1

KAPCSOSKÖNYV
Bevezető

Ez a könyv férfi és nő párkapcsolatáról és annak változatairól szól. Azoknak érdemes

megismerkedni vele, akiknek nincsenek működőképes kapcsolataik, akik kapcsolataikban nem
érzik magukat elég jól, vagy ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek újra meg újra.
Jómagam pszichoterapeuta vagyok, húsz éves gyakorlatom alatt sok száz emberrel
beszélgettem. Ismerem a területet, és meggyőződésem, hogy a férfiak és nők valóban boldogok
lehetnek egymással; valóban boldogok abban az értelemben, hogy nem csak úgy tesznek, azt
hazudják, vagy mások boldognak látják őket.
A Kapcsoskönyvben leírt gondolatokat, mint jól általánosítható tapasztalatokat részben a
saját életemből, részben pedig a hozzám fordulókkal folytatott beszélgetésekből szűrtem le. Úgy is
mondhatnám, hogy ez a kiadvány olyan „népi megfigyeléseket” tartalmaz, amelyek nagy
valószínűséggel és magas gyakorisággal fordulnak elő mindennapjainkban. Nem igazságokról van
tehát szó, különösen nem abszolút, „tudományos” igazságokról, és nem hiszem, hogy az itt
olvasottakhoz vagy hallottakhoz bárkinek alkalmazkodnia kéne. Ám ha valaki ezeket a
gondolatokat elfogadja, nagy esélye van arra, hogy kapcsolatai tartósan boldogok és harmonikusak
legyenek.
Általános elvek megállapításán túl (lásd: jobb egymást szeretni mint utálni) a kiadvány
konkrétan megmutatja, miként lehet elérni, hogy párkapcsolatában bárki boldog legyen, és abból
haszna származzon. A hasznot úgy értem, hogy gazdagodjék a személyisége, hogy érzelmileg
differenciáltabbá, mélyebbé váljon, tudatossága nőjön, testileg és lelkileg egészséges legyen, és a
szexben is öröme teljék.
Kultúránkban a férfiak és nők intim kapcsolatai -nagyjából százötven éve- gyorsuló
változást mutatnak. Ennek a változásnak egyik része az, hogy egyre több olyan viszony van, amely
eltér a klasszikus modelltől. Klasszikus modellnek azt nevezem, amikor a rövidebb vagy hosszabb
ideig tartó ismerkedési szakasz után egy férfi és egy nő összeházasodik, majd gyerekeket vállal. Ez
esetben a férfi dolga az, hogy keressen annyi pénzt, amennyiből képes eltartani a családját, a nőé
pedig az, hogy összetartsa a szeretteit, és gondoskodjék a gördülékeny családi üzemmenetről
(úgymint háztartási teendők ellátása, a gyerekek gondozása, nevelése, a közös ünnepek
megszervezése, és így tovább). Minél hamarabb felejtjük el ezt a sémát, és kezdünk gondolkodni
azon, hogyan lehetne jobban csinálni, annál hamarabb jutunk el odáig, hogy a párkapcsolatokban
mindenkinek legyen esélye a magánéleti boldogságra és teljes életre.
A klasszikus modell biztonságától való eltérés szorongásokat és félelmeket kelt. Sokan
rossznak tartják például, hogy a válások száma növekszik, az új házasságok száma csökken, és
egyre többen vannak, akik inkább egyedül élnek, mint valaki mással, lemondva akár a
gyermekvállalásról is. Én azt gondolom, hogy ezekkel a tendenciákkal nincsen semmi baj, mert
akár tetszik akár nem, egy folyamat sodrában vagyunk. Az történik, hogy a férfiak és nők
viszonya, illetve szerepei alapvetően megváltoznak, és a jogi egyenlőség mellet lassan a hatalmi-,
pszichológiai-, és szociális státuszbeli egyenlőség is létrejön.
A párkapcsolat biológiai értelemben a faj fenntartására való, pszichológiai értelemben
pedig arra, hogy valami rejtett, öntudatlan belső hiányt pótoljunk, sebet begyógyítsunk, fájdalmat
megszüntessünk. Ezoterikus szempontból a férfi-nő kapcsolatok, mint minden emberi kapcsolat
 2

lényege is az, hogy problematikus lelki ügyeinket megoldjuk. Elkerülhetetlenül találkozunk

azokkal a személyekkel, és kizárólag azokkal a személyekkel találkozunk, akikkel hosszabb-
rövidebb ideig tartó viszonyainkban lépésről-lépésre megoldhatjuk életfeladatainkat. Egy
kapcsolatban megmutatkozó feladat akkor van megoldva, ha a kapcsolatban tartós béke és
harmónia uralkodik, férfi-nő kapcsolat esetén a kapcsolat elégedettséget okoz, és állandóan növeli
boldogságunkat, vagy tökéletesen megszakad, semmiféle érzelmet nem hagyva maga után.
Minden emberi kapcsolat és főleg az érzelmileg hangsúlyos kapcsolatok lehetőséget adnak
arra, hogy egy lépcsővel közelebb kerüljünk lelkünk tökéletes, tudatosabb, bölcsebb állapotához. A
szerelem értelme, hogy általa megtapasztaljuk az élet gazdagságát. Amikor kölcsönösen
szerelmesek vagyunk, boldogok vagyunk. Ilyenkor megértjük azt az alapvető igazságot, hogy a
világon minden rendben van, és jól működik: szépség, rend és bölcsesség uralkodik. Ilyenkor
teljes, átfogó képünk van a valóságról.

A szerelmi kapcsolatok pszichológiai értelemben ösztönös gyógyításra és öngyógyításra

valók. Ezt úgy értem, hogy mindannyian elkerülhetetlenül hordozunk magunkban különféle lelki
sebeket. Gyermekkorunkban vagy később összeszedett fájdalmakból, csalódásokból, szégyenekből
visszamaradt lelki sérüléseket, amik legnagyobb részét el is felejtjük. Alig akad köztünk olyan
ember, akinek a szülei tökéletesek lennének, és akit tökéletesen neveltek volna (kivéve
természetesen az olvasót). Sokunkban vannak hiányérzetek, fájdalmak, zavaros belső ügyek,
szerelmi kapcsolatainkban pedig öntudatlanul arra törekszünk, hogy ezeket megoldjuk.
Párválasztásunk egyik rejtett szempontja gyakran az, hogy a lelkünkben lévő hiányt
partnerünk valahogy betöltse, tehát olyan ember legyen, aki pont azt nyújtja, ami nekünk hiányzik.
Ez a hozzáállás rettentően sok illúziót eredményez, ami később súlyos, kellemetlen
következményekkel jár.
Fontos tudni, hogy úgy leszünk szerelmesek, úgy hozunk öntudatlan döntést abban a
kérdésben, kit is válasszunk, hogy a nagy „Ő” megszüntesse belső hiányérzetünket. Ekképp
szerelmünk jelenlétében teljesnek és boldognak érezhetjük magunkat.
Alaptétel: senkinek nem lehet boldogságot adni, és senkitől nem lehet boldogságot elvenni.
Azaz senkit sem lehet boldogtalanná, vagy boldoggá „tenni”. A boldogság kiben-kiben benne
lakozik, és az embere vagy képes magából tartósan előcsalogatni, vagy nem. Szerelmi partnerünk
erre csupán ürügy vagy alkalom, szerencsés esetben jó ürügy vagy jó alkalom.
Végső soron minden kapcsolatunkban kizárólag saját magunkról van szó. Ha belső
hiányérzetünk megszüntetésére, azaz boldogsággal való kecsegtetésünkre alkalmasnak tűnő
személyt találunk, akkor vonzalmat fogunk érezni. Ez nem az illető személyétől függ, hanem saját
magunktól. Így, ha egy kapcsolatban egy bizonyos láthatatlan belső problémánkat megoldottuk,
akkor a legközelebbi kapcsolatunkban már másfajta személyt fogunk választani. Ha nem oldottuk
meg, akkor viszont ugyanolyan személyt, csak egy másik embert. Ezen a módon áll elő az a
gyakori eset, amikor a legkülönbözőbb kapcsolatainkban ugyanazokkal a problémákkal találjuk
szembe magunkat. Akad például, aki olyan embert választ, akit jól lehet ápolni, és amikor megunja
az illető ápolgatását, választ egy másik embert, akit ugyanolyan jól lehet ápolni. Vagy újra és újra
alkoholista partnert választ magának, vagy olyat, aki nagyszerű karriert épít föl.
A választásaink belőlünk indulnak ki. Jól meg kell érteni, hogy a másik ember személyes
sajátosságai, külső vagy belső vonásai valójában alig számítanak. A látszat és a közhiedelem
természetesen ellentmondanak ennek. Azt szokták gondolni, hogy Józsival biztosan boldogabb
leszek, mint Barnabással, vagy Évikével boldogabb leszek, mint Jucikával, de ez nincs így. Mivel
 3

a saját életünkről van szó, és akaratlanul is saját félelmeink, vágyaink kiéléséhez keresünk partnert,
rossz vagy jó kapcsolatra valójában szinte bárki alkalmas velünk.
Ha megoldottunk egy láthatatlan belső problémát valamelyik kapcsolatunkban, vagyis
egyik rejtett sebünk, ami miatt választásunkat megtettük begyógyult, akkor az a kapcsolatunk
sikeres, sikeres akkor is, ha véget ér. Ez abból derül ki, hogy a következő kapcsolatunkat már egy
másféle emberrel kötjük meg -azaz mi magunk fejlődtünk. Bármilyen kapcsolati modell jó lehet,
ha az emberek, akik benne vannak, képesek azt a fejlődésük irányában működtetni. Tehát akár
nyitott az a kapcsolat, akár hagyományos, akár rövid, akár hosszú, akár monogám, akár poligám,
akár bármilyen értelemben véve perverz, tökéletesen mindegy. Abban az esetben tekintjük jónak,
ha betölti azt a funkcióját, hogy a benne lévők fejlődjenek, tudatosságuk növekedjék. A tudatosság
a kapcsolatban akkor növekszik, ha a benne élők élete olyanná alakul, amilyennek szeretnék.
A jó kapcsolatnak tulajdonképpen nincsen általános receptje, de mindig van valamilyen
ideánk arról, hogy milyen egy jó kapcsolat, és hogyan kell helyesen működtetni. Többnyire a
kultúránkból, környezetünkből és neveltetésünkből származó elképzeléseinknek megfelelő
kapcsolatot igyekszünk létrehozni, még akkor is, ha ez ellentmond valódi belső igényeinknek.
Ilyen esetben azt látjuk, hogy a felek minden jó szándéka, igyekezete és lelkiismeretes törekvése
dacára a kapcsolat mégsem működik.

A legfontosabb feladat az, hogy rájöjjünk, mi magunk pontosan mit is szeretnénk, és azt
meg is tegyük. Ez többnyire rettentően nehéz. Egyrészt mert nem tudjuk, hogy pontosan mit is
szeretnénk, hisz öntudatlan voltuk miatt többnyire nem áll szabadságunkban felülvizsgálni azokat
a kliséket, amelyek alapján döntéseinket meghozzuk. Másrészt amikor elkezdjük tényleg
megcsinálni amire vágyunk, akkor szinte minden esetben a saját magunk, illetve közvetlen és
tágabb környezetünk egyértelmű elutasítására találunk, mivel legbensőbb igényünk sokszor
ellentmond annak, amit neveltetésünk, környezetünk helyesnek és elfogadhatónak ítél.
Az olvasó ettől a kiadványtól nem várhatja azt, hogy készen kapja a boldogság elixírjét. Ez
itt nem egy receptkönyv, nem a „hogyan főzzünk jóízű kapcsolatot” szakácskönyve. Ennek a
könyvnek az a célja, hogy bárki, aki találkozik az itt felmerülő gondolatokkal, képessé váljon arra,
hogy saját „boldogságreceptjét” legyártsa, és megtudja, vajon hogyan, mitől lenne boldog és
kiegyensúlyozott a párkapcsolataiban. Ez minden ember esetében másként működik. A lényeg,
hogy mindenkinek legyen bátorsága ahhoz, hogy felfedezze, és megvalósítsa azt, ami számára a
legjobb.

1. FIÚ ÉS LÁNY, FÉRFI ÉS NŐ

Tétel: A férfiak és a nők másképpen kommunikálnak, viszont hasonlóan éreznek és gondolkodnak.
Akik gyerekeket nevelnek, azok gyakran tapasztalják, hogy a fiúk és a lányok eleve
különböznek. Már kicsi korukban más játékok érdeklik őket, és idővel ez a különbség kiteljesedik.
Általában az a megfigyelés, hogy a lányok alkalmazkodóbbak, ezért a nevelésük kevesebb
nehézséget okoz. A fiúkkal több gond van, sokszor vadabbak, önérvényesítőbbek, nem tisztelik a
tekintélyt és a szabályokat. Nehéz tetten érni, hogy ez a különbség valóban eleve létezik-e, vagy a
gyerekekkel kapcsolatos különféle elvárásaink teremtik őket. Ha például egy kisfiú intenzíven
babázni kezd, és nagyon szeret királylánynak öltözni, akkor vajon mosolyogva ünnepeljük-e, hogy
 4

milyen jó apuka lesz belőle? Ha pedig egy kislány tanúsít heves érdeklődést a motorbiciklik,
verekedés és egyéb csínytevések iránt, vajon ugyanúgy tekintünk-e rá, mintha ugyanezt egy kisfiú
teszi? Nem lehet tudni, mégis, ahogy nagyobbak lesznek, valóban más lesz az érdeklődési körük és
a viselkedésük is. A lányokat jobban fogja érdekelni a babázás, a barátkozás, a tanítósdi, az
emberek egymás közti viszonyai, jobb megfigyelők lesznek abban a tekintetben, hogy ki, kivel és
hogyan kommunikál, milyenek a családon belüli viszonylatok, stb. A lányok többnyire ügyesebben
alkalmazkodnak majd az emberi környezethez, és másképp érik el azokat a dolgokat, amiket elérni
szeretnének. A fiúk gyakrabban lesznek önérvényesítők, versengők, harciasabbak, és
egyenesebben törnek arra, amit kívánnak. Így van aztán, hogy a fiúkat nehezebb lesz kezelni mikor
nagyobbacskák lesznek, hisz úgy vannak nevelve, az a várakozás velük kapcsolatban, hogy
önérvényesítőbbek legyenek. A lányoknál az ilyen törekvéseket lágyabb, kellemesebb irányba
szokás terelni.
Minden egyes emberi lény számára születésénél fogva adott minden emberi lehetőség.
Hogy a sok-sok lehetőségből melyek fognak kibontakozni, az bizony már a nevelődésen múlik. Ez
alól persze rengeteg kivétel van, és amit elmondok csak azért mondom el, hogy jobban megértsük
egymást és saját magunkat. (Meg persze azért is, hogy a saját magunkkal és partnerünkkel
kapcsolatos túlzott várakozásainkat visszafogjuk.)
Az ember szexuális-, illetve szerelmi viselkedése nem ösztönösen programozott. Fontos
tudni, hogy míg az állatok esetén egy meghatározott kiváltó ingerre automatikusan megjelenik az
ingernek megfelelő szexuális viselkedés, az embernél ez egyáltalában nem így történik. Az
embernek ez a működése javarészt tanult, ami azt jelenti, hogy rejtett sémák működtetik. Így hát
választásainkban, kapcsolataink bonyolításában és abban, hogy azok milyen eredményre vezetnek,
mennyi ideig tartanak, örömteliek-e vagy sem és egy sereg más fontos kérdésben is szinte minden
attól függ, hogy mit tanultunk. Más szóval attól, hogy milyen információink vannak arról, hogy ezt
a férfi-nő ügyet miként kell csinálni. Attól tehát, hogy milyen kultúrába születtünk, milyen
társadalmi réteghez tartozunk, és mit láttunk a családunkban, a környezetünkben, ahol felnőttünk.
(Aki valamilyen okból például nem családban nőtt fel, annak gyakran vannak nehézségei a
kapcsolatteremtésben, mert nincsenek megfelelő mintái.) Életünk során a tanult sémákat próbáljuk
több-kevesebb sikerrel alkalmazni.
A mi kultúránkat, amely meghatározza párkapcsolataink bonyolítási módját, nagy
általánosságban „zsidó-keresztény” kultúrának szokták nevezni. Ennek megítélésem szerint a
következő alapvető jellemzői vannak:
racionális kultúra, ami azt jelenti, hogy a benne élőket egy olyan rejtett meggyőződés
vezeti, hogy az élet során adódó problémák, kérdések és helyzetek gondolkodás révén vagy
gondolkodás segítségével megoldhatók.
A versengés kultúrája. Manapság úgy tűnik, hogy „a kultúrák versenyében a versengés
kultúrája lett a győztes”. (A megfogalmazás dr. Bognár Gusztáv érdeme.) Ez azt jelenti, hogy
mindenért, amit az emberek a maguk számára hasznosnak, fontosnak és értékesnek ítélnek,
verseny folyik. A versengésben a győztes jár jobban, a vesztes pedig rosszabbul. A verseny mögött
egy olyan meggyőződés és tapasztalat működik, miszerint a javak mennyisége korlátozott, és ez a
szerintem egyébként téves meggyőződés kitermeli a rá vonatkozó tapasztalatot.
A párkapcsolatok szempontjából kultúránk legfontosabb jellemzője az, hogy kialakul, és
fontos szerepet tölt be benne a személyiség. Ez azt jelenti, hogy az emberi lény nem csupán
valamely közösség részeként létezik, tehát nem a törzs egyik tagja, ahogy a hangyáknál egyetlen
 5

hangya a boly része csupán. Természetesen a mi kultúránkban is van olyan működés, amikor
valaki egy törzs részeként éli az életét, és fontosabb számára a törzs boldogulása, mint a saját
magáé. Ilyenkor az illető élete a családé, a csoporté vagy a nemzeté ahová tartozik. Ha viszont egy
személyiség önmagában is jelentős, akkor saját magának ő a legfontosabb a világon, akár tud erről,
akár nem, akár elismeri, akár pedig tagadja ezt a tényt. Ha őszintén a lelkünk mélyére nézünk,
akkor valószínűleg aligha találunk magunknál fontosabb, érdekesebb, és izgalmasabb életű egyént
az emberiség meglehetősen népes táborában. (Más kultúrákban általában olyan mértékben létezik
effajta személyisége az embereknek, amilyen mértékben oda ez a bizonyos „nyugati” kultúra
behatolt.)
Végül egy kevésbé fontos, mégis lényeges jellemzője kultúránknak az a végtelen
rugalmasság, amellyel bármely más kultúra értékeit, termékeit képes előbb-utóbb magába
olvasztani.
Mindez csak azért érdekes, mert minden, amit a továbbiakban mondok, ebben a
kultúrkörben érvényes. Ez a kultúra ugyanis azt az igényt építi föl az emberekben, férfiakban és
nőkben egyaránt, hogy ki-ki élete a saját személye által legyen érvényes, saját cselekedetei,
döntései, érzelmei és gondolatai által kapjon értelmet. Ezt az igényt a legtöbb emberben, főleg a
nőkben részlegesen már gyerekkorban elfojtják, ám sokakban csökevényes vagy kiteljesedettebb
formában megmarad.
A kultúra határozza meg azt is, hogyan kell férfinak, illetve nőnek lenni. Azt a folyamatot,
amelynek során valaki férfivé, illetve nővé válik, szocializációnak hívják. A férfiak és nők
szocializációja különbségeket mutat, aminek egyik következménye az, hogy másképpen
kommunikálnak.

Másképpen kommunikálnak. Amíg például a férfiak tipikusan szavakkal kommunikálnak,

és főképp szavakból értenek, addig a nők szavakkal és más jelzésekkel is hatékonyan
kommunikálnak, azaz több jelzésrendszerre figyelnek egy időben. Számos félreértés származik
abból, hogy egy nő azt gondolja világosan közölt valamit egy férfival, miközben a férfi észre se
vette, hogy „közöltek” vele valamit. Például: a nő a fürdőszobában férje papucsába rúg, a papucs
hangosan csattan a falon. A férfi a szobában meghallja a csattanást, mire a nő –joggal- azt hiszi,
hogy a férfi tudatában van annak, hogy a kedves neje neheztel rá. Valójában azonban nincs így,
mivel a férfi egyáltalán nem gondol semmit, a legjobb esetben is csak azt, hogy a párja
ügyetlenkedett, és megbotlott a papucsban.
A nőknek évszázadokon keresztül egészen más szerepük volt, mint a férfiaknak, ezért a nők
(csekély kivétellel, amely kivételek a hatalom és gazdagság csúcsán élőket jelentik) sok-sok
generáción keresztül képtelenek voltak akár hatalmi, akár anyagi vagy bármilyen egyéb
ambíciójukat személyesen kiélni. Erre nem volt lehetőség, sőt ilyen ambíciókat nem is nagyon
tápláltak magukban. Amennyiben mégis voltak ilyen ambícióik, ezeket tipikusan a férfiakon
keresztül élték ki. Ha egy nő nagyon sok pénzre vágyott, akkor úgy instruálta a hitvesét, hogy az
lehetőleg sok pénzt keressen. Ha hatalomra, akkor úgy, hogy az illető hatalmat szerezzen. A
mondás, hogy „minden nagy ember mögött ott áll egy nő” valószínűleg jórészt igaz, de érdemes
róla a szokásostól eltérő értelemben is elgondolkodni.
A kommunikációban a nők tehát nem tanultak rá arra, általában nincsenek úgy nevelve,
hogy egyenes módon legyenek képesek kommunikálni, vagy közölni azt, amit
szeretnének. Nem tanulták meg, hogyan kell. Másféle stratégiát tanultak, nevezetesen azt,
miképpen kell egy férfit úgy működtetni, hogy elérjék, amit szeretnének. Ez nem valamiféle
gonosz manipuláció, hanem egy szokás, szinte hagyomány, ami a nők körében generációról
 6

generációra öröklődik. Ezért olyan ritka, hogy egy nő egy kérdésre határozott igennel, vagy
nemmel válaszoljon, vagy úgy, hogy „ezt akarom, azt nem akarom”. Tessék nyugodtan kipróbálni.
Egy nő leggyakrabban nem fog ilyesmit mondani, hanem valami mást, amin a férfi majd
megpróbál eligazodni. Ki gondolná, hogy amikor a vacsorára hívott nő igent szeretne mondani, az
leggyakrabban valahogy így hangzik: „nem tudom, majd meglátom, talán máskor”; az „igen,
nagyon szeretném, de a barátnőmmel új cipőt kell vásárolnom” viszont kategorikus nemet jelent.
Szerencsés esetben egy magasabb intelligenciájú férfi több év tapasztalat után kitalálja, miről is
van szó, szerencsétlenebb esetekben azonban nem.
Komolyan kell venni azt, hogy ez a férfiak számára nehezen megfejthető kódrendszer nem
egy gonosz manipulációs művelet elfedésére szolgál. A nőknek gyakran meg van tiltva, vagy
nincsenek rászoktatva arra, hogy egyenesen közöljék, mit szeretnének és mit nem. Ha mégis így
tesznek, azért büntetés jár. A túl egyenes nőket férfiasnak, erőszakosnak, esetleg közönségesnek
tartják.
Újabb nehézségek forrása, hogy a férfiak szinte kizárólag szavakkal kommunikálnak, a nők
pedig figyelik a metakommunikációt (a gesztusokat, hangszínt, arckifejezést) is, és ha azt
tapasztalják, hogy a metakommunikáció mást közvetít, mint a szavak, akkor a
metakommunikációra reagálnak. Más szóval valamit gondolnak arról, hogy miért mondja a férfi
azt amit mond, és erre a gondolatra reagálnak. Ez a körülmény sok zűrzavar oka.

Személyes-, és a pszichoterápiák alatt szerzett tapasztalatom szerint a legtöbb nő és férfi a

lelke mélyén nem tartja olyan értelemben véve teljes és érett embernek a másik nem képviselőjét,
ahogyan saját magát. A „lelke mélyén” kifejezés azt jelenti, hogy ennek nemigen van tudatában, és
ha megkérdeznék, bizonyára tagadná ezt a tényt. Ám valójában sok nő és sok férfi sem hiszi, hogy
a másik ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy érez, ugyanúgy fél, ugyanúgy fáj, ahogyan ő maga.
Azért nem gondolja, mert az a másik másképpen viselkedik. Egy nő másképp viselkedik, mint egy
férfi, ezért egy férfi azt gondolja, hogy egy nő tényleg másmilyen, másként dönt, másként érez. Ez
nem így van. Valójában hasonlóképpen dönt, hasonlóképpen gondolkodik, és hasonlóképpen érző
lény. Ugyanúgy a nők hajlamosak azt gondolni, hogy a férfiak alacsonyabb rendű lények, mint ők,
hiszen gondolkodásuk egyoldalú, érzéseik pedig csökevényesek, vagy hibernáltak. Holott csupán
arról van szó, hogy a férfiak elsősorban szavakban fejezik ki magukat, és gyakran nincsenek
megtanítva arra, hogyan fejezzék ki az érzéseiket. Másként viselkednek, így azt gondolják
egymásról, hogy másmilyenek.
Én azt szeretném, ha a férfiak megpróbálnák elképzelni, hogy a nők hozzájuk hasonlóan
gondolkodnak, éreznek, sérülékenyek, hiúk, fájnak nekik dolgok, szeretnek is dolgokat, vágyaik
vannak, okosak, tudnak gondolkodni és dönteni.
Azt is szeretném, ha nők azt képzelnék, hogy a férfiaknak is van lelkük, érző lények és
rendkívül sérülékenyek, csak általában nem tudják kommunikálni, mert nincsenek megtanítva arra,
hogyan is kell ezt csinálni. Hisz a férfiak alapvetően versenyre és küzdelemre vannak tanítva, a
nők viszont egymás között versenyre, egyébként pedig befogadásra és elfogadásra.
Beállítottságuk alapvető különbözősége megjelenik a nemek kommunikációjában. Mivel
kommunikációjuk más, az a megtévesztő látszat keletkezik, hogy belül is másmilyenek. Pedig
belül ugyanolyanok.

Fontos megemlíteni, hogy ha sikeres együttlétre törekszünk a másik nem valamely általunk
kiválasztott, ezáltal szerencsés tagjával, akkor a lehetséges siker legalapvetőbb kulcsa lelkünkben
az, hogy szeressük a másik nemet, mint olyat. A másik nem minden egyes tagját pusztán azért,
mert a másik nemhez tartozik. Mindenféle válogatás és megkülönböztetés nélkül. Talán furán
 7

hangzik, és sokakban ellenérzést is kelt, hogy előnyben kell részesíteni valakit csak azért, mert
történetesen fütyi lóg a hasa alján, vagy mást hord a combjai között. Mégis általános tapasztalat,
hogy azok az emberek, akik minden megkülönböztetés nélkül pusztán azért találnak valakit
szimpatikusnak, mert a másik nemhez tartozik, összehasonlíthatatlanul sikeresebbek a közeledés,
hódítás és csábítás területén.
Legtöbben azt tanultuk, hogy jól válogassuk meg, kinek az irányában nyilvánítunk
szimpátiát, mert ha nem így teszünk, annak alig belátható következményei vannak. Legtöbbünk
ezért már a másik megpillantásakor elkezdi az életkor, külső, viselkedés, társadalmi státusz és
számtalan egyéb, félig tudatos szempont szerinti válogatást. Ezzel a hozzáállással nagyon
beszűkítjük a mozgásterünket, mert így sokkal több öntudatlan elutasítást hordozunk magunkban,
mint amennyi elfogadást. Márpedig minél több bennünk az elutasítás, és minél kevesebb az
elfogadás, kommunikációnk annál szögletesebb, esetlenebb lesz. És fordítva, minél több bennünk
az elfogadás, és kevesebb az elutasítás, kommunikációnk annál gördülékenyebb és kellemesebb.
Röviden: akiben sok az elutasítás, az morcos és undok lesz, akiben sok az elfogadás az pedig
kedves. Valószínűleg nem kell hosszan magyarázni, hogy a két érzelmi hozzáállás közül melyik a
sikeresebb.

Ökölszabály: A férfiak szóból értenek, a nők nem.

2. MILYEN PASI ÉS MILYEN NŐ VAGYOK?

Tétel: Saját magamból én vagyok a létező legtökéletesebb.

A férfiak és a nők személyes vonzerejét egyaránt megnövelheti a vagyon, a hatalom, a

hírnév, és a különleges szexuális vonzerő. Bizonyára senkit sem lep meg az az állítás, hogy
azoknak, akiknek sok pénzük van, akik valamiféle hatalommal bírnak, híresek vagy kivételesen
erőteljes szexuális kisugárzással rendelkeznek, nagyobb esélyük van arra, hogy megfelelő
kapcsolatokat létesítsenek, mint azoknak, akik szegények, csúnyák, érdektelenek és
szerencsétlenek.
Az érzelmi tréning során, amelyben gyermekkorunkban részt vettünk, és amely
meghatározza ösztönös viszonyulásaink és spontán kommunikációnk természetét, érzelmileg
kívánatos személlyé valamely felnőtt válik. A gyerek szemszögéből nézve a felnőtt nagy tudású,
hatalmas, gazdag és erős embernek tűnik, akár olyan valójában, akár nem. Ennek a mélyen belénk
kódolt eredeti érzelmi viszonyulásnak a következménye, hogy az ilyen személyek általában
nagyobb vonzást gyakorolnak ránk, mint a béna szerencsétlenek. Természetesen számtalan kivétel
akad, így gyakori eset az is, amikor ezek az általában vonzó tulajdonságok valaki számára
kimondottan taszítóak, és szimpátiát inkább az ügyefogyottak iránt érez. Ez utóbbi esetben arról a
félelemről van szó, ami a másik ember fölénk kerekedése miatti aggodalmainkból alakult ki.
Amennyiben nem ilyen esetről van szó, akkor elmondható, hogy az említett többletvonzerők
jelentős szerepet játszanak párkapcsolati tájékozódásunkban.
A pénz, a vagyon, a hatalom biztonságot jelent, a biztonságkeresés pedig az élet egyéb
területein is az egyik legfőbb emberi mozgatóerő. Az erőteljes szexuális vonzerővel rendelkező
vagy híres emberek iránti vonzalmunkat önimádatunk táplálja, abban az értelemben, hogy
reményeink szerint magunk is olyanok vagyunk, mint a párunk. (Ráadásul ez így is van.) Ide
tartozhat a származás is. Sokak számára fontos szempont, hogy leendő „komoly” választottjuk,
 8

milyen családból származik, és itt nem feltétlenül a pénzről vagy hatalomról van szó, hanem arról
a mélyen gyökerező belső meggyőződésről, hogy ha valaki „jó” családból származik, akkor
valószínűleg megbízható támasszá válik majd, mert az illető családi háttere biztonságot nyújt. A
rejtett elképzelés az, hogy ilyen esetben valamiféle genetikai kód öröklődik, amely megfelelő
mértékben bebiztosíthatja a boldog, vagy legalábbis megfelelő és biztonságos jövőt. Szerintem
inkább arról van szó, hogy a szocializáció, a nevelődés terén nagyobb hagyományokkal rendelkező
és sok generáción keresztül működőképes, generációról generációra áthagyományozódó túlélési és
kapcsolatszervezési, valamint viselkedési technikáknak igenis komoly jelentőségük lehet abban,
hogy a kapcsolat miképpen alakul. Tehát a „jó családból származás” szintén előnyt jelent a
vonzerő szempontjából.

Legtöbbünk azonban nem élvezi az említett előnyöket. Nem vagyunk különösebben

híresek, mértéktelen szexuális vonzerővel, vagyonnal vagy hatalommal sem rendelkezünk, és nem
származunk különösebben „jó” családból, pedig de jó lenne. Legtöbbünk úgy gondol magára, mint
aki nem különösebben szép, de nem is csúnya, nem különösebben vonzó, de nem is visszataszító,
nem különösebben vagy inkább hullámzóan ambiciózus, ám mégsem teljesen élhetetlen alak, nem
túl tehetséges, de nem is teljesen hülye, nincsenek különösebben jó kapcsolatai, ám ezt-azt el tud
érni, és így tovább. Általában tehát semmi különös nincs bennünk, mégis megoldhatjuk ha akarjuk,
hogy olyan ember legyen a partnerünk, párunk vagy társunk, akivel megfelelő, akár boldog
kapcsolatunk lehet, sőt bizonyos erőfeszítések révén még azt is elérhetjük, hogy egy ilyen emberrel
tartós és boldog kapcsolatunk legyen egészen addig, amíg ezt szeretnénk.
Ha túl keveset gondolunk magunkról, akkor kétféle probléma adódik, mielőtt még
belevágnánk a kapcsolatteremtés nehéz, ám izgalmas feladatába. Az egyik, hogy saját
hátrányainkat ellensúlyozandó öntudatlanul félig-meddig olyan partnert keresünk, akinek vélt vagy
valós „piaci értéke” a mienknél jóval magasabb. Így bebiztosítjuk magunknak a kudarcot és
magányt, ami nagyon hatékonyan óv meg bennünket attól, hogy belebonyolódjunk abba a
veszedelmes, kiszámíthatatlan, súlyos felelősséggel és érzelmi megpróbáltatásokkal járó
folyamatba, ami egy igazi férfi-nő viszonyt jellemez. Ennek az a hátránya, hogy sorozatosan
kudarcot vallunk, hallatlan előnye viszont, hogy nem kell megcsinálni.
A másik gond az lehet, hogy vágyunk és választásunk alacsony önértékelésünknek
megfelelő partnerre irányul. Ebben az a jó, hogy igen nagy valószínűséggel találunk bármilyen
távra, illetve célra alkalmas partnert. Hátránya viszont, hogy lelkünk mélyén vagy nem mélyén a
hozzánk hasonlóan „kevésnek” tartott partnert ugyanúgy megvetjük és lenézzük, mint saját
magunkat, ezért a kapcsolat során akarva akaratlanul bosszút állunk rajta és saját magunkon is.
Gondolom nem kell különösebben magyarázni, hogy a két hozzáállás egyike sem a kielégítő, netán
boldog kapcsolatok felé vezető út.
Az az eset sem ritka, hogy valamilyen okból (mert szüleink nagyra becsültek, és szerettek
bennünket, vagy mert alacsony fizikai termetünket magas ambíciókkal kívánjuk ellensúlyozni,
„anyuka egyetlen kedvenc kisfia vagy kislánya” vagyunk, stb.) megtörténik, hogy túlértékeljük
magunkat. Ilyenkor legtöbb lehetséges választottunkban valamilyen hibát fogunk találni. Azaz
figyelmünk már az ismerkedés során választottunk „hibáira” fog irányulni, arra, ami benne nekünk
már most, vagy később nem tetszik majd, ahelyett, hogy a kellemes, vonzó, bizalomgerjesztő
tulajdonságaira koncentrálnánk. Így eleve megfosztjuk magunkat attól az örömteli lehetőségtől,
hogy a kapcsolatot az utolsó cseppig és a lehető legmélyebben kiélvezzük. Ha ilyen
„öntúlértékelők” vagyunk, akkor olyan eset is előállhat, amikor vágyunk a túlzottan magas
önértékelésünknek megfelelő partnerre irányul. Ilyenkor ugyan azt mondhatjuk magunkról, hogy
 9

„nagyon igényesek” vagyunk, ezek a mi nagy igényeink viszont soha, vagy csak ritkán és csak
igen rövid időre elégülhetnek ki.

Választásaink énképünknek megfelelően alakulnak. A pszichológusok külső-, és belső

énképet különböztetnek meg. A külső énkép annak az összességét jelenti, amilyennek mások
látnak bennünket, a belső énkép pedig a saját magunkról alkotott elképzelésünk, és minél nagyobb
a hasonlóságuk, annál inkább mondhatjuk, hogy az adott személy énképe reális. Így a
pszichológia. Én úgy tapasztaltam, hogy a valóságban önmagunkról alkotott legbensőbb
meggyőződésünk „kisugárzik”, és ezt általában mások is elfogadják. Így ha valakinek az a
meggyőződése magáról, hogy például vonzó és izgalmas személyiség, akkor mások is olyannak
fogják látni. Ha az a meggyőződése magáról, hogy szerencsés, okos és ügyes, akkor többnyire
mások is annak fogják tartani őt. A feladat tehát az, hogy magunkról olyan meggyőződést
alakítsunk ki, amit szimpatikusnak találunk. Gondoljunk bele, hogy mi vagyunk az egyetlenek,
akinek velünk kell eltölteni életünk minden egyes percét. Nem mindegy, hogy saját magunk
kéretlen társaságában hogyan érezzük magunkat. Ez pedig attól függ, hogy saját magunknak
mennyire tetszünk, és mennyire vagyunk szimpatikusak.

Mi hát a megoldás? Mit jelent a „reális” önértékelés? Ki mondhatja meg, hogy mit érünk a
„piacon”? Talán a barátaink, a barátnőink? A barátok és barátnők bár legtöbbször nem is tudják, de
vagy szánakoznak rajtunk, vagy irigykednek ránk. (Van úgy, hogy egyik se, de az olyan ritka eset,
hogy nem is érdemes vele foglalkozni.) Az ő ítéletük tehát nemigen megbízható. A baráti
ítéletekben ráadásul akarva akaratlanul nagy szerepet játszik az illető aktuális élethelyzete. Súlyos
szerelmi csalódása után barátnőnk például bizonyára egészen másként fogja látni kapcsolatunk
lehetséges kimenetelét, mintha tartósan boldog vagy mámorosan szerelmes. Mindenesetre én nem
javaslom, hogy a barátok vagy barátnők saját kapcsolatteremtési és kapcsolatkezelési lehetőségein
alapuló ítéleteit túlságosan komolyan vegyük. Vagy ha mégis, könyörgöm nagyjából 80 %-os
súllyal számítsuk be az illető aktuális élethelyzetét. Nos, ha az ő véleményükre nem számíthatunk,
vajon mi másra?
Szüleink ránk vonatkozó ítéletei, ha lehet, még megbízhatatlanabbak. Az az ember ugyanis,
aki pelenkázott minket, szülői értekezletekre járt, és éjszakákon át a betegágyunk mellett üldögélt
(pláne, ha semmi hasonlót nem csinált), aligha alkalmas arra, hogy megítélje, milyen kapcsolat
lenne jó nekünk, és milyen esélyeink vannak. Nyugodtan elfelejthetjük. Ha mégis hajlunk arra,
hogy hagyjuk magunkat befolyásolni szüleink rólunk alkotott véleményétől, akkor legalább
válogassuk ki a pozitívakat. Némi önfeltáró munkával kideríthető, hogyan nyilatkoztak rólunk
gyerekkorunkban. Minthogy gyermeki pozíciónknál fogva erősen hipnotizálható állapotban
voltunk, többnyire elhittük, amit a szüleink mondtak. A rosszat is -ami később mintegy átokként
kísér bennünket-, és a jót is. Felnőttként azonban már sok önálló hatás ér bennünket, remélhetőleg
nem állunk szüleink befolyása alatt, így módunkban áll ítéleteik között válogatni. Személyünkre
vonatkozó negatív ítéleteiket tekintsük tehát tévedésnek, a pozitívakat viszont nyugodtan fogadjuk
el. (Annál is inkább, mert az imént említett hipnotizált állapotnál fogva úgyis igaznak gondoljuk,
amit mondtak, és az elfogadás révén megfogható valósággá tehetjük bármely nekünk is tetsző
dicséretüket.)
Maradnak a jósok, pszichológusok, kártyavetők és asztrológusok. Érzelmi válság vagy
súlyos, gyötrő kételyek esetén igen hajlamosak vagyunk szolgáltatásaikat igénybe venni, és
mondandójukat túlságosan mellre szívni. Akadnak igazán megbízható jósok, kitűnő
pszichológusok, stb. is, de hogy éppen egy ilyennel találkozunk-e, az ugyanúgy az önértékelésünk
realitásfokától függ, mint bármely más kapcsolatunk.
 10

Javaslatom az, hogy reális önértékelésünk kialakításához a következőképpen lássunk

hozzá:
először is vegyük számba, tehát készítsünk leírt lajstromot arról, mi az, amink ténylegesen
van. Mi az, amink ténylegesen van anyagilag, iskolázottságban, szaktudásban és hasznosítható
képességekben? Ez realitásnak tekinthető, mert mindenki számára érzékelhetően valóságos. Vagy
van lakásunk, vagy nincs, vagy van diplománk szuahéli nyelvből, vagy nincs, vagy értünk
valamihez, vagy nem, vagy ekkora a jövedelmünk, vagy akkora, vagy van szakmai elismertségünk,
vagy nincsen, stb. Ez tehát az első.
A második egy picit nehezebb, itt ugyanis valamiféle emberi minőségeinket kell számba
vennünk. Ezek magunk általi megítélése nagyon nehéz, de nem kivitelezhetetlen. Azért nehéz,
mert az önmagunkról alkotott kép többnyire rosszabb is és jobb is a „valóságosnál”. Mindenesetre
ezúttal is a tényeket érdemes először számba venni.

Minthogy ebben a kiadványban a magánélet egyik kitüntetett területéről, a férfi-nő

kapcsolatokról van szó, az alábbiakban azokat a jellemzőket igyekszem összegyűjteni, amelyek
ebből a szempontból lehetnek az önértékelés reális mutatói.
Egy kapcsolat szempontjából a legfontosabb emberi minőségek vagy képességek szerintem
a következők:

· a mások szeretésére és a szeretet elfogadására való képesség,

· vágyaink elérésének képessége az élet különböző területein,
· saját külsőnk értékelése,
· kommunikációs készségünk abból a szempontból, hogy milyen mértékben tudjuk elfogadtatni
magunkat másokkal,
· feszültség-, és szorongástűrő képességünk,
· konfliktuskezelési készségünk,
· tanulékonyságunk,
· inspirativitásunk és inspirálhatóságunk,
· kitartásra való hajlamunk,
· csábításra és csábíthatóságra való hajlamaink,
· szexuális igényeink.

A mások szeretésére és a szeretet elfogadására való képesség. Úgyis mondhatnánk, hogy

lelkünk spirituális minőségének nem csak az a fokmérője, hogy milyen mértékben tudunk szeretni,
hanem az is, és ez talán még fontosabb, hogy milyen mértékben tudjuk a szeretetet befogadni. Ez
utóbbi abból látszik, hogy mennyire vagyunk elégedettek saját magunkkal, az életünkkel, aktuális
helyünkkel a világban, és azokkal az emberekkel, akik körülvesznek bennünket. Fontos
hangsúlyozni, hogy ez az önmagunk iránti szeretet mértékétől függ, azaz attól, hogy mennyire
vagyunk képesek feltétel nélkül elfogadni saját magunkat. Az önelfogadás mértéke pontosan
megegyezik a mások elfogadására való képességünkkel. Általában azt gondoljuk, hogy az emberek
szeretik saját magukat. Ám ha az emberek valóban szeretnék saját magukat, akkor ebben a
világban nem létezne sem nyomor, sem háború.
A szeretetre való képességünket többféleképpen növelhetjük. Az első és legfontosabb, hogy
saját szeretetre méltóságunk tudatát folyamatosan fenntartsuk. Ha ez sikerül, akkor már az se lesz
túl bonyolult, hogy nagy figyelemmel forduljunk az olyan jelenségek felé, amikor másoknak
 11

szimpatikusak vagyunk, amikor tetszik nekik bennünk valami, vagy valamilyen

megnyilvánulásunkra pozitívan reagálnak. Akit kritizálással neveltek, annak ezt a tanácsot nagyon
nehéz követnie, mert sokkal érzékenyebb a negatívumokra mint a pozitívumokra. Az ilyen nehéz
helyzetű embereknek sok gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy figyelmük fókuszát átállítsák a
pozitívumokra. Ha valaki megcsodálja a ruhánkat, de mi elhárítjuk azzal, hogy „csak egy olcsó
rongy”, vagy méltányolják valamilyen teljesítményünket, mire azzal reagálunk, hogy „ugyan
semmiség”, vagy alattomos gyanú támad bennünk, hogy csak a testünket akarják, amikor a
külsőnket dicsérik, akkor mi is ezen szerencsétlenek közé tartozunk. Ebben az esetben a dicséretet
támadásnak, aljas manipulációnak, vagy hízelgésnek érezzük. Ha mégsem, akkor könnyebb
dolgunk van: egyszerűen csak igyekezzünk észrevenni más emberek vonzalmát, tetszését,
megbecsülését, és örüljünk neki.

