen komoly arccal érkezett. A
fegyvere ugyan megint jobb vállán lifegett – egy apró részlet, ami
igencsak megnyugtatta Bent.
– Na, láttad, hogy mi történik a fedélzeten? – fogadta Ben.
– Igen, és egyáltalán nem tetszik – megállt, és előrántotta adóvevőjét
a zsebéből. – Tom? Minden rendben nálatok?
Ben nem értette pontosan a zsoldos válaszát, de úgy tűnt, Harryt
megnyugtatta.

256
 – Rendben! Akkor menj előre a doktorral és a feleségével! Sven
vigye a légpárnás hajót a rakodórámpához! Nyitva van! Várjatok meg
minket, de álljatok készen a gyors startra! Itt valami nagy disznóság
folyik!
– Milyen disznóság? – kérdezte Ben.
Harry eltette az adóvevőt, majd arra bólintott, ahonnan jött.
– Megmutatom! Gyere velem!
Ben egyszerre volt nyugtalan és majd szétpukkadt a kíváncsiságtól,
mégis hezitált. Nem volt egyedül. Bár Sasha eddig meglepően jól tűrte a
dolgokat, és a gépházban történtek után biztos volt benne, hogy
bármilyen égő helyzetben képes megőrizni az idegeit – de az is biztos,
hogy nem tud olyan gyorsan futni, ahogy ő vagy Harry. Egyébiránt nem
szerette volna veszélybe sodorni.
– Nyugalom! – mondta Harry látva bizonytalanságát. – Mindannyian
kint vannak. Amíg nem fújunk sípba, addig nem lesz baj. De azért
legyetek csendben.
Úgy tűnt, eldöntötte, hogy továbbra is marad a titokzatos
célzásoknál, ezért Ben megadta magát, és követte. Sasha most is
szófogadón lépkedett utána, de a fiú úgy érezte, kelletlenül teszi.
Ahogy közelebb értek a napozófedélzethez, Ben egyre lassabban
követte a férfit. Az ajtó zárva volt, és senki sem tartózkodott a folyosón.
Mintha egy tompa zúgást hallott volna, talán egy hullámverést – vagy
emberek nagyobb tömegét. Elvégre Schulz mindenkit arra kért
közleményében, hogy haladéktalanul gyűljenek össze az első
fedélzeten.
Harry a kifelé vezető ajtó helyett balra fordulva kinyitotta az étterem
ajtaját. A hatalmas terem teljesen üres volt, de Ben komolyan aggódott
Harry döntése miatt. Az óriási panorámaüvegről valószínűleg kitűnő
kilátás nyílik az első fedélzetre – de ugyanakkor lentről is remek kilátás
nyílt rájuk. Követve a zsoldost, megállt az ajtó mögött, és elengedte
Sasha kezét.
– Itt várj meg! Azonnal visszajövök, rendben? – majd továbbment,
mire Sasha gondolkodás nélkül követte.
Harry halkan kacagott.

257
 – Ez a baj a kicsikével. Tény, hogy nem beszél vissza, de a
szófogadás nem erőssége.
Ben óvatosságból inkább eltekintett a válaszadástól, mert
legszívesebben átrepítette volna Harryt az ablakon.
Odalépett a férfi mellé. Kinézve a panorámaablakon máris elszállt a
haragja.
Az első fedélzet telis-tele volt emberekkel. Végtére is erre számított.
De nem arra, hogy ennyien lesznek. A Princess of the Dawn „aprócska”
napozófedélzeten nemcsak utasok tolongtak, hanem a személyzet nagy
része is, bár lehet, hogy mindannyian megjelentek; az emberek olyan
közel álltak egymáshoz, hogy Ben azon törte a fejét, vajon kapnak-e
levegőt?
– És még így akar mentőgyakorlatot tartani, mi? – mondta Harry
gúnyosan. – Úgy értem, nem hiszem, hogy odalent fel tudnék cibálni
magamra egy mentőmellényt.
– Én azon csodálkozom, hogy egyáltalán hajlandók rá.
– Ó, az emberek már csak ilyenek. Csak parancsot kell nekik adni, és
máris megteszik amit kérsz tőlük. A trükk annyi, hogy lehetőleg minél
meggyőzőbben csengjen a mondandód.
– De mi a fenét csinálnak ott? – morogta Ben. – És hol van Schulz?
Harry egy hang nélkül felemelte a karját, és balra mutatott. Ben
követve a mozdulatot máris meglátta a korlát mellett álló, hangszórót
szorongató kapitányt. Megint ugyanabban a fehér gálauniformisában
volt, mint előző este, de Ben még a nagy távolság ellenére is jól látta,
milyen szakadt és rongyos volt a ruhája. A fiú felfedezett még valamit:
Schulz időközben levette arcáról a sebtapaszt, és ami alóla kilátszott,
annak már nem sok köze volt az emberi archoz. A jégszilánk okozta
icipici sebből mostanra egy gyulladt, piros színű felpuffadt kelés lett, de
ez még nem volt minden. A förtelmes és fehér színű pókhálószerű fonal
az arcától egészen a szeme sarkáig húzódva undorítóan lüktetett, mintha
egy önálló és visszataszító élőlény mozgolódna benne…
Ben gyorsan odasietett Sashához, de ha észre is vette apját, nem
reagált a látottakra. Visszafordult az ablakhoz, és végigpásztázta
tekintetével a tömeget.
– Mit csinálnak ezek? – kérdezte zavartan.
258
 – Fogalmam sincs – válaszolta Harry. – De nagyon úgy néz ki,
mintha várnának valamire.
A következő logikus kérdés az lett volna, hogy mire, de Ben nem
merte kimondani.
Nem is volt rá szükség. A következő pillanatban már választ is
kapott kérdésére.
Később megpróbálta bemagyarázni magának, hogy fordítva volt, de
mégis Harry vette előbb észre. Egy ijedt sziszegés hagyta el a száját, és
még mielőtt Ben odafordulhatott volna, lerántotta fegyverét a válláról.
– Feküdj! – üvöltötte.
Ben azonnal reagált – bár lefekvés helyett inkább Sashára vetette
magát –, és egy másodperc töredéke is bőven elég volt ahhoz, hogy
észrevegye a torz fehér valamit, mely a kapitánytól nem messze mászott
át a korláton.
Harry kibiztosította gépfegyverét, miközben Ben azt gondolta
magában: ez teljesen megőrült.
Olyan hevesen vetette rá magát Sashára, hogy mindketten a földre
zuhantak. Zuhanás közben jól látta, amint a panorámaablak vastag
üvegfala hősiesen ellenáll Harry három-négy golyójának, majd
hatalmas vízeséshez hasonlóan csörömpölve a földre hullott. Valami
rettentően belecsípett Ben nyakába, arcába és homlokába, még Harry is
felkiáltott a fájdalomtól. Ennek ellenére felpattant, mire a fiú nyugalma
hirtelen rémületbe váltott át. Harrynek teljesen elment az esze!
Egyenesen az emberek közé tüzelt géppisztolyával!
Ben egyetlen ugrással lábra állt, majd Harry mellett teremve
igyekezett elvenni tőle a fegyverét. Harry meg sem próbálta
megakadályozni akciójában, helyette akkorát vágott a vállára, amitől
majdnem hanyatt vágódott. Utolsó pillanatban mégis sikerült
megkapaszkodnia – csak sajnos épp a széttört ablaküveget kapta el, ami
azonnal mély vágást hagyott a tenyerén. A fájdalom könnyeket csalt a
szemébe, majd egy hangos kiáltás kíséretében sikerült valahogy
feltápászkodnia. Elszántan Harry felé botorkált.
A zsoldos befejezte a lövöldözést, mire Ben megtorpanva bámult
kifelé a széttört ablakon. Azt hitte, több tucat sebesültet és halottat lát

259
majd odalent a fedélzeten, de helyette valami egész más tárult szeme
elé.
Az első fedélzeten hatalmas pánik tört ki.
Most igazán szerencsésnek mondható, hogy annyian tolakodtak,
mivel így nem tudták egymást agyontaposni. Általános taszigálás,
furakodás és lökdösődés uralta a tömeget. Valószínűleg így is sor került
néhány összenyomott bordára, kék foltra, zúzódásra és horzsolásra, de
rosszabb is lehetett volna.
Ami nem jelentette azt, hogy nem is lesz rosszabb… Mindenesetre
Harry mindent megtett annak érdekében. A jégszörnyeteg szőrén-szálán
eltűnt, Schulz pedig gyűlölködő tekintettel a szemében bámult felfelé;
Ben a távolság ellenére jól látta arckifejezését. Harry leeresztett
fegyverrel pont célba vette. Ujja már a ravaszon pihent.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte a fiú idegesen.
Mielőtt Harry válaszolhatott volna – ha egyáltalán akart –, Schulz
arckifejezése színtiszta gyűlöletből kárörvendő vigyorra váltott. A hajó
másik oldalán lévő emberek hirtelen visszahőköltek, Ben pedig visító
jajveszékelésekre lett figyelmes. A korlát fölött hirtelen egy másik
jégszörnyeteg feje és válla bukkant fel, egy szívveréssel később pedig
egy harmadik jégszörnyeteg jelent meg. Harry közönséges
káromkodásba kezdett, majd újból lőni kezdett. A korlát szinte
szikrázott, majd az egyik jégszörnyeteg úgy eltűnt, mintha elvarázsolták
volna, a másiknak pedig egyszerre nem volt se feje, se válla többé. A
mozdulatlan torzszülött hirtelen hátradőlve eltűnt a hullámokban, míg
leválasztott háromujjú karja még egy darabig makacsul kapaszkodott a
korlátba. Ben döbbenten nézte, ahogy az egyik utas hirtelen odakapva a
vállához az egyik mellette lévő emberre dől. Ezek szerint Harry nem is
volt olyan kiváló lövész, mint ahogyan gondolta. Vagy csak
visszacsapódott valahonnan.
– Hagyd már abba! – lihegte. – Meg akarod ölni őket?
– Miért, szerinted a lények mit tesznek majd velük? – dörmögte
Harry, de közben legalább abbahagyta a lövöldözést. Ben inkább
magában tartotta a választ – még akkor is, ha tudta, Harrynek nem volt
igaza. Szerinte bármit is terveztek a lények odalent az emberekkel, az
biztosan nem a haláluk, hanem valami sokkal szörnyűségesebb volt.
260
 Lehet, hogy nemsokára meg is tudják, mivel máris két másik
szörnyeteg mászott át a korláton. Talán csak véletlen volt, és csupán
tanultak a többiek szerencsétlenségéből – de ez alkalommal érdekes
módon a hajó különböző pontjain jelentek meg, ezért Harry nem tudta
őket egyetlen lövéssel megsemmisíteni.
Elsőként a bal oldalon felmászó szörnyeteget nézte ki magának. A
golyó már az előtt darabokra tépte a groteszk szerzetet, mielőtt még
félig átvonszolta volna magát a korláton, miközben a másik majdnem
eljutott a fedélzetig. Harry egyetlen jól célzott lövéssel azt is elintézte,
és szitáló felhővé változtatta ormótlan fejét, de előtte még lepuffantotta
az ujjait is. Az egyik lövés sajnos félrement, így az egyik idősebb férfi
mellkasát és felkarját találta el. Némán összeesett, ráadásul nem ő volt
az egyetlen. Környezetében legalább fél tucat utas kapott a fejéhez,
testéhez vagy karjához, miközben Ben már mindenhol csak vért látott.
Ami a szörnyetegnek nem sikerült, azt Harry lövedékei elintézték.
Felrobbant koponyájának szilánkjai sokkal több utast sebeztek meg,
mint amire ujjával képes lett volna.
Úgy tűnt, Harry is belátta hibáját, mivel ismét káromkodni kezdett,
majd sorozatlövés helyett úgy döntött, inkább egyenként lövöldözik.
Máris leadott három lövést, mellyel sikeresen a hullámokba vetett
néhány éppen felkapaszkodó jégszörnyeteget.
A negyedik-ötödiknek mégis sikerült felmásznia a fedélzetre.
Harry egy igazi mesterlövéssel (vagy talán csupán szerencsével)
lelőtte az utolsó előtti monstrum fejét anélkül, hogy egyetlen szilánk is
elrepült volna. Az ötödik, egyben utolsó lény robotszerű makacssággal
utat vájt magának a megmerevedve álló tömeg között.
Majd váratlanul felrobbant.
Ben pontosan látta, hogy Harry nem lőtt. A szörnyeteg ennek
ellenére úgy szakadt szilánkokra, mintha egy egész kézigránátot lenyelt
volna. Ezer és ezer szilánk döntött le mindenkit a lábáról, aki hét-nyolc
méterre állt a robbanástól, a szerencsésebbek pedig csak könnyebb
sérüléseket szenvedtek tőle. Ben mozdulni sem bírt a döbbenettől. Ha
bebizonyosodik, amit anyjával együtt sejtettek, akkor már a legkisebb
karcolás is elegendő a borzalmas változások bekövetkezéséhez.
A korláton újabb három-négy-öt fehér szörnyeteg tűnt fel.
261
 Harry kettőt kilőtt közülük, majd leeresztve a fegyvert, megrázta a
fejét.
– Semmi értelme. Csak még több kárt okozok. Tűnjünk el innen!
Bent iszonyú érzés fogta el, ha arra gondolt, hogy magukra hagyják
ezt a sok embert, de mi mást tehettek volna? Harrynek igaza volt. A
lövöldözéssel csak rontott a helyzeten. Azzal pedig egy odalent ácsorgó
szerencsétlennek sem segítenek, ha hagyják magukat is elpusztítani.
Némán hátat fordított, megfogta Sasha könyökét, és maga után
húzta. Harry még leadott egy utolsó lövést, és csatlakozott hozzájuk.
Elérve az ajtóhoz gondolkodás nélkül kirohantak a folyosóra.
Ben szüntelenül azon törte a fejét, vajon miért nem próbálta
egyetlenegy utas sem elhagyni a szörnyű helyszínt, miután kitört a
pánik? Már rá is jött a válaszra. Schulz az ajtó elé állította a legerősebb
matrózait, akik feltehetően kegyetlen brutalitással gondoskodtak arról,
hogy senki se hagyja el a fedélzetet. Négyen-öten közülük épp most
törtek be az ajtón. Közülük kettőn egyből kiszúrta a jelet; egyiknek
King Konghoz hasonlóan a csuklóján, a másiknak pedig a nyakán
díszelgett, de biztos volt benne, hogy a másik három is fertőzött volt.
Mindannyian fel voltak fegyverkezve, bár csak egyikük hordott
lőfegyvert, egy puskát, amely úgy nézett ki, mintha Scott és Amundsen
is azt vitte volna magával első expedíciójára. De öreg vagy sem,
mégiscsak fegyver volt, és az ajtón belépő férfi máris rájuk szegezte.
Harry azonban gyorsabb volt. Futás közben egyetlenegy lövést adott
le, ez darabokra törte a férfi kezében lévő fegyvert, és akkorát dobott
rajta, hogy nekiszédelgett társainak.
– Futás! – kiáltott Harry. – A rakodótérbe! Majd én feltartom őket!
Ben kelletlenül megszorította Sasha karját, és próbálta maga után
húzni, de a lány kiszabadulva lobogó hajjal és kabáttal futott az
ellenkező irányba.
– Sasha! Ne! – Ben értékes másodperceket veszített azzal, hogy csak
állt, és bámult a lány után, majd ő is futásnak eredt. Mögötte Harry újra
sortüzelésre állította fegyverét, és a fertőzött matróz lába elé tüzelt,
amelytől nem egy faszilánk fúródott a lábukba. Legalább még nem őrült
meg annyira, hogy csak úgy lelőjön egy embert, gondolta magában Ben.
A fertőzöttek pedig (még) nem voltak elég őrültek ahhoz, hogy puszta
262
kézzel támadjanak a gépfegyvert szorongató ellenfelükre. Egy
kivételével, aki csak ugrálni tudott a lábából (vagy inkább kaktuszból)
kiálló tüskék miatt, hanyatt-homlok kirohantak a fedélzetre. A
kaktuszember maga után vonszolva lábát igyekezett utolérni őket. Ben
olyan gyorsan loholt Sasha után, ahogy csak tudott. A félelme, hogy
nehezére esik majd vele és Harryvel lépést tartania, feleslegesnek
bizonyult – jelenleg neki esett nehezére utolérni őt, és egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy sikerül is. Sasha féktelen tempóval viharzott
majdnem egészen a folyosó végéig, majd lassítani kezdett. Nem sokkal,
de ahhoz eléggé, hogy Ben utolérje.
– Az ördögbe is, gyere vissza! – kiabálta Harry. – Nincs időnk ilyen
hülyeségekre!
Ben megpróbálta elkapni Sasha karját, de a lány vadul rázva a fejét,
kitért előle. A legszörnyűbb az volt benne, hogy arca továbbra is
teljesen kifejezéstelen maradt.
– Sasha, kérlek! – könyörgött Ben. – Mennünk kell! – Még egyszer
kinyújtotta felé a karját, de a lány elfordult tőle. Ben mély lélegzetet
vett.
Harrynek már kevesebb türelme volt. Újra káromkodni kezdett, majd
hatalmas léptekkel közelített felé – ezzel egy időben előbukkant az
elágazásból egy fénylő fehér kolosszus, és megpróbálta elkapni.
Harry nem csak villámgyorsan, de hihetetlen hidegvérrel reagált.
Egy majdnem lehetetlennek tűnő mozdulattal kitért a lény elől, majd
esés közben előrántva a fegyverét, gurulva lepuffantotta. A jégóriás
tehetetlenül hátrahőkölt a lövéstől, miközben veszélyes jégtüskékkel
teletűzdelte az értékes faborítást. Harry azonnal felpattant, majd leadott
egy újabb lövéssorozatot, amely hangos csörömpöléssel vetett véget a
támadásnak.
Fegyvere kiürülve kitartóan csattogott, míg Harry le nem vette ujját a
ravaszról. Kicserélte az üres tárat, miközben lassan elindult feléjük.
– Ez húzós volt – szólt Ben. – Ha a folyosón jöttünk volna…
– Akkor pont a karjaiba rohantunk volna, tudom – morogta Harry. –
De most már vége. A fickók már csak apró jégkockák. Tehát, mire is
várunk még? – hadonászott türelmetlenül a fegyverével. – Ez az utolsó

263
táram, úgyhogy azt ajánlom, most már tényleg hagyjuk itt ezt a
kócerájt.
Szavait alátámasztva, újabb sikolyok hallatszottak kintről, amit aztán
egy felrobbanó üveg kísért. Ben nem is akart belegondolni, mi zajlik
odakint. Megragadta Sasha kezét, de a lány fejét rázva megint kihúzta a
kezét.
– Érezte – mondta Ben.
– Zagyvaság! – felelte Harry, de Ben csak ismételte magát.
– Pontosan tudta, mi vár ránk ott. Jobb lenne ezentúl hallgatni rá.
– Zagyvaság! – mondta Harry kitartóan.
Ettől függetlenül azonnal csatlakozott hozzájuk, amint Sasha
elindult.

264
 29

A RAKTÉRBE VEZETŐ ÚT pont olyan volt, mint az egyik

álma. Nem mintha megtámadták vagy feltartóztatták volna őket. Még
egy újabb jégszörnyeteggel vagy egy fertőzött arccal sem találták
magukat szemben; sőt senkivel. A legijesztőbb az volt, hogy a hatalmas
hajó mintha hirtelen teljesen kihalt volna. Ben az érzést először az
idegességnek és az átélt félelemnek tudta be, de volt ott valami más is.
Az elején unalommal és gúnnyal illetett Princess végül is egész jó
szórakozásnak ígérkezett. De most valahogy… igencsak ellenségessé
változott.
– Biztos vagy benne, hogy tudja, merre kell menni? – kérdezte Harry
egy idő múlva. Lövésre kész fegyverrel loholt előre, Ben azon törte a
fejét, vajon képes-e időben és helyesen reagálni. Nehogy véletlenül egy
eltévedt utas felbukkanjon előttük, és…
– Nem – válaszolta Ben. – Te?
– Nem igazán – vallotta be Harry.
– Azt hittem, tüzetesen áttanulmányoztad a hajó térképét?
– Tanulmányoztam, nem bemagoltam – mondta Harry kelletlenül.
Ben megvonva a vállát hirtelen megállt, mivel Sasha is azt tette.
Néhány másodpercig várt, majd megszólalt.
– Ha már az igazságnál tartunk, elmondanád, hogy valójában miért is
vagy itt?
Harry gyorsan ránézett a válla fölött.
– Talán, mert idehívtál?
– Pontosan tudod, miről beszélek! Ki bízott meg azzal, hogy lehozd
a szüleimet a hajóról?

265
 – Ez meg, hogy a fenébe jut eszedbe? – mondta nevetve, de nem túl
meggyőzőn.
– Harry, kérlek! Könnyen lehet, hogy túl sem éljük ezt. Egy kis
őszinteség igazán nem árthat.
Harry megint nevetett.
– Odavagy az akciófilmekért, igazam van? Akkor jól ismered azokat
a részeket, amelyekben úgy tűnik, mindennek vége. A jófiúk
veszítenek, a rosszak pedig nem bírják ki, hogy ne fecsegjék el, mit is
tettek valójában. De aztán hirtelen megváltozik minden, és a rosszfiúk
alaposan megbánják, hogy olyan tökfilkók voltak és elmondták a
legféltettebb titkaikat. Na, nem, ezt nem játsszuk!
– Miért te is közülük való vagy? Egy vérbeli rosszfiú?
Harry megint kuncogott.
– Sosem adod fel, igaz?
Ben dühös pillantást vetett rá, Sasha pedig sarkon fordulva
továbbment. Harry döbbent arcot vágva megpróbálta feltartóztatni,
majd inkább megrázta a fejét, és elment mellette. A következő
elágazásnál megint megállt, és megint megvárta, melyik irányt választja
a lány.
És ez így ment tovább. Ben kissé időigényesnek és ráadásul teljesen
feleslegesnek tartotta a módszert (az idő ugyanis igencsak féltett
kincsük volt). Úgyis Sasha venne észre leghamarabb egy esetleges
támadást. Ezt pedig Harry is pontosan tudta, csak valószínűleg
büszkesége nem hagyta, hogy teljesen egy lány útmutatására
hagyatkozzon (méghozzá egy ilyen lököttére, ahogy saját maga
fogalmazott) és ne játssza az őrző-védő szerepét.
Ami pedig Bent illette, ő már réges-rég elvesztette a tájékozódást,
fogalma sem volt arról, hogy a Princess of the Dawn hatalmas
labirintusának éppen melyik részében jártak. Csak reménykedett benne,
hogy Sasha tudja, mit csinál. Ha pedig nem, akkor talán ösztönösen
sikerül kiválasztania a helyes utat.
Egy idő után egyre nagyobb kétség merült fel benne. Bár Sasha
gyorsan és magához képest szokatlanul határozottan tört előre, valahogy
mégsem akartak megérkezni. Egyszer véletlenül betévedtek egy
mellékfolyosóba, mire Sasha ijedten visszafordult, és azonnal távozott
266
belőle. Egy másik alkalommal pedig egy T kereszteződésnél
megtorpanva, majdnem egy percig törte a fejét a helyes irányon. Ben
tudta, hogy a Princess óriási, de lassan már úgy érezte, mintha egy
repülőgép-anyahajón bóklászna körbe-körbe.
Ezenkívül még az a szörnyű gyanú is ott tekergőzött a fejében,
miszerint a Princess roppant barátságtalan hellyé változott. Egy olyan
hellyé, ahol embernek nincs helye.
Végre elértek egy viszonylag ismerős folyosóhoz, ezen nem sokkal
később el is értek a gépterembe. Ben szinte görcsösen kerülte
tekintetével a helyszínt, ahol előző reggel találkozott össze a förtelmes
jégszörnyeteggel. Inkább gyorsított a tempóján, hogy végre utolérje az
egyre serényebben haladó Sashát és Harryt. A Princesst ért változást
ezen a helyen lehetett a legerősebben érezni. Valami volt odalent, ami
rettenetesen nehézkessé tette a légzésüket. Bár nem is futottak, mégis
mindhárman jól hallhatóan lihegve szedték a rakodótér felé vezető
lépcsőfokokat.
A lépcső felénél Harry megint Sasha elé vágott, és előrement.
Kibiztosította a fegyverét, és a kilincs után nyúlt. Ezek szerint nem
túlságosan bízott az embereiben, vagy pedig iszonyatosan komolyan
véve a mottóját, mindig mindenre felkészült.
Kinyitva az ajtót vakító napfény, háborgó tenger és sós víz illata
fogadta. Ben Sasha mögött belépve egy másik hangra lett figyelmes;
méghozzá egy hangos zümmögésre. Harry légpárnás hajója lebegett a
már tárva-nyitva álló raktérajtó előtt.
– Most pedig tűnés! – kiáltotta Harry. – Elérkeztünk utazásunk egyik
fénypontjához, mégpedig a déli-sarki kontinensre tartó kiránduláshoz.
Kérem, hogy minden kedves utasunk időben szálljon be!
Ben kivételesen nem igazán értékelte Harry humorát, majd vállat
vonva közelebb lépett, hogy alaposabban megvizsgálhassa a hajót. A
légpárnás hajó alig húsz-harminc lépésre állt tőle szüleivel és Harry
katonáival a fedélzetén. Egyikük pont szülei mögött ácsorgott az
alacsony korlát előtt, miközben türelmetlenül intett nekik a beszállásra.
A másik körvonala torz árnyként magaslott a vezetőfülke mögött.
Most az először mintha egy óvatosabb megkönnyebbülést érzett
volna. Már csak pár lépés, és minden elmúlt, legalábbis számukra. Ha
267
végre-valahára lekerülnek erről a hajóról, akkor azonnal segítséget
hívnak. A legfontosabb az volt, hogy szülei és Sasha biztonságba
kerüljön.
A lány hirtelen megtorpant, mire Ben olyan hevesen nekiütközött,
hogy majdnem fellökte.
– Most meg mi van? – hördült fel Harry, és valami… közelített.
Ben érezte. Egy pillanattal azelőtt, hogy megtörtént. Ha akart volna
reagálni, akkor is túl későn jött a figyelmeztetés.
Mintha a Princess körüli tenger egyszer csak tomboló életre kelt
volna. Egy hatalmas, tekergő valami ágaskodott fel a rakodótér
ajtajában. Nedves húsú és cikázó óriásszívókákkal rendelkező
polipkarok ragadták meg a légpárnás hajót, majd könnyű játékszerként
megpörgették a levegőben. Ben sikolyokat hallott – az egyik a sajátja
volt –, majd apró, fehérbe öltözött alakokat látott a levegőbe repülni. A
légpárnás hajó gumipárnája alatt valami szikrázva és fémszerű hangot
hallatva robbant a levegőbe, majd azzal a valamivel együtt váratlanul a
hajó is eltűnt. Jéghideg habfelhő szállt befelé, fém- és üvegdarabok
hullottak a földre, majd egyik pillanatról a másikra néma csönd lepte el
a rakodóteret.
Az idő látszólag megállt, mintha az egész világ jégből lett volna;
lehet, hogy Ben is abból volt. Látta, ahogy a csillogó hullám újra
visszaereszkedve a tengerbe egy újabb, majdnem ugyanolyan magas
habzó oszlopot varázsol a víz felszínére, miközben az apró alakok
továbbra is a levegőben repkedtek. Az idő hirtelen, szinte
kézzelfoghatóan visszacsöppent a normális kerékvágásba, véget ért a
groteszk pantomim, melyet aztán szédületes száguldás és embertelen
kemény földet érés váltott fel.
A tompa puffanás végre visszarántotta Bent a csodálkozásból.
Egy újabb visító üvöltés kíséretében futásnak eredt. Apja csak
néhány lépésre feküdt tőle a fémpadlón, de még azelőtt felült, hogy Ben
odaért volna. Kicsit kábán, de bólintva tudtára adta, hogy jól van. A fiú
ezután a körülbelül húsz méterrel odébb lévő, mozdulatlanul fekvő
édesanyjához rohant.

268
 Ben szíve szaggatottan vert. Nem csoda, hiszen anyja legalább öt-hat
méter magasból zuhant az acélpadlóra. Biztosan nagyon komolyan
megsérült, gondolta, hacsak…
Nem, még gondolni sem mert a szóra, inkább pánikszerűen rohanva,
mellé érve azonnal térdre vetette magát. Megragadva édesanyját egy
mozdulattal hanyatt fektette – valószínűleg ez volt a legrosszabb, amit
tehetett, ha tényleg komolyan megsérült, de ez nem jutott eszébe. Még
azt sem észlelte, ahogy apja feltápászkodva és szüntelenül felesége
nevét kiáltva rohan feléjük.
Jennifer eszméletlen volt, de a nyakán vadul dobogó érből ítélve,
szerencsére élt. Arca csupa vér volt, de mielőtt még férje odaért volna,
óvatosan és nyögdécselve kinyitotta a szemét. Ujjai olyan erősen
szorították Ben kezét, hogy összerezzent a fájdalomtól.
– Anya! – lihegte. – Mi van veled? Megsérültél? Érted, amit
mondok?
– Melyik kérdésre válaszoljak először? – kérdezte halkan. Ben apja
éppen akkor ért oda, majd térdre ereszkedve hirtelen elállt a szava a
rengeteg vér láttán.
– Megsérültél? – kérdezte Ben megint nyugodt hangon.
– Nem – mondta, majd kinyújtott karral és férje segítségével
igyekezett valamiféle ülő pozíciót felvenni. Másik kezével
végigtapogatta homlokát, majd csodálkozva nézve az ujjbegyeire ragadt
friss, világospiros vért, így helyesbített. – Legalábbis nem nagyon.
– Ez egyáltalán nem vicces – szólt a férje. – Megsérültél?
– Nem hiszem – válaszolta immár teljes komolysággal. Szabad
kezével megtámaszkodott Ben vállán, és nehézkesen feltápászkodott.
Ha inogva is, de saját lábán állva igyekezett megvizsgálni magát, majd
megszólalt. – Nem történt semmi, azon kívül, hogy hirtelen olyan
csontokat érzek, amelyekről eddig tudomásom sem volt.
Megpróbálta letörölni az arcát ellepő vért, de csak súlyosbított a
helyzeten, majd inkább a tárva álló rakodótér ajtaja felé pillantott.
– Te jó ég! Mi volt az?
– Doktornő! – kiáltott Harry, mielőtt még egyikük válaszolhatott
volna. – Legyen szíves!

269
 Körülbelül tíz méterre tőlük térdelt az egyik embere mellett, Ben
szerint Tomot támasztotta. A férfi félig felülve, fájdalomtól eltorzult
arccal ült mozdulatlanul. Ben anyja összeszorított fogakkal ugrált oda
hozzájuk, majd nyöszörögve leguggolt, és kicsit még jobban elkente az
arcán lévő vért.
– Hogy érzi magát? – kérdezte a zsoldost.
– A lábam – felelte a férfi keservesen. – Azt hiszem, eltört.
Ben édesanyja előredőlve gyorsan kitapogatta a lábát, majd megrázta
a fejét.
– Nem úgy tűnik, mintha eltört volna. De könnyen lehet, hogy
megrándult, és az néha még a törésnél is fájdalmasabb – mondta
nehézkesen feltápászkodva, majd határozott jelt adott. – Próbálja meg!
A férfi Harry segítségével felállt, majd megpróbált ráállni jobb
lábára. Az eredmény egy eget rengető kiáltás volt, és ha Harry nem
fogta volna, biztosan összeroskad.
– Ezzel biztosan nem tud menni – mondta Jennifer Berger kissé
feleslegesen, majd dühösen rázta a fejét. – Mi történt itt egyáltalán?
Minden olyan gyorsan ment.
– Fogalmam sincs – felelte Harry.
Ben meglepve pislogott.
– Tessék? Ezt most nem mondod komolyan?
– Talán egy hullám – válaszolta Harry, miközben igyekezett kerülni
a tekintetét. – Igen, valószínűleg egy hatalmas hullám kapta fel a hajót.
– Nagyon is jól tudod, hogy mi volt az! – kiabálta Ben. –
Ugyanolyan pontosan láttad, ahogy én is!
Majd felháborodottan és segítséget keresve édesapjához fordult, de
ott is csak sűrű vállvonogatás fogadta.
– Halvány fogalmam sincs. Minden olyan rettentő gyorsan történt.
Egyik percben még a hajóban ücsörögtünk, a másikban pedig már a
levegőben röpködtünk. Miért, te mit láttál?
– Semmit – válaszolta Harry mielőtt még Ben tette volna. – Egy
hullám volt, higgyenek nekem – mondta, és a rá támaszkodó zsoldoshoz
fordult. – Tom, mi van Svennel?
– Neki nem sikerült – sóhajtott a katona. Arca szinte szürke volt a
fájdalomtól vagy talán a félelemtől. Érdekes módon ő ugyancsak
270
kerülte Ben tekintetét, de a fiú érezte, hogy pontosan tudja mi kapta fel
és rángatta ki a Princess belsejéből a légpárnás hajót.
– Úgy tűnik, állati nagy szerencsénk volt.
– Szerencse? – sziszegte Ben.
Apja bólintott.
– Életben maradtunk.
– Igen, ha maga ezt szerencsének nevezi – majd fejével a nyitva álló
rakodónyílás felé bólintott, miközben majdnem lecsúszott a rá
támaszkodó katona. Villámgyorsan megragadta, mire Tom fájdalmasan
kifújta a levegőt, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem érdekli Harryt. – Én
inkább egy kisebb csodának nevezném, hogy még nem süllyedt el az
egész hajó. De ami késik, nem múlik!
– Hogy érti ezt? – kérdezte a fiú anyja aggódva.
– A hagyományos tengeri utazások során nem nagyon szokás a
rakodótér ajtaját vízbe lógatni, nagysága!
– De hiszen még jóval a vízszint felett vagyunk!
– Valószínűleg ezt mondhatta az Estonia kapitánya is, mielőtt hajója
teljesen meg nem telt és le nem süllyedt a tengerfenékre – felelte Harry,
majd gyorsan megrázta a fejét, amikor Robert Berger megpróbálta
félbeszakítani; feltehetően a felesége iránti gúnyos hangnem ellen akart
tiltakozni. – Ha Schulz partra vonja a hajót, akkor úgy megfulladunk
idebent, akárcsak a patkányok.
– Ami legkésőbb tíz perc múlva esedékes lesz – jegyezte meg Ben,
egy ideje attól rettegve, hogy a Princess nekiütközik a partnak.
– Ennyire még Schulz sem ostoba – mondta hirtelen apja, mintha
maga sem bízna szavaiban. – Ha meg akart volna ölni, akkor sokkal
egyszerűbben is megtehette volna, nem gondolod?
– Ki mondta, hogy meg akar ölni minket? – vágott vissza Ben végleg
elbizonytalanítva apját.
– Rendben – mondta –, akkor menjünk fel a fedélzetre, és
szerezzünk egy mentőcsónakot.
Ezúttal Harry válaszolt.
– Attól félek, ez nem fog menni!

271
 30

BEN NEM GONDOLTA, hogy édesapja ilyen könnyen elhiszi

Harry meséjét; vagy akár ellenvetés nélkül elfogadja azt. De nem
ellenkezett, sőt ami még meglepőbb volt, hagyta egy gúnyos
megjegyzéssel elszalasztani a lehetőséget. Miután Harry töviről hegyire
elmesélte, hogy valójában mit láttak és tapasztaltak a fedélzeten, egy
ideig némán bámult rá, majd elgondolkodva Sashára nézett. Még
mindig nem mozdult, és pontosan ott ácsorgott, ahol Ben hagyta.
Iszonyú elveszettnek és magányosnak tűnt abban az óriási teremben, a
fiúnak pedig hatalmas lelkiismeret-furdalása támadt, amiért egyszerűen
megfeledkezett róla. Azzal vigasztalta magát, hogy halálfélelmet élt át a
szüleiért való aggódás közben, amikor is sziklaszilárd meggyőződése
volt, hogy ott és abban a pillanatban látja őket meghalni. Ha ez nem
elég a megbocsátáshoz, akkor mi?
Nem volt elég.
A lelkiismeret-furdalása egyre nőtt. Szinte loholva tért vissza hozzá,
majd karját megragadva megpróbált a szemébe nézni, de nem sikerült
neki; ahogy általában. Ettől függetlenül megszólalt.
– Borzasztóan sajnálom! Kérlek, bocsáss meg, Sasha! Annyira, de
annyira megrémültem!
Sarkon fordult, és karjánál fogva maga után húzva a lányt döbbent rá
arra, milyen csönd is van a teremben. Szülei, Harry és a sebesült
zsoldos is Sashát és őt figyelte, és természetesen minden egyes szót
hallottak. A helyzet irtózatosan kínos és egyben dühítő is volt számára,
mintha valami igazságtalan dolgot tettek volna.
– Mi van? – kérdezte barátságtalanul. Édesanyja csak mosolygott, és
kedvesen bólintott egyet, miközben apja, mint mindig, kissé rosszallón
272
nézett rá. Harry szokásához híven, gúnyosan vigyorgott, miközben Tom
tágra nyílt szemmel bámult maga elé. Amikor közelebb érve még
mindig senki sem szólalt meg, hetykén odavetette.
– Na, van valakinek valamilyen szuperterve a jövőre nézve?
– Mindenesetre ki kell jutnunk innen – szólalt meg Harry. –
Mégpedig jó gyorsan.
– Ugye tudod, mi történik, ha felmegyünk a fedélzetre? – suttogta
Ben halkan.
– Inkább vívok egy tisztességes csatát, mint hogy ölbe tett kézzel
várjam a biztos halált – felelte Harry. Hangja hallatán jéghideg
borzongás járta át Ben testét, talán mert sem dicsekvő, sem pedig
patetikus nem volt. A fiú továbbra is úgy gondolta, hogy Harry csupán
megjátssza a keményfiú szerepét, holott valójában egyáltalán nem volt
olyan kemény. Sziklaszilárd meggyőződése szerint Harry tudta, hogy
meghalnak, ha továbbra is itt maradnak.
– Nem lehetne egyszerűen… várni? – javasolta Ben édesanyja.
Hangja rettentően idegesen hangzott, keze pedig reszketett, amint a
nyitott rakodónyílásra mutatott. – Úgy értem, ha… ha Schulz irányt
változtat, akkor minden rendben lesz, ha pedig nem, itt még mindig
nagyobb biztonságban vagyunk, mint fent a fedélzeten, azok után amit
mesélt. Még, ha neki is ütközik a hajó… csak pár méterre van a strand,
és mindannyian tudunk úszni, vagy nem?
– Errefelé senki sem tud úszni – válaszolta Harry komolyan. – Ha
ennél a hőmérsékletnél vízbe esik, akkor pár perc múlva halott. Nem,
mindenképp szükségünk van valamire, amivel elhagyhatjuk ezt a hajót.
A mentőcsónakokig…
– Schulz kapitány egész biztosan örülni fog – vágta rá Robert Berger
csípősen.
Harry dühös pillantást vetve rá folytatta.
– A mentőcsónakokig biztosan nem jutunk el. A fedélzeten vannak
jól látható helyen, ha pedig el is érnénk oda, kötve hiszem, hogy Schulz
és a szövetségesei tétlenül néznék, ahogy komótosan beszállunk és
leereszkedünk velük a vízbe. De van még két motorizált mentősziget a
hajó farában, egyik a hajó bal, a másik a jobb oldalán. Ha ezeket
sikerülne elérni és…
273
 – A hajófarba ne – vágott közbe Ben.
– Miért ne? – tudakolta Harry, miközben egyszerre bosszúsnak és
figyelmesnek is tűnt.
Ben nem felelt azonnal, hanem kicsit hezitált, majd megvonva a
vállát halkan odasúgta.
– Azért, mert… nem lenne jó – mivel a hajó fara ki fog gyulladni, és
az égő turbinák válogatás nélkül mindenkit megölnek, aki a Princess
hátsó harmadában tartózkodik. Legalábbis ezt látta álmában, és még ha
nem is minden válik valóra álmaiból, túl kockázatos lett volna
figyelmen kívül hagyni tudatalattijának jeleit.
Ezt mégsem mondhatta el Harrynek.
– Balra – mondta helyette. – A hajó bal oldalára kell mennünk.
– És mégis miért?
– Mert arra dől majd a Princess – válaszolta Ben minden erejét
összegyűjtve. – Ez az egyetlen út, ha szárazon akarunk partra érni.
– Megkérdezhetem, hogy honnan tudod? – érdeklődött Harry
kíváncsian.
Ben akaratlanul Sashára pillantott, mielőtt felelt volna.
– Miért nem hiszel nekem csak úgy?
Most már Harry is Sashára nézett, méghozzá hosszabban és Ben
számára elfogadhatatlan módon.
– Tényleg, végül is miért ne? – kérdezte csúfolódva. – Elvégre
csupán az életünk függ tőle, nem igaz?
– Ebből elég! – avatkozott közbe a fiú édesapja. – Az előbb éppen
maga mondta, hogy nem maradhatunk itt. Úgyhogy csinálja, amit Ben
mond, vagy hozzon egy másik döntést, de csináljon már végre valamit,
az ördögbe is!
Harry szokatlanul nyugodt maradt; talán mert igaza volt. Töprengő
tekintettel mustrálta, majd bólintva egyet óvatosan leeresztette bajtársát
a földre, és magához vette a fegyverét. Saját géppisztolyát Robert
Berger felé nyújtotta.
– Mit csináljak vele?
– Lőtt már ilyesmivel? – kérdezett vissza Harry válasz helyett.
– Nem. És nem is…

274
 – Akkor azt ajánlom, hamar tanulja meg használni! – vágott a
szavába Harry. – Felfelé menet több mint valószínű, hogy szüksége lesz
rá. Borzasztóan egyszerű. A helyes végével arra céloz, amit szét akar
lőni, és meghúzza a ravaszt. De csak takarékosan azokkal a golyókkal.
Ez az utolsó tár – majd kérdőn Tom felé fordult. – Van még nálad
valamennyi?
– Csak a fegyverben lévő tár. A többi a légpárnás hajón volt.
– Remek! – mérgelődött Harry. – Ha már ránk jár a rúd, akkor
rendesen, nem igaz?
Ben apja úgy ledobta a kezében lévő fegyvert, mintha tűzforró lett
volna.
– Az biztos, hogy én nem nyúlok ehhez a szörnyűséghez.
– Akkor majd én! – szólt Ben, és már nyúlt is a géppisztolyért, de
Harry megelőzve gyorsan magához rántotta.
– Szó sem lehet róla! Rendben, akkor másképp csináljuk – mondta,
majd újra lábra emelve bajtársát jelt adott Robert Bergernek, hogy
vegye át.
– Tehát! Menjünk!
– És mégis hová? – kérdezte Ben.
– Fel. Majd a hajófarba. Egyetlen esélyünk a két mentősziget.
– De…
– Elég legyen! Erre nincs idő! Nyomás!
Ben azon törte a fejét, vajon Harry hogy akarta nem csak feltűnés
nélkül megközelíteni, de vízre is tenni a mentőszigeteket. Elég volt egy
pillantás Harry arcára, és máris elment a kedve a kérdezősködéstől. Úgy
tűnt, Harry kezd kibillenni az egyensúlyából.
Harry következő szavai csak még jobban alátámasztották Ben
feltevését.
– Szedjétek a lábatokat, vagy kénytelen leszek segíteni! Két perc
múlva elhagyjuk a rakodóteret, világos?
Ben aggódó pillantást vetett édesanyjára, de ő csak megvonta a
vállát, és szerencsétlenül mosolygott rá. Valószínűleg így akarta jobb
kedvre deríteni, de ezzel pont az ellenkezőjét érte el. A fiú gyorsan
Sasha keze után nyúlt. Minél régebb óta ismerte Harryt, annál kevésbé
tudott kiigazodni rajta. Néhány pillanattal ezelőtt elhessegette volna
275
gondolatait, de most egyáltalán nem volt benne biztos, hogy szükség
esetén nem képes-e erőszakkal is rájuk kényszeríteni az akaratát.
– Azon gondolkodom, hogy ki választotta meg ezt a féleszűt a mi
parancsnokunknak – motyogta maga elé, de óvatosság kedvéért annyira
halkan, hogy Harry ne értse.
Legalábbis azt hitte.
– Én! – sziszegte Harry mögötte. – Hacsak nem fáj a fogad az
állásra!
Ben úgy tett, mintha nem hallaná a szavait. Kilépett, majd Sasha
hirtelen kihúzva a kezét, jó két métert pattant hátra.
– Jobb, ha észhez téríted! – dühöngött Harry. – A fenébe is, nincs
időnk efféle hülyeségekre!
– Ez a hülyeség eddig már legalább kétszer mentette meg az
életünket! – válaszolta Ben mérgesen.
Harry megvető hangot adva elbizonytalanodott. Dühösen
lebiggyesztette az ajkát, és jobb kezében lévő fegyverével parancsoló
mozdulatot tett. Ben a viselkedését egyelőre az idegességnek és a
feszült helyzetnek tudta be, de gondolatban további mínuszpontokat
adott a zsoldosnak. Harry szaldója már a tűzpiros sávban volt.
Ugyanakkor Ben nem igazán érzett késztetést arra, hogy kipróbálja,
meddig tart ténylegesen Harry türelme. Hátranyúlt Sasha karjáért.
Olyannyira tiltakozott, hogy attól félt, erőszakot kell alkalmaznia –
inkább ő, mint Harry –, majd váratlanul feladta ellenkezését, és
szófogadón hagyta magát vezetni. Ben iszonyatos lelkiismeret-furdalást
érzett, ezért alig bírt ránézni, miközben a többiekhez vezette.
Harry egy mozdulattal igyekezett egy kissé gyorsabb tempóra
rávenni a lányt, amikor Sasha megdermedt, és szabadulni próbált. Ben
nem engedte el a kezét, de meglátva az arcát döbbenten hátrahőkölt.
Egyike volt azoknak a ritka pillanatoknak, amikor Sasha szeme nem
két elhagyatott szobára néző, fekete ablakhoz hasonlított. Habár most
inkább azt kívánta, bárcsak az lett volna. Sasha nem rá, hanem az apjára
támaszkodó, sérült zsoldosra nézett. Tekintetében együttérzés és
fájdalom keveredett, amely szinte teljesen elszorította Ben torkát. És
egy mély, végtelenül mély szomorúság.

276
 – Mi van már… – kezdett bele Harry kedvetlenül, majd meglátva
Sasha tekintetét félbeszakította saját magát a mondat felénél. Egy
pillanatra mintha megrémült volna, majd egy lépést hátralépve
meglengette a fegyverét. – Indulás!

277
 31

A RAKODÓTERET ELHAGYÓ csapat igen különös látványt

nyújtott. A mindkét géppisztolyt szorongató, inkább nevetségesen, mint
tiszteletet parancsolón festő Harry menetelt az élén, szorosan utána
következett Ben édesapja a sérült zsoldost támogatva. A férfi sértetlen
lábán ugrálva próbált könnyíteni a helyzetén, de sajnos pont az
ellenkezőjét érte el vele. Utánuk masírozott az állandóan és idegesen
körbefürkésző Ben édesanyja, aki minden egyes lépéssel csak még
idegesebb lett. A sort végül Ben és Sasha zárta. A lány már nem
ellenkezett, de Ben érezte, mennyire nincs ínyére az irány.
Már majdnem elérték a fedélzetre vezető feljárót, amikor Harry
hirtelen megtorpant, és figyelmeztetőn a magasba emelte a kezét. Ben a
többiekkel együtt mozdulatlanná dermedt és feszülten figyelt. Saját
szívének még a turbinák hangját is elnyomó tompa kalapálásán kívül
semmi különöset nem észlelt. Harry bizonyára hallott valamit, mivel –
teljesen feleslegesen – csendre intve őket, leeresztett fegyverrel hátrálni
kezdett. A következő másodpercben kinyílt az egyik előttük lévő ajtó,
és egy förtelmesen koszos utaskísérő-egyenruhában lévő, sötét hajú
férfi lépett ki rajta. A férfi egy fél lépés után döbbenten megmerevedett.
Szeme hatalmasra nyílt, miután meglátta a Harry kezében lévő két
géppisztolyt.
– Rewert úr! – kiáltott fel Ben édesanyja csodálkozva. Sasha
elengedve a fiú kezét, odasietett a férfihoz, aki teljesen természetesen
átölelte és védelmezőn a karjába zárta. Ben enyhe féltékenységet érzett.
– Doktornő…? – motyogta az utaskísérő zavartan. – Mit… mit csinál
maga itt?

278
 – Megpróbálunk életben maradni – válaszolta helyette Harry. – És,
ha maga is ezt szeretné, barátom, akkor jobb, ha gyorsan elmondja,
honnan jött és mi újság van odafent a fedélzeten.
– Maga a pokol – felelte a férfi. Tekintete idegesen vándorolt egyik
fegyverről a másikra, amelyeket Harry még mindig rászegezett (és ezzel
együtt Sashára is, gondolta magában Ben dühösen), majd egyre
zavarodottabban beszélt. – Én… én nem tudom, mi történt. Ott voltak
azok… azok az izék, és…
– Tudom – mondta Ben. – Mi is láttuk. Minden utast elkaptak?
– Nem. De azt hiszem, nemsokára megteszik. Nekem sikerült
megszöknöm, de utánam jöttek. Mindenhol ott vannak.
– Mindenhol a fedélzeten? – kérdezte Ben.
– És mi van a mentőcsónakokkal? – tudakolta Harry.
– Azokat semmisítették meg legelőször. Néhány utas megpróbált
vízre szállni, amikor az egyik ilyen lény hirtelen közéjük ugrott… –
mondta elcsukló hangon. – Ketten vagy hárman… beleestek a vízbe.
Halottak. Egészen biztosan halottak.
– Nemsokára mi is azok leszünk, ha még sokáig trécselünk itt –
fűzte hozzá Harry. Leeresztve egyik fegyverét, elindult a többiekkel a
hajó fara felé. – Mi újság hátul?
– Fogalmam sincs – vallotta be az utaskísérő. – Én gyorsan
lemenekültem a fedélzet alá abban reménykedve, hogy itt nem kapnak
el olyan hamar. De már úton vannak lefelé. Hallom őket. Te jó ég,
mit… mit csinálnak az emberekkel?
– Tulajdonképpen azt reméltük, majd maga megmondja – válaszolta
Harry még mindig kicsit gyanakvón. A férfi félelemmel telve nézett rá.
Ben végre feloldódott és odalépett a férfihoz és Sashához. Rátette a
kezét a lány vállára, mire Sasha, ha vonakodva is, de elhúzódott az
utaskísérőtől és visszatért a fiú mellé. Rewert zavartan nézett, de nem
szólt egy szót sem.
– Van valami ötlete, hogyan juthatunk le a hajóról? – kérdezte Ben. –
Mondjuk a bal oldalon, és lehetőleg ne kelljen tíz métert ugrani.
– Miért?
– Mert e szerint az okostojás szerint Schulz ki akar kötni a strandon
– mondta Harry csúfolódva. – Ja, és a Princess a bal oldalára fog dőlni.
279
 Rewert most már annyira összezavarodott, hogy Ben már majdnem
megsajnálta. Ennek ellenére bólintott.
– Persze. Vannak rakodónyílások és szervizajtók, meg…
– Akkor vezessen minket oda! – szakította félbe Ben. Nem tudta
miért, de érezte, hogy egyre kevesebb idejük van hátra, mint ahogy
addig gondolták. Rewert az ajtóra bökött. – Nincs messze. De miért
hajózna Schulz kapitány…?
– Csak mutassa meg az utat! – vágott a szavába Harry. Rewert éppen
válaszolni készült, amikor megpillantva a sebesült katonát hirtelen
nagyon sietős lett a dolga, ezért gyorsan kinyitotta az ajtót.
Harry csatlakozott hozzá, és olyan szorosan ment mögötte, hogy
bármire, ami felbukkant előttük, rögtön tüzet nyithatott volna. Ben
immár szorosabban fogta Sasha kezét, ráadásul sokkal több erejébe
került maga után húzni a láthatóan kimerült lányt. Nem kellene itt
lenniük, gondolta magában Ben. Akármi is bukkan elő az út során,
sokkal félelmetesebb és kegyetlenebb lesz, mint amivel valaha is
találkoztak. Harrynek erről inkább nem szólt egy szót sem, szinte már
előre hallotta fülében a válaszát.
Körülbelül két-három tucat lépést haladtak előre, amikor Rewert
váratlanul megtorpanva balra mutatott, majd valamit csinált a
félhomályban, de Ben nem látta, mit. Fém csörömpölt. Éles, fogakig
hatoló csikorgás hallatszott, majd a látszólag masszív falban feltűnt egy
hajszálvékony hasadék, amelyen át vakító napfény hatolt be. Rewert
lábával megtámasztotta magát a földön, és megpróbálta befelé húzni a
súlyos válaszfalat, mire a vékonyka hasadékból egy több mint két méter
magas és másfél méter széles ajtó nyújtott kilátást a nyílt tengerre.
Ez még nem volt minden. Rewert hangosan sziszegve szívta be a
levegőt fogai között, mire Ben csodálkozva figyelte, ahogy Harry is
összerezzent a hatalmas jéghegyeket látva. A hegyek karnyújtásnyira
siklottak, pontosabban száguldottak el a Princess mellett. Ezek szerint a
Princess észrevétlenül gyorsított a tempóján vagy a sebessége mégsem
volt olyan lassú, mint gondolták. Bár nem látták a hajó elejét, nem
kellett ahhoz látnoknak lenni, hogy tudják, milyen közel kerültek a
parthoz.
– Ez a Schulz teljesen megőrült! – fújtatott Rewert.
280
 – Vagy már meghalt – mondta Harry, mire Ben hozzáfűzte.
– Vagy már nem Schulz.
A többiek tekintetéből ítélve ez a megjegyzés nem volt túlságosan
megfontolt. Ben úgy döntött, inkább nem rontja hozzászólásával a
helyzetet, ezért elengedve Sasha kezét óvatosan odatolakodott a
hasadék mellé, hogy kinézhessen.
Az ajtó körülbelül másfél-két méterrel helyezkedett el a hajó
vízvonala felett. A tenger tajtékzott a hajó törzse mellett, és jéghideg,
tűszúráshoz hasonló cseppekkel tűzdelte az arcát. Ben bal kezével
megkapaszkodva az ajtóban, óvatosan kissé előrehajolt, mire a szél
ökölcsapásként vágott az arcába. A vastag ruha ellenére egész testében
reszketni kezdett. Talán nem csak a hideg miatt tette. Eddig nem tudta,
hogy ilyen közel járnak a parthoz, már csak néhány…
– Kapaszkodjatok! – üvöltött fel a fiú. Ezzel egy időben akkorát
ugrott hátra, hogy nekiütközve apjának, a sebesült zsoldossal együtt a
földre rántotta.
Nem mintha nagy különbség lett volna. A többiek körülbelül egy
másodperccel tovább maradtak állva, mivel a következő pillanatban
valami iszonyatos erővel nekiütközött a Princess törzsének. Az egész
hajó felnyögött, majd felágaskodva hirtelen mintha a bal oldala felé dőlt
volna, de az utolsó pillanatban mégis visszatért vízszintes helyzetébe.
Ben látta, amint Sasha elveszítette egyensúlyát, és brutálisan a falnak
ütközve a földre zuhant. Azonnal feltápászkodott és a lányhoz sietett,
amikor egy újabb rengés rázta meg a Princesst. Ezúttal nem egyetlen
gyors csapás volt, hanem egy csikorgó és hosszan tartó dörömbölés,
mintha a hajó törzse egy víz alatti akadályon siklott volna végig.
Ben érezte, ahogy a hajó kissé kiemelkedett a vízből, majd olyan
lendülettel csapódott vissza, hogy madarakként rebbentek szét a
fedélzetén.
Kétségkívül nem Ben volt az egyedüli, aki hatalmas csapódással
ütközött neki az egyik kőkemény tárgynak, és ezernyi csillagot látott
maga körül szállni.
Kicsivel később a világ megszűnt forogni, és minden elnémult;
legalábbis ez tűnt fel neki legelőször. A turbinák zúgása és a hajó törzse

281
mellett tajtékzó víz is elhallgatott. A padló, melyen feküdt egy cseppet
ferde volt. Valaki fájdalmasan nyögött mögötte.
Ben nehézkesen felkelt, majd, miután látta, hogy Sasha sértetlenül áll
az ajtó mellett, a többiek után nézett. Édesanyja szerencsére már saját
lábán állva pislogott zavartan, miközben Harry és édesapja az előbb oly
fájdalmasan nyögdécselő sebesült zsoldossal voltak elfoglalva. Úgy
tűnt, mindannyian nagyjából ép bőrrel megúszták az eseményt. Óriási
szerencséjük volt. Már megint. De vajon meddig lesz még
szerencséjük?
Odalépve Sashához gyorsan letérdelt mellé, és megfogva a vállát
átvizsgálta.
– Mi… mi volt ez? – szólt utána az édesanyja kissé kótyagos
hangon. Úgy nézett ki, mintha mély álomból ébredt volna, és most
kétségbeesetten keresné helyét a valóságban.
Ben még egyszer végigfürkészte Sasha arcát, majd odalépett az
ajtóhoz és kinézett rajta.
Körülbelül tíz másodpercig csak állt és bámult, ugyanis pontosan
ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza az elé táruló
látványt.
Elérték a partot. A hajó valóban mozdulatlanul állt egy helyben, és a
törzsét oly erősen eltaláló, sőt valószínűleg felszántó tengerfenék immár
hófehér jégből álló stranddá változott. A hajó valahogy az utolsó
pillanatban negyvenöt fokos fordulatot vett, majd bal oldalára dőlve
felsiklott a partra; pont, mint az álmában.
Az álmához hasonlóan a strand sem volt üres. Telis-tele volt
csillogóbbnál csillogóbb körvonalakkal – egy tapasztalatlan szemlélő
valószínűleg a szél és az idő kezéből lett egyszerű jégképződményeknek
nézte volna őket. Ben jobban és egészen pontosan tudta, mik voltak
azok: itt egy háromujjú mancs lógott ki a jégből, ott egy arc nélküli
koponya bámul rá láthatatlan szemével, amott pedig egy láb ácsorgott
magányosan a jég hátán… Bent villámgyors és jéghideg borzongás járta
át, amelynek semmi, de semmi köze nem volt a kintről ordító szélhez. A
strand csordultig tele volt csakis rájuk váró jégszörnyetegekkel.
– Úristen! – suttogta mögötte egy hang.

282
 Ben kelletlenül elfordította fejét a lenyűgöző látványról, és Harryre
nézett. A zsoldos hang nélkül a háta mögött termett, és rémülten
szemlélte az eléje táruló igazságot; Ben egy újabb borzongás
kíséretében vette tudomásul, hogy szeme nem csalt, a kép valódi.
Mélyen legbelül azt remélte, hogy csupán egy szörnyűséges
hallucinációról van szó.
– Ennyit arról, hogy majd a parton biztonságban leszünk – mondta
Harry halkan. Ben ismét a strand irányába fordult. Az álommal való
hasonlóságnak még nem volt vége: odakint legalább száz lény feküdt
mozdulatlanul; legalábbis egyelőre.
– De itt sem maradhatunk – szólt közbe az időközben mellékjük álló
édesapja. – Hallotta az utaskísérőt! Előbb vagy utóbb lejönnek ide.
Harry kelletlenül odafordult, és éppen mondani készült valamit, és
ha Ben eddig nem hitt a szavak erejében, akkor mostantól biztosan fog.
Mielőtt Harry egyetlen szót szólhatott volna, hangos csörömpölés és
zörgés hallatszott valahol a sötétben, majd egy kósza fénysugár
megvilágított egy egyre közeledő fehér alakot. Harry hangos
káromkodásba kezdve a fegyvere után nyúlt. A csörömpölés
megismétlődött, mire Ben behúzott fejjel átszaladt Harry géppisztolya
alatt, és Sashára vetette magát. A zsoldos meghúzta a ravaszt, és máris
narancssárga lángok és egy rövid tűzcsóva űzte el a folyosón lévő
félhomályt és csöndet. Néhány pillanattal később meg is érkezett a már
jól ismert jégszilánkokból álló eső, mely a távolságnak köszönhetően
kivételesen a falakra és a padlóra zuhogott.
– Itt maradni! – szólt Harry élesen, és elindult. Körülbelül tíz-
tizenkét méter után megállt, majd leguggolva megpróbált bekukucskálni
a folyosóba. Feltehetően nem látott már semmi nyugtalanítót, mert
felállt, és hátrafelé lépkedve, fegyverét továbbra is készenlétben tartva
visszament a többiekhez.
– Minden rendben – mondta, de valószínűleg nem Ben volt az
egyedüli, aki némileg nevetségesnek tartotta a szavait. – Csak egy volt.
– Biztosan, és feltehetően csak ennek az egynek jutott eszébe, hogy
lejöjjön ide – fűzte hozzá Jennifer Berger gúnyos hangon.
Harry irtó dühös arckifejezéssel nézett rá, majd egy szó nélkül a
válaszfalhoz lépett. Ben követte, mire Sasha is velük tartott.
283
 A látvány változatlan maradt, de talán még félelmetesebben hatott
Benre, amikor meglátta Harry elgondolkodó arcát.
– Úgy tűnik, most nem jelentenek veszélyt – morogta maga elé.
Ben azon törte a fejét, hogy vajon tényleg elhitte, amit mond, vagy
csak saját megnyugtatására mondta. Akár szerette Harryt, akár nem – a
zsoldos ebben a szituációban biztosan jobban tudta, mit kell tenni.
– Hogy érted? – kérdezte.
Harry a hatalmas jéghegyre mutatott, amely két-háromszáz méterre
tőlük magaslott a tükörsima strand felett.
– Simán megcsináljuk.
– Mi van?! – hördült fel Ben édesapja a hátuk mögött. Valahogy nem
sikerült elűznie a pánikot a hangjából.
– A meteorológiai állomás alig három kilométerre van innen –
válaszolta Harry. – Ezt a távolságot még itt is ki lehet bírni.
– Maga megőrült? – kérdezte Robert.
– Jó lenne – felelte Harry közömbösen –, mert akkor ezt itt mind
csak képzelném – mondta felvont vállal. – Van talán jobb ötlete?
– Itt elbarikádozhatjuk magunkat. A falak vasból vannak, maga és a
társa pedig…
– …simán leverjük ezeket a bestiákat – vágott a szavába Harry. –
Persze csak addig, amíg el nem fogy a lőszerünk. És utána? – megrázta
a fejét. – Mit gondol, mennyi idő után kezdik el keresni a Princesst?
Két nap múlva? Három? Vagy talán egy hét múlva? – Megint csak a
fejét rázta. – Nem. A meteorológiai állomáson legalább van esélyünk.
– Miért talán annak a falai is vastag vasból vannak? – kérdezte
Robert Berger cinikusan.
– Őszintén? Nagyrészt műanyagból vannak, de ott legalább van
elegendő lőszer, az embereim is ott vannak, és mindenekelőtt egy
működő adóvevő is van ott, amivel segítséget hívhatunk. – Röviden
hallgatott, majd így folytatta. – Természetesen itt maradhat a kis
családjával, és türelmetlenül várhatja, hogy időben ideér-e a segítség.
Ha megnyugtatja, még egy fegyvert is itt hagyok maguknak.
Ben apja inkább meg sem szólalt. Egy percre segítségkérőn tekintett
fiára, de tőle is csupán egy szomorú arcot és vállvonogatást kapott. Ben
ugyanúgy ódzkodott a gondolattól, hogy kimenjenek oda, ahogy
284
édesapja és mindenki más is, de ugyanakkor azzal is tisztában volt,
hogy nincs más választásuk. Álmában ez a menekülés is katasztrófában
végződött (ráadásul minden alkalommal!), de azóta már megértett egyet
s mást: ha mégis volt valami logika a rémálmaiban, akkor az, hogy
sohasem azt mutatták meg, hogy mi fog történni, hanem, hogy mi
történhet a legrosszabb esetben.
– Nos, vagy alszanak még ezek a valamik, vagy valamire nagyon
várnak – folytatta Harry. – Addig állunk és beszélgetünk itt, míg
történik valami?
Ben apja ezúttal sem válaszolt, csak bizonytalanul közelebb hajolt,
és lekukucskált a mélybe. A víz körülbelül három méterre volt tőlük, de
a Princess olyan messzire besiklott a partra, hogy maximum két méterre
lehetett a válaszfaltól. Ben úgy érezte, könnyedén leugrik ekkorát.
Abban is biztos volt, hogy édesapjának és édesanyjának is sikerül – de
mi lesz Sashával és Tommal?
Valahol, messze tőlük irtózatos csörömpölés hallatszott; mintha egy
hangosan széttört üveg lett volna. Nem ismétlődött meg, és a folyosó
végén sem bukkant fel egy újabb jégszörnyeteg, a hang ettől függetlenül
félreérthetetlen volt.
– Tehát? – kérdezte Harry.
Egy kisebb örökkévalóság múlva Ben apja bólintott, és Tom így
szólt.
– Nekem nem fog sikerülni.
– Hülyeség! – kiáltott fel Harry. – Ennyit csak…
– Nem, ezzel a lábbal nem – vágott a szavába a sebesült katona. –
Tudod, hogy mi történik, ha vízbe esek. Néhány perc múlva
megfagyok, még akkor is, ha sikerül kihúznotok. Egyébként is csak
feltartanálak titeket – mondta, és kinyújtotta a karját. – Add vissza a
fegyverem! Itt maradok!
– Szó sem lehet róla! – szólt Harry, de Tom kitartóan rázta a fejét.
– Tudod, hogy igazam van. Innen még fedezni is tudlak titeket, míg
el nem éritek a meredek falat.
Harry hallgatott. Arcán néma küzdelem jelent meg, Bennek hirtelen
eszébe jutott, ahogy Sasha az előbb a katonára nézett. Egyszerre tudta,
hogy Tomnak igaza van. Semmi a világon nem menti meg, ha vízbe
285
esik, nekik pedig úgy kell rohanniuk, mintha az életükért futnának
(milyen igaz). Ugyanakkor szörnyű érzés kerítette hatalmába, ha arra
gondolt, hogy csak úgy magára hagyják.
– Biztos vagy benne, hogy így akarod? – kérdezte Harry végül.
– Igen – válaszolta a katona, miközben megpróbált mosolyogni, de
nem igazán sikerült neki. – Semmi vész. Már tudok magamra vigyázni.
Egyébként is, lehet, hogy rám se találnak. Ha már ott vagytok az
állomáson, akkor jelentkeztek rádión, és meglátjuk, hogyan tovább.
Talán találok egy búvóhelyet vagy egy másik kiutat a hajóról.
Ez teljességgel lehetetlen volt, és ezt mindannyian tudták. De Harry
nem vitatkozott tovább, hanem egy szomorú bólintás kíséretében
kioldotta a géppisztoly tartószíját, és átadta a fegyvert a férfinak. Tom
komoly arccal nyúlt érte.
– Mire vártok még? Már csak két óra van sötétedésig! Használjátok
ki!

286
 32

BEN ELSŐKÉNT VÁLLALKOZOTT az ugrásra. Vett egy

kis lendületet, majd elrugaszkodott, és elegáns ívvel levitorlázott az
egyszerre csalókán nyugodtnak tűnő vízbe. Egy másfél fordulatos
bukfenc után a strandon landolt, majd gyorsan felállt, és alaposan
végigfürkészte a legközelebb heverő három-négy jégszörnyet. Már csak
holmi durván formált, tejszerű tömbökhöz hasonlítottak, mintha valami
óriási erő zúzta volna szét őket. Bár valószínűleg pont fordítva volt: a
jégharcosok nem elpusztultak, csupán még nem álltak teljesen készen.
Épp keletkezőben voltak, és bármennyire lassú is e folyamat, elindult,
és egyszer biztosan be is fejeződik. Szinte hallani lehetett; éles
csikorgás és sercegés járta be az egész környéket. Mintha valaki egy
jégdarabot formálna a kezében, gondolta borzongva Ben.
Mögötte éppen édesapja és édesanyja landolt a jégen kéz a kézben,
noha nem olyan elegánsan, mint ő, de jóval messzebb a veszélyes
vízvonaltól. Ráadásul vele ellentétben még bukfencezniük sem kellett,
hanem azon nyomban odasiettek hozzá. Még mielőtt Ben
megszólalhatott volna, máris követte őket Harry és Sasha. A legjobban
a lányért aggódott, de Harry tökéletesen megoldotta a problémát,
mégpedig úgy, hogy átölelve együtt ugrott vele.
Harry épphogy lábra állította, Sasha rögtön Benhez szaladt. Apja
összeráncolt homlokkal nézte, ahogy a fiú teljesen ösztönösen karjába
zárta, édesanyja arcán pedig halvány mosoly futott ált.
– Mire várunk még? – kérdezte Robert türelmetlenül.
Harry levette a vállán lógó fegyvert, majd gyanakvón a jégembriókra
célozva vele válaszolt.
– Rewert.
287
 Ben fejében már megint ott kopácsolt a lelkiismeret-furdalás – az
utolsó percekben egyszerűen megfeledkezett a sötét hajú utaskísérőről;
noha nélküle biztosan nem lennének itt. Megfordult anélkül, hogy
elengedte volna Sasha kezét, és a Princess nyitva álló rakodónyílását
kereste. Hirtelen nagyon megrémült, amikor valami árnyszerű fehér
mozgást látott odabent, majd ugyanabban a pillanatban rájött, hogy a
csillogás nem a jégtől származott.
– Ha még sokáig ácsorgunk itt, akkor lassan már nem is kell jönnie –
törte meg a csendet Ben édesapja. – Akkor ugyanis szépen megfagyunk.
Bármilyen szívtelenül is szóltak e szavak, gondolta Ben szorongva –
igaza volt. Elképzelhetetlenül hideg volt. Bár csupán maximum egy-két
perce tartózkodtak a Princessen kívül, a hideg máris bemászott a ruhája
alá, és épp csontvelőjét igyekezett jéggé dermeszteni (legalábbis úgy
érezte). Pedig ráadásul pont a partra vetett hajó szélárnyékában álltak.
Vajon milyen lesz majd a strandon sétálni, vagy ha már lement a nap?
Saját maga válaszolt a kérdésére: olyan szörnyű, mint a
rémálmaiban. Elég hideg volt ahhoz, hogy egy mélyebb lélegzet szinte
szétégesse a torkát.
Robert szavait figyelmen kívül hagyva, Harry a strand másik végén
magasló sziklára mutatott.
– Ha valami miatt szétválnánk, próbálják meg elérni a sziklát, majd
forduljanak balra! A feljáró alig három kilométerre van! El sem lehet
téveszteni!
– De azért csak óvatosan – tette hozzá Ben. – Pont az elején van egy
alattomos jéghasadék.
Harry összeráncolt homlokkal rákacsintott, és Ben legnagyobb
meglepetésére nem szólt egy szót sem, hanem a Princess felé fordulva
ordítani kezdett.
– Rewert! Siessen már, az ördögbe is! A végén még lefagy
mindenünk idekint!
Az utaskísérő hirtelen felbukkant a nyitva álló ajtóban, és egy
merész ugrással levetette magát a magasból. Valami mintha nem
stimmelt volna vele, de Ben csak akkor jött rá mi az, amikor
feltápászkodva feléjük sétált. A férfi még mindig fehérben volt, de már

288
nem a megszokott egyenruhájában. Most egy Harryéhez
hajszálpontosan hasonlító, fehér pufikabátot viselt.
A hajón maradt zsoldos ruhája…, gondolta Ben.
Mintha csak belelátott volna a fejébe, máris védekezőn így szólt.
– Ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem!
– És milyen igaza volt! – mondta Harry. – Az egyenruhájában
bizony három perc múlva megfagyott volna idekint. És most indulás,
mielőtt mindannyian megfagyunk!
Már épp sarkon akart fordulni, amikor Rewert egy gyors mozdulattal
megállította, és elővett valamit a kabátzsebéből.
– Várjon! Ezt oda kell adnom magának!
Harry tágra nyílt szemmel bámulta, amint az utaskísérő néhány
rézszínű, csillogó patront tett a kinyújtott kezébe.
– A lőszerének a fele. Azt mondta, önnek valószínűleg nagyobb
szüksége lesz rá.
Egy pillanatra néma csend lett, majd Harry kivette a tárat a
fegyveréből, és beletette a patronokat. Három lőszer maradt még, ezeket
a bal kesztyűjébe rejtette.
– Rendben – mondta, hangja kissé rekedtesnek tűnt. – Tűnjünk el
innen!
Ben szívesen mondott volna még valamit – nem mintha bármit is
változtathatott volna szavaival a helyzeten, mégis úgy érezte, nem
kellene csak úgy elmenniük –, de Harry lehetőséget sem hagyva rá,
gyorsan elindult, a fiú szülei pedig szó nélkül követték. Egyedül az
utaskísérő nem mozdult, hanem megvárta, míg Ben és Sasha elindult,
majd utolsóként zárta a sort.
Ben körülbelül három tucat lépés után megállt, hogy visszanézzen a
hajóra – bárcsak ne tette volna. Eltekintve a kisebb részletektől,
amelyek talán egyedül a rossz emlékezőképességének köszönhetők,
akár az álmából is származhatott volna a kép. A Princess partra vetődött
vasbálnaként feküdt a strandon, félig oldalra dőlve, és valahogy...
magában is ferdén, mintha az ütközés nemcsak a törzsét, hanem az
egész hajó szerkezetét darabokra törte volna, ráadásul koromfekete füst
gomolygott kifelé felszakadt farából. A fedélzeten mindenhol őrült
mozgolódás látszott, ráadásul túl gyorsan és elmosódva. Ben jól tudta,
289
mit jelent ez. Még mindig a hajó szélárnyékában voltak, de a vihar
szörnyű hangok tömkelegét szállította a füléhez: a lángok recsegését és
ropogását, kiáltásokat, itt-ott egy lövést. Mielőtt elfordította volna fejét,
egy icipici alakot látott feltűnni a hajókorláton, majd egy másodperc
töredéke múlva már elmerült a magasba spriccelő jéghideg vízbe; egy
utas, aki a förtelmes lények helyett a biztos és jéghideg fagyhalált
választotta. Az is lehet, hogy csak nem volt szerencséje.
– Ne kínozd magad! – szólalt meg egy hang mögötte.
Ben elfordította a fejét. Rewert arca kifejezéstelen volt, mintha
időközben jéggé fagyott volna, de szemében annál nagyobb félelem
lángolt. Ben hálás mosolyt ajándékozott neki, majd megfogta Sasha
kezét, és a többiek után sietett. Miközben nehézkesen tört előre,
szemével végigpásztázta a strandot, de a látvány nem hatott túl
optimistán rá.
Valami alig észrevehetően változott, és valószínűleg Ben volt az
egyetlen, akinek feltűnt egyáltalán. A jégstrandból kinőtt bizarr lények
száma rémisztően megnőtt. És – most vagy tévedett, vagy tényleg
elkezdtek mozgolódni a jégszörnyek? Megdörgölte a szemét, és még
egyszer odanézett: egy háromujjú kéz éppen utánuk nyúlt, egy félkész
arc nélküli koponya pedig pont feléjük fordult, miközben az egyik
végtag nélküli torz lény súlypontját áthelyezve igyekezett közelebb
férkőzni hozzájuk.
A csörgés és csörömpölés továbbra sem szűnt meg, a szél egyre
erősebben fújt, de volt ott még valami. Egy általános veszélyérzet,
amely fullasztó leheletként nehezedett a tájra, és egyre érezhetőbbé,
gonoszabbá vált. Mintha egy ősi és hatalmas valami lett volna jelen,
ami talán csak most tért magához, de figyelme fokozatosan és
feltartóztathatatlanul rájuk irányult.
Amikor pedig bekövetkezett, Ben figyelmeztető kiáltása már túl
későn jött. Sashával kéz a kézben masíroztak Harry után, aki
gépfegyverével minden egyes túl közel merészkedő hópelyhet
megcélzott. Ben utolsó pillanatban vette észre a mozdulatot, de még ha
nem nyelte volna el kiáltását a vihar bömbölése, Harrynek akkor sem
lett volna ideje reagálni. A hó hirtelen minden irányba szállt, majd egy
belőle kiugró rémes arc nélküli alak mohón és vadul kapkodni kezdett
290
utánuk. Harry összevissza hadonászva próbálta megcélozni fegyverével,
de a jégből életre kelt monstrum egyetlen lépéssel mellette termett,
majd kitépve kezéből a géppisztolyt, a földre taszította.
Aztán egyszer csak felrobbant.
A sarkvidéki vihar minden zajt elnyelt, ezért az egész környéket
kísérteties csend lepte el. A jégszörnyeteg felsőteste darabokra repedt és
jégszilánkokat szóró felhővé változott. A lerobbant karokat és koponyát
pedig azonnal felkapta a vihar és magával vitte. Harry még éppen
időben a földre vetette magát, és arrébb gurult, amikor a lény
maradványa kivágott faként esett össze.
A férfi pont felállni készült, amikor hirtelen egy második
jégszörnyeteg bukkant fel a semmiből, és megpróbálta megkaparintani.
Harry könyökével az arca helyébe csapott, mire a teremtmény egy fél
lépést hátrabotladozva, förtelmes ikertestvéréhez hasonlóan hangtalanul
szétrobbant.
Ben lebénulva megfordult. Elsőként azonnal Sashát kereste
tekintetével. Megnyugodva látta, hogy valószínűleg fel sem fogta, mi
történt körülötte, és talán jobb is volt így. Szülei és Rewert is inkább
zavartnak, mint rémültnek tűntek. Bár csupán néhány lépésre álltak, a
sűrű hózivatar teljesen eltakarta az előttük zajló eseményt.
Ben hirtelen visszapillantott a Princessre. Nagysága ellenére a hajó
szinte alig látszott, a nyitva álló nyílás pedig teljesen eltűnt a már
majdnem vízszintesen fújó hózivatar miatt.
Tanácstalanul az éppen feltápászkodó és a fegyverét tisztogató
Harryhez fordult, akinek halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Tom jó katona. Sőt az egyik legjobb emberem – mondta.
– Mi? – avatkozott közbe Robert Berger. Tekintete bizonytalanul
mustrálta a jégszörnyetegek maradványait, majd a Princess felé nézett.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy ekkora távolságból kilőtte a
bestiákat? Egy géppisztollyal?
Harry csak megvonta a vállát.
– Lát még valakinél fegyvert?
Ben apja szívesen válaszolt volna valamit, de Harry egy gyors
mozdulattal leintette, és elővette kabátjából az adóvevőt. Otromba
kesztyűjével igyekezett valahogy lenyomni a miniatűr gombokat.
291
 – Remek lövés, Tom – mondta a mikrofonba –, van még valami?
Az apró hangszóróból jövő hangot a többihez hasonlóan elnyelte a
vihar zaja, de a zsoldos arcán feltűnő elégedetlenség mindent elárult.
Harry két-három másodpercig nem szólt semmit, majd figyelmesen és
gyanakvón végigfürkészte a környéket, miközben arca egyre
komolyabbá vált. Végül újra a szájához emelte a készüléket.
– Igen, egyetértek! Jó munka volt! Továbbra is tartsd nyitva a
szemed!
Ezzel visszatette az adóvevőt, majd nehézkesen a vállára húzta a
géppisztolyt.
Ben azon törte a fejét, hogy vajon zuhanás közben sérült-e meg, de
már a puszta gondolat is ijesztő volt, ezért inkább gyorsan elhessegette.
Harry nélkül, azaz egy teljesen egészséges és harcra kész Harry nélkül
akár le is ülhettek volna a hóba arra várva, hogy a hideg majd úgyis
mindent elintéz.
Vagy legalábbis reménykedhetnének, hogy még az előtt elintézi
mindent, mielőtt a jégszörnyetegek magukhoz térnek.
– Most mire várunk? – kérdezte Ben édesapja.
– Semmire – válaszolta Harry továbbra sem mozdulva a helyéről. –
Tom igen érdekes felfedezést tett, és azt hiszem, igaza van. Úgy tűnik,
hogy ezeket a lényeket a hirtelen mozdulatok vonzzák. Mindenki
próbáljon meg lassan menni. Semmi hadonászás és kapálózás, és
vigyázzatok, hogy hova léptek.
– Időnk, mint a tenger – gúnyolódott Ben apja.
– Elég időnk van – felelte Harry nyugodtan. – Míg le nem megy a
nap, addig egész elviselhető a hőmérséklet, legalábbis ha mozgunk,
biztos nem fagyunk meg. De ha ezek a bestiák felfigyelnek ránk és
csoportosan támadnak, akkor végünk. Úgyhogy vagy azt teszi, amit
mondok, vagy nyugodtan elrohanhat, és majd meglátjuk, melyikünknek
volt igaza – mondta határozottan. – Ha netán tévedtem, szívesen
bocsánatot kérek majd magától.
Ben megkönnyebbülésére apja nem vette fel a bokszkesztyűt, és
inkább hallgatott, ahogy édesanyja és Rewert is csak döbbenten nézett,
de nem szólt egy szót sem.

292
 Ben tudta jól, hogy Harrynek nincs igaza. Feltevése egyben nagyon
igaznak és logikusnak hangzott, mégsem volt helyes. A szörnyetegek az
életet érezték; a vér melegét és a szív dobogását, amely utálattal és
csillapíthatatlan irigységgel töltötte meg és vonzotta őket.
Ennek ellenére úgy döntött, megtartja magának gyanúját, és
megfogta Sasha kezét. Inkább egy néha-néha tévedő vezető, mint egy
semmilyen vezető, gondolta magában. Elindultak, de csak nagyon
lassan; Ben az első tíz-tizenöt másodpercben még el is hitte ezt az
ostobaságot.
Majd Harry jobb és bal oldalán hirtelen felrobbant a talaj, és néhány
másodperccel később a belőle felbukkanó két jégszörnyeteg is, akiket
Harry és a Princess fedélzetén lévő zsoldos egyszerre vett célba.
Körülöttük mindenhol hatalmas, csillogó jégből lévő alakok törtek a
magasba. Harry hangos káromkodás kíséretében hadonászott
fegyverével, de mielőtt lenyomhatta volna a ravaszt, Tom már le is lőtte
a mellette felbukkanó jégszörnyet. A két lényt szinte azonnal pótolták a
hóviharból előkerülő újabb szörnyek, mire már az egész strand
mindenhonnan támadó, csillogó jéggel, óriási karmokkal és arc nélkül
bámészkodó bestiákkal lett tele.
Harry géppisztolya két szörnyet is szétszitált, a harmadikat pedig
fegyverének végével zúzta szilánkokká. Ugyanabban a pillanatban
egyszerre két szörnyeteg is darabokra tört mellette. Az utánpótlás
azonnal érkezett, de egy pillanatra fellélegezhettek.
– Futás! – üvöltötte Harry. – A meredek falhoz! – közben vadul
pörögve tüzelt fegyverével, részekre szaggatva a támadóit, majd
futásnak eredt.
– Maga ezt érti a lassú mozdulatok alatt? – fújtatott Robert Berger,
majd azonnal elindulva olyan gyorsan szaladt, ahogy csak tudott.
Az eredmény egy valódi vesszőfutás volt, de szó szerint.
A vihar egyre erősebbé vált, mintha már a természet is az ellenségük
oldalára állt volna. A hófúvás annyira sűrű lett, hogy alig kaptak
levegőt. Minden, ami öt vagy tíz méterre volt tőlük, teljesen eltűnt a
tomboló fehérségben. Még az alig két lépésre előttük rohanó Harry is
elveszett a hatalmas hófelhőben.

293
 Ben szomorúan észlelte, hogy a jéglények száma egyre nőtt. A hóból
újabb és újabb undorító háromujjú mancsok nyúlkáltak kifelé,
miközben egyre több esetlen alak igyekezett az útjukba állva a földre
rántani őket. Harry szünet nélkül lövöldözött, de sortűz helyett
golyónként, szinte robotszerű precizitással tüzelt a támadóira. Még a
Princess fedélzetén tartózkodó zsoldos is tüzelt és célba is talált, habár
Ben szerint ez teljességgel lehetetlen volt abból a távolságból.
De természetesen nem mehetett minden jól, és nem is ment.
A katasztrófa kioldója az édesanyja volt. Persze nem szánt
szándékkal, de ennek fejében annál szörnyűbb következményekkel. A
sors kegyetlen fintora, hogy Ben épp abban a pillanatban nézett oda
egészen véletlenül.
Rewert eltűnt. Talán egyszerűen elnyelte a tomboló hófúvás vagy a
jégszörnyetegek kapták el. Szülei kéz a kézben loholtak Sasha és a fiú
után. Arcuk nem látszódott a jéggel bevont kapucnijuk miatt, ráadásul
lehajtott fejjel védekeztek a csípős szél ellen.
A két beburkolózott alak közül a kisebbik hirtelen megbotlott, majd
igyekezett visszanyerni egyensúlyát, de mégis a hóba esett.
A hófúvásból azonnal felbukkant az egyik támadó, és rögtön rá
akarta vetni magát.
Még az előtt szétloccsant, mielőtt közelebb érhetett volna hozzá.
A viharból azon nyomban előkerült a következő szörnyeteg, aki
szerencsétlenségére máris társa sorsára jutott. Érdekes módon minden
egyes elpusztított szörnyeteg helyére rögtön két-három vagy akár négy
is került. Mintha a világ teljesen összezavarodott volna: egy nem létező
és tilos irányba tartott, ahol az idő is új és esztelen szabályok szerint
telt. Minden felfoghatatlanul gyorsan történt, mintha a dolgok nem csak
egyszerre, de fordított sorrendben peregtek volna. A világ ugyanakkor
iszonyatosan lassan mozgott, mintha egy függöny mögül szemlélte
volna az eseményeket. Akármi is volt ez, Ben érezte a jelenlétét.
Éspedig nemcsak azért jött, hogy elpusztítsa őket, hanem, hogy
gyönyörködjön fájdalmukban.
A fiú látta, ahogy édesanyját megpróbálja felsegíteni mellette térdelő
férje. A tomboló vihar üvöltése továbbra is elnyelt minden egyéb zajt,
de ennek ellenére jól látta anyja fájdalomtól eltorzuló arcát. Amint
294
megpróbált ráállni jobb lábára, rögtön a hóba esett, sőt majdnem
magával rántotta a fiú édesapját is. Két hatalmas jégszörnyeteg azonnal
a helyszínre érkezett, hogy vérszomjasan rájuk vesse magát.
Harry sikeresen szétlőtte az egyiket, mire a következő másodpercben
már meg is érkezett az utánpótlás. A másik mindkét mancsával mohón
Ben apja után nyúlt, de elhibázta, majd a nagy lendülettől a hóba
zuhanva darabokra tört. Most Harry következett: szilánkokra zúzta az
alattomos támadót, és felsegítette Robertet a földről.
– Futás! Majd én elintézem! – És egy kisebb lökéssel odébb
taszította a karjával kétségbeesetten hadonászó férfit. Lepuffantott még
egy lényt, majd Ben édesanyja után nyúlt, hogy felsegítse. A nő arca
megint eltorzult, és Ben ezúttal a vihar ellenére is jól hallotta a torkából
kiszakadó fájdalmas kiáltást. Harry majdnem ugyanolyan hangosan
káromkodott a tehetetlenség kínjától, majd fegyverét jobb kezéből a
balba fogva, átkarolta Jennifer derekát.
– Fussatok! – ordította megint. – A sziklához! Mindjárt jövünk
utánatok!
Ben ebben a pillanatban érezte, hogy nem fog sikerülni nekik.
Pedig semmi oka nem volt rá. Semmi sem változott, Harry elszánt
védekezése és a Princessről érkezett precíz lövések továbbra is remek
munkát végeztek, de talán pont ez volt az oka; a tökéletes és abszolút
bizonyosság. Nem fog nekik sikerülni. Az Eljövendő szellemei
megmondták neki, ők pedig sosem tévedtek.
Minden megismétlődött, ők ezt is megjósolták előre, ahogy az összes
szenvedést és félelmet, és a hanyatlásukat is megjövendölték még az
idők kezdete előtt. A Halálhírnök ott állt az égen. Kétszer ezermillió
évvel később bezárult a kör, és újra kezdetét vette a pusztulás és a
keletkezés örökös körforgása.
Ben bénító rémülettel és szomorúsággal nézte, ahogy Harry lövés
közben rohan utánuk, majd egy hatalmasat vetődik előre – és a föld
szétnyílt alattuk, hogy elnyelje őt és Jennifert.
Hihetetlenül gyorsan történt, de Ben egyetlen borzasztó részletet sem
szalasztott el. Harry körülbelül három-négy méterre tőle, Sashától és
édesapjától ért földet. Mikor nehéz katonai csizmája végigsúrolta a
földet, a jég nem szétrepedt, hanem hatalmas szájként kitárulva a két
295
hófehérbe öltözött alak felé csattogott. Apja olyan élesen felvisított
mellette, mintha egy tűzforró tőrt döftek volna a testébe, és azonnal
futásnak eredt. Sasha kitépte a kezét Ben szorításából, és olyan
hatalmas erővel csimpaszkodott a fiú apjába, hogy mindketten a hóba
vetődtek.
Robert dühös kiáltással kelt föl a földről, mérgesen eltaszítva maga
mellől a lányt. A hóvihar a szemük előtt változott üvöltő, átjárhatatlan
fallá, elnyelve a strandot, a Princess of the Dawn elmosódott árnyékát
és a helyet, ahol Harry és édesanyja eltűnt.
Majd hirtelen megszűnt.
Ben számára ez volt a legszörnyűbb, amit eddig átélt. A vihar
ahelyett, hogy szép lassan elcsendesült vagy visszahúzódott volna,
egyik másodpercről a másikra megszűnt, mintha csak lekapcsolták
volna. A tomboló hófal és az örvénylő jég egyszerűen eltűnt, pont úgy,
ahogy az addig kitartóan támadó pokoli teremtmények is. Helyette
természetellenes csend lepte el a strandot.
Ben mozdulatlanul bámult körbe. Igazság szerint fájdalmat, dühöt,
szomorúságot, pánikot vagy valami hasonlót kellett volna éreznie, de
nem. Mintha a végtagjait megbénító vagy az arcáról még a bőrt is
majdnem lefejtő hideg a lelkét is megfagyasztotta volna. Ugyanakkor
még mindig úgy érezte, hogy az idő foglya. Egy olyan időnek,
amelyben az események különös módon kettéosztódtak. Gondolatai
tízszer olyan gyorsan száguldottak szerteszét a fejében, miközben a
világ lassan és lépésben mozgott, mintha csak egy ragacsos szirupba
pottyant volna.
Szinte csak tudat alatt érzékelte, hogy az utaskísérő megint velük
volt; valószínűleg csak elvesztette a tájékozódást a viharban, és
legalább húsz-harminc lépést rossz irányba menetelt; gyorsan
összeszedte magát, de nem úgy tűnt, mintha tudná, hol van. Sasha arca
megint ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint mindig. Ben apja ijedten
bámult a semmibe, de az ő szemében felcsillanó üresség valami egészen
mást jelentett.
Látótávolságon belül semmi más nem mozdult. Nem csak a vihar, de
a szél is teljesen elcsendesült. Abszolút némaság uralkodott mindenhol.

296
Még az addig oly tajtékzón partnak törő tenger is megnyugodott, és
matt ezüstszínben feküdt a part előtt.
Ben tekintete a hajó nyílását keresve a Princess lenyúzott oldalára
tévedt. Nem kis döbbenetére elsőre megtalálta; egy kis derékszögű
sérülés volt a hajó törzsén. Semmi mozgás nem látszott mögötte, nem is
csoda, hiszen a hajón immár nem volt élet. Valahonnan ezt is abszolút
bizonyossággal tudta.
Már éppen meg akart fordulni, amikor hirtelen mozgást látott a
tengeren. Megállt, és még egyszer megvizsgálta.
Ott… volt valami. Talán csak egy árnyék, de talán egy óriási,
sokkarú… valami, pontosan a vízfelszín alatt ólálkodva figyelte őket
láthatatlan és kapzsi szemével.
Mielőtt teljesen megbizonyosodhatott volna róla, az árnyék eltűnt…,
igazából már nem is volt rá annyira kíváncsi.
Borzasztóan fáradt és nehézkes mozdulattal megfordult, megragadta
Sasha kezét, óvatosan lábra segítette, majd odasétált édesapjához.
– Tovább kell mennünk.
Apja először még hangjának csengésére sem reagált. Csak ücsörgött
a térdére támaszkodva, és némán bámulta a feleségét és Harryt elnyelő
jég felszínét. A helye már nem látszott pontosan, mivel a szörnyű
történésnek immár semmi nyoma nem volt. Még egy repedés sem volt a
jégen… még a föld feletti vékony hótakaró is olyan érintetlen volt,
mintha vihar sem lett volna soha.
– Tovább kell mennünk – ismételte meg Ben; lágyan, de kicsit
határozottabban, mint az előbb.
Ez alkalommal apja legalább felemelte a fejét, és ránézett, bár a fiú
szerint nem értette, amit mondott. Arca szürke maszkká dermedt, amely
ugyanolyan élettelenül festett, mint a körülöttük lévő föld. Szemében
könnyek csillogtak, kesztyűben lévő ujjai pedig rendületlenül ástak a
hóban, még ha a mozdulat nem is volt tudatos.
– De ez…, ez teljességgel lehetetlen – suttogta dadogva. – Ez…, ez
egyszerűen lehetetlen!
Ben szíve normál esetben biztosan megszakadt volna a látványtól, de
még mindig nem érzett… abszolút semmit. Egy olyan mély és átfogó
üresség tátongott benne, mint amit Sasha szemében lehetett látni.
297
 – Tovább kell mennünk – mondta még egyszer. – Egy óra múlva
lemegy a nap. Ha még akkor is kint leszünk, biztosan meghalunk.
Apja folytatta az ásást. Ben mindent megadott volna azért, hogy
átérezhesse fájdalmát, és valami vigasztalót mondhasson, de egyikre
sem volt képes.
Helyette csendben megvárta, míg Rewert megérkezett, és gyorsan
gondjaira bízta Sashát. Majd óvatosan megragadta apja karját, és lábra
állította.
Fordítva kellene lennie, gondolta magában. Az apának kéne
vigasztalnia a fiát, nem pedig fordítva.
De még ez a gondolat sem hatott rá.
– Gyere, el kell érnünk a meteorológiai állomást, mielőtt még
besötétedik vagy visszajönnek ezek a szörnyetegek!
– Iszonyúan messze van innen, fiam! – szólt az utaskísérő. – Biztos
vagy benne, hogy sikerül?
– Igen – válaszolta Ben röviden. Többre nem is volt szükség.
Sikerülni fog. Jól tudta, hiszen ezt is megmondták az Eljövendő
szellemei, az Eljövendő szellemei pedig sosem tévedtek.

298
 33

AZ UTOLSÓ LÖVÉS hajszál híján eltalálta. A vihar

fülsiketítővé vált zúgása teljesen elnyelte a robbanás erős hangját, Ben
azonban észrevette a fehér szökőkutakat, az otrombán közeledő
alakokat a hózivatar mögött. Az utána loholó Sashának valószínűleg
sokkal jobban fájt a fiú rángatása, mint maga a vihar és a szanaszéjjel
repkedő jégszilánkok; egyre többször, már legalább kétszer-háromszor
is megbotlott. Egyszer olyannyira, hogy nem is volt képes egyedül
felállni saját erőből, csak miután Ben felhúzta. Arca még sápadtabb
volt, mint máskor, kivéve ott, ahol tejszerű és világos rózsaszínű,
fagyott vérrel volt bevonva. A fiú előre látta a pillanatot, amikor már
nem képes többé felállni, feladja, és inkább lefekszik a hóba. Ahogy
más is.
Hol az ördögbe van már?
Schulz kapitány – aki azóta már ugyanolyan halott volt, mint az
anyja, Harry, az utasok és a személyzet – már egyszer elmagyarázta
nekik az utat, de akkor olyan egyszerűnek hangzott: a jeges strandon
végig, egészen a szikláig, majd kicsit balra, míg el nem érik a
hasadékot, ami majd elvezeti őket egyenesen az állomásig – el sem
lehet téveszteni. Mindennel együttvéve kevesebb mint három kilométer
az egész; nem legyőzhetetlen távolság sem itt, sem pedig kellemes
mínusz harminc fokban. Napfénynél, szélcsendben és ereje teljében.
Sötétben, a jégkorszak óta nem látott sarkvidéki vihar kellős
közepén, egy csapat szörnyetegtől üldözve persze már kicsit másképp
néz ki a helyzet. Kérem szépen, merre is van a jobb és a bal?
Már megint.
299
 Végre megtalálta a sziklát. Kimerültségében és zavarodottságában
összetévesztette a fehér falat egy hófúvással, és durván belesétált. A
hatalmas ütközés kiszakította kezéből Sashát, amitől a lány újra a földre
esett. Gyorsan térdre ereszkedett mellé, majd az otromba kesztyűben
lévő kezét a válla alá téve felsegítette. Annak ellenére, hogy alig volt
súlya a lánynak, ez a kis erőlködés is majdnem kiszívta az összes erejét.
Megint botladozni kezdett, sőt egy hajszál híján el is esett, majd amikor
a vihar hirtelen egy hatalmas fehér árnyat varázsolt elé, annyira
megijedt, hogy Sashát magával rántva hanyatt vágódott. Szíve vadul
kalapált, szinte már érezte szájában az ereiben szétáradó adrenalin ízét.
De szerencsére nem jégszörnyeteg volt. Egy vastagon bebugyolált,
fehér, jéggé fagyott sarkvidéki ruhába bújt emberszerű alak küzdötte
magát előre a tomboló viharban. Fekete hószemüveget viselt, de arcát
olyan vastag jég és megkeményedett hó fedte, hogy nem tudta
eldönteni, vajon apja vagy esetleg Rewert az – de legalább volt arca,
amitől egyértelműen embernek bizonyult.
Ben arra számított, hogy talán segít nekik, de helyette közömbösen
elbotladozott Sasha és őmellette, majd gyorsan eltűnt a gomolygó fehér
felhő mélyében. De legalább még élt, Ben már csak abban
reménykedett, hogy apja volt az és nem az utaskísérő; egyáltalán nem
érzett lelkiismeret-furdalást.
Elhessegette a gondolatot, majd megpróbálva újra lábra rántani
Sashát, a sziklafalnak támaszkodott. Most már igazán nem lehet
messze. Ha végre megtalálják a jéghasadékot, akkor már kint vannak a
viharból, és – talán – kapnak még egy esélyt arra, hogy elérjék a
meteorológiai állomást.
Már megint. Már megint átélte, ugyanazt, csak most egészen más
volt, valahogy rosszabbnak és halálosabbnak tűnt.
Egy fehér villám tenyérnyire tőlük csapott be váratlanul a sziklába,
milliónyi apró és éles sarkú szilánkra törve. Szerencsére a vihar még az
előtt magával sodorta azokat, mielőtt még veszélyessé válhattak volna.
Ben jól értette a figyelmeztetést: követői még mindig a nyomukban
jártak és ugyanolyan veszélyesek voltak. Az, hogy ő nem látta őket,
még nem jelentette azt, hogy ők sem látták őt. Még erősebben
megragadta Sasha kezét, majd olyan gyorsan elindult, amennyire a
300
vihar jéghideg karmai és az alig kétméteres látótávolság engedte.
Miközben kínkeservesen emelgette egyik lábát a másik után, addig
értékes erőt megspórolva, vállával a jégfalnak támaszkodott. Úgy tűnt,
az eddig oly kíméletlen szél is az ő oldalán állt. A hóval teli
szélrohamok úgy nekipréselték a falnak, hogy igencsak erőlködnie
kellett volna, ha el akar esni.
Legalábbis az egyik irányba.
A másik irányba nem jelentett volna gondot, főleg miután hirtelen
köddé vált a fal.
Ben hatalmasat üvöltött meglepetésében és fájdalmában, és
kétségbeesetten kalimpált karjával, de hiába. Nem vette észre, hogy
elérkezett a hasadékhoz, és az eddig biztos tartást adó jégfal eltűnt.
Tehetetlenül oldalra bukott, majd zuhanás közben megpördült saját
tengelye körül, és összeszorított foggal várta a földet érés pillanatát.
De hiába.
Ben nem ért földet.
A hasadék pontosan ott volt, ahol Schulz kapitány megjósolta. Egy
keskeny, tükörsima hasadék, amely annyira precíz és meredek volt,
mintha egy hatalmas fejszével mintázták volna. Egy kicsinyke eltérés
azonban mégiscsak volt Schulz kapitány elmondása és a valóság között.
Ennek a hasadéknak ugyanis nem volt alja.
A helyén egy három méter széles szakadék terült el. Ben
kétségbeesetten dobálta magát kinyújtott karral zuhanás közben.
Ujjbegyei épphogy súrolták a jeget, úgy tűnt, talán meg tud
kapaszkodni…, de nem. Kétségbeesetten látta, ahogy Sasha is elveszíti
egyensúlyát, és átbukik a szikla peremén. Ben ösztönösen utánakapott,
de elveszítve tartását, kőként zuhant a fekete, feneketlen mélységbe.
Egy pillanatra még látta Sashát; egy fehér alakot, amelyet fokozatosan
magába szippantott a sötétség, majd hirtelen mély feketeség vette körül.
A zuhanás végeérhetetlennek látszott, ám amikor bekövetkezett a
földet érés, mégsem volt halálos, sem pedig kifejezetten kemény. Egy
puha, jéghideg valamibe pottyant, amely habos felhőként ölelte körbe
testét; a levegő ugyan kifogyott tüdejéből, mégsem vesztette el az
eszméletét, csak feltűnően nyugodtan és mozdulatlanul feküdt.

301
 Fázott. Az előbb odafent a tomboló sarkvidéki, pokoli viharban azt
hitte, nem létezik hűvösebb, pedig igen. A hideg nemcsak magába
szippantotta, hanem a ruhája alá is bemerészkedett. A belélegzett levegő
mintha jéggé fagyott üvegszilánkokból állt volna, amelyek torkát
mintha felhasították, tüdejét pedig szétmarták volna. Még a legkisebb
fájdalom is pokoli megpróbáltatás volt számára.
Biztosan meghalt, ez a hely pedig maga a pokol.
Valószínűleg a gondolat nevetséges volta adott neki erőt ahhoz, hogy
a fájdalmak ellenére körbenézzen. Természetesen nem volt halott, de
kis híján könnyen azzá lehet, ha – nagyon hamar – nem tesz valamit.
Életét a jéghasadék miatt felgyülemlett hatalmas porhó halma
mentette meg, ami pihe-puha pehelyvánkosként fogta fel zuhanását.
Ugyanakkor pont ez az életmentő pehelyvánkos végezhet vele, mivel
szép lassan bemerészkedve pufikabátja alá, hamar megsemmisíti annak
szigetelését. Eddig csupán fázott, ami szintén nem volt piskóta, de most
már kezdett kihűlni, ami akár halálos is lehetett.
De egyelőre még élt, és a jelek szerint volt valami jó is a
zuhanásban: megszabadult az üldözőitől.
És Sasha?
Ben lelkiismeret-furdalása, amely a többi részével ellentétben még
nem fagyott jéggé, rohamos sebességgel támadta, amiért nem jutott
rögtön az eszébe, és nem túrta fel azonnal a környéket. Most legalább
megpróbálta, de az alatta lévő hóhegy megadta magát, amitől aztán két-
három méterrel mélyebbre süllyedt.
Most már nem csak a tüdeje égett, de ruhája alá is egyre mélyebben
behatolt a jeges hó, amitől szép lassan, de biztosan zsibbadni kezdett.
Ujjai már elgémberedtek, és mostanra alig érezte lábát és a lábszárát
kínzó fájdalmat – ami jelen helyzetben cseppet sem volt megnyugtató.
Ben nem szerzett még elég tapasztalatot ehhez hasonló helyzetekből, de
könnyen lehetett, hogy lábujjai kezdtek elsorvadni. Sőt talán az egész
lába.
Lesiklása mindazonáltal felfedett előtte egy második csúszásnyomot
is, nem messze tőle virított a hóbucka másik oldalán. Ezek szerint Sasha
is puhára landolt. De akkor hol van?

302
 Óvatosan feltápászkodott, és követni kezdte a második
csúszásnyomot. Lent a hóbucka lábánál, ahol Sashának kellett volna
lennie, nem volt… semmi.
Valahogy sikerült mégis úrrá lennie a pánikon, és azzal nyugtatta
magát, hogy ezek szerint neki is sikerült túlélnie a landolást, és talán
volt annyi ereje, hogy egyedül lábra álljon.
A trükk működött. A kérdés már csak az volt, meddig.
Mivel nem akart egy újabb hórobbanást előidézni, inkább fenéken
csúszva tette meg az utolsó pár métert, és sikeresen a lábára érkezett.
Néhányszor dobbantott egyet, hogy újra működésbe hozza
vérkeringését, és visszatérjen az érzékelés a lábába.
Sikerült, bár nem úgy, ahogy szerette volna: a hirtelen mozdulattól a
hó még mélyebbre fúródott lábujjai közé, amik majdnem felrobbantak a
fájdalomtól.
Ez sem tántorította el céljától, ezért összeszorított fogakkal tovább
ugrálva és hunyorogva a magasba nézett.
Rettenetesen megijedt, amint meglátta milyen mélyre zuhant –
legalább tíz-tizenkét métert, ha nem többet. Ennél a magasságnál még
ilyen puha hóba érkezve is a nyakát kellett volna törnie. Ha ez még nem
lett volna elég kísérteties, észrevett valamit, amitől teljesen elállt a
lélegzete: alulról nézve az egész jéghasadék úgy festett, mint egy öt-hat
méter magas barlang, amelynek falait bár masszív fekete sziklák
szegélyezték, mégis sima és hézagmentes volt, akár az üveg.
Ezen aztán teljességgel lehetetlen végigmászni, legalábbis több
hónapos tréning és profi hegymászó-felszerelés hiányában.
Ráadásul előbb mindenképpen meg kell találnia Sashát.
Nagy nehezen levette szemét a feje fölött lévő elérhetetlen
sziklahasadékról, és átvizsgálta Sasha földet érésének helyszínét.
Lábnyomokat talált, amelyek néhány méterrel odébb, ahol megszűnt a
vékony porhó rétege, véget is értek – de legalább megmutatták, merre
ment Sasha. Ben nem nagyon bízott benne, hogy túl messzire jutott.
Már az is döbbenetes volt, hogy saját erőből képes volt felállni és
továbbsétálni.
Menet közben pufikabátjának zsebében turkált. Lámpát ugyan nem
talált benne, de több tucat lépés után rájött, hogy nincs is rá szüksége. A
303
föld alatti barlangban ugyanis volt fény. Normális körülmények között
aligha nevezte volna annak, de ahhoz elég volt, hogy ne vaksötétben
keresgélje Sashát.
Valahonnan zörgést hallott. Lehet, hogy csak egy tetőről leesett kő
volt az, de Ben szíve már ettől is a torkában dobogott. Egy pillanatra azt
hitte, hogy egy fehér, masszív, háromujjú és arc nélküli alak bukkant
elő a sötétből, de szerencsére még mielőtt halálosan megijedt volna,
rájött a turpisságra.
Természetesen csupán alaposan megtépázott idegei tréfálták meg,
nyugtatta magát Ben. Odalent nem voltak jégszörnyetegek. Lehetetlen,
hogy egészen odáig követték. Sashával és vele ellentétben, azok bezzeg
darabokra törtek volna még abban a puha porhóban is.
Ettől függetlenül biztos volt benne, hogy látott valamit elöl.
Egyszerre rájött, mi volt az, és fejét rázva felnevetett saját
ostobaságán. Még szép, hogy látott valamit odalent. Sasha ragyogóan
fehér ruháját nem lehetett nem észrevenni, még ebben a gyér fényben
sem.
Gyorsan a mozgolódás irányába loholt, miközben szünet nélkül a
lány nevét kiabálta. Meglepő módon azonnal megérkezett a válasz,
mégpedig saját hangjának torz és többszörösen megtört visszhangja.
Ez nem tetszett Bennek; egyáltalán nem tetszett. A visszhang azt
jelentette, hogy igencsak hatalmas barlanggal van dolga, ezzel pedig
csak nőtt az esély arra, hogy Sasha eltéved. Vagy egyszerűen nem
találja meg, ugyanis minél messzebb kerül a hóbuckától és a barlang
tetejében lévő hasadéktól, annál sötétebb lesz. Sasha semmiképp sem
kerülhet túl messzire a sziklahasadéktól.
– Sasha? – kiáltotta. – Állj meg! Maradj, ahol vagy, érted? Ne
mozdulj sehová, odajövök érted!
Csak remélhette, hogy meghallja szavait és reagál is rájuk. Ha pedig
nem, akkor nem kevés esély volt arra, hogy halálra fagyjanak odalent.
Ben tudatosan vetett véget gondolatainak. Ebben a pillanatban nem
voltak túlságosan biztatók ezek az elmélkedések. Hamar meg kellett
találnia Sashát, mielőtt még örökre elvész a sötétben.

304
 Kétszer-háromszor elkiáltotta nevét, mire megint csak a visszhang
válaszolt, beigazolva eddigi feltevését és félelmét: a gyér fény egyre
gyengébbé vált.
Habár tudatában volt az ezzel kapcsolatos veszélynek, óvatosabban
és gyorsabban lépkedett előre, előrenyújtott kézzel és csoszogó
léptekkel haladva. Bár nem esett el, a fény mégsem volt elegendő, mert
kezével úgy beleütközött valami keménybe, hogy könnybe lábadt a
szeme.
Legalább megtalálta a barlang végét, gondolta csüggedten. Ezek
szerint Sasha nem ebbe az irányba menekült.
Éppen meg akart fordulni, hogy folytassa a kutatást, amikor egy
recsegő hangra lett figyelmes, méghozzá nem maga mögött, hanem
valahol mellette.
– Sasha? – kiáltott fel, de természetesen választ nem kapott. A
recsegés azonban megismétlődött, majd, mintha lépéseket és valami
furcsa csoszogást, lármázást hallott volna.
Ez alkalommal nem kiabált feleslegesen Sasháért, helyette inkább a
hangok irányába botorkált. A hangok nem ismétlődtek meg, de keze
már néhány lépés után üresben tapogatózott, ezért hamar elvetette a
reményt, miszerint végre rátalált a föld alatti üreg végére.
Tudta, hogy felesleges, mégis még egyszer és még hangosabban
kiáltotta Sasha nevét, mielőtt befordult volna a láthatatlan kanyar
előtt…, aztán, amikor harmadszorra is a lány nevét kiabálta volna, szó
szerint elállt a lélegzete.
A barlang nem folytatódott ezen a ponton, és nem is lett olyan sötét,
mint ahogyan várta. Mindenesetre a véletlenül felfedezett, másfél méter
magas és ugyanolyan széles átjárón sem volt fény.
Legalábbis nem olyan, mint amilyet eddig látott…
A látvány… igencsak kísérteties volt. Előtte minden teljesen szürke
volt, méghozzá egy olyan szürkeség, amelynek… nem szabadott volna
léteznie, olyan porosnak és laposnak tűnt, hogy szinte nem kapott
levegőt. Nem léteztek színek, és nem azért, mert ez a félelmetes,
seszínű fény kioltotta őket, hanem, mert egy olyan univerzumból
származott, amelynek semmi köze nem volt az eddig megismert
dolgokhoz.
305
 Mintha nem saját szemén, hanem az egyik olyan idegenszerű
teremtményén keresztül nézett volna, amelynek már egyszerű
gondolatától is szinte felrobbant az esze.
Valami… megmozdult a homloka mögött, mintha meg akarná érteni
azt, amit szeme látott; vagy látni vélte. Nem csak a gyenge fény volt
kísérteties. Az alacsony átjáró mögött egy rövid lépcső következett –
pontosabban mondva a rémálmok lépcsője –, amely öt vagy akár ötszáz
lépcsőfokot követően (ebben az elferdült univerzumban nem sok
értelmük volt a számoknak) egy hatalmas barlangba torkollott,
amiben… voltak valamik.
Ben nem tudta másképpen megfogalmazni. Állandóan változó
formák, gigantikus körvonalak és groteszk kontúrok folytonosan
egymásba alakultak a szeme előtt. Nem tudta hova sorolni őket, talán az
emberi elme számára nem is volt lehetséges felismerni. Egyik
másodpercről a másikra iszonyatos fejfájás tört rá, majd úgy elkezdett
szédülni, hogy megbotlott.
És ekkor hirtelen megpillantotta Sashát.
A lány összegömbölyödve feküdt a lehetetlen lépcső aljában. Fehér
kabátja szinte takaróként fedte be testét, akár egy gondoskodó anya által
betakart alvó gyermeket. Hosszú haja fátyolként takarta el arcát.
Majd egyszer csak megpillantott egy színt: egy világítóan piros
vértócsát a feje alatt, amely egyre nagyobb és nagyobb lett, átitatva
haját és kabátjának fehér szőrmeszegélyét.
Minden mindegy volt. A halántéka mögött lüktető és tomboló
fájdalom egyszerre jelentéktelenné vált, ahogy félelme, rosszulléte és a
körülötte lévő szürkeség is. Már csakis a lent fekvő és súlyosan sérült,
sőt talán halott Sasha létezett.
Ben fülsiketítő hangon felkiáltott, amelynek visszhangja százszor is
visszaverődött a láthatatlan falakon. Hirtelen futásnak eredt, és
lerobogott a lépcsőn. Valami nem stimmelt a lépcsőfokokkal.
Különböző magasságúak és szélességűek voltak, némelyikük nem is
lépcsőfok, hanem valami… más volt. Állandóan megbotlott, sőt kétszer
el is esett, de nem törődött vele, csak tovább rohant, majd végül térdre
esve érkezett Sasha mellé. Nem is tudatosult benne, hogy egyfolytában
a nevét mondogatta, a lány pedig észre sem vette.
306
 Nem is tudta, mert halott volt.
Tágra nyílt, merev szemében már nem volt élet. Még hajának dús
fátyla sem volt elég ahhoz, hogy eltakarja a lépcsőn szerzett szörnyű
fejsérülését.
Valami… eltört Benben. Két-három kínzón hosszú és fájdalmas
szívdobbanásig lemerevedve térdelt mellette, és csak bámulta szörnyen
sápadt arcát. Nem fogta fel, amit látott. Kezét lassan háta alá csúsztatta,
majd megemelve vállát a mellére szorította a lány fejét. Ebben a
pillanatban egy hatalmas és eltorzult árnyék emelkedett a magasba
felettük.
Ben felnézett, és a puszta látványtól meghűlt a vér az ereiben.
A sárkányember volt az. Egyszer már látta, egyik álmában a Princess
gépházában; egy óriási bizarr valami, hordószerű alakkal, otromba
elefántlábakkal és egy csőrrel ellátott polipszerű fejjel. Förtelmes
karmokkal rendelkező mancsok, hatalmas pupilla nélküli, meredő szem
és egy pár irdatlan bőrszerű denevérszárny, amely jóval a feje fölött
magaslott, megkoronázva az apokaliptikus, rémálomból eredő látomást.
De a lény valóban ott volt, egy hús-vér teremtmény, és lassan
előredőlve, Ben felé nyújtotta rémisztő kezét. A halott Sasha pedig a
természet törvényeire fittyet hányva, váratlanul megszólalt tisztán
csengő hangján.
– És én már azt hittem, sosem jössz el.

307
 WOLFGANG HOHLBEIN
Minden idők legsikeresebb német írója 1953-ban, Weimarban
született. 1982-ben robbant be a német irodalmi életbe Marchenmond
(Mesehold) című ifjúsági fantasy-regényével. Azóta csaknem 160
könyvet írt, amelyek világszerte több mint 30 millió példányban keltek
el.
Művei rendszeresen szerepelnek a különböző bestsellerlisták élén és
számos díjat nyertek. Sikere titka, hogy igazi mesélő, aki olvasóinak azt
az élményt nyújtja, hogy maguk is a különleges történetek résztvevői.
„Ha a középkorban születtem volna, valószínűleg vándor énekesként
házról házra járnék, csatákról, sárkányokról és szerelmi
bonyodalmakról mesélnék, hogy szórakoztassam az embereket.”
Történetei nem skatulyázhatok be egyetlen műfajba sem: a krimi, a
kalandregény, a fantasy, a thriller és a mese elemei keverednek ezekben
az egyedülálló művekben. Az olvasó már az első mondatoknál felismer
egy Hohlbein-regényt akár ifjúsági, akár felnőttek számára készült
könyvről van szó – és nem tudja letenni.
Egyedül és társszerzőkkel egyaránt dolgozik. Alkotótársai közül
kiemelkedik felesége, Heike, akivel számos könyvet írtak együtt, és
lánya, Rebecca, aki önálló szerzőként is sikeres – ifjúsági regényeket ír.
Hohlbein nem csak nyert, de maga is alapított irodalmi díjat, melyet
minden évben a legígéretesebb első könyves fantasy-szerzőnek ítélnek
oda. Díjazottjaira odafigyel a német irodalmi élet, és könyveik nagy
példányszámban fogynak el.

308
Wolfgang Hohlbein - Heike Hohlbein - Genezis 2. Kő
Sascha és Ben az Antarktisz közepén álló kísérleti állomáson talál menedéket. Ben rémálmai
folytatódnak, és mindketten csak sejtik, hogy a létesítmény alatt egy kapun keresztül a másik
világba vezet az út. Megérkezésük felébreszt egy kegyetlen teremtményt, a jégkirálynőt, aki
egyszerre mitológiai alak és egy szörnyűséges kísérlet eredménye. A Nagy Öregek legfőbb és
legkíméletlenebb szolgája az emberiség megsemmisítésére készül.

Hohlbein bestsellerének folytatása.

Vajon sikerül megmenteni a világot?

Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan,
mechanikusan, fotó- vagy fénymásolási eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani,
közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Fordította: Markwarth Zsófia

© 2006 by Verlag Carl Ueberreuter, Vienna

Minden jog fenntarva!

A kiadvány eredeti címe: Genesis 2 – Stein

Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2007.

A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője

Szerkesztette: Tomanné Jankó Katalin

Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia

Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató

www.egmont.hu
A délvidék JÉGSIVATAGÁBAN

és az ÓCEÁN elmerült szigetén

megpecsételt kövek rejlenek,

de ki látta már a MEGFAGYOTT VÁROST,

avagy a TENGERI MOSZATTAL bevont,

zárt TORNYOKAT?

H. P. LOVECRAFT: DUNWICH BORZALMA

1

VALAKI ARCON ÜTÖTTE, MÉGHOZZÁ JÓ ERŐSEN. A különösen kellemetlen álomból magához térő Ben
pontosan tudta, hogy nem támadás érte. Feje hátrarándult, majd egy másodperc múlva égést érzett az
arcán. Akár frissen szedett csalánt is csaphattak volna hozzá, már amennyiben ilyesmi a jég hátán is
megterem.

– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte valaki élesen. Hangja csak gyengén és tompán jutott el a tudatáig,
mintha víz alól hallaná; hirtelen erős vágyat érzett arra, hogy kisujjával belepiszkáljon a fülébe, de
képtelen volt megmozdulni.

– Hiperventilált – válaszolta egy másik hang a másik irányból. Ez még különösebben hangzott, mint az
előző.

–Az még nem ok a verekedésre!

– Házi gyógymód. – Ben lassan tisztuló tudata a megjegyzést illetlenül szórakozottnak találta. – Mindig
beválik – de ha gondolja, adhatok neki egy injekciót is. Bár az tovább tart és sokkal fájdalmasabb,
ráadásul bizonyos körülmények között kellemetlen mellékhatásokkal is jár, de ha ragaszkodik hozzá...

Az első hang immár nem válaszolt – legalábbis nem azonnal –, de Ben szinte hallani vélte tulajdonosának
dühös homlokráncolását. Megpróbálta még egyszer, de még mindig nem tudott mozogni. Érezte, hogy
képes lenne kinyitni a szemét, de inkább lemondott róla. Szüksége volt néhány percre ahhoz, hogy
feldolgozza a rémálom utózöngéit. Bár már jó ideje egyetlen éjszaka sem telt el sötét víziók nélkül,
mégsem tudta megszokni; lehetetlen volt szabadulni az álom által rávetett hatalmas vadászháló alól. A
többi ébredéssel ellentétben most alig emlékezett a részletekre. Az álom nem pörgött le szeme előtt,
akárcsak egy fantasztikus mozifilm kockái, csupán felfoghatatlan kuszaságot alkotva kavarogtak
összevissza a fejében.

– Úgy tűnik, csődöt mondott a már olyannyira bevált háziszere, doktornő – mondta a Ben számára
időközben igencsak ismerősen csengő hang. Nem, nem is csak ismerősen csengett, hanem biztosan
ismerte, csak még nem tudta, honnan. Ugyanolyan nehéz volt bármire is emlékeznie az átélt
rémálomból, mint teljes mértékben visszatalálnia a valóságba; mintha egy túlságosan is keskeny ajtón
próbálta volna átpréselni magát, de hiába – se előre, se hátra. Mi van akkor, gondolta magában
rémülten, ha egy nap már nem lesz képes átlépni azon az ajtón, és örökké a valóság és az őrület közötti
árnyékvilágban reked?

– Ó, hiszen már fel is ébredt, semmi vész! – szólalt meg a második hang újra. Egyértelműen gúnyosan
hangzott. – Csupán velünk nem óhajtja ezt közölni.

Ben erőt vett magán. Ki kellett szabadulnia ebből a csapdából. Teljes erővel nekifeszült a gondolatait
lekötöző, makacsul ellenálló fonalaknak, amelyek recsegve-ropogva, szépen egymás után szétpattantak,
és ő végre fáradságos munkával átléphette a küszöböt.
Csak sajnos rossz irányt választott: a jelen helyett az álom vált egyre valóságosabbá. Különböző...
valamiket látott maga előtt, gigantikus és bizarr gépeket, illetve alakokat, melyek már puszta
tekintetükkel ölni tudtak. Az előrenyújtott karmokkal fölé magasló sárkányembert, amely vérszomjasan
bámult le rá, és ott volt hirtelen Sasha is, akinek arca és haja telis-tele volt vérrel, és...

Ben zihálva és Sasha nevét kiabálva, tágra nyitott szemmel felegyenesedett. Szíve a torkában dobogott,
és minden körbe-körbe forgott vele. Az első pillanatban csak villámló fényeket és szélsebes
mozdulatokat látott, amelyek csak súlyosbították a homloka mögül kiinduló szédülés érzetét. Egy puha,
de erős kéz megérintve vállát lágyan, de határozottan visszanyomta a heverőre.

– Minden rendben van. Ne félj! Biztonságban vagy. És a kis barátnőd is.

Ben értetlenül pislogott a vállig érő loknis hajjal szegélyezett, igencsak szimpatikus, de teljesen
ismeretlen keskeny női arcra. Korát körülbelül a harmincas éveí közepe és a negyvenes évei vége közé
tette. A kissé már kifakult fekete kötött pulóver fölött fehér köpenyt viselt, ékszer gyanánt pedig egy
krómozott sztetoszkóp lógott a nyakában.

– A... barátnőm? – ismételte meg Ben zavartan. Motyogva és érthetetlenül beszélt, de a doktornő
láthatóan megértette amit mondott, és egy halvány, de igen meleg mosollyal így válaszolt. – Vagy Sasha,
ahogy neked tetszik. Mindenesetre nem kell aggódnod érte. Nem történt semmi..., legalábbis semmi
komoly.

Normális körülmények között Ben meglehetősen ijesztőnek találta volna ezt a diagnózist, de most egy
cseppet sem izgatta magát. Már ahhoz is három-négy másodpercre volt szüksége, hogy emlékezzen az
ébredéskor kimondott, pontosabban szólva kikiabált Sasha nevére. És feltehetően még egyszer annyira,
hogy megértse a doktornő hozzá intézett szavait.

– Akkor ő... él? Úgy értem, akkor nem...? – Nem volt mersze kimondani a szót.

A sötét hajú nő figyelmeztető pillantást vetett a heverő másik oldalán álló személyre, de aztán megint
csak a már bemutatott szimpatikus mosolyával válaszolt.

– Még szép, hogy él. Lehet, hogy kicsit fájni fog a feje amikor felébred, de ez minden, megígérem –
mondta, majd kérdőn oldalra billentette a fejét. – Rémálmod volt, nem igaz? Bár nem is csoda, azok
után, amin keresztülmentetek.

Hirtelen egy másik alak lépett a látóterébe, majd eltelt egy újabb másodperc is, mire Ben felismerte az
édesapját. Elég rosszul nézett ki. Arca iszonyúan beesett, de valahogy nem sápadt, hanem szürke volt,
szeméből pedig valami rémisztő sugárzott. Ben jól tudta, mi az, de egyelőre sikerült elhessegetni a
gondolatait.

– Nem hiszem, hogy az eseményeknek túl sok köze lenne hozzá – mondta. – Mostanában elég gyakran
gyötörték rémálmok. – Majd Benhez fordult. – Szia, Benjamin. Hogy vagy?
Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de hiába. Ben nem tudott tovább uralkodni az érzelmein.
Érezte, ahogy szép lassan könnybe lábad a szeme, de igyekezett elfojtani a sírást.

– Semmi haj – mondta az apja. – Nyugodtan sírj, ha kell. Nem kell szégyellned magad – sóhajtott. –
Bárcsak én is tudnék sírni.

Ben könnyei elapadtak, egy sokkal kellemetlenebb, száraz égést hagyva hátra a szemében. Szívesen
mondott volna valamit, de nem tudott, torkát hirtelen mintha becsomózták volna.

– Én... – nyögte ki keservesen, mielőtt hangja végleg felmondta a szolgálatot.

Édesapja szomorúan rázta a fejét.

– Tudom, mit akarsz mondani.

Ben semmit sem kívánt jobban, mint apja ölelését, de ő csak bámult rá, majd komor arccal elfordította a
fejét.

Egy pillanatra kellemetlen némaság telepedett rájuk, amit Ben azzal próbált áthidalni, hogy tekintetével
figyelmesen végigpásztázta az aprócska szobát. Sok látnivalót nem talált. A helyiséget szürke műanyag
fal vette körbe, amelyen robusztus gumikábelek és vezetékek futottak minden irányba. A plafonon lévő
bevonat nélküli foszforcső kellemetlenül erős, majdnem árnyéktalan fényt árasztott. A szoba
berendezését tekintve az esztétika és a külalak helyett inkább a célszerűséget tartották szem előtt;
ahogy azt a könnyen tisztítható műbőrrel bevont kanapé, illetve az összes többi bútordarab is mutatta.
Az egész szoba úgy festett, mintha egy irodakatalógusból állították volna össze. Méghozzá egy olcsó
irodakatalógusból. Később megtudta, hogy valóban onnan vannak; ahogy majdnem minden más is.

Végül a doktornő törte meg az egyre nyomasztóbbá vált csöndet.

– Ez igaz? Mármint a rémálmok.

Ben anélkül, hogy ránézett volna bólintott.

– Igen, de ez nem jelent semmit. Úgy látszik, rajtam így jön ki a tengeribetegség.

A doktornő kérdőn a magasba vonta a bal szemöldökét, mire Ben édesapja hozzáfűzte.

– Azután kezdődött, hogy felszálltunk a fedélzetre.

Úgy tűnt, a doktornőt nem igazán győzte meg a magyarázat, de egyelőre csak megvonta a vállát és
mosolygott.

– A nevem doktor Van Staaten. Heidi van Staaten. De nyugodtan szólíts csak Heidinek, ha akarsz. Itt
mindannyian tegeződünk – szólt felé nyújtva a kezét, mire Ben kissé habozva megfogta.

– Benjamín... Ben.
– Ben – mosolygott Van Staaten. – Én vagyok az itteni orvos. Ezért nem úszod meg a kérdést: hogy érzed
magad?

– Jól.

Van Staaten gyanakvón nézett rá.

– Egészen biztos? Semmi fejfájás, szédülés, hányinger vagy egyéb panaszok?

– Nem – hazudott Ben, de úgy tűnik, ez alkalommal sem túl sikeresen, mert a doktornő kifejezetten
bosszús pillantást vetett rá, de egyelőre nem szólt semmit.

– Hol vagyok egyáltalán? – kérdezte Ben. – És hogy kerültem ide?

– A bázison. A hivatalos elnevezése: Déli 9-es Nemzetközi Időjárási és Geológiai Kutatóállomás, de

miután elegem lett a fiúk nyelvének napi háromszori kicsomózásából, inkább a bázisnál maradtunk. Így
évekre leosztva rengeteg időt spórolunk meg.

Ben nem tette meg Van Staatennek azt a szívességet, hogy elmosolyodik, így hát két-három másodperc
múlva a nő így folytatta.

– Ramanov hozott be titeket két másik lövöldöző kedvű vendég társaságában. De édesapád nélkül
valószínűleg sosem találtak volna rátok időben. ő mondta meg, hol vagytok.

– És mindezt Rewertnek köszönhetjük – tette hozzá az apja.

– Igazság szerint nélküle még az állomásig sem sikerült volna eljutnom. – Majd lehajtotta a fejét. –
Rewertnek kevesebb szerencséje volt, Ben. Ő ugyanis meghalt.

Ben döbbenten bámult apjára. Nagy szomorúság töltötte el, pedig elvégre a férfi egy vadidegen volt
számára, akivel talán még egy tucat mondatot sem váltott. De Sashához tartozott. A lány barátja volt, és
ezzel kicsit az övé is.

– Most az élőkre kell koncentrálnunk – vágott közbe Van Staaten. – Majdnem teljesen sértetlenül itt
vagytok. Ha majd egy kicsit jobban vagy, akkor elmesélem, milyen veszélyes is volt, és mi történhetett
volna veletek.

Talán még annál is több, mint amit el tud képzelni, gondolta magában Ben. De ezt nem mondta ki
hangosan. Helyette inkább másodszorra is felült, és megpróbált leszállni a heverőről. Valószínűleg kicsit
gyors volt a mozdulat, mert hirtelen megszédült, és épp hogy sikerült megkapaszkodnia, mielőtt orra
bukott volna. Ekkor vette észre, hogy egy igencsak kopottas, és legalább három mérettel nagyobb
bokszeralsót viselt, amelynek mintázata alighanem réges-régen kiment már a divatból.

– Megkérdezhetem, hová igyekszel? – érdeklődött baráti hangnemben Van Staaten.

– Sashához megyek. Látni szeretném hogy van.

– Ezek szerint nem bízol az orvosi véleményemben?

– Nem erről van szó – válaszolta gyorsan Ben. – Én csak...

– Akkor okosabb vagy, mint gondoltam – folytatta a doktornő. – Sose bízz az orvosokban addig, míg ki
nem kérted legalább három másik véleményét. Én csak tudom. Elvégre én is orvos vagyok.

– Tudom. Az anyám is... – Ben hirtelen félbeszakította magát, majd ajkába harapva küszködött
könnyeivel. Szeme sarkából látta, ahogy apja gyorsan elfordul.

– Bocsáss meg – szólt Van Staaten halkan. – Nem tudtam.

Ben megspórolva magának és a doktornőnek a kínos jelenetet, inkább nem szólt egy szót sem, majd szép
lassan befejezte az elkezdett mozdulatot. Észrevette, hogy mégsem olyan meztelen, mint hitte: mindkét
lába egy bélelt csizmához hasonló vastag kötéssel volt betekerve egészen a bokájáig. Ráadásul pokolian
fájtak.

– Ezt teljesen elfelejtettem mondani. De hát nem is sejtettem, hogy ilyen hamar magadhoz térsz. Jó
lenne, ha néhány napig vigyáznál a lábadra.

– Miért? – kérdezte Ben aggódva. Jól emlékezett arra mennyire fájt, amikor a hó behatolt szigetelt
csizmájának belsejébe.

– Megfagytak az ujjaid – válaszolta Van Staaten olyan jókedvűen, mintha éppen viccet mesélt volna.

– Megfagytak?

– Semmi vész. Az orvostudomány ma már igencsak fejlett ezen a területen. Nem látszik majd semmi.

– Még az ujjaim sem? – érdeklődött Ben.

Van Staaten egy pillanatra elég zavartnak tűnt, majd olyan kacagásba fogott, hogy csak úgy repkedtek a
loknijai.

– Tényleg semmi vész. Minden a helyén marad. Még sebhely sem lesz rajtuk. Becsületszó. Ja, csak a
maratoni futást leszel kénytelen pár napig mellőzni.

– De Sasháig azért eljutok rajtuk, ugye?

– Adtam neki egy könnyű kis altatót – felelte Van Staaten. – Nem tudsz vele ugyan beszélgetni..., de ha
mindenáron látni akarod – mondta, majd kérdőn ránézett édesapjára, és csak utána nyújtotta az ajtó
felé a kezét. – Pont a mellettünk lévő szobában van.

Ben összeszorított fogakkal ugrált végig a kanapé mellett. Minden egyes lépés éktelenül fájt. Még az sem
nyugtatta meg, hogy csak átmeneti a fájdalom. Szinte örült, amikor a doktornő megálljt parancsolva
intett neki, és kibújt a köpenyéből.

– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Ben zavartan.

– Ne reménykedj, nem folytatom. De talán jobb lenne, ha ezt felvennéd, mielőtt végigjárod a fél bázist. –
Odatartotta neki a köpenyt, és türelemmel várt, míg Ben ügyetlenül belebújt, és ráadásul félregombolta.
A kopott magas nyakúhoz lyukacsos farmert viselt, amely talán még a pulóvernél is megviseltebb volt.
Zokni nélküli lábán egy filléres fürdőpapucs virított. A puszta látvány még jobban növelte a lábujjában
lévő fájdalmat, de ugyanakkor rá is döbbentette, hogy a szobában mennyire meleg volt.

El akart indulni, amikor Van Staaten fejét csóválva átgombolta a köpenyét. Ezután lendületes
mozdulattal kitárta az ajtót, majd a fiú előtt kilépett. A csupasz neoncsövekkel és a számos ajtóval
ellátott folyosón ugyanolyan meleg volt, mint a szobában (és mint az később kiderült, az egész bázison).
A doktornő benyitott a másik szobába, majd hátralépve előreengedte Bent. A fiú csodálkozva vette
észre, hogy a helyiség egypetéjű ikerként hasonlított az előbbire, sőt még a berendezése is ugyanolyan
volt. Az egyetlen különbség a fal melletti heverőn fekvő karcsú alak volt.

Sasha aludt. Ben már távolról jól látta az arcán végigsimuló nyugodt kifejezést. Ennek nyugtatólag kellett
volna hatnia, ha nem lett volna a lány fején az a friss kötés. A fiút igencsak felvillanyozta a látvány, és
rögtön megfeledkezett a fájó lábáról. Két hatalmas lépéssel a kanapé mellett termett, majd kalapáló
szívvel az alvó arcához nyújtotta a kezét, de végül nem merte megérinteni. Keze reszketett.

– Inkább ne nyúlj hozzá – szólalt meg Van Staaten mögötte. – Örülök, hogy végre alszik, nem szeretnék
még erősebb nyugtatót adni neki. A barátnőd... nagyon össze van zavarodva.

– A lány autista – szólt Ben apja az ajtóból. – Jobb lenne, ha beszélnénk, mielőtt bead neki valamit.

– Autista? – ismételte meg Van Staaten meglepve, hirtelen teljes döbbenet ült ki az arcára. –
Természetesen! Alexandra... Sasha... ő Schulz kapitány lánya, nem igaz?

– Mi történt vele? – kérdezte Ben riadtan. Tétovázva megérintette az arcát, majd megérezve hűvös
bőrét azonnal visszahőkölt.

– Ne izgasd magad! – mondta Van Staaten. – Ez csak egy ártalmatlan seb. Igazából csak egy karcolás, de
biztos akartam lenni benne, hogy nem fertőződik el. Olyan szép arca van. Igazán kár lenne elcsúfítani egy
ronda sebbel. – Ezzel lágyan visszahúzta Ben kezét. – Biztosan felsértette magát valahol a jégen.

– Nem, a barlangban történt – vágta rá Ben automatikusan. – Amikor lezuhant a lépcsőn.

– Milyen barlangban? – kérdezte Van Staaten.

– A barlangban, ahol... – kezdett bele Ben, amikor édesapja félbeszakította.

– Ebből elég volt!

– Csak nem ideges?

– Ezt később vitassuk meg nyugodtan, és főleg nem itt. – Majd az alvó lányra mutatva, mintha
összeesküvő-pillantást vetett volna Benre. – Van Staaten doktornak igaza van, tudod? Jobb, ha hagyjuk
aludni, jelenleg valószínűleg úgyis ez a legjobb gyógyszer... Ramanov professzor egyébként is meg
szeretne ismerni téged.

Ez biztos így van, de apja akkor sem emiatt vetett olyan hamar véget a beszélgetésnek, gondolta
magában Ben. Visszabeszélés helyett szófogadón hátralépett, majd mégis visszalépve felemelte Sasha
takaróját. Alatta egy egyszerű, rózsaszín csíkos hálóinget viselt, amely minden bizonnyal egyidős lehetett
a bokszeralsóval.

Van Staaten rosszallóan összeráncolta a homlokát.

– Mit jelentsen ez?

– Maga adta rá a hálóinget?

– Igen, de...

– Akkor jobb, ha gyorsan átöltözteti, mielőtt még felébred és kikaparja a szemét – mondta Ben
komolyan. – Tökmindegy mit, de lehetőleg valami fehér ruhát keressen.

– MI VOLT EZ AZ előbb odabent? – kérdezte Ben az apjától, alighogy kiértek a folyosóra és Van Staaten
hallótávolságon kívül került. A doktornő ott maradt még Sashánál, a fiú pedig biztos volt abban, hogy
mindegyik ajtó hangszigetelt az apró bázison. Édesapja azonban láthatóan nem érezte biztonságban
magát, ezért összeesküvő-arcot vágva körbefürkészte a gangot, majd válasz nélkül a másik szobára
bökött. Ben végül feladta, mire mindketten beléptek, és becsukták maguk mögött az ajtót.

– Tehát? – türelmetlenkedett a fiú. – Mire ez a nagy titkolózás?

– Nincs semmiféle titkolózás. Vagyis van, de nem úgy, ahogy gondolod.

– Miért, szerinted hogy gondolom? – tudakolta Ben.

– Van Staaten doktor és a legtöbben nem tudják, mi történt a Princessen, Ramanov professzor pedig
szeretné, ha ez így is maradna, legalábbis egyelőre. Megkért, hogy tartsuk titokban a dolgot. Nem
akartam, hogy mindent kifecsegj.

– De Van Staaten doktor tudja, hogy...

– ...volt egy baleset, igen – vágott a szavába édesapja. – Egy borzasztó hajószerencsétlenség, amelyben
majdnem mindenki az életét vesztette, de ennél többet nem tud.
– És szerinted ez rendben van így? – kérdezte Ben.

– Nem vagyok biztos benne. De ez elvégre Ramanov döntése. Ő az állomás vezetője. Nincs jogunk ahhoz,
hogy felülbíráljuk a döntését.

– De el kell mondanunk nekik! – tiltakozott Ben.

– És mégis, mit érnénk el vele? Egy hatalmas pánikot? – apja szomorúan rázta a fejét. – Mindjárt
megheszéljük Ramanovval, de addig is tegyük azt, amire kért. Rendben van?

Igazság szerint nem volt rendben. A hajón és a jégen történt események emlékei még túl frissek voltak
ahhoz, hogy egyszerűen hagyja sötétben tapogatózni az embereket. Ennek ellenére bólintott.

– Akkor öltözz fel, hacsak nem akarsz ebben a szerelésben végigsétálni a fél állomáson – mondta apja,
majd az ajtó melletti komódra bökött. – Ebben megtalálod a ruháidat. Majd később keresünk valami
mást helyettük, de egyelőre megteszik.

Ben kihúzta a rozoga bútor fiókját, amelybe valaki gondatlanul beletuszkolta fehér sarkvidéki ruhájának
részeit. Nem csak koszosak, de még nedvesek is voltak. Apjának igaza volt: egyelőre megteszik. Ledobva
magáról a köpenyt felöltötte vizes ruháit, majd azon törte a fejét, hogyan tuszkolja bele bekötözött lábát
a csizmába, de már a puszta gondolattól pokoli fájdalom tört rá. Nem is volt szükség csizmára. Nemcsak
a falakat, hanem a padlót is szürke műanyag fedte, amely már szinte túl melegnek bizonyult. Bár az
Antarktiszon tartózkodtak, mégsem aggódott senki a fűtésszámla miatt.

Édesapjának megint igaza volt: többé-kevésbé az egész bázist át kellett szelniük ahhoz, hogy
Ramanovhoz jussanak, ráadásul az út óriási csalódás volt. Ben zümmögő számítógépekkel teli termeket,
hatalmas kijelzőket és mindenféle titokzatos műszereket várt egy meteorológiai állomástól, de valójában
a szürke műanyagon és a mindenféle értelmetlen számokkal telefirkált ajtókon kívül semmi mást nem
látott. Annak ellenére, hogy elég nagynak tűnt a bázis, egyetlen emberrel sem találkoztak a Ramanovhoz
tartó úton.

A terembe belépve végre egy kutatóállomáshoz hasonló kép fogadta őket; legalábbis egy utolsó előtti
évszázadból való. A bázis központja meglepően kicsi volt, mégis telis-tele számítógépekkel,
radarernyőkkel és egyéb beazonosíthatatlan készülékekkel, amelyektől az ember úgy érezte, nem kap
levegőt... ennek egyszerű oka talán az lehetett, hogy odabent nem volt túlontúl friss a levegő.

Beállítottak ugyan egy klímaberendezést, amely asztmaszerű szuszogással és csörömpöléssel igyekezett

friss levegőt termelni, ám sikertelenül. Túlságosan meleg volt, és irtózatosan kellemetlen szag uralkodott
odabent: izzadt emberek bűze terjengett a levegőben, akik feltehetően túl sok időt töltöttek együtt, és
minden bizonnyal nem vették túl komolyan a higiéniai előírásokat.

Összesen négy ember tartózkodott a legalább öt-hatszor annyi embernek helyt adó szobában, mégis
meglehetősen zsúfoltnak tűnt. Ben egyiküket már ismerte a Princess fedélzetéről. Harry katonája volt,
aki valószínűleg civil ruhának tartotta öltözékét: terepmintás nadrágot, rövid szárú csizmát és egy
feltehetően szándékosan egy számmal kisebb ujjatlan pólót viselt, amiben jobban érvényesültek
hatalmas izmai. A hozzá tartozó kiegészítő, az úgynevezett utolsó esély sem hiányozhatott: egy
válltáskában lévő miniatűr géppisztoly. A másik három személy, két férfi és egy nő sem keltette magas
rangú kutatók látszatát. A fehér köpenyek és vastag csontkeretes szemüvegek helyett lezser
szabadidőruhát viseltek. A fiatalabb férfi haja a válláig ért, jobb fülében pedig egy régi kazettás
walkmant hordott. A nő jóval idősebbnek tűnt nála, de volt benne valami megközelíthetetlen, de azért
kedves mosollyal fogadta a szobába belépő Bent.

A valószínűleg Ramanovot megtestesítő negyedik személy egy hatalmas és rendkívül erős testalkatú,
fekete hajú férfi volt. A szögletes arcú, erős kezű embert Ben inkább hivatalos bokszolónak nézte volna,
mint az apja elmesélése szerinti három doktori fokozattal és egy professzori titulussal rendelkező
kutatónak. A férfi fel sem nézett a régimódi radarernyőről, sőt arca akkor sem lett barátságosabb,
amikor Ben és apja közelebb léptek hozzá.

– Ramanov professzor – kezdett bele a fiú édesapja. – Ő itt Benjamin, a fiam. Szeretett volna vele
beszélni. Van már... valami hír?

Ramanov figyelmen kívül hagyta a kérdést, majd felállt, és Benhez nyújtotta jobb kezét.

– Benjamin.

– Ben – helyesbített a fiú, és megrázta a férfi kezét, de rögtön meg is bánta. Ramanov nem csak külsőleg
hasonlított egy birkózóhoz; Ben azonnal szükségét érezte annak, hogy egyenként megszámolja még
meglévő ujjait.

– Látom, már jobban vagy – szólt Ramanov könnyen felismerhető orosz akcentussal.

– Semmi bajom. A hideg lábamon kívül nem éreztem semmit, sőt azokat se nagyon.

– Ennek örülök – Ramanov udvariasan egy szabad székre bökött, mire Ben leült. Feltűnés nélkül ölébe
helyezte jobb kezét, majd a másikkal masszírozni kezdte. Ramanov futólag vigyorgott egyet.

– Van valami újdonság? – érdeklődött az apja ismételten.

– Senkinek nem szólt egy szót sem?

Ben édesapja bólintott, majd szintén helyet foglalt. Egy pillanat múlva Ramanov is odahúzott egy széket,
és leült a papírokkal és kinyomtatott digitális fényképekkel teli asztalhoz.

– Akkor jó. Nagyon hálás lennék, Berger doktor, ha ez továbbra is így maradna. És természetesen neked
is, Ben.

Ben bólintott ugyan, mégis csodálkozó pillantást vetett a két kutatóra.

– Semmi gond. Nem értik a nyelvedet. Egyébként nincs titkolnivalóm a dolgozóim előtt, ha erre
gondolsz. Csak szeretném előbb magam feltérképezni a helyzetet, mielőtt még idő előtt pánik törne ki.
Ramanov utolsó mondatából Ben számára egyértelművé vált, hogy mit is gondol az orosz az apja által
elmesélt történetről. De egyelőre inkább magában tartotta véleményét, és kérdőn nézett édesapjára.

– Van valami újdonság a Princessről? – fordult apja megint Ramanovhoz.

– Semmi – válaszolta az orosz egy sajnálkozó fejbólintás kíséretében. – De a története alapján nem is
nagyon számítottam másra. Véleményem szerint a kalózok először a rádiófülkét szállták meg.

– Kalózok? – szuszogta Ben csodálkozva, majd a tekintetét igencsak kerülő édesapja felé kapta a fejét.

Ramanov összeráncolt homlokkal így szólt.

– Kalózok. Még szép, hogy kalózok. Mi mások lehettek volna?

Válasz helyett Ben újra az apjához fordult.

– Mégsem mondtad el nekik, hogy mi történt?

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Ramanov élesen. Ben szeme sarkából látta, ahogy a fiatal férfi és nő
felkapta a fejét, majd kissé riadt képet vágva igencsak fülelnek. Valószínűleg a szavakat nem értették, de
Ramanov megváltozott hanglejtése nem kerülhette el a figyelmüket.

Ben nem reagált rá.

– El kell mondanod neki. Mi van, ha ide is eljönnek?

– Miről beszélsz, fiacskám? – kérdezte Ramanov. – Mit jelentsen ez? Ki jöhetne ide?

– Nem kalózok voltak – válaszolta Ben idegesen. Most már a zsoldos is rájuk nézett, aki pedig
kétségtelenül minden szót értett.

– Hanem? – kérdezte Ramanov.

– Azt... azt nem tudom. Legalábbis nem pontosan. Valamiféle... szörnyetegek.

– Szörnyetegek? – ismételte meg Ramanov.

– Igen, a fenébe is! Tudom, hogy hangzik ez, de akkor is igaz! Ezek... jégszörnyetegek. Úgy értem, csakis
jégből vannak, vagyis valamiből, ami úgy néz ki és olyan tapintású, mint a jég. Ha pedig megsebesítenek
egy embert, akkor... akkor az is jéggé változik.

Ramanov tágra nyílt szemmel bámult rá. Jó sokáig.

– Te magad mondtad az előbb. Tudod, hogy hangzik.

– Kérdezze meg az apámat! Elvégre ő is látta őket!

– Ez igaz? – fordult Ramanov Ben apjához.

De ő csak lesütötte a szemét.

– Én már nem tudom, mit láttam. Minden olyan gyorsan történt, és mindannyian olyan izgatottak
voltunk.

– Te... te tudod, hogy ez nem igaz – motyogta Ben. Úgy érezte magát, mint akit alaposan fejbe vágtak.
Vajon miért hazudott az apja? És vajon mennyit mondott el Ramanovnak az igazságból? – De hát láttad
őket a hajón! És utána a parton is!

– Nem tudom, mit láttam – ismételte meg az apja. Hangja halkan és közömbösen szólt, és bár Benre
nézett, tekintete mégis a semmibe meredt. – Néha... csak beképzeljük magunknak a dolgokat, tudod?

– Nem! – tiltakozott Ben élesen. – Én nagyon is tudom, hogy mit láttam!

– Az emberi elme nagyon törékeny, Ben – folytatta édesapja lágy hangon. – Sokkal sérülékenyebb, mint
ahogy azt a legtöbben gondolnák. Néha... csak úgy kikapcsol, és olyan dolgokat varázsol elénk, amelyek
nem is léteznek.

– Köszi, de nincs szükségem ingyenes diagnózisra. Ha elfelejtetted volna, én nem az egyik dilinyós
beteged vagyok, hanem a fiad. Tudom jól, hogy pszichológus vagy. És nem vagyok őrült! Tudom, hogy
mit láttam!

– Kérlek – avatkozott bele Ramanov. Elég zavartnak tűnt, de látszott, igencsak résen van. – Mit jelentsen
ez? Mi történt valójában a Princess fedélzetén?

– Pontosan az, amit mondtam – válaszolta Ben izgatottan. – Ott voltak azok a valamik! Megtámadták a
hajót és utána minket is kint a jégen... – Egy pillanatig kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat,
majd a zsoldosra bökött. – Kérdezze meg őt is, ha nem hisz nekem! Harry szerint ők is találkoztak ezekkel
a valamikkel, ráadásul itt az állomáson!

– Voltak problémáink, az igaz – mondta Ramanov, majd kérdő tekintettel a zsoldoshoz fordult.

– Az embereink teljesen megőrültek – magyarázta a férfi olyan nyugodtan, mintha nem is a néhány
órával ezelőtt szörnyethalt bajtársairól, hanem valami közömbös dologról beszélne. – De itt nem voltak
semmiféle... szörnyek.

– Mit jelentsen ez? – motyogta Ben zavartan. – Azt akarjátok mondani, hogy elment az eszem? De hát
mindannyian láttuk, még Sasha is!

– Csakhogy ő nem tudja alátámasztani – szólt Ramanov együtt érzően.

Ben legszívesebben rögtön felpattant volna, de hirtelen eszébe jutott valami.

– Maga talált ránk, nem igaz? – fordult szinte győzedelmes hangon az oroszhoz. Ramanov bólintott. – És
magának semmi sem tűnt fel? Maga szerint minden teljesen normálisan festett a barlangban?

Ramanov értetlenül pislogott.

– Milyen barlangban?

– Hát a barlang, ahol megtalált minket Sashával!

– Egy barlang? – kérdezett vissza Ramanov még egyszer, miközben sokatmondó pillantást vetett a fiú
édesapjára. – És mégis hol volt ez a barlang?

– Lent, a hasadék bejáratánál. – Ez meg mit jelentsen? Talán egy összeesküvés? Vagy talán mindenki
teljesen megőrült? – Lezuhantam a szakadékba, ahol aztán Sashával megtalált minket – vagy most már
ez sem igaz?

Ramanov éppen válaszolni készült, majd inkább odalépett az egyik asztalon lévő laptophoz, és odaintve
Bennek bekapcsolta azt. Ujjai végigsiklottak a billentyűzetén, és mire Ben a háta mögé ért, monitorján
máris feltűnt egy digitális légi felvétel az állomásról és annak környezetéről.

– Ez a felvétel csupán pár napos, de azóta nem nagyon változott semmi, kivéve, hogy az idő még
hűvösebb lett – ami teljesen normális errefelé. – Ujjait ismét a billentyűzetre helyezte, majd ráközelített
a meredek partra és a jéghasadékra. Ramanov ránézett Benre, és megnyomott egy billentyűt. A
képernyő immár csak a hasadékot mutatta, méghozzá olyan élességgel és részletességgel, hogy minden
egyes hópehely láthatóvá vált. Ben csodálkozva nézte a képet. Semmiféle hasadék nem volt ott. Csak
egy sima, félig hóval teli mélyedés. Ramanov hallgatott.

– De ez... – Ben értetlenül rázta a fejét. – Ha ez a felvétel pár napos, akkor lehet, hogy még nem volt ott
a hasadék, amikor készült.

– Ebben a mélyedésben találtunk rád és a lányra – válaszolta Ramanov komolyan, és a zsoldosra

mutatott. – Kérdezd meg őt. Ő is ott volt.

Ben szinte könyörgő pillantást vetett a férfira, de az csak közömbösen megvonta a vállát, és alig
láthatóan bólintott egyet.

– Csak álmodtad – szólalt meg az apja. – Nem is csoda. Elvégre elvesztetted az eszméletedet és
életveszélyesen kihűltél. Ilyenkor teljesen normálisak a hallucinációk. Nincs okod a szégyenkezésre.

Ben nem szégyenkezett. Épp ellenkezőleg.

– Akkor ezek szerint azt is csak beképzeltem, ami Harryvel és anyával történt, nem igaz? – kérdezte
dühösen.

Már akkor megbánta a szavakat, amikor még ki sem mondta őket. Édesapja arca kővé dermedt. Két-
három másodpercig némán bámult rá, majd felállt, és elment.

– Ez nem volt kifejezetten kegyes húzás, fiam – jegyezte meg Ramanov, majd gyorsan a magasba emelte
a kezét, mielőtt még Ben megszólalhatott volna. – Jobb, ha bocsánatot kérsz tőle. Elvégre nemrég
vesztette el a feleségét.
Én pedig az anyámat, gondolta magában Ben. De úgy tűnt, ez nemigen érdekelt senkit sem. Szeretett
volna válaszolni, de hirtelen beléhasított valami, amitől elállt a szava. Mi van, ha apjának és az orosznak
mégis igaza volt, és az egész valóban csak egy szörnyű álom volt? De ettől csak még dühösebb lett.

– Tudom jól, hogy mit láttam – felelte, majd mérges pillantást vetett a számítógépre. – Szóval nem hisz
nekem? Akkor klikkeljen rá a műholdra, és nézze meg a Princesst most! Kíváncsi vagyok az arcára,
amikor majd meglátja a rajta tanyázó kalózát!

Az orosz meg sem mozdult.

– Hát, ez most sajnos nem lehetséges. Már természetesen próbáltam, de összeomlott a műholdas
kapcsolat. Ezen a környéken ez kicsit sem rendkívüli.

– Akkor valószínűleg a szárazfölddel való rádió-összeköttetés sem működik, ugye?

– Errefelé elég szélsőségesek az időjárási feltételek – válaszolta Ramanov. – Olykor hetekig is el vagyunk
vágva a külvilágtól.

– És pont most? Mondja, nem furcsa ez magának? – érdeklődött Ben.

Ramanov tekintetéből ítélve valami egészen más volt furcsa a számára, de egyelőre uralkodott magán.

– Nem vagyok biztos benne, de egészen biztosan van rá magyarázat. Először is nyugodj meg.
Feltehetően sokkal tisztábban látod majd a dolgokat, ha végre alaposan kialudtad magad.

– Talán majd maga fog világosabban látni, ha majd idejönnek azok a valamik! – sziszegte Ben.

Ramanov továbbra is nyugodt maradt, de időközben még az a minimális kedvesség is eltűnt az arcáról.

– Most jobb, ha elmész – mondta hűvösen. – Rengeteg dolgunk van idebent, neked pedig tényleg
pihenned kellene. – Majd a walkmanos fiatalemberre mutatott. – Nikolai majd elkísér a szobádhoz. Én
pedig beszélek Van Staaten doktorral, hogy adjon neked valamit, amitől jobban aludhatsz.

– Magam is odatalálok – vágta rá Ben, de Ramanov hevesen rázta a fejét.

– Nem szeretem, ha idegenek kószálnak a bázison. Rengeteg érzékeny készülék van itt – még ha első
pillantásra nem is úgy tűnnek. Nikolai elkísér.

– Majd én elkísérem – ajánlotta fel a zsoldos.

Ramanov nem volt túlságosan oda az ötlettől, de egy másodperc múlva bólintott egyet, kikapcsolta a
laptopot, és olyan erővel csapta le a fedelét, hogy Ben ijedten összerezzent.

– Rendben. De utána jöjjön vissza, kérem. Van némi megbeszélnivalónk.

Ben inkább nem szólt egy szót sem, csak hátat fordított, és elindult a férfi után. A zsoldos túlzott
gondossággal becsukta az ajtót, majd gyorsan megrázta a fejét, még mielőtt Ben megszólalhatott volna.
Miután biztos távolba értek, hirtelen megállt, alaposan körbenézett, és az egyik szürke ajtóra bökött.
Mögötte egy gyéren megvilágított, polcokkal telepakolt raktár helyezkedett el.

– Nos, itt talán biztonságban vagyunk – mondta a zsoldos.

– Biztonságban? – ismételte meg Ben értetlenül.

– Az egész bódé be van drótozva. Úgy látszik, a cár azt hiszi, jól eldugta őket, de mi mindegyik kamerát
megtaláltuk. Lehet, hogy idebent is van egy pár, de ennyi kockázat azért kell. Tehát – mi is történt
valójában?

Ben egy pillanatig tétovázva bámult a férfira, majd megvonta a vállát, és elmesélte, mi történt a
Princessen, miután Harry és csapata elhagyta; persze a visszatérés után történteket is, és a partra vetett
hajóról való közös szökést.

A férfi szótlanul és igen érdeklődőn hallgatta a beszámolót, de arckifejezése sokat elárult.

– Tudom, hogy hangzik – fejezte be a mesét Ben. – De esküszöm magának, hogy pontosan így történt.
Nem értem, az apám miért tagad le mindent...

– Ezek szerint Harry meghalt – mondta a zsoldos komoran, egyszerűen figyelmen kívül hagyva a fiú
utolsó szavait.

– Mindenesetre eltűnt – válaszolta Ben. Egy része nevetségesnek tartotta ezt a feltevést, egy másik
pedig képtelen volt elfogadni Harry halálát. Talán, mert ezzel anyja halálát is elismerte volna.

– Ha belezuhant egy jéghasadékba, akkor biztosan halott – ragaszkodott állításához a katona. – Az

odakint maga a pokol. Senki sem él túl egy éjszakát sem a jégen.

– Egy éjszakát? – ismételte meg Ben. Ösztönösen az órájára nézett, és csak akkor vette észre, hogy nincs
is rajta. Bárki is vetkőztette le, levette az óráját is; ami elég különös volt.

– Reggel kilenc óra van – mondta a zsoldos. – Rengeteget aludtál. – Egy határozott fejcsóválással
megelőzte Ben tiltakozását. – Jó sokáig barangolhattatok a hidegben, de maximum tíz percig feküdtetek
a mélyedésben, mielőtt rátok találtunk. Sokkal inkább halottak voltatok, mint élők.

– Akkor ott tényleg... nem volt barlang? – Erre már nem kapott választ, de nem is volt rá szükség.
Könnyedén leolvashatta a férfi arcáról. Mégis különös volt: nem úgy érezte, mintha nem hinne neki a
férfi.

– És... most ki a csapat parancsnoka? – kérdezte Ben.

– A jelek szerint én – felelte a katona, majd keserűen vigyorogva hozzátette. – Legalábbis annak, ami
megmaradt.

– Akkor jobb, ha felkészíted az embereidet a lehetséges látogatókra – mondta komolyan Ben.

– A jégzombikra?

Ben beleharapott alsó ajkába, hogy valahogy bent tartsa a nyelve hegyén lévő válaszát.

– Akkor sem rózsásabb a helyzet, ha csak bediliztem és beképzeltem magamnak mindent. Úgy értem, mi
van, ha csupán teljesen normális kalózokról van szó? Hol a különbség? Elvégre másvilágra küldték a
Princess összes utasát és legénységét. És ezek után nem hiszem, hogy szívesen hagynának szemtanúkat
maguk után.

A zsoldos megint elgondolkodva nézett rá.

– Majd vigyázunk – mondta. – Gyere. Rengeteg dolgom van még.

A ZSOLDOSOK ÚJ parancsnoka – aki egyébként útközben Gerritként mutatkozott be Bennek –

visszavezette a fiút az apró szobába, ahol alig egy órája magához tért. Időközben valószínűleg egy csapat
szorgos kis manó lephette el a helyiséget, mert bár a szoba nem lett nagyobb vagy lényegesen vonzóbb,
de mindenesetre igyekeztek kissé kellemesebbé és otthonosabbá tenni. A műbőr heverőn már volt
lepedő, párna és takaró is, ami legalább külsőleg ágyszerűvé varázsolta; ezenkívül valaki behozott még
egy asztalt és két hozzá illő, kissé ingadozó műanyag széket is. Az egyik karfáján tiszta ruhák lógtak,
amelyek ráadásul pont megfelelő méretűnek tűntek, az asztalon pedig egy majdnem teljesen
olvashatatlan cetli feküdt. Ben hamar nekiállt kisilabizálni, ami röpke öt perc múlva sikerült is, ez minden
bizonnyal nem volt rossz idő, ha azt nézzük, hogy a kézirat inkább hasonlított egy óegyiptomi íráshoz,
amelynek tetejébe még a helyesírása is felért egy jókora kalanddal. Az üzenetet Van Staaten doktor
hagyta, és az állt benne, hogy érezze jól magát új otthonában, és várjon türelemmel, míg fel nem keresi
néhány roppant fontos kérdéssel.

Bennek eszébe sem jutott türelmesen várni. Túl sok nyitott kérdés volt, amelyre azonnal választ kellett
kapnia.

Ennek ellenére hagyott magának időt az átöltözésre. Bár a ruhák tökéletesen passzoltak, irtózatosan
áporodott szaguk volt, mintha túl régóta hevertek volna egy fiókban (vagy esetleg egy
molylepkeriasztóval teli ládában). Volt ott egy pár kitaposott tornacipő is, amely még a vastag kötéssel
bevont lábára is jó volt. Ben elég viccesnek tartotta a cirkuszi bohóc és a túl nagyra sikeredett hobbit
egyvelegét, és valószínűleg futni sem igazán tudott volna benne, de még mindig jobb, mint mezítláb.

Gyomra veszettül korogva emlékeztette arra, hogy nem csak egy teljes éjszaka esett ki személyes
időszámításából, de több mint huszonnégy órája nem evett semmit. Fogalma sem volt, hogy létezett-e
arrafelé egyáltalán egy büfé vagy valami hasonló, és ha igen, merre található. Ugyanakkor nem felejtette
el a Gerrit által említett rejtett kamerákat és mikrofonokat sem. Még az hiányzott, hogy Ramanov
rajtakapja az egyik portyázásán – ahogy éppen az állomáson szaglászik –, vagy esetleg jó ürügynek
használja arra, hogy házi őrizet alá helyezze.

Elhagyva a szállásként kiutalt apró lakható szekrényt, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és óvatosan
körbekémlelt. Tekintete különösen a fal és plafon közötti zugokat vizsgálta, de a kábelek és vezetékek
káoszán kívül semmit sem talált – ami egyébiránt nem jelentett semmit; manapság a kamerák alig voltak
nagyobbak a légypiszoknál, a még apróbb mikrofonokról pedig nem is beszélve. Ha akarta volna, rögtön
feladhatta volna szándékát.

Gyermeki ösztöntől vezérelve idétlen grimaszt vágott, nyelvét a kamerának vélt valamire öltötte, majd
infantilis és igencsak elégedett vigyorral jobbra fordult. Ha netán Ramanov mégis egy képernyő előtt
ücsörögve kémkedett, akkor egy újabb sztárfotóval bővült a családi albuma.

A szürke műanyagon és az ugyanolyan anyagból lévő számtalan ajtón kívül nem akadt sok látnivaló, de
jól tudta, hogy Sasha a tőle balra lévő szobában fekszik, amiből arra következtetett, hogy édesapját is
valahol a közelben szállásolták el.

Ben a szobájától jobbra lévő ajtóhoz lépett, bekopogott, majd körülbelül tíz másodpercet várt egy
esetleges válaszért. A válasz nem jött, ezért úgy döntött megnézi, mi van az ajtó mögött.

A szoba világos és üres volt, de a rögtönzött ágyszerűségből és a mellette lévő friss (na, jó, legalább
tiszta) ruhakupacból Ben arra következtetett megtalálta a második számú vendégszobát (vagy netán
cellát?).
Ben az ágyhoz lépett, közben körbepillantott, és már biztos volt benne, hogy édesapja szálláshelyén
tartózkodik. Éppen távozni készült, amikor tekintete megakadt az ágyon.

Majdnem felkiáltott.

Az ágynemű egyik gödrében – amelynek már tökéletes körvonala is iszonyúan ijesztő volt – ott csücsült
egy jól táplált, apró és alattomos szemekkel bámuló pók.

Ben ijedt szuszogással hátrahőkölve nekiütközött, majd feldöntött egy picike asztalt, mire az ágy másik
oldaláról előmászott valami az ágy alól, és pergő lábakkal az ajtóhoz sietett. Ben meg mert volna esküdni
rá, hogy becsukta maga mögött az ajtót, de az résnyire nyitva állt. A pók kisurrant, és eltűnt, még mielőtt
Ben magához tért volna a rémülettől.

De ilyen könnyen nem adja fel. Már megint egy pók? Itt? Gyakorlatilag a Déli-sark szomszédságában? Ez
nem lehetett véletlen!

Szélsebesen a pók után indult, miközben majdnem orra esett a kisasztalban.

A kis szőrmók természetesen már réges-rég eltűnt, mire kiért a folyosóra, de valamiből úgy gondolta,
balra menekült. Egy nagy lépéssel nekiiramodott, és hirtelen meg is pillantotta.

Addigra azonban drasztikusan megváltozott.

Legalább ötször olyan széles és hosszú volt, mint azelőtt, de ugyanakkor jóval laposabb is, akárcsak egy
bélyeg. A saját véréből és egyéb testnedvekből álló ragacsos tócsában feküdt – valaki agyontaposta.

De hiszen a folyosón nem volt egy teremtett lélek sem!

Ekkor feltűnt neki valami, amitől még egyszer olyan gyorsan kalapált a szíve, és jéghideg borzongás
futott végig a hátán. A pók közvetlenül a szobája melletti ajtó előtt feküdt – pont az előtt a helyiség
előtt, ahol Sasha aludt!

Ben azonnal futásnak eredt, feltépte az ajtót, és úgy megtorpant, mintha egy láthatatlan üvegfalnak
ütközött volna.

Sasha ágya fel volt döntve, az ágyneműje és a takarója pedig egy hatalmas kupacban hevert a földön. A
feldöntött ágy és az ajtó között egy másik megtaposott pók hevert, amely úgy tűnt, még életben van.
Első lába rendületlenül rángatózott, Sasha pedig... nem volt sehol.

Ben egy másodpercig csak nézett maga elé meredten, és próbálta felfogni a látottakat, majd sarkon
fordult és kiloholt a folyosóra. Hol van Sasha? Nem mehetett el az apja szobája előtt úgy, hogy ne vette
volna észre, a balra lévő gang is teljesen üres volt... kivéve egy kisebb zsírfoltot pár lépéssel odébb,
amelyből közelebbről megvizsgálva szintén egy pók rajzolódott ki.

Ideges rohanásba kezdett, mire néhány lépéssel később egy újabb széttaposott pókkal találta szemben
magát, majd még eggyel és még eggyel. Egy még élő (legalábbis egy másodpercig életben levő) pókot
futás közben gyorsan egy nedves folttá változtatott a falon, és majdnem belerohant az egyik szürke
műanyag ajtóba, ami előtt néhány lépéssel véget is ért az út. Résnyire nyitva állt, Ben pedig azt hitte,
nagyot csattanva nekicsapódik majd a falnak, amikor utolsó pillanatban magasba emelt karral ellökte
magát az ajtóról... az egyetlen hang, amit hallott, az ujjcsontjainak reccsenése volt.

A fájdalom olyannyira elviselhetetlen volt, hogy könnybe lábadó szemmel hangosan felkiáltott. Lihegve
hátrabotorkált, majd lassan visszanyerve egyensúlyát kipislogta a szemét ellepő könnycseppeket. Az ajtó
olyan volt, mint a többi közszeretetnek örvendő műanyag ajtó, csakhogy ez meg sem rezzent az ütközés
pillanatában, mintha olyan erős és masszív lett volna, akár egy trezorajtó.

És nem csak úgy tűnt. Ben óvatosan előredőlve figyelmesen megvizsgálta, majd rájött, hogy a
törékenynek tűnő szürke műanyag ajtó mögött egy jó öt centiméteres fémlemez rejtőzött, amelyet
legalább egy tucat hüvelyknyi acélszegből álló, hozzá illő ajtókeret vett körül. Ben óvatosan rátette kezét
a sima műanyag felületre – attól félve, hogy rejtett fogaival hirtelen rátámad –, és nyomni kezdte. Az
ajtó egy millimétert sem mozdult. Mínden erejére szükség volt ahhoz, hogy akkorára tárja, hogy legalább
átpréselhesse magát rajta.

Az utolsó pillanatban mégis megtorpant. Sasha semmiképp sem mehetett át ezen az ajtón. Legalább fél
tonnát nyomott, ha nem többet. Sasha ereje biztosan nem lett volna elég a kinyitásához.

Ráadásul közvetlenül a küszöb mögött feküdt egy szétnyomott pók.

Nagyjából ez volt minden, amit látott. Az ajtóból nyíló szoba olyannyira sötét volt, hogy még az orráig
sem látott; esze azt súgta, kizárt dolog, hogy Sasha ezen végigbotorkált volna. Kíváncsisága lassan már
olyan nagy volt, mint aggodalma Sasháért. Ha véletlenül elkapják, akkor majd azt mondja Ramanovnak,
hogy a féregirtóállásra szeretne jelentkezni.

Összeszorított foggal átpréselte magát a nyíláson, amikor szinte azonnal felgyulladt egy gyenge és
árnyéktalan fény.

De ez még mindig nem volt minden. A helyiség szinte mindenben különbözött az eddig látott szobáktól
itt, az állomáson. Falai ugyanazzal a sima és szürke műanyaggal voltak bevonva (valószínűleg épp
akciósan árulták az állomás épülésekor, gondolta magában Ben gúnyosan), de ezzel ki is merült a
hasonlóság. Nem voltak látható kábelek, se vezetékek, se hanyagul behelyezett ajtók, ósdi, kétirányú
telefonrendszerek vagy csupasz neoncsövek a plafonon. A fal és a sima (fehér) műanyag padló telis-tele
volt színes csíkokkal, valamint egymást váltó betű- és számkombinációkkal, amelyek a beavatottak
számára nyilván egyértelmű információt jelentettek. Ben egy egyszerű, igen súlyos fémajtóra lett
figyelmes, ezt az előzővel ellentétben nem is igyekeztek álcázni. Egy hipermodern kézszkennerrel
ellátott, szerfelett komplikált kapcsolótábla azt sugallta, hogy nem lehet csak úgy átlépni rajta.

Feltehetően egy hangyányit meggyőzőbb lett volna, ha nem állt volna résnyire nyitva.

Ben bizonytalan pillantást vetett hátra. Egyelőre nem hallott lépéseket, izgatott hangokat vagy a riasztó
szirénáját maga mögött, mégis pontosan tudta, hogy nem nyilvános helyen tartózkodott. Valahogy
érezte, hogy nem kellene továbbmennie.
Esze valószínűleg azonnal visszafordította volna, ha váratlanul nem ütötte volna meg a fülét egy
csoszogó hang. Ijedten hátrafordult, amikor hirtelen egy fehér alakot látott feltűnni az ajtóban, ami
aztán rögtön el is tűnt.

Ben futásnak eredt.

Az ajtó melletti biztonsági tábla hangos és tiltakozó sípolást bocsátott ki magából, amint elszaladt
mellette, majd a mögötte lévő folyosón automatikusan felgyulladt a lámpa. Az erős fény azonnal
láthatatlanná tette az előtte feltűnő fehér alakot, amely gyors és meztelen lábak hangos csattogásával
elszaladt.

A folyosó teljesen üres volt; csupán két szemben lévő ajtó látszott, ezekhez éppen az egyik színes csík
vezetett. Egy másik masszív acélajtó előtt ért véget, amely mellett egy talán még lenyűgözőbb
kapcsolótábla virított. Az ajtó a másik kettőhöz hasonlóan résnyire nyitva állva csábította befelé.
Mögötte koromsötét volt minden. Valószínűleg mindenhol mozgásérzékelők lehettek, mert minden
lámpa automatikusan felkapcsolódott.

Egy belső hang azt súgta Bennek, hogy ne rohanjon be csak úgy vakon a helyiségbe, majd amikor
felgyulladt a lámpa, igencsak hálás volt az ösztönének.

Az ajtó mögötti gang csupán egylépésnyi hosszú volt, utána egy gyomorforgatóan meredek lépcső
vezetett az ismeretlen mélységbe.

Ben dübörgő szívvel előrehajolt, és óvatosan lekukucskált. A lépcső egy gigantikus csigaházhoz
hasonlóan tekeredett lefelé a mélybe. Ezek szerint az állomás nemcsak nagy volt, hanem még egy óriási
pincével is rendelkezett.

Kétszer-háromszor Sasha nevét kiáltotta, de az egyetlen válasz a saját visszhangja volt. Hangja
valahogy... különösen és tompán csengett, mintha valami ebben a lépcsőaknában kiszűrte volna
hangjából a magas hangokat és az elevenséget. Hirtelen felkapcsolódott a villany; minden szürkévé és
tejszerűvé változott, mintha zavaros víz lepte volna el az aknát, amelyben minden egyszer csak oldódni
kezdett.

Ben vadul pislogott, mire a kísérteties jelenség olyan gyorsan elszállt, ahogy jött. De hátrahagyott egy
jóval ijesztőbb és lélegzetelállítóbb déjá vu érzést. Olyan volt, mint a barlangban, amikor Sasha után
kutatott, amely valójában csak az álmában történt.

Ben hamar rendre utasította magát. A helyzet így is elég rémisztő volt, nem hiányzott, hogy még
azonkívül az őrületbe kergesse magát. Csupán egy álom volt, egy lázálom, semmi több.

Ennek ellenére szívesen visszafordult volna. Tudta jól, hogy van odalent valami, amivel jobb, ha nem
találkozik. De ott volt Sasha is, ezért ő legalább annyira veszélyben volt.
Ben habozva rálépett az első lépcsőfokra. Semmi sem történt. A lámpa és a hangok nem változtak, és
nem ugrottak elő semmiféle sárkányemberek vagy jégszörnyetegek sem a sötétből. Szíve ettől
függetlenül vadul kalapált, miközben lassan lefelé lépkedett.

Ben megpróbálta megszámolni a lépcsőket, de ötven-hatvan körül inkább feladta. Mire véget ért a
lépcső és végre megérkezett egy kerek kamrába, úgy húsz-harminc méter mélyen lehetett a föld alatt. Ez
nem egy szokásos pince volt. Ez valami..., valami egészen más volt. Egy hely, ahol nem kellett volna
lennie.

Odalent is egy, a már elmaradhatatlan kézszkennerrel felszerelt, tárva-nyitva álló stabil fémajtó várta. A
változatosság kedvéért az ajtó mögül fény szűrődött ki, majd amikor Ben belépett, egy meglepően széles
folyosó tárult elé. A gangról számos ajtó nyílt, amelyek kivételesen nem szürke műanyagból, hanem
visszatükröződő üvegből voltak. A padlót itt is színes, különféle ajtókhoz vezető csíkok szőtték be. A
helyiségben a klímaberendezés zümmögése és valamiféle fémes ketyegés hallatszott, mintha egy óriási
és láthatatlan óra rejtőzött volna valahol.

Ben nem tudta, mihez kezdjen. Váltig meg volt róla győződve, hogy Sasha odalent tartózkodott – mégis
hol lett volna? A lépcső csakis erre vezetett, a fenti keskeny folyosón és lépcsőn pedig senki sem volt, de
itt... volt valaki vagy valami. Valami, hosszú karmokkal és szárnyakkal, illetve szörnyű tapogatókkal a
koponyája alatt, és csak arra várt, hogy a valóság és az álom árnyékában kíméletlenül rávetve magát...

Ben gyorsan elhessegette ezt a nevetséges és ostoba gondolatot, majd figyelmesen fülelt, de a lépések
nem ismétlődtek meg. Elindult. Talán csak egy különösen rémisztő hallucináció kerítette hatalmába,
amely egyelőre nem akart távozni. Ha viszont Sasha odalent tartózkodott, akkor feltétlenül meg kellett
találnia. Óriási veszélyben volt, az pedig teljesen mindegy, hogy valóságban vagy álomban hagyja-e
magára.

Miközben elsétált az üvegezett ajtók előtt, igyekezett elkapni egy-egy képet a mögöttük lévő teremből.
Némelyikben csak teljesen egyszerűen és funkcionálisan berendezett irodákra – tele hatalmas
képernyőjű laptopokat tartó, igénytelen szürke íróasztalokkal, valamint irattartókkal és mappákkal teli
polcokkal –, a többiben pedig különös és futurista laborokra lelt. Az egyik nagyméretű, félig üvegezett
ajtó mögött mintha mozgást látott volna. Óvatosan közelebb lépett (rossz lelkiismerettel ugyan, de
csakis Sasha érdekében).

A meglepően nagy teremben szintén egy labor helyezkedett el, amelynek szintén üveges hátsó falában
egy gumival izolált ajtó volt. A fal előtt egy fehér köpenyt viselő alak ücsörgött egy számítógépekkel és
monitorokkal telepakolt íróasztal mögött. Háttal volt neki, de Ben figyelmét mégsem a felőle, hanem a
túlsó oldalon lévő fal felől jövő mozgás keltette fel.

Ben még közelebb lépett, homlokát nekitámasztotta a hűvös üvegnek, kezével pedig igyekezett eltakarni
a fényvisszaverődést. Így már sokkal jobban látott. A mozgás valóban a túloldalon lévő üvegfal melletti
teremből jött, amelynek hátsó fala szintén üvegből volt. Mögötte már csak igen komplikált és nagy,
illetve valahogy klinikai és fenyegető árnyakat látott.
Hamar rájött, hogy a két üvegfal közötti terem valószínűleg egyfajta zsilipkamra lehetett, amilyet
általában a filmekben lévő tengeralattjárókban vagy űrhajókban látni. Egy antarktiszi meteorológiai
állomáson kicsit meghökkentő. A helyiség nem volt üres. Egy tetőtől talpig fehérbe öltözött hatalmas
alak közvetlenül a külső zsilipajtó előtt állt, majd lassan megfordult. Valamiféle pára vette körül, sőt
mintha az egész kamrát köd lepte volna el. Ben hirtelen egy mély, dörmögő hangot hallott, majd
ugyanabban a pillanatban vibrálni kezdett lába alatt a padló. A tejszerű köd egyszer csak eltűnt, a vastag
üveg ellenére pedig meghallott egy szívó hangot, és a zsilipajtó váratlanul kicsapódott. Az alak a
laborterembe lépett.

Óriási volt, és tetőtől talpig fehér, ráadásul nem volt arca!

Ben a rémülettől felkiáltva hátrahőkölt, mire a zsilipből kilépő jégszörnyeteg felemelte a kezét, és levette
a fejét.

Alóla egy keskeny és nem kevésbé elképedt, ápolatlan, borostás arc jelent meg, fekete haja alig volt
hosszabb az arcán lévő borostánál; álmos és szürke szemmel bámult Benre. A jégszörnyeteg tehát nem
volt jégszörnyeteg, csupán egy fehér védőruhába, valamint légmentesen záró kesztyűbe és sisakba bújt
negyven év körüli férfi volt.

Bentről az üveg feltehetően jóval kevésbé tükröződött, mivel a férfi egyenesen a fiú szemébe nézett,
miközben ajka hangtalan kiáltásra nyílt.

Ben azonnal sarkon fordult, és futásnak eredt. Szeme sarkából jól látta, ahogy a széken ülő alak
megpördül, majd felpattan, és utánaszalad. A fiú hatalmas léptekkel igyekezett a folyosó vége felé. Épp
mielőtt elérte volna, kitárult az egyik mögötte lévő ajtó, és egy iszonyúan dühös hang tört angollal
utánakiabált.

– Azonnal állj meg, az ördögbe is! Megállni, hallottad?! Ki a fene vagy egyáltalán?

Bennek eszébe sem jutott megállni vagy válaszolni a kérdésre. Ehelyett igyekezett minél gyorsabban
futni, majd befordulva az egyik fordulón majdnem hangosan felordított: zsákutcába került. A folyosó
legalább huszonöt-harminc lépés hosszú volt még, és egy szürke műanyag falban végződött. A mögötte
lévő hang egyre mérgesebben üvöltött anélkül, hogy Ben egy szót is értett volna belőle. Ráadásul
vészesen közeledő, dübörgő és nehéz léptek hallatszottak. Csapdába került.

Ennek ellenére vaktában tovább botorkált, majd a szó szerinti utolsó pillanatban nekivetődött a folyosót
lezáró sima műanyag falnak.

És egyenesen átesett rajta.

4

A HALÁL HÍRNÖKE BETERÍTETTE az égbolt nagy részét. A pusztulás elhozója már majdnem felfalta az
összes csillagot, és napközben is beárnyékolta az ég több mint egyharmadát. De ha nem is
homályosította volna el a napot, akkor sem maradt volna észrevétlen.

Eljött a vég. Talán már reggel, talán csak néhány nap múlva, de mindenesetre nemsokára, amelyet még
a beavatottak imája, esedezése, könyörgése, dacolása, erőlködése, fáradozása sem tudott volna
feltartóztatni. Bizony, sőt még elnapolni sem.

Talán, gondolta keserűen, méltó büntetés ez számukra azért, amit tettek; nemcsak ő, a többi beavatott
és öreg, hanem mindannyian.

Meghódították a világot, a benne lévő lényeket és teremtményeket, majd elmentek, és meghódították a

nap többi gyermekét is. Végül az istenek haragját is magukra vonták, az arcukba nevettek, ezért az
istenek elküldték a halálhírnököt, hogy mindannyiukat megölje.

Ilyen egyszerű volt ez.

És talán helyes is.

A világosság pillanata elmúlt, de a keserűség megmaradt, miközben kihúzva magát a felperzselt domb
csúcsán állt és nézte egykori hazáját. A horizont lángokban állt. Egy soha el nem csituló tűz, amely a
síkságot is megtámadta.

Népének nagy városai már réges-régen romokban hevertek. Gyermekkorának gyümölcsöző síkságait és
sustorgó erdőit szürke hamu borította. A forró tengerek és a habos gyűrűvel körbevont óceánok pedig –
az egykor e világra még életet hozók – immár sírhelyekké váltak. Népének többsége már halott volt;
talán ők voltak a szerencsésebbek. A világ egyik végétől a másikig visszhangzó kiáltások, dühöngések,
jajgatások, könyörgések és átkozódások kórusa egyszerre elnémult. Az egyetlen zajt a lángok zúgása és a
vihar tombolása jelentette. Az elégett felszínen egykor lüktető élet szinte nyomtalanul eltűnt. Az életben
maradtak mélyen a sziklák alatt lévő, homályos és sötét barlangokban húzták meg magukat, de így sem
menekülhetnek az istenek bosszúja elől, hiszen a halálhírnök egyenesen a világ szívét célozta meg.
Semmi sem kerülheti el a pusztulást.
Nem bírt tovább kint maradni, pedig a beavatottak minden erejüket latba vetették az ő megvédésére.
Bőre iszonyúan fájt és felhólyagosodott, a beszívott levegő pedig meg sem érdemelte a nevét;
túlságosan híg volt, és belülről próbálta meg felperzselni. A már napok óta tomboló tűz teljesen
felemésztette az atmoszférát.

Nem voltak többé vadállatok, se áldozatok, akiket széttéphettek volna.

Egy pillanatra úgy gondolta, számára itt véget ért az élet. Most. Olyan könnyű és gyors volna.
Valószínűleg nem is érezné. Ha feladta volna a beavatottaktól kapott védelmet, azonnal szétperzselte
volna az égő levegő, még mielőtt felfoghatta volna a fájdalmat. Igazán egyszerű lett volna. És csábító.
Kegyesebb lett volna, mint az, ami rá vár, ha megteszi, amit az Öregek vártak tőle.

De természetesen nem mondott le az oltalmazó erőről, helyette inkább szomorúan körbenézett egykori
hazáján, amely immár a világégés hamujaként hevert előtte. Bár már ez is felülmúlt minden elképzelést,
mégis csak az előjátéka volt a még előttük álló szörnyűségeknek.

Rettenetes volt az ő számára is, aki eddig még nem ismerte a félelmet. Alig bírta elviselni, mégis
pontosan ezért a látványért küldték ide.

Nem értette. Akármennyire félt attól, amit az Eljövendő szellemei előkészítettek neki, mégsem értette,
miért pont ezért a látványért küldték ide. Minek vigye magával a haldokló világ képét ahelyett, hogy az
egykor oly virágzó és élettel teli világ hatalmas és befolyásos boldog népének emlékét vinné magával?

Persze azt sem értette, miért pont őt választották ki. Teljes mértékben jelentéktelen volt, semmivel sem
ért többet, mint bárki más, akit már régen elpusztított a halálhírnök árnyéka, vagy akik még előtte
voltak.

Ennek ellenére engedelmeskedni fog, és teljesíti kötelességét. Akár az örökkévalóságig vagy akár még
tovább, ha szükséges.
5

BEN GONDOLATBAN MINDEN POZITÍV dolgot visszaszívott – na, jó, legalábbis a nagyját annak –, amit
Van Staaten doktorról eddig gondolt. A bázis legénysége vélhetően alaposan ügyelt arra, nehogy
véletlenül is megsértse magát; vagy esetleg megbetegedjen... legalábbis ne anélkül, hogy alaposan leitta
volna magát, mielőtt még a szakértő keze alá veti magát.

Természetesen érezte, hogy ez alkalommal kissé igazságtalan volt vele – de nem volt igazán könnyű
igazságosnak maradni, miközben valaki egy akkora injekciós tűvel turkált a karjában, ami még egy lónak
vagy egy kifejlett ökörnek is nagy lett volna (nemhogy egy embernek); főleg, mivel ez a valaki nem is
igyekezett lehervasztani arcáról a kárörvendő vigyort. Nagyon fájt.

– Nos, egyelőre ez minden, amit tehetek érted – mondta Van Staaten, miközben élvezkedve és lassan
kihúzta karjából a tűt, majd hagyta, hogy kiszolgálva magát elvegyen egy vattapamacsot a rögtönzött
éjjeliszekrényről. – Kivéve egy orvosi megjegyzést, amit ráadásul teljesen ingyen kapsz: ezentúl ügyelj a
figyelmeztető táblákra, ha már olyan helyeken bolyongsz, ahol nem kellene.

Ben igyekezett felnyársalni a tekintetével, miközben Van Staaten úgy bámulta a kezében lévő tűt,
mintha azon törné a fejét, hogy hová is szúrja ezután; feltehetően egy sokkal fájdalmasabb testrészébe,
mint a karjába.

– Nem is volt figyelmeztető tábla – szájalt Ben. Az eddig csupán sajgó karja szép lassan melegedni
kezdett, majd úgy érezte, hogy nemsokára tüzelni fog.

–Tényleg? Te akkor minek neveznél egy ujjlenyomat- és egy íriszszkennelő táblát? Talán meghívónak
azok számára, akiknek nincs jobb dolguk, mint besétálni?

– Az ajtó nyitva állt – morogta Ben.

– Még, ha igaz is – avatkozott be egy hang az ágy másik oldaláról –, akkor sincs jogod vígan
körbeszaglászni, és mindenhová beledugni azt a kíváncsi orrodat.

Ben tudatosan kihagyott két-három másodpercet, mielőtt nehézkesen feltápászkodott és még

nehézkesebben Ramanov felé fordult. Az állomás orosz parancsnoka keresztbe vetett karral állt a falnak
dőlve a kuckóban, ahol a fiú csupán néhány perccel ezelőtt – aznap már másodszorra – tért magához.
Igyekezett minél nyugodtabbnak tűnni, akkor is, ha arca pont az ellenkezőjét tükrözte; a szavairól már
nem is beszélve.

– Nem is szaglásztam körbe – válaszolta hangsúlyozva. – Sashát kerestem, hányszor mondjam még?

Pontosabban fogalmazva még csak most mondta először, de Ben nem volt abban a hangulatban, hogy
kicsinyeskedjen. Úgy tűnt, Ramanov sem. Szeme dühösen szikrázott, és olyan gyorsan lendítette szét
mindkét karját, hogy Ben azon sem csodálkozott volna, ha azonnal ráveti magát. Talán csak a doktornő
és az édesapja jelenléte miatt nem tette meg.

– Ostobaság! A lány egész idő alatt a szobájában aludt, és ezt te is nagyon jól tudod!

– Valóban? – válaszolta Ben annak ellenére, hogy esze már-már hisztérikusan azt súgta, hogy fogja be a
száját. De ez a pillanat valahogy nem az észé és a belátásé volt. – Aha, és gondolom, onnan tudja olyan
jól, hogy végig a kameráin keresztül kémkedett, igaz?

Ramanov arca néhány fokkal sápadtabb lett – majd gyorsan egy dühödt pillantást vetett az ajtó előtt
ácsorgó zsoldos irányába, az viszont oly mértékben tudomást sem vett róla, hogy az orosz majdnem
felrobbant a méregtől.

– Kérem! – Van Staaten csillapítóan a magasba emelte a kezét, miközben úgy hadonászott a szürke
injekciós tűvel, hogy Ben ösztönösen behúzta a fejét, és vészkijárat után kutatott a szemével. – Ramanov
professzor, egyelőre ne várjon túl sokat Bentől. Eléggé ki van merülve. Attól félek, kisebb agyrázkódása
van. Most elsősorban pihenésre van szüksége. Megkérhetném tehát, hogy esetleg halassza későbbre a
prédikációját?

Ramanov feje egy támadó kobráéhoz hasonlóan lengett ide-oda, ahogy egyik jelenlévőről a másikra
nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha szent felháborodását immár a belga doktornőn kívánná levezetni;
ám a hölgy láthatóan nem tartott tőle. Az orosz összekapta magát, még egy görcsös mosolyt is kipréselt
magából.

– Rendben van, doktornő – mondta mereven. – Most már egyedül is boldogulunk. Köszönjük szépen.

– Na, ezt nevezem kirúgásnak – felelte Van Staaten csípősen, de azért elkezdte összepakolni a
kínzásokhoz való különféle eszközeit, és betette őket a kopott orvosi táskájába. Kissé sértettnek tűnt, de
amikor elindult, megfordult, és összeesküvőn rákacsintott Benre. A fiú nem értette, miért.

Ramanov megvárta, míg a doktornő elhagyta a szobát, majd a legapróbb kedélyességet is eltüntetve
arcáról, így folytatta.

– Szóval, most pedig hallani akarom az igazságot. Mit kerestél odalent, és hogy jutottál át a biztonsági
blokádon?

Ben épp válaszolni készült, amikor apja megelőzte.

– Na, de kérem, Ramanov professzor úr! Hallotta, mit mondott Van Staaten doktor, Bennek nyugalomra
van szüksége. Ezenkívül pedig kikérem magamnak, hogy ilyen hangon beszéljen a fiammal!

– Valóban, kikéri magának? – felelte Ramanov ironikusan. – Rendben, akkor lehetek teljesen hivatalos is,
doktor úr. Maguk itt vendégek, én pedig nem díjazom a vendégek ilyenfajta viselkedését. A fia
illetéktelenül behatolt egy szigorúan tiltott területre, ami véleményem szerint igencsak feljogosítana
arra, hogy büntetésül az állomás legmélyebb pincéjébe zárassam, és eldobjam az ajtó kulcsát. Tudja
egyáltalán, hogy mit művelhetett volna odalent? Hogy milyen veszélybe is sodorhatott volna
mindannyiunkat?

– Nem – válaszolta Ben édesapja meglepetten.

– Még szép, hogy nem – szólt Ramanov gúnyosan. – Vagy talán igen, ki tudja?

– Mit jelentsen ez már megint?

– Éppen azért vagyok itt, hogy kiderítsem. Menjen, és hagyja, hogy beszéljek a fiával! Gerrit szívesen
megmutatja magának a szállásához vezető utat, és gondoskodik a kényelméről, amíg vár.

Ben apjának szeme és szája is tágra nyílt, miközben zavartan bámult a tudósra, sőt még a fiúnak is elállt
a szava e burkolt fenyegetés hallatán. Hirtelen nagyon rossz érzés lett úrrá benne. Eddig nem vette túl
komolyan Ramanovot. Teljesen érthető volt, hogy nem repesett az örömtől, amikor az állítólagos
meteorológiai állomás egyik nyilvánvalóan nem igazán nyilvános részében találta. De talán egy kissé
mégiscsak komolyabb volt a helyzet, mint ahogy gondolta. Titkon rápillantott a zsoldosra, aki csupán egy
alig látható vállrántással reagált rá. A fiatal férfi szeme szórakozottan csillogott, ami nemigen segített
Benen egészen addig, amíg nem tudta, kinek szólt Gerrit csúfolódása.

– Rendben, most, hogy ezt is tisztáztuk – folytatta Ramanov, miután megvárta míg Robert Berger
megemészti szavait –, szeretnék választ kapni a kérdésemre – fordult Benhez. – Nos, mi keresnivalód
volt odalent, és hogy jutottál le oda?

Ben nyelvén egy egészen más kérdésre szóló válasz volt, de úgy érezte, jobb, ha nem feszíti túl a húrt; ha
eddig még nem történt meg.

– Esküszöm magának, pontosan úgy történt, ahogy mondtam. Csak meg akartam nézni Sashát, de ő nem
volt a szobájában, ezért elindultam megkeresni. Ha most tényleg az ágyában fekszik, és alszik, akkor
tényleg fogalmam sincs, mikor és hogyan került oda vissza. Mindenesetre az előbb még nem volt ott.

– Ezért te csak úgy elindultál, és egészen véletlenül rátaláltál a szintén egészen véletlenül nyitva álló,
rejtett ajtóra? – kérdezte Ramanov gúnyosan.

– Nem csak véletlenül – válaszolta Ben, miközben roppantul nehezére esett nem ugyanolyan hangon
felelni, mint ahogy az orosz tette. – A pókokat követtem.

Ramanov döbbenten nézett.

– Pókokat?

– Pókokat. Pontosabban szólva, a halott pókokat. Az egyik a szobája előtt feküdt. Gondolom,
agyontaposta, amikor kilépett a szobából – vagy amikor menekült előlük, fűzte hozzá gondolatban. De
ezt inkább nem mondta ki hangosan. Ramanov már így is úgy nézett rá, mintha elvesztette volna az
eszét vagy csupán a bolondját járatta volna vele. Szeme sarkából látta, hogy a zsoldos már kevésbé tűnt
olyan nyugodtnak és unottnak, mint addig. – És nyitva volt az ajtó – folytatta. – Azt hittem, Sashát
láttam, ezért utánamentem. Ennyi az egész.

– És az összes többi ajtó is egyszerűen nyitva állt? – kérdezett vissza Ramanov.

Ben éppen válaszolni készült, de jó fél másodpercbe is beletelt, mire képes volt koncentrálni. Hirtelen
iszonyú fáradtság tört rá; az időközben tényleg forróvá vált karja immár ólomsúlyúvá változott.

– Hallotta Bent – avatkozott közbe az apja, miután a fiú elhallgatott. – Ha azt mondta, nyitva álltak az
ajtók, akkor úgy is volt.

– Bizonyára – felelte Ramanov. – És a kódot is a pókok súgták meg neki, nem igaz?

– Ezek nem normális pókok voltak – mondta Ben fáradtan.

Ramanov meredten bámult rá.

– Ez meg mit jelentsen már megint?

– Azt nem tudom – válaszolta Ben, még ha kissé vontatottan is. Már maga a beszéd is komoly
megpróbáltatás volt számára. Jobb karja masszív vasbetonná változott, amelynek súlya szabályosan
visszarántotta az ágyba. Mi a fenét szúrt bele Van Staaten? – Valami... nem stimmel velük. Nem úgy
viselkednek, ahogy a hagyományos pókok. Ezt már a Princessen is észrevettem.

Ramanov arca eddig folyamatosan veszített színéből, most viszont sötétvörössé változott.

– Na, ez aztán tényleg nem megfelelő időpont a badarságokra, fiam – mondta hűvösen –, de ha már a
Princessnél tartunk – úgy tudom, ott is akadt némi gondod a zárt ajtókkal, igazam van?

– A Princessen? – ismételte meg Ben lassan. Igazság szerint csak azért kérdezett vissza, hogy időt
nyerhessen. Mostanra már a gondolatai is lassúvá váltak, mintha az egész feje valami sziruppal lett volna
tele.

– Azt hallottam, hogy ott is körbeszaglásztál egy kicsikét. Igaz ez?

– Biztos – motyogta Ben a nem létező bajsza alatt. – Igazából egy álcázott ügynök vagyok, és az oroszok
küldtek ide, hogy kémkedjek maga után... nem, egy pillanat, ez nem is igaz. Hiszen maga az orosz. Akkor
mégiscsak a kínaiak voltak... vagy talán inkább az afgánok? Na, jó, most már teljesen összezavarodtam.

– Ez egyáltalán nem vicces, fiam – mondta Ramanov idegesen.

– Ezzel én is egyetértek – szólt közbe Ben édesapja. – Mégis, mit akar a fiamra bizonyítani? Hogy valóban
egy kém? De hiszen még gyerek!

Ben igencsak rossznéven vette apjától az utolsó megjegyzését, Ramanov pedig úgy nézett édesapjára,
mintha hirtelen valaki egészen mást gyanúsítana kémkedéssel. Végül csupán megvonta a vállát.

– Csak arra lennék kíváncsi, hogy mégis mit keresett ott lent?
– Pedig az ott egy szuperbiztos terület – csúfolódott Ben apja. – Gratulálok a biztonsági
előkészületekhez! Talán kicsit jobban kéne óvnia a piszkos titkait, professzor úr! Mivel úgy tűnik, ez nem
sikerül magának, akkor talán arról gondoskodjon, hogy ne legyenek olyan veszélyesek. Azzal tisztában
van, hogy Ben könnyen meg is halhatott volna odalent?

– A berendezés igenis biztonságos – állította Ramanov. – Amit pedig itt végzünk, az egyáltalán nem
titkos. Nyugodtan informálódhat róla az interneten, ha akarja. Akár a saját gépemről is. Itt olyan teljesen
legális vizsgálatokat végzünk, amik csak bizonyos környezeti feltételek mellett lehetségesek. Ezt egy
nemzetközi konszern finanszírozza, amit büszkén vállalok. Gondolom, maga is pontosan tudja, milyen
nehéz pénzt szerezni a különböző kutatásokra.

– Ha! – szólt Robert Berger, ami bőven elég is volt válaszként.

– A lenti berendezés – folytatta Ramanov tárgyilagosan –, nem nyilvános, és némi veszélyt is tartalmaz.
Még akkor is, ha, mint mondtam, minden teljesen legális. Éppen ezért olyan levédett a hozzáférés.
Legalábbis elég jó ahhoz, hogy ne tudjon csak úgy besétálni bármilyen kíváncsi gyerek – mondta, majd
tüntetőleg Benhez fordult. – Ezért szeretném tudni, hogyan jutottál át a biztonsági ellenőrzéseken. Az
igazságot, ha kérhetem. Ki árulta el neked a kódokat?

– Mi a fenét jelentsen ez? – sziszegte az apja, amiért Ben kivételesen igen hálás volt neki. Lassan már
abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meg tudja-e mozdítani a nyelvét. Testét hirtelen meleg és jóleső
nehézség lepte el. Most már értette a Van Staaten szemében feltűnő huncut kis csillogást, amikor
elment. Pontosan tudta, hogy fog végződni Ramanov kihallgatása... – Hiszen maga mondta: szigorúan
tiltott terület mindenféle technikai mütyürrel! Árulja már el nekem, mégis hogyan nyitotta volna ki Ben!

– Pontosan ezt szeretném én is megtudni – vágta rá Ramanov.

– Erre pedig nem fog tudni felelni. De én biztosan. A válasz ugyanis pofonegyszerű: a maga technikai
hókuszpókusza csődöt mondott, ennyi!

Nem, nem volt ilyen egyszerű. Inkább...

És hirtelen beugrott neki a válasz. Minden válasz. Egyszerre minden teljesen tiszta lett előtte. Egy
másodperc apró töredéke alatt, amikor már nem volt ébren, de még nem is aludt, fellebbent egy fátyol,
és egyszer csak mindent értett.

De mielőtt még teljesen felfoghatta volna az értelmét és a hirtelen rátörő, feneketlen rémület okát, egy
láthatatlan határon átlibbenve, mély és álommentes alvásba merült.
6

EZ ALKALOMMAL TÉNYLEG NEM ÁLMODOTT. Nem járt semmilyen másik világban, és nem üldözték
jégszörnyetegek vagy fenevadak sem. Teljesen kipihenve és nyugodtan, a legkisebb félelem vagy veszély
emléke nélkül ébredt. Jobb karhajlatának mérsékelt égése, és a nyelvén lévő kicsit fémes íz győzte meg
végleg arról, hogy visszatért a valóságba, ahol a legnagyobb veszélyt valószínűleg Ramanov jelenti; ekkor
enyhe, már-már bizarr szomorúság lepte el, amiért nem álmodott – hiába voltak irtózatosak és
rémisztők az utóbbi álmai, mégis majdnem mindig közük volt Sashához; ahhoz a Sashához, akivel eddig
még sosem találkozott a valóságban, és vélhetően nem is fog.

Elvégre nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk.

Ben azzal vigasztalódott, hogy hosszú idő óta most először ébredt frissen és kialudva, és kivételesen nem
izzadságban fürödve és kalapáló szívvel mered maga elé. Fesztelenül ásítozott hatalmasra tátott szájjal,
és alaposan kinyújtóztatta ízületeit, mielőtt felült és kinyitotta a szemét.

És hirtelen Sasha arcával találta szemben magát. A lány az ágya mellett állt homlokát ráncolva, és
végtelen nyugalommal bámult rá.
– Sietned kell, Ben! Kérlek! Mindjárt itt vannak!

Ben csak meredt rá, majd Sasha ismét mondani készült valamit, de aztán csak szomorúan megrázta a
fejét. Szó nélkül sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

Ben csak pislogott maga elé, majd mire újra kinyitotta a szemét, a lánynak nyoma veszett, akár egy
szellemnek.

Ben még egyszer pislogott abban reménykedve, hogy mire újra kinyitja a szemét, Sasha megint előtte
fog állni – de nem így történt. Úgy tűnik, reményeivel ellentétben, mégsem kerülik el teljesen az álmok.

Talán csak az altató miatt van, amit Van Staaten doktor szúrt belé.

Néhány másodpercig mozdulatlanul ücsörgött, majd nagy nehezen feltápászkodott, és leengedte lábát
az ágyról. Egész teste beleborzongott, amikor csupasz talpa megérintette a padlót.

De miért volt egyáltalán mezítláb?

Zavartan előrehajolt, és döbbenten hatalmasra nyitotta a szemét. A megfagyott lábujjai köré tekert
kötések még a helyükön voltak, legalábbis részben – valószínűleg kissé nyugtalanul rúgkapálhatott alvás
közben... –, de az alóla kivillanó bőr egyáltalán nem tűnt fagyottnak vagy megviseltnek.

Inkább meglepve, mint aggódva előrehajolt, és leszedte a maradék kötést is, mire bebizonyosodott első
sejtése; fogalma sem volt, mit csinált Van Staaten doktor a lábujjaival, de az biztos, hogy csodát tett.
Bőre rózsaszínű és sértetlen volt, akárcsak egy újszülötté, majd óvatosan felállva semmilyen fájdalmat
sem érzett.

Rendben, legalább egy igazán kellemes meglepetéssel indul ez a nap.

Felállt, és összepakolta a cuccait, majd immár másodszorra is elgondolkodott a cipőproblémán: a

legalább két számmal nagyobb és kitaposott cipő minden bizonnyal túl nagy lesz a vastag kötések nélkül.
Nem csak irtózatosan idétlenül festene benne, de minden egyes lépésnél arra kellene figyelnie, nehogy
orra essen.

Sietned kell, Ben!

Bár nem kételkedett benne, hogy csak beképzelte magának, mégis majdnem hanyatt esett. Ez tényleg
Sasha hangja volt, egészen biztosan, de ugyanolyan biztosan mégsem, hiszen ha egyáltalán volt is hangja
a lánynak, sosem tanulta meg használni. Mindenesetre egyértelműen ugyanazt a hangot hallotta, mint
álmaiban. Roppant gazdag fantáziával rendelkezett.

Főleg ha arról volt szó, hogy kínozza magát.

Miután felöltözött, úgy döntött, alaposan átvizsgálja szálláshelyét. Elvégre lehetséges volt, hogy az
elkövetkezendő napokban (feltéve, hogy szerencséje lesz, és nem hetekben) Ramanov parancsára úgyis
börtönné változtatják...
Sok minden új nem volt benne. A szoba szinte teljesen üres volt, kivéve azt a kis éjjeliszekrényt,
amelynek fiókjaiban pár tiszta ruha feküdt. És egy mp3-as lejátszó, amire öt másodpercig csak szótlanul
meredt. Ezek szerint Van Staaten pontosan tudta, hogy nem kevés időt fog odabent tölteni vagy esetleg
édesapja árulta el neki, hogy videó, zene vagy bármilyen elektromos mütyür nélkül egy órát sem bír
elviselni.

Ennek valószínűleg sokkal egyszerűbb magyarázata volt: a készülék feltehetően a szoba előző lakójáé
volt, aki ottfelejtette a lejátszóját. Mit sem törődve ezzel, mohón kikapta a fiókból, majd nem túl sok
reményt fűzve hozzá bekapcsolta, és meglepetten tapasztalta, hogy kijelzője azonnal kék fényben
világított. A meglepettségből hamar csalódottság lett: bár az mp3-as lejátszó működött, és az
akkumulátora is fel volt töltve, semmilyen adat nem volt rajta. Egy szemernyi zene sem. A digitális kijelző
egyetlen hangfoszlányt jelzett, amely az adatok szerint, még három másodperc hosszú sem volt; az előző
tulajdonos feltehetően elfelejtette letörölni, vagy talán csak egy rosszul sikerült tárolás eredménye.

Ben éppen vissza akarta tenni a fiókba, amikor a szeretettel bekészített ruhák alól előmászott egy kis
sokszemű és soklábú szürke valami, ráadásul olyan közel a kezéhez, hogy majdnem megérintette. Ben
ijedten összerezzent, és hátrahőkölt, de amint az állatka elérte a földet, el is felejtette félelmét;
legalábbis annyira, hogy egy határozott taposással péppé zúzza.

Mögötte halk nevetés hallatszott. Ben olyan gyorsan fordult meg, mintha egy – a másiknál jóval nagyobb
– tarantella csípte volna meg, és értetlenül bámult egy rövid és sötét hajú frizurával szegélyezett arcba.
Csak a második vagy harmadik pillantásra ismerte fel, hogy a zsoldoscsapat újdonsült parancsnoka állt
ott.

– Igazi csapást jelentenek ezek a kis dögök, nem igaz? – kérdezte Gerrit.

Ben szótlanul nézett rá. Még azt sem hallotta, ahogy az előbb kinyílt az ajtó. Azt bezzeg érezte, ahogy
arcát hirtelen elöntötte a vér, és füle is teljesen vörössé vált a kínos helyzettől. A pók nem volt
különösebben nagy és valószínűleg veszélyes sem, ezért igencsak kínosan érintette, hogy pont Gerrit
előtt viselkedett úgy, mint egy kisgyerek.

– Muszáj úgy idesettenkedned, mint egy indián? – rögtönzött gyorsan. – Majdnem halálra rémisztettél!

A fiatal katona elég diplomatikus volt ahhoz, hogy magában tartsa az átlátszó kifogásról alkotott
véleményét – annyira viszont nem, hogy ne fürkéssze a Ben jobb lába előtt virító ragacsos foltot.

– Sajnálom – mondta Gerrit vállat vonva. – Hirtelen meghallottam egy hangot, és meg akartam nézni,
hogy minden rendben van-e.

– Itt..., itt nincs senki. – Ben igyekezett bemesélni magának, hogy csak beképzeli a hangjában lévő
hisztérikus zöngét. – Tényleg nincs – mondta, majd egy szerencsétlen mosollyal megpróbálta menteni a
menthetőt, és körülnézett a szobában. Egy hang? Az egyetlen hang, ami elhangzott ebben a szobában,
az... Sasháé volt!
Gerrit gyanúsan bámult a fiúra, majd teljesen kitárva az ajtót szintén körülnézett. Még le is guggolt, hogy
bekukucskálhasson az ágy alá.

– Elfelejtettél a fiókba is benézni – mondta Ben gúnyosan.

A zsoldos elgondolkodva fürkészte az éjjeliszekrényt, mintha csak be akarná pótolni lemaradását, majd
végül így szólt.

– Meg mertem volna rá esküdni, hogy hallottam valakit.

– Talán csak álmomban beszélek – vetette oda Ben hetykén.

– Egészen biztosan nem a te hangod volt.

Ez teljességgel lehetetlen volt. Talán már az álmait is figyelte ez a férfi? Ben dacos arccal bámult rá – ami
abszolút nem hatotta meg Gerritet –, majd kihúzta a fíókot, és elővette az mp3-as lejátszót.

– Lehet, hogy ezt hallottad. Remélem eltaláltam a zenei ízlésedet.

Ez hiba volt, de már túl későn ismerte fel. A fiatal zsoldosparancsnok szótlanul kivette a kezéből a
lejátszót, és láthatóan megpróbálta bekapcsolni, de nemigen boldogult vele. – A tiéd? – kérdezte,
miközben visszaadta Bennek a készüléket.

Úgy látszott, ez nem az ő napja volt, ugyanis Ben ismét elkövetett egy helyrehozhatatlan hibát. Azonnal
rábólintott, és egy gyors mozdulattal a nadrágzsebébe süllyesztette a lejátszót.

– Igen.

– Akkor jobb, ha vigyázol rá – figyelmeztette Gerrit. – Fogalmam sincs, mi van rajta, de ha Iljics cár
megtalálja, biztosan elkobozza. Ki nem állhatja a kétszáz évesnél fiatalabb zenét. Szabad idejében
valószínűleg kizárólag a Don-kozák kórust hallgatja. Ráadásul egy régi sellaklemezen.

Bennek fogalma sem volt, mi az a Don-kozák kórus vagy a sellaklemez, de valójában nem is érdekelte.

– Iljics cár?

– Ramanov. Így hívjuk a parancsnokot errefelé, érted? Minden fél évben új parancsnokot választanak,
hogy ne legyen féltékenykedés. Amióta Ramanov parancsol, úgy viselkedik mint egy zsarnok, ezért
hívjuk mindannyian cárnak – és persze a neve miatt is. De ez maradjon csak köztünk, rendben? Ilyen
tekintetben még kevésbé érti a tréfát.

– Miért, mi van a nevével? – csodálkozott Ben.

– Nem tudod? Mit tanultok ti, fiatalok manapság az iskolában? A Romanovok voltak az utolsó orosz
cárok.

– És ő a rokonuk?
– Őt Ramanovnak hívják, nem Romanovnak – hangsúlyozta Gerrit. – De igencsak rossz néven veszi a
nevével való tréfálkozást. Nem vagy éhes?

Bennek kissé nehezére esett a gyors témaváltás, de gyomra hamarabb reagált, mint ő, és egy hangos
korgással válaszolt. Ben számára ez megint kínos volt, de Gerrit csak mosolygott rajta.

– Akkor nyomás! – elindult az ajtó felé, majd felhúzott szemöldökkel bámult a mozdulatlanul maradt
fiúra. – Mire vársz?

– Azt hittem...

– Hogy bent kell maradnod? – Gerrit megrázta a fejét. – De miért?

– Hát azt hittem, hogy Ramanov...

– Be akar zárni, mi? Miért akarna? Lehet, hogy iszonyú dühös volt rád, sőt még mindig az, és nem is
csodálkoznék, ha vissza akarna vágni neked, de miért akarna bezárni?

– Mondjuk, mert elszaladhatnék.

– Elszaladnál? – ismételte meg Gerrit. – És mégis hová? – Ben erre már nem válaszolt, csak csodálkozva
pislogott a férfira. – Na, látod! – mondta a zsoldos. – És most gyere. Beavatlak a nobel cuisine
rejtelmeibe. Remélem, kedveled a dobozos kaját.

– Akkor te nem is azért vagy itt, hogy engem őrizz? – kérdezte Ben a gangra érve.

Gerrit nevetett.

– Egy kicsit túl sokat képzelsz magadról. Nem, én azért jöttem, hogy elvigyelek enni..., és mert Ramanov
megkért, hogy tartsalak szemmel.

– Tessék? – Ben megtorpant, de nem azért, mert annyira meglepte Gerrit kijelentése (természetesen
egyáltalán nem lepte meg), hanem hogy bepillantson Sasha szobájába. Zárva volt, és érdekes módon
nem voltak előtte pókok sem.

– Tréfát félretéve, tényleg megkért arra, hogy feltűnés nélkül kifaggassalak – felelte Gerrit, miután
gyorsan végigpásztázta a környéket, és kiváltképpen a mennyezetet. – De ne izgulj, sosem bírtam a
fickót. Ezenkívül nehezen tűröm, ha spiclinek használnak.

– Azt hittem, jól megfizet benneteket.

– Igen, azért, hogy gondoskodjunk a biztonságról, de nem azért, hogy kémkedjünk. – Gerrit
türelmetlenül intett egyet, mire Ben továbblépett, majd megint megállt Sasha ajtaja előtt.

– Na, jó, nézd meg, hogy ott van-e még – mondta Gerrit. – Nem árullak el.

A férfi túlzott bízalmaskodása lassan kezdett Ben idegeire menni, de ennek ellenére megfordult, és az
ajtóhoz lépve, kopogás nélkül lenyomta a kilincset. Sasha ugyanabban a testtartásban aludt a
megvilágított helyiségben, ahogy eddig. Mintha nem is mozdult volna azóta, hogy látta, bár az eddig
rózsaszínű hálóinge helyett most fehéret viselt.

Ben közelebb lépett, fölé hajolt, és figyelmesen megvizsgálta az arcát.

Ha csak tettette az alvást, akkor kiváló színész volt.

– Igazán gyönyörű lány – szólalt meg mögötte Gerrit. Nem csak Ben engedélye nélkül sétált be a
szobába, de ráadásul teljesen hangtalanul.

Ben dühös pillantást vetve rá szemével felszólította a szoba elhagyására, majd amilyen halkan csak
tudta, becsukta maga mögött az ajtót.

– Igen, valóban az – sziszegte, miután néhány lépéssel távolabb kerültek; sőt szinte még mindig
suttogott. – De ennek ellenére ő...

– Tudom ki ő – vágott a szavába Gerrit. – És azt is tudom, mi ő. Hé – semmi okod a féltékenykedésre,

cowboy! Van barátnőm.

– Tényleg? – kérdezte a fiú hűvösen.

– Az egység tagja, ezenkívül háromdanos tékvandós. Alaposan átrendezné a csontjaimat, ha csak

ránéznék egy másik nőre. Sasha ezenkívül úgyis túl fiatal hozzám.

Ben nem volt teljesen biztos benne, hogy Gerrit csak át akarja verni, vagy egyszerűen tökfej, vagy ezzel a
rafinált módszerrel próbált közelebb férkőzni hozzá és elnyerni a bizalmát. Már azt sem tudta, melyik
lehetőségnek adott volna elsőbbséget.

– Nem a csajom, ha erre gondolsz.

Gerrit bólintott.

– Nem is lenne túl sok értelme. Mondtam már: tudom, ki ő. Mindenki tudja itt.

Ben nem igazán értette, de utána eszébe jutott hogyan reagált Van Staaten Sasha nevére.

– Miért?

Gerrit csodálkozó pillantást vetett rá.

– Te nem is tudod?

– Különben megkérdezném? – válaszolta Ben barátságtalanul, majd megvonta a vállát. – Schulz kapitány
mesélte még, hogy ismer néhány embert innen.

– Még szép, hogy ismer! Iljics cár az apósa.

– Mi?? – kérdezte Ben.

Gerrit őszintén meglepettnek tűnt, majd hevesen bólogatott.

– A kis barátnőd Ramanov professzor unokája.

LEGALÁBB MOST MÁR ÉRTETTE, miért olyan ellenséges vele – és édesapjával – Ramanov. Nem mintha
egyet is értett volna vele, de nem Ramanov az első nagypapa, aki kivont karddal óvja unokáját, és
mindenkinek, aki öt méternél is közelebb merészkedik, nekitámad.

Ebben a tekintetben Schulz sem volt különb, de Ramanov karaktere és hatalma... ezek után hálát adhat
az égnek, amiért nem kötözték ki és hagyták magára egy szál alsónadrágban kint a hóban.

Legalább az étel ízlett neki. Gerrit borús jövendölését valószínűleg csupán viccnek szánta, vagy talán
kicsit elkényeztetett volt a zsoldos –, noha a beharangozott dobozos ennivaló mikrohullámúban készült,
mégis olyan minőségű, hogy jó néhány étterem elbújhatna mögötte.

Ráadásul a férfi bajtársai sem voltak olyan antipatikusak, mint amilyennek a fiú gondolta őket. Gerrit
végigvezette a bázis elhagyatottnak tűnő folyosóin, majd beinvitálta az általa csak étkezőnek titulált
terembe. Az egész egy egyszerű, ablak nélküli, szürke kis kocka volt, benne egy beépített konyhával és
néhány bútorral, amelyekben csupán két dolog volt közös: kivétel nélkül olcsók és műanyagok voltak. A
konyhapulton éktelen rendetlenség uralkodott, tele volt koszos és tiszta edényekkel, feltépett
élelmiszercsomagokkal, evőeszközökkel, illetve különféle konyhai gépekkel. A konyha berendezését
három asztal és egy garnitúra hozzá illő műanyag szék alkotta. Az állomás többi részéhez (és a
szobájához) képest szinte már hideg volt odabent. A klímaberendezés teljes gőzzel dolgozott, és annak
ellenére, hogy nem volt ablak, rettenetes huzat járta át a helyiséget.

Harry maradék csapata egy zárt kantinban ücsörgött – Ben négy férfit és két nőt számolt, mindannyian
körülbelül húsz és harminc év között lehettek. Bár szinte valamennyien bólintással vagy egy halvány
mosollyal köszöntették, érezhető volt a csapaton uralkodó nem túl vidám, mondhatni levert hangulat.
Ben először magára vette a fogadtatást; főleg a Ramanovval történt találkozás után, de hamar rájött,
hogy valójában egész más oka volt. Elvégre ezek a fiatalemberek és nők elveszítették bajtársaik több
mint felét, akik közül többen valószínűleg a barátaik is voltak. Nem várhatta, hogy úgy viselkedjenek,
mintha nem történt volna semmi.

És ő?
Elvégre ő is éppen most veszített el valakit, aki ráadásul sokkal közelebb állt hozzá, mint egy barát,
mégpedig az édesanyja. De hiába kereste magában a fájdalom és a szomorúság érzetét. Ott motoszkált
benne ugyan a veszteség bizonytalan érzése, de valahogy nem akarta komolyan venni, sőt valahol azt
érezte, alaptalan.

Nem kellett ahhoz egy pszichológus fiának lenni, hogy tudja, ezzel csak önmagát akarja becsapni. Talán
anyjának halála olyannyira megrémisztette, hogy nem volt képes szembenézni vele. Elvégre végig kellett
néznie, amint meghal; és belátni, hogy soha többet nem jön vissza.

Ennek ellenére valahol mélyen ott volt benne az érzés – nem, a tudat! –, hogy még mindig él.

Gerrit mintha csak belelátott volna a gondolataiba, váratlanul megszólalt.

– Őszintén sajnálom, ami az édesanyáddal történt. Borzasztó lehet így elveszíteni valakit.

Ben leeresztette a villáját, és meredten a férfit bámulva azon törte a fejét, hogy arcon zúdítsa-e a
tányérjával vagy sem. A hangjában hamisan csengett az együttérzés.

Természetesen nem tette meg, mire Gerrit ugyanazzal a szinte kárörvendő hangsúllyal folytatta.

– Úgy értem, ott voltál, nem igaz? Végignézted.

Ben bólintott. Még mindig nem szólt egy szót sem, de szeme sarkából jól látta, hogy mindenki ránézett.
Hirtelen minden elhallgatott. A zümmögő klímaberendezést kivéve olyan csönd volt, hogy még azt a
hírhedt leeső gombostűt is hallani lehetett volna.

– És... Harry? – kérdezte végül Gerrit.

– Mi van vele? – kérdezett vissza Ben halkan. – Ő is ott volt. A karjában tartotta édesanyámat, ha
pontosan tudni akarod. Együtt zuhantak bele abba a sziklahasadékba – hallhatóan beszívta a levegőt. –
De nem az ő hibája volt. Ne félj, nem hányom a parancsnokotok szemére.

Egy percre már azt hitte, túllőtt a célon, mivel Gerrit nem válaszolt azonnal, csak maga elé bámult
kifejezéstelen arccal. Láthatóan a többiek hangulata is megváltozott, majd Gerrit igen komolyan
megszólalt.

– Harry nem csak a parancsnokunk volt, Ben. Ő a barátunk is volt – még akkor is, ha ezt olykor igencsak
igyekezett titkolni.

Ben döbbenten nézte a férfit. A fiatal katona szavai rémesen őszintének hangzottak, ezt komolyan
érezte, ezért rögtön megbánta előző mondatait. Úgy döntött, bocsánatot kér, de Gerrit alig láthatóan
megrázta a fejét, amiből rájött, hogy felesleges.

– Ha azt akarod tudni, hogy bátor volt-e, arra nem tudok válaszolni – szólt Ben halkan. – Nélküle
valószínűleg senki sem jutott volna le a hajóról, ő pedig akkor halt meg, amikor anyámat próbálta
megmenteni. Ennyi elég?
Gerrit megint ugyanolyan furcsán nézett a fiúra, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán, és
bólintott.

– Szóval te azt hiszed, hogy itt valamiféle becsületérzésről van szó, mi? – kérdezte olyan hangsúllyal,
amely kissé lágyította kemény szavait. – Nagyon is tévedsz. Bár katonák vagyunk, mégsem egy
hongkongi filmből léptünk elő. Egyikünk sem akar meghalni. Harry a barátunk volt.

– Sajnálom – motyogta Ben. – De akkor is ez az igazság. Harry nélkül nem lennék itt. És ugyanúgy a
többiek nélkül sem.

Gerrit kérdőn nézett rá.

– Tom. Úgy emlékszem, Tomnak hívták. Ő a Princessen maradt, mert megsebesült.

– Harry magára hagyta? – avatkozott közbe egy fiatal nő.

Ben vadul rázta a fejét.

– Az ő döntése volt. Nem tudott járni. Harry a hátára akarta venni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy
hagyjuk ott. Ő... ő biztosította számunkra az utat. Nélküle már néhány lépés után elkaptak volna a
szörnyetegek.

– Tom kiváló lövész – helyeselt a sötét hajú nő, majd hirtelen elkomorult az arca. – Volt – helyesbített.

– Ja, de sajnos nem eléggé – fűzte hozzá egy másik katona.

A sötét hajú arca egyre komorabbá vált, már szinte fortyogott, majd egy széles arcú, rossz fogú fekete
hajú férfi felé fordult. Mielőtt azonban válaszolhatott volna erre a – Ben szerint is – felesleges
véleményre, Gerrit a magasba emelte a kezét.

– Ez nem a megfelelő pillanat erre – mondta szigorúan.

– Ráadásul nem is igaz – tette hozzá Ben. – Akkor történt, amikor már réges-rég lőtávolságon kívül
voltunk. Előtte számtalan bestiát elintézett, még mielőtt közel kerültek volna hozzánk.

Ez persze nem volt teljesen igaz, de úgy érezte, a halott katona megérdemli ezt az apró hazugságot,
hiszen a segítsége nélkül tényleg nem sikerült volna elmenekülniük a jégszörnyetegek elől.

A sötét hajú egy meleg és hálás pillantást vetett rá, majd Gerrit egy mozdulattal felszólította a
folytatásra.

– Nincs már nagyon mit mesélni – mondta Ben megvonva a vállát. – A viharban szem elől veszítettük
egymást, és akkor estem Sashával a sziklahasadékba, ahol ránk találtatok.

Biztos volt benne, hogy Gerrit kijavítja vagy legalább megjegyzi, hogy a sziklahasadék valójában csak egy
sima mélyedés volt a hóban, de a katona csak várakozón nézett rá. Végül másodszorra is megvonta a
vállát.
– Ennyi. A történet további részét már ismered.

Gerrit szörnyen csalódottan festett, amit nem is próbált titkolni.

Láthatóan valami egészen mást várt, ugyan Bennek fogalma sem volt arról, hogy mit.

A sötét hajú nő közelebb húzva a székét Gerrit mellé ült.

– Miért nem meséled el, hogy mi történt a hajón, miután eljöttünk?

Ben kérdő pillantást vetett Gerritre. Nem is mondta még el? A zsoldos egyáltalán nem reagált, így tehát
Ben gyorsan összefoglalta, mi történt Harry csapatának távozása és a Princessről való pánikhangulatú
szabadulás között. Se a sötét hajú nő, sem pedig a többi zsoldos nem szakította félbe, de nem kellett
rájuk néznie ahhoz, hogy tudja, mit gondolnak a történetről. Hiszen saját maga hallotta.

– Ez abszolút nevetséges – vágta rá azonnal a hibás fogú férfi, amint Ben befejezte a mondandóját. – A
kölyök csak át akar verni minket.

– Fogd be, Tooth – szólt Gerrit. Rá sem nézett, hanem továbbra is figyelmesen fürkészte Bent;
mindenesetre egy csepp gyanú nélkül. Ben is hiába keresett némi gúnyt vagy haragot a szemében, nem
talált.

– Tudom jól, hogyan hangzik – mondta Ben megtörve az immár kínos csendet.

– Rendben – felelte Tooth –, ezek szerint nem kell felvilágosítanunk róla.

– De hiszen ti is ott voltatok! – tiltakozott Ben. – Láttátok a hajót! És láttátok, ahogy kihúztunk egy
olyan... lényt a vízből.

– Persze, egy furcsa védőruhába bújt férfit, naná – szólt Tooth lekicsinylőn.

– Aki állítólag nyomtalanul eltűnt az őrzött és bezárt szobából – fűzte hozzá a sötét hajú nő, miközben
igencsak elgondolkodó arcot vágott.

Tooth hangos nevetésbe kezdett.

– Ja! Gondolom, elpárolgott!

– És, ha tényleg így volt? – kérdezte Ben. – Én szemtől szemben álltam ezekkel az izékkel! Egytől egyig
mind jégből vannak.

– Ja, persze – hőzöngött Tooth. – És ha rájuk vágunk kalapáccsal, akkor jégkocka lesz belőlük. Remélem,
lesz nálunk elég kóla és whisky, ha jönnek. Kár lenne az egész cuccért!

Az általános kacaj szerencsére elmaradt. Gerrit egy pillanatra dühös pillantást vetett rá, majd Benhez
fordult.

– És szerinted most errefelé tartanak?

Bár Ben egy bólintás és egy szomorú vállrándítás egyvelegével válaszolt, valójában nem hitte – hanem
tudta. Érezte, sőt Sasha elmondta neki, hogy így volt. Egyelőre óvakodott attól, hogy hangosan
kimondja; már csak azért is, mert maga előtt látta, ahogy a fogkrémreklámba illő barátja reagálna rá...

– Ez igencsak őrült történet – szólalt meg Gerrit végül.

– Áhh – fűzte hozzá Tooth gúnyosan.

– Egyébként pedig – folytatta a zsoldos közömbösen –, mindannyian pontosan tudjuk, hogy Ramanov
rengeteget elhallgatott előlünk.

Ben ösztönösen a plafonra kapta a tekintetét, mire Gerrit azonnal kuncogni kezdett.

– Csigavér. Csúf Testvér nem figyel minket ebben a pillanatban. – Majd rátette kezét a sötét hajú nőre és
megölelte. – Tahia egészen ügyes a szabotázst illetően, méghozzá úgy, hogy senki se vegye észre.

Ben értetlenül nézett rá, mire a fiatal nő megszólalt.

– I. Iljics cár éppen egy háromórás szalagot kémlel. Előfordulhat, hogy egy idő után feltűnik neki, hogy
már harmadszorra iszom ugyanazt a kávét, de nem hiszem.

– Tényleg jó az ilyen dolgokban – fűzte hozzá Gerrit. Tooth rosszallóan sóhajtott egyet, de mindenesetre
tartózkodott a megjegyzésektől.

Ben értette, de nem igazán fogta fel a dolgot.

– Úgy értitek, ti... kikapcsoltátok a megfigyelőberendezést?

– Kicseleztük – helyesbített Gerrit.

– De minek? – kérdezte Ben.

– Talán, mert nem csípjük, ha kémkednek utánunk – mondta Tooth.

– Itt nem stimmel valami – szólt Gerrit komolyan. – Csak nem tudom, hogy mi. Ez nem egy szokványos
kutatóállomás. – Majd töprengve oldalra hajtotta a fejét. – Az a pince, ahol voltál... hogy is nézett ki
pontosan?

Ben úgy nézett, mintha villámcsapás érte volna.

– De én azt hittem, ti hoztatok...

– Ki onnan? – Gerrit megrázta a fejét. – Isten ments! A cár nem enged be ilyen kis egyszerű katonákat a
szentélyébe! Már attól is gutaütést kapott volna, ha felajánlom neki a segítségünket.

– Mi van odalent? – kérdezte Tahia.

– Valami... laborféle – válaszolta Ben habozva. – Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy jobban
körülnézzek. De valamiféle labor..., azt hiszem.

– Akkor már csak az a kérdés, mi az a titkos kísérlet, nem igaz? – kérdezte Tooth, miközben úgy nézett
Benre, mintha ő tehetne az egészről.

Ben mostanra teljesen összezavarodott. Nagyon is megértette a zsoldos haragját. Neki sem tetszett a
gondolat, hogy lépten-nyomon figyelik, de volt ott még valami más is.

– Igazán érdekesek ezek a pókok – kezdett bele Gerrit elgondolkodva. – Azt mondtad, már a hajón is
gondod akadt velük, ugye?

Megint összenézett a nővel, ami csak még jobban megerősítette Bent abban, hogy volt még valami,
amiről nem tudott.

– Az egy kicsit túlzás, hogy gondom akadt velük. Csak feltűnt, hogy elég sok van belőlük a fedélzeten.

– Pókok mindenütt vannak – szólalt meg egy másik zsoldos.

– Itt? Az Antarktiszon?

– Csodálkoznál, ha tudnád, hol bujkálnak ezek a bestiák. A legmagasabb hegyekben, a kiszáradt

sivatagokban... még a tengerfenéken is.

– Együtt a harmincméteres tintahalakkal – tette hozzá Tooth vigyorogva; természetesen célzás volt a
Ben által elmesélt légpárnás hajót ért polipos támadásra. A fiú tudomást sem vett róla.

– Még egy olyan luxusgőzösön is, ahol a vendégek egy halom pénzt fizetnek az útra?

Tooth egy talán még kárörvendőbb válaszra készült, de Gerrit egy gyors mozdulattal azonnal csendre
intette, majd ugyanazzal a mozdulattal felkérte Bent, hogy kövesse. A fiú engedelmeskedett, de olyan
értetlen arcot vágott, hogy a zsoldos szükségét látta egy bővebb magyarázatnak is.

– Szeretnék mutatni neked valamit. Nincs messze. – Ben szófogadóan meg akarta kerülni a székét, de a
férfi az ellenkező irányba, azaz a zsoldosok felé irányította. – Szükséged lesz valami melegebbre –
mondta, ránézett a fiú kitaposott és enyhén túlméretezett tornacipőjére, és hozzátette. – És másik
cipőre is.

Tahia is felállt, majd visszatért egy robusztus külsejű laptoppal a kezében. Felnyitotta, és bekapcsolta a
készüléket. Ben nyomatékosan kérdő arcot vágott, de a nő mit sem törődve vele, gyorsan nyomkodni
kezdte a billentyűzetet. Időközben egy másik katona meleg kabátot és egy pár nehéz, vastag bélésű
fehér csizmát hozott neki. Gerrit egy szót sem szólt, de az arcára kiülő meglepettség nem kerülhette el
Ben figyelmét, amint a férfi meglátta a fiú teljesen begyógyult lábujjait.

– Ramanov nem lesz ideges, ha így sétálgatok a bázisban? – kérdezte, miközben óvatosan belebújt a
csizmájába. Csodálkozva látta, hogy kitűnően passzolnak rá, mintha szabályosan ráöntötték volna.
– Ha egyáltalán észreveszi – mondta Tahia anélkül, hogy felnézett volna a laptopjáról. Ujjai olyan
gyorsan suhantak végig a billentyűzeten, hogy Ben alig győzte követni a mozdulatot.

– Az egész berendezést ki akarod kapcsolni? – kérdezősködött Ben. Ez biztosan feltűnik Ramanovnak!

– Elvileg nem lenne probléma – válaszolta a nő –, de azt valószínűleg észrevenné – megrázva a fejét,
felemelte tekintetét a monitorról, és Gerritre nézett. – A keleti folyosón menjetek. Addig lejátszok neki
egy ötperces felvételt. Azalatt biztosan eléritek az ajtót.

Ben izgatottan megkerülte az asztalt, majd a monitorra nézve elcsodálkozott. Egy kettéosztott képet
látott maga előtt: bal oldala egy szürke műanyaggal bevont üres folyosót mutatott – valószínűleg a déli
gangot, amiről Tahia beszélt –, jobb oldala pedig az állomás központját ábrázolta, melyet feltehetően
egy plafonon csüngő kamera vett fel. A képen Ramanov is jelen volt, miközben éppen vadul gesztikulálva
társalgott az egyik Ben által még nem ismert, sötét hajú férfival. A képnek nem volt hangja, de nem is
volt szükség rá ahhoz, hogy Ben rájöjjön, nem éppen barátságos beszélgetésről volt szó: Ramanov nem
azok közé az emberek közé tartozott, akiknek szüntelenül jó kedvük van.

– Be tudtok menni az egész rendszerbe – mondta elismerően.

– Nem csak tönkretenni tudok dolgokat – mosolygott Tahia. – Bár be kell ismernem, az a kedvenc
szórakozásom. Ez a probléma a technikával, tudod? Igazán hasznos lehet, de ahogy megjelenik valaki, aki
jobban ért hozzá, pillanatok alatt ellened fordíthatja. Ha akarnám, felvehetném I. Iljics cárt a vécén is, és
elküldhetném az állomás összes gépének..., de ilyen rosszaságot azért nem teszünk.

– Mi nem – kuncogott Tooth. – De te?

Tahia mélyen felháborodott arcot vágott, ugyanakkor igen elgondolkodóan is festett – talán nem is rossz
ötletet adott neki a zsoldos.

– Elég legyen! – szólt Gerrit szigorúan. – Kész vagy már?

Ben gyorsan összehúzta kabátját, bólintott egyet, majd újra Tahiához fordult.

– Hol van az apám? – A nő olyan gyorsan rákattintott laptopja billentyűzetére, mintha előre sejtette
volna a kérdést. A jobb képernyő immár nem Ramanov tróntermét mutatta, hanem a bázis
betegszobáját. Hasonlított a Princessére, de jóval nagyobb és Ben meglepetésére ugyanolyan modern is
volt. Van Staaten doktor és édesapja egy kicsi asztalnál ücsörögtek és beszélgettek. A képnek itt sem volt
hangja, de Ben valami... bizalmasat vélt felfedezni köztük. Valamit, ami kissé beléhasított.

– Készen vagy már? – kérdezte Gerrit.

Ben gyorsan búcsút vett a látványtól, és az ajtóhoz indult.

Időközben a zsoldos is magára öltött egy fehér sarki ruhát, sőt még a fegyverét is a vállára akasztotta –
már csak megszokásból is. Legalábbis Ben azt remélte.

– Hová megyünk? – kérdezte, miután elhagyva az étkezőt, a teljesen kihalt folyosón sétáltak.
Gerrit válaszolni készült, majd hirtelen a magasba emelte a kezét. Egy másodpercig figyelmesen
hallgatott. Gyorsan kinyitotta az egyik legközelebbi ajtót, durván belökte Bent a mögötte lévő
koromsötét szobába, majd bezárta maga mögött az ajtót. Alig csukta be, máris hangos léptek szűrődtek
be a folyosóról.

Miután újra kimerészkedtek a gangra, Ben akkor vette észre a Gerrit jobb fülében lévő hússzínű kis
gombot.

– Tahia? – kérdezte.

Gerrit bólintott.

– Mindenkinek szüksége van őrangyalra.

– Főleg, ha ilyen csinos – tette hozzá Ben. – A barátnőd?

– Igen. De akkor is vigyázna ránk, ha nem volna az. Még Tooth is megtenné.

– Tooth – Ben megrázta a fejét. – Ez nem az igazi neve, ugye?

Gerrit nevetni kezdett.

– Nem. De már olyan régóta így hívjuk, hogy már nem is emlékszünk az igazi nevére.

– A rossz fogai miatt?

– Állítólag az utolsó fogkeféjét még a tejfogaival együtt ásta el a kertben. Ő a mi titkos fegyverünk. Ha
már semmi sem segít, őt küldjük előre. A szájszaga még a legerősebb elefántot is földre teríti.

Elfordultak balra, majd egy hosszú, elhagyatott folyosón végigsétálva beléptek egy ajtón, ami szintén egy
elhagyatott folyosóra vezetett. Bennek feltűnt egy hang, amit eddig még nem vett észre: egy vibráló
zümmögés, amely nem egy bizonyos irányból jött, és valahogy inkább érezni lehetett, mint hallani. Rá is
kérdezett Gerritnél.

– Ez csak a szél. Az állomás remekül izolált, de nemsokára kint vagyunk. – Egy ajtóra bökött a gang
végén. Ben még a nagy távolság ellenére is látta, hogy bár színe szintén szürke volt, fémből készült és
olyan masszív, mint a pincében lévő laborokba vezető ajtók. Zöldes fény világított felette. Újra feltűnt
neki a csend, eltekintve a vihar méhekhez hasonló zümmögésétől.

– Elég nagy állomás ilyen kevés embernek – jegyezte meg.

– Vagy talán túl kevés az ember egy ilyen nagy állomáshoz képest – mondta Gerrit. – Még összesen egy
tucat emberrel sem találkoztunk errefelé eddig, beleszámolva a cárt és Van Staatent. Pedig legalább
negyven ember számára van férőhely. És nem is tűnnek kifejezetten elhagyatottnak.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

– Semmit. Csak különösnek találom, ennyi az egész. – Gerrit megvonta a vállát, és bár Ben nem rá
nézett, mégis érezte, hogy a katona tekintete hirtelen túl figyelmessé vált. – Tudod, lassan már azt
kérdezzük magunktól, minek is vagyunk itt.

Úgy tűnt, a zsoldos választ várt közvetett kérdésére, de Ben nem szolgálhatott vele. Némán folytatták
hát az ajtóhoz tartó útjukat.

Gerrit nyitás helyett mutatóujjával megérintette a fülében lévő apró gombot, és belekérdezett a
semmibe.

– A riasztó ki van kapcsolva?

Egy másodperc múlva fémes recsegést hallott, és az ajtó feletti fény zöldből pirosra váltott.

– Riasztó? – kérdezte Ben csodálkozva.

– Amint kinyílik az ajtó, megszólal Ramanovnál egy sziréna – válaszolta Gerrit. – I. Iljics cár nyilván fél a
betörőktől. – Felhajtotta fehér kabátjának kapucniját, majd jelzett Bennek, hogy kövesse példáját. Csak
azután nyitotta ki az ajtót, hogy a fiú szót fogadott. Ehhez azonban teljes erejére szüksége volt. Ben
megfeszítette minden izmát, és felkészült a gyilkos hideg és a viharos szélroham támadására, de érdekes
módon semmi sem történt. Az ajtó mögött nem az Antarktisz pusztasága, csupán egy apró (szürke)
kamra, egy úgynevezett zsilip várt rájuk. Mindenesetre érezhetően hűvösebb lett, amint beléptek, és
Gerrit ugyanolyan nehézkesen becsukta maga mögött az ajtót.

Amikor a zsoldos kinyitotta a külső ajtót, egy csapásra olyan hideg lett, hogy Ben ösztönösen levegő után
kapkodott – ami nem volt túlságosan jó ötlet, hiszen a levegő nemhogy hideg, de jeges volt. A második
belégzés előtt oltalmazva a szája elé emelte a kezét, amitől legalább úgy érezte, hogy segít.

Gerrit halványan mosolygott, kabátja alól elővarázsolt egy fekete lélegeztetőmaszkot, és felvette. Ben
ellesve példáját, szintén egy maszk után kutatott kabátja alatt, de hiába. Rendben, akkor kénytelen lesz
a kesztyűjével megelégedni.

Bezárták maguk mögött a zsilipet, de még mindig nem léptek ki végérvényesen a szabadba, hanem egy
hatalmas, rikító narancsszínű műanyagból lévő kupola alatt találták magukat.

– Ez csupán a szél ellen van – tört elő Gerrit tompja hangja a maszk alól. – Ha a vihar védelem nélkül
érné a bázist, elviselhetetlen lenne a zaj, és rövid időn belül kihűlne az állomás.

Ez roppant érdekes információ volt, de Gerrit feltehetően nem ezért hozta ki ide. Ben jelenlegi
tudásvágya ki is merült ennyiben. Noha még egy percet sem töltöttek a szabadban, rettenetesen fázott.

Ennek ellenére szó nélkül menetelt tovább, Gerrit pedig felzárkózott hozzá, majd le is hagyta. Nem
sietett különösebben, mégis olyan tempót diktált, hogy Bennek igencsak igyekeznie kellett, ha utol
akarta érni. Bizonyára mielőbb vissza akart érni az állomásra, nehogy feltűnjön Ramanovnak távollétük.
De az is lehet, hogy egyszerűen csak fázott.
Ben a nagy sietség ellenére is körül tudott nézni. A kupolában nem volt mesterséges világítás, azonban a
narancsszínű műanyag falak nem értek le egészen a földig, kint pedig éppen nappal volt, ezért elegendő
fény szűrődött befelé. Ben valami kevésbé látványos dolgot fedezett fel a zavaros fényben: nem messze
a bejárattól egy kékre festett szeméttároló, számos rozsdás hordó és néhány stósz karton magaslott. A
bejárat és az óriási szélsisak közötti üres rész szintén tele volt mindenféle limlommal, valamint egy széles
gumiláncokkal és futurisztikus üveggel körbevett pilótafülkével felszerelt hatalmas hójáróval.

— Hová megyünk? — kérdezte Ben, mielőtt kiléptek az Antarktiszra. Szinte ordítania kellett ahhoz, hogy
túlkiabálja a szél tomboIását.

— Csak néhány lépés. De vigyázz! Amint kilépünk a kupola alól, irtózatosan hideg lesz.

Ben megspórolta a magyarázatot, miszerint jóval hosszabb időt töltött már odakint a viharban, helyette
inkább vett egy nagy levegőt, összeszorította a fogát, majd Gerritet követve kilépett az oltalmazó sátor
alól.

A zsoldos valóban nem túlzott. A hőmérséklet legalább tíz-húsz fokkal is csökkent, a szél pedig
borotvapengéhez hasonlóan vagdosta az arcát. Az égbolton tündöklő nap jóval kisebbnek látszott, mint
máskor, helyette viszont jóval vakítóbb is volt. Egy gyors pillantás is elég volt ahhoz, hogy előcsalogassa a
könnyeket a szeméből. Annak ellenére, hogy a nap éppen delelt, és egyetlen felhő sem volt az égen,
mégsem volt igazán világos.

— Nemsokára beesteledik — magyarázta Gerrit, miközben gyorsított léptekkel kissé balra tartott. —
Akkor lesz igazán kellemetlen idekint. De már meg is érkeztünk — mondta, majd leguggolt, és egy pontra
bökött. — Ezt akartam megmutatni.

— A frissen hullott havat? — viccelődött Ben, majd maga is leguggolt. Minél hamarabb végeznek, annál
hamarabb mehetnek vissza az állomásra.

Először szinte semmit sem látott, kivéve a jeges sziklákat és a friss havat, majd...

— Egy pók? — motyogta döbbenten. Az állat természetesen halott volt, és oly mértékben belepte a hó,
hogy hófehér volt.

– Te vagy itt a pókspecialista, nem igaz? – kérdezte Gerrit gúnyosan. – De ez még semmi.

Ben tekintete követte Gerrit kinyújtott mutatóujját, mire hatalmasra tárta a szemét. A halott pók nem
volt egyedül. Nem messze tőle feküdt egy második, és még egy... az elhullott pókok szinte szabályszerű
nyomot alkottak a hóban. Ben összerezzent.

– Gondolom, ebből a sziklahasadékból jöttek ki – mondta Gerrit. – Úgy tűnik, valami igencsak kikergette
őket a rejtekhelyükről, és aztán gyorsan megfagytak.

Felállt, majd két lépés után újra leguggolt, és elővett egy zseblámpát, amelynek fényét egyenesen lefelé
irányította. Ben csak most vette észre a Gerrit lába előtt lévő tenyérnyi széles rést – és a körülötte fekvő
legalább harminc-negyven darab halálra fagyott pókot.
– Húha, elég mélynek tűnik – mondta Gerrit. – Túl szűk a lyuk, nem látni semmit, de biztos vagyok
benne, hogy van odalent egy melegebb barlang is – egy barlang tele hatalmas és bizarr... valamikkel,
kőből és kővé dermedt időből származó gigantikus lényekkel, amelyek emlékekből és mindent elsöprő
utálatból állnak.

– Lent biztos elég meleg van ahhoz, hogy életben maradjanak, de valami mégis kikergette onnan őket.
Szerinted mi a fene lehet az, Ben?

Ben hamar elhessegette szörnyű látomását, majd megvonta a vállát: álmának ijesztő képei lassan, de
visszahúzódtak, azonban amit helyettük látott, sem volt sokkal kellemesebb. Gyomra egyre jobban
lázadozott, amint Gerrit végigpásztázta zseblámpájával a sziklát szőnyegként bevonó póktetemeket.
Nem is több tucat, hanem inkább több száz jéggé fagyott pók hevert ott. Legtöbbjük egészen apró volt,
de látott köztük néhány kifejezetten óriási példányt is. Bennek eddig semmi problémája nem volt a
pókokkal vagy az egyéb rovarokkal, de ezt a látványt még ő is sokallta.

– Te jó ég! – kiáltott fel Gerrit. – Láttál már ilyen förtelmes dögöt? – mondta, miközben a zseblámpával
egyenesen a hasadékba világított. Másik kezével lenyúlt a résbe, és előhúzott egy halott pókot. Ennek
már a puszta látványától is felfordult Ben gyomra. Teste akkora volt, mint egy golflabda, ha pedig nem
húzta volna görcsösen maga alá lábait, akkora lett volna, mint egy erős férfikéz.

Ben nem csupán hatalmas méretétől nem bírt ránézni. Valahogy valami... nagyon nem volt rendben.

– Ezt a kis szépséget magunkkal visszük – szólt Gerrit gúnyosan. – Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szól
majd Ramanov. Vajon még mindig azt állítja, hogy itt nincsenek pókok?

Beletuszkolta a halott pókot egy nejlonzacskóba, elővett egy digitális kamerát, és gyorsan készített
néhány fotót. Végül kihúzta magát, és a bázisra bökött.

– Gyere! Menjünk vissza!

8

ANNAK ELLENÉRE, HOGY csak rövid időt töltöttek odakint, Ben úgy érezte a kegyetlen hideg után, hogy
megfullad a bázison. Félúton az étkező felé levette magáról a kabátját és a vállára tette, sőt
legszívesebben még bélelt csizmájától is azonnal megszabadult volna, amit rögtön meg is tett, ahogy
visszaértek a kantinba.

Mire felvette a kitaposott tornacipőjét, már Gerrit is lehámozta magáról a sarki egyenruháját, majd
hangos csörömpölés kíséretében helyet csinált az egyik asztalon. Tahia egy gyors mozdulattal biztos
helyre menekítette a még mindig az állomás folyosóit mutogató laptopját, miközben a többiek
kíváncsian közelebb húzódtak.

– Hoztunk nektek valamit – jelentette be Gerrit eltúlzott lelkesedéssel. Megvárta, míg mindenki rá figyel,
fehér termokabátjából előhúzta a fagyasztott pókot rejtő nejlonzacskót, és körülbelül fél méter
magasból az asztalra ejtette. Olyan hangja volt, mint egy kőnek.

– Láttatok már ennél rondább dögöt? – kérdezte a társaságtól.

– Pfuj! – kiáltott fel Tahia, amikor a férfi feltépte a zacskót, és előbukkant belőle a pók teteme. A többiek
egy szót sem szólva kissé hátrébb húzódtak az asztaltól – kivéve a sötét hajú nőt, aki korábban előadást
tartott Bennek a Mount Everesten és a tengerfenéken élő pókokról –, miközben Tooth arca lassan, de
határozottan fehéredni kezdett. Bár ő is enyhén undorodó arcot vágott, mégis közelebb hajolt, és
figyelmesen vizsgálgatta az állatot.

– Ez nem csak egy rendkívülien hatalmas példány...

– ...hanem rendkívülien förtelmes is – fejezte be a mondatot Tooth.

– Igen, az is – helyeselt a bajtársa, majd mégis megrázta a fejét. – De mindenekelőtt igencsak különös.

– Ja, biztos az – vigyorgott gúnyosan Tooth.

– Miért, neked nem tűnik fel semmi, idióta?

Tooth kissé közelebb hajolt.

– Nem, miért kéne?

– Ne csigázz már minket, Frank! – mondta Gerrit. – Mit akarsz mondani?

A zsoldos színpadias mozdulattal a pókra mutatott, majd bocsánatkérő grimasszal ugyan, mégis
leckéztető hangon így szólt Toothhoz.

– Számold csak meg a lábait, Einstein!

– He? – szólt Tooth.

– Hány lába van egy normális póknak?

– Nyolc – válaszolta Tooth. – Mit jelentsen ez?

– Ez az, nyolc – mondta Frank. – És ennek hány van?

– Tíz – felelte Tahia Tooth helyett, kissé zavartan.

Még Ben is közelebb lépett – még ha kedvetlenül is – és figyelmesen tanulmányozni kezdte a halott
állatot. Franknek igaza volt: a póknak a normális négy helyett öt pár lába volt, de ez még mind semmi.
Kint a hóban azt gondolta, a jég és a szokatlan fényviszonyok miatt van, de most már biztosan tudta: a
halott pók valóban fehér volt; méghozzá ragyogó, természetellenes fehér, szinte fájt, amikor ránézett.
Arányai valahogy teljesen eltolódtak – semmilyen ismert kategóriába nem sorolható. Borzasztó volt.
Félelmet keltő.

– Még sosem láttam ilyen állatot – motyogta Frank. – Úgy értem: nem vagyok specialista, ami a
rovarokat illeti, de nézzétek meg a szemét.

– Mi van vele? – kérdezte Gerrit.

– Valahogy nem rovarszemek. És nézzétek a potrohát! Hatalmasak ezek a pókmirigyek.

– Ez igazán izgalmas – mondta Gerrit –, de miért is jó ez nekünk?

Senki sem válaszolt, mire Tahia hirtelen oldalra dőlt, és előhúzott csizmaszárából egy kést. A penge
csúcsával megérintette a halott pókot.

– Figyeljetek csak ide, ez nektek fel sem tűnik?

– Micsoda? – kérdezett vissza Gerrit.

Tahia megmozdította a kést, és levágta az egyik begörbített póklábat.

– Hé! – tiltakozott Gerrit. – Mit művelsz?

Tahia letette a kést, felkapta a levágott lábacskát, és két kisebb részre törte. Erre már nem csak Ben
szeme kerekedett ki.

– Jég – szólalt meg Tahia. – Ez nem is halott. Ez az egész átkozott valami színtiszta jégből van.
Egy pillanatra néma csend lett, és mindenki mozdulatlanul bámult a póknak vélt valamire. Ben is
közelebb húzódott, bár még mindig nehezére esett ránézni a förtelmes teremtményre. Miután
leküzdötte undorát, és lenyelte a torkát szorító hatalmas gombócot, feltűnt neki még néhány szokatlan
dolog. A Tahia tenyerén fekvő két lábdarabka kétségkívül jégből volt. Ahogy megérintette meleg bőrét,
azonnal elkezdett olvadni. Hihetetlenül igazinak tűnt. Minden egyes apró szőröcske a helyén volt, sőt a
törés helyén még az izomrostok, az inak és a szétszakadt véredények is látszottak.

– De hiszen ez... lehetetlen – dadogta Gerrit. – Úgy értem, ki... ki képes ilyet létrehozni? És főleg, miért?

– Honnan veszed, hogy valaki létrehozta? – kérdezte Ben.

Néhány másodpercig senki sem szólt egy szót sem, mindenki csak bámult rá, majd Tooth gúnyosan
nevetve megszólalt.

– Ja, persze, akárcsak a jégszörnyetegeid, nem igaz?

Senki sem csatlakozott hozzá, mire pár másodperc múlva Tahia törte meg a csendet.

– Már kezd olvadni.

– Nahát! – sziszegte Tooth. – Úgy tudtam, ez jellemző a jégre.

– Ha nem tesszük a fagyasztóba, akkor néhány perc múlva teljesen eltűnik ez a valami – folytatta a nő
mit sem törődve a megjegyzésével.

– Ahogy az a férfi, akit kihalásztunk a vízből – fűzte hozzá Gerrit.

Tooth idegesen fújtatott.

– Elég legyen! Most már mindannyian bediliztetek? Tényleg azt akarjátok bemesélni nekem, hogy
kísértetek járnak errefelé, és egy gonosz boszorka jéggé változtatta ezt a dögöt és a Princess összes
utasát is?

Ben szívesen válaszolt volna valamit, de Gerrit megelőzte.

– Persze hogy nem. Biztos van rá valami más magyarázat. De valami itt nagyon nincs rendben, az tuti.
Lassan pedig ki kellene derítenünk, mi – mondta, majd dühös pillantást vetett a jégpókra. – Tegyük a
kicsit a fagyasztóba, és felteszek pár kérdést Iljics cárnak. Őszintén ajánlom neki, hogy legyen pár válasz
a tarsolyában!

Hirtelen kivágódott az ajtó, majd Ramanov és a két tudós viharzott be rajta, akikkel Ben már találkozott.
Velük volt Ben édesapja és egy ismeretlen, fehér köpenyes férfi is, kinek testalkata olyan volt, mint egy
profi bokszolóé.

– Erre mérget vehet, barátom! – fújtatott Ramanov. – Mégpedig itt, helyben és most azonnal felteheti a
kérdéseit, ezzel egy csomó pénzt megspórolhatunk! – mondta, majd odafurakodott az asztalhoz,
elhajtva az útban ácsorgó Franket. Megpróbálta Toothot is kitúrni a helyéről, de kevesebb sikerrel: Mr.
Fogkrém összekulcsolt karral, higgadt arccal és kihívó vigyorral bámult a férfira. Ramanov dühös
pillantást vetett rá, majd kelletlenül kissé oldalra húzódott, hogy megvizsgálhassa a pókot.

– Érdekes.

– Igen, szerintünk is – mondta Gerrit. – Kint rengeteg van még belőlük. Gondolom, nem tudja, hogy ki
alkotta ezeket?

Ramanov pislogott.

– Alkotta?

– Ezek szabályos jégszobrok. Ráadásul a legjobbak, amiket valaha is láttam.

– Szobrok? – kérdezett vissza Ramanov. Már nem kifejezetten mérgesnek tűnt, inkább mintha azon törte
volna a fejét, hogy felrobbanjon-e vagy felnevessen-e a következő pillanatban. Végül egyiket sem tette,
hanem mindenféle undor nélkül megragadta a halott pókot, és magához intette a ruhásszekrény méretű
kollégáját. Egy ideig összedugták a fejüket, és egy Ben számára abszolút ismeretlen nyelven tanácskoztak
– mindenesetre nem oroszul. Ramanov óvatosan visszahelyezte a pókot a nejlonzacskóba, és átnyújtotta
a kollégájának, aki úgy tartotta a kezében, mint egy hímes tojást.

– Ez hihetetlen! – mondta Ramanov Gerrithez fordulva. – Még soha az életben nem láttam ilyen
rendkívüli példányt. Azt mondta, odakint találták?

– És még sokkal több van belőlük – bizonygatta Gerrit. – Akármik is legyenek ezek az izék.

Ramanov mély lélegzetet vett, majd Gerritre szinte sajnálkozó, Benre pedig egyértelmű dühös pillantást
vetett.

– Hadd találjam ki, maga féleszű. Ezek szerint azt hiszi, hogy Benjamin jégszörnyetegeiről van szó.
Ugyanazok, akik a Princesst is megtámadták, igazam van?

Ben könyörgő pillantást vetett édesapjára, de ő csak elfordult a másik irányba.

– Mindenesetre egyáltalán nem normális állat – mondta Gerrit.

– Ez egy halott állat – felelte Ramanov.

– Ez a valami tetőtől talpig jégből van – szólt Tahia.

Ramanov újra nagyot és mélyet sóhajtott. Fejét rázva kivette a kettétört lábacska mindkét részét a nő
kezéből, és élvezettel szétmorzsolta őket.

– Látja ezt? Az állat megfagyott. Halálra fagyott, ha így jobban tetszik. Odakint mínusz negyven-ötven fok
is van. Legalább. Sőt éjszaka vagy viharban még hűvösebb van. Egy ilyen apró állat másodpercek alatt
megfagy. Mindene megmerevedik. A húsa, az inak, a vére... minden másodpercek alatt jéggé fagy. És
természetesen szét is törik, ha túl durván közelítünk feléjük. Talán kicsit alaposabban kellett volna
tájékozódnia a következő küldetésük helyszínéről, kedvesem.

