Professional Documents
Culture Documents
A B Sztrugackij Fogado A Halott Alpinistahoz
A B Sztrugackij Fogado A Halott Alpinistahoz
A. ÉS B. SZTRUGACKIJ
Fogadó a Halott Alpinistához
TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ KÖNYVEK
1. FEJEZET
Ittam egy bögre kávét, s kihallgattam Caisát. A kávé remek volt, Caisából
azonban semmit nem tudtam kiszedni. Folyton elszenderedett a széken,
amikor pedig felébresztettem, tüstént megkérdezte: “Ez mi?" Azt azonban
sikerült tisztáznom, hogy Olaf elkunyerálta tőle emlékül nyakláncát, mégpedig
rögtön vacsora után, amikor Caisa leszedte és elmosta az edényt. Végül aludni
küldtem, én pedig kimentem a hallba, s a tulajdonossal kezdtem foglalkozni.
– Mi a véleménye, Alec? – kérdeztem. A tulaj elégedetten odább tolta a
számológépet, s széles vállát ropogtatva kinyújtózkodott.
– Úgy vélem, Peter, hogy nagyon hamar más nevet kell adnom a szállónak.
– Úgy? – csodálkoztam. – És mi lesz az?
– Még nem tudom – felelte a tulaj. – S ez egy kissé nyugtalanít. Néhány
nap múlva a völgy hemzsegni fog a riporterektől, s erre minden lehető
eszközzel fel kell készülnöm. Természetesen sok függ majd attól is, milyen
következtetésre jut a hivatalos nyomozás, a sajtó azonban nem hallgathatja el
a tulajdonos véleményét sem...
– S a tulajdonosnak van véleménye már?
– No, lehetséges, hogy nem teljesen helytálló, ha véleménynek nevezzük...
Hiszen mégiscsak autodidakta gépész vagyok, ezért, ahogy ez lenni szokott,
következtetések helyett csupán benyomásaim vannak. Maga viszont
rendőrfelügyelő. Magának éppen a következtetések eredményeként születnek
megérzései, ha a következtetések nem elégítik ki. Amikor a következtetések
elbátortalanítják. Egyszóval tegye fel a kérdéseit. Önmagam számára is
váratlanul – már nagyon elcsüggedtem és elfáradtam – elmeséltem neki, mi
történt Hinkussal. Kopasz fejével bólogatva hallgatta szavaimat.
– Igen – jegyezte meg. – Lám, Hinkus is...
E titokzatos észrevétel után minden kényszer nélkül elmesélte, mit csinált,
amikor befejezték a kártyázást. Egyébként nagyon kevésről volt tudomása.
Olafot utoljára körülbelül ugyanakkor látta, amikor én. Fél tízkor Mózesékkal
együtt lejött, megetette Lalet, kiengedte sétálni, majd összeszidta Caisát, mert
nem igyekezett, s átment az ebédlőbe, hogy kikapcsolja a zenét és a villanyt.
– Amennyire emlékszem, minden rendben volt. Az összes emeleti ajtó
zárva volt, s mindenütt csend honolt. Visszatértem a presszóba, széttöltöttem a
portóit, s közben arra gondoltam, megyek, és felhívom Murt. Már akkor úgy
éreztem, hogy pocsék a helyzet. Miután telefonáltam, visszatértem a
társalgóba, s attól kezdve nem váltunk el.
Félig lehunyt szemhéjamon keresztül vizsgálgattam. Igen, nagyon
keménykötésű férfi. S bizonyára elég ereje lett volna ahhoz, hogy kitekerje
Olaf nyakát, különösen ha Olafot már előtte megmérgezték. S neki, a szálló
tulajdonosának mindenkinél több lehetősége volt, hogy bárkit is
megmérgezzen. Mi több, lehetett tartalék kulcsa Olaf szobájához. Egy
harmadik kulcs... Mindezt megtehette. Volt azonban egy-két dolog, amit nem.
Nem hagyhatta el a szobát az ajtón keresztül úgy, hogy utána belülről zárja be.
Nem ugorhatott ki úgy az ablakon, hogy ne hagyjon nyomot az
ablakpárkányon vagy a párkányzaton, s ne hagyjon nyomokat – nagyon mély
és észrevehető nyomokat – lent az ablak alatt... Mellesleg erre senki sem lett
volna képes...
– Engedje meg, hogy kíváncsiskodjam – mondta a tulajdonos. – Miért ment
be Simonet-val Mózesné őnagyságához?
– Á, semmiség! – tértem ki kérdése elől. – A fizikus egy kicsit felöntött a
garatra, s mindenfélét képzelgett...
– Nem mondaná meg, pontosan mit?
– Ugyan, rémálom! – mondtam bosszúsan, s igyekeztem elcsípni valami
figyelemreméltó s az agyamon néhány másodperccel korábban átvillanó
gondolatot. – Maga megzavart, Alec. Na rendben, majd később eszembe jut...
Most térjünk vissza Hinkusra. Próbáljon visszaemlékezni, ki lépett ki az
ebédlőből fél kilenc és kilenc között.
– Természetesen megkísérelhetem – felelte udvariasan a tulaj –, de hiszen
éppen maga hívta fel a figyelmemet, hogy Hinkus őrült módon megrémült
attól a, tegyük fel, valakitől, aki gúzsba kötötte.
– Nem foglalkozhatom most misztikus, fantasztikus álmokkal s effélékkel
– jegyeztem meg ingerülten. – Hinkus egyszerűen... – S megkopogtattam a
fejem.
– Na rendben, rendben – szólt békítőén a tulaj. – Ezen nem fogunk
vitatkozni. Tehát ki hagyta el a termet fél kilenc és kilenc között? Először is
Caisa. Ki-be járt. Másodszor Olaf. Ő is ide-oda járkált. Harmadszor du
Barnstockre gyámolítottja... Egyébként nem. A kölyök később tűnt el, Olaffal
együtt...
– Mikor? – kérdeztem hirtelen.
– A pontos időre természetesen nem emlékszem, arra viszont jól
emlékszem, hogy akkor még játszottunk, s egy ideig még folytattuk a
távozásuk után is.
– Ez nagyon érdekes – állapítottam meg. – De erre majd később
visszatérünk. Ki távozott még?
– Igen, voltaképp csak Mózesné őnagysága maradt... Hm... – Erőteljesen
dörzsölgetni kezdte széles képét. – Nem – jelentette ki határozottan. – Nem
emlékszem. Csak arra, hogy Mózesné őnagysága táncolt a kölyökkel; arra is
emlékszem, hogy odaült hozzánk, sőt még játszott is. De hogy elment volna?
Nem, nem láttam. Sajnos.
– Nos, ezt is köszönöm – mondtam szórakozottan. Már máson járt a fejem.
– A kölyök pedig nyilván Olaffal együtt ment el, s többé nem jöttek vissza,
így volt?
– Pontosan így.
– Köszönöm – mondtam és felálltam. – Akkor megyek. Igen, még egy
kérdés. Látta Hinkust vacsora után?
– Vacsora után? Nem.
– Á, hiszen maguk kártyáztak... És vacsora előtt?
– Akkor többször is láttam. Láttam reggel is, amikor reggelizett... Azután
az irodámból küldött táviratot Murba, majd... Igen! Azután megkérdezte,
hogyan lehet feljutni a tetőre, s kijelentette, hogy napolni fog... No, azt
hiszem, ez minden. Nem, napközben még egyszer láttam a presszóban, egy
üveg brandyvel vigasztalta magát.
Ekkor úgy éreztem, hogy elcsíptem a fejemből kisurranó gondolatot.
– Ide figyeljen, Alec, egészen elfeledtem – mondtam. – Hogyan
jelentkezett be magánál Olaf?
– Olaf Andwarafors, állami hivatalnok, tíznapos szabadságát tölti egyedül.
Nem, ez nem az az ötlet volt.
– Köszönöm, Alec – feleltem, és ismét leültem. – Most intézze a dolgát, én
pedig majd itt ülök és gondolkodom.
Kezemmel átfogtam fejemet, s gondolkodni kezdtem. Mi az, amit tudok?
Kevés, pokolian kevés. Megtudtam, hogy Olaf kilenc és fél tíz között hagyta
el az ebédlőt, és többé nem tért vissza; hogy Olaffal együtt ment a kölyök is.
Így hát, amennyire meg lehet ítélni, a kölyök volt az utolsó, aki élve látta
Olafot. Tehát Olafot valamikor kilenc óra után és egy óra előtt ölték meg.
Szép kis időköz! Egyébként Simonet azt állítja, hogy tíz előtt öt perccel Olaf
szobájából mozgást hallott, és körülbelül tíz óra tíz perckor a szobából senki
sem jelentkezett du Barnstockre kopogására. Ez azonban még semmit nem
jelent, Olaf erre az időre ki is mehetett a szobából. Bosszankodva húztam meg
hajamat. Olafot megölhették a szobán kívül is. Nem, korai még
következtetéseket levonni. Lássuk hát akkor a kölyköt. Álmukból felverve az
emberek érdekes dolgokat fecsegnek ki.
Sokáig és hangosan kellett kopogtatnom a kölyök ajtaján. Majd az ajtó
mögött meztelen talpak csattogását hallottam, és haragos, rekedt hang
érdeklődött: mi az ördög?
– Nyissa ki, Brunet, Glebski vagyok – szóltam be. Rövid csend
következett. Majd egy rémült hang kérdezte:
– Mi van, megbolondult?! Éjjel három óra!
– Nyissa ki, ha mondom! – kiáltottam.
– Miről van szó?
– Nagybácsija rosszul van – vágtam rá kapásból.
– Vagy úgy?... Várjon egy kicsit, hadd húzzak nadrágot... A meztelen
talpak távolabbról csattogtak. Vártam. Majd elfordult a zárban a kulcs, az ajtó
kitárult, s a kölyök átlépett a küszöbön.
– Ne siessen annyira – állítottam meg vállánál fogva. – Na, menjünk csak
be a szobába...
A kölyök nyilvánvalóan még nem tért magához teljesen, ezért
különösebben nem is ellenkezett. Nem akadályozta meg, hogy visszavezessem
szobájába, s leültessem feldúlt ágyára. Egy karosszékben ültem le vele
szemben. Fekete szemüvegén keresztül a kölyök néhány másodpercig
vizsgálgatott, majd duzzadt, rózsás ajka hirtelen remegni kezdett.
– Ilyen rosszul van? – kérdezte suttogva. – Mit hallgat, mondjon már végre
valamit!
Kénytelen voltam némi csodálkozással elismerni, hogy úgy tűnik, ez a
zabolátlan teremtés szereti és félti a nagybácsikáját. Elővettem egy cigarettát,
s miközben rágyújtottam, így szóltam:
– Nem, a bácsikája él és egészséges. Másról van szó.
– De hiszen azt mondta...
– Semmit nem mondtam, álmodta az egészet. Nos, gyorsan és habozás
nélkül válaszoljon! Mikor vált el Olaftól? Na, gyorsabban!
– Miféle Olaftól? Mit akar tőlem?
– Mikor és hol látta utoljára Olafot?
A kölyök megcsóválta a fejét.
– Semmit nem értek. Mi köze van ennek Olafhoz? Mi van a bácsikámmal?
– A bácsikája alszik. Él és egészséges. Mikor és hol találkozott utoljára
Olaffal?
– Mi a csudának hajtogatja egyre ugyanazt?! – háborodott fel a kölyök.
Fokozatosan magához tért. – Különben is minek tört rám éjnek idején?
– Azt kérdezem...
– Én pedig köpök magára! Kifelé, különben idehívom a bácsikámat!
Disznó alak!
– Elég a fecsegésből! – mordultam rá. – Olafot meggyilkolták. Tudom,
hogy maga után már senki nem látta életben. Mikor volt ez? Hol?
Gyorsabban! Nos?
Bizonyára szörnyen festhettem. A kölyök hátrahőkölt, s mintha védekezne,
maga elé feszítette tenyerét.
– Feleljen – folytattam nyugodtan. – Kimentek az ebédlőből, s elindultak...
hová?
– Sehová... egyszerűen kimentünk a folyosóra...
– Azután?
A kölyök hallgatott, összegörnyedve ült az ágyán, egy hatalmas, saját
készítésű plakát alatt, melyen ez a felirat díszelgett: “Kegyetlenek leszünk!" –
s hallgatott. Majd fekete szemüvege mögül kicsordultak a könnyei.
– A sírás nem segít – jelentettem ki hidegen. – Mondja el az igazat. Ha
hazudni és ügyeskedni próbál – zsebre dugtam a kezem –, megbilincselem, és
Murba szállíttatom. Gyilkosságról van szó, érti?!
– Értem... – hebegte alig hallhatóan. – Elmondom... Kiléptünk a
folyosóra... Aztán... Nem jól emlékszem, rossz az emlékezetem. Valamit
mondott, majd távozott... én pedig... ezt a...
– No? – biztattam.
