Nyíregyházi Főiskola

Az irodalom nyelvisége
Móricz Zsigmond Hét krajcár című novellájának elemző bemutatása

Készítette: Csurka Éva

( C7UM1V )
magyartanár
mesterképzés
2011 /12. 1. félév

Nyíregyháza, 2011.

1
 Móricz Zsigmond a Nyugat első, nagy nemzedékének tagja, a 20. század első felének
egyik legjelentősebb prózaírója. Művészetében az a folyamat érte el csúcspontját, amely a 19.
század végén Mikszáthtal indult, s a századforduló novellatermésével folytatódott.
Novellisztikájában az erőteljes naturalista vonások is szerepet kaptak. Az egyéni szenvedés
vezette el mások szenvedésének észrevételéhez. A Hét krajcár című novellájában a
szegénysors olyan mélységeit tárja elénk, ahol a koldustól kell alamizsnát elfogadni, s már ez
sem segít. Az idill és a tragédia ötvözése adja ennek az írásnak a jelentőségét, a Hét krajcár
nyomora csak a testet törte meg a lélek érintetlen maradt.
I. Móricz újszerűen ábrázolta a paraszti világot, szereplőit nemcsak sajátos tájnyelvi
kiejtésükkel, hanem igen gyakran beszédmódjuk fonetikus helyesírási képével is jellemzi,
akkor is, amikor kétféle íráskép hangzás tekintetében semmiben sem különbözik egymástól. A
novella nyelvezetére az egyszerűség jellemző, ebbe az egyszerűségbe tájnyelvi elemeket sző,
ám maga a történet szívbemarkolóan megható és szép. Sajnos a mai világunkban is sok család
kerül olyan helyzetbe, hogy keresik a mindennapi betevőhöz szükséges „krajcárokat”, nagyon
sokan élnek hazánkban is olyan körülmények között, hogy a „koldustól” is elfogadnának
alamizsnát. Így a történet magja, a szegénység ma is aktuális téma, napjainkban is érvényes
mondandóval.
II. A szavak egy része a mesevilág hangulatát idézi fel: szegény ember, krajcár, terülj
asztalkám, házikó. Más kifejezések a gyermeknyelvből származnak vagy játékos
kicsinyítések: édesdeden, pénzecskék, huncut krajcárkák. A címben szereplő szám, a hét,
szintén népmesei motívum, hiszen a mesék gonosz sárkányainak is ennyi feje van, a mese
hősének is ennyi fejet kell levágnia a győzelemhez, a novellában az édesanyának is ennyi
krajcárt kell megtalálnia. Nem csupán a cím rendelkezik népmesei motívummal, hanem
magában a fő cselekményben, a keresésben, szintén népmesei gyökerek találhatóak. A
népmesék hősének is egyre nagyobb próbatételeket kell leküzdeni, csakúgy, mint a novella
szereplőinek. A nagy szegénység szintén népmesékből származó motívum. A novella
szereplői az édesanya, a kisfiú és a koldus. „ A Soósoknak az a generációja, amelyből az
apám való….”, a főszereplők családnevéről bár említést tesz Móricz, mégis kitágítja
történetüket valamennyi szegény családra, ahol szintén hasonló gondokkal kényszerülnek
megbirkózni nap, mint nap az emberek. S jellemző ez valamennyi anyára, aki számára
minden nehézség ellenére a legfontosabb dolog a legborzasztóbb és legnyomorultabb
körülmények között az, hogy megpróbáljon játékos mesevilágot teremteni gyermekének. A
műben az édesanya óvni, védeni akarja gyermekét a valóságtól, ahol a szegénység uralkodik,
ezért is kezd bele pénzkereső játékába kisfiával, hiszen úgy gondolja, olyan kicsi még, joga