– És akkor mitől néz ki olyan furcsán? – kérdezte Frank. – Túl sok lába van, azonkívül...

– Talán egy torzszülött – válaszolta Ramanov vállvonogatva. – Ilyen extrém környezeti hatásoknál ez
gyakran előfordul – mondta, majd vigyorogva Gerrithez fordult. – De az is lehet, hogy egy új faj. Ez
esetben természetesen ön lesz a felfedező.

– A Déli-sarkon nincsenek pókok – makacskodott Frank.

– Csodálkozna, hogy mennyi minden van itt – vágta rá Ramanov. Hirtelen Benhez fordult, szeme teljesen
elsötétült a méregtől. – Te pedig sosem adod fel, mi? Lassan kezd elfogyni a türelmem, fiam.

– Akkor jó – szájalt Ben. – Ugyanis az enyém is. Végre tudni akarom, mi folyik itt. És ne is próbálja
bemesélni nekem, hogy az ott egy töknormális halott pók!

Ramanov kollégája úgy őrizte azt a bizonyos nejlonzacskót, mintha a brit koronaékszerek lettek volna
benne.

– Természetesen nem! – szólt Ramanov higgadtan. – Ez egy rendkívüli példány, ahogy már mondtam. De
nyugalom, meg fogjuk vizsgálni. Ennek ellenére lassan kezd elegem lenni a rémképeidből. Felőlem annyi
őrültségen törheted a fejed, amennyin csak akarod, de nem hagyom, hogy megőrjítsd az egész bázist –
dühösen Gerrithez fordult. – Magától pedig egy kicsikét több józanságot vártam volna. Mondja, tényleg
ilyen könnyű magának bemesélni egy egyszerű hülyeséget?

– Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg hülyeség – kezdett bele Gerrit, de Ramanov azonnal
félbeszakította.

– Hallgasson! Elegem van a tudatlanságából! Amint újra működni fog az adóvevő, gondoskodom róla,
hogy haladéktalanul leváltsák magát és az úgynevezett kollégáit – majd újra Benhez fordult. – Te pedig
menj a szobádba, és várd meg, míg eldöntöm, mi lesz veled.

Ben makacsul keresztbe vetette karját mellkasa előtt.

Ramanov sóhajtott egyet, majd szinte belenyugvó mozdulatot intézett édesapjához.

– Doktor úr, kérem.

– Ben, legyen eszed! – mondta az apja, még mindig nem a szemébe nézve. – Ne nehezítsd meg a
dolgodat. Se az enyémet.

– Magát pedig – fordult Ramanov Gerrithez –, egy óra múlva várom a központban!

Gerrit válaszolt még valamit, de Ben már nem figyelt oda. Hiába próbálta elkapni apja pillantását. Mély
keserűség lett rajta úrrá. Nem az első alkalom volt, hogy úgy érezte, édesapja cserbenhagyta, de eddig
az érzés sem volt ilyen intenzív. Eddig még sohasem fájt ennyire. Ezúttal úgy érezte, hogy elárulta.
Rá sem nézett Gerritre és a többiekre, csak követte apját a folyosóra. Amikor becsukta maga mögött az
ajtót, olyan hangos lett odabent, hogy bár a szavakat nem értette, Ramanov hisztérikus tónusát annál
jobban.

Csak akkor vette észre, hogy nem volt egyedül édesapjával. Van Staaten ácsorgott néhány lépésre tőlük,
láthatóan zavarban volt, mert azt sem tudta, hova nyúljon vagy nézzen.

– És most? – kérdezte a fiú ellenségesen.

Apja éppen mondani készült valamit, de Van Staaten hamar leintette egy gyors mozdulattal, és válaszolt
is helyette; persze csak azután, hogy egy ideges pillantást vetett a folyosó mennyezetére.

– Most először is bemegyünk a szobádba, és majd ott beszélgetünk. Vagy talán inkább az enyémbe. Ott
több hely van.

– Miről kellene még beszélgetnünk? – kérdezte Ben keserűen az apja felé fordulva. – Elvégre minden
tiszta, nem? Úgy értem: az előbb egyértelműen tudomásomra hoztad, hogy melyik oldalon is állsz.

– Ez nem ilyen egyszerű, Ben – válaszolta édesapja halkan. Megpróbálta, de még mindig nem volt elég
ereje ahhoz, hogy a szemébe nézzen. – Meg tudom magyarázni, de...

– Köszi, nem szükséges – vágott a szavába Ben mérgesen. – Azt hiszem, eleget hallottam. – Dühtől
lángolva megpróbált elloholni, de Van Staaten elállva az útját megrázta a fejét és megnyugtatóan a
vállára tette a kezét.

– Megértem, hogy most dühös vagy. A helyedben én is az lennék. De most nagyon észnél kell lenned! –
Tekintete megint szinte paranoiásan pásztázta végig a plafont, Ben pedig megértette, hogy a nő mást
mondott, mint amit mondani akart.

– Rendben – mondta végül. – Menjünk.

Miután megfordultak és elindultak, Ramanov hangja még hangosabb lett a szobában.

AMINT KÉSŐBB KIDERÜLT, Van Staaten szobája egyben orvosi szoba is volt, ahogy Ben azt már Tahia
laptopján is látta. Normális emberi látószögből, nem pedig a plafon alól fürkészve, még nagyobbnak tűnt
a szoba, berendezése pedig olyan szupermodern volt, ahogy azt Ben korábban sejtette. Méretétől
eltekintve, akár a világ egyik nagyvárosának orvosi szobája is lehetett volna. Egyik sarkában egy félig
átlátszó műanyag ponyvával lefedett műtőasztal várakozott a következő, Van Staaten segítségére
rászorult szerencsétlenre. A levegőben enyhe kórházszag terjengett, mindenhol fényezett króm
csillogott. A kikapcsolt monitorok mintha sötét titkokat őriztek volna. A szoba atmoszféráját egyformán
meghatározta az orvos és a nő: az ajtó melletti falon egy rétegesen megnyúzott ember képe függött,
amelyen pontosan láthatóvá váltak az izmok, a csontok és a belső szervek. Kicsivel arréb Renoir egyik
ízlésesen bekeretezett műnyomatát akasztották a falra. Az átlátszó celofánnal behegesztett és pedánsan
felsorakoztatott, krómozott orvosi műszerek mellett egy virágokkal teli váza állt, amelyről Ben csak
harmadik pillantásra vette észre, hogy nem igazi. A steril kezelőágy egy színes és fércelt paplannal volt
díszítve, amelyet a fiú szerint bizonyára Van Staaten készített saját kezűleg.

A sötét hajú doktornő valószínűleg félreértette Ben fürkésző tekintetét, mert ahogy udvariasan az
asztalhoz vezette őket, mentegetőzni kezdett. – Sajnálom, hogy a kezelőszobában kell fogadnom titeket
– mondta már-már szégyenkezve –, de a saját szobám túl kicsi erre a célra. – Majd a terem végén lévő
keskeny ajtóra bökött. Ben szentül meg volt győződve arról, hogy az ajtó mögött egy mosószoba vagy
esetleg egy mosdó helyezkedik el. – Végül is nyugodtan fogadhatok vendégeket, csak akkor ki kell
mennem a szobából.

Ben nem tette meg neki azt a szívességet, hogy akár egy halvány mosollyal oldott volna a feszültségen.
Kifejezéstelen tekintettel nézett a doktornőre. Nem fogadta el a felajánlott ülőhelyet sem, inkább hátat
fordított, és le-fel sétálgatott az apró helyiségben. Alaposan szemügyre vette a különféle készülékeket és
számítógépeket. Nem mintha a legcsekélyebb fogalma lett volna arról, mi mire való. A legtöbbnél még
csak elképzelni sem akarta, hogyan használják. A technika azonban mindig is érdekelte, ezért a rengeteg
gomb, kapcsoló, billentyű és monitor egy kissé lecsillapította háborgó kedélyét. Végül megállapodott egy
asztal előtt, amin tucatnyi borotvaélesnek látszó, különböző méretű szike feküdt. Egyiket felkapta és
megforgatta a kezében (a műszer érintése gyilkos képzelgést indított el benne: vajon Ramanov melyik
testrészén tudná a leghatékonyabban bevetni?), majd leküzdve az ingert, gyorsan visszatette, és
megfordult.

Apja időközben helyet foglalt, és csak bámult maga elé, Van Staaten pedig még mindig az ajtó mellett
ácsorgott.

– Sebész vagyok – magyarázta szomorúan mosolyogva. – Mi mind szívesen nyirbálunk, tudod?

Ben még mindig nem engedett fel. Értette a nő igyekezetét, sőt örült volna, ha ugyanúgy tudott volna
viselkedni, de képtelen volt rá.

Ébredj fel! Mindjárt itt vannak!

De legalább megpróbálta.

– De önnek nem sok alkalma van rá – mondta. A gépeket fedő átlátszó műanyag ponyvák egy részén
port vélt felfedezni, ebből arra következtetett, hogy már hónapok óta nem használták őket.

– Hála az égnek! – válaszolta Van Staaten. – Nem sok munkám akad..., és ennek nagyon örülök. Nem
tudtad, hogy az orvosok és a rendőrök munkája, hogy feleslegessé váljanak?

– Úgy érti, errefelé senki sem betegszik meg?

Van Staaten cirkuszi mutatványnak is beillő fejmozdulata valahol a helyeslés és tagadás között volt
félúton.

– Ramanov minden harmadik, beteget jelentő embert agyonlöveti. Éppen ezért háromszor is
meggondolják, mielőtt jelentkeznek nálam.

Erre már Ben is elmosolyodott, majd gyorsan a plafonra kapta a fejét.

Az ott lévő kamera nem is igyekezett elrejtőzni, hanem láthatóan unottan csüngött az egyik sarokban.
Van Staaten sietett megnyugtatni, amint meglátta Ben aggódó arcát.

– Ez itt egy orvosi rendelő. Itt minden kimondott szót orvosi titoktartás véd. A kamera éppen ezért ki van
kapcsolva.

– Nem – válaszolta Ben. – Nincs kikapcsolva.

Van Staaten egy másodpercig hökkenten bámult a fiúra, majd a kanapén lévő paplanra tekintve
elkomorult az arca.

Kihúzott egy fiókot, és elővett egy darabka ragtapaszt. Menet közben felkapta az egyik széket, majd
pontosan a kamera alá állította. Mivel nem volt kifejezetten magas nő, lábujjhegyre kellett állnia, így
tudta beragasztani a kamera objektívét.

– Tessék – mondta ismét földet érve. – Most már ki van kapcsolva.

Ben vállat vont.

– Ja, egyébiránt – folytatta Van Staaten bizonytalanul a hosszú hallgatás után. – Hadd nézzem csak meg
a lábadat.

– Ma még nem fürödtem.

– Orvos vagyok, ráadásul több mint húsz férfival vagyok összezárva a világ végén, akiknek a többsége azt
sem tudja, mi az a zuhanyzó. Az a tucatnyi nő sem sokkal jobb. Hozzászoktam már a gondokhoz –
mondta, majd parancsolóan a paplannal befedett heverőre mutatott. Több mint húsz férfi? Egy tucat
nő?

Ben hallgatott, majd lerázta lábáról a túlméretezett cipőket. Van Staaten szeme hatalmasra dülledt a
csodálkozástól.

– Mit... mit csináltál? – dadogta.

– Én? Hiszen maga mondta, hogy nem kell izgatnom magam miatta.

Van Staaten meredten bámult a sértetlen lábujjaira.

– Még csak huszonnégy óra múlt el. Ez teljességgel lehetetlen.

– Jobban örült volna, ha leesnek? – kérdezte Ben.

Van Staaten szó nélkül felállt, és odasétált a szekrényéhez. Friss kötözőszert vett elő, aztán csak nézett
tanácstalanul a fiú lábára.

– Feltétlenül szereznünk kell neked másik cipőt.

– Ez orvosi tanács?

– Csak egy javaslat. Hacsak nem akarsz továbbra is úgy festeni, akár egy hobbit. – Nagyot sóhajtott, és
leült a fiú apja mellé. – Na, jó, erről majd később gondolkodom. Mi volt az az előbb Ramanov és közted?

– Mi lett volna? – felelte Ben, miközben Van Staaten helyett édesapját fürkészve valamilyen reakcióra
várt, de hiába. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán hallotta a szavakat. – Úgy látszik, nem szereti
ha meginterjúvolják.

– Ez csakis a kérdésektől függ – válaszolta Van Staaten, majd egy kelletlen legyintéssel leintette a felelni
készülő fiút. – Meg kell értened Ramanovot. Biztos, hogy nem én vagyok a legnagyobb rajongója, de
jelenleg elég sok gond miatt fő a feje. Érthető, ha néha kicsit túlreagálja a dolgokat.

Ben inkább nem szólt semmit, már csak azért sem, nehogy igazságtalan legyen Van Staatennel.
Pillanatnyilag nem volt kedve az igazságost játszani.

– Mi történt? – kérdezte ismét Van Staaten.

Ben röviden és szűkszavúan elmesélte neki a legfontosabb részleteket. Van Staaten figyelmesen
hallgatta.

– Érdekes – mondta végül. – És most azt hiszed, hogy ezeknek... a jégpókoknak van valami közük a
Princessen történtekhez. Ramanov pedig nem hajlandó megérteni az összefüggést. Így gondoltad, nem?

– Maga orvos – érvelt Ben. – Ha valakinek, akkor magának tudnia kéne, milyen zagyvaságot hord össze
ez a Ramanov.

– Tudod, hány fok van odakint? – kérdezte Van Staaten figyelmen kívül hagyva a fiú utolsó
megjegyzését. – Itt nemcsak a hidegről van szó, hanem a hőmérséklet gyors zuhanásáról is. Ha
kedvezőtlen a szélirány, akkor akár másodpercek alatt harminc-negyven fokkal csökken a hőmérséklet.
Már feküdt néhány olyan szerencsétlen flótás az asztalomon, akik szinte szétrobbantak. A víz ugyanis
terjeszkedik, ha megfagy.

– A Princessen nem volt olyan hideg – válaszolta Ben.

– A Princessen... – kezdett bele Van Staaten, majd fejét rázva hirtelen elhallgatott, és egy kisebb sóhaj
kíséretében Ben apjához fordult. – Robert.

Robert? Ben átható pillantást vetett apjára. Ez aztán gyorsan ment.

Mindenesetre édesapja reagált a megszólításra, vagy talán csak Van Staaten kinyújtott kezére. Bár olyan
kábultan, mintha épp egy mély álomból tért volna nagy nehezen magához. Szomorú tekintettel Benhez
fordult.

– A fenébe is, nagyon jól tudod, hogy mi történt a Princessen – mondta Ben.

– Fogalmam sincs, hogy mi történt ott – motyogta az édesapja. – Minden olyan...

– Őrült volt? – folytatta Ben apja gondolatát. – Mondd ki nyugodtan! Elvégre ez a szakmád.

Már akkor megbánta a szavait, amikor még ki sem mondta, de képtelen volt magában tartani őket. A
következő pillanatban már meredten bámult az apja kezén pihenő Van Staaten kezére.

Robert felfigyelt fia tekintetére, ezért úgy elrántotta a karját, mintha égő vasba nyúlt volna. Szinte
menekülve felpattant, és kiviharzott a szobából.

– Ez elég igazságtalan volt tőled – mondta Van Staaten halkan.

Ben szeme hirtelen égni kezdett, torkában pedig egy hatalmas gombóc volt, amelytől úgy érezte,
megfullad. – Az édesanyám...

– Halott – vágott a szavába Van Staaten emelt hangon. – Meghalt, méghozzá a szemetek előtt halt meg,
de teljesen megértem, ha nem akarod vagy nem tudod ezt elfogadni. Ennek ellenére nincs jogod így
beszélni apáddal.

– Tényleg? – válaszolt Ben hűvösen, miközben a nő kezére meredt.

– Abszolút semmi okod a hülye féltékenykedésre – mondta Van Staaten hűvösen. – Édesapád nem
környékezett meg, és én sem hálóztam be őt, ha erre gondolsz.

Ben továbbra is a kezét bámulta, míg a nő végül ökölbe szorította és az ölébe helyezte.

– Az apád egy segítségre szoruló, kétségbeesett ember. Ez is az orvosok feladatkörébe tartozik, érted?

Talán még igaza is volt, gondolta magában Ben. De ezt semmiképpen sem akarta beismerni magának.

Egy szó nélkül felállt, belebújt a több számmal nagyobb cipőjébe, és szálláshelye felé véve az utat,
kisétált a szobából.

Csupán néhány lépést haladt előre, majd, mielőtt elérte volna a következő elágazást, Ramanov és Gerrit
jött vele szemben. Ben oldalra húzódott, és várta, hogy elmenjenek mellette, Ramanov azonban megállt,
és úgy nézett rá, mintha még Gerrit halott pókjánál is rondább és gusztustalanabb lett volna. Két-három
másodperc múlva a zsoldoshoz fordulva így szólt.

– Tudja, mi a dolga. – És elment.

Ben megvárta, míg Ramanov hallótávolságon kívül került, és megkérdezte.

– Pontosan mi a feladatod? Hogy meztelenül kitegyél a hóra, és megvárd, míg megfagyok?

– Csak arra kell ügyelnem, hogy a szobádba menj – válaszolta Gerrit.

– És hogy ott is maradjak – vélte Ben.

Gerrit megvonta a vállát, mire Ben egy másodperccel tovább habozott, mint kellett volna, majd sarkon
fordult és elment. Pontosabban mondva: elmenni készült. Gerrit gyorsan a vállára tette a kezét, és heves
fejrázásba kezdett.

– Erre – mondta, és az ellenkező irányba mutatott.

Bár Ben kérdőn nézett rá, mégis szófogadón elindult, és követte a fiatal zsoldost.

Az út nem tartott sokáig. Gerrit két további elágazás után megállt, figyelmesen megszemlélte a szürke
műanyag ajtókat, majd lenyomta az egyik kilincset; Bennek úgy tűnt, mintha vaktában tette volna.
Mögötte a terem világos és meglepően nagy volt, kényelmesen és lakályosan rendezték be: nem
hiányzott sem a tévé, sem pedig egy komplett DVD- és hifiberendezés. Egy tárva-nyitva álló összekötő
ajtó szabad belátást kínált a fürdőbe.

– Na, csak nem előléptettek? – kérdezte Ben csodálkozva.

Gerrit válasz helyett gyengéd erőszakkal betuszkolta a szobába, majd becsukva maga mögött az ajtót,
egy hatalmas gyűrűnyi belső kulcsnyílású kulcsot vett elő a zsebéből.

– Hé! – tiltakozott Ben, amikor Gerrit nekiállt leszerelni a belső kilincset. – Mit jelentsen ez?

– Nem az én ötletem volt – védekezett Gerrit. Noha a hangjában lévő sajnálat igazinak tűnt, mégsem
hagyta abba a kilincs leszerelését. – Sorry, a cár parancsa.

– Ramanov? – kérdezett vissza Ben. – Úgy érted, ezután... fogolyként vagyok itt?

– Így is mondhatjuk – mondta Gerrit, miközben ügyetlenül letekerte az ajtókilincset. – Ramanov biztos
akar lenni benne, hogy nem csavarogsz és veszélyezteted magad a bázison.

– Aha.

– Ezek voltak a szavai.

– És ha történik velem valami? Például kapok egy szívinfarktust, vagy tűz üt ki, vagy hirtelen gyilkos
csótányok hullanak a plafonból?

Gerrit az ágy melletti asztalon lévő régimódi tárcsás telefonra bökött.

– A készülék működik. Ha egyest tárcsázol, akkor valamelyikünk biztos felveszi. De ne vidd túlzásba,
hacsak nem akarod, hogy Ramanov kikapcsolja. Már csakis egy ürügyre vár.

– Ezek szerint őrizet alatt állok? – mondta Ben keserűen. – És meddig?

– Azt nem tudom. Amint újra lesz rádió, biztosan felhív valakit, hogy eljöjjön érted és az apádért.

– És értetek – fűzte hozzá Ben.

Gerrit nem vett tudomást a megjegyzésről, hanem a szobához tartozó főzőfülkére bökött.

– A hűtő dugig van, naponta egyszer pedig biztosan elnéz valamelyikünk errefelé.

– Lényeg, hogy mindig tele legyen a minibár – mondta Ben gúnyosan. – Elég válogatós vagyok, ami a
szobaszervizt illeti.

Gerrit megfordult, és indulni készült, de kudarcot vallott a saját kezűleg leszerelt kilincs miatt. Néhány
másodperc múlva sikerült megbirkóznia az ajtóval, miután visszahelyezte a leszerelt kilincset.

Ben még utoljára utánakiabált.

– Megteszel egy szívességet, mielőtt még kimész és rám zárod az ajtót?

Gerrit félig visszafordulva megfogta a kilincset. – Ha tudom.

– Időnként nézd már meg Sashát.

– Feltétlenül – ígérte meg Gerrit, majd halk kattanással becsukódott mögötte az ajtó.
10

A ZUHANÁS EZ ALKALOMMAL VÉGTELENNEK TŰNT. Ben látta maga alatt a mélyen – végtelenül mélyen –
elhelyezkedő hóbuckát, és várta a becsapódást, de hiába. Helyette egy porzó és fullasztó hóból lévő
felhő közepén találta magát levegőért kapkodva. Csakhogy a felhőnem is hóból, hanem millió és millió
és millió apró jégpókból állt, melyek jeges lábacskáikkal szaladgáltak át egész testén, kezén és arcán...

Undorodva lesöpörte magáról őket, mire a pókok azonnal csillogó jégkristályokká és hóvá váltak,
amelyek úgy pörögtek körülötte, hogy szinte nem látott és nem kapott levegőt. Pontosan tudta, hogy
megint ugyanabban a hatalmas barlangban tartózkodott, ahol utoljára látta Sashát. És ott voltak a lány
lábnyomai is; egy kicsit messzebb indultak, majd eltűntek a gigantikus sziklában. Se a lány, se a
sárkányember nem volt sehol – akit szintén utoljára ebben a valóság túlsó oldalán lévő világban látott –,
mégis határozottan érezte mindkettőjük jelenlétét. Sőt Sasha félelmét is érezte.

Körülötte mindenhol különös és éles csengés és sistergés hallatszott, ráadásul érezte, ahogy a lába alatt
lévő hó egyszer csak megmozdul; csakhogy a hóbucka nem a súlya alatt adta meg magát, hanem minden
egyes hópehely és kristály egy másik irányba mozdult el, amitől egyre mélyebbre csúszott. Közben apró
lábacskák és szemek, valamint mikroszkopikusan finom, de halálosan éles és csattogó ollók és állkapcsok
fejlődtek ki, amelyek mohón kapkodtak ruhája és meztelen bőre után.

Ben becsukta a szemét, mire a csengés, a sistergés és az ide-oda szaladgálás is azonnal elhallgatott.

Amikor már a földig süllyedt, így pontosabban megvizsgálhatta környezetét. Valóban a barlangban
tartózkodott, ott, ahol Sashával és a sárkányemberrel találkozott, és egyúttal mégsem. Talán csak
megváltozott, és talán még mindig változik, mert ez az álom valahogy egészen más volt, mint az
eddigiek: különösen bizarr és félelmet keltő, illetve teljességgel borzasztó, de valahogy mégis valódibb
volt. Mintha egyre jobban átalakult volna valamivé, amely immár nem csupán álom volt, de még mindig
nem valóság. Valami, amely a valóság és az őrület között rejtőzve, láthatatlan karmokkal karcolta
börtönének falait.
Ben ezt a gondolatot is elhessegette magától, majd óvatosan felült. Egy lélegzetvételnyi időre újra
elhallgatott a csengés és a sistergés, valamint az apró lábak és állkapcsok tapogatózása.

Ben elhessegette ezt a gondolatot, mire a hó újra hóvá változott.

Jobb keze iszonyatosan fájt. Óvatosan feltápászkodott, két-három lépésre arrébb ment a hóbuckától,
majd vacogó fogakkal lehúzta kezéről a kesztyűt. A vastag anyag ellenére bőre vörös volt és borzasztóan
égett, mivel a finom porhó már réges-régen bejutott a ruhája alá. Itt-ott látott egy-egy vércseppet,
mintha nem is hó lett volna, hanem szétporlott üveg vagy gyémánt sértette volna fel a bőrét; vagy pedig
kapkodó ollók és állkapcsok...

Érezte, amint a szörnyen suttogó kórus újra életre kelt, és háta mögött megmozdult valami. Gyorsan
ráhúzta kezére a kesztyűt, és ököllé formálta a kezét, majd újra elindult. Mögötte néma csend lett.

Segíts, Ben! Mindjárt itt vannak!

Biztos volt benne, hogy nem csak beképzeli a hangot, és azonnal, minden kétség nélkül felismerte
tulajdonosát.

A barlang immár nem volt barlang, hanem egy gigantikus vaskupola, amellyé a Princess gépháza
változott, csakhogy benne már nem gépek voltak, hanem... valamik. Képződmények, amelyek akár
groteszk házak is lehettek volna, vagy talán fészkek vagy más kimondhatatlan szörnyűségek. Tekintete
riadtan vándorolt egyik részletről a másikra. Sasha lábnyoma nem messze tőle megszűnt, de Ben
legalább az irányban biztos volt; egyre beljebb és beljebb vezetett a vaskupolába és a benne lévő életre
kelt múltba.

Követte a lányt. Jóval egyszerűbbnek tűnt, mint sejtette: bár Sasha lábnyomát már nem látta, valójában
csak egyetlen út létezett, amin mehetett.

Az örökkévalóságnak tűnő menetelés után egy hirtelen a magasba emelkedő valamivel találta szemben
magát, holott nem emlékezett, hogy előtte látta volna. Még abban sem volt biztos, hogy egy épület az.
Hatalmas és majdnem kontúr nélküli volt, úgy nézett ki, mintha szüntelenül lobogott volna. Emberi
fogalmakkal nem körülírható alakzat volt, olyan, mint egy óriási hely, ahol számtalan végtaggal és
meredő szemekkel rendelkező valamik éltek, amelyekhez jobb volt nem közel menni.

Ben ezt a gondolatot is megpróbálta elhessegetni, bár egyre nehezebbé vált számára, helyette inkább az
első emeletre vezető lépcsőre (legalábbis szerinte igencsak lépcsőhöz hasonlított) koncentrált. Egy
biztos: nem emberek számára készült. Ráadásul nem is úgy festett, mintha emberek készítették volna,
inkább valamiféle puhatestűre emlékeztetett, a végén lévő ajtó pedig olyan volt, mint egy
ragadozóagyarakkal szegélyezett hatalmas pofa. Mindenképpen fel kellett jutnia oda. Hiszen Sasha is ott
volt, ráadásul nagy veszély leselkedett rá, ezért segítenie kellett neki.

Hamarabb megmászta a véget nem érő lépcsőt, mint gondolta.

Úgy látszik, csak a szemét volt képes megtéveszteni, de az egyensúlyérzékét nem. Háta mögött ismét
azokat a szörnyű hangokat hallotta, mire felgyorsította lépteit. Amikor elérte a bejárat fogakkal kirakott
pofáját, megállt, és hátrafordult.

Összeborzongva nézte mekkora távolságot hagyott maga mögött, és ekkor észlelte, milyen nagy is az elé
táruló hatalmas vasbarlang.

Ezek a távolságok valószínűleg teljesen mások voltak, mint a másik világban lévők. A lépcső csúcsáról
nézve, a barlang falazott labirintusként nyúlt előre, amelyben valamik... határozottan mozgolódtak, talán
csak puszta árnyak, de az is lehet, hogy a még felfogható peremén élő lények voltak. Abból az irányból is
mozgást látott, ahonnan jött; lassan, vonszolva és tapogatózva, mégis egy természeti hatalom
feltartóztathatatlanságával közeledett.

Mindjárt itt vannak, Ben! Segíts!

A hang egyértelműen a fejében csengett, ugyanakkor a mögötte lévő széttátott sárkánypofából is, noha
semmitől sem félt, csak a rá leselkedő kátrányos sötétben lévő valamitől, majd hirtelen magához tért
ámulatából, és elindult a sötétség felé.

A barlang talajvizének világítása követte őt, és újra hangokat hallott; susogó és kattanó hangok kórusa
kísérte minden lépését.

A suhogó mozgás még mindig jelen volt, bár mindig akkor tűnt el, amikor éppen meg akarta pillantani.
Az első pillanatban azt hitte, lépéseinek visszhangját hallja, és saját árnyékát látja, de a kattanó
nyisszanások ritmusa valahogy nem passzolt lépéseinek üteméhez, az őt körülvevő szürke fény pedig
nem vetett árnyékot.

Dübörgő szívvel körbenézett. A folyosó dimenziói, melyek egyre mélyebbre és mélyebbre vezettek az
építmény belsejébe, épp olyan gigantikusak és – a szó szoros értelmében – őrültek voltak, ahogy minden
más is. Tekintete szinte lecsúszott a falakról. Azt látta, hogy az alagút hatalmas, hézagmentesen
egymásra illeszkedő kőkockákból készült anélkül, hogy egy bizonyos mintát vagy könnyen felismerhető
tervet követtek volna. Szétrepedt felszíne az építmény ember előtti koráról árulkodott, itt-ott pedig
mintha barbár képek nyomait vélte volna felfedezni. A homloka mögött szóló hangtalan sustorgás
váratlanul elhallgatott, de Sasha még mindig veszélyben volt; érezte a félelmét, mintha egy láthatatlan
kötelék lett volna köztük, ahol sem távolság, sem pedig idő nem játszott szerepet.

A folyosóból egy hatalmas és torz terembe érkezett, amelyből hasonlóan különös lépcsők vezettek
különböző képekkel, illetve domborművekkel dekorált termek és a lépcsősorok zűrzavarába.

Ben már réges-rég elvesztette volna tájékozódási képességét, ha nem érezte volna Sasha közelségét, ami
álomszerű biztonsággal vezette útját.

Végül egy olyan terembe érkezett, amely minden eddigit felülmúlt. A feje fölött lévő plafont
templomtornyokhoz hasonló vastag pillérek tartották, méghozzá különös módon... élők. A falak pedig
telis-tele voltak sárkányembereket, polipokat és mindenféle förtelmes szörnyeket ábrázoló képekkel.
A többihez hasonlóan ez a terem sem volt üres, a szürke fényben irtózatos lények mozgolódtak előtte;
csőrrel és karmokkal, valamint ostorozó tapogatókkal, szárnyakkal és hatalmas sárga, pupilla nélküli
szemekkel rendelkező valamik.

Hirtelen megpillantotta Sashát, mire minden mást elfelejtett.

Megint a fehér, selymesen csillogó ruhájában volt, amelyben még a Princess fedélzetén látta meg. A lány
széttárt karral és lobogó hajjal lógott reménytelenül, két titáni oszlop között feszülő óriási ezüstös színű
pókhálóban. Valószínűleg egyszerre vették észre egymást, mert Sasha vadul rángatózni és kiabálni
kezdett, miközben kétségbeesetten próbált szabadulni csapdájából.

Ben azonnal futásnak eredt.

11
BEN HIRTELEN lesöpörte arcáról a ragacsos pókhálószálakat, és egy hirtelen mozdulattal felült az
ágyban. Egy másodpercig kábultan nézett maga elé, majd a színek és vonalak összevisszaságából rájött,
hogy az ismerős szobában tartózkodott. Ezúttal egészen másképp ébredt a szörnyű rémálomból, mint
máskor – nem remegett egész testében, nem fürdött saját izzadságában és vadul kalapáló szíve nem
akart kiugrani a helyéből. Ezzel szemben a félelem sokkal rosszabb volt, mint eddig. Valami egészen...
más volt ebben az álomban.

Hamar rájött, hogy a valóság már önmagában elég problémával és aggodalommal szolgált, ezért igazán
nem volt szükség arra, hogy még saját fantáziája is kitoljon vele.

Egy hatalmas ásítás közepette (mégis kire kellett volna tekintettel lennie? Teljesen egyedül volt a
szobában, és ha Ramanovon múlik, akkor valószínűleg az is lesz az elkövetkezendő tizenöt-húsz évben!)
álmosan lelendítette lábát az ágyról, majd a zöld digitális kijelzős órájára pillantva hatalmasra kerekítette
szemét: majdnem tíz órát aludt!

Hirtelen iszonyú lelkiismeret-furdalás lett úrrá rajta. A történtek után úgy érezte magát, mint egy áruló,
aki cserbenhagyta Sashát, édesapját és az egész zsoldoscsapatot. Egyszerűen lefeküdt szunyókálni,
mintha semmi sem történt volna.

Bár ettől függetlenül nem hányhatta a szemére senki, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt, hogy
kiszabaduljon a börtönéből. A telefon már egy fél órával később feladta a szolgálatot (pontosabban senki
sem vette fel a vonal túlsó végén, függetlenül attól, hogy meddig csörgette), miután legalább egy
tucatszor felhívta Ramanovot, hogy megpróbálja megpuhítani. A kissé sérült állapotban lévő ajtó úgy
festett, mintha egy felbőszült jegesmedve esett volna neki karmaival. Ben ugyanis minden mozdítható és
szerszámnak használható tárggyal nekiesett, de hiába. Az ártalmatlannak tűnő zár ugyanis sokkal
rafináltabb volt, mint gondolta, vagy talán csak erre futotta betörői tehetsége. Sajnos még egy
milliméterrel sem sikerült megmozdítania a zárat, ráadásul dühös kalapálásával és rugdosásával is csak
egy duzzadt lábujjra és egy véres karcolásra futotta a kezén.

Senki sem mondhatja, még saját maga sem, hogy nem próbálta meg. Csupán azt vethette a szemére,
hogy kudarcot vallott, de azt rendesen.

Mindjárt itt vannak! Siess! Kérlek, Ben! A fürdő!

Ezúttal úgy összerezzent, hogy elveszítve egyensúlyát a földre zuhant volna, ha nem kapaszkodik meg az
ágy szélében. Teljesen egyedül volt. Még szép, hogy egyedül volt. Noha a terem nagyobb volt annál az
átjárható fióknál, ahol előzőleg szállásolták el, sajnos mégsem elég nagy ahhoz, hogy bárminek is
rejtekhelyet nyújtson, ami nagyobb volt egy egérnél (vagy egy tízlábú, igencsak jól táplált póknál).

De hiszen egészen világosan hallotta a hangot!

És még mindig nem ez volt a legborzasztóbb. A legborzasztóbb az volt, hogy egészen biztosan Sasha
hangja volt az, ugyanaz az angyalian csengő hang, amit álmaiban hallott...

Most már teljesen megőrült?

Egy ideig egészen komolyan fontolgatta a lehetőséget, és bár minden amellett volt (amúgy elég sok
minden), mégis felháborodva elhessegette a gondolatot. Nem, nem őrült meg. A magyarázat sokkal
egyszerűbb ennél.

Valószínűleg megint elbóbiskolt, és álmodott ülés közben, és ekkor hallotta Sasha hangját. A mostani
állapotában pedig teljesen érthető, hogy kicsit összekeveri a dolgokat...

Egy gyors mozdulattal felegyenesedett. Már napok, sőt hetek óta nem aludt ennyit, mégis egy kicsit sem
érezte kipihentnek vagy kialudtnak magát, inkább rögtön és helyben visszafeküdt volna aludni. Elvégre
semmi sem szólt ellene – végül is miről maradt volna le?

Természetesen nem tette, hanem inkább görnyedten becsoszogott a fürdőbe, amikor egy sápadt arcú és
zavaros tekintetű valaki köszönt neki vissza az apró tükörből. Nem is csoda, hogy ilyen álmosnak érezte
magát, gondolta magában. Álmosnak is nézett ki, sőt olyan kimerültnek és levertnek festett, mintha
nemcsak álmodta, hanem valóban átélte volna a föld alatti labirintusban zajló végtelennek tűnő
vándorlást.

Kétszer-háromszor lefröcskölte arcát jéghideg vízzel, amitől egyáltalán nem érezte magát frissebbnek,
de legalább vacogó fogakkal támaszkodott a mosdó szélére. Erőt véve magán, újból megvizsgálta arcát a
tükörben.

Majdnem lecsókolta saját képét, amikor a tükör váratlanul előredőlt. De ez még mind semmi: a mosdó
és a szürke műanyag kisszekrény nem sokkal később követte a tükör példáját, úgy magával rántotta a
teljes falrészt, hogy Ben azt hitte, maga alá temeti. A szó szerinti utolsó pillanatban és egy csörömpölő
hangtól kísérve – amelyet még az állomás másik végén is biztosan hallottak –, megállt a dőlés. Ben még
két-három másodpercig dübörgő szívvel bámult maga elé, majd óvatosan levette kezét a mosdó széléről,
és néhány lépést hátralépett, térdhajlatával a vécécsészének ütközött.

Elképedve nézett az általa okozott káoszra.

A masszívnak tűnő fal nem fal volt, hanem három keskeny műanyag panelből állt, amelyekbe a mosdót,
a tükröt és a kisszekrényt építették. A műanyag rész ezek szerint nem volt különösebben stabilan
rögzítve, mivel egyedül testsúlyával is képes volt kitépni a csavarokat.

Ben nem tudta, hogy a félelemtől vagy a nevetéstől pukkadjon-e szét. Bár iszonyú kínos volt számára az
eset, mégis jólesően szórakoztatta az elképzelés, mely szerint sikerült a feje tetejére állítania Ramanov
ragyogó állomását – a fürdő! –, és vízben ácsorogva... Ben zavartan pislogott. Segíts! Mindjárt itt
vannak! Ben! A hang ezúttal egészen biztosan nem a fejében szólt. Egyértelműen hallotta a lányt!

Hirtelen megint úrrá lett rajta a félelem. Immár másodszor és ezúttal tényleg komolyan kérdezte
magától, hogy vajon elvesztette-e az eszét. Talán így jött ki rajta a hisztéria, végül is miért ne? Ha már
egyszer képes volt egyéni tengeribetegségi tünetekre is. Elvégre nem volt akárki, hanem egy igencsak
elismert pszichológus fia, így aztán abszolút joga volt egy egészen egyéni bolondsághoz is.
Ben leküzdötte hisztériáját az utolsó ép gondolatával, majd Sasha hangja újra megszólalt halkan, de
tisztán érthetően.

– Mindjárt itt vannak! Ben! Segíts!

A hang a jobb nadrágzsebéből jött.

Reszkető kézzel a zsebébe nyúlt, és megérintett valami apró és kemény tárgyat. Csodálkozva előhúzta a
fülhallgatókkal felszerelt szürkésfekete mp3-as lejátszót. Ben habozva megragadta a rideg jégkék színnel
világító kijelzőt, mintha csak valami undorító bogár lett volna, és a bal fülébe dugta a fülhallgatót.

Ben! Mindjárt itt vannak! Segíts!

Ez még egy kemény hasba vágást is felülmúlt. Ben pislogás, lélegzés és gondolkodás nélkül meredt a
lejátszóra.

Rendben, akkor kénytelen lesz logikával megoldani a rejtélyt.

Ez a valami egészen biztosan nem az övé. Egy fiókban találta, ahol valószínűleg az előző tulajdonosa
hagyta hetekkel ezelőtt és jóval azelőtt, hogy ismerte volna az állomást, Sashát vagy a Princess of the
Dawn nevű hajót. Ez a rövid felvétel már rajta volt a készüléken, és valahogy meghallhatta a szöveget –
valószínűleg véletlenül nyomta meg a gombot, elvégre a nadrágzsebében hurcolta, sőt együtt is aludt
vele –, a hang pedig valahogy belekúszhatott az álmába, az őrült tudatalattija pedig gondoskodott a
részletekről. A magyarázat teljesen egyszerű és logikus volt. A hang nem Sasháé volt, hanem egy
színésznőé vagy az állomás egyik női tagjáé. Az, hogy előbb hallotta álmában, mielőtt egyáltalán
megtalálta az mp3-as lejátszót, csupán egy icike-picike szépséghiba volt az amúgy biztos és sérthetetlen
teóriában. Elvégre nem történhet minden úgy, ahogy akarjuk.

De vajon az ismeretlen hangja miért használta a nevét?

Még erre is létezett magyarázat: ennyire különleges azért nem volt a Ben név. Csupán véletlen
egybeesés, noha elég nagy, mégsem olyan morbid, mint ami szerint Sasha hangja szólt a felvételen.

Ben úgy döntött, megelégszik a válasszal, kivette füléből a fülhallgatót, óvatosan feltekerte a kábelt, és
még óvatosabban kikapcsolta a lejátszót. Betette a zsebébe, és megpróbált semmire sem gondolni.

Sajnos ez nem működött. Ben kinyitotta a szemét, és szinte menekülve távozott a fürdőből – a fürdő! –,
majd egy pillanatra megállt a szomszédos szoba előtt. A kifundált válasz ugyanis kissé sántított.

Vajon miért említette a fürdőt?

Visszament ugyanoda, kitapogatta a zsebében lévő mp3-as lejátszót (csak hogy meggyőződjön róla, nem
szívódott fel csak úgy), és alaposabban megvizsgálta az okozott kárt.

Alapjában véve semmi különöst nem talált rajta. A vizesblokk – ahogy feltehetően az egész állomás is –
előre gyártott elemekből volt összerakva, amelyeket egy stabil acéltartó rendszerhez csatlakoztattak, ez
egyfajta túlméretezett fémépítmény volt. Teljes testsúlyával a mosdóra támaszkodva könnyen
kiszakította helyükről a vékony sárgaréz csavarokat. Ez talán érdekes (hiszen nem volt sem cingár, sem
pedig egy kifejezett szumóalkat), bár az anyagok elfáradásával, a trehány munkával vagy esetleg a kettő
egyvelegével könnyedén megmagyarázható volt az eset.

Kissé nehezebb volt megválaszolni a következő kérdést, amely szerint: mi a fenét keresett egyáltalán itt?

Óvatosan, nehogy még valamit tönkretegyen, rátámaszkodott a félig kitört panel szélére, és
bekukucskált a mögötte lévő homályba. Telis-tele volt mindenféle kábelekkel és csővezetékekkel, és
jóval nagyobb volt, mint gondolta; jobbra-balra nézett, hátha észrevesz valamit. Kicsit figyelmesebben
odanézve, vékony és függőleges fényekből álló vonalakat látott az egyes falmodulok elválasztásában,
és...

Ez nem lehetett véletlen. Sasha őt hívta álmában, és amikor ez nem volt elég, az mp3-as lejátszón
keresztül próbálta elérni. Ráadásul megmutatta neki, merre szökhet meg börtönéből.

Most már nem volt megállás. Ben úgy döntött, nem keresgél lámpa után – bár Ramanov roppant kedves
ember volt, annyira azért mégsem, hogy egy egész betörőkészletet hagyjon a szobában –, helyette
inkább átpréselte magát a falpanel mögötti keskeny hézagon, és a következő résig áttapogatta magát a
poros sötéten. Ebben a szobában, amelybe bekukucskált, töltötte az utóbbi órákat, gondolta magában,
és folytatta útját.

A következő tíz-tizenöt faldarabot olyannyira gondosan eldolgozták, hogy még egy fénysugarat sem
engedtek át, de a műanyagon keresztül tompa hangokat hallott. Időközben akadt némi halvány fogalma
arról, hogy merre is járt pontosan: az állomás folyosói és termei nyilvánvalóan nem feltétlenül
érintkeztek egymással, hanem a szigetelés, a kábelek és más egyéb dolgok miatt dupla falakkal
választották el őket egymástól; ez elsősorban azonban valószínűleg a vékony falak mögött dolgozók
magánszféráját óvta. Ha rendelkezett volna az állomás tervrajzával – vagy tudta volna, merre
helyezkedik el új szálláshelye –, akkor bizonyára hamar odatalált volna Sashához anélkül, hogy egyetlen
szempár (vagy kíváncsi kamera) meglátta volna. Elvégre sikeresen kiszabadult börtönéből, a többi pedig
majd úgyis kiderül útközben.

Először is semmi sem adta magát: miután több halványsárga fényszálat is elhagyott, elért egy
elágazáshoz, amely mögött teljes sötétség uralkodott mindkét irányban. A falpanelek nem voltak
túlságosan gondosan kidolgozva, vagy a mögöttük lévő szobákban sem világított a fény. Az eredmény
ugyanaz volt.

Ben hezitált. Eddig még sosem szenvedett klausztrofóbiában, és nem is félt a sötéttől sem, de
belegondolva, hogy végig kell tapogatóznia a keskeny folyosókon, ahol mindenféle dolog leselkedhetett
rá – nem tetszett neki. Nehéz szívvel jobbra fordult és mégis megtette: végigtapogatózott a keskeny
gangon, ahol mindenféle dolog leselkedhetett rá. A legkisebbnek ezek közül nyolc lába vagy foga és
karma volt. Ehelyett rengeteg kemény szegéllyel és szeglettel találkozott, amelyekbe felváltva (vagy
inkább egyszerre) ütközött fejével, sípcsontjával vagy előrenyújtott kezével. Legalább egyszer biztos volt
benne, hogy gyorsan távolodó tipegést hallott. Lehet, hogy patkányok is voltak errefelé?
Amikor végre úrrá lett félelmén, hirtelen figyelmes lett egy fényre: a falpanelek pontatlan
illeszkedésénél egy hajszálvékony fényt látott, de mielőtt elérte volna, tompa hangokat hallott.
Óvatosan közelebb lépkedett, visszatartott lélegzettel átkukucskált rajta, és éppen egy kéz a kézben
sétáló párt látott eltűnni a folyosó fordulójában.

Édesapja és Van Staaten doktor?

Ben nem volt biztos benne. Olyan gyorsan eltűntek, hogy csak két alakot látott, akik közül talán a belga
orvosnőt felismerte. Most így utólag, mintha apja hangját is hallotta volna. És nem tűnt különösen
szomorúnak.

Ben elhessegette a gondolatot akár igaza volt, akár csak gyermeki féltékenysége miatt fantáziált,
pillanatnyilag fontosabb dolga is volt és még egyszer óvatosan átkukucskált a hézagon. Bár a folyosók
mind ugyanúgy néztek ki: egérszínű falak, trehányan elhelyezett kábelek és vezetékek, mégis úgy tűnt,
mintha járt volna már ezen, sőt pont ez volt Van Staaten „orvosi szobája” előtt. Ha jól emlékezett,
kétszer kellett jobbra fordulnia ahhoz, hogy az előző szobájához és ezzel Sasháéhoz jusson.

Ben figyelmesen hallgatózva, csukott szemmel lépkedett előre, azonban saját kalapáló szívén és a távoli
vihar tombolásán kívül semmit sem hallott, ami pedig itt, a válaszfalak között egyre erősebben szólt.
Ramanov emberei bármelyik pillanatban feltűnhettek az egyik sarkon, mégis vállalnia kellett a
kockázatot. Sashának szüksége volt rá, és minél több időt pocsékolt el, annál nagyobb veszély
leselkedett rá.

Mivel nem volt nála szerszám, a sötétben pedig nemigen volt módja óvatosan haladni, ezért nem is
próbálkozott vele. Tenyerével kétszer-háromszor megütögette a műanyag panelt, majd teljes erővel
nekirugaszkodott. A műanyag megrepedt, amitől jóval több fény szökött be a rejtekhelyére, jobb keze
pedig vadul lüktetett, és meleg vér csorgott lefelé a karján.

Innen már nem volt visszaút. Ben összeszorított foggal még kettőt-hármat rásuhintott a falra, mire az
egész egy hatalmas robbanással kiszakadt a helyéről. Talán még Vancouverben is hallani lehetett, de
végül is ez most nem számított. Minél közelebb ért Sashához, annál határozottabban érezte a rá
leselkedő veszélyt.

Utolsó ütésének lendülete úgy magával rántotta, hogy végigbukdácsolt a folyosón, majd nekicsapódott a
szemközti falnak. Ösztönösen ellökte magát, majd végigszaladva a gangon befordult jobbra.

Amikor másodszorra is jobbra fordult, kivágódott mögötte egy ajtó, és valaki felkiáltott, de Ben mit sem
törődve vele tovább szaladt.

Emlékezete nem csalt. Pontosan azon a folyosón járt, amelyen Sasha szobája volt.

Ben gyorsított léptein, majd amint elérte célját, vállával bedöntötte a gyenge műanyag ajtót. Szinte
átrepült az ajtón – mire váratlanul álma jelent meg előtte.
Rémálmában egy pókhálóban látta Sashát, ami szép lassan fojtogatta a lányt. A valóságban azonban
Sasha békésen szunyókált az ágyában egy egyenletesen sípoló és fényes ellenőrző monitorhoz
csatlakoztatva. Egy másik gépből számtalan, ezüstszínű, vékony drót lógott kifelé, amelyek a homloka
köré tekert keskeny kötéshez vezettek. Az ágy másik oldalán egy átlátszó infúziósüveget tartó krómozott
állvány állt, amiből színtelen folyadék csöpögött a vénájába – egy pillanatra és egy bizonyos szögből
pedig úgy tűnt, mintha egy hatalmas és ezüst pókháló rabja volna.

Ben tehetetlenül kalimpáló karral botladozott befelé a szobába, majd feldöntötte az ágy melletti
állványt. Az üveg hangosan csörömpölve landolt a földön, Ben pedig utolsó pillanatban visszanyerve
egyensúlyát Sasha ágya mellett találta magát. A kitépett infúziós tű erősen vérző sebet hagyott a lány
karján, mire Ben sajátján érezte a fájdalmat. Ennek ellenére nem foglalkozott vele, hanem egyetlen
gyors mozdulattal levette a lány homlokáról az ezüstös kötést. Az ágya melletti elektromos őrkutya
azonnal sípolni kezdett, majd egy jajveszékelő sípolással hirtelen elhallgatott, amint Ben letépte a karján
lévő szürke kötést is. A lány fölé hajolva olyan erősen megszorította, ahogy csak tudta.

– Sasha! lihegte. – Mi van veled? Mit... mit csináltak veled?

Sasha nem reagált. Feje tartás nélkül gurult egyik oldalról a másikra, ahogy a fiú magához préselve,
szinte kétségbeesetten rázta.

Amikor belépett, még azzal nyugtatta magát, hogy csak aludt, de ez nem volt igaz. Eszméletlen volt, sőt
lehet, hogy valami rosszabb.

– Sasha! Válaszolj már! Mit tettek veled?

Most sem kapott választ, sőt – ami még szörnyűbb – érezte, hogy szavait még azon a mélyebb szinten
sem hallja, amelyen eddig kommunikáltak.

Ennek ellenére még háromszor-négyszer kikiáltotta nevét, majd óvatosan leeresztette az ágyra. A
folyosóról szapora léptek zaja szűrődött be, majd két-három hang kiabált egymás szavába vágva, össze-
vissza, de őt nem érdekelték. Csak most vette észre, hogy keze csupa vér, de hamar rájött, hogy ezek
nem csupán a műanyag fallal folytatott bokszmérkőzésből származtak; ahogy a friss, világospiros vér
sem, mely hirtelen beterítette az eddig hófehér ágyneműt.

Ijedten tapasztalta, hogy a vér Sasha karjából bugyogott kifelé.

Az infúziós tű szinte szétszaggatta a lány vénáját.

Egy fél másodpercig csak meredten bámult a szörnyű látványra – majd egyszer csak összegörnyedt a
fájdalomtól, amikor úgy érezte, egy égő tőr szűrődik a bal karhajlatába.

Hirtelen rosszul lett a fájdalomtól, majd minden elsötétült a szeme előtt. Minden körbe-körbe forgott
vele, és talán rögtön el is veszítette volna az eszméletét, ha nem aggódott volna annyira Sasháért.
Tiszta erőből leküzdötte a szemhéját uraló fullasztó sötétet, és lenézve karjára örömmel észlelte, hogy
egyetlen karcolást sem talál. De a fájdalom továbbra sem szűnt meg. A láthatatlan késpenge immár
elérte könyökét is, és most belülről próbálta felhasítani. Ben biztos volt benne, hogy sikerül.

A folyosóról beszűrődő hangok egyre hangosabbak lettek, szeme sarkából pedig mintha hirtelen
mozgásokat látott volna. Nem foglalkozott vele, helyette igyekezett elkapni Sasha karját. A seb egyre
jobban vérzett, ráadásul a saját karjában lévő fájdalom is egyre erősebb lett. Sasha váratlanul egy alig
hallható, nyöszörgő hangot hallatott. Tennie kellett... valamit. Csak fogalma nem volt, mit.

Szeme sarkából hirtelen előugrott egy árny, majd ugyanabban a másodpercben oldalra lökte a kezét, és
éles hangon ráförmedt.

– Megőrültél? Mi a fenét csinálsz?

A terem egy csapásra tele lett emberekkel. Egy igencsak durva kéz hirtelen megmarkolta a vállát,
felkapta a magasba, és elhajította Sasha ágyától. Valaki kiabálni kezdett, mire még több lépés dörömbölt
a fülében. Karjában újra felerősödött a fájdalom (ezt az előbb még abszolút lehetetlennek tartotta),
majd ugyanolyan gyorsan abba is maradt, és végre kitisztult a látása.

A terem valóban tele volt emberekkel, de csak a helyiség mérete miatt tűnt úgy, valójában rajta és
Sashán kívül csak hárman voltak bent. Van Staaten doktor a lány fölé hajolva csinált valamit bal karjával,
ami feltehetően nem lehetett túlságosan fájdalmas, hiszen Ben karja egyáltalán nem fájt. Az ajtóban egy
szakállas férfi álldogált, aki valahonnan borzasztó ismerős volt Bennek, de nem tudta, honnan. A vad
férfi pedig, aki felkapta, és durván a falnak vágta, az...

...nem volt más, mint az édesapja.

– Engedj... el – köhécselte; mégpedig szó szerint, hiszen apja még mindig akkora erővel nyomta a falnak,
hogy nem kapott levegőt.

– Csak ha megígéred, hogy viselkedsz!

Ben nem igazán tudta, mit jelentenek e szavak, ennek ellenére szemével pislogott egyet bólintás helyett,
ami úgy tűnt, elegendő volt apja számára. Egy további másodperc után (miközben még mindig nem
kapott levegőt) nemcsak elengedte, hanem hátra is lépett egy fél lépést. Egyszerre riadtnak és
zavartnak, de ugyanakkor gyanakvónak és dühösnek tűnt.

– Köszönöm – köhécselt megint Ben, miközben igyekezett megmasszírozni fájó torkát. Nagyon...
megdöbbent. Édesapja körülbelül öt centiméterrel kisebb és jó tíz kilóval könnyebb volt nála, a
legnehezebb, amit az utóbbi tíz évben emelt, az valószínűleg egy könyv lehetett. Ezzel szemben marka
olyan erős volt, mint egy satu. Méghozzá egy nagyobb fajtájú, amelybe egy tehergépkocsit vagy valami
hasonlót lehetett befogni.

– Mi történik itt? – förmedt rá édesapja. – Lennél szíves és elmagyaráznád, hogy mi a fenét művelsz itt?!
– mondta egy dühös mozdulattaI nyomatékot adva szavainak. – Azt hittem, szereted ezt a lányt?
– Ha ez így van, akkor a fiad valami egészen furcsa módon hozza a tudomására – fűzte hozzá Van Staaten
az ágyról. – Könnyedén megölhette volna a szegény teremtést!

– Én? – válaszolta döbbenten. – De én csak azt akartam...

– Teljesen mindegy, hogy mit akartál – vágott a szavába Van Staaten mérgesen. – Nézz csak rá! Tudod
egyáltalán, hogy mi történhetett vele?

– Nem – mondta Ben. – De azt sem tudom, hogy maga mit tett vele!

– Nincs semmi baja? – kérdezte apja Van Staatentől.

– Majd kiderül – válaszolta a nő komor arccal, majd mielőtt a lányhoz fordult volna, szikrázó pillantást
vetett Ben felé. – El is vérezhetett volna! Mégis, mit gondoltál közben magadban?

– Mi közben? – zengett egy hang az ajtó felől.

Ben odafordulva Ramanovot pillantotta meg. A férfi szinte a semmiből bukkant elő, elfoglalva a szakállas
helyét, aki immár lábujjhegyre állva igyekezett Ramanov háta mögül információhoz jutni.

– Mi történik itt?

– Ezt én is szeretném tudni – felelte Ben ellenségesen, bár ne tette volna, mivel ezzel magára vonta
Ramanov minden figyelmét – mégpedig nem éppen a legkellemesebb módon.

– Már megint te! Mindjárt gondolhattam volna, hogy megint csak bajt... – hirtelen félbeszakította a
mondandóját, amint megpillantotta a Sasha ágyán pirosló friss vért. Nyomban az ágy mellett termett,
majd megint Ben felé indult. – Mit csináltál vele, te kis féreg?

Ben egy hangot sem bírt kinyögni, amikor apja gyorsan elállta Ramanov útját.

– Semmit! Egészen biztos vagyok benne, hogy csak...

Ramanov ebben a pillanatban egy laza mozdulattal félresöpörte, és ismét Ben felé lépett. Ráadásul
egyre nagyobbnak tűnt, ahogy közeledett.

– Azt kérdeztem, mit csináltál vele?! Halljam, mit műveltél?

– Ramanov professzor, minden rendben van – avatkozott közbe Van Staaten. – Csak rosszabbul néz ki,
mint amilyen valójában. – Ez sajnos nem tűnt túl meggyőzően, mivel közben vértől pirosló kézzel
gesztikulált. Ramanov mindenesetre megállt, és a doktornőre, illetve Sashára pillantott. Amikor azonban
újra Benre nézett, szemében puszta vérszomj lángolt.

– Szinte sejtettem, hogy csakis te állhatsz a dolog mögött. Úgy látszik, egy egyszerű zár igencsak kevés
ahhoz, hogy féken tartson. Mégis mi a fenét kerestél itt?

– Meg akartam nézni Sashát – válaszolta Ben hetykén. Legalábbis megpróbált hetykén hangzani.
Hangjának jól hallható reszketése kicsit rontott a hatáson, mégis folytatta. – Ezt már magának is meg
kellett volna tennie, professzor úr! Ha tényleg annyira aggódik az unokájáért, akkor talán meg kellett
volna kérdeznie, hogy mit művelt vele a nagy hírű doktornő!

Egy percre mindenki elhallgatott a szobában. Ramanov utálattal teli szemmel bámult a fiúra, miközben
Van Staaten nagyokat sóhajtozva törte a fejét a megfelelő válaszon, amit valószínűleg Ramanov
baljóslatú tekintete ellenére ki is mondott volna...

...ám éppen abban a pillanatban megszólalt az állomás vészriasztója.

12

Az ÁLLOMÁS EDDIG HATALMASNAK és néptelennek tűnt Ben számára, de most egy egészen más
oldaláról ismerte meg. Az egérszürke folyosók szinte feleolyan szélesek voltak, mint azelőtt, mindenfelé
emberek nyüzsögtek. Mindenhol lépések és kiáltások hallatszottak, egymásnak rohanó alakok és
kétségbeesetten sikoltozó emberek tűntek fel. Ben legalább tíz olyan arccal találkozott a zsiliphez tartó
úton, akiket még sohasem látott addig; ekkor úgy döntött, abbahagyja a számolást, és inkább arra
próbált koncentrálni, nehogy szem elől veszítse a harciasan és gőzmozdonyként utat törő Ramanovot. A
szirénák szünet nélkül bömböltek, sőt mintha egyre hangosabban szóltak volna, ahogy a kijárathoz
közeledtek. A pánik súlyosbítására a fülsiketítő szirénához még egy villogó vörös fény is csatlakozott,
amely mint egy pokoli diszkó stroboszkópja, darabokra szedte a látványt és a hangot egyaránt.

A helyzet csak rosszabbodott, ahogy közeledtek a Gerrittel tegnap meglátogatott hatalmas légzsiliphez.
Ben már az utolsó kanyarulat előtt érezte a befelé kúszó fagy rideg érintését, ráadásul az eddigi kiáltások
és zajok mellé újabb hangok csatlakoztak, amelyeket képtelen volt azonosítani. Ramanov bevette az
utolsó kanyart, a mögötte csörtető Bennek pedig leesett az álla a csodálkozástól, mikor beérte a
professzort. A nehéz zsilipajtó tárva-nyitva állt, sőt a külső ajtó is, amely jeges szelet fújva az állomásra,
egy kisebb hóvihart terelgetett maga előtt. A zsilipajtó előtt körülbelül egy tucat férfi és nő toporgott,
közülük két, Gerrit csapatából való zsoldos. Ben szíve megint hatalmasat ugrott a mellkasában, amikor
újra meghallotta azt a rémisztő, lövésszerű hangot.

Ramanov olyan hirtelen torpant meg, akár egy marionettfigura, kinek játékosa szívinfarktust kapott. Ben
épp hogy ki tudta kerülni egy gyors mozdulattal, mielőtt még hátulról teljes sebességgel belerohant
volna. Édesapjának sajnos nem sikerült ez a mutatvány, de szerencsés módon Ramanov fel sem fogta a
durva összeütközést, mert helyette olyan hangerővel üvöltött, amivel az egész zűrzavart, sőt még a
szirénák bömbölését is túlkiabálta.

– Mi az ördög folyik itt?!

Ben legnagyobb meglepetésére majdnem kapott is választ; pontosabban szólva tíz különböző embertől
tíz különböző választ, akik természetesen mind egyszerre próbálták közölni vele azt. A professzor
dühösen fújtatva és néhány parancsoló gesztussal hamar csendre utasította őket.

– Mi folyik itt? – fordult a zsilipkamra ajtajában álló két katonához, akik legalább olyan szerencsétlenül
és szomorúan festettek, mint ahogy Ben érezte magát. Megpróbált kikukucskálni a nyitott zsilipajtón
keresztül, de a szél egy hatalmas jéghideg pofonnal fogadta, amitől rögtön könnybe lábadt a szeme. Az
őrjöngő fehéren kívül, amelyben minden és ugyanakkor semmi sem mozgott, semmit sem látott.

Odakintről megint egy korbácsoló és hosszan tartó durranás hallatszott, de a sarkvidéki vihar tombolása
is egyre hangosabbá vált; mintha e jeges világ szellemei csupán túl akarták volna szárnyalni az emberek
idegen univerzumának ricsaját.
– Mi folyik itt?! – kiáltotta Ramanov még egyszer. A zsoldos, a felettébb dühös kiborulás célzottja – azaz
Frank, akit Ben alig akart megismerni az óriási védőruházatában – láthatóan összerezzent Ramanov
szavaitól. – Fogalmam sincs. Gerrit, Tahia és Tooth odakint van.

Ramanov gyors és döbbent pillantást vetett a nyitva álló ajtó túlsó oldalán lévő fehér káoszra.

– Ott kint?

– Láttak valamit a monitorokon – felelte Frank. – Nem tudom, mit. Meg akarták nézni. És akkor hirtelen
lövéseket hallottunk.

– Lövéseket? – ismételte Ramanov riadtan, majd megint kinézett a hóviharba, amitől még komorabbá
vált az arca. – És én miért nem tudok róla? – förmedt a szerencsétlen zsoldosra.

– Mert nem tudtuk elérni.

Persze, mert éppen a csontjaim átrendezésével volt elfoglalva, fűzte hozzá Ben gondolatban, miközben
gondosan ügyelt arra, nehogy hangosan kimondja. Ramanov hirtelen hátrafordult, és úgy nézett rá,
mintha minden szavát hallotta volna, majd újra Frankre pillantott. Ben pontosan látta rajta, ahogy addig
sem alacsony vérnyomása egy újabb fokozattal emelkedett.

– És akkor miért nem mennek ki, hogy megnézzék, mi van a bajtársukkal?

– Azért, mert Gerrit megtiltotta nekünk – válaszolta Frank. – Mégpedig okkal.

Ramanov azonnal válaszolni készült, de a zsoldos váratlanul visszanyerte bátorságát, és már-már

parancsoló gesztussal hallgatásra bírta.

– Annak semmi értelme, ha mindannyian vakon kirohanunk anélkül, hogy tudnánk, mi vár ránk. Vagy
esetleg védelem nélkül akar idebent maradni, ha véletlenül csapdába esünk? Sonja rádió-
összeköttetésben áll Gerrittel. Azonnal értesülni fogunk róla, ha segítségre van szükségük.

– Rádió-összeköttetés? – ismételte meg Ramanov. – És mit mondanak?

Frank kissé sokáig várt a válaszadással.

– Egyelőre semmit. Még nem igazán tudjuk, mi a helyzet.

– És akkor honnan tudja, hogy nincs szükségük segítségre? – sziszegte Ramanov.

Frank kissé zavartan megvonta a vállát, és az alsó ajkába harapott.

– Én...

Hirtelen félbeszakította egy másik korbácsszerű csattanás. Egy másodperccel később a külső ajtónál egy
emberi alak bukkant fel egy pillanatra a tomboló viharban, majd váratlanul magával rántotta. Ramanov
döbbenten fújta ki a levegőt fogai között. A fiatal zsoldos láthatóan megijedt, majd egyszerre
összeszedte magát, és se bizonytalanság, se habozás nem volt érezhető rajta. Társával azon nyomban
sarkon fordulva a zsilipkamrába viharzott, majd fejüket behúzva lövésre készen álltak a zsilipkamra jobb
és bal oldalán.

– Vissza! – kiáltotta Frank. – Tűnjetek el onnan hátulról! Mindenki!

Senki sem tűnt el, sőt ellenkezőleg, egyre nagyobb lett a tolakodás Ben, édesapja és Ramanov körül.
Ramanov éktelen ordításba kezdett.

– Lenne valaki olyan kedves, és leállítaná végre ezt az őrüIt szirénát?!

Ben nem volt benne biztos, hogy valaki egyáltalán meghallotta Ramanov hangját ebben a zűrzavarban,
de nem sokkal később egy utolsó nyekergéssel mégis elhallgatott az idegtépő rikácsolás, a vörös fényt
pedig felváltotta a már ismerős és homályos sárga fény. Ben először csak a saját fülében zúgó vért és a
vihar ezerhangú farkasüvöltését hallotta, ami egyre erősebben rázta az állomás falait. Valahonnan
messziről egy halk kiáltás szűrődött befelé, de még mielőtt Ben megijedhetett volna, egy irdatlan
kattogás zendült fel a sötétben. A hang kétségkívül egy géppisztolyból szólt!

– Valami nincs rendben! – mondta Ramanov ijedten, majd felkiáltott. – Mindenki tűnjön el innen!
Azonnal!

Semmi sem történt. Ramanov két-három embere kissé hátrébb húzódott, de a többiek egy lépést sem
tettek. A legtöbben – beleértve Bent és édesapját is – csak álltak, és bámultak kifelé a hóviharba.

Nem is lett volna idő bármit is tenni, hiszen minden olyan gyorsan történt: Ben mintha megint egy
elmosódott fehér alakot látott volna a fehér káosz kellős közepén, majd hirtelen felvillant és élesen
felsivított valami. Egy óriási szélroham magával rántotta a hatalmasat üvöltő és karját az arca elé kapó
Bent, majd apjával összeütközve, mindketten a földre zuhantak. Az örvénylő hó milliárdnyi
mikroszkopikus, borotvaéles jégkristállyal terítette be testüket.

Ezzel azonban nem voltak egyedül. Ramanov kivételével, akinek sikerült valahogy megkapaszkodnia az
ajtófélfában, szinte mindenki felborult vagy a falnak csapódott. A vihar üvöltése minden egyéb zajt
elnyomott, a levegő pedig egyik pillanatról a másikra annyira tele lett hóval, hogy Ben alig kapott
levegőt. Ráadásul iszonyúan hideg volt.

A hőmérséklet annyira és olyan gyorsan lesüllyedt, hogy körös-körül a belső zsilipajtó szürke műanyag
falán zúzmara és vékony csillogó jégcsapok jelentek meg. A fiúnak szüntelenül Van Staaten szavai
keringtek a fejében, mégpedig amit e hely hőmérséklet-csökkenéséről mesélt.

Váratlanul felbukkant a hatalmas fehérségből egy óriási, arc nélküli valami, amely tetőtől talpig kizárólag
jégből volt. Dübörgő léptekkel és mohón kinyújtott kézzel közeledett Ramanov felé. Az orosz ziháló
kiáltással hátrahőkölt, hangját a tomboló vihar elnyomta, ahogy minden mást is. A férfi elvesztette
egyensúlyát, és hanyatt vágódott, de közben még sikerült előrántania a köpenyzsebében lévő pisztolyát,
és a jégszörnyetegre célzott.

A hőfátyol szétfoszlott, így Ben pontosan láthatta, hogy valójában kivel is állnak szemben.
Kétségbeesett kiáltás szakadt fel belőle, amit a vihar könyörtelenül darabokra szaggatott, ahogy a többi
zajt is. Ben azonnal összeszedte magát, és tiszta erőből belerúgott Ramanov térdhajlatába.

Kedvezőtlen pozíciója miatt nem sok erőt tudott kifejteni, de legalább sikerült kilendítenie Ramanovot
mozdulatából, majd megbotlott, és elesett. Ramanov ingadozva, ám majdnem ugyanabban a
másodpercben meghúzta fegyvere ravaszát. A parányi eltérítés éppen elég volt.

A vihar hangtalan, narancsszínű villámmá változtatta a lövést, Ben pedig látta, ahogy a füstölgő golyó
elsuhan a fehér alak válla mellett, majd villámokat köpködve lepattan a zsilipajtó pereméről, és végül
belefúródik az időközben jéggé vált szürke műanyag falba. Ramanov visszanyerve egyensúlyát, újból a
fehér alakra célzott, de az immár előtte állva akkorát rúgott a csuklójába, hogy a pisztoly magasan ívelve
elrepült a feje fölött. Minden olyan sebesen történt, hogy a szélvihar bezúdulása óta csupán két-három
másodperc telhetett el.

És még mindig nem volt vége. Ben igyekezett feltápászkodni, de a tükörsima padlón hamar elcsúszott.
Ennek ellenére látta, ahogy a fehér harci öltözetbe bújt alak megfordul, lerántja válláról automata
fegyverét, és a nyitva álló zsilipajtó felé céloz. Az arcát takaró sima műanyag maszk kissé elcsúszott,
mögötte pedig egy sötét hajú, fiatal nő vonásai jelentek meg. Gyorsan térdre vetette magát, és vállára
helyezve a fegyvert az ajtóval szemben lévő fehér poklot fürkészte.

Valami... volt odakint. Valami nagy és sötét, amely ostorozó karjaival kettészelve a vihart egyre csak
közeledett. Ben pontosan érezte, és a külső zsilipajtó bal és jobb oldalán álló két katona is láthatott
valamit, mert Frank magasabbra emelve puskáját, mintha célba vett volna valamit. Lőni még egyelőre
nem lőtt, amikor hirtelen egy másik tetőtől talpig havas, fehér sarkvidéki ruhát és műanyag maszkot
viselő alak lépett ki a pezsgő hófüggönyből. Vállára egy hasonlóan öltözött, de jóval nagyobb férfi
támaszkodott, aki nyilvánvalóan alig bírt menni. Mielőtt Ben felismerhette volna az arcát, a zsilipkamra
előtt felbukkant egy szintén nem egyedül érkező harmadik zsoldos is. Vállán egy élettelennek tűnő súlyt
cipelt. Mögöttük szörnyű mancsokkal, karmokkal és szárnyakkal felszerelt, hatalmas és csillogó valami
magaslott. Frank és bajtársa azonnal tüzet nyitott a rémisztő, csattogó papagájcsőrös teremtményre. A
géppisztoly éles kattogása még a tomboló vihar zaja ellenére is hallható volt, odakint pedig egy
másodperc töredékéig úgy felragyogott minden, mintha millió és millió üvegszilánk repkedett volna
szanaszét. A zsoldosnak végre sikerült behúzódnia a zsilipkamrába, mire Frank teljes súlyával
nekivetődött az ajtónak. Ben már régen nem látta, mi zajlik odakint, de a másik katona kitartóan tüzelt
tovább, míg az ajtó egy tompa puffanással be nem csapódott a helyére, kizárva a vihar bömbölését, a
szörnyű ostorcsapásokat és a szúrós sárga szemek bámulását.

Noha a vihar zaja jóval halkabb lett, mint eddig volt, mégsem lett néma csend. Sőt ellenkezőleg: sikítások
és vadul kiáltó hangok kórusa lepte el a helyiséget. Mellette apja ordibált valamit, de nem értette, mit,
két lépéssel Tahiától pedig Tooth rogyott térdre kimerült sóhajjal, és egyszerűen a földre dobta a
magával hozott hatalmas embert. Ben egy pillanatra azt hitte, ő is védőmaszkot hord az arca előtt, majd
döbbenten tapasztalta, hogy vonásait csupán vastag jégréteg takarja. Ezzel egy időben arra is rájött, kit
hurcolt be Tooth magával.

Harry volt az. Ez pedig azt jelentette, hogy a másik alak csakis...
Ben velőtrázó kiáltást hallatva azonnal lábra állt, és úgy nekiiramodott, hogy magával rántva az előtte
térdelő Tahiát, csaknem Toothnak, illetve Harrynek ütközött. Egy lélegzetvételnyi előnnyel apja előtt ért
a harmadik zsoldoshoz, aki szinte imbolygott a hátán cipelt tehertől, majd megpróbálta óvatosan a
földre helyezni.

– Anya! – sikoltott fel Ben. Mellette édesapja kiabálta felesége nevét, mire Ramanov és Tahia is
megérkezett. Közösen, de a kapkodástól inkább egymást hátráltatva, leemelték Jennifer Berger testét
Gerrit válláról. A zsoldos kimerült nyögéssel a falnak támaszkodott, és becsukta a szemét, ám
nyilvánvalóan már ahhoz sem volt elég ereje, hogy állva maradjon. Háttal a szürke műanyag falnak,
lassan lecsúszott a földre.

Senki sem vett tudomást róla, még a saját bajtársai sem. Frank háta mögött az ajtóval bajlódott,
feltehetően keresett valamit, amivel eltorlaszolhatta volna magukat. A második zsoldos fegyverét a
padlóra ejtve Harry mellett térdelve örvendezett a halottaktól visszatért parancsnoknak.

Ben és édesapja is térdre rogyva hajolt a zsilipkamra padlóján heverő alak fölé. A mellettük guggoló
Ramanov kinyújtotta a kezét a nő felé, mire a fiú apja olyan durván elütötte azt, hogy a férfi egyensúlyát
elveszítve, nevetségesen billegett jobbra-balra a sarkán.

Bizonyára sohasem bocsátotta volna meg magának, ha mindenki szeme láttára, jól párnázott hátsójára
puffan.

Bent különös érzés kerítette hatalmába a mozdulatlan test láttán, mint amikor a jéghasadék peremén
állva nézte végig a mélybe zuhanó Sashát. Akkor azonban az, hogy olyan gyorsan történt meg minden,
nem hagyott teret elméjében a gyásznak és a kétségbeesésnek. Vélt halálának fájdalma még át sem
törte az elmúlt napok eseményei miatt lelke sebezhető része köré vont páncélját.

Most azonban semmi sem védte.

Ben igazából sohasem hitte el, hogy édesanyja meghalt. Egy része egyszerűen elutasította halálának már
a puszta lehetőségét is – valószínűleg a még gyermeki része. A gyerekek úgy gondolják, hogy szüleik
halhatatlanok és sérthetetlenek, és egyszerűen nem halnak meg, és egyébként sem így, punktum! Egy
másik, énjének erőteljesebb része megrendíthetetlen biztonsággal tudta, hogy még mindig életben van,
és egyszer újra találkoznak majd.

Lehet, hogy most fizette meg az árát. Nem érzett mást, csupán merő döbbenetet. Az édesanyja élt. Nem
kellett ahhoz orvosnak lennie, hogy lássa, hiszen mellkasa olyan hevesen emelkedett fel-le, hogy még a
vastag kabát ellenére is jól látszott. Ráadásul szeme résnyire nyitva volt, ami azt sejtette, eszméleténél
van.

De vajon meddig még?

Ben hirtelen hatalmas gombócot érzett a torkában, úgy érezte, megfojtja: él, ez már biztos, de arcán egy
minimum öt milliméteres jégpáncél feszült, szemöldöke és szempillái pedig olyan kemények voltak, hogy
valószínűleg letörtek volna, ha hozzájuk ér. Mi van akkor, ha a kegyetlen sors csak azért hozta vissza
neki, hogy még egyszer lássa meghalni?

Valami óriási csattanással ütközött az ajtónak. Ben ijedten összerezzent, és felnézett, mire Ramanov is
odafordult.

– Mi volt ez? – lihegte.

Nem kapott választ. Frank néhány lépést hátrált, és halálsápadt arccal bámulta az ajtót. A masszív
acélajtót megrázó tompa puffanás nem ismétlődött meg, de az ütődés szabadjára engedte addig
kordában tartott fantáziáját is, amely rögtön gyémántkemény karmokat vélt hallani az ajtón.

Talán nem is csak képzelődött.

– Mi a fene történik odakint, az ördögbe is? – sziszegte Ramanov, miközben dühöngő léptekkel Gerrithez
közelített. – Mi ez?!

A zsoldos megpróbált válaszolni, de legalább két-három nekifutásra szüksége volt ahhoz, hogy újra
mozgatni tudja fagyott ajkát.

– Nem szeretné azt maga tudni, professzor úr – motyogta alig érthetően.

Ramanov arca egyre komorabbá vált, de mielőtt még megszólalhatott volna, Robert Berger ráförmedt.

– Ne most, az ördögbe is! Hívják azonnal Van Staatent!

Ramanov egy másodpercig csak szikrázó szemmel vizsgálgatta, majd szófogadóan belenyúlt
köpenyzsebébe – ugyanabba, amelyből az előbb még a pisztolyt rántotta elő, regisztrálta Ben –, és
elővarázsolt egy régimódi rádió adóvevőt.

Még be sem nyomta a gombot, amikor hirtelen megszólalt mögöttük Van Staaten.

– Nem szükséges. Már itt is vagyok.

Ben csodálkozva, de ugyanakkor megkönnyebbülve nézett fel.

A doktornő Sashával maradt, amikor mindannyian a zaj irányába rohantak, de biztosan idevonzották a
lövések és a kiáltások. Sőt még annyi lélekjelenléte is volt, hogy magával hozta az orvosi táskáját.

Valami irtózatos nyikorgással suhant el az ajtó külső oldala előtt, mire Van Staaten menet közben
megtorpant, majd folytatta útját.

– Ne nyúlj hozzá!

A szavak Ben apjához szóltak, aki éppen felesége arca felé nyújtotta a kezét. A váratlan figyelmeztetéstől
azonban megtorpant, és zavartan nézett a nőre.
– Menj az útból! – mondta a doktornő barátságtalanul. Letérdelt Jennifer Berger mellé, kinyitotta az
orvosi táskáját. – Te is!

Ben szófogadóan odébb húzódott, de nem tévesztette szem elől sem édesanyját, sem az orvost. Van
Staaten fölé hajolt, és egyelőre nem tett semmit. Csak figyelmesen vizsgálgatta, kinyújtotta a kezét,
ujjbegyével óvatosan végigsimította az arcát, majd még óvatosabban kitapogatta a pulzusát.

– Nos? – kérdezte Ben apja.

Van Staaten tudomást sem vett a férfiról. Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, kiabálni kezdett.

– Szükségem van egy hordágyra! Gyorsan!

– Kettőre – fűzte hozzá a Harry mellett térdelő Tahia.

Van Staaten olyan pillantást vetett az eszméletlen zsoldosra, mintha most először vette volna észre,
majd vállat vonva kijavította magát.

– Kettőre.

Felelet helyett úgy nekicsapódott valami az ajtónak, hogy rozsdából és csillogó jégdarabokból képződött
vízesés csurgott le a masszív acéllemezről.

– Talán mindannyiunknak el kellene tűnni innen – javasolta Gerrit. Ajka a jelek szerint immár teljesen
kiolvadt, mivel egész érthetően beszélt. – Nem tudom, meddig bírja még az ajtó.

Ramanov dühös pillantást vetett rá.

– Még egyszer megkérdezem, és most hallani akarom a választ is: Mi ez?

Gerrit szárazon felnevetett, majd Benre bökött.

– A srác jégszörnyetegei, professzor. Tudja, azok, akikben maga nem hisz.

13

NEM HORDÁGYAT, csupán egy krómozott kocsit hoztak, amit Ben már oly jól ismert a különböző kórházi
filmekből. És ahogy az az ilyen filmekben lenni szokott, feltették egymás után a betegeket a fémkocsikra,
és ideges hangoktól, illetve kiáltásoktól kísérve futólépésben végigloholtak a folyosón egészen Van
Staaten kezelőszobájáig.

Ben édesapja legnagyobb döbbenetére Harry volt az első, ugyanis a doktornő futólagos vizsgálata szerint
ő sürgősebb ellátást kívánt.

Alig szállította le a két rögtönzött asszisztens az eszméletlen zsoldost, máris rohantak vissza a fiú
édesanyjáért. Az állomás ugyan nagynak hatott, valójában azonban nem volt az, ezért alig telt el öt perc,
és Ben anyja máris a műtőasztalon – amiről Van Staaten időközben legalább a poros műanyag ponyvát
eltávolította – várt a sorára.

– Rendben, és most mindenki kifelé! – parancsolta, miközben kezébe kapott egy különösen éles
példányt az oly tekintélyes vágószerszám-gyűjteményéből, és elkezdte felvágni Jennifer fehér
kezeslábasát bokától felfelé. A két átmeneti medikus olyan gyorsan elhagyta a terepet, ahogy csak tudta,
még a hívás nélkül érkezett Ramanov is kelletlenül visszahúzódott. Van Staaten mérges pillantást vetett
az édesanyjáért aggódó Benre, majd a fiú édesapjához fordult.

– Te itt maradsz! Szükségem van a segítségedre.

Ben úgy döntött, családügyi alapon kivonja magát a parancs alól, ezért nem mozdult, de a doktornő az
ajtó felé intett a szemével. Ismét dühös pillantást vetve rá, folytatta édesanyja bélelt ruházatának
felvágását. Ben az ajtó felé lépkedett, de kalapáló szívvel, újra és újra visszanézett a műtőasztalra.
Időközben Van Staaten már majdnem teljesen felszabdalta anyja ruháját, az az alól kivillanó bőr viszont
iszonyú sápadtnak tűnt, és telis-tele volt égési sebekhez hasonló ronda foltokkal. Tekintete a díványra
helyezett Harryre tévedt. Van Staaten nála nem is húzta azzal az időt, hogy levágja róla a ruháját,
helyette csak kabátjából hámozta ki, hogy bal karjába beszúrhasson egy infúziós tűt. Másik csuklójából
egy keskeny műanyag karkötő lógott kifelé, amelyből számos vékony, különböző színű kábel vezetett a
doktornő földre állított világító ellenőrző monitorjához. Van Staaten egészen biztos volt benne, hogy
Harry sokkal rosszabb állapotban volt, mint a fiú édesanyja; ebben a pillanatban Ben mégis jobban örült
volna neki, ha anyját látja a primitív díványon, a zsoldost pedig a krómcsillogású műtőasztalon, amely
steril pompájával és a hozzá csatlakoztatott számtalan géppel egyáltalán nem tűnt túl biztatónak.

– Tűnj el végre! – förmedt rá Van Staaten.

Egy másodpercre iszonyú dac lett úrrá rajta – hogy képzeli, hogy így beszél vele? Elvégre az édesanyja
fekszik ott! – majd hamar rádöbbenve nevetséges viselkedésére, sarkon fordult, és kiment a szobából.

Van Staaten semmit sem képzelt. Egy orvos professzionalitásával beszélt, akinek semmi sem volt
fontosabb páciense jóléténél.

Száz százalékig biztos volt benne, hogy Ramanov kint várja a folyosón, és megtartja neki szokásos
előadását vagy esetleg megvitatja a térdhajlatba irányított rúgását. Az orosz parancsnok azonban nem
volt ott, sőt legnagyobb meglepetésére sem Tahiát, sem pedig mást nem talált a zsoldoscsapatból –
noha az ember azt gondolná, hogy aggódnak parancsnokuk egészségéért. Helyettük egy fiatalember és
egy ragacsos fehér köpenybe bújt férfi ácsorgott a folyosón, aki tört (na, jó, inkább zúzott) némettel
próbálta elmagyarázni, hogy Ramanov professzor várja a központban.

Ben igyekezett hamar eleget tenni a felkérésnek; persze nem azért, mert annyira vágyott a Ramanovval
való beszélgetésre, hanem, mert alig várta, hogy beszélhessen Gerrittel vagy a két másik katonával.
Anyja életben volt (ami még mindig kicsit sem lepte meg, bármennyire furcsának is találta a gondolatot),
és tudnia kellett, mi történt odakint. Például hogy hol volt Harry és édesanyja egész idáig?

Egyre gyorsabban lépkedett, az utolsó részen már majdnem futott. Az egyetlen gyerekes ok, amiért
mégsem tette meg, az volt, hogy nem akart kifulladva érkezni Ramanovhoz.

A hiányolt zsoldosok mindannyian bent ültek a központban, sőt Ramanov és a két tudós is, akikkel első
nap találkozott, odabent voltak; rajtuk kívül még vagy egy fél tucat különböző korú, de ismeretlen férfi –
egy újabb jel arra, miszerint nem is olyan kicsi ez a bázis, mint amilyennek tűnik; de ez most igazán nem
volt fontos.

Ben kérdő pillantást vetett Ramanovra, majd miután az orosz csak szikrázó szemmel vizsgálgatta, inkább
Gerrithez fordult.

Időközben a zsoldos levette magáról fagyott ruházatát, valamint megmosta arcát és haját. Bőre már
nem tűnt sápadtnak, csupán rákvörösnek, mintha jó alaposan végigment volna egy drótkefével rajta,
valaki pedig a hátára terített egy gyapjútakarót. Egy gőzölgő kávéval teli bögrét szorongatott a kezében,
bár inni nem nagyon ivott belőle; olykor-olykor belefújt egyet-kettőt, és inkább ujjmelegítőnek
használta. Amikor Ben belépett, szótlanul rábólintott, és szemében mintha egy halvány mosoly jelent
volna meg; de volt ott még valami, ami rettentően megijesztette Bent.

– Beszélni akart velem? – fordult oda Ramanovhoz.

Válasz helyett az orosz odamorgott Gerritnek.

– Akkor talán kezdhetjük is.

Gerrit már-már körülményesen szürcsölgette kávéját, amitől Ramanov arca olyannyira komorrá vált,
mint ha az Antarktisz több millió éves jege tornyosult volna benne. Az orosz mögött álló, Gerrithez és
Toothhoz hasonlóan gyapjútakaróba bugyolált Tahia pedig ezek után már képtelen volt teljesen elfojtani
kárörvendő mosolyát. Ben lassan rájött, hogy mindenki rá várt, csak azt nem értette, miért.

– Igen – vágta rá végre Gerrit. Ujjaival még egyszer végigsimította a forró bögrét, kortyolt belőle egy jó
kiadósat (valószínűleg csak időhúzásból, és hogy idegesítse Ramanovot), majd nyugodtan visszahelyezte
az asztalra. – Persze valójában nem kell sok mindent magyarázni, professzor úr. Hallgatnia kellett volna
Benre.

Ramanov szeme megint szikrázott a dühtől, de láthatóan próbált uralkodni magán, sőt már szinte
nyugodt hangon kérdezte.

– Tehát mi is történt valójában? Minek mentek ki oda?

– Ráadásul anélkül, hogy engedélyt kértek volna – fűzte hozzá Tooth, de Ramanov tudomást sem vett
róla.

– Volt valami a monitoron – felelte Gerrit, majd felvonta a vállát. – Sajnos nem láttuk pontosan, mi az.

– A monitoron? – Ramanov szeme egyre keskenyebb lett. Tekintete a zsoldos mögött felsorakozott
monitorokat pásztázta, majd újra Gerrit arcát fürkészte. – Semmit sem találtunk itt.

– De mi igen – válaszolta Gerrit szűkszavúan. – Mint mondtam: volt valami a képernyőn. Egy mozgás.
Tooth szerint valami közeledett az állomás felé, én pedig úgy döntöttem, hogy óvatosságból megnézem.

– Anélkül, hogy informált volna engem – mondta Ramanov szemrehányón.

– Nem azért fizet minket, hogy gondoskodjunk az állomás és az emberei biztonságáról? – kérdezte
Gerrit. – Talán azt akarja a szememre hányni, hogy végzem a munkám?

– Természetesen nem. Csak segítő lett volna, ha informál róla.

– Következő alkalommal gondolok rá – ígérte meg Gerrit, majd gúnyosan megvonva a vállát, a kávéjáért
nyúlt. Majdnem félig kiürítette a bögrét, mielőtt folytatta mondandóját, amikor pedig visszatette az
asztalra, Ben jól látta, milyen nehezére esik lenyomnia kezének reszketését. Annyi minden történt azóta,
és olyan gyorsan, mintha órákkal ezelőtt történt volna, pedig valójában nem volt több tíz percnél, mióta
Gerrit és a többiek visszatértek a hóviharból. Bennek pedig már bőven volt tapasztalata a fázásban és a
fogak vacogásában, ezért pontosan tudta, hogy nem kis időbe telik majd, mire Gerrit testéből
végérvényesen kiköltözik a kegyetlen hideg.

– Elvégre egy vadállat is lehetett volna – szólt Gerrit.

– Hát persze – gúnyolódott Ramanov. – Esetleg egy gyilkos pingvin.

– Vagy az egyik kalóz, akikről a fiú és az apja mesélt – folytatta Gerrit közömbösen, ismét megvonva a
vállát. – Mi legalábbis kimentünk a maga engedélye nélkül, és utánanéztünk, hogy a koordináták
meghatározta helyen mit látott Tooth. – Odabólintott a zsoldosnak, akinek vigyora egy sárga
fogcsonkokból álló, hatalmas krátervidéket tárt fel. – Szerencse, hogy nem két perccel később értünk
oda. Ezek a... – bizonytalan pillantást vetett Benre. – ...valamik üldözték Harryt és a nőt. Ha akár egy
másodperccel is később érünk, akkor elkapták volna őket – félbeszakítva saját magát, Benhez fordult,
majd fejével Tahiára bökött. – Köszönd meg neki és istennek, Ben, hogy olyan pokolian jól lő! A bestiák
egyike elkapta. Ha nem intézi el az utolsó pillanatban, akkor soha az életben nem láttad volna
édesanyádat.

– Jól van, jól van – mondta Tahia mosolyogva. – Kvittek vagyunk.

Gerrit kérdőn összeráncolta homlokát, mire Ramanov arca sötétvörössé vált. Talán megütötte a guta,
gondolta magában Ben. Gerrit végül ismét megvonta a vállát, majd folytatta.

– Aztán kezdődött a tánc. Hirtelen minden telis-tele volt azokkal a valamikkel. Elkaptuk Harryt és Berger
doktort, és olyan gyorsan visszajöttünk, ahogy csak tudtunk. A többit pedig már ismeri.

Ramanov félretartott fejjel hallgatta, kissé döbbentnek látszott.

– Ez minden?

– Nekünk bőven elég volt – mondta Tooth, de Ramanov továbbra sem vett róla tudomást.

– Minden? – Gerrit olyan nyomatékos értetlenséggel nézett Ramanovra, hogy Ben szerint ebben már
rájátszás is volt. – Toothnak igaza van, tudja? Nekünk ez is bőven elég volt. Abban sem voltam biztos,
hogy ép bőrrel megússzuk ezt az egészet.

Ben látta Ramanovon, hogy a nyelve hegyén majdnem kicsúszott egy még élesebb és feltehetően még
megvetőbb válasz, de inkább meggondolta magát, és szinte bocsánatért esedező pillantást vetett a
zsoldosra.

– Bocsásson meg. Nem akartam megsérteni, és főként nem alábecsülni a teljesítményét. De meg kell
értenie, igencsak nehezemre esik elhinni, hogy odakint egyfajta... szörnyetegek támadtak magukra. –
Mondandója alatt sikeresen ellenállt a kísértésnek, hogy akár csak egyszer is Benre pillantson vagy
lenéző hangsúllyal beszéljen.

Gerrit kissé ingerültnek tűnt, de ő bezzeg Benre nézett. Ahelyett, hogy reagált volna Ramanov szavaira,
megkérdezte.

– Ezek a... kalózok, akik rátok támadtak a hajón, hogy is néztek ki valójában?

Ben is, ahogyan Ramanov az előbb, megállta, hogy nem nézett az állomás parancsnokára. Azért nem
csak Tahia és Gerrit tudta pontosan, kinek szólt a kárörvendő hangvétel.
– Nem kalózok voltak, legalábbis nem mindennapiak. Igazából fogalmam sincs, micsodák. – Szándékosan
váltott jelen időre, és természetesen ez nem kerülte el a felszínesen mosolygó zsoldos figyelmét. A férfi
cinkosan, alig észrevehetően bólintott egyet, mire Ben folytatta az előadást.

– Ezek valamiféle... lények. Nem tudom, hogy élnek-e, mert egytől egyig jégből vannak, vagyis valami
olyasmiből, ami jégnek látszik, és úgy is viselkedik. Ha egyikük megsebez egy embert, az egy idő után
átváltozik, és olyanná válik, mint ők. – Dacos pillantást vetett a jelenlévőkre. – Ha viszont valaki
közületek azt mondja: Ugye tudod, hogy hangzik ez?, akkor iszonyú dühös leszek.

Gerrit láthatóan nehezen tudta elnyomni a nevetését. Két-három végtelen szívdobbanás erejéig senki
sem szólt egy árva szót sem.

Majd Gerrit törte meg a csendet.

– Én tudom, hogyan hangzik ez. Sőt azt is tudom, hogyan néz ki. Még Tooth és Tahia is.

– Ez nevetséges – vágta rá Ramanov. Hangjából mintha hirtelen hiányzott volna a meggyőződés és

felháborodás.

– Igen, ezzel én is egyetértek – helyeselt Gerrit. – Pontosan ezt gondoltam én is, amikor megláttam
ezeket a valamiket. Hatalmas tévedés volt, ami majdnem az életembe került. – Vadul rázta a fejét, és
elutasítóan a magasba emelte a kezét, amint Ramanov válaszolni készült. – Egyszerűen csak higgyen
nekem, professzor, pontosan úgy történt, ahogy mondom. És pontosan ugyanúgy, ahogy a fiú mondta.
Vagy akkor ne higgyen nekem, és menjen ki, győződjön meg a saját szemével róla. – Hangja egy fokkal
élesebbé vált. – Valahogy úgy érzem, professzor, hogy néhány dolgot bizony eltitkolt előlünk.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Ramanov.

– Nagyon jól tudta, hogy odakint vannak ezek a dögök, nem igaz? – válaszolta Tooth Gerrit helyett.

– Hülyeség! – sziszegte Ramanov. – Fogalmam sem volt róla, ráadásul nem is hiszek ebben az
őrültségben. Egyáltalán, hallotta már saját magát? Emberek, akik jéggé változnak!

– Vagy pókká – fűzte hozzá Tahia nyugodtan.

Ramanov egy másodpercig szótlanul bámult a nőre, majd fejét rázva, és újra nyugodt hangon Gerrithez
fordult.

– Hallgasson ide! Nem kétlem, hogy odakint van valaki, és azt sem állítom, hogy önök nem végezték
rendesen a munkájukat.

– Ez igazán kedves öntől – mondta Tooth. Gerrit haragos tekintetével hamar elhallgattatta, majd
felszólította Ramanovot a folytatásra.

– Ezek... – nyelvének hegyével idegesen végignyalta ajkát, miközben tekintete még idegesebben
vándorolt Gerritről Benre, majd vissza. Nem csak a fiúnak tűnt fel, mennyire nehezére esik kimondani a
szót. – ...lények, ahogy maga nevezi. Teljesen biztos benne, hogy nem csak álruhás emberek voltak?
Tudja egyáltalán, hogy valójában miért hívtuk ide magukat? Volt néhány problémánk a kalózokkal.

– Jégkalózokkal – motyogta Ben félhangosan.

– Ez nem csupán néhány kalóz volt – válaszolta Gerrit anélkül, hogy reagált volna Ben megjegyzésére. –
Személyesen mindössze ötöt vagy hatot lőttem le közülük, ahogy Tooth is, Tahia pedig valószínűleg még
többet. Nem tudom, kivel lármázott össze ennyire, professzor, de tíz perccel ezelőtt még biztos voltam
benne, hogy egy egész nemzetnek üzent hadat – mondta, majd közvetlenül Benhez fordult. – Te tudod,
hányan vannak?

Ben képtelen volt felelni. A Princessen még nem is találkozott annyira sok szörnyeteggel, de hirtelen
eszébe jutott a bizarr jégszobrokkal teli strand, amelyekből egyszer csak arcok, testrészek és mohón
kapkodó kezek nőttek ki. Tehetetlenül megvonta a vállát, Gerrit pedig pontosan ettől a választól tartott,
bár nem szólt semmit, arca mégis komorabbá vált.

Odafordult Ramanovhoz.

– Működik már a rádió adóvevő?

Ramanov némán megrázta a fejét.

– Pont ahogy a Princessen – mondta Ben. – Először csak néhány mobil adta be a kulcsot a fedélzeten,
majd utána az adóvevő is.

– A világ leghatalmasabb rádióhasadékában csücsülünk – felelte Ramanov. – Mutass nekem egyetlen

működő mobilt, és máris milliomos leszel.

– Schulznak volt egy olyan szatellittelefonja, ami állítólag az egész világon működik. Csak természetesen
itt nem.

– Persze, mert sehol másutt nincsenek ilyen szélsőséges időjárási viszonyok – morogta Ramanov, majd
dühösen megrázta a fejét. – Ez nem jelent semmit.

– És a rádióösszeköttetés? – érdeklődött Tahia.

Ramanov olyan képet vágott, mintha egy szellemi fogyatékos tett volna fel egy még magához képest is
igen buta kérdést, ezért a biztonság kedvéért inkább várt néhány másodpercet, mielőtt válaszolt. – Az
olykor akár hetekig is kieshet, fiatal hölgy.

– És véletlenül pont abban a percben, amikor ezek a bestiák ránk támadnak – mondta Tooth gúnyosan.

Neki pedig végképp nem válaszolt Ramanov.

– A kérdés nem is az, hogy mivel van dolgunk, hanem hogy maga mit akar tenni a fenyegetéssel
szemben?
– Attól a kettő csakis együtt lehetséges – válaszolta Gerrit. – Ez volt az első, amit a katonai kiképzésem
alatt elsajátítottam, professzor: ismerd meg ellenségedet, hogy hatékonyan le tudd győzni!

– Ha egyáltalán megtesszük – tette hozzá Tooth.

Ez alkalommal Ramanov mégis hozzá fordult.

– Ez meg mit jelentsen? – Szeme rettentően elvékonyodott.

Tooth egy sárgán virító vigyorral válaszolt.

– Mi már beszéltünk erről, professzor, tudja? – Fejével Gerritre bökött. – Ha pedig kiderül, hogy maga
tudott ezekről a lényekről, de eltitkolta előlünk, akkor igencsak át kell gondolnunk a szerződésünket.

Ramanov láthatóan sápadtabbá vált.

– Maga teljesen megőrült? – dadogta, közben olyan arcot vágott, amiba Ben nem tudta eldönteni, hogy
elképedjen, megrémüljön vagy elbizonytalanodjon-e.

Újra Gerrithez frdult.

– Mi ez? Zsarolás? Hiszen szerződésünk van! És elég rendesen megfizetem magukat...

– ...azért, hogy megvédjük magát, az állomást és az itt lévő embereket egy maroknyi kalóztól – vágott a
szavába Gerrit. – Ha jól emlékszem, szó sem volt egy hadseregnyi lényről.

– Ha jól emlékszem – szólt Ramanov –, akkor magával nem is tárgyaltam ez ügyben, hanem csak West
századossal és a helyettesével – mondta, és kihívón lebiggyesztette az ajkát. – De mit ad isten, a
parancsnoka valamelyest épségben tért vissza. Talán inkább vele kellene folytatnom a beszélgetést.

Gerrit tudomást sem vett az alig rejtett zsarolásról.

– Talán – mondta vállvonogatva, miközben megint a kávéjáért nyúlt. Ez alkalommal azonban nem
kortyolt belőle, csupán játszadozni kezdett a majdnem üres bögrével. – Szinte teljesen biztos vagyok
benne, hogy ő is ugyanezt fogja majd mondani. Bár katonák vagyunk, bolondok azért nem, és nemigen
díjazzuk, ha hazudnak nekünk. Még akkor sem, ha megfizetnek érte. – Ezzel letette a bögrét az asztalra,
majd tekintete és hangja hirtelen olyan kemény és hűvös lett, akár az üveg. – Úgyhogy jobb lesz, ha
szépen elmeséli nekünk, mi vár ránk odakint, hacsak nem akarja, hogy tudósai és technikusai
konyhakéssel védjék magukat a kint lebzselő barátaiktól.

– De hát ez...! – lihegte Ramanov, mire Tahia már majdnem barátságosan a szavába vágott.

– Ha már itt tartunk, akkor azt is elmagyarázhatná, hogy miért tart egy meteorológus töltött pisztolyt a
zsebében.
Ramanov szikrázó szemmel bámult a nőre, majd felpattant a székéről, kirohant a szobából, és úgy
becsapta maga mögött az ajtót, hogy Ben azt hitte, kiszakad a keretéből. Néhány másodperc múlva civil
barátai is követték; gyorsan ugyan, de mindenesetre megközelítőleg sem annyira hangosan.

Ben megvárta míg az utolsó is becsukta maga mögött az ajtót, és egyedül maradt Gerrittel és a többi
zsoldossal.

– Szerinted okos húzás volt?

– Nem – mondta Tahia. – De jólesett.

– Gazember! – tette hozzá Tooth. – Sosem bíztam benne. Már az elejétől fogva nem.

– Attól félek, igazad van – mondta Gerrit, és kortyolt még egyet a kávéjából. – Nem volt túl okos húzás.
De ettől függetlenül nem csípem a hazudozást. – Felállt, és lesöpörte válláról a takarót. – Rengeteg
tennivalónk van még – sóhajtott, majd gyorsan a plafonra pillantott. – Menjünk egy kicsit nyugisabb
helyre.

Ben automatikusan ugyanabba az irányba nézett. Nem látta ugyan a rejtett kamerát, de tudta, hogy ott
volt; elvégre saját szemével látta még Tahia laptopján ugyanazt az asztalt, ahol most ücsörgött.

– Frank, te nézd át még egyszer az adóvevőt – adta parancsba Gerrit. – Tudni akarom, hogy Ramanov
átver-e minket, vagy tényleg nem működik a rádió. Ha pedig így van, akkor miért nem. Sonja, Gerd!
Hozzátok a felszereléseteket és a fegyvereiteket. Még egyszer kimegyünk egy kicsit körülnézni.

Nem csak Ben bámult csodálkozva a zsoldosra. Gerrit arca azóta is rákvörös volt, keze pedig nem
végezhetett volna éppenséggel finommechanikai munkát, hát még mozgó célra lőni.

– Tényleg most azonnal akarsz kimenni? – kérdezte a fiú kételkedve.

– Ki mondta, hogy akarok? – válaszolta Gerrit egy vállvonással, és egy nem túl boldog mosollyal. – Ha
azonban ezek a bestiák még mindig odakint mászkálnak, akkor jobb, ha tudjuk. És persze azt is, hogy mit
csinálnak.

Bennek egy hatalmas, csőrös valami jutott az eszébe, mely hirtelen előugrott a barlangban lévő
hóviharból, óriási karmaival karmolászva iszonyatosan fülsiketítő fémes hangot adva. Feltehetően Frank
is így gondolta, mivel egy pillanatig csak habozva bámult a parancsnokára, majd mondani készült
valamit, de inkább meggondolta magát.

– Miért nem várod meg, míg Harry újra megerősödik? – kérdezte Ben.

– Mert az még egy ideig eltart – felelte Gerrit, kicsit megsértődve a fiú megjegyzésén. – Ha viszont
garantálod, hogy a kis barátaid addig jól viselkednek odakint, akkor szívesen... – mondta gúnyos grimaszt
vágva. – Amíg Harry harcképtelen, addig én vezetem a csapatot.

– Oké, rendben – vágta rá Ben. – Nem akartam a lelkedbe gázolni.

– Nem is gázoltál bele! – Gerrit egy kelletlen gesztussal lezárta a témát, majd felemelt hangon folytatta.
– A többiek ellenőrizzék a külső kamerákat, és szereljék fel az infrahangos kilövőt! Látni akarom azt az
izét egy kocsin vagy bármin, aminek kereke van! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!

Hogy még jobban nyomatékosítsa szavait, kezével hevesen tapsolni kezdett, mire a terem hirtelen
megtelt örvénylő mozdulatokkal.

Ben is felpattant.

– Én is jövök!

– Azt már nem! – szólt Gerrit gúnyosan. – Te szépen itt maradsz – mondta, és egy gyors kézmozdulattal
megelőzte Ben tiltakozását. – Te csak menj az anyádhoz, és vigyázz rá! Ha valóban hasznossá akarod
tenni magad, akkor tartsd szemmel a doktornőt! Nem bízom benne!

14

BEN NEM MENT EGYENESEN AZ ÉDESANYJÁHOZ, pedig tényleg azt tervezte – de Van Staaten orvosi
szobáját zárva találta, még kitartó kopácsolására sem történt semmi. Néhány másodperc múlva
frusztrálva feladta, és elindult Sasha szobája felé.

Ott sem talált sok változást. A lány továbbra is csukott szemmel és láthatóan mély álomban hevert
ágyában, a szoba pedig ugyanazt a kaotikus látványt nyújtotta, mint amikor oly gyorsan távozott belőle.
Van Staaten hozzá hasonlóan gyorsan hagyta el a szobát, így ideje sem maradt kibogozni a
szétszaggatott kábeleket és vezetékeket (vagy, hogy újra hozzárögzítse tehetetlen áldozatához), vagy
feltakarítani a széttört infúziósüveg szilánkjait. Ben futólag feljegyzett – bár saját belátása szerint sem
teljesen sportszerűen – egy újabb mínuszpontot Van Staaten kontójára, majd gyorsan és halkan
odasettenkedve Sasha ágya mellé, megfogta a kezét.

A lány nem reagált, Ben pedig azon törte a fejét, vajon mit csinált vele már megint Van Staaten. A
gondolatok teljesen összekuszálódtak a fejében.

Valami nagyon nem stimmelt itt, ez biztos. Az állomás a maga különös, üres szobáival, illetve a pincében
lévő még különösebb, titokkal körülvett labor, amelyet Ramanov nyilvánvalóan nem szívesen osztana
meg mindenkivel. Valahogy... érezte, hogy bizony köze van Sashához.

És hozzá.

A gondolat először nevetségesnek tűnt számára. Neki aztán tényleg semmi köze mindehhez, hiszen
néhány nappal ezelőtt még az állomás létezéséről sem tudott. És ennek ellenére érezte, hogy egészen
közel volt a titok megfejtéséhez. Valahogy mindig kicsúszott a kezéből, mielőtt még megkaparinthatta
volna. De ebban a pillanatban hirtelen kinyílt az ajtó, és édesapja sétált be rajta Van Staaten
társaságában.

A doktornő arcán kellemetlen meglepetés suhant át a fiú láttán, apjáén pedig egy szomorú mosoly jelent
meg egy villanásnyi időre.

– Azt hittem, Ramanov professzor beszélni szeretne veled – mondta Van Staaten.

– Már megtette – válaszolta Ben összeráncolt homlokkal. – Egész gyorsan végeztünk. Nem volt túl
beszédes kedvében.

Válaszképpen Van Staaten is összeráncolta homlokát, majd vállat vonva Sasha ágyának másik oldalára
lépett. Tekintete gyorsan végigszaladt az alvó lány arcán, majd becsukott szemmel benyúlt a takarója
alá, feltehetően a pulzusát keresve. Ben látta rajta, ahogy magában számol. Végül bólintott egyet,
valószínűleg elégedett volt az eredménnyel, és betakargatta a pácienst. Másik kezével a köpenyében
turkált, előhúzott egy előkészített injekciós tűt. Ben arca elkomorult, amikor a nő lehúzta a vékony tű
védőburkát.

– Mit akar csinálni? – kérdezte gyanakvón.

Van Staaten ugyan válaszolt – habár Ben nem is számított rá –, de közben megragadta és kinyújtotta
Sasha bal karját, hogy láthatóvá váljon a vénája.

– Megpróbálom csökkenteni az általad okozott kárt.

– Ez meg mit jelentsen? – hördült fel Ben, mire Van Staaten teljesen közömbösen beledöfte a lány
vénájába a tűt, és (biztos csak beképzelte magának, de...) a következő pillanatban egy égő fájást érzett,
mintha valami illetéktelen anyagot szúrtak volna a karjába.

Odapattant az ágy mellé, apja azonban nyugtatóan a magasba emelte a karját.

– Nincs semmi baj, Ben! Heidi tudja, mit csinál!

Heidi, gondolta magában Ben. Ez a bizalmas megszólítás legalább annyira fájt neki, mint az égés a
karjában, amely hirtelen nyomtalanul eltűnt. Helyette egy kellemes, meleg súlyt érzett szétáradni a
testében.

– Tényleg? – szólt csípősen.

– Nemcsak altatót adtam neki – mondta Van Staaten immár dühös hangon anélkül, hogy tekintetét egy
másodpercre is levette volna Sasha arcáról –, hanem egy szert, amely erősíti a vérkeringését és
csökkenti a mellékhatásokat. Tudod egyáltalán, hogy mi történhetett volna az előbb?

Nem, természetesen nem tudta, sőt nem is akarta tudni. Lelkiismeret-furdalása ellenére igyekezett
magára vonni Van Staaten figyelmét.
– Akkor talán nem kellett volna beadnia neki azt az izét, akármi is az! – vágta oda neki hetykén.

A doktornő ez alkalommal végre elfordult Sashától, és olyan mérgesen nézett rá, hogy Bennek alaposan
uralkodnia kellett magán, nehogy hátralépjen. A nő hallgatott.

– Ez nem volt valami igazságos, Ben – mondta az apja. Nyilvánvalóan betegesen ügyelt arra, hogy
minden körülmények között megvédje Heidit.

– Az sem, amit tett vele – válaszolta Ben. Édesapjának homloka olyannyira beborult, hogy Ben úgy látta,
igencsak közel van a robbanáshoz. A férfi azonban gyorsan összeszedte magát, és szinte lágy hangon
folytatta.

– Csak a munkáját végzi.

– Ó, tényleg? – felelte Ben ironikusan. Ez nem volt túl okos ötlet. Az ehhez hasonló megjegyzések
nemhogy segítenének, inkább csak rosszabbítják a helyzetet. De a fiú összezavarodott és borzasztó
zaklatott, sőt dühös volt, amiért bántották Sashát, és most feltétlenül meg akarta bosszulni valakin. Ha
pedig édesapja ennyire harcolt a szerepért – hát tessék!

Végül mégis értelme kerekedett felül. Még egyszer ránézett apjára és a doktornőre szikrázóan
ellenséges szemmel, majd megkérdezte.

– Hogy van anya... és Harry?

– A körülményeknek megfelelően – válaszolta Van Staaten.

Ben teljesen biztos volt benne, hogy csupán azért mondta ilyen formában, hogy még jobban idegesítse
őt. Még a szemében is látta.

– És ez pontosan mit jelent? – tudakolta.

Van Staaten óvatosan kihúzta Sasha vénájából a tűt, alaposan megvizsgálta a fecskendőt, majd egy
vállvonás kíséretében a földön lévő infúziósüveg szilánkjai közé hajította. – Adtam neki egy kis
vérkeringés-serkentőt és egy általános erősítőt. Pillanatnyilag nem tehetek ennél többet azért, hogy
melegen tartsam. De egészen jól fest. Az állapota megközelítőleg sem olyan rossz, mint ahogy vártam.

Ben szinte sóvárogva keresett egy icipici részvétet hangjában, de nem talált, majd a következő
pillanatban meg is bánta tettét.

– Szerencséjük volt – morogta.

– Szerencséjük? – Van Staaten úgy ismételte el a szót, mintha az értelmén törte volna a fejét. – Igen,
végül is így is nevezhetjük.

– Miért, maga minek nevezné? – kérdezte Ben.

– Talán csodának? – javasolta Van Staaten. – Majdnem negyvennyolc órát töltöttek odakint védelem és
élelem nélkül. Kérlek, ne érts félre, Ben, de orvosi szempontból nézve már nem szabadna életben
lenniük.

Ben természetesen félreértette, mivel félre is akarta érteni, mégis nagy nehezen uralkodott magán.

– És..

Van Staaten újra csak megvonta a vállát.

– Nincs rá magyarázatom. Talán igazad van, és csakugyan szerencséjük volt. Ha azonban így van, akkor
kétségkívül a rekordok könyvébe, ráadásul az első oldalra való eset.

– Néhány nap nyugalom és megfelelő kezelés, és máris felgyógyul – fűzte hozzá édesapja.

– És Harry is – mondta Van Staaten, miközben nagyot sóhajtott. – Ha megbocsátotok, pont ezekről a
páciensekről kell most gondoskodnom. Mindjárt küldök valakit, aki feltakarítja ezt a disznóólat –
mondta, majd az alvó Sashára mutatott. – Pillanatnyilag nincs ok aggodalomra, mégis jobban örülnék, ha
itt maradnál. Ha történik valami változás vagy netán felébredne, feltétlenül hívjál!

Ben kissé megdöbbent. Sőt őszintén szólva, nem is kicsit. Azt hitte, mindenfélét kitalál majd, hogy
kipenderítse a szobából.

– És mit szól majd Ramanov hozzá?

– Ez legyen csak az én gondom – felelte Van Staaten, majd indulni készült, de Ben egy gyors mozdulattal
megállította.

– Láthatom az anyámat?

– Elvileg szívesen – válaszolta Van Staaten. – De inkább lebeszélnélek róla. Alszik, és pillanatnyilag ez
minden, amire szüksége van. – Gyorsan összenézett Ben apjával. – De természetesen bármikor
megnézheted, amikor csak akarod.

És ezzel el is ment. Ben zavartan nézte a nő mögött becsukódott ajtót. Megpróbálta rendre utasítani
magát – igazságtalan volt hozzá.

Ennek okával pedig természetesen tisztában volt, sőt viselkedése Iogikusnak is tűnt számára, mégis
egyre nagyobb lelkiismeret-furdalást érzett. Még akkor is, ha ő és az apja között lassan egy láthatatlan
fal kezdett emelkedni. Nem felejtette el a szerepéről szóló tegnapi szavait, és abban sem kételkedett,
hogy komolyan is gondolta őket... de ettől függetlenül nem változott semmi.

– Kedveled őt? – fordult oda az apjához.

– Igen szimpatikus nő, ráadásul jó orvos is. De semmi több, ha arra gondolnál. – És, ha úgy is lenne, látta
felcsillanni a szemében, sem lenne semmi közöd hozzá.
Ez volt minden, amit Ben tudni akart. Mély szomorúság öntötte el. Arra az estére gondolt, amikor
karöltve látta szüleit a Princess fedélzetén – de ez az emlék csak még rosszabbá tette a helyzetet.

– Erről inkább később beszéljünk – mondta édesapja halkan.

– Újra itt van, és csak ez számít. – Valamiért nem akart erről a témáról beszélni, gondolta Ben, sem most,
sem később. Ez szintén fájt neki, ezért egy pillanatig felkutatta a belsejében lévő Eljövendő szellemeit,
de tőlük sem kapott választ. Zavartan megrázta fejét furcsa gondolata révén, és alaposan megijedt. Még
szép, hogy nem kapott választ, mégis kitől kapott volna? Az Eljövendő szellemeitől? Nevetséges! Úgy
tűnik, lassan összekeveri a valóságot az álommal. Elvégre nem is csoda, hiszen egy olyan világba került,
ahol kezdett eltűnni a kettő közötti határ – ha egyáltalán volt köztük.

Nagy nehezen visszatérve a jelenbe, figyelmesen fürkészte apját, majd egyszer csak megkérdezte.

– Miért nem mondtad el Ramanovnak az igazságot?

– Az igazságot? – ismételte meg édesapja.

– A Princessről. Azt, ami történt. A jégszörnyetegeket.

– Mi értelme lett volna? Tényleg azt hiszed, hogy elhitte volna?

– Valószínűleg nem. Ahogy nekem sem.

Apja leeresztette a fejét.

– Értelek. Úgy álltál ott, mint egy hazudozó. Sajnálom. Nem akartam. Megértem, ha úgy érzed, hogy
cserbenhagytalak vagy elárultalak, de...

– Hagyd már abba! Úgy beszélsz velem, mint az egyik pácienseddel – vágott a szavába Ben dühösen. –
Valószínűleg nem szenvedek majd maradandó károsodást tőle, doktor úr, de jobban éreztem volna
magam, ha mellém állsz.

Ezt jól megmondta. Édesapja úgy összeroskadt, mintha figyelmeztetés nélkül pofon csapta volna. Ben
azonnal megbánta szavait, de túl mérges (vagy túl büszke?) volt ahhoz, hogy visszavonja őket, vagy
esetleg megbánást tanúsítson. Egy pillanatra azt hitte, apja sarkon fordul, és elmegy, de helyette csupán
lecsüggedt fejjel bámult maga elé.

– Ezt bizonyára megérdemeltem. – Üvegszilánkok reccsentek és még kisebb darabokra törtek a lába
alatt, amikor átsétált a szobán az egyetlen székhez, és leült. – Magam sem tudom, miért nem mondtam
el az igazságot – motyogta maga elé. – Helytelen volt, tudom. De néha... – kétségbeesetten szavak után
kutatott, majd egy igencsak szerencsétlen hatású mozdulattal megvonta a vállát. – Túl sok volt ez
nekem, Ben. Az a sok halott. Én... én valószínűleg csak nem akartam elhinni. És aztán jött az anyád
halála. Tényleg azt hittem, hogy meghalt. Azt hittem, végig kellett néznem, ahogy meghal. Fogalmam
sincs. Én... – Ismét szavak után kutatott, de ezúttal nem találta őket. Ben hirtelen még jobban szégyellte
magát azért, amit mondott, mégsem bírt egy hangot sem kinyögni.
– Talán... könnyebb volt így, gondolom – folytatta az apja. – De azok után képtelen voltam ezt bevallani.
– Nevetni kezdett, halkan és keserűen. – Pedig mindig is azt hittem magamról, hogy félig-meddig bátor
fickó vagyok, de ezek szerint csak egy gyáva alak vagyok. Cserbenhagytam Jennifert, és cserbenhagytalak
téged, Rewert nélkül pedig nem jutottam volna idáig, ez az igazság. Komolyan megsérült, mégis ő
vezetett el engem idáig, nem én őt... Utána pedig az életével fizetett tettéért.

Ben hallgatott, majd Sashára bökött.

– És vele mi történt?

Apja kifejezéstelen arccal nézett az alvó lányra, majd megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. De megkérdezem Ramanovot.

Hát persze, gondolta Ben gúnyosan, ő meg majd valósághűen és részletesen beszámol neked.
Természetesen nem mondta ki hangosan szavait, apja ennek ellenére leolvashatta arcáról.
Mindenesetre egy pillanatra igen döbbent arcot vágott, majd egy könnyű és zavart mosoly mögé bújva
tördelni kezdte a kezét. Ben biztosan érezte, hogy volt ott még valami; talán valami fontos, amit
édesapja meg akart osztani vele. Helyette csak mosolygott, majd felállt, és az ajtóhoz ment. A férfi
mozdulat közben megtorpant, és az alvó Sashára nézett, majd szó nélkül az ajtóhoz sétált. Mielőtt
behúzta volna maga mögött, újra Benhez fordult.

– Az anyádhoz megyek, és ott is maradok éjszakára. Megtalállak itt?

– Ha Ramanov hagyja.

– Van Staaten doktor majd gondoskodik róla – válaszolta apja fáradtan mosolyogva. – Megígéred, hogy
itt maradsz? Úgy értem: nem mész egyedül felfedező körútra?

A feltételezésnek a legkisebb oka sem volt, és ha Ben nem szedte volna össze magát az előbbi
igazságtalansága miatt, biztosan kellemetlen válasszal vágott volna vissza. Helyette csak megrázta a
fejét, mire édesapja végleg elhagyta a szobát. Ben egy kisebb, még mindig sértett része azt várta, hátha
egy kulcs csörgését vagy egy vasgerenda hangját hallja meg az ajtó előtt, de természetesen nem így
történt.

Ben kuncogott magán egy jóízűt, majd felállt, és közelebb húzta a szoba egyetlen műanyag székét. Úgy
helyezte el, hogy Sashát és a szemben lévő ajtót is jól lássa, és mindkét kezével megfogta a lány jobb
kezét. Bent kirázta a hideg, amikor megérintette jéghideg ujját.

Bár mélyen és (remélhetőleg) álommentesen aludt, pulzusa mégis borzasztóan dübörgött. Nyilvánvalóan
a Van Staaten által beadott injekció mellékhatása volt – noha igen valószínűtlennek tűnt számára. Lehet,
hogy nem is aludt?

– Sasha? – kérdezte habozva. Semmilyen reakciót nem kapott, ezért néhány másodperc múlva még
egyszer megpróbálkozott.
Ez alkalommal Alexandrának, az eredeti nevén szólította, mert úgy gondolta, Ramanov inkább ezt
használja, nem a rövidített becenevet. Erre sem mozdult, pedig Ben olyan éberen fürkészte, hogy még a
legkisebb rezgés sem kerülhette el figyelmét. Az erősítő injekció feltehetően csak arra volt jó, hogy még
mélyebben és még tovább aludjon tőle, gondolta magában a fiú.

Egyre kevésbé értette, hogy mi folyik körülötte. Mindegy, milyen dühös volt Van Staatenre, és mit
gondolt róla magában... valami mégis azt súgta neki, hogy igencsak felelősségteljes orvossal van dolguk.
De vajon miért érezte azt folyton, hogy kárt tesz Sashában?

Ezekkel a gondolatokkal – bár még mindig mérföldkövekkel a választól – elaludt.

15
BÁR A HALÁLHÍRNÖK időközben nappal is olyannyira betöltötte a mennyboltot, akárcsak a nap fényét
kioltó, sebhelyes öklű feldühödött isten, mégsem volt koromsötét. Az élénk, fehéren virító szemek
helyett hatalmas tüzek világították be a Földet, kezdetkor fehér és sárga színnel, később pedig
sötétvörösen világítva. A Föld szüntelenül reszketett. A horizonton lévő hegyek, a teljes megsemmisülés
előtt, már réges-rég összeomlottak az istenek követének láthatatlan kalapácsütései alatt. A másik
horizonton tüzes erekkel beszőtt, fekete füsttel és lángokkal ellepett hegyek tornyosultak a magasba.

Fáradtan visszafordult. Kitágult szemmel végigpásztázta egykori hazáját, és most az először mély és
mindent felölelő szomorúságot érzett magában, a puszta veszteség érzetét, amely harag és gyűlölet
nélkül kerítette hatalmába. Elpusztult a világa. Semmi sem maradt életben. A mozdulatok kialudtak, nem
volt sem légzés, sem kiáltás.

Ahová csak nézett, a Föld mindenütt megrepedezett, izzó belseje – egykori szíve – immár kialudt. Az
istenek ökle darabokra zúzta, még mielőtt leszállt volna az éj.

Ő volt az utolsó, aki életben maradt.

Iszonyatosan összeszabdalt fejét nyakába húzva újra és újra körbefordult, hogy felnézhessen az eget
teljesen betöltő, kirobbanó csillagra. Hirtelen megértette, hogy nemcsak fajtájának, hanem az egész
világnak utolsó életben maradt élőlénye volt. A többieket már régen magával sodorta a tűz, agyoncsapta
egy szikla vagy darabokra zúzta a bolygót szétszaggató Halálhírnök puszta jelenléte. Mindenki elment, az
öregek, a beavatottak, a teremtők és a pusztítók, az uralkodók és az uraltak. Még az Eljövendő szellemei
is elnémultak, hiszen már nem volt miről mesélniük. Ő volt fajtája utolsó tagja, minden, ami a népéből
maradt, életük emlékei, illetve vereségei és győzelmei. Ha már ő sem lesz, úgy kialusznak az utolsó
emlékek is, nyomtalanul, mintha soha nem is léteztek volna.

A szomorúság érzete megmaradt, mégis hiába kutatott düh és harag vagy egy olyan érzés után
belsejében, ami addigi életükben alapvető fontosságú volt. Talán túl hatalmas volt a veszteség, a
fájdalom és az ellenség.

Az örök hajnal újra nappallá vált, jobban fénylett és világosabb volt, mint valaha, és forróbb volt, mint a
nap szíve. Immár az öregek védelme is megingott. Eljött az idők vége.

Még utoljára a vörösen erezett, fekete gyémántként tündöklő égre pillantott.

Egy utolsó, hangtalan sóhajjal lehunyta a szemét, és végleg feladta a védelmet.

Meghalt...

16
...MAJD ÚJJÁSZÜLETETT. Ben köhécselve kapkodott levegő után, mintha fulladozna, és tágra nyitotta
szemét. Könnytől fátyolos tekintettel nézett körül.

Csak most jött rá, hogy nem saját, fióknyi nagyságú szobájában vagy a Ramanov által kiszemelt, jóval
nagyobb börtönhelyiségben tartózkodik, hanem még mindig Sasha ágya mellett ücsörgött; pontosabban
egy irtó kényelmetlen testtartásban helyezkedett el, amely feltehetően pokoli hát- és nyakfájással
kínozza majd a nap hátralévő részében. Alvás közben előrecsúszott, amitől feje a lány mellkasán pihent.

Amit pedig saját szívverése visszhangjának hitt, az valójában Sasha dübörgő pulzusa volt!

Megrémülve attól, hogy szíve igencsak felgyorsulva, pici és kemény csomóként kalapál a nyakában,
hirtelen felpattant, és a heves mozdulattól nekicsapta a széket a falnak. Valami leesett a földre, és
hatalmas csörrenéssel darabokra hullt. Ben rögtön rájött, hogy Van Staaten mégsem tartotta be szavát –
miszerint küld valakit a disznóól eltakarítására. Talán jobb is így, el sem akarta képzelni, mit szólt volna
Ramanov, ha unokája ágyában találja – még ha csak félig is.

Nem mintha különösebben érdekelte volna abban a pillanatban.

Olyannyira megrémült, hogy már-már a pánik határát súrolta, hirtelen elengedte a lány ujját, melyet
egész éjszaka a kezében tartott.

Odahajolt Sasha fölé, majd meg akarta rázni a vállát, hogy felébressze, amikor meglátta, hogy nyitva van
a szeme.

Ébren volt, és egyértelműen őt nézte. A szemében a felismerés fénye csillogott.

És a határtalan fájdalomé.

– Sasha...? – motyogta zavarodottan. A lány vállán pihenő megmerevedett ujjai egyszer csak reszketni
kezdtek. Sasha gyönyörű és most először élettel teli szemében úgy érezte, a viszontlátás örömét véli
felfedezni – de pont az ellenkezője rejlett benne.

– Sasha, mi... mi van veled? – dadogta. – Mi a baj? Válaszolj már!

És a lány megpróbálta, de az ajka nem engedelmeskedett neki.

Arca ugyanolyan üres és mozdulatlan maradt, mint egy porcelánbabáé.

A látvány teljesen összetörte a szívét. Esze azt súgta, hogy megőrült, és mindezt (ahogy valószínűleg
minden mást is) csupán beképzelte magának, ő mégis tudta: Sasha jól hallotta szavait, és megpróbált
válaszolni neki. Mondani akart valamit. Valami nagyon fontosat.

De képtelen volt rá.

A vékony műanyag falakon tompa zajok szűrődtek be. Nem tudta, mi volt az, de egészen biztosan nem a
már jól ismert szél zúgása. Bent váratlanul erős idegesség, sőt talán félelem fogta el, de annak ellenére,
hogy semmi másra nem tudott koncentrálni, mint Sashára, mélyen magában érezte, hogy történik
valami jelentős és esetleg veszélyes is. De ez nem volt fontos. Semmi sem volt fontosabb Sashánál.

Amikor végre úrrá lett tehetetlenségén, megragadta a lány vállát, és óvatosan rázni kezdte.
Legszívesebben kiabált volna vele, de uralkodva magán, még közelebb hajolt hozzá, hogy arca már csak
néhány centiméterre volt a lányétól. Halk és szinte könyörgő hangon így szólt.

– Sasha, kérlek! Tudom, hogy nehéz. De ha szeretnéd, hogy segítsek, válaszolnod kell!

Sasha nem reagált, viszont abban a pillanatban kinyílt az ajtó, mire Ben szeme sarkából egy világos
öltözetű, hirtelen megtorpanó alakra lett figyelmes. Ijedten felkapta a fejét, és az egyszerre zavarodott
és felháborodott Van Staaten arcával találta szemben magát. Nem is csoda, azok után, ahogy ott állt –
mélyen a feltehetően alvó lányra hajolva, mindkét kezével a vállát fogta, arcuk között pedig alig volt
egyujjnyi szabad hely. Érezte, ahogy arcát elönti a forróság (noha semmi oka nem volt rá, de valami
legbelül egészen más véleményen volt), riadtan felegyenesedett, és dadogni kezdett.

– Van Staaten doktor! Én csak..

– Ramanov professzor beszélni szeretne veled – szakította félbe a doktornő, majd folytatva immár
megkezdett mozdulatát, a szokásosnál kissé lendületesebben csapta be maga mögött az ajtót.
Semmiképpen sem észrevehetetlen, öntelt hangon így szólt. – Eredetileg ő akart idejönni, de talán jobb
is, hogy nem így történt, és megspóroltam neki ezt a látványt. Magam akartam utánanézni, hogy van
Sasha. Történt valami említésre méltó?

Ben gondolatban körülbelül húsz kifogást fogalmazott meg, amelyek közül egyik szerencsétlenebbül
hangzott, mint a másik, ezért inkább arra gondolt, megmondja az igazat. Végül úgy döntött, nem
magyarázkodik és teszi még kínosabbá a helyzetet.

– Nem. Átaludta az egész éjszakát... Most ugye reggel van?

– Elméletileg igen – felelte Van Staaten, miközben homlokát ráncolva mustrálta a felborult műanyag
széket. Ben szinte látta, ahogy fejében egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak a kis kerekek, majd
számára igencsak negatív döntést hoztak.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy odakint világos van-e, akkor nem. Addig még el kell telni néhány órának –
mondta, és odalépett az ágyhoz, visszahajtotta a takarót, és alaposan szemügyre vette Sashát.
Hallgatott.

– Azt hiszem, nemrég ébredt fel – szólt Ben. Hangja egyértelműen zavartan csengett, amiért
legszívesebben jól felpofozta volna magát. – Éppen hívni akartam magát. – Maga sem tudta, hogy ezt
most miért mondta.

– Biztosan – válaszolta Van Staaten. – Rögtön gondoltam.

– Azt hiszem... – kezdett bele Ben, de Van Staaten azonnal a szavába vágott egy jóval hűvösebb
hangsúllyal.
– Ramanov professzor tényleg beszélni szeretne veled. Úgy tűnik, elég fontos. Jobb, ha nem váratod még
tovább.

– Igen, rendben – morogta Ben. Talán jobb, ha elindul, mielőtt csak rosszabb lesz a helyzet. Bármit is
tenne vagy mondana, úgyis csak súlyosbítaná a dolgot.

– Vegyél fel valami melegebbet – tanácsolta Van Staaten, miközben a fiú megkerülte az ágyat. – A
zsilipnél vár rád. Igencsak hideg lehet arrafelé.

Ben szó szerint kimenekült a szobából.

Azonban nem ment vissza a szállására a meleg kabátjáért, már csak azért sem, mert Van Staaten
javasolta neki, tehát színtiszta dacból (sőt azért sem, mert alig ismerte ki magát az állomáson, és talán
oda sem talált volna egyedül, megkérdezni pedig elvből nem akarta Van Staatent). Ezenkívül jóval
zavarodottabb volt, mint máskor, ráadásul a Sasháért való félelem révén, mintha mélyen legbelül lassan
megértette volna eddigi rémületét és annak okát. Sasha igenis ébren volt, és mondani próbált neki
valamit, de egyszerűen képtelen volt rá.

Valakivel feltétlenül beszélnie kellett róla – de kivel? Van Staaten és Ramanov semmiképpen sem
jöhetett szóba, apjára pedig ösztönösen nem merte rábízni magát. Talán édesanyjával. Amint felébred,
és egy kicsit felépül, azonnal elmesél neki mindent; a kockázatot vállalnia kellett, miszerint utána
abszolút őrültnek tartja.

Habár nem ismerte ki magát az állomáson, könnyűszerrel megtalálta a zsilipet: az előbb hallott hang
megbízhatóan mutatta neki az utat, ha pedig ez sem lett volna elég, akkor a testét átjáró jéghideg levegő
biztosan egyértelmű útmutató volt. Ben már most fázott, pedig még látótávolságra sem volt a
valószínűleg tárva-nyitva álló zsilipajtótól. Büszkesége mégis visszatartotta attól, hogy kérdezősködések
árán visszamenjen a meleg kabátjáért. Úgysem tart majd túl sokáig, gondolta magában, és amúgy is
hozzászokott már a fázáshoz.

Ami természetesen színtiszta képtelenség volt. Ben vacogó fogakkal ért az utolsó kanyarhoz, a belső
zsilipajtó pedig várakozásához hűen nyitva állt. Ujjbegyei és arca még azelőtt bizseregni kezdtek a
hidegtől, mielőtt elérte volna az ajtót. Lehelete szürke gőzként terjengett arca előtt, és amint átért a
klímaberendezés egyik szellőzőrácsa alatt, meleg fuvallat járta át testét. Hirtelen mozgásra lett figyelmes
a zsilipkamrában, és Ramanov lépett ki az ajtaján. Egészen biztosan okosabb volt Bennél, mivel egy
vastagon bélelt, fehér kabátot viselt, amelynek kapucniját egészen a homlokáig húzta. Ben azon
csodálkozott, hogy egyáltalán látott valamit. Pedig egészen biztosan látott, hiszen egyszerre megtorpant,
majd fejét oldalra döntve vizsgálgatta a magát dacosan kihúzva közeledő fiút.

– Beszélni akart velem? – mondta, még mielőtt Ramanov ostoba megjegyzést tehetett volna ruháját
illetően.

– Igen – felelte Ramanov szűkszavúan, majd Ben legnagyobb meglepetésére invitáló gesztust tett a
mögötte lévő tárva-nyitva álló páncélajtó felé. – Szeretnék valamit mutatni, és roppant kíváncsi lennék a
véleményedre.
– Ott kint? – Bennek nem sikerült teljesen elnyomnia a hangjában lévő félelmet, ami – természetesen –
kárörvendő vigyort festett az orosz arcára.

– Nem tart sokáig. Maximum öt perc. Ne izgulj, csupán egy-két ujjal leszel rövidebb... Heidi nem mondta,
hogy kimegyünk?

Ben dacos grimaszt vágva besétált a zsilipkamrába, amelynek kellemes hőfoka inkább egy
mélyhűtőládáéhoz hasonlított, habár a fejük fölött lévő klímaberendezés úgy ordított, akárcsak egy
zuhanórepülést végrehajtó amerikai Apache helikopter.

Mindenesetre az út nem volt különösebben hosszú. Gerrit, Frank és Tahia (vastag pufikabátokba öltözve)
ott ácsorogtak a külső zsilipkapu előtt, tőlük három-négy méterrel odébb pedig egy igencsak
figyelemreméltó készülék díszelgett, amelyet Ben csupán a második vagy harmadik pillantásra ismert fel.
Ugyanaz a hangágyú volt, mint amit még a Princess fedélzetén látott, csak most egy gyorsan
összeeszkábált szerkezeten pihent, ami egy fapalettából és négy darab kerékből állt – úgy nézett ki, mint
egy irodai szék. Egy majdnem csuklónyi vastagságú, jéggel bevont kábel gyűrűzött be az állomás felé.
Gerrit oldalra lépve integetett Ben felé, így láthatóvá vált az irodai szék másik oldala is: a hangágyú
derékszögű parabolaantennája mögött egy másik vastagon bebugyolált zsoldos foglalt helyet, kezét (Ben
irigyen nézte, ahogy mindkettő vaskos kesztyűben melegedett) a hatalmas hangágyú fémfogantyúira
helyezve fürkészte a környéket. Szemét egy sötét hószemüveg takarta, arcának többi részét pedig már
bevonta a fehér csapadék. Ben ennek ellenére azonnal ráismert, amint felé fordította a fejét, és
rávigyorgott igencsak hiányos fogazatával.

– És? – kérdezte a fiú, de már ez az egy szó is nagy nehézséget okozott neki.

Ramanov gúnyos vigyora egyre csak szélesedett. Hívogató gesztussal odalépett Gerrithez és a
többiekhez, mire Ben kelletlenül követte, bár nem volt biztos benne, hogy a ropogó hangot a lába alatt
lévő hó vagy az időközben teljesen megmerevedett ízületei adják-e ki. Te jó ég, hogy lehet ennyire
hideg? Hiszen még tíz másodperce sem volt kint, mégis egyáltalán nem volt biztos benne, hogy megéri a
következő tíz másodpercet.

– Ott hátul – Ramanov kinyújtott karja az állomás fölött húzódó, óriási műanyag sátor felé mutatott. Ben
követte a mozdulatot, de nem igazán látott semmit. Ahogy Van Staaten mondta, odakint még sötét
éjszaka volt. A sátortető alatt világító számos lámpa vakító fényt árasztott, amitől még átláthatatlanabbá
vált a sötétség.

– Nesze, vedd fel! – Tahia egy nagy és fehér kabátot tartott az orra elé. Miközben a nő segítségével nagy
nehezen magára aggatta, feltűnt neki, milyen nehéz egy ruhadarab. A nő némán átnyújtott neki egy pár
kesztyűt, felhajtotta a kabát kapucniját, majd dolga végeztével Ramanovhoz fordult. – Magának elment
az esze, professzor? Meg akarja ölni?

– Nem kényszerítettem, hogy így jöjjön ki.

– De nem is akadályozta meg benne, nem igaz? – sziszegte a nő.

Ramanov egy talán még utálatosabb válaszhoz készülődött, de Ben gyorsan félbeszakította.

– Semmi gond! Mit is akart nekem mutatni?

Az orosz csalódott arcot vágott, de mindenesetre megtartotta magának a további ostoba megjegyzéseit.
Átnyújtott Bennek egy otromba távcsövet, majd ismét ugyanabba az irányba mutatott.

A fiú a szeme elé emelte a távcsövet, de semmivel sem látott többet, mint azelőtt; kivéve azt, hogy a
világ hirtelen a zöld különböző árnyalataiban pompázott. A távcső ezek szerint egyúttal éjjel látó
szerkezet is volt.

Tahia segített megfelelően beállítani a készüléket, mire Ben csodálkozva és elégedetten beszívta fogai
között a levegőt. A sátortető hézagán keresztül felfedezett egy fagyott dombláncot, mely félhold alakban
körbekerítette az állomást. Legalább egy tucat otromba végtaggal rendelkező, háromujjú alak
emelkedett a magasba. Amikor Ben jobbra-balra forgatta a távcsövet, úgy tűnt, néhány jégszörnyeteg
szabályosan farkasszemet néz vele.

– Ezek azok? – kérdezte Ramanov, miután letette a messzelátót.

– Igen – válaszolta Ben. – Ezek a jégszörnyetegek támadták meg a Princesst.

Bár Ramanov kissé rémültnek látszott, mégis lenéző hangot adott ki magából.

– Én nem Iátok semmiféle szörnyetegeket. Csupán néhány furcsa alakot.

– Ugyanazok az alakok, akik minket is megtámadtak – fűzte hozzá Tahia, de Ramanov nem vett róla
tudomást.

– Mit csinálnak ezek ott? – kérdezte Ben, majd röviden újra a szeme elé tartotta a látcsövet. A látvány
már-már elviselhetetlenül rémisztő volt, főleg abban a kísértetiesen zöld színű és durva szemcséjű éjjel
látó készülékben.

– Egyelőre csak állnak és bámulnak – mondta Gerrit. – De többen vannak. Először csak egy volt, majd
kettő és három... most már legalább húszan-harmincan vannak.

– És? – szólt Tooth. – Hadd jöjjenek csak! Van még egy rendezetlen számlám a fiúkkal odakint.

– De ezek ugyanazok az... alakok, akiket a hajón is láttatok, ugye? – tudakolta Ramanov még egyszer a
biztonság kedvéért.

– Ha így jobban tetszik, igen – válaszolta Ben. – Mégis mi a problémája? Látja őket, nem?!

– Az egyetlen, amit látok...

– Valami történik – szólt közbe Gerrit, mire Ramanov nemcsak elhallgatott, hanem szó nélkül kitépte
Ben kezéből a látcsövet.
Ben hirtelen úgy megdöbbent, hogy szólni sem tudott, majd hunyorogva ugyanabba az irányba nézett,
amerre az orosz és a zsoldosok.

Futólag látta, ahogy Tooth odakapja a fejét a jeges domblánchoz, majd odairányítva a parabolaantennát
jobb kezével kitapogatott egy feltűnően nagy kapcsolót.

– Mi történik? – kérdezte Ben. Időközben ő is látta a mozgolódást, bár egyáltalán nem volt benne biztos,
hogy nem idegei járatják-e vele teljesen véletlenül a bolondját.

– Néhányan erre tartanak – válaszolta Tahia, aki egy Ramanov és Gerrit készülékéhez hasonló készüléket
préselt a hószemüvegének.

Két-három másodpercig teljesen mozdulatlanul állt egy helyben, majd leeresztetve a távcsövet,
továbbadta a mellette álló Franknek.

Mutatóujjával végigsimította fegyverének ravaszát, de egyelőre nem húzta meg.

– Mi a tervük? – kérdezte Ramanov lesben állva.

– Semmi. Csak biztosra akarok menni, ennyi az egész.

Ramanovot láthatóan nem nyugtatták meg a szavai. De talán, gondolta magában Ben, hirtelen sápadttá
vált arcának is valami egészen más oka volt.

Lábával nagyokat toppantott, hogy elgémberedett lábujjaiból valahogy kirázza a hideget, majd
csodálkozva tapasztalta, hogy már régen nincs is olyan hideg, mint néhány pillanattal azelőtt. A kabát
valamelyest megóvta a metsző széltől. Koncentrációja kizárólag a fényesen megvilágított sátortető
melletti sötétségre irányult. Az árnyakon és a halvány mozgásokon kívül még mindig nem látott semmit,
amikor váratlanul megszólalt Tahia.

– Valóban közelednek, de nem mindannyian.

Ben döbbenten a nőre kapta a fejét. Fegyverének célzója ezek szerint egy éjjel látó szerkezethez volt
kapcsolva, vagy pedig olyan szeme volt, amit még egy sólyom is megirigyelt volna.

– Ne tegyen semmi meggondolatlant! – figyelmeztette Ramanov.

– Természetesen nem – kuncogott Tahia halkan. – Semmi vész, professzor úr. Szívesen meghívom egy
csésze teára. Remélem, van süti vagy legalább valami nasi a konyhájában – ujjai közben ismét
végigsimították az amúgy éjfekete fegyverét, amitől aztán mondandója egy cseppet sem tűnt
hihetőbbnek. Ramanov mindenesetre rosszallón ráncolta a homlokát, majd vállat vonva felemelte a
látcsövét.

Eltelt egy perc, majd még egy, és amikor Ben már azt hitte, nem bírja tovább, hogy ne tegyen fel egy
kérdést, amivel megtörhetné e kínzó csendet, Tahia meghúzta a ravaszt. A súlyos puska láthatóan
nekiütődött a vállának, de ennek ellenére csupán egy halk és tompa puff! volt hallható, amelyet egy
narancsszínű és kézhosszúságú láng követett. Kicsi, hihetetlenül szimmetrikus lángocskák ölelték körbe
egy másodperc erejéig a fegyver nyílását, majd, miközben Ramanov megfordult, éles csörömpölés
hallatszott a sátor túlsó oldala felől.

– Elment az esze?! – kiáltotta Ramanov. – Nem azt mondtam magának, hogy...

– Nézzen csak oda, professzor! – szakította félbe Gerrit.

Ramanov szinte utálattól szikrázó szemmel pillantott a zsoldosra, majd felkapta a távcsövét, és követte
Gerrit kinyújtott karját. Nem sokkal később csodálkozva eresztette ki a levegőt a fogai között.

– De hiszen ez...

– Mindenesetre nem egy kalóz holtteste – mondta Tahia majdnem közömbösen, majd meglóbálva
fegyverét háromszor egymás után lenyomta a ravaszt. Az utolsó lövés tompa bumm! hangja teljesen
egybeolvadt a darabokra tört üveg hangjával. Tévedett Ben, vagy vajon tényleg apró szökőkutak törtek
fel a bokáig érő hótakaró alól?

– De hiszen ez... de hát ez nem is... – motyogta Ramanov. Az orosz teljesen magánkívül volt. – De hiszen
ez lehetetlen!

Ben egy másodpercig még majdnem meg is sajnálta a tudóst – de csak majdnem! Hirtelen megértette,
hogy Ramanov egyszerűen nem is hihetett neki. Eszébe jutott, amikor először találkozott egy ilyen
förtelmes teremtménnyel, és nem akart hinni a saját szemének, hogy létezik. Akkor milyen nehéz is
lehetett egy egész életében tanuló tudós számára ezt elhinni, aki eddig csakis abban hitt, amit megértett
és megmagyarázhatott.

– Menjen be, professzor úr! – szólt Tahia, miközben megpördítve fegyverét leadott még két lövést. Nem
sokkal később elsült még egy, majd még egy, és Ben látta, hogy Gerrit és Frank is lecserélte távcsövét
egy hatalmas célzóval ellátott éjfekete fegyverre.

Ramanov egy tapodtat sem mozdult. Ben még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meghallotta Tahia
szavait. Csak állt, és tágra nyílt szemmel bámult a csörömpölés és dörömbölés irányába, miközben
szemében és egész testtartásában jól látható borzalom jelent meg.

– Tooth! – kiabálta Gerrit.

A férfi éppen a komplikált szerkezet egyik kapcsolóját piszkálta, miközben Ben, felkészülve a hangágyú
vibráló zümmögésére, ösztönösen összehúzta magát. Semmi sem történt. Helyette láthatóan
besötétedett, majd fejük fölött hirtelen felvillantak az irdatlanul erős fényszórók, amitől Ben és Ramanov
ijedten pislogni kezdett, és kezükkel eltakarták a szemüket. Nemcsak a tetővel fedett zsilipet, hanem a
sátortetőn kívüli részt is erős fénysávterítette be.

Valami... mozgott arrafelé. A látvány annyira bizarr volt, hogy Ben először fel sem fogta, mit lát. Úgy
tűnt, mintha a bázis előtti félelmetes és meglepően sarkos jégfelület hirtelen életre kelt volna.
Majd ráébredt, hogy egyetlen szó valahogy nem illett a gondolatba: élet. Legalább száz, ha nem ezer
jégszörnyeteg volt ott, mintha egyszerre a teljes domb fehérbe öltözött, feltartóztathatatlanul az
állomás felé menetelő harcosokká változott volna. Ramanov velőtrázó sikolyt hallatott, majd ijedten
hátrahőkölt. Ben kővé dermedt. Eljött a vég. Váratlanul teljesen világos lett számára, hogy ebből a
csapdából nincs menekvés. Mindegy, hogy milyen zseniális lövész Tahia és a többi zsoldos, a túlerő
hatalmas volt; egy fékezhetetlenül feléjük guruló, mindenkit magával sodró jéglavina.

Különös módon se Tahia, se a többiek nem tüzeltek. Leeresztett fegyverekkel bámulták a halálsápadt
arcú jégszörnyetegek egyre közeledő hadseregét. A szörnyek előrenyomulása régen nem volt olyan
lassú, ahogyan azt eddig gondolták. Az első jégharcosok időközben elérték a műanyag tető lyukait, és
megpróbálták átpréselni magukat.

Ben dübörgő szívvel nézett Toothra, aki feszülten és iszonyúan koncentrálva ült az infrahangos kilövő
mögött. Kezével úgy szorította fogantyúját, mintha le akarta volna törni. Most már nem vigyorgott,
hanem dühösen és mindenre elszántan nézett, miközben ezt motyogta.

– Gyertek csak apucihoz, cimborák! Van egy hatalmas meglepetésem a számotokra!

– Várjál még! – szólt rá Gerrit.

Tooth bólintott, de Ben látta, milyen nehezére esik követni a parancsot. Ő sem értette igazán a
zsoldosok parancsnokát. Az első jégszörnyetegek már a sátorban jártak, legalább tízen voltak, ha nem
többen, mögöttük pedig jóval többen igyekeztek utánuk. Menetelésüket csörömpölés és zümmögés
kísérte a dübörgő lépések helyett.

Az első támadók már csak tizenöt-húsz lépésre voltak, de lassú és részegekhez hasonló dülöngélő lépteik
ellenére, feltartóztathatatlanul közeledtek, akárcsak egy sarki vihar.

Ramanov egyre növekvő rémülettel bámulta a zsoldost.

– Mire vár egyáltalán, az ördögbe is? – lihegte izgatottan.

Gerrit kelletlen mozdulattal hallgatásra bírta, majd ugyanazzal a mozdulattal közölte Toothtal.

– Még várunk!

A szörnyetegek immár olyan közel voltak, hogy tisztán láthatóvá vált rémisztően üres arcuk, és a lassan
magasba emelkedő háromujjú kezük... Ben hirtelen olyan hangosan üvöltött, ahogy csak tudott.

– Tooth! Lőj! A kezük!

Az egyik szörnyeteg felemelte a kezét, és förtelmes mancsával a zsoldosra célzott. Egy apró, csillogó
valami szállt át a levegőn, majd csörömpölve darabokra hullt a hangágyú tetején. Tooth teli torokból
szitkozódni kezdett, és lenyomta a fegyver kioldóját.

Ezúttal egyetlen hang sem hallatszott, de a Tooth felé közeledő halálos fenyegetés egyetlen
szempillantás alatt porzó hóvá változott.
Ugyanez történt a hangágyú előtt felsorakozott öt vagy hat jégszörnyeteggel is, csak ők nem hófelhőként
végezték, hanem egyszerűen darabokra repedtek, mintha egy kalapács találta volna kupán őket.

Ben villámgyorsan behúzta a fejét, mivel sűrű jégszilánkokból álló eső terítette be a környéket. Egyes
szilánkok olyan magasra repültek, hogy lefele menet a sátortetőnek csapódtak. Ben irtózva nézte, amint
egy majdnem kézhosszúságú, borotvaéles jégtőr alig egytenyérnyire landolt Tooth lába előtt a földben,
majd reszketve megdermedt. Ben ösztönösen feje fölé emelte mindkét karját, és három-négy lépést
visszahátrált, majd Ramanov követve példáját, elfutott egészen a nyitva álló zsilipajtóig.

Tooth egyre hangosabban szitkozódott, és olyan erővel nyomta a magas technológiai fegyver kioldóját,
mintha be akarta volna tuszkolni a vékonyka műanyagba. Eközben balról jobbra lóbálta a
parabolaantennát.

Az eredmény drámai volt. A jégszörnyetegek élvonalát úgy szétszabdalták, mintha egy gigantikus kasza
szabadult volna közéjük. A szörnyek majdnem gyorsabban felbomlottak, mint ahogy azt Ben szeme
követni tudta, majd egy szilánkokból álló záporeső hullt le nem messze tőlük.

Gerrit és a többiek újra felemelték fegyverüket, és tüzelni kezdtek, bár Tooth hangágyújának pusztítását
nézve, ez teljességgel feleslegesnek tűnt. Csakhogy a pusztítás láthatatlan hullámai nem csak a
jégszörnyetegek között pusztítottak. A halálos infrasugarakból most sem lehetett semmit hallani, körös-
körül mégis kitört a pokol. Hordók dübörögtek; a kőhajításnyira álló lánctalpas hójáró szélvédője pedig
fülsiketítő csörömpöléssel szilánkokra tört; a kékre lakkozott szemétkonténeren egyszerre ökölnyi
nagyságú horpadások jelentek meg, a belsejében lévő szeméttel kitömött fekete műanyag zsákok pedig
egyszerűen felrobbantak. A jégszörnyetegek recsegése és ropogása egyre hangosabbá vált, és hirtelen
velőtrázó sikolyként visszhangoztak Ben fülében. A közel merészkedett szörnyetegekből egyetlenegy
sem maradt „életben", de mögöttük már ott menetelt az utánpótlás.

Tooth kissé a magasba tartotta a fegyvert, így Ben számára láthatóvá vált a havon áthatoló, halálos
hanghullám. Leszakította a műanyag tető egy óriási részét, majd a kint menetelő jégharcosok közé
furakodott. A lények mit sem törődve vele, kitartóan masíroztak előre, akár a félelmet és fájdalmat nem
érző fehér robotok.

De látott valami mást is. Tooth minél messzebbre irányította a láthatatlan sugarat, annál kevésbé volt
hatásos pusztító ereje. A kevesebb, mint öt-tíz lépésre merészkedett szörnyek kettétörtek, de nem
repedtek millió szilánkra és tűntek el csak úgy. Helyette úgy estek össze, mintha ütőkkel támadtak volna
rájuk. Néhányan közülük eggyel kevesebb kézzel vagy fej nélkül újra felemelkedtek, és
továbbtámolyogtak, míg a sugár végleg darabokra nem szaggatta őket. A mögöttük lévő társaik egy
pillanatra megtorpantak, majd közömbösen tovább folytatták útjukat.

– Hagyd abba! – parancsolta Gerrit.

Tooth valószínűleg még a pokoli zaj ellenére is meghallhatta a parancsot, mivel hüvelykujját azonnal
levette a ravaszról. Gerrit és két másik zsoldos is befejezte lőszerük pazarlását, és halálsápadt arccal
bámultak maguk elé. Egy másodpercre ijesztő csend uralkodott, ami feltehetően csak azért volt, mert
Ben kissé megsüketült az iszonyatos hangzavartól.

A nyugalom nem tartott sokáig. A túlélő jégszörnyetegek újra alakot öltöttek, Ben pedig mélyen belül
hatalmasat sóhajtott, amint meglátta mennyien vannak még. Tooth legalább harminc-negyven lényt
pusztított el, de a kupolatető felé közeledő sor ismét sűrűn bezárult, úgy tűnt, mintha támadóik
létszáma nem is csökkent volna.

– Még ne lőjetek! – mondta Gerrit hirtelen. Fegyverével még mindig a feléjük bukdácsoló
szörnyetegekre célzott, miközben másik kezével hevesen integetett Tooth irányába. – Várjátok meg, míg
közelebb érnek. De ne túl sokáig!

Tooth idegesen bólintott, majd figyelmesen végigfürkészte a rémálomszerű hadsereget, Gerrit pedig
dühösen pillantott Benre.

– Te tudtad ezt?

– Mit? – motyogta Ben mérgesen, természetesen csak azért, hogy időt nyerjen.

– Hogy ránk fognak lőni? – sziszegte Gerrit.

Ben szó nélkül bólintott. Mintha valami összeszorította volna a torkát.

– És mi az ördögért nem figyelmeztettél minket? – tudakolta a zsoldos.

Ben nem válaszolt. Egyszerűen elfelejtette, de ez annyira hihetetlennek tűnt számára, hogy nem merte
kimondani.

– Rendben – dörögte Gerrit, amint rájött, hogy Ben nem fog felelni, bármilyen sokáig vár is. – Erről majd
később beszélünk. Most pedig tűnj el innen!

– De... – kezdett bele Ben, de a már majdnem üvöltő Gerrit máris félbeszakította.

– Azonnal!

Ben látta a szemében, hogy komolyan gondolja, és valami igen kellemetlen történik vele, ha nem fogad
szót. Ezért inkább sarkon fordult, és elindult Ramanov felé, vagyis inkább botladozott. Az orosz futólag,
de dühösen végigmérte a fiút, majd inkább a tetőn kívül történő eseményekre koncentrált. Ben két-
három lépéssel beljebb lépett a zsilipkamra kellemes melegébe, majd megfordult, és Ramanov példáját
követte.

A lények élvonala láthatóan közelebb érkezett, már majdnem elérték a sátortető réseit, sőt úgy tűnt,
mintha megint csak többen lettek volna. Tooth előrehajló, görcsös testtartásban ücsörgött az amúgy is
nevetségesnek kinéző irodai székén, Gerrit és a zsoldosok pedig leeresztett fegyverrel figyelték
ellenfeleiket.
– Most miért nem lőnek? – morogta Ramanov aggódva. Egyik lábáról a másikra lépett, közben idegesen
tördelte a kezét. Még a Ben által oly jól ismert ellenségeskedés is eltűnt a szeméből, immár mély
zavarodottság vette át a helyét, amitől Ben gyorsan visszaszívta a róla alkotott véleménye nagy részét.
Természetesen nem mindent, és nem örökre.

Tudta, hogy ostobaság, de nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg.

– Most már hisz nekem, professzor?

Ramanov egy gyors pillantást vetett rá. Arca teljesen kivörösödött a hidegtől, de Ben határozottan látta
az alatta rejlő sápadtságot.

Ramanovban egy világ dőlt össze, mivel olyat látott, amelynek szigorúan tudományos alapon nem lett
volna szabad létezni.

– Most! – kiáltott fel Gerrit.

A hangágyú újra végigtarolt az ellenségen. Öt, hat, végül egy egész csapat hatalmas és botorkáló lény
porladt szét a szemük láttára. Néhányan hátratántorodtak vagy mereven hanyatt vágódtak.

Nem messze Gerrittől és társaitól suhant el egy láthatatlan sugár, darabokra robbantva egy
ruhásszekrény nagyságú, jéggé fagyott ládát, ami hatalmas, röpködő hópelyheket szórva tört darabokra.

Valami megváltozott. A jégszörnyetegek vakon, mit sem törődve a rájuk váró pusztulással törtek előre,
és mégis... ez a támadás valahogy eltért az elsőtől, amit Tooth játszi könnyedséggel vert vissza. Most
sokkal szervezettebben támadtak, jött rá Ben jéghideg döbbenettel.

Úgy tűnt, a zsoldosok is rájöttek erre, mivel újra felemelték fegyverüket, és célzottan a szörnyetegekre
tüzeltek. Az elöl lévő lények ismét a magasba emelték kezüket, és ujjaikkal lőni kezdtek ellenfelükre. A
groteszk lövések nem kerülhették el a Tooth által kilőtt, hangtalan sugár pusztítását, az a kevés, ami
pedig mégis átjutott, ártalmatlanul a földre hullt. Ennek ellenére egyre közeledtek, és már érezhető volt
a pillanat, amikor az első lövések betalálnak.

Gerrit és a többiek mintha megint olvastak volna gondolataiban – talán valószínűbb, hogy véletlenül
jutottak pont ugyanarra a következtetésre –, beszüntették a lövöldözést, majd pozíciójukat
megváltoztatva sorozatlövésre állították fegyverüket. Ben látta, ahogy Tahia hangtompítója egyszerre
felhőnyi szélességű sugarat lövellve ki magából tüzelt a szörnyetegek lábára és térdére. A felborult
lények még régen nem voltak kiiktatva; Ben iszonyata elérte csúcspontját, amikor meglátta, hogy a
szörnyetegek karmaikat használva vonszolják előre magukat a hóban, miközben az utánuk menetelő
harcosok egyszerűen átsétálnak rajtuk, mielőtt hasonló sorsra jutnának. Egyre közelebb és közelebb
értek. Lassan, talán csak centiméterenként haladtak, mégis közelebb értek!

Valami elsuhant Tooth válla mellett, és kiszakított egy óriási darabot a kabátjából, mire a zsoldos
tombolva üvöltött a dühtől. Meglendítette hangágyúját, majd az egyetlen közel került jégszörnyetegre
irányította fegyverét. A groteszk teremtmény minden irányba spriccelve hóvá változott. Ez az apró kis
figyelemelterelés ismét csak közelebb engedte a támadókat. Tooth szitkozódva előrelendítette
fegyverét, de a sugár végighorzsolta a hójárót. Tahia és Frank is az öngyilkos szándékú, egyesével kitörő
szörnyetegekre tüzelt, miközben Gerrit váratlanul beszüntette a lövöldözést. A férfi benyúlt a kabátja
alá, és előhúzott valamit, amit egy hatalmas lendülettel az ellenség közé hajított.

Bennek még éppen maradt ideje behúzni a fejét, és kezével bedugni a fülét, mielőtt a kézigránát
gigantikus durranással felrobbant a loholó szörnyek között. Egy narancsszínű tűzoszlop csurgott a
műanyag tetőre, majd könnyűszerrel lyukat vájva belé, égő műanyag csöpögött az égből.

– Maga teljesen megőrült? – sikította Ramanov. – Mindenkit meg akar ölni, maga idióta?!

Gerrit mérges pillantást vetve rá válla fölött, ismét benyúlt a kabátjába, és elővett egy második
kézigránátot.

– Abbahagyni! – üvöltötte Ramanov. – Te jó ég, hagyja már abba!

A zsoldos ehelyett az előzőnél is nagyobb lendületet vett, majd újra Ramanovra nézett – és a mozdulat
közepén kővé dermedt. Arcán iszonyatos rémület jelent meg, Ben és Ramanov mögött pedig hirtelen
egy másik hang kiáltott fel.

– Abbahagyni! Azonnal!

Ben azonnal megfordult – Ramanov és ő már nem voltak egyedül a zsilipkamrában. Alig egy lépésre tőle
egy hatalmas alak ácsorgott farmerben és legalább két számmal kisebb, lyukacsos fekete kötött
pulóverben.

– Harry? – motyogta Ben zavartan. Még szép, hogy Harry volt az. Úgy festett, mintha maga a papucsban
álldogáló halál lett volna. Láthatóan alig bírt megállni a lábán, egész testében remegett a halálos hideg
miatt, de valóban Harry volt az. Amikor bal kezével a falnak támaszkodva óvatosan elbotorkált Ramanov
és Ben mellett, akkorát üvöltött, hogy még az iszonyatos csata tombolását is túl tudta kiabálni.

– Tüzet szüntess! Azonnal! Húzódjatok vissza!

Gerrit csak bámult rá, majd eltelt újabb öt-hat másodperc, miközben Tahia és Frank tovább tüzelt,
amikor hirtelen nekik is feltűnt valami a folyosón. Először Frank, majd a nő is beszüntette a lövöldözést,
és mindketten gyorsan hátrafordultak. Frank ijedtében majdnem elejtette fegyverét, a fiatal nő pedig
egy fél szívdobbanás erejéig úgy festett, mintha elájulna.

– Tüzet szüntess! – üvöltötte Harry még egyszer. Szavai Toothnak szóltak, aki vagy nem hallotta, vagy
nem akarta hallani, mert továbbra is jobbra-balra rángatta fegyverét akárcsak egy tűzoltó, aki épp egy
láthatatlan vízsugárral igyekszik eloltani a tüzet. Ráadásul sikerrel járt. A jégszörnyetegek támadása
veszített lendületéből. Bár a sorokban lévő lyukak ugyanolyan gyorsan megteltek, mint eddig, mégsem
törtek olyan gyorsan előre.

Harry kilépett a szabadba, majd a vihar és a kegyetlen hideg fogadtatásától kissé megbotlott.
– Abbahagyni! Tooth, tüzet szüntess!

Ezzel el is fogyott az ereje, mert hirtelen egyre hevesebben ingadozott, és épp olyan tehetetlenül, mint
feleslegesen a levegőben próbált megkapaszkodni. Ha Ben nem ugrik oda döbbenetét leküzdve, akkor
biztosan a földön találja magát. Csakhogy a zsoldos súlya kissé sok volt a számára. Rosszul lépett, ezért
elveszítve egyensúlyát a csúszós talajon, tehetetlenül térdre rogyott. Ramanov sietve odalépett, és
megtámasztotta Harryt.

Tahia és Gerrit szintén odarohant, miközben Frank két-három lépéssel Tooth mellett termett, majd lapos
tenyerével akkorát sózott a férfi lapockájára, hogy az majdnem leesett a székről. Mindenesetre levette
hüvelykujját a ravaszról, miközben kétségbeesetten egyensúlyáért küzdve dühösen hátrafordult. A
tomboló vihartól Ben nem hallotta, mit mondott neki, de Frank mindkét karjával gesztikulálva válaszolt
neki, mire a fiú a nagy távolság ellenére jól láthatta, ahogy Tooth arca halálsápadttá változik.

– Be kell vinnünk! – mondta Gerrit. Ben gyorsan a segítségükre sietett, de addigra már a férfi és Tahia
megragadta Harryt a válla alatt, és átvonszolták a zsilipkamra küszöbén, illetve az ajtón, majd végül
bevitték az állomásra. Ben még egyszer visszanézett a még mindig vitatkozó Frankre és Toothra, amikor
észrevette, hogy megint vészesen közel ért a jégszörnyetegek élvonala. Tooth vadul rázta a fejét, és újra
fegyvere mögé akart ülni, de Frank lerángatta a székről és a palettáról, majd akkorát lökött rajta, hogy a
férfi két-három lépést előrebotladozott. Közben fegyverével leadott egy rövid és szaggatott lövést,
amivel sikeresen lepuffantott három vagy négy, éppen az ujjával tüzelni készülő jégszörnyeteget. Másik
kezével megmarkolta a palettát, és megpróbálta visszahúzni. A különös jármű meglepően könnyen
mozgott, ha azt nézzük milyen nehéz, és milyen rossz minőségű anyagokból is készült, de természetesen
esélye sem volt arra, hogy még a jégszörnyetegek előtt elérje a zsilipet. Még úgy sem, hogy utolsó
pillanatban Tooth is megfordult, hogy segítsen.

– Tüzet... szüntess! – dörgött Harry hangja az állomás belsejéből. Ben nem tudta, miért – de érezte, hogy
igencsak fontos volna követni a zsoldos utasítását. Ha azonban cserbenhagyják a fegyvert, akkor
elveszítik egyetlen védelmüket a szörnyetegekkel szemben.

Anélkül, hogy felfogta volna tettének értelmét, kiviharzott a zsilipkamrából Frankhez és Toothhoz, majd
megragadta a súlyos palettát. A fa annyira hideg volt, hogy a vastag kesztyű ellenére is majdnem lemarta
kezéről a bőrt, a levegő pedig ezernyi késként hatolt be a torkába. Ennek ellenére összeszedte minden
erejét, és igyekeztek minél gyorsabban bevonszolni a palettát a bejáraton. Szeme sarkában egy fehér és
hatalmas, förtelmes valamit látott, és bár nem mert odanézni, mégis látta az irányukba repülő alattomos
és villámló lövéseket. Az egyik tenyérnyire tőle tört darabokra a földön, egy másik belefúródva az irodai
szék háttámlájába, reszketve megállt benne. Frank leadott egy rövid lövést, amikor lába egy akadálynak
ütközött: a küszöb.

A paletta súlya mintha megtízszereződött volna, amikor Tooth, Frank és ő megpróbálták átemelni apró
kerekeit az alacsony küszöbön. Az előbb, amikor a zsoldosok kivitték, érdekes módon nem jelentett
ekkora problémát; a kegyetlenül hullámzó villámló karmok áradata, az üres arcok és a szikrázó lövések
valószínűleg halálos sorompóvá nagyították a nevetséges akadályt.
Igyekezett elhessegetni a gondolatait, és megduplázta erőfeszítését, amikor Tahia és Gerrit hirtelen
mellettük teremve térdre rogyott, és kilőtte a túl közel merészkedett szörnyetegeket.

Habár Ben már nem számolt azzal, hogy valaha is sikerül nekik – a két hátsó kerék egy hirtelen
lendülettel egyszer csak átugratott a küszöbön, majd a következő lendülettel a két első kiszakadt
helyéről, mire az egész szerkezet nyikorogva bezuhant az állomás padlójára. Tooth azonnal odaugrott, és
hatalmasra tárt karral megtámasztotta a hangágyút. Gerrit lőtt még egy utolsó, valamivel hosszabb
lövést, majd becsapta maga mögött az ajtót. Jégesőhöz hasonló hang sercegett az ajtón, aztán csönd
lett.

17

TÍZ LÉPÉS ÉS egy folyosókanyar után, a Toothtal hátvédet alkotó Ben számára már nem is tűnt olyan
elviselhetetlenül szörnyűnek a hideg; legalábbis már nem égett minden egyes levegővétel savként a
torkában, és csontjai sem akartak minden lépésnél üvegként összeroppanni.

A beszűrődő levegő így is szürke gőzként sűrűsödött arca előtt, és itt-ott zúzmara képződött a falakon.

A zsoldosok jóval a folyosó fordulóján túl cipelték Harryt, majd lefektették a földre. Tahia levette a
kabátját, és rögtönzött párnaként a katona feje és tarkója alá gyömöszölte, míg Gerrit takaróként vonta
be sajátjával Harryt.
Frank tehetetlenül ácsorgott mellettük, fogalma sem volt, mit kezdjen kezével, miközben Ramanov is ott
téblábolt körülöttük.

Az orosz volt az egyetlen, akinek arcán rémület helyett sokkal inkább düh rajzolódott ki, bár Ben hiába
törte a fejét, semmilyen logikus okot nem talált rá.

Ezzel szemben annál jobban megijedt, amikor közelebb lépve Harry arcába nézett. A zsoldos csupán
néhány másodpercet töltött a hidegen, de elvégre nem akármilyen hideg volt – odakint legalább mínusz
negyven, sőt inkább ötven fok uralkodott; Ben saját testén tapasztalhatta a hőmérsékletet, amelynél a
másodpercek nem csak örökkévalóságnak tűntek, de életveszélyesek is voltak. Harry egész testében
remegett, noha látszott, hogy teljes erejével küzd ellene. Elkékült arcát vékony zúzmararéteg vonta be,
ujjai karmokként begörbültek, amiről Bennek akaratlanul is a tegnap Gerrit által mutatott halott pókok
jutottak az eszébe.

– A... zsilipeket...

– Hogy bezártuk-e? – fejezte be Tahia a mondatot, amikor Harry hangja felmondta a szolgálatot.
Bólintott. – Igen. Sőt megmentettük a hangágyút is – pedig elég húzós volt.

– Engem meg majdnem elkaptak – jelentette be Tooth. – Az ördögbe is! Elmondanád végre, hogy mit
jelentett ez az ostobaság? Simán kinyírtam volna mindegyiket!

– Azt... azt nem... szabad – szólt Harry nehézkesen és alig érthetően. – Nem szabad... nem szabad...
rájuk... lőni. Halljátok? Semmilyen... körülmények között!

– Képzeld – morogta Tooth – ezt már én is felfogtam. De igencsak érdekelne, hogy mi a fenéért nem
lehet?!

Tahia hirtelen a férfira kapta a fejét. Szemében dühös szikra jelent meg, de mielőtt ő vagy más bármit is
szólhatott volna, Ben mögött dübörgő léptek hallatszottak. Van Staaten doktor jelent meg lobogó hajjal
és köpennyel a folyosó fordulójában. Nagyon izgatottnak tűnt, ráadásul arca még jobban elkomorult,
amikor meglátta a földön fekvő Harryt.

– Mi történt? – tudakolta türelmetlenül, viszont vadul kalimpált kezével, amint Tahia válaszolni akart.
Gyors mozdulattal elhessegetve a nőt, letérdelt Harry mellé, majd felemelte a karját, és csukott szemmel
kitapintotta a pulzusát. Aggódva megrázta a fejét, majd túlzott óvatossággal leeresztette Harry karját,
mintha attól félne, hogy jéghez hasonlóan darabokra hullik. Hirtelen felpattant.

– Azonnal az orvosi szobába kell vinni! Segítsenek! És legyenek óvatosak!

Frank és Gerrit karjánál fogva – Ben szerint egyáltalán nem óvatosan – rögtön felkapta Harryt, és
megpróbálták lábra állítani, de Ramanov a magasba emelve a kezét elállta Van Staaten útját.

– Ne olyan gyorsan! Lenne néhány kérdésem. Ez...

– ...most egyáltalán nem fontos, professzor úr – vágott a szavába Van Staaten élesen. – A férfi
életveszélyben van. Sürgősen tennem kell valamit!

– Ez az ember – válaszolta Ramanov határozottan, miközben arca egyre komorabbá vált –,

mindannyiunkat veszélybe sodort, doktornő. Én pedig borzasztó kíváncsi lennék arra, hogy miért!

– Nyugodtan meg is kérdezheti majd tőle – válaszolta Van Staaten váratlanul hűvösen és tárgyilagosan –,
amint abban a helyzetben lesz, hogy képes lesz válaszolni magának – mondta, miközben mérges
pillantást vetett a láthatóan szavába vágni készülő professzorra. – Nézzen rá! Alig tud beszélni. Mégis
mit akar tőle hallani? Összefüggéstelen lázhebegést vagy az igazságot?

Szavainak megerősítésére vadul megrázta a fejét, majd kihívó pillantást vetett Ramanovra. Miután dacos
tekinteten kívül más reakciót nem kapott a férfitól, intett a zsoldosoknak, hogy indulhatnak.

Gerrit és Frank tiszta erőből magával vonszolta a félig eszméletlen parancsnokukat. Tahia és Tooth is
csatlakozni készült hozzájuk, de Ramanov feltartóztatta őket; láthatóan örült annak, hogy újabb céltáblát
talált nem kimondottan vidám kedélyállapotának.

– Maguk ketten itt maradnak! – parancsolta nyersen. – Ha már a parancsnokuk úgyis feladta a harcot,
akkor legalább maguk óvják a zsilipet. Ha pedig valahogy mégis áttörnének ezek a bestiák, nyugodtan
lőjék szét őket – mindegy, hogy mit mond ez az őrült!

Úgy tűnt, Tahia igencsak találó választ talált az őrült kifejezésre, de Ramanov nem hagyott esélyt, mert
sarkon fordult, majd Van Staaten és páciense után csörtetett. Ben tehetetlenebbnek és zavartabbnak
érezte magát, mint valaha; a többiekhez hasonlóan ő sem értette, miért adott ilyen értelmetlennek tűnő
parancsot Harry, de azt látta rajta, hogy megvolt az oka rá. Méghozzá igen nyomós oka.

– Tehetek... valamit? – kérdezte dadogva. – Úgy értem: szóljak a többieknek?

Tahia futólag elmosolyodott, majd fejét rázva megfordult, és visszasétált a zsilipkamrához. Tooth
azonban rosszallón lebiggyesztette az ajkát.

– Ha ezek a bestiák áttörnek, akkor közösen sincs semmi esélyünk ellenük, öcskös. Idebent képtelenek
vagyunk védekezni.

És ezzel el is ment.

Ben mereven állt egy helyben, míg a két zsoldos el nem tűnt a folyosó fordulójában, majd megfordult és
követte Van Staatent és csapatát. Noha olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak tudta, csupán az orvosi
szoba előtt érte utol őket. Van Staaten előreigyekezett, hogy kinyissa az ajtót. Ramanov barátságtalanul
nézett rá, amikor Benhez hasonlóan szintén utolsóként ért a helyszínre, de érdekes módon egy szót sem
szólt.

– Erre! – utasította Van Staaten őket a műtőasztalhoz, ahol előző éjjel még a fiú édesanyja feküdt. –
Fektessétek fel, de legyetek óvatosak!
Miközben a két zsoldos tette a dolgát, Ramanov pedig az útban állva téblábolt közöttük, Ben
körbekémlelt a szobában. Édesanyja már nem volt ott, pedig biztos volt benne, hogy ott találja – miután
Harry olyan hirtelen magához tért –, de a másik heverőn mégsem feküdt senki. A Van Staaten
szobájához vezető összekötő ajtó tárva-

nyitva állt; látta, hogy a keskeny kis ágy szintén üres, szobája pedig valóban olyan apró volt, ahogy azt
előző nap állította.

– Hol... hol van az anyám?

– Ne most! – felelte Van Staaten durván anélkül, hogy ránézett volna. Harry fölé hajolva, éppen bal kezét
vizsgálgatta. Bár Ben nem értette, miért, ez alkalommal sem bajlódott fekete pulóverének feltűrésével
(ami pedig sokkal gyorsabb lett volna), hanem egyszerűen fogott egy szikét, és felvágta egészen a válláig;
úgy látszik, mégiscsak igazat mondott, amikor azt mondta szeret vágni, gondolta magában Ben.

– Mit... csinál... ott? – dünnyögte alig érthetően Harry. Újra az állomás kellemes melegében
tartózkodott, ajka ettől függetlenül kissé lebénult.

– Valamit, amit nem kellene, ha akkor hallgatott volna rám, maga kis makacs – válaszolta Van Staaten
miközben letette a szikét, majd a semmiből hirtelen elővarázsolt egy förtelmesen hosszú és vékony
injekciós tűt. Bár háttal állt neki, Ben szinte látta felcsillanni kárörvendő vigyorát, amint éppen beleszúrja
Harry vénájába. Harry egy hangot sem hallatott, de láthatóan összerándult, ajka pedig még vékonyabb,
vértelen csíkká változott.

– Mi... mi ez? – kérdezte homályosan.

– Csak egy ártalmatlan altató. Ha már önként nem hallgat rám, akkor kénytelen vagyok más
módszerekhez folyamodni.

– Ne! – lihegte Harry. Hangja máris gyengébbnek hangzott, pedig teljességgel lehetetlen, hogy ilyen
gyorsan hasson az altató, gondolta Ben. Ráadásul nem is nyugodott meg, hanem szabad kezével elkapta
Van Staaten karját, és durván arrébb lökte, majd összeszorított fogakkal kihúzta a tűt a karjából.

– Maga teljesen megőrült? – kérdezte döbbenten a doktornő.

Harry leejtette a földre a tűt, nyögdécselve feltápászkodott, és lelendítette lábát az ágyról. Már ez a
kevés mozgás is túl soknak tűnt számára, mivel hirtelen előrerogyva majdnem lefordult az ágyról. Van
Staaten meg sem próbált segíteni neki.

– Nem szabad... elaludnom – motyogta Harry. – Beszélnem... kell... Ramanovval.

– Semmi gond! – mondta az orosz. – Ez a sors ujja, nekem ugyanis egészen hasonló ötletem volt.

Harry nehézkesen felemelte a fejét, kezével végigdörzsölte arcát és szemét, majd egy ideig értetlenül
pislogott Ramanovra; valószínűleg eddig fel sem fogta, hogy az orosz egész végig a közelében volt.

– Ramanov professzor...? – kérdezte.

– Ebből elég! – szólt Van Staaten. – Ha mindenáron meg akarja ölni magát, maga tökfilkó, akkor menjen
szépen ki a barátaihoz! Az bizonyára gyorsabb és kevésbé fájdalmas lesz – ujjával az ajtóra bökött. – Ott
az ajtó! Nem tartom vissza!

Harry fátyolos szemmel nézett rá. Ide-oda ingadozott a műtőasztalon, ezért Gerrit titokban felkészült
arra, hogy egy esetleges zuhanáskor elkapja. Harrynek volt elég ereje ahhoz, hogy megőrizze
egyensúlyát, de másra már nem jutott.

– Nagyon fontos – mondta gyengén.

– Azt el is hiszem – válaszolta Van Staaten, már majdnem lágy hangon. – De bármit is szeretne mondani,
mondja egy óra múlva! Különben könnyen lehet, hogy soha többet nem tud majd beszélni. És ezt
komolyan mondom!

Harry értetlenül bámult rá. Világosan látszott, milyen lassan mozognak gondolatai homloka mögött,
csoda, hogy egyáltalán még nyitva tudta tartani a szemét. Végül mégis bólintott.

– Mikor... megy fel... a nap?

Ramanov úgy nézett rá, mintha komolyan kételkedne értelmi képességében, majd bal kabátujját
felhúzva ránézett az órájára.

– Úgy egy óra múlva, miért?

Harry tudomást sem vett róla, és továbbra is a doktornőt fürkészte.

– Akkor keltsen fel még világosodás előtt! Nagyon fontos!

Ben pontosan látta, hogy ez abszolút nem érdekli Van Staatent. Ennek ellenére hezitált egy darabig,
majd kelletlenül bólintott egyet.

– Rendben. Ez őrültség, ezért semmiféle felelősséget nem vállalok azért, ami történhet magával. De, ha
ragaszkodik hozzá...

– Ezt nem mondja komolyan! – bosszankodott Ramanov. – Doktornő! Hiszen hallotta a férfit! Lehet,
hogy mindannyiunk élete függ attól, amit mondani akar! A magáé is!

– Meglehet, de ha meghal végkimerülésben, akkor már nem tud semmit sem mondani, nem igaz?

– Ostobaság! – vágta rá Ramanov. – Mit számít az a néhány másodperc!

Van Staaten hűvösen végigmérte, majd vállát felvonva fél lépést hátralépett, és invitáló gesztust tett.

– Ahogy akarja, professzor. Itt maga a főnök. Tessék, kérdezze meg!

Ramanov dühös arccal előrelépett, majd hirtelen megtorpant.

Miközben egymással hadakoztak, Harry nem csak visszacsúszott a heverőre, de szemét becsukva,
békésen szundikált.

– Erről még beszélünk, doktornő! – fortyogott Ramanov. – Pontosan egy óra múlva itt leszek, addigra
legyen ébren ez az ember, hogy tudjak beszélni vele, érthető?

– Igenis, parancsnok úr! – felelte Van Staaten gúnyosan szalutálva. Ramanov úgy festett, mintha
bármelyik percben megütné a guta, de nagy nehezen visszanyelte a nyelve hegyén lévő megjegyzést, és
feldühödött bikaként kirontott a szobából.

– Szerintem most aztán igazán feldühítette – mondta Ben.

– Tényleg? – szólt Van Staaten vígan. – Én is úgy láttam.

Ben nem osztozott jókedvében.

– Nem hiszem, hogy kifejezetten okos dolog volt. Úgy értem: nem ismerem túl jól Ramanovot, de úgy
hiszem, elég haragtartó egy fickó.

A Van Staaten szemében lévő huncut kis csillogás egyre kifejezőbbé vált.

– Ezek szerint egész jól ismered. Semmi gond, Ben. I. Iljics cár és én sosem voltunk barátok. Alig
ismertem meg, máris kizárt engem hatalmas nagy szívéből, bár azt kell hogy mondjam, ez kölcsönös.

– És maga nem is fél tőle?

– Miért? – válaszolta Van Staaten mosolyogva. – Legkésőbb az egyik migrénrohamakor vagy amikor egy
aszpirinre lesz szüksége a túl sok vodkaivás után, megkeres. Kétezer mérföldön belül én vagyok az
egyetlen orvos, tudod? A váltás pedig legkorábban csak hat hónap múlva érkezik.

Ben ajkára erőltetett egy mosolyt, pedig igazából semmi kedve nem volt hozzá. Van Staatennek tudnia
kellene, hogy Ramanov nem veszi félvállról, és egészen biztosan nem felejti el ezt a kis incidenst;
bármennyire is függ bizonyos tekintetben a doktornőtől, Ben szerint nem hagyja annyiban, hogy
megszégyenítette ennyi tanú előtt.

Talán, hogy megtörje az oly kínosan rájuk nehezedő csendet, Ben az alvó zsoldosra bólintott.

– Az előbb azért egy kicsit túlzott, nem igaz?

– Túloztam? – Van Staaten határozottan megrázta a fejét. – Egy szemernyit sem!

– De hát tegnap még azt mondta, hogy igazából semmi baja! Akkor most mitől lenne olyan komoly az
állapota?

– Az lesz, ha továbbra sem hallgat rám. Ez az vidék hamarabb megöl egy embert, mint ahogy pislogsz
egyet, Ben. Fogalmad sincs a hidegről.
Ben visszagondolt azokra a pillanatokra, amiket mindenféle védelem nélkül töltött el a szabadban. Már a
puszta emlékezéstől is kirázta a hideg.

– De igenis van! – felelte, majd megint csak egy újabb – majdnem dühös – bólintást kapott válaszul.

– Dehogy! – vágta rá Van Staaten. – Fogalmad sincs! Lehet, hogy a fázást ismered, de nem az a
legrosszabb. Az igazi veszély akkor kezdődik, amikor már nem fázol. Nem érzel semmit. Úgy érzed,
mintha nem is lenne olyan rossz. Mintha minden rendben lenne. Egy kicsit elálmosodsz... ezért lefekszel,
és meghalsz. A legtöbb ember, aki ezen a környéken hal meg, így végzi. A barátod nagyon erős, ezt
beismerem. Csakhogy általában pont az erősebbeket éri utol legelőbb.

Ben látta rajta, hogy még rengeteget tudott volna mesélni a témáról, de helyette inkább mélyet
sóhajtott, majd így folytatta.

– De egyelőre úgyis a szárnyaim alatt tartom – mondta elszántan. – A következő órában aludni fog,
utána pedig nemigen lesz kedve sétálgatni.

Az addig tökéletesen háttérbe vonult Gerrit egyszer csak közelebb lépett, és gyanakvón felhúzta
szemöldökét.

– Mit jelentsen ez, doktornő? Mit adott be neki? – Az ajtó mellett támaszkodó Frank továbbra is
hallgatott.

– Ne aggódjon – felelte Van Staaten gúnyosan. – Vagy talán igen, ha esetleg hamis reményeket táplált
volna magában a csapat parancsnokságát illetően. Csak egy ártalmatlan nyugtatót kapott. De maga is
hallotta a kívánságát: ragaszkodott hozzá, hogy napkelte előtt felkeltsem. Bár most is ellene vagyok, de
ha egyszer ennyire fontos... – Megvonta a vállát. – Adok neki valamit, amitől felébred. De egy biztos:
nem fogja túl jól érezni magát utána, és valószínűleg jókedvű sem lesz.

– Úgy érti... – kezdett bele Gerrit, amikor Van Staaten mérgesen közbeszólt.

– Úgy értem, most már elég! Felőlem nyugodtan itt maradhatnak, és őrködhetnek, nehogy valaki bántsa
a vezetőjüket, de nekem más pácienseim is vannak, akikről szintén gondoskodnom kell.

– Más páciensek? – ismételte meg Ben ijedten.

– Például az édesanyád. Hiszen az előbb kérdeztél felőle.

Ben teljesen összezavarodott. Amint Van Staaten kiejtette a páciensek szót, nem is egyből az
édesanyjára, hanem automatikusan Sashára gondolt. Érezte, ahogy fülig elvörösödik, majd azzal
vigasztaIta magát, hogy Van Staaten úgysem találja ki az okát.

– Egyébként Sasha teljesen jól van – mondta Van Staaten kissé önelégülten. – Később meglátogathatod,
ha akarod. De gondolom, előbb a mamádra vagy kíváncsi.

– Igen – vágta rá Ben gyorsan. Talán ezen az átkozott állomáson mindenki nyitott könyvként olvas az
arcáról?
A doktornő volt olyan kegyes, és megelégedett egy halvány mosollyal, majd kommentár nélkül távozott
a szobából. Gerrit és a másik zsoldos egy tapodtat sem mozdult, mintha Van Staaten ironikus tanácsát
követve, Harry testőreiként szolgáltak volna.

Mivel a doktornőnek nem volt semmi ellenvetése, ő is kisietett a folyosóra. A nő ugyan balra indult,
abba az irányba, ahonnan jött, de a következő kanyarnál irányt váltott, és Ben már néhány lépés után
határozottan elvesztette a tájékozódást. Van Staaten olyan gyorsan szedte a lábát, hogy a fiúnak
igyekeznie kellett, nehogy lemaradjon. A gyors séta közben végül megkérdezte, amit már régóta akart.

– Hogy van az anyám?

– Azt hittem, már meg sem kérdezed – felelte Van Staaten csípősen, ami ugyan nemigen volt válasz a
kérdésére, de arra jó volt, hogy időt nyerjen vele, mivel hirtelen három-négy még nagyobb és még
gyorsabb lépést tett, majd kopogás nélkül lenyomta az egyik kilincset. – És miért nem kérdezed meg
tőle? – felelte győzedelmes hangon és eltúlzottan színpadias gesztikulálás mellett.

Ben túlságosan meglepődött, ezért képtelen volt felfogni az iménti nevetséges jelenetet, majd
szófogadóan belépett az ajtón – és kiáltását elnyomva, hatalmasra tátotta a szemét.

Az előtte lévő nagy szoba ugyanolyan kényelmesen volt berendezve, mint amilyenbe őt zárta be
Ramanov. Édesapja egy széken ülve fogta a még mindig pizsamát viselő, mindennek, csak nem
egészségesnek kinéző, félig ülő pozícióban lévő felesége kezét. Feltehetően igen bizalmas társalgást
folytathattak, mivel a férfi másik keze a nő vállán pihenve cirógatta kimerült, de ugyanakkor rettentő
boldognak tűnő arcát. Amint Ben belépett, azonnal felemelte a fejét, de első pillantásra mintha iszonyú
zűrzavar jelent volna meg a szemében. Talán csak egyfajta félelem volt, aminek egy másodperccel
később már nyoma sem volt. Megpróbált jobban felülni, és egyúttal férje kezét is letolta magáról.

– Ben!

Ben egyetlen ugrással mellette termett, és megölelte. Könnyek csorogtak lefelé az arcán.

– Felébredtél! Úgy féltettelek!

Édesanyja csöndben tűrte fia viharos üdvözlését, majd lágyan kicsit eltolta magától és így szólt.

– Amint látod, jól vagyok... feltéve, ha nem próbálsz tovább fojtogatni.

Ben hamar hátralépett egy lépést, majd zavarában egyik lábáról a másikra lépkedett.

– Ne... haragudj – dadogta. – Nem akartam...

– Semmi gond – szakította félbe édesanyja. – Csak vicceltem.

Ben csak ezután nézett édesapjára. Ő is elég kimerültnek látszott, de legalább olyan boldog volt, mint
anyja, ezért Ben gyorsan visszaszívott mindent, amit az elmúlt napokban gondolt róla. Ha látott valaha
megkönnyebbült arcú embert az életében, akkor az édesapját.
– Ebben egyetértek – szólalt meg Van Staaten. Ben meglepetten hátrafordult, mire a doktornő gúnyosan
bólogatva hozzáfűzte.

– Úgy értem, légy kicsit óvatosabb – becsukta maga mögött az ajtót, arcán pedig egy feltétlenül
meggyőzőnek látszó mosoly jelent meg, ahogy Ben anyjához fordult. – Nos, Jennifer. Ahogy látom már
sokkal jobban vagy.

Jennifer?, gondolta Ben csodálkozva. Megpróbált kérdő pillantást vetni apjára, de ő még az irányába se
nézett, helyette hol Van Staatent, hol pedig feleségét fürkészte.

– Így van – válaszolta Ben anyja. – Megint jobban érzem magam. Talán kicsit gyenge a lábam.

– Egy okkal több, hogy ne próbálj meg egyedül rájuk nehezedni – felelte Van Staaten mosolyogva, majd
kinyújtotta a karját, hogy megmérje a pulzusát. – Most mindenekelőtt nyugalomra van szükséged. Adjak
valamit, amitől elalszol?

A fiú édesanyja olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy Van Staaten gyorsan és kissé félve visszarántotta a
kezét.

– Aludni? Köszönöm. Nem hiszem, hogy feltétlenül alvásra van szükségem. Abból, köszönöm szépen,
elég volt.

– Nem ez a fajta alvás – erősködött Van Staaten, majd gyorsan leintette a válaszolni készülő Jennifert. –
De rendben, ahogy akarod. Bár meg kell ígérned, hogy azonnal szólsz, ha hányingered lesz vagy szédülsz,
vagy ha az ujjad és a lábujjad elzsibbad, vagy netán bizseregni kezd... vagy ha csak úgy érzed, hogy
valami nincs rendben.

– Ez aztán drámaian hangzik – mondta Ben anyja. Megpróbált vicces grimaszt vágni, de sajnos
szánalmasra sikerült.

– Az is – mondta a doktornő komolyan. – A férjed mesélte, hogy te is orvos vagy. Akkor tudnod kéne,
miről beszélek.

– Körülbelül háromezer évvel ezelőtt dolgoztam orvosként, ennyi az egész.

– Akkor is tisztában kell legyél azzal, milyen hihetetlen szerencséd volt – makacskodott Van Staaten. –
Még magam sem értem, hogy lehettek még életben. Elvileg lehetetlen. Bár nem kell ahhoz orvosnak
lenni, hogy tudjuk, nem ajánlatos feleslegesen kísérteni a szerencsét.

Valami... megváltozott Ben édesanyjának tekintetében, valahol mélyen a szemében. Arca teljesen
mozdulatlan maradt, mégis olyan düh lepte el, hogy még férjének is feltűnt, aki hirtelen felpattant, és a
szemkontaktus megszakítása végett a két nő közé állt.

– Van Staaten doktornak igaza van, Jennifer. Egyelőre kímélned kell magad. Most már itt vagy és életben
vagy. A többi nem számít.
Az édesanyja szemében megjelent fenyegető szikra váratlanul eltűnt, de a szájára erőltetett mosoly se
volt sokkal jobb.

– Igen, talán igazatok van. Mindkettőtöknek. Csak nem vagyok hozzászokva a semmittevéshez, ez
minden.

– Ki beszél semmittevésről? – tudakolta Van Staaten. – Legalább ezer kérdésem van hozzád, Ramanov
professzornak pedig feltehetően még több. Visszasírod még ezt a kis nyugalmat, ne félj!

Ben apja éppen szólni készült, de a nő csillapítóan leintette.

– Semmi gond. Egy ideig távol tartom tőletek. De sokáig biztos nem fog sikerülni. – Úgy tűnt, válaszra
vár, és kissé csalódott lett, amiért nem kapta meg. Végül kimentette magát egy zavart mosollyal, és
indulni készült. Az ajtóhoz érve még egyszer visszafordult. – Nos, egy időre most magatokra hagylak
titeket. Egy óra múlva megint megnézlek, Jennifer.

Ben megvárta, míg kisétál a szobából, majd kérdőn és nem túlságosan barátságos hangon édesanyjához
fordult.

– Jennifer?

– Ez a keresztnevem, ha elfelejtetted volna.

Ben megvonta a vállát.

– Csak csodálkozom. – És valóban csodálkozott. Anyja igen közvetlen volt, ami a tegezést vagy
keresztnevének használatát jelentette. Részéről a bizalom legnagyobb jele az volt, ha keresztnevén
szólíthatta valaki.

– Itt, az állomáson mindenki tegeződik – emlékeztette az apja.

– Na, ne mondd, ahogy te és Ramanov? – gúnyolódott Ben.

Apja egyszerűen átugrotta a megegyzést.

– Egy kis balszerencsével még jó ideig itt ragadunk – szólt, és ezzel le is zárta a témát. Odahajolt
feleségéhez, és megváltozott hangon, szinte kérlelve így szólt. – Meg kell ígérned, hogy azonnal szólsz,
ha valami nincs rendben. Heidinek igaza van. Bár nem vagyok orvos, nagyon jól tudom, hogy a túlhűlés
és az elerőtlenedés nem játék.

– Talán erőtlennek nézek ki? – kérdezte a felesége.

Valóban nem tűnt annak, gondolta Ben döbbenten. Egészen idáig túl izgatott és megkönnyebbült volt
ahhoz, hogy pontosabban megvizsgálja édesanyját. Most azonban határozottan feltűnt neki, hogy bár
sápadtnak és kimerültnek látszott, messze nem volt olyan gyenge, mint ahogy azt várta. Tulajdonképpen
csak kicsit... fáradtnak tűnt.
– Hol voltatok egész idő alatt? – kérdezte. – Meg akartunk keresni benneteket, de a hasadék rögtön
bezárult, miután...

– Ne hibáztasd magad! – vágott a szavába anyja. – Nem tudtatok volna semmit csinálni. Senki sem
tudott volna.

– Tudom – felelte Ben, aki igenis hibáztatta magát, amiért meg sem próbálta, teljesen mindegy, hogy
esze azt súgta neki, semmi értelme sem lett volna. De mióta van az érzelmekben logika?

– Nem zavar, ha beszélünk róla? – kérdezte az apja ismét leülve az ágy mellé és megfogva felesége
kezét. Arcát újra megkönnyebbülés lepte el, de hangjában ott ólálkodott az a hivatásos alhang.
Láthatóan nem bírt kibújni a bőréből. – Úgy értem, nem muszáj róla beszélnünk, ha nem akarod.
Mindenesetre nem most. Ramanov úgyis eleget nyaggat majd később.

– Jól látom, hogy nemigen kedveled őt? – találgatott a felesége.

– Volt egy kis... nézeteltérésünk – mondta Ben apja lopva a fiúra pillantva. – Ez tény. De ennek
valószínűleg semmi jelentősége sincs. Pillanatnyilag mindenki kellőképpen ki van készülve.

– Számomra nem gond beszélni róla. Csak attól tartok, nem mondhatok túl sokat. Többnyire nem voltam
magamnál. Elég mélyre zuhantunk, és én már azt hittem, mindennek vége. Nem tudom, milyen mélyre,
de legalább húsz méter volt, ha nem több.

– És ezt simán túléltétek egyetlen karcolás nélkül? – csodálkozott Ben. Nem sokkal később rettentően
kínosnak érezte szavait, de édesanyja csak mosolyogva megvonta a vállát.

– Ezek szerint egy egész zászlóaljnyi szorgos őrangyal volt velünk, vagy csak egyszerűen szerencsénk volt.
Nem sziklára vagy jégre estünk, hanem egy hatalmas hóhegyre. Ne kérdezd, hogy került oda, de
mindenesetre megmentette az életünket.

– Hó? – Ben tátott szájjal bámult rá. – Olyan... finom porhó?

Anyja bólintott.

– Minden más halálos lett volna. Mondom, hogy óriási szerencsénk volt. Még így is szörnyű volt a földet
érés. Nem is tudtam, hogy ennyi csont van egy emberben, mint amennyit utána éreztem. –
Összeráncolta a homlokát. – Mi a baj?

Ben gyorsan megrázta a fejét.

– Semmi – Hó? Egy hatalmas hóbucka a sziklahasadék alatt? Hirtelen jéghideg borzongás járta át a
testét. Ugyanezt látta az álmában is!

– Biztos semmi? – tudakolta édesanyja riasztó arcot vágva.

– Biztos – nyugtatta meg Ben. – Csak folyton az jár a fejemben, milyen őrült szerencsétek volt.
– Na, igen, hacsak nem akarjuk még jobban koptatni a csoda szót. Mindenesetre ez minden, amire
emlékszem. Legalábbis, amire tisztán emlékszem. Egy barlangban voltunk, amelyben irtózatosan hideg
volt, de nem annyira, hogy megfagytunk volna.

– Milyen barlang? – Ben szíve vadul vert.

– Csak egy barlang. Nem láttunk túl sokat. Harrynél volt az a világítórúd azzal a... tudod, azok a dolgok,
amiket meg kell rázni, és akkor egy ideig világítanak.

– Vegyszerek – mondta Ben, aki apjához hasonlóan, szintén nem tudott kibújni a bőréből. – Ha felrázod
őket, összekeverednek és világítanak.

Édesanyja futólag elmosolyodott.

– Igen, valami olyasmi. Volt nála néhány, de nem sok, meg talán egy zseblámpája is. De nem vagyok
benne biztos. Azt hiszem, többet voltam eszméletlen, mint ébren. Szerintem néhányszor még a hátán is
cipelt. – Vállat vont, majd halkabban és majdnem zavarban így szólt. – Őszintén szólva, többször, mint
néhányszor.

– És hogyan szabadultatok ki onnan? – kérdezte Ben apja.

– Úgy, hogy találtunk egy kijáratot – válaszolta felesége hevesen, sőt már majdnem megvetően. Majd
rögtön utána elmosolyodott. – Odalent egy barlangokból és kamrákból álló óriási labirintus van. Vajon
Ramanov professzor tudja, hogy egy ementáli sajtra építette a drága állomását?

Ben összenézett apjával, amit persze édesanyja is észrevett. Felhúzott szemöldökkel így szólt.

– Valami rosszat mondtam?

– Nem – vágta rá Ben hirtelen. – De azt hiszem, nagyon is sejti. – Azon törte a fejét, hogy elmondja-e
édesanyjának az állomás alatt rejtőző titkos labort, de gyorsan elvetette az ötletet. Emlékezve Van
Staaten figyelmeztetésére és arra, amit nemrég Harryvel átélt, rettenetes lelkiismeret-furdalás tört rá,
amiért mindenféle kérdésekkel gyötörte anyját ahelyett, hogy pihenni hagyta volna. Ezért úgy döntött,
jobb, ha édesapjára bízza, hogy lerántsa a leplet Ramanov kis titkáról vagy legalábbis későbbre halasztja.
Azért még kíváncsi volt valamire. – És... más nem tűnt fel odalent?

– Minek kellett volna feltűnnie? – felelte anyja, majd igencsak elgondolkodó arcot vágva egy másodperc
múlva folytatta. – Tényleg volt ott valami..., de nem hiszem, hogy... – vadul és gyorsan megrázta a fejét.
– Biztos csak beképzeltem magamnak. Már mondtam, többnyire nem voltam magamnál, és valószínűleg
lázam is volt.

– Mi volt az? – kérdezte Ben. Szeme sarkából látta, ahogy édesapja megpróbálja félbeszakítani, majd
mégis meggondolta magát, talán, mert látta mennyire megrémisztették felesége szavai.

– Egy... barlang volt ott – szólt édesanyja olyan hangon, mintha maga is nevetségesnek tartotta volna
saját szavait. – Egy igen különös barlang. Hatalmas volt és... valahogy...
– Kísérteties? – folytatta Ben, miután anyja elhallgatott.

– Igen – felelte reszkető hangon. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de úgy éreztem mintha a falai nem
kőből vagy jégből álltak volna, hanem...

– Vasból – mondta Ben.

Édesanyja hatalmasra nyílt szemmel bámult fiára. Az immár meglehetősen sápadt arca még jobban
elfehéredett. Hallgatott.

– És nem volt üres – folytatta Ben. Időközben már édesapja is értetlenül meredt rá. – Voltak benne...
valamik, amiket teljes képtelenség pontosan leírni, ugye? Mintha egy város lett volna, de ugyanakkor
mégsem. A közepén pedig egy különösen magas képződmény emelkedett, amelyhez egy teljesen őrült...
lépcső vezetett. Igaz?

Ben anyja bólintott.

– Honnan... tudsz erről? – motyogta haIkan.

– Mert ugyanez az álmom volt – válaszolta Ben.

18

TERMÉSZETESEN NEM MESÉLT TÖBBET édesanyjának az álmában látott föld alatti városról, ahogy
Sasháról vagy az őt teljességgel lehetetlen módon elért segélykiáltásáról sem. A végén még mindent
rákent volna az átélt ijedtségekre és erőfeszítésekre, apja reakciójára már nem is beszélve.

De még volt ott valami más is. Ben nem tudta megmagyarázni, de valamiért irtózatosan szégyellte
érzéseit – volt benne valami, ami megakadályozta, hogy túl sokat meséljen Sasháról anyjának. Őrültség
volt, egy nagyon rossz érzés, de ugyanakkor túl erős is ahhoz, hogy egyszerűen ne vegyen róla tudomást.
Igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy a teljes igazság pillanata még nem jött el; hiszen Van Staaten
doktor is megmondta: édesanyjának most mindenekelőtt pihenésre és nem felesleges izgalomra van
szüksége.

Mélyen megkönnyebbült, amikor anyja – úgy egy fél vagy háromnegyed óra múlva – azt mondta,
valóban kimerült, és egy kicsit aludni szeretne. Ben úgy érezte, csupán kifogás, mégis felállt, és elhagyta
a szobát.
Legnagyobb döbbenetére ezzel nem volt egyedül. Édesapja felesége homlokára nyomott egy csókot,
majd fiát követve kisétált az elhagyatott folyosóra.

– Azt hittem, vele maradsz – mondta Ben csodálkozva.

– Anyádnak pihennie kell. Most ez a legfontosabb. Egyébként pedig meg kell beszélnem néhány fontos
dolgot Van Staaten doktorral... és Ramanov professzorral.

Lehet, hogy tévedett, de Ben úgy érezte, apja csak azért tette hozzá az utóbbit, hogy ne idegesítse fel
vele. Kicsit elgondolkodott a bizalmatlanság legújabb, kevésbé hízelgő jelein, majd követte a közben már
elindult édesapját. Most sem volt teljesen biztos benne, de emlékei szerint a központhoz az ellenkező
irányban lehetett eljutni; ahová pedig ők tartottak, ott Van Staaten orvosi szobája volt.

Nem tévedett. Két-három perc múlva valóban Van Staaten orvosi szobája előtt álltak, mire édesapja egy
teljesen természetes mozdulattal a kilincs felé nyúlt, majd hezitálva Benre nézett.

– Nekem még...

– Rendben – vágott a szavába a fiú. – Úgyis meg akartam nézni Sashát – mondta, és a lány szobája felé
bólintott, és látta, ahogy apja nem esetleg, hanem egészen biztosan megkönnyebbült. Meg sem próbálta
visszatartani vagy magyarázkodni, de mielőtt újra a kilincs után nyúlt volna, megvárta, amíg Ben elindult.

Ez alkalommal sem csalódott memóriájában; úgy látszik, lassan csak kiismeri magát ebben a monoton,
szürke műanyagoktól hemzsegő labirintusban. Egyszer ugyan eltévedt, és vissza is kellett mennie egy
darabon, de végül rátalált a Sasha szobáját rejtő folyosóra.

Ezúttal is feltűnt neki, milyen üres és elhagyatott az állomás. Se Van Staaten szobája felé, sem most nem
találkoztak össze senkivel, habár, mint azóta már megtudta, a bázis harmincfős legénységgel
rendelkezett. De mégis, hol voltak ezek az emberek?

Kinyújtotta a kezét a kilincs felé, majd inkább úgy döntött, bekopog. Természetesen nem kapott választ;
nem is várta. Még tíz-tizenöt másodpercet várt, majd újra bekopogott, és kinyitotta az ajtót.

Elvégre azért, mert Sasha nem tudott artikulálni és tiltakozni, attól még ugyanúgy joga volt a
magánszférához. Ő sem rajongott volna érte, ha bárki, bármikor berontott volna a szobájába.

Sasha ébren volt. Felhúzott térddel ült az ágyában, karjával átkarolta a lábát, állát pedig térdére
támasztotta. Nemcsak a hófehér ruhája volt rajta, hanem vállára a szőrmével díszített kapucnis kabátja
borult, habár odabent inkább meleg volt, mint hideg – ahogy mindenhol az állomáson. Amint a lány
meghallotta az ajtó hangját, és Ben belépett a szobába, rögtön felemelte a fejét, és egyenesen a
szemébe nézett.

A fiú egy pillanatig azt hitte, egy halvány mosolyt vélt felfedezni az arcán, de közelebbről megnézve nem
talált mást, mint a szokásos, szörnyű ürességet. Szomorúság lepte el, és egy hang mélyen legbelül azt
kérdezte tőle, vajon igaza volt-e édesapjának azzal, amit a Princessen mondott neki.
Dühösen elhessegette a gondolatot, majd egy magára erőltetett mosollyal – amellyel azt remélte,
eltitkolhatja kedvetlenségét – becsukta maga mögött az ajtót.

– Szia, Sasha! – mondta. – Hogy vagy?

Sasha pont úgy reagált a kérdésére, ahogy azt várta, mégpedig sehogy. Ben azt gondolta magában, a
lány mélyen legbelül biztosan értette, majd közelebb lépett az ágyhoz, és kisebb tétovázás után a
kéznyújtásnyira lévő műanyag szék helyett az ágy szélére ült. Sasha továbbra is a fiút fürkészte. Nem
mozdult, akkor sem, amikor Ben a kezéért nyúlva felhajtotta angyali ruhájának ujját. Az alatta lévő kötés
olyan vastag volt, hogy bizonyára képtelen karját behajlítani vagy egyáltalán mozgatni.

– Sajnálom. Remélem, nem fáj annyira. Én... én nem vagyok teljesen ártatlan benne, tudod?

Mindenesetre meg sem próbálta visszahúzni a karját. Ez talán a bizalom jele? Vagy talán nem értette, mi
történik vele?

– Bárcsak el tudnád mondani, hogy mit jelent ez az egész! – motyogta. – Biztos vagyok benne, hogy
tudod. Igaz?

A lány arcában egyetlen izom sem mozdult – de várjunk csak! Nem volt mégis valami a szemében,
mélyen és az áthatolhatatlan fal mögé zárva?

Valószínűleg nem. Ha látott is ott valamit, akkor csak azért, mert úgy akarta.

– Tudtad, hogy még sohasem volt barátnőm? Úgy értem, igazi barátnőm, akivel nem csak moziba
megyünk és a kezünket fogjuk. Már egy csomó barátom ferdén néz rám, és őszintén szólva nekem is
eszembe jutott, hogy vajon minden rendben van-e velem. És egyszer csak eljövök a világ végére, és
találkozom veled.

Ben enyhe döbbenettel hallgatta saját magát. Fogalma sem volt, miért mondta ezeket a szavakat, vagy
hogy Sasha értette és felfogta-e szándékát. Ettől függetlenül az igazság volt.

Persze volt már egy-két barátnője, de semmi több – a közmondásba illő kéz-a-kézbenen és egy-egy
félénk csókon kívül semmi sem történt, mivel barátnői viszonylag hamar befejezték a kapcsolatukat.

Valóban, feltette már magának néhányszor a kérdést, hogy normális-e ebben a tekintetben. Elvégre volt
még pár hónap a tizennyolcadik születésnapjáig, és Ben már nem volt gyerek, hanem egy fiatalember,
akit bizony nem hagy hidegen egy ilyen csinos arc (na, és a hozzá tartozó test sem). Ennek ellenére idáig
nem érdekelték komolyabban a lányok, legalábbis nem úgy. Talán egy éve annak, hogy összeszedte
minden bátorságát, és felhozta édesanyjának a témát, aki természetesen figyelmesen végighallgatta,
majd mosolyogva és félig viccelődve azt mondta, még nem találkozott az igazival. Sovány vigasz vagy
talán még az sem volt. Most pedig azon törte a fejét, hogy nem volt-e mégis igaza. Az is lehet, hogy csak
Sashára várt, ráadásul nem olyanra, aki olyan, mint ő, hanem tényleg rá.

– Ez tiszta őrültség – szólt halkan, és már a szemébe sem mert nézni –, de lassan már azt hiszem, hogy...
szerelmes vagyok beléd.
Végre kijött. Ben teljesen összezavarodott saját szavai, és főleg az általuk kioldott egymásnak
ellentmondó érzelmek miatt, de ugyanakkor szabadnak érezte magát, amiért kimondta, ami benne
rejlett.

Sosem beszélt könnyen az érzelmekről; főleg akkor, ha a sajátjairól volt szó. Talán túl sok giccses filmet
látott vagy túl sok giccses dalt hallott ahhoz, hogy komolyan vegye őket. Sohasem gondolta volna, hogy
képes lesz majd egy lánynak ezt mondani, amit most Sashának; a legmeglepőbb pedig az volt, hogy
egyáltalán nem érezte kínosnak a helyzetet. Nem volt se idétlen, se nevetséges, csak megkönnyebbülést
érzett. És természetesen szomorúságot, mivel valószínűleg sohasem kap reakciót a vallomására.

Sasha váratlanul visszarántotta a karját, egy gyors mozdulattal lelendítette lábát az ágyról, és felkelt.
Sietősen a fürdőbe ment, Ben azt hitte, még az ajtót is bezárja maga mögött, de nem tette, helyette a
mosdókagylóhoz lépve a tükörbe nézett.

Hosszan. Ben annyira megdöbbent, hogy képtelen volt csinálni vagy mondani valamit. Egy percig
biztosan, ha nem tovább, ott ücsörgött és bámulta a teljesen mozdulatlanul álló, tükörképét vizsgálgató
Sashát. Ben pontosan tudta, hogy ez igenis válasz volt arra, amit mondott, de bele sem akart gondolni,
hogy mit jelenthetett.

Egy idő után feltűnt neki a változás. Valami alapvető és radikális. Ben továbbra is csak ült, és nézte a
lányt, de mélyen legbelül ünnepelt. Teljesen mindegy, hogy Sasha ugyanazt érezte-e, mint ő, vagy a
fürdő csak egyfajta menekülés volt – most először úgy tűnt, tényleg sikerült áttörnie a valódi Sashát
fogva tartó falat. Pontosan értette, mit mondott, és jelentsen bármit is a reakciója, egy reakció volt, és
pillanatnyilag csak ez számított.

Ben összeszedte minden bátorságát, és éppen utána akart menni, amikor egyszer csak kinyílt mögötte az
ajtó és Van Staaten doktor viharzott be rajta; természetesen kopogás nélkül. Belépett a szobába, és
megtorpant, valószínűleg az elé táruló látvány hatására, majd összeráncolt homlokkal így szólt.

– Tudtam, hogy itt talállak.

– Tényleg? – kérdezte Ben gúnyosan. – És mégis kitől? Csak nem az apámtól?

Van Staaten becsukta maga mögött az ajtót, és megrázta a fejét. Tekintete Sashára tévedt, amitől egy
pillanatra még zavarodottabbá vált, majd megvonva a vállát ismét Benre nézett.

– Is – ismerte be nyíltan –, de magamtól is rájöttem volna. Ramanov professzor látni akar.

Ben azon vette észre magát, hogy ijedten a még mindig a tükör előtt álló Sashára kapja a fejét, mire Van
Staaten újra megrázta a fejét.

– Nem, nem miatta. Nem tudja, hogy itt vagy, és talán jobb is lenne, ha egyelőre így maradna. Idő van.

– Idő?

Van Staaten grimaszt vágott.

– A legalább annyira buta, mint erős barátod épp az imént ébredt fel. Még mielőtt adhattam volna neki
valamit, hogy felébredjen. Egyet meg kell hagyni – ha valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi.

Ben nehezen követte szavait.

– Harry? – kérdezte.

Van Staaten bólintott.

– Igen. Éppen öltözködik. Ragaszkodik hozzá, hogy mutasson valamit Ramanovnak és nekem – hirtelen a
háta mögé mutatott. – Odakint.

– Odakint? Talán a szabadban? De hát...

– Ne strapáld magad! – vágott a szavába Van Staaten. – Nem tudsz olyat mondani, amit még nem
mondtam neki. Úgy látszik, tíz körömmel ragaszkodik hozzá, hogy megölje magát – nagyot sóhajtott, ami
inkább dühösnek, mint megadónak hangzott. – Az ő döntése. Elvégre nem tudom lekötözni és
ráerőltetni a szerencsét.

– És miért akar Ramanov beszélni velem? – kérdezte Ben, majd újra Sashára nézett.

A lány időközben megfordult és egyenesen ránézett – bár az is lehet, hogy Van Staatenre, olyan
pontosan nem látszott –, de egy tapodtat sem mozdult.

– Igazság szerint Harry ragaszkodik hozzá, hogy te is gyere. És az apád is – mondta Van Staaten. – Ez az
őrült először azt akarta, hogy az anyád is jöjjön, de legalább arról le tudtam beszélni.

– Miért?

– Ezt tőle kellene megkérdezned – válaszolta Van Staaten vészjóslón. – Állítólag nagyon szeret
titokzatosat játszani – fejével a mögötte lévő ajtóra mutatott. – Most menj, és vegyél fel valami meleget!
Odakint ugyan most kel fel a nap, de ez errefelé nem jelent semmit. Egyébként sincs kedvem még téged
is orvosolni.

Bár Ben szófogadóan felemelkedett, semmilyen hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a felszólításnak
eleget tegyen, helyette inkább Sashára mutatott.

– Én csak...

– El tudom képzelni, mit akartál – szakította félbe Van Staaten, majd felháborodva így folytatta. –
Egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt pedig nem is érdekel. És nyugi, egészen biztosan nem fogom
elmondani a nagyapjának, hogy megint itt találtalak. És most menj! Öt perc múlva találkozunk a zsilipnél.

– És ő? – kérdezte Ben gyanakvón.

Van Staaten arca immár végleg elkomorult.

– Természetesen itt maradok, és teljes titokban beadok még neki néhány drogot, hogy végleg
harcképtelenné tegyem, és ezzel megóvjam tőled. Mégis, mire gondoltál? – Dühösen megrázta a fejét. –
Tűnj el innen!

Ben végre megtette, amit kért, és az ajtóhoz ment. Amikor kilépett a folyosóra, Van Staaten odalépett
Sashához és kinyújtotta felé a kezét.

– Hadd nézzem meg a karod, kicsim!

Bennek olyan érzése támadt, hogy csak azért mondta, mert még hallótávolságon belül volt, de olyan
idétlennek tűnt a gondolat, hogy gyorsan el is hessegette, bezárta maga mögött az ajtót, majd gyors
léptekkel arra sietett, amerre a szobáját vélte.
19

EZÚTTAL AZONBAN ELTÉVEDT. A van Staaten által említett öt perc már réges-rég letelhetett, amikor
végre megtalálta a helyes folyosót és belépett a szobájába. Sajnos még egyszer ugyanannyi időbe telt,
mire átöltözött. Mivel nem abból indult ki, hogy Tahia most is tartogat számára egy kabátot, ezért
rögtön három pulóvert, két nadrágot és három pár zoknit húzott magára, majd belebújt a jó meleg
pufiszerelésébe. Bármilyen megdöbbentő is, a legnagyobb nehézséget nem a cipzár felhúzása jelentette,
hanem a mozgás. De ez sem foglalkoztatta igazán. Noha teljesen sértetlenül megúszta a ma reggeli, nem
éppen önkéntes kis kiruccanást, elég volt emlékeznie az izzó karmokként testébe mélyülő hidegre.
Semmi pénzért nem mond le olyasmiről, ami kicsit is védi a hideg ellen.

Amint kiderült, nem ő volt az egyetlen, aki késett. Pontosabban mondva, ő ért oda elsőként a
zsilipkamrához, ha nem számoljuk a súlyos fémajtó előtt idegesen toporgó, fehér pufiszerelésbe öltözött
és állig felfegyverkezett Harry csapatát. Ramanov, édesapja és Van Staaten doktor még egyelőre nem
jelent meg, talán ennek volt köszönhető a Harry tekintetében felcsillanó sötét pillantás. Ő is hófehér
egyenruhában feszített, ugyanakkor az egyetlen katona volt, aki nem vett magához fegyvert és
hószemüveget sem. Ezenkívül talán jóval rosszabb bőrben volt, mint reggel. Bőrének színe nem sokban
különbözött ruházatának színétől – talán csak abban, hogy ruhája nem tűnt olyan betegesnek, mint arca.

– Helló, Harry! – üdvözölte Ben, Harry nem válaszolt, csak még komorabban nézett rá, mire egy
másodperc múlva a fiú bizonytalanul mosolyogva így folytatta. – Gondolom, még szólíthatlak Harrynek,
vagy mondjam inkább, hogy West százados?

– A Harry oké – válaszolta a zsoldos szűkszavúan. – Hol vannak a többiek?

– Fogalmam sincs, de Van Staaten doktor azt mondta, rögtön jön. Valószínűleg csak apámért és
Ramanov professzorért ment. – Hiába várt válaszra, ezért oldalra billentette a fejét, és megkérdezte. –
Mi olyan izgalmas odakint?

– Egy csomó szörnyeteg, gondolom – mondta Tooth, mielőtt még Harry válaszolhatott volna. – Akik már
mind pirinyó jégkockák lennének, ha hagyták volna, hogy a dolgomat végezzem.

Harry megvető pillantást vetett rá – amit Tooth egy sárga foltos és foghíjas mosollyal ajándékozott meg
–, majd fejét rázva Benhez fordult.

– Bírd ki még egy kicsit!

– Te aztán adsz az izgalomra! – felelte Ben.

– Csak nincs kedvem mindent kétszer elmondani – vágta rá Harry durván. Nyugtalanul álldogált egyik
lábáról a másikra, miközben újra és újra a zsilipre pillantott. Elég idegesnek tűnt.

Ben megvárta míg Harry másfele nézett, majd kérdőn Tahiára pillantott, de csak egy tanácstalan
fejcsóválást kapott válaszul. Egészen biztosan nem ő volt az egyetlen, akivel Harry olyan állhatatosan
titkolózott. Amikor a férfi hirtelen visszanézett, és először őt, aztán Tahiát, majd megint őt fürkészte,
Ben megszólalt.

– Még nem is volt időnk üdvözölni egymást. Nem is tudod, mennyire örülök, hogy élve viszontláthatlak.
Amikor ott, kint belezuhantál abba sziklahasadékba...

– Igen, tudom – vágott a szavába Harry. – Én is erre gondoltam. Az embernek olykor szerencséje van.
Persze ha így akarjuk nevezni – fűzte hozzá egy alig észrevehető szünet után anélkül, hogy Benre nézett
volna.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Ben.

Harry némán elfordult, mire a következő pillanatban Ramanov, Ben apja és Van Staaten doktor
váratlanul feltűnt a folyosó másik végében, így a fiúnak már nem maradt ideje további kérdésekre. Harry
elindult feléjük. Bár eltekintett a késésük miatti csípős megjegyzéstől, mégis nem lehetett nem
észrevenni az arcára kiülő rosszkedvet. Ramanov azonnal bevetette nyers stílusát.

– Gyorsabban nem ment, százados. Volt némi elintéznivalóm itt-ott, tudja? Például az állomás vezetése.

– Értem, csakhogy nemsokára nem lesz rá módja – felelte Harry, mire a Ramanov arcára kiült düh hamar
döbbenetté változott. Harry gyorsan sarkon fordult, majd intett Franknek, hogy nyissa ki a belső
zsilipajtót. Míg a nehéz páncélfal egy halk, elektromos zümmögés kíséretében kinyílt, Van Staaten még
utoljára megpróbálkozott a lehetetlennel – azaz Harry lelkére beszélni.

– Valóban ki akar oda menni? Ugye nem szükséges elmondanom, hogy milyen hideg van odakint..

– Nem, tényleg nem szükséges, doktornő. Tudok róla.

– ...és hogy maga egészségileg nem áll a helyzet magaslatán, még akkor sem, ha úgy tesz – folytatta Van
Staaten, mint ha nem is szakították volna félbe.

– Nem tart sokáig – felelte Harry. – Ha szerencsénk van.

– Mit jelentsen ez már megint? – kotyogott közbe Ramanov.

Harry még válaszra sem méltatta, helyette elsőként lépett be a zsilipkamrába, még mielőtt teljesen
kitárult volna a belső ajtó. Jéghideg levegő áradt befelé, Bent vastag kabátja és kesztyűje ellenére is
kirázta a hideg, de ennek ellenére bátran követte apját, és ezzel utolsónak zárta a sort. Habár a kamra
döbbenetesen nagy volt (és üres, ahogy azt Ben megkönnyebbülten észlelte; Tooth és a többi katona
feltehetően máshová vitte a rögtönzött tüzelőemelvényt és a hangágyút), most mégis feltűnően szűknek
és hidegnek bizonyult.
Lélegzete ismét szürke gőzként áradt szét a levegőben, szinte érezte, ahogy védtelen arca bizsergett a
hidegtől. Zárt ajtó vagy sem, idebent alig volt melegebb, mint kint.

Nagyon is tévedt, mint az néhány másodperc múlva ki is derült, amikor Harry kinyitotta a külső,
láthatóan nem elektromos irányítású ajtót. A levegő nem egyszerűen beáradt, hanem jéggé fagyott
tömbként zuhant a fejükre. Ben ösztönösen grimaszt vágva, kezét a feje fölé emelte, amint az éles
napfény tűként hasított a szemébe.

Két-három másodperc erejéig gyakorlatilag megvakult, majd utána sem látott többet koromfekete
árnyképeknél. Kettő ezek közül kiugrott az ajtón át a szabadba, majd a kijárat biztosítására rögtön
eltűntek jobbra és balra. Harry és a többiek csak ekkor hagyták el a zsilipkamrát.

Ben most is utolsóként lépett ki az ajtón, de egy lépés után megtorpant, majd addig pislogott, míg szeme
hozzá nem szokott a kegyetlen fényhez. Amikor végre megtörtént, nem tudta, hogy azt akarta-e látni,
ami elé tárult.

Mindenesetre semmi sem mozdult. Nem voltak rájuk leselkedő vagy a rejtekhelyükből előugró
jégszörnyetegek, de ezzel véget is ért a jó hírek listája. Most, ezen a (túlságosan is) fényes nappalon látta
először, milyen pusztítást végzett a reggeli kurta csata. Az állomás előtti fedett rész telis-tele volt
különböző nagyságú és formájú jégtörmelékekkel és -szilánkokkal, amelyek majdnem lábszár nagyságú
réteget képeztek. Itt-ott kiemelkedett egy-egy törzs, egy szétzúzott kar, egy ujj nélküli kéz a káosz
közepéből vagy egy arc nélküli, visszatükröződő fehér felszínnel virító fej.

De ez még mindig nem volt minden. Az állomás sem úszta meg ép bőrrel, ahogy azt Ben eddig gondolta,
ugyanis Tooth vad kapkodásának nem csak a szeméttároló és a hójáró szélvédője esett áldozatul. Szinte
minden, ami nem masszív vasból vagy betonból készült, vagy legalábbis nem volt a földhöz rögzítve, az
szétzúzva, felborítva, behorpadva vagy darabokra törve hevert szanaszéjjel a földön. Még a fejük fölött
feszülő narancsszínű műanyag sátortető is telis-tele volt rondábbnál rondább lyukakkal, mintha egy
hatalmas mancs szaggatta volna szét és tépett volna ki belőle darabokat. Ráadásul a műanyag két helyen
csúnyán meg is égett, amelytől igencsak bizarr formák jelentek meg rajta.

– Remek munka – szólt Ramanov gúnyosan és szikrázó szemmel Toothra pillantva. – Még néhány
magához hasonló hős védelmező, és már nem is lesz szükség az ellenségre.

A zsoldos a szemére húzta hószemüvegét, és éppen csípős válaszra készült, de Gerrit megelőzte.

– Ezt nézzétek meg! – mondta, mielőtt még társa végeérhetetlen szócsatába bocsátkozott volna
Ramanovval.

Ben – a többiekhez hasonlóan – hátrafordult, habár nemigen tudta, mit kell nézni. Gerrit előtte hagyta el
a zsilipet, de valószínűleg visszament valamiért, majd amikor félig becsukta az ajtót, hirtelen meglátta a
külsejét. Bennek elállt a lélegzete, amint közelebb lépett az ajtóhoz.

Noha megközelítőleg sem volt olyan masszív, mint a belső zsilipajtó, mégis fémből készült, és elég vastag
volt ahhoz, hogy megfékezzen egy puskagolyót. A fém ennek ellenére behorpadt és összevissza volt
karmolva, sőt legalább egy helyen úgy szét volt szaggatva, mintha egy sziklákból álló labirintust
tartóztatott volna fel, vagy mintha egy kábítószer hatása alatt álló kovács esett volna neki óriási
kalapácsával.

Vagy esetleg egy förtelmes csőrrel, tapogatókkal és karmokkal rendelkező hatalmas sárkányszerű
valami.

– Te jó ég, mi a fene ez? – zihálta Van Staaten a háta mögött.

Senki sem válaszolt, de talán ez a halálos csend sokkal rosszabb volt, mintha bárki megszólalt volna.

Ramanov végül kisétált a Gerrit és Ben mögött képződött félkörből, odalépett az ajtóhoz, és kesztyűjét
levéve végigsimította ujjbegyével a fémet.

– Ez friss. A pokolba, ez az ajtó öt milliméter vastag acélból van! Nekem azt mondták, hogy még a
legerősebb sarki viharnak is ellenáll! – Hirtelen elkezdett dühösen le-fel járkálni, és Toothra támadt. –
Maga eszetlen idióta! Azért engedtem ide, hogy megvédjen minket, nem azért, hogy mindent
tönkretegyen és feldaraboljon az átkozott játékszerével!

– Hé! – tiltakozott Tooth. – De hát, nem is ebbe az irányba...

– Nem Tooth volt az – szakította félbe Harry.

– Ó, valóban! – sziszegte Ramanov, kinek haragja egyszer csak Harryre irányult. – Akkor mégis ki? Csak
nem azt akarja mondani, hogy ezek a... jéglények képesek rá? Ez nevetséges!

Állításának megerősítésére lehajolt, és felkapta az egyik támadó letört lábszárát, majd teljes erőből az
ajtóhoz vágta. Gerrit egy gyors ugrással biztonságba helyezte magát, amikor a majdnem karhosszúságú
képződmény millió darabra tört anélkül, hogy egy karcolást is hagyott volna az ajtón.

– Erről ennyit – szólt Ramanov dühösen, miközben kihívón Harryre nézve a földre hajította a
jégbuzogány csonkját. Harry egy halk sóhaj kíséretében megrázta a fejét, majd szó nélkül odalépett
hozzá és megragadta a kezét. Ramanov igyekezett szabadulni szorításából, de Harry tudomást sem vett
az ellenállásáról. Ráadásul úgy megcsavarta a karját, hogy tenyere a magasba meredt, majd néhány
másodpercig behatóan vizsgálgatta. Végül elengedte Ramanov kezét, és így szólt.

– Nincs karcolás. Mázlija volt, professzor. Ha még egyszer így viselkedik, idekint marad. És ez mindenkire
vonatkozik! – fűzte hozzá parancsoló hangon. – Kesztyű nélkül senki sem nyúlkál, érthető?

Ramanov nyöszörgött.

– Magának elment az esze? A saját állomásomról akar...

– Igen, pontosan azt fogom tenni, professzor – vágott a szavába hűvösen Harry –, amire alkalmazott,
méghozzá gondoskodom az állomás és az emberek biztonságáról – mondta, majd a tengernyi szétzúzott
jégre bökött. – Elég egy egyetlen karcolás, és máris olyanná válik, mint azok ott!
Ramanov szeme mintha egy-két pillanatra kidülledt volna, majd lassan visszatért a már megszokott
megvető arckifejezése.

– Maga teljesen megőrült. Mostantól maga is azt a dajkamesét fújja? Jégzombik, akik magukhoz
hasonlóvá változtatják azokat embereket, akiket sikerül megsebezniük? – hangosan kacagott. – Lassan
arra gondolok, valóban betegség tört ki a Princess fedélzetén. Méghozzá olyan, amelynek heveny
őrültség a következménye.

Az orosz odafordult a néhány lépéssel távolabb álló, és a többiekhez hasonlóan ugyancsak tanácstalan és
rémült Van Staatenhez.

– Maga mit szól hozzá, doktornő? Emberek, akik jéggé változnak! Ez nem lenne semmi, nem igaz? Úgy
értem, ha sikerülne bebizonyítani, akkor biztosan elnyernénk a Nobel-díjat. És ne felejtse a könyv- és
filmjogokat sem.

Van Staaten hallgatott.

– Ha ez tényleg így van – mondta Harry –, akkor tudja, hová utalhatja a részesedésünket.

– Mi... – motyogta Ramanov zavarodottan.

Harry sarkon fordult, és odaballagott a sátortetőn lévő egyik lyukhoz. Csizmatalpa alatt hangos és
hosszan tartó csörömpöléssel és zörgéssel ropogott a jég, azonban Bennek feltűnt, milyen óvatosan
lépkedett előre. Minden egyes lépésnél megvizsgálta, hová lép; talán, hogy ne sértse meg magát egy
éles szilánkkal sem, ami bizony könnyedén átdöfhette a csizmáját.

– Jöjjenek utánam! – szólt vissza. – Frank és Gerrit, ti tartsátok nyitva a szemeteket! Ha bármi közeledik,
tüzeljetek! De csak akkor, ha úgy gondoljátok, támadni akar.

A csörömpölés egyre hangosabb lett, és csak úgy visszhangzott a sátortető magas műanyag kupolája
alatt, amikor már nemcsak a két zsoldos, hanem az egész csapat is mozgásnak indult. Ben ösztönösen
zárni akarta a sort, de Tahia némán megrázva a fejét és egy rövid gesztussal jelezte neki, hogy ideje
elindulni. Fegyverét levéve a válláról, mellkasa elé tartotta, majd utolsóként elindult a többiek után.

– Elmondaná végre, hogy mégis mi értelme ennek a cirkusznak? – kérdezte Ramanov. – Irtózatosan
hideg van idekint, ráadásul más dolgunk is lenne, mint a csatateret feltérképezni, és megcsodálni, hány
ellenséget pusztítottak el a harcosai!

Harry még arra sem vette a fáradságot, hogy hátranézzen.

– Csak egy kis türelem még, professzor. Ha szerencsénk van, úgysem találunk semmit. Nagyon sok
szerencsével pedig még bocsánatot is kérek magától.

Időközben majdnem elérték a sátortető szélét. A fény ott még világosabb volt, ezért Ben megint alig
látott valamit, habár szüntelenül hunyorított. Pedig a nap magasan a horizont felett ragyogott, mégis
mindent, ami a sátortető alatt volt, vakító fehérség lepett el. Ben őszintén bánta, amiért a három pár
zokni helyett nem a ruhásszekrényben talált hószemüveget hozta magára. Bár elvégre arra már végképp
nem számított, hogy valóban el is kell hagynia az állomást.

Ahogy kiértek a szabadba, egyre lassabbakká váltak. Ben először azt hitte, hogy talán Harrynek is
nehézséget okoz a vakító fény, mert rajta kívül csak ő volt olyan könnyelmű, hogy védtelenül hagyja a
szemét. Miután lassan kezdett helyrejönni a látása, észrevette, hogy Harry időnként meg-megállva
igencsak fürkészi a földet. Egyszer-kétszer le is hajolt, hogy felvegyen egy bizarr jégdarabot, majd
gyorsan visszadobta. Továbbra is a hangágyú és az előrenyomuló hadsereg pusztításának nyomait
követték, noha Harry a rengeteg szilánk kikerülése végett nagyjából a háromszögű fehér romtanya
szélén igyekezett menni. De vajon mit keresett?

Most már Ben is figyelmesebben szemlélte a maradványokat. A látvány valójában nem változott semmit;
mindenesetre a támadók létszámát illető becslésen helyesbített – méghozzá növekvő irányban. Tooth
legalább száz lényt pusztított el, ha nem többet.

– Szóval, mi a helyzet? – kérdezte Ramanov. – Meddig akarja még ezt a színjátékot játszani?

Harry egy gyors és határozott gesztussal leintette, előrement három-négy lépést, és megállt. Valamit
nagyon nézett a lába tájékán, majd leguggolva kinyújtotta a kezét, de ugyanolyan gyorsan vissza is
rántotta. Bennek hirtelen borzasztó rossz érzése támadt.

– Jöjjön csak, professzor! – kiáltotta Harry.

Ramanov kelletlenül sóhajtott egyet, félig megmerevedett arcvonásaiból megpróbált – eredménytelenül

– egy grimaszt kicsikarni, majd a zsoldos mellé lépve előrehajolt. Szinte kővé dermedt.

– De hiszen ez egy...

– Pontosan az, amit mutatni akartam – felelte Harry komoran. – Hát attól tartok nem lesz szükség a
bocsánatkérésemre, professzor!

Ramanov először rá, majd újra a valamire bámult, mire Ben elveszítve türelmét átgázolt hozzájuk a
lábszárig érő hóban. A legeslegelső pillanatban semmi különöset nem vett észre; legalábbis semmi olyat,
ami nem illett volna a környezetbe. Harry az egyik elesett és szétrepedt jégszörnyeteg fölött guggolva
szorongatott valamit a kezében...

...egy egyenruhadarabhoz hasonló valamit.

Ben úgy érezte, mintha valaki nyakon öntötte volna egy vödör jeges vízzel. Próbált megszólalni, de
mintha valami összeszorította volna a torkát. Mögötte álló édesapja ijedten szívta be a levegőt fogai
között, az egyik zsoldos pedig olyan hangot hallatott, mint egy kiskutya, majd néhány másodpercre
hirtelen néma csönd lett.

Végül Ramanov törte meg a már majdnem fullasztóvá vált hallgatást.

– Mi... mi ez az olcsó trükk már megint?

Harry fel sem nézett rá. Egyszerűen elengedte a jégdarabot, térdre rogyott, majd előrehajolva
megfordította az egész jégképződményt.

Ezúttal nem jeges víz csurgott végig Ben testén. Határozottan érezte, amint szíve egy-két ütés erejéig
kihagyott, majd tombolva tovább kalapált. Mögötte Van Staaten éles kiáltása csendült fel.

A széttört lény igencsak különbözött a Ben által látott szörnyetegektől. Szintén tejszerű jégből állt, de
ezzel ki is merült a hasonlóság. Az alak nem volt olyan nagy, illetve megközelítőleg sem olyan testes és
otromba, mint a többi jégszörnyeteg. Kezén három helyett öt ujj meredezett, sőt teste sem volt olyan
lapos, mint ahogy arra Ben emlékezett. Azonban világosan felismerhető volt az egyenruha, egy ferdén
álló nyakkendővel díszített ing és... ó, igen, és ennek a jégszörnyetegnek természetesen volt arca.

– Én ismerem ezt az embert – mondta Harry anélkül, hogy Ramanovra vagy a többiekre pillantott volna.
– Ő... volt... az egyik utaskísérő a Princessen. Egyszer vagy kétszer láttam. De akkor még kicsit másképp
festett – felemelte a fejét, de továbbra sem Ramanovra, hanem Benre és édesapjára nézett. – Ti is
emlékeztek rá?

Ben csak egy néma bólintásra volt képes, mire apja halkan és rekedten így szólt.

– Igen. Én ismerem.

– Micsoda badarság! – tiltakozott Ramanov. – Ezt megszervezték! Bár fogalmam sincs hogyan, de biztos
vagyok benne, hogy azért csinálták...

– És azt a nőt ott – folytatta Harry mit sem törődve a férfival –, még láttam is utolsó reggel a
reggelizőhelyiségben. – Odamutatott az egyik kettétört csillogó valami felé, de Ben még az irányába se
nézett.

Gyomra már most megpróbált felmászni a torkába, térde pedig egyre vadabbul reszketett. Tekintetét
egyelőre még a Harry előtt fekvő, jéggé merevedett alakról sem volt képes levenni.

Miután legyőzte legelső ijedtségét (vagy legalábbis megpróbálkozott vele...), világosan felismerte a
férfit. Egyike volt azoknak, akiket Schulz leparancsolt a Princessen, hogy őrizzék a két megfertőzött
matrózt. Arca furcsa módon idegennek tűnt – végül is nem csoda, hiszen hús és vér helyett immár jégből
volt. Pontosabban megvizsgálva nem igazán hasonlított eredeti voltához. A szeme és szájszöglete körüli
ráncocskák szinte teljesen eltűntek, ajka sima volt, mintha egy tehetséges művész az ember tökéletes
mását próbálta volna megalkotni, csak éppen az utolsó vonásokra nem maradt már ideje – ennek
ellenére mégis túl nagy volt a hasonlóság ahhoz, hogy egyszerűen behunyják fölötte a szemüket.

És aztán...

Ezúttal ébrenlétben és mindenféle figyelmeztetés nélkül tört rá a látomás, méghozzá akkora erővel,
hogy elvesztve egyensúlyát hangosan felkiáltott.

Egyik percről a másikra már nem az állomás előtt, hanem a strandon lévő szikla előtt tartózkodott. A
hóval teli szelet immár felváltotta a karmokkal támadó és az ajkán lévő leheletét egyszerűen leszaggató
tomboló vihar. Sasha nem volt vele, de egyedül sem volt. Néhány méterrel előtte két vastag
pufiszerelésbe bújt alak bukdácsolt a viharban. Rewert és az édesapja vakon és erőtlenül támolyogtak
egymás mellett az őrjöngő viharban. Az utaskísérő megsérült. Kabátjának bal oldalát számos
vörösesbarna folt csúfította el. Ennek ellenére pont ő támogatta a fiú édesapját, amikor elérve a
jéghasadékot a tükörsima felszínen igyekeztek felmászni.

A vihar egyre erősebb lett. A két férfi legalább fél tucatszor elesett, mielőtt végleg elérték volna a szikla
keskeny hasadékát, de valahogy mégis sikerült, és minden alkalommal a sérült utaskísérő segítette lábra
az apját.

Amint elérték a fennsíkot, a vihar még erősebb lett. Kétségkívül fülsiketítő üvöltése időközben egymillió
szabadon eresztett démon sikításává változott, a vihar pedig immár csakugyan halálos késpengéket
hordott feléjük: hegyes jégszilánkok, amelyek vízszintes tőrökként bukkantak fel a bugyborékoló
hófelhőből, suhantak el részben a férfiak mellett.

De csak részben. Egy különösen heves szélroham kettészakította a felhőt, így láthatóvá vált a megmentő
állomás narancsszínű kupolája; talán még tíz lépés, és máris biztonságban lesznek.

A második lépésnél olyan erővel fúródott bele az egyik repülő dárda Rewert karjába, hogy az utaskísérő
hátra- és a földre vetődött. A vihar tombolása hangtalan grimasszá fojtotta ordítását, de a jégtőr
teljesen átszúrta a férfi karját. Világospiros vére lecsöppent, és azonnal megfagyott a hóban.

Sértetlen karjára támaszkodva a magasba nyomta magát, és – bármennyire hihetetlen – még a szintén
elesett Ben apjának is segítve, együtt tovább-botorkáltak.

Amikor már csak öt-hat lépésre voltak a céltól, a vihar egy újabb jégszilánkot hordott feléjük, amely
átszúrva Rewert nyakát, azonnal véget vetett életének, még mielőtt összeesett volna a hóban. Ben
édesapja is összerogyott. Az érdektelen néző pokoli szerepére ítélve, kénytelen volt tehetetlenül
végignézni, míg kisebb hópárkányok képződtek teste körül.

Végül bizonytalanul, de megmozdult, majd vastag kesztyűbe bújtatott kezével benyúlt a

megkeményedett hó alá, és megpróbálta feltolni magát.

Három-négy próbálkozás után végre sikerült neki, de első szédelgő lépése után újra térdre rogyott, majd
megint feltápászkodott. A vihar továbbra is üvegszerű tőröket és pengéket repített utána, amelyek a
hóba vagy a hataImas sátortető narancssárga műanyagába fúródva reszketve megálltak.

Még egy lépés és biztonságban van; habár még nem teljesen, de legalább a sátortető alatt, és úgy talán
megússza az orkán kegyetlen támadását.

De nem. A szó szerinti semmiből hirtelen felbukkant egy zömök fehér szörnyeteg; egy arc nélküli és
háromujjú, karmokkal rendelkező csillámló kolosszus, amely förtelmes karmaival villámszerűen
kapkodott arca után, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem találta el.
Ben édesapja ösztönösen hátrahőkölve megúszta a jégharcos második alattomos csapását, majd egyszer
csak elveszítve egyensúlyát belehuppant a hóba. A szörnyeteg azonnal rátámadt. Borzasztó háromujjú
mancsa háromfogú jégvillaként kapkodott arca után. A férfinak sikerült utolsó pillanatban elkapnia a
fejét, amitől a szörny keze olyan erővel csapódott a földbe, hogy ujjai rideg üvegként törtek szilánkokra.
Egyúttal oldalra is gurult, majd négykézláb kúszni kezdett, amikor a másik oldalon is felbukkant egy arc
nélküli szörnyeteg – ezúttal nem volt kiút. Borotvaéles mancsok csillogtak halálos készenlétben...

...és a világ kettészakadt.

Egyetlen időtlen pillanatig tartott a teljes idegenszerűség, oly hamis és más, hogy úgy tűnt, az univerzum
is visszatartja a lélegzetét. A valóság kisimult, hogy utat nyisson egy másik dimenzió számára, az őrület
folytonossága, amelynek puszta látványa képes volt ölni. A valóság gennyes sebe egy szörnyeteget
hozott a világra.

A sétáló rémálom egyszerűen hatalmas volt, egy csillogó jégóriás, kétszer akkora, de karcsúbb is, mint az
eddig megismert jégharcosok. Számtalan karral rendelkezett, és egy csillogó, jégtőrökből készült koronát
viselt a koponyáján, amelytől még nagyobbnak tűnt. Szörnyűséges megelenésében mégis a legijesztőbb
a nőiessége volt.

Ha az eddig megismert lények valóban jégharcosok voltak, akkor egészen biztosan ő volt az úrnőjük, a
kegyetlen Jégkirálynő, aki azért jött el, hogy befejezze szolgálói művét. Még a pokoli vihart is túlharsogó
éles kiáltással indította a támadást. Vékony, láthatóan törékeny, pókszerű lábai pörögve száguldottak a
levegőben – és szétzúzták a két jégszörnyeteget!

A groteszk teremtmények gyorsabban kettétörtek, mint ahogy azt a szem követni tudta, majd darabokra
esve a földre hullottak. Majdnem ugyanabban a pillanatban újabb támadók jelentek meg a fortyogó
havon: kettő, öt, tíz, sőt még több, mintha a vihar maga alkotta volna őket kifogyhatatlan anyagából. A
kísérteties front hangtalanul és egyre gyorsabban közeledett, de a Jégkirálynő nem látszott túlságosan
elégedettnek. Karjai hihetetlenül gyorsan mozogtak és máris kettészeltek két, három, négy jégharcost;
ugyanakkor éles és fenyegető sistergést adott ki magából.

A jégharcosok hirtelen megtorpantak, mire az úrnőjük egy még hangosabb és még élesebb sikítással
előugrott, és további két jégharcost is darabokra kaszabolt. Pókszerű arcában ágaskodó csípőfogójával
egyszerűen leharapta harmadik kiszemeltjének a fejét, amely labdaként tovagurult a hóban, miközben a
tomboló óriásnő karmokkal felszerelt lábaival szétzúzta a testét.

A maradék jégharcos abszolút közömbös maradt. Körülbelül két-három lélegzetig; majd sarkon
fordultak, és a vihar úgy elnyelte, ahogy kilövellte őket. A Jégkirálynő kihívóan utánuk sikítva lehajolt,
óvatosan karjába vette az eszméletlen testet, majd az állomáshoz cipelte. A tomboló hó átjárhatatlan
függönyként zárult be mögötte, és kizárta Bent a történtekből, majd egy másodperc múlva – egy ziháló
sikollyal visszazökkent a valóságba.
A vihar ordítása szerencsére majdnem teljesen elnyelte a hangot, a jégember szörnyűséges látványa
pedig annyira magával ragadta a többieket, hogy senki sem vette észre rövid gyengeségét. Egyedül
Gerrit nézett rá zavarodottan, majd egy szó nélkül újra a hóban fekvő egyenruhás testre koncentrált.

– Akkor ezek itt... ezek itt mind. – motyogta az egyik zsoldos.

Harry fejét rázva félbeszakította, és felállt.

– Nem. Csak némelyikük. Legalábbis remélem.

Ben borzasztóan igyekezett megérteni a beszélgetést. Visszatért a valóságba, de valahogy mégsem; a

homloka mögött lévő képek és zajok megrendítve egyensúlyát egyetlen káosszá váltak, ez alkalommal
azonban senki sem vette észre.

– De hiszen ez teljes őrültség! – sziszegte Ramanov a zsoldos kérdésére felelve. – Hallaná egyszer saját
magát! Tudja egyáltalán, hogyan hangzik, amit itt összehord? – Kezével vadul kalimpált a levegőben,
miközben hol Harryre, hol pedig a csillámló alakra kapta a fejét. Harry csak szomorúan csóválta a fejét,
mire Ramanov még egyszer, már-már dacosan megszólalt. – Ez teljességgel lehetetlen! Ez biztosan
valami trükk!

Igen, valószínűleg tényleg átkozott tudatalattijának egyik trükkje volt, amely igyekezett még egy kicsit
meggyötörni, gondolta magában Ben. A látomás (nem volt hajlandó álomnak nevezni, mivel az szerinte
semmiképpen sem lehetett) csupán adalék volt az elméje lassan minden szögletében eluralkodó
elmebajhoz. Semmi több egy szokványos hallucinációnál (ha egyáltalán létezett ilyesmi), amit a hónak, a
hidegnek, édesapja jelenlétének és természetesen a förtelmes... valaminek ott, a hóban köszönhetett,
ilyen egyszerű. Jégkirálynő! Nevetséges!

És működött! A hisztéria és pánik keveréke – bár köpködve és fújtatva, akár egy vadmacska – csak eltűnt
gondolataiból, és végre sikerült valamelyest a valóságra koncentrálnia.

– Pont, mint a pókok – suttogta Tahia. Ramanov hirtelen hátrafordulva szikrázó pillantást vetett rá, majd
vadul gesztikulálva újra Van Staatenhez fordult.

– Nézze csak meg ezt az... izét, doktornő! És magyarázza el ennek a tébolyultnak, hogy mivel is van
dolgunk!

Van Staaten nem tűnt túl boldognak, mégis szófogadóan elindult az alak felé. Harry kihasználva az
alkalmat, gyorsan Tahia – és ezzel Ben mellé is – húzódott.

– Pókok? Ezt hogyan értetted?

Tahia fejével az egyik két-három tucat lépésre lévő hóbuckán ácsorgó bajtársára bökött, aki Harry
parancsát követve onnan tartotta szemmel a környéket.

– Gerrit és a fiú tegnap talált néhány halott pókot odakint. Méghozzá jókora óriásdögök voltak.
Legalábbis azt hittük, hogy pókok voltak.
– Azt hittétek?

– Jég – mondta Ben Tahia helyett. – Egytől egyig jégből voltak. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
halkabban és a tekintetét a hóban fekvő szétzúzott alakra irányítva hozzáfűzte. – Pont, ahogy ez itt.

– Pókok – motyogta magában Harry még egyszer. – Ahogy a Princessen is, nem igaz? Azóta még több
ilyen dögöt is láttatok?

A kérdést Benhez irányította, de Tahia válaszolt rá.

– Nem. Szerintem itt nem élnék túl a hideget.

Harry elgondolkodva egyikről a másikra nézett, majd megvonva a vállát egyszerűen odasétált
Ramanovhoz. Ben kicsit hezitált, aztán utánament. Ramanov úgy nézett rá, mintha csakis őt hibáztatná
mindenért, ami történt, mégsem szólt egy szót sem, ahogy Harry sem, sőt egy kézmozdulattal intett
neki, hogy menjen közelebb.

Van Staaten időközben leguggolt, lehúzva bal kesztyűjét megvizsgálta az alak egyik darabját. Ben nem
igazán akarta, mivel már a puszta látvány is mélyen felzaklatta, mégis közelebb hajolt morbid
kíváncsisága miatt.

Annak ellenére, hogy sejtette mi vár rá, megrémült. Látványa kísértetiesen hasonlított az előző napi
jéggé dermedt pókéhoz. Élethű kinézete nem csak a felületére korlátozódott; tejszerű fehér bőre alól
természethű másolat tűnt elő. Minden ott volt: csontok, artériák, inak... csakhogy minden kivétel nélkül
jégből volt.

– Hihetetlen – suttogta Van Staaten. – Ilyet még sohasem láttam.

– Tehát? – morogta Ramanov, aki vagy nem hallotta szavait, vagy csak szándékosan nem vette
figyelembe azokat. – Maga mit mond?

– Semmit – válaszolta Van Staaten, miközben felegyenesedve még egy ideig kezében szorongatta a
félelmetes jégdarabot. Hirtelen ijedten elengedte, mintha csak most fogta volna fel, miről is van szó.

– Mit jelentsen ez?

– Hogy nincs mit mondanom – felelte a doktornő határozottan, heves fejrázással, majd kesztyűben lévő
jobb kezével Harryre mutatott. – Csupán annyit, hogy ez egészen biztosan nem egy fontoskodó trükk,
professzor.

Ramanov megvetően lebiggyesztette az ajkát.

– És ezt honnan tudja ilyen biztosan?

– Azért, mert amit itt látunk, az teljességgel lehetetlen. Mivel azonban mégis lehetséges, valaki iszonyú
munkát fektetett bele. Valaki, aki rengeteg tehetséggel és még több eszközzel rendelkezik.
– Én pedig egyikkel sem rendelkezem, ezt akarta mondani? – fűzte hozzá Harry vigyorogva.

Van Staaten komoly maradt.

– Legalábbis nem elég idővel ahhoz, hogy képes legyen ilyesmire – mondta, majd Ramanovhoz fordult. –
Fogalmam sincs, micsoda ez; a természet szeszélye, a legnagyobb és legkörülményesebb felhajtás,
amiről valaha is hallottam, vagy amit egyikünk sem szívesen képzel maga elé. Be kell vinni ezeket... –
röviden habozott, és láthatóan nehezére esett kimondani a szót – ...a maradványokat az állomásra, hogy
megvizsgálhassam őket. Akkor talán többet mondhatok majd.

– Azt aztán nem! – avatkozott közbe Tooth. – Ezeket a szörnyetegeket ugyan be nem hozza, megértette!

Harry kedvetlenül leintette.

– Ezek már nem árthatnak senkinek. Keressetek két-három lehetőleg sértetlen... példányt, és hozzátok
be az állomásra! Csak vigyázzatok, nehogy megsérüljetek! Legyetek óvatosak! Van odabent valamiféle
hűtőkamra, professzor?

Ramanov meredten bámult rá, majd bólintva egyet hatalmasra tárta a karját.

– Méghozzá a legnagyobb a világon.

– Van néhány fűtetlen raktárhelyiség közvetlenül a külső részen – szólt Van Staaten gyorsan, mielőtt
még Harry válaszolhatott volna. – Ott biztosan elég hideg van. Van egy kisebb hűtőhelyiségünk, de
abban kizárólag élelmiszert tartunk.

– Talán attól fél, hogy felállnak és futkároznak egyet? – kérdezte Ramanov gúnyosan.

– Nem. De könnyen eltűnhetnek. Volt már benne részünk. – Harry kihívón bámulta Ramanovot, és
szemmel láthatóan válaszra várt. Miután az orosz csak hallgatott és komoran fürkészte, felemelt hangon
így folytatta. – Ti pedig vizsgáljátok át ezt a felfordulást! Ha találtok még hullákat, akkor különítsétek el
azokat! Szeretném őket eltemetni!

– Eltemetni? – kérdezte Ramanov. – Magának teljesen elment az a maradék esze is?

– Ezek itt emberek, professzor. Legalábbis azok voltak egykor. Vagy talán söpörjük össze őket, és öntsük
a szeméttárolójába?

– Maga teljesen megőrült – rázta meg a fejét Ramanov, majd lekicsinylőn ciccegve egyet sarkon fordult.
– Ebből elég! Jöjjön, Van Staaten doktor! Menjünk be! Tőlem nyugodtan kint maradhatnak és jéggé
fagyhatnak ezek az eszeveszettek. Ki tudja, a végén még összefutnak egy jetivel is!

– Egy óra múlva magánál leszek, professzor – kiabálta utána Harry. – Még egy csomó dolgot meg kell
beszélnünk.
Ramanov vissza sem nézett rá. Felgyorsított léptekkel úgy viharzott az állomás felé, ahogy csak tudott a
magas hóban és nehéz ruhájában. Mindenesetre Bennek is feltűnt, hogy hirtelen igencsak odafigyelt
arra, nehogy véletlenül is rálépjen egy maradványra.

– Jobb lenne, ha azt tenné, amit kért magától, doktornő – fordult Harry Van Staatenhez. – Már így is elég
zabos. És sajnos attól sem lesz boldogabb, amit később fogok mondani neki.

A doktornő egy percig tétovázva nézett rá, majd kelletlenül bólintott egyet.

– Ne túlozzon! Nagyon is komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, szükségáramon működik. Ha ez

tényleg azt jelenti, mint aminek kinéz, akkor igencsak szüksége lesz minden erejére. – Ben apjához
fordult. – És te?

– Én... egyelőre maradok. Én még... ezeket itt...

– Értem. – Van Staaten Benre szintén felkérő pillantást vetett, majd, mire tőle is csak elutasító
fejcsóválást kapott, szó nélkül elindult Ramanov professzor után.

Harry megvárta, míg először a professzor, néhány másodperc múlva pedig a doktornő is elérte a
hatalmas műanyag sátortetőt, majd az embereihez fordult. Eddig egyik zsoldos sem követte utasításait.

– Tudjátok a dolgotokat! Ha feltűnne még egy ilyen lény, előbb győződjetek meg róla, hogy nem ember,
és csak akkor lőjetek!

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Tooth. – Mi az, hogy nem ember? – Majd a csizmájával összetörte az egyik
groteszk formájú jégdarabot. – Ezt nevezed embernek?!

– Az volt valaha – válaszolta Harry, majd egy határozott gesztussal leintette az újra felszisszenni készülő
Toothot. – Ez parancs, és mindannyiótokra vonatkozik! Csak akkor tüzeljetek, ha megtámadnak titeket,
de azt is csak akkor, ha nincs más megoldás, világos?

– Ezért állítottál le ma reggel is? – lihegte Tooth hitetlenkedve. – A pokolba is, ezek a bestiák majdnem
darabokra téptek! És mindezt csak azért, mert...

– Szerintem jobb, ha most rögtön eldugulsz, Tooth! – mondta Tahia halkan. – Vagy elveszítesz még egy
pár fogat.

Tooth egy pillanatig csak gyűlölködő arcot vágott, de nem szólt egy szót sem.
20

ÉDESAPJA ÉS Ő majdnem egy fél órát töltött a szabadban, hogy segítsenek Harrynek és embereinek az
irtózatos feladat végrehajtásában – azaz, hogy átkutassák a csatateret a Princess esetleges legénysége és
utasai után. A fiú megkönnyebbülésére csak nagyon kevés emberi testet találtak; az utaskísérőn és a
Harry által megtalált nőn kívül még ötöt. Mindenesetre a legtöbb támadó olyannyira darabjaira robbant,
hogy lehetetlen volt eldönteni, emberekről vagy jégből lévő pokoli teremtményekről van-e szó. Más
lehetőség hiányában elcipelték őket egy szabad területre, és egy majdnem méteres hóhalom alá ásták
őket. Harry és emberei csizmájukkal ledöngölték a rögtönzött sírhelyet. Ez volt minden, amit tehettek,
de ez is siralmas volt.