– Ezt... szégyellem – suttogta. – Undorító.
– A rendőrök, akár az orvosok – jelentettem ki oktatólag, s roppant
kényelmetlenül éreztem magam –, nem ismerik azt a fogalmat, hogy
“szégyellem".
– Na rendben – egyezett bele váratlanul a kölyök, s büszkén felvetette a
fejét, – A fene vigye magát! így történt. Először jöttek a viccek; vőlegény
vagy menyasszony, kisfiú vagy kislány... No, valahogy úgy, ahogy maga bánt
velem... Ő is, ki tudja, minek nézett... Majd amikor kiléptünk, fogdosni
kezdett. Elfogott az undor, s kénytelen voltam képen törölni...
– Aztán? – kérdeztem, s nem néztem rá.
– No, megsértődött, összeszidott és távozott.
– Hová?
– Honnan tudnám? Csak nem fogom nézni, hová meg miért... Odábbállt a
folyosón. – Legyintett. – Nem tudom, hová.
– És maga?
– Hogy én... még hogy én? Elment a kedvem az egésztől, undorodtam
mindentől, elfogott az unalom is... Nem maradt más, mint hogy lefeküdjek
aludni.
– Mikor aludt el?
– Nem emlékszem.
– Na jól van, tegyük fel, hogy így volt – mondtam. – Most pedig
részletesen mondja el azt, amit addig a pillanatig csinált, amikor Olaffal
kimentek a folyosóra.
– Részletesen? – kérdezte a kölyök.
– Igen, teljes részletességgel.
– Rendben – állt rá, s kivillantotta apró, éles, kékesfehér fogait. – Tehát
befejezem az édességet. Ekkor odaül hozzám egy tökkelütött rendőrfelügyelő,
s arról fecseg, hogy menynyire tetszem neki, s feltétlenül el kell jegyeznem
magam...
Szemrebbenés nélkül lenyeltem. Remélem, arcom kellőképp szenvtelen
maradt.
– Ekkor szerencsémre – folytatta kajánul a kölyök – odaúszik hozzám
Mózesné őnagysága, s ragadozó mozdulattal táncolni viszi a felügyelőt.
Táncolnak, én nézem őket, s mindez borzasztóan hasonlít egy hamburgi
kikötői lebujra. Ekkor a felügyelő megragadja Mózesné őnagyságát, becibálja
a függöny mögé, és ez már egy egészen másfajta hamburgi intézményre
emlékeztet. Sajnálni kezdtem a felügyelőt, mert alapjában véve derék fickó,
csak nem bírja az italt, az öreg Mózes pedig vadul pillantgat már a függöny
irányába. Ekkor felállók, s táncra kérem Mózesnél; úgy látszik a felügyelő a
függöny mögött kijózanodott...
– Ki volt ekkor még a teremben? – kérdeztem szárazon.
– Mindenki. Csak Olaf hiányzott, meg Caisa sem volt ott, Simonet vadul
biliárdozott. Bánatában, hogy a felügyelő megelőzte.
– Úgy, folytassa – mondtam.
– No, táncolok Mózesnével, ragadozó módra hozzám tapad, s ekkor valami
elpattan öltözékében. Ah, mondja, pardon, egy kis baleset történt. No, köpök
az egészre, ő pedig a balesetével kiúszik a folyosóra, ekkor azonban rám
támad Olaf...
– Megálljon csak, ez mikor volt?
– Már megbocsásson! Órára ehhez igazán semmi szükségem nem volt.
– Tehát Mózesné őnagysága kiment a folyosóra?
– No, nem tudom, a folyosóra ment ki, vagy visszatért a szobájába vagy az
üres szobába... Hiszen ott egymás mellett két üres helyiség is van... Nem
tudhatom, miféle baleset történhetett vele, a függöny mögött alaposan
szétdúlhatta a fűzőjét... Meséljem tovább?
– Igen.
– Táncolunk ezzel az Olaffal, ő pedig csak úgy ontja rám a bókjait: az
alakom, úgymond, a tartásom, a járásom... Aztán azt javasolja: menjünk,
mutatok magának valami érdekeset. Miért is ne? Tessék, akár mehetünk is...
Annál is inkább, mert a teremben semmi érdekeset nem láttam...
– Mózesné őnagyságát ez idő tájt látta a teremben?
– Nem, a szobájában van, szárazdokkban, s a lékeket tömi be... Nos,
kilépünk a folyosóra... A többit már elmondtam.
– Mózesné őnagyságát többé nem látta?
Itt egy kissé megakadt. Egy másodpercig habozott, de én észrevettem.
– Ne-em – felelte. – Miért? Semmi dolgom nem volt vele.
Nagyon zavart fekete szemüvege, s szilárdan eltökéltem, hogy a második
kihallgatáskor leveszem róla. Ha kell, erővel.
– Mit csinált napközben a tetőn? – kérdeztem váratlanul.
– Miféle tetőn?
– A fogadó tetején. – A mennyezetre mutattam. – Ne próbáljon hazudni,
láttam fönt.
– Menjen maga, tudja, hová?! – berzenkedett a kölyök. – Minek néz
engem, tán holdkórosnak, aki a tetőn mászkál?
– Tehát nem maga volt az – jegyeztem meg békítőn. – Na jól van. Most
térjünk át Hinkusra. Emlékszik, az a nyápic alak, akit maga az elején még
összekevert Olaffal... Mikor látta utoljára?
– Utoljára?... Ez talán a folyosón lehetett, amikor Olaffal kimentünk az
ebédlőből. Hirtelen felpattantam.
– Mikor? – kérdeztem rá.
A kölyök nyugtalankodni kezdett.
– Miért érdekes ez? – kérdezte. – Semmi különös nem volt benne...
Alighogy kiléptünk a teremből, látom, Hinkus a lépcső felé indul...
– Biztos benne, hogy Hinkus volt? A kölyök vállat vont.
– Úgy tűnt, hogy Hinkus... Igaz, tüstént balra fordult, a lépcsőház felé... De
mégis Hinkus volt, ki más lehetett volna? Olyan apró termetű, görnyedt alak...
– Állj! – kiáltottam. – Bundában volt?
– Igen... Abban az ormótlan, földig érő bundában, s a lábán valami fehér
volt... Ugyan miért? – A kölyök suttogni kezdett: – Ő lenne a gyilkos, Hinkus?
– Nem, nem – feleltem.
Hinkus hazudott volna? Lehet, hogy az egész mégiscsak színjáték volt? Az
óráját szétlapította, a mutatókat hátraállította... Hinkus pedig az asztal alatt ült
és kuncogott, majd ügyesen lóvá tett, s most a szobájában dörzsölgeti a
kezét... a segítőtársa pedig valahol máshol örvendezik. Felugrottam.
– Maradjon itt! – utasítottam a kölyköt. – Ne merészelje elhagyni a
szobáját! Ne feledje, magával még nem végeztem!
– Átmehetek a nagybácsimhoz? – kérdezte a kölyök reszkető hangon.
Egy ideig haboztam, majd legyintettem.
– Menjen.
Kiugrottam a folyosóra, s Hinkus szobája felé indultam, kinyitottam az
ajtót, s berontottam. Mindenütt égett a villany; az előtérben, a hálószobában és
a mellékhelyiségben. Hinkus pedig vicsorogva, verejtékezve az ágy mögött
guggolt. A szoba közepén összetört szék hevert, Hinkus a szék egyik lábát a
kezében szorongatta.
– Maga az? – kérdezte rekedten, és felegyenesedett.
– Igen! – feleltem. Külseje s vérben forgó szemének őrült kifejezése ismét
megingatták azt a meggyőződésemet, hogy hazudik és tetteti magát, mégis
vadul ráüvöltöttem: – Unom már a hazugságait, Hinkus! Maga azt mondta,
hogy nyolc óra negyvenkor kapták el. Azonban kilenc után látták a folyosón!
Az igazat fogja mondani vagy nem?
Arcán zavar futott végig.
– Engem? Kilenc után?
– Igen! A folyosón, éppen befordult a lépcsőházba.
– Én? – Váratlanul görcsösen vihogni kezdett. – Én a folyosón mentem? –
Újból és újból vihogott, ezután egész testét hisztérikus kacagás rázta meg. –
Én! Engem? Nos hát ez az, ez bizony, felügyelő! Nos hát ez az! – mondogatta
fuldokolva. – Láttak a folyosón... S én is láttam magamat! S én fogtam el
magamat... S én kötöztem össze magamat... S én falaztam be magamat!... Én
magamat... Érti, felügyelő? Én magamat!
10. FEJEZET
Bizonyára mégis sikerült vagy tizenöt percet szundítanom, Lale többet nem
hagyott. Végignyalta a fülem és az arcom, a nadrágom rángatta, lökdösött, s
végül fogaival finoman a kezembe kapott. Ezt már nem bírtam ki,
felpattantam, készen arra, hogy darabokra tépjem; összefüggéstelen átkok és
panaszok fojtogatták torkomat, tekintetem azonban az asztalra esett, s
nyomban megnémultam. Az asztal ragyogó politúrozott lapján, a tulajdonos
papírlapjai és számlái mellett egy hatalmas fekete pisztoly hevert.
Meghosszabbított markolatú parabellum volt. Egy tócsában állt, el nem
olvadt hógöröngyök tapadtak hozzá, s miközben szájtátva vizsgálgattam, a
ravaszáról elszabadult egy apró hógöröngy, s az asztallapra hullott. Ekkor
körülpillantottam a hallban. A szoba üres volt, csupán Lale állt az asztal
mellett, fejét félrehajtotta, s kérdőn-komolyan bámult rám. A konyhából
edénycsörgés, a tulajdonos halk dörmögése hallatszott; kávéillat szűrődött be.
– Te hoztad? – kérdeztem suttogva Lalétől.
A másik oldalra hajtotta fejét, s tovább nézett rám. A mancsa havas volt,
bozontos hasáról hóié csöpögött. Óvatosan kézbe vettem a pisztolyt.
Igazi gengszterfegyver a javából. Lőtávolsága kétszáz méter, volt rajta
toldalék az optikai irányzék felszereléséhez, vajat a felcsatolható
válltámasznak, automata tüzelés kibiztosító karja s egyéb finomságok... A cső
tele hóval. A pisztoly hideg és nehéz volt, érdes markolata jól illeszkedett a
tenyerembe. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem motoztam meg Hinkust. A
poggyászát, bundáját átkutattam, róla magáról azonban elfeledkeztem.
Nyilván azért, mert áldozatnak hittem.
Kivettem a markolatból a tárat – tele volt. Felhúztam a závárzatot –
kiugrott az asztalra egy lőszer. Felvettem, hogy visszategyem a tárba, de ekkor
váratlanul szemembe ötlött a lőszer különös színe. Nem sárga s nem is tompán
szürke volt. Csillogott, mintha nikkel borította volna, csak ez nem nikkel,
hanem ezüst volt. Soha életemben nem láttam ilyen pisztolygolyót. Sietve,
egymás után kipattintottam a golyókat a tárból. Mind ugyanilyen ezüstös színű
volt. Megnyaltam szájam kiszáradt szélét, s ismét Lalére pillantottam.
– Honnan szedted, öreg? – kérdeztem. Lale játékosan megcsóválta fejét, s
oldalazva az ajtó felé ugrott.
– Világos – válaszoltam. – Világos. Várj egy kicsit.
Visszatettem a tárba a golyókat, belöktem a tárat a markolatba, s a fegyvert
menet közben nadrágom zsebébe gyömöszölve, a kijárat felé indultam. A
szabadban Lale lerohant a tornácról, belesüppedt a hóba, s végigrohant a ház
előtt. Majdnem biztos voltam benne, hogy megáll Olaf ablaka, alatt, azonban
továbbrohant. Megkerülte a házat, eltűnt egy másodpercre, majd újból
előbukkant, s türelmetlenül leskelődött a sarok mögül. Felkaptam a legelső
kezem ügyébe eső sílécet, úgy-ahogy felcsatoltam, s a kutya után indultam.
Megkerültük a fogadót, majd Lale sebesen távolodni kezdett a háztól, s
vagy ötven méterre megállt. Nagyon különös volt az egész. Láttam a gödröt a
hóban, ahonnan Lale kikaparta a pisztolyt, mögöttem sílécem nyomát, a
barázdát, amit Lale hagyott maga után, amikor a hóbuckákon keresztülugrált –
egyébként a hótakaró körös-körül érintetlen volt. Ez csak egyet jelenthetett: a
pisztolyt vagy az útról, vagy a fogadóból hajították oda. Szép kis dobás
lehetett. Nem voltam benne biztos, hogy én képes lettem volna ilyen messzire
elhajítani egy ilyen nehéz, fogásra is kényelmetlen jószágot. Majd rájöttem: a
pisztolyt a tetőről hajították le. Elvették Hinkustól, s a lehető legmesszebbre
hajították. Lehet, hogy Hinkus félt, hogy elkapják ezzel a fegyverrel. De
természeteseti az is lehet, hogy nem is Hinkus tette, hanem valaki más...
majdnem biztos azonban, hogy a tetőről dobták le. Az út felől ekkora dobásra
csak egy képzett kézigránát hajító lett volna képes, a fogadó valamelyik
ablakából pedig képtelenség lett volna idáig hajítani.
