DÁNÉ TIBOR

ÁTHÁ–RÁ,
a fáraó írnoka

TÖRTÉNETI REGÉNY

IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ BUKAREST, 1958

A fedőlap és az illusztrációk HELMUT ARZ munkája

I. KÖNYV
 A flotta
parancsnok fia
 I. FEJEZET,
amelyben anélkül, hogy Sarkufát úr számított volna rá, az események
megindulnak.
Pirosan pirkadt a keleti láthatár azon a nevezetes napon, amelyen
nemvárt események kavarták fel a kis város csendesen kérődző
békéjét.
Sarkufát úr szokásához híven már pitymallatkor kilépett a kicsi,
szépen gondozott kertjébe. Teleszívta hatalmas mellét a jó friss
levegőből és a következő pillanatban már nyakig merült a kerti
fürdőmedence csípősen friss vizébe. Kopaszra borotvált fejét is
alámerítette, aztán orrából, szájából hatalmas tüsszentéssel fújta ki a
vizet.
Mikor kilépett szabadtéri fürdőkádjából, két szolgája már készen
várta.
Az egyik durva kendertörülközővel vörös–szárazra törölte hájas
tagjait, aztán átnyújtotta lenvászon ágyékkötőjét és könnyedén fehér,
selymes puhaságú kecskeszőr leplet borított vállára.
A másik finomművű bronztálcán eléje nyújtotta reggelijét.
A jó úr előbb néhány korty vörösbort ivott, amitől a meleg átjárta
lehűlt testét. Aztán egypár falat sülthúst evett. Végül datolyával
nyomtatta le az egészet. A datolya magjait csak úgy a markába
köpködte. Aztán gondosan a bronztálcára ejtette a kezében
összegyűlt magvakat.
Mindezt lábon állva tette, mint akinek sürgős dolga miatt még
enni sincs ideje. Mikor a datolyamagvak halkan koppantak a
bronztálca lapján, az öltöztető szolga már le is libbentette a
kecskeszőr leplet Sarkufát úr válláról, és a pá–jomi flotta főhajósa
teljes katonai díszben; azaz mezítláb, hajdonfőtt, csupán egy szál
ágyékkötőben megindult szokásos szolgálati útjára.
A barnássárga homokdombok mögül éppen előbukkant Osir isten
fényes orcája, mikor Sarkufát úr kilépett az utcára.
Egy kis kaptató következett. De még száz lépésnyit sem tartott a
szuszogtató és az öreg hajóparancsnok már fent volt a gáton. Innen
végig lehetett tekinteni a tó reggeli párától homályos túlsó partjáig az
egész tájat és Pá–jomot, a várost is.
 Pá–jom kicsi városkája volt a fáraó hatalmas birodalmának.
Éppen olyan jelentéktelen is lett volna, mint a többi hasonló városka,
ha véletlenül nem a Nagy Tó mellett épül. A Nagy Tó vidéke
azonban a fáraók egykori birodalmának kincses kamrája volt: partján
zöldellő ültetvények nyújtózkodtak és smaragdszín legelőin gulyák,
birkanyájak legelésztek. A távoli szemhatárt azonban kietlen
homokbuckák hullámzó körvonala zárta le. Látni való, hogy a Nagy
Tó nélkül itt is csak sivár sivatag terjeszkedne.
A mostani fáraónak, III. Ámenhotep úrnak talán századik elődje
pillantotta meg először e helyet. Akkor még nem volt itten tó, nem
voltak zöldellő vetések és birkanyáj sem bégetett a szelíd hajlatú
lankákon. A sivatag egyhangúságát csak egy nagy, mély völgykatlan
szakította meg.
A fáraó pedig megparancsolta: ott, ahol a völgy behorpasztja a
sivatag szikkadt testét, tó legyen! A forró futóhomokon pedig zöld
fű, hullámzó árpavetés hirdesse, hogy a mindenható úr, a földön járó
isten akaratából még a holtak is megelevenednek ...
Amint a parancs elhangzott, felkerekedett a fáraó harci népe és
rátört mindazokra a törzsekre, akik a birodalomtól keletre és délre
laktak. A foglyok tízezreit táboroztatták le a sivár pusztaságban,
hogy megindulhasson az építkezés. Hullott a vér és a verejték, de
elkészült a nagy csatorna Pá–jomtól, a halál völgyétől a messze
Nílusig. A szent folyó vize pedig életadóan áramlott be a völgykatlan
ölébe, és hullámaival betakarta a csatornaépítő tízezrek homokba vájt
sírját.
Azóta, bár eltelt ezer esztendő vagy talán több is, minden fáraó
kötelességének tartotta tovább építeni, újabb csatornákkal ellátni a
nagy művet.
A hatalmas tavon pedig mindenkor tíz–tizenkét harci bárka
állomásozott. Ez a kis egység volt a ,,pá–jomi flotta”. Segítségével
gyűjtötték be az adót, hajtották ki újabb csatornák ásására a parasztot,
tartották fenn a rendet, egyszóval igazgatták a birodalom urainak
akarata szerint ezt a tartományt.
Sarkufát úr, a pá–jomi flotta parancsolója, rövid, kalandos
ifjúsága után, már több mint három évtizede éli majdnem
eseménytelen életét a kicsi kikötővárosban. Kövér, tekintélyes alakját
– a nyugalmas életnek ezt az elkerülhetetlen velejáróját – minden
reggel megsétáltatja lent a kikötőben és végig a kormányzói
palotához vezető főutcán.
Reggelenként, mikor lemegy a kikötőbe, éles szeme, ifjúkorának
egyetlen épen maradt emléke, azonnal észreveszi a legkisebb
szabálytalanságot is. Ilyenkor aztán lehordja a legközelebb álló
alantas tisztjét és megpálcázza az éppen kezeügyébe eső közembert.
Az öreg úrnak ugyanis megvan az a jó szokása, hogy sohasem keresi,
ki a hibás, hanem megfenyíti azt, akit leghamarabb kezeügyébe kap.
Ilyenformán eleget téve flottaparancsnoki teendőinek, megindul
szépen, gyalogszerrel, hogy jelentést tegyen a kormányzónak.
Útközben barátságosan üdvözli a szembejövőket. Ha kedve tartja,
még néhány szót beszélget is egyik–másik tekintélyesebb
városlakóval. A kihallgatás miatt nem nagyon fő a feje, hiszen a
kormányzó sógora, feleségének testvére...
Egyszóval látni való, hogy Pá–jomban jól mennek a dolgok, mert
a kormányzó és a flotta parancsolója között soha sincsenek ellentétek
vagy civódások. Ami pedig a népet illeti, az is meg lehet elégedve,
mert Sarkufát úrnál és sógoránál kapzsibb főemberek is parancsoltak
már a pá–jomi tartományban...
A pá–jomi flotta tíz kicsi bárkája, mint mindig, példás rendben
ott ringott a kikötőben. A jó úr most is úgy gyönyörködött volna
bennük önelégült örömmel, mint az elmúlt hosszú évek alatt minden
reggel, de a flottán túl, alig ötven lépésnyire, nagy, piros–bíbor
díszítésű, büszkén felugró orrú hajó ringott méltóságteljesen.
A parton vállas, fehér lepelbe burkolózott férfi széles
kézmozdulatokkal parancsot osztogatott. Jól fegyelmezett hajósnépe
fürgén végezte a hajó kikötésével és rögzítésével járó munkákat.
Az öreg úr; távolból is jól látta, hogy a parancsnokoló férfi feje
nincs leborotválva és sötét haját rakoncátlanul meg–megcibálja a
korareggeli szellő. Sarkufát úr nem nagyon szerette ezt az új,
hosszúhajas divatot, de most nem erre gondolt. Tudta, hogy a fényes
hajón nagy úr érkezhetett Pá–jomba. Ezért meggyorsította lépteit és
amennyire csak kövér idomai engedték, szaporán a kikötő felé indult.
 II. FEJEZET,
amelyből kiderül, hogy miként változhatik a matróz sörényes
oroszlánná és a pá–jomi tó ladikosa igazi tengerésszé.
Ha valahol örökfényűek a csillagok, akkor a Nagy Folyó–menti
ország felett valóban azok. Ott az eget sohasem fátyolozzák fellegek,
s a láthatár is csak a folyam mentén párás néha, reggelenként. De a
reggel még messze volt. Még nem halványodtak az örökfényű
csillagok, amikor a bíbor cifrázatú, aranyos bárka befordult a pá–
jomi csatornába.
A hajó parancsolója lassította az evezősök ütemét, mert a
csatorna keskeny volt és csak a közepetáján elég mély ahhoz, hogy
nagyobb hajók is áthaladhassanak rajta. Szélesen benövő sás, káka és
papirusznád jelezte, hogy a partok jócskán eliszaposodtak. Ilyen
helyen nem tanácsos még két ölnyit sem letérni a középvonalról,
mert az iszap erős vendégmarasztaló. Zátonyra futni hazai vizeken
pedig nagy szégyen.
Aggodalomra azonban nincsen ok! A magas, szélesvállú,
hatalmas göndör üstökű parancsnok úgy állott a hajó magasra szökő
orrán, mint egy bronzbaöntött, meztelen istenszobor, akinek csak
ágyékát takarja könnyű, kecses redőkbe rendezett lepel. Egyetlen
ruhadarabjának finom kelméje, újmódi hajviselete és n jobb felső
karját díszítő széles arany karperec arról tanúskodott, hogy a
parancsnok az udvarban is megforduló főember féle lehet.
Mellette fáklyával kezében sötétbőrű matróz állott. Úgy tartotta a
fáklyát, hogy a rőtvörös lángok jól megvilágítsák a vezénylő férfi
alakiát.
A hajó farában álló kormányos összevont szemöldökkel figyelte
a parancsnok minden mozdulatát. Elég volt egy intés vagy egy–egy
ércesen csendülő vezényszó ahhoz, hogy a lebegő járművet a
legmegfelelőbb irányba terelje.
A hajó közepén selymesfényű, lenge kelmével letakart, kecses
faragású elefántcsont heverő nyújtózkodott. A derengő csillagfénynél
senki sem láthatta, hogy a finomvonalú heverőn egy fiatal nő
nyugszik, aki most félkönyökére támaszkodva, megbabonázott
szemmel nézi a fáklya rőt–arany fényéből felmagasió délceg alakot.
A büszke, szép férfi feje fölött egy szikrázó, sziporkázó csillag
ragyogott. A leány úgy érezte, hogy a férfi parancsára most a
csillagfényes végtelenbe száll a könnyű bárka...
Az ábránd–ladikon lebegő lány észre sem vette, hogy az igazi
hajó egyre lassabban siklik, aztán szinte észrevétlenül megáll. Csak
akkor rezdült össze, mint akire csípős vesszővel suhintottak, mikor
távolabbról, de jól hallhatóan, kemény férfihang reccsent az
éjszakába:
– Hahó! Megálljatok!
– Hahó! Megállottunk! – kiáltotta vissza a hajó orrában álló
parancsnok.
– Kik vagytok?
– A fáraó alattvalói, élet, üdv és egészség legyen vele!
– Mi járatban vagytok?
– Mutnofret hercegnő, a mi kegyelmes urunk örökbefogadott,
kedvelt leánya jön, hogy tisztelhesse őt mind az egész pá–jomi
tartomány. Vigadjatok és örvendezzetek tehát, mert Théba legszebb
virága szállott a pá–jomi tó tükrére, hogy ragyogásával elhalványítsa
tavirózsáitok báját!
A heverőn figyelő lány szíve megremegett. Jólestek a férfi
bókoló szavai és eszébe sem jutott, hogy a kötelező udvariasság nem
annyira neki, mint inkább annak a távolból recsegő valakinek szólt,
aki hivatalosan tudakolja, hogy mi járatban vannak a pá–jomi
vizeken.
A távoli hang ismét kiáltott:
– Ki a hajó parancsolója?
– Én, Kirkuf, a fáraó őkegyelmessége öt hajójának hadnagya, aki
a teta–en nevű gonosz ellenséggel vívott pacetkui csatában a „bátor”
melléknevet megszereztem és azt sohasem fogom elveszteni ebben
az országban, én, aki Sarkufát úrnak, a pá–jomi flotta
parancsnokának fia vagyok, aki a hajdani flottaparancsnok, Roant
fia!
– Üdvözöllek uram a pá–jomi flotta nevében én, Bába őrbárka–
parancsnok, tizenkét legény főembere.
– Gyere át Bába, és vezényeld hajómat a pá–jomi révig.
 – Úgy lészen uram – kiáltott vissza az őrnaszád parancsnoka.
Hangjából hallani lehetett, mennyire büszkévé teszi a kitüntetés.
Nemsokára az őrnaszád szorosan az aranyos hajó mellé siklott. A
következő pillanatban macskaügyességgel egy jól megtermett, karcsú
fickó vetette át magát a cifra bárka evezőpadjára. Amint visszanyerte
egyensúlyát, tenyereit térdére tette, és mélyen meghajolt a hajó
parancsolója előtt. Kirkuf eléje lépett, és kezét az ifjú széles vállára
tette. Ez nagy kitüntetés volt akkoriban. A fiú felnézett a hatalmas
úrra. Lelkes fényben ragyogó szeméből ki lehetett olvasni, hogy
mennyire méltányolja a magasrangú úr kegyét.
– Ügyes legény vagy, Bába! Láttam, amint átvetetted magad a
hajó oldalán. Nem tegnap óta jársz hajóval, ugye?
– Óh, uram, itt születtem a pá–jomi tó partján ... Már kilenc
esztendeje szolgálok a hajórajban.
– Kilenc éve! Derék dolog! Pedig magad sem látszol kétszer
kilencnél sokkal többnek!
– Öt hónappal múltam huszonkettő – hajolt meg az ifjú.
– Ládd, huszonkét éves koromban, éppen tíz évvel ezelőtt én is
még csak naszádparancsnok voltam és éppen tizenkét legény
főembere... Igaz, akkor én már négy éve a tengert jártam...
– Óh uram, én még nem láttam soha a tengert! Csak mindig,
mindig ezt az iszapszagú pocsolyát! – és a fiú heves mozdulattal a tó
felé mutatott.
– Ne becsméreld Pá–jomot, fiam! Jó hely ez annak, aki meg
akarja tanulni a hajós mesterséget. Én is itt kezdtem valamikor, olyan
tizenkét esztendős koromban... Aztán ne feledd fiam, hogy a pá–jomi
,,tenger” hajósai emberemlékezet óta ágyban hunyják le örök álomra
a szemüket, és megszentelt sírba teszik őket megvárni a feltámadást.
A thébai Ámon papok szerint ez nem kicsi előny! Képzeld el, ha
majd egykor a lelked vissza akar szállni a testedbe, aztán nem kapja
sehol, mert valahol Ofir partjainál a halak felfaltak. A halakat pedig
kifogták és megzabálták a négerek! ... A négereket pedig széttépték
az oroszlánok! ... Ládd, ha tengerre szállsz, még az a veszély is
fenyeget, hogy az örökkévalóságban mint oroszlán, sörénnyel
ordíthatsz az idők végéig és még azon is túl... !
 A nyersen, hetykén tréfálkozó hang olyant koppantott Mutnofret
szívére, mint durva bronzpálca egy üvegharangra. Az üvegharangot
finom kis pengetőkkel szokás megszólaltatni. Az való a törékeny
hangszernek. De, ha néha keményebb ütés is éri, azért tisztán cseng,
csak fájdalmasabban. A nyers, katonás tréfa összeszorította a lány
szívét, de tágranyílt szemét azért egy pillanatra sem vette le a férfi
kamaszos mosolyra derült arcáról.
A fiatal pá–jomi képét bíborpír futotta be. A zavar és szégyen
pírja, amelyet még sötétebbre festett a közelben álldogáló legények
nyers, egészséges kacaja. Ez a kacagás, ez fájt legjobban a pá–jomi
legénynek. Orrcimpái, mint fiatal, dühös bikáé, egy pillanatra
kitágultak, aztán keményen, dacosan felvetett fejjel a hadnagy
szemébe nézett:
– Mondd uram, mivel érdemeltem meg, hogy gúnyoddal
ostorozzál és kinevesd szívem legszentebb vágyát?!
– Magadra vess, fiam – válaszolt változatlan derűvel a hadnagy
és acélos villanású szemeit a fiú arcába mélyesztette. – A férfiember
nem ábrándozik, hanem követi szíve parancsát mindhalálig. Te is,
amint lehet, indulj, ha férfi vagy, de ha csak alattvalói hajlamok
lakoznak benned, akkor szolgálni Pá–jomban is lehet...
A fiú eay pillanatig szinte megbabonázva nézett a hadnagy
keményvonalú, férfias arcába:
– Uram, ha elfogadsz, én parancsod alatt akarok szolgálni, kint a
végtelen vizeken ...
– Arra még alhatunk egy nagyot! Mert vagy tíz napig itt
uraskodom Pá–jomban. Aztán velem jöhetsz. Ha addig mást nem
gondolsz. De figyelmeztetlek, nem csónakázni fogunk, hanem
hajózni. Talán a világ végére, talán azon is túlra ...
– Én követlek uram, mindhalálig!
A hadnagy a fiúhoz lépett, könnyedén átölelte a nyakát:
– Bába főhajós, foglald el helyedet és vezess bennünket Pá–
jomig!
Az ifjú révkalauz a bárka orrára lépett, a fáklyahordó pedig
kötelességtudóan mellé állott, hogy megvilágítsa parancsnokoló
alakját. Csendült a vezényszó és az aranyos bárka alig csobbanó
evezőkkel megindult a csillagfényes éjszakában Pá–jom felé.
 III. FEJEZET,
amelyből kiderül, hogy Kirkuf ezideig nem sok figyelmet szentelt a
tavirózsák tanulmányozásának és a jövőben sem szándékol
ilyenfajta kötelezettséget vállalni.
Kirkuf már több mint tizennégy éve nem látta szüleit és nem látta
szülőföldjét: Pá–jomot sem. Több mint tizennégy esztendeje, hogy
szemével nem simogatta végig a tó szelíden fodrosodó vizét, nem járt
nádasai között vadkacsát vadászni... nem simogatta szívét a békének
és nyugalomnak az a meghitt légköre, amit kalandos élete folyamán
csak Pá–jomban érzett.
Mióta elhagyta szülőföldjét, talán még két egyforma napja sem
volt: száz meg száz nappalon és ugyanannyi éjszakán át harcolt a
viharral, szélvésszel és viharnál is pusztítóbb, szélvésznél is gyorsabb
ellenséggel. Távoli partokon, a fáraó birodalmának legszélén védte
az ország rendjét és békéjét. Élete ösvénye ezideig állandóan felfelé
vezetett, fölfelé: a dicsőség egvre magasabb csúcsaira. Az ilyen út
két oldalán mindenütt halálmélységű szakadékok rémítgetnek, de aki
megszokta a dicsőség ösvényét járni, nem fél az a haláltól sem.
Az árbocfának dőlve Kirkuf a keleti látóhatár szélét szemlélte.
Nemsokára felkel a nap...
Vajon el lehet–e jutni oda, ahol a naparcú Osir–isten éjszakáit
tölti?! Olyan messze csak hajóval és csak nagyon bátor– szívű ember
juthat el. Az ilyen úthoz nagyobb bátorság kell, mint megvívni a
téta–eni kalózokkal... Ott van né, Punt ország! Már a harmadik flottát
küldte Ámenhotep úr, hogy hírt hozzanak erről a csodás
tartományról. S lám, visszatért szégyenszemre dolgavégezetlen mind
a három parancsnok. Ö ugyan vissza nem tér, amíg célt nem ér... És
utána addig menne keletnek, amíg csak a föld végére nem jutna ...
Megköttetné a lábát, hogy el ne szédüljön ... A kötél végét a hajóhoz
erősítené ... Aztán nekihasalna az irdatlan mélység peremének és
lekukucskálna az alvilágba ...
Kopp! Éppen a férfi felett,az árbocrúdon koppant valami. Egv
pici, keményresült mézespogácsa volt. Kirkuf rögtön tudta, hogy
honnan repült a koopanós tésztakavics. A kerevetre pillantott,
amelyen Mutnofret töltötte az éjszakát.
 – Jó reggelt, tekintetes, vitéz hajós hadnagy uram, Kirkuf úr! –
ült fel borzosan, incselkedve a kis hercegnő.
– Még nem jött fel a fényes arcú Osir és lám már kinyitá
sziromszemét a legszebb tavirózsa – hajolt meg a férfi könnyedén, a
társaságban jártas ember fesztelenségével.
– Másfajta tavirózsát nem ismersz, hadnagy uram, csak olyant,
amely Osir fénye felé fordítja az arcát?
A hajóstiszt meqértette a célzást, de mint annyiszor az elmúlt
napokban, most is finoman visszavonult a leány közeledése elől.
– Szép kisasszonyom, én csak hírből ismerem a tavirózsák
nyílását... Lehet, hogy közöttük is van sokféle, de biz' én sohasem
figyeltem az ilyesmire.
Pillanatnyi csend állott be. A lány érezte, hogy visszautasították
és arra gondolt, hátha a férfi csak játszik. A fáraó udvarában azt is
megtanulta, hogy egy–egy felkapott, jó kiállású férfi kegyeiért meg
kell küzdeni. Neki is mennyi ravaszkodásába került, amíg sikerült
nyélbeütnie ezt a hajóutat, és amíg kiügyeskedte, hogy Kirkuf legyen
a hajó parancsnoka. Igaz, ezt már együtt fundálták ki a hadnaggyal.
Persze, annak is tetszik aranyos hajó parancsolójaként megtérni a
szülői házba ...
– Egykor, régen – kezdte újra a leány –, mikor még énekelni és
mondókálni tanultam a hárfa ütemére, arra figyelmeztetett öreg krétai
mesterem, hogy nem az a fontos, amit mondunk, hanem ahogy
mondjuk. Néha a hangsúllyal pontosan ellenkező értelmet kaphat a
mondanivaló ...
– Ez meglehet – bólintott a férfi s várta, hogy miként folytatja a
leány, mert sejtelme sem volt, hogy hova akar kilyukadni felidézett,
gyermekkori emlékével.
– Olyan varázsos az éj ... Itt, a pá–jomi tó felett mintha gonosz
démonok járnának, akik kifordítják szavaink hangsúlyát ... Én ... én
melegen mondtam valamit... s meglehet... te egészen... egészen
hűvösnek hallottad... Az imént is olyan távolról beszéltél hozzám ...
de talán csak én hallottam messzinek a hangod ...
– Ne törd rajta a fejed Théba legszebb virága! – mondta csendes,
komoly hangon a férfi. – Aludj inkább Pá– jomig. Mert még alig
hogy halványodnak a csillagok ... Sok van még reggelig.
 – Nem! – rázta meg borzas fejét a királyleány. – Nem akarok
elaludni! Beszélgetni akarok veled. De közelről, hogy ne ronthasson
a hangunkon semmi ártalom. Jer közelebb, Kirkuf!
A férfi jól látta, amint hívón, vágyón két fehér kar nyúl feléje és
három hosszú lépéssel a kerevet elé állott. A lány arrébb húzódott,
hogy maga mellett a heverőn adjon ülőhelyet, és úgy nézett fel a
szeretett alakra, mint a pá–jomi tó rózsái a felkelő Osir aranyfényű
arcába.
A hadnagy csak egy pillanatra habozott. Aztán úgy tett, mint aki
nem vette észre a felajánlott ülőhelyet, és vágyai elől menekülő,
gyors mozdulattal a hajó padlóján nyújtózkodó párducbőrre
ereszkedett.
Ismét mély csend szakadt közéjük. A lány még mindig nem adta
fel a küzdelmet. Hirtelen felkönyökölt heverőjén, előrehajolt úgy,
hogy a férfi arcán érezhette a kis hercegnő nárdus illatú leheletét.
– Az imént azt mondtad, hogy nem szokásod figyelni a
tavirózsák természetét... De hátha van valahol, talán nem is messze,
egy tavirózsa, aki neked akar kinyílni... Azt az egyet... azt sem látnád
meg? ... Te ... te, bolond hadnagy!
– Nem, szép úrnőm! – rázta meg fejét a férfi. – Én őfelsége
tengereinek hajósa vagyok! Szívem a végtelenbe vágyik. Oda, ahol
találkozik a víz az éggel, ahova ember még nem mert elhajózni...
Ládd, drága úrnőm, a tenger sós vizében, mérhetetlen mélységeiben
nem nyílnak rózsák. Valóban bolond vagyok, hogy elhagyom a
virágos sétányokat és az élet halálos ösvényeit járom. Bolond
vagyok, szép úrnőm, de nem lehetek okos, nem tudok okos lenni...
Ezt bocsásd meg nekem és gondolj reám mindig olyan jó szívvel,
mint ahogy én viselem majd emlékedet mindenütt, amerre csak
vitorlával és evezővel visz az út...
– Hahó! Jobbra előre Pá–jom! Készülődjetek a kikötésrel
Parancsnok előre! – harsantak fel Bába ajkán a vezényszavak.^
Az egész hajó megélénkült. Minden matróz pillanatok alatt a
helyén állott. Csak Mutnofret szolgái és szolgálólányai lézengtek
céltalanul és lábatlankodtak ott, ahol nem kellett volna.
Kirkuf felállott és mélyen meghajolt:
 – Drága úrnőm, mennem kell. A kikötést mindig a parancsnok
vezényli.
Mivel a királyleány nem mondott semmit, a férfi egy pillanatnyi
várakozás után megindult a hajó orra felé, hogy átvegye a
parancsnokságot. Mutnofret száraz, könnytelen szemekkel nézett a
délceg járású távozó után. Uralkodott magán ... őt senki emberfia
nem láthatja könnyezni!
Így érkezett meg a cifra, aranyozott bárka a pá–jomi kikötőbe.
Kirkuf az elsők között lépett partra. Bizony hevesebben vert a
szíve, mikor a lába szülőföldje fövényére dobbant, de arca mit sem
árult el szíve indulatából és a hangja sem rezdült, amikor Bába felé
fordult:
– Apám mikor jön errefelé?
– A nagyságos úr, áldás életére, minden pitymallatkor
megszemléli a flottát. Előbb őnagysága jön, s csak azután a fényes
nap.
– No, akkor nemsokára itt lesz apámuram őnagysága – bólintott a
hadnagy és a hajó felé kiáltott, hogy megsürgesse a kikötési
munkálatokat.
Ebben a pillanatban tűnt fel a kikötő gátján Sarkufát úr
tekintélyes alakja.
Nemsokára Kirkuf is észrevette a közeledő terebélyes alakot.
Jobbra tőlük a pá–jomi flotta legényei és tisztjei már felsorakoztak
hajóik előtt a fövenyes parton. A hajókon csak a kormányos és fent
az árbocon a vitorlamester állott. A levegőben vezényszavak
röpködtek, a pá–jomi flotta hajósai pedig fürgén, ügyesen hajtották
végre a parancsokat.
Bába is bárkája előtt állott már és tele tüdővel, pirosló fülekkel
vezényelte népét.
Kirkuf mosolyogva csóválta meg a fejét:
– Ejnye, a vén cethal! Harminc éve csinálja, de úgy látszik, még
nem unta meg ezt a minden reggeli parádét!
A messzi földről jött hadnagy arra az időre emlékezett, amikor
jómaga is ott feszített minden hajnalban a helyén, mert a parancsnok
tulajdon fiával sem tett kivételt. Nem volt tanácsos lötyögni, lógni,
különösen a parancsnoki pálca hatósugarán belül, mert az öreg úr
keze gyorsan járt. A vitéz hadnagy még jól emlékezett a vezénylő
fütykös suhogására. No, akárhogy is van, szép dolog harminc
esztendőt szolgálni egy állomáson és közben nem lankadni
szigorban, szokásban, szorgalomban! A messzi vizekről hazakerült
hadnagy – maga sem tudta, miképp s miért – egyszer csak
megfordult és úgy, mint egykor pá–jomi hajóstiszt korában, magasra
tartott kézzel adta ki a parancsot:
– Tiszteletadásra sorakozzatok!
A cifra, aranyos bárka legénysége pedig fegyelmezetten
engedelmeskedett. Kirkuf hadnagy is levetette fehér leplét és
fegyveres harcos módjára: meztelenül, csak ágyékkötőben állott
feljebbvalója elé.
Mikor az öreg úr a fényes hajóhoz ért, szeme megelégedetten
ragyogott: a legénység példás rendben sorakozott, a hajó, bár csak
most érkezett szolgálati útról, mégis kifogástalanul tiszta. Lám, a
jóvágású hadnagy is meghajlított térddel, térdeire tett kezekkel úgy
áll, amint katonának illik parancsnoka előtt. Pedig ezek a fáraó
udvarából vidékre szalasztott ficsurok nemigen ismernek
tisztességet!
– Nagyságos uram! – csendült fel előírásosan a fiatal tiszt
jelentése – én, Kirkuf, a fáraó öt hajójának parancsoló hadnagya,
Sarkufát úrnak, a pá–jomi flotta parancsnokának fia ...
– Ó, fiam, fiam! – kiáltott fel az öreg úr és a következő
pillanatban hatalmas mellére szorította rég nem látott gyermekét, aki
felől tizennégy éve még csak hírt sem hallott.
... És aznap olyasmi történt, ami harminc év alatt soha: Pá–
jomban elmaradt Sarkufát úr reggeli szemléje. Helyette a
flottaparancsnok gulyájából két tulkot sütöttek meg nyárson és
borpincéjéből minden hajós annyit ihatott, amennyi csak belefért.
Az eszem–iszom nap után még késő éjfélig lobogtak az
örömtüzek a pá–jomi kikötőben. Minden tűznél a szóbeszéd Kirkuf
hadnagyról folyt, aki ennekelőtte tizennégy esztendővel bátran
nekivágott a világnak és most fényes hajóval, arany karpereccel, a
fáraó „bátor hadnagyá”–nak büszke címével tért haza.
Mire az est leszállt, a hajósok között az a hír kapott szárnyra,
hogy a fáraó hadnagya csak pár napot időz Pá–jomban, aztán újból
nekivág a végtelen tengernek, öt hajóval indul útnak... öt vitorlás
bárkával... a vitorlák olyan gyorsak, mint a fecske szárnya, és a
hajósok mindahányan válogatott legények ... Maga a parancsnok
válogatja őket. Aki nem hiszi, kérdezze meg Bábát... ő már
elszegődött... őt már nemsokára fecskeszárnyú hajók röpítik
ismeretlen partok felé: az arany, a mirha és a tömjén hazájába ...
Ügy mondják, hogy Bész, a dévaj örömök istene szőlő levébe
csempészte a jókedv manóit. Ma este Sarkufát úr borába szeszélyes
istenek a nyugtalanság, a messzeszálló vágyak démonát rejtették. A
pá–jomi hajósok, különösen a fiatalabbak, mintha kevesebbet
daloltak volna és ritkábban gondoltak volna vadászatra, lányra ...
Pedig a tó varázsos tükrében ma éjjel is millió csillag fénye
ragyogott és halkan suhanó ladikjaikon, a papírusznáddal benőtt
partok mentén halásztak a pá–jomi leányok. De a legények szeme ma
este átsiklott a hazai tájak felett és a messze keleti sötétségbe
fúródott. Ott már várnak a fecskeszárnyú bárkák! Várják a férfikart,
amely az ismeretlenben rejtőző mesés világok felé kormányozza
őket...
 IV. FEJEZET,
amelyben Asáb tekintetes úr, mielőtt megölné az összes isteneket,
előbb megmutatja Kirkufnak, amit a. régiek Punt
országáról írtak.
– Üdvözöllek uram – hajolt meg vidékies tiszteletadással a
kormányzó könyves házának írnoka. – Már értesültem hazatérted
felől, s most boldoggá teszel, hogy szerény munkámat figyelemre
méltatod.
– Számomra minden nap ünnep, amit a könyvesházak hűvös
rejtekén tölthetek. Soha nem irigyeltem senkit, csak azt, aki el tudja
olvasni a mások írását és olyan jeleket tud róni a finomszövetű
papiruszra, amelyeket még évszázadok múlva is megismernek az
írástudók – adta vissza a bókot Kirkuf hadnagy, mert jól tudta, hogy
az írnokfélékkel finoman, szőrmentén kell bánni. Különösen itt Pá–
jomban tanácsos érzékenységükre ügyelni, mert nincs sok belőlük.
Az egész kormányzóságnak csak két írnoka van és ráadásul a kettő
kétféle.
Bar–Kruú tekintetes úr ugyanis, aki ,,a kikötők, raktárak és
csatornatorkolat írnoka” csak egyféleképpen tud írni, olvasni. Azt
sem iskolában tanulta, hanem csak úgy önszorgalmából.
Vagy húsz–harminc évvel ezelőtt Bar–Kruú tekintetes úr még
egyáltalán nem volt „úr” és még kevésbé „tekintetes”. Igaz, már
akkor is tekintélyes ember volt a kikötőben. Kivállott a többi hajós,
rakodó–népség közül jó felfogóképességével és alázatos
alkalmazkodásával. Így aztán két–három évi szolgálat után megtették
a nagy magtár számadójának.
Akkor már öreg ember volt a számvívő írnok. Megtetszett neki a
fiatal Bar–Kruú. Maga mellé vette segítségnek, s közben
megtanítgatta a betűvetés mesterségére is. No, nem a szent
hieroglifekre, sem a magas diplomácia és irodalom szép formájú
jegyeire oktatgatta tanítványát! Meglehet, azokhoz jómaga sem
értett, hiszen ő is csak úgy, elődjétől tanult meg írni.
Volt a kikötők, raktárak, átkelőhelyek és vámházak írnokainak
egy iskolában nem tanított jelrendszere, amit ma demótikus
írásmódnak nevezünk. Így írták akkoriban a számadás–könyveket, a
rövidebb kereskedelmi és hajózási üzeneteket.
Ennek az írásmódnak volt ismerője és művelője Bar–Kruú.
Ennek segítségével lett „úr” és „tekintetes”. Az ő szempontjából
tehát hasznosnak bizonyult, hogy nem restellte megtanulni az írás
mesterségét.
Kirkuf hadnagy azonban mi hasznát sem látta Bar–Kruú uram
tudományának. Amit ő keresett, azt papok jegyezték le szent
hieroglifekkel és írástudók rótták szép vonalú jelekkel finom művű
papirusztekercsekre. Sok évig iskolázott tudomány kellett az
elolvasásához. Nem lehetett csak úgy megtanulni, innen–onnan,
kirakodás, berakodás, adószedés közben. De volt is aztán becsülete
annak, aki iskolái végezetten mint „a három írás ismerője” lépett az
állam vagy valamelyik nagy úr szolgálatába, ami körülbelül egyet
jelentett.
Az ilyenfajta tudós írnokkal a legzabolátlanabb úr is erősen
szőrmentén bánt.
Elsősorban talán azért, mert kevés volt belőlük, és ráadásul joguk
volt oda menni, ahova akartak. Így aztán könnyen fordíthattak a
sorsukon.
Másodsorban viszont azért sem volt tanácsos tengelyt akasztani
az ilyenfajta tanult néppel, mert amint híre járta, az iskolában titkos,
ártó tudományokat is tanítottak...
Azonban Asáb tekintetes úr, a pá–jomi kormányzó „három írást
ismerő írnoka” nem volt afféle garabonc természet. Már több mint tíz
éve szolgálja a vidék első emberét, de azért sehol a környéken nem
történt több baj, mint amennyi írástudó nélkül is történni szokott.
Pedig bolondos ember volt ez az Asáb tekintetes úr! Néha egész
napokat odatekergett, és a legelőkről, töltések mellől mindenféle
lapikat, burjánokat szedett össze. Megszárította őket, a levét
megfőzte, és itta módfelett, ha valami baja volt. Pedig, ha egy csepp
esze lenne, tudhatná, hogy a rontás ellen amulettel kell védekezni és
nem marhának való burjánok levével. Kelekótya volt őkelme
másképpen is, mert ha egy pint borral többet ivott, mindjárt azt
kezdte vitatni, hogy a nap és a csillagok előbb voltak, mint az
istenek. Tehát ami lett, minden belőlük lett: a nap szülte a földet és a
föld az isteneket. Ezért a dolgok törvényei régebbiek, mint az istenek
törvényei.
Kirkuf hadnagy már hallott valamit a bolondos írástudóról. Ezért
előbb olyasmit kérdezett, amiről sejtette, hogy tetszeni fog.
– Nem áll szándékomban oktalan kérdésekkel háborgatni szíved
nyugalmát, de azt hallottam felőled, hogy tagadod az istenek
hatalmát.
– Egy bolondsággal több, amit rólam beszélnek – bólintott
nyugodtan Asáb tekintetes úr. Aztán hirtelen a hadnagy szeme közé
nézett: – Te elhitted rólam ezt az ostobaságot?
Az igazat megvallva, Kirkuf nem sokat törődött azzal, hogy mit
hisz és mit nem hisz egy vidéki írnok az istenekről. De most, miután
a kérdést ő vetette fel, nem mutathatta ki közönyét:
– Uram, hányt–vetett életem folyamán én már annyi mindent
láttam és hallottam, hogy akár hiszek mindent, akár semmit, egyre
megyek vele. Hallottam én már olyasmit is, hogy mostanában
akadnak, akik tagadják az istenek hatalmát...
– Azt jól hallottad, de én nem tartozom közéjük. Én hiszek az
istenek hatalmában, de hiszek abban is, hogy eljön majd az istenek
alkonya...
– Nem értem, uram! Mi fog történni az istenekkel? Meghalnak?
– Nem! Megölik őket! A bölcs, okos emberek kiirtják
valamennyiüket.
Kirkuf nem volt vallásosabb, mint honfitársai: hitt a babonákban
és áldozott az isteneknek, azontúl igyekezett úgy élni, hogy lehetőleg
ne kerüljön összeütközésbe az ártó démonokkal. Ezért minél
kevesebbet gondolt az emberfeletti hatalmakra, mert akkor volt a
legnyugodtabb, amikor teljesen elfeledkezett róluk. Most, a különös
írnok szavaira gyermekkori sötét esték és templomi szentélyek
sejtelmes félhomályának s a titokzatos tenger ezer veszélyének
minden babonás félsze egyszerre rohanta meg a hadnagy szívét. A
bátor férfi sápadtan dőlt a könyvtár bejárati oszlopának és talán azon
sem csodálkozott volna, ha a kékkel, pirossal, arannyal cifrázott tető
a fejére omlik.
De nem történt semmi... Az egyszínű kék égről rendít
 hetetlen közömbösséggel perzseltek Osir isten arcának sugarai.
Nem sokat látszottak törődni azzal, hogy Asáb tekintetes úrnak
milyen véleménye van az istenekről.
– Ejnye, hadnagy uram – csóválta meg kopaszra borotvált fejét a
tudós írnok –, ha nem tévedek, arra el voltál készülve, hogy esetleg
tagadom az istenek hatalmát...
– Az más, uram ... – suttogta rekedten a hajóstiszt. –• A nagy
világban, ahol csak megfordultam, annyiféle istenséget láttam és oly
sokféleképpen tisztelték őket... Minden nép csak a saját istenét
tartotta erősnek, igaznak, de tagadta mindenik az idegen istenek
hatalmát. Én, uram, békében akartam élni minden nép istenével...
Ezért, mikor, ahol voltam, annál az oltárnál áldoztam... De
cimboráim közül többen soha sehol sem áldoztak ... Megvettek egy–
két rontás elleni amulettet, a nyakukba akasztották, aztán annyival
beérték... Úgy hiszem, ezek sem nagyon hittek az istenek
hatalmában... Ilyenfélének gondoltalak téged is, uram.
– He–he–he, hadnagy uram, rajtad is meglátszik, hogy nem
nagyon üldögéltél az iskola gyékényén ... Ügy gondolkozol az
istenekről, mint egy teherhordó. Egyik gondolatod üti a másikat és
ráadásul mindenik egy kicsit együgyű is ... de nem vitatkozni akarok
veled. Arról akarok beszélni, amitől az imént úgy megijedtél, vitéz
hadnagy uram!
Kirkuf restellkedett is, bosszankodott is a fennhéjázó beszéd
miatt, de a világért sem mutatott volna sértődöttséget. Arra gondolt,
amiért voltaképpen meglátogatta az írnokot, és türtőztette macát.
Asáb tekintetes úr pedig beszélni kezdett nagy élvezettel, ahogy
az olyan ember szokott, aki ritkán talál hallgatóra:
– Bár a rejtelmes dolgok felől való gondolkodásra elméd nincs
kimívelve, gondolom, mégis érdekelni fog, hogy miként fogjuk
megölni az isteneket...
– Hogyan? Mi, éppen mi kell hogy megöljük az isteneket? –
kérdezte a hadnagy, és enyhe borzongást érzett a háta közepében.
– Nem mi! Nem én vagy te! Ne így értsd! Hanem mi, emberek!
Majd, ha eljön az ideje.
– Ahá – bólintott a hadnagy. Kezdett rájönni, hogy az
okoskodások és a matrózmesék közös tulajdonsága szerint egyiket
sem kell éppen szószerint venni. Ezentúl már derűsebb lélekkel
figyelt a furcsa okoskodóra. Mintha csak valamelyik kikötőben
távolról jött hajósok meséjét hallgatná ...
– De menjünk csak szépen sorjában. Nem átabotában, mint a
kerge birka. Első kérdés az volna, hogy miért is kell majd
voltaképpen megölni az isteneket?
– Úgy van! Ez az első kérdés – hagyta rá a hadnagy,
– Az isteneket azért kell elpusztítani – prédikálta feltartott ujjal
Asáb tekintetes úr –, mert minden gonoszság őtőlük származik. Az
istenek lelke serkent mindent, ami él, arra, hogy nagyobbra nőjön,
többet zabáljon, mint a másik. Az istenek lelke az egyenlőtlenség és
visszavonás lelke! Hát ezért kell majd megölni az isteneket!
– Értem – bólintott a hadnagy, mert szerette volna, ha az írnok
már eljut a fejtegetés végére.
– Dehogy érted – legyintett dühösen a kelekótya –, nem lehet ezt
olyan hamar megérteni! Vegyük a második kérdést: Miből láthatjuk,
hogy az istenek az egyenlőtlenség és a visszavonás őslelkei a földön?
Ezt abból látjuk, hogy állandóan egymás ellen harcolnak és papjaik
segítségével a népeket is egymás pusztítására ösztökélik. Minden
győzedelmes hadsereg első dolga lerombolni a legyőzött nép
istenének oltárait. A szétszórt kövekből pedig új oltárt emelnek a
győztes isten tiszteletére. Így minden mostani isten egy megelőző
holttestén átlépve állíttatott oltárt magának. Az idők méhében pedig
ott rejtőznek az eljövendő istenek, akik majd földig rombolják a
mostaniak oltárait...
Asáb tekintetes úr csontos, bogos ujjú kezével letörülte
izzadsággyöngyös homlokát. A reggeli hűvösség elmúlt és kezdődött
a napszállta utánig tartó rekkenő hőség. Kirkuf a könyvesház árnyas
bejáratába terítette fehér leplét. Ráült és udvariasan maga mellé hívta
az írnokot.
A tekintetes úr még jóformán le sem telepedett, máris folytatta,
amit abbahagyott:
– Harmadsorban azt kérdezem, hogy láthatjuk–e mindenütt az
egyenlőtlenséget. Erre csak azt felelhetem, hogy igen, mindenütt,
ahol füvek, fák, csúszómászók, égi madarak, férgek, állatok és
emberek élnek, megvan az egyenlőtlenség, mert ezekben mind
civakodó istenek lelke lakozik. Nézd a földön kúszó füvet és az
égretörő pálmákat! Mindegyik törekszik a másik felé nőni, hogy
megfojthassák egymást. Nézd az embereket! Urakra, katonákra,
papokra, parasztokra, szolgákra, rabokra oszlik az egész nép,
mindenik arra törekszik, hogy minél többet zabálhasson a másikéból.
Ha megöltük az isteneket mind, akkor majd a hiéna és a bárány egy
legelőre járnak és az urak egy asztalhoz ülnek megvetett
rabszolgáikkal ...
Kirkuf elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjék
mondanivalójával:
– És mi lesz akkor az írnokokkal?
– Nem lesz reájuk szükség, mert eljöhet az idő, amikor minden
ember fog tudni írni–olvasni úgy, amint ma már mindenik tud ezerig
számolni.
– Nagyrabecsült uram – csóválta meg fejét a hadnagy –, sok
minden meggondolkoztatott abból, amit tőled hallottam, de ne vedd
rossznéven, ezt az egyet nem hiszem. Bár nem ártana, ha ilyen
magamfajta hajósember is el tudná olvasni a régi írásokat...
– Ugyan mi hasznát vennéd azoknak? Jobb volna számodra hajód
rakományát, felszerelését feljegyezni, hogy mindig tudjad, mid van
és mi hiányzik.
– Nekem arra nincs szükségem – rázta meg fejét a hajóstiszt. –
Én mindig tudom pontosan, hogy az öt hajóm közül melyiken mi
van. Az utolsó szegig úgy ismerem naszádjaimat emberestül,
rakományostul, mint a tenyeremet!
– Akkor meg nem foghatom, hogy mi hasznát láthatnád az írás
mesterségének – tűnődött az írnok.
– Elolvasnám a régi írásokat, amelyek a múlt idők bátor
hajósairól szólnak. Tudni akarom, hogy melyik hol járt, meddig
jutott el egyik vagy másik úton – rukkolt ki jövetelének
tulajdonképpeni céljával a hajóstiszt.
Az írnok felnézett a távolról jött ember férfias, szép arcába :
– Akkor mégiscsak igaz, amit rólad beszélnek, tisztelt hadnagy
uram!
– Ha azt beszélik, hogy nemsokára távoli partok felé indulok,
akkor igaz. Mert úgy tudd meg, tisztelt uram, hogy a fáraó
őszentségétől, üdv és áldás életére, hajókat kaptam, hogy felkeressem
Punt országot, az arany, a drágakövek, a mirha és tömjén hazáját. És
én megfogadtam az én uram őfelségének, hogy addig megyek dél
felé a Veres–tenger jobb partján, amíg csak a szárazföld tart. Most
már mindegy, hogy mit mondanak az okos írások, de mégis jó tudni
azt is, amit a régiek tudtak erről az útról. Thébában is kutattam olyan
írások után, amik Punt országról szólnak. Ott mondták, hogy te,
uram, összegyűjtötted a régi utazókról és hajósokról szóló
történeteket. Ha te nem tudsz segíteni rajtam, akkor senki a világon.
– Lám csak, már a fővárosban is kezdik ismerni, hogy ki az az
Asáb írnok! Rendben van, hadnagy uram, jer be a könyvesházba és
megkeresünk minden írást, aminek csak hasznát veheted.
Azzal a két férfi felállott. Kirkuf felszedte földre terített leplét, s
mindketten átlépték a könyvesház árnyas portáléját.
 V. FEJEZET,
amelyben a pá–jomi kormányzó úgy gondolja, hogy a törvény betűje
gyorsabb lábon jár, mint Salumith úr leánykérő Karavánja
Mutnofret mint a retenui fejedelem nagyobbik leánya került a
fáraó udvarába. A pá–jomi helytartó felesége viszont a retenui
uralkodó testvérhúga és így nagynénje Mutnofretnek. Retenu a fáraó
egyik kis vazallus országa volt valahol a hittiták mezsgyéjén. Mióta
hittiták ismét mozgolódni kezdtek, megnőtt a retenui fejedelem
jelentősége. A fáraó arra törekedett, hogy sokszálú kötelékkel
magához fűzze távoli vazallusát, nehogy kedve kerekedjék átpártolni
a hittiták oldalára.
Emiatt fogadta örökbe Mutnofretet és most ezért hívta meg
hosszú ideig tartó mulatozásra a retenui fejedelem másik leányát, a
kicsi Nefer–Itit is, aki még alig múlt tizenegy éves, A meztelen
igazság az, hogy a különböző vazallus fejedelmek és vezérek
gyermekeit túszként tartották Thébában. Ugyanakkor azonban
mindent megtettek, hogy az előkelő túszok vendégnek érezzék
magukat és jól elsajátítsák a fáraó udvarának nyelvét és szokásait.
Számos év elteltével, ha visszatértek hazájukba, a központi hatalom
leghívebb fenntartói lettek, érzéketlenek népük vágyai iránt, süketek
minden szóra, amely nem Thébából, a fáraó udvarából jött.
Néha az udvarnak több mint ezer ilyen ifjú vendége is volt. A
fáraó közülük válogatta ki fogadott fiait és leányait, úgy, amint azt a
birodalom érdeke megkívánta.
Mutnofret őfelségének éppen háromszáznyolcvanhetedik
örökbefogadottja volt. Ö is, akárcsak a többi háromszáznyolcvanhat
kegytestvére, mindössze egyszer látta isteni atyját, akkor, amikor
fényes ceremóniák közepette mellére ölelte, jelezvén ezáltal
örökbefogadási szándékát.
A többi túsz–gyermek és ifjú általában irigy szemmel nézte az
örökbefogadottak boldog seregét, mert a fáraó maga volt az isten. Így
fiai és leányai isten gyermekei voltak, s mint ilyenek, elvitathatatlan
részesei a mennyei örökkévalóságnak. Emellett férjhezadásukról,
kiházasítási költségeikről is a fáraók kincsestára gondoskodott.
 *
A retenui fejedelem, úgy látszik, már eldöntötte magában, hogy a
fáraóhoz hűséges marad. Lelkesítette a szép siker, amit nagyobbik
leánya elért. Alattvalói hűségének fitogtatására, de ugyanakkor
számításból is, most elküldte kisebbik leányát, Nefer–Itit, hadd
próbáljon szerencsét a nénje után ő is!
A két leánytestvérnek, atyjuk üzenete szerint, nagynénjüknél
kellett találkozniok. Mutnofret már megérkezett, de Nefer–Iti még
csak tíz–tizenöt nap múlva fog megjönni. Tudta ezt Mutnofret már az
elinduláskor, de azért sietett, mert sok beszélnivalója volt nénjével,
akit csak ritkán láthatott, és dűlőre akarta vinni az ügyet Kirkuf
hadnaggyal is.
Az udvar szemkápráztató forgatagában a kis királyleány úgy
gondolta, hogy Pá–jom alkalmas hely lesz ügyük elrendezésére. Ott
csak ketten lesznek a hadnaggyal. Ott a férfit, mint lepkék a
mécsvilágot, nem lebegik körül ölelésre csábító karok. Ott reá sem
ügyelhet éber szemekkel az őszülő Salumith úr. Salumith úr, a fáraó
nagytekintélyű belső embere és atyjának, a retenui fejedelemnek régi
harcostársa ...
Most pedig teltek a drága pá–jomi napok. Már kettő tűnt tova
belőlük és még csak nem is láthatta Kirkufot. A hadnagy Thébában
tett ígérete ellenére, mintha kerülte volna a leányt.
Igaz, Mutnofret azért nem töltötte haszontalanul az időt. Két nap,
két éjjel minden csöpp időt felhasznált arra, hogy nénjének
elpanaszolja bánatát. A kicsi, jókedélyű, kövérkés kormányzóné
pedig a könnyelműen jószívű emberek hirtelenségével megígérte,
hogy segíteni fog húga baján.
De hát a harmincéves asszony tizenöt éve volt a kormányzó
felesége. Tizenöt évig apja, a többi tizenöt éven keresztül ura
gondolkozott helyette. Harminc évet élt boldog, derűs
megelégedettségben, úgy, hogy állandóan csak kérdezett és
engedelmeskedett.
Talán most történt meg életében először, hogy tőle kérdeztek,
tőle vártak feleletet. Mi sem természetesebb, mint hogy a kérdést úgy
oldotta meg, ahogy eddig megszokta: elmondott mindent az urának
és tőle várt tanácsot.
 Ez pedig így történt:
Mutnofret érkezése utáni harmadik nap hajnalán a kormányzó
szellős tornácán reggelizett. Megkövetelte, hogy ilyenkor már
felesége is frissen mosdva, fésülködve ott üljön az asztalnál. Jó, ha a
szolgák, cselédek látják uraik serénységét, mert csak lusta úrnak rest
a háznépe!
A terjedelmes kormányzói palotában mindenütt ütemesen folyt a
munka, csak az az épületcsoport volt csendes, ahol Mutnofretet és
cselédeit szállásolták el.
Ezt az időt használta fel a kormányzóné arra, hogy tovább
kérdezze azt, amire magának kellett volna megfelelnie.
Előbb azonban szerette volna kipuhatolni, hogy vajon mi az ura
véleménye Kirkufról és családjáról:
– Sarkufát úr mintha elhidegült volna tőlünk az utóbbi időben.
Lám, fia is csak hivatalos jelentéstételre jelentkezett nálunk, pedig
rokonok volnánk...
– Kedves asszonyom, ne vedd rossznéven, de meg kell
igazítanom beszédedet. Kirkuf öcsém nem volt nálunk. Én csak arra
emlékszem, hogy a thébai hajó parancsoló hadnagya jelentéstételre
jelentkezett nálam, a pá–jomi kormányzónál. Mert nem mi, hanem én
vagyok a kormányzó ...
– Igaz, igaz – rebegte az asszony, mert megérezte, hogy az urát is
bántja Kirkuf viselkedése.
Szegény kicsi asszony, már el is döntötte magában, hogy inkább
hallgatni fog a Mutnofret dolgával. Nem akarta urát ingerelni
nemszeretem kérdésekkel. Néhány pillanatnyi szünet után azonban
éppen a kormányzó volt az, aki felvette az elejtett fonalat.
– Tegnap meglátogattam Sarkufát sógort. Már hetek óta csak
reggel, a hivatalos jelentésnél találkoztunk. Szolgálatban pedig
egyikünknek sem szokása családi dolgokról beszélgetni ...
– Bezzeg odahaza minálunk! Bátyám addig hozzá sem fog az
országos ügyekhez, amíg meg nem kérdezgeti mindegyik vezérét,
hogy mi történt a házuk táján. Nahrib vezérnek egyszer megellett a
kancája ...
Mutnofret szerencséjére a kormányzó hirtelen kézlegyintéssel
véget vetett a hazai emlékek áradatának:
 – Kedvesem, ne hasonlítsd Retenut a Két Országhoz! Amint
mondám – tért vissza a megkezdett beszélgetéshez a kormányzó –,
tegnap ebéd után meglátogattam a sógort. Gondoltam, ilyenkor
otthon találok mindenkit és szeme közé nézhetek az én drágalátos
öcsémnek. De csak Sarkufát sógor hűsölt egymaga a tornácon. Meg
sem kellett kérdeznem, panaszolta magától, hogy a fia soha sincs
otthon ...
– Fiatalembernél ez még nem nagy baj ... – szólt közbe hirtelen
az asszony.
– De nála baj! Mert nem jóban töri a fejét! Két egész napját itt, az
én könyvesházamban, annak a féleszű Asábnak a társaságában
töltötte. Utána féléjszakákat a kikötőben tekereg. Hajósokat válogat
valami nagy útra, amelyiknek, ha igaz, ő lesz a parancsoló
hadnagya ...
Ebben a pillanatban lent, a tornác előtt megjelent a kormányzó
öltöztető szolgája. Szótlanul állott, anélkül, hogy bár csak az első
lépcsőre tette volna a lábát.
A kormányzó kérdő pillantást vetett feléje. A szolga
válaszképpen hangtalanul igent biccentett, aztán ura intésére némán,
amint jött, távozott.
A kormányzó, mint a legtöbb ó–egyiptomi úr, környezetében
csak kivágott nyelvű rabszolgákat tartott. Ezek, minden parancsot
meghallottak, de szájuk mégsem nyílhatott árulásra ...
– Megparancsoltam, hogy nézzen egy kicsit Kirkuf után –
tájékoztatta feleségét a kormányzó. – Most érkezett meg az öcsénk
Asáb úrhoz. Biztos, megint estig próbálgatják, ha összeteszik a két
féleszüket, lesz–e belőle egy egész. Pedig harminckét éves korára
benőhetett volna már az öcsénk fejelágya ... De akármint is van,
eltökélt szándékom, hogy vitéz hadnagy uramat itthon fogom.
Nagyságos ura–apja már nem sokáig cipelheti a szolgálat súlyát, és
ha eljön az idő, rokon helyett rokont akarok látni a pá–jomi hajóraj
élén.
– Úgy, úgy – bólingatott helybenhagyóan a kicsi kövér asszony.
– Aztán jó volna hamarjában meg is házasítani a fiatal urat. Fészket
vert madár nem repül messzire!
 – Valóban, ez jó gondolat – bólintott a kormányzó, de látszott
rajta, hogy az esze már valahol másfelé jár. Most azonban már az
asszony tartotta a beszélgetést a megkezdett csapáson.
– Menyasszony is akadna, méghozzá olyan, amilyen nem terem
minden bokorban. Messze sem kell menni érte ... Közel van és maga
ajánlkozik ...
Ebben a pillanatban lent, a terasz legalsó lépcsőjén megjelent
Sarkufát úr tekintélyes alakja. Elérkezett a reggeli jelentés ideje és az
asztalt még nem szedték el, s az asszony is még ott volt. Hosszú évek
óta ilyesmi még sohasem fordult elő. Nem csoda, ha most
mindhárman zavarba jöttek, s úgy néztek egymásra, mintha
restellkednének valami miatt. Legelőbb a házigazda nyerte vissza
lélekjelenlétét:
– Üdvözöllek, kedves sógor! Éppen ma reggel mesélte a
feleségem, hogy odahaza náluk, a dimbes–dombos Retenuban bátyja
ura, a fejedelem, mielőtt országos ügyekről tárgyalna, előbb
házuknépének hogyléte felől kérdezi ki az urakat. Gondoltam, ma
reggel én is kipróbálhatom a retenui sógor szokását, ülj hát le, kedves
sógor!
A beszélgetés, tekintettel a szokatlan helyzetre, egy kicsit lassan,
akadozva indult meg. Amint azonban Kirkuf neve a szőnyegre került,
mindhárman kiöntötték szívüket és a kormányzó őszintén feltárta az
öreg parancsnok előtt, hogy fiát, a hadnagyot szemelte ki utódjául.
Sarkufát úr pedig kijelentette, hogy titkos vágyát találta ki a
kormányzó, mert ő maga is fiában szeretné látni hivatala örökösét.
Ezután került sor a kormányzóné házasítási tervére. Ment az is,
mint a karikacsapás. Az urak egyetértettek abban, hogy Kirkuf
hadnagyot fészekrakásra kell bírni. A retenui királylány személyét
pedig erre a célra elragadónak találták.
– Most már csak az a baj, hogy Mutnofretnek már van vőlegénye
– csicseregte az eddigi sikerektől fellelkesült kormányzóné. – El sem
képzelitek, nagyságos uraim, hogy kicsoda!
– No, csak no – szontyolodott el a kormányzó –, csak nem valami
vérrokonsága a fáraó őszentségének?
– Ó, nem – rázta meg fejét a kormányzóné és a szeme sarkában
csintalan fények jelezték, hogy mennyire mulattatja a férfiak
elképedése. – Mutnofret vőlegénye csak olyan magunkfajta szegény
halandó: úr is, írnok is. Volt lázadó, búj– dosó, királyok barátja,
fáraó ellensége, most megtartotta a királyok barátságát és
megszerezte a fáraóét is! No, ki az?
– Csak nem Salumith úr? – ugrott fel a helyéből elvörösödött
arccal a kormányzó.
– De bizony ő ... de bizony ő ... – kacagott csilingelő csengő
hangon az asszonyka. – Ugye uram, uracskám, milyen érdekes?
A kormányzó nem válaszolt semmit, csak fejebúbjáig vörösen
elkezdett fel s alá járkálni, de akkora léptekkel, mintha földet mért
volna a parasztoknak. Az egyenletesen hosszú lépésekből éppen
nyolc telt faltól falig. Legalábbis így számolta meg Sarkufát úr. Az
öreg hajós ugyanis nem értette, voltaképpen miért is fortyog a
sógora, s így őmaga nyugodtan szemlélte, ami körülötte történik.
– Sógor uram ... sógor uram ... – csóválgatta fejét a pá–jomi flotta
parancsnoka, s arcán a kövér, öreg urak csigavérű derűjével fordult a
kormányzó felé. – Ki lehet az a Salumith úr, meg nem foghatom,
csak azt látom, hogy neve mint a skorpió csípi nemes szívedet.
– Salumith úr?! – állt meg sógora előtt a kormányzó. – Salumith
úr az udvar széllelbélelt, legcsavarosabb eszű csalója és
szemfényvesztője. Tűrik, támogatják, a' fáraó barátjának nevezi, reá
bízta a könyvesházát csak azért, mert tokvonsittól a hittiták
mezsgyéjéig minden inci–finci fejedelmecskét ismer. Fiatal korában
tagja volt annak a bandának, amely őfelsége életére tört. Csak neki
sikerült megszöknie az ország határvédő harcosai elől. Piszkos kis
pásztorfejedelmek sátra táján bújkált. De többet nem bújtogatott
őfelsége ellen, mert megtudta, hogy Nebo herceget, aki a lázadás
vezére volt, őfelsége lenyakaztatta. Inkább szép leveleket írt a fáraó
udvarában lakozó barátainak és a kis pásztorkirálykák közül többet
őfelsége oldalára vezetett... Vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor
őfelsége kegyelmes ígéretekkel hazahívta, Salumith úr éppen a
hittiták mezsgyéjén, Retenuban időzött. Én voltam az, akit a fáraó
érte küldött... de írást is vittem, amelyben szövetséget ígértünk a
retenui fejedelemnek ... és azóta Salumith úr intézi őfelsége minden
ügyes–bajos dolgát ezekkel a kicsi urakkal. Ő az, aki tudja, ki kire
haragszik közülök, és úgy húzza a szálakat, hogy azok leginkább
eloltanák egymást egy kanál vízben. Így aztán csak hálásak lehetnek,
hogy őfelsége erős karja és persze Salumith úr csavarintos esze
megőrzi a békét közöttük ...
– Hát akkor Salumith úr nagyon hasznos ember! Miért haragszol
reá mégis? Mert ha jól látom, sógor uram, te neheztelsz a derék úrra
– szólt közbe Sarkufát úr.
– Igen, mert neki köszönhetem, hogy idefeneklettem Pá–jomba!
– Pá–jom nem rossz hely. Én már harminc esztendeje
elégedettebben élek itt, mint a legnagyobb úr őfelsége udvarában –
próbálta csitítani sógorát Sarkufát úr.
– Igen, de én már a kőbányák felügyelője voltam és feleségül
vettem őfelsége egyik legfontosabb szövetségesének testvérhúgát –
szólt vissza keményen a kormányzó. – Igaz, hogy a feleségemet
előbb neki ígérték, de aztán mégis én kaptam meg, mert akkor én
voltam közelebb őfelsége szívéhez ...
– És az enyémhez is – csivitelt közbe a felesége. De az ura
folytatta, mintha meg sem hallotta volna az asszony törlesz– kedését.
– Akkor Salumith úr jobbra–balra azt kezdte súgdosni, hogy egy
idegen király testvérhúga, ha egyszer már férjhez ment, nem jelent
semmi kezességet a békességre. Jobban tenné őfelsége, ha inkább a
retenui fejedelem leányát hívná meg az udvarába. Őfelsége fülébe
jutott ez a kígyónyelvű sziszegés. Így került Mutnofret a fáraó
palotájába, én pedig előbb az istenhátamögötti Kosirba, aztán, mivel
te már itt voltál sógor uram s az előző kormányzó magtalanul
meghalt, az ő helyébe ide. Most szeretné a tisztelt úr feltenni a
koronát tíz évi mesterkedésére. De én ezt a koncot elhúzom az orra
elől! Most, amikor a szagától már a nyál is összefutott a szájában!
Szeretné Salumith úr a királyleányt, a fáraó fogadott leányát, szépet,
gazdagot, fiatalt! De ebből nem eszik!
Az öreg flottaparancsnok sohasem hitte volna, hogy kormányzója
képes ilyen közönséges beszédre. Ö szegény, sohasem jutott el a
fáraó udvaráig, éppen ezért sokra tartott minden embert, aki valaha
őfelsége körül teljesített szolgálatot. Modort, viselkedést tőlük
igyekezett tanulni. így volt eddig sógorával is. Ezért jelentett számára
csalódást a kormányzó beszédmódja.
A pillanatnyi csendet a kormányzóné törte meg:
 – Korán keljen, aki Salumith úr előtt akar ébredni! Mert úgy
tudjátok meg, drága uraim, hogy őkelme már üzent is a bátyámnak
Mutnofretért. A karaván, amely Nefer–Itit hozza, hozni fogja bátyám
beleegyezését is a tervezett házasságba!
– Akkor ezt már nem lehet utolérni – csóválta meg a fejét
sajnálkozva Sarkufát úr.
– Lábbal nem sógor uram! Megpróbáljuk ésszel – válaszolta a
kormányzó kaján mosollyal a szája sarkában. – Az ország törvényei
szerint, aki hajadonnal erőszakoskodik, halállal lakol tettéért, vagy
feleségül veszi a leányt, akit bántalmazott. Igaz, ilyen esetben
szükséges, hogy a házasságba a leány is beleegyezzék, de gondolom,
Mutnofret majd meghozza ezt az áldozatot...
 VI. FEJEZET,
amelyből megtudjuk, hogy semmit sem érne az élet, ha nem mernénk
nagyot álmodni, s ha kell, életünket is íeláldozni
álmainkért.
Asáb úr nyelt egyet, aztán mély lélegzetvétel után sebes, éneklő
hangon olvasta tovább az írást:
„Punt ország, Tokvonsit, Khenthonefer és a többi ország
fejedelmei földre borulnak Makara királynő előtt és hódolnak neki;
meghajtott fővel viszik adományaikat arra a helyre, ahol őfelsége
tartózkodik, oly úton, amelyen még senki sem járt. Az összes népek
őfelsége jogara alá vannak vetve és Ámon–Rának, Théba urának
évenkénti adóra kötelesek, mert atyja, Ámon az összes népeket saruja
alá vetette. A puntföldi fejedelmek őfelségétől békét könyörögvén,
következőképpen szólottak: üdvözlégy két ország és a birodalom
úrnője, ó, Nap, aki sugárzol, mini aranykorong az égen!”
– Elég – legyintett dühösen Kirkuf. – Buta, zavaros mese ez is.
Lökd oda baloldalra a többi közé.
Az írnok egykedvűen engedelmeskedett. A félrelökött
papirusztekercs görögve hullott a nagy rakásba. Aztán keze az utolsó
tekercs után nyúlt:
„Pharmuti 25. napján, uralmának tizenkettedik évében kivonult
őfelsége Cáru városából, hogy birodalmának határait kibővítse.
Saruhen tariomány bentlakói és tőlük egészen az ország széléig
mindenki mozgalomban volt. Pakhon 4–én a király Gázában
ünnepelte megkoronáztatásának tizenharmadik évfordulóját. Innen
indult el 5–én seregével. Pakhon 16–án megérkezett Jehem vára elé.
Ekkor a király magához hívatta a katonai tanácsot és így szólt
hozzájuk: „Oly igaz, mint ahogy élek és Rá szeret, Ámon dicsér és az
én leheletem egészséget és erőt ad, oly igaz, hogy sem. Taanak felé,
sem pedig Zofta irányában nem vezetlek benneteket. Én az alunai
szoroson akarok menni, ahol csak ember ember mögött és ló ló
mögött mehet. Aki közületek követni nem akar, válasszon más utat,
de aki merészeli, az kövessen engem. Nem akarom, hogy az ellenség
azt gondolja, hogy én félelemből teszek kerülőutakat.
 Akkor a vezérek így feleltek: ,,Ámon–Rá életére, a két ország
trónjának urára, felségedet követjük bárhova, mint rabszolga az
urát”.
Pakhon 20–án reggel, újhold ünnepén őfelsége harci díszben
felszállott arany– és ezüstmívű kocsjára és kiadta parancsát a
csatarend elfoglalására. A sereg jobb szárnya a Khina pataktól
jobbra eső dombokra támaszkodott, a balszárny pedig Megiddo
északnyugati széléig terjedt.
Az ellenség azonban hanyatt–homlok menekült vissza Megiddoba
és a harctéren hagyta arannyal, ezüsttel díszített kocsijait a lovakkal
együtt. Közben a megiddoi helyőrség a kapukat már bezárta. Ezért a
menekülőket kötelekkel és kendőkkel húzták át a falon. Ha őfelsége
csapatai nem foglalkoztak volna annyit a zsákmánnyal, Megiddót
nyomban bevehették volna ...”
– Megálljunk, ó uram! – szakította meg a szinte szónoki
lendülettel olvasó írnokot Kirkuf. – Csak onnan olvasd, ahonnan szó
esik benne Punt országról.
– Ez az írás nem szól Punt országról. Arról a csodás
tartományról, sajnos, nincs ilyen bölcs, igaz írás, mint ez, amit most
olvasok.
– Akkor miért töltjük vele az időt – nézett nagyot a hadnagy.
– Azért, mert ezt a tekercset én írtam! Meg akartam neked
mutatni, hogy így is lehet eseményeket leírni. Ezt, ha ezer év múlva
olvassák is, tudni fogják, hogy őfelsége miként foglalta el Megiddót
és ...