Ben igazán furcsán érezte magát az esemény után. Nem éppen olyan érzés volt, mintha egy temetésen
vett volna részt, ahhoz túlságosan bizarr volt. Mégis mélyen megkönnyebbült, amikor Harry végre úgy
döntött, hogy apjával térjen vissza az állomásra.

Valami megváltozott, ezt biztosan érezte, amikor belépve a belső zsilipajtón zsibbadt ujjaival
megpróbálta lehámozni kezéről a kesztyűt. Néhány lépésnyire az ajtótól egy ázsiai arcvonású, alacsony
férfi állt. Fehér köpenyt és tornacipőt viselt – ami errefelé egyfajta egyenruhának számított –, bal
kezében egy meglehetősen modern fegyvert, jobb kezében pedig egy kisebb adóvevőt szorongatott, ami
éppen akkor szólalt meg, amikor Ben és édesapja átlépte a küszöböt.

Ben csak odabólintott, hiszen túlságosan átfagyott és kimerült volt ahhoz, hogy egy szót is kipréseljen
szintén jéggé dermedt ajkán, de ugyanakkor felfigyelt még valamire.

A jégharcosok első támadásához hasonlóan, a bázis most is tele volt emberekkel; lépések és hangok
visszhangoztak a fülében. Érdekes módon valamiért egyáltalán nem nyugtatta meg ez az észrevétel.

Sőt ellenkezőleg – azt kérdezgette magától, vajon normál esetben hol tartózkodott ez a sok ember, és
vajon miért rejtette el Ramanov őket előlük?

– Anyához mész? – fordult oda Ben a jéggé fagyott ruháját éppen levetni próbáló édesapjához. Csizmáját
a földhöz verve igyekezett leverni róla a havat, majd elindult, mielőtt válaszolt volna.

– Ha ébren van.

A szoba felé tartva összetalálkoztak még néhány emberrel. Ketten vagy hárman közülük kissé
ismerősnek tűntek Bennek, de a legtöbbjüket szinte biztos, hogy sohasem látta még a bázison.
Tekintetük mintha nemcsak kíváncsiságot, hanem idegességet és feszültséget is tükrözött volna. Mintha
ez nem lett volna elég, ahogy édesapjával felbukkantak, szinte azonnal abbamaradt minden beszélgetés,
mintha elvágták volna.

– Ez igazán furcsa, nem gondolod? – kérdezte az apja, amint

elérték a szülők szobájának ajtaját. Óvatosan lenyomta a kilincset. – Eddig azt hittem, hogy többé-
kevésbé egyedül vagyunk itt, erre hirtelen csak úgy nyüzsögnek itt az emberek. Azon töröm a fejem,
vajon hol voltak idáig?

– Talán a titkos laborban, odalent a pincében – felelte Ben félig viccelődve, mire megszólalt egy hang a
kinyitott ajtó mögött.

– Milyen titkos laborban?

Ben ijedten összenézett édesapjával, és akaratlanul megtorpant egy rövid pillanat erejéig, mielőtt
belépett volna az ajtón. Édesanyja ébren volt, sőt már nem az ágyában feküdt, hanem felöltözve az egyik
olcsó műanyag széken ücsörgött.

Hirtelen felpattant, és férjéhez rohanva erősen a karjába zárta, majd kérdőn újra Benhez fordult.

– Milyen titkos labor, Ben?

– Te ébren vagy? – válaszolta Ben elképedve. Eddigi állapotából kiindulva azt hitte, még alszik. Most
azonban egyáltalán nem tűnt fáradtnak vagy kimerültnek. Arcára – amely még mindig nagyon sápadt
volt – ragyogó mosoly ült ki, Ben szinte érezte a belőle áradó energiát.

– Amint látod. Sokszor a néhány óra alvás a legjobb orvosság.

– Még kettő sem volt – felelte Ben. – Van Staaten doktor szerint...

– Tudom, mit mond Van Staaten doktor – vágott a szavába édesanyja. – Úgy mellékesen én is orvos
vagyok, ezért pontosan tudom, mire vagyok képes és mire nem – mondta, majd félrebillentett fejjel
Benre nézett. – Milyen titkos labor?

– Az... semmi. Hogy érzed magad? Jól vagy?

– Mindenesetre jobban, mint ahogy te leszel, ha nem válaszolsz végre a kérdésemre. – Még mindig
mosolygott, de két szemöldöke között egyre meredekebb ránc húzódott, hangja pedig igencsak
figyelmeztető zöngét vett fel. A fiú gyorsan, már-már könyörögve nézett apjára, bár pontosan tudta,
hogy semmilyen segítségre nem számíthat tőle. Ben nagyon is jól ismerte édesanyját. Ha egyszer a
fejébe vett valamit, akkor a testi erőszakot kivéve semmi sem tartóztathatta fel.

– Szóval... az csak... egy vicc volt – dadogta.

– Egy vicc. – Ismételte meg édesanyja elgondolkodva. Arcán még mindig ott volt a mosoly, de valahogy...
mássá változott. Valamivé, ami megijesztette Bent.

– Egy vicc, aha. Rendben, igazán jól szórakoztam, most pedig nagyon hálás lennék, ha nem kellene még
egyszer megismételnem a kérdésemet. Milyen titkos laborról beszéltél?

Ben nyert magának néhány másodpercet azzal, hogy megfordult, majd túlzott óvatossággal becsukta az
ajtót. Anyja orrnyergében egyre csak nőtt az a bizonyos ránc, sőt a szemében lévő kifejezés is arról
árulkodott, jobb, ha nem húzza tovább az időt.

Még mielőtt megszólalhatott volna, apja magyarázkodni kezdett.

– Ben talált egy titkos labort a pincében.

– Egy labort? – A fiú anyja elismerően összecsücsörítette a száját. – Micsoda sötét titok! Méghozzá egy
efféle tudományos kutatóállomáson.
– Nem olyant – válaszolta Ben. – Valami nem stimmel itt! A bejárat úgy be van biztosítva, mint a Fort
Knox. Odalent minden tök más: elkülönítők, légzsilipek, férfiak mindenféle védőruhákban, a technika
meg olyan, mintha a legújabb sci-fi filmből származna. Itt, fent pedig minden csak selejt.

– Olyan biztosított, mint a Fort Knox, mi? – ismételte meg édesanyja. – Ezt hogy érted?

– Egyméteres acélajtók ujjlenyomatszkennerrel, videokamerák és lézerzárak... minden, ami kell. Tuti

biztos, hogy valami iszonyú disznóságra készülnek odalent.

Anyja hidegen fürkészte.

– És pontosan hogy néz ki az ott, lent? A labor elég tág fogalom. Mit csinálnak pontosan odalent?

– Fogalmam sincs – ismerte be Ben. – Minden olyan gyorsan történt. Úgy értem..., csak néhány
másodpercet töltöttem ott, de száz százalék, hogy az ott nem egy meteorológiai állomás.

– Ja, tényleg, hiszen te specialista vagy e területen, mint tudjuk – gúnyolódott édesanyja.

– Ha tudni akarod, még én is képes vagyok megkülönböztetni egy meteorológiai állomást egy
boszorkánykonyhától – vágta rá Ben. – Ramanov pedig szinte beismerte.

– Mit?

– Hát, hogy odalent... kísérleteznek. – Már majdnem ő is megijedt saját hangjától, de igencsak
elbizonytalanodott és összezavarodott. Mégis mi történt az anyjával? Mindig nyíltan megmondta a
véleményét, és mindenki jól ismerte csípős nyelvét. Most azonban valami elfojtott ellenségességet
érzett anyján Ben, ami teljesen összezavarta.

– Kísérletek? – kérdezte eltúlzott döbbenettel. – De hiszen ez borzasztó. Másrészről viszont..., bár én is

tévedhetek..., nem pont az a célja egy labornak, hogy kísérleteket végezzen?

– De nem ilyeneket – sietett Ben segítségére édesapja. – Ramanov gyakorlatilag bevallotta, hogy
veszélyesek. Gondolom, azért telepedtek le ide, mert itt aztán semmi esélye a túlélésre annak, ami a
laborból távozik

– Ami a laborból távozik – visszhangozta különös hangsúllyal a fiú anyja. – És szerintetek mégis, mi lenne
az?

– Honnan tudjam?! – kiáltott fel Ben. Zavarodottsága hirtelen dühbe váltott át, és bizony nagy
erőfeszítésébe került visszafogni tombolhatnékját. Nem is számított arra, hogy anyja első hallásra és
fenntartás nélkül hinni fog neki, de arra sem, hogy védekeznie kell, ráadásul nem így. – Talán csak
veszélyes anyagokkal kísérleteznek. Méreggel. Veszélyes gyógyszerekkel. Fegyverekkel.

– Klónokkal? – javasolta édesanyja.

– Miért ne? – sziszegte Ben.

– Hát persze, ez lesz az – válaszolta anyja rosszallón. – Gondolom, icipici gyilkos pingvineket
tenyésztenek odalent, amelyekkel később megtámadják az arab sivatagokat.

– Nem – tiltakozott Ben. – De például két méter magas jégszörnyetegeket, amik luxushajókat támadnak
meg.

Édesanyja ezúttal csak hallgatott és bámult rá.

– Bocsáss meg – motyogta Ben. – Ezt... nem akartam mondani.

– Nem, semmi probléma – hirtelen elszállt minden haragja, sőt inkább döbbentnek tűnt. – Azt hiszem,
nekem kellene bocsánatot kérnem. Nem tudom, miért vagyok hirtelen olyan agresszív.

– De én tudom – szólalt meg Ben apja. Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki. – Elmagyarázzam?

– Nem köszönöm, doktor úr, igazán nincs rá szükség – válaszolta felesége gúnyosan, ez alkalommal
azonban jóindulatúan. – Egy pszichológussal eltöltött húszévnyi házasság után csak ragad az emberre
valami, nem gondolod? Sajnálom. – Ben látta, hogy kissé nehezére esik folytatnia. – Szóval, azt mondod,
különösen biztosított a labor? Akkor te hogy jutottál be?

– Úgy, hogy nyitva volt az ajtó – válaszolta Ben. Pontosan nem tudta volna megmondani, hogyan, de
valami visszatartotta attól, hogy mindent elmondjon édesanyjának arról, ami közte és Sasha között
történt.

– Egyszerűen így? – kérdezte anyja hitetlenkedve.

– Biztos valami hiba lehetett – fűzte hozzá Ben édesapja. – Előfordul az ilyesmi. Úgy néz ki, nem ez az
egyetlen technikai nehézség errefelé.

Felesége nem szólt egy szót sem, de nem csak Ben vette észre milyen nehezére esett lenyelnie maró
megjegyzését. Talán jobb lenne témát váltani.

– Hogy van a barátnőd? – kérdezte anyja hirtelen, mintha ő is ugyanarra a döntésre jutott volna – vagy
csak olvasott a gondolataiban.

– Sasha? – bólintott Ben. – Jól. Úgy néz ki, elég jól feldolgozta a kis kalandunkat. Halványan mosoly jelent
meg az arcán. – Mindenesetre nem panaszkodott.

Édesanyja zavartan pillantott rá, mire Ben rögtön meg is bánta megjegyzését. Most aztán tényleg nem
volt itt az ideje a buta tréfáknak.

– Tudtad, hogy ő Ramanov unokája, Jennifer? – kérdezte a férje.

– Az unokája? Nem. Én eddig csak pár szót váltottam Ramanovval. Még arra sem volt időnk, hogy
rendesen üdvözöljük egymást, ezért érthető, hogy nem avat be az összes családi titkába... ha viszont
Sasha az unokája, akkor Schulz kapitány a veje volt. Érdekes, hogy nem szólt róla.
– Miért kellett volna? – kérdezte a férje. – Mi csak az utasai voltunk. Ha nem lett volna az az eset
Harryvel, akkor valószínűleg nem is ismerjük meg közelebbről. És a lányát sem.

– Igen, valószínűleg – sóhajtott. – Úgy érzem, hogy a megboldogult kapitányunk egy csomó mindent
eltitkolt előlünk és a többi utas elől. Sasha hogy birkózik meg apja halálával?

Ben pontosan ugyanezt a kérdést tette fel magának újra és újra. Csak megvonta a vállát.

– Ha egyáltalán tudja – fűzte hozzá édesanyja.

– Tudja – állította a fiú apja. – Azért, mert nem beszél, nem jelenti azt, hogy hülye is, vagy hogy semmit
sem ért abból, ami körülötte történik. Azt hiszem, egész jól megbirkózik vele – inkább felszólító, mint
kérdő pillantást vetett Benre. – Nem akartad megnézni?

Igazság szerint Ben egyáltalán nem akarta; legalábbis nem most. De megértette. Édesapja egyedül akart
maradni feleségével, és elvégre joga volt hozzá.

– Dehogynem – mondta, miközben az órájára nézett. – Akkor tizenöt perc múlva?

– Mi lesz tizenöt perc múlva? – kérdezte édesanyja.

– Ramanov és Harry nagy indiántalálkozója – viccelődött férje. – Komolyan gondolod, hogy elszalasztjuk
a show-t, amikor ezek ketten egymásnak esnek? – bosszankodva ide-oda lengette a kezét.

– Kifelé, egyes számú fiúgyermek! Anyáddal van néhány magánjellegű megbeszélnivalónk.

Ben természetesen nem mozdult addig, míg édesapját meg nem ajándékozta egy személyeskedő
grimasszal. A folyosóra érve hallotta, ahogy belülről bezárták az ajtót. Ezek szerint szülei tényleg valami
magánjellegű dolgot beszélnek meg.

Sasha szobájáig már senkivel sem találkozott, pedig az állomás nem volt éppen csendesnek nevezhető.
Mindenfelől izgatott hangok, gyors léptek hallatszottak, olykor még rohanás és lármázás is
visszhangzott, mintha a hangulat teljesen a feje tetejére állt volna, hogy kiegyenlítse az elmúlt napok
túlzott nyugalmát.

Megint bekopogott, majd három-négy másodperces várakozás után benyitott és belépett az ajtón.
Ezúttal felesleges volt a figyelmessége, hiszen a szoba üres volt. A tárva-nyitva álló összekötő ajtóból
láthatta, hogy a fürdőszoba is üres. Ben csalódottan megfordulni készült, majd mégis átszelve a szobát
odalépett a fürdőszobatükörhöz.

Maga sem tudta, miért. Amikor utolsó alkalommal Sashánál járt, a lány a tükör előtt ácsorogva bámult
maga elé, Ben pedig borzasztóan kíváncsi volt arra, mit látott.

Elmosolyodott. Az arcát, mégis mit látott volna?

Apjának egyvalamiben (és talán nem is csak egyvalamiben) igaza volt, amikor a Princessen hajózva a
Sashához hasonló emberekről beszélgettek: nehéz velük bánni. Sőt talán lehetetlen, hiszen talán minden
normálisnak nevezett ember ösztönösen hajlik arra, hogy alul- vagy felülbecsülje. Sasha nem volt sem
bolond, sem pedig érzéketlen, mégis óvakodnia kellett attól, nehogy bebeszéljen magának valamit, ami
nem is volt ott. Belenézett a tükörbe anélkül, hogy gondolt volna magában valamit. Elvégre ő sem látott
mást az ezüstös üvegben, mint saját tükörképét, amelyből aztán semmiféle veszélyes titok nem volt
kiolvasható.

A látvány mégis emlékeztette valamire.

Amikor utoljára fordult meg egy fürdőben, és belenézett a tükörbe, akkor szinte darabjaira szedte a fél
fürdőszobát.

Keze akarata ellenére belecsúszott a nadrágzsebébe az apró mp3-as lejátszót keresve, majd egy percre
majdnem komolyan megrémült, amikor nem találta benne. Majd ujjai mégis egy kemény, lapos valamibe
ütköztek, és megkönnyebbülve előhúzta a picinyke készüléket.

Talán ez volt a legnagyobb titok mindegyik közül. Egy kis távolsággal és logikusan nézve, Ben belátta,
mennyire lehetetlen, hogy Sasha segélykiáltását hallotta volna. Valószínűleg hallotta, csak a saját
fejében, tudatalattija pedig magától összerakta az őrült történet részeit. Nem is jelentett problémát itt
és most megválaszolni a kérdést.

A legjobb, gondolta magában, ha előbb megtalálja hihetetlen állításának bizonyítékát, mielőtt még
odaáll szülei és Ramanov elé ezzel az őrült történettel és a semmitmondó nyikorgással vagy
zenefoszlánnyal.

Ben bekapcsolta a készüléket, majd kissé habozott, mielőtt fülébe beledugta a fülhallgatót. Mi van, ha
semmit sem hall majd, vagy ha csak néhány másodperc zene szerepel a felvételen, amit előző
tulajdonosa elfelejtett letörölni róla?

És mi van akkor, suttogta gondolatban, ha Sasha hangját hallja meg?

Ben nem tudta, mi lett volna rosszabb. Ráadásul soha nem is fog rájönni, ha nem próbálja ki.
Határozottan lenyomta körmével az alig gombostűfejnyi lejátszógombot.

A legeslegelső pillanatban (ami színtiszta örökkévalóságnak tűnt) tényleg nem hallott mást egy halk
zúgásnál. Majd hirtelen felcsendült Sasha tiszta és angyali hangja. Ezúttal azonban nem ugyanaz a
kétségbeesett segélykiáltás csengett fel. Most csak egy rövid mondat hangzott el, de olyannyira tele volt
félelemmel, hogy Ben világosan érezte, ahogy minden csepp vér eltűnt az arcából.

– Itt vannak, Ben!

21

BEN OLYAN GYORSAN SZALADT VISSZA szülei szobájába, ahogy csak tudott – az eredmény pedig az volt,
hogy (természetesen) már megint eltévedt a meteorológiai állomás labirintusszerű folyosóin. Mégis, alig
telt el három vagy négy perc, mióta magukra hagyta szüleit; egészen biztosan nem annyi idő, mint
amennyit édesapja remélt, ki tudja, mire.

De ez most egyáltalán nem érdekelte Bent. Sasha eltűnt, és egészen biztosan óriási veszélyben forgott.
Mindegy volt számára, hogy éppen miben zavarja meg szüleit, mindenképpen tenniük kellett valamit.

Bal kezével lenyomta a kilincset, miközben jobb kezével bekopogott – legalábbis szeretett volna.
Kopogás helyett két-három másodpercig azzal volt elfoglalva, hogy össze-vissza kalimpáló karjával
valahogy visszaszerezze egyensúlyát. Az ajtó ugyanis már nem volt zárva, ezért lendületes mozdulatát
immár semmi sem fékezte meg.

Egészen biztosan elesett volna, ha utolsó pillanatban nem kapaszkodik bele az egyik könnyű műanyag
székbe, ami azonnal felborult és végigdübörgött a szobán.

Kissé összezavartan és ügyetlenségén dühöngve gyorsan körbenézett a szobában; ami egyébként

teljesen feleslegesnek bizonyult. A szoba a helyi viszonyokat tekintve egész nagy volt, különös hangsúlyt
fektetve a helyi viszonyokra. Igazság szerint alig volt nagyobb a Princess fedélzetén lakott kabinjánál,
azaz igencsak parányi volt.

Ebben aztán senki sem bújhatott volna el, még akkor sem, ha határozott oka lett volna rá. Ben ennek
ellenére belépett a szomszédos fürdőszobába, sőt a biztonság kedvéért még a zuhanyzófüggönyt is
elhúzta, de semmi: szülei már nem voltak ott. Érdekes, kevesebb mint öt perccel ezelőtt édesapja szinte
kidobta a szobából. Igazán különös, ráadásul aggasztó is.

Ben röviden elgondolkodott ezen az újfajta rejtvényen, de mielőtt még nyugtalansága aggodalommá
változott volna, a szeme sarkából mozgást látott a háta mögött. Ijedten hátrafordult, majd nyugodtan
fellélegzett. Gerrit volt az, és ugyanolyan döbbenten nézett, ahogy ő.

– Netán zavarok? – kérdezte.

Ben nem értette a kérdést, majd követve Gerrit tekintetét meglátta a feldőlt műanyag széket, amely
kalandos útja alatt még egy képet is kirántott a keretéből.
– Nem – válaszolta. – Minden rendben van.

Gerrit egy másodpercig csak bámult maga elé, majd vállat vonta.

– Harry küldött. A szüleidért jöttem. Nem tudod, merre vannak?

– Én is őket keresem..., de mit akar Harry tőlük?

– Igazság szerint csak az anyádtól. – Gerrit ismételten körbenézett a szobában, most már gyanakvón, de
semmi olyat nem vett észre, ami beigazolta volna aggodalmát, ezért máris indulni készült.

– Éppen Ramanovhoz tart, és azt akarta, hogy anyád is jelen legyen. Azt nem mondta, miért.

– Várjál! – kiáltotta Ben. – Veled megyek.

Gerrit megtorpant mozdulata közepén, majd válla felett visszanézett.

– Mert Ramanovhoz mész, nem igaz? – kérdezte Ben.

Gerrit bólintott, de kissé zavarban volt.

– Nem tudom, hogy...

– ...én veled jöhetek-e? – Ben megrázta a fejét. – Semmi vész, minden rendben lesz. Vagy talán Harry
mondta, hogy nem mehetek?

– Nem, de...

– Na, látod! – vágott újra a szavába Ben. – Akkor minden rendben. Ne parázz, nem fogja leharapni a
fejed – és Ramanov sem. Elvégre barátok vagyunk a lányával, ezáltal pedig már majdnem rokonok
vagyunk vagy valami olyasmi.

A zsoldos egy pillanatra idegesnek tűnt. Röviden mosolygott, majd szinte azonnal elkomorult.

– Felőlem – mondta végül. – De én nem tudok semmiről.

– Indián becsszó – ígérte meg Ben, majd gyorsan Gerrit mellé lépve becsukta maga mögött az ajtót. A
zsoldos hezitálására válaszolva tett egy indulásra felszólító mozdulatot; valószínűleg saját döntésén
lepődött meg. – Gyere már! Ne várassuk meg l. Iljics cárt!

Gerrit egyáltalán nem mosolygott, sőt még aggódóbb pillantást vetve rá elindult. Ben már abban sem
volt biztos, hogy Gerrit szokatlan hallgatása tényleg őmiatta volt. A zsoldos igen kimerültnek tűnt,
majdnem összerogyott a fáradtságtól, mintha nemcsak alig egy órát, hanem napokat töltött volna
odakint. Szája sarkában furcsa gondterhes vonás húzódott, amit Ben még sohasem látott rajta.

– Mindenki bent van? – kérdezte Ben.

Gerrit bólintott.
– És találtatok... még többet? – kérdezte Ben, miután már majdnem a fele utat megtették síri csendben.

– Kettőt vagy hármat – felelte Gerrit hallhatóan kelletlenül. – Hála istennek, nem voltak többen –
bizonytalanul fürkészte Bent. – Tényleg igaz, amit Harry mesélt? Úgy értem, hogy... – szinte
kétségbeesetten keresgélte a helyes szavakat.

– Hogy a Princess néhány utasa és legénysége is köztük volt? – fejezte be Ben a félbehagyott mondatot.
– Attól félek, igen. De talán... van egy másik magyarázat is.

– Éspedig?

Ben tehetetlenül nézett rá. Ha ismerte volna, akkor a zsoldosnak nem kellett volna rákérdeznie.

– Olyasmi, ami nem annyira fantasztikus – igyekezett kissé viccesen válaszolni. Vagy félelmetes, tette
hozzá gondolatban. – Mindenesetre kösz a próbálkozást.

– Milyen próbálkozást?

Gerrit erre már nem válaszolt, hanem inkább gyorsított léptein, miközben Ben azon törte a fejét, hogy
nem került-e jóval közelebb az igazsághoz. A Princessen történt iszonyatos események, minden amit
látott és átélt ezt bizonyította – de tény, hogy sohasem látta saját szemével, amint egy ember
jégszörnyeteggé változik. Talán a valóságban egészen másképp volt. Egészen biztosan ugyanolyan vagy
talán jóval fantasztikusabb, mégis teljesen más, és talán...

...Schulz és a többiek még éltek?, gondolta gúnyosan. Biztosan nem. Ez sem volt több egyszerű
kifogásnál, amelyet tudatalattija kreált számára, hogy ne kelljen beismernie, hogy az a sok ember
odakint teljesen feleslegesen halt meg.

Elértek egy újabb kereszteződéshez, és befordultak a folyosón, amelynek végén helyezkedett el az

állomás központja. Az idáig tartó úton senkivel sem találkoztak össze, a zárt fémajtó előtt egyszerre
három ember ácsorgott: Frank, a zsoldos és két idegen, akik közül az egyik fehér köpenyt, a másik
farmert és egy elnyűtt pulóvert viselt. Mindketten egy nagy kaliberű fegyvert szorongattak a kezükben,
és egy pisztolyt tartottak az övükben. Egyikük sem szólt egy szót sem, amikor Ben és Gerrit közelebb ért,
de elvégre nem is volt rá szükség. Gyanakvó tekintettel méregették őket – főleg a zsoldost –, ez szavak
nélkül is mindent elárult. Ben nem először tapasztalta, hogy a zsoldosok és a civilek közötti kapcsolat
nem éppen a legjobb a kutatóállomáson; ráadásul nem először törte a fejét azon, hogy vajon minek
kérte fel Ramanov egyáltalán a zsoldoscsapatot, amikor nyilvánvalóan senki sem örült jelenlétüknek.

Frank egy bólintással és egy fáradt mosollyal üdvözölte, de a másik kettő közül az egyik elállva az útját
így szólt.

– Ramanov professzor nem akarja, hogy zavarják.

– Tényleg? – kérdezte Gerrit. – Akkor azon gondolkodom, vajon miért küldött el, hogy idehozzam Bent
és a szüleit. Na, bemegyünk megkérdezni?
A férfi éppen tiltakozni készült, majd inkább úgy döntött beengedi őket.

– Köszi – morogta Ben.

– Nincs mit megköszönni – válaszolta Gerrit, és már le is nyomta a kilincset. – Ez az anarchista vénám.
Mindig is az egyeduralom megdöntése mellett szavaztam.

A zsoldos kopogás nélkül belépett. A helyiség még kisebbnek és szegényesebbnek tűnt Ben számára,
mint utólag. Ez talán azon is múlhatott, hogy a szobában alig volt világítás. Alig egy tucat zölden világító
monitor és radarképernyő világította meg kísértetiesen környezetét, rajtuk kívül pedig csak az egyik
falon függő hatalmas LCD-monitor jelentette az egyetlen fényforrást. A képernyő Ben meglátása szerint
vadonatúj volt. Bekapcsolva majdnem kifogástalan képet mutatott az állomás előtt lévő területről. A
vihar, amelyet Bennek és a többieknek már volt szerencséjük megismerni, úgy tűnt, megint erőre kapott,
mivel a kitűnő képminőség ellenére sem lehetett sok mindent felismerni. Azt mindenesetre látta, hogy a
reggel széttaposott csatatér mellett immár két lapos sírhalom magaslott.

Ben elvonta figyelmét a lehangoló jelenetről, majd gyorsan és figyelmesen körbenézett a szobában.
Ramanov háttal állva az ajtónak bámulta a képernyőt – ahogy egyébként a többiek is, mint azt futólag
megfigyelte, mintha legalábbis várnának valamire rajta kívül.

Harry, az idősebb nő, akit még első nap látott és két másik civil tartózkodott a központban. Szülei nem
voltak sehol. Feltűnt neki egy karcsú, tetőtől talpig fehérbe öltözött alak, aki hátig érő hófehér hajjal állt
Ramanov mellett, és a monitorra meredt.

Mintha Sasha megérezte volna tekintetét, hirtelen hátrafordult, Ben pedig a rossz világítás ellenére az
öröm jelét vélte volna felfedezni a lány arcán.

– Sasha! – kiáltott fel, és futásnak eredt. – Hát itt vagy! Már

annyira aggódtam érted!

Sasha valami egészen szokatlant tett: még mielőtt Ben odaért volna hozzá, gyorsan elindult és – Ben
nem volt teljesen biztos benne – de mintha szét akarta volna tárni karját, majd mégsem fejezte be a
mozdulatot.

Ben kevésbé volt zavarban. Egyetlen lépéssel legyőzte a köztük lévő távolságot, és a karjába zárta a
lányt.

– Mit jelentsen ez? – hördült fel Ramanov. – Azonnal engedd el! Alexandra! Azonnal gyere ide!

Sasha nem reagált sem Ramanov szavaira, sem Ben ölelésére, de nem is próbálta lefejteni a kezét. A fiú
mögött álló Gerrit halk kuncogásba kezdett.

– Mi folyik itt? – folytatta Ramanov még élesebb hangon. – Azonnal elengeded őt fiacskám,
megértetted?
Ben már először is megértette, de ahogy akkor, most sem volt kedve szót fogadni. Esze mégis azt súgta
neki, hogy engedelmeskedjen; nem sok értelme volt feleslegesen ingerelni.

– Alexandra, gyere ide hozzám! – utasította Ramanov.

Amikor unokája nem reagált, hozzáfűzött még néhány szót az anyanyelvén, amit bár Ben nem értett,
csengésükből nem is igazán volt kíváncsi rájuk. Ramanov arca egyre komorabbá vált, majd úgy tett,
mintha ki akarná nyújtani karját, de az utolsó pillanatban inkább meggondolta magát, és szikrázó
szemmel Benhez fordult.

– Mit keresel te itt egyáltalán? Nem engedtem meg, hogy idejöjj! Ez nem gyerekeknek való hely!

Ennyi elég is volt. Ben nagy levegőt vett, hogy lehetőleg ugyanabban a stílusban válaszolhasson, de Harry
gyorsan megelőzte és leintette.

– Hagyja csak, professzor! Talán nem is olyan rossz, hogy itt van. Könnyen lehet, hogy fel kell tegyek neki
néhány kérdést.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Ramanov nem hagyta volna annyiban, és feltett szándéka volt, hogy
vitába szálljon a zsoldossal, majd dühe hirtelen másik áldozatot talált, és nyers hangon Gerrithez fordult.

– Mégis, hogy képzeli ezt? Arra kértem, hogy az anyját hozza ide. Nem őt. És hol van a nő egyáltalán?

– Azt hittem, már régen itt vannak – magyarázta Gerrit megvonva a vállát. – A szoba üres volt. Csak a fiú
volt ott.

Ramanov vékony, sápadt csíkká préselte ajkát, majd megint Benhez fordult.

– Hol vannak a szüleid?

– Azt hittem, már régen itt vannak – válaszolta Ben. – A szoba üres volt. Csak én voltam ott.

Ramanov olyan dühösen csapott az asztalra, hogy még a csontjai koppanását is hallani lehetett,
miközben Harry azon igyekezett, hogy valahogy elrejtse vigyorát. Ennek ellenére így szólt.

– Hagyd ezt, Ben!

Ben kérdőn nézett rá, mire Harry a Sasha vállán pihenő karjára bólintva hozzáfűzte.

– És azt is. Kérlek.

Ben túlságosan is megdöbbent ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen azonnal. Sasha nem mozdult, de a fiú
szinte érezte csalódottságát. Ben egy ideje már nem osztogatott mínuszpontokat Harrynek, de most
igazán megérett egyre. Csaknem kihívóan tekintett Ramanovra, majd dacosan visszahelyezte karját
Sasha vállára. Legnagyobb meglepetésére Ramanov egy szót sem szólt, és Harry is csak fejét csóválva
halkan sóhajtott egyet. Ben már majdnem megbánta reakcióját.
Elvégre Harrynek semmi köze sem volt ahhoz, mit csinál Sashával, és szigorúbban nézve Ramanovnak
sem, de pont az előbb döntötte el magában, hogy inkább nem bőszíti fel még jobban az oroszt.

Másfelől pedig... ennél rosszabb már nem jöhetett.

Ramanov újra Gerrithez fordult.

– A pokolba is, akkor menjen már, és keresse meg Berger doktornőt és a férjét! – halkabban és mérges
pillantást vetve Benhez fordult. – Úgy látszik, nálatok családi vonás az idegen helyeken való szaglászás.

– Professzor, kérem – sóhajtott Harry. – Mindannyian idegesek vagyunk. Pedig ez senkin sem segít.

Ramanov felhúzva a szemöldökét lemondott egy lehetséges válaszről, mire Harry bólintva egyet
Gerrithez fordult. A zsoldos csak ekkor nyitotta ki az ajtót, és elindult Ramanov parancsát teljesíteni.

Elég gyors lehetett, ha tényleg Ben szülei után ment, ugyanis alig csukódott be az ajtó, tíz másodperc
múlva újra kinyílt, mire Ben apja és édesanyja állt előtte. Gerrit zárta a sort igencsak elképedt arcot
vágva.

– Milyen kedves maguktól, hogy végre megtisztelnek minket jelenlétükkel, doktornő – mondta
Ramanov. Ben biztos volt benne, hogy szándékosan nem vette figyelembe apját.

– Nem is tudtam, hogy ennyire a szívén viseli a pontosságot, Ramanov úr – válaszolta édesanyja
mosolyogva. – Ja, és lenne olyan kedves, hogy nem használja a doktor megszólítást. Nem tartom
fontosnak a titulusokat. – Majd értetlen arcot vágva férjéhez fordult. – Nem azt mondtad, hogy itt
mindannyian tegeződnek?

Férje láthatóan nem örült, amiért megint ilyen nyilvánvalóan kérdőre vonta, gondolta Ben. Éppen
válaszolni készült, de már nem volt rá ideje, mivel Sasha hirtelen kifújta fogai között a levegőt, majd egy
heves mozdulattal futásnak eredt.

– Mi...? – szólt Ramanov. Ben túlságosan elképedt ahhoz, hogy tegyen valamit, de Harry villámgyorsan
elállta az útját. Sasha nála is gyorsabb volt, és három-négy hatalmas lépéssel a tárva-nyitva álló ajtó felé
robogott.

– Fogják meg! – kiáltotta Ramanov.

Gerrit és Ben apja is megpróbálta feltartóztatni, de ami Harrynek sem sikerült, az neki sem. Sasha átbújt
a kezük alatt, majd egy óriási ugrással máris kint termett, és eltűnt a folyosón. Ben hallott egy meglepő
sikítást és dörömbölést, majd csak a sebesen távolodó lépéseket.

– Mi... mi volt ez? – motyogta Jennifer Berger.

– Szaladjon már utána, maga idióta! – üvöltötte Ramanov. – Hozza vissza! Gyorsan!

A szavak Gerrithez szóltak, aki egy másodpercig csak bámult rá, majd mintha egy tarantella csípte volna
meg, sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
Ramanov dühös képpel nézett utána, majd egy mozdulattal Benhez fordult.

– Ez meg mit jelentsen?

– Fogalmam sincs. Én... de hát egy perce még...

– Ha kiderül, hogy csináltál vele valamit, öcskös, akkor isten kegyelmezzen neked! – fortyogott Ramanov.
– Most már végleg elfogyott a türelmem veled kapcsolatban.

– Professzor, kérem – szólt Ben apja. – Szerintem ezt már megbeszéltük, nem?

Ramanov szikrázó szemmel nézett rá, de nem válaszolt, mire Ben ennyit mondott.

– Biztos nem tőlem félt.

Ezúttal Ramanov olyan utálattal bámult rá, hogy Ben még azon sem csodálkozott volna, ha pofon vágja.
Helyette azonban dühösen Harryhez fordult.

– Mire vár még?

Harry kérdő arcot vágott.

– Professzor?

– Csődítse össze az embereit, és keressék meg a lányt! – parancsolta Ramanov. – Tudja egyáltalán, mi
történhet egy ilyen lánnyal, mint Sasha?

– Mégis, mi történne vele? – Jennifer Berger lassan közelebb lépett, először Ramanovot, utána a másik
három civilt, majd végül újra az oroszt fürkészte homlokát ráncolva.

– Magának fogalma sincs! – válaszolta Ramanov ellenségesen.

– Akkor magyarázza el!

– Nagyon jól tudja, mire gondolok! – állította Ramanov. – Alexandra nem... átlagos gyerek. Egyedül
teljesen tehetetlen. Ez pedig nem a kényelmes fekete-erdői villája, doktornő, hanem a világ egyik
legveszélyesebb helye. Az állomás nem játszótér.

– Értem – válaszolta Jennifer Berger hűvösen. – Ben mesélte nekem, hogy Sasha szörnyen levert. Netán
valamiféle drogokat ad neki?

Ramanov láthatóan elsápadt, mire Harry nyugtatólag a magasba emelte a kezét.

– Kérem! Ez aztán egyikünknek sem segít. – Közvetlenül Ramanovhoz fordult. – Semmi vész, professzor
úr, Gerrit bizonyára megtalálja.

– Azt remélem is – felelte Ramanov, miközben először Ben édesanyját, majd Bent fürkészte színtiszta
vérszomjjal a szemében.
– De ha már a témánál vagyunk – folytatta a fiú anyja. – Az előbb éppen azt kérdezte, hol voltunk. Egy
kicsit körülnéztem itt. A férjem volt olyan kedves és beavatott az állomás néhány igencsak érdekes
részletébe.

Ramanov figyelmesen oldalra billentette a fejét.

– Úgy gondolom, kicsit eltúlzott az unokájáért való aggodalom, professzor. Nem hiszem, hogy képes
lenne elhagyni az állomást. Legalábbis nem így, amikor minden egyes ajtó ennyire biztosított – ahogy azt
az előbb is láttuk.

Harry a szemét forgatta, de hallgatott, ahogy Ramanov is, bár arca egyre jobban elkomorult.

– Gondolom, nem árulja el, mi rejlik e mögött az ajtó mögött? – szólt Jennifer, miután jó ideig
feleslegesen várt Ramanov reakciójára. – Tudja, melyikről beszélek, nem igaz? De akár megkérdezhetem
Bent is.

Ben egészen biztos volt abban, hogy Ramanov most végérvényesen felrobban, sőt egy pillanatig úgy is
tűnt, majd valami egész más történt: Ramanov néhány másodpercig rezzenéstelen arccal bámult rá,
majd egyre jobban magába roskadt. Ben jól látta, ahogy az erő lassan elszállt belőle. Vonásai
elernyedtek, válla hirtelen annyira előreesett, hogy már szinte nevetségesen festett. Egy pillanatig
mozdulatlanul állt egy helyben, majd szép lassan lerogyott az egyik székbe, könyökével rátámaszkodva
az asztalra, fejét a kezébe temette. Ujjai közül különös hang távozott, Ben nem tudta biztosan, hogy
csupán sóhajtásról volt-e szó.

Kérdőn apjához fordult, de ő csak tehetetlenül megvonta a vállát.

– Minden rendben, professzor? – kérdezte Harry. Ramanov öt-hat másodpercig még várt, majd mire újra
leeresztette a kezét, teljesen nyugodtnak tűnt.

– Igen. Bocsássanak meg. Úgy tűnik... egy kicsit elveszítettem az önuralmamat. Sajnálom.

– Nem kell bocsánatot kérnie, professzor – mondta Jennifer Berger hirtelen lágy hangon.

– De, kell! Sőt a fiától is. Ilyen nem fordulhat elő. Elvégre nemcsak az állomásért, hanem több mint
harminc itt élő és itt dolgozó emberért is felelek. – Majd megint sóhajtva egyet az egyik civilhez fordult.
– Pjotr, kérem, szóljon mindenkinek, hogy keressék meg Alexandrát. Komolyan aggódom érte.

A férfi egy szó nélkül elhagyta a szobát, mire Ramanov kérdőn Harryhez fordult.

– Tehát?

A zsoldos kissé bizonytalanul vizsgálgatta a másik két tudóst.

– Talán jobb volna, ha...

– Ők a helyetteseim – felelte Ramanov. – Irina Walkor doktornő Stockholmból és Stephen Baxter doktor
Washingtonból. Walkor doktor vezette előttem az állomást, két hónap múlva pedig Baxter professzor
lép a helyemre. Ugye tudja, hogy forgásos rendszerben dolgozunk?

Harry bólintott, mire Ramanov így folytatta.

– Amihez nekem közöm van, ahhoz nekik is. Az előbb kiszaladt fiatalember pedig Pjotr, az egykori
tanítványom és a személyes asszisztensem. Ami az én fülembe jut, arról ő is tudni fog – felszólító
mozdulatot tett. – Mondani akart valamit, nem?

Harry nem tűnt meglepetten, ennek ellenére értetlenül nézett a két tudósra.

– Folytathatnánk németül a beszélgetést? Könnyebb dolgom lenne.

– Sure – mondta Baxter.

– Semmi probléma – fűzte hozzá Walkor akcentus nélküli némettel. – De meg kell bocsátaniuk nekem.
Sürgős elintéznivalóm van az állomás másik részén. – És ezzel ki is ment a szobából.

Harry röviden mosolygott, majd újra Ramanovhoz fordult.

– Ahogy akarja, professzor. Tehát – mi folyik itt?

Ramanov hatalmasra nyitott szemmel nézett rá.

– Ezt tőlem kérdezi? Azt reméltem, maga fog nekem válaszolni erre a kérdésre.

– Kérem, professzor! Fáradt vagyok. Halálosan kimerültem, félig megfagytam, és borzasztóan be vagyok
tojva. Amihez pedig végképp nincs kedvem, az a játszadozás. Tehát mondja már meg végre, hogy mi a
túró ez a meteorológiai állomás, vagy kénytelen leszek magam kideríteni. És nehogy azt higgye, hogy
nem fog sikerülni – csakhogy az idő alatt még több ember megsérülhet. Ezt szeretné?

– Ez igencsak olcsó trükk, nem gondolja?

– De úgy mellékesen a színtiszta igazság is – avatkozott közbe Robert Berger. – Mondja el végre, ember,
mi folyik itt?

Ez valószínűleg helytelen hangnem volt. Ben látta, ahogy a Ramanovot ellepő szelídség ugyanolyan
hamar elillant, ahogy jött, és megint átvette helyét a már jól ismert kedvetlenség.

– Rendben van – morogta végül Harry. – Ha játszadozni szeretne, akkor csak tessék. Majd én elmondom,
mi folyik itt – legalábbis, amennyit felfogtam belőle.

– Az nem lehet túl sok – zsörtölődött Ramanov.

Harry nem vett tudomást csipkelődéséről.

– Ez itt, egy egyáltalán nem átlagos meteorológiai állomás, professzor úr. Bevallom, nem igazán értek
hozzá, de az itt látott technikai felszerelés szemétre való. Legalább tizenöt évesek, és talán már akkor is
roncsok voltak. Maga pedig nem tegnap látta először ezeket a... lényeket, igazam van?

Ramanov elutasító hangot adott.

– Micsoda ostobaság!

– Gerrit mesélte, hogy Ben egész véletlenül fedezte fel a titkos labort. Lenne olyan kedves és
elmondaná, hogy mi a fenét kutatnak odalent?

– Nem. Nem akarom. És csak úgy mellékesen, nem is szabad. Emlékszik a szerződésében egykor aláírt
titoktartási kötelességére, százados? Nos, az én munkaszerződésemben – ahogy minden egyes
dolgozóéban – van egy igencsak hasonló kikötés. Kívülállókkal szemben semmilyen információt nem áll
jogunkban kiszivárogtatni.

– Milyen információt? – kérdezte Harry.

Ramanov megrázta a fejét.

– Sajnálom. Biztosíthatom róla, hogy az odalent folytatott munkánknak semmi köze sincs ezekhez a
szörnyűséges incidensekhez.

– Incidensek? – ismételte meg Harry. – Igen érdekes szó ebben az összefüggésben. Itt kétszáz ember
haláláról beszélünk, professzor. Legalább. Közülük hét az én emberem volt. Lehet, hogy ez magát
hidegen hagyja, de én nagyon is komolyan veszem a csapatomat illető felelősséget, arról nem beszélve,
hogy a legtöbben a barátaim voltak. – Hirtelen... megváltozott valami. Arckifejezése ugyanolyan maradt,
sőt hangja is, de testbeszéde mintha teljesen megváltozott volna. Ben nem tudta szavakba foglalni az
érzést, de a zsoldos valami olyasmit sugárzott, amitől nem csak ő rémült meg.

– Elmondom én, hogy látom a dolgot, professzor! Nyugodtan javítson ki, ha nincs igazam! Maguk
kísérleteket végeznek a laborban, amelyekről senki sem tudhat. Fogalmam sincs, milyeneket, de
valószínűleg veszélyesek és feltehetően tiltottak is. Ez nem különösebben érdekel, mivel nem vagyok egy
erkölcscsősz, hanem csak azt teszem, amiért fizetnek.

– Akkor jobb lenne, ha lassan hozzálátna, és befejezné, hogy mindenféle beteges fantáziaábrándokkal
rabolja mindkettőnk idejét – vágta rá Ramanov.

– Maguk valami nagyon elbaltázott dolgot főztek ki odalent – folytatta Harry közömbösen. – Ezért
vagyunk mi itt, nem pedig holmi kalózok miatt, akik talán sosem léteztek. Valami szépen megszökött a
kis boszorkánykonyhájából odalent, engem és a fiúkat pedig azért küldték ide, hogy gyorsan rendbe
tegyük a dolgokat, mielőtt még az egész világ tudomást szerezne róla. Tudja, sokkal kedvesebb lett
volna, ha már elejétől fogva nem kerülgették volna a forró kását. Akkor talán még élnének néhányan a
barátaim közül.

– Magának teljesen elment az esze! – hördült fel Ramanov.

Ekkor az amerikai halkan megszólalt.

– Nem így volt, West százados.

Ramanov olyan dühösen mocorgott a székén, hogy a törékeny bútordarab már gyanúsan fenyegető
hangot adott. Az orosz felháborodva nézett Harryre, de Baxter egy megnyugtató mozdulattal leintette. –

– Mondd el nekik, Iljics!

– Nagyon jól tudod, hogy... – kezdett bele Ramanov, de Harry azonnal ráförmedt.

– Mit mondjon el nekem?

Ramanov továbbra is hallgatásába temetkezett, de Baxter még várt jó öt másodpercet, majd egy
csalódott sóhajjal Harryhez fordult.

– Igaza van, Mr. West. És egyúttal nem is. – Fejével a monitor felé bólintott, amelyen a hangtalan vihar
időközben igencsak felerősödött. – Valóban láttuk már ezt a... jelenséget. De biztosíthatom róla, hogy
semmi köze a munkánkhoz.

– Miféle munka az? – kérdezte Jennifer Berger.

Harry egy elhallgattató mozdulat kíséretében közbevágott.

– Mikor?

– Úgy három hónapja – válaszolta az amerikai. – Az elején csak... nyomok voltak. Lábnyomok a hóban,
kint a zsilip előtt, noha a legénység közül senki sem hagyta el a bázist.

– És mi olyan különleges ebben? – kérdezte Robert Berger.

– Csak annyi, hogy a világ végén vagyunk, és odakint mínusz negyven fok van – mondta Ramanov
lekicsinylőn. – Viszonylag kevesen sétálgatnak errefelé, tudja?

Bár Harry rosszalló pillantást vetett rá, mégis inkább Baxterre nézve folytatásra ösztönözte a férfit.

– Valamikor aztán megláttunk egy képet az egyik megfigyelő-képernyőn.

– Egyet azok közül a ...valamik közül – gyanakodott Harry.

Baxter bólintott.

– Gondolom, el tudja képzelni, mi folyt itt, amikor először láttuk meg ezeket a lényeket.

– Azt hitték, felfedezték a jetit – szólt Harry komolyan.

– Semmit sem hittünk – válaszolta Baxter kissé haragosan. – Tudósok vagyunk, nem holmi varázsvesszős
szélhámosok. Abban azonban biztosak voltunk, hogy valami különlegesre bukkantunk.
– És akkor megpróbálták befogni az egyik ilyen lényt – találgatott Harry.

Baxter némán bólintott. Egy pillanatra, mintha egy árnyék húzódott volna az arcára.

– Hány embert veszítettek el? – kérdezte Harry.

– Kettőt – válaszolta Ramanov komoran. – A rákövetkező héten pedig még egyet.

– Megtámadták az állomást? – tudakolta Harry.

– Nem közvetlenül – magyarázta Ramanov. – De egyre gyakrabban bukkantak fel. Néhányszor láttuk
őket a monitorokon, és egyre több lábnyomot is találtunk. Végül a kutatásainkat finanszírozó...
vállalathoz fordultunk segítségért.

– Ők pedig nem tartották fontosnak, hogy felvilágosítsanak minket arról, mi vár ránk majd itt? – kérdezte
Harry csípősen.

– Honnan tudtuk volna? – kérdezte Baxter. – Kérem, Mr. West, nagyon is megértem magát, de higgyen
nekünk, mi nem tudtunk semmiről. Újra és újra láttuk ezeket a lényeket a monitorokon, de ez minden.
Maga volt az első a Princessről, aki szemtől szemben állt velük és mégis túlélte a találkozást.
Természetesen rögtön elmondtuk volna az igazságot, miután megérkezett, de arra már nem volt
lehetőség.

Harryn nem látszott, hogy elhitte-e a szavait vagy sem. Csak némán bámult a monitorra, majd
megkérdezte.

– És mégis mi köze ennek a titkos laborban folytatott kísérletekhez?

– Semmi – felelte Baxter. – Higgye el, Mr. West, semmi köze hozzá.

Harry sóhajtott. Még mindig a képernyőre meredt.

– Nézze, professzor! Pontosan ezt nem hiszem el magának. Legalábbis addig nem, míg nem mondja el,
mit csinálnak odalent.

– Ahhoz semmi köze – mondta Ramanov.

– Meglehet – válaszolta Harry nyugodtan. – Csak azon töröm a fejem, hogy mit szól majd a sajtó
mindehhez? Gondolja, hogy hagyják majd magukat lerázni egy egyszerű semmi közük hozzá
kijelentéssel?

– Ezt úgysem meri – lihegte Ramanov.

– Próbálja csak ki! – szólt Harry vigyorogva. – Feltéve, ha túléljük ezt az egészet.

– Klónok. Igazam van? – kérdezte Jennifer Berger váratlanul. – Génkutatást végeznek odalent.

Senki, sem válaszolt, de hallgatásuk olyannyira különös volt, hogy már önmagában is felért egy válasszal.
– Ez igaz? – kérdezte végül Harry.

– Igen – felelte Baxter. – De a munkánk teljességgel veszélytelen.

– Valóban? Akkor minek akarják annyira eltitkolni az emberiség többi része elől?

– Ezt pont maga kérdezi, kollegina? – fújtatott Ramanov. – Magának kellene a legjobban tudnia, hogyan
reagál az emberiség többi része, ha meghallja a génmanipuláció szót.

– Mi? – kérdezte Harry. Valahogy uralkodott magán, és nem emelte fel a hangját, mégis majdnem
üvöltött.

– Rendben van – sóhajtott Baxter. – Látom, nem hisznek nekünk. A legjobb lesz, ha megmutatjuk.
22

AMIKOR UTOLJÁRA járt itt, az ajtó tárva-nyitva állt, ami már önmagában is lélegzetelállító látványt
nyújtott. Így bezárva és egy sötétvörös, hüvelykujjkörömnyi nagyságú piros fénnyel megvilágítva
igencsak rémisztőnek tűnt. Szürkére volt festve, sőt majdnem ugyanabban a színárnyalatban tündökölt,
mint a körös-körül lévő szürke műanyag falak, de csak majdnem; színárnyalata leheletnyivel sötétebbnek
és valahogy... porosabbnak tűnt, ezért ha túl sokáig nézte az ember, már a puszta látványtól is hirtelen
levegő után kapkodott.

– Lenyűgöző – mondta Jennifer Berger, amikor Ramanov bepötyögött egy kilencjegyű számkombinációt
az ajtó melletti billentyűzetbe, majd széttárt ujjakkal rányomta jobb kezét egy erőtlenül világító
üveglapra. – Mindez csak néhány ártalmatlan kutatás védelme érdekében?

Ramanov mérges pillantást vetett rá, mire Baxter megszólalt.

– Azért mert a munkánk nem veszélyes, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy nem forog kockán
egy csomó pénz, kedvesem. Nem beszélve az egész felszerelésünkről. Odalent több millió értékű hardver
van.

– Na, arra aztán kíváncsi vagyok – válaszolta Jennifer ugyanabban a gúnyos hangsúlyban.

Ramanov rá sem hederített, majd megnyomott egy gombot, mire felhangzott egy tompa kattanás, és a
lábuk alatt lévő erőteljes elektromos motor zümmögve beindult. Amikor az ajtó kísértetiesen magától
kitárult, Ben jól láthatta milyen vastag is valójában.

– Lenyűgöző – mondta édesanyja megint; ez alkalommal azonban úgy hangzott, mintha tényleg
meghökkent volna. Harry összeráncolta a homlokát.

– Már akkor itt volt, amikor átvettük az épületet – magyarázta Ramanov, miközben hátralépve helyet
csinált a kilendülő ajtónak. – A hidegháború idején ez egy amerikai radarbázis volt. Úgy tudom,
stratégiailag igencsak fontos bázisnak számított. Az ott lent egy atombiztos bunker. Csak kicsit
modernizáltuk az épületet. – Hívogató mozdulattal így szólt. – Kérem.

Ben legszívesebben azonnal nekilódult volna, majd erőt véve magán megvárta, míg Ramanov elsőként
lépett be az ajtón. A szemközti oldalon lévő lámpa automatikusan felkapcsolódott. Ekkor az orosz után
indult.
Legyalogoltak a meredek csigalépcsőn, majd felsorakoztak egy másik, ugyancsak zárt páncélajtó előtt.
Ben kérdőn nézett Ramanovra, de az orosz némán megvárta míg Harry is megérkezett. Majd odafordult
a fenti kapcsolótábla ikertestvéréhez, és megismételte az eljárást. Semmi sem történt, de néhány
szempillantás múlva egy tompa és nehéz hang hallatszott odaföntről.

– Ez egy igen komoly biztonsági intézkedés – magyarázta Baxter. – Hangából kihallatszott a tulajdonosi
büszkeség. – A lenti ajtó csakis akkor nyílik ki, ha a fenti már becsukódott. Ezenkívül enyhe vákuum van
idelent, ezért nem kerülhet fel levegő az állomás fenti részébe.

– Mindez valóban csak az állítólag teljesen ártalmatlan kutatások miatt van? – kérdezte Robert Berger
hitetlenkedve. – Kicsit túl nagy felhajtásnak tűnik, nem gondolja?

– Nem lehetünk elég óvatosak, doktor úr – felelte Baxter, majd nevetett. – Őszintén szólva, ez az egész
felhajtás csupán arra a valószínűtlen esetre készült, ha a nyilvánosság netán egyszer mégis tudomást
szerezne erről a létesítményről. Elvégre nem szeretnénk magunknak szemrehányást tenni.

– Ahhoz képest pedig elég könnyelmű – mondta Ben. – Amikor legutóbb erre jártam, tárva-nyitva állt az
ajtó. Sőt mindkettő.

Baxter borús képet vágott.

– Igen, tudom. Feltehetően szoftverhiba lehetett. Már dolgozunk rajta.

A második ajtó is egy zümmögő elektromos hang kíséretében nyílt ki, Ramanov azonban ezúttal egy szó
nélkül elindult befelé.

Nyilvánvaló rosszkedv sugárzott belőle. Ittlétük egyáltalán nem tetszett neki, de ettől függetlenül
egyszer sem próbált meg ellentmondani Baxternek.

Ramanov rohamléptekkel igyekezett előre, és belépett egy üvegfallal rendelkező terembe, amelybe Ben
már első látogatása alkalmával is bekukkantott egyszer. Most jóval nagyobbnak tűnt számára, mint
akkor, ma viszont egyszerre három ember is tartózkodott benne: a nő, akit akkor is látott, és két
különböző korú férfi. Mindhárman fehér köpenyt és vékony gumikesztyűt viseltek, és igen meglepett
arcot vágtak, amikor nemcsak Ramanov és Baxter, hanem Ben, a szülei és a zsoldos lépett be az ajtón.

A nő oroszul szólt Ramanovhoz, de a férfi csak megrázta a fejét, és a magasba emelte a kezét.

– Beszéljünk csak németül, Vatec doktor. Persze ha nincs ellenére a dolog.

– Természetesen nem, professzor – válaszolta a kutatónő.

– Minden rendben – vágott a szavába Ramanov. – Berger doktornőben és férjében teljes mértékben
megbízom. A fiukat pedig már ismerik.

Vatec idegesen végigfürkészte először Bent, majd a szüleit (Bent jóval hosszabb ideig, ahogy azt a fiú
észrevette), de nem szólt egy szót sem, miközben a tudósok is csak zavartan összenéztek.
Ramanov a terem túloldalán lévő légzsilipre mutatott.

– Momentán steril a helyiség?

– Nem – válaszolta az idősebb férfi. – Hiszen maga rendelte el, hogy..

– Jó – szakította félbe Ramanov. – Akkor kérem, nyissa ki! Egyébként pedig hiányoltam az utolsó
tesztszéria zárójelentését. Nem arról volt szó, hogy ma reggelre elkészül?

– Egy óra múlva az íróasztalán lesz, professzor.

– Remélem is – Ramanov türelmetlenül kalimpált a kezével. – Az ajtó.

A férfi odasietve az egyik kapcsolótáblához megnyomott egy igencsak feltűnő piros gombot, mire az
üvegből lévő zsilipajtó és a túloldalon lévő ellendarabja egy időben résnyire tárult.

– Nem veszélyes ez így? – kérdezte Ben már-már riadtan. – Úgy értem, nem kellene védőruházatban
lennünk vagy valami ilyesmi?

– Ahogy az a férfi, akit az előbb láttál? – kérdezte Baxter mosolyogva, majd megrázta a fejét. – Nem. A
labort éppen nem használják. Egyébként pedig azért hordunk odabent védőruházatot, hogy ne vigyünk
be semmiféle szennyeződést, nem azért, hogy magunkat óvjuk.

– Megérkeztünk – mondta Ramanov rosszkedvűen. – Jöjjenek! – Ezúttal nem ment előre, hanem Ben
szüleit engedte be elsőként. A fiú nem volt benne biztos, de úgy látta, mintha az állomás vezetője
kárörvendő mosollyal nézett volna az előtte elsétáló édesanyjára.

Ben szíve kissé gyorsabban vert, amikor követte szüleit a zsilipkamra melletti helyiségbe. A kamra
körülbelül egy ember számára készült, az ajtókon dupla gumicsĺkok voltak, az üvegek pedig dróttal
megerősített páncélüvegekből álltak. Egy kicsit túl nagy a felhajtás ahhoz, gondolta Ben magában, hogy
csak a kórokozókat tartsák kívül.

Az elé táruló terem egészen meglepte. Zümmögő számítógépekre, serényen dolgozó monitorokra és
mindenféle krómozott készülékekre számított, ehelyett mikroszkópok, kémcsövek és titkos
folyadékokkal teli üvegek hada sorakozott egymás mellett, miközben a labor teljes hátsó falát egy
slamposan összetákolt fapolcban álló, legalább tíz hatalmas terrárium alkotta. Igen különös illat
terjengett a levegőben, egyfajta kémiai szag, mintha egy hüllőüzletben jártak volna. A terráriumok
gondosan fényezett ablakai mögött árnyak mozgolódtak. Nagyon meleg volt odabent.

– Nos, íme a sötét titok, kedves kollegina – mondta Ramanov. Gyors léptekkel elviharzott Jennifer Berger
előtt, majd egy invitáló gesztust tett. – Jöjjön csak, kedvesem! Tekintse meg az itt tenyésztett borzalmas
szörnyetegeinket.

Ben édesanyja – és édesapja is – követte Ramanovot, és szófogadón egy, a terráriumokat tartó polchoz
léptek. Ben is utánuk ment, de a látványtól alig tudta elnyomni kiáltását.
A terráriumok telis-tele voltak különböző fajtájú és méretű pókokkal. Több tucat volt, ha nem több száz;
legtöbbjük csak mozdulatlanul állt egy helyben, és várt a talán soha fel nem bukkanó zsákmányra, a
többiek pedig ide-oda szaladgáltak a kis vitrinükben.

Bennek már a puszta látványtól is elállt a szava – majd egyszer-kétszer összerezzenve édesanyjához
fordult.

És alapos meglepetésben volt része.

Anyja teljesen nyugodtan állva vizsgálgatta a pókokat. Az arcára kiülő kifejezés érdeklődőnek, de talán
kissé unottnak is tűnt. Félelemnek nyoma sem volt. Ben pedig szinte biztos volt benne, hogy ideg-
összeroppanást kapva sikítva kimenekül a helyiségből.

Minimum. Valószínűleg édesapja is így gondolta, mivel fiához hasonlóan ő is meredten bámult
feleségére. Időközben arca krétafehérré változott.

– Génmanipuláció? – kérdezte Jennifer egy idő után.

– Ezek itt..., ööö..., nem – válaszolta Ramanov. Kissé csalódottnak tűnt.

– Ez itt, úgymond, a nyersanyagunk – magyarázta Baxter. – Nagyobbrészt teljesen normális házi pókok,
de van köztük néhány roppant különleges példány. Itt, nézze csak! – elsétált Ramanov és Ben előtt, majd
az egyik terráriumra bökött, amelyben egy rendkívül nagy és rendkívül csúf pók ücsörgött.

– Ő az én kedvencem, Tarantula. Tudom, hogy mulatságosan hangzik, de én így neveztem el a kislányt.

Ben kelletlenül közelebb húzódott, de nem csak ő tette ezt. Legnagyobb döbbenetére édesanyja is
közelebb lépett, így arca és a pók között már csak néhány centiméter és egy milliméter vékonyságú
üvegablak volt.

– Micsoda förtelmes szörnyeteg!

És milyen igaza volt. A pók majdnem akkora volt, mint egy gyerekkéz, és úgy festett, mintha
öntöttvasból kovácsolták volna. Dús, bozontos bundája ellenére valahogy sarkosnak és keménynek tűnt.

Ben úgy érezte, mintha az állat gombostű nagyságú szemével ugyanúgy fürkészné édesanyját, ahogy ő
azt.

– Igen, ez igaz – mondta Baxter. – De ugyanakkor igen lenyűgöző teremtmény. Ez egy dél-amerikai
zugpók. A világ legnagyobb hálóépítője – és úgy mellesleg, elég mérgező is.

– Hát ez igazán érdekfeszítő – mondta Ben apja. Hangja kissé vontatottnak tűnt, és láthatóan nehezére
esett levenni tekintetét feleségéről; mintha nem fogta volna fel, amit látott. Ben ugyanígy érzett.

– És ezt minek mutogatja nekünk? Talán itt tenyészti ezeket a dögöket?

Baxter épp válaszolni készült, de Jennifer megelőzte.

– Nem. Így akarják leleplezni a fonómirigyeik titkát, nem igaz?

A kérdés Baxterhez szólt, aki máris egy elismerő bólintással reagált.

– Ügyes tipp! Látszik, hogy nem jogtalan a hírneve.

– Ugyan, nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy rájöjjünk – mondta a doktornő kissé megvetőn. – Már évek
óta kutatják szerte a világon... mit használnak? Kecskéket?

– Kezdetben igen – válaszolta Baxter. – De ez nem tűnt túl praktikusnak, főleg egy ilyen helyen –
nevetett. – Elég nehéz lenne errefelé legeltetni őket, és egyébként is, ki akar egy kecskenyájjal élni az
állomáson?

– Egy pillanat – avatkozott közbe Ben. – Azt akarja... azt akarja mondani, hogy a pókokat... kecskékkel
akarta keresztezni? – lelki szemei előtt máris megjelent egy pókarcú és nyolclábú kecske, mely az egyik
folyosó plafonján csüngve leselkedett zsákmánya után.

– Természetesen nem – felelte az amerikai kuncogva. – Ez nem így működik. Az ötlet szerint egyesítjük a
pók fonómirigyeit egy kecske vagy egy tehén tejmirigyeivel – röviden ennyi.

– Úgy érti, hogy tejtermelés helyett pókhálót szőjenek? – kérdezte Ben. Ez az elképzelés sem tűnt sokkal
kevésbé ijesztőbbnek.

Baxter továbbra is csak mosolygott, bár kissé meggyötörtnek Iátszott.

– Ó, még mindig adnának tejet, legalábbis valamilyen tejet. Bár lehet, hogy azt javasolnám, ne próbáld
meg. Olyasféle folyadék lenne, melyből nagy mennyiségű pókselymet lehetne készíteni.

– De végül is nem működött – találgatott Ben.

– De igen. Ráadásul kitűnően. Vannak olyan cégek a világon, amelyek hatalmas előrelépéseket tettek
már ezen a területen.

– És mindezt miért? – kérdezte Harry. Ben észre sem vette, hogy már ő is a szobában volt, sőt
közvetlenül mögötte állva, undorodva vizsgálgatta Tarantulát.

– Pókselyem, közérthetően szólva – válaszolta Baxter.

– Pókselyem? – ismételte meg Harry értetlenül.

– A pókselyem egy valódi csodaszer. Tízszer olyan erős, mint az acél, de ugyanakkor hajlítható és
praktikusan könnyű. Egy körülbelül ujjnyi vastagságú pókselyemből készült kötélre, akár egy egész
tehergépkocsit is felfüggeszthetne anélkül, hogy elszakadna. Egy pókselyemből készült háló még egy
tengeralattjárót is feltartóztathatna. Az emeletes házak acélból készült tartószerkezete is selyemből
épülhetne, mely lényegesen olcsóbb, sőt még a földrengésekkel szemben is ellenállóbb lenne. – Kezével
intett egyet. – Persze még számos területen használható lenne. Maga például mit szólna egy
pehelykönnyű védőmellényhez, amely még a puska golyóját is felfogná?
– Elég jól hangzik – mondta Harry. – És bizonyára elég sok pénzt is lehet keresni vele.

– Többet, mint amennyit el bír képzelni. Az egész világon ezt a témát kutatják. Az a cég, amelyik először
tör át ezen a területen, az mondhatni aranybánya-tulajdonos lesz.

– Pókok – szólalt meg megint Harry. Még közelebb lépett, majd egészen közel hajolt, hogy jobban
megvizsgálhassa Tarantulát. Arcán még mindig ott volt az a kissé undorodó kifejezés, de tekintete ennek
ellenére érdeklődőnek tűnt. – Pókok – mondta ismét.

– Valóban – válaszolta Ramanov. – Pókok nélkül nincs pókselyem, nem igaz?

Harry még arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Továbbra is a pókot fürkészte, miközben Ben
már száz százalékig biztos volt benne, hogy a miniszörnyeteg apró és alattomos szemével viszonozza
Harry tekintetét.

– Már láttam valahol ilyet – mondta Harry végül.

– Valóban, ezek szerint járt már a dél-amerikai dzsungelben? – érdeklődött Baxter.

– Nem. Tahia kezén. Le is fotózta az egyik halott pókot, amit Gerrit és Ben talált odakint.

Baxter csak hallgatott egy másodpercig, majd egy futó vállvonással így folytatta.

– Nemrégiben valóban megszökött innen néhány állat. Volt egy kisebb földrengés, mire az egyik labor
komoly kárt szenvedett.

– Ennyit arról, hogy milyen biztonságos ez a hely – jegyezte meg Robert Berger.

– Korábban még sohasem volt errefelé földrengés – morogta Ramanov. – És egyébként is, mit akar? A
halott pókok pontosan a jól működő biztonsági rendszerünkről tanúskodnak. Megszöktek, ez tény, és
igen szomorú, na, és? Meddig jutottak? Egy vagy két centiméterre?

– Ez lényegtelen! – tiltakozott Ben apja. – Puszta szerencse volt! Ha nem lett volna ilyen hideg...

– Itt mindig ilyen hideg van, doktor úr – vágott a szavába Ramanov. – Pontosan ebből az okból rendeztük
be itt a labort.

A fiú apja ismét tiltakozni akart, de Ben megelőzte egy Baxterhez forduló kérdéssel.

– Ha nem kecskéket használ a kísérleteihez, Baxter professzor, akkor milyen állatot? – Nem mintha
annyira érdekelte volna a dolog, de Ramanov és apja egyik újabb hajba kapására még kevésbé volt
kíváncsi.

– Semelyiket sem – felelte az amerikai. – Véleményünk szerint nagy hátralépés lenne, főként ha azt
nézzük, hogy a konkurencia már évek óta kutatásokat végez ezen a területen, és feltehetően olyan
előnyre tett szert, amelyet nemigen tudunk behozni – mondta, majd közvetlenül Ben édesanyjához
fordult. – Maga bizonyára jobban tudja nálam, hogy milyen problémák léphetnek fel, ha két ennyire
különböző genotípust próbálunk egyesíteni. Éppen ezért úgy döntöttünk, egészen más úton haladunk.

– Érdekes – válaszolta Jennifer Berger. Annyira előrehajolt, hogy arca majdnem megérintette a
terráriumot, majd ujjával megkocogtatta az üveget. A pók nem reagált, de Ben igencsak zavart pillantást
vetett édesapjára. – És melyik másik úton haladnak, Baxter professzor?

– Az egyenesen – felelte Baxter hallhatóan büszkén. – És a legkövetkezetesebben. Pókselymet

szeretnénk előállítani. Nagyon sok pókselymet. Tehát pókmirigyekre van szükségünk. Méghozzá nagyon
sokra, és lehetőleg nagyon nagyra is.

Harry levéve szemét a terráriumról megkérdezte.

– És ezért tenyészt különlegesen nagy pókokat?

– Igen – válaszolta Baxter kuncogva. – Óriás dögöket, amelyeken akár lovagolni is lehetne. Tarantula
igazából csak egy újszülött, még kétnapos sincs. – Halkan nevetett. – Nem, természetesen nem. Elvégre
maga sem épít komplett lőszergyárakat, ha új lőszerekre van szüksége, nem igaz? – majd megrázva a
fejét, válaszolt saját kérdésére. – Pókmirigyekre van szükségünk, nem pókokra.

– Aha – szólt Harry értetlenül.

– Úgy érti, csak a pókmirigyeket próbálják meg... – kezdett bele Ben meglepetten.

– Klónozni – erősítette meg Baxter büszkén. – Nyugodtan kimondhatod a szót. Igen. Célunk a megfelelő
szerv reprodukálása, bár jóval nagyobbra és hatásosabbra törekszünk.

Harry csak bámult rá.

– Ez undorító!

– Ez következetes – szólt Jennifer Berger nyugodtan. – Magának is problémája van a tojásevéssel? Úgy
értem: undorítónak tartja?

– Nem – válaszolta Harry. – De ennek mi köze...

– Komolyan azt gondolja, hogy a tyúkok természetükből kifolyólag raknak mindennap egy tojást?
Egészen biztosan nem. Így tenyésztették őket, Harry. Még több évezreddel ezelőtt. Elődeink
kiválasztották a megfelelő génhordozókat, majd addig-addig keresztezték őket, míg el nem érték a
kívánt eredményt. Mi ugyanezt tesszük. Csak kicsit gyorsabban.

Harry úgy nézett rá, mintha eszében kételkedne, majd újra Baxterhez fordult.

– Igencsak nagyra törő terv. Megkérdezhetem meddig jutottak el?

– Elég messzire. Habár újabb és újabb akadályokba és problémákba ütközünk. De ennek ellenére
haladunk. Ha továbbra is ilyen jól megy, akkor két-három év múlva célba érünk.
– Két-három év múlva? – nyögte Ben.

Baxter mosolygott.

– Ismerek olyan kollégákat, akik már húsz éve ugyanezen a projekten munkálkodnak, és mégsem
jutottak említésre méltó eredményre. A tudományos munka nagyobb részt türelemből áll, tudod?

– Megmutatná nekem az eddigi eredményeket? – kérdezte Ben anyja. – Ne izguljon, nem a titkos
részletekre vagyok kíváncsi, bár nem tagadom, kétségkívül érdekelnének. És, ha itt körülnézek...

– Akkor hiányol egyet s mást – tette hozzá Baxter. – Igen, ez érthető. De ez csak az egyik labor a sok
közül. Mindenünk megvan, ami kell. Higgye el, nem egy nagy egyetem irigykedne a technikai
felszerelésünkre. – Majd kérdőn Ramanovhoz fordult. – Professzor?

Az orosz majdnem gyűlölködően nézett rá.

– Nem gondolja, hogy már elég titkot fecsegett ki?

Ben egy hangtalan sóhajjal sarkon fordult, és elment. Pontosan tudta, mi fog történni: vagy egymásnak
esik Ramanov és az amerikai, vagy édesanyja szakmai beszélgetésbe mélyed Baxterrel; sőt valószínűleg
ilyen sorrendben, amihez már végképp semmi kedve sem volt.

Ráadásul már ahhoz sem volt kedve, hogy egy pókokkal teli szobában ácsorogjon.
23

EL AKARTA HAGYNI A LABORT, de megtorpant a küszöbön. Vatec és a két másik tudós tekintetétől
azonban olyan kellemetlenül érezte magát, hogy inkább mégis kilépett a folyosóra. Legelső pillanatban
úgy érezte, mintha bal oldalról mozgást észlelt volna, de amikor megfordult nem volt sehol semmi. A
folyosó egy tucat lépés múlva egy szürke fallal szegélyezett elágazásnál ért véget. Valószínűleg csak
beképzelte magának.

De az irány, amelybe nézett, ugyanaz volt, mint amerre tegnap kereste Sashát, és volt arra valami
nagyon... fontos.

Úgy érezte, mintha volna valami ott elöl, amiről feltétlenül tudnia kellene.

Egy teljességgel alaptalan érzés, de ha már a Princessen sem hallgatott volna többször a megérzéseire,
mint az eszére, akkor valószínűleg már nem lenne életben, ahogy szülei és Sasha sem.

Úgy döntött, elindul arrafelé, de egy hang megszólalt mögötte.

– Inkább ne tedd!

Ben észre sem vette, hogy apja követte. Ezek szerint neki sem volt sok kedve Ramanov kedvenc
elfoglaltságát bámulni; azaz egy másik emberrel való civakodást.

– És miért ne?

– Csak azért, mert nem hiszem, hogy I. Nagy Péter cár örülne neki, ha itt csavarognál.
– Ja, valószínűleg azonnali halálra ítélne. Amúgy pedig I. Iljics cárnak hívják, nem Nagy Péternek.

Apja kérdőn félrebillentette a fejét, mire Ben magyarázóan hozzáfűzte.

– Az emberek itt Iljics cárnak becézik – persze csak ha nem hallja.

– Valóban? – Apja csalódott arcot vágott. – Én meg azt hittem, már én találtam ki. Kár.

Fejét csóválva közelebb lépett Benhez, és szintén megvizsgálta a műanyag falat.

– Azt hiszem, nem volt helyes idejönni – sóhajtotta.

– Miért?

– Neked nem tűnt fel, ahogy anyád reagált arra az amerikaira? – válaszolta édesapja savanykásan
mosolyogva.

– Nem.

– Baxter személyében egyenrangú beszélgetőpartnerre talált. Mostantól egészen biztos, hogy jövő
tavaszig szakmai dolgokról fog vele cseverészni.

Ben ugyan mosolygott egyet, de tekintete komoly maradt.

– Nekem főleg az tűnt fel, ahogy Ramanov nézett rá, amikor azokat a kis dögöket mutatta neki.
Gondolod, tudott róla?

– Jennifer arachnophobiájáról? – Apja bólintott egyet. – Egészen biztosan. Feltehetően csakis arra várt,
hogy hisztérikus rohamot kapjon. De anyád szépen keresztbe tett neki.

– Úgy érted, összeszedte magát? – kérdezte Ben kételkedve.

– Hacsak nem tűnt el egy éjszaka alatt az arachnophobiája – válaszolta édesapja fejét csóválva. – A
spontán öngyógyítás elég ritka a pszichológiában, tudod? – Kétségtelen, hogy viccelődni próbált, de
hiába. – Bocsáss meg.

– Semmi vész – mondta Ben, majd a labor felé bólintott. – Szerinted meddig fog ez még tartani?

– Ha senki sem állítja meg kettőjüket? – Apja úgy tett, mintha egy percre erősen gondolkodnia kellett
volna. – Három hónapłg?

Ben ezúttal nevetett egyet, de csak röviden.

– Csak azért mondom, mert elvégre egészen más okból jöttünk ide, és nem azért, hogy Baxter
öntömjénezését hallgassuk.

– Talán a kettőnek van némi köze egymáshoz? Fogalmam sincs, mi zajlik itt, Benjamin. De azt tudom,
hogy Ramanov titkol előlünk valamit.
– És honnan tudod?

– Mert felismerem, ha valaki hazudik nekem. Ezt tanultam, tudod? – Édesapja gyorsan a magasba
emelte a kezét, mielőtt még Ben megszólalt volna. – Nem, komolyan mondom. Ramanov biztosan
hazudik vagy eltitkol előlünk valamit. West századosnak pedig egyébként is igaza van: az én ízlésemnek
ez már túl sok véletlen. De akkor is kiderítem, hogy mi zajlik itt, és akkor... – Mondat közepén elnémulva
döbbent arcot vágott, majd összeráncolt homlokkal nézett el Ben mellett. – Hé!

Ben hátrafordult, és meglepetten kinyitotta a szemét. Néhány másodperce még teljesen üres volt a
folyosó. Most pedig ott állt egy karcsú, fehérbe öltözött, hátig érő hófehér hajú alak, és csak bámult
rájuk.

– Sasha? – kérdezte a fiú.

Édesapja közelebb akart lépni hozzá, de Ben szinte rémült mozdulattal feltartóztatta.

– Ne! – kiáltotta, majd Sashához fordulva, nyugodta hangon így folytatta. – Te meg hogy kerülsz ide?
Tudod, hogy már mindannyian betegre aggódtuk magunkat miattad?

Sasha hatalmas szemmel nézett rá, majd tétovázva felé lépkedett – aztán hirtelen megfordult, és
elrohant. Ben automatikusan utánaindult volna, de mégis inkább hátranézett.

Édesapja és ő immár nem voltak egyedül. Harry és anyja éppen kiértek a folyosóra, és igencsak
csodálkoztak.

– Ez nem Sasha volt? – kérdezte Jennifer.

Mielőtt még Ben válaszolhatott volna, Ramanov már előretolakodott.

– Alexandra? Mi van vele?

– Itt van – felelte Harry, és a folyosó végére mutatott. – Én is láttam. Ott, hátul állt. Nem azt mondta,
hogy ide csak az képes lejönni, akinek van jogosultsága?

– Kit érdekel ez most! – dühöngött Ramanov. – Rohanjon már utána, a pokolba is! Tudja, mi minden
történhet idelent vele?

– Nem – válaszolta Harry. – Honnan tudnám? – Ennek ellenére szófogadóan elindult, bár nem olyan
gyorsan, mint azt Ramanov elvárta. Komor arccal Benhez fordult. – Biztos vagy benne, hogy Alexandra
volt az?

– Nem. Végül is nem tudom, hány fehér hajú lány flangál még errefelé. – Apja figyelmeztető pillantását
látva, és mielőtt még Ramanov dühöngeni kezdett volna, gyorsan kiegészítette mondandóját. – Persze
hogy Sasha volt.

– Akkor miért nem tartóztattad fel? – sziszegte Ramanov.

– Mert nem volt rá szükség. Éppen felénk tartott. Csak akkor rohant el, amikor... – Ben nem fejezte be
mondandóját, csak ránézett anyjára. Amikor ő és Harry kilépett a folyosóra. Mintha félt volna tőlük.
Vagy csak egyiküktől...

– Talán jobb lenne, ha utánamennénk – mondta, befejezetlenül hagyva mondatát.

Ramanov igen különös tekintetet vetett rá, de nem szólt semmit, csak megfordult és Harry után sietett.
A többiek követték példájukat. Mielőtt elérték volna az elágazást, Baxter is csatlakozott hozzájuk.

Legalább Harryt nem kellett sokáig keresgélniük. A zsoldos csak néhány lépésre állt ugyanattól a szürke
műanyag faltól, ahol Ben első ide tartó kiruccanása ért véget, és döbbenten bámult maga elé.

Egyedül volt.

– Alexandra! – kiabálta Ramanov. – Hol van?

– Nem tudom – válaszolta Harry. – Itt kellene lennie valahol. De nincs sehol!

Ben szótlanul odalépett a folyosó bal oldalán lévő egyik ajtóhoz, megrázta a kilincset, de az ajtó nem
mozdult.

– Már megnéztem – mondta Harry. – Mindegyik zárva van.

Ben ennek ellenére végigpróbálta az összes ajtót, de Harrynek igaza volt. Mindegyik zárva volt.

– Nem lehet, hogy van kulcsa? – fordult oda Harry az oroszhoz.

– Lehetetlen.

– Ugyanolyan lehetetlen, mint ahogy ide lejött? – csipkelődött Harry.

Ramanov szikrázó szemmel nézett rá, majd a zsebébe nyúlva előrántott egy kulcscsomót. Egymás után
kinyitotta a három ajtót, Harry pedig belépett mindegyikbe, hogy átvizsgálja a szobákat.

Ben egyáltalán nem volt meglepve, amikor a harmadik szobából kilépve, fejét csóválva így szólt.

– Semmi.

– Ki van zárva – mondta Ben apja. – Biztos, hogy nem sétált el mellettünk! Láttuk volna!

– Akkor sincs itt – ismételte meg Harry tulajdonképpen feleslegesen.

Ben fejét törve odalépett a fal elé, ahol éppen Harry ácsorgott; ugyanaz a fal, ahol már egyszer
elvesztette Sasha nyomát. A fal, amely mögött...

– Azt mondta, ez régen egy öreg bunker volt? – fordult oda Ramanovhoz.

Az orosz bólintott.
– Maga a labirintus.

– És maga újíttatta fel? – kérdezte Harry. Valószínűleg megértette, hogy mit akart Ben. Ramanov ismét
bólintott.

– Akkor ezek a kedves kis műanyag panelek a maga ötletei voltak? – szólt a zsoldos.

– Igen, a fenébe is – morogta Ramanov. – De mégis mi köze...

– Mi van e mögött a fal mögött? – vágott a szavába Ben.

– Mi lenne mögötte? Egy sziklafal, gondolom én. Mit jelentsen ez?

– Nem – mondta Ben. – Ez nem sziklafal. Emögött egy barlang van.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Ramanov gúnyosan. – Úgy értem, nem lehet, hogy egy földön kívüli
bázis, ahol titokban a Föld invázióját tervezik?

Senki sem nevetett.

– Ez egy barlang, mégpedig egy óriási barlang tele... valamikkel.

– Mondd fiacskám, most már teljesen elment az eszed? – fújtatott Ramanov.

– Ez egy barlang. Pontosan e mögött a fal mögött.

– És ebben teljesen biztos vagy? – kérdezte Harry. Ben bólintott, mire Harry Ramanovhoz fordult. –
Vannak valahol szerszámaik?

– Természetesen nincsenek – felelte Ramanov döbbenten. – És...

– Mindjárt gondoltam – sóhajtott Harry, majd jobb lábával majdnem fejmagasságban belerúgott egy
hatalmasat a falba. A vékony műanyag üvegként összeroppant. Ramanov úgy felkiáltott, mintha
legalábbis őt találta volna el a rúgás, és két-három másodpercig éles műanyagszilánkok hullottak
szerteszéjjel.

– Maga teljesen megbolondult? – lihegte Ramanov.

Harry egy nem túl elegáns mozdulattal visszanyerte egyensúlyát – valószínűleg jóval nagyobb
ellenállásra számított, ezért kissé elméretezte a rúgást –, majd kabátzsebéből elővarázsolt egy
túlméretezett zseblámpaszerűséget.

– Mondjuk úgy: valaki tényleg megbolondult errefelé, én pedig ki fogom deríteni, kicsoda. – Bekapcsolta
a lámpát, és éles fényét a fal nyílásába irányította. A fény egy milliónyi apró kristályt tartalmazó, csillogó
fekete sziklát világított meg.

– Egy barlang, mi? – fújtatott Ramanov.

Harry tudomást sem vett róla, helyette bal kezével további műanyag részeket tört le a falból. Először
csak egyre több fekete sziklát leplezett le, majd egy alig egy méter magas, a sziklafalba vezető,
szabálytalan formájú alagút elejébe bukott.

– Tehát mégis – dörmögte Robert Berger.

– Erről én nem tudtam – tiltakozott Ramanov. – Idelent egy egész csapat munkás dolgozott! Vagy talán
úgy gondolja, hogy egymagam szereltem fel az egész falborítást?

Senki sem figyelt rá. Harry letérdelt, és elkezdett négykézláb befelé mászni az alagútba.

– Hé! – kiáltott utána Baxter. – Mit akar csinálni?

– Nem látja, professzor? Megnézem, milyen kis titkokat rejtenek még idelent. Maradjatok mindannyian
ott, világos?

Még szép, hogy világos, ahogy az is, hogy Ben elsőként ereszkedett térdre, hogy kövesse.

Minél beljebb értek, az alagút egyre szűkebb és alacsonyabb lett, ráadásul rettenetesen hideg volt. Az
alatta lévő kő már öt-hat méterrel odébb is olyan hideg volt, hogy azt hitte, leég az ujjairól a bőr.

Az előtte kúszó Harry lassan egy alaktalan fekete árnnyá változott, eltakarva a lámpából kiáradó fény
nagy részét. Hangokat hallott maga mögött, amiből arra következtetett, nem ő volt az egyetlen, aki nem
követte Harry utasítását, de hátranézni nem mert. Az alagút még mindig egyre szűkült, ezért időközben
már nem négykézláb, hanem hason kúszva haladt előre. Ben egyelőre gondolni sem akart arra, hogy mi
lesz velük, ha az alagút váratlanul egy masszív falban végződne vagy netán annyira összeszűkülne, hogy
képtelenek lennének továbbmenni. Már a puszta gondolattól is kirázta a hideg, hogy esetleg hátrafelé
kellene kúsznia ebben a klausztrofóbiát ébresztő csőben.

Az út nem akart véget érni. Utólag tudta, hogy maximum húsz méterről lehetett szó, sőt talán még
kevesebbről, de abban a pillanatban azt hitte, megállt az idő: egy egész örökkévalóság telt el, mire Harry
és ő végre felegyenesedhettek és elérték az alagút végét.

Először semmit sem látott – valahol balra tőle ficánkolt Harry zseblámpájának fénye, ami talán még
jobban megzavarta érzékelőképességét.

A kutató fénysugár hirtelen a feje fölé szökött, és ami utána következett... egyszerűen grandiózus volt.
Más szó eszébe sem jutott rá.

Olyan volt, mintha egyik szívdobbanásról a másikra, egyszer csak kinyílt volna fölötte a csillagos ég.

Csakhogy ezek nem csillagok voltak. A fejük fölött feszülő végtelen égbolt ugyanabból a fekete kőből
volt, mint amelyiken az imént keresztülkúsztak. Ugyanúgy, ahogy ebben, abban is számtalan kristály
tündökölt, millió és millió csillogó csillag tükrözte vissza és erősítette fel a lámpa fényét. Ebben a
kísérteties és valószerűtlen fényben ébredt rá Ben arra, hogy tényleg egy barlangban járnak, méghozzá
egy olyan sziklakupolában, mint amilyet álmában látott.
Az alagút nem a hatalmas barlang földjén, hanem egy óriási törmelék- és kavicshalom középső részén
húzódott. A barlang lábától kezdődött...

...a város.

Ben természetesen tudta, hogy nem igazi városról volt szó. Lehetetlen lett volna. Errefelé nem lehetett
város, pont itt, a világ végén és a föld mélyében. Ha pedig mégis, akkor nem ilyen város, mivel ilyen
város nem is létezhetett.

De néhány másodperc erejéig mégis látta.

Egy hatalmas és homályos, a szem számára igencsak fájdalmas káosz, amelyben torz tornyokkal és
kupolákkal, gigantikus minaretekkel és eltolt szögekkel, egymásba fordított párhuzamokkal, illetve
borzalmat ébresztő... valamikkel, melyek leírására egyszerűen nem létezett megfelelő szó. A látványtól
valami felkiáltott benne, majd a kővé dermedt égen tündöklő kísérteties csillagfény lassan elhalványult,
és irgalmas sötétség ereszkedett a pokoli helyszín fölé.

Legalábbis egy lélegzetvételnyi pillanatra, majd Harry újra felfelé irányította lámpáját, és láss csodát:
megismétlődött a fenomén!

A barlang plafonja ismét felragyogott, akár az ezer és ezer csillagtól tündöklő ég. Az éjkék sziklába
ágyazódott apró kis kristályok a fény visszaverése helyett hirtelen felerősítették azt, mintha a fakó fény
egy, már ősidők óta bennük szunnyadó, sokkal világosabb és idősebb tüzet keltett volna életre.

– Félelmetes – morogta Harry, mire a mögötte lévő lyukból kimászó Ben apja felegyenesedve így szólt. –
Mi olyan félelmetes?

Válasz helyett Harry felfelé mutatott, Ben édesapja pedig követte mozdulatát. Szeme hatalmasra
kerekedett.

– De hát ez...

– Ha már ezt elképesztőnek tartja, akkor nézzen csak oda.

Harry fénysugara az alattuk lévő valamik összevisszaságára mutatott, majd mintha a fekete kő
szabályosan magába szívta volna.

Ben apja döbbent ziháláshoz hasonló hangot hallatott.

– Ez meg rni a fészkes fene?

– Ez a ő városuk – válaszolta Ben halkan. Maga sem tudta, miért mondta. A szavak mintha akaratán kívül
hagyták volna el az ajkát, de már a következő pillanatban pontosan tudta, hogy igazat mondott; és
ugyanakkor olyan messze volt attól, amennyire csak lehetett.

– Mit mondtál? – kérdezte Harry élesen.

Bennek nem jutott ideje felelni, mivel apjával együtt az éppen előbújó Baxternek igyekeztek helyet
csinálni – őt követte Ramanov, majd utolsónak Ben édesanyja következett. Mindannyian csodálkozva
nézték a felettük lévő csodát és az alattuk elterülő hihetetlen képet. Harry kétszer használta lámpáját a
plafonon található kristályok megvilágítására, hogy mindenki biztonságban odaérjen. Eközben Bennek
feltűnt még egy rémisztő jelenség: az újra és újra megvilágított kristályok egyre tovább, sőt egyre
erősebben ragyogtak.

Ezt nem kellene, gondolta magában Ben. Nem tudta megmagyarázni az érzést, de érezte, hogy igaza van.
Valószínűleg megvolt az oka annak, hogy ezek a kristályok már az idők kezdetétől itt, mélyen a föld alatt
rejtőztek, ráadásul egy olyan helyen, amelyet még sohasem ért napsütés. Talán Harry zseblámpája nem
csak fényt ébresztett a kristályokban.

– Mindenki itt van, vagy várunk még valakire? – furakodott Harry hangja a gondolataiba. – Csak úgy
kérdezem. Véletlenül nem azt mondtam, hogy senki se jöjjön utánam?

– Valóban, tényleg ezt mondta – felelte Ramanov.

Harry dühös pillantást vetett rá, de elég intelligens volt ahhoz, hogy egy szót se szóljon, ezért homlokát
összeráncolva Benhez fordult. – Hogy értetted, hogy az ő városuk?

– Város? – ismételte meg az apja.

– Ez nem város – mondta Ramanov. – Ez csupán néhány kő. Úgy tűnik lávaképződmények.

– Ez igaz – válaszolta Ben, egyértelműen akarata ellenére, és még egyértelműbben minden értelemmel
ellentétben. De képtelen volt abbahagyni. – Ez igenis a városuk... vagy legalábbis annak emléke. Az, ami
a legközelebb áll hozzá, és amit képesek vagyunk felfogni belőle.

Harry homloka egyre ráncosabb lett.

– Hogy érted, hogy hozzá?

Ramanov lekicsinylő hangot hallatott.

– Miféle badarság ez már megint?

– Hagyja, professzor – szólt Harry, majd vigasztalón Harryre nézett. – Hogy értetted ezt?

– Nem tudom – felelte Ben. – Csak tudom, hogy így van.

– Most már végképp elment az esze – sziszegte Ramanov. – Meglehet, hogy tévedek, de nem Alexandrát
keressük?

– Nincs itt – válaszolta Harry.

– Ó, tényleg? – morogta Ramanov. – És ezt honnan veszi?

– Igen egyszerű. Mivel addig egy idevezető út sem volt, míg le nem bontottam a falat. Máris kiment a
fejéből?

– Hagyjátok abba! – förmedt rájuk Ben anyja. – Most nincs idő a nevetséges macsó játékaitokra!

Ramanov mérgesen nézett rá, de inkább nem folytatta, és szerencsére Harry sem ugrott Ramanov
csipkelődő megjegyzésére, helyette szótlanul megrázta a fejét. Ben nem volt benne biztos, hogy ezt a
férfi eszének vagy a kísérteties barlangnak köszönhették-e. Valahogy ezen a helyen nem volt hely apró
emberi civakodások számára.

Talán semmiféle emberi dologra.

– Ez igazán meglepő – mondta Baxter halkan. A többiekhez hasonlóan ő is a fekete sziklákból és kővé
dermedt félelemből álló labirintusra meredt, hangjában pedig volt egy bizonyos... zönge, amelyet Ben
képtelen volt megfejteni, mindenesetre látszott, hogy nem hagyja érintetlenül a látvány. – Úgy értem,
tényleg olyan, mint egy város.

– Most már maga is kezdi? – sziszegte Ramanov.

– Én csak azt mondtam, hogy... elég különös – védekezett Baxter. – Hátborzongató.

A fény lassan elaludt felettük, bár jóval később és sokkal lassabban, mint eddig.

Harry a magasba emelve lámpáját egy újabb fénysugarat irányított a bizarr csillagos égboltra. A kristály
olyan élénken ragyogott, hogy Ben kénytelen volt egy pillanatra becsukni a szemét.

– Azt kívánom, bárcsak ne tennéd meg – motyogta Harrynek.

A zsoldos a kristályokból álló plafonra kapta a fejét. Két-három másodpercig nem szólt egy szót sem,
majd bólintott.

– Igen. Azt hiszem, tudom, mire gondolsz.

Ramanov dúlt-fúlt, és Baxter is kissé idegesnek tűnt, miközben anyja hosszú és elgondolkodtató
pillantást vetett rá.

– Ebből elég – mondta Harry. – Tűnjünk el innen! Nem tetszik ez a hely nekem.

– Azért, mert emlékeztet valamire? – kérdezte Ben.

Harry üveges szemmel bámult rá, majd hirtelen megszólalt a fiú anyja.

– Bennek igaza van.

A zsoldos erre sem szólt semmit, mire Ben hozzáfűzte.

– Ezt a barlangot láttátok álmotokban, igazam van?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Harry, de elég bizonytalannak tűnt.

– Én is álmodtam róla. Pontosan erről a barlangról. A városukról.

– Ne kezdd már megint ezt a sületlenséget! – dörrent rá Ramanov, majd dühösen Harryhez fordult. –
Most mi a terve, ha megkérdezhetem? Vagy talán arra számít, hogy ha eleget ácsorgunk itt, akkor
Alexandra előbb-utóbb elsétál előttünk?

– Az unokája nincs itt, professzor – mondta Harry, miközben tekintetével a lávaképződmények közötti
árnyakat vizsgálgatta. – A tervemről pedig már felvilágosítottam, ha jól emlékszem. Eltűnünk innen,
mégpedig mindannyian.

Előhúzott egy adóvevőt a zsebéből, és a szájához emelte.

– Itt Harry beszél. Gerrit és Frank, azonnal gyertek le ide felfegyverkezve és hozzátok a Warp hetest! –
Ben nem értette a miniatűr készülékből kifelé áradó választ, de Harry egy másodperc múlva így folytatta.
– Keressétek a labort! Ha elértétek a folyosó végét, megtaláltok... és hozzatok lámpákat és tartalék
elemeket is! Walkor doktor nyissa ki nektek az ajtókat!

Ezzel helyére tette az adóvevőt, majd dühösen összeráncolt homIokkal Ramanovhoz és a többiekhez
fordult.

– Mit kell ahhoz tennem, hogy végre eltűnjenek innen? Talán lelőjem magukat?

– Mi ütött magába? – csodálkozott Baxter. – Talán tud olyasmiről, amiről mi nem?

– Nem. De ez itt... nagyon nem tetszik nekem. Lehet, hogy nagyon veszélyes.

– Badarság! – hördült fel Ramanov. Ritka pillanatok egyike közé tartozott – sőt talán a legelsőhöz –,
amikor Ben szívesen egyetértett volna vele. De nem tehette, mert Harrynek igaza volt.

Valami... volt itt. Valami láthatatlan és fenyegető, mely hangtalanul rejtőzött a lávahalmok árnyai között
és alattuk, akárcsak a feketeségben rejtőző, még mélyebb sötétség.

– Talán már el is felejtette, hogy mit meséltünk magának egy órával ezelőtt az állomásról? Nemrég ez
még egy katonai bázis volt, Pontosabban szólva, egy különösen fontos katonai bázis. Komolyan gondolja,
hogy még mindig létezne, ha olyan veszélyes volna?

– Ha egyáltalán tudott róla – felelte Harry.

És ha egyáltalán már akkor is ott volt, fűzte hozzá Ben gondolatban.

Ramanov grimaszt vágott.

– Ezt maga sem hiszi el!

– Ez az állomás szerfelett fontos volt az amerikai hadsereg számára – fűzte hozzá Baxter. – Ramanov
professzornak igaza van. Higgyen nekem, ha valaki, akkor én tudom, milyen paranoiások a honfitársaim.
– Egy futó mosollyal megrázta a fejét. – Ha bármi veszélyes lenne itt, már régen elégették,
felrobbantották, sterilizálták, sugarazták, összezúzták, illetve bebetonozták volna.

Harry összeráncolt homlokkal nézett, mire Ben édesapja váratlanul megszólalt.

– Hé! Ott lent van Sasha!

Ben hirtelen megfordult, Harry pedig időben lefelé irányította zseblámpáját, így Ben még épp hogy látott
egy fehér alakot eltűnni a lávahalmok között.

Futásnak eredt.

– Hé! – üvöltötte Ramanov.

– Azonnal állj meg! – kiabálta Harry. – Meg akarsz halni?

Ben sem egyikre, sem másikra nem reagált, helyette egy óriási ugrással levetette magát a
hordalékhalom tetejéről, majd az egyenetlen talajon földet érve azonnal csúszni kezdett. Egyre több kő
gördült szanaszét a lába alatt, majd egy fülsiketítő lármától kísérve lezuhant a mélybe. Karjával vadul
kalimpálva sodródott lefelé az egyre nagyobbá váló kő- és kavicslavinával együtt, majd végül kezére és
térdére esve landolt. Ekkor azonban már elérte a halom lábát, így szerencsére túl volt a nehezén. Itt-ott
még lefelé bukdácsolt egy-egy kisebb kődarab, a levegő pedig hirtelen olyannyira tele volt porral, hogy
erősen köhögnie kellett. Lényeg, hogy életben volt és talán valamennyire sértetlen. Amikor nehézkesen
és köhécselve feltápászkodott, egy hullámzó fehér kabátot látott eltűnni az árnyak között.

– Ben! – kiabálta Harry mögötte. – Maradj ott, ahol vagy! Lejövök érted!

Bennek eszébe sem jutott megfogadni a kedves tanácsot. Bár futólag válla fölött hátranézve jól látta,
amint Harry követte és ahogy édesapja is, bár jóval megfontoltabban, mint a zsoldos, nehogy elveszítse
egyensúlyát az egyenetlen talajon mégis megfordult, és Sasha után rohant. Harry ordított még valamit,
de a fiú nem figyelt rá, és máris elérte az első groteszk kőképződményeket. Sasha eltűnt, de mivel úgy
látta, balra szaladt, elindult utána, és közben olyan hangosan kiabálta a nevét, ahogy csak tudta.

Csak a visszhang válaszát hallotta. Valami azonban nem stimmelt vele. Valahogy torznak és különösnek
hangzott. Nem csak a fekete kő által visszavert szófoszlányok voltak. Szavai valahogy teljesen mássá
váltak, amelyek a hallhatón kívül egy második üzenetet is hordoztak. Olyasmit, amelytől igencsak
visszariadt emberi mivolta. A testét körülvevő árnyékok mintha utánanyúltak volna és elszívták volna
lélegzetét, és valami... megmozdult a felszín alatt.

Valahol előtte egy fehér alak csillogott. Ben újra és újra Sasha nevét kiabálva teljes erőből
nekiiramodott, majd válaszként megint csak suttogást hallott lelke mélyéből. Újra felgyorsította a
lépteit, átküzdötte magát két furcsa sziklaképződmény között, majd utolsó pillanatban ráébredt, hogy
hatalmas hibát követett el: ugyanis ott, ahol masszív fekete követ várt, hirtelen semmi sem volt előtte.

Még egy kiáltás kieresztésére sem maradt ideje, hiszen fejjel lefelé zuhant egy lyuk felé, majd két
méterrel lejjebb nekicsapódva egy acélkemény sziklának elvesztette az eszméletét.
24

AMIKOR KINYITOTTA A SZEMÉT, hanyatt fekve találta magát a barlang kemény és jéghideg kövén,
miközben pislogva próbálta kivenni az úgyszintén kőből lévő égbolton tündöklő millió és millió kristályt.

Közben azon törte a fejét, hogyan úszhatta meg az egészet ép bőrrel – nem mintha teljes bizonyossággal
érezte volna, hogy sértetlen, csak egyszerűen nem fájt semmije. Még a homloka sem, pedig akkora
lendülettel csapódott a sziklának, hogy pillanatok alatt elvesztette az eszméletét. Halványan eszébe
jutott, ahogy Harry és édesapja rohant utána. Mivel egyikük sem volt még a közelben sem, valószínűleg
csupán néhány másodpercig lehetett eszméletlen.

A gondolat megnyugtatta. Ez a hely ugyanis nem volt az a hely, ahol hosszabb időre is tanácsos lett volna
eszméletlennek lenni.
Hirtelen mozgást észlelt maga mellett, majd fejét balra fordítva felfedezte az egyik fekete szikladarabon
laza testtartással ücsörgő Sashát. A lány megkönnyebbülve és egyben rejtett türelmetlenséggel bámult
rá. Mosolygott.

– Ó – motyogta Ben. Zavarodottan feltápászkodott a könyökére, majd hirtelen megtorpant, amikor a

Sasha arcára kiülő türelmetlenség helyét őszinte öröm vette át.

– Ébren vagy. Ez jó. Már éppen aggódni kezdtem érted. Nem jó, ha ezen a helyen túl sokáig alszol,
tudod?

– De hiszen még alszom – válaszolta Ben. Egy kis késéssel felegyenesedett, bár nem állt fel teljesen,
hanem egy félig ülő, félig guggoló pozíciót vett fel, miközben kíváncsian és vadul kalapáló szívvel
vizsgálta a lányt. Sasha beszélt hozzá, ez viszont csakis azt jelenthette, hogy álmodik. Noha teljességgel
tudatában volt a körülményeknek, mégsem játszott szerepet: arca ugyanolyan törékeny és finom vonású
volt, mint mindig, de még sohasem látta ennyire elevennek.

Volt egyáltalán különbség aközött, hogy valóság vagy álom volt?

– Miből gondolod? – tudakolta Sasha.

– Azért, mert beszélsz hozzám. Ezt máskor sosem teszed. Kivéve az álmaimban.

– Vagy abban, amit az álmaidnak tartasz – felelte Sasha mosolyogva. Felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy
felsegítse a fiút, és Ben semmi mást sem szeretett volna annyira, mint elfogadni segítségét.

De büszkesége nem hagyta; még egy álomban sem. Szinte izgatottan felállt, mire Sasha két-három lépést
hátrébb lépett. Ben követni akarta, de a lány a magasba emelte a kezét, és fejével jelezte, hogy nézzen
körbe. Ben engedelmeskedett neki.

A barlang megváltozott. Immár nem barlang volt. A kővé dermedt égbolt valódi csillagfényes éggé
változott, és a masszív sziklafalak is eltűntek. Egy hatalmas, a végtelenségbe húzódó síkságon álltak,
amely valahol a látótávolság határánál összeolvadt a horizonttal.

De nem ez volt az egyetlen változás. A különös sziklaképződmények és tornyok végre azzá váltak, amire
első pillantásban emlékeztettek: egy rémisztő, rémálomszerű várossá, ami – ha egyáltalán még
kételkedett benne – a legjobb bizonyíték volt arra, hogy ez csak egy álom lehetett.

– Te... hoztál ide engem? – kérdezte dadogva.

Sasha bólintott.

– Lejár az időtök. Veszélyes errefelé. Nem maradhatunk itt sokáig. Ha észrevesznek minket, akkor
mindkettőnkkel megtörténik. Hadd mutassam meg, hogy megértsd, és figyelmeztetni tudd a többieket.
Már nincs sok időtök.
– Idő? – Ben vadul kalapáló szívvel körbenézett. Az érzékeket eltorzító tornyok, épületek és
leírhatatlan... valamik nem voltak üresek. Valami mozgott bennük, de nem látta, mi. Talán nem is akarta
látni. – Mire?

– Arra, hogy feltartóztassuk őket. – A lány csalódottnak tűnt. – Annyira nehéz elmagyarázni! Nehéz úgy
elmondani, hogy elhigyjétek. Habár létezésének tudata mindannyiótokban benne van, méghozzá egész
mélyen. Csak azért ijedtek meg tőle, mert annyira féltek.

– Kitől? – kérdezte Ben. Mintha nem tudta volna a választ!

– Az Öregektől – válaszolta Sasha.

– Az Öregektől – ismételte meg Ben.

– Nincs nevük. Valamikor régen volt még nekik, amikor még nagyon fiatal nép voltak, de gőgjükben
eldobták maguktól. Elvégre minek nekik név, ha úgyis egyedülinek tartják magukat? – Szomorúan és
kissé tehetetlenül mosolygott. – Én sem tudok sokat róluk. Csak amire időközben rájöttem.

Egy pillanatra ő is abba az irányba nézett, ahol Ben a mozgást észlelte, majd megfordult, és lassú
léptekkel elindult. Ben követte, de ösztönösen a kelleténél is nagyobb távolságot hagyott kettejük
között; mintha valami attól tartott volna benne, hogy tönkreteszi a varázslatot azzal, hogy megérinti őt.

– De kik ők? – kérdezte végül, miután már jó ideje némán ballagtak egymás mellett, és Ben rájött, hogy
magától semmit sem fog elmondani. Talán ez is az abszurd álom még abszurdabb szabályaihoz tartozott:
ahhoz, hogy választ kapjon, mindenképpen fel kellett tennie egy kérdést.

– Ők, akik előttünk voltak ott. Mindenki előtt.

Ben igyekezett nem a lobogó körvonalakra tekinteni, de a Sasha szavai által okozott jéghideg borzongást
képtelen volt lerázni magáról. Úgy érezte, valami közeledik a sötétből. Valami hatalmas, veszélyes és
gonosz. – Úgy érted, ezek a... lények... már az emberek előtt léteztek?

– Jóval előttük. – Megállt, és kezével a magasba mutatott. Ben tekintete követte a gesztust, mire újra
döbbenten tapasztalta, hogy a felettük lévő égen számos csillag ragyogott. Végtelenül sok és végtelenül
fényes csillag. Jóval több, mint amennyinek szabadott volna lennie, és jóval közelebb. Ráadásul a látvány
egyáltalán nem tűnt bizalomgerjesztőnek a számára.

– Úgy érted... a dinoszauruszok korában vagy valami ilyesmi? – kérdezte, miközben úgy érezte,
meglehetősen nevetséges dolgot mondott.

Sasha azonnal elmosolyodott, de szemében nyomát sem látta gúnynak.

– A dinoszauruszok? Nem. Hát nem érted, már mindenki előtt itt voltak. Mielőtt az általunk ismert élet
létezett.

– Az általunk ismert élet?

– Nem a mi Földünk az első. Korábban már létezett egy Föld teli gondolkodó teremtményekkel és élettel,
még akkor is, ha teljesen más, mint amit egyáltalán el tudunk képzelni. Hosszú, nagyon hosszú idővel
ezelőtt. Akkoriban ők uralkodtak itt.

Bent még ez sem lepte meg. Hihetetlen volt, amit a lány állított, mégis úgy tűnt, mintha pontosan azt
mondta volna ki, ami már réges-rég ott lakozott a fiúban. De hiszen meg is mondta Sasha, hogy valahol,
a tudata mélyén minden ember tisztában van vele.

– Mi történt? – kérdezte a fiú.

– Nem tudom. Tényleg nem. Ahogy mondtam, még én is keveset tudok róluk. Csak annyit, amennyit
láttam, és amit. egyedül kiokoskodtam. Azt hiszem, kissé gőgössé váltak. A végén már annyira
hatalmasok voltak, akár az istenek, csakhogy ők kegyetlen és haragos istenek voltak, akiknek nem
számított mások élete és szabad akarata. Talán pont a rosszakat provokálták, miután meghódították és
leigázták a Nap összes világát. – Sasha hangja elhalkult. – Majd jött egy háború, amely tovább tartott,
mint ahogy valaha is gondoltuk, ráadásul elképzelhetetlenül könyörtelen harc volt. Ellenségeik a végén
eltérítettek egy bolygót a pályájáról, majd nekirepítették az Öregek világának.

– A Halálhírnök? – suttogta Ben. Álmában már látta őt, egy gigantikus árny, amely csak egyre nőtt és
nőtt és nőtt, majd végül az egész égboltot kitöltötte.

– Igen. Még elképzelhetetlen hatalmuk sem volt elég ahhoz, hogy feltartóztassák. Egyszerűen
elpusztultak.

– Akkor ez itt minden nem más... – motyogta Ben borzongva.

– Mint egy emlék. A virágzás korának emléke. Az idő, amikor még uralták ezt a bolygót.

Megint elhallgatott, Ben pedig ismét úgy érezte, hogy egy bizonyos kérdésre vár. – De ha a bolygó...
halálhírnöke... eltalálta a világukat, akkor mégis hogyan élték túl?

– Sehogy – válaszolta Sasha komolyan. – Teljesen megsemmisültek. Semmi sem maradt belőlük. A Föld
azonban nem repedt szét, ahogy azt az ellenségeik tervezték, hanem keletkezéséhez hasonlóan, újra egy
folyékony magmából álló golyóvá változott. Egy élőlény sem élte túl a katasztrófát. Csak kő és tűz. És
mégis itt vannak.

– Itt? – suttogta Ben. – Úgy érted, az álmainkban?

Egyenes válasz helyett Sasha így szólt.

– Már mutattam neked, Ben. Nem emlékszel? Ott voltál az utolsó halálánál.

Még szép, hogy emlékezett rá! Még ha eddig álomnak is tartotta, sosem fogja elfeledni az elvesztés
végtelen mélységét, a tehetetlen dühöt és az életben maradás feltétel nélküli akaratát, amelyet még az
Öregek utolsó tagjával osztott meg a Halálhírnök és a haldokló világuk egyesülésekor. A fiú csak
bólintott.
– Ez volt egykor a világuk, Ben – folytatta Sasha. – Most pedig vissza akarják kapni.

– De hogy lehet ez? – kérdezte Ben, bár úgy érezte, már réges-rég ismeri a választ. – Hiszen te magad
mondtad: teljesen megsemmisültek, semmi sem maradt belőlük.

– Az emlékeiken kívül semmi. De iszonyú hatalmasak voltak, Ben. El sem tudod képzelni, mennyire.
Amikor az utolsó is meghalt közülük, az emléke a világ részévé vált. Még a nap tüze sem volt képes
végleg kitörölni az emlékeket. És azóta csak várnak.

– Mire? – kérdezte Ben.

Sasha szomorúan pillantott rá. Érezte, hogy a fiú minden kérdésre tudja a választ.

– A visszatérésük napjára.

– De ez lehetetlen! – tiltakozott Ben. Akarata ellenére mégis hátrafordult abba az irányba, ahonnan jött.
A sötét árnyak egyre közelebb kúsztak, és lassan kezdtek alakot ölteni. Egyesek közülük határozottan
ismerősek voltak a számára, mások pedig annyira ijesztők voltak, hogy képtelen volt egy másodpercnél is
tovább rájuk nézni.

Érezte, hogy Sashának igaza volt figyelmeztetésével: ahogy ő is megérezte az évmilliókkal ezelőtti
teremtményeket, úgy ők is megérezték a behatolókat. Már nem maradhattak itt sokáig.

Végül ismét Sashához fordult, majd dacosan megismételte.

– Ez teljességgel lehetetlen, Sasha! Hiszen magad mondtad: nem mások, mint emlékek! Ez a világ itt
valahogy... – feltűnően körbenézett – ...más. Ezek képtelenek lennének a mi világunkban élni.

– Éppen ezért akarják átalakítani a miénket. Még várnak, Ben. Azóta várnak, mióta az élet több ezer
millió évvel ezelőtt visszatért erre a világra. Most azonban eljött a pillanat, amikor felébrednek.
Figyelmeztetned kell a többieket, Ben. Nem maradhattok itt. Ne adjatok lehetőséget arra, hogy életre
keltsék a szolgálóikat. Az embereknek nem lenne semmi esélyük ellenük – hirtelen Ben mögé nézett,
mire szemében ijedtség jelent meg. – Észrevettek minket! Mennünk kell!

Ben is gyorsan hátrapillantott a válla felett. Az árnyak egyre közelebb értek, de a látszatnál sokkal
rosszabb volt az, amit érzett.

A sötétség mögött rejtőző, tapogatókkal ellátott teremtményeken kívül egy jóval mélyebb feketeség
közeledett, amely elérve célját, biztosan megsemmisíti őket; teljesen mindegy, hogy álom volt vagy sem.
Ennek ellenére hirtelen megszólalt.

– Várjál! Mit csináljak? Úgy értem, kell egy bizonyíték, hogy higgyenek nekem.

– Hinniük kell neked! Kérlek! Nem hagyhatod, hogy újra megalkossák a szolgálóikat! – Ezzel Sasha
kinyújtotta a kezét, megérintette a homlokát és...
25

ARCA HIRTELEN MEGVÁLTOZOTT, majd egy negyven év körüli, vállig érő sötét hajú, viszonylag csinos nő
nézett vele farkasszemet.

Egyszer csak olyan égő fájás nyilallt a jobb karhajlatába, hogy össze kellett szorítania a fogait, nehogy
felordítson.

– Remélem, ez nem válik rossz szokássá – mondta Van Staaten doktor.

– Mi? – kérdezte nyöszörögve. – Hogy fájdalmat okoz és még élvezi is?

– Hogy eszméletlenül cipelnek ide, és végignézhetem, ahogy felébredsz – válaszolta komolyan. – Hogy
érzed magad?

– Eltekintve attól, hogy éppen most préselt egy kis sósavat a vénámba, jól.

Van Staaten még mindig nem mosolygott.

– Ez csak egy ártalmatlan erősítő volt. A homlokodon lévő púpból ítélve irtózatos fejfájás gyötörhet. –
Kételkedve a magasba húzta a szemöldökét. – Tényleg nem érzel semmit?

– Nem – felelte Ben, és ujjbegyeivel kitapintotta a hatalmas púpot, amely azonnal belenyilallt, ahogy
megérintette. Ennek ellenére így szólt. – Nem. Semmit sem érzek.

– Ne izgulj, majd fogsz. Ha már elviselhetetlenné válik a fejfájás, szóljál és adok valamit.

Ben morgott egy válaszfélét, és felegyenesedett az ágyban. Valószínűleg kicsikét elsiette, mivel azonnal
szédülni kezdett, és halántéka mögött mintha egy nukleáris bomba robbant volna.
Amikor újra látott és hallott is valamit, Van Staaten már-már vidám hangon megkérdezte.

– Vagy talán már most kérsz egy tablettát?

– Mire? Tök jól vagyok.

– Kemény legény vagy, mi? Akkor nyugodtan foglalkozhatok a többi páciensemmel. Az ilyen keményfejű
betegért nem kell sokat aggódni. – Ennek ellenére viszonylag aggódva nézett a fiúra. Bár nem szólt egy
szót sem, amikor Ben nehézkesen – és jóval óvatosabban, mint első alkalommal – újra felegyenesedett,
majd lábát lelendítette a műanyag bevonatú kanapéról.

Ben csak most vette észre, hogy még mindig ugyanabban a ruhában volt, mint amiben odalent a
barlangban, beleértve a vastagon bélelt kabátot is. Van Staaten szerencsére elég figyelmes volt ahhoz,
hogy szétvágás helyett csak feltűrje kabátujját. Feltehetően nem régóta feküdt itt...

...és hirtelen megint visszazuhant az emlékeibe.

Olyan váratlanul történt, hogy újra szédülni kezdett, majd egy kicsit előrehajolva a kezébe temette az
arcát. Egy rövid és szörnyű pillanatig vad táncot jártak a gondolatok a fejében, majd egy nem annyira
rövid és szörnyű pillanat erejéig szinte nehezére esett megkülönböztetni az emlékeket és az
álomképeket.

– Minden rendben van? – kérdezte Van Staaten.

– Igen – Ben leeresztve a kezét igyekezett mosolyogni. Nem sikerült neki. – Ez most... valami más volt.
Nem éppen orvosi probléma.

Van Staaten arca még aggódóbbnak tűnt.

– Aha.

– Hogy kerültem ide? – kérdezte gyorsan.

– Nem saját erőből, ha erre vagy kíváncsi. Harry és az apád cipelt fel ide – és mielőtt még megkérdeznéd,
Sasha is itt van. Megtalálták.

– Sasha? Hogy van?

– Sokkal jobban, mint te. Túl sokat kérek, ha azt kérdezem, mi történt?

– Én... lezuhantam – válaszolta Ben hezitálva. – Ügyetlen voltam.

– Nem erre gondoltam – mondta Van Staaten kissé haragos hangon.

– Egy barlang van odalent. Egy nagy barlang. Sasha valahogy megtalálta az odavezető utat. Sokkal többet
én sem tudok. – Óvatosan felállt, majd egy ideig fürkészte saját testét. – Hol van? Megnézhetem?

– Sasha? – kérdezte Van Staaten. – Ramanov professzor nem díjazná, ha megint körülötte ólálkodnál.
– Ramanov? Ő is ott van?

– Elvégre a nagyapja – emlékeztette Van Staaten.

– De feltétlenül beszélnem kell vele!

Van Staaten halkan sóhajtott.

– Nem tud beszélni, Ben!

– De velem igen!

Amint észrevette Van Staaten ideges tekintetét, egy kissé szomorú mosollyal azonnal hozzáfűzte.

– Valahogy.

– Valahogy... értem. Egy jó tanács: jobb, ha ezt nem mondod Ramanov előtt. Azt hiszem, pillanatnyilag
nincs túl jó véleménnyel rólad.

Ez kölcsönös, gondolta Ben, de inkább nem mondta ki hangosan. Elvégre minek?

Nem is lett volna lehetősége rá, hiszen abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és édesapja lépett be rajta;
természetesen eszébe sem jutott, hogy netán kopognia kellene. Még köszönésre sem vesztegette az
időt, helyette inkább megállt a küszöbön, és homlokát ráncolva fürkészte fiát. Egy kis idő múlva Van
Staatenhez fordult.

– Minden rendben van?

– Csak egy ártalmatlan púp, amennyire láttam.

Ben tüntetőleg masszírozni kezdte jobb karhajlatát, és így szólt.

– Hazudott nekünk, tudtál róla? – Apja kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire Ben így foIytatta. – Azt
mondta, szívesen vág, de ez nem igaz. Sokkal szívesebben élvezkedik a tűkkel.

– Ugyan már, alig van különbség a vágás és a szúrás között – felelte Van Staaten nyugodtan. – Ugyanaz a
hatás, de kevesebb nyom marad hátra.

Ben megsemmisítő pillantást vetett rá, miközben édesapja teljesen komoly maradt.

– Örülj neki, hogy nem vagy tíz évvel fiatalabb, fiam.

– Miért?

– Mert akkor roppant régimódian ugyan, de egészen biztosan a térdemre fektetnélek, és alaposan
elfenekelnélek. Mi a fenét gondoltál közben? Meg akartad ölni magad?

– Fel akartam hozni Sashát – védekezett Ben, de apja gyorsan visszaválaszolt.

– Erre tartjuk Harryt és az embereit! Ki is törhetted volna a nyakad! Vagy könnyen eltévedhettél volna
abban az átkozott barlangban! Egyáltalán van róla fogalmad, hogy mekkora?

– Szerencsére nem történt semmi – avatkozott közbe Van Staaten. – Csak egy pár karcolás. Hogy van a
lábad?

A lába? Ben nem hangosan kérdezte, főleg mivel édesapja egyből elhessegette a kérdést. Csak most,
ahogy behúzta maga mögött az ajtót és közelebb lépkedett, tűnt fel Bennek, hogy sántít.

– Mi történt?

– Semmi.

– Elesett és megrándította a bokáját – szólt Van Staaten –, miközben követett egy bizonyos valakit, aki
épp kőlavina-szörfözést gyakorolt. – Majd újra a fiú apjához fordult. – Vedd le a cipődet!

– Csak egy apróság – morogta a férfi. – Már alig érzem.

– Akkor is meg akarom nézni – mondta, majd egy határozott gesztussal a díványra parancsolta, amelyen
nemrég még Ben tért magához. – Semmi feleselés!

Noha édesapja szófogadóan elindult, mégis megpróbált tiltakozni.

– Fogalmad sincs, mi vár rád! Utoljára egy héttel ezelőtt mostam lábat.

– Annál jobb. Csípem az izzadt és gyöngyöző férfilábakat, nem tudtad? Na, gyerünk, vagy kénytelen
leszek egy igen fájdalmas megelőző injekciót adni. Kérdezd csak meg a fiadat! Ő már ismeri.

Ben apja végleg feladta a harcot, és levette a bal csizmáját. Amikor Van Staaten leguggolt, hogy
megvizsgálja bokáját (Ben igencsak rossz lelkiismerettel konstatálta, hogy láthatóan bedagadt és
bevörösödött; még hogy semmiség!), Ben az ajtóhoz fordulva így szólt.

– Akkor én...

– Te nem csinálsz semmit, hanem szépen itt maradsz – vágott a szavába az apja. Hirtelen összeszorította
a fogát, amint Van Staaten megragadta a bokáját – biztosan nagyon fájhatott –, majd egy kis pihenő
után reszkető hangon így folytatta. – Egy métert sem tehetsz meg nélkülem, megértetted?

– Miért nem?

– Mert Ramanov világosan kifejtette azon szándékát, hogy mit fog veled tenni, ha megint egyedül talál!
Most aztán végleg megelégelte a kis kiruccanásaidat – rólam nem is beszélve! Szépen megvárod, amíg
végeztünk, és utána együtt meglátogatjuk az anyádat. Van némi megbeszélnivalónk, ha nem tudnád.

Ez pont jól jött, hiszen Bennek is akadt némi megbeszélnivalója velük, ennek ellenére ingerülten
válaszolt.

– Muszáj úgy kezelned, mint egy pólyást?

– Csak addig, amíg úgy viselkedsz.

Ben lenyelte a nyelve hegyén lévő dühös válaszát, majd azzal nyugtatta magát, hogy nemsokára
elmagyarázhat mindent a szüleinek, és akkor biztosan megértik majd.

Feltéve, ha nem nézik teljesen bolondnak a hallottak után.

Türelmesen várakozott, míg Van Staaten felhelyezett apja bokájára egy elasztikus kötést, majd
kárörvendőn végignézte, ahogy nagy nehezen beleszenvedi lábát a hirtelen legalább két számmal kisebb
csizmájába. Egészen addig hallgatott, míg el nem hagyták Van Staaten szobáját, és végig nem sétáltak az
időközben teljesen elhagyatottá vált folyosón. Édesapja láthatóan erősebben sántított.

– Sajnálom, ami a lábaddal történt – mondta neki Ben.

Apja csak legyintett egyet.

– Tényleg nem komoly. Egyébként meg én tehetek róla. Inkább arról mesélj, hogy mi történt veled.

Ben kevés sikerrel ugyan, de megpróbálta a semmiről sem tudó szerepét játszani, amivel még egy dühös
pillantást zsebelt be édesapjától.

– Ne nézz hülyének, Ben! Tény, hogy mindannyian kimerültünk a furcsa történet óta, de veled valahogy
semmi sem stimmel.

– Például? – kérdezte Ben. Egyszer csak sarokba szorítva érezte magát, már szinte pánikba esett.
Sejtette, hogy nem lesz könnyű közölni a valóságot a szüleivel – arról nem is beszélve, hogy még hinniük
is kellene neki –, de arról álmodni sem mert, hogy ilyen könnyen kizökkenthetik a kerékvágásból.

– Kik azok az Öregek? – kérdezte az apja.

Ben meredten bámult rá.

– Honnan..

– Mert végig róluk beszéltél.

– Beszéltem?

– Pontosabban mondva, dadogtál. Amikor Harry és én felcipeltünk ide. Jönnek – idézte túlságosan is
elváltoztatott hangon. – Az Öregek. Felébrednek. – Kérdő tekintettel oldalra billentette a fejét. – Nem
tudod véletlenül, mit jelent ez?

Természetesen tudta, ráadásul itt lett volna a remek alkalom arra, hogy előrukkoljon a történet többi
részével is, és bízni benne, hogy édesapja nem hívja azonnal a fehér kabátos fiúkat. Saját
megdöbbenésére így szólt.

– Fogalmam sincs. Talán még jobban bevertem a fejem, mint ahogy azt gondoltam.
– Aha, szóval így állunk – felelte az apja olyan hangsúllyal, ami nem kívánt különösebb magyarázatot. Egy
szavát sem hitte.

Időközben elérték céljukat, így édesapja kinyitotta az ajtót, és elsőként belépett rajta. Ben szorosan
követte – és óriási meglepetésben volt része.

Édesanyja az asztalnál ülve egy papírpohárban lévő kávét szürcsölgetett, ráadásul nem volt egyedül.
Harry karját melle előtt keresztezve támasztotta a falat, mintha valahogy nem bízott volna az olcsó
műanyag szék strapabírásában, és Bennek olyan érzése támadt, hogy apjával megzavartak valamit.

– Helló, Ben! – szólt az anyja. Harry hallgatott.

Ben becsukta maga mögött az ajtót, és halvány mosolyt varázsolt az arcára. A nemkívánatos személy
érzése nemhogy eltűnt volna, hanem még intenzívebbé, sőt egyértelmű figyelmeztetéssé vált. Itt
vannak, Ben! Vajon miért nem kérdezte meg az előbb Sashát, hogy kiket értett ezalatt?!

Édesapja hasonlóan érezhette magát, mivel néhány másodpercig Harryről a feleségére és újra vissza
kapkodta ideges tekintetét. Az időközben iszonyúan fullasztóvá vált hallgatást végül a zsoldos törte meg,
amikor fejével az asztal mellett álló szabad székre bólintott.

– Ülj le, Ben! Lenne néhány kérdésünk a számodra.

– Rendicsek – válaszolta Ben, de azért állva maradt. – Zúdíthatod.

Harry rosszallóan összeráncolta a homlokát, majd átugorva kisebb provokációját leeresztette mindkét
karját. Mielőtt még befejezhette volna a mozdulatot, Ben megkérdezte.

– Mi újság a barlanggal? Bezártátok a bejáratot?

– Gerrit és Frank odalent van. Semmi vész. Ők vigyáznak. Később majd én is lemegyek a csapat többi
tagjával, és kicsit jobban körülnézünk. – Bár láthatóan igyekezett barátságosnak tűnni, mosolya kábé egy
kiéhezett cápáéhoz hasonlított. – Előtte azért szeretném tudni, hogy mégis mi vár ránk odalent.

Ben zavarodottan nézett rá.

– Tőled – fűzte hozzá Harry.

– Miért pont tőlem?

– Hagyd már abba ezt a nevetséges játékot, kölyök! – sóhajtott Harry. – Ehhez aztán tényleg nincs se
időnk, se kedvünk. Körülbelül tíz perc múlva lemegyünk a fiúkkal, és addig szeretném megtudni, hogy mi
vár ránk odalent. Természetesen csak akkor, ha nem kérek túl sokat.

– De hát fogalmam sincs...

– Hogy az egy város? – szakította félbe Harry. – Az ő városuk? Melyik? Az Öregeké?

– Ezt csak úgy mondtam – védekezett Ben. Esze azt súgta, hogy íme a megfelelő pillanat a teljes igazság
feltárására, de ugyanakkor volt ott egy sokkal erősebb hatalom, amely lehetetlenné tette. Itt vannak,
Ben!

– Ne hazudj nekem, kölyök! – szólt Harry élesen. – Rögtön kiszagolom, ha valaki fél, te pedig féltél.
Tehát, ki vele! Nem szeretnék még több embert azért elveszíteni, mert valaki titkokat őrizget.

– Harrynek igaza van, Ben – szólt közbe az édesanyja, többé-kevésbé gyengéd hangon. – Valami történik
odalent. Nem tudom, mi az, de félek tőle. Mindannyian félünk tőle. Még Ramanov is, higgy nekem!

– Csak... csak egy érzés volt – bizonygatta Ben. – Úgy... úgy éreztem, mintha már egyszer megtörtént
volna, de csak egy álom volt.

– És még nem is a tiéd – fűzte hozzá édesapja, majd feleségére kapta a fejét. – Emlékszel? Te is meséltél
az álmodról, amikor visszajöttél.

– És ennek mi köze...? – szólt Harry, de még azelőtt félbeszakították, mielőtt befejezhette volna a
kérdést.

– Van egy nagyon egyszerű magyarázata, még ha első hallásra bonyolultnak is hangzik. Legtöbbször a
legegyszerűbb magyarázatok a helyesek. A feleségemnek volt az a furcsa álma, amikor odakint volt
magával. Mesélt róla, Ben pedig tudat alatt a magáévá tette. Ez gyakran előfordul. Teljesen normális
jelenség.

Harry megvető arcot vágott.

– Pszichológusduma.

– Természetesen van más magyarázata is – folytatta az apja komolyan. – Az ott, lent a marsemberkék
titkos bázisa. Örök jégben hozták létre, hogy zavartalanul irányíthassák onnan a Föld leigázását. Na, ez
talán már jobban tetszik magának?

– Láttam a filmet, köszi. És azt is tudom, hogyan végződik. A végén a zsoldosok ott állnak akár az idióták,
és néhány gyerek megmenti a világot.

– Ahogy a valódi életben is – fűzte hozzá Ben.

Harry szikrázó szemmel nézett rá, de nem válaszolt azonnal, hanem dühösen elviharzott.

– Még beszélünk, kölyök! – morogta, miközben kinyitotta az ajtót. – Később és négyszemközt. Ha

összefutunk odalent néhány ádáz meglepetéssel, és kiderül, hogy tudtál róla, akkor kegyelmezzen neked
a hóhér!

– Persze, mert te úgysem tennéd, tudom jól – mondta Ben.

Harry úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az egész szoba beleremegett, majd apja így szólt.
– Ez felesleges volt.

– Mi?

– A provokálása. Ráadásul igaza van, tudod? Ha tényleg van odalent valami, amiről tudnia kellene, akkor
el kell mondanod.

Mostanra Ben már teljesen összezavarodott.

– De hát az előbb pont te mondtad...

– Hazudtam. És elég nagy hülyeséget hordtam össze. Szerencsére nem vette észre – mondta, és a
feleségére mutatott anélkül, hogy egy szemhunyásra is levette volna Benről a szemét. – Igaz, hogy ő
mesélt már az álomról, de az is igaz, hogy te már jóval előtte tudtál róla. Lehet, hogy idős vagyok, de
nem annyira, hogy elfelejtsem, amit néhány órája mondtál nekem.

– Hagyd őt, Robert! – avatkozott közbe a felesége. – Lehet, hogy igazad van, de ez már... egy kicsit sok.
Lassan már én sem tudom, mi az igazság. Sőt már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg álom volt.

– Nem – vágta rá Ben. – Nem volt az.

Szülei döbbenten meredtek rá, de Ben nem folytatta azonnal, hanem felengedett dacos testtartásából,
odasétált az asztalhoz, és leült. Anélkül, hogy szüleire pillantott volna, folytatta. – Egészen biztosan nem
volt álom. Sem a te, sem pedig az én esetemben.

Érdekes: végre egyedül voltak, és már semmi sem kényszerítette arra, hogy beszéljen, mégis úgy érezte,
muszáj mindent elmondania. Ennek az érzésnek semmi köze nem volt a félelemhez, hogy szülei esetleg
nem hisznek neki.

– Hanem? – kérdezte édesanyja.

Ben összeszedte minden erejét, és mégis ránézett.

– Te is ott voltál. Harryvel együtt. Nem volt rémálom. Odalent voltatok, pont ugyanebben a barlangban.
Ezért éltétek túl azt a közel két napot odakint.

– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte az apja.

– Mert én is ott voltam. Sashával együtt. Mi is eltűntünk pár órára, nem emlékszel?

Apja egy időre elgondolkodott, majd annál határozottabban rázta meg a fejét.

– Egy mélyedésben találtak rátok, nem messze az állomástól.

– És mégis hogyan éltünk volna túl odakint még egy órát is? – kérdezte Ben. – Hiszen te is ott voltál!
Mélyedés vagy sem, tökmindegy. Ha lefekszel, tizenöt perc múlva halott vagy!

– Inkább tíz – tette hozzá anyja halkan.

Ben apja tudomást sem vett a megjegyzésről.

– És mégis hogyan jutottatok el odáig? – kérdezte.

– Fogalmam sincs – válaszolta Ben idegesen. – Csak azt tudom, hogy voltunk odalent, ugyanebben a
barlangban. És azt is tudom, hogy az egy város. Az ő városuk.

Végre kimondta, de érdekes módon nem érzett megkönnyebbülést, hanem mintha egy szörnyű hibát
követett volna el.

– Kinek a városa? – kérdezett vissza édesapja.

Ben hezitált. Sokáig. Érzése szerint végtelenül sokáig, majd hirtelen belelendült, és halk, de egyre
elcsukló hangon folytatta. Egy dologról nem beszélt, mégpedig Sasha hangjáról az mp3-as lejátszón; nem
is azért, mert attól félt, hogy esetleg kinevetteti magát (ami több mint valószínű), hanem mert
egyszerűen képtelen volt rá. Minden egyes hajszála tiltakozott azért, hogy elmondja ezt az utolsó titkot.
Végül így fejezte be.

– Kérlek, ne kérdezzétek, hogy tudom-e, hogy hangzik ez az egész. Ugyanis tudom.

– Ez elég ijesztően hangzik – mondta az édesanyja. Apja egy szót sem szólt, de ez talán még rosszabb
volt így.

– Ez az igazság – győzködte őket Ben.

– Vagy amit annak tartasz – fűzte hozzá édesapja, majd gyorsan és csitítóan a magasba emelte a kezét,
amint Ben tiltakozni készült. – Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy megőrültél vagy valami
ilyesmi. De komolyan át kell gondolnunk a... történeted értelmét.

Ben hallgatott.

– Hiszen te magad mondtad – folytatta az apja. – A legtöbb részét csak álmodtad.

– Naná – morogta Ben. – Ahogy a Princess megtámadását is.

– Azt mondtam, a legtöbb részét, nem az egészet. Egy kicsit külön kellene választanunk a dolgokat
ahhoz, hogy végre tisztán lássunk.

– Úgy érted, mi az igazság és mit hordok én össze?

Édesapja csak sóhajtott.

– Miért vagy ilyen ellenséges? Csak tisztán akarok látni, ennyi az egész.

Talán azért, mert még mindig, sőt egyre jobban úgy érezte hatalmas hibát követ el; olyasmit, amit
sohasem tehet jóvá.

– Bocsánat – mondta.
– Rendben van. – Apja elmosolyodott, majd hirtelen ismét komollyá vált. – A szakmai tanácsomra vagy a
magánvéleményemre vagy kíváncsi?

– Van valami különbség köztük?

– Méghozzá hatalmas. Pszichiáterként öt mondatban összefoglalhatom, hogy... a te szavaiddal élve:

miért hordtad össze mindezt. Majd szükség lesz még körülbelül ötven mondatra ahhoz, hogy el is hidd
nekem. Legjobb esetben.

– És apaként? – kérdezte a felesége. Igen komolynak tűnt.

– Tudom, hogy igencsak komplikált a tényállás. Ráadásul nem csak azért, mert ez a sok remek teória
képtelen alátámasztani ezeknek a... jégszörnyetegeknek vagy annak az óriáspolipnak a létezését, amelyik
megtámadta a légpárnás hajót.

– Az nem óriáspolip volt – felelte Ben határozottan. – Az közülük való volt.

– Az egyik Öreg? – kuncogott az apja finoman. – Kicsit tekintsünk el attól, amit az előbb mondtál,
mégpedig hogy nem testileg, hanem csak az emlékekben léteznek. Azt javaslom, maradjunk a tényeknél,
azaz amit saját szemünkkel láttunk. Én egy óriáspolipot láttam, ráadásul akkorát, amekkorát eddig még
elképzelni sem tudtam. Szerintem ez már a régmúltból való mitikus istenségek nélkül is elég ijesztő.

– De Bennek igaza van – kapcsolódott be ismét a társalgásba a felesége. – Van valami odakint. Egy
gondolkodó és támadó hatalom.

– Ezt nem is firtatom. De amit Ben mond, az tiszta őrültség, Jennifer! Istenszerű lények népe, amely
egymillió évvel ezelőtt uralta a Földet, és most vissza akar jönni!

– Két és fél – szólt Ben anyja. – Két és fél milliárd év. Legalább.

– Honnan tudod? Talán neked is voltak efféle... álmaid?

– Körülbelül két és fél milliárd évvel ezelőtt keletkezett a Hold – válaszolta, miközben a magasba
mutatott. – A legelején, a Föld keletkezésénél még nem létezett a Hold.

– Tényleg? – szólt az apja. – És ebben miért vagy ilyen biztos?

– Én egyáltalán nem tudom – felelte a felesége hűvösen. – Ez a Hold keletkezésének egyik elfogadott
teóriája. A Hold minden valószínűség szerint – folytatta gúnyos arckifejezéssel – a korábbi Föld és az
egyik bolygó összeütközéséből keletkezett. A Földnek elvileg darabokra kellett volna hullania, de
valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem tette. Noha az összeütközés során annyi anyag lökődött ki,
hogy elég lett volna egy egész Hold kialakulásához. A mi Holdunkéhoz.

– Ó tényleg, és ekkor semmisültek meg az Öregek – szólt Ben apja cinikusan.

– Fogalmam sincs. Nem voltam ott, tudod?

Ben édesapja csak hallgatott. Megpróbált ugyan mosolyogni, de csak egy bizonytalan grimaszt volt képes
vágni.

– És... ez most tényleg igaz? – kérdezte végül.

– Ahogy mondtam: egy teória. De egyre több szakember támasztja alá. Én biológus vagyok, nem
asztrofizikus, de számomra elég logikusan hangzik. Ráadásul van egy csomó bizonyíték is, ami
alátámasztja.

– És akkor... már létezett élet az... első számú Földön? – kérdezte Ben apja habozva.

– Ezt senki sem tudja. De lehetséges. Az élet olykor igen gyorsan, és a legkedvezőtlenebb körülmények
között fejlődik ki. De ahogy már mondtam, ez csupán spekuláció. Ha valaha volt itt élet, akkor semmi
sem maradt belőle, úgy értem tényleg semmi. Az összeütközés után a Föld valószínűleg a magjáig
leolvadt. Az élet azonban elég keményfejű, és néha igencsak nehezen elpusztítható, de a folyékony
magmában nem sok sejt képes a túlélésre – büszkén kacsintott. – Ilyesmit is tudok ám!

– Roppant... lenyűgöző teória – mondta a férje néhány másodpercnyi emésztés után, majd kérdőn
Benhez fordult. – Te ismerted őt? Úgy értem, korábban.

– Igen – vallotta be Ben. – Tudom, mire akarsz kilyukadni. De én...

– Semmire sem akarok kilyukadni – szakította félbe az édesapja. – De hallottad az édesanyádat: még ha
így is volt, és valóban léteztek az Öregek, akkor sem maradhatott belőlük semmi. Teljesen
megsemmisültek.

– Kivéve az emlékeiket – tette hozzá Ben.

– És mégis hogyan befolyásolnák a világot két és fél milliárd évvel később? Ráadásul a mi anyagi
világunkat?

– Ezt megint csak neked kellene megválaszolnod – mondta a felesége, mielőtt még Ben válaszolhatott
volna. – Mik azok az emlékek? Illetve pontosabban: mi a tudat?

– Elektromos áram, ha tudni akarod. – A fiú apja hirtelen iszonyúan dühösnek tűnt.

– Tehát energia. Igazam van?

– Ha így nevezed.

– Igen, így nevezem. Ugye ismered az egyik cáfolhatatlan természeti törvényt, ami alapján az egész
univerzumunk működik?

– Van belőlük több is – mondta Ben édesapja. – Melyikre gondolsz pontosan?

– Az energia, Robert, sosem vész el.

26

BÁR BENNEK NEM TŰNT OLYAN HOSSZÚNAK, mégis egy jó fél órát ücsörgött és beszélgetett szülei
szobájában. A beszélgetés egyre szűkszavúbbá vált; édesapja ugyan morgott még valamit a kivételes
esetekről, a szerelmesek hormonháztartásáról és az emberi tudatról, majd mélyen hallgatott. Édesanyja
sem hitt neki fenntartás nélkül, ezért rögtön tisztázta, hogy csak bizonyos lehetőségekre kívánt
rámutatni.

Ben nem igazán értette, ráadásul bizonytalanabb volt, mint valaha, amiért beavatta szüleit a titkába.
Igencsak megkönnyebbült, amikor Gerrit kopogott, és bekukucskált az ajtón, majd közölte velük, hogy
Harry és Ramanov professzor a központban várja őket.

Ő hagyta el elsőként a szobát, majd néhány lépéssel szülei előtt igyekezett; elég messze tőlük ahhoz,
hogy véletlenül is megszólítsák.
Amint elhagyták az utolsó folyosókanyart, jól láthatták, hogy a központ előtti dupla őrségnek immár
nyoma sem volt. Sőt még az ajtó is tárva-nyitva állt. Ben már messziről hallotta a bentről kiszűrődő
hangokat, majd közelebb érve döbbenten tapasztalta, hogy a teremben hemzsegtek az emberek:
Ramanov, Baxter, Van Staaten doktor és legalább tíz másik kutató, illetve Harry, Gerrit, Frank, Tahia,
Tooth, valamint a másik két zsoldos, Sonja és Gerd azonban sehol sem volt, ahogy Sasha sem. Ben
csalódott volt, bár elvégre sejtette, hogy Ramanov nem hívja meg a lányt erre a rögtönzött találkozóra.
Főleg nem akkor, ha tudja, hogy ő is ott lesz.

– Mi olyan fontos, hogy mindannyiunknak azonnal meg kellett jelenni? – kérdezte az utolsónak belépő
Jennifer. Bár nem beszélt különösebben hangosan, a hangok összevisszasága hirtelen teljesen
elhallgatott, és mindenki tekintete rájuk irányult.

Természetesen Ramanové is, aki nem látszott kifejezetten lelkesnek, és egyben nem is igyekezett arcáról
eltüntetni rosszkedvű kifejezését.

Mielőtt válaszolt volna, röviden odabólintott Harrynek, aki máris jelzett az ajtónál álló Gerritnek, hogy
csukja be az ajtót.

Ramanov csak ekkor válaszolt.

– Attól félek, rossz hírem van.

– Ó, végre valami változatosság! – mondta Robert Berger ironikusan. Már attól féltem, hogy iszonyú
unalmas lesz itt.

Ramanov arca még komorabbá vált, de Harry gyorsan megelőzte várhatóan dühös válaszát.

– Milyen szép, hogy még ilyenkor is kedve támad viccelődni, Berger doktor. Lehet, hogy furcsán hangzik,
de bizonyára szüksége is lesz rá.

– Miért? – kérdezte Ben ijedten.

– Mert problémáink adódtak. Méghozzá jó nagyok.

– Milyen problémák? – kérdezte Ben édesanyja.

Egyenes válasz helyett, Harry Ramanovhoz fordult, mire az orosz megnyomott egy gombot az előtte lévő
számítógépen. Harry fél lépést visszalépett, majd a fal mögötti, hatalmas képernyőre mutatott. Először
semmi sem látszott. Harry összeráncolta a homlokát, Ramanov arcán pedig ideges mosoly jelent meg.
Mindkét mutatóujjával vadul pötyögni kezdett a klaviatúrán, mire végre megjelent valami a monitoron –
mégpedig a Windows kezdőemblémája. Ben mögött valaki kuncogott egyet, mire a fiú arcán is
kárörvendő mosolygás terült szét. Harry dühös pillantást vetett az oroszra, mire Ramanov ujja még
vadabbul verte a billentyűzetet.
Egyelőre nem történt semmi – kivéve, hogy a képernyő villogni kezdett, Ben úgy vélte, nemsokára kékké
változik és fehér betűkkel feltűnik rajta a hibajelentés –, majd hirtelen elmosódott vonalak és árnyak
jelentek meg rajta.

Ezúttal nem kuncogott senki. Valahol Ben mellett az egyik kutató ijedten szívta be a levegőt fogai között.

A felvétel Bent egy rossz műholdfelvétel rossz másolatának még rosszabb másolatára emlékeztette,
Harry következő szavai pedig alátámasztották feltevését.

– Ez egy negyedórával ezelőtti műholdfelvétel.

– Ezek szerint megint van rádió-összeköttetés? – kérdezte Ben apja reménykedve.

– Attól félek, nem. Tahia úgy alakította ki az egyik antennát, hogy egy vagy két műholdról azért kapjunk
jelet, de ez minden. Küldeni sajnos még mindig nem tudunk.

– És mit jelent ez a felvétel? – kérdezte Jennifer Berger.

Harry arca aggódó kifejezést mutatott.

– Számomra nem mond semmit, ahogy valószínűleg maguknak sem. Ramanov professzornak azonban
annál többet.

– Egy vihar? – találgatott Ben anyja Ramanovhoz fordulva.

– Egy sarki vihar, igen – válaszolta az orosz. – Ráadásul a legrosszabb, amit valaha láttam. Minden jel
szerint nem messze a parttól, a tenger felett készülődik. Attól félek, pont a mi irányunkba tart.

A fiú édesanyja nem szólt egy szót sem, miközben Ben is zavarodottan és egyre növekvő nyugtalansággal
bámulta a monitort. Az elmosódott vonalak és homályos árnyak semmit sem mondtak a számára, de
természetesen hitt Ramanovnak, majd ahogy körbenézett, minden kutató arcán óriási rémületet
fedezett fel.

– Veszélyben vagyunk? – kérdezte ijedten.

Ramanov úgy nézett rá, mintha azon törné a fejét, vajon valóban őt is meghívta-e a találkozóra, majd
végül mégis Harry válaszolt.

– Nem. Legalábbis nem a vihar által.

– Akkor sem, ha ennyire erős? – tudakolta Ben anyja.

– Ramanov professzor biztosított róla, hogy az állomás még a legerősebb vihar esetén is helytáll –
magyarázta Harry, mire Ben hozzátette.

– És még az elképzelhetetlenül erős esetén is?

Ramanov láthatóan robbanni készült, de Harry csillapítón a magasba emelte a kezét.

– Most nem ez a legnagyobb problémánk, azt hiszem.

Jelt adott Ramanovnak, aki ismét pötyögni kezdett a klaviatúrán, és ezúttal a képernyő is azonnal
reagált. Az elmosódott műholdfelvétel a sátortető alatti és a zsilip előtti közvetlen részt mutatta, bár a
rossz minőség ezúttal nem a technikának, hanem a kint tomboló sűrű hóviharnak volt köszönhető.

Ennek ellenére felismerhető volt a körülbelül egy tucat idomtalan alak, amely a sátortető alatti romok
között bukdácsolt.

– Megint itt vannak – morogta Robert Berger.

Harry komolyan bólintott.

– Egyelőre még csak kint rohangálnak, csak nem tudom, meddig marad ez még így.

– Talán attól fél, hogy megtámadnak minket? – kérdezte Baxter, miközben kacagott egyet, de nem tűnt
túl meggyőzőn. – De... miért tennék?

– Amiért az előzőket tették? – tippelt Harry.

Baxter összeráncolta a homlokát.

– És mégis miért?

– Halvány fogalmam sincs. De valami azt súgja nekem, hogy naplementekor újra támadni fognak.

Legalább egy fél percig síri csend uralkodott az apró és túlzsúfolt szobában, majd hirtelen megszólalt
Baxter.

– De maguk... maguk vissza tudják verni őket, nem?

Harry továbbra is szótlanul bámult a monitorra. Az egyik lény időközben elég közel került a kamerához,
így napvilágra került néhány részlet is. Természetesen nem úgy igazán – voltaképpen inkább kitalálni,
mint látni lehetett –, de a fekete fény és a tomboló hó ellenére elég éles volt a kép ahhoz, hogy Ben
felismerje, mennyire különbözött ez az alak a Princessen lévő jégszörnyetegektől. Valahogy az arányuk is
teljesen más volt, és csak kicsit tűnt emberinek, de mégis inkább emberibb alakra hasonlított, mint egy
jégből lévő groteszk karikatúrára.

Egy, immár második örökkévalóság után Harry halkan így szólt.

– Az állomás falai igen stabilak. Ha ellenállnak egy kifejlett sarki viharnak, akkor ezeknek a lényeknek
sem lesz könnyű dolguk.

– Ez nem válasz a kérdésemre – mondta Baxter idegesen. – Veszélyesek lehetnek ránk?

– Az egyik emberem kint őrködik a zsilip előtt. Ahogy már mondtam: amíg nem jutnak be, addig nincs
veszély.
– És... ha bejutnak? – kérdezte egyik a másik után.

Harry megvonva a vállát kelletlenül fordult el a képernyőről.

– Gondolom, mindannyian tudják, mit fedeztünk fel ma reggel.

Erre senki sem válaszolt, de itt-ott felcsendült egy-egy halk és nyugtalanító morranás, és ez elég is volt
Harrynek.

– Nem vagyok kutató, ahogy maguk, csak egy egyszerű katona. Ezért kérem, ne várjanak tőlem
magyarázatot. Csak azt mondhatom, amit láttam. Egészen eddig csak ezekkel a... jégszörnyetegekkel volt
dolgunk. De ez itt – a monitorra bökött – valami egészen más.

– Miért? – kérdezte Baxter. Hangja kissé remegett.

– Mert ezek emberek. Meg ne kérdezze, miért. Ugyanúgy nem tudom a választ, ahogy maga sem. Abból
indultunk ki, hogy a Princess legénységét és utasait megölték ezek a... jégszörnyetegek. De ez nem igaz.
Valahogy... átváltoztatták őket. Magukhoz hasonlóvá formálták őket. Saját szememmel láttam. És nem
csak én. Csak egyszerűen nem akartunk hinni a szemünknek.

– És mégis mit jelent ez? – kérdezte Baxter.

– Azt, hogy odakint nemcsak szörnyetegek rohangálnak, akiket kedvünkre lepuffanthatunk – válaszolta
Harry halkan –, hanem emberek.

– Ez... ez azt jelenti – lihegte Baxter –, hogy nem védekeznek ellenük, ha behatolnak ide?

Harry farkasszemet nézett vele, de ez igencsak nehezére esett.

– Eddig nem úgy néz ki, mintha sikerülne nekik. Ha pedig mégis, akkor megnyugtathatom, professzor úr.
Ha kell, természetesen megvédem a maguk és a saját életemet is. De csak akkor.

– Ez nevetséges! – szólalt meg az egyik tört némettel. – Ezek... ezek nem is emberek már!

Harry néhány másodpercig nem szólt egy szót sem. Majd egyszerűen megvonta a vállát. Mozdulata
végtelenül fáradtnak tűnt.

– Valószínűleg nem. És ha mégis? Mi van, ha mélyen legbelül még mindig van egy picinyke ember? Nem
fogok úgy tüzet nyitni az ártalmatlan emberekre, mint az agyaggalambokra.

– És akkor mégis, mit fog tenni? – kérdezte Baxter.

– Azt, amire felkértek. Azt, amiért fizetnek. Megvédem az állomást. Minden egyes ember életét és a
sajátomat.

– Akkor meg mi a problémája? – tudakolta Baxter.

Harry megrázta a fejét.

– A probléma csupán az, Baxter professzor, hogy normális esetben már a következő naplementekor
kimennék az embereimmel és szétlőném a seggüket! Elég jól fel vagyunk szerelve az ilyen és hasonló
mókákhoz. Csakhogy ez már nem megy.

– És most mi lesz? – kérdezte a férfi.

– Az lesz, hogy türelmesen várunk, amíg nincs rádió-összeköttetés a szárazfölddel, és reménykedünk

abban, hogy egyikük sem találja meg az idevezető utat – mondta, majd kérdőn Ramanovhoz fordult. –
Meddig tarthat még?

– Ennél a viharnál? – Ramanov szinte megvető grimaszt vágott. – Napok..., sőt hetek.

– Hetek?! – fújtatott Ben apja.

Ramanov kárörvendő tekintettel mustrálta a férfit.

– Én már majdnem öt éve itt vagyok, Berger doktor. A leghosszabb sarki vihar, amit valaha is láttam,
majdnem két hónapig tartott.

Ezúttal ismét síri csend lett a szobában, és nem csak édesapja arca változott falfehérré.

– Ez még nem jelenti azt, hogy ez is addig fog tartani – mondta végül Harry. – Talán egy-két óráig vagy
egy napig tombol a vihar, és vége a kísértésnek. És vihar ide vagy oda, egy kis szerencsével utána rögtön
lesz összeköttetés.

– És ha nem? – kérdezte Ben édesapja.

Harry grimaszt vágott.

– Nem azt mondtam, hogy problémánk van?

– De, minden alkalommal. – Baxter megrázta a fejét. – Nem értem magát, Mr. West. Azért küldték ide,
hogy megvédjen minket a kalózoktól és a rablóktól, nem igaz?

Harry némán bólintott.

– Az előbb pedig maga mondta, hogy igen komolyan veszi a feladatát. Ha azok ott, kint kalózok
lennének, akkor ezek szerint minden gátlás nélkül tüzet nyitna rájuk. Elvégre a kalózok is hús-vér
emberek, teljesen mindegy, hogy mit gondolunk róluk.

– És? – kérdezte Harry.

Ben – és nem csak ő – kissé sokkolva nézett az amerikaira, de Baxter egy győzedelmesnek tűnő
mosollyal így folytatta.

– Tehát ha hús-vér kalózokkal lenne dolgunk, Mr. West, akkor gondolkodás nélkül lepuffantaná őket, jól
látom a dolgot? Ugyanakkor ezeknél a... lényeknél habozik, mivel maga szerint egykor még emberek
voltak?
Harry lehunyta a szemét, Ben pedig jól látta, ahogy gondolatban lassan elszámol háromig, mielőtt
összeszorított szájjal válaszolt volna.

– Ha azok odakint hús-vér kalózok volnának, Mr. Baxter – mondta, miközben a Mr. megszólítást úgy
kihangsúlyozta, hogy már-már sértőn hangzott –, akkor ugyanúgy agyonlőném őket, ha bejönnének ide
és megpróbálnának maguk közül valakit vagy engem megölni. De természetesen nem mennék ki csak
úgy, hogy nyulakhoz hasonlóan egyszerűen lepuffantsam őket. Ugyanígy ezeknél a... lényeknél sem
teszem ezt, ahogy maga nevezte őket. Megértette?

Baxter dühösen fújtatott, és egy megfelelő válaszra készült, de Ben édesanyja megelőzte.

– Miért hívatott ide minket, Harry?

Harry gyors és egyértelműen hálás pillantást vetett rá.

– Mert szükségem van a segítségükre. Mindannyiuk segítségére. Ramanov professzor azt mesélte, hogy
maguk egyfajta osztályvezetők itt. Szeretném, ha informálnák az embereiket arról, amit itt láttak és
hallottak. Amíg nincs rádióösszeköttetés a szárazfölddel, és így erősítésre sem számíthatunk,
mindenkinek résen kell lennie. Szeretném, ha csoportokat állítanának össze, akik éjjel-nappal őrködnek
az állomáson, főleg a külső területek és a szellőzőaknák környékén... minden idevezető utat őrizni kell.
Sokkal jobban ismerik az állomást, mint én, és pontosan tudják, hol vannak a gyenge pontjai. Később
majd mindenkivel egyesével beszélek, és kérem, hogy mutassák meg nekem ezeket a gyenge pontokat.
Sőt ezeken kívül is őröket kell állítani. Már a legkisebb szabálytalanságról is azonnal értesíteniük kell
engem vagy a csapatomat.

– Mondja, ez nem a maga feladata lenne? – tiltakozott Baxter.

Ben egyre kevésbé értette. Egészen eddig egy értelmes, sőt szimpatikus férfinak tartotta, de időközben
úgy látszott, mindenképpen el akarja venni Ramanovtól a Világ ezen részének legnagyobb idiótája címet.

– Már csak hat emberem van. Az állomás ehhez a számhoz képest óriási. Nem tudunk mindenhol ott
lenni.

– Nevetséges – fújtatott Baxter, és Ben hirtelen egy másik meglepetés részese lett.

– Rendben van, Baxter professzor – szólt Ramanov szinte megadó hangnemben, amely talán éppen ezért
volt hatásosabb. – West századosnak igaza van. Arra végképp nem számíthatott, ami itt történt. Ha
valahogy túl akarjuk élni ezt a... krízist, akkor nagyon úgy tűnik, hogy így vagy úgy, de össze kell
tartanunk. – Kissé felemelte a hangját. – Ezért, hölgyeim és uraim, azt fogják tenni, amit a százados kér
maguktól. Míg nem csökken a feszültség, addig tekintsék őt a bázis katonai parancsnokának.

Ezúttal nem csak Baxter arcára ült ki a rosszkedv. Itt-ott morgások hallatszottak, többen rázták a fejüket,
de Ramanov nem hagyta eluralkodni a nyüzsgést, ezért magasba tartott kézzel, még hangosabban
folytatta.
– Pillanatnyilag ennyi lenne. West százados vagy az egyik embere nemsokára meglátogatja
mindannyiukat, hogy megbeszéljék a szükséges dolgokat. Addig is, kérem, fáradjanak vissza a
munkájukhoz. És készítsenek elő mindent ahhoz, hogy összeállíthassák a megfelelő csoportokat.

Megint csak eltelt tíz-tizenöt másodperc úgy, hogy senki sem szólt egy szót sem vagy tett bármit is, hogy
kövesse utasításait, majd hirtelen megfordult az első, és kelletlenül odasétált az ajtóhoz. Gerrit
előzékenyen kinyitotta az ajtót, Harry pedig összeráncolt homlokkal és felkérőn újra Ramanovra
bólintott.

– Baxter professzor, Vatec doktor – szólalt meg Ramanov. – Kérem, maradjanak még itt egy pillanatra.

Baxter és a kutatónő, akit Ben már jól ismert a titkos laborból, szófogadón megtorpant, de reakciójuk
láthatóan különbözött. Baxter makacs, dacos és harcias képet vágott, míg Vatec inkább rémültnek tűnt.
Ben egyszer csak kisebbnek és sokkal idősebbnek látta, mint eddig.

Ramanov megvárta, míg mindenki elhagyta a szobát, majd odabiccentett Gerritnek, hogy csukja be az
ajtót, és így folytatta.

– Van még valami.

– Ó? – szólt Baxter.

– Meg kell kérnem magukat – kezdett bele Ramanov láthatóan nehézkesen –, hogy ürítsék ki és zárják
be a laborjaikat.

Vatec hatalmasra nyitotta a szemét, Baxter pedig hitetlenkedve lihegett.

– Hogyan, kérem?

– Csak amíg nem rendeződnek a dolgok – magyarázta Ramanov gyorsan.

– De minek? – motyogta Vatec.

– Csupán biztonsági intézkedés – mondta Harry, miután Ramanov láthatóan válaszolni készült. – Két
emberem éppen átvizsgálja az általunk felfedezett barlangot. Csakhogy igencsak hatalmas, ahogy azt
maga is látta, Baxter. Valószínűleg akár húsz ember is szaladgálhatna ott hetekig anélkül, hogy teljesen
átvizsgálnák.

– És ennek mi köze a munkánkhoz? – csodálkozott Baxter.

– A barlangnak legalább egy összeköttetése van a laborral. Túl nagy a rizikó. – Harry egy határozott
gesztussal végleg elvetette Baxter tiltakozását. – Ott könnyen behatolhatnak, professzor.

– Úgy van, főleg miután oly kedvesen kinyitották számukra az ajtót – dühöngött Baxter.

Harry tudomást sem vett a megjegyzésről. Feltehetően túl bugyuta volt ahhoz, hogy választ érdemeljen.
– Nem vállalhatom a felelősséget – mondta a képernyőre bökve, ahol még mindig eszeveszetten
tombolt a hóvihar, és számtalan ijesztő alak bolyongott. – Vagy talán szemben akarja találni magát az
egyik ilyen lénnyel?

– Nevetséges – morogta Baxter. – Azért hívtuk ide magát, hogy megvédjen minket, és gondoskodjon
arról, hogy végezhessük a munkánkat – nem pedig azért, hogy szabotálja!

– Hallotta őt, Baxter professzor – szólt közbe Ramanov. – Kérem, tegye amit mond.

– Csak a tiltakozásom mellett!

– Értettem – válaszolta Ramanov fáradtan, de ilyen hamar nem hagyta magát legyőzni az amerikai.

– Egyszer majd vége lesz mindennek, professzor, és akkor gondoskodni fogok róla, hogy értesüljenek a
viselkedéséről!

– Mennyi időre van szüksége a helyiség kiürítéséhez? – kérdezte Harry.

Baxter szikrázó pillantást vetett rá.

– Két napra. Legalább. És így is hónapok munkáját veszítjük el!

Harry az órájára nézett.

– Van húsz perce. Azután visszaérnek az embereim, és mi ürítjük ki a helyet!

Baxter egy nevetségesnek tűnő nyekergést hallatott.

– Magának elment az esze? Az ott, lent nem egy újságosbódé, amit csak úgy össze lehet pakolni! A
laborokat le kell zárni és sterilizálni kell. Számos kísérlet éppen kritikus stádiumban van! Biztonságba kell
helyeznünk az eredményeket, és egyedül a kísérleti állatok...

– Már csak tizenkilenc perce maradt – vágott a szavába Harry nyugodtan. – Folytassa csak nyugodtan,
professzor! Az embereim biztosan remekül teszik majd a dolgukat. Azt persze nem tudom, hogy milyen
károkat csinálnak majd... – megvonta a vállát. – A maga döntése.

Baxter iszonyú utálattal tekintett rá, majd hirtelen sarkon fordult, és úgy kiviharzott a szobából, hogy
Gerrit alig bírta még időben kinyitni az ajtót.

– Menjen csak vele, Vatec doktor! – fordult Ramanov a kutatónőhöz. – Próbáljon meg minél többet
megmenteni!

Vatec hezitált.

– Teljesen biztos benne, professzor, hogy..

– Igen, teljesen. Kérem.

Vatec ismét habozott egy pillanatig, majd ő is elhagyta a helyiséget.

Harry jelzett Gerritnek.

– Menj utána! Figyelj oda, nehogy valami hülyeséget csináljon az az amerikai!

Gerrit máris utánament, mire Benen és családján kívül már csak Ramanov, Van Staaten és a zsoldosok
maradtak a központban; igencsak furcsa egy szituáció, amelyben Ben egyre kényelmetlenebbül érezte
magát. Valami... mégis hiányzott. Azon törte a fejét, hogy Ramanov vajon miért hívta meg őt is a
találkozóra?

– Most már mi is mehetünk? – kérdezte Ben apja, mintha belelátott volna a gondolatába. – Vagy van
valami különleges feladata a számunkra?

Ramanov nem azonnal válaszolt, hanem hosszú és rejtélyes pillantást vetett Harryre, ami egyáltalán nem
tetszett Bennek. Az orosz Van Staaten doktorhoz fordult és némán rábólintott. Az orvosnő megfordult –
közben olyan pillantást vetett Benre, ami még kevésbé tetszett a fiúnak –, majd egy keskeny ajtón
keresztül, ami eddig mintha ott sem lett volna, elhagyta a szobát.

– Mit jelentsen ez, professzor? – kérdezte Ben édesanyja. Kissé riadtnak tűnt.

– Egy pillanat türelmet még – kérte Ramanov.

És valóban egy pillanat volt. Alig fejezte be az orosz a mondandóját, Van Staaten máris megjelent,
csakhogy nem volt egyedül.

Sasha is vele volt.

Ben automatikusan futásnak eredt volna, de Ramanov olyan határozottan megrázta a fejét, hogy egy
lépést sem mert tenni.

Helyette egyre növekvő nyugtalansággal figyelte, ahogy Ramanov Sasha vállára téve kezét egy babához
hasonlóan odakalauzolja az egyik székhez, majd lágy erőszakkal leülteti. Valami nem volt rendben
Sashával. Arca és szeme olyan üres volt, mint mindig, de nem csak ez tűnt fel neki. Mintha egyszerre
teljesen tehetetlen lenne, sőt: mintha képtelen lenne önállóan mozogni. Olyan volt...

És abban a pillanatban bevillant a fiú fejébe. Dühösen Van Staatenhez fordult.

– Már megint megtette! – mondta reszkető hangon. – Maga..

– Alexandra jól van, Benjamin – vágott a szavába Ramanov. – Van Staaten doktor beadott neki egy kis
nyugtatót, ennyi az egész. És egyébként is az én utasításomra tette.

– Egy nyugtatót? – kérdezte Ben édesanyja.

Ramanov tudomást sem vett róla, hanem egy sző nélkül a számítógépéhez fordulva megnyomott egy
gombot. A monitorról eltűnt a hóvihar képe.
– Ó – szólalt meg az apja.

Ben egy hangot sem bírt kinyögni. Túlságosan sokkolta amit látott. Pedig a látvány alapjában véve
teljesen ártalmatlan volt. A kamera a szülei szobáját mutatta egy fenti szögből. Ben felismerte az apját,
az anyját és saját magát, és Ramanov második gombnyomása – amellyel a hangot kapcsolta be – nélkül
is rájött volna, hogy a felvétel még fél órája sem készült.

– Megtudhatom, mit jelent ez? – kérdezte Jennifer hűvösen. Arcáról egyszerre eltűnt minden szín. A
képernyőn virító elektronikus ikertestvére éppen a Hold keletkezésének teóriáját firtatta.

Ramanov még néhány percig járatta a felvételt, majd hirtelen megállítva Benhez fordult; nem Jennifer
Bergerhez.

– Nagyon örültem volna, ha ezt korábban tudom meg tőled.

Ben fejében teljesen összekuszálódtak a gondolatok. Egyszerre megértette, miért volt benne az a gyötrő
érzés, miszerint hatalmas hibát követ el. Csak kicsit későn jött ez a felismerés.

– Talán... hitt volna nekem? – kérdezte nyugodtan.

Ramanovnak láthatóan nehezére esett nyugton maradni, de valahogy mégis sikerült neki.

– Én egy kicsit jobban figyeltem volna Alexandrára.

– De egyáltalán... minek hallgat le minket? – motyogta Ben anyja értetlenül. Tekintete még mindig a
megállított képre meredt, mintha nem hinne a szemének; vagy nem akarna hinni neki.

– Mert ez az egész lebuj be van drótozva! – kiáltotta Ben dühösen. – Itt még a vécére sem mehetsz ki
anélkül, hogy ne tudnának róla!

– Ez igaz? – kérdezte az anyja.

– A vécére gondol? – Ramanov döbbenten megrázta a fejét. – Minek tart engem egyáltalán?

– Annak, amit Ben mondott! Hogy ezen az egész állomáson lehallgatják az embert!

– Nem állandóan – tiltakozott Ramanov. – De tény, hogy mindenütt vannak ellenőrző berendezések.
Igencsak fontos kutatómunkákat végzünk itt, éppen ezért a biztonság a legfontosabb.

– Csúf Testvér figyel minket – mondta Ben.

Édesanyja még egy pillantás erejéig szikrákat vetett Ramanovra, majd fiához fordulva így szólt.

– És te tudtál erről?

Ben csak egy kelletlen vállvonással válaszolt. Akármilyen hihetetlennek tűnt még magának is –
egyszerűen elfelejtette a kamerákat!
– Ne vegye ezt rossz néven tőle, Jennifer – mondta Harry. – Így van ez a megfigyelőkamerákkal.
Néhányan iszonyú munkát fektetnek abba, hogy elrejtsék, de a legjobbak még mindig a teljesen nyíltan
elhelyezettek. Egy idő után annyira megszokja őket az ember, hogy el is felejti, hogy ott vannak. És ez
elég gyorsan megy.

– És teljesen normális – fűzte hozzá Tahia. – Mindenkinél így van.

– Ez... felháborító! – motyogta Ben édesanyja. Dühtől reszketve visszafordult Ramanovhoz. – Erről még
tárgyalunk, professzor!

Ramanov megvetőn felvonta bal szemöldökét, majd újra pötyögni kezdett a számítógépén, mire
váratlanul elindult a megállított felvétel.

Körülbelül egy perc múlva édesanyja így szólt.

– Ebből elég volt, professzor. Még tisztán emlékszünk arra, amiről beszélgettünk.

Ramanov még több másodpercig járatta a felvételt, majd egy gombnyomással megállította. A képernyő
újra a sátortető alatti területet sugározta. A hófúvás még jobban felerősödött, sőt mintha a kamera előtt
tántorgó alakok is megsokszorozódtak volna. Még a kép is sokkal sötétebbnek tűnt, de azt nem tudta,
hogy a szürkület vagy az erősebbé vált hóvihar takarja-e el azt a maradék fényt is. Így vagy úgy – már
úgysem tartott sokáig a nap, ha pedig Harrynek igaza volt (ilyen dolgokban pedig általában igaza volt),
akkor a szörnyetegek nemsokára újabb csapást mérnek a bázisra.

Ben elhessegette a gondolatot, és újra Sashára pillantott. Hiába próbálta elkapni a tekintetét. Ha volt is
valami, ami megpróbált áttörni azon a bizonyos falon, amely mögé a valódi Sasha egy életen át be volt
zárva, akkor Van Staaten csodaszere biztosan kioltotta.

Talán örökre.

– R.endben, professzor – szólt hirtelen édesanyja, immár nyugodtabb, de ugyanakkor szinte félelmet
keltő hűvös hangon. – Remélem, kiszórakozta magát. Most akkor lenne olyan kedves és elmondaná,
hogy mire jó ez?

– Szerintem maga is tisztán hallotta – válaszolta Ramanov a monitorra mutatva. – Nem gondolja, hogy
ezt korábban illett volna megtudnom? Elvégre az unokámról van szó.

Ben édesanyja elítélő arcot vágott. Ben látta rajta, hogy komolyan elgondolkodott azon, hogy egyáltalán
megéri-e válaszolni neki.

Végül egykedvűen megrántotta a vállát.

– Először is fel kellett volna tűnnie magának, hogy ugyanúgy meglepődtünk azon, amit Ben mondott,
mint maga. Másodszor pedig... – félbeszakítva saját magát, elnézést kérő pillantást vetett fiára –, ...ne
vegye a szívére, professzor, de... csak nem hiszi el ezt az ostobaságot?

Ben egy kicsit valóban megsértődött, de valamilyen oknál fogva Ramanov még haragosabbnak tűnt.
– Melyiket? – vágta rá. – Azt, hogy a fia szerelmes az unokámba?

– És mi olyan borzasztó ezen? – tudakolta Ben édesapja. – Úgy hallottam, ez másokkal is megesik. Vagy
talán azok közé a nagypapák közé tartozik, akik szerint senki sem elég jó az unokájuknak? Erről van szó?
Vagy talán arról, hogy Sasha olyan, amilyen?

Ramanov szeme egyre szűkebbé vált.

– Mit akar ezzel mondani?

– Feltehetően bolondnak tartja Bent.

– És? – kérdezte Ramanov.

– Talán egy bolond bőven elég magának a családban. Vagy talán attól fél, hogy még egy problémát és
felelősséget kell a nyakába vennie most, hogy Sasha édesapja meghalt? Úgy értem... nem kell, ha nem
akarja. Mi mindketten nagyon szívesen törődünk vele.

Ramanov kidülledő szemmel bámulta a férfit, majd egy pillanatig egy partra vetődött haIhoz hasonlóan
kapkodta a levegőt. Még Ben is teljesen összezavarodott. Ilyennek még sohasem látta az édesapját.
Pszichológus volt, tehát pontosan tudta, mivel bánthat meg másokat, de eddig még sosem használta ki
ezen képességét, sőt gyakran azokon a kollégáin dühöngött, akik ezt megtették. Arról nem beszélve,
hogy nem pont ő mondta mindig hogy jobb, ha feleslegesen nem hozzák ki a sodrából az oroszt?

Ezúttal Harry oszlatta el a viharfelhőket (legalábbis a szobában lévőket) azáltal, hogy gyorsan a két harci
kakas közé lépve kissé felemelt hangon így szólt.

– Ha megbocsát, Berger doktor, engem most kevésbé érdekel a fia hormonháztartása. Sőt sokkal
érdekesebbnek tartom azt, amit a barlangról mesélt. – Tüntetően összeráncolva a homlokát közvetlenül
Benhez fordult. – Ez igaz? Tényleg odalent jártatok, Sasha és te?

– Igen – mondta Ben, majd rövid hezitálás után vállát vonogatva hozzátette. – Mindenesetre... elég
biztos vagyok benne.

– Most akkor melyik? – kérdezősködött Harry. – Biztos vagy benne, vagy csak elég biztos?

– Ti is ott voltatok – dobta vissza a labdát Ben, majd az anyjára bökött. – Ő és te. Vagy talán nincs
igazam?

Harry egy pillanatra elbizonytalanodott, de nemsokára újra összeszedte magát.

– Azt hiszem, az csak egy... – kezdett bele, de Ben félbeszakította.

– Egy álom? – kérdezte, majd egy gyors bólintással meg is válaszolta a saját kérdését. – Igen, talán.
Ugyanúgy, ahogy Sashánál és nálam is. Hol itt a különbség?

– A valóság és az álom között? Ha nem tudod, akkor már fel sem teszem a neked szánt kérdéseket.
– Neked nem tűnik fel semmi? – folytatta Ben. Harry értetlen arcot vágott. – Úgy értem, nem furcsa,
hogy mindannyian egymástól függetlenül, de ugyanazt álmodtuk?

– Na, és? – szólt Harry legyintve egyet.

– Engem nyugtalanít ez a kérdés. Nem is tudom, mi lenne a rosszabb: ha tényleg lent lettünk volna vagy
az, hogy mindannyian ugyanazt a bizarr álmot éltük át.

Harry csak részben bizonytalanodott el, de Ramanov azonnal közbeszólt.

– Ebből elég! – Majd egy durva mozdulattal arrébb lökve a zsoldost Ben édesapjához fordult. – Tartsa
távol a fiát az unokámtól, megértette?

Ben ösztönösen visszatartotta a lélegzetét, de úgy tűnt apja már megnyugodott közben, hiszen nem
borult ki, hanem hűvösen válaszolt.

– Attól félek, ezt vele kell megbeszélnie, professzor! Ben nem kisgyerek már, akinek csak úgy
megmondhatom, hogy mit csináljon és mit nem. Majdnem felnőtt! Csak úgy mellékesen, pont, ahogy az
unokája is.

– A legjobb, ha most mindannyian megnyugszunk – avatkozott közbe Van Staaten. – Lehet, hogy
tévedek, de nem hagy az az érzés nyugodni, miszerint sokkal fontosabb problémáink is vannak. –
Hirtelen cukormázas mosoly jelent meg az arcán. – Ha pedig gondjaik vannak, uraim, szívesen felírok
maguknak néhány tesztoszteron-csökkentő pirulát.

Ben édesanyja láthatóan nehezen tartotta vissza gúnyos vigyorát, sőt még Harry is kissé döbbentnek,
ugyanakkor jókedvűnek tűnt.

Ben abszurd módon úgy érezte, mintha édesapja cserbenhagyta volna, habár szavai kétségkívül az
ellenkezőjét jelentették. Ha jobban utánaszámolt, akkor apja most nevezte először más előtt felnőttnek.

Bár még jobban érezte volna magát, ha újra gyerekszerepbe bújva, apja megvédte volna.

– Heidinek igaza van – szólt végül az anyja. – Azt javaslom, ezt később és nyugodt körülmények között
beszéljük meg.

Egyenesen Ramanovhoz fordult.

– Ha nincs ellenére, professzor úr, akkor lemegyek a laborba, és megpróbálok Baxter doktornak segíteni
valamit. Gondolom, bármilyen segítséget szívesen fogad.

Ramanov talán most még ellenségesebben bámult rá, mint eddig, mire Van Staaten szinte félve
megrázta a fejét.

– Nehogy megerőltesd magad, Jennifer! Nemrég még sokkal inkább halottnak, mint élőnek tűntél a
műtőasztalomon.
– Remekül érzem magam – mondta a fiú édesanyja, és külsejét tekintve tényleg igazat mondott. Sőt
Bennek megint feltűnt, hogy milyen friss és kialudt volt; ha arca nem lett volna olyan szokatlanul sápadt,
akkor még azt is gondolhatta volna az ember, hogy éppen most tért vissza egy hosszú és üdítő
nyaralásból.

Van Staaten vadul rázta a fejét.

– Ez csak az erősítő hatása, amit beadtam neked. De már nem fog sokáig tartani... sőt csodálkozom, hogy
még egyáltalán tart. Amint elmúlik, meglesz a következménye. Gondolom, ezt neked, mint orvosnak,
nem kell magyaráznom.

– Persze hogy nem. Vigyázok én magamra, kedves kolléga, biztos lehet benne! Ismerem a határaimat! És
egyébként sem tart sokáig.

És ezzel kiment a szobából.

27

ALIG EGY PERCCEL KÉSŐBB Ramanov is elhagyta a szobát, mindenesetre előtte még vetett egy
megsemmisítő pillantást Benre, majd magával vitte a szófogadóan lépkedő Sashát, aki olyan szorosan
sétált el a fiú mellett, hogy Ben még hajának elektromos sercegését is érezte az arcán.

Ez volt minden, amit érzett; eltekintve a hátán végigszaladó röpke és jéghideg borzongástól, ami olyan
volt, mintha egy pók futott volna végig rajta. Semmi reakció. Minden, amit valaha is Sasha közelében
érzett, a kettőjüket már az első pillanattól kezdve összekötő láthatatlan kötelék eltűnt.

Megvárta, míg kimentek, majd Van Staaten doktorhoz fordult.

– Mit csinált vele?

Igazság szerint kiabálni akart, de torkából csupán egy alig hallható krákogás távozott, mintha benne is
meghalt volna valami.

– Csináltam? – Van Staaten megpróbált úgy tenni, mintha nem értené a kérdést, de sikertelenül. Amikor
végre belátta, hogy semmi értelme a színészkedésnek, kelletlenül megvonta a vállát. – Semmit. Ahogy
már mondtam, csak egy ártalmatlan nyugtatót kapott.

– Nem – vágta rá Ben. – Az nem lehet.

– És azt te csak így megállapítod? – kérdezte gúnyosan.

– Ebben az esetben, igen. Szóval, mi volt az?

Egy pillanatig a doktornő nem volt képes szóhoz jutni, Ben már azt hitte végképp lezárja a témát. Majd
mégis dacosan lebiggyesztette az ajkát.

– Nem értem, miért kellene nekem egyáltalán magyarázkodni?

– Neki talán nem is kellene. – Ben éppen válaszolni készült, de Tahia megelőzte, majd egy gyors
mozdulattal a doktornő mögé lépve bal kezével lefogta, jobb kezével pedig a köpenyzsebébe nyúlt.

– Hé! – tiltakozott Van Staaten. – Mit képzel maga?

Megpróbált kiszabadulni, de a filigrán zsoldosnő tudomást sem véve róla, továbbra is fogva tartotta
egyik kezével, másikkal pedig a köpenyzsebében turkált.

Miután nem talált semmit, megpróbálkozott a másik zsebbel, és láss csodát, elővarázsolt egy
narancssárga feliratú, keskeny fehér kartondobozt.

– A fenébe is, azonnal adja vissza! – veszekedett vele Van Staaten. – Hogy képzeli ezt?

Tahia nem foglalkozott sem felesleges szavaival, sem szabadulni akarásával, helyette összeráncolt
homlokkal vizsgálta az apró csomagot, majd egy fürge mozdulattal odadobta Ben édesapjának. Ekkor
elengedte Van Staaten vállát is, majd abszolút komoly arccal hátralépett.

– Nevezze csak nők közötti szolidaritásnak.

Ben apja nehézkesen elkapta a csomagot, és elolvasva a rajta lévő feliratot, meglepve a magasba vonta a
szemöldökét.

– Ezt adtad be a kislánynak?

– Mi az? – kérdezte Ben riadtan.

– Mondtam már... egy teljesen ártalmatlan nyugtató – állította Van Staaten, miközben dühös pillantást
vetve Tahiára masszírozta sajgó vállát.

– Doktor úr? – kérdezte Harry a fiú édesapjától.

– Valóban nyugtatószer. Hogy ártalmatlan-e? Kötve hiszem.

– Ezt hogy érted? – kiáltott fel Ben.

– Ismerem ezt a szert – válaszolta az apja. – Pontosabban mondva: ezt a drogot. Általában a különösen
agresszív páciensek esetén használjuk a pszichiátriában. Ezzel a szerrel még Dzsingisz kánt is rá tudnád
venni arra, hogy rózsaszínű hacukában eltáncolja a hattyú halálát a piac közepén.

– Túlzol – mondta Van Staaten. Igyekezett mosolyogni, de igencsak siralmasan sikerült.

– Úgy érted, ez egyféle... kémiai döngölő? – kérdezte Ben hitetlenkedve.

– Nem – felelte édesapja anélkül, hogy egy másodpercre is levette volna a szemét Van Staatenről. Elég
megrendültnek festett. – Én inkább ráverő kalapácsnak nevezném. Tudod, hogy mire képes ez a szer?

– Semmire! Ha ennyire kiismered magad a témában, akkor remélem, azt is tudod, hogy szinte
semmilyen mellékhatása sincs.

– Ha eltekintünk attól, hogy függővé teszi az embert.

– Micsoda? – lihegte Ben.

– Csak akkor, ha hosszabb ideig szedi valaki, erről pedig szó sincs. Ahogy lesz újra rádió-összeköttetésünk
a szárazfölddel, beszüntetjük.

– Most nem ez a lényeg! Egyáltalán hogy tehettél ilyet?! – Robert fenyegetően rázta a gyógyszeres
dobozt. – Ez itt egy nagyon erős pszichofarmakon, te pedig beadtad egy teljesen egészséges kislánynak!
És mindezt csak azért, mert a nagyapja megkért rá? Úristen, és én még azt hittem, orvos vagy!

Van Staaten szomorúan nézett rá.

– Talán pontosan azért tettem, mert orvos vagyok, Robert.

– Hülyeség! – hördült fel Ben. – Iljics cár attól félt, hogy túl közel merészkedem a kis unokájához, nem
igaz?

Egy pillanatra mintha düh jelent volna meg Van Staaten szemében, majd együtt érzően mosolygott.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne, Ben. De sajnos nem így van. Hidd el, azt tettem, amit jónak tartottam.
Sasha érdekében. Mivel én igen komolyan veszem az orvosi eskümet.

– Érdekes – Ben még mindig dühös volt, de ugyanakkor érezte Van Staaten őszinteségét is. Vagy
legalábbis érezte volna, ha nem nyomja el magában azt az érzést.

– Elmagyarázná nekünk, hogy ez pontosan mire volt jó, doktornő? – kérdezte Harry.

– Nem. Attól félek, azt nem lehet.

– Nahát, micsoda meglepetés – szólt Tahia ironikusan.

– Az egész történet sokkal komplikáltabb, minthogy el tudjam mesélni. Sőt nem is szabad elmesélnem.

Fájdalommal teli tekintettel nézett Ben apjára.

– Csak annyit kérek, hogy higgy nekem! Ez itt mind azért történik, hogy megvédjük Sashát.

– Ja – szólt Tahia gúnyosan. – Elvégre logikusan hangzik.

Van Staaten nem vett róla tudomást.

– Az igazat mondom. Hiszel nekem?

Robert Berger addig hezitált a válaszon, hogy már szinte feleslegessé is vált.

– Szívesen tenném. De őszintén szólva, elég nehezemre esik. Elhiszem, hogy felelősségteljes orvos vagy.
Éppen ezért nem értem, mi történik itt.

– Talán Ramanovot még az esküjénél is jobban tiszteli – mondta Ben rosszindulatúan.

És sikerült. Van Staaten eddigi magabiztosságának nyoma sem volt, egy csapásra összeesett és megadta
magát.

– Nem mondhatom el – suttogta. – Csak annyit, hogy Sasha védelméért történik.

– Védelméért? – kérdezte Tahia. – Kitől? – odabólintott Benre. – Tőle?

Van Staaten megrázta a fejét.

– Ramanov akarta, hogy azt higgye. De ez nem az igazság.

– Hát mi? – tudakolta Ben. – Ki elől kell Sashát megvédeni, ha nem tőlem?

– Saját maga elől, Ben.

– Saját maga... – kezdett bele Ben, mire Van Staaten azonnal félbeszakította.

– Azt hiszed, ismered, igaz? Attól félek, tévedsz. Elhiszem, hogy őszinték az érzéseid. Valóban kedveled
és sosem bántanád – de ő sokkal érzékenyebb és sérülékenyebb, mint gondolnád.

– És ezért kell megvédeni? – ismételte meg Ben dühösen. – Talán saját maga elől, nem igaz?

Van Staaten megint csak megrázta a fejét. Továbbra is a fiúra nézett, de tekintete mintha áthatolt volna
rajta; hirtelen a Sasha szemében feltűnő szörnyű ürességre emlékeztette. Kirázta a hideg.

– Ettől a helytől – mondta ki végül.

Két-három másodpercig néma csend volt a szobában. Harry szinte ijedten nézett rá. Tahia megpróbált
továbbra is becsmérlő és gúnyos pillantást vetni, de nem igazán sikerült neki. Ben is hiába igyekezett
viccesen felfogni szavait, nem lehetett, mivel nem voltak azok. Olyasmit mondott ki, amit már
mindannyian régóta éreztek mélyen magukban.

– Hogy érted ezt? – motyogta édesapja.

Megint csak eltelt néhány másodperc, mielőtt az orvosnő válaszolt.

– Te még mindig nem vetted észre? Az állomás az oka. Ez a hely. Egyszerűen megváltoztatja az
embereket.

– Ja, mindenki jól megfagy benne – szólalt meg Tahia. Megjegyzésének viccesen vagy talán sértőn kellett
volna hangoznia, de egyik sem volt. Sőt inkább alátámasztották Van Staaten szavait.

– Amióta itt vagytok, alig telt el úgy egy óra, hogy ne veszekedtetek volna valakivel. Állandók a viták, a
mérgelődések és az összetűzések. Rajtam kívül ez senkinek sem tűnt fel?

– Mindannyian kicsit idegesek vagyunk, doktornő – válaszolta Harry, miközben igyekezett vidámnak
tűnni. – Ez bizony előfordul, ha egy szörnyetegek által megszállt erődítményben csücsül az ember.

– Nem az. Higgye el! Elég régóta vagyok már itt. Ráadásul jól ismerem Ramanov professzort és a
többieket is. – Röpke mosoly hagyta el ajkát, majd újra komollyá vált. – Valószínűleg sohasem akarnám
az apósomnak, a házigazdámnak vagy a szomszédomnak. De ő nem is olyan. Valami történik itt. Magam
is érzem. Valami, ami keményebbé tesz minket, és megmérgezi a lelkünket.

– Ó, mily melodramatikus – mondta Tahia. Hangjában most egyáltalán nem volt gúny, és bár újra
vigyorogni próbált, bizonyára nem csak Bent rázta ki a hideg a doktornő szavaitól.

– Minden télen megtörténik – folytatta Van Staaten teljesen közömbösen. – Minél rövidebbek lesznek a
napok és hosszabbak az éjszakák, annál ingerültebbé válik az egész környezet. Először azt hittem, hogy
kizárólag az évszakon, az idegeket kikészítő örökös sötétségen és az olykor hónapokig tartó viharon
múlik. De nem ez az oka.

– Tábori hisztéria – avatkozott bele Frank. Egészen idáig némán ácsorgott, de most közelebb húzódott,
és ugyanolyan riadt tekintettel nézett a doktornőre, mint a többiek.

Van Staaten megint megrázta a fejét.

– Én is azt hittem, az elején. Bizonyos mértékben még igaz is. De egyre rosszabb lesz. Előző télen addig
fajult, hogy egyesek már tettlegességre is vetemedtek. Két férfit be kellett zárnunk addig, míg a
szárazföldre nem értünk.

– Mondom én: tábori hisztéria – ismételte meg Frank. – Saját magamon is tapasztaltam már. Verekedés?
– rövid kuncogást hallatott. – Megesik az ilyesmi, ha az emberek túl sokáig vannak összezárva szűk
helyen.
– Egy laktanyában, talán – válaszolta Van Staaten. – De nem itt.

– Maguk talán jobbak? – vágta rá Tahia.

– Nem így értettem. De még ha nem is szívesen hallja, van különbség. Maguk, katonák hozzá vannak
szokva ahhoz, hogy egyenes úton oldják meg a problémáikat. Ezt a csoportot magasan kvalifikált
tudósok alkotják. Még a gondnokunk is kétdiplomás villamosmérnök. Az ilyen emberek nem esnek
egymásnak egy franciakulccsal, ha nem tudnak megegyezni abban, hogy melyik DVD-t tegyék be.

– Nyilvánvalóan mégis – mondta Frank.

Van Staaten egy pillanat erejéig mélyen elgondolkodott azon, reagáljon-e, majd ellene döntött.

– És ennél csak rosszabb lett. Sőt minden évben rosszabb lesz. Saját magamon is érzem. Ha pedig nem
hisztek nekem, akkor kérdezzétek meg a többieket. Erről híres az állomás. Nem tudom, miért, Talán
tényleg csak a magány, az állandó vihar vagy a sötét az oka. Bármi is az, létezik és irtózatos befolyása van
az emberekre. Ezért kért meg Ramanov arra, hogy nyugtatót adjak a lányának.

– Igen – mondta Ben dühösen. – Ez aztán logikus!

– Tényleg az, fiacskám. Sasha nem egy átlagos lány. És ezzel nem az autizmusára gondolok. Hihetetlenül
érzékeny. Nem tudja úgy kifejezni, hogy mindenki értse, de úgy reagál a hangulatokra, mint egy
szeizmográf. Szerinted egy ilyen hely mit művelne vele? – nekikészülve legyintett egyet. – Nézz csak
körül. Csupán néhány napja vagy itt, de hány összetűzést és veszekedést néztél már végig? Igen higgadt
fiatalembernek tartalak, de úgy látom, neked is egyre nehezebben megy nyugodtnak maradni, nincs
igazam?

Igen, legalábbis ebben a pillanatban, gondolta magában Ben. És csak magánál, de ezt a megjegyzést
inkább gyorsan lenyelte.

Talán nem eléggé, mivel Van Staaten máris bólintott egyet, mintha igennel válaszolt volna kérdésére.

– Most pedig próbáld elképzelni, hogyan reagálna egy ilyen lány, mint Sasha erre?

– Őrültség! – morogta az apja. – Elvégre nem egy kísértethistória közepén vagyunk!

– De – ellenkezett Harry.

– Egészen bizonyosan – szólt Tahia.

– Egyértelműen – mondta Frank.

– Ezek szerint mindannyian roppant humorosnak tartják. Én viszont nem.

– Senki sem nevet, Berger doktor – mondta Harry. – Másfelől meg, szerintem minden megvan ebben a
történetben, ami egy valamirevaló horrorsztorihoz kell. Egy-két kedves szörnyeteg, rémálmok, egy őrült
professzor – pontosabban egy egész rakás belőlük –, ó, igen, és az életünkre törő, zombivá változó
emberek. – Mosolygott ugyan, de szeme olyan hideg maradt, mint az állomást bevonó jég. – Lassan már
azon töröm a fejem, hogy ennél még Ben őrült meséje is jobb lenne. Ahhoz képest, amit az utóbbi
órákban tapasztaltam, teljesen normálisnak hangzik.

– Nem is őrült! – tiltakozott Ben.

– Ezt mondom én is! – sóhajtott Harry. – Csak sajnos ez nem segít rajtunk. Valahogy ki kell tartanunk
addig, míg nem működik újra a rádióösszeköttetés.

Szinte könyörgő pillantást vetve Van Staatenre megszólalt.

– Az előbb igazat mondott Ramanov?

– Mivel kapcsolatban?

– A viharral, amiről mesélt, tényleg két hónapig tartott?

– Nem – válaszolta Van Staaten. Harry fellélegzett, majd Van Staaten hozzáfűzte. – A leghosszabb, amit
láttam majdnem öt hónapig tartott. – A doktornő három vagy négy másodpercig csak élvezte a zsoldos
arcára kiülő döbbent arckifejezést, és csak utána tette hozzá. – Mindenesetre még sosem maradtunk
két-három napnál tovább rádióösszeköttetés nélkül.

– Legalább valami – szólt Harry komoran. – Idő van, Frank, menj a zsiliphez és szórakoztasd egy kicsit
Toothot! – odafordult Tahiához. – Itt maradsz a képernyő előtt, és szemmel tartod a környéket! Azonnal
szólj, ha történik valami gyanús!

A zsoldosnő röviden bólintott.

– És te?

– Lemegyek és kicsit meghajtom az amerikai barátunkat. A végén még megfeledkezik az időről a kedvenc
kis pókhölgye miatt.

Tahia hangosan nevetett, Ben pedig érezte, hogy ajka lassan mosolyra nyúlik – majd hirtelen egy
hatalmas ütés csattant a padlón, amit fél másodperccel később egy tompa robbanás követett, amelyet
aztán szinte azonnal elnyomott a tűzriadó csörömpölése. Van Staaten hangosan felkiáltott, miközben
vadul kalimpáló karral próbálta visszanyerni egyensúlyát. Ben is azzal volt elfoglalva, hogy valahogy
lábon maradjon, ezért ideje sem maradt megijedni. Az egész szoba remegett. A padló még mindig
reszketett, szikrák és üvegszilánkok repdestek a levegőben, a mennyezet alatti izzók szép sorban
szétdurrantak. Néhány másodpercig mindenki össze-vissza kiabált, a riasztók hangja pedig mintha még
erősebben szólt volna. A levegőben csípős szag terjengett, valahol vörös lángok lobogtak.

– Mi történt? – igyekezett édesapja túlkiabálni a káoszt. – Mit jelentsen ez?

Természetesen nem kapott választ. Van Staaten elveszítve a padlóval vívott harcát térdre rogyott, Harry
pedig egy ugrással a számítógépnél termett, amely előtt nemrég még Ramanov ácsorgott, és gyorsan
bepötyögött valamit a gépbe. Tahia elővarázsolt egy adóvevőt, és megpróbálta túlkiabálni a riasztó
hangját, miközben Frank nyomtalanul eltűnt.

Míg a fiú apja Van Staatenhez sietve igyekezett valahogy lábra állítani, Ben azonnal Harry mellé
szegődött. A tűzriasztó kegyetlen csörömpölése lehetetlenné tett bármiféle kommunikációt, a
monitoron lévő képek pedig már majdnem olyan gyorsan váltogatták egymást, ahogy Harry ujjai
siklottak a billentyűzeten. A monitor legalább öt különböző szögből mutatta a sátortető alatt lévő részt.
A nap időközben végleg nyugovóra tért, a hófúvás és az állomás körül lézengő jégharcosok száma pedig
egyre növekedett. A kép szánalmas minősége ellenére tisztán látszott mozdulatlanságuk; egy
hadseregnyi néma, és arc nélküli harcos bolyongott az állomás körül, de egyetlen ujját sem mozdította
egy tényleges támadásra.

A kép megint váltott, és hirtelen a zsilip előtti folyosó vált láthatóvá, ahol Tooth fegyverével hadonászva
le-fel szaladgált, akárcsak egy megbolondult tyúk; a riasztó kétségkívül nemcsak a központban, hanem az
egész állomáson szólt, a zsoldos pedig feltehetően nem tudta, minek köszönhető a nagy felhajtás. Harry
szitkozódva még durvábban püfölte a billentyűzetet, mire a képek olyan gyorsan váltakoztak, hogy a
számítógép alig érte utol magát, a megjelenítések pedig egyre torzabbak lettek. Mindenütt ugyanaz a
látvány tárult eléjük: össze-vissza rohangáló emberek, akiknek fogalmuk sem volt, mi történt valójában,
és akik a sziréna őrült csörömpölésétől csak egyre nagyobb pánikba estek.

És aztán, egyszer csak megszűnt: Harry végre megtalálta a megfelelő billentyűt, és a riasztó egy utolsó,
már-már panaszkodó vinnyogással elnémult. A zsoldos azonnal megfordult, és egy éles „Mi?!” kiáltással
Tahiára meredt, aki még mindig adóvevőjébe beszélve, vadul nyomkodta az apró készülék gombjait.

– Semmi. Senki sem jelentkezik.

– Ki nem jelentkezik? – kérdezte Ben ijedten, mintha csak nem tudná.

Harry nem vesztegette az idejét arra, hogy válaszoljon, helyette újra a billentyűzet felé fordult, majd
további fél tucat hiábavaló próbálkozás után végre rátalált a helyes kamerára. A monitor a pincében lévő
labor főfolyosóját mutatta. A kép alig különbözött az állomás többi részétől: fehér köpenybe bújt,
pánikba esett emberek rohangáltak fel-le a folyosókon, sőt néhányan még fel is taszították egymást.

Az egyetlen igazi különbség a folyosó plafonja alá gyűlt koromfekete füstfelhő, és egy géppuska
összetéveszthetetlen kattogása volt, amely egy következő billentyű megnyomásával vált hallhatóvá.

– A fenébe! – szitkozódott Harry. – Mi történik ott?

– Még mindig nem válaszolnak – szólt Tahia aggódva, de mielőtt még Harry reagálhatott volna rá, kinyílt
az ajtó, és Ramanov botladozott be rajta – szó szerint. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy az ajtó nem volt
teljesen földszintes, mert jókora küszöbbel rendelkezett. Lába szerencsétlenül beleakadt, majd egyik
térdére rogyva szerencsére sikerült kissé felfognia a becsapódást.

– Mi történt? – lihegte, miközben igyekezett feltápászkodni.

Harry némán a képernyőre bökött, mire Ramanov arcáról még az az icike-picike szín is eltűnt, amint
követte a férfi kezét.

– Te jó ég! Mi...?

Harry egy gyors mozdulattal Franknél termett, aki épp abban a pillanatban toppant be egy hatalmas
tűzoltó készülékkel a kezében. A tűzfény immár nem lobogott, de ezzel szemben az égett szag egyre
erősebb lett. Ráadásul most már valami csípős, kémiai fuvallat is csatlakozott hozzá.

– Hozd a fegyvereket – utasította Harry. – Találkozunk az ajtó előtt!

Frank azonnal futásnak eredt, Harry pedig Ramanovhoz fordulva vadul kalimpált a képernyő felé.

– Be tudja zárni innen az állomást?

Ramanov bólintott.

– Igen, de...

– Akkor tegye meg! És maradjon a monitor előtt! Ha a bestiák megpróbálnak betörni vagy legkésőbb tíz
perc múlva nem vagyunk itt, zárja be a labort!

– De odalent még vannak... – kezdett bele Ramanov; mire Harry rögtön leintette egy hektikus gesztussal.

– Tíz perc, teljesen mindegy, hogy ki van még odalent! Akkor is, ha én magam leszek az, érthető?

Ramanov krétafehér arccal bámult rá, Harry pedig Tahiához fordult.

– Te itt maradsz! Ha nem engedelmeskedik, akkor addig törögesd a csontjait, míg meg nem teszi,
rendben? Tíz perc múlva... – gyorsan ránézett az órájára – ...mostantól.

Meg sem várta Tahia reakcióját, hanem kiviharzott a szobából, Ben pedig hitetlenkedve figyelte őt, majd
a monitort. Tíz perc? Legalább öt perc mire lejut, és...

Ben homloka mögött tisztán kattant valami egyet, majd hirtelen eszébe jutott, hogy nemcsak Baxter és
az összes kutató van odalent, hanem az édesanyja is!

Azonnal futásnak eredt.

28

BÁR KÉSŐBB INDULT FUTÁSNAK, mégis előbb érte el a laborszakaszhoz vezető biztonsági ajtót, mint a
két zsoldos; amiből sajnos semmilyen előnye nem származott. Még mielőtt befordult volna a
lépcsőaknához levezető páncélajtó folyosójára, lobogó fehér köpenybe bújt férfiak és nők futottak vele
szembe. Az ajtó mögötti meredek csigalépcső teljesen bedugult – úgy hallotta, hogy odalent maximum
huszonöt-harminc ember tartózkodhatott, de érzése alapján legalább százan, ha nem többen
ostromolták a lépcsőt (természetesen mindenki felfelé igyekezett, nem pedig lefelé). A lépcsőakna
mélyéről kiabáló hangok és izgatott felkiáltások világossá tették számára, hogy odalent bizony nagyon
sok ember tolakodott.

Már az ajtón átjutni is lehetetlen volt. Amikor mégis sikerült, mintha valaki a nevét kiáltotta volna. A
kétségbeesett tolakodás és tülekedés közepette hátranézett a válla fölött. A folyosó végén a vadul
integető Harryt és Franket pillantotta meg.

– Ben! Teljesen megőrültél? Azonnal gyere vissza!

Ben gondolni sem akart erre, ezért kétszer olyan erősen igyekezett átpréselni magát az ajtón. Még
egyszer visszanézve édesapját és Van Staatent pillantotta meg a folyosó kanyarulatába beszorulva.
Esélyük sem volt a kétségbeesetten furakodó emberekkel szemben.

A két zsoldos megpróbált felzárkózni, de a pániktól vezérelt embertömeg egyre jobban visszaszorította
őket, akárcsak az árhullám a hordalék fát. Harry végül a magasba tartotta fegyverét, és beleeresztett egy
lövést a plafonba, ami éles műanyagszilánkokból álló jégesőt zúdított rájuk. Ez talán megteszi a hatását,
de az is lehet, hogy nem – Ben időközben átharcolta magát az ajtón, majd kiverekedett magának egy
helyet a legfelső lépcsőfokon. Ha Harry és Frank szó szerint utat nem lő magának, akkor biztosan nem
érték volna utol, mielőtt eléri a labort. Sőt valószínűleg akkor sem.

Ennek ellenére igyekezett még gyorsabb lenni, tolakodott, lökdösődött és furakodott, amiért számos
oldalba lökést, ökölcsapást, és legalább háromszor annyi kékre taposott lábujjat sikerült bezsebelnie,
mint amennyi valójában volt neki.

Egyszer csak úgy tűnt, végleg beszorul, ezért majd két métert a korláton csúszva tett meg.

A második páncélajtó előtti apró terem úgy tele volt, ahogy azt sejtette, ezért az ajtóig tartó úton
további oldalba vágásokra tett szert.

Valaki úgy az arcába nyomta könyökét, hogy még orra reccsenését is hallotta, majd meleg vér
csörgedezett végig a száján és az állán; és ha ez még mindig nem lett volna elég, egy idősebb férfi
megmarkolva a vállát megpróbálta újra a lépcső felé rángatni.

Ben számos értékes másodpercet – majdnem egy egész percet! – veszített, mielőtt sikerült leráznia az
egyben jóindulatú és erőszakos merényletet, és az ajtóhoz sietett. Pontosan tudta, hogy jóval túllépte
idejének több mint a felét, ezért nem is fecsérelte az időt arra, hogy órájára pillantson. Mindazonáltal
kissé jobban érezte magát, miután becsukta maga mögött az ajtót. Hirtelen teljesen egyedül volt – bár
jelenleg ezzel ki is merültek a jó hírek. A levegő telis-tele volt fekete, olajos füsttel, ami már jó ideje
nemcsak a plafon alatt gyűlt, hanem minden egyes levegővételét megkeserítette. Villogó vörös tűzfény
lepte el a levegőt, noha lángoknak nyoma sem volt. A padló érdekes módon valahogy balra lejtett.
Mindenhol romok és üvegszilánkok hevertek, valahonnan messziről pedig mintha lövéseket hallott
volna; még talán sikolyokat is.

Vajon merre lehetett az édesanyja? A lefelé tartó úton sem vele, sem pedig Baxterrel nem találkozott,
de valami mégis azt súgta neki, hogy együtt talál majd rájuk.
Vakon tovább-botladozva vett egy mély levegőt, mire irtózatos köhögés támadt rá. Azonnal szédülni
kezdett, majd egyszerre olvadt műanyag ízét érezte a szájában. A füst valószínűleg több volt az egyszerű
ártalmatlan füstnél – mintha még nem lett volna elég problémája!

Bennek eszébe jutott egy tévéműsor, amelyben a tűzesetben való helyes viselkedést taglalták, ezért
igyekezett lehetőleg előredőlve haladni és óvatosan lélegezni. Ettől azonban nem lett sokkal jobb, de
rosszabb sem, majd öt-hat dülöngélő lépés után végre elérte az első laborajtót.

Mögötte egy nagy, majdnem teljesen üres terem volt, amelynek plafonján hol bekapcsoltak, hol
kikapcsoltak a neoncsövek. Sem édesanyja, sem más nem volt ott.

Ben gyorsan (és teljesen feleslegesen) becsapta maga mögött az ajtót, majd tovább-botorkált a folyosón
a következő helyiségig. Ez jóval kisebb, de emiatt jóval zsúfoltabb is volt az előzőnél, ezért további
értékes időt fecsérelt el az átkutatásával. Végül sikerült megállapítania, hogy ott szintén nem találja, akit
keres.

Amikor kilépett a folyosóra, valami akkorát robbant, hogy még a föld is beleremegett. Ugyanakkor újabb
lövések dörrentek, és ezúttal egészen biztosan egy női sikoltást is hallott.

Egy másodpercig elég tanácstalan volt. Az odalent ordibáló nők választéka nem volt túl nagy, a hang
pedig nem igazán hasonlított anyjáéhoz. Ha pedig tényleg nem ő volt, és rossz irányba haladt, akkor
lehet, hogy végleg elhibázza utolsó esélyét is, Tahia pedig bezárja a páncélajtót, és mindannyian ott
maradnak.

Beviharzott az egyik legközelebbi ajtón, mire egy hátfal helyetti páncélüveggel határolt előtérben találta
magát. A helyiség az egyik biztonsági zsilip mögött helyezkedett el; hasonlított ahhoz, amelyben még
Baxter tartotta a klónozott pókkecskékről szóló előadását.

Ebben sem volt senki, de a legtöbb számítógép be volt kapcsolva, mindenütt papírok és iratok hevertek
szanaszét, az ajtó és a zsilip között pedig egy kávétócsa gőzölgött. Ezek szerint mindenki a szó szoros
értelmében viharos gyorsasággal hagyta el a szobát.

Ben máris menni készült, majd inkább úgy döntött, megnézi a zsilipet. Nem sokkal korábban járt egy
ilyen laborban, ezért pontosan tudta, milyen biztonságos, sőt talán hangszigetelt is a mögötte lévő
terem. Nem valószínű, de mégis lehetséges, hogy Baxter és anyja ott tartózkodtak, és esetleg nem is
hallottak semmit az egész káoszból.

Óriási megkönnyebbülésére a zsilip páncélból lévő üvegajtaja magától kinyílt, ahogy közelített felé, mire
a mögötte lévő, második akadály is követte példáját.

A tágas, krómozott bútorokkal és futurista készülékekkel telezsúfolt labor szintén teljesen üres volt.
Pontosabban nem volt teljesen üres, inkább elhagyatott, de ez is csak az emberi lakókra értendő. Itt is
volt egy terráriumok hadával telepakolt fal, amelyekben több száz, ha nem több ezer pók nyüzsgött.
Egyikük sem volt lefagyasztva vagy elkábítva, nagyon is élénkek és izgágák voltak. Ben hirtelen hatalmas
gombócot érzett a torkában, legszívesebben rögtön elfordult volna, de ekkor tekintete valami igen
érdekesre tévedt. Időzavar ide vagy oda, közelebb lépett az aktuális terráriumhoz. Mindenesetre csupán
néhány lépéssel, mert ha még időmilliomos is lett volna, akkor sem vette volna rá magát, hogy öt vagy
hat méternél közelebb merészkedjen ahhoz a...

...valamihez.

Egy része még mindig pontosan megérezte minden egyes másodperc múlását, de egy fél percre mégis
megmerevedve bámulta a steril börtönében csücsülő förtelmes szörnyeteget, amely kisköröm nagyságú
alattomos szemekkel bámult rá vissza.

Egy pók volt, és érdekes módon nagyon hasonlított Tarantulához, akit még Baxter mutogatott oly
büszkén nekik. Mindenesetre ez a szörnyeteg sokkal jobban kiérdemelte volna az elnevezést. A
közönséges pókokhoz való hasonlósága ki is merült a nyolc lábban, az ugyanannyi szemben és egy
darázsderék által kettéosztott, zömök testben. Pontosabban mondva, ez sem volt teljesen igaz, mert Ben
jobban megvizsgálva összesen tíz lábacskát számolt. Közülük mindegyik körülbelül olyan vastag volt,
mint Harry mutatóujja, és emellett legalább negyven-ötven centiméter hosszúak voltak. Duzzadt bőre
majdnem akkora volt, mint egy yorkshire-i terrieré, metszőfogai pedig úgy festettek, mintha egy felnőtt
ember hüvelykujját is gond nélkül leharapták volna.

Ennyit Baxter állításáról, miszerint itt csupán pókmirigyekkel és nem egész állatokkal kísérleteznek.

Fülébe megint egy tompa csattanás hatolt. Valahol nem messze tőle üveg tört darabokra, hangja pedig
végképp kizökkentette Bent ámulatából – pontosabban a hangot követő esemény. A két- vagy
háromszáz terráriumból néhány szilánkokra tört, így élő tartalmuk azonnal szanaszét kúszott a padlón.

Ben eszeveszett gyorsasággal kiviharzott a helyiségből, majd gondosan becsukva a zsilipajtót, még a
zárat is rázárta. Majd csak ezután futott ki a folyosóra.

Bár csupán néhány másodpercet töltött odabent, a füst mintha jóval sűrűbbé vált volna. A föld szünet
nélkül reszketett, a szemben lévő faIon pedig egy hatalmas, egészen a padlótól a plafonig húzódó
repedés tátongott. Ben szörnyen köhögött, kezével pedig vadul legyezett arca előtt, hogy legalább a füst
nagyját elhessegesse. A könnyből és füsből álló fátyolon keresztül egy nagyra nőtt alakot vélt felfedezni,
amely lehajtott fejjel közeledett felé.

Harry nem húzta az időt holmi szemrehányással, ezért rögtön a tárgyra tért.

– Megtaláltad?

Mielőtt Ben válaszolhatott volna, egy géppisztoly rövid, de velős hangja csendült fel, majd valami
szilánkokra tört.

– Nem – nyögte ki keservesen, miközben torka tűzként lángolt.

– A fenébe! – sziszegte Harry, majd kezével a válla mögé mutatott. – Te menj arra! Mi ott elöl
keresgélünk. De siess! Még van kemény három percünk!
Ez több volt, mint amire Ben számított – ugyanakkor vészesen kevés egy valamirevaló és reális esélyhez,
hogy elérjék a lépcső tetején lévő ajtót; vagy hogy megtalálják édesanyját és Baxtert. Ennek ellenére
elszántan botorkált előre, miközben a háta mögött felbukkanó Harry és a koromfekete füstfelhőből
előlépő Frank pont a másik irányba szaladt.

Ben végigvizsgálta az összes folyosót, majd balra fordulva lenyomta az egyik legközelebb eső kilincset –
az ajtó nem nyílt ki, ezért nem maradt más választása, mint remélni, hogy édesanyja és az amerikai nem
pont abba a szobába zárkózott be és továbbtámolyogva a folyosón megcélozta a következő ajtót.
Mögötte egyfajta raktárhelyiség helyezkedett el, amelyben (szerencsére) többnyire üres terráriumok és
néhány kisebb műanyag konténer volt. Ezzel már csak egyetlenegy terem maradt a folyosón – az aznap
reggel látogatott laboré.

A fiú félig megvakulva igyekezett az ajtóhoz, majd feltépve azt legszívesebben hangosan felsikított volna,
amikor meglátta a páncélüveg mögött ácsorgó két alakot. A levegő időközben odabent is megtelt füsttel,
szeme immár szüntelenül könnyezett, de a két alak csakis Baxter és édesanyja lehetett!

Megpróbálta nevüket kiabálni, de torkából csak valamiféle krákogás tört elő, ezért egyre beljebb
ügyetlenkedett. Az utolsó lépések alatt megbotlott, mire előrenyújtott karral nekiesett a zsilip
üvegajtajának. Zuhanás közben azon imádkozott, hogy az anyag ugyanolyan stabil legyen, mint aminek
kinéz, és ne hasítsa fel egyből az ütőerét vagy a torkát. Imája meghallgattatott. Az üvegajtó állta a
becsapódást, de a csattanást, amellyel homloka csapódott az üvegnek, valószínűleg még fent az
állomásban is hallani lehetett. Néhány másodpercig csak csillagokat látott.

Valahogy mégiscsak sikerült megnyernie az ájulás elleni harcot, és nagy nehezen feltápászkodott.
Majdnem vakon kitapogatta a kapcsolót, amivel még Baxter nyitotta ki az ajtót, bár két-három
próbálkozásra biztosan szüksége volt, mielőtt sikerült megtalálnia és lenyomnia. Még ki sem nyílt
teljesen az ajtó, amikor átbotorkált rajta.

Első pillanatban majdnem pánikba esett, mert se édesanyját, se Baxtert nem látta sehol; mintha csak az
idegei űztek volna vele egy igencsak csúf tréfát. A labor tökéletesen ugyanúgy festett. Semmi sem sérült
meg vagy borult fel, de ugyanakkor senki sem volt ott!

Hirtelen hallott valamit: egyfajta vonszolást, talán egy nyögést is, majd amikor nagy nehezen elindult a
hang felé, egy összegörnyedt hátú alakot pillantott meg a nagy laborasztal mögött térdelve. Valamit
csinált, de Ben nem látta, mit.

Bal kezével az asztalra támaszkodva, összeszorított fogakkal, szédüléstől, hányingertől és iszonyú

fejfájástól kísérve, elszántan támolygott előre. Bal keze nekiütközött az asztalon álló üvegballonnak, és
lerepítette a földre.

A darabokra törő üveg hangos csörömpölésére az alak váratlanul felpattant, mire Ben megkönnyebbülve
észlelte, hogy édesanyja az. Ösztönösen magasba emelt keze és arca csupa vér volt, arcán pedig puszta
döbbenet virított, majd közelebb lépve Ben is alaposan megrendült.
Baxter. A kutató hanyatt feküdt. Arcát és nyakát elöntötte a vér, valamint mindig hófehér köpenye is
világospiros színt vett fel.

– Te jó ég! Mi..

– Ben! – vágott a szavába anyja. – Te meg mit csinálsz itt? – Egy másodpercig teljesen zavartan, riadtan
és... még ha Ben szégyellte is a gondolatot, valahogy... tetten érve állt ott. Nem sokkal később már
összeszedve magát hadonászott vérrel bevont kezével.

– Segíts! Gyorsan!

Ben gondolkodás nélkül szót fogadott. Letelt az idejük. Talán még egy percük maradt. Semmi esélyük
nem volt kijutni innen, suttogta egy vékony és kárörvendő hang a fejében, de ő elhessegette, és gyorsan
odasietett édesanyjához.

– Mi történt? – dadogta, miközben anélkül, hogy tudta volna miért – letérdelt Baxter mellé.

– Elesett. Eltört az egyik terrárium, ő pedig beleesett az üvegszilánkokba! Vérzik! Be kell kötöznünk!

Sietve lehámozta magáról a köpenyét, miközben Ben hamar keresett valami vágóeszközt. Baxter arca
mellett talált is egy recézett üvegdarabot (valószínűleg ezzel sértette fel magát, de pillanatnyilag nem
akart tudomást venni erről). Kinyújtotta a kezét... immár képtelen volt elnyomni kétségbeesett kiáltását.

Néhány centiméterrel az eszméletlen kutató mellett egy pók ücsörgött. Nem is akármilyen pók.
Tarantula, a dél-amerikai zugpók volt az, akit nem is olyan régen még Baxter mutatott be nekik.

Talán csak a nemrég látott szörnyeteg miatt, vagy az immár nem létező oltalmazó üveg miatt, de Ben
majdnem teljesen biztos volt abban, hogy jóval nagyobb lett, a szemében feltűnő csillogás pedig jóval
alattomosabbá változott.

Mintha csak belelátott volna a gondolataiba, apró lábacskáin hirtelen futásnak eredve odasurrant
Baxterhez, és felmászott az arcára. Az icipici méregfogacskák mintha mikroszkopikusan kicsi és halálos
késekként csillantak volna meg a fényben. Bennek azonnal eszébe jutott, amit az amerikai mesélt a
lények mérgezéséről.

Anyja keze hangtalanul és villámgyorsan megrándult. JóI hallható reccsenéssel eltalálta a pókot, amely
hangosan koppanva az egyik terráriumnak csapódott; Ben anélkül, hogy tudta volna, mit csinál,
felpattant és agyontaposta a halálos rovart. Hátrahőkölve cipőtalpát undorodva és folyamatosan a
padlóba törölte, de valahogy nem szabadult attól a förtelmes és szörnyű érzéstől, miszerint talpa alatt
még mindig ott mocorgott valami.

Édesanyja csak meredten bámult rá. Mi van a szemében?, gondolta magában borzongva. Talán düh?

– Te! Te... – motyogta Jennifer zavartan. A fiú fel sem fogta amit látott.

– Ne most! – vágott édesanyja szavába. Miközben ő Tarantulát egy ragacsos folttá (és cipőtalpának
szüntelenül csiklandozó részévé) változtatta a földön, addig anyja végzett a mutatvánnyal, azaz sikerült
letépnie egy csíkot az anyagból, amelyet gyorsan és két kézzel Baxter hevesen vérző nyakára szorított. –
Segíts!

Ben odasietett, mindkét karját becsúsztatva a tudós hónalja alá megemelte a felsőtestét, miközben
anyja ugyanezt tette a lábával; láthatóan játszi könnyedséggel. Baxter nagy és erős férfi volt, legalább
száz kilót nyomott a mérlegen, de úgy tűnt, édesanyjának meg sem kottyan a súlya. Inkább Ben számára
volt nehéz lépést tartani vele, amikor kezükben a remélhetőleg csak eszméletlen amerikaival
visszasiettek a zsiliphez. Feltehetően a félelemtől emberfeletti erőre tett szert.

Nemsokára újabb akadályba ütköztek (ami természetesen megint csak értékes időt rabolt el tőlük),
mégpedig amikor egyszerre próbálták meg magukat átpréselni az üvegből lévő zsilip két ajtaján, amelyek
természetesen nem akartak egyszerre kinyílni. Valahogy mégis sikerült átjutniuk, de ehhez lábra kellett
állítaniuk és át kellett karolniuk a vérben tocsogó Baxtert. De ez nem számított. Lényeg, hogy átjutottak,
és nemsokára a folyosón találták magukat, ahol Harry és Frank futott oda hozzájuk.

Csak ketten voltak, futott át Ben fején. Harry barátai sehol sem voltak. Ráadásul a lövöldözés is
elnémult.

Harry nem húzta az időt holmi magyarázkodással és kérdésekkel, csak egyszerűen megragadta és a
vállára hajította Baxter mozdulatlan testét. Hirtelen felkiáltott.

– Nyomás! Már csak negyven másodpercünk maradt!

Szinte esélyük sem volt időben elérni a lépcső tetején lévő ajtót.

Mit sem törődve ezzel nekiiramodtak, majd egy tucat hatalmas lépés múlva elérve a folyosóelágazáshoz
megcélozták az első páncélajtót. Mielőtt odaértek volna, Ben vetett egy pillantást a háta mögé, amitől
aztán még gyorsabban szedte a lábát. A mögötte lévő folyosó telis-tele volt koromfekete füsttel; noha
elképzelhetetlenül sűrű füstfelhők voltak, mégsem tudták elrejteni a feléjük botladozó, részegnek tűnő
hófehér alakokat.

– Gyorsabban! – üvöltötte Harry. – Meg tudjuk csinálni!

Naná, gondolta magában Ben. Már csak öt-hat lépés az ajtóig, utána jó tizenöt vagy húsz lépcső felfelé a
meredek csigalépcsőn, majd jön egy másik ajtó, és mindezt csupán tíz másodperc alatt... hol itt a
probléma?

Ő lépett át utolsóként a hatalmas trezorajtón, és valószínűleg ő volt az utolsó, aki valaha is átlépi azt.
Ugyanis miután keresztüllépett rajta, a kapcsolótáblán lévő fény zöldről pirosra váltott, és a több tonna
nehéz ajtó halk zümmögéssel, de ugyanakkor ijesztő gyorsasággal besiklott a helyére.

Talán nem elég gyorsan, mert amikor Ben egy kétségbeesett ugrással átvetődött rajta, még érzett egy
mozgást maga mögött, majd egy fehér és csillogó valami hatalmas robajjal nekicsapódott az acélból lévő
ajtófélfának, és darabokra tört. Ben felsikított a félelemtől, Frank pedig futás közben kissé hátrafordulva
szinte célzás nélkül leadott egy lövést. A golyó olyannyira közel suhant el az arca mellett, hogy nem csak
hallotta, de érezte is, majd ugyanabban a pillanatban hangos csörömpölés és pukkanás hallatszott. Ben
porzó fehér szilánkokból álló felhőtől kísérve támolygott be a folyosóra, majd elveszítve egyensúlyát
összeesett. Zuhanás közben még sikerült megfordulnia, és látta, ahogy egy másik arc nélküli szörnyeteg
kukucskált be a nyíláson.

Pont időben, a becsukódó ajtó ugyanis azonnal eltalálta és félbevágta.

Az ajtó egy másodperc múlva a helyére suhant, és Ben hallotta, ahogy be is záródott.

Nem sokkal később egy másik, alig halkabb csattanás hallatszott a csigalépcső tetejéről.

Lejárt az idejük. A ajtó is bezárult.

Foglyul estek.

Mellettük még hallatszott, ahogy a maradék jégharcosok nekiütődve az ajtónak darabokra törtek. Ez
azonban nem érdekelte.

Foglyul estek. Soha többé nem szabadulnak innen.

– Tovább! – kiabálta Harry. Bár nyakában cipelte az eszméletlen tudóst, nemcsak elsőként érte el a
lépcsőt, hanem felsietve annak feléig még arra is volt ideje, hogy futás közben megforduljon és
türelmetlenül a fiú felé ordítson.

– Mire vársz még, a fenébe is!

Ben nagy nehezen feltápászkodott a könyökére, és a csukott ajtóra meredt. Ebből a szögből nézve már
nem esett nehezére elhinni Baxter állítását, miszerint egy ősrégi bunkerben tartózkodnak. Az ajtó még
egy kisebb atombomba-robbanást is játszva kibírna... hát még a jégszörnyetegek támadását.

Ennek meg kellett volna nyugtatnia?

– Mire vársz még? – kiabálta Harry. – Olyan jól érzed magad odalent?

Ben megspórolva a választ felegyenesedett, és lógó vállal Harry és a többiek után slattyogott. Harry
elérte a lépcső tetején lévő lépcsőpihenőt, és letette Baxtert a zárt páncélajtó előtt. Időközben már ő is
igencsak félelmetes látványt nyújtott. Az anyja által felerősített rögtönzött kötés nem sokat használt
már. Harry már mindenütt csupa vér volt, ahogy Ben és édesanyja is. A zsoldos hátrafordult, majd még
türelmetlenebbül gesztikulált.

– Ne adjak egy piknikkosarat is?

Ben kicsit felgyorsította lépteit, még ha nem is látta értelmét. Elvégre tökéletesen mindegy, hogy melyik
zárt ajtó előtt ácsorgott, nem?

– Itt már úgysem jutunk át – motyogta. Harry összeráncolt homlokkal nézett rá, majd kezével legyintve
egyet előrántott egy adóvevőt a zsebéből.
– Tahia? Itt állunk a felső ajtó előtt! Kinyitnád nekünk?

Az adóvevőből nem jött válasz, de nem sokkal később felcsendült egy hangos reccsenés, majd Tahia
hangja szólalt meg kissé hangosan a plafon alatti egyik hangszóróból.

– Látunk titeket. És hallunk is. Nincs szükség az adóvevőre.

– Nemsokára rád sem – válaszolta Harry grimaszt vágva. – Halkítsd már le, és nyisd ki azt az átkozott
ajtót!

Tahia hangja – néhány másodperc múlva – valóban halkabban szólalt meg, a benne lévő gúny azonban
mégis igen tisztán hallatszott.

– Ahogy akarod, főnök! Csak egy másodperc. Nem tudom, melyik idióta programozta ezt a rendszert,
mert elég komplikált. De ne izgulj – fűzte hozzá –, mindjárt meglesz!

Harry dühös pillantással, mégis némán pásztázta a plafont, mire váratlanul zizegés és csörgés hallatszott,
majd Tahia halk hangja szólt a hangszóróból, feltehetően Ramanovhoz beszélt. Az ajtó melletti ellenőrző
lámpa továbbra is ragaszkodott a piros színhez, ráadásul egy millimétert sem mozdult.

Harry kihúzta magát a keskeny lépcsőpihenőn, majd undorodva vizsgálgatta és törölgette kabátjába a
Baxter vérétől bepiszkított kezét; természetesen ettől csak rosszabb lett.

Mire Ben leküzdötte az utolsó lépcsőfokot is, Harry odafordult a Baxter mellé letérdelt édesanyjához.

– Él még?

– Még épphogy – mondta reszkető hanggal. – De ha nem kerül azonnal Heidi kezelőasztalára, akkor... –
egy alig látható vállvonással fejezte be a mondatot, Harry pedig bólintott.

– Tahia! Mi újság? Nemsokára elfogy az időnk!

– Még egy perc – válaszolta a test nélküli hang, mire Harry dühösen megrázta a fejét.

– Nincs egy percünk. Igyekezz!

A zsoldosnő nem válaszolt, helyette hirtelen vad kopogás hallatszott, ahogy ujjaival a billentyűzetet
verte. Ben halkan és alig érthetően Ramanov hangját hallotta a háttérben, mely minden másnak, csak
nem bizalomgerjesztőnek hangzott.

– Ez a rohadt program! – szitkozódott Tahia. – Melyik paranoiás őrült írta ezt?

A kérdés nem a lépcsőpihenőn állókhoz szólt, de Ben édesanyja mégis felkapta a fejét.

– Ez a biztonsági előírás. Baxter mesélt még róla, mielőtt... ez történt. A számítógép automatikusan
lezárja az összes szakaszt, ahogy veszélyt sejt. Ha azonban nem történik sürgősen valami, Baxter elvérzik.
És történt is valami – habár nem pontosan az, amire gondoltak. Ben tekintetével folyamatosan a plafont
és a szürke műanyaggal bevont falakat fürkészte – majd a zárt, alsó páncélajtó egyik szegletében hirtelen
megakadt a szeme. Az első pillanatban maga sem tudta, miért. Valami mintha... megváltozott volna
odalent. A műanyag színe egyszerre kifakult, mintha egy vékony, mattfehér, fényt elnyelő felülettel lett
volna bevonva, a félelmet keltő jelenség pedig hangtalanul és egyre gyorsabban terjedt.

– Ez meg mi? – kérdezte riadtan. Harry és a másik zsoldos is ugyanabba az irányba meredt. Harry szintén
zavarodottnak és aggódónak tűnt, miközben Frank teljesen feleslegesen a magasba emelte és a foltra
szegezte a fegyverét. Időközben a folt már nem fehér volt.

A továbbra is gyorsan terjedő, és közben már az ajtót is elérő valami még mindig tompa és volt, de a
közepén váratlanul csillogni kezdett, majd megjelent benne egy hajszálvékony és aszimmetrikus
pókháló.

Ben ekkor jött rá, mit lát.

Úgy tűnt, Harry is ugyanakkor ismerte fel, mert ijedten ezt suttogta.

– Jég!

Tényleg jég volt – pontosabban egy vékony zúzmarás réteg, amely jól hallható reccsenéssel terjedt szét a
falon és az ajtón. Nem sokkal később már a padlót is elérte, és egymásba futó repedésekkel vonta be
azt. A hőmérséklet hirtelen borzasztóan lecsökkent.

Ben arca és keze lassan bizseregni kezdett, lélegzetük pedig szürke gőzként terjengett az arcuk előtt.

– Tahia? – kérdezte Harry nyugtalanul. – Látjátok ezt?

– Igen. Igyekszem!

– Hát nem lenne rossz ötlet – Harry hangja reszketni kezdett.

Ben próbálta bemagyarázni magának, hogy ez csakis a hidegnek köszönhető, de tudta, hogy nincs igaza.
Ő sem érezte jobban magát. Időközben már nem csak az oly hirtelen és félelmetesen zuhanó
hőmérséklet, illetve az ezüstszínű pókháló lepte be az ajtó és lépcső közötti területet. Volt ott valami
más is. Valami... közeledett feléjük. Valami nagyon-nagyon gonosz.

– A fenébe is, siess már! – kiabálta immár Frank is. Kezével annyira szorította a géppisztoly markolatát,
mintha csak darabokra akarta volna törni, majd célzóját jobbra-balra rángatva keresett egy nem létező
célt.

Váratlanul fémes kattanás hallatszott. Az ajtó melletti fény röviden pirosról zöldre váltott, majd újra
visszaváltott a fenyegető színére, és Tahia megszólalt.

– Bocsánat. Mindjárt megvan.

Ben nem volt benne biztos, hogy a mindjárt elég gyors lesz-e.
A sercegés élvonala időközben elérte a lépcsőfokot, amelyen Frank állt, majd szélsebesen felfelé szökött.
A zsoldos úgy összerezzent, mintha egy elektromos csapás érte volna, amikor a zúzmara röviden a
csizmájára is felszökött, majd hirtelen visszahúzódott; mint egy zsákmányáért kapó állat, amely az utolsó
pillanatban mégis rájön, hogy veszélyes. Egyre hidegebb lett. A levegőben finom, szürke pára terjengett,
a közeledés érzete pedig egyre hatalmasabb lett. Bármit is éreztek, már nem az ajtón kívül volt, hanem
odabent; egyelőre láthatatlanul, de egyértelműen ott volt.

És akkor megpillantotta. A lépcső alján, félúton az utolsó lépcsőfok és az ajtó között, egyszer csak egyre
magasabbra tornyosult a jég. Kellemetlen csörömpöléstől és csengéstől kísérve, a vékony
zúzmararétegből egy alaktalan valami fejlődött, egyre jobban kitágult és alakot formált. Ben szíve
kétségbeesetten felszökött egészen a torkáig, amint felfogta, mit lát maga előtt.

– Tahia! – szólt Harry élesen.

– Azonnal! – válaszolta a zsoldosnő hangja. Talán tévedett Ben, vagy tényleg volt a hangjában némi
pánik?

A lépcső lábánál lévő jéghalomból szép lassan egy tömzsi, arc nélküli, fejjel és háromujjú karmokkal
rendelkező alak formálódott, és bizonytalanul elindult feléjük. Frank felemelve a fegyverét egyenesen
belélőtt.

A keskeny lépcsőaknában eldördülő lövés majd szétrobbantotta a dobhártyájukat. Már az első golyó
darabokra törte a jégharcost, a sorozat többi része pedig füstölgő lyukakat fúrt a fal műanyag
bevonatába, vagy egyszerűen lepattant róla. A Franktől alig kéznyújtásnyira lévő krómozott fém
szikrákat hányt, mire Harry ordítva volt kénytelen leállítani lövöldözését.

– Most! – kiáltott fel Tahia. Ebben a pillanatban újra fémes kattanás hallatszott, majd a piros fény ismét
zöldre váltott. A többtonnás nehéz ajtó zümmögve és erőtlenül elindult.

Egy résnyire.

Majd megállt, és egy fél másodperc küszködés után egy halk puffanással újra becsusszant a zárba. A fény
megint pirosra váltott, és mielőtt még Ben felfoghatta volna, mi történik, a hangszóróból Tahia hangja
helyett egy éles, hol erősödő, hol pedig csökkenő sípolás zengett.

– Figyelem! – recsegett egy kellemetlen számítógéphang. – Fertőzésveszély! Biztonsági előírás! Alfa-egy

bekapcsolva!

– Mit jelentsen ez? – kiabálta Harry. Alattuk egy második jégharcos kezdett felemelkedni, mellette egy
harmadik, és talán már egy negyedik is. Frank egyetlen jól célzott lövéssel leterítette az elsőt, még
mielőtt feltápászkodhatott volna. Tahia hangja hirtelen megszólalt:

– Fogalmam sincs! Minden teljesen megőrült! Ramanov, mi történik itt?!

Frank újra tüzelt. A jégharcosok ismét millió és millió darabra hullottak, részeik halálos fegyverként
repdestek szanaszét a lépcsőaknában, majd remegve vagy belefúródtak a falba vagy egyszerűen
lepattantak a lépcső fémrészéről. A hangszóróból a puszta káoszon kívül másodpercekig semmi sem
hallatszott; összevissza kiabáló hangok, zaj és a számítógéphang visszhangja, amely több mint valószínű,
hogy fent az állomáson is bömbölt.

– Tahia! A pokolba! – üvöltötte Harry. – Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót!

Frank elintézte a harmadik jégszörnyeteget is, majd gyorsan beleeresztett egy golyót a mögötte
felegyenesedő, következő halálos ellenségbe is. A hangszóróban egyszer csak nem Tahia, hanem
Ramanov hangja szólalt meg.

– Hall engem, West?

– Igen! Ramanov, nyissa már ki ezt a rohadt ajtót vagy...

– Nem tudom – szakította félbe Ramanov. – Bekapcsolt a fertőzésveszély riasztója. A számítógép már
semmilyen parancsot nem fogad el. Senkitől!

– Hülyeség! – sziszegte Harry. – Mindig van egy vészkapcsoló vagy valami! Nyissa már ki ezt az átkozott
ajtót, vagy esküszöm, hogy ahogy kikerülök innen úgy seggbe rúgom, hogy egész Moszkváig elrepül!

– Nem lehet. A számítógép úgy van beprogramozva, hogy automatikusan cselekszik, ahogy azt érzékeli,
hogy valami megpróbál kitörni a laborból. Semmit sem tudok csinálni!

– És ez mit jelent? – kérdezte Harry.

Két-három másodpercig nem érkezett válasz. Amikor Ramanov végre megszólalt, egészen másképp
csengett a hangja. Most már csupán mélységes rémület volt benne.

– Sajnálom. Az egész épület... sterilizálásra kerül.

Ben a plafon és a láthatatlan hang irányába bámult.

– Sterilizálásra? – suttogta. – Mit... mit jelentsen ez?

Megint számtalan másodperc telt el, mire Ramanov reagált.

– Az akna megtelik gázzal, amely utána több mint kétezer fokon elég. Gyorsan... gyorsan vége lesz.
Nagyon sajnálom.

Érdekes – Ben ebben a pillanatban semmit sem érzett. Félelmet vagy kétségbeesést érezhetett volna,
mégis egyiket sem érezte.

Az egész szituáció iszonyatosan bizarr volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Amióta lejött ide, nem telt el egy másodperc úgy, hogy ne érezte volna életveszélyben magát, de egy
hang mégis azt súgta neki, hogy Ramanov állítása egyszerűen nevetséges.
Majd... meghallott valamit. Nem Ramanov, és nem is az előrehaladó jég hangja volt az, hanem egy halk,
egyenletes sziszegés. Majd egy különös kémiai szag áradt az orrába. Még mindig nem félt.

– Nagyon sajnálom! – szólalt meg Ramanov újra. – Kérem, higgyék el!

– Ben, én... nem akartam ezt – suttogta édesanyja. – Kérlek, bocsáss meg nekem!

Ben éppen oda akart fordulni hozzá, hogy még utoljára ránézzen, de anyjának lejárt az ideje, és ami
utána történt egyszerűen túl gyorsan zajlott.

Ugyanaz történt, mint a kint látott látomásban, csakhogy ez nem látomás, hanem valóság volt, amely
minden rémálmot felülmúlt. A lépcső lábánál, ott, ahol a jég megszülte a teremtményeket; az univerzum
egyszerűen kettészakadt. Egy hatalmas megkoronázott alak lépett elő az őrület dimenziójából oda, amit
eddig valóságnak tartott; az álmából való jégkirálynő, egy három méter magas monstrum, csattogó
állkapoccsal és undorító póklábakkal. Fülsiketítő bömböléssel felegyenesedett, és feléjük repítette
utálatát.

Ben Sashára gondolt.

A jégkirálynő ugrott egyet, majd abban a pillanatban, amikor félelmetes végtagjai halálos öleléssé
alakultak, a világ hirtelen egy vakító és elviselhetetlenül forró fényű tengerré változott, Ben utolsó és
visszavonhatatlan gondolata pedig az volt: vajon mi éri előbb utol?

A mindent elpusztító vagy a jégkirálynő gyilkos ölelése?

És vajon fájni fog-e?

De nem fájt.
29

TEMÉSZETESEN MEGINT CSAK EGY RÉMÁLOM VOLT és természetesen megint csak Van Staaten
kezelőszobájának műanyaggal bevont kínvallató padján tért magához, és – ugyanolyan természetesen –
mindene, ami csak fájhatott, őrülten sajgott; főleg bal karhajlata, amely úgy égett, mintha Van Staaten –
már megint – hatalmas élvezettel kotorászott volna benne egy vörös izzásig hevített tűvel. Ráadásul
gyűjteményének legnagyobbjával, amelyet direkt erre az alkalomra választott.

Ezzel véget is ért a már-megint-ek sorozata, és máris következhettek a különbségek.

Az első az volt, hogy ez alkalommal egy valódi rémálomra emlékezett, nem pedig valami... másra, amely
csak rémálomnak vagy lázálomnak álcázva magát igyekszik eltitkolni, hogy valójában valami sokkal
rosszabb. A második az volt, hogy feltehetően még mindig álmodott, mert amikor kinyitotta a szemét,
nem Van Staaten kárörvendő vigyorát látta meg, hanem egy hófehér hajjal szegélyezett angyalarcot,
azaz Sasha arcát. Úgyhogy biztosan álom volt, még ha pont a rémálom ellenkezőjének is tűnt.
A harmadik és egyben legfontosabb az volt, hogy sem álom, sem valóság nem lehetett, hiszen meghalt,
és ebben az állapotban sem egyiknek, sem másiknak nincs jelentősége.

Talán a paradicsomban volt, gondolta magában, és Sasha arca valójában egy angyalé volt. De akkor
miért fájt annyira? Ugyanakkor a pokol sem lehetett, mert akkor biztosan nem lett volna ott az angyal –
vagy Sasha? –, az ég pedig biztosan nem tartogat ennyi gyötrelmet a számára.

Szóval talán valami a kettő között, mondjuk a tisztítótűz vagy valami ilyesmi?

– Minden rendben, Ben – szólalt meg Van Staaten hangja mögötte. – Nem kell tettetned az alvást.

Ben kelletlenül elkapta tekintetét Sasha arcáról, és az ágy másik felén álló és szemrehányón néző Van
Staatenre nézett.

– Orvos vagyok, tudod? Észreveszem az ilyesmit.

– Mi van? – motyogta Ben együgyűen.

– Ezenkívül van itt egy apró elektromos besúgó, amely kegyetlenül elbánik veled, és még élvezi is –
mutatóujjával egy fehér készülék billentyűzetén kezdett pötyögni, ami ágya mellett állva sípolt
szüntelen. Ben ösztönösen a magasba emelte a kezét, majd mindenféle kábelek és drótok után
tapogatózott, mire Van Staaten mosolyogva megrázta a fejét, és így szólt.

– Kábel nélküli, de roppant megbízható.

– Aha – mondta Ben. Ennél okosabb egyelőre nem jutott az eszébe.

A doktornő igyekezett igencsak dühös arcot vágni, de tekintetéből nem sikerült kiűznie az aggodalom és
a megkönnyebbülés jeleit. Volt ott valami más is, amit a fiú nemigen tudott besorolni. Bármi is történt
vele, komoly dolog volt. Még szép, hogy komoly!

– Miért? – kérdezte, majd maga is meglepődött a kérdésén.

– Hogy miért hagyd abba a színészkedést? Mert már eleget szunyókáltál. Az ilyen sok alvás sem
egészséges. Legalábbis nem egy ilyen fiatalembernek, mint te vagy.

– Hogyhogy élek egyáltalán? – kérdezte Ben még jobban csodálkozva. Elvégre csak egy álomra
emlékezett. Érdekes módon arra nem emlékezett, hogyan jutott ide.

– Te leszel az első, aki megtudja, ha kiderítettem – ígérte meg Van Staaten. – De csak azután, hogy
átvettem a felismerésért járó Nobel-díjat. – Futólag mosolygott egyet, majd szeme újra ugyanolyan
komollyá vált, mint előtte volt. – Hogy érzed magad? Vannak fájdalmaid vagy más panaszaid?

Micsoda kérdés! Igen, persze hogy voltak fájdalmai, főleg a karjában, amelyben bizonyára egy izzó
hústűt forgatott meg. Automatikusan odakapta tekintetét, majd csodálkozva észlelte, hogy karhajlata
abszolút sértetlen volt. Még egy icipici tű sem volt a vénájában.
Sőt még egy ragtapaszt sem talált. Valami azt súgta neki, hogy Van Staaten kedvenc kínzószerszámát
tesztelte le rajta, a többit pedig egész meggyőzőn kiszínezte.

Pszichoszomatikus vagy sem – még mindig nagyon fájt.

– Nem – válaszolta, majd elfordítva fejét látta, hogy Sasha még mindig mellette állva fürkészte őt, ami
roppant szokatlan volt.

– Körülbelül négy órája áll ott – felelte Van Staaten még mielőtt feltehette kérdését. – Egyszerűen nem
tágított onnan, bármivel próbálkoztam is – halkan kuncogott egyet –, még a nagyapja sem tudta
elcipelni innen.

– És mióta vagyok itt? – kérdezte dadogva és anélkül, hogy levette volna a szemét Sasháról. Egyből hitt
Van Staatennek. Még ha Sasha nem is tűnt olyannak, már ő is észrevette, hogy nem könnyű eltántorítani
attól, amit egyszer elhatározott.

– És mióta vagyok itt? – kérdezte újból.

– Körülbelül négy órája. Rögtön utánad jött. Fogalmam sincs, honnan tudta.

Ezt még Ben sem tudta. Főleg azt nem, hogy mit honnan tudott.

Egy ideig még mozdulatlanul bámulta Sashát, majd kicsit elgondolkodva arra az eredményre jutott, hogy
megkockáztathatja. Óvatosan feltápászkodott, lelendítette lábát az ágyról – és nem történt semmi.

Van Staaten elektromos besúgója sípolva tiltakozott, de ennyi volt; nem szédült, és nem lett rosszul, sőt
még a föld sem nyílt ki, hogy elnyelje. Épp ellenkezőleg: érdekes módon kipihentnek és majdnem
frissnek érezte magát.

Hirtelen megmerevedett, majd öt teljes másodpercig ülve maradt, és előredőlve a nadrágjára bámult.
Szét volt szakadva és tiszta kosz volt, Iába pedig majdnem a térdéig megpörkölődött és elszenesedett.

– Ben? – kérdezte Van Staaten. – Minden rendben?

Képtelen volt válaszolni. Homloka mögött... valami mozgolódott. Szinte érezte, ahogy az erőszakkal
leállított, komplikált gépezet nyikorogva és nyekeregve lassan magához tér, majd egy ajtóban hirtelen
kinyílt az emlékezete, melybe egészen biztosan nem kellett volna bekukkantania.

– Ben? – kérdezte Van Staaten még egyszer.

Ben nagy nehezen levette tekintetét a szétégett nadrágjáról, és a szemébe nézett.

– Ez... ez nem álom volt – motyogta maga elé. Körülötte minden forogni kezdett.

Van Staaten egyszerre riadtnak és feszültnek tűnt, majd azonnal ugrásra készen állt.

– Egy álom? – zavartan csóválta a fejét. – Nem, hogy... ó, már értem! – Most tűnt csak igazán
döbbentnek. – Nem, nem volt álom.
– Te jó ég! – kiáltott fel Ben. Szíve vadul dübörgött, keze és Iába reszketett. – Mi történt...

– Minden rendben van. Ne aggódj! Édesanyád jól van. Nem esett baja. És Harrynek sem.

– De... mi történt? – lihegte Ben kétségbeesetten. Az emlékei egyszerre visszatértek, ráadásul minden
félelmetes részlettel együtt. Pontosabban szólva egész végig ott voltak, de csak most fogta fel igazán,
hogy valóban emlékek, és nem egy őrült álomkép darabjai voltak. Minden valóban megtörtént!

– Hogyhogy még élek?

– Én... sajnálom.

– Mit? Hogy nem haltam meg?

– Azt hittem, azért kérdezted, mert tudod – válaszolta a doktornő.

– Hogyhogy még élek? – kérdezte Ben még egyszer, de most már majdnem ordított. – És mi történt?

Dr. Van Staaten immár annyira zavarodottnak és bizonytalannak tűnt, hogy egy lépést hátrébb lépett,
mintha attól félt volna, hogy a kiabáláson kívül mást is tesz.

– Azt nem tudom. – Majd rövid hezitálás után hozzáfűzte. – De Ramanov professzor mindannyiunkat
látni akar. Azt akartam, hogy kicsit megerősödj, de ha elég erősnek érzed magad...

Erősnek, mégis mihez?, gondolta Ben. És hogy hogyan érezte magát, arra egyelőre inkább gondolni sem
mert. Elvileg egyáltalán nem kellene éreznie magát. Halottnak kellene lennie, el kellett volna égnie a
kétezer fokos szúrólángban, vagy szét kellett volna tépjék a Jégkirálynő kegyetlen karmai, vagy akár
fordítva.

– És az édesanyám is...

– Sértetlen – vágott közbe Van Staaten. – Ugyanúgy, ahogy Harry, igen. Mondtam már, hogy ne aggódj!
– Visszanyerte önuralmát, és ismét a szokásos, tulajdonképpen barátságos tekintettel vizslatta.
Egyidejűleg leplezetlen kíváncsisággal pásztázta alakját különösen sérülékeny vagy a fájdalmakra
különösen érzékeny pontok után kutatva.

– Azt hiszem, rendben vagy. Szólok Ramanovnak, hogy hívja össze a nagy találkozót. Itt szeretnél várni
vagy... – Egy bólintással meg is válaszolta saját, és teljesen ki nem mondott válaszát, majd először rá,
aztán Sashára pillantott sajátságos pillantásával.

– Most magatokra hagylak titeket. Ne tégy olyat, amit én se tennék, sőt: azt se csináld! Mindjárt jövök.

És ezzel ki is ment a szobából.

Ben gondolni sem mert arra, hogy tényleg megteszi, de az is biztos, hogy Ramanov leszedi ezért a fejét,
ha megtudja.
Meg sem várta, míg becsukódik az ajtó, hanem azonnal Sashához fordult, és megfogta a kezét. Bőre
ugyanolyan jéghideg és sima volt, mint mindig, de mélyen alatta kellemes meleg rejlett, amelyet most
különösen erősen érzett. Mit nem adott volna azért, ha egyetlenegyszer láthatta volna ezt a meleget a
szemében!

– Te tudod, mi történt, nem igaz? – kérdezte. – Úgy értem, tudod, miért vagyunk még mindig életben,
ugye?

Szeme, mint mindig, most is csak átnézett a fiún, Ben pedig most is úgy érezte, mintha nem csupán a
semmibe meredne, hanem a semmi egy bizonyos pontját fürkészné.

Ben éppen egy másik kérdéshez készülődött, amire valószínűleg megint nem kapna választ, de akkor
történt valami... igen különös. Sasha láthatóan erőlködve húzta ki kezét szorításából, ami elég szokatlan
volt. Bár nem volt egy teljesen közönyös és akarat nélküli személy – sőt ellenkezőleg –, ha valamit
eldöntött, azt véghez is vitte.

De még mindig nem ez volt a legszörnyűbb.

A lány őt nézte, és a mások számára valószínűleg teljesen kifejezéstelen arcban volt valami, ami mélyen
nyugtalanította. Majd feltűnt neki, hogy nem is pontosan őt bámulja. Azaz, természetesen őt nézte, de
tekintete nem arcára, hanem valahová a szíjára irányult. Ben automatikusan lenézett, de csak egy
lestrapált és néhány helyen igencsak szétégett nadrágot látott. Bizonyára nem volt túl előnyös, de
normális esetben Sasha nem foglalkozott ilyesmivel; mivel az ilyen dolgok abszolút lényegtelenek voltak
a saját kis univerzumában.

Még egyszer felnézett. Sasha továbbra is a szíját nézte, mire a szemében lévő kifejezés még erősebb,
már szinte könyörgő lett. Ben el sem tudta képzelni, micsoda erőfeszítésbe került neki ez az egyszerű
tekintet, hiszen azt várta tőle, hogy áttörje a láthatatlan falakat, amelyek közte és a többiek világa között
léteztek. Keze akaratlanul a nadrágzsebébe nyúlt, mire ujjai valami kicsi és kemény dolgot fogtak meg.
Automatikusan előhúzta, majd alaposan megijedt, amikor hirtelen megpillantotta az mp3-as lejátszó
darabjait.

Szinte kétségbeesetten nézett Sashára. Úgy reszketett, akár egy nyárfalevél, a szemében lévő kifejezés
pedig mély kimerültségbe váltott.

Ben teljesen tehetetlenül bámult a tenyerén lévő lejátszó maradványaira. Az apró készülék nem úszta
meg úgy a tüzet, ahogy ő; még annyira sem, mint a nadrágszára. Félig elolvadt, és az a kevés, ami az
eredeti formájára emlékeztette, úgy festett akár egy háromdimenziós puzzle. A készülék egészen
biztosan nem működött már.

Ennek ellenére belehelyezte jobb fülébe az apró fülhallgatót, körmével pedig lenyomta a még kisebb
többfunkciós gombot. A masina szánalmasan nyikorgott és recsegett, majd váratlanul csoda történt: az
mp3-as lejátszó kijelzője kék fénnyel világítva, hirtelen életre kelt.

– Kétszáznegyvenegy, Ben – suttogta Sasha hangja a fülébe.

– Kétszáznegyvenegy? – ismételte meg Ben értetlenül. – De mit jelentsen ez?

Természetesen nem kapott választ, majd másodszorra és harmadszorra is lejátszotta az üzenetet.

Összesen két szóból állt, de egyiküknek sem volt értelme. Kétszáznegyvenegy? Ezek szerint mégiscsak
elromlott a masina.

Még egyszer lejátszotta az üzenetet – ugyanazzal az eredménnyel, méghozzá semmilyennel – , mire az

apró kijelző kék fénye fenyegetően villogni kezdett, majd az utolsó hangoknál már kissé torzított a
felvétel. Gyorsan kivette a fülhallgatót a füléből, mielőtt még teljesen megadta volna magát. Majd
később megpróbálja megszerelni.

– Bárcsak tudnál beszélni! – motyogta maga elé, és kinyújtotta felé a kezét. Mintha nem lepte volna meg
már így is eléggé, a lány hagyta, hogy újra megfogja a kezét. – Te mentettél meg minket?

– Ez azért túlzás! – Van Staaten jóval halkabban és hamarabb tért vissza, mint ahogy sejtette. – Úgy
értem, még ha igaz is lenne, amit róla meséltél, ez már biztosan átlépné a képességeit.

– Akkor meg árulja már el, mi történt – szólt Ben élesebb hangon, mint ahogy tervezte.

Van Staaten tekintete egy fél levegővétel erejéig a Sasha kezét markoló kezét bámulta. Összeráncolta a
homlokát, de nem szólt egy szót sem, és természetesen a kérdésére sem válaszolt.

– Talán jobb, ha máris odaviszlek benneteket – szólt helyette. – Ramanov éppen ide tart, és valószínűleg
nem lesz elragadtatva, ha meglátja ezt.

Ben azon törte a fejét, hogy mit ért az ezt szó alatt – keze Sasha ujjain pihent, sehol máshol! –, majd
dacosan lebiggyesztette az ajkát.

– És ki mondta, hogy érdekel?

Van Staaten mélyen sóhajtott.

– Senki. És normális esetben igazat is adnék neked. Minden, ami gutaütésbe hajszolja Ramanovot, biztos
tetszést arat errefelé. Csak tudod, én vagyok itt az egyetlen orvos, és őszintén szólva nincs túl sok
kedvem ahhoz, hogy hetekig pelenkázzam és etessem, míg erre nem jön egy repülő, ami elszállítja.

Ben akarata ellenére mosolygott, még ha röviden is. Ettől függetlenül nem engedte el Sasha kezét.

– Gyertek! – mondta Van Staaten elpakolva. – Elkísérlek benneteket.

Ben kelletlenül felállt és bólintott egyet. Nem lett volna ellenére egy nyáladzó Ramanov, aki ráadásul
inkontinens volt és etetni kellett, de Van Staatennek igaza volt – bármennyire is csábítónak tűnt, ez nem
volt megfelelő pillanat a bosszúra. Szorosan belekapaszkodott Sasha ujjába, miközben követte Van
Staatent a folyosóra.

Most is ugyanolyan üres volt, mint mindig, de Bennek már az első lépések után feltűnt valami. A vihar
zümmögése hirtelen elnémult, helyét pedig egy másik, sokkal félelmetesebb hang vette át.
Mintha egy sarki farkas lett volna, de annál ezerszer is hatalmasabb és félelmetesebb.

– Ramanov vihara? – kérdezte.

– Már egy órája elkezdődött. De ez még csak a kezdet. Szerintem három-négy óra múlva igencsak
kellemetlen lesz itt.

– Veszélyben vagyunk? – kérdezte riadtan.

– A vihar miatt? Nem, ne izgulj. A cár csak a berendezést vette Kínában egy leértékelésen. A többi stabil.
Olyan vihar, amely árthat ennek az állomásnak, még nem létezett.

– És ezt honnan tudja? – kérdezte Ben.

– Mert még mindig egyben van. – Van Staaten rákacsintott, majd arca rögtön utána elkomorult. Amikor
Ben ezzel kapcsolatban készült kérdezni valamit, csak megrázta a fejét és összeesküvő pillantást vetett
Sashára.

– Ő tud róla – mondta Ben. Valószínűleg mindenről jóval többet tudott a többieknél.

– Meglehet, de ettől függetlenül maradjunk inkább csendben.

Ben legszívesebben rákérdezett volna erre az új elutasításra, de inkább visszanyelte a nyelve hegyén lévő
kérdést. Ujjai még erősebben átfonták Sasha kezét, majd kissé engedett a szorításon, nehogy véletlenül
is fájdalmat okozzon a lánynak. Ramanov első látásra ugyanolyan rosszkedvűnek és idegesnek tűnt, mint
máskor, de amint közelebb lépett, Ben rögtön rájött az okára. Ramanov nem volt rosszkedvű, csupán
fáradt. Természetesen annak sem örült, hogy Ben és unokája kéz a kézben sétálgatnak, de a szemében
rejlő kimerültség egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy szóvá tegye. Az egyik rettegett prédikációja
helyett most csak összeráncolta homlokát – ez már inkább reflexnek tűnt, mint valódi érzelemnek –, és a
doktornőhöz fordult.

– Doktornő. Én átveszem őket. Legyen olyan kedves, és menjen el a zsiliphez a zsoldosért. Addig váltsa le
az egyik technikus.

Van Staaten nem kifejezetten örült a feladatnak, de Ramanov másodszorra is meglepte Bent azzal, hogy
megmagyarázta utasítását.

– Harry ugyanis szeretné, ha minden embere jelen lenne. Szóljon neki... kérem!

Van Staaten immár teljesen összezavarodott, ami valószínűleg Ramanov utolsó szaván múlhatott. Úgy
látszik nem csak Ben gondolta azt, hogy ez a bizonyos szó valahogy hiányzik a repertoárjából.

Végül szó nélkül sarkon fordult, és elsietett.

– Gyertek velem – mondta Ramanov. Többet nem szólt. Nem hívott kivégzőosztagot, nem ragaszkodott
a nemzetközi krízis kihirdetéséhez, és Ben ujjait sem akarta eltörni, amiért féltett unokájához ért.
Valakinek szólnia kéne Van Staatennek, Ramanov biztosan beteg. Ráadásul nagyon beteg.
– Hol van az anyám? – kérdezte Ramanov után igyekezve, aki közben irányt váltva arra sietett, ahonnan
jött.

– Semmi vész, minden rendben van. – Az orosz gyorsított léptein, mintha csak attól félt volna, hogy a fiú
további kérdéseket szegez neki.

A vihar bömbölése csillapodni látszott, amint a központhoz értek, de valószínűleg csak a helyiség
elhelyezkedése miatt érezte így, olyan messze volt a bázis külső falaitól, amennyire csak lehetett. Ben
most már biztosan tudta, hogy nem csak beképzeli a padló enyhe remegését, de volt ott még valami más
is: egy vibrálás. Csak remélte, hogy Van Staaten nem tévedett azal kapcsolatban, amit az épület
biztonságáról mondott.

30
BENT MÁRIS ÚJABB MEGLEPETÉS ÉRTE, amint befordultak az utolsó kanyarban. A központ bejáratát
ismét két marcona és állig felfegyverkezett férfi őrizte, de érdekes módon ők nem Harry csapatához
tartoztak. Fehér köpenyt viseltek, és nyilvánvalóan kutatók voltak. A nehéz fegyverek egyáltalán nem
illettek a képbe, ráadásul egyikük alaposan leégette magát, amikor szalutálni próbált a mellette elhaladó
Ramanovnak.