– Nos, Lale – fordultam a bernáthegyihez –, derék jószág vagy. Én viszont
tévedtem. Hinkust alaposabban meg kellett volna rázni, ahogy azt a jó öreg
Zgut szokta. Igaz? Szerencsére még nem késő.
Lale válaszát meg sem várva, visszafelé siettem. A kutya szerteszét szórta a
havat, bele-belesüppedt, miközben fülét lobogtatva ugrált a nyomomban.
Az volt a tervem, hogy egyenest Hinkushoz megyek, felébresztem a
csirkefogót, s kirázom a lelkét, még akkor is, ha ez hivatali figyelmeztetésbe
kerül számomra. Most teljesen világos volt, hogy Olaf és Hinkus ügye a
legszorosabban összefügg egymással; Olaf és Hinkus korántsem véletlenül
jöttek együtt; Hinkus a tetőn messzehordó pisztollyal felfegyverkezve
üldögélt, s csak egy célja volt – az, hogy megfigyelés alatt tartsa az épület
közvetlen környékét, s ne engedje, hogy bárki is elhagyja a fogadót; hogy
éppen ő figyelmeztetett valakit egy F betűvel szignált levéllel (itt, igaz,
összekeverte a dolgokat, s a levél nyilvánvalóan nem a címzetthez került) – du
Barnstockre minden gyanún felül áll; hogy borzasztóan a terhére volt itt
valakinek, s bizonyára továbbra is az lesz, s átkozott legyek, ha most rögtön
fel nem derítem, kinek és miért. Ebben a változatban természetesen
töméntelen ellentmondás rejlett. Ha – tételezzük fel – Hinkus Olaf testőre volt,
s zavarta annak gyilkosát, akkor miért ilyen gyöngéden bántak el Hinkussal?
Miért nem tekerték ki az ő nyakát is? Igen! S tisztázni kell azt is, kinek küldte
a táviratot. Erről állandóan megfeledkezem...
A tulajdonos kiszólt a presszóból, s megkínált egy csésze forró kávéval
meg egy hatalmas, ízletes sonkás szendviccsel. Éppen az kellett nekem.
Miközben a szendvicset ettem, a tulaj hunyorgó tekintettel figyelmesen
végigmért, majd megkérdezte:
– Van valami újság?
Biccentettem, lenyeltem a falatot, s így feleltem:
– Igen. Egy pisztoly. Csak nem én, hanem Lale találta. Én pedig hülye
vagyok.
– Hm... Igen. Lale okos kutya. S a pisztoly?
– Érdekes pisztoly – mondtam. – Hivatásos... Mellesleg hallott valaha
arról, hogy ezüstgolyóval töltik meg a pisztolyt?
A tulaj állkapcsát előrefeszítve, egy ideig hallgatott.
– Ezt a pisztolyt töltötték meg ezüstgolyókkal? – kérdezte lassan.
Bólintottam. – Igen-n-n, olvastam erről... – mondta. – Akkor töltik
ezüstgolyókkal a fegyvert, ha kísértetekre céloznak vele.
– Megint a zombizmus-mombizmus... – dünnyögtem.
– Igen, ismét. Egy vámpírt közönséges golyóval nem ölhetsz meg...
Farkasember... rókanémber... varangykirály... Figyelmeztettem magát, Peter! –
Felemelte vastag ujját. – Már régóta várok valami effélét. Most pedig kiderül,
hogy nemcsak én...
Megettem a szendvicset, lehajtottam a kávét. Nem mondhatnám, hogy a
tulajdonos szavai nem hatottak rám. Az ördög tudja, miért, de állandóan úgy
jött ki a lépés, hogy a tulajdonos – egyetlen és képtelen – feltételezése
állandóan beigazolódott, míg az én – töméntelen és valószínű – feltételezésem
nem... Vámpírok, kísértetek, szellemek. Itt csak az a bökkenő, hogy ebben az
esetben nem maradt volna más számomra, mint hogy letegyem a fegyvert:
ahogy egy író mondta, a túlvilág az egyház birodalma, s nem a rendőrségé...
– Megtudta, kié a pisztoly? – kérdezte a tulajdonos.
– Igen, lakik itt nálunk egy nagy vámpírvadász, Hinkusnak hívják –
mondtam s kimentem.
A hall közepén, természetellenesen görbén, akár egy megdőlt oszlop,
Luarvik L. Luarvik úr ácsorgóit. Egyik szemével engem nézett, a másikkal a
lépcsőházat. A zakó valahogy különösen hanyagul lógott rajta, nadrágjának
szára harmonikaszerűen összecsúszott, üres kabátujja libegett, s úgy festett,
mintha a kutya szájából rángatták volna elő. Bólintottam neki, s el akartam
mellette menni, amikor gyorsan odakacsázott hozzám, s elállta az utat.
– Rövid, de fontos beszélgetés – jelentette ki.
– Dolgom van. Félóra múlva. Könyökén ragadott.
– Nagyon kérem, adjon néhány percet. Ez fontos számomra.
– Ez fontos magának... – ismételtem, s továbbmentem a lépcső felé. – Ha
ez csak magának fontos, akkor számomra egyáltalán nem az.
Úgy kullogott utánam, mint akit pórázon vezetnek, s olyan furcsán rakta a
lábait: az egyiket lábujjaival kifelé, a másikat befelé.
– Magának is fontos – mondta. – Elégedett lesz. Megkapja, amit kívánt.
Már a lépcsőn mentünk felfelé.
– Voltaképp miről van szó? – kérdeztem.
– Ez a dolog a bőrönddel függ össze.
– Félóra múlva – álltam meg. – S kérem, engedjen utamra, zavar.
– Igen értett egyet. – Zavarok. Zavarni akarok. Az én mondandóm sürgős.
– Ugyan, hogy lenne sürgős! – tiltakoztam. – Ráér. Fél óra múlva. Vagy
tegyük fel, egy óra múlva.
– Nem, nem, nagyon kérem, most azonnal! Sok függ ettől. S gyorsan
elintézzük. Én magának, maga nekem. Kész. Már az emeleti folyosón jártunk,
amikor megszántam.
– Rendben, jöjjön be hozzám. Csak gyerünk gyorsan!
– Igen, igen, gyorsan fog menni.
Bevittem a szobámba, s az összepiszkított asztal szélére ülve, így szóltam
hozzá:
– Ki vele!
Nem kezdett rögtön hozzá. Először körülnézett, nyilván abban
reménykedett, hogy a bőrönd itt van, szem előtt.
– Nincs itt a bőrönd – mondtam. – Gyerünk, gyorsabban!
– Akkor leülök – mondta, s helyet foglalt karosszékemben. – Nekem
nagyon kell a bőrönd. Mit akar érte?
– Semmit nem akarok. Bizonyítsa be, hogy joggal tart rá igényt, és a
magáé. Luarvik L. Luarvik megcsóválta fejét, s így szólt:
– Nem. A bőrönd nem az enyém. Azt az utasítást kaptam, hogy keressem
fel Olafot, s mondjam azt neki: “Add vissza, amit elvettél. A
kétszáztizennégyes főnök." Nem tudom, mit jelent ez. Nem tudom, mit vett el.
Maga itt egyre azt ismételgette: bőrönd. Ez megtévesztett. Nem bőrönd. Tok.
Benne egy készülék. Korábban ezt nem tudtam. Amikor megláttam Olafot,
rájöttem. Most már tudom: Olafot nem ölték meg. Olaf meghalt. A
készüléktől. A készülék nagyon veszélyes. Mindenkit fenyeget. Mindenki úgy
jár, mint Olaf, de történhet robbanás is. Akkor még rosszabb lesz
mindenkinek. Érti, miért kell gyorsan? Olaf ostoba, meghalt. Mi okosak
vagyunk, nem halunk meg. Adja ide gyorsan a bőröndöt.
Mindezt fakó hangon hadarta el, s közben hol jobb, hol bal szemével nézett
rám, s könyörtelenül szaggatta üres kabátujját. Arca mozdulatlan maradt,
ritkás szemöldökét hol felhúzta, hol leengedte. Néztem, s arra gondoltam,
hogy viselkedése s nyelvkészsége nem változott, szókincse. viszont az utóbbi
félórában alaposan megnőtt. Luarvik belejött.
– Kicsoda ön? – kérdeztem.
– Emigráns. Száműzött. A politika áldozata. Igen, Luarvik jól belejött.
Nézd csak, miket mond!
– Honnan emigrált? – kérdeztem.
– Nem kell ilyen kérdés. Nem mondhatom meg. A becsület. Semmi kára
országuknak.
– Honnan érkezett ide? Melyik városból?
– Nem messze innen, egy városból. Nem tudom a nevét. Kísértek.
– Kik?
– Nem tudom. Titok. Szintén száműzöttek.
– Azt akarja mondani, hogy egy titkos társaság tagja?
– Nem mondhatom meg. Becsület. Gyorsabban! Elpusztulhatunk.
Minél jobban sürgetett, annál kevésbé voltam hajlandó sietni. Minden
világos volt előttem: az idegen hazudott, mégpedig roppant ügyetlenül.
– Mivel érkezett ide? – kérdeztem.
– Kocsival.
– Milyen márkájú?
– Márka... Fekete, nagy.
– Nem ismeri a saját kocsija márkáját?
– Nem tudom, nem az enyém.
– Hiszen maga gépész – mondtam kaján örömmel. – Ugyan miféle gépész
maga, ráadásul vezető, ha nem ismeri ki magát a gépkocsikban?
– Adja nekem a bőröndöt, különben szerencsétlenség történik.
– Mit fog csinálni ezzel a bőrönddel?
– Gyorsan elviszem.
– Hová? Hiszen tudja, hogy a lavina elzárta az utat.
– Mindegy. Messzebbre viszem. Megpróbálom mentesíteni. Ha nem
sikerül, elfutok. Egyedül maradjon.
– Rendben – mondtam, s felugrottam az asztaltól. – Menjünk.
– Hogyan?
– Az én autómon. Jó autóm van. Fogjuk a bőröndöt, elvisszük messzebbre,
s megnézzük. Nem mozdult a helyéről.
– Miért ül még? – kérdeztem. – Hiszen veszélyes, siessünk...
– Nem jó – szólalt meg végül. – Próbáljuk meg másképp. Ha nem akarja
odaadni a bőröndöt, akkor adja el.
– Vagyis? – mondtam, s visszaültem az asztal szélére.
– Adok pénzt, sok pénzt. Maga most nem dolgozik, szabadságon van.
Maga megtalálta a bőröndöt, én megvettem. Kész.
– S mennyit ad nekem? – érdeklődtem.
– Sokat. Amennyit akar. Tessék.
Benyúlt ruhája öblébe, s előhúzott egy vastag köteg bankjegyet. Életemben
csak egyszer láttam ekkora kötegeket; az Állami Bankban, amikor egy
hamisítási ügyben nyomoztam.
– Mennyi? – kérdeztem.
– Kevés? Akkor tessék még.
Benyúlt oldalsó zsebébe, s előhúzott még egy ugyanilyen köteget, s az
asztalra dobta az előző mellé.
– Mennyi pénz van itt? – kérdeztem.
– Nem mindegy? – csodálkozott. – Mind a magáé.
– Egyáltalán nem mindegy. Tudja, mennyi pénz van itt? Hallgatott, szemei
hol távolodtak, hol közeledtek egymáshoz:
– Úgy. Nem tudja. Honnan vette a pénzt?
– Az enyém.
– Ugyan, Luarvik! Ki adta? Hiszen üres zsebbel állított be ide. Mózes, más
nem tehette, így van?
– Nem akar pénzt?
– Tudja mit – mondtam. – Ezt a pénzt lefoglalom, magát pedig vádolom
hatósági egyén megvesztegetésével. Nagyon kellemetlen históriába
keveredett, Luarvik. Csak egy megoldás marad: ha mindent elmond. Kicsoda
maga?
– Elvette a pénzt? – érdeklődött Luarvik.
– Elkoboztam.
– Elkobozta... Rendben – mondta. – És hol a bőrönd?
– Nem érti, mit jelent az, hogy “elkoboztam"? – kérdeztem, – Kérdezze
meg Mózestől... Tehát kicsoda maga?
Egy szót sem szólt, felállt, s az ajtóhoz indult. Én összesöpörtem a pénzt, s
utána mentem. Végiglépdeltünk a folyosón, s lefelé indultunk a lépcsőn.
– Nagy hiba, ha nem adja ide a bőröndöt – mondta Luarvik. – Ez nem lesz
hasznos magának.
– Ne fenyegessen! – figyelmeztettem.