– Egyszóval, itt van minden Punt országról? – szakította meg az
öntömjénezésbe kezdő írnokot Kirkuf.
– Ami van, mind itt van, uram – vonta fel sovány vállát Asáb úr.
– Az írnok baloldalán nagy halom papirusztekercs hevert, a
jobboldalán csak alig négy–öt szerénykedett. Kirkuf a nagyobbik
csomóra mutatott:
– Ezek csevegő, fecsegő mesék, amikre csak annyira lehet
támaszkodni, mint az ingó nádra ... Talán csak az igaz, hogy Punt
ország, ahol fűszer és arany, ezüst és mirha terem, mégiscsak létezik
valahol...
 – Ne haragudj, uram, ha megszakítom gondolkodásod fonalát –
szólt közbe élénken az írnok. – Ha egy sor írás sem beszélne róla, én
akkor is tudnám, hogy Punt országnak lennie kell valahol. Mert néha
a karavánok olyan ételízesítő füveket hoznak, amelyekről bizony
nem tudjuk, hogy hol teremnek. Avagy talán meg tudnád mondani,
honnan hozzák a mirhát, mert felénk csak tömjén terem.
Kirkuf egyre figyelmesebben hallgatta a tekintetes úr fejtegetését,
az pedig felvett egy tekercset a jobboldalról:
– Ládd uram, ez az Urdudu hajós írása. Majdnem száz
esztendővel ennekelőtte pontosan arra az útra indult, amelyre most te
készülődsz. Ő is a Veres–tengeren ereszkedett dél felé és állandóan a
jobbpart mentén hajózott. Majdnem két év után hazatért
dolgavégezetlen. A legdélibb pont, ahova eljutott, egy nagy foiyó,
amelynek fövényéből aranyat lehet kimosni. Ha odáig s vissza két
évig tart az út, akkor annak fele, még ha nagyon kedveznek is a
szelek, tíz hónap. Így hát hadnagy uram, az úton, amelyen
megindulsz, legalább tíz hónapi távolságra biztosan nincs Punt
ország... Nem attól félek én, hogy a bátorságod elfogy, vitéz hadnagy
uram, de az élelemmel baj lehet! Különösen a lisztfélékben lesz
hiány.
– Arra én már gondoltam – bólogatott aprókat a hadnagy. – Úgy
válogatom össze a hajósaimat, hogy legyen köztük nemcsak ács,
kovács, tímár, hanem vagy négy–öt paraszt is. Viszünk magunkkal
árpát. Ütközben majd szükség szerint vetünk és aratunk is. Mert úgy
vedd az eszedbe, tisztelt tekintetes uram, hogy én, mégha életem
végéig is kell majd hajóznom, vissza nem fordulok az útról, hanem
haladok előre őfelsége parancsa szerint mindhalálig!
Ebben a pillanatban egy kivágott nyelvű belső szolga lépett a
könyvesházba. A két meglepett úr előtt térdeire rakott kezekkel
mélyen meghajolt, aztán szertartásosan félrevonta a bejárat
függönyét.
Mutnofret a kormányzónéval és Sarkufát úr a kormányzóval úgy
vonultak be a könyvesházba, mint ahogy vezető emberek szoktak
fontos tanácskozásokon megjelenni. Csak a királyleány arca volt
pirosító nélkül is bíborpiros, mintha restellte volna, ami történik.
Ezzel szemben kicsi, kövér nagynénje arcán megelégedett derű
honolt. A két úr hivatali teendők közt közömbösre patinásodott
arcáról mit sem lehetett leolvasni.
Az írnok és a hadnagy, bár meglepte őket a nemvárt látogatás,
szertartásosan üdvözölték a nagytekintélyű belépőket.
– Örömömre szolgál – adta vissza az üdvözletet a kormányzó –,
hogy két ilyen kiváló urat láthatok szerény könyvesházamban közös
ügyben búzgólkodni. Tekintetes uramöcsémmel volna egypár családi
vonatkozású szavunk.
– Méltóságos urambátyám, számomra öröm minden pillanat, amit
nagyrabecsült társaságotokban tölthetek – bókolt a hadnagy és úgy
tett, mintha nem venné észre a gúnyos mosolyt, amely végigrándult a
kormányzó ajkán.
– Akár a lakóházba is átmehetünk, hogy itt ne zavarjuk ügyes–
bajos dolgainkkal Asáb tekintetes urat...
De nemcsak a kormányzó volt udvarias ember, az írnok is
ismerte a kötelességét. Mélyen meghajolt ura előtt.
– Méltóságos uram, ha nem vennétek rossznéven, inkább én
távoznék levegőzni egy kicsit, mert a hosszas olvasástól megfájdult a
fejem.
– Házam tornácán találsz frissítőket. Telepedj asztalom mellé és
szolgáltasd ki magad az én szolgáimmal.
– Úgy lészen uram – biccentett az írnok, mert megértette, hogy
nem meghívást, hanem parancsot kapott a várakozásra.
Mikor a család tagjai magukra maradtak, a kormányzó intésére
ki–ki helyet foglalt a székeken és a kerevet szélén. Kirkuf egy
alacsony, támla nélküli székre ült a szétszórt papirusztekercsek
mellé, szembe Mutnofrettel. Csak a kormányzó maradt állva. Hangja
olyan hűvös és szenvtelen volt, mintha hivatalnokai előtt tartományi
ügyekről beszélt volna.
– Egész családunk jövője és boldogulása függ attól, hogy most
miként döntünk. Különösen fiatal rokonaimhoz szólok: Szépséges
királyleány, Mutnofret! Vitézlő hadnagy uram, Kirkuf! Ne
feledkezzetek meg róla, hogy a sólyomszárnyú ifjúság hamar elrepül
s észre sem vesszük, már nyakunkra ül az ólomlábú vénség. Ki mint
vet, úgy arat. Amit az ifjú évek alatt vetettetek, azt fogjátok aratni,
amikor megvénültök ...
 A kormányzó ilyen és ehhez hasonló közmondásokkal és
jótanácsokkal fűszerezve adta elő házasítási tervét. Miután kifejtette
a megkötendő házasság minden előnyét, köntörfalazás nélkül azt is
elmondta, hogy az ország törvényeinek segítségével miként lehet
megelőzni Salumith úr leánykérő követeit. Mire beszéde vége felé
ért, Mutnofret lángvörös arccal, lesütött szemekkel hallgatta az
okszerűen kapcsolódó mondatokat.
Sarkufát úr majdnem minden kijelentés végén egy–egy nagyot
bólintott. Hadd lássa a fia, hogy ő is egyetért azzal, amit a
kormányzó mond.
Csak Kirkuf hallgatott fegyelmezett egykedvűséggel.
– Most pedig, mivel mindnyájan láthatjuk, hogy mit kell tennünk,
cselekedjük a jót, hogy ne bánjuk meg soha az elszalasztott alkalmat.
Mutnofret húgomnak távollevő atyja helyett én vagyok az atyja,
öcsémuram tiszteletre méltó atyjaura pedig áldását adja
mindkettőtökre. – (Sarkufát úr akkorát bólintott, mint talán életében
soha.) – Jöjjön hát az írnok, hadd jegyezze fel, ki mit ad a
házassághoz. Úu, eridj az írnokért – fordult a néma szolgához a
kormányzó.
A vágottnyelvű zajtalanul távozott. A kis gyülekezetre hirtelen
nagy várakozó csend szakadt.
Kirkuf arra gondolt, hogy az irdatlan messzeségekből, ahová
sorsa vetette, milyen olthatatlanul vágyott haza. Íme, most együtt van
a rokonaival mind, az apját sem kivéve. És mégis... soha senkiket
ilyen távoli idegeneknek nem érzett, mint ezt a négy embert. Nagyot
szippantott a könyvesház áporodott levegőjéből és olyan vágy fogta
el a tenger sós illata után, hogy egész belseje szinte fájt a
kimondhatatlan sóvárgásban. Hangja érdes volt, mint repedt üst
kongása, mikor megszólalt:
– Én nem házasodhatom meg. Engem más szolgálatra szántak a
halhatatlan istenek!
– A halhatatlan istenek parancsát atyád szájából tudhatod meg,
mert legfőbb parancs az, hogy „hajlítsd meg hátadat elöljáród előtt és
engedelmeskedj a te atyádnak” – kiáltotta a kormányzó és arcát
pirosítani kezdte a harag. Sarkufát úr nem szólt semmit, de bólintott
egy akkorát, amekkorát csak a nyaka engedte.
 Ebben a pillanatban lépte át a könyvesház küszöbét Asáb úr.
Nyomában zajtalanul, mint tulajdon árnyéka, Úu, a néma szolga
suhant.
Az írnok tisztes távolban megállott. Néma meghajlását senki sem
viszonozta. A pattanásig feszült csendet Kirkuf törte meg:
– Méltóságos urambátyám, te mondád, hogy hajlítsam meg
hátam elöljáróim előtt és engedelmeskedjem az én atyám
parancsának. Most én kérdezlek uram! Mit kell tennem akkor, ha az
én parancsolóim parancsolójától kapok parancsot és nem inkább
kell–e engedelmeskednem annak, aki atyámnak is atyja, mint
tulajdon vérszerinti apámnak?
– Anubra! – csapta össze elszörnyülködve a tenyerét Sarkufát úr.
– Fiam, te már kora reggel többet ittál az elégnél!
– Ne haragudj öcsémuram – csóválta meg fejét a kormányzó –,
én sem értem, hogy mit beszélsz!
– Nagytudású uram – fordult Kirkuf az írnok felé –, szíveskedj
elolvasni nekünk, amit ide írtak.
Azzal a hadnagy gyolcs ágyékkötője alól előhúzott egy kártyalap
nagyságú, keményre cserzett bőrtáblácskát. A tenyérnyi lapocska
mindkét oldalára vörössel, feketével kipingált, arannyal cifrázott
betűket sorakoztatott egy olyan írnok, aki nagyon értette a
mesterségét.
Asáb úr pedig szép hangos szóval olvasni kezdte a díszes sorok
értelmét.
„Én, Ámenhotep, Rá isten fia, a két ország ura, a birodalom
gyarapítója, akit szeret Maát, az igazság istene, mert erős karommal
fenntartom hatalmát mind a határokig, amíg jogarom fénye elér–,
ma, koronázásom utáni huszonötödik év Pásti havának 24–ik napján
hozzátok szólok, az egész néphez, és minden elöljáróhoz:
Megparancsoltam Kirkuf öt–hajó–hadnagynak, a pá–jomi
flottaparancsnok, Sarkufát fiának, aki a hajdani flottaparancsnok
Roant fia, hogy öt jól felszerelt hajójával, elégséges élelemmel és
bátor hajósokkal induljon meg dél felé, a Veres–tenger jobb partján
és addig haladjon előre, amíg csak el nem éri Punt országot. Onnan,
ahol drágakő, arany és fűszer terem, biztos hírt hozzon nekem. A
tartományokból, amelyekben megfordul, tanúbizonyságképpen
mindenféle dolgot, embert és asszonyt, állatot és különféle füveket
gyűjtsön, hogy szemünkkel győződhessünk meg útja igaz voltáról.
Ha pedig bátor hadnagyom, Kirkuf biztos hírt veszen Punt
országról, kapja meg Karnaktól lefelé, a két zátony– szigettől az
empfui csatornákig terjedő földeket, amelyek a magvaszakadt Rá–
Szekenen úr birtokai voltak és amelyeket mostan az Ámon isten
papjai kezelnek.
Parancsom teljesítésében Kirkuf hadnagyot senki meg ne
próbálja akadályozni, hanem inkább úgy segítse őt mindenben, mint
aki tudja, hogy az én akaratomból cselekszik.”
Asáb úr néma csendben tette le az asztalra a fáraó parancsát. A
kormányzó, aki tudta, hogy milyen nehéz egy ilyen íráshoz
hozzájutni, tisztelettel és némi csodálkozással fordult öccséhez:
– Öcsémuram, ne vedd rossznéven, de meg nem foghatom,
hogyan jutottál a fenséges parancs birtokába?
– Elmondhatom, uram – bólintott Kirkuf és a fáraó parancsát
gyolcs ágyékkötőjébe rejtette. – Én is azok közül való vagyok, akik
már évek óta forgatják szívükben a Punt országi utazás gondolatát.
Mikor aztán a teta–eni kalózok ellen őfelsége, a fiatal uralkodó
szeme láttára kitüntettem magam és örök időkre a „bátor” nevet
elnyertem, úgy gondoltam, elérkezett az idő, hogy kegyet kérjek én is
őfelségétől. Ezért hagytam ott a flottát és őfelsége, a fiatal úr
udvarába állottam bárkatisztnek. Nem a fényes, cifra hivatal
kecsegtette szívemet! Abban reménykedtem, hogy őfelsége
közelében hamarább teljesül szívem vágya: megkapom a hajókat és a
parancsot, hogy Punt országot felkutassam.
Kirkuf egy pillanatra megállott beszédében. A hirtelen csendben
hallani lehetett Sarkufát úr sóhaját, de a fia, mintha észre sem vette
volna, Mutnofret felé fordult és folytatta élete történetét:
– De az utolsó ítéletig várhattam volna abban a nagy
idegenségben, ami az udvarnál körülvett. Sorsom jobbrafordulását
neked köszönhetem, bájos kis rokon!
– Én akartam–e, hogy a világ végére hajózzál?! – nézett a
hadnagyra hüledezve Mutnofret.
– Ó nem! Én azt nem mondtam – rázta meg fejét Kirkuf és szeme
sarkában vidám fények csillantak, mint amikor acélpengére süt a nap.
– De, emlékezel szép kisasszonyom? Mikor ott, a nagy
ismeretlenségben felfedeztem, hogy szegről végről rokonok volnánk,
úgy szegődtem hozzád, mint egy falusi, aki az ismeretlen nagy
városban földire bukkan. Ami igaz, igaz, bár hozzád képest csak
szerény származású vagyok, mégsem restelltél engem. Talán már a
kelleténél is többet mutatkoztunk együtt. Itt–ott már a pletyka is
megindult rólunk. Egyszer aztán, éppen labdázni voltunk, amikor
félrehívott az a komoly, gőgös úr, aki addig még pillantására sem
méltatott. Kérdésére őszintén elmondtam a vágyat, amely szívemet
nyugtalanította. Akkor ő megígérte, hogy Mutnofret kedvéért,
akinek, úgy látszik, szeretett rokona vagyok, megszerzi számomra a
fáraó parancsát. Tőled tudtam meg, bájos rokon, hogy jótevőm a
fáraó barátja és Salumith úrnak hívják ...
– Ó, a kígyólelkű! ... – hördült fel a kormányzó lilaveres arccal,
mint akit a guta környékez.
Kicsi kövér felesége és Asáb úr ijedten karoltak belé két oldalról,
hogy a friss levegőre vezessék. Mutnofret percnyi habozás után
követte őket.
A könyvesházban nem maradt más csak az apa és fia. Az öreg
parancsnok a fiatal hadnagy elé lépett. Egymás szemébe néztek.
– Fiam! Őfelsége parancsa szent énelőttem. A világért sem
akarlak visszatartani! De vigyázz magadra, édes fiam! Ne menj, csak
olyan messze, ahonnan még lesz erőd hazatérni! öreg ember, régi
hajós vagyok. Hidd el nekem, Punt országa nincs! Csak
tengerészmese, álom a csodás tartomány ...
– De férfiálom, apám! – gyúlt ki rózsásra a hadnagy arca. – Mit
érne az élet, ha nem mernénk nagyot álmodni s ha kell, meghalni
álmainkért!
*
Kirkuf a retenui karaván érkezése előtt már útnak indult.
Harmincnégy keménykötésű férfi élén vágott neki a pusztaságnak.
Ennyi jól képzett hajóst adott a pá–jomi tartomány. Olyan férfiakat,
akikkel el lehet jutni akár a világ végére is!
Sarkufát úr a nagy folyóig kísérte fiát. Ott megölelte, megáldotta,
s úgy engedte útnak.
 Aztán az öreg úr visszatért a tóparti kis városba. Végigsétált
szépen gondozott kertjén. Belépett tisztára súrolt szobájába. Leült a
szoba közepére. Megtépte a ruháját és hamut szórt a fejére, mint aki
halottat gyászol.
Hétszer virradt meg anélkül, hogy valaki is ellenőrizte volna a
pá–jomi flottát és jelentette volna a kormányzónak, hogy minden a
legnagyobb rendben van. Mert hét nap, hét éjjel gyászolta öreg
Sarkufát úr a fiát, aki ugyan nem halt meg, de olyan útra indult,
ahonnan talán nincs többé visszatérés.
 II. KÖNY
Négy tenger hajósa
 VII. FEJEZET,
amelyben a tábortűz békéje először honol a „Röptében lelőtt madár”
kikötőjében.
Soha nem látott, tarkatollú madár szállott a kis keresztvitorlára.
Kirkuf a vezérhajó parancsnoki helyéről figyelte, miként billegeti
magát az ismeretlen látogató.
Hur–shu, a sötétbőrű tokvonsiti matróz kérdő pillantást vetett a
parancsnok felé. Kirkuf igent biccentett és a macska mozgású fiatal
férfi puha, zajtalan mozdulattal nyila után nyúlt.
Mindenki mozdulatlan csendben figyelte, amint a fürge, barna
kezek vesszőt tesznek az idegre. A nyíl íve lassan meggörbült, a
nyilas izmai egy pillanatig játékosan kígyóztak. A szem már
megtalálta a vessző halálthozó hegyén a tarkatollú célpontot. Egy
pillanatra az ember és fegyvere szoborrá merevült. Aztán elpattant a
húr.
Ebben a pillanatban, ki tudná, miért, a madár felröppent és a
nyílvessző a semmibe suhant.
Hur–shu bosszankodva dobta el fegyverét s jó vastag
trágársággal válaszolgatott pajtásai csipkelődésére. De azért egy
kicsit restellte a kudarcot. Nem is igen nézett a parancsnoki híd felé.
Inkább jó hangosan igyekezett megmagyarázni a többieknek, hogy
miért nem sikerült a vadászat. Hadd hallja a parancsnok, hogy nem
olyan ügyetlen legény ő, amilyennek most, a kudarc után tűnik.
Kirkuf hosszasan a madár után nézett. Maga sem tudta, miért,
szíve mélyén örült, hogy az ismeretlen föld első látogatója
megszabadult. Pedig hát szép, érdekes tollai voltak ... lehetett volna
velük hivalkodni otthon. Ilyen madarat senki sem látott a Nagy Folyó
mentében, de még a Vörös–tenger partján sem!
A madár néhány pillanat múlva eltűnt a jobb kéz felől zöldellő
szárazföld irányában. Kirkuf a menetirány felé fordult. Szemével a
kékfátyolos messzeségben alig arasznyinak látszó felderítő hajót
kereste.
Kedvező északi szél fújt immár negyedik napja és a kis flotta
szakadatlanul haladt előre délnek.
 Mikor négy nappal ezelőtt hajnalban vitorlát feszítettek, szívük
tele volt reménnyel, hogy nemsokára célhoz érnek. A kikötő,
amelyből kisiklottak, tele volt mindenféle nép hajóival és bárkáival.
A bábeli hangzavar minden nyelvén beszélő hajósok aranyat,
tömjént, mirhát, finom illatú fűszereket szállítottak és csereberéltek a
partmenti vásárhelyen.
Igaz, hogy Kirkuf észrevette; a hajók nem délről, hanem kelet
felől futottak be a kikötőbe. De ennek nem nagy jelentőséget
tulajdonított. Tapasztalatból tudta, hogy az Oir– és Vörös–tenger
kalmárai is megkerülik a kikötőket és egész más irányból érkeznek
be, mint ahonnan valójából jöttek. Ne tudhassa senki még az irányát
sem annak, ahol egyik vagy másik árucikket be lehet szerezni! Azt is
tudta Kirkuf, hogy amikor távolságok felől kérdezik a hajós vagy
karavános kalmárt, még az ötödrészét sem szabad elhinni annak, amit
mond. Ezért csak nevette a sopánkodó árusokat, akik azt
bizonyítgatták, hogy a mirha azért olyan drága, mert 1001 nap és
1001 éjszaka hozzák szárazon és vizén, élet–halálveszedelem között.
Annyit ugyan megtudott, hogy ettől a helytől napkeletre vagy 6–
8 napi hajóútra van egy Sokotra nevű sziget. Azon még gazdagabb
kikötők vannak. Oda még távolabbi napkeletről hozzák a ritka árut.
De ezt a napkeletet, ezt nem hitte ... Ő délre kereste a mesés
országot! Ha az Oir–tenger hajósai hazudnak, miért ne hazudnának
ezek a kalmárok is?
Ráadásul voltak olyanok, akik Punt kikötőjének nevezték ezt a
helyet s Punt országnak a mögötte elterülő földet. Igaz, hogy ezek
inkább a Kirkuf földijei voltak, s a fáraó hadnagya tudta, mennyi
hitelt adhat a szavuknak. De azért mégiscsak költözött szíve
csücskébe egy pici reményke: hátha nincs is olyan irgalmatlan
messze az igazi Punt ország, az arany, mirha és fűszerneműk hazája.
Ilyenféleképpen gondolkozhattak a legények is, mert szilaj
jókedvvel vonták fel a vitorlákat s hagyták el a bábeli zűrzavar
kikötőjét.
Jó félnapig keletnek hajóztak. Mindenütt a partok mentén
haladtak. Aztán megkerültek egy homoksziklás földfokot s útjuk
hirtelen délnek fordult. A sivár, homokos partmentét először bokros,
cserjés, majd haragoszöld színű erdős részletek váltották fel.
 Amíg keletnek vitt az útjuk, lépten–nyomon találkoztak kisebb–
nagyobb karavánokkal, de mióta délnek kanyarodtak, immár
harmadik napja, sem a vizén, sem a szárazon embernek még hírét
sem látták.
Jobbra tőlük emberkéz nem bántotta, öböltelen, haragoszöld,
erdős part. Balra az éggel találkozó végtelen tenger és előttük a
feneketlen ismeretlenség ...
Kirkuf parancsot adott a felderítő bárkának, hogy estére
kikötőhelyet keressen. Egy kicsit a szeme közé akart nézni az
embereinek. Hátha a csüggedés erőt vett szívükön. Erősíteni,
bátorítani akarta őket.
A mellvédnek dőlve bosszúsan szemlélte az átkozott partokat,
amelyeket sehol egy tenyérnyi öböl sem csipkézett. Bár csak egy
akkora kis öblöcske volna, ahol öt hajójával meghúzódhatna!
Talán most! A felderítő hajó közelebb húzódott a parthoz s
nemsokára keresztbe állott. Kikötőhelyre lelt s most várja társait.
A partig érő erdőségek árnyéka már hosszan belenyúlt az alig
fodrozódó tenger tükrébe, mikor a négy hajó utolérte a veszteglő
bárkát. Ott, ahol a kis naszád ringatózott, egy folyócska ömlött a
tengerbe. Torkolata éppen eléggé téres volt ahhoz, hogy az öt hajó
kiköthessen benne, s a vize is elég mély.
Először a kis felderítő naszád, a ,,Khepe–Rá”, vagyis „Rá isten
bogárkája” evezett fel lassan, óvatosan a folyó torkolatán. Azt
követte egy karcsú, gyorsjáratú hajó, a „Khonsu–nu–mu”, a „Vízi–
futó”.
A „Khonsu–nu–mu” után húzott a büszke, szépvonalú vezérhajó:
a „Szibu–en száh”, a „Déli–csillag”. Mögötte nehéz vasalású, zömök
harci bárka következett, a „Cézer–meseh”, az „Erős krokodil”. Jaj
volt annak a hajónak, amelyiknek az oldalába lódult az „Erős
krokodil” vas orra! Mert a „Krokodil” igazi rombolónak épült. Ebből
a fajtából még a fáraó flottái is csak kevéssel dicsekedhettek.
Végül az „Erős krokodil” után becammogott a „Nehet–nu–mu”, a
„Vízi óriás” is. Ezt a nagy, durvaácsolású szállító hajót
tulajdonképpen amolyan úszó raktár–félének használta Kirkuf.
Kötéllel a derekán minden hajóból egy matróz ugrott a vízbe és
úszott ki a partra. A kötelet mindegyik egy–egy jó vastag törzsű
fához erősítette. A hajókat ily módon a szó szoros értelmében
„kikötötték” a fáraó hajósai.
A kipányvázott hajókon egy–egy őrtálló tengerészen kívül senki
sem maradt. Az is ott bóbiskolt a hajó orrában, miután megunta a
parton folyó vidám élet szemlélését. De mire is ügyelt volna? Az idő
csendes volt és a parton táborozó bajtársak vigyáztak, hogy meg ne
lazuljon a pányva kötése.
Kirkuf csendben félrehúzódott és egy deréknyi vastag fának dőlt.
Onnan szemlélte az eléje táruló vidám képet: A legényeik sebtében
gallyat gyűjtöttek s akkora tüzet raktak, hogy majdnem a fák
koronájáig ért a lángja. A folyó mentén, a kikötési helytől kicsit
fennebb, néhányan halászni kezdtek s nemsokára gazdag
zsákmánnyal tértek meg társaikhoz, mert a folyó bővelkedett
halakban.
Hur–shu, a sötétbőrű nyilász fegyverével a vállán a fák közé
osont s nemsokára a sűrűn nőtt törzsek elrejtették settenkedő alakját.
Kirkuf elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy a fiú biztosan a
délutáni csorbát megy kiköszörülni.
Mióta partra szálltak, a vezér szívébe visszatért a nyugalom.
Látta, hogy embereitől távol áll minden csüggedés, s tudta, hogy ez
fontosabb, mint a hajók bordázaténak ereje és vitorláinak sebessége.
Nemsokára a parazsansült hal kellemes, ínycsiklandó illata csapta
meg Kirkuf orrát. Bába karcsú, fiús alakja kivállott a tűz körüli
csoportosulásból. A fiú Kirkuf felé tartott.
– Te nem jössz közénk, uram?
– Dehogynem, fiam! A halat én is szeretem.
– Akkor jer, uram, mert szép zöld lapilevélre félretettem
számodra egyet. Kár volna, ha meghűlne!
A vezérnek jólesett a fiatal pá–jomi hajós ragaszkodása.
Könnyedén átölelte a fiú vállát s így indultak a tábortűz felé.
– No, Bába, hogy telt a négy napi szakadatlan hajókázás?
– Ó, uram, pompásan! Most már igazi tengeri hajósnak érzem
magamat!
– De azért jólesett kikötni, ugye? – incselkedett Kirkuf.
 – Én nem bántam volna, ha akár száz nap, száz éjjel se szállunk
partra – lelkesedett a fiú. – Csakhogy azt nem lehet – tette hozzá
csendesen.
– Miért ne lehetne – kérdezte a vezér, mintha maga is nem tudta
volna elég jól.
– Ó, uram, hiszen tudhatod, a hajókon, ha este lepihenünk, még
jól ki sem nyújtózkodhatni és tüzet sem rakhatni, hogy valami
meleget ehessünk.
– Te most ugye a „Krokodilon” szolgálsz – kérdezte Kirkuf.
Bába bólintott.
– Akkor a tegnap már nagyon szidtatok engem, ugye, hogy már
negyedik napja cipellek benneteket pihenő nélkül.
– Ó, dehogy uram – rázta meg fejét Bába. – Ellenkezőleg! Azt
mondtuk, helyesen teszed, ha az északi szelet egy pillanatra sem
hagyod hiába fújni. Meg aztán Nabunézer, a hajó parancsolója mind
csak biztatott, jó ha sietünk, mert nemsokára elérjük Punt országot s
akkor olyan gazdagok leszünk, hogy mindenkinek palotája lesz meg
szolgája, asszonya, ágyasa, amennyit akar!
– Hm – vonta össze rosszkedvűen a szemöldökét Kirkuf –, s
hátha Punt ország valahol a világ peremén van? Mi lesz akkor?
– Én, uram, addig követlek, amíg parancsolod, s ne félj, a pá–
jomiak nem hagynak cserben soha!
Kirkuf nem szólt semmit. A tűzhöz értek. A vezér leült s a vidám
társaságban egymaga komolyan, elgondolkozva, úgy fogyasztotta el
vacsoráját, hogy ízét sem érezte a halnak.
Nabunézer, a „Krokodil” köpcös, vállas parancsolója ott ült nem
messze a tűztől, és már a második nagy halat falta hatalmas
étvággval. A kövér, puha hús fényesre mázolta vastag, piros ajkait.
Kirkuf hosszan elgondolkozva nézte a mohón habzsoló embert.
Látta világos arcbőrét és sötét, csigásfürtű szakállát, nagy, fekete,
mandulavágású szemeit, amelyek mindig megkülönböztették
Nabunézert a Nagy Folyó menti nép fiaitól. Mert a „Krokodil”
parancsolója valahonnan a két folyó mentéről került a Vörös–tenger
vidékére. Annak a két folyónak a mentéről, amelyek visszafelé
folynak, nem délről északnak, mint a fáraó országának anyja: a Nagy
Folyó.
 Annak idején, amikor Kirkuf Pá–jomból a tengeri flottához
került, Nabunézer már kormányos volt. Mindenki jó hajósnak és
vakmerő katonának ismerte, de kegyetlen volt, ha győztek, kapzsi az
osztozkodásnál, ha zsákmányoltak, és olyan babonás, hogy még a
letiport városok isteneinek is áldozott a népüktől rabolt javakból.
Kirkuf elfogadta vállalkozását a nagy útra, mert a „Krokodil”
parancsolója volt. Erre az erős hajóra pedig tudta, hogy szüksége
lehet az ezer veszélyt rejtő ismeretlenségben. Jobban szerette volna
ugyan a „Krokodilt” Nabunézer nélkül, de hát nem lehetett. A
parancsnoknak joga van hajójához és semmi ok nem volt arra, hogy e
jogtól megfosszák. Így került a „Krokodillal” együtt Nabunézer is a
vállalkozók közé. Kirkuf jól ismerte a messzeföldi parancsnok
minden hibáját, s erényeit is. Elhatározta, hogy még ma este szóvá
teszi, amit Bábától hallott. Jó az ilyesminek elejét venni idejében,
mert gyakran a hajóslázadások oka éppen az, hogy az embereket
mesés ígéretekkel biztatják s a végén, amikor a vállalkozás nem úgy
üt ki, ahogy a kecsegtetések szóltak, kész a baj ...
– Hahó uram! Min gondolkozol, hogy még lépteim zaját sem
hallod?!
Kirkuf összerezzent a váratlan hangra s hirtelen megfordult. Hur–
shu, a nyilász állott mögötte. Arcán széles mosoly, vállán a fegyvere
s kezében ernyedten elnyílt szárnyú madár teteme.
– Ugye ez volt az, uram? – kérdezte diadalmas hangon a vadász
és a madarat a hadnagy felé nyújtotta.
Kirkuf kézbe vette a zsákmányt. Látta, hogy Hur–shu egy éppen
olyan tarka tollú madarat lőtt, mint amilyen ma délelőtt az árbocon
tollászkodott.
– Ügyes fiú vagy, Hur–shu – dicsérte jókedvűen kipirult arcú
vadászát a hadnagy. – Hogy sikerült?
– Látod azt a nagy fát ott, az erdőszélen?
Kirkuf bólintott.
– Ott, azon a kiálló ágon mihelyest partra szállottunk, csak
megláttam őkelmét. Na, a rosszak borzolják fel a tolladat, gondoltam
magamban. Egyszer csúffá tettél, de még egyszer nem fogsz! A
fához lopakodom, de nesztelenül ám, mint egy macska.
 – Ehhez értesz – mosolyodott el Kirkuf. – Az imént is, hogy
mellettem termettél, észre sem vettem.
– Tokvonsiti gyerek vagyok én, uram! Még a nagyapám
nagyapjának a nagyapja is vadász volt. Csak én fajzottam el a
tengerre ... Hát, amint mondám, mint a macska osontam a fához. Az
enyém vagy, gondoltam s rácéloztam nagy hirtelenjében. De a
madár, mintha csak a rosszak súgták volna neki, huss! tovább repült
vagy három fával arrébb, be az erdő felé. Ez így ment, fáról fára,
mióta csak partra szállottunk. Már vagy századszor röppent fel a
nyílhegyre való, mikor megmérgelődtem s vaktában ráhúztam.
Éppeg a begyét találtam. Lebukott, mint egy kődarab. Kikotortam a
bokrok közül, ahová esett, s megindultam visszafelé. Volt eszem!
Kergetőzés közben, ahol csak elmentem, meg–megtördeltem egy–
egy kiálló vesszőt. Most ezek a jelek vezettek vissza a tűzhöz, mert
az erdő errefelé nagyon sűrű ám, uram!
– Derék legény vagy, barátom – csapott Kirkuf a matróz vállára.
Aztán a tűz körül ülők felé fordult: – Hé fiúk! Tudjátok min
gondolkoztam?! hogyan is nevezzük el ezt a helyet, ahol először
partra szállottunk? S most jön Hur–shu s hozza ezt a madarat.
Méghozzá röptében szedte le! Legyen e part neve a Hur–shu
dicsőségére s a tarkatollú madár emlékére a „Röptében lelőtt madár
kikötője”.
– Éljen, éljen! – kiáltozták az emberek s a szerencsés vadászt
vállukra kapták, úgy hordozták meg a zsarátnokába omlott tábortűz
körül.
Aztán leültették a tűz közelébe s a vacsora maradékából a legjobb
falatokat nagy zöld lapi–leveleken eléje rakták. A fiú pedig nyakalt
derekasan, mert éhes volt, mint a farkas.
Az öt hajó legénysége nemsokára danolászni kezdett s a parázsló
tűz körül pajkos és komoly dolgokról mesélgettek. Idézgették a hátuk
mögött maradt földek emlékét, hogy szívük megerősödjék a jövő
reménységében és hitében.
Talán amióta ember él a földön, a tábortüzek békéje először
honolt a „Röptében lelőtt madár kikötőjében”.
 VIII. FEJEZET,
amelyből kiderül, hogv milyen is a világ képe, és a vér elválik a
víztől, de Kirkuf úgy gondolja, hogy ez így is jól van.
– Ej, a rosszak tudják, hol a világ vége – vonta meg vállát egy
csúnya, szörnyű sebhelyes arcú tengerész. – Én csak Ámondó
vagyok, hogy sok hajóssal beszéltem már életemben. Magam is már
ide s tova huszonöt kemény éve járom a tengereket, de olyan embert
még nem hallottam, aki bár messziről látta volna a nagy világ szélét.
Akárkit kérdeztem, mind csak azt mondta, hogy amíg a szemmel
látni lehet, mindenütt ég van, meg föld, meg tenger ...
– Akkor mi, ha eltévesztettük az utat, mehetünk, amíg csak
élünk. Soha nem lesz vége a hajózásnak – folytatta a megkezdett
gondolatot egy fiatal pá–jomi matróz.
– Nem kell megrettenni – legyintett Nabunézer –, ahol jöttünk,
ott menni is lehet.
– Csakhogy mi nem megyünk! Visszafelé soha nem megyünk!
Vagy Punt ország, vagy a világ vége! – csattant keményet Kirkuf
hangja, mert sehogy sem volt ínyére az ilyen fajta beszéd.
– Igen uram, vagy Punt ország, vagy a világ vége – bólintott
készségesen Nábunézer. – Hiába mondja ez a vágott pofájú lidérc, én
biztosan tudom, hogy a világnak van ám vége, mert én láttam a világ
képét!
– Ohó, hajóhadnagy uram – rikkantott közbe megsértődötten a
sebhelyes arcú –, akkor te olyasmit láttál, amit senki közülünk. S
hisszük, ha akarjuk, amit beszélsz.
– Nem azért mondtam, hogy hignyétek. Hisztek, amit hisztek, de
én láttam, amit láttam – vonta meg egykedvűen a vállát a ,,Krokodil”
hadnagya.
– Magam is kíváncsi volnék, hogy milyen a világ képe – szólt
Kirkuf komolyan s arcán látszott, hogy igen érdekli a kérdés.
– A te kedvedért, vezérem, de igazán csak a te kedvedért
elmondom – engesztelődött ki az idegen származású hadnagy. Aztán
hosszan bámult a hamvasan hunyorgó zsarátnok közepébe.
Elgondolkozva simogatta csigákban omló szakállát és mesélni
kezdett:
 – Sokan tudják közületek, hogy én a Két Országtól, a Nagy
Folyótól és a Vörös–tengertől messze keletre eső földön születtem.
Az én népem is hatalmas nép. Erős királyok uralkodnak felette ...
Nálunk is vannak nagy városok, mint amilyen Théba vagy Manofri a
Nagy Folyó mentén. Csakhogy az én népem országát két folyó mossa
és azok éppen szemben folynának a Nagy Folyóval... Még
emlékszem három nagy városra: Ninivére, Urra, és Babylonra ...
Mert apámnak három–négy nagy hajója volt. Azzal gabonát, halat s
gyümölcsöt szállítottunk a városokba. Jól éltünk, mert bárka kevés
volt, jó hajós még kevesebb, de fuvar sok adódott...
– Ne dicsekedj, hadnagy uram – szólt közbe bosszúsan a
vágottképű. – A világ képéről beszélj! Nagyságos vezér urunk arra
kíváncsi, nem tiszteletre méltó atyád teknőire ...
– Ha nem esik jól a fülednek, amit mondok, eridj aludni. A
manók tegyenek nyilallást a fültövedbe! – szitkozódott bosszúsan a
messzeföldi, mert bántotta, hogy emlékeiben zavarják.
– Hamarább fordul fel a te gyomrod, ha majd háborog a tenger –
csípett vissza jókedvűen a vágottképű.
– Csend legyen! – parancsolta Kirkuf. – Beszélj, Nabunézer, de a
világ képéről, mert úgy ígérted.
– Sze' arról akartam uram! Éppen arról, mikor ez a majompofa
közbelefetyelt.
A vágottképű szó nélkül lenyelte a galuskát, mert eszébe
jutott a vezér parancsa. Csak a szeme villogott a mesélőre
hitetlenül, kihívóan.
Nabunézer pedig folytatta ott, ahol félbeszakították:
– Olyan tizennégy esztendős lehettem. Éppen Ur városa mellett
hajóztunk. A hűvösebb idő már múltán volt. A nappalok egyre
nyúltak. A parasztok készülődtek, hogy megkezdjék a mezei munkát.
Új év közeledett. Egyszer csak odajön hozzám az apám. Karján egy
könnyű gyolcs ruha, kezében egy új saru meg cifra, csatos öv s azt
mondja: „Vedd fel ezeket Nabunézer, hadd lám, hogy festesz benne”.
Na, nekem sem kellett kétszer mondani, örültem a szép ruhának ...
– Majom voltál már akkor is – szólt közbe csendesen a
vágottképű, de azért úgy, hogy mindenki meghallja. A kuncogás,
nevetgélés újra kezdődött, de Kirkuf kemény pillantása csendet
teremtett. Nabunézer pedig folytatta:
– Mikor magamra vettem a szép új ruhát, apám élölről, hátulról
megnézett rajtam mindent, aztán így szólt: „No, Nabunézer, mától
kezdve ember–számba mész. Holnap bemegyünk a városba és
megünnepeljük az újesztendőt.” örültem én annak, amit apám
mondott. De hogyne örültem volna, mikor már gyermekkorom óta
annyi nagyszerűt hallottam az uri újévi ünnepekről!
Nabunézer elgondolkozva nyúlt egy fakupa után és mohón ivott
néhány kortyot a vizes borból, amit a partraszállás örömére osztatott
Kirkuf. Szomjazott a zsíros sülthal a messzeföldi hajós gyomrában.
Mert ezelőtt több mint harminc évszázaddal is csak olyan volt az
emberi gyomor, mint manapság. Legfennebb kevesebb okát tudták
adni, ha fájt vagy elromlott.
A jóleső kortyok után keze fejével megtörülgette bajuszát és ajka
körül a sűrű, sötét csigákba bodorított szakállát, végignézett a
csendben figyelő arcokon s aztán folytatta:
– Szó, ami szó, az uri újévi ünnepek megérdemelték nagy
hírüket, mert különbek voltak mindannál, amit csak kibeszélni
emberi nyelv képes volna ... Volt ott a város közepében egy nagy,
lépcsőzetesen épült templom, de olyan magas volt, hogy ...
– A manofrii nagy piramis hónaljáig sem ért – vágott közbe
rosszmájúan a vágottképű legény. Az egyiptomiak ízes nevetéssel
jutalmazták a közbeszólót, mert jólesett szívüknek, hogy ilyen
csattanósan védelmezte azt, ami mégiscsak hazai...
– Én jobban tudom, hogy mit érnek a két birodalom palotái és
piramisai és templomai, mert én sok földet bejártam s azoknál
mindenütt csak hitványabbat láttam – vonult vissza az egyiptomiak
hiúságát legyezgetve az idegenföldi hadnagy –, de elhiggyétek
nekem, hogy az a tiszta fekete kőből épült nagy templom sem
öklömjankó! Úgy is hívják azt, hogy Ziguráth hegye. Pedig felénk,
vagyis inkább tőlünk nem messze, akkora hegyek vannak, hogy a
felhők is csak az ormaik alatt gomolyognak. Akkora hegyek sehol a
világon nincsenek tán... A fekete Ziguráth minden lépcsője egy–egy
emelet s minden emelete egy–egy templom és mindenikben papok
imádják a város és az ország nagy istenét: Nánnárt. A templom
legtetejében kék skófium sátor alatt lakik Nánnár isten felesége, a
földi asszony. Hozzája száll le éjszakánként Nánnár isten. A földi
asszony pedig, akit az ország legelőkelőbb, legszebb leányaiból
választanak, ott fenn fiat fogan Nánnár istentől. Az isten fiaiból
lesznek majd Nánnár isten papjai, akik amíg élnek dicsőítik nemző
atyjukat...
– S ott fenn ki vigyáz, ki táplálja az isten feleségét? – kérdezte
egy öreg kormányos, aki mindig fején szokta találni a szeget.
– Mindennap és minden éjjel egy–egy fiatal, testi hibák nélküli
pap szolgál neki az isten dicsőségére – válaszolta áhítattal a
messzeföldi.
– Akkor nem nagy fáradságába kerülhet Nánnár istennek egy
templomra való istenfiókát nemzenie – válaszolta komoly arccal, de
hamisan kacagó szemekkel a kormányos.
A zsarátnok világította körön túl, ahová a sötétség miatt már nem
lehetett látni, ismét végighullámzott a nevetés. Nabunézer bosszúsan
pillogott alig látható társaira.
– Ej, a rosszak hordjanak el benneteket! Mit tudom én, hogy van!
Nem vigyáztam én még soha az isten feleségét! De ha ti csak
röhögtök rajtam, én elhallgatok. Beszéljen nektek Számás, a Marduk
isten néma szolgája!
– Az igaz beszéd sohase bántson – emelte fel ujját Kirkuf. –
Inkább beszélj már s mondd el végre, milyen tehát a világ képe.
– Oda akarok kilyukadni – bólintott készségesen Nabunézer. –
Csak hagyjanak ezek a röhögő szamarak.
Azzal a „Krokodil” hadnagya ismét kortyolt egy nagyot a
fakupából s mesélt tovább:
– Mikorra mi apámmal a városba értünk, már tenger nép volt az
utcán, a tereken, a templomokban s mindenütt az égvilágon. Pedig mi
is korán keltünk és siettünk aznap, hogy jó helyről láthassuk az isten
halálát...
– Hát az a Nána ... vagy izé ... Nannát isten meg szokott halni? –
kérdezte egy csodálkozó hang a sötétből.
– Az meg – bólintott Nabunézer komolyan. – De fel is támad és
azt láthatja mindenki. Úgy ám! Csak a nyelvedre vigyázz, mert se
nem Nána, se nem Nannát, hanem Nánnár...
 – Egykutya – dörmögte az öreg kormányos és úgy erőlködött,
még az arca is félre ferdült belé, hogy valahogy megvakarhassa bal
kezével a jobb lapockája közepét.
Nabunézer úgy tett, mint aki nem hallotta a közbedörmögést.
– Én egy falpárkányra kapaszkodtam, apám tartotta a lábomat...
jól láthattam mindent... Láttam, amint a Ninive felöli kapun, fehér
szamár hátán, arany álorcával a fején jött Nánnár isten. Nem volt a
kezében semmi más, csak egy virágzó, zöld ág, de azért mindenki
leborult előtte... és az összesereglett sokaság szórta eléje a zöld ágat s
a virágot... A módosabbak köpenyeiket terítették eléje, hogy ne
kelljen porba lépnie az isten szamarának.
Nabunézer a közvetlen élmény erejétől és a gyermekkori emlék
melegétől fűtött hangon mesélt... Mindenkit megfogott az isteni
színjáték története. A kételkedők is tágranyílt szemmel hallgatták,
mint egykor kisded korukban anyjuk ajkáról a regélő szót.
– A király, a főpap és a vezérek azonban megijedtek tőle, mert
attól féltek, hogy a nép hozzá pártol s akkor elvesztik hatalmukat.
Ezért, mikor Nánnár isten a város közepére ért, a király harcosai és
palotájának őrei reárohantak, elfogták, kezét megbékózták és gvalog
hajtották a Ziguráth hegye alá. Ott ítéletet mondtak felette. A nép
azonban fellázadt és megfenyegette a hatalmasokat, még a királyt is.
Erre őfelsége is megijedt, és két gonosztevőt vezettetett elő és
kérdezte a népet, hogy melyiket engedje szabadon. A nép pedig
kiáltozta: ,,a fehéret, uram, a fehéret”, vagy ,,a feketét, uram, a
feketét”. Mert, hogy szavamat ne vétsem, a két gonosztevő két
disznó volt. Az egyikre fekete, a másikra fehér emberi álarcot
tettek... Aztán amelyik tábor nagyobbat kiáltott, az a színű disznó
menekült meg. A másikat levágták és álarcos fejét kiszegezték a
Ninive felőli városkapura, ahol az isten bevonult. Ez a gonosztevő
kísérte el Nánnár istent a túlvilágra, merthogy őt is odaszegezték a
disznó feje mellé a kapura. Persze nem az igazi embert, hanem
szalmából készült mását... Csak az arany álarc volt igazi...
Nabunézer pillanatnyi szünetet tartott s egy gyors, picike korttyal
nedvesítette meg kiszáradt torkát:
– Estére az isten meghalt s akkor levették a város kapujáról.
Sziklasírba helyezték s nagy követ gurítottak rája, hogy valahogy ki
ne szabadulhasson... Még két fegyveres palotaőrt is állíttatott oda a
király, hogy jól megőrizzék Nánnár isten holttestét... A városban
pedig nagy lett a szomorúság. Az emberek és asszonyok fehér
gyászruhát öltöttek és úgy siratták a meghalt istent. De azért közben
mindenki készült a feltámadás örömünnepére. A férfiak bárányt,
tulkot vágtak, bort fejtettek nagy bőrtömlőkben és mézet kevertek
hozzá, mert arra mifelénk asszony, ember egyformán szereti a
részegítő édes italokat. Az asszonyok pedig sütöttek, hogy legyen az
ünnepek alatt hideg hús és mézes pogácsa bőven. Még a város falain
túl lakó mindenféle rongy népek is tisztára súrolták kulipintvóikat...
Harmadnap hajnalban az isten felesége, a gyönyörűséges földi
asszony felkelt kék sátrából, amely ott leng fenn, a Ziguráth
hegyének csúcsán, és leszállott onnan a földre. Fehér gyászfátylakba
burkoltan, kisírt szemmel, a sokaságtól kísérve elment a sziklasírhoz.
Ott, annak a mélyén kellett volna feküdnie az aranyálarcos
szalmabábunak. De mire Nánnár földi asszonya odaért, a nagy sziklát
félrehengergette valami isteni erő s lent a sír mélye üres volt... Aztán
nemsokára az üreg feletti sziklán megjelent Nánnár isten, szép
ünnepi díszben, aranyálorcával s hangos szóval kiáltott a néphez,
hocry mindenki hallja az isten feltámadását. Akkor, akik hallották a
feltámadt isten hangját, szertefutnak a városban és minden
szembejövőt így köszöntenek: „Nánnár feltámadott”! Amire illik azt
válaszolni: „Bizony feltámadott”! Akkor aztán megindul az eszem–
iszom, dínomdánom ... foly a bor és szól a muzsika ... és három nap,
három éjjel minden leány és minden asszony szabad, maga választja
meg párját Ziguráth templomában... Mert a feltámadás napja az újév
nanja az én távoli hazámban...
Nabunézer elhallgatott s merengve bámult az alig hunyorgó
zsarátnok közepébe. Félig lehunyt szeméből látni lehetett, hogy lelke
a fiatalkori emlékek hímes mezejét járja. Talán arra az első asszonyra
gondol, akivel a feltámadás napján találkozott a Ziguráth hegyének
oszlopos áldozati csarnokaiban ...
– Hanem a világ képéről megfeledkeztél, hadnagy uram –
figyelmeztette halkan Kirkuf a messzeföldi mesélőt.
Nabunézer a vezérre nézett:
 – A világ képe, uram? A világ képe: a Ziguráth hegye! A nagy
fekete hegy, amely, azt mondják, fehér vizeken lebeg s csúcsán a kék
sátor az égboltozat. Ezen a fekete hegven élünk mi, emberek. Süt a
nap, ver az eső és fújnak a szelek. De bent a fekete hegy méhében
csodálatos termek, szemkápráztató pompa és gazdagság van.
Minden, ami csak a fekete hegyen él, keresi a bejáratot a hegy
boldogságot rejtő méhébe. Én most úgy hiszem, hogy ez a Punt
országi utazás engem s titeket mind a boldog, gazdag élethez vezet.
Mi megtaláltuk a Ziguráth hegyének rejtett kapuját.
– Nem, Nabunézer, én nem ezzel a hittel indultam útnak –
csóválta meg fejét komolyan Kirkuf. – Én más hittel élem az életet.
Én jól tudom, hogy egyszer számomra is eljön a sírás napja, egyszer
az én fejem fölé is felszáll majd utoljára Rá isten fényes orcája.
Számos évek multán–e vagy már holnap? Nem tudom. Nem is
gondolkozom felőle. Ha távol hazámtól, a viharzó tengeren vagy
ismeretlen partokon ér utol a végső óra, jól tudom, még az sem lesz,
aki szívem fölé tegye a halottak könyvének vallomását. A világ képe,
bajtársaim, nem a Ziguráth hegye! A világ képe itt van a szívünkben!
Lehet, hogy rossz úton járunk és amerre keressük, nincs is Punt
ország. Akkor valamennyien itt hunyjuk le szemünket az ismeretlen
partokon. De utolsó gondolatunk akkor is csak az lehet; emberek,
férfiak módjára éltünk és úgy is haltunk meg és ezen kívül más
jutalmunk nem lesz akkor. Ha viszont megtaláljuk, amiért jöttünk,
miénk a népünk előtti dicsőség és a földi javak jutalma is! Akár így,
akár úgy, csak egy cél lebegjen előttünk: éljünk bátran, férfiak
módjára halálunk órájáig, mert nem a beteljesülésben, hanem a
fényes, nagyszerű, emberhez méltó célok kitűzésében van a lélek
igazsága!
– Beszédnek szép volt, nagyságos uram – bólintott Nabunézer –,
csak hogy az én isteneim azt mondják: a halottakra örök sötétség
borul s az árnyak világa szürke, egyhangú unalom, talán csak akiket
hadi vállalkozásban öltek meg, azoknak van jobb dolguk, mert az
ilyenről azt mondja az ének:
Ágyon hever,
Tiszta vizet iszik
Az, aki harcban esett el.
 Te is, meg én is láttunk ilyet –
Apja meg anyja tartja a fejét;
Felesége mellette van.
Nabunézer mély torokhangon zsolozsmázta a dalt. Az idegen
szavakat csak maga értette, a többiek talán dallamából érzékelték a
gyászos tartalmat. Amint az éneknek vége szakadt, a messzeföldi
hajós Kirkufra emelte furcsán fénylő szemeit:
– A rosszak tudják, inkább vagyok gazdag élő, mint temetetlen
hős – vonta meg a vállát Nabunézer. – Mi itt mindnyájan azért
indultunk útnak, hogy ne kelljen vízikutyák módjára legyötörni az
életet, amíg eljön a sírás órája, amint te mondád.
– Nem értem, mit beszélsz, de vigyázz a nyelvedre, mert ki
találom vonatni, ha esküszegő szóra nyílik ajkad. Vedd észbe: mi
addig megyünk e partok mellett előre, amíg elérjük Punt országot
vagy a világ szélét...
– Vagy az életünk végét – csattant ellenségesen az idegen
hadnagy hangja.
– Úgy van – bólintott komor elszántsággal a fáraó öt hajójának
parancsnoka. .
Sem a „Röptében lelőtt madár kikötőjében”, sem később erről
többet hangos szó nem esett. Itt–ott azonban, ahol két–három hajós
csak összedughatta a fejét, suttogó szavakkal vitatták: vajon mire is
való ez az utazás a vészterhes ismeretlenbe? És valamint a kiömlött
vérből a savó kiválik, úgy válottak el a kincskereső kalandorok az
igazi férfiaktól.
Lassan–lassan az ,,Erős krokodil” fedélzetén csak gyenge szívű
kalandorok hajóztak s a gyengébb bordázatú bárkákra kerültek az
ismeretlen vizek acélszívű viharmadarai. A vér elvállott a víztől!
Kirkuf jól látta, hogy mi történik alattomban, de hagyta, hogy
legyen, aminek lennie kell. Egyszerre akart rácsapni az egész szemét
népségre.
Szívének csak az fájt, hogy Bábát és még két, ifjú pá–jomit a
„Krokodil” fedélzetén látta. De megkeményítette magát. Nekik sem
szólt semmit. Hulljanak ők is, ha férgesek!
 IX. FEJEZET,
amelyben Rá isten megváltoztatja útja járását s ezért mi, harmincöt
évszázad múlva elhisszük, hogy a fáraó hajósai túljutottak
az Egyenlítőn.
A nap egyre magasabban járt a dél felé haladó karaván fölött és
egyre hevesebben sütött. Naponta meleg záporok hullottak. Ügy
sustorgott a tenger vize, mintha katlan lett volna alatta. Jobbra a
partokat sűrű, forró párájú őserdők borították. A partmenti szél a
hajóig Sodorta nedves, meleg leheletüket. A fáraó hajósainak arcáról,
nyakáról, hátáról patakokban folyt a csípős veríték. A kövér cseppek
ajkaikról ínyükre szivárogtak és keserű, sós szájízzel lankasztották az
eltikkadt embereket.
De mindazt, amit testük szenvedett, jóvátette szemük
gyönyörűsége. A színeknek és árnyalatoknak ilyen tobzódását a
messze északról jövő hajósok még nem látták sohasem. A csodálatos
őserdők a haragoszöld, majdnem fekete árnyaktól az aranyló sárgás,
selymes rózsabogárszín minden árnyalatában pompáztak. Az égen
leheletkék fátylas lebegés vagy a citromsárga, kárminvörös és mély
lila minden árnyalata
váltakozott aszerint, hogy este volt–e vagy reggel, eső előtt vagy
után, reggelre, délre vagy estére állott–e az idő. És a menetiránytól
balra a párákba tűnő messzeségig a végtelen láthatár kobaltkék
víztükörre borult.
Kirkuf hosszasan, figyelmesen nézte az égboltot. Markát apró
tölcsérré formálta s a cseppnyi résen át úgy figyelte a napot, hogy
belefájdult a szeme. Arccal abba az irányba fordult, amerről a nap
jön fel, aztán ismét hosszasan a fénylő, lángoló gömb felé figyelt.
Igen, amit látott, afelől nem lehettek többé kétségei. Mégis, hátha
tévedett...?!
– Ha–hó, Ur–shu!
– Parancsolj, uram – kiáltott le az árboc csúcsáról egy pihés arcú
hajósfiú.
– A ,,Khepe–Rá” keressen kikötőt!
– Megértettem uram!
 A fiatal matróz fürgén lecsúszott a vékony rúdon, felkapott egy
hosszú, fehér kendőt és a következő pillanatban már megint az ide–
oda ringatozó magasságban volt. Bal kezével keményen megragadta
az árboc csúcsát és jobb kezével széles mozdulatokkal lebegtette a
lenge jelző–leplet, hogy jó messziről megláthassák. Aztán várt és
figyelt előre a messzeségbe, ahol mint egy kedves játékbárka
ringatózott a kis felderítő hajó. Kis idő múlva bosszúsan megcsóválta
a fejét és még szélesebb mozdulatokkal jelzett a „Khepe–Rá”–nak.
Kirkuf figyelte a legény mozdulatait:
– Ne légy bosszús, fiam! Az őrszem biztosan előre néz. Azért
felderítő, hogy előre nézzen s csak néha hátra.
– Rendben van, uram! A ,,Khepe–Rá” jelzett, hogy megértette.
– Na, ugye megmondtam – válaszolta Kirkuf megelégedéssel és
tovább szemlélte az eget, mintha más látnivaló nem volna semerre.
– Vajon mit nézhet – lökte meg társát egy fiatal hajós.
A kérdezett egykedvű undorral rágcsált egy marék főtt kölest és
érdeklődés nélkül vonta meg a vállát.
– Mit tudom én, nézzed te is, hátha rájösz.
Estére hatalmas őserdő lábánál kötött ki a fáraó öt hajója. A
parton alig volt akkora tisztás, hogy tüzet lehessen rakni s mozogni
egy kicsit anélkül, hogy a fák közé ne kellett volna lépni. De még az
sem lett volna baj! Mentek volna a hajósok egy kicsit bennebb is az
erdőbe, csak ne borított volna mindent bozót és a fák koronájáig
kúszó lián. Itt csak fejszével lehetett volna utat törni lépésről–lépésre.
Maradtak tehát szorosan a part mellett s mivel táborhelyük közelében
jó hidegvízű forrás is csörgedezett, ahol elolthatták tikkasztó
szomjukat, nemsokára megelégedetten ülték körül a vidáman pattogó
tábortüzet.
Amíg a vacsora megsült, Kirkuf egyenként szólította a hajók
parancsoló hadnagyait. Először a ,,Nehet–nu–mu”, a „Vízi óriás”
öreg hadnagyával beszélt:
– Rá–dámuth barátom! Te vagy a legidősebb parancsoló
hadnagy, sok vizet, sok partot megjártál. Elgondolni is sok, hányszor
pillantottál a csillagokkal teleszórt égre s hányszor néztél szembe Rá
isten tündöklő arcával! Mondd meg nekem, öreg barátom, ha arccal
napkeletnek fordulsz, a delelő nap a fejed felett jobbra vagy balra
van–e?
Az öreg hajós parancsnokára emelte barázdás, becsületes arcát:
– Ó, uram, hiszen te magad is tudod, hogy mindig egy kicsit jobb
kézre esik, soha sincsen pontosan a fejünk felett. Talán, merthogy mi
emberek meg sem érdemeljük, hogy Rá isten éppen a fejünkre szórja
áldó melegét...
– Jól van Rá–dámuth barátom! Ne szólj senkinek arról, amit
kérdeztem, s küldd ide hozzám Ahlmefit hadnagyot, a „Khepe–Rá”
parancsolóját.
Kirkufnál fiatalabb, nyílt arcú, szép szál egyiptomi férfi
jelentkezett nemsokára. A flottaparancsnok őt is megkérdezte, és ő is
csak azt mondta, amit az öreg hadnagy. És teljes bizonyossággal azt
állította Nehmeth, a „Khonsu–nu–mu hadnagya és Nabunézer, a
„Cézer–meseh” parancsolója is. Kirkufnak nem lehetett többé semmi
kétsége!
Másnap reggel Kirkuf megparancsolta, hogy a hadnagyok
kivételével mindenki szálljon hajóra. Aztán maga elé állította négy
tisztjét s eképpen közölte velük észrevételét:
– Parancsoló társaim! Tegnap partraszállás után egyenként
megkérdeztelek, ha arccal keletnek fordulunk, a jobb vagy bal
kezünk felől süt–e reánk Rá isten fénylő orcája. Mind a négyen azt
válaszoltátok, amit én is tudtam, hogy jobb kéz felől. Nos, édes
barátaim, én már napok óta figyelem: a delelő nap bal kezünk felől
süt és jobb kezünk felé vet árnyékot! Anélkül, hogy bárkinek is
szólnátok, ma valamennyien kettőzött figyelemmel vizsgáljátok az
eget! Ahlmefit, úgy igyekezzél, hogy estére tábort üthessünk!
– Úgy lészen uram! – bólintott a felderítő bárka parancsolója.
– Amíg a legények vacsorát főznek, elmondja ki–ki, hogy mit
észlelt.
És aznap öt pár szem vizsgálta gondosan Rá isten fénylő orcáját,
amelyet megváltozhatatlannak tudott minden ember. Ilyennek látták
öröktön–öröktől fogva a két ország bölcs papjai és ilyennek is
tanították minden népek okulására.
 Eljött a dél és íme, az örök változatlanság képe most orcát
változtatott! Semmi kétség! Alig észrevehetően, de mégis a delelő
nap balkézről sütött és jobbra vetett egy alig félujjnyi árnyékot.
Mikor az esti tábortűztől nem messze a fáraó öt hajóstisztje
összeült, egyöntetűen állapították meg, hogy Kirkuf észrevétele
helyes volt, de a jelenségnek nem tudták okát adni. Elgondolkozva
merengtek maguk elé és kutattak emlékeik között. De hasztalan!
Ilyen csodáról még a tengerészlegendák sem meséltek!
Kis idő múlva Nabunézer fészkelődni kezdett. Látszott, hogy
mondani akar valamit, de nem tudja, merje–e, vagy jobban teszi, ha
hallgat. Kirkuf észrevette, hogy a messzeföldi hadnagyot büszkütöli a
beszélhetnék s már nyelve hegyén a szó.
– Beszélj, Nabunézer!! – szólt hozzá bátorítólag.
– Uram, ne vedd rossznéven szavaimat... Én sem vagyok
hűtlenebb, mint más, csak itt–ott másképpen gondolkozom ... Most
úgy vélem, beszélhetek. Az emberek nem hallják, amit mondok, s ha
tévedek, ti helyreigazítjátok... Mondhatom ugye?
– Beszélhetsz akármit, nem lesz bántódásod miatta – bátorította
Kirkuf, mert szokása volt annak a véleményét is meghallgatni,
akiben már nem nagyon bízott.
– Uram, az égi jelekkel nem jó tréfálni, mert meg vagyon írva,
hogy az istenek földi és égi jelekkel figyelmeztetnek ingatag
sorsunkra. Lám, felénk mindenki tudja, hogy egykor, sok száz
esztendővel ennek előtte Ur városának legelőin egy juh kétfarkú
bárányt ellett és még abban az évben az ellenség feldúlta Ur városát
és Ibi–Sin királyt fogságba hurcolta ... Mikor én tizenhét esztendős
voltam, az uri főpap felment a Ziguráth hegyének legfelső
csarnokába és hangos szóval meghirdette, hogy hallják minden
népek, akik a várost és környékét lakják: ,,Ha Adar hó 14–ik napján
holdfogyatkozás van, amely délen kezdődik és északon végződik,
akkor Ur városát az ellenség feldúlja, falait lerombolja és a király az
egykor uralkodó: Ibi–Sin sorsára jut, akiről köztudomású, hogy elám
fiainak fogságában fejezte be szomorú életét.” Ezt mondta a főpap és
úgy lőn minden, amint ő megjósolta. Magam is alig tudtam a nagy
pusztulásból megmenekedni és elvergődni valahogy a ti partjaitok
mentére, ahol aztán őszentségének, a fáraónak szolgálatába álltam.
Áldás életére!
Négy szempár figyelte az idegen hadnagy arcát. Nyolc elszántan
fénylő fekete szembogárból lövellt a kemény, kérdő pillantás
Nabunézer felé. A „Krokodil” hadnagya már nem folytatta olyan
magabiztosan, amint kezdte:
– Látjátok, hadnagy uraim, én mostanában sokat gondolkodom
azon, hogy mióta az úgymondott Punt kikötőjét elhagytuk, egyetlen
bárkával sem találkoztunk. Sehol embert nem láttunk a partok
mentén. Pedig látjátok, feleim, ha az aranyat, tömjént, mirhát és a
jóillatú fűszereket ebből az irányból hoznák, az úton
hajókaravánokkal találkoztunk volna ... S itt, e partok mentén számos
kikötő lenne és gazdag népek mindenfelé ...
– Hm – dörmögött hangosat maga elé a „Vízi óriás” öreg
parancsnoka. Nabunézer reá nézett és nekibátorodottan folytatta:
– Most maga Rá isten figyelmeztet, hogy vigyázzunk magunkra,
mert talán a legszörnyűbb végzet karmai közé rohanunk... Én
veszedelmes égi jelnek látom orcájának megfordulását. Rá isten
elfordította rólunk áldó tekintetét...
– Azért süt olyan melegen, hogy még odahaza sem különben, mi?
– csattant keményen a „Khepe–Rá” fiatal hadnagyának érces hangja.
– Mióta szólnak bele a kölykek férfiak dolgába? – fordult
Ahlmefit hadnagy felé a sötét szakállú idegen.
– A hajóhadnagyok tanácsában mióta teszünk különbséget az
évek száma szerint? – rivallt Kirkuf a „Krokodil” parancsolójára. –
Vénasszonyok szájába való dajkamesékkel gyengíted szívünk
bátorságát és még te merészeled kölyöknek nevezni azt, aki nálad
különb férfi!
– Hallod–e, te fáraó hadnagya! Te parancsoló hadnagya az öt
hajónak! Nem te adtad számba a szólás szabadságát? Hát vedd
eszedbe, hogy az égi jelből én látom vesztedet, amelybe bennünket is
vezetsz! Bolond, aki bolond után megyen!
– Most pedig elhallgass! – dördült fel Kirkuf hadnagy hangja. –
Én adtam s most visszaveszem szavad szabadságát. Ide nézz!
Kirkuf előhúzta bőrkötője alól a fáraó kemény pergamenre írott
parancsát és Nabunézer orra elé tartotta:
 – Ismered ezt!
– Ismerem, uram – juhászodott meg a „Krokodil” parancsolója.
– Meg vagyon–e írva benne, hogy a Veres–tenger s az utána
következő vizek jobb partja mellett haladjunk szakadatlanul?
– Meg, uram, meg vagyon írva – szólt csendes hangon a
messzeföldi.
– Ráesküdtél–e, szörnyű esküvéssel, hogy teljesíted a parancsot?
– Ráesküdtem, uram.
– Akkor tégy esküd szerint, a szádat megfogd és ha félsz az égre
nézni, tekints magad elé és keresd, ha megkapod, a partok végét.
Mert amíg jobb kezünk felől a szárazföld tart, mi előre megyünk.
Megértetted?
– Meg, uram – hajolt meg mélyen Nabunézer.
– A hajósaitokat pedig bátorítsátok és ügyeljetek, hogy szívükben
a férfihitet meg ne öljék holmi rém–mesékkel. Most pedig térjünk
vissza embereink közé.
De hiába hallgattak a tisztek, ha ugyan Nabunézer is hallgatott,
mert nemsokára mindenki észrevette, hogy Rá isten megváltoztatta
járását s bal kéz felől vonul végig a kéklő égen. Senki sem tudta okát
adni az örök megváltozhatatlan változásának. Kirkuf és becsületes
parancsoló társai mit tehettek egyebet, viselték erős szívvel a csodát.
Ha kérdezték őket, tréfás szóval, hetyke élccel ütötték el az
aggodalmaskodást. Senki sem láthatta a kétséget, amely szívüket
marta.
Szerencsére közben semmi említésre méltó nem történt és így az
emberek félsze nemsokára lecsillapodott. A napok egyformán teltek,
szinte unalmasan. A karaván pedig haladt, esküjéhez híven,
szakadatlanul dél felé ...
*
Sok kemény kaland s számos hónapok múlva, mikor Kirkuf
flottája megtépázva, megfogyva, de dicsőséggel megtért hazájába,
senki sem hitte el nekik „Rá isten útja változását”. Az emléküket
őrző tekercs, amelyet valamely korabeli írnok jegyzett le,
hazugságnak, tengerészmesének minősíti jelentésüknek ezt a részét.
 Számunkra azonban éppen „Rá isten útja változása” a legdöntőbb
bizonyíték amellett, hogy a fáraó bátor hajósai mintegy harmincöt
évszázaddal napjaink előtt valóban áthaladtak az egyenlítőn és
helyesen észlelték a nappálya ellenkező irányú elhajlását.
Dicsőség érte emléküknek!
 X. FEJEZET,
amelyben három hajós életébe kerül az az igazság, amely szerint egy
fazék is lehet isten, ha vannak olyan népek, akik nem
ismerik a természetét.
– Jobbra elöl, füst! Ha–hó! Füst! Elöl jobbra – kiáltott nagyokat a
„Khepe–Rá” őrtállója és kezével messze a távoli part felé mutatott.
A kis felderítő hajó legénysége izgatottan kapaszkodott az
oldalvédekre, a nagyárbocra, s minden magasabb helyre, ahonnan
messzire lehetett látni.