Az orosz anélkül, hogy hátranézett volna, kinyitotta az ajtót és egy nagy lépéssel átlépte a küszöböt
(tulajdonképpen elég tanulékony volt). Ben megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a központ kivételesen
fényárban úszott, és nem egy fémszerű kripta alkonyati benyomását keltette. A teremben már számos
szernély várakozott; közöttük édesanyja és édesapja is, aki éppen egy heves gesztusokkal kísért
beszélgetést folytatott az egyik fehér szerelésben lévő alakkal. Az illető háttal állt Bennek, így a fiú nem
láthatta az arcát.

Közelebb lépve észlelte, hogy a tudósok csoportját leszámítva, a központ szinte ugyanúgy tele volt, mint
legutóbbi látogatásakor; az előtt a bizonyos katasztrófa előtt. Ott volt még Tahia, Gerrit és Harry, szülei,
dr. Vatec és Ramanov fiatal asszisztense is. Ha majd Van Staaten is odaér Frankkel, akkor úgymond,
teljes lesz a létszám. Már csak Baxter hiányzott. Ben első pillanatban nem tudta volna megmondani
miért, de egy fejében sündörgő gondolat rendkívüli módon nyugtalanította.

Szándékosan eltúIzott lépéssel átszökkent a magasított küszöbön, és egy pillanatra majdnem elvesztette
egyensúlyát, amikor Sasha hirtelen megtorpanva megrántotta a fiú kezét. Ben riadtan hátrafordult.

– Sasha, mi...? – Ben félbeszakította kérdését. Arca immár nem volt üres, hanem óriási, már-már
pánikszerű félelem jelent meg rajta. Keze úgy szorította ujjait, hogy az már szinte fájt.

Tekintetét követve nem is volt annyira meglepve, amikor rájött, hogy a szoba másik végében anyjával
társalgó Harryre mered.

Sasha igyekezett szabadulni kézfogásából, de Ben előre számítva erre nem engedte.

– Nincs semmi baj. Nem fog senki bántani. Nem történhet semmi, amíg velem vagy.

A néhány órával ezelőtti eseményeket nézve ez kissé viccesen hangzott, de szavai megtették hatásukat.
Sasha újra megnyugodva ellazította kezét.

– Ben! – Édesanyja felfedezte, és máris kitárt karral sietett fiához. Ugyanakkor Harry is elindult, de ez
már sok volt Sashának. Mielőtt még odaértek volna, végleg kiszabadította magát, de legalább nem
szaladt el. Helyette nagyapjához sietett, majd kisgyerekhez hasonlóan a háta mögé bújt. Harry
összeráncolt homlokkal nézte az eseményt, miközben Ben anyja semmit sem észlelve a történtekből
azonnal fia nyakába ugrott.

– Ben! Úgy örülök, hogy nincs semmi bajod! Hogy vagy? Nem sérültél meg?
Viharos ölelésétől nem is tudott volna válaszolni, ráadásul iszonyúan kínosnak érezte a jelenetet. Ettől
függetlenül néhány másodpercig eltűrte édesanyja kirobbanó örömét, majd lágy erőszakkal lefejtette
kezét a nyakáról. Óvatosan arrébb tolta, majd így szólt.

– JóI vagyok. És te?

A kérdés valójában felesleges volt, mivel édesanyja igencsak kimerültnek tűnt. Szeme alatt sötét karikák
meredeztek, amelyek vagy fáradtságról vagy félelemről – vagy talán mindkettőről – árulkodtak, de
nagyjából ugyanolyan sértetlen volt, mint ő; kivéve egy csúnya piros foltot a bal halántékán, ahol még a
haja is mintha kissé túlfőtt volna.

– Rendbe jövök – szólt fia tekintetét látva, majd kezét a halántékára tette. – Heidi megígérte, hogy nem
marad hege.

– Ha pedig mégis, ismerek néhány remek sebészt, akik rendbe hozzák – fűzte hozzá édesapja, miközben
közelebb lépve vállára tette a karját. Röviden és eltúlzott összeesküvéssel odakacsintott Bennek. – És ha
már úgyis témánál vagyunk, akkor azt a néhány apróságot is megigazíthatják, nem igaz, drágám?

– Ha úgy gondolod, szükséges, drágám – válaszolta felesége mézesmázosan, majd könyökével úgy
mellkason vágta, hogy férje hirtelen nem kapott levegőt.

Ben mosolygott egyet, majd tekintetét rögtön Sashára és nagyapjára kapta. Ramanov rosszallón nézett
feléjük, mintha csakis őt hibáztatná azért, ami kezdetektől történt – ja, és az azelőtt történtekért is.
Sasha pedig még mindig ijedten bujkált a háta mögött.

Újra édesanyjához fordult.

– Mi történt? Hogyhogy...?

– ...még életben vagyunk? – vonta meg a vállát. – Fogalmam sincs.

Kérdőn Harryre nézett, de a zsoldos szintén egy vállvonással válaszolva újra Sasha és nagyapja felé
fordult.

– Ramanov tudja – szólt édesapja halkan és komolyan.

– Ramanov tudja, mi történt? – ismételte meg Ben hitetlenkedve. Apja bólintott, Harry pedig, aki
láthatóan nemigen kívánt részt venni a beszélgetésben, némán a monitorra bólintott. A képernyő ugyan
be volt kapcsolva, mégis kusza fehér vonalak káoszát és tomboló elektronikus hóvihart sugárzott.

– Ő talán látta? – motyogta Ben. A kérdést követő mély hallgatás elegendő válasz volt számára. Egy
pillanat erejéig meredten bámult a monitorra, majd Ramanovra és végül Tahiára. Ramanov hűvös
pillantással válaszolt. Tahia reakciója jóval érthetőbb volt – még ha nem is annyira tetszett Bennek. A nő
igyekezett uralkodni magán, és majdnem sikerült is neki; de csak majdnem. Szemének mélyén
bizonytalanság lapult, amely az olykor Sasha szemében feltűnő félelemre emlékeztette.
Feltűnt neki, hogy nem ő volt az egyedüli – hanem anyja és Harry is –, aki ilyen furcsán nézett rá. Gerrit
is úgy fürkészte, mintha csak szellem volna, sőt Vatec és a fiatal orosz is nézett, de rajtuk látszott, hogy
legszívesebben nagyon messze lennének onnan.

– Mi van? – kérdezte.

– Ne most! – válaszolta Ramanov. – Egyszerűbb, ha... ha

mindenki itt van.

Ben kutatva körbenézett.

– Baxter és Frank – morogta.

– Baxter meghalt – szólalt meg édesanyja.

– És Frank is – fűzte hozzá Harry. Ezek voltak az első szavai, mióta Ben belépett. Hangja halk és majdnem
kifejezéstelen volt.

– Frank? – isrnételte meg Ben ijedten. – De hogyhogy? Úgy értem, nem is volt... – Zavarodottan
félbeszakította saját magát, majd először anyját, aztán a zsoldost vizsgálgatta. Édesanyja átöltözött, így a
megégett hajtincsén és halántékán kívül már semmi sem emlékeztette az esetre. Harry még mindig
ugyanabban a ruhában volt, és Ben csak most vette észre, hogy ő sem úszta meg sértetlenül a dolgot.
Kabátja és jobb nadrágszára telis-tele volt apró fekete pöttyökkel; mint a koromfekete égen tündöklő
csillagok.

– Mi történt? – kérdezte még egyszer. Harry csupán megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy tényleg nem
tud semmit.

Ben mégis közelebb lépett a zsoldoshoz, és így szólt.

– Harry!

Nem is számított rá, de Harry végül mégis levette tekintetét Ramanovról, és egy másodpercig hűvösen
és ugyanakkor majdnem ijedten vizsgálgatta a fiút. Hirtelen sarkon fordult, és gyorsan a monitorhoz
lépett. Ben azon törte a fejét, vajon mit lát benne Harry?

Valószínűleg semmit.

Követni akarta, de anyja gyorsan a vállára téve a kezét visszatartotta.

– Hagyd őt! Kérlek!

– Mert neki nem kellene itt lennie – válaszolta apja helyette. Szemében még mindig végtelen
megkönnyebbülés lebegett, már szinte boldognak tűnt. Ben mégis érezte szavai komolyságát. –
Szemrehányást tesz magának, érted?

– Nem – szólt Ben. – Miért?

– Amiért elvesztette két emberét – mondta végül édesanyja, apja pedig hozzátette. – Nem is olyan
kemény, mint ahogy azt mutatja. Mindenképpen ki akarta őket hozni onnan, de nem sikerült neki.

Néhány másodpercbe beletelt, mire Ben felfogta. Bár nem kellett volna ennyire csodálkoznia, mégis
megint megijedt.

– Szonja és... a másik... Gerd is meghalt?

– Attól félek, igen – mondta édesanyja. – És ő küldte le oda.

Még szép, hogy meghaltak – gondolta Ben keserűen. Nem is volt kétség. Elvégre mindannyian hallották
a kiáltásokat, majd a lövések és a robbanások utáni hirtelen csendet. A helyzet, hogy itt állhat, és
cseveghet szüleivel azt mutatja, hogy az átkozott számítógép alattomos támadása mégis csődöt
mondott, de bármi is történt odalent a két zsoldossal, nem élték túl a találkozást.

– És mi van Frankkal? – kérdezte édesapjára nézve. Baxter feltehetően belehalt a laborban szerzett
komoly sérüléseibe – sőt lehet, hogy az a kis bestia mégis beleharapott, mielőtt még anyja likvidálta –,
de Frank még mindig előtte van, ahogy a lépcsőn ücsörögve tüzel a jégharcosokra.

Apja csak megrázta a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal elfordult.

Percek teltek el, és közben senki sem szólalt meg. A hangulat eddig sem volt kimondottan víg kedélyű,
most viszont olyannyira lecsökkent, hogy szinte egyre hűvösebb lett odabent – ami természetesen csakis
a felerősödő viharon múlhatott. Ben már odabent is jól hallotta a távoli farkasüvöltést, és megint
határozottan érezte a padló lágy rezgését.

Végül nem bírta tovább a hallgatást, ezért odalépett Tahiához és Gerrithez. A fiatal zsoldosnő
demonstratívan elfordult, amint közeledett, miközben szemében egy meg-se-próbáld című kifejezés
szikrázott.

Ben nem is akarta. Helyette Gerrithez lépett, és megkérdezte.

– Te hogy szabadultál ki?

Gerrit összenézett Tahiával mielőtt válaszolt volna.

– Sehogy – mondta elutasító hangon. – Én nem is voltam lent. Nem Sikerült lejutnom.

– Örülj neki! – szólalt meg Tahia anélkül, hogy ránézett volna.

Gerrit szinte ellenséges pillantást vetett rá, Tahia pedig hátrébb lépett néhány lépést.

Bennek hirtelen szörnyű lelkiismeret-furdalása támadt. Ő aztán igazán nem akarta, hogy miatta
veszekedjenek, de hiába próbálta esze meggyőzni arról, hogy nem az ő hibája. Szinte segítségért
esedezve Sashára pillantott, de ő természetesen rá sem nézett.

Valószínű nem ő volt az egyetlen, aki megelégelte a tehetetlen várakozást.

– Hol marad már Van Staaten doktor? – kérdezte Ramanov kelletlenül. – West, szólna már az
emberének, hogy csipkedje egy kicsit magát? Annyi időnk azért nincs.

Harry meg sem mozdult, csak ránézett Tahiára, aki rögtön előkapta kabátzsebéből az adóvevőjét, és
beleszólt. Egyszer. Kétszer. És harmadszor is. Végül csalódott fejcsóválással visszatette a készüléket a
zsebébe.

– Nem jelentkezik.

Harry dühösen előrántotta saját adóvevőjét, és lenyomta a hívógombot. Tahiával ellentétben ő igencsak
hangosan szólt bele.

– Tooth, jelentkezz!

Nem kapott választ, ezért megpróbálta még egyszer, majd dühösen visszatette a készüléket a helyére.
Kezével mérgesen a monitorra bökött.

– Innen látni a zsilip környékét?

A kérdés Ramanovhoz szólt, aki szó nélkül felállt, és a számítógépéhez lépett. A nagy képernyő
elektromos hóvihara egy életlen fekete-fehér felvételre változott, amely a zsilip előtti folyosót mutatta.

Sem Tooth, sem pedig az érte ment doktornő nem volt sehol. De legalább a hatalmas acélajtó zárva volt,
és a felette lévő ellenőrző lámpa megnyugtatóan zölden világított.

Ramanov pötyögni kezdett a billentyűzetén, mire a monitor egymás után vetítette a különböző folyosók
képét, de mindegyik teljesen üres volt. Ben pedig úgy látta, hogy ezen az útvonalon kellett volna Van
Staatennek és Toothnak haladnia. Az orosz egyidejűleg előrehajolt, és beleszólt a mikrofonjába.

– Van Staaten doktor, kérem, azonnal jelentkezzen a központban!

Szavai – amelyeket már feltehetően az egész állomáson hallottak – ugyan végigvisszhangoztak a vékony
műanyag falakon, de más reakciót nem váltottak ki.

– Valami nem stimmel – mondta Tahia halkan.

Ramanov dühös pillantást vetve rá egyre idegesebben verte a számítógép billentyűzetét, mire a
képernyőn egyre gyorsabban és gyorsabban váltakoztak a képek, de mindegyik kivétel nélkül ugyanazt
mutatta: egyforma folyosók, amelyekben még egy légy sem zümmögött.

Azaz: annyira egyformák azért mégsem voltak...

– Várjon csak! – szólt Ben hirtelen.

Ramanov azonnal ránézett, a fiú pedig izgatottan a képernyőre mutatott.

– Az ajtók. Meg vannak számozva.

– Na, és? – kérdezte Ramanov. – Erre most végképp nincs..

Kétszáznegyvenegy, Ben.

– Kétszáznegyvenegy – vágott a szavába Ben. – Meg tudja mutatni nekünk?

– Mondtam már, hogy...

– Csinálja, amit mond! – szakította félbe Harry.

Ramanov természetesen nem fogadott szót anélkül, hogy szikrázó pillantást ne vetett volna rá, majd
néhány másodperc hezitálás után eleget tett kívánságának. Az LCD-monitor képe kicserélődött, de első
pillanatban nem látszott túl nagy változás: a képernyő még mindig üres, szürke falú és ajtajú folyosók
hadát mutogatta; mindenesetre egyikük sokkal nagyobb és szélesebb volt, valamint feltűnően nagy
kilinccsel rendelkezett.

– Rá tud közelíteni? – kérdezte Harry.

Ramanov megnyomott egy gombot, és az ajtó máris betöltötte az egész képernyőt.

– Látják? – mondta becsmérlőn. – Nincs benne semmi...

– Közelebb! – vágott a szavába Harry. – És egy kicsit lejjebb! – Hangja igen feszültnek tűnt.

Ramanov gyorsan megérintett egy billentyűt, de valószínűleg mellényúlt, mert az ajtó hirtelen egészen
kicsire változott, majd gyorsan helyrehozta hibáját.

– Nem megy még közelebb? – kérdezte Harry.

Ramanov megrázta a fejét, majd Harry olyan közel lépett a képernyőhöz, amennyire csak tudott – sőt
közelebb is hajolt, mintha attól jobban látott volna. Hirtelen úgy összerezzent, mintha áramütés érte
volna.

– A pokolba! Gerrit! Tahia! Gyertek utánam! – azonnal sarkon fordult, és az ajtóhoz viharzott. –
Mindenki más itt marad!

Hárman már rég kint voltak a teremből, mire a többiek egyáltalán felfogták, mi történt. Bennel
egyetemben. Harryhez hasonlóan egészen közel hajolva a monitorhoz vizsgálgatta a szürke acélajtót, de
semmi különöset nem látott.

– Mi van az ajtó mögött?

– Semmi – válaszolta Ramanov. – A hűtőkamra, semmi több. Honnan veszed, hogy ott vannak? – Egy
kicsit mintha izgatottnak, sőt talán idegesnek tűnt, ezért Ben egy viszonylag hihető kifogáson törte a
fejét.

Ramanov abban a pillanatban újra felnagyította a képet, mire Harry és a két másik zsoldos tűnt fel a
folyosó végén. Mindhárman fegyverünket szorongatták a kezükben.
Bennek fogalma sem volt, hol van a 241-es szoba, de feltehetően a sarkon túl helyezkedett el. Bár ezen a
bázison – amely csak akkor tűnt nagynak, ha hozzá hasonló épületekkel hasonlították össze – végül is
minden szinte a sarkon túl volt.

– Mit csinál? – motyogta az apja.

Ahogy mindenki más is, ő is közelebb lépett, és meredten bámulta a képernyőt. Pontosabban szólva,
ahogy majdnem mindenki.

Ben hirtelen úgy érezte, mindenki őt bámulja, majd hátrapillantva beigazolódott feltevése.

Édesanyja is mögötte állt. A monitoron zajló drámai események ellenére őt bámulta.

Ben egy ideig értetlenül nézett rá, majd újra a képernyőhöz fordult. Időközben a három zsoldos elérte a
hűtőkamrát, Tahia és Gerrit pedig már beállt a bejárat jobb és bal oldalára. Harry a folyosó szemközti
oldalán letérdelve becélozta az ajtót. Tahia egy jelre kinyújtotta kezét, lenyomta a túlméretezett
kilincset, mire az ajtó egy mozdulattal kitárult. A kamera beállítása miatt nem látszott, hogy mi van az
ajtó mögött, de Ben jól látta és szinte érezte a folyosóra kiszökő szürke pára hűvösét.

Harry lőtt egyet. A hang ugyanolyan rossz minőségű volt, mint a kép, ezért csak egy egyszerű és tompa
plopp hallatszott. Mögötte valaki hangosan beszívta a levegőt fogai között, és valaki – nem Ramanov –
ijedten megszólalt oroszul. Harry még kétszer-háromszor egymás után lenyomta a ravaszt.

Ramanov gyorsan a mikrofonhoz hajolt.

– West! – kiáltotta. – Mi történik ott?

Harry természetesen nem reagált Ramanov szavaira, helyette inkább leadott még két lövést, majd
hirtelen felpattanva egyetlen ugrással a teremben termett. Egy fél másodperc múlva a többiek is
követték, mire hangos lövöldözés és csörömpölés zengett kifelé a helyiségből.

– Mi a fene van ott? – suttogta Robert Berger ijedten. Ramanov hozzáfűzött valamit oroszul, majd az
ajtó mögött felcsendült egy utolsó lövés, aztán csönd lett. Három-négy végtelen másodpercig síri csend
uralkodott, majd Tahia mindkét kezével a gépfegyverét szorongatva hirtelen hátrálni kezdett. Egy
pillanattal később Gerrit és Harry is követte. Fegyverüket a vállukra akasztva mindketten egy-egy alakot
tartottak a karjukban. Az egyik egy fehér sarki felszerelést, a másik egy ugyancsak fehér köpenyt és vállig
érő hajat viselt.

– Van Staaten! – szólalt meg Ramanov.

Harry oldalra fordítva a fejét kereste a kamerát – mintha csak hallotta volna az oroszt. Nem találta meg,
mivel nem nézett egyenesen bele.

– Ramanov! Kísérje a doktornőt a betegszobába! Azonnal! A többiek ott maradnak, ahol vannak!

De hát az egyetlen orvost a kezében tartotta, aki vagy elájult, vagy meghalt, gondolta magában Ben
zavartan. Csak utána jött rá, hogy Harry édesanyjáról beszél.
Amint hátrafordult, anyja már futólépésben elindult kifelé.

Ramanov követni készült, majd hirtelen megtorpanva bizonytalanul a monitorra kapta a fejét.

Harry és Gerrit már rég kiléptek a kamera látószögéből, Tahia pedig éppen egy hatalmas rúgással csapat
be az ajtót. Ahelyett, hogy követte volna a két férfit, lövésre kész fegyverrel megállt az ajtóval szemben.

– Mi van abban az átkozott hűtőkamrában? – kérdezte Ben édesapja.

Ramanov válasz helyett megint csak a billentyűzet fölé hajolt, és képet váltott. Ben először csak egy
fehér összevisszaságot látott, majd az orosz kissé élesített a képernyőn. A monitor most pontosan azt
mutatta, amit Ramanov szavai sejtettek: egy hűtőkamrát, amelynek egyetlen különlegessége a nagysága
volt. A levegőt teljesen belepte a levegő szürke füstje. Félbevágott disznók vagy szarvasmarhák lógtak
láncra aggatva félig átlátszó, keményre fagyott műanyag fóliákba csavarva.

A fémpolcokon jéggé fagyott dobozok, kartonok és számos konzervdoboz hevert. A padlót, a falat és a
plafont vastag jégpáncél fedte.

Ramanov kicsit oldalra irányította a kamerát, amikor mégiscsak feltűnt valami érdekes: az egyik
becsomagolt, még mindig ide-oda imbolygó szarvasmarhában legalább fél tucat gusztustalan lövésnyom
virított. A falban szintén nem kevés kis kerek fekete lyukacska díszelgett, az óriás marha alatt pedig egy
jégből lévő, darabokra tört alak hevert.

A kamera tovább kalandozott, mire egyre több jégharcos került a képbe. Legalább egy tucat lehetett, ha
nem több... egyiküknek sem volt arca, kezükön pedig a már megszokott három darab ujjacska
meredezett. Ez is valami.

– Honnan a fészkes fenéből jönnek ezek a bestiák? – morogta Ramanov. – És hogyan jutottak be?

– Ezt most nem kérdezi komolyan, ugye? – kérdezte Ben. – Azt kérdi, hogy kerülnek ezek a
jégszörnyetegek... egy hűtőkamrába? – A kérdés nem is volt olyan felesleges, de Ben inkább azon törte a
fejét, minek egy ilyen helyre egyáltalán hűtőkamra?

Ramanov gyanakvón nézett rá.

– Inkább azt áruld el, hogy honnan tudtad?

– Mi? – kérdezte Ben, igazából csak időnyerés céljából.

Ramanov a monitorra bökött.

– Kétszáznegyvenegyes szoba. Honnan tudtad, hogy ott vannak?

– Sehonnan – állította Ben. Hirtelen mindenki felé kapta a fejét; az apját beleértve.

– Kétszáznegyvenegy – ismételte meg Ramanov még egyszer és igen különös hangsúllyal. – Honnan
tudtad?
– Sehonnan – felelte Ben. – Ez csak... csak egy megérzés volt. – Szavai még saját magának is
nevetségesnek tűntek, de Ramanov még arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon rá. Helyette
lebiggyesztette az ajkát, majd újra a monitorhoz fordult. Ben szinte hátában érezte Vatec és a fiatal
orosz tekintetét. Sőt apjáét is.

Ramanov még néhányszor ide-oda mozgatta a kamerát, de a képen csak csupa jég látszott. Végül
kikapcsolta a kamerát.

– Rendben. A megbeszélés elnapolva. Kérem, fáradjanak vissza a szállásukra. Egy óra múlva megint
találkozunk itt. Pontosan, ha kérhetem.

31

TERMÉSZETESEN AZONNAL A BETEGSZOBÁHOZ SIETETT – édesapjával együtt –, de Ramanov megelőzte

őket: már a folyosó kanyarulatánál elállta két embere az útjukat, bár egyiküknél sem volt fegyver, és
kicsit se tűntek olyan befolyásosnak, mint Harry emberei, de legalább annyira makacsak voltak. Apja
először szép szóval, majd fenyegetéssel, végül pedig könyörgéssel próbálkozott, de egyik sem hatotta
meg annyira a férfiakat, hogy továbbengedték volna őket – bár lehet, hogy csak azért, mert egyikük sem
értett németül; sőt a másik három nyelven sem, amellyel apja próbálkozott.

Végül feladták a harcot, és kissé hátrébb húzódtak.

– Ezért letépem Ramanov fejét, az biztos! – dühöngött édesapja. – Mit képzel ez az ember? Csak
mehetek a feleségem után?

– Biztos... megvan rá az oka – mondta Ben, majd azon tűnődött, vajon miért épp ő védi Ramanovot?

– Igen, valószínűleg. De úgy tűnik, nem ő az egyetlen, aki titkolózik, nem igaz?

Ben mostanra teljesen összezavarodott. Miért pont őt kérdezgette az apja egyszerre? Csak azért, mert
nem volt ott más?

– De én azt sem tudom, mi történt ott... – kezdett bele.

– Nem arról beszélek, ami a laborban történt – szakította félbe édesapja. – Kétszáznegyvenegyes szoba.
És ne gyere nekem azzal, hogy csak holmi megérzés volt. Az igazságot, ha kérhetem. Honnan tudtad,
hogy a hűtőkamrában vannak?

– Csak tudtam, és kész! – válaszolta Ben hevesen, majd meglátva apja még komorabbá váló arcát, halkan
hozzátette. – Sashától.

– Ja, tényleg, gondolom, álmodban súgta meg neked – felelte apja gúnyosan.
A szavaiban lévő gúnyos hangsúly igencsak rosszulesett a fiúnak. Főleg hogy elárulta szüleinek az ő és
Sasha között lévő különös kommunikációt, többet várt volna apjától.

– Igen – mondta egyszerűen.

– És akkor miért nem figyelmeztetted a többieket?

– Mert ez nem ilyen egyszerű. Azt hittem, te már megértetted a múltkor! Ez nem egy videofilm, amit
addig bámulhatok, amíg meg nem értem, kapiskálod? Ezek csak... képek. Képek, amelyeknek néha van,
néha pedig nincs értelmük. – Apja egy pillanat erejéig úgy tűnt, mintha szétrobbanna a dühtől, majd
pont az ellenkezője történt. Nem csak megnyugodott, de szinte már kínosan szégyellte magát.

– Bocsáss meg! Azt hiszem, kicsit...

– Igen – vágott a szavába Ben. – Ezzel mindannyian így vagyunk.

Kellemetlen csend telepedett kettejük közé, Ben pedig szinte megkönnyebbült, amikor zajt hallva maga
mögött Gerritet látta kisétálni a kezelőszobából. Igen komoly arcot vágott, még ha nem is olyan aggódót,
mint azt Ben várta. Csalódottan nézte, hogy Harry nem követte, de Gerrit határozott léptekkel feléjük
menetelt, miközben aggódó arckifejezése fokozatosan haragossá változott.

A két rögtönzött őr, valamint Ben és édesapja ösztönösen kitért az útjából, de Ben ettől függetlenül
kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa, majd mégsem tette.

– Hová mész?

– Kifüstölöm a szemét bandát! Miért, mit gondoltál? – morogta Gerrit. Továbbment, mire Ben és rövid
hezitálás után apja is csatlakozott hozzá.

– Mi a túró történt egyáltalán? – kérdezte Ben, miközben a zsoldos mellett a hűtőkamra felé tartott.

Gerrit úgy nézett rá, mintha ezt pont neki kellett volna tőle kérdeznie, de végül mégis válaszolt a
kérdésre.

– Majdnem elkapták őket, az történt. Sőt lehet, hogy el is kapták. Remélem, még időben érkeztünk.

Megint furcsán nézett Benre, mire a fiú látta, hogy azt a kérdést készül feltenni, amire Ben úgysem
válaszolna, de ekkor apja a segítségére sietett.

– És mit mondtak?

– Mondtak? – Gerrit szinte lekicsinylő pillantást vetett rá. – Odabent harminc fok mínusz van, a
szentségit! Maga szerint mit mond az ember az után a röpke öt perc után?

– De még élnek, nem? – kérdezte Ben ijedten.

– Épp hogy megúszták. Pár perccel később és...

– Megsérültek? – kérdezte az édesapja.

– Megsérültek? – ismételte meg Gerrit miközben tárat cserélt a fegyverében. – Úgy érti, hogy
megharapták vagy megszurkálták-e őket a bestiák? Gőzöm sincs! De szerintem nem. A felesége épp
vizsgálja őket. A fenébe is, mit akarnak tőlünk ezek az átkozott dögök?

Pontosan azt, gondolta Ben. Minket. És még most sem tudta a választ, hogy miért.

Mivel Gerrit egyre gyorsabban szedte a lábát, sőt az utolsó métereket már futva tette meg, nem volt
ideje feltenni a kérdést, melytől Ben annyira félt. De egészen biztos volt benne, hogy fel fogja tenni, ha
pedig nem ő, akkor Ramanov vagy az apja vagy az anyja.

Kettőjüknek még talán elmondhatta az igazságot (még akkor is, ha valamiért rettegett tőle), de mit
mondjon Harrynek, Gerritnek vagy Ramanovnak? Az igazságot, amelyet Sasha időközben már nemcsak
az álmában, hanem egy (defektes) mp3-as lejátszón is közölt vele?

Ja, persze. Ezt aztán biztosan rögtön elhinnék neki. Egészen biztosan.

A hűtőkamrához vezető úton csupán néhány emberrel futottak össze, akik még kevésbé tűntek
ismerősnek Ben számára, de akik legalább gyorsan és tiszteletteljesen (vagy csak félelemből) kitértek az
útjukból. Néhányan közülük szinte háttal felpréselődtek a falra, míg el nem haladtak mellettük, és Ben
egyszer mintha még valódi félelmet is látott volna az egyik szemében.

Megpróbálta bebeszélni magának, hogy ez bizonyára csak a zsoldos miatt van; marcona külseje és a
kezében virító fegyver látványa. Mindenesetre azt hitte, több emberrel fognak találkozni most, hogy a
laborok és az egész alsó szint le van zárva.

Legalább Tahia még ott volt, ahol utoljára látta, sőt úgy tűnt, még a testtartását sem változtatva őrizte a
241-es számú szobát. Amint meglátta Gerritet és kíséretét, leeresztve a fegyvert feléjük lépett.

– Mi van Toothtal?

– Minden rendben – mondta Gerrit. Ez kicsit másképp hangzott, mint amit néhány perce mesélt nekik,
gondolta Ben, de inkább visszanyelte a nyelvén lévő megjegyzést. Gerrit így folytatta.

– Biztosan lábra áll megint. Talán lesz egy két fagydaganata, ha nagyon peches, de ennyi az egész.

Fejével a zárt ajtóra bólintott.

– Volt valami különleges?

Tahia megrázta a fejét.

– Jó. Akkor menj a körletbe, és hozd ide a kabátjainkat! És hozzál elég lőszert is! Végleg kifüstöljük a
bandát!
Tahia egyetlen szó nélkül távozott, Gerrit pedig kibiztosítva fegyverét, elfoglalta az ajtóval szemközti
helyet. Ben gyanakodva összenézett apjával, majd a zsoldoshoz fordult.

– Megkérdezhetem, hogy mire készülsz?

– Már egyszer elmondtam – válaszolta Gerrit durván. – Kifüstölöm ezt az átkozott bandát! Ez még
egyszer nem fog előfordulni, azt garantálom!

– Úgy gondolja, hogy még vannak bent? – kérdezte Ben édesapja ijedten.

Gerrit megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. De ha mégis, akkor már nem sokáig.

– Valóban jó ötletnek tartja? – tudakolta Robert bizonytalanul vigyorogva. – Úgy értem, gondolja, hogy
Ramanov professzor boldog lesz majd, ha mindent szétlő odabent?

Gerrit hűvös pillantást vetve rá hallgatott.

– És teljesen egyedül akarsz bemenni? – kérdezte Ben. – Talán meg kéne várni, amíg...

– Mi? – vágott a szavába Gerrit dühösen. – Elég idős leszel, hogy velünk tarts? Csigavér, valahogy
megbirkózunk vele.

Ben szó szerint hátrahőkölt tőle. Gerrit eddig csupán kissé nyugtalannak tűnt számára, amit az
idegességnek és a bajtársaiért való aggódásnak tudott be, de ez valahogy nem stimmelt. Ez nem
idegesség volt. Amit érzett, az színtiszta ellenségeskedés volt.

– Mi a fene van veled? – kérdezte szándékosan provokálva. – Talán bántottalak?

– Engem? – Gerrit vadul rázta a fejét. – Nem. És mégis, mi lenne velem? Csak nekem is megvannak a kis
titkaim. Ismerős az érzés, ha?

Ben az első pillanatban annyira elképedt, hogy képtelen volt válaszolni. Majd egyszerre kérdő és ijedt
pillantást vetett apjára, aki majdnem teljesen hasonlóan reagált. Édesapját még valahogy megértette,
akkor is, ha megbántotta a reakciója. De Gerrit? Mi a fenét tett, hogy így viselkedik vele?

– Egyébként én is ezt kérdezem magamtól – szólalt meg a fiú apja, és csak akkor döbbent rá, hogy
hangosan tette fel a kérdést. – A fiam nem tehet arról, hogy ő él, a barátja pedig nem.

– Ez lenne az oka? – motyogta Ben zavarodottan. – Frank miatt van?

Gerrit szikrázó szemmel nézett rá.

– De nem is az én hibám volt! – tiltakozott Ben. – Tényleg azt hiszed...

– ...hogy Frank még vígan élhetne, ha előre tudtuk volna mivel van dolgunk? – vágott közbe Gerrit
hevesen bólogatva. – Igen, azt hiszem. És néhányan a többiek közül is. Még szép, hogy ezt hiszem!
Ben továbbra is értetlenül és teljesen sokkolva bámult rá, majd apja egy kisebb szünet után halkan
megszólalt.

– Ez nem igazán igazságos, tudja? A fiam már elejétől fogva próbálja megértetni mindenkivel, hogy mivel
is van dolgunk. Inkább úgy volt, hogy senki sem hitt neki – még én sem, ha őszinte akarok lenni.

– Azt nem mondta nekünk – erősködött Gerrit.

Apja válaszolni készült, de Ben megelőzte. Maga sem tudta miért, hiszen édesapja jobban értett Gerrit
elhallgattatásához, de most már valahogy nem akarta. Csupán néhány napja ismerte meg a fiatal
zsoldost, mégis iszonyúan fontos volt neki, hogy megértse.

Talán mert Gerrit még egészen biztosan nem tartozott a barátai közé, de megvolt rá az esélye, hogy az
legyen.

– Borzasztóan sajnálom Franket – mondta. – Én is bírtam őt, de hát nem a mi hibánk volt. Úgy értem,
talán jobban örültél volna annak, ha ez az átkozott égetőberendezés nem romlik el?

Gerrit nagy szemmel bámult rá.

– Ki mondta, hogy elromlott? Frank elégett, öcskös, méghozzá élve. Talán örülni kéne miatta?

– Hogy... hogy érted ezt? – És abban a pillanatban megértette, majd hatalmasra nyílt szemmel nézett
Gerritre. – Te tudod, mi történt! Láttad! Vagy Tahia mesélte el, nem igaz?

– Ez igaz? – kérdezte az édesapja. – Tényleg tudja, hogy mi történt? Akkor mondja el!

– Igen, igaz, és nem, nem fogja elmondani maguknak – szólalt meg egy hang mögöttük. Tahia visszaért.
Egészen biztosan futott, hogy ilyen gyorsan megtette a távolságot, ráadásul a levegőt is szaporábban
vette. Rajta volt vastag pufikabátja, a másik ugyanolyan pedig a bal karján lógott. Jobb kezében
géppisztolyát szorongatta, a hátán pedig valami olyasmi lógott, ami Ben szerint inkább egy lángszóróhoz
hasonlított.

– Hogyhogy nem fogja elmondani?

– Azért, mert én meséltem neki, de már százszor megbántam. – Odadobta a kabátot Gerritnek. – Ha
tudni akarnak valamit, akkor kérdezzék Ramanovot. Most pedig tűnjenek innen! Nemsokára kellemetlen
lesz errefelé.

– Azt nem hiszem – szólalt meg egy hang felettük a semmiből. Kissé torz volt és nagyon halk, de Ben
ettől függetlenül felismerte, hogy Ramanové. – Bármit is terveztek, szépen befejezik, megértették?
Zárják be az ajtót, és jöjjenek a központba! Odaküldök egy őrt.

– Igenis – mondta Gerrit gúnyosan. – Naná – majd fegyverét lerakva a földre felvette a kabátját, és
belelőtt a plafonban. Ben nem látta, hogy a kamerát vagy a hangszórót vagy talán mindkettőt – vagy
akár semmit – eltalálta-e, de mindenesetre Ramanov test nélküli hangja nem jelentkezett újra.
– Szóval – mondta higgadtan. – Most, hogy ezt is elintéztük... – Tahiához fordult, miközben szinte unott
tekintettel nézett végig Benen és apján. – Tűnjetek el inkább! Vagy tőlem maradhattok, de csakis saját
felelősségre.

– Ne nyissátok ki az ajtót! – szólt Ben riadtan.

Gerrit tudomást sem vett róla, de Tahia hirtelen megtorpant a mozdulat közepén.

– Miért?

Ben csak tehetetlenül megvonta a vállát. A szavak szinte akarata ellen szóltak, csak úgy elhagyták az
ajkát, de... ott... tényleg volt valami. Talán csak egy emlék, amelyet még nem fel sem fogott igazábóI, de
szörnyen nyugtalanította.

Nem. Inkább figyelmeztette.

A zsoldosnő töprengve nézte, majd hirtelen megfordult, és odalépett az ajtóhoz. Gerrit egy bólintással
jelezte készenlétét, és a szabad terület érdekében két lépést oldalra, egyet hátra lépett. Tahia lenyomta
a kissé túlméretezett hűtőszekrényajtóra emlékeztető kilincset, mire az ajtó kitárult.

Ekkor Ben fejében is kinyílt egy emlék, majd hamar rádöbbent, hogy a reggel még rémálomnak hitt
esemény közül minden valódi és megtörtént.

– Neee! – kiáltotta ahogy csak bírta. – Ne nyissátok ki az ajtót!

Túl késő volt. Tahia csak résnyire nyitotta ki az ajtót, majd olyan hamar eltalálta egy kalapácsszerű és
hatalmas csapás, hogy még a villámgyors zsoldosnő reakciója is kevés volt ahhoz, hogy elkerülje. Fejét a
kőkemény ajtó szélébe vágva hátravetődve összeesett, de előtte még magával rántotta Ben édesapját is.
A fiú egy kétségbeesett ugrással még épp hogy biztonságba helyezte magát, amikor a többmázsás ajtó
egy tompa puffanás és Ben ijedt kiáltásának kíséretében a vékony műanyag falnak ütközött, és
darabokra törte azt.

A folyosó, mondhatni egy másodperc alatt teljes káosszá változott. Gerrit gépfegyvere nem az ajtó
mögötti terembe tüzelt, hanem szinte felrobbant a szobából kitörő hatalmas fehér massza közepében.
Jégszilánkok és lepattanó lövedékek terítették be a levegőt, majd újabb lyukakat fúrtak a szürke
műanyag falakba; tejszerű jégdarabokból álló eső zúdult az ajtó elé, majd Ben csupa esetlen alakot és
kapkodó mancsot látott előbújni az ajtó mögül, de a zsoldos fegyvere hamar darabokra szaggatta őket.

Gerrit legalább öt-hat förtelmes támadóval végzett azonnal, de két-három már rögtön ott támolygott
kint, a folyosón. Körülbelül egy másodpercig tartotta volna még a frontot, amikor Tahia fekvésből
felkapta a fegyverét, és lövöldözni kezdett. A sortűz olyan közel repült el apja hátától, hogy az üvöltve
hozzápréselte magát a földhöz, és a két szörnyeteg darabokra robbant. Az utolsót Tahia végül egyetlen
lövéssel a falhoz vágta, majd egyesült tűzzel igyekeztek visszaszorítani a támadókat.

A két szörnyű fegyver tömény tűzerejéhez még nem nőttek fel a szörnyetegek. Ben már semmit sem
ismert fel odabent a hűtőkamrában – senki sem lett volna rá képes, hiszen a villámló fehérség és a
repkedő roncsok egyvelegén kívül más nem volt odabent –, a jégszörnyetegek visszaszorultak, így a
lövések immár akadálytalanul száguldozhattak a láncok, a húskampók és a fémpolcok között.

Gerrit fegyvere hirtelen kiürült. Vadul szitkozódva izgatottan kutatott zsebében egy másik tár után. Tahia
azonnal felpattant, és mostantól rövid, szaggatott lövéseket adott le a szeme elé kerülő jégharcosokra.
Megvárta, míg Gerritnek sikerült végre betöltenie az új tárat, majd gyorsan melléhuppanva levette
válláról a másik, jóval otrombább fegyverét. Mielőtt még teljesen az ajtó felé irányította volna,
megjelent egy picike kék láng csövének elején. Tehát mégiscsak lángszóró, gondolta Ben borzongva. Ez
teljesen megőrült?

Nyilvánvalóan igen, mivel egy másodpercet sem gondolkodott, mielőtt rohanni kezdett. Gerrit egy fél
lépéssel előtte szaladt, majd a tárva-nyitva álló ajtó előtt térdre rogyva, hatalmas csörömpöléssel és
robajjal végigcsúszott a földet körülbelül térdig ellepő jégdarabokon.

Elérve az ajtót kissé előrehajolt, és bal irányba leadott egy sortüzet, amelyet irdatlan csörömpölés és
törés követett. A zsoldosnő mögötte állva bedugta bizarr fegyverének csövét az ajtón, és teljes erőből
lenyomta a ravaszt. A puskából egy sziszegő, már-már elviselhetetlenül világos lángnyelv távozott, amely
eltalálva áldozatát azonnal lángra kapott. Ben hirtelen mintha egy gyötrelmes kiáltást hallott volna, de
valószínűleg csak a darabokra szakadó jég hangja volt. Gerrit abbahagyta a lövöldözést, és úgy
hozzápréselte magát a földhöz, hogy fejét és fegyverét még épp hogy fel tudja emelni. Tahia szinte
megfontolt mozdulattal rángatta jobbról balra lángszóróját, mire egyszer csak Ben mögött felkiáltott egy
éles hang.

– Abbahagyni! Azonnal abbahagyni!

Tahia vagy nem hallotta, vagy egyszerűen nem akarta meghallani a szavakat, mivel szakadatlanul tovább
tüzelt. Sőt Gerrit is újra csatlakozott hozzá, ő felkönyökölve lövöldözött egyesével. A parancsot nem
ismételték meg. Helyette a következő pillanatban egy szőke alak robogott el Ben szeme előtt, majd
elérve a két katonát egyszerűen kirúgta Gerrit kezéből a fegyvert. Harry szinte ugyanabban a pillanatban
megragadta és visszarántotta a zsoldosnő vállát, és a másik kezével máris kitépte a lángszórót a
markából.

Ben még sosem látta Harryt ennyire dühösnek. A férfi a földre hajítva a fegyvert ellökte Tahiát az útból,
aki kalimpáló karral nekiesett a szemközti falnak. Egyetlen mozdulattal elhúzta Gerritet az útból, majd
megragadva az ajtót visszahelyezte a zárba. Persze nem sikerült neki első próbálkozásra, mivel
számtalan szétvert és félig elolvadt jégdarab eltorlaszolta a helyét. Hangosan szitkozódva igyekezett
lábával megtisztítani a terepet, majd néhány kísérlet után csak sikerült betennie a helyére. A kilincs
nemigen akart a helyére menni, talán az egész keret eldeformálódott kicsit a hatalmas hőségnek
köszönhetően, de Harry megoldotta a problémát – még ha a maga módján is. Teljes erőből nekiugrott az
ajtónak, és ezzel sikeresen le is törte a kilincset.

– Teljesen megőrültetek? – üvöltötte. – Mégis, mit akartok? Fel akarjátok gyújtani az egész kócerájt?

Gerrit megpróbált válaszolni, de Harry azonnal félbeszakította, és teljes torokból kiabálni kezdett.
– Tűnjetek el! Most azonnal! Találkozunk tíz perc múlva!

Gerritnek hirtelen nagyon sietős dolga akadt, felkapta a fegyverét és már ott sem volt. Tahia vele
ellentétben még néhány másodperc erejéig döbbenten bámulta Harryt és a hűtőkamra ajtaját. Kicsit
dacos arcot vágott, bár sokkal inkább zavarodott és majdnem döbbent volt – mintha csak most fogta
volna fel, hogy mit is tett valójában. Végül ő is lehajolt a lángszóróért, a vállára akasztotta, és eltűnt
ugyanabba az irányba, amerre Gerrit is.

– Ez tényleg az utolsó pillanatban volt – mondta az időközben szintén feltápászkodott Ben apja. Kissé
kimerültnek és nem kevésbé ijedtnek tűnt. – Ha maga nem...

– Fogja be a száját! – förmedt rá Harry. – Én... – majd hirtelen félbeszakítva saját magát összeszorította a
fogát – Ben még a csikorgásukat is hallotta, majd láthatóan ellazult. Vagy legalábbis megpróbálta.

– Bocsásson meg – sóhajtott nagyot. – De az idegeim lassan kezdik felmondani a szolgálatot. Egyszerűen
fel nem foghatom, hogy mi esett ezekbe.

– Ez azt jelenti, hogy nem engedelmeskedtek a parancsának? – kérdezte Ben édesapja döbbenten.

– Az én parancsomnak? – Harry vadul megrázta a fejét. – Nem értem. Normális esetben mindketten
higgadt emberek... vagy legalábbis Tahia az – az órájára pillantott. – Jó lenne, ha időben meg tudnánk
jelenni a cárnál tartott kihallgatáson. Szeretnék végre néhány választ kapni!

– Ezt hallottam – dörmögött Ramanov hangja a fejük felett.

32

ÖT PERCCEL AZ IDŐPONT ELŐTT, amelyre Ramanov a rögtönzött krízisülés második felvonását tette,
véletlenül összefutottak Harryvel.

Közösen mentek tehát a központ felé. Ben megkönnyebbülésére apja nem hozta fel újra a 241-es szoba
titkát, de az arcára kiülő bizalmatlanságot nem lehetett nem észrevenni. Valószínűleg azért nem
kérdezett rá, mivel Bennel együtt tudta, hogy Ramanov minden egyes szót hall. De a fia biztos volt
benne, hogy a téma csak jegelve lett.

Az orosz rozsdás tróntermében várt rájuk a papírokkal és iratokkal zsúfolásig megtelt asztala mögött
ülve. Most már biztos, hogy Gerrit nem a mikrofont találta el, ugyanis Ramanov nemcsak szokásos
rosszkedvű arckifejezésével, hanem szinte harcra készen állva fogadta őket. Ezúttal még erősítésről is
gondoskodott. Ben édesanyja és a zsoldos kivételével szinte ugyanaz a csapat várt rájuk – dr. Vatec és
Ramanov fiatal asszisztense a férfi jobb és bal oldalán ült, sőt Ben legnagyobb meglepetésére Van
Staaten is jelen volt. A doktornő betegnek és igen kimerültnek látszott. Haja már-már tincsekbe ragadt,
mintha hetek óta nem mosta volna, arcának pedig különös szürke alapszíne volt. Amint meghallotta az
ajtó nyílását, felnézett, és rögtön mosolyogni próbált, bár őszintén szólva, arckifejezése csak rontott a
helyzeten. Rajta kívül még két fiatalember terpeszkedett az ajtó mellett, és olyannyira feltűnően
igyekeztek nem feltűnni, hogy az már nevetséges volt.

Ramanov nem engedte Harryt elsőként szóhoz jutni, hanem még mielőtt a zsoldos teljesen belépett
volna a központba, megkérdezte.

– Mondja csak, West, nem azt kértem magától és az embereitől, hogy gondoskodjanak a munkatársaim
és az állomás biztonságáról? Vagy talán csak csúf tréfát űz velem az emlékezetem?

Egy fél másodpercet várt a zsoldos válaszára, majd tüntetőleg a monitorhoz fordult. A képernyőn a
hűtőkamra egy része jelent meg – pontosabban mondva a valaha volt hűtőkamra egyik része. Mostanra
inkább romhalmazzá változott, és úgy festett, mintha bombatámadás érte volna.

– Ha viszont tényleg így volt – folytatta az orosz –, akkor megtudhatnám, hogy mi a fenéért igyekszik
annyira szemétteleppé változtatni a bázist?

Ben azon törte a fejét, hogy vajon Ramanov az eset utáni percekben költötte-e ezt az utóbbi mondatát,
vagy már régóta rágódik rajta, és csak a megfelelő pillanatra várt.

Úgy tűnt, Harry nem tartja olyan viccesnek a dolgot, ezért két-három orosz mondattal válaszolt is, amitől
Ramanov arcáról még az az icipici szín is elillant, illetve asszisztense majdnem hangosan felnyerített. Van
Staaten dühösen összeráncolta a homlokát, de más reakciója már nem volt.

Harry újra anyanyelvére váltva odaszólt az ajtó mellett ácsorgó két férfinak.

– Tűnjetek el!

– Nahát, azt hiszem ezzel egy kicsit... – kezdett bele Ramanov, majd Harry még erélyesebben felkiáltott.

– Tűnjetek el!

A Harry hangjában, sőt tekintetében lévő jég igencsak meggyőzte a két férfit arról, hogy egészségesebb
lenne szót fogadni; bár előtte még kicsit hezitáltak, majd olyan gyorsan eltűntek, ahogy csak tudtak.
Harry ismét Ramanovhoz fordult, miután becsukódott az ajtó.

Arca megint teljesen nyugodtnak látszott, de nem csak Bennek tűnt fel a maszk alatti fortyogás.

– Most pedig szeretnék néhány választ kapni, Ramanov – mondta.

– Ramanov professzor. Vagy Iljics, ahogy magának jobban tetszik.

– Mi folyik itt, Ramanov? Az igazat akarom!

Ramanov most már jóval zabosabbnak tűnt, mint a belépésekor, de valahogy mégis sikerült arcára
erőltetnie a már jól ismert gőgös vigyort.

– Maga vagy sokkal jobb színész, mint ahogy gondoltam, vagy tényleg nem emlékszik. – Furcsa módon
mondandója közben kérdőn Benre nézett, majd újra a zsoldosra kapta a tekintetét.
– Mire?

– Hát ez döbbenetes – szólt Ramanov, természetesen figyelmen kívül hagyva Harry kérdését. – Persze
van még egy harmadik lehetőség is: maga meglehetősen naiv. – Megvonva a vállát szólt néhány szót
asszisztenséhez az anyanyelvén, majd hirtelen félbeszakította magát – sajnos túl későn –, és Harry felé
kapta a fejét. Ekkor jutott eszébe, hogy imént a zsoldos is ugyanezen a nyelven beszélt hozzá. Harry csak
hallgatott, de homlokán lassan megjelent egy új ráncocska. Ha tovább maradnak itt, gondolta magában
Ben, kénytelen lesz oroszul megtanulni.

– Lenne valaki olyan szíves és felvilágosítana, hogy mi folyik itt? – kérdezte a fiú apja, majd hozzáfűzte. –
Hol van a feleségem?

Most, hogy így mondta, valóban nem látta senki mostanában. Még a hűtőkamra drámai eseménye után
sem engedte az ajtó előtt ácsorgó két gorilla, hogy bemenjen Van Staaten kezelőszobájába.

Ramanov csak most vette észre Robertet.

– Már úton van – szólt végül, majd felállt, és a számítógépéhez lépett. Némán megnyomott egy gombot,
mire a falon csüngő hatalmas monitor a hűtőkamra csatateréről az elektromos hófúvásra váltott.
Remélhetőleg csak valami hiba, gondolta Ben, majd rájött, hogy valójában a sátortető alatti területet
látja. Mindenesetre olyan rossz minőségben, hogy csak hosszabb gondolkodás után lehetett kitalálni,
mégis mi van a képen.

– Miért ilyen rossz az adás? – kérdezte Harry.

Ramanov megvonta a vállát, és megint pötyögni kezdett. A kép jobb lett, bár nem sokkal és csak pár
másodpercig, majd megint fekete alapon lévő ezüstös hóviharrá változott. A pár másodperc azonban
elég volt arra, hogy lássák, a szörnyűséges jégharcosok még mindig ott ólálkodnak a bázis körül, ráadásul
még többen voltak.

– Nem tudom – válaszolt Ramanov Harry kérdésére, kissé megkésve bár, és anélkül, hogy egy pillanatra
is levette volna szemét a képernyőről. Ujjai megint végigsiklottak a billentyűzeten, ezúttal azonban
elmaradt a siker. – Egy ideje már mindegyik külső kamera megbolondult. Valószínűleg a vihar az oka. Az
egyik technikus épp most próbálja megjavítani.

– Maga kiküldött valakit ebben az ítéletidőben? – csodálkozott Robert Berger. Teljesen elszörnyedt.

– Nem. Odakint nem hagyományos kamerák vannak. Csupán fényérzékeny üvegszálas kábelek. A hiba
valahol itt, az elektronikában lehet. Mint mondtam, valaki már gondoskodik róla. Ezért nem hívattam
magát ide, West.

– West százados – mondta Harry hűvösen. – Vagy Harry, ahogy magának jobban tetszik, professzor.

Ramanov tudomást sem vett a férfi megjegyzéséről, helyette megint a számítógép gombjaival volt
elfoglalva, és ezúttal a kép jóval hosszabb ideig maradt éles, majd újra összeesett.
– Egyre többen lesznek. Egész tisztán látni... amikor látni valamit.

– Mit csinálnak? – kérdezte Ben.

– Azt nem látni. Úgy tűnik, csak unottan ácsorognak. De az biztos, hogy egyre többen vannak.

– Mióta? – tudakolta Harry. – Úgy értem, mióta lesznek egyre többen? A vihar kezdete, a naplemente
vagy a hűtőkamrás incidens óta?

Ramanov tehetetlen képet vágva bámult rá, ami válasznak is bőven elég volt.

– Szóval? – kérdezte Ben apja megtörve a csendet.

– Ez nem lehet – kiabálta az orosz. – Ez teljességgel lehetetlen! – Jó párat bólintott még állításának
megerősítésére, ami Bent a repülőgépek vezető utaskísérőjére emlékeztette, aki akár hússzor is
megesküszik rá, hogy nincs ok pánikra, miközben igyekszik valahogy elállni az égő szárnyra táruló
ablakot. Ugyanígy az orosz is pontosan az ellenkezőjét érte el annak, amit akart, de mégis így folytatta. –
Még ha ez az épület nem is fest úgy, attól még egy igazi erődítmény, higgyék el nekem.

A fiú édesapja láthatóan nem igazán hitt neki, Ben pedig tüntetőleg hátat fordítva ujjával a szürke
műanyag falat kopogtatta. Olyan hangja volt, mintha valaki kalapáccsal ütögetett volna egy lágy
műanyag dobozt, Ben pedig már attól félt, hogy esetleg bereped vagy legalábbis behorpad. Van Staaten
csak mosolygott.

Vele ellentétben Ramanov elég paprikás hangulatban volt. Egy mozdulattal visszafordult a
számítógépéhez, és vadul pötyögtetni kezdte a billentyűket. A monitoron lévő elektromos hóvihar
hirtelen egy kétdimenziós, éles színű grafikára váltott. Ben csak második pillantásra jött rá, hogy az
állomás alaprajzáról van szó. Bár már jó ideje itt tartózkodott, és nemegyszer eltévedt a folyosók
kiismerhetetlen labirintusában, mégis alaposan ledöbbent a számos terem és folyosó láttán. Gyorsan
meg is változtatta véleményét arról, hogy hány ember számára is épült valójában ez a létesítmény.

– Ez a bázis – magyarázta Ramanov feleslegesen, majd belenyúlt a zsebébe és elővett egy ezüstös
tárgyat. Ben azt gondolta öngyújtó, de aztán hamar ráébredt, hogy egy lézerpontos mutatóról volt szó. –
Amint látják, csupán egy bejárat van. – A reszkető kis lézerpont olyan gyorsan suhant át a rajzon, hogy
alig tudták követni a szemükkel –, és néhány szellőző meg csapóajtó a technikusok számára, amelyeken
talán csak egy pingvin férne át. Ráadásul egy nem különösebben jól táplált pingvin. Ezeken egészen
biztosan nem jutnak be.

Harry kételkedve összeráncolta a homlokát, de nem szólt egy szót sem, hanem közelebb lépve a
monitorhoz megvizsgálta a rajzot.

– Hacsak nem törik át a falakat – mondta Ben.

Ramanov lekicsinylőn kuncogott.

– Igen, gondoltam, hogy bezzeg neked ez jut az eszedbe. Elvégre egy igazi kis rontó-bontó vagy, nem
igaz?

Láthatóan válaszra várt, de Ben csak hallgatott, hadd örüljön. Végül Ramanov kissé csalódottan folytatta.

– A belső kialakításnál természetesen a könnyű építőanyagokra fektettük a hangsúlyt – fogalmad sincs,

mennyibe kerül minden egyes kilogramm ideszállítása –, de a külső falaknál egész más a helyzet. – A
lézermutató piros pontja egy zsákmánya után kutató apró katicabogárként járta körbe a rajz körvonalát.
– Könnyűek, de roppant stabilak.

– Fém vagy beton? – kérdezte Ben édesapja, és ezzel már be is zsebelte az orosz következő megvető
pillantását.

– Molekulárisan megerősített karbonrostok – mondta Ramanov. Tisztán látszott, mennyire élvezi a két
szó kiejtését, főleg mivel meg volt róla győződve, hogy rajta kívül senki sem ismeri.

– Extrém könnyű, hajlékony és gyakorlatilag tönkretehetetlen – bólintott Harry.

– Ühüm... igen – krákogott Ramanov. – Ez az anyag még a legerősebb viharnak is ellenáll.

– És egy elképzelhetetlenül erős viharnak? – kérdezte Ben.

Ramanov szikrázó szemmel nézett rá.

– Egy százezer tonnás meteornak vagy egy lábunk alatt kitörő vulkánnak meglehet, nem képesek
ellenállni. De ezek a valamik egészen biztosan nem jutnak be a falakon keresztül!

– Nem is lesz rá szükségük – motyogta Harry. Tekintetével ismét a számítógépes grafikát pásztázva
izgatottan keresett valamit. – Ugyanis már itt is vannak!

– Badarság! – szólt Ramanov, mire Harry kérdőn Van Staatenre kapta a fejét. – Mi történt a
hűtőkamrában? Még mindig nem mesélte el nekünk, doktornő.

– Mert nem is tudom igazán. Minden olyan gyorsan történt.

Tooth felfedezett valami gyanúsat az ajtónál. Kinyitotta, és csett... – csettintett egyet az ujjaival – már el
is kaptak minket. Ennyi történt.

– Semmi több? – kérdezte Ramanov hitetlenkedve.

– Megragadtak és berántottak minket, professzor, semmi több. E mögött az ajtó mögött mínusz húsz
vagy harminc fok van. Mit gondol, meddig éltük volna túl, ha Harry és a másik kettő nem jön értünk?

– Elnézést – mondta Ramanov kissé megütközve. – Nem így értettem.

– Tudom – felelte Van Staaten, és behunyta a szemét. Majd sokkal halkabban, már-már suttogva így
folytatta. – Azt hittem, vége van mindennek.
– Van valami elképzelése, hogy mit akartak maguktól? – kérdezte Ramanov.

– És, hogy hogyan jutottak be – fűzte hozzá Ben apja. Van Staaten némán és lehunyt szemmel rázta a
fejét.

– Sehogy – felelte Ben halkan.

Már nem csak Ramanov figyelte összehúzott szemöldökkel, de a fiú csak az orosztól vette zokon, mivel
érthetetlenségét puszta színjátéknak tartotta. – Látta, hogy mi történt az előbb a laborban – szólt a
monitorra bökve anélkül, hogy egy percre is szem elől veszítette volna Ramanovot. – Akkor azt is tudja,
hogy jutottak be. Vagy taIán mégsem.

– Nem – válaszolta Ramanov, és ezúttal teljesen őszintének hangzott – pedig Ben határozottan
igyekezett küzdeni ellene.

– Akkor meg miért nem mutatja meg nekünk? – követelőzött Robert.

– Mindjárt – válaszolta Ramanov, miközben igen különös, majdnem ijedt pillantást vetett Van Staatenre.
– Már csak a feleségét várjuk, Berger doktor.

– Miért?

Ramanov ránézett az órájára, mielőtt válaszolt volna.

– Mert úgy sokkal egyszerűbb. Biztos vagyok benne, hogy meg fognak érteni.

– Ez nem válasz arra, amit Ben mondott – avatkozott közbe Harry. Erre azonban Ramanov inkább nem
mondott semmit.

Harry várt egy pillanatot, majd a monitorhoz fordulva legyintett egyet.

– Mutassa nekünk még egyszer a hűtőkamrát. – Ramanov engedelmeskedett. A számítógépes rajz helyet
cserélt a romokban heverő hűtőkamra képével, miközben az orosz a billentyűzeten hagyva a kezét,
lassan jobbról-balra forgatta a kamerát.

A terem úgy nézett ki, mintha egy egész hadsereg tombolt volna benne órákon át. A nem fémből,
üvegből vagy nem éghető műanyagból lévő dolgok mind egy szálig elégtek vagy bizarr formákká
alakultak. Az uralkodó szín immár nem csillámló fehér, hanem koromfekete volt. Számos fémpolc
összedőlt, miután lábaik mind elolvadtak vagy legalábbis annyira felhevültek, hogy már nem voltak
képesek tartani a súlyt. A vágóhidak húsaihoz hasonlóan felaggatott és félbevágott marha- és
disznóhúsok mind teljesen elégtek (az egyik láncon ráadásul még ott lifegett egy félig megégett
disznócsontváz), a műanyag falak nagy része pedig többnyire eltűnt.

A zúzmara és a jég itt-ott lassan megint elkezdett egy vékony réteget alkotni, mintha csak el akarták
volna rejteni a szörnyű káoszt.

Néhány helyen pára szálldogált fel a magasba; a levegőben óvatosan megbújó hideg.
A kamera hirtelen megtorpant, majd ellenkező irányba folytatta az útját.

– És a többi? – kérdezte Harry.

– Csak egy kamera maradt meg épen – válaszolta Ramanov mogorván. – A többit szétlőtték az emberei.

Harry elhatározta, hogy nem szól semmit, Ben pedig azon törte a fejét, hogy vajon egy hűtakamrába
minek egyáltalán egynél több kamera.

– Csak úgy mellékesen – kezdett bele Ramanov –, az élelmiszer nagy részét elveszítettük. Nem tudom,
mi menthető meg belőle, de ha még néhány napig itt ragadunk, kénytelen-kelletlen, diétázni fogunk.

Harry erre sem szólt semmit. Végül is minek?, gondolta magában Ben. Az élelmiszer valószínűleg a
legkisebb probléma. Ha pedig tovább maradnak itt, mint néhány nap, akkor meg úgysem lesz már rá
szükségük.

– Elfordítaná kicsit balra a kamerát? – kérte Harry.

Ramanov azonnal teljesítette kívánságát. A kamera elindult visszafelé.

– Állj! – mondta Harry. – Működik még a zoom?

Ramanov megpróbálta, de hiába. Nem működött. A képrészlet valamivel nagyobb lett, majd olyan
hirtelen megállt, hogy Ben szinte hallani vélte a sérült mechanika hangját; a kamera valószínűleg soha
többé nem mozdul meg. Harry megint hallgatott, majd egy lépéssel közelebb hajolva alaposan vizsgálni
kezdett valamit a képernyő bal sarkában. Erre már Ben is megmozdult, és odalépett a zsoldos mellé,
hogy kövesse példáját. Első pillanatban semmit sem látott, majd hirtelen iszonyatos félelem futott át
rajta.

A Harryt oly nyilvánvalóan érdeklő félig szétégett törmelékdarab nem is egy törmelékdarab volt, sőt még
félig szétégve sem volt.

Sőt ellenkezőleg. Egy korommal és hamuval teleszórt, koszos jégből lévő alaktalan csomó volt, amely
egyszerre... mozogni látszott. Csak igen finoman, de ha az ember figyelmesebben megnézte, akkor fel
lehetett ismerni.

Ráadásul növekedett.

Ben mély lélegzetet vett, és éppen mondani készült valamit, de Harry egy gyors, és szinte összeesküvő
pillantást vetve rá Ramanovhoz fordult.

– Működnek még egyáltalán a szobában a hűtőmotorok?

Az orosz zavartan nézett rá.

– Hűtőmotorok? – halkan kuncogott. – De kérem, hiszen a Déli-sarkon vagyunk. Éppenséggel fűtjük a

szobákat, hogy ne legyen túl hideg bennük.
– Akkor azt javaslom, adjon rá egy kis kakaót. És, ha már ott van, akkor nem ártana az egész állomáson
is.

– Miért? – tudakolta Ramanov. Hirtelen ő is roppant bizonytalannak tűnt. Kissé elfordította a fejét, hogy
Harry és Ben mellett egy pillantást vessen a képernyőre. A zsoldos meg sem moccant.

– Csak csinálja. Gondolom van kéznél hegesztőkészüléke, és valaki, aki kezelni tudja?

– Természetesen.

– Akkor hívja az embert a teljes felszerelésével a hűtőkamrához – szólt Harry. – Be fogja hegeszteni az
ajtót.

Ramanov kérdőn nézett rá, szemében némi félelem jelent meg, de Harry nem igyekezett
megmagyarázni a kérését. Még Ramanov is rájött arra, hogy a zsoldos valami olyasmit fedezett fel a
képen, ami nem is kissé megijesztette őt. Óvatosan fogalmazva. Harry rémült arca pedig egészen
biztosan valódi volt, gondolta a szintúgy megrémült Ben.

Lehet, hogy Harry tényleg nem emlékezett a laborban töltött utolsó másodpercekre? Igencsak
abszurdnak tűnt az elképzelés. Még neki is időre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, semmiképpen nem
rémálomról volt szó. Ezek szerint végre visszatértek az emlékei, miért lenne ez másképp Harryvel vagy
édesanyjával?

Talán mert neki volt segítsége, súgta egy hang gondolataiban. Nem a valóságos Sasháé, de valami az
agyában a lány hangjává tette.

Elhessegette a gondolatot, ráadásul olyan vad fejrázással, hogy nemcsak Ramanov, hanem Harry és Van
Staaten is csodálkozva bámultak rá.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és édesanyja lépett be rajta. Tahia és Gerrit is vele volt. A zsoldosok
nem csak Harry tekintetét kerülték, de alapjában véve úgy viselkedtek, mintha ott sem lettek volna; mint
két megtestesült lelkiismeret-furdalás.

Robert Berger rögtön feleségéhez lépve át akarta karolni, de ő egy durva mozdulattal kitért az útjából,
majd bocsánatkérőn mosolyogva férje második kísérletét is kikerülte, amikor becsukta maga mögött az
ajtót. Ben apja láthatóan idegesnek tűnt, de harmadszorra már nem próbálkozott.

– Berger doktor – szólt Ramanov. – Jó, hogy látom. Akkor végre kezdhetünk is.

Ben minimum egy dühös pillantással akart reagálni, majd Ramanov szemébe nézve látta, hogy
megjegyzése semmiféle kétértelműséget nem tartalmazott. Egyszerűen örült, hogy végre elkezdheti.
Akármi is legyen az.

– Hogy van Tooth? – kérdezte Harry, mielőtt még Ramanov belekezdhetett volna.

Jennifer rá sem nézett, helyette helyet foglalt az asztalnál lévő egyik törékeny műanyag széken.
Ugyanolyan fáradtnak és kimerültnek tűnt, mint Van Staaten, még ha egész másképpen is. Annak
ellenére, hogy arcára kifejezéstelenséget erőltetett, valahogy mégis meglátszott rajta az idegesség. De
Ben ehhez időközben már lassan hozzászokott. Ha egyszer túlélik ezt az őrült történetet, és végre-
valahára hazajutnak, bárhol legyen is az, akkor lesz némi megbeszélnivalójuk, az biztos, gondolta a fiú
szomorúan.

– Megvan – válaszolt Jennifer végre Harry kérdésére, miközben legyintett egyet a kezével. – Van egy
helyes kis gyűjteménye kék foltokból és zúzódásokból. Úgy néz ki, hogy igencsak elszántan
védekezhetett.

– És? – kérdezte Harry riadtan.

Megint eltelt néhány másodperc, mire választ kapott, és valószínűleg ez alkalommal sem az volt, mint
amit hallani akart.

– Semmi baja, csak szüksége lesz jó pár óra alvásra, és a legnagyobb ágymelegítőre, amink csak van.
Viszont van egy sérülés a karján, ami nemigen tetszik nekem.

– Milyen sérülés? – kérdezte Ben aggódva.

Harryvel ellentétben, édesanyja a szemébe nézve válaszolt neki.

– Csak egy karcolás – mondta, majd rögtön meg is rázta a fejét. – Egy kicsi karcolás. A baj csak az, hogy
vérzik.

Ben borzasztóan megijedt, hiszen most értette meg, mire is akar anyja kilyukadni. Feltehetően Harry is,
hiszen gyorsan megkérdezte.

– Megfertőződött?

– Fogalmam sincs. Pontosabban mondva nem tudom, hogy tényleg fertőzésről van-e szó – mondta, majd
szinte bocsánatért könyörgő pillantást vetett Van Staatenre, amit a doktornő láthatóan viszonzott. –
Senki sem tudja. De látta, hogy mi történt a Princessen, igaz Harry? Nagyon óvatosnak kell lennünk.

– Ez azt jelenti, hogy... ő is egy szörnyeteggé fog változni? – suttogta Tahia.

A kérdésre válaszolva öt-hat másodpercig teljes némaság uralkodott. Végül Jennifer Berger megrázta a
fejét.

– Nem feltétlenül. Könnyen lehet, hogy egészen másképp sérült meg. Egyelőre csak várni tudunk.

– Meddig? – kérdezte Ramanov.

– Valószínűleg nem sokáig. A hajón igencsak gyorsan történt. Néhány óra, és... – nagyot sóhajtva
megrázta a fejét. – Adtam neki egy erős altatót, az egy időre kikapcsolja. Ha majd felébred, kiderül, hogy
ártalmatlan volt-e a sérülés vagy pedig kezdhetünk komolyan aggódni. – Odafordult Ramanovhoz. –
Addig is arra kértem az ajtó előtt álló férfiakat, hogy néha-néha nézzenek be hozzá. Remélem, ezzel nem
követtem el engedetlenséget.
– Hát dehogynem – sziszegte Gerrit, majd kérdőn Ramanovra nézett. – Itt a szeme előtt lőjem le, vagy
ragaszkodik hozzá, hogy kivigyem?

– Ezt biztosan roppant humorosnak tartja, nem igaz? – kérdezte Ramanov. – Hát akkor kívánom, hogy
akkor is sikerüljön megőrizni a humorát, ha ezzel itt fut össze. – Mutatóujjával akkorát bökött a
billentyűzetre, hogy a műanyag megrecsegett, a monitoron pedig egyszerre megjelent a romokban
heverő hűtőkamra, amelyben egy kisebb arc nélküli jéghadsereg ácsorgott mozdulatlanul. Tahia
hatalmasra nyitotta szemét, Gerrit pedig teljesen elsápadt.

Ramanov egy szempillantásra sem veszítette szem elől Gerritet. Szemmel láthatóan élvezte a zsoldos
arcára kiülő szörnyülködést.

– Nocsak, most már nem is nevet.

– Még mindig ott vannak. Mit akarnak ezek? Mintha csak egyhelyben álldogálnának – motyogta Tahia.

– Eddig igen – válaszolta Harry. – De valószínűleg már nem sokáig.

– Talán mégis – mondta Robert Berger idegesen. – Ramanov megmondta, hogy nem tudnak bejönni. Úgy
értem... talán... talán csak várnunk kell...

– ...míg tavasz nem lesz, és végre elolvadnak? – vágott a szavába Harry. – Azt már nem. Nem. Ezek
valamire készülnek. Érzem.

– Ez azonban azt jelentené, hogy gondolkodó lények – tette hozzá Jennifer Berger. – Eddig pedig nem
úgy tűntek.

– Naná – duzzogott Gerrit. – Kivéve, hogy mindent megtámadnak, ami az útjukba esik.

– Ahogy a tűzhangyák és a piranhák is. Ettől máris intelligens lényeknek nevezné őket? – Vadul megrázta
a fejét. – Eddig még semmit sem tudunk ezekről teremtményekről. Kivéve azt, hogy itt állomásoznak.

Gerrit válaszolni készült, de Ramanov megelőzte.

– És azért, hogy ezt megváltoztassuk hívtam össze ezt a találkozót – mondta kissé megemelt hangon. –
Gondolom, igazat ad nekem, Harry, ha azt mondom: akkor győzhetjük le legkönnyebben ellenségünket,
ha minél többet tudunk róla. Ha ismerjük a szándékait, a lehetőségeit, az eszközeit...

– Mindenesetre segít – erősítette meg Harry. Kissé zavartnak, de ugyanakkor gyanakvónak is tűnt. –
Főleg ha tudjuk, hogy egyáltalán mivel állunk szemben. Ami sajnos jelen esetben nem jellemző.

– Ezen változtathatunk – felelte Ramanov legalábbis részben. Most csak ezért vagyunk itt. – Invitáló
gesztust tett. – Foglaljanak helyet! Kérem!

Bár hezitálva, de először Harry engedelmeskedett, majd végül Ben és a két zsoldos is követte példáját. A
szobában síri csend uralkodott. Valami mégis megváltozott, gondolta magában Ben. Mióta édesanyja
betette a lábát a helyiségbe, a hallgatás igen... különös formát öltött. Méghozzá olyat, ami egyáltalán
nem tetszett neki.

– Ne csigázzon már minket, professzor! – törte meg a csendet Harry. – Vagy talán arra várunk, hogy
valaki pezsgőt és kaviárt szolgáljon fel?

– Ugye mondtam már, hogy mit gondolok a humoráról? – kérdezte Harry.

– Az enyémről? Nem.

Ben azon gondolkodott, mi szükség erre egyáltalán. Odakint, alig harminc méterre tőlük, és valamilyen
molekuláris izéből készült papírvékony falon túl az életükre és melegükre éhes egész hadseregnyi szörny
áll készenlétben. Ezek ketten pedig azt hiszik, gyerekzsúrba jöttek? Majd rájött arra, hogy valójában az
orosz húzódozik attól, hogy végre elmondja, mi a fenének hívatta össze őket ide.

Harry hiába várta, hogy Ramanov visszadobja neki a labdát, ezért egy csapásra komollyá változott.

– Szóval?

Ramanov lassan odafordult Benhez.

– Miért nem mondasz el te mindent, amit tudsz róluk? Ezekről a... hogy is nevezted őket?... Öregek?

Ben pislogni kezdett.

– Én??

– Miért ne? – Ramanov a falon lévő monitorra mutatott, valószínűleg azért, hogy mindenkiben pontosan
felelevenítse az előző napon tett beismerését. – Úgy tűnik, te tudsz róluk a legtöbbet.

Ben hangulata egy csapásra sötétségbe burkolózott.

– Azért hívatott ide, hogy szórakozzon rajtam?

– Nem – biztosította Ramanov mosolyogva. – Kérlek, Ben... tudom, hogy nem zártál feltétlenül a
szívedbe. De én komolyan gondolom. Kérlek, mondj el nekünk mindent, amit róluk tudsz! Ugye nem kell
ecsetelnem, milyen fontos is ez?

Ben semmit sem értett, főleg azután, hogy Ramanov arcán nyomát sem látta alattomosságnak vagy
gúnynak.

– Egy pillanat – szólt Harry. – JóI értem magát? Ezek szerint azt akarja bemesélni nekünk, hogy hirtelen
hisz neki?

– Van más választásom?

– Néhány órája még legszívesebben kihajította volna a szobából – emlékeztette Ben apja.
– Néhány órája, igen – válaszolta Ramanov, majd háta mögé nyúlva levette a polcról a számítógép
billentyűzetét (Ben csak most vette észre, hogy kábel nélküli volt, és nem értette, hogy eddig miért
körülményeskedett annyira az orosz), és megnyomva rajta egy gombot kijelentette. – De akkor még nem
ismertem ezt.

A monitoron lévő néma jéghadsereg képe hirtelen eltűnt, majd olyasmi jelent meg, amelynek
látványától Ben legszívesebben felkiáltott volna. Saját magát, édesanyját és Harryt látta, aki éppen egy
vérben fürdő, fehér köpenyes élettelen alakot cipelve a hátán loholt felfelé a krómozott csigalépcső
keskeny lépcsőfokain. A felvétel a már megszokott felső szögből készült, és csak a lépcső egy részét
mutatta. Bennek ez is elég volt ahhoz, hogy teljesen és azonnal visszatérjenek az emlékei. A film a
laborból való kétségbeesett menekülésükről, illetve az idővel és a számítógép önmegsemmisítő
programjának versenyfutásáról – amelyet végül elvesztettek – szólt.

A képek valamilyen oknál fogva hangtalanok voltak, de anélkül is pontosan tudta, hogy mikor lettek
rögzítve. Ha mégis lett volna hang, akkor éppen Ramanov magyarázatát hallhatták volna, miért kell
hamarosan meghalniuk.

33

– TÉNYLEG SZÜKSÉG VAN ERRE? – kérdezte Robert Berger.

– Attól félek, igen – felelte Ramanov. – Azt kérdezték, hogy miért hiszek most már Bennek. Nézzék csak!
Néhány másodperc múlva maguk is megtudják.

A kamera kissé oldalra fordult, így Frank feje és válla is felismerhetővé vált, sőt látszott, ahogy a keskeny
lépcsőn ücsörögve tüzel valamire – csak az nem látszott, hogy mire. Ben gondolatban visszaszívta a
Ramanovról gondoltak egy részét, hiszen valóban nem láthatta a jégharcosok semmiből való
felbukkanását. Hirtelen lágy pára jelent meg a levegőben, majd Ben látta saját maga, anyja és Harry
folyamatosan sápadó arcát. Valahol egyszer csak mozogni kezdett egy csillogó fény.

– Még egyszer kérdezem: tényleg muszáj ezt? – ismételte meg a fiú apja.

Ramanovnak nem maradt ideje válaszolni, mert mielőtt még Robert befejezte volna mondandóját, egy
fehér alak suhant el a kamera előtt. A monitort olyan erős és elviselhetetlen fény terítette be, hogy Ben
kénytelen volt becsukni a szemét.

Mire kinyitotta, a képernyőt kikapcsolták és elsötétült. Szeme előtt még mindig zöld utóképek cikáztak,
amelyek igencsak megnehezítették, hogy Ramanovra nézhessen.

– Ez most mire volt jó? – kérdezte édesapja dühösen.

Ramanov nem vett róla tudomást, hanem továbbra is Bent fürkészte.

– Látod, Ben – mondta Gerrit felé bólintva –, valóban az igazságot mondta neked. A
sterilizálóberendezés működött.

– Ó, tényleg? – Ben szája annyira kiszáradt, hogy szinte nehezére esett beszélni. Bizonytalanul újra a
képernyőre pillantott. A többiek számára bizonyára túl gyorsan történt minden, ezért a villámgyors
suhanáson és az élénk lángokon kívül semmit sem láttak. A fiúnak azonban nem volt szüksége a filmre.
Most már emlékezett. Minden eszébe jutott. Ott volt a pokol legmélyebb bugyrából előbújt Jégkirálynő
is!

Valami benne egészen eddig megakadályozta, hogy emlékezzen erre a rettenetes részletre – talán csak
megvédte tőle –, de Ramanov filmje erről is lerántotta a leplet.

– És akkor hogyhogy élünk még? – kérdezte.

– Pontosan ezt kérdeztük mi is – szólt Van Staaten fáradtan.

– Aztán még egyszer megnéztük a felvételt – fűzte hozzá Ramanov. – Sokkal figyelmesebben. És sokkal
lassabban.

Ujjai megint végigsuhantak a billentyűzeten, majd a felvétel tízszer vagy akár harmincszor olyan lassan
elindult. Ben látta magát és a többieket, ahogy – nem pontosan lassításban, hanem inkább egymás után
következő képekben – éppen felsietnek a lépcsőn, majd Frank vadul tüzet nyit valami
felismerhetetlenre, és egy pillanattal később a kamerára is.

De egy végtelenül rövid pillanatban, mielőtt ez még megtörténhetett volna...

– Te jó ég! – kiáltott fel édesanyja. Harry hallgatott, de arcából minden csepp vér kiszökkent, miközben a
többiek is némán bámultak a monitorra.

Pontosabban szólva három darab kép volt, melyek néhány másodperc alatt villantak fel egymás után a
képernyőn. Az elsőn egy alulról felbukkanó fehér alak látszott, ami félig eltakarta Franket: egy fogakkal
rendelkező rémisztő fehér pókarc, csattogó metszőfogakkal és kidülledő szemekkel, valamint egy
koronához hasonló, hatalmas tüskekoszorú meredt a magasba a koponyájából.

A második kép ugyanezt a lényt mutatta, csak most majdnem teljes pompájában. Egy óriási ugrással a
négy lépcsőn álló tehetetlen ember felé vetődött, miközben jól láthatóan súlytalanul lebegett a
levegőben.

Majdnem három méter magas teste talán még tüskés koponyájánál is jóval groteszkebben festett.
Középtájon összeszűkült, akárcsak egy darázs, majd páncélozott és abszurd módon felfújt hátsó része
egy förtelmes és kampóval ellátott tüskében végződött. A valami olyan volt, akár egy pók, és legalább
hat, ha nem nyolc vagy inkább tíz darab karját is szélesen széttárta, amikor zsákmánya felé nyúlt.
Háromujjú, horgas mancsa olyan volt, mint egy ragadozó madáré. Ezzel ellentétben a hátrafelé hajlított
térdízületben és gigantikus karmokban végződő izmos Iába inkább csak egy hatalmas madáréhoz
hasonlított.

– Micsoda szörnyeteg! – motyogta maga elé Gerrit.

– A Jégkirálynő – suttogta Ben.

A harmadik és ezzel utolsó képen a bestia elérve áldozatait előredőlve és óriásira tátott állkapoccsal
gubbasztott Harry, Ben és édesanyja fölött. Frank nem volt sehol, de ez feltehetően nem a megváltozott
képrészlemek, hanem a minden oldalról terjeszkedő vakító fénynek volt köszönhető. Nem csupán
optikai jelenség volt.

Nagyobb részt igen, de Ben világosan látta, amint az elviselhetetlen fény szép lassan szétszedi az
iszonyatos teremtményt.

Ekkor hirtelen elsötétült a képernyő, és Ramanov megszólalt.

– Ez volt az utolsó kép. A robbanás tönkretette a kamerát. Nem tudjuk, mi történt utána.

– De hát ez... ez csak tévedés lehet – mondta Jennifer Berger. Hangja alig volt hangosabb egy rekedtes
suttogásnál, szeme pedig még mindig a fekete monitorra meredt. – Egy... egy optikai csalódás csupán.
Valamilyen... fantomkép, ami csak véletlenül került be oda. Hiszen maga mondta: a kamerák
tönkrementek! – Hangja az utolsó szavaknál már-már hisztérikusan csengett, habár egyúttal halkabb is
lett.

– Maga nem emlékszik? – kérdezte Ramanov. Ben anyja ijedten rázta meg a fejét, mire az orosz kérdő
pillantást vetett Harryre, azonban semmilyen reakciót nem kapott.

– És te? – fordult végül Benhez. Ez tulajdonképpen nem is volt kérdés, ezért már saját maga is válaszolt
rá egy bólintással. – Nos, ez valahogy nem lep meg. Hogy is nevezted ezt a teremtményt? Jégkirálynő?
Miért?

– Valahogy passzolt hozzá a név.

– Így igaz. Valóban passzol hozzá. Csakhogy ez nem válasz a kérdésemre. Mit tudsz erről a lényről?

– Semmit. Tényleg, semmivel sem tudok többet róla vagy az Öregekről, mint maga. Csak annyit,
amennyit már elmeséltem.

– Hát ez szomorú – Ben legnagyobb döbbenetére az orosz eltekintett attól, hogy kérdezősködjön, vagy
hogy biztosítsa arról, egy szavát sem hiszi. – Attól félek, ez nem csökkenti különösképpen a
problémáinkat.

– De hát ez nevetséges! – tiltakozott Ben apja. – Maga csak szórakozik velünk!

Ramanov még mindig feltűnően nyugodt maradt.

– Biztosíthatom magát arról, hogy nem vagyok vicces kedvemben.

– Akkor... akkor a feleségemnek van igaza! Biztosan így történt! Igen! A forróság megártott az
elektronikának. Ez csak... ez csak egy kép volt a merevlemezéről. Talán egy idióta horrorfilm részlete!

– Nem is rossz teória – szólt Ramanov. – Normális körülmények között én lennék a legelső, aki máris
bizonyítékok után kutatna. De hát sajnos... – Hirtelen Benre, majd az elsötétült monitorra mutatott. – A
kamerák tönkrementek, ezért nem tudom megmutatni, de biztosíthatom magukat arról, hog a
sterilizáció rendben lezajlott. Odalent tényleg úgy fest minden, mint egy több mint kétezer fokkal
kiégetett teremben.

Megérintett egy billentyűt, mire az utolsó kép megint megjelent a monitoron. Ezzel egy időben
bekapcsolta a lézerpontos mutatóját.

– Itt, látja? – A piros pontocska a Jégkirálynő pokoli arcán remegett, majd hirtelen leugrott és
megmerevedett a képernyő bal alsó sarkában. – A fém máris izzani kezd. Már a lépcső egy része, a teljes
falburkolat és a plafon is megolvadt. De a fia, a felesége és Harry is teljesen sértetlenül ücsörögnek itt –
egyszerre egy árnyék futott végig az arcán. – Sajnos Baxter professzornak és annak a szegény katonának
kevesebb szerencséje volt.

– Maga is pontosan tudja, hogy ez lehetetlen! – tiltakozott Robert Berger. Megpróbált elítélően
hallatszani, de egyelőre csak a próbánál maradt. – Úgy tudtam, maga tudós!

– Az utóbbi napokban rengeteg lehetetlen dolgot tapasztaltam.

– És akkor hogyhogy még életben vannak?! – kiáltotta apja majdnem kétségbeesetten.

– Talán mert egyszerűen szerencséjük volt, gondolom – Ramanov lézermutatója a Jégkirálynő fejére
ugrott. – Vagy mert ez a valami túl kapzsi volt. Feltehetően mindkettő. Nézze csak meg. A feleségét és a
többieket üldözte. Egy lélegzetvételnyi idővel később már mindennek vége lett volna. Valószínűleg így
mentette meg az életüket – még ha nem is szándékosan.

– Ez abszurd! – szólalt meg az apja. – Abszolút abszurd!

Bennek hasonló érzése támadt, bár alighanem egészen más okból. Megmentette? A Jégkirálynő nem
mentette meg őket! A Jégkirálynő viselkedésének határozott célja volt. És egy másodperc töredékéig
még ismerte is.

Ramanov szándékosan hangosan sóhajtott egyet. Sóhajtása elszakította azt a vékonyka fonalat, amely
talán elvezette volna emlékeinek azon bugyrába, ahol az igazság lakozott. Egy hely, ami bizonyára
létezett. Mielőtt a fátyol újra lefedte volna belső szemeit, rájött, hogy tudja, és mindig is tudta. Mindent.
Az elmúlt napokban átélt összezavaró és fenyegető dolgok szörnyű jelentését, a valódi igazságot,
amelyet egészen eddig még meg sem közelíthetett.

– Igen – válaszolta Ramanov. – Ez igaz. Az egész helyzet teljesen abszurd. De attól tartok, valahogy mégis
muszáj megbirkóznunk vele. Akár tetszik, akár nem. – Hol Benre, hol édesanyjára, hol pedig Harryre
nézett. Mintha valakitől választ várt volna, majd csalódottan megrázta a fejét. Mielőtt folytatta volna,
alaposan végigfürkészte Bent.

– Biztos vagy benne, hogy mindent elmondtál? Bármilyen apróság fontos lehet.

Ramanov szavai első hallásra elég értelmetlenek voltak; csupa jelentés nélküli hang. A tiltott tudás
elillant, bár már a puszta tudata is halálra rémisztette. Nagy nehezen mégis kinyögött valami választ.

– Én... én mindent elmondtam, amit tudok.

Ramanov hallgatott, majd ezúttal a második képet hívta elő, amelyen a JégkiráIynő éppen ugrás közben,
és egyúttal a legjobban látható. Egy ideig koncentráltan vizsgálta, majd egy teljesen megváltozott
tekintettel először Harryre, aztán Benre és szüleire nézett.

– Láttak már ilyen... teremtményt a Princess fedélzetén, vagy az idefelé tartó úton is?

Ben és szülei egyszerre rázták meg a fejüket, amíg Harry továbbra is a képernyőn lévő monstrumot
bámulta. Világosan látszott a homIoka mögött zajló munkafolyamat.

– Ez sajnálatos – mondta Ramanov.

– Sajnálatos? – Ben édesapja csodálkozva összevonta a szemöldökét. – Nos, én inkább azt találtam volna
sajnálatosnak, ha már találkoztunk volna egy ilyen valamivel.

– Akkor maga már több mint valószínű, hogy nem ülne itt – fűzte hozzá Tahia.

– Én nem erre gondoltam. Csupán azt tartom sajnálatosnak, hogy nem tudunk többet a teremtményről.
Az eddig megismert lények is kétségkívül rettenetesek, de ez a valami... – láthatóan kirázta a hideg, és
félbehagyta a mondatot.

– Talán..., talán mégiscsak tudunk róla valamit – szólt Ben halkan. Valahol mélyen a gondolataiban a
képernyőn lévő alak egy történetet kezdett el mesélni, ami azonban túlságosan borzasztó volt ahhoz,
hogy szavakba foglalja azt. A legrosszabb azonban az az esztelen, mégis oly szörnyűséges érzés volt, mely
teljességgel a hatalmába kerítette; az érzés, miszerint még mindig köztük volt a gonosz lény.

Az állomáson, a lábuk alatti koromsötét barlangok egyikében, kint a tomboló és jéghideg pusztán, vagy
akár ott, köztük, a teremben.

Szinte érezte a közelségét. Az érzés teljességgel abszurd és alaptalan volt, mégis mintha megfojtotta
volna.

– Hogy érted ezt pontosan? – tudakolta Ramanov összeráncolt homlokkal. – Most talán mégiscsak
emlékszel valamire?

– Nem – válaszolta Ben. – De talán maga igen.

– Én? – kérdezte döbbenten Ramanov. – Ez meg hogy jutott eszedbe?

– Az ott – felelte Ben, miközben a monitorra bökött – egy pók. Vagy valami, ami egykor még pók volt.

Hirtelen síri csend lepte el a termet. Ben nem vette le a szemét az oroszról, mégis pontosan érezte, hogy
mindenki őt bámulja.

– Egy pók? – ismételte meg Ramanov, majd válla felett még egyszer ránézett a képernyőre. Mintha csak
ellenőrizni akarta volna, hogy mindketten ugyanarról a teremtményről beszélnek. Megrázta a fejét, majd
kipréselt egy ideges vigyort magából. – Igen, valóban. Ha nagyon akarjuk, még egy pókot is
beleképzelhetünk – szándékosan lassan, újra Benhez fordult, majd kissé elváltoztatott, gúnyosan csengő
hangon így folytatta. – Ahogy minden mást is. Hová akarsz kilyukadni?

– A pókokkal kezdődött minden – tűnődött az apja, mielőtt még a fiú válaszolhatott volna. Édesanyja
összevont szemöldökkel nagyon törte a fejét valamin. Még Harry is végre levette tekintetét a
képernyőről, és hol őt, hol pedig Ramanovot vizsgálta.

– Maguk pedig pont pókokkal dolgoznak, nem igaz? – fejezte be Ben a mondatát. Szinte érezte, ahogy
homloka mögött lassan összeáll valami, ami egészen eddig szétszórva hevert előtte.

– De hát, ez lehetetlen – válaszolta Ramanov váratlanul higgadtan. – Értem, mire gondolsz. A kutatásaink
odalent...

– Láttam őket – vágott a szavába Ben. Szeme sarkából jól látta, ahogy Harry felegyenesedve a székén
nagyon figyelmesen hallgatta.

– Láttad? – kérdezte Ramanov élesen.

– A pók – válaszolta Ben. – A kis szörnyeteg, amit odalent barkácsoltak össze.

Ramanov vagy iszonyatos tehetséggel megáldott színész volt, vagy fogalma nem volt arról, miről beszél
Ben. Szinte már kétségbeesetten nézett. Hirtelen felragyogott az arca, és megjelent rajta valami
mosolyhoz hasonló kifejezés.

– Ó, most már értem! Tarantula! Baxter háziállatára gondolsz.

– Nem – felelte Ben. – A másikra gondolok, a nagyra.

– Miről beszél ez a fiú? – kérdezte Harry ingerülten. Ramanov már szinte automatikusan megrázta a
fejét, mintha sziklaszilárdan elhatározta volna, hogy egy szót sem szól arról, amiről nem muszáj.

Harry kicsit még feljebb ült a székében, és noha eddig roppant nyugodtnak tűnt, most valahogy...
fenyegetőn ült ott.

– Fogalmam sincs... – kezdett bele Ramanov.

– Hagyja abba – szólt közbe Van Staaten. Hangja egyszerre fáradtan és lemondón hangzott.
– Mit képzel maga? – támadt rá Ramanov, de a doktornőt sem éles hangja, sem pedig dühös tekintete
nem ijesztette meg.

– Ennek így semmi értelme, professzor! Az előbb pont maga kérdezte Harrytől, hogy lehet a legjobban
védekezni ezek ellen a szörnyetegek ellen. Ha azt akarja, hogy megvédje, akkor mondjon el neki
mindent.

– Jobban teszi, ha most hallgat, doktornő! – válaszolta Ramanov hűvösen. – Ez nem tartozik ide!

– Talán majd én eldöntöm, hogy mi tartozik ide, és mi nem – mondta Harry határozottan. Kezével
először a képernyőre, majd dr. Van Staatenre mutatott. – A kollégájának igaza van, tudja? Az ellenséget
akkor tudjuk a leghatékonyabban legyőzni, ha minél többet tudunk róla. De még ennél is fontosabb,
hogy megtudjunk valamit a szövetségeseiről. Legalábbis, hogy valóban szövetségesek-e.

Ramanov dühös gesztust tett.

– Maga azt sem tudja, miről beszél! A kutatásainknak semmi közük ahhoz ott!

– Igen, az látszik – szólt Tahia gúnyosan.

– Csak azért, mert ennek a valaminek nyolc karja van, és mert megspórolhatná a szépségversenyekre
kiadott pénzt? – vágta rá Ramanov. – Ez semmit sem jelent!

– Rendben – mondta Van Staaten anélkül, hogy rá vagy bárki másra nézett volna. – Akkor elmondom
maguknak. Nem véletlen, hogy pont itt dolgozunk.

– Fogja be a száját! – sziszegte Ramanov. Senki sem figyelt rá.

– Ahogy az sem véletlen, hogy ilyen olcsón átvehettük ezt az egész létesítményt – folytatta Van Staaten.
Nevetett, de humornak nyoma sem volt. – Az amerikaiak szinte odaajándékozták nekünk. Rögtön gyanút
kellett volna fognunk.

– Ebből elég! – szólt Ramanov élesen. – Van Staaten doktor, hadd emlékeztessem a titoktartási
kötelezettségére. Tudja jól, hogy milyen következményei vannak, ha...

– Nyugodtan beperelhet, professzor! – vágott a szavába Van Staaten. – Persze csak akkor, ha ennek az
egésznek egyszer vége lesz, és még mindig életben vagyunk.

– Hogy érti, hogy gyanút kellett volna fogniuk? – tudakolta Harry. Ramanov újra fel akart hördülni, de a
zsoldos jéghideg tekintete azonnal hallgatásra bírta.

– Ugyanazt, amit már tegnap is megpróbáltam elmagyarázni neked – válaszolta Van Staaten még mindig
ugyanolyan fáradtan, de most már egyenesen Benhez fordulva. – Ez a hely kifejezetten rossz hatást
gyakorol az emberekre. Azt hiszem, megrontja őket. Például ráveszi őket arra, hogy... – mondta,
miközben gyorsan vetett egy pillantást Ramanovra –, ne bízzanak egymásban, és hazudjanak a
barátaiknak.
Ramanov szikrázó tekintettel szemlélte a nőt, majd mély hallgatásba burkolózott.

– Ha ez tényleg igaz – kérdezte Harry –, akkor miért vannak még mindig itt?

– Mert olyan állati jól megfizetik? – javasolta Van Staaten nevetve. – Nem. Ez biztos nem, bár kétségkívül
vonzóbbá teszi a dolgot. Az igazi ok valami egészen más. Elég hamar rájöttünk, miután már itt voltunk,
és végeztük a munkánkat – elhallgatott, és Ben édesanyjához fordult. – Baxter megmutatta neked hol
tartunk, ugye?

– Igen – válaszolta, majd megvonva a vállát bizonytalan és kérdő pillantást vetett Benre, mielőtt
kijavította magát. – Talán. Néhány perce még én is azt hittem.

– Miért, mégis mit várt? – avatkozott közbe Ramanov. – Hogy az első jöttmentnek, aki bekopog az ajtón
egyből feltárjuk az összes titkunkat? – Sem Ben anyja, sem pedig Van Staaten nem tette meg neki azt a
szívességet, hogy egyáltalán válaszoljon rá.

– A fiad még nem látott mindent – folytatta Van Staaten. – Talán látott valami nagy hatású dolgot,
valamit, ami kétségkívül megrémisztette, de még régen nem látott mindent. Én csak egy egyszerű orvos
vagyok, Jennifer, és nem értek többet azokhoz a dolgokhoz odalent, mint amennyit véletlenül
megtanultam. De még nekem is feltűnt, hogy hol tartott Baxter és a kollégái. Biztos vagyok benne, hogy
legalább egy évtizeddel, ha nem többel, előrébb járnak mindenkinél.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Harry.

– Semmit. Csak azt, hogy szerintem ez a hely tehet róla. Jómagam is tapasztaltam pár dolgot, amelyek...
– hirtelen elhallgatott. Mintha valami olyasmire kellett volna gondolnia, amire nem akart. Lassan mégis
sikerült összeszednie magát, és még egyszer nekifutott a dolgoknak. – Bizonyítékom ugyan nincs rá,
úgyhogy ne is kérdezzen felőle. De egyszerűen biztos vagyok benne, hogy kizárólag ezen a helyen múlik.
Ezen a bázison vagy azon a darab földön, amelyen létrejött. Nem csak az embereket változtatja meg.
Hanem a dolgokat is. Néhány dolog egyszerűen annyira... – megint félbeszakította saját magát, majd két-
három másodpercig csak szavak után kutatott. – ...más.

– Nem veszi észre, mekkora hülyeséget hord itt össze? – szólt közbe Ramanov, majd egy lekicsinylő
mosollyal igyekezett jó benyomást tenni Harryre. – Nézzen csak rá! Teljesen ki van készülve.
Valószínűleg csak fantáziál.

– Jaj, fogja már be, Iljics! – szólt határozottan Harry, majd intett Van Staatennek, hogy folytassa.

– Beszéljen a technikusainkkal – szólt az orvosnő. – Kérdezze csak meg, hogy milyen problémákkal
küszködnek. Itt semmi sem működik. Legalábbis nem úgy, ahogy még az extrém körülmények között is
működnie kéne. Találtam régi feljegyzéseket az elődömtől; a katonákról gondoskodó amerikai orvostól.
Akkor is ugyanaz volt.

– Netán ők is óriáspókokat tenyésztettek? – kérdezte Gerrit idegesen.

– Alapjában ő is ugyanolyan felesleges volt, mint én – folytatta Van Staaten teljesen közömbösen.
– Miért? – kérdezte Ben édesanyja.

– Mert itt senki sem betegszik meg. Úgy értem, valóban senki. Az egyetlen, amiket kezelnem kell, azok
megfázások vagy balesetek. Senki sem lesz beteg. Senkinek sincs migrénje, fejfájása, hasmenése vagy
akár fogfájása – megint azon az ijesztőnek tűnő módon nevetett. – Egy igazi álommunka, nem igaz?
Agyonkeresem magam, miközben a legnehezebb feladatom az, hogy valahogy elüssem az időt anélkül,
hogy túl sokat kellene unatkoznom. Az utóbbi napok természetesen kivételt képeznek ez alól.

– Ez igaz? – fordult Harry Ramanovhoz. Az orosz csupán dacosan elfordult és hallgatott.

– Erről szólnia kellett volna nekünk, professzor! – mondta Jennifer Berger szemrehányón. Ramanov
természetesen erre sem szólt semmit.

Harry egy darabig még fortyogva bámult rá, majd visszafordulva a képernyőhöz azt kezdte bámulni.
Végül csak sikerült elszakadnia a szörnyű látványtól, és az oroszhoz fordulva kissé előredőlt, hogy
magához vegye a Ramanov előtt heverő billentyűzetet.

– Hé! – tiltakozott Ramanov. – Mit jelentsen ez?

Harry megforgatta kezében a billentyűzetet, majd olyan érdeklődőn fürkészte, mintha még sosem látott
volna hozzá hasonlót.

– Azt hiszem, ideje, hogy alaposabban bepillantsunk a valódi helyzetbe. Gondolom, erről a
számítógépről hozzáférhet az egész állomáshoz. Az adatokhoz, a feljegyzésekhez... valamint minden
egyes kamerához és mikrofonhoz, nem igaz?

– Na, és? – kérdezte Ramanov. Úgy tett, mintha a billentyűzetért nyúlna, majd Harry tekintetét látva,
nem merte véghezvinni. – Mi köze hozzá?

Válasz helyett Harry átadta Tahiának a billentyűzetet.

– Vizsgáld át töviről hegyire az egész kócerájt – szólt a zsoldosnőhöz anélkül, hogy levette volna a szemét
Ramanovról. – Semmi vész, ért hozzá egy kicsikét. Nem fog semmit kitörölni vagy összekeverni, ráadásul
még a kis titkai is nálunk vannak a legjobb helyen.

Ramanov szeme szinte lángolt.

– Ehhez nincs joga! Jól gondolja meg, mit tesz!

– Már megtettem, professzor, nyugalom! – biztosította Harry. – Ne féljen! Egészen biztosan visszakapja
a játékszerét, amint végeztünk. És akkor már azt is tudni fogom, hogy melyik oldalon áll valójában!
34

BEN SZOKATLANUL KORÁN KELT másnap reggel. Az ágya melletti digitális ébresztő azt állította, még
nincs öt óra, tehát még órák vannak a következő napkeltéig. Bár ettől függetlenül akár délután öt óra is
lehetett volna. Ben igazából sosem értette az a. m. és p. m. – azaz az amerikai pontos idő számítás –
közötti különbséget. Miközben nyugodtan fekve kipislogta szeméből az alvás maradványait, rájött, hogy
belső órája – amely már a Princessen sem működött hibátlanul – időközben megállt. Egyszerűen
képtelenség volt megsaccolni az időt. A szobának nem volt ablaka, bár kint amúgy is csak sötétséget
látott volna. A következő napfelkeltéig még jó pár óra volt hátra (sőt talán hónapok is, de ezen egyelőre
nem törte a fejét), de ha nem lettek volna, sem lett volna könnyebb dolga. A rövid déli-sarki
világosságban nem sok mindent látni, főleg mivel a vihar még javában tombolt, sőt talán még jobban
felerősödött. Csak nem reszket az alatta lévő ágy?

Nem, ezt biztosan csak beképzelte magának.

Ben egy ideig még lehunyt szemmel hallgatta ágyából a vihar rettenetes nyöszörgését és jajgatását, majd
egy mozdulattal felegyenesedve döbbenten észlelte, milyen frissnek és kipihentnek érzi magát; mintha
nem is csak néhány órát, hanem legalább egy egész napot aludt volna.

Lehet, hogy tényleg így volt.

Még volt valami különleges: nem álmodott semmit.

Ez nyugtalanította. Ugyanis amióta a Princess elhagyta Kapstadtot és megkezdődött ez a pokoli utazás, a

ritka alkalmak egyikéhez tartozott, hogy végre nem borzasztó képek és félelmet keltő látomások
emlékével ébredt. Még tisztán emlékezett arra, hogy hányszor, de hányszor kívánta ezt oly
kétségbeesetten. De a dolgok jócskán megváltoztak azóta, ezért egyáltalán nem érzett
megkönnyebbülést, sőt inkább egy hatalmas űr tátongott benne.

Vajon miért nem jött el érte Sasha aznap éjjel az álmában, és vitte magával a saját világába?

Ennyi volt? Talán az utolsó titkát is elárulta azzal, hogy elvitte magával az Öregek elsüllyedt városába, és
immár semmi nem volt, amit megmutathatott volna? És talán sohasem látja többet?

Erre még gondolni sem mert. Felállt, besétált a fürdőbe – amit azóta már rendbe hoztak –, és bevizezte
az arcát. Igazából nem lett volna rá szükség, hiszen nem csak feltűnően frissnek és fürgének érezte
magát, de úgy is nézett ki.

Szüntelenül az járt a fejében, mit mesélt Van Staaten – az előbb? tegnap? – erről a helyről, és hogy
milyen hatással van az ember lelkére és egészségére. Lehet, hogy már érezte is a hatását? Dehogy.

Az utóbbi idők egyetlen első éjszakája volt, amikor végre kialudta magát.

De vajon Sasha miért nem jelentkezett?

Ben egy ideig még törte rajta a fejét, majd arra az elhatározásra jutott, hogy megkeresi és egyszerűen
megkérdezi tőle. Mindenki más számára nevetséges lenne ez a kérdés – hiszen Sasha még soha az
életében nem válaszolt egyetlen kérdésre sem –, de ő biztos volt benne, hogy neki majd sikerül a lánnyal
beszélni. Legalábbis valahogy.

De nem így, ahogy felkelt – zokniban és egy kopott bokszeralsóban... bár a hőmérsékletet nézve még el
is ment volna. Bizonyára Ramanov megszívlelte Harry tanácsát, és alaposan feltekerte a fűtést.
Természetesen hatalmas örömet jelentett neki, amikor elképzelte, mit szólna l. Iljics cár ahhoz, ha
alsógatyában sétálna be unokája hálószobájába. Igazán aranyos elképzelés, de semmi több, és amúgy
sajnos nevetséges is. De azért aranyos.

Visszament az ágyához, összeszedte a földön szanaszéjjel heverő ruhákat, hogy aztán újra ledobja őket.
Mióta megérkeztek a bázisra, összesen egyszer vett fel friss ruhát, ezért kissé kellemetlen szaguk volt.
Kivette a sérült mp3-as lejátszót a nadrágzsebéből, és a keskeny beépített szekrényhez lépett. Pont
ahogy remélte, telis-tele volt frissebbnél frissebb ruhákkal: egyszerű vászonnadrágokkal, amilyent a
betegápolók és az orvosok hordanak, és hozzá illő, ugyancsak fehér, de legalább két számmal nagyobb
kötött pulóverekkel. Az járt az eszében, hogy vajon Ramanov szervezte-e így, hogy nevetségessé tegye
magát a többiek előtt, amikor végigsétál bennük az állomáson. Gyorsan elhessegette a gondolatot, most
már kicsit túl messzire ment a fantáziálás terén. Különben sem nézett ki Ramanovból ilyen kifinomult
módszert.

Elvégre a ruhák tiszták és hibátlanok voltak – micsoda újszerű érzés –, és végül is nem divatbemutatóra
megy. Sashának pedig valószínűleg tetszeni fog, ha tetőtől talpig fehérben jelenik meg.

Felöltözött, majd az ajtóban megtorpant, hogy bekapcsolja az mp3-as lejátszót. Végül is lehet, hogy van
rajta még egy üzenet tőle.

De nem volt. Bedugta a fülhallgatót a fülébe, majd lenyomva az apró gombot ugyanazokat a szavakat
hallotta, mint tegnap. Kétszáznegyvenegy, Ben. Mást nem.

Nem szabadott volna annak lennie, de mégis rettentő csalódott volt. Most már ideje lenne beszélni
Sashával.

Elhagyva hát a szobát balra fordult. A vihar monoton üvöltése egyre hangosabbá vált, amint kilépett a
folyosóra, a fény pedig sokkal tompábbnak tűnt, mint eddig. Talán mégiscsak éjszaka volt, ha egyáltalán
létezett különbség éjszaka és nappal között a bázison, és az emberek nem két vagy három műszakban
dolgoztak egyszerre.

Feltehetően Ramanov úgy döntött, spórol egy kicsit az árammal, elvégre nem tudták, meddig
kénytelenek ezen a helyen tartózkodni.

Sőt talán Van Staaten technikai eszközökről szóló előadása is eszébe jutott.

Mindenesetre rögtön tudta, merre kell menni. A monitoron látott térkép igencsak bonyolult volt, de Ben
mindig is jól memorizálta a képeket, ezért most már gond nélkül kiigazodott az állomáson.
Néhány perc múlva elérte a Sasha szobáját rejtő folyosót. Senki sem tartóztatta fel, sőt még az ajtó sem
volt bezárva, végül is miért lett volna? A szoba üres volt. A keskeny ágyat lehúzták, az apró szekrény
fiókjai pedig mind üresek voltak. Sasha nemcsak kiment, hanem kiköltözött a szobából.

Ben teljesen összezavarodott, és nyugtalanság fogta el, ráadásul kicsit dühös is volt magára. Mit gondolt,
mégis? Hogy majd Ramanov egyszerűen itt hagyja, ahol bármikor meglátogatja? Aligha.

Mérgesen sarkon fordult, és majdnem feltaszította az ajtóban álló Van Staatent.

– Tudtam, hogy itt talállak.

– Miért? – kérdezte Ben. Maga is megijedt a hangjában lévő szigorúságtól, ezért gondolatban
figyelmeztette magát. Legkésőbb tegnap óta Van Staaten kicsit közelebb húzódott a lehetséges
szövetségesek oldalához.

– Mert éppen nálad jártam, és nem találtalak – válaszolta Van Staaten anélkül, hogy reagált volna
agresszív hangjára. – És amikor nem találtalak, gondoltam, itt megnézlek. Igazán nem volt nehéz
kitalálni.

– Hol van Sasha? – kérdezte Ben az ágyára bökve. – Hova vitte őt?

– Én? – Van Staaten felhúzta bal szemöldökét. – Sehová. Semmi közöm ehhez. És egyébként is, nem
beteg, de még az ágyához sincs láncolva, tudod? A nagyapjánál van.

– Ja, tényleg, hol lenne máshol – morogta Ben. Miért is lepődött meg ezen?

– Van ott egy nagyobb szobája. Szerintem sokkal jobb, hogy szabadultan járkálhat a szobájában anélkül,
hogy lépten-nyomon a falba ütközne. És valószínűleg sokkal nagyobb biztonságban is érzi ott magát.

– Előlem? – kérdezte Ben.

Van Staaten megforgatta a szemét, de különösebben nem foglalkozott az egyébként is teljesen

felesleges kérdésével. Helyette így szólt.

– Harry beszélni szeretne veled.

– Harry? Miért?

– Azt nem mondta – válaszolta csípősen, közben hátrafelé kisétált a folyosóra, intett a fiúnak, hogy
kövesse. – Én csak egy alulfoglalkoztatott és túlfizetett orvos vagyok, aki már annak is örül, ha egyáltalán
végrehajthat egy apró megbízást. Jössz velem, vagy mondjam azt neki, hogy nem érsz rá?

Ben sietve követte a folyosóra – de előtte még vetett egy pillantást a kihalt ágyra. Van Staatennek
természetesen igaza volt, ami a szobát illette. Alig volt nagyobb egy lakható cipődoboznál – de mégsem
volt az. Az üres szobának hirtelen komor és szimbolikus jelentése volt. Vajon miért nem jelentkezett?
– Meglátogathatom? – kérdezte, miközben Van Staaten oldalán végigsétált a folyosón. – Úgy értem,
Sashát.

– Miért ne? Elvégre semmi sem szól ellene, legalábbis orvosi szempontból. De ne most.

– Miért ne?

– Először is azért, mert hajnali öt óra van, és még valószínűleg alszik – felelte Van Staaten. Ben
fellélegzett. Legalább nem húsz órát aludt egyszerre, ahogy gondolta. – Másodszor pedig, mivel
pillanatnyilag... – egy másodpercre elhallgatott, majd újra kezdte a mondatot. – Talán jobb lenne, ha
most kicsit békén hagynád.

Bennek a földbe gyökerezett a lába.

– Miért?

– Bocsánat. Rosszul fogalmaztam. Természetesen nem csak rád értem. Most egyszerűen nyugalomra van
szüksége, ennyi az egész.

Ben visszatartotta az altatószerekről és felelőtlen orvosokról alkotott véleményét, de Van Staaten

valószínűleg beleláthatott a gondolataiba. Bár halvány mosolya az arcán maradt, mégis arca egy
csapásra hűvösebbre fordult. A nő folytatta útját, sőt gyorsabban, mint eddig, Ben pedig legszívesebben
leharapta volna a nyelvét. Néhány lépés után az orvosnő mégiscsak megtörte a csendet egy inkább
elgondolkodó, mint sértődött hanggal.

– Feltehetek egy kérdést?

– Még egyet?

Van Staaten egy pillanatra kissé összezavarodott, majd hangosan felnevetett.

– Nem azt a kérdést, hogy feltehetek-e egy kérdést.

Az a gúnyos szikra, amit úgy szeretett benne – de semmi pénzért sem ismerte volna be – egy
másodpercre újra megjelent a szemében.

– Tegnap este meséltél valamit egy pókról. Mit akartál azzal mondani?

Ben azon törte a fejét, hogy vajon ő mit akart ezzel. Egy csomó pókról beszéltek. A Princess fedélzetén
lévőkről, a jégen találtakról és a Jégkirálynőről, aki megmentette az ő, az édesanyja és az apja életét, bár
fogalma sem volt, miért...

Úgy tűnt, Van Staaten megérezte bizonytalanságát, mert magyarázva hozzáfűzte.

– Lent a laborban. Láttál valamit. Ramanov professzor a jelek szerint nem örült neki.

– Azt az óriáspókot? – kérdezte Ben. Bólintott. – Igen, de én azt hittem, maga..

Van Staaten megrázta a fejét.

– Úgy érted, én tudtam róla? Ugyan már! Minden, ami odalent történik, szigorúan bizalmas. Már öt éve
itt dolgozom, de még csak egyetlenegyszer voltam a laborban. Azt is csak azért, mert volt egy baleset, és
egy sebesültről kellett gondoskodnom. Ne tudd meg, mekkora felhajtást csináltak, nehogy meglássak
valamit. Már az is csoda, hogy nem kötözték be a szemem és nem cipeltek le inkább. – Oldalra
billentette a fejét. – De természetesen hallottam egyet s mást. Voltak híresztelések – idegesen nevetett.
– Viszonylag őrült híresztelések.

– Viszonylag igaz híresztelések. Látta Tarantulát?

– Baxter kis plüssállatkáját? – kérdezett vissza Van Staaten, miközben kissé eltúlozva megborzongott. –
Igen. Kétszer-háromszor felhozta ide, mielőtt a fél társaság fel nem mászott a torlaszokra, és Ramanov
megtiltotta neki. Undorító egy dög.

– Akkor most képzelje el azt a plüssállatkát bullterrier méretben – mondta Ben, majd széttárt karral
ábrázolta a gigantikus teremtmény szélességét –, és máris tudja, miről beszélek.

Van Staaten egyértelműen sokkoltan nézett rá, majd Ben szájában is megjelent egy savanykás íz a
teremtmény emlékének felelevenítése után. Kirázta a hideg. Gyorsan elképzelte maga elé, vajon
édesanyja hogy reagálna a klónozott monstrumot látva. Az arachnophobiáját tekintve hihetetlenül
bátran viselkedett, amikor Baxter megmentésére sietve agyonütötte Tarantulát... nővérének látványától
azonban valószínűleg szívinfarktust kapott volna.

– Tehát mégis – suttogta Van Staaten. – Ahogy mondtam, voltak híresztelések. De én természetesen
nem hittem el őket. Sőt senki sem hitte el.

Bent mintha villámcsapás érte volna.

– De én azt hittem...

– ...hogy itt mindenki mindent tud, kivéve a buta vidéki orvosnőt és a házmestert? Rosszul ismered
Ramanovot. Baxtert pedig még rosszabbul. A legszentségesebbjéhez csakis egy maréknyi ember
férhetett... és lassan már értem is, miért. – Megint megborzongott, Ben már nem tudta eldönteni,
melyik volt az igazi. – Már a puszta gondolat, hogy ezek a dögök ott lent szanaszét szaladgálnak...

– Nem hiszem, hogy ott még szaladgál valami is. – Ben igyekezett nyugodtnak hangzani. – Hiszen odalent
minden kiégett, nem?

Érdekes módon Van Staaten nem válaszolt erre, csak bizonytalanul fürkészte, de még mielőtt a fiú
feltehetett volna még egy kérdést, megérkeztek a céljukhoz. Ben kissé zavarodottan követte. Lehet,
hogy Van Staaten titokban már réges-rég megbánta, hogy feltette neki a pókokról szóló kérdését?

Csak akkor ismerte meg a termet, amikor Van Staaten mögött belépve bezárta maga mögött az ajtót. Az
étkező volt, ahol először találkozott Harry csapatával, csak egy kicsit megváltozott azóta. Valahogy
rendetlenebbnek és kisebbnek tűnt, habár most jóval kevesebb ember tartózkodott benne.
Pontosabban mondva Tahia, Gerrit és – Ben nem kis meglepetésére és megkönnyebbülésére – Tooth,
aki háttal az ajtónak ücsörgött az asztalnál, és láthatóan egy laptop koromsötét képernyőjére
koncentrált. Nem reagált, noha egészen biztosan hallotta az ajtó hangját, miközben Gerrit és Tahia
rémülten hátrafordult. Gerrit arca kifejezéstelen maradt, míg a zsoldosnő arcán egy kedves mosoly
jelent meg, miután Bent megpillantotta.

Harry, aki állítólag már várt rá, sehol sem volt.

– Tessék, itt van – mondta Van Staaten, majd máris indulni készült. – Magatokra hagylak benneteket, de
egészen nyugodtan hívjatok, ha valamire szükségetek van. Úgy értem, ha megszomjaznátok egy kávéra
vagy újságot olvasnátok, vagy valami hasonló.

Ben értetlenül bámult rá, sőt még Tahia is alaposan megdöbbent, de az orvosnő már el is tűnt, mielőtt
még egyikük kérdezni vagy mondani akart volna valamit. Tahia arca újra felragyogott, amint Benhez
fordult, majd a mosoly hirtelen fagyos gúnnyá változott.

– Menő – szólalt meg, miközben a feje búbjától a lábáig végigvizsgálta. – Netán egy divatbemutatóra
készülsz?

Ben szintén mosollyal reagált, még ha kissé tehetetlennek is tűnt.

– Ez volt az egyetlen, amit találtam. – Van Staaten nem szólt egy szót sem, de Tahia arckifejezése
egyértelműen világossá tette, hogy nevetségesen fest. A ruhák túlságosan nagyok voltak, ráadásul a
szabásuk sem volt valami modern; vagy egyáltalán praktikus. – Talán ez is Ramanov egyik rosszindulatú
tréfája.

– Ezen segíthetünk – szólt Tahia. – Persze csak, ha akarod.

Anélkül, hogy megvárta volna Ben válaszát, máris sarkon fordult, a fiú pedig követte. Az asztal mellé érve
Tahia megtorpant, és a Tooth által azóta is mereven bámult monitorra nézett. Ben is rápillantott, de
most sem látott többet: a képernyő nem volt kikapcsolva, ahogy azt korábban gondolta, hanem egy
érdekes fekete mintát ábrázolt egy még feketébb alapon.

– Tooth, az ott egy infravörös felvétel – mondta Tahia már-már kedvesen.

– Tudom – válaszolta a zsoldos anélkül, hogy levette volna szemét a monitorról. – Kint is sötét van.

– Kint főleg hideg van – válaszolta Tahia lágyan mosolyogva –, az ajtó előtt tébláboló barátaink pedig
nemigen szenvednek hőhullámtól, tudod?

Tooth értetlenül bámult rá, miközben szándékosan átnézett Benen.

Tahia halkan sóhajtott egyet, majd megrázva a fejét kinyújtotta a kezét, és lenyomott egy gombot a
laptop billentyűzetén. A kép remegni, majd mindenféle zöldes árnyalatban ragyogni kezdett. A fekete
hullám a zsilip előtti sátortető durva szemcséjű és egyszínű ábrájára váltott.

Ben finoman összerezzent, amikor meglátta a bejárat előtt ácsorgó rengeteg alakot.
– Tessék, így már látsz is valamit.

– Mit csinálnak ezek? – kérdezte Ben riadtan.

Tooth továbbra is ámézett rajta, majd újra a képernyőhöz fordult.

Tahia megvonta a vállát.

– Semmit. Csak úgy álldogálnak.

Ez igaz. A képen semmi az égvilágon nem mozdult. Ha nem látszott volna a sátortetőn túl lévő vihar
hangtalan tombolása, az ember még azt hihette volna, hogy állóképről van szó.

– Csak úgy álldogálnak – ismételte meg Tahia. – Elég rémisztő, mi?

Bennek még jó pár szó eszébe jutott volna róluk, de nem látta értelmét tovább fokozni a többiekre is
valószínűleg kiható izgalmat.

Tahia elindult, Ben pedig még utoljára megvizsgálva Tooth arcát követte őt. A zsoldos iszonyúan sápadt
volt, jobb arca kissé felpuffadt. Mintha valaki jól pofon vágta volna, de ettől eltekintve igen elevennek
tűnt, és szerencsére még sem az arca, sem a keze nem változott jéggé. Ha pedig édesanyja és Van
Staaten is teljesen rendben találta, akkor bizonyára igazuk van.

– Mit akar Harry tőlem? – kérdezte.

Tahia megvonta a vállát anélkül, hogy hátrafordult volna, majd leguggolva kinyitott egy fehér műanyag
konténert. Ben jól emlékezett ezekre: a Princess fedélzetén találkozott velük, amikor titokban leszökött a
rakodótérbe.

– Fogalmam sincs – állította. – De már úton van errefelé. Majd ő elmondja.

Vadul beletúrt a konténerbe, majd felegyenesedve átadott neki egy stósz rendesen összehajtogatott, de
viszonylag szokatlan ruhát; nadrágok, ingek és dzsekik – mind egy szálig olívaszínben pompázott.

– Próbáld fel ezeket! Biztosan jók rád!

Ben automatikusan a ruhák után nyúlt, majd egy pillanatig tehetetlenül vizsgálgatta, végül pedig letette
őket az asztalra. Sohasem szerette a katonás stílust, de valószínűleg jobban festett bennük, mint a
mostani cuccokban.

Hamar kibújt a hófehér pulóverből (ami úgy mellékesen csiszolópapírhoz hasonlóan dörzsölte megállás
nélkül a bőrét), és felvette az inget. Kénytelen volt belátni, hogy úgy feküdt rajta, mintha ráöntötték
volna, és ugyanez vonatkozott a nadrágra és a dzsekire is.

– Na, így már jobb – szólt Tahia elégedetten.

Ben fejével a zsoldosnő oldalán lévő széles, számtalan zsebbel ellátott szíjra bökött; pontosabban a jobb
derekán díszelgő pisztolytartóra.
– Már csak az hiányzik.

– Az tetszene neked, mi? – vigyorgott Tahia.

– Szükségem is lenne rá.

Tahia arcáról nem tűnt el a vigyor, mégis komolyabbá vált.

– Igen, meglehet. De egyelőre nem.

– Meg se próbáltak bejönni? – kérdezte Ben. – Egyetlenegyszer sem? – Miközben kimondta, régi ruháit
hatalmas gombóccá formálva tekintetével egy szemetes után kutatott, majd hirtelen megtorpant és
kihúzta nadrágzsebéből az mp3-as lejátszót.

– Azzal meg mit akarsz csinálni? – csodálkozott Tahia.

Ben egy fél másodpercig úgy érezte, el kell mondania neki, majd inkább csak megvonta a vállát.

– Magam sem tudom. Egy emlék. Én is érzékeny vagyok ám, még ha nem is látszik.

Tahia komoly maradt, majd előredőlve megvizsgálta a félig elolvadt lejátszót.

– Ez nem néz ki jól. Igencsak érzékeny vénával kell rendelkezzél, ha ezt az izét tartogatod.

– Sasháé volt – válaszolta Ben, majd gyorsan kijavította magát. – Illetve most is az övé. Csak sajnos már
nem működik.

– Csodálkoztam volna, azok után, ahogy kinéz. Mi történt vele? Megpróbált füstjeleket adni?

Természetesen csak viccnek szánta, de Bennek alaposan össze kellett szednie magát, nehogy szemtelen
választ adjon, vagy akár valami rosszabbat tegyen. Egyszerűen fel nem foghatta, miért kellett ilyen
sértőn beszélnie – a saját magában felgyülemlő mérget azonban még kevésbé értette.

– A zsebemben volt – válaszolta szorongva. – Lent, a laborban.

– Bocsáss meg – szólt Tahia, aki persze észrevette, csak kissé félreértelmezte reakcióját. Idegesen
mosolygott. – Megnézzem a masinát? Kicsikét értek az elektronikához.

– Nem – felelte Ben durván.

– Ahogy akarod. Visszatérve az előző kérdésedre: nem, nem csinálnak semmit. Mindenhol csak
ácsorognak, úgy értem, onnan, ahonnan nem kergeti el őket a vihar. Egy kis szerencsével felerősödik, és
akkor minden magától megoldódik.

– Mi készül egyáltalán? – kérdezte Ben. – A viharra gondoIok – fűzte hozzá. Tahia szavai felébresztettek
benne valamit, ezért igyekezett lehetőleg ártatlanul fogalmazni a kérdést. Bár lehet, hogy eleve
képtelenség volt.
– Mi vagyok én, időjós? – kérdezte Tahia döbbenten. – De a műholdfelvételből ítélve, elég nagy falatnak
tűnik. Szerintem jó ideig itt fogunk még ücsörögni.

– Ezek szerint megint van műhold-összeköttetésünk? – kérdezte Ben, miközben a kezében lévő mp3-as
lejátszót vizsgálgatta.

– Így is nevezhetjük – válaszolta savanykásan. – De sajnos csak fogadni tudunk. Küldeni nem.

– És, ha tudnánk se segítene rajtunk túl sokat – szólalt meg váratlanul az eddig háttérben kuksoló Gerrit.
Lassan feléjük ballagott, majd gyors és inkább érdektelen pillantást vetett a Ben kezében pihenő
roncshalomra.

– Miért?

– Mert nem használna semmit – mondta Tahia ismét. – Ebben az időben sem repülő, sem helikopter
nem képes landolni. Még egy hajó sem merészkedne ilyen körülmények között errefelé – legyintett
egyet. – Megpróbálhatnék okosabb lenni az iskolázott mérnököknél és tojásfejeknél, és megnézhetném
magamnak ezt a berendezést – de mi a túrónak? Egyébként is pillanatnyilag sokkal fontosabb dolgom
van.

– Legalább közölhetnénk a világ többi részével, hogy mi történt itt – mondta Ben.

Gerrit hangosan felnevetett.

– Naná. Mondjuk csak el mindenkinek, hogy egy elsüllyedt kultúra szörnyetegeire bukkantunk, és hogy
egy egész hadseregnyi zombi ostromoz minket. Jégzombik – elgondolkodó arcot vágott. – Ki tudja, talán
mégis küldenének egy mentőosztagot... a hónaljuk alatt pedig a világ legnagyobb kényszerzubbonyát.

Ben hallgatott. Gerritnek igaza volt. Végighallgatva a történetet, elég hihetetlennek tűnt; finoman
fogalmazva. Közben pedig egy milliméterrel sem tért el az igazságtól.

A zsoldos szavaira nem reagálva a magasba emelte a lejátszót, és kérdőn Tahiához fordult.

– Azt mondtad, értesz hozzá?

– Egy kicsit – Tahia hirtelen gyanakvón fürkészte a Ben tenyerén heverő sérült masinát. – Miért?

– Ööö... csak úgy – nyögte ki Ben, ami persze hihetetlenül meggyőzőnek tűnhetett. – Már... már egy jó
ideje azt kérdezem magamtól...

Tahia izgatottan várta a folytatást, miközben szemöldöke szép lassan felszökött a homlokába, ami
egyértelművé tette Ben számára, biztos úton halad afelé, hogy abszolút bolondot csináljon magából.

– Néha azt kérdezem magamtól, hogyan is működnek ezek a dolgok.

– Mi van? – kérdezte Tahia összezavarodva.

– Szóval, egyszer hallottam egy totál őrült történetet – rögtönözte Ben –, mégpedig azt, hogy bizonyos
körülmények között még egy tönkrement rádióval is lehet jeleket fogni.

– Erre egy hűtő is képes.

– Tessék? – kérdezte Ben csodálkozva.

– Vagy egy pirító, egy borotválkozó – ha pedig elég erős a rádióadó, akkor még egy fém kertkapu is –
mondta Tahia. – A legtöbben minden elektronikával kapcsolatos dolgot titokzatosnak vélnek. Vagy a
rádióval, a tévével vagy az adóvevővel. Pedig az egész tökegyszerű. Csak azért nem értjük ezeket, mert
mindegyik láthatatlan, érted?

– Igen – mondta Ben, majd vadul megrázta a fejét.

Tahia mosolygott egyet.

– Az emberek hisznek a mágiában vagy legalábbis olyasmiben, aminek köze van a mágiához, csak mert
nem látják. Mi, emberek vizuális lények vagyunk. A szemünk fénye az egyik legfontosabb érzékünk.
Megszoktuk, hogy először szemügyre vesszük a dolgokat, majd csak utána próbáljuk megérteni, legalább
is többségünk. Ha képesek lennénk látni a rádióhullárnokat, akkor valószínűleg azonnal megértenénk a
dolog egyszerűségét.

Ben bólintott ugyan, de rögtön meg is bánta kérdését. Egy egyszerű választ várt, nem pedig egy olyan
előadást, amit általában apjától kap, ha véletlenül elköveti azt a hibát, hogy feltesz neki egy abszolút
ártatlan kérdést.

– A rádióhullámok átvitele gyakorlatilag pofonegyszerű – folytatta Tahia. – Olyan hullámokat bocsátasz

ki, melyek egy bizonyos frekvencián vibrálásra bírják a vevőt. Ennyi az egész. Természetesen
leegyszerűsítve.

– Természetesen – szólt Ben kissé szomorkás mosollyal az arcán.

– Ez csakis a teljesítménytől függ – folytatta Tahia közömbösen. – Ha elegendő áramot adsz neki, akkor
gyakorlatilag bármi lehet vevő. Bármi, ami fémből van – halkan felnevetett. – Néhány éve
Bajorországban volt egy kis felkelés a nép között, mert egy amerikai katonai adó túlságosan megemelte
a teljesítményét. Az emberek mindenhol hallották a programot, akár akarták, akár nem. A fűtésből, a
hűtőszekrényekből... állítólag az egyik vénember a fogaiban lévő amalgámtöméseken keresztül hallgatta
a rádiót – vad hahotázásba kezdett, majd megrázva a fejét ugyanolyan gyanakvó arcot vágott, mint
eddig. – Miért kérded?

– Csak úgy – ismételte meg Ben még egyszer. – Egyébként...

– ...csak azt akartad tudni, hogy ezzel a masinával tudsz-e valamit fogni, nem igaz? – vágott a szavába
Tahia.
Ben álla szó szerint leesett. Talán képes volt olvasni a gondolataiban vagy pedig olyan éretlenül tette fel
a kérdését?

Ezt a rejtélyt sohasem fogja megtudni, de igazság szerint pillanatnyilag nem is érdekelte a dolog, mivel
Tahia villámgyorsan kikapta kezéből az mp3-as lejátszót.

– Hé! – tiltakozott Ben. – Mit képzelsz?

Éppen utána akart nyúlni, amikor Gerrit megrázva a fejét elállta az útját. Ben úgy döntött, inkább nem
fejezi be a mozdulatot.

Tahia néhány másodpercig csak forgatta a kis készüléket, majd bekapcsolva azt döbbenten felvonta a
szemöldökét.

– Hé! Ez működik!

– Hagyd békén! – szólt rá határozottan Ben, majd csak idegesen mosolyogva, kissé halkabban
hozzáfűzte. – Kérlek.

A zsoldosnő hezitált, Ben úgy látta, azon töri a fejét, hogy vajon helyesen tette-e, amit tett. Majd
megvonva a vállát fülébe helyezte az apró fülhallgatót, és lenyomta a lejátszás gombot. Arckifejezése
regéket mesélhetett volna. Kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is meghallgatta egymás után a rövid
felvételt, majd kivette füléből a fejhallgatót.

– Erről szólnod kellett volna.

– Ehhez nem volt jogod! – mondta Ben dühösen.

– Meglehet – válaszolta Tahia közömbösen –, de ettől függetlenül el kellett volna mondanod.

– Mit kellett volna elmondania? – kérdezte mögülük Harry hangja. Ben nem fordult hátra, helyette
mérgesen Tahiára és a kezében lévő lejátszóra mutatott.

– Az az enyém! – mondta felháborodva. – Azonnal add vissza! – Hangja még saját fülében is úgy
csengett, akár egy makacs gyereké.

Tahia valóban kinyújtotta a kezét – mindenesetre nem azért, hogy visszaadja neki tulajdonát, hanem,
hogy továbbadja Harrynek, aki szó nélkül fülébe helyezte és bekapcsolta. Ő is többször egymás után
meghallgatta a felvételt.

– Kétszáznegyvenegy. Szóval innen tudtad?

– Esetleg én is megtudhatnám, hogy mi folyik itt? — szájalt Gerrit. Ben hallotta, ahogy mögötte Tooth is
felpattan, és csatlakozik hozzájuk.

– Kétszáznegyvenegy — ismételte meg Harry Gerrithez fordulva anélkül, hogy levette volna Benről a
szemét. A zsoldos kérdő arcot vágott, mire Harry a lejátszót rázva hozzátette. — Ez a szám áll a
hűtőkamra ajtaján. Innen tudta, hogy valami nem stimmel ott. — Megint megrázta a készüléket, de
most Ben irányába. — Honnan szerezted?

Ben hallgatott.

Harry hiába várta a választ, helyette csak egy dacos pillantást kapott, ezért úgy döntött, még egyszer
meghallgatja a felvételt.

— Édes kis hang. Sasháé?

– Honnan tudod? — kérdezte Ben csodálkozva.

– Nem olyan nagy a választék — felelte Harry. Kivette füléből a fülhallgatót, és visszaadta Tahiának a
lejátszót. — Vizsgáld át a masinát! De csak óvatosan!

– Ne aggódj, vigyázok rá! — biztosította Tahia, mindenesetre inkább Ben felé fordulva. — Megjavítom
neked.

– Egy fenét javítod — szólt Harry. — Úgy hagyod ezt az izét, ahogy van. Felőlem feltöltheted az aksiját,
ha nagyon muszáj, de különben minden marad a régiben, világos? — figyelmeztetését alátámasztotta
egy határozott pillantással, majd ismét Benhez fordulva már-már szemrehányón nézett rá. — Kaptál
több ilyen... üzenetet is?

– Nem – válaszolta Ben, majd kijavítva magát így szólt. — Azaz de. Egyet vagy kettőt.

– És nem tartottad fontosnak, hogy közöld velünk?

– Na, persze! Te pedig simán hittél volna nekem! — válaszolta Ben szemtelenül, miközben sóvárgó
pillantást vetett a Tahia kezében lévő mp3-as lejátszóra. Ha Sasha a következő éjjel sem keresi fel, akkor
lehet, hogy csak ez a szánalmas tárgy köti majd össze őket.

– Ne aggódj, Ben! — mondta Harry. — Visszakapod. És tudod mit? Hittem volna neked. Időközben
ugyanis ott tartok, hogy már majdnem mindent elhiszek.

Egy kelletlen gesztussal visszahessegette Toothot a számítógépéhez, majd ugyanazzal a mozdulattal

ülésre utasította Bent. A fiú kelletlenül engedelmeskedett. Nem volt túl nagy kedve Harryvel cseverészni,
de úgy tűnt, a zsoldos nem örülne túlságosan egy nemnek. A férfi még váltott két-három mondatot
Tahiával és Gerrittel, majd csatlakozva Benhez leült Tooth mellé az asztalhoz. Egy ideig csak közömbösen
bámult a fiúra.

– Ez tiszta őrület! — sóhajtott végül. — A segítségedre van szükségem, Ben!

– Az enyémre? – kérdezte a fiú.

– Miért ne? – válaszolta Harry komolyan. – Úgy nézek ki, mintha módomban állna bármilyen segítséget
kizárni? Egyébként is – fűzte hozzá mosolyogva – időközben az egész csapatom eléggé összeolvadt már.
Jól jönne egy kis erősítés, te pedig amúgy is úgy festesz, mintha közénk tartoznál. Nálunk mindent
megkapsz, amire szükséged van – rossz fizetést, silány kaját, szánalmas szállást és egy nagy adag
életveszélyt. Nos, mit szólsz?

– Ne felejtsd az állandóan rosszkedvű főnököket — tette hozzá Tahia.

– Stimmel – mondta Harry közömbösen. – Szóval – érdekel a munka?

– És, ha nem? – kérdezte Ben, majd akarata ellenére mosolyognia kellett.

– Akkor erőszakkal elvisznek tengerésznek — mondta Tahia. — Velem is előfordult.

– És velem is — állította Gerrit.

Ben megint mosolygott, majd várakozón Toothra pillantott, de Harry gyorsan megrázta a fejét.

— Ezt senki sem akarta. Még mi sem.

– Akkor meg mit keres itt?

– Egyszer csak hozzánk szegődött — válaszolta Harry —, azóta nem bírjuk lekoptatni.

Ben most már hangosan nevetett. Bár Harry próbálkozása, miszerint valamivel oldja a hangulatot, elég
görcsösre sikerült, mégis megtette a hatását. Néhány trükk pont akkor hatásos, ha könnyen átlátható.

– Szóval, mit akarsz tőlem? — kérdezte Ben.

– Azt, amit az előbb mondtam — felelte Harry. — A segítségedet.

– Nem probléma. Adj egy fegyvert vagy inkább egyet abból a sirály lángszóróból, amit Tahia használt.

– Sajna, abból csak egy van — válaszolta Harry —, és már az is majdnem üres, bocsi. De én nem pont
ilyen típusú segítségre gondoltam. Pillanatnyilag biztonságban vagyunk, szerintem. Ha pedig mégis
bejutnak, nem sokra megyünk majd a fegyvereinkkel.

– Akkor mégis mit akarsz tőlem?

– Egy kis felvilágosítást — bökte ki Harry, miután néhány másodpercig elgondolkodva... vagy inkább
gyanakodva fürkészte a fiút. — Tegnapelőtt, amikor felhoztad Ramanovnak a pókos témát. A másikat –
idézte nem csak szavait, de még a hangsúlyát is —, a nagyot. Pontosan mire gondoltál?

Ben azon törte a fejét, vajon tényleg csak véletlen, hogy Harry is pont ezzel a témával zaklatja, vagy talán
összefutott odakint Van Staatennel, és ezért kérdezi? Jobb, ha igyekszik mindent pontosan ugyanúgy
elmesélni.

– Ezek szerint, semmit se... — kezdett bele, majd csodálkozva nézett Harryre.

– Tegnapelőtt! — ez csakis tévedés lehet!

– Tegnapelőtt. Másfél napot átaludtál, kölyök!

Másfél napot? Nem csoda, hogy úgy érezte magát, mint Góliát.

— De miért nem ébresztett fel senki?

– Mihez? – kérdezte Harry. – Szükséged volt a pihenésre, és amúgy sem maradtál le semmiről.

– Nyugi, felkeltettünk volna, ha betörnek ide, és a segítségedre lett volna szükségünk – fűzte hozzá
Gerrit kárörvendőn vigyorogva.

Ben nem is figyelt szavaira. Másfél nap! És Sasha egész idő alatt még egyszer sem kereste fel?

– Nem válaszoltál a kérdésemre – emlékezett Harry. – A pók.

Bennek szüksége volt néhány másodpercre ahhoz, hogy túltegye magát meglepetésén, majd amikor
éppen válaszolni készült, automatikusan felnézett a plafonra.

– Semmi vész – Harry megrázta a fejét. — Senki sem hallja.

– Kikapcsoltátok a kamerát? — kérdezte Ben.

– Tahia kiiktatta az egész ellenőrző berendezést. Mondtam, hogy konyít valamit a számítógépekhez.
Egyikünk sem tartja viccesnek az állandó lehallgatást, gondolhatod. Ramanov hazudott, tudtad? Még a
vécéken is van kamera.

– Ez a fickó tiszta paranoiás – mondta Gerrit. Tahia csak hallgatott. Ben felé kapva a fejét látta, ahogy az
asztal végén ülve egy kis csavarhúzóval piszkálja az mp3-as lejátszót, amelynek még a hegye is majdnem
nagyobb volt, mint az egész készülék.

– Kérlek, légy óvatos! – mondta.

– Nyugi, tudom mit csinálok! Majd, ha kalapácsot vagy flexet látsz a kezemben, akkor kezdhetsz
aggódni!

Harry mosolygott egyet, majd komolyan és felszólítóan tekintett Benre.

– Szóval?

Valószínűleg, gondolta a fiú, éppen fordítva volt. Van Staaten azért tette fel neki a kérdést, mert tudta,
hogy miről akar vele Harry beszélni. Ben csak remélni merte, hogy nem árult el túl sokat a doktornőnek.
A fenébe, lassan már tényleg nem tudta, kiben lehetett megbízni!

Végül mégis belefogott, és elmesélte Harrynek ugyanazt, amit Van Staatennek; habár kissé
részletesebben, mivel Harry a doktornővel ellentétben nem bírta kérdezősködés nélkül végighallgatni.
Kérdések, melyek rádöbbentették Bent, milyen nehezére esett mindent elhinnie.

– És biztos vagy benne, hogy nem csak beképzelted magadnak? – kérdezte, miután Ben a végére ért. –
Úgy értem, elvégre elég izgalmas lehetett odalent. Minden olyan gyorsan ment, és lefogadom, hogy
őrülten féltél. Én mindenesetre igen.
– Úgy történt, ahogy meséltem. Hidd el, így is elég kellemetlen volt. Nincs szükség arra, hogy bármit is
kitaláljak hozzá.

– Pókok! — szólt Tahia borzongva anélkül, hogy felemelte volna a fejét a lejátszóról. — Utálom ezeket a
dögöket!

– Édesanyád is, nem igaz? — kérdezte Harry.

Ben riadtan nézett rá. A kérdés ugyan ártatlannak tűnt, mégsem volt az. A fiú csak bólintott egyet, mire
Harry folytatta.

— Úgy értem, attól az izétől szenved... hogyishívják még egyszer?

– Arachnophobia. — Harry nagyon is jól tudta, hogy hívják a szót!

– Arachnophobia — ismételte meg a zsoldos. — Igen, tényleg, ez az. Jól emlékszem, hogy reagált a
Princessen is egy ártalmatlan kis pók láttán. És valóban csupasz kézzel söpörte le Baxter arcáról azt a
dögöt?

– Igen. — Bent már a puszta emléktől is kirázta a hideg. Nem volt benne biztos, hogy ő maga képes lett
volna rá. — Valószínűleg egyszerű reakció volt, nem is gondolkodott a dolgon.

– Igen. Nagyon bátornak tartom olyasvalakitől, aki betegesen fél a pókoktól.

Ben szinte utálta Harryt ezért a megjegyzéséért. Habár ő is többször gondolt már erre; igazság szerint
minden alkalommal, amikor eszébe jutottak ezek a szörnyű pillanatok. Ennek ellenére így szólt.

— Elvégre orvos. Valószínűleg csak az lebegett a szeme előtt, hogy Baxter életveszélyben van.

– Ja, értem — szólt Gerrit. — Az az orvosi eskü vagy valami ilyesmi — nagyon vicces.

– Igen, feltehetően – válaszolta Harry higgadtan, de olyan hangsúllyal, amely valahogy pont az
ellenkezőjét sugallta. Mégis, mire akart kilyukadni?

– Na, jó, rendben — mondta Harry néhány kellemetlenül csendes másodperc után. — Ez mind igencsak
érdekes, de valójában nem ezért akartam veled beszélni. Legalábbis nem csak ezért. Később még
előveszem a kedves kis Ramanov professzorunkat, és felteszek neki pár kérdést. De most valami egészen
mást akartam tőled.

– Mégpedig? — kérdezte Ben gyanakvón.

– A barlang — mondta, majd helyesbített. — A város.

– Mi van vele? – válaszolta Ben. Hirtelen iszonyú érzés kerítette hatalmába, egy még iszonyúbb, mint
eddig, noha ezt alig tartotta lehetségesnek.

Harry ide-oda forgatta a fejét.

– Ezt az... álmodból tudod? – kérdezte, miközben úgy kihangsúlyozta az álom szót, hogy Ben
elvörösödött.

– Már elmondtam egyszer – felelte a fiú a plafonra és a – remélhetőleg – kikapcsolt kamerákra bólintva.

Harry hallgatott, miközben gyanakvón fürkészte a fiút. Végül Ben dühösen megkérdezte.

– Mit jelentsen ez? Pontosan mit akarsz tudni?

– Az anyád. Azt mesélte, ő is ott volt a barlangban.

– Ó? – ismételte meg Ben, majd megrázta a fejét. – Nem! Ti! Ti ketten. Ő pedig többnyire eszméletlen
volt!

– Akkor ezek szerint alvajáró is – mondta Harry. Hátradőlt a székében, majd magasba emelve kezét
figyelmesen vizsgálgatni kezdte őket. — Csak azért, mert én semmire sem emlékszem, tudod?

Ben most már végképp nem értett semmit. Hová akar kilyukadni Harry?

– Tényleg? — szólt Ben. — És akkor mégis hogyan jutottatok ki?

Harry megvonta a vállát.

— Ezt én is szeretném tudni. Én nem emlékszem semmire. Legalábbis nem erre a... városra. Én csak egy
jégből lévő labirintusra emlékszem — leengedte kezét, majd olyan áthatóan bámulta Bent, hogy a fiú
kezdte rosszul érezni magát. — Sehol egyetlen kő. Se házak. Se földönkívüliek.

– Mert nem is azok! – kiáltott fel Ben dühödten, majd még mindig az mp3-as lejátszó fölött görnyedő
Tahia váratlanul megszólalt.

– A földönkívüliek szó szigorúan nézve csak idegeneket jelent, Ben. Eredetileg nem azt jelenti, hogy a
csillagokról vagy egy másik bolygóról jöttek. Ez csak Hollywood és az összes amerikai sci-fi író
agyszüleménye. Na, tessék! Megvan a gonosztevő! — fűzte hozzá megváltozott és jóval hangosabb
hangon.

Ben inkább nem firtatta, mire gondolt utóbbi szavaival, sőt még a félig szétszedett mp3-as lejátszóra is
csak egy futó pillantást vetett. Helyette inkább megint Harryhez fordult, bár most már jóval kihívóbb
hangnemben.

– Mégis mit akarsz ezzel mondani? Hogy az anyám hazudik?

– A kérdés megválaszolásához előbb meg kéne vitatnunk a hazugság szó értelmét. Amióta idejöttem,
egyre nehezebben tudom eldönteni, hogy ki mond igazat és ki nem — vagy, hogy egyáltalán mi számít
igazságnak.
– Rólam beszélsz? — vágta rá Ben. Rendben, ha Harry mindenképpen így kívánta folytatni a
beszélgetést, akkor hát legyen. — Úgy érted, hogy egyszerűen csak kitaláltam az egészet? Az egész
történetet az Öregekkel, a várossal és mindennel?

Harry most sem válaszolt rögtön, hanem összevont szemöldökkel a Tahia előtt heverő mp3-as lejátszó
irányába fordult. Ben ugyanezt tette, de rögtön meg is bánta. Nem tudja, hogy csinálta, de időközben
egy halom elektromos részecskét szedett ki a félig szétégett készülék házából; többet, mint ami a fizika
törvényei szerint egyáltalán beleférnek.

– Én hiszek neked, Ben – szólt Harry halkan. — Ahogy már mondtam, ott tartok, hogy most már lassan
mindent elhiszek. Habár soha az életben nem hallottam még ilyen hajmeresztő történetet, mint a tiéd.
De valami azt súgja nekem, hogy igaz. És... – fűzte hozzá kissé felemelt hanggal, amikor Ben a szavába
akart vágni – az édesanyádnak is hiszek. De én akkor sem emlékszem a barlangra, ami azt jelenti, hogy
valamelyikünkkel nem stimmel valami. Illetve az emlékeinkkel.

Ben immár teljesen összezavarodott.

— Mi? — motyogta.

– Tegyük fel, hogy minden, amit mondtál, igaz. Hogy minden tényleg megtörtént, illetve hogy egy
kipusztult és az életünkre törő szörnyfaj városa felett ücsörgünk. Ha valóban olyan hatalmasak, mint
ahogy állítod – akkor honnan veszed, hogy képtelenek manipulálni az emlékezetünket?

Sehonnan, gondolta Ben. De ez egyszerűen nem lehet, hiszen akkor végleg semmi esélyük.

– Ha ez mégis így van, akkor mit jelent ez... számunkra? – suttogta.

Harry éppen válaszolni készült, de nem jutott rá ideje. Egy tompa puffanás robbant be a vékony
műanyag falakon keresztül, majd egy pillanattal később hangos csörömpölés és dörömbölés hallatszott.

Mintha odabent minden üvegből lett volna, majd egy láthatatlan nyomástól hirtelen minden vibrálni
kezdett. Harry úgy felpattant ijedtében, hogy széke felborult, és a következő pillanatban egy éles,
hosszan elhúzódó kiáltás zengett fel. Majd eldörrent egy lövés, amit még több, és még hangosabb kiáltás
követett.
35

NOHA BEN ÜLT LEGKÖZELEBB AZ AJTÓHOZ, mégis ő szaladt ki utolsónak a folyosóra – pedig nem is
emlékezett arra, hogy akár Harry vagy valaki más leelőzte volna. Érdekes módon a zsoldosok már ott
szorongatták kezükben az összes létező fegyverüket, habár Harrynél egészen biztos nem volt, amikor
belépett a szobába.

Lövések már nem dördültek, de a kiáltások és a lárma egyre hangosabbak lettek, sőt mintha minden
irányból egyszerre jöttek volna. Hirtelen Tahia is rossz irányba futott, majd olyan gyorsan fordult meg,
hogy majdnem feltaszította a fiút.

– Te itt maradsz! — lihegte a nő, miközben elviharzott mellette.

– Naná — morogta Ben, és már futásnak is eredt.

Úgy futott, ahogy csak tudott, ennek ellenére hamar lemaradt, de most már legalább jó irányba tartott –
a kiáltások és sikolyok kórusa egyre hangosabbá vált, és még mielőtt befordulhattak volna a harmadik
elágazáson, máris feltűntek az első menekülők. Férfiak és nők, többnyire hosszú fehér köpenyben (Ben
szerint feltűnően fiatalok; egyik sem volt régóta túl a harmincon), de olyannyira pánikban, hogy Harry és
a többiek alig győzték kikerülni őket. Gerritet tényleg feltaszította egy fiatal nő, így egy-két másodpercig
Ben mögött loholt, majd néhány hatalmas lépéssel hamar behozta a lemaradását.

– Tűnj el innen, öcskös! — üvöltötte Bennek.

Ben igyekezett behozni lemaradását, és ezúttal sikerült is neki – mintha Harry és a többiek kicsit
lelassultak volna. Egyre több fehér köpenyes és riadt arcú alak jött velük szembe, így a keskeny kis
folyosó gyorsan bedugult. A hangok és sikolyok egyre csak erősödtek, Ben végül már szinte semmit sem
hallott. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint Harry és Frank a laborhoz vezető ajtó előtt: az emberek
árhullámként sodorták magukkal, majd valaki úgy nekilökte a falnak, hogy hirtelen elsötétedett előtte
minden. Koponyája iszonyúan zúgott, háta pedig úgy sajgott, mintha eltört volna.

Amikor végre kitisztult a látása, a ricsaj központja a mögötte lévő folyosóba tolódott. A másik oldalon
még mindig vad mocorgás zajlott, hirtelen úgy érezte, mintha valami hatalmas és világos töltené ki az
előtte lévő folyosó egészét. Valami óriásit durrant – nem lövés volt, hanem egy másik, sokkal élesebb
hang –, és mindennek a tetejére még a vészriasztó is megszólalt.

Ben egy erőteljes lendülettel ellökte magát a faltól, tett két-három lépést, majd a következő fordulót
elhagyva egy csapásra megtorpant: utolérte a zsoldosokat, akik előtt öt vagy hat jégharcos állt, ezek egy
része támolyogva cammogott feléjük, a többi pedig mintha azon törte volna a fejét, hogy miért is jött
ide. Az egyik leggroteszkebb lény éppen egy ajtót igyekezett kinyitni, mégpedig úgy, hogy mindkét
kezével teljes erejéből lenyomta a kilincset, miközben irdatlan erővel nyomta befelé az ajtót. Valamiért
nem jött rá, hogy kifelé nyílik.

A fiú mellett álló Tooth hirtelen előrántotta fegyverét, és mindkét kézzel célozni kezdett. Ben
ösztönösen reagálva magasba emelt karral kiabált.

– Ne!

A lövés eldördült, majd óriási szilánkesővel kiszakadva a plafonból hatalmasat robbant a szűk folyosón.
Tooth dühösen megfordult.

– Mit képzelsz, te...?

– Hagyjad, Tooth! — szólt rá Harry határozottan. — Igaza van! – majd még hangosabban és a többiekhez
fordulva hozzáfűzte. – Ne lőjetek!

Valószínűleg Harry ugyanabban a pillanatban jött rá, amikor Ben is. Ezek nem ugyanazok a háromujjú
szörnyetegek voltak, ezeknek a lényeknek volt arcuk!
– A pokolba! — szitkozódott Harry, majd fegyverét a magasba emelve megcélzott egy zömök, jéggel
szegélyezett dizájner napszemüveget és egy divatos parókát viselő női alakot. A teremtmény bizonytalan
lépésekkel közeledett a férfi felé, aki leengedve fegyverét hátrafelé lépkedett a mohón kapkodó kezek
elől. A förtelmes emberi karikatúra még egy lépést közelebb lépett, majd megállt, és leeresztette a
karját. Annak ellenére, hogy jégarca merev és mindenféle rezdülésre képtelen volt, mintha igencsak...
tanácstalan arcot vágott volna; főleg, amikor meredten bámult a kezére, mintha azon gondolkodna, mit
is akart valójában kezdeni velük.

Harry mindenesetre ugyanolyan tanácstalanul festett, és ezzel Gerrit és Tahia sem volt másképp. Tooth
egyszerűen dühösnek tűnt. De egyelőre senki sem lövöldözött, és pillanatnyilag nem is volt szükség rá. A
groteszk teremtmények közül — Ben számítása szerint összesen heten voltak — senki sem támadott. Az
egyik kivételével, aki még mindig makacsul feszült az ajtónak, mindegyik csak elanyátlanodott arcot
vágva ácsorgott.

— Ezek meg mi a fenét csinálnak itt? — suttogta Tahia.

Ben megvonta a vállát, mire Tooth megszólalt.

– Jó kérdés. De nekem van egy még jobb: és mi mit csináljunk? Lepuffantsuk őket?

Harry mérges pillantást vetett rá, de ez nem változtatott Tooth igazán. Valamit tenniük kellett.

A jégharcos továbbra is a kilincset rázta, amelytől már végképp összezavarodott a programozása, így
képtelen volt lépést tartani esztelen viselkedésével. Az egyszerre nevetséges és szörnyű látványról
Bennek hirtelen eszébe jutott valami.

Tahia ijedt hangját figyelmen kívül hagyva, alig karnyújtásnyira suhant el a napszemüveges nő mellett
(szeme sarkából látta, ahogy a nő egyszerre a magasba kapva a fejét rögtön utánanyúl, majd nem sokkal
később elveszíti érdeklődését), valahogy átkígyózva a többiek között az ajtónál lévő teremtményhez
sietett.

— Ez teljesen bedilizett? — hallotta maga mögött Tooth suttogását.

Valószínűleg elég közel volt az igazsághoz, gondolta magában Ben – ami persze nem akadályozta meg
abban, hogy folytassa útját, és közvetlenül a lény mellé álljon. Alig ért a lény látóterébe, az máris
elengedte a kilincset, majd nehézkesen felé fordulva megpróbálta megkaparintani.

Csakhogy annyira lassú volt, hogy Ben egy-két lépést hátrálva meg is állt. A lény rögtön elvesztette az
érdeklődését. Ezek szerint a teremtmények azt vallották: ha nem látom, nincs is itt. Gyorsan összenézett
Harryvel és a többiekkel. A zsoldosok meg sem moccantak, csak értetlenül és rémülten bámulták. Úgy
tűnt, Harry megértette, mit akar (amivel egy lépéssel Ben tudata előtt járt), mert ugyan célba vette a
Ben előtt álló szörnyeteget, mégis úgy látszott, nem akarja lelőni.

Ben még egy lépést hátralépett a jégteremtmény elől (még gondolatban is képtelen volt emberként
jellemezni), és ezzel végre elég távolság volt az ajtó és közötte. Ideje volt ötletét áthelyezni a gyakorlatba
is. Hamar hátraugrott, kinyitotta az ajtót, majd gyorsan visszalépett a lény látószögébe, nehogy
elveszítse az érdeklődését. A valami magasba emelt karral azonnal megcélozta a fiút. A fejében visító
hang, ami (joggal) állította, hogy most már végleg elveszítette az eszét, kicsit elhallgatott, de nem
teljesen. Ben szép lassan hátrált a nyitott ajtó felé. A teremtmény szófogadón követte őt, ahogy a fiú azt
remélte. Ben folyamatosan hátrált, majd mindig megvárta, amíg rajongója utoléri őt, és már csak azért
imádkozott, hogy a mögötte lévő szoba ne cipődoboz nagyságú legyen.

Imája meghallgattatott. Egy villámgyors pillantással a válla fölött megállapította, hogy egy zsúfolt
irodába érkezett, ahol legalább egy fél tucat íróasztal állt szanaszét. Még mindig hátrálva és szlalomozva
kígyózott el közöttük, míg groteszk követője elég messze nem került az ajtótól ahhoz, hogy biztosan ne
érhesse el. Ekkor átvetődött az egyik íróasztalon, majd három-négy lépés után megtorpant, hogy a lény
szemébe nézhessen; azaz, amennyiben szükséges, azonnal visszafordulhasson.

Sietsége egyáltalán nem volt szükségszerű. A valami megrökönyödve megállt. Ha képes lett volna rá,
gondolta Ben már-már viccesen, biztosan összeráncolta volna a homlokát vagy megvakargatta volna a
feje búbját. Mivel nem volt az, ezért csak meredten bámult a nagy semmibe, és várt.

— Na, tessék — vigyorgott Ben. — Megy ez, mint a karikacsapás!

Majdnem vidám fütyörészésbe kezdve lépett ki a folyosóra. Szokatlan jókedve csupán addig tartott, míg
egy irdatlan fehér valami nem száguldott felé, az arca felé bökve.

Színtiszta szerencse volt. Ben teljesen ösztönösen reagálva hanyatt vágta magát, és oldalra pördült. Ha
akár tíz centiméterrel is arrébb állt volna, a jégmancs biztosan megkaparintotta volna. Így hatalmas
csörömpöléssel és zörejjel belefúródott a fal műanyag borításába. Ben újra lábra pattanva olyan
elismerő pillantásokat zsebelt be, amelyektől majdnem hangosan felnevetett: az ütés valószínűleg kicsit
túl erős volt, de nemcsak a falnak, hanem a támadónak is. Egyik ujja azonnal letört, és bizarr nyílként állt
ki a falból, a többi pedig mind szilánkokra zúzódott. A valami csak állt, és (valóban nyitott szájjal) meredt
jobb karjának csonkjára.

Talán egy fél percig. Majd hirtelen végigsuhant a folyosón egy villámgyors pisztolylövés, és a fehér alak
máris egy jégszilánkokból álló felhővé változott. Ben karjával a fejét védve, gyorsan a földre vetette
magát. Iszonyatos gyorsaságú, finom jégzápor súrolta a hátát, majd valami óriási puffanással kipréselte
tüdejéből a levegőt.

Nem vesztette el az emlékezetét, de egy percre alaposan elkábult. Csak akkor tért teljesen magához,
amikor egy erős kéz megmarkolta a karját, és durván kirántotta a jégszörnyeteg maradványai alól.

Harry volt az, sőt utána is ő segítette messzebb kerülni az eseménytől. Ben igyekezett lábon maradni, de
amikor végre megérkeztek a többiekhez, Harry rátett még egy lapáttal. Nemcsak elengedte, hanem
durván a falnak préselte, amitől Ben megint nem kapott levegőt, ráadásul térdéből is kiment az erő.

— Megőrültél? — üvöltött vele a férfi. — Meg akartad ölni magad, vagy mi a fenét akartál? – Ben
értetlenül pislogott a zsoldos dühösen szikrázó, de ugyanakkor riadt szemébe. – Ez nagyon nagy
hülyeség volt! Felfogtad?
— Én... én inkább... nagyon is eszes húzásnak tartottam – motyogta Ben dadogva.

— Ez volt a legnagyobb ökörség, amit valaha láttam! – tiltakozott Harry. Majd Ben legnagyobb
meglepetésére hozzáfűzte. – De ugyanakkor a legrafináltabb is. — Vadul gesztikulálva a többiekhez
fordult, majd éles és utasító hangon folytatta. – Láttátok! Nyomás, mire vártok még?

Tahia és Gerrit máris engedelmeskedett, miközben Tooth továbbra is csak bámult rá. Csak akkor indult
el, amikor Harry szinte fenyegető lépést tett felé.

Ben lassan visszatért a valóságba. Feje veszettül sajgott, sőt valószínűleg ráharaphatott a nyelvére, mert
szájában a vér keserű vasíze terjengett. Jobb csuklója pedig úgy lüktetett, mintha valaki le akarta volna
tépni. Ezekből egyiket sem a jégszörnyetegeknek köszönhette, gondolta magában rosszallón. Harry
mentőakciója sokkal fájdalmasabb volt, mint bármelyik támadójáé.

Nehézkesen kipislogta a szeme előtt lévő piros fátylakat, és megfordult. Gerrit, Tooth és Tahia időközben
kinyitogatta az ajtókat, és a mögöttük lévő szobákba megpróbálták becsalogatni a groteszk
jégteremtményeket. Harry nem vett részt az akcióban, hanem a folyosó közepén állva igyekezett
fegyverével szemmel tartani a három zsoldost és az őket követő jégharcosokat.

A helyzet nem tűnt vészesnek. Tahia és a többiek különösebb nehézség és veszély nélkül csalogatták
maguk után a lényeket. Néhány másodperc múlva már csak két csillogó fehér, emberszerű lény
ácsorgott a folyosón. Gerrit és Tahia nekiállt, hogy a két utolsó teremtményt is eltüntesse egy üresen
álló szobába, miközben Tooth lassan és hátrálva igyekezett feléjük. Pisztolyát szünet nélkül balról jobbra
lóbálta; egyértelműen csalódottnak tűnt, amiért semmi lelőhető dolgot nem talált.

Ben vegyes érzelmekkel bámulta a bizarr szilánkhalmot, amely alól Harry halászta ki nemrég.
Természetesen megkönnyebbült, amiért élve megúszta a támadást, de az igazi győzelem valahogy
elmaradt.

— Tényleg szükség volt erre? — kérdezte. Hangja szemrehányóbban hangzott, mint ahogy azt szerette
volna, mire Harry arca láthatóan még jobban elkomorult.

— Nem. Éppen ezt szerettem volna elkerülni.

Ben kétségbeesetten nyeldekelt, hogy valahogy megszabaduljon a torkában lévő gombóctól. Harry elég
tapintatos volt ahhoz, hogy ne folytassa, Ben pedig így is tudta, mit akar mondani. Ha nem örvendezett
volna olyan gyerekesen a sikerének és kissé óvatosabb lett volna, akkor Harrynek sem kellett volna
lelőnie a lényt, amely talán – csak talán, bár ez a talán is egyértelműen túlzás volt! — valahol mélyen
legbelül, még mindig ember volt.

Végre a két utolsó ajtó is becsukódott, mire Tahia és Gerrit is csadakozott hozzájuk. Tahia szokatlanul
boldognak tűnt, míg Gerrit és Tooth pisztollyal a kezükben gyorsan végigpásztázták a környéket. Egyikük
sem lelt célra, majd gyorsan elszaladva a folyosó végéig jobb és bal irányba is leellenőrizték a terepet.
Csak ezután nyugodtak meg egy kicsit.
— Ez elég húzós volt – mondta Tahia olyan arckifejezéssel, hogy Ben képtelen volt eldönteni, mire
gondol.

— Igen, de működött, vagy nem? – válaszolta idegesen vigyorogva.

— Köszönd a szerencsének! – tette hozzá Harry. — Most már csak abban bízhatunk, hogy tényleg
ennyien voltak. A végén még kifogyunk a szobákból.

Ben majdnem hangosan felnevetett, de Harryre vetett egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy tudja,
ez nem a megfelelő pillanat. Inkább egy szót sem szólt.

– Hogy a fenébe történhetett ez? – szólt Harry még mindig ingerülten és dühös tekintettel, bár ezt
sokkal inkább magától kérdezte, mint a többiektől.

Ennek ellenére Tooth válaszolt.

— Esküszöm neked, hogy semmi sem látszott! Egy másodpercre sem vettem le a szemem a képernyőről!
Egy tapodtat sem mozdultak! Esküszöm!

Ben ereiben meghűlt a vér. Nem tudta, miért: de úgy érezte, Tooth ezzel a kijelentésével aláírta a halálos
ítéletét.

Ben és Sasha halálos ítéletét. És talán mindenki másét is.

WOLFGANG ÉS HEIKE HOHLBEIN − GENEZIS 3: GYÉMÁNT
A Nagy Öregek, akiknek kőből épült városát gyémántjég takarja,
cselekvésre szánták el magukat. Emberi klónokból álló hadseregük
felsorakozott, a hatalom átvételére már teljesen felkészültek. Vajon van-
e még az emberiségnek egy esélye? Míg a kutatóállomást jégszörnyek
ostromolják, Ben kétségbeesetten próbálja megmenteni szerelmét,
Sashát. Lemegy a jég alatti városba, és szembeszáll a földöntúlinak tűnő
hatalmakkal. Ám amit ott talál minden képzeletét felülmúlja.
Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón,
akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolási
eljárással
vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni és tárolni
a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Fordította: Markwarth Zsófia

© 2006 by Verlag Carl Ueberreuter, Vienna

Minden jog fenntarva!
A kiadvány eredeti címe: Genesis 3 − Diamant
Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2008.
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője
Szerkesztette: Tomanné Jankó Katalin
Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia
Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Gellér Robert ügyvezető igazgató
www. egmont. hu
Ami egykor felemelkedett, az ELSÜLLYED,
ami egykor elsüllyedt, az FELEMELKEDIK.
A FÖRMEDVÉNYEK várnak,
és álmodnak a mélyben,
a HANYATLÁS rátelepszik
az emberek VÁROSAIRA.

H. P. LOVECRAFT: CTHULHU HÍVÁSA

1

EGY FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB újra a központban gyűltek össze

mindannyian − szokásos csapat a szokásos környezetben, gondolta
magában Ben. A központhoz időközben csupán negatív emlékek fűzték.
Volt már valaha is anélkül e teremben, hogy az összejövetel ne fulladt volna
így vagy úgy vitába?
Igazából nem is tudta pontosan, de abban egészen biztos volt, hogy a
jégszörnyetegekkel történt találkozás óta eltelt harminc percből huszonöt
olyan bosszantó volt, hogy legszívesebben kitörölte volna az agyából. A
huszonöt perc egy része azzal telt, hogy apja szemrehányását hallgatta
− hogy pontosan mit mondott, arra már szintén nem emlékezett. Közben
tűrte, hogy anyja testének minden egyes centiméterét alaposan átvizsgálja,
nehogy esetleg valahol észrevétlenül maradjon egy icipici karcolás. Néhány
kellemetlen horzsolás volt ugyan rajta, főleg a kezén, de azok kizárólag az
esésétől származhattak. Végre együtt ücsörögtek Ramanov legszentebb
helyiségében, miközben Harry − persze csakis a változatosság kedvéért
− megint az orosszal civakodott. Egyvalami azonban új volt: ezúttal Harry
védekezett.
− Amennyiben nem csal az emlékezetem − szólt Ramanov, és még
erőlködnie sem kellett ahhoz, hogy hangjával tökéletesen imitáljon egy
körfűrészt − , még huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy arról esküdözött,
teljes biztonságban vagyunk. Semmi és senki nem teheti be a lábát úgy ide,
hogy ne vennénk észre − idézte elváltoztatott hangon. − Merthogy ezek
voltak a szavai, nem igaz?
Harry már majdnem utálattal nézte az állomás vezetőjét, közben úgy
összeszorította az állkapcsát, hogy Ben még a fogainak csikorgását is jól
hallotta.
− Így igaz − préselte ki végül. − És fenn is tartom a véleményemet,
feltéve, hogy... − nem folytatta, hanem helyette szándékosan lassan
Tahiához fordult, aki mellkasa előtt keresztezett karral és hangsúlyozottan
közömbös testtartással támaszkodott a monitor melletti falnak. A zsoldosnő
készséggel befejezte helyette az immár megkezdett mondatot.
− ... teljes hozzáférést kapunk a rendszerhez.
− Ez meg mit jelentsen? − reccsent rá Ramanov. − Netán azt állítja,
hogy...?
− Én nem állítok semmit! − vágott a szavába Tahia. Ben jól látta, milyen
alaposan átgondolta, mit fog válaszolni, és milyen élvezettel mondott ki
minden egyes szót. Még mielőtt befejezte volna első mondatát, tudta, hogy
Ramanovnak ezúttal nincs más lehetősége, egy gyors pillantás az oroszra alá
is támasztotta sejtését. Egészen... meglepettnek és bizonytalannak..., sőt
még egy kicsit rémültnek is tűnt.
− Én azt mondom − folytatta Tahia egy drámaian hosszú szünet után, és
határozottan megváltozott hangsúllyal − , hogy Tooth szünet nélkül figyelt
és vizslatta az összes kamerát. Én és Gerrit majdnem végig vele voltunk.
Ezek szerint mind a hármunk figyelmét elkerülte a betörés.
− Talán nem működik az összes kamera − motyogta Ben, de ő is hallotta,
mennyire kevésbé volt meggyőző.
− Vagy egyszerűen alapból rossz munkát végeztek − fűzte hozzá
Ramanov megvetőn.
Tahia figyelemre se méltatta, és láthatóan unottan közelebb lépett.
− Nem. Mindegyik kamera működik. − Harryre vetett egy − majdnem
− észrevehetetlen kérdő pillantást, aki szintén egy burkolt bólintással
válaszolt. Azonban elég feltűnően ahhoz, hogy Ramanovnak egyből fel is
tűnjön a néma párbeszéd. − Egészen más problémáról van szó − mondta
Tahia.
Ramanov összeráncolta a homlokát, majd megkérdezte.
− És mégis, melyikről?
Tahia megint összenézett Harryvel mielőtt válaszolt volna, majd ugyanabban
a pillanatban a Ramanov előtt lévő számítógép-billentyűzet felé nyújtotta a
kezét. Az orosz megpróbálta megakadályozni, de végül mégsem folytatta
mozdulatát. Ben szerint roppant helyesen tette.
− Igazság szerint két probléma is van. Talán kezdjük a kisebbikkel. − Ujjai
végigsuhantak a klaviatúrán, mire a mögötte lévő monitor hangtalanul életre
kelt. Az első másodpercben a már megszokott hóvihart mutatta, de a kép egy
pillanat múlva már számos zöld tónusban tündökölve a Tooth laptopján
látottakra emlékeztetett, csak ez jóval nagyobb és élesebb volt. Ennek
ellenére nem lehetett részleteket felismerni, majd Ramanov néhány
másodperc múlva megszólalt.
− És? Ez mit jelent?
Tahia ujjai megint a billentyűzeten táncoltak anélkül, hogy egy pillantást is
vetett volna rájuk, és láss csodát: a kép hirtelen élesebbé változott, bár az is
lehet, hogy csak Ben szeme szokott hozzá azóta, így vagy úgy, végre
részleteket is látott. A zöld kísértetek emberszerű és világosan
megkülönböztethető alakokká változtak, melyek továbbra is kísértetek, csak
most már emberszerű kísértetek voltak. Jóval mögöttük egy félelmetesen
reszkető, nagy és fényes alak magaslott, amely úgy tűnt, mintha valami
bizarr koronát viselt volna. Nem is volt fontos, hogy még pontosabban
lássák.
− Ez történt egy órával ezelőtt − mondta Tahia nyugodtan.
− Amikor még teljesen meg voltak győződve arról, hogy minden a
legnagyobb rendben van − akadékoskodott Ramanov.
− Ez az állomás hátsó része − folytatta Tahia, mintha az orosz meg sem
szólalt volna. − Ott van egy csapóajtó, mely a klímaberendezés és a
levegőztető-rendszer aknájához vezet.
− Micsoda szenzációs felfedezés − szurkálódott az orosz.
− Mindenesetre egy elég masszív ráccsal van lezárva, sőt még a
riasztóberendezésre is rá van kapcsolva.
Úgy nézett Ramanovra, mintha egy bizonyos válaszra várna, és a férfi meg
is tette neki ezt a szívességet.
− Ami persze nem tartotta vissza a kollégáit attól, hogy ne vegyék észre a
behatolást. Mert gondolom, ezen az úton jutottak be?
− Vessen egy pillantást a képernyő jobb felső sarkába, professzor! − szólt
Tahia nyugodt hangon. − Ugye látja a felvételt készítő kamera óráját és
számát? − kérdezte, majd megnyomott egy gombot. − És most mit lát?
A kép átváltott egy jóval kisebb csoportot ábrázoló felvételre, melyen az
esetlen, háromujjú alakok csak tétlenül ácsorogtak a tomboló viharban.
Az egyetlen, ami nem változott, az a képernyő sarkában lévő idő és a
megfigyelőkamera száma volt.
Ramanov összeráncolt homlokkal előrehajolt, majd legalább öt másodpercig
mereven bámulta a monitort.
− És... ez mi?
− Ez, professzor − válaszolt Harry Tahia helyett − , az a felvétel, amit mi
láttunk. Ugyanaz a kamera − állítólag − és ugyanaz az időpont.
Ramanov bólintott.
− Azt állítja, hogy csupán egy technikai hiányosság volt, amiről maguk
nem tehetnek? − mondta gúnyosan.
− Pontosan erre gondoltam az első pillanatban én is − felelte Harry. − De
Tahia utána alaposabban szemügyre vette azt a bizonyos AVI fájlt.
AVI fájl?, gondolta magában Ben zavartan. Miért éppen AVI fájl? Az egy
olyan összesűrített képformátum, melynek segítségével a fájlok különösen
helykímélőn rögzíthetők DVD-re vagy merevlemezre, de ezek a képek a
kamerafelvétel reális idejét közvetítették... vagy nem?
Biztos volt benne, hogy Harry nem véletlenül választotta ezt a szót, és ha ez
egyáltalán mondott valamit Ramanovnak, nem látszott rajta semmi.
Továbbra is kihívón, sőt talán még gyanakvóbban nézett Harryre. A zsoldos
odaintett Tahiának.
− Ez nem élő közvetítés − mondta a nő.
− Hanem? − kérdezte Ben, habár volt benne egy olyan rossz érzés, mely
szerint már ismeri a választ.
− Egy folyamatkép. Kilencven perc, állandó ismétlésben..., de el kell
ismerni, hogy igencsak rafináltan csinálták. Az adatmennyiség elég kicsi
ahhoz, hogy ne ránduljon össze vagy feltűnően késsen vetítés közben. Ehhez
társul még egy apró program, amely véletlenszerűen váltakozó variációkban
vetíti a felvételt, hol kicsit gyorsabban, hol pedig lassabban, különböző
minőségben és fényben, sőt olykor hátrafelé is − elismerő arcot vágott.
− A különbségek olyannyira pirinyók, hogy tudatosan nem is lehet
észrevenni őket, és mégsem érezzük azt, mintha folyton ugyanazt a képet
néznénk. Ahogy már mondtam: roppant rafinált.
− Hát ez igazán meggyőző − szólalt meg Jennifer Berger. − De miért
meséli mindezt nekünk? Nem gondolja, hogy pillanatnyilag más
problémáink is vannak, mint hogy egy rafinált számítógépprogramon
tanácskozzunk?
− Attól félek, hogy pontosan ez a problémánk, Jennifer − mondta Harry
hangsúlyozva. Ben édesapja összevonta a szemöldökét, amiért Harry csak
úgy simán a keresztnevén szólította feleségét. Jennifer csak ennyit mondott.
− Miért?
− Mert nem technikai hiányosság volt, kedvesem − felelte Ramanov,
mielőtt még Harry vagy Tahia válaszolhatott volna. − Igazam van?
Az utolsó kérdés Harryre vonatkozott, aki egy sötét bólintással válaszolt.
− Igen. Valaki becsempészte ezeket a képeket. Ráadásul célzatosan
− mondta, majd a Tooth által hozott laptopra bökött. − Megvizsgáltuk a
többi felvételt is. Azok rendben vannak. Kizárólag ezt manipulálták.
− Ez azt jelenti, hogy valaki hozzányúlt a kamerákhoz? − kérdezte Van
Staaten ijedten.
− Bárcsak erről lenne szó! − szólt Harry komolyan. − Ha csak
tönkretették vagy megpiszkálták volna a kamerát, akkor őszintén szólva nem
is izgatnám magam. Számomra sokkal rémisztőbb egy látszólag semmittevő
ellenfél, mint az, aki tesz is valamit, még akkor is, ha azzal nehézséget okoz.
De ez itt, egy egészen más kaliber.
− Tényleg? − kérdezte Ramanov. − És mégis miért?
− Mert nem az odakint ácsorgó barátaink voltak. Érti, professzor. Ezeket a
képeket előkészítették, ráadásul jóval azelőtt, hogy nekiláttak volna leszedni
azt a rácsot. Ahogy már mondtam, valaki becsempészte őket. − Beiktatott
egy érezhető szünetet, miközben végigfuttatta tekintetét a jelenlévők arcán.
Majd kihangsúlyozva így szólt.− Méghozzá valaki innen bentről.
− Tudatában van annak, mit állít? − kérdezte Ramanov riadtan.
− Hogy van köztünk egy áruló. Igen.
− De hiszen ez ostobaság! − kiáltott fel Ben anyja. − Sose ítéljünk
elhamarkodottan. Főleg nem egy olyan helyzetben, mint amilyen a miénk.
Talán mégiscsak egy technikai... hiba csúszott be. Vagy azok a... valamik
sokkal eszesebbek, mint ahogy sejtettük.
− A riasztóberendezést is manipulálták − szólt Tahia higgadtan.
− Ráadásul innen bentről. Még azt is meg tudom mondani, hogy pontosan
mikor és honnan.
− És honnan? − kérdezte Ramanov izgatottan.
− Egészen pontosan innen, professzor úr. Hogy egészen pontos legyek, a
maga számítógépéről és a maga jelszavával. Azelőtt történt, hogy
megváltoztattam a hozzáférési kódokat.
Ramanov legszívesebben azonnal felpattant volna, de Tahia gyorsan a
magasba emelte a kezét.
− Ez nem jelent az égvilágon semmit, professzor! Az, aki ezért az egész
ügyért felelős, az egészen biztosan elég rafinált ahhoz is, hogy feltörjön egy
jelszót.
− Megváltoztatta a hozzáférési kódokat? Ezek szerint megtagadja a
rendszerhez való hozzáférésemet? Mondja, ki bízta meg azzal, hogy vegye
át az irányítást? Én...
Tahia egyszerűen tudomást sem vett Ramanov tiltakozásáról.
− Semmi kétség afelől, hogy ne úgy lenne, ahogy Harry mondta: áruló van
közöttünk.
− Sőt én arra tippelek, hogy most is itt van közöttünk a szobában − fűzte
hozzá Harry. − Egyikünk közülünk.
Néhány percig síri csend uralkodott, majd Jennifer Berger törte meg a
csendet.
− Én ezt még mindig nem értem, sajnálom.
− Hány bizonyítékot akar még? − kérdezte Tahia.
− Itt nem kifejezetten a mindenféle bizonyítékokról van szó, hanem a
logikáról.
− Pontosan, ahogy ennél is − szólt Tahia kezét a laptopra téve. − A
számítógépek nem hazudnak, és határozottan logikusan dolgoznak.
− Csakhogy az állítása teljességgel logikátlan.
− Miért?
− Hát, nem vagyok egy katonai szakember − folytatta Ben édesanyja − ,
de nem is kell annak lennem ahhoz, hogy felfedezzem a gondolkodásában
rejlő hibás következtetést. Ne vegye rossz néven..., de itt egészen biztosan
senkinek sem állhat érdekében, hogy együttműködjön azokkal a lényekkel.
− Miért nem? − kérdezte Harry gyanakvón.
− Mert egyikünk sem profitálna belőle − válaszolta váratlanul hevesen.
− Itt nem... nem pénzről, befolyásról, hatalomról vagy bármi olyanról van
szó, amiért általában háborúznak, hanem a puszta túlélésről. Mégis milyen
pozitív dolog származna bármelyikünknek is közülünk − sőt egyáltalán
bármelyik embernek ezen a Földön − abból, ha együttműködne ezekkel a
teremtményekkel? Úgy értem, ha tényleg úgy van minden, ahogy gondoljuk,
akkor nem hiszem, hogy túl sok hely lenne számunkra az ő világukban.
− Felettébb jogos érv − mondta Harry, miközben úgy nézett rá, hogy az
biztosan nem csak Bennek szúrt szemet. − De amint kiderítem a választ,
megígérem, hogy maga lesz az első, akinek elmondom. Csakhogy sajnos ez
nem az egyetlen problémánk. − Sóhajtott egy nagyot, és odaintett
Toothnak. − Sőt azt hiszem, ez itt még kellemetlenebb.
A zsoldos egy hang nélkül mellélépett, majd kabátja alól előhúzta a
legnagyobb csavarhúzót, amit Ben valaha is látott, igazság szerint már az is
rejtély, hogy fért be a kabátja alá. Az asztal alaposan beleremegett, amikor
egy hangos csattanás kíséretében a lemezre dobta.
− Ó − szólt Ramanov. Úgy tett, mintha iszonyú kíváncsian előrehajolna és
megvizsgálná a szerszámot, de valójában egy futó pillantást sem vetett rá.
− Egy csavarhúzó. De érdekes!
− Az is. Talán, ha venné a fáradságot, és közelebbről is megvizsgálná a
csavarhúzót, professzor.
Ramanov természetesen egy szúrós pillantást vetett Harryre, majd
szófogadón másodszor is előrehajolva tüzetesebben szemügyre vette a
szerszámot.
Ben követte példáját (habár ő lemondott a dühös pillantásról), és nem telt
bele egy másodpercbe sem, mire rájött, mire gondolt Harry: egy egészen
szokványos, bár kissé túlméretezett csavarhúzó volt, de a fémbe gravírozott
kézírás ugyancsak megdöbbentette Bent: Princess of the Dawn, Hamburg.
− De hát ez...! − lihegte Ramanov.
− Pontosan. Ez a szerszám a Princessről származik. Közülünk pedig
egészen biztosan senki sem hozta ide.
− És mégis mit... mit jelent ez? − motyogta maga elé Van Staaten
zavartan.
− Hát, hogy megszerezték maguknak − felelte Harry.
− Igen, biztos, de... − kezdett bele Van Staaten, mire Ben édesanyja halk
és riadt hangon félbeszakította.
− Nem érted, mit jelent ez? Eddig csak úgynevezett zombikkal volt
dolgunk. − Szinte félénk gesztussal mutatott a monitorra. − De ezek a
valamik már szerszámokat is használnak!
− Ezek azonban már nem ugyanazok − mondta Harry.
Jennifer Berger, ideges pillantást vetve rá a szeme sarkából, hallgatott.
− És ez mit jelent a számunkra? − Most már Ramanov is jóval
izgatottabbnak tűnt, bár nagyon igyekezett tárgyilagos maradni.
− Az, amitől egész végig rettegtem. Ezek az új...
− Úgy tűnt, Harryt ugyanaz a probléma kínozta, mint Bent. Valahogy ő sem
tudta embereknek nevezni ezeket a lényeket.
− ... teremtmények nem csak gyorsak, de roppant intelligensek is. Valaha
emberek voltak. Talán valamilyen módon még mindig azok. Abból kell
kiindulnunk, hogy ugyanolyan rafináltak, mint az emberi ellenfelek. Ez
esetleg megóv majd minket a további kellemetlen meglepetésektől.
− Hát az elmondása szerint nem viselkedtek olyan különlegesen
intelligensen − jegyezte meg Van Staaten. − Egyébként sem értem, mire
volt jó ez a támadás..., ha egyáltalán az volt.
− Ezt senki sem érti − felelte Harry. − De egyelőre örüljünk is neki.
− Senki sem sérült meg? − kérdezte Ben.
− Rajtad kívül? − kérdezte Harry gúnyosan. − Nem. Nem is értem.
Iszonyatosan megerőltették magukat, hogy bejussanak ide, és alig hogy
sikerült nekik, mintha egy csapásra elfelejtették volna, miért is jöttek.
− Vagy már elintézték − morogta Ben valójában magának, és anélkül,
hogy pontosan tudta volna, miért. Ennek ellenére hirtelen mindenki felé
kapta a tekintetét, és főként Harry nézett elgondolkodva.
− Mi van? Talán valami rosszat mondtam?
Válasz helyett Harry kissé hektikusan Tahia felé fordult.
− Mutasd még egyszer a térképet!
A monitoron szinte azonnal megjelent az állomás grafikai ábrája, Harry
pedig felpattant, és közelebb ment, hogy alaposabban megvizsgálja.
− Itt jutottak be, és itt kaptuk el őket − mondta, mutatóujjával a térkép
megfelelő pontjait kopogtatva. − De mi lehet közöttünk olyan érdekes a
számukra? Háromszor is leellenőriztük a szakaszt, de semmit sem találtunk.
− Lehet, hogy rossz irányba keresgéltetek − szólt Ben. Harry mereven
bámult rá. − Lehet, hogy csak elterelő hadművelet volt. − A térképre
mutatott. − Mi van az ellentétes irányban?
− Semmi − mondta Ramanov. − Néhány raktár és néhány üresen álló
helyiség.
− Miféle helyiségek? − kérdezte Harry.
− Semmi különös. Alkatrészek, tudományos anyagok és...
− És? − kérdezte Harry.
− Élelmiszer − suttogta Ramanov. − Az élelmiszerraktár. Mindent, ami
nem igényel hűtést, ott tartunk. A folyosó túlsó végén lévő ajtó az.
− A fenébe! − sziszegte Harry. Anélkül, hogy elhangzott volna egyetlen
parancs is, Tahia ujjai máris a billentyűzeten ugráltak, a monitor képe pedig
szélsebesen és legalább egy tucatszor átváltott, mire megtalálta a helyes
kamerát.
Mindenki egyszerre szisszent fel.
Ben nem volt benne biztos, hogy az, amit maga előtt látott, valaha tényleg
élelmiszerraktár volt-e − mindenesetre most maga a káosz volt. A falakon
lévő hosszú sorokban álló, plafonig érő polcok sértetlenek voltak − egészen
biztosan túl sok erőfeszítésbe került volna tönkretenni vagy felborítani őket,
ezenkívül túl nagy lármával járt volna az egész. Azonban szó szerint
minden, ami mozdítható, ott tornyosult a terem közepén egy több mint egy
méter magas hegyben. Még a nem túl jó minőségű képen is pontosan
látszott, hogy az egész rakást valami különös folyadék lepte el, mely
egyenetlenül, de mindenhol fellelhető volt.
− Jaj, ne! − suttogta Van Staaten.
Harry megismételte kedvenc kifejezését.
− A fenébe! − Megfordult, és hatalmas léptekkel az ajtóhoz sietett.
− Gerrit! Tooth! Tahia! Nyomás!
Természetesen senki sem maradt ott, hogy halálos nyugalommal kivárja,
míg Harry és a többiek esetleg visszajönnek és beszámolnak a látottakról,
sőt ellenkezőleg, szorosan a nyomukban követték őket. És ugyanilyen
természetesen Ben menetelt a felderítőcsapat élén.
Egy tucat lépés után kissé lemaradtak, majd körülbelül félúton járva Tahia
Harry intésére megállt, és megpróbálta őket feltartóztatni − az eredmény az
lett, hogy majdnem feltaszították a nagy sietségben, de Tahia egy ijedt és
gyors ugrással még épp hogy biztonságba tudta helyezni magát. Alig egy
perc múlva elérték az élelmiszerraktárt, Ben pedig majdnem közvetlenül
Harry mögött rontott be az ajtón.
Mindenesetre ez volt a terve, de még be sem lépett teljesen a helyiségbe,
amikor Tooth hátulról megmarkolta és visszarántotta. Hiába látták a
képernyőn, hogy üres volt a terem, Gerrit és ő beállt a bejárat jobb és bal
oldalára, és kibiztosított fegyvereikkel védték azt. Harry is kibiztosította
pisztolyát, majd nagyon figyelmesen körbefürkészte a helyet. Úgy tűnik, a
hátán is volt szeme, mert egyszer csak kiszólt. − Engedjétek be!
Tooth elengedte a karját, mire Ben azonnal Harryhez sietett, majd
ugyanolyan figyelmesen körbenézett. Mögötte Ramanov is megpróbált
bejutni, de Benhez hasonlóan ő is fennakadt Toothnál, a fiú azonban hátra
sem nézett. Borzongva figyelte az élelmiszercsomagokból rakott, majdnem
mellmagasságig érő hatalmas hegyet. Tekintete a polcokra vándorolt, az
élelmiszerek − szánalmasan kicsi − maradéka még a helyén volt, de a
nagyját a támadók mind a szoba közepére gyűjtötték és tönkretették:
szétszaggatták, széttépték és összetörték, majd nagyvonalúan átitatták egy
színtelen, szúrós szagú folyadékkal.
− Mi a túró ez? − kérdezte Ben, miközben leguggolt, és bizonytalanul a
csillogó tócsa felé nyújtotta a kezét, melyben Harryvel együtt toporgott. A
szag igen ismerősnek tűnt számára, mégsem tudta igazán eldönteni, mi az.
− Szerintem inkább hagyd! − szólt Harry.
− Miért?
− Az engem is érdekelne − mondta a hátuk mögött álló Ramanov.
Valahogy csak sikerült átjutnia Toothon, a zsoldosok pedig valószínűleg már
rég feladták a harcot, mivel időközben már mindenki ott tömörült mögöttük
a teremben. − Te jó ég? Minden..., minden összetört?
− Hát nagyjából igen − mondta Harry szomorúan. − Szép munkát
végeztek a fiúk. − Sarkon fordult, és összeráncolt homlokkal nézett
Ramanovra meg a többiekre, akik az oroszhoz hasonlóan tehetetlenül és
zavartan bámultak maguk elé.
− Ne nyúljon hozzá! − kiáltott fel, amikor Van Staaten lehajolva
megpróbálta beletunkolni mutatóujját a tócsába. − Ja, igen, ha egyikük
netán dohányozna, az jobban tenné, ha mostanában nem gyújtana rá.
Legalábbis addig nem, míg ki nem ment innen, és le nem cserélte a cipőjét.
Ben végre rájött a szag eredetére. Igazság szerint egyből fel kellett volna
ismernie.
− Benzin? − motyogta idegesen.
− Százoktános, kiváló minőségű anyag − erősítette meg Harry
közömbösen. − Feltehetőleg szintén a Princessről származik.
− Benzin? − ismételte meg Ramanov hitetlenkedve. − De miért
öntenének ide benzint?
− Mert nem csak kitűnően ég − jelentette be Jennifer Berger − , de
igencsak mérgező is. − Fintorogva óvatosan belerúgott a lába előtt
tornyosuló, darabokra tépett élelmiszerkartonokból és zacskókból álló
hegybe. − Természetesen minden egyes csomagot egyenként át kell
vizsgálnunk, de sejtésem szerint a nagyja ehetetlen.
− Ehetetlen? − ismételte meg Ramanov, mintha valamiért nem értette
volna a szó jelentését, majd szinte segítségért esedező pillantással Van
Staatenhez fordult. A doktornő azonban csak megrázta a fejét.
− Attól félek igaza van, professzor.
− Ez azt jelenti, hogy..., hogy majdnem minden élelmiszerkészletünket
elvesztettük? − kérdezte Ramanov dadogva.
− A nagy részét igen − helyeselt Harry.
− Élelmiszer negyven ember számára, és még van egy fél év? −
hitetlenkedett Ramanov. − De hát..., de ez lehetetlen!
− Amint látja, mégiscsak lehetséges − felelte Harry még mindig abszolút
nyugodt hangon, mely lassan már az őrületbe kergette Bent. Főként azért,
mert valami kelletlent vélt felfedezni benne. − Jobb lesz, ha idehívja
néhány emberét, professzor, hogy mindent megvizsgáljanak. Talán még egy-
két dolog megmenthető belőle.
− De vajon miért tették ezt? − Ramanov már szinte suttogott. − Ennek...,
ennek abszolút semmi értelme!
− Ezt most nem gondolja komolyan, ugye! − kiáltott fel Robert Berger.
− Elvesztettük az élelmiszerünk legnagyobb részét, és maga azt állítja,
hogy semmi értelme?
− Mert nincs is semmi értelme! − vágta rá Ramanov hevesen. − Ha
valóban kárt akartak okozni nekünk, akkor árulja már el, hogy miért nem
hajítottak rá még egy égő gyufát is? Az hamuvá és porrá változtatta volna a
fél állomást!
Erre már senki sem szók egy szót sem, sőt először Ben apja is csak
döbbenten bámult Ramanovra, majd egyre nagyobb félelem tűnt fel a
szemében.
Végül Ben törte meg a csendet.
− Talán majréznak a tűztől.
Ha Ramanov szemmel ölni tudott volna, Ben már nem él. Igaz, a fiú is már
akkor megbánta megjegyzését, amikor még ki sem mondta teljesen. Harry
azonban igencsak elgondolkodva nézett a fiúra.
− Hé! Csak vicceltem!
− Tudom, de lehet, hogy nem is mondtatok akkora hülyeséget, ti, hárman.
Ti, hárman?, gondolta Ben zavartan. Harry mintha belelátott volna
gondolataiba, magyarázón Ramanovra, Robertre és Benre mutatott.
− Mi van akkor, ha tényleg csak nekünk akarnak ártani és nem az
állomásnak?
− Mit jelentsen ez már megint? − elégedetlenkedett Ramanov.
− Pontosan azt, amit mondtam, professzor. Ha ezek a bestiák elég ravaszok
voltak ahhoz, hogy visszamenjenek a Princessre a szerszámokért, sőt
kannaszámra magukkal cipeljenek benzint, akkor árulja már el nekem, hogy
miért nem öntötték le és égették porrá az egész állomást? − Egy vagy két
másodpercig győzedelmes tekintettel vizsgálgatta Ramanov arcát, majd
hozzálátott, hogy megválaszolja saját kérdését. Ben azonban gyorsabb volt
nála.
− Azért, mert csak nekünk akarnak ártani. Nem pedig az állomásnak.
− Pontosan. Az ugyanis sértetlenül kell nekik. − Mindössze ennyit
mondott. De fejét oldalra billentve úgy nézett Benre, amitől a fiú teljesen
összezavarodott. Tekintete elismerőn festett, mégis gyanakvónak tűnt. Volt
benne valami, ami igencsak irritálta Bent, de képtelen volt szavakba önteni
az érzést. Mindenesetre nem tetszett neki.
− Micsoda badarság! − fakadt ki Ramanov. − Talán már elfelejtetted,
hogy mivel van dolgunk? Mégis mihez kezdenének az állomással?
Aláállnak, mert kint túlságosan hideg van?
− Ez nem is rossz kérdés, professzor − mondta Harry. − Ha kicsit is
többet tudnánk az ellenségről, akkor még talán meg is válaszolnám. −
Megint ugyanolyan furcsán fürkészte Bent, de most már a többieknek is
feltűnt. Végül sóhajtott egy nagyot, majd inkább saját magának válaszolt,
mint Ramanovnak. − Ha legalább azt tudnánk, hogy mit akarnak.
− Megölni minket? − találgatta Ramanov.
Harry tovább kémlelte Bent. Szótlanul. Körülbelül tíz másodpercig, majd
mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és megint sóhajtott. Mire kinyitotta a
szemét, egészen megváltozott az arckifejezése.
− Rendben. Ennek nincs túl sok értelme, legalábbis pillanatnyilag. Kérem,
menjenek vissza a munkájukhoz!
− Milyen munkához? − kérdezte Ben édesapja.
− És hagyják, hogy mi is végezzük a miénket! − folytatta kissé megemelt
hangon, majd Tahia felé fordulva, aki egyetlenként maradt kint a folyosón,
Harry így szólt. − Tahia, nézd már meg még egyszer azt az átkozott
számítógépet! Tudni szeretném, hogy ki felelős közülünk ezért a
disznóságért. Ti pedig − fordult a két másikhoz − még egyszer nézzétek át
a térképet! Ismerni akarom ennek az átkozott patkánylyuknak az összes
gyenge pontját, és utána jöhet a hegesztő.
A három zsoldos eltűnt, Harry pedig szándékosan eltúlozva döbbenten
nézett körbe. − Mégis, mire várnak még?
− Elfelejtette hozzátenni, hogy átkozott − válaszolta Van Staaten
gúnyosan, de Ramanov láthatólag kevésbé vette humorosan a helyzetet.
− Ki választotta magát parancsnoknak egyáltalán?
− Ugyanaz, aki ezért a disznóságért felelős. Vagy talán ismer itt még
valakit, akiben száz százalékig megbízhat?
− Már abban sem vagyok biztos, hogy magában bízhatunk-e − szólt az
orosz csípősen.
− Miért? − kérdezte Harry nyugodtan. − Mert már elvesztettem az
embereim kétharmadát, és maguk pedig egytől egyig halottak lennének
nélkülünk?
Nemcsak Ben lepődött meg azon, hogy Ramanov kivételesen nem robbant
szilveszteri rakétához hasonlóan, hanem egy lélegzetvételig csupán figyelte
a másikat.
− Bocsásson meg. Ez... helytelen volt tőlem. De minden kicsit túl sok volt a
számomra.
− Tudom, professzor − válaszolta Harry. − Felejtsük el. Most menjen, és
küldjön ide pár embert, akiknek éppen nincs jobb dolguk. Fel kellene
mérniük, hogy mi használható még ezekből a dolgokból.

Önként ajánkozott fel a megmaradt élelmiszerek kiválogatására vagy

legalább a pakolásra, Harry azonban elutasította, méghozzá elég idegesen,
sőt a végén szinte kidobta, amit Ben egyrészről megértett, másrészről
viszont dühítette. Igazán nem szívesen cserélt volna a zsoldossal, de ha
Harry még mindig nem értette meg, melyik oldalon áll, akkor kezdhetett
komolyan aggódni a saját szellemi egészségéért.
Szerencsétlenségére a dühöngésen kívül mást nem tehetett... hacsak azt
nem, hogy halálra unta magát. Elhagyva a csatatérré változott
élelmiszerraktárt (igazság szerint Harry megragadta a hóna alatt, majd
egyszerűen és meglehetősen durván kitessékelte) arra számított, hogy
összefut majd a többiekkel, de egyes-egyedül volt, ami még jobban lehúzta a
hangulatát. Végül elindult a zsoldosok szálláshelye felé. Talán majd ott talál
valakit, akivel beszélgethet, vagy esetleg ráveheti Tahiát arra, hogy
véglegesen tegye tönkre az mp3-as lejátszóját..., feltéve, ha eddig még nem
tette meg.
Az egykori étkezőt elhagyták (ami természetesen várható volt), az mp3-as
lejátszó sajnálatra méltó maradványai pedig ott hevertek szanaszét az
asztalon, és nem úgy néztek ki, mintha valaha is műélvezethez juthatna bárki
is általuk.
Legalábbis nem szokványos módon. Ennyit Tahia ígéretéről, miszerint nem
kell aggódnia.
A látvány könnyen feldühíthette volna, de Ben inkább levert és csalódott
volt.
Ráadásul most már a Sashához fűződő utolsó kapcsolata is megsemmisült, a
jelek szerint visszavonhatatlanul. Ben azonnal elhessegette az ötletet, hogy
esetleg egy másik készüléket használjon erre a célra. Micsoda ostoba
gondolat! Rögtön tudta, hogy úgysem fog működni.
Az ajtó hangja szinte belekúszott a gondolataiba, milyen kellemes
megszakítás... legalábbis addig, míg hátrafordulva meg nem látta, ki lépett
be rajta. Titokban Tahiában vagy Harryben reménykedett, sőt még Gerrit is
belefért volna − de hogy éppen Tooth legyen az! Ráadásul a férfi egyből
ráripakodott.
− Te meg mit keresel itt? Nem szeretem, ha valaki akkor szaglászik itt,
amikor senki sincs a szobában.
Ben visszanyelte ingerült válaszát, mely már ott türelmetlenkedett a nyelve
hegyén. Annyira jól azért nem ismerte Toothot, hogy tudja, milyen messze
mehet el nála, és egyébként sem azért ment oda, hogy veszekedjen.
− Én viszont nem valaki vagyok − mondta nyomatékosan, miközben a
ruhájára mutatott − , hanem már szinte közétek tartozom.
Ez nyilvánvalóan abszolút helytelen válasz volt, hiszen Tooth arca még
jobban elkomorult. Megtorpant az ajtóban, bal hónalja alatt laptopját
szorongatta, amelyet bizonyára Ramanov legszentebb helyiségéből hozott
magával. Lábával bevágta maga mögött az ajtót, a gépet pedig hangosan
lecsapta az asztalra.
− Engem akarsz átvágni, öcskös?
− Nem − Ben igyekezett mosolyogni (ami igencsak nehezen sikerült neki),
és az asztalon heverő kisebb vágóhídra mutatott. − Azt reméltem, Tahia itt
van. De azt hiszem, megspórolhattam volna magamnak az utat.
Tooth egy másodpercig még gyanakvóbban vizsgálgatta, majd leült, és
bekapcsolta a számítógépet, és csak utána válaszolt.
− Ne parázz, öcskös! Ha valakinek sikerül lelket lehelnie belé, akkor neki
biztosan.
Egy másodperc erejéig Benben fellángolt a remény, aztán ránézve a
szétcincált készülékre fel is adta. Csupán a társalgás kedvéért mégis
megkérdezte.
− Tényleg olyan jó?
Tooth néhány pötyögéssel elindított egy programot a számítógépen, Ben
pedig közelebb lépett hozzá, hogy egy pillantást vethessen a monitorra.
− Hogy jó-e? − nevetett Tooth. − Adj neki egy gémkapcsot és egy guriga
ragasztószalagot, és épít belőle egy űrrepülőt.
Ben megeresztett egy röpke mosolyt, bár nem volt biztos benne, hogy a
zsoldos komolyan gondolta-e ezt a hülyeséget. Tooth azonban nem is figyelt
rá, mivel minden idegszálával a képernyőre koncentrált.
− Nem éppen a bázis gyenge pontjai után kellene kutatnotok? − kérdezte
Ben, és őszintén remélte, hogy Tooth nem kritikaként fogja fel a kérdést,
ami után már csak egy fogkorrekcióra számíthatna.
Szerencsére Tooth csak nevetett.
− Hát azt csinálom. Gerrittel fogadtunk, és ő vesztett. Ezért most neki kell
végigmásznia a mindenféle olajos aknákban, miközben lefagy a hátsója, én
pedig ezzel molyolok.
Ben még egy kicsit közelebb lépett és előrehajolt. A monitor időközben
életre kelt, de a már ismert számítógépes grafikán kívül egyebet nem
mutatott, az állomás vázlatos rajzát minden folyosóval és teremmel együtt,
ami első pillantásra értelmetlen összevisszaságnak tűnt. Ennek ellenére
érezte, hogy valami megváltozott, de mindenesetre még egyszer
megvizsgálta közelebbről, hogy biztos legyen a dolgában. A fekete alapon
lévő, vékony zöld vonalak mellett most már számos fehér, piros és zöld pont
is látszott. Néhányan közülük lomhán mozgolódtak, de a legtöbben egy
helyben maradtak.
− Mik ezek? − kérdezte Ben.
Tooth halkan kuncogott.
− Mondtam már, hogy Tahia nagyszerű, öcskös! Alaposan megvizsgálta
Ramanov kis kémkedőberendezését. Ez az őrült tényleg bedrótozta az egész
állomást, csakhogy nem volt elég rafinált. Tahiának körülbelül három
percébe került feltörni a jelszavakat, majd olyanokkal helyettesítette őket,
amikhez csak nekünk van hozzáférésünk. Ráadásul az egész patkánylyuk
tele van mozgásérzékelővel. Tahia aktiválta őket, és még rákapcsolt egy
helyes kis eszközt, amiről Ramanovnak fogalma sincs. Itt.
Hihetetlen ügyességgel, amit Ben soha ki nem nézett volna belőle,
ráhelyezte a kurzort az egyik világító pontocskára, és megnyomta az egér
jobb gombját. A képernyőn kinyílt egy apró ablak, amelyben megjelent a
neve.
− Hé! − mondta Ben csodálkozva. − Ez tökjó!
− Mondtam én, hogy Tahia nagy ász! − vigyorgott Tooth. − Szerintem
még a cár sem sejti, hogy ő maga mi mindenhez kezdhetne a
számítógépével. Ha képes lenne rá.
Ben kissé idegesen nézett rá.
− Úgy érted, innen látod, hogy ki hol van éppen az állomáson? − Hirtelen
támadt egy ötlete. Kicsit őrülten hangzott, és valószínűleg úgysem
működött, de akkor is...
− És hogy mit csinálnak. Legalábbis körülbelül − fűzte hozzá Tooth
büszkén.
− Azt is látod, hogy... hol van Ramanov? − kérdezte Ben habozva.
− Persze! De azt is megnézhetem, hogy merre jár éppen a kis barátnőd,
hogy esetleg egyedül van-e, és hogyan látogathatnád meg anélkül, hogy
Ramanov megtudja. Miért nem kérdezted meg rögtön?
Ben csak bámult maga elé.
Tooth megajándékozta egy sárgás és foghiányos mosollyal, majd ujjai táncra
perdültek a tasztatúrán. Az egyik apró fehér pötty pulzálni kezdett, majd
színét vadul váltogatva egyszerre pirossá vált.
− Mázlid van. Úgy tűnik, egyedül van, és talán éppen alszik. Mindenesetre
nemigen mocorog, légzése viszonylag nyugodt és egyenletes.
− Hol van most? Még mindig a nagyapjánál? − kérdezte Ben. Tooth
megbökte mutatóujjával a monitort.
− Úgy néz ki..., igen, az Ramanov szobája. A cár trónterme.
− Végigsuhant a területen a kurzorral. − Gyerekjáték az egész. Kétszer
balra, egyszer jobbra, majd megint balra, és kétszer jobbra, és már jöhet is a
kulcslyuk − Tooth vigyorogva nézett Benre. − Bár azt hiszem, nem
nagyon lesz rá szükséged.
− Miért? − Ben továbbra is a képernyőt kémlelte. Időközben már egész jól
kiismerte magát az állomáson, úgyhogy bízott benne, hogy gond nélkül
megtalálja az utat.
− Az ajtó elektromos. A kód nélkül se ki, se be..., hoppá!
− Hoppá? − Ben kérdőn nézett rá, mire Tooth foltos vigyora egyre
nagyobb lett.
− Most teljesen véletlenül kikapcsoltam a zárakat! Pedig erre még én sem
vagyok képes.
Ben értetlenül bámult rá, Tooth vigyora pedig szép lassan türelmetlenségbe
váltott át.
− Mire vársz még? Legkésőbb öt perc múlva a számítógép tiltakozni kezd,
és utána már csak egy ágyúval tudod kinyitni.
Bennek ennyi elég is volt. Azonnal futásnak eredt.
A Tooth által említett öt perc az állomás bármelyik pontjának eléréséhez
elég lett volna, csakhogy Ben annyira ideges volt, hogy megint eltévedt.
Ráadásul most bezzeg annyi emberrel találkozott, hogy alig tudott haladni.
Természetesen egyiküket sem ismerte, de azok biztosan ismerték őt. És az is
biztos volt, hogy Ramanov egyik túlbuzgó embere is köztük volt, aki
minden bizonnyal rögtön értesíti majd főnökét az unokájára leselkedő
veszélyről.
De őt ez sem érdekelte. Mindenképp látni akarta Sashát. Most.
Pontosan ahogy Tooth mondta, az ajtó a szürke folyosó végén állt. A fiú
villámgyorsan odarobogott, és az ajtó nyitva volt, de nem sokra ment vele,
Sasha nem volt ott, a szoba pedig nem szoba, hanem több szoba hosszú
sorának egyik része volt. Ráadásul alig volt kivilágítva, ezért rögtön
megbotlott valamiben. Miután karjával vadul kalimpálva mégis sikerült
visszaszereznie egyensúlyát (az eredmény egy hatalmas és igencsak
drágának hangzó csörömpölés volt), tanácstalanul körbenézett. Sötét
feketeség és csend uralkodott. Az egyetlen fényforrás a tárva-nyitva álló
ajtón keresztül szűrődött befelé, majd nem sokkal később egy régimódi
faliórához hasonló tiktakolást hallott, irányát azonban képtelen volt
megállapítani.
Mindenesetre Ramanov nem bukkant fel az egyik bútor mögül, hogy
lepuffanthassa.
Ben elhessegette a nevetséges gondolatot, egy pillanatra elgondolkodott,
majd olyasmit tett, amitől normális esetben a haja is égnek állt volna:
behúzta maga mögött az ajtót, amitől aztán természetesen teljes sötétség lett
körülötte.
Legalábbis addig, míg szeme meg nem szokta a változást − körülbelül két-
három másodperc lehetett − , miközben szíve majd kiugrott a helyéről.
Felfedezett egy fakósárga valamit maga előtt, majd kinyújtott karral
óvatosan tapogatózva elért egy ajtóhoz. Szíve rátett még egy lapáttal, amikor
a kilincsért nyúlva lenyomta azt. Mélyen legbelül száz százalékig biztos volt
benne, hogy az ajtó túloldalán a vigyorgó Ramanov és még néhány kozák
barátja fog farkasszemet nézni vele.
Kivételesen nem jöttek be a legrosszabb félelmei. A szobát, amelybe
belépett egyetlen régimódi lámpa és egy még elavultabb villanykörte
világította meg fakósárgás fényével. Sem Ramanov, sem pedig a tucat
borostás kozák nem várt rá odabent. Amit pedig keresett, az ott feküdt egy
vékony fehér takaró alatt, egy szintén fehér selyemhálóingben. Egy hatalmas
mennyezetes ágyon aludt, amely majdnem elfoglalta az egész szobát.
Mindenesetre Sasha halk horkolásából arra következtetett, hogy aludt.
Bennek nevetnie kellett. Ami a horkolást illeti, hosszú és szenvedéssel teli
tapasztalatra tett szert apjának köszönhetően. Még hallgatni is kínos volt
számára az irdatlan fűrészelést. Sasha esetében valahogy... kedvesnek
tartotta.
Teljesen ellazult állapotban feküdt az ágyon, feje félig oldalra biggyedt,
szája résnyire nyitva volt, így jól láthatta szabályos és ragyogóan fehér
fogait. Halk horkolása ellenállhatatlan érzést szabadított fel benne, hogy szó
szerint vissza kellett fognia magát attól, nehogy fölé hajoljon és a karjába
zárja.
Ehelyett mozdulatlanul állva a túlméretezett ágy mellett élvezte puszta
látványának melegét és biztonságát. Még csak néhány napja ismerte ezt a
lányt, a nevén kívül valójában semmit sem tudott róla − ugyanakkor sokkal
jobban megbízott benne, mint bármelyik másik emberben a Földön. Pedig a
legintimebb érintés közöttük az volt, amikor kezében tarthatta a lány ujjait.
Lökött, gondolta magában. És mégis gyönyörű.
A boldog pillanat sajnos hamar elillant, amikor mögötte kivágódott az ajtó,
és Ramanov dühös hangja förmedt rá.
− Mi a fenét keresel te itt?
Ben szemét lehunyva lassan elszámolt ötig, és megpróbált legalább egy
halvány mosolyt az arcára erőltetni. Ramanov a tárva-nyitva álló ajtóban
ácsorgott mögötte, bár a tucat kozák nélkül, mégis őket is megszégyenítő
tekintettel.
− Én..., én csak meg akartam nézni Sashát − válaszolta dadogva.
Ugyanabban a pillanatban ránézett az órájára − és hatalmasra nyitotta a
szemét. Egy része már a legaljasabb kínzásokon törte a fejét, amiért Tooth
ilyen helyzetbe hozta, de a zsoldos nem tehetett róla. Bennek fogalma sem
volt, hogyan röppent el ilyen hamar az idő..., de tény, hogy több mint húsz
percet ácsorgott Sasha ágya mellett. Ez már szinte félelmetes volt. Már arra
sem emlékezett, hogy mire gondolt ez idő alatt.
− Meg akartad nézni? − ismételte Ramanov. Becsapta maga mögött az
ajtót, megvizsgálta az alvó lányt és utána Bent, majd megint Sashát
fürkészte.
− Meg akartam nézni − erősítette meg Ben. − Nagyon aggódtam érte,
amiért ilyen sokáig nem hallottam róla semmit, ezért megkerestem.
− Itt? − Ramanov közelebb lépett hozzá. − Rendben, most már láttad, és
meggyőződtél arról, hogy jól van. Akkor nyugodtan visszamehetsz oda,
ahonnan jöttél. Csak úgy mellékesen: ez az én hálószobám. Mondd, nálatok
szokás csak úgy betörni más emberek lakásába?
Ha volt még valami, ami felbőszíthette, akkor ezek a teljesen felesleges
szavak. Ben már éppen menni készült, de ezek után egy dacos sóhajjal
megfordult, odalépett Sashához, és megrázta a vállát.
A lány pontosan úgy reagált, ahogy a fiú azt várta. Mégpedig sehogy.
Még akkor sem, amikor még egyszer, sőt jóval határozottabban ismételte
meg tettét. Sasha nem csak aludt, döbbent rá. Ez valami egészen más volt.
− Már megint megtette, mi? Miért? − fordult oda Ramanovhoz.
Ez sajnos nem jött be. Az orosz csak hűvös tekintettel vigyorgott rá.
− Én semmit sem tettem. Fáradt, és nagyon ki van merülve, ahogy
mindannyian. Ha jót akarsz neki, kisfiam, akkor most békén hagyod.
Bizonyára a gúnyos kisfiam kifejezés hozta ki végképp Bent a sodrából.
− Én magának semmi jót sem akarok − mondta jegesen, majd tüntetőleg a
férfi és Sasha közé állt. − Hacsak nem mondja el végre, mit művelnek vele!
− Művelünk? − ismételte meg Ramanov. − Mégis hogy érted ezt,
kisfiam?
Na, ezzel aztán még egy lapáttal rátett. Ben olyan dühös volt, hogy
legszívesebben megragadta és addig rázta volna Ramanovot, míg elő nem
rukkol az igazsággal. Valószínűleg meg is tette volna, ha abban a pillanatban
nem kopogtattak volna az ajtón.
Ramanov összeráncolva a homlokát kissé sértődöttnek tűnt, Ben pedig
némán hálát adott az égnek. Még néhány másodperc és biztosan nekiment
volna Ramanovnak, erre pedig igazán nem volt szükség ebben a helyzetben.
Megint kopogtak − most jóval energikusabban − , mire Ramanov sarkon
fordult, és kirobogott a terem másik oldalán lévő ajtón. Ben idegesen és
dühösen nézett utána, majd újra Sashához fordult.
A szomszéd szobából, ahová Ramanov sietett, hangos zajok és ideges
hangok szűrődtek át, Ramanové és másoké, melyek összevissza keveredtek
egymással, és közülük egyet biztosan felismert. Az édesanyjáét.
− Majd én teszek róla, hogy abbahagyják. Semmit sem fognak beadni
neked ezután − ígérte meg az alvó Sashának, miközben gyorsan
megkerülve az ágyat Ramanov után sietett. A szoba jóval nagyobb volt, mint
Ramanov hálószobája, és olyannyira egy orosz cár tróntermére emlékeztette,
hogy biztos volt benne, Tooth már járt ott. A falak, a padló és a plafon
ugyanabból a szürke műanyagból készültek. Sok nem látszódott belőlük,
ugyanis a földön kissé elhasznált, mégis értékes szőnyegek hevertek, a
falakat pedig képek, faliszőnyegek és zászlók díszítették. Az egyik faragott
keretes képen megakadt a szeme. A kép egy sötét hajú, nem túl idős nőt
ábrázolt, aki borzasztóan emlékeztette valakire. Azt azonban nem tudta
megmondani, kire. A berendezés könnyűszerrel megszégyeníthette volna a
Princess fényűző kabinjait, sőt a fény itt nem egy napfényt imitáló
fénycsőből áradt, ahogy mindenütt az állomáson, hanem egy hatalmas
kristálycsillárból, amelyen legalább két tucat régimódi égő fénylett. Ben
eddig csak fotókon és filmeken látott ilyesmit, de így élőben sem tűnt
kevésbé giccsesnek.
Nem mintha ez különösképpen érdekelte volna ebben a pillanatban. Ahogy
sejtette, édesanyja hadakozott hevesen Ramanovval, ráadásul nem volt
egyedül. Édesapja, Van Staaten doktor és legnagyobb meglepetésére (és
nyugtalanságára) Tahia és Harry is ott volt mögöttük. A két zsoldos még
nem lépett be teljesen a szobába, hanem a küszöbön ácsorogtak, ami azért
lehetett, mert Ramanov nem szándékozott elállni az útból. Sőt ellenkezőleg,
olyan vadul kalimpált a karjával, mintha legszívesebben inkább kitessékelte
volna a hívatlan vendégeket a szobából. Mi történt? Újabb rossz hírek?
Közelebb lépett, és hirtelen csatlakozott a beszélgetéshez.
− Mi történik itt?
Ramanov épp válaszolni készült, de a fiú édesanyja gyorsan megelőzte.
− Már mindenhol kerestünk − mondta, majd Tahiára és Harryre biccentve
hozzátette. − A barátaid mondták, merre találunk.
− Én csak... − kezdett bele hirtelen Ben, de Ramanov félbeszakította.
− Azt hiszem, épp kapóra jön, hogy a szüleid is itt vannak. Talán
megértethetik veled végre, hogy mégis miért vannak az ajtókon zárak. És
hogy mit jelent, ha zárva találjuk őket. − Rövid, de mérges pillantást vetett
Harry felé, ami azt jelentette, pontosan tudja, hogyan sikerült bejutnia
Bennek. A fiú édesanyjához fordulva így szólt. − Már megint megtette.
− Mit? − kérdezte Jennifer riadtan.
− Sasha.
Anyja kérdőn összeráncolta a homlokát, mire Van Staaten láthatóan
összerezzenve besietett Ramanov és Ben mellett a szomszédos hálószobába.
Ramanov gyorsan követni akarta, de Ben édesanyja kinyújtott kézzel
megragadta a karját.
Ramanov hatalmasra nyitotta a szemét.
− Mit képzel maga?
− Beszélnünk kell magával, professzor. − Majd Benre nézett. − És veled
is.
Ezzel elengedte Ramanovot, aki hátralépve masszírozni kezdte a karját,
majd Harryre és Tahiára bólintva jelezte, hogy bejöhetnek. Mindketten
engedelmeskedtek. Harry (egészen biztosan nem véletlenül) úgy
helyezkedett el Ramanov mellett és kissé mögött, hogy gyakorlatilag
bezárják maguk közé. Tahia odalépett Benhez, és a fiú legnagyobb
döbbenetére zsebéből előhúzta az mp3-as lejátszót. Még jobban
meglepődött, mikor az apró fülhallgatót felszólítón felé nyújtotta.
− Te megcsináltad...?
− Mondtam, hogy ne aggódj annyit. De elmagyaráznád nekem, hogy mi ez?
Bennek egyszerre furcsa érzése támadt. Szófogadón a vékony kábelért nyúlt,
beletuszkolta a gombot a fülébe, de Tahia leintette, amikor a rajta csüngő
készülékért nyúlt. Helyette megnyomta a lejátszás gombot, majd egészen
halkan, egy különös visszhangtól kísérve meghallotta Sasha hangját.
− JVC.
Összevonta a szemöldökét, majd a szoba másik oldalán nyitva álló ajtó
mögül ijedt hang hallatszott. Alaposan össze kellett szednie magát, nehogy
megforduljon, és megnézze, mi okozta Van Staaten rémült reakcióját.
Feltehetően semmi jó. Egy bólintással jelt adott Tahiának a felvétel
újrajátszására, majd újra ugyanazt a jelentéktelen JVC hangot hallotta.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte.
− Pontosan ezt szeretnénk mi is megtudni, Ben − szólt Harry. Tévedett
vagy hangja tényleg jegesen, sőt majdnem ellenségesen csengett?
− A hang ugyanaz, nem igaz? − kérdezte Tahia. Ben bólintott.
− Sasha.
Ramanov nagyra nyitotta a szemét.
− De ez...
− Ez nem ugyanaz, mint amit előtte hallottunk − fejezte be helyette Tahia
a mondatot.
Az első üzenete eltűnt. Ben teljesen összezavarodott. A bólogatáson kívül
semmire sem volt képes.
− Ez igazán különös − folytatta Tahia főként saját magához és Harryhez
fordulva. − Úgy értem, nem hiszem, de természetesen lehetséges, hogy
véletlenül letöröltem az előző üzenetet a készülék javításakor. − Most már
csak Benre nézett, de igen különösen. − Az viszont kizárt, hogy véletlenül
rá is tettem egy új üzenetet. Ráadásul Sasha hangjával.
− Sasha hangja? − avatkozott be Ramanov. Megpróbált nevetni, de elég
szerencsétlenül hangzott. − Hát ez nevetséges! Honnan a fenéből akarják
tudni, hogy milyen Sasha hangja? Soha senki nem hallotta beszélni.
− De − ellenkezett Tahia, majd Benre mutatott. − Ő. És mi is − tette
hozzá a jobb kezében lévő készülékre bökve. Ramanov hitetlenkedve bámult
az mp3-as lejátszóra, majd egy szívdobbanás erejéig egyszerűen
megmerevedett. Aztán hirtelen felnevetett, bár halkan, de szándékosan
gúnyosan.
− Maguk mind megőrültek!
Tahia nem szólt semmit, helyette inkább Benhez fordult.
− Neked sincs fogalmad arról, hogy mit jelenthet ez?
És, hogy honnan jön, fűzte hozzá anélkül, hogy hangosan kimondta volna,
mégis hallhatón. Ben tehetetlenül rázta a fejét.
− Most már mindenki megbolondult? − kérdezte Ramanov ingerülten.
− Komolyan azt akarják mondani, hogy Alexandra ezen az akármin
keresztül beszél magukhoz?
− Nem velünk − szólt Tahia már majdnem lágyan. − De Bennel igen.
− Bizonyára − felelte Ramanov lenézőn.
− Nem emlékszik? Kétszáznegyvenegy?
− Mi van vele?
− Ez a szám állt a hűtőkamra ajtaján − magyarázta Harry Tahia helyett.
− Ben hívta fel a figyelmünket rá.
− Hát persze − gúnyolódott Ramanov. − De azt még mindig nem tudjuk,
honnan tudta, ha jól emlékszem.
− Csak maga nem, professzor. − Harry a lejátszóra mutatott. − Ott volt
rajta. Sasha hangjával.
Ramanov három hosszú másodpercig bámult rá, de utána természetesen
megint csak megrázta a fejét, és talán még lenézőbben így szólt.
− Micsoda hülyeség!
− Én is ezt gondoltam az elején − szólt Tahia. Megforgatta az mp3-as
lejátszót a kezében. − Tudja, meddig bírja egy ilyen készülék egy
feltöltéssel, professzor?
− Nem, de nem is érdekel.
− Több mint tizenkét óráig. Ezeknek a gépeknek hihetetlenül kevés
energiára van szükségük. Gyakorlatilag semennyire.
− Na, ne mondja, milyen érdekes − szólt megvetőn Ramanov.
− Alapjában véve a gondolatok sem különböznek az energiától, professzor
− avatkozott bele Ben édesapja. − Ezt magának is tudnia kéne.
Ramanov hangosan és ugyancsak mesterségesen kacagott.
− Most már igazán gyerekes ez az egész. Szóval, csak hogy tisztán lássak,
azt akarják mondani, hogy Alexandra... átterjesztette a gondolatait erre a
készülékre, hogy kommunikálhasson a fiával? Ezt akarja mondani?
Ben édesapjáról egyszerűen lepergett a Ramanov arcán lévő gúny.
− Talán. A fiatal hölgynek itt teljesen igaza van, tudja? Nem sokat értek a
technika ezen részéhez, de ő elmagyarázta nekem. Nem vagyok biztos
benne, de igencsak lehetségesnek tűnik, hogy ezek a készülékek képesek az
alfa-hullámok fogadására.
− Biztosan. Kedves kolléga, tegyük félre, hogy éppen egetverő hülyeséget
zagyvál, és arra válaszoljon, hogy miért tenné?
− Hogy közöljön velünk valamit − mondta Ben. − Már párszor
előfordult. A hűtőkamra száma nem az első figyelmeztetés volt, amit közölt
velem. − Azon törte a fejét, hogy elmesélje-e Sasha első segélykiáltását, de
úgy döntött egyrészt teljesen felesleges, másrészt semmi értelme sem lett
volna még jobban feldühíteni Ramanovot.
− És te abszolút lényegtelennek tartottad, hogy szóljál róla? − érdeklődött
Ramanov hamis mosollyal.
− Talán hitt volna nekem? − kérdezte Ben.
− Nem. Ugyanúgy, ahogy most sem. − Az orosz elítélőn lebiggyesztette az
ajkát. − Uraim, tényleg vannak más problémák is, mint hogy ilyen
zagyvasággal töltsük az időt, nem gondolják?
− Ez a zagyvaság lehetne az egyetlen mentőövünk − szólt Harry.
Ramanov, figyelemre sem méltatva, Jennifer Bergerhez fordult.
− Rendben, ha ezzel akarja elfecsérelni az én és a maguk idejét, hát rajta.
Most úgy teszek, mintha elfelejteném, hogy felnőtt és intelligens emberek
volnánk, és elhiszem ezt a badarságot. Még ha így is lenne: miért akarna
Sasha ilyen bonyolult módon kapcsolatba kerülni a maga fiával, kedvesem?
Hiszen ő maga mondta nekünk, hogy normál esetben az álmában értekezik
vele. Akkor minek ez a felhajtás?
− Mert már nem álmodik! − vágta rá hevesen Ben. − Arról ugyanis maga
gondoskodott!
Édesanyja kérdőn ráncolta a homlokát, és Harry is eléggé gyanakodva
nézett. Ramanov olyan hevesen összerezzent, mintha darázs csípte volna
meg. Hamar eltüntette arcáról a lelkiismeret-furdalás jeleit, és ismét a már
megszokott lenéző grimasz jelent meg az arcán.
− Hülyeség! Alexandra...
− Nem tudom, mi van az unokájával − szólalt meg Van Staaten hangja a
hátuk mögött. Ben döbbenten hátrafordult. Az orvosnő a hálószoba ajtajában
állt. Arca sápadt volt, ajka pedig remegett az idegességtől. Jobb kezében egy
apró, színes kartondobozkát tartott.
− De azt tudom, hogy magával mi történt. Maga elvesztette az eszét! −
Hirtelen olyan gyorsan elindult Ramanov felé, mintha rá akarná vetni magát,
közben fenyegetőn rázta a gyógyszeres dobozt. − Hogy tehette ezt?
Megmondtam, hogy milyen következményei lehetnek!
Ben és édesanyja, valamint a két zsoldos csak kérdőn nézett Van Staatenre, a
fiú apja pedig kirántotta a doktornő kezéből a dobozt, és csodálkozva
felvonta a szemöldökét.
− Egy újabb harci atombomba? − motyogta Ben. Miért is volt meglepve?
Hiszen tudta.
Apja megrázta a fejét.
− Nem. Ez itt inkább egy hidrogénbomba. − Iszonyú düh lett úrrá rajta.
Kezével úgy megszorította a dobozt, hogy teljesen összepréselte. − Maga
elvesztette az eszét, professzor? Ha már fogalma sincs arról mivel
játszadozik, akkor vegye legalább a fáradságot, és kérdezzen meg egy
hozzáértőt, vagy talán olvassa el a kezelési útmutatót! Meg akarja ölni?
− Ostobaság! − védekezett Ramanov. Még mindig dacosnak tűnt, de
tekintete elég bizonytalanul szikrázott. − Én ismerem a legjobban
Alexandrát. Higgyék el, pontosan tudom, mi jó neki és mi nem.
− Mi ez egyáltalán? − kérdezte Ben anyja.
Férje dühösen összeszorította az ajkát, majd néhány másodpercet várt,
mielőtt válaszolt volna.
− Magam még sosem használtam ezt a gyógyszert, de jól ismerem. A létező
legerősebb pszichofarmakonok közé tartozik. Ez egy úgynevezett mély
alvásba helyezi az illetőt, ami már majdnem kómának nevezhető. A
legkisebb hibánál vagy túladagolásnál a páciens kómába eshet, és az általam
ismert körülbelül egy tucat esetben sohasem ébredtek fel. Miért tette ezt?
Azt hittem, szereti az unokáját!
− Pontosan azért, mert szeretem − mondta Ramanov. A benne lévő dac és
düh csitulni látszott. Most már inkább zavartnak és rémültnek tűnt.
Csakhogy nem Ben apjától vagy a zsoldosoktól tartott, hanem valami
egészen mástól. Valamitől, amit senki sem érthetett.
− Igen − szólt Ben apja gúnyosan − , ez roppant meggyőzőn és logikusan
hangzik.
− Maga azt sem tudja, mit beszél − suttogta Ramanov.
− Akkor magyarázza el nekünk!
Ramanov csak bámult rá, majd Van Staaten halkan megszólalt.
− Tegye meg, professzor! Vagy én teszem.
Utoljára úgy tűnt, mintha Ramanov visszaváltott volna régi énjére, de a
szemében feltűnő méreg hamar kialudt. Néhány másodpercig már-már
szomorúan nézett a doktornőre, majd Ben észrevette, hogy valami benne
feladta a harcot. Lehajtotta a fejét. De továbbra is hallgatott.
− Mit akartál mesélni nekünk? − fordult Ben apja Van Staatenhez, miután
hiába várt az orosz magyarázatára.
A doktornő épp belekezdett volna mondandójába, majd egy gyors lépéssel
elsétálva Ramanov előtt Harryhez lépett.
− Magunkra hagyna minket, kérem?
− Én azt gondolom, hogy... − szólt Tahia, de Harry azonnal
félbeszakította.
− Természetesen. − Majd figyelmeztető és felszólító pillantást vetve a
zsoldosnőre intett neki, hogy kövesse. Tahia szófogadón elindult, de Benre
pillantva még egyszer visszafordult. − Egyelőre megtartom a lejátszót. Van
még rajta valami, amit meg akarok javítani. Ha pedig eszedbe jutna, hogy
mit jelent ez a három betű, akkor szólj, rendben?
− Rendben − felelte Ben, miközben vágyakozva és csalódottan mustrálta a
Tahia kezében lévő készüléket.
Van Staaten megvárta, míg az ajtó becsukódott a két zsoldos mögött, majd
szótlanul Ramanovhoz fordulva úgy nézett rá, mintha egy utolsó esélyt adna
neki a vallomásra. Az orosz azonban csak elbámult mellette a semmibe, mire
Van Staaten szomorúan megrázta a fejét.
− A lányáról van szó.
Ben szülei döbbent pillantást vetettek egymásra, és a fiú enyhe félelmet
érzett. Hirtelen megfordult, és a mögötte lévő aranykeretes képet kezdte
vizsgálni. Miért nem ismerte fel azonnal? Ez Sasha arca úgy húsz vagy
huszonöt évvel később, de egészen egyértelműen ugyanaz az arc.
Van Staaten némán bólintott, mire az orosz lassan felé fordulva ránézett, és
bement a hálószobába. Van Staaten kissé csalódottan folytatni akarta, de
Ben édesanyja inkább követte a szobába tartó Ramanovot, és utol is érte,
mielőtt még az ajtóhoz ért volna.
− Mi történt a lányával, professzor? − Kezét előrenyújtotta, hogy végső
esetben erőszakkal állítsa meg, de nem volt rá szükség. Ramanov
megtorpant. Hallgatott. Nem csak az összes szín, de... az élet is eltűnni
látszott az arcáról.
− Ő is ugyanezekkel a képességekkel rendelkezett, igaz? − kérdezte Ben
halkan.
Apja hitetlenkedve bámult rá, ezzel szemben anyja egyáltalán nem tűnt
döbbentnek, majd egy kisebb örökkévalóság után Ramanov biccentett.
− Ő az? − kérdezte Ben a falon csüngő portréra mutatva. Ramanov
tekintete követte gesztusát, majd valami végképp eltűnt a szeméből.
− Nyikita. Ő volt az egyetlen lányom. Az egyetlen gyermekem.
− Mi történt? − kérdezte Jennifer Berger.
Ramanov még mindig a képet fürkészte. Szemében oly mértékű szomorúság
lakozott, hogy Ben akarva-akaratlan mélyen együtt érzett vele.
− A feleségem nem sokkal a születése után meghalt, így már csak ő maradt
nekem. Teljesen egyedül neveltem fel.
Újra elhallgatott, valószínűleg az emléket kísérő fájdalomtól, Ben pedig
pontosan látta, ahogy könnyeivel küszködött. Kérdezni szeretett volna
valamit, de édesanyja egy határozott mozdulattal és egy rémült tekintettel
leintette. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor Ramanov újra megfordulva
folytatta útját. Anyja követte őt.
Ramanov megállt Sasha ágya mellett. Ben nem láthatta pontosan az arcát, de
mérget és fájdalmat kioltó végtelen gyengédséget és szeretetet érzett rajta.
− Igazad van, Ben − motyogta az orosz. − Nyikita ugyanezekkel a
képességekkel rendelkezett − megrázta a fejét, majd kissé megváltozott,
keserűbb hangon folytatta. − Ugyanezzel az átokkal.
− Úgy érti, ő is mesélt magának az Öregekről? − suttogta Ben.
− Látomásai voltak. Szörnyű rémálmok gyötörték. Úgy éreztem, már nem
csak azok. Csak álmok. De egyre borzasztóbbak és félelmetesebbek lettek.
− Jártak orvosnál? − kérdezte Ben édesapja.
− Nem is egynél − felelte Ramanov anélkül, hogy levette volna szemét
alvó unokájáról. Felnevetett. − Legalább egy tucatnál! Mindenkinél, aki
megígérte, hogy segíteni fog, és mindenkinél, aki nem segített. A szakma
legjobbjainál, sarlatánoknál és imákat mormolóknál... − Nagyot sóhajtott.
− Mindent megpróbáltam. De csak akkor lett jobb, amikor..., amikor elért
egy bizonyos kort, amelyben bizonyos... testi változások jönnek létre. Érti?
Jennifer Berger mosolygott.
− A pubertásra gondol?
Ramanov bólintott.
− Az álmok nem értek véget, de ritkábbak lettek, és már nem voltak olyan
szörnyűk.
− Schulz is tudott róla? − kérdezte Ben anyja. Ramanov megrázta a fejét.
− Maga nem mondta el neki? − kérdezte a fiú apja kissé hitetlenkedő arcot
vágva.
− Nem. Én akartam, de Nyikita nem akarta. Ha jól tudom, akkor a házasság
után teljesen elmúltak a rémálmok. Legalábbis addig, amíg...
− ... amíg? − türelmetlenkedett Ben anyja, miután Ramanov folytatás
helyett csak idegesen nyeldekelve kinyújtotta a kezét, hogy kisimítsa a Sasha
arcában lévő fehér tincseket.
− Itt járt − mondta.
− Itt? − ismételte meg Ben kétkedve.
− És abban a pillanatban újra elkezdődtek az álmok, igazam van?
− kérdezte Jennifer.
− Igen − bólintott Ramanov. − Borzasztóbbak voltak, mint valaha. Ez
még egész az elején volt. Épp hogy elkezdtem itt dolgozni, mint egy teljesen
normális tudós, és olyan büszke voltam, hogy meg akartam mutatni neki, mit
alkottam. − Lehunyta a szemét, majd egy rövid szünet után reszkető hangon
így folytatta. − Szörnyű volt. Folyton összetört. Már egy... repülőt is kellett
hívnunk, hogy elvitessük. − Halkan nevetett. − Egy hajszálon múlt, hogy
nem rúgtak ki. Bárcsak megtették volna. Akkor mindez nem történt volna
meg.
− Schulz kapitány semmit sem tudott az egészről? − kérdezte Ben
édesanyja döbbenten.
− Nem − vallotta be Ramanov. − Annak idején tiszt volt az egyik hajón,
az év legnagyobb részében úton volt, mire pedig értesíteni tudtam, és
visszajött, már jobban volt. Nyikita szerint csak egy ideg-összeroppanás volt
az utazás és a klímaváltozás miatt... − megvonta a vállát. − Fogalmam
sincs, hogy valaha elmondta-e neki az igazságot. Ha igen, akkor
mindenesetre nem beszélt róla. Egy évvel később teherbe esett, és világra
jött Alexandra.
Elhallgatott, de Ben érezte, hogy ez még nem a teljes történet volt. Ráadásul
nem a legrosszabb része. Feltehetőleg anyja is így érezte, de egyelőre egy
gyors és alig észrevehető fejcsóválással hallgatásra utasította, így Ben
megvárta, míg Ramanov magától folytatta, akkor is, ha egy kisebb
örökkévalóságig tartott.
− Már majdnem elfelejtettem. Nem, nem igaz. Nem akartam emlékezni rá.
De aztán megszületett Alexandra és... és... − hangja végképp felmondta a
szolgálatot. Félig megfordult, Ben pedig látta, ahogy a könnyek
végigcsorognak az arcán. Még mindig borzasztóan sajnálta.
− És akkor meghalt − fejezte be Ramanov helyett a mondatot.
Az orosz megrázta a fejét.
− Nem.
− Nem? − kérdezett vissza Ben apja. − De Schulz kapitány azt mesélte
nekünk, hogy Sasha édesanyja meghalt a szülés után.
− Tudom. De ez nem az igazság. Még él.
− De miért...? − kezdett bele Robert.
− Mert elvesztette az eszét − szakította félbe Ramanov. − Egy
szanatóriumban van, Svájcban.
− Talán Schulz kapitány szégyellte, hogy a felesége megőrült? − kérdezte
Ben anyja. Ben rémülten nézett rá, de úgy tűnt, Ramanov nem vette zokon a
megjegyzést.
− Ebben a történetben állapodtunk meg. Az én ötletem volt. Azt akartam,
hogy azt higgyék, meghalt.
− Miért? − kérdezte Ben.
Ramanov Sashára bökött.
− Miatta. Lehet, hogy hiba volt. Nem tudom. De nem akartuk, hogy ezzel a
tudattal nőjön fel.
− Főleg, amiért olyan, amilyen − gyanakodott Ben anyja. Ő is az alvó
kislányt fürkészte, de Ben csak igen csekély együttérzést vélt felfedezni a
tekintetében. Mindenesetre érdeklődő arcot vágott, de csupán tudományos
okból.
− Amikor Alexandra megszületett, és Nyikita meglátta − folytatta
Ramanov − , elkezdett kiabálni. Ha az orvosok nem nyugtatták volna meg,
feltehetőleg még ma is ezt tenné.
− És mi volt a diagnózis? − tudakolta Ben édesapja.
Ramanov megvonta a vállát.
− Többféle. Nem vagyok pszichológus, mint maga, Berger doktor, de
szerintem az orvosok sem tudják. Valószínűleg túl sokáig álmodott egy
álmot, és most képtelen visszatérni.
A szavak hatalmas borzongással futottak végig Ben hátán, mivel a Sashával
történt utolsó találkozásra emlékeztették, az Öregek szörnyű városára és az
egyre közeledő félelmetes lényekre. Sasha egyértelműen félt tőlük, és
folyton arra figyelmeztette, hogy ne maradjanak tovább. Azt hiába kérdezte,
hogy mit tennének velük a teremtmények, hiszen elvégre nem is léteztek, és
csak álmai szüleménye voltak. Most azonban úgy érezte, tudja, mit tettek
volna, ha túl sokáig maradnak.
− Nem fél attól, hogy Sashával is megtörténik ugyanaz? − kérdezte Ben
apja. Ramanov bólintott, majd Robert így folytatta. − Szóval ezért adta be
neki a gyógyszert?
− Azért, hogy ne álmodjon, igen.
− Nem is akarom tudni, honnan szerezte, professzor − mondta, majd
gyors, de egyértelműen vádló pillantást vetett Van Staatenre, aki azonnal
bűntudatosan lehajtotta a fejét. − Abszolút megértem, professzor! Amit tett,
veszélyes és felelőtlen volt, de megértem. Viszont feltétlenül fel kell hagynia
vele. Meg tudja ezt ígérni nekem?
Ramanov mintha egy álomból ébredt volna, zavartan és kissé rémülten
nézett rá.
− De hogy tehetném? Hát nem hallotta, amit mondtam? Ezek az álmok
kitörölték Nyikita lelkét. Ha nem védem meg, Sasháét is kitörlik.
− Az előbb mondtam, hogy megértem. De ezzel nem segít neki, professzor.
Most nem Ben édesapjaként beszélek önnel, hanem mint szakember.
Higgyen nekem, lehet, hogy ezek a pirulák megvédik az álmoktól, sőt biztos
vagyok benne, hogy igen, de ugyanakkor meg is ölik. Ha nem fizikailag,
akkor pszichikailag.
− De hát akkor mit csináljak? − suttogta Ramanov.
− Hadd beszéljek vele − szólt Ben. Apja szinte dorgálón nézett rá, sőt
anyja is ráncolta a homlokát, de Ramanov csak keserűen elhúzta a száját.
− És mégis, hogyan tudnál neki segíteni, fiam?
− Talán közösen tudunk − felelte Ben, s bár látta, hogy apja tekintete
egyre elkomorult, nem foglalkozott vele. − Ezek nem álmok, professzor,
hát még mindig nem érti? Mondani akar nekünk valamit. Mindannyiunknak,
nem csak nekem. Én csak egészen véletlenül meg is értem. Engedje meg,
hogy álmában beszéljek vele. Talán el tudja mondani nekem, hogyan
segíthetnénk neki.
− Én nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet − kezdett bele az anyja.
Ben továbbra is az oroszt fürkészte.
− Kérem!
− Nekem nem is tűnik olyan rossz ötletnek − szólt apja hirtelen nem csak
Ben döbbenetére. − Részemről nem látok abban semmi kivetnivalót.
− Gyorsan a magasba emelte a kezét, mielőtt még Ben szólhatott volna.
− Ennek ellenére egy kicsit le kell lombozzalak, Ben. Nem tudom, meddig
hat még a gyógyszer, de valószínűleg sokáig. Legalább négy vagy öt óra.
− Szomorúan biccentett a fejével. − Sőt azt sem vehetjük biztosra, hogy
valaha újra magához tér.

Sokáig ott maradt még Sasha mellett. Egy ideig Ramanov, Van Staaten és
szülei társaságában, majd miután ők elmentek, hosszabb ideig kettesben
voltak. Kétszer-háromszor megpróbálta felkelteni, de a lány nem reagált sem
a hangjára, sem óvatos érintésére. Sőt még akkor sem, amikor leülve mellé
az ágyra finoman megölelte. Egyszerűen tovább aludt, olyan mélyen és
biztosan, hogy párszor felemelve az állát figyelte arcát, hogy biztosan vesz-e
levegőt.
Egy idő után úgy érezte, figyelik, majd felnézve az ajtóban álló Ramanov
arcát pillantotta meg. Ben képtelen volt kiigazodni gazdag mimikáján, de azt
látta, hogy valami megváltozott. Már-már bűntudattal telve el akarta engedni
Sashát, de Ramanov gyorsan megrázta a fejét.
− Ne. Maradj csak. Rendben van. Sőt. Örülök, hogy van valaki, aki
gondoskodik róla.
Ben teljesen összezavarodott. Habár érezte a szavak valódiságát, mégis
óvatosan leengedte Sasha fejét és vállát a párnára, majd még óvatosabban
kihúzta alóla a karját. Ramanov tovább figyelte, kissé szórakozottan, de még
mindig félelemmel telve, majd egy gesztussal arra kérte, hogy kövesse. Ben
szófogadón elindult az ajtó felé. Igyekezett minél kevesebb zajt csapni, majd
Ramanov halkan bezárta mögötte az ajtót, mintha nem az lett volna a
legfőbb vágyuk, hogy felébresszék! Úgy tűnik, egyes viselkedési formákat
igen nehéz bizonyos helyzetekben levetkőzni.
Van Staaten és édesapja már nem volt ott, de anyja még mindig egy kicsi és
szörnyen giccses asztalnál ücsörgött. Magasba lendítve a karját magához
hívta őket, mire Ben engedelmesen leült az egyik szabad székre, aztán most
először figyelmesen körbenézett a szobában. Azt már korábban is észrevette,
milyen zsúfolt volt ez a szoba. Nem igazán trónterem volt, ahogy Tooth
nevezte viccesen, hanem inkább egy múzeum és egy mauzóleum morbid
keveréke. Gyorsan átfutott az agyán, mennyibe is kerülhetett ide, a világ
végére kicipelni ezt a sok cókmókot. Végül megint csak Sasha édesanyjának
aranykeretű olajfestményén akadt meg a szeme.
Nem is értette, miért nem ismerte fel rögtön, hiszen a hasonlóság nem csak
döbbenetes, de már-már félelmetes is volt. A képen lévő nő ugyan jóval
idősebb volt és sötét haja a válláig ért, de ettől eltekintve akár egypetéjű
ikrek is lehettek volna Sashával.
Ramanov előrehajolva megmarkolt egy sötétvörös folyadékkal teli
üvegkancsót. Bizonyára nem kerülte el a figyelmét, milyen mereven bámulta
Ben azt a bizonyos festményt, de mindenesetre nem szólt egy szót sem, csak
leemelve az üvegkancsó tetejét az egyik üres pohárra mutatott.
− Kérsz bort? − kérdezte, majd hirtelen összerezzent, és bűntudattal teli
pillantást vetve Ben édesanyjára megszólalt. − Úgy értem, te..., te már ittál
alkoholt, nem igaz?
Ha tudnád, gondolta Ben. Édesanyja igyekezett komoly maradni, Ramanov
viszont egyre nagyobb zavarban volt.
− Hébe-hóba − válaszolta végül Ben.
Ramanov öntött az egyik pohárba − ugyanis az asztalon lévő két másikban
már volt némi maradék − , majd egy kelletlen mosollyal az arcán így szólt.
− Ezek azok az alkalmak, amikor rájövök, milyen öreg is vagyok már
valójában. A mai fiatalok talán egy kicsit... fejlettebbek, mint mi voltunk.
− Egy picurkát, professzor − fűzte hozzá Ben anyja gúnyosan, majd a
poharáért nyúlva kortyolt egyet. Ben követte példáját, de komoly
erőfeszítésébe került, nehogy undorodva elhúzza az arcát. A bor borzasztó
volt.
− Apa hol van? − kérdezte, de csak azért, hogy valahogy megtörje a kínos
hangulatot.
− Azzal a... − kezdett bele anyja csípősen, majd félbeszakítva magát
kortyolt egyet a borból, hogy immár megváltozott hangon és abszolút
uralkodva magán folytathassa. − Van Staaten doktorral van valami
megbeszélnivalója. De Iljics és én nem ezért hívattalak ide.
Van Staaten doktor?, gondolta magában Ben. És lljics. Ez egyre érdekesebb
lesz. Egy szót sem szólt többet, inkább adott még egy esélyt a bornak. A
helyzet változatlan maradt: a löttynek olyan íze volt, mintha Ramanov abban
mosta volna meg a lábát − nem is egyszer.
− Hanem miért? − kérdezte végül Ben.
Ramanov ránézett lánya képére, és így válaszolt. − Bocsánatot szeretnék
kérni tőled, Benjamin. Azt hiszem, elég igazságtalanul viselkedtem veled.
Ben nem tette meg neki a szívességet, hogy tiltakozzon vagy esetleg
megbocsásson, már eleve a Benjamin miatt sem. Ramanov egy ideig hiába
várt egy esetleges reakcióra, majd csalódottan megvonva a vállát, újra
Nyikita portréjára kapta a fejét. Ben tekintete követte az oroszét, majd
hirtelen megakadt a szőnyegen heverő valamin. Kicsi volt és fehér, néhány
másodpercbe bizony beletelt, mire felfogta, mi az. Miután pedig felfogta,
gyorsan az olajfestményre nézett.
− Meg kell értened Ramanov professzort, Ben − szólt végül az édesanyja.
− Természetesen nem volt helyes, amit tett, de mindenesetre becsületes
szándék vezérelte. És végül is csak ez számít, nem?
Nem helyes?, gondolta Ben. Hiszen Ramanov majdnem megölte Sashát!
Igen, ez valóban nem helyes dolog.
− Nekem már csak Alexandra maradt − mondta Ramanov halkan és
anélkül, hogy levette volna szemét a lánya festményéről. Mintha szavai
inkább Nyikitához szóltak volna, mintha bocsánatot kért volna tőle azért,
amit a lányával tett. − Egész életemben csak három ember volt, aki
számított nekem. A feleségem, a lányom és Alexandra. Kettőt közülük
elvettek tőlem. Nem bírnám elviselni, ha Alexandrát is elveszíteném.
Ben visszanyelte a kérdést, miszerint akkor miért teszi épp az ellenkezőjét,
de úgy tűnt, Ramanov ráérzett, mert következő mondata szinte könyörgött.
− Talán helytelen volt, amit tettem, de ez a hely... meg fogja ölni, érzem.
− Ez a hely, professzor − válaszolta Ben olyan nyugodtan, ahogy csak
tudta − , mindannyiunkat meg fog ölni, ha továbbra is itt maradunk.
− Ezzel felállt, és végigsétált a szobán, majd félúton az olajfestmény előtt
megállt. Nehezére esett csak a képet nézni, és nem azt, ami olyannyira
felkeltette az érdeklődését. De valahogy mégis sikerült neki.
− Talán nem is ez a hely tehet róla − mondta édesanyja.
Ben riadtan megfordult − és elég gyorsan ahhoz, hogy észrevegye, milyen
különös pillantást vetett a borát kortyolgató anyja Ramanovra, egyáltalán
nem tetszett neki, amit látott.
− Hogy érted ezt? − kérdezte főleg azért, mert érezte, hogy anyja pontosan
ezt várja tőle. Gondolatai ezzel egy időben egy teljesen más problémával
foglalkoztak. Eszement ötlet volt − sőt maga az őrület! − , ennek ellenére
egyre nagyobb teret foglalt el a homloka mögötti részben. Végül is mi mást
veszíthetne az életén kívül?
− Az előbb beszéltél Harryvel, nem igaz? − anyja kérdéssel válaszolt. Ben
csak bámult rá. Ha pontosabban nézte a dolgokat, akkor folyamatosan
beszélt Harryvel az elmúlt napokban, ahogy mindenki más is.
− Mielőtt ez a szörnyű dolog megtörtént az élelmiszerraktárban − fűzte
hozzá Ramanov magyarázón.
− És?
− Mesélt neked a barlangról, amiben ő állítólag nem járt − szólt az anyja,
majd egy újabb különös tekintetet vetett az oroszra. Ben érezte a testében
feláramló nyugtalanságot. Ezenkívül iszonyúan meg is döbbent. Ő meg
honnan tudja ezt? Harry egészen biztosan nem mondta neki, és...
Természetesen már a következő pillanatban pontosan tudta a választ. Úgy
látszik, ezen az állomáson a legkedveltebb szabadidős elfoglaltságot a
hallgatózás és a leskelődés jelentette. Feltétlenül beszélnie kellett Tahiával,
hogy talán mégsem tartja annyira kézben a megfigyelőrendszert, ahogy
sejtette. Természetesen anélkül, hogy Ramanov vagy valaki más
meghallaná...
− És? − kérdezte még egyszer.
Édesanyja kissé ingerültnek tűnt, de látszott, hogy igyekszik továbbra is
uralkodni magán.
− Végig azon töröm a fejem, ami történt..., amit a zsoldosnő mondott...
− Tahia − segítette ki Ben. Pedig az édesanyja egészen biztosan tudta,
hogy hívják.
− Tahia. Igen. Valaki megbabrálta a számítógépet. Méghozzá valaki
közülünk.
− Mit akarsz ezzel mondani? − kérdezte Ben élesebben, mint ahogy
tervezte. − Talán azt hiszed, hogy ő volt az? Vagy Harry?
− Ha ezt gondolnám − válaszolta Ramanov helyette − , akkor West
százados és a kis játékkatonái már rég bilincsben ücsörögnének.
Ennyit arról, hogy Ramanov valami isteni csoda folytán normális emberré
mutálódott. Még mindig a régi volt, csak úgy tűnt, klasszisokkal jobb
színész, mint amilyennek Ben gondolta. Úgy döntött, megspórolja a választ
és a kérdést, hogy vajon miként tervezi Harry és embereinek a bilincsbe
verését. Lehet, hogy a zsoldosok már csak négyen voltak, de Ben nem
kételkedett abban, hogy Tahia egymaga elbánna az egész állomással, ha
nagyon muszáj még hátrakulcsolt kezekkel is.
− És mi értelme az egésznek? − kérdezte Ben, közben lábát kissé balra
csúsztatta.
− Semmi − felelte édesanyja. − Csak úgy elmélkedünk. Pontosabban
azon törjük a fejünket, hogy valóban áruló van-e köztünk. És hogy ki az?
Ez nemcsak nevetséges volt, gondolta Ben, hanem enyhén kínos is.
− Miért nem mondod ki nyíltan, hogy Harryt gyanúsítod? − Tekintete
mintha egész véletlenül a padlóra irányult volna, majd fennakadt az egyik
cipőjén. Tüntetőleg ráncolta a homlokát. Kár, hogy senki sem volt jelen, aki
értékelhette volna Oscar-gyanús alakítását.
− Nem mondtam, hogy őt gyanúsítom − szólt az anyja, furcsa
pillantásokkal kísérve, amint Ben lehajolt a cipőjéhez. − Csak azt nem
értem, hogy miért tagadja, hogy járt a barlangban.
Ben − teljesen feleslegesen − szorosabbra kötötte a cipőjét, majd
elképesztő ügyességgel rejtette el kezében a földön talált valamit.
Talán.
Vagy talán mégsem, mivel Ramanov egyszerre mereven bámulta a jobb
kezét.
− Vannak egyszerűen olyan dolgok, amik gyanakvóvá teszik az embert.
Ben arcából minden csepp vér eltűnt.
− Például... micsoda?
− Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy Alexandra... azon az mp3-as
lejátszón keresztül próbált kapcsolatba lépni veled. De ha így is lenne
− vagy ha West és a többiek hiszik ez − , akkor vajon miért nem szólt
nekünk senki erről?
− De hát szóltak − tiltakozott Ben.
− Túlságosan későn, sőt csak azután, miután már nem volt más választásuk
− felelte az édesanyja. Gyorsan a magasba emelte a kezét, miután látta,
hogy Ben folytatná. − Rendben, beszéljünk nyíltan! − Majd az oroszhoz
fordult. − Mutasd meg neki, Iljics!
Ramanov felállt, és egy tucatnyi fiókkal rendelkező szekrényhez lépett, mely
talán még az asztalnál is giccsesebb volt. Ben kihasználva az alkalmat
gyorsan a nadrágzsebébe csúsztatta a kezét.
− Miért tenne Harry ilyesmit? − kérdezte az anyjához fordulva. − Hiszen
te magad mondtad az előbb, nem emlékszel? Egyikünknek sem érdeke
együttműködni ezekkel a szörnyekkel.
Ramanov betolva a fiókot felé fordult.
− Ez igaz. De akkor még Jennifer nem ismerte ezt. − Az orosz közelebb
lépett hozzá, majd kinyújtva a kezét egy első látásra kandiscukorhoz
hasonló, mandarin nagyságú csomót tartott elé.
Mindenesetre ahhoz túl súlyos volt.
− Ez meg mi? − A darabka nem csak nehéz, de igen... különös is volt.
Kellemes hatást egyáltalán nem keltett.
− Én is ezt kérdeztem − felelte az orosz. − Ugye emlékszel még a
városra..., a barlangra?
− Arra, amiről kábé három másodperce beszéltünk? − kérdezte Ben
gúnyosan. Bólintott.
Ramanov nem vett tudomást a kis kitérőről.
− Ott találtam, és eltettem anélkül, hogy tudtam volna, miért. Őszintén
szólva utána már el is felejtettem. Elvégre mindannyiunkat más
foglalkoztatott. Aztán mesélt nekem Jennifer a gyanújáról, és akkor megint
eszembe jutott.
− Izgalmas − mondta Ben, miközben tovább forgatta a csillogó csomót a
kezében. A tapintásából adódó kellemetlen érzés nemhogy csökkent volna,
hanem inkább nőtt. És nem kifejezetten a testét érintő kellemetlen érzés volt.
− És mi köze ennek Harryhez?
− Emlékszel a csillagokra? − kérdezte Ramanov. − A barlang plafonján
lévő kristályokra, amelyek úgy néztek ki, mint az égbolton lévő csillagok?
Hogy emlékezett-e? Hogy is felejthetné el ezt a szörnyűséges látványt
valaha? Még ha Ramanov nem is tudta: az valóban a csillagos ég volt.
Amikor Sasha magával vitte az Öregek városába, akkor újra láthatta a több
ezer fénypontból álló sávot, csakhogy az ott tényleg egy valódi csillagos ég
volt, csillagképek, amelyeket két és fél ezer millió évvel ezelőtt látott volna
az égen.
És hirtelen megértette.
− Ezek azok? − kérdezte rémülten. − Ezek a kristályok?
Édesanyja bólintott, majd mosolyogva Ramanovhoz fordult.
− Odaajándékoznád Bennek, Iljics?
− Semmi probléma. A tiéd, fiam.
Ben zavartan nézett rá, majd édesanyjára. Most már végképp nem értett
semmit.
− Gratulálok, Ben − mondta az anyja. − Most már milliomos vagy.
− Én... nem értem − motyogta Ben, miközben tehetetlenül fürkészte a
kezében lévő kristályt. A felszíne alatti mozgás mintha megnőtt volna,
mintha valami be lenne zárva..., valami, ami lassan, de határozottan
ébredezni kezdett, és ki akart törni.
− Ó, majd fogod − mondta Ramanov. − Én sem ismertem fel rögtön. De
képzeld csak magad elé megcsiszolva és megpolírozva. Utána már nemigen
szabadna nagyobbnak lennie, mint a Kohinoornak, de sok valószínűleg nem
hiányozna.
Egy kis időbe telt, mire Ben felfogta a szavait, majd még egyszer és már-már
döbbenten tágra nyitotta a szemét.
− Úgy érti ez..., ez itt egy...?
− Egy gyémánt, igen − magyarázta az anyja. − És ez csak egy a több ezer
közül. Talán tízezrek közül.
Ben meredten bámult rá.
− És maga..., maga biztos ebben? − fordult kis idő után és remegő hangon
az oroszhoz.
− Hogy valóban gyémánt? Nem vagyok ásványszakértő, és nem tudok
semmit a minőségéről sem, de ez egészen biztosan egy gyémánt!
− Még ha nem teljesen hibátlanok is − fűzte hozzá az anyja − , akkor is a
világ legnagyobb kincse fekszik a lábunk alatt. Milliárdok, Ben. Nem csak
milliók. Milliárdok. Nagyon sok milliárd.
Természetesen tudta, mit akart ezzel mondani, de ettől függetlenül nem
akarta elhinni. Ekkorát biztosan nem tévedhetett Harryben!
− Mi ott voltunk a barlangban − magyarázta az édesanyja határozottan, de
ugyanakkor lágyan. − Nem lennék itt, ha nem cipelt volna, Ben. Egészen
biztosan látta.
− De ez őrültség! − motyogta Ben. − Úgy értem..., tiszta őrült lenne, ha
belemenne ebbe a kockázatba! Mire kell neki ez a sok pénz, ha úgyis
meghalunk mindannyian? − A kérdés olyannyira felesleges volt, hogy kár
volt kimondani.
Ramanov ennek ellenére válaszolt rá.
− Az emberek a legőrültebb dolgokra is képesek, ha pénzről van szó. Nem
akarok elhamarkodva ítélkezni, de...
Nem folytatta. Minek is? Már mindent elmondott, amit lehetett.
Mindenképpen többet, mint amit Ben hallani szeretett volna.
− Ezt nem hiszem el − mondta dacosan.
− Igen, sőt meg is értem − szólt anyja halkan. − Kedveled Harryt, nem
igaz? Úgy értem, bizony hozzá kell szokni a stílusához, de... van benne
valami. Nehéz elképzelni, hogy mindannyiunkat veszélybe sodorjon néhány
nevetséges milliárdért.
Ben kissé túlzásnak, sőt sértőnek tartotta az utolsó mondatot, de bizony
időre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, miben is sántít ez az érv.
− Ez abszolút értelmetlen. Ha odalent tényleg olyan sok van, mint ahogy
állítod, akkor bőven elég mindannyiunknak! Miért kockáztatna? Talán mert
az a lényeg, hogy ne ötvenszeres, hanem ötszázszoros milliomosként lépjen
nyugdíjba?
− Több mint negyven ember van itt, Ben − mondta Ramanov. − És hidd
el, nem mindenkit érdekel a pénz. Nem bízhat abban, hogy majd mindenki
fogva a részét, és egy szó nélkül távozik. Te talán ezt tennéd, ha
Alexandrának baja esne? Elraknál néhány milliót és nem szólnál egy szót
sem?
− Természetesen nem! − válaszolta Ben hevesen.
− Ahogy én sem. Vagy az apád, ha az édesanyád halna meg. Nem. Ezt a
rizikót nem vállalhatom. Mindenesetre az ő helyében biztosan nem tenném.
Ben még mindig nem hitte el, amit meg is mondott Ramanovnak, de ő csak
úgy mosolygott, mintha pontosan ezzel számolt volna.
− Talán létezik valami más magyarázata is − mondta. − Szerintem
mindenképpen meg kellene kérdeznünk.
− De óvatosan − fűzte hozzá édesanyja, ami Ben szerint még az előző
megjegyzésénél is feleslegesebb volt.
Teljesen összezavarodott. Bár minden egyes testrésze az ellen volt, hogy egy
picit is elhiggye ezt a szörnyű gyanút, mégis ott lebegett előtte, és egy
alattomos, sunyi méreghez hasonlóan egyre jobban terjeszkedett elméjében.
− Csak el akartuk mondani neked, Ben − magyarázta az anyja, és felállt.
− Mindannyiunk közül neked van a legnagyobb jogod megtudni az
igazságot. Arra kérlek, hogy ne tégy semmi meggondolatlan dolgot. Ki kell
derítenünk, hogy mi történt valójában, mielőtt szóra bírjuk vagy valami mást
teszünk.
− Pontosan mit értesz a valami más alatt? − kérdezte gyanakvón.
− Semmi konkrétat. − Ben azonnal érezte, hogy hazugságot mond.
− Csak gondolkozz el azon egy kicsit, amit mondtunk.
Ben másodpercekig csak bámulta a kezében heverő hatalmas
nyersgyémántot. Tényleg úgy festett, mint egy nagyra sikeredett
kandiscukor vagy egy koszos jégdarab. Csakhogy egyre tisztábban érezte,
hogy nem az volt. Valami... mintha élt volna benne.
− Apa tud róla? − kérdezte.
− Én is csak most tudtam meg. Iljics és én most fogjuk elmondani neki.
Elkísérhetsz minket, ha akarsz.
− De ha akarsz, itt maradhatsz Alexandrával is − fűzte hozzá Ramanov.
Ben bizonyára igencsak döbbent képpel bámulhatott rá, mivel anyja hirtelen
felkacagott. − Ebben én sem vagyok ártatlan − válaszolta meg a
kimondatlan kérdést. − Megértettem vele, hogy sokkal jobb, ha valaki
vigyáz Sashára. Én pedig kezeskedem érted − tette hozzá egy kacsintással.
− Szóval ne tegyél semmi olyasmit, amit nem illik.
Szuper, ez volt tehát a legfeleslegesebb megjegyzés, amit tehetett. Vajon
tényleg mulattatónak találta?
Ben áthatóan vizsgálgatta anyját, amelynek hatására egy másodperc múlva
le is hervadt a mosoly a szájáról.
− Akkor mi... ööö... megyünk is. Te maradsz?
Ben még mindig sértetten bólintott, majd Ramanov felé nyújtotta az óriási
nyersgyémántot tartó kezét, de az orosz gyorsan megrázta a fejét.
− A tiéd. Komolyan mondtam.
− Szüksége lesz rá, ha meg akarja győzni az apámat − felelte Ben.
− Ha már nem hisz a szavamban − szólt édesanyja − , akkor ez a golyó
sem fogja meggyőzni!
− Legrosszabb esetben pedig még mindig kölcsönadhatod neki − fűzte
hozzá Ramanov. − Egyébként pedig pontosan tudom, hol lehet még ilyet
szerezni − mondta, majd kérdő arcot vágva megkérdezte. − Akkor itt
maradsz és vigyázol Alexandrára?
Nehogy elfusson?, gondolta magában Ben gúnyosan. Naná. Majd bólintott
egyet.
− Rendben − sóhajtott Ramanov. − Később ideküldöm Van Staatent,
hogy nézzen rá. Ha előbb felébredne vagy valami más történne, szóljál
nekem. Látod azt a pici piros gombot az ajtó mellett?
Ben tekintete követte mozdulatát. A pici piros gomb egy levelezőlapnál
kicsit kisebb, aranyszegélyes kapcsoló volt, közepén egy pici piros ponttal,
amely második pillantásra fénydiódának bizonyult. Bólintott.
− Ha megnyomod, akkor az egész állomáson hallani lehet a hangodat
− folytatta Ramanov. − Akkor pedig azonnal itt leszek. De ne feledd:
mindenki hallani fog.
Ezzel kisétált édesanyjával együtt a szobából, Ben pedig magára maradt
dühével és zavarodottságával. Egy másodperc erejéig őszintén utálta
Ramanovot − és anyját is − azért, amit végig kellett hallgatnia. Még ha a
végén ki is derül valami kézenfekvő magyarázat, akkor is jól érezte, milyen
gyorsan terjedt szét testében a bizalmatlanság mérge. Miért olyan könnyű
szétrombolni, mint felépíteni valamit?
És vajon kiben bízhatott még ezen az átkozott állomáson?
A válasz csupán néhány lépésnyire feküdt tőle Ramanov hálószobájában.
Hirtelen mintha kellemetlen lett volna betérni hozzá, főként azért a
nevetséges tényért, amiért Ramanov nem csak megengedte neki, de szinte
utasította rá.
Ennek ellenére természetesen bement hozzá.
Sasha még mindig aludt. Mégis, mire számított? Hogy egy vállrántással
levetkezi majd a természet szabályait és a biokémiát, majd mintha mi sem
történt volna, mosolyogva kinyitja a szemét? Valahogy sötétebbnek és
valahogy... hűvösebbnek tűnt idebent. Annak ellenére, hogy itt ugyanolyan
kellemetlenül meleg volt, mint az állomás többi részén.
De a bent érzett hűvös nem kintről jött.
Úgy érezte, mintha lett volna ott még valami, az árnyék mögött rejtőző
láthatatlan jéghideg valami...
Némi nehézségek árán elhessegette gondolatait, majd közelebb lépett az
óriási faragott ágyhoz, melyben Sasha oly elveszettnek és sebezhetőnek tűnt,
hogy már szinte fájt. Apja négy-öt órát mondott, legalább. Ez nem is tűnik
olyan soknak, ha azt veszi figyelembe, mit kellett végigcsinálnia, de
ugyanakkor egy kisebb örökkévalóság is, amelyben bármi megtörténhet.
És meg is fog történni.
Hirtelen biztos volt benne.
Nem csak úgy érezte. Tudta, hogy valami borzalmas fog történni, és Sasha
az egyetlen ember ezen a kontinensen − ha nem az egész bolygón! − , aki
figyelmeztethetné őket.
Vagy figyelmeztethette volna őket, ha Ramanov nem akadályozta volna
meg...
Ben újra ránézett a kezében lévő hatalmas és suttogó gyémántra, majd jobb
kezéből áttette a balba. Szabadon lévő kezével belenyúlt a zsebébe, hogy
elővegye az előbb elrejtett, apró, fehér zselatinkapszulát. Sem az apja, sem
pedig más nem vette észre, ahogy véletlenül kipottyant az összepréselt
gyógyszeres dobozból. A kapszula teljesen ártalmatlannak festett, de nem
felejtette el, amit apja mondott a hatásáról, ha pedig igen, elég lett volna
csak ránéznie az alvó Sashára. Egyszerre óriási félelem kerítette hatalmába.
De nem volt más választása. Az is előfordulhatott, hogy sosem ébred fel az
öt− vagy talán többórás alvásból..., vagy esetleg az egyetlen lesz, aki
felébred.
Mielőtt még esze észhez térítette volna, gyorsan lenyelte a pirulát, felült
Sasha mellé az ágy szélére, majd cipőstül fellendítette lábát az ágyra.
És várt.
Apja elmondása szerint valami borzasztó drámainak kellett volna történnie.
Csupán egy ideges csiklandozást érzett a hasa tájékán, ami valószínűleg az
idegesség miatt lehetett, és biztosan nem volt több puszta képzelődésnél.
Már-már csalódottan érezte magát.
Akármire is számított, fel sem ért a tudatát érő, figyelmeztetés nélküli és
szabályosan szétzúzó kalapácsütéssel.