Vágyaink elérésének képessége az élet különböző területein. Van, aki a karrierjében képes
elérni amire vágyik, a magánéletében viszont nem, vagy a magánéletében igen, de a
kreativitásában, önkifejezésében nem, az önkifejezésében igen, de anyagilag nem, stb. A kérdés
tehát az, hogy az élet különböző területein mennyire vagyunk képesek elérni azt, amit szeretnénk.
Ezt azon mérhetjük le, hogy ebben a pillanatban olyan-e az életünk, amilyennek szeretnénk.
Minél nagyobb az eltérés aközött, amilyen helyzetben jelenleg vagyunk, és aközött ahol
lenni szeretnénk, annál kisebb az a képességünk, hogy elérjük amire vágyunk. Természetesen ez a
képességünk is fejleszthető, a kiindulópont önértékelésünk szempontjából azonban nem lehet más,
mint aktuális élethelyzetünk.
Ha aktuális helyzetünket sikeresen felmértük, és csúnyább következtetésekre jutottunk,
mint vártuk volna, vágybeteljesítő képességünket érdemes csiszolni. A csiszolás legerőteljesebb
módja az, hogy a vágyott helyzetet minél többször és minél intenzívebben magunk elé képzeljük.
Ezzel a közismert önszuggeszciós eljárással ugyanis lelkünk mélyén pozitív várakozást alakítunk
ki az adott üggyel kapcsolatban. A technika hatása azon alapul, hogy a viselkedésünket és
kommunikációnkat alakító tudatalattink nem tesz különbséget képzelet és valóság között. Így ha az
általunk vágyott képet erősen, konkrétan elképzeljük, az a tudatalattink számára olyan
jelentőséggel bír, mintha már meg is történt volna. Az ilyen kép gondolati vagy konkrét képi
kidolgozása és felidézése viselkedésünket a kívánt irányba befolyásolja, ezért nagy eséllyel meg is
valósulhat.

Hogyan értékeljük saját külsőnket? Képzeljük el legideálisabb önmagunkat. Javaslom

elkerülni, hogy a Playboy középső oldalán lévő hölgyekkel mérjük össze magunkat, ha nők
vagyunk, vagy valamelyik aktuális filmsztárral, ha férfiak. Vagyis hangsúlyozottan saját magunk
ideális képét kell elképzelnünk. Ezután menjünk oda a tükörhöz, és nézzük meg, mit mutat. Ha az
ideális, illetve a tükör által mutatott (és remélhetőleg látott) kép nagyon különbözik, akkor külsőnk
elfogadása ügyében bőven van tennivalónk. Amennyiben a két kép csekély mértékben különbözik,
akkor ez ügyben jól állunk, ha viszont egyáltalán nincs különbség, akkor nárcisztikus betegek
vagyunk, de ez más kérdés. (Egészséges esetben ugyanis valamilyen eltérésnek mutatkoznia kell.)
A külsőnkkel való elégedettség mértéke leggyorsabban és leghatékonyabban úgy
növelhető, hogy néhány héten vagy hónapon keresztül minden reggel tükörbe nézünk, és hangosan
azt mondjuk: „Gyönyörű vagyok”. Legtöbbünk viszolyog ezt tenni, mert részint szokatlan, részint
pedig attól tartunk, hogy akkor majd ne adj isten önimádóvá válunk, ráadásul úgy gondoljuk, hogy
nem szép dolog a saját képünkbe hazudni. Ennél a technikánál az a feladatunk, hogy az önmagunk
külsejével való elégedetlenség tudat alatti programját mintegy átírjuk, és egy jobban működő
programmal -nevezetesen azzal, hogy tetszünk magunknak- helyettesítsük. Ha belevágunk, és ezt a
 12

gyakorlatot minden nap csináljuk, egy-két hét után arra a szörnyű tapasztalatra teszünk szert, hogy
sokkal rondábbak vagyunk, mint képzeltük. Ez azért van, mert az erre irányuló figyelem kiemeli a
kontrasztot külsőnk ideális állapota és a tükörben látott kép között. Ám nem szabad, hogy ez
elcsüggesszen bennünket! El kell érnünk, hogy a lelkünk mélyén éppen az tetsszen, amit a
tükörben látunk, és ha folytatjuk ezt a gyakorlatot, előbb-utóbb, és inkább előbb mint utóbb azt
vesszük észre, hogy valóban tetszünk saját magunknak. Ezt az eredményt rövid idővel megelőzi
még egy különös élmény: azt fogjuk tapasztalni, hogy másoknak sokkal jobban tetszünk mint
korábban, és ennek határozott jeleit is adják.

A következő fontos tényező a kommunikációs készség, abból a szempontból, hogy milyen

mértékben tudjuk magunkat másokkal elfogadtatni. Saját kommunikációs készségünk megítélése
fontos része az önértékelésünknek. Kommunikációs készségünk autodidakta fejlesztése sokkal
nehezebb, mint külsőnk pozitív megítélése. Első lépésként figyeljük meg, hogy adott időegység
alatt mennyit mosolyognak ránk. Ha keveset mosolyognak, helyzetünk borúsnak mondható, ha
sokat, akkor pedig jól állunk. Fontos tudni, hogy minél többet mosolygunk másokra, annál többet
fognak visszamosolyogni ránk. Általában is igaz az a tétel, hogy ahogyan az életre nézünk, úgy fog
az élet visszanézni ránk. Ezt a mosoly--dolgot nagyon komolyan gondolom. Ez igazi mérőszám, és
teljesen érdektelen, hogy miközben a másik ember mosolyog, mi mit gondolunk arról, hogy ő mit
gondol magában, és az is teljesen mindegy, hogy a mosolya mögött ténylegesen mit gondol
magában.
A mosolygás gyakorlásán kívül a leghatékonyabb általam ismert módszer az, hogy amikor
megpillantunk valakit, akkor keresünk és találunk is benne valamilyen, bármilyen pozitív vonást,
amit magunkban szavakba öntünk. (Milyen szép a szeme, milyen kedves a mosolya, milyen
udvarias, milyen kellemes a kézfogása, vagy a nyakkendője színe.) Teljesen mindegy, de legyen
legalább egy pozitívum. Ez azért nehéz, mert nemcsak szokatlan eljárás, de idő és figyelem is kell
hozzá, amit egy reális találkozási helyzetben nagyon nehéz a tudatos szimpatizálásra fordítani.
Mégis határozottan javaslom, hogy szokjunk rá.
Kommunikációs készségünk javítása érdekében egy másik hatékony eszközt is
felhasználhatunk: esténként képzeljük el, hogy kikkel fogunk találkozni a következő napon, (vagy
reggelenként, hogy aznap kivel). Képzeletünk vásznára egyenként vetítsük ki ezeknek az
embereknek az arcát, és képzeljük el, amint barátságosan mosolyognak ránk. Ennyi az egész, az
eredmény viszont elképesztő. Néhány nap alatt jócskán megnövekszik a kívánatosságunk.
Mégpedig azért, mert amikor képzeletünkben ezt a mozit lejátsszuk, akkor átalakítjuk az illetővel
kapcsolatos várakozásunkat, és ez a várakozásunk tudat alatt automatikusan, anélkül, hogy erre
törekednénk, kellemessé teszi viselkedésünket. Javaslom kipróbálni. Néhány nap elegendő, hogy e
fantáziajáték elképesztő hatékonyságát megtapasztaljuk.

A feszültség-, és szorongástűrő képesség.

Gyakran tapasztalhatjuk, hogy az élet állandóan megoldhatatlan, vagy nehezen
megoldható problémákkal áll elénk. Aki egy kicsit is odafigyel, annak gyakran lehet olyan érzése,
hogy az élete épp csak egy fokkal nehezebb, mint amit elviselni képes. Különös módon aztán azt is
megtapasztaljuk, hogy a nehezen megoldható, vagy megoldhatatlannak hitt problémáinkat
többnyire megoldjuk, vagy „maguktól” megoldódnak. Hogy mennyire maradunk nyugodtak,
amikor fontos, de megoldhatatlannak tűnő ügyekkel állunk szemben, mennyire vagyunk képesek
elviselni belső ellentmondásainkat, és milyen mértékben viseljük el lelki károsodás nélkül azokat a
frusztrációkat, amelyekkel időnként szükségszerűen találkoznunk kell, az feszültségtűrő
képességünk függvénye. Például szeretünk, ugyanakkor gyűlölünk is valakit, egy adott kapcsolatot
 13

szeretnénk színesebbé tenni, ugyanakkor félünk attól, hogy ez alkalmasint a biztonság rovására
mehet, vagy amikor nehezünkre esik magunkat fölvállalni, mert attól tartunk, hogy a másik majd
elutasít, ám ha mégsem tesszük meg, akkor hosszú távon elviselhetetlen helyzetbe manőverezzük
magunkat, stb.
Az emberi létbe paradoxonok épülnek, amelyek ellen az emberi tudat tiltakozik, s hogy
hogyan képes valaki ezt a kettősséget tolerálni, az szellemi fejlettségének és személyisége
érettségének fokmérője. (Amikor toleranciánk gyengül többnyire összeomlunk, hisztizni kezdünk,
vagy másokat hibáztatásából próbálunk erőt meríteni. Ezek az éretlenség jelei.)
Feszültség-, és szorongástűrő képességünk úgy fejleszthető, hogy lelkünk mélyén
felépítünk egy helyet, ahol mindig nyugalom van. Erre a helyre a „tornádó szeme” metaforával
szokás utalni. A tornádó egy tölcsér alakú szélvihar, ami hatalmas erővel ragad magával mindent,
amit elér, ám a közepén tökéletes nyugalom honol. Valami effélét kell megvalósítanunk
magunkban, vagyis találni egy olyan pontot, ami bármekkora vihar esetén is nyugalomban marad.
Gyakori hiba, hogy ezt a pontot valami külsődleges dologban igyekszünk megtalálni, valamelyik
kapcsolatunkban, gyerekeinkkel, szüleinkkel való viszonyunkban, anyagi biztonságban, hatalmi
pozícióban, vagy bármely más, személyünkhöz képest külső tényezőben. Ez azért hiba, mert az
élet, így a mi életünk is állandóan változik, és ezekről a külső dolgokról mindig kiderül, hogy nem
tudják megadni azt a biztonságot, ami a megoldhatatlan ügyek elviseléséhez szükséges. Ilyen
biztonságot csak belül találhatunk. Lehet az egy meggyőződés, például, hogy „szerencsés ember
vagyok, szeretetre méltó vagyok, képes vagyok bármely elém kerülő problémát megoldani, a jó
isten vigyáz rám”, vagy másféle, itt fel nem merült meggyőződés is. A fontos tudni, hogy ezt a
meggyőződést belül kell kialakítani, és folyamatosan ápolni kell.

Konfliktuskezelési készség.
Konfliktusaink többnyire kellemetlenül érintenek bennünket. Van olyan ember, aki mindent
megtesz azért, hogy tompítsa a konfliktusokat, mert azok akkora belső feszültséget okoznak neki,
hogy úgy érzi, nem tudja őket elviselni. A másik szélsőség az, amikor valaki látszólag keresi a
konfliktusokat, élvezi a konfliktusos helyzeteket, mert belőlük merít energiát. Általában valahol
középtájon helyezkedünk el. Nyilvánvaló, hogy legfontosabb kapcsolatainkban akadnak
elkerülhetetlen konfliktusok, és ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy az állandó konfliktusok
felőrlik, vagy szétrobbantják a kapcsolatot. A konfliktuskezelő készség az a képességünk, amely
segít elviselnünk a bennünket mélyen érintő konfliktusokat, és képessé tesz olyan megoldások
megtalálására, amelyek mind számunkra, mind a konfliktusban érintett másik fél számára pozitív
kimenetellel bírnak. Egyfajta kreativitásról van tehát szó, pontosabban a feszültségtűrő képesség és
a kreativitás együttműködéséről.
A konfliktuskezelő készség úgy növelhető, hogy tekintetbe vesszük a másik fél
szempontjait is. Ezt persze könnyű mondani, és meglehetősen nyilvánvaló, mégis az a lényeg,
hogy ne csupán magunkkal és a magunk helyzetével, jogos igényeivel és erőteljes érzéseivel
foglalkozzunk, hanem a konfliktusban érdekelt másik személy vágyait, törekvéseit és érzéseit is
vegyük figyelembe. Ehhez bizonyos fokig el kell távolodnunk az adott problémától, úgymond
„hűteni” kell magunkat. Minél többet gyakoroljuk ezt az „önhűtést”, annál nagyobbra növekszik
konfliktuskezelő képességünk.
Klasszikus önhűtő technika a közismert „számolj tízig, mielőtt kinyitod a szád.” A gond
csak az, hogy ha az ember a vita hevében nem csupán képes lenne tízig számolni, hanem meg is
tenné, akkor vita se lenne. Olyan módszert kell tehát találni, amely lehetővé teszi, hogy a
problémákat és a vitázó személyeket -magunkat is beleértve- eltávolítsuk egymástól, és a szituációt
valamennyire érzelemmentessé tegyük.
 14

A bejáratott kapcsolatokban a viták meghatározott rendszert követnek, így a résztvevők

számára egy idő után már előre látható lefutásuk van, és a nyitómondatok után általában mindenki
tudja, hogy mi következik. A veszekedés ilyenkor szinte automatikusan zajlik le. Meggátolni
leginkább ezt az automatikus lefutást lehet, hiszen a vita legelején az indulatok hőfoka még nem
olyan magas, mint később, amikor a veszekedés már megállíthatatlanul megy a maga útján. Ezért,
ha már szereztünk valamennyi tapasztalatot arra nézvést, hogy milyen séma szerint fut majd le a
beszélgetés, akkor abban a pillanatban, amikor még nem sodort el bennünket teljesen az indulat
heve, módunkban áll változtatni a beszélgetés irányán. Ez persze követel némi önfegyelmet, ám
megtenni korántsem lehetetlen.
A vita irányát az első mondatok után többféleképpen lehet befolyásolni. Minden módszer
lényege az, hogy a megszokott sémán változtasson. Az egyik lehetőség, hogy hirtelen valami
váratlan dolgot teszünk. Amikor elhangzik a nyitómondat, hogy: „Te már megint…”, akkor
például váratlanul négykézlábra ereszkedhetünk, és ugatni kezdhetünk. Ez minden bizonnyal más
irányt ad a vitának, mint amilyet megszoktunk. Vagy, ha a nyitómondatok után válasz helyett
kimegyünk a bejárati ajtón, és egy időt házon kívül töltünk, az bizonyára megakadályozza a
beszélgetés elmérgesedését. Ha ezt rendszeresen és következetesen minden alkalommal
megtesszük amikor a nyitómondat elhangzott, egy nem túl hosszú idő után bizonyára más
probléma-megoldási lehetőségekhez fogunk fordulni. Ha nem vagyunk képesek válasz nélkül
hagyni a nyitómondatot, az azt jelenti, hogy magunk is szeretnénk veszekedni, ami teljesen
rendben van, azzal a feltétellel, hogy ennek tudatában vagyunk.
Újabb megoldás, ha a nyitómondat után se nem védekezünk, se nem támadunk, hanem
igyekszünk megfogalmazni, hogy milyen érzelmet vált ki belőlünk a nyitómondat. Például:
„Rosszul érzem magam a szemrehányásod miatt. Szeretnéd, hogy rosszul érezzem magam?”
Párunk nyilván azt szeretné, hogy rosszul érezzük magunkat, hisz úgy képzeli, hogy ezen a módon
bosszút áll az őt ért sérelemért, és pedagógiai értelemben hasznosan jár el. Ám ez nincs így. Ezek a
sémák berögzültségüknél fogva tökéletesen céltalanok, de minden korábbi rossz tapasztalatunk
ellenére makacs kitartással próbáljuk használni őket újra és újra, mert alkalmasak arra, hogy
ellenséges érzéseinknek -látszólag racionális módon- utat engedjünk általuk.
A vita heve és destruktivitásának mértéke egyébként a kapcsolat érzelmi hőfokát is
világosan megjeleníti. Nem egy kapcsolatban a veszekedés és az így keltett indulat jelzi csupán,
hogy a kapcsolat még élő emberi kapcsolat. Veszekedni egyébként természetesen szabad, gyakran
nem is árt annyit a kapcsolatnak, mint gondoljuk, de sok sérülést lehet vele szerezni.
Helyesebb rátanulni a kapcsolat ügyében támadó pozitív érzéseink átélésére,
megfogalmazására, és kimondására. Ez meglehetősen szokatlan, és némi edzést kíván, de
mindenképpen gyümölcsöző módszer a kapcsolat elmélyítésére.
Szeretném, ha világos lenne, hogy itt egyáltalán nem a kompromisszum-készségről van
szó, mert ha én is engedek egy kicsit, és te is engedsz egy kicsit, akkor olyan megoldás születik,
amely mindkettőnknek egy kicsit vagy nagyon nem jó. Sokkal inkább a kreativitás mozgósításáról
beszélek, azaz arról, hogy az előbb említett lehiggadással olyan megoldásokat találjunk, amelyek
minden résztvevő számára tökéletesen kielégítők. Nehéz elképzelni, hogy a háború miképp
változtatható át problémamegoldássá. Pedig ez a lényeg, mert egy harcban mindig van vesztes, és a
veszteség a jövendő háború kibontakozását táplálja.
Határozottan állítom, hogy minden emberi konfliktusra létezik olyan megoldás, amely
minden érintett fél számára tökéletesen kielégítő. Ez a férfi-nő kapcsolatokban fölmerülő
konfliktusokra is igaz. A kérdés csak az, hogy van-e elegendő erőnk, fegyelmünk és főképpen
kreativitásunk, hogy megtaláljuk a tökéletes megoldást.
 15

Tipikus konfliktushelyzet például, amikor a pár egyik tagjának gondot okoz, hogy kedvese
túl sok időt tölt a saját munkájával, barátaival, az anyjával, horgászással, furulyázással, bármivel,
és úgy érzi, hogy ezt az energiát, figyelmet és időt tőle veszi el. (Ez így is van.) Az ebből fakadó
viták többnyire úgy festenek, hogy „mert te mindig csak a … törődsz, mert neked csak a …
fontos”, és ilyenkor annak a szerencsétlennek, akit ezzel megtámadtak nyilván el kellene ismernie,
hogy a munka, horgászás, barátok, satöbbi nem is olyan fontos. Minthogy ezt lehetetlenség
elismerni, a megtámadott fél védekező pozícióba kényszerül, és az ilyen viták háborús természete
szerint egy idő után önvédelemből valahogy igyekszik leszerelni a másikat. Az álláspontok egyre
messzebb kerülnek egymástól, és nem egyszer olyasmi is elhangzik, amit jobb lett volna nem
kimondani. Bárki is győzzön, mindkét fél haragos marad. Aki győz, az legalább megkapja azt az
elégtételt, hogy „neki van igaza”. Sajnos azonban ahhoz, hogy valaki egy kapcsolatban boldog
legyen, egyáltalában nem elég, hogy igaza legyen, mert a végén igaza ugyan lesz, partnere
azonban nem.
Az a javaslatom, hogy minden esetben mérjük fel, mit is akarunk valójában. Aki kifogást
emel, az bizonyára úgy érzi, hogy nem kap elég figyelmet, törődést. Akit megtámadtak, az pedig
úgy érzi, hogy őt a szabadságában korlátozzák, és ez a legtöbb embert nagyon ingerültté teszi. Ha
az egyik félnek sikerül kimondania, hogy ő több figyelmet szeretne, akkor már el lehet tűnődni
azon, hogy miként kaphatná azt meg úgy, hogy a másik szabadsága ne csökkenjen, sőt akár
növekedjék. Ebben az esetben azt kell alaposan körüljárni, és ez nagyon nehéz, hogy
tulajdonképpen miből érzi partnerünk, hogy valóban odafigyelünk rá, és fontos nekünk.
Valószínűleg sem a munkánkról, sem az anyánkról, sem a hobbinkról nem szükséges
lemondanunk ahhoz, hogy megadjuk neki amire vágyik. Az eljárás lényege az, hogy megértsük, mi
a másik ember szükséglete az adott szituációban, és mi a miénk. Ha ezt pontosan megértettük,
kreativitásunk felszabadul, és remek közös megoldásokat találhatunk. Ebben a konkrét
szituációban érdemes megkérdezni például, hogy „mostanában úgy érzed, nem vagy nekem elég
fontos?” A válasz erre a kérdésre nyilván az, hogy „igen”, és ez az iciri-piciri egyetértés
megteremti az egyetértés lehetőségét, mert tovább kérdezősködhetünk, nevezetesen például így:
„Miből érzed, hogy fontos vagy nekem?” Kiderülhet, hogy partnerünk például abból érzi, hogy
minden nap szánunk tíz percet a meghallgatására. Ez a tíz perc az elmondásra, a meghallgatásra, és
a figyelemre való. Érezheti szeretetünket abból is, hogy érdeklődést mutatunk a munkája, a
hobbija, a barátai, az anyukája iránt. Érezheti abból, ha mi magunk beszélünk neki napi
ügyeinkről. Sokszor nem lehet tudni, érdemes azonban kipuhatolni, mert ha már tudjuk, akkor a
megoldás is közel van. Általában is igaz, hogy ha egy problémát sikerül mindkét fél számára jól
érthető módon megfogalmazni, akkor már megoldani sem olyan nehéz, mint e nélkül.

A tanulékonyság.
Tanulékonyság alatt a férfi-nő kapcsolatok vonatkozásában természetesen nem azt értjük,
hogy adott időegység alatt mennyi adatot vagy tudományos információt vagyunk képesek a
memóriánkba vinni. Tanulékonyságról itt abban az értelemben beszélünk, hogy milyen mértékben
vagyunk képesek a kapcsolat által esetlegesen megkívánt új szokásokat elsajátítani. Szokásaink
többnyire legjellemzőbb élethelyzetünkhöz alkalmazkodnak. Például, ha az anyukánk rendszeresen
kitakarít, a takarítás nemigen válik szokásunkká, vagy ha valaki mindig elintézi helyettünk a
dolgainkat, mi nemigen csináljuk meg magunknak, és így tovább. Számtalan ilyen dolog van, amit,
ha egyedül vagyunk, nem is veszünk észre.
Egy kapcsolat létrejöttekor viszont át kell alakítanunk bizonyos szokásainkat. Amennyiben
hajlamosak vagyunk elkésni, de partnerünk ezt rosszul viseli, tanulékonyságunk mértékétől függ,
hogy milyen gyorsan tudunk átállni arra, hogy pontosak legyünk. Ha hajlamosak vagyunk
 16

veszélyesen vezetni, mire partnerünk pánikrohamokat kap, tanulékonyságunktól függ, hogy milyen
gyorsan állunk át az óvatos vezetésre. Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb ügy lehet, ami kapcsán
a harmónia kiépítése és fenntartása érdekében üdvözítő a szokásainkon változtatni, vagy újabb
szokásokat elsajátítani. Tekintsük ezt valamiféle rugalmasságnak, mert az effajta tanulékonyságon
nagyon sok múlhat. Saját magunk és a partnerünk biztonságérzete, és számtalan felesleges
konfliktus elkerülése függ attól, hogy ez irányú tanulékonyságunk milyen mértékű.
Persze itt is nagyon fontos az éberség, jelen esetben annak a tudása, hogy melyek azok a
szokásaink, amikhez feltétlenül ragaszkodunk, és melyek azok, amiket képesek vagyunk
megváltoztatni a kapcsolati boldogság érdekében. Ez meglehetősen személyes ügy, és igényeinket
sokszor nehéz feltérképezni. Mindenesetre óva intem Önöket attól, hogy minden ügyben
automatikusan aláfeküdjenek partnerük vagy a kapcsolatuk kívánalmainak. Az önfeladás ugyanis
több kárral jár mint haszonnal, mégpedig azért, mert amikor a párunk megszeretett bennünket, azt
pontosan azért tette, mert olyanok voltunk, amilyenek. Ha túlságosan sokat változunk a célból,
hogy ne veszélyeztessük a kapcsolatot, pontosan ezzel fogjuk romba dönteni, hiszen lassacskán
egy másik emberré válunk, aki minden bizonnyal jóval kevésbé szeretetre méltó, ugyanakkor
persze sokkal alkalmazkodóbb lény, mint akivel párunk a kapcsolatot annak idején létrehozta. Én
nem is vállalkoznék arra, hogy általánosságban eldöntsem, hol kell ezt a határt meghúzni, de
biztosan meg kell. A készségre van szükség, nem az állandó használatára.
Ha bizonyosak vagyunk abban, hogy ezen vagy azon a ponton meg kell húznunk a határt,
akkor a legegyszerűbb az, ha ezt azonnal világossá tesszük. Például: „Nem fogok minden
alkalommal az erkélyre kimenni rágyújtani.” Vagy: „Nem vagyok hajlandó pontosan akkorra
hazaérni, amikorra ígértem.” „Ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten kétszer elmenjek a
barátaimmal találkozni.” Bármilyen felismert igényünk esetében érdemes az alkalmazkodás határát
meghúzni. Ezt ilyen férfias határozottsággal megtenni azért nehéz, mert gyávák vagyunk, és attól
tartunk, hogy partnerünk bosszút áll, és hozzánk hasonló módon, ám teljesen irreális
követelésekkel áll majd elő, esetleg úgy fogja érezni, hogy nem szeretjük eléggé, vagy ő nem
szeret majd minket. Magyarán azt hisszük, hogy valamiképpen veszélyezteti a kapcsolatot, ha a
határokat ilyen világosan kijelöljük. Ezért általában ügyeskedő manőverekkel, füllentésekkel és
csúsztatásokkal igyekszünk elérni, hogy mégiscsak meg legyen az is, amit szeretnénk. Az efféle
kapcsolati maszatolással az a probléma, hogy mint minden világosan ki nem mondott, ám
fenntartott igény, egyre zavarosabb helyzeteket okoz, és ez odáig fajulhat, hogy a kapcsolat
szövete már kizárólag bonyolultnál bonyolultabb gubancokból áll.
Azt gondolom tehát, hogy ha már eljutottunk odáig, hogy valamely fontos igényünket
tudatosítottuk, akkor azt minél hamarabb fogalmazzuk meg, és mondjuk ki. Ez ugyan párunknak
esetleg nem fog tetszeni, ám így nem veszzük el tőle azt a lehetőséget, hogy érdemben reagáljon.
Egy hosszú távú, érett kapcsolat különben sem arról szól, hogy folyton tetsszünk egymásnak,
hanem arról, hogy két felnőtt ember önállóságát megtartva miként tud egymással harmonikusan és
boldogan együttműködni.

Inspirativitás és inspirálhatóság.
Ezek a kategóriák nagyjából azt jelentik, amit nyitottságnak szoktunk hívni. Azt a képességet
ugyanis, hogy mennyire tudunk érdeklődni az életünkön és érdeklődési körünkön kívül eső dolgok
iránt. Mennyire vagyunk képesek befogadni olyan ízlést, értékeket, szokásokat, politikai vagy
életmódbeli álláspontokat, amelyek nem egyeznek azzal, amire bennünket neveltek, illetve amiket
az életünk során elsajátítottunk. A férfi-nő kapcsolatban ez azért nagyon fontos, mert bármily
furcsa is, de a másik ember az egy másik ember. Én úgy tapasztaltam, hogy ezt a nyilvánvaló tényt
a legnehezebb megérteni. Magunkon is észrevehetjük, hogy nem értjük, amikor olyan mondatokat
 17

mondunk, hogy „én mindig így és így viselkedem”, vagy „én sose tennék olyat, hogy…” Aki így
beszél, az közben arra gondol, hogy a másik viselkedése azért elfogadhatatlan, mert ő ugyanazt a
dolgot másként csinálná. Ezt ráadásul azzal a meggyőződéssel gondolja, hogy pusztán azért, mert
ő valamit így vagy úgy szokott csinálni, az úgy is helyes. Azaz, ha valaki másként csinálja mint ő,
az ezért elítélendő. Gondoljuk csak meg: az egyik ember pontos, a másik késni szokott, az egyik
ember iszik az ebéd során, a másik nem, az egyik dohányzik, a másik nem, szorgalmas vagy nem,
önző vagy nagylelkű, és így tovább, a sor a végtelenségig folytatható.
Ha működő és boldog kapcsolatra vágyunk, minél hamarabb tudomásul kell vennünk, hogy
a másik ember ízlése, ítéletei, szokásai sok tekintetben különböznek a mienktől, ám ez nem hiba,
csupán annyit jelent, hogy ő egy másik ember.
Inspirálhatóak, nyitottak akkor vagyunk, ha elutasítás nélkül vagyunk képesek befogadni a
másik ember másféleségét, a mienktől különböző érdeklődéseit, vonzalmait, ítéleteit. Ez ad
ugyanis lehetőséget arra, hogy a másik embert bevonjuk a saját életünkbe, és fordítva: saját
inspirativitásunk által az ő életének ihlető részeivé váljunk. Ez a feltétele annak, hogy támogatást
tudjunk adni, és elfogadni. Erre a támogatásra pedig igen nagy szükség van, hisz egy igazi társ
javarészt arra való, hogy támogasson bennünket a saját törekvéseinkben.

Kitartásra való hajlam, hosszú távú döntések melletti kitartás képessége.

A kitartásra való hajlamunk azért fontos, mert harminc-, negyvenéves korunk előtt valójában egy
évre sem vagyunk képesek előre látni, nemhogy évtizedekre, amint a hosszú távú kapcsolatokat
tervezni szokás. Pszichológiailag ez a képesség a kutatók szerint attól függ, hogy csecsemőként
milyen bizonyossággal várhattuk, hogy anyukánk újra és újra visszatér hozzánk, megszoptat, és
megvigasztal bennünket. (Ha ezt egyáltalában nem tette, akkor pszichopaták leszünk, akik
képtelenek igazi emberi kötődésre, és hosszú távú tervek végrehajtására. Aki megszerez egy
diplomát, az valószínűleg nem tartozik ebbe a körbe, hisz ahhoz bizonyos fokú kitartás, az
erőfeszítések sokszor kényelmetlen ismétlése szükséges. Vagyis a pszichológusok úgy tartják,
hogy e felett a képességünk felett nem rendelkezhetünk.)
Én úgy vélem, hogy ez a készség is fejleszthető, csupán annyit kell hozzá vállalni, hogy adott
pillanatban lemondunk a közvetlen örömről, valamiféle távolabbi jutalom reményében. Mint a
többi készség, ez is a gyakorlással erősödik. Bárki képes arra, hogy egy-egy kísérlettel megítélje
azt, hogy a hosszú távú célok melletti kitartás ügyében éppen hol tart. Sokak számára ismert
példával illusztrálva ez a képesség jól mérhető fogyókúránk sikerén, és főképp azon, hogy képesek
vagyunk-e az elért eredményt megtartani.
Jó ezzel tisztában lenni, hiszen egy hosszú távú kapcsolat, pláne gyerek, vagy gyerekek
vállalásával bizony rengeteg lemondást jelent a pillanatnyi örömökről és kielégülésekről annak
érdekében, hogy a kapcsolat harmonikus, netán boldog legyen.

Fontos lehet az a faktor is, amit úgy nevezhetünk, hogy csábításra-, és csábíthatóságra való
hajlam. Ez az előbbiekhez hasonlóan igen sok összetevőből áll, mégis egyszerűen mérhető például
azon, hogy mi történik, ha más emberekhez érünk. Hogyan reagálnak a kézfogásunkra,
simogatásunkra, ölelésünkre, stb. Ha általában viszolygással vagy távolodással, amitől úgy
érezzük, hogy az illetők minél gyorsabban igyekeznek megszakítani velünk a fizikai kontaktust,
akkor hódítási potenciálunk bizony alacsony. Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy nincs távolodási
reakció, akkor hódítási potenciálunk magas. (Mindezt persze statisztikailag kell érteni, mert az
emberek például neveltetési okokból különbözőképpen reagálnak, ha megérintjük őket.)
A csábítás képessége és a csábításra való hajlam pontosan ugyanakkora mértékű.
 18

Szexuális igényeink.
A szexualitás szempontjából a legalapvetőbb, amit magunkról tudnunk kell, hogy vajon a
monogámok vagy a poligámok széles táborába tartozunk-e. Aki monogám, annak az az igénye,
hogy rövidebb-, vagy hosszabb távon egyetlen partnerrel érezze jól magát. Aki poligám, azt
valamiféle állandó belső feszültség hajtja abba az irányba, hogy újabb és újabb gyengéd
kapcsolatot létesítsen, vagy párhuzamos kapcsolatokat tartson fönn. A mi kultúránkban a
monogámiát díjazzák, a poligámiát pedig -legalábbis nyilvánosan- elítélik. Így az utóbbihoz
általában bizonyos bűntudat kapcsolódik, és ebből szükségképpen titkolózás, hazudozás fakad. A
monogám embereknek is van néhány rövidebb szakasz az életükben, amikor több partnerük van,
vagy gyakrabban váltogatják partnereiket, és poligámokkal is előfordul, hogy hosszabb-rövidebb
ideig egy kapcsolatuk van. Mégis tessék jól megérteni, hogy ez irányú beállítottságunk csak
nagyon nehezen, legtöbbször egyáltalán nem változik. Ezt azért jó tudni és elfogadni, mert akkor
van esély egy-egy kapcsolat harmonikus működésére, ha a monogámok monogámokkal, a
poligámok pedig inkább poligámokkal szűrik össze leveiket.
Szex ügyben fontos magunkról tudni azt is, hogy mekkora a szexuális éhségünk. Szóval,
milyen gyakran kívánjuk a szexet? Ez a különböző életszakaszokban változhat, ám egy-egy
életszakasz során azonos marad. Az, hogy ebből a szempontból mi tekinthető normálisnak, a napi
egynél többtől a többhavonként egy alkalomig elképesztően nagy szórást mutat. Azért kell tudnunk
magunkról, hogy ez ügyben milyen természetűek vagyunk, mert a partnerek közötti túl nagy
eltérés alig orvosolható problémákat okoz.
Fontos tudnunk azt is, hogy milyen típusú szexuális együttléteket részesítünk előnyben:
inkább az egyformákat némi változatossággal, vagy a változatosakat olykor némi egyformasággal.
Ahhoz, hogy igényeink felől ezen a téren is szabadon dönthessünk, meglehetősen sok minőségi, és
kevésbé minőségi szexuális tapasztalatra kell szert tennünk. Mindenkit arra bíztatok tehát, hogy
mielőtt igazán hosszú távú kapcsolatra adná a fejét, gyűjtsön be minél több szexuális tapasztalatot,
mert kellő mennyiségű tapasztalat nélkül nagyon nehéz egy hosszú távú kapcsolatot jól
működtetni.

Ha a leírt szempontok alapján jól átgondoltuk miként is állunk, a legfontosabb, hogy

tudatosítsuk: éppen úgy vagyunk tökéletesek, ahogyan vagyunk. Ezt egészen radikálisan kell
elképzelni, azaz úgy, hogy ha a világon egyetlen tökéletes ember lenne, az mi magunk vagyunk.
Ha valakiben ez a meggyőződés már kiépült, akkor természetesen könnyebb észrevennie mások
tökéletességét is, míg ha valaki azzal foglalkozik, ami nincs rendben vele, amin változtatni vagy
javítani kéne, az az ember másokban is főként a hibákat keresi.
Legtöbben óvakodnak attól, hogy nemhogy tökéletesnek, de akár csak elfogadhatónak is
tartsák magukat. Általában olyasmiket gondolunk magunkról mint, hogy „elég jól fejszámolok, de
túlságosan ferde az orrom”, vagy „jól értek a szakmámhoz, de mindig összeveszek a többiekkel”,
vagy „kedves, kellemes ember vagyok, de nincs ízlésem”, stb. Mindig van egy vagy több de,
másfelől, ugyanakkor, viszont. Vagyis úgy gondoljuk, hogy vannak előnyös és hátrányos
tulajdonságaink. Ez a gondolat azt az illúziót kelti bennünk, hogy objektíven ítéljük meg
magunkat. A valósághoz azonban ennek semmi köze. A negatív gondolatok éppoly esetleges
gondolatok saját magunkról, mint bármely más gondolatok, de mert meggyőződéssel hiszünk
bennük, valósággá válnak, így aztán a tapasztalat is igazolja őket, és végképp nem tudunk
változtatni rajtuk.
Ugyanilyen erővel gondolhatjuk azt is, hogy minden tekintetben tökéletesek vagyunk.
Annál is inkább, mert saját magunkból bizonyára az a példány a legtökéletesebb, akik éppen
vagyunk. Felesleges aggódnunk amiatt, hogy ha elkezdünk magunkról így gondolkodni, akkor
 19

nagyképűnek vagy önteltnek hisznek bennünket, és nem szeretnek majd. Emiatt felesleges izgulni,
mert a környezetünk úgyis olyannak lát bennünket, amilyennek lelkünk titkos mélyén érezzük
magunkat, és remélhetőleg ez legalábbis megközelíti a tökéletest.

Ökölszabály: Azt a meggyőződést kell kialakítanunk magunkban, hogy vonzó és szeretetre méltó
férfiak és nők vagyunk.

3. MILYEN PARTNERRE VÁGYUNK?

Tétel: Többnyire nem vágyaink szerint, hanem destruktív játszmák alapján választunk.

Négyféle választás létezik: leendő partnerünk lehet bármilyen, semmilyen, valamilyenek és

egyvalaki. Kevesen gondolják úgy, hogy nekik bármilyen kapcsolat megfelelő lenne. Ez az állapot
a kapcsolati kiéhezettség életveszélyes mezeje. Olykor-olykor mégis előfordul, hogy bármilyen
kapcsolatba belemászunk csak azért, hogy egyáltalán legyen kapcsolatunk. Ha boldogságra
törekszünk, akkor ezúttal is önmagunk átformálása a fő feladat, nevezetesen, hogy saját
toleranciánkat, nyitottságunkat és elfogadókészségünket az egekig növeljük. (A realitás világában
erre csak a szentek képesek, s bár semmi akadálya, hogy bármelyikünk szentté váljék, ne feledjük,
hogy rettentően strapás.) Ha belekerülünk abba a csapdába, hogy kiválasztottunk egy „bárkit”, és
mellette hosszú távon elköteleztük magunkat, akkor nagyon helyesen az áldozat, illetve mártír
álarcát vesszük magunkra, mert ha már így alakult, még ebből a hozzáállásból származik a legtöbb
nyereség. Az áldozatokat és mártírokat környezetük ugyanis általában pozitívan ítéli meg,
figyelemmel és részvéttel veszi körül, ami nem kis dolog, így egyeseknek igen sok szenvedés-
befektetést megérhet.
Ha senki nem elég jó nekünk, az arra való, hogy fenntartsa irreálisan magas
önértékelésünket, különlegességünk és kiválóságunk bátorító tudatát. A hátránya viszont az, hogy
egyedül maradunk, vagy ha nem maradunk egyedül, akkor magunkban vagy nyíltan folytonosan
kritizáljuk a partnerünket, s ez aligha lehet a kapcsolati boldogság kulcsa. Az efféle magatartás
mögött tipikusan egy olyan neveltetési séma húzódik meg, miszerint mi vagyunk anyuci egyetlen
kisfia, apuci egyetlen kislánya, szeme fénye, a tökéletes gyermek, akit szülei vagy valamely
szülője lankadatlan imádattal és csodálattal vesz körül. Ehhez társulhat még, hogy a szülő azt
mondogatja, vagy sugalmazza a gyereknek, hogy „csak mi szeretünk téged igazán”, és „soha senki
nem fog téged nálunk jobban szeretni”. A gyereknek nem áll módjában megítélni, hogy tényleg
így van-e vagy sem, ezért elhiszi, felnőtt kori párkapcsolatában pedig súlyos gondjai támadnak,
mert kételkedik társa szeretetében. (Hisz az illető bizonyosan sem az anyukája, sem pedig az
apukája.) Rendkívül mérgező dolog azt mondani egy gyereknek, hogy én-, vagy mi szeretünk
téged a legjobban a világon. Ez egy átok, melynek valódi jelentése az, hogy senki más nem szeret
majd. Ilyen háttérfeltételek esetén fordulhat elő, hogy senki sem elég jó nekünk.
Ha egyvalaki jó nekünk, akkor évtizedeket lehet tölteni azzal, hogy ezt az egyvalakit
keresgéljük, lényegében próba szerencse alapon, aztán vagy nem találjuk meg, vagy nem találjuk
meg. Mert az ilyen igény mögött a tökéletes partner megtalálására irányuló vágy lapul. A tökéletes
partner egyben természetesen a tökéletes emberi lény is, az ilyen pedig rettentően ritka. Ritka még
akkor is, ha a kapcsolat első szakaszában valakit ilyennek látunk, ugyanis erről az emberről később
általában kiderül, hogy számos olyan kellemetlen tulajdonsággal bír, amelyek kezdetben nem
nyilvánultak meg, vagy nem tűntek föl nekünk, mert nem akartuk észrevenni.
 20

Szerintem a legegészségesebb álláspont az, ha úgy gondoljuk, hogy nem egy, hanem
számos olyan ember akadhat a föld kerekén, akivel boldogságban, jólétben és elégedettségben
tölthetjük közös időnket. A józan emberek általában tényleg úgy képzelik, hogy több olyan ember
is van a világon, akivel lehetne boldog párkapcsolatuk, választásainkat általában mégis elhibázzuk.

A téves választás egyik oka lehet, hogy kedvenc destruktív kommunikációs játszmánk
alapján választunk. A játszma olyan öntudatlanul alkalmazott kommunikációs lépéssorozatot
jelent, amelynek a végén valaki mindig rosszul jár. E játszmák tipikusan három személyesek, a
három szerep állandó, és ugyanaz a személy különböző szerepekbe léphet. A szerepek a
következők: üldöző, áldozat és segítő. Játszmák zajlanak a szerelmi háromszögekben, a közismert
pár-szülő viszonylatban, elvált szülők és a gyerek vagy gyerekek ügyében, és számtalan egyéb
helyzetben. Mindenkinek van egy, vagy néhány kedvenc játszmája, és öntudatlanul ezekhez
választ partnert. Ilyen eset az, amikor valaki újra meg újra alkoholista, könnyen csábuló, vagy nem
független embert választ partneréül. E játszmákat szakértelem híján nagyon nehéz felismerni, egy
jelzés azonban árulkodó lehet: amikor váratlanul, hirtelen előtörő nagyon erős vonzalmat érzünk
valaki iránt, akkor az játszmagyanús kapcsolati jövőre utal. A javaslatom az, hogy ha
észrevesszük, hogy különféle kapcsolatainkban mindig ugyanabba a problémába ütközünk, amit
továbbra sem tudunk megoldani, akkor forduljunk szakemberhez. Ez esetben ugyanis világos,
hogy ha a legkülönbözőbb emberekkel hasonló gondjaink támadnak, akkor nem velük van a
probléma, hanem saját magunkkal.
Rossz választásaink másik forrása, hogy nem a valódi igényeink szerint választunk. A
„valódi igények” felismerése nagyon nehéz feladat, nem lebecsülendő mennyiségű önismereti
munka és/vagy tapasztalat kell hozzá. Aligha gyakori, hogy valakinek a fejében kész lista van
arról, mik az igazi igényei. Lista a fejünkben inkább arról szokott lenni, hogy mi az, amit elkerülni
szeretnénk, és ez általában csupán legutóbbi frusztrációnkat tükrözi. Vagyis sokkal inkább azt
szoktuk tudni, hogy milyen tulajdonságokkal bíró embert nem akarunk: olyat, amilyen a legutóbbi
csúfos kudarcba fulladt kapcsolatunkban éppen volt. Ahogy kapcsolataink száma az évek
múlásával növekszik, idővel a nem kívánatos tulajdonságok száma is meglepően nagy lehet.
Általában elmondható, hogy saját igényeink tekintetében vakok vagyunk, mert
szimpátiáinkat, vonzalmainkat, és az ebből fakadó választásainkat spontán dolognak tekintjük,
valami olyasminek, aminek helyességéről fellobbanó pozitív érzéseink biztosítanak. Mivel
mostanában divatos dolog hinni az érzéseinknek, még ideológiánk is van csökkent
látóképességünk ünnepléséhez. Én úgy gondolom jobb lenne, ha minél konkrétabban és
világosabban tisztáznánk, hogy mások (főként szeretteink) véleményétől a lehető
legfüggetlenebbül milyen embert tudunk elképzelni jó partnernek, netán társnak a magunk
számára. Ez teljesen személyes, egyéni valami, hiszen ami az egyik embernek érdektelen
tulajdonság, az a másikunk számára rettentően fontos lehet. Szóval azt javaslom, hogy jól
átgondolt, valódi igényei szerint elvárásairól mindenki készítsen egy listát.