– Nagy szerencsétlenséget okoz.
– Elég a hazudozásból – szóltam. – Ha nem akarja elmondani az igazat,
nem az én dolgom. De maga, Luarvik, már fülig belekeveredett a dologba, s
magával rántotta Mózest is. Most már nem egykönnyen ússza meg... Állj!
Nem arra. Jöjjön utánam.
Üres kabátujjánál fogva bevezettem az irodába. Majd odahívtam a
tulajdonost, jelenlétében átszámoltam a pénzt, s jegyzőkönyvet vettem fel. A
tulajdonos is átolvasta a pénzt – több mint nyolcvanezer volt, ennyi a
fizetésem tízesztendei feddhetetlen szolgálatért –, s aláírta a jegyzőkönyvet.
Ezalatt Luarvik távolabb állt, és sután a lábát váltogatta, mint aki minél előbb
szeretne elmenni.
– Írja alá – utasítottam, s odanyújtottam neki a tollat. Elvette a tollat,
figyelmesen megvizsgálta, majd óvatosan az asztalra helyezte.
– Nem – mondta. – Én megyek.
– Ahogy akarja – feleltem. – Ez nem változtat a helyzetén. Tüstént
megfordult és kiment, vállával nekiütközve az ajtófélfának. A tulajdonossal
egymásra néztünk.
– Miért akarta magát megvesztegetni? – kérdezte a tulaj. – Mi kellett neki?
– Olaf bőröndje, ami a széfben van... – Elővettem a kulcsot, s kinyitottam a
széfet. – Tessék, ez.
– Nyolcvanezret ér? – kérdezte a tulaj tisztelettudóan.
– Bizonyára jóval többet ér. Itt valami disznóság lappang, Alec. – Eltettem
a pénzt a széfbe, ismét bezártam a nehéz ajtót, a jegyzőkönyvet pedig zsebre
vágtam.
A tulaj már emelte vastag ujját, hogy mondjon valamit, azonban
meggondolta. Ehelyett határozottan megdörzsölte kövér állat, s elkiáltotta
magát: “Caisa!" – s kiment. Az irodai asztalnál maradtam. Gondolkozni
próbáltam. Emlékezetemben gondosan végigmentem minden apró részleten, a
legjelentéktelenebb eseményeken is, melyeknek tanúja voltam a fogadóban.
Kiderült, hogy meglehetősen sok mindent megjegyeztem.
Emlékeztem például rá, hogy első találkozásunkkor Simonet szürke öltönyt
viselt, a tegnapi estélyen pedig bordó színű ruhában volt, s a
mandzsettagombját sárga kő díszítette. Emlékeztem rá, hogy amikor Brunet
cigarettát kunyerált a nagybácsikájától, az a cigarettákat mindig a jobb füle
mögül húzta elő. Emlékeztem rá, hogy Caisának van egy apró fekete
anyajegye a jobb orrlyukánál; hogy du Barnstockre, miközben a villát
használja, eltartja a kisujját; hogy a lakosztályom kulcsa hasonlít Olaf
szobájának kulcsára; s még számtalan effajta sületlenség jutott eszembe.
Ebben a nagy trágyadombban csupán két gyöngyszemre leltem. Először is
emlékeztem arra, ahogy tegnapelőtt este a fülig behavazott Olaf fekete
bőröndjével a szoba közepén állt s körbepillantott, mintha azt várta volna,
hogy fogadják; emlékeztem, hogyan nézett el mellettem Mózesek függönnyel
elzárt lakrésze felé, s úgy láttam, hogy a függöny megrebben, feltételezhetően
a huzattól. Másodsorban emlékeztem arra, hogy amikor a zuhanyozónál álltam
sorba, föntről kéz a kézben jött le Olaf és Mózes...
Mindez makacsul azt a gondolatot sugallta, hogy Olaf, Mózes, majd pedig
Luarvik – mindnyájan egy banda tagjai, s ez a banda nem kérkedik azzal,
hogy összetartozik. S ha hozzávesszük, hogy öt perccel azután akadtam
Mózesre a lakosztálya melletti emlékszobában, hogy összepiszkított
íróasztalomon megtaláltam a levelet a gengszterről és a megszállott
szadistáról; ha hozzávesszük, hogy Mózes aranyóráját csaléteknek,
nyilvánvalóan csaléteknek szánták, majd újból eltüntették – Hinkus
bőröndjében... s ha hozzávesszük, hogy talán Caisa kivételével Mózesné
őnagysága az egyetlen ember, aki éppen akkor nem volt ott a teremben,
amikor Hinkust összecsomagolták, akár egy batyut, s az asztal alá dugták... ha
mindezt figyelembe vesszük, akkor fölöttébb érdekes kép alakul ki.
S ebbe a képbe jól illik Hinkus kijelentése arról, hogy egyik kofferját
ügyesen hamis poggyásszá változtatták át, s az a körülmény, hogy Mózesné
őnagysága volt az egyetlen, aki. személyesen találkozott Hinkus
hasonmásával.
Természetesen a képen sok fehér és teljesen érthetetlen folt maradt. Ám az
erőviszonyok most már legalább világosak voltak: az egyik oldalon Hinkus, a
másikon Mózesek, Olaf és Luarvik. Ekkor eszembe jutott, hogy bizonyára
hiába tartom bezárva Hinkust. Mózes talán még mindig azt gondolja, hogy
Hinkus most is az asztal alatt hever. Meglátjuk, mit szól hozzá, amikor Hinkus
váratlanul megjelenik a reggelinél az ebédlőben... Elhatároztam, arra, hogy ki
kötözte meg Hinkust, s hogy ki ölte meg Olafot, egyelőre nem gondolok.
Összegyűrtem jegyzeteimet, beletettem a hamutartóba, s meggyújtottam őket.
– Reggeli, tessék jönni... – csivitelte valahonnan fentről Caisa. – Reggeli,
tessék jönni...
14. FEJEZET
Hinkus már fenn volt. A szoba közepén állt, nadrágtartója leengedve, s egy
nagy törülközővel az arcát dörzsölte.
– Jó reggelt – köszöntöttem, – Hogy van?
Gyanakvóan rám sandított; arca kissé püffedt volt, különben nem festett
rosszul. Semmi nem maradt benne abból az eszét vesztett, megvadult
görényből, amilyennek néhány órával azelőtt láttam.
– Úgy-ahogy – mordult vissza. – Minek zárt be?
– Idegrohama volt – magyaráztam. Hinkus arca kissé eltorzult. – Semmi
vész. A tulajdonos adott magának egy nyugtatót, és bezárta, hogy senki ne
zavarhassa. Jön reggelizni?
– Megyek – mondta. – Megreggelizek, s meglépek innen, a fenébe az
egésszel! S az előleget is visszakérem. Szép kis dolog, üdülés a hegyekben... –
összegyűrte s elhajította a törülközőt. – Még egy ilyen üdülés, és
megbolondulok, a fenébe az egésszel! Tuberkulózis nélkül is...
– Igen – erősítettem meg. – Nem volt szerencséje. Nem tehetek mást, mint
hogy együttérzésemről biztosítsam... No, erről még beszélünk.
Megfordultam, és az ajtóhoz léptem.
– Nincs mit beszélnünk! – kiáltotta dühösen utánam.
Az ebédlőben még senki nem volt. Caisa a szendvicses tányérokat
rakosgatta szét az asztalon. Köszöntem, tanúja lehettem egy sor grimaszának,
végighallgattam heherészését, s új helyet választottam magamnak – háttal a
tálalószekrénynek s arccal az ajtónak, du Barnstockre széke mellett. Alig
ültem le, máris bejött Simonet – vastag, színes pulóverben, frissen borotváltán,
vörös és duzzadt szemmel.
– Na, felügyelő, szép kis éjszakánk volt! – mondta. – Öt órát sem aludtam.
Kivannak az idegeim. Mintha állandóan hullaszagot éreznék. Olyan
patikabűzt, tudja, mintha formalin lenne... – Leült, kiválasztott egy
szendvicset, majd rám pillantott. – Megtalálta? – kérdezte.
– Attól függ, mit – feleltem.
– Aha – jegyezte meg, s bizonytalanul felkacagott. – Elég cefetül fest.
– Mindenki úgy fest, ahogy megérdemli – feleltem; ebben a pillanatban
belépett a két du Barnstockre. Olyan frissek voltak, mint a harmat. Az öregúr
gomblyukában őszirózsa díszelgett, előkelő szürke hajfürtjei sűrűn, ezüstösen
csillogtak kopasz feje búbja körül, Brunet viszont változatlanul szemüveget
viselt, s az orrát változatlanul pimaszul magasan hordta. A nagybácsi kezét
dörzsölgetve a helyére indult, közben fürkészőn méregetett.
– Jó reggelt, felügyelő! – köszöntött udvariasan, éneklő hangon. – Micsoda
borzalmas éjszakánk volt! Jó reggelt, Simonet úr! Ugye igaz?
– Üdv – mormogta a kölyök.
– Fel kéne hajtani egy kis konyakot – jegyezte meg Simonet bánatos
hangon. – Vagy illetlenség lenne?
– Hogyan áll az ügyünk, felügyelő? – kérdezte kíváncsian du Barnstockre.
– A vizsgálat nyomra bukkant – közöltem. – A megoldás kulcsa a
rendőrség kezében van. Több kulcs is. Egy egész kötegre való.
Simonet ismét elkacagta magát, majd tüstént komoly képet vágott.
– Nyilván az egész napot a házban kell töltenünk – vélekedett du
Barnstockre. – Nyilván nem mehetünk ki...
– Miért ne? – vetettem ellent. – Ahogy kedvük tartja. S minél többet
sétálnak, síelnek, annál jobb.
– Meglépni amúgy sem tudnak – tette hozzá Simonet. – Lavina. Én
természetesen megléphetnék a sziklákon keresztül...
– De? – kérdeztem.
– Először is a hó miatt nem tudok a sziklákhoz férni. Másodszor, mi a fenét
csinálnék ott?... Ide figyeljenek, uraim – folytatta. – Gyerünk, sétáljunk egyet
az úton, s nézzük meg, mi a helyzet a Palack Nyakánál...
– Nem ellenzi, felügyelő? – érdeklődött du Barnstockre.
– Nem – mondtam, s ekkor beléptek Mózesek. Ők is frissek voltak, akár a
harmat. Vagyis a madame friss volt, akár a harmat... mint egy rózsa... mint a
felkelő nap. Ami Mózest illeti, ez a vén tulok változatlanul vén tulok maradt.
Korsójából menet közben hörpölgetve, köszönés nélkül a helyére csörtetett,
lehuppant a székre, s szigorú pillantást vetett az előtte heverő szendvicsekre.
– Jó reggelt, uraim! – szólalt meg csengő hangon Mózesné őnagysága.
Simonet-ra sandítottam. Simonet Mózesné őnagyságára sandított.
Tekintetében bizalmatlanság ült. Majd görcsösen megrándította a vállát, s
megragadta a kávéscsészét.
– Bűbájos reggelre ébredtünk – folytatta Mózesné őnagysága. – Milyen
meleg van, hogy süt a nap! Szegény Olaf, hogy nem érhette meg ezt a reggelt!
– Mindnyájan oda kerülünk – jelentette ki váratlanul rekedtes hangon
Mózes.
– Ámen – fejezte be udvariasan du Barnstockre.
Brunet-ra sandítottam. A lány mogorván, orrát a kávéscsészébe dugva ült.
Ismét nyílt az ajtó, s megjelent Luarvik L. Luarvik a tulajdonos kíséretében. A
tulajdonos arcán gyászos mosoly ült.
– Jó reggelt, uraim! – mondta. – Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek
Luarvik Luarvik urat, aki ma éjszaka érkezett. Útközben baleset érte, s mi
természetesen nem tagadjuk meg tőle vendégszeretetünket.
Luarvik L. Luarvik úr külleméből ítélve a baleset borzalmas lehetett, s
ugyancsak nagy szüksége volt vendégszeretetre. A tulajdonosnak bele kellett
karolnia, s a szó szoros értelmében begyömöszölnie korábbi helyemre,
Simonet mellé.
– Nagyon örülök, Luarvik! – recsegte Mózes úr. – Itt magunk között
vagyunk, érezze otthon magát.
– Igen – felelte Luarvik, miközben egyik szemével engem nézett, a
másikkal Simonet-t. – Remek az idő. Olyan télies...
– Badarság, Luarvik – jegyezte meg Mózes. – Kevesebbet beszéljen, s
többet egyék. Olyan elcsigázottnak tűnik... Simonet, emlékeztessen csak rá,
hogy is volt azzal a főpincérrel? Azt hiszem, megette valakinek a bélszínét...