4
A kolosszus hangtalanul lebegett az óceán örök érvényű sötétjében, amely
minden elem közül a legfélelmetesebb volt számára. Meg fogja ölni
− nemsokára, hiszen a néma, sárkányszerű szörny egy olyan néphez
tartozott, melynek élettartama úgy viszonyult az emberekéhez, mint egy
ezeréves fáé egy pillangó egyetlen szárnycsapásához − , de csak valamikor.
Érezte, ahogy a méreg minden egyes lassú szívverésével áteszi magát rágós
bőrén, és a kegyetlen nap fénye, amely elől a tengermélység örök
éjszakájába menekült, előbb-utóbb itt is eléri. Tovább menekült, egyre
mélyebbre és mélyebbre a kegyetlen fény elől, mivel e világ óceánjai sokkal
mélyebbek voltak, mint amilyen világban ő született, és amelyre már alig
emlékezett. De akármilyen mélyek is voltak, volt fenekük, és ő tudta, hogy a
fény követni fogja. Talán csak egymillió − ami még neki is
örökkévalóságnak számított − vagy talán két-három millió év múlva, de
egyszer eléri, és elpusztítja.
Egy olyan lénynek, aki számára ismeretlen a halál fogalma, igencsak keserű
volt e felismerés. Még annál is keserűbb, miszerint ő fajtájának utolsó
tagja... noha valójában ő lett volna az első.
A gondolat végképp elszomorította, de ugyanakkor fel is dühítette, ezért
elhagyva a sötétség védelmező terét, felszökött hát a fény birodalmába
valami olyasmit keresve, amin levezetheti mérgét.
Nem kellett sokáig várnia, hiszen hamar felkeltette e fiatal világ
rablónépének figyelmét. Veszélyes bestiák voltak, valódi óriások,
szörnyűséges természetes fegyverekkel, illetve elpusztíthatatlan
páncéllemezekkel. Némelyik közülük igazán meggyőzőnek és rettentőnek
tűnt, közülük nem kevesen még a sárkányszerű szörnyeknél is jóval
hatalmasabbak voltak, és nagyobb testerővel rendelkeztek.
Csakhogy a nagyság nem minden. A bestia irdatlan csápja szinte egyszerre
ragadta el az első öt vagy tíz támadót, majd azonnal darabokra szaggatta
őket. Őket követték a nagyobb, vadabb és talán elődeiknél intelligensebb
példányok, de rájuk is ugyanaz a vég várt. A tenger színe vörössé változott.
Vérből lett fellegek szűrték meg az éhes nap fényét. A nagyszámú halál és a
hangos sikolyok viszont csak egyre felélénkítették az óriás vérszomját. Dühe
először tombolássá, majd vérszomjjá nőtte ki magát, amely egyre többet és
többet akart. Tombolása felért egy istenével, és egy évtizedig is kitartott, míg
végül semmi sem maradt a tengerben, amit csápjával megkaparinthatott
vagy szétmorzsolhatott volna.
Az öldöklés végén, amikor már egyetlen kioltatlan élet sem maradt, eljött az
égbolton sugárzó kegyetlen nap ideje − most ő volt soron, most neki kellett
meghalnia. Túl soká tartózkodott a felszínen, és tébolyult vérszomja miatt
teljesen megfeledkezett a pestisről, mely áthatolt mesterségesen létrehozott
testének sérülékeny húsán, és belülről darabokra tépte. Immár késő volt.
Bárcsak visszatért volna az óceán fénytelen mélyébe, hogy átvészelje azt a
néhány évezredet − de nem tette.
Ehelyett a szárazföldre és az életre koncentrált. Lenyűgözte a sokasága.
Számtalan életforma létezett, többségük agresszív és vad, némelyikük
alattomos volt, néhányan pedig igazán ígéretesnek tűntek, de valójában
egyikük sem volt megfelelő.
Kudarcot vallott.
A felismerés kegyetlen volt. Kegyetlenebb még az előtte álló halálnál is.
Azért küldték, hogy előkészítse a világot népe visszatérésére, de ebben a
világban fajtája képtelen lenne létezni.
Egy másodperc erejéig azon törte a fejét, hogy a szárazföldön folytatja
tombolását, és kiirt minden rossz és hasznavehetetlen életet, ahogy előtte a
tengerben is. Képes is lett volna rá, és ugyanakkor nem, mert már nem volt
elég idő.
De valami mást még tehetett.
A bolygón történő vándorlások során kiküldött egy lelket a világok közti
hatalmas űrbe, míg rá nem lelt a Nap egy másik és kisebb gyermekére. Ez
megfelelőnek tűnt számára, elég nagy a világ megtisztítására, de nem túl
nagy a végleges elpusztítására. Magához hívta.
A meteor tüzes nyomot égetve a mérgezett atmoszférába, belecsapódott a
tengerbe egy majdnem háromszáz kilométeres krátert hagyva maga után a
tengerfenéken, amit sok millió évvel később egy másik, jelentéktelenebb nép
Mexikói-öbölnek nevezett el. A robbanás ereje nagyobb volt egymillió
atombombáénál, de nemcsak ahhoz volt elég hatalmas, hogy nyomtalanul
eltüntesse az istenszerű lény testét, hanem hogy elpusztítsa a bolygón lévő
élet kilencven százalékát.

A változatosság kedvéért Ben ismét Van Staaten műtőasztalán tért magához.

Mellette családja aggódva figyelte a jobb karjából kiálló injekciós tűt,
amelyből hígítatlan kénsav csörgedezett ereibe.
Pontosabban szólva nem is a műtőasztalon, hanem még mindig a hatalmas
mennyezetes ágyon feküdt, amelyen korábban álomba merült. A tű pedig,
amit a doktornő éppen kihúzott a vénájából, természetesen nem kénsavat
tartalmazott, még ha ő úgy is érezte.
Sőt nagyon pontosan véve nem is az egész családja állt körülötte, hanem
csak az apja, aki nem is igazán aggódva nézett le rá, hanem inkább kissé
megkönnyebbülve, valamint nagyon-nagyon dühösen.
− Lassan már azon gondolkodom, hogy tényleg az én fiam vagy-e
− mondta, mielőtt még Ben teljesen kinyithatta volna a szemét. − Tudod,
elég nehezemre esik elhinni, hogy egy komplett idiótát nemzettem.
− Igen, köszi. Én is örülök, hogy látlak − motyogta Ben, aki még mindig
enyhén kótyagosnak érezte magát. Ráadásul őrülten fájt a feje.
Apja mintha veszített volna humorérzékéből, mert mostanra már csak egy
hajszál választotta el az ordibálástól.
− Te teljesen megőrültél? Hallottad egyáltalán, amit mondtam? Tudod mi
történhetett volna veled, a fenébe is! Vagy esetleg mi történt veled?!
− Nem − morogta Ben. Valahogy lepergett róla apja dühe, de amikor
megpróbált felülni, egyre erősebben sajgott a feje és szédülni is kezdett.
Ennek ellenére nagy nehezen jobbra fordult, majd nem különösebben
meglepve, de mélyen csalódva tapasztalta, hogy Sasha már nem volt
mellette.
− Hol van Sasha? − kérdezte.
− Elküldtük, miután magához tért − válaszolta Van Staaten. − Úgy két
órája.
− Két órája? − ismételte Ben értetlenül. − Meddig... voltam...?
− Örülj, hogy egyáltalán felébredtél! Te jó ég, azt hittem, érthetően
elmondtam, mire képes ez a förtelem! Mégis, mit akartál? Megölni magad?
− De hát nem is történt semmi − védekezett Ben nagy nehezen.
Megpróbálta bebeszélni magának, hogy apja csupán félelemből ingerült
ennyire, amiben valószínűleg volt is némi igazság..., de valóban nagyon
dühösnek hangzott. − Úgy értem, elvégre felébredtem vagy nem?
− Hallottál már a mellékhatásokról, te nagyokos, vagy esetleg az
utóhatásokról?
− Egyetlenegy tablettától? − kérdezte Ben, és vadul rázta a fejét, ezt
azonban rögtön meg is bánta, mivel úgy belehasított a fájdalom, hogy azt
hitte, felrobban. − Rendben, egy kicsit fáj a fejem − vallotta be
összeszorított fogakkal.
− Ó, az nem attól van − mondta Van Staaten vidáman. − Hanem attól a
szertől, amit azért kaptál, hogy felébredj. De ne izgulj − kacsintott egyet − ,
pár óra múlva már nem is emlékszel rá. Legrosszabb esetben kicsit
rosszabbodik még.
− Na, szuper! − morgolódott Ben, majd megpróbálta még egyszer
lelendíteni lábát az ágyról, és ezúttal sikerült is neki anélkül, hogy feje
atomfelhőbe oszlott volna. − Hogy van Sasha? − kérdezte szorongva.
− Egészen biztosan jobban, mint te − válaszolta az apja. − A fenébe
− mire volt jó ez? Felfogtad egyáltalán, mekkora veszélybe sodortad
magad? És miért? De nehogy azt mondd, hogy így akartál kapcsolatba
kerülni a lánnyal!
− Pedig valahogy meg kellett próbálnom − válaszolta Ben halkan.
− Azzal, hogy beveszel egy olyan szert, amiről érthetően elmagyaráztam,
hogy semmi másra sem jó, mint hogy lelassítsa a tudatalattidat, és
gondoskodjon arról, hogy ne álmodj többet?! − az utolsó szavakat már
majdnem üvöltötte.
− Fontos volt − mondta Ben zavartan.
− Tényleg? És miért?
− Azt nem tudom. Én..., én... úgy éreztem.
− Úgy érezted, aha. És ezért képes vagy kockáztatni az életedet − vagy
legalábbis az egészségedet? Azt hittem, sokkal okosabb vagy!
− De mégis mi történne? Csak egy altatószer volt.
− Mi történne? − Apja lekicsinylőn ciccegett. − Egyensúlyzavar, a
vérkeringés összeomlása, szívinfarktus, szélütés... válaszd ki, amelyik a
legjobban tetszik.
Ben keserű érzést érzett a szájában.
− De hiszen te magad mondtad, hogy klinikákon is használják a szert, és...
− Orvosi felügyelet és szigorúan ellenőrzött feltételek mellett − vágott
közbe az édesapja.
− Most már elég − mondta Van Staaten. − Hagyd békén a fiút, Robert.
Már így is eléggé megijesztetted. Azt hiszem, most már megértette.
Ben egy (óvatos) hálás pillantást vetett rá, de a doktornő sem látszott
kevésbé idegesnek, mint apja.
− Úgy tűnik, szerencséd volt. Valószínűleg egy kis látászavarral megúszod
az egészet.
− Fejfájással − helyesbített Ben. − Sőt megafejfájással, hogy pontosan
fogalmazzak. − Igaz is volt. Időközben már könnyeket csalt szemébe a
dübörgő kalapálás, Van Staaten nem viccelt: a fájdalom valóban kezdett
súlyosbodni,
− De az apádnak igaza van. Elég nagy hülyeséget csináltál. Mindenesetre
nagyon könnyelmű voltál.
Inkább mindkettő, gondolta Ben letörten. Csakhogy már régen
megbűnhődött érte, hiszen minden egyes pulzus szinte péppé zúzta agyát.
− Legalább működött? − kérdezte a nő.
− Nem.
− Hát nagyon meglepett volna, ha igen − szólt az apja, mire Ben így
folytatta.
− Úgy értem, nem láttam Sashát, de álmodni álmodtam. Tudta, hogy nem
túl okos dolog, de apját látva nem bírta ki, hogy ne tegye hozzá. − Annyira
azért nem működik jól a te kis csodaszered.
Nem, ez tényleg nem volt túl okos dolog tőle. Apja arcában vihar
készülődött, mely könnyedén a sarokba söpörte volna az odakint tomboló
sarki vihart is. Van Staaten gyorsan megkérdezte.
− Miről álmodtál?
Ben majdnem teljesen ösztönszerűen válaszolt, majd fejfájása ellenére
átfutott az agyán, milyen badarságnak is tűnne a történet, ráadásul semmi
köze sem volt Sashához.
− Csak mindenféle ökörséget. Hol van Sasha? Látni akarom.
− Ez ebben a pillanatban talán nem a legjobb ötlet − mondta az apja.
− Miért? Mi van vele? − Ben ijedten felegyenesedett, mire feje egy
hatalmas bronzharanggá változott, melyet legalább tízezer kegyetlen kis
törpe csapkodott az acélkalapácsával.
− Semmi. De attól félek, a nagyapja nem lenne oda az örömtől, ha
meglátna.
Miért nem lepte ez meg Bent?
− De az előbb még tökkedves volt velem.
− Az előbb − felelte az apja − még azt hitte, hogy vigyázni fogsz az
unokájára. Nem ujjongott örömében, amikor kiterülve és félig kómában
meglátott az ágyán.
− Ez azért túlzás! − tiltakozott Ben, persze felettébb óvatosan és anélkül,
hogy pár centimétert is megmozdította volna a fejét.
− Tudom, de Ramanov sajnos másképp látja a dolgokat. Ismered. Elég
nehéz lesz meggyőzni az ellenkezőjéről.
Ebben aztán végképp igaza volt, gondolta magában Ben letörve. Még
egyszer bevillant agyába az álma, majd elfordítva a fejét kinyújtotta a kezét
a takaróért.
− Talán ezt keresed? − kérdezte az apja.
Ben hatalmasra nyitotta a szemét, amikor meglátta apja kezében a tejszerű
kristályt.
− Ezt tartottad a kezedben, amikor Ramanov riadóztatott minket. Már azt
hittem, el kell törjem az ujjaidat, olyan erősen szorítottad. Nagyon fontos
lehet a számodra.
− Ez egy...
− Tudom, mi ez. Ramanov elmondta nekünk.
De minden bizonnyal nem mindent, gondolta Ben. Hogyan is? Ramanov és
a többiek csak egy egyszerű, bár elképesztően nagy gyémántnak tartja, de ő
tudta az igazat. Már attól is ideges lett, ha ránézett. Ennek ellenére
kinyújtotta a kezét.
− Visszakaphatnám?
Ben véleménye szerint Robert kissé túl sokat hezitált, de aztán megvonta a
vállát, és átadta neki a gyémántot. Ben az öklébe zárva koncentrálni kezdett.
A legelső pillanatban semmit sem érzett, de aztán... még mindig ott volt. A
sima és kemény felszín alatti néma suttogás, a mozgás és hullámzás, valami
ki akart szabadulni...
Gyorsan eltette a követ, és csak utána nyitotta ki a szemét. Apja és Van
Staaten tekintetét nézve mindkettőjük számára világos volt, hogy számára a
kő nem csak egy értékes gyémántot jelent.
− Beszéltetek már Harryvel róla? − kérdezte.
− Még nem, de...
− Akkor légyszi ne tegyétek − vágta rá Ben hevesen. − Legalább egy
ideig ne. Én..., én még akarok valamit kérdezni tőle.
− Akkor bizony sietned kell − mondta Van Staaten. − Ha jól tudom,
éppen most találkozik az édesanyáddal a központban.
− Minek? − kérdezte Ben riadtan.
− Fogalmam sincs. Azt hiszem, az a zsoldosnő, az a...
− Tahia − segítette ki Ben.
− Tahia − szólt Van Staaten összeráncolt homlokkal. − Micsoda furcsa
név... senkit sem hívnak Tahiának. Valószínűleg ő maga választotta.
Manapság szokás, hogy a fiatalok egyszerűen átnevezik magukat. Minél
őrültebben hangzik, annál jobb.
Elvégre nem mindenkinek lehet olyan szerencséje, hogy egy ilyen egyedi
nevet kap, mint a Heidi, gondolta Ben gúnyosan.
− És mi van vele?
− Nem tudom, de úgy tűnik, mintha valami számítógépes szakember lenne,
vagy legalábbis úgy csinál. Állítólag felfedezett valamit a gépben, amit most
hatalmas felhajtással akar prezentálni Ramanovnak.
− Mikor? − kérdezte rémülten Ben.
Van Staaten az órájára pillantott.
− Most.
Fejfájás ide vagy oda − Ben egy ugrással felpattant, majd mielőtt még Van
Staaten vagy az apja tehetett volna valamit, kirobogott a szobából. Az
ajtóban aztán mégis megtorpanva megnyomta Ramanov pici piros gombját.
− Professzor! Ramanov professzor! Itt Ben beszél! Bármit is készül tenni,
kérem, várjon meg! Egy perc múlva önnél vagyok!

Képtelen lett volna a megígért percben odaérni, habár a központig tartó út

alig három tucat lépésébe került volna, de még a felénél sem tartott, amikor
fejébe úgy belehasított valami, hogy először rosszul lett, majd minden
elsötétült a szeme előtt. Kénytelen volt a falnak támaszkodni, nehogy
összeessen.
Mindenesetre sikerült annyira összeszednie magát, hogy ne hányja le magát,
de ehhez percekig reszketve állt egy helyben. Förtelmes és keserű epe gyűlt
össze a nyelve alatt, és minél gyorsabban igyekezett lenyelni, annál
gyorsabban jött az utánpótlás. Arra várt, hátha elmúlik a homloka mögött
lévő elviselhetetlen kalapálás.
Hiába, csak nem múlt el, de mindenesetre az abszolút elviselhetetlen mérték
elviselhetetlen mértékké változott, így lassan és óvatosan megpróbálta
kinyitni a szemét. A fény késként fúródott a szemébe, térde pedig úgy
remegett, hogy azt hitte, képtelen folytatni az utat. Miféle ördögi kotyvalékot
adott be neki Van Staaten?
Egyedül volt. Mintha lépéseket hallott volna, majd úgy érezte, mintha valaki
megállt volna mellette. Úgy látszik, az illető nem érezte szükségét annak,
hogy megkérdezze a falnak támaszkodó krétafehér fiatalembertől, hogy nem
szorul-e segítségre. Valóban kedves kis társaságot gyűjtött maga köré ez a
Ramanov.
A gondolatot kioldó düh azonban nagyon is segítségére sietve végleg
visszaszorította a rosszullét érzetét. Fejfájása is kezdett csökkenni, majd
óvatosan tovább botorkálva elhatározta, hogy a jövőben jobban megfogadja
Van Staaten − vagy legyen az bármelyik orvos a világon − tanácsát.
Feltéve, ha még egyszer találkozik a szürke műanyag rémálmon kívül lévő
világgal.
Úgy nyolc-kilencszáz százalékos késéssel meg is érkezett a központi
számítógépterembe, nagy nehezen sikerült kinyitnia a legalább egy tonna
súlyúnak tűnő ajtót, majd ügyetlenül bebotladozott rajta. Odabent a fény
jóval erősebb volt, mint a folyosón, ezért először csak néhány elmosódott
alakot látott.
− Hello, Ben! − szólalt meg egy gúnyos hang. − Pontos vagy, mint
mindig, látom.
Egy másodperc múlva beazonosította Tahia hangját, majd megpróbált a
hang irányába hunyorogni. Tahia széles vigyora még félelmetesebbé tette a
látványt.
− Minden rendben?
− Hát persze, nem látszik? − tette hozzá egy másik hang. − Majd
kicsattan az egészségtől!
Gyors léptek közeledtek felé, de csak akkor ismerte fel édesanyját, amikor
már egészen közel volt hozzá. Odavezette az asztal melletti szabad székhez.
Normális esetben Ben utálta az efféle anyáskodó viselkedést, de most
roppant hálás volt érte. Mi történik vele? Fejfájása időközben viszonylag
elviselhetővé vált, de most meg minden valahogy forogni kezdett vele,
miközben anyja arca úgy festett, mintha egy ferde tükrön keresztül nézte
volna.
− Mi van veled? − kérdezte Jennifer egyértelműen aggódva, ugyanakkor
szigorúan is.
Ben inkább nem vonta meg a vállát, ahogy eredetileg tervezte. Egyrészt,
mert az valószínűleg végleg lerobbantotta volna a fejét, másrészt pedig
bizonyára anyja sem szokta értékelni az efféle reakciót..., most pedig igazán
nem volt szüksége arra, hogy valaki ordítozzon vele.
− Nem tudom. A fejem... Van Staaten beadott...
− Van Staaten − forgatta anyja a szemét. − Hát persze, ki más! Majd
megmondom ennek a lódoktornak...
− Elég − szakította félbe Ben. − Nem az ő hibája. Úgy értem...
figyelmeztetett arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat, de én nem
hallgattam rá.
Ez persze nemigen felelt meg az igazságnak, de mindenesetre kissé csitította
anyja Van Staaten iránt táplált dühét, amit Ben amúgy nem igazán értett.
Édesanyja még a múltkor (na, jó, pontosabban véve jóval régebben) egész
kedves hangon beszélt Van Staatenről. Sőt mindketten a keresztnevükön
szólították egymást, ami anyjánál nem kis bizalmat jelent. Valami
történhetett köztük. Feltehetőleg valami komoly.
De ez egészen biztos nem a megfelelő időpont volt ennek megvitatására.
Nem is lett volna rá lehetősége, hiszen abban a pillanatban felcsendült
mögötte Van Staaten mézesmázos hangja.
− És mégis mit akar megmondani ennek a lódoktornak, kedvesem?
Anyja olyan gyorsan megfordult, mintha egy pók csípte volna meg,
miközben Ben is óvatosan az ajtó felé fordította a fejét. Van Staaten és
édesapja az ajtóban álltak egymás mellett, és Bennek elég volt egy pillantás,
hogy még ebben a nyomorult állapotában is felfogja, mi volt édesanyjával.
Sőt tulajdonképpen inkább apjával volt valami, gondolta ijedten. Egy fél
lépéssel Van Staaten mellett állt, egymáshoz sem értek, de mégis volt valami
bizalmas apja és a belga doktornő között, ráadásul Robert egyértelműen úgy
festett, mintha rajtakapták volna valamin.
− Mit adott be neki? − förmedt rá Jennifer Van Staatenre. − Elment az
esze, hogy ilyen állapotban magára hagyta?
− Mit adtam be? − Van Staaten őszintén meglepettnek tűnt. Gyors
léptekkel közelebb jött, Ben apja pedig követte a példáját. − Semmit. Csak
egy ártalmatlan erősítőt, hogy a vérkeringése... − hirtelen félbeszakította
magát, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a fiú arcát, majd elég rémült
arcot vágott. Feltehetőleg pont úgy nézett ki, ahogy érezte magát.
− Esküszöm magának, ez csak egy...
− Semmi vész − szólt Ben halkan. − Már jobban érzem magam.
Egyébként is az én hibám volt. Valószínűleg kicsit túl sokat vártam
magamtól.
Ez azonban sem édesanyját, sem Van Staatent nem nyugtatta meg
különösebben, ráadásul a köztük lévő feszültség úgy tűnt, egyre nőtt. Ben
szinte hallani vélte a sistergést, és már azon sem lepődött volna meg, ha apró
kék villámokat látott volna közöttük cikázni.
− Szóljanak nyugodtan, ha hozhatom a párbajhoz való pisztolyokat,
hölgyeim! − törte meg Harry az agresszív csöndet. − Egyébiránt roppant
kedves lenne, ha folytathatnánk, amit elkezdtünk. Már így is elég sok időt
veszítettünk, nekem pedig sokkal fontosabb dolgom is akad, mint a maguk
hisztijében gyönyörködni.
Van Staaten és Ben édesanyja egyszerre fordultak meg, és láthatóan immár
Harryre irányították mérgüket, Ben egyből értette, hogy pontosan ez volt
szavainak célja.
Van Staaten hirtelen felnevetett, és ezzel meg is tört az átok. A fiú anyja
azonban nem nevetett, sőt − ami még rosszabb − úgy érezte, hogy már
nem is tudott.
Harry közelebb lépett hozzá, miközben Tahia továbbra is keresztbe vetett
karral támasztotta a falat a bekapcsolt számítógép mellett. A szobában lévő
utolsó ember − Ramanov − nem mozdult, Ben pedig el is határozta, hogy
igyekszik nem ránézni. Egészen biztos volt abban, hogy nemigen nyeri majd
el tetszését az arckifejezése.
Állj! A szobában lévő utolsó ember nem teljesen stimmelt. Valaki volt ott
még, méghozzá Sasha, aki abszolút mozdulatlanul és a semmibe bámulva
ücsörgött a nagyapja melletti széken. Ramanov kissé eltakarta, de Ben akkor
sem értette, miért nem vette észre rögtön. Pont őt nem!
− Mi van veled? − kérdezte Harry egyenesen.
− Semmi − állította Ben. − Ahogy mondtam: túl sokat vártam magamtól.
Lehet, hogy öregszem.
Harry komoly maradt.
− Talán szenilis. Az apád mesélte, mit tettél. Nem mondom, elég
könnyelmű dolog volt. Azt hittem, okosabb vagy.
Erre nem válaszolhatott anélkül, hogy ne csináljon magából hülyét, mégis
megtette.
− Fontos volt! Beszélnem kellett Sashával!
Harry elvigyorodott.
− Hát akkor tedd meg − mondta gúnyosan, és Sashára mutatott. − Rajta.
Ben Harryre dühös, a lányra pedig már-már könyörgő pillantást vetett, de
egyikük sem reagált rá. A férfi immár komoly hangon így folytatta.
− Éppen kapóra jön, hogy itt vagy. Mutatni szeretnénk valamit. Főleg
neked.
− Nekem? Miért?
− Mert nem vagy éppen ártatlan benne − válaszolta Tahia a terem másik
végéből. − Pontosabban szólva neked köszönhetjük.
− Aha − mondta Ben. Már megint az a rossz érzés kerülgette. Tahia
felnevetett, majd karját leeresztve boldogan magyarázni kezdett.
− Ráébresztettél egy remek ötletre! Pontosabban Sasha és te.
Ben most már semmit sem értett, de a zsoldosnő szemében lévő huncut
vigyorból ítélve nem is kellett volna. Láthatóan élvezte a pillanatot, majd
csak akkor folytatta, mikor rájött, hogy nem csak a fiú idegein táncol.
− JVC − emlékszel?
Még szép, hogy emlékezett. Bólintott.
− És ezek a betűk nem mondanak neked semmit? − kíváncsiskodott Tahia.
− Nem − már eleget törte a fejét ezen a rejtélyes üzeneten, mégsem jutott
semmire. Hacsak...
− Van egy ilyen céglogó − szólt megvonva a vállát. − Sztereó-
berendezések, mp3-as lejátszók és így tovább, de...
− És videokamerák − szakította félbe Tahia. − Pontosan. − Igencsak
elégedettnek tűnt. Majd még elégedettebbnek tűnt, amikor kabátzsebéből
előhúzott egy ezüstszínű, cigarettadoboz nagyságú valamit. Felnyitotta, majd
miután Ben meglátta az LCD-kijelzőjét, akkor jött rá, hogy egy digitális
videokameráról van szó.
− JVC. Sasha ezt akarta közölni velünk.
− Hogy van magának egy videokamerája? − kérdezte Ramanov csípősen.
− Nem nekem − felelte Tahia. − Sonjáé volt. A barátunké, aki lent a
barlangban... tűnt el.
− És? − kérdezte Ramanov.
Ben Sashára kapta a fejét. Nem volt biztos benne, de úgy látta, mintha Sasha
érdeklődést mutatott volna a Tahiánál lévő kamera iránt. De az érdeklődés
hamar kialudt a szemében.
− Lent a barlangban találtam − magyarázta Harry. − A hátizsákjában volt.
Ez volt minden, amit Gerdből vagy belőle még láttam.
− Ez rettenetes − mondta Ramanov − , és borzasztóan sajnálom, ami
történt velük. De minek meséli ezt nekünk?
− Azért, mert a kamera valószínűleg végig felvett mindent − szólt Tahia.
− A nagy izgalom közben teljesen elfelejtettük, de miután meghallottam
Sasha üzenetét, megint eszembe jutott..., sajnos nem rögtön.
− Sasha üzenete! − hördült fel Ramanov. − Szóval tényleg elhiszik ezt a
badarságot? Telepatikus üzenet egy mp3-as lejátszón?
− Energia, professzor − mondta a zsoldosnő nyugodtan. − Egy kicsit
kiokosítottam magam, és beszéltem a kolléganőjével. Egy átlagos alfa-
hullám energiája valóban elég lenne ahhoz, hogy egy ilyen készülék fogadja.
Feltéve, ha az ember talál egy olyan utat, amellyel elektromágneses jelekké
változtathatja az agyhullámokat, méghozzá olyanokká, amiket az efféle
készülék képes fogadni.
Ramanov elítélő hangot hallatott.
− Mondja, melyik úgynevezett kollégámmal beszélt?
− Azt bizony nem árulom el − válaszolta Tahia vigyorogva. − A végén
még falhoz állítja szegény párát.
− Dehogyis. Legfeljebb megkorbácsoltatnám. Most pedig ne feszítse
tovább a húrt, és mutassa meg, mit rögzített a kamera. Elvégre ezért
rángatott ide minket, nem igaz?
Tahia kicsit kizökkent a szerepéből. Mindenesetre csak egy percig, majd
lehajolva a hátára lendített egy enyhén megviselt hátizsákot. Ugyanazzal a
mozdulattal felerősítette a videokamerát az övére, amitől az objektív egy
kíváncsi elektromos szemként kukucskált jobb válla fölött.
− Ezt mindig így csináljuk. Ennek segítségével nyugodtan végignézhetjük
és kiértékelhetjük a bevetésünket.
− Felettébb érdekes − csipkelődött Ramanov.
Tahia kissé sértettnek tűnve levette válláról a hátizsákot, és összekötötte a
kamerát a monitor egyik USB kábelével. Nem kapcsolta ugyan be, hanem
kinyújtotta a kezét a billentyűzet felé, megnyomott egy gombot, majd a
képernyőn lévő, már jól ismert hózivatar teret engedett egy Ben számára
igen ismerős képnek. Az a szoba volt, amiben a kövér, napszemüveges
nőhöz hasonló jégszörnyeteget fogták el. Ben először azt hitte, ugyanarról a
felvételről van szó, mivel a szörnyű alak még mindig változatlanul merev
testtartásban ácsorgott ott, majd feltűntek neki az apró eltérések: a
nevetséges napszemüveg immár teljesen másképp festett, szélei és vonalai
finomabbá váltak, az egész mintha kerekebbnek és összességében kissé
aszimmetrikusabbnak tűnt volna. Másképpen kifejezve: olvadni kezdett. Ha
jobban megnézték, ez nemcsak a szemüvegre vonatkozott, hanem az egész
bizarr alakra. Ezek szerint Ramanov nem tett eleget Harry kérésének, hogy
azokban a szobákban letekerje a fűtést.
− Rendben, és most figyeljenek egészen pontosan oda − szólt Tahia,
mielőtt még Ramanov megszabadulhatott volna egy másik csípős
megjegyzésétől. − Csak néhány kép. Majdnem egy órámba telt, mire
egyáltalán felfedeztem őket.
Ezzel megnyomott egy gombot a videokamerán, mire a felvétel árnyékok és
vadul ugráló fények képére változott. Ben csak most ébredt rá, hogy ez a
felvétel az eltűnt zsoldosnő vállán lévő kamerával készült futás közben. A
kép olyan vadul ugrált és rángatózott, hogy már a látványától is elszédült az
ember. Az állomás alatt lévő hatalmas barlang tárult eléjük, de már nem volt
olyan elhagyatott és − feltehetőleg − békés, mint néhány nappal ezelőtt,
amikor maga is ott járt. A kamera a képekhez illő hangokat is tolmácsolta,
de Tahia elég tapintatos volt ahhoz, hogy lehalkítsa. Ennek ellenére jól
hallották a zsoldosnő dübörgő lépteit és ziháló légzését, majd lövéseket és
egy géppisztoly csattogását is. Hirtelen megjelent egy hatalmas és fehér arc
a képernyőn, majd a nem sokkal később megszólaló automata fegyvernek
köszönhetően több millió szilánkra tört.
− Most − mondta Tahia. − Figyelmesen nézzék meg!
Ben ezt tette, de nem látott mást, mint egy gyors és fehér villanást − talán
alakokat? − , mely sajnos túl hamar elillant.
− Mi volt ez? − kérdezte Van Staaten riadtan.
Tahia már majdnem hálás pillantást vetett rá, amiért legalább ő észrevett
valamit. Megbirizgálta a kamerát, mire a felvétel visszatekeredett és
kimerevedett.
Ezúttal már nem csak Ben hallatott rémült sóhajt.
Jégszörnyetegek voltak. Egy tucat, ha nem száz arc nélküli lény, amelyek a
Princesst is megtámadva a déli-sarki jégtakarón keresztül kergették ide őket
− de nem csupán őket.
Közöttük emberi alakok mozgolódtak. Legtöbbjük valószínűleg akarat
nélkül botladozott a barlang fekete kövén, némelyiküket pedig förtelmes
őrük terelte vagy éppenséggel rángatta magával.
− Mit... jelentsen ez? − motyogta Ramanov dadogva. Válasz helyett Tahia
a kamerához nyúlt, és ráközelített az egyik képrészletre. A minőség ettől
kicsit romlott, de még mindig felismerhetővé vált a kép közepén álló
személy.
Egy zömök, inkább kövérkés nő volt, szétszaggatott és reménytelenül
koszos, egykor igencsak drágán vásárolt kabátban és napszemüvegben.
− Meghibbantam? − motyogta Van Staaten.
− Bárcsak úgy lenne − szólt Tahia borúsan. − Felismerik, ugye?
Van Staaten nem válaszolt, de helyette Ben anyja igen.
− Ezek a Princess utasai.
− És a legénység − fűzte hozzá Harry. − Menj csak előre két képet.
Tahia engedelmeskedett, mire a monitoron megjelent egy sötét hajú, kopott
egyenruhát viselő férfi.
− Ezt is ismerjük − mondta Harry.
Igaza volt. Mindannyian látták már ezt az arcot egyszer, pontosabban szólva
a tejszerű jégből készült változatát, mely az állomás fölött lévő letarolt
csatatér közepén hevert. Ben saját kezével segített elásni.
− A Princessen lévő... emberek? − ismételte meg Ramanov dadogva. Ben
szerint inkább zavartnak hangzott, mint ijedtnek. − De... minek... úgy
értem: miért teszik ezt?
− Várjon, professzor − szólt Harry. − Van még jobb. Tahia!
A zsoldosnő megint pötyögni kezdett a számítógép billentyűzetén, majd a
monitoron megjelent egy mindannyiuk számára ismerős kép: zöld
szörnyetegek a viharban, melyek épp az állomás hátoldalán próbálnak
bejutni. Mindenesetre a kép sokkal jobb minőségű volt, ezért Ben azon törte
a fejét, hogy vajon ugyanarról volt-e szó.
− Tahiának nem kis idejébe került így rendbe hozni a képet − magyarázta
Harry majdnem csevegő hangnemben − , de szerintem megérte, nem igaz?
Felismernek valakit rajta?
− Ez hihetetlen! − mondta Ramanov. − Hiszen a férfi halott. Megtaláltuk
a maradványait. Még a kezemben is tartottam.
Pontosan erre gondolt Ben is. Ráadásul néhány másodperce ugyanazt az
arcot látta egy másik felvételen, amely jó két nappal is régebbi volt, mint
ezek a képek − darabokra törve. Mégpedig a Princess utaskísérője volt.
− Az csak egy másolat volt − szólt Harry. − És ezek szerint csak egy a
sok másolat közül − de most meg ne kérdezzék, hogyan lehetséges ez.
Nekem ugyanis halványlila gőzöm sincs!
− De van értelme − mondta Van Staaten. Mindenki felé kapta a fejét.
− Idáig igencsak bugyuták voltak ezek a lények. Veszélyesek, de bugyuták.
Ez most megváltozott, amióta ez a... második generáció is felbukkant.
− Második generáció? − ismételte meg Jennifer Berger kétkedve. − Hogy
érti ezt?
− Ugyan, csak egy ötlet volt − védekezett Van Staaten.
− Hát igen, és még milyen!
− Elvégre sokkal veszélyesebbek lettek, mióta léteznek ezek az...
emberszerű lények is − szólt Harry.
− Na, igen, mivel most már jobb mintával rendelkeznek a másolatok
számára − mondta Ben édesanyja gúnyosan. Legalábbis gúnyosnak szánta,
csakhogy senki sem nevetett, ráadásul nem csak Ben nézett rá zavartan. Nem
is olyan rég még anyja is egy egészen hasonló teória mellett érvelt. Talán
csak azért nem tetszett neki, mert Van Staaten mondta, de ezt még ő sem
hitte el. Lehet, hogy édesanyja dühös a doktornőre, sőt valószínűleg joggal
féltékeny, de mindenekelőtt tudós volt, akit egy ilyen szituációban csakis a
tények érdekeltek.
− Szerintem logikusnak hangzik − mondta Harry. − Ezek a bestiák jóval
veszélyesebbek, mint amikor először találkoztunk velük.
− Mert talán okosodtak azóta?
− Nem. Csak azok, akik vezérlik őket. − Nagyot sóhajtott.
− Mindenesetre ez nem változtat azon, hogy újra le kell mennünk oda.
Két-három másodpercig síri csend uralkodott a teremben.
− Minek? − kérdezte Ramanov végül.
− Ezt pont maga kérdezi? − vakkantott oda Harry. − Hiszen maga is látta!
Az emberek még életben vannak. Netán hagyjuk ott őket?
Ramanov egy pillanatra komolyan elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
− Talán azok voltak a felvétel idején. De ez már több mint két napja történt.
Azóta már mind megfagytak.
− Talán − felelte Harry. − Talán nem. Nem nézte meg figyelmesen, igaz?
Tahia utasítás nélkül megnyomott egy gombot, mire a monitoron megint a
Princess fogva tartott utasai és legénysége vált láthatóvá, akiket éppen
förtelmes és fehér alakok tereltek át a barlangon.
− Semmi sem tűnik fel magának, professzor?
Bár Ramanov megtette neki azt a szívességet, hogy jobban megnézte a
képet, de megint csak megrázta a fejét.
− Nézze csak meg jobban az embereket, professzor! Az a nő ott hátul
− csak farmerben és pólóban van. Vagy az a fiatal férfi mellette. Egy
pulóver és egy kopott cipőszerűség van rajta. Még ha a barlangban melegebb
is van, mint odakint − és pedig nem így van, amint azt mindannyian tudjuk
− , ezeknek az emberek akkor sem szabadnia életben lenniük.
− Pontosan ezt próbálom megértetni magával.
− Harry azt akarja mondani − avatkozott közbe Van Staaten − , hogy élve
elvileg meg sem érkezhettek oda, professzor. Még a sarki zivatar nélkül sem
lettek volna képesek három kilométert megtenni a jégen. Főleg nem mínusz
harminc fokban, ráadásul megfelelő öltözet nélkül.
− Akkor hogy lehetséges ez? − kérdezte Ramanov.
− Elvileg sehogy. − Van Staaten hangja kissé szomorúnak tűnt. Főleg
amikor hozzátette: − Valaki megvédi őket. Vagy valami.
− Értem − válaszolt komoran Ramanov. − Most már maga is kezdi ezt a
hülyeséget, mi?
− Ez nem hülyeség! − szólt közbe Ben. Ramanov úgy nézett rá, mint aki
még elgondolkodni sem hajlandó a szavain, de Bent ez csöppet sem
érdekelte. − Hiszen maga is pontosan látta az előbb, professzor. Tudja,
hogy valami nincs rendben ezzel a hellyel! Tud Sasha álmairól! Ahogy a
lányáéról is!
Ramanov kissé összerezzent, és most már nem csak Harry mustrálta kérdőn
és összevont szemöldökkel. De az orosz hamar összeszedte magát.
− Badarság! Pontosan tudom, mit mondtam, kisfiam, de biztosan nem arra
céloztam, hogy a jetik utolsó kolóniájának tetején ücsörgünk, ahol bizonyos
hajdani szörnyek támadását kellene kivédenünk!
Bennek elvileg dühösnek kellett volna lennie, de helyette inkább döbbenetet
és talán zavart érzett. Eltekintve tőle és Sashától, Ramanov volt az egyetlen,
aki a legjobban tudta, hogy a Föld ezen picike pontján valami nem stimmelt,
mégis úgy tűnt, hogy valamiért nem akarja elfogadni. Vajon miért nevezte
még mindig badarságnak a már oly sok ártatlan emberéletet követelt
szituációt?
Harry megrázta a fejét.
− Nem tudom, minek kell még megtörténnie ahhoz, hogy végre belássa,
professzor, de számomra pont ez a badarság a legkézenfekvőbb magyarázat,
amit ez idáig hallottam. − Egy gyors gesztussal leintette a válaszolni
készülő Ramanovot. − És ha valóban badarság lenne, érdekel az bárkit is?
Később majd szívesen vitát nyithatunk arról, hogy mégis kivel vagy mivel
harcoltunk. De most egyelőre le kell mennünk oda azokért az emberekért ott.
Ramanov a monitorra meredt.
− Oda le? − ismételte meg, mintha még mindig nem értené pontosan.
− Én sem vágyom túlságosan rá. De odalent akár kétszáz ember is várhatja
a segítségünket.
− Kétszáz ember? Tudatában van annak, hogy még elegendő helyünk sincs
arra, hogy befogadjunk kétszáz menekültet? És hogy az
élelmiszerkészletünk nagy részét már elvesztettük? Nemhogy kétszáz, de
még húsz emberre sem elég.
Ben döbbenten nézett rá − sőt nem csak ő − , mire Harry megkérdezte:
− Maga szerint egyszerűen szolgáltassuk ki őket a lényeknek, professzor?
Csak azért, mert nincs elég helyünk és esetleg kifogyunk a kávéból?
− Kávéból van bőven − válaszolta hűvösen Ramanov. − A többivel akad
némi gondunk. És nem azt mondtam, hogy hagyjuk cserben az embereket.
Én csak próbálok rávilágítani néhány problémára, ennyi az egész.
− Igyekezett kissé érthetőbben fogalmazni. − Abban reménykedik, hogy
az eltűnt barátai még életben vannak, nem igaz? Nos, ezt megértem, de...
− Én még akkor is lemennék oda, ha egészen pontosan tudnám, hogy maga
nincs életben, professzor − vágott közbe Harry. Az ő hangja is hűvös volt,
mint a jég. − De természetesen igaza van. Ez az egyik okom. Amellett,
hogy talán Schulz kapitány, Sasha apja is életben van még.
Ben rémülten kapta a fejét Sashára, de a lány ezekre a szavakra is
ugyanolyan kevésbé reagált, mint az eddigiekre.
Egy kínos és keserves pillanatig mindenki abban reménykedett, hogy majd a
másik megszólal, mire végül Harry megköszörülve a torkát jelt adott
Tahiának a kamera kikapcsolására.
− Lemegyünk oda − mondta még egyszer. − Nem marad más
választásunk. Mindenesetre tudjuk, hogy nem emberekről van szó, ezért nem
félünk használni a fegyvereinket... bármi történjen is. Most pedig
bocsássanak meg nekünk. Még van némi elintéznivalónk az embereimmel.
Ezzel már meg is fordult volna, de Ramanov visszatartotta.
− Egy pillanatra még − mondta, majd ideges pillantást vetve Ben anyjára
hozzáfűzte − , kérem.
Harry tényleg megállt, majd összeráncolt homlokkal nézve a nőre így szólt.
− Igen?
− Van még valami, amiről beszélnünk kellene. Tudom, hogy az időpont
nem éppen megfelelő, de...
− Ó, igazán nem tesz semmit − vágott a szavába Harry. − Nem sietős
annyira lemenni oda.
− Amikor legelőször járt odalent − mondta Ramanov hallhatóan
bizonytalanul, miközben nyelve hegyével szüntelenül ajkát pásztázta, egy
félszeg viselkedés, amit Ben eddig még sohasem figyelt meg nála − , nem
tűnt fel magának valami... különleges?
− Különleges? − ismételte meg Harry. − Mire gondol pontosan?
Tulajdonképpen elég kevés megszokott dolgot láttam..., ahogy maga is,
professzor. Ha jól emlékszem, maga is ott volt.
− Nem arra gondolok. Nem vett észre véletlenül valami...
− Ramanov professzor úgy érti − avatkozott közbe Ben édesanyja kicsit
sietősen, és hasonlóan idegesen, mint az orosz − , hogy van ott egy második
bejárat is. Egy hasadék vagy egy szakadék, vagy valami hasonló.
Ben döbbenten nézte anyját, Harry pedig hirtelen sokkal inkább gyanakvó,
mint zavart arcot vágott. De Jennifer a kikapcsolt monitorra bökve folytatta.
− Ez a sok ember valahogy bejutott oda, és a laboron keresztül pedig
nemigen sétálhattak be anélkül, hogy észrevettük volna.
− Ez igaz − szólt Harry. Az arcán lévő gyanakvás csöppet sem csökkent.
− És?
− Talán okosabb volna egy másik bejáratot keresni. Ha ezek a lények
tényleg olyan intelligensek, ahogy maga véli, akkor feltehetőleg számítanak
arra, hogy jönnek. Netán úgy szeretne járni, mint a barátai?
− Erre már mi is gondoltunk − mondta Harry. − Bizonyára van másik
bejárat is, de ebben a viharban nemigen fogjuk megtalálni. Még ha tudnánk
is, hol van, akkor sem hiszem, hogy eljutnánk odáig.
Egy pillanatig várt, hátha valaki reagálni szeretne, majd megvonva a vállát
másodszorra is indulni készült. Ezúttal senki sem tartotta vissza.
− Bocsássanak meg, de egy óra múlva indulunk, és addig még akad bőven
tennivalónk.
− Ez meg mire volt jó? − dühöngött Ramanov, alig hogy a zsoldosok
elhagyták a termet. − Miért akadályoztál meg abban...?
− Hogy figyelmeztesd? − Ben anyja vadul rázta a fejét. − Csak nem
gondolod komolyan, hogy ez a kamera egész véletlenül épp most került elő?
− Egy apró, már-már gúnyos vigyor jelent meg az arcán. − Valószínűleg
roppant rafináltnak tartja magát, pedig valójában igen könnyen átlátható.
− Mit akarsz ezzel mondani? − Ramanov kissé ijedten, de ugyanakkor
döbbenten nézett.
− Talán gyanút fogott. Mindenesetre feltehetőleg sejti, hogy mi gyanút
fogtunk. Nekünk pedig nem kell feltétlenül ezt bejelentenünk, nem igaz?
Inkább figyeljük meg, hogy mit akar tenni.
− És utána? − kérdezte Ben.
− Honnan tudjam? − válaszolta édesanyja durván, majd gyorsan
mosolygott egyet. − Sajnálom, Ben. Egy kicsit ideges vagyok. Elvégre nem
kell minden napomat egy önkéntes Rambo-jelölttel töltenem, akinél már
abban sem vagyok biztos, hogy nem döf-e hátba a következő pillanatban.
− Most már egy kicsit sok a gyanakvásból, kedvesem − szólt Ben
édesapja.
− Úgy gondolod? − válaszolta hűvösen, miközben tekintete végigsuhant
Van Staatenen, majd a sötét monitor felé biccentve így folytatta. − Csak
nem gondolod komolyan, hogy ez a film eredeti volt?
− Miért hamisítaná meg? − kérdezte Van Staaten.
− És főleg mivel? − tudakolta Ben.
− Mert feltétlenül le akar jutni még egyszer a barlangba − felelte a fiú
anyja anélkül, hogy ránézett volna Van Staatenre. − A mivel pedig egyelőre
a legkisebb probléma. Hallottad, hogy mit mesélt a nőről. Ért a
számítógépekhez. Nem hiszem, hogy olyan nagy ördöngösség lenne néhány
életlen képet megmásítani.
Ben hallgatott. Nem tudta mivel megcáfolni anyja gondolatmenetét, de
ugyanakkor nem volt számára meggyőző. Egyszerűen nem volt... értelme.
Ugyanúgy, ahogy másnak sem.
Ahelyett, hogy szólt volna valamit, megkerülve az asztalt odasétált Sashához
és a nagyapjához. Bár Ramanov roppant barátságtalanul nézett rá, mégsem
volt kifogása az ellen, hogy helyet foglaljon Sasha mellett (ha lett volna sem
érdekelte volna Bent). Van Staaten ismét megpróbálta felhívni magára
Jennifer figyelmét.
− Milyen előnye származik Harrynek abból, ha újra lemegy oda?
− Azt nem tudom. Talán csak fel akarják tölteni egy kicsit a pénztárcájukat.
− Ez már tényleg túlzás − mondta Ben apja.
− Igen, biztosan. Bocsánat. De én akkor is így gondolom. Nem bízom a
pasasban.
Ben azt kívánta, inkább ne hallotta volna. Anyja ingerült volt és rosszkedvű
(amire valószínűleg meg is volt az oka), de pillanatnyilag úgy tűnt, hogy már
görcsösen kutat a Harry és csapata iránti érvek után.
És ő?
Talán ő is görcsösen kutatott az olyan érvek után, melyek érte szóltak?
Meglehet. De ő tudta, hogy a magyarázat nem volt olyan egyszerű, ahogy
azt anyja gondolta. Harry és csapata már jóval többször kockáztatta életét
azért, hogy őt és mindenki mást megmentsenek. Egyszerűen nem hitte, hogy
képes lenne mindenki életét kockára tenni a miatt a kis pénz miatt... még
akkor is, ha nem is olyan kis pénz.
Gondolatai összevissza suhantak a fejében, ahogy a szülei és Van Staaten
között lévő beszélgetés is, amire már nem is igazán figyelt. Kezét a zsebébe
csúsztatva előhúzta a gyémántot. Most már nem volt olyan hűvös, mint
azelőtt, és furcsa módon valahogy könnyebbnek is tűnt. Fejfájása szinte
azonnal súlyosbodni kezdett, miután megérintette, ez pedig semmiképpen
sem képzelődés volt.
A tejszerű felszín alatt lévő suttogás és mozgás még mindig nem szűnt meg.
Egy testetlen hang, mely ősrégi történeteket regélt egy tomboló isten életéről
és haláláról, akit azért küldtek, hogy új világot teremtsen, és aki végül
elpusztította azt.
De volt ott még valami más is. Egy emlék. Nem a gyémánt által suttogott
hamis emlék, hanem egy átélt, a saját szemével látott, valami, ami...
− Ben?
Édesanyja hangja nemcsak kiszakította gondolataiból, hanem elszakította az
őt vezető vékony fonalat is. Ben a csalódottság és a harag vegyes
érzelmeivel fordult anyjához. Csak utána jött rá, hogy valószínűleg már
kétszer vagy háromszor szólíthatta.
− Igen? − válaszolta sietve.
Anyja Ramanovra, majd a képernyőre bökött.
− Ramanov professzornak volt egy ötlete, amivel végre megtudhatunk
egyet s mást a barátodról és az embereiről − mondta. Tekintete azonban
valami egészen mást súgott. Úgy nézett rá, hogy a fiú már szinte félt tőle.
− Éspedig?
− Egy kissé... merész dolog. De csak egy kicsit. Utána viszont biztosan
kiderül, hogy bízhatunk-e Harryben. Gondolom, fontos számodra, hogy
kiderüljön, nem?
Ben csak megvonta a vállát. Anyját egészen biztosan az ellenkezője
érdekelte, de inkább lenyelte megjegyzését, és kérdőn nézett rá.
− Ehhez azonban szükségünk lesz a segítségedre − magyarázta.

Hinni kellett volna, miszerint Ramanov komolyan gondolta javaslatát, akkor

ez biztosan elegendő lett volna: Ramanov nem csak beleegyezett abba, hogy
Sasha elkísérje, de még ő javasolta. Miután Ben túltette magát első
döbbenetén, bár tudta jól, hogy édesanyja keze van a dologban, Sasha és ő
elindult a zsoldos szállása felé. Édesanyja valószínűleg meghipnotizálhatta
az oroszt vagy valami hasonló, különben mivel magyarázhatta volna
Ramanov hirtelen véleményváltozását. Néhány órája még legszívesebben
egy ötkilós vasgolyót bilincselt volna a lábához, most meg...?
Na, jó, ha jól megvizsgálta a dolgokat, akkor pont ezt tette. Sasha ugyan
biztosan nem volt ötven kiló, az őket összekötő lánc pedig láthatatlan, mégis
ugyanolyan masszív volt. Azonban már a puszta jelenléte is megakadályozta
abban, hogy olyasmit tegyen vagy mondjon, ami nem tetszene Ramanovnak.
De rendben, ezzel a bizalmatlansággal még együtt tudott élni. Sőt a jövőben
talán gyakrabban kellene vállalnia az ehhez hasonló küldönc- vagy
kémküldetéseket.
Sasha a legkisebb ellenállás nélkül hagyta, hogy megfogva a kezét kivezesse
a szobából, majd miután néhány lépést követően elengedte a kezét,
szófogadón sétált mellette. Amikor pedig átkarolva a vállát óvatosan
magához húzta, úgy érezte, mintha egy tehetetlen babát szorongatna maga
mellett, ezért egy kis idő múlva le is vette róla a kezét. Ráadásul könnyen
lehet, hogy Ramanov minden egyes lépésüket figyelte az átkozott kameráin
keresztül, ez a jelenet pedig még számára is kellemetlen volt.
Megérkezve a zsoldosok szállására kapkodást és idegességet várt, de semmi
ilyesmit nem tapasztalt. Sőt ellenkezőleg: már-már vidám hangulat
uralkodott. Harry és három másik a felszerelések összeállításával és a
fegyverek átvizsgálásával volt elfoglalva. Tooth a puskáját birizgálta,
miközben mindkét lábát az egyik asztalra pakolva egyensúlyozott a szék két
lábán. Bent megpillantva szélesen vigyorgott, majd Sasha láttán majdnem
elvesztette az egyensúlyát. Még a fehér hátizsákba pakolászó Harry is a
magasba vonta szemöldökét, amikor meglátta a Ben mögött ácsorgó lányt.
Tahia és Gerrit pedig annyira elmerült halk csevegésében, hogy észre sem
vették őket. Ben nem értette ugyan a szavakat, de azt tudta, hogy valami
roppant bizalmas dologról van szó. Gerritnek nem is kellett volna elárulnia,
hogy több is van köztük, mint barátság, hiszen legkésőbb most rájött volna.
− Bújj be, Ben! − szólt Harry, miközben folytatta a pakolászást. Közben
olyan kíváncsian fürkészte a fiú mellett álló lányt, hogy Ben riadtan még
közelebb húzódott hozzá. Valami kiment a fejéből. Két nappal ezelőtt
történt, de azóta annyi minden és annyi szörnyűség történt, hogy szinte meg
is feledkezett róla..., de amikor Sasha a legutolsó alkalommal állt Harryvel
szemben, a puszta látványtól is pánikszerűen elmenekült.
Most nem reagált. Ben szerint lehet, hogy nem is látta a zsoldost. Szemének
üressége miatt már nem először futott végig a hideg a hátán, ezért inkább
gyorsan elfordult, és Harryhez lépett. Tooth csodálkozva fürkészte, majd
inkább úgy döntött, hogy ismét felveszi a harcot a gravitációval.
− Talán a cár küldött? − kérdezte Harry, mielőtt még megszólalhatott
volna. Ben borzasztó boldog volt, hogy Harry nem ránézett, különben rögtön
észrevette volna ahogy elsápad. Honnan tudta ezt?
− Miért? − bökte ki.
Harry halkan kuncogott.
− Hát, hogy észhez téríts minket, vagy talán lebeszélj arról, hogy majd
kétszáz embert megmentsünk a biztos haláltól?
Ben nagyot lélegzett, majd úgy tett, mintha a Harrynél lévő fehér hátizsákot
kémlelné.
− Nem, azért jöttem, hogy felajánljam a társaságomat.
Ez ugyan abszurd volt, de az egyetlen, ami momentán eszébe jutott.
− Micsoda remek ötlet − mondta gúnyosan. − Csak te, vagy a kis
barátnődet is hozod?
− Én komolyan gondolom. Elvégre már csak négyen vagytok. Gondoltam,
minden segítség jól jöhet.
− Naná − szólt Tooth − , főként egy állandóan útban lévő kisfiúra van
szükségünk, akire még ráadásul vigyáznunk is kell, ha komollyá válik a
dolog.
− Ben nem kisfiú már, Tooth − ellenkezett Harry vigyorogva, miközben
tekintete szinte belefúródott Benbe, ami egyáltalán nem nyerte el a fiú
tetszését − , hanem egy fiatal férfi, aki pontosan tudja, mit csinál.
Végleg elfordult hátizsákjától, majd nekidőlve a falnak keresztbe vetette a
karját.
− Elmondod végre, hogy miért is jöttél valójában?
Ben már majdnem megtette, amire kérte. Az előbb még kétségbeesetten és
döbbenten fogadta anyja és Ramanov ötletét, de most már egyenesen
tiltakozott az ellen, hogy kémkedjen az állomáson lévő egyetlen barátja után.
Már az sem számított, hogy édesanyja érvelése teljesen igaz volt.
Természetesen mégsem tette meg, hanem inkább kimentette magát egy
tehetetlen vállvonással és egy még tehetetlenebb mosollyal.
− Csak meg akartam nézni, hogy nem segíthetek-e valamiben − állította.
Harry egyre kérdőbben ráncolta a homlokát, majd két-három további
másodperc múlva Ben kinyögte.
− Őszintén szólva magam sem tudom, miért jöttem. Egyszerűen nem
bírtam tovább a központban.
− Hát igen, ezt megértem − kuncogott Harry halkan, majd újra a hátizsákja
felé fordulva Sashára biccentett. − És mivel sikerült megzsarolnod, hogy
végre levegye a láncot?
− Inkább fordítva volt − válaszolta Ben. Harry kérdőn nézett rá, mire a fiú
így folytatta. − Szerintem ő a lánc.
− Ja, hogy biztos legyen abban, hogy te is visszamész, értem. − Harry
behúzta hátizsákja cipzárját, majd kihúzott egy fiókot, ahol néhány napja
még feltehetőleg evőeszközök, konzervnyitók és tojásvágók hevertek. Most
azonban telis-tele volt géppisztolyokba való fekete töltényekkel. Harry kivett
négyet közülük, majd rövid hezitálás után még kettőt, és az asztalra tette
őket. Ben kérdőn a magasba vonta szemöldökét.
− Ennyire komoly problémákra számítasz?
− Sohasem lehet tudni − felelte Harry. − Egyébként pedig
mindannyiunké.
− Ha pedig váratlan nehézségekbe ütköznénk, akkor még mindig itt van ez
is − mondta Tahia. − A kedvenc játékszerem. − Egy durva, különösen
hosszú csővel és egy duzzadt fekete hagymára emlékeztető torkolattal
rendelkező fegyverre bökött. Ben csak második pillantásra jött rá, hogy ez
volt az a bizonyos lángszóró, amivel kifüstölte a hűtőkamrát. Úgy tűnik,
Harry igencsak komolyan gondolta az előbb, amikor azt mondta, nem félnek
bevetni a fegyvereiket.
− Nem azt mondtad, hogy már nincs belevaló töltényetek?
− De − szólt Harry közömbösen. − Csak pár egyszerű vegyszer kell, ami
pedig minden jól szortírozott déli-sarki meteorológiai állomáson
megtalálható. Tahia egész jó ezekben.
Tahia. Ben a zsoldosnőre kapta a fejét.
− Van valami, amihez nem értesz?
Tahia úgy tett, mintha komolyan elgondolkodna a kérdésen, majd egy
vállrándítással így szólt.
− A főzés?
− Ez nem igaz − avatkozott bele Gerrit. − Ő veszi a legjobb Big Macet,
amit valaha is ettem.
Tahia mosolygott, majd úgy a bordái közé nyomta a könyökét, hogy a férfi
köhécselve kapkodta a levegőt.
− Elég a játékból! − szólt Harry szigorúan.
− Parancsára, uram! − szalutált Tahia kissé eltúlzottan, mire Harry még
komorabb arcot vágott, majd egy belenyugvó sóhajjal és fejcsóválással
annyiban hagyta a dolgot.
− Gyerekek − morogta, majd visszasétálva a konyhabútorhoz, kihúzott egy
másik fiókot, mely szintén mindenféle géppisztolyt tartalmazott. Letett
hármat az asztalra, mire Ben megint csak összeráncolta a homlokát.
− Csak három?
− Tooth itt marad. Ha bármi történne.
− Ha mi történne?
Harry kissé idegesnek tűnt.
− Sosem megyünk úgy el, hogy ne hagynánk tartalék embert magunk után.
− Elvégre bármi előfordulhat − fűzte hozzá Tooth. − És akkor bizony
nem rossz, ha tartalékban vannak a legjobb emberek.
Várakozón nézett egyikükről a másikra. Miután sem Harry, sem Tahia, sem
pedig Gerrit nem szólt egy szót sem, csak sokatmondón néztek egymásra,
Tooth annyira hátralendítette a székét, hogy végleg elvesztette az
egyensúlyát. Utolsó pillanatban még épp hogy sikerült felpattannia, és
elkapnia a széket, majd sértődötten az asztalhoz tolva ráült, és kinyitotta a
laptopját.
Ben kíváncsian az asztalhoz lépett, hogy megvizsgálja a fegyvereket, de
mielőtt még Harry szólt volna, visszahúzódott.
− Talán nem is olyan rossz, hogy jöttél − mondta Harry. Ránézett, majd a
géppisztolyokra, majd megint Benre, mire a fiú kissé messzebb lépett az
asztaltól, miután észrevette, hogy Sasha is követte. Bár a fegyverekben nem
volt tár, sőt még ki is voltak biztosítva, nem örült volna, ha a lány hozzájuk
ér.
Majdnem elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy ugyanúgy gondolkodott
Sasháról, mint Harry róla.
− Miért?
− Mit tudsz a barlangról?
− Én? − Ben őszintén meglepődött. − Semmit. Hogy jutott eszedbe?
Ugyanolyan rég láttam, mint te és...
− Hé, csigavér! Nem úgy értettem.
− Hanem hogy? − Ben már régen megbánta agresszív hangsúlyát, de nem
annyira, hogy elfelejtette volna gyanúját.
− Azt mondtad, hogy voltál már ott − emlékeztette Tahia.
− Hogy én... mit?
− Álmodban. Máris elfelejtetted?
− Természetesen nem, de az csak egy...
− Álom volt, igen − szakította félbe Harry. − És valószínűleg semmi
jelentősége sincs. De ártani nem árt, nem? Gyerünk, mutasd meg még
egyszer a kamerás képeket.
Ben automatikusan keresni kezdte tekintetével a kis videokamerát, mire
Tooth megnyomott néhány gombot a számítógépén, ezek szerint már rá is
másolta a felvételt a merevlemezre. Azonnal elindult, és a laptop sokkal
kisebb monitorján jóval élesebb is volt a kép, mint azon a hatalmas fali
képernyőn. Bennek mégis nehezére esett felismernie bármit is az árnyakon,
a mozgásokon és a villogó fényeken kívül.
Talán miatta volt az egész. Ben számára ugyanis ezek a képek többet
jelentettek egy olcsó kamera elmozdult felvételeinél. Feltehetőleg Harrynek
és a másik háromnak is, elvégre bajtársaik utolsó élő másodperceit
rögzítette. Ben mégis úgy érezte, számára többet jelent. Ő ugyanis ott volt.
Nem az állomás alatt lévő, megdermedt lávával elöntött vidéken, hanem a
városban, ahol a látta a lakókat is. Egy pillanatra annyira hatalmába kerítette
az emlék, hogy minden erejére szüksége volt ahhoz, nehogy ijedten
hátrahőköljön.
− Minden rendben? − kérdezte Harry riadtan. Úgy látszik, még mindig
nem volt olyan jól, mint ahogy azt gondolta.
− Persze − vágta rá hevesen Ben. − Csak... − megvonta a vállát, mire
Harry egy másodpercig meredten bámulta, majd szintén megvonva a vállát a
képernyőre biccentett.
− Nem tűnik ismerősnek valami?
Bennek sikerült leküzdenie kellemetlen érzését, és egy ideges vigyort
erőltetve az arcára a monitorhoz hajolt. Harry követte példáját, sőt a
szorosan mellette álló Sasha is a laptopot nézte.
Ez nem csak szokatlan volt a fiú számára, de annyira nyugtalanította, hogy
figyelmesen fürkészni kezdte a lány arcát. Ugyanolyan gyönyörű − és
kifejezéstelen − volt, mint mindig, miközben tekintete valóban a
képernyőre meredt, de Ben képtelen lett volna megmondani, hogy látott-e
egyáltalán valamit.
− Ben? − kérdezte Harry.
− Rendben. − A fiú ismét a monitorra nézett.
Még mindig nem ismert fel semmit, majd némi koncentrálás után sikerült
beazonosítania néhány bizarr alakot, melyeket már első látogatásakor is
látott a barlangban. Bár a legelső pillanatban nem sokat számított a
felismerés, később mégiscsak lett valami értelme annak, amit látott.
− Menj csak vissza egy kicsit. Egy pár másodpercet.
Tooth engedelmeskedett, a kép szépen visszapörgött, majd Ben határozott
gesztusára megállt.
− És? − Harry próbált ugyan közömbösnek hallatszani, mégsem sikerült
elrejtenie a benne lévő feszültséget.
− Nem vagyok teljesen biztos benne − felelte Ben hezitálva. − De az a
magas épület ott... az talán az lehet.
− Mi? − kérdezte Harry.
− Milyen épület? − tudakolta Tooth.
Természetesen igaza volt. Tényleg nem épület volt, hanem egy bizarr
lávaképződmény, melynek már puszta látványa is olyan visszataszító volt,
hogy Bennek szinte nehezére esett ránézni. Pedig álmaiban igenis épület
volt, ráadásul nem akármilyen, hanem egy hatalmas és komor kolosszus,
amely fekete kővé dermedt kiáltásként meredt az idegen csillagokkal övezett
ég felé. És valahogy... még mindig az volt, akkor is, ha csak neki és az ő
emlékében.
− Úgy érted, az ott valamiféle... − Harry kétségbeesetten kutatta a
szavakat. − A központjuk?
− Azt nem tudom. De azt tudom, hogy ott tartják fogva Sashát.
Tooth értetlenül nézett rá.
− A lelkét.
Most már Harry is szkeptikusan nézett.
− Mármint az álmomban − fűzte hozzá Ben idegesen.
− Ja, persze − szólt Tooth.
− És odabent tartják fogva a Princess utasait is? − kérdezte Harry.
− Azt nem mondtam. De ez az egyetlen, amit nem csak kívülről ismerek.
És az az érzésem volt, mintha borzasztó fontos volna a számukra.
Ez nem teljesen felelt meg az igazságnak. Tudta jól, hogy ez a speciális
épület irtózatosan fontos volt a város építői számára, de ezt inkább nem
mondta ki hangosan. Harry bizonyára megkérdezte volna, honnan tudja, erre
viszont már végképp nem tudott volna válaszolni, ezért csak megvonta a
vállát.
− Mindenesetre elképzelhető lenne − szólt Harry. − Én is láttam ezt,
ráadásul nem is volt messze a bejárattól.
− De ha még sincsenek ott, akkor csak értékes időt veszítetek − mondta
Tooth.
− Igen, és akkor kezdődhet a sötétben való tapogatózás − helyeselt Harry.
− Úgy érted, ugyanazt tennénk, amit eleve kéne... csak anélkül, hogy előbb
utánanéztünk volna. Szólj, ha nincs igazam.
Tooth grimaszt vágott.
− Kár, hogy odakint annyi fa van. Különben barkácsoltam volna nektek egy
vízkereső botot.
− Én pedig örömmel használtam volna − válaszolta Harry hűvösen. − Na,
mutasd a foglyokról készült képeket.
Tooth okosan tette, hogy erre már nem szólt egy szót sem, és inkább
laptopján eresztette ki a felgyülemlett gőzt azzal, hogy úgy rácsapott a
billentyűzetre, hogy csak úgy recsegett. A kép újra váltott, majd megint a
förtelmes őrök által terelt Princess utasait és legénységét mutatta. Ben
figyelmesen fürkészte a képet, de semmi újat nem fedezett fel, legalábbis a
barlangban nem...
− Várj! − kiáltott fel.
Tooth megállította a képet, mire Ben az egyik apró, elmosódott alakra
bökött. Alig különbözött a mellette lévő többitől, de valami mégis felhívta a
figyelmét rá. Egy különbség azért volt: bizonyos értelemben hasonlított a
jégszörnyetegekre, mivel ő is fehér volt.
− Rá tudnál közelíteni egy kicsit? − kérdezte.
Tooth megpróbálta, mire az elmosódott alak szinte rájuk vetődve beterítette
az egész képernyőt, majd egy hatalmas kocsonyás fehér folttá változva
szétterült.
Tooth tovább próbálkozott. A körvonala kicsit élesebb lett, mindenesetre
nem olyan mértékben, ami igazán segítség lett volna számukra.
− Ennél jobban nem megy − mondta Tooth, miközben Tahia Harry és Ben
között átnyúlva bepötyögött valamit a laptopba. A kép újra megváltozott, és
valóban élesebb és részletesebb lett, bár még most sem annyira, amennyire
azt Ben szerette volna. Ennek ellenére...
− Azt hiszem, igazad volt, Harry.
− Miben? − kérdezte Tooth.
Harry elég riadt arcot vágva szintén a monitort bámulta.
− Igen, talán. Akár Schulz is lehetne.
Ben egyáltalán nem volt benne biztos − de az alakban volt valami
különösen bizalmas, csak azt nem tudta megmondani, hogy mi. A szín, ami
első látásra annyira irritálta, akár az elnyűtt egyenruhája is lehetett, amit a
kapitány utolsó este viselt még a Princessen.
Valaki mögöttük zihálva szívta be a levegőt, és Ben abban a pillanatban
eszmélt rá, hogy nincsenek egyedül.
Bár Sasha egy fél lépést oldalra lépve közelebb engedte a zsoldosnőt a
géphez, mégis probléma nélkül rálátott a képernyőre. Egy másodperc erejéig
Ben egészen biztosan felismert valamit a lány szemében. Félelmet.
− A fenébe! − szitkozódott, majd balra kilépve igyekezett eltakarni előle a
monitort.
− Mi történt? − kérdezte Tahia döbbenten. Egy fél másodpercig csak
meredten bámult a fiúra, majd tekintetét követve láthatóan összerezzent,
amikor meglátta Sasha arcát. − Nehogy azt mondd, hogy látott is valamit?
− Sasha? − kérdezte Ben.
A lány nem reagált, sőt időközben a félelem is eltűnt a szeméből. Tekintete
megint üresen meredt a semmibe, aminek Ben − talán most először
− borzasztóan örült. Semmi szín alatt nem kívánta neki, hogy véletlenül is
meglássa a szörnyeteg fogságában lévő édesapját.
− Én... nem tudom. − Micsoda badarság, hát persze, hogy tudta, csak
olykor jobb, ha az ember saját magának is füllent egyet. Ha pedig a sors egy
picikét is kegyes volt hozzá, akkor a lány már el is felejtette az egészet.
Valami azonban azt súgta neki, hogy a sors nem volt kegyes Sashához.
Sohasem volt az. Még a többé-kevésbé félelmetes képességei is
− melyekkel kétségkívül rendelkezett, akár belátja a nagyapja, akár nem
− inkább átoknak ígérkeztek. Éppen ezért abban is biztos volt, hogy
édesapja tekintetét sohasem fogja elfelejteni, hanem magával viszi
láthatatlan börtönébe, ahol az tovább kínozhatja.
− Azt hiszem, ennyi elég is volt − mondta Harry. A szavak Toothot
illették, aki Ben megkönnyebbülésére kivételesen eltekintett az udvari
bolond szerepétől, és egy szó nélkül kikapcsolta a számítógépet, majd
lecsukta a laptop monitorját. − Úgyis idő van. Mindenki összepakolta a
felszerelését?
− Még öt perc − mondta Tahia megfordulva és Gerrithez sietve, aki a
túloldalról figyelte a történteket. Ben megfogta Sasha vállát, és két-három
lépéssel távolabb vezette a számítógéptől. Legszívesebben még egyszer
megvizsgálta volna az előbb látott képet, de tudta jól, hogy először is a
zsoldos semmiképpen sem teljesítené a kívánságát, másodszor pedig úgy
érezte, nem lenne méltányos Sashával szemben. Harry ismét áthatóan és
elgondolkodva mustrálta a fiút, Ben pedig attól félt, hogy a végén még
elárulja neki ittlétének valódi okát.
− Idejönnél egy picit, Ben? − kérte Tahia.
Ben épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, lopva összenéztek Harryvel.
Szíve vadul dübörgött mellkasában. Hirtelen már abban sem volt biztos,
hogy a zsoldosok nem tudják, miért is van itt. Elvégre elektronikus szemük
és fülük szinte mindenütt ott voltak az állomáson.
Ben ennek ellenére szófogadón odasétált, Sasha pedig külön felszólítás
nélkül követte. Talán csak szerencséje volt, gondolta magában, és csak
amolyan rövid ima volt, a szörnyű képet pedig már teljesen elfelejtette.
Tahia levett egy vastagon bélelt kabátot a székről, és magára vette, amíg
odaért.
− Szerettem volna még mondani valamit. Nem akarok akadékoskodni, de
gondolom, te is tudod, hogy nem piknikezni tervezünk odalent?
− Persze. − Vajon mire akart kilyukadni?
− Ha valami rosszul sülne el − folytatta a zsoldosnő mosolyogva − , akkor
hagyatkozz Toothra. Ő tudja, mit kell tenni. És még valami: Tooth is tudja,
de azt hiszem, Ramanovval jobban kijössz. Ha valamilyen oknál fogva nem
jövünk vissza vagy nem tudunk egyedül visszajönni, akkor kérdezz rá a
cárnál egy bizonyos rejtett számítógépfájlra, amit a gépében találtam. A
neve: OMEGA DOOM.
− Omega Doom? − Valahogy... félelmetesnek hangzott. − És mit jelent?
− Ha tudnám, akkor nem kellene tőle megkérdezned, nem igaz? − Pedig
ez is hazugság volt, rögtön érezte. Ahogy azt is, hogy egyetlen kérdésre sem
válaszolnának ezzel a témával kapcsolatban.
− Rendben. De azért nem azzal számoltok, hogy többé nem jöttök vissza,
ugye?
− Persze hogy nem. Ha annyira biztos lennék benne, akkor nem mennék.
Ramanov nem fizet rosszul, de annyira jól sem, hogy öngyilkosságra
vetemedjünk. − Nagy nehezen magára cibálta a súlyos kabátot, behúzta és
bekapcsolta a sok és komplikált cipzárt, illetve csatot, majd két vastag
kesztyűt még betuszkolt a szíja alá. Dolga végeztével odasétált az asztalon
lévő két géppisztolyhoz, felkapott egyet, valamint négy tartalék tárat. Ben
hirtelen Gerritre kapta a fejét, aki szintén egy vastag termokabáttal vívott
harcot, majd kíváncsian a futurisztikus lángszóró fölé hajolt. Sasha egy
tapodtat sem mozdult.
− Ne nyúlj hozzá! − kiáltott fel Tahia élesen.
− Semmi vész. Nem vagyok életunt. Csak nagyon... furcsának találom ezt
az izét.
És ez még semmi. A fegyver ugyanis úgy nézett ki, mintha egy sci-fi film
kellékraktárából szerezték volna. A csöve nevetségesen vékony, de legalább
olyan hosszú volt, mint a karja. Durva nyelén legalább egy tucat gomb,
kapcsoló és apró lámpácska foglalt helyet, ráadásul tele volt mindenféle
kitüremkedésekkel, melyeket Ben abszolút nem tudott hova tenni. A
látványtól azonban támadt egy ötlete. Feltűnés nélkül kivette zsebéből a
Ramanovtól kapott pirinyó tárgyat.
− Őrült egy fegyver ez! Még egy tartálya sincs.
− Úgy érted, egy olyan, amit az ember a hátán cipel, hogy az ellenség
egyetlen golyóval szénné égethesse? Erre ma már igazán nincs szükség.
Gerrit, a fegyvered!
Ben még mindig nem fordult felé, de szeme sarkából jól látta, ahogy Gerrit
hátrafordulva kinyújtja a karját − ha pedig most nem kockáztat, akkor soha.
Abban a pillanatban, amikor Tahia odanyújtotta barátjának a géppisztolyt és
a tartalék tárakat, ráhajolt a különös fegyverre, és úgy tett, mintha ujjaival
csodálva simogatná a karcsú csövet.
− Megkértelek, hogy ne nyúlj hozzá! − szólt Tahia most már igencsak
határozottan, de mindenképpen elég hangosan ahhoz, hogy ne hallja, amint
az apró mágneses kamera rásimult a cső alsó részére. Ben enyhe túlzással
hátrahőkölt, Tahia pedig egyetlen dühödt lépéssel azonnal mellette teremve
felkapta az asztalról a lángszórót, és a vállára lendítette. − Ez nem
játékszer!
− Bocsánat. Én csak...
− Rendben, elég! − vágott a szavába Harry. − Ha ennek az egésznek
vége, akkor neked ajándékozom a világ legnagyobb vízipisztolyát,
megígérem. De most már tényleg indulnunk kell.

Mindenesetre Harry és a másik kettő megengedte neki és Sashának, hogy

még egy darabon elkísérjék őket − amit feltehetőleg nem azért tett, mert
annyira a szívébe zárta őket, hanem mert a labor felé vezető út a központ
előtt vezetett el.
A három zsoldos feltűnően hallgatag volt, amit Ben saját magának, azaz a
búcsú előtti incidensnek tudott be. Harryt ritkán, Tahiát pedig még sosem
látta így reagálni, legalábbis vele kapcsolatban nem. Az étkezőt elhagyva
ráadásul Harry tett egy megjegyzést, ami Ben szerint abszolút felesleges
volt, és valami gyerekekről és azok ujjairól szólt.
Az azonban biztos, hogy időközben a három zsoldos kissé idegessé vált, ami
tekintve, hogy tudták, mi vár rájuk odalent, egyáltalán nem volt alaptalan.
Ben ebben a pillanatban nem szívesen cserélt volna egyikükkel sem.
Mielőtt elérték volna a központhoz vezető kanyart, Sasha megtorpant, majd
sarkon fordulva elszaladt. Tahia egészen a következő folyosókanyarig
követte. Visszatérve Ben azonnal a lány után indult volna, de Tahia egy
gyors mozdulattal megállította.
− Hagyd. Visszament a szobájába. Szerintem csak egy kis nyugalomra van
szüksége.
Úgy látszik, Tahiának fogalma sem volt, mennyi nyugalomban volt része
Sashának az elmúlt napokban, és egyébként sem ismerte olyan behatóan a
lányt, mint ő. Amilyen flegma volt az elmúlt napokban, ahhoz képest ez a
tette kész érzelmi kitörésnek számított. A fiú megpróbált megint
utánamenni, de Tahia ezúttal szabályosan elállta az útját, miközben vadul
rázta a fejét.
− Hagyd őt békén! − mondta, majd megelőzve tiltakozását rögtön a
magasba kapta a kezét. − Tudom, hogy szinte te vagy az egyetlen, aki
csakis a legjobbat akarja neki, és egészen biztosan az egyetlen, akiben meg
is bízik. De pillanatnyilag azt hiszem, jobb, ha egyedül van.
− Tahia − szólt Harry türelmetlenül.
− Mindjárt − emelte fel a kezét Tahia, miközben szemét egy pillantás
erejéig sem vette le Benről. − Megígéred nekem?
− Szóval azt hiszed, mégiscsak látta a képet, mi?
− Nem, azt nem hiszem. Azt tudom. Elvégre van szemem a fejemen.
Ezenkívül pedig magam is nő volnék, és mi, nők megérezzük az ilyesmit.
Úgyhogy hagyd békén egy óráig, és ahogy visszaértünk, együtt beszélünk
vele. Ha akarod, én magam beszélek vele.
− Ha így folytatod még egy óra múlva sem indulunk el, nemhogy
visszaérünk − morgott Harry, de Tahia nem figyelt rá.
− Nem tud beszélni − mondta Ben.
− De hallgatni igen. És nem vak. Ezért hagyd most békén, és egy kis
szerencsével talán az édesapjával együtt jövünk vissza, és akkor máris
másképp fest a világ.
− Teréz anya? − kérdezte Harry. − Ha végzett a lelkészi teendőivel, akkor
talán továbbmehetnénk vagy talán meg akarod várni, amíg a felmelegedés
felszínre hozza a barlangot?
Tahia a szemét forgatta, majd egy másodperc múlva követte Harryt és
Gerritet. Ben mozdulatlanul nézte, amint eltűnnek a következő kanyar
mögött, majd azon törte a fejét, mégis megnézi Sashát, de végül úgy döntött,
mégsem. Talán Tahiának igaza volt, és jobb, ha egy ideig most egyedül
marad.
Ehelyett inkább elindult, és bement a központba.
Ahogy sejtette, Ramanov, Van Staaten és a szülei még mindig ott voltak, de
rajtuk kívül senki. Ez igazán meglepte a fiút. Bár Ben máig nem tudta, hogy
Vatec doktor vajon a bonyolult hierarchia melyik fokán foglalt helyet, mégis
úgy érezte, talán a jobb kéz szerepe juthatott neki − főként Baxter halála
után − , Ramanov pedig fiatal asszisztense nélkül nem gyakran tűnt fel a
központban. Nem beszélve persze a legalább egy tucat önkéntes katonának
öltözött technikusról és tudósról, akikkel az orosz általában körülvette
magát. A szülei és a másik kettő egyedül volt, és valahogy úgy érezte, már
nem is csatlakozik más. Habár egyelőre a három zsoldos tettén múlt nem
kevesebb, mint az életük.
− Minden rendben zajlott? − kérdezte Ramanov anélkül, hogy felesleges
köszönéssel húzta volna az időt.
Ben szép lassan becsukta maga mögött az ajtót, majd − már-már
provokálón − még lassabban megfordult.
− Ja − szólt röviden.
− Akkor most már be is kapcsolhatja a kamerát, kedvesem − fordult
Ramanov Ben édesanyjához.
− Inkább nem. Nem tudom ugyanis, meddig bírják az elemek abban a
pirinyó dologban. Most még a normális kamerákon keresztül is figyelhetjük
őket, nem?
Ramanov felvette a már megszokott komor tekintetét, majd számítógépének
billentyűzetéért nyúlva hátradőlt a székében. Időközben úgy tűnik,
megtanulta Tahiától, hogy nem ment tönkre, csak nem kellett ahhoz kábel,
hogy az asztal másik oldaláról is működjön.
− Észrevettek valamit? − kérdezte Ben anyja.
− Nem hiszem. − A fiú odahúzott egy szabad széket az asztalhoz. Ahogy
leült, észrevette, hogy olyan messze ült Ramanovtól, amennyire csak
lehetett, sőt édesanyjától is.
− Nem hiszed? − kérdezte Ramanov.
− Biztos vagyok benne − szólt vissza Ben ingerülten. − Csakhogy Harry
nem hülye. Nem csodálkoznék, ha valami pont ilyesmire számított volna.
Ramanov megspórolva a választ bepötyögött valamit a gépébe, mire a
hatalmas falmonitor egyszerre életre kelt. Pillanatnyilag nem mutatott mást,
mint egy üres és szürke folyosót, és egy darabkát a masszív páncélajtóból,
amely mellett még egy komplikáltnak tűnő kapcsolótábla is virított.
− Már rég ott kellene lenniük − szólt Ramanov. − Hol az ördögben...?
Harry és a többiek hirtelen bevillantak a képbe. Valóban nem siették el a
dolgot (amit Ben igencsak megértett), hiszen félúton megálltak, hogy
ellenőrizzék a felszerelésüket, illetve felhúzzák a kapucnijukat és a
kesztyűjüket. Ben azon törte a fejét, vajon Harry hogyan kezeli majd ezekkel
a vaskos kesztyűkkel az ajtó melletti billentyűzetet.
Nem is állt szándékában. Harry még nem húzta fel a kapucniját, majd
közelebb lépve pár lépést, egyenesen a rejtett kamera objektívébe nézett.
− Megmondja a kódot vagy esetleg onnan is ki tudja nyitni az ajtót,
professzor?
Ramanov felvonta a szemöldökét.
− Ez meg honnan tudja, hogy látjuk?
− Na, vajon honnan? − kérdezte Ben apja gúnyosan. Ramanov mérges
pillantást vetve rá nem szólt egy szót sem, majd újra a billentyűzetéhez
fordulva bepötyögött egy legalább tíz− vagy talán tizenkét jegyű számot. A
monitoron lévő ellenőrző mező vörös fénnyel világított, majd néhány
másodperc múlva zöldre váltott. A monstrum nagyságú ajtó kattant egyet, és
mint egy szellemkéztől vezérelve kinyílt.
− Jó − szólt Harry. − Lent a második ajtó előtt hagyunk egy kamerát.
Tahia majd megadja a pontos frekvenciát, amelyen keresztül láthatják a
képet. Tartsák szemmel! Könnyen lehet, hogy kissé sietős lesz a dolgunk
visszafelé.
− Huszonhat egész kettő, professzor − hallatszott Tahia hangja a
hangszórókból.
− Azt ajánlom, kapcsolja ki a hangot. Mi ugyan nem küldünk semmit, de
úgy tűnik, valami nagyon zavarja a hangfrekvenciákat. Ráadásul elég
erősen.
− Ahhoz képest elég jó a hang − mondta Jennifer Berger ironikusan.
− Mert kábelen és nem az adóvevőn keresztül jön − válaszolta Ramanov
tudálékosan, miközben megint a billentyűzetet kalapálta. − Igaza van.
Majdnem mindegyik rádiófrekvenciánkat zavarja valami, amióta ez az őrület
elkezdődött. Remélem, nem veszítjük el a kapcsolatot a kameránkkal.
A képernyő egyik sarkában megjelent egy semmit sem jelző kicsi ablak.
Ramanov összehúzva a szemöldökét felkapta a mögötte lévő szekrényen
heverő mikrofont. Mivel az a billentyűzetével ellentétben kábellel is
rendelkezett, majdnem lerántotta, sőt még az egyensúlyát is csaknem
elveszítette. Igencsak komikus jelenet volt, de ennek ellenére senki sem
nevetett.
− Semmit sem látunk. − Harry hirtelen rándulásából ítélve a másik oldalon
lévő hangszóró maximumra volt állítva.
− Talán, mert még nem kapcsoltuk be magukat − felelte Harry szárazon.
− Azért csak tartsák nyitva a szemüket! Most elindulunk.
A három zsoldos egymás után átlépett a csupán félig kinyílt ajtón. Mögötte a
koromsötét valóságon kívül semmi mást nem láttak, ami sajnos a fényszórók
felkapcsolása után sem változott. Sőt ellenkezőleg, a kísérteties fény talán
még erősebbé varázsolta az ajtó mögötti sötétséget.
− Működnek még a laborban lévő kamerák? − kérdezte Ben édesapja.
− Nem − válaszolta Ramanov. − De van még egy eszközünk. Lássuk
csak, mire készülnek valójában a barátaink odalent.
Bennek egyáltalán nem tetszett a hangjában lévő győzedelmes hangsúly, de
ennek ellenére minden figyelmét a monitornak szentelte, amely egy
szemcsés, fekete-fehér felvételt ábrázolt, azaz tulajdonképpen semmit...,
mindenesetre semmi olyasmit, aminek értelme lett volna. Minden, amit
látott, csupán táncoló árnyak és elmosódott alakok voltak.
− Aha − szólalt meg Van Staaten. Senki sem reagált. Az árnyékok és a
foltok tánca egyre erősebbé vált a képernyőn.
− És ez micsoda? − kérdezte Van Staaten. Erre sem válaszolt senki. Főleg
Ben nem.
A kép ugyanolyan maradt, majd néhány másodperc múlva szintén fekete-
fehérben megjelent az alsó páncélajtó éles képe a képernyő pirinyó
ablakában, és megszólalt Harry hangja.
− Elég sivár itt minden errefelé. Mindenesetre az önmegsemmisítő
rendszere biztosan működik, professzor. Kár, hogy nem láthatja, milyen jól.
− Forgassa el a kamerát − szólt Ramanov a mikrofonba.
− Micsoda okos ötlet − mondta halkan Tahia.
− Elvégre professzor − fűzte hozzá Gerrit. − Még szép, hogy okos ötletei
vannak.
Harry gurgulázva nevetett, mire a kamera reszketve elfordult.
− Tartsa erősen azt a kamerát, West − morogta Ramanov − , mielőtt még
valaki epileptikus rohamot kap idefent.
− Leteszem a lépcsőre. Így legalább az ajtót is jobban látja majd. − Ennek
ellenére látszott, hogy megpróbálja nyugodtabban tartani a kamerát, mert a
kép máris stabilizálódott valamennyire, miközben a lépcsőhöz vitte. Ben
sajnálatára már egyes részletek is felismerhetővé váltak. Az erős fényszóró
és a fekete-fehér kép csak fokozta a titokzatos és félelmetes hatást, amitől
hátán jeges borzongás futott végig. A kamra teljesen kiégett. A falakat
takaró szürke műanyag nem megégett, hanem teljesen eltűnt − ahogy a
számos csővezeték, kábel és egyáltalán minden, kivéve a falak és a padló
csupasz betonbevonatát. Még a masszív fémlépcsőből is csak egy vázféle
maradt, amelyre még Ben sem merészkedett volna ráállni. Egyre kevésbé
értette, hogyan kerülhetett ki élve ebből a barlangból.
Harry letette a kamerát a lépcső egyik alsó fokára, majd ráirányítva az ajtóra
mellé tette a zseblámpáját.
− Az elem úgy egy óráig bírja − előzte meg Ramanov kérdését.
− Ne aggódjanak! Ha esetleg hamarabb kifogy, mint ahogy visszaérnénk,
akkor valószínűleg egészen más problémák megoldásán kell törjék a fejüket.
− Tökfej − mondta Van Staaten, ami inkább viccesen hangzott.
− Ezt hallottam. Mi készen állunk, professzor.
− Azt látom. És?
− Az ajtó. Igazán kedves lenne magától, ha kinyitná. De persze csak akkor,
ha nem jelent gondot − ráirányította egy másik zseblámpa fényét az ajtó
melletti kapcsolótáblára − pontosabban a téglalap alakú, elszenesedett
lyukra, ahol egykor helyet foglalt.
− Egy pillanat. − Ramanov megérintett néhány billentyűt, mire egy tompa
csattanás hallatszott a hangszórókból.
− Ez meg mi volt? − érdeklődött Harry gyanakodva.
− A fenti ajtó. Csak nem gondolja komolyan, hogy mindkét ajtót kinyitom
egyszerre? Az ördög tudja, mi csavarog odalent.
Harry megspórolt néhány kommentárt, majd feltűnt ő maga a képernyőn,
ahogy az ajtóhoz közeledett. Ramanov megint a billentyűzeten pötyögött,
mire ismét felhangzott a tompa és különösen nehéz csattanás. Ezúttal beletelt
egy kis időbe, míg kinyílt az ajtó, ráadásul iszonyúan lassan és egy
fülsiketítő nyikorgástól kísérve mozgott.
− Úgy tűnik, a mechanika is megsínylette egy kicsit − mondta Harry,
miután utolsóként átpréselte magát a keskeny nyíláson. − Jobb lenne, ha
nyitva hagyná, míg vissza nem érünk. Ki tudja, hányszor működik még.
− Abban biztos lehet − morogta Ramanov. Megvárta, hogy Harry teljesen
átevickéljen a résen, és lámpájának fénye végleg kialudt. Ekkor megnyomott
egy másik gombot, és a monitoron lévő két különböző kép újra helyet
cserélt.
Mindenesetre a kis kamera képe továbbra is csak táncoló árnyakat, illetve
szürke és fehér alakokat mutatott.
− Hé! − kiáltott fel Van Staaten vidáman. − Diavetítés! Hozhatok valami
innivalót vagy esetleg egy kis rágcsálnivalót?
Senki sem reagált a viccre. Egy percig mindenki csak a képernyőn lévő
monoton folt- és árnymintát kémlelte, majd Ben édesanyja hirtelen
megszólalt.
− Mondd, Ben, hová erősítetted a kamerát?
− Hát... ööö... egy olyan helyre, ahol a nő biztosan nem keresi − válaszolta
a fiú kitérve.
− A nő? − kérdezte Ramanov.
− Tahia. Az ő fegyverére erősítettem a kamerát. A cső alá. Ott tutira nem
keresi senki.
− A cső alá? − kérdezte Ramanov. Talán tévedett Ben, vagy valóban kissé
éles volt a professzor hangja? − Úgy érted, a fegyver csöve alá, amit
jelenleg a vállára akasztott?
Ben figyelmesen fürkészte a monitoron lévő mintát. Eltekintve a hiányzó
képminőségtől egész jól nézett ki. Inkább nem fordult hátra, de szinte érezte
a hátába fúródó szikrázó tekinteteket.
− Ezt nem mondod komolyan, ugye? − kérdezte az anyja végül.
− Az volt a legbiztosabb hely, ráadásul improvizálnom kellett
− védekezett Ben. − Úgyis a kezébe veszi, amint a barlangba értek.
− Miért? − kérdezte Ramanov.
− Mivel az ember általában abba az irányba tartja a fegyverét, amelyikbe
céloz − felelte Ben csípősen.
− Feltéve, ha van ott valami, amire célozni akar − vágta rá Ramanov.
− Most már hagyja békén, professzor − szólt Van Staaten. − Igaza van.
Én már azelőtt levenném a fegyveremet, mielőtt még betenném a lábam
ebbe a barlangba.
Egy időre megint síri csend uralkodott a teremben, Ben közben makacsul
bámulta a monitort. A kép nagyjából ugyanolyan maradt, de minél tovább
nézte, annál furcsábbnak tűnt számára. Pedig csak a folyosó plafonját
fürkészte, ami ráadásul alig látszott a katonák halvány fényszórójában.
És ekkor rájött.
− Egy pillanat..., én vagyok az egyetlen, akinek feltűnik valami?
− Micsoda? − sziszegte Ramanov. − Netán a folyosótető?
− Teljesen ép. Nem kellett volna elégnie? Az előtérben lévő műanyag
szinte teljesen elfüstölt.
− Itt pedig még egy koromfolt sincs − fűzte hozzá Van Staaten. − Úgy
tűnik, a sterilizáció mégsem működött mindenhol.
− Ezen a képen nem látszik semmi − szólt Ramanov dacosan, és Ben
hallotta, ahogy ismét a tasztatúrán pötyög. Két-három másodperc múlva
megszólalt. − Mindenesetre a kamerákkal nincs kapcsolatom. És semmi
máshoz sem. De mindjárt az elágazáshoz érnek. Ott sokkal alacsonyabb a
folyosó, ezért majd jobban látunk. Főleg a plafont − tette hozzá, persze
teljesen feleslegesen.
Mindenki mozdulatlanul ücsörögve bámulta a monitort. A világos és sötét
árnyakból álló mintázat jó ideig nem változott, majd miután a kép kissé
megremegett, hirtelen egy szürke műanyaggal bevont plafont közvetített.
− A fenébe! − mondta Van Staaten.
− Ez még nem jelent semmit − szólt vissza Ramanov idegesen. − Talán a
labor egyes részei...
− Mi? − szakította félbe Van Staaten. − Az egész épületnek kétezer fokon
kellett volna kiégnie. Ez nemigen tűnik kétezer foknak, professzor. Tudja
jól, milyen érzékenyek ezek az olcsó plafonlemezek.
Ramanov nem szólt semmit, csak úgy dörmögte.
− De ha legalább látnánk is valamit.
− Adóvevőn keresztül azért elérjük őket, nem? − kérdezte Robert Berger.
− Biztosan − válaszolta Ramanov kelletlenül. − Azért, hogy
megkérdezzék, honnan tudjuk, hogy valami nem stimmel, erre gondolt?
− Mindenesetre furcsa, hogy ők még nem jelentkeztek − motyogta Ben
anyja. − Egészen eddig mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy a
labor teljesen megsemmisült. Harry nem tűnik túl meglepettnek, hogy...
Félbeszakította magát, miután a kép hirtelen vibrálni kezdett, majd végképp
kialudt.
− Most mi van?
Az orosz válasz helyett serényen rávetette magát a számítógép billentyűire.
Két-három percig egyik dolgot próbálta a másik után, közben egyre
idegesebb és hevesebb lett, majd feladva a harcot úgy odavágta a klaviatúrát,
hogy Ben azt hitte, szanaszét repkednek a billentyűk.
− Semmi − mondta, majd még mérgesebb pillantást vetett Benre. − A
kamera meghalt..., micsoda véletlen!
− Hé! − tiltakozott Ben. − Ne nézzen így rám! Ez nem az én hibám.
Pontosan úgy helyeztem fel, ahogy mutatta.
− És akkor miért nem működik?
− Honnan a túróból tudjam?
− Ebből elég! − avatkozott közbe az édesanyja. − Biztos vagyok benne,
hogy Ben mindent helyesen csinált, Iljics.
− A kamera teljesen ép volt − folytatta az orosz. − Én magam
ellenőriztem, mielőtt odaadtam magának.
− Talán túl gyenge az adó − javasolta az apja. − Elvégre a labor legalább
tíz méterre van a lábunk alatt..., és fogalmam sincs, mennyi ebből a masszív
vasbeton. Maga tudja?
− Nem − mérgelődött Ramanov − , és egyébként sincs...
− ... igenis nagy jelentősége van! − szólt közbe Ben apja határozottan.
− Hiszen maga mondta, hogy az ott, lent egykor egyféle bunker volt, és
hogy az egész állomás egy amerikai kémberendezésként üzemelt a
hidegháború idején. Talán nem logikus, hogy a termek rádióhullámok és
más sugarak ellen is szigeteltek?
Ramanov dühösen nézett rá, de egy szót sem szólt. Ben néhány pillanat
múlva rájött, hogy a harag inkább saját magának szólt, amiért nem ő jött rá
erre a kézenfekvő magyarázatra. Az orosz végül sértetten megvonva a vállát
magához húzta a billentyűzetet, és szó nélkül visszaállította Harry kameráját
a képernyőre.
− És most mit csináljunk? − elégedetlenkedett.
− Mi lenne, ha azt tennénk, amire Harry kért minket − kérdezte Ben apja a
monitorra mutatva. − Maradjunk itt, és figyeljünk, nehogy valami bejöjjön
az ajtón.
Bárcsak ne mondta volna ezt, gondolta magában Ben. A képen nem mozdult
semmi, sőt a lépcső és köztük volt még egy többtonnás páncélajtó, de ennek
ellenére nem felejtette el, amit odalent látott..., ha pedig a labor tényleg nem
ment tönkre, akkor könnyen lehetséges, hogy néhányan a lények közül
szabadon garázdálkodnak odalent.
Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy Baxter kis kedvencei valószínűleg
megfagytak már. De valójában ez sem használt. Pusztán a páncélüveg
mögötti förtelmes teremtmény emlékétől is kirázta a hideg.
− Még mindig áll az ajánlatom − mondta Van Staaten. − Hozok inni- és
rágcsálnivalót, és csapunk egy muris videoestet!
Ramanov dühösen nézett rá.
− Ha talál valahol inni- és rágcsálnivalót, akkor csak rajta!
Van Staaten vigyora kissé erőltetettnek tűnt ezután, mire Ben megkérdezte.
− Ennyire rossz a helyzet?
− Még rosszabb − válaszolta Ramanov. − Még nem volt végleges
állapotfelmérés, de attól félek, már csak maximum két vagy három napra
maradt elegendő élelmiszerünk. Talán egy hétre, ha szigorúan beosztjuk, és
nem bánjuk, ha korgó gyomorral fekszünk az ágyba.
− Az egy hét igen hosszú idő − mondta Ben édesapja. − Talán addigra
elmúlik a vihar is, vagy legalább lesz rádió-összeköttetésünk, hogy tudjunk
segítséget kérni.
− És ha nem? − kérdezte Ben.
− Akkor egy kicsit tovább tart − szólt Ramanov barátságtalanul. − Olyan
hamar azért nem hal éhen egy ember. Több hétig is elhúzódhat.
− Micsoda elbájoló a modora, ha a felvidításról van szó, professzor!
− szólt Robert Berger.
− Én csak az igazat mondom − válaszolta Ramanov közömbösen.
− Persze azt is mondhatnám, hogy hamar túl leszünk rajta, és az utolsó
tartalék felfalása után huszonnégy órával mind éhen halunk. Ez talán jobban
tetszene?
− Legalább van elég vizünk? − kérdezte Ben gyorsan, főleg azért, hogy
megakadályozza apja és Ramanov egyre durvább hajba kapását.
− Víz? − Ramanov úgy nézett rá, mintha nem is értette volna a kérdést.
− Víz − felelte Ben. − Mi olyan furcsa rajta?
− Az Antarktisz kellős közepén vagyunk. Tudod, mi történik, ha megolvad
az Északi-sark jege?
− Megnő a vízszint. − Vajon mit akar ezzel?
− Igen, ráadásul körülbelül másfél-két méterrel. Ha viszont itt, az
Antarktiszon olvad meg, akkor több mint hatvan méterrel emelkedik meg. A
világ legnagyobb édesvíztartalékán ücsörgünk..., így hát nyugodtan
lecsíphetünk magunknak pár litert.
− Csakhogy ez a sok jég nem idebent van − mondta Ben dacosan.
Ramanov grimaszt vágott.
− Elegendő vizünk van.
− Most ne kezdjétek még ti ketten is − sóhajtott az anyja.
− Mindannyiunk idegei kivannak, de a helyzet attól még nem lesz jobb, ha
egymás torkának esünk. Egészen biztosan nem fogunk éhen halni, és abban
is biztos vagyok, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy valahogy
felvegyük a kapcsolatot a szárazfölddel.
− Adhatnánk füstjeleket is − javasolta a férje.
− A világ majdnem három tucat legjobb tudósa gyűlt itt össze, Berger
doktor − szólt Ramanov lekicsinylőn. − Nevetséges lenne, ha nem
tudnának becsapni egy pofonegyszerű rádióállomást.
− És persze az évszázad viharát − fűzte hozzá Ben apja gúnyosan.
Ramanov azonnal reagálni készült, de Ben édesanyja szemét forgatva
válaszával csillapítani próbálta a két harci kakast, amikor Van Staaten
gyorsan felkiáltott.
− Ott! Nézzetek oda!
Mindannyian a képernyőre kapták a fejüket.
Első pillantásra semmi sem változott. A monitor még mindig a zseblámpával
megvilágított lenti páncélajtó felvételét mutatta, amikor hirtelen megjelent
egy nem odaillő, mozgó árnyék...
− Mi a fene ez? − motyogta Ramanov.
Mielőtt még valaki felelhetett volna, már meg is kapta a választ a kérdésére.
Az árny tovább mocorgott, mire egy karcsú, fehér kabátba burkolt alak
belépve a képbe a nyitva álló ajtóhoz közelített.
− Sasha?! − tört ki Benből.
− Alexandra? − motyogta Ramanov, majd ráhajolt a mikrofonjára, és
torkaszakadtából kiabálni kezdett. − Alexandra! Azonnal állj meg!
Ha volt odalent egyáltalán még valami, ami továbbította a szavait, Sasha
akkor sem reagált rájuk. Nem sietett, de nem is hezitált, amikor az ajtó felé
sétált, és már majdnem elérte, amikor Ramanov hirtelen megnyomott egy
gombot, és az ajtó keserves nyikorgással megmozdult.
− Teljesen megőrült? − lihegte Robert Berger. − Össze akarja nyomni?
Ramanov várt még egy másodpercet, majd megállította az óriási ajtót. Ben
apjának igaza volt. Az ajtó túl lassan mozgott ahhoz, hogy bezáruljon
mielőtt még Sasha odaért volna. A lány mozgásában pedig volt valami
borzasztóan biztos, amiből még a nagyapja is ráébredt, hogy bizony nem fog
megállni. Kénytelenek voltak tehetetlenül végignézni, ahogy Sasha az
ajtóhoz érve könnyedén átsuhant a keskeny résen. Ramanov még kétszer-
háromszor a mikrofonba kiáltotta a nevét, és csak akkor hagyta abba, amikor
már rég hallótávolságon kívül volt. Ezután azonnal Benhez fordult.
− Hogy történhetett ez? Azt hittem, vigyázol rá?
− Vigyáztam is! − védekezett Ben. − A szobájába ment!
− Igen, de láthatóan nem maradt ott! − üvöltötte Ramanov. − Hogy
hagyhattad egyedül? Én rád bíztam őt!
− Hagyja abba, professzor − szólt Ben édesapja élesen. − Ben nem tehet
róla. Inkább azt magyarázza meg nekünk, hogyan került oda! Azt hittem,
bezárta az ajtót?
− Be is zártam − sziszegte Ramanov. − Be van...
Döbbenten félbeszakította magát. Időközben átkapcsolt, így a monitor ismét
a felső páncélajtó előtti folyosót mutatta. Tárva nyitva állt.
− Úgy tűnik, egy kicsit gondatlanok voltunk, professzor, nem? − kérdezte
Ben apja.
− Nem voltam az! − tiltakozott Ramanov. − Pontosan tudom, hogy
bezártam az ajtót. Hiszen maga is hallotta!
− Én csak abban hiszek, amit látok.
− Hagyjátok már abba! − kiáltott fel Ben. − Ramanov professzornak
igaza van. Az ajtó zárva volt.
Ramanov kissé csodálkozott, hogy épp ő védelmezi, mire a fiú édesanyja
nyugodtan megkérdezte.
− Sasha ismeri a kódot?
− Nincs rá szüksége − felelte Ben csípősen, mielőtt Ramanov tette volna.
− Már egyszer kinyitotta az ajtót. Nem emlékeztek rá?
Néhány másodpercig senki sem szólt egy szót sem, majd Ramanov törte
meg a csendet.
− De... mit akarhat odalent?
− Az én hibám − suttogta Ben. Ezúttal tovább tartott a csend.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ramanov végül.
− Ő..., ő velem volt, amikor Harryéknél voltam. Még egyszer megnéztük a
barlangban készült felvételeket, amikor az egyiken felismertem Schulzot, és
megkértem Tahiát, hogy nagyítsa ki.
− Schulz kapitányt? − kérdezte Van Staaten. − Sasha apját?
− Alexandra is látta a képeket? − vágta rá Ramanov.
− Igen − ismerte be Ben. − Először azt hittem, nem vette észre, de most...
igen, valószínűleg látta.
− Most pedig meg akarja keresni az apját − szólt Jennifer halkan.
− Hogy lehetséges ez? − fordult Van Staaten kételkedve Robert
Bergerhez.
− Alexandra nem gyengeelméjű! − förmedt rá Ramanov.
− Ebben az esetben legalább egy véleményen vagyunk − mondta Ben
édesapja. − Csak azért, mert nem beszél és nem reagál a külső ingerekre,
még nem jelenti azt, hogy nem fog fel semmit a környezetéből. És azt sem,
hogy semmire sem képes reagálni. Attól félek, Bennek igaza van. De ettől
függetlenül nem a te hibád − fűzte hozzá hevesen Benhez fordulva.
Ramanov hallgatott, de tekintetéből ítélve másképp látta a dolgokat.
− Utánamegyek − szólt határozottan Ben.
− Ez szóba sem jöhet! − vágta rá az apja. − Megtiltom! Túl veszélyes!
− De hiszen az én hibám! Ha nem lettem volna ilyen hülye, akkor nem látta
volna azt az átkozott képet, és...
− ... és ilyesmire vannak a szakemberek − vágott a szavába édesapja.
− Hívja csak a zsoldost, professzor!
Ramanov megérintett egy gombot. A monitoron lévő kép nem változott, de a
hangszórókból hangos recsegés hallatszott, mire Ramanov ráhajolt a
mikrofonjára.
− Itt Ramanov professzor beszél − kezdett bele, majd Tooth hangja
azonnal félbeszakította.
− Minden rendben, professzor! Én is látom a képet a monitoromon.
− Akkor meg mire vár? − türelmetlenkedett az orosz. − Vissza kell
hoznia az unokámat! Azonnal!
− Sajnálom, professzor! Én nem mozdulhatok innen. Harry egyértelmű
parancsot adott. Én vagyok a tartalékos, ha netán történne valami.
− Mit jelentsen ez? − válaszolta Ramanov. − Vészhelyzet van, én pedig
megparancsolom...
− Semmi esélye, professzor. Én csak Harry parancsait követem.
− Maga teljesen megőrült? − üvöltötte Ramanov. − Talán elfelejtette,
hogy kitől kapja a fizetését?
− Harrytől − felelte Tooth nyugodtan.
− Tooth, kérlek! − avatkozott bele Ben. − Tedd meg értem! Sasha
veszélyben van. Segítened kell neki!
− Semmi esély, öcskös! − válaszolta Tooth. − Ráadásul abszolút
értelmetlen és felesleges lenne. Harry és a másik kettő odalent van. Majd ők
gondoskodnak a kis barátnődről, ne aggódj!
− Akkor legalább szóljon nekik! − mondta Ramanov.
− Már próbáltam. Pillanatnyilag nincs kapcsolat. De még később
megpróbálom.
Ben közel volt a teljes kétségbeeséshez. Vajon miért pont Toothot hagyta itt
Harry? Ha Tahia vagy Gerrit lett volna a tartalékos, akkor ők már biztosan
utánamentek volna. De Tooth előbb lőné térden magát, mint hogy felemelje
a fenekét a számítógépétől!
Ramanov láthatóan ugyanúgy látta a helyzetet, mivel kommentár nélkül
megszakította a kapcsolatot, majd olyan dühösen nézett a mikrofonra,
mintha legszívesebben darabokra törte volna.
− Most már ne izgasd magad − mondta Jennifer. − Igaza van. Harry
egészen biztosan megtalálja, és gondoskodik róla. Ő jó. Te is tudod.
Hát persze hogy tudta. Harry jó katona volt. De azt is érezte, hogy Sasha
veszélyben volt. És ez az érzés minden egyes levegővétellel erősebb és
elviselhetetlenebb lett.
Egy mozdulattal sarkon fordult, és az ajtóhoz sietett. Mielőtt még elérte
volna, édesapja megszólalt.
− Csak ha valamiféle furcsa ötletre vetemednél, fiam − kód nélkül is ki
tudod nyitni az ajtót?
Ben riadtan hátrafordult.
− Lenne olyan kedves, és bezárná az ajtót, professzor? − szólt az apja.
− Kérlek! − könyörgött Ben.
Apja felszólító pillantást vetett az oroszra, mire az bólintva a billentyűzet
fölé hajolt, majd mégis még egyszer felnézett a monitorra, mielőtt egyetlen
gombot is megnyomott volna.
Ben azonnal a képernyőre kapta a fejét, majd egy pillanat erejéig vad
remény lett úrrá rajta.
De csalódnia kellett. A képernyő még mindig a félig nyitva álló páncélajtót
mutatta a lenti zsilipkamrában, Sasha pedig még mindig nem jött vissza.
Helyette valami apró, szellemhez hasonló alakot látott felbukkanni a
zseblámpa fényében, amely a következő pillanatban már el is tűnt.
− Mi volt ez? − kérdezte Van Staaten ijedten.
− Nem tudná egy kicsit közelebb hozni a képet? − kérdezte Robert Berger.
− Fogalmam sincs − felelte Ramanov feltehetőleg mindkét kérdésre.
De nem is volt szükség rá. Az árny újra megjelent, mire gyors és szaggatott
mozdulataiból Ben azonnal rájött, mivel állnak szemben.
Egy pók volt. Persze, nem a Baxter laborjában talált hatalmas szörnyeteg, de
ennek ellenére irdatlan, szögletes és drótszerű szőrrel borított, férfikéz
nagyságú példánynak látszott.
Első pillantásra egészen normálisnak tűnt − természetesen eltekintve a
nagyságától − , de amikor közelebb jött, több különbséget is felfedeztek
rajta. Lábai valahogy túl sok ízülettel rendelkeztek, potroha pedig
idomtalanul felfújódva, már-már groteszk nagyságú, váladékozó és gyulladt
fekélyekhez hasonló fonómirigyekkel volt teletűzdelve.
− Micsoda förtelmes szörnyeteg − rázta meg magát Van Staaten,
miközben Ramanovra bámult. − Egyik Baxter játékszere közül?
− Nagyon úgy tűnik − válaszolta az orosz. Hangja elég furcsán csengett.
− Nem is tudtam, hogy ilyen rémségeket tenyészt.
Ha tudnád... gondolta Ben borzongva. Ugyanakkor édesanyja arcára nézve
olyat látott, amitől egy percre mindent elfelejtett.
Arra számított, hogy édesanyja krétafehéren és a pánik szélén
egyensúlyozva mered a képernyőre. Normál esetben ennek, a máskor oly
fegyelmezett nőnek elég volt egy ártalmatlan házi pók is ahhoz, hogy egyből
a legközelebbi asztalra vagy legalább székre pattanjon, de ő nemcsak
teljesen nyugodt maradt, hanem igencsak érdeklődve vizsgálgatta a
mélységesen gusztustalan teremtményt. Ez pedig nem az első alkalom volt,
hogy így látta édesanyját. Félelmetes...
A pók közelebb jött, és immár az egész monitort beterítve olyan közel sétált
el a kamera mellett, hogy még a lépcső fémrészén totyogó apró és kemény
lábak tipegését is hallani lehetett.
− Most már tényleg be kellene csukni azt az ajtót, professzor − mondta
Ben apja. − Hacsak nem szeretné idefent az állomáson üdvözölni ezt a
kedves kis szőrös állatkát.
Ramanov váratlanul gyorsan átkapcsolt, majd bepötyögve a megfelelő
kódot, becsukta az ajtót. Hangosan fellélegzett, miután az ajtó tompa
csattanással a helyére illeszkedett.
− Le kell mennem oda! − kiáltott fel Ben.
− Ben, légy észnél! − szólt az apja. − Te...
− Te nem érted − vágott a szavába a fiú. Idegesen gesztikulált a képernyő
irányába, amelyen ismét a lenti, nyitva álló ajtó látszott. E pillanatban ugyan
nem jöttek újabb látogatók, de mi jelentősége volt ennek? − Ez az izé ott,
lent... semmi sem volt! Odalent egy csomó másféle szörnyeteg ólálkodik,
Sasha pedig egyedül van! Nekem..., nekem ki kell hoznom onnan!
Apja nem szólt egy szót sem, csak riadtan nézett rá, mire Ben két-három
másodperc múlva Ramanovhoz fordult.
− Professzor! Kérem!
Ramanov hallgatott. Tíz másodperc. Tizenöt. Húsz.
Majd bólintott.
− Amennyiben az apád egyetért. De vigyél magaddal egy adó-vevőt. És egy
fegyvert.
− És nem mész egyedül − fűzte hozzá az édesapja. − Veled megyek!

A pók a lépcső legfelső fokán ült, mintha csak arra várt volna, hogy az ajtó
kinyíljon, és az alkalmon kapva elmenekülhessen.
Ben édesapját valószínűleg kifelejtette a számításból, aki felemelve a lábát
egy hatalmas dobbantással péppé zúzta.
Bent rövid, de annál hevesebb rosszullét fogta el. Normális esetben semmi
problémája nem akadt a pókokkal, de ez a példány jóval nagyobb volt, mint
ahogy azt a monitoron látta, ráadásul sokkal undorítóbb. Ha egy kicsikét
nagyobb lett volna, akkor nem is lett volna elég egyszer rátaposni.
A csizmáján csüngő valami is inkább egy yorkshire terrier vagy egy
különösen dagadt patkány maradványához hasonlított jobban.
− Hihetetlen − motyogta az apja ügyetlenül egyensúlyozva egyik lábán,
majd a lépcső szélén lekapirgálta a disznóságot. − Ennek a Baxternek
bizony nem lehetett ki mind a négy kereke.
Ben vadul nyeldekelt, hogy valahogy megszabaduljon a szájában lévő
savanykás íztől.
− Téged... egyáltalán nem izgat? − kérdezte.
− A csizmámon lévő disznóság! Dehogynem!
− Úgy értem, a pók.
− Nem − felelte apja mosolyogva. − Egy fóbiás bőven elég a családban.
Elvégre pedig pszichológus volnék.
− És ők semmitől sem félnek?
− De. − Amennyire lehetett megtisztogatta a cipőjét, és megkapaszkodott
a szétégett lépcsőkorlátban. Az egész szerkezet mintha felsóhajtott volna,
Ben szinte érezte, ahogy inog a lába alatt. És talán nem is csak beképzelte
magának... − Csak több trükköt ismerünk arra, hogy eltitkoljuk.
Ben jobb fülében hirtelen egy éles reccsenés hallatszott, majd Ramanov
hangja csendült fel, amely legalább annyira kellemetlen és hangos volt.
− Ha netán végzett a kis magánelőadásával, doktor úr, akkor igencsak hálás
lennék, ha továbbmennének. Alexandra már jó öt perce odalent van.
Ben és apja szinte egyszerre és ugyanolyan gyorsan tekerte le az adóvevőjük
hangerejét. Apja direkt eltúlzottan fájdalmas arcot vágva így szólt.
− És jó tizenöt éve a maga unokája, professzor, nem az enyém.
Gyorsan kikapcsolt, mielőtt még utolérte volna Ramanov válasza, majd
elindult lefelé a lépcsőn. Ben rögtön rájött, hogy nem képzelődött, ugyanis a
lépcső szinte vibrálni kezdett a léptei alatt. A masszív fémlépcső nagyon
komolyan megsérült, amitől máris azon törte a fejét, vajon hogyan élte túl
Harry, édesanyja és ő az idelent uralkodó poklot.
Választ persze nem kapott a kérdésére, ahogy eddig oly sokszor sem.
Próbálta meggyőzni magát, hogy ez a tényleg roppant masszív lépcső talán
csak kibírja azt a néhány kilót, amit ő és az apja jelent.
Miután már túl voltak a lépcső felén, felhangzott egy tompa puffanás, és
ezúttal érezhetően megingott alattuk a lépcső. Valami lezuhant a plafonról,
és csörömpölve összetört alattuk. Ijedten megdermedt, mire az apja egy
heves mozdulattal bekapcsolta az adóvevőt.
− Mi volt ez?
− Csak a felső ajtó, kedves kolléga − felelte Ramanov nyugodtan.
− Valahogy csak fel kellett rázzam magukat.
− Ez sikerült − válaszolta Ben apja ingerülten. − Most pedig kérem,
nyissa ki!
− Szó sem lehet róla. Hacsak nem garantálják, hogy a szoba tiszta, és
semmilyen nem kívánatos vendég nem lep meg minket idefent.
− A pók halott − avatkozott közbe Ben. − Az apám ölte meg saját
lábúlag.
− Rendben. De ha jól emlékszem, épp te biztosítottál arról, hogy sokkal
förtelmesebb teremtmények mászkálnak odalent − hangja hallhatóan
keményebb lett. − Az ajtó csak akkor nyílik ki, ha Alexandrával együtt
tértek vissza.
Ben azonnal tiltakozni akart, de apja rögtön megrázta a fejét, amire a fiú
csak némán felnézett a lépcső tetejére. Elvégre Ramanovnak igaza volt,
mégis úgy érezte magát, mintha egy óriási föld alatti kriptába zárták volna,
amiből soha többé nem szabadulhat. Ramanov az Alexandrával együtt című
elszólását pedig figyelembe sem vette. Amúgy sem Sasha nélkül tervezte a
visszautat.
− És kapcsolják be a kamerát, kérem! − fűzte hozzá Ramanov, miután
senki sem válaszolt.
A fiú édesapja erre sem válaszolt, de mindkét kezével hátrasimította a fehér
bélelt kabátján lévő kapucnit, majd jobb kezével bekapcsolta a Ramanovtól
kapott egyik erős fényszórót, bal kezével pedig a homlokán lévő apró
vezeték nélküli kamerát. Elég kalandosnak tűnt, de ugyanakkor igencsak
praktikus volt, hiszen a kamera automatikusan felvette, amit látott.
− Most pedig el kellene indulniuk, Berger doktor − folytatta Ramanov.
− Alexandra már régóta odalent van. − Hangjából eltűnt a harapós gúny,
és immár sokkal aggódóbbnak tűnt.
− Igaza van − mondta Ben apja. − Gyere, és maradj szorosan mögöttem!
Ben nem éppen így tervezte, de az út első részére nem maradt más
választása. Az ajtónyílás, melyen Sasha oly könnyedén átsuhant, bizony
olyan keskeny volt, hogy csak egymás után tudtak átjutni rajta. Robert nem
siette el a dolgot, mivel zseblámpájával még alaposan és gyanakodva
átvizsgálta a padló keskeny részét, majd némi hezitálás után átpréselte magát
rajta. Ben nem vette zokon tőle. Neki is szinte kétezer másik helyszín eszébe
jutott, ahol szívesebben járt volna, mint ebben a félelmetes laborban.
De odaát volt Sasha is, aki veszélyben volt, ami azt jelentette, hogy akkor is
belépett volna azon az ajtón, ha maga az ördög várt volna rá személyesen a
túloldalán.
És ki tudja − talán tényleg ő volt az.
Még meg sem várta, míg édesapja teljesen átment a nyíláson, hanem
türelmetlenül utána furakodott, miközben halkan hálát adott Ramanovnak a
vastag kabátért és kesztyűért, melyek nélkül bizonyára véres nyomokat
hagyott volna maga után az ajtó éles szélein. Ennek ellenére eszébe sem
jutott Ramanovtól azt kérni, hogy nyissa kissé nagyobbra a nyílást.
Pontosabban szólva, az ajtórés még szinte túl széles is volt ízléséhez, ha
belegondolt, hogy milyen... teremtmények botorkáltak errefelé...
Megnyomta adóvevője gombját.
− Ramanov professzor, kinyílik vajon ez az ajtó még egyszer, ha becsukja?
Öt-hat perces hallgatás után.
− Nem vagyok biztos benne. Úgy tűnik, a forróság hatására deformálódott a
fém − Ramanov hangja igen szigorú, de egyúttal tárgyilagos is volt.
− Tudom, mire gondolsz..., de túl nagy a kockázata, hogy többé nem nyílik
ki és örökre ott maradtok.
− Rendben − mondta az apja. − Vagy inkább: nincs rendben. Hagyja
nyitva az ajtót! De tartsa szemmel a két kamerát! − Odafordult Benhez.
− Kapcsold be a lámpád! − Ben engedelmeskedett, mire az apja idegesen
beszívta a levegőt fogai között, majd kacsintva hozzáfűzte. − De azért nem
muszáj az arcomba irányítani!
Ben ugyan szófogadón leeresztette a lámpát, miközben azzal vigasztalta
magát, hogy nem csak apját, de minden bizonnyal Ramanovot is elvakította.
− Akkor nyomás! − mondta édesapja. − Keressük meg ezt a leányzót!
És... Ramanov?
− Igen, Berger?
− Addig próbálja meg továbbra is elérni Harryt és a többieket!
Ben ide-oda lóbálva lámpáját kétszer-háromszor torkaszakadtából kiabálta
Sasha nevét. Természetesen nem kapott választ, de már abban sem volt
biztos, hogy egyáltalán meghallaná a lányt. A szörnyű látvány, ami
fényszórójának köszönhetően tárult elé, teljesen magával ragadta.
Az önmegsemmisítő berendezés valóban nem működött, de azért a labor
nem úszta meg teljesen sértetlenül. Nem látott pókokat vagy másféle
szörnyetegeket, de a bal oldalon lévő falat koromfekete füst fedte, a
műanyag bevonat pedig mindenhol megolvadt, mindenhol csupasz beton,
szétégett kábelek és csövek összevisszasága fogadta. A plafont fedő réteg
egy része szó szerint barikádot alkotva omlott le. Ha még ez sem lenne elég,
a katasztrófát megelőző földrengés egy dupla tenyérnyi lyukat vájt a padló
betonjába, melyből félelmetes, már-már fehér gőz áradt felfelé.
Ben gondolkodás nélkül továbbment volna, de apja egy fejcsóválással
megálljt parancsolt neki.
− Semmi értelme vakon nekirohanni. Van egyáltalán fogalmad arról, merre
lehet?
− Valószínűleg a barlangban, hogy megtalálja az apját.
− Akkor egyenesen Harry és a többiek karjába rohant volna, és már rég
visszajöttek volna. Azt javaslom, előbb vizsgáljuk át a labort. Te úgyis
kiismered magad itt... mindenesetre jobban, mint én.
Pontosan ez volt az oka annak, hogy Ben hátán egy újabb borzongás futott
végig. Túl jól tudta ugyanis, hogy mi settenkedett az egyik ajtó mögött.
− Jó ötlet − szólalt meg Ramanov hangja a fülhallgatójukban, mielőtt még
Ben válaszolhatott volna. − Tegyék ezt. De siessenek... vagy inkább:
váljatok külön. Bőven elég, ha csak az egyikőtök kutatja át a labort. Ha
Alexandra a zsoldosokkal van, akkor az azt jelenti, nincs veszélyben.
− Szó sem lehet róla! − mondta Ben apja határozottan. − De sietni
sietünk. Gyere! − Óvatosan, de hihetetlen ügyességgel átmászott a cserepek
és betontörmelékek barikádján, miközben balról jobbra mozgatta a lámpáját.
Ben hirtelen mintha látott volna valami apró dolgot átsuhanni a fényben, de
még azelőtt eltűnt, hogy látta volna, utána pedig nem mozdult semmi. Talán
csak az idegei játszadoztak vele.
Apja továbbra is a padlót, a plafont és a falakat pásztázta lámpájával és
tekintetével, valószínűleg hogy Ramanov és a többiek is ugyanazt lássák
odafent a központban, mint ő, de ő maga nem mozdult, még akkor sem,
amikor Ben, átküzdve magát az akadályon, megérkezett hozzá.
Kérdőn meredt apjára, de a fejhallgatóban felcsendülő Ramanov hangja
megelőzte.
− Mi történt? Mire vár még?
− Valami nem stimmel − szólt Ben édesapja elgondolkodva.
− Igen, nekem is úgy tűnik − felelte Ramanov ironikusan. − Talán fel
kellene mondanom a takarítónőnek.
A fiú apja még válaszra sem méltatta, helyette inkább a folyosóra irányította
a lámpáját. A halvány fény szürke műanyagot, szétszaggatott kábeleket,
valamint korom- és égésnyomokat, néhol pedig üvegszilánkokat leplezett le
a sötétben...
De tényleg csak üvegszilánkokat.
− Igazad volt − szólt Ben. − Valami nagyon nem stimmel itt. − Apja
kérdőn nézett rá, mire Ben szinte türelmetlen gesztussal válaszolt. − Semmi
sem tűnik fel neked?
− Ne húzd az időt − dörmögött Ramanov hangja a fülében. − Mit fedeztél
fel?
− Sehol sincs jég. Hát nem látjátok? A falakon nincs jég. Túl meleg van
idebent!
− Én nem tartom kifejezetten melegnek − mondta apja hangsúlyozva, de
Ben újra megrázta a fejét.
− Itt mínusz húsz vagy harminc foknak kellene lenni! De itt még egyetlen
jégkristályt sem látni. Tudod, mit jelent ez? Hogy még működik a fűtés!
− Azaz Baxter minden apró, illetve nem is olyan apró teremtménye még
feltehetőleg életben van...
− Ostobaság! − tiltakozott Ramanov. − Az egész berendezés meghalt! A
monitoromon semmi sem látható!
Ben ezt el is hitte..., de ez nem jelentett semmi többet, mint amit Ramanov is
mondott: hogy a számítógépe nem mutatott semmit. És valóban túlzottan
meleg volt odalent.
Édesapja gondolatai ugyanazon szálon futhattak, hiszen egyetlen kérdés
nélkül belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a Ramanovtól kapott pisztolyt.
Igazság szerint két pisztolyt adott nekik, csakhogy apja mindkettőt eltette.
− A lámpád − szólt, miközben a legközelebbi ajtó felé tartott.
Ben szófogadón az ajtóra irányította a fényt, amíg apjáé − ahogy
pisztolyának csöve is − egyenesen a lábuk elé világított.
Ben nem tudta, valójában mire számított − talán egy förtelmesen ronda,
soklábú valamire − , de az ajtó mögött semmi sem mozgott, miután
óvatosan kinyitotta.
Most már látták a jeget, amely vékony rétegben csillogott a padlón, illetve
romokat és szilánkokra tört üveget, majd amitől Ben a legjobban tartott: egy
pókot.
Méghozzá egy igen nagyra nőtt pókot.
Mindenesetre halott volt.
Majdnem olyan nagy volt, mint Tarantula, Baxter kedvence, hanyatt feküdt,
lábait a testébe húzva még mindig visszataszítónak, de legalább
veszélytelennek látszott.
Apja még jobban kitárta az ajtót, mire egyre több és főként halott pókot
pillantottak meg. Az állatok egészen biztosan megfagytak, egyeseket
csillogó dér vont be, majd amikor édesapja mögött szorosan lépkedve átlépte
az ajtót, rettenetes látvány tárult elé: néhány példány szabályosan a falakra
vagy a bútorokra fagyott.
Kétségkívül felismerte a szobát. Az a labor volt, amelyben felfedezte a
szörnyeteget − bár kissé megváltozott. Miután elment, kellett legyen egy
második robbanás is, hiszen az üvegből lévő válaszfal immár nem volt sehol,
a biztonsági zsilip pedig egy üvegből, gumiból és fémből lévő bizarr
szoborrá változott. Most már azt is tudta, honnan származtak ezek a halott
pókok. A robbanás vagy nyomás − vagy bármi volt is az − szétzúzta az
összes terráriumot.
Ben imádkozott azért, hogy ne az összes legyen.
Szíve vadul dübörgött, miközben a nyelvén lévő kellemetlen íz egyre
erősebb lett. Legszívesebben azonnal visszafordult volna, de édesapja már
úgyis elindult, és habár tudta jól, mennyire tart attól, amit a szétzúzott
üvegfal mögött talál, képtelen volt nem saját szemével meggyőződni róla.
Ahogy arra számított, a fényszóró olyan látványt varázsolt szeme elé,
amelyhez képest Dante Infernója egy ártalmatlan Walt Disney-produkció.
Számos széttört terrárium és üvegdoboz volt ott, amelynek korábbi lakói
halottan és megfagyva hevertek a földön, több száz, ha nem ezer halott pók.
Továbblépkedett. Csizmája alatt üveg recsegett-ropogott, szíve már a
torkában dobogva mászott egyre feljebb icipici póklábakhoz hasonlóan.
A rossz hír: már a nagy terrárium sem létezett. A több centiméteres üveg
ezerszer is megpattant, majd komplikált pókhálóként ágazott szerteszéjjel.
A jó hír: az óriáspók még mindig ott volt.
Az igazán jó hír pedig: ugyanolyan halott volt, mint a többi.
− Te jó ég! − motyogta az apja. − Mi..., mi a fene ez?
A kezében lévő lámpa úgy reszketett, hogy már alig bírta a halott
szörnyetegre irányítani, ami persze még jobban súlyosbította a borzasztó
látványt. A halott pók hasig felhúzott lábakkal feküdt a hátán, ahogy a többi
kis húga és kis öccse is, de a reszkető fény irtózatos mozgás képzetét
keltette.
− De hát..., de ez lehetetlen! − dadogta Robert. − Ilyen..., ilyen nem is
létezik!
− Igen − felelte Ben halkan. − Ugyanezt gondoltam én is, amikor először
megláttam.
− Azt akarod mondani, hogy te már láttad ezt a szörnyeteget? − dübörgött
Ramanov hangja a fülébe.
− Igen. Ahogy maga is, professzor.
− Ostobaság! − szólt Ramanov. − Én esküszöm, hogy sohasem láttam ezt
a... valamit! Fogalmam sem volt arról, mit művel odalent ez a Baxter, a
szentségit! Ha tudtam volna, saját kezűleg fojtottam volna meg!
− Igen, ez roppant hihetőnek hangzik − szólt Ben édesapja gúnyosan.
Mindenesetre megpróbált felettébb gúnyosnak hangzani, miközben hangja
ugyanúgy reszketett, ahogy a fagyott pókszörnyetegre irányított fénysugár,
ami kissé csökkentette a hatást. − Végül is ki vezeti ezt az állomást?
− Ebből elég legyen! − mondta Ramanov szigorúan. − Mindent
feljegyeztünk, de erről majd később beszélünk! Most kérem, keressék
tovább Alexandrát!
− Arra mérget vehet, hogy még beszélünk róla! − dörmögte az apja. − Sőt
nem csak erről a... dologról!
Ezzel sarkon fordult, mire Ben a lámpa hirtelen mozgásának köszönhetően
úgy látta, menten ráveti magát a pók. Amilyen gyorsan csak tudta, követte
apját, és csak akkor lélegzett fel óvatosan, miután kiértek a folyosóra.
− Ez az átkozott tökfilkó! − tört ki Robertből. − Ez tudott róla, biztos
vagyok benne! Kezdettől fogva hazudott nekünk! Már az első pillanattól! Ez
nem egy meteorológiai állomás, hanem egy átkozott Frankenstein-labor!
Ben csak remélni merte, hogy kikapcsolta az adóvevőjét − bár elvégre
teljesen mindegy volt neki. Most, hogy elhagyták ezt a borzalmas szobát, és
bezárták maguk mögött az ajtót, a homloka mögött lévő zűrzavar végre
rendeződött. Félelme nem tűnt el teljesen, de ugyanakkor egy
megkönnyebbülés-félét érzett magában, hiszen tudta, hogy Van Staaten
megtartotta a szavát, és nem mondta el senkinek a titkát. És akármilyen
furcsa volt, ráadásul még saját maga is csodálkozott rajta, mégis elhitte
Ramanovnak, hogy semmit sem tudott Baxter valódi kísérleteiről.
Sőt most már arra is emlékezett, hogy valójában miért is voltak itt.
− Sasha − mondta.
Apja némán bólintott, majd a zsebébe nyúlva elővette a Ramanovtól kapott
második pisztolyt is.
− Semmi olyanra nem tüzelsz, aminek hétnél kevesebb lába van, világos?
− Nagyon vicces − válaszolta Ben, miközben szinte vadul a pisztolyért
nyúlva eltette azt, ami igencsak furcsa érzést váltott ki benne. Az előbb
bizony csalódott, és kissé dühös is volt, amiért édesapja nem adta oda neki a
fegyvert, és ilyen nyíltan gyerekként kezelte, de most nyugodtan lehetett
volna egy kicsit büszkébb és magabiztosabb is.
De sajnos egyik sem volt. Apja viccelődése persze csak arra volt jó, hogy
túljátssza saját idegességét, és hogy éreztesse fiával, milyen kelletlenül adott
kezébe töltött fegyvert. Hogy végül mégis odaadta neki, az csak arról
tanúskodott, milyen komollyá fordult a helyzetük, de Ben inkább nem
gondolkodott el komolyabban a problémán...
Végleg elhagyva a labort hirtelen recsegést hallott a fülében, de ezúttal nem
Ramanov, hanem édesanyja hangja csengett az adóvevőben.
− Robert, kérlek, forogj körbe egyet! Szükségem lenne egy teljes
fordulatra, amit aztán később kiértékelhetünk.
− Erre most nincs idő − felelte férje kelletlenül. − Mihez kell egyáltalán?
− Nem kell alaposan átvizsgálnod a labort, csak egyszer rögzíteni. Talán
később fontos lesz, hogy mi működik és mi nem odalent.
Apja húzódozott még egy pillanatig, majd mégis engedelmeskedett. Végül
elhagyva a letarolt labort gyorsan átvizsgálták a labor többi szobáját is.
Mindenhol különböző zűrzavar fogadta őket − és természetesen nem kevés
élő pók, még akkor is, ha többnyire csak teljesen átlagos példányokról és
nem olyan szörnyekről volt szó, mint amilyet Ben édesapja széttaposott a
lépcsőn.
Ezek közül az állatok közül néhány igencsak különös volt. Ha Ben a világ
egyik-másik részén találkozott volna velük bizonyára torzszülöttnek hitte
volna őket. Ezeknek a pókoknak túl sok (vagy néha túl kevés) lába,
egyeseknek felesleges dereka vagy hibás számú és formájú szeme volt,
sokuk pedig szokatlanul felpüffedt potrohhal és abszurd nagyságú
fonómiriggyel rendelkezett, ami bizony egyértelmű bizonyítéka volt annak,
hogy Baxter nem pókszörnyetegeket, hanem minél több pókselymet akart
létrehozni.
A borzasztó azonban az volt, hogy ezek az abszurd monstrumok mind
ismerősnek tűntek a számára. Valahol már látta őket, pontosabban szólva a
jégből való másolatukat, amelyeket Gerrittel együtt talált odakint a
szakadékban. Sem ő, sem pedig az apja nem szólt egy szót sem, de egyre
növekvő idegessége nem hagyott kétséget afelől, hogy ő is pontosan
emlékezett félelmetes leletükre.
Néhány perc alatt sikerült átkutatniuk az egész labort anélkül, hogy ráleltek
volna Sashára.
− Akkor a barlangban van − mondta Ramanov, aki mindvégig követte
sikertelen keresésüket a monitorról.
− Harry és az emberei akkor már rég megtalálták volna − szólt Ben apja.
A folyosó végén ácsorogtak, ahol előttük húzódott a barlangba vezető
térdmagasságú alagút. Ben szorongva kémlelte. Sasha valahol a másik
oldalon lehetett, ő pedig természetesen követni fogja − de ez nem
változtatott azon, hogy a sziklában lévő fekete lyuk pillanatnyilag úgy tűnt
számára, mint egy szörnyeteg mohón kitárt pofája, aki csak arra vár, hogy
néhány önkéntes tökfilkó belemásszon.
Arckifejezéséből ítélve édesapja ugyanúgy látta a dolgokat.
− Ez akár lehetséges is − felelte Ramanov. − De még mindig nem
jelentkeznek. Ezek szerint be kell menniük körülnézni.
A gondolat, hogy kézre és térdre ereszkedve önként másszanak be ebbe a
köves sárkánypofába, egyre kevésbé nyerte el Ben tetszését, majd a
következő pillanatban...
... már semmi sem számított, hiszen a feneketlen fekete lyukból egy lövés
ostorozó visszhangja csendült fel.

10

Mielőtt még elérték volna a folyosó végét, megszűnt a képösszeköttetés,

Ramanov elégedetlenkedő hangja pedig egyre érthetetlenebbé vált, majd
végül teljesen elhallgatott. Amikor Ben és édesapja felegyenesedett a bánya
túlsó végén, fejhallgatójukból már csak egy monoton susogás hallatszott,
mire Robert kikapcsolta az adóvevőt. Ezután síri csend lepte el a környéket,
amitől Ben úgy érezte, elveszíti az egyensúlyát.
Valószínűleg a barlang miatt volt. Bár a valóságban még csak egyszer járt
itt, álmában viszont annál többször, de ugyanakkor a képernyőn is többször
megcsodálhatta már a legkülönbözőbb látószögekből − mégis semmi sem
tűnt ismerősnek neki. Egy rövid, de iszonyú kellemetlen pillanat erejéig
kissé erősebben szédült. Szeme sarkából látta, hogy apja sincs jobban: egy
kissé bizonytalanul botorkált, akárcsak egy apró hajó matróza. Talán azért
történt, mert ez a hely valahogy azt sugározta, nem tartoznak oda − mintha
szabályosan nem akarta volna társaságukat − , ráadásul elég határozottan a
tudtukra adta.
Ben elhessegette az idétlen gondolatot, majd inkább arra koncentrált, amiért
valójában jöttek. Sasha valahol idelent volt, és feltétlenül meg kellett
találniuk.
De talán nem kellett volna szavakba öntenie a tervet, mert ugyanabban a
pillanatba rájött, mennyire nevetséges is volt. A múltkor is ugyanezen a
kavicshalmon ácsorogva mustrálták az előttük magasló sziklás tájat és a
különböző groteszk formákká dermedt lávát. És hirtelen észrevette,
mennyire megváltozott minden. Talán nem volt egyértelmű a változás,
legalábbis nem szavakkal kifejezhető módon: mintha minden még egy
fokkal borúsabbá és elutasítóbbá − idegenné − vált volna, mint amilyen
volt. Még egyszer egészen határozottan érezte, hogy nem kellett volna itt
lenniük. Ez a hely nem csak idegen, de roppant ellenséges is volt.
− Ez félelmetes! − szólalt meg Ben apja. Ezek szerint a fiú nem volt
egyedül az érzésével.
− Igen. Nem gondoltam volna, hogy te is...
Apja felé fordulva félbeszakította magát a mondat közepén, amikor
észrevette, hogy ő nem is lefelé, hanem pont ellenkezőleg, a feje fölé emelve
tekintetét fürkészte a mesterséges csillagos eget. Ben szándékosan ellenállt a
kísértésnek, és nem követte példáját. A látvány egyszerűen megrémisztette.
− Mi? − kérdezte türelmetlenül.
− Szerinted milyen mélyen vagyunk a föld alatt? − kérdezett vissza
édesapja. − Tíz-tizenkét méterre? − válaszolta meg saját kérdését egy
biccentéssel.
− Maximum. De most tényleg nincs idő...
− És mit gondolsz, milyen magasan van felettünk ez a plafon? − folytatta
apja immár győzedelmes hangnemben. − Negyven méter? Ötven?
Inkább több, gondolta Ben szorongva. Sőt biztosan több. Amikor először járt
itt, akkor a barlang aljáról nézett fel, ami legalább húsz-harminc méterrel
lejjebb volt a mostani kilátótól. Egyszerűen fel sem tűnt neki, de a barlang
egyértelműen magasabb volt, mint ami lehetséges.
− Ez teljességgel képtelenség − motyogta az apja.
Ráadásul félelmetes is, gondolta Ben, de mégis valami egészen másért
jöttek.
Sasha − emlékeztette magát.
Édesapja mintha kissé csalódottnak tűnt volna, mégis sikerült levennie
tekintetét a megmerevedett csillagos égről, majd abban a pillanatban, hogy
Ben elindult volna, megrázta a fejét.
− Semmi értelme vaktában rohangálni. Egy kicsit gondoljuk végig az
egészet. Vajon merre lehet?
Sajnálatos módon tényleg igaza volt, gondolta Ben. Bármilyen gigantikus és
különös volt az alattuk elterülő barlang, mégsem mozgott semmi. Ha pedig
az őket idevonzó zaj valóban lövés volt, akkor bizony jól elbújhatott az a
lövész. Mintha ez a hatalmas barlang egyszerűen elnyelte volna Harryt és
kísérőit. Ahogy Sashát is. Tehetetlenül megvonta a vállát.
− Gondolkozz − türelmetlenkedett az apja. − Hová mehettek?
− Ha azt hiszed, hogy az utóbbi időben telepatikus képességeket is
kifejlesztettem, akkor csalódni fogsz − felelte Ben csípősebb hangon, mint
ahogy szerette volna.
A jelek szerint édesapja nem vette zokon a kijelentést.
− Hová tartott Harry és a többiek? Nem emlékszel, hová vitték a foglyokat?
Nem, erre már nem emlékezett. Ha jól tudta, azon a pirinyó képrészleten
nem is igazán látszott. De jól emlékezett arra, amit Harry kérdezett tőle − és
hogy Sasha épp mellettük állt, amikor válaszolt...
Ahelyett, hogy próbára tette volna édesapja csodálatra méltó türelmét,
megfordult, és végigpásztázta a barlangot.
Nem is lett volna szükség rá − hiszen a képződmény, amelyben Sashával
együtt járt álmában, mindent felülmúlt. Ben röviden hezitált, mielőtt a
megfelelő irányba mutatott volna. Ez a... valami volt az egyetlen, ami
mondott neki valamit, bár ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy meg is
találja ott Sashát. Kétségeinek adott hangot, de apja csak rázta a fejét.
− Ez a legbiztosabb utalás, amivel rendelkezünk. Ha nincs ott, akkor
valóban kezdhetjük a vad kutakodást − összeráncolta a homlokát. − Talán
valami vicceset mondtam vagy miért vigyorogsz?
− Csak az jutott eszembe, hogy Harry és Tooth egy fél órával ezelőtt szó
szerint ugyanezt a beszélgetést folytatta. Csak fordított szereposztásban.
− Ezek szerint jobban hasonlítotok, mint gondoltam − felelte az apja.
− Ki?
− Hát Tooth és te, ki más?
Ben inkább lemondott a válaszadásról, és óvatosan elindult. Amikor először
zuhant le a hegyoldalról, kevesebb mint húsz másodperc alatt (ráadásul egy
kőlavina kellős közepén) tette meg az utat. Most körülbelül két-három percre
volt szüksége, de leérve reszketni kezdett a térde. Ennek ellenére gyorsan
oldalra lépett arra az esetre, ha édesapja egy kisebb földcsuszamlást váltott
volna ki. Végül egyetlenegy apró kő repült lefelé, majd egy hangos peng!-gel
lepattanva az egyik szikláról eltűnt a sötétben. Egy másodperccel később
édesapja is megérkezett.
− Megtalálod az utat? − kérdezte.
Innen ugyan nem látszott az Öregek városának szívében rejlő épület, de Ben
ettől függetlenül bólintott egyet. Egyszer már járt ott álmában, és valami azt
súgta neki, hogy egészen biztosan megtalálja az utat.
Ben időérzéke már az első lépések után kialudt, ahogy a térbeli orientációja
is, amint beléptek a fekete kőből és jégkemény őrülettel határolt labirintusba.
Azt azért érezte, hogy túl sok idő nem telhetett el, amint elérték a város
központjában lévő hatalmas placcot. Senkivel sem találkoztak, és senki (és
ami talán még fontosabb: semmi) sem tartóztatta fel őket, mégis a
pillanatnyilag átélt másodpercek voltak életük eddigi legrosszabbjai. A föld
minden egyes négyzetcentimétere megnehezítette a légzésüket, minden
árnyék metsző késéllé változott, a sötétség pedig mintha kegyetlen
szakadékként nyílt volna meg előttük. Bent nem fogta el a pánik, de mielőtt
elérték volna céljukat, megismerkedett a félelem egy újabb jelentésével.
− Ez lenne az? − mutatott édesapja a hely túloldalán lévő hatalmas
lávaképződményre. Felismerte a lépcsőt, amelyen még álmában felment
(még akkor is, ha valójában minden volt, csak lépcső nem), és bólintott
egyet, mire Robert gyors léptekkel előresietett. Szíve egyre vadabbul
kalapált.
Álmában igen nehéz volt felmásznia a lépcsőn és elérnie a bejárat előtt
tátongó, kőből lévő sárkánypofát. Apja annyira kimerült, hogy felérve
reszketve nekidőlt a groteszk kapuívnek. Még Ben térde is remegett a
megerőltetéstől, miközben vadul kapkodott az életmentő levegő után. A
barlangban érezhetően hűvösebb volt, mint fent a laborban. Minden egyes
levegővétel szürke gőzfelhőként jelent meg arca előtt, bőre bizsergett, ujjai
pedig a vastag kesztyű ellenére úgy megmerevedtek, hogy még a legkisebb
mozdulat is hatalmas fájdalmat jelentett. Hirtelen eszébe jutott a jobb
zsebében lapuló fegyvere, és azon törte a fejét, hogy vajon képes lesz-e még
egyáltalán használni, amennyiben rájuk támadnak.
− És most? − kérdezte az édesapja.
Ben tehetetlenül nézett körbe. Egy igazán különösen szabott kamrában
tartózkodtak, mely csak egyetlenegy dologban hasonlított az álmában
lévőhöz: pontosan ugyanolyan rémisztő volt. Sem mesterséges terem, sem
barlang nem volt, hanem inkább... valami a kettő között, amely mindig
éppen akkor mozdult meg, amikor nem néztek oda.
− Ott... elöl − motyogta bizonytalanul. Azt hiszem, fűzte hozzá
gondolatban, de édesapja arckifejezéséből úgy tűnt, ő is meghallotta.
Zseblámpáik táncikáló fénye sem könnyítette meg túlságosan a tájékozódást.
Ahogy a fény továbbugrott, máris mintha megmozdult volna valami,
akárcsak egy tengernyi apró tapogató kis karocska.
Alig egy tucat lépés után elértek egy újabb átjárót, ami mögött egy
feneketlen szakadék ásítozott, és egyszerűen elnyelte lámpájuk fényét. Apja
megspórolta a kérdést, hogy vajon az lenne-e a helyes út, majd szó nélkül
egy másik gyanús alakú kapuív felé indult. Emögött egy ferde rámpa
vezetett a mélybe. Még nem is volt annyira meredek, de szinte csillogott a
ráfagyott jégtől, majd nyolc-tíz lépés után a bánya hirtelen balra fordult,
mögötte pedig bármi lehetett. Nem kifejezetten lelkesítette a gondolat, hogy
lemenjen oda.
Apja levette válláról a döntést azzal, hogy valahogy a szíjára erősítve a
lámpáját pont a lába elé irányította a fényét, majd kinyújtott karral elindult a
fal mellett. Elég könnyűnek tűnt, de amikor követni próbálta, alig bírt
megállni a lábán. A föld tükörsima volt, a hely őrült geometriája pedig még
a szemét is megtévesztette: a bánya lejtése jóval erősebb volt, mint ahogy azt
gondolta. Ben még abban sem volt biztos, hogy képesek végigcsinálni a
visszautat.
Édesapja egyszer csak eltűnt a kanyarban, majd kiabált neki valamit, de a fiú
nem értette, viszont legalább nem tűnt riadtnak a hangja. Ben igyekezett
kicsit gyorsabban haladni, aminek az lett az eredménye, hogy nemcsak
fenéken csúszva tette meg az utolsó centimétereket, hanem jól neki is
ütközött a kanyar mögött rá váró apjának.
Rendben, most már biztos, hogy nem ezt az utat fogják választani visszafelé.
Édesapja leoldotta a lámpát a szíjáról, és végigpásztázta fényével az
aszimmetrikus termet. Jóval magasabb volt, mint amire számitottak, de Ben
időközben már nem törődött az ilyen jelentéktelen dolgokkal. A világ egy
olyan zugába kerültek, ahol nem léteztek természeti törvények, punktum.
Egyébként is sokkal jobban megdöbbentette, amit a lámpa fényében látott.
A barlang teteje csillámló kristályokból álló csillagokkal volt tele, ha nem is
olyan sok, mint odakint. Emellett volt valami... a falon.
Ben nem igazán tudta szavakba önteni. Ha egy fotó lett volna, azt mondta
volna, életlen és reménytelenül elmozdult, csakhogy ez nem fénykép volt,
hanem valóság. Bár a hatás ugyanaz volt. Akármi is vonta be a padlótól
egészen a plafonig a falakat, valahogy mintha szédítően hatott volna
mindkettőjükre.
− Úgy néz ki, mint egy... kép − suttogta Robert, miközben habozva
közelebb lépett a legközelebb lévő falhoz, és rávilágított zseblámpájával. A
rémisztő csillámlás ettől aztán még jobban felerősödött. Még mindig nem
ismertek fel semmilyen részletet, de ha túl sokáig nézték, megfájdult a fejük.
Lehet, hogy Ben édesapjának igaza volt, de az is lehet, hogy nem...,
miszerint a fekete kövön volt valami képhez hasonló vagy pontosabban
fogalmazva valami, ami megpróbált egy képhez hasonlítani, igazából
sikertelenül. Ben mintha formákat, ide-oda mozgó körvonalakat és...
valamiket látott volna, és minél tovább nézte, annál határozottabban ismerni
vélte őket. Valahogy úgy érezte, mintha valami megakadályozta volna, hogy
valóban felismerje, amit maga előtt látott. A látvány iszonyatos rossz érzést
ébresztett benne.
− Félelmetes, mi?
− Igen − felelte Ben automatikusan, majd amikor a mellette álló apja
ijedten hátrafordult, jött rá, hogy nem is az ő hangját hallotta. Reszketve
megfordult, majd vadul hunyorítani kezdett, amikor teljesen elvakította a
szemébe világító zseblámpa.
− És állati nagy könnyelműség volt tőletek, mondhatom − folytatta egy
Harryhez hasonló hang. − Ha Gerrit helyett Toothot hoztam volna
magammal, akkor már rég lepuffantott volna titeket, és csak aztán hívott
volna oda, hogy megnézzem, kit talált el. Mi az ördögöt kerestek ti itt, a
fenébe is?
Az utolsó szavakat már majdnem kiabálta. Az erős fényen kívül Ben még
mindig nem látott semmit, sőt még a könnye is kicsordult. Majd hallotta,
amint a zsoldos és két másik személy közelebb lépett. Ráadásul igen
érdekes, habár semmiképp sem kellemes tapasztalatot tett. Érezni lehet, ha
fegyvert fognak az emberre, még ha nem is látja...
− Ereszd le azt a lámpát, és akkor elmondom − mondta, mielőtt apja
válaszolhatott volna.
Egy másodpercig nem történt az égvilágon semmi. Majd a vakító fehér
fénysugár hirtelen eltűnt az arcáról, de három-négy másodpercre még
szüksége volt, hogy lásson is valamit. Harry mögött észlelt egy másik alakot,
de mielőtt még felismerhette volna az arcát, szörnyű gyanújából valóság lett.
Nemcsak beképzelte magának, hanem valóban ráirányult az egyik fegyver.
Sőt nem is géppisztoly volt, hanem egy sokkal nagyobb és sokkal hosszabb
csővel rendelkező valami, amely egy furcsa gumóban végződött...
− Még egyszer megkérdezem: mi a fészkes fenét kerestek ti itt?
− ismételte meg Harry. Igyekezett nem kiabálni, habár az eredmény még
ijesztőbbre sikeredett.
− Azt hittük, lövést hallottunk − válaszolta az apja.
− Azt hittétek − morogta Harry. − Az én voltam, odakint. Egy árnyékra
nyitottam tüzet, merthogy mindannyian kicsit idegesek vagyunk... és az
akár lehetett volna maga vagy a fia is, az ördögbe! Tehát: mit akartok itt?
− Sasha − felelte Ben. Harryre nézett, miközben látta, hogy Tahia a
lángszóró csövét rászegezve közelít felé. − Elszaladt. Attól félek, felismerte
az apját a képen, és most elindult megkeresni.
− Itt van − szólt Harry.
− Itt?! − ismételte meg Ben riadtan. − Utánatok...
− Előttünk volt itt − vágott a szavába Harry. − És most meg ne kérdezd,
hogy csinálta. Épp időben érkeztünk, hogy visszatartsuk egy igencsak nagy
butaságtól. − Megrázta a fejét, és az arcán a dühöt egyszerre belenyugvás
váltotta fel. − És most ti jöttök. Ennyien vagytok vagy még jönnek többen
is? Úgy értem: mert helyünk az van. Simán befér ide az egész társaság.
− Szólni akartunk, de megszakadt a kapcsolat − mondta Ben apja
ingerülten.
− Sasha jól van? − kérdezte Ben.
Harry hol az egyikre, hol a másikra kapta a tekintetét, mintha nem tudná,
kinek válaszoljon először, majd nem szólt semmit. Tahia közelebb lépett, és
még mindig ugyanolyan áthatón és gyanakvón mustrálta Bent. A lángszóró
csöve már majdnem hozzáért a melléhez.
− Megtennél egy szívességet, és ööö... esetleg leeresztenéd azt az izét?
− kérte Ben dadogva. − Egy kicsit idegessé tesz.
Tahia továbbra is azon a nyugtalanító módon vizsgálta. A nő nem is gondolt
a szörnyű fegyver leeresztésére, hanem kinyújtva a kezét − a fiúnak csak
most tűnt fel, hogy még a metsző hideg ellenére sem volt kesztyűje − olyan
erősen belecsípett az arcába, hogy Ben a fájdalomtól felkiáltva hátrahőkölt.
− Hé! Mit jelentsen ez?
− Azt hiszem, igazi − mondta Tahia Harryhez fordulva, majd leeresztette a
fegyverét.
− Ti teljesen megőrültetek? − lihegte Ben, miközben sajgó arcát
masszírozta. Ez egy kicsit túl durva volt a viccelődéshez. Fájt, a fenébe is!
− Talán úgy festek, mint egy járkáló jégszobor?
− Szerintem is kicsit túl messzire mentek − állt mellé édesapja.
− Ó, tényleg úgy gondolja? − kérdezte Harry hűvösen. − Akkor jöjjenek
csak velem. − Felszólítón meglengette fegyverét (vajon miért viselkedett
folyton úgy, mintha foglyok volnának?, gondolta magában Ben), majd
szabad kezével türelmetlenül arrafelé intett, ahonnan Tahiával kisétáltak.
Ben és apja kelletlenül elindult.
Egy keskeny résen keresztül hagyták el a barlangot, melynek végén egy
halvány fény világított. Ben úgy érezte, tudja, minek a fénye, és nem is
csalódott: egy másik, jóval nagyobb barlangba érkeztek, amelynek tetejét
szintén különböző színű gyémántok fedték. Csakhogy ezeknek belseje száz
apró lámpához hasonlóan világított kifelé. Harry láthatóan hasznossá tette
magát, és úgy irányította a földre fektetett lámpáját, hogy az ragyogásra bírta
az összes kristályt.
És most is érvényes volt: bármit is keltett életre az erős fénysugár a
kristályokban, az bizony nem csak fény volt...
Arra már nem volt idő, hogy szavakba foglalja gondolatait, mivel a
gyémántokkal kirakott plafon túlságosan bizarr és ugyanakkor rémisztő
látványt nyújtott. Gerrit − és Sasha! − pár lépésre állt a bejárattól, mire
Ben azonnal feléjük szaladt, csakhogy egyáltalán nem ők voltak az
egyetlen... alakok a helyiségben. Ben legalább ötven vagy hatvan
mozdulatlanul ácsorgó férfit és nőt látott, élethűek és ragyogó jégből álltak.
Ketten-hárman darabokra törve hevertek a lábuk mellett, ő pedig
természetesen rögtön tudta, ki a felelős érte, de mégsem szólt egy szót sem,
hanem inkább Sashához sietve a karjába zárta.
− Minden rendben van veled? Megsérültél?
− Nem − válaszolta a lány. − Semmi... bajom... nincs.
Ben hevesen hátrahőkölt mintha Sasha egy félelmetes és harapós valamivé
változott volna. Szótlanul bámult rá, Sasha pedig visszabámult. Azaz, nem
bámult, de egyértelműen ránézett ahelyett, hogy a semmibe meredt volna. És
megszólalt. Lassan és vontatottan, mintha minden egyes szó hatalmas
megerőltetés lett volna számára, de legalább beszélt!
Hacsak nem vesztette el teljesen az eszét vagy nem kerítette hatalmába egy
igencsak alattomos hallucináció...
Zavartan körbenézett, majd először apjára és végül a három zsoldosra kapta
a fejét. Ha tényleg hallucináció volt, akkor apja is tanúsíthatja, hiszen
ugyanolyan döbbent és hitetlenkedő arcot vágott, mint ő. Harry arcán nem
látszott semmi, miközben Tahia arcán egy alkalomhoz abszolút nem illő
mosoly jelent meg.
− Nem őrültél meg − mondta. − Tényleg beszél.
− De..., de hogy... lehetséges ez? − dadogta Ben.
− Fogalmam sincs − szólt Harry. − Akkor kezdődött, amikor beléptünk
ide.
− Engem... is... megkérdezhetsz − fűzte hozzá Sasha dadogva. Ben
bűntudattal telve gyorsan felé fordult. Valami más volt, mint az álmában,
ami talán a végső bizonyítéka lehetett annak, hogy ébren volt, és tényleg
átélte az egészet: a hangját. Még mindig csodaszép, már-már érzéki hang
volt, de kissé mélyebb és rekedtesebb, mint amire számított. Talán azért,
mert láthatóan oly megerőltető volt számára a beszéd − mindenesetre egy
igazi ember hangja volt, nem pedig egy angyali suttogás, ahogy azt álmaiban
hallotta.
− De hogy lehetséges ez? − fordult a lányhoz Ben.
− Közel. Már... majdnem... felébredtek, Ben. − Miközben beszélt egy régi,
nem szívesen látott ismerős jelent meg a szemében: a mély kétségbeesés,
habár Ben úgy érezte, inkább a körülményeknek szólt, amiért nem sikerült
megtalálnia a helyes szavakat.
− Ne erőlködj − mondta gyorsan. − Elég, ha bólintasz vagy megrázod a
fejed, oké?
Sasha bólintott, mire Tahia már majdnem felháborodva így szólt.
− Bediliztél? Örülj, hogy végre tud beszélni!
− Bennek igaza van − avatkozott közbe az apja. − Még sohasem beszélt.
Azt én sem tudom, honnan tud ilyen hirtelen, de minden bizonnyal
rettenetesen megerőltető lehet a számára. − Majd gyorsan Ben és Sasha
közé lépve megfogta a lány vállát, és a szemébe nézett.
− Értesz engem, Alexandra?
Bólintott.
− Sasha... ki nem állhatja... az Alexandrát.
Ben édesapja röviden elmosolyodott, majd azonnal komollyá vált.
− Sasha, rendben. Tudod, miért vagyunk itt? − megint biccentett, de
ezúttal szó nélkül, mire Ben apja így folytatta. − Akkor tudod, hol van az
apád és a többiek? És hogy hogyan jutunk oda hozzájuk?
− Ó, ezt én is elmondhatom − szólt Harry nyugodtan. Nem csak Ben, de az
édesapja is döbbenten kapta rá a fejét.
− Gyertek velem − mondta Harry, majd Gerrithez fordulva Sashára bökött.
− Vigyázz rá!
− Hé, mit jelentsen ez? − tiltakozott Ben, de Harry csak elindult, Gerrit
pedig már-már fenyegetőn megállva Sasha mögött a vállára tette a kezét.
− Csak menj utána − mondta − , akkor majd megérted.
Ben röviden habozott, miközben Sasha egyáltalán nem ellenkezett a
zsoldossal, sőt nem szólt egy szót sem, mégis olyan szemrehányón nézett
Benre, ami majd összetörte a fiú szívét. Ráadásul Ben nem is akart elmenni
− főleg nem most, amikor végre megismerhette a valódi Sashát! − , de
végül mégis kelletlenül elindult.
Az út nem volt hosszú, mégis sokkal kellemetlenebb volt, mint idáig, hiszen
a számtalan jégalak között szlalomozva végig kellett mászniuk az egész
barlangon. Ben némelyiküket felismerni vélte − a Princess utasait és
legénységét − , de elhatározta, hogy nem néz oda, ha nem muszáj. Egyikük
sem mozdult, de volt valami hatalmas különbség közöttük és az eddig látott
jégteremtmények között: ezek a... valamik tökéletes, és mégis teljesen
élettelen szobrok voltak, precíz másolatok jégből, semmi több. De valahogy
ez sokkal félelmetesebbé tette a látványukat.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ben apja.
− Fogalmam sincs − válaszolta Harry megvonva a vállát, miközben
lámpájának fénye le-fel ugrált. − De ha engem kérdez, akkor ez egy
átkozott hadsereg! Odaát még egyszer ennyien vannak, és ki tudja, hány
ilyen barlang van még. Néhányukból dupla, sőt tripla példány is van, de ezt
nem akartam megmutatni. − Majd lámpájával előremutatott.
− Vigyázzatok, hová léptek!
Ben óvatosan lépkedett el mellette, és megfogadta a tanácsát, amiért később
borzasztóan hálás volt.
A lámpa fénye egyszer csak kialudt, mert a szemközti fal túlságosan messze
volt ahhoz, hogy elérje vele azt. Sőt a padló is megszűnt. A csillogó dérrel
fedett szikla helyett hirtelen egy feneketlen szakadék tátongott.
− Vigyázzatok! − szólt Harry először is feleslegesen, másodszor pedig
maga is olyan közel lépett a széléhez, hogy Ben már a látványtól is szédülni
kezdett. Ha még ez sem lett volna elég, olyan közel guggolt a szakadékhoz,
hogy lábujjai jóval túllógtak a szélén. Ben ezek után azt hitte, lábujjhegyen
fog egyensúlyozni, de helyette magához intette őket.
A fiú igen óvatosan közelített a széléhez, majd még óvatosabban előrehajolt,
hogy lekukucskálhasson a mélybe. Ennek ellenére azonnal szédülni kezdett,
úgyhogy inkább gyorsan letérdelt Harry mellé.
A szakadék nem volt olyan mély, mint ahogy azt gondolta, mégis megvolt
az harminc méter, és az alatta lévő fal nemcsak tükörsima volt, hanem
homlokegyenest a mélybe zuhant. Ben a legelső pillanatban nem látta
pontosan, mi volt alatta, majd Harry mélybe irányított zseblámpájától
egyszerűen elállt a lélegzete.
Alattuk voltak az eltűnt utasok. A távolság túl nagy volt ahhoz, hogy
felismerje a részleteket vagy esetleg egy személyt, de minden bizonnyal élő
emberek voltak, nem pedig lelketlen jégszobrok.
Legalábbis Ben abban reménykedett, hogy még életben voltak, mivelhogy
egyik alak sem mozdult. Vagy ültek vagy feküdtek a földön, részben
egymásra omolva, mintha egy láthatatlan hatalom terítette volna le őket
mozgás közben.
− Épphogy megakadályoztuk a kis barátnődet abban, hogy fejest ugorjon a
semmibe − mondta Harry. − Ha egy másodperccel később érkezünk,
leugrik.
Robert döbbenten nézett, sőt Bent is elárasztotta a rémület, habár igencsak
nehezére esett elhinni Harry szavait. A zsoldosnak semmi oka sem lett volna
hazudni, mégsem tudta elképzelni, hogy Sasha ilyesmire vetemedne.
Meglehet, hogy különös volt, de nem buta. És az is biztos, hogy nem
öngyilkosságtól vezérelve jött le ide.
Lassan újra előrehajolt, és lenézett. A kép nem változott, sőt másodszori
pillantásra talán még félelmetesebbnek tűnt.
− Ha Schulzot keresed, ő odaát van a másik oldalon − Harry átnyújtott
neki egy nagy távcsövet, majd másik kezével lefelé és balra mutatott. Ben
óvatosan visszacsúszott egy kicsit a szakadék széléről, majd a magasba
emelve a távcsövet párszor vadul végigpásztázta a helyszínt. Hirtelen
megpillantotta azt, amire Harry célzott: egy szétszaggatott, korábban talán
fehér színű egyenruhában lévő alak, aki a többiekhez hasonlóan ugyanolyan
mozdulatlanul és háttal állt neki. Majdnem biztos volt benne, hogy Schulz
kapitányt látta, de valahogy olyan volt, mint odafent Tooth számítógépén:
csak majdnem.
Kíváncsian előrehajolt, már szinte érezte, ahogy szívta lefelé a mélység, és
hirtelen kicsit meginogott, mire apja felkiáltott.
− Vigyázz!
Valószínűleg e miatt a felkiáltás miatt csúszott ki kezéből a távcső. Vadul
utánanyúlt, amikor érezte, hogy veszélyesen közel került a szakadékhoz,
ezért ösztönösen visszapattant, a távcső pedig végleg eltűnt a mélyben.
Ahelyett, hogy kőként a mélybe zuhant volna, hangos koppanással a falnak
ütközött.
És ez még nem volt minden. Ben egyaránt kétségbeesett és döbbent
pillantást vetett Harryre, majd lihegve előrehajolva hatalmasra nyitotta a
szemét.
A távcső alig harminc centiméterre tőlük csüngött a falon.
Ben pislogni kezdett, majd néhány másodpercig összeszorítva a szemét újra
lenézett, de a látcső még mindig ott lógott a függőleges falon.
− Ez meg micsoda? − motyogta apja értetlenül. Ő is előredőlt, és hatalmas
szemmel bámulta a távcsövet, ahogy Harry is, bár ő inkább meghökkent
arcot vágott. A zsoldos csak megvonta a vállát.
− Lehet, hogy a fal... mágneses? − kérdezte Ben apja.
− Az az izé műanyagból és üvegből van − válaszolta Harry. Óvatosan még
jobban előredőlt, majd zsebéből előhúzott egy olcsó, átlátszó műanyag
golyóstollat. Valószínűleg azért, hogy megbizonyosodjon arról, miszerint
vizsgálati tárgyában nincs fém, szétcsavarozta azt, háta mögé hajította a toll
belsejét, majd a maradékot leeresztette körülbelül tíz centiméterre a
szakadék szélétől.
A golyóstoll egyes darabjai ugyanúgy tíz centimétert zuhantak, majd
tökéletes ívet írva, valamivel a távcső fölött nekiütköztek a falnak, ahol
aztán szintén odaragadva lógtak. Csupán az apró műanyag gyűrű gurult
tovább valamivel, majd egyszer csak oldalra billent. Harry óriási szemet
meresztett.
− Ez... igencsak különös − motyogta.
Különös, gondolta Ben, ez nem éppen a megfelelő kifejezés. Végtelenül
körültekintően előrehajolt, és kinyújtotta a kezét. Először nem érzett semmit,
majd egy láthatatlan erő megragadta a karját és a falnak nyomta. Érezhető
erőfeszítésébe került visszahúznia karját.
− Ez nem lehet igaz − sóhajtozott Harry. − Mi...?
Ben egy másodpercig csak törte a fejét, majd leülve újra közelebb csúszott a
szakadék széléhez, és lelógatta a lábát. Csakhogy nem sokáig lógtak, hanem
ugyanaz a láthatatlan erő lágyan a falhoz húzta.
− Elárulnád, hogy mi ez? − kérdezte az apja riadtan.
Válasz helyett Ben még jobban előrecsúszott, majd összeszedve minden
erejét ellökte magát. Apja kétségbeesetten felszisszent, Harry pedig
megpróbált utánanyúlni, de már késő volt. Ben egy darabon végigszánkózott
a falon, és arra várt, hogy a már ismert láthatatlan erő nekiszorítsa a falnak.
Ez meg is történt, csak nem éppen úgy, ahogy akarta. Nem zuhant, de azt
sem érezte, hogy valami a falnak nyomta volna. Helyette nemcsak a gyomra,
hanem az összes belső szerve (beleértve az agyát is), mintha a feje tetejére
állt volna, majd szinte ugyanabban a pillanatban a világ bukfencezett egyet a
szeme előtt.

11

Miután megnyugodtak a kedélyek, Ben hanyatt fekve, feje fölött a plafonnal

találta szemben magát, mely egy perce még a szakadék szemközti széle volt.
− Ben? Minden rendben?
Ben felemelte a fejét, és vadul kalapáló szívvel felnézett (még ha értelme
olyannyira ragaszkodott is ahhoz, hogy mögötte volt). Apja és Harry sápadt
arca bámult le rá, de valami nagyon nem stimmelt a testtartásukkal.
− Azt hiszem − motyogta kábultan, miközben a könyökével
feltápászkodva felegyenesedett.
A következő pillanatban majdnem rögtön elveszítette az egyensúlyát, de
ezúttal csakis a színtiszta döbbenettől.
Egyenesen állt a lábán, de valahogy... semmiképp sem stimmelt, hiszen a
távcső mellette hevert a földön a toll apró maradványaival együtt. Édesapja
és Harry szintén ijedten pattant a magasba..., habár az ő szemszögéből nézve
inkább mintha hanyatt feküdtek volna...
− De ez..., de ez..., ez teljességgel lehetetlen! − dadogta az apja.
Ben nem szólt egy szót sem, hanem dübörgő szívvel a háta mögé nézett.
Ami most mögötte volt, az egy szempillantással korábban még odalent volt,
és az összes ember ugyanolyan lehetetlen látványt nyújtott, mint a túloldalon
lévő Harry és az apja: mintha ők is a falhoz ragadtak volna, és a gravitációs
erő megszűnt volna létezni a számukra, legtöbbjük kinyújtva és fekve,
néhányan pedig ülve vagy állva fütyültek a gravitációra.
Ugyanezt a látványt nyújthatta ő is Harry és az apja számára, és amint ez a
gondolat átfutott az agyán, Ben végre megértette. Lehetetlen vagy sem, ezen
a falon kilencven fokkal elfordult a gravitációs erő.
− Ezek szerint Sasha egyáltalán nem készült hülyeségre. − Csak azután,
ahogy ezt kimondta, értette meg, mit is mondott. Legszívesebben a nyelvébe
harapott volna, de már nem volt mit tenni, a szavak elhagyták az ajkát, és
immár nem volt visszaút. Harry pedig kétségkívül pontosan úgy értette,
ahogy mondta: Vajon honnan tudta ezt Sasha?
Harry két vagy három szívdobbanás erejéig áthatóan tanulmányozta a fiút,
majd oldalra fordítva a fejét a háta mögé kiabált − pontosabban szólva
lefelé.
− Tahia! Gerrit! Gyertek ide! És hozzátok a lányt is!
− Te pedig ott maradsz, ahol vagy! − figyelmeztette apja szigorúan. − El
ne merj mozdulni!
Bennek eszében sem volt ilyesmit tenni. Sőt alig bírt megállni a lábán. Esze
hamar meg tudta volna magyarázni, de a szeme valami egészen mást
mutatott. Egy pillanatra olyan szédülés fogta el, hogy minden erejét össze
kellett szednie ahhoz, nehogy leüljön − például egy homlokegyenest
mélybe zuhanó falra. Lehetetlen? Nem, ez a szó nem volt elég. Egy teljesen
új fogalom kellett volna arra, ami történt velük.
Egy perc sem telt el, mire Gerrit, Tahia és Sasha feltűnt mögötte
− pontosabban szólva alatta. A két zsoldos ugyanolyan hitetlenkedve
nézett, mint Harry vagy a fiú apja az előbb, majd egy fél percig teljesen
lemerevedtek. Sasha, kihasználva az alkalmat, lesöpörte magáról Gerrit
kezét, és lelépett a szakadékba..., azaz vízszintesből függőlegesbe dőlt,
bezzeg jóval fölényesebben boldogult a cserével, mint néhány másodperccel
előbb Ben. Kissé megbotlott ugyan, de hamar meglelve egyensúlyát két-
három gyors lépéssel mellette termett.
A következő lépéssel el is sétált volna mellette, ha Ben nem nyújtja ki érte a
kezét.
− Várj!
Sasha valóban megállt, de igencsak dühös pillantást vetett a fiúra, ami csak
növelte Ben rossz lelkiismeretét. Gyorsan elengedte a csuklóját.
− Várj! Menjünk együtt!
Sasha tekintete még szemrehányóbbá vált, de ennek ellenére megállt, mire
Ben ismét apjához és a zsoldosokhoz, azaz lefelé fordult. Édesapja még
mindig riadtan nézett, miközben a zsoldosok − Harryvel az élen − és
Sasha követték őt, vagyis leülve elcsúsztak a szakadék széléhez, majd egy
igencsak komplikáltnak tűnő mozdulattal felálltak. Habár elég
nevetségesnek tűnt, Ben abszolút megértette őket. Mondhatott az eszük
bármit is, minden egyes hajszáluk tiltakozott a nagy semmibe való lépés
ellen.
− Üdvözöllek titeket a másik dimenzióban! − motyogta Harry, közben
igyekezett függőleges helyzetbe hozni magát... vagy talán vízszintesbe...
vagy bármilyen irányba.
Utolsóként (és ugyanolyan körülményesen) követte az apja, majd végre
elindultak lefelé. Így, függőlegesen egy örökkévalóságig tartott. Csupán pár
másodpercre volt szükségük, hogy megtegyék azt a pár tucat lépést az akna
végéig.
Minél közelebb értek a célhoz, Sasha annál ingerültebb lett, de legalább nem
próbált meg megint megszökni tőlük, pedig szeme idegesen pásztázta a
falhoz ragadt tömeget. Ben hozzá hasonlóan megpróbált azonosítani egy
alakot a legalább kétszáz férfi és nő közül, de a félelmetes módon eltolt
látvány teljesen lehetetlenné tette ezt. Szinte azonnal rosszul lett, amint rájuk
nézett.
A rettenetes út végén Ben azon törte a fejét, vajon mivel győzik le az újfajta
irányváltoztatást, majd azonnal választ is kapott kérdésére: tett egy utolsó
óvatos lépést, mire váratlanul újra a földön találta magát, egy másodperc
töredéke múlva Sasha is követte, aki (természetesen) rögtön és kifejezetten
elegánsan felpattanva a többiek után nézett. Ben gyorsan követte példáját,
majd hamar oldalra lépett, nehogy véletlenül Harry vagy a többiek alatt
találja magát, akik szörnyen zavart arckifejezéssel sétáltak lefelé a
függőleges falon.
Sasha időközben már az első mozdulatlanul fekvő alakhoz sietett, majd
egyre hevesebben nézett egyikükről a másikra, miközben arcára egyre
növekvő kétségbeesés ült ki.
− Hagyd abba! − szólt Ben csitítón. − Semmi értelme! Harry tudja, hol
van az apád. Megtaláljuk, ne aggódj!
− Nagyon... sietnünk kell − válaszolta Sasha dadogva. − Már... úton
vannak.
Ben már megint azon vette észre magát, hogy döbbenten vizsgálja a lányt.
Nem csoda, hiszen egyáltalán nem volt ahhoz szokva, hogy reagál a
szavaira. Ráadásul még szokatlanabb volt, hogy válaszol is.
A falon épp lesétáló Harrynek úgy tűnt, ez nem jelentett problémát.
− Kikről beszélsz pontosan?
Sasha ijedten nézett rá, és hallgatott. Harry szemében türelmetlenség csillant
fel, már-már méreghez hasonló valami, majd inkább a többiekhez fordulva
heves gesztikulálásba kezdett. Alapjában véve nem is volt szükséges, hogy
válaszoljon, gondolta Ben letörve. Mindannyian pontosan tudták, hogy miről
beszél.
− Schulz − szólt Harryhez. − Hol van?
Harry ezúttal olyan ellenségesen nézett rá, ahogy Sasha az előbb, majd
szófogadón sarkon fordult. Egy pillanatra majdnem tehetetlen arcot vágott,
amit Ben meg is értett. Ő sem érezte jobban magát, és feltehetőleg a többiek
sem. A fent és lent újra a régi volt, de az előbb átéltek puszta emléke is
lázadásra bírta elméjüket.
− Ott, hátul − szólalt meg hirtelen a magasba emelve a kezét. Nem
hangzott túl meggyőzőnek, gondolta Ben magában, ráadásul a gesztus is
teljesen önkényesnek tűnt. Nem is ment tovább, hanem térdre ereszkedett a
következő mozdulatlan alak mellett, óvatosan a hátára fektette, és fogával
lehúzta jobb kesztyűjét, hogy kitapinthassa a pulzusát. Ben nem ismerte a
férfit − elnyűtt ruhájából ítélve inkább a Princess legénységéhez tartozott,
mint utasaihoz − , de látványa igencsak nagy hatással volt rá. Arca sötét
foltokkal és sebekkel volt tele − fagyások, gondolta Ben − , ezenkívül volt
néhány komoly sérülés a kezén. Ruhája szét volt szaggatva, ráadásul csak
egy cipője volt, ami azt jelentette, hogy mezítláb tette meg a jégen való utat.
A legrosszabb azonban az arckifejezése volt.
Ugyanis nem volt neki.
Arcvonásai annyira petyhüdtek és üresek voltak, ahogy Sashánál eddig,
mintha nem csak a tudata, de valami más, valami sokkal nagyobb és
fontosabb távozott volna belőle. Ahogy Sashának végre sikerült ledöntenie
börtönének falait, úgy ez a sajnálatra méltó férfi ugyanabba a feneketlen
szakadékba zuhant.
És nem csak ő...
Ben egy második, majd egy harmadik és egy negyedik alakhoz fordult, majd
végül egy túlságosan vékony ruhában lévő fiatalasszonyhoz, aki mintha
mozdulat közben dermedt volna meg, hatalmas és élettelen szemével a
semmibe bámulva.
Sasha mintha kitalálta volna a gondolatait − ami jelen pillanatban
valószínűleg nem volt túl nehéz − , halkan megszólalt.
− Ott vannak, ahol eddig én voltam.
Szavai hatására nem csak Ben hátán futott végig a hideg. Harry és a fiú apja
olyan döbbenten nézte a fehér hajú lányt, hogy kétségkívül pontosan tudták,
mit jelentettek a szavai. A legrosszabb Sasha bűntudata volt.
− Figyelmeztetnem kellett volna őket − mondta szomorúan. − Nem
szabadott volna idejönniük.
− Hát erről aztán tényleg nem te tehetsz, kislány − Ben alaposan
meglepődött, hogy éppen Harry próbálta vigasztalni Sashát, de
természetesen igaza volt. − Nem tudom, mennyit... értettél... az egészből,
de őket idehurcolták, érted? Senki sem akadályozhatta volna meg. Még te
sem.
De természetesen semmi értelme sem volt. Sasha csak megrázta a fejét, Ben
pedig elfojtott könnyeket vélt felfedezni a szemében. A látványtól elszorult a
torka. Most először állt szemben a valódi Sashával, és a szemében feltűnő
első érzés a fájdalom volt.
− Nem szabadott volna idejönniük, a világ ezen részébe. Én tudtam.
Figyelmeztetnem kellett volna őket. De én... ide akartam jönni.
És hirtelen... Ben megértette, mit akart mondani. De ezeket a gondolatokat
nem engedhette meg.
− Elvégre te meg is próbáltad − válaszolta majdnem mérges hangon.
Édesapja ijedt tekintetet vetve rá megpróbálta rávenni, hogy fogja be a
száját, de Ben ügyet sem vetett szakszerű tanácsára.
− Ha valakit okolni lehet, akkor engem! Méghozzá azért, mert túl hülye
voltam ahhoz, hogy megértselek!
Sasha szemében még mindig könnyek csillogtak, de közben egy halvány
mosoly is megjelent az arcán.
− Sietnünk kell! − mondta. − Jönnek!
− Ott, hátul − Harry megint ugyanabba az irányba mutatott. − Azt
hiszem, ott van.
Bár ugyanolyan meggyőzőnek hangzott, mint először, Ben ezúttal igyekezett
gyorsan követni, talán csak azért, hogy valahogy elmeneküljön az üres arcok
és szemek elől. Automatikusan Sasha keze után nyúlva maga után akarta
húzni, majd hirtelen eszébe jutott, hogy arra bizony már nincs szükség, és
gyorsan eleresztette..., erre Sasha volt az, aki az ő keze után nyúlt.
− Gerrit, Tahia, minden rendben? − kiáltotta Harry.
− Minden rendben − szólt a két zsoldos kórusban. Tahia hangja balról és
egészen közelről szólt, míg Gerrit jól hallható visszhanggal és kissé eltorzult
hanggal rendelkezett, mintha egy alagútból jönne. Ben sem jobbra, sem
balra, sem Harryre és az apjára nem nézett. Tekintete egyszerűen Sasha
arcára ragadt. Olyan..., olyan más volt, habár szinte alig változott valamit,
mintha ez idáig csupán egy képet látott volna Sasháról.
− Úgy bámulsz rám, mintha sosem láttál volna azelőtt − mondta Sasha.
− Pedig nem kevés időd volt rá, hogy nézegess.
− Azt..., azt... észrevetted? − dadogta Ben riadtan.
Sasha gúnyosan vigyorgott.
− Autista vagyok, nem vak.
Ben egy pillanatig döbbenten nézett rá, majd megpróbált visszaemlékezni
arra, miket mondott neki vagy róla a jelenlétében. Természetesen így
hirtelen nem jutott eszébe semmi, de a lány mosolya egyre gúnyosabbá vált
annak ellenére, hogy a szemében lévő fájdalom egy cseppet sem csökkent.
− Ne izgasd magad! − mondta. − Többnyire kedveseket mondtál!
− Többnyire? − ismételte meg Ben. − Aha − lassan már a saját
reakcióját sem értette. Mióta megismerte Sashát mást sem kívánt, mint ezt
− és most, hogy végre megtörtént, nincs jobb dolga, mint bámulni és
összevissza dadogni.
Sasha halkan kuncogott, mintha csak ezt a gondolatát is kitalálta volna, de a
fiú szerencséjére eltekintett a további kommentártól, és meggyorsítva lépteit
megpróbált felzárkózni Harryhez. Bennek egyre nagyobb erőfeszítésébe
került tisztán gondolkodni. Már-már úgy érezte magát, mint egy álomban,
ahol egyetlen szabály sem létezett. Szinte boldog volt, amikor végre
megálltak, és Harry egy néma biccentéssel az előttük lévő alakra mutatott.
Schulz.
Sasha lassan egészen közel állt édesapjához, miközben Ben egy
szempillantásra sem vette le róla a szemét. A lány kétségbeesett arccal, de
teljesen nyugodtan állva mustrálta apját. Ben csak csodálni tudta erejét. Ő
bezzeg egészen biztosan nem tudta volna megőrizni a nyugalmát, ha ilyen
állapotban látja meg édesapját.
Schulz szörnyű látványt nyújtott. Ruhája szétszakadt, és megperzselődött, de
ez már a Princess fedélzetén is így volt. Szemében ugyanaz a félelmetes
üresség tátongott, mint a többiekében, akikkel Ben eddig találkozott idelent.
Sőt a rettenetes hideg láthatóan őt sem kímélte: Ben nem sokat értett hozzá,
de úgy látta, mintha Schulz ujjainak csaknem fele, valamint orra és mindkét
füle is vesztésre lenne ítélve. Mind fekete színre váltottak, ahogy arcának
egy része és jobb csuklója is.
− Náluk van − suttogta Sasha halkan. − Mindannyian náluk vannak. El
kell vinnünk őket.
− Pontosan ezért vagyunk itt − válaszolta Harry komolyan. − Csak attól
félek, hogy ez egyáltalán nem lesz olyan egyszerű.
− Közelítenek − mondta Sasha anélkül, hogy levette volna apjáról a
tekintetét. − El kell vinnünk őket. Ha idejönnek, és megtalálják őket, akkor
elvesztek.
− Kikről beszélsz te egyáltalán, kislány? − Tahia feltűnés nélkül mögötte
termett, majd megpróbált egy kedves mosolyt erőltetni az arcára, melynek
hatását drasztikusan csökkentette a vállán lévő lángszóró és a kezében lévő
géppisztoly.
Nem csak Ben lepődött meg, amikor Sasha reagált a szavaira. Bár két-három
másodpercig meg sem mozdult, majd fél lépést hátralépve halvány, de igen
meleg mosollyal ajándékozta meg Tahiát, majd Benhez fordult.
− Gyere velem!
Ben zavart pillantást vetve édesapjára − melyre ő egy talán még zavartabb
pillantással és egy vállrándítással válaszolt − követte a lányt, majd látta,
hogy Harry és Tahia is így tesz.
Sasha visszavezette őket a falhoz, amelyről épp az előbb sétáltak le.
Természetesen akkor még fel sem tűnt neki, hogy ez a fal is tele van
félelmetes képekkel és formákkal. Ráadásul jóval felismerhetőbbek voltak,
mint amiket odafent láttak...
Ezek nemcsak képszerű valamik voltak, hanem valódi domborművek,
melyeket évezredekkel ezelőtt véstek a fekete kőbe, és...
Ben hirtelen hátrahőkölt, amikor meglátta a Sasha által mutatott képet.
− Nyarlathotep − lihegte a fiú.
Az ostorozó karokkal, hatalmas dülledt szemekkel és a förtelmes óriási
csőrrel rendelkező gigantikus teremtmény egy kegyetlen isten volt. Csőrével
akár az egész világot széttéphette volna, és bár csak vonalak voltak, mégis
határozottan érezni lehetett a belőlük áradó dühöt és utálatot. Nyarlathotep.
Az ezergyermekű szörnyeteg. A világok teremtője.
És elpusztítója.
− Minek nevezted? − motyogta Ben apja.
− Mit? − kérdezte Harry.
− Mi van? − fűzte hozzá Tahia zavartan.
− Ez a neve − szólt Sasha.
− Micsoda és kinek a neve? − tudakolta Robert. Valahogy vészesen
riadtnak tűnt a hangja, gondolta Ben. De úgy érezte, a nyugtalansága nem
csak a domborművön szereplő szörnyű teremtménynek volt köszönhető.
− Ez..., ez az a valami, amit az álmomban láttam − dadogta Ben a falra
mutatva. A fekete kő alatt mintha mocorgott volna valami. Valami gonosz.
− Ez Nyarlathotep. Az egyik Öreg.
− Te meg honnan tudod? − kérdezte az apja.
Azért, mert látta. Abban a borzasztó látomásban, amelyről immár pontosan
tudta, hogy jóval több volt egy kábítószeres utazásnál. Saját szemével látta,
ahogy ez a tomboló isten kioltotta egy egész világ életét, és érezte
mértéktelen csalódottságát és dühét, amiért a világon lévő élet nem úgy
fejlődött, ahogy azt várta. Dühöngött, amiért újból elölről kezdhette a több
millió éven át tartó várakozást, megfigyelést és óvatos irányítást, ami még
egy efféle isten türelmét is alaposan próbára tette, és talán csupán azért,
hogy a végén újra megállapítsa, megint csak felesleges volt az egész.
De ebben a látomásban nem ismerte a szörnyeteg nevét. Most már tudta, sőt
sokkal többet is tudott.
Apja kérdésére nem válaszolva közelebb lépett a képhez, amely szüntelenül
ott pusmogott elméjében, komor történeteket mesélve. Történeteket a
hatalomról és a bukásról, a győzelemről és a fájdalomról, illetve az élőkkel
és érzőkkel szembeni végtelenül mély, csillapíthatatlan utálatról.
− Ezek... visszajönnek − hallotta magát suttogni. Akaratán kívül még
közelebb lépve a képhez a magasba emelte a kezét, hogy megérintse, amikor
Sasha ijedten felkiáltott. − Ne nyúlj hozzá!
Ben olyan hirtelen hátrahőkölt, mintha egy izzó tűzhelylapot készült volna
megérinteni. A gondolataiban lévő hangtalan hang elcsendesedett, de nem
némult el teljesen, mire Bent egy újabb, talán még jegesebb borzongás fogta
el. Egy pillanatra majdnem megérintette az ősrégi teremtmény szellemét, és
egy gondolat létrejöttének töredékéig megértette szándékát és terveit. El sem
akarta képzelni, mi történt volna, ha mégis megérintette volna a képet.
− Köszönöm − mondta.
− Nem szabad hozzányúlni − szólt Sasha komolyan. − Soha.
− És miért nem? − kérdezte Harry. Már-már provokálva elsétált előttük, és
a kép felé nyújtotta a kezét, majd mégsem fejezte be a mozdulatot.
− Elvégre csak egy kép.
− Ezek nem csak képek − tiltakozott Ben, és ez a tudat is teljesen hirtelen
és kétségkívül ott volt a fejében. Tudta jól, hogy senki sem alkotta ezeket a
képeket, és azt is, hogy miért lettek egyre világosabbak és tisztábbak, ahogy
egyre mélyebbre haladtak.
Harry hol a rémisztő képre, hol pedig Benre kapta a fejét, mire Tahia is
közelebb lépett.
− Mi ez? − suttogta. − Egy kicsit úgy néz ki, mint egy polip... csakhogy
szárnya is van.
− Úgy néz ki, mint... − Harry félbeszakította magát, és láthatóan
sápadtabbá vált, mire Ben apja így szólt.
− Úgy néz ki, mint az a valami, ami a Princessen támadt ránk. Te jó ég,
ember − hát nem ismeri fel? Ez az a szörnyeteg, amelyik elnyelte a
légpárnás hajóját!
Harry ugyan nem válaszolt rá, de úgy tűnt, még jobban belemerült
gondolataiba, és láthatóan nehezére esett eltitkolnia félelmét.
− Hülyeség! − mondta Tahia. Megpróbált nevetni, de nem sikerült neki,
hangja inkább hisztérikusnak, mint gúnyosnak hallatszott. − Ilyen... valami
nem is létezik.
− Attól félek, igaza van, Tahia − szólt Harry komoran. − Te nem voltál
ott, de én igen. Pontosan ez a dög süllyesztette el a hajónkat. − Bizonytalan
pillantást vetve Sashára épp kérdezni akart valamit, majd csak megvonta a
vállát, és újra Tahiához fordult. − Rendben, vége a meseórának. Tahia, te
fotózz le itt mindent, és majd később vitatkozhatunk azon, mit láttam és mit
nem. Pillanatnyilag egész más problémánk van.
Visszamentek a még mindig ugyanúgy és ugyanott ácsorgó Schulzhoz,
akárcsak egy élethű baba. Harry homlokát ráncolva vizsgálgatta, majd egy
hatalmas sóhajjal Ben apjához fordult.
− Van valami ötlete?
− Milyen ötletem? − érdeklődött Ben édesapja gyanakodva.
− Ha esetleg elfelejtette volna − felelte Harry − , azért vagyunk itt, hogy
kihozzuk ezeket az embereket. De ahhoz először is fel kellene ébresztenünk
őket..., hacsak nem szeretné a hátán cipelni. Tehát nyitott vagyok a
megoldásokra.
− Nem értem, mit tehetnék ez ügyben.
− Maga az orvos vagy nem? − kérdezte Tahia.
− Vagy nem. Én pszichológus vagyok, fiatal hölgy. Ehhez körülbelül
ugyanúgy értek, mint maga.
− Akkor van egy kis problémánk − mondta Harry. Megint kérdőn nézett
Sashára, de ő csak szomorúan rázta a fejét. Harry grimaszt vágva Schulzhoz
fordult, és megragadta a karját. Schulz nem reagált, de ellenkezni sem
ellenkezett, sőt szófogadón elindult, amikor Harry elkezdte maga után
vonszolni. Amint Harry elengedte a karját, azonnal megállt.
− Legalább valami − morogta Harry, de nem volt kifejezetten vidám.
− Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? − kérdezte Tahia. − Itt
legalább kétszáz ember van! Az nem lehet, hogy mindegyiket egyenként...
− Itt hagyjuk? − vágott a szavába Harry. Tahia döbbenten nézett rá, és
hallgatott. − Rendben − szólt Harry egy kis szünet után. − Eltűnünk
innen, és őt magunkkal visszük. Senki mást. Talán a felesége vagy Van
Staaten majd kideríti, mivel ébreszthetjük fel.
− De hát nem hagyhatjuk itt őket! − kiáltott fel Ben ijedten.
Kétségbeesetten Sashához fordult, de ő megint csak szomorúan csóválta a
fejét.
− Szerinted nekem tetszik? − kérdezte Harry keserűen. − Ha van
valakinek jobb ötlete, akkor most szóljon. Ha pedig nincs... − kíváncsian
körbenézett, de senki sem szólt egy szót sem. − Igen − sóhajtott − , én is
így gondoltam. Akkor rajta!

12

Felmenni rajta még furcsább érzés volt, mint lejönni róla. Ben vadul
kalapáló szívvel mustrálta, ahogy apja egy utolsó lépést tett a függőleges fal
irányába, majd kézre és térdre ereszkedve végül a magasba nyomta magát,
hogy hirtelen néhány centiméterrel a föld felett lebegjen vízszintesen a
levegőben, akárcsak egy bizarr asztronauta egy még bizarrabb űrhajó
törzsén. Már a puszta látványtól is szédülni kezdett.
Ő maga az utolsó pillanatban fordult meg, majd a gravitációs erő
átbillenésekor hirtelen hanyatt fekve találta magát, de ez sem könnyítette
meg a helyzetét. Az egyetlen, ami kicsit segített, az az volt, amikor szemét
lehunyva várta meg, míg Sasha és a többiek odaérnek.
Legalább Schulz nem problémázott. Ben teljességgel lehetetlennek tartotta,
hogy magukkal vigyék, de épp az ellenkezője történt: Harry megragadta
kezével a vállát, és óvatosan maga előtt tolta. Úgy nézett ki, mint egy
világtalan, akit egy látó vezet, csak épp fordítva.
A fél távolságot maguk mögött hagyva Gerrit is csatlakozott hozzájuk. Kissé
meghökkent, amikor meglátta Sasha apját, de szó nélkül Harry után sietett,
ahogy hallani lehetett, nem éppen probléma nélkül. Ben ugyan nem látta
már, de valami nagyon hangosan zörgött, majd rögtön utána felcsendült a
zsoldos gátlástalan szitkozódása.
Igencsak komplikáltnak tűnt legyőzni a gravitációs erőt, de Gerrit példájából
okulva nagyobb horzsolások nélkül megúszták − érdekes módon Schulz
csinálta a legelegánsabban.
Gerrit előresietett oda, ahol Sashával együtt vártak az előbb, hogy
összegyűjtse a lámpákat és a különböző eszközöket. Amikor Gerrit
kikapcsolta a hatalmas fényszórót, Ben automatikusan lekapcsolta szíjáról a
zseblámpáját arra számítva, hogy koromsötét lesz odalent. Tévedett, a
gyémántokkal kirakott plafon röviden villogott, majd talán még
világosabban fénylett, mint azelőtt − akkor is, ha a fény valahogy hirtelen...
megváltozott. Mintha suttogni kezdett volna.
− Ők... szólnak... hozzánk − dadogta Sasha. Megtorpanva ő is a magasba
emelte a fejét a félelmetes kristályok felé. A színes fény félelmetes zöld,
piros, kék és narancsszínű foltokkal vonta be arcát, ráadásul a szavakkal
együtt olyan rémisztő látványt nyújtott, hogy Bennek erőt kellett vennie
magán, nehogy hátrahőköljön.
− Ezt hogy érted? − kérdezte nyugtalanul. Talán nem csak a színek és a
szavak okozták félelmét. Valami... hiányzott az arcáról. Valami, amit az
árnyszerű állatokként arcán suhanó félelmetes színek töröltek ki.
− Ennek most nincs jelentősége − avatkozott közbe Harry. − Tovább kell
mennünk! Gerrit, szedd össze a cókmókjaidat, és tűnjünk el innen!
Gerrit tényleg sietni kezdett, legalábbis két-három másodpercig, majd
hirtelen megtorpanva a mozdulat közepén összeráncolta a homlokát és
kinyújtotta a kezét egy földön heverő, babaökölnyi nagyságú tejszerű
csomóért.
− Hé! − szólalt meg.
− Mi van? − kérdezte Harry idegesen. − Mi történt?
Válasz helyett Gerrit inkább megforgatta kezében a kristályt, majd előhúzva
kését megkapirgálta. Az eredmény három csillogó karcolás lett − a kés
élén.
− Hihetetlen! − motyogta.
− Mi? − kérdezte Harry idegesen. − A fenébe, nehogy már minden egyes
szót egyenként kelljen kihúzni belőled!
Gerrit felegyenesedve eltette a kését, majd a tenyerén ide-oda gurítgatta a
leletét.
− Hát nem vagyok egy specialista, de ha engem kérdezel, ez bizony egy
csiszolatlan gyémánt!
− Őrültség! − szólt Harry, de ennek ellenére kíváncsian közelebb hajolt a
kőhöz. Gerrit másik oldalán Tahia tette ugyanezt, majd bólintott egyet.
− Ez valóban egy gyémánt − erősítette meg.
− Tényleg? És mégis honnan veszed ilyen biztosan? − kérdezte Harry.
− Azért, mert nő vagyok, és a nők megérzik az ilyesmit − szólt Tahia
vigyorogva. − Amúgy a nagyapám gyémántcsiszoló volt, én pedig gyakran
meglátogattam a műhelyében. Ha ez nem valódi nyersgyémánt, akkor a
legjobb hamisítvány, amit valaha is láttam. Úristen, ez az izé félmilliót is
érhet, legalább!
− Félmilliót? − Gerrit hatalmasra nyitotta a szemét. − Úgy érted, ez az
egyetlen kő?
Tahia kissé hátralépett, hogy megvizsgálja a fejük fölött lévő ragyogó
csillagokat. Gerrit követve a példáját hatalmas sóhajt eresztett szabadjára.
− Szerinted azok ott, fent mind gyémántok?
− Nagyon úgy néz ki − mondta Tahia.
− De hát akkor... úgy értem, ez azt jelentené, hogy... − vett egy nagy
levegőt. − De hát olyan színesek! Létezik zöld és piros gyémánt is?
− A legtöbbjük színtelen vagy világoskék − válaszolta Tahia. − De
elvileg mindenféle színben léteznek. Még feketében is.
− Milyen érdekes − morogta Harry. − Tedd el azt az izét, és tűnjünk el!
Azonnal!
− De nem érted? − lihegte Gerrit. − Azok ott, fent... milliók! Badarság,
miket hordok össze! Legalább...
− Akkor pattanj fel, és szüretelj magadnak néhányat − vágta rá Harry.
− Ha véletlenül nem sikerülne, akkor máris húzunk innen, mégpedig
azonnal! − Gyorsan leintette Gerrit tiltakozását. − Ha ennek az egésznek
vége, akkor visszajövünk és foglalkozunk velük. De most menjünk,
rendben?
Ben egy másodpercig teljesen biztos volt benne, hogy Gerrit nem hagyja
ennyiben a dolgot, de a férfi végül még egyszer felnézve feladta a harcot.
Meg sem próbálta eltitkolni csalódottságát.
Amikor végre elindultak, hogy elhagyják a termet, színek hangtalan hulláma
suhant végig a plafonon.
Ben ijedten megdermedve a magasba kapta a fejét, miközben a mellette álló
Sasha egy félhangos kiáltást eresztett ki a torkán.
− Jönnek! Azonnal el kell tűnnünk! Már... hívják... a harcosaikat!
− Ez meg mit jelentsen? − kérdezte Harry, majd gyorsan visszarántva a
Schulz vállán pihenő kezét megragadta a géppisztolyát. A mögötte álló
Gerrit és Tahia is követte példáját. − Hogy érted, hogy „ hívják"?
Mielőtt Sasha válaszolhatott volna, újra felcsillant egy hangtalan
színrobbanás a fejük felett, amitől már Harry is alaposan összerezzent.
− Színek − mondta Sasha. − A nyelvük... a színek... és a fény. Válaszként
újabb színhullám söpört végig a termen, és ha ez még mindig nem lett volna
elég félelmetes, a táncoló árnyak, mintha életre keltették volna a számos
jégből lévő alakot. Mit mondott Sasha éppen? Hívják a harcosaikat?
− Oké! − szólt Harry. − Ebből elég! Ki innen! Gyorsan!
De nem voltak elég gyorsak. A fejük fölött lévő gyémántégbolt élénk színek
kavalkádjával lüktetett, és mielőtt még elérhették volna a kijáratot, Ben
rájött, hogy hatalmasat tévedett: nem a villogó fény keltette látszólag életre a
jégalakokat.
Hanem valóban életre keltek.
Az első pillanatban szinte nem is volt észrevehető a mozdulat. Itt
felemelkedett egy kéz, ott megfordult egy fej, arra lassan kinyílt egy
szempár, majd végül az első alak botorkálva elindult Tahia felé.
A zsoldosnő játszi könnyedséggel kitért az útjából, de egy másik, fehéren
csillogó alak máris utánanyúlt. Tahia megragadta a karját, majd
megpörgetve az alakot a falhoz vágta, ami darabokra tört.
De ez csak a kezdet volt. Rögtön jött a következő támadó, majd még egy és
még egy, mire már Gerritet és Harryt is mindenhonnan támadás érte.
Egyelőre sikerült elugraniuk a tehetetlen támadók elől, de a jégharcosok
mozdulatai egyre folyékonyabbá váltak, és nem kellett ahhoz jósnak lenni,
hogy rádöbbenjenek, így sajnos nem érik el a kijáratot.
Úgy tűnt, Harry is átlátta a dolgok lényegét, ezért eleresztette Sasha apját,
felemelte fegyverét és leadott három lövést. Mindegyik célba talált, mire
három szörnyűséges alak szabályosan szétrobbant.
Harry szándékosan nem a legközelebbi támadókra tüzelt, nehogy a
szerteszét pattanó szilánkok megsértsék valamelyiküket. Tahia és Gerrit
követte példáját, és az alakok szófogadón és kivétel nélkül szilánkokra
robbantak. A fejük fölött zajló vibrálás egyre hevesebb lett.
− Doki! − üvöltötte Harry. − Fogja! És siessen, egyre gyorsabbak
lesznek! − Ezzel megtaszította Schulzot, aki közömbösen odabotorkált Ben
édesapjához. Harry leadott két másik lövést is, melyet egy hosszan tartó
csörömpölés követett a hátuk mögött. Ben ösztönösen megfogta Sasha kezét,
miközben apja már kevésbé finoman, de megragadva Schulz karját maga
után vonszolta a férfit.
Harrynek igaza volt: a jégharcosok egyre fürgébbek lettek, ahogy a
kijárathoz közelítettek. Gerrit, Tahia és ő még háromszor-négyszer
kénytelen volt tüzelni, mielőtt elérték volna az alacsony átjárót, miközben
Ben egy igencsak félelmetes látványra lett figyelmes: a szörnyű alakok
közül csak néhányan támadtak rájuk − valószínűleg ez lehetett az oka
annak, hogy egyáltalán idáig is eljutottak − , legtöbben ugyanis részeges
mozdulatokkal mászkáltak összevissza vagy üres tekintettel álltak egy
helyben. Néhányan a kezüket vizsgálgatták, mintha csak azon törték volna a
fejüket, mit is kezdjenek vele, ketten-hárman pedig nyilvánvalóan elveszítve
tájékozódási képességüket a fal előtt tébláboltak, majd hátrahőköltek és újra
nekifutottak. Az alakok mozdulatai szögletesek és már-már nevetségesen
lassúk voltak, bár már önmagában ez is borzasztóan félelmetesnek tűnt,
ráadásul egyre folyékonyabban és gyorsabban mozogtak.
Elérve a kijáratot Harry visszanézett, majd leadott egy fél tucat lövést a
néhány merész és őket követő támadóra. Nem sokra ment vele, hiszen hiába
robbantak célpontjai millió és millió szilánkra, máris következett az
utánpótlás. Talán csak néhány perc, és az egész társaság végleg felébred, és
rájuk támad.
Harry is rájöhetett erre, hiszen három-négy lövés után mégis leengedte a
fegyverét, és elővett egy apró tárgyat a kabátzsebéből.
− Ugye ezt nem gondolja komolyan? − kérdezte Ben apja. − Ezt nem
teheti...
− Dehogynem tehetem − válaszolta Harry, miközben kihúzta a
kézigránátból a biztosítószeget, és vett egy nagy lendületet. − Öt
másodperc. Inkább siessetek!
És ezzel el is hajította a gránátot.
Ben visszanyelt egy rémült kiáltást, amit úgy döntött, inkább a futásra
tartogat. Szorosan Schulz és az apja mögött átrobogott a kijáraton, majd
gyorsan balra vetődött. Mögöttük Harry rohant, aki egy villámgyors
mozdulattal az ellenkező irányban landolt.
Alig ért földet, amikor a szomszédos barlangból egy hatalmas durranás
hallatszott. Egy vakító, majdnem fehér villám kioltotta a pulzáló színeket,
majd a vele járó irdatlan robbanás nemcsak a dobhártyájukat, hanem az
egész épületet alaposan megrázta. Egy darabokra tört jégből és hóból,
valamint szilánkokból és kődarabokból álló, tomboló felhő söpört végig az
átjárón, és egy másodpercig mindenhol törmelék és kristály omlott lefelé a
plafonról. Bennek csengett a füle, a levegő pedig annyira tele volt porral és
kavargó hóval, hogy erős köhögés tört rá.
− Maga teljesen megőrült? − üvöltötte az apja. − Mindannyiunkat meg
akar ölni?
Harry nem szólt egy szót sem, hanem gyors léptekkel visszaszaladt a
barlangba, Ben pedig elengedte Sasha kezét, és követte őt.
Először nem sokat látott. A plafon már csak itt-ott világított, főként halvány
csillogással, ráadásul a levegő ott is annyira tele volt porral és porszerű
hóval, hogy már csak alakokat látott.
Azt azonban jól látta, hogy a kézigránát tökéletes munkát végzett. A
robbanás és az azt követő nyomás a legtöbb jégteremtményt tönkretette vagy
legalábbis úgy elintézte, hogy többé már nem jelentettek veszélyt.
Összességében körülbelül három tucat lény ácsorgott még odabent, de
azokat könnyűszerrel elintézte néhány lövés segítségével. Az utolsó alak
összeesésével kialudtak a plafonon lévő gyémántok.
Amikor visszaértek, Gerrit éppen a földön heverő, dió nagyságú, tejszerű
darabokat tuszkolta a zsebébe. Harry éppen egy megfelelő, csípős
megjegyzésre készülődött, de Ben édesapja úgy rátámadt, hogy szóhoz sem
jutott.
− Mire jó ez az őrület, maga idióta? Mást sem tud, mint időnként
egyszerűen a levegőbe robbantani valamit? Hiszen mindannyiunkat
megölhetett volna!
− Fogja már be, doki! − szólt Harry közömbösen. − Talán jobb lett volna,
ha utánunk jönnek ezek a bestiák? − Dühös mozdulattal Gerrithez fordult.
− Hagyd már abba ezt a hülyeséget! Menj előre, és biztosítsd az utat!
Gerrit még gyorsan felkapott két vagy három gyémántot a földről, majd
leemelve válláról a fegyvert, bekapcsolta a zseblámpáját, és futásnak eredt.
Harry fejét csóválva, mérgesen utánanézett, majd maga is lehajolt egy
gyémántért. Néhány másodpercig csak vizsgálgatta a kezében, majd
elhajította.
− Gyerünk! Nem bízom ebben a nagy csöndben. Ki tudja, hány ilyen
valami csatangol még errefelé.
Ezzel elindult Gerrit után, de előtte még gyorsan jelt adott Tahiának a sor
zárására, majd Ben édesapja újra megragadta Schulz karját. A fiú ugyanezt
akarta tenni Sashával, majd hamar emlékeztette magát arra, hogy már nem
szükséges. Így hát csak felé fordult, és felszólítón a szemébe nézett.
Érdekes módon a lány nem reagált rá, csak zavartan nézett Benre.
Valami nem stimmelt vele, gondolta magában a fiú. Valahogy rémültnek
és... elveszettnek tűnt.
− Minden rendben? − kérdezte.
Már majdnem egy perc is eltelt, mire válaszolt a kérdésére.
− Nem − mondta halványan mosolyogva, majd kijavította magát. − De.
Úgy értem..., minden... rendben van. Ne aggódj... annyit! Én csak...
kimerültem kicsit. Ez... nagyon... megerőltető.
Semmi sem volt rendben, gondolta Ben riadtan. A lány szörnyen sápadt volt,
keze remegett, miközben hangja ugyanolyan vontatottnak és erőltetettnek
hangzott, mint amikor legelőször megszólalt. Mi van, ha ez csak egy rövid
és szörnyű álom volt, és újra elveszíti, mielőtt egyáltalán megtalálta volna?
− Ben, kérlek! − sürgette Tahia.
Lehet, hogy csak tévedett. Talán az apjának igaza volt, és csak túl sok volt
ez neki egyszerre. Mégis megragadta a kezét, és maga után húzva igyekezett
utolérni apját és a többieket.
Azt nem tudta megmondani, hogy ugyanazon az úton haladtak-e, mint
amelyiken jöttek. A Tahiánál és Harrynél lévő erős lámpák ellenére
valahogy sokkal masszívabbnak és fenyegetőbbnek tűnt az előttük lévő
sötétség. Feltehetőleg öt percre sem volt szükség, hogy elérjék a kijáratot és
ezzel a lehetetlen lépcső kezdetét is, amely újra le, az Öregek városába
vezette őket.
Ami pedig odalent várta őket, nem feltétlenül emelte Ben hangulatát.
Beigazolódtak a legnagyobb félelmei. Senki sem várt rájuk, de a hatalmas
barlang immár nem volt sötét. A plafon alatt lévő kristályok lágy fénnyel
ragyogtak, és beterítették az alattuk lévő bizarr képződményeket.
− Akkor indulás! − utasított mindenkit Harry. − Gerrit, te mész előre! Mi
pedig szorosan mögötted maradunk. Ha valamilyen oknál fogva szét kellene
válnunk, mindenki igyekezzen a legrövidebb úton a laborba jutni! Van
fegyveretek?
A kérdést Benhez és édesapjához szegezte. Apja csak bólintott, miközben a
fiú kihúzta fegyverét a zsebéből, és tüntetőleg a magasba emelte.
Harry grimaszt vágott.
− Na, remek. Csak arra vigyázz, nehogy lábon lődd saját magad!
Ben gyorsan Sashára kapta a fejét. A sápadt fényben ugyan nem sokat látott
belőle, de amit a szeme nem látott, azt a fantáziája örömmel kipótolta.
− Sasha? − kérdezte.
− Minden... rendben... van − válaszolta vontatottan, ami épp az
ellenkezőről adott tanúbizonyságot. − Sietnünk... kell. Tudják... hogy ... itt
vagyunk.
− Tudsz valamit mondani róluk? − kérdezte Harry. − Vagy ismersz egy
másik kifelé vezető utat?
Sasha szomorúan megrázta a fejét, Harry pedig egy szó nélkül továbbment.
A lépcsőn lefelé vezető út színtiszta rémálom volt, ráadásul testi
vonatkozásban. Az a rengeteg ferde vonal, a lépcsők, a kanyarok, a rámpák
és az a számtalan megnevezhetetlen valami már felfelé is elég borzasztó
volt, nemhogy lefelé. Sasha már szinte támolygott a gyengeségtől, amikor
végre elérkezett az alagút lábához, és Ben is inkább odaadta volna a jobb
karját azért, hogy pihenhessen egy kicsit, de Harry kegyetlenül továbbterelte
őket. A lefelé tartó úton egyetlen szót sem szólt, de idegessége minden egyes
lépésével láthatóan nőtt. Ha Ben nem ismerte volna eléggé, azt hihette volna,
hogy fél.
Újra és újra aggódva fürkészte Sasha arcát. A kimerültség egyértelműen
kiült az arcára, de szeme tele volt élettel. Sőt amikor már harmadszorra vagy
negyedszerre nézett rá, még egy halvány mosollyal is megajándékozta.
− Ne aggódj! Én..., én... nem veszek el.
− Azt nem is hagynám − válaszolta Ben, miközben már saját maga
számára is kissé nevetségesnek tűnt, amit mondott. Valahogy nem is úgy
értette, de ennek ellenére úgy érezte, ki kell mondani, ezért hozzátette.
− Csak nem gondolod, hogy még egyszer elengedlek, ugye?
Sasha ugyan mosolygott, de a válasza egyáltalán nem az volt, amire Ben
számított, hanem inkább végigfutott tőle a hideg a hátán.
− Ezt inkább ne kívánd magadnak, Ben! − mondta.

13

A probléma akkor következett be, amikor már majdnem elhagyták a várost.

Bennek csak utána jutott eszébe, hogy ezt korábban is észrevehették volna,
hiszen egyáltalán nem jött váratlanul. A gyémántégbolt halvány fénye egyre
erősebb lett, ahogy távolodtak a várostól, nemsokára pedig ismét ritmusos
pulzálássá változott, zöld, piros és kék pasztellszínek suhantak hangtalanul
az égen.
Ennek ellenére mindannyian − még Harry is − ijedten összerezzent Gerrit
rémült ordításától és az ugyanabban a pillanatban felüvöltő géppisztoly
hangjától.
− Maradjatok itt! − parancsolta Harry. − Tahia! Vigyázz rájuk!
Ben éppen tiltakozni készült, de addigra Harry már sarkon fordult, és
elviharzott. Néhány másodperc múlva azonban vadul gesztikulálva vissza is
tért.
− Téves riasztás. Csak egy volt, azt pedig Gerrit elintézte. De igazad volt,
Sasha − jönnek. Úgyhogy nyomás!
Nem volt szükség még egy felszólításra. Mindannyian jól emlékeztek még a
néma horror szobára, Ben apja pedig roppant mód megkönnyebbült attól,
hogy Harry legalább a mögöttük lévő jégharcosokat likvidálta. Amennyire
az a még mindig tehetetlen és lassú Schulzcal lehetséges volt, futásnak
eredtek, majd néhány tucat lépés után megérkeztek Gerrithez. A zsoldos
leereszkedve egyik térdére a földre helyezte a lámpáját, miközben jobbról
balra rángatta fegyverét. Elég meggyőzőnek tűnt, gondolta magában Ben, de
ugyanakkor meglehetős túlzásnak is − ugyanis előtte egy teremtett lélek
sem volt, amire célozhatott volna.
− És? − kérdezte az apja türelmetlenül. − Mire várunk?
A kérdés teljességgel jogos volt, gondolta Ben. Az irdatlan város utolsó
épületei előtt álltak meg, és előttük állt még legalább százméternyi,
törmelékekkel és ember nagyságú lávadarabokkal telezsúfolt terep, nem
beszélve a labor bejárata előtt elterülő görgeteg halomról. Sehol egy
moccanás, sehol egy pisszenés nem volt.
Harrynek ettől függetlenül nem tetszett a helyzet. Feszültnek és idegesnek
tűnt, Ben pedig határozottan látta rajta, hogy legszívesebben visszafordult
volna egy másik utat keresve.
De természetesen nem tette. Bár néhány másodpercig csak egy helyben
ácsorogva és hunyorogva fürkészte a terepet, végül kelletlenül bólintott
egyet.
− Nyomás!
Gerrittel együtt most is elöl mentek, a többiek pedig egy szorosan zárt
csoportot alkotva követték őket Tahiával a végén, akinek a tempóját jelenleg
Schulz irányította. Ben félelme végül is alaptalannak bizonyult: Sasha
ugyanolyan csöndben maradt, mint eddig, és még mindig kissé irányvesztett
és nagyon fáradt volt, de állapota ettől függetlenül nem rosszabbodott.
Ennyit a jó hírekről.
A rosszak az első nyolc vagy tíz lépés után következtek.
A színek szinte lángoltak a kővel ívelt égbolton, és nem sokkal előttük és
balra megjelent egy fehér, arc nélküli alak. Harry egyetlen lövéssel elintézte,
de még el sem csendesült az ostorozó visszhang, és máris feltűnt egy
második és egy harmadik alak a sziklák között. A túloldalon immár nem
üres árnyak, hanem fehér mozgások látszottak.
És ekkor kitört a pokol.
Ben utólag nem tudta volna megmondani, ki nyitott először tüzet − Tahia
vagy Gerrit. Mindkettőjük fegyvere szinte ugyanabban a pillanatban dördült
el, majd hirtelen jobbról és balról is szikrák és szilánkok repkedtek villámló
és fénylő jégtörmeléktől kísérve. Valami pici és fehér förtelmes sziszegéssel
suhant el Ben és Sasha mellett, majd néhány méterrel tőlük szétporladt az
egyik sziklán. Nem sokkal utána Harry is tüzelni kezdett. Körülöttük
mindenhol csillogó alakok és arcok robbantak fel, mintha csak kalapáccsal
verték volna szét őket. A tomboló fehér pokol kellős közepén valami
hatalmas emelkedett a magasba egy pillanatra a sziklák mögött, majd
ugyanúgy szilánkokra robbant. Az egész kevesebb mint egy percig tartott
(valószínűleg még húsz másodpercig sem, bár Ben számára egy egész
örökkévalóságnak tűnt), de a mögöttük lévő barlang hihetetlenül
drasztikusan megváltozott. A fekete lávaszikláktól már szinte semmit sem
lehetett látni. Ahová csak néztek, mindenütt csillogó jégdarabok és fénylő
hóbuckák, leszakadt végtagok, széttört testek és arc nélküli fejek
tornyosultak. A levegőt pedig egy finom és nyirkos köd lepte el, ami azonnal
tüsszögésre ingerelte azt, aki nem óvatosan vagy nem a száján keresztül
vette a levegőt. Bennek csengett a füle, és Sashához fordulva látta, ahogy a
lány fájdalmas arcot vágva a fülére tapasztja mindkét kezét.
− Hűha − mondta Robert − , ez aztán...
− ... könnyű volt − szakította félbe Harry csípősen. − Igazán nem arra
vágyom, hogy tele legyen mindenféle csellel, de ez már túl egyszerű!
Ennyire bugyuták nem lehetnek!
− Hát szerintem elég szörnyű volt − mondta Ben apja kissé felháborodva,
de Harry ügyet sem vetett rá.
− Gerrit, arra a sziklára! − egy majdnem házmagasságú, tükörsima oldalú
lávasziklára mutatott, majd elindult a szemben lévő irányba. − Mi arra
megyünk.
− De az pont rossz irány! − tiltakozott Ben apja, és igaza is volt. Ha a
Harry által mutatott irányba mennek, akkor egyre messzebb kerülnek a
labortól.
− Igen, de arra átláthatóbb a terület − válaszolta Harry türelmetlenül.
− Semmi kedvem a karjukba rohanni. Most pedig menjen vagy maradjon
itt, nekem mindegy. − Azzal továbbment, majd Tahia is csatlakozott hozzá.
Rövid, de határozottan érezhető hezitálás után Ben édesapja is követte
Schulzcal együtt.
A fiú megkönnyebbülve fellélegzett. Habár csendben igazat adott Harrynek,
nem tudta, mihez kezdett volna, ha apja nyíltan ellenáll.
A barlang tetején egy újabb pulzáló színhullám söpört végig, majd elérve a
szemközti oldalhoz, megfordult. A sziklák között fehér villámok tűntek fel,
de ezek csak a jégen megtörő fénysugarak voltak.
Gerritnek valahogy sikerülhetett feljutnia a sziklára, mivel alig húsz lépés
múlva megszólalt Harry adóvevője. A készülék annyira fel volt hangosítva,
hogy még a többiek is jól hallották szavait.
− Igazad volt, Harry! A sziklák között várnak ránk. Egy egész banda.
Legalább ötvenen vannak.
− És mit csinálnak?
− Semmit. Csak álldogálnak. De vannak ott... más dögök is köztük. Elég
nagyok. Ilyeneket még sosem láttam. De azok sem mozdulnak.
− Miért nem csodálkozom ezen? Mi újság van előttünk?
− Minden tiszta, amennyire innen látom. De túl sokat sajnos nem látok,
úgyhogy jobb lesz, ha vigyáztok.
− Oké! Akkor maradj még egy percig, és ha nem történik semmi, gyere
utánunk! − Harry kikapcsolta és zsebre vágta az adóvevőjét. − Hallottátok
− mondta anélkül, hogy visszanézett volna rájuk. − Legyetek óvatosak!
− Amint kijutunk innen, beszélek pár szót ezzel a mitugrásszal − morogta
az apja.
− Ó, ezt most is nyugodtan megteheti, doki − szólt Harry. A jelek szerint
Robert kissé hangosabban beszélt, mint szeretett volna − vagy talán pont
olyan hangosan, ahogy szeretett volna. − Ha valami gondja van velem,
akkor nyugodtan leléphet. Nem kértem arra, hogy idejöjjön, doki. Ha pedig
ennek ellenére szeretné, ha kivinném innen, akkor fogja be a száját, és
csinálja, amit mondok. Itt nincs demokrácia.
Ben attól félt, hogy még csak most kezdődött igazán a veszekedés, de apja
okos − vagy csak túlságosan elképedt − volt ahhoz, hogy megszólaljon.
Gerrit sem vehette szó szerint Harry parancsát, hiszen alig telt el egy perc és
máris futólépésben csatlakozott Harryhez, Tahia pedig megint lemaradt
kicsit. Időközben már kellőképp eltávolodtak a laborba vezető alagúttól, és
Ben már azon törte a fejét, hogy vajon Harry az Északi-sarkon át kívánja-e
lerövidíteni az utat, amikor végre jobbra fordulva ismét a törmelékkupac
kezdetéhez közeledtek. Innen valószínűleg jóval tovább tart majd és jóval
nehezebb is elérni az alagutat, gondolta magában Ben. Ettől függetlenül be
kellett látnia, hogy Harry helyében feltehetőleg ő sem döntött volna
másképp. Az úton csupán néhány kisebb törmelékdarabka és repedés volt,
tehát semmi olyasmi, ami mögé egy ember nagyságú valami elrejtőzhetett
volna. Itt semmiképp sem várhattak rájuk a támadóik, és nem is tették.
Ők a hegyoldalon várakoztak.
Ben egy másodperccel előbb megérezte, mielőtt megtörtént volna. Érezte a
hihetetlenül hatalmas és gonosz valamit, amint láthatatlanul föléjük
ágaskodott. Persze Sasha éles sikoltása is segítségére volt ebben, ráadásul a
fejük felett lévő plafon is egyre hevesebb piros és narancsszínben
pompázott, de ő már előbb megérezte, és próbálta is figyelmeztetni Harryt,
csak hiába.
Utána már minden olyan gyorsan történt, hogy már Ben sem volt benne
biztos, mi és milyen sorrendben történt. A törmelékhalom egyszer csak
felrobbant, majd kövekből és széttört lávából álló zivatarral terítette be őket.
A feltörő földből csillámló fehér alakok szabályos áradata öntötte el őket.
Harry bal térdére leereszkedve azonnal tüzet nyitott, majd a mellette álló
Gerrit is követni akarta példáját, de hirtelen a vállához kapva hatalmasat
ordított. Egy felé repülő kődarab találta el, fegyvere a földre esett, miközben
ő fájdalomtól eltorzult arccal oldalra borult. Harry és Tahia ettől csak
gyorsabban lövöldözött. Ben − ahogy édesapja és Schulz is − ösztönösen
lehúzta a fejét, majd védve Sashára vetette magát. Közben azért látta, hogy
ezúttal nem a már jól ismert háromujjú, arc nélküli szörnyetegekkel volt
dolguk, hanem ugyanazokkal a teremtményekkel, mint nemrég még a
toronyban: emberek csillogó, fehér másolata, akiket még a Princess
fedélzetéről raboltak el. Mozdulataiknak immár semmi közük sem volt a
Harry által kiirtott, részegesen botorkáló teremtményekéhez. Gyorsan, már-
már elegánsan, sőt főként céltudatosan mozogtak. A támadók legnagyobb
részének semmi esélye sem volt kikerülni Tahia és Harry tűzvonalát, de
akiknek mégis sikerült, azok sem vetették rá magukat vérszomjasan az
ellenségre, hanem úgy viselkedtek, mint az igazi emberek: azaz gyorsan
menedéket kerestek az egyik lávadarab vagy szikla mögött, vagy a
lövöldözést elkerülve próbáltak közelebb férkőzni ellenségükhöz.
És nem csak próbáltak. Tahia és Harry szüntelenül tüzelt tovább, sőt Gerrit
is feltápászkodott valahogy, és fegyvere után tapogatózott. Legalább két
támadónak sikerült áttörnie a tűzvonalon, és máris Tahiát vették célba.
Bennek ezúttal volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy kieresszen egy
figyelmeztető kiáltást, de sajnos hangja elveszett a pokoli lövöldözésben.
Sasha klasszisokkal jobban reagált: kitépve magát felkapott egy ökölnyi
nagyságú követ, és a támadó felé hajította. A kő − amely valójában nem is
kő, hanem egy tejszerű nyersgyémánt volt − vállon találva a lényt
szilánkokra törte azt. Jobb karja letört és a földre esett, de a dobás lendülete
olyan nagy volt, hogy a végén az egész alak hanyatt vágódott. A másodikat
Tahia intézte el egy villámgyors és óriási ütéssel, ami rögtön szilánkokra
törte. Ugyanazzal a mozdulattal megfordult, és Sashára mosolyogva
kicserélte fegyvere tölténytárát, miközben egy utolsó rúgással végleg
nyugalomra intette az újra feltápászkodni próbáló támadóját.
Majd felkapva géppisztolyát Sashára és rá célzott.
Természetesen nem lőtt rájuk igazából, de első pillantásra teljesen úgy látta,
és ezúttal reakciója gyorsabb volt elméjénél: kitárt karral Sashára vetette
magát, és akkora lendülettel rántotta le a földre, hogy a lány felkiáltott a
fájdalomtól és az ijedtségtől. Talán reakciója nem is volt annyira
elhamarkodott, hiszen Tahia olyan közel tüzelt el a fejük fölött, hogy Ben
még a golyók fütyülését is hallani vélte. Olyan erősen szorította magához
Sashát, ahogy csak tudta. Ide-oda gurulva próbálta felmérni a irányt, amerre
Tahia töretlenül tüzelt, és csak utána merte elereszteni a lányt.
Cseppet sem lepődött meg, amikor onnan is egy hadseregnyi fehér alakot
látott meg. Ezek a lények is többnyire emberi foglyok másolatai voltak, de
voltak köztük arc nélküli, háromujjú alakok is.
Ráadásul jó sokan voltak.
Tahia géppisztolya szünet nélkül ropogott, és minden egyes lövés legalább
két-három bizarr teremtményt terített a földre. Csakhogy a számuk mintha
végtelen lett volna, több tucat, ha nem több száz alak tört elő minden létező
irányból. A zsoldosnő már le sem vette ujját a ravaszról, így minden
másodpercben legalább fél tucat bestiát semmisített meg, de az élvonal egyre
csak közeledett. Ben már abban sem volt biztos, hogy Tahia a fél társaság
kiirtásához elegendő tölténnyel rendelkezik.
A zsoldosnő is hasonlóan láthatta a helyzetet, bár határozottan tovább tüzelt,
míg második (és ezzel utolsó előtti) tára is ki nem ürült, majd töltés helyett
inkább lerántotta válláról a lángszórót. Bennek majdnem elállt a lélegzete,
amikor a feketére pörkölődött csőben lévő kék kis lánggal nézett
farkasszemet.
Tahia egyetlen hatalmas lépéssel Sasha és a fiú mellett termett. A vékony,
sziszegő tűzsugár alig volt észrevehető, de annál nagyobb hatása volt. A
három vagy négy, elsőként eltalált alak egy másodperc töredéke alatt füstté
vált. Sőt a sugár heve és a rettenetes forróság még a szomszédaikat is
azonnal darabokra szedte.
A lények továbbra is támadtak, akárcsak egy robotokból álló hadsereg,
amely sem a haláltól, sem a félelemtől nem retten vissza. De Tahia
halálmegvető nyugalommal folytatta, majd három-négy rövid lövés után
végre véget vetett a szörnyűségnek.
Tahia még beleeresztett egy lövést a jégszörnyetegek rejtekhelyébe, mire
egy hatalmas gőzrobbanás az utolsó támadókat is darabokra tépte. Ben ettől
függetlenül még legalább tíz másodpercig visszatartott lélegzettel hajolt
Sasha fölé, majd fejét felemelve feltápászkodott.
Sasha hallhatóan levegő után kapkodott.
− Köszönöm. Nem is tudtam, hogy ilyen... lehengerlő vagy.
− Lehengerlő? − pislogott Ben.
− A lélegzetelállító talán... jobban illik rád − lihegte Sasha.
− Főleg mivel a hasába fúrtad a jobb térded − fűzte hozzá Tahia.
Ben döbbenten bámult rá, majd ijedten Sashához fordult. − Ez igaz?
− Ne is törődj vele! − mondta Sasha, miközben igyekezett felegyenesedni.
Hát nem volt egy jó hazudozó. − Hiszen... jó... szándékból tetted.
Ben magára erőltetett egy mosolyt. Megkönnyebbült, amiért Sasha sérülés
nélkül megúszta a támadást − ugyanakkor homloka mögött megint csak
megszólalt az a jól ismert riasztó. Sasha nem csak nehezen lélegzett. Azt is,
de szavai gyanúsan vontatottan és nehézkesen csengtek, amelynek semmi
köze sem volt a légzéshez. Gyorsan kinyújtotta a kezét, és lábra segítette.
Nem messze tőle az apja is feltápászkodott, majd első lélegzetével azonnal
Harryre förmedt.
− Ez talán elég rafinált volt magának vagy még mindig túl könnyű?
A plafonon színek lüktető hulláma kavargott végig nagyobb nyomatékot
adva szavainak. Ben nem igazán értette a kitörés lényegét, ahogy láthatóan
Harry sem, aki egy fél másodperc erejéig ingerülten mustrálva édesapját
Tahiához fordult.
− Köszönöm. Már nem bírtuk volna sokáig.
− Én nem úgy láttam − szólalt meg Ben, de Harry csak egy sötét pillantást
vetve rá előhúzott kabátzsebéből egy új tárat. − Az utolsó. Ötven golyó, és
vége.
− Nálam is ez a helyzet − tette hozzá Gerrit. Tahia csak némán bólintott
egyet, mire egy újabb hangtalan színrobbanás suhant végig az égen.
Tévedett vagy tényleg gyorsabb lett a ritmusa?
− De még itt a lángszóró! − mondta Ben apja idegesen.
− Igen. Csakhogy azt nem éppen közelharchoz találták ki − válaszolta
Harry komolyan. − El kell tűnnünk innen, de azonnal! − Odafordult
Sashához. − Egyedül is boldogulsz?
Sasha egy pillanatra értetlenül nézett rá, majd biccentett egyet. Harry újra
Benhez fordult, miközben Schulzra és apjára bökött.
− Segíts neki! Sietnünk kell!
Ben nem örvendezett az ötletnek, de Harrynek igaza volt: bár Schulz nem
ellenkezett apjával, mégsem volt együttműködőbb egy kirakatbabánál.
Édesapja valószínűleg fel sem tudná vonszolni egyedül a hegyoldalon.
Ezenkívül Harry nem is adott alkalmat visszabeszélésre. Bár tiszteletteljes
ívet tett a még mindig füstölgő, újdonsült alagútkijárat előtt, azon nyomban
elindult Gerrittel a nyomában.
− Menj csak! − mondta Tahia, és halvány mosollyal Sashára biccentett.
− Ne aggódj, vigyázok, nehogy eltűnjön!
Ez minden bizonnyal ugyanolyan őszinte, mint megnyugtató, gondolta
magában Ben, mégsem működött. Ben gyorsan Sashára kapta a fejét, de
amit látott, az szomorúságot ébresztett szívében. Sasha megpróbált
mosolyogni rá, de valahogy nem tűnt igazinak, sőt érezte, mekkora
erőfeszítésébe került. Tudta, mi fog történni. És azt is, hogy abszolút
tehetetlen ellene.
Hirtelen akkora kemény és keserű gombócot érzett a torkában, hogy alig
kapott levegőt. Szeme iszonyúan égni kezdett. Egy gyors mozdulattal
édesapjához fordult, és segített lábra állítani a kissé túlméretezett, dundi
Barbie babához hasonló Schulzot. Amikor elindultak egy újabb színhullám
robogott végig az égen, és ezúttal semmi kétség nem fért ahhoz, hogy
mennyire megváltozott. A színek komorabbak és félelmetesebbek voltak,
ráadásul volt valami ijesztő a ritmusukban.
A Schulz kapitánnyal kapcsolatos várakozása beigazolódott. Apjával együtt
megragadták a karját, majd lágy erőszakkal igyekeztek maguk között
vezetni. A kapitány gond nélkül engedelmeskedett, ezzel nem is volt
probléma, csak valahogy mindig elfelejtette felemelni lábát a szanaszét
heverő kövek előtt − pedig nem kevés kő sorakozott ám arrafelé. Szó
szerint minden egyes útjában lévő kőben és szikladarabban megbotlott
− ami bizony egy huszonöt méter magas és legalább harminc fok meredek
rézsűnél nem volt mindegy. Már az első lépések után kétségbeesetten
visszacsúsztak, pedig Harry és Gerrit nem is ment gyorsan előttük, ráadásul
a helyzet csak rosszabb lesz, ahogy haladnak felfelé.
A fejük feletti villámlás is egyre erősödött. Ben szándékosan nem nézett fel,
de ettől függetlenül észlelte az egyre gyorsabbá és agresszívebbé váló
pulzálást. Ezenkívül most már olyan színek is voltak közöttük, amelyeket
még ez idáig nem látott.
Egyre gyakrabban pislogott hátra Sashára. Alig egy fél tucat lépéssel
követte, és mögötte, ahogy Tahia megígérte, ügyelt arra, nehogy túlságosan
is lemaradjon. Csakhogy Ben azt is látta, mennyire nehezére esik minden
egyes lépés. Szeme még mindig tele volt élettel, arca pedig határozottan
tükrözte, hogy tudata nem zuhant vissza a feneketlen mélybe. Ben ennek
ellenére határozottan érezte, hogy elveszíti. Most. A fekete város borzasztó
helyszínén ugyan sikerült kiszabadulnia börtönéből, de a kapu zárulni
látszott.
Schulz megbotlott, és egy hajszálon múlt, hogy nem esett el. Ben apja
ráripakodott.
− Figyelj már oda, a fenébe is!
Ben erősebben megszorította, majd inkább vállára dobta Schulz karját,
amikor édesapja szinte ugyanabban a pillanatban követte példáját. Így jóval
intenzívebben érezték a férfi testsúlyát, de még így is könnyebb volt haladni.
− Bocsánat − mondta a fiú.
Apja megigazította Schulz karját a vállán, majd szintén hátrapillantott
Sashára.
− Rendben van. Tudom, mire gondolsz. A fenébe is!
Előttük eldördült egy lövés.
Ben úgy összerezzent, hogy majdnem eleresztette a kapitányt, de még
időben feleszmélt, és látta, amint Harry és Gerrit előtt valami óriási és fehér
robbant darabokra.
Ezúttal nem egy barlang terült el előttük, helyette legalább egy tucat világító
alak bukkant elő a semmiből. Balra tőlük kövek gördültek lefelé a
hegyoldalról, majd egy dübörgő kavicslavinát kiváltva további bizarr alakok
kerültek elő. Valami megváltozott, méghozzá nem úgy, ahogy kellett volna,
de Ben nem tudta megmondani, micsoda.
Amikor pedig felfogta, már túl késő volt.
Csakis Harry gyors reakciójának köszönhették, hogy elkerülték az igazi
katasztrófát. Gerrit sarkon fordult, és magasba emelte a géppisztolyát, Harry
pedig talán még fürgébben követte a példáját. Csak egyetlenegy golyó talált
célba, a maradék mind lepattogzott a sziklákról vagy ártalmatlanul a
magasba szökött. Gerrit épp Harryhez fordult volna, amikor hitetlenkedve
hatalmasra nyitotta a szemét.
− A francba! − mondta Tahia.
Ben csak csatlakozni tudott. Most már értette, mi zavarta annyira a
támadókban: csak a felük volt jégharcos, a többiek mind egy szálig emberek
voltak, pontosabban szólva a Princess elhurcolt utasai, akiket a szörnyetegek
élő pajzsként tereltek maguk előtt.
− Átkozottak! − kiáltott fel Harry. Egyetlen lövéssel lepuffantott egy túl
közel merészkedett jégharcost, majd torkaszakadtából üvölteni kezdett.
− Tűnjetek el! Majd mi fedezünk titeket! − Egyidejűleg leadott még egy
lövést, és sikerült is anélkül kiiktatnia a második lényt, hogy élő pajzsa
egyetlen karcolást is kapott volna. De a többi közömbösen menetelt tovább,
ráadásul jóval többen voltak, mint azt Ben gondolta.
Gerrit szintén leadott egy precíz lövést, mire a fiú végre felébredve
ámulatából, megragadta Schulz karját és elindult. Szeme sarkából látta,
ahogy Sasha követte, és láthatólag édesapja is felfogta végre a helyzet
súlyosságát. Már nem is próbálták meg léptetni Schulzot, hanem inkább két
oldalról fogva cipelték, ami meglehetősen megerőltető volt mindkettőjük
számára. Közöttük és a megmentő alagút között még körülbelül ötven vagy
hatvan méter lehetett. Az utánuk menetelő Tahia szintén tüzet nyitott, majd
egy rövid pillantást vetve válla felett, Ben látta, amint a zsoldosok lépésről
lépésre visszahúzódtak. Normális ellenfelek esetén a harc végkifejlete nem
lett volna kérdéses, hiszen még a jégharcosok is legyekként hullottak. Tahia,
Gerrit és Harry gyorsan és precízen lőtt, de csak akkor, ha biztosak voltak
abban, nem az élő pajzsokat találják el.
Schulz hirtelen megbotlott, Ben apját teljesen, a fiút pedig csak részben
magával rántva. Most az először hang is társult hozzá: mégpedig egy
fájdalmas reccsenés, amikor térde egy kemény szikladarabnak ütődött. Egy
hang, amely véglegesen azt jelezte, cipelniük kell.
− A fenébe is, siessetek már! − üvöltötte Harry. − Nem tudom, meddig
tudjuk még feltartóztatni őket!
Ben inkább nem nézett még egyszer a háta mögé, hanem felkapta Schulz két
karját, édesapja pedig a lábát. Így oldalirányban kellett felmászniuk a
hegyoldalon, ami jóval nehezebbnek bizonyult, de két-három gyötrelmes
perc múlva sikeresen elérték a laborhoz vezető alagutat. Apja kétségbeesett
sóhajjal térdre vetette magát, Ben pedig igyekezett olyan óvatosan
leereszteni Schulz felsőtestét, ahogy csak bírta (ami valójában nem igazán
sikeredett óvatosra, ezért nem csoda, ha Schulz nem csak sajgó térddel, de
iszonyatos fejfájással ébred majd). Néhány másodpercig csukott szemmel és
térdelve várt, míg szíve letesz azon szándékáról, hogy kiugorjon a torkából.
De hiába, sőt még gyorsabban dübörgött mellkasában, amikor hátrafordult
Sashához.
Már nem követte őket, hanem pontosan ott ácsorgott tágra nyílt merev
szemmel, ahol Schulz az előbb elesett. Harry és a másik kettő még mindig
szorgalmasan lövöldözött, de már messze nem olyan intenzíven, mint előtte.
Igyekeztek csak a túl közelre merészkedett támadókat elcsípni, és lépésről
lépésre visszavonulni. Ben közben rájött, hogy a teremtmények alattomos
taktikája, miszerint élő pajzsként használták foglyaikat, immár ellenük
fordult: ha egyedül támadtak volna, túlerejüknek köszönhetően már rég
lerohanták volna a három zsoldost.
Bár ez most már nem sokat számított.
− Vidd Schulzot biztonságba! − lihegte, miközben feltápászkodva
Sashához rohant. Csak néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy
elérje, de ezúttal szorosabbra zárult a három zsoldos körül kialakult kör.
Kétségbeesése rémületbe csapott át, amikor meglátta a lány arcára kiülő
kifejezést. Nem üresség volt, hanem épp ellenkezőleg: már-már fájdalmas
koncentráció, mintha belsejében egy tomboló csatát vívott volna.
− Sasha... mi van veled? − dadogta. − Mi a baj?
Sasha nem reagált, de ezúttal nem azért, mert nem hallotta a hangját.
Hanem, mert nem tudott. Egész teste reszketett a kimerültségtől, az arcára
kiülő érzelem pedig nem koncentráció, hanem színtiszta fájdalom volt.
Ben megragadta a vállát, majd úgy tűnt, az érintés megtörte az átkot. Az
arcán megjelenő borzasztó fájdalom hirtelen elillant, és egy halk, szinte
megkönnyebbülő sóhajt eresztett ki. Majd egyszerre kifolyt belőle minden
erő, és figyelmeztetés nélkül összeroskadt. Bennek még épp hogy sikerült
elkapnia, mielőtt felsértette volna magát az éles köveken.
Gondolkodás nélkül felkapta a karjába, sarkon fordult, és futásnak eredt.
Egy része iszonyatosan megijedt, amikor megérezte, milyen könnyű a lány.
Alig érezte a súlyát, pedig ez teljességgel lehetetlen volt, mintha nem csak
tudata tűnt volna el testéből.
Mögötte egy éles és egyben dühös kiáltás zengett fel, és egy pillanatra újra
hevesebbé vált a lövöldözés. A géppisztolyok hangját hangos csörömpölés
követte, mintha egy csordányi elefánt döngetett volna végig a világ
legnagyobb porcelánboltjában. Hirtelen előtte is felbukkant egy bizarr fehér
alak, amely ügyetlen és háromujjú mancsával markolt utána. Bennek sikerült
egy teljesen ösztönös mozdulattal (később már úgy gondolta, hogy csakis a
szerencséhez lehetett köze) elkerülni a támadást, majd továbbtrappolva
három hatalmas arc nélküli alakkal találta szemben magát. Ezek a
szörnyetegek bizony élő pajzsok nélkül érkeztek, ami azt jelentette, hogy
roppant gyorsak voltak.
Az első jégharcosba, aki elég buta volt ahhoz, hogy szemből támadjon,
akkorát rúgott, hogy az felkenődve a sziklára szilánkokra pattant, de Ben
sajnos a rúgástól kissé elveszítette az egyensúlyát.
A heves kalimpálástól és botladozástól sikeresen kikerülte a második
jégharcos mohó mancsát, majd mire visszanyerte egyensúlyát, a mögüle
feldördülő lövések a földre terítették mindkét lényt. Ben torkaszakadtából
ordított, amikor egy kicsi és hegyes, izzó tűhöz hasonló valami a
halántékába fúródott. A vér elöntötte az arcát, amitől nem látott semmit,
ráadásul az erős fájdalomtól rosszul lett. Ennek ellenére makacsul tovább
botladozott.
Elérve az alagutat, a kimerültségtől és a fájdalomtól minden elsötétült előtte.
Térdre rogyott, és tehetetlenül összeesett. Már ahhoz sem volt ereje, hogy
megtartsa Sashát. A lány lecsúszott a földre, és már majdnem legurult a
hegyoldalról, amikor egy óriási kéz megragadta a bokáját.
A jeges félelem visszarántotta a valóságba. Hatalmasat üvöltve előrevetette
magát, amikor meglátta, hogy a kéz bár fehér és hatalmas volt, mégis öt nem
jégből lévő, hanem öt vaskos kesztyűbe bujtatott ujjal rendelkezett. A kéz
nem egy jégharcosé, hanem az apjáé volt.
− Igyekezz! − ordította. − Mindjárt itt vannak!
Ben nem mert hátranézni, helyette leküzdve rosszullétét és fájdalmát
megragadta Sashát a vállánál, és betuszkolta az alagútba. Édesapja a lány
lábát fogva próbált segíteni. Sasha nem úszta meg horzsolások és karcolások
nélkül, de legalább sikerült valahogy behurcolniuk az életmentő alagútba.
Miután Bennek sikerült feltápászkodnia, összeszorította a fogait, és karja alá
nyúlva sikerült úgy felemelnie a hátát, hogy feje ne a kemény sziklát
horzsolja. Hihetetlenül megerőltető volt, de sikerült továbbjutniuk.
Körülbelül az alagút közepéig...
... akkor ugyanis egy elképzelhetetlenül erős, háromujjú karom ragadta meg
a bokáját, majd akkora erővel visszarántotta, hogy hangosan felordítva
kénytelen volt elengedni Sashát. A lány feje hangosat koppanva landolt a
sziklán, ami szinte testi fájdalmat okozott Bennek. A fiú esés közben hanyatt
vágta magát, majd vaktában rúgott egy óriásit. Nehéz csizmája egyenesen a
jégszörnyeteg nem létező arcába csapódott, ahol tejszerű, szürke pókhálóvá
változtatta azt. A lény ennek ellenére makacsul ragaszkodott lábához, és
továbbra is magával vonszolta.
Ben még egyszer és még nagyobbat rúgott, de ezúttal a bokáját szorongató
szörnyeteg mancsát célozta meg. Az ujjak szétrobbantak, mire egy újabb
fájdalmat érzett átsuhanni testén, amelyet ragacsos és meleg vére követett.
Szabad volt, de csak a másodperc apró töredékéig, a jégszörnyeteg ekkor
ugyanis teljes súlyával rávetette magát a lábára, és a földhöz préselte. Épen
maradt mancsával belekapaszkodott a fiú szíjába, majd akkora erővel
rántotta maga felé, hogy Ben nem kapott levegőt. Kiáltás helyett csak egy
gyenge nyöszörgés hagyta el ajkát. Kétségbeesetten felemelkedett, majd
heves kalimpálások és rúgkapálások közepette mindkét öklével, tiszta erőből
a jégszörnyeteg koponyáját ütlegelte. Csakhogy semmi értelme sem volt,
ezzel az erővel egy masszív sziklát is bokszolhatott volna. A lény tovább
vonszolta, mire a fiú még egyet rúgott, de ezúttal a színtiszta halálfélelem
erejével. Próbálkozását hangos csörömpölés jutalmazta. Bár a jégszörnyeteg
jégkockává zúzása sem segített volna rajta, hiszen a lény mögött további
támadók tűntek fel. Az alagút telis-tele volt förtelmes teremtményekkel, akik
csak arra vártak, hogy megragadják és visszavonszolják sötét birodalmukba!
Kétségbeesetten a zsebébe nyúlt, kirántotta az apjától kapott pisztolyát, és
meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. A ravasz nem mozdult, és amikor a
biztosítópöcköt keresve megfordította a fegyvert, a szörnyeteg újra
megrántotta. A pisztoly kicsúszott a kezéből és a földre esett. Az alagút túlsó
végén egy fehér és kegyetlenül hideg nap kelt fel.
Ben ordított az őt elöntő fájdalomtól és félelemtől, majd amikor egy forró
hullám söpört végig rajta, ösztönösen arca elé kapta a kezét, és visszatartotta
a lélegzetét. A bőre szinte égett. Mintha folyékony tüzet nyelt vagy égett és
fullasztó műanyagot lélegzett volna. Mindenhol lángok tomboltak.
Kétségbeesetten rángatta lábát, és szerencsére sikerült is kiszabadítania.
Utolsó és hihetetlen erőlködésével megfordult, majd vaktában elindult kézen
és térden csúszva, míg el nem érve az alagút végét édesapja megragadta, és
kirántotta a szabadba.
Minden forgott vele. Ben teljesen kikészült a fájdalomtól és az erőlködéstől,
ezért két-három szívverés erejéig azt sem tudta, hol van. Valahol balra tőle
vibrált egy fény, majd hirtelen apja hangját hallotta, de nem értette, mit is
mond valójában − feltehetőleg egy intelligens kérdést intézett hozzá, mint
például azt: ,,Hogy vagy? − , és határozottan készült arra, hogy
másodperceken belül elveszíti az eszméletét.
Épp az ellenkezője történt. Lénye ez idáig rejtett mélyéről váratlanul erő
lepte el a testét. A fájdalom, a kimerültség és a félelem ugyan megmaradt, de
jóval kisebb mértékben, így már szinte képes volt érthető gondolatokra, csak
az a fránya tájékozódás nem akart valamiért visszatérni − ami talán azon is
múlhatott, hogy körülötte mindenhol koromsötét volt. Kábultan a szíjába
szorított lámpa után nyúlt.
Édesapja megelőzte azzal, hogy felkapcsolta a zseblámpáját, majd egy
pillanatig egyenesen az arcába irányította, kétségkívül csakis azért, hogy
meggyőződjön róla, jól van. A fény ettől függetlenül kegyetlenül elvakította.
Hunyorgott és tüntetőleg a magasba emelte a kezét, de a fénysugár ennek
ellenére átvándorolt teste egy újabb részére. Végül a csizmájánál
megtorpant.
Füstöltek. Talpuk félig leválva, ragacsos nyomokat húztak maguk után.
Legalább most már tudta, honnan jött az égett gumiszag. Tiszta szerencse,
hogy nem égett hússzagot érzett...
− Sasha − mondta.
Apja ugyan szófogadón leeresztette a lámpát, csakhogy fényét nem a lányra,
hanem az alagút kijáratára irányította. Bár Ben csalódott volt − inkább
Sashával foglalkozott volna − , tudta, hogy édesapjának igaza van. Ha a
szörnyetegek követik, és rávetik magukat, akkor bizony már nem tud
Sashának segíteni. Kalapáló szívvel előrehajolt, és az alagútba kukucskált.
Senki sem követte őket, de már a puszta látványtól is jeges borzongás futott
végig a hátán.
A lámpa erős fénye öt vagy hat méterrel odébb megtört a jégen. A Tahia
lángszórójából kirobbanó forróság még mindig érezhető volt. A levegőben
égett szag terjengett, a szabálytalan formájú falakról és az alagút plafonjáról
pedig víz csöpögött. A megolvadt jég ennek ellenére már majdnem teljesen
megdermedt, és szabályos dugót képezve lezárta az alagutat, miközben az őt
szorongató jégharcos válla és feje kísértetiesen kandikált kifelé a csillogó
barikád alól. Az arcszerű valami meredten bámult rá, ujjatlan jobb kezét
pedig még mindig felé nyújtotta.
− Ez aztán húzós volt − motyogta Ben.
− Húzós? − szólt gúnyosan édesapja. − Ez a lángszóróval hadonászó
őrült majdnem megölt téged! Ezek mind egyformák! Alig kapnak fegyvert a
kezükbe, máris kikapcsol az agyuk!
− A lángszóróval hadonászó őrült nélkül már rég halott lennék − felelte
Ben. − Vagy azoknál ott. − Gyorsan megrázta a fejét, mielőtt még apja
szólhatott volna. − Tahia és a többiek még mindig be vannak zárva oda.
Segítenünk kell nekik!
− Remek ötlet! − válaszolta az édesapja, majd a jégből és a megolvadt
végtagokból álló jégre bökött. − A megfelelő szerszámokkal néhány óra
múlva játszva áttörjük magunkat − hacsak a lövöldözős kedvű barátnőd úgy
nem dönt, hogy szétlövi magának az utat, mi pedig majd szépen
megpörkölődünk.
Akármennyire is nehezére esett Bennek, mégis igazat kellett adnia apjának.
Semmi esélyük nem volt átásni magukat az alagutat elzáró két-három tonna
jégen, Tahia pedig valóban simán utat olvaszthatott volna magának
lángszóróval. Ha még képes volt rá...
Az alagút ismét könyörtelen sötétségbe borult, amikor apja elfordítva a
lámpáját először Schulzra, majd Sashára irányította. A Princess egykori
kapitánya mozdulatlanul és üres arccal állt, akárcsak egy embermagasságú
bábu, sőt a földön fekvő Sasha sem mozdult, valószínűleg elvesztette az
eszméletét. Arca tele volt horzsolásokkal, koszos volt és véres, egyik
kesztyűjét pedig elvesztette valahol. Ben lehajolt és kitapintotta a pulzusát.
Gyenge és nagyon lassú volt, de legalább abban biztos lehetett, hogy életben
volt. Egyetlen szó nélkül felkapta a karjába, apja pedig megragadta Schulz
karját, és elindultak.