Ezt a listát a következőképpen kell elkészíteni: első szempont a függetlenség. Saját valós
függetlenségigényünk feltérképezése után ez azt jelenti, hogy férfi esetében más nőnek, nő
esetében más férfinak van-e akkora hatalma potenciális partnerünk fölött, ami megakadályozhatja,
hogy egyszer majd mi magunk lehessünk a királynő vagy a király választottunk életében. Ez nem
feltétlenül jelent egy másik partnert. Efféle hatalommal bírhat egy anyuka, olykor apuka, egy pap,
korábbi barát vagy testvér is, bárki. A lényeg az, hogy ha hosszú távú kapcsolati boldogságra
törekszünk, az esetek túlnyomó többségében nagyon fontos, hogy választottunk független ember
 21

legyen. Persze akad olyan eset, amikor ez nem fontos, például kielégítő, örömteli kapcsolatot
tartunk fönn valaki más férjével, vagy feleségével, ám ez meglehetősen ritka. Ilyesmi akkor
történik meg, ha a lelkünk mélyén nem igényeljük az igazi közelséget, nem igényeljük
partnerünktől azt, hogy az élet minden területén társunk legyen. A legtöbbször azonban ez a mély
szükséglet vezeti választásunkat, ezért teszem azt nős emberbe szerelmesnek lenni bizonyosan
több fájdalommal jár, mint örömmel.
A függetlenség egy sajátos korlátja az, amikor választottunknak gyereke vagy gyerekei
vannak. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy valaki másnak hatalma lenne az illető fölött, ám a
függetlenség mégis korlátozott. Mégpedig azért, mert egy valamelyest is ép lelkű ember legalább
felnőtt korukig nagy felelősséget érez a gyermekeiért, olykor még azon túl is. Ez korlátot képez a
leendő kapcsolatban, hiszen van olyan másik ember, aki nagyon fontos, akinek jólétéről
gondoskodni elemi kötelesség. Ez bizony horpadásokat okoz abban az igényben, hogy partnerünk
számára az egyetlen igazán fontos személlyé válhassunk. Még cifrábbá teszi a helyzetet, hogy
partnerünk bárhogyan is érez gyereke vagy gyermekei másik szülője iránt, kapcsolatuk
elszakíthatatlan, mivel a felelősség közös. A másik szülővel pusztán technikai okokból is
szükséges valamiféle kapcsolattartás, ami olykor elkerülhetetlenül társul intenzív érzésekkel is.
Vagyis ha olyan partnert választunk, akinek gyereke vagy gyerekei vannak, bizony be kell
kalkulálnunk, hogy az illető lelke nagy mértékben tartozik más, számunkra idegen emberekhez is.
Van, aki ilyenkor szeret hatalmi küzdelembe bocsátkozni a volt feleséggel, férjjel, esetleg
megpróbálja kiszorítani párja gyermekeit a kapcsolatból, minél szűkebb területre korlátozva
érzelmi és fizikai jelenlétüket. Ez azzal a következménnyel jár, hogy partnerünk szükségszerűen
bűntudatot érez majd, hiszen vagy elhanyagolja a gyerekeit, vagy a mi igényeinket nem elégíti ki a
gyerekek miatt. Márpedig a bűntudat az a faktor, ami a legalattomosabb módon dolgozik a
boldogság ellen. Hiszen akivel szemben bűntudatot érzünk, azzal kényelmetlenül érezzük
magunkat, akivel pedig kényelmetlenül érezzük magunkat, azzal nem szívesen töltjük az időt.
Ezért jobb, ha ilyen esetben eleve bekalkuláljuk, hogy párunkat erős érzelmi kötelékek fűzik olyan
lényekhez, akiket nem mi választottunk. Ha valaki ezt nem tudja elviselni, tartsa távol magát a
gyerekeknek elkötelezett emberektől, különben leendő kapcsolata gusztustalan hatalmi játszmák
területévé válik, amikben mindenki rosszul jár.

Engedjék meg, hogy tegyek néhány szerintem nagyon fontos megjegyzést a bűntudatról.
Az emberi viszonyokban a bűntudatkeltés az egyik legfőbb hatalomszerző eszköz. Akkora a
jelentősége, hogy hatalmas és gazdag, több száz-, vagy ezer éves intézmények képesek
nagyszerűen egzisztálni ezen a hatalmi bázison. Többek között ez a szülők legfontosabb módszere,
amikor gyereküket az általuk helyesnek vélt magatartásra akarják rávenni. A bűntudatkeltés az
intim viszonyokban is az egyik legfőbb hatalomszerző eszköz. Ha párunknak sikerül elérni, hogy
úgy érezzük helytelenül cselekedtünk, szégyellnünk kell magunkat, vagy valamilyen képzelt,
esetleg tényleges hibát jóvá kell tennünk, akkor fölénybe kerül. Ezzel nem is lenne baj, csak az a
gond, hogy akivel szemben bűntudatot érzünk -minthogy ez egy rendkívül kellemetlen érzés, és az
illető személyhez kapcsolódik-, azzal rosszul érezzük magunkat. Akivel pedig rosszul érezzük
magunkat, azzal nem szívesen vagyunk együtt. (Kivételt képeznek a lelki vagy egyéb mazochisták,
azonban ez már a pszichopatológia körébe tartozó képlet.) Azt javaslom tehát, hogy ha harmonikus
és kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyunk, akkor bármennyire fájdalmas, de mondjunk le a
bűntudatkeltés eszközéről.
Bűntudatot kelteni leginkább azok tudnak, akik maguk is erősen hajlamosak a bűntudatra.
A bűntudatkeltés egyik leggyakoribb jele, amikor olyan mondatokat mondunk vagy hallunk, hogy
„ mert te mindig…, te soha nem…”. Ezek a mondatok valami rosszra, és megváltoztathatatlanra
 22

utalnak, amin változtatni kéne, ám a „soha”, illetve a „mindig” kitétel azt sugallja, hogy erre nem
lesz esély. Annál is inkább, mert a múltban elkövetett hibát már nem lehet semmissé tenni, és ez
kellemetlen érzést okoz. Márpedig ha valami rossz, és nem változtathatunk rajta, az abba a kínos
pozícióba kényszerít bennünket, hogy rossznak fogjuk érezni magunkat. Adódik tehát a
konklúzió, hogy rossz emberek vagyunk.
Bűntudatkeltő minden olyan kijelentés, amely a személyünket rossz színben tünteti fel. A
„rossz vagy, gonosz vagy, önző vagy, figyelmetlen vagy” típusú kijelentések mind
bűntudatkeltésre valók. Hiszen az ember személye nem ilyen vagy olyan, rossz vagy jó, esetleg
valamilyen átmenet a kettő között. Az ilyen, olyan vagy amolyan helyzetek kiből-kiből ilyen,
olyan vagy amolyan reakciót váltanak ki. Az az ember, aki az egyik helyzetben gonosz, más
esetben szentként viselkedik. Egyszer lehet bicskanyitogatóan önző, másszor pedig nemesen
nagylelkű. Az, hogy az emberek egy konkrét helyzetben hogyan reagálnak, sokkal inkább a
helyzettől függ, mint a személyiségtől. Komolyan gondolom, hogy adott esetben szinte
bármelyikünkből lehet tömeggyilkos, és lehet szent is. Hosszú az élet.
Ha mégis szükségét érezzük a bírálatnak a célból, hogy társunk valamely számunkra
kellemetlen tulajdonságán, vagy viselkedésén változtasson, akkor könyörgöm ne a személyét,
hanem a konkrét tulajdonságot, viselkedést tegyük kritika tárgyává. Vagyis lehetőleg kerüljük az
olyan kijelentéseket, hogy „te borzasztóan szemét vagy”. Sokkal helyesebb és kreatívabb, ha úgy
fogalmazunk, hogy „engem nagyon bántott, amikor…”. Ugyanis ha negatívan minősítünk
másokat, annak az illető számára az a jelentése, hogy nem szeretjük és elutasítjuk. Az elutasítás
szükségképpen védekezésre, majd támadásra késztet, az indulat pedig képtelenné tesz az
információ befogadására. Erős érzelmi töltésű kijelentéseknél ugyanis az érzelemre figyelünk, nem
pedig a közlés tartalmára. Az ilyen kijelentések hatására senki nem fog változtatni a magatartásán,
a kapcsolat viszont erősen romlik. Ám az olyan kijelentések, amelyek arról szólnak, hogy párunk
adott viselkedése hogyan hatott ránk, és milyen érzelmeket keltett bennünk, lehetővé teszi, hogy a
másik, ha akarja, esetleg meghallja amit beszélünk. A fenntartásainkat szelíden ismertető
kijelentések tehát nem rongálják a kapcsolatot, sőt pozitív változást is okozhatnak.
Hasonlóképpen, ha úgy találjuk, hogy partnerünk akarva akaratlanul bűntudatkeltéssel
próbálja elérni, hogy változtassunk valamin, és épp nincs kedvünk bűntudatot érezni, akkor
reagáljunk azzal, hogy átfogalmazzuk amit mondott. Például, ha azt mondja „te rohadék, te mindig
megcsalsz, mert egy szemét moral insanity vagy”, akkor a leghelyesebb, ha a hallottakat kissé
átértékeljük. Mondjuk így: „Úgy látom téged nagyon bántott, és vérig sértett, amikor legutóbb csak
reggel értem haza.” Ez a reakció rendkívül szokatlan, ráadásul lélegzetelállítóan pofátlannak is
tűnik, ezért nem lehet rá másképp reagálni, mint hogy „igen, igen nagyon bántott.” Ezzel az
igennel olyan kommunikációs szituáció keletkezik, amelyben nagy erejű ellenséges indulat mellett
egyetértés jött létre. Erre az egyetértésre építve már lehetővé válik őszintén orvosolni a
problémákat. Míg ha valaki a „szemét dög” pozíciójában van, nemigen várható, hogy bármiben is
egyetértésre, megoldásra jusson a másikkal. (Kutatások szerint egyébként ha egy beszélgetésben
valakinél elérjük, hogy egymásután háromszor igent mondjon, akkor a negyedik felvetésünkre is
szinte bizonyosan igent fog mondani.)
Van egy még erőteljesebb eszköz arra, hogy a bűntudatkeltési kísérletet elhárítsuk, ám
ehhez igen erős lélek és az önbizalom magas foka szükséges. Szóval amikor partnerünk valami
nagyon csúnyát mond a személyünkről, akkor értsünk egyet vele. Ezt nagyon nehéz megtenni,
hiszen egy érzelmileg felfokozott szituációba érzelmileg is bevonódunk, és a vádaskodásra a
visszautasítás az első reflex. Az egyetértés ez esetben olyan eszköz, mint a cselgáncs, vagyis a
támadó energiáját használjuk fel arra, hogy győzelmet arassunk. Itt is az a lényeg, mint az előző
 23

esetben, hogy valamiben egyetértésre jussunk, mert a problémák rendezésének csak ez lehet a
kiindulópontja.

Párválasztási listánkhoz visszatérve a függetlenség után az életkorral kapcsolatos

preferenciáinkat vegyük szemügyre. Ennek nem szoktunk túlságosan nagy figyelmet szentelni,
mert többé-kevésbé természetesnek tartjuk, hogy választásunkat a saját életkori csoportunkon belül
tesszük meg. Mégis érdemes végiggondolni, hogy mi az az életkori sáv, amin belül esetleges
választásainkat megejtjük. Lehetséges ugyanis, hogy valamilyen speciális személyes okból ez a
sáv jóval szélesebb, vagy szűkebb, mint amilyennek hinnénk.

A harmadik szempont az anyagi helyzet. Talán lelombozó az érzelmi vonzalmak körében

anyagiakról beszélni, de szerintem rendkívül fontos. Először is azért, mert nincs semmi más, ami
nagyobb bizonyossággal tenne tönkre egy kapcsolatot, mint a nyomor. Azután azért is, mert
világos dolog, hogy egészen más lesz a kapcsolatunk egy olyan emberrel, akinek mondjuk saját
lakása van, mint egy olyannal, akinek nincs. Egészen más lesz a kapcsolatunk valakivel, aki képes
és hajlandó a figyelmét ajándékokkal kinyilvánítani, mint egy olyannal aki erre nem képes, vagy
nem hajlandó. Egészen másképp alakul egy hosszú távú kapcsolat abban az esetben, ha valamelyik
vagy mindkét résztvevője súlyos anyagi gondokkal küzd, vagy pedig legalább viszonylagos
jólétben él. A pénz, az anyagi jólét egy viszonylag magas foka mintegy „megolajozza” a
kapcsolatot, azaz számtalan apróbb-nagyobb napi frusztráció elkerülését teszi lehetővé. Azt
javaslom tehát, hogy szemérmetlen őszinteséggel gondoljuk végig, milyen anyagi háttérrel kell
rendelkeznie partnerünknek ahhoz, hogy esély legyen a harmonikus kapcsolatra.

A negyedik szempont az egészségi állapot. Természetesnek tartjuk, ám szerintem nem az,

hogy választottunk fizikai, illetve mentális értelemben egészséges ember. Sokan szeretnek ugyanis
segíteni, támogatni, gondozni, dédelgetni. Erre kitűnő alkalmat nyújt, ha partnerünk valamilyen
értelemben beteg. A partnerünk, vagy a magunk betegsége valójában rendkívül kellemetlen, és
számtalan módon veszélyezteti a kapcsolatot. A betegséggel járó többnyire nyomasztó élmények
és feladatok ugyanis nemigen alkalmasak arra, hogy vidám pillanatokat szerezzenek nekünk. A
betegség a ború, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a fájdalom melegágya. Ezt bár nem
vesszük elég komolyan, de mindenki számára evidens.
Mi a helyzet a mentális betegségekkel? Sejthető, hogy például egy súlyos alkohol-, vagy
drogfüggőségben szenvedő ember aligha alkalmas párkapcsolatra. A segítő szándék kórságában
szenvedők mégis gyakran választanak maguknak szenvedélybeteg partnert. Ezek az emberek,
főként fiatal korukban, nagyon érdekesek és szeretetre méltóak; az képzelhető róluk, hogy a
szerelem ereje megmenti őket a maguk választotta életformában megélt szenvedéstől. Megmentőik
ezzel sok piros pontot gyűjthetnének a jóság bankjában. Az ilyen önámítók azonban saját
illúziójuk áldozatává válnak, felnőtt embert megváltoztatni ugyanis nem lehet. Egy
szenvedélybeteggel fenntartott kapcsolat csupán arra alkalmas, hogy saját erőnket érezzük, hiszen
a másik gyenge, tehát nem veszélyes számunkra. Így akár élethossziglan üldögélhetünk morális
fensőbbségünk kényelmetlen, ám ragyogó trónján.
Egyéb mentális betegségek esetén -ha választottunk mondjuk depressziós, buggyant,
munkamániás, extrém módon pazarló vagy zsugori, szexfüggőségben szenved, vagy súlyos
függőségben van saját szüleitől- is elmondható, hogy a betegség komoly akadálya a kapcsolatnak.
Mivel ezt ritkán mérjük föl, általában már nyakig vagyunk egy ilyen kapcsolatban, amikor
felismerjük a problémát, és hályogkovács módján megpróbálunk segíteni.
 24

Jobb, ha választásainkból előre kiiktatjuk azt a lehetőséget, hogy beteg emberrel tervezzünk
komoly kapcsolatot, kivéve természetesen, ha éppen ez a perverziónk. Ha már benne vagyunk, az
egyetlen eséllyel bíró lehetőség, mielőtt mi is megbetegednénk az az, hogy pszichológushoz
fordulunk. A mentálisan betegek ezt ritkán teszik meg, mert ha még érzékelik is a problémát, és
eljutnak odáig, hogy azt a saját működésükben találják meg, akkor is úgy képzelik, hogy majd
megoldják maguk. Nem oldják meg, és ezért van az, hogy pszichoterapeutához maguktól általában
csak az átlagosnál jóval egészségesebb emberek fordulnak.

Csupán ezek után következnek a személyes igények és tulajdonságok. Itt már nagy tere
nyílik az egyéni vonások közül történő választásoknak, mert ebben a vonatkozásban az a fő
szempont, hogy adott pillanatban mit gondolunk a jövendő kapcsolat céljáról.
A fő, hogy ne feledjük: bármilyen ötletszerűen, vagy akár végtelen körültekintéssel
válasszunk is, aligha fordul elő, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogyan elképzeltük. Ez azért van,
mert az élet által produkált lehetőségek és variációk gazdagsága messze meghaladja bármelyikünk
fantáziáját. Ennek ellenére azt gondolom, hogy akár értékes, mély és intim kapcsolatra vágyunk,
akár felületes szórakozásra vagy játszótársra, akár csupán arra, hogy átéljük a szeretet örömét,
mindig legyen valamilyen világos elképzelésünk arról, hogy milyen partnerrel és milyen
kapcsolatot szeretnénk. Minél világosabb ez az elképzelés, annál valószínűbb, hogy valami ahhoz
hasonló történik majd, ám ugyanilyen bizonyos az is, hogy mindenféle meglepetések érnek
bennünket.
Ökölszabály: Leendő kapcsolatod sikere attól függ, hogy a lelked mélyén mennyire vagy biztos
önmagadban.

4./a: A KÖZELEDÉS TÁNCLÉPÉSEI

Tétel: A bizonytalanság rendben van.
Amikor választunk valakit még nem tudjuk mit remélhetünk, és ez sok bizonytalansággal
jár. Nem látjuk tisztán, hogy tulajdonképpen akarunk-e valamit az illetőtől, és ha akarunk, vajon ő
is benne lenne-e, hogy tovább közeledjünk egymáshoz. Ha pedig tovább közeledünk, akkor nem
tudjuk mennyire szeretnénk, vagy szeretnénk-e igazán közel kerülni.
Vágyaink és félelmeink egyensúlya, valamint partnerünk vágyainak és félelmeinek
egyensúlya szabályozza azt, hogy egy adott pillanatban mennyire kerülünk közel egymáshoz.
Mindannyiunkba be van oltva a vágy az intim és hiteles emberi kapcsolatok iránt, de
tapasztalataink, neveltetésünk és ítéleteink miatt, tudva vagy öntudatlanul félünk is a másik
embertől. (Egy egzisztencialista filozófus némiképp szélsőséges megfogalmazása szerint: „A
pokol: a másik ember.”)
Minden emberi lény legmélyebb belső törekvése a másik emberhez való közeledés, végső
soron pedig az ezoterikus értelemben vett egybeolvadás, aminek csupán a félelmek állnak útjában.
A közeledés során annál előrébb tartunk, minél inkább úrrá leszünk a félelmeinken, és minél
erősebben vágyunk a közeledésre. Ám ez egy hullámzó folyamat. Közeledünk, visszalépünk, a
másik esetleg megriad a közeledésünktől, hátrébb húzódik, aztán a vágy erősebbnek bizonyul,
megint közelebb lép, és így tovább. Ebben a hullámzó folyamatban rendkívül nehéz tájékozódni,
hisz általában mi sem tudjuk, hogy hányadán állunk saját magunkkal, azt meg aztán végképp nem,
hogy a másik emberben mi lakik. Ilyenkor számtalan külső és belső tényező hat ránk,
meglehetősen kaotikus módon. Régebbi kapcsolataink, reménységeink, félelmeink, neveltetésünk,
 25

félelem a másik embertől, annak régebbi kapcsolataitól, vagy attól, hogy mit gondolunk arról,
hogy ő mit akar vagy nem akar, és így tovább. Ám félelmeinket komolyan kell venni, mert jelző
szerepük van, mint a piros lámpának az útkereszteződésnél.
Előfordul, hogy rögtön tudjuk mit akarunk, ami természetesen leegyszerűsíti a helyzetet,
mert vagy sikerül elérni amit szeretnénk, vagy pedig nem. Leggyakrabban azonban egy őrlődő
fázison kell átmennünk ahhoz, hogy el tudjuk dönteni végre, mit is szeretnénk. A közeledés korai
szakaszában nem kell belső folyamataink felgyorsítására törekednünk, annál is inkább, mert
ilyenkor számos olyan faktor is befolyásolja a döntéseinket, ami nem az ösztönös és mély
közeledési igényből származik, hanem mindenféle más, külső vagy belső elvárásból fakad. Ezek
felismerésére és megkülönböztetésére érdemes időt szánnunk. Az ember sokszor türelmetlen, mert
rég nem volt senkivel, vagy szeretne már boldogságban úszni, esetleg megállapodni, talán szeretne
egy újabb skalpot, vagy az önbizalmát növelné, hogy csak a leggyakoribb várakozásokat említsem.
Ha önismeretre akarunk szert tenni, akkor érdemes az igényeinket szétválogatnunk, de legalábbis
érdemes megjegyeznünk, hogy a közeledés kezdetén ez a bizonytalan és kaotikus fázis teljesen
rendjén való. Nincs vonzóbb és nincs félelmetesebb, mint a másik ember. Azt javaslom, hogy
tanuljuk meg ezt a bizonytalanságot rendjén levőnek és kellemesnek felfogni.
Amit megtanulhatunk ebben a szakaszban, az saját belső bizonytalanságunk tolerálása. Ez
nem csak az intim kapcsolatok szempontjából fontos, hanem az élet minden egyéb területén segít
majd. Minél több belső bizonytalanságot, ellentmondást képes valaki nagyobb nyugtalanság nélkül
elviselni, pszichológiai értelemben annál érettebb ember. Így hát, ha másra nem is, szorongástűrő
képességünk erősítésére mindenképpen használhatjuk a kapcsolatnak ezen fázisát.
Ökölszabály: Akár tudod, akár nem, mindig döntesz.

/b: Amikor még nem tudni, hogy mi van. Csábítgatás.

Tétel: Jobb tudni, mint nem tudni.
Az ismerkedési szakasz során gyakorlatilag magunkhoz csábítjuk azt, aki tetszik nekünk. A
„csábítás” szó alatt időnként valami hazugság szerű dolgot értünk, azaz, hogy becsapunk valakit
annak érdekében, hogy szexuális gyönyörűséghez jussunk. Ezúttal mint kommunikációs
lépéssorozatról beszélünk a csábításról, aminek az a célja, hogy a számunkra vonzó ember minket
is vonzónak találjon.
Azt a képességünket, hogy milyen mértékben tudjuk magunkra vonni valakinek a pozitív
figyelmét, a saját magunkról alkotott kép, illetve a saját magunkhoz kialakított viszony határozza
meg. Világos, hogy aki azt gondolja magáról, hogy nem szép, kevéssé vonzó, érdektelen és
rosszkedvű, az kisebb bátorságot mutat, és esetleg ügyetlenkedik is az ismerkedés során. Az az
ember viszont, aki meg van győződve arról, hogy vonzó, kívánatos, érdekes, főként pedig szereti
saját magát, nagyobb eséllyel ismerkedik meg és alakít ki jó kapcsolatot azzal, akivel szeretne. Ha
tehát eljutunk odáig, hogy külsőnket és viselkedésünket elfogadhatónak, kellemesnek, netán
vonzónak találjuk, akkor az a kérdés, hogyan ismertessük meg ilyennek a másikkal is.
Ez ügyben a leglényegesebb mozzanat az, hogy mennyi figyelmet tudunk a másikra
fordítani. Ez azt jelenti, hogy milyen mértékben vagyunk képesek az adott pillanatban abba-
hagyni az önmagunkra figyelést. A leggyakoribb hiba az, hogy amikor valaki tetszik nekünk, és
igyekszünk számára vonzóvá válni, főképp azzal törődünk, hogy mi milyen benyomást keltünk.
Igyekezetünk tehát arra irányul, hogy olyanná váljunk, amilyen ember szerintünk a másiknak
tetszene. Egyszóval saját magunkkal vagyunk elfoglalva, magunknak szeretnénk tetszeni. Ettől
 26

persze seregnyi hibát találunk a külsőnkben, mélyen átéljük, hogy mit tettünk, amit nem kellett
volna, és mit nem mondtunk, amit viszont nagyon is kellett volna. Rossz esetben ettől zavarba
esünk, hibát hibára halmozunk, és mikor végre egyedül maradunk, rosszkedvűen, szörnyülködve
pörgetjük vissza a jeleneteket, utálni kezdjük saját magunkat, önértékelésünk pedig alig mérhető
egységnyire csökken. Ez annál inkább így van, minél inkább szeretnénk a másiknak tetszeni,
vagyis minél nagyobb az ismerkedés „tétje”. A baj tehát az, hogy magunkkal vagyunk elfoglalva.

Bevallva vagy bevallatlanul minden emberi lény számára saját maga a legfontosabb és
legérdekesebb személy a világon. Így van ez a partnerünkkel is, akinek szeretnénk a kegyeibe
férkőzni. Minél hatékonyabban szolgáljuk ki tehát az ő saját magára irányuló érdeklődését, annál
érdekesebbé és vonzóbbá válunk a szemében. Vagyis azt tanácsolom, hogy ne magunkra, hanem a
másikra figyeljünk. Ez az a módszer, amivel a leggyorsabban és a leghatékonyabban tudunk
vonzóvá válni. Ha valakit őszinte érdeklődéssel figyelünk, és igazán végighallgatunk, annak az
lesz a benyomása, hogy rendkívül jó beszélgetőpartnerek vagyunk, hogy sok közös vonás van
bennünk, és valószínűleg az értékeink és az ízlésünk is közel állnak egymáshoz. Nem attól leszünk
tehát érdekesek, hogy önmagunkban érdekesek vagyunk, hanem attól, hogy a másikat érdekesnek
találjuk.
Ezt nagyon nehéz megcsinálni, mert társalgási reflexeink a következők: partnerünk mond
valami érdekeset magáról, mire eszünkbe jut valami még érdekesebb önmagunkról, amit azonnal
közölnünk kell. Amikor belevágunk, mondókánk egyik eleméről partnerünknek újra eszébe jut
valami hallatlanul izgalmas és fontos dolog, amit szintúgy sürgősnek megosztani velünk. Amikor
pedig belekezd, megint csak fölmerül bennünk valami rendkívül lényeges, amit halaszthatatlanul
közölnünk kell, és így tovább. Mivel egy beszélgetés tipikusan így zajlik, általában nem is vesszük
észre, hogy valójában semmi más nem történik, mint hogy ki-ki a saját becses személyének,
életének, rokonainak, barátainak, politikai-, gazdasági-, filozófiai-, vagy akármilyen nézeteinek a
hangoztatására igyekszik fölhasználni a kommunikációs helyzetet. Az összehangolódás és
megértés így nehezen alakul ki, hacsak nem sikerül valami közös terepet találni, ami természetesen
gyakran előfordul, de mégiscsak véletlenszerű.
A közeledés szempontjából sokkal hasznosabb, ha az ismerkedési szituációban a saját
személyünket, nézeteinket és igazságainkat háttérbe szorítjuk, és inkább a másikra figyelünk. Erre
a következő módszereket javaslom. Először is minden értékelő mozzanat nélkül figyeljük meg a
másik külsejét, öltözködését, haját, arcát, kezét, stb. Ez igen nehéz, mert általában az a szokás,
hogy ha valamit meglátunk, automatikusan értékelni kezdünk, azaz végigfut bennünk egy érzés
arról, hogy tetszik vagy nem tetszik, taszít vagy vonz, ízléstelen vagy ízléses, szokatlan vagy sem,
és így tovább. Sokkal optimálisabb egy „objektívebb” megfigyelés, aminek nem az
információszerzés a célja, hanem az, hogy értékelő-, és ítélkező hajlamunkat visszaszorítsuk.
Aligha akad nagyobb gátja a gördülékeny kommunikációnak, mint a rejtett vagy kimondott ítélet.
Hagyjuk is abba. (Ezt a feladatot ne becsüljük alá, mert rengeteg gyakorlást kíván.)
Amikor már valamelyest képesek vagyunk az „objektív” figyelemre, akkor elkezdhetjük
meghallani, mit is beszél a másik. Ez azért fontos, hogy vonzónak találjon bennünket. Nem számít,
hogy igaza van-e, hogy egyetértünk-e vele, vagy tetszik-e amit mond. A lényeg az, hogy
odafigyeljünk, és semlegesen engedjük be magunkba amit mond, és azt is, ahogyan mondja. Ám
ez nem elég.
Az is szükséges, hogy partnerünk érzékelje a figyelmünket. Ennek érdekében szokjunk rá a
bólogatásra, a hümmögésre, az „igen-igen”-re, a „jaj, de érdekes”-re, és így tovább. Amikor pedig
szünetet tart vagy elakad, akkor ismételjük meg néhány utolsó szavát. Ezekkel a gesztusokkal
 27

jelezzük neki, hogy odafigyelünk, és tényleg, mert valóságos odafigyelés nélkül mindezt nem
tudnánk megtenni. Biztosíthatok felőle bárkit, hogy ha egy beszélgetésben ezt a módszert
alkalmazza, érdekes és vonzó személlyé válik a másik ember számára.

Amikor valóban figyelni szeretnénk valakire, érdemes elkerülni még egy tipikus csapdát.
Szokás szerint, -a magunk számára észrevétlenül- arra reagálunk, amit a másik véleményéről és
annak indítékairól gondolunk. Általában ritkán vesszük szó szerint, névértéken azt, amit a másik
ember beszél, inkább bizonyos elképzeléseket alkotunk arról, hogy milyen, milyen helyzetben van,
hogyan viszonyul hozzánk, és így tovább. Miközben hallgatjuk őt, és látszólag odafigyelünk rá,
észrevétlenül azzal foglalkozunk, hogy mi mit gondolunk arról, hogy miért mondja amit mond. Ez
nyilvánvalóan megnehezíti, hogy megértsük őt. Itt is arról van szó, bár a korábbiaknál némiképp
rejtettebb módon, hogy a másik ember helyett önmagunkra figyelünk.
Természetesen előfordul, hogy a másik nem azt mondja, amit gondol, hanem mellébeszél,
ezzel próbálva saját ügye érdekében befolyásolni minket. Az effajta kommunikáció fő területei az
üzlet és a politika. A probléma az, hogy ha megpróbáljuk kitalálni a másik ember vélt vagy valós
rejtett szándékait, és feltételezéseinkre reagálunk (miközben ő is ugyanezt teszi), akkor előbb--
utóbb a kölcsönös értetlenség, bizalmatlanság és idegenség állapotába kerülünk. Egy vonzó
személlyel való megismerkedésnek nem ez a célja. A magánéletben többnyire csak akkor bukkan
fel ez a jelenség, ha valakinek nem tiszta a lelkiismerete, azaz saját magával, és valamilyen
múltbéli tettével nem tud kibékülni.
Gazdaságosabb szó szerint venni, amit a másik beszél, mert ha mégsem mond igazat, az
úgyis ki fog derülni, és ez a ritkább eset. Úgy is mondhatnám, hogy a látszat nem mindig csal,
csupán olykor-olykor, sőt olyan ritkán, hogy erre nem érdemes kommunikációs stratégiát építeni.
(Hacsak nem a félelem kiküszöbölése, és a bajok elhárítása életünk legfőbb célja. Ha így van,
akkor legokosabb, ha magunkra csukjuk a páncélszekrény ajtaját és kimaradunk az életből.)
Amikor már oda tudunk figyelni, és meg is halljuk, amit a másik beszél, akkor jöhet a
harmadik feladat: igyekezzünk felvenni a másik testtartását, egy-egy gesztusát, lélegzése ritmusát.
Ilyenkor automatikusan ráhangolódunk a másik lelkiállapotára, ő pedig tudat alatt úgy érzi, hogy
olyan emberrel találkozott, akiben megbízhat, aki együtt érez vele, akivel „közös hullámhosszon
vannak”. És tényleg: az „együtt-légzés” segíti az együttérzést.
Többnyire el sem tudjuk képzelni, mekkora szükségünk van a másik figyelmére. Az odaadó
figyelem táplálja az önértékelést, növeli a magabiztosságot, szabadságot és ellazulást biztosít. Úgy
is mondhatnám, hogy a legnagyobb kommunikációs értékű valuta a figyelem. Ezért vonzódnak
annyian olyan pályákhoz, ahol sok ember figyelmét vonhatják magukra. Médiasztár, politikus,
színész, előadóművész, és így tovább. A másik ember figyelme ugyanis fölemel bennünket.
Ugyanez működik ismerkedési, társalgási helyzetekben is. Ha elég jól műveljük, a másik ember
akár függővé is válhat a figyelmünktől. A hosszú távú kapcsolatokban élők leggyakoribb panasza,
hogy úgy érzik, nem kapnak egymástól elég figyelmet és megértést. És tényleg nem kapnak eleget,
ebből ugyanis sosem elég. Semennyi, sohasem.

A negyedik „technika” a dicsérés. A dicséret is olyan dolog, amiből egy normális emberi
lénynek semmi sem elég. (Az értelmesebbekben a feltűnő „seggnyalás” ugyan kelt némi
ellenérzést, ezen azonban még a legkisportoltabb lelkűek is hamar túlteszik magukat.) Ezen a
ponton ismét visszaszoríthatjuk értékelő hajlamunkat, és megfigyelhetjük, hogy mi az, ami a
másikban tényleg tetszik. Amikor ez megvan, csupán annyi a teendőnk, hogy közöljük vele.
Leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy a másikat nem az érdekli, hogy tetszik-e nekem,
eleinte még csak az sem, hogy szeretem-e őt. Vagyis nem én érdeklem, hanem ő érdekli saját
 28

magát. Az érdekli, hogy szép-e, vonzó-e, szeretetreméltó-e, és kellőképpen csodálatos-e, s ha

ezekről biztosítjuk, akkor nyert ügyünk van.
(Kivételt képez az az eset, amikor partnerünknek betegesen alacsony az önértékelése, emiatt ezeket
a gesztusokat támadásként érzékeli. Az ilyen embert jobb előbb elküldeni egy jó pszichológushoz,
azután pedig eltöprengeni rajta, hogy érdemes-e vele kapcsolatot kialakítani.)

A leírt kommunikációs módszerek meglehetősen manipulatívak, mert a másikat az illető

tudta nélkül befolyásolják. Alkalmazásukkor azonban az történik, hogy az illető önértékelése
növekszik, biztosabbá válik önmagában és ítéleteinek, döntéseinek helyességében. Ezzel olyasmit
adunk neki, amitől emberi értéke megnő, és élete gazdagabbá válik.
Ez kizárólag akkor sikerülhet, ha valóban figyelünk rá, vagyis megtanuljuk, miképp tudjuk
egy adott szituációban, saját személyünket háttérbe szorítva a másikat előtérbe helyezni. Így nem
utolsó sorban elérjük azt is, hogy a másik ember kellemesnek, vonzónak, szimpatikusnak és
figyelemreméltónak találjon minket, olyan valakinek, akivel jó érzés együtt lenni, és újra
találkozni. Ezt mindenképpen kívánatos dolognak tartom.

Szeretném, ha az olvasó megértené, hogy ha a leírt módokon jár el, gyakorlatilag nem
követhet el hibát. Kinézhet szinte bárhogy, öltözködhet szinte bárhogy, viselkedhet szinte bárhogy,
ha a másikra való odafigyelést jól csinálja, az ismerkedési szakaszban egyszerűen nem ronthatja el
a kapcsolat ügyét. Tehát nem kell nyugtalankodni azon, hogy a másik mit szól őhozzá, hogy
elrontott-e valamit vagy sem, jól fejezte-e ki magát, vagy sem, egyáltalában, hogy milyen
benyomást kelt. Egyszerűen azért nem, mert a másikat nem ő érdekli, hanem saját maga, ezért ha a
partnerünk a beszélgetésben saját magának tetszik, akkor mi is tetszeni fogunk neki. Nem magunk
miatt tehát, hanem őmiatta. Ez természetesen csak az ismerkedési szakaszban van így, később
megváltozik, de itt most csak annyit kell megértenünk, hogy ha érdekesek leszünk valaki számára,
akkor miatta leszünk azok, és azt kell megtanulnunk, hogy ezt miképp tegyük.

Tudnunk kell, hogy amikor valaki megtetszik nekünk, akkor nem véletlenül tetszik meg.
Mindig van valami oka annak, hogy épp ő lesz szimpatikus. Azt szoktuk hinni, hogy tudjuk miért
tetszik meg valaki. Egy bizonyos életkorban általában már kialakulnak a preferenciáink: szeretjük
a szőkéket, vagy szeretjük a nagy tudású embereket, a babusgatni valókat, a szenvedélyeseket vagy
a józan megbízhatóakat, effélék. Az is számít, hogy barátaink vagy közeli ismerőseink milyen
típusú embert tartanak megfelelőnek. Ezt tudjuk. Leglényegesebb indítékainkkal azonban -
amelyek miatt megdobban a szívünk és valaki tényleg nagyon megtetszik- nem vagyunk tisztában.
A pszichológia már felismert néhány összefüggést ezzel kapcsolatban. Vonzalmainkban és
választásainkban például valamilyen nem tudatos, vagy nem tudatosított minta működik. Mint egy
láthatatlan szemüveg, amin keresztül a körülöttünk lévő embereket szemléljük. Hogy tetszik--e
nekünk valaki vagy sem, azon dől el, hogy a szemüveg milyennek mutatja. Nagyon fontos, hogy
azok az emberek, akikkel egész kicsi korunkban együtt vagyunk (jó esetben az anyukánk és az
apukánk), milyen vonásokkal rendelkeznek. Három-négy éves korunkban ugyanis általában a
velünk ellentétes nemű szülőt kezdjük érzelmeinkkel elborítani, ő válik mintává, és láthatatlan
szemüvegünk a hozzá hasonló embereket kezdi vonzónak mutatni. Az a nő például, akinek az
apukája nagy tudású, határozott ember, hajlamos vonzódni a határozott, nagy tudású emberekhez,
akié pedig gyenge, ám tehetséges alkoholista, az inkább a tehetséges alkoholistákat részesíti
előnyben. Ugyanígy a férfiaknál: ha az anyuka domináns személyiség, akkor inkább a domináns
nők-, ha pedig csendes, gyenge és függő típus, akkor a csendesek és gyengék jöhetnek számításba.
(Ritkábban előfordul az is, hogy a vonzónak tartott ember épp a mintáéval ellentétes
 29

tulajdonságokkal bír, ám ez esetben is annak a hipnotikus hatásáról van szó, hogy milyenek azok
az ellenkező nemű felnőttek, akikkel gyerekkorunkban együtt voltunk.) Ez az egyik összetevője
annak a sok-sok hatásnak, aminek alapján vonzalmaink kialakulnak.
A vonzalomnak vannak ennél jóval nehezebben felismerhető összetevői is. Ilyen lehet a
szemöldök íve, egy illat, egy kézmozdulat, egy gesztus, a szóhasználat egy bizonyos módja,
bármilyen apróság, amit nem tudatosítunk. Ezek mintegy vezető ingerként tájékoztatják lelkünk
legmélyét, vajon ez vagy az az ember alkalmas-e arra, hogy jól érezzük magunkat vele.
A vonzalmak rejtett indítékait rendkívül nehéz tudatosítani, és csak akkor érdemes, ha azt
tapasztaljuk, hogy következetesen olyan emberek tetszenek meg, akikkel kapcsolatunk aztán nem
lesz boldog. Ilyenkor amit választásunkról gondolunk, illetve a valódi ok, ami miatt valakit
kiválasztunk, túlságosan is távol esik egymástól, és ez elgondolkodtató.
A szimpátia felébredése után a szerencsés esetben kölcsönös közeledés gyorsaságát,
természetét és erejét az határozza meg, hogy éppen hol tartunk azon a skálán, aminek az egyik
végén az elutasítástól való félelem, a másikon pedig közeledési vágyunk van. A közeledés minden
adott pillanatában ennek a skálának valamely pontján vagyunk.
Minél jobban ismerjük a másikat, illetve minél inkább ismer bennünket ő, annál nagyobb
biztonságban érezzük magunkat, közeledésünk tehát annál intenzívebb. Ha a félelem kerekedik
felül, akkor egészen addig távolodunk, míg félelmünk annyira lecsökken, hogy ismét a közeledés
vágya lesz az erősebb. A közeledési folyamat egy állandó oda-vissza játék. A köszönés módja, a
pillantások, az, hogy milyen közel állunk az illetőhöz, hogyan beszélünk vele, ezt mind-mind az
határozza meg, hogy a félelem/vágy skálán éppen hol állunk.
Akinek sok tapasztalata van az udvarlásról, a közeledésről, az könnyebben legyőzi a
félelmét még akkor is, ha esetleg sok elutasításban volt része, mert jó eséllyel ő már felvérteződött
a kudarcélményekkel szemben, és sokkal ügyesebben közeledik.
Fontosnak tartom közölni, hogy nincs olyan ember, akit ne lehetne meghódítani. Bárkit
meg lehet hódítani, hogyha elegendő időt és energiát fektetünk bele. A „hódítás” szó önmagában is
árulkodó. Arra utal, hogy tipikus elképzeléseink szerint a másik megközelítése valamiféle
harcászati művelet. Olyan, mintha a férfi hagyományosan egy támadó hadsereg lenne, a nő pedig
bezárt vár, amit ostrommal kell bevenni. A nő ugyan egyébre sem vár, minthogy megnyerjék, de
ellenállást kell mutatnia, különben nem tudja kontrollálni, hogy mi történik vele,.
Számos olyan nő akad, aki kijelöli akit meg kíván hódítani, és meg is szerzi magának az
illetőt, az alapszituációban azonban még mindig a férfi hódít, a nőt pedig meghódítják. Ez azt is
jelenti, hogy a férfiak viselik nyíltabban az elutasítás kockázatát. Az elutasítás minden tapasztalat
ellenére is fáj, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elbizonytalanítja az embert, és csökkenti az
önértékelést. A nők viszont annak a kockázatát viselik, hogy az, aki tetszik nekik, alkalmasint
észre sem veszi őket. Persze a nőknek is megvannak az eszközeik arra, hogy felkeltsék a figyelmet
(öltözködés, smink, gesztusok), ám egy nőnek általában nem illik aktívan közelednie, sőt azt sem
illik határozottan kimutatnia, hogy egy férfi közeledése a kedvére való. A nőnek, mint mindig,
kerülő utakat kell választania. Ha mégis nyíltan viselkedik, akkor gyakran pánikszerű riadalmat
ébreszt, vagy „csak” visszatetszést kelt a megközelíteni vágyott férfiban.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a férfiak és a nők egyaránt félnek, csak másképp
mutatják ki. Egy férfinak illik tagadni, hogy fél vagy zavarban van, így az a férfi, aki egy hódítási
helyzetben nem tudja leplezni az izgalmát, gyengének, gátlásosnak, vagy férfiatlannak gondolhatja
magát, holott ez nem feltétlenül van így. A nőknek ezen a téren nagyobb szerencséjük van, mert
még vonzóbbá teheti őket egy kis kiszolgáltatottság szagú félelem, a rettegésen azonban ez is csak
a rutinosabbaknál enyhít.
 30

Ha meg akarjuk érteni, és jól akarjuk csinálni ezt a dolgot, tudomásul kell vennünk, hogy
mindenki nagyon fél a másiktól, akár kimutatja, akár nem, akár bevallja magának, akár nem. Erre
is érvényes, hogy úgy lehet jól csinálni, ha nem saját magunkra, hanem a másikra figyelünk, mert a
másik ember félelmét szinte csak a rá irányuló figyelmünkkel csökkenthetjük. Hiba, ha nem
kalkuláljuk bele, hogy a másik fél. A hibát általában az követi el, akit teljesen elborít a saját
félelme, és az ezzel való foglalatosság.

A közeledés nagyon fontos állomása az érintés pillanata, bármilyen érintésé, legyen az

véletlen vagy szándékos. Amikor két ember bőre érintkezik, akkor öntudatlan módon hihetetlenül
sok információ cserélődik ki. Úgyis kifejezhetjük, hogy az érintés során a tudatalattink a másikról
szinte mindent megtud. Itt az érintés jelentőségét szeretném kiemelni, ami legegyszerűbb
formájában abban áll, hogy egy véletlen vagy szándékos érintés során mindenképpen érezzük,
hogy vonzalmunk mélyül, vagy ellenkezőleg, inkább távolodni szeretnénk attól az embertől. Az
érintés tehát nagyon kényes dolog. Van, aki kimondottan fél tőle, van aki szereti. Akárhogy is, a
jelentősége tagadhatatlan.

Ökölszabály: Nem te vagy a fontos, hanem a másik.