2
van a boldogsághoz, a játékhoz. Kiszolgáltatott helyzetét úgy próbálja legyőzni, hogy
kineveti, kifigurázza szegénységüket: lyukas fenekű fiók, „ az öreg almáriom fiatalabb
korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt
az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.”, „…üveges almárium, aminek
nem volt üvegje már régen….”. A szegény életkörülmények bemutatására olyan
mellékneveket használ, amelyek arra utalnak, hogy a család minden értéktárgya nagyon régi,
hozzájuk is már használtan került, nem volt soha pénzük új bútordarabokat venni. Az idegen
szavak is a környezet hangulatát tárják elénk: almárium ( fiókos szekrény ), sparhelt
( tűzhely ), megáprehendál ( megsértődik ). Erős hangulatteremtő szerepe van a népies
hangalakú szavaknak, amelyekkel bemutatja a falusi napszámos család életét, mindezek
egyúttal a jellemzés eszközéül is szolgálnak: csinnyán, vó’na, ahon, asse, osztán, kódus,
ozsonnaidő, lyányom, setét, oszt. A novella legnagyobb konfliktusa az égető szükség ( nagyon
kellene a pénz szappanra, azért, hogy a napszámos apa olajos ingjét ki lehessen mosni
másnapra ) és a rettenetes szegénység között van ( se szappan, se pénz nincs a háznál ). Ez a
helyzet elkeseríti az édesanyát, de ott van mellette a kisfia, aki nem érezhet meg mindebből
semmit, ezért dönt úgy, hogy játékra fordítja a szomorúságot. Ez az ellentét, amelyre maga a
novella cselekménye épül, a szavak szintjén antonimákban megtalálható.
Pozitív hangulatú szavak: szívből jövő kacagás, piros arcú, vidám, édesdeden nevetni, fényes
rózsák, hála, kacagott, nevetett.
Negatív hangulatú szavak: sírás – rívás, ínség, könny, köhögés, megfojtotta, göthös, szúette,
beteg, szenny, siralmas, alamizsna.
A novella kifejezőerejét hangutánzó, hangulatfestő szavak is erősítik: sírás- rívás, kacagás,
köhögés, huncut, guggol, pszt, jaj, eldöcögött.
A szókapcsolatok között sok népi kifejezés található: csinnyán kell bánni vele, úgy eltörte az
eszét, moshatok egy rendet, csak egy hibádzik, a kapa főd.
A huncut krajcárok keresését felszólító módú igealakokkal mutatja be az író: gyere csak,
vigyázz, keressük meg. Ezeknek az igéknek a felhasználásával nem utasít, hanem kérést fejez
ki, hiszen a gyengedségre utal az, hogy szinte minden igealak mellett ott van a kisfia becéző
megszólítása is: kis fiam, te kis tékozló, boldogtalan gyerek, valamint az a fájdalmas érzés is
kitűnik belőle, amit ez utóbbi kifejezés érzékeltet – boldogtalan gyermek -, a gyereke
boldogtalansága a leggyötrőbb fájdalom az édesanya számára. A kisfiú jó gyerek, ezt a
tulajdonságát egy mozzanat világítja meg: három napig készült az üveges almáriumban levő
krajcár elcsenésére, azért, hogy cukrot vehessen rajta. Végül mégsem veszi el, bár nem érti
még teljesen a szegénység súlyát, a lelkiismerete nem engedi, hogy saját magára költse el a