14

Már nem emlékezett pontosan hogyan is jutottak fel. Néhány lépés múlva
újra volt rádió-összeköttetésük Ramanovval, és talán félúton a kamerák is
működésbe léptek, mivel a fülében susogó hangok egyre izgatottabbak
lettek, bár ahhoz túlságosan kimerült volt, hogy értse is, amit mondanak.
Többet már nem tartóztatták fel vagy támadták meg őket, sőt még a
felbukkanó pókok száma is elviselhető volt. Ben halványan emlékezett arra,
hogy édesapja egyszerűen széttaposta az előttük szaladgáló, nagyobb és
szemtelenebb példányokat, és valahogy sikerült Ramanovot is rábeszélnie
arra, hogy segítséget küldjön. Az előterembe lépve védőruházatba öltözött,
nyakig felfegyverkezett férfiak várták őket, akik rögtön megszabadították
Bent a karjában heverő tehertől. Legszívesebben odaadta volna jobb karját,
mint hogy meg kelljen válnia a lánytól, de a felfelé tartó meredek lépcsőt
úgy már végképp nem bírta volna.
Azt, hogy hogyan került Van Staaten betegszobájába, már nem tudta. Nem
vesztette el az eszméletét, de képek és zajok összevisszasága kavargott
előtte, azaz szinte felért egy eszméletvesztéssel: hirtelen egyetlen
bokszeralsóban találta magát a bőrrel bevont kezelőasztalon, csakhogy
legnagyobb meglepetésére ezúttal Van Staaten nem tuszkolt semmiféle tűt a
vénájába.
Ez most az édesanyja reszortja volt.
− Maradj nyugodtan! Csak egy pillanat. A szer egy óra múlva hatni fog.
− Miféle szer? − Nyelve és ajka elzsibbadt, szinte alig engedelmeskedve
motyogott, de anyja mégis megértette.
− Csak egy ártalmatlan erősítőszer, de ha túl korán mocorogsz, akkor
iszonyú fejfájásra készülhetsz. Gondolom, már ismerős a helyzet. Már Van
Staatentől is kaptál ilyet. Sajnálom, de errefelé nincs nagy választék a
gyógyszerekben.
Ben megértőn nézett rá, és természetesen fittyet hányva figyelmeztetésére,
lassan feltápászkodott, és lelógatta lábát az asztalról. Azon nyomban rátört a
szédülés, de a beígért fejfájás szerencsére elmaradt.
− Mi történt? − motyogta. − Hol van Sasha? Hogy van?
− Jól, a szomszédban, és ezt jobban tudod, mint én − válaszolta édesanyja.
− Mi?
− Mondd, minek teszel fel nekem kérdéseket, ha nem érted a választ?
− Anyja egyáltalán nem mosolygott, sőt inkább dühösnek hallatszott, majd
így folytatta. − Csak néhány karcolás van rajta, egyébként teljesen
sértetlennek tűnik. A szomszédban van az édesapjával. Van Staaten doktor
gondoskodik róla..., és hogy mi történt, azt nem tudom. Ahogy elhagytátok a
labort, megszűnt az összeköttetés. Az apád nagyvonalakban elmesélte, hogy
mi történt..., de őszintén szólva, nem értettem minden szavát. Valahogy...
különösnek hangzott.
Legalább most már az apja is tudja, milyen az, ha valaki elmesél egy
történetet, amit senki sem hisz el, gondolta magában Ben. Nem szólt egy
szót sem, hanem óvatosan lecsúszott a kezelőasztalról, majd a bokájába
hasító éles fájdalomtól azonnal beleharapott az ajkába. Csak ekkor nézett le
a lábára, és meglátta a jobb bokáján tornyosuló fehér kötést.
− Nem komoly − előzte meg kérdését édesanyja. − Csak egy elég mély
horzsolás. A halántékodon lévő karcolás miatt jobban aggódom... mi sértette
fel? Kő vagy jég?
Ben a halántékához emelte a kezét, majd ott is egy friss és feszes kötést
érzett. Csak tehetetlenül megvonta a vállát.
− Ha jég volt, akkor van egy kis problémánk, nem igaz? − kérdezte kissé
kínosan vigyorogva.
− Nekünk nem, csak neked. Egyébként is attól függ, melyik jég. − Ez
igazán nem volt vicces, de Ben érezte, hogy édesanyja nem is viccnek
szánta.
Kommentár nélkül, valamint úgy nyögdécselve, mint egy öregember,
lehajolt a ruhájáért, de anyja máris heves fejcsóválással kísérve arrébb rúgta
őket.
− A széken találsz friss ruhát! Siess, Ramanov szeretne veled beszélni!
Ben szófogadón átcsoszogott az apró szobán, majd öltözés közben így szólt.
− Először Sashát akarom látni!
Legnagyobb meglepetésére édesanyja nem tiltakozott, pedig közben olyan
arcot vágott, mintha tényleg valami nagy ostobaságot mondott volna. Néma
csendben megvárta, míg felöltözött, majd az ajtóra bökött.
− Meddig...? − kezdett bele.
− Egy negyedórát, sőt még annyit sem − szakította félbe Jennifer.
− Kérlek siess, feltétlenül beszélnünk kell veled!
Az előbb még Ramanovot mondta, gondolta Ben. Most meg már többes
számot használ. De ezt inkább megtartotta saját magának, és inkább kisietett
a folyosóra. A lámpa kissé vibrált, a vihar méhkashoz hasonló zümmögése
pedig felerősödött.
Egyébként pedig már vártak rájuk. Ramanov két embere jobbról és balról
őrködött az ajtó előtt, majd szótlanul csatlakoztak, amint elindultak balra.
Mindketten fehér köpenyt viseltek, legalább egyiküknél pedig biztosan volt
fegyver is.
− Mit jelentsen ez? − morogta Ben.
Édesanyja gyors, csillapító mozdulatot tett, talán parancsolónak is tűnt.
− Örülj, hogy egyáltalán kiengednek! Ramanov be akart záratni addig,
amíg nem derül ki biztosan, hogy fertőzött vagy, vagy sem. De én kiálltam
melletted − a homlokán lévő kötésre bökve úgy mondta ezt, mintha nem is
az édesanyja lenne, és ezért valami roppant különleges dolgot tett volna.
Ben már nem tudott reagálni, hiszen elérkeztek céljukhoz. Sasha nem
pontosan a szomszédban tartózkodott, de valóban csak néhány ajtónyira
tőlük. Ez előtt az ajtó előtt is két állig felfegyverkezett őr ácsorgott, akik
közül az egyik borzasztóan igyekezett bősz arcot vágni, miközben a
másikról lerítt, mennyire nem érzi jól magát a bőrében.
− Mit jelentsen ez? − elégedetlenkedett Ben. − Sasha nem is sérült meg.
− De Ramanov azt akarta, hogy Van Staaten doktor személyesen győződjön
meg róla − válaszolta anyja hűvösen. − És senki sem tudja, mi van az
apjával. Kinek volt az ötlete, hogy idehozzátok?
− Az enyém. Miért?
− Ebben az állapotban?
− Talán ott kellett volna hagynunk?
Édesanyja a kilincsért nyúlt.
− Már el is felejtetted, mi történt a Princessen!
Kinyitotta az ajtót, mielőtt még a fiú reagálhatott volna, és a következő
pillanatban Ben megfeledkezve mindenről elrobogott mellette Sashához. A
lány a meglepően nagy szoba ágyában feküdt, Van Staaten pedig fölé
hajolva, éppen egy csípős szagú vattapamaccsal törölgette az arcát.
− Sasha! − A fiú egyetlen lépéssel az ágya mellett termett. − Mi van
vele?!
− Semmi − felelte Van Staaten. − Ne aggódj, már megvizsgáltam!
Amennyire meg tudtam állapítani, még egy karcolás sincs rajta. − Ezzel
egy másikra cserélte az időközben elkoszolódott vattapamacsot, majd
összeráncolt homlokkal és halvány mosollyal helyesbített. − Na, jó, néhány
karcolása azért van, de nem több. Mi történt? Úgy fest, mintha egy reszelő
alá dugta volna az arcát. Mellesleg te is − fűzte hozzá egy gyors pillantást
vetve Ben arcára − , azzal a különbséggel, hogy a tiéd valószínűleg még
meleg is.
Ben ösztönösen az arcához emelte a kezét, majd ugyanabban a pillanatban
fájdalmas grimaszt vágott. Valóban fájt, bőre pedig forrónak és durvának
tűnt. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal elbeszélget Tahiával
arról, hogy melyik fegyvert milyen szituációban szokás bevetni. Majd egy
újabb emlék hatására, hirtelen összerezzent.
− Harry? Mi van vele és a többiekkel?
Van Staaten megvonta a vállát.
− Fogalmam sincs. Én csak vele foglalkoztam, amióta visszajöttetek.
Kérdőn az ugyancsak a vállát vonogató édesanyjára nézett.
− Dettó.
− Talán... mondott valamit? − kérdezte Ben. Sasha nem volt eszméletlen,
csak tágra nyílt, de üres szemmel bámulta a plafont.
Van Staaten Benre kapta a fejét.
− Úgy értem, mondott már valamit?
− Nem. Ahogy az utóbbi tizenhat évben sem.
Ben teljesen ösztönösen és ingerülten tiltakozni akart, majd inkább
visszanyelte mondandóját. Van Staaten amúgy sem hinne neki.
− És az apja?
− Őt mindjárt megvizsgálom. − A doktornő a szoba másik végén lévő
összekötő ajtóra mutatott. − Ő odabent van. Jól őrzik, ne izgulj! Nem
hiszem, hogy veszélyt jelentene. Abszolút görcsös állapotban van.
Az utóbbi szavakat inkább édesanyjához intézte, de ő csak kissé felhúzta bal
szemöldökét, majd Benhez fordult.
− Most már meggyőződtél róla, hogy jól van. Mehetünk?
Valahogy más volt a hangja, talán egy új, jeges hangsúly, amely igencsak
nyugtalanította a fiút. Ami pedig még különösebb volt: Van Staatenhez
fordulva ugyanazt a ridegséget látta szemében.
− Mi lesz vele? − kérdezte Sashára biccentve.
− Semmi. Adok neki egy könnyű nyugtatót. − Van Staaten Ben tiltakozó
tekintetére gyorsan a magasba emelte a kezét. − Ne aggódj, tényleg csak
egy könnyű nyugtató. Nagyon kimerült, ezért pillanatnyilag az alvás a
legjobb gyógyszer.
Ezt Ben is így gondolta, még ha egy teljesen más okból is.
− Ebből nekem is elkelne egy kisebb adag. Ha esetleg van még belőle...
− Később − avatkozott bele az édesanyja. − Most Ramanovval és az
apáddal kell beszélnünk. Sürgősen, Ben. Van néhány problémánk, tudod?
Nem volt benne biztos, hogy csupán kifogás volt-e, de egyre biztosabban
érezte, hogy nem lenne okos tovább ott maradniuk. Vetett egy utolsó
pillantást Sashára, de hiába keresett tekintetében életjelet. Gyengéden
végigsimította kezével az arcát, majd sarkon fordult. Van Staaten kissé
döbbentnek tűnt, miközben anyja inkább... idegesnek. És nem éppen
jókedvűnek.
− Menjünk.
Az ajtó előtt álló két kisegítő őr most is szótlanul csatlakozott hozzájuk,
amint elindultak a központ felé. Két-három diszkrét lépésre követték őket
− természetesen miután Ben anyja megvető pillantást vetett rájuk.
− Ne aggódj! Az egyikük Kazahsztánból, a másik a Marsról jött, azt
hiszem. Nemigen beszélnek németül.
De Ramanov igen, gondolta Ben. Biztos volt benne, hogy most is az egyik
átkozott monitora előtt ülve figyeli minden lépésüket, sőt szavukat.
Egy ideig szótlanul lépkedtek egymás mellett, majd Ben nem bírta tovább a
csöndet.
− Mi volt az az előbb Van Staaten és közted?
Édesanyja arcában egy izom sem rezdült meg, sőt rá sem nézett válasz
közben.
− Kérdezd az apádat!
Ben hallgatott. Még meg sem lepődött. Csak nagyon szomorú volt.
A központig (amely előtt biztosan két másik buzgómócsing katona ácsorog)
mindketten hallgattak, ahol Ramanov és a fiú apja már várt rájuk. Más nem.
Ben igencsak meglepődött ezen. Minimum egy pályaudvarnyi tömegre
számított vagy legalább Vatec doktorra és Ramanov asszisztensére − és
természetesen Toothra, akit különösen erősen érintettek a barlangban
történtek − , de csak ketten voltak. Ben szinte érezte a levegőben a kettőjük
közötti feszültséget. A nagy falmonitor természetesen be volt kapcsolva,
amely a lenti laborajtó fekete-fehér és elmosódott képét mutatta.
− Ben!
Apja halvány mosollyal fogadta, és rögtön magához intette. Még mindig
ugyanazokban a mocskos ruhákban volt, sőt a szobában uralkodó meleg
ellenére még a bélelt kabátot sem vette le magáról.
Ramanov kevés sikerrel, de igyekezett átnézni rajta, majd végül mégiscsak
magára erőltetett egy üdvözlésfélét.
− Örülök, hogy látlak − mondta, bár olyan hanggal és tekintettel, mely épp
az ellenkezőjét sugallta. − Köszönöm, hogy sértetlenül visszahoztad
Alexandrát. − De persze ezt is úgy mondta, mintha őt hibáztatná azért, hogy
elszökött. Ben kérdő pillantást vetett édesapjára, de csak egy tehetetlen
vállrántást kapott válaszul. Egy pillanatig feleslegesen várt arra, hogy
egyikük megszólaljon, ezért így szólt.
− Gond van?
− Így is mondhatjuk − felelte Ramanov barátságtalanul. − A műholdas
kapcsolat működik.
Bennek komoly három másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy felfogja
Ramanov szavait. Majd hitetlenkedve bámult rá.
− Azt akarja mondani, hogy újra van kapcsolat a szárazfölddel?
Ramanov bólintott.
− És mi olyan nagy gond ebben?
A professzor válasz helyett megragadta a számítógép billentyűzetét,
megnyomott egyetlen gombot, mire a monitoron lévő kép azonnal átváltott.
Ben néhány komor színen és vonalon kívül semmit sem látott.
Feszülten keresgélt emlékezetében, majd így szólt.
− Talán egy... meteorológiai térkép?
Ramanov arcán már-már kelletlen elismerés jelent meg.
− Amit itt látsz, az az időjárási krónika óta létező egyik legerősebb sarki
vihara. − Majd egy szándékos drámai szünet után így folytatta. − És
egyenesen felénk tart.
A monitoron lévő szürke színfoltok szürke színfoltok maradtak, de hirtelen
komorabbnak és fenyegetőbbnek tűntek.
− De hát... van rádiókapcsolat, vagy nem? − kérdezte Ben habozva.
Ramanov ugyanolyan habozva bólogatott.
− Igen. De sajnos egyelőre semmi értelme. Amíg ez a vihar tombol, senki
sem tud segíteni nekünk.
− De...
− Ramanov professzornak igaza van − vágott a szavába édesapja.
Egyszerre igencsak bátortalannak tűnt, ami már majdnem megijesztette
Bent. − A világon egyetlen hajó sem fog ilyen ítéletidőben idemerészkedni.
Főleg nem egy repülőgép.
− És ez mit is jelent pontosan? − kérdezte Ben.
− Ugyanazt, amit eddig is tudtunk − szólalt meg anyja mögötte. − Azt,
hogy addig itt kell ülnünk, amíg ez a vihar tombol. Csak most már hivatalos
megerősítésünk is van.
Ben nem igazán erre gondolt.
− De ez a vihar nem jelenthet veszélyt számunkra, nem? Úgy értem, azt
mondta, hogy ez az állomás akármilyen viharral is bátran szembenéz.
− Igen − mondta Ramanov, majd a fiú apja hozzáfűzte. − Hacsak nem
egy elképzelhetetlenül erős viharról van szó.
Néhány másodpercre síri csend lett.
− De azért..., azért elmondta nekik, mi folyik itt, ugye? − kérdezte Ben.
− Hogy van némi problémánk? − Ramanov bólintott. − Igen.
− Problémánk? Úgy érti, nem is beszélt a...
− Nem mondtam semmit a... − A professzor úgy tett, mintha a megfelelő
szavak után kutatna, majd a képernyő felé legyintett. − ... szörnyetegeidről,
ha erre gondolsz.
− Azok nem az én szörnyetegeim! − tiltakozott Ben. Lassan már azt sem
tudta, hogy saját vagy a professzor felfogóképességében kételkedjen. − Mi
a fenének kell még megtörténnie ahhoz, hogy végre higgyen nekem?
− Itt nem arról van szó, hogy hiszek-e neked vagy sem. Az kétségtelen,
hogy olyasmi folyik itt, amit egyikünk sem tud megmagyarázni. Akkor sem
lenne észszerű egyből előrukkolni az egész történettel. A filmekben, amikért
annyira odavagytok ti, fiatalok, biztosan ideállítana egy amerikai
tengerészekből álló hadsereg, de a valóságban inkább egy
kényszerzubbonyokkal teli kórházhajót küldenének.
− Lényeg, hogy legalább valakit küldjenek − vágta rá Ben ingerülten.
− Egyébként meg a filmekben mindig úgy van, hogy senki sem hisz a
magányos hősnek, míg a végén már túl késő.
− Igen, és két óra múlva már véget is ér − mondta Ramanov közömbösen.
− De nekünk körülbelül két hetet kell kibírnunk vagy akár két hónapot is,
ha pechünk van.
Ben meredten bámult rá. Két hónapot? Azok után, amit a barlangban átélt,
már abban sem volt biztos, hogy az elkövetkezendő két órát is túlélnék!
− És akkor pontosan mit is jelent ez? − A professzor és az apja számára
egyáltalán nem tetsző pillantást cserélt.
− Azt, hogy még jó sokáig itt kell maradnunk, és fogalmunk sincs arról,
mivel is van tényleg dolgunk − felelte Ramanov. − Talán nem is olyan
szörnyű, mint aminek hangzik. Egy francia tengeralattjáró ugyan már úton
van felénk, de a vihar előtt biztosan nem ér ide. Amíg nem ér véget, addig
semmi esély arra, hogy a felszínre törjön, vagy hogy mi a parthoz érve a
fedélzetére szálljunk. − Sajnálkozón megvonta a vállát, majd mielőtt még
Ben megszólalhatott volna, tett egy leintő gesztust. − Akár holnap reggelig
is ücsöröghetünk itt a sorsról civakodva, de nem látom túl nagy értelmét.
Ben dühös pillantást vetve rá mélyen legbelül igazat adott neki, és inkább
visszanyelte a nyelvén lévő mérges válaszát.
− És akkor miért hívatott ide?
− Apád nagyvonalakban már elmesélte, hogy mi zajlott odalent a
barlangban. Te mit gondolsz? Támadni fognak?
Ben a még mindig a meteorológiai térképet mutató képernyőre nézett. − Ha
átjutnak az ajtón...
− Aligha − Ramanov a lépcső alján lévő kamrába kapcsolt, mire Ben
láthatta, hogy a lenti páncélajtó zárva volt. − Ha tudnák, akkor már régen
megtették volna. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy még egyszer ki
lehet nyitni az ajtót. Elég nehéz volt utánatok becsukni.
− És Harry és a másik kettő? − kérdezte döbbenten. Ramanov szótlanul és
abszolút közömbösen nézett rá, majd apja együtt érző hangon megszólalt.
− Egyébként sem volt már esélyük, Ben.
− És te ezt honnan veszed? − tiltakozott Ben, mindenesetre halkan és
megközelítőleg sem olyan felháborodva, mint tervezte. Édesapjának
feltehetőleg igaza volt, akármilyen fájdalmas is volt a gondolat. Amikor
utoljára látta a zsoldosokat, még legalább harminc-negyven méterre voltak
az életmentő alagúttól, és az ostrom köre vészesen zárult körülöttük... nem,
apjának igaza volt. A zsoldosok egészen biztosan nem tudtak elmenekülni a
minden oldalról támadó túlerő elől. Ennek ellenére így folytatta. − És ha
mégis? Mi van, ha mégis sikerült nekik, és az átkozott ajtó előtt ácsorognak?
− Tudod, hogy ez nem igaz − mondta gyengéden Ramanov. − Már
halottak..., ha szerencséjük van.
− És maga ennek irtóra örül, mi? − szaladt ki Ben száján.
− Egyáltalán nem, Ben. Őszintén bevallom, hogy nem zártam a szívembe
West parancsnokot és az embereit, de ettől még szükségünk lenne rájuk.
Most már csak egyetlenegy ember áll közöttünk és a szörnyek között,
méghozzá Tooth... azt pedig nem tudom, mennyire bízhatunk benne. Hidd el
nekem, fiam, egyáltalán nem örvendezek a zsoldosok elvesztése miatt.
Ramanov úgy beszélt róluk, mint a... tárgyakról, amelyek elvesztése ugyan
kellemetlen volt, de semmi több, gondolta Ben. Óvatosságból inkább
visszaszívta ezt a megjegyzést, majd mielőtt feltehetett volna egy újabb
kérdést, édesanyja közbeavatkozott.
− A legjobban a labor érdekel minket. A kamerátok nem vett fel sok
mindent. Az a kevés kép pedig igen silány minőségű volt. Mi újság van
odalent?
− Nem láttunk túl sokat − válaszolta Ben. − De nem hiszem, hogy túl
nagy pusztítást végzett volna a tűz.
− Hogyan? − kérdezte apja.
− Minden kicsit kormos és megpörkölődött. És egy csomó üveg is
széttört..., de igazán nagy károkat nem láttam. Szerintem a legtöbb cucc még
működik, ha letörölgetik a port és újra felkapcsolják az áramot... miért?
− Ó, semmi... csak úgy − válaszolta édesanyja, de nem tűnt túl
meggyőzőnek.
− Te a pókoktól félsz − szólalt meg Ben édesapja. − Pedig nincs rá
szükséged. A legtöbbjük megfagyott, amelyik még nem, az nemsokára meg
fog. A termek elég jól szigeteltek, de nemsokára átkozott hideg lesz odalent.
− Ráadásul mindkét ajtó be van zárva − fűzte hozzá Ramanov, majd újra
Benhez fordult. − Az apád azt mondta, hogy tudod az egyik szörnyeteg
nevét.
− Nyarlathotep, igen. − Ben maga is csodálkozott azon milyen könnyen
hagyta el ajkát a rémisztő szó. Bólintott.
− Honnan tudod?
− Csak tudom. Sasha is mondta, hogy így hívják.
− Alexandra? − vigyorgott Ramanov gőgösen. − Az álmaidban, talán.
− Amikor lent voltunk a városban.
− Mondta?
A professzor hangja különösen, de cseppet sem meglepetten szólt. Röpke
pillantást vetett Robertre, amiből Ben azonnal rájött, hogy apja
nyilvánvalóan mindent elmesélt az orosznak, csak az éppenséggel nem hitt
el mindent.
− Igen, mondta − válaszolta Ben kissé ingerülten. − Tudom, hogy
hihetetlenül hangzik, de odalent felébredt.
− Felébredt?
Ramanov hangja még mindig lenézőn csengett, de valahogy szándékosan,
mintha minden erejével azon lett volna, hogy ne higgyen a fülének.
− Úgy érted, beszélt hozzád?
− Mit jelentsen ez, professzor? − kérdezte Robert élesen. − Már egyszer
elmondtam, mi történt.
− Igen, tudom. De ettől még nem tűnik hihetőbbnek. Alexandra egész
életében nem tett még semmit saját akaratából. Főleg nem beszélt.
− Mit akar ezzel mondani? Ben hallotta, én is hallottam, sőt Harry és a
másik két zsoldos is hallotta.
− Legnagyobb sajnálatomra ők azonban nincsenek itt, hogy megerősítsék
az állításukat.
− Azt akarja mondani, hogy hazudok?
− Nem, egyáltalán nem. − Ramanov csillapítón a magasba emelte a kezét.
− Ugyanolyan kevésbé, ahogy a fia, Berger doktor. De az ott, lent
kétségkívül igen... különös hely. Még akkor is, ha csak a fele igaz annak,
mint amit elmondtak. Már azon sem csodálkoznék, ha bizonyos... hatással
lenne az emberi lélekre.
− Hatással is van, professzor − mondta Ben. − Csak nem úgy, ahogy
gondolja. − Figyelemre sem méltatta apja kérdő pillantását, ahogy anyja
rémült arcát sem, de észrevenni észrevette.
− Hogy érted ezt? − kérdezte Ramanov.
− Szerintem itt semmi sem a véletlen műve. Talán csak az, hogy a szüleim
és én itt vagyunk. Sőt biztosan. De Sasha? Ő azt mesélte nekem, hogy ő ide
akart jönni.
− Ide? − ismételte meg Ramanov. − Hozzám?
− Erre a helyre − válaszolta Ben, miközben szándékosan nem felelt az
orosz kérdésére. − Önmagát hibáztatja azért, ami a Princessen történt.
− Micsoda ostobaság! − sziszegte Ramanov. Ben nem értette igazán.
− Azt mondta, mindig is ide akart jönni, én pedig elhiszem neki. És azt is
tudom, miért.
− Miért? − tudakolta édesanyja.
− Ha lejöttél volna velünk, akkor te is tudnád. Egyszerűen... érezni lehet.
Nem tudom másképp elmondani. Talán az, ami maradt belőlük, ott a
legerősebb. Lehet, hogy ez a város valamiféle központjuk, vagy lehet, hogy
azok a gyémántok..., fogalmam sincs. De azt mondta, hogy amióta az eszét
tudja, idevágyik, és hogy az apjával és a hajó többi utasával történtekért
csakis saját magát... hibáztatja.
− És ezért kezdett el beszélni? − Ramanov megpróbált még mindig
gúnyosan hangzani, de nem sikerült neki.
− A szemünk előtt történt, professzor − magyarázta az apja. − Minél
lejjebb hatoltunk... annál éberebb lett. A visszaúton pedig épp fordítva
történt. A fiamnak igaza van, professzor. Valami odalent befolyásolta az
unokáját. Bármi is legyen az, segít neki a felébredésben.
Ramanov arca továbbra is gőgösnek, de emellett hamisnak is tűnt. Az
agyában szinte láthatóan dübörögtek a gondolatok, az érzelmek és indulatok.
Végül felpattant, odasétált a képernyő elé, majd háta mögött összekulcsolt
kézzel megállt. Legalább egy percig − egy kisebb örökkévalóságig − csak
mozdulatlanul állt, és bámulta a tíz méterrel alattuk lévő, zárt páncélajtót a
silány minőségű, fekete-fehér felvételen. Majd egészen halkan így szólt.
− Úgy érti, ha levinnénk oda, akkor..., akkor talán... egészséges lehetne?
Sem Ben, sem pedig édesapja nem válaszolt rá, de néhány másodperc múlva
megszólalt Jennifer Berger.
− Ha tényleg úgy van, ahogy Ben gondolja, akkor attól félek, épp fordítva
van, professzor.
Ramanov egy mozdulattal megfordult.
− Hogy érti ezt?
− Az unokája nyilvánvalóan valahogy kapcsolatban áll a lényekkel,
professzor. Ahogy a lánya − Sasha édesanyja − és talán még sokan mások.
Akkor az ott, lent Sasha állapotának az oka, nem pedig terápiája.
Ramanov kifejezéstelen arccal meredt rá, Bennek pedig igencsak meg kellett
erőltetnie magát, nehogy tiltakozzon. Esze azt súgta, hogy édesanyja
tudósként beszél, és ebből a szempontból nézve a dolgot valószínűleg igaza
is volt. De volt benne valami, amit már majdnem... visszataszítónak tartott.
És borzasztóan feldühítette. Ám időben sikerült visszanyelnie a minden
valószínűség szerint nem éppen ildomos válaszát. Ismét eltelt legalább tíz
másodperc, amely alatt a professzor csak szótlanul bámult maga elé, és
mindenki más is mély hallgatásba burkolózott.
Végül édesapja kissé mesterkélten megköszörülte a torkát, mire Ramanov
összerezzenve Benhez fordult.
− A név, amit az előbb említettél. Nyarlathotep..., honnan ismered? Úgy
értem, biztos vagy benne, hogy sohasem hallottad vagy olvastál róla?
− Igen! − felelte Ben tehetetlenül. − Mi...?
− Nyarlathotep. Mit szólsz a Wendigóhoz? Cthulhu? − A fiú különös
pillantást vetett apjára. − Mi újság ezekkel a nevekkel? Ezek nem
mondanak neked semmit?
Ben azonnal tiltakozni akart, de olyasmit látott édesapja arcán, ami
visszatartotta tőle, majd Ramanov kedvéért feszülten kutatni kezdett
emlékezetében. Nem, nem talált semmit. Ezekkel a nevekkel még sohasem
találkozott. Ezekre a nyelvbicsakló szörnyetegekre (melyeket Ramanov
meglepően könnyen mondott ki) egészen biztosan emlékezett volna.
És mégis...
Mégis... volt ott... valami. Ezek a szörnyűséges szavak megérintettek benne
valamit. Nem emléket, hanem valami sokkal régebbit, amitől jéghideg
borzongás futott végig a hátán.
Végül mégiscsak megrázta a fejét.
− Nem.
Ramanov nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek, sőt úgy tűnt, édesapja
sem azt hallotta, amire várt. Hirtelen az az érzés lepte el, hogy valami
rosszat mondott. Csak azt nem tudta, mit.
Szerencsére édesanyja pont ekkor szólalt meg.
− Azt hiszem, pillanatnyilag nem ez a legfontosabb problémánk,
professzor. A szörnyeteg nevénél lényegesen fontosabb, hogy mit tud
nekünk mondani Robert és Ben a jégharcos viselkedéséről. Úgy tűnik,
beigazolódik, amitől tartottunk. Tanulnak. Ráadásul gyorsabban, mint az
gondoltuk.
− Már szinte evolúciónak is lehetne nevezni, nem igaz? − Mindannyian
− Bennel együtt − az ajtó felé kapták a fejüket, amint meghallották Van
Staaten hangját. A látszat szerint már jó ideje ott állt, és hallgatta őket.
− Csak egy kicsit túl gyorsan megy. − Elsétált az ajtó mellől, miközben
kíváncsian fürkészve egyik arcot a másik után, mindenkire más arckifejezést
vetett. Legalább Benre viszonylag kedvesen nézett. − Először alig voltak
többek a robotoknál... veszélyesek, de buták. Nem sokkal később már
szerszámokat és rafinált elterelő műveleteket is bevetettek, most pedig élő
pajzsokat használnak a legyőzésünkhöz. Sajnos elég brutális ötlet, de okos.
Kíváncsi vagyok, következőnek mit sütnek ki. Ha tényleg így volt.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ben apja élesen.
− Semmit. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy hazudsz vagy hogy a fiad
hazudik. De odalent ti életveszélyben voltatok. És ilyenkor kicsit másképp
látja az ember a dolgokat, mint a valóságban. − A doktornő magasba emelt
kézzel előzte meg a férfi tiltakozását. − Lehet, hogy tényleg így volt. Ezt
valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Vagy talán igen.
− Mit akar ezzel mondani? − kérdezte Ramanov.
− Lehetséges, hogy van még egy tanúnk − felelte Van Staaten, aki
láthatóan élvezte a szituációt. − A veje.
− Schulz? − kérdezte Ben édesapja. − Felébredt?
− Még nem, de épp az előbb vizsgáltam meg, és azt hiszem, jó úton halad
afelé. Mindenesetre hihetetlen, milyen jól megúszta a történteket.
− Én nem így láttam − vágta rá Robert Berger.
− Talán két-három ujját elveszíti majd, és talán a fülét is, de nem sérült meg
életveszélyesen. Ráadásul igen erős férfi. Nem hiszem, hogy maradandó
károkat szenvedne miatta. Ezért vagyok itt.
Ramanov kérdőn nézett rá.
− Miért?
− Ahogy mondtam, két vagy három ujját amputálnom kell. A legjobb,
mielőtt még felébred.
− Azért, hogy végleges tény elé állítsa, kolléga? − kérdezte Ben anyja
gúnyosan.
Van Staaten tudomást sem vett róla, majd Ramanovhoz fordulva így
folytatta.
− A dolgok állása szerint, Sashán kívül maga az utolsó rokona, és sajnos az
ő beleegyezését nem kérhetem, amíg eszméletlen. Természetesen várhatunk
még, de a narkózis azonnali bevetése felesleges teher lenne. De ez a maga
döntése.
− Ha egyáltalán szükséges − válaszolta Jennifer Berger.
− Egész nyugodtan megvizsgálhatja Schulz kapitányt és ellenőrizheti a
diagnózisomat, kolléga.
− Hölgyeim..., kérem! − Ramanov fáradtnak hangzott. Beletörődő
tekintettel Van Staatenhez fordult. − Meddig fog tartani, mire újra
beszélhetek vele?
− Ha netán komplikációk adódnának? − Van Staaten röviden
elgondolkodott. − Nem egy bonyolult műtét. Igencsak véres és végleges, de
cseppet sem komplikált. Három óra... maximum négy.
− Akkor csinálja. − Odafordult Ben édesapjához. − Magát, Berger
doktor, pedig egy személyes szívességre kérném.
− Miről lenne szó?
Ramanov a másodperc töredékéig hallgatott, hogy ne legyen olyan feltűnő.
− Ez a katona − mondta végül. − Az utolsó életben maradt zsoldos.
− Tooth − segítette ki Ben.
− Tooth − bólintott Ramanov. − Ez a rendes neve?
− Nem, de azt hiszem, az igazit már ő is elfelejtette. Mindenki így hívja. Mi
van vele?
− Ha ezek a szörnyetegek újra ránk támadnának, akkor ő az egyetlen
esélyünk − felelte Ramanov a fiú apjához fordulva. − Sokkal jobban
érezném magam, ha elbeszélgetne vele és kicsit kikérdezné... csak a
biztonság kedvéért, nehogy pont akkor zuhanjon össze, amikor a legjobban
lenne szükségünk rá.
− Nem bízik benne, igaz? − háborodott fel Ben.
− Nem ezt mondtam, de...
− Ramanov professzornak igaza van − avatkozott bele Robert. − És
természetesen neked is. Tooth bizonyára nagyon megbízható és lojális, de
fogalmam sincs, hogy reagál erre a nyomásra. Talán jobb lesz, ha
meglátogatjuk, és kicsit elbeszélgetünk vele. Csak a biztonság kedvéért.
Ben válaszát meg sem várva felállt, és az ajtóhoz igyekezett, méghozzá igen
hevesen, nehogy Van Staaten vagy a felesége szemébe kelljen nézzen.
Láthatóan igyekezett minél előbb elhagyni a szobát, de egészen biztosan
nem csak azért, hogy Toothtal beszéljen.
Ben követte, de pár lépés után megtorpant, és Ramanovhoz fordult.
− Professzor?
− Mi van? − kérdezte az orosz barátságtalanul.
− Lenne még valami. Még Tahia mondta nekem. Omega Doom, professzor.
Ez mit jelent?
15

Nem egyenesen az étkezőbe mentek, hogy Toothtal beszéljenek, hanem

édesapja és édesanyja közös szobájába − vagy volt közös szobájába.
Ben tudta, hogy valami megváltozott, valami drámai és egyáltalán nem jó
történt. Az egyik fele, a meglévő résznél nagyobb darab, tüntetőleg le volt
húzva, és valami... hiányzott. Semmi kézzelfogható dolog, de érezte, hogy
túlságosan is egyértelmű ahhoz, hogy ne vegye észre. Egy...
− Igazad van, Ben − szólalt meg apja a háta mögött. Hallható kattanással
becsukta az ajtót, egy pillanatig némán nézett rá, majd odasietett egy apró
szekrényhez, azaz egy bárhoz. Ben döbbenten figyelte, amint egy aranysárga
folyadékkal félig teletöltött egy csiszolt kristálypoharat, majd egyetlen
mozdulattal kiitta. A keze remegett.
− Miben van igazam?
Apja újra tele akarta tölteni a poharat, majd meggondolva magát mégsem
tette, helyette kérdőn Ben elé tartotta az üveget. Ben megrázta a fejét
− édesapja pontosan tudta, hogy ritkán iszik alkoholt, és akkor is legfeljebb
egy sört, de semmiképpen sem erős italokat − , és pontosan értette a
mozdulat értelmét. Apja mégiscsak öntött magának, sőt ezúttal egy teli
pohár konyakot, de azt már nem itta meg, csupán kezében tartogatta.
Valószínűleg szüksége volt valami kapaszkodóra.
− Az anyáddal kapcsolatban. Már nem lakik itt. Megkérte Ramanovot,
hogy adjon neki egy saját szobát, aki persze azonnal teljesítette a kérését.
− Iljics − helyesbített Ben. Édesapja keserű felhangja nem kerülte el a
fülét. − Iljicsnek hívja... legalábbis, ha kettesben vannak. − Édesapja
elgondolkodva nézett rá, majd poharával az asztalhoz sétált, miközben Ben
hozzáfűzte. − Ahogy te Heidinek hívod Van Staaten doktort.
− Ramanov és az anyád között nincs semmi − válaszolta Robert
meggyőződve, és kortyolt egyet a konyakjából. − Ahogy köztem és Van
Staaten doktor között sem.
− Én nem így láttam.
− Képzeld, ez még nekem is feltűnt − válaszolta az apja gúnyosan, és
szándékosan eltúlozva bólintott egyet, majd még egyet kortyolva italából
maga mellé intette Bent.
Ben kelletlenül szót fogadott. Egyáltalán nem érezte jól magát a bőrében.
Semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, főleg nem most − de ugyanakkor
érezte, hogy fontos édesapja számára.
− Van Staaten doktor − Heidi − egy jó barát. Elbűvölő. Csinos és vicces,
és nagyon jó hallgató, de ennyi az egész. Túlságosan fiatal hozzám
− vigyorgott fájdalmasan − , ez valahogy vonzóbbnak hangzik, mint hogy
én vagyok túl öreg hozzá, szerintem, és egyébként is világok vannak
közöttünk, szó szerint. Egyébként pedig csak néhány napja ismerem.
− És akkor minek − Ben az üres ágyoldalra biccentett − , ez?
− Elég szélsőséges helyzetben vagyunk, Ben. És szélsőséges helyzetben az
emberek olykor pontot akarnak tenni a dolgok végére.
Ben nem értette ezt.
− Tudom, mennyire kellemetlenül érint téged ez a szituáció, Ben. Ráadásul
pont most. Életedben először vagy szerelmes − a magasba emelte a kezét,
amint Ben szólni próbált. − Most még el sem tudod képzelni, hogy egyszer
még teljesen másképp lesz, és ugyanakkor látod, mi történik köztem és
anyád között. Nem akarod megérteni. Sőt dühössé tesz, igazam van?
Ben hallgatott. Édesapja úgyis ismerte a választ. Ha nem ő, akkor ki?
− Anyád és közöttem már régóta nem megy minden úgy, ahogy kéne.
Tudom, hogy te nem vetted észre. Senki sem vette észre, szerintem. Mi
nagyon... diszkrétek voltunk. Valószínűleg hülyeség volt, ráadásul pont
nekem kellett volna jobban tudni, de egy ideig azt hittük, jobb, ha nem tudsz
róla. Talán, mert úgy gondoltuk, hogy a dolgok rendbe jönnek majd, ha úgy
teszünk, mintha minden rendben volna − keserűen nevetett.
− Természetesen nem működött. Az igazság az, hogy a házasságunknak
már két éve vége.
− Két éve? De miért? Ezt nem értem. A költözés! Az új állásotok és ez az
utazás és...
Nem volt képes tovább folytatni. Torkát mintha elszorította volna valami,
hangja pedig azon nyomban felmondta a szolgálatot. Megint az az este jutott
eszébe a Princessen, amikor szüleit egymás karjában és hosszú idő óta újra
boldognak látta. Ez nem lehetett színészkedés!
− Nem, nem is volt az − felelte az apja.
Ben zavartan ránézett, majd felfogta, hogy utolsó gondolatát valószínűleg
hangosan mondhatta ki. Az is lehet, hogy nem csak azt.
− Ez az utazás volt úgyszólván az utolsó próbálkozásunk. Naiv dolog,
tudom, de meglepődnél, ha tudnád, hányszor fordul elő ilyesmi.
− És? − kérdezte Ben keserűen. − Működött?
− Amíg el nem kezdődött ez a történet a Princessen, legalábbis azt
gondoltuk. Talán tényleg sikerülhetett volna..., de ez már lényegtelen.
− Miért?
− Mert nem csak erről van szó, Ben. Az a helyzet... hogy megváltozott.
Jennifer. Az anyád. Mióta idejöttünk... megváltozott. Nem tudom másképp
elmondani, de érzem. Ő... valahogy nem önmaga már.
Tehát nem csak beképzelte magának. Ennek ellenére így szólt.
− Biztosan csak féltékeny.
− Van Staaten doktorra? − Ben biztos volt benne, hogy édesapja
szándékosan nem használta a keresztnevét. − Igen, én is ezt hittem először.
Talán tényleg féltékeny egy kicsit, és talán kissé okot is adtam rá, de hidd el,
nem szándékosan tettem. Ám nem csak erről van szó. Azóta változott meg,
amióta azzal a Harryvel a barlangban járt.
Ben halványan mosolygott, pedig egyáltalán nem volt kedve hozzá.
− Mi van? Talán te is féltékeny vagy?
− Nem. Csak összeadom a dolgokat. Ez a hely... megváltoztatja az
embereket. Mi még egy órát sem töltöttünk odalent, ezzel szemben ő több
órát is. − Belekortyolt az italába, majd így folytatta. − Csak azt akartam,
hogy tudd.
− És mit vársz most tőlem? Kinek az oldalára álljak?
− Kinek az oldalára? − Édesapja igencsak meglepettnek tűnt. − Senkijére,
természetesen. Azt hiszed, azért meséltem el mindezt, hogy az én oldalamra
állj? Nem. Én csak azt akartam, hogy tudd, ennyi az egész. − Ezzel letette
és eltolta magától a poharát. − Tudom, hogy iszonyú nehéz megérteni...
még nekem is, higgy nekem. Nem is mondtam volna el neked, csak azt
akartam, hogy... Ha netán rosszul végződne itt a történet, és...
− Értem − motyogta Ben. Hangja keserű volt, ami még őt magát is
megijesztette, de teljességgel tehetetlennek érezte magát. Még meg sem
lepődött. Alaposan meg kellett volna döbbennie az apja által elmondottakon,
és bizonyos mértékben meg is döbbent − de ugyanakkor mégsem. Mintha
mélyen legbelül már érezte volna, hogy nem stimmel valami.
− Honnan veszed, hogy rosszul végződne a dolog? − kérdezte Ben.
− Mert a dolgok egyszer csak rosszul végződnek. Néha. Ez a különbség a
mese és a valóság között, tudod? A könyveidben és a filmjeidben a
legnagyobb kockázatokat is el merik vállalni, bár néha húzóssá válik a
helyzet, végül mindig minden jóra fordul. Csakhogy erre nincs garancia.
− Szerinted én mindezt itt csak... kalandnak nézem?
− Azok a történetek kalandok, amelyek a végén jól végződnek. A többiről
általában nem nagyon hallani. − Felállt. − Bocsáss meg. Micsoda
ostobaságokat hordok itt össze. Gyere..., nézzük meg Sashát!
Ben szófogadón felemelkedett, majd mégis megtorpant. Teljesen
összezavarodott, ráadásul olyan tehetetlennek érezte magát, hogy már fájt.
Érezte, hogy apja még régen nem mondott el neki mindent, de azt is érezte,
hogy most biztosan nem válaszolna több kérdésre. Végül mégis elindult, és
szorosan mögötte kilépett a folyosóra. Összeráncolt homlokkal nézte, amint
édesapja jobbra indul. Hiszen Sasha szobája pont a másik irányban van.
− Előbb még beszélnem kell azzal a katonával, tudod − mondta mielőtt
még Ben szavakba öntötte volna csodálkozását. − Örülnék, ha te is jönnél.
Elvégre te ismered a legjobban.
Ebben igaza volt, de a legjobban ismerni ebben az esetben abszolút nem azt
jelentette, hogy jól ismeri. Ennek ellenére nem tiltakozott. Időközben már
abban sem volt biztos, hogy ismert-e valakit is.
− Azt, amit az előbb kérdeztél Ramanovtól − mondta apja, miután már túl
voltak a fele távolságon, azaz kevesebb, mint egy perc múlva. − Az a
számítógépes program...?
− Omega Doom − segítette ki Ben, habár biztos volt benne, hogy apja
pontosan emlékezett a nevére. Az ilyen szavakat nem felejti csak úgy el az
ember.
− Omega Doom, igen. Mit is jelent ez?
Ben megvonta a vállát. Ramanov azt mondta, fogalma sincs róla, és nem is
volt hajlandó többet foglalkozni vele. Csakhogy Ben látta rajta, hogy nagyon
is tudta, mit jelent, sőt azt is, hogy halálosan megrémisztette. És ezt az apja
is ugyanúgy látta, hacsak nem vakult meg időközben.
− Ez egy számítógépes fájl, nem program. De többet én sem tudok. Tahia
azt kérte tőlem, hogy mondjam Ramanovnak, ha... történne valami, és nem
jönnének vissza.
− És mást nem mondott?
− Mást nem. Omega Doom... elég nyugtalanítón hangzik, szerintem.
− Szerintem úgy hangzik, mint egy másodosztályú sci-fi film a nyolcvanas
évekből. Vagy valami, amit az amerikai barátaink hagytak itt. Gyengéjük a
Miki egeres melodráma.
Ben szerencsére nem szólt semmit. Apja egyetlen alkalmat sem hagyott ki,
hogy fitogtassa, mennyire nem politikai alkat. Akkor pedig felettébb boldog
volt, ha lehetősége volt szidni az elmúlt évszázad végére jellemző amerikai
külpolitikát. Bent egyáltalán nem érdekelte a téma. Sőt: pillanatnyilag
semminek sem örült volna jobban, mint egy állig felfegyverkezett
tengerészcsapatnak.
Még akkor is, ha biztos volt benne, hogy már az sem igazán segítene rajtuk...
Az étkezőhöz közeledve kinyílt az ajtó, és édesanyja sétált ki rajta.
Egy-két másodpercig mindannyian csak álltak és bámultak egymásra, majd
Ben úgy érezte − és ezért utálta is magát rendesen, de nem tehetett róla − ,
mintha anyját nem csak meglepték, de rajtakapták volna valamin.
− Mit keresel te itt? − kérdezte végül apja, ami talán még különösebb volt.
− Én..., én csak kerestem ezt a katonát, ezt a... Toothot. Ramanov
professzor akart vele beszélni.
− Miről? − Tévedett vagy némi gyanakvást hallott ki apja hangjából?
− Azt nem tudom − válaszolta édesanyja, miközben becsukva az ajtót
végigsimította a kabátját. − Nekem csak oda kellett volna kísérnem. De
nincs itt. Annál jobb. Egyébként is van jobb dolgom. − És ezzel el is
viharzott.
Ben zavartan nézett utána, miközben anyja olyannyira rá sem nézett, hogy
nem lehetett észrevenni. Ő is úgy látta, hogy túlságosan gyorsan elsietett.
Már-már elmenekült.
Egyetlen szó nélkül beléptek az étkezőbe. A hatalmas terem teljesen árva
volt, pont ahogy anyja mondta. Az asztalon, ahol még mindig Tooth
kinyitott laptopja állt, irtózatos rendetlenség uralkodott. Egy ősrégi CD-s
lejátszóból harmincéves rockzene bömbölt, a zsúfolt hamutartóban pedig
egy félig elszívott cigaretta füstölgött maga elé. Különös − Ben nem
emlékezett arra, hogy bármelyik zsoldos is dohányzott volna.
Kikapcsolta a zenét, majd útközben vetett egy pillantást a laptop monitorjára
− ami egy nevetséges képernyőkímélőn kívül mást nem mutatott: egy
vámpírfogakkal, hosszú karmokkal és denevérfülekkel rendelkező egér épp
egy megfélemlített cicust üldözött − , és azon törte a fejét, hogy eloltsa-e a
cigarettát vagy sem, de undora túlságosan nagy volt ahhoz, hogy hozzáérjen.
Így hát továbbsétálva megkerülte az asztalt, és figyelmesen fürkészte az
előtte heverő rendetlenséget.
− Mit keresel? − kérdezte apja az ajtóból.
− Az mp3-as lejátszómat. Tahia meg akarta szerelni, de... − Nem volt
sehol. A zsoldosnő helyén, azaz a káosz kellős közepén még mindig ott
hevert a hatalmas csavarhúzó, amellyel még korábban megpróbálta
működésre bírni a kis készüléket. A lejátszót azonban mintha a föld nyelte
volna el.
− Biztos vagy benne, hogy itt hagytad? − tudakolta az édesapja, miközben
ráérősen sétafikált a zsúfolásig telepakolt asztal körül. − Úgy értem, a
rengeteg izgalom és összevisszaság közepette...?
Ben épp válaszolni készült, majd a szoba végéből hirtelen felcsendült
vécéöblítő félreismerhetetlen hangja, mire mindketten azonnal
hátrafordultak.
− Nem azt mondta, hogy senki sincs itt? − motyogta az apja. Ben zavartan
nézett rá, főként mivel szó szerint ugyanez jutott az eszébe, illetve azért,
amiért újra azt a bizonyos gyanút hallotta meg édesapja hangjában. Ennek
ellenére így szólt. − Hát igen, ott valószínűleg nem nézett utána.
Az ajtó kicsapódott, és Tooth lépett be a szobába. Ha egyáltalán meglepte
Ben és apja jelenléte, akkor sem mutatta. Csupán fáradtan végigpásztázta
őket, majd a még mindig vizes kezét beletörölte a nadrágszárába. Mielőtt
lehuppant volna laptopja elé, kikotorta a már majdnem elégett
cigarettacsikket a hamutartóból. Csak akkor vette észre, hogy valami nem
stimmel, amikor kinyújtotta a kezét a CD-lejátszójáért, majd bekapcsolás
nélkül visszatolta. Továbbra sem vett tudomást látogatóiról.
− Én... ööö... nem is tudtam, hogy dohányzol − nyögte ki Ben végül, csak
hogy mondjon valamit.
− Mert nem is − válaszolta Tooth anélkül, hogy ránézett volna, majd
szívott egyet a cigarettából. − Két éve abbahagytam.
− És miért szokott rá megint? − kérdezte Ben apja.
− Miért, doki? Netán attól tart, hogy káros az egészségemre? Nem hiszem,
hogy ezzel olyan drasztikusan lerövidíteném az életidőmet.
Újabb kellemetlen szünet kezdődött kettőjük között, majd Robert,
megköszörülve a torkát így szólt.
− Sajnálom, ami a barátaival történt. Tényleg.
− Igen − motyogta Tooth, majd újabb szippantás után a monitorra bámult.
− Én is. − Szeme könnybe lábadt, de lehet, hogy csak a cigaretta füstje
miatt.
− És... és mi lesz ezután? − folytatta apja bizonytalanul. − Úgy értem, a
jelek szerint maga az utolsó.
− Az utolsó, mi? − kérdezte Tooth, miközben még mindig nem vette le
szemét a képernyőről. Ben mögé lépett, és csodálkozás nélkül látta, hogy a
képernyőkímélő még mindig aktív, azaz a vámpíregér kitartóan kergette a
félénk cicust.
− Tooth, tényleg nagyon sajnáljuk. Nem azt mondom, hogy megértem, mit
érzel, de én is szerettem Harryt és a többieket. De attól félek, most nem
marad több időnk a gyászolásra. Te is tudod, hogy támadni fognak, és már
csak te vagy az egyetlen, aki megvédhet minket.
Két-három másodpercig Tooth nem reagált, majd további két-három
másodpercig szótlanul fürkészte a fiút, majd megrázta a fejét és halványan
vigyorogni kezdett.
− Ügyes próbálkozás, kölyök! De sajnos nem tudom, mit tehetnék. A
csapatunk legalább egy tucat emberből állt mikor idejöttünk, most meg itt
vagyok egyedül. Szerinted mihez kezdhetnék még?
Ben épp válaszolni készült, de édesapja megelőzte.
− Például hogy abbahagyja az önsajnálatot, és végre azt teszi, amiért
fizetik!
Tooth egy hirtelen mozdulattal hátrafordult, szeme ijesztőn összehúzódott.
Valami kialudt a tekintetében, és helyét átvette valami veszélyesebb, de Ben
apja változatlanul élesen, sőt már-már kihívón így folytatta.
− A fenébe is, ember! Szedje már össze magát! Valószínűleg megtámadnak
minket, maga pedig az egyetlen katona errefelé! Abszolút hidegen hagy,
hogy jó vagy rossz katonának tartja-e magát! Szükségünk van magára!
Egy fél másodpercig elég bizonytalannak tűnt a helyzet. Ben egyértelműen
látta Toothon, hogy legszívesebben azonnal felpattanna, és valami
kellemetlent tenne. Majd hirtelen kialudt szemében a veszélyes csillogás, és
mélyen legbelül határozottan összerogyott.
− Maga teljesen megőrült! − motyogta.
− Kérlek, Tooth! − könyörgött Ben. − Ha most feladod, akkor minden
hiábavaló volt.
A zsoldos fáradtan mosolygott, majd cigarettájából szippantva akkora
köhögőroham tört rá, hogy másodpercekre volt szüksége ahhoz, hogy újra
levegőhöz jusson. Dühös mozdulattal elnyomta a cigarettát, majd kezével
igyekezett elterelni az arca előtt kacskaringózó füstöt.
− Azt hiszik, még egyszer támadnak?
− Sőt azon csodálkozom, hogy eddig még nem tették meg. Talán
pillanatnyilag az ajtón próbálnak bejutni. De amint rájönnek, hogy nem
sikerül, egészen biztosan más út után néznek. − Ben édesapja a laptopra
biccentett. − Netán emlékeztetnem kell rá, hogy már egyszer megtették?
Tooth egy ideig szótlanul bámult a képernyőre. A vámpíregér azóta is hiába
próbálta megkaparintani a cicát, és minél tovább nézte ezt a kilátástalan
hajtóvadászatot, annál kevésbé tűnt furcsának a számára.
− Rendben − mondta Tooth hirtelen. − De ne reménykedjetek túlságosan.
A kütyük nagy része már nem működik teljesen. − Ezzel előrehajolt, majd
középső- és mutatóujjával vadul püfölni kezdte a számítógép billentyűzetét,
mire a képernyőkímélő eltűnt, és újra feltűnt a Ben számára már oly ismerős
állomás grafikai ábrája. Úgy tűnt, minden változatlan. Különböző színű
vonalak és apró pontok, mellettük még apróbb betű- és számkombinációk,
de valamire mégis csak figyelmes lett a monitoron...
Ben összeráncolt homlokkal közelebb hajolva feszülten mustrálta a
képernyőt, majd egyszer csak feltűnt neki apja és a zsoldos kérdő pillantása.
Gyorsan felegyenesedett, majd megrázva a fejét már meg is válaszolta az
apja szemében lévő kérdést. Semmi sem volt ott. Csak ideges volt, ennyi az
egész.
És mégis: a nyugtalanság, a rossz egy igen különös érzése megmaradt benne.
− Megvizsgálom még egyszer a külső kamerákat és szenzorokat − mondta
Tooth. − Ha igaz, amit az orosz mondott az állomásról, akkor minimum
egy ágyúra lesz szükségük ahhoz, hogy átjussanak a falakon. Viszont a zsilip
aggaszt egy kicsit.
− A zsilip? − Jól emlékezett a masszív acélajtókra és a feltehetőleg még
masszívabb zsilipkamrára, de hirtelen megjelent előtte egy másik kép: mély
karmolások és karcolások az állítólag oly tönkretehetetlen acélajtón,
hatalmas karmok véste nyomok...
Tooth megnyomott egy gombot, és máris megjelentek a Ben számára
abszolút értelmetlennek tűnő kijelzések és apró világító szimbólumok.
Legalább szép színes volt a kép.
− Innen... − kezdett bele Tooth, majd váratlanul megtorpanva gyanakodva
fürkészte a monitort.
− Mi van? − kérdezte Ben riadtan.
A zsoldos nem válaszolt, hanem további két-három másodperc erejéig
vizsgálgatta a képernyőt, majd megrázva a fejét ajka hangtalan mozgásba
kezdett − mintha gondolatban feltett volna magának egy kérdést és ezt
válaszolta volna:
− Semmi.
− Nekem nem tűnt éppen semminek − szólalt meg Ben apja.
Tooth bizonytalanul nézett rá.
− Pedig az volt. Nem értek annyira hozzá. Legalábbis nem annyira, mint
Tahia.
− Meg tudja csinálni − biztatta Robert, ráadásul sikerült elég meggyőzőn
hangzania. − Ha szüksége van némi segítségre, szóljon nyugodtan Bennek
vagy nekem. Majd mi beszélünk Ramanovval.
Ezzel szinte láthatatlanul odaintett Bennek, és az ajtóhoz indult. Ben
szófogadón követte, de az első lépés után megállva a zsúfolt asztalra bökött.
− Az mp3-as lejátszómat keresem. Nem láttad valahol?
Tooth megrázta a fejét anélkül, hogy egyáltalán odapillantott volna.
− Fogalmam sincs. Talán Tahia rakta el valahová.
Azt aztán biztosan nem. Igaz, hogy elég sietősen indultak útnak, de erre
határozottan emlékezett volna. Nem szólt egy szót sem, hanem inkább még
egyszer átvizsgálta az asztalon heverő összevisszaságot, az eredmény
természetesen ugyanaz volt.
Végül mégis feladta, és követte apját a folyosóra.
− Szerinted sikerülni fog neki? − kérdezte Robert, miután már biztosan
kikerültek a zsoldos hallótávolságából.
− Mi? − kérdezett vissza Ben.
− Ismerem a hozzá hasonló embereket − apja valahogy különösen
aggódónak látszott. Immár semmi sem hallatszott az előbb még oly
optimistának tűnő hangjából. − Előszeretettel játsszák a legyőzhetetlen
szerepét, de nyomás alatt hamar összetörnek. Rosszabbul már nem is
alakulhatott volna.
− Ha tényleg ez az igazi véleményed, akkor egész jól tettetted magad az
előbb.
Édesapja fáradtan mosolygott.
− Pszichológus vagyok, talán elfelejtetted? Azért fizetnek, hogy tettessem
magam − ismét megrázta a fejét, majd roppant komoly arcot vágva így
folytatta. − Ahogy kinéz, úgysem marad más választásunk, mint bízni
benne. Lehet, hogy végül mégiscsak jól sül el minden. Egy kis szerencsével
talán küldenek segítséget.
Ben legszívesebben megkérdezte volna apjától, hogy ugyan kikre gondol
ezzel, de inkább hagyta. Édesapja szívesen tartotta magát jó hazudozónak,
ami pedig a pácienseit illette, az is volt.
Már majdnem elérték céljukat. Egy vállrántással befejezte az amúgy is
felesleges vitát, majd megcélozta Sasha szobáját. Amikor épp rá akarta tenni
a kezét a kilincsre, az ajtót belülről feltépték, és Van Staaten olyan hévvel
robogott kifelé, hogy majdnem feltaszította őket. Bennek még éppen sikerült
félreugrania, a nő pedig olyan gyorsan eltűnt, hogy még kérdeznie sem
maradt ideje − de az ijedt, már-már megrémült arckifejezése nem kerülhette
el a fiú figyelmét. Valami nem stimmelt!
Apja valamit utánakiabált, de Ben ezzel már nem foglalkozott, hanem
odasietett Sasha ágyához.
A lány aludt. Méghozzá nagyon mélyen és nagyon békésen, sőt ezúttal nem
lógtak ki belőle semmiféle drótok és kábelek sem. Sőt ellenkezőleg. Az
ágyneműt visszahajtották, és Van Staaten feltűrve fehér hálóingének ujját,
tenyérrel felfelé fordítva hagyta a kezét. A látványhoz illő fecskendő csak
egy kéznyújtásnyira hevert a karhajlatától, és láthatóan éppen időben
érkeztek, mert Van Staaten már leszedte a tű védőkupakját, bepettyezte
Sasha vénáját a vattapamaccsal, amely gusztustalan sötét foltot hagyva
feküdt az ágyneműn. Ben a lány fölé hajolva átható alkohol szagát érezte a
levegőben.
− Sasha? Mi bajod van?
− Mi van? − kérdezte az apja igencsak riadt hangon. Ben megvonta a
vállát. − Nem tudom. De valami...
Édesapja időközben megkerülve az ágyat Sasha fölé hajolt, és nyilván
valóan kicsit hamarabb fogta fel a helyzetet, mint Ben. Egy másodpercig
ugyanolyan tehetetlenül és ijedten fürkészte az alvó lányt, mint fia, majd
szeme hirtelen megakadt valamin. Gyorsan előrehajolva felemelte a Sasha
melletti injekciós tűt, és hunyorogva igyekezett elolvasni a rajta lévő
feliratot. Ben jól látta, ahogy arca folyamatosan és határozottan sápadni
kezdett.
− Te jó ég! − lihegte. − Csak nem...?
Nem folytatta tovább, hanem helyette kétségbeesetten megragadta és a
magasba tartotta a lány karját.
− Mit csinálsz? − kérdezte Ben rémülten.
Apja válasz helyett tüzetesen átvizsgálta Sasha karját, majd durván ledobva
azt megragadta jobb karját is. Ezután dühösen megrázta a fejét, és
megkerülte az ágyat. Már-már durván arrébb lökte Bent, majd a
vattapamacsot a magasba emelve vadul keresgélni kezdett az ágyneműn.
Nemsokára meg is találta, amit annyira keresett: a tű apró műanyag
védőkupakját. Óvatosan ráhúzta a tűre, és az injekciós tűt a jobb
kabátzsebébe rejtette.
− Ez nem lehet − szólt döbbenten és dühösen. − Ezt egyszerűen nem
tehette.
− Mit?! − kiáltott fel Ben. Igencsak uralkodnia kellett magán, nehogy
megragadja apja gallérját, és addig rángassa, míg ki nem böki végre a
választ. − Mit csinált Sashával?
− Semmit − igyekezett nyugtatón mosolyogni, de arckifejezése pont az
ellenkezőjéről tanúskodott. − Nyugi, szerencsére nem adta be neki.
− Mit? − kérdezte Ben újra, majd érezte, ahogy lassan kezd eltávozni
arcából a vér. − Ugye..., ugye nem megint... azt az ördögi kotyvalékot adta
be neki, hogy elkábítsa?
− Nem − felelte az apja kissé elhamarkodottan, hogy minél
meggyőzőbbnek tűnjön. − Semmit sem adott be neki. De úgy néz ki,
mintha... − Elhallgatott, majd olyan elveszett arcot vágott, hogy Ben már
majdnem megsajnálta. − Valami nem stimmel. − Majd sarkon fordult és
az ajtóhoz sietett, mielőtt még Ben feltehetett volna egy kérdést. − Gyere
velem!
A fiú így is tett − mindenesetre csak azután, hogy még egyszer
leellenőrizte, minden rendben van-e Sashával. Elhagyva a szobát még éppen
látta apját bekanyarodni az egyik folyosósarkon. Olyan gyorsan szedte a
lábát, ahogy csak tudta, de csak Van Staaten kezelőszobája előtt sikerült
utolérnie.
Apja úgy kicsapta az ajtót, hogy az hangos robajjal nekicsapódott a falnak, a
kezelőasztal fölé hajoló, háttal álló doktornő pedig úgy összerezzent
ijedtében, hogy elejtette, amit a kezében szorongatott.
− Mit csináltál? − ordított rá édesapja.
Van Staaten döbbenten bámult maga elé, de hamar összeszedve magát
megrázta a fejét, és egyetlen gesztussal elhallgattatta a férfit. − Ne most!
− szólt élesen. − Inkább segíts!
Robert hamar bebizonyította, hogy vérbeli profi, egyszerre már nem is
foglalkoztatta holmi felesleges kérdés, hanem két gyors lépéssel a nő és a
kezelőasztal mellett termett. Ben követte a példáját, és mellé állt. Schulz volt
az. Teljesen meztelen volt, de csípőjéig egy steril zöld kendővel volt
letakarva. Sashával ellentétben testéhez legalább egy fél tucat cső volt
csatlakoztatva, melyek mind egy vadul sípoló és villogó készülékben
végződtek. A feje fölötti krómozott állványról egyszerre két átlátszó infúziós
zacskó is lógott, amelyeknek egy darabon összekötött csöve egyszerre
csepegtette az életmentő nedűt a páciens vénájába vezetett csőbe. Száját és
orrát egy félig átlátszó műanyag maszk fedte.
− Mi folyik itt? − kérdezte Ben.
Van Staaten idegesen kihúzott egy fecskendőt, miközben válla fölött vetett
egy futó pillantást a fiúra.
− Ne most! − vágta rá. − Tűnj el! Vagy legalább csukd be az ajtót!
Bennek eszébe sem volt eltűnni, de visszasétálva az ajtóhoz becsukta, majd
rövid hezitálás után rátolta az apró reteszt is. A kis tolózár nem úgy festett,
mintha bárkit is feltartóztathatott volna, de valószínűleg úgyis csak azért volt
ott, hogy egy esetleges műtétre figyelmeztesse a nem kívánt betolakodókat.
Van Staaten a még mindig elképedve ácsorgó Robert kezébe nyomta a
bevetésre kész injekciós tűt.
− Add be neki! Gyorsan! − mondta, miközben lobogó köpennyel
odaszaladt a szoba túlsó végén lévő gyógyszeres szekrényhez, majd egy apró
üvegcsével és egy steril, celofánba beforrasztott tűvel tért vissza.
− Mi folyik itt? − kérdezte Ben ismét.
Még mindig hihetetlenül dühös volt Van Staatenre, de érezte, ahogy düh
helyét szép lassan átveszi egy minél határozottabb zavarodottság.
Nyilvánvalóan úgy volt, ahogy apja mondta: valami nem stimmelt.
Csakhogy most egészen másképp festett minden, mint ahogy gondolta.
Van Staaten ezúttal sem felelt a kérdésére, hanem Ben legnagyobb
döbbenetére Schulz mellébe döfte a tűt, ha nem tévedett, akkor pontosan a
szívébe. Tekintete abszolút kifejezéstelen volt, de Ben jól érezte a félelmét.
Miután lassan benyomta a folyadékot és ugyanolyan lassan kihúzta a
fecskendőt, idegesen a monitorra kapta a fejét. Megpróbált roppant
nyugodtnak tűnni, de hiába, nem sikerült neki.
− Most már csak várnunk kell. Ha egy fél óra múlva is él még, akkor
megmarad.
Ben szívesen feltette volna neki újból ugyanazt a kérdést, de édesapja egy
gyors mozdulattal hallgatásra bírta.
− Mi történt? − kérdezte, majd időt sem hagyva a válaszra a kabátzsebébe
nyúlt, és előhúzta a Sasha szobájában talált tűt. − Ugye ezt nem akartad
komolyan beadni a lánynak?
Van Staaten szinte ijedten rázta a fejét.
− Nem. Nem akartam. De majdnem megtettem. − Két-három másodpercig
hallgatott, majd hallhatóan halkabban hozzátette. − Neki adtam be.
Ben még mindig nem tudta, milyen titokzatos gyógyszerről volt szó, de a
látszat alapján nem csupán holmi ártalmatlan konyhasóoldatról lehetett szó.
Édesapja és Van Staaten ugyanis felettébb ijedt arcot vágott.
− Mi van benne? − motyogta Ben az apja kezében lévő tűre bökve.
− Ugye nem ugyanaz az ördögi kotyvalék, amit már egyszer beadott
Sashának?
A doktornő szomorúan nézett rá.
− Nem. Legalábbis nem ugyanaz.
− Mit jelentsen ez?
− Gyakorlatilag ugyanaz a hatóanyag − felelte az apja helyette. − Csak
legalább hússzor sűrűbb.
− És ez mit jelent?
Van Staaten elnézett, mire megint csak édesapja válaszolt.
− Azt, hogy valószínűleg meghalt volna, ha beadja neki az injekciót.
Legalábbis ettől az adagtól biztosan.
Ben jeges, szinte bénító rémületet érzett. A már jól ismert dühöt várta, de
nem jött. A doktornő arckifejezése egyszerűen lehetetlenné tette az érzést.
Döbbenetet és lelkiismeret-furdalást látott a szemében. Pedig be sem adta
Sashának azt az injekciót, csak...
És ekkor megértette.
− De Schulz kapitánynak beadta.
Van Staaten még mindig nem bírt a szemébe nézni.
− Igen.
− És mennyit? − tudakolta Ben apja.
− Két egységet.
Ben édesapja még sápadtabbá vált.
− Két...?
− Nem tudtam. Előkészítettem a fecskendőket, összesen hármat − egyet
Sashának, hogy még aludjon néhány órát, és kettőt Schulznak a műtétre való
előkészítéshez, hogy esetleg csak egy enyhe érzéstelenítőre legyen szükség.
Esküszöm, hogy egy teljesen ártalmatlan nyugtató volt. Kétszer is
meggyőződtem róla! Nem követtem el hibát, biztos vagyok benne! De amint
épp Sashánál jártam... − A mondat közepén elhallgatott, majd egy
másodpercnyi várakozás után hirtelen megfordult, és a gyógyszeres
szekrényhez sietett. Egy celofánba forrasztott, vékony, egyszer használatos
fecskendőt tartott a kezében.
− Itt van! Ez az. Gondolom, ismered a szert.
Robert a kezében lévő tűt Schulz mellé tette a műtőasztalra, majd megfogta,
és alaposan megvizsgálta a Van Staatennél lévőt. Bólintott. Ben is
kíváncsian előrehajolt. Ő ugyan semmit sem értett ezekhez a dolgokhoz, de
az neki is feltűnt, hogy a két fecskendő bizony hasonlított, legalábbis
hosszában mindenképpen.
− És mit..., mit jelentsen ez? − kérdezte a fiú bizonytalanul.
− Azt, hogy valaki kicserélte a fecskendőket − válaszolta édesapja a
doktornő helyett. − Feltéve, ha Heidi igazat mond. Én pedig hiszek neki.
Ben ismét egy jeges borzongást érzett végigszaladni a hátán. Ő is hitt a
doktornőnek. Teljesen mindegy, hogy mit gondolt vagy mondott róla az
egyéb helyzetekben − igencsak felelősségteljes orvosnak ismerte meg,
legalábbis semmiképpen sem olyannak, aki hanyagul bánik a veszélyes
gyógyszerekkel. És ez bizony csakis azt jelenthette...
− Valaki meg akarta ölni őket − suttogta. − Sashát és az apját.
− Sasha nincs veszélyben − vágta rá az apja hamar. − De Schulz...
− ... lehet, hogy igen − suttogta Van Staaten letörve. − Nem tudom, hogy
idejében észrevettem-e. Csak remélni tudom.
− De tennie kell valamit! − tiltakozott Ben.
Az orvosnő röviden mosolygott egyet.
− Én már megtettem minden tőlem telhetőt, Ben. Most már csak várnunk
kell. Egy viszonylag erős ember, viszonylag robusztus alkattal, amennyire
én látom. Egy kis szerencsével megússza. − Ben szerint nem hangzott túl
optimistának.
− Én itt maradok − mondta az édesapja Benhez fordulva. − Te menj
Ramanovhoz és hívd ide. De lehetőleg feltűnés nélkül. Nem szeretném, ha
valaki megtudná, mi történt itt. Legalábbis még nem.

16

A harminc percből már jó két óra is lett, talán még több is, egészen pontosan
nem tudta megmondani. Ben azonnal a központba futott, hogy Van Staaten
szobájába hívja Ramanovot, aki egy percig sem hezitálva, egy kérdés nélkül
futásnak eredt. Ben egy ideig követte, majd elváltak útjaik, hiszen ő
Sashához sietett.
Az utolsó métereken már majdnem szaladt, miközben mardosó ijedtség és
egyre növekvő rossz lelkiismeret gyötörte, amiért egyedül hagyta a lányt.
Valószínűleg annyira sokkolták a hírek, hogy képtelen volt felfogni őket.
Valaki megpróbálta megölni Schulzot és Sashát − Schulzot nyilvánvalóan,
Sasha halálát pedig mindenesetre eltervezte − , de már a puszta gondolat is
olyan félelemmel töltötte el, hogy képtelen volt világosan gondolkodni.
Pedig igazság szerint nem szabadott volna megrémülnie. A moziból ismert
erőszak és veszély már a múlté. Egészen más volt egy hadseregnyi bizarr
szörnyeteggel és számos nagyságmániás istennel harcot vívni, akik néhány
száz millió évvel ezelőtt egyszerűen elfelejtettek meghalni.
Félelme szerencsére feleslegesnek bizonyult. Sasha még mindig mély
álomban, ugyanazzal a testtartással feküdt az ágyban. Egyetlen életjele
egyenletes és mély légzése volt. Első megkönnyebbülésében legszívesebben
azonnal megragadta volna a vállát, és addig rázta volna, míg magához nem
tér, majd inkább halkan becsukva maga mögött az ajtót lábujjhegyen
megkerülte az ágyat. Ott leült egy székre, és óvatosan megfogta a kezét.
Bármennyire is kívánta, hogy felébredjen, tudta, hogy most igencsak
szüksége van erre az alvásra.
Mindent odaadott volna azért, hogy egyetlen mondatot is válthasson vele, és
újból láthassa a szemébe visszatérő életet, de még egy halk pisszegést sem
mert kiereszteni. Előbb vagy utóbb úgyis magától felébred majd.
A következő két órában összesen csak egyetlenegyszer ment az ajtóhoz,
amikor hangos lépteket és ideges hangokat hallott, de szerencsére
eltávolodtak. Kíváncsian kidugta fejét az ajtón, de csak Ramanov két állig
felfegyverkezett marcona emberét látta meg az ajtó jobb és bal oldalán.
Valószínűleg nem értettek németül, mivel egyikük csak egy idétlen
vigyorral, a másik pedig egy közömbös vállrántással válaszolt a hozzájuk
intézett kérdésre. Ben pedig pillanatnyilag túlságosan is ideges volt ahhoz,
hogy angolul is elismételje kérdését. Ezek szerint Van Staatennek sikerült
meggyőznie Ramanovot arról, hogy az állítólagos tettes igen komolyan
gondolja a dolgát, ezért az orosz máris két gorillát állíttatott unokája szobája
elé.
Ben a következő órában hol Sasha miatt aggódott, hol pedig azon törte a
fejét, vajon ki vetemedhet ilyen kegyetlen tettre közülük. Egyszerűen
egyetlen érthető okot sem talált e szörnyűséges cselekedetre.
Egy kisebb örökkévalóság után hirtelen kopogtattak az ajtón, és még mielőtt
Ben szólhatott volna, Ramanov egyik munkatársnője belépett, és tört
némettel magával hívta a fiút, a professzor látni kívánta. Ben egyrészről
megkönnyebbült, hogy talán végre vége a bizonytalanságnak, másrészről
viszont nem szívesen hagyta magára Sashát. Bár azt is tudta, hogy akinek
sikerül átverekednie magát az ajtó előtt álló két gorillán, azt feltehetőleg már
ő sem nagyon tudná feltartóztatni.
De mi van, ha Sasha felébred, miközben nincs itt? Ha tényleg felébred?
Ennek igencsak minimális az esélye. Ben belátta, hogy olyan illúziókba
ringatta magát, amelyeket még neki is nehezére esett elhinni − pedig ő
aztán nagyon akarta.
Egyébként meg biztosan nyomós oka volt annak, hogy Ramanov magához
hívatta. Lévén, hogy nem igazán kedvelték meg egymást, egészen biztos,
hogy nem egy kis laza csevely miatt kérette magához, így hát kelletlenül, de
engedelmesen követte Ramanov emberét.
Szeme sarkából látta, ahogy az ajtó előtt álló gorilla gondosan becsukva az
ajtót visszaáll a már kitaposott posztjába. A fiú ijedten megrázva a fejét, és
hevesen gesztikulálva igyekezett megértetni magát, de hiába, csak értetlen és
bamba pillantásokra talált. Ramanov emberéhez fordulva megkérte, hogy
legalább a gorillák egyike a szobán belül őrködjön. A férfi rá szegeződő
tekintete talán még értetlenebb volt, de ennek ellenére szófogadón
lefordította Ben kérését, mire az egyik gorilla fegyverét a műanyag falnak
támasztva belépett Sasha szobájába. A másik kettő tekintetéből ítélve,
komolyan kételkedtek a fiú értelmi képességeiben, de ez most abszolút
hidegen hagyta Bent. Elvégre nemrég még ő maga bizonyította be, hogy
milyen könnyen be lehet jutni az egyes szobákba.
Nem a központba tartottak, hanem Van Staaten néhány lépésre lévő
kezelőszobájába. Ben már meg sem lepődött, amikor ott is két hasonló
felépítésű férfit talált az ajtó előtt. Ramanov minden jel szerint hitt Van
Staatennek és a fiú édesapjának. De ez a látvány sem nyugtatta meg.
A kicsi kezelőszobában lévő légkört talán még nyugtalanítóbbnak találta. A
szobába belépve egyféle sercegő és elektromos feszültséget érzett a
levegőben, mely ragacsos pókhálóként ragadt a bőrére. Valami történt azóta,
hogy elment. Méghozzá valami rossz.
− Schulz? − kérdezte ijedten.
− Nincs veszélyben, ne aggódj! − mondta az apja és Van Staaten mellett
ácsorgó Ramanov. Egy nyugodt mozdulattal, sőt egy halvány mosollyal az
arcán, amely bizony egyáltalán nem volt jellemző rá, így szólt. − Kérlek,
csukd be az ajtót, Ben!
Ben azonnal engedelmeskedett, de zavarodottsága egyre csak nőtt, amikor
meglátta a szobában álló negyedik embert is: aki nem más volt, mint Tooth,
aki a kis szoba szemközti falának dőlve, félig csukott szemmel bámulta a
plafont. Pont Tooth? Eltekintve saját magától, Tooth volt a legutolsó ember
az állomáson, akit Ramanov maga mellett akart tudni. A fiúban lévő
mardosó érzésből hirtelen bizonyosság lett. Valami történt.
− Hogy van? − kérdezte a műtőasztalhoz sétálva és Schulzra bökve.
Természetesen hitt Ramanovnak, de a látvány épp az ellenkezőjét
bizonyította. Schulz már korábban sem festett túl jól, most viszont teljes
nyugalommal alakíthatta volna egy hulla szerepét is. A műanyag maszk alatt
lévő arc immár nem sápadt, hanem szürke volt, egy szín, amelyet Ben még
sosem látott élő emberen. Füle feketévé változott, két helyen már kezdett
leválni koponyájáról, arcának többi része pedig telis-tele volt apró fekete
pöttyökkel, fagyás, amely kegyetlen nyomokat hagyott maga után. A
műanyag maszktól nem látszott, hogy Van Staaten meg tudta-e menteni
orrát, de mindenesetre mindkét keze alaktalan fehér kötésbe volt csavarva, a
két infúziós csőből pedig időközben már három lett. Koszos műtősrongyok,
figyelmetlenül eldobált, egyszer használatos fecskendők, összegyűrt
műanyag kesztyűk és sötétbarna, megszáradt vérrel bemocskolt kötések
hevertek szanaszét az asztal mellett, alatt és a földön. Előrehajolva
kellemetlen szag csapta meg az orrát. Az egész inkább egy vágóhídra vagy
egy tábori kórházra emlékeztette a harmadik világ egyik országában, nem
pedig egy műtőre, ahol éppen emberi életeket mentettek.
Ben már nem is számított arra, hogy valaki választ ad kérdésére, de néhány
másodperc múlva Van Staaten megszólalt.
− Megmarad, de ennél többet egyelőre nem mondhatok.
− Pontosan... mit ért ezalatt? − kérdezte Ben dadogva. Nem volt benne
biztos, hogy tényleg hallani akarja a választ.
− Testileg nézve rendben van − felelte Van Staaten halkan. Nemcsak
fáradtnak hangzott, hanem iszonyú kimerültnek is látszott. Szeme alatt sötét
gyűrűk, miközben arcszíne aligha különbözött páciensétől. Keze kissé
remegett, Ben pedig már nem volt benne biztos, hogy a hűvös izzadságszag
kizárólag Schulzból árad. Úgy tűnik, mégsem csak állt, és várt, hogy Schulz
megnyeri-e az alattomos méreggel szembeni harcot vagy sem.
− És... nem testileg? − kérdezte habozva.
Van Staaten rövid pillantást vetett Ramanovra, mielőtt válaszolt volna, mire
Ben azon nyomban megbánta a kérdését. Elvégre Schulz kapitány Ramanov
veje volt.
− Azt nem tudom megmondani − mondta egy sajnálkozó sóhajjal. − Ha
csinálhatnék egy EEG-t vagy egy neurológiai vizsgálatot... − megvonta a
vállát. − Ez csak egy picike kezelőszoba a világ végén, nem pedig egy
maximálisan felszerelt kórház. Én pedig nem neurológus vagyok, hanem
csak belgyógyász − ráadásul nem a legjobb, attól félek. Csak várhatunk, és
reménykedhetünk. − Ismét csak megvonva a vállát épp indulni készült,
amikor láthatóan eszébe jutott valami. − Amikor odalent voltatok, nem tűnt
fel valami rajta vagy a többi foglyon?
− Nem − válaszolta Ben. Még szép, hogy egy csomó minden feltűnt neki,
de nagyon jól tudta, mire gondolt Van Staaten. − Teljesen érzéketlenek
voltak. Mintha... meghipnotizálták volna őket, vagy valami ilyesmi.
− De hiszen már elmondtam egyszer − avatkozott bele Ben apja.
− Igen, de sosem árt egy második véleményt is kikérni. Régi orvosi
bölcsesség, tudod? − mosolygott, de mosolya mintha csak még jobban
alátámasztotta volna fáradtságát. Ugyanakkor még egy kérdő és felszólító
pillantást vetett Benre.
− Szóval, nem csatlakoztak semmiféle csáphoz, és nem voltak földön kívüli
paraziták sem a nyakukban, ha erre gondol. De egyértelműen idegen
befolyás alatt álltak. Abban reménykedtünk, hogy gyengül, ha elhozzuk
onnan vagy legalábbis onnan lentről... − Az apjára nézett. − Meséltél neki
Sasháról?
− Természetesen.
− Nála meg pont fordítva történt − folytatta ennek ellenére. − Minél
jobban közeledtünk a városhoz, annál...
− Tudjuk, Ben − vágott a szavába Ramanov. − Kérlek, hagyd ezt abba.
Majd később beszélünk róla, ha szeretnél. − Érdekes módon inkább
szomorúnak, mint türelmetlennek és idegesnek tűnt. Talán csak nem akart
ebben a pillanatban Sasháról beszélni.
− És akkor miről beszéljünk? − kérdezte Ben. Elvégre Ramanov nem ok
nélkül kérette ide, ebben biztos volt.
Mindenesetre a professzor nem válaszolt. Sőt ellenkezőleg, olyasmi történt,
amire Ben sohasem számított volna: az orosz mintha hirtelen nem bírt volna
a szemébe nézni, és ezért elfordult.
− Mi folyik itt? − kérdezte Ben apjától, de ő csak rázta a fejét.
− Kérlek, légy türelemmel még egy kicsit! Sajnálom.
− Aha − mondta Ben. Mit sajnált az édesapja? Semmit sem értett. Mivel
érezte, hogy sem Ramanovtól, sem pedig apjától nem kap már választ, Van
Staatenhez fordult, de érdekes módon a doktornő is kerülve a tekintetét
inkább a műszereivel foglalatoskodott, Ben biztosan érezte, hogy nem ok
nélkül.
Végül Toothnál próbálkozott, de a zsoldos időközben egy újabb taktikához
folyamodott − nemcsak úgy tett, mintha ő nem lenne ott, hanem mintha
Ben nem lenne a szobában.
Valóban nem kellett sokáig várnia, talán két-három percig, ami azonban egy
egész örökkévalóságnak tűnt számára. Kezdett igazán dühös lenni, az idő
nem volt éppen megfelelő a játszadozásra.
Hirtelen hangosan kopogtattak az ajtón. Ramanov elkiáltotta magát oroszul,
mire az ajtó kinyílt, és belépett a fiú édesanyja. Dühösnek és ingerültnek
látszott, mielőtt pedig becsukhatta volna az ajtót maga mögött, Ben
kikukucskálva a folyosóra, látta, hogy nem egyedül jött. Ramanov két másik
embere (szintén fegyveresek) vezethette idáig, akik most a folyosón
várakoztak.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte, mielőtt Ramanov vagy bárki is levegőhöz
jutott volna. − Miért kezelnek úgy, mint egy foglyot?
− Mint egy foglyot? − Ramanov láthatóan mindent elkövetett azért, hogy
meglepettnek tűnjön, de nem igazán sikerült neki. Van Staaten még mindig a
műszereivel volt elfoglalva, miközben Robert is mindenhová nézett, kivéve
felesége arcába. Tooth továbbra is a láthatatlan embert játszva
tanulmányozta a plafont.
− Ne nézzen már hülyének, professzor! − sziszegte Ben anyja. − A két
orangután, aki idecipelt, elég egyértelmű volt. Talán még hálás lehetek azért,
hogy nem vertek bilincsbe!
− Igazán sajnálom, kedvesem! − biztosította Ramanov, miközben húsos
tenyerét dörzsölgette. − Bocsánatot kell kérjek. Talán félreértették a
szavaimat.
− Netán mégiscsak azt adta nekik parancsba, hogy láncba verjenek?
− válaszolta csípősen.
− Én csak arra kértem őket, hogy kísérjék ide − mondta Ramanov.
− Mindenesetre annyit mondtam nekik: személyesen felelnek a maga
biztonságáért. Úgy látszik, ezt félreértették. De azok után, ami errefelé
történt az elmúlt napokban, nem csoda, hogy csődöt mondanak az idegeik.
A nő arckifejezése egyértelműen tükrözte, amit a megjegyzésről gondolt, de
láthatóan belátta, hogy felesleges tovább lovagolnia a témán. Dühös
pillantást vetve udvarias hangon megkérdezte.
− Szóval, pontosan miért is hívatott ide, professzor?
Ramanov az eszméletlen Schulzra mutatott.
− Tudja, mi történt?
− Természetesen. De gondolom, nem ezért...
− Van Staaten doktor − vágott a szavába Ramanov − , szerencsére meg
tudta menteni az életét... ugyanakkor biztos abban, hogy gyilkossági
kísérletről volt szó. − Van Staaten doktor immár megfordulva, nyugodt
pillantást vetett Ben édesanyjára.
− Ó? − kérdezte Jennifer. − Csak nem maga az, kolléga?
− De, én vagyok. A dózis egészen biztosan halálos lett volna, ha csak tíz
perccel később veszem észre.
− Igen, ez tényleg szerencse. Az ilyet nevezik orvosi műhibának. Nem
kellene előfordulnia, de sajnos újra meg újra megtörténik. Még a
legjobbakkal is. De végül is csak jól sült el.
− Nem műhiba volt − mondta Ramanov. Hangja jóval halkabban és
valahogy szomorúan hangzott. Ben édesanyja a magasba húzva bal
szemöldökét szótlanul nézett rá.
− Hanem?
− Kicserélték az ampullákat − felelte Van Staaten. − Én pedig biztos
vagyok abban, hogy szándékosan.
− Kicserélték? − ismételte meg Jennifer Berger. Két-három másodpercig
meredten bámulta a belga doktornőt, majd kicsit hosszabb ideig Ramanovot,
aztán még tovább a férjét. Végül megint Van Staatenre kapta a fejét. − És
pontosan mit akar ezzel mondani?
− Azt, hogy valakinek igencsak fontos, hogy Schulz kapitány ne ébredjen
föl többé.
− És mégis, kire gondol? − kérdezte Ben anyja reszkető hangon. Arca
kifejezéstelen maradt, de szeme mintha tüzelt volna.
Először senki sem válaszolt. A kínos csendet szinte vágni lehetett. Van
Staaten két-három másodpercig meredten nézett, majd megfordulva Ben
édesapja mellé lépett. Talán csak véletlen volt. A szoba igen kicsi volt,
ráadásul nem is mozogtak, szóval nem is kerültek igazán közel egymáshoz
− mégis, ahogy ott egymás mellett álltak, Ben elgondolkodott apja múltkor
tett kijelentésén. Van Staaten doktor csak egy jó barát, semmi több.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte, miután senki sem felelt a kérdésére.
Ramanov kínosan köhécselt. Ben apja a földet bámulta, majd Van Staaten
megszólalt.
− Nem volt véletlen, hogy a tettes éppen ezt a gyógyszert választotta. Az
ampullák kísértetiesen hasonlítanak. Sőt még a felirat is hasonló, legalábbis
ha az ember nem nézi meg jobban. Tiszta szerencse, hogy még időben
észrevettem. Aki pedig elcserélte a gyógyszereket, az pontosan tudta, mit
csinál.
− Mire akar kilyukadni?
− Arra, hogy csak olyasvalaki lehetett, aki rendelkezik orvosi ismeretekkel
− válaszolt Ramanov a doktornő helyett.
Jennifer Berger továbbra is Van Staatenre bámult, majd gúnyosan így szólt.
− Ó, értem, én vagyok az egyetlen, aki rendelkezik orvosi ismeretekkel,
nem igaz..., kolléga? Az pedig teljességgel kizárt, hogy maga egyszerűen
figyelmetlen volt és összecserélte a fecskendőket holott „ kísértetiesen
hasonlítanak", csak hogy a maga szavaival éljek.
Ben édesapja válaszolni készült, de Van Staaten gyorsan megragadta az
alkarját. Bárcsak ne tette volna, gondolta Ben magában.
− Pontosan ezt hittem én is az elején. Elképzelhetetlennek tartottam, de
lehetséges lett volna, igaza van. Hacsak nem tűntek volna el az általam előre
előkészített fecskendők. De egyvalami ellene szól.
− Éspedig?
Van Staaten válasz helyett előhúzott köpenyéből három apróra összegyűrt
papírtasakot. Ben túlságosan messze állt ahhoz, hogy felismerje a rajtuk lévő
feliratot, de valószínűleg úgysem mondtak volna számára semmit. Ennek
ellenére jéghideg borzongás futott végig a hátán. Nem volt nehéz rájönni,
mit tartogatott Van Staaten a kezében.
− Ezt találtam a szemetesben.
− Szemét? − kérdezte Ben édesanyja gúnyosan. − Milyen eredeti. Nem is
értem, mi keresnivalója egy ilyen helyen egyáltalán.
− Az általam kikészített nyugtatószer csomagolása. Bárki is cserélte ki a
fecskendőket, elég előrelátó volt ahhoz, hogy eltüntesse az eredetiket.
Csakhogy a csomagolásra nem gondolt. Valószínűleg én is elfelejtettem
volna.
− És most mit jelent?
− Azt, hogy Heidi nem követett el hibát − avatkozott bele Robert Berger.
Még mindig képtelen volt felesége szemébe nézni, de hangja valahogy
erősebbnek tűnt. − Ha tényleg véletlenül keverte volna össze a
gyógyszereket, akkor nem lenne itt ez a három üres csomagolás.
Újabb két-három másodperc erejéig kellemetlen csend uralkodott. Ben
édesanyja nagyot sóhajtott, majd mindenkinek − kivéve talán Toothot
− mélyen a szemébe nézve így szólt.
− Értem. Miért nem nevezitek nevén a gyermeket? Azt hiszitek, én tettem,
igaz?
Senki sem válaszolt.
− Remélem − folytatta − , ti is tudjátok mekkora ostobaságnak hangzik.
Miért tettem volna ilyesmit?
− Azt reméltem, majd maga elmondja nekünk − felelte Ramanov halkan.
Jennifer Berger megvető hangot hallatott.
− Őszintén szólva, Van Staaten doktortól nem vártam mást − és persze a
férjemtől sem. De maga, professzor? − megrázta a fejét. − Tegyük félre,
hogy milyen szörnyű is ez a vád, és hogy semmi okom sem lenne ilyet tenni.
Sőt azt is tegyük félre, hogy senki sem tudja, milyen viszonyban van a
vejével, professzor, és hogy nem csak Van Staaten doktor és én ismerem a
gyógyszereket − legalábbis ezt a speciális fajtájú pszichofarmakont. Még
ha ezeket nem is vesszük figyelembe, akkor is csak a bizonyíték halvány
nyomával rendelkezik, mely szerint én tettem... feltéve, ha tényleg egy
Schulzra irányuló támadásról van szó.
Ben félig-meddig újra képes volt világos gondolatokra. Egészen eddig csak
állt, és hallgatott, és nem akart hinni érzékszerveinek. Kétségtelen, hogy
édesanyja megváltozott megérkezésük óta, és az is, hogy semmiképp sem jó
irányba, de valóban gyilkos lenne? Ez teljesen abszurd!
Ramanov két-három másodpercig újra szótlanul és szomorúan nézett rá,
majd Toothhoz fordult. A zsoldos egészen addig teljesen mozdulatlanul
ácsorgott a plafont kémlelve, de most úgy tűnt, kezdett magához térni
letargiájából.
Érdekes módon három vagy négy másodpercig csak bámult Benre. Majd egy
hangos krákogást követően letérdelt, és felvette a falnak támasztott laptopját.
Ben csak most vette észre, hogy egyáltalán magával hozta a készüléket.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte a fiú édesanyja, de senki sem figyelt rá.
− Az előbb nálam voltál és az mp3-as lejátszód után érdeklődtél, Ben
− mondta Tooth, miközben bal kezében tartva számítógépét, jobb kezével
igyekezett felnyitni a képernyőjét.
− Megtaláltad? − kérdezte Ben reménykedve.
− Nem. Sajnálom. De még egyszer végiggondoltam, és majdnem biztos
vagyok benne, hogy Tahia az asztalon hagyta.
− És ennek mi köze van ehhez? − kérdezte Jennifer kissé ingerült hangon.
Tooth nem vett tudomást róla.
− Én nem bírom az ilyesmit, tudod? − Laptopja bejelentkezett a jellegzetes
Windows üdvözléssel, mire a zsoldos egy grimasz kíséretében egyetlen ujjal
pötyögni kezdett a billentyűzeten. − Ha biztos vagyok egy dologban, és
egyszer csak nem stimmel semmi, akkor egyből a plafonon vagyok. Az
emberek mindig azt hiszik, hogy bolond vagyok, pedig nem. Lehet, hogy
nem vagyok olyan ravasz, mint néhányan itt, a szobában, de hülye azért nem
vagyok.
Ben apja megköszörülte a torkát, mire Ramanov eleresztve egy jól hallható
bosszús hangot így szólt.
− Én inkább úgy hiszem, hogy azért játssza szívesen a hülyét, hogy az
emberek utána azt bizonygassák, nem is az. De ilyesmire most aztán
végképp nincs időnk.
Tooth röpke pillantást vetett rá, majd a képernyőjére kapva a fejét folytatta.
− Az öreged rávezetett egy ötletre, kölyök − megnyomott egy újabb
billentyűt a laptopján, és hirtelen felragyogott az arca. − Na, végre!
− Ramanov bosszúsan ráncolta a homlokát, de Tooth közömbösen az
asztalhoz sétált, majd úgy helyezte el rajta a laptopját, hogy mindenki jól
láthassa a képernyőjét. Az viszont nem mutatott újabbat, mint az állomás
különböző színű alaprajzát, de Tooth olyan győzedelmesen mutatott rá,
mintha a bölcsek kövét találta volna meg.
− Ha így megy tovább − szólalt meg Jennifer − , akkor én elmegyek.
Sokkal jobb dolgom is van annál, mint ezt a sületlenséget hallgatni!
− Csak egy pillanat, kedvesem! − mondta Ramanov. Ben édesapja
felszólító pillantást vetett a zsoldosra.
− Gondolom, emlékszel még a Tahia által írt programra − Tooth
megnyomott egy gombot. A monitoron apró pöttyök, illetve betű- és
számkombinációk kuszasága jelent meg, melyek annyira parányiak voltak,
hogy további elmosódott pontokká olvadtak össze.
− Mit jelentsen ez? − förmedt rá Jennifer.
− Tahia összekötötte a központi számítógéppel a mozgás- és
hőszenzorokat − magyarázta Robert. − Biztonsági szempontból mindenki
egy apró adót hord magánál az állomáson. Mi is. Néhány perce még én sem
tudtam róla, pedig minden egyes ruhadarabban van egy apró chip.
A fiú édesanyja először férjére, majd Ramanovra nézett. Az arcán düh
tükröződött, de Ben úgy látta, valami más is volt ott. Netán félelem? − Ez
azt jelenti, hogy minden egyes lépésünket figyelik? Talán nem volt elég az a
rengeteg kamera?
− A férjének igaza van − mondta Ramanov közömbösen. − Ez a
személyes rendezőrendszer csakis a biztonság érdekében létezik. Nem New
Yorkban vagy Frankfurtban vagyunk, kedvesem, hanem a világ egy olyan
részén, ahol akár egyetlen lépésnek is végzetes következménye lehet. Ha
valaki errefelé veszélybe kerül, akkor szó szerint másodperceken múlhat az
élete.
− Amint visszaérünk a civilizált világba, értesíteni fogom a feletteseit
− mondta Jennifer Berger hűvösen. − Kíváncsi vagyok, hogy ők is így
látják-e a dolgokat − de felháborodása nem tűnt válódinak. Egyre
nehezebben sikerült eltitkolnia nyugtalanságát. Szinte úgy festett, mintha félt
volna valamitől. De vajon mitől?
− Ahogy akarja! Tooth, kérem!
A zsoldos ismét megnyomott egy gombot. A képernyőn nem változott túl
sok minden, csak a különböző pontok elrendezése, melyek közül mindegyik
egy-egy legénységi tagot jelzett.
− Amint mondtam − folytatta Tooth − , biztos voltam benne, hogy az
asztalon hagyta azt az izét. Az apád pedig eszembe juttatta a számítógépet.
Úgy van programozva, hogy fél napig automatikusan elraktározza az
adatokat, majd törli őket.
− Ami nem jelent mást − tette hozzá Ben édesapja halkan, sőt már-már
sajnálkozva − , mint azt, hogy a segítségével meg lehet állapítani, ki hol
tartózkodott az utolsó tizenkét órában.
− Ezért visszamentem egy kicsit, és megnéztem magamnak a társalgónkat
− magyarázta Tooth. − Pontosan úgy történt, ahogy mondtam: mióta
Harry és a többiek elmentek, rajtam kívül senki sem járt benne. Azaz rajtam
és egy másik személyen kívül.
Megint csak püfölni kezdte a billentyűzetet. Ráközelített az állomás grafikai
ábrájára, míg egy vékony zöld vonalaktól határolt szobát nem mutatott. Volt
benne egy fénypont, amely valószínűleg Toothot jelezte. A mellette lévő
számkombinációk nem mondtak semmit Ben számára.
− Ez azután volt, hogy Harry, Gerrit és Tahia elindult − mondta Tooth.
− Előretekerem egy kicsit. − És pontosan ezt is tette. A pont vibrálni
kezdett és ide-oda ugrált, majd egyik másodpercről a másikra eltűnt. Tíz
vagy tizenöt további másodpercig nem történt semmi, majd hirtelen feltűnt
egy másik jel az ajtóban. Átsétált a szobán, egy darabig ide-oda mocorgott,
aztán szintén eltűnt. Tooth egy picit visszatekerte a felvételt, majd
megállította és ráközelített. A fénypont nagyobb lett, semmi több.
− És? − kérdezte Ben anyja.
− Látod a fénypont melletti kódszámot a képernyőn? − kérdezte a férje.
Jennifer kifejezéstelen arccal nézett rá. − Összevetettük az adatbankkal. Ez
pontosan az a chip, ami a te ruhádban található. Meg is tudom mutatni, ha
akarod.
− És? − szólt dacosan. − Mit bizonyít ez? Ott voltam, igen. Azt hittem,
ott találom Bent, de ő nem volt ott.
− Helyette megtalálta az mp3-as lejátszót − szólt Tooth, majd
mutatóujjával a monitorra bökött. − Itt nem látszik ugyan, de jó darabig az
asztal mellett ácsorgott. Mit keresett annyira?
− Lebuktam − válaszolta mérgesen. − Mindent bevallok. A valóságban
nem vagyok ám sikeres tudós. Sok éve abból élek, hogy tízeurós értékű
szórakoztató elektronikákat lopok. Mindannyian megbolondultak? Mi a
fenének vettem volna el azt az izét?
− Mert Sasha csak azon keresztül tudott üzeneteket küldeni nekünk?
− kérdezte Van Staaten.
− Micsoda ostobaság! Ezt nem vagyok hajlandó hallgatni!
Ben édesanyja tényleg épp indulni akart, de Tooth egy villámgyors
mozdulattal fejcsóválva elállta az útját. Ben egy pillanatra biztos volt abban,
hogy anyja erőszakkal eltolja útjából, majd egy mozdulattal hátat fordított,
felhúzta az ajkát, és keresztbe tette a karját. Úgy nézett ki, mint egy durcás
kisgyerek, de Bennek mégis végigfutott a borzongás a hátán a látványtól.
Még mindig teljesen tehetetlennek érezte magát. Vajon miért gyanúsítja
hirtelen mindenki az édesanyját?
− De ez még nem minden − folytatta Ramanov.
Ben anyja rá sem nézett, de Tooth újra a laptopjához lépve bepötyögött egy
parancsot. Ben egyre jobban úgy érezte, mintha egy betanult színjátékot
nézne.
− Ez itt − mondta a fiú apja a laptopra bólintva − , remek ötletet adott
nekünk. A rendszer nemcsak az étkezőt és a folyosókat figyeli, hanem a
betegszobát is.
− De érdekes − sziszegte a felesége. − Mire akarsz kilyukadni? Hogy itt
voltam. Hát persze. És?
− Jó ideig a folyosón ácsorgott − mondta Van Staaten. − Egy kicsit
kimentem, miután előkészítettem a fecskendőket, és maga akkor jött be ide.
− És a lehetőséggel élve kicseréltem a fecskendőket, értem. Ez szörnyű!
Mit akarnak rám fogni? Hogy meg akartam ölni Schulzot?
− Ezt nem mondtam. Csak maga tartózkodott a kérdéses időpontban a
szobában.
− Ez igaz. Miután nem találtam Bent az étkezőben, idejöttem. És ez mit
bizonyít maguk szerint?
− Semmit − mondta Ramanov mielőtt még Van Staaten válaszolhatott
volna. Igen szomorúnak hangzott. − De azt maga is belátja, hogy...
nyugtalanító.
Ben biztos volt benne, hogy valójában egy másik szóra gondolt, csak az
utolsó pillanatban mégis meggondolta. Felháborodva nézte az anyját, az
oroszt, majd megint az anyját. Mi folyik itt? Ez teljességgel... lehetetlen!
− Miért tetted? − motyogta Ben apja.
− Semmit sem tettem! − válaszolta hevesen. − Ez az... izé ott a
számítógépen nem bizonyít semmit! Legfeljebb azt, hogy itt voltam, de azt
nem is tagadom.
− Mi, négyen − mondta Van Staaten magára, Ben szüleire és Ramanovra
mutatva − , vagyunk az egyetlenek az állomáson, akik elegendő tudással
rendelkezünk ahhoz, hogy ilyet tegyünk. És közülünk csak maga járt itt.
Ben egy pillanatig biztos volt abban, hogy édesanyja még válaszolni sem fog
Van Staatennek. Végül elítélő grimaszt vágva mégiscsak így szólt.
− Rendben, értem. Kiválasztottatok egy bűnöst, és az éppenséggel én
lennék. − A magasba emelte a kezét, amint férje szólni kívánt. − Már csak
az a kérdés maradt, hogy miért tettem volna. Nem ismerem Schulzot. Nem
ártott nekem.
− Lehet, hogy csak azt akartad megakadályozni, hogy felébredjen
− válaszolt férje szomorúan.
− És mégis miért, ha megkérdezhetem?
Végtelen másodpercekig csönd uralkodott. Majd Ramanov megköszörülve a
torkát megfeszítette a vállát, és úgy nézett Toothra, amiből Ben biztosan
tudta, hogy előtte már összebeszéltek. Édesanyjának egyetlen pontban igaza
volt: amennyiben ez itt egy rögtönzött bírósági tárgyalás lenne, akkor már az
elejétől kezdve megvan a végeredmény.
− Biztos vagyok benne, hogy sikerül kiderítenünk az igazságot − mondta
Ramanov halkan és anélkül, hogy ránézett volna a fiú anyjára.
− Feltehetőleg egy szerencsétlen egybeesés, amiről senki sem tehet. De
sajnos egy olyan szituációban vagyunk, hogy még a legkisebb kockázatot
sem vállalhatom. Remélem, ezt megértik.
Ben édesanyja igyekezett felnyársalni tekintetével.
− Nem. Talán jobban megértem, ha elmagyarázza, hogy hová akar
kilyukadni.
Ramanov minden egyes szívdobbanással kellemetlenebbül érezte magát a
bőrében. Ennek ellenére folytatta.
− Meg kell kérnem, hogy menjen a szobájába, és egy ideig ne hagyja el.
− Toothra mutatott. − Majd ő elkíséri.
− Csak így vagy előbb láncba vernek?
− Kérlek, Jennifer! − mondta férje halkan. − Ne tedd még nehezebbé!
Erre már nem kapott választ, mert a következő pillanatban megszólalt az
állomás tűzriasztója. Ugyanabban a másodpercben feltépte valaki az ajtót,
majd a folyosón ácsorgó egyik férfi bedugva a fejét odaszólt valamit oroszul
Ramanovnak. Az állomásvezető arcából minden lehetséges szín távozott.
− Mi történt? − kérdezte a fiú apja.
Ramanov egy fél percig csak bámult maga elé, majd egy roppant nehézkes
mozdulattal megfordult.
− Támadnak − suttogta.

17

A támadók üvöltése a folyosón mintha még egy fokkal hangosabban szólt

volna, egy pillanatra pedig annyira elviselhetetlenné vált az általános káosz
és hangzavar, hogy Ben már attól tartott, a végén összetapossák. Mintha az
emberek száma minimum megtízszereződött volna itt, a bázison, sőt abban
is biztos, hogy legalább háromszor látta mindegyiket a központba menet.
Valahogy mégis sikerült élve megérkezniük, ráadásul még a szüleitől és a
többiektől sem kellett megválnia. A kék foltok és a véraláfutások sem
sokszorozódtak meg túlságosan.
Ramanov oroszul üvöltözött valamit, mielőtt még teljesen betört volna az
ajtón, majd egy kevésbé ideges választ kapva vadul kalimpálni kezdett
karjával anélkül, hogy egy pillanatra is halkított volna kiabálásán. A riasztó
még egyszer utoljára felsivított egy éleset, majd egy végső jajveszékelő
hanggal elhallgatott, épp amikor Ben a központba ért.
− Mi történt? − kiabálta a mögötte loholó apja − vagy talán Tooth vagy
Van Staaten, Ben nem hallotta pontosan − , mire Ramanov a négy vagy öt
ott ácsorgó férfi egyikéhez fordult. Válaszként valamiféle szláv hangzású
− de biztosan nem orosz − összevisszaságot kapott, majd az elektromos
hóvihart mutató nagy falmonitorra bökve így szólt. − Valaki megpróbálja
feltörni a zsilipet. Vagy valamit.
− Aha − mondta Ben édesapja, miközben sokatmondón a képernyőre
nézett. Ramanov szikrázó szemmel nézett rá, majd az előbbi fiatal férfira
förmedt. Szegény vadul kalapálni kezdte a számítógép billentyűzetét, mire
az elektromos zavarok valahogy... megváltoztak. De ettől függetlenül
zavarok maradtak.
− Engedjetek oda! − Tooth durván félrelökte a fiút, és elhessegetve az
asztaltól Ramanovot és a fiatal férfit megszerezte a billentyűzetet. Egy
pillanatra még mindig a zavarok uralták a terepet, majd hirtelen vadul
villogni kezdett a képernyő, és nemsokára felbukkant a sátortető alatti
terület, melyet feltehetőleg az egyik ajtó feletti kamera vett fel.
Látni nem sokat láttak. Koromsötét volt, mégis valahogy a káosz érzése
lebegett a levegőben. Valami megmozdult. Gyorsan. Ráadásul nagyon nagy
volt.
− Te jó ég! − motyogta Van Staaten Ben háta mögött. − Ezek a...?
− Barátaink, igen − morogta Tooth. − És ahogy látom, mind egy szálig
eljöttek.
Ben egy fél lélegzet erejéig zavartan bámult rá, és igyekezett elfojtani rémült
kiáltását. Tooth szavainak köszönhetően hirtelen felismerte, amit látott.
A sátortető alatti területen csak úgy nyüzsögtek a jégharcosok.
Több százan lehettek. Most hogy tudta, mit lát, mintha tompa zörgést és
zúgást is hallott volna a vihar bömbölése mellett, melyek mintha jéghideg
ökölként dübörögtek volna az állomás falain. Valószínűleg csak puszta
képzelődés volt, a fantáziájának egy újabb gonosz csínytevése, ami persze
semmit sem változtatott a szörnyű hatáson.
A fiú apja kimondta, amit gondolt.
− Vajon át tudnak törni a falakon?
− Fogalmam sincs − ismerte be Ramanov szomorúan.
− De talán a zsilipen − fűzte hozzá Tooth. Ben majdnem hogy utálta ezért
a megjegyzéséért. Pedig Tooth máskor előszeretettel játszotta a szótlan
szerepét − vajon most miért nem tudta befogni a száját?
A zsoldos néhány másodpercig vadul pötyögni kezdett a számítógépen,
miközben arckifejezése egyre komorabbá vált.
− Valami nem stimmel.
− Mit jelentsen ez? − Ramanov tekintete egyre idegesebben ugrált a
képernyő és Tooth billentyűzete között.
− Azt, hogy valami nincs rendben ezzel az átkozott valamivel! − sziszegte
Tooth. − Sőt nagyon nincs rendben! Valaki megpiszkálta a gépet!
− Megpiszkálta? Úgy érti... valaki szabotálta a számítógépet?
Tooth ahelyett, hogy válaszolt volna a professzornak, sarkon fordult, és
kiviharzott a szobából. Nem csak Ben bámult utána tátott szájjal.
− Ez meg mit jelentsen? − motyogta Ramanov. − Ez teljesen megőrült?
Senki sem válaszolt − még Ben sem, pedig neki volt egy halvány sejtése,
hogy miért lett hirtelen ilyen sietős Toothnak. Helyette inkább a monitorhoz
fordulva fürkészte a fekete-zöld kísérteteket. Most sem látott többet puszta
alakoknál, amelyek állandóan változni látszottak.
− És mit csinálunk, ha bejutnak? − kérdezte Van Staaten halkan.
De erre sem válaszolt senki.
Amikor Tooth nem sokkal később visszajött, Ben beigazolódni látta
gyanúját: a zsoldos, kezében a nyitott laptopjával, a monitorhoz sietett, majd
egy szürke kábelt előhalászva a kabátzsebéből betuszkolta a gépbe. A
monitoron megjelent a Ben által már jól ismert állomás elektromos
alaprajza, majd a helyét ismét átvette a zsilip képe. Tooth valami érthetetlent
motyogott a nem létező bajsza alatt, és bepötyögött valamit a bal karján
egyensúlyozó laptopba, amitől láthatóan egyértelműbb lett az ábra.
Továbbra is egyszínű, kísérteties zöld maradt, de ezúttal jóval több részlet
vált felismerhetővé.
Nem mintha ez nagy hatással lett volna Benre...
− Ugye nem azt akarja mondani, hogy a maga játék számítógépe jobb a mi
rendszerünknél, ugye? − förmedt rá Ramanov.
Tooth megrázta a fejét, miközben szüntelenül pötyögött a számítógépébe. A
kép megint csak jobb lett.
− Nem. Csak érintetlen − mondta.
− De hát ez... − a professzor félbeszakította magát a mondat közepén,
majd hangosan kieresztette a levegőt a fogsora között. − Hol van?!
− Ki? − kérdezte Ben.
− Az anyád − dühöngött Ramanov. − Berger doktor. És magának kellett
volna vigyáznia rá!
Az utolsó szavak Toothhoz szóltak, de ő még csak rá sem nézett, hanem
megállás nélkül nyomkodta laptopja gombjait. Olyan messze állt a nagy
falmonitortól, amennyire a kábel engedte, és felváltva pillantott a képernyőre
és a billentyűzetre.
− Ne idegeskedjen már ennyire mesterkélten, professzorkám! Mégis hová
ment volna? Pillanatnyilag úgyis egészen más problémáink vannak, nem
igaz? − Már-már győzedelmesen nyomta le az egyik billentyűt − a kép
ismét jobb lett − , majd óvatosan letéve laptopját a földre, messzebbről is
megvizsgálta a képet. Majdnem tökéletes volt, eltekintve persze a néhány
hamis színtől, de még mindig nem látszott pontosan, hogy mit művelnek
odakint azok a szörnyűséges alakok.
Valami hirtelen átremegett a képen.
Bennek fogalma sem volt, hogy mi, mégis kissé megrémisztette a reszkető
alak...
− Mi volt ez? − kérdezte Van Staaten riadtan.
Tooth megvonva a vállát újabb egy-két másodpercig pötyögni kezdett a
számítógépén, majd ismét felvonta a vállát. Hallgatott.
− Fordítsa el a kamerát! − utasította Ramanov durván.
− Már próbáltam − válaszolta Tooth nyugodtan. − Nem megy. Valami
nagyon nincs rendben a rendszerével, professzor.
Ramanov még dühösebb arcot vágott, de nem szólt egy szót sem, hanem újra
a monitorra kapta a fejét − és ekkor megint csak átvillant valami az alsó
képernyőszegélyen, majd gyorsan eltűnt. Úgy nézett ki, mint egy... szárny
vége, gondolta Ben borzongva.
A kép megremegett. Egy hatalmas karomszerűség a monitor felé nyúlt − és
hirtelen koromfekete lett a kép.
− Ennyi volt − szólt Tooth szomorúan. − Kiiktatták a kamerát.
− És mit... csinálunk most? − dadogta Van Staaten.
− Csak semmi pánik! − Vadul ütlegelni kezdte a billentyűzetet, miközben
hangja továbbra is bizakodó maradt. − A zsilipajtó öt centiméter vastag.
Azt akár tíz évig is kalapálhatják, akkor sem lesz rajta még egy karcolás
sem.
Ez igazán megnyugtató volt, sőt Ben igyekezett el is hinni − de szeme előtt
ott lebegett egy kép, azaz egy emlék: egy hatalmas szárnyas teremtmény,
csápokkal teletűzdelt koponyával, egy szörnyűséges papagájcsőrrel és
félelmetes karmokkal, amelyek gond nélkül széttépnék még az acélt is... sőt
centiméter mélységű karmolásnyomokat hagynának a zsilipajtó
tönkretehetetlen fémjén...
− Ebben én nem lennék olyan biztos − szólalt meg halkan. Mindenki felé
kapta a fejét. Tooth is.
− Ezt meg hogy érted? − kérdezte gyanakodva.
Ben idegesen rábökött a feketére változott monitorra.
− Van még..., van még egy kamera odakint?
− Ezen az oldalon nem − válaszolta Tooth, mire Ramanov közbevágott.
− Talán.
− Ez meg mit jelentsen? − Tooth a laptopjára mutatott. − Itt...
− Semmi sem látszik, tudom − Ramanov hirtelen idegesnek tűnt. − De a
hómacskákban szintén van kamera. Egy kis szerencsével talán még
működnek is.
− Hómacskák? − ismételte meg Tooth értetlenül.
− A hójáró odakint − emlékeztette Ben. Azt viszont nem mondta senkinek,
hogy milyen alaposan leamortizálta azzal a bizonyos hangágyúval. Úgysem
volt más választásuk, mint reménykedni abban, hogy a benne lévő kamera
még működött.
Tooth egy ideig meredten bámult rá, majd a billentyűzetéhez hajolva a
képernyő újra életre kelt, azonban érthetetlen számítógép-összevisszaságon
kívül mást nem mutatott.
− Hát jó − morogta Ramanov csalódottan. − Egy próbát azért...
A monitor megrezzent, majd megjelent a zsilip körüli terület zöldes és
egyben vakítóan éles képe körülbelül húsz-harminc méteres távolságból,
illetve kilencvenfokos dőlésből sugározva − mintha a kamera vagy talán az
egész hójáró az oldalán feküdt volna.
A rémült hallgatás ezúttal majdnem egy egész percig tartott.
− Mi a fene ez? − kérdezte végül Ramanov.
− Fogalmam... − kezdett bele Ben, de Tooth vészesen halkan
félbeszakította.
− Na, ne csináld már, kölyök! Pontosan tudod, mi az! Tehát?
Ben nem válaszolt rögtön, hanem vadul kalapáló szívvel tovább mustrálta a
szörnyű képet. A zsilipet több tucat jégharcos ostromolta, de a középen
magasló szárnyas óriás mellett hirtelen egészen aprónak és ártatlannak
tűntek.
A teremtmény hatalmas és rémisztő karmaival megállás nélkül ütlegelte a
páncélozott ajtót.
− Én..., én már láttam ilyen lényt − vallotta be végül. − A Princess
gépházában. És később is egyszer, a... a látomásomban. Fogalmam sincs,
micsoda, de én csak sárkányembernek hívom.
− A fenébe! − mondta Tooth. − Ha ezek bejutnak, akkor nekünk annyi.
− De..., de hát vannak fegyvereik, nem? − kérdezte Van Staaten idegesen.
Tooth már-már sajnálkozó tekintetet vetve rá hallgatott.
− Kérem, semmi ok pánikra! Az ajtó meglehetősen masszív. Még az sem
biztos, hogy egyáltalán bejutnak − mondta Ramanov, majd a képernyőn
látszott, ahogy a zsilipajtó a sárkányember utolsó és erőteljes ütésétől
összetört, és bedőlt.
A több tonna nehéz acéllap földre érkezését még odabent is hallani lehetett.
− Remek − szólt Tooth halkan. − Talán a belső ajtó is ugyanilyen stabil?
− Nem − válaszolta az orosz. − Még feleennyire sem vastag.
− Hát jó − mondta Tooth. − Legalább egy jó hír. − Két vagy három
másodpercig meredten bámulta a képernyőt, majd az ajtóhoz fordult.
− Szükségem lenne három-négy emberére, professzor. És mindenki másra,
akinek van némi fogalma a fegyverek használatáról. Küldje őket tíz perc
múlva a zsiliphez. De felfegyverkezve!
− De mit... − kezdett bele Ramanov, de nem tudta folytatni, mert Tooth
vissza sem nézve elhagyta a szobát.
− ... akar tenni? − fejezte be helyette Van Staaten a mondatot.
− Semmi gond − felelte Ben apja. − Ha valaki tudja, mit kell csinálni,
akkor ő.
Ramanov fújtatott.
− Irigylem az optimizmusát, doktor. Ez a pasas ugyanis egy tökkelütött!
− És mellesleg az egyetlen katona, aki még él. Úgyhogy azt ajánlom, tegye,
amit kér magától. Hacsak nem akar fegyvert markolva a zsilip védelmére
sietni.
Ramanov dacosan nézett rá, majd hirtelen megfordult, és oroszul szólt
néhány szót az asszisztenséhez. A fiatalember sebesen Tooth után vágtatott.
− Nekünk is mennünk kéne − mondta Ben, de közben idegesen fürkészte a
monitort. A jégszörnyetegek közül senki sem követte a zsilipbe tartó
sárkányembert, de a néma hadsereg támadásra készen állva várta, hogy
vezetőjük az utolsó akadályt is megsemmisítse.
− Miért? − kérdezte apja csípősen. − Hogy mi is Rambót játsszunk?
− Mérgesen megrázta a fejét. − Én megyek, te pedig szépen itt maradsz!
− Nem vagyok már gyerek! − feleselt Ben.
Apja nekikészült egy még élesebb válasznak, de Van Staaten megelőzte.
− Hagyjátok már abba a civakodást! Professzor, meg tudná nagyobbítani a
képet?
Bár Ramanov értetlenül nézett rá, mégis közelebb lépve leguggolt Tooth
számítógépe elé, és bepötyögött valamit. A Van Staaten által mutatott
képrészlet közelebb jött, de a némán ácsorgó jégharcosokon kívül most sem
mutatott mást, csak kicsit nagyobbak voltak.
− És? − kérdezte Ramanov.
− Nem tűnik fel semmi? − Van Staaten a képernyő bal részére bökött.
− Úgy értem, nem ismerős valami nektek?
Most már Ben is közelebb lépett, majd rövid koncentrálás után így szólt.
− Napszemüveges kisasszony... és?
− Én azt hittem, őt már elfogtuk − motyogta Ramanov.
− Így is volt − felelte Van Staaten mérgesen, majd sarkon fordulva
kiviharzott a szobából.
Ben ezúttal esélyt sem adott apjának az ellenkezésre, hanem azonnal a
doktornő után szaladt. A folyosóra kiérve apja is csatlakozott hozzájuk, de
sem neki, sem pedig Bennek nem volt már ideje arra, hogy egyetlen kérdést
is feltegyen Van Staatennek − aki valószínűleg úgysem válaszolt volna rá.
Lobogó hajjal és köpennyel végigrobogott a folyosókon, majd megállt az
előtt az ajtó előtt, ahová két nappal ezelőtt a jégszörnyetegeket zárták.
Reszkető kézzel benyúlt a zsebébe, előhúzott egy kulcsot, majd hirtelen
megtorpant a mozdulat közepén, amikor Ben apja megfogta a karját.
− Biztosan jó ötlet? Veszélyes is lehet.
− Még veszélyesebb lehet, ha nem nézünk utána.
Ezzel kihúzva a karját bedugta a kulcsot a zárba, és rövid hezitálás után
lenyomta a kilincset. Egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót, és
belépett a szobába.
Ben és édesapja azonnal követte.
Óvatosságuk feleslegesnek bizonyult. A bizarr fehér alak még mindig
ugyanabban a testtartásban állt ott, ahogy a fiú emlékezett, mereven kihúzva
magát, arccal a falnak fordulva. Van Staaten egy ideig még habozott, mielőtt
közelített volna hozzá, majd végül nagy ívben megkerülte.
Ben ugyanezt tette a másik oldalán − és hatalmas szemeket meresztett,
amikor meglátta a szörnyű teremtmény arcát.
Félelmetes módon megváltozott. Vonásai még mindig ugyanazok voltak,
mint a kövérkés, vicces napszemüveggel rendelkező utasé, de valahogy
különösen... befejezetlennek látszottak. Ajka és arccsontja kissé beesett, orra
laposabb és szélesebb volt, a rajta lévő napszemüveg pedig jóval lejjebb
csúszott. Az egész arca valahogy vizesen csillogott, és úgy tűnt, mintha...
szétolvadt volna.
Az is volt.
Ben óvatosan kinyújtotta a kezét, és ujjbegyével megérintette a
jégteremtmény arcát. Nedves és jéghideg volt, és valami... hiányzott. Az élet
gonosz karikatúrája, mely egészen idáig éltette ezt a szörnyű alakot, eltűnt.
Előtte egy ember jégből készült tökéletes másolata állt, már-már ijesztően
tökéletes volt, de semmi más.
− És? − kérdezte Van Staaten. Ben csak most látta, hogy ő bizony nem
mert hozzányúlni Napszemüveg kisasszonyhoz, ezért félő és várakozó arccal
nézett rá.
− Semmi. Nincs itt semmi.
Van Staaten nyilvánvalóan megértette, mire gondolt, mert arcán határozott
megkönnyebbülés jelent meg.
− Ebben reménykedtem.
− Miben reménykedtél? − kérdezte az apja.
− A másolata szaladgál odakint. Ezek szerint egy emberből egyszerre csak
egy másolatot tudnak létrehozni. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van.
− És logikus is lenne − fűzte hozzá Ben. − Különben minek akarnának
kétszáz embert elrabolni? − Apja kérdőn nézett rá, mire Van Staaten
helyette válaszolt.
− Ha tetszés szerinti másolatokat tudnának készíteni, akkor bőven elég
lenne csak néhány embert vagy kettőt-hármat elrabolni, nem gondolod?
Robert egy pillanatig elgondolkodott, majd kelletlenül bólintott egyet. − Ha
igazatok van, akkor maximum annyi harcost hozhatnak létre, amennyit
elraboltak a Princessről... azaz körülbelül kétszázat.
− Ez még mindig rengeteg − mondta Van Staaten − , de még mindig jobb,
mint kétezer.
Valami borzasztóan zavarta Bent a magyarázatban, de valahogy nem tudta
szavakba önteni aggodalmát, bármennyire is akarta. Van Staatennek
egyébként is igaza volt: olyan helyzetbe keveredtek, hogy kénytelenek
voltak a hírhedt szalmaszálba kapaszkodni.
− Ez talán érdekelheti Toothot. Megyek, és elmondom neki.
És Ben ezzel ki is viharzott a szobából − szándékosan gyorsan, nehogy apja
visszahívja.
Valamit tényleg utánakiabált, de a fiú úgy döntött, nem hallja meg szavait,
sőt még gyorsabban sietett a zsilip felé.
Eszébe jutott az előző gondolat: valahogy mintha hirtelen százzal többen
lettek volna az állomáson, mint egy órával ezelőtt, és a száz emberből
legalább kétszázzal össze is találkozott a zsiliphez tartó úton. Mind idegesen
és érdekes módon felfegyverkezve rohangáltak, bár többnyire elavult
puskákkal és pisztolyokkal a kezükben. A zsiliphez közeledve két-három
modern fegyverrel is találkozott, valószínűleg a Toothtól származó
géppisztolyokkal és revolverekkel.
Csak egyvalakit nem talált sehol: Toothot.
Annak ellenére, hogy a zsoldos annyira sietett, sem a zsilip felé vezető úton,
sem pedig a zsilip előtt nem találta sehol. A nehéz acélajtó előtti folyosón
csak úgy hemzsegtek a férfiak (és néhány nő is), akik szinte kivétel nélkül
felfegyverkezve, ám láthatóan szerencsétlenül festettek − ami valószínűleg
a zsilipajtónak csapódó ütések miatt lehetett.
Pedig nem is volt olyan hangos: egy tompa és vibráló dübörgés, amely
valósággal az egész állomást megrázta. A kapu feletti lámpa hol zölden, hol
pedig pirosan világított, felettébb félelmetes látványt nyújtott még akkor is,
ha csak nyilvánvalóan érintkezési hibáról volt szó.
− Hol van Tooth? − fordult Ben a mellette lévő emberhez. Csak utána jött
rá, hogy ismeri az illetőt: dr. Vatec volt. Az idősödő tudós övében egy
csorba konyhakés, jobb karhajlatában pedig egy régies karabiner virított,
Ben kissé oda nem illőnek tartotta.
− Nem tudom. Miért, ide tartott?
Bennek már nem kellett válaszolnia, hiszen abban a pillanatban megjelent
Tooth − bár nem éppen a szokásos módon.
Először nem is Toothot látta meg, hanem kettőt abból a négy férfiból, akiket
még Ramanovtól kért, illetve azt a furcsa valamit, amit csörögve és
nyikorogva toltak maguk előtt.
Igencsak különös volt így első látásra.
Második látásra egy faféle paletta tűnt fel előttük, amely alá valaki láthatóan
jóval több jó szándékkal, mint kézügyességgel négy darab bizonytalan
kereket szerkesztett. A farész hátsó végén egy rozoga, kerék nélküli irodai
szék állt, előtte pedig egy futurisztikus külsejű (kissé túl nagyra sikeredett)
parabolaantenna trónolt − Tooth saját kezűleg létrehozott infrahangú
páncélja.
Ben hatalmasra meresztette a szemét, amint rájött, mi is tornyosul előtte.
− Ezt... ezt nem gondolod komolyan!
Tooth arca − időközben egy álcaszínűre lakkozott, második világháborús
rohamsisak koronázta meg − bukkant fel a nyikorgó kerekeken guruló tárgy
mögött, majd abban a pillanatban egy hatalmas ütés érte a zsilipajtót.
− Nem. Eredetileg légycsapóval és néhány szilveszteri petárdával
gondoltam védekezni.
− De hát ezt nem...! − Ben már inkább be sem fejezte a mondatot. Tudta
jól, hogy úgysem tántoríthatja el Toothot a tervétől, másodszor pedig igaza
volt: ha a sárkányember áttör az ajtón (úgy körülbelül két-három perc
múlva), akkor csakis a hangágyú az egyetlen, amely megállíthatja.
− Hagyd már abba az okoskodást, és inkább segíts! − lihegte Tooth.
Ben gondolni sem akart ilyesmire, de mindenesetre tüntetőleg oldalra lépett.
Valószínűleg porrá égeti majd a fél állomást ezzel a pokoli géppel, de ha
meg nem teszi, akkor már addig sem maradnának életben, hogy
megfagyhassanak.
Tooth és a többé-kevésbé önkéntes segítői lihegve és fújtatva taszigálták
maguk előtt óriási utasukat, majd körülbelül öt méterre megálltak a
zsilipajtótól. Tooth nyögdécselve térdre ereszkedett, majd három-négy
másodperc pihenő után újra feltápászkodott, hogy letekerje a palettára tekert
vastag gumikábelt.
− Ezt dugd be! − morogta az egyik férfi kezébe nyomva a kábel egyik
végét. − Erősáramra van szükségem.
A férfi értetlenül nézett hol a kábelre, hol pedig Toothra, mire Ben gyorsan
előkaparva legjobb angoltudását igyekezett félig-meddig lefordítani Tooth
szavait. Vatec doktor közelebb lépett, és egy egzotikusnak csengő nyelven
mondott valamit, mire a férfi azonnal elment (remélhetőleg) egy konnektort
keresni.
− Na, tessék. Megy ez. És te mit keresel itt? Mégiscsak beleegyezett az
apád, hogy a segítő szerepét játszd?
Ben visszanyelte mérgét, majd inkább arra koncentrált, amiért valójában jött.
− Van Staaten doktor rájött valamire.
− Tényleg? − Tooth kézfejével letörölte a homlokán gyöngyöző
izzadságot, majd ugyanazzal a mozdulattal a nyakába tolta a sisakot. Elég
viccesen nézett ki. − És mire is pontosan?
Ben néhány szóval elmagyarázta, mit is vett észre Staatennel, majd Tooth
néhány másodpercnyi gondolkodás után így válaszolt.
− Remek − mondta Tooth dühösen. − Szóval, szerinted végtelenül sok
harcossal rendelkeznek, ám ezek nem egyszerre, hanem mindig egymás
utáni turnusokban jönnek? − Szándékosan túlzott döbbent arcot vágott.
− Tehát mindig kétszázan, utána megint kétszázan, és megint kétszázan, és
így tovább... ja, ez tényleg állatira megnyugtat. Akkor nem is történhet
semmi baj.
Mielőtt még Ben válaszolhatott volna, megszólalt Tooth mögött egy éles
hang.
− Ha valóban így gondolja, akkor miért nem adjuk fel rögtön?
Ramanov volt az, ideges arccal közeledett a folyosó vége felől. Nem volt
egyedül, Van Staaten és Ben édesapja is vele tartott − sőt a fiú legnagyobb
meglepetésére édesanyja is, aki kővé dermedt arccal lépkedett a doktornő és
férje között.
− Van Staaten doktor már elmondta a teóriáját. Szerintem nagyon is
meggyőzőnek hangzik. Miért nem próbál meg egy kis optimizmust árasztani
magából, kedves barátom? − Valahogy csak sikerült neki iszonyúan
lenézőn kiejteni azt a bizonyos kedves barátom kifejezést.
− Mert nem ezért fizetnek − válaszolta Tooth lazán.
A zsilipajtóra óriási ütést mértek. Nem Ben volt az egyetlen, aki ijedten
szívta be fogai között a levegőt. Az ajtó feletti lámpa már nem villogott, de a
mellette lévő szürke műanyag falon megjelent egy tenyérnyi szélességű, a
földtől a plafonig húzódó cakkos repedés.
− Rendben − morogta Tooth. − Mindenki, akinél van fegyver, álljon erre
az oldalra! És maradjatok távol a lövés irányától!
A férfiak alig fele reagált azonnal, a többi csak azután, hogy Vatec
lefordította szavait először angolra, majd egy másik, jóval komorabb
nyelvre, ketten vagy hárman még el is szaladtak.
Tooth egy gyakorlott mozdulattal leeresztette válláról a géppisztolyát, majd
odadobva Van Staatennek ugyanazzal a mozdulattal felpattant a rozoga
irodai székre, amely olyan hangot hallatott, mintha a következő pillanatban
darabokra törne. Utána Ramanovra, a fiúra és a szüleire bökött.
− Ti pedig tűnjetek el innen, vagy legalábbis ne álljatok az útba! Ha
áttörnek, akkor nektek kell gondoskodnotok a menekülésről!
Igen, Ben pontosan ezt szerette volna hallani.
Tooth hátradőlt a székében, majd egyetlen mozdulattal felkapcsolt egy fél
tucat kapcsolót a parabolaantenna hátulján. A gépezet egy mély
brummogással életre kelt, amely két-három másodperc erejéig egyre
hangosabb és kellemetlenebb lett, majd hirtelen elhallgatott. Egy hatalmas
remegés rázta meg az ajtót, és Ben valami irritálót, kellemetlent érzett,
melyet valószínűleg az alapállásban lévő fegyver infrasugara okozott.
− És most? − kérdezte Ramanov.
− Most várunk − felelte Tooth. És így is tettek.
Egy perc.
Kettő.
Majd három.
Mindegyik egy egész örökkévalóságnak tűnt.
A legrosszabbak az ajtónak csapódó monoton ütések voltak. Ha Ben arra
gondolt, mennyi idejébe került a sárkányembernek betörnie a külső, jóval
masszívabb zsilipajtót, akkor hozzá képest elég jól bírta a belső ajtó − de
egy idő után mégis feladta a harcot, ami ráadásul kegyetlenül váratlanul
történt: az ajtó beleremegett az utolsó, irdatlan ütésbe, majd két különböző
nagyságú részre törve fülsiketítő zajjal berobbant a folyosóra. Az egész
állomás megrendült, amikor darabjai a földre zuhantak.
Ezzel azonban senki sem foglalkozott, ugyanis a nyílásban megjelent egy
kész rémálom.
Hatalmas volt, szárnyakkal, karmokkal és egy éles csőrrel felfegyverkezve.
Sárga és kidülledő, pupilla nélküli szemmel rájuk bámuló éjszakai kísértet,
mely rikoltozva és csápjait ide-oda lóbálva tört feléjük.
Tooth hangágyújával tüzelve darabokra lőtte a szörnyeteget.
Ez volt a legborzasztóbb, amit Ben valaha is látott. A hangágyú mély,
csontig hatoló dörmögést adott ki magából, mire az egész sárkányember
felrobbant.
Ben pontosan erre számított. Azaz pontosabban szólva több tucat szanaszét
repkedő jégszilánkra és -foszlányra, de ehelyett hús- és csontdarabok,
valamint vér és szétszaggatott bőr zúdult a falra, a padlóra és a plafonra, sőt
még talán Ramanov néhány emberére is. Ketten vagy hárman közülük
undorodva hátrahőköltek, az egyik férfi pedig térdre rogyva könnyített
magán. Valaki leadott egyetlenegy ártalmatlan, csupán a plafonba fúródó
lövést.
Egyedül Toothnak sikerült közülük megőriznie hidegvérét.
A hangágyú láthatatlan és egyben hangtalan infrasugarát két-három
másodpercig még a sárkányember hűlt helyére irányította. Aztán lassan
körbeforgatta a fegyvert. A sugár továbbra is láthatatlan maradt, hatása
azonban annál pusztítóbb volt. A vérrel bemocskolt szürke műanyag úgy
rogyott össze, mintha egy irdatlan kalapácsütés érte volna, majd
szilánkesőként a földre hullott. Egy másodperc töredékéig egy csillogó fehér
alak jelent meg a helyéről szinte kitépett ajtóban, majd hirtelen
bugyborékoló fehér felhővé alakult, amint Tooth a zsilipkamra felé
irányította fegyverét. Vad csörömpölés hallatszott, mire a zsilipkamra
szabályosan egy halálos szilánkesőt köpködő kráterré változott. A hangágyú
sugara mindent darabokra tépett. Egyetlen szörnyű jégharcosnak sem
sikerült elhagynia a zsilipkamrát. Ha Tooth egyetlenegy percig is tovább
vetette volna be fegyverét, a harcnak már akkor vége lett volna, mielőtt még
elkezdődött volna.
De természetesen nem így lett.
A támadás olyan váratlanul véget ért, amilyen váratlanul elkezdődött. A
zsilipben még feltűnt egy utolsó alak, amely rögtön darabokra is hullott,
majd a sugár addig bombázta a zsilipkamra belső falát, míg Tooth le nem
vette ujját a ravaszról. Néma csend uralkodott. Kizárólag a vihar bömbölése
szűrődött be az immár lerombolt acélajtó helyén.
Ben óvatosan elsétálva a hangágyú mellett kikukucskált a szabadba. Először
alig látott valamit. A hatalmas sátortető alatt majdnem koromsötét volt, a
feltartóztathatatlanul arcába csapódó jeges szél pedig azonnal könnyeket
csalt a szemébe. Olyan hideg volt, hogy szinte érezte, ahogy az arcára
fagynak.
Szeme ennek ellenére szokatlanul hamar hozzászokott a rossz
fényviszonyokhoz − elmosódott körvonalakat és alakokat vélt felismerni,
sőt talán mozgást is, de nem volt benne biztos, hogy nem fantáziája járatta-e
vele a bolondját. Valami nagy és csillogó bukkant fel a korlátolt
látómezejében, majd hirtelen el is tűnt. Mintha színeket látott volna
felvillanni maga elótt, de nem mert volna mérget venni rá.
− Légy óvatos! − figyelmeztette Tooth mögötte. Felesleges volt ez a
figyelmeztetés.
− Gyere vissza, Ben! − kiabálta az apja. Ez még feleslegesebb volt.
Ben erre sem reagált, és inkább tovább lépkedett vadul dübörgő szívével,
miközben kézfejével igyekezett kitörölni a szemébe gyűlt könnyeket.
Odakint... mozgott valami, de nem tudta, mi. Talán a jégharcosok, talán
valami más, valami sokkal nagyobb. A jégen újra átsöpört egy pasztellszínű
fény, majd mielőtt felismerhette volna, újra kialudt, de valami... közeledett.
Érezte.
− Látsz valamit? − kérdezte Tooth idegesen.
Ben megrázta a fejét. Annyira erőltette szemét, hogy már fájt, de a kép
valamiért mégsem akart élesebbnek tűnni.
És akkor...
A két jégharcos olyan hirtelen jelent meg a zsilipben, mintha a semmiből
bukkantak volna elő. Ben ijedtében felkiáltott, és hátrahőkölt, majd a
mögötte lévő Tooth hatalmasat ordítva lenyomta a ravaszt.
Ben ezúttal elég közel volt a láthatatlan sugárhoz, hogy érezze is azt. Egy
elképzelhetetlenül nagy, tompa ütés futott át jobb karján, vállán és jobb
lábán, mire a testében lévő összes ideg lángolni kezdett. A fájdalom olyan
hatalmas volt, hogy képtelen volt ordítani, és oldalra fordulva összeesett. A
két támadó azonnal megrohamozta, amitől akaratlanul is a hangágyú
lövésirányába kerültek. Mögöttük újabb és újabb dülöngélő alak tűnt fel, de
Ben esés közben figyelmes lett valami még rettenetesebbre: az alakok közül
csak az egyik volt jégből. A másik egy üres tekintetű, szétszaggatott ruhájú
férfi volt, akit a szörnyeteg karjánál fogva lökdösött maga előtt.
− Nem! − kiáltott fel kétségbeesetten. − Tooth! Ne!
Kezdett rosszul lenni, majd egy másodpercre úgy elsötétült előtte minden,
hogy azt sem tudta, a zsoldos reagált-e szavaira vagy sem. Egy éles,
szilánkszerű hang hatolt be a fülébe, majd újabb kétségbeesett sikoltások
hallatszottak, amit újabb és újabb lövések követtek.
Amikor a rosszullét és a fájdalom kezdett alábbhagyni, újra ki merte nyitni a
szemét. A szürke folyosó addigra már kész tébolydává alakult. A
jégharcosoknak már nyomuk sem volt, de a tehetetlen matróz kinyújtott
karral feküdt szétterülve a földön. Még életben volt, de egész testében
reszketett, miközben szájából, orrából és füléből is dőlt a vér. Ramanov
kisegítő csapatának legalább a fele azonnal eldobva a fegyverét fejvesztve
rohant, amerre látott. Az ott maradtak közül ketten vagy hárman feltartott
fegyverrel álltak, de egyikük sem tüzelt, amit Ben nagyon is jól megértett
− a zsilipkamrát hirtelen megtöltő alakok többsége nem jégharcos volt. A
többiek mind emberek voltak, akiket a szörnyű lények élő pajzsként
használtak: a Princess legénysége és utasai, férfiak és nők egyaránt.
Legtöbbjük szánalmas látványt nyújtva alig volt képes megállni a lábán. Sőt
saját erejük helyett már-már a jégharcosok lökdösték és tolták őket maguk
előtt. Az első három vagy négy jégteremtmény elhagyva a zsilipkamrát
elengedte élő pajzsát, majd azonnal az ellenségre vetették magukat.
Ben kissé túl későn jött rá, hogy ő is az ellenségük közé tartozott.
Még mindig tehetetlenül hevert a földön. Jobb karja és lába annyira fájt,
hogy már képtelen volt visszatartani halk nyöszörgését, ráadásul minden
egyes szívverése újabb kínzó hullámként söpört végig testén. Vér ízét érezte,
feje pedig annyira sajgott, mintha bármelyik pillanatban felrobbant volna.
Minden összemosódott a szeme előtt, a folyosó pedig mintha szürke
ködfelhővel telt volna meg.
Ennek ellenére felismerte a zsilipajtóban egyszer csak feltűnő és azonnal
rátámadó óriási jégharcost. Kicsit hasonlított ahhoz a matrózhoz, akit még
Harry ütött le a múltkor a kabinja előtt, de annál százszor veszélyesebbnek
és gonoszabbnak látszott. Erős mancsai mohón kapkodtak utána, hogy
megöljék vagy talán − még rosszabb − ugyanolyan szörnyeteggé
változtassák, mint ő. Ben összegörbült a félelemtől, majd a kétségbeeséstől
vezérelt erejével megpróbált feltápászkodni vagy legalább oldalra vetődni,
de teste immár nem engedelmeskedett neki.
Eldördült egyetlenegy lövés, és a jégharcos szilánkokra esett.
A mögötte érkező társa sem járt jobban, majd valahol mögötte Tooth újra
működésbe hozta hangágyúját.
Ben ijedten felkiáltott. A zsoldos elvesztette az eszét! Fegyverének
ultramélyre hatoló sugarai nemcsak a támadókat, hanem az élő pajzsként
használt ártatlan embereket is megölik!
Csakhogy Tooth taktikát váltott. A sugár behatolt a fal még épen maradt
részébe, majd végleg finom szürke porrá változtatta. Tovább vándorolva
behorpasztotta az ajtófélfa acélrészét, leterítve ezzel az egyik támadót, egy
másik jégharcost sajnos csak súrolt, de ez a futó érintés is elég volt ahhoz,
hogy lerobbantsa a lény bal karját és vállát, amitől hátrahőkölve felborított
két másik arra botorkáló támadót.
Ezután kialudt a sugár.
A két pajzsként használt férfi még bukdácsolt egyet-kettőt, majd tehetetlenül
előreborult. Az egyik ősz hajú, fehér köpenyes alak gyorsan előugrott, és
egyik kezével megragadva az elesett férfi gallérját gyorsan kirángatta a lövés
elől, másikkal pedig a zsilipkamrába lőve kiiktatott még egy támadót. Dr.
Vatec volt az. Mögötte további két-három ember fegyvere emelkedett végre
a magasba, és kezdett tüzelni. Tooth is levette ujját a hangágyú ravaszáról,
és a pisztolyával kezdett lövöldözni, egy kézzel, ráadásul célzás nélkül,
ehhez képest azonban megdöbbentő pontossággal teljesített. Minden egyes
lövése a földre terített egy támadót anélkül, hogy egyetlen élő pajzsot is
megsértett volna. Egy pillanatra már tényleg úgy tűnt, mintha mégis lenne
esélyük a csata megnyerésére.
De csak egy pillanatra.
Ben érezte, ahogy az élet szép lassan (de egyelőre még több fájdalomtól
kísérve) kezd visszatérni végtagjaiba, ezért nyögdécselve és fogait
összeszorítva feltápászkodott a kezére és a térdére, hogy valahogy elkússzon
a zsilip közeléből. Talán nem sikerült volna neki, ha nem markolja meg
valaki és húzza magával. Csak miután Tooth rögtönzött tüzelőhelye mögé
értek ismerte fel, hogy édesanyja volt az a valaki.
− Maradj fekve! − förmedt rá, amikor összeszorított fogakkal megint csak
megpróbált felegyenesedni. Bár bizonyára tudta, mekkora fájdalmat okoz
neki, mégis durván a hátára fordította, mellétérdelt, majd felhúzta a
szemhéját, hogy alaposan megvizsgálhassa a pupilláját. Egyre több és
hevesebb lövés dördült el, sőt két-három másodpercre újra hallani lehetett a
hangágyú hangos dörmögését, amit jeges csörömpölés, sikoltások és a
zsoldos gátlástalan szitkozódása kísért.
− Hogy érzed magad? − kérdezte édesanyja. − Fáj valamid? Rosszul
vagy?
− Igen − nyögte ki Ben keservesen. Feje még mindig olyan volt, mintha
bármelyik percben felrobbanhatott volna, a rosszullét pedig szinte a velejéig
hatolt. Bennek minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne hányja el
magát. Érezte, amint a meleg vér kicsordult orrából és jobb füléből, anyja
aggodalmas tekintetéből pedig pontosan kiolvashatta a diagnózist.
− Ez az átkozott őrült! Ezért még megfizet, esküszöm!
Ben amennyire csak tudta, leküzdötte fájdalmát és rosszullétét, majd
könyökére támaszkodva a zsilip felé pillantott. A látvány alapján biztos volt
benne, hogy nem lesz már alkalmuk felelősségre vonni Toothot.
Vatecnek és Van Staaten doktornak időközben sikerült nem csak számos
túszt kivonni a lövésirányból, de egyféle ellenállást is létrehozni. A tudósnő
mellett lévő négy-öt férfi jócskán hátrébb húzódott, de fegyverüket
megdöbbentő hatékonysággal használták. A jégharcosok immár majdnem
olyan gyorsan hullottak, mint amilyen gyorsan berontottak a betört
zsilipajtón... de csak majdnem. Az ellenség már nem rángatott magával több
embert, de továbbra sem ismertek félelmet vagy habozást, ráadásul számuk
mintha kimeríthetetlen lett volna. Egyre több bizarr teremtmény
szállingózott befelé. A legtöbben Van Staatenre vagy társára törtek, de jó
páran Toothot is megrohamozták.
A zsoldos rövid, a zsilipkamra szélére célzott lövéseket adott le, melyek
egyenként két-három jégharcost is darabokra törtek. Olyan volt, mintha egy
hóvihart igyekezett volna puszta kezével feltartóztatni. Minden elpusztult
szörnyeteg helyett legalább két új bukkant fel, és már csak idő kérdése volt,
hogy az egyik rávesse magát.
Méghozzá igen rövid időé.
Tooth felváltva tüzelt hangágyújával és pisztolyával, és most már az ajtó
másik oldalán is egyre több lövés dördült el, de Ben ugyanakkor a
sikoltásokat is jól hallotta. Megpróbálta megnézni, mi zajlik ott, de a fehér
káoszon kívül szinte semmit sem látott. Az egyik lény hirtelen egy óriási
ugrással felpattant a palettára, és Tooth felé nyújtotta rémisztő és mohó
karmait. A zsoldos közvetlen közelről mellen lőtte. Pontosabban mondva
megpróbálta, de a fegyvere csak egy fémes kattanást adott ki magából, amit
még Ben is hallott a pokoli ricsaj mellett. A pisztoly tára üres volt.
Tooth egyetlen ütéssel összetörte a lény fejét pisztolyával, mire az
hangtalanul hátradőlt, és darabokra robbant a padlón. Tooth egy másodperc
alatt tárt cserélt fegyverében, majd ugyanabban a pillanatban könyökével
rávágott a hangágyú indítógombjára, mire a parabolaantennán felfelé
igyekvő teremtmény már csak fejből, vállból, karokból és jégporszerű
felhőből állt. A láthatatlan és halálos sugár tovább tombolva kaszaként
suhant át a jégharcosok között, némi pihenőt adva a védelmezőknek, kivéve
Vatecet, aki leejtve fegyverét térdre rogyott, majd mindkét kezével
igyekezett visszatartani a szájából, orrából és füléből kicsorduló vért.
És ezzel végleg véget ért.
Van Staaten kilőtt még egy utolsó lövést géppisztolyából, majd egy éles
kiáltás kíséretében összeesett, amikor egyszerre három jégharcos is rávetette
magát. Toothnak már nem is nyílt alkalma arra, hogy használja pisztolyát,
mert az előtte álló fejből, vállból és karokból álló alak villámgyorsan
kirántotta kezéből a fegyvert. Szinte ugyanabban a percben egy másik fehér
szörnyeteg is olyan hévvel ráugrott, hogy a zsoldos az irodai székkel együtt
hátrapördülve lezuhant a magaslatról.
Ben egy vakító fehér villanást látott feltűnni édesanyja mögött, majd
megpróbált felkiáltani, de már késő volt. Egy hatalmas háromujjú mancs
megmarkolta anyja vállát és a magasba emelte, egy másik, talán még
nagyobb mancs mohón kapkodott a fiú arca felé, de Bennek még sikerült
időben elrántania a fejét, mire a lény szilánkokra tört a földön.
Színtiszta halálfélelem − nem, az előtte álló halál teljes bizonyossága
− lepte el. Ben kétségbeesetten felhúzta a térdét, és tiszta erőből rúgott
egyet. Ereje sajnos nem volt elég ahhoz, hogy felrúgja a jégharcost, de az
mindenesetre két-három lépést hátrabotorkált, ami elég is volt ahhoz, hogy a
fiú kezére tápászkodva arrébb másszon. A jégharcos hirtelen elvesztette az
iránta való érdeklődését, és úgy döntött, nem követi. Bentől nem messze
hevert Tooth pisztolya, de a fiú meg sem próbálta elérni. Minek? Már vége
volt. És ezúttal visszavonhatatlanul.
Tompa robbanás rázta meg a folyosót. Egy narancsszínű, különösen hosszan
tartó villám suhant el fölötte, majd lassan és habozva kialudt, a helyiséget
átható, kémiai szag járta át. Ben nagy nehezen hanyatt vágta magát,
miközben kezét a szeme elé tartva fürkészte a vakító fehéren izzó
kemencévé vált zsilipkamrát, melyből lángok és félig szétolvadt fehér
alakok menekültek kifelé.
Ben érzékei kezdték lassan megadni magukat. Az utolsó, amit látott Tahia
volt, aki lángszóróját jobbra-balra rángatva tört elő a zsilipkamrából.

18

Az égbolt nem fekete, hanem szürke volt, ráadásul olyan szürke, amilyent
még életében nem látott: egy poros és nyers szín, amelynek már puszta
látványa is megnehezítette a légzését, és olyan dolgokra emlékeztette,
amelyeket jobb lett volna elfelejteni. Nyálkás és mulandó körvonalakat,
valamint rémületet keltő formákat festett az égre, melyek azonnal szétváltak,
mielőtt még véletlenül is alakot öltöttek volna. Dolgok, amelyeknek már
puszta látványa is ölni tudott. A szürke hullámokból és felhőkből valami
egyenesen a lelkébe szivárgott, és megpróbálta megmérgezni, egy alig
hallható, dühös suttogás egy, még a világnál is öregebb nyelven, talán még
a csillagoknál is öregebb volt.
Ben nagy nehezen eltaszította magát a mélyen csüngő, szürke égbolttól, mire
a gondolataiban lévő tudás egyszerre kialudt. Csakhogy a lefelé táruló
látvány sem volt sokkal kellemesebb.
Az egyik fekete szikla szélén ácsorgott, ami több száz méter mélyre zuhant
bele a szintén fekete színű óceánba, amely úgy festett, mintha ugyanabból a
fekete kőből faragták volna. A víz ahelyett, hogy visszaverte volna, inkább
elnyelte a láthatatlan nap fényét, a koszos és szürke mozdulatlanul heverő
habkoronák pedig maró savként tündököltek felszínén. Az éjszaka
óceánjában mégis mozgott valami: nagyon messze, inkább közelebb a
horizonthoz, mint a parthoz, egy hatalmas árny lebegett a tenger felszíne
alatt. Egy óriás, lustán verdeső csápokkal és kidülledő szemekkel, amely elég
nagy volt ahhoz, hogy egyszerre elnyeljen egy egész hajót. Öreg volt.
Nagyon öreg. És gonosz.
− Már majdnem ott van − mondta Sasha. Csak fél lépésre állt tőle, kissé
közelebb a hívogató szakadékhoz, de nem nézett rá beszéd közben. Az égő kő
és rothadó víz szagát hordozó szél bohókásan játszadozott hajával és
kabátjával.
Képtelen volt megszólalni.
Miért csak itt, ebben a hamis, számára elérhetetlen, és csupán az álmaiban
létező világban találkozhat vele így?
− De már nem sokáig − folytatta, miután nem kapott választ. − Még két
vagy három nap, és itt lesz. Akkor pedig vége mindennek.
Szavaitól jéghideg borzongás futott végig Ben hátán, valószínűleg azért,
mert pontosan tudta mit jelentenek, bár továbbra is kitartóan megtagadta
magától e tudást. Mégis megkérdezte.
− Ki lesz itt?
− Nyarlathotep. − Sasha a vízben lévő hatalmas árnyra bökött. − A
pusztító.
Vajon tévedett, vagy tényleg közelebb jött a néma óriás? Talán csak ennek a
valótlanságnak volt köszönhető, mely saját logikátlan szabályait követve
világosabban tüntette fel a kolosszust: egy polipra emlékeztető óriás, amely
akkora volt, mint a Princess. Célja a pusztítás − egy ősrégi, szörnyűséges
valami. Ben már a puszta gondolatától is rosszul lett.
Ennek ellenére kényszerítette magát arra, hogy tovább mustrálja a sötét
árnyat. Most már tudta, hogy mégsem ment közelebb. Azért látta
világosabban, mert valahogy valóságosabb lett. „ Nyarlathotep", ismételte,
habár megközelítőleg sem tudta olyan könnyedén kimondani, mint mondjuk
Sasha. Összes akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy folytatni tudja.
− Ez itt... az ő világa? − bökte ki nagy nehezen. − Olyan, amilyen egykor
volt?
Sasha nem válaszolt rögtön, hanem visszalépett egy fél lépést a szakadéktól,
majd hozzá fordult. Egy szomorkás mosoly suhant át porcelánszerű arcán,
majd hamar elillant róla.
− Az ő világuk? − megrázta a fejét. − Igen. De nem olyan, amilyen volt.
Olyan, mint amilyen lesz, ha majd újra uralomra lépnek. Nemsokára.
Egy pillanatba beletelt, mire Ben felfogta, mit akar mondani.
Borzongva körbenézett. A mögöttük elterülő szikla végtelen volt, majd
egybeolvadt a horizonttal. Már-már összetéveszthető volt a másik oldalon
lévő fénynyelő óceánnal, azzal a parányi különbséggel, hogy ez a síkság
valóban koromfekete, összetört kövek halott pusztájából állt. Ha egyáltalán
létezett itt valahol élet, akkor csak nagyon régen.
− Úgy érted, ezt..., ezt csinálják a mi világunkból is? − motyogta a fiú.
− Már elkezdték. Már nagyon régen. De egyre rosszabb lesz. Ben tekintete
egyre kétségbeesettebben söpört végig a mögötte elnyúló, kővé vált
rémálmon. Keresett valamit, amely félbeszakította a szörnyű monotóniát,
egy életjelet.
De nem volt ott semmi.
Ha valóban itt lett volna, és nem csak álmában, akkor még levegőt sem
kapott volna.
− Miért? − suttogta inkább magához, mint Sashához. − Miért csinálják
ezt velünk?
− Azért, mert ez az ő világuk. Vissza akarják kapni − halványan
mosolygott. − Te talán másképp cselekednél a helyükben?
Bent először alaposan megdöbbentette a kérdés. Vajon miért védte Sasha
ezeket a szörnyetegeket, pont ő, aki sokkal többet tudott a lények
szándékairól és terveiről, mint bárki más − és főleg azok után, amit tettek
vele?!
Döbbenete nem tartott olyan sokáig, hogy szavakba foglalhatta volna.
Sashának természetesen igaza volt, és természetesen nem védte őket, csak
meg akarta értetni vele. Ezeket az ősrégi teremtményeket nem lehetett csak
azért elítélni, mert nem ismertek együttérzést vagy könyörületet. Ezek az
érzések nem tartoztak gondolatmenetükhöz, ahogy más emberi érzések sem.
Közötte és a néma kolosszus között nemcsak kétezermillió év, valamint egy
egész világ pusztulása és újjászületése állt, hanem jóval több, végtelenül
több, egy akadály, melyet az univerzum egyetlen hatalma, még az Isten sem
képes legyőzni. És amennyire képtelenség volt ezzel a teremtménnyel
beszélni vagy okokat keresni, ugyanolyan képtelenség volt vele alkudozni,
vagy akár könyörületet remélni tőle. Sasha nem az Öregek megértéséért
könyörgött, hanem az ő megértéséért.
− Nem − mondta. − Nem tudnak másképp. Ugyanazt akarják, mint mi:
élni. De ezen a világon nincs hely egyszerre számukra és számunkra is.
Ben ismét borzongva nézett körbe. Mélyen legbelül határozottan érezte, hogy
Sashának igaza van, és hogy ez a Föld egy távoli jövőé, nem pedig egy távoli
múlté. Nem létezett élet. A fekete tengeren és a végtelen síkságon kívül
immár nem létezett semmi. Már abban sem volt biztos, hogy a szürke felhők
mögött még van nap.
− Hogyan? − kérdezte fáradtan.
Sasha nem válaszolt rögtön, hanem megfordult, és meredten mustrálta az
óceánt.
− Nem tudom. Ez csak olyan, mint amilyen lehetne. Amilyen akkor lesz, ha
nem sikerül feltartóztatnunk őket.
− Úgy érted, megsemmisítenek minket?
− Ha megengedjük, hogy felébredjenek − bólintott. − Egyszerűen
elsöpörnek minket, Ben. Olyan egyszerűen, ahogy egy gyerek tapos össze
egy hangyát. Talán még arra is rákényszerítenek minket, hogy saját magunk
tegyük meg. De mindenképp meg fog történni, ha felébrednek.
Annyi mindent válaszolhatott és kérdezhetett volna... mégis hallgatott. Sasha
már elmondott mindent, amit szavakba lehetett önteni. Ehelyett kinyújtotta a
karját, majd magához húzva karjába zárta. A lány kissé megrémült
ölelésétől, de ahelyett, hogy ellökte volna magát, ő is szorosan átkarolta a
fiút. Melegsége bizsergő, elektromos folyóként lepte el Bent. Beszívta
hajának édes illatát.
− Gyere velem − suttogta a fiú.
− Nem lehet. − Nagyon finoman kihúzta magát öleléséből, de csak annyira
ment hátrébb, hogy épp a szemébe nézhessen. Szeme könnybe lábadt, a
benne látható fájdalom pedig jóval nagyobb volt annál, amit Ben valaha is
látott benne. A látványtól összeszorult a torka.
− Miért nem?
Újra a karjába akarta zárni, de ezúttal a lány azonnal és olyan messzire
ment tőle, hogy már veszélyesen közel volt a szakadékhoz.
Ben meg sem mert moccanni.
Sasha egy ideig csak állt és nézte, majd a tenger felé fordult.
Az idő csak telt. Sasha hirtelen felemelte a kezét, és a vízben lévő óriás felé
mutatott.
− Hozzá tartozom. Amíg él, nem hagyhatom el a világát.
− Akkor én is itt maradok. − Első pillanatra ez igencsak reális
lehetőségnek tűnt számára, talán csak azért, mert ez volt az egyetlen
lehetőség, hogy vele maradjon.
− Azt nem lehet. Már így is túl sokat voltál itt. Menned kell! − Habár
továbbra is a tengerre és a ráérősen közeledő óriásra tekintett, miközben
Ben nem láthatta az arcát, pontosan tudta, hogy könnyek szaladnak végig
rajta. A torkában lévő keserű gombóc még nagyobb lett, amelyre a lány
szavai sem jelentettek vigaszt.
− Akkor miért hívtál ide?
− Talán, mert... − Elcsuklott a hangja, ezért újra nekivágott. − Talán,
mert ez az utolsó alkalom, hogy láthatjuk egymást − kezével végigtörölte az
arcát, Ben pedig jól tudta, hogy épp könnyeit törölgeti. − És szükségem van
a segítségedre.
− Miben?
Megint csak másodpercek teltek el, mielőtt hátrafordult, és a mögötte lévő
síkságra mutatott. Ben követve a mozdulatot látta, hogy immár nem voltak
egyedül. Ezek szerint volt még egy élet a rémálomvilágban: egy megviselt
fehér öltönyben lévő magányos alak, aki félúton állt közöttük és a horizont
között. Vontatott lépései ellenére gyorsan közeledett, de Ben, arcát nem látva
is pontosan tudta, hogy Schulz az.
− Az apád?
− Vidd magaddal. Túl sokáig tart, míg saját erőből találja meg az utat.
Megtennéd nekem?
− De..., de miért én? Mi olyan különös bennem? − Majd eszébe jutott
valami, és máris megválaszolta a saját kérdését. − Ha képes vagyok rá,
akkor téged is magammal vihetnélek, nem? Csak meg kell engedd nekem.
− Nem − válaszolta Sasha szomorúan. − Arra nem vagy képes. És én sem.
− Egy lágy gesztussal Benbe fojtotta a szót. − Sietned kell, Ben.
Nyarlathotep meg fog ölni vagy valami rosszabbat művel, ha itt talál. Vidd
vissza magaddal. Talán segíthet is nektek. Én már sajnos nem tudok.
Ben ellenkezni akart, de Sasha megakadályozta benne. Mégpedig úgy, hogy
lábujjhegyre állva szájon csókolta, csak röviden, már-már futólag, ráadásul
nem volt benne semmi követelő, semmi ígéret, csupán melegség és
szomorúság. Ben érezte, hogy ez bizony búcsúcsók volt.
− Kérlek... − suttogta. Szemét elöntötte a meleg és borzalmasan csípett.
− Mennetek kell. Gyorsan! Tudja, hogy itt vagy!
A fiú már nem mert a tenger felé fordulni, de érezte, hogy a lánynak igaza
van. Az óriás közelebb jött, és Benhez hasonlóan ő is érezte jelenlétét.
Közeledett, gyorsan, feltartóztathatatlanul és végtelenül dühösen. Gyorsan
Schulzhoz fordult, és felé nyújtotta a karját.

19
Ezúttal pont fordítva volt. Ben ébredéskor tökéletesen emlékezett álmára,
mégis ő feküdt hanyatt, és igyekezett visszajönni arra a helyre, amit a
többiek valóságnak tartottak. A mellette őrködő Sasha szorosan fogta a
kezét. Érdekes, talán a közeledő szörnyetegtől való félelem vagy esetleg az
iránta lángoló szerelem miatt döntött úgy, hogy mégiscsak visszatér? Ben
akkora lendülettel ült fel, hogy az alatta heverő keskeny kempingágy
vészesen nyikorogva ingadozni kezdett.
Sasha az ágy melletti széken ücsörögve fogta a kezét, és mosolyogva nézett
rá.
Csakhogy szeme üres volt. Amikor Ben lelendítve lábát felegyenesedett az
ágyon, a lány szeme továbbra is fejének hűlt helyét fürkészve mosolygott
kitartóan a párnára. A fiúban szétáradó csalódottság szinte testi fájdalmat
öltött.
Ennek ellenére még másodperceken át kutatta szemét, hátha felfedez benne
valamit, amit még odaát, a másik világban látott.
De nem volt benne semmi.
− Sasha? − motyogta.
− Nem fog válaszolni. Azt hittem, tudod.
Ben ijedten körbenézett, és csak ekkor vette észre, hogy nincsenek egyedül.
Apja vállát megvonva és kínosan mosolyogva folytatta.
− Sajnálom. Azt hittem, örülsz, ha itt találod. Az én hibám. Bocsánat.
Ben már éppen tiltakozni akart az ellen, hogy apja szinte tárgyként beszél
Sasháról, de szemébe nézve látta, hogy komolyan gondolja.
− Semmi gond − morogta.
− Teljesen rendben van, ne aggódj − válaszolta apja, mintha csak
védekezni akart volna. − Sőt én inkább azt hiszem... − egy másodpercig
kétségbeesetten kereste a szavakat, majd megvonva a vállát így szólt. − ...
hogy kicsit éberebb lett. De az is lehet, hogy tévedek. − Hallhatóan
fellélegzett. − Jól vagy?
Nem éppen, de Ben mégis bólintott, sőt meglehetősen hevesen, mert két
halántéka között akkora fájdalom suhant keresztül, hogy kénytelen volt
összeszorítani fogait, nehogy felordítson. Vér íze terjengett a szájában,
ugyanakkor rögtön tudta, hogy nem új dologról van szó, már jó ideje ott volt
benne, csak ő nem érezte.
− Igen, ezt rögtön gondoltam − szólt az édesapja. − Fülzúgás? Szédülsz?
Nem remeg a kezed?
− Azt hittem, te vagy az agyturkász.
− Igen, és könnyen lehet, hogy agykárosodást kaptál tőle. Ezt most
komolyan mondom. Tudod te egyáltalán, milyen károkat okozhatnak az
emberi testben a hanghullámok? És főleg az agyban?
− Attól félek jobban, mint te − nyögte Ben. Fejfájása újabb rekordot
döntött, majd ugyanolyan hamar el is tűnt, ahogy jött. A szájában lévő
undorító íz és a gyomrában uralkodó émelygés azonban megmaradt.
− Van Staaten doktor majd később még alaposabban megvizsgál, de addig
is jobb ha fekve maradsz, és lehetőleg keveset mocorogsz. Hacsak nem
élvezed annyira a fejfájást, hogy szeretnéd még néhány napig megőrizni.
Ben kissé túlzásnak tartotta apja hangsúlyát, ami persze nem változtatott
azon, hogy teljesen igaza volt. Elvégre kész csoda volt, hogy még élt − már
ha bízhatott az emlékeiben. Pillanatnyilag más dolga is van − gondolta
magában, miközben apja tanácsát megfogadva leült.
− Meddig nem voltam köztetek?
− Nem sokáig. Úgy fél óráig.
− Ezek szerint nyertünk.
− Azt azért nem mondanám − felelte az édesapja. − De egy döntetlenben
kiegyezhetünk.
− Ennyire húzós?
− Harry és a többiek nélkül valószínűleg már nem csevegnénk itt.
− Robert közelebb lépett egy alkalmas ülőhelyet keresve fia ágya mellett,
majd keresztbe tett karral újra elfoglalta az ajtó melletti helyét. − Ha
néhány másodperccel később érkeztek volna, simán legyőznek minket. De
sajnos így is elég szörnyű volt.
− Honnan a túróból bukkantak fel ilyen hirtelen?
Apja hosszan hallgatott, mintha komolyan el kellett volna gondolkodnia a
kérdésen − pedig biztosan nem kellett.
− Átküzdötték magukat a barlang másik végébe, és a jégen visszajöttek.
Legalábbis ők ezt állítják.
− Állítják?
Robert ismét megvonta a vállát.
− Legalább két kilométer. Mínusz negyven-ötven foknál, és ebben a
viharban − ráadásul megfelelő ruhájuk sem volt.
− Nem hiszel nekik?
− Ez a Harry elég kemény fickó. Én biztos nem élnék túl még öt percet sem
odakint, de ez bizonyára nem jelent semmit.
− Bizonyára − válaszolta Ben. Édesapja nem szólt semmit, de tekintete
elárulta, hogy egy egészen más választ várt. − És itt mi a helyzet?
− kérdezte Ben valószínűleg csak azért, hogy témát váltson.
− Ahogy mondtam..., megmentettek minket − felelte apja, de igyekezett
elkerülni tekintetét. − De így is elég szörnyű. Két halott és fél tucat sebesült
van. Igazad van: Van Staaten doktor borzasztóan elfoglalt.
− Tőlem nyugodtan hívhatod Heidinek.
Édesapja nem reagált a megjegyzésre, de láthatóan sértette, sőt Ben is rögtön
megbánta amit mondott.
− A magukkal hozott két utas nem élte túl, ketten-hárman pedig elég
komoly sérülést szenvedtek. De ez most nem számít. A lényeg az, hogy te
jól vagy.
− És anya?
Apja elkapta a fejét.
− Mi van vele? Talán...?
− Nem tudom − vágott a szavába Robert. − Eltűnt. Ramanov emberei
már az egész állomáson keresik, de még nem találták meg.
− Biztos... megtalálják majd − mondta a fiú idegesen vigyorogva.
− Elvégre nem olyan nagy ez az állomás.
Édesapja erre sem reagált, de pont hallgatása éreztette Bennel, hogy épp ez a
probléma. Még ha az utóbbi napokban másképp is látta a dolgokat, az
állomás mégiscsak parányi volt. Itt aztán nem lenne nagy mesterség
megtalálni egy embert − még ha elrejtőzött is.
− De hát nem tűnhetett csak úgy el − motyogta Ben. Apja arca meg sem
rezdült.
− Attól félsz, hogy magukkal vitték, igaz? − Ebben a pillanatban nem volt
nehéz kitalálni édesapja gondolatát − szinte hajszálpontosan megegyeztek
az övével. − Miért tették volna?
Édesapja kitartóan hallgatott tovább. Ráadásul Ben már tudta, miért.
− Talán..., talán Schulz tud valamit − kiáltott fel hirtelen. − Úgy éreztem,
mintha mondani akarna valamit! − Sőt meglehetősen biztos volt benne.
Különben Sasha nem kérte volna arra, hogy segítsen.
Apja továbbra is értetlenül nézett rá.
− Schulz kapitány − magyarázta Ben Sashára bökve. − Sasha apja.
− Tudom jól, ki az a Schulz kapitány − felelte Robert idegesen. Vagy talán
nyugtalanul? − Honnan veszed, hogy beszélhetünk vele?
− Azért, mert... − kezdett bele Ben. Majdnem kimondta: azért, mert ébren
van. De inkább visszanyelte. Apja ugyan megközelítőleg sem volt olyan
szkeptikus, mint Ramanov, de ez még nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül
hitt volna neki. − Lehet, hogy időközben felébredt − szólalt meg végül.
Feltehetőleg nem ez volt a helyes válasz. Az édesapja arcán lévő gyanakvás
egyre nőtt, és ezúttal egy egész örökkévalóság múlt el, mielőtt válaszolt
volna. Semmit sem szólt, hanem ellökve magát az ajtótól kiment a szobából.
Ben tehetetlenül nézett utána. Úgy érezte, valami rosszat mondott, de nem
tudta, mi volt az. De valószínűleg ebben a helyzetben nem is lehetett volna
jót mondani.
Hirtelen szörnyen érezte magát, mintha az őt és a többieket sújtó
szerencsétlenségről csakis ő tehetne. Talán így is volt. Talán meg sem történt
volna mindez, ha nem avatkozik bele és nem hívja fel magára Nyarlathotep
és az Öregek figyelmét, és talán...
Micsoda őrültség!
Első pillanatban azt hitte, esze, majd egy még rövidebb, de vadabb
pillanatban azt, hogy Sasha hangja suttog hozzá. De ránézve látta a
szemében tündöklő nagy semmit. Mosolya gyönyörű és szédítő, de
ugyanakkor olyan üres volt, mint egy festményé.
És mégis... Nem volt ott mégis... valami? Mit is mondott az apja az előbb?
Úgy tűnik, mintha... éberebb lenne?
Ben figyelmesen fürkészte a tekintetét, és... lassan már tényleg nem volt
biztos abban, hogy nincs-e valami új a szemében, valami, akár egy
kétségbeesett óhaj vagy felkiáltás, egy apró életjel.
− Hallasz engem? − kérdezte halkan. A kezét markoló szorítás cseppet
sem változott, miközben mosolya is olyan maradt, mint egy mesterségesen
megfestett porcelánbabáé.
De mégis volt ott valami − egyszerűen csak azért, mert ott kellett lennie.
Vagy jó úton haladt afelé, hogy megbolonduljon. Elvégre nem is lett volna
különös, ha megtébolyodik, hiszen majdnem meghalt. Látta, amint egy
életre kelt rémálmokból álló hadsereg megtámadja az állomást, apja imént
jelentette be édesanyja eltűnését, ráadásul a bázison uralkodó általános
helyzetről sem tudott semmit − talán tényleg csoda lett volna, ha
kísérteteket lát?
− Tudom, hogy hallasz − folytatta. − Azt is tudom, hogy nem tudsz
válaszolni, de nem számít. Ki kell mennünk innen. Beszélnem kell Harryvel
és az apáddal − egyetértesz?
Felállt. Gondolkodás nélkül megpróbálta elereszteni Sasha kezét, de a lány
olyan erősen és határozottan megszorította, hogy már-már ijedten nézett rá.
− Mi van? − kérdezte automatikusan. Természetesen ezúttal is úgy látta...
van valami a tekintetében, nem feltétlenül egy válasz, de mindenesetre egy
kétségbeesett reakció.
De feltehetőleg ez is csak képzelődés volt...
− Gyere velem − döntött váratlanul. Nem igazán akarta Sashát kivinni a
biztonságot árasztó szobából, de még rosszabbul érezte volna magát, ha
egyedül hagyja. Ezek szerint kissé elhatalmasodtak védelmező ösztönei.
De ez nem érdekelte. Úgy döntött, igennek veszi a lány hallgatását, majd
szorosabban fogva kezét kivezette a folyosóra.
Majdnem hangosan felnevetett. A szoba ugyanazon a folyosón volt, mint
Van Staaten kezelőszobája és valószínűleg Schulz kapitány szobája is, mert
ebben a pillanatban kinyílt egy ajtó a folyosó végén, és édesapja lépett ki
rajta. Kissé... zavartnak tűnt. Ráadásul láthatóan kellemetlen módon
meglepődve azért, hogy fiát Sasha társaságában találja.
− Honnan tudtad? − kérdezte alig hogy közelebb léptek egymáshoz.
− Mi van?
− Schulz. − Apja dühös gesztust csinált. − Ne játszd már a hülyét.
Honnan tudtad, hogy ébren van?
Ben már nem is keresgélt hihető kifogások után.
− Onnan, hogy én hoztam vissza. Egyébként pedig... − nem folytatta, csak
körülbelül öt másodpercig bámulta apját. Érezte, ahogy a vér lassan eltűnik
az arcából.
− Mi a baj? − kérdezte Robert. Az ő hangja is riadtnak hangzott, de Ben
továbbra is zavartan és ijedten nézett rá. Hogy lehetett ennyire vak? Ha
valóban sikerült visszahoznia Sasha apját, akkor ezek szerint minden más is
igaz vok, amit a lány mondott.
− Ben? − kérdezte az édesapja. − Minden rendben van?
− Nem. − Semmi sem volt rendben. − Beszélnem kell Harryvel. Azonnal!
Rögtön sarkon fordult volna, hogy betörjön Van Staaten kezelőszobájába, de
édesapja egy gyors mozdulattal visszatartotta.
− Van egy kis probléma. Van Staaten doktor bealtatózta őt és a többieket,
mielőtt még összeomlottak volna.
− Akkor viszont Schulzcal kell beszélnünk − kiáltott fel Ben izgatottan.
− Mégpedig most rögtön. − Hirtelen olyan ideges lett, hogy alig bírt
megállni a lábán. Nem tudta volna megmondani, miért − de pontosan tudta,
hogy jóval kevesebb idejük maradt, mint gondolta. Sőt talán már egyáltalán
nem maradt.
Apja erre sem reagált azonnal, ráadásul teljesen másképp, mint azt Ben
várta: összeráncolt homlokkal és rémülten nézett rá, majd megrázta a fejét.
− Lassan kezd félelmetessé válni ez az egész.
− Mi? − kérdezte Ben.
− Ugyanezt mondta Schulz is. Hogy rögtön beszélni akar veled. − Majd
szinte ugyanabban a pillanatban a magasba emelte a kezét, amikor Ben
megpróbált elmenni mellette. − Jobban örülnék, ha Van Staaten doktor is
velünk tartana.
− Heidi − javította ki Ben már-már automatikusan, amelyet apja ismét
figyelmen kívül hagyott. − És miért?
Egyenes válasz helyett édesapja tekintete gyorsan és bizonytalanul
végigsuhant Sasha arcán, mire Ben megrázta a fejét.
− Miatta ne aggódj. Tudja jól, mi történt az apjával, hidd el nekem. Jobban,
mint mi.
− Akkor is... tegyétek meg nekem azt a szívességet, hogy kicsit vártok.
Nem tart sokáig. − Ezzel odébb sétálva pár lépést kopogás nélkül bement
Van Staaten kezelőszobájába. Úgy tűnt, mintha titkolna valamit, mert
gyorsan behúzta maga mögött az ajtót.
Ben épp azon törte a fejét, hogy nem foglalkozva apja tanácsával egyszerűen
odébb álljon-e, de amilyen gyorsan édesapja eltűnt, olyan gyorsan vissza is
jött, méghozzá Van Staatennel az oldalán.
A doktornő szemében röpke, de igencsak meleg mosoly jelent meg, amint
meglátta Sashát, majd egy aggodalommal kevert rosszallás, amikor Benre
nézett.
Ben megelőzte.
− Velem minden rendben. Se fejfájás, se rosszullét, sőt szédülni sem
szédülök többet, mint máskor.
Van Staaten komoly maradt.
− Tényleg igaz? Valóban sok dolgom van, és semmi kedvem még egy
pácienshez csak azért, mert túl büszke vagy, hogy bevalld, rosszul érzed
magad.
− Kitűnően érzem magam. Cserkészbecsszó.
Természetesen nem volt igaz, ráadásul Van Staatennek nem kellett ahhoz
orvosnak lennie, hogy lássa mennyire rosszul érezte magát − majd végül
egy mély sóhajtással és egy burkolt fejcsóválással annyiban hagyva a dolgot
elment. Talán még érezte is, hogy fontos volt.
Ben − Sasha előtt − utolsóként lépett be az apró szobába, amelyben Schulz
volt elszállásolva. Amikor apja oldalra lépve szabad belátást engedett az
ágyon heverő egykori kapitányra, Ben azonnal megértette előbbi hezitálását,
ahogy a Sasha felé vetett kételkedő pillantását is.
Schulz az egyik dülöngélő kempingágyon feküdt, amelyet Ramanov
valószínűleg ugyanúgy akciós áron vehetett, mint kedvenc műanyag székeit,
de hozzájuk képest ő bizony oda volt kötözve az ágyhoz. Arca nem sápadt,
hanem szürke volt, ráadásul tele volt számos fekete pöttyel. Van Staatennek
sikerült megmentenie az orrát − de a fiú abszolút nem volt benne biztos,
hogy Schulz hálás lenne neki. A formája megváltozott, mintha megolvadt és
laposabb lett volna, és valahogy nem szimmetrikusan dermedt volna meg.
Sőt úgy festett, mintha valami megrágcsálta volna. Ajka repedezett és rideg
volt, illetve vagy összement egy kicsikét, vagy hiányzott belőle egy darab,
amelynek köszönhetően nem volt képes teljesen becsukni. A mögüle
kikandikáló fogíny legalább fele befeketedett. Beesett, véraláfutásos
szemével és vad tekintetével egyszerre sajnálatra méltónak és félelmet
keltőnek tűnt. Amikor meglátta Bent − és főleg Sashát − egy artikulátlan
sóhajt kiadva magából megpróbált feltápászkodni, de az ágyhoz kötözött
pólyák hamar megakadályozták benne, eredményképpen az egész
fekvőalkalmatosság nyikorogni és fenyegetőn inogni kezdett.
Van Staaten egyetlen mozdulattal mellette termett, majd ráülve a szélére,
testsúlyával kiegyensúlyozta az ágyat, és nyugtatón a mellére tette a kezét.
− Minden rendben van. Ne féljen. Barátok között van. Senki sem fogja
bántani.
− Miért van lekötözve? − kérdezte Ben. Ugyanabban a pillanatban riadt
pillantást vetett Sashára, aki ha egyáltalán felfogta édesapja jelenlétét, akkor
sem reagált rá.
− Azért, mert ütött, rúgott, harapott, és úgy viselkedett, mint egy vadember
− válaszolta Van Staaten − , én pedig már attól féltem, hogy valami kárt
tesz magában.
Schulz sérült ajkának köszönhetően kissé motyogva, mégis teljesen
érthetően hozzátette.
− Igen, de most már teljesen észnél vagyok, kedves hölgyem, és ha nem
veszi le azonnal rólam ezeket az átkozott köteleket, akkor olyan balhét
csinálok, amit még soha az életében nem látott.
Van Staaten döbbenten pislogott, miközben Ben édesapja igyekezett
eltitkolni kárörvendő vigyorát.
− Mondtam, hogy ébren van. Schulz kapitány él és virul. Bájos, mint
mindig.
− Jobban teszi, ha hallgat rá, kis hölgy − tette hozzá Schulz. − Oldozzon
már el, a fenébe is! − Egyre idegesebben rángatta a kötéseket. Egyelőre
tartottak, de már az egész ágy dülöngélt, még Van Staaten súlya mellett is.
− Tudja egyáltalán, ki vagyok?
− Egy renitens páciens? Van benne tapasztalatom. − Ezzel Van Staaten
máris a köpenyzsebébe nyúlt, és előhúzott egy undorítóan hosszú, de vékony
tűt. − Csak egy kicsi kell belőle, és úrnőnek nevezve, rögtön csókolgatni
fogja a lábam.
Ben édesapja alig tudta visszatartani nevetését, de ugyanakkor egyre
aggodalmasabbnak tűnt, mire Ben nagyon komolyan megszólalt.
− Oldozza már el..., kérem. Én kezeskedem érte.
− Mily megnyugtató − felelte a doktornő gúnyosan, majd köpenyzsebébe
csúsztatva a fecskendőt előhúzott belőle egy krómozott ollót, majd elvágta a
Schulz lábán és csuklóján feszülő kötéseket. Schulz meg sem várta, míg
teljesen végzett, hanem vadul széttépve az utolsó, félig elvágott pólyát
felpattant az ágyból. A súlyelosztás miatt az ágy végképp kibillent
egyensúlyából, és majdnem felborult. Van Staatent egy hajszál választotta el
attól, hogy orra bukjon, de vad kalimpálásának hála még éppen
visszaszerezte egyensúlyát. Senki sem figyelt rá.
Schulz egyetlen lépéssel elsétált apja és Ben mellett, majd gyorsan karjába
zárta lányát. Egy percig biztosan csak csukott szemmel állt ott magához
szorítva Sashát, miközben arcára boldogság és mérhetetlen
megkönnyebbülés ült ki. Majd óvatosan elengedve Benhez fordult.
− Tudtam, hogy rád számíthatok, Ben. Már attól a perctől fogva, hogy
megláttalak a Princess fedélzetén.
Vagy nyilvánvaló hazugság volt, vagy Schulz emlékei egy másik
univerzumból származtak, de Ben ettől függetlenül nagyon is érezte a szavak
mögött rejlő kedvességet.
Ennek ellenére egy ideges mosolyon kívül mást nem bírt kikényszeríteni
magából, majd a biztonság kedvéért egy fél lépést hátrébb lépett a bikaszerű
kapitánytól. Bár Schulz időközben elvesztette néhány ujját, még most is
többet nyomott, mint ő.
− Én csak... − kezdett bele.
− Tudom, mit tettél a lányomért, fiam − vágott a szavába Schulz. − És ezt
teljes szívemből köszönöm. Tartozom neked. Többel, mint amit valaha is
visszafizethetnék. De attól félek, erre most nem nagyon van időnk
− folytatta megváltozott hangon, majd nagyot sóhajtva Ben édesapjához
fordult. − Sürgősen beszélnünk kell Iljiccsel, Berger doktor. Úgy értem,
Ramanov prof...
− Tudjuk jól, ki maga − szakította félbe Ben apja.
− Jó. Ez megkönnyít egyet s mást. Az apósomhoz kell mennünk, hogy
beszéljünk vele. Most azonnal.
− Maga nem megy sehova − szólt Van Staaten szigorúan. Senki sem
figyelt rá, de ő már meg sem ismételte kijelentését, valószínűleg úgyis csak
egy beidegződött reflex lehetett.
− Kérem, Berger doktor − folytatta Schulz. − Kifutunk az időből... sőt
már lehet, hogy most is késő.
− Megkérdezhetem, hogy mégis miről van szó? − kérdezte Ben apja
idegesen.
− Mindannyiunk életéről, doktor. Sőt talán mindenki más életéről. A
Jégkirálynőről beszélek.
Robert Berger őszintén megdöbbent, majd hirtelen felragyogott az arca, és
megkönnyebbülés jelent meg rajta.
− Ha ez az, ami annyira megijesztette, kapitány, akkor megnyugtathatom.
Maga még nem tudhatja, de két napja ártalmatlanná tettük a lényt.
− Azt kötve hiszem, Berger doktor − válaszolta Schulz szomorúan. − Én
a Jégkirálynőről beszélek.
− Tudom − mondta Ben apja. − A szörnyetegről, aki... − de Schulz
ismét félbeszakította.
− A feleségéről.

20

Mintha megált volna az idő. Egy véget nem érő pillanatig síri csend lett,
még a vihar is visszafogottabban bömbölt, mintha e kijelentés hallatán még a
természetnek is elakadt volna a lélegzete. Ben csak bámult maga elé, és arra
várt, hogy Schulz folytassa, valami azt súgta neki, hogy csak egy ízléstelen
tréfáról van szó, de nem így volt, sőt még a fiú apja sem tett még kísérletet
sem arra, hogy megfelelően reagáljon rá.
Végül nem Ben és nem is édesapja, hanem Van Staaten törte meg a csendet.
− Ez éppenséggel elég... hajmeresztő állítás, nem gondolja? − Megpróbált
nevetni, de olyan bizonytalanra sikeredett, hogy szinte felerősítette a
hangjában lévő ijedtséget, ahogy a Benben feltörekvő jéghideg döbbenetet
is.
Schulz csak szomorúan nézett a doktornőre, majd visszaereszkedve a
kempingágy szélére, alkarjával a térdére támaszkodott. Válla tehetetlenül
előreroskadt, és Ben jól látta, milyen gyorsan szállt el belőle minden erő,
mintha a kis megerőltetés felszippantotta volna minden maradék energiáját.
− Tudom, hogy hangzik ez magának, Berger doktor, de higgyen nekem, ez
az igazság. − A kapitány halkan és valódi érzelem parányi nyoma nélkül
kuncogott egyet. − Vagyis nem. Semmi jogom elvárni magától, hogy
higgyen nekem. Legalábbis én nem tenném a maga helyében. De mégis így
van.
− Felfogta... egyáltalán, hogy mit állít? − köhécselt Ben édesapja. Hangja
immár alig hasonlított arra, amit Ben oly jól ismert, mégis különös volt: nem
sokkosnak vagy felháborodottnak hangzott... csak döbbentnek, de olyannyira
közömbös módon, mintha nem is igazán lepte volna meg, amit hallott.
És Ben?
Ő sem érezte másképp magát. Továbbra is egy hűvös és egyre erősödő
döbbenet lett úrrá rajta, mely nemcsak gondolatait, hanem testét is kezdte
lassan lebénítani. Mintha Schulz szavai nehéz teherként telepedtek volna
végtagjaira, és megnehezítették volna légzését. Ráadásul még a
tehetetlenség, sőt már-már a kudarc nyomasztó érzése is kínozta. Meredten
bámult Schulzra, közben kétségbeesetten kutatott a megfelelő szavak vagy
esetleg egy ütős válasz után, de hiába.
Mit mondhatott volna?
Schulz igazat szólt.
Ilyen egyszerű volt.
Mélyen legbelül már régóta tudta. Csak nem akarta elhinni.
− Ez teljességgel lehetetlen! − mondta Van Staaten. Hangja különösen
metsző, szinte már hisztérikus volt, amikor Ben apjához fordult. − Ez nem
tudja, mit beszél!
− Bárcsak azt mondhatnám, hogy igaza van, kedvesem − mondta Schulz
halkan − , de attól félek...
− Én félek − szakította félbe Van Staaten élesen − , hiba volt felébreszteni
magát!
Schulz huncutul vigyorgott.
− Ezt mondja inkább Bennek.
Van Staaten ügyet sem vetett rá, legalábbis megpróbált úgy tenni, de egy
röpke és ideges pillantás erejéig azért a fiúhoz fordult. Majd fejét idegesen
csóválva és még idegesebb hangon így folytatta.
− Magának már nem is kellene életben lennie, ezzel ugye tisztában van?
Nem hiszem, hogy maga pillanatnyilag...
− Hagyd, Heidi! − avatkozott közbe Robert Berger. − Igaza van!
Van Staaten döbbenten nézett rá, mire Schulz még szomorúbb arcot vágott.
− Mióta? − kérdezte Ben apja nyugodtan. − Már a Princessen is vagy
csak miután partra szálltunk?
− Azt nem tudom − ismerte be Schulz. − Csak azt tudom, hogy már
nagyon régóta vártak rá. Évszázadok, sőt évezredek óta.
− Nem is tudtam, hogy a nejed ennyivel idősebb nálad − mondta Van
Staaten gúnyosan. − Most már csak abban reménykedem, hogy mást nem
titkoltál el előlem. Talán el kellene kérnem az igazolványodat?
− Kérlek, légy oly kedves és hívd ide Ramanovot − felelte Robert Berger.
− Hallania kellene. De attól félek, Schulz kapitány nincs abban az
állapotban...
− Hogy világos gondolatokra is képes lenne? − vágott a szavába Van
Staaten. − Ahogy te sem?
− Hogy elmenjen hozzá − válaszolta Ben édesapja halkan. − Túl
megerőltető lenne az odáig tartó út.
Van Staaten szeme vadul szikrázott, akárcsak egy ingerült vadmacskáé, sőt
Ben már azon sem csodálkozott volna, ha felpattan, és apjának esik.
Valóban felpattant, de csak azért, hogy egy „ Igenis, uram! " felkiáltással
kirobogjon a szobából és bevágja maga mögött az ajtót.
− Kérem, bocsásson meg nekem, kapitány − mondta Robert. − Egy
kicsit... − hirtelen elhallgatott, majd vállát megvonva hosszan és
sajnálkozva Benre nézve így folytatta. − Azt hiszem, mindannyiunknak
sok, ami az utóbbi időben történt.
− És ennél már csak rosszabb lesz − motyogta Ben. − Igazam van?
Jobb karját is odaadta volna Schulz nemleges fejrázásáért, de nem kapott
választ. Néhány másodpercig megint csak síri csend lett az apró szobában,
méghozzá igencsak fenyegető és vészjósló csend. Ben feszülten figyelte a
vihar tombolását, de érdekes módon továbbra sem hallott semmit, úgy tűnt, a
megriadt természet még mindig visszatartotta lélegzetét. Talán csak azért,
mert a legrosszabbtól még nem is tudott.
− Hogy értette azt, hogy már évszázadok óta vártak rá? − kérdezte végül
Ben, hogy végre megtörje a rájuk nehezedő csöndet. Jól ismerte a választ,
mégis igyekezett mosolyogva folytatni. − Van Staaten doktornak egyben
igaza van, tudja? A szüleim annyira azért nem idősek, még ha nekem néha
úgy is tűnt.
− Olyasvalakire, mint ő − felelte Schulz komolyan. Sasha egyszer csak
felpattant a fiú mellől, és leült apja kempingágyának szélére. Édesapja a
keze után nyúlt. Ujjai szinte teljesen eltűntek a fehér és durva pólyába
csavart, Schulz kezét még hatalmasabbnak feltüntető kesztyűben. A kapitány
arca kissé eltorzult, amiből Ben arra következtetett, hogy némi fájdalmat
okozott neki a kézfogás. Ennek ellenére még szorosabban megmarkolta
lánya kezét, mintha szabályosan hozzá akart volna nőni.
− Te ott voltál, Ben − mondta. − Láttad a világukat. Nem olyan, mint a
miénk.
− Egy igazi rémálom − helyeselt Ben, de Schulz érdekes módon dühösen
megrázta a fejét.
− Nem! − vágta rá hevesen. − A rémálom nem reális, ráadásul egyszer
véget ér. Ők még csak... most kezdik. És attól félek, már majdnem késő,
hogy feltartóztassuk őket.
Visszatért a csend, és ezúttal magával hozott valamit, ami alaposan megrázta
Ben lelkét.
− Mit látott pontosan, kapitány? − kérdezte Robert, majd mielőtt Schulz
válaszolni tudott volna, kinyílt az ajtó, és Ramanov sétált be rajta.
− Ő már nem kapitány többé, doktor. Egy igazi kapitány sosem hagyja el a
hajóját süllyedéskor.
Schulz egy pillanatig kifejezéstelen arccal bámult rá, majd hirtelen
mosolyogni kezdett.
− Hello, Iljics! Én is örülök, hogy látlak. − Majd mintha mi sem történt
volna, Ben apjához fordulva így folytatta. − Semmit sem láttam, Berger
doktor. Én... − Kétségbeesetten keresgélt a megfelelő szavak után − ...
közülük való voltam − fejezte be végül. Ramanov gúnyosan nevetett, majd
hangosan becsapta maga mögött az ajtót, pedig Van Staaten még nem lépett
be vele. Schulz így szólt.
− Tudok valamit a tervükről... nem sokat... bárcsak ennyit se tudnék.
− Egy árny suhant végig az arcán, láthatatlanul, hangtalanul és pókszerűen,
majd jóval halkabban és erőtlenebben, egy öregember hangján folytatta.
− Hatalmasok. A világon semmi sem állhat ellen nekik, ha felébrednek.
Márpedig azt fogják tenni.
− Van Staatennek igaza volt − fújtatott Ramanov. − Csak fantáziál. − De
a hangjában lévő gúny valahogy nem tűnt túl meggyőzőnek. Mégis ezt
mondta. − Tényleg iszonyú sok dolgom van. Úgyhogy, ha nincs semmi
fontos...
− Ez nem éppen megfelelő időpont a kis személyes vitánk folytatására,
Iljics − szakította félbe Schulz halkan, de olyan módon, ami még
Ramanovot is csodálkozásra késztette, ezért nem is válaszolt. − Most, hogy
a Jégkirálynő is velük van.
− A Jégkirálynő − Ramanov kevés sikerrel, de igyekezett úgy tenni,
mintha igencsak törné a fejét azon, mire gondolt Schulz. Végül gúnyosan
vigyorgott. − Ó, már értem! − Ben édesapjához fordult. − A felesége.
− Igazat mond, professzor! − szólalt meg Ben. − Kérem, hallgassa meg!
Ramanov láthatóan nem volt meggyőzve, majd megvetőn elhúzta a száját, és
tüntetőleg keresztbe tette a karját. Bennek a nyelve hegyén volt, hogy
közölje vele, ettől csak úgy fest, mint egy durcás kisgyerek, de inkább úgy
döntött, visszanyeli megjegyzését.
− Kérem, kapitány − mondta. Schulz hálásan mosolygott, bár csak rövid
ideig. Amikor folytatta, Ben egy ismeretlen űrt vélt felfedezni tekintetében,
ami ugyanarra emlékeztette, mint amit Sasha szemében látott. Egy üresség,
ami ugyanakkor minden volt, csak üres nem, helyette névtelen ősrégi
rémségekkel tele, melyet jobb, ha senki sem látott.
− Nem tudom pontosan megmondani, mi a feladata − kezdett bele. − De
már végtelen idők óta várnak rá.
− És természetesen azt sem tudod, miért − mondta Ramanov gúnyosan.
− Csodálkoztam volna, ha igen.
− Van valami köze ehhez a helyhez − felelte Schulz, habár továbbra is
Ben apjához fordulva és azzal a szörnyen üres tekintettel. − Valami, ami
mindig is itt volt... és valami, amit mi hoztunk ide.
Ramanov lenézőn ciccegett.
− Aha, én is valahogy így gondoltam. Csak ne legyünk túl konkrétak, igaz?
Fő a titkolózás! − Lábfejével és sarkával ritmikusan dobbantott a földön,
amivel mintegy megkoronázta amúgy is nevetségesnek tűnő testtartását. De
Bennek nem volt kedve nevetni. Sőt ellenkezőleg. Nem kellett ahhoz túl jó
emberismerőnek lennie, hogy érezze, Ramanov pillanatokon belül elveszíti
önuralmát. Azon törte a fejét, hogy vajon mi történhetett e két férfi között, és
vajon miért utálta az orosz ennyire a vejét? − Mégis meddig akarjuk még
hallgatni ezt az ostobaságot? Rajtam kívül senkinek sem tűnik fel, mennyire
beteg ez az ember?
Ben édesapja tiltakozni akart, de Schulz csitító mozdulatot téve szabad
kezével bólintott egyet.
− Kérlek, Iljics. Tudom, mit érzel irántam, és valószínűleg meg is van rá az
okod. De ami közöttünk van, az most nem fontos. Fel kell tartóztatnunk
őket, amíg nem késő.
− A Jégkirálynő − mondta Ramanov gúnyosan. Ben legszívesebben
megmarkolta és addig rázta volna, míg észhez nem tér.
− Az Öregek − válaszolta Schulz − , ismerem a tervüket, Iljics. Egy
részük voltam.
− Gyönyörű! Akkor gondolom, azt is meg tudod mondani nekünk, hogyan
jutunk ki innen.
Schulz keserűen mosolygott.
− Ez azért nem így működik.
− Hát persze hogy nem − vágta rá Ramanov dühösen.
− Én közülük való voltam − folytatta Schulz közömbösen, halkan, már-
már lágyan, de ugyanakkor olyan hangsúllyal, melynek hallatán jéghideg
borzongás futott át Ben hátán. − Mindenki, akit elvittek, közülük valóvá
vált. Ha Alexandra és Ben nem szabadított volna ki, akkor talán teljesen
átváltoztam volna.
Ben egy pontban kénytelen volt igazat adni Ramanovnak − nem volt
teljesen biztos benne, hogy értette, mit akart Schulz mondani.
Lassan kezdett az egész kissé... ezoterikus lenni.
− Úgy érti, tudja, mi fog történni?
− Nem úgy gondolkodnak, ahogy mi, Ben. Egy voltam közülük, és
ugyanakkor mindenki, de mégis... − félbeszakítva magát vadul keresgélt a
megfelelő szavak után, de ezúttal sem lelt rájuk.
Hogyan is tette volna?, gondolta Ben. Ő maga is csak egyszer érintette az
idegen univerzumot, mely az Öregek lelkét már oly hosszú idők óta fogva
tartotta, de idegenszerűségének puszta tudata is több volt annál, mint amit el
bírt viselni. Pánikszerű félelemmel fogta el már annak a puszta elképzelése
is, hogy mit kellett Sasha apjának tapasztalnia.
− Időtlen idők óta arra várnak, hogy felébredjenek − folytatta végül
Schulz. − De most eljött az idejük. És valami itt... segít nekik. Valami, amit
mi hoztunk ide. − Szomorúan megvonta a vállát. − Ennél pontosabban
nem tudom kifejezni. Csak azt tudom, hogy igaz. − Végtelenül fáradságos
mozdulattal Benhez fordult. − Az édesanyád az, Ben. Meg kell találnotok.
Nem tudom, miért, de ő ennek az egésznek a kulcsa.
− Ő viszont sajnos eltűnt − mondta Ramanov. Megpróbált továbbra is
gúnyosnak hangzani, de úgy igazából nem sikerült neki.
Senki sem figyelt rá.
− És mit... akarnak? − kérdezte Robert Berger dadogva.
− Amit mindenki akar − válaszolta Schulz, és amint az előbb Ben
álmában, most is megértés és együttérzés volt hangjában. − Élni. Vissza
akarják kapni, ami egykor az övék volt.
− A világukat − szólt Ben édesapja komoran.
− Igen. De számunkra nincs többé hely a világon.
− Ez nevetséges! − kiáltott fel Ramanov. − Meddig kell még hallgatnunk
ezt az ostobaságot?
Csakhogy ez nem volt ostobaság, gondolta Ben borzongva. Ő nagyon is
látta, mit alkotnának az Öregek. Egy világot, amely annyira elpusztult és
más volt, hogy még a halálnak sem volt benne helye.
− Azon töröm a fejem, hogy meddig vagyunk még kénytelenek a maga
ostobaságát hallgatni! − vágta rá Robert olyan hangosan és hirtelen, hogy
még maga Ramanov is döbbenten nézett rá. − Minek kell még megtörténnie
ahhoz, hogy végre megértse, mivel állunk szemben, professzor? A fenébe is,
hiszen saját szemével látta, mi történt! Vagy talán már elfelejtette, hogy alig
egy órával ezelőtt majdnem mind odavesztünk?
− Egyáltalán nem, doktor. Azt nem állítom, hogy értem, mivel állunk
szemben. De azt elismerem, hogy egy különösen veszélyes ellenségről van
szó, feltehetőleg egy teljesen idegen és kétségkívül igencsak agresszív fajról.
− Ramanov tekintete súrolta veje arcát, majd amikor egy alig észrevehető
szünet után folytatta, hangja nem csak egy picit élesebb lett, de a korábbi
kérkedését is visszanyerte. − Nem vagyok bolond, nagyra becsült kolléga.
Pontosan tudom, hogy mindannyian óriási veszélyben vagyunk. De a világ
elpusztulása? Kérem! Nem lehetne egy kicsit alább adni?
− És hol a különbség? − kérdezte Ben. Ramanov értetlenül nézett rá.
− Tessék?
− Hol a különbség? Úgy értem, nekünk? Számunkra nem teljesen mindegy,
hogy az egész világ pusztul-e el vagy csak mi halunk meg?
− Aha, hát lehet, hogy nem is létezik a világ és az egész univerzum, sőt ti
csak a képzeletem szüleményei vagytok − fűzte hozzá Ramanov. − Én is
olvastam Kantot, és bizony elég flúgosnak tartom. − Majdnem sajnálkozó
pillantást vetett a fiú édesapjára. − Inkább ügyelnie kellene a fia
olvasmányaira. A Szupermen-képregények talán sokkal megfelelőbbek
lennének, mint Hegel és Kant.
Most bizony Bennek kellett uralkodnia magán, nehogy megmarkolva
Ramanov kabátját addig verje fejét a műanyag falba, míg egyikük meg nem
adja magát.
− Szerintem Bennek igaza van − szólalt meg az apja nyugodtan.
− Számomra teljesen mindegy, hogy az egész világ pokolra jut-e vagy csak
én halok meg. Miért nem koncentrálunk inkább csak arra, hogy életben
maradjunk? − Hangja − és főleg tekintete − több fokkal hűvösebbé
változott. − Ha pedig már itt tartunk, professzor. Hallott már valamit a
feleségemről?
− Nem − felelte Ramanov kelletlenül és kisebb habozás után.
− Valószínűleg nem kerülte el a figyelmét, hogy a helyzet pillanatnyilag
kissé kaotikus errefelé. Minden nélkülözhető emberemet ráállítottam a
kedves hitvese keresésére, de sajnos legtöbbjükre a sürgősen elvégzendő
szereléseknél van szükség.
− Náluk van − mondta Schulz.
Ramanov feltehetőleg valami egészen mást akart mondani, de inkább
uralkodott magán.
− Ha valóban így van, akkor borzasztóan sajnálom, de természetesen ez azt
is jelenti, hogy abszolút semmit sem tehetünk érte. Ugye senkit sem kell
emlékeztetnem arra, mi történt, amikor megpróbáltunk bejutni abba a
barlangba? − Már-már győzedelmesen nézett körbe, ráadásul még
elégedettebbnek tűnt, miután nem kapott választ. − Tehát mit is kellene
tennem maguk szerint? Talán keressem meg én?
Ben édesapja nem szólt egy szót sem, de látszott, hogy igencsak nehezére
esett nyugodtnak maradni. Talán ez rémisztette meg a legjobban Bent, és
folyton arra gondolt, mit mondott Van Staaten néhány napja erről a helyről:
hogy megváltoztatta az embereket, hogy... gonosszá tette őket.
− Meg kell keresnetek! − folytatta Schulz. − Fel kell tartóztatnotok, amíg
csak lehet!
Ramanov egy következő, kétségkívül még cinikusabb válaszra készült, majd
megrázva fejét, széttárta a karját, és egy szó nélkül elhagyta a szobát. Nem
csak Ben lélegzett fel megkönnyebbülten.
− Köszönöm − mondta apja halkan Schulz felé fordulva. − Nem tudom,
meddig...
− Rendben van − szakította félbe a kapitány. − Az én hibám volt.
Tudnom kellett volna, hogy reagál a látványomra. − Ajkán megjelent egy
rövid és nagyon keserű mosoly, majd gyorsan el is tűnt a kimerültséget és
fájdalmat tükröző szürke álarc mögött. − Csak nem gondoltam volna,
hogy...
− Nem a maga hibája − mondta Ben. − Ez a... − erőtlenül végigsuhintott
kezével a helyiségen. − ... hely miatt van. Megváltoztatja az embereket.
Más körülmények között roppant bután hangzottak volna e szavak, legjobb
esetben is színpadiasan. Itt és most azonban mintha felkeltettek volna vagy
felidéztek volna valamit, ami vészjóslón lebegett felettük. Hirtelen nem mert
többet mondani, nehogy hangja még jobban kinyissa az ajtót és beengedje a
valóság túloldalán ólálkodó valamit...
Végül édesapja megköszörülve a torkát véget vetett a szörnyű pillanatnak.
− És maga..., maga nem tudja pontosan, hogy... mit is akarnak a
feleségemtől?
Schulz sajnálkozva megrázta a fejét.
− Jobb lesz, ha mostantól nem a feleségeként emlegeti, doktor.
− De hát ő a...
− Ő csak volt a felesége, Berger doktor − vágott a szavába Schulz.
− Most már közéjük tartozik. Sajnálom.
− De hát ez...
Ezúttal Ben szakította félbe.
− Igaza van, apa. Úgy van, ahogy mondja.
Apja olyan szemet meresztett rá, mint akiben komoly harcot vív a
hitetlenkedés és az igazság bénító tudata. Ben bűnösnek érezte magát,
abszurd módon pontosan azok miatt a dolgok miatt, amelyeket apja mesélt
még a közte és édesanyja között lévő valós kapcsolatról. Kénytelen volt
ökölbe szorított kézzel és számos izom megfeszítésével visszaszorítani a
szemébe gyűlő könnyeket. De nem igazán sikerült neki, ezért elfordulva
inkább a Schulz ágya mögötti falat bámulta.
− Honnan tudod? − kérdezte Robert. Hangja immár csak egy suttogás volt,
és oly módon reszketett, hogy Ben csak komoly erőfeszítések árán értette
meg szavait. Ugyanakkor viszont hangos ordításként csengtek fülében.
Ben szívesen elmagyarázta volna neki, de valahogy nem talált szavakat az
Öregek sötét hatalmára, így csak megrázva a fejét továbbra is a falat
mustrálta.
− De..., de senki sem tudja, mi történt valójában! − tiltakozott édesapja.
Hangja szinte könyörgő volt. − Schulz! Hiszen maga is elmenekült tőlük!
És a lánya is, még ha csak kis időre is!
− Az teljesen más volt. Alexandra különleges, ahogy a fia is, és odalent...
nem a mi világunk szabályai érvényesek. Másra pedig... − Ben nem nézett
Schulzra, de határozottan érezte beletörődő vállvonását. − Talán én nem
érdekeltem őket annyira. Lehet, hogy figyelmetlenek voltak vagy valami
fontosabbal foglalkoztak. Rám és a többiekre nem vártak annyit, mint a
feleségére.
− De miért? − kiáltotta Ben édesapja. − Mi lehet olyan fontos rajta? Ő... ő
csak egy teljesen normális ember!
− Nem tudom. De biztosan nagyon értékes a számukra. Már érkezésünk
előtt jóval korábban tudták, hogy el fog jönni. Azt hiszem, ők hívták ide.
Ben elfordította fejét az oly érdekesnek tűnő falról, és összevont homlokkal
Schulzhoz fordult.
− Ezt meg hogy érti?
− Emlékszel még, mit mondott West százados? Az a zsoldos?
− Harry? − bólintott Ben. Majd szinte ugyanabban a pillanatban megrázta
a fejét. − Ő sok mindent mondott, de...
− De amikor visszatért a Princessre, azt mondta Iljics − Ramanov
professzor − küldte az édesanyádért.
Ben kétségbeesetten kutatott emlékei között, de egyáltalán nem volt biztos a
dolgában, bár csupán néhány nap telt el azóta, mégis úgy tűnt, mintha
évekkel ezelőtt történt volna − valaki más életének egyik elmosódott
emléke.
Még apja is tiltakozni készült, majd inkább összeráncolva homlokát
igencsak elgondolkodott. Végül vadul megrázta a fejét, és így szólt.
− Nem. Ez nem igaz. Ramanov semmi ilyesmit nem parancsolt neki. Ő azt
sem tudta, hogy én és a feleségem a Princess fedélzetén voltunk. − Schulz
azonnal válaszolni készült, de Robert egy határozott gesztussal leintette.
− Megkérdeztem.
− Iljics pedig azt mondta, hogy nem emlékszik erre a parancsra −
találgatta Schulz. − Még talán igaz is. Talán valóban adott ilyen parancsot,
majd rögtön el is felejtette, vagy csak a zsoldosok hiszik, hogy kaptak ilyen
parancsot... Hol a különbség?
Robert mostanra már annyira idegesnek és ugyanakkor tehetetlennek is tűnt,
hogy Ben végtelenül megsajnálta. Irtózatosan... kirekesztettnek érezhette
magát. Honnan is értette volna, hogy miről beszél Schulz? Még neki is, aki
az Öregek világában járva érezte félelmetes és kimondhatatlanul idegen
jelenlétüket, nehezére esett követni a kapitány szavait − természetesen nem
azért, mert annyira bonyolultak vagy értelmetlenek lettek volna, hanem mert
valami mélyen benne határozottan rettegett attól, hogy Schulz szavai igazak
voltak.
− Én ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni! − mondta Robert.
Szinte ordított. − Ez..., ez teljes képtelenség! Nincs semmi értelme! Miért
pont ő?
− Megértem a felindulását, Berger doktor − válaszolta Schulz.
− A maga helyében én is így reagálnék. De sajnos nem tudok választ adni a
kérdésére... hogyan is tudnék? Inkább azt kellene kideríteni, hogy mi lehet
olyan különleges a feleségében.
Ben édesapja nem szólt egy szót sem, hanem inkább gyűlölettel teli
tekintettel fürkészte a Princess egykori kapitányát, mire Ben...
... hirtelen rájött.
A felismerés vakító és figyelmeztetés nélkül hatolt be homloka mögé, de a
tudat túlságosan is borzalmas volt ahhoz, hogy elfogadja. A következő
pillanatban már el is illant a gondolat, akárcsak egy rémisztő szörnyeteg
tükörképe a gyorsan áramló vízben.
Csupán a szörnyű üresség érzete maradt meg. Ahogy az üresség mögött rejlő
ismeretlentől való pánikszerű félelem is.

21

Nem bírtak sokáig fenn maradni. A beszélgetés − bármilyen rövid is volt

− teljesen kimerítette Sasha édesapját, ezért egyre nehezebb volt számára
beszélni, míg végül néhány perc múlva egyszerűen belealudt mondandójába.
Nem sokkal rá Van Staaten robbant be a szobába, és durván félrelökve a fiút
rövid, de annál alaposabb vizsgálatnak vetette alá Schulzot. Nem szólt egy
szót sem az elé táruló látványhoz, de a tekintetében lévő szemrehányás,
mellyel őt és főleg édesapját mustrálta, bőven elég volt.
Talán még durvábban, és még mindig egy szót sem szólva kihessegette Bent
és apját a teremből, miközben Sasha édesapjával maradt. Úgy tűnt, Van
Staatent nem zavarta, hogy a lány még mindig apja bekötött jobb kezét
szorította, habár az érintés bizonyára nem tett túl jót a frissen operált
ujjainak. Ben döbbenten és kissé féltékenyen figyelte a jelenetet − majd
ugyanabban a pillanatban óriási lelkiismeret-furdalás tört rá.
Természetesen ő sem mondott semmit, de Van Staaten mintha olvasott volna
a gondolataiban, mivel szemöldöke igencsak feljebb csúszott a homlokán.
Határozottan szemrehányó arcot vágott. Amikor Ben végre kilépve a
folyosóra balra indult volna, szinte parancsoló mozdulattal visszarántotta és
a kezelőszobája felé terelte. Ott aztán alapos kivizsgálásnak vetette alá, majd
belenyomott két irdatlanul égető felesleges injekciót is. Ben szerint színtiszta
kínzásból tette, ráadásul kitűnően értett hozzá.
A Van Staaten szembeni ellenszenve mindenesetre korlátok között maradt,
amikor ráébredt az állomást ért katasztrófa valódi nagyságára. Apja alaposan
alábecsülte, amikor egy fél tucat sérültről tudósított, feltehetőleg csak azokat
említette, akik különösen súlyosan sérültek − lényeg, hogy az édesapján
kívül a zsilip közelében tartózkodó emberek egyike sem úszta meg a
támadást sértetlenül. Voltak ott csonttörések, bőrhorzsolások, duzzanatok és
ficamok, és úgy tűnt, Tahia célzási képessége is hagyott némi kívánnivalót
maga után, mivel a támadók többsége különböző égési sebek csinos kis
gyűjteményével büszkélkedhetett, legtöbbjük szerencsére ártalmatlan, de
kétségkívül fájdalmas volt.
A legrosszabbul Tooth járt. Ben Van Staaten hálószobájában talált rá, ahol
egy múmiához hasonlóan, bebugyolálva feküdt egy rögtönzött
csepegtetőhöz kapcsolva. Habár nem igazán zárta a szívébe a zsoldost,
mégis mélyen lesújtotta a látványa − főleg amikor édesapja felvilágosította
arról, hogy bizony nem a támadók művelték ezt vele. Tahia valószínűleg épp
azokra a támadókra szegezte fegyverét, akik Tooth rögtönzött tüzelőállását
vették támadásba, így sajnos nemcsak a szörnyűséges lényeket, hanem
bajtársát is megpörkölte. Ben apja nem részletezte a történteket, de nem is
volt szükség rá: Tooth feje majdnem teljesen be volt bugyolálva, de a fiú
még a vastag gézréteg ellenére is jól látta arcát, mely inkább egy jól átsült
sonkára, mint emberi arcra emlékeztette, ráadásul olyan szaga is volt. Van
Staaten nem volt benne biztos, hogy a zsoldos túléli az előttük álló éjszakát,
Ben pedig gondolni sem mert arra, hogy érzi majd magát Tahia, ha végre
felébredve a Van Staaten által kreált mesterséges szunyókálásból megtudja
az igazat.
Hirtelen olyan álmosság tört rá, hogy alig maradt ereje szobájába vonszolni
és kimerülve ágyára vetni magát. Azzal a gondolattal a fejében, hogy a
nemrég kapott injekcióknak az égvilágon semmi közük a váratlan
álmossághoz álomba merült, majd úgy érezte, néhány másodperc után fel is
ébredt.
Ez természetesen nem volt igaz, bár lehet, hogy élete legszörnyűbb
izomlázával és azzal az érzéssel ébredt, miszerint egy különösen aljas
átváltozáson ment keresztül, azaz legalább ötször annyi idegvégződéssel
rendelkezett, mint bármelyik más ember (ráadásul mindegyik pokolian fájt),
mégis érdekes módon felfrissülve ébredt. Ahogy Van Staaten kedvenc
játékszereinek, mégpedig az injekciós tűk kellemes gondolatával aludt el,
úgy azokkal is ébredt. Csakhogy ezúttal egy kelletlen hálaérzet is elkísérte.
Bármit is adott be neki...
Ben ijedtében úgy összerezzent, hogy majdnem leesett a keskeny
fekvőfelületről, amikor rájött, hogy nincs egyedül.
Sasha feküdt mellette. Álmában fejét a vállára, jobb karját pedig a mellére
tette. Valószínűleg a lány ujjaiból áradó meleg ébresztette fel, melyek
pontosan a szíve felett pihentek.
Ben annyira összezavarodott, hogy egyelőre semmit sem érzett... majd
− bármennyire is nehezére esett megválni a lány látványától − lehunyva a
szemét megpróbált koncentrálni.
Semmit sem érzett. Ha álmodott is, akkor sem emlékezett már semmire.
Sasha most először került testileg ilyen közel hozzá, és pont most nem vitte
magával az álomvilágába. Ez igencsak különös és bosszantó volt, de
ugyanakkor roppant megnyugtató is.
Óvatosan felemelte a mellén lévő kezét, felegyenesedett, majd végtelenül
gyengéden, nehogy felébressze, kihúzta nyaka alól a karját. Sasha mérgesen
fújtatott álmában, majd mintha egy halvány mosoly suhant volna végig
arcán. Egészen kicsinek és végtelenül sebezhetőnek látszott, ezért Bennek
alaposan uralkodnia kellett magán, nehogy karjába kapva magához szorítsa.
Ehelyett inkább felállt, és az éjszaka alatt lecsúszott takaróval épp be akarta
takarni a lány törékeny testét, amikor észrevette, hogy Sasha nem csak
teljesen fel volt öltözve, de még fehér szőrmekabátja is rajta volt, pedig
odabent már-már elviselhetetlenül meleg volt.
Ben még néhány másodpercig csak állt, és bámulta az alvó lányt, majd
összeráncolva homlokát újra kutakodni kezdett emlékei közt − ezúttal
azonban egy teljesen más emléket keresett. De ezt sem találta meg. Úgy
tűnik, mégiscsak úgy aludt, mint egy kő.
Ennek nagyobb részt örült. Ez azonban semmit sem változtatott
tanácstalanságán. Bármennyire is hízelgőnek találta az elképzelést, miszerint
Sasha a közelségét kereste éjjel, mégis azon törte a fejét, vajon miért? Egy
kisebb része (pontosabban: az, amelyik nem örült annak, hogy ilyen mélyen
és rendületlenül aludt) kitartott amellett, hogy bizony ő a hibás. Csakhogy
érkezésük óta annyi minden és annyi szörnyűség történt már, hogy
időközben lehetetlennek tartotta azt, hogy csak úgy, ok nélkül történjen
valami.
A kinyíló ajtó hangjától alaposan összerezzent, majd hátrafordulva látta,
hogy édesapja lépett be rajta. Először csak döbbentnek tűnt, amint meglátta
az alvó lányt, majd egy különös kifejezés jelent meg az arcán − nem
feltétlenül rosszalló, de ugyanakkor nem is boldog.
− Ühüm..., szóval..., szóval ez nem az, aminek... − dadogta Ben, majd
meglátva édesapja tekintetét, tehetetlenül elhallgatott. Elég nevetségesnek
érezte magát.
− Igen, azt... elhiszem − válaszolta az apja. Kissé zavarban volt.
− Egyébként meg, semmi közöm hozzá. − Mesterkélten köhécselve egyet
kissé oldalra fordult, hogy ne is lássa a lányt, de az utána következő öt-hat
másodperces hallgatással csak még kínosabbá tette a helyzetet. Végül újra
megköszörülte a torkát és anélkül, hogy Benre nézett volna így folytatta.
− Ramanov professzor látni akar minket.
− Rendben − vágta rá a fiú hevesen. Úgy tett, mintha el akarná hagyni a
szobát, de akkor vette észre, hogy kezében még mindig a takarót
szorongatja. Először le akarta dobni a földre, majd úgy döntött, mégis
Sashára teríti.
Annak ellenére, hogy óvatos volt, felébredt. Első pillanatban ugyanolyan
zavartnak és tehetetlennek látszott, ahogy nemrég még Ben érezte magát,
majd tekintetük találkozásakor a fiú mintha egy halvány mosolyt vélt volna
felfedezni a szemében. Szinte vad öröm öntötte el az egész testét. Csupán
egy apróság volt, egy röpke ajakrándulás, de mégis ott volt. Talán
édesapjának mégiscsak igaza volt, és talán Sasha tévedett. Valami történt
vele, annyi biztos, csak még nem volt képes szavakba önteni. Amióta erre a
világ végén lévő helyre lépett, Sasha autizmusa csak rosszabbodott, most
azonban úgy tűnt, mintha javult volna. Már csak pár nap, és lehet, hogy újra
olyan... hát... normális... lesz, mint a Princess fedélzetén, amikor először
találkoztak.
Feltéve, ha sokáig életben maradnak még.
− Ben?
Apjának hangja visszarántotta a valóságba, még ha nem is igazán akarta.
Most, hogy felfedezte a Sasha szemében lévő szikrát, teljesen mindegy volt
neki Ramanov és az egész világ. Ahelyett, hogy hátrafordult volna, inkább
leguggolt a lány mellé, és mélyen a szemébe nézett. Eddigi tapasztalatai
alapján nem is csodálkozott volna azon, ha ez is csak egy újabb
megtévesztés lett volna − és hirtelen megtörtént a csoda: az üresség nem
tért vissza a tekintetébe, ezért egyetlen szívdobbanás erejéig egyenesen a fiú
szemébe nézett. Felegyenesedve lelendítette a lábát, majd kinyújtott kézzel
várta, hogy felsegítse az ágyról.
Ben annyira megdöbbent, hogy teljesen elveszítette az egyensúlyát, és az
elesés elkerülése végett megtámaszkodott bal kezén. Valahogy mégis
sikerült felegyenesednie, de az az érzése támadt, hogy inkább a lány segítette
őt fel, nem pedig fordítva.
Legnagyobb meglepetésére édesapja nem szólt semmit a Sashában
végbement változáshoz − habár meglepett arckifejezése határozottan
elárulta, hogy nem kerülte el a figyelmét. Egy türelmetlen gesztussal jelezte,
hogy siessen. Annak ellenére, hogy a tegnapi katasztrófa után már több óra
is eltelt, az állomás még mindig kihaltnak tűnt. Az egyetlen hang, amit Ben
hallott, az a hol erősödő, hol pedig gyengülő sarki vihar bömbölése volt.
Szinte érezni lehetett a bázison uralkodó lesújtó hangulatot. Bennek fogalma
sem volt hány óra lehetett, hogy odakint egyáltalán nappal vagy éjszaka
volt-e, de ez valójában nem is játszott szerepet ezen az isten háta mögötti
helyen.
Az emberek többnyire magányosan és csendben visszahúzódtak saját
szállásukra.
De mégis mit várt tőlük? Az itt lévő nők és férfiak mind egy szálig tudósok,
nem pedig katonák voltak.
Sasha és ő lépett be utolsóként a központba. Most először nem feszítettek
marcona őrök az ajtóban, és érdekes módon világosság lepte be az egész
termet. A nagy falmonitor be volt kapcsolva, sőt vele a nála sokkal nagyobb
testvére is − egyedül Ramanov és Nyarlathotep tudhatta, honnan került elő
ilyen hirtelen − , és mindketten a sátortető alatt lévő zöldes területet
mutatták. Ben azt hitte, időközben már hozzászokott a szokatlan képekhez,
de ezúttal sem látott többet értelmetlennek és furcsának tűnő körvonalaknál,
valamint homályos, nem a jégharcosoktól származó mozdulatoknál.
− Ben! − Schulz, aki Ramanovval, annak asszisztensével és Vatec
doktorral ücsörgött a nagy konferenciaasztalnál, azonnal magához intette
formátlanul bekötözött kezével, majd megpróbálván felegyenesedni
fájdalmasan elhúzta az arcát, és inkább a mellette lévő szabad székre bökött.
Sasha alaposan megdöbbentette Bent − ahogy a többi jelenlévőt is − ,
amikor egy hirtelen mozdulattal megkerülve az asztalt nem csak leheveredett
apja mellé, de még ki is nyújtotta felé a kezét. Habár az érintés kétségkívül
ugyanolyan fájdalmas volt számára, mégis ragyogó arccal nézett lányára.
Első pillanatban megint úgy érezte, mintha némi féltékenység törne rá
− ami talán valamennyire igaz is volt − , de a félelemnek ezúttal egy
egészen más oka volt. Nem felejtette el, mit mutatott és főleg mondott neki
Sasha utolsó alkalommal. Nyarlathotep közelebb jött. A lány pedig hozzá
tartozott. Talán nem kellene annyira örülnie neki, hogy végre magához tért...
− Foglalj helyet, Benjamin! − hatolt be Ramanov hangja gondolataiba.
Ben ijedten összerezzent, és csak akkor ébredt rá, hogy már legalább fél
perce csak egy helyben állva bámulja Sashát és a lány apját − és persze a
többieket is. Érezte, hogy egy pillanat alatt fülig elvörösödik, majd tekintetét
a földre szegezve elindult egy üres helyet keresni magának, miközben
majdnem felbukott saját lábában. A hosszú asztal most is tele volt iratokkal,
könyvekkel, számítógéppel kinyomtatott papírokkal és mindenféle mással.
Ramanovon, az asszisztensén, Vatecen és Schulzon kívül csak ő, Sasha és az
édesapja volt jelen.
− Ülök − mondta, miután helyet foglalt. Hangja mintha különösen élesen
csengett volna, ami még őt is kissé megijesztette, de az orosz nem vett róla
tudomást. Azonnal az édesapjához fordult.
− Hogy érzi magát, doktor? Remélem, már sikerült valamennyire
kihevernie a sokkot.
Ben apja csak egy jeges pillantással reagált, amivel az oroszt és Schulzot is
egyszerre sújtotta. Ben azon törte a fejét, hogy vajon időközben történt-e
még valami, amiről ő nem tudott. De ezt feltehetőleg nemsokára úgyis
megtudja.
Ramanov hiába várt egy lehetséges válaszra, ezért egy kínos köhécselés után
így folytatta.
− Szóval... Susanna − Vatec doktor − és én kihasználtuk az időt, és...
csináltunk egy állapotfelvételt. Attól félek, az eredmény nem túlságosan...
− vadul keresgélt a megfelelő szavak után, majd megvonva a vállát így
fejezte be a mondatot. − ... bátorító.
− Ezzel meg mit akar mondani? − kérdezte Ben édesapja. Hangja
ugyanúgy csengett, mint az előbb a fiáé, de ugyanakkor volt benne egyféle
ellenségeskedés, ami alaposan megrémisztette Bent. Valami történt,
miközben ő aludt, ehhez nem fér kétség.
Vatec épp válaszolni készült, de Ramanov egy már-már félénk gesztussal
hallgatásra bírta.
− Találtunk egy... nyomot a hitveséről, Berger doktor.
Ben felegyenesedett a székében, és apja sem tűnt kifejezetten kellemesen
meglepettnek.
− Egy nyomot? Ez pontosan mit jelent?
Válasz helyett Ramanov röpke, majdnem bűntudattal teli pillantást vetett
vejére, majd felszólítón asszisztensére, Pjotrra kapta a fejét. Csak most vette
észre, hogy Ramanov ezúttal megvált hőn szeretett billentyűzetétől, amely
immár a fiatal orosz előtt virított. Pjotr ujjai villámgyorsan pötyögtetni
kezdték a billentyűket, így egy ideig csak azok halk kattogása volt hallható.
Végül Ramanov a két monitorra bökött.
A kisebb még mindig a zöld kísértetképet mutatta, miközben nagyobb
testvére éppen kialudt. Ben várt tíz másodpercet, hátha történik végre
valami, majd kérdőn Ramanovhoz fordult. Az orosz egy büntető
homlokráncolás kíséretében Pjotrhoz irányította, aki egyetlen halk szót
kinyögve anyanyelvén, láthatóan lejjebb süllyedt a székében. Ujjai
elmosódott alakká folytak össze, ahogy egyre gyorsabban suhantak a
billentyűk fölött. A képernyő hirtelen villogni kezdett, majd megjelent rajta
egy képszerű valami.
− Elnézést − mondta Ramanov, miközben egy másik, immár egyértelműen
dühös pillantást vetett szegény asszisztense irányába.
A monitor eközben közömbösen tovább villogott. Kétszer-háromszor,
mintha egy valamennyire felismerhető kép rajzolódott volna ki, majd
gyorsan el is tűnt.
− Nem Pjotr hibája − mondta Ramanov, még ha olyan hangsúllyal is,
miszerint igenis asszisztensét hibáztatja a monitoron megjelenő
katasztrófáért (sőt minden másért, ami az elmúlt napokban történt velük),
majd egy közömbös gesztust vetve a képernyőre így szólt. − Fél éjszakán át
igyekeztük helyreállítani a kapcsolatot, de valami zavarja a
számítógéprendszerünket. Csakhogy nem tudjuk, mi.
− És ezért rángatott ide minket az éjszaka közepén? − kérdezte dühösen
Robert Berger.
− Pontosabban véve itt mindig éjszaka közepe van, Berger doktor − szólt
Vatec nyugodtan. − Legalábbis az elkövetkező három hónapban.
Ben édesapja dühösen nézett rá, és zavartan ráncolta a homlokát. A fiú is
döbbenten nézett a tudósra. Vatec szinte akcentus nélkül beszélt németül.
Nem szólt semmit, de meg volt róla a saját véleménye.
− Csak egy pillanat türelmet kérek − mondta Ramanov.
A pillanatból kissé több lett, de végül a csíkokból lassan egy fekete-fehér
kép rajzolódott ki.
− Nagyon sajnálom − szólt Ramanov − , de egyelőre ez a legjobb, amit
produkálhatunk.
Senki sem válaszolt, amely részben azért lehetett, mert már unták az orosz
folyamatos bocsánatkérését. A fő okot pedig természetesen a monitor
szolgáltatta... és a mindenki fejében jelen lévő kellemetlen emlékek.
Mégpedig a lenti zsilipkamra, a második biztonsági ajtó előtti terület képe.
A képernyőn nem mozgott semmi, Bennek mégis az az érzése támadt, hogy
ez nem egy kimerevített kép, hanem egy filmfelvétel. Mindenesetre most
nem ücsörgött ott semmiféle pók a lencsébe vigyorogva.
− És? − kérdezte a fiú apja jó néhány másodperc múlva.
− Ahogy már mondtam, az embereimnek sikerült működésbe hozniuk a
vizsgálórendszer egy részét. Sajnos nem az egészet, ráadásul a minőség is
hagy némi kívánnivalót maga után.
Ramanov felemelte a kezét, mire Pjotr vad pötyögésbe kezdett. A monitor
képe hirtelen megvillant, majd a film visszafelé lépkedett − valahogy
mindenki tudta, habár a képen semmi sem történt.
Legalábbis először.
Majd mintha egy elmosódott alak suhant volna át a helyiségen, és ekkor a
kép kimerevedett. Az előzőleg még zárva lévő többtonnás páncélajtó
résnyire nyitva állt.
− Ez a felvétel tegnap készült − magyarázta az orosz. − Nem sokkal a
támadást követően. − Ben nem nézett oda, mégis határozottan észrevette,
amint Ramanov egy röpke és bizonytalan pillantást vetett édesapjára.
− Borzasztóan sajnálom.
Eltelt egy további, végtelen másodperc, majd a kép kissé remegni kezdett, és
az egész lépcsőt nehéz és súlyos lépések rázták meg. A monitoron megjelent
egy jégből mintázott csizmaszerűség, amelynek majdnem sikerült teljesen
felborítania a kamerát.
Egyre több láb jelent meg a lépcsőn, majd a szörnyűséges jégteremtmények
egymás után robogva le tűntek el a tárva-nyitva álló páncélajtó mögött.
− Ezek a... laborba akartak bejutni? − kérdezte Ben édesapja döbbenten.
Ramanov nem válaszolt, Ben pedig megpróbálta megszámolni a kamrán
áttörő és a mögötte lévő laborszobákban eltűnő alakokat, de hamar feladta.
Több tucat lehetett, valószínűleg mindegyik ott volt, ami bejutva az
állomásra megúszta a zsilipnél történt mészárlást.
− De miért? − tudakolta Robert. − A barlangon sokkal könnyebben...
Hirtelen félbeszakította mondandóját, amikor a fehér kísértetek között
váratlanul feltűnt egy, a többiektől igencsak különböző alak.
− Mi? − motyogta rémülten.
Ramanov szótlanul rábólintott asszisztensére, mire Pjotr ujjai megint csak
elfoglalt pókokhoz hasonlóan szaladgáltak a billentyűzeten. A kép
kimerevedett, majd egy kicsit visszapörögve újra kimerevedett, és Pjotr
közelebb hozta azt a bizonyos képrészletet. Pedig nem is lett volna rá
szükség.
Ben felismerte saját édesanyját annak ellenére, hogy csak hátulról látszott, és
a kép nem volt valami jó minőségű.
− De mit..., mit jelentsen ez? − motyogta valaki, Ben szerint az édesapja,
de nem volt benne biztos.
− Attól félek, bocsánatot kell kérnem a vejemtől − szólt Ramanov
kelletlenül. − Úgy tűnik, igaza volt.
A felvétel életlenül tovább pörgött, mire a Ben szerint édesanyját ábrázoló
elmosódott alak átsétált a páncélajtón.
− Akkor..., akkor ezek... elrabolták − motyogta Robert. − De..., de miért?
− Számomra nem tűnt éppen rablásnak − szólalt meg egy hang mögöttük.
Nem Ben volt az egyetlen, aki döbbenten hátrafordult. Mindenki
meglepetésére Van Staaten és Harry ácsorgott az ajtóban. A doktornő talán
még kimerültebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint előző nap, de ugyanakkor
roppant dühösnek is. A zsoldos alig állt a lábán, ezért egy átalakított síbotra
támaszkodva igyekezett megtartani egyensúlyát. Annyira nyomottan és
erőtlenül állt ott, hogy még a belga orvosnőnél is kisebbnek és
sérülékenyebbnek látszott, ha pedig Ben eddig úgy gondolta, hogy Schulznál
nincs rosszabb látvány, akkor most sürgősen megváltoztatta a véleményét.
Sasha apja a zsoldoshoz képest virágzott.
Zavartan Ramanovhoz fordult.
− De én azt hittem...
− Én pedig azt hittem − szólt Harry − , jobb lesz, ha részt veszek ezen a
rögtönzött kis üzemi gyűlésen, ezért felmentettem magamat.
− Az utasításom ellenére! − fűzte hozzá Van Staaten mérges pillantást
vetve a zsoldosra. − Ez őrültség! És felelőtlenség is!
− Ellenvetés tudomásul véve, doktornő! − vágta rá Harry gúnyosan.
− És figyelmen kívül hagyva, tudom.
Erre Harry már nem szólt semmit, hanem nagy nehezen elindult, miközben
minden egyes lépésnél fájdalmasan elhúzta a száját. Van Staaten doktornak
igaza van, gondolta Ben aggódva. Valóban felelőtlenség volt a részéről.
Ahhoz viszont túl jól ismerte Harryt, hogy tudja, Van Staaten próbálkozásai
teljesen feleslegesek voltak.
− Mikoriak ezek a képek? − kérdezte Harry, miután nyögdécselve helyet
foglalt.
− Tegnapiak − válaszolta Ramanov. − Közvetlenül a támadás után
készültek.
Harry egy pillanatra hátradőlt a székében, és becsukta a szemét. Borzasztó
kimerültnek tűnt, de Ben megkönnyebbülésére cseppet sem csodálkozott az
elé táruló kép láttán.
− Szóval akkor ezért támadtak.
− Elrabolták, és... − kezdett bele Robert Berger, mire Harry egy átható
pillantással és egy burkolt fejcsóválással hallgatásra bírta.
− Térjen már észhez, doki. Ez a támadás nem az állomásnak szólt. És nem
rabolták el a feleségét. Csak érte jöttek.
− De hát ez...
− Igaza van − dobta be Schulz. − És ezt maga is tudja. Ismerje már be,
doktor. − Halványan mosolygott, habár szemében ebból semmi sem
látszott, főként együttérzésnek nem volt semmi nyoma. − Ez könnyebbé
teszi..., én már csak tudom. Már régóta nem az a nő, akinek megismerte.
− Igen, tényleg? − sziszegte Ben apja idegesen. − Szóval azt állítja, hogy
még odalent a barlangban vitték magukkal? − szemrehányón Harryre
nézett. − Ha jól emlékszem, nem volt egyedül.
− Így igaz − mondta Ramanov. Harry abszolút közömbösen bámult
Robertre, mire az orosz így folytatta. − Ez igaz, de most nem West
századosról van szó, doktor.
− Miért, nem pont maga...? − kezdett bele Ben édesapja, de Ramanov
félbeszakította.
− A gyémántok, tudom. − Gyors, bocsánatért esedező tekintettel
rámosolygott Harryre, aki érthetően csupán értetlen pillantással reagált rá,
majd megrázva a fejét így szólt. − Hatalmasat tévedtem.
− És ebben most hirtelen olyan biztos?
− Hiszen maga mondta, doktor − Ramanov Benre bökött, mintha tanúként
akarná bevonni. − Maguk semmit sem tudtak róla.
Harry hol az oroszra, hol pedig Robertre kapta a fejét, de egyre zavartabbnak
tűnt, majd arca váratlanul felragyogott, és ugyanabban a pillanatban el is
komorult.
− Ugye nem gondolta komolyan, hogy csak a gyémántok miatt mentünk le
oda? − Hangja inkább hitetlenkedő, mint dühös volt.
− Bevallom, megfordult a fejemben − ismerte be Ramanov. − Elvégre
elképzelhetetlen értékű kincs hever a lábunk alatt.
− Ja, persze − szólt Harry gúnyosan. − Mindig is gazdag milliomosként
akartam meghalni, mint szegény zsoldosként továbbélni. − Halkan
kuncogott, habár minden oka meglett volna arra, hogy határozottan dühös
legyen az oroszra. Tekintete azonban inkább tréfálkozónak tűnt. − Erről
majd később beszélünk, professzor! Nem igazán díjazom, ha a munkaadóim
nem bíznak bennem vakon.
− Ahogy maga mondta, Harry − Schulz nyugtatón a magasba emelte a
kezét − , ezt inkább később beszéljék meg. − Ezzel újra Ben édesapjához
fordult. − Ő nem volt odalent, higgyen nekem.
− Bocsásson meg, kapitány − mondta Harry − , de én...
− Legalábbis nem náluk. Éreztem volna, ha ott van.
− De mégis mit akarnak tőle? − motyogta Van Staaten. − És mit akar ő
odalent?
− Azt nem tudjuk − Ramanov tüntetőleg felemelte a kezét, hogy mindenki
figyelmét a monitorra irányítsa, mire hangja egy már-már erőltetetten
tárgyilagos hangnemre váltott. − Megpróbáltuk a laborban lévő kamerákat
is újra üzembe helyezni, de nem sikerült. Valószínűleg mindegyiket
tönkretették.
− Akkor viszont le kell mennünk oda − türelmetlenkedett Ben édesapja.
− Muszáj... − A hangja elcsuklott. Továbbra is a képernyőt, illetve az
asztalon heverő, egyre erősebben remegő kezét bámulta. Van Staaten végre
eljött az ajtó mellől, ahol egészen idáig dacosan ácsorgott, majd ujjait az
alkarjára téve leült mellé. A látvány néhány napja még borzasztóan
felkavarta volna Bent, de ezúttal nem érzett semmit.
− Igaza van, Robert − mondta halkan.
− Tudom. − Hangja már alig volt hangosabb egy halk suttogásnál.
Ramanov ismét a monitorra bökött.
− Attól félek, nem ez az egyetlen rossz hírem. − A többiek hallgattak.
Valahogy senki sem tűnt meglepettnek. Ramanov kivárt néhány
másodpercet, majd egy szándékosan körülményes mozdulattal felemelkedett
− jóval lassabban, mint kellett volna − , és odasétált a két monitorhoz. Az
előadás még Ben számára is abszurdnak tűnt, mintha az orosz alaposan
begyakorolta volna asszisztensével, aki türelmesen végigvárta, míg elérte a
két különböző képernyőt, majd miután az orosz jelt adott újra bepötyögött
valamit a számítógépbe. A kis képernyőn lévő kép semmit sem változott, a
másik azonban különböző betű- és számkombinációkkal, valamint zavaros
meteorológiai szimbólumokkal ábrázolta a Déli-sark keleti partjának
műholdfelvételét. Ezek az égvilágon semmit sem mondtak Ben számára
− de úgy érezte, nem is akarja pontosan tudni, mit jelentenek az elé táruló
szimbólumok és fenyegető fekete foltok. Főként a fekete foltok pontos
jelentésére nem volt kíváncsi...
− Mondtam már, hogy van egy icike-picike problémánk? − kérdezte
Ramanov.
− Többször is − válaszolta Van Staaten csípősen.
− Hát akkor..., ahogy mondtam: van egy kis problémánk. Sikerült
helyreállítanunk a műholdkapcsolatot. Amit éppen látnak, az a part felett
lévő aktuális időjárási helyzet.
− Nekem inkább rossz időjárási helyzetnek tűnik − mondta Harry.
− És attól tartok, ebben bizony sajnos igaza van − sóhajtott Ramanov, és
ebben a pillanatban a vihar egy fokkal még hangosabban bömbölt. − A
vihar új erőre kapott. A kollégáim szerint egyféle szuperviharrá fejleszti
magát.
− Veszélyben van az állomás? − kérdezte Ben.
− Úgy tűnik, nem közvetlenül a vihar által. De valahogy... mégis.
− Aha − szólalt meg a fiú apja, majd Harry megkérdezte. − Meddig fog
tartani? Egy hét?
− Inkább egy hónap. Vagy talán három. − Ben érezte, ahogy fokozatosan
sápadni kezdett. − Tudom, ez elég szokatlan ebben az évszakban..., sőt
szinte lehetetlen..., de tény, hogy itt ragadtunk, és semmiféle külső
segítségre nem számíthatunk. Legalábbis az első két hétben biztosan nem.
Sőt talán tovább sem.
− De addig nem tart ki az élelmiszerkészletünk − motyogta Ben apja. Erre
senki sem reagált. Most nem feltétlenül az élelmiszer volt a problémájuk.
− Mi van azzal a tengeralattjáróval, amiről beszélt? − kérdezte Harry.
− Ó, hát az itt van − felelte Ramanov szomorúan. Pjotr ujjai felszólítás
nélkül tipegni kezdtek a billentyűzeten, mire a képrészlet úgy
összezsugorodott, mintha a műhold kilépve a pályájáról a Föld felé zuhant
volna. Amikor már Ben azt hitte a kamera nemsokára landolni kényszerül, a
kép egyszerre megtorpant. Valóban az állomást, a meredek tengerpartot, a
Princess roncsait és egy-két kilométer nyílt tengert látták maguk előtt. Ben
hatalmasat nyelt, amikor meglátta a partra vetett hajót.
− Legalábbis egy része − folytatta Ramanov. Valamivel a Princess mögött
és mellett − Ben szerint körülbelül egy kilométerre − feltűnt egy apró
villogó pont, mely feltehetőleg a tengeralattjáró pozícióját jelezte. − Sajnos
ez pillanatnyilag nem segít rajtunk. Nem tudnak feljönni. Ebben az időben
soha − a képernyő felé bólintott. − Odakint jelenleg több mint háromszáz
kilométer per óra sebességű szél tombol. Szabályosan darabokra tépné őket.
− Hosszú és komor pillantást vetett a társaságra. − Eltekintve attól, hogy
egyikünknek sem lenne esélye a part elérésére.
A tengeralattjárós részt Ben kissé eltúlzottnak tartotta, de ettől függetlenül
Ramanov szavai hallatán jéghideg borzongás futott végig a hátán. A kisebb
monitoron feltűnő zöldes kép egyszerre már nem rémisztőn, hanem
fenyegetőn hatott rá, mintha egyenesen felé irányult volna.
− És... és ha téved? − kérdezte dadogva. − Úgy értem, ha van
összeköttetés a szárazfölddel, akkor legalább megkérdezhetnénk! Talán nem
is olyan vészes a vihar, és...
Ramanov tekintetét látva nem folytatta tovább. Elvégre egy meteorológiai
állomáson tartózkodott, ahol körös-körül a világ legjobb meteorológusai
voltak. Ramanov nem tévedhetett.
Harry előrehajolt.
− Szóljon nyugodtan közbe, ha tévedek, professzor, de nem beszéltünk már
egyszer erről?
Ramanov fagyos pillantással nézett rá.
− Maga a katona. Azt hittem, szolgál némi használható ötlettel, ha már
úgyis itt van.
− Elméletben nagyon szívesen. Csakhogy nem fajult volna eddig a dolog,
ha már kezdetektől tudom, mivel állunk szemben. Maga nem bízik bennem,
professzor. Mégis miért nem tudtam én erről a találkozóról?
Ramanov válaszolt valamit, de Ben inkább oda sem figyelt már.
Valószínűleg úgyis megint csak egymásnak esnek, úgyhogy jobb ha kimarad
belőle, mielőtt még mindkét oldalról kapna egy pofont. Annyira
tehetetlennek és nyomorultnak érezte magát, ahogyan már régen nem. Még
Sasha jelenléte sem nyújtott vigaszt a számára. Az asztal másik oldalánál
ülve szorongatta apja kezét, miközben olyan boldognak látszott, hogy Ben
sajnálta volna megzavarni.
Pedig már lehet, hogy meg is tette. A mosoly ugyan megmaradt Sasha arcán,
és nem is engedte el édesapja kezét, de hirtelen ránézett, és valami... mintha
megváltozott volna a tekintetétben. Nem tűnt valahogy... ijedtnek?
− Sasha? − motyogta Ben. Eltekintve Van Staatentól, aki csak homlokát
ráncolva hol a fiúra, hol pedig a hófehér hajú lányra tekintett, senki sem vett
tudomást róla, ugyanúgy ahogy Sasha sem reagált a hangjára. Ehelyett
lágyan kihúzta kezét apjáé alól, majd megkerülve az asztalt Ramanovhoz
lépett. Nagyapja idegesen nézett rá, de ennek ellenére nem hagyott fel a
Harryt záporozó barátságtalanságokkal. A lány odalépett a monitorhoz, és
ujjbegyével megérintette az üvegét.
Egyértelműen riadtnak tűnt.
Ben szintén felállt, és követte. Ramanov jóval barátságtalanabb tekintettel
mérte végig a fiút, mint az előbb még unokáját, de ennek ellenére oldalra
lépett, hogy elengedje. Ben kíváncsian előrehajolt, hogy megtudja, mi
keltette fel annyira Sasha érdeklődését. Először azt hitte, a tengeralattjárót
jelző, villogó piros pötty volt az, de az már kialudt, Sasha ujjbegyei pedig
egyébként is jóval kijjebb a tengeren időztek. Valami... volt ott, de nem
ismerte fel, mi.
− Mi a baj? − kérdezte. − Mit láttál?
Sasha le sem vette a szemét a monitorról, de Ben érezte, hogy egyre jobban
fél. Hunyorgó szemmel még közelebb hajolt, arca már majdnem súrolta a
képernyőt, de ő csak a tengerfelszín mozgását látta. Talán egy alatta tekergő
árnyékot?
Aggódva felegyenesedett, majd Pjotrhoz fordult.
− Ki tudja nagyítani ezt a részletet?
Pjotr ugyan ránézett, de tekintete abszolút értetlenséget tükrözött.
− Nem beszéli a nyelvedet − magyarázta Ramanov. − Ben,
pillanatnyilag...
− Sasha talált valamit − szakította félbe a fiú.
Ramanov paprikásan összehúzta a szemöldökét, majd újra a lányhoz lépve
mustrálni kezdte a monitort. Két-három szívdobbanás múlva felemelte a
karját, motyogott valamit anyanyelvén, mire a képrészlet olyan közel jött,
hogy már az egész képernyőt beterítette. Az árnyék immár tisztábban
látszott, de még mindig nem leplezte le titkát. Valami volt odakint, annyi
biztos volt. Valami, ami egyáltalán nem tetszett Bennek.
− Ki tudná nagyítani még egy picit?
Ramanov ezúttal nem szólt egy szót sem, csak kelletlenül odaintett a
férfinak, mire két-három másodpercig csak Pjotr pötyögése hallatszott. A
képrészlet közelebb ugrott, közben a minősége is jóval élesebbé változott.
Sasha ijedten hátrahőkölt két vagy három lépést, és úgy a mellére szorította a
kezét, mintha megégette volna magát. Ben majdnem felkiáltott.
A kép szinte tökéletes minőségben pompázott. Annak ellenére, hogy egy
több száz kilométerre lévő műhold sugározta, a tengerfelszínen lévő minden
egyes hullámot fel lehetett ismerni... ahogy a vízfelszín alatt sodródó irdatlan
árnyat is.
Az óriás koromfekete árnyéka, nagyobb volt, mint egy hajó, és hatalmas,
ostorozó csápokkal rendelkezett.