5. A SZEX
Tétel: A szex jó dolog.
Normális esetben a szex az egyik legfontosabb örömforrás, amiben emberi lények egymást
részesíthetik. Ennek oka, hogy a szexuális ízű közeledés során nemcsak számtalan érzés mozdul
meg bennünk, hanem szinte minden más természetes örömforrásnál határozottabban indul meg
szervezetünkben az endorfin termelődés. (Endorfinoknak azokat a vegyületeket nevezzük, amiket
öröm esetén az agy termel, élettani oldalról tekintve pedig az agy endorfin termelése az a kémiai
esemény, amit örömként érzékelünk.)
Mindenféle közeledési, bekebelezési, ki-, és elsajátítási törekvésben, odaadásban,
lelkesültségben, örömben, bármilyen típusú mámorban, extázisban fellelhetjük a szexuális
motivációt. Ha a szexuális vágyat tekintjük a legalapvetőbb emberi motivációnak, akkor rendkívül
magas heurisztikus értéke van, mert ezen az alapon valóban képesek lehetünk mindenféle emberi
viselkedés reális magyarázatára. Ha szűkítjük a megközelítést, és csupán azt tekintjük szexuális
magatartásnak, ami a szexuális aktus elérésére irányuló viselkedés, a szexuális aktus
következményeképpen előálló viselkedés, és maga a szexuális aktus (nem számítjuk bele például a
terhességet, szülést, szoptatást, gyermekgondozást, amiket valójában elég nehéz nem szexuális
természetű viselkedésnek tekinteni), még akkor is ide tartozik a tetszéstől az udvarláson át a
szexuális aktuson keresztül a szexuális partnerünkhöz való ragaszkodásig minden. Még szűkebb
értelemben szexualitásnak csupán magát a szexuális aktust, és az azt időben legközelebb megelőző
és követő viselkedéseket tekintjük.
A szexualitással ezúttal a harmadik, szűk értelemben foglalkozunk. A kérdés, mint minden
eddigi, a kapcsolatra vonatkozó gondolatnál itt is az, hogyan lehet jól csinálni. Miképp lehet jól
csinálni abban az értelemben, hogy abból a résztvevőknek a lehető legnagyobb öröme származzék?
A szexről először is azt kell tudni, hogy nagyon egészséges valami, azaz a résztvevők lelki
és fizikai állagát szinte minden másnál jobban javítja. Ez minden szexre igaz, kivételnek csupán a
személytelen szex tekinthető. (A személytelen szex az esetek nagyobb részében a fizetett
 31

szolgáltatásként igénybe vett, és nyújtott szex.) A szexualitás minden egyéb esetben egészséges,
beleértve az úgynevezett „perverziókat” is, mert semmilyen szexuális együttlét nem perverz, ami
felnőtt emberek között ép tudatállapotban, közös megegyezés alapján történik. Egyáltalán, az
„egészséges szex” körébe azon kívül is rettentően sok furcsaság tartozik, amit kultúránk,
környezetünk „normálisnak” ítél.
A szex fincsi. Nem mindenkinek, nem mindig, nem mindenkor és nem minden
körülmények között, de bizonyos vagyok abban, hogy ha a szex valakinek az együttlétek túlnyomó
részében nem okoz több örömöt, mint amennyi mást, akkor az az ember fizikailag, mentálisan,
vagy egyik értelemben sem tekinthető egészségesnek. Ez arra az esetre is vonatkozik, amikor
csupán egyetlen partnerrel alakul következetesen úgy, hogy kevés a szexbéli öröm. Ilyenkor
nyilván érdemes megvizsgálni, mi gátolja az adott kapcsolatban az öröm szabad buzogását.
Végtelen számú eljárás létezik arra, hogyan kell a szexet rosszul csinálni. Ezek közül
megemlítenék néhány olyat, amit tipikusnak találok. Ilyen az (ez inkább nőkre érvényes), amikor
fő törekvésünk, hogy ne magunknak, hanem a másiknak szerezzünk örömöt. Ilyen az is, amikor a
szexet valamiféle kötelességnek, ellenszolgáltatásnak tekintjük. Ilyen az, amikor a szexszel
kapcsolatban vallási, neveltetési, vagy bármely egyéb okból akkora bűntudatunk van, ami
megakadályozza, hogy örüljünk neki. Vagy ha nem azzal, nem akkor, és nem úgy szexelünk,
ahogyan szeretnénk. Pompásan el lehet rontani azzal is, ha a szexet tudatosan vagy öntudatlanul a
másik befolyásolásának eszközeként, manipulációs lehetőségként kezeljük. Kitűnően el lehet
rontani azzal is, ha azon aggódunk, vajon mennyire fogunk tetszeni, és mennyire vagyunk „jók”
benne. Felülmúlhatatlan lehetőség a szex elrontására az, ha nem szexelünk. Lehet a szexet
elrontani úgyis, hogy saját magunk, vagy a másik vágyát illetlennek vagy természetellenesnek
találjuk, emiatt aztán viszolygunk megtenni azt, amire leginkább vágyunk. Szexnek tekintjük az
önkielégítést is. Ez utóbbit viszonylag nehéz elrontani, de némely igyekvőnek még ez is sikerül.
A szexszel az a helyzet, hogy öröme önmagából fakad. Minél spontánabb, azaz minél
kevesebb az ölelkezés örömén kívüli megfontolás játszik benne szerepet, annál jobb szokott lenni.

A szex a kapcsolaton belüli szabadság és spontaneitás legfőbb terepe. A problémák ezúttal

is ugyanabból származnak, mint bármely szabad és spontán cselekvés esetén: kultúránk és
neveltetésünk bizonyos magatartásokat, gondolatokat és érzéseket elfogadhatónak, másokat pedig
elítélendőnek tart. A bennünk élő szigorú morális bíró és az ugyanígy bennünk élő, játékra és
örömre vágyó gyermek legdrámaibban talán a szex területén ütközik meg. Amennyiben az előbbi
győzedelmeskedik, a szex vacak lesz, ha az utóbbi, akkor jó. A szex ugyanis játék, a bennünk élő
gyermek egyik legkellemesebb társasjátéka.
Ahhoz, hogy a szex igazán boldog legyen, a következő három megállapítást nagyon
komolyan kell venni: 1. a szex játék,
2. a szex öröm,
3. a szex szabad (és ez azt is jelenti, hogy sosem muszáj).
Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a játék gyerekeknek való, az öröm csak nagyon
korlátozott feltételek között engedhető meg, a szabadság pedig veszedelmes anarchiához vezet.
Akik ezt gondolják nem boldogok, akár bevallják, akár nem, akár tudnak róla, akár sejtelmük sincs
saját boldogtalanságukról. Ezek az emberek kimaradnak az életből, zombik.
Mindannyiunkban van kisebb-nagyobb hajlam a zombiságra, hisz ahhoz, hogy szűkebb és
tágabb környezetünkben elfogadhatóan üzemeljünk, valamilyen mértékű „zombiságot” magunkra
kell vennünk. Én pusztán azt szeretném megértetni, hogy a szex a társas kapcsolatok egy olyan
 32

kitüntetett területe, ahol erre a legkevésbé van szükség. Mármint abban az esetben, ha jól akarjuk
magunkat érezni benne.

Hogyan csináljuk tehát jól? Amikor megpillantunk valakit, aki szexuális vágyat ébreszt
bennünk, első számú teendőnk, hogy vonzalmunkat valamiféleképpen a tudomására hozzuk. E
„tudomásra hozás” társadalmi csoportoktól függően más és más formát ölthet, van ahol egyenes és
nyílt, van ahol áttétteles, vagy többszörösen áttételes, és bár az elutasítás kockázatát rejti, mégis
elkerülhetetlen. Hiszen aki nem hozza a másik tudomására, hogy mit szeretne, az igen kis eséllyel
kapja meg, amire vágyik. A kockázatot bizony vállalnunk kell. A vágyott személy eztán vagy
reagál, vagy nem. Ha nem reagál, akkor érdemes újra és újra útjára indítanunk az üzenetet egészen
addig, amíg reagál. Ha reagál, akkor válasza lehet elutasító, elfogadó, vagy valami a kettő között.
Ha válasza elfogadó, akkor ’love, peace and joy’, ha elutasító, vagy többféleképpen értelmezhető -
és ez a leggyakoribb eset-, akkor nyilván azon kell igyekeznünk, hogy a válasz idővel az igen
irányába mozduljon el. Ezt hasonlóképpen érhetjük el, mint hogy a másik számára vonzó és
kívánatos személlyé váljunk: odaadóan figyelünk rá, és közben felépítjük magunkban azt a
meggyőződést, hogy a másik számára sok örömet tudunk nyújtani a szex terén. Ezen meggyőződés
hiányában esélyünk elég csekély. Akkor is az, ha nem tudunk a másikra odafigyelni.
Rossz megelőző tapasztalatok esetén igen nehéz feltáplálni magunkban a hitet, hogy
szexuális értelemben képesek vagyunk sok örömet adni és kapni. Amikor kétségeink támadnak a
képességeink felől, emlékezzünk vissza azokra az esetekre, amikor minden a lehető
legkellemesebben történt, és egyáltalán ne foglalkozzunk azokkal az emlékeinkkel, amelyek
másmilyenek. Ha sikerül akár csak egy olyan emlékképet felidéznünk, amely arról szól, hogy
„milyen jó is volt”, akkor ez már elég biztos talaj ahhoz, hogy szexuális kisugárzásunkat
erőteljesen pozitívvá tegye.
A másikra figyelni pedig azért lényeges, mert ez megerősíti a biztonságérzetét (erre szinte
mindenkinek nagyobb szüksége van, mint gondolnánk), és azt a benyomást kelti benne, hogy ő egy
érdekes és fontos személy. Ez a folyamat lehet hosszabb vagy rövidebb, és fontos tudni, hogy
bárkit meg lehet hódítani. Csupán az a kérdés, hajlandók vagyunk-e a szükséges időt és energiát
ráfordítani. Még egyszer hangsúlyozom: bárkit meg lehet hódítani.

Amikor lassacskán sor kerülhet az ágyjelenetre, akkor rendkívüli mértékben megnő az

esélye annak, hogy bénázunk, ügyetlenkedünk és esetlenkedünk. Partnerünk is ezt teszi, mi
azonban magunkkal vagyunk elfoglalva, és hacsak nincs hatalmas tapasztalatunk, akkor saját
idétlen vacakolásunk előbb-utóbb zavarba ejt bennünket. (Szerelmes gerjedelmünk közben
leeresztett gatyával, fél lábon ugrálva próbálunk a hozzánk makacsul ragaszkodó zoknitól
megszabadulni, vagy azon izgulunk, hogy „mit fog szólni, ha meglátja, hogy nagy a mellem, kicsi
a mellem, folt van a derekamon, pattanás a fenekemen”, vagy „nem számítottam erre, úgyhogy
nem a legszebb bugyimat vettem föl”, esetleg „most veszem csak észre, hogy a gatyám már
harmadik napja van rajtam és egy kicsit féknyomos, elfelejtettem megborotválkozni”, stb.) Máskor
félelmünkben még némi aggályoskodással is megpróbáljuk magunkat elbizonytalanítani. („Mi
lesz, ha nem lesz jó, ha nem csókol jól, ha nem áll fel”, és így tovább.)
Kicsit talán szégyenkezni fogunk, kicsit talán elmegy a kedvünk, és vérmérsékletünktől
függően hosszabb-rövidebb ideig megakadunk ezen a ponton. Én azt javaslom, hogy
ügyetlenkedjünk bátran, féljünk bátran, és essünk bátran zavarba, mert mindez nem gond, bár azt
hisszük, hogy az. Nyugodtan bízzuk rá magunkat kölcsönös vágyunk erejére, és a leghasznosabb
tanács, amit erre a pillanatra adhatok az az, hogy legyen bármi, gondolkodás nélkül és azonnal
tegyük meg azt, ami eszünkbe jut. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, hiszen ezer öntudatlan félelem,
 33

rejtett megfontolás és belső vívódás hat ránk bénítóan, abba az irányba sodorva viselkedésünket,
hogy véget vessünk a kínos helyzetnek, és lehetőleg a vereség keserű érzése nélkül kihátráljunk.
A bénultság biztos jele, amikor gondolataink kezdenek a saját-, és a partnerünk testétől
elkalandozni. Ahhoz, hogy a javaslatomnak megfelelően cselekedjünk, határozottan kettőnk testére
kell irányítani figyelmünk fókuszát, és ha eltérül onnan, akkor újra és újra visszairányítani. A
másik testében, mozgásában, hangjában, illatában való gyönyörködés, és a saját testi vágyunk
növekedésére irányuló erőteljes figyelem az, ami átlendít bennünket a kritikus pillanatokon.

Ezt az érzékeny szakaszt némi gyakorlattal sikeresen átvészelhetjük, és következhet egymás

testének felfedezése. Megeshet, hogy e nélkül is lehet jót szexelni, ám ez a gyönyörűséges
felfedezőút nagyon sokat ad vágyunk növekedéséhez. Ezen a ponton dől el, hogy a taszítás vagy a
vonzás lesz-e erősebb valamelyikünkben, vagy mindkettőnkben. Ha a taszítás, annak számtalan
oka lehet: belső félelmek, külső körülmények, aggodalom a betegségtől, hirtelen átfutó viszolygás,
a másik valamilyen nem várt reakciója, merevedési probléma, nedvesedési probléma, stb.
Mindegyik alapja az igazi közelségtől való félelem, amely olyan erős lehet, hogy csak a
halálfélelemhez hasonlítható. Általában is igaz, hogy az emberi lény legerősebb vágya és félelme
ugyanarra vonatkozik: nevezetesen a másik emberhez való közeledésre és egybeolvadásra.
Minthogy az egybeolvadás a személyiség megszűnését jelenti, a halálfélelem közeli rokona. Az
orgazmus-, és merevedési problémák, a szexszel kapcsolatos félelmek, viszolygások mind erre a
félelemre utalnak.
Egymás testének felfedezése akkor igazán élvezetes, ha közben képesek vagyunk
megfeledkezni saját testünkről, és minden figyelmünket partnerünk testére irányítani. Ez bizony
olyasmi, ami tudat alatti félelmeink miatt nemigen megy magától, tehát gyakorolni kell. Egy új
kapcsolatban ezért az első néhány együttlét ritkán jelenti a közös szexuális élet csúcspontját. (Ha
szabad egy apró technikai tanáccsal szolgálnom ezen a ponton, azt javaslom, hogy ezúttal is
kíséreljük meg felvenni partnerünk lélegzésének ritmusát. Ez az eljárás egy olyan „szerszám”,
amivel szinte bizonyosan túljuthatunk a másik testének felfedezése során felbukkanó
nehézségeken.)
Ennyi dologra tudatosan figyelni, és közben még örülni is szinte lehetetlen. Annyit javaslok
csupán, hogy ha ebben a helyzetben az itt leírtakból bármi eszünkbe jut, azt bátran használjuk föl.

A közhiedelemmel ellentétben egyébként a megkísérelt szexuális együttlétben nincs kudarc,

vagy siker. Arról van szó csupán, hogy a testi együttlét egy olyan pillanatát éljük át, amelyik így
vagy úgy alakul. Amennyiben a siker vagy kudarc dimenzióiban, vagy bármiféleképpen értékelni
próbáljuk ami történik, azzal a szexuális együttlétet a verseny birodalmába vonjuk, és ez jelentősen
csökkenti az örömöt. A szex helye, legalábbis amennyiben célunk a boldogságos együttlét, nem a
versenyben, hanem a játékban van.

Gyakori panasz a nők részéről, hogy a férfiak „nem szeretik”, kihagyják az előjátékot, hogy
minél hamarabb a „lényegre” törhessenek. Ez azért probléma, mert a szexuális vágy emelkedő
hullámának el kell érnie egy bizonyos magasságot ahhoz, hogy a behatolás és az azt követő
izgalmas történések mindenki számára valóban kellemesek legyenek. Én úgy gondolom, hogy a
férfiaknak nem az előjátékkal van gondjuk, hanem tudva vagy öntudatlanul azzal, vajon
fennmarad-e a merevedésük. Egy férfi számára többnyire igen kínos, ha büszke zászlólobogtatás
után egyszer csak félárbócra ereszkedik. Ilyenkor felmerül az aggodalom, hogy vajon sikerül-e azt
a zászlót újra meglobogtatni, vagy hosszabb távon magasan tartani. Az a javaslatom, hogy az
 34

előjáték szakaszában foglalkozzunk intenzíven egymás erogén zónáival. Ezt bármelyik partner
megteheti, akár felváltva is, ahogy éppen kedvük tartja.
Ez a szakasz elég hosszú lehet, mert az a rejtett irányultsága, hogy közös ritmust és hőfokot
találjunk. Minthogy két ember ritmusa, izgathatósága ritkán azonos, ez az összehangolódási játék
nagyon fontos. (Előfordul az is, hogy a szex szinte azonnal tökéletes két ember között, és
ismétlődően lehet az együttlét során bekövetkező csodálatos mámorra számítani, de ez a legritkább
eset.)
Nincs semmi baj, ha ez az összehangolódás nem sikerül azonnal. Nem kell ugyanis azt hinni,
hogy valami rettentően fontos dolog dőlt el az első szent alkalommal. Gondoljunk csak arra, hogy
ha az ügy elég érdekesnek ígérkezik, lesz még lehetőségünk újra próbálkozni. Könyörgöm, ne
terheljük meg a szexuális együttlétet azzal, hogy annak valamiféle sikernek kell lennie, mert a
puszta együttlét, az érzelmek áradása, a testi érintkezés öröme, a kapcsolatban rejlő óriási
lehetőségek sejtelme mind-mind sokkal fontosabb, mint az a „siker”, amit az orgazmus, illetve az
ejakuláció jelent. Persze az is nagyon fontos, és a férfiak számára tipikusan az ejakuláció jelenti az
aktus sikeres befejezését, míg a nők számára az orgazmus fontos, ám kisebb jelentőségű dolog. A
nők gyakran több örömet lelnek a szex elhúzódó játékában, a férfiak viszont általában
„eredményre”, azaz ejakulációra törekszenek. A közös öröm legalapvetőbb feltétele, hogy
elvárásainkat és igényeinket sikerüljön összehangolni. Ehhez azonban nagy-nagy türelemre, igen
magas önértékelésre és jó kommunikációs készségre van szükség.
Saját igényeik kommunikálása nem könnyű feladat. Először is arról van szó, hogy érdemes
tudnunk, mi az, ami örömöt okoz. Ezután elegendő bátorságunk kell legyen ahhoz, hogy képesek
legyünk igényelni, és igényeinket közölni is. Talán még ma is akadnak olyanok, akik azt hiszik,
hogy ilyen vagy olyan szexuális igényük partnerükben netán viszolygást kelt, és emiatt elutasítja
őket. Jó tudni, hogy a kielégítetlen igények előbb-utóbb megtalálják a maguk levezetési
csatornáját, és amennyiben a kapcsolat fontos, jó tudomásul venni, hogy ezt a csatornát érdemes a
kapcsolaton belül megtalálni. A kapcsolatban résztvevők személyétől, szociális hátterétől, a
kapcsolat intimitásának adott fokától, azaz ezernyi tényezőtől függ, hogy miképp közöljük
óhajunkat. Általában már vágyaink belső számba vétele is annyira át van szőve félelmekkel,
szégyennel, előítéletekkel, tilalmakkal, parancsokkal, rég elfelejtett, de a lelkünk mélyén még
eleven történetekkel és tapasztalatokkal, hogy csak nagyon nehezen fogalmazódnak meg bennünk
tisztán. Gyakran előfordul az is, hogy elképzeléseink vannak ugyan, de nem találjuk a megfelelő
kifejezésmódot. Jómagam –talán azért, mert férfi vagyok- azt tartom a legcélravezetőbbnek, ha
igényünket érthető szavakba öntjük, és kimondjuk. Lesz ami lesz.
Az előjátékot követő behatolás nagyon kényes pillanat. Az erre vonatkozó ismeretek szerint a
férfilélek legmélyén ekkor az az aggodalom és vágy munkálkodik, hogy a másikban esetleg elvész,
az őt mintegy fölfalja, bekebelezi. A női lélek legmélyén ugyanekkor az az aggodalom és vágy
jelenik meg, hogy megsebesül, hiszen idegen test hatol a testébe. Ezen aggodalmak
következménye lehet a korai magömlés, a merevedési zavarok, az orgazmus-problémák, és az a
jelenség, hogy szex közben hirtelen, váratlanul és kiszámíthatatlanul megszűnik minden erotikus
érdeklődés. Amikor végre a vágy kerül túlsúlyba, az automatikusan megjelenő frikciós mozgás
(mechanikus csípőmozdulatok) elindítja az endorfin termelést, és a félelmek után már nagyon is
élvezzük a szeretkezést.
Ebben a szakaszban is azt kell eldöntenünk, hogy a mélyben rejlő sötét, megfoghatatlan
félelmek vesznek-e erőt rajtunk, vagy pedig képesek vagyunk átadni magunkat a spontaneitásnak
és örömnek. Meggyőződésem szerint ez tudatosan szabályozható, mégpedig azzal, hogy
figyelmünket folyamatosan partnerünk testére és saját felajzottságunkra fókuszáljuk. A figyelem
 35

elkalandozása mindig annak a jele, hogy valami öntudatlan félelem akarja átvenni az irányítást
tudatunk és viselkedésünk felett. Figyelmünk tudatos irányításával belső félelmeinknek ezen
szándékát megakadályozhatjuk, és örömet, boldogságot találhatunk.
Ha az ejakuláció és az orgazmus, ideális esetben mindkettő megtörtént, azzal a szexnek
sajnos vagy szerencsére még nincs vége. Jó néhány nő panasza az, hogy ilyenkor váratlan, gyors
fizikai és érzelmi távolodás következik be (elhúzódás, cigarettára gyújtás, elalvás, stb.). Amiképp a
nők izgalmi állapota lassabban nő a férfiakénál, azonképpen lassabban is cseng le, ezért ők
igényelnek még valamiféle bensőséges kommunikációt, ölelést, beszélgetést, duruzsolást,
simogatásokat. Szerintem a férfiak is igényelnék, ha tudnák, hogy milyen jó, és ha nem úgy
lennének programozva, hogy az ejakulációval a szex véget ér.
Valamit még szükségesnek tartok megjegyezni: tudomásul kell venni, hogy a szex bizony
energiába kerül. Ahhoz, hogy kedvünk legyen szexelni, azt kell éreznünk, hogy a szexből több
örömünk származik, mint amennyi energiát veszítünk. Ez az arány különböző kapcsolatokban,
különböző életkorokban, és különféle élethelyzetekben más és más. Érdemes arra törekedni, hogy
a szex mindig nagyobb élvezetet nyújtson, mint amennyi fáradtsággal jár. Ehhez bizony fantáziára,
kreativitásra és partnerünk együttműködésének biztosítására van szükség. Amennyiben tartósan jó
szexuális életre vágyunk valakivel, állandó készenlétben kell lennünk, hogy az izgalom és az öröm
újabbnál újabb formáit találjuk. Ez rettentően nehéz. A bejáratott kapcsolatok jól kialakított,
kényelmes automatizmusai nagy nehézséget jelentenek. Én úgy gondolom, hogy a bűntudat után a
szex legnagyobb ellensége a lustaság. (Sok tartós kapcsolatban a hűség oka nem annyira az érzelmi
kötődés ereje, mint a szimpla lustaság.) A szexre való lustaságon úrrá lenni bár rettentően nehéz,
mégis igen egyszerű: csak csinálni kell.
Ökölszabály: A közeledésben és a szexben mindig azt tedd, ami először jut az eszedbe.

6. MIT AKARUNK EGY KAPCSOLATTÓL

Tétel: Minden pillanatban tudnunk kell, hogy mit akarunk egy kapcsolattól.
A legfontosabb dolog, hogy tudjuk, mit akarunk egy kapcsolattól, vagy legalábbis hozzunk
egy előzetes döntést, hogy mit szeretnénk tőle. Ezt azért tartom lényegesnek, mert ezzel
elkerülhetjük, hogy saját magunkat, illetve a partnerünket olyan tévedésbe ejtsük, aminek hosszabb
távon nagyon kínos következményei lehetnek. Érdemes tehát a tévedést, félrevezetést és
összevisszaságot elkerülni.
Azért nehéz igazán pontosan tudni, hogy mit szeretnénk egy leendő kapcsolattól, mert az
elképzeléseinkben jelentős szerepet játszik például az, hogy mit tartunk helyesnek, mit tartunk
elfogadhatónak, miről gondoljuk, hogy örömet okozna, stb. További nehézséget jelent, hogy már
rövid ismeretség után is viszonylag világos elképzeléseket gyártunk le magunknak arról, hogy a
másik ember vajon mit akarhat, mit szeretne, mire vágyik, mit gondol arról, hogy neki mi lenne jó,
stb. Akár magunkról gondolkodunk, akár a másikról, nagy valószínűséggel tévedésben vagyunk.
Részben azért, mert a legőszintébb, legmélyebb vágyaink megismerésében általában nem vagyunk
túlontúl járatosak, részben pedig azért, mert a másik emberrel kapcsolatban csupán a saját rá
vonatkoztatott fantáziáinkra és gondolatainkra támaszkodhatunk, nem a valós adottságaira. (Efféle
fantáziákat általában azért alakítunk ki, mert öntudatlanul és automatikusan támpontokat keresünk
ahhoz, hogy együttlétünk folyamatát ilyen vagy olyan irányba elindítsuk.)
 36

A kapcsolat első szakaszában többnyire sötétben tapogatózunk, kapkodunk, és kaotikus

gondolatokból próbálunk működőképes viselkedési stratégiát, érzelmi alapozást konstruálni. A
kapcsolat a továbbiakban persze ennek megfelelően alakul, így teljesen véletlenszerűen indul el
valamelyik irányba. Ugyanígy véletlenszerű lesz az is, hogy milyen ponton lyukad ki egy olyan
állapotra, ami már valamiféle működő kapcsolatra jellemző, és valamiféle nyílt vagy rejtett
megegyezés-csomagnak tekinthető. Mivel ez a helyzet véletlenszerűen áll elő, sokszor csupán a
szerencsén múlik, hogy a résztvevő feleknek legalább minimális megelégedésére szolgál-e. Ebben
a helyzetben szoktuk azt gondolni, hogy „igen, nagyon jó ez, de…, minden rendben van vele, de
talán azon kéne változtatnunk, hogy…”.
A kapcsolat hajóját később is rejtett áramlatok, viharok, szelek és hullámok sodorják ide-
oda, vagyis jobbára a vakszerencsétől függ, hogy hosszú távon boldogok leszünk-e vagy sem. Az
ilyen véletlenszerűen alakuló viszonyok között alig mérhetően alacsony a boldog kapcsolatok
aránya. Persze sokan úgy gondolják, hogy a véletlen és az ebből fakadó izgalom, a rejtett ösztönök
működése, a váratlanság adja egy kapcsolat sava-borsát, a tudatosság pedig megöli a kapcsolat
spontaneitását, és élettelenné változtatja azt. Talán igazuk van, talán nincs, én mégis úgy hiszem,
hogy „ha hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján”, akkor a kapcsolatban több lesz a sav meg a
bors, mint a habcsók. Igaz, azt is lehet élvezni.
A én álláspontom az, hogy a tudatosság növelésének az élet bármely területén az a célja,
hogy minél nagyobb hatalmat szerezzünk a saját életünk fölött. Minden rendben van azokkal, akik
ezt a koncepciót elutasítják, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy ők előbb-utóbb más emberek
céljainak rendelődnek alá, vagy a puszta véletlenek játékszerévé válnak. Ami persze szintén lehet
jó móka.
Azt javaslom tehát, hogy mihamarabb döntsük el, mit szeretnénk egy kapcsolattól. Amikor
ezt a döntést előkészítjük, hagyjuk tökéletesen figyelmen kívül a másik felet. Ezután amennyire
csak képesek vagyunk rá, őszintén nézzünk magunkba, és figyeljük meg, hogy a lelkünk mélyén
valójában mire vágyunk. Ez egy hosszadalmas folyamat. Ne higgyük, hogy ha valamire rájöttünk,
akkor már a végén is vagyunk. A hosszadalmas azt jelenti, hogy normál esetben érdemes néhány
hetet szánni erre a töprengésre még akkor is, ha látszólag nyilvánvaló, mit is szeretnénk. Meg
fogjuk érezni, amikor lelkünk mélyéről megjön az igazi válasz, mert ahhoz egy „aha, ez az”-érzés
társul.
Erre az önvizsgálatra azért van szükség, hogy ne tévedjünk el saját igényeink és
várakozásaink rengetegében, mert annak hosszú távon komoly következményei lehetnek. Hogy
csak a leggyakoribb esetet említsem: valaki hét-nyolc éve él egy kapcsolatban, van már egy-két
gyereke, és akkor rájön, hogy valójában nem is ezt akarta. Ez azért kellemetlen, mert az életben
három dolgot nem lehet visszacsinálni: a megszületést, a halált és a gyerek születését. Ha tehát
nem látjuk világosan, mi is az, amit egy kapcsolattól valójában várunk, és mindenféle külső, belső,
ismert és ismeretlen erőnek kiszolgáltatva sodródunk, olyan helyen köthetünk ki, amit egyáltalán
nem akartunk meglátogatni. Szóval érdemes néhány hetet az önvizsgálatra szánni.
Sokszor azért nem jövünk rá, hogy mit szeretnénk, mert a lelkünk mélyén úgy érezzük,
hogy az úgyis lehetetlen. Ugyan rájövünk, hogy mit szeretnénk, de azonnal eldobjuk a gondolatot,
mert megvalósulását lehetetlennek érezzük. Lehetetlennek azért, mert aktuális élethelyzetünk nem
engedi meg, vagy a választott partner tűnik alkalmatlannak igényünk betöltésére. (Pedig valójában
csak nem hisszük, hogy méltók vagyunk rá.)

Két dolgot szeretnék leszögezni: az egyik az, hogy az élet tényleg elég hatalmas és gazdag
ahhoz, hogy bármi lehetséges legyen benne, még saját magunk számára is; a másik pedig az, hogy
 37

bizonyosan akad a világon olyan férfi vagy nő, akivel vágyainkat megvalósíthatjuk. Ami korlátoz
bennünket abban, hogy ezt felismerjük, az az életről, saját magunkról és az emberekről való
tapasztalataink töredékessége. Ezt persze ritkán ismerjük fel, mert valahogy mindig mindenki úgy
viselkedik, érez és gondolkodik, mintha mindent tudna mindenről.

A biztos megfontolás másik korlátja lehet, hogy partnerünk vagy lehetséges partnerünk
annyira felkelti a figyelmünket, hogy mindenáron vele akarjuk megvalósítani vágyainkat. Emiatt
tökéletesen elfeledkezünk arról a statisztikai evidenciáról, hogy a világban rengeteg férfi és nő van.
Bármely adott pillanatban minimum legalább 20 millió férfi és nő futkos a föld kerekén, aki
alkalmas lenne az általunk kijelölt szerep betöltésére, bármilyen speciálisnak gondoljuk is azt a
szerepet. Ám tudatunkat teljesen betölti az az egyetlen egy. Hisz ő nem „valahol” van, hanem
éppen itt, és önbizalmunk normálisan általában olyan alacsony, hogy még elképzelni sem tudunk
senki és semmi mást, nemhogy lépéseket tenni egy másik kapcsolat megvalósítására. Ez esetben is
azt javaslom, hogy nagyon pontosan képzeljük el, mi az, amit adott pillanatban ettől a bizonyos
lehetséges kapcsolattól szeretnénk. Nem azért, hogy mindenáron az valósuljon meg, amit
kitaláltunk, hiszen -tekintettel arra, hogy azok a történések, amelyekben más emberek is
szerepelnek, mindig kicsúsznak az ellenőrzésünk alól- úgysem fog. De legalább esély legyen rá,
hogy a dolgok abba az irányba induljanak el, amerre szeretnénk. Ez az esély nagyon lényeges.
Még lényegesebb, hogy ha tiszta képet alakítunk ki a vágyainkról, akkor rejtett módon az is
világossá válik, amit nem szeretnénk. Így azonnal tudatosíthatjuk, ha egy viszony az általunk nem
kívánt ösvényre téved, és nem csak évek múlva döbbenünk rá, hogy nem a megfelelő úton járunk.
Bárki, aki átélt már olyat, hogy kapcsolata nem a megfelelő módon alakult, pontosan tudja, milyen
óriási dolog időben észlelni, amikor a dolgok rossz irányba indulnak el, és nem csak utólag
felismerni tévedéseinket.

Sok mindent lehet várni egy kapcsolattól: kellemes szórakozást, hogy életünk végéig
boldogan élünk, hogy igazi társra találunk, esetleg remek beszélgető-, tánc-, vagy szexpartnerre
teszünk szert, vagy megalapozzuk az anyagi biztonságunkat, és így tovább. Ám ennél szokatlanabb
dolgokat is várhatunk. Akadhat olyan, aki egyszerre több, ellenkező nemű partnerrel szeret együtt
élni, vagy nagyon speciális igényei vannak, mondjuk imádja, ha a barátnője gyönyörű harisnyákat
hord, a cél bármi lehet. A lényeg, hogy a kapcsolat elején világosan lássuk, mit szeretnénk. Ezt az
elképzelésünket persze időről-időre módosíthatjuk. Ahogy a kapcsolat előre halad, más és más
elképzeléseink alakulhatnak ki a beteljesült jelent, illetve jövőt illetően. Ám ha jobban szeretjük
kézben tartani a dolgainkat, mint sodródni velük, akkor érdemes időt és energiát szánni arra, hogy
a lehető legnagyobb mértékben tudatosítjuk, mit is szeretnénk.

Hogyan tudjuk eldönteni, hogy mit akarunk egy kapcsolattól? Akarhatunk futó kalandot,
akarhatunk egy vagy néhány alkalmas szórakozást, netán vágyhatunk arra, hogy „járjunk”
valakivel, ami azt jelenti, hogy esélyt adunk a tartósabb barátságnak, netán szerelemnek is, és
vágyhatunk tartós kapcsolatra. Ez azt jelenti, hogy kapcsolatunkat kizárólagosra kívánjuk alakítani,
azaz gyengéd célokkal nem fordulunk majd másfelé. Természetesen olyan tervünk is lehet, hogy
„végleg megállapodunk”. Ebben az esetben lezárjuk életünk egy „fiatalkorinak” nevezett
szakaszát, és elkezdünk egy következőt, ami az úgynevezett érett, felnőtt kornak felel meg. Ekkor
úgy képzeljük, hogy a kapcsolatot élethossziglan szeretnénk fönntartani (hogy melyik résztvevő
élethosszáigról van szó, azt a döntés pillanatában nemigen szokás tisztázni, kvázi „addig vagyunk
együtt, amíg meg nem halsz”). Ilyenkor már jócskán bekalkuláljuk a másokért, illetve a
 38

kapcsolatért viselt örök felelősséget és a kiszámíthatatlant is: nevezetesen, hogy bármit hozzon
magával az élet, kitartunk majd a kapcsolatban. A társasági vagy szociális előrelépés,
vagyonszerzés, hatalomszerzés, effélék, szintén tudatosítható vagy saját magunk előtt legalábbis
nyíltan vállalható céljai lehetnek egy kapcsolat elkezdésének.
A leírás sorrendjéből úgy tűnik, mintha ez valamiféle menetrend is lenne, vagyis az
elérhető célokban a kapcsolat fejlődésének fázisait jelöltük volna meg. És valóban, gyakran úgy
alakul, hogy a kedves versenyzők automatikusan ezeken a fázisokon haladnak keresztül.
Ha már a kezdeti szakaszban tisztázzuk, mit is szeretnénk, akkor nyílt vagy rejtett módon
partnerünkkel is egyeztethetjük terveinket. Mértéktelenül sok gubanc, csalódás és szükségtelen
fájdalom oka lehet ugyanis, ha a kapcsolatról való elképzelésünk jelentősen különbözik
partnerünkétől. Ha az egyik fél például meg akar állapodni, a másik viszont csak egy könnyed
szombat estét kíván, akkor igen kicsi az esély arra, hogy ezek az emberek jó időket töltsenek
együtt. Persze adódik olyan is, hogy valós vágyai felől valaki direkten, vagy félig-meddig
szándékosan tévedésbe ejti, becsapja partnerét. A felek ilyenkor sajnos sosem kerülhetnek igazán
közel egymáshoz, mert ha egy fontos közös ügyben megtévesztés van, akkor az áthatolhatatlan
korlátot emel az igazi intimitás, vagyis minden emberi viszony rejtett belső célja elé.

A megtévesztés esetét kivéve általában magunkban és a partnerünkkel is tisztázható, hogy

mi az, amit adott pillanatban a kapcsolattól várunk. Ez a tisztázás nem igényel különösebben sok
szót vagy komoly lelki beszélgetéseket, a korábbi gesztusokból és viselkedésből ugyanis a felek
számára nyilvánvaló, hogy mi a helyzet. Mélyebb beszélgetésekre a témáról inkább olyankor
szokott sor kerülni, amikor a kapcsolat valamelyik fél óhajára egyik fázisból a másikba menne át,
vagyis amikor a kapcsolat résztvevői számára világossá válik elképzeléseik eltérése. Az ilyen
beszélgetések nyitánya általában a következő: „Tulajdonképpen mit akarsz te tőlem?” Netán némi
malíciával: „Nem erről volt szó!” (Holott nem biztos, hogy előtte bármiről is „szó” volt.) Esetleg
spontán és természetes módon alakul ki egy új kapcsolati rendszer, és ilyen módon értékelődik át a
helyzet.
A lényeg az, hogy ha adott pillanatban a lehető legvilágosabban tudjuk, mit szeretnénk,
akkor van a legnagyobb esély arra, hogy a kapcsolat betöltse célját, nevezetesen, hogy a
résztvevőknek minél több örömöt okozzon. Minden maszatolás, tisztázatlanság, csúszatás, ferdítés,
hanta a kapcsolat emberi minősége elleni vétek, aminek kétes haszna csupán annyi, hogy adott
pillanatban alkalmasint csökkentheti a feszültséget.
Ennél sokkal nehezebb kérdés az, ami a kapcsolatok rejtett célját illeti. „Rejtett cél” alatt
valamiféle féltudatos vagy nem tudatos félelem kiélését, vagy vágy beteljesítését értem. Ilyesmi
lehet a valakihez vagy valahová tartozás vágya, ami lelki árvák és félemberek esetén rendkívül
gyakori, vagy valamilyen presztízsigény kielégítése („nézzétek milyen pasim/csajom van”), olykor
pusztán a magánytól való félelem elhárítására tett kísérlet, unaloműzés, vagy gyakorlatias célok,
mint a segítségszerzés, háztartási teendők elláttatása, önbizalmunk megerősítése, nemrégiben
szerzett kapcsolati sérülésünk gyors gyógyítása, vagy pusztán az az elementáris igény, hogy fogjuk
valakinek a kezét.
A rejtett célokkal gyakran az a probléma, hogy bár nem tudunk róluk, várakozásunk,
vágyunk mégis rájuk irányul. Minthogy nem tudunk róluk, de ösztönösen azt szeretnénk, hogy
partnerünk rejtett vágyainkat elégítse ki, rossz érzés és elégedetlenség származik abból, ha a
kapcsolat ügyében neki másféle rejtett céljai és vágyai vannak. Amikor ez felszínre kerül, akkor
szoktunk olyasmiket mondani, hogy „nem illünk össze, nem vagyunk egy hullámhosszon” és más
efféle, tökéletesen semmitmondó kifejezéseket használunk, miközben valójában csupán azt
 39

tapasztaljuk, hogy nem tudatos, rejtett vágyunk kiélésére ez az adott viszony nem alkalmas. Ennek
az eltérésnek egy-egy futó kalandnál, vagy randevúzgatásnál nincs túl nagy jelentősége, ám
meghatározóvá válik akkor, ha hosszú távú kapcsolatra, netán együttélésre gondolunk.

A rejtett vágyakat akkor ismerjük fel, ha kielégülnek. A kielégítetlenségük sajnos nem

alkalmas arra, hogy felismerjük őket, hiszen ha nem elégülnek ki, akkor pusztán elégedetlenséget
érzünk, amit ilyen-olyan-amolyan módon racionalizálunk. Azt mondjuk például, hogy „más az
érdeklődési körünk, nem értjük meg egymást”, szemrehányó formában „nem értesz meg engem,
nem figyelsz rám eléggé, önző vagy, és nem veszed tekintetbe, hogy…” Számtalan módon
fejezhetjük ki problémánkat, ami valójában az, hogy alapvető, rejtett céljaink nem egyeznek.
Kifinomultabb lelkek ilyenkor elkezdenek kutakodni, és próbálnak rátalálni a zavar okára, amit
tipikus esetben a másik személyében, viselkedésében, természetében, neveltetésében és
felmenőiben fognak megtalálni.

Szerintem érdemesebb arra figyelni, hogy mi az, ami elégedettséget okoz nekünk, mert
rejtett céljaink felől az elégedettségünk jóval árulkodóbb, mint hiányérzeteink. Például, ha
társaságban büszke vagyok arra, hogy partnerem pozitív feltűnést arat, akkor igen valószínű, hogy
az egyik rejtett célom a presztízs lehet. Ha jólesik a szex, vagy az aktus bizonyos módja, akkor a
kapcsolat rejtett célja az. Ugyanígy elégedettséget okozhat, ha a másik drága ajándékot ad vagy
utazni visz, ilyen esetben világos, hogy az egyik rejtett cél az anyagi jólét lehet. Előfordulhat az is,
hogy a kapcsolat révén bekerülünk egy bizonyos társaságba, és azon kapjuk magunkat, hogy a
„nagy emberek” közelsége olyasféle örömet okoz, mintha hájjal kenegetnének. A kapcsolat rejtett
célja ilyenkor a társadalmi előmenetel. Az is megelégedéssel tölthet el bennünket, ha partnerünk
lelki vagy testi nyavalyáink esetén nagy figyelmet fordít közérzetünkre, és mindenben igyekszik
támogatni, segíteni, gyógyítani bennünket. A rejtett cél ilyenkor egy jól funkcionáló, igazán
szerető anyuka, vagy apuka megtalálása, akivel ráadásul szexelni is lehet. Nem ritka, hogy a rejtett
cél valamilyen közös világnézet kiélése. Ilyen például az amikor partnert találunk ahhoz, hogy
szidalmazhassuk a többi embert. Mások cikizése rendkívül jó szórakozás, és pompás társasjáték
egy-egy összejövetel után. A kormány, a világ vagy egyes kiválasztott népcsoportok együttes
szidalmazása is lehet rejtett cél. Rejtett cél gyakran az, hogy az egyik fél a másikat a karrierjében,
hivatali előmenetelében, alkotó tevékenységében feltétel nélkül segítse, azaz rendelje magát alá
neki. Ekkor az egyik fél rejtett célja az előrejutás, a másiké pedig ennek az előbbre jutásnak az
összes lehetséges eszközzel történő segítése. Ha a kapcsolatban ezek a rejtett célok nem
találkoznak, akkor előbb-utóbb elégedetlenséget és csalódást érzünk, ha viszont igen, akkor
nagyon erős és szinte mindennek ellenálló együttest tudunk hasznosan működtetni. A lényeg az,
hogy a magunk elől is rejtett kapcsolati céljainkat arról ismerjük meg, hogy észrevesszük azt, ami
örömet okoz, ami nekünk jó benne.
Rejtett céljainkat gyakran azért nem ismerjük fel, mert az esetek nagy részében
ellentmondanak az értékrendünknek, a magunkról kialakított képünknek, és a számunkra fontos
személyek rólunk alkotott elképzeléseivel sem harmonizálnak. Ezért nem sikerül, vagy legalábbis
nagyon nehéz tudatosítani őket, és ha mégis megtörténik, legtöbb esetben még a kapcsolat
kétszemélyes nyilvánossága elől is eltitkoljuk felismeréseinket. Nem gondolom, hogy a rejtett
célokat bárkivel közölni kéne, de tudatosításukat nagyon fontosnak tartom, mert talán ez a legfőbb
feltétele annak, hogy egy kapcsolat jól működjék.
Elméletben mindannyian tudjuk, hogy a világban nagyon sok jó kapcsolatra alkalmas férfi
és nő van, mégis –bár általában sikerül- nehézségeink támadnak amikor el akarjuk érni egymást.
 40

Valójában az a helyzet, hogy bármelyikünknek lehet bármilyen partnere, annyi és olyan, amilyet
csak akar. Az igazi nehézséget az a kérdés okozza, hogy miképpen lehet szert tenni egy társra?
Egyáltalán milyen viszonyra mondható, hogy „van társunk”? Ezt a minőséget elég nehéz leírni, bár
tudjuk miről van szó. Akinek társa van, az másképpen él, mint az, akinek nincsen. Akinek társa
van, annak a többieknél nagyobb az önbizalma, másképp közeledik az emberekhez, másképp
alakítja baráti kapcsolatait, sőt más a fellépése is, és főképpen más megítélés alá esik a közvetlen
környezetében. A nők esetében gyakran előfordul, hogy minden egyéb körülménytől függetlenül
szerencsétlennek, és vesztesnek tekintik őket, ha nincs társuk. Vagyis hiába alakítja egy nő jól az
életét, hiába kiegyensúlyozott, vagy akár boldog, mégis gyakran sodródik a szerencsétlenek és
vesztesek kategóriájába. Számomra ez nemigen érthető, mert ugyanakkor számtalan olyan ember
van, aki egy tartós kapcsolatban boldogtalan, mégsem tekintik vesztesnek. A különbség csupán az,
hogy az egyiknek van társa, a másiknak pedig nincsen. Amikor ez szóba kerül, először a külső
jegyeket szoktuk figyelembe venni. Aki együtt él valakivel, annak nyilvánvalóan van társa, de ha
nem él együtt senkivel, csak sokat van együtt a párjával, akkor is mondható, hogy „nincs egyedül”.
Olykor ritkább együttlét esetén is elmondható, hogy valakinek van társa, mert hiába tölt sok időt
egyedül, mégis van valaki, aki úgy gondol rá, és akire ő úgy gondol, mint a társára. A
legnyilvánvalóbb külső jel mindenesetre az együttélés.