3
pénzt. A lelkiismeret furdalást népi kifejezés felhasználásával tárja elénk az író : „fúrta valami
az ódalamat.”
A pénz keresését mindig másként jeleníti meg az író, különböző szinonim jelentésű igéket
alkalmaz, amelyeknek egyúttal népi, nyelvjárási jellemzőjük is van: keres, lel, talál, van,
akad.
A vörös – piros melléknév visszatérő motívum a novellában. Az elején az édesanya úgy tűnik
fel, mint „ piros arcú, vidám anyám” , majd az elkeseredett pénzkeresésben „ már nagy vörös
rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól”, végül pedig az anya halála kapcsán tűnik
elénk ez a szín, de már az elmúlás jellemzőjeként „ vér volt, az ő drága, szent vére”.
III. A novella mondatfüzéreibe beépülnek rövid dialógusok, amelyek az édesanya
lelki nagyszerűségét mutatják be abban, hogyan alakítja játékká a pénz keresését, olykor
megszemélyesítve a krajcárokat:
„– Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék – szólt felkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot.
- Gyere csak kisfiam, azér is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák.”
A szavaiból játékosság és szeretet csendül ki, de ott van mögöttük a komolyság is. A kis
gyermek, aki hallotta szavait még csupán arra gondolhatott, hogy a leborított fiókból a
kerek pénz könnyen kigurul. De emellett van egy másik jelentése is ennek, méghozzá az,
hogy a pénz könnyen elfogy, nehezebb megkeresni, mint elkölteni. „ Addig a mienk, amíg
itt van alatta.” A szó szerinti jelentésen túl érthetjük ezt úgy is, hogy amíg nem nézi meg
az ember, reménykedhet abban, hogy ott van a pénz.
A novella mondatai között a kijelentő mondatok mellett feltűnnek a felszólító, valamint a
kérdő mondatok is. Ezek javarészt rövidek, egyszerűek, néhol egy szóból állnak, jellemző
rájuk a népi stílus. A szöveg maga érzelemkifejező, hiszen belső lelki folyamatokat mutat
be az író.
A játékosság kifejezésére egy csalogatót is olvashatunk a sorok között, a csigabiga –
csalogatót, csak itt a krajcár az, amit szeretnének kihívni a fiók rejtekéből. Ebben a
mondókában a pénzt emberi tulajdonsággal ruházza fel, elnevezi őt Pénz bácsinak.
A novellában az alaktani jellemzőket vizsgálva, feltűnnek a kicsinyítő képzős alakok:
pénzecske, krajcárkák, ezekkel is a játékosságot érzékelteti az író.

4
 IV. A trópusoknak ebben a novellában fontos szerepük és nagy kifejezőerejük van.
Találkozhatunk a műben egyszerű metaforákkal: mindjárt van terülj asztalkám, vörös
rózsák égtek anyám arcán, csak egy hibádzik, a kapa főd ( ez a kifejezés
szimbólumnak tekinthető, hiszen a temetés, a halál jelképévé válik ), ki lehetne csalni a
csigahéjból ( csigabigahéj = lefordított fenekű fiók ), kis tékozló, teljes metaforákkal:
a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, fürge állat a krajcár, ó, én szamár. A
megszemélyesítések is fontos szerepet játszanak: elbújtak a pénzecskék, huncut
krajcárkák, nem búvik-é ki egy fényes pénzecske, nem szereti, ha háborgatják,…ha
megharagszik, úgy elmegy….az öreg almáriom … olyan helyen szolgált, nem sok terhe
volt az árvának, nemhiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas, eljött az ozsonnaidő.
Hasonlatokkal is találkoztam a novellában: mint mikor kalappal lepkét fog az ember,
visszakaptam az ujjam, mintha a sparherthez ért volna, megáprehendál, mint az úri
kisasszonyok. Előfordul a műben szinekdoché is: a szegény ember is tudjon kacagni,
( eufemizmus = enyhítés ahelyett, hogy „nyomorgott” ),százféle szemét, a szemének
alig akart hinni, valamint találkozhatunk szinesztéziával is: savanyúan felhúzott ajak.
A szóalakzatok is nyomatékosítják a mondanivalót. Ezt az alaki erősítést szolgálják a
szóismétlések: huncut, huncut krajcárkák, a figura etymologicák : csudák – csudája,
nagyot, nagyot kacagott.
A tartalmi erősítés eszközei: a fokozások: tudjon kacagni, szívből jövő kacagás,
sokszor nevet, milyen fürge állat a krajcár, nagyon sebesen szalad, ez gazdag fiók volt,
ennek sose volt semmije, fuldoklás jött rá a kacajtól, keserves, öldöklő fuldoklás, a
szóhalmozások: tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, göthös, szúette,
foghíjas, rossz, nyavalyás kódus, kötőszóismétlés: És megnézte. És tessék, ott is lelt
egy krajcárt.
A cselekmény fontos részeinek hangsúlyozására a gondolatritmusos ismétlés is
hozzájárul: Itt vannak, benne vannak. Ez az utószóismétlés egyik formája, jellemző a
szövegre még az elő- és utószóismétlés egybefonódása: hét krajcárt kerestünk ketten.
Kerestünk, és találtunk is.
Ugyanúgy, mint ahogy a novella cselekménye ellentétre épül, a benne található
szavakra, kifejezésekre is jellemző ez.
- Nemcsak sírás – rívás hallik, hanem szívből jövő kacagás is…
- a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni,
- olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés
fogta el, hogy majdnem megfojtotta,