Végre megjelent Hinkus. Belépett, s tüstént megtorpant. Simonet már
nekifogott a viccnek, s amíg elmagyarázta, hogy az illető főpincér semmiféle
bélszínt nem evett meg, hanem épp az ellenkezője történt, Hinkus csak állt a
küszöbön, én pedig néztem, s közben igyekeztem, hogy ne veszítsem szem
elől Mózesékat sem. Néztem, és semmit nem értettem. Mózesné őnagysága
tejszínt evett kétszersülttel, s lelkesülten hallgatta a csüggeteg imposztor
meséjét. Mózes úr, igaz, Hinkus felé sandított, azonban a legnagyobb
közönnyel, s rögtön újból meghúzta a korsóját. Hinkus azonban képtelen volt
uralkodni arcvonásain.
Először teljesen elképedt arcot vágott, mintha valaki kupán teremtette
volna egy gerendával. Majd nyilvánvaló öröm ült ki az arcára, egyfajta
ujjongó öröm, még váratlanul, egészen gyermeteg módon el is mosolyodott.
Majd haragosan vicsorított, s kezét ökölbe szorítva előrelépett. Legnagyobb
csodálkozásomra azonban, nem Mózesékat nézte. A két Barnstockre-t
figyelte, először teljesen elképedve, aztán megkönnyebbült örömmel, majd
dühödten s egyfajta kárörömmel. Ekkor azonban tekintete találkozott az
enyémmel, elcsüggedt, lehorgasztotta fejét, s az asztalhoz indult.
– Hogy érzi magát, Hinkus úr? – érdeklődött együttérzően előrehajolva du
Barnstockre. – Az itteni levegő... Hinkus ráemelte őrült, sárga szemét.
– Ami engem illet, megjárja – felelte, s közben helyet foglalt. – És ön hogy
érzi magát? Du Barnstockre meglepetten dőlt hátra székén.
– Én? Köszönöm... – Először rám pillantott, majd Brunet-ra. – Talán
valamivel megbántottam, megsértettem...
– Rajtavesztett, mi! – folytatta Hinkus, s dühödt mozdulattal a gallérja
mögé dugta a szalvétát. – Kudarcot vallottunk, mi, öregúr?
Du Barnstockre zavarba jött. A beszélgetés félbeszakadt, mindenki őt és
Hinkust bámulta.
– Ami azt illeti, félek, hogy... – Az öreg bűvész valóban nem tudta, hogyan
viselkedjék. – Én kizárólag arra gondoltam...
– Jól van, jól van, borítsunk rá fátylat – felelte Hinkus. Két kezébe kapott
egy nagy szendvicset, harapott belőle, s anélkül hogy bárkire is pillantott
volna, állkapcsai teljes erővel munkához láttak.
– Hanem pimaszkodni azért mégsem kell! – szólalt meg váratlanul Brunet.
Hinkus egy röpke pillantást vetett rá.
– Brunet, gyermekem... – békítgette du Barnstockre a lányt.
– Akár egy pulykakakas! – vágta rá Brunet, s késével a tányéron kopogott.
– Kevesebbet kellene vedelni...
– Uraim, uraim! – mondta a tulajdonos. – Ugyan már, uraim!
– Ne nyugtalankodjék, Snevar – jelentette ki sietve du Barnstockre. –
Valami apró félreértés az egész... Idegkimerültség...
– Világos, hogy mit mondtam? – kérdezte fenyegetően Brunet, és Hinkus
felé fordította fekete szemüvegét.
– Uraim! – avatkozott bele határozottan a tulajdonos. – Uraim, figyelmet
kérek! Nem szólok a tragikus éjszakai eseményekről. Igen, megértem, feszült
idegállapotban vannak. Viszont a szerencsétlen Olaf Andwarafors sorsának a
kivizsgálása Glebski felügyelő biztos kezében van. És az se nyugtalanítson
bennünket, hogy egy időre el vagyunk vágva a külvilágtól...
Hinkus abbahagyta a rágást, s felemelte a fejét.
– Uraim, a pincéink tele vannak! – folytatta a tulajdonos ünnepélyesen. –
Meg vagyok győződve, hogy amikor néhány nap múlva a mentőbrigád utat
vág a lavinán keresztül...
– Miféle lavinán? – kérdezte Hinkus hangosan, s kimeredt szemmel
pillantott körbe a jelenlevőkön. – Az ördögbe, mi ez?
– Igen, elnézést – mondta a tulajdonos, s tenyerével a homlokára csapott. –
Egészen elfeledtem, hogy egyes vendégeink... Ugyanis arról van szó, hogy
tegnap este tíz órakor egy hólavina lezárta a Palack Nyakát, s megszakította a
telefon-összeköttetést is...
Az asztal körül néma csend honolt. Mindenki a tányérjára meredt. Hinkus
alsó ajka lefittyedt, és meghökkent arckifejezéssel ült. Luarvik L. Luarvik
melankolikusan rágott egy citromot, héjastul harapdált belőle. A sárgás lé
vékony állán a zakójára csörgött. Arcom összerándult, hörpintettem a
kávémból, s bejelentettem:
– Még a következőt szeretném hozzátenni. Bűnözők két kisebb bandája ezt
a fogadót választotta ki arra, hogy leszámoljon egymással. Javaslom az
illetőknek, hogy mindenféle tevékenységet szüntessenek be, nehogy tovább
súlyosbítsák amúgy is reménytelen helyzetüket. Emlékeztetem önöket arra,
hogy a külvilágtól csupán ideiglenesen vagyunk elvágva. A jelenlevők egyike-
másika már tudja, hogy két órával ezelőtt, igénybe véve Snevar úr
szívélyességét, galambpostával jelentést küldtem Murba. Bármikor várhatjuk
a rendőrségi helikopter megjelenését, ezért is emlékeztetem a bűnténybe
belekeveredett személyeket arra, hogy az idejében tett beismerő vallomás és
megbánás lényegesen könnyíthet sorsukon. Uraim, köszönöm figyelmüket!
– Jaj de érdekes! – kiáltott fel lelkesen Mózesné őnagysága. – Tehát
banditák vannak közöttünk? Ó, felügyelő, áruljon már el valamivel többet!
A tulajdonosra sandítottam. Alec Snevar, széles hátát a vendégek felé
fordítva a tálalószekrénynél állt, s nagy buzgalommal törölgette a poharakat.
A beszélgetés nem újult ki. Csendben csörögtek a kanalak, hangosan
szuszogott korsója felett Mózes úr, s tekintetével majd halálra döfött
mindenkit. Senki nem árulta el magát, azonban mindenki, akinek kellett, a
saját sorsán töprengett. Jó kis görényt engedtem be ebbe a tyúkólba, s most
nem maradt más hátra, mint hogy várjam, mi fog történni.
Elsőként du Barnstockre állt fel.
– Hölgyeim és uraim! – mondta. – Minden derék állampolgárt arra szólítok
fel, hogy öltsön sílécet, s induljunk egy kis sétára. A napsütés, a friss levegő és
a hó, a tiszta lelkiismeret támaszul és megnyugvásul szolgálhat.
Megmozdultak a székek, a vendégek egymás után álltak fel az asztaltól, s
hagyták el a termet. Simonet felajánlotta karját Mózesné őnagyságának –
éjszakai élményeit szemmel láthatóan elhomályosította a verőfényes reggel
meg a válogatott érzéki gyönyörökre áhítozó kedve. Mózes úr kicibálta az
asztal mögül Luarvik L. Luarvikot, talpra állította, a férfi pedig a citromot
rágcsálva, botladozó léptekkel utána- vánszorgott.
Egyedül Hinkus maradt ülve az asztalnál. Figyelmét összpontosítva evett,
mintha hosszú időre akart volna erőt gyűjteni. Caisa a tányérokat szedte össze,
a tulajdonos segített neki.
– Nos, Hinkus? – kérdeztem. – Beszélgessünk?
– Aztán miről? – mordult zordan rám, s tovább ette a borsos tojást.
– Úgy általában, mindenről – mondtam.
– Nekünk nincs miről beszélgetnünk – jelentette ki Hinkus komoran. –
Semmit nem tudok erről az ügyről.
– Miféle ügyről? – kérdeztem.
– A gyilkosságról! Mi másról?...
– Van még más is, Hinkus – jegyeztem meg. Nem válaszolt. Lenyelte a
tojást, majd szalvétával megtörölte a száját, s felállt.
– Alec – mondtam a tulajdonosnak. – Legyen szíves, menjen le, s
üldögéljen egy kicsit a hallban, ott, ahol tegnap ült, világos?
– Világos – felelte a tulaj. – Meglesz.
Egy asztalkendőben sietve megtörölte kezét, s kiment. Kitártam a
biliárdszoba ajtaját, s előreengedtem Hinkust. Belépett a szobába, s kezét
zsebre dugva, egy gyufaszálat rágcsálva megállt a besütő napfény
megvilágította négyzeten. Elvettem egy széket a faltól, s a legerősebb
napsütésbe állítva, így szóltam Hinkushoz: “Üljön le!" Hinkus egy pillanatig
habozott, majd leült, és tüstént hunyorogni kezdett: a nap a szemébe tűzött.
– Zsarutempó... – dünnyögte keserűen.
– Ilyen az élet – mondtam, s vele szemben, az árnyékban, a biliárdasztal
szélére ültem. – No, Hinkus, hogy is volt az du Barnstockre-ral?
– Miféle du Barnstockre-ral? Mi van vele? Semmi nem történt.
– Maga írta neki a fenyegető levelet?
– Semmiféle levelet nem írtam. Panaszt tenni azonban fogok. Egy beteg
ember gyötréséért...
– Ide figyeljen, Hinkus. Egy-két órán belül iderepül a rendőrség.
Megjönnek a szakértők is. A maga levele a zsebemben van. Gyerekjáték
megállapítani, hogy maga írta. Miért tagad ilyen makacsul?
Egy gyors mozdulattal szája egyik szegletéből a másikba űzte át az
agyonrágott gyufaszálat. Caisa az edényekkel csörömpölt, s hamis hangon
dúdolt valamit.
– Semmit nem tudok a levélről – szólalt meg végül Hinkus.
– Elég a hazudozásból, Füles! – hördültem fel. – Mindent tudok rólad!
Lebuktál, Füles! Ha pedig meg akarod úszni a hetvenkettes paragrafussal,
játssz a c pontra! Őszinte beismerés a hivatalos nyomozás megkezdése előtt...
Nos?
Kiköpte szájából az agyonrágott gyufaszálat, végigtapogatta zsebeit, s
előhúzott egy gyűrött cigarettacsomagot. Azután a csomagot a szájához
emelte, ajkával kihúzott egy cigarettát, s elgondolkodott.
– Nos? – ismételtem meg.
– Maga valamit összekever – felelte Hinkus. – Miféle Füles... Nem vagyok
Füles, Hinkus vagyok.
Felugrottam a biliárdasztalról, s az orra alá dugtam a pisztolyt.
– Hát ezt megismered-e? Á? A te szerkentyűd? Beszélj!
– Semmit nem tudok – védekezett komoran. – Miért nem száll le rólam?
Visszaültem az asztalra, a posztóra magam mellé helyeztem a pisztolyt, s
rágyújtottam.
– Gondold csak meg – mondtam. – Gyorsan gondold meg, különben késő
lesz. A haverjaid nem értek ide, mert lavina zúdult le. A rendőrség pedig
legkevesebb két órán belül ideér. Világos? Na, mi a helyzet?
Caisa dugta be az ajtón a fejét, s ezt csipogta:
– Hozzak valamit? Mit óhajt?
– Menjen, menjen, Caisa! – mondtam. – Távozhat.
Hinkus hallgatott, s elmélyülten kutatgatott zsebében, majd elővett egy
doboz gyufát, s rágyújtott. A nap rásütött. Arcán izzadtságcseppek jelentek
meg.
– Melléfogtál, Füles – kezdtem. – Összekeverted a szezont a fazonnal. Mi a
fenének akaszkodtál du Barnstockre-ra? Talán arra utasítottak, hogy őt tartsd
szemmel? Mózesre, Mózesre kellett volna ügyelned! Nagy pancser vagy te, az
isten is látja, én utcaseprőnek sem fogadnálak fel, nem hogy egy ilyen
feladatot adjak... S a bandád nem felejt. Úgyhogy most, Füles...
Nem hagyta, hogy befejezzem a kioktatást. A biliárdasztal szélén ültem,
egyik lábam a levegőben lóbáltam, a másikkal a padlóra támaszkodtam,
cigarettáztam, s közben, én, tökkelütött fajankó, önelégülten bámultam a
füstkarikákat a napfényben. Hinkus pedig tőlem két lépésre ült egy széken,
hirtelen előrehajolt, elkapta lelógó lábam, teljes erőből maga felé rántotta s
elfordította. Lebecsültem Hinkust, valljuk be, lebecsültem. Lerepültem a
biliárdasztalról, s mind a kilencven kilómmal, képemmel, hasammal és
térdemmel a padlóra vágódtam.