22

Gerrit egy órával később ébredt − még ha nem is teljesen önszántából,

ahogy azt Ben gondolta. A rögtönzött krízisülés már nem tartott túl sokáig.
A félelmet keltő óriás hatalmas teherként telepedett a lelkükre, ami hamar
elvette a további vitákhoz való kedvüket. Ramanov és Harry még
megosztottak egymással néhány ennivaló mondatot, míg Schulz véget nem
vetett a kölcsönös kínzásnak azzal, hogy azt állította, nincs jól, és sürgősen
le kell feküdnie. Talán még igaz is volt.
Ben egyedül tért vissza szobájába. Sasha csatlakozott édesapjához − a fiú
nem is várt mást, és csak azon törte a fejét, vajon lesz-e megint úgy, mint
korábban, mielőtt még visszatért volna Schulz − , saját apját pedig
pillanatnyilag nem merte megszólítani.
Van Staaten kezelőszobája mellett elhaladva tanúja lett a doktornő és Harry
közötti hatalmas veszekedésnek. Nem értett kristálytisztán minden szót, de
valami olyasmiről lehetett szó, miszerint Harry azt kérte, keltsék fel a másik
két zsoldost is − egy kérés, amely ellen a doktornő vehemensen tiltakozott.
Úgy döntött, nem avatkozik bele, ezért letörten folytatta útját a parányi
szálláshelyére.
Az állomáson még mindig ugyanolyan, szinte rémisztő csend uralkodott. A
vihar hol felerősödő, hol pedig csökkenő zúgása továbbra is kitartott, de
mellette más zajok is megütötték a fiú fülét − egy tompa kalapálás, egyetlen
kikiáltott szó, egy forrasztóláng sziszegése, egy puffanás, melynek hallatán
Ben riadtan felegyenesedett az ágyában, majd néhány másodperc feszült
fülelés után visszafeküdt − , azonban mindegyikük kivétel nélkül valahogy
hamisnak hangzottak.
Nyarlathotep közeledett. Ezúttal viszont nem csak álmában, azaz egy nem
valóságos látomásban látta. Ezúttal mindenki látta.
Egy óráig vagy talán még tovább teljesen mozdulatlanul feküdt, kezét a feje
alá téve, miközben a szürke műanyag plafont bámulva próbált tiszta
gondolatokat összeszedni. A zsoldosok visszaérkezésének köszönhetően
néhány értékes óra erejéig új reménysugár fedte be, de a felhőtlen
fellélegzést annál mélyebb kiábrándulás követte.
Talán három óra is eltelt így. Ben mindennemű időérzékét elveszítette, majd
végül úgy érezte, nem bírja tovább − inkább civakodott volna egyet
Ramanovval vagy végignézte volna apja és Van Staaten turbékolását, csak
ne kelljen itt feküdnie és bámulnia a plafont. Éppen felegyenesedett, és
lelendítette lábát az ágyról, amikor az egész állomást egy hatalmas ütés rázta
meg, egy brutális csapás, nem kifejezetten robbanás, hanem olyan, mint
amikor egy vasúti kocsi teljes erőből és figyelmeztetés nélkül rákapcsolódik
egy másik kocsira. Ben tehetetlenül nekicsapódott az ajtó melletti falnak,
majd a második és jóval erősebb csapás után térdre rogyott. Ezt már egy a
műanyag ajtón keresztül beszűrődő tompa morgás és hangos sikoltozás is
követte.
Ben izgatottan feltápászkodott, majd egy másodpercig visszafojtott
lélegzettel várta a következő csapást, de az első kettőt nem követte
harmadik.
Égett szag terjengett a levegőben, amikor kinyitva az ajtót kibotorkált a
folyosóra. A lámpa fénye vadul vibrált, és kissé vörösesnek tűnt. A
sikoltások egyre tisztábbak lettek. Mintha minden létező irányból jöttek
volna, de többnyire félelemből, mint fájdalomból szóltak.
Sasha! Első gondolata Sasha volt, és csak utána jutott eszébe édesapja
− természetesen egyből balra vette az irányt, amerre Sasha és apja is
tartózkodott.
A folyosókanyarhoz érve nekiütközött a legénység egyik tagjának.
− Mi történt? − lihegte Ben. − Mi volt ez?
A férfi vagy nem értette, vagy akkora pánikban volt, hogy nem volt képes
válaszolni. Egy szó nélkül továbbviharzott, mire Ben is folytatva útját pár
lépés után el is érte Schulz szobájának ajtaját.
Épp amikor a kilincshez nyúlt volna, valaki belülről feltépte az ajtót, és
Schulz állt vele szemben. A szeme feletti friss sebből folydogált a vér,
miközben teljesen összezavarodott látványt nyújtott (feltehetőleg kevesebb
szerencséje volt, mint Bennek). A fiú megkönnyebbülésére Sasha sértetlenül
ücsörgött a bizonytalan kempingágy szélén, és csupán kicsit tűnt zavartnak.
− Ben! Mi történt? − kérdezte Schulz.
− Én is ezt akartam épp kérdezni − felelte Ben, majd Schulz mellett
elsietve Sashához lépett. A lány ezúttal teljesen másképp reagálva
közeledésére felemelte a fejét, és ránézett. A szemében sem mosolyt, sem
örömöt, csupán mélységesen mély rémületet látott, és szörnyű kínt azért,
mert képtelen volt szavakba önteni gondolatait és érzéseit. Ben érezte, hogy
határozottan küzdött láncai ellen, de hiába. A látvány kegyetlen jégökölként
simult szívére, és szó szerint összeszorította a torkát.
− Minden rendben van? − kérdezte Schulz.
Ben nem volt benne biztos, kihez szegezte a kérdést, ezért csak egy
közömbös mozdulattal reagált. Villámgyorsan felegyenesedett, majd azon
sem lepődött meg, amikor Sasha felállva a keze után nyúlt. Most viszont
Schulz szemében villant fel a féltékenység szikrája, még ha csupán egy apró
pillanat erejéig is, majd felszólító pillantást vetve Benre elindult az ajtó felé.
Sasha és a fiú követte a folyosóra, amelyen lassan úrrá lett a zaj és az
eszeveszett rohangálás. Az égett szag is egyre erősebbé vált, és valahol
megint felcsendült egy sziréna hangja, szerencsére ezúttal nem olyan
fülsiketítőn, mint máskor. A fény vibrált, és immár kémiai szag lepte el a
levegőt, feltehetőleg az egyik tűzoltó készüléknek köszönhetően.
− A központba! − kiabálta Schulz, majd azon nyomban futásnak eredt
− pontosabban szólva, csak akart. Ereje sajnos még nem tért
maradéktalanul vissza testébe. Egyelőre csak egy csoszogó sántikálásra
futotta belőle, így Ben kénytelen volt tekintettel lenni rá, amiért
természetesen nem úgy haladt előre, ahogy szerette volna. A tűzriasztó
mindenesetre abbahagyta a szörnyű bömbölést, mire a hangos zűrzavar és az
általános feszültség is szűnni látszott. Félúton a központ felé Van Staaten és
Ben édesapja jött velük szembe, de Ben meglátva a mindkettőjük arcára
kiülő rettenetet, megspórolta magának a nyelve hegyén lévő kérdést.
Egymás mellett siettek előre.
A központ ajtaja tárva-nyitva állt. A riasztó már egy ideje elhallgatott,
helyette most a központban lévő lámpa vibrált mániákusan. Ben első
pillantásra csakis káoszt látott maga előtt, a teremben legalább húsz-harminc
ember szaladgált és ordibált összevissza. Majd hirtelen rádöbbent, hogy fél
tucat embernél nem is lehettek többen. Harry a nagy konferenciaasztalnál
ülve figyelmesen fürkészte az előtte lévő laptopot. A szobában egyedül ő
tűnt higgadtnak, csupán egy icipici feszültség látszott az arcán, ez azonban
valószínűleg a körülötte lévő összevisszaságnak szólt.
− Mi történt? − bökte ki az ajtón éppen bebotladozó apja, és szó szerint
botladozott, ha Van Staaten nem kapta volna el, akkor saját lábában felbukva
terült volna el a földön. Mielőtt visszanyerte volna egyensúlyát és még
egyszer feltehette volna kérdését, megelőzte egy mögöttük lévő hang.
− Mi a fene történik itt?
Ben természetesen azonnal felismerte a hang tulajdonosát, mégis ijedten
megfordulva bűntudattal telve Ramanov arcába nézett. Az orosz durván
félrelökte őt és Sashát, majd harciasan a szobába lépett.
− Mi történt? Magyarázatot akarok!
Harry épp válaszolni készült, majd egy másodpercig − valószínűleg
szándékosan − nem szólva egy szót sem Ramanov szeme közé bámult.
Végül már-már provokáló finomsággal így szólt.
− Mintha valami felrobbant volna. Ha nem rohangálna mindenki eszelős
tyúkokhoz hasonlóan le-fel, akkor már rég kiderítettem volna, professzor.
Ramanov már megint úgy festett, mintha menten gutaütést kapott volna, de
Ben legnagyobb meglepetésére mégis erőt vett magán, majd legalább
négyféle nyelven ordítani kezdett, Ben egyiket sem értette közülük, de meg
mert volna esküdni rá, hogy mindig ugyanazt a szót ismételte. Valószínűleg
így is volt, hiszen munkatársai sürgősen elhagyták a központot. Ramanov
még türelmetlenebb pillantást vetett Harryre, de a zsoldos továbbra is
mosolyogva az ajtóra bólintott.
Ramanov másodszorra is meglepte Bent azzal, hogy dühroham helyett
sarkon fordult, majd két dühös lépéssel elérve az ajtót becsapta azt.
− Tehát?
Harry feltehetőleg ki akarta próbálni, meddig játszhatja még ezt a kis játékot,
gondolta magában Ben, hiszen még mindig nem válaszolt Ramanov
kérdésére, csak vigyorgott, akárcsak egy kígyó, amely hangosan sziszegve
fürkészi meghipnotizált zsákmányát. Végül bal kezével rábökött az ezúttal
ugyanazt a képet mutató két nagy falmonitorra: a már jól ismert állomás
grafikai ábrázolására. Egyes részei vörös fényben izzottak, illetve több tucat
apró pötty szaladgált ide-oda az ábrán.
− Nem is olyan vészes, mint gondoltam. Csak néhány ártalmatlan tűz. Úgy
látom, ezzel még az emberei is megbirkóznak... elvégre nem vagyunk mi
tűzoltók.
Ramanov szikrázó szemeket meresztett rá, ami Harryt láthatóan abszolút
hidegen hagyta, mivel egy hangos nyögés kíséretében megfordult, és a szoba
másik végébe bámult. A professzor arcszíne időközben tulipirossá változott,
Ben pedig Harry szándékán törte a fejét. Ez tényleg nem volt megfelelő
időpont holmi gyerekes hatalmi játékra.
Majd követve a zsoldos tekintetét, gondolatban bocsánatot kért Harrytől.
Nem is voltak olyan egyedül, mint gondolta. A szemben lévő szürke
műanyag burkolatot szétcsavarozták, majd az egyes paneleket szépen és
rendezetten a falnak támasztották. Ben az elővillanó összevisszaságban nem
igazán igazodott ki (egyébként meg nem is igen akarta, hiszen a látvány nem
egy rossz emléket idézett fel benne). Néhány másodperc múlva megjelent
egy pár csizma a nyílásban, ennek tulajdonosa láthatóan kisebb nehézségek
árán tolatott kifelé. Tahia volt az. Ennyit arról, ki került ki győztesen a Van
Staaten kontra Harry párbajból.
− Maga meg mi a fenét művelt?! − fújtatott Ramanov.
− Semmit − felelte Harry nyugodtan. − Csak megkértem Tahiát, hogy
nézze át még egyszer és alaposan a számítógéprendszerét.
Ramanov arca még jobban elkomorult, habár Ben ezt egy perce még
teljességgel lehetetlennek tartotta. Szeme mintha apró szikrákat szórt volna
Harry és Tahia irányába, miközben nagy nehezen erőt vett magán és
reszkető hangon megkérdezte.
− A számítógéprendszert? Lehet, hogy tévedek, de normális esetben ahhoz
feszítővas helyett nem a billentyűzetet szokás használni?
− De, tulajdonképpen igen − válaszolta Tahia Harry helyett. Időközben
sikerült teljesen kiszabadulnia az állomás poros belső részéből. Anélkül,
hogy egy pillantást is vetett volna Ramanovra, leporolta kabátjáról és
nadrágjáról a koszt, majd visszasietett az asztalhoz, és a laptopja mellett lévő
billentyűzetre vetette magát. − Kivéve, ha valaki nem annyira rafinált, hogy
a fal mögé rejtse a rendszer fontosabb alkatrészeit, amihez aztán tényleg
csak feszítővassal lehet hozzáférni. Ha esetleg valamilyen csoda folytán
mégis visszakerülne a civilizációba, professzor, azt javaslom, látogasson el
egy barkácsboltba. Van ott egy vadonatúj találmány, úgy hívják: csavar.
− Egy pillanatra mégiscsak ránézett Ramanovra, mintha éppen a
legféltettebb kincsét árulta volna el. − Bevallom, kicsit tovább elpepecsel
vele az ember, de később rengeteg időt és munkát spórol meg vele.
A szétvert falra bökött, mire az orosz ábrázata falfehérré változott. Ben
abszolút megértette, főleg amikor látta, hogy Tahia valóban egy hatalmas
feszítővasat vetett be a siker érdekében. Az erőszakkal létrehozott nyílás
előtt szürke műanyagszilánkok és meghajlított fémek hevertek.
− Tahia, kérlek − mondta Harry. Igyekezett büntető pillantást vetni rá, de a
szemében felcsillanó huncutságot nem tudta teljesen eltitkolni.
− Még egyszer megkérdezem! − Ramanov ezúttal csak suttogott, mégis
úgy hangzott, mintha kiabált volna. − Mi történt?
− Azt próbálom kideríteni, professzor − válaszolta Tahia hirtelen egészen
komolyan. − Mindenesetre semmi köze ahhoz, amit tettem.
− És mégis mit tett? − kérdezte az orosz.
− Semmit − mondta Harry. Egy bólintással és egy komoly pillantással
megerősítette szavait, majd felállt, és megkerülte az asztalt. Kissé bicegett
még, ráadásul mozdulatai egyáltalán nem nyerték vissza rugalmasságukat.
Ugyanez vonatkozott Tahiára is, figyelte meg Ben. Mindketten erejük
végénél voltak, már csak nagy nehezen és a vészhelyzet láttán voltak
képesek lábra állni. − Valami felrobbant vagy összeomlott, de rá fogunk
jönni, mi volt az.
Ben igencsak alkalmatlannak találta a hangsúlyt. Pillanatnyilag úgy tűnt,
nem fenyegeti őket közvetlen veszély, de Harry úgy viselkedett, mintha csak
párszor villant volna meg a lámpa, pedig néhány perce még komolyan azt
hitték, a fejükre szakad az ég.
Ramanov hallgatott, közben kíváncsian fürkészte a félig lebontott falat, mire
Harry homlokát ráncolva megszólalt.
− Csak úgy mellékesen... nem érdekli, mit talált Tahia?
Ramanov nem lett volna Ramanov, ha tényleg leereszkedett volna odáig,
hogy feleljen is a kérdésre, de Harry ezt láthatóan nem is várta el tőle.
− Valaki rendesen megbirizgálta a rendszerét, professzor.
− De hát ezt már tudtuk − szólt Ben apja, mire Harry közömbösen
hozzáfűzte. − És nem ma vagy tegnap, hanem már jó ideje.
Az orosz kissé idegesnek tűnt.
− Mit jelentsen ez?
− Bekapott egy helyes kis számítógépvírust, professzor − mondta Tahia.
− De nem egy e-mailen keresztül vagy netán azért, mert az egyik kollégája
egy kis malackodás kedvéért kereste fel az internetet − vonta meg a vállát.
− Azt még nem tudom, mikor és melyik terminálról csinálta, de
egyértelműen itt történt. Rafinált kis bestia, annyi szent. Akárki is írta, tudta,
mit csinál. Le vagyok nyűgözve.
A tűzriasztó odakint a folyosón újra és még hangosabban felbőgött, majd
egy utolsó, már-már beletörődő nyöszörgéssel elhallgatott. Tahia
félbeszakította magát, és egy gyors pillantást vetett laptopjára. − Semmi
vész. Valószínűleg csak egy rövidzárlat. Kézben tartják az emberei?
Ramanov dühösen a nagy falmonitorra bökött, amin valószínűleg teljesen
ugyanaz volt, mint Tahia laptopján.
− Amint látja.
Sasha hirtelen olyan erősen megszorította Ben kezét, hogy összerezzent, és
meglepetten felé kapta a fejét. Tekintete riadt volt, kitartóan a falon lévő
repedést mustrálta. Amikor Ben is odanézett, mintha egy apró és gyorsan
elsuhanó árnyékot látott volna. Talán egy... pókot?
− Pontosan − felelte Tahia, mintha hallotta volna a kérdést.
Úgy tűnik, arcát látva, pillanatnyilag nem volt nehéz olvasni a
gondolataiban. A zsoldosnő undorodva elhúzta a száját.
− Csak úgy nyüzsögnek odabent ezek a dögök. Sürgősen hívnia kellene egy
rovarirtót, professzor.
Ramanov láthatóan nem értett egy szót sem, Tahia pedig éppen válaszolni
készült, amikor gyorsan odalépve a falhoz dühödten összetaposott valamit.
− Pókok! − mondta undorodva.
Ben hátán jeges borzongás futott végig, egy másodpercig pedig úgy érezte,
mintha több száz jéghideg póklábacska szaladgálna keresztül-kasul az egész
testén. Természetesen csak beképzelte magának, de ettől nem lett jobb
érzése.
Ramanov válaszolni készült valamit, de ebben a pillanatban kinyílt
mögöttük az ajtó, és egy kormos köpenyben lévő férfi rontott be rajta
összevissza beszélve, amiből Ben egy szót sem értett. Az orosz csupán egy
kelletlen bólintással felelt, majd kihessegetve a férfit a szobából Harryhez
fordult.
− Eloltották a tüzet. Csak egy ártalmatlan rövidzárlat. Igazuk volt.
− Tudom − válaszolta Harry, miután egy röpke pillantást vetett a falon
lévő képernyőre. Az apró fénypontok még mindig ide-oda nyüzsögtek, majd
a vörös villogás egyszer csak kialudt.
− De ez még mindig nem válasz arra a kérdésre − avatkozott közbe Robert
Berger − , hogy mi történt. Most volt robbanás vagy sem?
− Nem hiszem. − Tahia lába ismét lesújtott a földre, Ben pedig mintha egy
hangos roppanást hallott volna. − Szerintem inkább olyan volt, mint amikor
összeomlik valami. Valami jó nagy.
− A barlang? − motyogta Van Staaten riadtan.
− Aligha − mondta Harry. − Ha összedőlt volna az egész barlang, akkor
már nem ücsörögnénk itt. Talán csak egy része.
− De miért? − kérdezte Ramanov bizonytalanul.
− Miért nem megy le, és néz utána? − tudakolta Tahia, tekintetével
szüntelenül a padlót pásztázva, hátha akad valami összetaposnivaló. De nem
talált semmit.
Ben nyugtalanul Sashához fordult. Már nem tűnt olyan ijedtnek, mint eddig,
de még mindig irtózatosan feszült volt, bár valahogy Bennek sem sikerült
teljesen elhessegetnie a beképzelt póklábacskák gondolatát. Volt ott egy
emlék, amely...
− Ezek nem csak sima pókok − hallotta saját hangját.
− Hogy érted ezt? − kérdezte Van Staaten idegesen.
Ben tovább hallgatta magát, mintha csak egy idegen szavait hallaná. − Már
a Princessen kezdődött. Nem emlékeztek? Ők..., ők is ott voltak.
− Badarság! − vágta rá Ramanov. − Pókok mindenütt vannak a világon.
Talán megszökött néhány állat a laborból...
− A fiúnak igaza van − vágott a szavába Schulz. Ő is közelebb lépve a fal
nyílásához, bekukucskált az árnyékos félhomályba. Tekintete különösen
üresnek tűnt. − Ők a szemük és a fülük. Ez mindig is így volt.
A visszhanghoz hasonló szavak mintha továbbra is a levegőben lógtak
volna, és mintha valami borús dolgot hoztak volna magukkal egy idegen és
ellenséges világból. Ben igyekezett elhessegetni a gondolatot vagy
legalábbis szörnyen nevetségesnek felfogni, de minél jobban próbálta, annál
rosszabb lett.
− Ostobaság − szólt Ramanov dühösen. − Mintha nem lenne már így is
elég problémánk!
Senki sem válaszolt. Schulz majdnem szomorúan nézett apósára, mire
Ramanov tüntetőleg Tahiához fordulva megkérdezte.
− Tehát mire is képes ez a vírus?
− Azt még nem tudom. − Éles szeme megint csak kiszúrt egy potenciális
áldozatot, majd akkorát dobbantott csizmája orrával, mintha csak lyukat
akarna ásni az alattuk lévő laborba. − Mindenesetre nem tesz tönkre
semmit, ha erre gondol. A bestia sokkal rafináltabb ennél.
Most ennek megnyugtatólag kellene hangzania? Nem csak Ben meresztett
irritáló szemet a zsoldosnőre.
− Ha jól értem tehát, azt próbálja elmagyarázni, hogy egyféle áruló van
köztünk − mondta Ramanov. − Ez nevetséges. Én minden egyes
munkatársamért tűzbe tenném a kezem.
Senki sem tette meg azt a szívességet, hogy figyelmeztesse arra, azért
vigyázzon, nehogy megégesse magát. Ramanov harciasan körbenézett, és
láthatóan csak arra várt, hogy valaki végre kinyissa a száját, hogy azonnal
rávethesse magát. Van Staatennek igaza volt, gondolta magában Ben. Ez a
hely tehet róla. Gonosszá teszi az embereket.
− Ne aggódjon, professzor − mondta Harry. − Ha valaki kitalálja, mi
történik, akkor Tahia. Ő tényleg ász az ilyen dolgokban.
− Megerősítésképpen biccentett egyet fejével, majd épp hozzáfűzni készült
valamit, amikor szeme a laptop monitorjára tévedt. − Tahia.
A zsoldosnő azonnal odasietett, és áthajolva a férfi vállán döbbent arcot
vágott.
− Mi történt? − kérdezte Ramanov.
− Semmi − motyogta Tahia, közben még közelebb hajolt, Harry egy szó
nélkül felállt, és átült a mellette lévő székre − , majd egy egyértelműen
aggodalmas homlokráncolással hozzáfűzte.
− Ez érdekes.
Ramanov bosszúsan elhúzta az ajkát, mögé lépett, és szintén mustrálni
kezdte a monitort. Arcán határozottan látszott, hogy a rajta látottak abszolút
nem mondanak neki semmit.
− Mi? − kérdezte Ben. Tévedett, vagy Sasha ujjai valóban reszketni
kezdtek?
− Valaki... felkapcsolta odalent a laborban a világítást − magyarázta
Tahia. − Vagy legalábbis megpróbálta... már néhány órával ezelőtt.
− De ez lehetetlen − mondta a professzor.
− Azt is mondtam, hogy megpróbálta − Tahia ujjai vadul pötyögni kezdtek
a billentyűzeten. Ben akaratlanul is a nagy falmonitorra kapta a fejét, de
azon semmi újat nem látott. A fénypöttyök ideges mocorgása, amelyek az
állomáson lévő emberek pozícióját jelezték, kissé visszafogottabb lett. Ez
volt minden.
− Senki sem lehet odalent. Minden tönkrement − motyogta Ramanov.
A teremben lévő többi ember mélyen hallgatott. Mindenki pontosan tudta, ki
volt odalent.
A professzor egyébként is tévedett vagy csak igyekezett lehunyni szemét a
valóság előtt − ott lent még régen nem ment tönkre minden. Elvégre Ben,
az édesapja és a zsoldosok is saját szemükkel látták a labort. A számítógép
által működésbe hozott önmegsemmisítő egyáltalán nem működött olyan
hibátlanul, mint azt az alkotói szerették volna. A labor és a berendezése csak
megsérült, semmi több.
− Innen... ki tud kapcsolni mindent? − kérdezte Ramanov hirtelen és
igencsak bizonytalanul. Ben csodálkozva felkapta a fejét. Meg mert volna
esküdni rá, hogy némi félelem jelent meg az arcán.
Tahia vadul kalapált a billentyűzeten, és közben megvonta a vállát.
− Elméletileg, igen. Feltéve, ha teljes hozzáférést kapok az egész
rendszerhez.
− Ha csak a jelszavam kell... − kezdett bele az orosz, majd hirtelen
félbeszakította magát, amikor Tahia már-már sajnálkozó tekintetet vetve rá
elfordította a fejét.
Nem, Ben nem tévedett. Sasha ujjai tényleg reszkettek, sőt a bőrén keresztül
érezte, milyen gyorsan és erőteljesen dobog a lány szíve. Ismét aggódva
nézett rá. A szemében újra megjelent az a bizonyos félelem. Még mindig a
falon lévő lyukat bámulta, amely Bent immár nem egy szétszaggatott
panelre, hanem egy szörnyeteg mohón tátongó pofájára emlékeztette. Talán
mozgott is valami mögötte?
− Aha! − szólalt meg Tahia. − Itt vagy, te kis bestia!
− Micsoda? − kérdezte Ramanov. − A vírus?
− Én inkább trójainak hívnám − válaszolta Tahia anélkül, hogy egy
másodpercre is abbahagyta volna a pötyögést vagy felnézett volna a
képernyőről. Bennek egyáltalán nem tetszett, amit az arcáról leolvasott.
Felfedezése jobban nyugtalaníthatta, mint mutatta. − Legalábbis olyasmi...
− grimaszt vágott. − Ehhez hasonlót még sohasem láttam.
− Ezek szerint megtalálta? − tudakolta Ramanov. Kissé kételkedőn
hangzott. − Ilyen gyorsan?
− Ha az ember tudja, mit keressen, akkor nem nagy ördöngösség − felelte
Tahia, mindenesetre olyan hangsúllyal, ami Bennek még kevésbé tetszett,
mint arckifejezése.
− És ártalmatlanná is tudja tenni?
Sasha ujjai egyre hevesebben reszkettek. Ben gyorsan arcába nézett, majd
rögtön el is kapta a fejét. A szemében lévő félelmet valami pánikszerű vette
át. Ő sem érezte különbül magát. Valami... történni fog. Érezte.
− Megtalálni és megölni a dögöt, az két különböző dolog, professzor.
− Ujjai továbbra is serényen pattogtak a billentyűkön, a halk kattogás mellé
pedig immár egy másik zaj is társult: valami félelmetes és suttogó.
− Őszintén szólva fogalmam sincs, mivel van dolgunk..., de ki tudom
nyírni..., remélem.
Ramanov tudomást sem vett utolsó szaváról.
− Mikor?
− Tíz perc múlva... − A professzor megkönnyebbülve felsóhajtott. − ...
vagy egy óra múlva... − folytatta a zsoldosnő, mire Ramanov kérdőn
összevonta a szemöldökét. − ... de az is lehet, hogy csak egy hét múlva
− tette hozzá Tahia, az orosz pedig olyan döbbent arcot vágott, hogy Ben
még meg is sajnálta volna, ha épp nem a félelem leküzdésével küzdött volna.
Valami... közeledett.
− Szóval valójában azt sem tudja, mit csinál − morogta Ramanov.
Tahia mérges pillantást vetett rá a válla fölött, majd Harry avatkozott bele
szigorú hangon.
− Úgy gondolom, sokkal gyorsabban haladna, ha nem tartanánk fel folyton
holmi butácska kérdésekkel, professzor. Ne hagyjunk magadra?
Az utolsó kérdés természetesen Tahiának szólt, aki csupán némán megrázta
a fejét, és tovább koncentrált a számítógépére. Az érzés, mely szerint valami
közeledik, egyre erősebb lett... és láthatóan nem csak Benben. Még a kivájt
falpanel mellett ácsorgó Schulz is egyre idegesebbnek tűnt.
− Azt hiszem, lekapcsolom odalent az egész áramkört. Csak az óvatosság
kedvéért. Ez nem okozhat...
Sasha úgy összerezzent, mintha áramütés érte volna, Schulz pedig hangosan
felhördült, amikor a nyílás mögötti sötétség váratlanul életre kelt. Van
Staaten sóhajtott egy nagyot, majd ijedten a szája elé emelte a kezét. Még
Harry is alaposan megijedt, és egy ösztönös mozdulattal rögtön a nála sem
lévő fegyveréért nyúlt.
Pókok. A lyukból pókok özönlöttek kifelé, több száz apró és undort keltő
állatka, melyek különös alakot vettek fel a padlón. Schulz felordított, majd
egészen az asztalig hátrált, Van Staaten pedig megfordulva Robert mellébe
temette arcát.
A förtelmes invázió olyan hirtelen megtorpant, amilyen hirtelen elindult. Az
állatok reszkető szőnyegként vonták be a lyuk előtti padlót, egy élő massza
tele számtalan vékony és szőrös lábbal, illetve csattogó csáppal. A látvány
olyan undorító volt, hogy Ben szinte már érezte nyelvén a hányás savas ízé,
de ugyanakkor roppant lenyűgöző is volt, ezért egyszerűen képtelen volt
levenni róluk a szemét. A nyílás előtt lévő, szabályos félkört alkotó
láthatatlan vonalat az állatok egyike sem lépte át. A mérhetetlen abszurditás
ellenére a látvány egy néma hadseregre emlékeztette Bent, amely pusztán
csak egy jelre várt, hogy támadhasson.
− Mi az ördög...? − krákogta Ramanov.
Egy hangos és száraz kattanás hallatszott, majd megszólalt egy hang a fejük
fölött.
− Neki aztán tényleg semmi köze nincs ehhez, professzor.
Egy másodperccel ezelőtt Ben még azt hitte, már semmi sem ijesztheti meg
jobban, de tévedett. A test nélküli hang kegyetlenül belenyilallt a gyomrába.
− Ha megtenné, hogy bekapcsolja a videó-összeköttetést − folytatta a hang
− , akkor szemtől szemben folytathatnánk a beszélgetést. Úgy gondolom,
igencsak megkönnyítené a dolgokat.
Ramanov az első másodpercekben nem tett semmit. Sőt senki sem tett
semmit. Ben apja úgy festett, mintha egy megtestesült kísértettel találkozott
volna. Egész testében remegett. Majd Harry odaintett Tahiának, mire a
zsoldosnő Ramanov billentyűzetére cserélve laptopját, bepötyögött valamit a
gépbe. Az állomás nagy monitorra kivetített grafikai ábrázolása kialudt, és
helyette megjelent egy kép, mely ismét ráébresztette Bent arra, hogy mindig
van még rosszabb.
Édesanyja képe jelent meg a monitoron. A kép minősége siralmas volt: alig
volt színe, reménytelenül elmosódott és valahogy mindig bal oldalra akart
dőlni. Ben szinte hálás volt érte, így legalább bebeszélhette magának, hogy
édesanyja gyűlölettel teli arckifejezése csupán a rossz képminőségnek volt
köszönhető.
− Jennifer? − suttogta a fiú apja. − De te... mit...?
− Most ne, Robert. Öleld át az új kis barátnődet és vigasztalódjatok... és ne
tegyél szemrehányást magadnak. Nem haragszom. − Egészen halkan
nevetett. − Jó szórakozást kívánok magának, kedvesem! Csak attól félek,
fogalma sincs, mibe keveredik.
− Jennifer! − könyörgött a férje. − Kérlek! De..., de emlékezned kell!
− Nem − motyogta Schulz. − Ő nem a felesége már.
− Schulz kapitány, kérem! − szólalt meg a képernyőn lévő kép. − Azért
egy minimális udvariasságot igazán betarthatnánk, nem gondolja? − A
hűvös és embertelen szem összevissza pásztázta a képernyőt, mintha keresne
valamit.
− Mit akar? − kérdezte Harry. Ő is rémültnek tűnt, de még mindig ő
uralkodott a legjobban magán.
− Először is olyasmiről beszélném le, amit nagyon, de nagyon megbánna.
− Például? − kérdezte Harry.
A nő szemében színtiszta düh szikrázott, de hamar összeszedte magát.
− Kérem, Harry! Sem kedvem, sem pedig időm nincs holmi gyerekes
játékokra. Szóljon a kis barátnőjének, hogy tartsa távol az ujjacskáit az
áramellátásról.
Harry bólintott, mintha épp egy felettébb érdekes dolgot tudott volna meg.
Egy halvány, mindenesetre nem túl vicces mosoly suhant át az arcán.
− Vagy mi lesz?
− Vagy olyasmire kényszerít, amit igazából nem szeretnék. Kérem, ne is
gondoljon erőpróbára. Úgyis veszítene.
Harry felállt. Tekintetével a plafont pásztázta. Ramanov fejével az ajtó
feletti sarokra biccentett. Harry ezek után a képernyő helyett abba az irányba
beszélt.
− Ki maga? Úgy értem, ki maga valójában? Most?
− Na, de kérem! − felelte Ben édesanyja eltúlzott felháborodással. − Már
nem is emlékszik rám? Ezen csodálkozom. Pedig már a Princessen sem
hagyott ki egy alkalmat sem, hogy ne a becses hátsó fertályomat mustrálja.
− Mit akar? − kérdezte Harry még egyszer. Ben döbbenten bámulta
édesanyja torz képét. Alig akarta elhinni, amit az előbb hallott − nem is a
szavak miatt. Anyja mindig is nyíltan kimondta, amit gondolt, sőt még a
humorérzéke is felettébb rendben volt. Most a szavak mögötti szándékkal
akadt némi gondja.
− Talán csak, hogy hagyjanak békén. Elvileg ugyanazt, amit maga is akar.
Tartsák távol magukat az áramellátástól, és senkinek nem esik bántódása.
− Értem. Hogy szép nyugodtan tehessék a dolgukat odalent, bármi is az, és
hogy utána sokkal kényelmesebben megölhessenek mindannyiunkat.
− Megölni? − Ha a Jennifer arcára kiülő döbbenet nem volt valódi, akkor
remekül csinálta. Megrázta a fejét. − Maga semmit sem ért. Senkit sem
akarunk megölni. Azt hittem, erre már réges-rég rájött.
− Nem, nem jöttem rá − válaszolta Harry. − Miért nem magyarázza meg
nekem?
− Bárcsak tudnám. De attól félek nem megy. Ami itt zajlik, az jóval
nagyobb annál, mint amit bármelyikőtök is el tud képzelni. És sokkal
fontosabb is. − A magasba emelte a kezét, amint Harry szólni kívánt.
Valami mocorgott mögötte. Valami nagy és elmosódott. − Egyszer majd
megérti, de még nincs itt az idő, hogy beszéljünk róla. A szavamat adom,
hogy egyikük sincs veszélyben addig, amíg nem próbálják megakadályozni
az idelent történteket.
Harry halkan kuncogott.
− És ha mégis?
Ben egykori édesanyja nem válaszolt, de a szoba másik oldalából hirtelen
hangos zizegés és zörgés hallatszott. A fiú odakapva a fejét rájött, hogy még
több undorító nyolclábú csatlakozott a társaihoz. Az állatok által befedett
félkör körülbelül másfél méter lehetett, ha nem több. A mögötte lévő
sötétség pedig úgy hullámzott és mozgolódott, mintha az egész termet be
akarta volna teríteni.
− Lenyűgöző − szólt Harry egyáltalán nem lenyűgözve. − Attól félek,
ennyi nekem nem elég.
A zizegés és zörgés egyre hangosabb lett, mire a félkör immár nem félkör,
hanem egy nagyjából két métert kitevő háromnegyedes kör volt. Bennek
bizony feltűnt, hogy a mocorgó szőnyeg nem volt már olyan tömített, mint
eddig. És miután még alaposabban megnézte, látta, hogy akármilyen
förtelmesek is voltak az előttük lévő szörnyek, mégiscsak aprók voltak. Az
állatok közül egy sem volt nagyobb egy hüvelykujjkörömnél. Hacsak nem
volt köztük egy különösen mérgező példány, akkor lehet, hogy undorító volt
a kúszó-mászó hadsereg, de semmiképp sem veszélyes.
Harry feltehetőleg ugyanígy látta a dolgokat, mivel fejét rázva nézett az ajtó
feletti láthatatlan kamerába, majd megfordult, és egy szó nélkül átsétált a
szobán. Ott aztán nehéz harci csizmájával nekilátott összetaposni a pókokat.
Ben nem vett levegőt, mert már lelkileg felkészült rá, hogy az összes pók a
férfira veti majd magát, de épp az ellenkezője történt: az állatok a fal
mögötti poros árnybirodalomba menekültek dühös taposása elől.
− Ezt nem kellett volna − szólalt meg Ben édesanyja.
− Majd elgondolkodom rajta − válaszolta Harry, aki időközben már alig
talált eltaposnivalót a földön. − Tahia, kedves, nemrég láttam a legutóbbi
áramszámlát, és egy kicsit magasnak találtam. Megtennéd, hogy lekapcsolod
a lámpát a pincében? − Ugrott egyet, hogy még éppen időben kioltsa egy
előle kétségbeesetten menekülő pókocska életét. − És keresd meg ezt az
átkozott kamerát, és tekerd ki a nyakát!
23

Romanov az előttük álló estére összehívott egy újabb krízisülést... Ben egyre
nevetségesebbnek tartotta ezt a szót. Véleménye szerint egész itt-
tartózkodásuk nem volt más, mint egy hatalmas és szünet nélküli krízis.
Ennek ellenére nem tiltakozott, hanem − a többiekhez hasonlóan
− gyorsan a szálláshelyére sietett, hogy feldolgozza az eddig történteket.
Csakhogy semmi értelme sem volt... Csupán negyedóráig bírta elviselni a
bezártságot, majd szabályosan úgy érezte, nem kap levegőt, ezért úgy
döntött, meglátogatja Schulzot (és főként Sashát).
Egyiküket sem találta. Az ajtó csak be volt hajtva, a szoba pedig olyan
elhagyatott benyomást keltett, mintha Sasha és édesapja vissza sem tért
volna ide, pedig Schulz még előtte elindult, ő pedig egészen az utolsó
folyosókanyarig kísérte Sashát, abban bízva, hogy azt a pár lépést már
egyedül is meg tudja tenni. Egy pillanatra pánikba esett, de hamar
összeszedte magát. Schulzot bizonyára feltartották valamivel vagy még
elment valakihez, ahová Sashát is magával vitte. Még szép, hogy magával
vitte! Schulz sosem hagyná magára a lányát.
Ben azon törte a fejét, hogy inkább visszamegy a szobájába, de már az
egyedüllét puszta tudatától is jéghideg borzongás futott végig a hátán.
Édesapjához és Van Staatenhez viszont nem akart menni, és mindezt csak
édesanyja apjához és Van Staatenhez intézett szavainak köszönheti. Pedig ő
nem tehetett róla − nem tehetett a szavairól, ahogy arról sem, mi volt
édesapja és a doktornő között, mégis annyira bűnösnek érezte magát, mintha
ő lenne felelős az egészért. Mindezt azért, mert az egész ügy ellenére
igencsak szimpatikusnak találta Van Staatent, és emiatt úgy érezte, elárulta
anyját.
− Segíthetek? − kérdezte egy hang a háta mögött.
Ben ijedten hátrafordult, majd meghökkenve pislogott Vatec doktor arcába.
Az ősz hajú tudós csupán két lépéssel állt mögötte, és azt az érzést keltette,
mintha jó ideje figyelné már.
− Én..., ööö... Schulz kapitányt keresem. És a lányát.
− Azt hiszem, épp az ebédlő felé láttam őket sétálni. Legalábbis úgy vélem,
arra tartottak. Elég sietős dolguk lehetett..., ahogy nekem is.
Ezzel tovább is ment, majd két lépés után megállt, visszafordult, és
homlokát ráncolva visszasétált a fiúhoz.
− Van még valami?
− Nem − Ben határozottan megrázta a fejét. − Én csak... Kérem,
bocsásson meg. Én... csak meglepődtem azon, hogy ilyen jól beszél németül.
Vatec homlokán egyre mélyebb barázdák képződtek.
− Miért ne beszélnék? Elvégre az anyanyelvem.
− Maga német?
− Frankfurti, pontosabban szólva. Netán különösnek tartod?
− Nem. Én csak..., csak még sosem hallottam hosszabban németül beszélni,
és azt hittem...
− ... hogy az állomás orosz kézben van? − kérdezte Vatec célozgatón
vigyorogva és a fejét rázva. − Ez egy elég nemzetközi hely. Ramanov
professzoron és az asszisztensén kívül csak egy orosz van, ő viszont lent
dolgozik a laborban − egy árnyék suhant el az arca fölött, mire azonnal
helyesbített. − Azaz régebben ott dolgozott − mondta, majd legyintett
egyet. − Ha a barátnődet és az apját keresed, akkor szerintem nézd meg
őket a zsoldosoknál. Most pedig mennem kell.
Távozott, Ben pedig zavartan nézte, amint befordul a következő
folyosókanyarnál. Eddig sem igazodott ki Vatecen, most viszont már
szabályosan félelmetes volt számára. Talán nem ez a helyes szó, de egyelőre
nem jutott jobb az eszébe. Ben szerint nem volt véletlen, hogy eddig
jelenlétében (ha jól tudta, édesapjáéban is) rendszerint úgy viselkedett,
mintha nem sokat értett volna abból, amit mondott.
Ben elhessegette ezt a gondolatot, és elindult az étkező felé. Ha nem is talál
rá Sashára és apjára, akkor legalább Harryvel tud majd beszélni. Legalább
ezer kérdést fel akart tenni neki.
Schulz és a lány mégis az étkezőben volt. Kéz a kézben ücsörögtek a
telepakolt asztalnál, miközben Schulz Harryvel társalgott. Meghallva az ajtó
nyikorgását, ijedten összerezzent, majd őszintén mosolyogva gyorsan
magukhoz intette Bent. A fiú legnagyobb meglepetésére Sasha nemcsak
felnézett és szintén mosolyogni kezdett, hanem felpattanva a székéről felé
sietett.
− Ben! Gyere, ülj ide közénk! Pont rólad beszéltünk.
Ben engedelmeskedett, de csak azután, hogy szorosan átölelte Sashát. A lány
apja sokatmondón ráncolta a homlokát, de egy szó nélkül megvárta, míg
leültek az asztalhoz. Nagyon fáradtnak tűnt, de ettől függetlenül még a
legkisebb dolog sem kerülte el a figyelmét.
− És mi szépet beszéltek rólam?
− Pontosabban szólva a pókokról elmélkedtünk − válaszolta Schulz
Harryre biccentve. − Már a Princessen is ott voltak. Nekem fel sem tűntek
annyira, de biztos vagyok benne, hogy már ott is figyeltek minket. Miért
nem meséled el West századosnak?
− Harry. Egy százados egy egész csapatot vezet. Mi már csak hárman
vagyunk, és... − A zsoldos röviden hallgatott, majd zavartan vigyorogva
megvonta a vállát. − Ha őszinte akarok lenni, akkor én ragasztottam
magamra ezt a titulust.
− Miért? − Schulz nem tűnt túlságosan döbbentnek vagy felháborodottnak.
− Azt gondoltam, jobban veszi majd ki magát az ügyfelek között, nem
beszélve a magasabb honorárium reményéről − ismét vigyorgott, de ezúttal
egyáltalán nem volt zavarban. − Ramanov brüsszeli főnökeinél bevált.
Schulz egy hangyányit idegesnek tűnt, de nem volt igazán dühös.
− Hallgassa meg, mit látott Ben! Meséld csak el neki a hajón lévő pókokat!
Ben éppen elkezdte ecsetelni az undorító kis mászókkal való első
találkozását, majd hirtelen félbeszakította magát.
− Harry is ott volt − emlékezett vissza.
− Igen tudom, annál az áldatlan reggelinél − mondta Schulz. − A
rakodótéri eseményre gondolok.
Ben döbbenten nézett Schulzra.
− Ezt maga honnan tudja? Én biztos, hogy nem meséltem el magának.
− Mert ott voltam. − Ben most már semmit sem értett, mire Schulz
magyarázón így folytatta. − Nem akkor. Hanem akkor, amikor náluk
voltam.
− Az később volt, kapitány − mondta Harry már majdnem lágy hangon, de
még mindig felettébb gyanakodón.
− Nem − Schulz megrázta a fejét, majd halkabban, de különösen
elváltoztatott hangon így szólt. − Vagyis de, hát persze. Igaza van. De az
idő... ott nem ugyanaz, mint itt. Másképp nem tudom elmagyarázni.
Harry továbbra is szkeptikus volt, és megvonta a vállát, Schulz pedig ismét
bátorítón bólintott Benre, mire ő elmesélte a zsoldosnak a Princessen történt
félelmetes találkozását egy fehér pókkal. Lassan, jóval lassabban beszélt,
mint kellett volna, és azon vette észre magát, hogy folyton dadog és nem
találja a megfelelő szavakat. Akkoriban (olyan, mintha évekkel ezelőtt
történt volna) kissé kísértetiesnek tartotta a nyolclábúakkal való
találkozásokat, de most − főleg a központban történtek után − már a puszta
emléküktől is gyorsabban dobogott a szíve.
− Úgy éreztem, hogy figyelnek − mondta. − De persze... nem hittem az
érzésemnek.
− Én sem tettem volna − nyugtatta meg Harry. − Még most is nehezemre
esik, habár... az előbb a saját szememmel láttam. Ritkán láttam ennyire
visszataszító dolgot.
Akkor még nem jártál a laborban, gondolta magában Ben. Majd hálát adott
az égnek, hogy a nyolclábú kolosszusból, amelynek megtalálta a tetemét,
csak az az egy példány létezett.
− Szóval maga szerint már akkor is figyeltek minket ezek a bestiák
− mondta Harry, de Schulz csak csóválta a fejét.
− Nem. Mindig is.
− Mindig is? Ez meg mit jelentsen?
− Hát azt, amit mondok. Mindig is figyeltek minket. Amióta létezünk. Ők a
szemük és a fülük. Tudta, hogy gyakorlatilag nincs olyan hely a Földön,
ahol ne lennének pókok?
Harry némán bólintott, mire Bent elöntötte a szomorúság. Az jutott eszébe,
hogy ezt már hallotta, mégpedig annak a fiatal katonának a szájából, aki
mostanra ugyanolyan halott, mint a bajtársai. Már a nevére sem emlékezett.
− Úgy érti, egyféle... kémekként... hozták létre őket? − kérdezte Harry.
− Nem is rossz ötlet. Ha a pókok tényleg ennyire elterjedtek, ahogy
mondja, akkor elég sokat tudnak arról, mi folyik a Földön.
− Sőt mindenről − helyesbített Schulz. − Higgye el, gyakorlatilag egy
olyan folt sincs a bolygón, ami ne egy méterre lenne egy póktól.
Bár Harry meglehetősen lenyűgözöttnek tűnt, mégis szkeptikus arcot vágott.
− Ez nem hangzik túl biztatónak..., de van egy kis bökkenő. Nem vagyok
szakember, de a pókok nem régebb óta léteznek, mint az emberek?
− De, sőt sokkal régebb óta. Már a dinoszauruszok előtt is léteztek.
Csakhogy őket nem azért hozták létre, hogy megfigyeljenek minket.
− Hanem? − Harry még mindig, s talán még határozottabban
szkeptikusnak hangzott.
− Azt nem tudom. − Schulz kedvetlen gesztust tett, majd ugyanolyan
kedvetlen tekintettel Benhez fordult − legalábbis azt hitte, majd rájött, hogy
valójában Sashára nézett. A lány arcáról már rég leolvadt a mosoly,
szemében pedig ismét olyasmit látott, amitől összeszorult a torka. Sasha
ismerte a választ. Ő minden választ ismert. Bárcsak tudott volna beszélni
vele.
− Azt nem tudom − mondta Harry hangosan − , ez egy kicsikét kevés
nekem, kapitány.
− De sajnos csak ezzel a válasszal szolgálhatok. Valószínűleg először
próbáltak meg egy hozzájuk hasonló népet létrehozni, csakhogy a tervük
zátonyra futott.
− Egy hozzájuk hasonlót? Nem akarok kicsinyeskedni, a pókok pedig nem
éppen a kedvenc plüssállataim... − Felemelte a pókmaradványtól ragacsos
csizmáját − , ... de ha mindent jól értettem, akkor ezek az... Öregek sem
ugyanolyan élőlények, mint mi. Teljesen más a biológiájuk és így tovább...
− Alaposan idefigyelt − mondta Schulz.
− De a pókok egyértelműen evilágiak. Undorítóak, de evilágiak.
− Azok is. Talán ez volt az oka annak, hogy végül mégsem sikerült nekik.
− Ezt értenem kellene? − kérdezte Harry.
− Azt hiszem, igaza van − avatkozott közbe Ben. − Úgy értem, még
sosem kérdezted magadtól, hogy miért tart ennyi ember a pókoktól?
− Én nem. Elég rusnyának tartom őket, de tartani tőlük...? − vadul
megrázta a fejét. − Nem.
− Volt idő a földtörténetben − mondta Schulz − , amikor az ízeltlábúak
majdnem átvették az uralkodást.
− Aha − mondta Harry halálosan komoly arcot vágva. − Ízeltlábúak,
értem. Mik is azok?
− Puhatestűek − felelte Ben Schulz helyett. − Polipok, pókok, skorpiók...
ilyesmik.
− Valószínűleg számtalanszor próbáltak már hozzájuk hasonló életet
létrehozni, valamit, ami pótolja azt, amit elvesztettek − folytatta Schulz.
− Csakhogy az új élet, amit ez a világ hozott létre, egyre erősebb lett. Ezért
a háttérbe húzódva vártak ránk.
− Ránk?
− Vagy valami hozzánk hasonlóra. Egy életre, amely elég okos és erős
ahhoz, hogy uralja a világot. És persze elég buta is ahhoz, hogy segítsen
nekik az elpusztításában.
Harry immár nem mondott semmit, de tekintete mindent elárult. Ben
abszolút nem vette rossz néven kételkedését, ugyanis neki is nehezére esett
elhinni Schulz szavait. Ha nem látta volna saját szemével az Öregek komor
világát, akkor valószínűleg ő sem hitte volna el.
− Ez elég őrülten hangzik − szólt Harry egy hosszabb és kellemetlen
hallgatás után. Ismét a csizmatalpát vizsgálgatta, és igyekezett a padlóba
törölni a rajta maradt maradványokat, de hiába. − Másrészt viszont...
Az ajtó hirtelen kicsapódott, és Tahia lépett be. Ben megrémült a
látványától. Már az előbb a központban is feltűnt neki mennyire rosszul
nézett ki, de ott minden olyan gyorsan történt. Arca halálsápadt volt, a
fagyoskodás pedig rajta is nyomott hagyott egy-két helyen, még akkor is, ha
nem olyan komolyan, mint Schulzon. Szeme azonban, amely − még a
legkeményebb szituációkban is − mindig olyan boldogan csillogott, most
igencsak zavarosnak tűnt, mintha valami olyasmit láttott volna, ami nem
emberi szemnek való. Emellett haja is teljesen elveszítette csillogását.
Mozdulatai nehézkesnek és kényszeredettnek látszottak, már-már
robotszerűnek. Mégis igyekezett mosolyogni, amikor meglátta Bent és
Sashát, majd egy szó nélkül Harryhez sietve súgott valamit a fülébe. Harry
egy ideig elgondolkodott.
− Rendben. Tedd azt!
Tahia azonnal sarkon fordult, majd az első lépés után megbotlott, de
szerencsére sikerült megkapaszkodnia az asztal szélében.
− Minden rendben van? − kérdezte Harry.
Tahia olyan hevesen bólogatott, hogy pont ezért nem tűnt túl hihetőnek.
− Jól vagyok Csak egy kicsit... bizonytalanul állok a lábamon, semmi több.
− Akkor menj Van Staaten doktorhoz, és kérj valamit. − Tahia láthatóan
tiltakozni akart, de Harry hozzátette. − Mondd, hogy adja azt, amit én
kaptam. Ha pedig akadékoskodik, akkor üsd le. A pirulák az ajtó melletti kis
szekrényben vannak, felső fiók, jobbra.
Tahia megvonta a vállát, és elment, Ben pedig meglehetősen zavarán bámult
Harryre. Néha nem volt teljesen biztos abban, mikor viccelt a férfi, és mikor
nem.
Ahogy most sem.
− Nem gondolod, hogy kicsit túl sokat vársz tőle?
− De, gondolom. Tényleg kicsit túl sokat várok tőle. Igazából ránk férne
egy klassz kis nyaralás a Karib-tengeren. Strand, napsütés, egy jéghideg Piña
Colada... te, ha van valahol egy last minute jegyed, szívesen elfogadjuk!
− Százados, ott tartott, hogy másrészt viszont... − avatkozott közbe Schulz
felfigyelve az élességre Harry hangjában. − ... Harry − helyesbített.
Harry elgondolkodva nézett rá, bólintott egyet, majd ugyanabban a
pillanatban megrázta a fejét.
− Semmi. Csak egy buta ötlet volt.
− Pillanatnyilag semmi ötletünk sincs − mondta Ben. − Annál pedig még
egy buta is jobb.
− Aligha − Harry hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte a szemét, és
igyekezett visszafojtani egy hatalmas ásítást. − Legalábbis nem ez.
− Ezzel feladta az álmossággal vívott harcot, ásított egy jólesőt és alaposan
kinyújtózott. Ízületei halkan reccsentek egyet.
− Azt hiszem, néhány óra alvás igencsak jól jönne mindannyiunknak
− mondta még mindig ásítozva, és közben az órájára pillantva, majd
belenyugvón hozzátette. − Na, jó, legalább kettő, mielőtt még jelenésünk
lesz a nagyfőnök előtt.
Ben azon vette észre magát, hogy meredten bámulja a Harry csuklóján lévő
egyszerű órát. Azon törte a fejét, vajon miféle szerkezet volt. A világ ezen
szörnyűséges helyén nemigen volt jelentősége az időnek, már az élethez való
kötődést is kezdte lassan elfelejteni. Megmosolyogtatta a gondolat. Harry
kérdőn nézett rá.
− Aludni? − ismételte meg Ben. − Most komolyan azt hiszed, hogy
tudnék így aludni?
− Én a magam részéről tudok és fogok is. Te is jobban tennéd. Ki tudja,
mikor nyílik rá megint lehetőségünk.
Ebben teljesen igaza volt. Ben pedig fáradt volt, de valahogy
összekeveredett benne az alvás és a fáradtság közötti kapcsolat. Fáradt volt,
amikor kipihentnek kellett volna éreznie magát, és fordítva... természetesen
nem mindig. Azon gondolkodott, hogy vajon a hely különleges kisugárzása
miatt lehetett-e, majd hamar elhessegette a gondolatot. Sokkal inkább a
tönkrement idegzetén múlhatott.
Másrészt pedig... Harry szavai eszébe juttattak valamit. Az alvás sem
jelentette már azt, aminek ismerte...
− Ne is gondolj rá − mondta Schulz, amikor Ben Sasha felé fordult. A lány
szemében még mindig félelem tükröződött, és valahogy úgy érezte, mintha
kétségbeesetten mondani próbálna neki valamit. De a láncok túl erősek
voltak.
Harry megköszörülte a torkát.
− Nem akarok beleszólni, kapitány, és ha azt mondja, semmi közöm hozzá,
akkor teljesen igaza van..., elvégre a lánya, ráadásul még nem is nagykorú,
de ők, ketten..., ööö... szóval, majdnem felnőttek, és... nos... egyikünk sem
tudja, hogy élve kikerülünk-e innen, és...
Nem csak Ben meredt rá döbbenten. Schulz értetlenül ráncolta a homlokát,
mire Harry már csak dadogni volt képes, ezért inkább elhallgatott.
Természetesen nem lett teljesen vörös, de valahogy mégis úgy festett...
− Nem arra gondoltam, Harry − mondta Schulz. Egy halvány mosoly
suhant át az arcán, de Ben nem volt biztos benne, hogy ez Harry
mondandójának vagy az eddig mindig kemény férfi hirtelen zavarának szólt-
e. − És azt hiszem, Ben is pontosan tudja... nem igaz?
Az utolsó két szót már Benhez fordulva és komoly arcot vágva mondta ki.
Ben hallgatott.
− Ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget, rendben? − mondta Schulz.
Ben továbbra is hallgatott, de érezte, hogy Schulz nem éppen erre várt, ezért
dacosan megvonva a vállát tüntetőleg kinyújtotta karját, hogy Sasha vállára
tegye.
− Talán ez az egyetlen út. És én már egyszer...
− ... nagy nehezen túl is élted − vágott a szavába Schulz vadul megrázva a
fejét. − Az apád mesélte, mit tettél. Bizonyára azt hiszed, különösen bátor
voltál. De ez csupán különös butaság volt.
− Felvilágosítana egyikőjük arról, hogy miről is van szó? − kérdezte
Harry.
− Ki kell derítenünk, hogy mit akarnak − válaszolta Ben, közben egy
másodpercre sem vette le tekintetét Schulz arcáról. Szavai valójában hozzá
és nem a zsoldoshoz szóltak. − Azt hiszem, Sasha meg tudja mutatni
nekem.
− Igen, vagy meghalsz közben, vagy nyáladzó karfiolként nősz fel − fűzte
hozzá Schulz, majd ismét és még hevesebben megrázta a fejét. − Túl késő,
Ben. Már túl közel vannak. Ha újra belépsz a világukba, talán sosem találsz
ki belőle. − Karjával a lánya felé bökött. − Olyan akarsz lenni, mint ő?
Ez meglehetősen gonosz és sértő volt, de valószínűleg pontosan ez volt a
szándéka, gondolta Ben. Sokkolni akarta, a fiú mégis olyan dühöt érzett
magában, hogy legszívesebben felugrott és Schulznak esett volna. Ehelyett
halkan így szólt.
− És ha ezáltal együtt lehetnénk...
− De nem lehetnétek. Egy olyan helyen lennétek, amely mindkettőtök
számára maga a pokol. Megtiltom, hogy olyasmit tégy, ami veszélyes a
számodra, érthető?
− Azt hittem, ez az én életem − vágta rá Ben lázadón, de Schulz ezúttal
még hevesebben rázta a fejét.
− Csak azelőtt volt az, mielőtt idejöttél. Most viszont felelősséggel tartozol
a lányomért. Fogalmam sincs, hogy valamelyikünk is élve hagyja-e el ezt a
helyet, de te vagy az egyetlen, aki segíthet Sashának. Nem fogom tétlenül
végignézni, amint eljátszod ezt a lehetőséget, vagy akár veszélybe sodrod őt.
Ben már épp ugyanilyen hevesen akart visszaszólni, majd csak némán
figyelte az előtte lévő dühös és sértett férfit. Lassan kezdte érteni, mi lehetett
közte és Ramanov között. Dühe hamar elszállt, majd helyét átvette az
értelem és a rossz lelkiismeret furcsa keveréke.
− Jaj, nekem, családi vita − sóhajtott fel Harry. − Ebből inkább
kimaradnék, ha nem gond. − Felállt, alaposan kinyújtózott, majd
szándékosan hangosan ásítva hozzátette. − Ha az urak most megbocsátanak
nekem. Egy alulfizetett és fáradt bérkatona vagyok, akinek feltétlenül
szüksége van néhány óra alvásra. − Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint
akinek néhány hónap alvásra lenne szüksége, gondolta Ben, majd inkább
visszanyelve megjegyzését felállt.
Schulz durcás arcot vágva finoman arrébb tolta a Sasha felé kinyújtott kezét.
− Ő velem jön. És nehogy eszedbe jusson valami ostobaság. Majd szólok
az apádnak, hogy figyeljen oda rád.
Valószínűleg meg is tette, ugyanis visszaérve szobájába a következő
üzenetet találta: azonnal jelentkezzen apjánál és Van Staatennél.
Ben kissé megsértődött − nemcsak azért, mert édesapja nyilvánvalóan azt
hitte, úgy parancsolgathat neki, mint egy kisgyereknek, hanem, mert
komolyan nem hitte, hogy Schulz be is tartja fenyegetését, és mert különben
is rosszkedvű akart lenni, punktum! Eszébe sem jutott követni a parancsot,
helyette inkább rávetve magát az ágyára megpróbált elaludni. Schulz érte és
főként lányáért való aggodalma igencsak valódinak tűnt, de elvégre fogalma
sem volt arról, mi van Sasha és közte. Annak ellenére, hogy már csak a
látottak puszta tudata is megrémisztette, biztos volt benne, hogy Sashának és
neki sikerülne. Valahogy biztos képes lenne kijutni onnan.
Nyarlathotep? Jöjjön csak ez a nagyságmániás oktopuszi!
De nem jött, viszont legalább aludnia sem sikerült.
Végül mégis feladta a harcot, és útnak indult.
Természetesen várakozásainak megfelelően nemcsak Van Staaten doktort,
hanem édesapját is ott találta a parányi kezelőszobában. Némi
ülőalkalmatosság hiányában a keskeny fekvőhely szélén csücsülve himbálta
a lábát. Kerülte a szemkontaktust, amint Ben belépett.
− Ez aztán sokáig tartott − üdvözölte Van Staaten megspórolva a
köszönést. − Hol voltál ilyen sokáig?
− Sétálni. Meg akartam csodálni a gyönyörű kilátást, tudja? Ki tudja, mikor
jutok el megint erre a csodálatos környékre.
Van Staaten vékony, akárcsak egy hegyes ceruzával megrajzolt szemöldöke
a magasba szökkent, majd válasz nélkül hagyva megjegyzését a fekvőhelyen
ücsörgő apjára biccentett. − Ülj le oda, és vedd le az ingedet.
− Parancsára! − Ben szándékosan eltúlozva szalutált egyet, mire a
doktornő már nem húzta fel a szemöldökét, csupán idegesen szemét forgatta.
Bizonyára határozottan eldöntötte, hogy semmi sem fogja kihozni a
béketűréséből. Valószínűleg, gondolta magában Ben, ez a két kis gerle már
jó előre felkészült a beszélgetésre.
Érezte, hogy ismét indokolatlan düh vette hatalmába, majd még időben
sikerült összeszednie magát, és megvárta, míg édesapja átadva a helyet
átballag a Van Staaten szobájába vezető keskeny összekötő ajtón.
Van Staaten követte Ben tekintetét, miközben szemöldöke ezúttal egy éles V
formát öltött.
− Az inged − emlékeztette.
Ben engedelmesen kigombolta az ingét, de közben azért megkérdezte.
− Mégis minek?
− Mert meg kell vizsgáljalak. Természetesen nem azért, mert olyan vonzó
srác vagy, azért ne táplálj hiú reményeket.
− Hogy biztos legyen abban, nincsenek öröklött betegségek a családban?
− Természetesen − válaszolta közömbösen. − Vagy talán szeretnél egy
kétfejű, karok helyett csáppal rendelkező féltestvért?
Ben kissé összerezzent, és az ajkába harapott.
− Bocsánat.
− Semmi gond − felelte Van Staaten hűvösen. − Nem is vártam mást.
− Azért, mert olyan bájos vagyok?
− Azért, mert itt vagyunk. − Hirtelen türelmetlenül legyezni kezdett a
kezével. − Csináld már. Más pácienseim is vannak, tudod?
Ben gyorsan kibújt az ingéből, majd Van Staaten felszólító gesztusának
engedelmeskedve a magasba emelte a karját. Arra számított, hogy egy
sztetoszkóppal vagy az egyik kedvenc tűjével piszkálja meg, de ezúttal
megelégedett azzal, hogy felsőtestét és karját ujjbegyeivel vizsgálja végig.
Meglehetősen hűvösek voltak.
Ennek ellenére türelmesen hagyta az inkább kínosnak, mint kellemesnek
nevezhető eljárást, de egy idő után mégis megelégelte. − Megtudhatnám,
hogy mire jó ez? Azt hittem, ma reggel már alaposan átvizsgált.
− A ma reggel inkább tegnap este volt − válaszolta Van Staaten
közömbösen, majd köpenyzsebébe nyúlva mégiscsak előhúzott egy nagyon
hosszú és nagyon hegyes tűt, amit aztán egyszerűen a karjába döfött. Ben
összeszorított fogakkal igyekezett visszafojtani nyögését.
− Ez bizonyára fájt.
− Alig − nyögte ki Ben fogcsikorgatva, mire Van Staaten még hevesebben
másik karjába is beledöfte a tűt.
− És ez?
− A fenébe is, hát persze, hogy fáj! − sziszegte a fiú. Alaposan uralkodnia
kellett magán, nehogy vadul oldalra lökje a nő kezét − ami valószínűleg
nem is lett volna kifejezetten okos ötlet, amíg a tű a karjában állt. − Mire jó
ez?
Van Staaten meglepően óvatosan húzta ki a tűt a karjából, majd az egyik
tartóban heverő többi elhasznált kínzóeszköz közé dobta. Némelyikükön
még vér is volt.
Ben kérdőn a magasba vonta szemöldökét.
− Tegnap este szereztél magadnak néhány helyes kis horzsolást − mondta
a doktornő, a fiú pedig biztos volt benne, hogy nem csak beképzelte
magának a hangjában felcsengő enyhe kárörvendő felhangot.
− Igaz − helyeselt, miközben sajgó testrészét masszírozta. A tűt valóban az
egyik horzsolás mellé döfte, mely igazából egy igen mély és véres sebnek
tűnt. − Ez meg mi? Egyfajta déli-sarki akupunktúra?
− miért nem használt inkább egyből egy kardot?
− Nem te vagy az egyetlen. Szinte mindenki, aki ott volt, kapott néhányat
− még én is, látod? − Lehúzta az egykor még fehér köpeny alatt lévő
pulóver gallérját, mire kivillant egy hosszú és véres horzsolás a nyakán.
− És? − Ben meglehetősen kordában tartotta együttérzését.
− Amikor megszúrtalak, fájt − mondta, mintha csak kielégítő választ adna.
− Tényleg?
− És megígérem, hogy következő alkalommal még erősebben fogom
bedöfni, ha még egyszer magázol. De ezt csak úgy mellékesen. Egyébként
meg örülhetsz, hogy fájt, tudniillik nem kellett volna neki.
− Hogyhogy?
− Ha tényleg minden úgy történt a Princessen, ahogy meséltétek, akkor már
rég látszani kellene rajtad olvadási nyomnak. Azok ugyanis jégszilánkok
voltak.
Ben kétségbeesetten nézett le magára. Hát persze, hogy jégszilánkok találták
el... mégsem tudta megmondani, hogy pillanatnyilag mi ijesztette meg
jobban: a tény, miszerint ő kapja a legújabb Iglo-reklám főszerepét vagy az,
hogy egyszerűen elfelejtette ezt a kis apróságot. Eddig mindenki, aki egy
icipici karcolást is szerzett a szörnyűséges teremtményekkel való találkozás
közben, azonnal jéggé változott!
− Eddig mennyi időbe telt, míg megkezdődött az... − A doktornőnek még
mindig iszonyatosan nehezére esett kimondani a szót − , ... átváltozás?
Ben szomorúan megvonta a vállát. Karja hirtelen abbahagyva a sajgást,
elzsibbadt, és olyan hideggé vált, mintha belül jéggé akarna változni. De ezt
persze csak beképzelte. Egészen biztosan.
− Én... nem tudom pontosan. De nem sokáig.
− Mindenesetre már korábban meg kellett volna kezdődnie. De nem tette.
Senkinél sem.
Ebben Ben egyáltalán nem volt biztos. A fenébe is, a karja borzasztóan
hidegnek tűnt.
− És... ez mit jelent? − kérdezte dadogva.
− Azt nem tudom. − Mégis mire számított? − Vagy megváltoztatták a
taktikájukat, vagy...
− Vagy?
− Fogalmam sincs. És nem is érdekel, mert ha másképp lenne, akkor sem
lenne esélyünk. − Fejével intett. − Vedd fel az inged. A vérvizsgálattól
akkor eltekinthetünk.
Ben mélyen legbelül hatalmasat sóhajtott. Van Staatent ismerve, bizonyára
egy kerti ollót és egy szalmaszálat használt volna.
− Talán beszélned kellene az apáddal − mondta, miközben a fiú nagy
nehezen magára húzta az inget. − Azt hiszem, már várja.
Ben szándékosan lassan gombolta be az ingét, utána még lassabban
betuszkolta nadrágjába, majd még annál is lassabban és körülményesebben
lemászott a vizsgálóról. Úgy érezte, mintha egy órába is került volna az a pár
lépés, de végül kinyitva az ajtót belépett az apró és sötét szobába.
Sokkal kisebbnek és valahogy sokkal... komorabbnak tűnt neki, mint eddig.
Apja egy alacsony, támla nélküli zsámolyon üldögélt, mely szinte elfoglalta
a bejárat és a vékony ágy közötti összes helyet. Meredten nézte a fehér
párnán fekvő, formátlanul bekötözött alakot. Fel sem nézett, amint Ben
belépett a szobába.
− Hogy van? − Ben olyan halkan húzta be maga mögött az ajtót, ahogy
csak tudta, majd szorongva a zsoldos fölé hajolt. Ösztönösen suttogott, pedig
nem is lett volna rá szükség, hiszen Tooth eszméletlen volt.
− Meg fog halni − felelte az apja szintén suttogva. − Egy igazi kórházban
valószínűleg meg tudnák menteni, de itt...
Ben tekintete átsiklott Tooth vastagon bekötözött arcán. Egy csukott
szempáron kívül mást nem látott. Még a szemén lévő bőr is megégett.
Próbált mondani valamit, de hangszálai felmondták a szolgálatot.
− Nincsenek fájdalmai − mondta az édesapja, mintha belelátott volna a
gondolataiba. − Heidi adott neki egy erős fájdalomcsillapítót..., úgy értem,
Van Staaten doktor.
− A Heidi rendben van. Azt hiszem, összezagyváltam néhány ostobaságot.
Sajnálom.
− Ne tedd! Abszolút jogod volt hozzá. Talán még igazad is volt..., de ennek
már semmi jelentősége. Tisztában vagy vele, hogy több mint valószínű,
sosem jutunk ki innen?
Ben végre levette tekintetét Tooth arcáról, és az apjához fordult. Nem tudta,
mire számított, de arra biztos nem, hogy majdnem teljesen higgadtan és
mosolyogva fog ránézni. Habár egyetlen másodpercre sem volt szüksége
ahhoz, hogy átlásson a maszkon.
− Még azért nem tartunk ott. − Nem úgy kellene lennie, hogy az apja
vigasztalja őt? − Pillanatnyilag nem is olyan rossz a helyzet.
− Ja, persze − felelte édesapja keserűen. − Ha túléljük a vihart és nem
halunk addig éhen, vagy nem támad ránk egy hadseregnyi szörnyeteg... talán
kifelejtettem valamit?
− Valószínűleg, de ennyi elég lesz. − Mi a fenét csináltak? Mindketten
megpróbáltak beszélgetni valamiről, csak éppen arról nem, amiről eredetileg
akartak. Ben már szinte dühös volt saját magára, de így folytatta. − Van
Staaten doktor... Heidi... mesélte, hogy az... átváltoztató varázslat már nem
működik.
Apja ugyan mosolygott e szavak hallatán, mégis látszott rajta, mennyire
megrémiszti az igazság. Ahogy őt magát is.
− Mindenesetre úgy néz ki. Legalábbis nem olyan gyors lefolyású, mint az
elején. Talán változtattak a taktikájukon.
− Úgy érted, élve akarnak minket? Mihez?
− Az anyádat sem ölték meg.
Nem, gondolta magában Ben, valami sokkal rosszabbat tettek vele. Képtelen
volt kimondani e szavakat.
− Ha visszajönne, akkor ti megint...?
− Úgy érted, megint összejönnénk? Nem, valószínűleg nem. De ennek
semmi köze Heidihez... vagy bármiféle másik nőhöz. Te is láttad, milyen.
Az előbb.
− De hát az már nem ő! − tiltakozott Ben.
− Persze hogy nem. De ugyanakkor... valahogy mégis − Ben csak bámult
édesapjára. Annyira sokkolta az egész, hogy már képtelen volt dühös lenni.
− Persze hogy nem Jennifer volt. Schulznak teljességgel igaza van.
Valami... uralkodik felette. − Idegesen és mesterkélten kuncogott.
− Nekem aztán tényleg nem kellene ezt a szót használnom, tudom, de úgy
tűnik, valóban megszállta az egyik ilyen... teremtmény. Csakhogy nem olyan
könnyű teljesen kitörölni egy ember lelkét. Sőt inkább lehetetlen.
− Úgy érted, Nyarlathotep csak azt hozta ki belőle, ami már mindig is
benne volt?
− Ennyire keményen azért nem fogalmaznék. De a képernyőn látott valaki
nem volt teljesen idegen a számunkra. Legalábbis nem nekem.
Ben most már igencsak mérges lett, és immár nem is próbálta titkolni.
− Nem lehet, hogy csak azért kutatsz egyféle kifogás után, hogy
kedvesebbnek találj egy bizonyos holland orvosnőt?
− Belga − javította ki Robert higgadtan. − Heidi flamand... és nem, ennek
semmi köze hozzá. Már mondtam: akkor is elváltunk volna, ha mindez nem
történik meg. Az ott, előbb csak... ráébresztett, miért.
− Mert szíve mélyén egy gonosz ember? − Ben nem tudta miért mondta
ezt, mivel dühe ellenére sem akarta megbántani édesapját. Csak meg akarta
érteni.
Robert ennek ellenére továbbra is nyugodt maradt.
− Kemény. Nem gonosz. Ez nagy különbség. És valószínűleg ezért nem
működött a kettőnk dolga. Ő egy nagyon szeretetre méltó nő, aki tud
igencsak szelíd és nagyvonalú lenni..., de ugyanakkor kemény is, mint az
acél.
Habár Ben érezte, milyen őszinték ezek a szavak − talán édesapja még
sosem volt ennyire őszinte vele, mint most − , mégis nehezére esett elhinni
őket. Valahogy nem úgy érezte, hogy apja és ő ugyanarról a nőről beszélnek.
Nem mondott semmit, de kétségei bizonyára kiülhettek az arcára, mivel apja
így folytatta.
− Ez megijeszt téged, tudom, és nem is akarod elhinni. És... rosszabbul is
hangzik, mint ahogy gondolom. De te tudod, anyád milyen... − Majdnem
kimondta, hogy: volt, Ben határozottan érezte, de utolsó pillanatban mégis
sikerült visszanyelnie. − Ráadásul nemcsak a te anyád és az én feleségem,
hanem a világ legbriliánsabb tudósa is. Tudod ugye, hány doktori titulusa
van?
A kérdés persze nem volt igazából kérdés, de Ben ennek ellenére megrázta a
fejét.
− Valahol négy és hat között elvesztettem a fonalat.
− Én is. Sőt néha azt hiszem, ő is. Sosem érdekelte igazán. Tény, hogy
Jennifer a bolygó tíz legintelligensebb embere közé tartozik.
− Úgy érted, olyasmi, mint egy... női Stephen Hawking? − kérdezte Ben
kétkedve.
− Mindig igyekeztünk titkolni előtted ezt az egészet. Legalábbis nem
sokkal ezelőttig − halkan felsóhajtott. − Megváltozott. Már nem tudom,
mikor kezdődött. Két-három évvel ezelőtt, sőt talán már korábban, csak
nekem nem tűnt fel. Őszintén szólva mindig is csodálkoztam azon, miért állt
össze egy ilyen egyszerű agyturkásszal, mint én vagyok, és egy idő után...
már tényleg nem volt elég neki. Miért is lett volna?
− Ezt meg hogy érted? − Ben kétségbeesetten kutakodott emlékezetében,
de nem talált semmit. Egyetlen szembeszökő dolog sem jutott róla eszébe...
vagy csak, mert nem akarta?
− Mit gondolsz, miért pont most fogadta el ezt a tanszéket? Hát miattad,
Ben.
− Mi? − motyogta meghökkenve.
− Nem akarta elfogadni − mondta az apja halkan és nagyon keserűen.
− Mondtam már, hogy mester vagyok önmagam becsapásában? Igen, azt
hiszem... vagy talán nem, mindegy. Mindenesetre úgy gondolom, csak arra
várt, hogy elég idős legyél ahhoz, hogy éld a saját életed. Két évvel ezelőtt
egy, a képességeinek megfelelő állás után nézett, mire egy hét múlva annyi
ajánlatot kapott, hogy akár az egész házat kitapétázhattuk volna velük.
− És egyiket sem fogadta el?
− Még nem voltál elé idős. De onnantól kezdve tudtam, hogy vége a
kapcsolatunknak.
− De te...
− Ne áltasd magad, Ben! Én sem teszem. Ez a brisbane-i tanszék csak a
kezdet lett volna. Ugródeszka egy új életbe, amelyben számomra már nincs
hely.
− És ezt automatikusan keményen csinálja? − Ben úgy érezte, kicsúszott a
talaj a lába alól. Nem lehet, hogy ennyire nem ismerte a saját édesanyját!
− Nem. De senki sem tesz le ilyen rekordidő alatt egy karriert, hacsak nem
rendelkezik vasakarattal. − Apja lehunyta a szemét, és néhány másodpercig
iszonyúan öregnek és végtelenül fáradtnak látszott.
− Sajnálom − mondta Ben. − Én... nem tudtam ezekről.
− És ennek így is kellett volna maradnia. Én sajnálom. De meg kell ígérned
valamit.
− Már megtörtént − vágta rá Ben. − És mit?
− Ha ezt túléled − kezdett bele, Ben pedig borzasztóan megrémült a
szándékos egyes szám használatától − , akkor nagyon vigyázz a kis
barátnődre, és ígérd meg, hogy mindig őszinték lesztek egymáshoz. Teljesen
mindegy, mi történik.
− Így lesz − esküdött meg Ben.
Édesapja felállt, majd odalépve hozzá olyasmit tett, ami rettenetesen
meglepte Bent: karjába zárta és megszorította. Ezt utoljára akkor tette,
amikor Ben nyolc- vagy kilencévesen könnyekben kitörve ért haza egy
iskolai sportünnepélyről, ahol legalább száz résztvevő közül az utolsó előtti
helyet sikerült elfoglalnia... és ezt is csak azért, mert édesanyja épp nem volt
otthon, hogy megvigasztalja.
Néhány nappal ezelőtt még döbbenten visszautasított volna egy ehhez
hasonló érintést, és úgy érezte volna magát, mint egy apró kisgyerek. De
ezúttal nem volt kínos számára édesapja ölelése, sőt: szinte uralkodnia
kellett magán, nehogy ő is ugyanilyen erősen viszonozza. Hosszú idő óta ez
volt az első, hogy ilyen közel volt apjához.
Ugyanakkor azt is határozottan érezte, hogy ez volt bizony az utolsó
alkalom.

24

Tett egy kerülő utat , amikor elindult a központ felé. Már egyszerűen
képtelen volt elviselni szobája magányosságát. Az állomást most is, mint
mindig síri csend uralta, de mielőtt elérte volna célját, magas és csengő
kalapácsütések ütötték meg a fülét. Éles és igencsak ismerős szag terjengett
a levegőben, de csak akkor jött rá, mi az, amikor befordulva az utolsó
folyosókanyaron meglátott egy lobogó és hideg kék fényt. Majd
megpillantott egy szürke-fehér foltos álcaruhába bújt alakot, aki − háttal
neki − a félig szétszedett hangágyú fölé hajolva egy elektromos
hegesztőkészüléket villantott fel. Először azt hitte, Harry az, majd az alak
felegyenesedett, és akkor megismerte Gerritet.
A zsoldos valószínűleg annyira beleélhette magát a munkájába, hogy ijedten
hátrafordulva harcra készen meredt Benre. A fiú riadtan megtorpant, majd
óvatosságból hátrált egy fél lépést.
− Semmi vész! Én vagyok az, Ben!
Gerrit arca alig látszott az irdatlan hegesztőszemüveg mögött, de tartása
továbbra is egy ugrásra készen álló vadállatéhoz hasonlított. A
hegesztőgépet fegyverhez hasonlóan a magasba emelte, majd lassan
leeresztve, másik kezével feltolta homlokára a feketére színezett
szemüveget.
− Minden rendben? − kérdezte Ben aggódva. A kérdés teljességgel
felesleges volt. Semmi sem volt rendben. A zsoldos legalább olyan
kimerültnek és fáradtnak tűnt, mint Tahia és Harry, de most, hogy
megismerte Bent, egyértelműen megkönnyebbültnek látszott. Továbbra is
egy agyonhajszolt vadállatra emlékeztette a fiút, olyan volt, akárcsak egy
menekülésben lévő sebzett vad, gondolta magában Ben.
− Egy jó tanács a jövőre nézve, öcskös − motyogta Gerrit. − Sose surranj
egy fegyverrel felszerelt férfi mögé...
− ... akinek már amúgy is tönkre vannak az idegei? Egyébként pedig nincs
is fegyvered.
Gerrit elgondolkodva fürkészte a kezében lévő hegesztőgépet, majd egy
néma vállvonással annyiban hagyta a dolgot. Ben pedig elhatározta, hogy a
jövőben inkább kétszer meggondolja, mit mondjon.
− Minden rendben van? − kérdezte még egyszer.
− Hát persze − Gerrit nagyot sóhajtva leguggolt, kikapcsolta a hegesztőt,
majd rátette a hangágyúra. Újra felegyenesedett. − Ha pedig sikerül rendbe
hoznom ezt az átkozott gépet, akkor úgy is marad.
Ben hezitálva közelebb lépett, és a nyitva álló szerelőfedél mellett
belekukkantott a fegyverbe. A számára teljességgel értelmetlen
áramkörökből, drótokból és tekercsekből álló összevisszaságon kívül mást
nem látott. Azon törte a fejét, vajon mihez kezd Gerrit egy ilyen
nyilvánvalóan csúcstechnológiájú készülék belsejében egy hegesztőgéppel.
− Ezzel meg mi van?
Gerrit már-már lesajnáló pillantást vetett rá, majd inkább úgy döntött, nem is
válaszol rá.
− Kérlek, ne nyúlj semmihez.
Ben nem is tervezte. A kínos pillanat elillanására várva még néhány
másodperc erejéig ott maradt, és igyekezett úgy tenni, mintha értene hozzá.
Végül megvonva a vállát lassan megfordult, és a folyosó másik végén lévő
zsilipajtó felé, pontosabban szólva: az egykor még zsilipként funkcionáló
valami felé nézett. Most alig lehetett ráismerni. Ramanov emberei − vagy
Gerrit és Harry − felállították és a helyére hegesztették a félfából brutálisan
kitépett masszív acélajtót. Ben inkább nem is gondolt arra, hogy fogják
valaha is kinyitni ezt monstrumot. Ez volt egyelőre a legkisebb problémájuk.
− Ne aggódj − szólt Gerrit mögötte, mintha olvasott volna a
gondolataiban. − A külső ajtó is be van hegesztve. Azon nem jön be
egyhamar semmi. − Micsoda megnyugvás!
Bennek eszébe jutottak a tegnap este történtek, ezért inkább nem szólt egy
szót sem. Helyette ismét a hangágyúhoz fordult. Eltekintve a nyitva álló
szerelőfedéltől és a levegőben terjengő égett fém szagától a fegyveren nem
látszottak szembetűnő sérülések − kivéve Tooth köddé vált irodaszékét, a
két elülső leszakadt kereket és az egész konstrukció kissé ferde állását.
− Ezzel meg mi van? − kérdezte még egyszer, és ezúttal saját maga
megdöbbenésére kapott is választ.
− Semmi − mondta Gerrit, miközben végleg levette magáról
hegesztőszemüvegét. − Csak megpróbáltam kissé feltuningolni a kicsikét,
ennyi az egész. Jól néz ki.
− Feltuningolni? − Ben ideges pillantást vetett az óriási, parabolaantennára
emlékeztető tárgyra. Sok mindent kinézett Gerritből, de elvégre katona volt,
nem pedig mérnök. − Azt lehet? − kérdezte óvatosan.
Ezúttal teljesen biztos volt abban, hogy Gerrit belelátott a gondolataiba,
mivel egyetlen másodpercig barátságtalan és gyanakvó tekintettel mustrálta,
majd így válaszolt.
− Fogalmam sincs. Úgy gondoltam, megduplázom az áramerősséget, és
majd meglátom, mi történik − Ben meredten nézett rá. − Természetesen
működik − szólt Gerrit, kissé elidőzve Ben döbbent arckifejezésén. − A
kicsike elvileg a hadsereg számára készült. Ez persze egy civil változat, de
az alapelv és a konstrukció ugyanaz. Csak ki kell cserélni néhány alkatrészt,
és máris a Holdra lőhetsz egy páncélkocsit.
És ezt a masinát akarta idebent használni?, gondolta Ben szinte már
hisztérikusan. A biztonság kedvéért kissé diplomatikusabban fogalmazta
meg gondolatait.
− Úgy gondolod, hogy... ööö... szükségünk van ekkora kaliberre?
− Fogalmam sincs. De inkább legyen túl sok, mint túl kevés tűzerő.
Ben újra végigpásztázta a sci-fi fegyvert. Akarata ellenére is
megelevenedtek a múlt esti mészárlás képei. Bármelyik katonai könyvből is
szedi Gerrit a tudását, a barátján még a tízszer akkora tűzerő sem segített
volna, gondolta a fiú szorongva. Sőt ellenkezőleg...
Ben megfordulva megint csak a tönkrement zsilipajtót fürkészte. Eltekintve
attól, hogy legalább olyan bizalomgerjesztőn festett, mint egy deszkákkal
bevont betört ablak, a tőle jobbra és balra lévő műanyag falak híven
tükrözték a Tooth − nem feltuningolt! − fegyverének nyomait. Úgy néztek
ki, mintha valaki órákon keresztül kalapáccsal püfölte volna őket. A szürke
műanyag eltört, számtalan helyen pedig szó szerint elporlott. Még a mögötte
lévő, állítólag elpusztíthatatlan fal is legalább két helyen betört. Mire
mennének tehát egy olyan fegyverrel, amely bár megsemmisíti a támadókat,
de ugyanakkor az állomást is?
Egyetlen pillantás elég volt Gerritre ahhoz, hogy rájöjjön, semmi értelme
előhozakodni véleményével.
Valószínűleg Gerrit is pontosan tudta ezt, és csak figyelemelterelésből
csinálta az egészet. Ha egyáltalán sikerül megnyerniük az összecsapást,
akkor semmiképpen sem fegyverekkel. De ezt a gondolatát sem mondta ki
hangosan.
− És te hogy vagy? − kérdezte a férfitól.
A kérdés láthatóan összezavarta Gerritet.
− Miért, hogy kellene lennem?
− Hát őszintén szólva, elég ramatyul festesz. Mi történt tegnap odakint?
Hogy jutottatok ki?
Nem igazán számított válaszra, a zsoldos pedig egyelőre nem is felelt. Majd
egy vállvonással így szólt.
− Azt mondanám, hogy több szerencsével, mint ésszel. A fegyver mellett
ez a katona leghűségesebb szövetségese, tudod?
− Az ész? − kérdezte Ben gúnyosan mosolyogva és szándékosan
kételkedő hangon.
− A szerencse − válaszolta Gerrit komolyan. Arca határozottan
elkomorult. − Ha nem tudnám, azt gondolnám direkt hagyták, hogy
kijussunk. Amikor te és az apád eltüntetek, azt hittem, eljött a vég. De akkor
hirtelen felszívódtak. Mintha már nem is érdekeltük volna őket.
− És aztán?
Gerrit épp válaszolni készült, majd váratlanul megfordult. Lábát olyan
erősen a földhöz csapta, hogy Ben ijedten összerezzent.
− Átkozott dögök!
Ben megspórolta a kérdést, miszerint mégis, mire értette ezt. Amikor Gerrit
felemelte a lábát, egy barnásvörös folt kacsintott vissza rájuk a földről.
− A barlangból nem is volt olyan nehéz kijutni − folytatta Gerrit, mintha
mi sem történt volna és anélkül, hogy a fiúra nézett volna. − Nem tartott
sokáig. De az az izé hatalmas. Csak utána lett igazán mókás az egész.
− Borzasztó kint, mi?
− Ne akard megtudni.
Ben elhitte minden szavát.
Gerrit újra leguggolt, mintha csak fel akarná emelni a hegesztőt, majd egy
kicsi szerszámosládában kezdett turkálni.
− Ha hasznossá akarod tenni magad, akkor segíts. Még rengeteg dolgom
van.
Ez egyértelmű volt. Ben egyből megértette, ha nem kívánatos volt a
személye. Most már teljesen biztos volt abban, hogy Gerrit csak azért
barkácsolt a fegyveren, hogy valami olyasmit tehessen, aminél egyedül van.
Arról, hogy mi történt odakint a jégen, láthatóan nem akart beszélni.
− Ramanov látni akart minket. Te nem jössz?
Gerrit anélkül, hogy ránézett volna vagy egy másodpercre is megszakította
volna idegesítő keresgélését, megrázta a fejét.
− Hová gondolsz? Egy egyszerű katona, mint én nem kap csak úgy
meghívást a cárhoz. De ha látod, akkor add át üdvözletemet és emlékeztesd
a hátizsákomra. Szeretném visszakapni − méghozzá a teljes tartalmával
együtt.
− A gyémántok − gyanította Ben.
Gerrit egy másodpercre megdermedt, majd barátságtalanul felnézett a fiúra.
− A legjobb, ha gyorsan elfelejted őket. Azok nem gyémántok. Legalábbis
nem olyanok, mint amilyeneket te szeretnél.
− Miért nem bízod rám a döntést, öcskös? − Gerrit láthatóan folytatni
akarta, majd inkább visszatért teljesen felesleges elfoglaltságához. Ben
beletörődőn útnak indult.
Néhány lépés után mégis megállt, és töprengve visszanézett Gerritre. A
zsoldos időközben ismét felegyenesedve kotorászott a nyitva álló
szerelőaknában. Biztosan érezte a pillantását, de nem nézett hátra. Valami...
nem stimmelt vele, Ben határozottan érezte. Valami történt vele odakint a
jégen. Valami borzalmas. De nem kérdezte meg, mi, ráadásul abban is biztos
volt, hogy nem is akarta tudni.
A Gerrittel való beszélgetés tovább tarthatott, mint gondolta, mivel ő lépett
utolsóként a központba. Ramanov tekintetéből ítélve nem is számított arra,
hogy eljön, sőt nem látszott túl boldognak jelenlététől. A most is az asztal
másik oldalán apja mellett ücsörgő Sasha röviden rámosolygott. Tahia
kivételével megint ugyanabban az összeállításban voltak, mint reggel. Ha
egyáltalán reggel volt, és nem délután vagy az éjszaka közepe. A fiú
automatikusan a Tahia által oly durván feltárt falra pillantott, de legnagyobb
meglepetésére egyetlen sérülést sem talált a falban. A kitépett panelt azóta
valószínűleg már kicserélték.
− Lemaradtam valamiről? − kérdezte, miközben az egyik szabad üléshez
igyekezett, nem éppen véletlenül pont a Sashával szembeni üléshez.
Ramanov tekintete még egy fokkal ellenségesebbre változott, miközben apja
csak nagy nehézségek árán, Van Staaten pedig nem is próbálta visszatartani
mosolyát.
− Azt mondanám, hogy néhány évről a gyerekszobában − motyogta
Ramanov. Egy biccentéssel az asztal másik végében üldögélő Vatechez
fordult. Ahogy reggel, most is egy szépen egymásra rendezett stósz papír
tornyosult előtte, csakhogy ezúttal kicsit nagyobb volt.
A tudósnő épp mondani készült valamit, amikor az orosz így folytatta.
− Megkértem Susannát, hogy foglalja össze helyzetünket néhány
címszóban, hogy nagyobb átlátást nyerjünk.
Ben ferde pillantást vetett a Vatec doktor előtt heverő majd öt centiméter
magas stószra, és tüntetőleg összeráncolta a homlokát. A doktornő újra
szólni kívánt, de az orosznak megint csak sikerült megelőznie.
− Ne ijedjenek meg. Susanna listái hírhedtek, de a hölgynek általában igaza
van.
Ben ezúttal Ramanovot mustrálta. Valami olyasmit fedezett fel az arcán,
amivel igencsak ritkán találkozott eddig, mégpedig egy mosollyal, sőt még
Vatec is kuncogott halkan, ez valószínűleg egy vicc lehetett, amit csakis
ketten értettek. Majd a doktornő bólintva egyet ráhelyezte bal kezét a
papírstószra, és harmadszorra is megpróbált megszólalni.
Az orosz a kezével intett.
− A helyzetünk óvatosan szólva... szerény − kezdett bele. − Az
élelmiszerkészletünk körülbelül két-három napra elegendő, és attól félek,
ivóvíz terén még rosszabbul állunk.
− Ivóvíz? − kérdezett vissza Ben édesapja, mintha nem hallotta volna jól.
Ben is csodálkozó tekintetet vetett az őszülő tudósra.
− Ivóvíz. Ennivaló nélkül sokkal tovább bírni, mint ahogy azt a legtöbben
gondolnánk. Víz nélkül azonban nem.
− Csak a pontosítás kedvéért. A világ legnagyobb édesvíztartalékán
ücsörögve azt állítja, hogy nem lesz mit innunk?
Vatec úgy vigyorgott, mint egy tanárnő, akinek diákja épp egy igencsak naiv
kérdést tett fel.
− Igen, pontosan ezt állítom, Berger doktor. Az ivóvízkészítő
berendezésünk sajnos nem úszta meg sértetlenül az utóbbi kis... ühüm...
váratlan eseményt, a tartályoknak pedig csak egy kis része van megtöltve.
Elvégre több mint harmincan vagyunk itt, és ennyi embernek bizony nem kis
mennyiségű vízre van szüksége, Berger doktor.
− De hiszen odakint van bőven hó, amit...
− Ez igaz. Maga vállalja, hogy kimegy és hoz valamennyit? Mondjuk úgy...
húsz vödörrel naponta?
Erre senki sem válaszolt. Vatec egy másodpercig győzedelmesen pásztázta a
jelenlevőket, majd megrázva a fejét egy csapásra komollyá változott.
− Attól félek, ez most a legkisebb problémánk.
− Végre egy jó hír − szólt gúnyosan Harry. Ramanov azonnal dühös
tekintettel sújtotta.
− Ez mit jelent? − kérdezte Schulz.
− Eltekintve attól, hogy... − magyarázta Vatec, majd hirtelen
félbeszakította magát, amikor az ajtó kinyílt és Tahia viharzott be rajta. Egy
szó nélkül odasietett az asztalhoz, kitépte Pjotr kezéből a billentyűzetet, és
hevesen pötyögni kezdett rajta. − Ezt látnotok kell!
A szemközti falon lévő monitorok egyszerre keltek életre ugyanazt a képet
mutatva. Először semmiben sem különbözött a reggeli zöldes képtől, majd
Tahia megnyomott egy másik gombot, mire a monitorok egy feltehetőleg
másik kamera által vett képet mutattak: az állomás mögötti végtelen
hósíkságot és dombokat. Ez a kép is kísérteties zöldben tündökölt, míg
Tahia morrantva egyet meg nem nyomott egy másik gombot is.
A szobát döbbent morajlás lepte el. A kép ezúttal nem a szokásos színeket
mutatta, és nem is a koromfekete égboltot vagy a hó jéghideg fehérségét. A
síkság különböző lágy pasztellszínekben fénylett, melyben a hó hűen
visszatükrözte az égen játszódó eseményeket. A vihar elzavarta a felhőket és
üressé söpörte az égboltot, és a természet ugyanúgy csodálatos, mint
felséges tűzijátékát kínálta a jelenlévőknek, semmi többet.
Mégis több volt ennél.
A látvány teljesen lenyűgözte Bent, de egyszerre meg is rémisztette. Az
előttük tündöklő fények nem szokásos sarki fények voltak.
− Mi ez? − kérdezte Van Staaten.
− Mindenesetre nem normális sarki fények − suttogta Ramanov. Majd egy
fél másodperccel, mielőtt Harry kimondta volna, Ben rájött, mire
emlékeztette a látvány. − Pont, mint a barlangban. A kristályok...,
emlékeztek?
Ramanov, Van Staaten és Vatec értetlenül néztek a zsoldosra, de Ben
azonnal bólintott. Még ha lett volna mondanivalója, akkor sem lett volna
képes kimondani. A látvány egyszerűen elszorította a torkát. Harrynek igaza
volt. Ugyanazok a pulzáló hullámú színek voltak, melyek a gyémánttal ívelt
kőégbolton suhantak ide-oda, akár egy ritmus, amelyet teljes képtelenség
lenne felismerni, sőt még inkább érezni.
− Mintha valamiféle minta lenne − motyogta Tahia. Ramanovval és
Harryvel ellentétben ő nem aggódón, hanem inkább káprázattal telve nézett.
− De nem látom, milyen.
− Mit akar ezzel mondani? − kérdezte Ramanov. Igyekezett nevetni egyet,
de szerencsétlenségére csak egy különös nyikorgás hagyta el a száját. − Azt
akarja mondani, hogy...
− Ez a nyelvük − szólt Ben halkan.
Nem csak Ramanov hallgatott el. A többiek is többé-kevésbé sokkolva
néztek rá.
− Badarság − mondta végül az orosz. De olyannyira kevésbé volt
meggyőző, hogy szava pont az ellenkezőjét sugallta.
Tahia még egy pillanatig összeráncolt homlokkal mustrálta a monitort, majd
az asztalra helyezve a billentyűzetet vadul kalapálni kezdett rajta. A
képernyő ismét a sátortető alatti képet mutatta − Ben azonban túl későn
nézett oda ahhoz, hogy lássa, volt-e ott mozgás vagy sem − , majd újra az
égbolton lévő színpompára váltott, de végül már annyira összekeveredett,
hogy Tahia türelmetlenül és ideges hangon Pjotrhoz fordult. − Maga jobban
ért hozzá, mint én. Szükségem van egy műholdfelvételre a partról.
Az orosz egészen addig csak értetlenül bámult a zsoldosnőre, míg Ramanov
le nem fordította a szavait. Tahia átadta a billentyűzetet, az orosz pedig
kevesebb mint egy másodperc alatt rávarázsolta a nagyobbik monitorra a
kívánt képet: ugyanaz a felvétel, mint reggel, csak ezúttal hiányoztak róla a
számok és a meteorológiai szimbólumok. Ben csodálkozva észlelte, hogy
egyetlenegy felhő sem volt a hatalmas terület felett. És még valami
hiányzott, de azt nem tudta megmondani, mi.
Van Staaten azonban igen.
− Hol vannak a színek?
Tahia hüvelykujjával a háta mögé mutatott.
− A műhold mögött. A sarki fények a légkör felső szintjén keletkeznek.
Nem tudja felvenni. − Ismét Pjotrhoz fordult, majd másik kezével
Ramanovra bökött. − Ki kellene nagyítani egy részletet. Ugyanazt, mint
reggel. Ezt az... − Ugyanúgy tudta a nevét a part előtt ólálkodó valaminek,
mint mindenki más a szobába, mégsem akarta kimondani. − ... árnyékot.
Ramanov gyorsan lefordította, majd Pjotrnak még kevesebb időre volt
szüksége a képrészlet kinagyításához. Az árnyék, amelyről Tahia beszélt,
még mindig ott volt. Akkor sem került közelebb, amikor Pjotr ugyanarra a
pozícióra irányította a kamerát, mint reggel. De valahogy... kivehetőbbé vált.
Talán Ben csak azért ismerte fel jobban, mert tudta, mi az a tenger alatti
elmosódott alak.
− És? − kérdezte Ramanov idegesen.
− A teljes színskála − mondta Tahia. − Át tudja futtatni a képet egy
színfilteren? Az ultraibolyától az infravörösig?
Ramanov még mindig értetlenül nézett rá, de ennek ellenére engedelmesen
lefordította szavait, mire Pjotr arca úgy felragyogott, akár egy gyereké, és
máris vad gépelésbe fogott. A képernyő villogni kezdett, egy pillanatra
színek és vonalak sivár összevisszaságát mutatta, majd újra stabilizálódott.
Egyetlenegy szörnyűséges különbséggel.
A tenger alatti árny már nem szürke volt. A hatalmas polipszerű lény
körvonala immár tisztán látszott, és komor vörös színben pulzált, és már
nem csak Ben tudta, mit lát.
Pjotr különösebb felszólítás nélkül megnyomott egy gombot, mire a kisebb
monitoron megjelent a síkság feletti pulzáló éjszakai égbolt.
− Egyértelműen ugyanaz a ritmus − suttogta Tahia.
− A fiúnak igaza van − motyogta Harry. Tekintete még mindig a két
képernyőn csüngött. − Ez valóban egy nyelv.
− Ez a... diszkófény? − motyogta Ramanov ingerülten. − De hiszen ez
abszurd!
Harry tudomást sem vett róla.
− Meg tudod fejteni? − fordult Tahiához.
− Hát persze, Adj három hónapot és egy Cray számítógépet... és egy pár
tényleg menő kriptológust... − Hevesen megrázta a fejét. − Á, semmi
esély.
− Azt állítja, hogy ez a... tűzijáték egyféle nyelv? − kérdezte Ramanov.
Továbbra is kétkedőnek hangzott, de legalább már nem olyan agresszívnek,
mint eddig.
− Ez egyáltalán nem ritka − mondta Vatec nyugodt tárgyilagossággal,
melyet nem csak Ben talált abszolút nem odaillőnek. Ramanov is majdnem
dühös pillantást vetett rá, de ő közömbösen így folytatta. − Vannak
bizonyos mélytengeri halak, melyek fénnyel vonzzák magukhoz a
zsákmányukat. Ezt hívják biolumineszcenciának.
− Gondolja, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy a szaktudásával
villogjon, kedves kolléga? − kérdezte Ramanov.
− Bizonyos más fajokat már egy ideje azzal gyanúsítanak, hogy
biolumineszcenciával kommunikálnak. Közéjük tartoznak a polipok is...
legalábbis egyes alfajaik. És csak úgy mellékesen, professzor úr − nem egy
híres tudós van, aki a gonosz oetopust tartja a tenger egyik legintelligensebb
lakójának..., jóval intelligensebbnek, mint a delfineket. Persze csak, ha ez
érdekli magát.
Ramanov mérgesen nézett rá, mégis hallgatásba burkolózott, Ben pedig egy
gyors és jéghideg borzongást érzett végigfutni a hátán. Számára nem volt
újdonság, amit Vatec mesélt, de voltak dolgok, amelyeket jobb volt nem
kimondani.
− Tehát kommunikálnak egymással − sóhajtott Van Staaten. − Ha ki
tudnánk deríteni, miről...
− ... akkor sem lenne semmi értelme − vágott a szavába Schulz. − Hát
még mindig nem érti? Semmi esélyünk sincs ellenük!
Vatec mesterségesen köhécselt egyet.
− Ez azért nem teljesen igaz, kapitány − mondta, miközben kezét megint
az előtte tornyosuló papírstószra tette. − Elvégre felfedeztük ellenfeleink
néhány döntő gyengéjét is.
Ez még Harry figyelmét is felkeltette. Egy pillanat alatt levette szemét a
monitorról, és a tudósnőre kapta a fejét.
− És melyek azok?
Vatec élvezve a pillanatot nem válaszolt azonnal.
− Igen, gondoltam, hogy ez azért érdeli. Pedig a válasz oly kézenfekvő...
feltéve, ha alaposan kinyitjuk a szemünket.
Harry határozottan dühösnek tűnt, de uralkodott magán.
− Oké, rendben, beismerem: csak egy buta kis katona vagyok, aki épp hogy
el tud számolni háromig. Ennek ellenére elárulná nekem, mit is fedezett fel?
− Nem így értettem. Még egyszer tüzetesen megvizsgáltam a lényekkel
való... összecsapásuk felvételét, és feltűnt valami. Egyértelműen két
különböző fajú ellenféllel van dolgunk.
− Figyeljetek, figyeljetek! − szólt Tahia gúnyosan, Vatec azonban rá sem
bagózott. Schulzhoz fordult.
− A teremtmények, amelyek a Princessen, majd később a strandon
támadtak magukra... viszonylag sokan voltak, nem igaz? − Tahiára nézett.
− És azok, amelyek a hűtőkamrában bukkantak fel... úgy tűnik, tetszés
szerinti számban képesek őket létrehozni, csak nem éppen hatásosak.
− Nekem elég hatásosnak tűntek − mondta Ben. − Köszönöm.
Vatec finoman megcsóválta a fejét.
− Talán a Princessen, ahol a meglepetés előnye az ő oldalukon állt. A
strandon pedig teljes pánikban és fejetlenül menekültetek. Te is ott voltál,
amikor megpróbálták lerohanni a zsilipet. Néhány elszánt férfi... − röpke
pillantást vetett Tahia arcára − , ... és néhány megfelelő fegyverrel
rendelkező nő ellen meglehetősen esélytelenek.
− Ez igaz − állapította meg Harry. − Meglehetősen sokan vannak, de
meglehetősen buták is. Ha nem fogynánk ki a töltényből, akkor akár örökké
is feltartóztathatnánk őket. Sajnálatos módon azonban...
− ... a második generációnál egy kicsit másképp fest a helyzet. Úgy tűnik,
valóban egy bizonyos fajról... evolúcióról van szó. Mintha egyfajta...
mátrixként használnák a Princessről elrabolt embereket, hogy egy második,
immár jóval veszélyesebb harcosgenerációt hozzanak létre.
− Kérem, bocsásson meg, doktor − mondta Harry − , de nem tudtuk ezt
már?
− De. Csak össze akartam még egyszer foglalni, ugyanis ebben rejlik a
legnagyobb esélyünk.
− Hogyhogy? − kérdezte Tahia élesen.
− Egyrészről körülbelül kétszázra korlátozza az ellenünk egyszerre
bevethető támadók számát − mínusz azok, amelyek a tegnapi támadásban
odavesztek. − Beiktatott egy rövid és drámai szünetet. − Másrészről pedig
már nem állnak túl sokáig rendelkezésükre maradék donorok.
Harry felkapta a fejét.
− Miért?
− Mert meghalnak − felelte Vatec.
Mindenki − kivéve Van Staatent, aki csak szomorúnak tűnt, döbbenten
bámultak a doktornőre, majd végül Harry megkérdezte.
− Hogy... érti ezt?
Vatec Van Staatenre bökött.
− Van Staaten doktor megvizsgálta azt a két foglyot, akiket tegnap reggel
kaptunk el.
− Hát mégsem haltak meg? − kérdezte Tahia gyanakvón.
− De, sajnálatos módon. Azonban ebben a különleges helyzetben abszolút
lényegtelen, sőt. Kérem, ne tartsanak cinikusnak, de ez inkább szerencsésnek
mondható. Ez ugyanis... ühüm... kissé megkönnyíti a boncolást.
Ez igenis cinikus volt, gondolta Ben, majd mégis megkérdezte.
− És milyen eredménye lett a boncolásnak?
− Hogy már a végét járták − válaszolta Van Staaten Vatec helyett.
− Legalábbis testileg. Legkésőbb két vagy három nap múlva úgyis
meghaltak volna.
− Miben? − kérdezte Ramanov.
Van Staaten megvonta a vállát.
− Hideg..., éhség..., általános kimerültség. Az emberek elvégre nem arra
lettek teremtve, hogy napokig mínusz fokokban éhezzenek és szomjazzanak.
− Schulzra nézett, mintha élő példaként akarta volna felhozni, mire egy
bosszús és együtt érző bólintást kapott válaszként.
− A jelek szerint nem kifejezetten gondoskodnak a foglyaikról − helyeselt
Harry. − Elég furcsa, ha azt vesszük, mennyire fontosak a számukra.
Másrészről pedig... látott valaki odalent egy tábori konyhafélét?
Van Staaten dühös pillantást vetett rá, majd Robert Berger megkérdezte.
− És miért is jó ez nekünk, Vatec doktor?
− Legkésőbb két-három nap múlva már csak az első generáció harcosai
lesznek az ellenfeleink − Harryre bólintott. − Meglehetősen sokan vannak,
de meglehetősen buták is. Velük szemben meg tudjuk védeni magunkat, míg
elül a vihar és végre megérkezik a segítség. Nem lesz könnyű, az biztos, de
mindenesetre van esélyünk.
− Igen − szólt Ben édesapja komoran. − Akkor már csak azt kell
kivárnunk, míg mindannyian meghalnak. Kedvesem, tudja maga egyáltalán,
mit beszél?
− Igen, nagyon is jól tudom − válaszolta Vatec hűvösen. − De sajnos
semmi esélyünk sincs megmenteni őket. − Hirtelen igencsak sértettnek
tűnt. − Komolyan gondolja, hogy eszembe sem jutott? Lehetetlen lenne. Ha
az a... − vadul a monitor felé legyezett − ... valami nem lenne odakint, még
akkor sem jutnánk a barlang közelébe sem. Nem vagyok szívtelen, csak
realista. Sajnos a kettő olykor ugyanaz.
− Kérem! − Harry csillapítón a magasba emelte a kezét. − Igazuk van
− mindkettőjüknek. De az senkinek sem segít, ha egymásnak teszünk
szemrehányást. − Van Staatenhez fordult. − Három napot mondott?
− Legfeljebb − válaszolta borúsan. − És ez csak a legerősebbekre
vonatkozik. Sokaknak már most is túl későn jönne a segítség.
− Akkor is tennünk kell valamit, mégpedig azonnal! − mondta Robert
Berger.
Harry bólintott.
− És mégis mit?
Síri csend. Egy hosszú és kellemetlen hallgatás, mely fullasztó és láthatatlan
súlyként telepedett rájuk. Bent hirtelen kétségbeesés és szédülés fogta el
egyszerre. Mindkét szeme könnybe lábadt a falon csüngő két képernyőn
látható lángoló színrobbanás brutális szépsége és a tengerben ringó néma
kolosszus komor vörös pulzálása miatt.
− De ennek az egésznek semmi értelme − motyogta. − Beszélnek
egymással.
− És? − kérdezte Vatec.
− Minek? − folytatta Ben fejét csóválva. − Akármik is legyenek ezek a
teremtmények, biztosan nem buták, és bizonyára nem tennének semmilyen
értelmetlen dolgot!
Schulz is érdeklődőnek mutatkozott.
− Értelmetlen?
− Igen, értelmetlen. Ha csak egyszerűen meg akartak volna ölni minket,
akkor már rég megtették volna.
− Mindenesetre jó párszor megpróbálták − szólt közbe Ramanov, majd
Ben nem várt segítséget kapott.
− Tulajdonképpen nem − mondta Harry. Ramanov döbbenten pislogott,
mire Harry így folytatta: − Az igaz, hogy eléggé megszorongattak minket,
de ha igazán akarták volna, akkor már rég lerohanhattak volna minket.
Eltekintve attól, hogy ez az egész cirkusz inkább nemkívánatos
eredményhez vezet a részükről.
− Hogyhogy? − kérdezte Ramanov zavartan.
− Sőt azt is mondhatnám, elég nagy hülyeség. Bennek tökéletesen igaza
van. Ha csak meg akartak volna ölni minket, akkor már régen megtették
volna.
− De hát már nem is engedhetnek el minket! − tiltakozott Ramanov.
− Mert akkor az egész világ tudni fog a létezésükről!
Talán, gondolta Ben, már nem is olyan lényegtelen, hogy veszítünk vagy
sem.
− Ezt viszont gyerekjáték lett volna elkerülniük − mondta Tahia gúnyosan.
− Nem kellett volna megtámadniuk a hajót.
Ramanov egyértelműen zavartnak látszott, de csak rövid ideig, majd Ben
édesapjára bökve megrázta a fejét.
− Megfeledkezett Berger doktornőről, kedvesem − mondta
győzedelmesen.
Tahia épp válaszolni készült, melyről Ben előre érezte, hogy az orosz nem
fog repesni érte, majd inkább felkelve a falhoz sétált. Tekintete figyelmesen
végigpásztázta a földet, mintha keresett volna valamit, majd anélkül, hogy
Ramanovra nézett volna, így válaszolt.
− Azt nem állítottam, hogy mindent értek.
Bennek feltűnt Van Staaten milyen figyelmesen (vagy talán aggódva?)
mustrálta a zsoldosnőt, ezért ő is gyanakvó pillantást vetett Tahiára. Arcán
immár semmi nyoma nem volt a reggeli kimerültségnek. Sőt ellenkezőleg:
Tahia egyszerre különösen frissnek és energiával teltnek tűnt, de ugyanakkor
mintha egyféle... pulzáló idegesség sugárzott volna belőle, egyfajta
nyugtalanság, amely miatt képtelen volt nyugton maradni. Visszagondolt a
közte és Harry között zajló rövid beszélgetésre, majd Van Staaten aggódó
arcába nézve rögvest rájött, honnan is jött ez a váratlan erő − és arra is,
mekkora árat fog érte fizetni a zsoldosnő.
− Mi történt? − kérdezte Harry, akinek szintén nem kerülte el a figyelmét
Tahia furcsa viselkedése.
− Semmi − állította Tahia, majd hatalmasat dobbantott a földön. Csizmája
alól egy barnásvörös folt kandikált kifelé.
− Mi...? − kiáltott fel Ramanov, miközben olyan hévvel ugrott fel a
székéről, hogy majdnem felborult. Van Staaten arca krétafehérré változott,
sőt Ben édesapja is ijedten szívta be a levegőt fogai között. Harry felállt
− bár jóval lassabban, mint az orosz − , és Tahiához sétált. Tekintete
figyelmesen végigsiklott a szürke betonpadlón, majd a megjavított falrészen.
− Azt hittem, behegeszttette? − kérdezte homlokát ráncolva Ramanovhoz
fordulva.
− Én is azt hittem. Nem értem, mi...
Harry gyorsan a magasba kapva a kezét belefojtotta a szót, és leguggolt. Ben
szíve érezhetően gyorsabban dobogott, amikor tekintete követte a zsoldosét.
Nem messze a Tahia által agyontaposott pók mellett feltűnt egy másik, alig
körömnyi nagyságú állat. Ha nem történt volna meg a ma reggeli szörnyű
esemény (és főleg az utána következő beszélgetés Schulzcal), akkor csak
egy egyszerű, ártalmatlan kis póknak tartották volna. Csakhogy szürke volt,
ugyanolyan színű, mint a betonpadló, és valami igencsak... nyugtalanító volt
e színben. Ben nem tudta pontosan szavakba önteni a benne kavargó érzést,
de határozottan ott volt. Valami egyszerűen... nem stimmelt vele.
Tahia a magasba emelve a lábát ezt az állatot is gusztustalan folttá akarta
változtatni a földön, de Harry egy tiltó mozdulattal visszatartotta.
− Várj!
Tahia idegesen nézett rá, de a zsoldos legyintve egyet kinyújtotta kezét az
állat felé. Amikor ujjai közvetlenül a kis pók előtt érintették meg a padlót,
bizony nem csak Bennek állt el a lélegzete. Az állat azonnal futásnak eredt,
és egyetlen ugrással a férfi kézfején termett!
A zsoldos bőréhez érve teljesen megváltozott. Már nem szürke volt, mint a
betonpadló, hanem hajszálpontosan felvette Harry kezének színét. Ha nem
mozgott volna olyan finoman, talán teljesen láthatatlan lett volna.
− Hihetetlen! − fújtatott Tahia.
− De ez..., ez lehetetlen! − motyogta Ramanov.
Harry óvatosan felegyenesedett. Az apró pókot tartó jobb kezét olyan
messzire nyújtotta magától, ahogy csak tudta, majd közvetlenül az arca elé
emelve (Bennek már a látványtól is felfordult a gyomra) összeszorított
szemmel vizsgálta a szörnyűséges állatot.
− Egy kaméleon pók − kommentálta Vatec, bár homlokát összeráncolva
kissé döbbent arcot vágott hozzá, mégis ugyanabban az alkalmatlan és
tárgyilagos hangnemben mondta, ami már-már a plafonra kergette Bent.
− Ez az utánzás egyik legtökéletesebb példája, amit valaha is láttam
− suttogta Tahia. Arckifejezése hűen tükrözte undorát, mégis közelebb
hajolt, hogy pontosabban megvizsgálhassa a teremtményt. A pók enyhén
reszketve félig megfordult, hogy apró fekete szemével a nő szemébe
nézhessen, majd újra Harry felé fordult. Nemcsak úgy tűnt, gondolta Ben
borzongva, hanem egyértelműen ránézett!
Néhány másodpercre teljes csend lepte el a helyiséget. A szobában mindenki
a Harry kézfején csücsülő parányi pókot bámulta, miközben minden egyes
arc ugyanazt a rémületet tükrözte..., talán egyedül Schulzé nem. Harry végül
az asztalhoz lépett, és gyengéden letette kezét az asztallapra. A pók vékony
lábain lesétált a férfi ujjairól, majd az asztallap színéhez alkalmazkodva
szinte láthatatlanná vált.
Vatec egy kelletlen kézmozdulattal a földre söpörte, és agyontaposta.
− Ezt meg miért tette? − hápogott Ben édesapja.
− Mert nem szeretem a pókokat − felelte az ősz hajú tudósnő, majd
gúnyosan és hűvösen mosolyogva így szólt. − Ne aggódjon! Gondolom,
van még egy pár belőle.
− Talán ez is a munkájához tartozott? − fordult Harry Ramanovhoz,
mielőtt Robert Berger mondhatott volna valamit.
− Mi? A láthatatlan pókok tenyésztése? Egészen biztosan nem!
− Ezt rögtön gondoltam − motyogta Harry komoran. A széttaposott pók
maradványaira bámulva, egy halk sóhaj kíséretében Robert Bergerhez
fordult. − Azt hiszem, ez elegendő válasz arra, hogy miért buktak annyira a
feleségére, doki.
− Micsoda? − Ben apja igyekezett csak értetlenül hangzani, de a Harry
szavainak köszönhető mély rémületet mégsem sikerült eltitkolnia. − Mit...
mit jelentsen ez? Mi köze Jennifernek...
− A felesége génkutató, nem igaz?
− A pontos titulusa: reprodukciós kutató. − Ben apjának tekintete idegesen
ugrált Harry arca és a Vatec jobb lába melletti koszos folt között. − És
ennek mi köze... ahhoz?
Harry tekintetében határozottan megnőtt az együttérzés, és inkább nem
mondta ki azt, ami abban a másodpercben mindenki számára világos lett.
− Ez..., ez teljességgel lehetetlen − motyogta az édesapja. − Fogalma
sincs arról, mit beszél. Az ilyesmi... abszolút lehetetlen a tudomány szerint.
Ha pedig mégis, akkor évekig tartana, és... − Elcsuklott a hangja.
Harry csak szomorúan nézett rá, mire Tahia megfogva a vállát a háta mögé
mutatott.
Ott is hirtelen előtűnt egy pók. Jóval nagyobb és nemcsak szürke volt, mint
elődje, hanem ragyogó, már-már természetellenesen vakító fehér. Egy
tapodtat sem mozdult, csak mozdulatlanul és szélesre tárt lábacskákkal
ücsörgött egy helyben (akkora volt, mint egy kisbaba keze, gondolta Ben
borzongva) még akkor is, amikor Tahia mellé lépett, és a biztonság kedvéért
a magasba emelte a lábát.
− Ne − mondta Harry. − Hagyd!
Tahia értetlenül nézett rá, majd mégis engedelmesen hátralépett. Harry sem
tett másképp, amikor a pók egy sikkes mozdulattal hirtelen futásnak eredt.
Kísértetiesen gyorsan szaladt el a férfi és a zsoldosnő között, majd
felsuhanva a falra, felmászott a nagyobbik monitorra. Megállt a vízfelszín
alatt még mindig vörösen pulzáló árnyék mellett. Ben riadtan tűnődött azon,
vajon véletlen egybeesés-e.
− Ez meg mit jelentsen? − suttogta Van Staaten.
Harry válasz helyett bólintott Tahiának, mire a zsoldosnő nagy nehezen
levéve szemét a fehér pókról, megkerülte az asztalt, és egy szó nélkül kivette
Pjotr kezéből a billentyűzetet. A gombok megnyomására a monitor röviden
felcsillant, majd még a kép stabilizálása előtt a pókocska pörgő lábakkal
elszaladt, és a következő pillanatban már el is tűnt.
Nem mintha valaki is arra figyelt volna...
Ben azon tűnődött, miért ijedt meg egyáltalán. Tudta jól, mit fog látni, a
látványtól mégis elállt a lélegzete. Az édesanyja arcát látta. A reggeli képhez
képest a mostani kristálytiszta volt, nem zavarta semmi, még a háttér is
világosan kivehető volt. A hatalmas koronájú, jégből lévő alak helyett most
a nagy labor hátsó fala látszott, amit Ben még első látogatásakor vizsgált
meg. A robbanás és az azt követő tűz által keletkezett károk nem voltak
észrevehetetlenek, de Bent most nem ez foglalkoztatta. Egy vékony, csillogó
kötegekből álló fonat vonta be a falat a földtől egészen a plafonig, és
valahogy szavakba nem önthető módon... élőnek tűnt.
− Elismerésem − szólt Ben anyjának hangja a plafon alatti hangszórókból.
− Ez gyorsabban ment, mint gondoltam.
Ben hallotta, amint apja ijedten beszívja, majd bent tartja a levegőt. Szívesen
ránézett volna, de képtelen volt levenni tekintetét a keskeny, egyszerre
bizalmas és ijesztően idegen arcról. Kétségkívül anyja arca volt,
mindenesetre kissé fáradtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint reggel.
Ugyanakkor annyira ismeretlen is volt, hogy minden erejét össze kellett
szednie ahhoz, hogy egyáltalán elviselje a látványát − mintha minden
emberi eltűnt volna belőle, amit addig oly jól ismert.
− Tulajdonképpen gondoltam − mondta Harry. A többiekhez hasonlóan a
monitorra nézett, miközben tekintetében elbűvölés és rémület tükröződött.
Tahiához fordult. − Gondolom, megtetted amire kértelek, és lekapcsoltad
odalent az áramot?
− Hát persze − felelte Tahia.
− Igen, és ezek szerint megspórolhattuk volna magunknak a felhajtást
− sóhajtott Harry.
− Nem mondtam, hogy másféle... lehetőségekkel is rendelkezem a
szükségleteim kielégítésére? − kérdezte a képernyőn virító arc. A hozzá
tartozó hang fentről jött, ami még valótlanabbá tette a jelenetet. − De végül
is pont témánál vagyunk. Mégis szeretnék kérni maguktól valamit.
Ben hallotta, ahogy az asztal túloldalán betoltak egy széket, és valaki
közeledett. Az édesapja volt az, aki olyan habozva lépett Harryhez és
Tahiához, mintha spórolni próbálna az erejével. Végül reszketve megállt.
− Jennifer. Mit..., mit csináltak...?
− Ne most, Robert − szakította félbe a felesége. − Később majd rengeteg
időnk lesz beszélgetni − ha akarod. De pillanatnyilag sokkal fontosabb
megbeszélnivalóink vannak. − Újra Harryhez fordult. − Gondolom, a
tehetséges fiatal kolléganője is jelen van?
Tahia egy pillanatig csak csodálkozva nézett − elvégre néhány másodperce
még beszélt is Harryhez − , majd egy fél lépést oldalra lépve közelebb ment
a képernyőhöz. Ben biztos volt benne, hogy anyja nem látja őt. Tekintete
továbbra is kereső és üres maradt. Csak két-három másodperc múlva
bólintott egyet.
− Rendben. Örülök, hogy sértetlenül látom, kedvesem, habár igazság
szerint haragudnom kellene magára.
− Tényleg? − kérdezte Tahia.
− Én értékelem a méltó ellenfelet, és annak teljesítményét is. Gondolom,
maga felelős a kis... áramkimaradásért idelent.
− Ezek szerint nem voltam elég méltó − felelte Tahia. − De ami késik,
nem múlik.
− Attól félek, nem. − Türelmetlenül intett egyet, amint Tahia újra
válaszolni készült. − Amint mondtam: elismerem amit tett, tudom, nem volt
lehetőségünk közelebbről is megismerni egymást, de úgy vélem, maga
olyasmi, mint... a számítógépes szakemberek odafent, igaz? − Tahia csak
megvonta a vállát, és hallgatott. − Ebben az esetben lenne néhány
utasításom magához.
A zsoldosnő hitetlenkedő arcot vágott.
− Utasítása? Hogy jut eszébe, hogy bárkinek is utasítást adjon − hát még,
hogy követni fogjuk?
− Felőlem akár kérésnek is nevezhetjük. Mindenesetre attól tartok, nemigen
tudok elfogadni egy nemleges választ.
− Majd én megmondom, mit nem tudsz − motyogta Tahia olyan halkan,
hogy Ben alig értette szavait, az elrejtett kis mikrofonok meg pláne. A
monitoron lévő arc mégis kelletlen grimaszt vágott.
− Remélem, nem kényszerít arra, hogy bemutassam miként tudnám
érvényesíteni a követeléseimet..., bocsánat, kéréseimet.
− Attól függ, milyen következményeket von maga után − mondta Harry.
− Kérem − sóhajtott a nő − , azt hittem, ezen már túlvagyunk.
− Akkor rosszul hitte. De kérem: mit szeretne?
Jennifer Berger kissé csalódottnak tűnt, de nem volt igazán dühös.
− Két dolgot szeretnék, méghozzá egy fél órán belül. Visszaállítják a labor
teljes áramellátását, és hozzáférést kapok a labor számítógépén lévő fájlok
másolataihoz.
Harry nem szólt egy szót sem, csak hitetlenkedve, sőt kicsit szórakozottan
bámult rá, majd Ramanov olyan hangot hallatott, mintha meg akarna
fulladni.
− Maga teljesen elvesztette az eszét?
− Semmiképpen, professzor. Sőt még a jó modoromat sem. Nem kérek
lehetetlen maguktól. Azt hittem, ezzel tisztában vannak.
− Nem − felelte Ramanov gúnyosan. − Még a kést is mi szolgáljuk fel
maguknak, amivel mellbe szúrhatnak minket?
− A szavamat adom, professzor, hogy az idelent zajló események senkit
sem veszélyeztetnek maguk közül. Nem vagyok az ellenségük. Egyikünk
sem az. Nem várom el, hogy megértse vagy netán elhiggye, de akkor is ez az
igazság. Én továbbra is békés megoldást akarok, amelyben senki sem
szenved kárt. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy teljesítsék a követeléseimet.
Ramanov épp tiltakozni készült, de Harry megelőzte.
− És mit kapunk érte cserébe? Ha egyáltalán megtesszük?
− A szavamat arra, hogy egyikükkel sem történik semmi − elutasító
gesztust tett, habár Harry nem is kívánt reagálni. − A dolgok tekintetében,
ez jóval több, mint amire számítottak.
− Ó, már értem − felelte Harry gúnyosan. − Szóval megígéri, hogy nem
bántanak minket, csak kivárják, míg éhen vagy szomjan halunk.
− Erre nem lesz alkalom. A viharnak legkésőbb három nap múlva vége,
akkor pedig felszállhatnak a parton várakozó mentőhajó fedélzetére. Nem
fogom feltartóztatni magukat.
− Semmi esély. Miért higgyek magának... bármivé is vált időközben?
Ben édesanyjának arca egy pillanatra elkomorult, és az égboltot mutató
kisebbik monitoron mintha egy heves és dühös pulzálás jelent volna meg.
Aztán a fiú anyja megnyugodni látszott, mire a pulzálás is lecsitult.
− Ahogy akarja! Én egy másik megoldást szerettem volna, de kérem...
Egyértelműen csalódottan sóhajtott egyet.
− Adok két órát a döntéshez! Használják ki alaposan az időt!
A képernyő egy fél másodpercre teljesen elsötétült, majd újra a part
műholdfelvételét ábrázolta, a víz felszíne alatt vörösen villogó árnnyal
együtt. A vad pulzálás ritmusa ezalatt kissé megnyugodott, majd az égre
tekintve a fiú látta, amint a szörnyűséges sarki fények is lágyabb, lassabb
taktusra mozogtak.
− Maga teljesen megőrült, hogy ilyen nyíltan provokálja? − förmedt rá
Ramanov.
Úgy tűnt, Harry valaki mást is provokálni készült, hiszen olyan lassan
fordult az orosz felé, hogy már-már nevetségesnek látszott.
− Provokálni? Azt hiszem, maga...
− Maga nagyon jól tudja, mire képesek ezek a lények! − vágott a szavába
Ramanov még dühösebben.
− Fel sem fogta, mi történt az imént, nem igaz? − kérdezte Harry, majd
kérdését megválaszolva egyben meg is rázta a fejét. − Pedig én azt hittem,
világos volt.
− Számomra nem − mondta Van Staaten.
− Mindenesetre jó pár dolgot megtudtunk az ellenfelünkről − megvonta a
vállát, majd röpke, de észrevehetetlen pillantást vetett Tahiára. − Én azt
mondom: ezt a kört mi nyertük. Legalábbis, ha pontok szerint nézzük.
− Micsoda? − köhécselt Ramanov.
Harry olyan arcot vágott, mintha valaki arra kérte volna, magyarázza el egy
gyereknek, a kettő meg kettő miért nem huszonhat.
− Eddig abból indultunk ki, hogy az ellenségünk majdhogynem
mindenható. Most már tudjuk, hogy nem így van. Ő kér valamit tőlünk.
Ráadásul elég fontos neki ahhoz, hogy alkut kössön velünk. − Hosszú,
elgondolkodó pillantással újra Ramanovhoz fordult. − Sejtem, mihez kell
nekik az áram odalent. De mi van azokkal a számítógépes fájlokkal, amit
kért?
Ramanov szinte dacosan vonta meg a vállát.
− Mi lenne velük? Nem értek a számítógépekhez. Erre vannak a
specialisták. − Ezzel egy rövid, majdnem gyilkos pillantást vetett Tahiára.
− Vagy legalábbis voltak, amíg még volt hozzáférésem a saját
számítógépemhez.
Harry egy laza vállrántással válaszolt csípős megjegyzésére, majd Tahiához
fordult.
− Fogd az egyik ilyen specialistát, és beszélj vele! Tudni akarom, mik és
miért olyan fontosak azok a fájlok...
− Azt hiszem, erre én is tudok válaszolni − avatkozott közbe Vatec.
Ramanov a változatosság kedvéért szikrázó vörös szemet meresztett rá, de ő
figyelemre sem méltatta. − Amikor a számítógép beindította az
önmegsemmisítő programot, akkor nem csak az elégető-berendezés lépett
működése. A program gondoskodik róla, hogy számtalan laborfájl is
törlődjön.
− Úgy érti, még ha működnek is odalent a gépek, akkor sincs ott más egy
halom teljesen üres merevlemezen és tárolón kívül? − tudakolta Tahia.
Vatec bólintott, mire Ramanov még hangosabban és tárgyilagosabban
megszólalt.
− Susanna, ugye tudja, hogy ezekről a dolgokról nem beszélhet
kívülállóknak?
Vatec továbbra sem vett róla tudomást, majd elgondolkodva az előtte lévő
papírstószra bökött.
− Igen, pontosan.
− A lent végzett munkálatok szigorúan titkosak! − próbálkozott Ramanov
még egyszer.
− És éppen ezért számos kísérleti eredmény is automatikusan
megsemmisül, ha valami balul sül el − motyogta Harry. − Csak azért, mert
senki sem tudhat arról, mi folyt odalent, igazam van, professzor?
Ramanov egy szót sem szólt, de hallgatása bőven elég volt.
− Nem gondolod, hogy végre itt lenne az ideje elmesélni, mit csináltatok
odelent? − kérdezte Schulz.
Három-négy másodpercig Ramanov csak bámult maga elé, sőt Ben már azt
hitte, ezúttal is egy egyszerű vállrándítással fogja elintézni, majd mégis
halkan és beletörődve hozzáfűzte.
− Nem tudom. Legalábbis nem pontosan. Ez az igazság.
− Ugyan, ne legyen nevetséges, professzor! − szólt Harry dühösen.
− Maga az állomás vezetője! Azt akarja bemesélni, hogy fogalma sincs, mit
műveltek odalent a saját emberei?
− Csak annyit tudok, hogy szigorúan titkos kísérleteket végeztek a
génmanipuláció terén. Többet nekem sem mondtak.
− És többet nem is akar tudni, ha jól sejtem − fűzte hozzá mérgesen
Robert Berger.
− Én hiszek magának − mondta Harry. − Annál fontosabb, hogy
kiderítsük, mi olyan átkozottul értékes a fájlokban, amiért még a doktornő...
a Jégkirálynő is hajlandó alkudozni velünk. Két óránk van rá, hogy
kiderítsük. Azt javaslom, ne fecséreljünk el belőle több időt.

25

A határidő már régen lejárt. Ben édesanyja pedig nem jelentkezett, és nem is
történt semmi különleges. Ben puszta kíváncsiságból és attól a gondolattól
vezérelve, hogy netán segíthet valamit, egy ideig még a központban maradt.
Végül Van Staaten és Robert egy szó nélkül felállt és elment. Nem sokkal
később Sasha és Schulz is követte őket. A férfit láthatóan kimerítették az
események, ezért olyan erősen lánya vállára támaszkodott, hogy az szó
szerint megingott alatta, Bennek vaknak és süketnek kellett lennie ahhoz,
hogy ne vegye észre, jelenléte nem kívánatos. Senki sem tett egyetlen
megjegyzést sem, de Ramanov egyre gyakrabban támadta mérgező
pillantásával, miközben Vatec doktor, Tahia és Harry csakis a számítógéppel
volt elfoglalva. Egyedül Pjotr, Ramanov ifjú asszisztense vetett rá egy-egy
kérdő pillantást, sőt még egy félénk mosolyt is, amiből hamar rájöhetett,
hogy pillanatnyilag a fiatal orosz is ugyanolyan felesleges és haszontalan
volt, akárcsak ő.
Egy idő után mégiscsak feladta − de csak rövid ideig − , és visszahúzódva
apró szobájának lesújtó magányába, kitartóan bámulta a falakat, arra várva,
hátha történik valami. Esze (és rossz lelkiismerete) világosan tudomására
hozta, hogy pillanatnyilag édesapja mellett lenne a helye, de valahogy
képtelen volt rá. Ugyanez vonatkozott Sashára is, ami természetesen
ugyanolyan megmagyarázhatatlan volt számára. Azt kívánta, bárcsak
mellette lehetne, de ő újra édesapjával volt, Ben pedig még mindig kicsit
sértettnek érezte magát. Kétségkívül gyerekes volt, de mégis így volt, ő
pedig ha akart volna, sem bújhatott ki bőréből.
Ezért nemsokára elhagyta parányi celláját, majd nyugtalanul és céltalanul
bolyongani kezdett az állomás üres folyosóin. Legalábbis, amennyire
lehetséges volt. Kétszer-háromszor zárt ajtókba ütközött, majd hiányos
emlékezete mégis elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, mi rejtőzik mögöttük − a
kiégett raktárhelyiségekhez vezető folyosó. Ezek szerint Harry mégsem
bízott annyira a külső falak ellenálló képességében.
Egy idő múlva mégiscsak erőt vett magán, és elindult Van Staaten
kezelőszobája felé. De amint kiderült, túl későn. Bár az ajtó résnyire nyitva
állt, a szoba mégis üres volt. Ben épp vissza akart fordulni, amikor hirtelen
meghallott egy zörejt a mellette lévő szobában. Annak az ajtaja is csak be
volt hajtva, így rögtön láthatta, hogy égett benne a lámpa. Talán épp a sérült
zsoldosról gondoskodtak mindketten.
Egy férfi és egy nő volt, de nem az apja és Van Staaten, hanem Harry és
Tahia. Háttal az ajtónak álltak, Harry pedig éppen Tooth arca felé nyúlt, de
nem fejezte be a mozdulatot. Ujjai egy centivel a haldokló homloka fölött
lebegtek. Láthatóan reszkettek.
Ben lábujjhegyen hátrébb lépett egy fél lépést, és bár biztos volt benne, hogy
semmilyen hangot nem adott ki, Harry nem csak észrevette, de fel is ismerte.
− Maradj itt nyugodtan − mondta anélkül, hogy hátrafordult volna vagy
visszahúzta volna a kezét. Tahia összerezzent, majd sarkon fordulva és kővé
dermedt arccal kiviharzott a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ben dübörgő szívvel nézett utána. Úgy érezte, olyan pillanatban zavarta meg
a három zsoldost, ami csak az övék kellett volna legyen.
− Biztos vagy benne, hogy... nem zavarok? − motyogta. Harry hallhatóan
belélegezte a levegőt, majd kezét visszahúzva körülményesnek tűnő
mozdulattal a fiú felé fordult. Különös kifejezés volt az arcán, aggodalom és
együttérzés egyszerre, de volt ott még valami más is, valami rosszabb.
Megpróbált mosolyogni, sőt félúton még sikerült is neki.
− Semmi vész. Tooth biztosan nem bánná. − Mosolya egy fokkal tisztább
és ugyanakkor melegebb is lett. − Tudtad, hogy kedvelt téged?
Bennek nem kerülte el a figyelmét, hogy Harry múlt időben beszélt róla, sőt
kissé mintha... helytelennek tartotta volna, mégsem szólt egy szót sem.
Arcán döbbenettel a zsoldos bekötött fejére meredt. Egy fél másodperc
erejéig úgy látta, mintha Tooth szeme résnyire nyitva volna, de biztosan csak
tévedt. Hiszen apja elmondta, hogy a felesleges fájdalmak elkerülése végett
Van Staaten mesterséges kómában tartotta. Hogy Tooth kedvelte őt? Alig
ismerte a zsoldost, de valahogy azt sem tudta elképzelni, hogy egyáltalán
valakit kedvelt volna. Talán Harry csak a szörnyű látvány miatt mondta neki,
vagy mert úgy érezte, ezzel tartozik a bajtársának.
− Tudod, hogy ő...?
− Meg fog halni? − Harry szomorúan bólintott. − Igen. Van Staaten
doktor elmondta. Borzasztó, de tisztában volt a kockázattal már azelőtt, hogy
idejöttünk volna. Ahogy mindannyian.
− Ugye tudod, hogy ez nem igaz − mondta Ben halkan. Harry tiltakozni
készült, de a fiú gyorsan folytatta. − Nem tudtátok, mivel lesz dolgunk.
Senki sem tudta.
− Ez igaz. Vagy nem. Én... nem vagyok biztos benne.
− Hogy érted ezt?
Harry különös tekintettel vizsgálta, majd egy legyintéssel elhessegette a
kérdést.
− Badarság. Ezt csak úgy... mondtam.
Bár Ben összehúzott szemöldökkel nézett rá − egészen biztos, hogy nem
csak úgy mondta − , mégis úgy döntött, nem kérdez rá. Érezte, hogy Harry
amúgy sem válaszolna.
Helyette inkább újra Tahia irányába fordult.
− Ő tudja, hogy... pontosan mi történt Toothtal?
Harry döbbent pillantása megijesztette Bent. Szája valószínűleg megint csak
gyorsabb volt észjárásánál − még azt sem tudta, hogy Harry tudta-e, mi
történt valójában Toothtal. Ő pedig nem szívesen játszotta volna az
igazmondó szerepét.
Harry megrázta a fejét.
− Nem. És ez így is marad, megértetted? Szükségem van rá, és legalább a
félig tiszta fejére.
Úgy érted, tetőtől talpig bedrogozva, gondolta Ben. Mindenesetre ezt nem
mondta ki hangosan. Elvégre Harry is úgy festett, mintha egy jókora adag
speeddel fűszerezte volna utolsó reggelijét. Ben drogokhoz fűződő
személyes kapcsolata igencsak korlátolt volt, de azért nem zárkózott el a
világtól. Harry sápadt arca, nyugtalansága és kissé ideges tekintete
egyértelmű jel volt a számára.
− Rendben. − Csak ennyit mondott.
Harrynek viszont nem lehetett kielégítő e békés ajánlat, ezért mindenképp
megpróbált visszatüzelni.
− Kemény lehet a számodra.
− Mi?
− Az anyáddal történt dolog. − Harry egy együtt érző és ugyanakkor pont
az ellentétjét sugárzó grimaszt vágott. − Én ugyan alig ismertem a
szüleimet, de biztosan nagyon fájhat, ha az embert a saját anyja árulja el.
Ben nem válaszolt rögtön, már csak azért sem, mert előbb igyekezett
leküzdeni Harryvel szembeni dühét. Azon törte a fejét, vajon miért akarja
ennyire nyilvánvalóan megbántani? Néhány másodperc múlva, már-már
természetellenes nyugodtsággal így szólt.
− Nem, nem fáj. Az ott lent... már nem az anyám.
Harry a magasba vonva bal szemöldökét hallgatott, Ben pedig kénytelen volt
megállapítani, hogy bizony abszolút komolyan gondolta, amit mondott. Nem
érzett dühöt. Sőt csalódottságot sem. Ha anyjára gondolt, akkor az a nő jutott
eszébe, akivel felnőtt, és akivel élete nagy részét töltötte, nem pedig az a...
valami odalent. Sőt nem is az a nő, akiről édesapja beszélt az előbb, hiszen
őt sem ismerte.
− Talán igazad van − mondta végül Harry. − És egyébként is
tökmindegy. Most már legalább tudjuk, mit akar.
− És mi lenne az? − kérdezte.
− Tahia és Vatec feltörte a számítógépes fájlokat, amelyekre annyira fáj a
foga.
− És mi van bennük? − kérdezte Ben, miután Harry nem folytatta magától.
− Szakmai zsargon. Az utóbbi két-három év kutatási eredményeinek
másolata.
− És mi van bennük? − kérdezte Ben még egyszer, csak hogy megint
ugyanazt a választ kapja.
− Szakmai zsargon. Tahia semmit sem ért belőle, és állítólag Vatec és
Ramanov sem... bár ez elég hihetetlenül hangzik − szavaiból lenézés
csendült ki. − Ha engem kérdezel, akkor jóval többet tettek annál, mint
hogy rávettek néhány kecskét arra, hogy pókhálót pisiljenek.
Ben komoly maradt, főleg mivel Harry szavainak hatására újból megjelent
lelki szemei előtt a páncélüveg mögött ólálkodó tízlábú szörnyeteg képe.
− De ez miért érdekli őket?
− Ó, nekem lenne pár ötletem − szólt Harry borúsan. − Például
csinálhatnának...
A jobb kabátzsebéből jövő erőszakos ciripelés belefojtotta a szót. Hevesen a
zsebébe nyúlt, majd egy adóvevőt előrántva a füléhez tartotta. Egy szót sem
szólt. Ben nem értette az egyoldalú beszélgetés lényegét, de úgyis csak
néhány másodpercig tartott, majd Harry kikapcsolta a készüléket. Arcára
kiült az aggodalom.
− Gond van? − kérdezte Ben.
− Semmi olyasmi, amire ne számítottam volna. Kezdődik.
Bennek már nem maradt ideje arra, hogy megkérdezze, mire érti ezt, mivel
Harrynek hirtelen sürgős dolga akadt. A fiú csak akkor tért magához
rémületéből, amikor a férfi már majdnem elérte a szoba másik végében lévő
ajtót. Gyorsan futásnak eredt, de előtte még vetett egy pillantást az
eszméletlen Toothra. Eszébe jutott, amikor az előbb úgy meglepte Tahiát és
Harryt, de valamiért egyre kevésbé tetszett neki az emlékezés. Valami azt
súgta neki, hogy nem csak a sérült barátjuk meglátogatása miatt jöttek ide.
Hamar elhessegette a gondolatot, majd Harry után sietett. A zsoldos
hatalmas lépésekkel haladt előre, ezért már a következő folyosókanyarban
eltűnt. Bennek szabályosan rohannia kellett ahhoz, hogy valahogy
felzárkózhasson mögé.
− Mi történt? − kérdezte kifulladva, miközben Harry mellett szedte a lábát.
− Valami készülődik − felelte Harry. Ben pontosan erre a fajta válaszra
számított. Szinte kelletlenül, és már majdnem a cél előtt hozzátette. − Úgy
tűnik, a rossz oldalon vártunk rájuk.
Ben ezt még kevésbé értette, mint az eddigieket, de ekkor Harry hirtelen
bekanyarodott a következő fordulónál, mire a fiú kisebb késéssel rájött, hogy
a cél az elzárt zsilipajtó volt. Ha nem csalt az emlékezete, akkor időközben
még néhány fémajtót is ráerősítettek. A látvány nem volt túlságosan
bizalomgerjesztő, sőt inkább félelmetesebbé tette az egész jelenetet. Főleg
amikor Gerrithez és a hangágyúhoz fordulva látta, hogy a gép szerelőfedele
még mindig tárva-nyitva állt, mellette pedig szanaszét hevertek a zsoldos
szerszámai. Harry sem tűnt túlzottan optimistának.
− Nem nagyon sikerült, mi? − kérdezte.
Gerrit dühös pillantást vetett rá, majd hatalmasat rúgott a palettába.
− Úgysem működött volna − mondta Harry. − A laboron keresztül
jönnek.
Még szép, hogy a laboron keresztül jönnek, gondolta magában Ben zavartan.
Mégis, mire számított Harry? Hogy újra megpróbálják áttörni magukat a
zsilipajón, amikor a jóval kényelmesebb, laboron át vezető út szinte tárt
ajtókkal fogadja őket? Összezavarodva nézett a zsoldosra, de Harry nem
figyelve rá a Gerrit mögötti folyosóra bökött. − Nézd meg, hátha még meg
tudsz menteni valamit. Addig mi megpróbáljuk feltartóztatni őket.
Gerrit dühös pillantást vetve rá újra visszafordult rögtönzött ágyútalpához.
Harry Benhez fordulva így szólt.
− Vagy velem jössz, vagy visszamész a szobádba, csak ne ácsorogj az
útban.
Egyik alternatíva sem nyerte el igazán a fiú tetszését, de mivel döntenie
kellett, inkább a zsoldos társaságát választotta. Az út nem volt különösebben
hosszú. Ben még mindig nem raktározta el fejében rendesen az állomás
tervrajzát, ezért igencsak meglepődött, amikor néhány tucat lépés után már a
nehéz páncélajtóhoz vezető folyosón találták magukat. Nem ők voltak az
elsők. Tahia már ott állt, Ben pedig rögtön rájött a mellette heverő adóvevő
láttán, hogy ki ciripelt rá Harryre. Kedvenc lángszórója mellett ott feküdt
három vagy négy géppisztoly, sőt egy egész láda muníció is. A jobb térde
mellett lévő egyik fegyver már meg is volt töltve, és ki is volt biztosítva, egy
másikat pedig továbbadott Harrynek, aki megvizsgálva azt odatartotta
Bennek.
A fiú annyira meglepődött, hogy képtelen volt megragadni, mire egy
kétségbeesett hang megszólalt mögüle.
− Magának teljesen elment az esze? Mit jelentsen ez?
Harry nem úgy reagált, ahogy Ben arra számított: szándékosan lassan és
már-már unott arckifejezéssel megfordult, majd a fiú apjának nyújtotta a
fegyvert. Robert és Van Staaten időközben megérkeztek mögéjük,
valószínűleg futólépésben, hiszen Van Staaten elég szaporán vette a levegőt.
− Netán inkább maga kéri? Csak semmi álszerénység, elég nagy a
választék!
Ben édesapja úgy nézett a géppisztolyra, mintha csak valami undorító rovar
lett volna.
− Mi...?
− A fia már nem csecsemő, doki! − vágott a szavába Harry hűvösen.
− Ez pedig nem játékszer! − felelte Robert dühösen.
Harry nem tért ki a béketűréséből.
− Hát nem is játszani készültünk! − Ezzel nyilvánvalóan le is zárta a
témát, mivel ismét Benhez fordulva felé nyújtotta a fegyvert. Ezúttal nem
szólt semmit, a fiú pedig egy utolsó és röpke hezitálás után utánanyúlt, és
gyorsan a padlóra irányította a csövét.
Harry egész elégedettnek tűnt, mégis csóválni kezdte a fejét.
− Majdnem jó. Hacsak a föld nem betonból lenne. Hallottál már a lepattanó
lövedékről?
Ben hamar felemelte a géppisztolyt. Harry immár egyértelműen elégedettnek
tűnt, a fiú pedig büszkén kihúzta magát, legalábbis addig, míg hátrafordulva
észre nem vette, hogy időközben Sasha és édesapja is megérkezett. Schulz
ugyan közvetlenül a folyosóforduló után megtorpant, és lánya vállára tette a
kezét, de egy másodperc erejéig mintha gúnyos szikrát vélt volna felfedezni
a lány szemében, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy kellőképpen
idétlennek érezze magát. Zavart mosollyal visszaadta Harrynek a fegyvert,
aki közömbös arcot vágva rögtön tárat cserélt benne. Csak akkor jött rá,
hogy ezek szerint teljesen üres lehetett.
− Oké! Aki fél a fegyverektől, az inkább menjen vissza a szobájába! Itt
nemsokára elég kellemetlen percek következnek.
Senki sem mozdult. Csak Schulz látszott hirtelen idegesebbnek, és Sasha is
kissé... feszültnek tűnt. Ben odasietett hozzájuk, majd ujjhegyével
végigsimítva a lány arcát, az édesapjához fordult.
− Vigye el innen − kérte.
Bár Schulz bólintott, mégsem mozdult.
− Ő vezetett engem ide.
− És? − kérdezte Ben értetlenül.
− Próbáltad már eltántorítani valami olyasmitől, amit a fejébe vett? Ha
nem, akkor lemaradtál valamiről. Mi a fene folyik itt egyáltalán?
Ben ideges pillantást vetett Sashára, aki − természetesen − nem reagált
sehogy.
− Nem tudom pontosan. Úgy tűnik, Harry arra számít, hogy kijönnek a
laborból.
Schulz ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint a fiú.
− Még szép, hogy a laborból jönnek. Mégis, mire...
− Most − vágott közbe Ben.
Schulz csak most látszott igazán ijedtnek, mindenesetre csak egy
másodpercig, majd levéve lánya válláról a kezét, Harryhez sietett. Ben
megragadta Sasha kezét. A lány nem ellenkezett, és nem is reagált, a fiú
mégis határozottan érezte ellenszenvét. Ez vajon... neki szólt?
Tekintete követte Sasháét, majd gondolatban helyesbített. A lány nem
ellenszenvet sugárzott, hanem félelmet, és természetesen nem vele szemben.
Sasha mereven bámulta a folyosó másik végén lévő, zárt páncélajtót. A
felette lévő lámpa megnyugtatón vörösen izzott. A komplikált kapcsolótábla
és a kézszkenner teljes sötétségbe burkolózott, talán Ramanov − vagy
inkább Tahia − kapcsolhatta ki.
Mintha bármit is számított volna, gondolta Ben borzongva. Akármi is uralta
édesanyját, biztos, hogy nem tartóztatja fel egy elektromos zár.
Egy pillanat erejéig... szinte érezte, ráadásul annyira tisztán, mintha a
többtonnás acélajtó egy titokzatos ablakká változott volna, hogy bepillantást
nyújtson a mögötte lévő tiltott világba.
Valami hatalmas és gonosz, mely karmokkal, szárnyakkal és ostorozó
szívókákkal ellátott csápokkal volt felszerelve...
Sasha rémülten összerezzent, és kihúzta kezét a szorításából. A szörnyű
látomás hirtelen eltűnt, mire az ajtó újra ajtóvá változott. Legalábbis egy fél
másodpercig.
Majd kialudt a lámpa.
Valaki − feltehetőleg Van Staaten − egy félhangos kiáltást hallatott, majd
egy hangos csörömpölés következett, és Harry így szólt.
− Semmi vész! Erre számítottam!
Mielőtt még teljesen kimondhatta volna a szavakat, felizzott egy erős kézi
reflektor, melynek vakító fehér fénye lándzsaként hatolt át a sötéten,
ragyogó fényárral beborítva az egész páncélajtót. Rögtön követte egy másik
is, amelyet maga elé helyezve a plafonra irányított, amitől a folyosó egész
hátsó fele fénybe borult.
− Mit..., mit jelentsen ez? − motyogta Van Staaten idegesen.
− Ugyanazt, mint amit én is tettem volna a helyükben − válaszolta Harry,
majd a kabátzsebébe nyúlva előrántotta az adóvevőjét. − Ramanov! Elkelne
egy kis segítség! − Nem kapott választ, majd ellenőrizve, hogy minden
rendben van-e a készülékkel, újra próbálkozott. − Professzor! Hall engem?
− Ne is erőlködjön − mondta Ben apja megvetőn. − Valószínűleg elbújt
valahová, míg mindennek vége nem lesz.
Harry nem szólt egy szót sem, de bosszús arckifejezése arról árulkodott,
véleménye nem áll messze Robertétől. Visszatette az adóvevőt a helyére,
majd Tahia mellett jobb térdére ereszkedve felemelte a fegyverét.
− Tűnjetek el!
Pontosan ezt kellett volna tenniük, gondolta Ben megnyugodva. Teljesen
ösztönösen tett egy fél lépést hátrafelé, majd látván, hogy Sasha nem követi,
megtorpant. Schulz Harry és Tahia mellett állva bámulta a tíz-tizenkét
méterre lévő, fénybe merült biztonsági ajtót. A fénysugár egyenesen rá volt
irányítva, ezért biztosan elvakítaná azt, aki átlép rajta. A felette lévő, vörös
fény kitartóan világított, akárcsak egy gonosz, sugárzó démonszem.
Ben egyre idegesebb lett a látványtól. Idegesebb, mint kellett volna. Egy
hatalmas, bőrszerű szárnyakkal rendelkező, rémisztő papagájcsőrös
teremtmény lebegett a szeme előtt, mire szinte azonnal keserű ízű nyál gyűlt
össze a nyelve alatt. Hiába próbálta bebeszélni magának, hogy csupán az
idegei űznek kegyetlen tréfát vele, és hogy az undorító lény látványa csak a
Princessen látott vízió és a tegnapi összecsapás emlékének köszönhető.
Valahogy megérezte és átvette Sasha félelmét, sőt feltehetőleg magáévá tette
gondolatait és érzelmeit, így történhetett.
Az idő könyörtelenül lassan telt anélkül, hogy valami történt volna.
Valószínűleg csak másodpercek voltak, amelyek Ben és a többiek számára
bizony egy egész örökkévalóságnak tűntek.
A gondolat mintha csak egy végszó lett volna, mert hirtelen megszólalt
Tahia.
− Valami készülődik. Vigyázzatok!
Ben egy pillanatig csak meredten bámulta tovább a páncélajtót, majd
felnézve a zsoldosnőre vette csak észre, hogy Tahia még a laptopját is
magával hozta. Valami nagyon mozgott rajta, de nem tudta megmondani,
mi.
Egyelőre nem történt semmi, kivéve, hogy a fiú édesapja és Van Staaten
gyorsan hátrébb lépett néhány lépést, és Schulz is visszajött. Ben gyorsan
megragadta Sasha kezét, majd felszólítón a férfira bólintott.
− Vigye el innen!
Schulz tiltakozni készült, de Ben esélyt sem adott rá, hanem Harryhez és
Tahiához sietve letérdelt melléjük. Egy szó nélkül felkapta a zsoldosnő
mellett heverő egyik fegyvert. Harry bal szemöldökét a magasba vonva
nézett rá.
− Gondolom, ezek itt mind töltve vannak, ugye? − kérdezte a fiú.
Harry bólintott. Még mindig nem szólt egy szót sem. A Tahia melletti
számítógépen egy hadserenyi apró zöld pontocska igyekezett egy majdnem
ujjnyi vastagságú sötétpiros csík felé. Ben határozottan megrémült, amikor
rájött, hogy legalább százan lehetnek.
Néma imát motyogott az ég felé, miszerint az előtte lévő valami ne
mozgásérzékelő, a sötétpiros csík pedig ne az előttük tornyosuló ajtó legyen.
Csakhogy sosem volt igazi hívő lélek, sőt még ha az is lett volna, akkor sem
bízott volna abban, hogy ezúttal meghallgattatik imája.
− Ben, legyen eszed! − suttogta az apja halk, reszkető hangon. − Gyere el
onnan!
Ben ügyet sem vetett rá. Kisebb fáradtság révén sikerült levennie tekintetét a
monitorról, hogy újra az ajtóra koncentrálhasson. Még mindig nem mozdult
meg, de úgy látta, mintha a vörös fény gúnyosan kacsintott volna rá.
− Ramanov miért nem küld ide több embert? − motyogta idegesen.
− Azért, mert tudósok és nem katonák − válaszolta Harry. − Ahogy te
sem. Inkább tűnj el!
Ben érezte, hogy nem gondolta komolyan. Akkor is, ha abszolút igaza volt.
Élete során nem sűrűn tartott fegyvert a kezében, emellett igencsak groteszk
érzés fogta el, ha arra gondolt, hogy a ravasz meghúzásával bizony egy élő
valamire tüzelhetne. Csakhogy a menekülés gondolata teljességgel
elviselhetetlen volt számára.
− Így is sikerülni fog − mondta.
Harry reakciója egészen más volt, mint gondolta. A zsoldos két-három
másodpercig összevont homlokkal nézett rá, majd fejét megrázva így
válaszolt.
− Sikerülni? Aligha. Nem szívesen dobom oda csak úgy az életemet, és
gondolom te sem − de ne legyenek már illúzióink. Az esélyünk egyenlő a
nullával.
Ben még egy pofont is könnyebben megemésztett volna, mint ezt. Egészen
eddig hűen hitt Harry legyőzhetetlenségében. Ennek az ellentéte egyszerűen
elképzelhetetlen volt számára.
− De te...
− A legjobb lesz, ha visszamész a barátnődhöz és gondoskodsz róla
− szakította félbe Harry. − Könnyen lehet, hogy már nem sokáig lesz
alkalmad rá.
− Vigyázat! − kiabálta Tahia. − Jönnek!
Ezúttal valóban történt valami. A páncélajtó feletti vörös fény vibrálni
kezdett, majd hirtelen zöldre váltott. Ezzel egy időben felcsengett egy tompa
és nehézkes kattanás, és a többtonnás ajtó zümmögve kinyílt. Harry a
magasba emelte a fegyverét, de még nem lőtt, ahogy Tahia sem. Valahol
mögöttük ijedt lihegés és szapora léptek távolodó zaja hallatszott, de csak
egy ideig, ugyanis váratlanul elhallgattak.
Az ajtó tovább nyitódott, majd egy tompa puffanással a falnak ütközött.
Mögötte abszolút és teljes sötétség tátongott, olyan sötét, amilyet Ben eddig
még sohasem látott. Szinte még az erős reflektort is elnyelte.
Majd...
Ben már azt sem tudta, hogy ő vagy Sasha kiáltott-e fel. Minden egyes
rémálma igazzá vált. Nem látomás volt, sem a Princessen, sem pedig tegnap
a zsilip előtt. A tárva-nyitva álló ajtóban feltűnt a sárkányember, egy óriás,
akinek széles vállai majdnem teljesen kitöltötték a nyílást. Lehajtott fejjel és
hatalmas, ostorozó szárnyakkal kilépett a szabadba. Alvadt tojássárga színű,
irdatlan pupilla nélküli szemek bámultak rájuk, miközben papagájszerű
csőrét hangtalan kiáltásra tátotta.
Tahia és Harry egyszerre kezdett el tüzelni. A géppisztolyok tompa
kalapálása és a bestia néma kiáltása borzasztó kínként törtek be Ben lelkébe.
Kezével olyan erősen szorította a fegyver fekete fémét, hogy szinte fájt,
mégis képtelen volt meghúzni a ravaszt, mintha megfeledkezett volna arról,
miért is van a kezében. Végül leejtette a géppisztolyt, és mindkét kezét a
fülére tapasztotta, de hiába: a bestia ordítása és dühöngése benne volt, nem
lehetett csak úgy kizárni. Ahogy fülét sem bírta elzárni a kiáltások elől, úgy
tekintetét is képtelen volt levenni az előtte zajló szörnyűségekről. Tahia és
Harry tovább tüzelt, sőt fegyverüket sorozatlövésről egyes lövésre állították,
bár a szűkös folyosón amúgy sem lehetett nagyon elvéteni a célt − ami
láthatóan nem túlzottan nyűgözte le a szörnyeteget. Ben látta, amint egyik
golyó a másik után fúródott a mellkasába, és bizony ez a lény egészen
egyértelműen húsból és vérből, nem pedig jégből volt.
Ennek ellenére feltartóztathatatlanul tört előre. A zsoldosok által leadott
monoton lövésektől ugyan meginogott, de megállítani nem tudták. Lassan,
de ugyanazzal a rémisztő feltartóztathatatlansággal, amit Ben már olyannyira
megfigyelt az Öregek szolgáinál, közeledett.
És ha még ez sem lett volna elég, az ajtó mögötti koromsötétből felbukkant
még egy, ugyancsak szárnyas alak.
− Lőjj már, a fenébe is! − kiáltotta Harry. A tüzelés megszakítása nélkül,
jobb kezéből bal kezébe cserélte a fegyvert, majd szabaddá vált kezével az
adóvevő után kutatott kabátzsebében.
Ben megpróbálta. Akarta használni a fegyverét, hogy végre
szembeszállhasson ezekkel az undorító és életre kelt rémálmokkal, de keze
nem engedelmeskedett neki. Ujjai olyan erősen szorították a géppisztolyt,
hogy körmei alól még a vér is kicsordult, és könnybe lábadt a szeme.
Képtelen volt bármit is tenni vagy a félelmen kívül bármit is érezni, vagy
akár egyetlen tiszta gondolatot előkotorni. Nem is a szárnyakkal rendelkező
óriás és a rá váró halál rémisztette meg annyira, hanem az idegen gonosz
lehelete, mely fullasztó, rothadáshoz hasonló bűzként lepte el az egész
folyosót.
− Gerrit! − üvöltötte Harry az adóvevőbe. − Most!
Először nem történt semmi, majd Ben mintha egy enyhe és hatalmas
vibrálást vagy zümmögést hallott volna, egy hangot, amely vibráló
fájdalomként egészen a fogáig és a koponyájáig hatolt...
... majd egyik lélegzetvételtől a másikig hirtelen megszűnt.
A csend csapásként érte, érdekes módon még a kínzó hangoknál és
lövéseknél is kellemetlenebbül. Ben megingott, majd egyensúlya
megőrzésére, jobb kezével megtámaszkodott a földön. Mellette Harry
szitkozódott hangosan.
Mire váratlanul mögötte is felcsendült egy száraz, különösen lágy puffanás.
Ben feltápászkodás közben hátranézett a válla fölött, és Ramanov embereit
látta meg a folyosó végén. Ketten vagy hárman közülük pisztollyal a
kezükben közeledtek, a többieknél többnyire régimódi puskák voltak,
amelyekkel azonban elszántan tüzeltek a feléjük robogó pokoli
teremtményekre.
− Gerrit! − ordított Harry. − Lőjj már!
Az első pillanatban megint nem történt semmi, kivéve, hogy egy újabb,
ugyanolyan rémisztő, ostorozó csápokkal rendelkező alak bukkant fel az
ajtóban. Tahia és Harry egyelőre a tőlük öt-hat lépésre lévő sárkányemberre
koncentrált. Mellkasa időközben egyetlen hatalmas és bugyborékoló sebből
állt, miközben szerencsétlenül botladozott az őt ért lövésektől. Ennek
ellenére eszében sem volt feladni, sőt egyetlen lépést sem hátrálva tört előre.
Ben észrevett valamit, amitől majdnem elállt a szívverése. A két zsoldos már
legalább több tucatszor belelőtt a sárkányemberbe, de a szörnyű sebek
összeforrtak, mintha tényleg egy másik világból jött lényről lett volna szó,
akit semmilyen fegyver sem képes leteríteni.
− Vigyázat! − kiáltott fel Tahia.
Bennek még arra sem volt ideje, hogy elmélázzon azon, vajon mire
figyelmezteti őket. A zümmögés és vibrálás újfent elkezdődött, majd
egyetlen pillanat alatt elviselhetetlen fájdalommá alakult, mely majdnem
darabokra szaggatta testét. A hang elért egy, a füle számára már
érzékelhetetlen frekvenciát, amely ezzel szemben minden egyes idegét
szabályos haláltusával sújtotta.
A bal oldalán lévő fal egyszer csak megremegett, behorpadt, majd porrá
zúzódott. Ben érezte, hogy valami eltört benne, majd hirtelen meleg vér
lövellt ki az orrából és füléből. A fájdalom olyannyira elviselhetetlen volt,
hogy még ordítani is képtelen volt attól, hogy nem kapott levegőt. Minden
elmosódott a szeme előtt. Azt azért látta, amint a pusztulás láthatatlan
hulláma végigsöpörve még a betonpadlót is megremegtette, majd végül
elérte a három sárkányembert.
A végeredmény egyszerűen gyomorforgató volt. A két első szörnyeteget
felkapta egy óriáskéznek tűnő valami, megpörgette a levegőben, darabokra
szaggatta, majd a megmaradt maradványaikat a szürke műanyag falra kente.
A harmadik sárkányember sem végezte másképp, aki még mindig azzal volt
elfoglalva, hogy valahogy átpréselje magát a túlságosan keskeny ajtón. A
hullám már csak súrolta, de az bőven elég volt ahhoz, hogy rózsaszín köddé
változtassa egyik szörnyűséges karját és jobb szárnyát, majd láthatatlan
szélviharként magával hurcolja. A néma kolosszus hátradőlve újra eltűnt a
koromsötétben.
Ben fájdalomtól és egy addig ismeretlen rosszulléttől nyögdécselve és
reszketve földre ejtette az amúgy is haszontalan géppisztolyát, majd
négykézláb arrébb mászott. A fiú vérrel átitatott ködön keresztül (talán egy
ér pattanhatott meg a szemében) látta, ahogy Tahia is fegyverét ledobva
összegörnyed, majd Harry gyorsan utánanyúlt, és megpróbálta visszahúzni.
A borzalmas üvöltés és vibrálás már régen alábbhagyott, sőt a föld sem
reszketett már, de a belsőjét kínzó fájdalom egyszerűen nem akart szűnni.
Lehet, hogy még eldörrent néhány lövés, de ő csak a tompa, le-fel hullámzó
tengerzúgást és saját szívének őrült kalapálását hallotta.
Elfogyott az ereje. Szerencsétlenül oldalra bukott, majd halántékával úgy
nekiütközött a betonnak, hogy minden elfeketült a szeme előtt. Azt is alig
érezte, amikor valaki vállánál fogva elráncigálta.
− Nektek teljesen elment az a maradék eszetek?! − kiáltotta egy hang, de
nem tudta, kié. Valaki vadul felcibálta félig ülő helyzetbe, majd vállát a
falnak támasztotta. A szeme előtt táncikáló vörös fátylon keresztül megjelent
egy arc, amit ugyanúgy nem ismert fel, mint a előző hangot. Valahogy
minden irreálissá és könnyűvé vált, sőt még a jelen lévő fájdalom is mintha
megváltozott volna, és hirtelen valaki másé lett volna. Valami − valaki
− közelített az arcához, majd érezte, ahogy szájáról és arcáról letörli a vért,
és végre visszatért emlékezetének egy része. Hirtelen felismerte az egyszerre
dühös és aggódó arcú Van Staatent. Határozottan és már-már durván
felemelte állát, másik kezével felhúzta a szemhéját, majd még aggódóbb
arcot vágott.
− A rohadt életbe! Meg akartatok ölni?
Kezével kellemetlenül végigtapogatta arcát és nyakát, amikor egyszer csak
felfedezett valami mást, ami sokkal jobban megijesztette. Füstös feketeség
tört felé minden irányból, és úgy tűnt, valami ólálkodik benne. Valami
veszélyes.
Ben megpróbált beszélni, oldalra fordítani a fejét vagy legalább tekintetével
valahogy segítséget kérni Van Staatentől, de még erre sem volt képes. A
sötétség egyre közelebb mászott, és tudta, hogy amint eléri elnyeli és soha
többet nem ereszti.
Ehelyett feltűnt egy másik és keskenyebb arc az egyre szűkebbé váló
látóterében.
Sasha szeme nagy és fekete volt az aggodalomtól. A lány egy ideig csak
nézte, mintha csak keresne valamit a tekintetében, majd kezét a magasba
emelve, ujjbegyével lágyan megérintette a homlokát.
A fájdalom nem múlt el, de morogva, tajtékozva és fogait vicsorítva
visszahúzódott, akárcsak egy dühös vadállat, amely foglyul ejtett
zsákmányát kénytelen átadni a semmiből előbukkant erősebb ellenfelének.
Szerencsére a légzését megnehezítő rosszullét is csökkenni kezdett. Érdekes
módon az az érzése támadt, mintha Sasha valami rosszat, valami olyasmit
tett volna, amit mindketten meg fognak bánni.
Bármi is volt − segített. A fájdalom és a rosszullét hamar elviselhető
mértéket öltött, csak a szeme előtti vörös fátyol nem szűnt meg, valószínűleg
mégiscsak megsérthette a szemét.
Ben igyekezett hálás mosolyt varázsolni arcára (bár egyáltalán nem volt
biztos benne, hogy a lány látta), nagy nehezen feltápászkodott, és
megpróbált Van Staatenhez fordulni, amikor Sasha hangosan felnyögve
összeesett. Bennek épp hogy sikerült kinyújtania karját, de annyira erőtlen
volt, hogy még a lány pehelykönnyű súlya is magával rántotta.
Mielőtt még összeszedhette volna magát, Schulz máris mellette termett.
Szótlanul lánya fölé hajolva mélyen az arcába nézett, majd gyorsan megrázta
a fejét, amikor Ben szólni próbált.
− Semmi gond. Jól van.
Pedig ez nem volt igaz. Ben hirtelen tudta, miért érezte, hogy valami rosszat
tesz. Valójában ellopta tőle az új erőt, amit átadott neki és amellyel végül is
megmentette.
− Magammal viszem − mondta Schulz, miközben karjába vette Sashát.
Még ez a kisebb fajta erőlködés is meghaladta erejét, de amikor Ben a
segítségére sietett, csak megrázta a fejét. Sasha súlya alatt tántorogva
megfordult, és elment.
Ben vadul kalapáló szívvel és rossz lelkiismerettel nézett utána, míg el nem
tűnt a következő folyosókanyarulatban, majd Van Staatenhez fordult. A
doktornő időközben már Tahia fölött görnyedt, aki hanyatt fekve és
nyögdécselve próbálta visszaszorítani az orrából kiszökő vért. Van Staaten
ugyanúgy, ahogy az előbb őt, a zsoldosnőt is megvizsgálta.
− Mi van vele? − kérdezte Harry, akinek arca szintén csupa vér és
krétafehér volt. Habár géppisztolyát még mindig bal karhajlatában tartotta,
csövét kénytelen volt jobb kezével alátámasztani, mivel ereje már alig volt.
Ráadásul kiejtése is annyira érthetetlen és vontatott volt, akár egy részegé.
Van Staaten megsemmisítő pillantást vetve rá egyetlen mozdulattal
felegyenesedett.
− Valószínűleg azon ritka esetek közé tartozik, amelyekben a hülyeség
valóban fájhat − dühösen megrázta a fejét, majd a letarolt folyosóra bökött.
− Netán ez lett volna a védekezési taktikájuk? Hogy megöljék magukat,
mielőtt még a többiek tennék meg?
Harry elég okos volt ahhoz, hogy ne mondjon semmit, Ben pedig elfordítva
fejét a véres arcú zsoldosnőről, a lebontott falra nézett. A fal − szó szerint
− eltűnt. Mögötte egy ovális, legalább négy-öt méter átmérőjű lyuk
tátongott, amely mögött egy második, szintén áttört fal virított. Majd egy
harmadik és egy negyedik, amely mögött végül egy futurisztikus
parabolaantennához hasonló szerkezet magaslott. A hangágyú mellett
ácsorgó Gerrit arca halálsápadt volt.
− Azt hittem, nem működik − motyogta Ben.
− Igen, és azt is kell hinned − Harry kézfejével végigtörölte száját, majd
alaposan megdöbbent a ráragadt élénkpiros vér láttán. − És másoknak is.
Ezúttal Ben nézett rá zavartan, legalábbis egy másodperc erejéig. Majd
bólintott. Mit is mondott Schulz? Ők a szemük és a fülük. Bizonyára több is
volt belőlük, mint az a három-négy, amiket Gerrit és Tahia összetaposott...
− Mielőtt még Gerrit megint megbütykölne egy gépet, feltétlenül szóljatok
előtte, hogy még időben meghúzhassam magam egy másik kontinensen.
Akkor is, ha csak egy CD-lejátszóról van szó.
Harry csak vigyorgott, mely vérrel átitatott fogainak köszönhetően igencsak
rémisztőnek tűnt. Van Staaten szikrázó szemet vetett rá.
− Ez egyáltalán nem vicces! Van egyáltalán fogalmatok arról, mire képes
ez az izé?
Ben borzongva pillantott a folyosó még épségben maradt részére. A bal
oldali fal majdnem teljesen eltűnt, habár a jobb oldalon lévő sem nyújtott
sokkal megnyugtatóbb látványt. A szürke műanyag panelek széttörtek, arra
pedig gondolni sem akart, mit művelt mögöttük a láthatatlan infrasugár. Van
Staatennek egy dologban teljesen igaza volt, gondolta leverten: több ilyen
győzelmet már nemigen engedhettek meg maguknak. Talán még ez is túl
sok volt.
Ha egyáltalán győzelemnek lehetett nevezni...
De Ben még ebben sem volt biztos. A sárkányember rózsaszínű
maradványai a fal és a padló szinte minden egyes részén szétkenődtek, de
még legalább egy ilyen szörnyeteg létezett, és akár megsebesült, akár nem,
Ben nem volt meggyőződve arról, hogy nem jelentett további veszélyt
számukra.
− Mi a fészkes fenék voltak ezek a teremtmények? Maga pedig szépen
fekve marad, megértette? − Van Staaten utolsó, igencsak éles felszólítása
az épp felülni készülő Tahiához szólt. A doktornő szavai természetesen még
jobban arra késztették a makacs zsoldosnőt, hogy csak azért is véghezvigye
tervét. Bizonytalanul és reszketve, de még a sárkányembereket is
megszégyenítő kitartással félig ülő helyzetbe küszködte magát, és a
géppisztolyáért nyúlt.
Van Staaten összehúzta a szemöldökét.
− Ahogy gondolja. Ha őrült fejfájásra, rosszullétre és egyensúlyzavarra fáj
a foga... ráadásul az élete hátralévő részében, akkor csak tessék.
Tahia kissé ijedtnek tűnt, de csak egy röpke pillanat erejéig, majd befejezte
megkezdett mozdulatát. Harry így szólt.
− Méltányolom a gondoskodását, doktor, de könnyen lehet, hogy csak
néhány percről beszél.
Van Staaten egy kicsit elsápadt, mire Harry Tahia laptopjára nézett. A gép
kissé ferde volt, és valami egészségtelen csattogást adott ki magából, de
ennek ellenére működött, sőt még mindig ugyanazt a nyugtalanító képet
mutatta: számos apró, vadul és összevissza szaladgáló zöld pontocska
gyülekezett egy masszív piros vonal előtt.
Harry reszkető kézzel előásta adóvevőjét a zsebéből.
− Gerrit. Van egy kis probléma az ajtó előtt..., de most egy kicsit
finomabban, ha lehet.
Gerrit a magasba nyújtotta bal hüvelykujját, majd másik kezével nem csak
állított valamit a pokoli masinán, de kissé oldalra is fordította. Ben
ösztönösen összeszorította a fogát, de ezúttal csak egy alig érezhető mély
brummogást és egy kellemetlen csiklandozást érzett a gyomrában. Most
azonban jóval többet látott. A lyuk széléből hirtelen apró szürke porgejzírek
robbantak ki, majd egy óriási ököl egyszer csak széttörte a páncélajtó jobb és
bal oldalát. Az ajtó felett izzó pokoli zöld fény egy hangos csörrenéssel
szétrepedt, majd ugyanez a láthatatlan erő a kapcsolótáblát is
megsemmisítette. Az ajtónyílást beterítő sötétség reszkető függönyként
suhogott.
A laptop monitorján lévő zöld pöttyök őszi levelekként suhantak tova.
− Oké − mondta Harry. − Légy résen, és következő alkalommal figyelj,
hova célzol.
Gerrit intve egyet hangágyújához fordult, Ben pedig megkönnyebbülve
felsóhajtott. Ha Gerrit úgyszólván vakon lőtt keresztül három masszív falon,
akkor igencsak szerencséjük volt, hogy nem változtak szintén pirosas
ragaccsá. Azon tűnődött, vajon mit szól majd Ramanov a csinos kis lyukhoz.
− Valami készülődik − mutatott Harry ismét a képernyőre, ahol megint
csak megsokasodtak a zöld kis pontok. Gerrit megvárta, míg közelebb jöttek,
majd egyetlen lövéssel elűzte a fénylő pontocskákat. Az ottmaradtak már
nem mozdultak többet.
Az idő csak múlt. Fél perc, egy perc, két, majd három perc, amely alatt
mindannyian − még Van Staaten is − a monitort bámulták.
Végül Ben édesapja törte meg a csendet.
− Azt hiszem, elegük lett.
− Az túl egyszerű lenne − morogta Harry. − Ilyen egyszerűen azért nem
adják fel. − Tisztán maradt kezével végigsimította arcát, amivel csak még
jobban elmázolta a rajta lévő vért. Ugyanakkor másik kezével a fegyveréért
nyúlt, mire Tahia is nagy nehezen feltápászkodva térdére tárat cserélt
géppisztolyában. Bárcsak ne tette volna, gondolta Ben magában, hiszen a
töltény éles kattanása rossz és gonosz ómennek tűnt számára. Egyfajta
kihívásnak.
− Inkább menjetek − szólt Harry. − Attól félek, a neheze még hátravan.
Ben még mindig nem értette kristálytisztán. Harry kiejtése egyre jobban
hasonlított egy részegéhez, aki azt sem tudja, hova tegye a nyelvét,
mozdulatai pedig figyelmetlenek és bizonytalanok voltak. Még ha makacsul
is igyekezett eltitkolni, nyilvánvaló volt, hogy alaposan megsérült. Ben
mindenesetre megspórolt magának mindennemű megjegyést, amikor Harry
újból a kabátzsebébe nyúlva előhúzott legalább fél tucat kézigránátot, majd
gondosan felsorakoztatta maguk elé.
Ben édesapja aggódva szívta be a levegőt fogai között.
− Csak nem idebent akarja használni ezeket az izéket?
− Nem − válaszolta Harry nyugodtan. − Csak annyira, amennyire itt
akarok lenni, doki.
Új, különböző nagyságú és gyorsaságú fénypontok jelentek meg a
képernyőn. Ben szeme sarkából látta, amint Gerrit ráhajolt a hangágyúra, de
Harry gyorsan a magasba emelve a kezét megállította.
És akkor kitört a pokol.
Ezúttal nem sárkányemberek törtek elő az ajtó sötétjéből, hanem
jégharcosok, az első és második generáció teremtményei. Különböző
nagyságban, és kivétel nélkül gyorsan törtek elő, akárcsak egy fehér lavina.
Tahia és Harry egyszerre nyitottak tüzet, Gerrit pedig csupán egy
másodperccel később lőtt hangágyújával. A tompa brummogás most
abszolút nem volt hallható, de a hatása annál nagyobb volt. Minden, ami
három-négy méterre volt az ajtótól felrobbant, és szilánkesőként terítette be
az immár meggyalázott falakat. A halálos sugártól megmenekült néhány
támadót Tahia és Harry elintézte gépfegyverével. A fénylő szörnyetegek
még csak meg sem tudták közelíteni őket.
De ezzel még nem volt vége. Miközben a szilánkokra lőtt jégszörnyetegek
csörömpölve hullottak a földre, máris özönlött befelé a következő csapat,
hogy társaikhoz hasonlóan másodpercek alatt szétlövessék magukat.
Csakhogy egyre több jégharcos tört elő a sötétség hullámzó függönyéből:
esetlen, háromujjú és arc nélküli alakok, illetve az emberek jóval gyorsabban
és céltudatosabban mozgó félelmetes karikatúrái. Tahia és Harry pontos és
rövid lövéseikkel azonnal elsöpörték őket, Gerrit hangágyúja pedig csak
brummogott, mire a levegő már úgy megtelt maró porfelhővel, hogy Ben
szinte nem bírt lélegezni. Mögötte is lövések dördültek el, és valami mintha
felette is mozgolódott volna, de a hatalmas káosztól képtelen volt figyelni a
részletekre. A két zsoldos géppisztolya és Gerrit hangágyúja számtalan
támadót földre terített, de úgy tűnt, hogy számuk kimeríthetetlen. Minden
előtörő jégszörnyeteg helyett jött egy másik, és ugyanúgy történt, mint a
sárkányemberek támadásánál: mindegy, milyen hévvel tüzeltek, a lények
egyre közelebb jöttek. Mintha egy lavinát akartak volna feltartóztatni.
Semmiképpen sem végződhetett jól.
És nem is végződött úgy.
Gerrit hangágyúja kiadott magából egy utolsó, mély brummogást, majd
elhallgatott, mire az arc nélküli támadók áradata megduplázódott. Harry
kitartóan szitkozódott, majd ledobva fegyverét, egy másik után nyúlt, de már
ez a kis megszakítás is elég volt ahhoz, hogy a förtelmes teremtmények hada
néhány méterrel közelebb kerüljön hozzájuk.
− Gerrit! − üvöltötte Harry. − Mi a fenére vársz!
Gerrit nem felelt − helyette hangosan ordítva hátrafelé botladozott a
folyosón, miközben őrült módjára ütlegelte saját fejét és testét. Valami...
rajta mozgott.
És nem csak rajta. Az egész folyosó mintha életre kelt volna. Mindenhol
bugyborékolt és mászott valami, persze képtelenség volt megállapítani,
micsoda. Gerrit egyre hangosabban és kétségbeesettebben üvöltve
csapkodott maga körül, míg megbotlott, és ezzel kikerült a látóterükből.
Harry még hangosabban szitkozódott, majd egy kis levegőt szerezve kilőtte
az utolsó töltényeit is. Ezután ledobta fegyverét, és gyorsan elhajított egy
kézigránátot. A lövedék céltudatosan átvitorlázott a kitartóan támadó
monstrumok között, majd mielőtt felrobbant volna, eltűnt a nyitva álló
ajtóban. A rémálomszerű feketeség elnyelte a vakító fényvillanást, az ajtóból
pedig éles szegélyű jégszilánkok vulkánja robbant kifelé, melynek hulláma
további fél tucat támadót döntött le a lábáról. Ketten vagy hárman a
becsapódást követően törtek darabokra, a feltápászkodni próbálókat pedig
Tahia kényszerítette vissza a földre.
Valami tompa puffanással Tahia vállára zuhant a plafonról. Gyorsan
letörölte, mielőtt Ben felismerhette volna mi is az, de mintha pergő lábakat
és csápokat látott volna. Ijedten visszarántotta a fejét.
Egy jéghideg kéz megmarkolta és könyörtelenül összepréselte a szívét.
Most már pontosan tudta, mi történt Gerrittel.
A plafon zsúfolásig tele volt pókokkal. A gyomorforgató állatok több
százan, ha nem több ezren kúsztak egyre közelebb a fényszóró hűvös
fényében. Néhányan közülük igencsak pirinyók voltak, alig nagyobbak egy
kézkörömnél, mások viszont óriásiak, mint a széttárt ujjú férfikezek, és a
legtöbben furcsa és valótlannak tűnő fehérben pompáztak.
Egy második, talán még nagyobb pók landolt Tahia hátán, egy harmadik a
hajában, majd minimum három-négy zuhant Harry nyakába. A zsoldos
dühös kézmozdulattal lesöpörte magáról őket, és ugyanazzal a mozdulattal
Tahiát is megszabadította az idegesítő és gonosz teremtésektől, majd
géppisztolyával lepuffantott egy, immár vészesen közel került jégharcost.
A fegyver éles kattanással a semmibe lőtt. A tár üres volt. Harry sajnálatos
módon rossz géppisztolyt ragadott meg.
Tahia időközben egy másik pókot is elhajtott, mely a hajába tekeredve
próbált az arcába harapni. Közben odadobva Harrynek saját fegyverét a
lángszóróért nyúlt. Amíg a jégharcos Harry egyetlen, közvetlen közelről
kilőtt lövésétől összeomlott, addig Tahia hátára vetődve lobogó lángsugarat
eresztett a plafonra, amelyről hirtelen égő pókok hullottak lefelé.
Ujját le sem véve a ravaszról, Tahia jobbra-balra forgatva a lángszórót
feltérdelt, és tüzet eresztett a folyosó plafonjára. Több száz és ezer égő pók
zuhant le a padlóra, mire a lángok továbbterjedtek a plafon és a falburkolat
további részére is, de Tahiát ez sem érdekelte. Halált megvető nyugalommal
tüzelt tovább, majd a nyitva álló páncélajtó felé irányította a sugarat. Valami
egy tompa puffanás kíséretében tüzet fogott, de csak hallani lehetett, látni
nem, mivel a különös sötétség ezt is elnyelte.
És ekkor, egyik lélegzetvételről a másikra, hirtelen vége volt. A tárva-nyitva
álló ajtóból előbotorkált egy utolsó égő jégharcos, majd Harry egyetlen
lövésétől darabokra robbant. Tahia lángszórója egy utolsó ördögi
sziszegéssel elhallgatott, majd csupán a lángok sistergését és pattogását,
illetve egy-egy immár elpusztult pók pukkanását lehetett hallani.

26

A jó hír az volt hogy a lámpák, és ezzel az állomás nagy részén lévő

áramellátás néhány perc múlva újra visszatért. Még jobb hírnek bizonyult,
hogy a pókok nyilvánvalóan nem mérges pókok voltak, ugyanis egyikük
sem úszta meg az arcukon és kezükön lévő egy-egy harapásnyom nélkül,
amelyek többé-kevésbé ugyan fájtak vagy viszkettek, de legalább nem
tűntek veszélyesnek.
Legalábbis Van Staaten ezt állította, Ben pedig úgy döntött, nem kételkedik
állításában. Helyzetük már anélkül is elég siralmas volt, hogy azzal
foglalkozott volna, vajon a pókharapások halálosak vagy sem.
Főként Gerrit festett elég rosszul. Keze annyira megdagadt, hogy alig bírta
mozgatni az ujjait, arca pedig úgy nézett ki, mintha egy fűnyíróval próbált
volna borotválkozni: ajka olyan duzzadt és kövér volt, mint egy rosszul
sikerült plasztikai műtét után, jobb szeme teljesen, a bal részben dagadt fel,
bőrének természetellenes sápadtságát pedig elfedték a vörösödések. Több
tucat, ha nem száz harapásnyom volt rajta. Ennek ellenére egy hangot sem
adott ki, amikor Van Staaten egy csípős szagú folyadékba mártott
vattapamaccsal törölgetett le minden egyes sebet, karmolást és karcolást, egy
valószínűleg szükséges, de felettébb fájdalmas procedúra volt, amit Gerrit
után a két másik zsoldosnak, Ben apjának és végül magának Bennek is el
kellett tűrnie.
Ennyit a jó hírekről. Az egyik rossz az volt, hogy Ramanov nem valahol
elrejtőzve várta a támadás lefolyását, ahogy azt a fiú apja előre megjósolta,
hanem − bár a központ biztonságos falai között − figyelmesen
végigkísérte a bizarr küzdelem minden egyes mozzanatát. Fortyogva fogadta
a szobába belépőket.
− Lassan azon töröm a fejem − förmedt rá elsőként Harryre − , hogy
valójában kik is a mi valódi ellenfeleink. Netán elsiklottam valami felett,
amikor erre a munkára szerződtettem? Talán egy kis betűs részt, amiben az
állt, hogy az úgynevezett védelmező hadjárataik során porrá és hamuvá
égetik az egész állomásomat?
Harry külsőleg ugyan nyugodt maradt, de Ben határozottan érezte, mennyire
nehezére esik. Egy ideig egyiküket sem zavarta úgy különösen Ramanov
folytonos elégedetlenkedése és zsarnokoskodása, sőt valahogy
hozzátartozott az állomás szelleméhez, és Ben néha már azon vette észre
magát, hogy szabályosan hiányzott neki valami, ha az orosz valamilyen
különös oknál fogva éppen nem volt harapós kedvében. Időközben azonban
mindegyikük idegei meglehetősen tönkrementek, és Ben pontosan látta
Harry szemében, hogy a professzornak bizony alapos meglepetésben lesz
része, ha nem hagy fel villámgyorsan az ehhez hasonló viselkedésével.
Mindenesetre még nem volt itt a pillanat. Bár Harry szándékosan kivárt két-
három másodpercet, miközben együtt érző tekintettel mustrálta az oroszt,
majd így szólt.
− Valóban van egy kis betűs rész, amely felment bizonyos oldal menti
károk felelőssége alól, professzor. Ha netán nem olvasta el, sajnálom, de ez
már nem az én problémám.
Ramanov hangosan kapkodott levegő után.
− Oldal menti károk? Mondja, ez a hülyeség egy új szinonimája lenne?
Harry szemében a szikra vészesen közelített a vulkánkitöréshez. Hallgatott.
− Úgy értem − folytatta Ramanov vadul gesztikulálva a nagy képernyő
felé, amely a laborajtó előtti folyosórészt és a már nem létező bal falrészt
ábrázolta − , talán nyomós okuk volt arra, hogy összevissza lövöldözzenek
ezzel az átkozott izével ahelyett, hogy közvetlenül az ajtó előtt állították
volna fel? − Egymás után bökött Harryre, Tahiára és Benre. − Arról már
nem is beszélve, hogy mindannyian óriási szerencsének köszönhetően úszták
csak meg a kollégájuk lövöldözési bemutatóját!
Harry, nem csak Ben csodálkozására, még mindig uralkodott magán.
− Nyomós ok? − ismételte meg, majd magasba húzott vállal
körbefürkészett a szobában. Hirtelen elmosolyodott, és egyetlen mozdulattal
felpattanva a helyéről Ramanovhoz sietett. Egy másodpercig sem tartott, de
ezalatt az orosz arcán igencsak figyelemre méltó színváltozások mentek
végbe. Szent dühéből meglepettség, majd zavarodottság és végül félelem
lett. Amikor Harry megérkezett hozzá, Ramanov tökéletesen meg volt
győződve arról, hogy megüti.
De a zsoldos természetesen nem tette. Helyette megállt mellette, és idegesen
dobbantott a lábával.
− Itt van magának a nyomós ok, professzor! − mondta, miközben a két
monitorra mutatott. − Ennyit erről, tisztelt uram!
Ramanov úgy nézett rá, mintha bolondnak tartaná, de ha valóban így is volt,
akkor bizony egyedül volt feltevésével. Bent újabb félelem járta át. Még
édesapja is egy fokkal sápadtabbnak látszott, Van Staaten pedig hol a
monitort, hol Harry csizmájának vörös nyomát bámulta.
− Ha a laborajtó előtt állítottuk volna fel a fegyvert, professzor − mondta
Harry, bár hangjából mindenki érezte, mennyire feleslegesnek tartja a
magyarázatot − , akkor a zsilipen keresztül jöttek volna. Attól félek, nem
maga az egyetlen, akit gyengéd szálak fűznek a lehallgatóberendezésekhez.
Legfeljebb magának nincs annyi lába...
− Úgy érti..., ez... egy csapda volt?
− Én inkább taktikának nevezném − magyarázta Gerrit Harry helyett.
Kiejtése kissé érthetetlen volt. A beszélgetés alatt még jobban felduzzadt az
ajka. Még egy-két perc, gondolta Ben, és már beszélni sem fog tudni. Csak
remélni tudta, hogy Van Staaten állítása igaz volt.
− Attól tartok − folytatta Harry − , hogy ez a trükk nem működik kétszer
− újra a monitor felé fordult, mintha csak valamiféle igazolást várt volna,
de ettől Ramanov még jobban összezavarodott.
− Úgy érti..., még egyszer támadhatnak? De hát... legyőzték őket vagy
nem? Győztünk!
− Győztünk? − Úgy tűnt Harry nem igazán érti e szó jelentését. − Inkább
abbahagyták, professzor! Ez nagy különbség!
Ramanov egy dacos kisgyerekhez hasonlóan vadul megrázta a
fejét.
− De hát megverték őket. Hiszen láttam, és...
− Pontosan azt látta, amit mindannyiunknak látnunk kellett − vágott a
szavába Harry kissé megváltozott hangnemben. − Hármat kiiktattunk
azokból a... hogyishívjákokból, és még három tucat jégharcost. Legalább
tízszer ennyit ránk küldhetett volna, nem beszélve az átkozott pókokról.
Fogalmam sincs, miért hagyták abba. De egészen biztosan nem azon múlt,
hogy győztünk.
A képernyő megremegett. Egy levegővételnyi ideig mintha egy alak
formálódott volna ki rajta, majd hirtelen eltűnt, mielőtt még Ben
felismerhette volna, egészen biztosan nem ő volt az egyetlen, aki izgatottan
fürkészte a nagy monitort.
− De mégis mi oka lett volna... − kezdett bele Van Staaten, majd
váratlanul összerezzenve és Ben apjára pillantva kijavította magát − , ... mi
okuk lett volna arra, hogy megkíméljenek minket?
Ez természetesen még rosszabbá tette a helyzetet. Először egyes számban,
majd többes számban beszélt, igazán lehetett volna kicsit tapintatosabb,
gondolta magában Ben.
− Talán azért, mert semmi előnyük nem származna abból, ha legyőznének
minket − szólt a fiú, valószínűleg csak a fullasztó csend elkerülése végett.
− Miért? − érdeklődött Ramanov.
Mielőtt Ben válaszolhatott volna, Tahia közbeszólt.
− Igaza van. A másolt fájlokra és a laborban való áramellátás
visszaállítására van szüksége. Lehet, hogy tévedek..., de nem hiszem, hogy
bármelyikre is képtelen volna.
− Hogyhogy? − csodálkozott Ramanov.
Tahia arcán megvető mosoly jelent meg.
− Mert akkor már rég megtette volna, professzor. Az sem segít rajta, ha
mindannyiunkat meggyilkoltat. Szüksége van ránk.
− És miért..., miért nem adjuk meg, amit kér?
Harrynek eszébe sem jutott válaszolni, inkább a nagy képernyőhöz fordult.
− Komolyan gondolom − szólt az orosz. − Ha valóban igaza van, és az
előbbi csak egy figyelmeztetés vagy éppenséggel a hatalom fitogtatása volt,
akkor mi más marad hátra?
Harry kelletlenül levette tekintetét a monitorról, együtt érző vigyora csak
tovább erősítette Ramanov meggyőződését. Mielőtt még Harry mondhatott
volna valamit, durván legyintett egyet, és folytatta.
− Még nem volt időm rendesen körülnézni, de azt hiszem, túl sok
győzelmet már nem él túl az állomás. Már az is kész csoda, hogy ezt is
túléltük. Az áramellátás nagy része és a legfontosabb rendszerek még
működnek, de ha engem kérdez, csupán a puszta véletlenen múlt.
− Úgy tudtam, a pompás bázisa majdnem hogy elpusztíthatatlan − mondta
Gerrit gúnyosan.
Ramanov komoly maradt.
− Lehet, hogy az állomás egy mókás és színpompás sátornak tűnik,
mégsem az. Külső borítása szinte tönkretehetetlen, de a belseje attól még
egy igen komplikált szerkezet, amiben nem lehet csak úgy felhőtlenül
tombolni. Nem gondoltam, hogy ez külön magyarázatra szorul.
Gerrit épp felelni készült, de Harry gyorsabb volt nála.
− Nem is kell, professzor! Nagyon is tisztában vagyok a helyzetünkkel. De
attól függetlenül azt gondolom, hogy Tahiának igaza van. Pillanatnyilag ők
akarnak valamit tőlünk, és amíg ez így marad, addig nem hiszem, hogy teret
kellene adnunk nekik.
− Teret adni? Ha úgy gondolná, hogy ez az egyik homokozós játéka,
akkor...
A képernyő ismét megremegett. Ezúttal tovább tartott, de amint újra
stabilizálódott a kép, a képernyő már nem a letarolt folyosót, hanem a
reggeli műholdfelvételt mutatta. A számok és a meteorológiai jelek még
mindig hiányoztak, sőt a képrészlet is megváltozott. Felső részén egy
narancssárga pöttyel a közepén keskeny fehér csík húzódott. A kép
legnagyobb részét a nyílt tenger töltötte be, csupán két megszakítással
rendelkező monoton acélszürke terület.
Kettő?
Tahia valószínűleg Bennel egy időben vette észre, és máris Ramanov
billentyűzetéhez sietve bepötyögött valamit a gépbe. Semmi sem történt.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Harry anélkül, hogy levette volna szemét a
monitorról. Hangja riadtnak tűnt.
Ben is tovább fürkészte a képernyőt, mégis határozottan érezte Tahia
gyámoltalan vállrándítását.
− Nem tudom. Nincs hozzáférésem a rendszerhez.
Ben habozva a monitorhoz lépett, majd megtorpant. Valami megint
megváltozott rajta. A képrészlet közelebb jött, amitől a narancssárga pöttyel
rendelkező rész eltűnt, ugyanakkor a két elmosódott szürke körvonal annál
élesebb lett. Egyikük hosszú volt és ide-oda lebegett, és félelmetes módon
valahogy élőnek tűnt, a másik...
Nem, Ben képtelen volt elhinni.
− Na, tessék! − szólt Ramanov, és szavai természetesen nem dicsérőn
csengtek.
− Nem én voltam − mondta Tahia. Ben döbbent pillantást vetett rá, de a
zsoldosnő valószínűleg az igazat mondta: néhány lépést visszalépve az
asztaltól a magasba emelte a kezét, hogy bebizonyítsa, tényleg semmi köze a
képernyőn történt változásokhoz. A fiú gyorsan a monitorra kapta a fejét.
A képrészlet tovább változott. Most már egyértelműen látszott, hogy a jobb
oldali elmosódott árnyéknál valóban egy élő valamiről volt szó, még ha
olyan abszurd módon nagy is volt. A második körvonal is egyre élesebbé
változott...
− Ez..., ez a tengeralattjáró − lihegte Van Staaten. − De mi...? − A
mondat közepén félbeszakította magát, amikor a plafon alatti hangszórók
hangos recsegés mellett életre keltek. Mindenki riadt és kérdő szemet
meresztett Tahiára, de a zsoldosnő csak némán megrázta a fejét.
− Ez azt jelenti, hogy valaki belekontárkodik a számítógépes
rendszerünkbe? − sziszegte Ramanov.
− Nem nevezném éppen kontárkodásnak − válaszolta Tahia hűvösen.
− Halványlila gőzöm sincs, hogy csinálta..., ráadásul ilyen gyorsan. Ez
elvileg lehetetlen.
Senki sem válaszolt. A képrészlet ismét kisebb lett, majd egy különös,
vibráló rángatózás és remegés futott át a képen. Amint véget ért, a kép olyan
élessé változott, hogy már fájt.
− Ez pedig még lehetetlenebb − mondta Tahia nyugodtan.
− Mi? − kérdezte Ramanov. − Hogy gondjuk akad a színek beállításával?
Egy ilyen számítógépes rendszert azért csak komplikáltabb irányítani, mint
egy géppisztolyt.
− Ez igaz. És más fel sem tűnik magának? Vagy esetleg valaki másnak itt?
− Ez... háromdimenziós... − motyogta Harry. − Hihetetlen!
− Háromdimenziós? − Ramanov zavartan pislogott. − De hát... az
lehetetlen. Ez... nem is 3D-s képernyő.
− Túl sokáig volt egyedül a Déli-sarkon, professzor − mondta Harry
anélkül, hogy egy másodpercre is levette volna szemét a monitorról. − Nem
léteznek 3D-s képernyők. Kivéve a sci-fi regényekben. Ez itt teljességgel
lehetetlen.
Ben továbbra is a monitort bámulta. Harrynek és Tahiának abszolút igaza
volt, de lehetetlen vagy sem, akkor is saját szemükkel látták: bár a képernyő
hamis színeket mutatott, a képen mégis kristálytisztán és három
dimenzióban jelentek meg az odakint folyó események.
A fejük fölött lévő hangszórókból jövő hang érthetőbbé vált. Majd
meghallottak egy franciául kiáltozó izgatott hangot.
− Ez... valamilyen rádiókapcsolat − motyogta Van Staaten. − De nem
értem, mit mondanak.
Ben is megpróbált az ideges hangra koncentrálni. Néhány szót ugyan beszélt
franciául − pont annyit, hogy félig-meddig megértesse magát − , de ezúttal
nem volt sikeresebb Van Staatennél: egy árva szót sem értett.
Aztán már nem is volt fontos, hogy értse amit mondanak.
A monitoron lévő két árnyék egyre közeledett egymáshoz, a hangszórókból
jövő hangok pedig egyre hangosabbak és hektikusabbak lettek. Ehhez társul
némi zaj, és egy riadócsengő-féle.
− Te jó ég! − suttogta Van Staaten. Valaki ijedten szívta be foga között a
levegőt, majd valami leesett a földre, és csörömpölve összetört.
Ben ügyet sem vetett rá, hanem a többiekhez hasonlóan meredten és
kalapáló pulzussal bámulta a monitort. A két árnyék egyre gyorsabban
mozgott − úgy tűnt, milliméterről milliméterre, de már ez a parányi mozgás
is bőven elegendő volt ahhoz, hogy Ben rájöjjön, mi játszódik odakint a
tengeren: az alig ujjnyi hosszú árnyék a valóságban egy több mint száz
méter hosszú acélkolosszus volt, amely hihetetlen sebességgel hasította
maga előtt a vizet, hogy elmeneküljön szörnyűséges támadója elől.
De nem sikerült neki.
A hangszórókból egyre több és hangosabb sikoly, kiáltás, hangzavar, a
riadócsengő őrült rikoltása és még sok más borzasztó hang tört elő... egészen
addig, míg a nagyobbik árnyék egy hatalmas tízujjú kézként szétterülve rá
nem vetődött zsákmányára, hogy a mélybe húzza.
A hangszórókból utoljára éles sikoltások és összevissza kiabáló hangok, és
egy szörnyű repedés hallatszott.
Aztán minden elcsendesedett.
− Te jó ég! − suttogta Van Staaten még egyszer. − Miért... miért tette ezt?
A képernyő egy időre elsötétült, majd újra a kiégett folyosó képét mutatta.
Harry halk és hangsúlytalan hangon így szólt.
− Hogy megmutassa, mire is képes valójában. Csak ezért.
− De hát... ez őrület! − dadogta Van Staaten. − Ezek..., ezek emberek
voltak! Ezen a tengeralattjárón több mint... több mint száz ember lehetett!
− Százhuszonnyolc, hogy pontosak legyünk − szólt Ramanov komoran.
− Tegnap még beszéltem is a parancsnokkal.
− Van még valaki, aki még mindig nem fogta fel, mennyire nem számít
nekik az emberélet? − kérdezte Harry dühösen. − Mindegy, hogy egy vagy
egyszáz!
Mintha csak a szavakra válaszolt volna, a képernyő újra megremegett, majd
elsötétült. Aztán a lámpa is kialudt.
Valaki elkiáltotta magát (Ben nem ismerte fel a hangot, de bizonyára egy
férfié volt), majd szinte ugyanabban a pillanatban újra felkapcsolódott a
lámpa. Csupán a monitor maradt koromfekete.
− Mi az ördög folyik itt már megint? − kérdezte Ramanov idegesen.
Harry egy megfelelő pillantással továbbadta a kérdést Tahiának, aki azon
nyomban a billentyűzetre vetve magát heves pötyögésbe kezdett. Persze
csak néhány másodpercig. Ben nem volt igazán meglepve, amikor
felegyenesedve csak a fejét rázta.
A lámpa megint vibrálni kezdett, kialudt, majd egy kisebb örökkévalóság
után újra felkapcsolódott. Ezúttal kissé komorabb fénye volt.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Robert Berger.
− Fogalmam sincs − felelte Tahia. − Szükségem lenne a laptopomra...
vagy ami megmaradt belőle.
Kiment, hogy behozza az ajtótól nem messze lévő megviselt számítógépet,
miközben Ben a plafont mustrálta. A világítás talán feleannyira volt világos,
mint azelőtt. Vajon Ramanov tényleg nem értette, mi történt vagy csak
egyszerűen nem akart tudni róla?
Tahia visszaérve felnyitotta és ugyanazzal a mozdulattal bekapcsolta
laptopját. A készülék asztmaszerű hangokat hallatott, sőt Ben még az olvadó
műanyag oly jellemző szagát is érezni vélte, de a monitor kis idő múlva
hirtelen életre kelt. Tahia csevegő hangon így szólt.
− Érdekel valakit egy rossz hír?
− Tahia! − mondta Harry szigorúan.
− A lámpa kimaradása nem véletlen. Bekapcsolt a szükségáram. A
számítógép odalent van.
− És ez mit jelent? − kérdezte Ramanov. − Hiszen magának van...?
− Semmim sincs − vágott a szavába Tahia a laptop monitorjára bökve.
− Semmim sincs már. Vagy kikapcsolták az állomás számítógépét, vagy
már senkinek sincs hozzáférése. Az eredmény ugyanaz. Néhány más
kellemetlen apróság mellett, professzor, valószínűleg a fűtés is leállt. Úgy
számolom, pár óra múlva iszonyú hideg lesz itt.
− Ostobaság! − vágta rá az orosz a plafon felé kalimpálva. − Az ilyesmire
fel vagyunk készülve. Teljes kimaradásnál a rendszer automatikusan az
akkumulátorra kapcsol..., amint látja.
Ben szeme sarkából jól látta, amint apja óvatosan fellélegzik, majd Tahia így
szólt.
− Hát persze. Az izgalmas kérdés már csak az, hogy vajon meddig bírja.
Néhány óráig talán?
Ramanov erre már nem felelt, de láthatóan kissé sápadtabbnak és jóval
idegesebbnek is tűnt.
A képernyő ismét megremegett. Ben tűkön ülve várta, hogy végre történjen
valami, de a kép továbbra is fekete maradt. Egy pillanatra megint
elcsendesedett minden, majd végül édesapja törte meg a csendet.
− De hát ennek semmi értelme! − szinte könyörgő tekintettel nézett
Harryre. − Hiszen maga mondta! Szükségük van ránk!
− Én azt mondtam, hogy így lehet, doktor. De igaza van... másnak úgysem
lenne értelme. − Harry ajka nem éppen humoros mosolyra húzódott.
− Szerintem csak kóstolgatnak minket. És attól tartok, sikerrel teszik.
− Furcsa pillantást vetett Tahiára, majd Bennek váratlanul eszébe jutott az a
jelenet, amikor mindketten eszméletlen társuk felett görnyedtek. Harry és
Tahia tudott valamit, valamit, amit csak ők tudhattak, és amit talán jó okból
nem kötöttek mások orrára.
Ben gyorsan elhessegette a gondolatot. Volt elég problémája így is, igazán
nem volt szükség arra, hogy még üldözési mániáját is ápolja.
− És... ha megpróbálunk egyezséget kötni vele? − kérdezte Ramanov
idegesen.
Harry az ajtóra bökött.
− Hát, tessék, professzor! Nem tartjuk vissza!
Az orosz mindenki megkönnyebbülésére lemondott egy újabb csípős
megjegyzésről, majd újra kellemetlen hallgatás telepedett a társaságra. Ben a
sötét monitorra bámulva azon kapta magát, hogy megpróbál odaképzelni egy
képet. Bármi más jobb lett volna e helyett a komor feketeség helyett, mely
felettébb borús eseményeket sejtetett.
− Talán először is mindannyiunknak... − kezdett bele Van Staaten, amikor
valaki hirtelen feltépte az ajtót, és Ramanov egyik embere viharzott be rajta.
Arca csupa vér volt, a levegőt pedig olyan szaporán vette, hogy első
pillanatban csak egy érthetetlen lihegésre volt képes, majd nekifutott még
egyszer. − Ezek... megint támadnak!
− Kik? − üvöltötte Ramanov.
− Hol? − kérdezte Harry.
− Az... − A férfi háta mögé bökve kapkodott levegő után, miközben másik
kezével az ajtókeretet szorongatta. Olyan nehezen lélegzett, hogy hiába
próbálta újra elmondani, mégsem volt képes kinyögni egy szót sem. − Az...
− Nyugodjon meg! − mondta Harry gyorsan. − Szép lassan. Most először
is nyugodjon meg, majd pontosan mesélje el, mi történt. Ki támadta meg és
hol?
− Az... az... azok a jég... izék − nyögte ki végül. Egész testében remegett,
de mindenesetre nem látszott rajta komolyabb sérülés. Az arcán lévő vér
csak a bal szeme fölötti ártalmatlan sebből származott.
− Schulz − lihegte. − És... a lány.
Bennek ennyi bőven elég volt. Még mielőtt Harry felfogta volna, mire
készül, sarkon fordult, és kiviharzott.
− Ben, a fenébe is, megőrültél?! − kiabált utána Harry. − Azonnal állj
meg!
Ben egyre gyorsabban futott. Mögötte már az édesapja is az ő nevét kiabálta,
majd dörömbölő lépéseket hallva maga mögött még gyorsabban szaladt.
Sasha! Sasha veszélyben volt, és ez csakis az ő hibája volt! Hogy...
felejthette el csak így! Ha történik vele valami, az egyedül az ő hibája lesz!
− Ben! A fenébe! − hallatszott Harry hangja. − Legalább várd meg,
amíg...
Ben befordult az egyik folyosókanyarban, mire Harry kiabálása éppúgy
lemaradt, mint lépteinek dörömbölése. A következő pillanatban majdnem
átesett egy fehér köpenyes alakon, aki mozdulatlanul és maga alá húzott
lábbal hevert a földön. Egy már-már groteszk ugrással sikerült kikerülnie,
majd vadul csapkodó karral visszanyerte egyensúlyát is. Szeme sarkából
látta, amint a férfi hangosan nyögdécselve és fejét fogva feltápászkodik,
majd elrohan. Sasha. Meg kellett találnia! Ez volt az egyetlen dolog, ami
számított.
Még gyorsabban futva befordult a következő kanyarnál, és csaknem
felordított.
A férfi, akin majdnem átesett, nem volt egyedül. Ramanov kisegítő
katonáiból ketten vagy hárman szintén szanaszét és alaposan helybenhagyva
fetrengtek a földön. Közöttük fénylett valami, amely nagyon úgy tűnt,
mintha egy emberhez hasonló jégszobor lett volna, ráadásul legalább két
tucat különböző nagyságú, de kivétel nélkül hatalmas pók szaladgált a
padlón, amit Ben egyelőre észre sem vett, ahogy az undorító reccsenést sem,
amellyel az egyik ilyen szőrös bestia pukkant szét a lába alatt.
Sasha szobaajtaja már nem volt a helyén, sőt darabokra törve hevert a
földön. Két-három óriási lépéssel ott termett, majd ezúttal tényleg felordított,
miközben majdnem nekiütközött a káoszból előkerülő Schulznak. A
bútorokat felborították és szétszaggatták. A ferdén álló ágy alól egy arc
nélküli jégharcos tejszerű maradványai kandikáltak kifelé.
− Sasha − lihegte Ben. − Hol... van Sasha?
− Magukkal vitték − válaszolta Schulz szomorúan. Másodszorra is
megpróbált feltápászkodni, de karja egyszerűen összecsuklott alatta.
− Négyen vagy öten... voltak. Megpróbáltam feltartóztatni őket, de...
− Sasha! − üvöltött rá Ben. − Hol van?
− El... elvitték. Nem tehettem semmit! Megpróbáltam, de...
Ben az utolsó szavakat már meg sem hallotta, mert kirohant a szobából.
Egyenesen az ajtó mögött álló széles vállú alak karjába rohant.
Harry ezúttal esélyt sem adott neki. Ben szabadulni próbált, de Harry
könyörtelenül megragadta a vállát és nem eresztette.
− Engedj el! Elkapták Sashát! − A fiú kétségbeesésében még Harryt is
megpróbálta megütni, de a zsoldos szinte unott mozdulattal tért ki ügyetlen
ütése elől. Végül mégis megelégelte a viselkedését. Amikor Ben
másodszorra is felé lendítette az öklét, dühösen félretaszította a kezét, majd
olyan erősen megrázta, hogy még a fogai is egymásnak ütődtek, és a
fájdalomtól még Ben könnye is kicsordult.
− Ebből elég! Most azonnal lehiggadsz! Megértetted?! Mi az ördög történt
itt egyáltalán?
− Sasha! − lihegte Ben ismét. Gondolatai olyannyira összekuszálódtak,
hogy mást képtelen volt kinyögni. Elkapták Sashát, és ez csakis az ő hibája
volt. Sohasem szabadott volna egyedül hagynia, főleg nem az ő állapotában,
és főleg nem most! − Magukkal vitték Sashát!
− Ez igaz? − kérdezte Harry. Ben csak most vette észre, hogy nem is
egyedül érkezett. Gerrit csupán néhány lépéssel állva mögötte fedezte egy
már régen elillant ellenségtől, miközben Van Staaten és Tahia a sérültekről
gondoskodtak. − A fenébe is, beszéljen már!
Ez alkalommal nem a fiúhoz, hanem Schulzhoz szólt, akinek időközben
mégiscsak sikerült feltápászkodnia és melléjük szegődnie.
− Ezek..., semmit sem tudtam tenni. − Schulz az ajtófélfának
támaszkodott, de még így is alig állt a lábán. Ben csak most látta, hogy inge
szétszakadt, az alatta lévő bőr pedig véres és szétkarmolt volt. Ezenkívül bal
arca már kezdett felduzzadni és elszíneződni. Feltehetőleg úgy küzdött, mint
egy oroszlán, hogy megvédje Sashát.
Ben ennek ellenére ráförmedt.
− Miért nem csinált valamit? Meg kellett volna védenie!
Schulz egyetlen pillanat alatt összetört, de érdekes módon sokkal inkább...
szomorúnak, mint bűntudatosnak tűnt.
− Nem érted. Semmit sem tehettem. Ő...
− Az ördögbe is, igenis értem, hogy cserbenhagyta Sashát! − üvöltötte
Ben, majd Schulz halkan befejezte a megkezdett mondatát.
− ... önként ment velük, Ben.
Ben egy fél másodperc erejéig csak mereven bámult rá.
− Maga..., maga egyszerűen megőrült! Ő...
− ... önként ment velük. El is futhatott volna. Feltartóztattam őket, amíg
csak tudtam, persze valószínűleg úgyis utolérték volna Sashát, de ő meg sem
próbálta!
− Meg kell találnom! − szólt Ben határozottan. − Ő...
− Semmit sem fogsz tenni azonkívül, hogy összeszeded magad! − vágott a
szavába Harry. − Világos?
Semmit sem, világos, gondolta magában Ben dühösen.
− Akkor majd megkeresem egyedül, ha ti túl gyávák vagytok!
Mérges mozdulattal megpróbált szabadulni, de Harrynek mostanra végképp
elfogyott a türelme. A férfi olyan hirtelen és olyan erősen markolta meg,
hogy Ben már attól is ijedten felnyögött, majd határozottan a falhoz
szorította.
− Most már elég legyen! Így is van elég problémánk! Most azonnal
összeszeded magad, és úgy fogsz viselkedni, ahogy az egy felnőtthöz illik,
különben esküszöm, hogy a hajadnál fogva rángatlak vissza, megértetted?
Természetesen nem tette meg, de olyannyira egyértelműen kijelentette, hogy
Ben úgy érezte, megtette volna.
Édesapja néhányszor megpróbált beszélni vele, de túlságosan izgatott és
zavart volt ahhoz, hogy megértse, mit akar tőle. Nem számított, mi történt
valójában, és milyen abszurd állításokat vázolt fel Schulz (mi a fészkes
fenének ment volna Sasha önként velük?), az eltűnéséért csakis ő felelt!
Éppen ezért tennie kellett valamit, hogy kiszabadítsa!
Valamikor mégiscsak felébredt az önsajnálat és a kétségbeesett düh között
lebegő kínzó töprengésekből. Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el
− talán csak néhány perc, talán órák. A terem jóval komorabb és hűvösebb
volt, mint eddig. Az első pillanatban megpróbálta bebeszélni magának, hogy
csak képzelődik − ilyen gyorsan nem merülhetett le a szükségáram
akkumulátora, nem igaz? − , majd lehelete szürke gőzként szállt fel arca
előtt. Valóban hűvösebb lett időközben.
− Minden rendben?
Ez elég buta kérdés volt, gondolta Ben, majd Van Staaten tekintete elárulta,
hogy nem csak ő gondolta így, de kimondatlan válaszát is könnyedén
leolvasta az arcáról. Valószínűleg csak mondani akart valamit.
− Nem − mondta végül. − Meddig...?
− Csak néhány percig. Hé, addig viszont komolyan aggódtam miattad.
Biztos minden oké?
A hangjában lévő aggodalom ezúttal őszinte volt, ezt Ben határozottan
érezte, mégis csak egy röpke vállrándítással reagált. Sokkal jobban örült
volna annak, ha édesapja teszi fel neki ezt a kérdést.
− Miért van itt ilyen hideg?
− Talán azért, mert odakint mínusz ötven vagy hatvan fok van
− próbálkozott Van Staaten, majd csillapítón a magasba emelte a kezét. A
bal kezét. Másikkal egy vastagon bélelt, sarki kabátot nyújtott felé.
− Nem tudom − felelte a nő, miután Ben egy hosszú másodpercen
keresztül csak bámult a kabátra, majd körülményesen magára húzta. − Nem
kellene ilyen hidegnek lennie. Legalábbis nem néhány perc alatt, mindegy,
hogy fűtéssel vagy fűtés nélkül. Ez a hely talán a világ legjobban szigetelt
épülete. Több napba is beletelik, mire igazán hideg lesz idebent.
Szóval még egy lehetetlen dolog, amiről egyikük sem beszélt többet, Ben
egyre gyakrabban érezte úgy, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. A valóság
lassan kezdett valami idegenné és ellenségessé átváltozni.
Van Staaten úgy igazgatta a fiú kabátját, mint egy túlságosan aggódó
anyuka, és csak akkor hagyta abba, amikor érezte, hogy kezd kellemetlenné
válni Ben számára, mindenesetre addigra már úgy felhúzta a cipzárját, hogy
szinte nem kapott levegőt. Az sem számított, hogy közben bizony
lábujjhegyre kellett állnia.
Ben ettől függetlenül egy halvány mosoly kíséretében megköszönte a
segítséget, majd megfordulva Harry gúnyos tekintetével találta szemben
magát.
Ez csak rontott a helyzeten. Amikor utoljára nézett oda, Harry éppen komoly
beszélgetést folytatott Sasha apjával és Ramanovval. Meglehetősen kínosan
érintette, hogy ezek szerint mégiscsak látta, amint Van Staaten anyáskodott
felette.
− Az előbbit pedig... − kezdett bele zavartan köhécselve. − Sajnálom.
Valószínűleg... elvesztettem az önuralmamat.
Harry nagyvonalúan leintette.
− Már el is felejtettem. Bárkivel előfordulhat.
Ben zavartan pislogott. Eredetileg azt várta, hogy Harry tőle kér majd
elnézést, és csak azért kezdeményezett, hogy valamelyest megkönnyítse a
helyzetét. Majd észrevette a Harry szemében lévő huncut szikrát, és inkább
visszanyelte megjegyzését.
− Szerinted igazat mondott? − kérdezte bizonytalan pillantást vetve Schulz
irányába.
− A kiscsajjal kapcsolatban?
− Sashával kapcsolatban, igen − válaszolta Ben hangsúlyosan, amit persze
Harry szándékosan nem vett észre.
− Úgy gondolom, igen.
− De miért tette volna?
− És ő miért hazudna? Elvégre az apja.
− De Sasha sosem árulna el minket! − tiltakozott Ben.
− Elárulni? Ezt meg honnan veszed...? − fejét rázva elhallgatott, egy
másodpercig csak nézett maga elé, majd így folytatta. − Rendben, ez
kettőnk között marad. Tőlem senki sem tud meg semmit, cserkészbecsszó.
− MÍ marad kettőnk között? − kérdezte Ben értetlenül.
− Nem hiszem, hogy Sasha elárulna minket, attól félek, valami sokkal
butábbat tervez. De az is lehet, hogy semmit... A fenébe is, de hideg van.
Harry tüntetőleg a magasba húzta a vállát, majd egyidejűleg már-már ijedt
gesztust tett, amikor Ben elsétálva mellette Schulzhoz igyekezett.
− Inkább ne. Kérlek. Azt hiszem, egy kicsit békén kéne hagynunk őket. −
Azaz Schulzot és az apósát, akik időközben visszahúzódva a terem másik
végébe halkan beszélgettek. Ramanov eddigi viselkedése után Ben szinte
biztos volt benne, hogy Harry kénytelen lesz megkötözni, nehogy vejére
támadjon..., de Ramanov egyáltalán nem tűnt idegesnek vagy
felháborodottnak, sőt olyasmit tett, amit Ben egy félórával ezelőtt szinte
elképzelhetetlennek tartott volna. Kezét Schulz vállára téve láthatóan
vigasztalni próbálta.
− Úgy érted... azért ment velük, hogy...
− Nem tudom, hogy értem. Fogalmam sincs, mire készül és mire képes. Te
jobban ismered, mint én. Valószínűleg azt hiszi, hogy egyedül is elbánik
velük. Ki tudja... talán tényleg képes rá.
− Ostobaság − felelte Ben ösztönösen.
De vajon tényleg az volt − ostobaság? Természetesen nem hitte el, hogy
Sasha képes lett volna feltartóztatni ezeket a szörnyetegeket..., de azt
kétségkívül elhitte, hogy megpróbálja.
Még ha pontosan tudta is, hogy az életébe kerülhet.
− Le kell mennem oda − mondta Ben. Harry épp tiltakozni készült, de
olyan hirtelen és olyan hangosan folytatta, hogy még Ramanov és Schulz is
félbeszakította a beszélgetését. − Teljesen mindegy, hogy miért ment le.
Felhozom, akár a segítségeddel, akár nélküle. Velem jössz?
− Azt hittem, már lezártuk a témát. Nem tehetem, Ben. És te...
− Legalább adsz egy fegyvert?
− Hogy a saját lábadba lőj? − kérdezte Ramanov. − Térj már észhez,
Benjamin! West századosnak igaza van. Nem mehetsz le oda, még egy
fegyverrel sem.
− Egyszerűen cserben akarja hagyni − mondta Ben higgadtan.
− Pont maga? − Hitetlenkedve bámult Schulzra, de egyetlen tekintet is
elég volt arra, hogy rájöjjön, tőle sem várhat segítséget.
− Alexandrával nem lesz semmi − mondta Ramanov határozottan. − Ne
aggódj miatta!
− Miért nem? − Harry ugyanolyan zavartnak tűnt, mint Ben, de
ugyanakkor kissé riadtnak is.
− Azért, mert nyert − szólt Schulz keserűen. − Mi feladjuk.
− Ez meg mit jelentsen − mi feladjuk? − kérdezte Harry gyanakodva.
− Pontosan azt, amit a vejem mondott − válaszolta az orosz. − Beszéltünk
róla, és én meghoztam a végső döntést. Azt fogjuk tenni, amit már az elején
tennünk kellett volna: megadjuk nekik, amit akarnak.
− Ó, tényleg? − kérdezte Harry. − Érdekes. Szóval végső döntést hozott,
mi? És mégis miből gondolja, hogy egyedül dönthet erről, professzor?
Síri csend lett. Ben nem nézett másra, csak Harryra és Ramanovra, de
határozottan érezte, hogy mindenki őket bámulja.
− Például abból, hogy én vagyok az egész állomás parancsnoka? −
kérdezte Ramanov hűvösen.
− Attól félek, ez nem elegendő, professzor! Már nem!
Gerrit a háta mögé lépve keresztbe tette a karját, majd egy másodperc múlva
Tahia is csatlakozott.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ramanov. − Palotaforradalom? Ahhoz
körülbelül száz évet késtek, elvtársak!
− Kérem, professzor − sóhajtott Harry. − Abszolút megértem, hogy
aggódik az unokája miatt, de...
− Nem erről van szó. Semmi esélyünk, hát nem érti? Talán mindenkinek
meg kell halnia hozzá?
− Egyelőre még életben vagyunk − mondta Tahia. − A Jégkirálynőnek
pedig szüksége van ránk.
− Aligha. Hiszen maga mondta, hogy jobban uralják a számítógépes
rendszerünket, mint mi. Azt csinál velünk, amit akar!
− Valamit szabotálni és valamit használni, az két különböző dolog,
professzor. A rendszert talán egy bizonyos pontig manipulálhatja, de
egészen biztosan nem tudja felhasználni a céljai érdekében... különben már
mind halottak lennénk. − Tahia dühös arcot vágott. − A másolt fájlokhoz
pedig eleve nem jut hozzá nélkülünk.
− Hogyhogy? − kérdezte Ramanov gyanakodva.
− Azért, mert kitöröltem őket − válaszolta Tahia vigyorogva. Ramanov
krákogni kezdett.
− Hogy mit csinált?
− Ne aggódjon! − Harry nyugtatólag a magasba emelte a kezét, majd az
óvatosság kedvéért Tahia és az orosz közé lépett. − Van egy másolat. És
mielőtt még olyat mondana Tahiának, amit megbánna: én utasítottam a
fájlok törlésére.
− Hogy... mit csinált? − krákogott Ramanov ismét. Arcából még az a
kicsike kis szín is eltűnt. − Maga... megőrült? Azok..., azok öt év munka...
eredményei voltak! Több száz millió euró és több ezer munkaóra, maga
meg...?
− Mielőtt még megütné a guta, professzor, hallgasson már meg!
− szakította félbe Harry. − Van másolat. Nem vagyok tudós, mint maga és
a kollégái, de hülye azért nem vagyok.
− Hol van? − vágta rá Ramanov. − Adja ide azonnal!
− Á-á, azt nem lehet. Valószínűleg ezek miatt a fájlok miatt vagyunk még
egyáltalán életben. És én nagyon szeretném, ha ez egy ideig még így
maradna.
Fejük fölött halk recsegés hallatszott, majd egy mindannyiuk által jól ismert
hang így szólt.
− Ha hiszi, ha nem, kedves barátom, én is erre törekszem.
Ben hirtelen felkapta a fejét és az újra életre kelt képernyőre meredt.
Csakhogy most már nem hagyományos monitornak tűnt. A kép színtelen
volt, csupán mindenféle szürke árnyékokból állt, de érdekes módon annyira
éles volt, hogy szinte fájt ránézni. A parabolaantennához hasonlóan az egész
egyféle műanyagos benyomást keltett. Az édesanyja arca is teljesen
színtelen volt, mégis pontosan látszott mennyire természetellenesen
sápadtnak és gondterheltnek tűnt. A legutolsó beszélgetésük óta, ami
körülbelül pár órája volt, mintha évtizedeket öregedett volna.
Ben nagy nehezen elhessegette a gondolatot. Talán csak e miatt a furcsa kép
miatt volt.
− Már kezdtem aggódni, amiért nem jelentkezett − mondta Harry.
Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, végül is miért lett volna az? Pontosan
tudta, hogy Ben anyja minden egyes szót tökéletesen hallott, sőt nemcsak
azt, amit a központban beszéltek, hanem amit az egész állomáson. Ezt
tulajdonképpen mindannyiuknak tudni kellett volna, Bent is beleértve.
− Jennifer... − motyogta Robert. Közelebb lépett, majd kissé ijedten
megtorpant, amikor egykori felesége dühösen legyintett egyet.
− Mit akarnak? − kérdezte a Jégkirálynő. A borzalmas koronás árnyék
eltűnt a háta mögül, és eltekintve természetellenes sápadtságától, beesett
arcától és a szeme alatti sötét karikáktól, még mindig ugyanaz a nő volt, akit
Ben egész életében ismert és szeretett. Ennek ellenére így hívta, már csak
azért is, mert így könnyebb volt elviselnie a látványt.
− Mit csináltatok Sashával? − bökte ki.
A sötét, de még mindig ismerős szempár hirtelen Benre nézett. Valószínűleg
nem egy képernyőn keresztül figyelte, ahogy Ben, hanem valahogy
másképp, sőt mintha nem is egyenesen a szemébe nézett volna. Elég
idegesítő és egy kicsit rémisztő is volt.
− Semmit. Ne aggódj miatta! Nem lesz semmi baja!
− Legalábbis amíg azt tesszük, amit kér − mondta Harry.
− Senkivel sem történik semmi, ha rendesen viselkednek − válaszolta a
Jégkirálynő anélkül, hogy közvetlenül felelt volna Harry kérdésére.
− Nagyon sajnálatosnak tartom, hogy megint ismételnem kell önmagamat.
Ami itt történik, annak semmi köze magukhoz. Nincsenek veszélyben. Csak
adják oda, amit kérek, és mindannyian sértetlenül elhagyhatják a helyszínt.
− Erre a szavát adja, ha nem tévedek − mondta Van Staaten gúnyosan. A
Jégkirálynő ügyet sem vetett rá.
− Először is azt szeretném tudni, mi a tervük − mondta Harry. Egy röpke,
abszolút humortalan mosoly húzódott végig az ajkán, majd hamar el is tűnt.
− Egy kicsit azonban igyekezhetnének, ugyanis az emberek nem bírják
annyira ezt a hőmérsékletet, mint az új kis cimborái.
A Jégkirálynő erre sem válaszolt, de Ben és a többiek döbbenten
összerezzentek, amikor megérezték, hogy... valami történt. Tahia néhány
másodperc múlva a laptopjára nézett, majd így szólt.
− A hőmérséklet emelkedik. De ilyen gyorsan... lehetetlen!
− Attól félek, ez nem elég − mondta Harry.
− Azért ne vigye túlzásba − motyogta Ramanov. Senki sem tudta
pontosan, kihez szóltak a szavai, de a Jégkirálynő rövid és bosszús pillantást
vetett rá, miközben Harry még cinikusabban vigyorgott.
− Még mindig nem érti, mire megy ki a játék, professzor? Már nincs
vesztenivalónk. Miért kellene odaajándékoznom bármit is?
− Szerintem pedig maga nem érti, Harry − avatkozott közbe Schulz.
Hangja iszonyúan fáradtan csengett, Ben pedig érezte, hogy mélyen legbelül
már réges-régen feladta. − Nem is tehetné.
− Ellentétben magával, igaz?
− Én közülük való voltam − válaszolta Schulz − , értse már meg! Tudom,
mire képesek, Bármelyikük elintézhet minket akár egyetlen gondolattal is!
− Akkor már csak azt nem értem, miért nem tették meg már korábban?
− kérdezte Harry. − És ez csak most jut eszébe, amikor nála van a lánya?
Schulz éppen válaszolni készült, de ezúttal a Jégkirálynő hallgattatta el egy
türelmetlen gesztussal, habár most is csak részben nézett felé. A látvány
olyannyira idegesítő és különös volt, mint amikor Benhez beszélt, és csak
most lett tisztában azzal, hogy Harrynek közvetlenül a szemébe nézett,
mintha...
Bennek nem esett nehezére kiszúrni a monitor feletti falon csüngő óriási
pókot. Színe annyira beleolvadt a szürke műanyagba, hogy szinte
láthatatlanná vált. Gerritnek egyben igaza volt, gondolta borzongva:
Ramanovnak a leginkább egy rovarirtóra volt szüksége.
− Meg kell értenie Schulz kapitányt, Harry − mondta a Jégkirálynő.
− Természetesen aggódik a lánya miatt − maga talán nem ezt tenné a
helyében? És az esélyeivel kapcsolatban is igaza van. Merthogy egyáltalán
nincsenek.
− Meglehet − szólt Tahia. − Viszont nálunk vannak a fájlok.
A falon csüngő, apró rejtőzködő pókocska idegesen téblábolt, ezért egy
pillanatra láthatóvá vált, és ugyanekkor a Jégkirálynő arcán is végigsuhant
egy bosszús grimasz, egy póklábakon járó, hangtalan árnyék.
− Maga értelmes ember, Harry. Miért akar olyasmire kényszeríteni, amit
nem akarok? − Két-három másodpercig hiába várt válaszra, majd vett egy
nagy levegőt, tekintete valahogy lesiklott, mintha gondolatai saját úton
jártak volna. Hangja másként csengett, amikor tovább folytatta. Mintha jég
lett volna benne. − Rendben. Ha eddig feleslegesen próbáltam hatni az
eszére, akkor majd talán a lelkiismeretére sikerül. Adok még egy
másodpercet. Addig dönthet: odaadja, ami kell nekem, és akkor senkinek
sem esik bántódása.
− És, ha nem?
− A kedves kollégájának igaza van, Harry. Valóban vannak még dolgok,
amik fontosak nekem. Csakhogy a teljes technika kikapcsolása nem tartozik
közéjük. Adja oda, amit kérek, és az elkövetkezendő három napban ellátom
magukat meleggel és világossággal. Máskülönben az egész állomást
kikapcsolom. Gondolom, tudja mit jelent.
− Néhány óra múlva halálra fagynánk − Harryt ez nem igazán hatotta meg.
− Megölné a saját férjét és a fiát?
− Nem − válaszolta a Jégkirálnyő. − Azt maga fogja megtenni, Harry,
nem én. A döntés a maga kezében van. Van egy órája, amíg korlátlan
hozzáférést engedek a technikához. Elvárom, hogy ezalatt javítsa ki a
hibákat, amiket a kedves kis barátnője okozott, és állítsák vissza idelent a
teljes áramellátást. Ja, és küljön ide valakit a kért adatokkal.
És ezzel elsötétült a képernyő.
27

Bennek nem kellett attól tartania, hogy esetleg feltűnik az egyik

megfigyelőmonitoron. Mégis habozott kissé, majd milliméterről
milliméterre haladva, visszafojtott lélegzettel fordult be a folyosón. A
látvány szinte semmiben sem különbözött attól, amire emlékezett. A folyosó
üres és kiégett volt, és mintha egy kalapáccsal verték volna szét az egészet.
A levegőben égett műanyag szaga terjengett. A Tahia és Harry által
lemészárolt jégharcosokból már csak néhány nedves folt hevert a földön,
közöttük pedig számtalan feketére sült dudor feküdt, melyeknek eredetére
Ben inkább nem is volt kíváncsi. Valaki elhurcolta a hangágyút, a kérdés
már csak az volt: kicsoda és miért? Semmi sem mozdult. Már a központból
ide sem találkozott egyetlen embertársával sem. Szinte természetellenesen
síri csend uralkodott. Mintha az állomás is visszatartotta volna a légzését.
Ennek ellenére dübörgő szívvel préselve magát a falnak hallgatózott,
miközben tekintetével igyekezett átvilágítani minden egyes árnyat. Egy
kisebb része abszolút tisztában volt azzal, milyen gyermetegen is viselkedik
− ha Harry picit is sejtette volna, mire készül és hol járkál, egészen biztosan
nem lett volna itt − , de ez volt az egyetlen esélye, amit semmiképp sem
tehetett kockára.
Végül arra az elhatározásra jutott, hogy akár órákon át is álldogálhatna itt
anélkül, hogy történne valami, ezért eltávolodva a faltól elindult a folyosó
végén lévő, tárva-nyitva álló páncélajtó felé. A felette lévő fény már kialudt,
mivel Gerrit fegyvere ugyanúgy megsemmisítette, mint a mellette lévő
kapcsolótáblát, de a szörnyűséges sötétség még mindig jelen volt, egy
bársonyszínű sötétségből álló függöny. Ha sokáig nézte az ember, még
mozogni is látszott. Ben azon törte a fejét, vajon mi várja az ajtó mögött (de
igazából erre a kérdésre sem volt kíváncsi), majd összeszedve minden erejét
továbblépkedett.
Nem volt más választása. Sasha leírhatatlan veszélyben volt, tudta jól, és
ezen nem változtatott sem Ramanov, sem édesapja, sem pedig Harry
véleménye sem.
És az elhatározásán sem, hogy megmentse.
Már majdnem elérte az ajtót, amikor megtorpant, hogy még egy utolsó
pillantást vessen az órájára. A Jégkirálynő által szabott határidőből
körülbelül jó tíz perc volt hátra. Egyszóval semmi, mégsem mert azonnal
futásnak eredve eleget tenni döntésének, amit a Harry és a... valami − ami
egykor az édesanyja volt − között zajló beszélgetés alatt határozott el.
Harry nem volt tökkelütött, sőt második keresztneve Gyanakvás volt. Éppen
ezért, amikor egy ürüggyel visszahúzódva szobájában időzött, Gerrit alig tíz
perc múlva már nála termett, hogy állítólag megnézze, jól van-e. Az sem
lepte meg, hogy a zsoldos még jó ideig a folyosón ácsorgott, és csak utána
tűnt el. Ennek ellenére még további tíz percet elszalasztott, mielőtt ide mert
jönni. Egész úton idefelé arra számított, hogy egy erős kéz hirtelen
megragadja, majd Harry rosszalló tekintete szikrázik rá.
De nem így történt. Talán Harrynek és a többieknek túl sok dolguk volt
ahhoz, hogy vele foglalkozhassanak. Az is lehet, hogy Harry sejtette valahol,
mit tervez, de nem érdekelte.
Sőt, gondolta magában Ben, ő is csak azért foglalkozott ezekkel a
gondolatokkal, hogy ne kelljen megtennie az utolsó lépéseket.
Lehunyva szemét hallotta saját szívének vad kalapálását. Mindenre
felkészült, de nem történt semmi. Ben átlépett a küszöbön, mire a kiégett
csigalépcső felső fokán találta magát. Sötét volt, de nem teljesen, így a
körvonalakat azért nagyjából látta. Most is egyedül volt. Se egy jégharcos,
se egy sárkányember, se bármilyen más szürke szörnyeteg nem várt rá.
Nem mintha maga a hely nem lett volna elég szörnyűséges...
Akaratlanul is eszébe jutottak a múltkoriakban átélt borzalmak. Utolsó két
látogatása majdnem abszolút katasztrófába fulladt, amelyet még épp hogy
élve megúszott, sőt legalább egyszer szinte felfoghatatlanul.
Értelme, mely szinte már képtelen volt a tiszta és logikus gondolkodásra,
egyre kétségbeesettebben próbálta meggyőzni arról, hogy ennél bizony már
csak rosszabb lehet. Valószínűleg igaza volt, de ez most nem játszott
szerepet. Ha nem sikerülne megtalálnia Sashát, majd őt és édesanyját
kimenteni a félelmetes szörnyeteg kezei közül, akkor teljesen mindegy, hogy
élve vagy halva kerülnek-e ki innen. Akkor ugyanis nemsokára nem marad
hely, ahová menekülhetnének.
A lépcső elégett fémváza érezhetően megremegett a súlya alatt, így kétszer-
háromszor már komolyan elhitte, hogy összeesik alatta. Az alsó öt-hat
lépcsőfok kompletten hiányzott, ezért már-már nyaktörő mutatványokhoz
volt kénytelen folyamodni. De ezt az akadályt is sikeresen leküzdötte, majd
nehezen kapkodva a levegőt és dübörgő pulzussal ácsorgott a szűkös
előtérben. Valami reccsent a lába alatt: a kamera, amit még Tahia hagyott a
lépcső lábánál.
Rendben. Legalább nem kellett attól tartania, hogy mégis meglátják.
Ebben a teremben sem voltak pókok vagy más kellemetlen meglepetések, de
valami mégis megváltozott. Ben pedig hamar rájött az okára. Utolsó
látogatásakor a páncélajtó résnyire nyitva állt, ezért kisebb nehézségek árán
sikerült valahogy átpréselnie magát. Mostanra teljesen eltűnt. A
hüvelykujjnyi vastagságú, masszív acélból lévő ajtópántokat egyszerűen
kitépték az ajtókeretből, a többtonnás ajtó pedig szőrén-szálán eltűnt. Ben
gondolni sem akart arra, mekkora erőre volt szükség ennek elvégzéséhez.
Helyette inkább összekaparta még meglévő bátorságát, és továbbment.
Az ajtó mögötti terület jóval sötétebb volt a lépcsőháznál. Idelent is csak
szükségáram világított, és az is csak részben. A robbanás és az azt követő
tűz a legtöbb lámpát tönkretette, mindenhol romok és törmelékek hevertek.
Azonban nem minden formátlannak tűnő árnyék volt valóban élettelen
törmelékdarab. Néhányan közülük gyorsan elmenekültek, sőt nemegyszer
látott egy-egy ökölnyi nagyságú, szőrös és leírhatatlanul ocsmány, túl sok
lábon suhanó valamit. Csak egy árnyék volt, a látványtól mégis összeszorult
a torka.
Mégis tovább kellett mennie. Az idő nemsokára lejár. Harry feltehetőleg
pont ugyanebben a pillanatban indult útnak, és valószínűleg nem örült volna,
ha idelent találja. És akkor még óvatosan fejezte ki magát.
Ben elátkozta magát, amiért eszébe sem jutott legalább egy lámpát magával
hozni, de ez már nem segített rajta, szeme egyébként is lassan kezdett
hozzászokni a gyenge fényhez, így legalább már volt némi elképzelése a
környékről. A labornak valahol tőle balra kellett lennie, hacsak nem
barikádozta el valami a bejáratot vagy nem várt rá egy szárnyakkal és
méregfogakkal rendelkező szörnyeteg...
− Klassz próbálkozás − morogta Ben, majd előretapogatózva gyorsan
elhessegette ezt a képet is. Néhány másodperc múlva ujjai durva és jéghideg
cementnek ütköztek. Ben egy kissé jobbra próbálkozott, majd inkább a fal
szemközti részén tapogatózott tovább. Hirtelen a tűztől rideggé vált fém
ajtókeretbe ütközött. Mögötte is teljes sötétség uralkodott, de amint átlépett
rajta, mintha egy vöröslő csillogást fedezett volna fel a folyosó végén.
Valószínűleg még egy tucat lépésre sem volt, de neki mégis több száz
kilométernek tűnt.
A labor ezen része jobban megsínylette a robbanást, mint ahogy emlékezett
rá. Folyton megbotlott valamiben, és csak valami csoda folytán nem esett
orra. Lába alatt üveg − vagy talán jég − recsegett-ropogott, miközben a
levegő egyre büdösebbé vált. Hideg volt, jóval hűvösebb, mint kellett volna,
most, hogy újra működött a fűtés. Az olvadt műanyag és a forró fém bűze
egyre erősebbé vált. De volt ott még valami más is: egy abszolút ismeretlen,
egészen könnyűnek nevezhető szag, mely nem is volt annyira kellemetlen,
mégis egyre határozottabban elszorította a torkát. Valami volt ott, ami nem
tartozott oda. Nem ebben a folyosóban, nem ebben a laborban, és nem is
ebben a világban.
Keze hirtelen ürességbe ütközött, majd égő fájdalmat érezve gyorsan
visszarántotta, és halkan felkiáltott. Fantáziája újra feltámadni látszott,
amikor egy, a kezébe belemaró óriáspók képét vázolta a fiú elé. Ben gyorsan
a szeme elé kapta a kezét, és megnyugodva észlelte, hogy csupán egy
ártalmatlan vágás található rajta. Mellette egy széttört üvegdarab hevert, más
semmi.
Miközben letörölte kabátjáról a néhány csepp vért, lelki szemeivel
megpróbálta feltérképezni a folyosót. A széttört üveg a nagy laborhoz
tartozhatott, ahol először járt. A keresett terem tehát már csak néhány lépésre
volt tőle. Mindenesetre nem a vörös fény vezette el idáig, mivel érdekes
módon egyetlen lépéssel sem került közelebb hozzá.
Ez az utolsó esélyed arra, hogy visszafordulj, suttogta egy hang a
gondolataiban. Feltéve, ha még nem késő.
− Ahogy mondtam: klassz próbálkozás − mondta Ben dühösen. − De
ebből elég.
Határozottan folytatta útját, kezével még óvatosabban tapogatva a láthatatlan
falat, mire egy félig megolvadt ajtógomb lett a jutalma. Semmit sem látott.
Érdekes..., ekkorát tévedett volna? Meg mert volna esküdni rá, hogy ez az
ajtó is teljesen üvegből volt. De az is lehet, hogy a mögötte lévő terem
egyszerűen sötét volt, és egészen rossz úton haladt, ezért minden, amit eddig
tett, abszolút felesleges volt...
Ezt csak egy módon lehetett kideríteni. Ben elfordította balra a gombot,
ehhez viszont minden erejére szükség volt, hogy egyáltalán sikerüljön
megmozdítania a félig megolvadt szerkezetet. Kinyitotta az ajtót, és egy
határozott lépéssel belépett rajta.
Az odafent látott szörnyű hatás újra megismétlődött. Az emlékezete mégsem
csalt. Az ajtó valóban üvegből volt, mivel mostanra csak egy üres keret
tátongott előtte, amely kelletlenül és nyikorogva tárult ki. Mögötte egy
majdnem anyagszerű sötétség lebegett. A sötétség mögötti terem
mindenesetre ki volt világítva, de valami megakadályozta, hogy kivilágítson
a folyosóra.
Na, most, ez is pontosan olyasmi volt, aminek miértjére Ben egyáltalán nem
volt kíváncsi.
A látvány olyannyira bizarr volt, hogy mindenféle félelem nélkül
megtorpant.
Szerencsére jó laborban járt, de ez csupán néhány részletből és az
alaprajzából derült ki. Az általa látott fény nem a szükségvilágításból
származott, ami idelent teljesen kiesett vagy esetleg szándékosan
kikapcsolták. Egy poros zöldes fény volt, mely úgy tűnt, mindenhonnan
árad, és számos reszkető árnyékkal töltötte be a termet. A szemközti fal,
mely első látogatásakor még telis-tele volt terráriumokkal és
üvegdobozokkal, mostanra egy hatalmas és habos gombaszerűséggé
változott. Látványától Bennek szabályosan felfordult a gyomra, majd rájött,
hogy csupán a kísérteties zöld fény által megvilágított jégről volt szó.
− Tudtam, hogy eljössz. − A furcsa jégfal előtt álló édesanyja, háta mögött
összekulcsolt kézzel lassan megfordult. Sápadt arcán egy mosolyféle tűnt
fel, de lehet, hogy pont az ellenkezője. − Bár már korábban vártalak.
Ben görcsösen igyekezett megszólalni, de képtelen volt rá. Az anyja (nem,
képtelen volt továbbra is Jégkirálynőnek szólítani, akárhogy is próbálta) úgy
festett, mint máskor, eltekintve az arcán megjelenő mélységesen mély
kimerültségtől, és mégis... szinte egyáltalán nem hasonlított már önmagára.
Valami... leírhatatlan uralta, hiába igyekezett megbújni külseje alatt.
− Hol van Sasha? − kérdezte. Megpróbált határozottan és élesen hangzani,
aminek csak egy siralmas krákogás lett a vége.
− Egyedül jöttél? − Ben bólintott. − Reméltem, hogy az édesapád is
elkísér. Kár.
− Hol... hol van? − nyögte ki Ben nagy nehezen. − Mit csináltál vele?
− Csináltam? − Édesanyja oldalra hajtott fejjel bámult rá, mintha nem
értett volna egy szót sem. Valami mocorgott mögötte. Talán csak egy
fényvisszaverődés a habos és zöldes jégből, vagy talán egy árnyék. Ben
kifejezetten erőltette magát, hogy továbbra is képes legyen sápadt arcába
nézni. − Nem csináltam vele semmit, Ben. Csak azt akartam, hogy velem
legyen, ahogy te és az apád is. Ennyi az egész.
− Miért? − kérdezte Ben. Ugyanakkor tüntetőleg jobbra és balra
fürkészett, habár igyekezett nem hosszan elidőzni egy-egy ponton. Akármi is
történt itt, nem csak a dolgokat, de a valóságot is megváltoztatta. Szeme
iszonyúan égni kezdett, ha túl sokáig nézett valamire. − Hol van most?
Édesanyja láthatóan éles válaszra készült, majd helyette inkább megvonva a
vállát egy alig észrevehető gesztust tett bal kezével. A Ben melletti falban
hirtelen kinyílt egy ajtó, mely eddig egészen biztosan nem volt ott, és idáig
csak ijesztő koromsötét volt a helyén. Kilépett egy jégharcos, méghozzá nem
egy emberi másolat, hanem egy esetlen arc nélküli alak, és mögötte Sasha
tűnt fel.
Ben váratlanul felkiáltott, és két lépés múlva már mellette is termett, hogy
megkönnyebbülve a karjába zárhassa, miközben ügyet sem vetett a mellette
tornyosuló félelmetes kolosszusra.
− Amint látod, semmi baja. Sosem engedném, hogy akár a haja szála
meggörbüljön.
− Hát persze. Mert annyira a szívedbe zártad, mi? − válaszolta Ben
gúnyosan.
− Azért, mert hozzád tartozik.
Bennek uralkodnia kellett magán, nehogy még rondábban válaszoljon. Nem
akarta ezt hallani. Nem azért, mert nem hitt neki, hanem mert érezte,
mennyire őszintén gondolja a szavakat, és ezt semmiképpen sem akarta
beismerni. Válasz helyett szorosan magához ölelte Sashát, majd eltolva
magától mélyen a szemébe nézett. A szeme üres volt. Bármi is ébredt fel
benne az elmúlt napokban, már nem volt ott.
− Mit... mit csináltál vele? − kérdezte halk, reszkető hangon.
− Semmit. Nem kell aggódnod miatta.
Az anyja hangjában lévő együttérzés mégiscsak rávette arra, hogy felé
fordulva a szemébe nézzen. Csakhogy sápadt arcában ugyanaz állt, és ez
még jobban dühítette.
− De ő...
− ... egy igen buta lány − vágott a szavába édesanyja, bocsánatkérő
mosollyal az arcán. − De ugyanakkor nagyon bátor. Azért jött le ide, hogy
téged megvédjen, azt tudod. Tényleg megpróbált provokálni, de ne aggódj,
teljesen rendbe jön majd.
− És megint olyan lesz, mint volt? − Erre már nem válaszolt, de mit is
mondhatott volna? Csak szomorúan nézett maga elé. − Most visszaviszem
magammal − szólt Ben határozottan. − És ne próbálj meg feltartóztatni.
Nem kapott választ, de úgysem törődött volna vele, ezzel megragadta Sasha
kezét, sarkon fordult, mire a jégharcos egy dübörgő lépéssel elállta az útját.
− Küldd el! − mondta Ben. − Álljon el az útból vagy öljön meg! Mi
megyünk.
− Attól félek, azt nem engedhetem.
− Értem − felelte Ben keserűen. Egy pillanat erejéig komolyan
elgondolkodott azon, hogy ráveti magát a bizarr teremtményre, de hamar
rájött a gondolat komolytalanságára. Eltekintve attól, hogy ez a valami
könnyűszerrel darabokra tépheti, édesanyja annyi utánpótlást hív, amennyit
csak szeretne. − Ennyit az állításodról, miszerint senkinek sem esik
bántódása.
− Ezt te nem értheted, Ben − sóhajtott az anyja. − De valószínűleg túl
sokat is kérnék. Azt szerettem volna, ha itt vagy, ez igaz. Te, a barátnőd és...
az apád. Sajnálom, hogy nem jött el. De elvégre az ő döntése volt, és ezt
nekem el kell fogadnom.
− És miért? − Ben megpróbált belenézni a még részben emberi szembe, de
homloka mögött szörnyű gondolatok kavarogtak. Szóval mégiscsak hazudott
neki. Természetes, hogy hazudott neki, és valamilyen érthetetlen oknál
fogva még majdnem örült is neki. Nem fogja elengedni őket, sem Sashát,
sem őt, pedig valahogy ki kellett jutnia innen. − És most mik a terveid?
Megölsz minket vagy inkább itt tartasz minket, míg megérkeznek az új
barátaid, hogy ők tegyék meg? − micsoda ostobaság. Habár elég
abszurdnak hangzott, egyvalamiben mégis igazat mondott neki: még mindig
az anyja volt, ezért sosem tenne olyasmit vagy hagyná, hogy valaki más
tegyen, ami veszélyeztetné. De talán ezzel sikerül provokálnia egy kicsit,
amitől figyelmetlenné válik, és így esélyt kapnak a szökésre.
− Te ezt nem értheted, Ben! − mondta megint sajnálkozva. − Gyere
velem! Megmutatom!
Ben arra számított, hogy egy újabb varázslat szemtanúja lesz, miszerint most
egy másik ajtó tűnik majd elő a semmiből, de nem így lett. Ehelyett
édesanyja hirtelen elindult az ajtó felé. A jégharcos engedelmesen
félrelépett, majd anyja olyasmit tett, amivel jócskán meglepte fiát: lehajolt
az egyik jéggé fagyott valamihez, ami egykor egy szekrényke lehetett,
kihúzta az egyik fiókját, és elővarázsolt egy nagy, élénksárga színű műanyag
zseblámpát.
− Mire számítottál? − kérdezte gúnyosan Ben tekintetét látván. − Egy
fáklyára vagy a fejem fölött táncikáló mágikus üveggömbre? Na, gyere!
Az ajtóhoz fordulva bekapcsolta a lámpát, mire az éles fény hirtelen nem
csak alaposan elvakította a zöld fényhez szokott szemét, de feltárta előtte az
addig oly titokzatos termet. Ben erősebben megszorítva Sasha kezét, anyja
után sietett.
Néhány lépés múlva megállt, és visszanézett. A jégharcos egy tapodtat sem
mozdult.
− Ő nem jön?
− Szeretnéd? − kérdezte az anyja. Természetesen nem. − Csak azt hittem,
félsz...
− ... hogy megszöktök? − A kezében lévő lámpa le-fel ugrott egyet, mire
egy árnyakból álló hangtalan robbanás söpört végig a folyosón, amint
megvonta a vállát. − Még a lépcsőig sem jutnátok el. − Az árnyak és
fények kaotikus összevisszasága megnyugodni látszott, amint a fiú háta
mögé irányította a fényt. Ben teljesen automatikusan félig hátrafordult, majd
úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz érintené meg és szorítaná össze a
szívét.
Egy pók volt, de ezúttal csak egyetlenegy és nem egy egész hadsereg, de
legalább akkora volt, mint egy elhízott macska. Sima szőre fehéren
csillogott, akár a frissen lehullott hó. Ben hirtelen keserű ízt érzett nyelve
alatt, és összeszedte minden erejét, nehogy döbbenten hátrahőköljön. Nem is
a lehetetlen teremtmény látványától, hanem sokkal inkább attól, amit érzett.
− Te jó ég! Mit..., mit... csináltál?
− Én? Semmit. − A fény reszketett, majd amint megnyugodott, a hófehér
színű szörnyeteg is eltűnt. − Ne tegyél olyanért felelőssé, amit mások
tettek. Gondolod, Ramanov professzor még mindig azt állítja, hogy semmit
sem tud arról, ami idelent zajlott?
− Biztosan − mondta Ben.
− Akkor hazudik. De ez most nem számít. Gyertek!
A lámpát a plafonra irányította, amelynek köszönhetően másodpercek alatt
egy sápadt, beesett arcú és üres szemüregű kísértetté változott. Ben
pillanatnyilag sokkal inkább örült volna egy fáklyának vagy egy mágikus
üveggömbnek.
Mindenesetre a fény elég volt ahhoz, hogy ne teljesen vakon kelljen
visszabotorkálnia az úton, sőt ugyanolyan megnyugtató hatással volt rá, mint
az előbb a laborban, hiszen teljes valóságában mutatta meg környezetét: egy
koszos, betonból és szétolvadt, bizarr formákká meredt műanyagból álló
kiégett romot. Törmelék, leesett betondarabok és széttört üveg terítette be a
padlót, és mindenhol jég csillogott. De ez csak egy egész szokványos rom
volt, nem pedig egy kísértetkastély. Ráadásul egyetlen pókot sem látott.
Ennek ellenére határozottan érezte, hogy ott voltak. A reszkető fénysugár
szélén néha megmozdult egy-egy árnyék, sőt egyszer-kétszer mintha surranó
lépteket is hallott volna.
Végül elérték a folyosó végét és ezzel az alagutat, amely az Öregek
városának hatalmas barlangjához vezetett. Ez is megváltozott. Az alacsony,
csak kúszva átvágható átjáró helyett immár egy jó két és fél méter átmérőjű,
tökéletesen kerek járat tárult eléjük, melynek fekete kőből lévő falai úgy
csillogtak, akár a jég vagy a gondosan polírozott üveg. Úgy nézett ki, mintha
beleolvadt volna a kőbe, méghozzá olyan gyorsan és olyan elképzelhetetlen
erővel, amitől a kő egyszerűen elgőzölgött. A földön vastag, különösen
duzzadt jégkötegek csillogtak, melyből a lámpa pasztellszínű csillogó
fényeket csalt elő.
Édesanyja kikapcsolta a lámpát, mégsem lett teljesen sötét, ahogy a
jégkötegek ritmikusan pulzáló színei is megmaradtak.
Ben egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor később újra kinyitotta sem
változott semmi. A fényreflexnek tartott valamik valójában a jégből jövő
kísérteties fények voltak, amelyek az állomás feletti égbolton látott sarki
fényeknek hitt ragyogásra emlékeztettek. Kérdő és ugyanakkor nyugtalan
pillantást vetett édesanyjára, de ezúttal is csak egy mosolyt és egy burkolt
fejcsóválást kapott válaszul, valamint egy felszólító gesztust a követésére.
Anélkül, hogy megvárta volna reakcióját belépett az alagútba, de magassága
ellenére lehajtott fejjel és begörbített háttal ment előre. Ben követte, bár
előtte még visszanézett a válla felett és láthatóan hezitált. Bárhova ment
volna, csak nem ebbe a barlangba. Mögöttük nem látszott és nem hallatszott
semmi − ennek ellenére úgy érezte, mintha számtalan fekete gombszem
fürkészné Sashát és őt.
Az alagút túlsó végén lévő hatalmas barlang sem volt már sötét. A fejük
fölött lévő több millió gyémánt bárminemű külső fényforrás nélkül sohasem
látott színekkel kápráztatta el őket. A barlang tetejének egy durván
háromszögű szakasza beomlott, maga alá temetve ezzel a kőből lévő város
egy részét, illetve az óriási lyuknak köszönhetően láthatóvá vált az igazi
égbolt is, melyen egymásba folyó színek pulzáltak szüntelenül. A pillanat
egyszerre volt félelmetes és gyönyörű.
− Szóval ez tehetett a tegnapi földrengésről? − motyogta Ben maga elé.
− Földrengés? Ó, nem.
Anyja néhány lépést arrébb lépett, majd leguggolva felemelt egy ökölnyi
nagyságú gyémántot, egyet a több ezerből, ha nem több tízezerből, melyek
egyszerűen lepottyantak a plafonról. Színük már nem tejszerűen fehér volt
− mint első látogatásukkor, amikor Gerrit legalább egy tucatot is betuszkolt
belőlük hátizsákjába − , hanem acélkék, amely ugyanabban a ritmusban
pulzált, mint a fejük felett lévő, kővé dermedt égbolt és a lábuk alatt lévő
jég.
− Fel... felébredtek − suttogta a fiú. A vibráló fény ritmusa, mintha egy
pillanatra megváltozott volna.
− Még nem − válaszolta édesanyja. − De nemsokára. Megtörténik, Ben.
Most. Hamarosan visszatérnek. Elkezdődött.
Szinte áhítattal forgatta kezében a követ, majd óvatosan visszatette
ugyanoda, ahonnan elvette.
− Ezek itt... a lelkük? − kérdezte Ben bizonytalanul és feleslegesen.
Hiszen saját szemével látta, mi történt. Hiszen ott volt.
− Az emlékeik − felelte halkan és olyan csodálattal, amitől Bennek
irtózatos borzongás futott végig a hátán. Szinte hallotta a kemény kis
póklábacskák kaparászását a földön, és csak komoly erőfeszítések árán nem
fordult hátra. − Ennyi emlék, Ben. Ennyi tudás, ami odaveszett, és olyan
hosszú ideje várnak már. Végtelenül hosszú ideje.
Ben átkarolva Sasha vállát közelebb húzta magához a lányt − nem is csak
azért, hogy megvédje, hanem mert neki is biztonságra volt szüksége.
Kicsinek és elveszettnek érezte magát, mintha Sasha és ő lett volna az utolsó
ember ebben a végtelen és ellenséges világban.
− Kérlek − suttogta. − Még mindig nem késő. Ezt..., ezt nem teheted.
− Már semmi sincs, amit bárki is tehetne. Se te, se én, se bárki más e
földön. A végtelen várakozás véget ért. Felébrednek. Ez gyönyörű.
− El fognak söpörni minket. Nemcsak téged és engem, hanem mindenki
mást is. Tényleg ezt szeretnéd?
− Itt nem az számít, hogy én mit akarok − válaszolta nyugodtan. − Talán
igazad van, és az általuk létrehozott új világban már nincs számunkra hely...,
de ez nem holnap vagy egy év múlva fog megtörténni. Tévedsz, ha azt
hiszed, a megsemmisítésünket tervezik. Addig még sok időnek el kell telnie.
Nagyon sok időnek. A világon senki sem tartóztathatja fel őket, hidd el
nekem.
− És ezért... az ő oldalukra állsz? − suttogta dadogva. Nem akart hinni a
fülének.
− Te melyik oldalon szeretnél állni, Ben? − kérdezte gyengéden. − A
győztesekén vagy inkább azokén, akik máris vesztésre állnak?
Tudta, hogy nem az édesanyját hallja. De ha így is lett volna, azt is tudta,
hogy nincs igaza. Ő látta, milyen jövőt tartogatnak az Öregek a világnak,
egy megmérgezett égbolttal fedett, halott világot, ahol a sötétségen és a
fájdalmon kívül immár semminek sem volt helye. Sőt talán még annak sem.
Valahol felettük a köves égbolton egy hatalmas füstölgő valami
mozgolódott, mely ostorozva és fenyegetve igyekezett alakot ölteni, de nem
sikerült neki.
Meddig még?, gondolta magában Ben. Már szinte érezte a közelségüket.
− Miért hoztál ide? Hogy megijessz? Mert akkor sikerült.
− Te félsz? − megrázta a fejét. − Semmi értelme olyasmitől félni, ami
úgysem kerülhető el. Igen, azt akartam, hogy lásd, hogy megértsd, mennyire
felesleges lázadni az elkerülhetetlen ellen. − Hirtelen újra mosolyogni
kezdett. Egy mosoly, mely késként hatolt a fiú mellkasába. Idefelé jövet
csak attól félt, hogy újra látva édesanyját rá kell jönnie, semmi emberi nem
maradt már benne, amit régebben oly jól ismert. Most azt kívánta magában,
bárcsak így lenne. De még annyi minden volt belőle ebben a... valamiben. A
meghitt mosolya, a szemében ragyogó lágy melegség, minden egyes apró,
megszokott mozdulat... szinte elviselhetetlen volt csak ránézni is.
− Ha azt akartad, akkor nem sikerült. Engedj el minket! Ha úgyis tudod,
hogy nem tehetünk semmit, akkor nincs mitől félned! Nyugodtan
elengedhetsz minket... vagy legalább Sashát.
− Ha akarod − válaszolta szomorúan. − De akkor meghal.
Ben ijedten nézett rá, majd még szorosabban magához húzta a lányt. Épp
mondani készült valamit, de édesanyja gyorsan leintette, és így szólt.
− Azt akartam, hogy velem legyetek, mert itt legalább túl fogjátok élni.
Újabb végtelen pillanatba telt, mire Ben felfogta, mit akar ezzel mondani.
Egyszer csak világosan látott mindent.
− Nem engedhetlek el − mondta anyja, majd Sasha felé intett. − Ő
elmehet, ha akarod. A te döntésed.
− Akkor mindketten megyünk. − Ben nem volt benne biztos, hogy
komolyan gondolta. Elvégre most döbbent rá, hogy odafent csupán a biztos
halál vár rá, és ő még nem akart meghalni. Ugyanakkor azt is érezte, hogy
így nem akar élni.
− Amint mondtam − sóhajtott az anyja − , azt nem engedhetem.
− És hogy akarsz feltartóztatni? Erőszakkal? Még az összes... szörnyeteged
sem tud fogva tartani.
− Badarságokat beszélsz, fiam, és ezt te is tudod − mondta finoman
mosolyogva, de hangja határozottan sugallta, hogy kezd türelmetlen lenni.
− Rendben van. Dühös és csalódott vagy, de csak azért, mert még nem
érted, mi folyik itt. Majd megérted. Valamikor.
− Valamikor? − ismételte meg mérgesen. − Mikor? Ha már az új barátaid
engem is egy... valamivé tettek, mint...
Nem beszélt tovább, de édesanyja tudta, mire gondol, hiszen arca egy
csapásra elkomorodott.
− Mint engem? Ezt akartad mondani? Tévedsz, Ben! Semmire sem
kényszerítettek. Erre még ők sem képesek.
− Hát persze hogy nem − válaszolta Ben gúnyosan. − Látom.
Ennek ellenére jéghideg borzongás szaladt végig a hátán szavaitól. A vele
szemben álló ember immár nem volt teljesen az anyja, és mégis... még túl
sok volt benne ahhoz, hogy bebeszélhesse magának, úgyis csak egy akarat
nélküli bábuval cseveg, aki egészen véletlenül pontosan úgy néz ki, mint az
édesanyja. Talán igaza volt.
Emlékezett rá, hogy sokkal régebben és egy abszolút ártalmatlan
összefüggésből kifolyólag egyszer már beszélt édesapjával erről a témáról.
Apja azt állította, hogy semmilyen hipnózis vagy drog sem képes egy embert
olyasmire kényszeríteni, ami homlokegyenest ellentmond az akaratának.
Beszélt egyféle egyensúlyról, amelyet befolyásolni és akár megdönteni is
lehet, de arról is, mennyire lehetetlen olyasvalamit előhívni, ami nincs is
meg az illetőben.
Elhessegette a gondolatot. Ezt egyszerűen nem akarta elhinni.
Ben anyja hirtelen a magasba emelte a kezét, összehúzta a szemét, és két-
három másodpercig oldalra fordította a fejét.
− Megjöttek a barátaid. Mennünk kell. Megígéred, hogy nem csinálsz
semmiféle hülyeséget?
− Meg − válaszolta Ben bosszúsan. Hogy mi a hülyeség és mi nem, az
mindig a szemlélőtől függ.
Mintha csak hallotta volna gondolatát, édesanyja megrázta a fejét és kissé
komolyabb hangnemben megismételte.
− Nagyon sajnálnám, ha erőszakkal kellene itt tartsalak. Becsületszavadat
adod?
− Nem.
A villogó gyémántégbolt ritmusába dühös színek hatoltak be, és egy röpke
pillanatra embertelen harag jelent meg a nő szemében. Majd egyszer csak
kialudt, mielőtt végképp eluralkodhatott volna rajta. Egy gyors mozdulattal a
fiú mögött lévő járatra bökött.
− Ahogy akarod! Menjetek!
Ben biztos volt benne, hogy egy arc nélküli fehér szörnyeteget vagy esetleg
a félelmetes hópókot látja majd meg amint hátrafordul, de a járat teljesen
üres volt. A padlót befedő jégréteg pulzálása kissé mintha szaporább lett
volna, ennyi. Ennek ellenére úgy érezte, mintha változott volna valami.
Anyja újra felkapcsolta a lámpát, amikor elértek az alagút másik végébe.
Apró kis szőrös lábú árnyak menekültek a fény elől, valami zörgött, majd
újra az az idegen szag ütötte meg az orrát, amely most sokkal
kellemetlenebbnek tűnt, mint eddig.
− Hogy akarod megmondani nekik? − kérdezte Ben, miközben Sashával
kézen fogva követték anyját. Úgy tűnt, egészen biztos a dolgában, hiszen
egyetlenegyszer sem fordult hátra, hogy megnézze, ott vannak-e még. Mégis
hová szöktek volna? Előttük csak a laborba vezető folyosó terült el,
mögöttük pedig az Öregek városának barlangja.
− Mit?
− Hát hogy mindannyiukat meg akarod ölni − felelte Ben mérgesen.
− Semmi ilyesmit nem tervezek, Ben. Az fog történni, aminek történnie
kell. Nincs beleszólásom.
Ben megértette, milyen kevés értelme volt folytatni a beszélgetést. Vajon
miért nem akart hazudni neki?
Talán csak hogy lefoglalja magát, gondolta, miközben az utat fürkészte.
Mindenütt törmelék, fekete megégett fém, széttört beton és az olvadt
műanyag groteszk képződményei hevertek. Néha-néha reccsent valami a
lába alatt, de az előbb még üvegnek vélt valami, majdnem teljes egészében
jégből állt: számtalan kövér, felduzzadt kígyótetemnek tűnő köteg fedte be a
padlót, mindenfelé továbbágazva és -kúszva, akárcsak egy átlátszó moha. A
látvány elbűvölő és egyben félelmetes volt.
Mielőtt beléptek volna a laborba, édesanyja megtorpant, és hátrafordult.
− Megegyeztünk?
− Természetesen. De miben?
Anyja dühös szemet meresztett rá, majd valami zörgött, és ezúttal biztos volt
benne, hogy egy hófehér alakot látott a reszkető fénykör szélén
szökdécselni. Édesanyja egyetlen mozdulattal megfordult, és eltűnt az üveg
nélküli ajtót befedő fekete sötétség mögött. Ben igyekezett a sarkában
maradni. Mintha érzett volna valamit a láthatatlan sorompó átlépése után,
mint a hártyavékonyságú pókháló a bőrön. De lehet, hogy csak beképzelte
magának.
Azon törte a fejét, vajon Ramanov Tahiát vagy Harryt küldené-e utána?
Mindkettőt, természetesen Ramanov nélkül, Ben nem is igazán számított rá,
de remélte, hogy egyszer az életben azért mutat némi bátorságot.
Anyja gyors léptekkel és anélkül, hogy ügyet vetett volna a zsoldosokra,
elsétált mellettük, és csak akkor fordult vissza, amikor elérte a habos jéggel
bevont falat. A felszíne alatt táncoló jég egyre vadabbul villogott, majd
megnyugodni látszott.
Harry egy burkolt bólintással üdvözölte a fiút. Sashát látva nem tűnt
különösen meglepettnek, sőt Tahia is csak röviden rákacsintott. Ben látta,
hogy egyiküknél sem volt fegyver, legalábbis nem láthatóan. Tahia csakis
laptopját hozta magával a hóna alatt.
− Tehát? − fordult Harry Ben édesanyjához anélkül, hogy holmi
üdvözléssel húzta volna az időt.
A fénylő jégfal előtt álló nő nem válaszolt azonnal. A fény sötétebb színekre
váltott, és mintha teljes alakját egyféle komor gyűrűvel vette volna körbe.
Olcsó hatás, akárcsak egy ötvenes évekbeli horrorfilmben, amely
pillanatnyilag igencsak elérte a hatását.
− Késtek. Még éppen időben, de pontosabban nézve már nem − na, de
nem akarok kicsinyes lenni − mondta, majd Tahia laptopjára biccentett.
− Gondolom, azon vannak a kért fájlok, igaz?
− Talán.
− Ne játszadozzon velem, gyermekem! − A fények vibráló tánca még
komorabb lett. Sőt haragos.
− Én nem játszadozom, Mama! − felelte Tahia. Harry figyelmeztető
pillantást vetett rá, majd kissé megváltoztatott, de még mindig nem
tiszteletteljes hangnemben így folytatta. − Elhoztuk a kért fájlokat. Bár
fogalmam sincs, mi a túrót akar velük csinálni.
Ő bezzeg nem látta, amit Ben, ezért a fiú nagyon is megértette értetlenségét.
Az egykor hipermodern, és egy cseppet kísérteties labor hirtelen az őrület
helyszínévé lett, egy sötét, telis-tele nyomoréknak tűnő körvonallal és
formátlan... dolgokkal, melyeken hamis színek kúsztak felfelé, akárcsak a
gonosz kis állatok. Ő is feltette magának ezt a kérdést, mielőtt lejött ide,
pedig nem volt jogos. A labor minden fontos része itt volt, csak
pillanatnyilag a burjánzó jég és a hangtalanul pulzáló gondolatok alatt lapult.
Tahia igenis tévedett, ha azt gondolta, idelent minden elpusztult. Minden
egyes számítógép, felszerelés és készülék megvolt, csak most éppen
valami... másnak a részei voltak − sőt ezerszer olyan termelékenyek voltak,
mint azt készítőik valaha is álmodni merték.
− Ez maradjon az én gondom, gyermekem! − Ben édesanyja felszólítón
előrenyújtotta a kezét.
− Ne olyan hevesen! − szólt Harry. − Mi itt vagyunk, és lehetséges, hogy
át is adjuk magának, amit akar..., de nem ellenszolgáltatás nélkül.
− Ellenszolgáltatás? Micsoda érdekes szó, de attól függ milyen
összefüggésben használjuk. Csak úgy mellékesen: az még eszébe sem jutott,
hogy egyszerűen elveszem, ami kell?
− Nem fog elengedni benneteket! − kiáltotta Ben. − Egyikünket sem.
Sem édesanyja, sem Harry, sem pedig Tahia nem reagált szavaira. Akár
magában is tarthatta volna őket.
− Őszintén szólva nekem pontosan ez jutott elsőként az eszembe
− válaszolta Harry közömbösen. − Tahia éppen ezért gondoskodott róla,
hogy a fájlok biztonságban legyenek.
− Ó, már értem! − A fiú anyja elgondolkodó arcot vágott. − Hadd
találjam ki! Egyféle... jelszó, ha nem tévedek? Ami törli a merevlemezt, ha
rosszat adunk be, vagy talán valami még rafináltabb? − Igazán jókedvűnek
tűnt.
− Méghozzá különösen rafinált fajta. − Harry végigpásztázta a bizarr
módon megváltozott laborberendezést. Arca kissé zavartnak, de egyáltalán
nem riadtnak tűnt. − Tíz gramm termit. Nem túl sok, de a merevlemeznek
bőven elég lesz. Egyetlen hibás próba, és... − megvonta a vállát. − Netán
megkockáztatná?
Ben kételkedett benne, hogy ez komolyan feltartóztathatta volna az anyját
irányító ősrégi hatalmakat, de a nő egyelőre úgy tett, mint aki benne van a
játékban.
− Könnyűszerrel kényszeríthetnénk rá, hogy elárulja, higgye el nekem.
− Ezek szerint vállalja a kockázatot − mondta Tahia higgadtan.
A fiú anyja egy másodperc erejéig utálattal mustrálta, majd újra Harryhez
fordult.
− És mit kér érte?
− Nem sokat. Gyakorlatilag csak annyit, hogy tartsa be a szavát. Megkapja,
amit akar, ha elenged minket. − Ezzel Benre és Sashára bökött. − És őket
is. Plusz a foglyokat.
− Milyen... foglyokat? − Úgy tűnt, nem érti, miről beszél a férfi.
− Hát a Princessről való embereket − mondta Tahia. − Mindenkit. A
személyzetet és az utasokat.
− Mást nem? − kérdezte gúnyosan.
− Mást nem − felelte Harry. − Tudja, ha alaposabban körülnézek itt,
akkor nem hiszem, hogy szüksége van ezekre a fájlokra. Szerintem igazából
semmire sincs szüksége abból, amit mi adhatnánk... kivéve egy apróságot.
− És mi lenne az?
− Idő. Igazam van? Nem tudom, mire készül, mi több, nem is akarom tudni,
de maga lassan kifut az időből. Biztos vagyok benne, hogy ezek nélkül a
fájlok nélkül is eléri a célját. Tudom, mi maga, doktor. Régebben pontosan
ez volt a szakterülete, nem igaz? És maga a legjobb a területen, sőt talán az
egész világon. Ráadásul maga mondta: a viharnak pár nap múlva vége, és
akkor aztán ellepik a helyet a mentőcsapatok. Érdeklik a legújabb
rádióközlések, amelyeket sikerült elcsípnünk?
− Ne becsülje túl magát − válaszolta Ben édesanyja hűvösen. − Egy isten
háta mögötti helyen lévő meteorológiai állomás és pár hangyás
meteorológus, akikre már amúgy sincs szükség. Nem hiszem, hogy az
amerikai csendes-óceáni flotta mindent eldobva rohan majd ide.
− Aligha − helyeselt Harry. − Legalábbis egy órája még én is
egyetértettem volna ezzel az érveléssel.
A jégréteg alatti színek egyre vadabbul és sötétebben pulzáltak. A
Jégkirálynő hallgatott.
− Nem kellett volna hagynia, hogy a kis ölebje tönkretegye a
tengeralattjárót − folytatta Harry. − Bevallom, lenyűgöző, de nagy butaság
volt. A parancsnok ugyanis még idejében leadott egy vészhívást. Legkésőbb
egy órával a vihar után egy egész flottányi hadihajó tart majd erre. Gondolja,
hogy ez az őrült óriástintahal velük is képes végezni?
− Maga blöfföl − mondta Ben anyja, de mindenesetre úgy tűnt, mintha
kissé elbizonytalanodott volna.
Harry közömbösen megvonta a vállát.
− Hát, kockáztassa meg!
− Maga nem érti, mi folyik itt. − A Jégkirálynő nem látszott dühösnek,
inkább megpróbálta elmagyarázni. − Itt nem magáról, rólam vagy néhány
emberéletről van szó. Hanem valami sokkal többről és nagyobbról. Azt
hiszi, megzsarolhat? Komolyan azt hiszi, hogy őket is megzsarolhatja? Adja
ide!
Az utolsó szavakat kimondva felszólítón kinyújtotta a kezét. Fekete színek
lobogtak alakja körül, és valami... föléjük tornyosult. Valami hatalmas és
gonosz, mely akár puszta jelenlétével is megsemmisíthetné őket.
Harry jelzett Tahiának, aki rövid habozás után elővette és bekapcsolta, majd
Ben édesanyja felé fordította laptopját.
− Tessék. Győződjön meg róla! Minden rajta van.
A Jégkirálynő lassan közelebb lépett és odahajolt, vigyázva nehogy
véletlenül is megérintse a számítógépet. Mintha csak attól tartott volna, hogy
hirtelen a kezébe mar.
− Nézze meg! − türelmetlenkedett Harry. − Minden rajta van.
− És a jelszó?
− Megegyeztünk? A szavát adja?
Bármit is ér, gondolta magában Ben. De inkább hallgatott, anyja pedig
bólintott.
− Nincs. Csak blöff volt. Látja, én őszinte vagyok magához. Remélem,
maga is.
Ben édesanyja összeráncolt homlokkal még mindig hezitált egy ideig, majd
előrenyújtott karral lassan és nem igazán gyakorlottan pötyögni kezdett.
− Szóval minden rajta van? − kérdezte hitetlenkedve.
− Igen, és még sok minden más is − válaszolt Tahia. − Ha már benne
van, kérem vessen egy pillantást a főmenüre..., tudja, hogy kell? − Bár
Jennifer Berger gyanakvó pillantást vetett rá, mégis bólintott, mire Tahia
türelmetlenül legyintve így folytatta. − Ott talál egy Omega Doom nevű
fájlt. Nyissa meg! Rajta! Nem csapda, ne féljen! Talál benne olyan
információkat, amelyek érdekelhetnék magát.
Omega Doom... Ben már hallotta ezeket a szavakat egyszer, és már akkor is
jéghideg borzongás fogta el tőlük.
Határozottan látta, amint édesanyja észrevétlenül összerezzent olvasás
közben. Szeme kikerekedett, majd hangosan beszívta a levegőt.
− Mit..., mit jelentsen ez?
− Omega Doom − ismételte Tahia már-már boldogan. − Csak egy kis
óvintézkedés... mindenesetre. − Hirtelen széles mosoly jelent meg az arcán.
− Pedig nekem jobban sokkal tetszett volna az Omega Bumm elnevezés.
− Mi az ördög...?
− Ugye tudja, hogy ez itt, régebben egy amerikai katonai bázis volt?
− kérdezte Harry. − És gondolom, ismeri az egyedüli módon szabad és
civilizált világrészből származó barátainkat. Néha kicsit túlságosan is
óvatosak. Azt hiszem, hátrahagytak egy kis... biztonsági óvintézkedést.
− Beiktatott egy drámai szünetet, majd mindenféle gúny nélkül folytatta.
− Pontosabban szólva egy atom robbanófej. Mai viszonylatok szerint nem
túl nagy, de bőven elég, hogy két-három kilométeres körzetben mindent
elhamvasszon.
− Maga hazudik! − állította Ben anyja.
Harry higgadtan megrázta a fejét.
− Már azelőtt aktiváltam, hogy ide lejöttünk.
− Egy szavát sem hiszem! − mondta Jennifer Berger, mégis két lépést
hátrébb lépve majdnem nekiütközött a mögötte csillogó jégfalnak. A felszíne
alatt lévő színek bugyborékoltak. − Ehhez nincs elég bátorsága! Saját
magát is megölné vele!
− Valószínűleg − szólt Harry közömbösen. − Ez amolyan foglalkozási
kockázatviselés, tudja? A mi szakmánkban van egyféle íratlan szabály: ha
már úgyis elveszel, vigyél magaddal minél többet az ellenségből.
A komor színek lobogása lassan hangtalan zivatarrá változott, szinte már
úgy érezték magukat, mint egy tomboló vihar közepén.
Hirtelen hideg lett, elképzelhetetlenül hideg. Csakhogy a pillanat majdnem
olyan gyorsan elillant, ahogy jött, majd a fiú anyjának arcán a mindent
elsöprő düh helyett gúnyos kérkedés jelent meg.
− Aranyos próbálkozás, de nem hiszek magának. Maga nem az az
öngyilkos típus. Inkább az a fajta, aki utolsó lélegzetvételig küzd egy már
régen elveszett ügyért. Bátor, de buta.
Harry legalább külsőleg nyugodtan viszonozta ellenfelének tekintetét.
Természetesen Ben édesanyja sem adta fel, de amikor Ben épp azon kezdte
törni a fejét, vajon meddig bámulják még egymást, a férfi újra a
számítógépre mutatott.
− Amint láttuk, teljes hozzáféréssel rendelkezik az állomás
számítógépéhez. Ebben a fájlban pedig megtalálja az összes kódot és jelszót.
Győződjön meg róla maga. − Megvárta, míg újra a laptophoz lépett, majd
mosolyogva hozzáfűzte. − Kivéve azt, amivel hatástalanítani lehet a
bombát. De mielőtt még megpróbálja belőlem kiszedni, én sem ismerem. És
Tahia sem.
A hallgatás ezúttal hatalmas méretet öltött. Még a színekben lévő dühös
vibrálás is csökkenni látszott. Majd valami irtózatosan félelmetes dolog
történt: Ben minden irányból lágy sercegést és zizegést hallott, és mintha
valamiféle mozgást is észlelt volna, mire Tahia ijedten hátrahőkölt.
A laptop körüli jég életre kelt. Felszíne alatt színek pulzáltak, majd hirtelen
forrni kezdtek, de érdekes módon nem meleget, hanem hűvöset ontottak. A
fortyogó masszából vékony, hajszálfinom karocskák nőttek ki, majd
szétágaztak és újra összenőttek, végül pedig csillámló pókhálóval vonták be
az egész számítógépet. Felszíne alatt színek üldözték egymást ide-oda, mire
Ben ismét érezte az egész teremben láthatatlanul szétáradó feszültséget, egy
idegen és halálos valami eljövetelét. Ösztönösen átkarolta Sasha vállát, de az
eddigiekkel ellentétben, most valahogy ettől sem érezte magát biztonságban.
A közeledő valami túlságosan nagy volt, semmi sem nyújthatott védelmet
ellene.
A fiú édesanyjának arca minden figyelmeztetés nélkül dühösen eltorzult.
− Maga átkozott...! − robbant ki belőle, majd olyan erősen összeszorította
az ajkát, amitől az egy vékony és fehér sebnek látszott.
Bal kezével egy alig észrevehető mozdulatot tett, mire Bennek még
megijedni sem maradt ideje. Mögöttük valami hatalmas és fehér emelkedett
a magasba a semmiből, majd óriási lábakkal odaszökdécselt. Minden olyan
gyorsan történt, ezért egyiküknek sem maradt ideje reagálni. Ben szeme
sarkából látta, amint Harry és Tahia abszolút egyszerre megfordulnak, és
hirtelen fegyverrel a kezükben álltak ott. De bármennyire is gyorsnak tűntek,
a tombolva suhanó pókhoz képest mégis nevetségesen lassúak voltak.
Egyszerre teljesen fehér alakot öltött, majd az utolsó három-négy métert egy
hatalmas ugrással tette meg, hogy...
... kegyetlenül lerántsa Bent a lábáról!
Még kiáltani sem maradt ideje. Feje akkora erővel csapódott valami
jéghidegnek, hogy szabályosan rosszul lett a fájdalomtól, a fehér kolosszus
pedig nem csak játszva a földhöz szorította, de puszta súlyával még a szuszt
is kinyomta belőle. Halálos és tűhegyes lándzsáknak tűnő tépőfogak
szikráztak fölötte. A szörnyeteg förtelmes és félelmetes pofája egyre csak
közeledett övéhez, de valami pokolian hideg majdnem lágyan megragadta a
torkát. Egyetlen izmát is képtelen volt megmozdítani.
− Tudja, Harry, én még hiszek is magának. − Kétségbeesése és bénultsága
ellenére Ben jól hallotta a Jégkirálynő hangjában lévő unott hangot. − De
azt is hiszem, hogy mégiscsak ki kellene kapcsolnia azt a bombát. Nincs
igazam?
Még ha képes is lett volna rá, akkor sem merte volna megmozdítani fejét.
Ben szíve egész lassan vert, és valami egészen újat érzett: egy teljesen
újfajta és mindent felülmúló félelmet. Szeme sarkából látta, amint Harry
megfordul, és édesanyja fejéhez szegezi a fegyvert.
− Ugyan, ne nevettessen! Ezzel nem mentheti meg!
− Tudom! − felelte Harry. − Hívja vissza a dögöt, vagy kénytelen leszek
kideríteni, hogy golyóálló-e!
− Maga blöfföl − Hangjában volt egy csepp bizonytalanság. Vagy talán...
félelem?
Ben még mindig nem merte megmozdítani a fejét annak ellenére, hogy
bénultsága kezdett alábbhagyni. Ugyanakkor határozottan hallotta a
kattanást, amivel Harry felhúzta a fegyverét.
− Próbálja csak ki! Kettes számú szabály: sose szorítsd az ellenséged
annyira sarokba, hogy már ne legyen vesztenivalója! Küldje el ezt a...
valamit vagy lelövöm!
Egyetlen hosszú szívverés erejéig, mintha megállt volna az idő. Ben még
mindig a fejétől csak pár centiméterre lévő fél tucat fekete, abszolút
kifejezéstelen gombszembe bámult bénultan, elméjének másik fele azonban
egy gép érzés nélküli precizitásával dolgozott: vége, most és örökre. Harry
lőni fog, hűvös elszántságát hallva, ehhez nem fért kétség, és habár nem
látta, abban is biztos volt, hogy Tahia ugyanabban a másodpercben golyót
röpít a rajta ücsörgő szörnyeteg fejébe. A bőrét érintő tűhegyes fogak egyre
jobban égették, mintha valami maró savval lettek volna bevonva. Kegyetlen
logikával megáldott esze azt súgta, vége, meg fog halni, méghozzá most, az
elkövetkezendő két vagy három másodpercben, de érdekes módon még
mindig nem érzett félelmet. Talán azért, mert az őt ellepő borzalomhoz
képest a halál megváltásnak tűnt.
− Én akkor is megtudnám a választ, ha már maga halott lenne − mondta
Ben anyja.
− Azt el is hiszem − felelte Harry. − De az nem segítene magán, ha
megölne minket. Tegye meg, és egy fél óra múlva ez az egész itt, csak egy
radioaktív sugarú kráter lesz.
Újabb másodperc telt el. A torkán lévő égés immár elviselhetetlenné vált, és
a mellkasán trónoló szörnyeteg súlya is mintha egyre nehezebb lett volna.
Majd egyik pillanatról a másikra eltűnt. A pók szökdécselve visszahúzódott,
Ben pedig oldalra dőlve, kétségbeesetten kapkodott levegőért. A haláltól
való félelem egyszerre megjelent és szó szerint összeszorította a torkát.
Szíve úgy dübörgött, hogy azt hitte, kiugrik a helyéből. Nyöszörögve
összegörnyedt a földön, és ösztönösen megpróbált valahogy oldalra mászni,
de végtagjai egyszerűen nem engedelmeskedtek neki.
Egy idő után szerencsére véget ért, és legalább karja és lába felett
visszanyerte a kontrollt, legalábbis annyira, hogy kissé feltápászkodva
arrébb vonszolhassa magát. Egész testében reszketett, szíve a torkában
kalapált, és valahogy úgy érezte, mintha egész testét... bemocskolták volna.
Minden körbe-körbe forgott vele. Iszonyúan félt.
− Minden rendben?
Könnybe lábadt szemmel felpillantott, de először csak egy alakot látott.
Párszor pislogott, majd felismerte Tahia arcát. Krétafehér volt.
− Én... − A szájában lévő savas íz hirtelen annyira erőssé vált, hogy
képtelen volt tovább beszélni. Vadul nyeldekelni kezdett (amivel csak
rontott a helyzeten), majd még egy kicsit oldalra kúszva, kézfejével
undorodva letörölte a száját. − Bocsánat.
− Nehogy már kínosan érezd magad! − mondta Tahia, ami roppant
őszintének hangzott. − Én is így érezném magam a helyedben. Legalább
így. − Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki. Pupillája akkora lett
az ijedtségtől, hogy szeme majdnem feketévé vált. − Sőt szerintem még
Harry is.
Ben reszketve felegyenesedett, és akarata ellenére a hatalmas pókra nézett,
majd rögtön meg is bánta tettét. Most, az első ijedtség után (nem, még
biztosan nem volt vége, az előbb történteket azonban valószínűleg sohasem
fogja elfelejteni, de legalább azt képzelte, igen), már felismerte: a folyosón
látott hófehér szörnyeteg volt az, bár megközelítőleg sem volt akkora, mint
azt a pánik hatására látta, mégis irdatlan nagy volt. Szélesre tárt, testétől
igencsak messze nyúló lábaival együtt körülbelül másfél méter lehetett.
Mereven néző szemei érzéketlen külsőt kölcsönöztek arcának. Habár
látványa alig volt elviselhető számára, mégis nehezen vált meg tőle.
Harry rá sem nézett, hanem kitartóan a Jégkirálynőre szegezte fegyverét.
− Még van körülbelül húsz perc, ha jól sejtem. Lassan nem ártana dönteni.
− Azt hittem, már megtettem. Tegye le a fegyvert!
Harry valóban kissé lejjebb eresztette a fegyverét, de továbbra is figyelmes
és feszült maradt.
− Már csak tizenkilenc perc. Körülbelül.
A laboron újra átrobogott egy hangtalan, színekből álló vihar, és egy egész
hadseregnyi apró árnyék suhant át a Jégkirálynő arcán, melyekből néhány ott
is maradt.
− Ki biztosít engem arról, hogy betartja a szavát, és nem kapcsolja vissza a
bombát?
− Senki. Eltekintve attól az apróságtól, hogy igencsak szeretnénk életben
maradni. A maga döntése.
− Rendben van. Maga nyert.
Harry pislogni kezdett. Most először komolyan meglepődött, és egy kicsit ki
is zökkent.
− Csak... így?
− Nem azt mondta az előbb, hogy kevés az időnk? − kelletlenül legyintett
egyet a számítógép felé, amely egyre jobban átalakult valami teljesen...
mássá. Asztmaszerű köhécselése és kerregése már nem volt hallható, a
képernyő elsötétült, miközben az egymást belepő, jégből lévő pókhálókon
keresztül piros és zöld színű villámok suhantak át. − Én megkaptam, amit
én akartam, maguk pedig megkapják, amit maguk akarnak.
− Vigye őket a Princessre! − mondta Harry. − Élve! Amint vége a
viharnak!
− Ahogy akarja! − Tekintete abszolút érdektelenül végignézett Benen, és
mostanra már semmi emberi nem maradt a szemében. Fekete, élettelen
üregek, melyekben csupán egy ősrégi, még a jégnél is hűvösebb valami volt.
− A viharnak... − Még a legsötétetbb éjszakánál is feketébb színek
vibráltak át a termen, majd újra kialudtak − , ... néhány óra múlva vége.
− Néhány óra múlva? − ismételte meg Harry döbbenten. − De az előbb
nem azt mondta, hogy...
− A következő napfelkelténél. − A hangja megváltozott. Ben képtelen volt
szavakba foglalni, de egyértelműen érezte. Immár végleg Jégkirálynővé
változott. Már gondolatban sem tudott anyjaként ránézni, hiszen a velük
szemben álló lénynek már alig volt köze az emberhez. − Amíg a nap az
égen ragyog, elhagyhatják az állomást. Utána nem.
− És... a foglyok? − kérdezte Harry még egyszer.
Rövid, de igencsak gonosz vigyor jelent meg az arcán.
− A hajón várnak majd magukra. Majdnem kétszáz halott férfi és nő. Jó
szórakozást hozzájuk! − Türelmetlenül legyintett egyet kezével. − És most
menjenek! Még van tizennyolc percük!
− Mínusz az idő, amíg feljutunk − válaszolta Harry. Még mindig kissé
döbbentnek tűnt, de már kezdte összeszedni magát. − Igen. És örülnénk, ha
kíséret nélkül mehetnénk.
Ezúttal nem kapott választ. A Jégkirálynő csak bámult rá, mire a mögötte
lévő fal szintén néma és villogó dühben lobogott. Ben hirtelen gyors és
tipegő lépéseket hallva hátrafordult, és látta, amint a pók elsiet. A félelem
azonban ott maradt. Bizonytalanul és már-már aggódva amiatt, amit látni
fog, Sashához fordult. A lány egész idáig meg sem moccant, és továbbra is
az üresbe bámult, akár egy baba. Lehet, hogy fel sem fogta, mi történt
körülötte.
Valami azonban azt súgta neki, nem így volt, a gondolat pedig együttérzést
és dühöt ébresztett benne. Egészen idáig azt hitte, a kis pókos kalandja a
legrosszabb, ami egyáltalán történhet egy emberrel, de egyetlen pillantás
Sasha elhalt arcára bőven elég volt ahhoz, hogy megértse, tévedett.
Harry egyetlen másodpercig sem szem elől veszítve a Jégkirálynőt
odahátrált Benhez, bal kezével durván lábra állította, majd másik kezével
jelzett Tahiának, hogy gondoskodjon Sasháról. Hamar odakalauzolta a
kijárathoz, lábával berúgta az ajtót, majd gyorsan a háta mögé nézett. Tahia
és a még mindig teljesen tehetetlen Sasha követte őket, majd a zsoldosnő
elővarázsolva fehér sarki ruhájából egy zseblámpát bevilágította az előttük
lévő területet. Egy világos, soklábú valami gyorsan elsuhant előttük, még
mielőtt a fény felfedte volna kilétét.
− Minden rendben − válaszolta Ben olyan hangon, ami abszolút
feleslegessé tette Harry homlokráncolását.
Nem is mondott semmit, csak még erősebben megragadva a fiú karját
szedték a lábukat. Semmi sem állt az útjukba, sőt az egyetlen zajt is csak
saját lépéseik, ruhájuk zörgése és az itt-ott lévő törmelékdarabkák arrébb
rúgása okozta. Csakhogy az őket körülvevő sötétség nem volt üres. Nem
csak Ben volt az egyetlen, aki határozottan érezte a néma haragot, mely
sercegő elektromossághoz hasonlóan lebegett a levegőben. Valami... volt ott,
valami sokkal nagyobb, mint az előbbi bábu, akivel beszéltek.
A lépcsőhöz érve Harry kénytelen volt elengedni Ben karját, hogy
segíthessen Tahiának átemelni Sashát a széttört alsó lépcsőfokokon.
Egykedvű állapotához képest egész ügyesen viselkedett, de ennek ellenére
két-három drága percet vesztegettek el, mire Harry is felpattant a lépcsőre.
Bennek most az először támadt az az érzése, hogy nem blöffölt, azaz a
Jégkirálynőnek elmondott bomba igaz lehet. Mennyi idejük is volt még?
Bennek nem sikerült megsaccolnia, mennyi időre volt szükségük a labortól
idáig − biztosan csak néhány perc, ami ettől függetlenül meglehetősen
soknak tűnt. A Sasha által diktált tempóban igyekeztek minél előbb feljutni a
kiégett fémszerkezet tetejére, majd Tahia egyszer csak elengedve Sasha
kezét futásnak eredt.
Ben azonnal mellette termett, és a karjába zárta. Egy kisebb düh futott át a
testén, amikor érezte, mennyire érzéketlenül fogadta érintését.
Mégis:
− Várjál − mondta Ben, amikor Harry röviden rápillantva szintén el akart
fordulni.
A zsoldos habozott, és szinte vágyakozva nézett arra, amerre Tahia szaladt,
de mégsem sietett annyira. Ben hirtelen megértette, ki volt az az egyetlen
ember az állomáson, aki megállíthatta a bomba visszaszámlálását.
− Igen?
− Ott, lent, az előbb. − Bennek ahhoz is össze kellett szednie magát, hogy
egyáltalán beszélni tudjon. Saját hangja teljesen idegennek tűnt számára.
− Amikor azt mondtad, az any... a Jégkirálynőnek, hogy lőni fogsz...
Harry oldalra hajtva a fejét vizsgálgatta.
− Megtetted volna?
− Igen − válaszolta a zsoldos komolyan. − Utána pedig beélesítettem
volna a bombát.