5
- jókor van együtt a pénz, hiszem ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom
sincs. Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás.
- Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle
- Kódustól alamizsnát,
- …készültem kicsenni onnan, de sose mertem…Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt
is mertem volna.
A novella folyamán az író él a nagyítás eszközeivel is. A gyermeki képzelet ekképpen
nagyította fel a gépfiók kincseit:
…a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kellett nyúlni, és mindjárt
van terülj asztalkám.
A műben felfedezhetőek az irónia eszközei is. Az édesanya szomorú iróniával beszél a
krajcár fürge természetéről:
- Te még nem tudod, milyen milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad el,
csak úgy gurul. De még, hogy gurul…
- Nem szereti, ha háborgatják, mert, ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk
többet…Könnyen megaprehendál, mint az úri kisasszonyok.
Az édesanya öreg almáriumnak tartott prédikációja szintén ironikus:
- Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a
pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
- No még csak az kéne, kódustól alamizsnát.- feleli öniróniával az anya a koldus
ajánlatára. A koldus jellemét, jószívét , emberségét a beszédén keresztül, s egy rövid
leírás által ismerhetjük meg: A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.
V. A novella cselekménye a szegénységről szól, az egész mű ellentétre épül. Boldognak
tűnik a családi idill, szeretik egymást, édesen játszanak, de emögött ott van a szegénység
tragédiája. A parasztcsalád nincstelensége áll az egyik oldalon, valamint az édesanya lelki
nemessége a másikon.
Az expozícióban bemutatja a Soós – családot, akik szegények voltak, mégis sokat
kacagtak A legtöbbet azon a délutánon, amikor a hét krajcárt keresték.
A bonyodalom azt a témát fejti ki, hogyan találják meg az első négy krajcárt, hármat leltek
a gépfiókban, egyet az almáriumban, az ötödiket az édesapa ruhájában, a hatodikat az
anya zsebében, ám az utolsó már nem akar könnyedén előkerülni. Közben pedig gyorsan
telik az idő.
A novella tetőpontja az, hogy megérkezik koldus. Amikor belép, az anya bódultan nevetni
kezd, ez a nevetés a paradox helyzetnek szól, attól kér, akinek nincs.

6
 „Hagyja el jó ember – mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom,
a félfont szappanhoz, hibázik az árából.”
A megoldásban a koldustól megkapják az utolsó krajcárt, bár összegyűlt az összes
szükséges pénz a szappanra, de már sötét van, s lámpaolajra sincs pénz, a bolt is bezárt. A
cél, amiért olyan emberfeletti hősiességgel játszott, nevetett a súlyos beteg anya, teljesült,
de valójában mégsem teljesült. A novella nem népmesei véget ér, hiszen a mesékre
általában jellemző a boldog vég, a szegénységnek vége szakad a befejezésnél. De itt nem
ez válik valóra, hiszen a szegények világára nem ez a jellemző, náluk általában mindig
katasztrófa, tragédia történik, ebben a novellában a nyomorúság még csak fokozódik, a
fuldokolva kacagó anya száján ömlik a vér. Az elbeszélésmódnak kerete van. Az első
három mondat úgynevezett személytelen kifejezés, mintha kívülről állapítaná meg az író a
szegény ember jellemzőit. Aztán perspektívát vált és egyes szám első személyben
folytatja tovább, ami átéltebb, hitelesebb, személyesebb, mint a harmadik személyű. Az
elején és a végén a felnőtt elbeszélő szólal meg, aki egy kis távolságtartással emlékezik, a
cselekmény többi részében a felnőtt átéli a történetet, mintha újra kisfiú lenne. A felnőtt,
visszaemlékező férfi, s az egykori kisfiú gondolkodásmódja is ellentétes. A kisgyerek
elhitte, hogy a pénzkeresés csak kedves játék, a felnőtt, aki visszapergetve az
eseményeket, már megérti az édesanya magatartását, mögé lát a kacagásnak.
A szövegkohéziót alkotó elemek között fontos szerepet tölt be az ismétlődő szituáció: a
pénzkeresés. A szövegszervező elemek között jelentős funkciója van a keresésre utaló
igéknek, a pénz megnevezésére használt főneveknek, s a jellemzésben fontos szerepet
betöltő mellékneveknek.