Úgy tűnik egy bizonyos életkorban eljön az az idő, amikor rendkívül fontossá válik, hogy
valakinek legyen társa. A nőknél ez általában néhány évvel hamarabb következik be, mint a
férfiaknál, és a nőkben gyakran elementárisabb az igény arra, hogy „az életben társuk” legyen.
(Természetesen vannak olyanok is, akik nem vágynak erre, mert a párkapcsolattal járó
kötöttségeket lelkialkatuk, személyiségük miatt nem szívesen fogadják el. Általános tendencia,
hogy a legfejlettebb országokban a férfiak és nők egyre nagyobb hányada él inkább egyedül, és
nem akar gyereket.)
Van egy nőkbe nevelt előítélet, miszerint minél idősebb egy nő, annál kisebb az esélye arra,
hogy megfelelő partnert találjon. Ha valaki elhiszi ezt, az valójában arra utal, hogy lusta magát
alkalmassá tenni jó kapcsolatok megélésére. Kényelmesebb ugyanis azt gondolni, hogy egyre
kisebb az esély, és úgyse sikerül, mint dolgozni magunkon azért, hogy elérjük amit szeretnénk.
Más dolog 40-50 éves nőnek lenni, és más dolog 40-50 éves férfinak lenni, mert egy férfit a
személyes életkor szerint általában sokkal tovább ítélnek vonzónak. Én azt gondolom, hogy ez
tévedés! Már csak azért is, mert nem egy olyan nőt láttam, aki 70 éves korában is aktívan
működött párkapcsolatok ügyében, és igen jól bonyolította őket. Mindenesetre az öregedést és a
szexepil elvesztését összekapcsoló hiedelem, előítélet, vagy meggyőződés igen erős nyomást
gyakorol a nőkre. Szeretném, ha ez megszűnne! Tévedés, egész egyszerűen tévedés azt gondolni,
hogy pusztán attól, mert egy nő fiatalabb, attól vonzóbb lesz! Ennek nincs reális alapja, illetőleg a
reális alapja az, hogy ha egy nő nem tud elég vonzó lenni a párja számára, vagy egyáltalában a
férfiak számára, akkor jó ideológiának tűnik a kora okozta hátrányra hivatkozni. Vagyis ez a
gondolat a nőket megkíméli attól az erőfeszítéstől, hogy tegyenek valamit annak érdekében, hogy
vonzóak és elfogadhatóak legyenek. Igazából tehát azt gondolom, hogy ezt az álláspontot
valamiféle pszichológiai lustaság szüli, és termeli újjá.
Ha már a 40-50-60 éves korosztálynál tartunk, gondoljuk végig, hogy egy független férfi
számára –nézzük a lehetséges legkiválóbb jelöltet-, ami azt jelenti, hogy más nőnek nincs hatalma
felette, általában már meg van mindene. Tehát helyzeténél és piaci értékénél fogva bármilyen nője
lehet. Mivel ambiciózus és kisebb vagy nagyobb mértékben sikeres, nem szorul rá arra, hogy
gazdag nők társaságát keresse, elvan a maga életével. Talán van egy-két gyereke akikről
 41

gondoskodik, ezzel érzelmi szükségletei is ki vannak elégítve. Egy ilyen férfinak mi oka lenne
arra, hogy elköteleződjön egy hosszú távú kapcsolatban, és vállalja az ezzel járó felelősséget és
korlátokat? Ezt a kérdést nem azért állítom élére, hogy az érintett hölgyek önbizalmát
csökkentsem, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet egy nagyon fontos tényre, nevezetesen arra,
hogy okot kell rá szolgáltatni, hogy ez a férfi hajlandó legyen belemenni egy olyan kapcsolatba,
ami függést jelent a számára. A nőnek tehát valami olyan előnnyel kell rendelkeznie, amivel más
nők nem rendelkezek. És ezt az előnyt bizony tudatosítani kell, illetve tudatosan ki kell alakítani
magunkban. Speciálisan ennek, vagy annak az embernek mi lehet az igénye, ami bennem igenis
megvan, és ami engem megfelelő partnerré tesz a számára? Ennek a feltérképezése meglehetősen
hosszú ismerkedési folyamatot kíván, ráadásul olyat, amit azért nehéz végigcsinálni, mert az
embert vágyai és vonzalmai abba az irányba sodorják, hogy minél hamarabb beteljesítse a
kapcsolatot. A vágyak sodrásában pedig nagyon sok illúzió-dudva megterem.
Mégis próbáljunk meg elgondolkodni azon, hogy mi az a tulajdonság vagy vonás, amit
érdemes magunkban kiemelnünk, vagy amin dolgoznunk kell ahhoz, hogy egyáltalán vonzóvá
tudjunk válni. Mik azok a speciális, teljesítendő igények, amiknek a kielégítése nem várható
másképpen, csak egy ilyen hosszú távú kapcsolattól, és a benne való elkötelezettségtől. Nem arról
van szó, hogy meg kellene magunkat változtatnunk, elég tisztázni, hogy mi magunk milyenek
vagyunk. Nem azt, hogy milyenek szeretnénk lenni valakinek a számára, hanem, hogy kiemelve és
fejlesztve egy-egy a másiknak különösen tetsző tulajdonságunkat, hogyan tudjuk magunkat
elfogadtatni a jelöltünkkel.

A javaslatom az, hogy először is alakítsunk ki magunkban egy olyan meggyőződést, hogy
nagyon vonzó és kívánatos személyek vagyunk, akit mindenki szeret. Ennek a meggyőződésnek a
kialakítása sokszor rettentően nehéz, mert szembe megy azokkal a hiedelmekkel, amelyek például
azt sugallják, hogy „már nem vagyok elég fiatal, engem már megnyúzott az élet, számtalan
helyzetben tapasztaltam, hogy nem vagyok olyan vonzó és kívánatos, mint szeretném”, és így
tovább. A múltra vonatkozó tapasztalatok ellenére a jövő tekintetében alakítsunk ki magunkkal
kapcsolatban pozitív meggyőződést, ennek módja pedig az, hogy mondogatjuk! Mondogatjuk
magunknak azt, hogy „rendkívül vonzó és kívánatos nő vagyok, akit mindenki szeret”! Mire való
ez a mondogatás? A mechanizmus a következő: az, hogy az életünk hogyan alakul, hogyan
kommunikálunk, milyen emberekkel találkozunk és hogyan viselkedünk velük, más szóval, hogy
hogyan alakul a sorsunk, az attól függ, hogy tudatalattinkban milyen meggyőződéseket hordozunk
önmagunkról, másokról, és a világról. Ezek a meggyőződések nem tudatosak, nem vagyunk velük
tisztában, és nem is tudjuk őket megfogalmazni, mert régi események, a neveltetésünk, a
bennünket érő kulturális és egyéb hatások, illetve információk nyomása alatt alakultak ki, és
öntudatlanul is meghatározzák az életünket.
A tudat felől új meggyőződéseket küldhetünk a tudatalattiba. Az ismételgetés arra való,
hogy a tudat és a tudatalatti között időnként véletlenszerűen kinyíló átjáróba esetleg beférkőzzön
egy ilyen új információ, és kiüsse azt a régit, majd tükröződjön a viselkedésben. Tehát mintegy
mesterségesen, önszuggesztióval próbáljuk meg átalakítani meggyőződéseinket. Minden esetleges
ellenállásunk dacára mondogassuk magunkban minél többször, hogy: „Vonzó, kívánatos nő
vagyok, akit mindenki szeret!” Néhány hét után azt tapasztaljuk, hogy meg fog változni az
emberek, főleg a férfiak hozzánk való viszonya, mert kialakítottuk azt a meggyőződésünket, hogy
szépek és vonzóak vagyunk, úgy egyáltalán, csak úgy. Ugyanez vonatkozik a férfiakra is.

Sok nő bár szeretne magának társat, mégis egyedül van, mert rejtett elutasítás működik
benne a férfiakkal szemben. Ha valaki azt tapasztalja, hogy legjobb szándéka ellenére is sokáig
 42

marad egyedül, akkor érdemes önvizsgálatot tartania azzal kapcsolatban, hogy hogyan van
egyáltalán a férfiakkal? Érdemes például megvizsgálni a korábbi tapasztalatok alapján kialakult
esetleges sértődöttséget és gyanakvást. Ha egy nő sok rossz tapasztalatot szerez arról, hogy
csúnyán elbántak vele (aminek ugye az az oka, hogy nem volt hajlandó látni a valóságot az általa
megismert férfiak személyével kapcsolatban), és ezek a tapasztalatok rejtett vagy nyílt módon azt a
meggyőződést alakítják ki benne, hogy a férfiak majd bántani fogják, ártanak neki, vagy
kihasználják, akkor nehezen lesz képes közeledni, illetőleg társat találni magának. Az ilyen rejtett
elutasítás forrása lehet még mélyebben fekvő. Például egy olyan titkos meggyőződés, hogy
igazából csak egyetlen igazi férfi volt a világon, az pedig az illető hölgy apukája, aki esetleg már
nem is él. A hölgy ilyenkor minden férfit ezzel az idealizált személlyel hasonlít össze, és egy
idealizált személy összehasonlítása reális személlyel, a reális személy vonatkozásában általában
rosszul szokott elsülni. Az ilyen féltve őrzött ideálképek sajnos egyetlen létező férfira sem illenek
rá. Ez is komoly akadály lehet.
Hasonló a helyzet a férfiak esetében is. A korábban szerzett kapcsolati sérülések könnyen
elbátortalaníthatják az emberfiát, mire válaszreakcióként általánosító előítéleteket hoz létre,
például, hogy „minden nő kurva, kivéve az anyukámat.” (Nekem ugyan nem teljesen világos, hogy
miért pont anyuka lenne kivétel az összes nő közül. Talán amiatt, hogy mégiscsak kell lennie egy
olyan nőnek, akivel kapcsolatban megbecsülést érzünk.) Ilyenkor páncél alakul ki a férfi lelkén,
amely ugyan hatékonyan védi a lehetséges sérülésektől, de megszünteti a mély, bensőséges
kapcsolat lehetőségét is. Megfigyelésem szerint ez idő tájt a felnőtt és sikeres férfiak körében elég
gyakori, hogy páncélt húznak magukra, a nőket csupán emberi játékszernek, trófeának,
sikerességük egyik bizonyítékának tekintik, megfosztván ezzel magukat attól, ami az életben az
egyik legcsodálatosabb: a társasság esélyétől, az élet és a tapasztalatok, a lélek közösségének
lehetőségétől. A korábbi rossz tapasztalatok miatt meggyökeresedett félelemnek akad olyan
feloldása is, amikor a férfi egyetlen nőre ruházza a nőkkel kapcsolatos minden pozitív várakozását,
gazdag szenvedélyét, és az összes többi nőt leminősíti. Minthogy ilyenkor a választott hölgy
idealizált figurává válik, előbb-utóbb csalódás következik, és a férfi ott áll magányosan azzal a
tapasztalattal, hogy a nőkben nem lehet megbízni, egyáltalában a nők gonosz és kártékony lények,
akik igazából egyvalamire jók, ám abban nélkülözhetetlenek, ez a valami pedig a szex. Több férfit
is láttam lelkileg, morálisan, anyagilag összetörni, és hosszú évekre tönkremenni szerelmi csalódás
miatt. Nem kell tehát alábecsülni a negatív tapasztalatok jelentőségét. Ennek ellenére azt hiszem,
hogy a nők pontosan olyanok és annyifélék, mint a férfiak. Ezért bármilyen tapasztalatot
szereztünk korábban, mindig van esély rá, hogy lelkünk virágos kertje újra színekben pompázzon,
csak ki kell várni a gyógyulási időt, ami egy-egy esetben akár évekig is eltarthat.
Gátjainkat leghatékonyabban egy olyan meggyőződés kialakításával tudjuk áttörni, hogy
egy éppen olyan, amilyen én vagyok, egy éppen olyan kell annak, aki az én társam lesz! És, hogy
az az ember van! A nők esetében a neveltetés, az élet egész folyamata, amiben valamilyenné
lettek, nem jelentéktelen mértékben arra irányult, hogy egy bizonyos fajta férfinak feleljenek meg.
A standard szerint arra vannak nevelve, hogy nekik egy jóképű, gazdag, független, odaadó,
családszerető férfi kell. Kapaszkodjanak meg: ilyen férfiak léteznek. De be kell engedni a
tudatunkba, hogy egy ilyen, és épp az a férfi igenis van, és igenis eljön!
Mindenki vágyik arra, hogy legyen egy olyan társa, akinek éppen ő kell. Hogy történetesen
azt gondolja, hogy abból egy darab van vagy 11318, ez a különbség. De könnyebb azt gondolni,
hogy egy, mert az ember azt hiszi, hogy annak a statisztikai valószínűsége nagyobb. Hisz, ha
őbelőle is egy van, akkor nyilván abból, aki hozzá illik, abból is csak egy van. Mindenesetre
biztosan van legalább egy, de inkább több olyan ember, akinek éppen te kellesz, és éppen úgy
 43

amilyen te vagy! Azért nem találod meg, mert félsz attól, hogy nincs ilyen, vagy nem akadsz rá,
vagy ha megvan, akkor elveszíted! Bár ezeket a félelmeket egy bizonyos ponton túl már a
tapasztalatok is alátámasztják, úrrá tudnál rajtuk lenni. Az az ember, aki ezeken a félelmeken
magától, vagy segítséggel úrrá tud lenni, annak igenis eljön az igaziak közül az egyik.

A félelmekről le kell mondani! A félelmeknek forrása az önbizalom hiánya, vagyis egy

olyan rejtett meggyőződés, hogy én nem érdemlem meg azt, hogy például egy vágyott
kapcsolatban boldog legyek.
Mert könnyebb áldozatul esni a félelmeinknek és bevállalni olyan kompromisszumokat,
amiket nehéz bevállalni, vagy könnyebb akár a magány könnyáztatta kenyerén élni nap nap után,
mint elhinni azt, hogy alkalmasak és képesek vagyunk egy boldog kapcsolatban létezni azzal az
emberrel, akinek éppen ránk van szüksége, és éppen úgy, ahogyan mi létezünk. Szenvedni azért
könnyebb, mert ahhoz, hogy boldogok legyünk nincs semmiféle támpontunk. Nem láttuk, legtöbb
esetben nem láttuk sem a szüleinktől, sem a környezetünkben olyan kapcsolatot, ami beteljesítené
ezt az ideált. És mivel nem láttunk ilyet, azt gondoljuk, hogy nem is lehet beteljesíteni. Pedig be
lehet!
Tehát először is alakítsuk ki magunkban azt a meggyőződést, hogy vonzóak, kívánatosak
vagyunk, és mindenki szeret bennünket, másodszor pedig építsük fel magunkban ugyanígy azt a
hitet, hogy éppen ránk van szüksége valakinek, és az a valaki mindjárt itt van! Hogy igenis
képesek és alkalmasak vagyunk arra, hogy egy olyan ember párja legyünk, akivel boldogan élünk,
akit szeretünk, és aki majd szeret bennünket.
Ezzel elkezdődik az a folyamat, amely során leépítjük önbecsülésünk hiányát. Ettől
boldogabbak leszünk, és megnő az energiaszintünk, de közben harc indul be, ami két fronton
zajlik. A belső fronton saját tudatos-öntudatlan meggyőződéseinkkel és tapasztalatainkkal kell
szembeszállnunk, a külsőn pedig a környezetünkkel.
Amikor kezdesz megváltozni, és fokozatosan alkalmassá válsz arra, hogy egy boldog
párkapcsolatban létezz, először saját belső korlátaidat kell legyőznöd. A korlátaid szégyen,
bűntudat, rettegésszerű félelem és teljes elbizonytalanodás formájában fognak mutatkozni.
Ráadásul bizton számíthatsz a külső büntetésre. Különösen számíts rá, ha változásod
pozitív. Mert ha negatív módon változol, mondjuk beteg leszel, vagy rossz állapotba kerülsz, az
talán kevésbé zavarja a környezetedet –inkább sajnálni fognak. Ám, ha pozitív módon változol,
tehát az önbecsülésed megnő, akkor a személyes értéked is nő abban közegben, és ezt nem szokták
tűrni. Ha elkezdesz megszépülni, ha elkezdesz megokosodni, ha kezd több pénzed lenni már nem
fognak annyira szeretni, mert megszoktak olyannak, amilyen voltál. A számodra fontos emberek
elkezdik veled éreztetni, hogy már nem vagy jó ember, nem jól működsz, és légy szíves változz
vissza! Ettől rosszul fogod magad érezni, és nem tudod, mi bajod van. Bántani fognak, cikizni
fognak, beszólnak, elégedetlenek lesznek veled, azt fogják mondani, hogy áruló vagy, már nem
szeretsz annyira, mint régen, és így tovább. Ezért ha valóban belevágnál egy ilyen merész
kísérletbe saját magaddal, és miért ne tennéd, számolj azzal, hogy álmatlan éjszakáid lesznek,
amiken attól rettegsz, hogy örökké magányos leszel, vagy váratlan szégyenek és szorongások
rohannak meg. Ez a folyamat természetes része, amivel számolni kell. Azt gondolom megéri!

Van még egy fontos momentum: egy párkapcsolatban az tud igazán boldogan élni, aki erre
egyedül is képes. Mielőtt komoly kapcsolatra vágyik valaki, egyedül is meg kell tudnia csinálni az
életét. Ebben az a magabiztosság segít, ami abból a meggyőződésből származik, hogy az ember
 44

úgy van jól ahogy van, és adottságai, tapasztalatai, életkora vagy bármi egyéb ellenére vonzó és
szerethető.

Napi szinten vegyük észre azt, hogy milyen fantasztikusak vagyunk ebben vagy abban, és
mondjuk el magunknak százszor. Sokan azt gondolják, hogy ez a dolog nem működik, vagy nekik
nem működik, esetleg hülyeség, mert annyira primitív. Pedig az önszuggeszció
hatásmechanizmusa nagyon egyszerű: az önmagunkhoz való viszonyt változtatja meg. Tehát
ugyanaz történik, csak másként értékeljük. A módszer rettentően óvodás, rettentően egyszerű, és
javaslom kipróbálni, mert rendkívül erőteljes hatása van.

Ökölszabály: Ha nem tudjuk, hogy mit akarunk egy kapcsolattól, akkor az nem a mi, hanem a
másik kedve szerint alakul majd.

7. AZ IGAZI
Tétel: Igazi van. Idővel gyakorta több is lesz.
Az „Igazira” vonatkozó kérdés a választás kérdése. Kit válasszunk? Elöljáróban a
legfontosabb tudnivaló az, hogy választásaink nagyon kevéssé tudatosak. Sokszor hisszük, hogy a
kapcsolatra vonatkozó jelentős döntést hozunk, valójában azonban az történik, hogy döntéseink
lelki sérüléseink mentén születnek. Öntudatlan célunk többnyire az, hogy lelki sebeinket a
kapcsolat révén begyógyítsuk. Így áll elő az az élmény, hogy választottunk társaságában egésznek,
kereknek, egészségesnek és boldognak érezzük magunkat. Az ideális együttlét során a világ is
egész elfogadható helynek tűnik, néha még maga az élet is nagyszerű. Ez azért lehetséges, mert a
lelkünkben lévő hiányt partnerünk betölti, sebeink pedig nem fájnak többé. Szerencsés esetben
választottunk is így van ezzel, ekképp aztán jól elvagyunk.
Azt mondom tehát, hogy kapcsolataink legmélyebb értelemben öngyógyításra, illetve a
gyógyulás látszatának fenntartására valók. A probléma, ami ebből származhat nyilvánvaló: ha az a
veszély fenyeget, hogy társunk, párunk, partnerünk esetleg eltűnik, ezek a sebek, hiányosságok
azonnal nyilvánvalóvá válnak, és rendkívüli fájdalommal demonstrálják jelenlétüket. Szélsőséges
esetben előáll az a helyzet, amit úgy emlegetünk: „nem tudok nélküled élni”. És valóban nem,
vagy ha igen, akkor nagyon vacakul. Ezért az első számú dolog, amit meg kell érteni, hogy amíg
valaki nem képes egyedül boldog lenni, addig a partner, társ pusztán arra való, hogy az élet
hiányzó teljességét megadja.

Örök kérdés a férfi-nő viszonnyal kapcsolatban, hogy van-e „igazi” vagy nincsen, és ha
van, akkor hány van belőle, és ha csak egy van belőle, akkor miről ismerhető fel.
A legtöbben, akik az igazira várnak, valójában egy tökéletes partnerre várnak. Tökéletesre
abban az értelemben, ahogyan ők a tökéleteset elképzelik. Ebben a várakozásban többnyire nem a
tökéletes partner a lényeg, hanem maga a várakozás. A várakozás azért jó, mert nem kell
mindenféle érzelmi ügyekbe bonyolódni, ki van zárva a csalódás, vagy az esetleges sérülés
veszélye, ráadásul ezt az egészet elfedi a magasrendű igényesség látszata. Lásd, hogy egy bulin ne
táncoljunk, azt úgy a legegyszerűbb elintézni, hogy akivel táncolnánk, az nem kér fel bennünket,
aki viszont felkér bennünket, azzal nem táncolunk, mert méltatlan arra, hogy ebben a kegyben
részesítsük. Nem azt állítom, hogy bárkivel be kellene érnünk, de az efféle válogatás csak arra jó,
hogy magányosak maradhassunk, és közben még azt is gondolhassuk, hogy ennek igényességünk
 45

az oka, hiszen csak méltó partnerrel vagyunk hajlandók kapcsolatba bonyolódni. Összefoglalva: az
igazira való hosszas várakozás, amennyiben az a funkciója, hogy elhárítsuk a reális,
megvalósulható kapcsolatokat nem egyéb, mint a magány fönntartásának szánalmas kis
ideológiája, a vesztes magányosság magasrendűséggel történő elleplezése.
Akadnak olyanok is, akik találkoznak az igazival, és azonnal felismerik. Ez az azonnali
felismerés nem más, mint a hirtelen szerelembe esés. Felismerjük az igazit, szerelembe esünk,
eleinte rövid, később hosszú távú kapcsolatba bonyolódunk, aztán keserű meglepetések és
csalódások érnek, mire azt gondoljuk, hogy mégsem ő volt az igazi, és némiképp
elbizonytalanodva bár, de tovább keressük a „nagy Ő-t”. (Akit persze olyannak képzelünk, mint
amilyen az előző volt, csak kellemetlen tulajdonságok nélkül.)
Nagyon ritkán előfordul az is, hogy valaki tényleg találkozik egy igazival, abban az
értelemben, hogy összejön valakivel, akivel egész életét gyakorlatilag töretlen kapcsolati
boldogságban tölti el. Ez körülbelül annyira gyakori, mint ahányszor előfordul, hogy egy gyerek 4-
5 éves korában kibontakozó tehetsége folytán egész életében egy bizonyos foglalkozást művel
majd. Ilyen volt például Mozart, aki már ötéves korában hangversenyezett. Nem szükséges további
illusztrációkkal előállni, hogy világos legyen: ha valaki felnőtt életében erre az esélyre teszi fel
kapcsolati boldogságát, nagy valószínűséggel frusztrált és magányos marad. Már csak azért is,
mert valahol a harmincadik és negyvenedik életéve között lassacskán mindenkinek megnő a
kompromisszumkézsége, de választását ekkor már a félelem határozza meg. Félelem a magánytól.
És mivel a félelem miatt lemond bizonyos igényeiről, saját magát és partnerét is utálni fogja. Így
előbb-utóbb, rejtett vagy nyílt módon, bosszút fog állni saját döntéséért. Mondanom sem kell, hogy
ez nem kedvez a kapcsolati boldogságnak.

Ki hát az igazi? Igazi az, akit szerelemmel megszeretünk, jól érezzük magunkat vele,
társaságában netán még boldogok is vagyunk. Egy hosszú élet során esetleg több igazi is akad,
hiszen nem ritka, hogy valaki, természetének lobbanékonyságától függően többször is szerelmes
legyen.
Talán gyilkosan hangzik, de a helyzet valójában az, hogy mindenki azt kapja, amit
megérdemel. Egy tartós kapcsolat „zsák a foltját” alapon működik. Vagyis nemigen fordulhat elő
olyan tartós kapcsolat, aminek az egyik résztvevője bármiféle emberi minőségben alul-, vagy
felülmúlhatná partnerét. Ha párunk nem tetszik, akkor az első pillantást magunkra vessük.
Szerencsétlen illúzió azt képzelni, hogy a kapcsolat elején a szerelem annyira
elhomályosította éleslátásunkat, hogy emberi minőség tekintetében nem megfelelő partnert
választottunk. Az emberi minőség azt jelenti, hogy valaki milyen értékeket képvisel tényleges
cselekedeteiben. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy saját magáról mit gondol, és főképp
nem arról, hogy mit beszél. Emberi minőségétől függ, hogy valaki milyen mértékben képes
szembenézni a valósággal, hogyan és mennyire képes úrrá lenni élete nehézségein, mennyire
őszinte az emberi kapcsolataiban, milyen eszközökkel és milyen mértékben képes elérni céljait, ha
egyáltalában vannak neki olyanok. Én ezekkel a meghatározásokkal írnám le az emberi minőséget.
Egészen más dolog az, amit úgy szoktak nevezni, hogy „összeillünk”, vagy „nem illünk
össze”. Ez a szokásoknak, kultúrának, a neveltetésnek, a személyiségnek, az érdeklődési körnek,
és az élet ritmusának olyan egyezőségeire vagy különbségeire vonatkozik, ami nem feltétlenül
érinti az emberi minőséget. Választhatunk természetesen úgy is, hogy sok tekintetben ne illjünk
össze, ami pech, de higgyék el nekem, hogy éppen elég férfi és nő van a világban ahhoz, hogy a
válogatással sok-sok évet nyugodtan eltölthessünk.
 46

Tapasztalatom szerint gyakori probléma, hogy ha már megismertünk valakit, akkor a

hatására teljesen töröljük agyunkból annak a tudatát, hogy később majd sok más embert is
megismerünk, akik között alkalmasint akadhat hozzánk illőbb annál, mint aki éppen előttünk áll.
Úgy tűnik számomra, hogy az emberi tudat egyik alapvető korlátja jelenleg az, hogy képtelenek
vagyunk valóban elképzelni jövőbeli, a jelenlegieknél kedvesebb ismerősöket, jövőbeli még jobb
barátokat, még nagyszerűbb szerelmeket.
Említettem már, hogy az a benyomásom, mintha mindannyian úgy élnénk, mintha a jelen
pillanatban az élet egészéről szóló összes lehetséges információ birtokában lennénk. Persze akinek
azt mondanánk, hogy azt képzeli mindent tud, az határozottan visszautasítaná ezt a vádat, holott
szinte mindannyiunk hozzáállása ilyen.
Ha belegondolunk, hogy e pillanatban sok milliárd ember él a földön, és mindegyiküknek
rengeteg története van, amit nagyon érdekesnek talál, mindegyiküknek sok száz kapcsolata van,
illetve hozzánk hasonló, vagy nem hasonló örömei és fájdalmai, vágyai és félelmei, céljai, igényei,
értékei, áldozatai, vereségei és győzelmei, és mindegyikőjük elképesztő mennyiségű információval
bír az életről és a világról… Ha egy másodpercre belegondolunk, hogy közülük mi csak egyetlen
ember vagyunk, akkor belátható, hogy a birtokunkban lévő összes információ olyan elenyésző
töredékét tükrözi vissza az elképzelhetetlenül hatalmas valóságnak, hogy személyes információink
jelentőségét, azaz azt a képességét, hogy valamiféle teljes valóság leírását adják, nem lehet kellő
mértékben alábecsülni.
Korlátoltságunkat úgy tehetjük komfortosabbá, hogy a világ saját tudatunk által befogható
részét a lehető legnagyobb mértékben olyanná alakítjuk, ami a kedvünkre való. Az ehhez általam
ismert legjobban használható eszközök a mentális eszközök. (Ezek természetéről, elsajátításáról és
működésükről egy másik kiadványomban írtam.) Aki akarja, annak a jövőben lehetnek új,
nagyszerű barátai, csodálatos kapcsolatai, boldogságos viszonyai olyan emberekkel, akiket most
még nem ismer, és elképzelni sem tud. Nem kell tehát azt gondolni, hogy feltétlenül muszáj beérni
a már meglévő kapcsolatokkal. Ám ahhoz, hogy a jövőbeliek minőségükben gazdagabbak
legyenek, először saját magunknak kell jobb emberré válnunk, mert a kapcsolataink mindig éppen
olyanok, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

A leglényegesebb azonban az, hogy tudomásul vegyük: tökéletes partner nincs.

Mindenkivel van valami, akár több valami, ami nem stimmel, és frusztráló. Ha nem hideg a lába az
ágyban, akkor túl sokat foglalkozik a tenisszel, ha nem teniszezik, akkor csapodár természetű,
vagy nem az, viszont nem szeret szórakozni járni, ha pedig szeret, akkor horkol, vagy nem horkol,
de hülyeségekre pazarolja a pénzt, és ha nem pazarló, akkor esetleg kínosan heves szenvedélyt
mutat a trópusi mohák gyűjtése iránt, és így tovább a végtelenségig.
Nagyon fontos tudatosítani, hogy egy másik ember, az egy másik ember. Ez pedig azt
jelenti, hogy mindig lesz olyan terület, sőt területek, amik a vele való együttlét során
kellemetlenek, kínosak, rossz érzést okoznak, olykor megalázóak, vagy újra és újra kiborítanak.
Ezzel mindenképpen számolni kell. A teendő csupán annyi, hogy még a kapcsolat kezdeti
szakaszán felmérjük, vajon ezek a számunkra nehezen elfogadható vonások olyanok-e, amiket a
kapcsolatban rejlő értékek miatt, akár hosszú távon is képesek vagyunk tolerálni, vagy pedig nem
olyanok. Ha nem olyanok, akkor úgy szoktuk gondolni, hogy párunk idővel majd megváltozik.
Megváltozik, hisz iránta érzett szerelmünk és a kapcsolat számára annyira fontos, hogy felhagy
majd az ostoba „hülyeségeivel”. Szeretném, ha mindenki jól megértené, hogy nem fogja
megtenni. Nem fog megváltozni. (Azokban a ritka esetekben, amikor mégis megteszi, nagyobb
árat fizet érte, mint gondolnánk.)
 47

A lényeg, hogy felmérjük, hogy egy eleven emberi kapcsolat mindenképpen

alkalmazkodással, tehát lemondásokkal is jár. Azt kell megvizsgálnunk, hogy az adott kapcsolat
értéke és lemondásunk mértéke milyen arányban állnak egymással, azaz megéri-e.

Ne feledjük, hogy éppúgy választjuk saját magunk ellentétét, mint azt, ami jól kiegészít
bennünket, tehát jelentős mértékben hasonló hozzánk, így kapcsolatainkban saját kiegészítésünket
találjuk meg. „Zsák a foltját”. Úgyhogy ha valami nem tetszik a párunkban, először tartsunk
önvizsgálatot, és ha az eredményes önvizsgálat után sem tudjuk elfogadni őt, akkor nyugodtan
bízhatunk abban, hogy akad majd olyan ember, aki számunkra inkább megfelel.
Sokszor volt az a benyomásom, hogy a lelke mélyén a legtöbb ember pontosan ugyanolyan
partnerre vágyik, mint ő maga. Akár egy ellenkező nemű ikertestvér. De amint már említettem, a
helyzet az, hogy más emberek mások, és ha az eddigieknél jobb partnerre vágyunk, először saját
magunkat tegyük jobbá, főleg úgy, hogy még jobban szeretjük, és még radikálisabban fogadjuk el
saját magunkat.

Ökölszabály: Bárkit is választasz, teljesen bizonyos, hogy valami súlyosan nincs rendben vele.

8. A SZERELEM
Tétel: A szerelem alapvetően szellemi élmény.
Van egy régi legenda, miszerint az emberiség aranykorában a földet és a mennyet hét
oszlop, vagy lépcső kötötte össze. Olyasmik, mint szépség, igazság, bölcsesség és effélék. Ezeken
a lépcsőkön közvetlenül lehetett járni a menny és a föld között. Később, ahogy az emberiség tudati
és morális állapota egyre romlott, ezek az oszlopok, vagy lépcsők mind leomlottak. A közvetlen
átjárás ég és föld között megszűnt. Egyetlen ilyen átjáró maradt ami még most is létezik, ez pedig a
szerelem.
Aki megtapasztalta a szerelmet, az bizonyára tudja, hogy ebben az állapotban az ember
gyönyörűnek látja a valóságot. Más szóval az igazi valóságot látja. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik,
hogy az élet szép, a világ tökéletes és minden egyes embert a jóakarat működtet. Merthogy ez az
igazság. Ám ezt az igazságot hétköznapi, normális életünkben csak a szerelem állapotában
tapasztaljuk meg. Ezért mondható, hogy a szerelem olyan tudatállapot, amikor ténylegesen létrejön
a kapcsolat az ég és a föld között –a boldog szerelmes ember személyében ugyanis.

Hétköznapi tapasztalatunk szerint a szerelem általában váratlanul jön, készületlenül ér

bennünket. Megpillantunk valakit és villámcsapásként érezzük, hogy ő az, akire mindig vártunk, a
tökéletes, az egyetlen, az igazi, boldogságunk záloga és feltétele. Máskor már régóta ismerjük az
illetőt, de ugyanolyan hirtelen egyszer csak kezdjük másmilyennek látni. Ilyenkor az ember arra
gondol, vajon miképp lehet, hogy eddig nem vette észre ezt a csodálatos embert maga körül. Ezek
a leggyakoribb formák.
Ritkábban olyanokba leszünk szerelmesek, akiket nem láttunk személyesen, nem
találkoztunk velük, vagy ténylegesen elérhetetlenek a számunkra (sztárok, hírességek, stb.).
Ilyenkor arról van szó, hogy vesztesek vagyunk, vonzalmunk eleve reménytelen, és lelkünk
mélyén bizonyosak akarunk lenni abban, hogy még véletlenül sem lelhetünk viszonzásra.
Van a szerelemnek egy olyan ritka változata, amikor Istenbe vagyunk szerelmesek. Ez az
elragadtatottság, extázis rövidebb vagy hosszabb ideig tartó állapota. Az érzés semmiben sem
 48

különbözik attól, mint amikor személy szerint valakibe szerelmesek vagyunk, ám ez az

elragadtatottság tisztán szellemi élmény, és akik átélik, azok nyugodtan elmondhatják magukról,
hogy közvetlen információval bírnak Istenről. Ilyenkor is megtapasztaljuk, hogy a világ tökéletes,
Isten végtelenül bölcs, megértő és jóságos, a dolgok bármilyennek tűnnek is, valójában rendben
vannak, és a világot életünkkel együtt egy tökéletes és jóakaratú terv működteti.
A legtöbb esetben azonban van esély arra, hogy szerelmünknek földi tárgyat találjunk,
szerelmünkben viszonzásra leljünk, és rövidebb, vagy hosszabb időn keresztül átélhetjük a
szerelmi boldogság tökéletes állapotát. Ez azért fontos, mert szinte bármely normális vagy nem
normális emberi lény élete során egyszer vagy többször megtapasztalhatja ezt a rendkívüli
élményt, azaz módjában áll tudni, hogy valójában milyen az élet és a világ. Mondható tehát, hogy
a föld és ég között legalább egy átjáró bármely emberi lény számára nyitva áll.

A szerelemnek persze van konkrét oka, dacára annak, hogy legtöbben úgy képzelik, hogy
egyszer csak a semmiből támadva árasztja el lényüket. Pszichológiai oldalról nézve a szerelem
azon mély vágy beteljesülésének ígérete, hogy egy másik emberi lénnyel lelki egységet alkotva,
biztonságban, szeretetben, teljes és fenntartás nélküli elfogadásban éljük át a saját magunk és a
világegyetem tökéletességét. Szerencsés esetben ezt az összeolvadás-élményt csecsemő korunkban
mindannyian átéljük egy ideig, mégpedig az anyukánkkal. A szerelem ebből a szemszögből nézve
nem más, mint öntudatlan visszaemlékezés erre az élményre, és annak a vágynak a felszabadulása,
hogy újra megtapasztaljuk ezt.
A boldog szerelemben a két lélek között ajtó nyílik, a két léleknek szabad átjárása van
egymásba. Így állnak elő azok a különös jelenségek, mint például a telepátia, amikor a boldog
szerelmesek ugyanabban a pillanatban ugyanarra gondolnak, vagy ugyanazt a mondatot kezdik el
mondani. A résztvevők ilyenkor boldogan tapasztalják meg magukat a másikban, és elmosódnak a
saját érzések, érzékelés, sőt a test határai is. Minthogy azonban ez az állapot a legkevésbé sem
képes alkalmazkodni a „valóság” ügyeinek kezeléséhez, a realitás előbb-utóbb megköveteli jogait,
és a szerelem extatikus állapota átváltozik valami mássá.

A szerelemben mindig van valamilyen beépített abszurditás, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy
hosszú távon nem lehet fenntartani. Ez a beépített abszurditás többnyire a realitással kapcsolatos.
Jól leírja a jelenséget Rómeó és Júlia története. Szinte minden esetben van valami, ami
megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi a szerelem szabad kibontakozását. Ennek az az oka, hogy a
szerelem tisztán szellemi valami. Van természetesen testi része is, olyannyira, hogy a szerelmes
szex nagyságrendekkel tökéletesebb élmény, mint a szerelem nélküli. Mégis, mivel alapvetően
szellemi természetű dologról van szó, a szerelem nem képes életben maradni a tér, idő és anyag
világának szögletes, durva, és nehézkes formái között.
Ez az elhalás a gyakorlatban tipikusan úgy történik, hogy mivel a résztvevők olyan
boldogok, hogy az csuda, igyekeznek ezt az állapotot tartósítani. A tartósítás akarva-akaratlanul
úgy történik, hogy kialakulnak bizonyos szabályok az egymás közötti kommunikációban,
várakozások saját magunkkal és a másikkal kapcsolatban. Minél több ilyen tudatos, vagy
öntudatlan szabály születik, ami közé a szerelmet szeretnénk bezárni, mielőtt elillanna, annál
inkább csökken az intenzitása, egészen odáig, hogy végül aztán elhal.
Mivel a szerelem tisztán szellemi valami, valójában nem tűr meg semmiféle szabályt, még
egy olyat se, mint hogy „legalább egyszer minden nap hívj föl”, nem is beszélve azokról a
dolgokról, amelyek szabályozása egy reálisan létező kapcsolatban szükségszerű. Ilyenek a
találkozások gyakorisága, a szex jellegzetességei, az egymással való kommunikáció nyílt vagy
rejtett szabályai, stb. A szerelem nem tűr semmiféle szabályozást. Így áll elő az a különös
 49

paradoxon, hogy minél inkább igyekszünk megtartani, táplálni és állandósítani a szerelmet, annál
hamarabb múlik el. Persze az is világos, hogy a puszta emléke is olyan édes, hogy arra két ember
akár az egész életét bátran fölépítheti.
Mindebből az következik, hogy ha tényleg meg akarjuk tartani a szerelmet, akkor a
leghelyesebb, ha fenntartására egyáltalán nem törekszünk, semmi módon nem próbáljuk
befolyásolni, vagy szabályozni, mert a szerelem szellemi valami, ekképp életeleme a szabadság.

Ökölszabály: A szerelem lételeme a szabadság.

9. ÚJ SZAKASZ A KAPCSOLATBAN

Tétel: Minden kapcsolat tudatos vagy nem tudatos megállapodások rendszere.

Akkor beszélünk új szakaszról egy kapcsolatban, amikor a már meglévő, alapvető

megállapodások megszűnnek, és az ilyenkor szükségszerűen beálló krízis után új megállapodások
rendszere alakul ki. Egy kapcsolatot megállapodások működtetnek, amelyek egy részének
tudatában vagyunk. Például: a nő dolga a háztartás, a férfi dolga a pénzkeresés, találkozáskor
puszit adunk egymásnak, mindennap legalább egyszer fölhívjuk egymást, stb. stb. stb. Egy-egy
kapcsolatot több száz ilyen megállapodás, vagy szokás tart fenn. Amikor ezek a megállapodások
valamilyen okból már nem működőképesek, vagy a kapcsolat egyik vagy mindkét résztvevője
terhesnek érzi őket (általában azt gondolják, hogy többet tesznek bele a kapcsolatba, mint
amennyit visszakapnak belőle), akkor kapcsolati krízis keletkezik. A krízisnek két kimenetele van:
vagy megszakad a kapcsolat, vagy új szakasz kezdődik.
A krízis túlélésének és az új szakasz –ami gyakorlatilag már egy másik kapcsolat
ugyanazzal az emberrel– megteremtésének érzelmi alapja az, amit a köznyelvben szeretetnek
hívunk. Majdnem minden normális emberi lény életében felbukkan az az alapvető igény, hogy ne
legyen egyedül, hogy legyen egy társa, akire támaszkodhat, akivel az életben „együtt menetelhet”.
Ezért ha valaki olyan társra lel, akivel ezt az igényét kielégítheti, nagyon nehezen mond le róla, és
tartósan is képes nagy áldozatokat hozni annak érdekében, hogy kapcsolatát megtartsa, és párját ne
veszítse el. A társ utáni vágy lélektani gyökere abban keresendő, hogy gyerekkorunk jó részét a
másokhoz való közvetlen tartozásban töltjük. (Akinél ez nem volt így, az gyakran komoly
nehézségekkel küzd amikor később tartós kapcsolatot akar létrehozni, pláne fenntartani).
Akármi is az oka, a legtöbb embert boldog megelégedettséggel tölti el az a tudat, hogy
nincs egyedül, tartozik valakihez és őhozzá is tartozik valaki. Különös módon ez az elégedettség
nagymértékben független a kapcsolat minőségétől. Olyannyira, hogy tartós boldogtalanság esetén
a kapcsolat fenntartása érdekében inkább ideológiákat gyártunk, mintsem vállalnánk a változtatás
veszélyét. A leggyakoribb ilyen ideológiák, hogy „akkor is szeretem, a gyerekek miatt maradunk
együtt, nélküle hogyan tudnánk megélni”, stb.

Ha a bátrabb típushoz tartozunk, akkor társunk megtartása érdekében felvállaljuk a nyílt

vagy rejtett kapcsolati megállapodások és szokások átalakítását. Egy adott krízis után
kapcsolatunk ezzel új szakaszba léphet. Az új szakaszt már új megállapodások és szokások
működtetik, egészen a következő krízisig.
A krízis során a résztvevők általában komolyan harcolnak az új megállapodás-rendszer
kialakításáért. Ebben a kényelmetlen és viharos időszakban számtalan probléma kerül felszínre,
 50

mint például: „figyelj rám jobban, törődhetnél te is kicsit a gyerekekkel, ne kelljen már minden
karácsony este az anyádéknál lennünk”, hogy csak a leggyakoribbakat említsem.
Egy kapcsolat krízisek sorozatán át fejlődik. Fejlődés alatt azt értem, hogy a partnerek
mélyebben és alaposabban ismerik meg egymást, megtanulják jobban elfogadni önmagukat és a
párjukat, jobban alkalmazkodnak egymáshoz, a kapcsolat intimitás-, őszinteség- és tudatosságfoka
pedig nő.
Az új szakasz olyan, mint egy másik kapcsolat ugyanazzal az emberrel. Ilyenkor lehetőség
nyílik arra, hogy a résztvevők egymást és közös életüket gazdagabban, morális és egyéb
értékekben dúsabban éljék tovább.

Ilyenkor már egy másik, az előzőtől alapjaiban különböző kapcsolatról van szó. Ha nem,
akkor a problémák újra és újra felbukkannak, és kialakulhat az állandó krízis, amelyben folyton
ugyanazok a dolgok hangzanak el. Említettem, hogy akadnak olyanok, akik ebben annyira
gyakorlottak, hogy a veszekedés vagy vita első szavának elhangzásakor már pontosan tudják mi
következik, és mi lesz a beszélgetés vége. Ennek dacára makacsul ismételgetik szemrehányásaikat,
miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez sehová sem vezet. Azért nem, mert a lelkük
mélyén nem is akarják, hogy valahová vezessen. A „valahová” ugyanis azt jelenti, hogy
„máshová”, ám az a terület új, bizonytalan, félelmetes és szokatlan, emiatt kerülendő. Az esetek jó
részében ezért a krízis után egyre gyakoribb krízisek következnek, és nem változik semmi.
Amikor valóban új szakaszról van szó, az már egy másik kapcsolat. Azért másik, mert az
idők során annyi mindent tudunk meg a párunkról, hogy hiába is próbálnánk őt vagy saját
magunkat olyannak látni, mint az ismerkedés utáni időszakban. Visszavonhatatlanul megváltozik
ahogyan egymást látjuk, és szükségképpen változunk mi magunk is.

Van aki gyűjti a fekete pontokat, számon tartja a másikról való negatív tapasztalatait, és
amikor ok vagy alkalom kínálkozik rá, hiánytalanul elő is sorolja őket. Ennek a hatalomszerzés a
célja, vagyis az, hogy a másik baklövéseit, ballépéseit, emberi gyengeségeit felhánytorgatva
morális fölényben érezzük magunkat, és hatalmat szerezzünk a másik felett. A gond csak az, hogy
a másik ilyenkor nem érzi jól magát velünk, és ha normális emberek vagyunk, mi sem tudhatjuk
tartósan jól érezni magunkat egy boldogtalan emberrel. Ha igen, akkor a kielégülésünk nem a
kapcsolatból, hanem máshonnan, például öntudatlan szado-mazochizmusból származik.
Strigulázás helyett érdemesebb partnerünk jelenbeli vonzó, jó tulajdonságaira figyelni,
illetve korábban felfedezett erényeire alapozni. Ez azért nehéz, mert ehhez először a saját
pozitívumainkat kellene tudatosítani. (Pszichoterápiás gyakorlatom során azt tapasztaltam, hogy ha
valakitől megkérdezem öt „rossz” és öt „jó” tulajdonságát, a túlnyomó többség a rosszakat egy
pillanat alatt felsorolja, a jókat viszont nehezebben és vonakodva. Lehet persze mondani, hogy
ezek az emberek neurotikusok, és azok már csak ilyenek, de kérem a kedves olvasót, hogy végezze
el magán a tesztet.)
A bűntudat, a félelem és a szégyen, a gonosz három arca a lélekben gyakran meggátolja,
hogy párunk szimpatikus vonásait szem előtt tartsuk, mégis erre kell törekednünk. Kiváló módszer,
ha napi gyakorlattá tesszük, hogy társunk valamilyen pozitív tulajdonságára koncentrálunk, és
élményünket megosztjuk vele. Olyasmi ez, mint a vitamin a szervezetnek.