Végre, annyi bolyongás után, ismét lakott helyre értek! Hátha
Punt országról is hallanak valamit! Csak Ahlmefit hadnagy, a hajó
parancsolója nézte szótlanul, figyelmesen a messzeséget:
– Lehet, hogy csak köd vagy felhő – szólalt meg hosszas
hallgatás után jó hangosan, hogy mindenki hallhassa. – Amiért tűz
van ott, nem biztos, hogy emberek is vannak. Lehet, hogy villám
gyújtotta fa vagy erdő ég. Pedig már én is szeretnék az itteni atyafiak
szemébe nézni. Még azt sem bánnám, ha maga a Punt országi király
lakna ottan – tette hozzá tréfásan, mert látta, hogy szavai
elszontyolították a legényeket.
Kora délutánra eldőlt a kérdés: apró, hegyesen domborodó,
ágakból, levelekből összerakott kunyhók körvonalai bontakoztak ki a
fövényes parton. A kunyhók között tűz égett s fekete, meztelen
emberek sürgölődtek, szaladgáltak ide s tova.
Ezt látván Ahlmefit hadnagy, parancsot adott, hogy tűzzék fel az
árboccsúcsra a sárgásvörös lobogót, a legnagyobb öröm jelét. Közel
félnapi hajóúttal hátrább, ebből tudta meg Kirkuf, hogy mit észleltek
a ,,Khepe–Rá” hajósai, mert megállapodásuk szerint, ha emberlakta
területre érnek, ezt a zászlót kellett kitűzniök.
Estére az egész flotta együtt volt s élén a ,,Khepe–Rá”–val
bevonult annak a jókora folyónak a torkolatába, amelynek partján a
fekete emberek szétszórt kunyhói állottak. Nagy merészen egyenesen
a faluig nyomultak előre.
Legelsőnek egy asszonyt pillantottak meg, aki hatalmas tökhéjjal
kezében a part felé tartott vízért. Az ismeretlen föld első asszonyát
legjobb akarattal sem lehetett fehérnépnek nevezni, mert fekete volt,
mint az odaégett árpalepény, s meztelen, mint az erdők vadja.
Ez még nem lett volna baj, de csípő tájéka olyan kövéren
domborodott, mintha tévedésből három asszony tomporát gyúrták
volna egybe.
A hajósok eleinte megdöbbenéssel szemlélték az ébenbőrű
csodalényt. Talán azt gondolták, hogy nincs is ilyen asszony, csak
szemükkel játszik valami csalóka káprázat.
A fene nagy csípőjű, bőmellű asszony is egy darabig csak
bámulta a furcsa idegeneket, aztán földre dobta a tökhéjat s farát
meghazudtoló gyorsasággal a falu felé iramodott.
Futva látni egy ilyen alakot, nem mindennapi élmény! A hajósok
hatalmas hahotával hálálták meg a ritka fura látványt, amiben a
fekete asszony akarata ellenére részesítette őket.
Nagykomolyan csak az öreg kormányos sercintett egy jókorát,
egyenest a szőke színű folyó sima hátára:
– Soha ne lássak több fehérnépet, ha ennél csúnyábbat láttam már
életemben!
No, de ha már itt voltak, csak ki kellett kötniök. Kirkuf
parancsára vagy ötszáz lépésre a falutól szépen egymás mellé, a parti
fák törzséhez pányvázták hajóikat s óvatosan partraszálltak.
Egy kis különítmény az öreg kormányos vezetésével
megközelítette a falut s a szélső kunyhóktól nem messze megállott,
hogy szemmel tartsa a bennszülöttek mozgását. A többi hajós három
nagy tüzet rakott, hogy megsüssék vacsorájukat. Halat fogtak, mert
Kirkuf megtiltotta a vadászást. Nem akarta, hogy szétszéledjen a
legénység, mert még nem ismerte a bennszülöttek hajlamait s
meglepetéstől tartott.
Közben a faluban is nagy volt a nyugtalanság. A fekete emberek
s furcsa testű asszonyaik a település közepére gyűltek. Csattogó,
csacsogó, majd mély torokhangú beszédükkel összevissza kiáltottak
egymásnak s közben izgatottan a hajók irányába mutogattak. Csak a
sok apró, fekete gyermek nem vett tudomást a nagy izgalomról.
Tovább játszottak, sivalkodtak, bakalódtak a falut övező fák alatt a
dús zöld fűben.
 Az öreg kormányos és őrcsapata elsősorban azt figyelte, hogy a
fekete embereknek milyen fegyvereik vannak. Megnyugodott szívvel
látták, hogy hosszú, hegyezett fadorongokon kívül semmi más nincs
a kezükben. Igaz, hogy a dorongok hegyes végét tűzben egy kicsit
megpörkölték s ezáltal keményebbé tették. De azért csak hitvány
fegyverek maradtak azok úgyis.
Egyébként a csürhe módjára viselkedő feketék semmi jelét sem
adták annak, hogy támadni akarnának. Inkább mintha attól féltek
volna, hogy őket támadják meg. Ez is megnyugtatta az őrcsapat
embereit s lankasztotta éberségüket.
Így történhetett, hogy úgyszólván észre sem vették miként,
egyszer csak egy boglyos fejű, éjfekete szemű fiúcska olyan közel
került az előőrshöz, hogy az öreg kormányos egyetlen ugrással el
tudta érni s hirtelen mozdulattal ölbekapta a sivalkodó legénykét. A
többi kis golyhó, mint a felrebbentett madárraj futott szét a szélrózsa
minden irányába. Az egyiptomiak csak ekkor vették észre, hogy a
kíváncsi gyermekhad milyen ügyesen a közelükbe férkőzött.
Hanem a kis golyhó sivalkodására a bennszülöttek is felfigyeltek.
Kirkuf emberei nem titkolhatták többé közelségüket. öreg vezetőjük
törhette a fejét, hogy miként másszék ki a csávából. Ha a kölyköt
nagy hirtelen elengedné, ezek a nigrók még azt hihetik, hogy
ijedtében szalasztotta el. Ha meg nem engedi el, miként magyarázza
meg nekik, hogy semmi rosszat nem forralt a gyermek ellen? Utóbb
még ezért az ostobaságért nyakukra zúdítja az egész falut. Sok idő
nem volt a gondolkozásra s az öreg kormányos gyorsan határozott:
– Eredj – parancsolt az egyik fiatal hajósra –, mondd meg
Kirkufnak, fegyveresen jöjjenek ide! Ti négyen velem jöttök! Ti
négyen pedig itt maradtok! Ha megtámadnak minket, azonnal
segítségünkre jertek! Egyébként megvárjátok, amíg Kirkufék jönnek.
Na, gyerünk!
Azzal karján a sivalkodó poronttyal, négy társával a nyomában,
Kirkuf kormányosa a kunyhók felé indult.
A falubeliek észrevették őket, hirtelen elnémultak és sötét
pillantásokat vetettek feléjük.
A szélső kunyhók közé értek, amikor egy asszony kiválott a
feketén tömörülő csoportból és visongva egyenesen az öreg
kormányoshoz rohant. Látszott rajta, hogy akár a tíz körmével is
kivájja gyermekét az idegen karjai közül. De erre nem került sor. Az
egyiptomi már messziről feléje nyújtotta rúgkapáló zsákmányát s
barátságosan mosolygott hozzá, mint aki semmi rosszat nem forral.
Az asszony pedig boldogan ragadta magához szurokszín
csemetéjét s visszairamodott vele a többiek közé. Alakja, mozgása
olyan volt éppen, mint azé a másik asszonyé, akit
elsőnek pillantottak meg a parton. Talán az is volt... Nehezen
lehetett eligazodni közöttük, mert a messzeföldiek szeme mind
egyformának látta valamennyit...
A bennszülötteket pár pillanatra megzavarta ugyan az idegenek
barátságos magatartása, de aztán ők sem akartak rosszabbak lenni,
mint hívatlan vendégeik. A maguk módján be is bizonyították
jóindulatukat. Sebtében, léptében elhúzódtak a falu másik vége felé,
csak asszonyaikat hagyták hátra a körülöttük szégyenlősen bujkáló
gyermekhaddal együtt.
Ami aztán még hiányzott a barátságból, azt csakhamar pótolta az
a pár mázos üveggyöngy, bronzmütyürke, amit az öreg kormányos és
négy fiatal társa szétosztogatott. A gyermekek is kaptak egy–egy
simogatást vagy tréfás barackot göndör fekete fejükre.
Amikor a négy fiatal hajós látta, hogy a néger asszonyok
nemigen tudják, mit kell kezdeni a csecsebecsékkel, megmutogatták
nekik, miként ékesítsék nyakukat, ujjaikat, gömbölyű karjukat a
talmi holmikkal. Az öreg kormányos nem valami jó szemmel nézte
ezt a nagy buzgólkodást az idegen asszonynépek körül.
– Vigyázz magadra, te tökfejű – mordult mérgeset a közelében
álló matrózra. – Még a végén a nyakunkba zúdítod ezt a feketére
pörkölt pereputtyot!
Kár volt az aggodalmaskodásért! Az idegen föld fekete emberei
nem ismerték a féltékenységet s asszonyaik sem nagyon húzódoztak
a barátságos idegenek elől.
Nem is ebből lett a baj, hanem olyasvalamiből, amire ingyen sem
gondoltak volna. Ráadásul éppen az óvatos öreg kormányos okozta a
galibát.
Már harmadnapja időztek Kirkufék a barátságos partokon.
Értéktelen semmiségekért annyi gyümölcsöt, halat, húst s egyéb
szükséges dolgot kaptak, hogy raktározhattak is belőle, amennyit
csak nem féltettek a megromlástól. Egyikmásik fekete ember s
furcsa–forma asszony még a hajóikra is felmerészkedett. A
tengerészek nem is igen bánták, inkább még csalogatták is őket.
Különösen az asszonyféléket s főleg a fiatalját. Pedig az öregebbje
még kíváncsibb természetű volt...
Egy fülledt, meleg délutánon, amikor mindenki árnyékban hűsölt,
az öreg kormányos is helyet keresett, magának egy széles,
haragoszöld levelű bokor tövében. Szeretett így, egyedül heverészni,
elmélkedni, morgolódni önmagában.
Innen a bokor alól egy közeli halmocskára lehetett látni. A
halmocska hátán szakasztott olyan kunyhó állott, mint a többi, csak
éppen, hogy úgy ki volt díszítve virággal, színes madártollakkal s
körülrakosgatva csillámló homokkővel, mintha lakodalomba készült
volna a gazdája. De az öreg kormányos megfigyelte, hogy ezek a
népek itten nemigen szoktak lakodalmozni s még párosával sem
élnek, hanem az egész együtt, úgyhogy azt sem lehet tudni, kinek ki
az embere s ki kinek az asszonya.
– Ejsze tán ott lakik a szerecsen király vagy a fekete fáraó –
tűnődött az öreg tengerész. – Na, süljön meg a zsírjában, ha nem tolta
közénk azt a fényesre szurkolt pofáját!
De csak nem hagyta nyugodni a kíváncsiság! Tovább
morfondírozott magában, szokása szerint félhangosan:
– Furcsa, senki sem megy be és nem jön ki onnan. Bár egy csurdé
dárdást odaállíthatott volna a hurubája elé, hogy lássa a becsületes
ember, kivel van dolga. Eh, bánja a fene! Ha ő nem jött közénk,
megyek, megnézem én őfelségét. Ha kell, még hajladozom is előtte.
Nem látja meg senki a mieinkből... Megéri. Még úgysem láttam soha
szerecsen királyt...
S úgy tett, amint mondta. Igaz, hogy előbb óvatosan körüljárta a
kunyhót, mert ismeretlen helyen nem árt, ha az ember elővigyázatos.
Bent semmi zaj, mintha nem volna lakója a cifra kalibának.
Az öreg hajós csak egy–két pillanatig tétovázott. Aztán
négykézlábra ereszkedett s bebújt az alacsony bejáraton.
Amint szeme megszokta a félhomályt, hát uramfia, mit látott!
 A kunyhó teljesen üres volt, csak a közepében állott egy nagy
mázos cserépfazék. Akkora, hogy akár két hajó tengerészeinek is
lehetett volna hallevest főzni benne.
– Ilyen bolondot sem láttam – csóválta meg bozontos fejét az
öreg hajós –, házat építeni egy üres fazéknak. Látszik, hogy nem
tudják, mire való! Sebaj, nekünk éppen jó lesz!
Azzal fogta a szép, nagy edényt s a falut megkerülve a hajók
kikötőjébe ballagott vele. A parton heverésző legényekre messziről
vidámat rikoltott:
– Hé, emberek! Ki szereti a hallevest? Fogjatok gyorsan valamit,
mert ma nem sütünk, hanem főzünk!
Mire a közeledő este árnyékba borította a jövevények kikötőjét, a
halleves ínycsiklandó illata már betöltötte a levegőt. A legénvek
csendesen dalolgattak, jókedvűen tréfálkoztak, csipkelődtek s közben
megelégedett szívvel hallgatták a cifra fazék duruzsolását.
Aznap este első látogatójuk egy fiatal leány volt. Nyakában egész
sor fényes, mázos cserépgyöngy hivalkodott. Lehet, hogy éppen azt a
legényt kereste, aki a minap megajándékozta.
A vágottképű, torzarcú tengerészbe ütközött először, aki éppen
rőzsét gyűjtögetett a közeli bokrok között:
– Eszem azt a bekormozott, vastagajkú képedet – vigyorodott a
leányra. – Csak nem engem keresel?
A leány is reávillantotta szép, fehér fogait s a szeme is
mosolygott, de azért a tűz felé nézett, mint aki mást keres.
Arca egyszeribe rémült kifejezést öltött. Pergő nyelven
csattogott, csárogott valamit.
A vágottképű matróz megvonta a vállát és kacagásra
gömbölyödött arccal szólt a megrémült leányhoz:
– Nem értem én, mit mondasz, gyönyörűségem! Gyere közelebb,
súgjad a fülembe, hátha úgy szót értünk.
A leány azonban nem sokat adott a barátságos csalogatásra.
Kezét a fejéhez kapta s rémült sivalkodással elrohant a falu irányába.
Akkorra már Nabunézer közeledett feléjük. Bosszúsan nézett a
tovarohanó leány után s durván mordult torzarcú társára:
 – Ebből megtanulhattad, te barom, hogy csak sötét éccaka dugd a
pofádat fehérnép közelébe. Ládd, hogy megijesztetted a kicsikét –
tette hozzá sajnálkozva.
Szegény vágottképű, hiába bizonygatta, hogy a fekete virágszálat
nem ő ijesztette meg, hanem a tűz körül látott valamit a lány s attól
ijedt meg.
Pedig igaza volt a rútarcú matróznak.
Nemsokára három bennszülött férfi közeledett az egyiptomiak
táborához. Megállottak vagy húsz lépésre a tűztől s izgatott,
felháborodott hangon kiáltoztak a vendégek felé. Közben
hadonásztak, mutogattak a fazékra. Félreérthetetlen jelekkel
követelték vissza a ciframázos jószágot. Különösen egy köpcös,
lapított orrú, idősebb néger erélyeskedett nagyon:
– Ne ugrálj, édesapám – állott eléje az öreg kormányos –, nem
visszük el, ne félj. Csak kölcsön vettük! Érted? Kölcsön!
Visszakapjátok, ha megfő a leves! Addig nesze, ezt neked adom – s
egy bronzgyűrűt nyomott a fekete harcos markába.
De ez meg se nézte az ajándékot, hanem úgy vágta a cimboráló
idegen arcába, hogy ugyancsak sajgott a helye.
– Hej, az apád rózsás hajnalát – horkant fel a vén hajós s egy
pillanat alatt kihúzta övéből hosszú tengerészkését.
A többiek is azon szent minutában talpra ugrottak. De nem került
sor harcra, mert a három néger úgy elszelelt, mintha ott sem lett
volna.
– Most már semmiképpen nem adjuk vissza a fazakat – szólalt
meg Kirkuf is határozott, csendes hangon, mikor a kavarodás után a
hangulat lecsillapodott. – Egyébként már régóta nézem ezt a fazakat.
Ilyent csak arra felénk csinálnak, Onban s az Oir tenger partján.
Vajon hogyan került ez ide?
– A tenger nem sodorhatta el olyan messziről, ahonnan mi jövünk
– válaszolta eltűnődve Ahlmefit hadnagy, de lelkes, fiatal arcán
látszott, hogy már ő is elgondolkozott a fazék dolgán. – Nem eshetett
másként, csak úgy, hogy itt már előttünk is jártak hazánkfiai
hajósok ...
– Az pedig más nem lehetett, csak a híres–neves Urdudu, a fáraó
három hajójának parancsoló hadnagya. Róla van megírva, hogy
régen, amikor még a legöregebb sem élt közülünk, ezen az úton
indult el Punt ország felé. De aztán számos hónap múlva
dolgavégezetlen hazatért. Úgy látszik, csak idáig jutott...
Kirkuf úgy hangsúlyozta azt a „csak” szócskát, hogy abból
mindenki megérthette: ők pedig nem hátrálnak, hanem mennek
tovább, rendületlenül előre.
Aznap este más látogatójuk nem volt. Sem férfi, sem asszony. A
hajósok csendben dudorásztak, vagy a puha fűben elnyújtózkodtak s
úgy bámulták a fejük felett szikrázó csillagokat.
Itt még a csillagok is másképpen ragyogtak felettük, de ez nem
rémítette szívüket, mert benne van az Urduduról szóló írásban,
amiről Kirkuf annyit mesélt, hogy errefelé nem olyan a csillagok
járása, mint odahaza.
Egyszer csak az éjszaka csendjét dobszó verte fel. Mintha nagy,
üres hordót döngettek volna husánggal... Még távolabbról talán
válaszoltak is rá... De lehet, hogy csak az első visszhangzott...
– Úgy látszik, a komák a fazakat gyászolják – vélekedett egy
Juúb nevű karcsú legény, aki mindig a kormányos körül csellengett,
mivelhogy földije is volt az öregnek, meg aztán tanulni is lehetett
tőle sokat. Az őszülő hajós pedig oktatta is szorgalmasan ifjú földijét.
Hadd váljék derék tengerész belőle!
Reggel, alighogy megvirradt, ismét megjött az a három néger,
akiket az este olyan szépen megugrattak. Ez alkalommal még
erőszakosabbak voltak, mint az előző nap. Igaz, hogy a jövevények is
megkutyálták magukat s Kirkuf parancsa szerint nem adták a fazakat.
Ne lássa ez a csóré pereputty, hogy ők engednek az erőszaknak!
Végül is a három fekete közül a legmerészebb a fazékhoz lépett s
rátette a kezét, hogy visszavegye.
Ebben a pillanatban Juúb a vakmerő harcoshoz ugrott s úgy
taszította mellbe, hogy az menten hanyatt vágódott. De nem sokáig
örülhetett a győzelmének, mert a felbuktatott néger egyik társa előtte
termett s mint a villám döfte meg hosszú, hegyes lándzsájával. Az
égetett lándzsahegy Juúb mellén ment be és a hátán jött ki.
– Hej, a fekete anyátok keservét – ugrott oda az öreg kormányos,
de akkor már talpon volt az egész tábor. Villogtak a hosszú
tengerészkések s a három támadóból kettő a porondon maradt. Csak
a harmadiknak sikerült nagyokat rikoltva kereket oldania.
Rikoltozására mintha minden bokor, minden árnyék
megelevenedett volna. Fekete harcosok tucatjai özönlöttek a kikötő
felé. Még tiszta szerencse, hogy összevissza, minden megfontolt terv
nélkül rohamozták meg az egyiptomiak táborát.
A jövevények viszont messzire hordó nyilakkal, villogó késekkel
hidegvérűen védekeztek és szép rendben hátráltak hajóik felé.
Csak azért is! Vitték magukkal a mázos fazakat is ...
Szegény Juúbon kívül még két emberük maradt a porondon és
sok közülük sebesen, zúzódottan érkezett vissza hajójára ...
Igaz, hogy a négerek közül több mint egy tucat felbukott s vagy
háromszor annyi véresen hátrált meg a fölényes fegyverzetű ellenség
elől. De voltak elegen, akik a vízbe ugrottak és a hajókig követték a
kemény öklű idegeneket.
Sőt egy karcsú, jókötésű fekete legény még a vezérhajó korlátján
is átvetette magát. Hatan is reárohantak, hogy végezzenek vele.
Kirkuf messzecsengő hangja állította meg őket.
– Ne öljétek meg! Élve fogjátok el őkelmét!
Ahol annyian estek egyre, nem volt nehéz végrehajtani a
parancsot. Pár pillanat múlva a szerencsétlen néger már hiába
forgatta nagy, rémült szemeit, mert a kérlelhetetlen kötél úgy
körülcsavarta meztelen testét, hogy még szusszanni is alig tudott
tőle ...
Árbocrúdhoz kötötten jól láthatta, hogy miként villan a fejsze s
csap le a megfeszülő kötelekre. A kötelek elpattantak s a nagy ingó–
ringó alkotmányok szép leptében megindultak a folyó árján lefelé,
amerre a végtelen kék víz fodros hullámai hazája partján törtek meg
szelíden. A fekete fogoly lehajtotta fejét és lehunyta sötét pilláit, mint
aki nem mer szembenézni ismeretlen sorsával...
*
Kormos, így nevezték el foglyukat Kirkuf hajósai, lassacskán
„megszelídült”. Először csak az ennivalót és a vizet fogadta el
rabtartói kezéből. Később, mint a gyermek, olyanformán, a
tengerészek nyelvén is megtanul néhány szót. Végül derék, bátor
cimbora válott belőle s bizony nem bánta meg Kirkuf, hogy
megvédte életét.
Tőle tudták meg aztán a fáraó tengerészei, hogy mi a
zsákmányfazék titka.
Kormos szerint a ciframázos jószág régebbi a fáknál, ősibb a
hegyeknél, még a víznél s a csillagos égnél is öregebb, mert olyan
nem volt, hogy a fazék ne lett volna. A fazék mindennek parancsol: a
szélnek, esőnek, még a napnak is. Nem is volt szabad hozzányúlnia
senkinek, egy ember kivételével, akit ,,a legerősebb gyermekének”
neveztek nemcsak a Kormos falujában, hanem végig a folyó partján s
bent az erdőben is, ahol csak emberek laktak.
Ha sokat esett az eső, vagy éppen szárazság volt, ,,a legerősebb
gyermeke” hátára kötötte a fazakat és végigjárta a falvakat mind,
hogy lássa ,,a legerősebb”, vagyis a fazék, milyen siralmas
állapotban vannak csurdé hívei.
– Erre aztán minden jó lett, ugye? – kérdezte meg hirtelen az öreg
kormányos, de szeme sarkában huncut fények csillogtak.
– Nem mindig – rázta meg fejét Kormos –, mikor fekete ember
rossz, „legerősebb” is rossz. Fekete ember nem ad „legerősebb
gyermekének” elég sok–sok enni meg ami kell nekije, legerősebb
nem adja eső. Bezony!
– ”Bezony” – utánozta az öreg kormányos Kormos hanglejtését
kajánul –, a fáraó hajósai elcsórták „legerősebbet” s ott maradt
szegény kis árvája tatuka nélkül. Nincs mit a hátára kötni. Felkopik
az álla! „Bezony”!
Kacagott, aki hallotta ezt a mókás párbeszédet, s attól a naptól
kezdve mindent, ami a pókhasú mázos edényből kikerült, még a
megsavanyodott, hideg kölest is „isteni eledelnek” tituláltak Kirkuf
vidám legényei.
Csak az öreg kormányos elmélkedett néha, amikor pillantása a
magas tisztséget viselt edényre esett.
– Lám csak, isten lett belőle, mert olyan népek közé került, akik
nem ismerték őszentségét. Úgy látszik az a mindenható, amit nem
ismerünk, mert aminek tudjuk a természetjét, azzal már csak
komázunk ...
 XI. FEJEZET,
amelyben kiderül, hogy még a kegyetlen Végzet isten is csak azt
sújtja, aki fut előle, de meghátrál a férfiszív bátorsága elől.
Meg sem rezdült a kormánylapát Kirkuf öreg hajósa kezében.
A ,,Szibu–en–száh”, a büszke vezérbárka, vonalnyi pontossággal
tartotta a szárazföld felőli távolságot s tökéletes párhuzamosan haladt
a parttal. Igaz, hogy ehhez nem kellett különösebb hajósművészet,
mert az erdőborította partvidék olyan egyenes volt, mintha
mérőzsinórral húzták volna meg a szegélyét. Sehol egy pirinyóka
behajlás, öblöcske, ahol meg lehetett volna állapodni. Pedig erre már
igen nagy szükség lett volna, hiszen a fekete emberek folyóját immár
közel húsz napja, hogy a hátuk mögött hagyták, s azóta, ha ki is
kötöttek, mindig csak a nyílt partok mentén tehették. Még tiszta
szerencse, hogy a tenger ezalatt egyszer sem háborgott s így a fáraó
hajósainak nem éppen volt szüksége jól védett kikötőre. De azért
csak aggasztó dolog ilyen átkozott, végtelen egyenes part mentén
hajózni!
Kirkuf arcán is mintha ez az aggodalom tükröződött volna.
Napok óta szavát sem lehetett hallani, csak állott összevont
szemöldökkel a parancsnoki helyen s hol a szeme előtt sikló
,,Khepe–Rá”–t figyelte, hol az utánuk sorakozó másik három hajót.
De hiába nézte az úttörő hajócskát! ,,Rá isten bogárkájának” karcsú
árbocán csak nem jelent meg a khartamusszal pirosított lobogó, ami
végre a biztos kikötőt jelentette volna.
A vezér még egyszer végignézett az elől–hátul elterülő
vízsivatagon, aztán anélkül, hogy egyetlen pillantásra is méltatta
volna az egyhangú partokat, leszállott a hajó orrából s egyenesen a
farrészbe tartott, ahol az öreg kormányos végezte egyhangú
munkáját.
– Na, öreg, mit gondolsz? ...
– Mindenféle bolondot, uram – vonta meg vállát a sokat
tapasztalt hajós. – Egyszer ennek is csak vége szakad – bökött fejével
a part felé.
– Én is úgy vélem – bólintott Kirkuf. – De lehet, hogy hamarabb
jutunk kikötőbe, mint Punt országba.
 – Punt ország, Punt ország! – dohogott az öreg –, ezek a csóré
népek itt nem valami nagy gazdagsággal dicsekednek. Ne vedd
rossznéven uram, de mikor én először megpillantottam őket, bizony
arra gondoltam: ,,Na, Punt ország, ne neked, kiesett a feneked!”
Merthogy olyan hiábavaló dolog errefelé keresni valami aranyban,
fűszerben gazdag birodalmat, mint vizet töltögetni egy dézsába,
amelyiknek előbb kiütötték a fenekét. Itt meggazdagodni ugyan
egyikünk sem. fog, de olyanokat látunk, amit még hajós ember nem
látott. Azért hát csak menjünk, amíg lehet.
– Csak a tenger el ne fogyjon, öreg – nevetett Kirkuf. – Mi
megyünk is, ne félj!
– Nem fogy az el, uram, soha! Igazi hajósnak ez a reménye.
– Jó, jó – vidult fel Kirkuf a bátor beszédre –, de közben enni is
kéne valamit. Attól tartok, hogy a kölesnek meg az árpának
hamarabb végére érünk, mint ennek az útnak.
– Csak föld legyen, uram! Vetünk s aratunk. Az időnkből futja.
– Én is erre gondoltam – bólintott a vezér s azzal már indult is
vissza őrhelye felé.
– Hadnagy uram!
– Na – fordult meg Kirkuf.
– Mondanék valamit, ha nem venné rossznéven – simogatta meg
ritkás szakállát az öreg kormányos.
– Na, csak ki vele!
– Nem akarok hangosat szólni... ha közelebb jönnél, uram...
Kirkuf a kormányrúd mellé lépett. Az öreg hajós pedig közel
hajolt a füléhez s mint a szél, hol erősebben, hol halkabban suttogóra
fogta a hangját.
– Nekünk, egyszerű hajósoknak, tudjuk, nem szabad beleszólni a
tekintetes hadnagy urak dolgába. Bocsáss meg uram, ha vétek
szavaimmal, de már a legények is sutyorásszák ... Ott a
„Krokodilon”,... a Nabunézer hadnagy hajóján nem jól mennek a
dolgok ... Az emberek mozgolódnak s Nabunézer úr még biztatja is
őket... s mind a szemetje gyűlt ott össze a népnek ... Csak Bába s a
két pá–jomi a te embered ottan, uram!
– Azért kerülik még a pillantásomat is – mordult fel bosszúsan
Kirkuf.
 – Nem akarják elveszteni a Nabunézer hadnagy úr bizalmát. Mert
aki szeret téged, azt a hadnagy úr gyűlöli. Ezt jól vedd az eszedbe,
uram. Bába az én számmal üzeni s te is üzenhetsz neki az én számon
keresztül: Szórd szét őket, uram, míg nem késő!
– Nem rakok kovászt minden hajóra, hogy megrontsa az egész
legénységet. De azért jól tetted, hogy szóltál...
– Ha–hó! Kikötő!
Kirkuf a főárbocra pillantott. Az őrtálló matróz kiáltozott s
messze előre mutatott hadonászó jobb karjával.
A szanaszét üldögélő, heverésző legények is talpra szöktek s
mindenki a mellvédekre tolongott, hogy minél hamarabb
megpillanthassa a várva várt kikötőt.
Kirkuf a hajó orrába sietett s gyors, rugalmas szökelléssel a
parancsnoki helyre pattant: Igen, semmi kétség. A ,,Khepe–Rá”
keresztben állott, orral a szárazföldnek és főárbocán, mint valami
örömtűz lángja, úgy lobogott a kikötőt jelző piros zászló.
Kora délután már az egész flotta egy széles, sárgán iszapos színű
folyó torkolatában állott. De szerencsétlenségükre a szél iránya
megváltozott s ez jócskán megnehezítette a behatolást.
Kirkuf parancsot adott, hogy a ,,Khepe–Rá” kísérelje meg először
rézsút irányba, ha lehet, akár hét–nyolcszáz lépésnyit árral szemben
benyomulni.
Ahlmefit hadnagya maga állott a kormánylapáthoz s a kicsi
bárkának nemsokára csak az árboccsúcsa látszott ki egy homokos
dombhát mögül. A négy hajó legénysége megéljenezte a nagyszerű
hajósbravurt.
Nehmeth hadnagy, a „Khonsu–nu–mu”, a „Vízi futó”
parancsolója azonban tölcsért formált a tenyeréből s úgy bömbölte
túl az élénk zsivajt:
– Patkány legyek, ha nem megyek feljebb! Ide nézzetek! – s
azzal a kormányrúdhoz ugrott.
– Egy tömlő bor annak a hajónak, amelyik legtovább jut –
dördült vissza Kirkuf hangja. – Jól vigyázz, öreg – kiáltott aztán a
saját kormányosa felé.
– Meglesz, uram – köpött markába a vén tengerész és erélyeset
fordított a hosszú lapáton.
 A versenyzési láz minden hajóra átragadt. A legények nagyokat
kurjantottak s hajóik a kedvezőtlen szél ellenére pazarul siklottak fel
a lassú ár ellenében.
Csak a „Krokodil”–t érte egy kis baleset. Túlságosan ferdén vette
az irányt s vagy négyszáz lépésre a torkolattól már partot is ért, pedig
még a nehéz, lassú mozgású „Vízi óriás is” majdnem ezer lépést
nyomult befelé.
Az „Erős Krokodil” kudarcának még jobban örültek a legények,
mint saját sikerüknek, mert a híres, erős hajót maga Nabunézer
kormányozta. A nagymellű, idegen hadnagy pedig nem nagy
népszerűségnek örvendett Kirkuf hajósnépe között.
Lassan leszállott az este. A fáraó négy hajója mélyen bent, a nagy
folyó partján állott kipányvázva: az ötödik viszont csúfosan lemaradt
a versenyben s közel a torkolathoz vesztegelt.
Kirkuf úgy határozott, hogy maradjon is ott reggelig. Majd
másnap felvontatják valahogy a többihez.
Aznap már nem volt idejük sem halászni, sem vadászni. Ettek,
ami volt, s tüzet is csak azért raktak, hogy a füst. elhessegesse a
szúnyogokat s távol tartsa a ragadozókat, ha vannak errefelé.
Távolból, a folyó torkolata felől árván pislákolt feléjük még egy
tábortűz fénye: a „Krokodil” legénységéé.
Reggel tíz legény kíséretében Nehmeth hadnagyot küldte Kirkuf,
hogy segítsenek felvontatni a torkolatban veszteglő „Krokodil”–t. A
kis csapat azonban, alighogy felkapaszkodott arra a dombhátra,
amely elzárta a tenger felőli kilátást, megtorpant, s hosszasan
szemlélődni kezdtek valamennyien. De bármennyire is erőltették
szemüket, az „Erős Krokodil”–t nem látták sehol. Ügy eltűnt, mintha
a föld nyelte volna el.
– Ki tudja, milyen vidékre értünk – tűnődött el jóhiszeműen a
becsületes hadnagy. – Lehet, hogy boszorkányos káprázatok csalják
szemünket, vagy valami baj érhette Nabunézeréket. Eredj, fiam –
fordult egy ifjú legényhez –, jelentsd Kirkuf nagyságos úrnak, amit
észleltünk. Mi pedig folytassuk utunkat, amég oda nem érünk, ahol
tegnap este a „Krokodil” vesztegelt.
Alig kétszáz lépés után, a parttól nem messze, sűrű lehajló ágú
bokrok között bújkálva, Nehmeth hadnagy majd átesett egy élettelen
emberi testen. De csak egy pillanatig tartott meghőkölése s máris
lehajolt a holtan heverő emberhez. Semmi kétség! Az egyik Pá–jomi
legény volt, a Nabunézer hajójáról.
Vastagszálú, szakállas nyílvessző találta hátulról, a szíve táján.
Nem kínlódott sokat. De aki meglőtte, biztos akart lenni a dolgában s
úgy összevissza szúrkálta hasát, mellét, hogy tíz emberélet is
kiszállhatott volna annyi likon.
Mire a hadnagy mindezt megvizsgálgatta, már hatan, heten is ott
álldogáltak körülötte s néma borzadállyal szemlélték szörnyen
megcsúfolt társukat.
– Egyiptomi nyílvessző ölte meg! Ez a mifajta vesszőnk! –
mondogatták egyszerre többen is, amint szívük rettegése csillapult
egy kissé.
– Árulás ölte meg – kiáltott dühösen egy ifjú pá–jomi hajós.
– Vagy ő volt áruló – vonta meg a vállát egy tagbaszakadt
deltavidéki.
– Egy pá–jomi sohasem lesz áruló – kiáltotta vissza villogó
szemekkel az ifjú tengerész. – S ugyan kit árult volna el itten?
– Csillapodjatok! – emelte magasba a karját Nehmeth hadnagy. –
Ezt a legényt takarjátok le lombokkal s aztán menjünk tovább.
– Ha–hó! Ide gyertek! – kiáltott messzebbről egy távolabb
cserkésző tengerész. – Siessetek ide!
Szegény elesettet valamennyien otthagyták s futottak izgatottan a
hang irányába.
– Bába fekszik itten! – mutatott felhevülten egy bokor alá az, aki
kiáltott. – Két nyílvessző is találta! Még él! Gyertek gyorsan!
Nehmeth hadnagy hirtelen nyisszantással lemetszette a vesszők
szakállas vashegyét és erélyes, ügyes rántással vonta ki a sebből
mindkettőt. Aztán ágakból hordágyat rögtönöztek, s ügyelve, hogy
sok rázkódás ne érje, ráhelyezték az ifjú pá–jomi alig pihegő testét.
Az ,,Erős Krokodil” eltűnésével már senki sem törődött.
Majdnem a bizonyság erejével sejtették, hogy Nabunézer rongy
népével együtt megszökött s most már északnak vitorlázik ...
Bába számára enyhet adó sátrat róttak össze a hajók nagy,
ökörbőr vitorláiból és maga Kirkuf kuporodott melléje, hogy
lélegzetfojtó aggodalommal lesse fiatal földije el–elakadó pihegését.
 Közben Nehmeth hadnagy kis csapata átvizsgálta a „Krokodil”
elhagyott kikötőjét. Nemsokára rátaláltak a harmadik pá–jomi legény
kegyetlenül megcsonkított holttestére is. Fülét levágták, orrát
lemetszették s a szemét kiszúrták Nabunézer gazfickói.
– Te átkozott idegen! – rázta meg öklét a hadnagy. – Ráismerek
ebből szíved indulatjára.
Aztán egy nagy, széleslevelű fa gallyait lemetszette, szemfedőt
csinált belőlük és eltakarta a szerencsétlen ifjú arcát s véres,
összeszúrkált, megtaposott testét...
Délfelé Bába alig hallható hangon vizet kért s pár pici kortyot
ivott az edényből, amit Kirkuf tartott a szájához. A borral savanyított
ital kissé felüdítette. Kinyitotta a szemét. Magához tért.
Ajkai közül alig hallhatóan suttogott valamit, de olyan halkan,
hogy Kirkuf csak ha közel hajolt, érthetett meg pár szófoszlányt
abból, amit Bába mondani akart:
– ... este mondta Nabunézer ... a tűznél... hogy ... hogy szökjünk
meg ... Intettem Jóónak ... felment a „Krokodiléra, hogy léket vágjon
a fenekére ... inkább süllyedjen el... majd ki lehet javítani.
Észrevették ... hiába ... mi pá–jomiak nem ... soha ...
Bába ereje elfogyott, pillái lecsukódtak s nem is pattintotta fel
őket többé más, csak az üvegszemű halál...
Másnap reggel, amíg a pá–jomi legények Bábát is másik két
földije mellé temették, Kirkuf elé állott a három hajó parancsoló
hadnagya. Rá–dámuth, a legöregebb hadnagy beszélt mindnyájuk
nevében.
– Három pá–jomi társunk vére bosszúért kiált az égre! A vér vért
kíván! Az árulás bére: halál. Így tudom én, uram, legöregebb tiszted,
így tudja minden becsületes legényünk. A bosszú forralja
mindnyájunk vérét. Másfélnapi egérút semmi. Utolérjük s vízbe
folytjuk a patkányokat, uram!
– Öreg Rá–dámuth, drága barátaim! Üljetek le s hallgassatok
meg engem. Döntsünk aztán higgadtan, a fáraó tisztjeihez méltó
módon.
A három hadnagy leült egymás mellé, a zöld gyepre, Kirkuffal
szemben. Komor, várakozó pillantásukat a vezérre függesztették. Az
beszélni kezdett:
 – Nem tudom miként van, de érzem, hogy nincs nagyobb titok az
emberi szívnél. Az enyémben két lélek lakozik. Bármi történjék, az
egyik mindig azt mondja, hogy: ,,ne! ne!”, a másik pedig azt, hogy
„igen! igen”! Mikor útnak indultunk, én is megkérdeztem az én
szívemet: „Punt ország vagy a pá–jomi flotta parancsnokolása?”;
„Viharzó, ismeretlen tengerek vagy kedvesem ölelő karja?”. És
megvívta szívem az ő harcát s azóta efelől sohasem kérdeztem meg
őt. Már hónapok teltek el azóta, hogy tudom: erre nincs Punt ország,
csak ismeretlen partok s még ruházatuk sincs fekete emberek. S
akkor megkérdeztem az én szívemet: „Punt ország, ami erre nincs,
vagy a fáraó őkegyelmének parancsa, ami van?”; „Vissza vagy
előre?”. És úgy döntöttem, hogy arra a hangra hallgatok, amelyik azt
mondta nékem: „Előre, csak előre!” Az igazi tengerész legyőzi szíve
gyengeségét, mert az a legnagyobb győzelem, amit férfi csak
arathat ... az igazi hajósnak örök dicsőség látni s felkutatni az
ismeretlen partokat! És azóta élek, mert él bennem szívem
parancsa ...
– A mi hűségünkben sem bízol már, uram – kiáltott kigyúlt
orcával, megbántott szívvel Ahlmefit hadnagy, és Kirkuf azon vette
észre magát, hogy három hűséges szempár tekintete keresi maga elé
merengő pillantását. Reájuk nézett ő is úgy, ahogy csak férfiak
szoktak nézni a nehéz döntés órájában.
– Ezidáig nem tudtam, hogy mi lakozik a ti szívetekben. Honnan
is tudhattam volna? Kora ifjúságomtól megtanultam, hogy van, aki
parancsol, és van, aki engedelmeskedik. De ez nem hadi vállalkozás!
Tudni akarom, mi bujkál az emberek szívében! Aki velem jön,
kényszer nélkül tegye! Szívem vérzik és szemem könnyezik galádul
meggyilkolt földijeimért, de hajót nem adok Nabunézer üldözésére!
A „Cézer meseh” bordázatánál egyik hajómé sem erősebb s ott
mindenik gazfickó tudja, hogy életéért harcol. Sokat vesztenénk s én
mondtam már, feleim, hogy bennem a fáraó parancsa él és más
semmi. Szólottam.
Hosszú, néma csend szakadt a társaságra, amit rekedt,
megilletődött hangon Nehmeth hadnagy tört meg.
– Arra gondoltál–e, uram, hogy mi lesz velünk, ha ezután
büntetlenül szökhetik, akinek éppen kedve szottyan?
 – Gondoltam – bólintott Kirkuf határozottan. – Elmentek és
megmondjátok az egész hajósnépnek, hogy aki nem akar velünk
jönni, hazamehet. A te hajódat szemeltem ki erre a célra. A „Vízi
futó”–nál gyorsabb egyik sincs a flottában. Hamar otthon lesz, aki
arra száll! Mondjátok meg azt is, hogy én sem tudok semmit... Nem
tudom, mi vár ránk ezután, s csak az jöjjön, aki az életét teszi erre az
útra, talán semmiért...
Délre már felszerelten, élelemmel és ivóvízzel jól ellátva,
indulásra készen állott a „Vízi–futó”. De eltelt három nap és senki se
jelentkezett a fedélzetére. Inkább minden ember azért törte magát,
hogy minél nagyobb földdarabot tisztíthasson meg a bozóttól.
Legyen, ahová árpát, kölest vetni a további útra!
Negyedik nap reggel Nehmeth hadnagy parancsot adott s a fürge
legények, még félnap sem telt belé, leszerelték a „Vízi–futó”–t.
Ötödik nap reggel pedig fekete fellegek borították el az északi
égboltot s olyan vihar támadt, amilyenre még a legöregebb hajósok
sem emlékeztek ... És tíz nap, tíz éjjel nem csökkent a szél ereje s
villámlott, dörgött, hogy még a biztos kikötőben is beleremegett a
bátor tengerészek szíve.
Végzet isten feketeszárnyú angyalai, akiktől annyira félt
Nabunézer, most ott repkedtek az „Erős Krokodil” árboca körül.
Kirkuf emberei, ha rájuk gondoltak, tudták, hogy hiába a hajó
erős bordázata, a kikötő nélküli partok mentében nincsen
menekvés ... És szíveikben megnyugodtak, mert igazságosnak
találták a kegyetlen istenek döntését.
 XII. FEJEZET,
amelyben Kirkuf vezér megsérti az isteneket, de azért Rá isten
szeretettel veszi ölébe az egyiptomiak négy apró hajóját.
Kirkuf a lét minden alapvető kérdésében igazi egyiptomi módon
gondolkozott. Ezért, amint a hatalmas vihar tíz rémítő napja s
ugyanannyi borzalmatkeltő éjszakája elmúlott, a három pá–jomi
legény sírja fölé jókora homokkő sziklákból embernyi magas gúlát
hordatott s így megadta a legnagyobb tiszteletet, ami csak egyiptomit
érhetett egykoron: sziklák védelmezték testét, ahol háborítatlanul
megvárhatta lelke visszaszálltát, a feltámadást.
Most pedig, az utolsó éjszakán, amit a „Három pá–jomi hajós”–
ról elnevezett parton töltöttek, Kirkuf ott virrasztott elesett társai
sírjánál. Mellette heverésztek többi földijei is: az életben maradt pá–
jomi bárkások. Csendes, duruzsoló hangon mesélgették egymásnak
elesett társaik egykori tetteit; nagyokat és aprókat egyaránt. Közben
felemlegették a hazai tájat, az otthon maradtakat s szívüket
megmelegítették a távolság aranyozta emlékek.
Éjfél felé lassacskán kifogytak a szóból. Ki a maga gondolataival
foglalkozott, ki pedig csendben bóbiskolt.
Kirkuf hanyatt heveredett a dús fűben és a csillagos eget
nézegette. Mint igazi tengerész nemcsak gyönyörködni szokott az
örökfények sziporkázó ezreiben, hanem tájékozódni is próbált
közöttük.
Annyi álmatlanul töltött éjszaka után most már tudta, hogy bár
ezen a messzeföldön még az ég is idegen és a sok ezer csillag közül
egyet sem fedezett fel, amelyik szerint tájékozódni lehetne, mégis
van valami közös, megnyugtató azonosság az itteni csillagok járása
és az otthoniaké között: ha másképpen is, de mindig ugyanott, eleve
tudható sorban gyúltak ki ezek az égi fények is. Itt is örök törvények
parancsának engedelmeskedett a nagy, fekete égbolt minden
fényparánya.
– Vajon emberi sorsunk semmi más, csak törékeny játékszer a
kiszámíthatatlan akaratú és végzetes hatalmú istenek kezében? –
mélázott el szokatlan módon a fáraó immár csak négy hajójának
parancsoló hadnagya. – Nem lehet! Nem lehet! – rázta meg sűrű,
fekete üstökét. – A férfi becsület és erő előtt még az istenek is meg
kell hogy hajoljanak. Lám csak, a gaz Nabunézer megingott, amikor
látta, hogy innen mi is csak olyan csórén kerülünk haza, mint e
földek lakói. Azóta bizonnyal halak eledelévé válott felpuffadt teste,
vagy az erdők vadjai tépték széjjel, ha az elhagyott partokra vetették
a haragvó hullámok... És mi? Gazdag termést takarítottunk be. Van
árpánk, kölesünk jó esztendőre való s húsunk több is, mint amennyi
kéne ... Ráadásul ennek a folyónak homokjából annyi aranyport
mostunk, hogy már az is lesz valami odahaza... Lám csak, még ez a
napszínű drágaság is ahhoz húz, aki nem lohol utána, csak éppén a
kezét nyújtja érte, ha a közelébe kerül...
A hold kékezüst fénye bederengte a tájat. Kirkuf büszke
pillantását végighordozta a fémesen csillogó folyón s hosszasan
megpihentette a négy büszke hajó karcsún sötétlő körvonalain:
Mi erősebb a tenger viharánál? Az emberkéz ácsolta hajók
bordája. Mi erősebb a hajók bordájánál? Az acélos férfikar szorítása.
Mi hatalmasabb a végzetnél? A férfjszív akarata, állhatatossága és
bátorsága!
A fáraó hadnagya beleremegett a merész gondolatba. Jaj, ki ne
hívja vele a bosszúálló istenek haragját. De azért bármint is akarta,
nem tudta elhessegetni magától a büszke eszméket.
S mit tehetett volna egyebet? Reggel, indulás előtt, nagy
hálaáldozatot mutatott be az összes isteneknek. Szíve mélyén
remélte, hogy az áldozati tüzek sűrű füstgomolyai majd csak
eltakarják valahogy szíve háborgó érzéseit a vizslaszemű, féltékeny
istenek pillantása elől...
Szép, tiszta volt az ég. A füst egyenest a magasba szállott és ezt
jó jelnek vették Kirkuf hajósai. így vidám szívvel feszítettek vitorlát
s hagyták hátuk mögött a kikötőt, amely pedig olyan gazdag
bőkezűséggel osztogatta kincseit.
Pár hét múlva észrevették, hogy a partvidék következetesen
jobbra fordul és a délutáni nap erősen a szemükbe süt. Napnyugtának
haladtak immár, nem délnek.
Aztán megkerültek egy nagy, fekete, sziklás hegytömböt s a
karaván majdnem egészen északnak kanyarodott. Túl a nagy, sötét
kőtömbön apró sziget állott s a sziget előtt magas, meredek
oldalaktól védett, mély öböl. Nagyszerű kikötő akár száz hajónak is,
ha lett volna annyi.
Innentől kezdve immár szemmel láthatólag is megváltozott útjuk
iránya és ezért a nagy sziklafokot elnevezték „Déli határnak” a
kitűnő kikötőt pedig „Rá isten ölének”.
A hosszú, kemény út után Kirkuf úgy határozott, hogy itt, a „Déli
határon” kiadós pihenőt tartanak, hadd legyen erejük a
továbbutazásra. A partvidék itt is teljesen lakatlan volt. Magas,
fűborította mezők, ciheres, bokros területek s ritka fásligetek
váltogatták egymást.
Az állatvilág viszont nagyon szegényesnek mutatkozott.” Hur–
shunak s néhány szemfüles vadásztársának ugyancsak kellett
ügyeskednie, hogy némi friss vadhússal elláthassák jóétvágyú
társaikat. Szerencsére a tenger itt is bőkezűen osztogatta kincseit.
Halhús és puhatestű kagyló akadt, amennyi kellett, s mivel a hajók
tömve voltak gabonával, panaszra nem lehetett oka senkinek.
Emellett a szegényes partok olyan kincsekben bővelkedtek,
amelyekből nem lehetett ugyan meggazdagodni, de gyönyörködni
bennük annál inkább: a füves mezőket, mint valami ékes–pompás
szőnyeget, úgy cifrázta, hímezte millió és millió szebbnél szebb
virág. Bokrétás, csokros, tölcséres, koszorús, piros, kék, sárga,
rózsaszín csodával volt telehintve minden mező, minden liget,
amerre csak a szem ellátott.
Kirkufék el is nevezték ezt a földet az „Istenek virágos kertjének”
és gyűjtöttek, szedegettek annyi magot, gumót, gyökeret, amennyit
csak lehetett, hogy majd otthon is szaporíthassák ennek a világvégi
tartománynak pazarszép ajándékait.
Deszkavégekből még ládákat is kalapáltak össze, s megtöltvén
földdel, a legszebb virágokból többet átültettek beléjük. Ha lehet, úgy
vigyék haza őket, amint itten virítanak.
Így aztán zavartalanul és nagyon kellemes munkával teltek
napjaik. Mikor vagy húsz nap múlva Kirkuf parancsot adott az
indulásra, a legények szíve szinte fájt, hogy el kellett hagyniok ezt a
kedves, békés tájat és a jól védett öblöt, amely méltán rászolgált
nevére, mert úgy érezték magukat lágyan ölelő karjaiban, mint
valami jóságos istenasszony puha ölén.
 XIII. FEJEZET,
amelyben kiderül, hogy Kormos is van olyan legény, mint a többiek,
és közben a fáraó hajói „Tele bendő” kikötőjébe érkeznek.
Ismét mintha vonalzóval húzták volna meg a part peremét. Sehol
egy öblöcske, sehol egy behajlás, sehol egy picinyke folyótorkolat,
ahol a biztonság némi reményével meg lehetett volna állapodni. És
ami még keservesebb, a szikkadt partokon alig–alig lehetett ivóvízre
bukkanni, és néha–néha a szomjanpusztulás réme rajzolódott a
hajósok szeme elé.
Közben aggódó pillantásokkal állandóan az égboltot kémlelték:
távoli felhők, felszálló párák, hirtelen fuvallatok vajon nem közeledő
vihar előjelei–e? Mert azzal mindnyájan tisztában voltak, hogy az
öböltelen partok mentén, ha kitör az égiháború, végük van.
Komoran s most már szorongó szívvel néztek a jövő elé.
Csak három ember arcán tükröződött örökké szilárd,
rendíthetetlen nyugalom: a Kirkufén, az öreg kormányosén és
Kormosén.
A fekete cimbora már nemcsak beszélni tudott ügyesen az
egyiptomiak nyelvén, de gyorsan és szívesen elsajátította mindazt,
amit egy tengerésznek csak tudnia kellett. Nála fürgébben már szinte
senki sem kúszott a főárbocra, pillanatok alatt tudott vitorlát bontani
és első volt, ha vízbe kellett ugrani, hogy a hajót kikössék.
De szerencséje is volt a fekete legénynek! Mióta akarata ellenére
a hajón marasztalták, a tenger mindig csak az előnyösebbik oldaláról
mutatkozott, s így a tudatlanok derűjével szemlélte társai
aggodalmát. Miért is félt volna, mikor legfőbb védnöke: az öreg
kormányos sem aggodalmaskodott sokat, sőt többet mókázott,
csipkelődött, mint máskor:
– Mondd, Kormos, mit csinálnál, ha a főárboc kétszer olyan
hosszú volna?
– Akkor is Kormos felmászol a tetejébe.
– De akkor pont kétszer annyit kellene másszál, igaz?
– Kétszer annyi, kétszer annyi! Igen! Igen! – integetett s
villogtatta fehér fogait a néger fiú, hogy nemcsak megértett mindent,
de meg is tenné, ha éppen kéne.
 – Hát akkor mi volna, ha te csak fél akkora volnál, mint most, az
árboc meg kétannyi, mint a miénk?
Kormos összeráncolta a homlokát és hosszasan gondolkozott a
nehéz feladaton, végül is elszontyolodottan rázta meg a fejét.
– Nem tudok ... nem ... nem ...
– Hát négyannyit másznál, te buta, – kacagott nagyot az öreg
kormányos és hüvelykjét a tenyere mögé rejtve, magasba tartotta
négy másik ujját.
Az öreggel kacagott minden hajós. Még Kirkuf is elmosolyodott
az együgyű tréfán, amit az öreg kormányos figurás előadása s a
mindjobban belezavarodó Kormos aggodalmas pillogása tett igazából
nevetségessé. Lehet, hogy el is pirult szegény fiú, csak ez nem
látszott meg rajta, mert a piros nem festi a feketét.
– Nem értek, mit mondasz, öreg hajós ... lehet okos... lehet
csúfolja szegény Kormos. De annyit tudja, hogy Kormos akármilyen
kicsi, árbocrúd akármilyen hosszú, Kormos addig mászna felfelé,
amíg végére érje!
– Ez a beszéd, fiam! – csapott a fekete legény vállára Kirkuf öreg
kormányosa. – Így beszél az igazi tengerész! Na most magyarázd
meg szépen ezeknek a mafláknak, akik itt kiröhögtek az imént, hogy
ha kétszer olyan hosszú volna ez az átkozott, egyenes part és a mi
hajóink kétszer olyan kicsinyek is, akkor is a végére érnénk egyszer!
Ettől a pillanattól kezdve már senki sem kacagott Kormoson,
akinek fekete mellkasában éppen olyan piros emberi szív dobogott,
mint bajtársai bordái alatt. Ez a piros, meleg emberi szív pedig most
büszkén dalolt s megtelt túlcsorduló hálával és szeretettel az öreg
hajós iránt, mert mókázni, csipkelődni mindenkivel szokott a vén
tengeri mackó, de dicsérni csak nagyon ritkán és akkor is úgy né,
mint mostan ...
Kirkuf is megelégedett szívvel fordult vissza, arccal a
menetiránynak, mert tudta, hogy az efféle beszéd jobban buzdít és
többet ér, mint száz parancsnoki szónoklat.
Lassacskán a készleteik csúnyán megfogyatkoztak és kikötőre,
ahol halászni, vadászni s egy kicsit megpihenni lehetett volna, még
mindig nem akadtak. Csak néha állottak meg egészen rövid időre,
hogy főzzenek néhány fazék kölest és süssenek lepényt az útközben
összemorzsolt árpából. Azt ettek aztán napokig, amíg csak ecetesre
nem savanyodott és kopogósra nem keményedett az utolsó morzsa is.
Viszont szinte szakadatlanul jó, déli szél fújt és mintha valami
alig észrevehető, partmenti áramlás is segítette volna őket. Kirkuf
minél hamarább biztos kikötőben akarta látni négy kis hajóját és
ezért elcsigázott legényeinek percnyi pihenőt sem engedélyezett. A
hajók legénysége mégsem zúgolódott, mert mindnyájan a hátukban
érezték egy esetleg kitörő égiháború veszedelmét.
A fáraó hajói most egyenesen északnak törve, versenyt futottak a
halállal...
Száz nap, száz hosszú éjszaka vagy talán még tovább is tartott a
kétségbeesett viaskodás és loholás, de végre győztek!
Széles, bővízű folyó torkolata kínált menedéket az erejük fogytán
lévő tengerészeknek. Közel a torkolathoz, ahol a négy hajó kikötött,
kristályvízű patak ömlött a nagy folyóba. A legények s a tisztek is
még mielőtt bármit is tettek volna, hosszan egymás mellé hasaltak a
kis patak füves, hűs partjára, és ittak, ittak mohón, nagy kortyokkal,
– mint akik a szomjhaláltól menekültek meg. Mikor egyenként
felállottak, üres gyomrukban úgy kotyogott a sok hideg víz, hogy
szinte hallani lehetett. Mégis voltak olyanok, akik nem tudtak betelni
a gyönyörűséggel és másodszor, harmadszor is nekihasaltak a bőven
patakzó, üdítő italnak.
Mire leszállott az este, a tábortüzek környékéről sülő hús illata
terjengett s a puha, friss árpalepényé.
Vacsora után az egyik pá–jomi legény azt mondotta, nevezzék el
ezt a helyet a „Megszabadulás” kikötőjének. Soknak tetszett a szép
név és helyeslő kiáltások hallatszottak innen is, onnan is.
De olyan még nem volt, hogy amire egy pá–jomi azt mondta,
hogy „fehér”, az Oir–partiak azt ne mondták volna, hogy „fekete”.
Most is kitört azonnal az ősi virtus egyik hosszú üstökű, deltavidéki
legényből:
– Majd akkor beszélünk megszabadulásról, ha bár On tornyait
megláttuk. Ugyanbiza miféle szabadulás az olyan, amilyen ez itten?
A minap megpróbáltuk elszámolni unalmunkban, vajon mennyi ideje
is bolyongunk voltaképpen... Én azt mondtam, hogy vagy tizenkét
hónapja... de van, aki majdhogy kétszer annyit nem mond ... és ki
látja közülünk ennek a csámbolygásnak a végét? ...
– Ezért aztán ne adjunk nevet a kikötőnek, ugye? – kiáltott közbe
az egyik pá–jomi.
– Dehogynem! De beszéljünk csak arról, amit tudunk, és ne
kiabáljuk el a szerencsénket, mert ki lát a jövőbe: megszabadulunk–e
vagy sem?!
– Halljuk, mi az, amit az Oir–partiak tudnak – csúfondároskodott
egy másik pá–jomi.
– Annál ti sem tudtok többet! – vonta meg a vállát tettetett
közömbösséggel a deltavidéki hajós. – Itt ittunk, ettünk kedvünkre és
pihenhetünk jócskán. Ezért úgy gondolom, hívjuk e helyet..
– ,,Tele bendő”–nek! Ugve – kurjantott közbe csúfondárosan egy
mókás pá–jomi suhanc, a legfiatalabb mindnyájuk között.
– Jói van! Éljen! Jól eltaláltad! – kiabáltak összevissza a többiek
és ezzel el is dőlt a névadás dolga.
Kirkuf és három tiszttársa vagy száz lépéssel arrébb tanácskozott
halk, komoly hangon. Mit sem tudtak arról, hogy már a „Tele bendő”
kikötőjében pihennek. Figyelmüket teljesen lekötötte Rá–dámuth
hadnagy jelentése. Aggasztó dolgokat mondott a „Nehet–nu–mu”, a
„Vízi óriás” állapotáról:
– ... a padlózat is korhadt már nagyon. Az eresztékeken szivárog
a víz. Már éjjel–nappal meretnem kellett. Ha a tenger nyugodt marad,
talán még öt–hat hónapig bírja, de azután vége. Csak a kötélzet és a
vitorlák bírják tovább is. Azokat indulás előtt újraszereltük, még
otthon ...
Kirkuf jól ismerte a „Nehet–nu–mu” állapotát és tudta, hogy az
öreg, tapasztalt hadnagy minden szava tényszerű igazság. De mit
mondhatott volna? Hiszen világosan állt mindnyájuk előtt, hogy a
„Nehet–nu–mu”–n amúgy se tudnak segíteni.
– Mondd csak, öreg Rá–dámuth barátom – fordult Kirkuf az ősz
hadnagyhoz –, melyiketek fiatalabb, te vagy a „Nehet–nu–mu”?
– Bizony már régi hadnagy voltam, amikor a sinói mesterek ezt a
nagy teknőt összeácsolták!
– Vajon ki látott több vihart, te vagy a „Nehet–nu–mu”?
 – Meglehet uram, hogy én kétszer annyit is megértem – bólintott
elgondolkozva az öreg hadnagy.
– Látjátok, feleim, ezért hiszem én, hogy az ember erősebb
mindennél, mert tovább él, mint a hajók, az ebek és lovak és minden,
ami csak mozog és lélegzik a földön! Öt hajónk közül vajon hány
pillantja meg a hazai partokat? De ha csak egy is marad, annak a
hátán mi ott leszünk!
Hosszas, elmélázó hallgatás borult a négy főhajósra. Nagysokára
Ahlmefit hadnagy szólalt meg fátyolos hangon:
– Vajon a csillagoknál is erősebb az ember? Mert, hogy tovább
nem él, az biztos! Hány fáraó szállott sírjába s hány rabszolgát
temetett el nyomtalanul a sivatag homokja és íme az égi fények örök
megváltozhatatlanságban ragyognak felettünk. Ott fénylenek minden
éjjel, ahol előző éjszaka láttuk őket, s hiába kutatjuk, kérdezzük
tőlük, némán, hidegen rejtik fénylő szemeikben sorsunk fordulását...
– Ne őket kérdezd afelől fiam – nézett az ifjú szemébe Kirkuf. –
Ugyan mit tudhatnak a csillagok emberi szívünk indulatairól? Mit
tudhat az örök mozdulatlanság, az örök hidegség, a végtelen távoli
ragyogás a soha meg nem nyugvásról, a melegségről és a közelség
utáni vágyról, amiért az emberi szív dobog? Hamarabb ismerjük meg
mi az ő titkaikat, mintsem ők a mi szívünkét! Mert nincs nagyobb
titok az emberi szív titkánál.
 XIV. FEJEZET,
amelyben kockázatos vadászatban Kirkufék nyolc „erdei embert”
fognak, de azért mégis nekik kell tovább húzni a nehéz
evezőket.
A nap ismét majdnem merőlegesen tűzött a fáraó négy hajójára.
A partok felől újra verejtékcsurgató, forró, párás levegő áramlott,
mint annak idején jó esztendeje, amikor dél felé hajóztak.
Most azonban északnak tört volna az egész karaván, de csak
lassan vánszoroghatott előre, mert a nagy raktárhajó már a végét
járta, s nem engedte haladni a többieket sem úgy, ahogy a kedvező
szélben lehetett volna. Az árpa és köles is fogytán volt. Űj vetéssel
kellett segíteni a bajon.
Kirkuf parancsot adott a ,,Khepe–Rá”–nak: keressen megfelelő
kikötőt.
Talán még sohasem kapott ennél nehezebben teljesíthető utasítást
az ifjú Ahlmefith hadnagy. Pedig itt a partvidéket kissebb–nagyobb
öblök és folyótorkolatok csipkézték, de minden talpalatnyi földet
buja, áthatolhatatlan, örökké zöldellő ősrengeteg borított. Irtásra
gondolni se lehetett. Szántóföld nélkül pedig nincs vetés.
Végül egy sárgavízű, hatalmas folyÁmon küzdötték fel magukat
és annak homokos, iszapos zátonyait próbálták megtakarítani a
könnyebben irtható vadnövényektől. Ez keserves és igen
veszedelmes munka volt, mert a folyó hemzsegett a sok krokodiltól s
a vadnövényzet szinte máról holnapra újranőtt. így állandóan
gyomlálniok kellett a forró, tűző napon, a fülledt, párás levegőben.
De csinálták, mert nem volt más választásuk.
Kirkuf három hadnagya és négy kormányosa ezalatt gondosan
átvizsgálta a ,,Nehet–nu–mu”–t. Szegény „Vízi–óriás” ereje végére
érkezett. Már csak szétszedni lehetett és néhány darabját átépíteni a
többi hajóra.
Árbocát, vitorlázatát a „Szibu–en–száh” kapta. Így a vezérhajó
sebessége jócskán megnőtt. Akár versenyt futhatott volna a
„Khonsu–nu–mu”–val vagy a „Khepe–Rá”–val. Igaz, ügyelni kellett
az egyensúlyára, nehogy a megnövelt árboc felfordítsa. De Kirkuf
arra számított, hogy öreg kormányosa már nem mai gyerek s tudja,
hogyan kell kormányozni egy ilyen megtáltosított hajót.
A kivénhedt hajó terhét is elosztották és ami még használható
volt rajta, szintén.
A lekopasztott roncsot aztán aprádonként feltüzelték. Legalább
nem kellett a tűzrevaló összegyűjtésével időt vesztegetniük.
Közben gyakori meleg felhőszakadások zavarták a szegény,
elcsigázott matrózok munkáját s nehezítették az élelmet biztosító
vadászást és halászást. Még tiszta szerencse, hogy vízimadár volt
bőven s azoknak fészkeit könnyűszerrel meg lehetett dézsmálni. Így
aztán ha nem akadt halász, vadászzsákmány, tojással csillapították
éhségüket.
Vagy két hónap után, amikor már valamelyest apadt a sürgős
tennivaló, Kirkuf parancsot adott, hogy mind a három hajót szereljék
fel evezőkkel.
– Lesz ember elég – biztatta az embereket –, mert a „Vízi óriás”
hajósait is szét kell osztani. Így legalább gyorsabban haladunk!
A legényeknek nem sok biztatás kellett. Vállaltak minden
fáradságot, csak minél előbb szabaduljanak ezektől a gyötrelmes
partoktól. Ügy érezték, hogy ennél rosszabb már amúgy sem jöhet.
Kis csoportokba szakadozva bejárták a partmenti rengeteget,
hogy evezőrudakat vágjanak a fiatal, szívós fák karcsú törzséből.
Nemsokára már egészen jól tájékozódtak az ismeretlen
növényvilágban és messziről felismerték a nekik való fákat. Így aztán
ment a munka szaporán.
Egy reggel az öreg kormányos, Kormos, Hur–shu és még két
másik legény az erdő felé indultak, hogy evezőfát vágjanak.
Szállingóztak a többi csapatok is. Melyik erre, melyik arra. Mindenik
ember kezében balta és ajkán reggeli dal vagy kurjongatás.
Itt–ott, messziről már hallatszott a fejszék csattogása. Csak az
öreg kormányos csoportjának nem kedvezett a szerencse. Amerre ők
jártak, sehol egy megfelelő fát nem lehetett kapni. Észre sem vették,
mind feljebb nyomultak a folyam partján olyan tájakra, ameddig még
nem merészkedtek sohasem.
Megpróbálták a parttól beljebb is, hátha találnak valami
vágnivalót. Az eltévedéstől nem féltek, mert bíztak Kormos
csodálatos ösztönében, aki úgy eligazodott az őserdőben, mintha
otthon, szülőfaluja vidékét járta volna. Az egyiptomiak szeme is
megszokta lassacskán a zöldellő félhomályt és csodálkozó
pillantásuk mindegyre megakadt valami látnivalón.
Egyszer csak Kormos hirtelen megtorpant és néma
karmozdulattal egy fa koronája felé mutatott. A fán valami sötétlő
gomolya mozgott és nem messze tőle egy másik. Az egyiptomiak
lélegzetvisszafojtva meresztették a szemüket, hogy pontosan
megfigyelhessék, amit észrevettek.
Kormos, nesztelen, puha léptekkel törzstől törzsig a fán
szöszmötélő árnyak felé lopakodott. A hajósok tőlük telhetően
igyekeztek utánozni a fekete legényt. Sikerült is megközelíteniük a
látnivalót vagy tizenöt–húsz lépésnyire.
Félelmesen csúnya arcú, hosszúkarú, csupaszőr emberalakok
ültek az óriás fák ágain. Az egyik ölében, mint valami igazi ember–
anya karjai között, kicsi fekete poronty szívta a fekete emlőket.
A döbbent csodálkozás csak pár pillanatig tartott, hogy helyet
adjon a néma, mohó érdeklődésnek. Észre sem vették a nagy
bámulásban, hogy Hur–shu íjat feszít és az egyik kitűnő célpontot
mutató, hatalmas alak melle közepét célozta meg jó vastag, szakállas
vesszőjével.
A következő pillanatban velőtrázó ordítás verte fel az őserdő
csendjét. Ágak recsegtek, gallyak törtek, levelek hullottak
garmadával és minden oldalról veszedelmesen morgó, vinnyogó,
fekete ember–forma árnyak ugráltak, szökelltek ágról ágra, fáról fára.
Az emberek némán, fogvacogva simultak a fák törzséhez. Ez volt
a szerencséjük, mert a felvert horda így odébb állott anélkül, hogy
megtámadta volna őket. Csak a sebesült szörnyeteg dühös ordítását
lehetett még hallani távolabbról.