VI. A nyelven kívüli eszközöknek kis szerep jut a novellában. Mondatai egyszerűek,
gyakoriak a felszólító, kérdő mondatok, mindegyikük az érzelmek kifejezésére szolgál.

Részeire bonthatom a novella cselekményét, valamint megnevezhetem a benne

fellelhető trópusokat, alakzatokat, szerkezeti részeket, a stílus nyelvi forrásait, az igazi TITOK
mégis megmarad, amikor újra meg újra elolvasom. Minden alkalommal, amikor a novellát a
kezembe veszem, a torkom elszorul, annyi mindent mond ez az írás, ami szavak nélkül is
mélyen bennem marad. Megmutatja azt, hogy az ember a legnyomorultabb körülményeken is
felülemelkedhet mosollyal, szeretettel. Arról is bizonyságot ad a mű, hogy a mosoly mögött
sokszor könnyek vannak, valamint arról, hogy az édesanyák szeretete legyőz mindent.
Rámutat arra is, hogy az igazán fontos és bennünk mélyen megmaradó dolgok gyermekko-

7
runkban történnek velünk, s hogy ezeket a dolgokat felnőve értjük meg igazán. Annak is
bizonyságát adja a novella, hogy a gyermekeknek joga van a mosolyhoz, a boldogsághoz, a
játékhoz , függetlenül attól, hogy hová születtek; s arról, hogy a gyermekkorért a szülők a
felelősek.

8
 Felhasznált irodalom

 Czine Mihály 1970. Móricz Zsigmond. Gondolat Kiadó. Budapest.

 Hamar Péter 2008. Ködösítés nélkül. Kairosz Kiadó. Budapest.
 Herczeg Gyula 1982. Móricz Zsigmond stílusa. Tankönyvkiadó. Budapest.
 Mátyás István 1979. Móricz – novellák. Tankönyvkiadó. Budapest.
 Seres József 1979. Szépprózai művek elemzése. Tankönyvkiadó.Budapest.

9
 Móricz Zsigmond: Hét krajcár
Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívbõl jövõ kacagás is elég. Sõt az is igaz, hogy
a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelybõl az apám való, megpróbálta
az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az idõben napszámos volt az apám egy
gépmûhelyben. Õ sem dicsekedik ezzel az idõvel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendõ életemben nem kacagok annyit, mint
gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott
nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szemébõl s köhögés fogta el, hogy majdnem
megfojtotta...
És még õ sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt
kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a
többi nehezebben került elõ.
Az elsõ három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában,
mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan
kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tût, gyûszût, ollót,
szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy
bámulva:
- Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek,
úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell
neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem
mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge
állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dõltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a
sparherthez ért volna.
- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta.
Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell,
szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még
kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha
megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes,
csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok...
Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa
volt. Én rá is kezdtem a verset:

10
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki...
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett
vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy
eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
- Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
- Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
- Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a
fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose
mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
- No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak
három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük
uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba
is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb
korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt
az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz,
nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi
szegénységünket õrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tõled, most se adsz.
Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy
csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
- Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelsõ zsebbe
belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se gyõzzük olvasni. Egy - kettõ, -
három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettõ kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott
akad még kettõ.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A
legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad
dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tõle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstõl nem
lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidõ is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem
lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belõle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut,
megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

11
- Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A
zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy
krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívbõl kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklõ hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a
félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
- Egy krajcár? - kérdezte.
- Hát.
- Adok én.
- No még a kéne, kódustól alamizsnát.
- Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa fõd. Avval
minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
- Na hálá légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklõ fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy
támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az õ drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek
között is csak kevés tud.

12