Nagyon fontos gondolkodni azon is, hogy mi az, ami a kapcsolatban jelenleg tetszik
nekünk, ami örömöt okoz, illetve milyen potenciális örömök forrását nyújthatja a közelgő új
szakasz. A múlt örömeire is kellemes emlékezni, de aligha nyújt igazi kielégülést. Az ilyen
 51

emlékezősdi általában a jelen gondjainak elfedésére szolgál, az új szakaszban várható boldogság

ellenben a kapcsolat jobb jövőjét jelenti.
Az általános gyakorlat sajnos az, hogy a kezdeti szakasz felmagasztosul, nagyszerűnek
látjuk benne magunkat, a későbbi szakaszokat viszont mind borúsabbnak, sötétebbnek és
boldogtalanabbnak tüntetjük föl saját magunk és egymás előtt. Életünk korábbi szakaszait
tipikusan szebbnek látjuk, mint a későbbieket. Az efféle torzítás nagy csacsiság. Olyasmi, mintha
működne valamiféle sötét jövő, amely fokozatosan felfalja a múltat, leginkább a jelenhez közel eső
részét. Ennek a tendenciának vélhetően a jövőtől való félelem az oka, amely a bizonytalan,
kiszámíthatatlan, és váratlan dolgokkal szembeni aggodalmunkból fakad.

Az új szakasz is véget ét egyszer, a következő krízisnél, ahol ismét eldől, hogy együtt
maradunk-e vagy sem. Ha igen, akkor a feladat megint csak a kapcsolatot meghatározó
megállapodás-rendszer átalakítása. Gondolhatnánk, hogy ilyenkor kezdődik minden elölről, de
nem kell megijedni, mert minden emberi kapcsolat krízisről-krízisre fejlődik, ami nem éppen
kellemes, de természetes dolog.

Ökölszabály: „ Ami nem pusztít el, az megerősít.” (Friedrich Nietzsche)

10. HOSSZÚTÁV ÉS NAGYON HOSSZÚ TÁV, EGYÜTTÉLÉS

Tétel: Az együttélés nem egy nagyon hosszú randevú.

A hozzánk közel álló emberek viselkedése saját rejtett működésünket tükrözi vissza. Ezzel
általában úgy találkozunk, hogy a kedvesünkben valami nem tetszik, vagy épp ellenkezőleg,
nagyon tetszik. Ha például az a meggyőződésünk, hogy nem vagyunk elég szépek és kívánatosak,
akkor hajlamosak vagyunk felértékelni a másik szépségét és vonzását, mert azt keressük benne,
amit saját magunkban letagadunk. Ez a negatívumokra is igaz. A leggyakoribb eset erre, amikor
párunkat okkal, vagy ok nélkül hűtlenséggel vádoljuk, mert nem ismerjük fel, vagy elfojtjuk
magunkban hűtlenkedési vágyunkat. Az igazi fájdalmat az okozza a másik hűtlenkedésében, hogy
az a „szemét rohadék” képes megtenni azt, amire mi csak vágyunk.
Az elv tehát, amit követni javaslok, és ami bizonyosan harmonikusabbá teszi
együttélésünket, a következő: amikor a másikban nem tetszik valami, akkor vegyük tudomásul,
hogy a nem-tetszés saját magunkról szól. Ha nem tetszik, hogy a másik hűtlen, akkor vizsgáljuk
meg saját hűtlenkedő gondolatainkat. Ha nem tetszik, hogy a másik rendetlen, fukar vagy önző,
akkor forduljunk magunkba, és vegyük észre ezeket a gyűlölt vonásokat önmagunkban.
Ha felismerjük, hogy a másik hibáztatása mindig saját belső békétlenségünkről szól, akkor
könnyebb lesz elfogadnunk őt, mert előre lépünk abban, hogy elfogadjuk saját magunkat.

Ezt szörnyen nehéz megtenni, mert neveltetésünk miatt önmagunk elfogadása ahhoz a
feltételhez van kötve, hogy jók legyünk, és helyesen cselekedjünk. Ha tehát jóban akarunk lenni
saját magunkkal, és önértékelésünket a megfelelő élethez szükséges szinten akarjuk tartani, akkor
gyorsan el kell felejtenünk minden olyan esetet, amikor nem voltunk jók, vagy helytelenül
cselekedtünk. Saját személyünkkel kapcsolatban ez a felejtés nagyon könnyen megy, másokkal
szemben viszont annál nehezebb. Magunkat ugyan muszáj megvakítani önnön negatívumainkra,
de vakságunk a többiekre nem terjed ki. Hozzátartozóinkra meg aztán végképp nem. Ahogy
mondani szokták: „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”.
 52

Egy hosszú távú kapcsolatban ezért tipikusan az történik, hogy egyre sűrűbben és
felnagyítottabban fedezünk fel ellenszenves vonásokat a legjobb pajtásunkban. Idővel egyenesen
az az illúziónk támad, hogy szegény egyébből sem áll, mint felettébb csúf dolgokból. Tekintettel
arra, hogy ez a pszichológiai mechanizmus nőkre, férfiakra, gyerekekre, bárkire ugyanúgy
érvényes, az érzés természetesen kölcsönös. Ha egy kapcsolat eljut idáig, akkor gyakran
szétválással végződő krízis jelentkezik. Ilyenkor az ember nem érti, miért találta olyan rendkívül
vonzónak ezt a szörnyű személyt két hónappal, vagy húsz évvel ezelőtt.
„Nem láttam a hibáit.” -gondolják. Ez bizonyos fokig így is van, ám leginkább saját
„hibáinkat” nem láttuk, sem akkor, sem most.

Gyakori az is, amikor egy hosszú távú kapcsolaton belül az egyik fél vállalja magára a
rossz szerepét. Ez esetben a résztvevők elfogadják, hogy az egyikük rossz, a másikuk jó, és ezzel
ítéletnapig elvannak. Ilyen amikor egy alkoholista és egy nem alkoholista él együtt egymással. A
környezetükben senki nem érti, hogy bírja ki az a szegény áldozat azzal a szörnyű emberrel, holott
csupán egy rejtett megegyezés működik köztük, miszerint egyikőjük a „szent asszony” szerepét
alakítja, a másikuk pedig a „szemét dög”. Ez azért előnyös, mert a „büdös dög” jogot kap arra,
hogy amikor iszik szörnyű módon viselkedjék, lehányhassa a szőnyeget, összetörhesse a
berendezést, ne adj isten az asszonyt, mindenkit kínos helyzetbe hozhasson, szóval kiélhesse az
agresszióját. A „szent asszony” ugyanakkor jogot kap arra, hogy morális fensőbbsége fényes
trónjáról nézzen le mindenkit. Ez sokszor megéri.
Amikor a felek az együtt maradás, a hosszú távú béke, a gördülékeny családi üzemmenet, a
gyerekek fontossága vagy bármely egyéb ok miatt hosszú távon elfogadják azt, hogy az egyikőjük
a rossz, a másikuk a jó, akkor mindketten szenvednek. Aki rossz, az a bűntudata miatt, aki jó, az
pedig azért, mert boldogtalan élete van. Ez a szenvedés mégis megéri, mert aki jó, annak nem kell
szembenéznie saját magával, aki rossz, az pedig következmények nélkül rosszalkodhat. Amikor
már nem éri meg, akkor ezek a párok szétmennek. Ha tehát egy pár együtt marad, holott egyikőjük
vagy mindkettőjük tartósan szenvedni látszik, esetleg szenved is, az azért van, mert nem
felismerhető, rejtett előnyeik származnak a kapcsolatból. Ha szenvedésüket még valami csillogó
morális mázzal is le lehet önteni, mondjuk, hogy „ezt a gyerekek, a megélhetésünk, vagy szegény
anyám miatt teszem”, az csak további előnyöket jelent.

A hosszú távot megelőző randevú-fázisban még minden egyes találkozó ünnep. Az ember
fia vagy lánya felkészül a találkozásra, szépen kiöltözik, elképzeli, hogy milyen lesz az együttlét,
talán a lelkét is felöltözteti, mindenestre azon igyekszik, hogy a lehető legjobb formáját hozza.
Minthogy minden ilyen találkozás ünnep, amely kiemelkedik a hétköznapokból, és valami
sajátosan emelkedett jelleget ölt, ezek az együttlétek többnyire kellemesek szoktak lenni.
Az együttélés igényét az ébreszti föl, hogy jó együtt lenni a randevúkon. S ha már olyan jó,
miért ne lehetne ezt a csodálatos dolgot időben kitágítani, azaz minél több időt együtt tölteni?
Ezen felül persze az is sokat nyom a latba, hogy az együttélés a kapcsolatnak egy olyan
fázisa, ami nagyobb biztonságot jelent. Lehet számítani egymásra, és az együttélés mind az
ismerősök, mind a kapcsolat résztvevői számára „hivatalosabbá”, „komolyabbá” teszi az ügyet.
Végre bemutathatjuk párunkat a barátainknak, ismerőseinknek, netán közelebbi vagy távolabbi
rokonainknak is, ami újabb biztosíték arra, hogy a kapcsolat hosszú távú lesz, biztos talajon áll, és
a résztvevők „komolyan gondolják”.

Az együttélésben viszont megszűnik az ünnepi jelleg. Elkezdődnek a hétköznapok, és

lassan az élet ezer apró technikai és lelki ügyében lógunk bele egymás életébe. A dolog technikai
 53

része már önmagában jelentős, lásd ki, mikor és hogyan kel, fekszik le, néz-e tévét, vannak-e olyan
apró megrögzöttségei, amiket talán nem is tudatosít addig, amíg egy másik ember folyamatos
jelenléte fel nem hívja rá a figyelmét, milyen szokásai vannak a mellékhelységgel kapcsolatban,
dohányzik-e vagy sem, tornázik-e vagy sem, mit szeret enni és mit nem, hogyan és mit főz, vagy
főz-e egyáltalán, hogyan tartja a kapcsolatot a barátaival, például be lehet-e csöngetni hozzá csak
úgy, vagy nem, hogyan szeret telefonálni, és zavarja-e ilyenkor a másik jelenléte, milyen kisebb-
nagyobb kozmetikai vagy egyéb titkai vannak, és ezer apróság, ami hirtelen elkezd jelen lenni a
kapcsolatban.
Társunk vérmérsékletének mélyebb megismerésekor is érhetnek bennünket meglepetések.
Akadhatnak például ritmusbeli különbségek, lehet valaki lassúbb vagy gyorsabb a másiknál, ami
elég nagy fodrokat vethet a kapcsolat sima felszínén. A kapcsolat „randevú” vagy „mézeshetek”
fázisában esetleg nincs túl nagy jelentősége, de egy idő után a szexuális igények és szokások
eltérése is számíthat. Különbségek mutatkozhatnak a kommunikációs stílusban, mert van aki
nyíltabb, van aki zárkózottabb. Fontosak a szimpátiák: előfordulhat, hogy párunk barátai és
különösképpen közeli rokonai iránt nem érezzük az elvárható odaadást. Tarkíthatja a dolgot, ha
partnerünknek gyereke vagy gyerekei vannak, ami erőteljes meghatározó tényező lehet az
együttélésben.

Az egymás szokásaival, viselkedésével és az együttélés technikai részével kapcsolatos

elvárásainkat és problémáinkat érdemes mihamarabb egyeztetni, mert az együttélés során
szükségszerűen nemcsak az ünneplő ruhánkat vesszük le, hanem ünneplő ábrázatunkat is. Ez azt
jelenti, hogy párunkkal elkerülhetetlenül akkor is együtt vagyunk, ha az illető morcos, fáj neki
valami, beteg vagy egyszerűen csak „rossz napja van”, (amire esetleg meglepőbben reagálunk,
mint hinnénk). Hétköznapi arcunk többnyire nem olyan kellemes, mint az ünnepi viselet. Hamar
felbukkannak a másik számára irritáló szokásaink, hajlamaink, mely irritációkon a szerelem
erejével persze könnyű átlendülni, az irritáció azonban megmarad.

Szó mi szó, az együttélés jóval kényelmetlenebb dolog, mint a randevúzás, de az az óriási

előnye, hogy a másik ember jelen van, és ezt az előnyt nem szabad alábecsülni. Az emberek
szeretik azt érezni, hogy valaki várja őket, hogy tartoznak valakihez. Sokaknak már az is
rengeteget számít, hogy éjjel hallhatják maguk mellett valakinek a szuszogását. Ez bizony vonzó
dolog. A szokások, az életmód, az időbeosztás, és hangulati hullámzások különbségei miatt az
együttélésnek számtalan hátránya lehet, az az előnye viszont páratlan, amit egy társ kiszámítható
és állandó jelenléte nyújthat. Ez az előny általában nagyobb, mint az együttélésből fakadó stressz
és egyéb kényelmetlenségek.

Az együttélés egyik sarkköve, hogy a kapcsolati egyeztetés során ki kell alakítanunk új

szerepeinket. Meg kell állapodnunk abban, hogy ki milyen módon vesz részt, vagy nem vesz részt
a háztartási munkában, az ügyintézésben, a pénzteremtésben és elosztásban, a lelki gondok
viselésében, milyen módon osztjuk meg az okszerű vagy oktalan hangulatváltozások terheit, és így
tovább. E szerepek kialakításánál a legtöbb esetben nem lehet a tradícióra támaszkodni. Nem
biztos, hogy jó példa, ahogyan a szüleink vagy a nagyszüleink a maguk idején éltek, ráadásul a mi
korunk már egészen más elvárások szerint működik, mint generációkkal ezelőtt. Így minden egyes
párnak „föl kell találnia” a saját szereprendszerét, az ügyek gördülékeny napi bonyolításának
struktúráját és logisztikáját. A hétköznapok ugyanis javarészt technikai elemekből állnak.
A probléma az, hogy ha elég idő telik el, és kialakul a jól bejáratott, kényelmes rutin, akkor
egy ponton túl partnerünkben már nem látunk egyebet, mint az ebben a rendszerben elfoglalt
 54

helyét és szerepét. Úgy is mondhatnánk, hogy egy ponton túl már nem látjuk magát a személyt. Ez
a jelenség teljesen általános, többnyire nem is vesszük észre. Jórészt csak akkor szokott rá fény
derülni, amikor valami váratlan, rendkívüli dolog történik, például elmegyünk nyaralni, és egészen
meglepődünk, hogy az az ember, akivel nap mint nap együtt vagyunk, egy másféle helyzetben
miket képes produkálni. Úgy gondolom, hogy ezt a fajta meglepetést sokan ismerik.

Az együttélés során arcunkat mintegy elveszítjük a másik szemében, észrevétlenül elhal a

varázs, bizonyos értelemben már nem is vesszük észre a másik embert, hasonlóan ahhoz, ahogy a
hűtőszekrényt vagy az asztalt sem szoktuk észrevenni, hacsak váratlanul meg nem változtatja a
helyét vagy állagát. Szeretném nagyon komolyan felhívni a figyelmet arra, hogy ez a folyamat
nem függ a jóakarattól, a szeretet erejétől vagy minőségétől, mert szükségszerű, hogy így
alakuljon. Tehát mindenképpen számolni kell azzal, hogy az együttélés során párunk előtt
lassacskán elveszítjük arcunkat, és személyünk a kapcsolatban betöltött szerepre, funkcióra
korlátozódik. Ez az alattomos folyamat, hosszú távon bizony nagyon bántó lehet. Valamelyik
résztvevőt például zavarja amikor észreveszi, hogy párja már hónapok vagy évek óta nem
szólította őt a nevén. Vagy egyáltalában nem hallja meg, amikor párja megfogalmazza valamilyen
új igényét, netán problémáját, mert ebben az elszemélytelenedési szakaszban ténylegesen nem
halljuk, hogy mi az, amit a másik mond. Azt halljuk, amit gondolunk arról, hogy szerintünk ő mit
akar kifejezni. Ez nagyon bántó és megalázó lehet, de hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy az
együttélésben ez a jelenség szükségképpen előáll.
Ebben az elszürkülési szakaszban a kapcsolat jóakaratú résztvevője természetesen úgy
érzi, hogy párja nem figyel rá, nem érti meg őt, és nem marad más hátra, minthogy elkezd a
kezdeti szakasz paradicsominak vélt állapotára áhítozni, ami mint korábban említettem, nagy hiba.
Ilyenkor a kapcsolat elején jellemzően háttérbe szorított barátok is felértékelődnek, hisz
bizonyos fokig ellensúlyozhatják a kapcsolatban történő jelentőségvesztés okozta sérelmeket. A
másik féltől erre nyilván elhangzanak azok a mondatok, hogy „persze, mert neked a barátaid,
barátnőid, vagy a tenisz, a tv, mind fontosabbak, mint én”. (És ez a sor a végtelenségig
folytatható.)
Ha ebben a szakaszban a felek egy idő után nem kezdenek „egyeztető tárgyalásokba”,
újabbnál újabb sérelmek fogalmazódnak meg, aminek közös vonása a megértés és a figyelem
hiányára vonatkozó indulatos panasz. Senki nem érti, hogy mi történik, hisz mi mással fejezhetné
ki jobban párja jelentőségét valaki, minthogy megosztja vele az életét, ugyanakkor a másik
elhanyagoltság-érzésének jogszerűségét is nehéz vitatni.

Még egyszer mondom, hogy ez a folyamat szükségszerű, ami nem jelenti azt, hogy ne
lehetne ellene küzdeni. Csak akkor válik reménytelenné a helyzet, ha úgy érezzük, hogy az
összeköltözéssel már „biztonságban” vagyunk. A legtöbben ilyenkor beletehénkednek a
kapcsolatba, akár egy kényelmes fotelba, és a továbbiakban azt várják, hogy rendszeres erőfeszítés
nélkül megkapják mindazt a jót, amit reméltek.
Nagyon fontos tudni, hogy a kapcsolat olyasmi, mint egy élőlény, amely folyamatos napi
gondozást, táplálást és figyelmet kíván. E nélkül néhány hónap alatt tönkremegy.

A kapcsolat boldogsága őszinteség nélkül is menthetetlen. Hosszú távon általában adódik

egy-egy olyan ügy amit kényelmességből, a másik iránti szeretetből, vagy valamilyen félelem
miatt nem szeretnénk párunk tudomására hozni. A bonyodalmat az okozza, hogy a titok titkot szül.
Már az első titkot is el kell rejteni, később pedig azokat az információkat is el kell fedni, amik a
 55

titok kiderüléséhez vezető utakra utalnának. Így áll elő az a helyzet, -és ez nagyon sok régóta
működő kapcsolatban megfigyelhető, hogy a résztvevők már nem tudnak egymással beszélni.
Az átélésük természetesen az, hogy nincs miről beszélni, valójában viszont a titok és a
körülötte lévő dolgok eltitkolása idővel annyira áthatják a kapcsolat szövetét, hogy valóban
reménytelen vállalkozás tisztázni, hogy az évek során mi minden lett a szőnyeg alá söpörve. Ez
rendkívül veszélyes dolog, ami élőhalottá teszi a kapcsolatot, és kialakul „a páros magány”.
Ismereteim szerint ezt kizárólag úgy lehet elkerülni, ha őszinték vagyunk.
Alapvetően két okból rettentő nehéz őszintének lenni. Egyfelől azért, mert nem szeretnénk
párunkat „megbántani”. Ilyenkor valójában attól félünk, hogy majd haragszik ránk, nem szeret, és
bántani fog. Még inkább pedig azért nem vagyunk őszinték, mert a titkok legtöbbjének kiderülése
veszélyezteti a magunkról-, illetve a párunknak rólunk alkotott, némiképp ugyan megkopott, de
mégiscsak tündöklő képét.
Én mégis úgy gondolom, hogy érdemes időről-időre összeszedni a bátorságunkat, és
„tisztázni a dolgokat”. Sokszor olyan ez, mint egy műtét, amit önmagunkon hajtunk végre annak
érdekében, hogy ne betegedjen meg az egész kapcsolat teste. Fájdalmas és nehéz dolog az
őszinteség, sokszor nem is biztos, hogy eredményre vezet, hisz közvetlen hatása tipikusan a
kapcsolat hőfokának jelentős csökkenése. Kényelmetlenséggel, vádaskodással, vitával járhat,
mégis az őszinteség az általam ismert egyetlen biztos módja annak, hogy fenn lehessen tartani a
kapcsolat igazi intimitását.
(A kisebb-nagyobb titkokkal kapcsolatban az ökölszabály egyébként a következő: „Ha
valami egyszer megtörtént, esetleg megtörténhet másodszor is, ami viszont már kétszer megtörtént,
az bizonyosan megtörténik harmadszor is”.)

Milyen módon lehet „táplálni” a kapcsolatot, mi az a munka, amit érdemes és értelmes

befektetni a kapcsolatba?
Először is a figyelem. Minden nap szakítsunk legalább néhány percet arra, hogy a másikra
odafigyeljünk. Természetes az az igényünk, hogy inkább a másik figyeljen ránk, hisz a nap során
annyi érdekes és izgalmas dolog történt, amit feltétlenül meg kell osztanunk vele, mégis nagyon
fontos, hogy minden áldott nap hagyjunk legalább néhány percet arra, hogy párunk a mi
közbevetéseink nélkül is kifejezhesse magát. (Akadnak olyanok is, akik zárkózott természetűek, és
egyáltalán nem szeretnek magukról beszélni. Őket hiába nyaggatjuk, válaszuk mindenre az, hogy
semmi, nem érdekes, nem fontos. Ez persze a titokzatosság légkörével vonhatja be az illetőt, de
rettenetes hátránya, hogy az illető idővel valóban ismeretlen emberré válik. Ilyenkor a kapcsolatba
fektetett munka abból áll, hogy legalább egy kicsit beszéljen saját magáról.)
Az első befektetés tehát a mindennapi figyelem. A mindennapit szó szerint értem: minden
egyes nap, kivétel nélkül.
A második amivel a kapcsolatnak használhatunk, az a váratlan rendszeres előidézése. A
váratlan helyzetek ugyanis új, más oldalról mutatják meg egy-egy szokatlan helyzet résztvevőit. A
váratlant nem úgy értem, hogy valami fenyegető dolgot kell tenni, egyáltalában nem a
biztonságérzet csökkentéséről van szó. A váratlan dolog egy váratlan ajándék, egy váratlan
program, bármilyen pozitív meglepetés. Ez rettenetesen fontos, mert a rutin elszürkítő hatását
ellensúlyozza. A szándékos fájdalomokozástól eltekintve igazából még az is mindegy, hogy ez a
váratlan dolog örömet okoz-e vagy sem, a lényeg a szokatlanság.
A harmadik technikáról már volt szó: tegyük napi feladatunkká, hogy párunknak
valamilyen számunkra vonzó, szimpatikus vonását tudatosítjuk, és megfogalmazzuk magunkban.
Bármit, ami tetszik benne, amit jónak találunk, aminek örülünk. A teendő második része az, hogy
megfigyeléseinket közöljük vele. Amilyen egyszerűnek tűnik a dolog, olyan nehézére eshet annak,
 56

aki -mint legtöbben– ahhoz van szokva, hogy a kritizálandót, a nem tetszőt, a kifogásolni valót
tudatosítsa, és tegye szóvá. A kritika semmit nem használ, együttélésben meg különösen nem, hisz
pusztán annyit lehet vele elérni, hogy a másik még rosszabbul érezze magát, ami nyilvánvalóan
nem kedvez a jó hangulatnak. Rendkívül ritkán fordul elő, hogy valaki egy hosszú távú
együttélésben partnere kritikájára bármin is változtasson. Amennyiben hosszú távú, egészséges és
boldog kapcsolatban akarunk élni, felejtsük a kritikát. Bár a kritika rendkívül kényelmes és
kézenfekvő módja annak, hogy az akármiből fakadó rossz érzéseinket kifejezzük, határozottan
nem javaslom. Ehelyett mindennap szánjunk egy percet arra, hogy párunk valamely kívánatos
vonását tudatosítsuk, és közöljük is vele.
Ez a három eszköz, ha csak nagyjából is az elmondottaknak megfelelően alkalmazzuk őket,
elegendő ellensúlyt képviselhetnek a kapcsolatot az együttélés fázisában fenyegető legnagyobb
veszély, az elszürkülésből és rutinból fakadó elszemélytelenedés ellen.

Ökölszabály: A kapcsolatot, mint egy élőlényt, folyamatosan gondozni, táplálni kell.

11. „ÁSÓ, KAPA, NAGYHARANG.” A HÁZASSÁG

Tétel: A házasság olyan szövetség két ember között, amely megállapodosákon alapul.

E megállapodások a következők:
1. a házasság addig tart, amíg valamelyik vagy mindkét fél meg hal
2. szexuális értelemben hűek leszünk
3. jóban-rosszban együtt maradunk (közös kassza, közös ágy, közös asztal, és bármit hoz is az élet,
betegséget, háborút, katasztrófát, szerencsét vagy jólétet, mindenképpen együtt boldogulunk)
4. együtt neveljük fel gyermekeinket
5. kapcsolatunk spirituális minőséget kap („az égben köttetik”).

A házasság tehát alapjában véve egy szerződés két ember között, a szerződés pontjai pedig a
fentiek. Mint mindig, természetesen itt is vannak kivételek, de nagyjából-egészéből bízvást
elmondható, hogy a házasság a fenti pontok betartásának vállalását jelenti.
A vállalás az egyik, a vállalás betartása viszont egy másik kérdés. Viszonylag ritkán fordul
elő, hogy a házastársak minden pontot halálig betartanának, de azért ilyen is akad. Gondoljunk
csak bele, hogy két ember életének egy bizonyos szakaszában, személyiségük alakulásának egy
bizonyos fázisában dönt úgy, hogy házasságra lép. Azonban mind az élet, mind az emberi
személyiség folyamatosan változnak.
A változás kiben-kiben elérhet egy olyan pontot, amikor fejlődését, növekedését már nem
segíti, hanem hátráltatja a házassági megállapodás. Nem pusztán arról van szó, hogy az érzelmek
változnak, sokkal inkább arról, hogy a másik emberre érettségünk és bölcsességünk
növekedéséhez, fejlődésünk egy bizonyos szakaszában kölcsönösen szükségünk lehet. Egy későbbi
szakaszban már korántsem biztos, hogy ez mindkét résztvevő számára így van. Egyikük vagy
mindketten elérkezhetnek arra a pontra, amikor a másik személye, esetleg a szerződés valamely
pontja, pontjai akadállyá válnak. Ilyenkor vagy válás következik be, vagy jogi válás ugyan nem, de
lelki szétválás igen.
 57

Az, hogy az ember „társas lény”, ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy bármely ember
tipikusan jobban szeret mással, másokkal lenni, mint egyedül. Az ember telepes élősdi, jobb szeret
sűrűn együtt lenni, mint külön, egymástól távol. Az egyes emberek életében ez úgy jelenik meg,
hogy ha sokáig van egyedül, legtöbbünk elementáris vágyat érez arra, hogy életét, idejét,
elfoglaltságait megossza valakivel.
Ráadásul ahhoz, hogy értékesnek és működőképesnek érezzük magunkat, és azok is
legyünk, rendkívül nagy szükségünk van más emberek figyelmére. Ezt a figyelmet az együttélés
gyakran megteremti, hisz elkerülhetetlenül odafigyelünk azokra az emberekre, akikkel
mindennapjaink jelentős részét ugyanabban a térben kóvályogva töltjük.
Fontos az is, hogy a másik ember tudva vagy öntudatlanul tükörként funkcionál számunkra,
és „hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcodat”(J.A.). Ez azt jelenti, hogy
csak más emberekhez képest tudjuk magunkat önmagunk számára meghatározni, azaz identitásunk
fönntartásához is szükséges más emberek többé-kevésbé folyamatos jelenléte.
Az sem elhanyagolható, hogy bizonyos társadalmi nyomás is működik abban az irányban,
hogy létünket valaki mással megosszuk, és ennek a nyomásnak az erejét nagy ostobaság lenne
alábecsülni. (Hallottunk már olyasmit, hogy „mikor mész már férjhez, mikor nősülsz már meg,
mikor lesznek már unokák”, stb).
Nem is beszélve arról, hogy a mindennapos fizikai érintkezés az egyszerű örömérzeten túl a
legszorosabb értelemben vett egészség fenntartásához is elengedhetetlenül szükséges.
Ezek, és más tényezők miatt is igen nehéz elkerülni a hosszú távú együttélés, illetve a
házasság vágyát és megvalósulását.

Mit jelent a házasság a gyakorlatban? Gyakorlatban azt jelenti, hogy két ember oly módon
köti össze az életét, hogy szabadidejük (a munkaidőn kívüli életük) legnagyobb részét egymással
töltik. Ideális esetben ez idővel valami sajátos lelki összenövöttséggé, lelki egytestűséggé alakul.
Technikailag ez „a jól bejáratott, gördülékeny családi üzemmenetet” (Mérei Ferenc) jelenti,
pszichológiai értelemben pedig azt a mindent átható érzést, miszerint az embernek társa van. Ez az
érzés rendkívül fontos.
Akinek van társa, az az életnek szinte minden területén magabiztosabb, hatékonyabb,
önmagát könnyebben elfogadja és érvényesíti, mint azok, akiknek nincsen. Az ilyen embert
általában megbízhatóbbnak és kiszámíthatóbbnak tartják, és nem csak a munkahelyén, de
bankkölcsön felvétele esetén is. Ennek az az oka, hogy a házasságban élő ember életét nagyon
határozottan strukturálja, behatárolja és kiszámíthatóvá teszi az a megállapodás-rendszer, ami a
házasság intézménye.

Az, hogy a kötelezettség remélhetőleg holtig tart, a résztvevők számára nyilván erőteljes
kapcsolati biztonságot jelent. Ennek a biztonságnak a talaján olyan hosszú távú tervezésre nyílik
lehetőség, mint amilyen a gyerek vagy gyerekek vállalása, akár több évtizedes anyagi vagy egyéb
célok elérése, stb.
A szexuális hűség vállalása megint csak efféle biztonságot építő tényező. Elméletileg azt
jelenti, hogy harmadikokkal nem folytatunk szexuális kapcsolatot, így az emberi élet egyik
legfontosabb energiáját a kapcsolat működtetésére használhatjuk. Azokban az esetekben, amikor
ez tényleg megvalósul, aligha fordul elő, hogy a házasság felbomlik.
Ha valakivel közössé tesszük a sorsunkat, és biztosak lehetünk abban, hogy hozzon az élet
bármit -és bizony váratlanul és kiszámíthatatlanul hozza is, jót és rosszat egyaránt-, akkor ez
megint csak növeli biztonságérzetünket, és azt a meggyőződést eredményezi, hogy az élet minden
nehézségén úrrá tudunk lenni.
 58

Annak vállalása, hogy a közös gyereket vagy gyerekeket azok felnőtt koráig együtt
neveljük, azaz biztosítjuk számára vagy számukra a felnőtté váláshoz szükséges érzelmi és anyagi
feltételeket, tovább erősíti a biztonságot. A gyerek vállalásakor a szülők ugyanis bízvást
feltételezhetik, hogy nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy életük nehézségeit, ld. a gyerek vagy
gyerekek nevelését egyedül kell vállalniuk.
A kapcsolat spirituális minősége pedig mintegy szellemi biztosíték arra, hogy „földi”
tényezők nem képesek porba dönteni a hosszú távú kapcsolat csodálatos építményét.
Összefoglalva tehát én úgy látom, hogy a házasság legfontosabb funkciója a hosszú távú
biztonság megteremtése.

A bökkenő az, hogy a mi világunkban (amely a tér, az idő és anyag világa) három dolog
bizonyosan nincs, ez a három dolog pedig a valóság, a biztonság, és az igazság. Ahogy egy
barátunk, Vida Zoltán mondta: „Valóság, biztonság és igazság nincs, de bérletem van.” Bárki
tapasztalhatja, hogy ezek a dolgok nincsenek. Fájó hiányukat sokan érzik, és azon sopánkodnak,
hogy miért is nem olyan a világ, amiben igazság, biztonság, és megfogható tényeken alapuló
kiszámíthatóság uralkodik. Ez sokakban indulatokat kelt, mert a legtöbb ember a lelke mélyén úgy
érzi, hogy kell lennie, és ennek a világnak kellene lennie annak a világnak, ahol igazság, béke,
harmónia, egyenlőség és szeretet uralkodna. Van ilyen világ, sőt akár a mi világunk is lehet ilyen,
de szerintem nem teremthető meg azon a módon, hogy indulatainkat szabadon engedve sértetten,
felháborodva, forradalmakat, háborúkat, politikai változásokat, győzelmeket és vereségeket
kiprovokálva igyekszünk egy az eszményihez jobban közelítő világot létrehozni. Az ilyen
törekvések tökéletes hiábavalósága nyilvánvaló. A problémát abban látom, hogy az emberek a
külső világot akarják ideálissá alakítani, mert reménytelenül kevéssé vannak tudatában annak,
hogy amit külvilágként, „valóságként” megtapasztalnak, az csupán belső állapotuk tükre. Így aztán
sokkal célravezetőbbnek tűnik saját magunk átalakításával foglalkozni.

Visszatérve a házasság intézményére, abban a mikrokörnyezetben, ami a házasság vagy a

hosszú távú párkapcsolat, ugyanazok az igények merülnek fel, mint az óriás világ hasonló
ügyeiben, nevezetesen, hogy legyen biztonság, jólét, béke és harmónia. Megoldásmódjaink is
ugyanazok, amelyeket a kultúra és a neveltetésünk számunkra általában biztosít, így a szent cél
érdekében a házasságban is a külső valóság többé-kevésbé agresszív átalakításával kísérletezünk.
A házasságban a külső valóság nem más, mint házastársunk. Így ha a házasságunkból
hiányzik a béke, biztonság, harmónia stb., akkor cseszegetni kezdjük kedves párunkat, abban a
reményben, hogy az ő megfelelő átformálásával kialakulhat a vágyott helyzet. Aztán éppúgy, mint
a történelemben, hiába tapasztaljuk, hogy ez az eljárás tökéletesen értelmetlen -hisz sosem éri el
célját-, sötét és öntudatlan makacssággal újra és újra ezzel kísérletezünk. És ha végképp belátjuk,
hogy fáradozásunk eredménytelen, akkor keresünk és találunk valaki mást, akivel ugyanezt a
csacsiságot elölről kezdhetjük.

Meggyőződésem, hogy egy hosszú távú kapcsolat vagy házasság igenis lehet tökéletes,
uralkodhat benne igazság, béke, harmónia, szeretet és jólét, ám ez igen kevéssé múlik azon, hogy a
párunk éppen kicsoda, vagy milyen. Sokkal inkább azon múlik, hogy mi magunk képesek
vagyunk-e a kapcsolatban olyan emberré válni, aki ezt a tökéletes, vagy ahhoz közelítő állapotot a
saját lelkében megvalósítja. Megértem, ha ez a gondolat némiképp bizarrnak tűnik, mégis
határozottan állítom, hogy életünk minősége, jelen esetben, hogy milyen a házasságunk, csak és
kizárólag azon múlik, hogy mi magunk milyen emberek vagyunk, és milyenné akarunk válni.
 59

Ha javítanivalót keresünk, és szükségképpen találunk is a házasságunkban, ráadásul úgy

érezzük, hogy a munka elvégzése megéri a fáradtságot, akkor ezt a munkát magunkon kell
kezdeni, és ott is kell befejezni. Az eljárás az, hogy megnézzük, mi az a pont, amin javítani
szeretnénk. Tipikusan ilyen az anyagi állapot, magunk vagy a másik féltékenysége, a közös
programok, a másik családjához való viszony, a gyereknevelés, a „rossz” szokások, és az egészség.
Lehetnek más területek is, ahol szorít a cipő, valami kényelmetlen, kellemetlen, netán
elviselhetetlen. Ha már lokalizáltuk ezt a területet, akkor következhet a korábban már ismertetett
önvizsgálat. Annak a vizsgálata ugyanis, hogy saját magunkban a vonatkozó területen mi hibádzik.
Amikor ezt megtaláltuk -és az már nagyon komoly lépés, ha nem csak a másikban leljük föl-,
akkor a következő lépés nem az, hogy rögtön megkíséreljük a „hibánkat” kijavítani. A következő
lépés az, hogy elfogadjuk, megbocsátjuk és megtanuljuk szeretni azt a vonásunkat, amit fölleltünk.
Ezzel ugyanis a házasságunkból nem kiküszöbölünk valamilyen „hibát”, nem javulunk meg, és
főképp nem próbáljuk megjavítani párunkat, hanem közös életünkbe integráljuk azt a vonást, ami a
nehézséget okozta. Ezzel a beépítéssel szinte azonnal megszüntetjük a hiba kellemetlen hatását, és
képesek vagyunk meglátni konstruktív oldalait is, amivel megnöveljük saját magunk és a házasság
életképességét. Így közelebb kerülünk ahhoz, hogy akármilyen a világ, házasságunkban
megvalósítsunk egy tökéletesebb életet.

(Ahogy én látom, leggyakrabban az történik, hogy a 20-as évei közepe-vége, 30-as évei
eleje táján egy nő és egy férfi egymásba szeret. A férfinek általában már van valamije, ért
valamihez, vitte valamire, karrier előtt, vagy közben áll. A nő túl van kamaszkori érzelmi
válságain és első komoly szerelmi próbálkozásain, szeretne már megállapodni, szeretne családot.
Gyakorlatilag kislányként hozzámegy a férfihoz, szül egy vagy két gyereket, amiből következik,
hogy két-három évre tökéletesen be van zárva. Eltelik néhány év, minden jól működik, ám a nőben
lassan feltámad az igény arra, hogy ő is értsen valamihez, ő is legyen „valaki” a saját jogán, netán
pénze is legyen, és nemcsak az, amit a szüleitől kaptak. A férfiak ezeket a törekvéseket általában
nem szokták szeretni, mert ez átalakítja a korábbi erőviszonyokat, és az módfelett kényelmetlen
dolog. Küzdelem indul be, amelyben a nő ideális esetben képes érvényesíteni saját igényeit,
tanulni kezd, elkezd valamihez érteni, esetleg több dologhoz is. Ekkor bizony az egész család
szerkezete átalakul, másként osztódnak le a feladatok, a jogok, a hatalom, a felelősség, sőt a pénz
is. Ez a fejlődéses átalakulás természetesen férfiakkal is megesik, de az ritkább.
A folyamatot jó néhány alkalommal végigkísértem. Általában rettentően kínos, főképp a
férfiak számára, hisz mégiscsak másféle társ az, aki szellemileg és anyagilag is egyenlő. Az már
egészen másfajta kapcsolatot jelent. Több probléma van vele, ám jóval több boldogságot is
okozhat.)

Mindenképpen értékesebb, ha valaki a tanulás, a fejlődés útját választja még akkor is, ha ez
szükségképpen azzal jár, hogy a fejlődés során a személyisége megváltozik. A társa ilyenkor azt az
élményt éli át, hogy ő valamikor, a kapcsolat kezdeti szakaszában egy másik embert választott. Ez
a helyzet szinte mindig krízist okoz, mégis úgy gondolom, hogy helyesebb vállalni egy későbbi
nehéz periódust annak érdekében, hogy személyünk és világunk tágasabb, gazdagabb és
értékesebb legyen.

A házasság, mint minden hosszabb kapcsolat krízisről-krízisre változik, és mint minden

hosszú távú kapcsolatban, ebben is szükségképpen akad néhány olyan időszak, amikor előkerül az
a kérdés, hogy együtt maradjunk-e, vagy váljunk külön. Ezeknek a kríziseknek két kimenetele
lehet: szétválás, vagy a kapcsolat elmélyülése. Meggyőződésem szerint egyik sem jobb megoldás a
 60

másiknál, és kár azt gondolni, hogy a szétválás valamelyik fél, vagy mindkettő kudarca lenne.
Annyi bizonyos, hogy egy tartós és mély kapcsolat minden egyéb körülménytől függetlenül is
érték, hiszen az ember lelkét növekedésre, fejlődésre, változásra, gazdagodásra készteti egy másik
ember jelenléte és figyeleme.

Ökölszabály: A házassági „szerződés” valamelyik pontját előbb-utóbb valaki megszegi. Ha nem,

akkor is.

12. GYEREK ÉS GYEREKEK

Tétel: Ha gyerek van, a kapcsolat többé már nem két ember kapcsolata.

A hosszú távú kapcsolatban előbb-utóbb felmerül a közös gyerek gondolata. A gondolat

felmerülésében bizonyára szerepet játszik valamilyen rejtett biológiai nyomás, esetleg külső
nyomás is (legyenek unokák), az a fantázia, hogy egy gyerek bizonyára érdekessé és változatossá
teszi a kapcsolatot, sőt, hogy a gyerek a kapcsolat gyümölcse, vagyis annak betetőzése, és
bizonyíték arra, hogy a kapcsolat termékeny.

Sokszor van úgy, hogy gyereket a kapcsolat résztvevői közül csak az egyik akarna, ilyenkor
a másikat először rá kell venni az együttműködésre. Ha ez nem sikerül, a kapcsolat elég hamar
megszűnik, hisz a gyerekre irányuló vágy hatalmas, olykor leküzdhetetlen erő. Nem ritkán a nő
azért akar gyereket, mert „eljött az ideje”. Ilyenkor meg-megesik, hogy a leendő vagy lehetséges
papa személye csupán abból a szempontból bír jelentőséggel, hogy anyagilag vagy érzelmileg
alkalmas-e arra, hogy a leendő anyukát és gyereket hosszú ideig (20 év) a megfelelő mértékben
támogassa. Más szóval nem a személy a fontos, hanem az a szerep, amit az anyuka és gyereke
viszonylatában funkcionálisan elláthat. Nem baj ez, csak tisztában kell lenni azzal, hogy a leendő
anyukának mindenképpen meg kell nyernie a leendő apukát a hosszú távú, feltétel nélküli
együttműködésre. Ez történhet pusztán azzal az állítással, hogy a születendő gyerek az apuka
gyereke. A férfiak ezzel többnyire be is érik. A nő részéről meggyőző erővel bírhat az a
fenyegetés, hogy a hosszú távú kapcsolat új feltétele a gyerek születése, és közös nevelése. Más
szóval a nő csak akkor hajlandó a férfival maradni, ha az a gyereket is vállalja vele együtt.
Adódhat olyan is, amikor a férfi szabja a hosszú távú kapcsolat feltételéül a közös gyerek létét.

Ezekben az esetekben igazából egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy a gyerek nem
önmagáért kell, hanem csak egy újabb kapcsolati eszköz. A kapcsolat fenntartásának eszköze. Ez
azért gond, mert a szegény gyerek aligha tehet arról, hogy valamikor réges-régen, az ő születése
előtti elképzelhetetlen távolságú időben a szülei vajon éppen milyen kapcsolatban voltak, és mit
gondoltak további életükről.
Ám ha a gyerek a kapcsolat eszköze, a szülők automatikusan, tudat alatt felelőssé is teszik a
kapcsolat alakulásáért, mármint azért, hogy vajon az ő világrajövetele megvalósította-e, és milyen
mértékben valósította meg szülei elképzeléseit. Ettől az történik, hogy egész gyerekkorában, sok
esetben még felnőttkorában is valamiféle rendkívüli és meghatározhatatlan súly alatt éli az életét.
Ha ezt a „súlyt” nyelvi formába öntjük, akkor az nagyjából így hangzik: „Te vagy a felelős a
szüleid boldogságáért, illetve boldogtalanságáért”. Más esetben ez a „súly” abban a nem kimondott
 61

formában jelentkezik, hogy „csak akkor, és csak annyira szeretünk, ha, és amennyire megfelelsz a
várakozásainknak”.
Gondolom felesleges különösebben ecsetelni, hogy az ilyen kimondatlan várakozások, és
érzékelhető, ám megfogalmazhatatlan terhek milyen hátrányokat jelentenek a gyerek, majd a
gyerekből lett felnőtt számára. Hiszen így aligha kerülhet abba a helyzetbe, hogy a saját életét élje,
ellenben örökké ki van téve egy olyan tudatalatti nyomásnak, amelyik valamiféle kimondatlan
várakozástömeg beteljesítése felé tereli.

Még rosszabb eset az, amikor a gyerek apuka vagy anyuka „egyetlen boldogsága”, vagy
pláne „egyetlen támasza”. Ilyenkor ugyanis egész életében az lesz az egyetlen feladata, hogy szülei
vélhetően elcseszett életét rendbe rakja. A fő probléma az, hogy gyerekként erre teljesen
alkalmatlan, és a szüleivel való viszonyában felnőttként is gyerek marad. A gyerek pozíciója pedig
függő és alárendelt. Ebből a pozícióból tényleg lehetetlen megoldani a feladatot. Így adódik elő az,
hogy az emberek jelentős része az egész életét valamilyen homályosan körülhatárolt, ám
megoldhatatlan feladat megoldásával tölti. Minthogy egy megoldhatatlan feladatot nem lehet
megoldani, világos, hogy kudarcot vall, és vesztesként fogja élni az életét.