– Hur–shu vadász mit tette, mit tette – sopánkodott a derék
Kormos. – Beléje lőtte övé nyila „erdei ember”– mellébe! „Erdei
ember” nem halja meg attól. Inkább ráugorja szegény vadászra és
megölje vadász ...
– Ez a vessző, ha szügyön találja, még egy bikát is leterít –
védekezett Hur–shu.
 – Kormos nem ismerje bika, de erdei ember ismerje! „Erdei
ember” sokkal erősebb, mint harcos. Még a derék harcos is csak
gyenge szélfúvás, ha jön és támadja erdei ember.
A favágásból aznap már semmi sem lett. A kis csoport sürgősen
visszatért, hogy jelentsék Kirkufnak, amit észleltek.
– Azok az erdei emberek valóban olyan erősek? – villant ravaszul
a főhajós szeme.
– Erősek, nagyon erősek – bólintgatott hevesen, nagy
meggyőződéssel Kormos.
– Aztán milyen nyelven beszélnek azok az erdőlakók? – kérdezte
tovább Kirkuf, látszólag csak úgy, mint akinek más dolga nincsen,
mint hogy éppen beszélgessen.
– Erdőlakó nyelve nem tudja senki sem, nem – rázta meg göndör
fejét a néger fiú. – Erdei ember furcsán beszélje ... nagyon furcsán.
– Ide figyelj, Kormos – csapott a fiú vállára Kirkuf. – Látod ezt a
tele tömlőt? Aranypor van benne! Az enyém. Mind neked adom, ha
megmondod, hogyan foghatnánk egypárat azokból az erdei
emberekből.
Kormos rá se nézett az aranyos tömlőre, csak hosszan
elgondolkozva simogatta szőrtelen állát:
– Kormosnak nem kellje aranypor. Kormos szereti Kirkuf vezért,
megmondja úgy is, ingyért, mert Kirkuf vezér nem engedje, hogy
mérges hajósok megölje szegény Kormos. Emlékszelje Kormos ... jól
emlékszelje ...
A következő napokban nagyot nőtt Kormos tekintélye a fáraó
hajósai előtt. A fekete legény szívós, kemény husángokból olyan
nagy ketrecet ügyeskedett össze, hogy aki abba belesétált, a mögött
az ajtó magától becsapódott s ki sem nyílott többé, hacsak valaki
kívülről ki nem nyitotta. Ráadásul egy fia szeg sem kellett hozzá,
mert erős gúzskötés tartotta össze minden eresztékét.
Alig félhónap alatt tíz ilyen ketrec–csapda készült el, amiket
aztán Kormos zöld ágak, levelek közé rejtett ott, ahol az erdei
emberek csapása vezetett.
Harmadnap hajnalban maga Kirkuf indult el Kormos, Hur–shu,
Ahlmefit hadnagy és az öreg kormányos kíséretében, hogy
megnézzék a csapdákat. Kirkuf szívdobogva leste, hogy milyen
sikerrel jár fáradozásuk, mert az erdei emberekkel messzemenő
tervei voltak.
De rosszul kezdődött a dolog. Már a negyedik üres csapda mellett
óvakodtak el nesztelenül.
Végre!
Az ötödik ketrec kemény farácsát úgy rázta, hogy majd széttörte,
egy hatalmas, szőrös, vicsorgó, sárgás fogú, vérbenforgó aprószemű
erdei ember. Kirkuf megfeledkezett minden óvatosságról s akkorát
rikoltott örömében, hogy a fák homályba vesző koronájáig harsant a
hangja.
– Kirkuf vezér, nem gyermek! Vigyázza nyelvére! Nagy baj lesz
– emelte fel mutatóujját Kormos és a vezér elvörösödve látta be,
hogy hibát követett el.
Örömük még jobban fokozódott, amikor a nyolcadik ketrecben
egy szőrös testű, ijedten remegő anyát találtak, aki félve szorongatta
apró porontyát szélesen domborodó, fekete mellére.
Délire már mind a három foglyot ketrecestől táborukba cipelték
Kirkuf hajósai. A nagy faketreceket lombos, árnyékos helyre
állították, a foglyokat pedig húsos fagyökerekkel és a fák
gyümölcseivel etették úgy, amint Kormos tanácsolta.
A foglyok eleinte csak éjjel ették meg az eléjük lökött táplálékot.
Később azonban már nappal is hozzányúltak, ha az emberek nem
állottak a közelükben. Az eleintei nagy dühük is csillapult, de azért
nem volt tanácsos közelről komázni egyikükkel sem.
Amikor már a nyolcadik foglyot is táborukba cipelték, Kirkuf
kirukkolt a tervével. Szép, csillagfényes, tábortüzes, nyugalmas estén
a vezér beszélni kezdett:
– Nehogy azt gondoljátok, hogy valami bolondéria okából
szedettem össze ennyi ,,erdei embert”. Magatok tudjátok, milyen sok
vesződséggel járt az összefogdosásuk. Most nem éppen olyan az
állapotunk, hogy hiába fáradozhatnánk...
De gondolom, hogy mostani küszködéseinknek meg lesz majd a
jutalma. Mert úgy tudjátok meg, kedves barátaim, hogy az evezőkhöz
ezeket a bikáknál is erősebb emberfomákat kötözzük. Jól etetjük
őket, hadd legyen erejük, de ha kell, az ostort se fogjuk sajnálni tőlük
...
 Aztán a vadászszerencse elhagyta őket, vagy talán az „erdei
emberek” neszeltek meg valamit a turpisságból; elég az hozzá, hogy
úgy eltűntek arról a vidékről, mintha a zöldes derengésű őserdei
félhomály nyelte volna el őket. Így Kirkuf népének meg kellett
elégednie a nyolc felnőtt fogollyal és a kis játékos kedvű kölyökkel.
Volt bajuk így is elég. Kiderült, hogy az erdei emberek igen
jóétvágyú élőlények s elég válogatósak is. A főtt kölest például csak
nagyon fanyalogva ették meg. Eleinte csak éheztetéssel lehetett
valahogy rákényszeríteni őket. Pedig hát az evezővonó rabok
főtápláléka akkoriban a vízbefőtt köles volt. Gyakran a
tengerészeknek is alig jutott más.
Végül eljött a nagy nap, amikor az evezősöket a hajókra kellett
rakni, hadd szokjanak a munkához. Százféleképpen próbálgatták.
Hiába! Az erdei emberek csak vicsorgatták a fogaikat és dühösen
morogtak minden kísérletre.
Nem volt mit tenniök, nagy rudakra akasztották a ketreceket és
mint az erdőből idáig, úgy innen a hajókig is vállon cipelték furcsa
rabszolgáikat. Ilyent sem látott még a jó öreg világtörténelem! Mint
valami hordszéken, úgy fuvarozták az evezők mellé, fekete, szőrös,
érthetetlenül csökönyös rabjaikat.
De hát a szükség törvényt bont és a szebb jövő reményében még
ezt is megtették a fáraó hajósai.
– Kutyálkodjatok csak, kutyálkodjatok – dörmögte bosszúsan az
öreg kormányos és közben nagyokat fújtatott az iromba ketrec súlya
alatt. – A hajóig még mi cipelünk, aztán majd ti húztok hazáig.
Rágják meg a férgek a rút pofátokat.
No, ha valaha tévedett az öreg hajós, soha akkorát, mint mostan!
A baj ott kezdődött, hogy az erdei emberek dühe a hajón sem
csillapult. Sőt inkább még fokozódott az ingó–bingó talajon. Nem
volt mit tenni, a korbácshoz kellett nyúlniok. Pedig erre máskor csak
abban az esetben került sor, ha már leláncolták a foglyokat. De ezek
a megveszekedett emberformák fel sem vették a vérserkentő
suhintásokat. Sőt annál dühödtebbek lettek. Még a közelükbe sem
lehetett menni, csak messziről vágni őket atyásan.
Aztán a dorongra került a sor s a zuhogó ütések nyomán
egyenként csendesedtek el a szerencsétlen szörnyek. Úgy kellett őket
kicipelni a ketrecekből, mint valami dögöket. Csak lélegzetük jelezte,
hogy még volt bennük élet, amikor az evezők mellé láncolták kurta,
görbe lábaikat.
Másnap reggelre azonban már csak hat élő erdei emberük volt
Kirkuf hajósainak, mert kettő közülük örök időkre megelégelte azt a
tapasztalatot, amit előző napon nyert. Nem volt mit tenni velük.
Leoldották láncaikat és a korláton keresztül a folyamba vetették őket.
A többivel sem volt mit kezdeni. Éppen csakhogy éltek és
vicsorogtak, morogtak dühösen, ha közelített valaki hozzájuk. Így
aztán az evezőpróbát jobb időkre kellett halasztaniok.
Közben lassan eljött az aratás ideje. Nem sok örömet hozott az
sem. A köles még csak hagyján, de az árpa alig adta vissza a
vetőmagot és ami lett, az is olyan hitvány volt, hogy kétségbeestek,
ha rája néztek. Tán hagyták volna az egészet, hadd egye meg a fene
ott, a lábán, de annál jobban meg voltak szorulva. Így elvégezték a
keserves munkát ingyen.
Ráadásul az evezők működését is csak maguknak kellett
kipróbálniok, mert amikor a három hajó elhagyta az átkozott
partokat, az erdei emberek még mindig semmi hajlandóságot nem
mutattak a munkára ...
Kirkuf pedig megtiltotta a további „meggyőző munkát”. Félt,
hogy teljesen kifogy a furcsa fajta emberekből. Az erdei emberek
moroghattak kedvükre és a hajósok is káromkodhattak, amennyi csak
jólesett nekik, a vezér gondterhelt homlokáig nem jutott el egyik
sem.
A három kis hajó folytatta útját rendületlenül a végtelenül széles
tengeren, a soha véget nem érő partok mentén.
 XV. FEJEZET,
amelyben Kirkufék megtanulják, hogy nem singgel mérik az embert,
és a tandíját is megfizetik keservesen ezért a leckéért.
Harmadnap hajnalra árván maradt a kis erdei poronty is. Anyja
rövid idő alatt elsenyvedi a láncokon. Akkor már csak három társa
volt még életben és szemmel látható volt, hogy azok sem húzzák már
sokáig...
Amikor az utolsó is örökre elcsendesedett közülük, Kirkuf
parancsot adott, hogy nyúzzák meg és szőrös irháját feszítsék ki az
árbocra.
– Senki sem hinné el nekünk odahaza, hogy ilyen emberek is
vannak... – tette hozzá magyarázólag.
A forró nap nemsokára kopogó keményre szárította az utolsó
erdei ember bőrét, akiből nem sikerült evezővonót nevelniök a fáraó
rabtartásban jártas tengerészeinek.
A rút kis kölyket Kirkuf öreg kormányosa vette gondozásba.
– Legyen a te neved Szőrös, mert mostan még csak erre a névre
szolgáltál rá – ünnepélyeskedett az öreg. – Rendes embert, derék
tengerészt nevelek belőled, ne félj! – Ti pedig – fordult a többiekhez
–, ha bántjátok, vagy köpködtök utána, Anubra mondom,
beleszaladtok a tenyerembe!
Szőrös pedig, mintha csak megértette volna, attól az időtől
kezdve, mint valami hűséges eb, úgy ragaszkodott az emberséges
öreg hajóshoz. Kirkuf kormányosát meghatotta ugyan Szőrös hűsége,
de azért jobban szerette volna, ha viselkedésében több lett volna az
emberi vonás, de hát Szőrös minden mozdulata, egész magatartása
inkább emlékeztetett a kutyakölykök, mintsem a gyermekek
viselkedésére. Gyorsan és szépen fejlődött, akár az ebek fiókái, de
beszélni még egy szót sem tudott. Csak azt értette meg, ha hívták,
vagy éppen elküldték. Hízelkedett, ha simogatták, és morgott, ha
megbántották.
Igaz, hogy az árbocra olyan villámgyorsan felkúszott, mint senki
más, még Kormos sem. De ebből sem volt semmi haszon, mert nem
tanulta meg soha a vitorlák igazgatását. Ha mégis hozzáfogott, úgy
összevissza gabalyította a köteleket, hogy estig sem lehetett
helyrehozni, amit Szőrös pár pillanat alatt összemesterkedett.
Néhány hónap múlva az öreg kormányos ki is mondta szegény
Szőrösre a szentenciát:
– Nem is vagy te ember, édes fiam, hanem valami jobbfajta állat!
Így aztán tengerész sem leszel soha. De azért ne búsulj, fiam, mert
volt egyszer nekem egy kutyám, úgy hívták, hogy Füles. Gondolom,
hogy egész életében meg lehetett elégedve a gazdájával...
– Ugye abból is jó tengerészt neveltél, bátyám? –
csúfondároskodott egy pelyhes állú legényke.
– Nálad csak kicsivel különbet – vágott vissza az öreg s úgy
pillantott a kamaszra, hogy azzal a többinek is elvette a kedvét a
csúfolódástól. De azért rosszkedvűen Szőrösön is bökött egyet a
lábával:
– Eredj a fenébe lefeküdni!
Szegény Szőrös fülét–farkát lesunyta és a vackára sompolygott
engedelmesen. Mit tehetett ő arról, hogy nem született embernek,
csak egy közönséges kis gorillának.
De még mielőtt mindezek történtek volna, a fáraó hajósai
ismeretséget kötöttek ama vidék lakóival is. Igaz, hogy drágán
fizették meg ezt a találkozást, de hát aki idegen ösvényeken bolyong,
néha akkor kerül a legnagyobb bajba, amikor ingyen sem gondolná.
Talán vagy tíz nappal azután, hogy a sovány aratású nagy folyam
partjait elhagyták, mikor már az utolsó erdei ember bőre is árbocon
száradt, füstöt pillantottak meg a messzi parton.
Az éjszakát óvatosan kint töltötték a tengeren és csak másnap,
virradat után kötöttek ki a felszálló füstök közelében.
Szívük izgatottan dobogott, mert oly hosszú idő után ismét
érezték, hogy emberek vannak a közelben. Ki tudja? Talán egyik–
másikuk gondolatában még Punt ország reménye is felderengett...
Egy bővízű, de sekély patakon láboltak felfelé. Fejük felett az
egymásra boruló fák miatt csak keskeny csíkon át látszott a kéken
fénylő ég.
Nem kellett sokat lapcsogniok az iszapos mederben, mert az első
kanyarulat után, tenyérnyi zátony–szigeten eléjük bukkant a
bennszülöttek tábora.
 Ilyen tábort sem láttak még soha a fáraó hajósnépei!
Sehol egy kunyhó, sehol egy menedéket nyújtó, lombokból
összerótt sátor! Egy–két letört, széleslevelű gally egymásnak
támasztva és enyhet adó árnyékukban négy–öt fekete poronty.
Igaz, hogy a kölykek csak öklömnyiek voltak, de szüleik sem
nőttek nagyobbra, mint egy jól fejlett nyolc–kilenc éves gyermek. Ha
az asszonyok fejlettebb mellei és a férfiak ritkás szakálla nem
árulkodott volna korukról, Kirkufék akár azt is gondolhatták volna,
hogy valamennyien csak gyermekek, akiknek szülei most éppen
nincsenek otthon.
– Ennyi törpét egy rakáson még sohasem láttam – suttogta Kirkuf
fölébe az öreg Rá–dámuth hadnagy. – Fiatal koromban a felséges
fáraó Navarina fejedelmét megverte és visszakergette a sivatagba.
Akkor mi is fogtunk egy törpét. Jó dolga volt aztán, mert a felséges
úr, legyen hosszú életű, maga mellé vette és sokat mulatott a
bolondságain ...
– Na, most fogunk, ha kell, egy egész falura valót – dörmögte
vissza Kirkuf és az öreg hadnagy nagyot bólintott rá.
Csak egyedül Kormos ráncolgatta a homlokát aggodalmasan.
– Kirkuf vezér hagyja békét kicsi erdei vadásznak. Erdei vadász
nyila végén halál guggolja. Jaj, jaj, nagy baj lesz itten! Kormos látja,
Kormos látja... – tette hozzá szomorúan, amikor észrevette, hogy a
többiek csak nevetnek rajta.
Pedig eleinte nem történt semmi baj. A törpe emberkék
megijedtek ugyan, amikor hirtelen eléjük bukkantak az ismeretlen
óriások, de aztán megcsendesedtek szépen és friss vadhússal kínálták
az idegeneket. Előkerült az „isten–fazék” is és nemsokára a fövő hús
ínycsiklandó illata terjengett a kis zátonysziget felett. A törpe
emberkék áhítattal nézték a csodát. Nekik nem voltak edényeik s
csak úgy, a szabad tűzön sütötték meg a húst. Minden mást pedig
nyersen fogyasztottak.
– Csak azt tudnám, mivel ejtik el az állatokat – tűnődött Kirkuf –,
merthogy ezekkel a hitvány nyilacskákkal legfennebb csak
madarászni lehet...
 – Lehet, hogy csapdát állítanak nekik... – vélekedett Ahlmefit
hadnagy. – Lám, Kormos is milyen ügyesen fogdosta el az „erdei
embereket”.
Ebben aztán megnyugodtak és hamis szívvel barátkoztak tovább
az apró emberkékkel. Csak Kormos nem vett részt az általános
jókedvben. Amit eddig soha nem tett, érdes levelű, sásszerű
növényekből kerek, jókora pajzsot font két erős fogantyúval és azt a
karjára fűzte. Közben éberen figyelte a kis emberkék minden
mozdulatát.
Az aggodalomra azonban nem volt oka. A kicsikéknek nagyon
tetszett a főtt hús. Csettintgettek, csuppogtattak akkorákat, hogy egy
nagy embernek is becsületére válott volna.
Miután jóllaktak, nem sokat kellett csalogatni őket. Egy–két
vénasszonyt, öreget hátrahagytak, hogy vigyázzanak a sivalkodó
kölykekre és megindultak valamennyien a hajók felé.
A fazék még forró volt, nem lehetett hátra vetni. Kirkuf
könnyedén adta ki a parancsot:
– Hagyjátok a csudába, majd érte jövünk!
No, akkor volt még ámulás–bámulás, amikor a törpe emberkék
megpillantották a három kipányvázott hajót. Hümmögtek –
hámmogtak, mint akik nem hisznek a saját szemüknek, de azért
könnyen ráállottak, hogy belülről is megtekintsék a különös
micsodákat.
Kirkuf megállapította, hogy ezek az emberkék, amilyen kicsik,
éppen olyan bátrak, merészek és vállalkozó kedvűek, és ez tetszett
nagyon a fáraó harcos hadnagyának.
Mikor valamenyien felszállottak a hajókra, az öreg, tapasztalt
Rá–dámuth hadnagy Kirkuf füléhez hajolt:
– Bort kéne adni nekik ... hadd szédüljenek.
– Magunknak is kevés van. Ezekkel a hirpicekkel elbánunk
anélkül is – legyintett lekicsinylően a vezér.
A gyanútlan emberkék pedig kedélyesen dörmögtek és ujjaikkal
tapogatták végig a hajók minden elérhető felszerelését. A fáraó
legényei nagyokat kacagtak a furcsa törpék bohókás csodálkozásán
és barátságosan megveregették egyik másik öreges képű, apróka
harcos gyermekesen keskeny vállát.
 Egyszerre csak nagyot harsant Kirkuf parancsnoki sípja.
Ebben a pillanatban minden megváltozott. Az idegen legények,
mint uszított vadászebek a nyúlra, úgy vetették rá magukat a
gyanútlan bennszülöttekre.
Az apró emberkék azonban nem bizonyultak gyáva nyulaknak.
Amint magukhoz tértek első meglepetésükből, keményen felvették a
küzdelmet az álnok idegenekkel, ügyesen, fürgén, mint a gyík
siklottak ki a tengerészek markából s vetették át magukat a hajók
korlátján. Nagyokat csobbant a víz lehulló testük nyomán és úgy
elnyelte őket, hogy csak nagy, tovagyűrődő hullámgyűrűk maradtak
nyomukban. Jóval messzebb, a part közelében bukkant csak ki a sok
apró, barna fej. Néhány ügyes karmozdulat s a kis törpéket elnyelte a
zöld bozót.
A nagy vadászat végén csak vagy nyolc–kilenc megkólintott és
megkötözött törpe maradt a hajókon. Az egyiptomiak meg is
elégedtek volna ennyivel, hiszen belátták, hogy a vézna kicsikéket
semmi komolyabb munkára nem foghatják, csak éppen az érdekesség
kedvéért vadászták össze ezt a néhányat is.
Nyugodtan, tempósan, mi veszélytől sem tartva, kis csoportokba
verődve mentek ismét a partra, hogy ivóvizet hordjanak a hajókra és
valami friss gyümölcsöt s élelmet gyűjtsenek. Csak Kormos
aggodalmaskodott, könyörgött, hogy hagyjanak mindent és menjenek
tovább:
– Kirkuf vezér meglátja, Nehmeth hadnagy meglátja ... Hur–shu
vadász meglátja, nagy baj lesz itten... kicsi vadász megölje minden
hajóst... kicsi vadász nyila hegye halál van meg.
– Itt „van meg” a halál, Kormos fiam – ütött büszkén a tegezére
Hur–shu. – Ezek a jó öreg szakállas vesszők ölnek, ha kell, ne félj!
Nem a kicsi vadászaid madárlesői!
Csak az öreg kormányos morfondírozgatott magában másképpen:
– Ez a Kormos se nem bolond, se nem gyáva. Bebizonyította
elégszer, hogy helyén van a szíve. Ő csak jobban tudja, mert erről a
vidékről való. Okos ember nem veti meg a tapasztaltak tanácsát...
De azért szólni az öreg se mert, nehogy kinevessék.
Odasomfordált a kormánylapáthoz és piszkálgatni kezdte a talpát,
mintha szálka ment volna beléje.
 Mikor Kirkuf is kiszállott, Kormos karjára fűzte nagy,
vízinövényből font pajzsát és utána ereszkedett ő is. A vezér szélesre
derült mosollyal fordult feléje:
– Mi az, Kormos? Ha én nem félek, te se cidrézzél?
– Kirkuf vezér nem tudja, mit mondja! Kormos nem hagyja el
Kirkuf vezért, mert Kirkuf vezér sem hagyta Kormost...
A parancsnokot meghatotta a vadember egyszerű, természetes
hűsége és bár bosszankodott, mégis megtűrte, hogy Kormos ott
lábatlankodjék körülötte iromba, nagy pajzsával.
Valahonnan a bozót sűrűjéből Ahlmefit hadnagy karját érte az
első nyílvessző. A fiatal tiszt bosszúsan húzta ki a vékonyka
játékszert szépen feszülő bőre alól. De a következő pillanatban már
gúnyosan kiáltott Kormos felé és a vesszőt magasan a feje fölé
tartotta:
– Hé, Kormos! Ide nézz, mit fogtam! Ettől lehet meghalni?!
– Ahlmefit hadnagynak vége! – kiáltotta a néger legény rémülten
és Kirkufot erőszakkal a nagy pajzs mögé rántotta. Az iromba
alkotmányba nemsokára két–három vékony vesszőcske is fúródott. A
bozótban rejtőző törpék, úgy látszik, főleg a vezérre vadásztak.
Hej, kár volt kinevetni a derék Kormost!
Szegény Ahlmefit hadnagy alig lépett ötöt–hatot, hirtelen
megfordult vele a táj. Szíve tájékát élesen fájó, markoló görcs
szorította össze és mint akit lekaszáltak, úgy vágódott el a magas
fűben. Így járt a. bátor Nehmeth hadnagy is és Hur–shu, a legjobb
vadász s még öt derék hajós.
Temetetlen testük ottmaradt az ismeretlen föld martalékául, mert
a sűrű bozótba rejtőzött, apró termetű ellenségen nem lehetett bosszút
állni. Csak futni, menekülni lehetett előle, vissza a biztos menedéket
nyújtó hajókra.
– Nyolc derék hajósom nyolc hitvány törpéért – összegezte a
vereséget Kirkuf, amikor a köteleket elmetszették, hogy maguk
mögött hagyják az átkozott kikötőt. A törpe foglyokat azonban nem
hagyta bántani, mert ugyan mi értelme lett volna az esztelen
bosszúnak.
Csak a fazék nem jutott senkinek eszébe. Megszomorodott
szívvel ugyan ki gondolt volna arra, hogy főznek–e benne a
veszedelmes kicsikék, vagy maguk fölé emelték, s mint egykor
Kormos népe, most ők borulnak–e elébe?
 XVI. FEJEZET,
amelyben Kirkufék sohasem tudják meg, hogy milyen köze! jártak a
jóléthez, és szenvedésükben csak az vigasztalja őket, hogy
hazaivá változott a csillagos ég felettük.
A verejtékserkentő, tűző nap, a szívet remegtető, végtelenbe
nyúló part, az inakat szakasztó, szüntelen evezés és az izmokat
sorvasztó éhség lassan–lassan felőrölte az egyiptomi legények lelki
erejét. Tettek–vettek, csináltak ugyan mindent, amit kellett, de
lélektelenül, mint az elkárhozottak.
Punt ország? ... Édes otthon? ... Ki gondolt már arra?
Mindegy volt, akárhová jutottak. Csak emberek közé kerüljenek
végre! Ha kell, hát rabszolgaságra adják fejüket. Még az is különb
sors, mint ez a mostani. S vajon nem reménytelenebb rabság–e az
ember nélküli végtelenség foglyainak lenni, mint szolgálni, ha kell, a
legembertelenebb úrnak...?
Csak egyedül Kirkuf nézte panasztalanul a nyugatnak fordult
messzeséget. Ha el is jutottak füléhez a keserű szavak, nem sokat
törődött immár azzal. A lázadásnak mi értelme volna? Visszatérni?
Lehetetlen! Már nem bírnák a hajók bordái sem. Előre menni?
Hiszen ő sem akar mást! A vezér tudta, hogy egy akaraton van
elkeseredett népével és így biztosan áll a vezérhajó parancsnoki
hídján.
Több mint egy hónapi keserves hajózás után váratlan fordulat
állott be, ami ismét megacélozta a lerongyolódott tengeri vándorok
szívét–lelkét. Nem a végtelen partot zárta le egy szép kikötőváros!
Nem is az éggel találkozó tenger túlsó partját pillantották meg. Nem
a földön történt a csoda, hanem a rájuk boruló kéklő, sötétlő
messzeségben: az égen.
Igen! A csillagos ég egy idő óta mind jobban kezdett hasonlítani
a hazaihoz és ismét felismerték rajta Észak vezérlő csillagát, a
,,Szeb–Merkh–ti”–t!
Rá isten orcája, a fénylő nap pedig újra régi útját járta a felhőtlen
égen, éppen úgy, mint odahaza.
– Barátaim – szólalt meg egy sovány–vacsorás, de békés este
Kirkuf –, íme, félig–meddig már célhoz érkeztünk. A szárazföld, a
partok még ismeretlenek ugyan, de lám, az ég mezőin már
felismerhetjük a hazai tájakat. Bízzunk, barátaim, mert lehet, hogy
éppen a halhatatlan istenek figyelmeztetnek: emeljük fel a mi
szíveinket és ne csüggedjünk hát!
Az emberek szívébe visszatért egy kis töredéke a bizalomnak és
már nem érezték éppen olyan reménytelennek kínos sorsukat. Pedig a
szenvedések még távolról sem értek véget!
Jobbra, az északnak forduló partot magas, száraz fű borította itt–
ott ritkás, ágaskodó fákkal. Az esőtlen tájon, akárcsak odahaza, a
Nagy Folyó mentében, úgy perzselt végig Napisten forró lehelete,
mint valami sütőkemence kinyitott ajtaja.
Nappal gyakran nagy területekre terjedő füstök, éjjel messzire
fénylő lángtengerek borították a szikkadt pusztákat. És ahol csak
felgomolyodott a füsttenger, vagy messzire világítottak a lebegő
lángok, megszólaltak a furcsa, dübörgő, drambáló hangok is, mintha
csak a föld gyomra korgott volna rémítően. Ráadásul az istenek is
gonosz játékot űztek szegény fejükkel, mert a tüzek, füstök és rémítő
dübörgések rendesen ott fordultak elő, ahol egy–egy szép, tisztavízű
folyócska vagy patak ömlött a tengerbe. A végzet mintha csak az
ivóvíztől űzte volna tovább őfelsége eltikkadt hajósait.
A fenyegető hatalmakkal Kirkuf sem mert ujjat húzni. Inkább
szomjaztak, mint a sivatag homokja, és éheztek, mint a kóbor ebek.
Közben azonban haladtak szüntelenül északnak, mert elnyűtt
inaikba új erőt varázsolt a visszaváltozott égbolt.
*
Így aztán sohase tudták meg, hogy a rémítő partokat, amelyeket
tudatlan félelmükben a „Tüzek földjének” neveztek el, békés
földművelő népek lakják. Talán mi sem tudnánk, hogy Kirkufék
ezelőtt három és félezer évvel mitől is rémültek meg annyira, ha
Északnyugat Afrika földműves népei nem égetnék fel még ma is
nagy darab helyen vadfüves, bokros, ciheres, szalmaszáradtra tikkadt
földjeiket, hogy aztán felszántsák s bevessék azokat, amikor a
csapadékosabb időszak rájuk köszönt. Közben dobolnak, sípolnak,
brummogtatnak rettenetesen, hogy a rosszak lelkét elűzzék, nehogy
kimaradjanak a bő esők.
 Kirkufék soha olyan közel nem jártak ahhoz, hogy kipihenhessék
magukat és kiegészíthessék gabonakészleteiket, mint éppen akkor,
amikor rémületükben messze elkerülték a partokat.
Minderre azonban éppen úgy nem gondolhattak, mint hogy az
sem fordulhatott meg a fejükben, hogy átlépték az Egyenlítőt és
ismét az északi féltekén hajóznak. Ezért változott vissza az égbolt
fejük felett...
 XVII. FEJEZET,
amelyben a nyugati ismeretlenség felől az első hajós átlépi az Oir–
tenger kapuját s a partmenti szél végigcirógatja a megtért
vándorok viharcserezte bőrét.
Lassacskán vándorlásuk harmincnegyedik hónapjának vége felé
közeledtek. Jobbra a fokozatosan keletnek forduló partokat magas,
erdőkkel borított hegyek alkották. Tisztavízű, hideg patakok és
források ömlöttek a tengerbe. Vadászhattak is kedvükre, mert nyúl,
őz, és más jóhúsú vad akadt bőven s a fákon, bokrokon ehető
gyümölcsbogyó is, amennyi csak kellett.
Nem csoda, ha ilyen áldott vidéken emberi település is volt
annyi, hogy több is, mint amennyi kellett. Kirkuf azonban tisztán
látta lerongyolódott állapotukat s tudta, hogy ilyen állapotban minden
rabló–vágynak könnyen zsákmányául eshetnek. Miért is óvatosan
elkerülte a tengerparti falvakat, még az olyan városszerűeket is.
Gondolt ugyan arra, hogy ezzel talán éppen Punt országnak is
hátat fordít, de aztán elhessegette magától a csalóka ábrándokat. A
parti növényzet sehol sem utalt a fűszer–termő, csodás birodalomra
és a szerényen lapuló falvak az arany és mirha dús földjére.
A legények sem óhajtottak semmiféle találkozást. Volt mit enni–
inni anélkül is. Minek hát kíváncsiskodni, ha nem parancsolja semmi
szükség?
Nem nagy megerőltetéssel, de szakadatlanul eveztek előre, hátha
még jobb tájakra jutnak. Fényesen ragyogott a délelőtti nap, amikor
az őrtálló hajós olyat kiáltott, mint még egész utazásuk alatt soha:
– Föld a túlsó parton!
Kirkuf az árboc árnyékos oldalának dőlve éppen falatozott és
közben a hűséges Kormossal beszélgetett békességesen. A kiáltó
hangra hirtelen ledobta kését és a megfaricskált őzcombot. Mint a
villám a hajó orrában termett és figyelt előre összevont
szemöldökkel.
Az evezősök kétszeres kedvvel dőltek a rudaknak, hogy minél
hamarább az izgalmas túlsó part közelébe jussanak.
Mielőtt az est leszállt volna, már jól láthatták, hogy egy imind
jobban szűkülő, hatalmas öbölben hajóznak. Az esti tábortűznél
valamennyien azt vitatták, vajon lyukas–e ez a nagy zsák és a likon
keresztül egy más tengerbe jutnak–e, vagy pedig csak nagyot kerül a
part s ők mehetnek tovább ezeken a vizeken.
– Okosabb volna mindjárt keresztülvágni a túlsó partnak és
hagyni a csodába ezt a kerülőt – szeleskedett egy fiatal hajós.
– Nagy bölcs vagy, fiam – bólintott az öreg kormányos –, aztán,
hogy van–e lik a zsákon, vagy sem, majd megálmodjuk, ugye?
– Én már azt sem bánnám, ha továbbra is csak ebben a tengerben
maradnánk. Sok bajunk igazán nem volt egymással. Megyünk rajta
tovább, amíg a hajók bírják, s aztán kész.
– Megint csak úgy beszéltek barátaim, mintha a magunk
mulatságára kószálnánk immár közel három esztendeje –
kapcsolódott a beszélgetésbe feddő hangon Kirkuf is. – Akár van lik
ezen a zsákon, akár nincs, mi megyünk a jobb parton, ahogy a
parancs szól. Ha pedig a hajóink elmállanak, van baltánk,
szekercénk, ácsolunk újat. Eddig is magunk válogatta fákkal
javítgattuk őket. Igaz–e?
Ebben aztán valamennyien megnyugodtak és haladtak tovább az
egyre szűkülő szorosban. Harmadnap hajnalra a két part annyira
közel ért egymáshoz, hogy a középen haladó hajók mindkét irányban
jól láthatták a szárazföldet.
A túlsó parton nagy, sötét, busa fejű sziklafalak zárták el a
szárazföldet és túl azon ismét szélesre tárulkozott a végtelen tenger.
Már semmi kétségük sem lehetett afelől, hogy a nagy zsák feneke
lyukas és a lyukon túl új tenger rejtelmei várják a töretlen szívű
hajósokat.
Mielőtt az este rájuk szállott volna, az öreg kormányos
komolyan, csendben odaállott Kirkuf elé:
– Uram, nem akartam szólani, amíg jól meg nem gondoltam, de
most már úgy érzem, hogy nem hallgathatok tovább. Azok ott, ni –
és bütykös mutatóujjával a távolban meredő sziklacsoportra mutatott
– a Beliár oszlopai. Ez itt előttünk az Oir–tenger... ha a jó szellemek
nem hagynak el, itt a jobb parton két hónap múlva a Nagy Folyónál
vagyunk...
– Félrebeszélsz, öreg – nézett hitetlenül a vezér öreg kormányosa
becsületes arcába. De az öreg állta a kérdő, kutató pillantást:
 – Kétszer jártam erre a fáraó parancsából, és ahol én egyszer
elhajóztam, nem felejtem soha. Legutóbb éppen a Rá–dámuth
tekintetes úr hajóját kormányoztam ... Őt is megkérdezheted, uram!
De Szőrös legyek ezután és őkelme a vezérhajó kormányosa, ha
félrebeszéltem.
– Látom már, mindenképpen fel akarsz borítani, öreg mackó –
ütötte el a dolgot Kirkuf, nehogy vaklárma támadjon a legények
között.
Este azonban a tábortűznél Rá–dámuth hadnagy kérdezés nélkül
is megerősítette a kormányos állítását. Kirkufnak nem lehetett többé
kétsége. A legények között szétosztotta utolsó két tömlő borát, amit
bizony vízzel kellett pótolni, hogy jusson mindenkinek egy ivásra
való. A legények mégis, nótára gyújtottak és a fél éjszakát átdalolták
egetverő kedvvel. Mert nemcsak a jó bor, de a jó hír is részegít.
A vezér pedig lement a partra és a mellén karbafont kezekkel
farkasszemet nézett a túlsó parton komorló szirtekkel: a Beliár
oszlopaival. Akkor még nem hívták Gibraltárnak és nem volt a
Földközi–tenger kulcsa, csak az Oir–tenger kapuja, amin keresztül a
nyugati végtelenség kitárult az idáig merészkedő hajósok előtt. Íme,
most az első hajós, aki nemcsak kidugta orrát a sziklakapun, hanem
rajta keresztül lépett be a lélegzetelállító messzeség felől...
Ami még hátra volt az útból, az sem volt éppen könnyű mulatság.
Az Oir–tengeren gyakran feltűntek itt is, ott is kánaánita vagy akháj
bárkák. Azok pedig még a fajtájukbélit sem szokták kímélni, ha
könnyű zsákmányra nyílott alkalom. Kirkuf három rozoga hajója
pedig a prédára éhes kalózkereskedőknek igazán nem jelentett volna
valami kemény diót.
Ötvenkét napig mégsem történt semmi baj. Egy–két kisebb
bárkarajt láttak csak s azokat is jó messziről. Haladtak hát éjjel is,
amikor csak lehetett, hogy minél hamarább az otthoni partok
biztonságában legyenek.
Az ötvenharmadik napon, mikor annyira pirkadt, hogy már
láthattak is valamit, rémülten pillantották meg azt a négy jól
felszerelt, erős bárkát, amely alig négyszáz lépésről egyenesen
feléjük tartott. Reménytelen volt immár minden megfutamodási
kísérlet. Kirkuf legényei három év minden felgyülemlett
keserűségével szívükben, hazájuk kapujában ádáz, egyenlőtlen tusára
készülődtek, és amit mostanig nem éreztek, fájó szívvel gondoltak a
halálra.
– Kik vagytok s mi járatban a mi vizeinken – dördült fel előbb
akhájul, majd a kánaániták nyelvén a kihívó, erőszakos kérdés. A
három viharvert bárka azonban néma maradt.
– Mióta merészkednek ilyen kopott patkányok őfelsége, a fáraó
vizeire – csattant fel még egyszer a gúnyos, kihívó kérdés, de most
már az édes haza nyelvén pattogó pá–jomi tájszólásban.
– Nem vagyunk patkányok, hanem őfelségének, a fáraónak
leghűségesebb alattvalói – válaszolta Kirkuf és érezte, hogy a szíve
majd kiugrik a torkán.
– Hamis a nyelved, idegen – kiáltotta vissza a másik hadnagy
bosszúsan –, a fáraó őfelségének rajtunk kívül nincs más hajója
ezeken a vizeken!
– Sarkufát fia Kirkuf már akkor sem hazudott, amikor Pteh–het
fia Lothubbal együtt szűrték a homokot a pá–jomi partokon ...
A két hajó orra csendben összekoccant és a két hadnagy alig
három lépésről pillantott egymás szemébe ... Csak egy villanásig
nézték egymást, ez is elég volt arra, hogy Kirkuf szemét elfussa a
könny.
Lothub mint a párduc ugrott át a ,,Szibu–en–száh” parancsnoki
hídjára és kemény, férfias gyöngédséggel ölelte magához a
gyötrelmekben szíjas, keményre vékonyodott férfi testet:
– Drága, drága hazámfia! ...
És a többiek, az ismeretlen tengerek bátor viharmadarai, mint
egykor anyjuk ölébe, úgy hajtották rá elcsigázott fejüket a hajó
korlátjára és zokogtak, mint a gyermek ...
Csak Kormos és Szőrös pillogtak egymásra értetlenül és a törpék
verődtek össze ijedt kis csoportban a főárboc körül.
A partok felől langyos, cirokáló szellő támadt, amely
végigsimogatta az elnyűtt hajósok viharcserezte bőrét: Hazaértek!
 XVIII. FEJEZET,
amelyben az emberek sorsát ismét az ország törvénye és nem a
végtelen vizek szeszélye intézi.
Három kemény esztendőnek mi az eredménye? Az, hogy most
immár biztosan tudták: amerre ők keresték, ott nincs Punt ország! A
birodalom törvénye és osztóigazsága szerint a nincsenért: semmi a
bér.
Az igazi férfi jutalma: a hírnév, megbecsülés és dicsőség azonban
nem maradt el. Kirkuf neve beszárnyalta az egész országot, a felső és
alsó birodalmat egyaránt. Ámenhotep trónörökös úr, az öreg fáraó
fia, barátiául fogadta. Magas dicsőség–oszlopot állíttatott számára,
amelyre szép rendben hieroglif jegyekkel hozzáértő művészek
felvésték a nagy hajós dicsőséges útját. A fáraó őszentsége pedig
legkegyelmesebb paranccsal és öt olyan hajóval, amilyent még nem
láttak a tengerek, új, még nagyszerűbb feladat végrehajtására küldte.
Derék legényei sem bánták meg, hogy vele tartottak.
Választhatott ki, ahogyan akart, öreg Rá–dámuth tekintetes,
nagyságos úr lett, mert megkapta a pá–jomi flottát, amelynek éléről a
megszomorodott szívű Sarkufát úr elköltözött a csalódásnélküliség
birodalmába. A legénység egy része, főleg az idősebbje, Rá–dámuth
nagyságos úrral tartott. Csak az öreg kormányos csóválta a fejét
tagadólag:
– Nem ilyen vén madárnak való a fészekrakás...
Öreg barátjával tartott a vágottképű is s a pá–jomi legények közül
majdnem valamennyi. Néhány régi matrózzal ez a derékhad még
jóformán meg sem pihent és már új kalandokra készült.
A derék Kormos azonban ott maradt a fáraó udvarában. Nagy,
tollas legyezővel a felséges trónörökös mögött áll ezután örökké.
Vállas, szép alakja eszményi hátteret képez a karcsú, sápadt arcú
világ urának kifinomult vonalai mögé.
Szőrös és a törpék még főbb helyre kerültek. Őket az öreg fáraó
udvarába küldték. Egykorú írás tanúsága szerint bohóságaikkal „sok
örömet csepegtettek a fáraó szívébe”.
Maga a vezér a fáraó első írnokának és barátjának házában
pihente ki fáradalmait. Ennek a nagy úrnak fia, aki szintén írástudó,
elkíséri majd a következő útra. Kirkuf szívét büszkeség járta át ismét:
„Lám csak, olyan hadnagy vagyok, aki mellé írnokot is beosztanak,
ami csak jelentős vállalkozáskor szokás. Igaz, azt beszélik, hogy a
fiatal úr valami zavaros dologba keveredett és amiatt kell elhagynia
Thébát. De hát akármilyen legény, mégiscsak írnok. Az én
írnokom...”
A kényelmes kis hálókamra függönye hirtelen félrelebbent.
Karcsú, vállas, kellemes arcú fiatalember állott meg tisztelettudóan a
bejáró–nyílásban. Kirkuf udvariasan felült a kereveten, ahol addig
heverészett. A fiú mellén összefont karokkal meghajolt:
– Én, Toth–Hor első udvari írnok fia, Áthá–Rá, üdvözöllek és
felajánlom neked szolgálataimat, nagyságos öthajó– hadnagy úr!
– Szívből üdvözöllek, derék fiatal barátom – udvariaskodott
Kirkuf is könnyed fejhajtással.
– Nagyságos uram, ahhoz, hogy a diadaloszlopot felállíthassák a
te dicsőségedre, szükséges, hogy előbb lejegyezzük csodálatos
utazásod történetét. Ámenhotep trónörökös úr őkegyelmének az a
parancsa, hogy ezt a munkát én végezzem el. Mély tisztelettel
kérdem, mikor foghatunk hozzá?
– Akár most azonnal is – élénkült meg a vezér. – Sok a
mondanivalóm és rövid az idő, amit még itthon töltünk.
A fiatal írnok fürgén, készségesen szétbontotta írószereit és
lekuporodott egy kis fényezett íróasztalka elé, közel a kerevethez. A
vezér pedig mesélni kezdett:
„Én, Kirkuf, a fáraó öt hajójának parancsoló hadnagya, Sarkufát
pá–jomi flottaparancsnok fia, aki Roant flottaparancsnok fia, én, aki
a teta–eni gonosz ellenséggel vívott pacetkui csatában a ,,bátor”
nevet örökre megnyertem és aki három esztendei vitéz hajózással,
egyedül s örökre a „négy tenger hajósa” címet a fáraó
legkegyelmesebb parancsából a mai naptól örök időkig viselem, mert
hajóim élén bejártam a Veres–tengert, az utána következő Keleti
Végtelent, majd a Nyugati Végtelent is, hogy végül az Oir–tengeren
hazámba érjek, íme a következő szavakkal mondom el utazásom
csodás történetét...”
*
 Több mint ezer esztendő múlva, amikor a tovatűnő századok
homok alá temették a fáraók dicsőségét, futófövény alá került Kirkuf
gyöngyjelekkel felrótt, csodás története is. Az égre mutató dicsőség
oszlopa is némán meredt a csillagok felé, mert akik később jöttek,
elfelejtették a szent hieroglif jegyeket és hosszú századokon át csak
azért keresték fel a pusztuló romokat, hogy építkezéseikhez követ
termeljenek a beomlott óriás palotákból.
De hiába aludta az a papirusztekercs évezredes álmát, hiába
némult el hosszú századokra a dicsőség oszlopa!
Száznyelvű, de egy veszéllyel küzdő hajósnépnek ajkán örökké
zeng a dal arról a férfiről, aki először kerülte meg a félelmes,
titokzatos nagy darab földet. Diaz kapitány nevét feljegyezte a
történelem, még a kis diákok vékonyka történelemkönyve is. Pedig a
portugál hajósnak, amikor útnak eredt, semmi más reménye nem
volt, csak az a tengerészlegenda a régi–régi hajósokról, akik először
valósították meg az ember egyik legmerészebb álmát!
III. KÖNYV
Istenek tusája
 XIX. FEJEZET,
amelyben egy sárga bőrlabda nagyot puffan Áthá–Rá hátán és ebből
kiderül, hogy pár ezer évvel ezelőtt nehezebb volt a
kisdiákok élete, mint manapság.
A nagy négyszögű udvar egyszerre csak megtelt zsivajjal.
Körben, a hűvös árnyékot tartó folyosókról, amelyek mennyezetét
díszes oszlopok tartották, mint valami ördögfiókák, apró legénykék
ugráltak elő. Lehettek vagy harmincan–negyvenen, valamennyi 10–
13 év körüli, valamennyi csokoládébarna bőrű, mezítlábas, testüket
csak kicsi fehér vagy színes ágyékkötő fedte.
Előkerült a kóccal keményre tömött sárga bőrlabda és a
következő pillanatban már nagyot is puffant az egyik barnabőrű kis
legény hátán. A többiek nagyot kacagtak, de a kárvallott sem volt
rest, elkapta a keményre tömött bőrt, tekintetét körbefuttatta: kereste,
hogy kit lehetne megpuffantani. Nem volt tanácsos figyelmetlennek,
ügyetlennek lenni, mert a labda nemcsak nagyot csattant, de csípett is
kegyetlenül.
A folyosóról most két fiatalember lépett ki. Nyakukat, karjukat
aranyékszerek díszítették, de maguk is csak olyan mezítlábasok
voltak és ruhátlanok, mint az udvaron hancúrozó gyermekek.
A két fiatalember valamiről élénken vitatkozott s ügyet sem
vetett a labdázókra. Hej, de rosszul tették! Tudhatták volna, hogy a
labda mindig azt találja, aki figyelmetlen.
Így történt most is:
Akit a dobó célbavett, hirtelen lebukott és a labda nagyot csattant
a magasabb, vállasabb fiatalember meztelen hátán. A fiatalember
arcát e nemvárt támadásra elöntötte a vér, hirtelen megfordult és
gyors, ügyes mozdulattal felkapta a labdát.
Kár volt a nagy sietségért, mert a gyermeksereg némán és
mozdulatlanul állott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a dobó az a
maszatosra izzadt kis fiú volt, aki most nagy ijedt szemekkel, piros
tapsifülekkel úgy állott, mint akinek gyökeret vert a lába.
– No, titeket sem volna nagy dolog egyenként eltalálni, sze' úgy
álltok itt, mint valami kőbálványok! – kacagott a kárvallott
fiatalember.
 A feszélyezett hangulat egyszeriben feloldódott.
Az egyik kisfiú, talán a labda tulajdonosa, vagy a csoport
legbátrabbika, maszatos karját kinyújtotta a fiatalember felé:
– Osiris arcú írnoka az isteni fáraónak, bár méltatlanok vagyunk
rá, kegyeskedj visszaadni a labdánkat.
A fiatalember szemöldöke kedvetlenül, összerándult.
– Ugye fiam, te már legalább három éve jársz ide, az Ámon–
papok iskolájába?
– Igen, uram – válaszolta egyszerűen a fiú –, de fényességed ezt
honnan tudja?
– Mert hízelegni megtanultál, fiam – válaszolta a fiatalember,
inkább szomorúan, mint haragosan. – Ha már három éve járod ezt az
iskolát, akkor jól láthatod, hogy én is még csak tanuló vagyok; csak
egy kicsit nagyobb, mint te. Ismered–e ezt a jelvényt? – és jobb
kezével a bal felső karjára mutatott.
A jelvény: bronzból készült karperec, négyszeresen körbe
csavarodott, zöld smaragdszemű kígyót ábrázolt.
A gyermekek meg sem várták, hogy a kérdező feleljen, elkezdték
kiáltozni:
– Ismerjük! ... Ki ne ismerné?! A kincstári írnokképző jelvénye...
Én is oda fogok járni, csak már szabaduljak innen!
– Csakhogy ahhoz még sokat kell tanulnod, pajtikám! – nevetett
a fiatalember. Majd úgy tett, mintha gondolkozna: fel–feldobta a
labdát, s mikor visszahullott, hol a jobb, hol a bal kezével kapta el
ügyesen.
A gyermekek jól látták minden mozdulatáról, hogy az írnokjelölt
gyakorlott labdajátékos. Ez felbátorította őket. Mind közelebb
somfordáltak a labdázgató ifjúhoz és társához, aki összevont
szemöldökkel, karbatett kézzel, komoran figyelte a fejleményeket. A
kölykek már biztosak voltak abban, hogy visszakapják a labdájukat,
ezért inkább csak a móka kedvéért éneklő, uzsukáló hangon úgy
tettek, mintha rimánkodnának:
– Bácsi, bácsika ... igazán tessék visszaadni a labdánkat ...
Megver apám, mert csak a tegnap vette... Tessék idehajítani...
Igazán! ...
 – Jól van no – kapta el a feldobott labdát az ifjú –, visszaadom,
de nem ingyért.
– Hát miért? – torpantak meg a gyermekek. – Nincs nekünk
mivel kiváltanunk.
– És hátha van? – incselkedett a fiatalember. – Például, mondjuk,
idegyűltök körém. Én kérdezek, ti feleltek. Tíz kérdés, tíz felelet és
visszakapjátok a labdát... Ha nem, hát akkor ... akkor holnap is
errefelé sétálok ...
– Kérdés lesz vagy találóskérdés? – kérdezte egy fényes bőrű,
birkagöndör kis kamasz.
– Csak kérdések és csak olyanok, amit tudnotok kell – nyugtatta
meg a kíváncsiskodót a fiatalember.
Aztán felnézett, mert a feje feletti falat hieroglifás feliratok
díszítették:
– Ez jó lesz – bökött mutatóujjával az egyik feliratra.
– No, te kis bagoly, lássuk, hogy megy az olvasás?
A kérdezett fülig pirult, egyik lábával a másikra állott,
nekifohászkodott:
– ... szív ... szív ... hm ... édesanya ... Több jelet nem ismerek,
uram.
– Mióta jársz iskolába? – kérdezte az írnokjelölt.
– Egy és fél éve, uram – válaszolta a fiúcska illedelmesen.
– No, az nem sok – biccentett a fiatalember. – Van–e olyan
köztetek, aki már négy–öt éve jár ide?
– Shapfuth, ő már négy éve múlt, hogy olvasni tanul! – kiáltozták
a gyermekek és egy nagyobbacska fiút taszigáltak előre.
– No pajtás, figyelmeztetlek – emelte fel mutatóujját a fiatal
írnokjelölt –, hogy ebben a szövegben megtalálod mindazt, ami az
írást széppé teszi: vannak jelek, amik egy egész szót jelentenek. Ezek
az illető dolog leegyszerűsített rajzai. Az ilyen szót nem nagy
művészet kiolvasni. Ezeket az előbb ez a kisfiú is ki tudta olvasni. De
vannak itt olyan képek, amik csak egy hangot jelentenek vagy egy–
egy hangcsoportot, amit össze kell olvasni, hogy megkapd a szót. Na,
megpróbálod, pajtás?
 – Amíg te, uram, magyaráztál, én már el is olvastam az egészet! –
húzta ki magát büszkén a fiú; azután folyékonyan olvasni kezdte a
kőbe vésett feliratot:
„Add a te szívedet a tudománynak és úgy szeresd azt mint tulajdon
édesanyádat; mivel nincs drágább dolog a tudásnál.”
– Jól van, kis pajtás – csapott a legényke vállára a fiatalember –,
te már nem sokáig eszed itt az Ámon–papok árpalepényét. Még egy–
két év, aztán jöhetsz a kincstári írnokképzőbe. Már feltéve, ha nem
akarnál véletlenül pappá lenni.
– Nem, uram – csillant fel a fiúcska szeme –, mi itt majdnem
mind az írnokképzőbe akarunk járni!
– No, az derék dolog – bólintott elégedetten a fiatalember –, de a
jó írnoknak jól kell ám tudni számolni is! Lássuk csak: ha egy sajtot
négvfelé vágunk és egy részt ma megeszünk, mennyi marad
holnapra?
A kisfiú, aki az előbb úgv félsült a szöveg olvasásával, most
kapásból vágta ki a feleletet:
– Három egynegyed részünk marad holnapra!
– Ez igaz, de nem lehetne egy kicsit összevonni? – kérdezte a
fiatalember.
– De igen – kiáltotta egy másik fiú –, három egynegyed rész
annyi, mint egy fél rész meg egy negyed rész!
A fiatalember elégedetten bólintott. Úgy látszott, teljesen
kielégítette a kis golyhó válasza.
Meg is lehetett vele elégedve, mert a régi Egyiptomban nem volt ám
olyan egyszerű a törtekkel való számolás, mint manapság! Az
egyiptomi matematikusok csak olyan törtekkel számoltak,
amelyeknek a számlálója = 1. Így aztán 3/4–s helyett azt mondták,
hogy 1/4 meg 1/4 meg 1/4, amit a kis egyiptomi diák így vont össze:
egy fél meg egy negyed. De voltak ám ott nehezebb feladatok is, pl.
2
/3 helyett a régi egyiptomiak azt mondták meg 1/3, amit így vontak
össze: 1/2 meg 1/6.
S gondoljuk meg: mindezt fejben csinálták, mert bizony a
számok tízes rendszerű leírását éppúgy, mint a sokkal később élő
rómaiak, ők sem ismerték.
 A kis egyiptomi iskolásoknak általában sokkal, de sokkal több
dolgot kellett emlékezetbe vésniök puszta hallás útján, mint
manapság. Csak a betűvetést gyakorolták úgy, hogy amit tanultak,
azt leírták.
Pedig nem volt kevés, amit pusztán emlékezetükre támaszkodva
sajátítottak el és csak szóban, fejben gyakoroltak, mert tanultak az
akkori iskolások számtant, földrajzot, történelmet, csillagászattant és
még sok egyebet.
Könyvek, füzetek, jegyzetek hiányában, hogy el ne felejtsék a
sok tudnivalót, a nagyobb tanulók állandóan kérdezgették a
kisebbeket. Így tanítva tanultak sok éven keresztül, amíg csak el nem
végezték a papi iskolát, amelyből aztán vagy a fáraó kincstári
írnokképzőjébe iratkoztak és állami tisztviselők, számvevők, munka–
és vetés–tervezők, adószedők lettek, vagy ottmaradtak továbbra a
papi tanodában, ahol csillagász–, orvos– vagy áldozó pappá
nevelődtek és tovább tanították a kisebbeket.
Ezért a kisdiákok örömmel kapcsolódtak be a fiatal írnokjelölt
hirtelen alakított tanulókörébe. Egy kicsit még büszkék is voltak arra,
hogy egy nagy diák, egy igazi írnokjelölt kérdezgeti őket. Olyan
dolog volt ez, amivel még hetek múlva is lehetett dicsekedni a többi
kis tanulótárs előtt, akik most bent ülnek a gyékényeken és akiknek
nem jutott osztályrészül ez a megtiszteltetés.
Észre sem vették, hogy a labda visszaadásáért járó tíz kérdésnek
már a vége felé jártak, mikor a fiatal írnokjelölt hirtelen az egyik
csillogószemű kisfiú felé fordult:
– Na, kis pajtás, tudod–e, hogy egy esztendőben hány nap van?
– Igen, uram; egy esztendőben pontosan 365 nap van, ez tizenkét
30 napos hónapra oszlik és minden hónap három tizedre.
A kis diák gyorsan, hadarva beszélt, mint aki jól bemagolt
versikét mond. Talán még folytatta volna is a hadarást, de a fiatal
írnokjelölt hirtelen közbevágott:
– Állj! Biztos az, hogy egy esztendőben pontosan 365 nap van,
amint te mondtad? Másféle esztendőről nem hallottatok soha?
A gyermekek feszengve hallgattak. Egyiknek–másiknak
motoszkált valami a fejében, de nem merte kimondani.
 – Hát ti nem tudjátok, hogy már több mint 100 esztendeje tudós
csillagászaink az évet 365 és egy negyed nappal számolják.
Különben a Shotis ünnepe, amelyet a Nílus tavaszi áradása
tiszteletére tartunk, lassan az aratás napjára esne!
– Ez a szent év számolása, uram, – kottyintotta közbe az egyik
kis diák.
– Szent, nem szent, ez az igaz, ez a helyes! – vágott vissza heves
meggyőződéssel a fiatal írnokjelölt. – Nincs más szent, csak a
felettünk ragyogó Nap és amint ő fényével világítja meg a sötétséget,
úgy kell nekünk tanulással és a dolgok igaz megfigyelésével
megvilágosítani szívünket. Vessétek szemetek a mindent
megvilágosító Napra, a fény, a látás, a meleg szeretet istenére.
A fiatalember társa, aki mostanig sötéten hallgatott, előlépett a
háttérből, kezét az írnokjelölt vállára tette, hangjában volt valami
fenyegető, amikor megszólalt:
– Toth–Hor fia, Áthá–Rá^ úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy
az Ámon–papok szent helyét mocskolod be szörnyű beszédeddel. Ez
nem kézművesek büdös tanyája, sem az idegenek rejteke, se nem az
apádhoz hasonló írástudók elátkozott palotája, hol mostanság
otthonos az ilyesfajta istenkáromlás. Vigyázz szavaidra és inkább
vágd ki nyelvedet, minthogy néped régi isteneit káromold s újakat
dicsőítsél helyettük.
– A nyelvemre még szükségem van, kedves Shit barátom –
válaszolt látszólag könnyedén a fiatal írnokjelölt –, s ha megengeded,
most mindjárt arra használom, hogy elmagyarázom ezeknek a kis
pajtásoknak, miért helyes a 365 és l/4 napos esztendő. Mint a
papképző növendéke, talán megmondhatnád, szabad–e erről
beszélnem, vagy ez is istenkáromlás? – Áthá–Rá utolsó szavai már
gúnyosan csengtek s talán ezért, társa nem is válaszolt a kérdésre,
hanem továbbra is sötét hallgatásba merült.
Áthá–Rá pedig leült az egyik kőlépcsőre, a kisfiúk otthonosan
köréje telepedtek és figyelmesen hallgatták, amit a fiatalember
magyarázott.
Senki sem vette észre, hogy a sárga bőrlabda az írnokjelölt egy
magyarázó mozdulatára megindult a kőlépcsőkön lefelé és kigurult
az udvar közepére...
 XX. FEJEZET,
amelyben kiderül, hogy új isten támadt a nép szívében, mert az új
istenek rendesen olyankor születnek, amikor már éppen
ideje, hogy megszülessenek.
– Ámon–Rá, a minden istenek ura parancsolja, hogy szóljak. Az
én számba adta Ámon–Rá, a fényességes, a fáraó városainak az ura, a
városok istenének istene a szót, hogy kiáltsak, mert íme:
– Gonoszság lakozik az én népem városaiban és fertelem
falvaiban. Elfordult az én népem az ő urától, Ámon–Rától, a
fényességestől, a városok isteneinek istenétől, ki legyőzte Shet–et, a
sötétség istenét és Nephtyst, a meddőség istenét, kinek kezébe tette
Osir és a tündöklő Hor a cselekvő hatalmat: Shut, hogy minden az ő
végzése szerint legyen most és mindörökké.
– Tudja az egész nép és tudják a fáraó udvarnagyjai és vezérei és
írnokai és az ő házanépük, tudják az idegenek és tudják az idegenből
jött harcosok mind: Ámon–Rá cselekvő hatalma itt lakozik e falak
felépítésétől mind a világ végéig ebben a megszentelt hajlékban és az
isteni fáraó palotája a tündöklő isten háza, de nem a cselekvésé ...
Ámon–Rá öreg, ravasz szemű főpapja még sokáig folytatta ezt a
próféciás hangú beszédet, amelynek az volt a célja, hogy meggyőzze
hallgatóit, miszerint a cselekvés hatalma az Ámon–papokat illeti,
mert Hor isten a cselekvés erejét Ámon–Rá isten kezébe tette le és
így a földön élő Hor istent: a fáraót nem illeti meg más, mint az isteni
tündöklés pompája.
Valóban, már jó néhány évtizede a fáraó birodalmának tényleges
urai az Ámon–papok voltak. Ennek a hatalomnak a fenntartását
szolgálta az Ámon–mítosz, mely szerint Hor a napisten, aki a
fáraóban testesült meg, megöregedvén, átadta a cselekvés, a
kormányzás hatalmát Ámon–Rának, Théba város istenének. Így
aztán Ámon–Rá papjait illeti meg a kormányzás joga, a fáraónak
pedig a ragyogás és a hatalom nélküli pompa maradt.
Egy idő óta azonban új isten született. Bölcsője ott rejtőzködött a
földtúró fellahok, a városszéli kézművesek szívében, akik sorsuk
jobbrafordulását remélték az eljövendőtől. Ott bujkált az új isten az
idegenek, a meghódított, adófizető törzsek szívében, akik a fáraó
birodalmát lakták, a Nílus felső folyásától Mezopotámiáig, és
otthonos volt az udvarnagyok, írnokok, számvevők és adószedők
palotáiban is, akik tőle remélték az Ámon–papok hatalmának
megtörését és a fáraó uralmának visszaállítását.
Tudta már régen az öreg főpap és tudták Ámon isten papjai mind,
hogy az új isten ott bujkál a nép között. Ezért hívta össze e napra a
karnaki nagytemplom főpapja Ámon isten valamennyi szolgáját. És
eljöttek mind a messzi Tokvonsitból éppúgy, mint Sakharából és az
Oir–tenger partjáról, a papok, az áldozárok és mágusok és a
szentélyek őrei, hogy erőiket közös harcban egyesítsék az új isten, a
büdös felláhok és kézművesek, a lenézett idegenek és az Ámon istent
gúnyoló írástudók istene ellen.
Az öreg főpap alighogy befejezte beszédét, vállas ősz férfi, a
manofri–i templom első papja emelkedett szólásra:
– Ámon–Rá főpapja és nekem uram és atyám őbenne és őáltala!
Ím figyelj beszédemre! Füleim hallották szódat, melynek minden
hangja az igazság ezüstcsengettyűje, amely itt muzsikál szíveinkben
Ámon isten örök dicsőségére. Szemeim látják a minden népek ura:
Ámon–Rá ragyogását, itt a fáraó városában. Szemeim a tanúk, hoqy
a nép, az idegenek és az urak is hordják a drága áldozatot istenünk
oltárára s itt Thébában papjainak sincs okuk a panaszra. De ó, jaj
nekünk! A mi templomainkat nem őrzik fegyveres vitézek, és
adószedőink hiába járják a falvakat, mert a büdös fellah szemközt
kacagja a fegyveres kísérő nélküli adószedőt.
A gyülekezetben, ott, ahol a vidéki papok ültek, a helyeslés
moraja futott végig, amit csak az öreg főpap hideg, átható pillantása
csendesített le. A manofri–i pap pedig folytatta:
– A szégyen pírja égeti orcámat és mégis el kell mondanom,
hogy néhány hete, mikor egy rabnőt vettünk a templom szolgálatára,
saját ékszereimből adtam el, hogy a vásárt megcsinálhassam.
A hátrább ülők közül az egyik fiatal pap odahajolt szomszédjához
és kaján gúnnyal súgta a fülébe:
– Hallj oda! A vén gazember még ezzel is előjön. De bezzeg
elfelejti megmondani, hogy az a héber leány neki kellett és az
ékszereiért cserében a legszebb áldozó kelyhünket vette saját
magához zálogba.
 – Igaza van – vonta meg vállát a másik –, így megmaradt a
vagyona és még egy szép lányt is kapott ráadásul. Neked is tetszik a
rablány?
– Tetszhetik, mert az öreg úgy vigyáz rá, hogy a közelébe sem
enged senkit.
Közben a manofri–i templom első papja befejezte a panaszok
felsorolását és most hangja harciasan felcsattant:
– Szablyával kell nyakát szegni az ellenségnek! Én Ámondó
vagyok: amint van a thébai nagy templomnak, úgy legyen minden
szentélynek fegyveres őrtálló hada. Ámon–Rá a tett istene, mi pedig
csak siránkozunk, ahelyett, hogy cselekednénk!
A helyeslés moraja ismét végigzúgott az oszlopcsarnokon, ahol a
tanácskozás folyt. S nem csitult el, csak amikor az öreg főpap
emelkedett szólásra:
– Hallja a manofri–i templom első papja; hallja mind az egész
gyülekezet. Ha valakinek szálka megyen a körme alá, bizony nem
vágja le azért az ujját, hanem kipiszkálja a szálkát, hogy
megmenthesse magát a nagyobb bajtól. Ostoba beszéd szablyát
emlegetni. Nem elég fegyverért kiáltani, tudni kell elébb, hogy ki az
ellenség és hogy kinek a kezébe lehet adni a fegyvereket, mert a
szablyának két éle van. Szálka ment a körmünk alá és most fáj az
egész kezünk. Keressétek meg a szálkát, hogy kihúzhassátok. Feleim,
legyetek okosak, mint a kígyó, és figyelmesek, mint a hiúz.
Ismerjétek meg az átkozottak főembereit s bizony mondom, akkor
istenünk egyetlen éjszaka kezünkbe adhatja valamennyiüket.
Mindnyájukat nem hányhatjuk kardélre, de nem is kell a fájó
ujjunkat levágni ahhoz, hogy meggyógyuljon, elég lesz a szálkát
kipiszkálni. Szólottam feleim és ez utolsó szavam erről. Most pedig
valamennyien felkelünk, hogy elmenjünk bejárni a
tanulócsarnokokat. Jó, ha a fiatalság látja, hogy erős a mi urunk,
Ámon–Rá és nagyszámú az ő papsága és teljes azoknak tisztessége.
Szavai befejeztével a főpap lassan a kijárat felé indult. A
manofri–i első pap és még néhányan az idősebbek és
tekintélyesebbek közül rögtön köréje csoportosultak.
Az a fiatal pap, aki az előbb a héber leányról sugdolózott, most
nagyot ásított és jól megnyújtózta magát, majd vidáman társa vállára
csapott. Valamit súgott a fülébe, amin mindketten jót nevettek. Aztán
komolyra rendezett arccal, de kajánul csillogó szemmel, gyorsan ők
is a távozó csoporthoz csatlakoztak.
 XXI. FEJEZET,
amelyben a sárga bőrlabda árván marad, mert Áthá–Rá szembenézett
Ámon isten főpapjával.
Az öreg főpap bosszúsan fordult az iskolát vezető paphoz:
– Ebben a csarnokban miért nem tanít senki? És hol vannak a
gyermekek?
– Nem tudom, atyám – válaszolt ijedten az őszülő iskolamester.
Az öreg főpap megcsóválta a fejét és megindult a verőfényben
fürdő udvar felé. Az oszlopok közti félhomály után most, az
egyszerre szikrázó napfény mindnyájuk szemevilágát elvette. így
csak pár pillanat múlva vették észre, hogy az udvar másik felében ott
üldögél, kuporog a csarnokból hiányzó csoport egy ismeretlen
fiatalember körül, aki élénken magyaráz. A csoport tanítója, a fiatal
papjelölt pedig a mellén összefont karokkal, egy oszlopnak dőlve
maga is figyelmesen hallgatja az ismeretlen ifjú előadását.
Ámon isten főpapja habozás nélkül feléjük indult s fényes
kísérete a nyomában.
A kis csoport annyira elmerült a nagy figyelésben, hogy csak
akkor vette észre a közeledő papokat, amikor már az udvar közepére
értek. A magyarázó fiatalember gyorsan felállott és kissé zavart,
kérdő pillantást vetett a papjelöltre, aki maga is abbahagyta az oszlop
támasztását és jobb kezét a bal, bal kezét a jobb vállára téve
felkészült a legmélyebb tiszteletet kifejező meghajlásra. A
gyermekek is valamennyien így tettek. Arcukat a közeledő papi
csoport felé fordították és öntudatlanul fiatal oktatóik felé hátráltak.