Arról, hogy ezután mi történt, csak sejtéseim vannak. Rövidesen,
körülbelül egy perc múlva végleg magamhoz tértem, s rájöttem: a
biliárdasztalnak támaszkodva, a padlón ülök, állam összetört, két fogam
kilazult, homlokomról vér csorog a szemembe, jobb vállam pedig
elviselhetetlenül sajog. Hinkus nem messze, ugyanígy összegörnyedve
fetrengett, kezével átfogta fejét, fölöttünk pedig, mint a diadalittas Sárkányölő
Szent György a legyőzött sárkány felett, úgy magaslott a vigyorgó, hős
Simonet, kezében a leghosszabb és legnehezebb dákó maradványaival.
Letöröltem homlokomról a vért, s felálltam. Támolyogtam. Legszívesebben
lefeküdtem volna az árnyékba, s mindenről elfeledkeztem volna. Simonet
lehajolt, felemelte a földről a pisztolyt, és átadta nekem.
– Szerencséje volt, felügyelő – jegyezte meg ragyogó arccal. – Még egy
másodperc, és betöri a fejét. Hol találta el? A vállán?
Bólintottam. A lélegzetem elakadt, s képtelen voltam egy szót is kinyögni.
– Egy kis türelmet – mondta Simonet, s miután a dákó maradványát az
asztalra hajította, kiszaladt az ebédlőbe.
Megkerültem a biliárdasztalt, s leültem az árnyékba úgy, hogy lássam
Hinkust. Hinkus még mindig mozdulatlanul feküdt. Micsoda ördögi fickó,
pedig hajói megnézed, a szél is elfújja... Igen, uraim, igazi gengszter, a
legszebb chicagói hagyományok ápolója. S ugyan honnan kerülnek ilyen
alakok a mi szépen elrendezett országunkba? Gondolják csak meg, hiszen
Zgutnak ugyanannyi a fizetése, mint nekem. Be kellene aranyozni!...
Előhúztam a zsebemből egy zsebkendőt, s óvatosan megnedvesítettem
homlokomon a horzsolást. Hinkus felnyögött, forgolódni kezdett, megpróbált
felülni. Még mindig a fejét fogta. Simonet visszatért egy korsó vízzel.
Elvettem tőle a korsót, valahogy elvánszorogtam Hinkusig, s az arcába
loccsintottam a vizet. Hinkus felnyögött, s egyik kezét elvette a feje búbjáról.
A képe ismét zöldes színű lett, ezt azonban most természetesen a körülmények
magyarázták. Simonet leguggolt Hinkus mellé.
– Remélem, nem lőttem túl a célon – jegyezte meg aggódva Simonet.
– Semmi vész, öregfiú, minden rendben lesz... – Felemeltem a kezem, hogy
megveregessem a vállát, de felnyögtem a fájdalomtól. – Most mindjárt
kezelésbe veszem.
– Elmenjek? – kérdezte Simonet.
– Nem, jobb, ha itt marad. Nehogy ő vegyen engem kezelésbe. Hozzon
még vizet... ha elvesztené az eszméletét...
– És brandyt! – tette hozzá lelkesen Simonet.
– Helyes – értettem vele egyet. – Hamarosan rendbe hozzuk.
Simonet hozott még vizet és egy üveg konyakot. Szétfeszítettem Hinkus
ajkait, s beletöltöttem egy fél pohárral tisztán. Magam is kiittam egy fél
pohárral, szintén tisztán. Simonet, aki egy harmadik, tartalék pohárral is
felszerelte magát, velünk ivott, a társaság kedvéért. Majd Hinkust a falhoz
cibáltuk, nekitámasztottuk, a korsóból ismét lelocsoltuk vízzel, s kétszer képen
töröltem. Erre kinyitotta a szemét, s hangosat sóhajtott.
– Még konyakot? – kérdeztem.
– Igen... – mondta rekedten.
Adtam neki még. Megnyalta a szája szélét, s határozottan ennyit mondott:
– Mit is mondott a hetvenkettes paragrafus c pontjáról?
– Majd meglátja – feleltem. Megrázta a fejét, s elfintorodott.
– Nem, ez nem megy. Az életfogytiglani így is biztosított számomra.
– Körözés alatt áll? – kérdeztem.
– Pontosan. Most csak egy dolog érdekel, hogy valamiképp elkerüljem a
bitófát. Erre meg minden eshetőségem megvan; Olafhoz semmi közöm, ezt
maga is tudja; akkor mi marad? Engedély nélküli fegyverviselés? Semmiség, s
még be is kell bizonyítani, hogy viseltem ezt a fegyvert...
– Na és egy rendőrfelügyelő megtámadása?
– Hiszen éppen erről van szó! – mondta Hinkus, és óvatosan megtapogatta
a feje búbját. – Szerintem szó sem volt itt támadásról, csupán őszinte,
beismerő vallomást tettem még a hivatalos vizsgálat beindulása előtt. Mi a
véleménye, séf?
– A beismerés még nem történt meg – emlékeztettem.
– Rögtön meglesz – felelte Hinkus. – Nos, főnök, megígéri ennek a fizikus-
kémikusnak a jelenlétében? Megígéri a hetvenkettes c-t?
– Rendben – mondtam. – Vegyük kiindulási alapul azt, hogy személyes
okokból italos állapotban verekedett. Vagyis te voltál italos állapotban, s én
józanítottalak ki.
Simonet felröhögött.
– Hát én? – kérdezte.
– Maga pedig segített nekem. Rendben, elég a fecsegésből. Kezdd a mesét,
Füles! S megnézheted magad, ha csak egy szót is hazudsz! Te szemét, majd
kiütötted két fogam!
– Vagy úgy – felelte Hinkus. – A Bajnok zargatott ide. Hallott a Bajnokról?
Már hogyne hallott volna...
Na lám. A Bajnok. Összehunyorítottam a szemem, s hirtelen megint nagy
kedvem keveredett valahová, száz mérföldre elmenni innen, például,
pecsétviaszszagú dolgozószobámba vagy fakókék tapétás ebédlőnkbe. Mi a
fenének nem maradtam otthon? Megirigyeltem a jó öreg Zgut meséit –
természet, úgymond, nyugalom, gyopárpálinka... Élveztem a nyugalmat. A
Bajnok bizonyára a Kék Horogkereszthez tartozik, a Kék Horogkereszt pedig
szinte majdnem bizonyosan a fehér szemű szenátor. Zavaros, fura idők járnak.
Manapság sehogyan sem jössz rá: hol a politika, hol a bűnözés és hol a
kormány? Ugyan mit tehet itt egy becsületes rendőr-tisztviselő? Rendben,
tegye a becsületes rendőr-tisztviselő a maga dolgát.
– Tehát egy éve a bandánkhoz csapódott egy alak – folytatja Hinkus. –
Hogyan érkezett hozzánk, nem tudtam, s most sem tudom. Nálunk
Belzebubnak hívták. A legnehezebb és a legelképzelhetetlenebb ügyekben vett
részt. Például ő fosztotta ki a 2. számú Nemzeti Bankot; emlékszik erre a kis
akcióra? Vagy például kirámolt egy aranytömbökkel teli páncélautót; főnök,
erre megint kell hogy emlékezzen... Egyszóval Belzebub szépen, tisztán
dolgozott, egyszer azonban elhatározta, hogy szakít a szakmával. Miért – nem
tudom, de a mi Belzebubunk olajra lépett. Minket pedig szorongatni kezdtek,
erre a nyomába eredtünk. Elcsípni, becserkészni, majd jelt adni a Bajnoknak...
Nos, én el is csíptem, ez az egész őszinte beismerésem.
– Úgy – mondtam. – No és ki itt nálunk a Belzebub?
– Itt, főnök, az már igaz, alaposan melléfogtam. Maga nyitotta fel a
szemem, mert én ezt a bűvészt, du Barnstockre-ét gyanúsítottam. Először is:
látom, hogy mindenféle mágikus trükköt, mutatványokat végez. Másrészt arra.
gondoltam: ha Belzebub álcázni akarja magát, ugyan kinek álcázná? Hogy ne
keltsen különösebb feltűnést... Világos, csakis bűvésznek!
– Valamit összezavarsz – mondtam. – Ami a trükköket illeti, az rendben.
Azonban du Barnstockre és Mózes ég és föld. Az egyik sovány, magas, a
másik kövér és zömök...
Hinkus legyintett.
– Különböző alakban láttam: kövérnek is, soványnak is. Senki nem tudja,
valójában milyen. Főnök, ezt magának tudnia kellene. Hiszen Belzebub nem
közönséges ember. Hatalma van a sötét erők felett...
– Elvetetted a sulykot, el bizony – figyelmeztettem.
– Ez igaz – értett egyet Hinkus. – Természetesen senki nem hiszi el, aki
nem látta saját szemével... Például az a nőszemély, akivel utazgat, főnök,
maga szerint kicsoda? Hiszen a saját szememmel láttam, ahogy felkapott egy
széfet, és végigcipelte az épület párkányán. A hóna alatt. Apró, vézna kis
teremtés volt akkor, szakasztott gyerek, tinédzser, olyanforma, mint a mi du
Barnstockre-énk gyámolítottja... hanem a mancsai...
– Füles – jelentettem ki szigorúan –, elég volt a hazudozásból!
Hinkus újból legyintett, s már majdnem erőt vett rajta a csüggedés,
azonban hamarosan felélénkült.
– Na rendben – mondta. – Tegyük fel, hogy hazudok. De hiszen én most,
már elnézést, csupasz kézzel legyűrtem magát, főnök, pedig maga jól
megtermett, ügyes férfi... gondolja tehát meg, ki tudott úgy összecsomagolni
engem, mint egy csecsemőt, s az asztal alá dugni?
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Hát ez a nő! Most már rájöttem, hogyan történt. A férfi felismert,
megjegyzett magának. S amikor észrevette, hogy a tetőn ülök, s élve ebből a
házból ki nem engedem, hát rám küldte ezt az... az ő... Hasonmásomként
küldte hozzám... – Hinkus szemében megcsillant a félelem. – Szűzanyám,
ülök ott, az a valaki pedig ott áll előttem, vagyis hogy én magam állok ott,
meztelenül, mint aki megboldogult, üres szemüregekkel... Most sem értem,
miért nem pusztultam el a félelemtől, nem bolondultam meg; magam sem
értem. Iszom, de sehogy sem tudok berúgni, mintha a földet öntözném az
itallal... Nyilván elhatározta: vagy megőrjít, vagy holttá rémiszt, hogy eltűnjek
a szeme elől. Amikor azonban észrevette, hogy ebből nem lesz semmi, nos,
akkor nem volt mit tennie, erőszakhoz folyamodott...
– És miért nem csapta magát egyszerűen fejbe? – érdeklődtem. Hinkus
megrázta a fejét.
– Nem. Ezt nem teheti. Ha emberéletet olt ki, szertefoszlik minden
varázsereje. Ezt mindnyájan tudjuk, de még menynyire! ... Hát lett volna
ember, aki rászánta volna magát, hogy kilesse, ha nem így van?
– Na, tegyük fel – mondtam bizonytalanul.
Megint semmit sem értettem. Hinkus kétségkívül idegbeteg. Őrületében
azonban volt valami sajátos logika. Eszelősségén belül minden összeállt, még
az ezüst pisztolygolyók is beleillettek az általános képbe. S az egész valami
sajátos módon összegabalyodott a valósággal. A 2. számú Nemzeti Bank
széfje valóban a legrejtélyesebb módon tűnt el, “elpárolgott", ahogy kezüket
széttárva a szakértők mondták, s az egyedüli, a helyiségből kivezető nyomok
az épület párkánya felé tartottak. A páncélautó kirablásának szemtanúi pedig
mintha összebeszéltek volna, makacsul, eskü alatt bizonygatták, hogy úgy
kezdődött az egész, hogy egy ismeretlen férfi megragadta az autó alját, s
feldöntötte a nehéz járművet... Az ördög tudja, hogyan értsük...
– Akkor viszont miért maradtak a szállóban? – kérdeztem. – Téged gúzsba
kötöttek, ők pedig itt maradtak...
– Erről fogalmam sincs – ismerte be Hinkus. – Magam sem értem. Amikor
reggel megláttam du Barnstockre-ét, magam is elképedtem. Hiszen azt
gondoltam, réges-régen hűlt helyüket találom... Pfuj, természetesen nem
Barnstockre-nak... De akkor még azt gondoltam, hogy Barnstockre...
Egyébként Belzebub itt van, de hogy miért maradt itt, azt nem tudom. Talán
mert a lavinán nem tud keresztüljutni. Mert varázsló ugyan, de nem
mindenható úristen. Repülni például nem képes, ezt már pontosan tudjuk. S a
falon sem tud átmenni... Igaz, hajói meggondoljuk, ez a nőszemély, vagy az
ördög tudja, kicsoda, bármely lavinaomlást pillanatok alatt elhordana.
Simonet-hoz fordultam.
– Nos, mit szól ehhez a tudomány? Simonet arckifejezése meglepett. A
fizikus nagyon komoly volt.