Akármilyen kegyetlenül, hidegen hangzik is, a gyerekeknek nem dolga az, hogy szüleik
életét javítgassák, boldogságukat, anyagi jólétüket elősegítsék. Mert ez a szüleik dolga -lett volna.
A gyerekek dolga az, hogy amikor nekik gyerekeik lesznek, akkor azoknak biztosítsák a felnőtté
válásukhoz szükséges anyagi, és érzelmi feltételeket.

Nyilván más eset a nagyon öreg szülő vagy szülők betegség, esetleg fájó egzisztenciális
szükség esetén történő támogatása. Ez rettenetesen sikamlós terep, mivel a gyerek a szülő
viszonylatában mindig gyerek marad, aki bármikor megzsarolható, hatalom alá vonható. Az a
javaslatom, hogy minden esetben legyünk nagyon óvatosak a szülőknek való segítés ügyeiben! Ez
az óvatosság azt jelenti, hogy igyekezzünk józan ésszel, a realitások alapján -azaz minél kevesebb
érzelemmel- felmérni azt, hogy milyen segítségre van igazán szükség, és mi az a segítség, amire
csupán azért van szükség, mert a szülő vagy a szülők valamilyen okból elrontották a saját életüket.
Elrontották abban az értelemben, hogy nem gondolták át azt, hogy gyerekük vagy
gyerekeik felnőtté válása után az életükben marad még jó néhány évtized, amit valahogyan le kell
élni. Érdemes tehát időben gondolni arra, hogy a gyerekneveléssel töltött cirka húsz esztendő után
az életnek még jó fele-harmada hátravan, és nem mindegy, hogy ezt az időt mivel töltjük. Sajnos
nagyon gyakori eset, hogy ez a tervezés teljesen hiányzik, és ebben a húsz, harminc, negyven
évben a szülőknek alig van más szórakozásuk és kapcsolatuk mint a gyerekeik. Ez minden
résztvevő számára rettenetes teher lehet, ami alól a gyerek morális és érzelmi okokból nemigen tud
kibújni.
Ez a rossz, évtizedekig tartó helyzet általában úgy alakul ki, hogy a gyerek lassacskán
felnő, néhány év múlva élethosszig tartó kapcsolatra szánja el magát, gyereke vagy gyerekei
lesznek, akik nagyjából húsz év alatt szintén felnőnek. Az ilyen ember gyakorlatilag az egész életét
gyerekként vagy szülőként tölti el. Igazán komolyan soha nem merül fel benne, hogy lehetne
felnőttként is élni (azaz nem gyerekként vagy szülőként). Egyszerűen nincs rá felkészülve,
fogalma sincs, mit kéne tennie, és minthogy a legfontosabb, egész felnőttkorán végigvonuló
tapasztalata a szülőként való gondoskodás és az abból fakadó felelősség, 40-50-60 évesen gyakran
már nem tud váltani egy olyan hozzáállásra, életmódra, amelyben „csak úgy”, kedve szerint
élhetné az életét.
 62

Ideális esetben egy kapcsolat mindkét résztvevője gyereket kíván. Megkezdődik az

örömteli reménykedés, aggodalmak és tervezgetés időszaka. Ebben az időszakban a figyelem
egymás személyéről, illetőleg a kapcsolatról eltolódik a várva-várt fejlemény irányába. Ez az
eltolódás szinte észrevétlen, és ekkor még nem is okoz problémát, sőt az esetek jelentős részében
megerősíti a kapcsolatot, mintha új életet lehelne bele. Tipikus esetben ilyenkor meglehetősen
homályos és örömteli érzések cikáznak a résztvevőkben, hogy majd milyen jó is lesz.
A terhesség időszakában fokozódik a jövevényre irányuló figyelem, amely a dolog
természeténél fogva ebben az időszakban inkább a nőt érinti. A nők általában élvezik ezt,
büszkeség tölti el őket, új terepe nyílik a beszélgetéseknek és történéseknek, ők állnak a
középpontban. A terhesség során a szervezetben ráadásul olyan hormonális változások indulnak
be, amelyek az élmény átélését hatványozottan örömtelivé teszik. Sok nő ezért nem is szívesen
hagyja abba a terhesség, szülés, szoptatás ciklusát, mondhatni rászokik erre, függővé válik, mert ez
egy kellemes, ünnepi időszak. Ez a kellemes időszak a szüléskor kulminál, és a kapcsolat felől
nézve a szülés utáni néhányadik hétben véget is ér.
A gyerek megjelenése elsősorban azt jelenti, hogy a kapcsolatnak a továbbiakban nem
kettő, hanem legalább három résztvevője van. Ez azonnal megszünteti azt az illúziót, hogy a két
felnőtt kapcsolata a gyerek által válik majd intenzívebbé és elmélyültebbé. A figyelem ugyanis
innentől már nem két, hanem három személy között oszlik meg. Az új, a harmadik résztvevő pedig
általában nagyon határozottan gondoskodik arról, hogy az általa igényelt figyelem-, és
gondoskodás-mennyiséget meg is kapja.
A probléma az, hogy ezt a figyelem-, és gondoskodás-mennyiséget egymástól kell elvonni.
Előáll tehát az a jelenség, hogy a kapcsolat ugyan a gyerek jövetele által be-, illetve kiteljesedett,
de a felnőtt résztvevőknek a korábbinál jóval kevesebb idejük, figyelmük és energiájuk jut
egymásra. Ez szinte azonnal rossz érzéseket okoz, ám a születés utáni időszakban a nyomasztó
érzéseket elfedi a pici jelenlétének mindent elsöprő élménye. Néhány hónap után, amikor ez az
élmény már nem lesz annyira új, és talán már az is kevésbé érdekes, hogy mennyit evett, és hogyan
büfizett a kicsi, egyre kínosabbá válik, hogy mind a férfi, mind a nő úgy érzi, hogy kevés figyelmet
és gondoskodást kap. Azért érzi úgy, mert úgy is van.
A tipikus eset, hogy a férfi hazajön a munkából, és az egész napi fáradtság után azt várja,
hogy ő kerül a figyelem, érdeklődés és gondoskodás középpontjába. Ehelyett sajnos nem ő lesz ott,
hanem a gyermek: „Képzeld, úgy nézett rám, mintha felismerne, és gügyögött is, csak a
széklete…” Ugyanígy a nő, aki egész napját a gyerekkel összezárva, a négy fal között tölti, már
nagyon várja, hogy a párja végre hazaérkezzen. Ez megszakítaná a nap egyhangúságát, és
lehetőséget adna arra, hogy elmesélje azt a sok fontos dolgot ami napközben történt, de az az
érzéketlen férfi mintha csalódott lenne. Nyilvánvaló, hogy sem a férfi, sem a nő nem kapja meg azt
akit szeretne. (A gyerek meg pláne nem, mert az ő figyelem-, és gondoskodásigénye a nap 24
órája, illetve a körülötte lévő összes emberi és egyéb lény folyamatos törődése. A gyereknek ez a
figyelem-, és gondoskodásigénye túlnyúlik csecsemőkorán, és tizenéves koráig tart.)
Objektív körülmények miatt, mint idő, energia, és tényleges lehetőségek tehát senki nem
kapja meg azt, amire jogos igényt formál. Más szóval mindenki frusztrált és csalódott lesz.
Amennyiben a páros úgy próbálja ezt a nehéz helyzetet tehermentesíteni, hogy további
személyeket von be, egy segítő nagymamát, babysitter-t vagy bárkit, azzal csak fokozza a
gondokat, hiszen ezek az emberek technikai segítséget jelentenek ugyan, de puszta jelenlétük
csökkenti az egy főre jutó figyelem, energia, és gondoskodás lehetőségét. Holott éppen ezekből
lenne mindenkinek többre szüksége.
 63

Ha jól emlékszem egy statisztikára, akkor az összes válások egyharmada nagyjából az első
gyerek egy éves születésnapja körül kulminál. Akár helyes ez az adat, akár nem, az előbbiek
fényében nagy a valószínűsége annak, hogy egy ponton valaki kiborul. A papa ugye azért, mert
elvesztette azt a közeget amiben az egész napi munkájáért, és párja iránti szeretetéért cserébe
figyelmet, gondoskodást, kiszolgálást, nyugalmat, egyáltalán „otthont” kap, a mama pedig azért,
mert vérig sérti, és mélyen bántja az a körülmény, hogy egész napi fáradtságáért, törődéséért, hogy
nincs egyfolytában tíz nyugodt perce, és nem történik semmi azon kívül, hogy a babával
foglalkozik, szóval a hősies és tényleg nehéz életért cserébe annyit sem kap a párjától, hogy
legalább napi egy órában végighallgassa az élményeit. Érthető, hogy gyakran lesz elegük
egymásból, és úgy találják, hogy a másik személye talán nem is volt a legjobb élethosszig tartó
döntés.
Ilyen körülmények között valahonnan meg kell szerezni a szükséges figyelmet és
gondoskodást ahhoz, hogy az ember egészsége, önérzete, munka-, és boldogságra való képessége
ne csökkenjen az alá a kritikus pont alá, ahonnan már csak szakértői segítséggel lehet
visszamászni, vagy úgy se.

Ezek a problémák számomra elkerülhetetlennek tűnnek, enyhíthetők viszont azon a módon,

hogy először is tudatában vagyunk a várható fejleményeknek, és megkíséreljük nem azt hinni,
hogy velünk ez másképpen lesz, mert mi a Kovácsék vagyunk.
Ha ennek már tudatában vagyunk, akkor tudhatjuk azt is, hogy a kisgyerek jelenléte
folyamatos, pihenés nélküli munkával jár. Ne várjuk tehát azt, hogy majd pihenni fogunk,
nyugodtan ellazulhatunk, egymás gyengéd vágyaiba merülhetünk, hanem legyünk tisztában azzal,
hogy bármily kellemes egy harmadik személy jelenléte, néhány hónapra, olykor évekre is
munkahelyet teremt az otthonunkból.
E „munka” része lehet, hogy a papa elhatározza, hogy a gyerekfürdetésen és egyéb
kellemes, a babával való foglalkozáson túl minden áldott nap rászán fél vagy egy órát arra, hogy a
párját meghallgassa. Ezt szó szerint értem: meghallgatni. Nem problémákat megoldani, nem
tanácsokat adni, nem véleményekkel, ítéletekkel reagálni, nem kezdeni önmagunkról beszélni,
hanem szájat befogni, hallgatni és olykor együtt érzően bólogatni. A férfiaknak ez nagyon nehéz,
mert nem erre vannak szoktatva, de megéri megtanulni. Néhány hónap után rá lehet szokni, és
nagyon megéri hosszú távon csinálni, hisz ezzel valami olyasmit adunk a párunknak, amit az
valószínűleg soha, senkitől nem kap meg, pláne nem minden nap.

A várható nehézségek mellett azt is tudni kell, hogy a pici megjelenésével és nevelésével
járó élmények, a büszkeség, ami a gyerek teljesítményei láttán a szülőket kezdettől elfogja,
semmihez nem hasonlítható, és semmi mással nem helyettesíthető. Nem tudok olyan
gyönyörűségről, ami ahhoz fogható, mint amikor a szülők együtt csodálják a pici tevés-vevését,
megbeszélik a gyerekkel kapcsolatos teendőket, fel-felidézik felejthetetlen mondásait. Ezek
valóban olyan örömök, amelyeket semmi mással nem lehet helyettesíteni, mert ilyenkor a szülők
bizonyosak lehetnek abban, hogy az életüknek értelme van.

Előfordul, hogy valami miatt egy együtt élő párnak nincs gyereke, mert valamilyen okból
nem akarnak, vagy nem lehet nekik. Az ebből adódó egyik nehézség az, hogy a kapcsolatnak
magának ilyenkor nincs gyümölcse. Ugyan sokkal több lehetőség van arra, hogy a kapcsolatban
élők figyelmüket szinte kizárólag egymásra fordítsák, ám ez vagy jó, vagy nem az. Az ilyen
értelemben meddő kapcsolatban élők számára fokozottan súlyos az a kérdés, hogy tulajdonképpen
 64

mi is az életük értelme, miért vannak a világon. Nem mindenki igényli azonban, hogy erre a
kérdésre választ kapjon.

Olykor előfordul, hogy a gyerek fizikailag, vagy mentálisan nem egészségesen jön a
világra, vagy később lesz gyógyíthatatlanul beteg. Ilyenkor a kapcsolat vagy amiatt esik szét, mert
nem tudják együtt vállalni a betegséggel járó terheket és felelősséget, vagy azért, mert egymás
rejtett-nyílt hibáztatása szétrobbantja a párost. Ha mégis együtt maradnak, a kapcsolat nagyon
megerősödik, mert a közös teher, a közös felelősség, az állandó küzdelem során a kapcsolat
résztvevőinek személyes ügyei sokkal inkább háttérbe szorulnak, mint normál esetben.
Amikor több gyerek van, és az egyikük beteg, akkor ez a háttérbe szorulás sajnos a többi
gyerekre is kiterjed. Ekkor ők is a szükségesnél kevesebb figyelmet kapnak, hiszen a család
legfőbb gondja a beteg gyermek.

Ha bármi probléma van a gyerekkel vagy gyerekekkel –és felnövekedésük során

elkerülhetetlen, hogy legyen-, akkor a szülők általában egymást hibáztatják a gyerek ügyei miatt.
Gyakori ez abban a formában, hogy „mert pont olyan mint te”, vagy úgy, hogy „mert te ezt, azt
vagy amazt tetted, vagy nem tetted”. Ha a szülők elégedetlenek egymással, elégedetlenségük
kifejezésére mindig pompás ürügy a gyerek.

Én azt javaslom, hogy az egymással való elégedetlenkedéseinkbe próbáljuk ne bevonni a

gyereket: egymással való bajainkat egymással rendezzük le. A gyereknek pedig az a legjobb, ha a
szüleiknek az ő ügyében közös álláspontjuk van, amit mindketten ugyanúgy képviselnek.

Ökölszabály: A gyereknek nem az a dolga, hogy a kapcsolatot megjavítsa, vagy fenntartsa.

13. HARMADIKOK FELBUKKANÁSA

Tétel: A harmadikok felbukkannak.
Egy hosszú távú kapcsolatban szerintem elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb
felbukkanjanak olyan személyek, akik a pár valamelyik tagjában szerelmet, vonzalmat vagy
legalábbis szexuális gerjedelmet ébresztenek. Ilyenkor az ember vagy enged a késztetésének, vagy
pedig nem. Ha enged, azzal akár komoly veszélybe sodorhatja a kapcsolatot, ha viszont nem,
akkor jelentős frusztrációt él át, ami miatt nyílt vagy rejtett formában bosszút áll majd. Ebben a
helyzetben nagyjából a kettő között lehet választani. Világos, hogy az egyik rosszabb, mint a
másik.
Az a gyakori félelem, hogy valaki egyszer csak elszereti tőlem a páromat
önbizalomhiányon, és azon a gondolaton alapul, hogy nem én vagyok felelős azért, ha a párom
valaki mást szeret. A felbukkanó harmadikok valójában soha nem okai, sokkal inkább a
következményei egy kapcsolat megszakadásának, sőt a legtöbb esetben tényleges szerepük az,
hogy akarva-akaratlanul fenntartsák, és támogassák az eredeti párkapcsolatot.
Harmadikok akkor bukkannak fel, amikor a eredeti kapcsolatban zavar keletkezik. Zavar
mindenképpen keletkezik. Minthogy egyetlen férfi és egyetlen nő sincsen, aki meg tudná
valósítani párjának a tökéletes férfira, illetve tökéletes nőre irányuló igényét, szükségszerű, hogy
az emberrel előbb-utóbb gondok legyenek. Valami belőle, vagy neki hiányozni fog. Aztán, ahogy
 65

múlik az idő, az a valami nagyon fog hiányozni, és a rejtett hiányérzet lassan olthatatlan
sóvárgássá fajul. Ezen a ponton persze felbukkan egy csodalény, aki nyilvánvalóan mindazokkal
az attribútumokkal rendelkezik, amikben párunk oly elviselhetetlenül szűkölködik. Ilyenkor erős
vonzalmat, akár szerelmet élünk át, és előkerül az a vaskos dilemma, hogy „a boldogságot
válasszam, vagy tisztességes, felelősségteljes emberként folytassam az életemet, úgy, ahogy eddig
zajlott”. Csak az a gond, hogy ebben a szakaszban „az életem, úgy, ahogy eddig zajlott” pocséknak
tűnik, míg a leendő kapcsolatban fellelhető boldogság irreális mértékben felértékelődik.
Így alakul ki az a helyzet, hogy akár így döntünk, akár úgy, rosszul fogunk járni. Ha a
leendő kapcsolat mellett döntünk, akkor esetleg elveszítjük a régi kapcsolatot, valószínűleg
fájdalmat okozunk párunknak, netán helyrehozhatatlan pszichológiai sérülést a gyermekeinknek,
egyszóval katasztrófa. Ha pedig folytatjuk ami eddig volt, akkor sóvár boldogtalanságunkat
állandósítjuk. Az érzelmeink mindenképpen zavarossá válnak, bűntudatot, tehetetlenséget és azt
érezzük, hogy nincs jó megoldás, mert nincs is.

Ha akár rövid, akár hosszú távon belebonyolódunk egy új kapcsolatba, akkor megkapjuk,
vagy megkapni véljük azt, ami az eredeti kapcsolatból hiányzott. Az a valami a továbbiakban nem
fog hiányozni, ezért az eredeti kapcsolat sokkal elviselhetőbbé válik. Az így kialakuló
háromszögek olykor évekig meglepő szívóssággal tartják magukat, mert egyfelől van a régi a
maga biztonságával, szokásaival, bejáratott, gördülékeny hétköznapi üzemmódjával, és van az új, a
randevú, ami ünnep és csoda és vvvá.
A hülyébbek azt képzelik, hogy ha ezzel a másik emberrel lennének, akkor a hétköznapok
is ünneppé, csodává és vvvá-vá válnának. Van aki ki is próbálja, és tipikusan pofára esik. Erre
azonban legtöbbször nem kerül sor, mert igazából nagyon jó úgy, ahogy van, egy ilyen, meg egy
olyan kapcsolat is. A szituáció ideálisnak tűnik, de az vele a probléma, hogy ez a felállás előbb-
utóbb valakinek nagyon nem fog tetszeni. Olykor a párunk elégeli meg a dolgot, olykor pedig a
külső kapcsolatban lévő személy érzi úgy, hogy keveset kap, és most már „többet akar”. Máris
dilemmába kerülünk, hogy X, vagy Y. Kit válasszak? Ettől aztán rengeteget lehet szenvedni, lehet
tömérdek bűntudatot átélni, megalázó kapcsolati játszmákba bonyolódni, megnyílik a titkok, az
árulás, a paranoia, az ítélkezések mély, sötét és végeláthatatlan szakadéka. Holott szenvedni nem
muszáj.

Azt kell megérteni, hogy az előállt jelenség szükségszerű, és arra mutat, hogy az eredeti
párkapcsolatban krízis bontakozott ki, amit meg kell oldani. Már beszéltünk róla, hogy egy
kapcsolati krízisnek két kimenetele lehetséges, az egyik a kapcsolat megszakadása, a másik a
kapcsolat elmélyülése. Nem kell azt gondolni, hogy az egyik a másiknál bármiféle szempontból
jobb lenne. Lehetséges, hogy a hosszú távú kapcsolat valamelyik résztvevője „kinőtte” a párját,
azaz személyes fejlődése következő szakaszában már nincs szüksége rá, esetleg vissza is húzza.
Lehetséges azonban az is, hogy a harmadik felbukkanásával jelzett kapcsolati krízis esélyt ad arra,
hogy a résztvevők közelebb kerüljenek egymáshoz, és őszintébb, mélyebb, intimebb, és értékesebb
módon folytassák viszonyukat.

Persze számos esetben ott van a gyerek, vagy a gyerekek. Ilyenkor a normális
felelősségérzetből fakadó bűntudat miatt a résztvevők szenvedései hatványozódnak. Általában azt
képzelik ugyanis, hogy a kapcsolati krízis, netán a szétválás és annak következményei ártanak a
gyerekeknek. Szeretném leszögezni, hogy a kicsiknek elsősorban nem a krízis árt, hanem a szülők
 66

boldogtalansága, félelmei, bűntudatai és annak kompenzációi. Az, hogy a szülők hibáztatják

egymást.
Árt a gyerekeknek továbbá az is, ha a szülők azt képzelik, hogy nincs rendben, ha egyikük
vagy másikuk időnként szerelmes lesz valaki másba. A gyerekek ugyanis nem hülyék, és a
felnőttekkel ellentétben nagyon szélsőséges érzelmi helyzetekhez is képesek egészségesen
alkalmazkodni, amennyiben ebben nem zavarják meg őket a fent említett szörnyűségekkel.
Úgy gondolom, hogy a boldog szülők, akárhogyan is érik el, élik át és valósítják meg
boldogságukat, sokkal jobbat tesznek a gyerekeiknek, mint a boldogtalan szülők, akik
kötelességtudat mögé rejtett gyávaságból, bűntudatból, rosszul értelmezett felelősségtudatból
önmagukat a „gyerek érdekében” boldogtalanságra kárhoztatják. Már csak azért is, mert a utóbbi
esetben néhány év múlva tipikusan előkerül az a gondolat vagy valamelyik változata, hogy
„mennyi áldozatot hoztam érted”. Ezzel a szülő abba helyzetbe hozza a gyereket, hogy örök
adósnak kell éreznie magát, mely adósság a szülő élete végéig, sőt tovább, semmilyen módon nem
törleszthető. Ilyenkor a szülő olyan hatalmat szerez a gyereke fölött (még annak felnőtt korában
is), ami meggátolja a gyereket abban, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne, azzá válva, akivé válnia
kellene. Más szóval: a szülő torzóvá teszi a gyermeke életét.
Visszatérve a boldogság kontra felelősség és biztonság kérdéséhez azt állítom, hogy ebben
a kérdésben nincs rossz vagy jó döntés. Dönthetünk bárhogyan, sőt a legjobb az, ha úgy döntünk,
hogy nem döntünk, csak éppen jól, és mások kárhoztatásától mentesen kell csinálni.
Ha úgy döntünk, hogy az új kapcsolatot választjuk számoljunk azzal, hogy javarészt az a
tapasztalat, hogy amikor a régebbi hosszú távú kapcsolat véget ér, szinte azonnal véget ér az új is.
Ez azért van, mert az új kapcsolat valódi funkciója az volt, hogy a régebbi kapcsolat érzelmi vagy
egyéb hiányosságait pótolja. Ha a régebbi kapcsolat megszűnik, az új is elveszti funkcióját.
Ilyenkor meglepődve tapasztaljuk, hogy imádott választottunk egyáltalán nem olyan, mint
amilyennek eredetileg tűnt. Ráadásul mi az új kapcsolatban is ugyanazok maradunk, mint az
előzőben, ennélfogva szükségszerűen ugyanazok a problémák és konfliktusok merülnek majd fel.
Ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogy a régi kapcsolathoz fűződő különféle, erős érzelmek
rontják az új kapcsolat alaphangulatát, akkor könnyű belátni, hogy igen kicsi az esély arra, hogy az
előző kapcsolat megoldatlanságaiból született új kapcsolat tartós és boldog lesz.

Egy új kapcsolat akkor lehet jó, ha egy régi már tényleg lezárult. Ennek az a kritériuma,
hogy a régi kapcsolat résztvevői valamiféle közönyös barátságosság, vagy a teljes eltávolodás
viszonyába kerüljenek egymással. Csak ha ez már megtörtént, akkor van esély arra, hogy egy új
kapcsolat tényleg jó legyen.
Az is igaz, hogy egy új kapcsolat segíthet abban, hogy egy régit lezárjunk, meggyorsíthatja
a szakítás, eltávolodás és veszteség szenvedésteli folyamatát, és segíthet abban, hogy a régiből
sérülés nélkül, egészséges önbizalommal kerüljünk ki. De amint mondtam, amikor ez tényleg
megtörtént, általában az új kapcsolat is véget ér.
Ha úgy döntünk, hogy a régit választjuk, döntésünk azzal a következménnyel jár, hogy a
kapcsolatot a benne résztvevők viszonyaival együtt részben vagy egészben át kell alakítani.
Amikor az emberek találkoznak, és viszonyt hoznak létre, abban számtalan saját magukkal
és egymással kapcsolatos elvárás, illúzió, félelem és vágy kavarog. Idővel ez letisztul, és kialakul
valamiféle működőképes viszony, amiben egymással és saját magunkkal kapcsolatban már jól
megfogalmazható várakozásaink vannak. Némiképp leegyszerűsítve ez úgy néz ki például, hogy
szerepe szerint az egyik keresi a pénzt, a másik rendben tartja a háztartást, neveli a gyerekeket, és
 67

pénzt is keres vagy nem. Finomabb szinteken az egyik dolga a szórakozás, a programok kitalálása,
és erőltetése, a másik dolga pedig az, hogy ezekben mosolyogva részt vegyen, és így tovább.
Egy működőképes kapcsolat tucatnyi ilyen rejtett vagy nyílt megegyezésen alapul, és
ezeknek van egy olyan csoportja, amely a másik ember személyiségjegyeire vonatkozó
várakozásokat tartalmazza. Például: legyen becsületes, őszinte, nyílt, határozott vagy határozatlan,
nőies, férfias, szerény vagy magabiztos, követelőző vagy visszahúzódó, üldöző vagy áldozat, stb.
Ezek a várakozások rendkívül lényegesek, mert a kapcsolat biztonsága végső soron az abban
résztvevők személyiségétől függ.

Ha már nagyon vágyunk egy hosszú távú, biztonságos kapcsolatra, akkor a vágyaink
mentén hajlamosak vagyunk illúziókat táplálni a másik ember személyiségének ügyében. Ezeket
az illúziókat, annál inkább fenntartjuk, minél fontosabbá válik a kapcsolat, például mert gyerek
vagy gyerekek lesznek benne, mert anyagi függés keletkezik, mert a személyünket tápláló baráti
kapcsolataink is erre épülnek, hétköznapjaink és ünnepeink egyaránt. Ennél fogva érdekeltek
vagyunk abban, hogy párunk személyével kapcsolatos illúzióinkat minél hosszabban fenntartsuk.
Némely tekintetben tehát nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy partnerünk
valójában milyen ember. Ez a „valójában” azonban idővel megköveteli a jogait: csalódást élünk át,
becsapva érezzük magunkat, megsértődünk, haragszunk, súlyos és igazságtalan szemrehányásokat
teszünk, esetleg nagyon is sokat. Holott pusztán arról van szó, hogy valami érzelmi érdek miatt
nem voltunk hajlandók tudomásul venni, hogy választottunk nem olyan tökéletes, mint amilyennek
látni szeretnénk.
Amikor ez a kapcsolati krízis-pillanat eljön, abban a kérdésben kell döntenünk, hogy ha
már valamennyire reálisan látjuk, milyen is az emberünk, akarjuk-e vele folytatni. Ha nem akarjuk,
akkor a döntés egyszerűvé válik, az élet pedig átmenetileg nagyon nehézzé. Ha azonban a
kapcsolat megtartása mellett döntünk, akkor nagyon kell bízni abban, hogy párunk képes azokra a
belső átalakulásokra, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a súlyos előzmények és nehéz csalódások
ellenére a kapcsolat egy igazibb, mélyebb és személyesebb szinten megújuljon.
Ökölszabály: Harmadiknak lenni vesztes pozíció.

14. Még egyszer: KRÍZIS

Tétel: A kapcsolat krízisről krízisre fejlődik.
Kapcsolati krízisről akkor beszélünk, amikor a résztvevők közül az egyik vagy mindkét fél
úgy érzi, hogy nem tudja vagy nem akarja a kapcsolatot úgy folytatni, ahogyan az addig működött.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy valakinek valamiből „most már tényleg elege van”, hanem a
kapcsolat valóban nem tud tovább működni a korábbi módon. Nem tud, még akkor sem, ha a
résztvevők nagyon szeretnék.
A kapcsolati krízisnek megszámlálhatatlan oka lehet, ám ezek mind visszavezethetők az
elvárások, a kapcsolattal vagy a másik féllel szembeni várakozások különbségére. Minden
kapcsolat nyílt vagy rejtett megegyezéseken alapul. A problémákat többnyire ezeknek a nyílt vagy
rejtett megegyezéseknek a működésképtelensége okozza, nevezetesen az, hogy egy újonnan előállt
tartós helyzet megoldására a korábbi megegyezések nem alkalmasak.
Milyenek ezek a megegyezések? A megegyezések egy része tudatos és megfogalmazott,
jelentősebb részük viszont nem. A megegyezések egyik köre az együttlétek módjára, idejére,
rituáléira vonatkoznak, vagyis arra, hogy a résztvevők miképp töltik egymással az idejüket. Ilyen
megegyezés például az, hogy mindennap találkoznak és beszélgetnek, hogy milyen gyakran és
 68

miképpen van köztük szex, hogy a beszélgetésekben az egyik vagy a másik fél puszta
meghallgatásáról van-e szó, vagy tényleges gondolatcseréről, és így tovább.
A tudatos vagy nem tudatos megállapodások másik köre a döntésekre vonatkozik.
Nevezetesen, hogy a felek közül ki, mikor és miben dönt. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos tudni,
hogy valódi döntéshelyzetben az a fél van, aki abban dönt, hogy mivel kapcsolatban kell döntést
hozni. Nagyon fontos tudni, hogy nem az a lényeg, hogy ki dönt a nyaralásról, a vásárlásokról,
hogy milyen legyen, legyen-e esküvő, gyerek, és meglátogassuk-e a barátainkat, stb. A látszat
ugyan az, hogy az van döntéshelyzetben, tehát hatalmi pozícióban, aki az adott kérdésben á-t vagy
b-t mond, de valójában és többnyire rejtett módon azé a hatalmi pozíció, aki felveti a döntésre
szoruló kérdést. Ez azért van így, mert aki fölajánlja a játék terepét, az mondja meg, hogy milyen
játékot játszunk. Egy olyan kérdésben például, hogy mikor menjünk nyaralni, zöld vagy piros autót
vásároljunk-e, tv-t nézzünk vagy moziba menjünk, az igazi döntést a kérdés felvetője hozza,
mégpedig, hogy megyünk nyaralni, autót fogunk vásárolni, és ma este a tévét vagy a mozit lehet
választani.

A rejtett hatalomgyakorlás egyik klasszikus eszköze a döntési alternatívák ilyen felkínálása.

Ez a kapcsolatok hatalmi szintje. Minden emberi viszonylatnak van hatalmi szintje, az az olyan
mezeje amelyben eldől, hogy ki hozza a határozatot, és ki hajtja végre azt. Az emberi kapcsolatok
a hatalmi játszmák végtelen terepét kínálják.
Tipikusan valahogy „magától” kialakul, hogy ki dönt mondjuk a közös pénz beosztásáról és
elköltéséről, a gyereknevelésről, vagy arról, hogy költözködjünk-e vagy sem. Megítélésem szerint
egy kapcsolat akkor kiegyensúlyozott, ha nagyjából egyenlően oszlanak meg a döntési hatáskörök,
ám ez rendkívül ritkán van így. A legtöbb kapcsolatban tartós illúzió, hogy „a fontos kérdésekben
közösen döntünk”, a kritikus szituációkban viszont, amikor a kapcsolat nyomás alatt áll (hirtelen
anyagi veszteség vagy nyereség, váratlan terhesség, a szülők befogadása vagy nem befogadása,
betegség) azért ki szokott derülni, hogy általában ki mondja ki az utolsó szót.
Ha következetesen az történik, hogy az egyik fél tartja meg a döntési pozíciók legtöbbjét,
az előbb-utóbb krízishez vezet. A krízis során a területekért némelykor egészen riasztó hatalmi
harc folyik, a háború összes gusztustalan kellékével, lásd kémkedés, bekerítő manőverek, az akció
ideális időpontjának kiválasztása, a másik fél gyengeségeinek kihasználása, és más kedves dolgok.
Ez természetes és nem okoz semmiféle bajt, csupán azt kell tudni, hogy a hatalom tartós
kiegyensúlyozatlansága szükségszerűen krízishez vezet. Kivéve azt a ritka esetet, amikor már a
kapcsolat elején eldől, hogy melyik kutya az erősebb, és ezzel mindenki elégedett.

Klasszikus eset a gyerekszülés kérdése. Minthogy gyereket a nők szülnek, a terhesség

valójában minden esetben az ő döntésük. Nyilván meg lehet egyezni abban, hogy legyen gyerek,
de végső soron akkor is a nő dönti el, hogy lesz-e vagy sem. (Ugyan alattomos, de döntés az is,
hogy a nő nem szed fogamzásgátló tablettát, azt gondolván, hogy „majd csak lesz valahogy”.
Ilyenkor a nő anélkül, hogy ennek a felelősségét fölvállalná, valójában úgy döntött, hogy igenis
legyen gyerek, függetlenül attól, hogy a férfi, vagy mindkettőjük szerint a kapcsolat egzisztenciális
és érzelmi helyzete alkalmas-e ilyesmire.)

Hasonlóan meghatározó és érzékeny döntési terület a részvevők rokonságával való

kapcsolattartás kérdése. Ha szabad ez ügyben egy javaslattal élnem: a legideálisabb az, ha a felek
számára a kapcsolat komolyra fordulásának pillanatától kezdve a másik személye a legfontosabb.
Fontosabb mint az anyja, apja, gyereke, testvére, vagy bárki más. Ha nem így van, és sokszor nincs
így, a kapcsolat egy kiszámíthatatlan erőtérben működik, amiben egy jóakaratú nagymama, egy
 69

imádott testvér véleménye vagy viselkedése bármikor zavart kelthet, befolyásolva a kapcsolat
minőségét, és a benne élők harmóniáját. (Ritkán befolyásolja konstruktív módon.) Ehhez ugyanis
nem elég a jóakarat. Mert bizonyára minden anyuka jót akar, és egy kapcsolati konfliktus esetén
természetesen gyermeke pártjára áll a másikkal szemben, megoldhatatlanul gubancos helyzeteket
hozva létre.
A lényeg az, hogy komolyan el kell határozni, hogy a kapcsolat másik résztvevőjének
személye, igényei és érzelmei fontosabbak, mint hőn szeretett rokonainké és barátainké. Ez azt
jelenti, hogy bármely kérdésben, amelyben szeretteink és párunk véleménye eltér, a párunkét kell
választani. Még akkor is, ha mi magunk bizonytalanok vagyunk abban, hogy valóban az-e a helyes
megoldás.
A kedves rokonok ugyanis gyakran mutatnak erős hajlandóságot arra, hogy a szeretet és
jóakarat címén beékelődjenek a kapcsolatba, és akarva-akaratlanul rombolják azt. Alig van olyan
eset, amikor a szülőkkel vagy valamelyik szülővel való közeli kapcsolat, legrosszabb esetben
együttélés ne vezetne váláshoz vagy legalábbis elhúzódó, tartós krízishez és boldogtalansághoz.
Ennek az a pszichológiai alapja az, hogy párunkkal más érzelmi helyzetben vagyunk, mint
felmenőinkkel, és konfliktusok esetén ezeket nem fogjuk tudni harmonizálni, hacsak már jó előre
meg nem hoztuk az imént javasolt döntést.
(Fokozottan fennáll a társ kontra rokon konfliktusok veszélye, ha úgy döntünk, hogy idős
szüleinket „magunkhoz vesszük”. Az öreg szülékről való gondoskodásnak nagy vonzereje van,
hiszen vigyázhatnak a gyerekekre, anyagilag is jobban kijöhetünk, és tetszeleghetünk az őstisztelet
ideájában is. Számtalan racionálisnak tűnő oka lehet egy ilyen döntésnek, az azonban teljesen
bizonyos, hogy súlyos bajt csinál. Mindenkit óva intek attól, hogy egy ilyen helyzetet felvállaljon.)
Hatalmi, illetve potenciális krízisfaktort jelentenek a barátok is. A barátok ugyanis a
kapcsolat elején még vagy az egyik, vagy a másik fél barátai. A kapcsolat végén, a szakításkor,
illetve váláskor is az derül ki, hogy a barátok vagy az egyik, vagy a másik fél barátai. Váláskor
ösztönös tendencia az erőforrások begyűjtése, így mindkét fél igyekszik maga mellé állítani a
barátokat. Ez általában egy arra lecsupaszítható kérdéssel történik, hogy „kinek van igaza?”,
vagyis ki a bűnös, ki az oka annak, hogy ez a szép reményű kapcsolat ily csúfos véget ért.
A barátok nyílt vagy rejtett féltékenység tárgyai is lehetnek, és az elképzelhetőnél jóval
nagyobb mértékben nem ok nélkül azok. A megcsalósdi legáltalánosabb és legegyszerűbb esete a
párom legjobb barátjával vagy legjobb barátnőjével támadó titkos, gyengéd kapcsolat. Ha előállna
olyan eset –ami hála istennek nem fordulhat elő-, hogy minden titokra fény derül, elámulnánk
milyen elképesztően gyakoriak az ilyen viszonyok, és ennek egyszerűen a kényelemszeretet az
oka.
A barátokkal való találkozás és viszony ápolása a tartós kapcsolatban az említett esettől
függetlenül is kényes kérdés szokott lenni. Az igény ugyebár az, hogy párunk ugyanúgy szeresse
legjobb barátunkat, mint mi, ehhez azonban a legtöbb esetben hiányoznak a megelőző közös
élmények, és az az érzelmi egymásra hangolódás is, ami a jó barátságokat jellemzi. A probléma
áthidalására általában az a megoldás születik, hogy a férfi megtarthatja férfibarátait, a nő
megtarthatja barátnőit, a többiek pedig lassacskán eltünedeznek. Ideális esetben a pár a kapcsolat
középső szakaszában közös barátokat szerez, párok párokkal, családok családokkal barátkoznak.
Együtt nyaralnak, együtt síelnek és búvárkodnak akár évtizedekig, mert ez a legbiztonságosabb
eljárás. Ilyen kapcsolatrendszerekbe ritkán engednek be szingliket, és azok többnyire kínosan is
érzik magukat. Egy egyedülálló nő egy három-négy párból álló baráti társaságban aligha fogja
kivívni a hölgyek szimpátiáját, ahogy egy egyedülálló férfi sem igen találkozna a férfi résztvevők
osztatlan rokonszenvével.
 70

A leggyakoribb séma szerint a kapcsolat megszületése és elmélyülése után a barátok egy

időre távolabb kerülnek, aztán a kapcsolat kevésbé intenzív szakaszában a kitartóbbak
visszavevődnek, pláne ha közben nekik is lett párjuk.
Állandó kérdés, hogy kikkel barátkozzunk, mikor jöjjünk össze, és hogy az együttlétek
milyenek legyenek. Az erre vonatkozó döntésekre a korábban említett, döntéssel kapcsolatos
gondolatok érvényesek.
Van olyan eset is, amikor a páros tagjai ezt a barátkozás-dolgot tényleg rábízzák egymásra.
Ilyenkor vannak külön barátok és vannak közös barátok is. Ez is működhet jól, ám ahhoz, hogy
ezen a módon valóban harmonikusan működhessen a kapcsolat, az átlagosnál jóval nagyobb
tudatosság, éberség, és tolerancia szükséges. Az ideális eset nyilván az, hogy mindenki teszi, amit
jónak lát, ez azonban bizalom kérdése.

Gyakran feszültség forrása a pénz is. A pénz jelentőségét aligha lehet túlbecsülni, holott a
legtöbben bizonyára tagadják, hogy ennek túlzottan komoly szerepe lehet egy kapcsolat
alakulásában. A pénz a kapcsolatban (mint az egyes ember életében is) kétféleképpen jelenthet
problémát, nevezetesen, hogy van vagy nincs. Ha nincs, az nyilván jelentős mértékben korlátozza
az élet által nyújtott lehetőségek kiélvezését. A nyomor mindenképpen rombolóan hat a
kapcsolatra. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a kapcsolat minősége a pénzen múlik, de azt
igen, hogy pénz hiányában bármilyen probléma megoldása hatványozottan súlyos és nehéz. Az
életet megnehezíti a pénz hiánya, emiatt a kapcsolatban felbukkanó esetleges konfliktusok vagy
megoldandók sokszorta nehezebbek, bonyolultabbak vagy kilátástalanabbak lesznek.
Egyébként én úgy gondolom, hogy a szegénység önmagában is képes tönkretenni egy
kapcsolatot, mert a szegénységgel nap mint nap szembesülni kell, és mert valakinek vállalnia kell a
felelősséget érte. Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, és akármit gondolunk arról, hogy
valakinek miért nincs megfelelő jövedelme az anyagi szempontból valamelyest is gondtalan
élethez, a kapcsolat egyik vagy mindkét résztvevőjét kimondott, vagy ki nem mondott felelősség
terheli a problémáért.
A nagyvilág ezen sarkában az a hagyomány, hogy egy tartós kapcsolatban, a családban a
pénz előteremtése a férfi dolga. Amennyiben ezen a területen egy férfi nem jeleskedik, hiába
hivatkozik objektív, reális körülményekre, az mégiscsak azt jelenti, hogy alkalmatlan arra a
funkcióra, hogy magát és szeretteit anyagilag, a környezete által elvárható mértékben fenntartsa.
Olyasmi ez, mint az impotencia. Ennek a megítélésnek egyik jellemző következménye mostanában
az a szokás, hogy azért is a kormányt, az államot, a társadalom szerkezetét, a gonosz gazdagokat
vagy a politikusokat tesszük felelősé, hogy a pénzkeresésben a vesztesek közé tartozunk.
Konkrétan valaki mást teszünk felelőssé.
A másik probléma az lehet, hogyha van pénz. Ilyenkor ugyanis az a kérdés merül fel, hogy
ki és hogyan gazdálkodjék vele, ki és mire fordítsa. Ez rettentően sok, alkalmasint elmérgesedő
vita tárgya lehet, hisz a felek természetesen ebben az ügyben is legalább egy fokkal okosabbak a
másiknál. Valamiféle egyensúlyt persze lehet teremteni, de ez szintúgy megállapodások kérdése,
tehát azon múlik, hogy sikerül-e kialakítani azokat a területeket, ahol az egyik vagy a másik fél a
döntéseket meghozhatja. (A nő például a gyerekszülést követő néhány évben egyszerűen nincs
abban a helyzetben, hogy pénzt keressen, és ez egyenlőtlenséget hoz létre.) Mert az ökölszabály
igenis az, hogy aki a pénzt előteremti, az mondja meg, hogy mi legyen vele. Ez ilyen nyersen
szinte sosem kerül kimondásra, és általában nem is szokták így gondolni. Valójában mégis ez a
helyzet, ami azonnal nyilvánvalóvá válik például akkor, amikor a válás során a vagyonelosztás
kérdése kerül szóba. Aki saját maga vagy ismerőse révén találkozott már ezzel a fertelmes
 71

procedúrával, az pontosan tudja, hogy ilyenkor milyen hihetetlenül nyersen kerülnek elő azok a
kérdések, hogy ki mit hozott a házasságba, és ki mit tett a családi vagyon elpazarlása vagy
gyarapítása ügyében az évek során. Ezt a dolgot csak azért említem meg, hogy érzékeltessem, a
kellemes látszat alatt –közösen döntünk, megbeszéljük, tudjuk mire van szükség és mire nincs,
stb.– milyen kemény és kegyetlen dolgok zajlanak.