Mikor az öreg főpap oda érkezett eléjük, a papjelölt
szertartásosan meghajolt és mit sem törődve a megrökönyödéssel,
amelyet magatartásával kiváltott, még mielőtt kérdezték volna,
beszélni kezdett:
– Szentséges Atyám, Ámon–Rá isten felkent főpapja, fényének
sugara, ez az ifjú, aki íme most itten áll, Toth–Hor főírnok
elsőszülöttje: Áthá–Rá, a kincstári írnokképző nagytudású
növendéke. Miután baráti hívásomra éppen a mai napot választotta
látogatásra, most azzal foglalatoskodik, hogy ezeket az érdemtelen
gyerkőcöket bevezesse a szentévszámítás rejtelmeibe.
 Mindenki azt várta, hogy erre a nagy merészségre valami szörnyű
fog történni. De az öreg főpap arca egyre barátságosabbá vált s mire
a fiatal papjelölt befejezte mondókáját, majd elolvadt az atyás
nyájasságtól:
– Öreg szívem repes a boldogságtól, hogy Ámon–Rá, a
legyőzhetetlen nagyobb dicsőségére, íme már az írnokjelöltek is
eljönnek, hogy a gyermekek előtt bizonyságot tegyenek őróla.
Üdvözöllek e falak között Toth–Hor fia, Áthá–Rá.
– Üdvözlöm Szentségedet – hajolt meg kimért szertartásossággal
az írnokjelölt –, de tévedés ne essék, az imént nem isteni dolgokról
folyt a szó. Járatlan vagyok én az ilyesmiben. Csak gyarló
értelemmel és jól kinyitott szemmel keresem az igazságot ebben a
világban. Boldog vagyok, ha azt, amit nálam bölcsebbektől meg a
magam erejéből nyertem, átadhatom másoknak. Jussanak ők tovább
annál, ahol én vagyok.
– Meglepően bölcs beszéd ilyen fiatal szájból – bólintott
atyáskodó jóindulattal az öreg főpap. – De amint mondtad, az
igazságot keresed. Nem kell messzire menned, fiam: itt lakozik e
falak között, csak járj ide szorgalmatosan.
– Azon leszek Atyám, hogy megtaláljam az igazságot, s
fogadom, hogy bármely parányát lássam is meg, hirdetni fogom,
hogy mások is lássák és nagy fennszóval hirdessék, mint magam! –
hajolt meg sima udvariassággal az írnokjelölt, de hangjában volt
valami engesztelhetetlenség.
Az öreg főpap érezte, hogy nem szabad tovább folytatnia ezt a
beszélgetést és hirtelen a papjelölt felé fordult:
– Shit fiam, vezesd vissza a gyermekeket a tanulócsarnokba!
A fiatal papjelölt némán meghajolt. A gyermekek egy–egy
pillantást vetettek hol az írnokjelöltre, hol a papok csoportjára és
szótlanul megindultak a homályos folyosók felé.
A sárga bőrlabda ottmaradt árván. Elfeledkeztek volna róla?
Meglehet. Vagy hogy senkinek sem volt mersze elhagyni a csoportot
s érte szaladni az udvar közepére?
A papok valamennyien a távozók után néztek, majd az öreg
főpap Áthá–Rá felé fordult, kezeit magasan előrenyújtotta:
 – Áldásom rád fiam és üdvözletemet, áldásomat küldöm
tiszteletre méltó atyádnak is!
Áthá–Rá mély meghajlással, szertartásosan a kapu felé hátrált és
igyekezett minél hamarabb kijutni az utcára.
Az öreg főpap szeme pedig ravaszul megvillant, de hangja
kenetes volt, amikor elképedt környezetéhez fordult:
– Ugyebár feleim, az imént azt mondtam, hogy legyetek okosak
és ravaszok, mint a kígyó. Ismerjétek meg az átkozottakat. Shit, ez a
fiatal tanító, akit ti minden bizonnyal orcátlan, világtól
elrugaszkodott sihedernek tarttok, sokatokon túltesz Ámon isten
szolgálatában. Íme, ő tudta, hogy megtörvén a régi szokásokat, előbb
kell szólnia, mint hogy én kérdeztem volna. Így, mire reám került a
sor, már tudtam mindent. Mert úgy tudjátok meg feleim, hogy az a
fiatal fickó, akit oly istenkáromló merészséggel hallottatok beszélni,
az átkozottak egyik főemberének fia. Apja nem más, mint a fáraó
első írnoka. Nos, ennek az ifjoncnak Shit tanító az árnyéka. És még
van egy néhány ilyen árnyék Thébában ...
Az öreg főpap majdnem suttogva beszélt. A hátul állók alig
hallottak valamit abból, amit mondott. Annál jobban értették a
körülötte álldogáló nagy papok. Az öreg főpap a manofri–i első
papra emelte tekintetét:
– Rajtatok múlik, hogy árnyékuk ne csak Thébában kövesse az
átkozottakat...
 XXII. FEJEZET,
amelyben a tokvonsiti Párduc legyőzi a khnumui Gazellát és Shuti
zálogba teszi apja múmiáját.
Áthá–Rá amint kívül volt az iskola kapuján, gyors léptekkel a
kikötő felé indult. A legrövidebb utat választotta, keresztül a
szőlődombon.
Most, hogy a tetőre ért, nagyot fújt, keze fejével megtörölte
izzadt homlokát és gyönyörködve nézte a szeme elé táruló képet:
Théba, a fáraó birodalmának központja, a kétmillió lakosú
világváros, ott ragyogott a déli napsütésben, az írnokjelölt lába alatt.
Középen a Nílus, a Nagy Folyó, mint valami hosszú bronzszalag,
osztotta kétfelé a hatalmas várost. Áthá–Rá jobb kezét a szeme elé
emelte, hogy ernyőt formáljon az erős déli napfény ellen. Figyelmét
az egyik kisebb kikötőre fordította, ahova éppen most érkezett egy
nagy uszály.
– No, ha sietek, biztosan ott találom Sanuph bácsit – gondolta és
fürge léptekkel megindult a kikötő irányába Mezítelen talpát
kellemesen simogatta a kőkeményre taposott utcákat finoman borító
por.
A domb alján, kertes villák közt haladt el éppen, amikor az egyik
ház mellől éles fütty harsant. Áthá–Rá arrafelé fordult: két
fiatalember integetett feléje. Karjukat villogó aranyékszerek
borították, ágyékkötőjük kék és narancssárga, selyemfinom
kecskeszőrből készült, hajuk apró csigákba bodorított és arcuk,
körmük kipirosítva. Ügy terjesztették maguk körül a finom illatot,
mint valami ámbrás korsók.
– Ohó, barátjai a ledér semmittevésnek – emelte fel Áthá–Rá
jobbját, hogy üdvözölje a két ficsurt –, ha meg nem sért
gyanúsításom, mivel foglalatoskodtok?
– Tudod, hogy elvből nem sértődünk meg – válaszolta a
magasabb, akinek még fülcimpájában is nagy aranykarikák
éktelenkedtek. – Egyébként külön megtiszteltetés számunkra, ha a
jövő nagy írástudójával, az elkövetkező fáraók temetésrendező
írnokával pár baráti szót válthatunk.
– Részemről is megtisztelés – hajolt meg tréfás bókkal a másik.
 – Tudod mit? – fordult társához, az arany fülkarikáshoz. –
Kísérjük el egy darabon ezt az ifjú írástudót, hadd lássák, hogy
megfordulunk mi előkelőbb társaságban is!
– Csak gyertek gyorsan, mert én sietek – intett feléjük kelletlenül
az írnokjelölt.
A két ficsúr közrefogta Áthá–Rát, és megindultak hármasban a
kikötő felé.
– Hát pajtikám – bizalmaskodott az alacsonyabbik –, a fene tudja,
mi lesz velem. Mindenem elúszott. Az este még egyszer
megpróbáltam a kockán ... Az volt az érzésem, hogy biztosan
nyerek ... Tízszer ötből kilencet vesztettem ... Képzeld, háromszor
egymásután dobtam dupla vakot... Ha jól összeszámolom
adósságaimat, még ezek a rongy ékszerek sem az enyémek,
amelyeket rajtam látsz.
– Képzeld, hogy lezüllött szegény – nevetett kajánul a másik –,
ma reggel, mikor elővettem a kockát, csak szomorúan legyintett és a
sakktáblát kérte ...
– És sakkban is csak vesztettem... – bólogatott szomorkásán az
alacsonyabbik. – Sőt vesztettem tegnapelőtt az ökölviadalon is! –
tette hozzá élénken, majd Áthá–Rá felé fordult és elkezdte mesélni a
történetet: – Képzeld, kiállott a porondra egy elég jó állású,
feketebőrű alak, még sohasem versenyzett itt, Thébában. A neve elég
jól hangzik, úgy hívják, hogy tokvonsiti Párduc. És tudod, ki volt az
ellenfele? A khnumui Gazella! Hát ki a jó fene gondolta, hogy egy új
alak csak úgy, első fellépésre összeverje. Mikor kijöttek a porondra,
mindenki csak a Gazellának kiáltott. Ekkor a Párduc mellére tette a
bal kezét, öt ujját szétterpesztette és körbe megmutatta magát a
nézőknek. Hát, öregem – fordult Áthá–Rá felé a beszélő –, erre a
tömegnek több mint fele, mintha eszét vesztette volna, egyszerre
csak elkezdte kiáltozni a Párduc nevét. Én ott álltam egy fiatal
szekerész tiszt mellett...
– Tudod–e, miért változott meg olyan hirtelen a nézők
rokonszenve? – vágott a beszélő szavába Áthá–Rá, aki egyre
nagyobb érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést.
A két kikent–kifent fiatalember kérdő arccal fordult az
írnokjelölthöz.
 – Ügy tudjátok meg – válaszolt Áthá–Rá és hangjában volt
valami ünnepélyes –, az a fiatal bajnok, mint annyi ezren itt
Thébában és szerte a fáraó birodalmában, a Napistent, Áthont imádja.
Én örülök a győzelmének és boldog vagyok, hogy olyan sokan
akarták az ő diadalát. Ez azt jelenti, hogy erős a mi táborunk, mert
számosak Áthon isten hívei. Ide nézzetek – szólt a fiatal írnokjelölt
és bal tenyerét szétterpesztett ujjakkal a mellére tette –, ez Áthon
isten képe: a kézfej a nap, öt ujjam a sugarai...
– Ezekről az Áthonosokról már mi is hallottunk valamit – szólt
udvarias közömbösséggel az arany–fülkarikás –, állítólag el akarják
kergetni az Ámon–papokat...
– Igazuk van – vágott szavába a másik –, atyám temetését is
olyan jól megrendezték, hogy a vagyonának harmadrésze ment reá a
mókára.
– Barátaim – emelte fel ujját a fiatal írnokjelölt –, Áthon isten
uralma többet jelent, mint az Ámon–papok elkergetését. Nekik azért
kell eltünniök, mert ők Áthon isten legádázabb ellenségei. De ...
– Jól van, pajtikám, hagyd abba – intette le Áthá–Rát az
alacsonyabbik. – Azt hiszed, érdekel minket a főistenség kérdése.
Inkább hadd fejezzem be, hogy miként jártam: Szóval ott álltam, egy
fiatal szekerésztiszt mellett, aki majd kiugrott a saját száján, úgy
ordította a Párduc nevét. Nekem mindegy volt, hogy melyik győz,
mert nem fogadtam egyikre sem. Csak nézni mentem. Amint
ránéztem, látom, hogy az oldalán egy szép, ékes penge lóg, olyan tiri
forma Biztos voltam benne, hogy a Gazella győz ... Rászólok az
ordítozóra: ,,Hallod–e, én fogadok veled bármiben, hogy a Gazella
győz!” A tiszt erre azt válaszolta, hogy nincs neki olyasmije, ami
ilyen magamfajta urat kielégítene. Mire én a legszebb karkötőmet,
tudod, azt a smaragdkövest ajánlottam a kardja ellenében. Az a harci
ökör ráállott az alkura: ő a kardját, én a karkötőmet szépen letettem a
versenyírnoknál s mire a játék véget ért, egy karkötőmmel kevesebb
volt...
– Váljék egészségedre! – nevetett a másik ifjú és Áthá–Rá is
elmosolyodott, amikor a kárvallott savanyú képébe nézett.
– De hát az igazat megvallva – vette át ismét a szót a tönkrement
ficsúr –, nem is azért sétálunk most veled, hogy számodra unalmas
történetekkel bosszantsunk. Tégy meg nekünk, azaz inkább hogy
nekem, egy szívességet. Itt ez a záloglevél, olvasd el, hogy mire
kötelez engemet, mert nem szeretnék valami bajba jutni...
Áthá–Rá átvette a két tenyérnél nem nagyobb papiruszt és
összevont szemekkel figyelmesen olvasni kezdte. Az írás arról szólt,
hogy Shuti, a Retiti asszony fia, háromszáz aranyat kap kölcsön a
tokvonsiti Uzurtól, amit három holdfordulás után hiánytalanul
visszafizetni köteles. Amíg a pénzt meg nem adja, Shuti apjának
bebalzsamozott múmiája legyen a zálog. Három holdfordulás után,
azaz Niszán hónapjának 7. napján, ha Shuti nem fizet, apja múmiája
elégettessék.
A kötelezvény elolvasása után a fiatal írnokjelölt hátán
végigfutott a hideg, arcát elöntötte a forróság. Mint minden
egyiptomi szemében, úgy az Áthá–Ráéban is az ősök múmiája
tisztelet tárgyát képező szentség volt. De Áthá–Rá, mint törvényt
ismerő ember, azt is tudta, hogy Shutinak joga van apja múmiáját
zálogba tenni. Ezért az irtózaton és megvetésen túltette magát és a
következő pillanatban közömbös hangon ismertetni kezdte a
záloglevél tartalmát.
A két ficsúr minden mondat után helybenhagyólag bólintott.
Az utolsó mondat után Áthá–Rá a papirusztekercset a tönkrement
úrfi markába nyomta és köszönés nélkül sarkon fordult.
Ekkor már vályogból rakott nyomortanyák, züllött mulatók közt
vitt az útjuk. Orrát az árpasör, emberi ürülék és szemét szaga csapta
meg, fülébe gyermeksírás, asszonyi perpatvar, fékeveszett kacaj
verődött. A mulatókból lantok, citera hangja, részeg dalolás csapott
fel az egykedvűen ragyogó égre ...
A két ficsúr egy darabig csodálkozva bámult a gyors léptekkel
távozó fiatalember után. A magasabb szólalt meg először, hangjában
cinikus gúny bujkált.
– Na, a legfontosabbat még nem tanulta meg...
– Az a gyanúd, hogy Áthá–Rá nem ismeri jól a törvényt –
aggodalmaskodott Shuti.
– Fenét – nevetett gúnyosan a másik. – Nem azzal van nála a baj!
De elfelejtette a végén tartani a markát. Ebben a nagy városban
nemigen kapsz még egy ilyen bolondot, ki csak úgy, a szép
szemedért írást magyarázna. Na, amit neki adtál volna, igyuk meg az
ő egészségére.
Azzal a két semmittevő egymásba karolt s megindult a
legközelebbi csapszék felé.
 XXIII. FEJEZET,
amelyben az egyik tolvajból úgy lesz népvezér, hogy a másik tolvaj
fejére köp.
Amu, az araszos vállú, bikamellű zsákhordó fellépett arra a kis
ponkra, amelyen máskor a számláló írnok szokott ülni, s így
hatalmas alakja a lázongó tömeg felé emelkedett:
– Emberek, testvéreim, hiába sírunk, mint a megvert gyermek!
Hiába jajgatunk, hogy nem kaptunk gabonát és éhesek és erőtelenek
vagyunk és kölykeink éhen döglenek, mint a sivatagba szorult hiéna–
fiókák. Mak–Hotepre meg a többi pokolkölyke írnokra is hiába
hallgatunk. Nem százszor megígérték, hogy csak még ezt a hajót,
ami éppen soron van, rakjuk ki és aztán megkapjuk, ami jár: gabonát,
olajat, halat mind, még ráadást is adnak szenvedéseinkért? Elég volt
a hitegetésből, elég a hazudozásokból! Álljon ide elénk a kikötő
merje, akit igaz elöljárónak választottunk magunk közül! Álljanak
elő a csoportok vezetői, a kherepek! Lépjen ki közületek a her is, akit
azért tettünk oda, hogy felügyeljen bérünk igaz szétosztására.
A forrongó tömeg helyeslően felmorajlott és elkezdte előre, az
írnoki ponk felé lökdösni a soraiban bujkáló, ijedt arcú elöljárókat.
Mire a lázító szavak elhangzottak, már hét remegő, sápadt alak állott
az írnoki emelvény körül. Rémült pillantásukkal hiába keresték a
menekülés útját, mert az embergyűrű szorosra zárult körülöttük.
Minden oldalról csak fenyegető arcokon akadhatott meg remegő
tekintetük.
A tömeg egy pár pillanatig várakozóan morajlott, aztán mikor az
emberek látták, hogy a többi elöljáró nincs sehol, elkezdtek kiáltozni:
– Hol vannak a többiek? Ide az összes gazemberrel!
De bizony kiáltozhattak, mert azok még idejében megérezték a
sáfrányillatot és úgy gondolták, hogy azt nem tanácsos közelről
szagolgatni.
Az emelvényen álló óriás, mikor látta, hogy több elöljárót nem
lehet kézbe kaparintani, magasra emelte jobbját és csendre intette a
tömeget.
– Látom, a merünk, akit mindnyájunk vezetőjéül választottunk,
most elfutott előlünk... Ahelyett, hogy szolgált volna nekünk,
urunkká lett. – A szónok most a körülötte remegő vezetőkhöz
fordult. – Ti is a nyakunkra ültetek! Tartottunk, mint a vakokat, s ti
vakok is voltatok, amikor látnotok kellett volna, és süket füleitekhez
sohasem jutott el a mi jajgatásunk. Rablóinkkal szövetkeztetek és
hasatokat a tőlünk ellopkodott ennivalók martalékából hizlaltátok. Ne
legyenek hozzátok irgalmasok a túlvilág istenei, amikor gonosz
szíveteket a mérlegre teszik!
– Ne átkozódjunk, testvérek – kiáltott közbe egy villogó szemű
fiatal munkás –, segítsük ezeket a patkányokat minél hamarább a
túlvilági mérleg elé.
A tömeg helyeslőleg felmorajlott. öklök, teherhordó rudak
emelkedtek a magasba.
Az emelvénv körül szorongó nyomorultak úgy reszkettek, mintha
váltóláz rázta volna őket. Amu, a szónok, ismét magasra emelte kezét
és parancsoló tekintettel végigpillantott a tömegen:
– Lassabban, testvérek! Előbb hallgassuk meg őket. Állj elő
Nhet–Khef, te, akit még gyermekkoromban választottak apámék a
kikötő herjévé. Számolj be nekünk, hogy ügyeltél az osztozásra.
Az öreg pocakos ember, aki éppen olyan piszkos, hagymaszagú
és meztelen volt, mint a többiek, egy lépést tett előre. Kövér feje,
kitelt idomai azonban olyan rejtett jólétről árulkodtak, amelynek
ellentmondott hitvány öltözéke. A kövér felügyelő hangja remegett,
amikor megszólalt, de azért édeskésen fuvolázott:
– Édes testvéreim ...
– Testvére ám a kalmárok hízott kutyáinak! – hördült fel egy
bősz hang a tömegből, de az elöljáró azért csak folytatta, amit
elkezdett:
– ... vannak még köztetek, akik ismernek abból az időből, mikor
magam is úgy hordtam az ökörbőr zsákokat, mint ti mostan.
– Kutya voltál akkor is! – emelte fel az öklét egy öreg zsákhordó.
– Előttünk mindig a gazdákat szidtad, aztán mikor megválasztottunk,
a raktár írnokával ültél be a csapszékbe bort inni, mintha a mi
árpalevünk nem is lett volna jó. Azóta is ...
– Ne lamentáljunk, testvérek! – kiáltott közbe egy türelmetlen
hang. – Arról beszélj, kutya, mi van a bérünkkel!
 – Én tudom, drága barátaim, csak hagyjátok elmondanom –
pislogott ravaszul az öreg her.
– No hát mondjad, de szaporán és röviden – biccentett az
emelvényen álló óriás.
– Ugyebár tudjátok – kezdte el védekezését a vén kikötői róka, és
egy hosszú, zavaros beszédben szólott a fáraóról, Ámon–papoknak
juttatott részesedésről s közben úgy keverte–kavarta a munkások
bérének kérdését, hogy szegény fejük már azt sem tudták, mi jár
nekik s mi nem. Még szerencse, hogy korgó gyomruk jól
útbaigazította őket.
Mikor a sok lámentálás már kezdte türelmét venni a tömegnek, az
emelvény előtt szorongó elöljárók közül előre lépett egy sunyi képű,
kancsal szemű csoportvezető; az, akit csak két hónapja választottak
erre a tisztre. Magasan sipító orrhangon beszélni kezdett.
– Testvéreim, én csak Ámondó vagyok, hogy bizony becsaptak
bennünket! Ez az elhízott ökör – ujjával keményen a kövér herre
bökött – úgy hazudik, mintha előre megtanulta volna a mondókáját.
Nem igaz, hogy a mi legkegyelmesebb urunk, a fáraó rólunk
megfeledkezett! Adott, amit úri kegyéből adni akart az Ámon–papok
szent gyülekezetének. De ehhez nekünk semmi közünk. Jaj annak,
aki szavát a föld urai, az élet urai, a másvilág szószólói ellen emeli.
Arról beszélj, te hízott eb, hol van a mi bérünk, amit te a firkász
barátaiddal felzabáltál. Mert úgy tudjátok meg, hogy ez a hájas hiéna
a raktárak írnokaival cimborál. Velük sinkofálja el a mi keresetünket!
Nekünk olyan írástudót hozzatok, aki nem ebben a kikötőben
dolgozik! Mert az itteniek mind barátai. Előttük nekünk sohasem
lenne igazunk. Szólottam testvéreim, kérlek, hallgassatok rám
önérdeketekből és azért, hogy minket, becsületes kherepeket úgy
lássatok ezután is magatok között, mint testvéreket.
– Úgy van! Igaza van! Jól beszélt! – kiáltozták az emberek s
köztük nem utolsó sorban a pódium körül szorongó kherepek.
A kövér her tágranyitott szemekkel hol az emberekre, hol a
csoportvezetőkre bámult. Szólni nem tudott, csak hápogott, tátogott,
mint a tömött lúd, annyira elképesztette ez a vakmerő orcátlanság.
Hiszen tudta ő, tudták a kherepek is valamennyien, hogy a
teherhordók szájától ellopkodott falatokon az összes írnokok és
vezetők, maga a sunyiképű is, hivatali tisztségük arányában
megosztoztak. Ezért félt a kancsi attól, hogy az emberek esetleg
valamelyik raktári írnokot számadoltatják meg, mert egy ilyen
írnokféle, ha megszorongatják, könnyen elkotyoghatja, hogy kik
között oszlott meg a zsákmány.
A sunyiképű, amint észrevette, hogy a tömeg érdeklődése és
rokonszenve feléje fordul, a legtermészetesebb mozdulattal fellépett
az emelvényre és elkezdett rendelkezni, olyan határozottan, mintha
az imént nem ő lett volna, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
– Te Amu és te Juzsua – mutatott az óriásra és a villogó szemű
fiatal munkásra – elmentek és a föld fenekéből írnokot keríttek, de
nem ebből a kikötőből valót! Ti pedig – mutatott a csoportvezetőkre
– ügyeljetek, hogy ez az elhízott, pokol tüzére való el ne szökjék! Mi
pedig, testvéreim, várjunk békével, amíg Amuék visszajönnek.
És az emberek hallgattak a szóra. Megszokták, hogy
parancsoljanak nekik, hogy más gondolkozzék az ő fejük helyett s
úgy látszott, ez a kancsiszemű csoportvezető tudja, hogy mit kell
tennie.
A csoportvezetők is visszanyerték már lélekjelenlétüket és úgy
körülfogták a vén hert, mintha ők maguk még az imént nem éppen
olyan foglyok lettek volna, mint amaz.
A tömeg pedig csoportokra kezdett bomlani, mikor látta, hogy
Amuék távoztak és a herre is van, aki ügyeljen. Egyik csoport dalolni
kezdett, a másik kapókövezett, vagy csak csendesen beszélgetett.
A sunyiképű, mikor látta, hogy minden a legnagyobb rendben
van, nyugodtan leült az emelvény szélére és annak oldalán látszólag
a legnagyobb egykedvűséggel dobolt mezítlábas sarkával. Aztán
érezte, hogy összegyűl a nyál a szájában. Ettől hirtelen ötlete támadt:
hegyeset sercintett és a csoportvezetők között szorongó hernek éppen
a feje búbjára köpött.
Akik ezt látták: a csoportvezetők és a közelben álldogáló
emberek, hangosan röhögtek a durva tréfán. A távolabb állók, akik
nem tudták mire vélni a hirtelen támadt jókedvet, elkezdtek
kérdezősködni. A szemtanúk pedig hangosan, jól kicifrázva,
mesélték tovább, amit láttak. A jókedv végighullámzott a tömegen,
voltak, akik térdüket csapkodva, hasukat fogva kacagtak.
 A nevető arcok az emelvény felé fordultak, ahol a kancsi üldögélt
s míg ajkán diadalmas mosollyal úgy tett, mintha együtt mulatna a
tömeggel, arra gondolt, hogy nemsokára őt választják a kikötő
herjévé. De ő nem lesz majd olyan bolond, mint ez a vénember. Csak
addig viseli a tisztet, amíg megvesz egy darabka földet, egy pár
marhát... Nem, semmiképpen sem várja meg azt a napot, amit ma az
öreg her megért.
 XXIV. FEJEZET,
amely azt példázza, hogy évezredekkel ezelőtt is olyan volt az
igazság, mint manapság: rombolt és épített, de mindig
előrevitt azon az úton, amelyet történelemnek nevezünk.
Áthá–Rá, amint otthagyta a két semmirekellőt, az első szegletnél
befordult, hogy minél hamarabb a kikötőnél lehessen. Úgy várta
Sanuph bácsival a találkozást, mint a szomjas földek a Nílus tavaszi
áradását.
Az öreg írnok bölcs beszéde, nagy tudása, okos tanácsai olyan
mások voltak, mint amit otthon apjától hallott, vagy amire az
írnokképzőben tanították. Nem, azt nem mondhatja, hogy apja,
tanítói nem tiszteletre méltó, komoly emberek, hogy nem tudnak
sokat, roppant sokat... De másról sohasem beszélnek, csak Áthonról,
a Napistenről, akinek le kell győznie Ámon–Rát, a fáraóról, aki
hatalmasabb kell hogy legyen, mint Ámon papjai, és a birodalomról,
a rabszolgák százezreiről, eljövendő hadjáratok esélyeiről. Ha őket
hallgatja, mindig úgy érzi, hogy az emberek csak azért vannak, hogy
a birodalom legyen.
Ó, milyen más Sanuph bácsi! Aki mindent tud az emberekről,
testi, lelki szenvedéseikről, örömeikről. Aki úgy tud beszélni a fáraó
roppant birodalmáról, hogy Áthá–Rá látja az embereket is benne;
látja azokat is, akik a kevesek ragyogását, a nagy birodalom roppant
súlyát véresre korbácsolt, verítékben fürdő vállaikon tartják.
Áthá–Rá éppen arra gondolt, hogy vajon mit fog szólni öreg
barátja, ha elmeséli mai találkozását Ámon isten főpapjával, mikor
hirtelen két silányan öltözött alak ugrott eléje.
A keskeny, bűzös sikátorban sem kitérni, sem elszaladni nem
lehetett. De nem is volt rá ok, mert az izmosabbik hangja
barátságosan csengett:
– Fiatal úr, ne félj! Nem vagyunk mi útonállók. A zsiványok nem
járnak ilyen rongyokban, mint mi, s nem korog a hasuk, mint
nekünk. Becsületes teherhordók vagyunk és arra kérünk, segíts
bennünket tisztességgel megdolgozott keresetünkhöz ...
– Már több mint negyven napja nem kaptunk sem olajat, sem
gabonát, sem halat – szólt közbe a másik.
 – Rendben van, barátaim – válaszolt Áthá–Rá –, de miként
segíthetek én rajtatok? Nincs nekem hatalmam ahhoz.
– Nem hatalom kell ahhoz, hanem tudás. Számolni csak
megtanultál, úrfi? S ha azt tudsz, a többit bízd reánk – vágta el
hevesen a szabódás útját a fiatalabbik.
– Számolni tényleg jól tudok – válaszolt Áthá–Rá. – Mondjátok
hamar, mit kell kiszámolni s aztán bocsássatok utamra, mert sietek.
– Hiába sietsz, fiatal úr! Velünk kell jönnöd, mert társaink
várnak. Majd előttük kapod meg a kérdést s nekik kell válaszolnod –
felelte, most már határozott, ellentmondást nem tűrő hangon Amu,
mert ő és társa, Juzsua állták útját a fiatal írnokjelöltnek.
Áthá–Rá ránézett az óriásra és elszánt arcú társára. Tudta, hiába
ellenkeznék. Fejével beleegyezően biccentett.
– Jól van, barátaim. Akkor hát induljunk.
A tömeg még jól ki sem mulatta magát a kancsal csoportvezető
tréfáján, mikor a sikátorok irányából megjelent Amu és társa között
Áthá–Rá. A fiatal írnok csodálkozva tekintett végig a kacagó
arcokon. Sokkal komorabbnak képzelte a bérkövetelő munkások
gyűlését.
Az emberek, amint megpillantották az érkezőket, utat nyitottak
mindhármuknak és Áthá–Rá kísérőivel nemsokára az írnoki
emelvénynél, az embergyűrű közepén állott.
– No, fiatal úr – dörmögte az óriás –, most mutasd meg, mit
tudsz!
– Ide figyelj, uram – szólt csak amúgy foghegyről az emelvény
tetején üldögélő sunyiképű kherep –, gondolom, azért jártál annyi
iskolát, hogy bár tejfeles még a szád, azért mi is hasznát tudjuk venni
a tudományodnak. Ha majd kinvílik a szemed, a zsebed is megtágul s
akkor majd köpni fogsz a magunkfajta rongyosokra.
Jól számított: a sok szegény teherhordónak, akik annyi balkörmű,
kapzsi írnokot ismertek már, tetszett a sandaképű beszéde. Itt–ott
hallani lehetett, amint egyik–másik ember mondogatja:
– Jól beszélt biz'a! Ilyen vezető kell nekünk! Ez bezzeg nem fél
az írnok uraktól!
Áthá–Rának a nemvárt sértegetésre arcába szökött a vér!
 – Ide figyelj, barátom – fordult a sandaképűhöz, jó hangos
szóval, hogy mindenki hallja –, én nem ismerlek téged s te sem
engem. Mely indulatok vezették nyelvedet az én bántalmazásomra,
nem tudom, nem is kutatom. De figyelmeztetlek, ha csak egy
pillantással is bántani fogtok, én becsukom a számat. Azután akár fel
is koncolhattok, mert énbelőlem egy szót többé ki nem húz senki.
Amilyen igazán beszéltem, úgy legyenek hozzám irgalommal az
alvilág kapujában. Szólottam barátaim!
Az embereket egy pillanatra megdöbbentette a fiatal írástudó
kemény beszéde.
A nagy csendet Amu dörgő hangja törte meg:
– Aki közületek ezt a fiatalembert csak egy pisszenéssel is
megbántja, velem kerül szembe. Téged pedig, fiatal úr – fordult
Áthá–Rá felé az óriás –, ha úgy látom, hogy be akarsz csapni
bennünket, megfojtalak, mint egy macskakölyköt. Amilyen igazán
beszéltem, úgy ossza rám legáldóbb sugarát a nap. Szólottam,
emberek!
Áthá–Rá szeme felvillant, mikor hallotta, hogy az óriás a napra
esküdött. Hirtelen elhatározással Amu mellé lépett. Szétterjesztett
ujjú bal tenyerét a mellére tette, hangja remegett:
– Testvér ... testvérem! ...
Az óriás csak egy pillantást vetett a fiatal írástudóra s a
következő pillanatban ő is a mellére tette a bal tenyerét és úgy tett
Juzsua is. Áthon isten három híve így találkozott egy forrongó
embergyűrű közepén.
A tömeg közben ismét türelmetlenkedni kezdett, mert nem tudta
mire vélni a tétovázást. A sandaarcú csoportvezető, aki látott mindent
és tudta azt is, hogy mit jelentett a titkos jel, lekapta figyelő szemét a
három emberről és a tömeg felé fordult:
– No, emberek, lássunk a munkához! Fiatal úr! Azt számítsd ki
nekünk, hogy 600 zsák gabonából mennyit kellett volna kapnunk a
múlt hónapra meg erre a hónapra.
A tekintetek várakozóan szegeződtek a fiatal írnokjelöltre.
– Barátaim – szólalt meg Áthá–Rá egy pillanatnyi gondolkozás
után –, erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert...
 A tömeg fenyegetőleg felmorajlott, türelmetlen szitkok
hangzottak mindenfelől, de közeledni senki sem merészelt, mert a
fiatalember két oldalán komor, elszánt arccal ott állt Amu és Juzsua.
Áthá–Rá pedig lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta beszédét:
– ... mert tudnom kell, mennyi időre kaptátok azt a 600 zsák
gabonát.
Az elhalkuló morajból egy fiatal csengő hang csapott ki:
– A her négy hónapot mondott!
– Hol van a heretek?
– Itt vagyok, uram! – szólalt meg remegő, majdnem síró hangon
a kövér her. – Szabadíts meg, uram, mert ezek a tudatlan emberek
mindig azt hiszik, hogy több jár nekik, mint amennyit kapnak. Osztás
után úgy ellaknak, hogy majd megpukkannak ... Pedig én mindig
mondom: emberek, gondoljatok arra: a hónap hosszú, jusson minden
napra egy kicsi...
Az öreg her még ki tudja meddig siránkozott volna, ha a tömeg
egyre fenyegetőbb moraja el nem hallgattatja.
– Mindjárt meglátjuk, kinek van igaza – nyugtatta meg a
siránkozót Áthá–Rá. – Most azt mondd meg nekem, hogy a 600
zsákot mikor kaptátok és hány hónapra.
Az öreg her hétrét görnyedt a nagy szolgálatkészségtől!
– Fényesarcú uram! A múlt hónap harmadik napján kaptunk 600
zsák gabonát négy hónapra. Azóta két hónap eltelt és fényességed
akár holnap is megtekintheti, hogy a raktárban még ott van teljes
épségben a megmaradt 300 zsák.
– Értem – bólintott Áthá–Rá. –– Ezek szerint a múlt hónap ötödik
és nyolcadik napja között kiosztottatok 150 zsák gabonát s mivel ma
éppen Mekhir hónap 9–ik napja van, a tegnap vagy azelőtt megint
kiosztottatok 150 zsákkal.
– Nem, uram, nem így tettünk – siránkozott a kövér her. – Az
emberek mindig panaszkodnak s mi a múlt hónapban többet adtunk.
Egy negyedrészt meg még valamit... még egy negyed... meg megint
egy negyed, ami a jövő hónapra jár, és még egy negyed, ami azutánra
marad.
 Áthá–Rá, minél jobban hebegett a her, annál világosabban látta,
hogy a munkások bizony nem ok nélkül elégedetlenkednek. Ezért
most már keményen rászólt a görnyedező kövér alakra:
– Ide figyelj! Ne siránkozz, ne ötölj–hatolj és ne negyedelj
többet! Azt mondd meg, de pontosan, hány zsák gabonát kaptak az
emberek a hatszázból.
– Százhetvenkettőt, uram – csúszott ki ijedten az igazság a kövér
felügyelő száján.
– Akkor hol van még 128 zsák gabona? – rivallt Áthá– Rá az
elöljáróra. – Az imént azt mondtad, hogy a raktárban csak háromszáz
zsákkal van. Ki lopta el a többit?
– Én nem, uram! Egy szemet sem. Csak kaptam egypár morzsát,
hogy békítsem ki az embereket... de kaptak mások is az elöljárók
közül...
A kövér nagy ijedt szemeit az elöljárók csoportjára vetette. A
sandaképű megérezte, hogy cselekednie kell, mert ha az öreg her
még tovább beszélhet, akkor a dobogó körül szorongó
felügyelőknek, jómagát se kivéve, végük van. Ezért hirtelen
elhatározással felugrott az emelvényre:
– Eleget hallottunk, emberek! Mit érdemel az olyan, aki testvérei
szájából lopja ki a falatot? Vízbe vele!
A tömeg helyeslően morajlott:
– Úgy van! Igaza van! Vízbe vele!
A felügyelők pedig az öreg hert körülállották, letépték
ágyékkötőjét, abból kötelet sodortak s avval a vén ember kezét, lábát
jó szorosan összekötötték. Majd vállukra kapták a kövér testet és a
tömeg gúnyolódása, ütlegei és köpködése közepette megindultak vele
a folyó felé.
Áthá–Rá szép szóval, rábeszéléssel, Amu és Juzsua ököllel,
könyökkel, hiába próbálták megakadályozni a bekövetkező
eseményeket. Á tömeg egyszerűen elsodorta őket és a felügyelők, ők
tudták legjobban, hogy miért, igyekeztek minél gyorsabban dolgozni.
A kövér her csak jajgatott, átkozódott, már amennyire vacogó fogai
között kifért a szó. Régi ember volt már a kikötőben, sok lázadást
átvészelt s tudta, hogy sorsa meg van pecsételve.
 Mikor a partra, értek, arról a magas martról, ahonnan messze
lehetett látni, az összekötött embert belökték a folyóba.
A víz nagyot csobbant és elnyelte a nagy, kövér testet. Csak
néhány buborék szállott még fel a víz felszínére. Aztán a nagy folyó
tükre ismét elsimult...
A tömeg is lecsendesedett. Az emberek kezdtek rájönni, hogy a
her elpusztításával még nem oldódott meg a holnapi kenyér kérdése.
Amint az írnoki emelvény felé szállingóztak, kisebb csoportokba
verődve arról vitatkoztak, miként kaphatnák meg ellopott bérüket.
Áthá–Rá hallotta, amint itt is, ott is mondogatják:
– Ha nem kapunk enni, nincs erőnk dolgozni. Éhen nem
dögölhetünk néhány rabló miatt! Nekünk étel kell! Gabona! Hal!
Olaj! – hangzott innen is, onnan is.
Csak Amu és Juzsua hallgatott elgondolkozva. Áthá–Rá nem
sejtette, hogy miért aggódnak barátai, hiszen jól tudta, hogy egy
vízbehajított her miatt nem szokott felfordulni a város. Másat
választanak helyette s annyi.
Nem is a kövér her miatt fájt az Amuék feje, hanem mert tudták,
hogy az éhes emberek addig beszélnek az élelemről, amíg csak
valaki el nem kiáltja: „Gyerünk a raktárakhoz!” Akkor aztán a tömeg
megrohanja a gabonaraktárakat, letöri a zárakat, pecséteket és aztán
jól sem lakhatik, mert máris nyakán a városi őrség. Még szerencsés,
akit dárdahegyre, kardélre hánynak, mert akit elfognak, azzal másnap
már ereszkedik a hajó lefelé a Nagy Folyón s meg sem áll Manofrin
túlig. Ott a nagy kőbányák várják a lázadókat s akiket ma, mint
szabad munkásokat, csak az éhség gyötör, holnap mint rabszolgák
megismerkedhetnek a korbács kínjával is.
Tudták ezt a felügyelők is, akik örültek, hogy simán megúszták
az elszámoltatást és most már igazán nem akartak kockáztatni
semmit. Miután a kövér hert a vízbe lökték, úgy elkeveredtek a
zsákhordók tömegében, hogy még kettő sem maradt egymás mellett.
Mikor a munkások csoportjai már mind visszatértek előbbi
gyűléshelyükre, az írnoki emelvény köré, Amu, Áthá– Rá füléhez
hajolt:
– Testvérem, ha megkérnélek szépen, megírnál–e nekünk egy
olyan kérés–félét. Lehet, hogy ilyesmit nem tanultál... de azt mondja
Juzsua, hogy aki ismeri az írást, az mindent le tud jegyezni, amit csak
beszélni lehet.
– Természetes – bólintott Áthá–Rá –, de mit akartok?
– Írásban akarjuk kérni a bérünket, hogy ne felejtsék el a
kérésünket – válaszolta.
– Azt lehet – bólintott ismét Áthá–Rá.
Juzsua, aki a hátuk mögött állott s így minden szavukat hallotta,
hirtelen felugrott az írnoki emelvényre:
– Barátaim, most már mindenki láthatja, hogyan raboltak
bennünket. Tehették, mert hagytuk magunkat nyíratni, mint a birkák.
Mától kezdve másképp legyen! Mondjuk ki itt mindnyájan, ha nincs
bér, nincs munka! Ámíg utolsó morzsáig meg nem kapjuk, ami a
mienk, addig egy zsákot ki nem rakunk. S majd meglátjuk, mi lesz
akkor...
– Hoznak más kikötőből rakodókat – kiáltotta valaki a tömegből.
– Teszünk mi arról is! – nyugtatta meg Juzsua az
aggodalmaskodókat. – Két–két ember elmegyen minden kikötőbe s
elmondja, mit határoztunk. S mondja meg, hogy átkozott legyen, aki
a mi kikötőnkbe jön dolgozni, mikor mi nem dolgozunk.
– Úgy legyen! – kiáltotta a sokaság,
Juzsua pedig megvárta, míg a tömeg ismét elhalkul, aztán
folytatta beszédét:
– Most pedig, édes barátaim, leírjuk, amit akarunk, mert ha csak
beszélünk, azt elhordják a szelek, de amit leírtunk, az megmaradhat
örök időkre. Hadd tudják meg az unokáink is, mi történt itt a mai
napon! Hogy soha, míg dolgos kezek művelnek e földön, senki se
merjen jogainkhoz nyúlni!
– Ügy legyen! – kiáltották most már szinte egy emberként a
rakodó munkások.
– Ti ketten – mutatott két fiatal munkásra Juzsua – elmentek,
írószert, tintát, asztalt hoztok, hogy fiatal testvérünk leírhassa, amit
követelünk.
Ügy történt minden, amint Juzsua rendelte. A két fiatal munkás
bement az írnokok kamráiba. Nyitva volt. ott minden ajtó. Minek is
zárták volna el a tintát, írónádat, papiruszt, hiszen a munkások nem
tudtak írni.
 Az írnoki asztalt, az írófelszereléseket szép rendben lerakták az
emelvényhez. Áthá–Rá pedig gyakorlott mozdulattal letérdepelt az
alacsony asztal elé, mert az egyiptomi írnokok nem ülve, hanem
asztaluk előtt térdepelve írtak.
– Kinek szóljon az írás? – kérdezte az íróasztal előtt kuporgó
Áthá–Rá és szemét az emelvényen álló Juzsuára vetette. A fiatal,
merész arcú zsákhordó pedig pillanatnyi gondolkozás után, jó
hangosan, hogy mindenki hallhassa, így szólt:
– Fiatal testvérem, szóljon ez a levél magának Hed–Nakhté
főszámvivőnek, a mi legfőbb urunknak. De úgy írd meg, testvérem,
hogy a fáraó fülébe és a fővezér fülébe is eljusson.
Áthá–Rá bólintott, hogy megértette. Aztán eszébe jutott, hogy ma
még nem vette kezébe az írónádat. Ezért fogta a piros tintatartót és
egy picit a földre csöppentett belőle. Ugyanúgy tett a fekete
tintatartóval is. Így áldozott mindennap minden egyiptomi írástudó
Toth–nak, az ibiszmadár–fejű isteni írnoknak, aki hitük szerint az
írást feltalálta.
Aztán vette Áthá–Rá az írónádat és egy durván préselt
papiruszlapra rájegyezte, amit Juzsua mondott. A munkások soraiban
élénk vita indult meg arról, hogy mit is kéne kérni. Áthá–Rá kicsit
egykedvűen hallgatta a vitatkozókat. Olyan természetes dolgokat
kértek, hogy a fiatal írástudó szükségtelennek tartotta lejegyezni a
hallottakat. Jól ismerte Hed–Nakhté főszámadásvivőt. Gyakori
vendége volt apja házának. Jó törvényismerő, művelt, okos és
jókedélyű embernek ismerte. A fiatal írnok fejébe sehogy sem fért
bele az, hogy mi értelme van olyan dolgokat követelni, amit a
törvény amúgy is megad.
Azon sohasem gondolkozott Áthá–Rá, miként lehetséges, hogy
az ő apja, aki pedig a fáraó első írnoka, kisebb és szerényebb
palotában lakik, mind Hed–Nakhté főszámadásvivő, akinek még a
fáraó palotájába sem szabad betennie a lábát, olyan alacsony hivatali
rendhez tartozik. Nem érdekelte s így nem is tudhatta, hogy a
számadóírnokok fizetése milyen kicsi s mennyit kell csalni, lopni,
vesztegetéseket elfogadni ahhoz, hogy olyan fényűzően éljenek, mint
ahogy éltek.
 Áthá–Rá még csak nem is sejtette, hogy a munkások,
kézművesek ellopkodott béréből is az oroszlánrész Hed–Nakhté
kamráiba vándorol. Így nem csoda, ha azt gondolta, hogy amint
megkapja a főszámadó a munkások levelét, azonnal intézkedni fog: a
tolvajokat megbünteti, a munkások pedig megkapják bérüket.
Végül a gyűlés megállapodott abban, hogy amíg a bérüket meg
nem kapják, nem dolgoznak. Áthá–Rá pedig vette az írónádat,
kiválasztott egy finomabb préselésű papiruszt és leírta hűségesen,
amit a gyűlés határozott:
„Mi, az udfui kikötő rakodó munkásai, a mai napon, a mi
kegyelmes urunk, a fáraó uralkodásának 29. esztendejében, Mekhir
havának 9. napján boldogságot és hosszú életet kívánunk Neked,
tekintetes főszámadó Hed–Nakhté!”
Ezután a sablonos beköszöntő után az írás felsorolta a munkások
panaszait; az írnokok hamisságát és a saját kebelükből választott
elöljárók csalárdságát, akik az írnokokkal összejátszva lopkodják
amúgy is szűkre szabott bérüket. Majd a levél így fejeződött be:
„Éhség és szomjúság miatt jutottunk idáig, nincs ruhánk, nincs
olajunk, nincs halunk, nincs eleségünk. Írjatok e miatt a fáraónak, a
mi kegyelmes urunknak és írjatok a vezérnek, a mi feljebbvalónknak,
hogy megkapjuk, amiből megéljünk.”
Áthá–Rá, amint a levelet befejezte, a papiruszt tekercsbe
göngyölte és átadta Juzsuának, aztán nagyot nyújtózott, hogy csak
úgy ropogtak fiatal inai. Juzsua pedig magasra tartotta a papirusz–
göngyöleget:
– No, emberek, ki viszi el ezt az üzenetet Hed–Nakhte
főszámadónak?
Az emberek egymásra néztek, mozgolódás támadt itt is, ott is, de
mindenki húzódozott a feladattól. Nem könnyű dolog a nagyúr elé
állani, különösen egy ilyen kemény hangú levéllel!
Áthá–Rá arra gondolt, a legegyszerűbb volna, ha ő maga kérné el
a levelet, de félt, hogy benne esetleg nem bíznának meg az emberek.
A feszélyezett csendet egy éles hang törte meg:
– Elviszem én, ha reám bízzátok!
 Az arcok a hang irányába fordultak. A kancsal felügyelő volt.
Most, hogy a figyelem ismét feléje fordult, kihúzta magát, és
megindult az emelvény felé. Amikor odaért, az emberek felé fordult:
– Barátaim, bízzátok reám ezt az írást. Ne féljetek, amit én
emellé még szóban is elmondok, az elég lesz tíz főszámadónak, nem
egynek. De csak úgy viszem a levelet, ha ti is akarjátok.
– Akarjuk, persze hogy akarjuk! – kiáltozták az emberek. –
Vigyed, te vigyed az írást!
A sunyiképű felügyelő erre kivette a Juzsua kezéből a tekercset
és gyors, határozott léptekkel elindult abba az irányba, amerre Hed–
Nakhté lakott. Az emberek még sokáig néztek távozó alakja után.
Aztán Juzsua kiválasztott tizenegy pár fiatal, értelmes
teherhordót és elküldte őket a város tizenegy kikötőjébe, hogy
elmondjanak mindent, ami a mai napon az udfui kikötőben történt.
Az embereknek pedig meghagyta, másnap virradatkor e helyen
legyenek mindnyájan, hogy elhatározhassák, mit kell tenniök ezután.
A nap már lebukott a homokdombok mögé, csak vérszínű
palástját terítette a nyugati égre, amikor az udfui kikötő munkásai új
reményekkel szívükben megindultak éjjeli nyugvóhelyeik felé.
Áthá–Rá összeszedte az írószereket s közben arra gondolt, hogy
ma már nem látogathatja meg Sanuph bácsit. Eljárt az idő s kíséret
nélkül nem tanácsos éjnek idején kószálni.
Tudta ezt Amu és Juzsua is. Ezért miután helyére vitték az asztalt
és az írószereket, Áthá–Rához csatlakoztak és egész hazáig kísérték
fiatal testvérüket.
A csillagfényes éjszakában arról beszélgettek, hogy nemsokára
az egész világon Áthon isten lesz az úr.
Amu és Juzsua azt mondták, hogy akkor minden ember egyforma
lesz, mert Áthon isten mindenkire: szolgára, munkásra, kézművesre,
írnokra, úrra egyformán szórja sugarait. Áthá–Rá hallgatta testvéreit
és helyeslően bólintott: úgy lesz, biza' úgy lesz!
Aztán a fiatal írnok kezdte hímezni a jövő képét: ha majd Áthon
lesz az úr, csak egy birodalom lesz a földön: a Napisten birodalma.
És ennek ura a fáraó lesz. Nem is lehet másképpen, mert mi sem
természetesebb annál, hogy ameddig csak a nap sugarai sütik e
földet, addig mind az ő birodalmának kell elterülnie.
 Így álmodozott Áthon isten három híve egy csillagfényes, Nílus–
parti éjszakán az emberi egyenlőség nagy birodalmáról, valami olyan
nagy világtestvériségről, ahol az ember ember lehet s a föld az ember
otthona ...
Hej, ti három napba néző ember, milyen messze s milyen
magasba néztek! Miért nem vetettetek inkább egy rövidke pillantást a
földi távolba, oda, amerre a messze hömpölygő Nagy Folyó a
látóhatárral találkozik? Láthattátok volna azt a három kis pontot: a
Nagy Folyó hátán felvánszorgó viharvert három gályát. Holnapra –
úgy lehet – már ki is kötnek s olyan sorsot hoznak számotokra,
amelyet legvadabb álmaitokban sem láttatok!
 XXV. FEJEZET,
amelyben Áthá–Rá nem érti meg a szépséges Nefer–Iti furcsa
üzenetét, de azért vigyáz arra, hogy Mena néne nyelvét a
kutyák meg ne egyék.
Áthá–Rá nagyot nyújtózott, aztán gyors mozdulattal lerúgta
magáról fehér kecskeszőr takaróját és a következő pillanatban már ki
is ugrott az ágyból. A tegnapi, élményekben gazdag nap után sokat és
mélyen aludt, most pedig olyan pihentnek érezte magát, mint aki
újjászületett.
Hálószobájának egyik fala teljesen nyitott volt s ezen a részen az
eresz csak néhány lótuszvirágfejű oszlopon nyugodott. Az oszlopok
között ragyogó pompájában besütött a felkelő nap.
Áthá–Rá könnyű, gyors léptekkel kilépett az oszlopok között és
karjait magasra tartva, mezítelen mellét kitárta a felkelő napnak.
Néhány pillanatig szemét behunyta s úgy élvezte a kora reggeli nap
enyhén melegítő sugarait. Aztán, mintha lépcsők nem is lettek volna,
egy rugalmas mozdulattal leugrott a teraszról és a következő
pillanatban már nyakig benne volt a kerti medence éjjel lehűlt, jó
hideg vizében.
Áthá–Rá a fejét is többször a víz alá dugta, aztán nagyokat
tüsszentve rázta ki hajából, füléből a vizet.
Egyszer csak, amint jobbra nézett, a medencét övező, simára
csiszolt kőlapokon nagy, vizes lábnyomokat pillantott meg. Ebből
megtudta, hogy apja már megfürdött s most minden bizonnyal a ház
másik oldalán, a nagy teraszon várja reggelihez. Máskor
hosszasabban szokott lubickolni a friss, üdítő vízben, de most
gyorsan kiugrott a medencéből és máris futott a hálószobájába, hogy
megfésülködjék.
Mikor az oszlopok között szobájába lépett, meglepetéssel látta,
hogy a kis asztalkán már ott a reggeli és Mena néne, jó öreg dajkája,
már az ágyát „ is összevetette. Éppen akkor terítette le azzal a szép
virágmintás szőnyeggel, amelyen végigheveredve Áthá–Rá néha
órák hosszat szokott egy–egy irattekercs szépségein elmerengeni.
– Jaj drága tubicám – sopánkodott a néne –, de hamar megtértél!
Ugye hideg volt a víz, lelkem?! Itt van, hamar bújj bele a
kantusodba: szárít is, melegít is – és már nyújtotta is a fiú felé a
durván szőtt kendering–félét, amit akkoriban fürdőköpenyként
használtak.
– Hagyjad csak dadus – intette le Áthá–Rá –, jobban szeretek
csak úgy megszáradni. Add inkább hamar a tükröm, fésűm s mondd
meg, miért terítettél ide benn.
Az öregasszony elkezdett szöszmötölni azon a kis függő polcon,
ahol Áthá–Rá a pipereszereit tartotta. Elővette a simára csiszolt
bronztükröt, az ezüst fésűt és a fiú felé nyújtotta. Közben beszélti
mintha mesét mondana:
– Jaj, drága virágszálam, de kár, hogy nem voltál itthon tegnap
este! Mennyi fényes úr volt nálunk! Itt volt Rá–Hotep kegyelmes úr,
itt volt Pthámesz méltóságos úr és sok tekintetes, meg szeretett
uraság. És képzeld, itt volt Salumith úr, a fáraó barátja is! És későn
mentek el innét... és valami nagy–nagy országos titokról folyhatott a
szó, mert az asztaloknál csak a kivágott nyelvű rabszolgák maradtak,
a többit feküdni küldte az úr. És nem volt tánc és muzsika ... és csak
éppen megkóstolták a bort meg azt a sok drága ennivalót és csak
mind beszéltek az urak és nem részegedett meg senki közülök. Aztán
ma reggel, még csak nem is pitymallott, jött Salumith úr, a fáraó
barátja és apáduraddal, az én urammal, beültek a gyaloghintójukba.
A nap még fel sem jött, elmentek mindketten. A mi urunk azt
mondta, hogy te, lelkem tubicám, ma ne menj sehova, várjál reá,
amíg csak haza nem jön.
– Jól van dadus – bólintott Áthá–Rá –, de mondd meg nekem,
szeretsz te engem?
– Ó, lelkem harmatos virágszála! Jobban szeretlek, mint az
életemet! – Az öregasszony jóságosan fénylő szemeiben cinkos
mosoly bujkált, mikor odahajolt a fiú füléhez és suttogó, bizalmas
hangon megkérdezte: – Kicsi uram, mikor kaptál utoljára üzenetet a
szépséges Nefer–Iti kisasszonytól?
A fiú arcát enyhe pír futotta el.
– Honnan tudod, dadus, hogy üzenetet várok? – kérdezte aztán
közömbösséget erőltetve a hangjára, ami nem nagyon sikerült.
– Ó, lelkem! Dadus mindig mindent tud az ő galambocskájáról.
Mikor pici voltál, szívem, tudtam, hogy éhes vagy és enned adtam...
ha szomjas voltál, friss vízzel megitattalak ... Ugye sohasem kellett,
hogy kérjed? Dadus mindig kitalálta. Dadus most is kitalálta, most is
tudja, hogy a szép Nefer–Iti kisasszony, mint a méhecske az akác
szirmai közé, úgy beosont az én kis gazdám szivébe.
– Hej, dadus, dadus – mondta most már Áthá–Rá teljes
bizalommal –, bár igazad lenne! De hátha az a méhecske nem is
repült az akácvirág szirmára. Hátha az akácvirág csak szeretné, hogy
a méhecske reászálljon. Gondold meg dadus. Nefer–Iti királyleány ...
– Hát osztán? Nem vagy te előkelőbb, mint Salumith úr? Ö csak
a fáraó könyvesházának őre. De a te apád, az én uram, legyen boldog
és hosszúéletű, az írnokok írnoka. No, ugye? S látod, a messzi
Retenu királya mégis hozzáadta leányát! Nefer–Iti is retenui
királyleány, mennyivel inkább megkaphatod te. S attól se félj, hogy
apád nem tud kifizetni, ha kell, akár öt olyan pásztorkirályt is, mint
amilyen a retenui fejedelem. Ide jöhet akárki nyugodtan a
menyasszonypénzért, mert...
– Jól van, dadus – intette le Áthá–Rá a vénasszony hivalkodását,
mert valahogy restellte ezt a beszédet –, inkább azt mondd meg, hogy
mit izent a szép Nefer–Iti.
– Mindjárt, szívem, csak ülj le az asztalhoz, mert tegnap sem ettél
egész nap s este is csak keveset. A végén még megfogysz s akkor mit
mondok apáduradnak?
– Jól van, dadus, látod, már le is ültem, de bizony mondom: egy
falatot sem eszem, ha most mindjárt meg nem mondod az izenetet –
zsarolta az öregasszonyt Áthá–Rá.
– Az úgy volt, galambocskám, hogy amíg az urak tanácskoztak, a
gyaloghintót hordozó rabszolgák végigheveredtek szanaszét, itt a
gyepen, a te teraszod előtt. Én meg egy kis rendet csináltam a
szobádban, egy kis ámbravizet locsoltam széjjel, mert tudom, hogy te
azt mennyire szereted...
Miközben beszélt, az öregasszony keze egy pillanatra sem állott
meg. Tett–vett, szöszmötélt. Rendezte szorgosan kedvence
kényelmes kis hálókamráját.
– Osztán kimentem én is, hogy hallám, mit mondanak a
hintóhordók – folytatta egy szusszanásnyi szünet után. – Azok, ott
né, elkezdték a csúfságot velem. Mert így van ez, ha az ember
megvénül! Egvszer aztán kitöltötték a kedvüket rajtam s akkor
Salumith úr rabszolgái közül az a félszemű, aki mindig jobbkézről
elöl viszi az úr székét, azt kérdezi: ,,öreganyám, nem küldenéd ki a
fiatal urat?! Mondd meg neki, hogy Nefer–Iti kisasszony üzent
valamit...” No, azt várhatod, mondtam erre én, mert még nem jött
haza. De itt vagyok én, a dajkája, mondd meg nekem, amit a
kisasszony üzent. Eleinte nem nagyon akarta, merthogy a
kisasszonya parancsára csak neked mondhatja el az üzenetet. De
aztán, amikor látta, hogy hiába vár, a fülembe súgta, hogy más ne
hallja: ,,Nefer–Iti kisasszony azt üzeni Áthá–Rá fiatalúrnak, hogy
gondoljon a kisasszony nevére s szakítsa le a legszebbet a piros
liliomok közül, azt, amelyik már tíz napja hogy ott virít a kertjükben,
mert az istenek végzése, hogy a kezünkkel ne érjük el mindazt, amit
a szemünkkel látunk s a szívünkkel megkívánnuk.”
Áthá–Rá összevonta a szemöldökét, erősen gondolkozott, de
sehogy sem értette ezt a furcsa üzenetet. Kis idő múlva aztán
reánézett az előtte álló vénasszonyra s a felindulástól meg a hosszas
hallgatástól érdes hangon megkérdezte:
– Mit gondolsz, dadus, mit jelent ez az üzenet...?
– Mit jelent, mit jelent! Hát jót jelent, te drága kicsi csacsi! Én
már nagyon öreg vagyok, de azt tudom, hogy a piros liliom azt
jelenti, hogy ... hogy ... ej, hát a piros liliom azt akarja, hogy szakítsd
már le!
– Bár igazad lenne – mondta halkan s nem nagy meggyőződéssel
az ifjú, aztán elfordult az asztaltól s az oszlopok között a
messzeségbe bámult. Arra, amerre Salumith úr palotáját tudta.
Salumith úrét, aki királyleányt vett feleségül, akinek gyámleánya is
királyleány... Királyleány, a neve: Nefer–Iti... Piros Csillag ...
A kertben pomagránát bokrok virítottak s túl rajtuk a tüskés
akáckerítés elzárta a kilátást. Fenn diadalmas fényével Áthon isten
már láthatatlanná tette a csillagokat: az ezüstös, aranyos, kék és zöld
színűeket, valamennyit... és a piros csillagokat is ...
Az öregasszony elkezdte összeszedni az asztalt. A meg–
megkoccanó edények józan zaja Áthá–Rának eszébe juttatta, hogy a
dadustól még meg kell tudnia valamit. Ezért az asztalnál szöszmötélő
néne felé fordult:
 – Na, dadus, igaz–e, hogy nemrégen, csak az imént, azt mondtad,
hogy jobban szeretsz engem, mint az életedet?
– Bizony, rubintos kis uram, úgy is van az, amint mondtam –
bólogatott szaporán a vénasszony.
– Hát a nyelvednél jobban szeretsz–e? – kérdezte a fiatalember
incselkedő hangon.
– Ó, lelkem, miért űzöl csúfot szegény öreg fejemből –
sopánkodott a néne.
– Biza' nem csúfságból kérdem, daduskám, mamuskám –
simogatta meg a vénasszony ráncos képét Áthá–Rá –, mert én azt
szeretném tudni, hogy miről beszéltek tegnap este apámuram
vendégei.
– Jaj drága tubicám, honnan tudjam én azt... mit értek én,
együgyű vénasszony, a nagy urak dolgához. Nem is jártam arrafelé,
mert féltem, hogy apádurad meg talál látni és kivágatja a nyelvemet...
– Úgy, úgy dadus – mondta tettetett sértődöttséggel a fiú –, szép
kis szeretet! Az életedet felteszed az oltárra, de persze a nyelved
nélkül! Pedig igazán nem árulnálak el senkinek ... még apámnak
sem!
– Ó, drágám, hát mit tudok én ...? Egypár kis szót, egy–két
hangocskát, ami jártomban–keltemben a fülembe csúszott... de biz'
én oda sem figyeltem ...
Jobban ismerte Áthá–Rá az öregasszony kíváncsiskodó
természetét annál, mint hogy hitelt adjon szavának. A néne pedig
„odahajolt a fiú füléhez és suttogó hangon, mint aki halálos titkot
közöl, mondani kezdte, amit tegnap este az urak beszélgetéséből
felcsipegetett:
– Nagy baj van, lelkem ... A mi kegyelmes és fényesarcú urunk,
Ámenhotep szentséges őfelsége halálos beteg ... és a fia: Ámenhotep
ifjú királyfi lesz az új fáraó ... és Salumith úr azt mondta, hogy az jó
lesz, mert az öreg Ámenhotep szíve az Ámon–papokhoz húzott, de
azért nem engedte az új istent sem bántani... de a fiatal urunk, ha ő
lesz a fáraó, majd letöri a szarvát az Ámon–papoknak... meg még
más efféle istentelenségeket mondott... és képzeld, lelkecském, a
többi urak csak bólingattak reá nagyokat. Csak Horemhib úr, a fáraó
hadiszekereseinek vezére mondott valami másat, de a többi urak úgy
nekimentek, hogy Horemhib elhallgatott és aztán egész este alig
beszélt valamit... és ma este nagy .vigalom lesz nálunk ... sok fényes
úr jön ide ... Hallod a muzsikaszót? – Áthá–Rá bólintott és tovább
hallgatta figyelmesen, amit a vénasszony mesélt. – Apádurad
asszonyosházában készülnek a leányok az esti táncra ... itt vannak a
Salumith úr legjobb táncosnői és a Pthámesz úr asszonyos házából is
vagy ötön ... Készülj te is, lelkem, bodorítsd ki a hajadat, fesd ki a
körmödet, a szemöldöködet, legyél szép ma este, legyél te a legszebb
...
– Hagyd el, dadus, ezzel még ráérek! – intette le a fiú. – Most
inkább átmegyek apámuram könyvesházába egy kicsit olvasgatni,
úgy sincs más mit tennem, amíg apám uram haza nem jön. Képzeld
el, ha meglátja, hogy piperézem, cicomázom magamat, menten
kitalálja, hogy valaki elárulta, mi lesz ma este. Akkor pedig,
daduskám, könnyen kutyák eledelévé válhatik a nyelved!
Amikor a fiú látta, hogy mennyire megrémült, kedveskedve,
mórikálva megsimogatta az öregasszony arcát:
– Ne félj, daduskám, mert ha Áthá–Rá azt ígérte, hogy nem árulja
el Mena nénét, akkor Mena néne nyugodt lehet, hogy meg is tartja a
szavát s jobban tud vigyázni a nyelved épségére, mint te magad.
Az öregasszony büszke gyönyörűséggel nézett végig a szépszál
fiatalemberen, aki most az asztaltól felegyenesedve, akkorát
nyújtózott, hogy minden izma kígyózó táncot járt a kellemes
erőfeszítéstől.
– Ó, lelkem, gyönyörűségem, öreg szívem egyetlen büszkesége!
Nincs ebben a nagy városban, de még a fáraó birodalmában sem
párod... te vagy a legszebb... a legjobb ... a legokosabb fiatalember az
egész világon!
 XXVI. FEJEZET,
amelyben Toth–Hor a fáraó parancsára leszáll a pokolba és felhozza
onnan Nofer–ba–ra tekintetes urat, s közben mi
bepillantunk az egyiptomi történelembe.
Nofer–ba–ra, a másoló írnok, türelmetlenül a kijárat felé
pislogott, aztán a fogai között a legkülönbféle átkokat dörmögte a
szegény Mena néne fejére. Lehet, hogy ez kissé megnyugtatta, mert
ismét az írása felé hajolt és folytatta a másolást.
Nofer–ba–ra már nem volt mai gyerek, lehetett olyan negyvenöt
körüli, egyhén görbülő hátú és kevésbé enyhén piruló orrú férfiú.
Egykor, van annak már vagy huszonöt esztendeje, Nofer–ba–ra
és Toth–Hor, Áthá–Rá apja egyidőben végezték a thébai kincstári
írnokképzőt. Jó kiállású, derekas felkészültségű ifjak voltak. Így mi
sem volt természetesebb, mint hogy tanulmányaik befejeztével a
Nagy Folyó messzi delta–vidékére küldték mindkettőjüket
szolgálattételre.
Ez a vidék, ahol a Nagy Folyó sok ágra bomolva ömlik az Oir–
tengerbe, a birodalom kincseskamrája volt.
Vagy háromszáz esztendővel ennekelőtte keletről jól
felfegyverzett, harcias pásztornépek törtek a fáraó országára.
Kihasználták az országban dúló belviszályt, elragadták a fáraótól a
delta vidékét és az egész alsó országot.
A déli részeken azonban, a felső országban, közrendű vezérek
olyan ellenállást szerveztek, amelyen megtört a hódítók további
terjeszkedése.
Több mint százötven évig tartott a harcias pásztornépek uralma.
Felső–Egyiptom ezalatt hősies önvédelmi harcot vívott a meg–
megismétlődő hódító kísérletek és betörések kivédésére.
A művelt, ipart űző, földmívelő egyiptomiak a harcias, durva
pásztornépek uralkodóit hik–sázuknak, pásztorkirályoknak
gúnyolták. Sokkal később, mikor görög tudósok keresték fel a Nílus
menti országot, ők a maguk nyelvjárására ferdítették az
egyiptomiaktól hallott szót és a történelemnek ezt az időszakát a
hikszoszok uralmaként írták le. Így is nevezik azt mind a mai napig!
 A hik–sázuk uralmát a mostani fáraó őse: Ámoz fáraó törte meg
véglegesen. Fia, Ámenhotep már mindkét Egyiptom uraként lépett a
trónra és dél felé terjesztette ki birodalmát, leigázván Tokvonsitot,
azt a tartományt, amelyet a sok évszázad múlva megjelenő római
hódítók majd Nubiának fognak nevezni.
Tokvonsit leigázását követő másfél évszázad a régi Egyiptom
történelmének legfényesebb időszaka. A fáraók kiterjesztették
uralmukat, a messze főníciai városokra és a két nagy folyó menti
országra is, egész a távoli Ninivéig.
A pusztába szorított hikszoszok azonban még mindig
nyugtalanították Alsó–Egyiptom városait és falvait. Ezek a
pásztornépek, mint a vihar, rá–rácsaptak egyik–másik egyiptomi
városra, falura, s mire a fáraó csapatai odaértek, már el is tűntek a
sivatag homokhalmai között.