– Hinkus úr fejtegetéseiben legalább egy igen érdekes részlet található –
jelentette ki. – Belzebubja nem mindenható. Érti, felügyelő? Ez nagyon
fontos. S nagyon különös. Azt hihetnők, hogy ezeknek a rendkívül elmaradott
és műveletlen embereknek a képzeletében nem léteznek törvények vagy
korlátok.
– De vannak!
– No, tegyük fel, a Bajnokot aligha nevezhetjük elmaradottnak és
műveletlennek – mondtam. – De született gazember. Fasiszta. Hitlerista. Nos,
ez az alak pedig...
– Így igaz! – erősítette meg Hinkus. – A Bajnok ügyes fickó, tudja, hogyan
kell viselkedni. A májusi zavargásokig szenátorokkal parolázott, fogadásokra
járt, majdhogynem magához az elnökhöz... Na és most is... Pénze van. S nem
sajnálja.
Hirtelen megakadt, félrefordította fejét, s hüvelykujját a szájába dugta.
Vártunk egy ideig, majd Simonet megkérdezte:
– Voltaképp hogyan gyilkolták meg Olafot? Hinkus kihúzta szájából
hüvelykujját, s határozottan kijelentette:
– Ezt nem tudom. Olafról semmit nem tudok, főnök. Becsületúristenemre.
– A szívéhez szorította a kezét. – Csak annyit mondhatok, hogy Olaf nem a mi
emberünk, s ha valóban Belzebub végzett vele, akkor nem értem... Belzebub
nem ölhet meg embereket. Talán ellensége önmagának?
– Úgy, úgy, úgy – mondta Simonet. – De mégis, felügyelő, akkor hogyan
gyilkolták meg Olafot?
Röviden előadtam neki a tényeket: a belülről bezárt ajtót, a kicsavart
nyakat, a foltokat a halott arcán, a patikaszagot. Közben le nem vettem
tekintetem Hinkusról. Hinkus hallgatott, összehúzta magát, szeme
ugrándozott, végül könyörögve kért még egy korty italt. Világos volt, hogy
mindez neki is új, s remegő félelemmel tölti el. Simonet pedig teljesen
elkomorult. Tekintete valahol máshol járt, kivillantak széles, sárga fogai.
Miután végighallgatott, halkan káromkodott egyet, de mást nem mondott.
Gondolkodott.
Békén hagytam, és ismét Hinkussal kezdtem foglalkozni.
– Na és, Füles, hogyan bukkantál a Belzebub nyomára? Hiszen nem
tudhattad előre, milyen alakot ölt... Hinkus önelégülten elmosolyodott.
– Mi ehhez is értünk – mondta. – S jobban, mint maguk, főnök. Először is:
Belzebub mindenhová magával cipeli vasalt ládáját. Nekem tehát nem maradt
más hátra, mint hogy megtudakoljam, merre tart ez a láda. Másodszor:
számolatlanul szórja a pénzt. Annyit fizet, amennyit kihúz a zsebéből. S ahol
megfordul, egyre csak róla beszélnek... Egyszóval kiszimatoltam, tudom a
magam dolgát...
– Ráadásul állandóan ezzel a nőszeméllyel jár – mondtam töprengve.
– Nem – vetett ellent Hinkus. – Nem mindig van vele a nőszemély, főnök.
Amikor akcióba indul, akkor húzza elő valahonnan... Na meg különben is, az
nem nő, hanem valamiféle kísértet. Hová tűnik, amikor nincs vele, senki nem
tudja.
Ekkor döbbentem rá, hogy én, a megbízható, tapasztalt rendőr-tisztviselő
itt ülök, s teljes komolysággal értekezek egy meghibbant banditával
mindenféle kísértetről, varázslókról és bűbájosokról. Bűntudatosan Simonet-ra
pillantottam, s ekkor vettem észre, hogy a fizikus eltűnt, helyette a tulajdonos
áll az ajtóban, az ajtófélfának dől, hóna alatt a winchester, s eszembe jutottak
célzásai, beszélgetéseink a zombiról, megjelent előttem vastag, “sokatmondó"
mutatóujja. Még jobban elszégyelltem magam, rágyújtottam, s tettetett
szigorúsággal mondtam:
– Úgy. Erről elég ennyi. Azelőtt is láttad ezt a félkarút?
– Kicsodát? Á, azt, aki citromot rágcsált... Nem, most láttam először. Na
és?
– Semmi – feleltem. – Mikor kellett volna megjönnie a Bajnoknak?
– Estére vártam... Most már értem... a lavina...
– Mi az istenre számítottál, te ostoba, amikor rám támadtál?!
– Mi mást tehettem volna? – védekezett bánatosan Hinkus. – Én ismert
figura vagyok, az életfogytiglan amúgy is biztosítva van. Nos, ezért döntöttem
így: elveszem a pisztolyt, leütöm azt, akit szükséges, magam pedig elindulok a
hótorlaszhoz... Hiszen közben a Bajnok sem alszik, főnök. Nemcsak a
rendőröknek van helikopterük...
– Hányan kell hogy jöjjenek a Bajnokkal?
– Nem tudom. Legalább hárman. Na, természetesen a legelszántabb
fickók...
– Úgy – állapítottam meg. Nagyon nem tetszett ez az egész, azonban még
ki kellett hallgatnom Mózest, s ezért így szóltam: – Na gyerünk, szaporán
sorold fel mindazokat az ügyeket, melyekben Belzebub részt vett.
Hinkus készségesen, egymás után hajlítgatta be ujjait.
– A crymoni gyűjtőfogház – egy, a 2. számú Nemzeti Bank – kettő, az
aranyszállító páncélkocsi – három... Menjünk tovább... a Grenheim levéltár, a
wahli kiállítás...
– A Grenheim levéltár?
– Igen. Miért?
Erről az ügyről keveset tudtam, s valahogyan nem vártam, hogy a
Bajnoknak köze van hozzá. Grenheim az 1945 után országunkban megbújt
náci bűnösök gazdag adattárát gyűjtötte össze, az ügy kizárólag politikai
jellegű volt, s nálunk a hivatalban meg voltak róla győződve, hogy a rablást
Goldenwasser szenátor szervezte, jóllehet – szokás szerint – semmi bizonyíték
nem volt ellene. De hogy a Bajnok... Egyébként ha figyelembe vesszük, hogy
a Bajnok egyáltalán nem Bajnok, hanem Kürt Schwabach, nálunk megbújt
egykori SS Hauptsturmführer... És mégis...
– Mi a pokolnak kellettek a Bajnoknak ezek az archív anyagok?
– Ezt nem tudom – mondta Hinkus, most már kétségkívül őszintén. – Én
kis pont vagyok. – Hallgatott egy ideig. – Értse meg, ez politika. Sokunknak
nem tetszik ez a politika, a Bajnokkal azonban aligha lehet vitatkozni.
– És hol voltál tavaly májusban? – kérdeztem. Hinkus elgondolkozott,
valami eszébe jutott, majd ravaszul elvigyorodott, s megfenyegetett ujjával.
– Nem, főnök. Nem jön össze. A zavargásokban nem vettem részt.
Egyszerűen szerencsém volt: akkor műtötték, így semmit nem tudok.
Bizonyítani tudom...
Egy percig némán néztük egymást.
– Tagja vagy a Kék Horogkeresztnek?
– Nem – felelte. – Mi mindent láttam ebben a “horogkeresztben"!
Politikával sose foglalkoztunk...
– Hát Belzebub tagja-e?
– Honnan tudnám? Hiszen mondom, mi politikával...
– Ki ölte meg Königet? Belzebub?
– Ugyan, miféle Königet? Á, azt a szakszervezeti vezetőt... Nem, nem
Belzebub ölte meg. Éppen ellenkezőleg. Azt mondják, e miatt a König miatt
ugrott egymásnak Belzebub meg a Bajnok. Én magam nem láttam, nem
hallottam, a haverok mesélték, hogy a Bajnok állítólag Belzebubra akarta
bízni ezt az ügyet. Belzebub azonban megmakacsolta magát. Hiszen számára a
gyilkolás – az életébe kerül... Szó, ami szó, azt mondják, ekkor különböztek
össze.
– Goldenwasser tudott Belzebubról?
Hinkus beharapta ajkát, a tulajra pillantott, s fojtott hangon így szólt:
– Tudja, főnök, kár ebbe belemenni. Ez nem a mi dolgunk. Én egy
becsületes tolvaj vagyok, maga hekus, magunk között mi mindig meg tudunk
egyezni, s amennyit rám sóznak, azt leülöm. Azonban jobb, ha ezekről az
ügyekről minél kevesebbet tudunk. Semmi szükségünk erre, főnök. Veszélyes
dolog. Nekem is, magának is. Sötét ügy.
A gazembernek igaza volt.
– Rendben, állj fel – mondtam, s nem kis nehézségek árán magam is
felkeltem. – Menjünk, bezárlak.
Hinkus nyögdécselve és köhécselve szintén felállt. A hátsó lépcsőn
kísértük le a tulajdonossal, hogy senkivel se találkozhasson. A konyhában
mégis összeütköztünk Caisával, aki amint meglátott, felsikított, s elbújt a
tűzhely mögé.
– Ne visíts, buta liba! – szólt rá szigorúan a tulajdonos. – Forralj vizet,
hozzál kötést, jódot... Ide, Peter, az éléskamrába!
– Na ugye! – siránkozott Hinkus. – Fülest lakat alá csukják, ez a másik
pedig szabadlábon mászkál, fütyül az egészre... Nincs ez így jól, főnök, ez
nem igazság... Különben is megsérültem, a fejem is fáj...
Nem vitatkoztam vele, bezártam az ajtót, s zsebre vágtam a kulcsot.
Töméntelen kulcs gyűlt már össze a zsebemben. Még néhány óra, gondoltam,
s a szálló összes kulcsát itt cipelem magammal.
Aztán átmentünk az irodába, Caisa vizet és kötést hozott, a tulajdonos
pedig nekilátott, hogy kezelésbe vegyen.
– Milyen fegyver van a szállóban? – kérdeztem tőle.
– Winchester, két sörétes vadászpuska. Pisztoly...
– Hát igen – mondtam. – Nem sok.
Sörétes puskák golyószórók ellen. Du Barnstockre válogatott gyilkosok
ellen. Különben is aligha fognak időt pazarolni a lövöldözésre, ismerem a
Bajnokot – lehajít a helikopterről valamilyen gyújtószerkezetet, s aztán a nyílt
mezőn egyenként lepuffantanak minket, akár a verebeket...
– Míg fenn volt, bejött hozzám Mózes – közölte velem a tulajdonos,
miközben a horzsolás környékén ügyesen bekötözte a homlokom. – Letett az
asztalra egy zsák pénzt, egy zsákkal, nem túlzók, Peter, s azt követelte, hogy
tüstént, a szeme láttára helyezzem el a széfben. Lám, úgy gondolja, ilyen
körülmények között a vagyona komoly veszélyben forog.
– És maga? – kérdeztem.
– Itt egy kissé bakot lőttem – ismerte be a tulajdonos. – Nem kapcsoltam, s
elfecsegtem neki, hogy a széf kulcsai magánál vannak.
– Köszönöm, Alec – jegyeztem meg keserűen. – Most aztán megkezdődik
a hajsza a rendőrfelügyelő után...
Hallgattunk. A tulajdonos bekötözött, nagy fájdalmaim voltak, és
hányinger környékezett. Ez a gazember bizonyára eltörte a kulcscsontomat. A
rádió hörgött és recsegett, helyi híreket közvetített. A Palack Nyaka völgyénél
lezúdult lavináról egy szó sem esett. Majd a tulajdonos egy lépést hátrált, s
megszemlélte keze munkáját.
– No, elég tisztességes – állapította meg.
– Köszönöm – nyugtáztam.
Fogta a lavórt, s buzgón érdeklődött:
– Kit küldjék be magához?
– Menjen a pokolba! – utasítottam el. – Aludni akarok. Fogja a winchestert,
üljön le a hallban, s lőjön mindenkire, aki ehhez az ajtóhoz közelít. Legalább
egy órát aludnom kell, különben összeesek. Átkozott vámpírok! Rohadt
kísértetek!
– Nincsenek ezüstgolyóim – emlékeztetett röviden a tulajdonos.
– Akkor lőjön ólomgolyókkal, az ördög vigye magát! S elég volt már a
képzelődéseiből! Ez a banda az orromnál fogva vezet, maga pedig segít
nekik... Van redőny az ablakon?
A tulaj letette a lavórt, némán az ablakhoz lépett, s leeresztette a
vasredőnyt.
– Úgy – mondtam. – Rendben... Nem, a villanyt ne oltsa le. S még valamit,
Alec. Küldjön fel valakit...Simonet-t vagy azt a fiatal lányt, Brunet-t...
figyeljék az eget. Magyarázza meg nekik, hogy élet-halálról van szó. S amint
megjelenik egy helikopter, riadóztassanak...