Úgy hisszük, hogy egy kapcsolat akkor jó, ha bízunk egymásban, és a bizalom kölcsönös.
Ebben az értelemben a bizalom azt jelenti, hogy azt feltételezzük, hogy a párunk semmi olyat nem
tesz, ami veszélyeztethet bennünket vagy a kapcsolatot. Ha ebben nem tudunk bízni, akkor
általában úgy ítéljük meg, hogy a kapcsolat nem jó, mire beindul a gyanakvás, a szemrehányás, a
paranoid feltételezések őrülete, s ez a dolog természetének megfelelően tönkre is teszi a
kapcsolatot. A bizalom ugyanakkor oly gyakran melegágya a csalódásnak, hogy föl kell vetni azt a
kérdést, egyáltalán van-e értelme. A helyzet tehát úgy áll, hogy a kapcsolat bizalom nélkül szar, de
ha van benne bizalom, akkor is szükségszerűen csalódás következik majd.
Szerintem bizalomra csupán lustaságból van szükség, hogy ne kelljen magunkat azzal
fárasztani, hogy tényleg odafigyelünk a másikra. Ugyanis ha valóban odafigyelünk, és látni is
merünk a szemünkkel, akkor pontosan fogjuk tudni, hogy a párunk milyen ember, mi az ami
várható tőle bizalmi ügyekben, és mi az ami nem.
Tisztánlátásunkat tipikus esetben elhomályosítják a vágyaink, átengedjük magunkat az
illúzióknak, és hagyjuk magunkat önmagunk által becsapni abban a reményben, hogy a dolgok
valójában olyanok, amilyennek látni szeretnénk őket. Ehelyett jobb lenne tudomásul venni, hogy a
párunk milyen ember, és ehhez képest számolni a lehetőségekkel és lehetetlenségekkel.
Meggyőződésem szerint a lelke mélyén mindenki pontosan tudja, hogy a párja valójában
milyen, mit tesz, vagy mit nem tesz, legfeljebb csak nem akarja tudni. Néhány év együttélés után
például kizárt dolog, hogy az ajtón belépő párunkon ne lássuk meg azonnal, hogy történt-e vele
valami fontos, avagy sem, de nem akarjuk látni, mert jobban szeretjük a békét és az illúzióinkat.
Ennek az a hátránya, hogy derült égből villámcsapásként váratlan, meglepetésszerű krízisek
állhatnak elő, és ilyenkor nem értjük, hogyan történhetett, hogy nem vettük észre, hogy ilyen
kedvezőtlen irányban alakultak a dolgok. A kényelemszeretetünk miatt nem akartuk észrevenni.
Pedig érdemes észrevenni, mert bármilyen keserves beszélgetések is sülhetnek ki belőle, legalább
tisztázni lehet az adott helyzetet, és döntést hozhatunk abban a kérdésben, hogy elfogadjuk-e, vagy
változtatni kívánunk rajta. Ha nincs információnk, vagy nem akarjuk, hogy legyen, azaz nem
hallgatunk belső meggyőződésünkre, akkor bizony a kényelmetlennél sokkal tragikusabb
szituációknak tesszük ki magunkat.
Összefoglalva tehát, én nem látom túl nagy szükségét a bizalomnak, annál nagyobb
szükségét látom viszont annak, hogy merjük látni társunk milyen, hogyan működik, mi az ami
várható tőle, és mi az ami nem. Nem csak azért, hogy elkerüljük a csalódást, ami persze egy
kellemetlen élmény, hanem azért is, hogy bármely pillanatban készen álljunk eldönteni, hogy
kívánjuk-e folytatni a kapcsolatot így, változtatni kívánunk rajra, avagy véget vetünk neki.

A legjobb esetben a változtatás igényének felmerülésekor ehhez a munkához tényleg

hozzálátunk. A kapcsolat megváltoztatása a kapcsolatra vonatkozó nyílt és rejtett megegyezések
tudatosítását, megfogalmazását és megváltoztatását igényli. Ez rendkívül nehéz és kockázatos
folyamat, hiszen rendkívül sok szokás, érdek és érzelem hat a változtatás ellenében. Én mégis azt
gondolom, hogy boldogtalan, netán kibírhatatlan kapcsolatban akkor sem érdemes élni, ha legtöbb
ismerősünk ezt teszi, és felmenőink jó része is így élt.
 72

Nem kell vele egyetérteni, mégis az a meggyőződésem, hogy szinte mindig van lehetőség
egy kapcsolat átalakítására, vagy ha nincs, akkor egy eljövendő, boldog kapcsolatban való életre.
Ezt sokan nem tudják elhinni, ezért inkább úgy képzelik, hogy ha nem is túl jó a kapcsolat, és a
résztvevők nem is boldogok, de legalább van, és különben is a gyerekek, a rokonok, a vagyon…
Mások abban nem bíznak, hogy ha a kapcsolat megszakad, akkor képesek lesznek egy új
kapcsolatban az előzőnél jóval boldogabban élni. Ezek a hiedelmek a hitetlenségünkben
gyökereznek, önbizalmunk hiányából táplálkoznak. Amikor nem hiszzük, hogy az életünk holnap
jobb lehet, mint amilyen tegnap volt, vagy amilyen most, valójában azt nem hisszük, hogy ezt
megérdemeljük, vagy képesek vagyunk előidézni.
Amikor megbeszélésre kerülnek a régi dolgok, előkerülnek a szemrehányások, jön a
bűntudat, a veszekedések, az értetlenkedés és más bugyrai a kapcsolati pokolnak, pláne nehéz
elképzelni, hogy valaha is boldogok lehetünk.
A kapcsolati krízisben folyó beszélgetések és metakommunikációjuk egyik fő iránya
ugyanis a másik fél gyengítése. Ha a másik úgy akar előnyhöz jutni, hogy olyan dolgokat mond és
tesz, amitől rossznak, vesztesnek, visszataszítónak, egyszóval reménytelen esetnek érezhetjük
magunkat, akkor nem leszünk elég erősek és alkalmasak befogadni valamiféle nem létező,
jövőbeni boldogság és kiteljesedés képét sem. A krízisnek ez a szakasza minden résztvevőt
legyengít. Amennyiben ilyenkor konstruktív fordulatot akarunk adni az események menetének,
akkor érdemes abbahagyni a vádaskodást és az önvádat is. Ezek ugyanis nem vezetnek sehová,
legfeljebb valamiféle nagyon átmeneti egyensúlyt hoznak létre azon az alapon, hogy kit jelölnek ki
bűnösnek, és kit áldozatnak. Ez az átmenet nem szokott sokáig tartani, mert a dolog nyilvánvalóan
igazságtalan. Egy kapcsolatot ketten csinálnak, így minden ami a kapcsolatban történik legalább
két ember működésének az eredménye.

A konstruktív megoldásra való áttérés egyik technikája az, hogy világosan

megfogalmazzuk igényeinket. Többnyire úgy gondoljuk, hogy a másik pontosan tudja mit
szeretnénk, hiszen számtalan jelét adtuk, és el is mondtuk, valójában viszont nem tudja, éspedig
azért nem, mert nem akarja tudni. (Főképpen abban az esetben nem, ha ellentétes az ő vágyaival.)
A tartós kapcsolatban élők valószínűleg mindannyian találkoztak azzal a meglepő ténnyel,
hogy hiába közöltek már valamit százszor, a másik egy cseppet sincs a dolog tudatában. Nem csak
úgy csinál, tényleg nem tud róla. Emiatt a krízisnek ezen a pontján érdemes világosan
megfogalmazni, mit szeretnénk. Megfogalmazni a lehető legegyértelműbb, legkonkrétabb
formában, ami sokszor kegyetlennek és brutálisnak tűnik. Olyan mondatokra gondolok például,
hogy „azt szeretném, ha minden este hét és kilenc között velem beszélgetnél, és nem foglalkoznál
semmi mással, se tévé, se telefon, se anyuka, se munka”, ilyesmik. Ilyen mondatokat azért nagyon
kellemetlen megfogalmazni, mert ehhez szembe kell néznünk önmagunkkal, vállalnunk kell
magunkat, és ez irtó nehéz. Különösen nehéz, ha úgy érezzük, hogy az igényeink igazságtalanok,
esetleg ellentmondanak bizonyos elvont, morális ideáknak, mint például az egyenlőség vagy a
méltányosság képzetének. Amennyiben nem csupán felgyülemlett indulatainknak akarunk szabad
utat engedni, hanem tényleg változtatni akarunk a helyzeten, akkor viszont elengedhetetlen, hogy
világosan megfogalmazzuk amit szeretnénk. A világosan azt jelenti, hogy konkrétan és mérhetően.
Dátum, óra, perc, „kérlek ezt tedd, kérlek ezt ne tedd”.
Ez a megfogalmazási folyamat akár hetekig, hónapokig is eltarthat, hisz nem vagyunk
hozzászokva. Hozzászokva az olyan megfogalmazásokhoz vagyunk mint, hogy „figyelj rám
többet, menjünk el néha valahová, te is törődj kicsit a gyerekkel”, vagy szemrehányás formájában:
 73

„sose figyelsz rám, nem törődsz velem”, és ehhez hasonló baromságok. Világosan megfogalmazva
ez úgy nézne ki, hogy ettől eddig csak rám figyelj, ezt és ezt csináld a gyerekkel, így beszélj vagy
ne beszélj az anyáddal, azt a kapcsolatot most azonnal szakítsd meg, és ehhez hasonlók.
Ugyanerre az igény-megfogalmazásra a párunkat is érdemes rávenni, mert a pontos
megfogalmazások birtokában már lehet egyeztetni, és egy ilyen egyeztetés során van esély rá,
hogy világosan kiderüljön, tud-e működni a kapcsolat vagy nem, illetve milyen módon.

Egyáltalában nem kötelező kapcsolatban lenni, kapcsolatot fenntartani. Boldogtalannak

lenni meg végképp nem kötelező. Még akkor sem, ha sokan próbálják boldogtalanságukat a
kötelességteljesítés vagy a mások érdekében hozott áldozat gyanús erkölcsével bepingálni.

Ökölszabály: Ha krízis van, élezd ki!

15. A KAPCSOLAT VÉGE VAGY ELMÉLYÍTÉSE

Tétel: Jó a szakítás, és jó a közeledés is.
A kapcsolati krízis kimenetele kétféle lehet: vagy megszűnik a kapcsolat, vagy pedig
elmélyül, amivel őszintesége, intimitásának foka növekszik.
Akár rövid, akár hosszú távú kapcsolatról van szó, érzelmileg intenzív viszonynak véget
vetni mindenképpen szenvedéssel és fájdalommal jár. Ennek a fájdalomnak az az oka, hogy
elveszítünk valamit, ami addig hozzánk tartozott, mintha valamilyen fontos testrészünkről lennénk
kénytelenek lemondani. Még ha mindkét fél számára nyilvánvaló, hogy a kapcsolatot nem lehet
folytatni, a szakítás akkor is nagyon erős érzelmi igénybevétellel jár. Veszteség ér bennünket,
többnyire csalódunk a másikban, és csalódunk saját magunkban; a szakítás ténye ráadásul
önmagában is valamiféle kudarcot jelent. Én azt gondolom, hogy az esetek jó részében arról van
szó, hogy saját fejlődésének egy-egy szakaszában kinek-kinek éppen arra az emberre volt szüksége
akivel összetalálkozott, és akivel viszonyukat boldogan, vagy boldogtalanul átélte, a továbbiakban
viszont már nincs szükség arra a másik emberre. A legtöbben mégis kudarcnak vélik a szakítást, és
kudarc esetén ugyebár felelőssé kell tenni valakit, a felelőst pedig érthető okokból inkább a
partnerünkben, mint saját magunkban véljük felfedezni.
Az az érzelmi alapú szokás, hogy „hibást” keresünk, elindítja a vita, a veszekedés, a
vádaskodások, a gyötrő és öngyötrő lelkizések végeláthatatlan sorozatát. Mivel aligha akad
tökéletes ember, bizonyára mindenkinek vannak kisebb-nagyobb hibái, amit a másik fél okkal,
vagy ok nélkül a szemére vethet. A szakítás többnyire ezek miatt jár olyan szükségtelen lelki
megrázkódtatásokkal, ami kifordít bennünket önmagunkból. A válás szakaszában a saját sokévi
átlagunknál jóval hülyébbek vagyunk. Ilyenkor akadnak olyan pillanatok, órák vagy hetek, sőt akár
ismétlődhetnek is, amikor beszűkültségünk miatt reakcióink javarészt gyengeelméjű óvodások
viselkedésére emlékeztetnek.

Az örök kérdés, hogy „hol rontottuk el?” Mert mégiscsak különös, hogy valamikor jó volt,
aztán meg rossz lett, miközben mi magunk vélhetően ugyanazok az emberek vagyunk, mint
korábban. Adódik tehát a gondolat, hogy a „jó” és a „rossz” fázis között kellett valaminek
történnie, amit nem vettünk észre. Én úgy gondolom, hogy tényleg történik valami, és azért nem
vesszük észre, mert nem akarjuk látni. Hiszen annyi energiát és figyelmet tettünk már a
 74

kapcsolatba, és olyan erős a kötés, hogy nem tűnik értelmes dolognak mindenféle apró-cseprő
ügyön azonnal fennakadni.
Ezért az ember tipikus működése szerint legtöbbször a szőnyeg alá söpri a problémákat.
Idővel annyi minden gyűlik össze a szőnyeg alatt, hogy nem lehet átmenni a szobán a hasra esés
veszélye nélkül. De hát mindig épp csak egy apróságról van szó, ami legtöbbször olyan
jelentéktelen, hogy nem is tűnik érdemesnek szóbahozni. Hogyan állhatna arányban például egy
hosszú távú, jól működő kapcsolat értékeivel az, hogy mondjuk melyik tévéműsort nézzük, vagy
hogyan viselkedünk a szomszédokkal, hogyan öltözünk, és ezernyi más, hasonlóan „lényegtelen”
kérdés.

Ha a felek képesek valamiféle önvizsgálatra, utólag azt szokták szomorúan megállapítani,

hogy jobb lett volna megbeszélni az idők során fölmerülő kisebb-nagyobb problémákat. Ez a
megbeszélés rettenően nehéz, mert egy kényelmes, jól működő, bejáratott kapcsolatban
felhánytorgatni valami jelentéktelennek tűnő apróságot borzasztóan irritáló lehet, és olybá tűnhet,
mintha csak piszkálni akarnánk a másikat. Ennél csak súlyosabb annak a kockázata –a legtöbben
ezért is kerülik az efféle beszélgetéseket-, hogy a megbeszélés során a kapcsolat alapjait érintő
kínos kérdésekbe is belebotlanak majd. egy ilyen kérdéssel szembenézve viszont azt is meg kellesz
fontolniuk, hogy folytatható–e a kapcsolat, vagy sem. Ekkora kockázati tényező mellet tényleg
ostobaságnak tűnik nagy feszültséget gerjeszteni olyan jelentéktelen kérdések kapcsán, mint
például az, hogy milyen legyen a függöny színe. Ugyanakkor az esetek túlnyomó részében az ilyen
apróságok felhalmozódása juttatja odáig a kapcsolatot, hogy szakítás lesz a vége.

Nehéz megtalálni azt a pontot, amikor egy ilyen folyamat visszafordíthatatlanná vált.
Kivétel az a gyakori estet, amikor van egy kitüntetett esemény (leggyakrabban egy félrelépés, egy
hazugság, apró árulás), amire rá lehet fogni, hogy amiatt van minden baj. Ez persze a legtöbb
esetben hazugság, mert az ilyesmi puszta megtörténte is már a kapcsolat valamilyen korábban
létezett zavarára utal. Ám ha van ilyen kitüntetett esemény, akkor akad felelős is, akit pompásan
lehet hibáztatni, és beindulhat az a folyamat, amely során a kapcsolat egyik résztvevőjéből „jó”, a
másikból pedig „rossz” lesz. Aki rossz, az szégyellje magát, legyen bűntudata, és lehetőleg térden
állva könyörögjön megbocsátásért addig is, amíg a „jó” morális fölénye teljes tudatában meghozza
ítéletét. Ha nincs olyan pont, amit a résztvevők közös megállapodások alapján a kapcsolat
valamiféle töréspontjaként jelölhetnének meg, akkor az említett apróságok fognak felhalmozódni,
egészen az a elviselhetetlenségig.

Mindezek alapján meggyőződésem szerint csak úgy lehet tartós kapcsolatot kiépíteni, ha
bármelyik pillanatban fel lehet tenni azt a kérdést, hogy „folytassuk-e vagy sem?” Ez az ötlet
nagyon bizarrnak tűnhet, viszont a legtöbb manőver pontosan arra irányul, hogy a résztvevők ezt a
kérdést elkerüljék. Ez a kérdés ugyanis alapjaiban rengeti meg a kapcsolatba vetett bizalom és
biztonság vágyát. Szerintem számolni kell azzal, hogy nincs biztonság. Ez ugyan módfelett
kényelmetlen, ám ugyanakkor nagyon alkalmas arra, hogy ne hagyjuk magunkat „belealudni” a
kapcsolatba, azaz ne éljük bele magunkat akár évekig a saját magunkkal és párunk személyével
kapcsolatos illúzióinkba. Az illúziók ugyanis egy ponton bizonyosan lelepleződnek majd, hisz
bárhogyan is definiáljuk a valóságot, az előbb-utóbb megkéri a jogait, azaz a maga nyersességében
úgyis megmutatkozik.

Az állandó készenlét és figyelem a legjobb eszköz arra, hogy párunkat és magunkat

fejlődési pályán tartsuk. Már volt róla szó, hogy a kapcsolat olyan, mint egy növény, ami állandó,
 75

napi gondozást kíván, különben elpusztul. Mintha egy szép kertben gyomlálnánk együtt, vegyük
gyakorta számba igényeinket, problémáinkat, várakozásainkat, és igyekezzünk velük kapcsolatban
dűlőre jutni. Ha nem ezt tesszük, akkor vagy túl sok minden kerül a szőnyeg alá, vagy kialakul
egy-egy olyan téma, ami a vita és veszekedés állandó tárgya lehet, hisz az összes többit
helyettesíti. Ilyen téma lehet az alkohol, a túl sok munka, a kevés figyelem, a kevés szórakozás, a
gyerekek, bármi. Közös jellemzőjük, hogy unos-untalan szóba kerülnek, mindig ugyanazok az
érvek és ellenérvek hangzanak el velük kapcsolatban, és bár a résztvevők egy idő után előre tudják,
hogy ki, mire, mit mond majd, ki mikor csapja be az ajtót, vagy sírja el magát, mégis újra és újra
ugyanúgy lefolytatják a témával kapcsolatos vitáikat.
A kedvenc téma valójában ezernyi megbeszélni valót helyettesít, és a beépített
megoldhatatlanság mintegy biztosítja a feleket a kapcsolat fennmaradásáról. Hisz úgy is lehet
nézni a dolgot, hogy amíg a vita tart, a kapcsolat biztosan létezik. Ráadásul a vitában felbukkanó
indulatok és érzelmek arról is biztosítják a résztvevőket, hogy mindannyian erős érzelmekkel
viseltetnek a kapcsolat iránt. Mert egy kapcsolat intenzitását az érzelmek hőfoka és nem azok
előjele határozza meg. Az erős érzelmek előjelüktől függetlenül azt jelölik, hogy a kapcsolati kötés
érzelmileg nagyon erős. Ilyen szempontból mindegy tehát, hogy a gyűlölet, a harag, a féltékenység
vagy a szerelem, az erős szexuális szenvedély vagy a boldogság érzelmei bukkannak-e felszínre.
Ez abból is látszik, hogy az érzelmileg fűtött kapcsolatokban gyakran gyors egymásutánban
követik egymást a negatív és pozitív előjelű indulatok. A kapcsolatban élők boldogsága
szempontjából természetesen nem mindegy, hogy milyen minőségű érzelmek bukkannak felszínre,
de a lényeg az, hogy a kapcsolat intenzitását a benne működő érzelmek hőfoka, nem pedig előjele
határozza meg.

A szakítás-válás szakasz jellemzője az is, hogy a résztvevők jó ideig ide-oda hintáznak az

„igen” és a „nem” között. Ezt tehetik saját ritmusuk szerint külön-külön, de előfordulhat, hogy ez a
hullámzás összehangolt, vagyis az egyik pillanatban azt gondolják, hogy a helyzet tarthatatlan és
nem lehet tovább folytatni, a másik pillanatban pedig azt, hogy milyen jó is együtt. Amikor az van
terítéken, hogy képtelenség folytatni, akkor feledésbe merülnek a kapcsolat boldog szakaszaira
vonatkozó emlékek, amikor pedig az kerül elő, hogy tulajdonképpen milyen csodálatos is a
viszony, akkor a nézeteltérések felejtődnek el.
Aki éppen abban a pozícióban van, hogy szakítani akar, az a sötét dolgokat látja, aki pedig
nem, az természetszerűen a dolgok fényesebbik oldalát. Ez a hinta-palinta egy ponton véget
szokott érni, mégpedig akkor, amikor kialakul valamilyen közös rossz érzés azzal kapcsolatban,
hogy folytatható-e az egész dolog. Amikor ez az érzés kialakul, lehetőség támad arra, hogy a
kapcsolat átalakuljon, új minőséget kapjon. A résztvevők közelebb kerülhetnek egymáshoz,
kapcsolatuk őszintébb, barátibb, spontánabb, kiteljesedettebb lehet, a korábbinál jóval kevesebb
illúzióval. Ekkorra ugyanis már megtudtak egymásról jó néhány olyan dolgot, amire korábban nem
számítottak, és amivel korábban nem is számolhattak, sem a másikkal, sem magukkal
kapcsolatban. Ez nem csak arra biztosít lehetőséget, hogy megutálják-, hanem alkalmasint arra is,
hogy jobban értsék egymást, és közelebb kerüljenek egymáshoz. Ennek természetesen az a
feltétele, hogy elfogadjuk magunkat és a másikat is.

Nagyon fontos a sorrend. A másikat se majdnem, se teljes egészében nem tudjuk elfogadni
akkor, ha ugyanezt előzőleg saját magunkkal meg nem tettük. Nyugodtan mondható, hogy a másik
elfogadásának alapfeltétele saját magunk elfogadása. Saját magunk elfogadása pedig nagyon,
nagyon, nagyon nehéz ügy. Mik az akadályai? Először is az, hogy felnőtt korunkra mindannyian
 76

kialakítottunk valamilyen összefüggő képet saját magunkról. Ez a kép többnyire úgy néz ki, hogy
elfogadhatóan normális, nagyjából erkölcsös emberek vagyunk, néhány hibával. Saját magáról
körülbelül mindenki ezt gondolja. Mindazt, ami ennek a képnek akár negatív, akár pozitív módon
ellentmond, hajlamosak vagyunk elfelejteni, törölni, vagy olyan értelmezést adni neki, ami segít
megőrizni saját magunkról alkotott viszonylag pozitív képünket. (Ez persze az egészséges eset. A
nem egészséges eset az, amikor valaki például rossznak, gonosznak, netán szörnyetegnek tartja
magát, vagy a másik szélsőség felé mozdul el és úgy képzeli, hogy rendkívüli, kiváló, csodálatos,
gáncstalan ember.)
Egészséges esetben tehát többé-kevésbé pozitív képünk van magunkról, alapjában véve
derék embernek tartjuk magunkat, és ha valakinek az ítélete ettől eltér, akkor nagyon
megharagszunk. Senki, aki valaha hazavitte a szállodai fürdőköpenyt, vagy elorzott néhány téglát
egy közeli építkezésről, stb., nem gondolja magáról, hogy ő tolvaj lenne. Ezért ha valaki azt
mondja neki, hogy tolvaj, akkor mélységesen felháborodik majd. Ugyanígy, ha valaki a hivatali
előmenetele érdekében elgáncsolta kollegája karrierjét, megcsalta a párját, vagy füllentett a
gyerekének arról , hogy merre járt, nemigen ítél magáról úgy, mintha hazug gazember lenne, és ha
valaki ezt mondaná róla, mélységesen felháborodna.

A saját arcunk megőrzéséhez olyan mély, elemi érdek fűződik, ami nagyon megnehezíti
önmagunk elfogadását. Mert az a látszat, hogy ez esetben negatív ítéleteket kéne alkotnunk
magunkról, a magunkról alkotott negatív ítéletek viszont csökkentik önbizalmunkat, a hitünket
saját magunkban, azaz alkalmasságunkat arra, hogy az életben felmerülő problémákat megoldjuk.
Ezért azt javaslom, hogy bármilyen szokatlan és nehéz feladat is, önmagunk és mások
elfogadásához először is az ítéleteinket függesszük fel, azaz azt a működést, hogy szinte bármivel
kapcsolatban automatikusan, ösztönösen és azonnal eldöntjük, hogy az a valami rossz vagy jó,
helytelen vagy helyes, csúnya vagy szép, visszataszító vagy elfogadható. Mert az ítéletek olyan
szűrőt alkotnak, amelyen át nem a valóság mutatkozik meg, hanem csupán rendkívüli mértékben
túlbecsült személyes értékrendünk.
Szóval ha nem ítélkezünk saját magunk fölött, hanem hajlandóak vagyunk látni a
valóságot, azaz azt, hogy olykor így, olykor úgy viselkedünk, érzünk, gondolkodunk, akkor van
esély rá, hogy valamiféle viszonylag reális képet alakítsunk ki saját becses személyünkről. A
következő lépés az, hogy ezt a képet szeretettel elfogadjuk. Az elfogadás nyilvánvaló feltétele,
hogy nem ítélkezünk. Ez igen nehéz, de ha saját magunkkal megtettük, higgyük el, hogy másokkal
megtenni könnyebb lesz majd.

A másik nehézség, ami miatt nagyon nehéz magunkat elfogadni olyannak, amilyenek
vagyunk az az, hogy mindannyiunkban rendkívül erős a megfelelés ösztönös törekvése.
Pszichológiai értelemben ez arra vezethető vissza, hogy gyermekkorunkban a szüleinknek,
nevelőinknek való megfelelés volt a feltétele annak, hogy magunkat szerethető és elfogatható
lényeknek érezzük. A szociológiai alapja ugyanennek az, hogy egy adott csoportba, társadalmi
rétegbe való tartós beilleszkedés elemi feltétele az adott csoport értékeinek elfogadása, az azok
mentén való helyes viselkedés és gondolkodás. Így ha valamelyikünk kilóg a sorból, olyan
érzésekkel kell megküzdenie, mint amilyen a szégyen, a bűntudat és más súlyos kellemetlenségek.
(Amennyiben a megfelelésvágy túlzott, akkor alkalmazkodási kényszerré torzulva pszichológiai
értelemben beteg viselkedést eredményez. Ilyenkor beszélünk a neurózis bizonyos fajtáiról, vagy
arról az érzésről, hogy „nem vagyunk saját magunk”, mert valójában mások, a környezetünkben
felbukkanó fontos személyek határozzák meg, hogyan éljünk. Ha viszont túlságosan kevéssé
alkalmazkodunk, akkor egy másféle betegség jelentkezik, amit pszichológusul pszichopátiának,
 77

vagy szociopátiának szokás becézni, és azzal a következménnyel jár, hogy a csoportunk

szimbolikusan vagy ténylegesen kitaszít magából, miáltal magányosak leszünk, és perifériára
szorulunk.)
A szélsőségektől eltekintve tehát ilyen-olyan mértékben igyekszünk másoknak megfelelni,
ami azt is jelenti, hogy a másokban rólunk kialakított pozitív képet nemigen akarjuk
veszélyeztetni. Nem szorul magyarázatra, miért édes érzés, ha elfogadnak és szeretnek bennünket.
Ám ez is komoly akadálya annak, hogy elfogadjuk magunkat amikor az a benyomásunk, hogy
számunkra fontos embereknek esetleg nem tetszene, amit művelünk, érzünk, vagy gondolunk.
Vagyis a magánytól, elutasítástól, kitaszítottságtól való félelem is abba az irányba térít bennünket,
hogy igyekezzünk megfelelni a különféle várakozásoknak.

A probléma az, hogy egy-egy adott esetben és általában is nagyon nehéz eldönteni, hol van
a határ aközött, amikor még saját magunk vagyunk, illetve már nem vagyunk saját magunk. A
dilemma megoldása egészen furcsa, nevezetesen az, hogy azt az embert, aki elfogadja saját magát,
azt furcsaságaival, szokatlanságaival, szélsőséges megnyilvánulásaival együtt mások is
hajlamosabbak elfogadni, mint azt az embert, akinek gondjai vannak magával. Azt hiszem
mindenki találkozott már olyan esettel, amikor iszonyúan igyekezett megfelelni, mégsem fogadták
el, miközben mások, akik sokkal kevésbé tűntek alkalmazkodónak, jóval elfogadhatóbbak voltak
egy adott csoport számára. Ennek az az oka, hogy aki „reális”, és békében van saját magával, azt
könnyebb szeretni és befogadni.
Fordítva is igaz: ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy legalábbis
arra törekszünk, hogy szeressük magunkat akkor is, ha olyasmit teszünk, vagy gondolunk, amit
„nem lenne szabad”, akkor valamilyen rejtelmes módon másokat is könnyebb lesz elfogadnunk. Ez
elmélyíti megértésünket, növeli empátiánkat, toleranciánkat, valamint segít abban is, hogy
barátságosak és kedvesek legyünk. Barátságosnak és kedvesnek lenni pedig általában nyerő dolog.

Ökölszabály: A boldogtalanságot ott kell hagyni!

16. A TARTÓS BOLDOGSÁG TECHNIKÁI

Tétel: A tartós boldogság előidézhető.
Elég nyilvánvaló, hogy a tartós kapcsolati boldogsághoz szükség van arra, hogy
szeressenek és szeressünk. A látszat az, mintha mindannyian tudnánk, hogy mi az a szeretet.
Valójában arról van szó, hogy mindannyian nagyon különböző dolgoktól érezzük azt, hogy
szeretve vagyunk, illetőleg, hogy mi magunk szeretünk. Valaki aki attól érzi, hogy szeretik, ha
naponta többször megkérdezik tőle telefonon, hogy van. Más ember ugyanettől azt érzi, hogy
folyamatosan kontrollálni, birtokolni akarják. Van aki akkor érzi, hogy szeretik, ha a társa azt
igényli, hogy minden lépéséről, gondolatáról beszámoljon, más ilyenkor azt érzi, hogy nem
szeretik, csupán információkat akarnak belőle szivattyúzni. Mindenféle esetek vannak, én azt
akarom tudatosítani, hogy az, hogy mit érzünk szeretetnek, és mitől érezzük magunkat szeretve,
mindannyiunk számára nagyon különböző.
Van egy olyan elképzelés, miszerint egy kapcsolatban az jár rosszabbul, aki jobban szeret,
mert jobban ragaszkodik a másikhoz, ezért kiszolgáltatja magát. Amikor a kapcsolat lényege egy
hatalmi játszma, akkor így is van. Amennyiben a kapcsolat fő terepe nem a hatalmi játszma, akkor
 78

a „ki szeret jobban” kérdés nem igazán lényeges. Különben is mit jelent az, hogy jobban szeretni?
Mit jelent az, hogy szeretni, és mi annak a mértékegysége? Liter, kilogramm, méter?
Egy kapcsolatban annál több a szeretet, minél intimebb az a kapcsolat, azaz minél közelebb
állnak egymáshoz a benne élők. Egy kapcsolat intimitásának fokmérője pedig az, hogy a benne
élők adott időegység alatt milyen sokat vagy keveset nevetnek. Vagyis onnan tudjuk megítélni,
hogy mennyire közeli és bensőséges a kapcsolatunk, hogy mennyit kacarászunk egymással.

Honnan tudjuk, hogy szeretünk valakit? A szeretet rettentően lestrapált kategória, sokat
inflált rajta például a keresztény vallás, ahol is a szeretet nevében megszámlálhatatlan jól ismert
szörnyűséget lehetett elkövetni. A szeretet megítélése a magánéletben is ellentmondásos.
Szeretetnek tekintjük például azt, amikor a másik emberre olyan nagyon szükségünk van, hogy
nem is tudunk nélküle élni, holott szeretetről ilyenkor csak annyiban lehet szó amennyiben
szeretjük mondjuk a levegőt is. Ritkán gondolunk arra, hogy szeretjük a levegőt, pedig anélkül se
tudnánk túl sokáig élni. Amikor nem tudunk a másik nélkül élni, akkor valójában nem őt szeretjük,
hanem azt, hogy a másik ember jelenlétében eltűnik félemberségünk. Azt is szeretetnek szoktuk
tartani, amikor (leginkább gyerekeinkkel kapcsolatban) igényünk van arra, hogy mindent tudjunk
az illetőről. Ilyenkor a hatalomvágyunk kielégítéséről van szó, mert minél több információnk van a
másik emberről, annál nagyobb a hatalmunk fölötte. Aki kényelmetlenül érzi magát amiatt, hogy a
párjáról nem tud mindent, az jó ha tudomásul veszi, hogy ez nem amiatt van, mert szereti őt,
hanem azért mert fél, hogy elveszíti. Márpedig ez nem szeretet.
Sok mindent szeretünk. Esetleg szeretjük a bélszínt, a napsütést, a szép ruhákat, a pihenést
vagy a munkánkat. Azt is szeretetnek nevezzük, holott valójában azt szeretjük, amit ezek a dolgok
számunkra nyújtanak. Amikor azt szeretjük egy emberben, vagy azért szeretünk valakit, mert a
jelenlététől vagy attól, hogy életünkben benne van, olyasmit kapunk, amihez egyébként nem
jutnánk hozzá, akkor nem az illetőt szeretjük, hanem a szolgáltatást amit nyújt.
Hogy mennyire szeretünk valakit az azzal mérhető, hogy mennyire tudunk rossz érzés
nélkül örülni annak, ami neki jó. Valójában ilyen egyszerű. Azt az embert szeretjük, akivel
kapcsolatban örülünk a sikereinek, annak, hogy jól érzi magát, boldog, szerencsés, elégedett és
gazdag. Ha ezek közül bármelyiknek nem örülünk, vagy ha a sikerét látva egy kicsit összeszorul a
szívünk, akkor egész egyszerűen nem szeretjük. Sokszor gondoljuk úgy, hogy szeretünk valakit,
egy pillanatra mégis összeszorul a szívünk, ha azt látjuk, hogy sikerül neki valami, boldog
párkapcsolatban él, esetleg több pénze, vagy szerencséje van. Ez a szívszorítás csak egy pillanatig
tart, és legtöbbször nem is tudatosítjuk féltékenységünket és irigységünket, ám ilyenkor már nem
örülünk felhőtlenül a másik boldogságának. Tehát az, hogy valakit mennyire szeretünk azzal
mérhető, hogy mennyire tudunk örülni annak, hogy neki jó. Minél jobban tudunk örülni, annál
jobban szeretjük az illetőt.

Akit képesek vagyunk bántani, azt nem szeretjük, és nem szeret bennünket az az ember, aki
bánt. Azt állítom, hogy amikor apánk a saját érdekünkben elnadrágolt minket, akkor éppen nem
szeretett. Ha valaki kiabál velünk, vagy csak rosszul érezzük magunkat a társaságában, akkor az
aktuálisan nem szeret minket.

A lelkünk fejlődése szempontjából tehát az a kérdés, hogy mennyire tudunk szeretni,

mennyire örülünk annak, hogy szerettünk boldog. Ráadásul nem aszerint, hogy mi mit gondolunk
arról, hogy neki mi a jó, hanem aszerint, hogy ő mit gondol arról, hogy neki mi a jó. A kettő között
 79

olykor igen nagy a különbség. Ennek része az is, hogy mennyire tudjuk őt elfogadni olyannak,
amilyen.
Ha az olvasónak van egy csöpp önvizsgálati hajlama, megteheti, hogy ezen az alapon
egyenként megvizsgálja az általa szeretni vélt emberekkel kapcsolatos valódi érzelmeit.
Ugyanezen a módon felmérhetjük azt is, hogy valaki más mennyire szeret bennünket.
Ezoterikus szempontból tehát az a lényeg, hogy mennyire vagyunk képesek szeretni. És itt
adódik egy érdekes dilemma: sok esetben annál könnyebb valakit szeretni, minél távolabb van,
mert annál kevésbé zavar bele az életünkbe. Minél közelebb van hozzánk valaki, annál nehezebb
elfogadnunk.
Minél távolabb van tehát, annál alkalmasabb arra, hogy rávetítsünk valami vonzó képet,
mivel ezt a képet jelenlétével és magatartásával nem fogja megzavarni. Minél közelebb van
hozzánk valaki térben és időben, annál nehezebb folyamatosan és feltétel nélkül szeretni. Annál
nehezebb elfogadni őt olyannak, amilyen. „Elfogadni olyannak amilyen” ez tényleg azt jelenti,
hogy elfogadjuk olyannak amilyen, vagyis nem akarunk rajta változtatni. (A változtatás
kérdésében a gyerekekkel még viszonylag könnyű a helyzet, mert egyrészt szélsőséges esetektől
eltekintve abban biztosak lehetünk, hogy ők aztán szeretnek bennünket, ráadásul nevelésnek
titulált alakítási törekvéseinkkel szemben ők teljesen védtelenek. A felnőttekkel már jóval
nehezebb a dolog. A felnőttek nem szeretnek feltétel nélkül, minden kapcsolatuknak láthatatlan
keretei és szabályai vannak, határok, amiket tekintetbe kell venni, különben nem működik a
kapcsolat. Átalakítási törekvéseinknek ezért velük meglehetősen kicsi a területe.) Úgyis
mondhatnánk, hogy elfogadni valakit azokkal a tulajdonságaival, vonásaival és viselkedésével, ami
alkalmasint bánt bennünket, sért, szégyenbe hoz, vagy egyszerűen csak kényelmetlen, olykor talán
csúf, mert ezekkel valamilyen módon sérülést okoz nekünk.
A hosszú távú kapcsolatban nagy kérdés, miként tudjuk a sérüléseket enyhíteni, még
inkább elkerülni. Ezek a sérülések egyszerűen abból adódnak, hogy a másik ember másmilyen.

Legeslegnehezebb saját magunkat szeretni. Mivel mindannyian kénytelenek vagyunk a nap

huszonnégy óráját magunkkal tölteni, egyik-másik vonásunk, vágyunk, törekvésünk, hajlamunk
hihetetlenül kényelmetlenné tud válni. Mindenki azt gondolja, hogy többé-kevésbé szereti saját
magát. Újra mondom, hogy ez bizonyosan nem igaz, hiszen ha az emberi lények szeretnék saját
magukat, a világon sosem lenne se nyomor, se háború. Tehát az emberek abban az illúzióban
élnek, hogy szeretik saját magukat, ám ezt leggyakrabban valamilyen feltételhez kötik. Helyes
magatartáshoz, sikerhez, vagy valamilyen jövőbeni feltételhez. Amíg ezek nem állnak, addig
önmagunk szeretete csupán lehetőség marad, ami nem következik be. Ezt a magatartást úgy tudjuk
tetten érni, hogy átgondoljuk „rossz” tulajdonságainkat. Ha csupán egyet is találunk, ami azt
jelenti, hogy akad olyan tulajdonságunk, amit rossznak ítélünk (önzés, hiúság, fösvénység,
kiszámíthatatlanság, stb.), akkor azon a ponton nem szeretjük magunkat, és nem is fogadjuk el.
Ha fontosnak tartjuk, küzdelmet indíthatunk rossz tulajdonságaink ellen, de szeretném, ha a
kedves olvasó átgondolná a választ arra a kérdésre, hogy ha legyőzi önmagát, akkor ki lesz a
vesztes.
A „meg lesz még ennek a böjtje”, vagy a „mindennek megvan a maga ára” féle marhaságok
helyett örüljünk, ha valami történik velünk. Egyszerűen hagyjuk abba a rossz tulajdonságainkkal
való értelmetlen küzdelmet, egyszóval fogadjuk el saját magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.
A félelem, ami ebben leginkább meggátol, az az, hogy vajon milyenek leszünk, ha tényleg hagyjuk
magunkat elkanászodni. Mi történik, ha utat engedünk a lustaságnak, önzésnek, vagy egyéb belső
szörnyeinknek, melyekkel állandó csatában állunk? Az erre vonatkozó leggyakoribb elképzelés az,
 80

hogy egyedül maradunk, mert az emberek nem szeretnek majd bennünket, a társadalom kivet
magából, és a magányosság keserű könnyeivel táplálhatjuk őrült szomorúságunkat. Ez a félelem
készteti a legtöbb embert arra, hogy saját magát kisebb vagy nagyobb részben elutasítsa, és így
boldogtalan legyen. Megítélésem szerint ez a félelem indokolatlan, mert számításon kívül hagyja
azt a tényezőt, hogy az életünkben rengeteg más ember is jelen van, s ők vélhetően elég
határozottan gátat szabnak majd esetleges antiszociális törekvéseinknek. Ami miatt még
indokolatlannak tartom ezt a félelmet az az, hogy valójában mindenkinek megvan a magához való
józan esze, és pontosan tudja, hogy a többi emberrel meddig mehet el anélkül, hogy sérülések
érnék. (Más kérdés, hogy többnyire nem hiszünk a saját józan eszünkben.)

Javaslom tehát, hogy a szeretetet kezdjük saját magunkkal, és azt állítom, hogy elvileg
senkit nem tudunk jobban szeretni, mint saját magunkat. Ez talán tévedésnek tűnik, hiszen sokan
habozás nélkül föláldoznák az életüket a gyerekeikért, barátjukért vagy egy eszméért, mindezt
azonban valójában azért teszik, hogy megóvják a magukról kialakított eszményi képet. Így
keletkeznek azok a szülők, akik föláldozzák életüket hálátlan csemetéikért, akiken sehogyan sem
lehet bevasalni azt az adóságot, amire akaratukon kívül rákényszerültek. Így lesz sértődés abból,
hogy valaki a fél életét egy cégre vagy egy eszmére áldozta, az pedig fütyül rá, és a mártírt jó
messzire rúgja magától. Így történik az, hogy „én az egész életemet végigdolgoztam, és most
tessék, a napi betevőm sincs meg”. Azaz ilyenkor valaki valami mást fontosabbnak,
szeretendőbbnek tartottunk saját magunknál, de a végén kilóg a lóláb, és a hálátlanság miatt
sajnálni kezdjük magunkat. Szóval, aki áldozattá válik egy kapcsolatban vagy egy politikai-,
vallási-, vagy bármilyen más rendszerben, az csupán eltévesztette a házszámot: helyesebben tette
volna, ha az életét arra használja, hogy ő érezze jól magát benne. Mint korábban említettem, ennek
az az akadálya, hogy az ilyen ember saját magát nem tartja elég értékesnek ahhoz, hogy
méltóképpen szeresse.
A szeretetet tehát saját magunk szeretetével kell kezdeni, mert az a szeretet kiindulópontja.
Ennél kicsit kevésbé nehéz, de azért még rettentően nehéz folyamatosan szeretni azokat, akikkel
együtt lakunk. Nagyon nehéz szeretni aztán az eggyel kijjebb eső kört, a rokonainkat és
barátainkat. Könnyebb szeretni a távolabbi illetőket, a jó munkatársakat, jó üzletfeleket, jó
kocsmák jó csaposait, és így tovább, különösen ha rá tudjuk őket venni, hogy úgy viselkedjenek,
ahogyan mi helyesnek tartjuk. Legkönnyebb szeretni azokat, akik elérhetetlenek számunkra, a
sztárokat, politikusokat, híres embereket, és a legeslegkönnyebb szeretni azokat, akik már nem
élnek.

Akármilyen furcsán hangzik is, tényszerűen igaz, hogy minden egyes emberben
potenciálisan benne rejlik az összes emberi lény összes tulajdonsága. Azt állítom, hogy
mindannyiunkban lakik terrorista és szent, tömeggyilkos és megváltó, hogy csak a szélsőségeket
említsem. A különbséget az okozza, hogy minden ember más és más élethelyzetek sorozatán át
válik valamilyenné, ezért különböző embereknek más és más oldalai bukkannak elő élete különféle
helyzeteiben. Szociálpszichológiai kísérletek egész sora bizonyítja, hogy szinte bármely emberből
előhozható a szadista pszichopata éppúgy, mint a szent vagy a mártír. Ezt azért említem meg újra,
hogy megértsük: minél inkább elfogadjuk magunkat, és minél többet tudunk saját magunkról,
annál könnyebb elfogadnunk más embereket, annál könnyebb őket megérteni, így aztán szeretni is.
Elfogadni saját magunkat annyit jelent, hogy bizonyos tulajdonságainkról, vonásainkról,
impulzusainkról nem hozunk ítéletet.
 81

Egy dolgot azonban tudni kell: minden tettünknek, gondolatunknak, érzésünknek vannak
következményei. A mi világunkban egyetemes összefüggés, hogy ok okozatot von maga után. A
különféle tulajdonságaink megnyilvánulása ügyében így az a helyzet, hogy bármit teszünk valaki
mással, az megtörténik saját magunkkal is. Ezt a tényt, csupán nagyon kifinomult ezoterikus
érzékenységgel rendelkező emberek szokták megfigyelni, de igaz, ami igaz, amit mással teszünk
megtörténik egyszer velünk is. Aki csal azt megcsalják, aki lop azt meglopják, aki segít azon
segítenek, és aki nem ad ki pénzt, bármennyije van, szegény marad. (Nem kívánok erről senkit
meggyőzni, csak egy szerintem lényeges információt adok át.)

Meggyőződésem, hogy bármiféle férfi-nő kapcsolatban lehet hosszabb-rövidebb ideig vagy

örökké tartóan boldognak lenni. Igyekezetem arra irányult, hogy az erre vonatkozó
megfigyeléseim rendszerbe szedésével mindenkinek segítsek abban, hogy életének nagyon fontos,
úgynevezett magánéleti területét a lehető legtöbb örömmel, a lehető legtöbb értéket fölhalmozva és
a lehető legjobb érzésekkel, a tudatosság által vezérelve élje át. Bizonyos vagyok abban, hogy aki
megismerkedik ezzel a kiadvánnyal, talál benne iránymutató gondolatokat a maga számára. Az az
indítványom, hogy próbálják ki a könyvben foglaltakat, mert ez azzal az eredménnyel bizonyosan
jár, hogy tudatosabban, tehát emberi lényhez méltóbban kezelik majd legintimebb ügyeiket.
A boldogság és a kapcsolati kiteljesedés leghatalmasabb lelki ellenfelei a félelem, a
szégyen és a bűntudat. A tudatosság a kapcsolatban azt jelenti, hogy átváltoztassuk őket
figyelemmé és szeretetté. Ahogy minden ember másmilyen, úgy minden kapcsolat is másmilyen.
Akármilyen is azonban, higgyük el, hogy az élet van olyan gazdag, hogy mindannyiunk számára
lehetséges benne a tartós boldogság. A Te számodra is lehetséges.
Ökölszabály: Légy boldog!