A mostani fáraó, Ámenhotep, aki ezen a néven immár a
harmadik, amikor huszonkilenc évvel ennek előtte trónra lépett,
elhatározta, hogy vagy meghódítja, vagy kiirtja a hikszoszokat, de
városainak, falvainak békéjét mindenképpen megvédi. Erős
helyőrségeket küldött a veszélyeztetett alsóegyiptomi pontokra;
keménykötésű, jó felkészültségű fiatal írnokokból szervezte meg a
közigazgatást, aztán felszólította a pásztorfejedelmeket, hogy
hódoljanak meg az egyiptomi uralomnak.
A hatalmas uralkodó azonban elkövette azt a hibát, hogy
lebecsülte a hikszoszok erejét. Elegendőnek hitte megfélemlítésükre
a kirendelt helyőrséget és jómaga csapatai zömével új hódító
hadjáratokra indult, ahol fényes győzelmeket aratott.
Théba, a főváros és a többi nagy város megtelt a világ minden
részéből Egyiptomba hurcolt rabszolgákkal. A föld minden sarkából
sereglettek a zsoldosok, mert a fáraó szolgálatában állandóan gazdag
zsákmányt nyertek. A fáraó palotája megtelt a leigázott népek
uralkodóinak gyermekeivel, akiket túszként tartottak az udvarban, de
ugyanakkor gondosan nevelték őket, hogy majdan, ha visszatérnek,
hazájukba, hűséges emberei maradjanak a nagy birodalomnak.
A birodalom művelt rétegei előtt is új távlatok nyíltak.
A főváros istenének, Ámon–Rának papjai még a legöregebb
Ámenhotep fáraót rávették, hogy a hikszoszoktól visszahódított
egyiptomi városokban elismertesse a thébai isten: Ámon–Rá uralmát.
Így lassacskán kialakult az a szokás, hogy a fáraó a legyőzött
népekkel, leigázott városokkal elismertette saját istenük mellett
Ámon–Rát is. Ezzel a fáraó minden városa, minden népe az Ámon–
papok adófizetőjévé válott.
A világ minden tájáról befolyó jövedelem akkora gazdagságot és
a közügyek intézésében olyan súlyt biztosított Ámon–Rá főpapjának,
hogy hatalma vetekedett a fáraóéval. Ámon isten papjai pedig
kezdtek olyan tanokat hirdetni, melyekben már majdnem nyíltan a
legfőbb hatalmat követelték maguknak.
Ezzel szemben a világi művelt rétegek, az írnokok körében új
tanok alakultak ki, amelyeknek az volt a célja, hogy az Ámon–papok
politikai hatalmát letörjék, a fáraó hatalmát pedig megerősítsék. A
világi írástudók célkitűzése és érdeke azonossá válott a meghódított
népek uralkodó osztályainak érdekével is, akiknek bizony nem
nagyon volt ínyére adót fizetni a fáraón kívül még a thébai Ámon–
papoknak is.
Így született meg Áthon isten, a Napkorong–isten akinek nem
voltak papjai, csak fia: a fáraó élt a földön. Ez az új isten, akit hívei a
birodalom egyetlen istenének szántak, csekély kis áldozattal
megelégedett s lehetett neki áldozni akárhol, mert ő mindenütt jelen
volt, csak éjjel szállott nyugovóra s akkor is csak azért, hogy
sötétségben hagyván az embereket, megmutassa nekik, milyen sivár
volna az élet nélküle.
Az írástudók és írnokok az új istenről még azt is hirdették, hogy
nem egy népnek, nem egy városnak, hanem az egész
világmindenségnek az ura. Amiképpen pedig a nap fénye végigsüt a
földön, akképpen a Napisten fiának, a fáraónak birodalma is ki kell
hogy terjedjen a végső határokig, így az új isten még uralomra sem
lépett s máris új hódító, rabszolgaszerző háborúkat ígért Egyiptom
urainak.
A rabszolgák, kézművesek, parasztok és városi teherhordók
szívében is élt egy isten: a megalázott, kizsarolt, reménytelenségbe
vetett szívek vágyából fakadó, névtelen isten. Mikor Áthon híre
eljutott a nép fülébe is, örültek az új istennek, aki kevés áldozattal
megelégszik, s hagyja, hogy hívei többet élvezhessenek a föld
javaiból és ráruházták a szívükben élő névtelen istenre Áthon isten
nevét.
Így történt meg, hogy amikor a fáraó írnokai, hadvezérei, a népek
urai és fejedelmi szemüket a napra vetették, így fohászkodtak:
„Üdvözlégy Áthon isten, te, aki sugaraiddal behinted a föld
kerekségét s arra tanítasz, hogy meghódítsunk a végső határokig
minden népeket, mert amint egy isten ragyog a fejünk felett, egy
istennek kell uralkodnia a földön is.”
Mikor pedig a rabszolgák, kézművesek, parasztok és teherhordók
emelték szemüket az égre, így hangzott az ima: „Üdvözlégy Áthon
isten, te, aki sugaraiddal behinted minden népek földjét és arra
tanítasz, hogy amint te válogatás nélkül egyenlő meleget szórsz úrra
és szolgára, azonképpen kell nekünk is szent egyenlőségben élnünk e
földön, amely mindnyájunknak hazája.”
Az istenek harcának igazi hasznát az a néhány kutató elme látta,
akiknek minden figyelmét a dolgok igaz megfigyelése kötötte le.
Kevesen voltak ilyenek s még kevesebb maradt reánk írásaikból,
amelyeket 3500 év távlatából ma is csodálkozva olvasunk. A
tudománynak ezek a korai úttörői, mit sem törődve a harcban álló
istenségekkel, figyelműket arra összpontosították, amit
érzékszerveikkel tárgyi valóságukban megfoghattak, és
megfigyeléseikből igyekeztek általános törvényeket levonni. Igaz,
hogy amennyire ők nem törődtek az istenekkel, éppen úgy azok sem
sokat törődtek velük: hagyták őket egy–egy eldugott jelentéktelen kis
hivatalban írnokoskodni s névtelenül leélni életüket.
De nehogy azt higgye valaki, hogy Nofer–ba–ra tekintetes úr,
Áthá–Rá apjának másoló írnoka egy ilyen kis hivatalba szorított
tudós elme volt. Nem, az ő története egészen más! Hadd ismerjük
meg azt is:
Amint már tudjuk, több mint huszonöt évvel ennekelőtte őt is,
mint Áthá–Rá apját, a távoli északi kerületekbe küldték számvevő
írnoknak. Áz írnokképző fiatal végzettjei közül a testileg, szellemileg
jól fejlett és jól képzett ifjakat választották ezekre a hivatalokra, mert
akik a határvidéken szolgáltak, inkább katonák voltak, mint
tisztviselők.
 Áthá–Rá apja, az akkor még ifjú Toth–Hor, nem nagyon szerette
a határmenti, hányatott életet. Hadi dicsőség, hirtelen
meggazdagodás, amire itt bőven nyílott alkalom, nem vonzották.
Bezzeg más kötésű volt az ifjú Nofer–ba–ra. Ő bizony
megragadott minden alkalmat a vagyonszerzésre. Akár csalni
lehetett, akár harácsolni, akár zsákmányt ígérő portyán részt venni,
Nofer–ba–ra tollal, korbáccsal, karddal gyűjtötte az aranyat. Azaz
dehogy gyűjtötte! Inkább fényes palotát építtetett magának Onban,
Rá isten városában és tékozolta léha barátok társaságában a könnyen
hulló aranyakat.
Az ifjú Toth–Hor viszont feleségül vette az egyik behódolt
hikszosz vezér leányát, az Áthá–Rá édesanyját, és élt vele szerényen,
egy nagy kert közepén épült kicsi házban. Dolgozott szorgalmasan,
kötelességtudásból, és alig várta az alkalmat, hogy ismét
visszatérhessen Thébába, az ország egyre elevenebben lüktető
szívébe.
Talán sohasem volt olyan szép a Nílus–áradásos egyiptomi
tavasz, mint abban az évben, mikor Áthá–Rá karonülő kis baba volt.
A nagy folyó szétterült a mezőkön, hogy áldásthozó iszapjával
megtermékenyítse a földeket. Az oniak szíve megtelt új
reményekkel, mert híre jött, hogy a fáraó ismét hadjáratra készül és
végképpen le akar számolni a hikszoszokkal.
A hadjárat úgy indult meg, amint az már szokás volt akkoriban: a
fáraó kijelentette, hogy övé egynéhány oázis, helység, ahol addig a
pásztorkirályok szedték az adót. Aztán parancsot adott az oni
helyőrségnek, hogy támogassa az egyiptomi adószedők munkáját. Az
oni csapatok pedig felkerekedtek, hogy végrehajtsák a fáraó
parancsát és magukkal vitték a számvevő írnokokat is, hadd legyen,
aki az adót kivesse és összeírja.
Így került bele a hadi vállalkozással összekapcsolt adószedésbe
Nofer–ba–ra és Toth–Hor is. Nofer–ba–ra új zsákmány reményében
jókedvvel indult útnak, Toth–Hor nehéz szívvel, de a boldog
viszontlátás bizodalmával hagyta ott családját.
Az egyiptomi fegyveresek zavartalanul nyomultak előre és
szedték az adót oázisról oázisra, kunyhóról kunyhóra. A pásztorok
harcosait mintha föld nyelte volna el, nem lehetett belőlük bárcsak
egyet is látni sehol.
Már majdnem befejezték az adószedést, mikor hírnökök jöttek
Onból és jelentették, hogy a hikszoszok nagy fegyveres erővel a
sivatagon keresztül megkerülték az egyiptomiak csapatát,
megrohanták az otthon maradt néhány fegyverest, a lakosságból akit
elértek, rabszíjra fűztek, mindent kiraboltak és a várost felgyújtották,
aztán, mint a forgószél, eltűntek ismét a pusztában. A rémséges
hírekre az egyiptomiak megfordultak és erőltetett menetben siettek
vissza Onba.
Nofer–ba–ra nagyot káromkodott, mikor meglátta felgyújtott,
kirabolt palotáját, de esze ágában sem volt elhurcolt vagy talán
legyilkolt táncosnői, szolgálóleányai után nézni, akikkel pedig tele
volt az egész vidéken híres asszonyosháza. Csak azt számítgatta úgy
nagyjából, a könnyelmű emberek felületességével, hogy vajon
mennyire pótolhatja veszteségeit a most nyert zsákmányból.
Toth–Hor, alighogy megpillantotta háza romjait, kétségbeesetten
elindult, hogy a gyérszámú megmaradt lakosság között találjon
valakit, akitől hírt hallhatna szerettei felől. De a nagy
szerencsétlenségben, megfásult szívvel, mindenki csak a vállát
vonogatta közömbösen. Ki tudhatja, hova fújja a forgószél a pitypang
virágját?
Mikor már minden remény kialudt Toth–Hor szívében,
visszament lerombolt házához, leült az elszenesedett küszöbre, fejét
térdein nyugvó karjaira hajtotta, szemét behunyta s többé nem evett,
nem ivott, a küszöbről fel nem állott, várta, hogy a halál átvigye őt is
abba a másik világba, ahol hite szerint majd ismét együtt lehet
szeretteivel.
Szolgái lemálházták a gazdag zsákmánnyal megrakott
szamarakat s aztán a fáradt állatokat kicsapták legelni. Maguk is
leheveredtek a gyepre, a romok árnyékos oldalaihoz és várták, hogy
elmúljon gazdájuk nagy bánata.
De a gazda rá sem nézett a lerakott málhákra, csak ült, ült két
nap, három éjjel mozdulatlanul, mint aki már nem is él, csak valami
okból a testét még nem temették el.
 Közben innen–onnan, a Nagy Folyó' nádasaiból előlopakodtak
azok, akiknek sikerült a pusztulásból megmenekülniök. Harmadnap
reggel mocskosan, lerongyolódva csak beállított Mena asszony, a
dada, karján a kis Áthá–Rával. De az úrnőről ő se tudott többet, csak
annyit, hogy éppen a betörés napján elment a templomba áldozni az
oni isten oltárán és jövőt láttatni a szentély mágusával. Szegény azt
szerette volna megtudni, hogy mikor látja viszont hadbaszállott urát...
On feldúlásának megbosszulására a fáraó személyesen vezette
seregeit a pásztornépek fejedelmei ellen. Diadalmas hónapok
következtek, mert a hadjárat a fáraó seregeinek győzelmével és a
hikszoszok kiűzésével végződött. On, Rá isten városa a gazdag
zsákmányból újraépült s szebb lett, mint valaha.
Toth–Hor mindezt már csak hírből hallotta, mert a fáraó, amint
Onba érkezett, az özvegységre jutott fiatal írnokot udvari szolgálatra
rendelte Thébába.
Nofer–ba–ra ott maradt Onban, a vértől áztatott, de aranyat termő
harcmezők közelében.
Teltek–múltak az évek és az egykori iskolatársak mit sem tudtak
egymásról. Áthá–Rá apja megbízható, hűséges szolgálatával mind
feljebb–feljebb emelkedett a társadalmi ranglétrán: Onban még
csak ,,hézi” volt, amolyan tekintetes úr féle. Mikor a fáraó udvarába
rendelték, már ,,ur” címet nyert, ami körülbelül nagyságost jelentett
harmincöt évszázaddal ezelőtt. Aztán elnyerte a pénzüqvigazgatás
egvik legfőbb hivatalát: az „összes királyi munkálatok elöljárója” lett
és „imákh”, vagyis méltóságos úr.
A fáraó kegyének napsugarai azonban akkor sütöttek rá igazán,
amikor kinevezte Ámenhotep trónörökös „dajkájává”, azaz
nevelőjévé, ezáltal elnyerte a „meri” címet, ami körülbelül azt jelenti:
„szeretett uraság”.
Egy szép napon a fáraó magához rendelte Toth–Hor dajkát, a
„szeretett uraságot”. Toth–Hor pedig leborult a nagy úr előtt, de az
nem engedte meg, hogy a földet is megcsókolja, hanem a lábát
nyújtotta csókra, ami akkoriban a legnagyobb kegy jele volt. Aztán a
legnagyobb kegyre még nagyobb kitüntetés következett: a fáraó
barátjának szólította Toth–Hort. Evvel Áthá–Rá apja ismét
emelkedett egy fokot a társadalmi létrán, már nem nevezték többé
„merinek”, „szeretett úrnak”, hanem ,,meikh”–nek, „barátnak”.
A fáraó pedig megbízta a „baráttá” előléptetett Toth–Hort, hogy
menjen el a messzi Szakarába, ahol a birodalom legszebb köveit
bányásszák és válasszon ki egy szép nagy sziklát, amelyből majd a
thébai kőfaragók kimetszhessenek egy díszes szarkofágot. Ez a
hatalmas kőkoporsó gyönyörűségesen kifaragott sziklasírba helyezve
fogja majd őrizni a fáraó múmiáját, mert az isten–uralkodó számára
is eljön egyszer az a nap, amit akkoriban a „sírás napjának” neveztek.
Nem volt és sohasem lesz borzalmasabb helye a világnak, mint a
régi egyiptomi kőbányák. Ezekben a siralmas tárnákban százezrei
dolgoztak az akkori világ legszerencsétlenebbjeinek: lázadó,
szökevény rabszolgák, akiket uraik büntetésből ide küldtek; rablók,
gyilkosok, útonállók, akiket bírói ítélet száműzött e helyre, s végül
igen sokan olyan hadifoglyok, akiket nem lehetett betörni a
rabszolga–munkára.
A rengeteg kőhegységben hosszú évszázadok alatt egész
labirintust vájtak a rabbányászok. Ennek a labirintusnak folyosóit,
termeit sohasem világította meg a nap fénye. Csak a bányászmécses
olajba mártott kanóca hintett némi imbolygó fényecskét a szerszám
alá. Imitt–amott fáklyaláng festette pirosra a sziklafalakat és tette
lehetővé, hogv egvszerre többen is dolgozhassanak egy helyen.
Néhol a folyosók annyira alacsonyak voltak, hogy a szerencsétlen
rab csak kétrét görnyedve, vagy térden állva dolgozhatott.
A kőbányák rabjai nehánv hét alatt valóban azzá lettek, amivé
tenni akarták őket: élő szerszámok. Szegénv eleven gépek: testüket
kőhorzsolta, korbácsvágta gennyedő sebek, vörösen éktelenkedő
forradások borították. A nap kétharmad részében szakadatlan
működtek, úgyhogy a kínban és erőmegfeszítésben agyukban a
gondolat utolsó szikrái is kihunytak. Ha a napi robot lejárt, gyorsan
felfalták a nagy kádakban eléjük lökött kásaszerű ételt, aztán, ki ahol
érte, végigdőlt a kőpadokon néhány órai kábult pihenésre. Ilyenkor
hajcsáraik magukra hagyták őket, csak a folyosók kijárataiban állott
erős őrség.
Lázadásról, szökésről szó sem lehetett, mert a legkisebb
mozgolódásra, elégedetlenkedésre az őrség kijött a tárnákból s amíg
a rend helyre nem állott, nem. volt étel, nem volt víz és világító
eszköz. Ebből a pokolból élő rab sohasem szabadult. Csak akkor
sütött holttesteikre a nap, amikor hajcsáraik korbácsszíjra kötözve,
bokájuknál fogva a szabadba húzták őket, hogy valahol elföldeljék
elhullott tetemeiket.
De a kőbányák hajcsárainak, írnokainak sem volt sokkal jobb
dolguk. Elítélt rabok voltak ők is. Gyáva, engedetlen harcosokat,
tolvaj, sikkasztó számadó írnokokat száműztek e helvre
hajcsároknak, felügyelőknek, számadóknak. Szabadulásuk attól
függött, hoav a bányák hogvan termeltek. Ha jól ment a munka s
közben elég új elítélt akadt, akiket helyükre állítsanak, akkor
szabadon engedték őket, ha nem, hát őket is csak a halál váltotta meg
a kőbányák siralomvölgyéből. Nem is vehetjük rossznéven, ha ennek
a söpredéknek kezébe adott korbács állandóan pattogott a nyomorult
rabok hátán. Hiszen azon kívül más ösztönzője nem volt a
munkának!
Toth–Hor már napokat töltött el hiába. Több mint egy tucat
tárnavidéket átfürkészett, de sehol megfelelő anyagot nem talált. Így
jutott el egy szép napon oda, ahol Nofer–ba–ra tekintetes úr volt
számadó írnok.
Hogyan jutott erre a nem nagyon megtisztelő helyre a kiváló
férfiú? Milyen csalafintaságon vesztett rajta? Egyedül csak ő tudná
megmondani. De ő bölcsen hallgat s minden bizonnyal megvan rá az
oka.
A magas udvari méltóságra emelkedett Toth–Hor és a bukott
életű Nofer–ba–ra hosszú évek után így találkoztak az egyik szakarai
kőfejtő írnoki vályogkunyhójában. Ez a putri volt Nofer–ba–ra
tekintetes úr irodája, szállása, s benne még a hitvány felszerelés sem
volt az övé. Az egykori oni palotához képest bizony hitvány kis zug
volt ez a kaliba, de a szakarai kőpokolban mégiscsak
megkülönböztető kényelmet biztosított lakójának.
Toth–Hor nagy reményeket fűzött ehhez a kőfejtőhöz, mert a
szakarai bányatisztektől úgy hallotta, hogy itt lehet a legszebb
köveket találni, csak a kibányászásuk járt szörnyű nehézségekkel.
Nofer–ba–ra két napon keresztül vezetgette jobbra–balra egykori
iskolatársát, de mindhiába, mert sehol sem találtak egy megfelelő
nagyságú követ, amiből az isteni uralkodóhoz méltó szarkofágot
lehetett volna faragni. A második nap délutánján egyszer csak Nofer–
ba–ra félrevonta egykori iskolatársát és minden udvariassági forma
mellőzésével, sőt inkább fennhéjázó hangon így szólt Toth–Horhoz,
a nagy úr barátjához:
– Ugyebár, barát uram, vége lesz őszentsége barátságának, ha
nem tudsz egy szép nagy sziklát szállítani, amilyet még emberi szem
nem látott.
Toth–Hornak nem tetszett ez a fennhéjázó beszéd s csak úgy
foghegyről válaszolt a piszkos, lezüllött alaknak:
– Az az én bajom! Mi közöd hozzá?!
De Nofer–ba–rát nem volt könnyű megsérteni, sem lerázni.
– Nem is a te bajodon töröm én a fejemet, hanem a magam
sorsán szeretnék igazítani. Én tudok ám egy olyan gyönyörűséges
fekete sziklát, hogy ahhoz képest az ébenfa fénye csak holtszén.
– Mit kívánsz érte – kérdezte szárazon a nagy úr barátja.
– Meg akarom kapni a maá–khrut, az „igaz szózatot”,hogy
szabaduljak innét – mondta a világ legtermészetesebb hangján
Nofer–ba–ra.
Ami igaz, igaz, a szikla valóban csodálatosan szép, fekete kő volt
és Toth–Hor biztosra vette, hogy megnyeri vele a fáraó tetszését.
Megbízta tehát a rabírnokot, hogy haladéktalanul kezdje meg a
hatalmas szikla kibányászását, maga pedig visszahajózott Manofriba,
hogy Maát isten templomából elhozza egykori iskolatársának a maá–
khrut, a kegyelmi rendeletet.
Maát. az igazság istene volt. Templomában éppen ezért nem
áldozatokat mutattak be, hanem bíráskodtak. A bírák nem papok,
hanem írnokok voltak. Egyszóval Maát isten templomának
voltaképpen a bíróságokat nevezték akkoriban.
A manofri–i Maát templom főbírája Toth–Hor barátja volt. A
vidéki főbírónak nagyon jólesett ez a látogatás, s azt sem tudta,
mitévő legyen, hogy nagyúri barátja minél jobban érezze magát és
hogy minél többen megtudják a manofriak közül, milyen előkelő
vendég tisztelte meg házát.
Vagy három napi vendégeskedés után Toth–Hor elérkezettnek
látta az időt, hogy előhozakodjék látogatása céljával. A manofri–i
főbíró figyelmesen hallgatta nagyúri látogatója beszédét, de arca
egyre jobban elkomorodott s mikorra Toth–Hor befejezte
mondókáját, válaszképpen csak ennyit mondott:
– Szentséges urunk barátja, házam vendége, kegyeskedjél
átfáradni Maát istenünk templomába. Ott majd a bíró, aki Nofer–ba–
ra felett ítélkezett, felsorolja e jeles férfiú viselt dolgait.
Meghallgatván a bírót, magad is eldöntheted, eleget tehetek–e
kérésednek. Szívem vérzik, barát uram, de másként nem
cselekedhetek.
Toth–Hor nem volt kíváncsi Nofer–ba–ra viselt dolgaira, de
ígérete kötötte, s így mindent megpróbált, hogy egykori írnoktársán
segítsen. Végül a manofri–i bírák úgy döntöttek, hogy Nofer–ba–rát
nem oldják ugyan fel a büntetés alól, de Toth–Hor szolgálatába
rendelik. Toth–Hornak pedig kezességet kellett vállalnia, hogy
Nofer–ba–ra részére olyan foglalkozást biztosít, amely méltó az
írnoki méltósághoz, de ugyanakkor úgy vigyáz reá, hogy újabb
gaztettekkel ne szaporíthassa eddigi bűnlajstromát. Nofer–ba–ra
tekintetes úrnak pedig tudomására hozták, hogy ha engedetlen lesz
kezesével szemben, az akármikor visszaküldheti Szakarába, a
kőbányába.
Később ez nem bizonyult a legjobb megoldásnak, mert Toth–
Horra hárult ezután minden felelősség Nofer–ba–ra tekintetes úr
magaviseletéért. De a tekintetes úrnak sem igen tetszhetett nagy úrrá
lett iskolatársánál amolyan házi fogolynak lenni. Viszont azt is
belátta, hogy jobb egy thébai palotában raboskodni, mint a szakarai
kőrengetegben.
Egy–két hónapig Toth–Hornak nemigen lehetett oka panaszkodni
Nofer–ba–ra viselkedésére. De aztán a tekintetes úr, amint csak
szerét tehette, meg–megszökött a palotából és elitta magáról még az
öltözetét is. Egy–egy ilyen kirándulás két–három napig tartott és
utána a kitűnő férfiú véraláfutásos szemekkel, mocskosan,
lerongyolódva tért vissza. Lassacskán odafajult a dolog, hogy Nofer–
ba–ra uram az efféle kirándulásokra nem átallott magával vinni egy–
egy keze ügyébe eső apróbb értéktárgyat sem. Ezek az apróságok
aztán soha többé nem kerültek vissza Toth–Hor palotájába, mert
valamelyik folyóparti lebujban átalakultak borrá, árpasörré és ilyen
cseppfolyósított formában lecsúsztak Nofer–ba–ra örökké szomjas
torkán.
Egyszer, éppen egy ilyen kirándulásról tért haza a kiváló férfiú s
lefeküdni készült hálókamrájában, amikor belépett hozzá Mumu, a
szerecsen asztalnok, és közölte vele, hogy azonnal jelenjék meg a ház
ura előtt. Nofer–ba–ra rosiszat sejtve sompolygott a teraszra, ahol
Toth–Hor már várta. Az úr összehúzott szemöldökkel, keményen
szólott:
– Nofer–ba–ra! Nem kérdem, hol voltál és mit míveltél, de mától
kezdve meg kell változnod. Én nemcsak urad, de kezesed is vagyok.
Eddig a szívem szeretetével takargattam gyengeségeidet, mától
kezdve emberül, de a törvény szigorával büntetem azokat. A
könyvesházamban jelöltem ki számodra munkahelyet. Holnap,
amikor a nap feljön, ott akarlak tudni a másolóasztal mellett, s amíg a
nap nyugovóra nem tér, onnan el ne mozdulj! És dolgozz
szorgalommal, másold, amit elédbe teszek, s így gyarapítsd
könyvesházamat. Mivel tudom, hogy az italt feledni nem tudod, s ha
semmit sem kapnál, elébb–utóbb megszegnéd parancsomat, fogd ezt
az edényt! Naponta ötször tölti majd meg Mena asszony s szolgálja
fel az asztalodra. Ennyivel elégedj meg, mert én még egy ilyennel
sem iszom meg naponta. Ha pedig megtudom, hogy ennél többet
ittál, vagv a palotát elhagytad, bizony mondom neked, úgy
visszaküldelek Szakarába, hogy többé onnan elő nem kerülsz.
Szólottam! Elmehetsz!
Nofer–ba–ra ezek után mit tehetett egyebet, vette az öklömnyi
űrtartalmú cinkpoharat, meghajtotta magát és szó nélkül visszavonult
hálókamrájába, hogy kipihenje a legutóbbi kirándulás fáradalmait.
Másnap reggel pedig elfoglalta a könyvesház melletti kis kamrában
íróasztalát. Jóminőségű papirusz, írónád, tinta volt bőven és volt mit
másolnia is állandóan. Toth–Hor gondoskodott róla, hogy ami
érdekes, jelentős könyv csak volt Thébában, azt néhány hétre
megszerezze.
Nofer–ba–rának az volt a kötelessége, hogy szép szögletes
kaligrafiával lemásolja azokat.
Mena néne pedig naponta ötször megjelent a finom borral
színültig töltött cinkpinttel, amit Nofer–ba–ra tekintetes úr behunyt
szemmel egy hajtásra kiivott. A két pohár közötti időt pedig a jeles
férfiú azzal töltötte, hogy másolta serényen az eléje tett műveket és
hegyezte a fülét, mikor hallja meg ismét Mena asszony jólismert
lépteinek zaját.
Az öregasszonynak persze más dolga is volt, nemcsak a
tekintetes úr kiszolgálása, s így gyakran jött–ment a könyvesház
ajtaja előtt. Valahányszor a léptek közeledtek, Nofer–ba–ra szájában
összegyűlt a nyál, orra megtelt a finom bor illatával és érezte, amint
gyomrát, ereit átjárja a delejes meleg. Ha a léptek aztán eltávolodtak,
a tekintetes úr nagyot káromkodott, vagy keserű átkokat szórt a
szegény derék vénasszony fejére.
Így gyűltek Mena néne fején az átkok és Toth–Hor házában a
könyvek immár több mint nyolc esztendeje.
 XXVII. FEJEZET,
amelyben sok szó esik az igazságról s mégsem tudjuk meg, hogy mi
a világ rendje, pedig két pohár bor vagy két hajó kirakása
között is csak erről elmélkedtek három és félezer évvel
ennekelőtte.
Valaki jött a könyvesház felé, de Nofer–ba–ra nem sokat törődött
vele. Gyakorlott füle már rég jelezte, hogy nem Mena asszony
közeledik.
A másolókamra karcsú két oszlopa között Áthá–Rá lépett be.
– Jó reggelt, kedves bátyám! De régen nem jártam errefelé! Most
mi jóval foglalatoskodol?
– Mit tudom én, hogy jó–e .vagy rossz – egyenesedett fel
írásaiból Nofer–ba–ra tekintetes úr. – Ide nézz, öcsém – szólt a
pirosló orrú másoló és hosszú, csontos ujjaival az asztalán heverő
papiruszokra mutatott –, ki tudná megmondani, hogy jó lesz–e vagy
rossz ebből az írásból, de nem is sokat törődöm vele. Én sohasem
kerestem a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat! Nem én, soha az
életben! Én mindig csak azt néztem, hogy mi az, ami kellemes
nekem. S törekedtem azt meg is szerezni magamnak.
Áthá–Rá becsületes, nagy dolgokért, igazságért rajongó lelkét
bántotta ez az önző, alpári okoskodás, azért hirtelen a másoló
szavába vágott.
– Megmutathatnád, amit írsz, kedves bátyám?
– Akár tíz példányban is öcsém, mert már több mint hat napja
csak ezt másolgatom apádurad parancsára.
– Hadd lám azt a fontos írást!
– Parancsolj, öcsém! – nyújtott át egy összegöngyölített tekercset
>az öreg másoló, aztán csendben hozzátette: – Áthon istent dícsőítő
ének.
– Ó! – kiáltott fel boldog meglepetéssel az ifjú – már hallottam
róla, de még nem olvastam soha.
– No, most elolvashatod, mert van belőle elég – bólintott az öreg
írnok, aztán bizalmasan odahajolt az ifjúhoz s mint aki nagy–nagy
titkot árul el, úgy súgta a fülébe: – Tudod–e, hogy ez a gyönyörű
ének magának Ámenhotep fiatalurunknak a szívéből fakadt? Ö
mondta el a te apáduradnak, aki lejegyezte, s most én írom, hogy
minél több kézbe eljusson. Nem szeretnék az Ámon–papok bőrében
lenni, amikor ifjú urunk elfoglalja felséges apja helyét. Igaz, hogy
addig nagyon veszélyes dolog ez a másolgatás, mert az Ámon–papok
keze hosszú és bosszújuk fáradhatatlan!
Áthá–Rá már csak félfüllel hallotta az öreg írnok suttogó szavait,
mert közben szétbontotta a tekercset, aztán lekuporodott a
másolóasztal mellé és elmélyülten olvasni kezdte a zengő, fénylő
sorokat. Nem volt azokban egy szó sem az istenek borzalmas
háborújáról, kérlelhetetlen bosszújukról, az emberi nem iránti
gyűlöletükről, a túlvilági gyötrelmekről, amellyel az engedetleneket
sújtják. Ennek a gyönyörű éneknek minden szavát, minden sorát
naponta tapasztalhatta mindenki, akár hitte Áthon istent, akár nem.
Ki tagadhatta, hogy az élet megindítója és fenntartója a nap fénye
és melege, éppen úgy, amint az ének mondja:
,,Ó Áthon, élet indítója! Elárasztod a földet szépségeddel,
sugaraid elborítják a földrészeket és mindent, amit teremnek,
összekötöd szerelmed kötelékeivel. Messze vagy, de sugaraid a
földön pihennek.
Mikor pihensz, a föld sötétségbe borul, mintha halott volna. Az
emberek betakart fejjel kamrájukban alszanak és egyik szem se látja
a másikat. Elrabolhatják minden vagyonukat, amit fejük alá tettek,
anélkül, hogy éreznék. Ilyenkor minden oroszlán kilép barlangjából,
minden kígyó mar. Olyan sötét van, mint a sírban. A föld hallgat. De
a homály eloszlik, amikor nyilaidat szórni kezded. Az emberek
felébrednek, talpra ugranak, neked köszönhetik, hogy felkelnek.
Megmossák tagjaikat, felöltöznek. Az egész föld munkához lát”.
Az énekből így áradt a reggel boldogsága, a kipihent test
munkavágya, amit annyiszor érzett már Áthá–Rá és minden ember,
ki csak a földön él. A fiú hirtelen az öreg írnok felé fordult, hangja
ujjongott, mikor megszólalt:
– Ugye milyen gyönyörűségesen szép ez az ének?
– Ez az egyedüli érdeme, hogy szép. Ezért is tetszik nekem –
bólintott közömbösen a másoló. – De engedd meg öcsém, hol itt az
igazság, amelyért az imént úgy lelkesedtél?
 – Minden sora való igazság, bátyám – válaszolta lelkesülten az
ifjú.
– No akkor magyarázd meg ezeket a sorokat, itt ni – bökött az
öreg a papirusztekercs közepére.
Áthá–Rá pedig olvasta hangos szóval a kijelölt sorokat:
„Alakok millióit teremtetted elő egyedül önmagadból.”
– Így van – bólintott mély meggyőződéssel Áthá–Rá –, mert
Sanuph bácsi mindig azt magyarázza, hogy régen, nagyon régen,
mikor még nem volt sem nap, sem föld, sem csillagok, akkor az űrt
egy nagy gomolygó gőz töltötte be. Ebben a gomolyában még nem
volt semmi élő, de azért az élet még kialakulatlanul már ott volt a
gomolyában. Csak előbb ennek a gomolygó katlannak kellett
elrendeződnie. Mert a rendeződés akarata benne volt a
rendetlenségben, pedig még nem voltak benne sem lelkek, sem
istenek ... így született meg a napkorong, vagyis Áthon isten, és így
jött létre a föld is. A föld azonban sivár és terméketlen volt, de Áthon
isten fénye és melege a föld terméketlenségébe életet lehelt és lettek
a növények, az állatok, mert az élet csak ott van, ahova a nap is süt
meg víz is van ...
Nofer–ba–ra hitetlenül mosolygott és megcsóválta a fejét, mire
Áthá–Rá még gyorsan hozzátette:
– Igaz, Sanuph bácsi sohasem mondta, hogy a napkorong Áthon
isten, de Sanuph bácsi sohasem beszél az istenekről ... Mintha valami
titkos fogadalma tiltaná, hogy róluk beszéljen.
– Ő csak a rendeződés akaratáról beszél, ugye? – kérdezte
gúnyosan Nofer–ba–ra.
– Ez meg is van a világban – vágta vissza teljes meggyőződéssel
Áthá–Rá –, mert a nappalra mindig éjszaka jön és a folyóvíz mindig
a hegyről a völgybe folyik ... És Sanuph bácsi azt mondja, hogy
mindent jól meg kell figyelni, mert az igaz tudás nem más, mint a
rendeződés akaratának megismerése ...
– He–he–he – kacagta el magát nyekergősen Nofer–ba–ra –, a te
Sanuph bácsid nagyon okos ember. Szép meséket talál ki, de az a baj,
hogy a mese ellen mesével védekezik. Nézz meg engem! Én nem
hiszem, hogy Isis összerakta Osiris darabokra vagdalt testét és az
újjáteremtett Osiris legyőzte Sethet, a sötétség istenét. És nem
hiszem azt sem, hogy most Osiris ott ül az alvilág kapujában a nagy
mérleg mellett, ahol a holtak szívét méricskélik. Ami pedig Ámon
istent illeti, hát annak az uralmáról és tisztelt papjairól megvan a
véleményem! A többi sok száz istenről most nem beszélek. Magad is
kitalálhatod, mit gondolok a kicsikről, ha a nagyokon csak kacagok.
– Rendben van, Nofer–ba–ra bátyám, eddig egy a mi hitünk! –
kiáltott fel Áthá–Rá.
– Eddig igen – bólintott a pirosló orrú másoló –, csakhogy én
fütyülök a te Sanuph bácsid rendeződési akaratára meg Áthon
istenre, meg minden effélére. Ha majd meghaltam, találkozom velük,
ha vannak. Addig igyekszem minél szebbé tenni az életemet itt a
földön. S mivel ahhoz arany kell, hát én szereztem, ahogy lehetett és
amennyit csak lehetett ...
– És ameddig csak lehetett – fejezte be gúnyosan ezt a különös
gondolatmenetet Áthá–Rá.
– Gúnyolódhatsz – legyintett lenézően az erkölcs–nélküliség
apostola –, de megnyugtatlak, hogy sem a te híres Sanuph bácsid,
sem apád nem élt úgy, mint én. Ha meghalok, elmondhatom, olyan
ifjúságom volt, amely megérte földi bűnhődésemet és ha van, akár a
túlvilágit is!
Áthá–Rát megdöbbentették ezek a hitetlen szavak, ez a
feneketlen önzés. Igaz, Sanuph bácsi sem hiszi az isteneket, még
Áthont sem. De Sanuph bácsi mégis igazságos, nem lop, nem csal,
nem törekedig pompára, hivatalra, egész életét betölti a nagy rend
törvényeinek megfigyelése.
Áthá–Rának pillanatok alatt kikristályosodtak érzelmei: Sanuph
bácsit csak szeretni és mélységesen tisztelni tudja, Nofer–barát pedig
gyűlöli, utálja és megveti. De aztán az eszével legyőzte szíve
sugallatát, mert emlékezetébe idézte apja tanítását: ,,Áthá–Rá,
törekedj mindig az igazságra és az emberekről sohase alkoss
elhamarkodott ítéletet!” Hirtelen eszébe villant valami mentség–féle
és Nofer–ba–ra felé fordult:
– Még csak azt mondd meg, bácsikám, és bocsáss meg, ha
megbántottalak, miért küldöd áldozataidat Ámon isten oltárára, ha
nem hiszel benne?
 – Hja, barátocskám, más dolog az istenekben hinni és más dolog
nekik áldozni. A papokkal tanácsos jóban lenni, öcsém, mert az
istenek messze vannak, de papjaik itt élnek köztünk és nagy az ő
hatalmuk és hosszú a kezük. Gondolom, apádurad is csak azért
küldözgeti az árpát és birkát, a tömjént és drága szöveteket Ámon
isten oltárára, pedig közben velem az Áthon isten énekét
másoltatja ... A te híres Sanuph bácsid mit ért a nyakasságával? Ö
ugyan nem áldoz az isteneknek, de azok sem áldoznak neki: mérheti
a sót, az árpát meg a halat a krui kikötőben, amíg csak egy szép
napon át nem sétál abba a másvilágba, hol majd az örökkévalóságig
elmélkedhetik a nagy rendről. Mert ez a világ rendje, barátocskám,
nem amit Sanuph tekintetes úr kispekulált két hajó kirakása közben!
 XXVIII. FEJEZET,
amelyben Áthá–Rá elábrándozik egy szép történeten, de az kacagja
őt szembe, aki még sohasem járt így.
Körben a tágas szoba falát rekeszekre osztott polcok borították.
Minden rekeszben egy–egy összetekert papirusz volt gondosan
behelyezve. A helyiség egyik sarkában virágos takaróval leterített
széles pamlag terebélyesedett.
A virágos takarón behunyt szemmel, hanyattfekve most Áthá–Rá
hevert. De csak a teste pihent, lelkében egymást kergették a
nyugtalanító gondolatok. Nofer–ba–ra cinikus szavai felkeverták
szíve nyugalmát, mert nem tagadhatta önmaga előtt, hogy abban,
amit a rab másoló mondott, sok volt az igazság, de egészében
hamisnak, idegennek, sőt gyűlöletesnek érezte beszédét. Éppen ez
volt a baj, hogy most nem tudta élesen elhatárolni az igazat a
hamistól és lelkében olyan képzetek kezdtek derengeni, mintha az
igazság és a hamisság, a rossz és a jó, az erkölcsös és az erkölcstelen
mindcsak attól függne, vajon milyen szempontból ítéljük is meg az
ember magatartását. Áthá–Rá becsületes, igazságot kutató lelke
visszahökkent attól, hogy ilyen kegyetlen következetességgel
elismerje Nofer–ba–ra okoskodását, de a gondolattól nem tudott
elzárkózni, mert megtanulta, és erre éppen Sanuph bácsi tanította,
hogy minden gondolatmenet helyes, amelyben nincs ellentmondás.
És Nofer–ba–ra gondolatmenetében hiába kereste az ellentmondást,
nem talált egy szemernyit sem ...
Hogy elhessegesse a lelkét tépő hollógondolatokat, hirtelen
felugrott a pamlagról és a könyvespolchoz sietett. Pontosan tudta, hol
állanak a kalandos útleírások és válogatás nélkül kimarkolt közülük
egy néhány tekercset, a pamlag mellé szórta a földre, maga pedig
végigheveredett a virágmintás nyoszolyán.
Találomra felvett egyet az írásokból és a következő percekben
már a messzi tengerek tündértájain nyargalt képzelete.
Az írás így regélt a csodálatos kígyószigetről:
,,Én a fáraó bányáihoz utaztam és a tengerre szállottam egy
hajóban, mely 150 öl hosszú és 40 öl széles vala és melynek
legénységét 150 kiváló egyiptomi matróz képezte, akik ismerték az
eget és földet és akiknek szíve bátrabb volt, mint az oroszláné.
A matrózok azt beszélték, hogy a szél nem lesz majd kedvezőtlen,
sőt lehet, hogy majd egészen elül. Mégis, mikor a tenegrre értünk,
hirtelen szélroham támadt, amely messze sodort a parttól.
Mikor már mindnyájan azt hittük, hogy a forrongó, sustorgó
hullámok között leljük halálunkat, partot pillantottunk meg.
Alig közeledtünk a parthoz, új erőre kapott a szél és a hullámok
nyolc ölnyi magasságot érlek el. Csak nekem sikerült egy darab fát
megragadnom, a többiek, akik a hajóban voltak, kivétel nélkül
valamennyien elpusztultak.”
Áthá–Rá még soha életében nem látta a tengert, de már kis
gyermek kora óta hallott a beláthatatlan víztükörről, amely a
végtelenbe vesző láthatáron az éggel találkozik. Sok csodálatos
történetet ismert, amit messzeföldeket, ismeretlen partokat járt
tengerészek meséltek a Nagy Folyó kikötőjében. Valahányszor egy–
egy hajó hosszú útra indult, Áthá–Rá szívét elfogta a vágy: bárcsak ő
is ott lehetne az ismeretlen világok felé úszó bárkában, az
oroszlánszívű, kígyóeszű, acélizmú hajósok között.
Most az érdekes tengerész–elbeszélés úgy lekötötte figyelmét,
hogy lelkéből elszállott minden nyugtalanító érzés, minden más
gondolat. Még egy párnát gyúrt a feje alá és olvasta tovább az
izgalmas történetet:
„Három nap, három éjjel kapaszkodtam a gerendába, három
napot és három éjet töltöttem a tengeren egyedül csak a szívemmel.
Aztán a hullám egy szigetre dobott.
A szemem előtt minden elhomályosodott s mikor ismét magamhoz
tértem, egy sűrűségben feküdtem.
Végre felkerekedtem, hogy szájamnak valami ételt keressek.
Fügét és szőlőt találtam, minden faját a pompás növényeknek és
gyümölcsöknek, mindenféle dinnyét, halat és madarat. Semmi sem
hiányzott. Ekkor jóllaktam és a fölösleget magam mellé tettem a
földre.
Ezután egy gödröt ástam, tüzet gyújtottam és az isteneknek
tűzáldozatot mutattam be.
 Alighogy a tüzet meggyújtottam, hirtelen nagy dörgést hallottam,
amelyet eleinte hullám zajának tartottam, a fák megremegtek és a
föld megingott alattam. Föltekintettem, hát egy óriáskígyót láttam
magam előtt, amely felém tartott éppen. Az óriáskígyó 30 ölnél
hosszabb volt, a szakálla pedig több mint két öles, tagjai arannyal
voltak berakva s teste szinte hasonló volt a smaragdhoz. Én
leborultam előtte, ő kinyitotta a száját és így szólott hozzám:
– Ki hívott ide? Ki hozott ide, te kicsike? Ki hozott ide? Ha nem
mondod meg rögtön, hogy ki hozott ide, megmutatom neked, hogy ki
vagy te!
Azután meg sem várva a feleletet, a szájába vett engem, elhurcolt
a nyughelyére. De nem tett nékem semmi rosszat, ép maradtam,
semmi bajom sem történt. Mikor letett engem, én leborultam előtte, ő
pedig ismét rám tátotta a száját és így szólott:
– Ki hozott ide? Ki hozott ide, kicsike? Ki hozott erre a szigetre,
mely a tengerben fekszik és amelynek partja hullámokkal van
körülvéve.
Ekkor én lebocsátott karokkal így feleltem neki:
– A fáraó parancsára hajón a bányákhoz igyekeztem. Hajón,
mely 150 öl hosszú és 40 öl széles volt és amelynek legénysége 150
kiváló egyiptomi matrózból állott, akik ismerték az eget és a földet és
akiknek szíve bátrabb volt, mint az oroszláné. Ők szívük
okosságában és karjaik erejében egymást felülmúlták és én velük
egyenrangú voltam. Ők azt mondták, hogy a szél nem lesz
kedvezőtlen, de mikor a tengeren voltunk, hirtelen erős szélroham
támadt. A hullámok nyolc ölnyi magasságot értek el. Csak nekem
sikerült egy darab fát megragadni, a többiek mind, akik a hajón
voltak, a három nap alatt a tengerbe pusztultak. Itt vagyok most
nálad, mert egy hullám vetett erre a szigetre.
Ekkor a csodakígyó így szólt hozzám:
– Ne félj, ne félj, kicsike és ne legyen szomorú a te arcod, mert az
istenek cselekedték, hogy hozzám eljutottál, az istenek tartották meg
a te életedet. Ök hoztak erre a szellem–szigetre, ahol nem hiányzik
semmi és amely telve van minden jó dologgal. Lásd, te most itt
maradsz, míg egyik hónap a másik után elmúlik, mindaddig míg négy
hónapot ezen a szigeten nem töltöttél. Ekkor hazádból hajó fog jönni
matrózokkal és te velük együtt visszatérsz szülőföldedre. Hazádban
fogsz meghalni. A társalgás öröm, amely átsegít a szomorúságon. Én
tehát el akarom neked mesélni, hogy mi van ezen a szigeten. Én itt
élek bátyáimmal és gyermekeimmel, ezektől körülvéve; hetvenöten
vagyunk mi kígyók, gyermekekkel, háznéppel és még egy leánnyal
együtt... Ha erős vagy és szíved türelmes, akkor gyermekeidet
szívedhez szoríthatod és feleségedet átkarolhatod, házadat
viszontláthatod majd, megérheted azt, aminél jobb nincs a világon:
hazádba visszatérhetsz és barátaiddal élhetsz.
Ekkor én meghajoltam és a földre borultam előtte és így szóltam:
– A fáraónak fogok rólad mesélni. Elmondom neki, hogy milyen
nagy vagy te. Elhozom neked a szentelt olajat és a tömjént úgy,
ahogy azokat a templomokban használják, mikor az isteneket
dicsőítik. És azután elmesélem az élményeimet és hálát fognak neked
mondani az egész birodalomban. Szamarat fogok neked áldozatul
levágni, libákat fogok neked kopasztani és hajókat fogok neked
küldeni Egyiptom kincseivel, én istenemnek nevezlek, mert
emberszerető vagy és egy olyan országban uralkodol, amelyet nem
ismernek az emberek.
De a kígyó kinevetett engem s így szólott hozzám:
– Mirhában te nem vagy gazdagabb, mert ami nálatok van, az
csak közönséges tömjén. De nekem, Punt birodalom urának, van
mirhám bőven. Csak az olaj ritka ezen a szigeten. De ne fáradj ezzel
sem, mert mihelyt te innen elmentél, ez a sziget vízzé változik és te
nem láthatod többé.
Mikor aztán a hajó megjött úgy, amint ő azt előre megmondta,
felmásztam egy magas fára, hogy meglássam, kik vannak benne.
Amint láttam, hogy hazám fiai, elmentem, hogy megmondjam a
csodakígyónak is, de ő már tudta és így szólott hozzám:
– Térj szerencsésen haza, kicsike! Lásd viszont gyermekeidet és
városodban hagyj jó hírnevet magad után, ezt kívánom neked.
Ekkor én meghajoltam előtte lebocsátott karokkal, ő pedig adott
nekem ajándékot, mirhát, párducbőröket, sok tömjént,
elefántagyarakat és mindenféle jó dolgokat. Mindezt a sok
drágaságot a hajóra vitettem és a földre borulva meg köszöntem neki
irántam tanúsított jóságát, ő pedig így szólt hozzám:
 – Lásd, két hónap múlva hazádba jutsz, ahol gyermekeidet
szívedhez szoríthatod és egykor majd sírodban sértetlenül nyugszol.
Én ekkor lementem a partra a hajóhoz és hívtam a matrózokat. A
parton még egyszer megköszöntem mindent a sziget urának és
mindazoknak, akik rajta laktak.
Miután két hónap múlva megérkeztünk a fáraó birodalmába, a
palotához igyekeztünk. Beléptem a fáraóhoz és átadtam neki az
ajándékokat, amelyeket Punt országból, a csodakígyó szigetéről
hoztam. A fáraó pedig köszönetet mondott az egész ország előtt.”
A történet véget ért. De Áthá–Rá még sokáig nem tudott
megválni a csodálatos kalandok hősétől. Szemét félig behunyta és a
fal felé fordulva ábrándozott.
Néhány pillanat múlva már saját magát látta a háborgó tengeren,
egyetlen gerendába kapaszkodva ... A képzeletbeli kép annyira
eleven volt, hogy Áthá–Rá magához szorította az egyik nagy párnát.
Az erős markolástól ujjai, a kétségbeesett szorítástól karja fájdult
meg, de jólesett a játékos gondolatokból született nagy erőlködés.
Mint a valóságot látta ismét a zöld smaragd kígyót. Aranyosan
pikkelyezett teste ott tekergőzött behunyt szemei előtt... Aztán
elképzelte, hogy otthon felesége, gyermekei várják vissza ... A
gyermekei arcát csak homályosan látta. Lehet, egy olyan csillogó
fekete szemű kisfiú lesz az egyik, mint az a tegnapi, ott, az Ámon–
papok iskolájában ... Csak persze kisebb lenne ... De asszonya képét
diadalmas szépségében látta: Nefer–Iti, karján egy szép kicsi
leánybabával és kézen fogva a csillogó szemű kisfiúval kimegyen a
kikötőbe és megkérdi: „Nem látták–e Áthá–Rát, az én emberemet,
aki immáron tíz holdfordulás óta elment egy hajón a messzi kincses
Punt országba? A hajó hossza 150 öl volt és szélessége 40 öl és 150
kiváló tengerészből állott a hajó legénysége... százötven matrózból,
akik ismerték az eget és a tengert és akiknek szívük bátrabb volt,
mint az oroszláné, de akik között egy sem volt fogható az én
emberemhez ...” A hajósnépek azonban csak felvonják a vállukat,
vagy tagadólag rázzák a fejüket: „Nem, nem láttuk az oroszlánszívű
egyiptomi matrózok hajóját!” Ekkor Nefer–Iti bájos szép arcán két
nehéz könnycsepp gördül le. Legördül az arcán és lecseppen a
földre... Lecseppen a földre, de a homok nem issza be ... hanem
szikrázva, villogva gördül végig a két nagy könnycsepp a porba.
Legördül a meredek parton, bele a nagy folyóba ... Csak két kis
gyűrű jelzi, ahol a vízbe pottyant...
A tegnap mennyivel nagyobb gyűrűt hányt a nagy folyó vize,
mikor azt a kövér vénembert belökték ...
A nyugtalanító gondolatok ismét megrohanták a lelkétr milyen
ravaszul csillant Ámon főpapjának szeme, pedig a szava nyájas volt,
mint a folyó méz... Igen, a labda ott maradt az udvar közepén, pedig
a gyermekek megérdemelték volna, hogy visszakapják ...
Visszakapják? Kinek is kellett visszakapni? Jaj, igen, az a
tokvonsiti uzsorás fogja visszakapni a pénzét. Vajon visszakapja? Ha
nem, hát elégetik a Shuti apjának múmiáját?
Mintha a hamuból ismét arany lenne! De hát miből lesz az arany?
Vajon Amuék ellopott bére is arannyá változott? S hol van most az
az arany? Maát isten szava miért nem mindig olyan erős, hogy
féljenek tőle a tolvajok, a kicsik és a nagyok egyaránt?
De mi van velem? – eszmélt fel Áthá–Rá. – Megzavarodtam
vagy elvesztettem szívem tisztaságát?
Sanuph bácsi tisztes ősz arca tűnt most eléje, mint egy halvány,
távoli álomkép, de mögötte egyre erősebb körvonalakban rajzolódott
ki Nofer–ba–ra képe, ajka szélén a cinikus mosollyal... A dolgok
rendje ... A világ rendje ... De hát mi a világ rendje?
Most apja szabályos arca, acélosan villanó szeme, magas
homloka sugárzott feléje. Igen, apa tudja, mi a rend ... Az ország
rendje... A felettünk ragyogó elérhetetlen magasságú Áthon isten és
fia, a felettünk trónoló fáraó. Ők kívül állanak a renden, mert ők
maguk jelentik a rendet... Aztán jönnek a hivatalnokok, nem sokan,
csak néhányan, akik Áthon isten fiának fényében sütkéreznek s
ügyelnek arra, hogy az isteni rendet semmi se zavarhassa ... aztán
jönnek az írnokok: isten szemei és pennái... aztán a hajósok, a
katonák ... kézművesek és mindenféle népek s végül a rabszolgák ...
És túl ezen, nagy gomolyában idegen, vad népek élnek, akik közé
fegyverrel és erővel kell elvinni a nagy rendet, az egyedül szilárdat,
az ország rendjét. De előbb rendet kell teremteni belül az
országban ... el kell űzni a hamis isteneket és kapzsi, élvhajhászó
papjaikat. Igen, az ország rendje: Áthon isten ...
 De mielőtt a napkorong lett volna, csak egy nagy gőzgomolya
töltötte be az űrt s Áthon isten abból született. A dolgok rendje így
minden bizonnyal előbbre való, mint az ország rendje, mert előbb
volt, mert öröktől fogva van és fennmarad mindörökre ...
Az egymást kergető gondolatok úgy cikáztak most lelkében,
hogy hiába próbált megfogni bárcsak egyet is belőlük ... az újabb és
újabb nyugtalanító eszmék kinyomták tudatából a még csak imént
született gondolatot. Közben mindegyre felrévedt előtte Nofer–ba–ra
gúnyos, lenéző pillantása: „Akárhogy, akármi módon arany kell...
minél több arany, s olyan ifjúságod lesz, ami megér majd minden
bűnhődést...”
A nvitott tetőn betűző napsugár már jó ideje a mozdulatlanul
heverő fiú meztelen hátára sütött. Most egyszeriben perzselő
fájdalmat érzett a lapockája táján. Kinyitotta a szemét, hirtelen felült
s úgy nézett körül, mint aki mély álomból ébredt.
Beljebb húzódott: a nagy kerevet árnyékos, fal melletti részébe.
A Nofer–ba–ra kamrája felől mintha beszédet hallott volna.
Elmosolyodott.
– Ahá – gondolta magában –, megérkezett Mena néne a boros
iccével...
De nem, mégsem Mena néne lehet a tekintetes úrnál, mert teljes
biztonsággal ki lehetett venni, hogy két férfi beszélget gyors, suttogó,
dörmögő hangon. Áthá–Rá megfeszítette figyelmét, de csak
értelmetlen szófoszlányokat hallott.
Mikor rajtakapta magát, hpgy hallgatózik, enyhe pír futotta be
arcát. Szégyellte magát önmaga előtt, mert a fáraók országában
nemcsak szégyen, de vétek is volt a hallgatózás. Gyorsan egy másik
tekercs után nyúlt. Figyelmét az olvasásra erőltette, hogy még
véletlenül se halljon semmit a kinti beszélgetésből ...
 XXIX. FEJEZET,
amelyben Nofer–ba–ra tekintetes úr úgy gondolja, hogy öt karika
arany többet ér, mint rövid úton megismerni a túlvilág
isteneit.
„Minden szem maga felett lát téged, Áthon isten napkorongja, a
föld felett” – másolta a naphimnusz sorait Nofer– ba–ra. A nagy
figyelemtől észre sem vette, hogy nyelve hegyét kinyújtja a szája
jobb szélére.
Csak nemrégen járt erre Mena néne s most Nofer–ba–ra
kibékülten, teljes figyelmét a munkájára fordította. Amilyen
mértékben a bor utáni vágya csillapult, olyan mértékben csökkent
füleinek ébersége. így csak akkor vette észre, hogy valaki belépett,
mikor az már mellette is állott.
Az öreg másoló összerezzent, hirtelen felnézett és szemét
tágranyitotta a csodálkozástól.
– Shit, édes fiam, mi szél hozott ide ebben a megszalasztott
öltözékben?
– Nem a ruha teszi az embert – legyintett fölényesen a papjelölt,
akiről tegnap még azt mondta Ámon isten főpapja, hogy Áthá–Rá
árnyékaként nagyobb szolgálatot tesz Théba istenének, mint sok öreg
áldozár.
A tekintetes urat azonban nem nyugtatta meg a papjelölt fölényes
viselkedése és továbbra is azzal a kérdő, csodálkozó tekintettel
bámulta, amely az első pillanatban arcára ült. Volt is mit bámulnia: a
fiatal pap csupasz testét csak egy sima bőrkötény fedte; karját néhány
jelentéktelen bronzékszer díszítette, és a nyakában csüngő amulett
tokját valami ügyetlen kéz faraghatta fából. Sok ezer ilyen igénytelen
öltözetű ifjú szaladgált Théba utcáin, nem volt nehéz kitalálni
foglalkozásukat: kézművesek, kiskereskedők, tengerészek s hasonlók
viseltek ilyen ruházatot.
Nofer–ba–ra tekintetes úr hányt–vetett élete során már sok
mindent megért. Azon nem csodálkozott, ha valaki gazdagabban
öltözködött, mint ahogyan dukált, mert az ember, különösen ha pénze
is van hozzá, szeret előkelőbbnek látszani annál, mint ami. De hogy
egy papjelölt míveslegénynek öltözködjék! Nem, ilyent a jó úr még
soha életében nem hallott. Annyit azonban megsejtett, hogy a
papjelölt nemhiába öltözött álruhába.
Shit viszont úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a kíváncsiság
miként fúrja az öreg írnok oldalát. Nyugodtan leült a földre, kezébe
vett egy hosszú írónádat és a másolóasztal szélén egykedvűen
dobolni kezdett vele. Majd kis idő múlva így kezdte kerülgetni azt,
amit tulajdonképpen mondani akart:
– Néha, különösen olyankor, ha az ember a bőrét akar ja menteni,
s bizonyos szolgálatokat kell végeznie, többet élez a kötény, mint a
főpapi tiara. Persze, te ebben a jó csendes kamrában még csak nem is
sejted, miként zajlik a világ odakint. Édes Nofer–ba–ra bátyám,
bizony mondom neked, talán te vagy ebben a nagy városban a
legboldogabb ember: enni–innivalód van bőven, s hozzá olyan szép
munkád, hogy minden írnok megirigyelne érte. Még az is csak
boldogság, hogy nem szoktál a kerítésen túl járni...
– Hagyjad csak az én boldogságomat – legyintett rosszkedvűen a
rezes orrú írnok, mert nem szerette, ha házi fogságára célzást tettek. –
Inkább arról beszélj, miért vetetted le papi öltözetedet, mert azt
semmiképpen nem hinném, hogy mesterséget változtattál.
– Nincs rá okom – válaszolt az ifjú –, bár igaz, hogy most ezek az
átkozott istenkáromlók nyakunkra szabadították a csőcseléket, s
meglehet, kemény küzdelem előtt állunk, de Ámon isten velünk
harcol és mi érte ...
– Igen fiam, mióta a világ világ, minden isten papjaiért és minden
pap az ő istenéért harcolt. Ezt tudom – legyintett cinikusan az öreg
írnok –, inkább az eseményekről beszélj!
– Kérlek szépen, édes bátyám, amint óhajtod – válaszolt szárazon
a papjelölt. – Röviden a helyzet a következő: Áthon istentelen hívei
fellázították az udfui kikötő munkásait. A lázadás mint a futótűz
terjedt egyik kikötőről a másikra. Reggel óta a nagy műhelyek
kézművesei is abbahagyták a munkát és kitódultak az utcára ...
– Ez még nem olyan nagy baj – szólt közbe egvkedvűen az öreg
másoló. – Elég szélesek a város utcái, elférünk rajta mindannyian.
– Bölcs beszéd, okos beszéd – bólingatott gúnyosan a papjelölt –,
mert a város utcáin valóban elférünk valamennyien. Csakhogy a
tömeg nem sétálni gyűlt az utcára, hanem áttörte a nagytemplom
falát, azt amelyiket az idős Ámenhotep úr építtetett Ámon istennek
áldozatul, mikor diadalmasan hazatért a szaharinai fejedelem elleni
hadjáratból. Most ott ajnározik vagy százezer ember, a város minden
csőcseléke a falak között...
Nofer–ba–ra most már tisztában volt azzal, hogy a városban
lázadás tört ki, de meg szerette volna tudni azt is, hogy mi ennek az
oka. Okosabbnak tartotta, ha kerülő utat választ az igazság
kipuhatolására. Ezért kaján együgyűséget színlelt és sunyi, kíváncsi
pillantást vetett a papjelöltre.
– Álljunk csak meg egy pillanatra! Valamit nem értek. Miért
kellett az áhítatos tömegnek összetörnie a templom falát, hogy az
udvarra bejuthasson? Talán olyan szűkek a kapuk, hogy ennyi ember
nem tud rajta alkalmatosan ki–bejárni. Látod fiam, a jövőben
szélesebb kapukat kell építeni, mert sohasem tudhatjátok, mikor
szökken magasba a nép áhítata. Az imént azt mondtad, hogy Áthon
isten hívei lázították fel a népet. Hát édes fiam, én ezt nem hiszem!
Mert ha az istentelenek biztatnák a tömeget, akkor most nem állana
százezer ember a templom udvarán, hogy dicsérje Ámon–Rát.
A papjelölt bosszús pillantást vetett az öreg másoló arcára, mert
jól látta, hogy annak együgyűséget színlelő vonásai közül gúnyos
kíváncsisággal csillanó szempár néz reá. Ezért elhatározta, hogy
röviden, minden köntörfalazás nélkül elmondja a történteket.
– Tegnap délután történt, hogy az udfui kikötő munkásai
elkezdtek mozgolódni. Az írnokokat és elöljáróikat szidták, hogy
nem kapták meg a bérüket. Tudod, milyen a csőcselék! Mikor
megkapja a bérét, egyszeribe felfal mindent, mit sem törődvén azzal,
hogy holnap is nap van, holnap is enni kell majd. De azért, ha korog
a hasa, nem a saját köny– nyelműségét kárhoztatja, hanem
feljebbvalói és elöljárói között keresi a tolvajt. Már többször
gondolkoztam azon, hogy okosabban is lehetne csinálni a dolgot.
Szélnek kellene ereszteni az egész szemét népséget és rabszolgákat
hozni a helyükre.
– Te csak ne törd ilyesmin a fejed, édes fiam – legyintett
fölényesen az öreg írnok, aki a közigazgatás kérdéseit nemcsak
hallomásból ismerte. – Nálad okosabb emberek is gondolkoztak már
ezen. Csak az a baj, hogy a rabszolgamunka kétszer annyiba kerülne.
Gondolj arra, hogy nemcsak a rabokat kellene etetni, de a
hajcsáraikat is meg kellene fizetni. Rabszolgákat csak olyan helyre
küldünk, ahova aranyért sem kapnánk munkást, például a kőfejtőkbe
vagy a gályapadokra vagy itt ni, a ház körül, elől–hátul szolgálni az
urat. Innen, ne félj, nem szökik meg egy sem, mert jobb dolga van,
mintha kimenne dolgozni.
– Mit tudom én, hogy van – vonta meg a vállát durcásan a
papjelölt, mert érezte, hogy az öreg írnok lefőzte. – Szóval, mikor az
írnokok látták, hogy a zsákhordók viselkedése egyre fenyegetőbbé
válik, jobbnak látták elszelelni a kikötőből. A csőcselék csak ezt
várta. Rögtön összefogdosták az elöljáróikat: vagy nyolc–tíz kherepet
és a kikötő öreg herjét. Persze Áthon istentelenjei elöljártak a
lázításban. Kerítettek egy magukhoz hasonló írnokfélét. Ez a
mihaszna aztán a lázongó nép szájaíze szerint úgy számította ki a
rakodók bérét, ahogy a csőcseléknek tetszett. Erre a korgóhasú
csorda ott mindjárt kikiáltotta tolvajnak a kikötő öreg, derék herjét és
a szerencsétlen vénembert a vízbe lökték.
– No – csóválta meg a fejét rosszallóan Nofer–ba–ra, anélkül,
hogy kíváncsi pillantását levette volna a beszélőről. Az pedig
folytatta a történetet:
– Az az istentelen írnokocska pedig egy orcátlan levelet írt a
város elöljáróinak, amelyben szemtelen hangon elmaradt bérekről,
gabonáról, olajról, halról beszél és azzal fenyegetőzik, hogy a
munkások, ha nem kapják meg, amit követelnek, nem fognak
dolgozni. Látod, édes bátyám, hová vezet az istentelenség!
– Hm – csóválta meg ismét kopaszra borotvált fejét az öreg
másoló. – Aztán honnan tudjátok, hogy az istentelen Áthonosok
lázítják a népet? Tudomásom szerint igen sok nagy úr, udvari ember,
vezér sem bánná, ha Áthon isten legyőzné Ámon–Rát. Ezeket az
urakat pedig igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy a büdös
csőcselék közé szoktak keveredni...
– Ők nem, de amit beszélnek szájtátó rabszolgáik, tekergő
míveseik fülébe jut s ládd, ez lesz belőle. Most ők lássák, miként
oltják el a tüzet, amelyet bűnös könnyelműséggel gyújtottak. Éppen
Hed–Nakhté tekintetes úrtól jövök. Tudod, ő most a városi
főszámvevő. Mindenki tudja róla, hogy nem bánná, ha holnap
porráégne Ámon isten oltára. Most bezzeg kapkod fűhöz–fához a jó
uraság, hogy valahogy helyreállítsa a rendet, de százezer lázadóhoz
kevés a thébai helyőrség. Ha jól értesültem, nem marad más hátra,
mint az, hogy a templom raktárából betömjük a lázadók száját, s
majd ha széjjel szélednek, a helyőrség összefogdoshatja a fő
lázítókat, a legnagyobb szájú Áthonosokat...
– Csakhogy ahhoz ismerni kellene őket – vetette közbe Nofer–
ba–ra.
– Két főkolompost már ismerünk is közülük. Ebben a ruhában
sikerült egész közel férkőznöm hozzájuk. Amu és Juzsua, így hívják
őket és rakodómunkások az udfui kikötőben. De az írnokocskának
nyoma veszett...
– Jó, jó – szólt közbe Nofer–ba–ra türelmetlen kíváncsisággal –,
de honnan tudjátok, hogy Áthon isten nevével lázították fel a népet?
– No, azt nem volt nehéz kitalálni – kacagott diadalmasan a
papjelölt –, hiszen ott járkáltam közöttük és hallottam, amit
beszélnek. De van egy–két megbízható embere a városi
számvevőnek is, főleg a kherepek között. Egy kancsi szemű kherep,
akire ezt a szemtelén hangú levelet bízták, hogy elvigye Hed–Nakhté
tekintetes úrnak, amikor az írást átadta és az eseményeket elmesélte,
azt mondta, hogy a két szemével látta, amint Juzsua és Amu Áthon
isten titkos jelével köszöntötték az írnokocskát és az ugyancsak a
titkos jellel válaszolt nekik.
– Akkor ebben van valami – bólintott tartózkodóan a tekintetes úr
és kezét önkéntelenül az előtte heverő írásra tette, pedig azt már
előzőleg óvatosan letakarta egy tiszta papirusszal. Shit éles szemét
nem kerülte el, hogy a másoló milyen óvatos mozdulatokkal
igyekszik elrejteni, amit ír. Jól gyanította, hogy az öreg írnok előle
rejtegeti az írást és ez kíváncsivá tette.
A fiatal pap pedig jól megtanulta, hogy ha ma megtud valamit,
holnap már sokkal feljebb állhat a ranglétrán, ura lehet azoknak, akik
előtt ma meggörnyed, de azt se feledte, hogy ha ma elmulaszt
valamit, az holnap az életébe kerülhet.
Elhatározta tehát, hogy mindenképpen megtudja, mit másol az
öreg írnok, ha lehet, úgy, hogy az észre se vegye.
 – Hát kedves bátyám – szólalt meg rövid hallgatás után –, most
már magad is tudhatod, miért cseréltem ruházatot.