A tulajdonos bólintott, felvette a lavórt, s az ajtóhoz indult. A küszöbön
megtorpant.
– Kíváncsi a tanácsomra, Peter? – kérdezte. – Az utolsóra.
– Nos?
– Adja nekik oda azt a bőröndöt, hordják el magukat vele, egyenest a
pokolba, oda, ahonnét jöttek. Hát nem érti: ez az egyetlen dolog, ami itt tartja
őket: a bőrönd...
– Világos – mondtam. – Ezt már tudom. Éppen ezért puffantom le
ezüstgolyókkal azt a gazfickót, aki megpróbálja elvinni a bőröndöt. Ha
találkozik Mózessel, ezt mondja meg neki. Ne szépítgesse a szavaimat.
Végeztem! Menjen, és hagyjon békén.
15. FEJEZET
Több mint húsz esztendő telt el azóta. Immár egy éve, hogy nyugdíjaztak.
Unokáim vannak, s néha elmesélem a gyerekeknek ezt a történetet. Igaz, az én
előadásomban mindig szerencsés véget ér: a jövevények szerencsésen
hazatérnek csillogó rakétájukon, a Bajnok bandáját szerencsésen elcsípi az
idejében érkező rendőrség. A jövevények kezdetben a Venusra tértek haza,
azonban amikor az első expedíciók leszálltak a Venuson, kénytelen voltam
áthelyezni Mózes urat a Pásztor csillagképbe. Mellesleg, ez nem lényeges.
Vegyük először a tényeket. A Palack Nyakát két nap múlva szabadították
fel. Kihívattam a rendőrséget, átadtam nekik Hinkust, egymillió-
száztizenötezer koronát s részletes jelentésemet. A nyomozás azonban, meg
kell vallani, eredménytelenül ért véget. Igaz, az összetaposott hóban több mint
ötszáz ezüstgolyót találtak, azonban a Bajnok helikoptere, mely felszedte a
holttesteket, nyomtalanul eltűnt. Néhány hét múlva egy házaspár egy
síkiránduláson, nem messze a mi völgyünktől, látta, amint egy helikopter
belezuhant a Háromezer Szűz Tavába. Megindult a kutatás, de semmi
érdekeset nem tudtak felfedezni. Mint ismeretes, a tó helyenként négyszáz
méter mély, csupa jég, a meder felszíne állandóan változik. A Bajnok nyilván
elpusztult, legalábbis az alvilágban többé nem jelentkezett. Hinkusnak
köszönhetően, aki sietett mentem az irháját, a banda egy részét elcsípték,
másik része szétszóródott Európában. A nyomozás során elfogott gengszterek
semmi lényegessel nem egészítették ki Hinkus vallomását – mindnyájan meg
voltak róla győződve, hogy Belzebub varázsló, sőt talán maga az ördög, s
hogy egykori főnökük elpusztult, mert ez a falat megakadt a torkán. Simonet
meg volt győződve, hogy az egyik robot még a helikopterben magához tért, s
utolsó energiájával mindent összetört, amit elért. Nagyon is lehetséges, s ha
így van, nem irigylem Bajnokot élete utolsó perceiért...
Goldenwasser természetesen megúszta. Egy Hauptsturmführerrel több
vagy kevesebb – számára ennek nem volt jelentősége. Annál kevésbé, mivel a
Gernheim archívum nyomtalanul eltűnt, Mózes bejelentése pedig teljesen
hatástalan maradt. Nagyon különös nyelven íródott, nagyon furcsa
körülményekre hivatkozott, s ahogy én hallottam, úgy vélték, egy őrült
lázálma. Különösen a bulvársajtóban a jövevények körül felvert hűhó
hátterében. Goldenwassernak talán eszébe jutottak az Oroszországban és
Franciaországban, Lengyelországban és Görögországban agyonlőttek hullái s
a halott König, fekete lyukkal az orrnyerge felett s a többi halott?... Aligha.
Simonet e kérdés fő szakértője lett. Bizottságokat hozott létre, újságokba,
folyóiratokba írt, fellépett a televízióban. Senki nem vette azonban komolyan.
A bizottságok, igaz, működtek, mindnyájunkat, még Caisát is szemtanúként
kihallgattak, azonban igazi, komoly támogatást Simonet nem kapott. Ahogy
tudom, a tudományos folyóiratok egyetlen sort sem közöltek az eset kapcsán.
A bizottságok feloszlottak, újból megalakultak, anyagaikat a hatóság hol
titkosnak nyilvánította, hol váratlanul széles körben közzétette, tucatjával,
százával rajzoltak az ügy körül a kontárok; megjelent néhány, hamis tanúk
meg gyanús szemtanúk által írt brosúra, s mindez azzal végződött, hogy
Simonet magára maradt egy csapat rajongóval – fiatal tudósokkal és egyetemi
hallgatókkal. Néhány sziklamászó túrát tettek a Palack Nyaka körzetében,
próbálták meglelni az. elpusztult állomás maradványait. Az egyik túra során
Simonet elpusztult. Végül semmit sem találtak.
A fenti események többi résztvevője mind a mai napig él. Nemrég
olvastam arról, hogyan ünnepelték az Illuzionisták Nemzetközi Társaságában
du Barnstockre-ét – kilencvenedik évét töltötte be az öregúr. Az ünnepségen
ott volt a jubiláns unokahúga, Brunhilda Kann, férje, az ismert űrhajós, Perry
Kann oldalán. Hinkus életfogytiglani börtönbüntetését tölti, s évente
kérvényezi szabadon bocsátását. Börtönbüntetése legelején két merényletet is
elkövettek ellene, megsérült a fején, de valahogy túlélte. Azt mondják, a
fafaragás lett a szenvedélye, s ezzel szépen keres. A börtönigazgatóság
elégedett vele!
Caisa férjhez ment, négy gyermeke van. Tavaly leutaztam Alechez, s
meglátogattam Caisát is. Mur külvárosában lakik, s alig változott –
ugyanolyan kövér, ugyanolyan butácska és komikus. Biztos vagyok benne,
hogy az egész tragédia teljesen hatástalanul suhant el mellette, semmi nyomot
nem hagyva benne.
Aleckal jó barátok vagyunk. A Fogadó a Csillagközi Zombihoz virágzik –
a völgyben most már két épület áll, a második modern anyagokból épült, s
telis-tele kényelmes elektronikus eszközökkel, s nagyon nem tetszik nekem.
Amikor ellátogatok Alechoz, mindig a régi lakosztályomban szállók meg, Az
estéket pedig, mint régen, a kandallós társalgóban töltjük egy pohár forró,
fűszeres portói bor társaságában. Ó, most már egy pohár is elegendő egy
estére! Alec alaposan lefogyott, és szakállt növesztett, az orra bordó színt vett
fel, de változatlanul szeret fojtott hangon beszélni, s nem riad vissza attól sem,
hogy megtréfálja a vendégeit. Mindig kiválóan érzem magam Alecnél – olyan
nyugodt, kényelmes hely. Egyszer azonban fojtott suttogás közepette
beismerte, mostanság tart a pincében egy golyószórót – biztos, ami biztos.
Egészen elfeledkeztem arról, hogy szóljak Laléről, a bernáthegyiről. Lale
kimúlt. Természetes úton, öregségben. Alec szívesen mesélgeti mindenkinek,
hogy a rendkívüli állat nem sokkal a halála előtt megtanult olvasni.
Most pedig néhány szó rólam. Az unalmas ügyeletek, a magányos séták
vagy egyszerűen az álmatlan éjszakák alatt számtalanszor végiggondoltam a
történteket, s mindig csak egy kérdést tettem fel magamnak: igazam volt vagy
sem? A törvény szerint igazam volt, a főnökség fellépésemet a helyzetnek
megfelelőnek ítélte, a hivatalfőnök pedig még meg is dorgált azért, hogy nem
adtam át azonnal a bőröndöt, s ezzel fölöslegesen kockáztattam a szemtanúk
életét. Hinkus elfogásáért és a valamivel több mint egymillió korona
megmentéséért jutalmat kaptam, nyugdíjba pedig főfelügyelőként mentem –
ez volt a legtöbb, amire számíthattam. Eleget kínlódtam, amíg megírtam a
jelentést a különös ügyről. A hivatalos iratban kénytelen voltam elkerülni
minden célzást, mely a saját véleményemre vonatkozott, ami végül is, úgy
érzem, sikerült. Legalábbis nem váltam sem gúny tárgyává, sem hóbortos
ábrándozóvá. A jelentésből természetesen sok minden hiányzott. Hogyan
lehetne leírni egy rendőri jelentésben azt az őrült vágtát síléceken a havas
síkságon át? Ha beteg vagyok, s láz kínoz, újból és újból magam előtt látom
ezt a vad, emberfeletti képet; hallom a lelket dermesztő füttyszót és vijjogást...
Nem, a törvény szerint minden rendben történt... igaz, a kollégák jókedvükben
néha viccelődtek rajtam, azonban kizárólag baráti hangnemben, harag és gúny
nélkül. Zgutnak többet mondtam el, mint másoknak. Sokáig töprengett,
vakargatta drótmerev szakállát, pipája bűzlött, azonban végül semmi értelmes
dolgot nem mondott, csupán megígérte, hogy nem adja tovább a történetet.
Többször is beszélgettem erről Aleckal. Minden alkalommal egy szótagos
választ adott, s. csupán egyszer, tekintetét félrefordítva ismerte el: akkor
leginkább az érdekelte, hogy fogadója épségben s vendégei életben
maradjanak. Azt hiszem, később szégyellte magát ezekért a szavakért, és
sajnálta, hogy elmondta őket. Simonet egészen haláláig egy szót sem szólt
hozzám.
Valószínűleg mégiscsak idegen bolygólakók voltak. Soha és sehol nem
mondtam el a véleményemet erről. Amikor a bizottságok előtt szerepeltem,
mindig tartottam magam a száraz tényékhez s ahhoz a beszámolóhoz, melyet
feletteseimnek tettem. Most azonban már nem is kétkedek. Ha mi eljutottunk a
Marsra és a Venusra, miért ne tudna valaki leszállni nálunk, a Földön? Azután
meg képtelenség kigondolni egy másféle verziót, amely ilyen aprólékosan
megmagyarázná a történet összes érthetetlen pontját.
De vajon lényeges-e, hogy jövevények voltak? Sokat töprengtem ezen, s
most már bevallhatom: igen, csak ez a lényeg. Ha úgy bántunk volna el velük,
ahogy én akartam, ez nagyon kegyetlen lett volna. Bizonyára arról van szó,
hogy nem jó időben repültek hozzánk, s nem azokkal az emberekkel
találkoztak, akikkel kellett volna. Gengszterekkel, fasisztákkal,
Goldenwasserral, a rendőrséggel léptek kapcsolatba. Na jól van. De ha a
kémelhárítással vagy katonákkal kerültek volna össze? Talán jobb lett volna
nekik? Aligha...
Nyugtalan a lelkem, ez a baj. Sem előtte, sem utána ilyesmi nem történt
velem: mindent helyesen tettem, isten, a törvény és az emberek előtt tiszta a
lelkiismeretem, a lelkem azonban nyugtalan. Néha. nagyon összeszorul a
szívem, szeretnék megkeresni közülük valakit, s megkérni, hogy bocsássanak
meg nekem. A gondolat, hogy egyikük-másikuk még az emberek között
bolyong, nem tudni, miféle alakban, nem hagy nyugton. Még az Adam Adam
Társaságnak is tagja lettem, töméntelen pénzt csaltak ki tőlem, mielőtt
rájöttem, hogy üres fecsegés folyik ott, és sohasem segítenek abban, hogy
megtaláljam Mózes és Luarvik barátait...
Amikor elfog a szomorúság, feleségem mellém ül és vigasztalgat. Azt
mondogatja, még ha nem is akadályoztam volna Mózest és a többieket, és
sikerült volna elmenekülniük, akkor is tragédia történik, mert a gengszterek
rátámadtak volna a fogadóra, s bizonyára meggyilkolnak mindnyájunkat, akik
a fogadóban maradtunk. Mindez tökéletesen igaz. Én magam oktattam ki rá,
hogy ezt mondja, csak, most már elfeledkezett róla, s azt hiszi, hogy a saját
ötlete. S mégis, vigaszától kissé könnyebb lesz a lelkem. De nem sokáig. Csak
addig, amíg eszembe nem jut, hogy Simon Simonet egészen a haláláig egy
szót sem szólt hozzám. Hiszen többször is találkoztunk – Hinkus tárgyalásán,
a televízióban és számtalan bizottsági ülésen, mégsem szólt hozzám egy szót
sem. Egy szót sem. Egyetlenegy szót sem.
Komarovo-Leningrád
KÖTETÜNK ÍRÓIRÓL
1.
2.
3.
4.
5.
Kuczka Peter