28

− Ez volt a legjobb, amit tettünk − mondta Ramanov −, pedig maga és az

emberei csináltak már egy-két eszement dolgot, mióta itt vannak.
− Szokásához híven dühösen csengett, arca pedig szintén szokásához híven
dühös grimaszba torzult, mégis egész másképp tűnt, mint máskor.
Ramanovhoz ugyan, mondhatni hozzátartozott a düh és a rosszkedv. Ahhoz
viszont nem kellett különösebben jó emberismeret, hogy rájöjjenek, az
indulatosság mögött valójában félelem rejtőzik.
− Ó, tényleg, így látja? − Harry gyorsan elfoglalta Ramanov már-már
törzshelyévé vált székét az asztal egyik végén, és két ujjával a billentyűzeten
dobolt. Fejét hirtelen a két falmonitor felé fordította, mintha valami
konkrétat keresett volna rajtuk. A két képernyő azonban sötét maradt. Az
oroszra viszont egyetlen pillantást sem vetett.
− Bizony. Ennél már csak egy butább dolog jut az eszembe − méghozzá az
a tébolyult pillanatom, amikor alkalmaztam magukat, és komolyan elhittem,
hogy megvédenek bennünket.
Harry ezt még válaszra sem méltatta, de Robert Berger így szólt.
− Azért ez egy kicsit igazságtalan, professzor! Harry és az emberei az
elmúlt napokban legalább...
− Négy perc, Berger doktor − vágott a szavába Ramanov. − Négy perc és
a kedves barátja mindannyiunkat a levegőbe repített volna. Magát, engem, a
családját és mindenki mást itt, az állomáson.
− Négy és egy fél, professzor. Sőt majdnem öt. − Harry még mindig nem
nézett Ramanovra, de a számítógép billentyűjén kopácsoló ujjak egyre
türelmetlenebbnek tűntek.
Ramanov mély lélegzetet vett, de a várt robbanás immár elmaradt.
− Maga ezt az egészet itt, egy óriási játéknak tartja, ugye? Pedig nem az.
Tudom, hogy azt gondolja, egy begyöpösödött öregember vagyok, aki már
leélte élete javát, és akit azért küldtek ide a világ végére, hogy ne rontsa
másutt a levegőt. Talán még igaza is van. De ez még nem jogosítja fel arra, a
fenébe is, hogy játszadozzon az életünkkel!
Hanem inkább mindenki más életével?, kérdezte Ben. Vagyis csak akarta.
Helyette inkább még jobban bebugyolálta magát a Van Staatentől kapott
takaróval, és átfagyott kezével megragadta a forró kávétól gőzölgő bögrét.
Mindkettő abszolút tipikus volt a Heidi van Staaten-féle gondoskodásra:
kétségtelenül tette a dolgát, de a takaró kegyetlenül dörzsölte a bőrét, sőt
igencsak rossz szagot árasztott magából, a kávé pedig minden volt, csak nem
kávéízű. De legalább forró volt.
Ben keze mégsem hagyta abba a reszketést.
Megkérte Harryt, hogy senkinek se meséljen a laborban történtekről, mire a
zsoldos roppant megkönnyebbülten reagálva alátámasztotta állítását,
miszerint a laborban uralkodó irdatlan hideg miatt reszket. Egy szót sem
szólt Ben és a tízlábú förtelem találkozásáról, ahogy arról sem, mi történt a
fiú és az édesanyja között.
− Nem csak az életünkről volt szó, professzor − felelte Harry. − A fenébe
is, mi van ezzel az átkozott kamerával? Nem mutat semmit!
Ramanov fújtatott.
− Azt hiszem, már egyszer elmondtam, mit gondolok erről az egész
világvége-történetről. Magának teljesen elment az esze! És még nem is
tartotta fontosnak, hogy megkérdezzen?
− Miért, talán egyetértett volna?
− Természetesen nem! Maga...
− Na, látja, ezért nem is próbáltam! − szakította félbe Harry, majd
megnyomott egy másik gombot, és az arca felragyogott. − Na, tessék!
Ben röpke pillantást vetett a valóban újra életre kelt monitorra, majd
elfordult. Csupán zavarások látszottak.
− Mivel nem értett volna egyet? − kérdezte Ben apja gyanakodva.
− Azzal, hogy a bombával zsarolja! − sziszegte Ramanov. − Hogy
beélesíti!
− Hát jó − motyogta Ben édesapja. − Bevallom, egy kicsit drasztikus
volt, de...
− Egy atombomba − mondta Ramanov. Síri csend lett.
A központ majdnem teljesen üres volt. Ramanovon, Harryn és Ben apján
kívül mindenki elrohant, hogy felkészüljenek az előttük álló evakuálásra, de
egyszerre csak annyira csend lett, hogy Ben szinte hallani vélte hármójuk
szívverését.
− Egy... atombomba? − A fiú édesapja Ramanovhoz fordult. − Ezek
szerint... egész végig egy éles atombombán ücsörögtünk, és maga még arra
sem méltatott minket, hogy tájékoztasson róla?
− Az atombomba talán egy kicsit túl drasztikus kifejezés. A robbanófej
inkább találó.
− Tizenöt kilotonna − fűzte hozzá Harry még mindig a monitort kémlelve.
Ben édesapja láthatóan fellélegzett, mire Ben a kávéjába kortyolva így szólt.
− Hirosimánál tíz volt!
Apja visszasápadt.
− Ez..., ez most vicc, ugye?
− Másfél Hirosima. Ahogy mondtam: az ilyesmit manapság ágyúkból lövik
ki vagy egy aktatáskában szállítják − Harry tovább kalapált a
billentyűzeten, majd egy dühös mozdulattal ellökte magától. − A fenébe is,
semmit sem értek ebből a szemétből! Tahia kell!
− De..., de ez őrület! Ramanov, maga..., maga nem is tartotta fontosnak,
hogy szóljon róla?
− Tudták, hogy létezik önmegsemmisítő berendezés.
− De nem atombomba!
− És maga szerint van különbség?
− Még szép, hogy van! − dühöngött Robert. − Nem mindegy, hogy...
− Egy kilotonna vagy egy megatonna röpíti-e a levegőbe? − nevetett
Ramanov gonoszul. − Nekem mindegy. A halál az halál. De ha
megnyugtatja, doktor, én ugyanígy megrémültem, amikor meghallottam a
létezését. Még az amerikaiak hagyták itt az állomás kiürítésénél.
− És sosem kérdezte, miért?
− Netán kellett volna? Ez itt egykor egy katonai bázis volt. Tudja jól,
milyen paranoiásak voltak az amcsik a hidegháború alatt.
− De azért nem ennyire paranoiások. És főleg nem ilyen eszementek, hogy
itt hagyják ezt az izét!
− Nem is hagyták − avatkozott közbe Harry. Ramanov, Ben és édesapja is
döbbenten néztek rá. − Legalábbis nem csak úgy. Üzemképtelenné tették.
Tahia és Gerrit szinte minden szabad percüket azzal töltötték, hogy életet
leheljenek belé.
− Nahát, az emberei igazi zsenik! − állapította meg Robert Berger
gúnyosan.
− Nem rosszak. Amúgy pedig húsz év az húsz év. Ami akkoriban még
teljességgel lehetetlennek tűnt, az manapság már gyerekjáték, amit
bármelyik pattanásos kis hacker megoldhat egy órán belül egyetlen
forrasztópáka segítségével.
− Köszönöm a bókot − szólt Tahia az ajtóból. − Pedig azt sem tudom, mi
fán terem a forrasztópáka. Hiszen tudod, hogy kétbalkezes vagyok. − Jobb
kezét tenyérrel felfelé tartva odasietett Harryhez, közben aggódó pillantást
vetve Benre így szólt. − Minden rendben van?
Ben röviden biccentett a fejével, majd gyorsan bögréje mögé bújt, de közben
figyelmét nem kerülhette el édesapja homlokráncolása, illetve a zsoldosnőre
vetett kérdő és egyben gyanakvó tekintete.
− Szóval, hol a probléma? − kérdezte Tahia, miközben két bal kezét még
mindig előrenyújtva odalépett Harryhez.
− A probléma valószínűleg az én két bal kezem! − válaszolta Harry
kelletlenül, majd úgy meglökte a billentyűzetet, hogy Tahiának még épp
sikerült elkapnia. − Biztos túl együgyű vagyok hozzá.
− Erre most mit mondjak? Ellenkezzek? A főnököm vagy, az isten
szerelmére! − Harry grimaszt vágott, mire Tahia komolyabban folytatta.
− Mit keresel?
− Az időjárásjelentést! − Harry átadva a helyét felállt, Tahia viszont
felkapva a billentyűzetet a két másik képernyőhöz sétált. − Nézd meg, mi
újság ezzel az átkozott viharral.
− Egy... atombomba? − motyogta Robert még egyszer.
− De csak egy icipici, dokikám! − dalolt Tahia. Ujjai serényen repkedtek a
billentyűkön. − Mai viszonylathoz képest egy kis robbanóbéka. − A
képernyő vibrálni kezdett, elsötétedett, majd újra felvillanva a már jól ismert
meteorológiai térképet mutatta Antarktisz partjáról. Valami megváltozott, de
Ben nem tudta megmondani, micsoda.
Ramanov viszont láthatóan igen, mivel csodálkozva szívva be a levegőt, két
lépéssel Tahia mellett termett.
− De hát... ez lehetetlen.
− Kellemetlen hírek, professzor? − érdeklődött Harry.
− Ellenkezőleg. De hát ennek nem kéne így lennie.
− Minek? − Ben melléjük szegődött, majd rövid habozás után édesapja is
követte példáját. Harry a helyén maradt, de hirtelen igen figyelmes arcot
vágott.
− Ez itt, látják? − Ramanov kivette Tahia kezéből a billentyűzetet, és
pötyögni kezdett rajta. A monitoron még több és még zavarosabb
szimbólumok tűntek fel, Ben immár semmit sem értett.
− Nem − válaszolta Robert.
Az orosz visszaadta a billentyűzetet a zsoldosnőnek, és a monitorhoz lépett.
− Ez tegnap még nem volt itt − kinyújtott karja egy világos és különös
örvényre mutatott a felhők között.
− Aha − szólt Ben apja. − És ez pontosan micsoda?
− Az orkán szeme − Ramanov valahogy... zavartnak, sőt már-már ijedtnek
látszott. − Tudják, mi ez? Egy majdnem teljesen szélcsendes terület egy
trópusi hurrikán kellős közepén.
− Képzelje, ezt még én is tudom. És mi olyan különleges benne?
Ramanov tekintete már majdnem könyörületes lett.
− Hogy ez nem is egy trópusi hurrikán, doktor. Legalábbis néhány órája
még nem volt az.
− Hát én nem sokat értek ezekből a dolgokból − mondta Harry. − Úgy
értem, nem időjós volnék, hanem csak egy apró katona, de nem lehet, hogy
ez... kissé szokatlan?
Ramanov dühös szemet meresztve rá hallgatott.
− Nos, professzor. Mondja, minek kell még megtörténnie ahhoz, hogy
felfogja, mire képesek?
Ramanov egy további másodpercig csak bámult rá, majd olyan közel hajolt a
képernyőhöz, hogy arcával majdnem megérintette a műanyag üveget.
− Légnyomás, hőmérséklet, szélsebesség... lehetetlen. Erre senki sem
képes!
− Én nem nevezném senkinek azt az izét odakint. − Harry gyorsan
megrázta a fejét, mielőtt még Ramanov válaszolhatott volna, és témát
váltott. − Mikor megy fel a nap?
− Alig négy óra múlva − vágta rá Ramanov anélkül, hogy tekintetét levette
volna a monitorról.
− És meddig?
− Alig három óráig − felelte Ramanov még mindig a képernyőre meredve,
miközben ujjbegyét a lehetetlen szimbólumokra és számokra helyezte.
− Ez... ez teljességgel lehetetlen.
Harry mégiscsak felegyenesedett.
− Ezek szerint kevesebb mint hét óránk van arra, hogy felvigyük az
embereket a Princessre. Ez állati húzós lesz. A sérültek pedig nem könnyítik
meg kifejezetten a helyzetet.
− Csak három kilométer − szólt Ben apja.
− Mínusz ötven fokban és ebben a pokoli viharban? Még ha a vihar el is
áll...
− El fog − vágott közbe Ramanov halkan, és hangjából határozottan
kiderült, hogy még neki is nehezére esik elhinni, amit mond. − Ha... ez
igaz, akkor négy óra múlva elér minket a szem.
− Pontosan úgy, ahogy a Jégkirálynő mondta − motyogta Ben. Harry csak
bólintott, de Robert döbbent pillantást vetett rá. Ben eddig még nem is
említette, hogy beszélt az édesanyjával.
− Hadd találjam ki, professzor − mondta Tahia. − Ha figyelembe vesszük
a nagyságát és a gyorsaságát, akkor körülbelül három óráig lesz felettünk.
− Az orosz bólintott, mire Tahia hozzáfűzte. − Úgy tűnik, betartja a
szavát.
− És ez olyan meglepő? − kérdezte Ben édesapja immár gyanakvó
hangon.
Sem a zsoldosnő, sem pedig Harry nem tette meg neki azt a szívességet,
hogy válaszoljon.
− Azaz hét helyett három óránk marad − Harry hangja inkább dühösen,
mint aggódón csengett. − Ezt képtelenség megcsinálni − mondta, majd
odalegyintett Tahiának. − Szükségem lesz a külső kamerákra.
Tahia begépelt valamit a számítógépbe, és a Ramanov arca előtt lévő kép
máris a sátortető alatti terület zöldes felvételére váltott.
− Hé! − tiltakozott az orosz.
− Nyugalom! Attól nem fog változni, hogy megállás nélkül bámulja.
− Egy kelletlen mozdulattal odalra intette Ramanovot. − Kérem,
professzor! Valamit le kell ellenőriznem.
Ramanov nem lett volna Ramanov, ha további két másodpercig nem időzött
volna a képernyő előtt, de végül csak feladva makacsságát, odaengedte az
asztalt megkerülő Harryt.
− Ezt a részt itt. Fel tudod nagyítani?
Tahia engedelmeskedett. A képrészlet közelebb jött, Ben pedig néhány
másodperc múlva észrevett egy sarkos körvonalú valamit, de nem ismerte
fel, mi az.
Ezek szerint Ramanov élesebb látású volt, vagy talán tudta, mit keresett
Harry.
− A hójáró? − Harry némán bólintott, majd Ramanov hozzáfűzte. − Vagy
az, amit a kedves barátja épen hagyott belőle.
Mindkettő stimmelt, gondolta Ben. A még mindig elmosódott körvonalból
felismerte a vastag gumiláncokon futó hómacskát, és jól emlékezett a
megrepedt fém hangjára, illetve a szilánkokra tört kabinüvegből kitörő
vulkánra, amikor Tooth végighorzsolta hangágyújával a járművet.
− Hány ilyenünk van, professzor? − kérdezte Harry közömbösen.
− Kettő, de a másik már egy hónapja a szerelőműhelyben áll. Azt hiszem,
szétszedték a hajtóművét.
− Az nem gond − mondta Harry határozottan, miközben máris Tahiához
fordult. − Gerrit és te nézzétek meg a masinát. Én pedig kimegyek, és
megnézem, mi újság ott azzal.
− Magának elment a maradék esze! − kiáltotta Ramanov.
− Ebben én is biztos vagyok, különben nem lennék itt!
− Elkísérlek − szólt Ben.
Nem csak Harry nézett rá döbbenten. Apja láthatóan vett egy nagy levegőt,
hogy tiltakozzon, de Tahia megelőzte.
− Nem rossz ötlet. Legalább nyitva tarthatja a szemét arra az esetre, ha
esetleg a kis barátaink valami kellemetlen meglepetést szerveztek neked.
Ben édesapja furcsa képet vágott, Harry pedig futólag bólintott egyet, és
kivette kezéből a Van Staaten által készített, meghatározhatatlan löttyöt
tartalmazó bögrét.
− Semmi vész, doki! Majd én vigyázok rá!
− Nekem akkor sem tetszik − mondta Robert, de nem tűnt olyan
határozottnak.
Ben esélyt sem adott arra, hogy újra átgondolja döntését. Gyorsan lerúgta
magáról a takarót, és elhagyta a helyiséget. Tahia és Harry szorosan követte,
majd gondosan becsukták maguk mögött az ajtót. Ramanov és Ben édesapja
egyedül voltak a központban, Ben pedig nem tudta volna megmondani, kit
sajnál jobban.
− Köszönöm − mondta egyszerűen. A zsoldosnő mosolygott egyet,
miközben Harry kritikus szemmel vizsgálgatva akart mondani valamit, de
aztán egy vállrándítással elintézte a dolgot. Valószínűleg nem szívesen vitte
magával odakintre, és őszintén szólva Ben is ugyanígy érzett. Ha viszont ott
maradt volna, akkor édesapja bizonyára kifaggatta volna az anyjával
folytatott beszélgetésről a laborban, és ezt pillanatnyilag nem bírta volna
elviselni.
− Jobb, ha elmész Sashához és gondoskodsz róla − szólt Harry. −
Szerintem nagyon úgy festett, mint akinek támaszra lenne szüksége.
− De én azt hittem...
− Hogy kiviszlek magammal? Azt már nem. Nagyon veszélyes odakint.
Nem lesz rá alkalmam − és főleg kedvem − , hogy még rád is vigyázzak.
Ben jól ismerte Harryt ahhoz, hogy tudja, mennyire lehetetlen lebeszélni
olyasmiről, amit már egyszer a fejébe vett, de ennek ellenére megpróbálta.
Pedig pontosan tudta, hogy Harrynek igaza volt azzal kapcsolatban, amit
Sasháról mondott. Valamilyen okból kifolyólag félt újra találkozni vele.
Ráadásul úgyis a legjobb kezekben volt, hiszen Van Staaten egyből szárnyai
alá vette, amint visszaértek.
− De lehet, hogy elkel majd a segítség ott, kint.
− Miben? Gondolod, hogy van valami, ami...
− Igaza van, Harry! − vágta rá Tahia hirtelen. − Én sem örülnék annyira,
ha egyedül mennél ki.
Ben nem tudta volna megmondani, melyikük nézett döbbentebben a
zsoldosnőre. Tahia mindenesetre egy röpke és megerősítő bólintással így
folytatta.
− Majd megvár a zsilipnél, de legalább nyitva tartja a szemét. Ki se kell
mennie.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Harry. − Ti, lányok összefogtok?
− Hé! − tiltakozott Ben. Tahia csak mosolygott.
− Hát jó! − Harry megadta magát. − Bent maradsz a zsilipkamrában, és
nyitva tartod a szemed! De nem teheted ki a lábad, rendben?
Ben túlságosan is meglepődött ahhoz, hogy bármit is mondjon. Csak
bólintott. Nem emlékezett arra, hogy Harry valaha is ilyen gyorsan beadta
volna a derekát. Egyszerűen nem értette az okát.
− Gerrit menjen le a garázsba, és nézze át a másik hójárgányt! Menj vele,
hátha tudsz segíteni neki! Ha nem, akkor menj Van Staatenhez, neki minden
segítségre szüksége lesz az evakuálás megkezdéséhez! Pakoljon össze
minden gyógyszert, amilye csak van!
Tahia eltűnt, majd Harry is sarkon fordult anélkül, hogy meggyőződött volna
arról, Ben követi-e. Feltehetőleg mindegy volt számára.
Nem rögtön a zsiliphez mentek, hanem az ebédlő felé kerültek, hogy meleg
ruhát szerezzenek. Harry egész végig nem szólt egy szót sem, aztán csak
némán a kezébe nyomott egy fehér és bélelt, legalább két számmal nagyobb
sarki ruhát. Egy kicsit úgy érezte magát benne, mint egy középkori
lovagruhában, és őszintén szólva nem is volt sokkal könnyebb nála. A
gondolat, miszerint valószínűleg Harry egyik már halott barátjáé volt,
szintén nem könnyített a dolgon.
Inkább nem mondott semmit. Nem tudta, mire vélje Harry hirtelen
véleményváltozását, de vigyázott, nehogy az utolsó pillanatban még
meggondolja magát.
Amikor végre elkészültek, Harry még egy fegyvert is akasztott a vállára,
majd három tartalék tárat és két kézigránátot tuszkolt a kabátzsebébe, ennyit
a meggyőződéséről, mely szerint a Jégkirálynő betartja a szavát.
Ben kényelmetlen és szokatlan ruházatában egy táncoló medvéhez
hasonlóan odasétált az ajtóhoz, és várta, hogy Harry elinduljon. Harry
azonban semmi ilyesmit nem tett, csak kifejezéstelen arccal mustrálta, majd
kabátujját feltűrve az órájára nézett. Elég türelmetlennek tűnt.
− Mire vársz? − kérdezte Ben. Nem számított válaszra, és nem is kapott.
Harry kelletlenül lerázta kabátujját, és a konyhabútornak dőlt.
Bennek nem kellett túl sokáig várnia. Annak ellenére, hogy egy kisebb
örökkévalóságnak tűnt számára, alig telt el öt perc, mire kinyitódott az ajtó
− és legnagyobb meglepetésére Schulz kapitány lépett be rajta. Még
fáradtabbnak és kimerültebbnek látszott, mint ahogy Ben emlékezett rá.
− Ó! − mondta.
− Igen, én is örülök, hogy látom! Hogy van Sasha?
− Jól! − Schulz egyszerre idegesen és kérdőn nézett rá, majd helyesbített.
− Alszik. Van Staaten doktor azt mondta, ez a legjobb, amit pillanatnyilag
tehet.
Ben szívesen kérdezett volna még, de Harry máris felpattant, és előkotorva
még egy sarki ruhát odanyújtotta Schulznak. Ezúttal azonban nem nézte
végig kárörvendve, amint magára szenvedi az alaktalan ruhadarabokat (az
övé pedig természetesen túl kicsi volt rá), hanem segített belebújnia a
vastagon bélelt nadrágba és a hozzá tartozó súlyos csizmába, a bizonyára
még pokolian fájó bekötözött kezével Schulznak valószínűleg sosem sikerült
volna. A kabáttal hamar megvolt, de a kesztyűk már megoldhatatlan
problémát állítottak elé. Harry elgondolkodott, majd egy vállrándítással a
háta mögé hajította a kesztyűket, lehajolt az egyik szerelőládához, és
elővarázsolt egy tenyérnyi krokodilcsipeszt, amit aztán gondosan a
kabátzsebébe csúsztatott.
− Mehetünk? − kérdezte röviden.
Ben zavartan és Schulzhoz hasonlóan értetlenül nézett rá, de Harry csak az
ajtóra bökött.
− Ő... ő is jön?
− Igen, ő is megy. − Körülményesen, és fájó kezét kímélve, Schulz
kinyitotta az ajtót, majd a folyosóra biccentett. − Ha még ma elkészültök.
Azt hittem, kifutunk az időből.

29

Ben azon törte a fejét, vajon hogyan jutnak majd át a behegesztett

zsilipajtón, de Harry ezt is megoldotta a maga sajátságos módján: Gerrit
csupán néhány lépésre hagyta a forrasztólángot, azonban Harrynek eszébe
sem jutott érte nyúlni. Ehelyett puskatusával alaposan megcsapdosta a
mindenféle rendszer nélkül behegesztett és összetákolt fémlemezeket, amitől
az egész szerkezet egyetlen hatalmas robajjal összeomlott. Ben ösztönösen
hátrébb lépett, és idegesen pislogott, pedig egyik romdarab sem súrolta. A
néhány lépésre ácsorgó Schulz sem tűnt túl lelkesnek.
− Még hogy senki sem jut át! − morogta Ben.
Harry visszaakasztotta fegyverét a vállára, majd mindkét kezével
megragadva a zsilipajtót megpróbálta teljesen kitárni. A mögötte lévő
sötétségből hűvös levegő szökött befelé.
− A trükk az, hogy tudjuk, melyik irányból jön a terhelés − mondta,
miközben összeszorított fogakkal és láthatóan erőlködve igyekezett
megnagyobbítani a rést. − Az senkinek sem jó, ha örökre be vagyunk zárva
ide, nem igaz?
Kérdésére nem várt igazán választ, ezért Ben csupán egy szkeptikus
pillantást vetett felé. Valahogy nem bírt szabadulni attól az érzéstől,
miszerint Harry iszonyatos ostobaságot beszél.
Ostobaság vagy sem, a második, külső ajtónál ugyanolyan jól bevált, és alig
két perc múlva a zsoldos újra kezébe véve fegyverét, hangosan nyögdécselve
kipréselte magát a szabadba. A vihar bömbölése annyira hangossá vált, hogy
alig értették egymás szavát.
Ben épp át akart bújni a résen, de a zsoldos hirtelen visszalépett, és intett
Schulznak, hogy menjen utána. Sasha apja hezitálva, de engedelmeskedett,
amikor Harry még mindig szótlanul, de vadul gesztikulálva felszólította,
hogy nyújtsa előre a karját. Ben szeme döbbenten kikerekedett, amikor
Harry a kabátzsebéből előhalászta a krokodilcsipeszeket, és összekapcsolta
velük Schulz kabátujjait. Elég nevetségesen nézett ki, gondolta Ben.
− Másképp nem megy − mondta Harry rögtönzött barkácsbemutatójának
eredményét mustrálva. − Arra a néhány percre jó lesz.
Mire?, kérdezte Ben magában. Hogy segítene Schulz Harrynek, főleg kéz
nélkül?!
Harry nem is gondolt arra, hogy megmagyarázza tettét, hanem gyorsan a
kijárathoz tolta a kapitányt, aki nyögdécselve átküzdötte magát a lyukon.
Harry követte, és Ben is rögtön csatlakozni akart, amikor a zsoldos megrázta
a fejét.
− Te itt maradsz! − próbálta túlüvölteni a vihar ordítását. − Tartsd nyitva
a szemed, és szólj, ha valami szokatlant látsz!
Ben úgy nézett rá, mint egy zavarodottra. Mégis hogy figyelmeztesse
Harryt? A vihar annyira hangos volt, hogy már most is alig értették egymást,
pedig még egy méterre sem álltak egymástól.
Harry áttette fegyverét jobb karhajlatából a balba, majd szabadon maradt
kezével előhúzott és bekapcsolt egy botlámpát. Bennek első pillanatban az
az őrült gondolata támadt, hogy a vihar még az erős fénysugarat is elfújja,
majd rájött, hogy Harry tántorgott az erős széltől, pedig Schulz és a zsoldos
még a műanyag sátortető védelme alatt állt.
Az ide-oda mozgó fénysugár nélkül Ben már nem is látta volna, merre
járnak. A látvány ugyan nem volt zöldes, mint odabent a monitoron, de
szinte semmiben sem különbözött... Ben elmosódott árnyakon kívül semmi
mást nem látott, de már a mozgolódás puszta sejtése is pattanásig feszítette
az idegeit. Harry előkészületei hirtelen iszonyú nevetségessé váltak a
szemében, hiszen sem a géppisztolya, sem pedig a számos kézigránát nem
mentette volna meg egy esetleges támadás során.
A fény azt azonban nem árulta el, mit tettek éppen a férfiak. Úgy látszott,
hogy a sérült hójáró felé igyekeznek, de még ebben sem volt teljesen biztos.
Még mindig azon törte a fejét, hogy vajon Harry (pont ő, aki eddig azt
magyarázta neki, hogy csak nyűg lenne számára odakint) miért vitte
magával Schulzot? De egyelőre erre a kérdésére sem talált elfogadható
választ.
A fénysugár izgága tánca nem hagyott alább, mégis megváltozott
valamennyire, amikor a két férfi valószínűleg elérte célját. Ben mintha
fémet, csillogó üveget vagy jeget vélt volna felfedezni a hideg fényben, de
még mindig szinte lehetetlen volt bármit is felismerni. A színek tomboló
viharát azonban nem tudta elnyelni a sötétség. Ben szándékosan nem nézett
még az irányukba sem, de ettől sem lett jobb, a komor pasztellszínek, a
sötétség és a reszkető árnyak mind a laborban átélt eseményekre
emlékeztették.
Folyton úgy érezte, mintha figyelnék, ezért ijedten hátrafordult. Először nem
vett észre semmit − a zsilipkamra kicsi és üres volt, mint mindig − , majd
egy különös mozdulatra lett figyelmes a szeme sarkából, és jobban
megnézve, majdnem hatalmasat ordított.
Egy pók volt. Nem az előbb rátámadt fehér óriás volt az, hanem egy hozzá
képest igen picike állatka, mely alig volt nagyobb, mint egy nagydarab férfi
hüvelykujja. Ben azonnal hátrahőkölt, és kalapáló szívvel szinte felfeküdve a
tönkrement műanyag falra igyekezett leküzdeni irdatlan félelmét. Nem
sokkal korábban még jókat mulatott édesanyján, aki egy ártalmatlan pók
láttán majdnem idegösszeroppanást kapott, most azonban felettébb
megértette. Valószínűleg élete végéig így lesz ez már.
Ezúttal azonban hamar felszabadult. Alig mászott be a pók a zsilipkamrába,
léptei lassulni kezdtek, mozgása megváltozott. Körülbelül egy méterre a
küszöbtől megtorpant és összerezzent, majd lábait teste alá húzva meghalt.
Miközben Ben félig megkönnyebbülve és félig gyanakodva vizsgálgatta,
felbukkant egy valamivel nagyobb pók mögötte, amely szinte másodpercek
alatt ugyanúgy végezte, ahogy társa. Aztán jött egy harmadik és negyedik,
ezúttal egy igazi behemót, teste akkora volt, mint egy széttárt ujjú
gyerekkéz. Ez már félig eljutott a kijáratig, majd hirtelen hanyatt vágta
magát, és behúzott lábakkal örök nyugovóra tért. Utána már nem következett
újabb jelentkező.
Biztosan a hidegtől pusztultak el, gondolta magában Ben. Egyszerre arra is
rádöbbent, hogy ezek az állatok semmiképpen sem véletlenül jöttek ide.
Valaki ideküldte őket. Valaki, akinek a szemei és fülei voltak.
És ez bizony csak egyet jelenthetett...
Hirtelen teljesen mindegy volt számára, mit mondott vagy fog mondani
Harry. Nagy ívben elkerülve a póktetemeket közelebb lépkedett az ajtóhoz,
átpréselte magát a keskeny résen, majd kétségbeesett grimaszt vágott, amint
a hideg és a harapós szél karmokhoz hasonlóan mélyedtek arcába. A hideg
elviselhetetlen volt. A fiú úgy érezte, mintha őrölt üveget lélegzett volna be,
sőt ereje már ahhoz sem volt elég, hogy megtartsa magát a viharral szemben.
Csak néhány másodperc után sikerült neki úgy fordítania az arcát, hogy
legalább levegőt vehessen és, ha elmosódottan is, de valamit felismerjen
Harry lámpájának a sötétség ellen vívott harcából. A zsoldos feltehetőleg
leszedné a fejét, amiért nem engedelmeskedett neki, de ez most cseppet sem
érdekelte.
Harry gyanakvása sajnos jogos volt. A Jégkirálynő bizony becsapta őket.
Legalább fél tucatszor ráesett a kezére és a térdére, mielőtt elérhetett volna a
hójármű és a két férfi közelébe. A jéghideg szél még mindig könnyeket csalt
a szemébe, mégis rögtön felismerte, hogy a hójármű sokkal megviseltebb
volt, mint gondolták: a masina valahogy kifordulva és összezsugorodva
feküdt az oldalán. Harry és Schulz a másik oldalán, azaz a roncs
nyomorúságos szélárnyékában álltak mozdulatlanul. Talán a puszta látvány
bénította le őket.
De mást is látott. Mögöttük sápadtfehér alakok magaslottak... két, három,
négy tömzsi és széles vállú körvonal ácsorgott mozdulatlanul a hóvihar és a
bömbölő szél kellős közepén, mintha csak a részük volnának.
És pontosan azok voltak. Négyen.
− Nem.
Miközben Ben tovább botladozott, felismert hat, arc nélküli jégharcost, akik
ugyanabban a pillanatban váratlanul megmozdultak, és a két férfi felé
közeledtek.
− Tűnjetek el! − kiáltotta Ben. − Ez egy csapda! − legalábbis ezt akarta
kiabálni, de a vihar könyörtelenül leszaggatta ajkáról a hangokat, mielőtt
még kimondhatta volna őket.
Kétségbeesetten botorkált előre folyamatosan üvöltve és kiabálva, ahogy
csak tudott, miközben mindkét karjával vadul kalimpálva igyekezett felhívni
Harry figyelmét. De Schulz és a zsoldos nem mozdult. A zseblámpa tompa
fénye továbbra is az oldalán fekvő hójárműre mutatott, mialatt a jégharcosok
könyörtelenül közeledtek. Már csak pár lépés, és elérik a két férfit.
Ben próbált gyorsabban szaladni, de lába összegabalyodott, és orra bukott. A
puha hó, szerencséjére, kissé felfogta az esést, így nem sérült meg, mégis
két-három másodpercig fekve maradt, mielőtt újra feltápászkodva folytatta
volna útját.
A felborult hójármű pont közötte és a két férfi között volt, így már nem látta
őket, de a jégharcosok bizonyára elértek hozzájuk. A színtiszta félelemből
újra erőre kapva azon nyomban megkerülte a hójárművet, és olyat látott,
amitől szíve a torkában dobogott tovább.
Túl késő volt. Az egyik arc nélküli szörnyeteg elérte Harryt, a másik pedig
alig karnyújtásnyira Schulz mögött tornyosult, amikor Bent hirtelen teljesen
elvakította a szemébe világító fénysugár. Az éles fény késként hatolt a
szemébe, amitől újra megbotlott. Válla olyan erővel csapódott neki valami
keménynek és rendíthetetlennek, hogy immár másodszorra is kiterült a
hóban. Esés közben még jól látta, amint az arc nélküli kolosszus Harry után
nyúlt... a zsoldos pedig utolsó pillanatban ráébredve a veszélyre sarkon
fordult. A géppisztoly varázslatos módon a magasba szökkent még azelőtt,
hogy teljesen megfordult volna. A vihar tombolása elnyelte a lövések
hangját, de Ben az általa felkevert havon keresztül is jól látta a gépfegyver
villanását, amitől a jégszörnyeteg csípője csillogó szikrákból álló felhővé
változott.
Schulznak kevesebb szerencséje volt. Harry villámgyors reakciója talán
megmentette saját életét, de a Princess egykori kapitánya számára túl későn
jött, eltekintve attól, hogy Schulz pont lövésirányban állt volna. Miközben
Harry szélsebesen támadólépéssé változtatta a már megkezdett esést, és
kétségbeesetten megpróbált megfelelő helyzetet felvenni, a szörnyeteg
váratlanul kinyújtotta a karját, majd hatalmas mancsával megragadta a kővé
dermedt kapitányt...
... és már-már óvatosan eltolta az útból!
Ben szeme hitetlenkedve kikerekedett, sőt úgy tűnt, Harry sem fogta fel, mi
történik éppen, vagy talán már nem volt képes félbeszakítani megkezdett
mozdulatát. Fegyveréből egyetlen lövés távozott, szétroncsolva ezzel a
szörnyeteg vállát, majd letépett karját az egyik, maradék testrészeit pedig a
másik irányba repítette. Schulz szintén a földre vetődött, majd tehetetlenül
gurulni kezdett, miközben a kabátujját összekapcsoló krokodilcsipeszek egy
pezsgő fehér felhőben tovarepültek.
Harry azonnal mellette termett, és egyik kezével durván felrántotta,
miközben fegyverével a többi jégszörnyetegre célzott. A monstrumok társaik
sorsára fittyet hányva, Harry és Schulz felé botorkáltak.
Ben annyira megdöbbent, hogy azt sem érezte, amint a jéghideg porhó szép
lassan felkúszott a ruhája alatt, a vihar pedig egyre dühösebben tombolt,
mintha csak a történtek ellen tiltakozott volna. Tátva maradt szájjal és
kerekre nyílt szemmel mustrálta, amint a négy jégszörnyeteg a felborult
jármű felé közeledve...
... lehajol, és lassan felegyenesíti a masinát!
Talán kettő vagy három percbe telhetett. A jármű súlya még ezeknek a
kolosszusoknak is megterhelő lehetett, mivel a hójáró kétszer is visszabukott
az oldalára. A megrepedt üveg csörömpölése és a fém nyikorgása még a
tomboló vihar ellenére is jól hallható volt. Az egyik arc nélküli lény keze
letört a nagy erőlködéstől, majd egy sérült és hasznavehetetlen robothoz
hasonlóan megmerevedett. Végül csak sikerült, a hójármű újra víszintbe
került, majd széles gumitalpain ide-oda hintázva egyszer csak
megnyugodott. A három épségben maradt szörnyeteg egy másodperc múlva
sarkon fordult, és néhány lépés után szinte magába szívta őket a vihar.
Kikapcsolt bajtársukat egyszerűen otthagyták.
Ben a bénultságból magához térve feltápászkodott, Harry pedig megállt, és
zseblámpáját keresgélte a hóban. A fiú bizonytalanul és egész testében
reszketve odabotorkált hozzá és Schulzhoz, majd megérintette a zsoldos
vállát. Harry úgy összerezzent, hogy Ben már azon sem lepődött volna meg,
ha öklével (vagy rögtön egy golyóval) találja szemben magát. Harry hidegtől
vörös arcán egyszer csak mély megkönnyebbülés jelent meg. Ajka
mozogott, Ben pedig látta, hogy torkaszakadtából üvölt, de a vihar egyre
hangosabb és megváltozott bömbölésétől egy szavát sem értette.
Valószínűleg csak beképzelte magának, mégis úgy érezte, mintha gúnyos
nevetés törne elő az orkánból. A hangtalan színek tánca egyre fürgébbé és
komorabbá vált az égen.
Harry újra visszaakasztotta fegyverét a vállára, és vadul hadonászni kezdett
a lámpájával. A fénysugár bevilágította a hójárművet, miközben másik
kezével Ben előbbi helye felé intett.
A fiú egyből megértette, mit akar, de csak makacsul rázta a fejét. Harry
határozottan megismételte parancsoló gesztusát, majd aznap már másodszor
is meglepte Bent azzal, hogy egyszerűen feladta a harcot. Vállát felrántva
elfordította fejét a széltől, és odalépett a járműhöz. Ben, majd rövid habozás
után Schulz is követte példáját.
Harrynek csak két kézzel és teljes erőbedobással sikerült kinyitnia az ajtót,
de csak annyira, hogy épp hogy beférjen rajta. Ben meg sem próbálta
követni, hanem megkerülve a roncsot beszállt a másik ajtón. Ezt az ajtót
bezzeg probléma nélkül ki lehetett nyitni − amitől még egy ferde pillantást
zsebelt be Harrytől. Különösebben nem figyelt rá, mert mielőtt még
bemászott volna az utasfülkébe rádöbbent, hogy a hójáró bizony nem csak
kívülről rongálódott meg. Még a vezetőfülke is úgy festett, mintha Attila
hunjai tombolták volna ki magukat benne − mindezt egyetlen hét alatt és
egyre növekvő lelkesedéssel. A műanyag kárpitból is csak darabkák
maradtak, a többit a vihar egyszerűen magával hurcolta. A műszerfal
szétzúzva, a legtöbb műszer pedig tönkretéve.
− Ennyit erről! − kiáltotta. − Ez az izé már nem megy sehová!
− Azt majd meglátjuk! − válaszolta Harry. Annak ellenére, hogy a
vezetőfülke oldaláról hiányoztak az üvegek, és a vihar akadály nélkül
befújhatott, érdekes módon ott bezzeg értették egymás szavát, még ha
üvöltve is. Harry hirtelen felbátorodva lerántotta fogával a kesztyűjét, majd
jobb kezével megnyomta az indítógombot.
Ben onnan jött rá, hogy indítógomb, hogy működött.
A vihar bömbölése túl hangos volt ahhoz, hogy hallják a motor hangját, de
az előttük lévő műszerfalon számos apró, különböző színű lámpa gyulladt
fel, Ben pedig érezte, amint az egész jármű vibrálni kezdett alattuk.
Döbbenten nézett Harryre, mire egy ugyanolyan döbbent tekintetet és egy
vállrándítást kapott válaszul. Harry határozottan a váltókar után nyúlva
előretolta, és gázt adott. A hójármű érezhetően kelletlenül mozgásba lendült,
majd másfél-két méter gurulás után megtorpant, amikor Harry kivette a
sebességből és leállította a motort.
− Ennyi elég! − kiabálta. − Nyomás vissza az állomásra!
Ben azon törte a fejét, vajon Harry miért nem a hójáróval ment vissza a
zsiliphez, de mielőtt még megkérdezhette volna, a férfi kinyitotta az ajtót és
kipattant a szabadba. Egy erős légroham úgy oldalba kapta, hogy térdre
rogyott, mire az ajtóért nyúló Ben váratlanul meggondolva magát áthuppant
az vezetőülésre, és beindította a motort. Pontosan megfigyelte az előbb,
hogyan csinálta Harry. Minden nehézség nélkül és majdnem egy helyben
megfordult a hójárművel, majd egy széles vigyorral az arcán elgurult a
bugyuta arcot vágó Harry előtt. Útközben még felvette Schulzot, és
közvetlenül a zsilip előtt leparkolta a gépet.
Nem mintha elképesztően sokat nyert volna vele. A megtett út körülbelül
húsz lépés vagy inkább kevesebb lehetett, de húsz lépés ebben a pokoli
viharban és ebben a legalább mínusz háromszáz foknak vélt hidegben egy
kisebb örökkévalóságnak tűnt.
Harry már nem vágott döbbent arcot, de annál dühösebbet, amikor
(körülbelül harminc másodperccel utánuk) bepréselte magát a zsilipbe. Nem
szólt egy szót sem, de szinte átszúrta tekintetével, majd durván meglökte
Bent, amikor nem olyan gyorsan ment át a belső zsilipajtón, ahogy ő szerette
volna.
− Hé! Mit jelentsen...?
− Ha még egyszer ezt csinálod, öcskös, akkor úgy elpáhollak, hogy
megemlegeted, megértetted?
Ben zavartan nézett rá. Természetesen szándékosan cukkolni akarta Harryt,
de erre a reakcióra azért nem számított.
− Csak szólnod kellett volna, és akkor felveszlek − morogta, de
valószínűleg ez volt a legrosszabb, amit mondhatott, mivel Harry arca nem
csak hogy még jobban elkomorult, de hirtelen közelebb lépve megragadta a
vállát, és úgy nekicsapta a falnak, hogy Ben csillagokat látott miután feje
hatalmasat koppant a műanyag falon.
− A fenébe is! Nem az óvodában vagyunk, és ez nem egy játék, felfogtad?
Hogy juthatott eszedbe, ekkora idiótaságot csinálni?
Ben egyre kevésbé értette, mi volt rossz abban, amit csinált.
− De..., de mit...
− Be akartad bizonyítani, hogy eszesebb vagy nálam, mi? Mi lett volna, ha
ronccsá vezeted azt az izét, ha? Ez az egyetlen esélyünk, amivel
eljuttathatjuk valahogy az embereket a Princessre! Eszedbe jutott ez
egyáltalán, te idióta?!
Nem, nem jutott eszébe.
Ben döbbenten bámult Harryre, és be kellett lássa, igaza van. Tette gyerekes
és veszélyes volt.
− Én..., én nagyon sajnálom. Én..., én nem akartam...
− Semmit?! − vágott a szavába Harry. − Igen, látod, pontosan erről van
szó!
− Mi az ördög folyik itt? − kérdezte egy éles hang valahonnan balról
tőlük. Harry ugyanolyan dühösen, ahogy eddig, megfordult. Szeme
harciasan csillogva kutatott újabb áldozat után. Ben egy kis késéssel
felismerte apja hangját (a késés annak volt köszönhető, hogy már régen nem
hallott benne ennyi harciasságot), majd ösztönösen a zsoldos és közé állt.
Lehet, hogy nem volt már kisgyerek, de itt volt az ideje, hogy tekintettel
legyen édesapja érzelmeire is.
− Mi folyik itt? − folytatta apja közelebb lépve és harcias pillantást vetve a
zsoldosra. − Mit jelentsen ez?
− Ó, semmit − felelte Harry idegesen. − Csak azt, hogy a kedves fia úgy
viselkedett, mint egy...
− ... komplett idióta − fejezte be mondatát Ben. Csillapítón a magasba
emelte a kezét. − Harrynek abszolút igaza van! Én voltam a hunyó!
Édesapja immár végleg összezavarodott, és talán némi gyanakvás is
felmerült benne, sőt Ben abban is biztos volt, hogy nem hagyta volna
ennyiben a dolgot, ha ugyanabban a pillanatban nem bukkan fel Ramanov és
Van Staaten is. Ben csak most vette észre, hogy mindhárman valószínűleg
nemcsak az idegességtől, hanem a hidegtől is reszkettek, mivel lélegzetük
szürke páraként szállt fel arcuk előtt. Léptüket recsegő hangok kísérték. Az
alatt a néhány másodperc alatt, amit kint töltöttek, a beáramló hideg máris
ellepte az állomás ezen részét. A földön és a falakon vékony dér- és jégréteg
képződött, apja nem észrevehetetlen feszültsége pedig nem egyedüli ok volt
a kiabálására: még idebent is elnyomott mindent a vihar hangos bömbölése.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ramanov a durván feltört zsilipajtó felé
kalimpálva. − Eltekintve attól, hogy egészen nyilvánvalóan meg akar
fagyasztani mindannyiunkat, mielőtt még ideérne az orkán szeme..., mi
történt odakint?
− Megnéztük magunknak a hójárót, és...
− Szerintem sokkal többet csináltak annál, mint megnézték, a fenébe is!
− szakította félbe dühösen Ramanov. − Ne nézzen már bolondnak, ember!
Mégis mi a fenét kellett megbeszélnie az új... barátaival!
Harry nem azonnal válaszolt, de a még mindig fortyogó düh lassan kezdett
eltűnni az arcáról, miközben az oroszt bámulva valami más foglalta el a
helyét.
− Szóval, végig figyelt minket.
Ramanov olyan gyorsan bólintott, hogy majdnem a nyelvébe harapott.
− Képzelje el, még én is képes vagyok bekapcsolni egy monitort! Szóval?
Miért segítettek ezek a... szörnyetegek maguknak?
− Ez igen érdekes kérdés − Harry hűvösen mosolygott, majd arrébb
sétálva, géppisztolya lecsúszott a válláról, még épp időben elkapta. Ben
valahogy úgy érezte, ez nem a véletlen műve volt. − Ha célozni akar ezzel
valamire, professzor, akkor ne húzza az én és a maga idejét, hanem kérdezze
meg egyenesen!
− Mégis mire akarnék célozni?
− Halványlila gőzöm sincs! − Harry azt már nem tette hozzá, hogy ez
színtiszta hazugság volt, de mégis mindenki tudta. − És arról sincs
fogalmam, mi történt az előbb odakint. Talán már alig várja valaki, hogy
végre megszabaduljon tőlünk. Érdekli egyáltalán, hogy mi van a hójáróval?
Ramanov csak tovább bámult rá, mire Van Staaten türelmetlenül rávágta.
− Igen. − Mindkét kezével kalimpált, hogy valahogy elvonja a zsoldos
figyelmét az oroszról. A megható próbálkozás sajnos nem működött.
− Még megy. Minden üveg kitört, nem tudom, meddig bírja, de
pillanatnyilag használhatjuk.
− Azt állítja, hogy ezek a szörnyetegek egyszerűen segítettek magának?
− Ramanov egyáltalán nem tűnt nyugtalannak.
− Maga is látta, nem? Tudja mit, gondoljon, amit akar! Nekem dolgom
van! − Ezzel a zsoldos sarkon fordult, és elviharzott.
Ramanov komor pillantást vetett rá.
− Egy szavát sem hiszem!
− Mit akar ezzel mondani? − kérdezte Van Staaten döbbenten és riadtan.
Ramanov fújtatott.
− Ezt komolyan kérdezi?
− Nem nagyon van kedvem viccelni.
− Feltételezem gondolkodni sem. − Ramanov izgatottan hadonászott
arrafelé, amerre Harry tűnt el. Gyanakvó, már-már ellenséges pillantást
vetett Benre, mielőtt újra a doktornőhöz fordult. − Hiszen maga is
ugyanúgy látta, ahogy én! Komolyan azt gondolja, hogy pusztán a véletlen
műve?
− Mi más lenne?
− Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy valami nem stimmel. Valami
történt odalent, amiről nem tudunk. Először csak úgy feladja az egészet...
− Miután egy atombombával megfenyegették őket − szólt közbe Ben
édesapja.
Ramanov tudomást sem vett róla.
− ... aztán még segítenek is elmenni innen a kis szörnyei? Lehet, hogy egy
naiv öregember vagyok, de azért nem vagyok teljesen eszetlen. − Ben
összerezzent, amikor hirtelen és teljesen váratlanul odafordult hozzá. − Mi
történt odalent?
− Pontosan az, amit Harry mesélt magának. − Hangja nem csengett olyan
magabiztosan és hűvösen, mint ahogy szerette volna. Ennek ellenére apjára
biccentett. − Ahogy az előbb mondta: valószínűleg semmi kedvük
atomjaikra robbanni.
− Ostobaság! Én már az első pillanattól fogva nem bíztam ebben az
emberben.
− Miután először vagy másodszor vagy harmadszor vagy negyedszer
megmentette az életét? − kérdezte Robert Berger.
Ramanov továbbra sem figyelt rá. Legalábbis egy pillanat erejéig, majd
lassan megfordulva végigmérte tetőtől talpig, és így szólt.
− Nem akarok tolakodó lenni, mélyen tisztelt kolléga. Sőt megértem, hogy
nincs a legjobb formájában azok után, amit végig kellett csinálnia és ami a
családjában történt. De sosem jutott eszébe, hogy őt is ugyanúgy hatalmukba
kerítették ezek a... lények, ahogy a feleségét? És gondolom, nem kell
emlékeztetnem arra, mi történt vele, ugye?
Ben édesapja elsápadt, sőt a fiút sem hagyta érintetlenül Ramanov vádja.
Akár akarta, akár nem − el kellett ismernie, hogy Ramanovnak igaza volt,
és a Harry visszatérése óta történt dolgok csupán az Öregek aljas tervének
eredménye. Nem akarta elhinni, de a gondolat ott volt a fejében, és immár
nem lehetett olyan könnyen elhessegetni.
− Ez nem lehet − mondta Schulz. Ezek voltak az első szavai, mióta
visszajött, hangja pedig annyira törékeny és gyenge volt, hogy nyilvánvalóan
nem csak Bennek okozott nehézséget a megértése.
− Micsoda? − kérdezte Ramanov, majd olyan pillantással mustrálta a
Princess egykori kapitányát, mintha csak okot keresne arra, hogy rávethesse
magát.
− Ez nem lehet. Én már csak tudnám, ha őt is irányítanák.
− Valóban? − szólt Ramanov gúnyosan. − És mégis honnan?
− Mert egykor én is közéjük tartoztam. Megérezném.
− Igen, feltehetőleg. − Az orosz szándékosan kivárt néhány másodpercet
mielőtt folytatta volna. − A kérdés már csak az, hogy elmondanád-e
nekünk, nem igaz?
− Ebből elég! − avatkozott közbe Van Staaten. − Abszolút igaza van,
professzor, nagyon óvatosnak kell lennünk. Az viszont senkinek sem jó, ha
egymásra támadva mindenféle értelmetlen gyanúsítással halmozzuk el
egymást.
− Értelmetlen gyanúsítás? Van Staaten doktor, maga nem tudja, mire képes
ez az ember. Már régebben sem volt lelkiismerete, akkor mégis mitől lenne
most, és honnan tudjuk, hogy egyáltalán ember-e még − vagy, hogy valaha
az volt-e?
Ez bizonyára Ramanov és Schulz közös múltjára vonatkozott, ami persze
mindannyiuk számára ismeretlen volt. Úgy tűnt, Van Staatent nem igazán
érdekli.
− Nevezzük emberismeretnek. Tudnám, ha elárult volna minket.
− Úgy, ahogy Berger doktornőnél is tudta? − érdeklődött Ramanov
gúnyosan.
Ben apja úgy összerezzent, mintha arcon vágták volna, és láthatóan Van
Staatennek is nagy erőfeszítésébe került megőrizni önuralmát. Nem szólt
egy szót sem, de nem is volt szükség rá. A válasz egyértelműen kirajzolódott
az arcára. Tudta. De természetesen nem mondhatta ki, főleg nem azután, ami
közte és Ben édesapja között történt. A fiút egy gyors, de fájdalmas és
szomorú érzés kerítette hatalmába. Miért kell az embereknek ennyire
bonyolultnak lenniük? Miért nem tudnak egyszerűen beszélni egymással
ahelyett, hogy rosszkor hallgatnának, és ennyi szörnyűséget művelnének?
− Kérlek, Iljics! − mondta Schulz. − Van Staaten doktornak teljesen igaza
van. Nem segít, ha nem bízunk egymásban. Ami pedig köztünk történt, az
nem tartozik ide.
− Ha te mondod. De ez akkor sem változtat a tényen, hogy nem bízom
benne.
− Attól félek, nincs más választásunk − szólt Ben, mire Ramanov így
felelt.
− De neked sem.
− Talán igaza van − mondta Van Staaten.
− Kinek?
− Harrynek. Abban, amit a Jégkirálynőről mondott − szólt Van Staaten
még mindig idegesen és kissé bűntudatosan. − Gondolja csak végig,
professzor: egészen eddig azt hittük, a vihar még napokig, ha nem hetekig
tart. A nő maga mondta néhány órája. Most pedig nyilvánvaló
erőfeszítéseket tesznek azért, hogy elősegítsék a távozásunkat. Talán igaza
van, és csak azt akarják, hogy minél előbb eltűnjünk innen.
− Igen, ez elég meggyőzőn hangzik − mondta Ramanov gúnyosan. − És
biztos vagyok benne, hogy magának is eszébe jut egy kézenfekvő megoldás,
igaz?
− Sőt több is. Tizenöt, hogy pontos legyek.
− Tizenöt?
− Tizenöt kilotonna. A bomba. Nekem sem tetszik a gondolat, ahogy
magának sem, professzor, mégis azt hiszem, hogy Harry komolyan gondolta
a zsarolást. − Kérdő pillantást vetett Benre, amire ő csak egy néma
bólintással reagált. − Amíg itt vagyunk, és Harry ujja a kioldón pihen,
addig valószínűleg nem merik kiiktatni. Ha már elmentünk, akkor talán. De
ez csak egy feltételezés. Egészen más oka is lehet. De mégis egy lehetőség,
nem?
− Igen − helyeselt Ramanov, természetesen csak azért, hogy egy
megfelelően súlyos pillantást vetve Benre és vejére hozzáfűzze. − Persze
még jó néhány eszembe jut.
− Van Staaten doktornak igaza van, Iljics! − mondta Schulz még egyszer,
de ezúttal halkabban és majdnem belenyugvó hangon. − Nincs más
választásunk, mint bízni egymásban. Most elmegyek Sashához és... és
felkészítem az indulásra.
− Hozzá ne nyúlj az unokámhoz! − sziszegte Ramanov. Schulz csak
szomorúan mosolygott, majd megfordulva lógó vállal és nehéz léptekkel
elsétált.
Mindenki másfajta érzéssel nézett utána. Ben sem volt kivétel. El akarta
hinni, amit Schulz mondott Harryről, de valami képtelenné tette: méghozzá a
kérdés, miszerint miért vitte magával Harry Schulzot? Eltekintve attól, hogy
az állapotának köszönhetően semmiben sem tudott volna segíteni neki, ez a
kis kiruccanás életveszélyes kockázatot jelentett ennek a sérült és halálosan
kimerült embernek.
Úgy döntött, nem mondja ki hangosan a kérdést, talán mert mélyen magában
érezte, hogy a válasz sokkal jelentősebb, mint gondolná.
Egyébként is elegendő gyanakvás és gonosz vér volt már a levegőben.
Megvárta, amíg Schulz befordult a következő folyosókanyaron − a padlót
és a falakat befedő, recsegő, tejszerű páncél időközben már majdnem odáig
terjedt, Ben pedig érezte, milyen hideg volt odabent, és milyen drasztikusan
csökkent a hőmérséklet − , majd odafordulva Ramanovhoz, várta, hogy ő is
elmegy.
Az orosz gondolni sem akart erre. Kedvenc áldozata után most friss hús után
kutatott, és egészen nyilvánvalóan úgy tűnt, Benben meg is találta az illetőt.
− Gondolom, neked sem tűnt fel semmi különleges? − kérdezte csípősen.
− Nem több annál, mint amit maga is látott. Azt hiszem, Harrynek igaza
van. Valamilyen oknál fogva azt akarják, hogy minél előbb tűnjünk el innen.
− Hát igen, persze − fújtatott Ramanov.
− Arra pedig nem lesz lehetőségünk, ha továbbra is itt álldogálunk, és
veszekszünk.
Ezzel végleg elszakította a cérnát. Ramanov arcáról elillant az a picike szín
is, majd a magasba emelte a kezét, mintha csak meg akarta volna ütni, de
végül nem fejezte be a mozdulatát.
− Csináljatok, amit akartok! De utána ne mondjátok, hogy nem
figyelmeztettelek benneteket!
Dühösen eltrappolt. Ben, édesapja és Van Staaten is elég okos volt ahhoz,
hogy ne mondjon semmit addig, míg biztosan nem került hallótávolságon
kívülre. Robert ekkor nagyot sóhajtva megrázta a fejét.
− Ennek meg mi baja?
− Ami nekünk is − felelte Van Staaten. − Azt hiszem, teljesen kivannak
már az idegei.
− Nem erre gondolok. Te jó ég, ha lett volna fegyvere, akkor lepuffantja
Schulzot! Mi folyik kettejük között?
Ezúttal bizony eltelt néhány másodperc, mire Van Staaten válaszolt, de
hangjában volt valami, amiből Ben arra következtetett, nem mond igazat.
− Semmi vész. Biztos a lánya miatt volt, még régen. Alexandra anyja.
Egyetlenegyszer tett egy utalást rá, amikor kicsit be volt csiccsentve, de
többet én sem tudok.
Van Staaten maga is érezte, mennyire kevésbé csengenek hihetőn szavai,
mivel alig bírt ránézni Robertre. Ben már azon sem csodálkozott volna, ha
tipegni kezdett volna a lábával.
− Rendben − szólt a fiú apja. Az egész ugyanolyan kellemetlen volt
számára, mint a nőnek. Mesterkélten köhécselt. − Erről majd később
beszélünk. Most... − tekintetével Benét kereste. − Mire gondoltál, amikor
azt mondtad te voltál a hunyó?
− Semmire. Csak egy buta megjegyzés volt. Nekem tetszett, de Harrynek
ezek szerint nem. Talán kissé ideges.
− Ahogy mindenki − fűzte hozzá Van Staaten, majd tüntetőleg az órájára
pillantva így szólt. − Van még egy csomó elintéznivalóm, és nem ártana, ha
valaki gondoskodna arról, hogy mindenki elkészüljön, amikor indulunk.
Nehogy még a végén valaki elfelejtsen meleg zoknit húzni. Hisz tudjátok,
milyenek ezek a tudósok. − Ben apjára néző tekintete rögtön világossá tette,
kire gondolt a valakivel, de miután Robert nem reagált, így szólt. − Nos, én
megyek pakolni, mielőtt még idefagyok. Veletek mi lesz? Jöjjek ide és
ássalak ki titeket, ha itt a taxi?
Senki sem nevetett, sőt Van Staaten ideges vigyora is gyorsan lehervadt az
arcáról, ami aztán még jobban megerősítette bizonytalanságát. Két-három
lélegzetvétel erejéig láthatóan mentő szavak után kutatott, de nem találta
meg őket, ezért végül felvonta a vállát, és tenyerével felkarját dörzsölgette.
Úgy tűnt, mondani akart még valamit − sőt nyilvánvalóan látszott rajta − ,
majd inkább szó nélkül kiment a szobából. Ben már szinte csalódott volt
amiatt, hogy édesapja nem követte.
Ellenkezőleg, határozottan ott maradt, majd olyan követelőzőn nézett Benre,
hogy a fiú azt kívánta, bárcsak elment volna Ramanovval. Erőltetetten azon
törte a fejét, vajon mivel tudna szabadulni, de apja nem hagyott esélyt rá.
− Szóval, most egyedül vagyunk. Mi is történt odakint?
− Azt hittem, mindent láttatok.
Az apja tekintetében lévő harag világosan megnőtt.
− Hé, én az apád vagyok, nem Ramanov! Szóval?
− De láttátok. − Kerülte édesapja tekintetét. − Egyszerűen... szörnyű volt.
Mindannyiunkat elkaphatták volna, ha akarják.
− Én nem erre gondolok! − Ben érezte, hogy apja türelme már a végét
járta. Robert ennek ellenére nem tett fel több olyan kérdést, amire a fiú
úgysem tudott vagy akart volna válaszolni, hanem megfordulva olyan
gyorsan eltűnt, ahogy csak tudott.
30

Utólag úgy érezte, mintha az idő szabályosan elröppent volna, de az alig

négy óra valójában élete leghosszabb órái voltak.
Ben Schulz után ment azért − legalábbis ezt próbálta bebeszélni magának
− , hogy még egyszer beszélhessen vele arról, mit is akart valójában tőle
Harry, de igazából inkább Sashát akarta látni. Időközben komoly
lelkiismeret-furdalás gyötörte azért, amiért ilyen sokáig nem foglalkozott a
lánnyal.
Mindenesetre Schulz nem volt a Sashával közös szobájában, de Sasha
felhúzott lábbal és oldalra fordulva feküdve aludt az ágyban. Ben először is
borzasztóan megkönnyebbült, hogy látja (és még jobban azért, hogy nem
néz a szemébe, mert biztos volt benne, hogy rögtön észrevenné a benne lévő
lelkiismeret-furdalást), majd egy másodpercbe sem telt, míg rossz
lelkiismerete rádöbbentette arra, hogy az alvás az ő esetében mást jelent.
Megkerülve az ágyat óvatosan leült a szélére, és még óvatosabban a kezéért
nyúlt. A lány nem ébredt fel az érintéstől, Ben viszont megrémült jéghideg
bőrét érezve. Nem olyan volt, mint egy élő ember bőre, hanem sokkal
simább és élettelenebb, mint a műanyag vagy a jég.
Nem sokkal később úgy határozott, felébreszti, ezért másik kezével
megragadva a vállát néhányszor jó erősen megrázta. Sasha feje ide-oda
gurult, akárcsak egy halotté, Bent pedig jéghideg borzongás lepte el.
Kezével kitapogatta a nyakát, és ekkor megérezte vadul dübörgő pulzusát.
Életben volt, de nem aludt, hanem egy másik, sokkal rosszabb állapotban
volt.
Ben immár mindkét kezével próbálta felrázni, de hiába. Látta, amint
szemgolyója ide-oda mozog csukott szemhéja alatt, keze pedig meg-
megremegett, mintha valamiért nyúlt volna álmában. Valami történt vele.
Valami borzasztó. És ő semmit sem tehetett azért, hogy segítsen neki vagy
valahogy közölje, itt van vele.
Csak annyit tehetett, hogy átöleli és megszorítja. Talán mégiscsak érezte,
hogy ott van vele.
Sovány vigasz volt, amitől nemhogy jobb, hanem rosszabb lett. Szíve
továbbra is vadul kalapált, néhányszor pedig olyan vadul mozgolódott
álmában, hogy kénytelen volt tiszta erővel lefogni.
Bárcsak tehetett volna valamit érte! Megtette volna akkor is, ha az életébe
került volna.
Valamikor végre megnyugodott, bár nem teljesen, de legalább nem dobálta
már ide-oda magát. A szíve most is szaporán vert ugyan, mégsem annyira,
hogy attól félt volna megáll. Álmában olykor sóhajtozott egyet-kettőt,
mintha csak beszélni próbálna, kétszer-háromszor pedig mintha ki akarta
volna nyitni a szemét, de Bennek megint csalódnia kellett.
Kinyílt az ajtó, és a lány apja lépett be rajta. Lépés közben megtorpant,
bekötött kezét a kilincsen felejtve vizsgálgatta Bent, majd lányára nézve
őszintén megrémült.
− Mi történt vele?
− Nem tudom. − Schulz kinyújtott kézzel gyorsan megkerülte az ágyat,
mire Ben rögtön átadta neki a helyet, habár minden egyes porcikája
tiltakozott ellene. − Már..., már akkor is ilyen volt, amikor bejöttem. Nem
tudom, mi van vele. Egyre rosszabbodott, de most... egy kicsit
megnyugodott.
− Rendben van − Schulz nem nézett rá, hanem Sasha fejét vállára fordítva,
gyengéden − már amennyire a kötéstől sikerült − végigsimította
halálsápadt arcát. Kezével csillapító gesztust tett Ben felé, amely egyszerre
azt is jelentette, hogy tartsa magát távol. − Tudom, hogy nem a te hibád.
Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
− Ezek szerint nem eléggé. − Schulz mégiscsak ránézett, és kérdőn
ráncolta a homlokát.
Ben elhatározta, hogy nem mondja el, majd mégis elmesélte, mi zajlott
odalent a laborban. Sasha apja némán és egyre aggódóbb arccal hallgatta, és
bár Ben szándékosan csak a tényeket közölte, mégis kénytelen volt
rádöbbenni, milyen rémisztőn hatnak rá az élmények, még így is, hogy csak
beszélt róluk.
− Nem tehettél semmit. − Ben érezte a szavak mögött lévő jó szándékot,
mégis kissé dühítették.
− De! Jobban kellett volna vigyáznom rá.
− De hát itt sem voltál, amikor jöttek − szólt Schulz finoman.
− Akkor hát itt kellett volna lennem! − Hirtelen képtelen volt már Sashára
nézni. Arca olyan ellazult és üres volt, mint mindig, ugyanakkor
határozottan érezte a maszk mögött folyó harcot. Gyorsan elfordult.
− Megígértem neki, hogy vigyázok rá, és nem tartottam be az ígéretemet!
− Ahogy én sem. Netán ezt akartad mondani?
− Nem! − válaszolta Ben majdnem ijedten. − Én...
− Te − szakította félbe Schulz még mindig finoman, de határozottan − ,
semmit sem tehettél. Pont úgy, ahogy én sem. Én itt voltam, mégsem tudtam
feltartóztatni őket. − Schulz óvatosan visszaeresztette Sasha felsőtestét a
párnára, majd felállt, és kedvesen nézte.
− Mi van vele? Nem lehet... semmit tenni? Szólhatnék Van Staaten
doktornak...
− Úgysem tud segíteni neki − vágott a szavába Schulz. − Már majdnem
itt van.
− Ki?
− Nyarlathotep. Azt hiszem, érzi a közelségét. Én legalábbis érzem.
− De maga...
− Én csak rövid ideig voltam a hatalma alatt. Talán megint jobb lesz, ha
elmentek.
Ti?, gondolta Ben.
− Hogyhogy elmentek?
− Harry azt szeretné, ha te és Sasha az első autóval mennétek. Jobb lesz, ha
most rögtön megkeresed vagy talán inkább Van Staaten doktort, hogy
mindent megbeszélhessetek. Ő és Ramanov néhány embere majd segít
neked elvinni Sashát a zsiliphez. − Intett a kezével. − Menj nyugodtan! Én
addig itt maradok!
− És... maga? − kérdezte Ben gyanakodva.
− Én majd később utánatok jövök − válaszolta Schulz hallhatóan
türelmetlenül. Egy heves bólintással megelőzte Ben kérdését. − Ez a
zsoldos megszerelte a másik hójárművet is, állítólag egy igazi technikai
zseni. Párszor ide-oda kell menni vele, de bőven van annyi idő, hogy
mindenki feljusson a Princessre. Menj nyugodtan! Apád amúgy is szeretett
volna még beszélni veled. Azt hiszem, már keres is. És már nincs túl sok
idő. Fél óra múlva világos lesz.
Kelletlenül az órájára bökött, Bennek pedig elkerekedett a szeme, amikor
rájött, hogy Schulznak bizony igaza van. Majdnem három és fél órán
keresztül ücsörgött Sasha ágya mellett anélkül, hogy észlelte volna az idő
múlását. Kissé még habozott, majd engedelmesen az ajtóhoz lépve megfogta
a kilincset − és még utoljára hátrafordult.
− Válaszolna egy kérdésre? Teljesen őszintén? − Schulz bólintott. − Az
előbb, odakint. Miért akarta Harry, hogy vele menjen?
− Kérdezni akart tőlem valamit. − Netán kissé... ijedtnek tűnt?
− És ezért kivitte magát a viharba? De hát ez... − Amint megbizonyosodott
róla, hogy Schulz valóban megijedt, nem folytatta. Hirtelen megint a
zsilipkamrában történt találkozás jutott az eszébe, a pókok, akik azért jöttek,
hogy meghaljanak a hidegben. Talán egy hely sem volt az állomáson,
amelyet nem figyeltek vagy nem hallgattak le. − Mi volt az a kérdés?
− Azt nem tudom. Láttad, mi történt. Nem volt rá lehetőség, hogy
megkérdezze.
Ben döbbenten nézett rá. Nem csak azért, mert rögtön rájött, hogy Schulz
nehezen válaszolhatott volna anélkül, hogy a Jégkirálynő mindenütt jelen
lévő fülei és szemei ne hallják. Ugyanakkor érezte, hogy Schulz az igazat
mondja. A jégharcosok pont akkor bukkantak fel, amikor Harry és ő igazán
kiértek, utána pedig saját maga gondoskodott róla, hogy Harrynek ne legyen
alkalma feltenni a kérdését.
Most már kissé jobban megértette a zsoldos dühét.
− Most pedig menj! − ismételte meg Schulz. − Semmi vész! Én itt
maradok addig, míg érte nem jöttök.
Ben ezúttal szót fogadott annak ellenére, hogy nem szívesen hagyta ott
Sashát. Másfelől viszont Schulz volt az az ember, akinél feltehetőleg jó
kezekben volt. És igaza volt: ha már végre a Princessen és biztonságban
lesznek, akkor úgyis marad elegendő idő a beszélgetésre.
Feltéve, ha még létezik olyasmi, mint biztonság.
Elindult megkeresni édesapját, akire vagy Van Staatennél vagy a
központban remélt rátalálni. Mindkettő ugyanabban az irányban volt, mivel
azonban Van Staaten kezelőszobája közelebb volt, először ott kereste.
Az ajtó félig nyitva volt, ami szinte biztos jele volt annak, hogy sem a
doktornőt, sem pedig az apját nem találja ott. Ennek ellenére belépett,
gyorsan körbenézett, és máris indulni készült, amikor hirtelen hangokat
hallott.
Valami nagyon furcsa volt ezeken a hangokon. Suttogtak, mégis élesen és
izgatottan csengtek. További egy másodperc múlva az eredetüket is
felismerte: Van Staaten zárt hálószobájának ajtaja mögül jöttek. Vajon
édesapja és a nő veszekedtek éppen?
Rossz érzéstől és némi lelkiismeret-furdalástól kísérve Ben közelebb lépett,
majd rátapasztotta fülét az ajtóra. A hangok egy kicsit jobban kivehetőbbé
váltak, de nem lettek tisztábbak. Immár nem kételkedett abban, hogy éppen
egy heves vita fültanúja lett, de nem hallotta, miről és kikről van szó.
Legalábbis két-három másodpercig nem. Aztán váratlanul feltépték az ajtót,
amitől Ben úgy elvesztette az egyensúlyát, hogy hanyatt vágódott volna, ha
Harry nem kapja el az utolsó pillanatban. Igaz, elég durván tette, sőt akkor
sem volt sokkal finomabb, amikor magához húzva lábra állította, majd a
falhoz szorította a fiút.
− Nem hallgatózunk csukott ajtókon keresztül! Senki sem tanított meg rá?
Ben úgy határozott, nem válaszol a kérdésre, főként mivel alaposan
meglepte, amit látott. Valóban Van Staaten hangja volt, de a doktornő és
Harry bizony nem voltak egyedül. Tahia is a szobában tartózkodott, a
szemében lévő dühös szikrázás és tulipiros arcbőre egyértelműen arról
árulkodott, hogy éppen egy heves vitán kapta rajta őket.
− Én... ööö... n-n-nem a-a-akartam ha-ha-hallgatózni. Csak azt hittem,
veszekedést hallok, és...
− ... meg akartad hallgatni, miről is van szó. Értem.
Szerencsére elengedte, így legalább hozzájutott végre némi levegőhöz, majd
egy fél lépést hátralépve éppen a sérült zsoldos ágyának ütközött. Tooth egy
tompa nyögést adott ki magából, és amikor Ben csodálkozva ránézett,
tekintetük összetalálkozott.
− Ő... fent van?
De nem csak erről volt szó. Tooth arca úgy be volt bugyolálva, hogy
egyetlen szót sem volt képes kinyögni, de a szemében lévő kifejezés
rádöbbentette Bent arra, hogy nemcsak a mesterséges kómából ébredt fel,
amibe Van Staaten juttatta a szörnyű fájdalmak elviselése végett, hanem
mindent értett, ami körülötte zajlott. Ben azon törte a fejét, vajon a doktornő
szívességet tett-e ezzel neki.
− Igen, ahogy látod. − Harry még mindig dühös volt, de valahogy
mintha... rajtakapta volna valamin, gondolta Ben. Még egyszer, de most
határozottan gyanakodva ránézett Tahiára és Van Staatenre, akik láthatóan
nagyon uralkodtak magukon, nehogy azonnal egymásnak essenek. Tahia
keze és arca olajos és koszos volt, Van Staaten köpenye pedig úgy festett,
mintha egy hete cserélte volna le utoljára, a rajta lévő foltok és elkenődések
nyilván olyan folyadékoktól származtak, amelyeken most inkább nem akart
elgondolkodni. Az ágy végén lévő kis éjjeliszekrényen volt egy kinyitott
fémdobozka, amelyben egy már előre felhúzott fecskendő hevert. A tűn még
rajta volt a műanyag védőkupak, de a látvány így is kellemetlen emlékeket
ébresztett Benben.
− Csak egy ártalmatlan fájdalomcsillapító − mondta Harry, aki egyből
kiszúrta a fiú arcán megjelenő kíváncsi és riadt tekintetet. − Különben nem
élné túl.
Ben azon törte a fejét, mit − de a Harryre vetett egyetlen pillantás is elég
volt ahhoz, hogy inkább ne tegye fel kérdését. Csak bólintott egyet.
− Gondolom, az apádat keresed? − kérdezte a zsoldos, mégpedig
nyilvánvalóan azért, hogy értésére adja, jobb lesz, ha távozik.
− Igen. De tulajdonképpen inkább magát..., téged − helyeselt, amint
meglátta Van Staaten szigorú tekintetét. − Schulz kapitány..., Sasha apja...
azt mondta, te majd segítesz a járműbe vinni. − Csak hogy mondjon
valamit, egyenesen Tahiához fordult. − Sikerült megjavítanotok?
− Gerritnek, nem nekünk − felelte Tahia elutasítón. Ezek szerint az arcán
lévő fekete olaj valahonnan máshonnan került oda. A zsoldosnő megvonta a
vállát. − Az ilyenben verhetetlen. Adj a kezébe egy gémkapcsot és egy
guriga ragasztószalagot, és csinál belőle egy tengeralattjárót.
− Mindjárt jön − szólt Harry. − Addig menj, és keress neki néhány meleg
holmit... és magadnak is! Átkozott hideg van odakint.
Ben szinte kétségbeesetten gondolkodott azon, mit mondhatna még, hogy
maradhasson, de nem talált semmit. Legalábbis semmi olyat, ami meggyőzte
volna Harryt. Nyilvánvalóan valami olyasmiről volt szó, amiről nem
tudhatott.
Végül odasétált az ajtóhoz, majd újra visszanézett Toothra. A zsoldos felé
fordította a fejét, és egyenesen ránézett. Szemében mosolyt, de valami mást
is felfedezett. Valamit, amitől jéghideg borzongás futott végig a fiú hátán.
− Várj meg a folyosón! − mondta Van Staaten. − Azonnal jövök, amint
itt végeztem! Körülbelül két perc.
Ez elég egyértelmű volt.
Ben gyorsan elhagyta a szobát, de amint be akarta csukni maga mögött az
ajtót, Harry kinyújtotta a kezét, és megfogta. Valószínűleg csak meg akart
győződni arról, hogy valóban elmegy-e, és esetleg nem hallgatózik-e az ajtó
másik oldalán.
Nem is volt rá szükség. Ben szaporán átloholva a kezelőszobán becsukta
maga mögött az ajtót, és máris hallotta Harry dühös hangját a vékony
műanyag falon keresztül.
− Az ő döntése, és ezt tisztelnünk kell!
Tényleg nem így tervezte, de mégis megállt kalapáló szívvel a mellkasában,
majd azon gondolkodott, hogy sarkon fordul, és kérdőre vonja Harryt. Nem
kellett túl sok fantázia ahhoz, hogy kitalálja, miről beszéltek. Ahogy ahhoz
sem, hogy mitől volt Van Staaten arca olyan haragos és döbbent.
Ugyanakkor pontosan emlékezett a Harry szemében fortyogó dühre. Ha
most visszamenne, akkor bizonyára nem csak ide-oda lökdösné a zsoldos...
Nehéz szívvel folytatta útját, majd alig egy perc múlva elérte a teljesen üres
központot. A nagy képernyő és szinte mindegyik gép ki volt kapcsolva, a
plafonon pedig egyetlen halvány lámpa pislákolt. A terem valahogy
hűvösnek és elhagyatottnak tűnt, melynek semmi köze sem volt az eddigi
lakók távollétéhez. Az árnyak között különös dolgok mozgolódtak, ha pedig
figyelmesen hallgatott, még a vihar monoton bömbölése ellenére is hallott
egy szüntelen és félelmetes suttogást, hangokat, melyek ősrégi történeteket
meséltek, olyan dolgokat, amelyekről egyetlen embernek sem szabadott
volna hallani...
Ben gyorsan elhessegette a gondolatot, volt már így is elég gondja, nem
hiányzott, hogy fantáziája még egy kicsit megtépázza az idegeit.
Újra Sashához indult. Mielőtt elérte volna a szobáját, rádöbbent, hogy a
rövidebb út helyett egy kerülőt választott, amely azonban nem Van Staaten
szobája előtt vezetett el.
Úgyis felesleges lett volna. A Van Staaten által említett két perc már
bizonyára eltelt, hiszen jelenleg ott görnyedt az alvó lány felett, jobb karján
felhúzta a ruháját, hogy egy injekciót szúrjon bele.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ben durvábban, mint szerette volna.
− Ez csak egy ártalmatlan erősítőszer − válaszolta a doktornő, miközben
halált megvető nyugalommal beszúrta Sasha vénájába a tűt. Bennek bizony
nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne vesse rá magát és rángassa el
onnan.
− Értem. Ezt kapta Tooth is az előbb?
Ez valószínűleg fájdalmasan érintette a nőt. Bár gondosan befejezve dolgát
óvatosan kihúzta Sasha karjából a tűt, majd egy dühös mozdulattal
hátrafordulva szikrázó szemet vetett rá. Ben már meg is bánta szavait, de
valamilyen oknál fogva képtelen volt elnézést kérni.
− Igen, ezt kapta! − sziszegte. − Nyugodtan szóljál, ha át akarod venni a
munkámat! Vagy pedig fogd be a szád, és hagyd, hogy végezzem!
− Tényleg csak egy ártalmatlan vitaminkészítmény − avatkozott közbe
Schulz. − Én kértem meg Van Staaten doktort, hogy adja be neki. Tudod,
milyen hideg van odakint, az út pedig elég hosszú lesz.
Egy fél másodperc erejéig Ben úgy érezte, menten nekitámad, de aztán
gyorsan rendre utasította magát. Schulz sosem hagyná, hogy valami baj érje
a lányát. Valami történt velük, mindannyiukkal. Bennek újra eszébe jutott,
mit mondott még Van Staaten erről a helyről. Hirtelen már nem csak sejtette,
de tudta is, hogy igaza van. Nem csak Sasha érezte az Öregek közelségét.
− Bocsánat − motyogta.
Van Staaten még komorabban bámult rá, de Schulz megpróbált egy kissé
megértő mosolyt varázsolni az arcára, amitől Ben rossz lelkiismerete csak
még rosszabb lett.
− Ha netán hasznossá akarnád tenni magad − mondta Van Staaten − ,
akkor hozd ide a kint álló tolószéket!
− Tolószék? − Nem emlékezett rá, hogy látott volna egy tolószéket.
− Szinte orra kellett volna essél benne! Nem épp a legújabb modell, de arra
a pár méterre jó lesz.
Ben egy darabig csak értetlenül nézett rá, majd sarkon fordult, és kiment. A
tolószék valóban pontosan ott állt, ahol Van Staaten mondta, és az a „ nem
épp a legújabb modell" még kedves kifejezés volt. Egy hatalmas, félig
elrozsdásodott óriás volt, primitív küllős kerekekkel és fából készült
ülőfelülettel, illetve háttámlával. Ben egyetlenegyszer, egy tizenkilencedik
században játszódó történelmi filmben látott még ilyet. A biztonság kedvéért
inkább nem is gondolkodott el azon, hogyan került ide a világ végére ez a
ritkaság. Helyette megragadta az ülés mögötti két fafogantyút, és nehézkesen
átpréselte az ajtón. Ha egyetlenegy centiméterrel is keskenyebb lett volna a
keret, nem fér át.
Van Staaten időközben előszedett néhány takarót, és épp egy nehéz szőrös
kabáttal igyekezett felé. Ben a doktornő néma gesztusára kibélelte a kocsi
ülőhelyét a takarókkal, miközben a nő és Schulz igyekezett valahogy ráadni
Sashára a kabátot. A lány nem ébredt fel még akkor sem, amikor apja
felkapva és megkerülve vele az ágyat óvatosan a tolószékbe helyezte. Van
Staaten ráterített még egy takarót, majd meggyőződve arról, hogy keze és
lába is be van bugyolálva, elégedetten biccentett egyet.
− Azt hiszem, itt az idő.
Ben épp kinyújtotta a kezét a fogantyúkért, amikor a doktornő szinte ijedten
megrázta a fejét, és legyintett egyet, hogy lépjen hátrébb. Ben
engedelmeskedve átadta Schulznak a helyet, aki megfordította a tolószéket,
és körülményesen áttolta az ajtón. A fiú azonnal csatlakozni próbált hozzá,
de Van Staaten megfogta a karját.
− Hagyd még egy picit egyedül őket! − suttogta, miután Schulz egy kissé
eltávolodott a székkel. Ben kellemetlen érzése lassan ijedtséggé, majd
döbbenetté vált. Mélyen magában tudta jól, mit akar ezzel Van Staaten,
mégsem akarta elfogadni.
− Már csak pár perc − folytatta a doktornő hangosabban, de nem nézett rá.
− Jobb, ha mész és átöltözöl! Vedd fel a legmelegebb ruhádat, más nem
kell!
− És... maga? Te?
− Néhány perc múlva találkozunk a zsilipnél. Én még egy picit itt maradok.
− Ennyire nehéz búcsúzkodni? − kérdezte Ben. Közben nem mosolygott,
és valamiért Van Staaten is kerülte a tekintetét.
− Tudod, milyenek vagyunk, mi, nők. Mindig marad valami pakolnivaló és
elintéznivaló. Egyébként meg úgyis le kell még tusolnom és megcsinálnom
a hajam. Gondolod, hogy majd így szállok fel egy ilyen luxushajóra, mint a
Princess?
Ben továbbra is komoly maradt.
− Nem reméled, hogy mindannyiunknak sikerül, mi?
− Ostobaság! − vágta rá Van Staaten hevesen. − Alig három kilométer.
Ezt még én is megteszem gyalog, ha tényleg elcsendesül a vihar.
− Ugye tudod, hogy nélküled nem menne az apám − mondta Ben halkan.
− Ez aztán még nagyobb ostobaság! − állította Van Staaten, majd egy
határozott mozdulattal belé fojtotta a kikívánkozó szót. − És most tűnj el
végre!
Ben még rengeteg mindent fűzött volna hozzá, de aztán csak szomorúan
nézett maga elé, majd végleg megfordulva követte Sashát és Schulzot.
Az apjáról mondottak mind igaz tények voltak, és csak remélni tudta, hogy
fordítva is igazak.
Szájában keserű íz terjengett. Most az először tényleg úgy gondolta, hogy
nem fogják mindannyian túlélni. Mélyen legbelül mindig is abból indult ki,
hogy a hozzá valamennyire is közel álló emberek (legnagyobb
meglepetésére még Ramanov is közéjük tartozott) valahogy csak megússzák.
De talán nem volt igaza.
Édesanyjának már nem sikerült, valószínűleg Toothnak sem fog, és valami
azt súgta neki, hogy Schulzot sem látja többé.
Egy okból, amit maga sem értett kristálytisztán, még meg is könnyebbült,
hogy nem találkozott össze édesapjával, amikor a szobájába lépve meleg
ruha után nézett. Végül belepillantva a szekrényébe szembesült azzal a
ténnyel, miszerint egyetlen melegebb ruhadarabja a partra vetett Princesstől
idáig viselt sarki ruhája volt, amihez bizony nem kevés kellemetlen emlék
fűzte, ráadásul nem is bizonyult különösen télállónak sem. Elvégre az
előkelő butikban, ahol még szülei vásárolták neki a felszerelést, nem
gondolták volna, hogy a világ egyik leghűvösebb táján fogja próbára tenni.
De Ben tudta jól, hol talál valami melegebbet.
Visszament tehát a zsoldosok ideiglenes szálláshelyeként szolgáló étkezőbe.
Senki sem volt ott, ráadásul a múltkori látogatásakor látott készletek nagy
része is eltűnt már. Azt azonban megjegyezte magának, Harry melyik
ládából vette elő hófehér harci felszerelését, ezért máris sikerrel járt. Újfent
különös érzés kerítette hatalmába, mintha egy halottat rabolt volna ki, de
aztán azzal nyugtatta magát, hogy régi tulajdonosa valószínűleg semmi
kivetnivalót nem talált volna abban, hogy a fagyhalál elkerülése végett
felvegye őket. Amilyen gyorsan csak bírta, magára vonszolta a bélelt
felszerelést, sőt még hozzá illő csizmát és egy vékony, de legalább
szőrmével bélelt kesztyűt is talált mellette. Azt még egyelőre nem húzta fel,
hanem beerősítette a ruhához tartozó fehér bőrszíj alá, és azon törte a fejét,
vajon fegyvert is vigyen-e magával. Végül úgy döntött, nem visz,
valószínűleg Harry nem nagyon örvendene neki, apjáról és Van Staatenről
nem is beszélve.
Egy utolsó, már-már szomorú tekintet után elhagyta a helyiséget. Pedig
elvégre örülnie kellett volna, hiszen ehhez a teremhez is kellemetlen vagy
szomorú emlékek fűzik, mégis épp ellenkezőleg gondolta. Hirtelen úgy
érezte, a nyomasztó és hűvös hely a Föld utolsó biztonságos foltját jelentette
a számára. Alig öt perccel később, hogy Schulz és Sasha elindult, ő is elérte
a zsilipet. Hangok, mormogások, hektikus zaj, lépések és dübörgések
árulkodtak arról, hogy nem csak Sasha és Schulz várakozott előtte. Minden
lépéssel hűvösebb lett, lélegzete már jó ideje szürke páraként kísérte, lába
alatt pedig hangosan recsegett a jég. A falakat és a plafont vastag fehér
páncél fedte, sőt már a plafonon lévő lámpák is egyre homályosabban
világítottak, nem csoda, hiszen lassan, de feltartóztathatatlanul egy tejszerű
fehér réteg nőtte be őket. Az állomás haldoklott.
A vaskos zsilipajtó előtti közvetlen terület azonban már-már vakító fényben
pompázott. Valaki több erős fényszórót is felállított, melyeknek fénye
visszaverődött a padlón, a földön és a falakon lévő jégpáncélról. Ben rögtön
kiszúrta Schulzot és Sashát − ők a zsilip másik oldalán várakoztak. Schulz a
vastagon bebugyolált lányát szállító tolószéket a nyitott ajtó mögé tolta
feltehetőleg azért, hogy megvédje valahogy a zsilipajtón betomboló késéles
széltől. Rajtuk kívül még körülbelül egy tucat ember ácsorgott ott, főleg a
legénységből, akiknek arcát ugyan ismerte, de nevüket már nem. Harry és
Tahia is köztük volt. A zsilipet időközben teljesen kinyitották, és valaki már
eltávolította a beforrasztott vaslemezeket és -tartókat is, ami megmagyarázta
a borzasztó hideget. Tahia egyik lábáról a másikra szökdécselve kissé
sértődött arcot vágott, miközben Harry közömbösen, de cseppet sem
kedvesen nézett ki a fejéből. Ben hűvös grimaszt vágva elsétált mellette,
majd odament Schulzhoz és Sashához.
Első pillantása természetesen Sashát illette, de szinte semmit sem látott az
arcából. Schulz felcsapta a nehéz szőrmekabát kapucniját, és még egy vastag
kötött sálat is tekert arcának alsó felére, mindent, ami fölötte volt, egy
formátlan, fekete hószemüveg fedett.
− Még néhány perc − szólt Schulz. − Mindjárt kezdődik.
− És ezt ennyire pontosan tudja? Honnan?
− Tőlem − mondta egy hang mögötte. Ben hátrafordult, mire Ramanov
arcával találta szemben magát. Az orosz is vastag szőrmekabátot viselt,
azonban sem kapucni, sem kesztyű nem volt rajta.
− A nap pontosan öt perc múlva kel fel. Ha betartják a szavukat, és a vihar
valóban elcsendesedik, azonnal útnak indulunk.
− Mindenképpen útnak indulunk − avatkozott közbe Harry. Ben azt hitte,
körülbelül nyolc-tíz méterrel mögötte áll, de feladva a zsilip alatti helyét arra
utasította Tahiát, hogy vigyázzon, nehogy valaki belépjen a zsilipkamrába.
− Szélcsend ide vagy oda.
Ramanov dühös válaszra készült, majd inkább visszanyelte, és helyette
megvonta a vállát. Türelmetlenül kukucskált hátrafelé, mintha valami
bizonyosra várt volna.
− Kész vagy? − kérdezte Harry Bentől, miközben tekintetével figyelmesen
fürkészte. Bizonyára felismerte a rajta lévő ruhát, de az arcán nem látszott
semmi.
− Igen. De jobban örülnék, ha magunkkal vinnénk Schulz kapitányt is.
− Lehetetlen. Az utastérben csak két ember fér el. Ölbe kell venned a
barátnődet. De gondolom, ez nincs ellenedre.
Ben feszülten figyelt, hátha talál egy hangyányi gúnyt Harry hangjában, de
nem járt sikerrel.
− Nem. De ezt Schulz kapitány is ugyanígy...
− Nem, ő nem tudja! Ebben az állapotban nem! Vita lezárva! − Harry még
egy energikus gesztussal megerősítette szavait, majd egy bólintással
Schulzhoz fordult. A kapitány megragadva a tolószék fogantyúját a zsilip
irányába tolta a széket. Ben gyorsan félre is állt, hogy teljes egészében
rábízza Schulzra a tolószék irányítását, akinek láthatóan nem kis
erőfeszítésébe került ez a mutatvány. Ennek ellenére nem feledte Van
Staaten szavait. Schulz bizonyára úgy gondolta, tartozik ennyivel Sashának,
hogy ő tolja az utolsó pár méteren. És valószínűleg igaza is volt.
− De ha csak két ember fér be, akkor legalább hússzor kell fordulnunk
ahhoz, hogy mindenki a Princessre kerüljön − motyogta.
− Negyvenszer − helyesbített Harry közömbösen. − Vagy talán azt
hiszed, magától megy ez az izé?
− De az akkor...
− Két vagy három ember felpattanhat kívülről a kocsira is. Igaz, hogy
borzasztóan hideg lesz, de ha minden jól megy, akkor csak néhány perc kell
a strandig. Még mindig jobb, mint végiggyalogolni az egész utat.
− Türelmetlenül kalimpált a kezével. − Mire vársz még?
Semmire. Ben bizonytalan pillantást vetett rá, majd gyorsan a zsiliphez
sietett. Közvetlenül Schulz mögött megállt, és próbálta megpillantani Sashát,
de ezúttal is hiába. Még mindig nem mozdult, de legalább már nem
reszketett. Ezek szerint Van Staaten nem csak egy ártalmatlan
vitaminkészítményt adott neki, de Ben mégsem volt rá mérges. Már a puszta
gondolattól, hogy kilépnek az állomás viszonylag biztonságos falai közül, és
hogy egy pokoli vihar közepén egy majdnem teljesen roncs hójáróval
próbálnak lejutni a strandhoz, jéghideg borzongás futott végig a hátán. Talán
jobb is volt Sashának, hogy nem élte át ezeket.
− Még három perc − mondta Schulz.
− Hát akkor − morogta Harry, majd belépett előtte a zsilipkamrába. Ben
bepislogott a termet ellepő majdnem teljes sötétségbe, és csak ekkor vette
észre, hogy a külső ajtó is tárva-nyitva volt vagy talán már nem is létezett. A
hideg könnyeket csalt a szemébe, és minden egyes lélegzetvétel fájdalmat
okozott.
− Várjanak!
Harry azonnal megtorpant és Ramanovhoz fordult. A professzor négy-öt
lépésre állt mögötte, és izgatottan hadonászott a kezével. Ezeknek a fele
Harryt, a másik fele pedig az utánaloholó és lihegő nyolc férfit illették, akik
kettesével egy-egy szekrénnyi nagyságú alumíniumládát cipeltek.
Mindegyik úgy festett, mintha legalább egy tonnát nyomna, a férfiak pedig
kétségbeesetten nyögdécseltek súlyuk alatt, de Ramanovnak még ez sem
volt elég gyors.
− Mi ez? − kérdezte Harry.
− A kutatási eredményeink. Feljegyzések, lemezek, DVD-k és szalagok, és
persze néhány pótolhatatlan készülék. Feltétlenül magunkkal kell vinnünk
őket.
− Szó sem lehet róla!
− Ezt nem maga fogja eldönteni! Ez öt kemény év munkája. Csak nem
gondolja komolyan, hogy...
− Talán maga nem gondolja komolyan, hogy magammal viszem ezt az izét
és feláldozok érte pár emberéletet? Még három óránk sincs arra, hogy
mindenkit épségben levigyünk a strandra és feltegyünk a Princessre. Örülök,
ha arra elég lesz az idő, hogy kivigyük innen az embereket.
− Maga megőrült? − Ramanov őszintén döbbent arcot vágott. − Tudja
maga, mit jelentenek ezek a kutatási eredmények? Mennyi munkába és
izzadságba kerültek? És mennyi...
− Nem − vágott a szavába Harry − , és őszintén szólva nem is érdekel!
Pontosan két járművünk van, amelyekről nem tudom, meddig tartanak ki.
De még ha nem is esnek szét alattunk útközben, akkor is legalább hatszor-
hétszer kell velük ide-oda rohangálnunk. Kész csoda, ha ez alatt a rövid idő
alatt sikerül.
Vadul rázta a fejét, majd olyan közel lépett Ramanovhoz, hogy az orosz
ösztönösen hátrébb lépett egy fél lépést.
− Végül is a maga döntése, professzor! Melyik négy emberét hagyjuk itt a
ládák helyett? Húzzunk sorsot, vagy átnézi gyorsan az aktákat, és kikeresi
azokat, akik már eleve a kilövési listáján szerepelnek?
Ramanov még egy fokkal sápadtabb lett, mire Harry egyszerűen faképnél
hagyva az embereihez fordult.
− Ez az izé itt marad!
A férfiak fele azonnal reagált, megálltak, és leeresztették a ládákat. Nehéz
dobbanásuk elárulta Ben számára, hogy valóban olyan nehezek voltak, mint
látszottak, és valószínűleg nem csak néhány DVD és lemez van bennük. A
többiek még kicsit tovább botladoztak, majd hirtelen megtorpantak, amikor
Harry elállva az útjukat tüntetőleg az övéből kikandikáló pisztoly
markolatához nyúlt. Az emberek arcán tanácstalanság és ijedtség, de
ugyanakkor óvatos megkönnyebbülés is tükröződött.
− Nem szívesen ismétlem magam, sőt abban sem vagyok biztos, hogy
mindannyian megértettek. De a barátaitok majd lefordítják. A cucc itt
marad! Aki egy lépést is tesz a holmik felé, annak könyörtelenül a lábába
lövök!
Nyilvánvalóan mindenki megértette, mivel egyszerre a többi láda is a földön
kötött ki, a férfiak egy része pedig óvatosságból inkább visszahúzódott.
− Ezt még megbánja! − szólt Ramanov.
− Meglehet! − válaszolta Harry odavetve. − Ha tényleg ennyire fontos
magának ez a cucc, professzor, akkor miért nem marad itt, hogy vigyázzon
rá? Amint mindenki biztonságban megérkezett a Princess fedélzetére,
visszaküldök magáért és a ládákért két embert a hójáróval. − Nem adott
lehetőséget Ramanovnak arra, hogy válaszoljon, hanem menten sarkon
fordult, és visszament a zsiliphez. − Ti, ott − mondta, miközben
− feltehetőleg abszolút válogatás nélkül − rábökött a legközelebb ácsorgó
három férfira − , gyertek, és szálljatok fel kívülről a kocsira! Jól
kapaszkodjatok! Nem állok meg, ha valaki leesik!
Ben ebben ugyan kételkedett, de Harry meglehetősen meggyőzőn
mondhatta, mivel a férfiak bár engedelmesen beléptek a zsiliphez, mégis
jóval idegesebbnek tűntek, mint amilyenek előtte voltak.
Ben egyre közelebb ért a külső zsilipajtóhoz, és megpróbált felismerni
valamit, de nem sikerült neki. Harry vagy valamelyik zsoldos időközben úgy
állt meg a kijárat előtt a hójáróval, hogy a nyitva lévő ajtó egyből az
anyósülésbe vezetett. Itt-ott mintha komor színeket látott volna felragyogni a
horizonton, de könnyen lehetett, hogy ez is csak megtépázott idegeinek egy
újabb játéka. Hirtelen egész testében reszketni kezdett. A vastag ruha
ellenére borzasztóan hideg volt, de persze nem ez volt a valódi oka. Egészen
idáig mást sem kívánt, mint hogy végre kijusson innen, most viszont semmi
mástól nem félt jobban.
− Meddig még? − motyogta.
− Most − felelte Harry. − Elvégre már néhány másodperce kellett volna...
A vihar váratlanul elcsendesedett. Nem lett fokozatosan halkabb vagy
gyengébb, sőt nem húzódott vissza kelletlenül, hanem egyik pillanatról a
másikra egyszerűen elcsendesedett, mintha valaki kikapcsolta volna. A
napok óta tartó pokoli lárma után pedig a csend hirtelen mintha hangosabb
lett volna.
És ekkor kivilágosodott.

31

Úgy tűnt, ez volt a legfélelmetesebb, amit valaha látott életében, legalábbis a

legborzasztóbb, az biztos. Habár a látvány egyszerre nem tűnt drámainak,
mégis talán emiatt volt olyan szörnyű.
Felettük az égen egyetlenegy felhő volt. Egészen világos és ragyogó azúrkék
színe szinte már természetellenesnek tűnt, ahogy a vakítóan sárga,
háromnegyedes körű nap is, amely a cakkos fehér horizonton kúszott kelet
felé. A szél teljesen lecsendesedett, de valahogy nagyon különös és hamis
csend volt ez, amely idegenül és fullasztóan telepedett a fehér pusztaságra. A
zúgó motorzaj és a vastag gumitalpak szokatlanul lágy hangja
betolakodóként suhantak át a havon. Valami volt e szörnyű csend mögött,
valami, ami akkora félelemmel töltötte el, hogy még a lélegzete is elállt tőle.
Persze az is lehet, hogy csak Sasha súlyától akadt el a lélegzete. Ahogy
Harry mondta, az ölébe vette, ám ez nem volt éppen kellemes érzés. Sasha
valószínűleg kevesebbet nyomott ötven kilónál, de Van Staaten és Robert
még legalább ennyi ruhába bugyolálta, ráadásul csak egy lehámozott
drótvázon volt kénytelen ücsörögni. Minden egyes drót és csavar
fájdalmasan fúródott a combjába, a hátsójába és a hátába, Harry pedig csak a
legeslegnagyobb akadályokat volt hajlandó kikerülni. Az állomást már
néhány másodperce elhagyták, mire Ben először nézett hátra, de egy
narancsszínű folton kívül semmit sem látott. A strandhoz vezető rövid
szurdokba érve az is eltűnt.
− Minden rendben? − próbálta Harry túlkiabálni a motort. Benben már
nem volt elég szusz, hogy válaszoljon, ezért csak bólintott.
Mivel a mellettük őrült gyorsasággal elszáguldó jégfalak igencsak
nyugtalanították a fiút, inkább felnézett az égre. Ragyogó kéksége és a vihar
hirtelen elcsendesedése nem az egyetlen rémisztő dolog volt. Az ég nem volt
mindenütt ilyen. Mögöttük egy masszív fekete fal emelkedett, amelyben
szüntelenül villámlott. Színek kergették egymást, és ha az ember túl sokáig
nézett egy bizonyos pontra, akkor... különös dolgokat látott. Egy hatalmas
kör alakú kivágás külső szélén, a fekete felhőtakaróban helyezkedtek el, az
orkán szemében. Olyan nagy volt, hogy Ben nem is látta a szemben lévő
szélét, de a mögöttük lévő fal szélsebesen távozott. Már nem kellett sokáig
várni, míg egy második fal is feltűnik, és a vihar töretlen erejével újra rájuk
tör.
Ben kizökkent a gondolataiból, amikor a hójáró elérve a szurdok végét egy
hatalmas ütéssel oldalra dőlt. A fiú fogai úgy egymásnak csapódtak, hogy
szájában eleredt a vér. Harry ekkor elvesztette uralmát a kormány felett. A
jármű kicsúszott, majd megpördülve saját tengelye körül hirtelen
előreugrott, de Harry váratlanul visszaváltott, és több gázt adott. Egy apró,
de szörnyű pillanat erejéig Ben meg volt győződve arról, hogy fel fognak
borulni, amellyel útjuk idő előtti és igencsak kellemetlen véget érne, de
ekkor Harry egy csoda folytán hirtelen visszanyerte a hójáró irányítását, és
máris egyenesen száguldottak lefelé a jégen.
− Már csak pár perc! − üvöltötte Harry. Ben őszintén remélte, hogy addig
nem fullad meg vagy nem nyársalja fel az az átkozott ülés, majd megpróbált
valahogy Sasha mellett kikukucskálni.
A látvány felettébb megdöbbentette. Egészen másképp emlékezett a
strandra. Amikor utoljára itt járt, számtalan sziklát, csillogó jégszobrot és
cakkos hegyképződményt látott. Most teljesen lapos volt, és úgy csillogott,
akárcsak egy hatalmas fehér tükör, ezért a benne visszatükröződő napfénytől
kicsordult a könnye. A napokon át tomboló vihar feltehetőleg teljesen
simává csiszolta. Ben szíve egyre vadabbul vert: akkor mit művelhetett a
Princesszel?
Még arra sem volt alkalma, hogy igazán megijedjen, amikor meglátta a
hajót. Mindenesetre még ott volt..., de semmi több.
A Princess alig három kilométerre feküdt tőlük a strandon, egy hatalmas,
félig oldalra dőlt vashegy, melyen immár nyoma sem volt az egykor még
ragyogó fehér, zöld és kék színeknek. Messziről úgy tűnt, mintha vastag
jégpáncél borítaná, ráadásul jóval ferdébben feküdt, mint ahogy Ben
emlékezett. És feltehetőleg nem csak ő.
− Hát, ez nem néz ki valami jól − kiáltott fel Harry. Igyekezett még jobban
nyomni a gázt, de hiába. Az eredmény csak annyi volt, hogy a motor
keservesen felbőgött.
Ben szívesen tiltakozott volna, de képtelen volt rá. A Princess roncsa
hihetetlenül gyorsan közeledett, a fiú bátorsága pedig minden egyes
részlettel csökkent. Ez nem csak képzelődés volt. A vihar jóval feljebb
sodorta a Princesst a strandra, amitől inkább hasonlított egy bizarr
jégszoborhoz, mint egy modern utasszállítóhoz. Ben közelebb érve sem
fedezett fel nagyobb sérülést − a robbanás, amely valójában a hajó hátsó
részét sújtotta, úgy tűnt, inkább belül tombolta ki magát igazán − , de ennek
ellenére tudta, hogy ez a hajó már nem megy sehová. Legalábbis nem saját
erőből.
Tovább közeledve a roncshoz, Ben rádöbbent, hogy bizony nem ők az elsők.
Egy másik hójáró (amely még rendelkezett ablaküvegekkel, ráadásul nem
úgy festett, mintha átment volna rajta egy úthenger) ott ácsorgott a hajó
felfelé magasló törzsénél a jégen. Egy apró, fehér színű foltos ruhában lévő
alak integetett feléjük.
− Gerrit? − kérdezte, és Harry bólintott. − Ő meg hogy kerül ide? Hiszen
mi rögtön elindultunk, nem?
− Ő már egy negyedórával előttünk elindult. Ugye nem gondoltad
komolyan, hogy Gerrit visszariad egy kis rossz időtől? Különben is − egy
kis szünetet tartott, miközben leparkolta a járművet a másik hójáró mellé − ,
biztos akartam lenni abban, hogy még itt van a hajó. És hogy nem vár ránk
semmiféle gonosz meglepetés.
Ben nem válaszolt, már csak azért sem, mert Harry brutális fékezési
manővere kiszorította a tüdejében lévő picike levegőt is, Sasha súlya miatt
pedig nem jutott újabbhoz. Félig eszméletlenül, látta, amint Harry kipattanva
a kabinból és hátra se bagózva elindul bajtársa felé. Ben megpróbálta úgy
áthelyezni Sasha súlyát, hogy valahogy elérje a kilincset és kinyissa az ajtót.
A légszomj kezdett lassan elviselhetetlenné válni.
És ekkor jött egy segítő kéz. Valaki olyan hévvel tépte fel az ajtót, hogy az
hangos nyikorgás kíséretében kitépődött az ajtópántjából, és a strandra
pottyant. Ekkor megszabadulva Sasha súlyától, köhécselve levegőért
kapkodott.
Egy kis idő után rájött, ki volt élete megmentője: Gerrit. A zsoldos olyan
könnyedén hurcolta a lányt, mintha nem is lenne súlya, majd kárörvendő
vigyorral az arcán így szólt.
− Minden rendben?
− Nem − válaszolta Ben, majd grimaszoló arccal feltápászkodva a
kínpadról kiugrott a jeges strandra. Mindenesetre megpróbálta. Az ugrás
ugyan sikerült, csak a landolás nem. Megtépázott izmai egy utolsó és
hatalmas fájdalommal feladták a szolgálatot, mire Ben kiterült a jégen. Még
épp hogy sikerült arca elé tartania kezét, így nem kellett kipróbálnia melyik
a keményebb: a jég vagy az arca.
Két-három másodperc erejéig fekve várta, hogy szíve abbahagyja a vad
kalapálást, és a hátában, illetve combjában lévő lüktetés elmúljon. Végül
nagy nehezen feltápászkodott. A zsoldos arcára kiülő kárörvendő mosoly
még mindig ott volt. Sőt talán még kifejezőbb lett.
− Köszi a kérdést! Nem történt semmi! Minden oké!
− Remek! Akkor egy percre átvehetned! − És ezzel áthelyezte Sashát a
döbbent Ben karjára anélkül, hogy meggyőződött volna róla összecsuklik-e
súlya alatt, vagy sem.
Ben már-már viccesen támolygott ide-oda, mielőtt visszanyerte volna
egyensúlyát. Gerrit időközben odasétált egy igencsak különös
fémszerkezethez, mely a két egymás mellé parkolt hójármű közül magaslott
ki. Egy masszív, de láthatóan kapkodva összehegesztett háromlábú, rozsdás
acélból lévő állvány, melynek felső részén egy tekercs helyezkedett el, ami
fölött egy majdnem ujjnyi széles drótkötél húzódott.
Ben Sasha súlya alatt ingadozva, de egyetlen hang nélkül odament a
férfihoz, és gyanakodva vizsgálgatta a különös szerkezetet. Bármi is legyen
az, Harry nyilvánvalóan túlzott, amikor azt állította, hogy Gerrit egy
negyedórával korábban indult el. A háromlábút acélcsavarok rögzítették a
földhöz, és legalább egy tonnát nyomhatott. A zsoldos már jóval előttük
indulhatott útnak a tomboló vihar közepén.
− Mi ez?
Mielőtt Gerrit válaszolt volna, behajolt a hójáró nyitott ajtaján. Újból
felegyenesedve egy egy méter hosszú vaskart tartott a kezében. Úgy festett,
mint egy kissé túl nagyra sikeredett kézi fúró vagy mint azok a kalandos, de
kezdetleges szerkezetek, amelyekkel még az első gépkocsikat indították be.
− Remélem, jól bereggeliztél. − Ez után a kimerítő válasz után Gerrit
odalépett a háromlábú állványhoz, beakasztotta a kurblit a felső részén lévő
tekercsbe, és tekerni kezdte. Iszonytató nyikorgás hallatszott, ahogy a
drótkötél a sebtében és hiányosan összetákolt tekercsben csavarodott. Ben
szeme hihetetlenül kikerekedett, amikor tekintetével felfelé követte a kötél
útját.
Egész idáig azon törte a fejét, hogyan fognak feljutni a hajó fedélzetére.
Ferde állása ellenére, a Princess ugyanis még mindig nyolc-tíz méterrel
magaslott felettük, egy teljesen hézagmentes fal, mely csak simább lett a
jégpáncéltól. Most már tudta a választ.
Bent újra kirázta a hideg, aminek ezúttal semmi köze sem volt a hideghez,
hanem inkább ahhoz, milyen utat választott számukra Gerrit: ugyanazt, mint
ahogy annak idején elhagyták a hajót. A drótkötél másik vége a keskeny
szervizablak felső részéhez volt erősítve, amelyen a múltkor elmenekültek a
hajóból. Gerrit barkácsláza nem ismert akadályokat, hiszen a kurbli ritmusos
nyikorgása közben egy átépített irodai szék hintázott lefelé. Háttámlájára
egy vasrudat hegesztett, melynek felső részét a drótkötélbe akasztotta, a
karfájára pedig széles bőrmasnikat szerkesztett.
− Ezt... nem gondolod komolyan! − sóhajtozott Ben. Az egész szerkezet
egy középkori kínzóeszközre vagy egy elektromos székre emlékeztette.
− De még mennyire! Hacsak nem növesztettél azóta szárnyakat. − Gerrit
boldogan tekerte tovább, míg a szék nyikorogva és hintázva le nem huppant
Ben előtt. Ben kelletlenül vizsgálgatta, majd megpróbálta beletenni Sashát a
székbe, de Gerrit vadul megrázta a fejét. Szó nélkül kivette kezéből a
majdnem élettelen terhet, majd újra a saját készítésű csodájára biccentett.
− Először te − vagy szerinted egyedül is be tud jutni az ajtón?
Erre már nem volt mit mondani..., ami nem változtatott azon, hogy
szabályos halálfélelem kerülgette a vadul himbálózó székbe mászva. Bal
karját ösztönösen lekötözte az egyik bőrmasnival, majd odaintett Gerritnek,
hogy segítsen neki a másiknál.
Gerrit grimaszt vágott, de ettől még boldogabbnak látszott.
− Klassz ötlet. És odafent ki kötöz ki?
Ben feladta. Gerrit bizonyára csak azért találta ki ezt a bizarr konstrukciót,
hogy őt kínozza. Erről még tárgyalnak. Egészen biztosan. Bólintott.
Gerrit óvatosan letette az alvó lányt, majd újból a kar után nyúlva tekerni
kezdte.
Ben iszonyú kellemetlen érzésnek gondolta, pedig nem volt az.
Még kellemetlenebb volt.
Valószínűleg egy percbe sem telt, mire elérte Gerrit rögtönzött fotelliftjének
másik végét, de eközben a kínok kínját élte át. A jeges strand mintha egy
kilométerrel alatta terült volna el, és már azt sem tudta, miként sikerült
kikötöznie a kezét és bemásznia az ablakon. Térdre rogyva várta, míg a hajó
megszűnt vele forogni. Újra feltápászkodva megint csak úgy érezte, mintha
az egész világ forogna vele.
Hihetetlen, de még onnan is tisztán látta a Gerrit arcára fagyott kárörvendő
vigyort. Sőt még szélesebb lett.
− Minden rendben? − üvöltötte fel Gerrit.
− Nem!
Gerrit vígan integetett felfelé, majd felkapta Sashát és óvatosan belehelyezte
az azóta ismét letekert székbe. Ben gyanakvón nézte, ahogy gondosan
megkötözi a lányt, nemcsak a csuklóját, hanem a vállát és a lábát is, majd
jóval lassabban feltekerte. Végül Sasha végre megérkezett fentre, mire Ben
óvatosan kiszabadítva a kötésekből, kiemelte a székből. A szék máris
nyikorogva és csikorogva indult lefelé, és mire Ben lefektette Sashát egy
kicsit messzebb a bejárattól, már meg is érkezett az egyik tudós a fotelben.
Miközben Ben kisegítette a férfit a székből, észrevette, hogy időközben már
nem Gerrit, hanem egy másik ember kezeli a kart. A hójárók egyszer csak
beindultak, és egymás mellett tovatűntek. A fiú egy roppant nyugtalanító
dologra lett figyelmes. A sérült hójármű jóval gyorsabban mozgott a
külsőleg sokkal bizalomgerjesztőbb ikertestvérénél, úgy tűnt, Gerrit inkább
Harry nyomában próbál haladni. Harry az előbb még hat-hét fordulóról
beszélt, amire bizony szükség volt ahhoz, hogy mindenkit kimentsenek az
állomásról, de Ben természetesen főleg a kis útitársáért aggódott. Talán egy
kicsit elhamarkodott volt.
Nagyot sóhajtva felnézett hát az égre, de sajnos nem volt túl jó ötlet. A
fortyogó fekete erő igencsak eltávolodott, de még mindig jól látta a színek
villámlását. Szinte testében érezte a fent tomboló elképzelhetetlen erőket.
Nagy nehezen levette szemét róluk, majd kisegítette az éppen megérkező
fiatalembert, aki vállalta, hogy megvárja utána következő kollégáját, így Ben
addig nyugodtan megnézhette Sashát. A lány mozdulatlanul feküdt, és aludt
ugyanott, ahová letette.
Sasha az oldalán feküdt, vastagon bebugyolálva a kabátjába. Ben úgy
igazította kapucniját, hogy ne csak a hidegtől védje, de puha párnaként is
szolgáljon feje és a kemény fedélzet között. Mégis jéggé fagyott acélon
feküdt, amely szó szerint kiszívta belőle a meleget.
Háta mögött dübörgést hallott. Ben ijedten összerezzent, de csak a második,
kissé szerencsétlenül megérkező tudós volt az.
Ben visszatért valódi problémájához. Először is fel kellett emelje valahogy
Sashát a földről, majd hamar rájött, hogy bár igen hősies, de felettébb buta
tett volna. Ben ugyanis nem volt éppen jó formában, de pont őmiatta muszáj
volt kitartania. Elhamarkodott tette helyett inkább arra próbált koncentrálni,
hol is helyezkedtek el pontosan most a Princessen, a hangsúly ezúttal sajnos
egyértelműen a próbált szócskán volt. Úgy emlékezett, hogy nem sokkal
arrébb egy lépcső következett, amely egészen biztosan a kabinokhoz
vezetett.
Azonnal indulni készült, de a fiatalember, akit épp besegített visszahívta.
− Te hová menni?
− Fel. Megkeresem a kabinokhoz vezető utat. Sasha nem maradhat itt.
A ázsiai arcélű fiatalember nem lehetett sokkal idősebb Harrynél, ráadásul
Ben szinte biztos volt benne, hogy egyszer már beszélt vele, de nem tudta,
mikor. A férfi megrázta a fejét, és így szólt.
− Maradni.
− De nem lehet. Sasha...
− Harry azt mondani, mindenki marad. Itt.
− Harry? − Mit jelentsen ez már megint? − Úgy érted, itt a hajón? Ne
aggódj, nem akartam megszökni.
A másik újra megismételte heves fejcsóválását, majd mindkét kezével
hadonászni kezdett.
− Lent. Itt. Harry mondani, biztosabb. Igaz.
Ben először csak makacsságot érzett magában, majd őszintén belenézett a
fiatalember szemébe.
− Úgy érted, szerinte idelent biztonságosabb?
A másik bólintott.
− Jobb szobát keresni. Több hely és több... − félbeszakította magát, egy
pillanatig tanácstalan arccal helyes szavak után keresgélt, majd ujjával
hirtelen megkopogtatta az acélból lévő falat. − Több vas.
És Ben végre megértette. Harry nyilvánvalóan felszólította őket, hogy
maradjanak a hajó belsejében, lehetőleg fedél alatt és minél több, illetve
masszívabb fém mögött. Ben kételkedett abban, hogy az acél majd megvédi
őket a hideg ellen, bár talán a kevesebb mint három óra múlva bekövetkező
vihar ellen hatásos lehet.
És talán volt ott még valami más is, ami elől védekezniük kellett...
A gondolatok már-már összevissza kavarogtak a fejében, ezért Ben egy
néma bólintással biztosította az ázsiai férfit arról, hogy megértette, majd
ismét Sashához fordult. Harrynek kétségkívül igaza volt − de ez akkor sem
változtatott a tényen, hogy a lány semmiképpen sem maradhatott itt.
Gondolkodni kezdett, majd Sashára mutatva így szólt.
− Vigyázz rá! − és sarkon fordult. Egy kis szerencsével és ésszel talán
megtalálja a felfelé vezető utat, de ebben a szalonokból, lépcsőkből,
termekből, katakombákból és folyosókból álló őrültekházában abszolút nem
ismerte ki magát.
Ben végigment a folyosón, majd a következő elágazásnál belépett a hajó
belső részébe.
Legalábbis egy pár lépés erejéig.
Az első ajtót kinyitva koromsötét fogadta. Még valami, amire sajnos nem
gondolt, és valószínűleg Harry sem. A Princess egy roncs volt. Hatalmas,
acélból lévő szíve ugyanúgy megszűnt dobogni, mint az elektromos agya
működni. Nem volt áram, és ezáltal fény, a következő ökörszemablak pedig
körülbelül egy kilométerre volt.
Ben ott tartott, hogy feladja, amikor hirtelen eszébe jutott, mit tett Harry
odakint. Villámgyorsan benyúlt fehér kabátjának zsebébe, majd dicsőítette
eszét, amikor egy hosszú és fémszerű zseblámpa került az ujjai közé. Vaskos
kesztyűjével nem is volt olyan könnyű bekapcsolni, de néhány másodperc
múlva azért sikerült, mire egy éles, szinte már kellemetlen fénysugár hatolt
az ajtó mögötti sötétbe. Mögötte nem volt más, mint egy jéggé dermedt
folyosó, mely körülbelül egy tucat lépés múlva egy súlyos fémajtóban
végződött. Ben odalépkedve kisebb nehézségek árán kinyitotta, mire még
több sötét szakadt rá. A visszhang szerint egy igen nagy és üres teremben
lehetett, de idebent érdekes módon melegebb volt, sőt a lámpa fénye sem
jégbe, hanem matt fémbe ütközött. Bennek fogalma sem volt, hol van, de a
helyiség meleg és elég nagy volt ahhoz, hogy negyven embert elhelyezzen
benne. Mindenesetre Sasha itt megmenekülhetett a hideg elől, a masszív
fémajtó pedig nemcsak a vihartól, hanem más veszélytől is megvédené.
Ben ide-oda lóbálva a lámpát néhány lépést még belépett a terembe, majd
megfordult és visszasietett Sashához és a többiekhez.
Sasha egyetlen millimétert sem mozdult, az ázsiai fiatalember pedig
szorosan mellette ücsörögve még a kesztyűjét is levette, hogy foghassa a
kezét. A látvány röpke, de igencsak hálás mosolyt csalt Ben arcára.
Ismeretlen barátja segíteni próbált, amikor leguggolva a karjába vette a
lányt, majd súlyától nyögdécselve felegyenesedett. Ben csak megrázta a
fejét, és abba az irányba bólintott, ahonnan az előbb érkezett.
− Ott hátul melegebb van. Mindjárt visszajövök.
Gyorsan bevitte Sashát a nagy terembe, néhány lépést előretapogatózott a
sötétben, majd óvatosan letette a lányt a földre. Magában szitkozódva
előkotorta és bekapcsolta a lámpát. A sápadt fény ezúttal sem mutatott
többet a sötétségnél és az ürességnél, de néhány másodperc múlva észrevett
egy derék magasságú fémlapot. Felkapta hát Sashát, majd rátette a
rögtönzött fémágyra. A lány még mindig nem ébredt fel.
− Most kicsit egyedül kell hagyjalak! De ne félj! Mindjárt jövök, és
egyébként sem megyek messzire.
Persze erre sem érkezett reakció, de Ben legalább úgy hitte, valahogy azért
csak meghallotta a szavakat. Egy percig csak állt mellette, majd felkapva
zseblámpáját elindult a sötétben. A terem tényleg üres volt. Ben el sem tudta
képzelni, mire szolgálhatott régen, de legalább valamelyest meleg volt
idebent, és a masszív fémnek valóban volt némi megnyugtató hatása.
Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, visszament Sashához, és letette mellé a
bekapcsolt zseblámpát, nehogy véletlenül koromsötétben térjen magához.
Amikor épp menni készült, valami megérintette a hajót.
Ben megtorpant a mozdulat közepén, majd kalapáló szívvel hallgatózni
kezdett. Valami...
Szinte teljes erejére szükség volt ahhoz, hogy ne essen pánikba.
Hallgatózott. Semmit sem hallott. A lába alatt lévő padló olyan mozdulatlan
volt, amilyenek az acélból lévő padlók szoktak lenni.
És mégis... valamit érzett. Egy szavakkal leírhatatlan érzés, mintha valami
hatalmas és elképzelhetetlen suhant volna el a Princess törzse mellett.
Hangtalan és olyan lágy, mint egy lehulló madártoll, ugyanakkor töretlen
erővel rendelkezett, melytől még a valóság is belereszketett.
És... vajon Sasha megmozdult, amikor a félelmetes érintést érezni vélte?
Nem volt benne biztos, de...
Ostobaság!
Ben gondolatban rendre utasította magát. Ideges volt, és ez érthető, hiszen
óvatosnak kellett lennie fantáziájával. Semmi sem volt ott.
Tovább tartott, mint gondolta, mivel a kijárathoz érve újra látta a két sárga
köralakot érkezni a jégen. A két hójármű, újabb menekülteket hozott. Ben
arra számított, hogy találkozik a Harryvel magukkal hozott férfival idefent,
de ő még mindig a fotellift alsó részén ácsorgott. A következő ehhez hasonló
akciónál, gondolta magában Ben gúnyosan, szólni fog Gerritnek, hogy a
csináld-magad-kötélpálya fenti végére is szereljen már egy kurblit.
Ezúttal nyolc személy mászott ki és le a hójárókról, majd Harry és Gerrit
azon nyomban elindult a következő szállítmányért. Feltehetőleg egészen
biztosak voltak abban, hogy az emberek tudják, mi a dolguk.
Tudták, mégis egy kisebb örökkévalóságig tartott, mire egyáltalán az első
feljutott, és sajnos nem ment mindegyiknél zavarmentesen. Az egyik férfi
olyan ideges volt, hogy félúton rájött a pánik, ezért majdnem kiesett a
fotelből − zuhanás négy-öt méteres magasságból, ami ugyan nem hangzott
soknak, de igencsak kellemetlen érkezést biztosítana az acélkemény jégre
érve, ha nem halálosat.
Mindent egybevetve az egész hercehurca addig tartott, míg a két hójáró újra
fel nem tűnt a strand végén. Ben legnagyobb csalódására édesapja és Van
Staaten megint nem volt a következő szállítmányban, de a fiú mégis
bizakodott. Ha továbbra is ilyen simán megy, akkor még azelőtt sikerül
kiüríteni az állomást, mielőtt eltűnik felőlük az orkán szeme.
Természetesen nem ment minden simán.
A hójárók következő érkezésénél Gertit járműve jóval lassabban mozgott.
Még mielőtt elérte volna a strand felét, rángatózni kezdett, majd ide-oda
forgolódva végleg megállt. Harry meg sem próbált megállni, hanem gyorsan
kitette az utasokat, és visszafordult. Röviden megállt a lerobbant hójáró
mellett, majd továbbment, Ben pedig azt hitte, nem lát jól, amikor Gerrit
összesen négy utasa le- és kimásztak a járműből. Utolsóként Gerrit hagyta el
a hójárót. Még az ajtót sem csukta be, mielőtt elindult volna. A hójárónak
annyi, gondolta magában Ben.
Legalább felcsillant egy reménysugár: ahogy közelebb értek, az egyik
vastagon bebugyolált alakban édesapját vélte felismerni..., egy pillanatra
megkönnyebbült, majd hamar elment a jókedve, amikor kísérőjeként
Ramanovot látta meg.
Habár a férfiak siettek, Harry hójárműve máris felbukkant a jégszurdok
másik végében, még mielőtt a Princesshez érhettek volna. Amikor a fiú apja
az ide-oda himbálózó fotelben ülve igyekezett felfelé, Harry épp visszaindult
az állomáshoz. Ha Ben jól számolta, akkor még körülbelül négyszer-ötször
kellett megfordulnia, mire az egész állomás kiürül.
Ben kisegítette édesapját a „ liftből". Gyorsan átölelte, majd pár lépést
arrébb lépve figyelmesen az arcába nézett.
− Minden rendben?
− Igen − válaszolta az apja, miközben hószemüvegét feltolva, zsibbadt
kézzel igyekezett hátracsapni a kapucniját. Ben megrémült az arcát látva.
Teljesen kimerültnek látszott − de ez pillanatnyilag mindenkire igaz volt,
Bent is beleértve − , de volt ott még valami, ami talán még a testi
kimerültségnél is rosszabb volt.
− Biztos?
− Biztos! Hé! Ezt nekem kellene megkérdeznem tőled, nem fordítva! Én
vagyok a felnőtt!
− Úgy érted, az öreg félnótás.
Ennek igazság szerint viccesnek kellett volna hangoznia, hiszen csak egy
ártalmatlan tréfa volt a feszültség oldására, de nem működött. Édesapja nem
dühösnek, hanem sértettnek látszott, amitől Ben azonnal megbánta szavait.
Ennek ellenére nem próbálta meg visszaszívni őket.
− Hol van Van Staaten doktor? − kérdezte meg inkább.
− Heidi az utolsó kocsival jön. Ő orvos. A kötelességének tartja, hogy
utolsónak maradjon.
− És Schulz kapitány?
− Ő pedig a kapitány, aki úgy véli, neki a süllyedő hajón kell maradnia
− szólalt meg egy hang mögöttük.
Ha Ben nem is ismerte volna fel, ki volt az, a szavai biztosan elárulták
volna: Ramanov. A fiú szándékosan lassan hátrafordult.
− Hol van Alexandra? − kérdezte Ramanov, mielőtt Ben vagy apja
szólhatott volna valamit. − Jól van?
− Igen. − Ramanov tüntetőleg keresgélni kezdett, mire a fiú így szólt.
− Elvittem innen. Egy másik teremben fekszik, ahol melegebb van. Úgyis
meg akartam már nézni. Jöjjön velem, ha akar, professzor!
− Ez roppant nagyvonalú tőled, fiacskám.
Ben egy szó nélkül megfordult, és elment. Ramanov és Robert követte
példáját.
Természetesen nem most először nézte meg Sashát, azóta már vagy
négyszer-ötször megtette. Már a többiek is visszahúzódtak a nagy terembe,
kivéve azokat, akik ott maradtak, hogy segítsenek a fotelt használóknak a
kiszállásnál vagy valami másban (esetleg hogy épp láb alatt legyenek).
Legalább egy tucat zseblámpa világított. Valaki magával hozott egy
régimódi petróleumlámpát, amely meleg fényű szigetet és vélt meleget
varázsolt a terem egyik sarkába. Ben döbbenten látta, amint sok nő és férfi
egyszerűen elnyúlva aludtak a meztelen fémpadlón. Rejtély volt számára,
honnan volt ehhez idegük. Ramanov Sashához sietett.
− Kényelmes − szólt a fiú apja az ajtóból. − Jobb szállást nem találtál?
− Harry ötlete volt. Szerinte itt, lent nagyobb biztonságban vagyunk.
− Pontosabban ez az én utasításom volt − mondta Ramanov, aki
nyilvánvalóan hallotta a szavait, és persze eközben feléjük sem fordult.
− Utasítás? − kérdezte Robert. − Aha.
− Igen, az én utasításom. Idelent sokkal biztonságosabb... Természetesen
visszamehet a kényelmes kis luxuskabinjába, ha kívánja, doktor. Ha
egyáltalán még egyben van.
Ben megkönnyebbülésére édesapja erre már nem válaszolt, majd a fiú
odasétált Ramanovhoz és Sashához. A lány még mindig nem mozdult,
hanem olyan mélyen aludt, hogy az már rémisztő volt. Ezek szerint tévedett
az előbb, amikor azt hitte, megmozdult.
− Mégis mi van vele? − motyogta.
− Jobban lesz, ha majd elmegyünk innen. − Ben érdekes módon mintha
gyengédséget hallott volna Ramanov hangjában, amit nem csak hogy sosem
tapasztalt még, de sohasem gondolta volna, hogy képes ilyesmire. − Ne
aggódj!
− Ugye tudja, hogy nincs biztosabb mód a nyugtalanításra, mintha azt
mondjuk valakinek, hogy ne aggódjon?
Ramanov másodszorra is megdöbbentette, mivel egy másodpercig csak
csodálkozva bámult rá, majd mosolyogni kezdett. A még mindig formátlan
kesztyűben rejlő kezével gyengéden végigsimította Sasha arcát, vonásain
pedig hirtelen fájdalom jelent meg, ami igencsak mélyen érintette Bent.
Ezek szerint mégiscsak volt benne némi emberség.
− Azt mondom, állítsunk össze egyfajta felderítőcsapatot − javasolta Ben
apja.
− Minek? − kérdezte Ramanov a már szokásos lenéző stílusában.
− Azért, hogy ha véletlenül eltéved valaki vagy talán egy kellemes napot
tölt a napozófedélzeten?
− Csak azért, hogy megnézzék, mi újság van odafent. Különben még
napokig itt ücsöröghetünk. Talán van odafent néhány hasznos dolog,
amelyre sürgősen szükségünk lehet. Étel, víz...
− Talán kicsit túl sokszor olvasgatta a Robinson Crusoe-t, Berger doktor.
Nem nagyon ismerem ki magam az ilyen luxushajókon, mégis majdnem
biztos vagyok benne, hogy az éléskamra idelent helyezkedik el a hajó
gyomrában. Amint legkedvesebb vejem betoppan, nyomban elárulja nekünk,
hol találhatunk mindent.
És már meg is érkezett: a nehézkesen visszafogott ellenségeskedés és a
színtiszta utálat keveréke, mely csak megbújt kérkedése mögött. Ben ismét
azon törte a fejét, vajon mi történhetett Ramanov és Schulz között, de újból
arra az elhatározásra jutott, hogy ez nem a megfelelő pillanat ennek
megvitatásához.
− De egyvalamiben igaza van, doktor. Elküldök néhány embert, hogy
nézzenek körül egy kicsit idelent. Talán találunk egy cseppnyit
kényelmesebb helyet. Könnyen lehet, hogy egy ideig itt ragadunk.
− De a segítség már úton van, nem igaz? − kérdezte Ben ijedten. Ramanov
röviden elgondolkodott, majd bólintott, de nem olyan spontánul és
meggyőzőn, ahogy Ben szerette volna.
− Bizonyára − mondta, majd felé fordulva megvonta a vállát, egy gesztus,
mely épp az ellenkezőjét jelentette. − Egy egész flotta mentőhajó tart
idefelé. Amint elcsendesül a vihar, értünk jönnek. De ez még eltarthat egy
ideig.
Hogy mit értett Ramanov az egy ideig kifejezés alatt, azt nem lehetett tudni,
gondolta Ben lesújtva, talán valamikor egy nap és egy hónap között.
Borzongva körbenézett a teremben. Az apró szigetek halvány fénye csak
még jobban kihangsúlyozták a mindenfelől rájuk törő sötétséget. Bár idebent
melegebb volt, mint a nyitott hajóablakú helyiségben, a hideg még így is
iszonyatos volt. A zseblámpák elemei nem sokáig bírják már, ráadásul az
sem biztos, hogy találnak élelmiszert vagy vizet. Talán nem is volt olyan
kevés az esély arra, hogy esetleg rossz cserét csináltak.
Utoljára vetett egy vizsgálódó pillantást Sasha sápadt arcára, majd
megfordult, és kiment. Időközben elég önkéntes segítő gyűlt össze a
hajóablak előtt, így már nem maradt tennivalója, de hirtelen mégis úgy
érezte, nem kap levegőt a vasból lévő hallban. Bár nem szívesen hagyta
magára Sashát, azt is tudta, hogy nagyapja mellett jó kezekben van.
Legnagyobb meglepetésére Gerrit jött vele szembe. A zsoldos nemcsak
nehéz hátizsákját cipelte a hátán, hanem egy láthatóan súlyos utazótáskát is,
gépfegyverét pedig lövésre készen tartotta a jobb kezében. Övéből öt tartalék
tár kandikált kifelé. Úgy tűnik, gondolta Ben, igencsak fel van készülve a
legrosszabbakra.
Gerrit nem látszott túl lelkesnek, hogy találkoztak, de ezt könnyen be is
képzelhette magának, hiszen pillanatnyilag senki sem volt kifejezetten
boldog. Nem csoda.
− Háborúba mész? − viccelődött Ben.
Gerrit komoly maradt.
− Már rég benne vagyunk, öcskös! Nincs kedved sétálni egyet? − Ben
automatikusan bólintott egyet anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodott volna
a kérdésen. Egyszerűen csak meglepődött, de Gerrit időközben már nem
gyanakvón, hanem újra azzal a már megszokott vigyorral az arcán nézett rá.
Kérdés nélkül a fiú vállára akasztotta az utazótáskát. − Remek. Legalább
hasznossá teheted magad.
Ben szívesen válaszolt volna egy szemtelen megjegyzéssel, de csak egy félig
visszafojtott köhécseléssel tudott válaszolni. Az utazótáska szerencsére nem
volt olyan nehéz, mint amilyennek látszott. Sokkal nehezebb volt, Ben úgy
számolta, hogy körülbelül két-három tonnát nyomhatott. − A fél állomást
beletuszkoltad?
− Csak az áramgenerátort, a fűtést és egy pár szerszámot. Több sajnos nem
fért bele. − Ezzel intett egyet szabad kezével. − Gyere! Mindjárt lemegy a
nap, a mamám pedig azt tanította, hogy sötétedéskor mindig menjek haza.
Bennek valahogy sikerült úgy elhelyeznie hátán a táskát, hogy vállízülete
csak félig ficamodjon ki, majd csatlakozott Gerrithez. A zsoldos vetett egy
gyors pillantást a terembe, amelyben Sasha és a többiek tartózkodtak, de
ahelyett, hogy lelassított volna, inkább gyorsítva léptein előresietett.
− Szóval, hová megyünk? − lihegte Ben.
Gerrit a jobb kezében lévő gépfegyverrel a plafonra mutatott.
− Oda fel. Meg akarom nézni, mi újság van... és el kell intéznem egy s
mást.
− Aha − szinte érezte Gerrit kaján vigyorát fehér kapucnijának hátsó felén.
Ennek ellenére feltűnt neki valami. Gerrit nem csak iszonyú gyorsan, de
nagyon céltudatosan is szedte a lábát. Két-háromszor elkanyarodtak vagy
felmentek egy lépcsőn, de a zsoldos egyetlen alkalommal sem hezitált az
irányt illetően. Nyilvánvalóan sokkal jobban kiismerte magát, mint a fiú.
Ezek szerint nem Ben volt az egyedüli, aki saját szakállára feltérképezte még
annak idején a hajót.
Minél tovább értek, annál hűvösebb lett. Ben már-már izzadni kezdett a
hátán lévő súly alatt, mégis egész testében remegett a hidegtől, sőt hirtelen
úgy érezte, mintha lehelete nem szürke párává, hanem jéggé változna.
Végre elértek a hajó immár ismerős részéhez − bár a látványtól jéghideg
borzongás futott végig a hátán, aminek természetesen semmi köze sem volt a
hideghez. Szorosan Gerrit mögött, aki végül mégiscsak lassított valamelyest
tempóján, belépett a faburkolatú folyosóra, melynek oldalán az egykori
utaskabinok ajtói sorakoztak. A hideg és a jég itt is elfoglalt minden egyes
négyzetcentimétert. Minden fehéren csillogott, borzasztóan hideg volt, a
kúszó fagyás pedig már az összes sarkot és szöget lekerekítette. Ben egyre
jobban úgy érezte magát, mintha egy cseppkőbarlangban járna, hiszen itt-ott
valóban félelmetes és csomós képződmények csüngtek le a plafonról.
Érdekes módon a padlóra telepedett jég sem volt egyenes, hanem tele volt
apró akadályokkal.
Gerrit hirtelen megtorpant, és hallgatózni kezdett, majd némán megrázta a
fejét és továbbment − ez igencsak nyugtalanította Bent. Mint ahogy az is,
hogy a zsoldos váratlanul a magasba emelte és kibiztosította a fegyverét,
természetesen ehhez sem fűzött semmilyen magyarázatot.
Elérve az egykori felső szintre vezető lépcsőt, Gerrit egy gyors intéssel
jelezte, hogy maradjon le, majd mindkét kezével megmarkolva fegyverét
olyan könnyedén ugrált fel a lépcsőfokokon, mintha nem fedte volna őket
legalább egy centiméteres jégréteg. Ben szép lassan követte, neki bizony jó
két percre is szüksége volt, mire feljutott az alig egy tucat lépcsőn.
Felérkezve meglehetősen izzadt ruhája alatt, és úgy érezte, mintha testnedve
szabályosan ráfagyott volna a bőrére.
Talán csak a puszta döbbenettől fázott annyira. A hajó olyan részében
tartózkodtak, amelyet igencsak jól ismert..., vagyis egykor jól ismert.
Csupán egy tucat lépésnyire tőle helyezkedett el az elülső fedélzetre vezető
ajtó − Gerrit már rég átlépett rajta, és eltűnt − , balra pedig a Princess of the
Dawn egykori étkezője. Időközben az egész egy szabályos jégbarlanggá
változott. Az ablakok az irtózatos hidegnek köszönhetően mind kitörtek, a
megmaradt berendezés pedig borzasztóan emlékeztette az állomás laborjára.
Itt sem léteztek sarkok és éles vonalak már, minden hófehér és szürke
színben pompázott, a hideg pedig leheletként lebegett a levegőben. Nem
kellett sok fantázia ahhoz, hogy különböző formákat képzeljen maga elé,
rémisztő alakok és tárgyak, melyek az utolsó pillanatban mégis levegővé
lettek. De meddig még?
− Hol vagy már? − kérdezte Gerrit. − Ha a reggelidet felszolgáló pincérre
vársz, akkor csalódni fogsz. Éppen mással van elfoglalva.
Ben hálás volt Gerritnek azért, hogy megszabadította gondolataitól. Saját
fantáziája időközben a legfélelmetesebb ellenségévé vált. Már-már dühösen
hessegette el kísérteties gondolatait, és amennyire a tükörsimára fagyott
padló engedte, Gerrit után sietett.
Újra hűvösebb lett, amint kilépett a nyitva álló ajtón. A váratlanul vakító
napfény könnyeket csalt a szemébe, és Ben nem csak beképzelte magának,
amikor úgy érezte, rögtön arcára fagytak. Párszor pislogott, hogy lásson is
valamit, de az első másodpercekben Gerrit is csak egy elmosódott alak volt
az óceánnyi fehérben.
Ha azt hitte, hogy a hajó belső része félelmetes módon megváltozott, akkor a
most látottakra kénytelen volt újabb szót kitalálni. A Princess orra nem
éppen úgy festett. A vihar nem szakította le a tetőfelépítményeket, ahogy azt
Ramanov mondta, de a hideg még nagyobb pusztítást végzett idekint, mint
bent. A háromszög alakú, csúcsosan végződő előfedélzet egyetlen, hullámos
jégvidékké változott. Már nem látszott, hol volt vége a hajónak és hol
kezdődött a jég vagy egyáltalán volt-e különbség.
Ben hirtelen óriásira meresztette a szemét.
Gerrit a hajó orrában állva türelmetlenül integetett neki, de persze nem azért
állt ott, hogy a szép kilátásban gyönyörködjön. Itt kezdődött minden,
döbbent rá Ben, és eltekintve a mindenfelé burjánzó jégtől semmi sem
változott. Gerrit ott volt: az óceán végtelen hossza a hajó előtt terült el, a
zsoldos mellett pedig egy fehér szerkezet magaslott, amely egy három lábon
álló, túlságosan nagyra sikeredett sarkos és téglalap alakú parabolaantennára
emlékeztetett.
− Ezt meg... hogy csináltad? − motyogta Ben értetlenül. Gerrit
természetesen nem értette szavait a nagy távolság ellenére, majd gyorsan
megismételte türelmetlen integetését, mire Ben máris folytatta útját. A
napozófedélzethez vezető tükörsimára fagyott lépcsők majdnem
meghaladták erejét, és mire megérkezett Gerrit és a hihetetlen módon
felbukkanó hangágyú mellé, annyira kimerült, hogy egyszerűen leengedte
válláról a táskát. Valami hangosan csörömpölt benne.
Gerrit fájdalmas grimaszt vágott.
− A meisseni porcelánom! Vigyázz már!
Ben már ahhoz is fáradt volt, hogy mosolyogjon. Kimerülten a hangágyúnak
dőlt.
− Ez meg... hogy kerül ide?
Gerrit leguggolt mellé, és felhúzta a táska cipzárját. Ben legnagyobb
meglepetésére nem is ólomtömböket és betontörmeléket tartalmazott, hanem
telis-tele volt mindenféle szerszámmal.
− Szerinted mi mit csináltunk Tahiával, miközben ti csicsikáltatok? Nesze,
fogd meg!
Ben majdnem leejtette a kezébe nyomott nehéz franciakulcsot, nem a
döbbenettől vagy az irdatlan súlyától, hanem mert időközben ujjai a vastag
kesztyű ellenére megbénultak a hidegtől.
− Te elhallgattál valamit előlem. Titokban feltaláltátok a teleportálást, és
ide-oda röpködtök a segítségével. Igazam van?
Gerrit mosolygott egyet, majd felegyenesedett. Ben óvatosan hátrébb lépett
egy fél lépést, amint a zsoldos közelebb lépett.
− Fogalmad sincs arról, mire képes az ember, ha muszáj. Nem, egyszerűen
szerencsénk volt. Nem tudom, ki Ramanov csapatában a műszerész...
− Egy mérnök − felelte Ben.
Gerrit elhúzta az arcát, majd fogával lerángatta kezéről a kesztyűt.
− Rögtön gondoltam. A szerkezet láttán, nem csodálnám, ha a fazon még
egy konzervdobozt sem tudna kinyitni. De semmi vész, megszereltük.
− És ebben a viharban ideszállítottátok.
− Miért, úgy nézek én ki, mint aki megijed egy kis hűvös szellőcskétől? Mi
van? Most csak állni és dumálni fogsz vagy segítesz is? Csavard le a
burkolatot!
Ben egy röpke pillanat erejéig csak bámult rá, majd zsibbadt ujjakkal
nekiállt Gerrit kedves felkérését teljesíteni.
− Te nehézségekre számítasz. Úgy értem, különben minek szenvedtétek
volna ide ezt az izét?
− Én mindig számítok nehézségekre. De igazad van. Ezúttal különösen.
− Nem bízol benne, mi?
Gerrit megállt csavarás közben.
− Miért, te igen? Azért, mert ez a... valami úgy néz ki, mint az anyád?
− A Jégkirálynő − Ben hevesen megrázta a fejét. − Igazad van. Úgy néz
ki, mint ő..., de ezzel ki is fújt.
− Örülök, hogy te is így látod a helyzetet. − Ezzel Gerrit ismét a
hangágyúra hajolt, mintha le is zárták volna a témát, de Ben érezte, hogy
nem így volt. Mintha épp egyfajta vizsgán esett volna át..., csak azt nem
tudta megmondani, hogy sikerült-e neki vagy sem. Ő is nekiállt a
csavarozásnak, még ha szerény sikerrel is. A csavarok könyörtelenül
befagytak.
− Nos, nem akarok túl okoskodónak tűnni − folytatta egy idő múlva.
− Ami persze nem akadályoz meg benne, hogy mégis úgy tűnj.
− De nem kell ennek az izének áram is ahhoz, hogy működjön? − kérdezte
Ben közömbösen, miközben visszanyelte a nyelve hegyén lévő kérdést,
miszerint mégis mire célzott Gerrit?
A zsoldos szinte felnyársalta tekintetével.
− Erről Tahia gondoskodik.
Ben kérdőn nézett rá. Fogalma sem volt arról, hogy Tahia is a fedélzeten
volt, legalábbis még nem látta.
− Csak semmi pánik − és fogd be a szád, fűzte hozzá Gerrit tekintetével.
Mániákusan folytatta munkáját, majd a kezdeti nehézségek után sikerült tíz-
tizenöt percen belül úgy darabjaira szedniük a gépet, hogy Ben inkább meg
sem merte kérdezni, vajon Gerrit valaha is össze tudja-e rakni − főleg a
szoros időre való tekintettel.
Apropó, idő: miközben elbütyköltek, a hójáró még kétszer visszatért, majd
csattogva vissza is fordult. Ben megesküdött rá, hogy egészen biztosan nem
teszi meg, de végül mégiscsak felnézett az égre, majd azt kívánta, bárcsak ne
tette volna. A felettük lévő égbolt még mindig sikítóan kék volt, de messze a
tenger felett egy vékony fekete vonal tűnt fel, amely néha fel-fel villant − a
szem túlsó széle. Már nem maradt túl sok idejük hátra.
Épp mikor el akart nézni, észrevett még valamit, nem ijesztőt, de annyira
szokatlant, hogy döbbenten kimeresztve a szemét felsóhajtott.
− Ez meg... mi a túró?
Gerrit szintén felnézett, majd csak bólintott egyet, mintha semmi különös
nem lenne.
Pedig egyáltalán nem volt az.
A felettük lévő égbolton két nap ragyogott.
− De hát ez...?
− Varázslat? − javasolta Gerrit. − Fekete mágia, és az ősrégi istenek
szentségtörő hatása.
Ben ideges pillantást vetett rá, majd azon törte a fejét, vajon a zsoldos
szórakozik-e vele, de ugyanekkor jéghideg borzongás fogta el Gerrit
szavaitól. Akarata ellenére újra felnézett a dupla napra. A látvány rémisztő
volt − főleg miután egy harmadik, kissé elmosódott foltot is észrevett az
ikernap alatt. A hold. A Halálhírnök.
− Vagy pedig optikai csalódás − folytatta Gerrit, miután egy ideig
elidőzött Ben hitetlenkedő arckifejezésén.
Ben ezúttal kételkedve nézett rá.
− A fenomén ismert. Melléknap. Csakis itt látható. Talán van valami köze a
délibábhoz és a különös időjárási viszonyokhoz a világ ezen táján, de most
nehogy a részletekről kérdezz! Mindenesetre semmi fenyegető! Nem kell
félned!
Ben véleménye szerint az utolsó mondatot nyugodtan megspórolhatta volna
magának.
− Most már meteorológus is vagy? − kérdezte ellenségesen.
− Nem. De rendszeresen nézem a Discovery Channelt. Folytasd! Mindjárt
készen vagyunk!
Így is volt. Bár Ben csak nézte, nem tudta volna megmondani, Gerrit miképp
rakta össze a legalább tízezer darabból álló puzzlet néhány perc alatt. A
zsoldos lecsukta a tetejét, majd büszkén megveregette a készüléket.
− Kész! Most már csak be kell dugnunk, és kezdhetjük.
Ben szívesen megkérdezte volna, ugyan mégis mit akar elkezdeni, de nem
volt rá alkalma, hiszen hirtelen csörömpölés hallatszott a hátuk mögött, és
megszólalt Tahia hangja.
− Kérésed parancs! Kapcsold be! Adtam rá kakaót!
Ben csodálkozva hátrafordult. Tahia alig kétlépésnyire állt tőlük. A
borzasztó hideg ellenére hátracsapta a kapucniját, és kissé lehúzta kabátja
cipzárját. Arca és főleg keze (kesztyű ugyanis nem volt rajta) még
koszosabb és olajosabb volt, mint eddig.
− Sikerült beindítani a generátort? − kérdezte Gerrit.
− Nem. De odalent vannak elemek. Méghozzá jó sok és elég nagyok is.
Arra a pár lövésre elég lesz, ne izgulj! − Egy kis késéssel ugyan, de
odabiccentett a fiú felé. − Hello, Ben!
Néma bólintással válaszolt, és továbbra is áthatóan fürkészte a nőt. Tahia
nem csak életunt volt, amiért ebben a szerelésben szaladgált a fedélzeten, de
Gerrit és ő el is titkoltak előle valamit. Feltűnt neki, hogy nemcsak
géppisztoly volt nála, mint Gerritnél, hanem kedvenc lángszórója is, amelyet
egy szamurájhoz hasonlóan a hátán hurcolt.
− Mi folyik itt? Ez nem csak egy egyszerű óvintézkedés! Arra számítotok,
hogy megtámadnak minket, nem igaz?
Szinte biztos volt benne, hogy Tahia csak megrázza a fejét vagy odalök egy
röpke megjegyzést, de hirtelen borzasztó komollyá vált.
− Ugye nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy elengednek majd minket?
Azért, mert ez az izé úgy néz ki, mint az anyád, attól még nem kell hinned
neki.
− Nem is hiszek. De...
− Egyszerűen nem engedhetnek el minket csak úgy. Szerinted mi lesz, ha
elmeséljük mindenkinek, mit művelnek odalent? Nem vállalhatják ezt a
kockázatot. Én mindenesetre nem tenném a helyében.
− Eddig tartotta a szavát − válaszolta Ben, majd azon tűnődött, minek
ellenkezik egyáltalán. Tudta jól, hogy Tahiának igaza volt.
− Ó, tényleg? Itt vagyunk, az igaz. Jó messze az állomástól, a labortól és
mindentől, amivel kárt okozhatnánk. És csak úgy mellékesen viszont itt
heverünk az ezüsttálcán. Ha pedig mégsem támadnak ránk, akkor csak meg
kell várják, míg a vihar vagy a hideg végez velünk − már-már dühösen
bökött a horizonton lévő fekete vonalra. Közelebb jött. Nem sokkal, de
mégis közelebb jött. − Ne csapd be magad! Talán kijutunk innen, de
egészen biztosan nem egyszerűen.
− Azonkívül még hiányzik egy apróság, mielőtt teljessé válna az alku
− mondta Gerrit.
− És mi lenne az?
− A foglyok − felelte Tahia. − Az emberek a Princessről. Vagy talán te
látod őket valahol?
Ben döbbenten bámult rá. Maga sem értette, de tény, hogy a Jégkirálynő
által rájuk váró foglyok valóban nem voltak itt.
− De hát...
− ... megígérte, hogy itt várnak majd ránk − vágott a szavába a zsoldosnő.
− Az egész hajót átkutattam, de sehol senki. És ha jól emlékszem, akkor ez
az alku része volt, így van?
− Úgy érted... − kezdett bele Ben, majd hirtelen félbeszakította magát,
amikor megértette, mit akart neki valójában mondani Tahia.
− Úgy értem − szólalt meg hirtelen Tahia − , elég nagy sületlenség lenne,
ha abban bíznánk, hogy betartja a szavát. A helyében én sem tenném.
Ezt már mondta egyszer, de Ben már akkor sem hitte el. Ha egy dolgot
tudott a zsoldosnőről, akkor azt, hogy megbízható volt.
És nyilvánvalóan még gondolatolvasó is volt, legalábbis pillanatnyilag,
hiszen megrázva a fejét így válaszolt.
− Ja, szóval úgy gondolod, nem tenném meg? Csak, mert a ti oldalatokon
állok, és néhányszor már megmentettelek benneteket?
− Valahogy... így.
− Igen, és éppen ez a tévút, kölyök. Mindig attól függ, mit veszthet vagy
nyerhet az ember. Nekik pedig egy csomó vesztenivalójuk van.
− De hiszen ők már nyertek − mondta Ben habozva.
− Aligha − nevetett Tahia halkan, de felettébb humortalanul. − Mondd
csak, sosem gondolkodtál még el azon, miért ilyen körülményesek és miért
vállaltak ekkora kockázatot azzal, hogy pont az anyádat hozták ide?
Természetesen elgondolkodott már rajta, csak nem talált kielégítő választ
− talán mert nem is akart. Most sem akart igazán az anyjáról beszélni.
Tahia annál inkább, de valamilyen oknál fogva, mintha idegesítette volna a
fiú reakciója, mert hirtelen durván megragadva a karját a korláthoz rángatta.
Ben túlságosan is elképedt ahhoz, hogy ellenkezni próbált volna.
− Inkább azt kellett volna mondjam, hogy valakit, mint őt.
Ben mégiscsak kihúzta a karját, majd egyetlen centimétert sem tágított a
korláttól. Semmit sem értett.
− Valakit, mint őt?
− Egy tudóst. Valakit, aki tényleg jó a területén − ahogy az anyád. Valakit,
aki egy kicsit is konyít a klónozáshoz. Ahogy az a Baxter vagy hogy is
hívták. Ugye nem gondolod, hogy puszta véletlenségből rendezték be pont
itt ezt a Frankenstein-labort? − Dühösen megvonta a vállát. − Talán a
szegény Baxter mégsem volt elég jó nekik. Vagy jó volt, csak
szerencsétlenségére az anyád még jobb volt. Úgy értem..., nem nagyon értek
hozzá, de állítólag egy igazi szaktekintély a területén..., legalábbis az volt.
− A legjobb − Ben lassan kezdte érteni, mire akar kilyukadni Tahia. De
erről inkább hallani sem akart. Sőt egyre kevésbé.
− Igen, rögtön gondoltam − szólt Tahia bosszúsan. − Most pedig nézz
körül, és mondd meg, mit látsz.
− Havat. Jeget. És néhány sziklát.
− Igen, és talán néhol egy-két pingvint vagy jegesmedvét. Igencsak
kellemetlen hely. Elvégre ezek a fura jégzombik pont ideálisak erre a
környékre. Mintha pont ide teremtették volna őket.
− Valószínűleg így is volt. De nem az anyám. Már előbb itt voltak.
− Talán már Baxter és I. Iljics cár előtt is. Feltehetően már egymillió évvel
ezelőtt. Tudod, van nekem egy teóriám − csillapítón a magasba emelte a
karját, habár Ben nem is tervezte, hogy közbeszól. − Oké, csak egy elmélet,
de beszéltem Van Staatennel és néhány okostojással is innen, és ők
mindenesetre nem kaptak rögtön röhögőgörcsöt tőle. Induljunk ki abból,
hogy minden úgy volt, ahogy azt az álmaidban láttad, akkor pedig ezek az...
Öregek kétmilliárd évvel ezelőtt elpusztultak − vagyis pontosabban szólva
elpusztították őket, mivel pont rosszakkal kezdtek ki. Ami pedig megmaradt
belőlük − a... lelkük, ha így jobban tetszik, azóta a gyémántokba zárva
várja, hogy felébredjenek. Eszes egy terv. Úgy értem, mi biztonságosabb a
gyémántnál? Szinte elpusztíthatatlan, nem igaz?
Hát igen, ez a történet egy igen leegyszerűsített verziója, valószínűleg ő így
mesélhette, de mindenesetre nem teljesen hibás. Ben csak bólintott.
− Ha engem kérdezel, akkor egyszerűen csak pechjük volt, hogy pont ezt a
tervet eszelték ki − folytatta Tahia. − Elég biztos, de ugyanakkor elég
távoli. Saját testünkön érzékeltük, hogy nemcsak az embereket képesek
befolyásolni, hanem szinte mindent − beleértve a jeget is.
− Igen. De mire akarsz kilyukadni?
− Arra, hogy igencsak rossz kártyát húztak, amikor a világ meghódítására
készültek − szólt Gerrit.
Tahia mosolygott egyet, majd újra komoly arcot vágott.
− Igaza van. A jégharcosok átkozottul hatásosak ebben a környezetben... de
például el tudod őket képzelni nyár derekán Frankfurtban? Vagy talán
rohamcsapatként a Szaharában? − vadul rázta a fejét. − És most gondolj
csak arra, mit láttunk odalent. Ugye emlékszel még a szőrös szépséggel való
találkozásodra?
− A pókra? − Ben hangja kissé megremegett, és egy ideig nehezen vett
levegőt, amikor felelevenedett benne a mellkasára nehezedő szörnyeteg
súlya. Ennek ellenére kételkedő arcot vágott. − Értem. Úgy érted... levitték
magukhoz először Baxtert, majd az anyámat, hogy... kitenyésszék ezeket a
pókszörnyetegeket? Mint harcosokat?
− Miért ne? Őszintén, te kivel harcolnál szívesebben, az egyik jégizével
vagy egy pókkal?
− Eltekintve attól, hogy mindkettő darabokra szaggatna? − grimaszolt
Ben. − Értem. Szóval a pszichológiai hatásra gondolsz. Elsöprő lenne, de
semmi több. Tudom, mire akarsz kilyukadni − folytatta kissé hangosabban
és szkeptikusabban. − Pánik. Tömeghisztéria. Emberek, akik már a
szörnyek hadseregének puszta hírétől is elmenekülnének...
− Katonák, akik egyszerűen eldobják fegyverüket vagy elrohannak − fűzte
hozzá Tahia bólogatva. − Én nem felejtettem el, mit mesélt még Frank a
pókokról − te sem? Talán nincs is olyan rész a világon, ahol ne lennének,
ráadásul a fejméretükhöz képest félelmetes harcosok. A dög, ami
megtámadott téged, legalább olyan erős volt, mint egy rinocérosz. Most
pedig képzelj magad elé egy egész hadseregnyi ilyen bestiát.
Ben ezt inkább nem tette meg.
− Mégiscsak állatok. Teljesen mindegy, milyen erősek és veszélyesek vagy
ijesztők. Egy modern hadsereggel szemben semmi esélyük sem lenne.
Csupán buta állatok.
− Igen. Reménykedjünk abban, hogy csak a testüket változtatták meg.
Ben összerezzent, de csak rövid ideig, majd halkan nevetett.
− Ezek csak horrorsztorik. Komolyan, gyakran beszélgettem ilyenekről az
anyámmal. Biztos lehetséges géntechnikával megváltoztatott szörnyeket
tenyészteni, sőt talán még sokkal rosszabbakat, mint ezeket a pókokat, de
intelligens szörnyetegeket? Ez színtiszta science fiction. Méghozzá elég
silány science fiction.
− Úgy, mint a jégszörnyetegek, amelyek összevissza szaladgálnak és
hajókat támadnak meg? − Ben csak bámult rá, mire a fiatal zsoldosnő
folytatta. − Nem akarlak megijeszteni, de az utóbbi napokban egy csomó
mágiával találkoztam. Néhány hete még jót nevettem volna ezen a szón, de
most már nem.
Ben még mindig csak bámult. Na, nem azért, mert annyira megrémisztették
volna Tahia szavai (pedig igen), hanem mert úgy érezte, ez még mindig nem
volt minden. Valami mást is akart mondani neki..., de nem tette.
− Mire akarsz kilyukadni?
Tahia csak hallgatott, és elfordította a fejét, de Gerrit megmagyarázta.
− Azt, hogy semmilyen körülmények között nem fogjuk megengedni, hogy
egyetlen szörnyeteg is kitehesse a lábát innen.
− És ezzel − kérdezte Ben dübörgő szívvel − , mit akarsz mondani?
Erre már egyikük sem válaszolt.
32

A hójáró nem tért vissza, de valószínűleg nem csak azért, mert a horizonton
lévő vékony fekete vonalból időközben egy villámoktól átszőtt óriási fal lett,
és mert az idő úgysem lett volna elegendő egy újabb fordulóhoz. Ben újra
lement a hajóablakhoz, és máris hallotta, hogy valami nem stimmel a
járművel. A motor hangja szabálytalanul és rángatózva járt, majd amikor a
hójáró végre megérkezett igencsak egyenetlenül és cikcakkban mozgott. Az
egyik gumilánc elszakadt, a jármű pedig nyikorgó hangokkal vonszolta előre
magát a jégen, amelybe csillogó nyomot vésett maga után. Ezúttal nem
tartózkodtak a külsején utasok. Amikor a hójáró begurult a Princess alá, a
motor egy utolsó, véglegesnek hangzó hörgéssel leállt, majd két ember szállt
ki belőle: Harry és Van Staaten.
Harry gyorsan a magasba tekerte a doktornőt, majd meg sem várta, míg Ben
és édesapja kisegítette a fotelből, hanem két kézzel megmarkolva a
drótkötelet olyan ügyesen és gyorsan felmászott rajta, mint egy majom.
Szemtelenül még lihegni sem lihegett, amikor alig egy perccel később felért.
− Rendben, ezzel megvolnánk! A hójáró megtette a dolgát. Már nem jön
senki. Zárkózzunk be!
− Hogyhogy már nem jön senki? − kérdezte Ben. − Hol van...?
− Azt mondtam, nem jön senki! Úgyhogy csukd be azt az átkozott ajtót,
mielőtt még hidegebb lesz!
− Hol van Tooth, Harry?
− Azt mondtam, már nem jön senki! Mi olyan bonyolult ebben?
Ben szája hirtelen annyira kiszáradt, hogy ha akart sem tudott volna
válaszolni, de Gerrit gyorsan megelőzte azzal, hogy két kézzel megragadva a
súlyos vasajtót nyögdécselve becsukta
− Mit... jelentsen ez? − kérdezte Ben édesapja. Csak néhány lépésre állva
tőlük átkarolta Van Staatent, de nem volt igazán egyértelmű, hogy ki véd kit.
Ben továbbra is Harry arcára szegezte tekintetét, de a zsoldos csak szikrázó
szemmel bámult rá, mire a fiú sarkon fordult, majd odalépett Roberthez és a
doktornőhöz.
− Te tudtad ezt, igazam van?
A kérdés Van Staatenhez szólt, de úgy tűnt, édesapja nem így látja a dolgot.
− Tudni? Mit? − kérdezte értetlenül.
Van Staaten kibújt az öleléséből.
− Ben, meg kell értened valamit. Ez...
− Hogy tehettél ilyesmit? Hiszen te orvos vagy! Azt hittem, életeket
mentesz!
− Az ő döntése volt, Ben.
Ben lassan megfordult, majd ugyanolyan szemrehányón nézett Tahiára,
ahogy Van Staatenre.
− Az ő döntése? Ti pedig mindent megtettetek, hogy lebeszéljétek róla,
nem igaz?
− A saját kérése volt − felelte Tahia gyengéden. − Senki sem kérte rá. Sőt
ellenkezőleg. De hát ismered Toothot. Ha le kell lépnie, akkor legalább
keményen teszi. Nagyon keményen.
− Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? − kérdezte Ben apja zavartan.
Senki sem figyelt rá.
− Persze és ti pedig mindent megtettetek azért, hogy ne így végződjön.
Ben újra Van Staatenhez fordult dühösen.
− És gondolom, mindent megtettél, ami...
− Ebből elég! − förmedt rá Harry élesen. − Erre aztán végképp nincs
időnk! Vége!
− De mit jelentsen ez az egész? − kérdezte Robert ismét.
− Ne most, doktor! Tahia, mi van a foglyokkal? Tudsz már róluk valamit?
A zsoldosnő megrázta a fejét, Harry pedig olyan dühös arcot vágott, mintha
csak erre várt volna.
− És a többiek? Ők biztonságban vannak?
− Azt hiszem, igen. Meg akarod nézni?
Harry bólintott, mire Tahia már el is indult. Harry egy másodpercig sem
hezitált, azonnal követte, sőt Ben is csatlakozni próbált hozzájuk, de
édesapja megragadta a karját.
− Mi az ördögöt jelentsen ez?
Ben mérgesen kiszabadította magát a szorításából.
− Miért nem kérdezed meg az új barátnődet? − Ezzel egyszerűen faképnél
hagyta őt és Van Staatent, majd a két zsoldos után sietett.
Lelkiismeret-furdalása már a nagy vashallba érés előtt jelentkezett.
Természetesen igazságtalan, sértő és abszolút gonosz volt, és már meg is
bánta, de borzasztóan felháborodott. Nem kételkedett abban, hogy Tahia
igazat mondott, és valóban Tooth kívánsága volt, egy döntés, mely szörnyen
logikus módon annyira helyes, mégis helytelen volt, hogy legszívesebben
felordított volna. Elhatározta, hogy később majd bocsánatot kér Tahiától és
Harrytól. És főleg Van Staatentől.
Az idő mintha megállt volna a hallban, Ramanov még mindig alvó unokája
mellett ácsorgott, és úgy tűnt, észre sem vette Harry érkezését, kísérteties
látvány volt, amitől Ben még a benne fortyogó dühöt is elfelejtette. Még
borzasztóbb volt, amit Ramanovon látott, amikor mellé lépett. Arcán sosem
látott még ennyi szomorúságot, fájdalmat és együttérzést. Még sosem tűnt
ennyire... emberségesnek és sérülékenynek, mint most.
Hirtelen összerezzenve megfordult, és kinyújtotta a kezét, hogy kitapintsa
Sasha pulzusát, de Ramanov villámgyorsan elkapta a csuklóját.
− Ne félj! Csak alszik!
Ben összezavarodott. Már nem volt benne biztos, hogy a Ramanov arcán
látott érzések az alvó Sashát vagy valami mást, amit csak ő láthatott illettek-
e.
− Minden... rendben van magával?
− Igen. És vele is.
Ben bizonytalanul tekintett le Sashára. Még mindig teljesen mozdulatlanul
feküdt ott, egy olyan mély eszméletlenségben, amelyben talán közelebb volt
a halálhoz, mint az élethez.
Ramanov feltehetőleg jól értelmezte a fiú pillantását, mivel hirtelen
mosolyogni kezdett, és gyengéden megérintette a karját.
− Ne aggódj! Nem érheti baj! Azt nem hagynám!
Ez kissé nevetségesnek hangzott − de egyúttal olyan komolyan is, hogy
nem is mert visszaválaszolni.
Ezt megtette valaki más helyette.
− Milyen megható − szólt Harry a hátuk mögül. − Nem szívesen zavarom
meg a kis családi idillt, professzor, de lenne még néhány dolog, amit meg
kellene beszélnünk. Az emberei biztos helyen vannak?
A kérdés meglehetősen felesleges volt, gondolta Ben. Ramanov majdnem
összes embere szanaszét hevert a meztelen fémpadlón. Meglepően nagy
részük elaludt, egy további bizonyíték arra, mennyire kimerültek
mindannyian.
Ramanov szótlanul megvonta a vállát, majd újra megsimogatta Sashát
ujjbegyével. Ben erre a reakcióra aztán végképp nem számított. Lehet,
gondolta borzongva, hogy Ramanov... feladta?
Harry egy ideig feleslegesen várt válaszra, majd odalépve az ajtó melletti
falhoz ujjával kopogtatni kezdte. Tompa hang hallatszott. Levette válláról a
géppisztolyát, majd azzal is megkopogtatta a falat. Ezúttal olyan hangot
adott, mintha egy óriási harang lenne.
− Elég masszívnak hangzik − motyogta, miközben fegyverét
visszahelyezte a vállára, és előhúzta az adóvevőjét. − Kissé jobbra
számítottam... − félbeszakította magát, amitől igencsak fenyegetőnek tűnt.
− Valami jobbra, mihez?
Harry rá sem nézett Benre, hanem Ramanovhoz fordult.
− Meddig lesz még világos, professzor?
− Húsz percig. Körülbelül.
Harry feszülten gondolkodott, majd ajka elé tartva az adóvevőjét így szólt.
− Tooth? Hallasz engem?
Ben csupán egy értetlen köhécselést és sistergést hallott, de úgy tűnt, Harry
elégedett az eredménnyel.
− Jó. Tudod a dolgod! − Vett egy nagy levegőt, kissé... aggódva
körbenézett a teremben, és így szólt. − Rendben! Tudom, hogy hall engem,
hölgyem! Jelentkezzen!
Nem történt semmi. Az adóvevőből csupán susogás hallatszott. Harry dühös
arcot vágva újra felemelte a készüléket. − Kerüljük a gyerekességet, ha
lehet! Tudja jól, mit akarok magától!
Recsegés. Talán egy gúnyos kacaj.
− Rendben! Ha feltétlenül szükség van erre az ostobaságra... a Jégkirálynőt
hívom. Dr. Jennifer Berger. A nagykutya vagy hogy hívja mostanában
magát. Tudom, hogy hall engem. Mi megtettük, amit kért. Most maga jön.
Adok pontosan tíz percet arra, hogy idehozza a foglyokat vagy felrobbantom
az egész kócerájt. És ez nem holmi fenyegetés. Nekünk nincs
vesztenivalónk, ezt ne felejtse. És... ja, mielőtt valami butaságot tenne,
nézzen csak utána a lexikonban mit jelent a biztonsági kapcsoló, aztán nézze
meg, mit tart Tooth a kezében. Tíz perc, visszaszámolok. − Ezzel
kikapcsolta a készüléket és becsúsztatta a kabátzsebébe.
Síri csend lett.
− Mit jelent az? − kérdezte Ben apja gyanakvón.
− Még mindig nem érti, maga tökfej? − morogta Ramanov keserűen.
− Hátrahagyták az egyik emberüket, hogy felrobbantsa a bombát.
Robert falfehér lett, mire Harry így szólt.
− Csak végszükség esetére. Ha netán megpróbálna átverni minket.
− Lehet, hogy azt gondolja majd, hogy mi akarjuk őket átverni − mondta
Ramanov, de Harry ügyet sem vetett rá.
− Tooth? Ezek... ezek hátrahagyták a saját barátjukat, hogy...
− Az én barátom, doktor. És kifejezetten kérte. Ráadásul az ő ötlete volt.
− Tudta, hogy meg fog halni − fűzte hozzá Van Staaten. − Én nem is
mondtam neki, mégis tudta − hangja szomorúan csengett, Ben pedig még
jobban megbánta, amit mondott. Hallgatott, majd röpke, de elnézést kérő
pillantást vetett rá, amelyre a nő egy bólintással válaszolt.
Újra síri csend lepte el a helyiséget, és újra Ben édesapja törte meg.
− És ha hatástalanítják a bombát?
− Valószínűleg meg fogják próbálni, és feltehetőleg sikerül is majd nekik.
De nem tíz perc alatt − nevetett Harry. − Tahia gondoskodott róla, hogy
levegőbe repüljön, amint valaki piszkálni kezdi. Legalább egy órára van
szükségük ahhoz, hogy hatástalanítsák a bombát.
− Kettőre − helyesbített Tahia.
− Kettőre − ismételte meg Harry. − Annál jobb.
− És mi az... a... biztonsági kapcsoló? − kérdezte Robert Berger habozva.
Harry a magasba emelte géppisztolyát, a plafonba célzott és megnyomta a
ravaszt. Semmi sem történt. A fegyver nem volt kibiztosítva. Harry egy
másodpercig csak állt egy helyben, majd hirtelen eleresztette a ravaszt, és az
hallható kattanással visszaugrott, mire Tahia így szólt. − Bumm!
− Ó − Ben apja még fehérebb lett. − És ha... ha elveszíti az eszméletét
vagy meghal?
− Nem fog − biztosította Van Staaten hevesen, de Harry csak megvonta a
vállát.
− Némi kockázata azért van a dolognak. De nem nekünk. Idebent
elméletileg biztonságban vagyunk. Valószínűleg kicsit hangos lesz, de...
Valami történt. Szavakkal szinte leírhatatlan volt, hiszen egy olyan világ
része volt, amelynek semmi, de tényleg semmi köze sem volt ahhoz, amit
ismertek. Olyan volt, mintha... a feje tetejére állt volna a valóság (ahogy Ben
gyomra is), majd alig tűnt el, máris egy éles kiáltás és egy tompa puffanás,
illetve lármázás, valamint egy hangos nyögés és panaszkodás tört rájuk.
Ben rémülten összerezzent, mire Harry, Tahia és Gerrit egyszerre kapva fel
fegyverüket az ajtóra céloztak − pontosabban a legénység egyik tagjára, aki
abban a pillanatban bukdácsolt be rajta.
− Mi?! − csodálkozott Harry.
− A... a foglyok − dadogta a férfi. − Egyszer..., egyszer csak feltűntek. A
semmiből! Mindenhol vannak!
Van Staaten megragadva az orvosi táskáját kiviharzott a helyiségből.
− Utánam! Mindenki! Minden segítségre szükségem van!
Két-három közvetlenül mellette fekvő férfi tápászkodott fel álmosan, majd
lógó vállal utánacsoszogtak. Harry végre leeresztette a fegyverét, és
megkönnyebbülve így szólt.
− Na, tessék. Megy ez. − Majd a következő pillanatban sarkon fordult.
− Tahia! Gerrit! A tetőre! Tudjátok a dolgotokat!
A két zsoldos menten eltűnt, Ben pedig először most engedélyezett magának
egy cseppnyi megkönnyebbülést.
Körülbelül egy másodperc erejéig. Talán kettőig is.
Míg Sasha egy éles kiáltás kíséretében felegyenesedett, majd arrébb lökve
nagyapját kirohant az ajtón.
Elsőként Ben lett úrrá meglepettségén, és azonnal futásnak eredt. Harry
üvöltött valamit, de nem értette, és igazából nem is érdekelte. Szeme
sarkából még látta, amint Ramanov botladozva összeesik a padlón, de most
ez sem izgatta − majd hirtelen megbotlott az ajtó előtt fekvő szétcincált
matrózruhában lévő alakban, aki két perce még egészen biztosan nem volt
ott. Ben hadonászva küzdött egyensúlyáért, amikor meglátta milyen siralmas
állapotban volt a férfi, kimerülten és reménytelenül koszosan hevert a
földön.
A csuklójába hasító fájdalom, amikor kétségbeesetten próbálta magát
felfogni a szemben lévő falban, rögtön visszarántotta a valóságba. Ben
visszanyelte a kikívánkozó ordítását, és még éppen látta, amint egy szőrmés
fehér alak eltűnik a folyosó másik végén.
− Sasha! Állj meg!
A lány természetesen nem reagált, hanem tovább botladozott. Elérve a
folyosó végéhez, még egyszer láthatta Sasha arcát, de a lány előnye
időközben megduplázódott, ezért még gyorsabban suhant végig a folyosón.
Odakint is hirtelen tele volt minden emberrel: a Princess egykori utasai és
legénysége szanaszét hevertek a földön, részben egymáson vagy egymásba
gabalyodva, de kétségkívül mindegyik eszméletlen volt. Legalábbis Ben
őszintén remélte, hogy valóban csak eszméletlenek.
Sasha újra eltűnt a folyosó egyik ajtaja mögött, miközben Ben
kétségbeesetten igyekezett egyre gyorsabban futni. Az egyik eszméletlen
matróz mellett térdelő Van Staaten döbbenten nézte a fiút, majd utánakiabált
valamit, sőt mögötte dübörgött Harry is ordítva, de Ben egyikre sem figyelt.
Sasha! Utol kellett érnie, mielőtt eléri a tetőt, hiszen egyenesen a vesztébe
futott, ezt egyszerűen tudta!
De ugyanakkor azt is tudta, hogy nem fogja utolérni.
Ennek ellenére még gyorsabban szaladt, majd az egyik ajtón átérve kicsit
jobban érezte magát. Bár itt is sok ember hevert a földön, mégsem olyan
sokan, mint mögötte, így könnyebben és gyorsabban futhatott, ami sajnos
Sashára is ugyanúgy igaz volt. Egy-egy pillanatra még látta, majd csak
hallotta lépteinek visszhangzó kopogását a sötétben.
− Ben, a fenébe is, várjál! − kiáltotta Harry mögötte. − Ki akarod törni a
nyakad?
A fiú kelletlenül lassított, majd végül teljesen megállt, hogy Harry
csatlakozhasson hozzá. A zsoldosnak igaza volt: az utolsó fénysugarat már
jó ideje elhagyták, ezért kész öngyilkosság lett volna tovább száguldozni a
sötétben. Rejtély volt számára, hogyan találta meg Sasha az útját!
Reszkető kézzel előkotorta a zseblámpáját a táskából, majd bekapcsolva
folytatta útját. Néhány másodperc múlva egy második fénysugár is
csatlakozott az övéhez, és hirtelen Harry lihegését hallotta közvetlenül a háta
mögött. Valaki más is követte őket, igaz jóval lassabban és alaposan
lemaradva. A fiú megpróbált gyorsítani léptein.
− Ne próbálj meg feltartóztatni!
Harrynek eszébe sem jutott, inkább elhúzott mellette.
− Hová a fenébe fut ez?
Ben tudta a választ, de inkább spórolt a szusszal, hogy lépést tudjon tartani
Harryvel. Valahol messze édesapja kiabálta a nevét.
Felrobogtak egy lépcsőn, egy végtelenül hosszú, jeges folyosón, majd még
egy fehérrel bevont fémlépcsőn, mire végül az utaskabinoknál találták
magukat.
A faburkolatú folyosó végén lévő ajtó nyitva állt, és egy másodperig mintha
egy alakot látott volna maga előtt.
Borzasztó hideg csapódott az arcába, Ben már-már úgy érezte, mintha őrölt
gyémántport nyelt volna. Mégis sikerült valahogy utolérnie Harryt, így
egymás mellett rohantak fel a reggelizőterem felé vezető lépcsőn. Felérve
Ben még épp hogy látta, amint Sasha feltépve az ajtót eltűnik az
előfedélzeten.
− Sasha! Te jó ég! Állj meg! − ordította a fiú, majd eldobva a
zseblámpáját összeszedte minden erejét, hogy Harryt is leelőzve kivágja a
jéggé fagyott folyosó másik végén lévő ajtót.
Későn ért oda.
Sasha már elérve a napozófedélzethez vezető lépcsőt vadul loholt lefelé
szinte anélkül, hogy hozzáért volna a lépcsőfokokhoz. A fedélzetet
valószínűleg épp előtte elérő Tahia és Harry a hangágyú mellett álltak, de
bizonyára annyira megdöbbentek, hogy képtelenek voltak megmozdulni,
mire Sasha szélsebesen elviharzott mellettük a korlát felé...
... majd váratlanul megtorpant.
Bennek fogalma sem volt a körülötte lévő veszélyről. A hideg egyre
rosszabbodott, és láthatatlan masszív falként magaslott előtte az úton, de ő
egyszerűen áttörve rajta egyetlen ugrással levetődött a napozófedélzetre
vezető lépcsőn, és odacsúszott Sashához. Teljes erőből a lány melletti jeges
korlátnak vetődött, majd ösztönösen megragadta mindkét kezével.
És ekkor a lányhoz hasonlóan megtorpant.
Rögtön tudta, hogy nem tévedett. Valami valóban megérintette a hajót, sőt
még mindig ott volt, egy ide-oda lobogó árnyék, egy formátlan, közvetlenül
a vízfelszín alatt tekergőző óriás, amely kegyetlen szemeket meresztve rá
szinte kitöltötte az egész óceánt. Ott volt. Nyarlathotep eljött.
− Mi az ördög...? − szitkozódott Harry, majd egy már-már nevetségesen
hangzó lihegéssel elhallgatott, amint meglátta a vízben lebegő néma
kolosszust.
Csak álltak, és nézték a lényt, kihalt fajtájának utolsó és egyetlen túlélőjét.
Ben nem tudta megmondani, meddig. Édesapja és Ramanov valamikor
csatlakozott hozzájuk, és szintén megmerevedtek az ősrégi félelmetes isten
láttán.
− Ó, te jó isten! − suttogta Ramanov talán egy perc vagy egy óra múlva.
Az idő immár elvesztette értelmét, mintha a hatalmas teremtmény láttán ő is
felmondta volna a szolgálatot. − Mit..., mit csináljunk most?
Emberi hangjának hallatán, még akkor is, ha Ramanové volt, Ben magához
tért, és egyetlen dolgot tett, amit csak tudott. Átkarolta Sashát, és magához
ölelte.
− Nem kellett volna idejönnötök − mondta Harry halkan. − Egyikőtöknek
sem.
Ben nem értette, mit akart ezzel, ahogy apja és Ramanov sem, senki sem
mozdult. Hová mehettek volna még?
Harry hihetetlenül fáradtnak tűnő mozdulattal elővette adóvevőjét. Anélkül,
hogy levette volna szemét Nyarlathotepről (ugyanúgy nem volt rá képes,
ahogy más sem), ajkához emelte a készüléket.
− Tooth? Sajnálom, öregfiú. Úgy tűnik, nem működött. Tudod, mi a
dolgod. − Ezzel elengedte a gombot, majd még egyszer lenyomta.
− Minden jót, öregfiú. Majd találkozunk.
− Ez meg mit jelentsen? − kérdezte Robert Berger gyanakvón.
− Ha életben akarnak maradni, akkor jobb lesz, ha lemennek a fedélzetről!
Lehetőleg valami acélos helyre menjenek!
− Mi? − motyogta Ben édesapja.
− Egy percük van. Ha sietnek, még időben odaérnek. Már csak ötven
másodperc.
Senki sem mozdult. Ben még szorosabban magához ölelte Sashát. A lány
reszketett. A fiú határozottan érezte a félelmét. De már nem sokáig.
Nemsokára vége.
− Ahogy akarják − szólt Harry cseppet sem meglepetten. Sőt
különösebben ijedtnek sem tűnt.
És ő, Ben? Meg fog halni, tudta jól, de saját meglepetésére nem félt, sőt
inkább megkönnyebbülést érzett, hogy végre véget ér a rémálom − és
ugyanakkor némi szomorúságot is, amiért nem tölthet több időt Sashával.
− Már elejétől fogva így tervezte, nem igaz? − kérdezte Ramanov.
− Még harminc másodperc! Ha sietnek, még sikerülhet!
Ramanov gúnyosan lebiggyesztette a száját, majd Benhez fordulva Sashára
bökött.
− Nem gondolod, hogy élnie kéne?
Azért tette fel a kérdést, mert úgy érezte, fel kell tennie, gondolta Ben, és
abban is biztos volt, hogy Ramanov is tudja. Semmi, semmi az életben nem
volt olyan fontos, mint Sasha, mégsem fogja túlélni, ahogy Ramanov, az
apja vagy bárki más ezen a hajón. Lehet, hogy az Öregek istenek voltak, de
semmiképpen sem kegyes istenek.
Még húsz másodperc. Talán kevesebb. Ben lehunyta a szemét. Érezte Sasha
közelségét, meleg leheletét az arcán, hajának édes illatát, és bármennyire is
abszurd vagy nevetséges volt, ebben a pillanatban boldognak érezte magát.
És valahonnan tudta, hogy Sasha is.
Még tíz másodperc. Egyre szorosabban ölelte magához. Öt.
Hirtelen fázni kezdett, borzasztóan fázott, és immár érezni kezdte, amint a
félelem vékony kis póklábacskákon behatol a lelkébe. De már nem maradt
ideje, hogy megérintse, lejárt az idő.
Még egy másodperc. Nem több. És nem történt semmi.
Talán tévedett. Az idő elvégre szubjektív. A másodpercek örökkévalóságnak
is tűnhettek. De semmi sem történt.
A Harry által említett percnek már régen le kellett telnie. De még mindig
nem történt semmi.
Egyszer csak kinyitotta a szemét, és Harry döbbent arcát látta maga előtt.
Nem. Nem is döbbent. Inkább kétségbeesett.
− De mi...? − motyogta a zsoldos.
És ebben a pillanatban kialudt a nap.
Ben továbbra is Harry halálsápadt és hihetetlenül csalódott arcát nézte, és
mégis olyan világosan látta, mintha odanézett volna.
Elsőként eltűnt a melléknap, még ha csupán optikai csalódás is volt, mégis
fényt és világosságot adott, ezért az égbolt jóval sötétebbnek tűnt, amikor
villogva eltűnt. Aztán − sokkal lassabban − igazi ikertestvére is kialudt,
így már csak a Halálhírnök állt az égen, hatalmasan és csontsápadtan, illetve
legalább háromszor olyan nagyként, mint kellett volna. Minden más sötét
volt. A vihar még nem ért teljesen ide, a szem felettük lévő háromnegyedes
köre mégis kialudt. Az égbolt nem sötét, hanem koromfekete lett.
És ekkor felrobbant a hajó mögöttük.
Legalábbis Ben úgy érezte az első pillanatban. A napozófedélzet még épen
maradt ablakai üvegből és jégből lévő hangtalan felhőként összeroppantak,
az ajtó elrepült, majd örvénylő fa- és fémszilánkok repkedtek körülöttük a
levegőben. Ben égető érzést, majd a vér ragacsos melegét érezte az arcán, de
ugyanakkor nem volt rá ideje figyelni, hiszen az első robbanást fehér és
drótos szőr, szökdécselő vékony lábacskák és fekete, lelketlen bámuló
szemek követték.
Pókok. Több tucat.
Legtöbbjük nem is volt olyan nagy, mint az a hófehér szörnyeteg, amivel
még a laborban futott össze. Többnyire akkorák voltak, mint egy macska,
némelyek pedig alig voltak nagyobbak egy széttárt ujjú tenyérnél. Persze
voltak közöttük két-három méteres óriások is, szélesen széttárt lábakkal,
undorító és förtelmesen kattogó csápokkal, melyek még egy felnőtt férfi
karját is minden nehézség nélkül kitépték volna. Szinte hangtalanul, de
hihetetlenül gyorsan, akárcsak egy életre kelt fehér lavina, áramlottak kifelé
a hajóból és az előfedélzetről.
Teljesen lebénultak a látványtól. Ben, édesapja és Ramanov csak álltak, és
bámulták a pókáradatot.
Nem úgy, ahogy Harry és a többiek.
Elsőként Gerrit nyitott tüzet, majd Tahia és egy lélegzetvételnyi pillanat
múlva Harry is, egy kézzel. Másikkal megragadva Ben vállát, gyorsan
visszaráncigálta Sashát és a fiút a hangágyún túlra. Tahia és Gerrit ugyanezt
tette Ramanovval és Ben édesapjával anélkül, hogy egy másodpercre is
abbahagyták volna a lövöldözést. Szüntelenül tüzelve, ők, hárman élő
védőfalat képeztek közöttük és a feléjük törő hadsereg között. Másodpercek
alatt számtalan támadót leterítettek − de a pókok valahogy egyre többen
voltak, és a szökdécselő massza úgy tört előre, mint egy természeti erő, amit
senki a világon nem képes feltartóztatni.
És nem csak egyetlen irányból törtek elő. Ben szeme sarkából hirtelen
figyelmes lett egy mozgásra, sarkon fordult, és ijedten megdermedt, amikor
két vékony hófehér lábacska mászott fel mögöttük a korláton, majd őket
követte egy medicinlabda nagyságú, szőrös és fehér gombóc, amely
hihetetlen mozgékonysággal táncikálni kezdett.
Tahia egyetlen lövéssel végzett a szörnyeteggel, majd ledobva gépfegyverét
a földre, elővette a hátán lévő lángszórót. A vakítóan fehér tűzsugár egy
hatalmas lyukat égetve robbant be a pókhadsereg központjába, de jobbról és
balról egyre több tízlábú utánpótlás érkezett.
Gerrit is abbahagyta a tüzelést, és egyetlen ugrással a hangágyú mögött
termett. Harry és Tahia elkerülve a lövésirányt villámgyorsan térdre vetette
magát, mire a fegyver valóságos pusztítást mérve a pókhadseregre
szőrcsomókat és kitint repített szanaszét a levegőbe. Tahia lángszórója
szüntelenül sziszegett, Harry pedig egyik sortüzet lőtte a másik után vagy
éppenséggel egyenként puffantotta le a korláton átszökdelő ellenséget. Maga
a pokol volt, egy igazi pillanatkép a lobogó és hideg másvilágból, Bennek
pedig folyton az járt a fejében, amit az előbb Tahiának mondott: végül is
csak lélektelen állatok ellen küzdöttek, amelyek vakon rohantak a
végzetükbe. Ha öten vagy hatan lettek volna, akkor talán még meg is nyerték
volna az egyenlőtlen csatát.
Csakhogy nem voltak annyian.
Harry volt az első, aki elesett.
Tahia félelmetes nyugalommal rángatta ide-oda lángszóróját elégetve az
őket rohamozó szörnyetegeket, de egy különösen nagy, tízlábú póknak
mégiscsak sikerült lángokban lobogva tovaszaladni − láthatóan túlságosan
makacs volt a halálhoz. Mielőtt Tahia felfogta volna a veszélyt, a szörnyeteg
már két hátsó lábára állt, miközben további hat lángoló végtagjával
igyekezett megragadni a zsoldosnőt.
Harry beleeresztett egy lövést a testébe, melyet a pók egy groteszk szaltóval
és bizarr meteorként szikrákat szórva jutalmazott, és ez a kis
figyelemelterelés éppen elég is volt: egy körülbelül németjuhász nagyságú
pók máris rávetve magát lerántotta a lábáról, majd tehetetlenül a
hangágyúnak csapta. Fegyvere magas ívben átrepült a korláton, és majdnem
ugyanabban a pillanatban Tahia lángszórója is elhallgatott, amikor a
zsoldosnő egy egész áradat fehér láb és csattogó csáp között a földre
vetődött. Valami hatalmas és fehér eltalálta a hangágyút, akárcsak egy óriási
ököl, letépte háromlábú állványáról, majd szintén áthajította a korláton.
Gerrit kétségbeesetten lihegve hanyatt vágódott, amikor egy hatalmas pók a
mellkasán landolt.
És ekkor véget ért.
A harc alig tartott tovább fél percnél, amely alatt a zsoldosok szó szerint
mindent beleadtak, és most mégis vége volt. A Princess napozófedélzete úgy
festett, mint egy kamikáze támadás után. Minden lángokba borult. Fortyogó
pocsolyák meredtek jéggé a recsegő-ropogó hangú, kíméletlen hidegben.
Döglött és darabokra tépett pókmaradványok hevertek szanaszét a földön.
Ben szinte hisztérikusan vette tudomásul, hogy a sors még egy utolsó
félelmetes tréfát is megengedett magának: majdnem sikerült nekik. Csupán
néhány, talán egy vagy két tucat pók élte át az infernót, amik céltalanul
szaladgáltak ide-oda vagy éppen megmerevedtek a mozdulat közepén.
Némelyikük még mindig égett. Csak még egy pillanat, gondolta magában
Ben, és sikerült volna. De nem sikerült, és ezzel véget ért.
A három zsoldos pedig...
... még mindig életben volt.
Eltelt egy pillanat, mire Ben egyáltalán felfogta. Tahia, Gerrit és Harry
tehetetlenül feküdt a hátára szorítva néhány, a mellkasukon trónoló,
förtelmes teremtmény által. Harry homloka erősen vérzett, Gerrit tekintete
fátyolos volt, mintha félig eszméletlen lett volna, de szerencsére
mindhárman életben voltak. A pókok nem is próbálták megölni őket.
Ben tévedett. Még nem volt vége. Hiszen még el sem kezdődött igazán.
Még csak most kezdődött.
Ben alig egy fél lélegzetvétellel a kezdet előtt megérezte, ahogy Sasha is,
mivel hirtelen megmerevedett, és egész testében reszketni kezdett.
Az égbolt elsötétedett. Még az utolsó kis fénysugár is kialudt, és felettük
már csak a Halálhírnök fakó, hamis fénye, egy világosszürke fény, mely
igazából nem is fény, hanem valami... más, pusztító volt. Síri csend lett.
Ekkor a valóság hirtelen kitárulkozott, és a teljes sötétség mögül előlépett a
Jégkirálynő. Hatalmas volt és fehér, fején koronát viselt, ijesztő módon szép
volt, mégis egyáltalán nem hasonlított immár ahhoz a nőhöz, aki egykor
volt, de ennek ellenére valami szörnyen... bizalmas áradt belőle. A hideg
fehér füstfelhővel fogta körbe, tekintete időközben már nem emberinek, sőt
nem is élőnek, hanem hidegnek, keménynek és könyörtelennek, valamint
örök érvényűnek látszott, akárcsak egy gyémánt.
Mozdulatlanul állt és bámult le rájuk, majd egy kisebb örökkévalóság után
tett egy alig észrevehető gesztust egyik sokujjú kezével, mire az idő
visszatért a régi kerékvágásba. Ben újra fellélegezhetett, a pókok pedig
hangtalanul lekúszva Harryről és a többiekről, figyelmesen és feszültségtől
reszketve várták szörnyű uralkodónőjük egyetlen támadásra intő jelét.
Csápjaiból méreg csöpögött, amely sziszegő lyukakat mart a fedélzetet
behálózó jégbe.
− Nem kellett volna becsapnotok engem! − mondta jeges hangon.
Mögötte ismét kitárulkozott a valóság, majd a dimenziók közötti sötétségből
két, négy és végül hat sárkányember lépett elő. Csillogó jégből lévő szárnyas
óriások voltak, de uralkodónőjük mellett eltörpülni látszottak. Egyikük
karján volt valami, de Ben csak néhány másodperc múlva ismerte fel a rajta
fekvő emberi testet. Már-már óvatosan letette a Jégkirálynő mellé a földre,
és aztán újra visszahúzódott a feketeségbe.
Harry feltápászkodva a térdére kézfejével kitörölte a vért az arcából, majd
odakúszott a sárkányember által hozott alakhoz, és a hátára fordította.
Tooth volt az. Ruhája elszakadt és részben elégett, még az arcán lévő kötés
is szétcincálódott, amitől láthatóvá vált szörnyen megégett bőre. Ben alig
akarta elhinni, de Tooth nem csak életben, de még eszméleténél is volt.
Megpróbált mondani valamit, de ajka csupán némán mozgott.
− Mit csinált vele? − sziszegte Tahia.
− Én? − A Jégkirálynő egy ideig együtt érzően nézett rá, majd tökéletesen
megjátszott döbbenettel Harryhez fordult. − Nehogy azt mondja, hogy nem
mondta el neki!
− Elmondani? − kérdezte Tahia. − Mit kellett volna elmondania?
− Harry kővé dermedt arccal nézett a zsoldosnőre és a Jégkirálynőre.
− Ó, nem, kedvesem − szólt a borzalmas lény. − Ez szigorúan családi
ügy, ehhez nekem semmi közöm. Csak azt hittem, tudja, ki tette ezt a
barátjával.
− Mit jelentsen ez? Harry!
− Ne most! − felelte Harry fáradtan. Tahia dühösen felé lépett, de az egyik
pók máris fenyegetőn a magasba emelte az egyik lábát, amitől a zsoldosnő
azon nyomban megmerevedett.
− Attól félek, később már nem lesz rá lehetősége − mondta a Jégkirálynő
majdnem gyengéden.
− Azért, mert nem lesz később? − kérdezte Tahia.
− Amint mondtam: nem kellett volna becsapnotok − sötétség gyűlt össze
mögötte, mintha valami más, valami rosszabb eljövetelét jelezné előre.
Tahia felnevetett.
− Maga is ugyanezt tervezte, nem igaz?
− Természetesen! Én a gonoszokhoz tartozom, kedvesem! Nekem szabad!
Senki sem válaszolt, de Harry még jobban előredőlve hanyatt fektette
Toothot. A mozdulatot egy tompa puffanás követte, Ben pedig nem akart
hinni a szemének, amikor alaposabban odanézett. Tooth jobb karja
könyéktől lefelé masszív jégbe volt foglalva, amely a keze körül még
vastagabbá vált. A jégen keresztül látszott, hogy ujjaival szorít valamit, de a
vaskeménységű páncéllá dermedt hideg miatt képtelen elengedni.
− Ugye nem hitték el, hogy elengedem magukat? − kérdezte a Jégkirálynő.
Erre sem válaszolt senki − végül is minek? De Ben hirtelen azon törte a
fejét, hogyhogy élnek még? Ahogy a Jégkirálynő kicselezte a biztonsági
kapcsolót, porrá zúzva ezzel Harry tervét, kétségkívül egyszerű és zseniális
volt..., mégsem hitte, hogy csupán a győzelem érzete miatt jött el.
− Ezzel semmire sem megy − mondta Harry. Óvatosan letette Tooth fejét
és vállát, majd felegyenesedett. − Igaza van: valóban nem számítottunk
arra, hogy elenged minket. Csakhogy én sem szándékoztam elengedni
magát.
− A bomba fel fog robbanni − szólt a Jégkirálynő. Netán egy gúnyos
mosoly jelent meg a szemében?
− Alig egy óra múlva. Tahia gondoskodott róla.
− Még most sem tudják, mivel van dolguk, igaz? Nem tartóztathatnak fel
minket. Senki sem képes rá. − Egy pillanatig hiába várt válaszra, majd
amikor nem kapta meg, Benhez fordult. − De te igen − mondta félelmetes,
mégis majdnem gyengéd és kérő hangon. − Te még mindig velem jöhetsz.
Ben makacsul nézett fel immár borzalmasan megváltozott arcára, majd még
közelebb szorította magához Sashát. A lány reszketett.
− Ez rá is vonatkozik.
− Azért, hogy olyanok legyünk, mint te − suttogta Ben keserűen.
− Élni fogtok. Nem akarok hazudni neked. Ijesztő és sok mindent el fogsz
veszíteni. Én is féltem az elején. De annyi mindent kapsz majd.
− Halhatatlanságot? Hatalmat? Kösz, nem kell!
− Egyiket sem − rázta meg a fejét a Jégkirálynő. Mintha a mögötte lévő
sötétség utánozta volna mozdulatait. − Szavakkal képtelenség leírni. Kísérj
el, és meglátod! Nem ígérek sem halhatatlanságot, sem mindent átfogó
hatalmat neked és a barátnődnek, de nagyon sokáig fogtok élni, és olyan
dolgokat fogtok megtapasztalni, amelyet egyetlen ember sem.
− Nem, kösz! − mondta Ben még egyszer.
− Ahogy akarod − válaszolta a pokoli lény hirtelen hűvösen. Egyetlen
szívverés erejéig tekintete végigpásztázta férje arcát, de szeme olyan
élettelen és kemény maradt, akárcsak a gyémánt. Harry gyorsan és
tüntetőleg Sasha és Ben mellé lépett, majd belenyúlt a kabátujjába. Az egyik
sárkányember fenyegető lépést tett felé, majd megtorpant, amikor Harry
semmi mást, csak az adóvevőjét vette elő.
A Jégkirálynő kérdőn, de nem különösebben nyugtalanul nézett rá, mire
Harry egy fáradtnak tűnt mozdulattal a fiúhoz fordulva a szemébe nézett.
− Annyira sajnálom!
− Megható − mondta a Jégkirálynő − , de attól félek...
Harry a szájához emelte az adóvevőt.
− Kapitány. Itt az idő.
A Jégkirálynő szeme összehúzódott.
− Kapitány? Mit jelentsen ez? − Egy sziszegő, félig ijedt és félig dühös
hangot adva ki magából Sasha felé nyújtotta számos karját. − Hol van az
apja?!
A hajó úgy megremegett, mintha csak egy ökölcsapás érte volna. Az
égbolton fekete villámok tűntek fel, a tengerben pedig ordító és habbal
koronázott hullámok tomboltak, majd a hajó mellett egyszer csak felcsendült
egy elviselhetetlenül hangos kiáltás, és Nyarlathotep kiemelkedett a vízből.
Egy fekete húsból és ostorozó csápokból álló színtiszta düh, mely üvöltve
csapott a tervét orvul keresztező törpeszerű alakok után. A Jégkirálynő
sikoltozott a méregtől és félelemtől, majd fél tucat szárnyas harcosával
együtt mozgásba lendült.
De már késő volt. Ezúttal még egy megtestesült isten is képtelen lett volna
feltartóztatni a sorsot.
Ben lehunyta a szemét, és olyan erősen szorította magához Sashát, ahogy
csak tudta, majd arcára téve a kezét, igyekezett megvédeni a mindent
elpusztító villámtól.
El is jött, de nem rögtön.
Egy tompa, vibráló mennydörgéssel kezdődött, amely mintha a Föld
szívéből tört volna elő, majd egy elképzelhetetlenül hangos durranássá és
üvöltéssé nőtte ki magát, mely még a dühös isten hangján is túltett. A villám
ezerszer fényesebb volt, mint ahogy Ben azt gondolta, egy ragyogó,
elviselhetetlenül vakító, szörnyű fény. Habár olyan erősen összeszorította a
szemét, ahogy csak tudta, a fény könnyűszerrel áthatolt csukott szemhéján
keresztül is.
A durranást és az üvöltést olyannyira intenzív csend követte, hogy már fájt,
még az is lehet, hogy teljesen megsüketült az elképzelhetetlen lármától. Úgy
érezte, mintha az idő megállította volna légzését: a Jégkirálynő
karnyújtásnyira állt tőlük, karját halálos öleléssé tárva, mellette a
sárkányemberek ugrás közben megdermedve, szárnyaik széttárva, karmaik
és csőreik támadásra készen álltak. Mögöttük pedig maga Nyarlathotep
magaslott, gigantikus és fekete, egy ostorozó csápokból álló erdő, magasabb,
mint egy templomtorony, és olyan félelmetes, hogy tekintetével is ölni
tudna.
Majd egyik másodpercről a másikra minden elmúlt.
A meredek tengerpart, a hófedte síkság és a rajta lévő állomás egyszerűen
eltűnt. A hajót fojtogató jégpáncél gőzzé változott, amely még azelőtt
elillant, hogy bármit is szétégethetett volna, és minden, minden, ami nem
masszív acélból volt a Princess fedélzetén, egyetlen lobogó lánggá vált és
porrá égett. A Jégkirálynő, a sárkányemberek és a pókok lángra kapva
csillogó szellemekké váltak, ahogy a hajó mellett tomboló óriás is. A hajó
megremegett egy láthatatlan dühöngő isten ökölcsapása alatt, majd úgy
üvöltve akár egy sebzett állat, kimagaslott a vízből és a partra vetődött.
Pontosan ez az ütés rántotta le Bent a lábáról, és taszította az égő fedélzetre.
És aztán, végre kialudt a világ.

33

Világos volt, amikor magához tért.

Ez volt az első, amit érzett. Majd a táj könyörtelenül hideg hőmérsékletét,
mely láthatatlan kézként simulva arcára nehezítette légzését. Hirtelen úgy
érezte, hiányzik valami, valami borzasztóan értékes és fontos, és egy ijedt
mozdulattal felegyenesedve körbenézett. Hisz épp karjában tartotta Sashát,
amikor elvesztette az egyensúlyát, és immár eltűnt...
− Semmi vész. Nincs semmi baja. − Egy kéz érintette meg a vállát, és
amikor ijedten hátrafordult, édesapja tekintetével találta szemben magát. A
férfi mellette térdelve mustrálta aggódva és ugyanakkor megkönnyebbülve.
Másik kezével valahová a háta mögé bökött, ahol egy szőrmés, fehér
köpenybe bugyolált törékeny alak álldogált a korlátnál, mozdulatlanul
bámulva az óceán felé. Fehér haja csak úgy lobogott a szélben.
− Mindenki jól van.
− És... hogyhogy élünk? − Ben ösztönösen fel akart állni, hogy Sashához
menjen, de a benne lévő pánik olyan gyorsan elillant, ahogy jött, majd helyét
átvette a zavarodottság érzete.
Édesapja tehetetlenül megvonva a vállát megpróbált mosolyogni, de ettől
talán még tehetetlenebbnek tűnt. Hangos sóhajjal mindkét kezét a combjára
téve feltápászkodott. Valamit mondani akart, majd inkább megrázva a fejét
még a Bent felsegítő mozdulatot sem fejezte be. Borzasztóan magányosnak
tűnt.
Ben még egy pillanatig csak meredt rá, aztán saját erejéből felegyenesedett.
Nem ott ébredt fel, ahol a földre esett, hanem egy vasszobor szélárnyékában,
mely egykor még a Princess tetőépítményének része lehetett.
Apjával együtt színtiszta fémen álldogált. Sehol egy jégdarab, és bár hideg
volt, mégsem olyan iszonytató, mint amilyen lehetett volna. Az
előfedélzeten egy csepp fehér sem látszott, ennek ellenére a totális pusztítás
helyszínévé lett. A masszív fémen kívül immár semmi sem volt ott. Minden,
ami esetleg túlélte a tűzvihart, az vagy széttört, vagy összeégett. A korlát
nagy része, a szárazföldhöz fordult bal oldala egyszerűen leszakadt, a
fémből lévő fedőlemezek elhajlottak, néhány helyen pedig úgy csillogott az
elégett vas, mintha megolvadva újradermedt volna. A levegőben égett szag
terjengett, és még az arcába fújó szél is valahogy melegnek tűnt.
Hogyhogy még éltek? Ben nem tudta, és a part látványa csak növelte
zavarodottságát. A meredek tengerpartban egy hatalmas repedés tátongott,
mintha egy éhes sárkány harapta volna ki egy darabját. Az állomás eltűnt,
ahogy a rengeteg jég is. A csillogó strand, amelyen idejöttek, mostanra egy
meztelen fekete sziklákból álló vidékké változott. A két hójárműnek nyoma
veszett, a Princess pedig jóval ferdébben feküdt, ezért ösztönösen széttárt
karral és óvatos léptekkel közelített Sashához.
Léptei lelassultak félúton, majd teljesen megállt. Szíve vadul dübörgött, és
egyszerre nem mert továbbmenni. Sasha nem volt egyedül. Ramanov állt
mellette, és bal karját a vállára helyezte − de ő nem emiatt hezitált.
Vége volt. A rémálom véget ért, ők pedig túlélték, mégsem örült, sőt igazán
megkönnyebbülést sem érzett. Hirtelen rádöbbent, miben hasonlított ez a
pillanat annyira arra, amivel ez az egész kezdődött. Ismét a hajó
előfedélzetén voltak. Sasha most is, mint akkor, vékony fehér köpenyében
ácsorogva a korlátnál bámulta az óceánt, a szél játszadozott a hajával és
felrepítette köpenyét. A különös fény pedig fénylő csillogással körülvéve
lényét, mintha valami mássá, majdhogynem földönkívülivé, de mindenesetre
megérinthetetlenné tette.
És most is, mint akkor, tudomást sem vett környezetéről, hanem egy olyan
világ foglya volt, amit csak ő láthatott: bezárva egy láthatatlan, de
áttörhetetlen fal mögé.
Szomorúság lepte el. Minden valószínűség és logika ellenére túlélték, de mi
változott a számára? Megígérte Sashának és saját magának, hogy letépi a
fájdalom és magány univerzumának fogva tartó láncait, de nem tartotta be az
ígéretét.
Bármennyire is oda akart menni hozzá, hogy karjába zárhassa, pillanatnyilag
nem volt elég ereje ahhoz, hogy elviselje üres tekintetét.
Helyette inkább balra fordult a fehér harci felszerelésben lévő alakok felé.
Ezek szerint Harry és a két másik zsoldos is majdnem sértetlenül túlélte a
poklok poklát. Mielőtt elérte volna őket, feltűnt neki, hogy Tooth
mozdulatlan teste mellett egy vastagon bebugyoIált alak térdelt: Van Staaten
doktor, aki magával hozva elnyűtt orvosi táskáját, még egy robbanás után is
kedvenc időtöltésével van elfoglalva, mégpedig hogy ezúttal Tooth karjába
tuszkoljon egy jókora fecskendőt. Amikor árnyéka befedte a sérült zsoldos
arcát, az orvosnő röviden felnézett, majd bólintva visszafordult betegéhez. A
pár lépéssel arrébb turbékoló Gerrit és Tahia (érdekes, gondolta Ben, ezek
ketten sosem csináltak titkot kapcsolatukból, mégsem látta őket még ennyire
intim helyzetben), ügyet sem vetett rá, de Harry mosolyt erőltetett kimerült
arcvonásaira.
− Azt hittem, már sosem ébredsz fel.
Ben odabiccentett Toothra. A zsoldos időközben valószínűleg elvesztette
eszméletét, de Ben látta, amint légzése megnyugodott, és arca a szörnyű
sérülés ellenére is békésnek látszott.
− Hogy van?
Harry nem szólt egy szót sem, de Van Staaten válaszolt helyette.
− Jobban.
− Jobban? Úgy érti..., úgy érted, hogy már nincsenek fájdalmai és nem is
lesznek?
− Nem, úgy értem jobban van − Van Staaten óvatosan kihúzta a tűt Tooth
vénájából, majd figyelmetlenül a földre dobta a fecskendőt. Az elgurult,
majd nem messze megakadt egy szegélyben, egy csillogó idegen test ezen az
acélszerkezetre redukált halott hajón. − Nem tudom megmagyarázni. De
valóban sokkal jobban van. Ha huszonnégy órán belül kórházba kerül, akkor
nagy esély van rá, hogy túléli.
− De hát nem azt mondtad, hogy...? − kezdett bele Ben, de Harry
félbeszakította.
− Menni fog, doktor! − Van Staaten kétségbeesett pillantást vetett rá, de a
zsoldos meggyőzőn bólintott. − Ne aggódjon! Itt éppen egy atombomba
robbant fel. Legkésőbb két óra múlva csak úgy hemzsegnek itt a hajók és a
repülők.
Bár Van Staaten még mindig szkeptikusnak tűnt, nem ellenkezett, hanem
táskáját összepakolva felállt.
− Pillanatnyilag nem tehetek többet érte. De még rengeteg betegem van. Ha
hűvösebb lesz, akkor vigyétek le a fedélzetre.
Ezzel el is sietett, majd két-három lépés után megállva olyannyira
hitetlenkedve nézett hátra, hogy Ben szabályosan megsajnálta. Végül mégis
továbbment, a fiú pedig megvárta, míg kisebb nehézségek árán felküzdötte
magát az egykor még az előfedélzetre vezető fémlépcsőként szolgáló
valamire, majd eltűnt a tetőfelépítmény alatt. Nem lepődött meg azon sem,
amikor látta, amint édesapja csatlakozik hozzá, sőt inkább megkönnyebbült,
de ugyanakkor szomorú is volt.
− Hogy lehetséges ez? − motyogta fejét rázva, miközben újra Harryhez
fordulva végigpásztázta tekintetével a tönkrement fedélzetet.
− Gondolom, a Jégkirálynő biztos akart lenni abban, hogy él, amikor
megmutatja nekünk. Egy halott túsz nem ér túl sokat.
− Nem erre gondolok − felelte Ben, habár ezeknél a szavaknál jéghideg
borzongás futott végig a hátán. Talán mert érezte, milyen közel járt Harry az
igazsághoz. − Úgy értem, ez itt. Pont te magad mondtad. Egy atombomba
volt. Mindannyiunknak meg kellett volna halni.
− Ne kérdezd. Nem tudom, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
tudni akarom. − Az adóvevőt szorongató jobb kezével (Ben értetlenül
nézte, hogy a készülék műanyag háza félig megolvadt, mintha egy
elképzelhetetlen forróságnak lett volna kitéve, de ugyanakkor Harry ujjain
egyetlen sérülés sem látszott) felmutatott az égre. − Már rég sötétednie
kéne. A vihar pedig...
Nem folytatta, de nem is volt rá szükség, hiszen mindkét pontban igaza volt.
A felettük lévő ég még mindig ragyogó, felhőmentes kékben tündökölt, a
kegyetlen viharnak pedig nyoma sem volt már. A borús fények mind
kialudtak.
− De ez... − motyogta Ben.
− ... lehetetlen, tudom! − Harry mosolygott. − Ne is törődj vele! Én sem
értem, de abban biztos vagyok, hogy a következő években a világ legjobb
kutatói ezzel a kérdéssel fognak foglalkozni. Sőt abban is biztos vagyok,
hogy ők sem fognak tudni választ adni.
Ben szívesen mondott volna valamit, de Harry egy gyors mozdulattal
leintette.
− Talán menned kéne. Lesz még elegendő időnk elmélkedni. Pillanatnyilag
van ott még valaki, akivel beszélned kellene.
Ben szomorúan nézett a hajó orra felé. Ramanov időközben levette karját
Sasha válláról, és megfordulva őket nézte. Harrynek igaza volt, de valami
tiltakozott Benben az ellen, hogy közel kerüljön Sashához. Találkozott vele
úgy, ahogy lennie kellett volna − talán csak álom volt az egész − , és nem
volt biztos benne, hogy ezek után képes lenne újra egy néma és autista
lányhoz odalépni, akit oly régen és pontosan itt ismert meg.
− Tudja, hogy mi történt az apjával... Schulz kapitánnyal? − motyogta
ahelyett, hogy eleget tett volna Harry utasításának.
A zsoldos bólintott.
− Igen. Azt hiszem, már korábban is tudta.
− Ahogy te is. − Hangjában semmi szemrehányás nem volt, és Harry sem
úgy fogta fel szavait. Újra bólintott. − Te kezdetektől meg akartad gyújtani
a bombát.
− Ez volt az egyetlen kiút. Én magam akartam megtenni, de Schulz... Azt
állította, hogy halálosan beteg, és hogy úgyis csak pár hónapja van hátra.
Tudom, hogy hazudott. De valami... − Arcán egy fájdalmas érzés suhant át,
majd gyorsan elillant. − Bármit is csináltak vele, valami összetört benne.
Már nem akart tovább élni. − Odanézett Ramanovhoz és Sashához, majd
így folytatta. − Azt gondolom, hogy fel akarta áldozni magát értük. Ő tudja,
hidd el nekem. És most menj, és beszélj vele! Már vár téged!
Ben igazán akarta, de lába nem engedelmeskedett neki. Hirtelen azon törte a
fejét, hogy tényleg megérte-e elviselni ezeket a félelmeket.
− Én..., én nem bírok. − Iszonyú gyávának és siralmasnak érezte magát, de
igaz volt.
− Legalább próbáld meg, Ben! Ki tudja − talán hatalmas meglepetésben
lesz részed!
Ben izgatottan ránézett, majd egy másodperc erejéig vad és forró remény
lángolt fel benne, de ugyanolyan hamar el is aludt, és amikor meglátta
Ramanovot és a még mindig mozdulatlanul ácsorgó unokáját, még nagyobb
csalódásnak engedett teret.
Harry szavai egyre jók voltak. Jobban félt attól, hogy esetleg gyávának tűnik
fel a zsoldos szemében, mint hogy belenézzen Sasha szemébe, ezért lassan
elindult. Ramanov oldalra lépett, Ben pedig közvetlenül a korlát elé állt,
olyan szorosan Sashához, hogy még a válluk is összeért. Még mindig nem
mert ránézni. Olykor a bizonytalanság többet ért a bizonyosságnál, mert az
legalább reményt adott.
− Hello, Benjamin! − szólt Ramanov. Hangja halk és nagyon lágy volt, és
volt benne valami, amit Ben eddig összesen egyetlenegyszer hallott, ezért
akarata ellenére az oroszhoz fordult, és a szemébe nézett. És ekkor valóban
meglepetésben lett része.
Ramanov ugyanolyan fáradt és koszos volt, mint mindannyian, mégis
ugyanaz a ráncos arcú, erőt és határozottságot sugárzó ember volt, aki
igazából nem is illett korához. Hirtelen egy másik Ramanovot, egy
jóindulatú és nemes férfit látott maga előtt. Ez a másik, megváltozott
Ramanov pontosan olyan volt, gondolta magában, mint amilyen nagypapát
kívánt mindig is Sashának. És, ha igaz volt, amit Van Staaten a
szörnyűséges hely befolyásáról mesélt, akkor most az először állt szemben
az igazi Ramanovval. Képtelen volt válaszolni.
Ramanov mosolyogva kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni, aztán
mégsem merte megtenni. Ehelyett inkább a tengerre mutatott. Ben tekintete
követte a mozdulatot, majd újra jéghideg borzongás futott végig a hátán.
Most hogy a vihar és az emberi kéz által kirobbantott pokol elmúlt, már-már
természetellenesen nyugodtnak és simának tűnt az óceán. Egy hatalmas
szürkészöld terület, mely valahol, egy meghatározhatatlan távolságban
összeolvadt a horizonttal. De nem volt üres.
Közvetlenül a Princess mellett − nagyobb, jóval nagyobb volt, mint a hajó
− még most is félelmetesen lebegett a vízben szétroncsolódott masszája.
Valódi formája már nem volt felismerhető, és a még megmaradt részei is
felbomlófélben voltak, így egészen biztosan eltűnik, mire odaérnek a Harry
által említett mentőcsapatok. De egyelőre még ott volt.
− Meghalt. Különös.
− Mi? − kérdezte Ramanov. Valamilyen oknál fogva még mindig azon a
lágy módon mosolygott. − Hogy megölte a bomba?
− Nem gondoltam volna, hogy egy isten halandó.
− Nem isten volt, Benjamin. Csak egy olyan nép utolsó túlélője, akik
istennek tartották magukat. Talán tényleg rendelkeztek az istenek
hatalmával. De a húsuk halandó volt.
− Maga nem bír kibújni a bőréből, mi? Egyszer tudós, mindig tudós, nem
igaz? Mindig mindennek a logikus magyarázatát keresi.
− Azért, mert mindenre létezik logikus magyarázat.
− Tényleg? − Ben a hátuk mögött lévő összeégett fedélzetre biccentett.
− Akkor azt is magyarázza meg, professzor, hogy miért élünk egyáltalán.
Ramanov mosolyogva és némán nézett rá, majd mögötte megszólalt egy
lágyan csengő hang.
− Mert egykor az édesanyád volt, Ben, és az édesapád felesége. Volt még
valami belőle a Jégkirálynőben. Egy anya pedig mindig védelmezi a
családját.
Ben szíve mintha hirtelen kihagyott volna, majd gyorsabban és egyenetlenül
vert tovább. Egy ideig csak állt, és Ramanovra bámult, majd reszketve
megfordulva Sasha arcával találta szemben magát.
A lány a szemébe nézett.
Szeme immár nem volt üres. Élet volt benne, egy élet, mely oly régóta és oly
kétségbeesetten küzdött a szabadságáért. Arcán pedig egy félénk, de egy
icipicit talán... gúnyos?... mosoly húzódott.
− De te... hogy lehet ez...? − A hajó, az óceán, az ég és az egész világ,
mintha körbe-körbe forgott volna vele, majd hirtelen megfordult, és a
vízfelszín alatt lévő szürkés és nyálkás szétfolyó masszára nézett, majd újra
hallotta a szavakat, amelyeket Sasha utolsó álmában mondott neki: „ Hozzá
tartozom, Ben. Amíg él".
Érezte, hogy szeme könnybe lábad, keze pedig úgy szorítja a megégett
korlátot, mintha szét akarná törni, miközben szíve hirtelen olyan vadul vert,
hogy minden egyes dobbanás szinte fájt. Amíg él.
Sasha oldalba bökte mutatóujjával, mire ő nagy nehezen felé fordulva még
mindig képtelen volt kinyögni egyetlen hangot is. Torkát mintha
összekötözték volna, és semmi mást nem tehetett, mint bámulni a szemében
lévő életet.
Nem is kellett megszólalnia.
− Szeretnék beszélni veled pár szót, Ben − mondta Sasha. − De lehet,
hogy kicsit sokáig tart majd. Talán pár évig. Vagy még tovább.

VÉGE