– Természetes, természetes – bólingatott az öreg másoló –, s igen
megtisztelő, hogy éppen engem tüntettél ki bizalmaddal, hogy
hozzám jöttél... és elmesélted a történteket ...
– Ne vedd rossznéven, kedves bátyám, biz'én elsősorban Áthá–
Rával szerettem volna beszélni, de nem találtam ágyasházában, s
Mena néne azt mondta, hogy idejött olvasni.
– Valóban úgy van – biccentett a tekintetes úr –, de olyan csend
van odabent. Lehet, hogy elaludt, mert amint hallottam, az este későn
került haza.
– Nem szeretném zavarni, ha pihen – válaszolta ravaszul a
papjelölt. – Megkérnélek, kedves bátyám, nézz be, hogy mit csinál.
Ha látod, hogy alszik, csak hagyjad. Van időm, megvárhatom, amíg
felébred.
Az öreg írnok felkászálódott a földről és szó nélkül megindult,
hogy a papjelölt kérésének eleget tegyen. Amint meggörnyedt alakja
eltűnt az átjáró függönye mögött, Shit papjelölt mint a villám a
másolóasztal mellé pattant, felfedte az írást és gyorsan olvasni
kezdte. A második mondat után már tudta, hogy az öreg írnok a
hírhedt naphimnuszt másolja, amelyről annyit beszélnek mostanság,
de amelynek még egyetlen sorát sem olvasta az Ámon–papok közül
senki. A következő pillanatban már el is határozta, törik–szakad, egy
példányt megszerez ebből az énekből.
Ebben a pillanatban hallgatózáshoz szokott fülei jelezték a
visszatérő öreg írnok lépteinek neszét s azt, hogy csak ő jön egyedül.
Shit hirtelen elhatározással úgy tett, mintha észre sem venné a
tekintetes urat s mélyen elmerült az olvasásba.
Mikor Nofer–ba–ra belépett, semmi kétsége sem maradhatott
afelől, hogy a naphimnusz másolásának titka a legádázabb ellenség,
az Ámon–papok előtt felfedődött. Hideg szorítást érzett a gyomra
tájékán, de aztán nagyot nyelt és igyekezett elpalástolni izgalmát:
– Úgy gondolom, Áthá–Rá alszik, mert a fal felé fordultan
találtam.
– Legalább nyugodtan beszélgethetünk tovább, kedves Nofer–
ba–ra bátyám – válaszolt gúnyos éllel Ámon isten fiatal szolgája. –
Látom, sok érdekes dolgot lehet olvasni ebben az irattárban. Ingyen
sem gondoltam volna, hogy az Áthon istent dicsérő éneket itt fogom
megtalálni a Toth–Hor kegyelmes úr házában, s méghozzá ilyen
gyönyörűséges gyöngybetűkkel róva. Erről a vak is láthatja, hogy
más nem írhatta, csak Nofer–ba–ra tekintetes úr, akit pedig Ámon
isten hozott haza a karnaki kőfejtők poklából. Ugyebár, tekintetes
uram, nem titok előtted, hogy Ámon isten főpapja a nagy átokkal
sújtotta e dal terjesztőit...?
– Ó, szentséges fiam – sopánkodott az öreg írnok halálsápadtan
–, ne feledkezzél meg arról, hogy én csak szolga vagyok, rab vagyok
ebben a házban. Én nem tehettem másként ...
– Mint ahogy urad parancsolta – fejezte be a mondatot a fiatal
pap. – Engem nem tudsz megszédíteni, tisztelt bátyám. Bár
igyekeztél előttem takargatni szíved gondolatait, jól tudom én, hogy
fütyülsz te átokra, istenekre, szentségre, mindenre. Aki a gyomrodat
megtölti borral, az a te istened. Nem firtatom tovább lelked
indulatját. Ha majd gonosz szívedet a mérlegre teszik ott a túlvilág
bejáratánál, ahol Osir trónusán ülve ítélkezik és Anubnak, az isteni
kutyának éber szemei és a három szent majom lelked közepébe ható
pillantása elől mit sem rejthetsz abból, ami mostan szíved sötét
redőiben bujkál, majd ott adj számot, hogy ki voltál e földön. De ott
már jaj neked, mert minden tetted följegyzi Toth, az írnokok írnoka,
hogy azok soha feledésbe ne merüljenek, s fogva tartsák lelked az
árnyak birodalmában, mind az örök világnak végezetéig!
Nofer–ba–ra magába roskadtan, egész testében remegve hallgatta
a fiatal pap fenyegetését. Ó, nem a túlvilágtól féltette veszendő
lelkét! Tudta, hogy akit így fenyegetnek Ámon isten földi szentjei, az
hamarosan megismerkedhetik a túlvilág ítélő isteneivel is.
A fiatal pap dörgő szavai után hirtelen beállott néma csendben
mintha halkan reccsent volna valami. Talán most ült fel virágos
takarójú kerevetén Áthá–Rá és kezdett fülelni, hogy vajon kik
beszélhetnek odakint... De lehet az is, hogy ebben a pillanatban
szégyellte el magát, amiért ki akarta hallgatni mások beszélgetését, s
most a másik kézirat után nyúlt, hogy ha kell, erőnek erejével
legyőzze a kíváncsiskodás megszégyenítő gyengeségét.
 A szemközt álló két ember: az öreg írnok és a fiatal pap észre
sem vették ezt a halk reccsenést.
A lélekszakasztó csendet Nofer–ba–ra alázatos, remegő hangja
törte meg:
– Ó, ker–heb – ez a cím csak a valóságos papoknak járt s a
másoló hízelgő alázattal szólította így a papjelöltet –, te. aki az isteni
törvények ismerője vagy, mondd, mit tegyek, hogy megmenthessem
lelkemet az örök vándorlástól, amely reám az árnyak birodalmában
vár.
– Szolgáld az egyedül igaz istent, az istenek istenét és a királyok
istenét; Ámon–Rát – felelte kenetes hangon a papjelölt.
– És miként szolgálhatom én az Urat, hiszen azt sem érdemlem,
hogy a legkisebb is az ő tisztaszívű szolgái közül reám vesse a
tekintetét – alázatoskodott tovább a görnyedthátú írnok.
A papjelölt hosszasan végignézett a meghunyászkodott alakon.
Ékkora magamegalázásra enyhe undort érzett, de azért egy pillanatra
sem tévesztette szem elől kitűzött célját és így válaszolt:
– A mindentudó Ámon–Rá, a titkok titkának ismerője néha a
legérdemetlenebbeket hívja szolgálatába. Most tőled azt kívánja,
hogy amíg én bent járok Áthá–Ránál, te fejezd be ezt a másolást és
az egész átkozott förmedvényt, úgy, amint van, szóról szóra, betűről
betűre add át nekem! Mivel pedig gondolom, hogy a túlvilági
jutalmat nehezedre esnék kivárni, közben talán nagyon meg is
szomjazhatnál, küldök neked öt karika aranyat. A jövőre nézve pedig
jól tennéd, ha megjegyeznéd, hogy a nyitott szemet, éles fület Ámon
isten szolgái arannyal jutalmazzák. Amint sejtem, ebben a házban
volna mit látni, hallani. No, áll az alku?
Ez már olyan beszéd volt, amit Nofer–ba–ra jól megértett. Az
erkölcsnélküliség vén prófétája habozás nélkül elfogadta az ajánlatot,
amit hirtelen fellángolt szolgálatkészséggel ki is fejezett.
– Ó, szentséges öcsémuram, nem kell egy pillanatot sem várnod.
Van ebből a szennydalból, ha kell, tíz kész tekercsem is. Másoltatott
eleget a gazdám, hogy istentelen barátai között szétosztogassa.
Szavai bizonyítására Nofer–ba–ra tekintetes már fel is vett a
sarokban heverő tekercsek közül egyet és sürgölődő
szolgálatkészséggel átnyújtotta a papjelöltnek.
 A papjelölt pedig vette az írást és nagy figyelemmel apróra
hajtogatta, majd bőr ágyékövének redőibe rejtette. Amíg ezzel
foglalatoskodott, a tekintetes úr odasompolygott hozzá és a füléhez
hajolva, halk, elővigyázatos hangon suttogni kezdett:
– Szentséges uramöcsém, úgy tudom, hogy ez a, nem is tudom,
minek nevezzem, a fiatal Ámenhotep úr megtévelyedett szívében
fogamzott. Toth–Hor uram csak úgy jegyezte le, hogy meglegyen,
mert nagyon szépnek találja ezt az éneket.
A papjelölt csak a fejével biccentett: tudomásul vette, amit
hallott, és megindult a könyvesház bejárata felé, hogy Áthá–Rával
találkozzék.
Nofer–ba–ra utána sietett és a bejárat előtt megállította:
– Uram, az öt karika aranyról aztán meg ne feledkezzél!
– Ne félj semmit! Ma este, ha besötétedik, maradj itt a
másolókamrában és elnyered jutalmadat.
 XXX. FEJEZET,
amelyben Sanuph tekintetes úr, a dolgok rendjének kutatója,
váratlanul megjelenik, sok bölcs dolgot mond, aztán
örökre eltűnik Áthá–Rá életéből.
Áthá–Rá, miután a kapuig kísérte Shitet, nem tért vissza a
könyvesházba. Volt apja kertjében egy fügefák közé rejtett kőpad.
Annak való zug volt ez az árnyas rejtek, aki testét–lelkét zavartalanul
akarta pihentetni. Ide húzódott háborgó gondolataival a fiú, hogy
rendezze, lecsillapítsa lelke indulatát.
Végiggondolta mindazt, amit a papjelölttől hallott: a nép
fellázadt, s most a templom udvarából követeli jogait. És a város urai
őt, Áthá–Rát, anélkül, hogy kilétét tudnák, mint istentelen lázadót
keresik... De hát lázadó–e ő, aki a törvényadta jogokat követeli? Csak
annyit és nem többet! Ő tudja, egyedül csak ő tudja, hogy a
zsákhordóknak igazuk van! Ellopták a bérüket, ez olyan bizonyos,
mint a nap az égen és a Nagy Folyó a földön. Mégis, most anélkül,
hogy ismernék, őt vádolják lázadással, hamis számvetéssel. Hát a
város urai, Hed Nakhté és a többiek csak rágalmazni tudnak,
számolni nem? Vagy a törvényeket ne ismernék? A törvényeket,
amelyeket az írás–olvasás mesterségével együtt tanultak meg, s már
sok éve alkalmaznak, mint főemberek...
A nevét... a nevét lehet, hogy elfelejtette Amu és Juzsua, de
hazáig kísérték a tegnap este. Tudják, hol lakik. Ha sikerül a papok
és főemberek terve, akkor a népet pár marék ennivalóval
lecsillapítják ... Amu és Juzsua a poroszlók kezére kerül... és akkor
rajta a sor ... rajta, Toht–Hor fia, Áthá–Rán ...
Egy pillanatig most úgy gondolt vissza tegnapelőtti önmagára,
mint a messzeföldre vetődött vándor szülőhazájára, ahova tudja,
hogy soha többé vissza nem térhet. Még két napja sincs, hogy a lelke
olyan derűs volt, mint a Nagy Folyó tükre, amelyben millió élet él és
millió fény fénylik.
A fiú nagy, fényes lelke úgy tükrözte Áthon isten képét, a
birodalom rendjét, mint a Nagy Folyó sima folyású vize a fénylő nap
arcát. De ugyanakkor éles szeme, kíváncsi lelke kutatta és magába
zárta a csillagos ég örök folyásától a búzavirág múló nyílásáig
mindazt, amit a dolgok rendjének ismert a földön.
Az ország rendje és a dolgok rendje pedig olyan szépen megfért
szívében, amiképpen a Nagy Folyó is változatlan rendeltetéssel
tükrözte a fénylő nap arcát és rejtette, táplálta az élővilág millióit.
Néha azonban, ki tudná megmondani, honnan, miért, forró
forgószelek támadnak és a nagy sivatag porát a kéklő egekig emelik
és eltakarják a fénylő nap arcát és hatalmas hullámokra törik a Nagy
Folyó tükrét. Ilyenkor a nap eltűnik az égről és a vizek mélyébe
rejtőzik minden, ami él. De ha elmúlik a vihar, a régi fénylő rend újra
visszaáll...
Ó, ha az ember lelke is olyan volna, mint a Nagy Folyó tükre! Ha
a nagy viharok után visszaállhatna a régi rend ...
Tegnap még csak Ámon isten papjai voltak ellenségei, ma már a
város főemberei is üldözik, az ország rendjének nevében. Pedig azok
testvérei Áthon isten imádásában ... de Amu és Juzsua is testvérek ...
hát más a Hed–Nakhté tekintetes úr istene és más az Amué ... hány
Áthon isten, hány ország rendje van?!
– Üdvözöllek, édes fiam!
Áthá–Rá összerezzent a hangra és hirtelen felpillantott: a tűző
nap sugarai ellen fehér lepelbe burkolózva Sanuph tekintetes úr, a
dolgok rendjének kutatója állott előtte.
– Ó, drága jó bátyám, mintha megérezted volna, hogy remegő
szívvel hívlak a távolból – kiáltott fel a fiú.
– Sokkal egyszerűbb oka van annak, hogy most, szorgos míves
napon itt vagyok: áll a munka a kikötőkben! A rakodó munkások
meg a többi hozzájuk hasonló rongyos nép megunta, hogy ellopott
bérükből a nagyságos és tekintetes számvevők kövérre hizlalják még
táncosnőik ölebeit is.
– Végre! Végre! Az igazság szavai egy okos, bölcs ember
szájából ebben az elátkozott városban ... – ugrott fel Áthá–Rá kipirult
arccal a hűvös kőpadról.
A bölcs öreg úr azonban szelíden megfogta az ifjú csuklóját, és
visszavonta maga mellé a padra:
– Nem ismerek reád, édes fiam, Áthá–Rá. Mintha nem tőlem
tanultad volna, hogy a gondolkodó ember az ország rendjében
sohasem keresi az igazságot. Az igazságot csak a dolgok rendjében
keresd, édes fiam! Ide nézz – szólt, s hirtelen felkapott egy kavicsot,
amit magasra feldobott. Pár pillanat múlva hallani lehetett, amint a
kövecske visszakoppant. – Ismételd meg, édes fiam – fordult Áthá–
Rá felé az öreg úr –, ismételd meg százszor, ezerszer és amit
feldobtál, százszor, ezerszer visszahull a földre. Igazság tehát, hogy
minden tárgy, amit feldobunk, vagy magasból leejtünk, a földre hull.
Csakhogy ez a dolgok rendjének igazsága, fiam! Ilyen igaz rendet
sohasem találsz majd az országban.
– De a törvények ... – vetette közbe Áthá–Rá.
– Ugyan, ugyan – csóválta meg a fejét Shanuph úr –, nem tiltja–e
a törvény a lopást és más dolgának a megkívánását? Ne félj, azért
még soha egy számvevőt sem büntettek meg, ha a zsákhordók
béréből bármennyi is hiányzott.
– Mi értelme van az országnak, ha csak rend, de nem igazság is
egyben – villant haragosat a fiú szeme.
– Fiam, a rend ellen ne lázadj! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg
az öreg számvevő. – Mert nézd csak, fiam: látod ezt a kőpadot,
amelyen most olyan jólesik beszélgetni? Ugye ezt nem te csináltad,
sem apád, sem én. Most mégis az apádé, s mi élvezzük, hogy van.
Aki csinálta, fiam, az a ki tudja hova való rabszolga vagy kézmíves,
tán még árpakásáját sem merte rajta megenni. Igazság–e ez, fiam?
Áthá–Rá mit sem tudott erre válaszolni, csak hallgatta tovább
figyelmesen az öreg írnok nyugodt, csendes hangját.
– Hát arra gondoltál–e valaha, édes fiam, hogy amíg te figyelsz,
olvasol, gondolkodol s így töltöd napjaidat, addig végig az országban
milliók verejtéke hull és ezer meg ezer hajcsár kezében pattog az
ostor és az ostor vége mindig meztelen emberi vállakon csattan. S
mindabból, ami a míves kezek alól kikerül, mi marad nekik?
Mennyivel nagyobb a te részed, s mennyivel nagyobb még az enyém
is! Igazság ez, édes fiam?
Az öreg bölcs nyugodt, mélyrenéző pillantása most találkozott az
ifjú nyugtalan, zavart tekintetével.
– Messzi tengereket járt hajósok mesélik – folytatta beszédét
Shanuph úr –, hogy távol tőlünk élnek olyan népek, ahol nem ismerik
a szolgaságot, ahol minden ember szabad, s ami élelme, hajléka,
fontos java csak van a népnek, az mind közös. Ez ugyebár szép dolog
és ez már igazság is?
Áthá–Rá hevesen bólintott egyet, s mondani is akart valamit, de
az öreg tekintetes intett, hogy még nem fejezte be, amit megkezdett.
– Mikor aztán megkérdeztem ezeket a messzeföldről jött
szemtanúkat, hogy azok a boldog igazságban élő népek miként
jegyzik le a gondolataikat, azt mondták: nem ismerik azok az írást,
még a főembereik sem! Házaik is csak amolyan földbevájt kalibák, s
–a ruhájuk durva, kidolgozatlan bőr, s nem tudom, igaz lehet–e, de
vannak köztük olyanok is, akik az emberhúst is megeszik. És béke
közöttük sincsen, mert egymástól rabolják az élelmet, különösen
szükségesebb időben. Úgy mondják, az emberhúsra is inkább
ilyenkor fanyalodnak ... Hát édes fiam, így él a nép, amelynek van
igazsága, de nincs rendje!
– És igazságos rend nincs, nem is lehet soha a nép között?! Talán
Áthon isten rendje ...
De a fiú nem fejezhette be a megkezdett gondolatot, mert az öreg
bölcs lekicsinylő mosolya és kézlegyintése megállította:
– Az istenek, édes fiam, sohasem szüntették meg a rendet ... Ha
új isten jött, új rend támadt, új hatalmasok jöttek a régiek helyébe.
Ismered ugye a halottak könyvét? A leghatalmasabb földi
hatalmasság is mennyire mosakodik a túlvilág kapujában, hogy
átjusson valahogy az öröklétbe ... Az ember nem tud belenyugodni
abba, hogy a dolgok rendje örök. Eltűntek a testek, mások
megmaradtak ősidők óta. A halott királyok a piramisokban pihennek,
a dicsőségesek sírjukba temetkeznek. Mi történt velük? Hol van most
az ő helyük? Falaikat lebontották, helyük olyan, mintha sohasem lett
volna... Senki sem tér vissza onnan, aki meg tudná mondani, mire
van szükségük, hogy megnyugtassák a mi szívünket addig, amíg mi
is el nem indulunk oda, ahova ők elmentek... Légy hát jókedvű,
kövesd vágyadat, ameddig élsz! Tedd, amire szükséged van a földön
és ne zavard meg szívedet egészen addig, amíg el nem érkezik
számodra is a sírás napja. De addig legyen boldog a napod. Ne
gondolj a gonddal! Látod, senki sem viszi magával kincseit; látod,
senki sem tér vissza, aki egyszer elment!
 A fiatalember tágra nyílt szemmel itta az öreg bölcs szavait,
Shanuph tekintetes úr pedig merengve maga elé nézett a homokos,
kavicsos ösvényre, s úgy folytatta, mintha csak önmagának beszélne:
– Ládd fiam, Maát isten papjai, az igazságosztók és a városok
poroszlói, a fáraó s a királyok mind és a főembereik és a sokezer
fegyveres nem elég ahhoz, hogy az ország rendjét megtartsák... Az
isteneket is a rend szolgálatába szegődtették. S milyen álnokul! örök
életet igértetnek velük azoknak, akik a rendet megtartják, s szörnyű
örök halált annak, aki a rend ellen támad: odaültetik az alvilági Osir
mellé a karvalyszemű isteni írnokot, aki előtt nem lehet elrejteni
semmit. És ott várják a túlvilág hiénái s a másik szörnyűséges
szörnyeteg, amely krokodil, víziló és oroszlán egyszemélyben, hogy
ízekre marcangolják, felfalják azt, aki földi életében vétett a rend
ellen ... De az istenek sem kerülhetik el a hatalom sorsát: az emberek
áldozatokat mutatnak be nekik s ajándékokat hordanak oltáraikra,
amiképpen adót fizetnek a föld hatalmasainak. Vagy démonokkal
szövetkeznek, vagy pedig varázsigékkel és orrukba, fülükbe,
nyakukra aggatott varázsszerekkel veszik el az istenek szemevilágát,
hogy elrejthessék előlük szegény szívük titkait, éppen úgy, amint az
adószedők elől dugdossák vagyonukat és feljebbvalóik előtt
rejtegetik szívük indulatát. És amiképpen bíráik elé hamis tanúkat
állítanak, úgy örökre kihűlt szívük fölé odatétetik a halottak könyvét,
hogy hazudja helyettük „Nem loptam!” „Nem öltem sem embert,
sem asszonyt!” „Nem ríkattam meg senkit.” Egyszóval, édes fiam, az
istenek nem teszik a rendet biztosabbá, sem az embereket jobbakká,
csak a félelmet és rettegést növelik szívünkben. Szabadulj meg az
elmúlás félelmétől, amint bölcs emberhez illik, és megszabadulsz az
istenektől való rettegéstől is ...
– Ó, atyám – fordult az öreg bölcs felé az ifjú – engem nem a
rettegés vezetett Áthon istenhez, hanem az igazságosságban való
bizodalom. Én nem félem őt, én reménykedem, bízom benne!
Csodállak téged atyám, aki arra tanítasz, hogy a rend ellen ne
lázadjak, de ugyanakkor ellöksz magadtól minden istenséget. Pedig a
te szavaid szerint is az istenek a rend szolgái.
Az öreg tekintetes hosszan, komolyan, kicsit szomorúan
mélyesztette tekintetét fiatal tanítványa kipirult arcába:
 – Drága fiam, nem értettél meg engem és nem is érthettél meg.
Még kevés a tapasztalatod hozzá, de megpróbálom elmagyarázni
neked az ország rendjét s a mi helyünket, az írnokok helyét ebben a
rendben. Az én életemről s talán a te eljövendő sorsodról beszélek,
fiam ... Hány végtelennek tűnő napot ültem keresztbetett lábakkal,
éber szemekkel, egy szál nádtollal a kezemben és egy tartalék tollal a
fülem mellett, és jegyeztem pontosan, lelkiismeretesen, melyik
zsákhordó mit, mennyit dolgozott, mennyi és milyen áru érkezett és
távozott a kikötőből, melyik kalmár mennyit fizetett és még mivel
tartozik, számoltam székre hajtott marhákat és
írtam adóíveket és mértem gabonát és kötöttem szerződést.
Unalmas, egyhangú életnek látszik ez, fiam, és az is volna, ha közben
nem figyelsz és nem gondolkozol. De ha van füled a hallásra és
szemed a látásra, akarva, nem akarva feltámad a gondolat szívedben.
Mert a gondolat sohasem támadhat elcsigázott testben, sem a
semmittevő, dőzsölő hatalmasok szívében. Nem vágyik az igaz
gondolatra az sem, aki kapzsi. Ilyen pedig akad közöttük, az írnokok
között is jócskán ...
Az öreg írnok egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta,
csendesen, mint eddig, a megkezdett gondolatot:
– Az ostoba ember előtt mi csak számsorokat jegyzünk hosszú
papírokra, de mi tudjuk, hogy az ország rendjének szíve dobogásán
tartjuk a kezünket. S minden tiz napban, harminc napban,
esztendőben, mikor összeadjuk a végtelennek tűnő számsorokat,
megtudjuk belőle, hogy egészséges vagy beteg volt–e a rend,
függetlenül attól, hogy mit fecsegnek Ámon isten jövendőt, jósló
papjai, mert az istenek, amint már mondtam, nem urai, hanem szolgái
a rendnek. Így hát mi marad más számunkra, mint tudni azt, hogy az
ember szíve a saját istene, hogy amikor eljön számunkra is a sírás
napja, elmondhassuk: az én szívem elégedett azzal, amit tett, amikor
még a testemben lakott, mert nemcsak hogy nem loptam el a míves
bérét, hanem ahol lehetett, inkább neki kedveztem, mint a dőzsölő
gazdagnak vagy a kapzsi kalmárnak. „Nem öltem sem embert, sem
asszonyt”, hanem életet adtam utódaimnak, s tisztességben tartottam
a feleségemet, mint önmagamat. „Nem hazudtam”, csak ha nem
kérdezték, az igazságot sem mondtam, egyszóvel „nem fecsegtem”.
Így békéltem én meg önmagammal s egyetlen istenemmel: a
szívemmel. Fiatalságunk legszebb idejét kemény fegyelemben
töltöttük és megtanultuk megérteni és tudni a bölcsességet. Életünket
az ország rendjének dobogó szíve mellett töltjük, de nem mi építjük,
nem mi verejtékezzük ki ezt a rendet, és nem mi vagyunk annak a
parancsolói. Talán ha mi volnánk, mi sem tudnánk jobban csinálni!
Mi csak az igazlátó szemei vagyunk ennek a rendnek. Ezért, fiam,
sohase támadj a hatalom ellen, mert a hatalomtól nyerted az élelmet
és a papírt, az életet és a tintát... a tollal pedig nemcsak számokat
lehet írni, hanem gondolatokat is, az eljövendő századok számára ...
Mikor Sanuph tekintetes úr az eljövendő századokat emlegette,
Áthá–Rának eszébe villant, amit tegnap Juzsua mondott az eljövendő
századokról: „amit beszélünk, azt elhordják a szelek, ami írva van, az
megmaradhat örök időkre. Hadd tudják meg az unokáink is, mi
történt itt a mai napon! Hogy soha, míg dolgos kezek mívelnek e
földön, senki ne merjen jogainkhoz nyúlni!”
– Ó atyám – villant meg tisztán, mint gyémántacél, a fiú szeme –,
a világ legerősebb fegyvere a leírt gondolat. Mert amikor mi már rég
nem leszünk, az még akkor is élni fog és harcol helyettünk az
igazságért. Mert én tudom, hogy az igazságért harcolni kell, és akik
az első sorban állnak, könnyen sebet is kaphatnak, el is eshetnek a
küzdelemben, de helyükre mindig új sorok fognak állani, míg csak el
nem jön az igazságos rend mind az egész országban. És én, atyám,
anélkül, hogy tudtam volna, az első sorba kerültem. Holnap,
meglehet, súlyos sebet kapok, talán meg is ölnek, de én tudom, hogy
más áll a helyembe! Te tanítád atyám, hogy az én szívem az én
istenem, és én most szívem felé teszem az én halotti könyvem
vallomását: „Nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam, de harcoltam
az igazságért, mind az utolsó leheletemig, és boldog az én szívem,
mert amíg testemben dobogott, ismerte az ő kötelességét!”
Az öreg bölcs csodálkozó tekintettel nézett a fiatal írástudó
felhevült, rajongó arcába:
– Nem értem, édes fiam, milyen első sorról, milyen sebekről
beszélsz?
– Mindjárt megérted, atyám! – pattant fel helyéről a fiatalember.
–– Úgy nézz reám! Ügy tudd meg, hogy tegnap én jártam az udfui
kikötőben, én számoltam ki a zsákhordók bérét, én mutattam meg
nekik, hogy becsapták őket és én írtam azt a levelet Hed–Nakhté
tekintetes úrnak, hogy még az unokáik is megemlegessék ezt a napot,
hogy kétszer is meggondolják a föld hatalmasai, amíg egyszer a
munkásnép béréhez nyúlnak. Így kerültem véletlenül az első vonalba,
s áldom a sorsot, amely odavetett, mert most igazabb embernek,
emberségesebb embernek érzem magamat! Ezért keresnek most
halálra Ámon isten papjai s az Áthon isten nagyúri hivői engem,
engem: a fáraó első írnokának, Toth–Hornak fiát, Áthá–Rát!
Az öreg bölcs még egy pillanatig felnézett ülőhelyéből az előtte
álló, lángoló arcú ifjúra, azután ő is felegyenesedett. Arcuk egy
magasságban volt, amikor megszólalt:
– Ó, drága fiam, amíg tanítványom voltál, mindig büszke voltam
reád. De már nem vagy tanítványom. Olyasmit tettél, amire én
sohasem tanítottalak, sőt ami az elmém gondolataival szögesen
ellenkezik. Azt merted, amiről én csak néha ábrándoztam, s olyankor
is mindig megdorgáltam magamat, amiért megzavartam szívem
nyugodalmát. Te keresni merted az ország rendjében az igazságot és
merészeltél küzdelembe is szállani érte. Mást tettél, többet tettél
annál, mint amire oktattalak. Te emelt fővel állhatsz meg a nagy bíró,
a saját szíved előtt, mert nemcsak megismerted, hogy mit kell tenni,
de tetted is! És most, hogy már több vagy, mint tanítványom, még
büszkébb vagyok reád!
Áthá–Rá zavart, álmélkodó szemekkel nézte bölcs, öreg atyai
barátját, akit sohasem hallott még ilyen felindultan beszélni. A lelkes,
elismerő szavaknak inkább csak muzsikáját hallotta, értelmük alig
jutott el tudatának kapujáig. Az öreg írnok is most mintha megbánta
volna, amit mondott, vagy ahogyan mondta, és miután egy kicsit
körülnézett, mint ahogy idegen helyen szokott az ember, csendesen
csak ennyit mondott:
– Miért is állunk mi voltaképpen? Üljünk le!
Mindketten leültek. Hosszú, néma csend állott be. Mintha nem is
egymás mellett ültek volna, úgy elmerült ki–ki a saját gondolataiba.
A csendet nagv sokára az öreg bölcs törte meg:
– Most olyan vagyok, mint a szedett fa: két fiam érte meg a
férfikort. Testem szerint gyermekeim voltak, de szívem szerint soha,
mert nem lakozott bennük a bölcsességnek lelke. Mellettem, de a
szívemtől távol nőttek fel, s most test szerint is távol vannak tőlem.
Katonák lettek, harcolnak és szolgálják az ország rendjét valahol a
hittiták mesgyéjén. Élnek–e? Meghaltak–e? Nem tudom. Már közel
öt esztendeje hírt sem hallottam felőlük. Feleségem rég halott, s most
tőled is el kell válnom ...
A fiú csodálkozó, kérdő pillantást vetett az öreg írnokra, de az
úgy tett, mintha észre sem venné, s csak folytatta, amit elkezdett:
– Két barátom él még a földön ... s remélem még sokáig fognak
élni, mert fiatalabbak, mint én, s legutóbbi levelükből úgy értesültem,
hogy jó egészségnek örvendenek mindketten. Ezért, fiam, ha sorsod
Khnuumuba vetne, keresd fel Máshuut mestert, az orvost, s ha
tovább, Onba kerülnél, beszélj Sárdunázár pappal, a csillagos ég
törvényeinek kutatójával ... Megtalálod a Napisten templomában ...
de azért bátran megnyithatod előtte szívedet, mert nem afféle csaló,
ámító, szentkönyvekből betűt rágó, vagy átkot üvöltő lélekkufár,
mint akik itt Ámon istent szolgálják ... Tanulj tőlük, fiam, mert van
mit... s mondd meg nekik, hogy a szívem törvénye szerint éltem és
aszerint is fogok meghalni...
A dolgok rendjének öreg kutatója most felállt, s hosszan a fiú
arcába nézett.
– Ne felejtsd soha, édes fiam, hogy a világ hatalmasainak a
szemében, amit tegnap cselekedtél, főbenjáró bűntett. Ezért gondosan
hallgass, s vigyázz, hogy még álmodban se nyíljon fecsegőre a szád...
Azt pedig, hogy mi itt ketten a mai napon találkoztunk, még ha
kínpadra feszítenének is, elhallgasd ... Most pedig áldásom reád, édes
fiam, mi soha többé nem találkozhatunk!
Áthá–Rá hagyta, hogy az öreg ember száraz, csontos karjaival
átölelje a nyakát és ajkát a homlokára illessze. Még sohasem
búcsúztak el így egymástól. Áthá–Rának, bár furcsállotta az
aggastyán magatartását, nagyon fájt, hogy bölcs öreg mestere örökre
meg akar válni tőle. Az agg bölcs pedig megindult a kert hátsó része
felé ... Két. lépésről még magyarázólag visszaszólott:
– A hátsó kiskapun távozom, nehogy meglásson valaki! ... Ez
most nem volna okos dolog...
 Shanuph tekintetes úr, a dolgok rendjének kutatója ezután még
egyszer hosszasan végignézett egykori tanítványán, azután
megfordult és megindult a hátsó kijárat irányába ...
Áthá–Rá pedig a mellén karbafont kezekkel úgy nézett utána,
mint egy szobor. Mozdulatlan testében azonban vágtattak, cikáztak a
keserű gondolatok, s mikor az öreg mester alakja eltűnt az ösvény
fordulójában, a fiú még egy megvető pillantást küldött utána:
– Vén, gyáva szajkó! Hogy félti a szíve nyugodalmát... Most
bezzeg úgy fut tőlem, mintha bélpoklos volnék!
És Áthá–Rá elhatározta, hogy az apjának még ma, még az esti
lakoma előtt elmond mindent. Legyen, aminek lennie kell!
 XXXI. FEJEZET,
amelyben kiderül, hogy Áthon isten erősebb egy arany szkarabeusz
bogárnál, de azért mégsem mindegy, hogy ki lesz a
győztes az istenek háborújában: Áthon–e, vagy Ámon.
A lakoma már lassacskán a végéhez ért. A kivágott nyelvű
étekfogó rabszolgák személytelen nesztelenségükben, mint valami
kétlábon járó óriásmacskák, úgy settenkedtek az asztalok körül, hogy
elszedjék a tálakat és körülhordják az illatosított kézmosó vizet. Az
asztalokra nehéz arany– és ezüstkupák kerültek, s a falak mellé körbe
állított óriás korsókból hatalmas izomzatú szolgák öntötték az
aranyszínű vagy vérpiros bort.
Rejtekeikben hangolni kezdtek a zenészek is, és mikor a
vérpezsdítő, forró tánczene megkezdődött, a két gyönyörű,
virágokkal telepingált, lótuszvirágfejű oszlop közül karcsú táncosnők
libegtek az asztalok közé. Meztelen testüket csak egy selyemfényű,
áttetsző lepel borította. Valamennyi kékcsillogású, csak egy, a
legszebb volt talpig piros bíborban, éjfekete hajában egy csodálatos
vörös liliommal.
A dalnak, bornak ebben a most kezdődő mámorában ki vette
volna észre, hogy Salumith úr, a fáraó barátja, csendben lelépett
heverőjéről, s félrebillentve az oldalbejáró függönyét, köszönés
nélkül távozott. Kisvártatva egyenként még mások is így tettek a
társaság legtekintélyesebb tagjai közül.
Áthá–Rá csak akkor vette észre a főemberek kiszivárgását, mikor
az a halványképű, finomarcú, magas homlokú fiatalember is felállott,
aki eddig az apja, Toth–Hor és a szépséges Nefer–Iti között hevert a
legszebb bíbortakaróval leterített kereveten. Amint a fiatalember
felemelkedett, Toth–Hor is lelépett a kerevetéről s mintegy az utat
mutatva, megindult a kijárat felé. A halványarcú ifjú pedig, mintha
csak véletlenül tenné, követte a házigazdát.
A kijárat felé menet Toth–Hor egv pillanatra megállott Hed–
Nakhté tekintetes úr kerevete mellett és súgott valamit a fülébe, mire
az megértőleg bólintott.
A városi főszámvevő, szokásától eltérően, ma este jócskán
elkésett a vendégségből, de ez nem tűnt fel senkinek, mert mindenki
tudta, hogy a rongyosok lázadása ma ugyancsak sok gondot okozott a
kiváló úrnak. Hed–Nakhté tekintetes úr pedig teleszájjal evett, s kettő
helyett ivott, hogy pótolja a hátrányt.
Áthá–Rá, mint a társaság minden tagja, fehér, könnyű
szövetlepelbe öltözött, haját kibodorította, arcát, szemöldökét,
körmeit kifestette, testét illatos vízben megfürösztötte, s villogó
ékszerekkel díszítette még mezítlábas bokáit is. De a sok drága holmi
alatt szegény szíve idegenül, elhagyottan és kifosztottan dobogott.
Sokkal rosszabbat várt, mint ami következett, amikor apjának
elmondta, hogy mi történt tegnap az udfui kikötőben. Mert az őszülő
államférfi arca inkább gondterheltnek, mérlegelőnek látszott, s csak
néha, egy–egy pillanatra mutatott haragot. Mikor megszólalt, a fiú
érezte, hogy nem az apja hangját hallja, hanem a fáraó udvari
emberéét:
– Áthá–Rá, amit tettél, azért megérdemled a lázadó írástudóknak
kijáró fővesztést. De kérdés, megbüntetésedből nem ellenségeink
húznak–e majd hasznot? Mielőtt cselekednénk, ezt mérlegelnünk
kell. Lehet, hogy ez lesz a szerencséd. Gondolom, magadtól is tudod,
hogy a történtekről hallgatnod kell, de ha forró fejjel, kótyagosan
másképpen gondolkoznál, akkor én, az apád parancsolom, hogy
lakatot tégy a szádra! Remélem, a törvények tisztelete még nem
veszett ki egészen a szívedből s így tudod, hogy mit jelent atyád
parancsa.
Áthá–Rá csak fejével biccentett, Toth–Hor pedig a kezével intett,
hogy elmehet. Aztán, mikor a fiú távozni akart, az apa rászólt:
– Megállj egy pillanatra! Este lakoma lesz nálunk. Készülj fel
rája! Lehet, hogy ma éjjel eldől a te sorsod is. De azért ne légy
szórakozott, vagy éppen szomorú. Úr vagy, és aki parancsol, annak
sohasem szabad az arcán meglássák, hogy mi rágja a szívét...
Áthát–Rá most egy pillanatra úgy látta, mintha az apja szemére
valami bánatos aggódó fátyol szállott volna. De a következő
szemvillanásban már újból a régi Toth–Hor, a fáraó első írnoka, a
királyfi nevelője és az ország rendjének egyik legelőkelőbb őre állott
előtte:
– Még valamire ügyelj, Áthá–Rá! Salumith úrtól egy gyönyörű
táncosnőt kaptál ajándékba. Vörös Liliomnak hívják. Már egy hete itt
van az én asszonyosházamban, de neked nem mutattuk meg. Ma
estére szántuk meglepetésnek. Mulass vele kedvedre, mert nekem is,
Salumith úrnak is örömet szerezel vele ...
Vörös Liliom pedig itt forgott, kígyózott a zene buja, forró
ütemére a fiú heverője előtt. A vak is látta, hogy neki táncol, neki
kelleti magát. De Áthá–Rá észre sem vette, mert szemét már hosszú
idő óta a sápadt, finomarcú ifjú elhagyott heverője felé függesztette.
Ott, az üres hely mellett egy elefántcsont heverőn nyugodott a
szépséges Nefer–Iti.
Áthá–Rá hiába nézte olyan kitartóan a leányt, az, mintha
fogadalma kötötte volna, félig lehunyt szempillákkal csak maga elé
bámult. Tekintetét még olyankor sem vetette fel, ha néha az előtte
álló aranykehelyhez nyúlt, hogy ajkát egy–egy korttyal
megnedvesítse.
Áthá–Rá legszívesebben felpattant volna puha heverőjéről, hogy
odarohanjon és elfoglalja a sápadt arcú ifjú üresen hagyott helyét ott,
Nefer–Iti mellett. Ment volna, de nem tehette: Nefer–Iti nem volt
táncosnő, sem rableány, hanem úri kisasszony! Így, aki mellé a
lakoma alkalmával ültették, amellett kellett maradnia a vigalom ideie
alatt is. Ha az a sápadt arcú ifjú nem tér vissza reggelig, Nefer–Iti
mellé akkor sem ülhet senki más.
De a tekintetnek nem parancsol az illemszabály, s Nefer–Iti
mégsem pillantott egyszer sem Áthá–Rá felé. Tekintetével sem
kereste a fiút, mint annyiszor máskor, amikor a társasági szabályok
más módot nem nyújtottak az együttlétre.
A tánc már lassan a végéhez közeledett, amikor Áthá–Rá egy
hirtelen gondolattól vezéreltetve, fehér szövetleple alá nyúlt és
ujjaival kibontotta a nyakában függő amulett–tokot, s kiválasztotta a
sokféle apróság közül azt a pici szkarabeusz bogarat, amit már több
mint egy esztendeje melengetett a szíve felett.
Története van ennek a kicsi arany szkarabeusznak: ez a történet
vagy másfél esztendeje kezdődött... Áthá–Rá akkor már több mint
egy éve a kincstári írnokképző hallgatója volt, de külsején mi sem
változott: színes vagy fehér ágyékkötőjével éppen olyan meztelenül
járt, mint annakelőtte, csak a bal karjára fűzött smaragdszemű
bronzkígyó hirdette, hogy már kikerült a kicsi fiúk iskolájából. De
azért, amikor csak tehette, vígan elhancúrozott Nefer–Itivel apja vagy
Salumith úr kertjének tekervényes ösvényein. Ha összevesztek a
kapóköveken, mert Nefer–Iti amolyan kislányosan, nemegyszer
csalással pótolta, ami ügyességéből hiányzott, Áthá–Rá bizony jól
megcibálta kis játszótársa göndör fürtjeit. Utána, ha a leányka sírva
fakadt, olyan mélységes lenézéssel nézett végig rajta, ahogy csak
kisfiúk tudnak nézni síró lánykákra, akiket ők ríkattak meg.
Egyszer azután egy ilyen megríkatásos, játékos nap után Nefer–
Iti sokáig nem jött el Áthá–Ráékhoz. A fiúnak néha hiányzott ugyan
kis játszópajtása, de sokkal inkább lefoglalták olvasmányai és
barátai, mint hogy sokat törte volna a fejét azon, miért is nem jön,
mint máskor, a kis Nefer–Iti.
Egy forró napsütéses délután, amikor Áthá–Rá jobb híján a
szobájában hűsölt, ismét eljött Nefer–Iti. De nem gyalog jött, mint
máskor, hanem lefüggönyözött hordszéken, amit négy izmos
rabszolga lengetett könnyedén. A leány testét most nem egy kis
könnyű kötény fedte, hanem drága, lenge, selyemfényű kelme, amely
még alig domborodó mellét is eltakarta, hogy annál jobban kiemelje
meztelen vállainak, karcsú nyakának finom vonalait. És a nyakát,
meztelen lábát, karját, vékony ujjacskáit drágaköves aranyékszerek
borították. A haját magasan felfésülte és olyan édes illatot árasztott,
mint egy kifeslett rózsabimbó, és nem Áthá–Rát kereste, hanem
Mena nénét, hogy eltanulja tőle annak a finom kenőcsnek a titkát,
amelytől puha és bársonyos lesz az asszonyok bőre, mint a virág
szirma.
Ez az új, csodálatos Nefer–Iti, aki az volt, mint a régi kis
játszópajtás és mégis egészen más, első pillanatra elbűvölte
szépségével Áthá–Rát. A fiú öt ujjával végigfésülte makrancos
fürtjeit, s tétovázó, zavart hangon szabadkozott:
– Ne vedd rossznéven rendetlen öltözetemet, de nem tudtam,
hogy jönni fogsz.
– Ó, úrfi – hajolt meg hamiskásan Nefer–Iti –, miért venném
rossznéven, hiszen én már így szoktalak meg. Még egyszer sem
vettem észre, hogy miattam valami nagyon megerőltetted volna
magadat.
 A fiú csak nagy bambán hallgatott, s a leány élvezte a szívet
csiklandó, könnyű diadalt. Nefer–Iti pedig, egy fürkésző pillantást
vetve a ház irányába, folytatta a megkezdett játékot.
– Különben is, úrfi, nem hozzád jöttem! Mena nénével van egy
kis dolgom.
– No, akkor nem találtad el – szedte össze magát Áthá–Rá –,
mert dadus nincs itthon... de itt a teraszon megvárhatod.
A leány érezte, hogy több kettőnél és a hangja békítőre lágyult:
– Most nem szeretem itten... inkább sétálnék a kertben, de
egyedül unalmas ...
A fiú nem válaszolt semmit, de mikor a leány a kert felé indult,
szótlanul a nyomába szegődött. A porba rajzolódó pici, formás
lábnyomok pedig egyenesen a rejtett kőpadhoz vezették.
– Ó, be jó itten – ült le hirtelen kitörő örömmel a leány. – Már
úgy vágytam ide, erre a helyre! Most, mióta nagy leány lettem, olyan
borzasztó unalmas az életem. Egész nap öltözködöm, fésülködöm,
zenét, táncot tanulok, s akármit csinálok, abba mindig belekötnek,
elsősorban a néném: „Ezt nem így kell, amazt meg úgy kell
csinálni!” Ó, Áthá–Rá, miért is lettem nagy leány?!
A fiú mit sem tudott válaszolni, csak tágranyílt szemekkel,
elbűvölt lélekkel nézte ezt a még soha nem látott Nefer– Itit. A leány
pedig enyhén elpirult, mikor folytatni kezdte a beszédet:
– Ezután hozzád sem jöhetek olyan könnyen, s nem is szeretnék
hiába jönni, mert hátha nem találnálak itthon ... Te is már hiába
jönnél, mert én már az asszonyosházban lakom ... oda te nem jöhetsz
be, mert te is ... te is nagy fiú vagy ...
– Én mégis látni akarlak, többet, mint eddig – tört ki a
visszafojtott indulat a fiú melléből.
– Pszt te, ne kiálts akkorát, mert a házig hallatszik – csitította
Nefer–Iti a fiút. – Nézd, hoztam neked valamit!
Azzal a leány a keblébe nyúlt és a következő pillanatban kinyitott
tenyerében a fiú szeme előtt fénylett egy pici, finom ötvözetű arany
szkarabeusz bogár.
– Ugye tudod, mit jelent? – suttogta a leány.
Áthá–Rá csak a fejével biccentett: a szkarabeusz az állandóság,
az örök hűség jelképe.
 – Ez a pici aranybogár lesz a mi híradónk – folytatta gyors,
suttogó szavakkal a leány –, ha elküldöd nekem, én visszaküldöm, s
ha egy szál piros virágot is küldök melléje, azt jelenti, hogv még ma
találkozhatunk, ha fehér virágot kapsz, akkor csak másnap jöhetek...
ide, erre a helyre, ahol most vagyunk ... De most már mennem kell –
állott fel a leány, s a kis aranybogarat ügyesen a fiú markába
csúsztatta.
Most olyan közel állottak egvmáshoz, hogv a leány arcán érezte a
fiú forró leheletét. Áthá–Rá szólani akart, érezte, hogy mondani
kellene valamit, de csak állott és hallgatott megbabonázva. Megint
csak a leány szólalt meg:
– A bogárkát... a bogárkát azért küldjed, hogy
visszaküldhessem ... hogy tudjad ... hogy én mindig ... én örökre
hűséges szívvel vagyok tehozzád ...
Még egy pillanatig álltak egymással szemben, aztán a leány
hirtelen megfordult, s könnyű, szökellő léptekkel a ház felé
iramodott.
A kis arany szkarabeusz pedig vagy egy évig vándorolt a két ház
között, de már közel két hónapja mindig árván jött vissza. Nem
hozott magával virágot, sem pirosat, sem fehéret...
Most pedig a szédítő táncforgatag partján heverve, Áthá–Rá
ismét markában szorongatta a kis aranybogarat, s szemével egy
közelben settenkedő étekfogónak intett. Az gyors léptekkel a fiúhoz
sietett és intésére a kerevet mellé kuporodott.
– Ismered Nefer–Iti kisasszonyt? – kérdezte a fiú.
A szolga biccentett.
– Vidd ezt a kis figurát, s add oda neki. Amit ő ad, hozd ide
nekem. Megértetted?
A szolga bólintott, átvette a kis aranybogarat, s gyors, nesztelen
macskajárással elsietett.
A tánc most véget ért. A táncosnők könnyű, lebegő léptekkel a
társaság közé libegtek és lecsücsültek a heverők mellé. Az urak
finom fehér lepleiket a lábukhoz telepedett táncosnők vállaira
borították, hogy védjék kihevült testüket a meghűléstől. Aztán
aranyos kelyhekből kínálták őket üdítő itallal.
 Csak Vörös Liliom maradt a terem közepén. Egy fürgejárású
étekfogó pici, aranyos karú hárfát nyújtott át neki. A leány énekelni
kezdett. Szárnyaló szopránja úgy lebegett az elnémult társaság felett,
mint pacsirtadal a szabad mezőkön.
Mindenki a leányt hallgatta, minden szem reá szegeződött, csak
Áthá–Rá nyugtalan pil'antása követte a szkarabeusz–postás
macskalépteit: most ért oda Nefer–Iti heverőjéhez ... Most
kuporodott a heverő mellé, mintha parancsot várna... Most csúsztatta
a leány kezébe a kicsi szkarabeusz bogarat... Nefer–Iti arca lángvörös
lett, de pilláit nem emelte fel.
Az oszlopokat fehér és vörös virágokból font füzérek díszítették.
Nefer–Iti leszakított egy vörösnarancsszín carthamus virágot, s a
szolga kezébe adta. Az még várt egy pillanatig, de a leány intett,
hogy elmehet. Áthá–Rá szíve nagyot dobbant: Nefer–Iti piros
virágüzenete azt jelentette, hogy nemsokára együtt lesznek a kőpados
rejtekben.
Vörös Liliom most kecses, könnyű léptekkel a fiú heverőjéhez
közeledett, s egy bájos dalba kezdett:
Gerlice búgása messzi hat...
Rejtett fészkünkre süt már a nap.
Kis madarak, ha tudjátok,
Senkinek el ne mondjátok,
Hogy kedvesem még ágyában pihen,
Szívemben boldogság árad el.
Megfogadtuk, egymást nem hagyjuk el,
Sohasem hagyjuk el...
Mire a dal befejeződött, Vörös Liliom Áthá–Rá heverőjéhez ért, s
könnyed, hajlékony mozdulattal lekuporodott a fiú lábához. Áthá–Rá
udvariasan betakarta könnyű leplével a leány kecses hajlatú vállait és
kelyhét a kis táncosnő rubintos ajkához emelte, de szemét a közeledő
szkarabeusz–postásra függesztette. A szolga pedig átnyújtotta a piros
carthamus virágot. Csak azt és semmi mást...
– A bogarat nem hoztad vissza? – kérdezte a fiú meglepődött
arccal.
 A szolga csak a fejét rázta és félreérthetetlen kézmozdulattal
jelezte, hogy Nefer–Iti szándékosan nem küldte vissza a pici arany
szkarabeuszt, hanem a nyakán csüngő kis amulett–tokba rejtette. A
fiú arca elsötétült, de hangja nyugodt volt, amikor megszólalt:
– Elmész Mena nénéhez és a szobámból elhozol még egy leplet.
Mikor pedig a szolga visszatért, a hozott lepellel könnyedén
betakarta Vörös Liliom szoborszép vállait és bort, csemegét készített
eléje az asztalra. Még kedvesen meg is cirógatta a leány kipirult
arcát, aztán magára csavarta fehér leplét, kezébe vette Nefer–Iti piros
virágát és kilépett a hűvös éjszakába.
Egyenesen a kőpadhoz ment. Két könyökét két térdére
támasztotta és a kezében tartott piros virágot nézegette.
– Vajon miért nem küldte vissza Nefer–Iti az aranybogárkát?
Miért küldte annyifajta piros virág közül pontosan ezt? Talán nem
tudja, hogy ez a halottak virága, mert ezzel festik pirosra a
múmiaszalag vörösesszínű vásznát?
A fiú keserűen elkacagta magát:
– Lehet, hogy igaza van! Ha betelik a törvény, s miért ne telne
be, akkor nekem, a lázadó írástudónak éppen a halottak virága illik.
A feje felett lebegő halál, Nefer–Iti szokatlan viselkedése,
érthetetlen üzenete millió és millió gondolatot, érzelmet támasztott a
fiú lelkében, s ezek most úgy vágtattak, cikáztak, keresztül–kasul
nyugtalan szívén, mint a háborgó tenger árja egy dióhéjnyi bárkán.
A gondozott kerti ösvény kavicsa könnyű léptek súlya alatt
roppant. A fiú felkapta fejét, tekintetét a sötétségbe fúrta. Szíve
nagyot dobbant. Nefer–Iti közeledett. A leány édes nárdus illatott
terjesztett maga körül, de magatartásában volt valami távol–tartó,
idegen. Talán azért érezte így Áthá–Rá, mert már régen nem látták
egymást, de az is lehet, hogy tényleg Nefer–Iti változott meg.
– Ne vedd rossznéven, hogy elküldtem érted a kis aranybogarat,
de olyan régen nem láttalak és ... és ... ma este nagyon szép vagy...
olyan voltál abban a zagyva társaságban, mint liliom a tövisek között.
Irigyeltem azt a sápadt arcú fiatal urat, aki ott ülhetett melletted...
Irigyeltem a vágottnyelvű szolgát, aki lekuporodhatott az árnyékodba
...
 – Hadd ezt a beszédet, Áthá–Rá. Nekem ezt nem szabad
hallgatnom. – A leány most nézett először a fiúra. – Inkább engedd,
hogy beszéljek. Rövid az időm és sokat kell mondanom ...
A leány leült, s a fiú melléje. Most nem úgy ültek kényelmesen,
fesztelenül, mint máskor szoktak, hanem mintha mindketten idegen
helyen volnának, s csak most ismerték volna meg egymást.
Nefer–Iti pedig beszélni kezdett. Lassan, halkan, maga elé
meredve ejtette a szavakat, mintha egy rég megtanult leckét
mondana, amelynek most mégsem emlékezik mindenik szavára:
– Én legyőzött nép királyának a leánya vagyok és számomra
öröm és megtiszteltetés, hogy a fáraó kegyelméből és a Salumith úr
jóvoltából itt élhettem köztetek... Itt ismerkedtem meg Áthon
istennel, a legfényesebbel, a legkegyelmesebbel minden istenek
között, aki minden néphez, aki csak a fáraó birodalmához tartozik,
egyformán kegyelmes. Érette elhagytam népem isteneit. Atyám
megdicsért érte és a lelkemre kötötte, hogy mindenben kövessem
Salumith úr tanácsait, aki nemcsak néném ura s atyám népének
barátja, de nekem is apám helyett apám. De Áthon istennek még sok
ellensége van szerte az országban s benn a fáraó udvarában is. S
nekünk minden erőnkkel küzdenünk kell, hogy Áthon isten szeretete
megerősödjék a nép szívében és elsősorban Ámenhotep fiatal urunk
szívében ... kiben már eddig is nagy a hajlandóság iránta ...
– Nem tudom, miért mondod ezeket... én azt hittem ... azt
reméltem, hogy olyan hosszú idő után másképpen fogunk
találkozni... másképpen ...
– Igazad van – nézett a fiúra Nefer–Iti, de szemében nem
csillogott fény –, miért is beszéltem, hiszen te, az írástudó jobban
érted, amit én, az egvügyű leány elmondtam Áthon istenről, s az
ország dolgáról... De te vagy a hibás! Miért nem dobtad a Nagy
Folyóba azt a kis aranybogarat, miért rendeltél vele ide, erre a helyre,
ahova nekem nem lett volna szabad kijönnöm? Miért nem mulattál
inkább kedvedre Salumith úr gyönyörű ajándékával, a szépséges
Vörös Liliommal...?
– Ó, hát Vörös Liliom miatt van az egész zivatar – gondolta
Áthá–Rá és egyszeriben visszatért az önbizalma, hangja nyugodt
volt, amikor megszólalt:
 – Nefer–Iti drágám, ha téged bánt Vörös Liliom közelsége, én
még holnap, még ma éjjel visszaküldöm őt a Salumith úr
asszonyosházába. Tiszteletre méltó gyámod, remélem, majd
megbékél, s nem veszi nagyon rossznéven, hogy nem fogadtam el
valóban fejedelmi ajándékát... Talán már előtte sem titok, hogy nem
hajolok én le holmi piros virágok után a földre, mert szememet már
az égre szegeztem, ahol az én vörös csillagom ragyog ...
– Így nem beszélhetsz, Áthá–Rá! Így nem beszélhetsz soha
többé! – ugrott fel a leány. – Én már elmátkásodtam ... Salumith úr
odaígért... odaígért...
– Annak a sápadt képű fiatal úrnak, ugye? Annak, aki ma este
melletted hevert a lakománál – és Áthá–Rá széles mozdulattal a ház
felé mutatott.
– Igen, annak – ejtette előre a fejét Nefer–Iti.
– Még sohasem láttam azt a sápadt képű úrfit – folytatta hevesen
Áthá–Rá –, de megfigyeltem, mekkora tisztességben részesítette
apám is egész este. Minden bizonnyal valami fő korifeus lehet ott
bent a fáraó udvarában. Talán rokona is a fáraónak, s most a te
karcsú derekaddal, alabástrom karjaiddal akarják a mi bölcs uraink
szorosabbra kötözni Áthon istenhez a magas udvart. – A fiú
elhallgatott s egy pillanatig mély csend szakadt közéjük. Aztán Áthá–
Rá is felállott. Karcsú, magas alakja, mint valami egv tömbből
faragott oszlop, emelkedett a leány felé, aki úgv állott előtte lehajtott
fejjel, mint egy kihunvó csillag. – Nefer–Iti, szép vörös csillagom,
hagyjuk mi az istenek viadalát. Én már odaáldoztam nekik szívem
nyugodalmát, de szívem boldogságát nem adom. Nincs messze a
kikötő, s jó aranyért hajót kaphatnánk ... Fenn északon, ahol a Nagy
Folyó sok ágra szakad, laknak anyám rokonai... Távol ettől az
elátkozott nagy várostól... Békében élnek isteneikkel és nyájaikkal...
Talán egy írástudóra is szükségük lehet. Odáig nem ér el az udvari
hatalmasok karma ...
– Nem, Áthá–Rá, én nem mehetek sehova ... Én itt maradok, mert
ismerem a kötelességemet atyámmal szemben ... mert én igaz híve
vagyok az egy igaz istennek, Áthonnak, a világok urának, és
dicsőség nekem, a méltatlannak, hogy Áthon isten fia, aki egyedül
ismeri őt igazán, rámvetette a pillantását...
 – Hát ki a te mátkád, te leány? – fúrta bele tekintetét a fiú Nefer–
Iti idegenül fénylő arcába. A leány hangja pedig büszkén, távolról
csengett:
– Ámenhotep, fiatal urunk, a két ország és a birodalom eljövendő
ura, az egy isten fia...
A leány még egy utolsó pillantást vetett a fiatalember márvánnyá
merevedett arcára, belenézett két lázasan lobogó szemébe, aztán
gyorsan, szó nélkül megfordult és visszasietett az úton, amelyen jött.
Áthá–Rá most nem hallotta, miként roppan a karcos kavics a könnyű
léptek súlya alatt.
Talán csak két pillanatot, talán eoy egész örökkévalóságot állott
bálvánnyá váltan a fiú, amikor valaki könnyedén megérintette. A
leheletnyi érintésre úgy összerezzent, mint akibe villám vágott.
Értelmesen csillogó szemű, boglyashajú kis suhanc állott előtte, aki
finom, iskolázottan udvarias hangon megszólalt:
– Bocsáss meg, uram, ha váratlan megjelenésemmel háborgatlak,
de eltévedtem a kertben, s most nem tudok tájékozódni ...
– Jó, jó, de mi keresnivalód van itten?
– Nofer–ba–ra tekintetes úrnak hoztam egy levelet és öt karika
aranyat. Ügy gondolom, az üzenet titkos, mert a hátulsó kapun kellett
jönnöm, s megmagyarázták, hogy hol kapom meg a tekintetes urat...
– De ki vagy te, kis legény és ki küldött ide éjnek idején – hajolt
közel a fiúcska arcához Áthá–Rá.
– A nevem Máshuut fia Sapfuth és Shit tanító küldött Nofer–ba–
ra tekintetes úrhoz a levéllel és az aranyakkal...
– Hm, de ismerős neveket mondasz, te kis legény! Vajon hol is
hallottam tiszteletre méltó atyád nevét...?
– Az apám Máshuut, a fáraó csapatainak volt hadiorvosa, de már
tíz éve csak otthon, Khnumu városában gyógyítja a betegeket... Én
pedig, uram, Shit oktató keze alatt tanulok az Ámon–papok
iskolájában.
Áthá–Rának eszébe jutott, amit délelőtt Sanuph bácsi mondott a
khnumui Máshuut orvosról, s most arra volt kíváncsi, vajon a kisfiú
apja az az orvos, akiről a dolgok rendjének öreg kutatója beszélt:
– Mondd csak, fiam, ismered–e Sanuph tekintetes urat?
 – Ó igen, uram, hiszen jó barátja az apámnak – bólintott hevesen
a csillogó szemű legényke.
– Tegnap nem járt nálatok egy írnokképzős, akinek labdával
megdobtátok a hátát és aki azután leckét tartott veletek?
– De igen, uram! Éppen én olvastam el a szent írást a falról. De
folyékonyan ám – válaszolt gyorsan, büszkén a kisfiú.
– Akkor, kedves Sapfuth barátom, mi régi ismerősök vagyunk,
mert a tegnap délelőtt én jártam nálatok! Most pedig, fiam, mondd
meg őszintén, mintha apádnak vallanád, aki tiszteletre méltó és bölcs
ember, mondd meg igazán, rendjénvalónak tartod te azt az öt karika
aranyat, s a levelet, amivel éjnek idején idelopakodtál?
Áthá–Rá a sötétben nem láthatta, hogy a kisfiú arca lángvörössé
vállott, csak remegő hangját hallotta:
– Uram, engem ... Shit oktató küldött... és a nagy papunk, a ker–
heb, aki akkor jött ki őszentségétől, ő is mondta ... és Shit oktató azt
mondta, hogy most jött valaki Toth–Hor nevű udvari írnok házából...
és azt mondta, hogy az a ház a fertelmek háza, de van benne egy igaz
ember, egy... egy Nofer–ba–ra nevű ..., nem szolga, hanem tekintetes
úr... aztán hozzá küldtek ... én féltem uram ... úgy féltem ... éjszaka
nem szoktam kint járni... de el kellett jönnöm! – A fiú nagyot
sóhajtott – olyan jó, hogy veled találkoztam, uram. Tőled nem félek,
mert... mert téged ismerlek.
A kisfiú mindent elmondott. Csönd lett. Csak a távoli házból
hallatszott halkan a muzsika, s a gyermek szipogott néha pityergősen.
Áthá–Rá gondolkozott. Első gondolata az volt, hogy voltaképpen mi
gondja neki azzal, ha Ámon isten hívei agyonverik Áthon isten
követőit, hiszen őt mind a két isten egyaránt üldözi. De aztán Shit
oktatóra gondolt, aki jó barátnak álcázta magát, azért, hogy
kémkedjen és kifirtassa apja házának titkait; megjelent előtte Nofer–
ba–ra képe és eszébe jutott feneketlen romlottsága, s a főpap és a
többi papok, akiket tegnap látott... Az ország rendje igazság nélküli
rend ... de a papok körül, Ámon isten körül, mint a sivatag hiénáinak
tanyáján, minden fertelmesen rothadt... Áthá–Rá szemöldöke ráncba
szaladt, arca megkeményedett, mint a katona arca szokott az ütközet
előtti pillanatban. De a kisfiú a sötétben ezt nem láthatta, csak a fiatal
írnok hangját hallotta, amikor barátságosan megszólalt:
 – Gyere velem, fiam, és ne félj semmit!
Áthá–Rá pedig saját szobájába vezette a kis Sapfuthot. Közelebb
húzta az asztalán örökké égő, illatos olajjal töltött mécsest. Kivette a
kisfiú kezéből az írást és kigöngyölítvén a papirusztekercset, olvasni
kezdte Shit oktató levelét, amit Nofer–ba–ra tekintetes úrnak
címezett.
Az öt karika aranysárgásan, fémesen ott csillogott az asztalon, a
mécses imbolygó fényében ...
 XXXII. FEJEZET,
amelyben nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mit is akart mondani
Salumith úr, mert Áthá–Rá az Ámon–papok fülét a
tanácsterem közepébe löki és az események új irányt
vesznek.
– Fényes arcú uraim, egy megtört szívű apa áll előttetek, akinek
egyetlen fia hallgatott szíve gonosz indulatára, hogysem inkább
figyelmezett volna atyja tanácsára, mesterei bölcs szavára és az
ország törvényeire. Amint ti magatok is láthattátok, az én egyetlen
fiam, szívem minden reménysége, az ország rendje ellen tört, mert
amit tegnap cselekedett ott az udfui kikötőben, azt nem lehet
szépíteni. Mi itt mindnyájan az ország törvénytudó főemberei
vagyunk! Előttünk világos, mint a delelő nap, hogy Áthá–Rá lázadó!
Ismerjük mindnyájan a büntetést, amellyel a lázadó írástudókat
országunk igaz törvényei sújtják. Ha a sors rendeléséből meghalt
volna a fiam, megsiratnám és főembernek kijáró tisztességgel
temetném el megszentelt múmiáját. Ha csonkán, bénán tért volna
vissza valamely harcos szolgálatból, olyan pompával övezném,
amelyben elfelejtené sutaságát. Ha latrok társaságába keveredett
volna, százszorosan kártalanítanám, akiket megrabolt, és orcám
pirulásával vezekelném le az ő szégyenét! Ó, de ő az ország rendje
ellen támadt és az én szívem még a testemből szakadt magzatommal
szemben sem érezhet irgalmat. Mégis, miért nem adtam őt a
poroszlók kezére? Miért hoztam elétek, ó fényesarcú uraim, egy
lázadó dolgát, akinek fejére törvényeink mondanak ítéletet?
Sorsfordító napok előtt állunk s mi azért ültünk össze itt titokban,
rejtve, hogy az ország ügyét munkáljuk és megsemmisítsük Áthon
isten gyűlölt ellenségeit. Nehezíteném–e ezeket az amúgy is nehéz
napokat siránkozással, könyörgéssel egy hitvány lázadó életéért?
Még ha a tulajdon fiam is ő?! De fényesarcú uraim, ennek a hitvány
lázadónak a sorsa az egy igaz isten beláthatatlan rendeléséből most
összekapcsolódik a mi ügyünk jövendőjével és én erről akarnék
beszélni.
Toth–Hor most egy pillanatra megállott beszédében és
végigpillantott a figyelmesen hallgató társaságon. Hirtelen a szívébe
nyilallott, hogy az elkövetkezőkben eldől egyetlen fiának a sorsa. De
amikor folytatni kezdte beszédét, arca, hangja mit sem árult el a
szívét marcangoló aggódásból.
– Nem titok előttetek, fényes arcú uraim, hogy Ámon isten
férgeslelkű papjai máris azt hirdetik mindenütt a városban, hogy mi,
az igaz isten hívei, okoztuk a lázadást. A mi beszédeinket kapkodta
fel a csőcselék és kapott tőle vérszemet. Azt beszélik, hogy a mi
biztatásunkra rombolták le Ámon isten templomának falait s a
jövendő rémképeit festik tekintélyes és tiszteletre méltó emberek
szeme elé, mondván, hogy holnap az ő palotáikra kerülhet a sor.
Rólunk, akik most az én házamban összegyűltünk, mindenki tudja,
ha nyíltan nem is mondják, hogy az egy igaz istennek, Áthonnak
hívei vagyunk. Ha holnapra kiderülne, hogy éppen az én fiam volt
annak a mocskos iratnak a szerkesztője, senki sem moshatná le
fejünkről a vádat, amely már úgyis sok helyen hitelt talált. Erre
gondoljunk, fényesarcú uraim, csak erre és semmi másra most,
amikor a lázadó sorsa felől döntünk!
Toth–Hor befejezte a beszédét. Az urak némán, mozdulatlanul
ültek, mintha a szomszéd teremből beszűrődő muzsikát hallgatnák.
Pedig a halk zene még a tudatuk küszöbéig sem jutott el, mert
valamennyien magukba mélyedten töprengtek a hallottakon.
Mindnyájan régi főemberek voltak s így nem volt kétséges előttük,
hogy Áthá–Rá cselekedete, ha kiderül, Áthon isten táborát nagy
veszélybe sodorja és olyan erőt ad Ámon pajainak kezébe, amellyel
döntő csapást mérhetnek az új isten híveire. Ha csak egy kicsi
bizonyosság is támad afelől, hogy Áthon isten a csőcselékkel, a
szolgákkal és mívesekkel közösködik, bizony elfordul tőle minden
valamirevaló ember és az új isten fő híveinek, ennek az egybegyűlt
társaságnak, Ámenhotep fiatalurat sem kivéve, a napjai meg vannak
számlálva.
Hosszas hallgatás után Salumith úr emelkedett szólásra. Salumith
úrról mindenki tudta, hiszen ő maga írta meg élete történetét, hogy
fiatal korában ő is fellázadt az ország rendje ellen. Igaz, nem a
csőcselékkel együtt, de hát mégiscsak lázadó volt. Messze
Kánaánban húzta meg magát. Az ottani király főembere lett. Annak
lányát vette feleségül, s a másik lányát nevelte és mátkásította most
el magával Ámenhotep fiatal úrral. Nagy tapasztalatú, tekintélyes úr
volt Salumith kegyelmes uram, olyan ember, akinek beszédére
érdemes figyelni, szavait tanácsos megszívlelni. Ezért, amikor
szólásra emelkedett, minden szem reászegeződött.
– Fényes arcú uraim, Áthon isten fénye és szent fiának közelsége
– fordult Ámenhotep heverője felé Salumith kegyelmes úr –,
bizonyosságunk, hogy bölcsen fogunk határozni a megtévelyedett
fiatalember dolgában, amely igazság szerint az ország dolga is ...
De sohasem tudta meg senki, hogy miként gondolta Salumith úr a
bölcs határozatot, mert amikor idáig ért beszédében, a másolókamra
felőli függöny szétcsapódott és Nofer–ba–ra tekintetes úr, mint akit
hátulról alaposan megtaszítottak, egyensúlyát vesztve bukott a
könyvtárszoba közepébe. Mögötte a bejáróban pedig ott állott
sápadtan, lobogó szemekkel Áthá–Rá.
A teremre pillanatnyi megdöbbentő csend zuhant. Aztán
felzúgott a méltatlankodás moraja. De Áthá–Rá az átjáró függönye
elé lépett, és tekintélyt parancsoló mozdulattal magasba lendítette
karját.
A lárma elcsendesült, csak az öreg, asztmás Pthámesz méltóságos
úr szuszogását lehetett hallani. A fiú hangja keményen, bátran
csendült:
– Íme, uraim, az Ámon–papok füle! Ide löktem közétek, hogy
máskor jobban óvakodjatok, ha az ország dolgáról titkon beszéltek,
mert meglehet, hogy amit határoztok, hamarabb eljut Ámon isten
papjainak fülébe, mind a tulajdon híveitekhez ...
– Rágalmazol, nyomorult lázadó – pattant fel a földről Nofer–ba–
ra tekintetes úr. – Most az én tiszta szívem bemocskolásával akarod
szennyes tetted elfelejtetni... így akarod hitvány életedet menteni...
Rágják meg a férgek lázadó szívedet!
– Úgy, úgy, tekintetes uram – vágott vissza gúnyosan a fiú –,
csak átkozódjál, lefetyeljél, amennyit tetszik. Így árultad el magad!
Ha nem hallgatóztál volna, honnan tudnád, hogy lázadónak
bélyegeztek. De mutatok én egyebet is! – Ezzel Áthá–Rá fehér leple
alól előhúzta Shit levelét. – Fényes arcú uraim, engedjétek meg, hogy
ezt az írást itt felolvassam. Te is idefigyelhetsz, mert neked szól
minden sora – fordult a fiú Nofer–ba–rá–hoz. Azzal gyors, gyakorlott
mozdulatokkal szétbontotta a papirost és olvasni kezdett:
,,Én, Shit papjelölt, Ámon istennek, az istenek istenének
iskolájában szorgoskodó, de arra méltatlan oktató, a mai napon, a
mi kegyelmes urunk, a fáraó uralkodásának 29. esztendejében,
Mekhir havának 10. napján, boldogságot és hosszú életet kívánok
neked, nagytudású tekintetes uram, Nofer–ba–ra.
A kegyelem napja kezd reád felsütni, tekintetes uram, mert az
istenek istenének legszentségesebb főpapja kedves gyermekének
nevezett téged, mikor eléje vittem derék szolgálatodat. Azért az egy
papiruszért, amit a leghatalmasabb isten oltárára tettél,
megbocsáttatnak és örök feledésbe merülnek bűneid, amit gonosz
szívű gazdád parancsára annak a szennyéneknek a másolásával
elkövettél. Ne félj, tekintetes uram, mert Ámon istenünk hatalmas és
erősek az ő papjai.
Közeleg a nap, amikor haragja lesújt Toth–Hor írnokra és a
többi gonosz szívű feflorgatóra. Bizony mondom néked, mikor a
haragvó isten bosszúja eljön, nem irgalmaz majd egyetlen bűnösnek
sem, még ha a palota bíbor ágyában látott napvilágot, akkor sem!”
Áthá–Rá most felpillantott az írásból és tekintetét végighordozta
a megdöbbent arcú társaságon. Észrevette, hogy a nagy terem felőli
bejáró mellett most ott áll Hed–Nakhté főszámvevő is. Minden
bizonnyal a levél olvasása közben jöhetett, mert amikor Nofer–ba–ra
tekintetes uramat a szoba közepére penderítette, még nem volt bent.
Áthá–Rá szívét csintalan öröm csiklandozta, amint végignézett az
elképedt gyülekezeten. Egyik–másik nagytekintélyű úr arcára kiült a
félelem. Csak Ámenhotep arcáról nem lehetett semmit leolvasni és
Toth–Hor nézett maga elé olyan nyugalommal, mintha Ptah–
Hotepnek, a bölcsnek írásain elmélkedne. Áthá–Rának jólesett látni
apja nyugalmát, de azé.rt nem minden gúny nélkül szólt a
megrökönyödött társasághoz:
– Egyszóval, fényes arcú uraim, az Ámon–papok titeket, ti
engem kiáltotok lázadónak! Ezek szerint itt közöttünk Nofer–ba–ra
tekintetes úron kívül nincs más becsületes ember!
Ámenhotep fiatalúr arcát a nemvárt közbeszólás bosszús pirosra
festette, de hangja nyugodt, parancsoló maradt:
 – Folytasd az olvasást!
Áthá–Rá pedig szépen csengő hangon ismét olvasni kezdett:
,,Ez az öt karika arany pedig csak csekély kis jutalom eddigi
szolgálatodért. Légy továbbra is szemfüles, mint a macska, s a ház
gonosz szívű ura előtt tartsd rejtve barátságunkat.
Ma reggel messzi vidékről három hajó jött az udfui kikötőbe. A
hajók parancsolója az a Kirkuf nevezetű tengerésztiszt, akit a mi
kegyelmes urunk ennekelőtte három esztendőkkel a Vörös–tengerről
küldött le messzi délre, hogy megkeresse Punt országot, ahol arany
folyik a patakban, drágakő terem a fákon, s a madarak tolla meg a
virág szirma drága bíbor. Ez a hajós most azt beszéli, hogy addig
ment délnek amíg csak a part tartott, aztán megkerülte a szárazföldet
és a másik oldalon addig jött északnak, amíg a Beliár oszlopain
keresztül az Oir–tengerbe nem jutott, s a Nagy Folyón felevezvén,
haza nem érkezett. Most azt állítja, hogy Punt ország nincs, és hozott
törpe embereket és fán élő erdei emberek lenyúzott bőrét és egy
csomó fecsegő hazugságot, amint azt messziről jött emberek szokták.
Most pedig ez a jöttment hajós a maga és az emberei számára
követeli mindazon szép földeket, amelyek Karnaktól lefelé, a két
zátonyszigettől az empfui csatornákig terjednek. Kegyelmes urunk,
Ámenhotep úr voltaképpen neki is ígérte elinduláskor mindazon
birtokokat, ha eljutnak Punt országba. De hát nem jutottak el.
Mikor pedig legkegyelmesebb urunk látta, hogy hónapok és évek
telnek és az elküldött hajók csak nem térnek vissza, úgy parancsolta,
hogy a földeket, a marhákat és az embereket, akik azokon laknak, a
nagy isten, Ámon templomának papjai bírják, amíg csak
legkegyelmesebb urunk másképp nem akarja.
Ha urunk akarata nem másulna meg, én lennék a földek
parancsolója templomunk szent atyja bizalmából és akkor
magammal vinnélek téged is. Ügyesen és óvatosan környékezd meg
tehát uradat, kinek nagy szava van az udvarnál, hogy segítsen
minket. Világosítsd fel szíve gondolatát, mondván neki, hogy Ámon
papjai hallgatni is tudnak ám s nem keresik, ha akarják, hogy Áthon
isten mely hívei közösködtek a lázongó csőcselékkel, és hogy ki volt
az az írnokocska az udfui kikötőben.
Légy ügyes, mert a magad szerencséjét is kovácsolod!”
 A levél véget ért. Áthá–Rá ügyesen összetekerte a papiruszt s az
írást a tanult ember könnyedségével tartotta kezében. A hirtelen
beállott csendben hallani lehetett Hed–Nakhté fehér leplének
suhogását, amint néhány határozott lépéssel majdnem a terem
közepéig jött és a legtekintélyesebb urak felé fordulva beszélni
kezdett:
– Fényes arcú uraim! Engedelmetekkel én szólok elsőnek az írás
meghallgatása után. Jól tudom, hogy nem illendő tőlem, akit először
ért az a nagy kitüntetés, hogy e nagytekintélyű tanácskozáson
hivatalos vagyok. Nem a magam csekélyke személyének hivalgása
késztetett az elölszólásra, de úgy gondolom, hogy mint a város első
számvevője és a poroszlók parancsolója, többet tudok e levélről
beszélni, mint sokan mások. Ezért engedelmet kérek az elölszólásra
és esdeklem, ne vegyétek ezt tőlem felfuvalkodásnak!
Toth–Hor Ámenhotepre tekintett, aki alig észrevehető
biccentéssel adta beleegyezését.
– Beszélj tekintetes főszámvevő uram – bólintott beleegyezően a
vendéglátó gazda.
– Fényes arcú uraim! Ne hagyjátok szíveteket megzavarni ennek
a zagyvaszavú és háborodott értelmű írásnak hazugságaitól. Napnál
fényesebben igazolódott meg, hogy Áthon istennek, az egyetlennek,
semmi közössége nincsen a lázadó csőcselékkel. Ma, miután a
templom tele magtáraiból minden éhezőnek élelmet osztottak, nem
nézvén, hogy ki mennyit dolgozott, a csőcselék megbékélten
otthonába tért. Csak két főkolomposuk, egy Juzsua nevű héber
csavargó és társa, egy Amu nevezetű tokvonsiti óriás háborogtak
még. Ezeket poroszlóimmal elfogattam és Maát isten templomában
elhangzott igaz szó szerint életüket a kőbányákban fejezik be. Így
tehát, fényes arcú uraim, mivel sincsen bizonyítva egyetlen istenünk
igaz követőinek közössége a lázadókkal.
– De én tudom – lépett előre keményen Áthá–Rá –, egyedül csak
én tudom, hogy Amu és Juzsua az egy igaz istent imádják és egyedül
csak benne bizakodva kezdték meg a harcot a míves nép igazságáért.
Testvéreinket hagyjuk elpusztulni, ha őket veszni hagyjuk!
 – Hogy mertél engedelem nélkül beszélni – rivallt Toth–Hor a
fiára. – Nem tanultad meg, hogy akinek „hallgass” a neve, csak akkor
beszélhet, ha erre engedelmet nyert. Lépj vissza a helyedre!
Áthá–Rá arcát lángba borította a nyilvános megalázás, de
engedelmesen visszalépett. Toth–Hor pedig nyugalmasra változott
hangon fordult Hed–Nakhté főszámvevőhöz:
– Engedelmet kérek, uraim, fiam megbotránkoztató magaviselete
miatt, te pedig, tisztelt tekintetes uram, folytasd beszédedet.
Figyelmes fülekkel hallgatjuk.
– A főkolomposok fejére, amint mondám, kimondatott az ítélet –
folytatta jelentését Hed–Nakhté főszámvevő, a városi poroszlók
parancsolója. – Délután pedig önként jelentkezett a lázadók írástudó
cinkosa is. Nem sok idő múlva felette is elhangzott az igaz szó.
Gonosz fejét a hóhér leválasztotta hitvány testéről. De Áthon
istenünk nem ismerte ezt az embert, mert ő sem ismerte az igaz
istent. Azt mesélték róla, hogy soha semmiféle istennek nem
áldozott. Nem csoda tehát, hogy végül is a csőcselék közé keveredett
a vén, gonosz Sanuph úr ...
– Ó jaj nekem! – kapott fejéhez Áthá–Rá és úgy tántorodott a
falnak, mint akit szíven nyilaztak. Mindenki a fiúra nézett, az pedig a
következő pillanatban halálsápadtan, szárazon fénylő szemekkel
lépett a megdöbbent arcú főszámvevő elé:
– Te... te gyilkos! Megöletted az egyedül egy igaz embert, aki
ebben az elátkozott városban élt. Nincs törvény, amely őt bűnösnek
találhatta volna, mert világéletében többet tett annál, mint amit a
törvény parancsol. Magatoknál különbet öltetek meg, mert ti csak
parancsolni tudtok, de ő szeretett! Ti csak néztek, de ő látott. Ti csak
ítélkezni tudtok a törvény betűi szerint, ha kell, testvéreitek,
gyermeketek felett is, de ő életét adta az igazságért és értem, lelke
gyermekéért, szíve parancsolatja szerint. Mert úgy tudjátok meg,
hogy azt a levelet, amitől ezek a jó urak itten, meg Ámon papjai ott, a
templom falai között majd sárgaságot kaptak, én írtam, egyedül én
írtam! Tanúim rá az udfui zsákhordók mindahányan! Jó uraim! Csak
ítélkezzetek felettem is az ország törvényei szerint. ítélkezzetek, mert
mertem élni és küzdeni az igazságért az én szívem törvénye szerint!
Nincs mit keresnem többé köztetek! Elvettétek a lelkem nyugalmát,
elvettétek szívem szerelmét, és elvettétek gondolataim formáló
atyját, vegyétek el az életemet is! Kint, a szabad ég alatt, ahol nem
kell néznem fényes orcátok, ti fényes arcú urak, várom poroszlóidat
te ... te ... te pribékek kapitánya ...
Amíg beszélt a fiú, sápadt képe egyre inkább felhevült, s mikor a
vérig sértő szavak kisustorogtak ajkai közül, már szikrázó szemekkel
nézett a főszámvevő megrettent arcába. Aztán anélkül, hogy egy
pillantásra is méltatta volna a gyülekezetet, kemény, határozott
léptekkel végigment a termen és kilépett a szabadba.
 XXXIII. FEJEZET,
amelyben egyszerű embereket isteneknek kijáró megtiszteltetés ér, és
a fáraó parancsát mindenki követi, csak ő maga nem
teljesítheti szíve vágyát.
Áthá–Rá távozása után mélységes csend szakadt az urak
gyülekezetére. Az arcokra súlyos gond és tűnődés árnyéka borult.
Hed–Nakhté úgy állott a terem közepén, mint akinek elfelejtették
megmondani, hogy helyre mehet, és most nem tudja, menjen, vagy
maradjon–e.
Az urak fejébe sehogyan sem fért bele, hogy miért ugrott velük
szemközt ez a fiatalember, mikor már minden baj olyan szépen
kezdett elrendeződni. Mennyivel könnyebb volna Áthon isten
híveinek, ha visszadörzsölhetnék az Ámon–papok orra alá, amit
Hed–Nakhté jelentett. De így most sokkal nehezebb lett a dolguk. Ha
kitudódik Sanuph úr ártatlan megöletése és Áthá–Rá bűnössége,
milyen könnyű lesz Ámon–papjainak elhitetni a város tekintélyes
lakóival, hogy az öreg írnok kivégzésével Áthon isten hívei saját
sötét cselekményeiket akarták rejtegetni.
És ki tud eligazodni Toth–Hor írnok fián? Egyik percben bátran,
habozás nélkül szolgálja az igaz istent és elismerésre méltó eréllyel
leplezi le a hallgatózó ellenséget, a másik pillanatban orcátlan
hangon, mint egy megháborodott démon, támad híveire, köztük
tulajdon apjára. Áthá–Rát jutalmazni és büntetni, száműzni és
megtartani kéne egyszerre. De hogyan lehessen ezt megtenni?
Az egész gyülekezetben csak Nofer–ba–ra lelkében bujkált
kárörvendő öröm. Olyan titkok birtokába jutott, amelyeknek
elhallgatását vagy kisuttogását egyformán csengő aranyakkal fogják
megfizetni. Szeme diadalmasan, kajánul csillogott, amikor Toth–Hor
gondbamerült arcára pillantott. Ámon isten fényes papjaira gondolt
és szemöldöke alól sunyi pillantást vetett az előkelő gyülekezetre.
Szívét önelégült diadalérzés szállta meg: a helyzet urának érezte
magát.
A hosszú, tanácstalan csendet Ámenhotep fiatalúr dallamosan és
mégis szilárd biztonsággal csengő hangja törte meg:
 – Én, Ámenhotep, a két ország és a birodalom eljövendő ura, az
egy igaz isten fia, aki egyedül ismeri őt valójában, parancsolom: ...
Az urak közül sokan tudták, hogy az a sápadt képű ifjú, ott a
házigazda mellett, az ország fiatal ura, de azt is látták, hogy az
eljövendő fáraó titokban, kilétét takarva keveredett a ma esti
társaságba. Így mindezideig úgy tettek, mintha sejtelmük sem volna
az isteni vendég jelenlétéről. Ezt kívánta az udvari illem és az
alattvalói hűség egyaránt. Most azonban, hogy az ország fiatal ura
maga fedte fel kilétét, mindenki felállott helyéről és miután
földreborultan hódolt az uralkodó előtt, ki–ki igyekezett elfoglalni
körülötte azt a helyet, amely az udvari rendtartás szerint megillette.
Azok az urak, akiknek nem volt bejárása az udvarba, szerény
csoportot képezve, a kijáró melletti falhoz állottak. Ide húzódott
Hed–Nakhté főszámvevő és Nofer–ba–ra is. Miután az urak
társasága elrendeződött, Ámenhotep fiatalúr rövid, határozott hangon
megkezdte a parancsok kiosztását:
– Hed–Nakhté, elmégy és négy legmarkosabb poroszlóddal
megfogatod Áthá–Rát és ideállíttatod elém, a szemközti falhoz. Az
embereidnél legyen erős szíjguzs is fölös számmal, de a fiatalembert
meg ne kötözzétek!
A poroszlók parancsolója gyorsan a földre borult, homlokát a
padlózat kőkockáihoz érintette, aztán gyors léptekkel távozott.
– Toth–Hor, parancsold meg az írnokodnak, hogy asztalt, tollat,
tintát és a legfinomabb papiruszból egy–két tekercset hozzon ide a
terem közepére.
Toth–Hor könnyedén, az udvari ember gyakorlottságával borult a
földre, majd fölemelkedvén, Nofer–ba–rához fordult:
– Cselekedj a parancs szerint!
Nofer–ba–ra a terem közepére tette a kis asztalt és az írószereket.
A fegyveresek pedig már hozták is Áthá–Rát. Hed–Nakhté
visszalépett a helyére, az urak fal melletti csoportjába. Áthá–Rá ott
állott a négy vállas poroszló között égő szemmel, szélborzolta sötét
fürtjeivel, mint valami négy kőoszlop közé tűzött, lobogó fekete
fáklya. Ámenhotep hosszan, elgondolkozva nézte a lázadó
fiatalembert, azután megfeledkezvén az udvari szokásokról,
egyenesen Nofer–ba–rához fordult:
 – Ülj az asztal mellé, és írjad, amit mondok! A másoló majd
felkiáltott örömében. Hiszen az uralkodóház egyik férfitagja,
méghozzá éppen a trónörökös, megszólításra méltatta. Ez azt jelenti,
hogy minden eddig elkövetett vétke bocsánatot nyert. Ó, ettől az
áldott pillanattól kezdve éppen olyan szabad és független úr, mint
bárki ebből a gyülekezetből. Ma még semmije sem volt és már életét
is veszve látta, amikor az a tigriskölyök az urak közé lökte. Holnap
csak hallgatni kell, vagy esetleg beszélni és gurulni fog utána az
arany. Diadalmasan, gúnyos pillantásokat lövellt a fal mellett álló
Áthá–Rára. A fiú Sanuph bácsi sorsára gondolt és a keserűség úgy
összeszorította a torkát, hogy majd megfulladt.
Ámenhotep pedig mondani kezdte a levél szövegét:
,,Én, Nofer–ba–ra másoló írnok, a Toth–Hor kegyelmes uram
könyvesházában, a mai napon, a mi fenséges urunk, a fáraó
uralkodásának 29. esztendejében, Mekhir havának 11. napján,
boldogságot és hosszú életet kívánok neked, nagytudású és tiszteletű
oktató uram, Shit papjelölt.
Leveled értelme szerint buzgólkodtam a nagy isten, Ámon
dicsőségére. Az istenek istenének áldása kísérte utamat. Kenyéradó
gazdám, a kétszínű Toth–Hor kegyelmes úr hallgatott az okos
beszédre és még ma reggel, mindjárt napkeltekor elment a palotába.
Ámenhoten fiatalúrnál szót emelt a Kirkuf hajósnak megígért
földbirtokok ügyében. Ámenhotep fiatalurunk hajlott a szóra, mert ha
az Ámon–papok tudnak hallgatni, akkor a fáraó is meg tud
feledkezni a Kirkuf hajósnak tett ígéretéről. Ezt mondta a mi
fiatalurunk Toth–Hor úrnak, az ő egykori dajkáló mesterének. És
bizony megtartja szavát és most, mikor a mi kegyelmes urunkat, a
fáraót már elérte az aggság nyűge s a test nyavalyáinak átka,
hatalmas a mi fiatal urunk szava mind a két országban és mind az
egész birodalomban.
Tisztelt oktató uram, Shit papjelölt, készülj fel az útra és foglald
el hivatalodat és kormányozd az istenek istenének dicsőségére és a
magad jól megérdemelt javára mindazon földeket, amelyeket
őszentsége neked ígért. Én nem megyek veled, mert szerény
buzgólkodásomért itt Thébában nyerem el megérdemelt jutalmamat.
Így fogadta ezt fiatal urunk, a két ország és a birodalom eljövendő
ura.”
A trónörökös befejezte a levél tollbÁmondását és nyugodt
magabiztossággal pillantott végig az urakon.
A fal melletti urak, akik a magas politikában és udvari
cselszövésekben járatlanok voltak, úgy érezték, hogy a fiatal úr
levelében, amit ugyan Nofer–ba–ra nevében íratott meg, több az
engedékenység, mint amennyi kéne. És mi értelme volt az Ámon–
papokat újabb gazdagsághoz juttatni? De a trón körül csoportosuló
urak olyan közömbös arccal néztek maguk elé, mint akik tudják,
hogy még csak ezután következik a dolgok java. A fiatalúr hangja
pedig nyugodtan, de vésztjóslóan pattant, mint a kilőtt íj húrja:
– Nofer–ba–ra, illik, hogy a levélben fogadott ígéretem szerint
elnyerd jutalmadat. Vesd le a testedet takaró leplet!
A vén másoló nem tudta rejtegetni csodálkozását, elhűlt
ábrázattal ugyan, de habozás nélkül engedelmeskedett.
– Kötözzétek meg ezt az embert – parancsolta keményen
Ámenhotep fiatal úr és a négv keménykötésű poroszló, akik az imént
még Áthá–Rát őrizték, pillanatok alatt hajtották végre a parancsot.
– Most pedig egész testét csavarjátok be szorosan levetett leplébe
– rendelkezett tovább a két ország királyi székének várományosa.
Megtörtént ez is.
– Vessétek a Nagy Folyóba! De követ kössetek a nyakába, hogy
beteljesedjék az írás szava: itt nyerje el méltó jutalmát Thébában, ne
vigye az ár máshová!
A poroszlók pillanat alatt kapták fel és már vitték is a lepelbe
csavart testet. Ámenhotep pedig az urak felé fordult:
– Amit láttatok és hallottatok, arról úgy hallgassatok, mint akinek
nyelvét kivágták! Vegye eszébe mindenki, hogy Ámenhotep, aki
egyedül ismeri Áthon istent és akit ezért fiának: Ikhn–Áthonnak,
neveznek, kit–kit az ő buzgalma és szíve indulata szerint jutalmaz!
Most Ikhn–Áthon szeme okosan, ravaszul csillogott. Jól láthatta,
aki az arcába nézett, és nem volt senki, aki máshová nézett volna.
– A míves nép nyomora pedig onnét van, mert két kézzel nem
lehet annyit keresni, amiből adóra, gyermekre és áldozatra egyaránt
jusson. Az adót pedig mindenkinek pontosan kell adni a jövőben is,
mert abból származik az ország ereje. Az ország ereje nélkül pedig
gyengévé válik a nép. A gyenge népek sorsa: rabság. Gyermek is kell
minden házban, hogy az atyák sírbaszállta után legyen aki helyükbe
lépjen s mívelje szorgalmasan, amit az ősök megkezdtek. De mi
haszna az olyan istennek, aki gazdag áldozatokkal és az éhezők
szájából kihúzott falatokkal hizlalja kövérre henye papjait?! Áthon
isten a világ egyetlen ura, nem kíván áldozatokat, nem parancsolja,
hogy nevét hangosan üvöltözzék fényes, cifrára cicomázott
templomokban és szentélyekben. Aki hisz benne, elég, ha neve
gondolatával fordul feléje, mert ő gazdag áldozatok nélkül is
megsegíti a benne bízókat. Beszéljétek a nép között Áthon isten
igazságát! Beszéljétek, hogy lássák: minél fényesebben pompázik
Ámon isten temploma, annál rongyosabb lesz a nép, amely oltárára
hordja az áldozatot.
Az urak arcára visszatért a bizalom és a bizakodás kifejezése. A
fiatal uralkodó bölcsen beszélt. Immár világosan látták, mit kell
tenniök ügyük sikeréért. A legrégibb vezetőembereknek, akik már
sok mindent tapasztaltak, megfordult ugyan a fejében, hogy hátha a
nép nem elégszik meg ennyivel, s holnap még többet fog követelni,
talán éppen ellenük fordul. Ikhn–Áthon mintha kitalálta volna
aggodalmukat:
– Hed–Nakhté, te város számadója, még holnap hirdesd ki a nép
között, hogy amit ma lázadással, törvénysértéssel kicsikartak, annak
kétszeresét nyerik el majd a jövőben szépszerével. Mert
megparancsolom, hogv a mívesek, zsákhordók és minden rendű
dolgos emberek az eljövendő esztendők Mekhir havának 10–ik
napján húsz napi bérüket kapják munka nélkül, ajándékban. De aki
lázad, vagy vezetőit hamis számvetéssel igaztalanul vádolja,
korbácsoltassék halálra a város nagy terén vagy a kikötőben
m'indenki tanulságára, aki gonosz gondolatot forral szívében. Mekhir
havának 10–ik napja, a telhetetlen isten templomának megrohanása
emlékére, Áthon isten dicsőségére, a tisztaszívű és békés gondolatú
míves nép örömünnepe legyen, mától mindörökre.
Az urak arcára kiült a megelégedés és ragyogott róluk az
alattvalói hűség. Kétségkívül Ámenhotep fiatal úr, akit mától kezdve
már inkább csak Ikhn–Atonnak neveznek, valóban megmutatta, hogy
olyan uralkodó válik majd belőle, aki ésszel és erővel tudja kézben
tartani alattvalóit és közben nem feledkezik meg híveinek javáról
sem.
Ikhn–Aton pedig rendelkezett tovább:
– Ma még sokak szíve reszket a feltámadt nép haragjától. Ezért
nem válna javukra, ha kitudódna Áthá–Rá magaviselkedése, és
gondolom, ami igaz, igaz: Áthon isten sok más híve is ott ajnározott
a lázadók között. Egyszóval nekünk azon kell igyekeznünk, hogy
Ámon papjait elhallgattassuk ... Kirkuf hajós pedig nem jutott el Punt
országba. Maradjanak tehát azok a birtokok még egy darabig az
Ámon–papok kezén, Kirkuf hajós pedig most hajnaltól számított tíz
nap múlva induljon öt nagy hajóval és fegyveres hajósnéppel fel
északnak. Keresse meg az ismeretlen Északi–tengeren az Istrének
nevezett átjárót és folytassa útját, amíg csak el nem jut a tajték, a
borostyánkő és az ón hazájába. Kísérje el őt erre az útra Toth–Hor
fia, Áthá–Rá és menjenek vele a fő– lázítók mind, akiknek emiatt
ítélet mondatott a fejükre. Ha pedig nem később, mint három
esztendő múlva Kirkuf hajós szerencsésen visszatér, kapja meg az
Oir–tenger melletti tartomány kormányzását és legyen az ő első
írnoka Toth–Hor fia, Áthá–Rá és mindketten neveztessenek az én
barátaimnak, és minden hajósnak hivatala legyen az Oir melletti nagy
tartományban és becsületük minden időkben a nép előtt.
Az ország eljövendő ura elmondta akaratát. Még csak néhány
részlet maradt hátra és Ikhn–Aton azokra nézve is oly
határozottsággal intézkedett, mint aki meg van győződve akarata
helyességéről és tudja, hogy parancsát feltétlenül teljesítik.
– Hed–Nakhté, te, aki mostantól kezdve kincsesházam őrzője
vagy, gondoskodjál arról, hogy Kirkuf hajós kapjon vagy három
viseltesebb bárkát, amivel eljuthat Kánaánig. Ott a Libanon hegyen
terem a világ legjobb hajófája. Abból építessé meg azt az öt hajót,
amely elviszi majd Áthon dicsőségét az Ismeretlen Tengerre és az
Istrének nevezett átjárón még tovább, fel északnak. És legyen aranya
és ékköve elég Kirkuf hajósnak, hogy megfizethesse a kánaánita
hajóácsok fáradozását.
Hed–Nakhté a földre borulva csókolta meg Ikhn–Aton kegyesen
feléje nyújtott lábát, de mikor felemelkedett, egyenesen a trón körüli
csoportba állott, mert az új kincstartónak mostantól kezdve már az
udvari emberek között a helye.
– Toth–Hor barátom – fordult azután Ikhn–Aton az első írnok
felé –, lásd vendégül tisztes házadban Kirkuf hajóst és mondasd el
vele mindazt, amit látott és hallott. Áthá–Rá pedig jegyezze le
hűséggel az ő beszédét. Azután írja össze ügyesen utazásának egész
történetét olyanféleképpen, hogy azt kőbe vésethessem; mert bizony
mondom, magasabb oszlopot állítok az ő dicsőségére, mint Ámon
isten szentélye!
Még az Ikhn–Áthon körül álló urak sem tudták palástolni
csodálkozásukat. Ekkora megtiszteltetés, mióta a két ország és
birodalom felett a fáraók uralkodtak, halandót még nem ért. A
dicsőség oszlopait mindezideig a fáraók csak önmaguk
felmagasztalására emeltették és boldog lehetett az, akinek legalább a
nevét rávésték a karcsú obeliszkre.
– Áthá–Rá barátom pedig, aki a nagy tartomány első írnoka
lészen, már e pillanattól kezdve az én írnokom is. Jussa van viselni az
arany irattokot, amelyre az ország legjobb ötvösei véssék rá atyám: a
ragyogó nap képét. Ő világosítsa meg az én írnokom útját és fényével
töltse meg az ő szívét, hogy csak írástudókhoz és bölcsekhez méltó
gondolatok támadjanak benne.
Mikor a trónörökös az arany irattokról kezdett beszélni, Áthá–Rá
felemelte a fejét és a két fiatalember egymás szemébe nézett. Ikhn–
Aton úgy látta, hogy Áthá–Rá pillantása mélyén már nem lobognak
önemésztő, lázadó lángok. Áthá–Rá pedig meglepetten látta, hogy az
ifjú trónörökös nyugodt nézésében bánatos lemondásféle settenkedik.
– Barátom, Áthá–Rá – intette a fiatal úr –, jer közelebb és foglald
el helyedet az én házamnépében és az én udvarom szolgáló tisztjei
között.
Az iménti lázadó most mélyen meghajolt, az uralkodó elé borult,
hogy megcsókolja annak finom, karcsú vonalú lábát. De ez az
éjszaka a csodák éjjele volt! Az udvari emberek olyasmit láttak,
amiről a rég eltávozott fáraókról szóló legendák sem mesélnek. Ikhn–
Aton nem nyújtotta csókra szép, hosszúujjú lábát, hanem
felemelkedett ülőhelyéből, lehajolt és testvéri módon magához ölelte
előtte hódoló alattvalóját.
 Ez még nagyobb, még hallatlanabb kitüntetés volt, mint ami
Kirkuf hajóst érte a dicsőség oszlopának felállításával! A
legfegyelmezettebb udvari ember sem tudta leplezni csodálkozását,
de Ikhn–Aton mintha teljesen megfeledkezett volna környezetéről,
csak Áthá–Rához beszélt:
– Valamikor én is arról álmodtam, hogy szabadon, mint a madár,
gondtalanul, mint a mezők vad virága, és szívem parancsa szerint,
mint igaz férfi, élem majd napjaimat. Távoli partok, soha nem látott
földek, ismeretlen népek felé vonzott szívem vágya. De amint magad
is tudod, a fekete halál most két esztendeje két bátyámat vitte el.
Atyámnak, Áthon istennek figyelmeztető ujját láttam bátyáim
halálában. A világ egyetlen ura engem, a fiát rendelt arra, hogy a föld
egyedüli ura legyek. Alig vagyok valamivel korosabb, mint te, és
máris úgy vagyok, mint aki a örökkévalóságban él; levetkőzvén
magamról mindazt, ami emberi, magamra öltvén isteni Atyám
minden tulajdonságát. Én már nem tudok gyűlölni, de szeretni is
elfelejtettem ... Ma éjjel a Nagy Folyóba lökettem azt a hitvány
embert. Szívem nem viselt haragot irányában, de sajnálatot sem ...
Így kellett történnie ... ha élne, sohasem tudhatnánk, mikor nyílik jó
bérért árulásra szája... Holnap feleségeket hozok az én asszonyos
házamba... de nem a szívem sugallata, hanem az ország rendje szerint
... Két év óta te vagy az első ember, aki felkavarta szívem
nyugodalmát: bátor voltál, férfi voltál, olyan voltál ma este, mint egy
igaz ember ... mint amilyen talán én lettem volna, ha nem születek
istennek ... ha megmaradhattam volna embernek ...
Áthá–Rá az ország fiatal urára emelte tekintetét és meglepetten
látta, hogy a nyugodt, parancsoló szempár most nedves fényben
csillog. A fiatal írnok szeme előtt ködképpé homályosult minden,
csak Ikhn–Áthon szemét, csendesen mozgó száját látta, halkan szóló
szavát hallotta:
– Légy a két látó szeme az én távolba vágyó lelkemnek és úgy írd
le, amit láttál: a tengert, a földeket, a népeket, hogy olvasván,
behunyt szemmel úgy lássam ezt a csodálatos, sokszínű világot,
amint neked megadatott látni... Ha bajba jutsz, érted nyúlok erős
karjaimmal és kiterjesztem hatalmamat a törzsre, amely téged és az
én hajósnépemet bántotta... De ha lesz egy darabkája a földnek, ahol
boldogabb emberek élnek, mint ebben az országban, ott maradhattok
békében. Az én hadaim sohasem fogják megdúlni annak a földnek
határát... Akkor azonban ne felejtsd el, hogy sóváran várom a te
jelentésedet, és küldjed el az arany irattokot hozzám. Smaragddal és
jáspissal, arannyal és ezüsttel töltetem meg azt a tokot, külön a te
számodra és külön annak a számára, aki azt nekem elhozza ...
– Ó uram, száradjon el a jobb kezem, tapadjon ínyemhez a
nyelvem, férgek rágják meg elhullott testemet, ha rólad én
megfeledkezem – csúszott ki, szinte öntudatlanul, de szíve mélyéből
fakadtan a nagy átok a fiú száján. – Jussak bár Punt ország mesés
gazdagságába vagy a Sárkánysziget boldogságába, amíg lélegzem,
soha el nem felejtem, hogy a te két látó szemedként járom a kerek
világot!
Ikhn–Áthon egy szemvillanásig még úgy mélyesztette pillantását
a fiú felhevült arcába, mintha a szíve fenekére akarna látni, azután
keményen felkapta a fejét és a következő pillanatban, mintha varázs
alól szabadult volna, úgy osztogatta ismét uralkodói parancsait:
– Most egyenként, amint jöttünk, visszamegyünk a vigalomba.
Ott többé senki sem beszél majd közületek a mai éjszakáról. Áthá–
Rá a Nofer–ba–ra levelét holnap, napszállta előtt elküldi Shit
oktatónak. Az öt karika arany legyen a levél vivőjévé. Ha
visszatérünk a vigalomba, engem ismét nem fogtok ismerni, úgy,
mint eddig.
Szavai befejeztével Ikhn–Áthon felállt és Toth–Hortól követve,
ahogy éjfél előtt elhagyta a vigalmat, úgy tért vissza oda. És az urak
egyenként, kettőnként követték. A könyvtárterem lassan kiürült, de
Áthá–Rá észre sem vette, csak ült a nagy virágos kerevet szélén,
messzire szállott lélekkel.
Utolsókat sercentek a bronzkarikákkal falra tűzött fáklyák,
amikor a kijárat felőli függöny könnyedén meglibbent, s Vörös
Liliom, mint az éjszaka lenge szellője, a terembe surrant. Áthá–Rá
csak akkor vette észre a kis táncosnőt, mikor az már mellé
kuporodott a kerevetre.
– A hálókamrádban kerestelek, uram, de az ágyadban egy kisfiú
alszik, valami tanulógyerek... Az egész házat összekerestem érted ...
Áthá–Rá a leányra nézett:
 – Szép Vörös Liliom, megtudnád–e mondani, merre van a
szülőfölded?
– Hogyne uram – bólintott a leány élénken –, hiszen alig négy
esztendeje csak, hogy elkerültem otthonról... Hirtelen hajósok
szállottak a partra, ahol néhány barátnőmmel éppen fürödtem.
Elkapkodtak bennünket, s mire bátyáink megtudták, hogy mi történt
velünk, nem volt kin megbosszulni a galádságot, mert a könnyű
bárkák már messze kint jártak a tengeren. Velünk, leányokkal,
nagyon jól bántak a hajósok. Később az a kánaánita kalmár is, aki
egy nagy városban megvásárolt tőlük. Abból a nagy városból hajóval
Onba kerültem. Ott vásárolt meg Salumith úr... Akkor nagyon
szomorú voltam, mert Salumith úr már koros és én azt hittem, hogy a
maga számára vásárolt meg engem. Vagy másfél évig éltem az ő
asszonyos házában, tanultam táncolni, énekelni és ami kell ahhoz,
hogy szép legyek ... De Salumith úr felém sem nézett, csak akkor,
amikor tudtomra adta, hogy neked ajándékozott, uram. És én boldog
vagyok, hogy a tied lehetek, mert erős vagy, szép vagy és fiatal
vagy ...
A fiúnak jólestek a duruzsoló szavak, de mézüket nem engedte
szívébe csepegni, csak értelmüket kutatta. Hiába gömbölyödött a
leány, mint egy kis cica, a virágos kerevetre. A fiú nem melegedett
fel közelségétől, csak nagy, igazlátó szemét mélyesztette a leány
parázsló tekintetébe.
– Mondd, Vörös Liliom, arra tifelétek ugye másmilyenek a
igények, mint minálunk?
– Ó igen, uram, egészen mások – felelt a leány élénken a boldog
visszaemlékezés hangján. – Világosabb a bőrük és keskeny, finom
metszésű az orruk és bátrak, mint a csikasz ... és gyorsak, mint a
sólyom madár ... és ... és, ne vedd rossznéven uram, nem hajolnak
meg soha senki előtt. Még a baziliszkosz előtt is egyenes derékkal
állanak. Arcukat csak a felkelő nap színe festi barnapirosra, mert
festéket sohasem kennek a képükre. Testüket nem illatosítja ámbra és
drága kenőcs, csak a szökellő hegyipatak illata, amelybe naponta
lemossák testükről a szennyet... és aki a legnagyobbat dobja a
doronggal vagy a nehezékkel, aki a leggyorsabban fut a várostól a
tengerpartig s vissza, babérkoszorút kap a homlokára és első hely
illeti meg a lakomákon ... és boldog lesz az a leány, akire ráveti a
pillantását.
Vörös Liliom egy pillanatra elhallgatott. Áthá–Rá, mintha csak
kis húga lett volna, hátrasimította a szép táncosnő rakoncátlan
fürtjeit.
– Hogy hívják azt a várost, ahol a te csodálatos néped él, szép
Vörös Liliom?
– Ó uram, mi haszna, ha megmondom a nevét? Úgysem tudnád,
hol van ... Mert az én hazám messze, az Északi–tenger bejáratánál, a
Helleszpontosznak nevezett átjáró előtt fekszik, és Ilionnak hívják a
várost, amelyben népem ura, a baziliszkosz él. És a várost magas és
erős fal veszi körül és aki a déli bástyák tetejéről lenéz, megláthatja
arcát a Szkamandrosz folyó vizében. A Helleszpontosz nevű átjárón
keresztül pedig nem mehet egy bárka sem Ilion baziliszkoszának
akarata nélkül. Pedig csak ez az egy átjárója van az Északi–tengernek
...
A leány most hirtelen összerezzent, mert az egyik fáklya csonkig
égett és kihullott bronz tartógyűrűjéből. A szoba pedig ennyivel is
sötétebb lett. Áthá–Rá felállott. Nagyot nyújtózkodott, hogy ropogott
minden csontja, és úgy nézett le álló helyéből a kereveten kuporgó
leányra, mint egy ilioni győztes atléta, legalábbis Vörös Liliom
ilyennek látta.
– Hallod–e, kicsi lány, lehet, hogy az a te furcsa nevű, szép
erkölcsű hazád valahol a világ végén van, de én még azon is túl
megyek. Abban az ismeretlen tengerben pedig én is a Helleszpontosz
nevű átjárón kell keresztül hajózzam. Ha jössz, tíz nap múlva
indulunk és hazaviszlek Ilionba. Ugye, így hívják azt a híres várost?
Vörös Liliom úgy nézett a fiúra, mint ahogy nem egészen épeszű
emberekre szoktak nézni. De Áthá–Rá nem vette észre. Felnézett a
magasba és a nyitott tetőn át látta, hogy a csillagok halványodnak.
A szomszéd teremben sem szólt már muzsika.
Lassan hajnalodott.
A fiú derűs, határozott pillantása csak egy pillanatra találkozott a
lány tétova, csodálkozó nézésével.
 – Eridj, Vörös Liliom, feküdj le és álmodj szépeket. Ne feledd:
tíz nap múlva indulunk! Te valahova a világ végére, de én még azon
is túlra! No, jóéjszakát, szép Vörös Liliom!
 IV. KÖNYV
A sárkánykígyó torkában
 XXXIV. FEJEZET,
amelyből kiderül, hogy miként jutottak Ikhn–Áthon hajósai a hittiták
mesgyéjén túlra, de hiába szép a világ, ha az emberek
boldogságát és egyszerű örömét sötét szemek pillantása
kíséri.
A csillámló homokkő–hegyoldal valósággal izzott a déli
napsütésben. A majdnem tökéletesen félkör alakú hegy, mint tetőtlen
búboskemence ölelte át izzó falaival a kékvízű öblöt. Valahonnan a
távolabbi dombvidékről kis patak indult el, hogy itt, ennek az izzó
katlannak a közepén ömöljék a tengerbe. Végig a patak partján
zöldfüves, fás, bokros sáv húzódott végig. Egyébként kopár,
jellegzetes kisázsiai partvidék kietlenkedett, amíg csak a szem
ellátott.
Ezt a kis öblöt szemelte ki Kirkuf hajós, a fáraó öt hajójának
parancsolója, hogy megpihentesse népét. Pedig a víg hajósok egy
cseppet sem látszottak fáradtnak, és jó erőben voltak az evezőt vonó
rabok is.
A szép, új hajók is csak alig három hete, hogy kifutottak a tyri
kikötőből. Igazi libanoni cédrusfából rótták össze őket Kánaán
legjobb hajóácsai. Csengő arannyal, villogó drágakövekkel fizetett
értük Kirkuf hajós. De nem is igen csavargott az Oir–tengeren szebb
öt hajó, mint ezek.
Valamennyit gyors tengerjárónak építették, magas árboccal és
hosszú, könnyű evezőkkel. A hajók orrában és a farán tetővel védett
kis kamra állott az értékesebb áruk és a nagyobb védelmet kívánó
élelmiszerek részére. A hajósnépet azonban mi sem védte az időjárás
viszontagságai ellen, mert az akkori hajóknak nem építettek
fedélzetet. Nyitott tetejük volt, mint manapság a csónakoknak.
Ha esett az eső, a hajósnép ázott, ha fújt a hideg szél, fázott, és ha
a hullámok átcsaptak az oldalvédeken, térdig lucsokban, vederrel
kellett meríteni a be–beömlő vizet. Ilyen alkalmatosságok birtokában
a tengerésznek mindig számolnia kellett az időjárással is, mert a
hajósnép és az evezős rabok elgyengülése végveszélybe dönthette a
legszebb vállalkozást is.
 Kirkuf hajós kalandos élete során már sok tengeri vállalkozást
vezetett és így, mielőtt elvitorlázott volna valamerre, mindig
óvatosan megtudakolta az előtte fekvő földek időjárását. Északról
jövő hajósoktól hallotta, hogy fenn, az ismeretlen Északi–tengeren
három–négy hónapig dermesztő hideg jár. Ilyenkor fehér, jeges pillék
hullanak az égből és vastag takaróval vonják be a földet; ember és
állat sokat szenved a hidegtől, az éhségtől. Azt is megtudta Kirkuf
hajós, hogy a fagyos hónapokat melegebbek váltják fel, de mielött az
igazi jó idő megjönne, vagy két–három hónapig heves szelek fújnak,
és a hideg idő vissza–visszatér.
Értesülései alapján úgy számolta, hogv most fenn északon a
meleg időszak körülbelül vége felé járhat s majd csak vagy öt hónap
múlva tér ismét vissza. Ezt az öt hónapot pihenéssel, csip–csup
partmenti kereskedéssel és az új hajók tulajdonságainak
kiismerésével akarta eltölteni a fáraó öt szép hajójának parancsolója.
Az öt hajó pedig ott ringott a kék öblöcske ölén, nagyság szerint
szorosan egymás mellé lehorgonyozva. Elöl a legnagyobb, a
parancsnoki hajó, orrára cifra hierogliffel a nevét, is rápingálták:
,,Merkh–ti”, azaz „Észak”, mellette a „Szeb–Tá”, vagyis „Ország
Csillaga”, közepén állott a ,,Kha–ru–Men–nofer”, a „Memphis
fénye”, rajta túl a legerősebb bordázatú: a ,,Neb–Hek” az
„örökkévalóság ura” és legvégül a pici, gyorsjáratú felderítő bárka:
az „Ib”, azaz „Borjú”.
A hajók csupasz árbocokkal ringtak a kék öböl ölén, mert nehéz
marhabőr vitorláikat a tengerészek partra cipelték és vaskos
husángokkal kitámasztva a keményre száradt irhákat, sátrakat
rögtönöztek belőlük. Kirkuf hajósnak, a vállalkozás parancsnokoló
fejének és írnokának, Áthá–Rának, ,,a nagyúr két látó szemének”,
külön sátor dukált minden ilyen táborozáson. A többiek tetszés
szerint vagy a közös sátrak árnyékába, vagy a bokrok alá szállásolták
el magukat.
Az evezősök azonban a hajókon maradtak, mert a lábuknál fogva
a padlóhoz bilincselték őket. A bilincseknek nem volt kulcsa, úgy
kovácsolták össze azokat, hogy csak akkor vegyék le hordozóik
lábáról, amikor maid holttestüket a tengerbe haiítják. Most, a pihenő
alatt, Kirkuf parancsából állandóan friss vizet meg élelmet kaptak
bőven és elhasznált bőrökből árnyéktartókat szögeztek a fejük felé. A
tapasztalt hajós jól tudta, hogy miért kíméli az evezősök erejét.
Áthá–Rá még finomra lakkozott asztalkáját is levitette sátrába.
Apja ajándéka volt ez a pompás kis asztal, amely könnyű és szilárd
lévén, elsőrendű úti alkalmatosságnak bizonyult.
A fiú a kis asztal felé hajolt és rótta a hosszú, egyenletes sorokat.
Első jelentését írta, amelyet valami délre tartó kánaánita vagy talán
egyiptomi hajóval akart elküldeni Thébába, Ikhn–Áthonnak.
Nem kellett félnie, hogy az alkalmi posta későre vagy esetleg
sohanapjára viszi el levelét! A nagy uralkodók gazdagon jutalmazták
a fontos üzenetek átadóit s így az ilyenfajta írások mint fontos áruk
hajóztak kikötőről kikötőre, egyik hajóskalmár kezéből a másikéba.
A feladó úgy biztosította magát, hogy nem ingyen adta át a levelet,
hanem cserébe, áruért, aranyért. A postás szerepére vállalkozó hajós
pedig jó nyereség reményében vette azt meg. Így az akkori postázás
egy amolyan különleges nyereményügylet féle volt. Áthá–Rá
remélte, hogy könnyen és jó árért kap majd kézbesítőt, mert a címzett
személye és a feladó csillogó–villogó aranytokja nagy reményekkel
kecsegtetett bárkit, aki szerette az ilyenszerű könnyű hasznot.
Áthá–Rá tehát a könnyű feladás és gyors kézbesítés reményében
írta első jelentését.
„Én, Toth–Hor első udvari írnok fia Áthá–Rá, aki a két ország és
a birodalom fiatal urának két látó szemeként járom a világot, innen a
hittiták mezsgyéjén túlról, a mi kegyelmes urunk, a fáraó
uralkodásának 29. esztendejében, Pájni havának 19. napján
boldogságot és hosszú életet kívánok neked kegyelmes fiatal urunk,
Ámenhotep úr.
Amint elküldtél bennünket a három ócska evezős hajóval, mi el is
indulánk a te parancsod szerint. Hajóinkon kevés hely maradt a
mozgásra, mert annyi tengerészt vittünk magunkkal, hogy majd
elegendő számmal legyenek, ha Kánaánban megcsinálhatjuk az öt új
hajót, úgy, amint azt te rendelted, kegyelmes fiatal uram. Magunkkal
vittük Hannut írnokot is, akit Khnumu kerületébe küldtek, hogy a régi
adószedő helyét elfoglalja, mert azt a parasztok agyonütöttek
fegyveres poroszlóival egyetemben. Ezért Hannut adószedő húsznál
több fegyverest vitt magával. Még szerencse, hogy Khnumu nincs
messze Thébától, a világ közepétől, s így ez a sok ember csak rövid
ideig terhelte hajóinkat.
Kegyelmes fiatal urunk! Minden hajónak, ha véletlenül, vagy a
viharzó tenger sodrása miatt elveszti a partot, kell hogy legyen egy
vezérlő csillaga. Az én szegény lelkem is egy ilyen partját vesztett
hajóvá válott, midőn a Te akaratodból útrakelésem elhatároztatott.
Uram, orcám pirulásával írom le a valót: bizony sok
szemétnépség gyűlt össze a te szép öt hajódon, amelyeket drága
aranyon vásároltattál a cédrust termő Kánaánban. Vannak közöttük
martalócok, akik a hatalom sújtó keze elől futottak, és züllött,
könnyelmű ifjak, akik szüleiktől örökölt vagyonkájukat elherdálták s
most életük veszélyeztetésével akarnak annyit összeharácsolni, hogy
könnyelmű életüket tovább folytathassák. Ezeknek az embereknek az
arany sárga fénye a vezérlő csillaguk. Ezért néhányan közülük a
városban, ahol kikötöttünk, elszökdöstek tőlünk olyan hajókra,
amelyeken hamarább remélték a meggazdagodásukat. Bár
valamennyien így tettek volna!
Mások, akiknek a lázadás miatt ítéletet mondtak a fejükre, most
hálásak a kegyelemért, amelyben részesültek. Ezeknek, uram, te vagy
a vezérlő csillaga. Ök hűek lesznek Áthon istenhez és hozzád uram,
az ő fiához, mindhalálig. Különösen a te két szolgád, uram, egy Amu
és egy Juzsua nevű tündököl magaviseletével. Ezek az emberek úgy
hiszik, hogy te, uram, kiterjeszted majd hatalmadat mind az összes
népekre és akkor Áthon isten fénye alatt az emberek megbékélten,
közös és egyforma boldogságban fognak élni. A jövő képe rejtve van
szemeink elől és én hagyom őket szó nélkül boldognak lenni együgyű
hitükkel.
Es vannak még, uram, szép számmal igazi hajósok is. Ezeknek,
uram, nem sikerült még kitudnom életük vezérlő csillagát. Csak azt
látom, hogy nyugtalan szívű, rettenthetetlen, bátor emberek és olyan
öröm tölti el őket, ha egy–egy szép hajót látnak, mint egykoron
engem, ha egy–egy gyönyörűséges írás került a kezembe. Ezeknek a
rettenthetetlen szívű embereknek hűségében megbízhatsz, uram, mert
olyan öt hajót adtál nekik, amilyenhez fogható nincs több az Oir–
tengeren. A cél pedig, amelyet eléjük tűztél, jobban lelkesíti szívüket,
mint a jutalom, amelyei ígértél volt. Ezek az emberek ismerik a te
hajóid parancsolóját: Kirkuf hajóst és Kirkuf hajós is ismeri őket.
Itt vagyok én is, uram. Nézd meg az én árva szívemet! Partot
vesztett hajóként bolyongnék a partnélküli tengeren, cél nélkül
lebegő bárka volnék ismeretlen vizeken, ha nem volna az én
életemnek is egy vezérlő, fényes csillaga. Az én életem vezérlő
csillaga az, hogy a világ eljövendő urának két látó szemeként járom
az ismeretlen földeket. Ahova én teszem a lábom, ott a te szemed nézi
az eget és földet és mindazt, ami rajtuk él. Kegyelmes uram, nem a
szem dolga bírálni, a szívnek kell gondolkoznia azon, amit a szem
látott. De hogy igaz gondolatok támadhassanak szívedben, én úgy
írok meg mindent, uram, hogy te uram azt érezd, mintha magad
láttad volna, ami az én szemembe ötlött. Mint szemed tükrét, úgy
olvassad minden betűmet!
Amikor kikötöttünk volna Khnumu városában, a legkisebb
hajónkat egy fiatal és járatlan hajós ügyetlensége miatt úgy
megrongáltuk, hogy vagy hat napot kellett vesztegelnünk a romlás
megjavításával. Én, uram, hogy Neked megírhassam, Hannut
adószedőhöz csatlakoztam. Látni akartam, miként gyűjtenek adót az
ország sáfárai.
Ó uram, sohase feledkezzél meg azok sorsáról, akik a földet
munkálják és akikhez az ország adószedői kijárnak, hogy a törvény
szerinti tizedrészt összegyűjtsék! Bizony, uram, ezeknél
nyomorultabbak nemigen lélegzenek a fáraó országaiban: amit
földjük teremne, annak felét a férgek eszik meg, másik felét a
vízilovak falják fel. Földjeiket a patkányok csordái lepik el és a
sáskák, vadállatok és madarak seregei pusztítják. Ha a paraszt csak
egy pillanatra is megszünteti velük szemben a harcot, ezek a tolvajok
úgy megdézsmálják, hogy még vetőmagja sem marad. De ez még
nem elég szegény fejének, mert munkaközben szerszámai is kopnak.
Még a szíjat is, amellyel kapája vasát a nyeléhez rögzíti, ha elvásik,
drágán kell pótolnia, és ha ökre a súlyos igában elpusztul, kész a
szerencsétlenség.
Ilyen volt a való helyzet Khnumu környékén is, mikor Hannut
írnok és marcona kísérői partra szállottak, hogy a dézsmát
begyűjtsék. öreg husángokkal felfegyverkezve a kikötő gabonagyűjtő
poroszlói is csatlakoztak hozzájuk és együttesen megindultak a
pálmafás partokon az eldugott kis falvak felé.
Ez a durva banda, amint egy–egy falucska vályogkunyhói közé
ért, elkezdett kiáltozni: ,,Gyertek ide! Gyertek elő!” Mikor azután a
nyomorúságos kunyhókban nem kaptak semmi begyűjtenivalót, a
szerencsétlen parasztokat kihajtották a földekre, egymáshoz kötözték
őket, hátukat, fejüket szörnyen összeverték és beállították
valamennyit az öntözőcsatornába, hogy ássák, mélyítsék és tisztítsák
azokat. Az elvetemült adószedők így bántak a parasztok asszonyaival
és gyermekeivel is. Akinek volt valamije, az a hátára kapta, hogy
elfusson vele, vagy jóelőre eldugdosta vagyonkáját és inkább
elszenvedte a bántalmazásokat családjával együtt, hogysem adóba
adta volna, amije volt.
És ne feledkezz meg róla, uram, hogy a súlyos adók mellett a
parasztnak alig van ideje, hogy saját földjét munkálja, mert
állandóan robotra hajtják, hol a kerületi földek művelésére, hol
útépítésre vagy az öntözőcsatornák ásásához és javítgatásához. Ö
építi a palotákat és a templomokat. Ö cipeli a követ a dicsőség
oszlopainak felállításához és dicső nagyjaink sírjához egyaránt.
Mikor volna ideje, hogy a családjának élelmet és az ország számára
adót termeljen? Hiszen tenyérnyi földecskéjén annyi kár éri amúgy
is?!
Két nap elegendő volt, hogy meglássam, amit láthattam. Csak az
vigasztalt valamennyire, hogy a föld szegény népe között is sok olyan
van, aki várja Áthon isten uralmának eljövetelét. Kegyelmes fiatal
uram, ha majd egykor atyád helyét Áthon isten fiaként elfoglalod, ne
feledkezzél meg a föld nyomorú népéről sem!
Visszamenvén Khnumuba, két nap, két éjjel Máshuut orvos
vendége voltam. Máshuut orvos azt mondta nekem, hogy nem az
ember szívében van az ő indulatjainak és gondolatainak főhelye,
amint a papok tanítják, hanem az agyvelőben. Ez a khnumui orvos
több mint tíz esztendeig szolgált a fáraó seregében és megmutatta
nekem az írásait is, amelyeket a különböző hadakozások alkalmával
jegyzett. Százhuszonhét emberről ír ez az orvos, akik valamennyien
koponyájuk különböző helyein kaptak sebet. Ennek következtében
egyik vagy másik karjuk megbénult, vagy megnémultak, vagy szemük
világát vesztették, pedig testüknek azon a részén semmi bántódás
nem érte őket, csak a fejükön.
Máshuut orvos azt tapasztalta, hogy ha egy bizonyos helyen sérül
meg a koponya, akkor egyik tag bénul meg, ha más helyen, akkor
más tag bénul meg. Ezért ő úgy gondolja, hogy nem a szívben,
hanem az agyvelő számtalan kígyózása közé van elrejtve a gondolat,
a mozgás, mindennek meglévén a maga külön helye. Az egész
agyvelő együtt pedig az ember lelkének székhelye. Ezek szerint a
papok buta beszéde, hogy a kiömlő vérből felszálló pára volna a
lélek, mert a forró víz is párolog, pedig abban nincs semmi lélek.
Nem tudom, mi igaz abból, amit Máshuut orvos mondott, de okos,
értelmes embernek látszik és nagyon híres sebgyógyító és
csontforrasztó ez az ember.
Eltelvén öt nap, a megrongált bárkát megjavították Kirkuf hajós
ügyeskezű emberei és elegendő élelmet raktak fel a hajókra. Így
hatodik nap hajnalán tovább hajózhattunk.
Mivel a három bárkán öt hajóra való ember zsúfolódott össze,
csak kevés élelmet vihettünk magunkkal és így gyakran kikötöttünk,
hogy készleteinket kiegészítsük. Ezért volt alkalmam a két ország: az
Alsó– és Felső–ország sok városát megtekinteni.
Minden városnak, amint magad is tudod, uram, megvan a saját
istene. Ezért a nép és városok istenének papjai gyűlölik Ámon istent,
mert idegen istennek tekintik, aki csak Théba városára gondol, a
többi népektől pedig csak drága áldozatokat követel, de nem segít
rajtuk. Parancsod szerint én és Áthon isten többi hívei elmondottuk,
hogy a mi istenünk, akinek te vagy, uram, az egy igaz fia, nem
követel semmi áldozatot, és nincs szüksége fényes templomokra.
Csak segítségül kell hívni az ő nevét, és ő mindenkoron és minden
helyen hívei mellé áll. A nép naqyon örült ennek és mi láthattuk,
hogy Áthon istennek szerte az országban sok igaz híve van.
A városok isteneinek papjai is örömmel elismernék Áthon isten
uralmát és azt is helyesnek tartják, hogy ő legyen a legnagyobb
minden istenek között. De azt mondják, hogy Áthon isten nem
egyedüli ura a földnek és a népeknek, hanem, azért megmarad
minden városnak a régi istene, akinek az eddig bevett szokások
szerint kell áldozni és ajándékokat tenni oltárára.
 Mi uram, a te parancsod szerint, csak a népeknek mondtuk meg,
hogy ezután a városok isteneinek sem kell áldozni és csak Áthon
urunkat kell ingyen segítségül hívni. A papoknak engedtük, hogy
csak mondják a magukét. Fő, hogy Ámon istent ők is gyűlölik!
Egyébként az istenek körül sok bolond és fertelmes dolgot láttam.
Az egyik helyen ezüst jászolból etetnek egy elvénhedt tehenet, mert az
ottani papok azt állítják, hogy az ellette az Áspis bikát. A másik
helyen agyonverték az egyik tengerészünket, mert nyakonvágott egy
szemtelen, pákosztos macskát. Honnan tudhatta volna szegény, hogy
ebben a városban a macskaképű isten papjai szolgálják a szegény
megtévesztett emberek lelkiüdvét? Bár írástudó vagyok, ettől a
naptól, ha kikötöttünk valamely városban, még a tolakodó legyeket
sem mertem lehajtani magamról, mert nem tudhattam, hogy nem
veszélyeztetem–e testem épségét vagy lelkiüdvösségemet.
De elég legyen az effajta istenekből és tréfás beszédből!
Tovább hajózván, bal kéz felől elhagytuk Manofrit, ahol az első
fáraók trónoltak dicsőséggel. Hajónkról jól láthattam Sakkaráht,
meg Gizeht, ahol hatalmas gúla alakú sírokba és sziklákba vájt
kamrákba temetkeztek a régi birodalom országló urai.
A készleteink már Manofri előtt fogytán voltak és én úgy
reméltem, hogy a régi, nagymúltú városban fogjuk kiegészíteni őket.
De nem így történt! Kirkuf hajós inkább Ont választotta kikötési
helyül. Ezt pedig azért tette, mert az itteni csillagvizsgáló papok
jóslásokkal is foglalkoznak. Ezek a keményszívű, vasakaratú és
bikaerejű tengerészek pedig úgy szomjazzák megismerni jövőjük
titkát, mint szárazföldjeink a csatornák megtermékenyítő vizét. Én,
uram, nem kérdeztem meg egyiktől sem, hogy mit árultak el jövőjük
titkából a szikrázó csillagok. Minden bizonnyal jó aranyért, szép
ajándékért sok jót és szépet mondhattak a titkokat kémlelő papok.
Hiábavalóságok helyett inkább felkerestem a messzi Ninivéből
ideszármazott Sárdunázár papot. Ez az istenes ember egész életét a
csillagos ég titkainak vizsgálatával tölti. De nem azért teszi, hogy a
halandó ember arasznyi életének jövőbe rejtett titkait kutassa, mert
ezt véteknek tartja az istenek ellen, akik nagyon bölcsen elrejtették
előttünk, amit a jövendő hoz: a jót és rosszat egyaránt.
 Sárdunázár pap azt mondja, hogy az istenek nem szeszélyes
lények, akik ma így, holnap meg amúgy változtatják akaratukat,
hanem örök törvények szerint kormányozzák az eget és a földet és
mindazt, ami azokban van. Ezeket az örök törvényeket pedig
legjobban a csillagos ég mozgásából lehet megismerni.
Aki tud olvasni az ezer meg ezer apró fényecskéből, amely
éjszakánként a fejünk felett ragyog, az sem a sivatag, sem a nyílt
tenger beláthatatlan egyformaságában nem veszti el útja irányát és a
végtelen időt éppen úgy egyforma darabkára tudja osztani és ezáltal
megmérni, amint az építész vesszője véges darabokra osztja és
megméri a végtelen teret.
Sárdunázár pap háromféle módon is tudja mérni az idő folyását:
először úgy, hogy könnyű, vékony, egyforma nagyságú rézedények
aljára picinyke lyukacskát fúr. Az edények közül az egyiket vízzel telt
dézsába állítja és amikor az megtelvén, alámerül, másikat bocsát a
vízre. A P–nuter–ti csillagzat két esti megjelenése között éppen
huszonnégy edény merül a dézsa fenekére. Így számította ezt ki
Sárdunázár pap.
De van neki egy olyan edénye is, amelyből lassan szivárog ki a
víz. Az edény falát belül huszonnégy vonalra osztotta. Csak bele kell
nézni az edénybe és egyszeriből le lehet olvasni, hogy a P–nuter–ti
esti felragyogása óta hányadrésze telt el az éjszakának és a
nappalnak együttvéve.
Legcsodálatosabb azonban az az alkalmatosság, amelynek
seg'tségével tíz napot és tíz éjszakát is meg lehet mérni. Ez pedig áll
egy edényből, amelyen keresztül kis csatornából forrásvíz folyik
állandóan. Az edényke alján picinyke lyuk vagyon. A lyuk alatt óriási
kád. A kád fala pedig megvonalazva a napok és éjszakák és azok
kisebb részei szerint. A víz pedig folyvást csepeg a nagy kádba és
méri az időt napokon keresztül. Még rabszolgát sem állítanak őrizül,
mint a lemerülő edények mellé, hogy mindig újat tegyenek a vízre.
Ezekkel a mérésekkel pedig olyan pontosságig jutott Sárdunázár
pap, hogy előre megmondja, hány vonalnyira emelkedik a víz, vagy
hányadik edénynek kell lemerülnie éppen akkor, amikor egyik vagy
másik csillag megjelenik az égboltozaton, és még a helyét is
megmondja előre annak a csillagnak! Mindezt uram, a magam két
szemével láttam s magad is meggyőződhetsz róla, hogy valóban így
van, ha palotádba rendeled Sárdunázár papot, a csillagos ég
titkainak igaz kutatóját.
Bár ez a pap nem híve Áthon istennek, azért ne idegenkedj tőle,
uram, mert nem száján, hanem szívében hordja az ő istenét és
békességre törekvő ember. Mikor láttam, hogy milyen igazán hiszi az
ő isteneinek hatalmát, őszinte csodálkozással szívemben
megkérdeztem tőle, miként lehetséges, hogy ilyen ember létére
szívbeli barátjának tartja Sanuph tekintetes urat és Máshuut orvost
Khnumuból, akikről pedig mindenki tudja, hogy az isteneket
kinevetik, hatalmuktól nem félnek és azt mondják, hogy ilyen lények
nincsenek is, csak a nép megfélemlítésére találták ki őket.
Kérdésemre kérdéssel válaszolt: „Mondd, fiam, tőlük
megkérdezted–e, miért tekintenek engem barátjuknak? Ismersz–e
olyan papokat, akik hangosan üvöltözik isteneik nevét, de szívük tele
van kapzsisággal, álnoksággal és mindenfajta gonoszsággal?
Az Ámon–papokra gondoltam és némán bólintottam. Sárdunázár
pap pedig folytatta:
„Minden bizonnyal olyan embereket is ismersz, akik ölszámra
hordják az élelmet, aranyat és drága mirhát az istenek oltárára, de
lopnak, csalnak, rabolnak és álnokoskodnak. Megkívánják, ami a
másé és el is veszik, hogyha hatalmukban áll. Pedig ezeket istenes
embereknek mondja mindenki, elsősorban az istenek kapzsi papjai.
Ládd, az ilyenfajta papok és istenes emberek távol állanak az én
szívemtől. És nem engedem közel magamhoz az olyanfajta istentelen
embereket sem, akik úgy gondolják, hogy ha nincsenek felettünk
istenek, akkor bármilyen galádságot tehetünk, mivel a földi léten túl
úgy sincs egy más világ, itt kell tehát az élvezetek kelyhét fenékig
ürítenünk. Ugye ilyen embereket is volt alkalmad megismerni?”
Nofer–ba–rára és a hozzá hasonló emberekre gondoltam, és
igazat adtam Sárdunázár papnak. Ő pedig csendes, nyugodt hangon
folytatta:
,,Te se keresd, fiam, ki milyen isten nevét kiáltozza. Azzal se
törődj, hogyha valaki tagadja az istenek uralmát. Az emberek között'
ne az isteneik, hanem cselekedeteik szerint tegyél különbséget.
Keresd a tisztaszívű, igazságot kereső és békességre törekvő emberek
társaságát, akiknek szívében nem irigység és gonoszság miatt van
nyugtalanság, hanem a dolgok igaz rendjének kutatása miatt. Ezek
az emberek a világ világító fáklyái, az ő fényeik felé igazítsd te is
életed útját”.
Mivel lassan beesteledett, elbúcsúztam Sárdunázár paptól. Ö
megindult a torony felé, ahonnan a csillagos ég titkait kutatja, én
pedig szívemben felemelkedvén, visszamentem a kikötőbe, ahol a
hajók már indulásra készen vártak.
Harmadnap hajnalban kiértünk a tengerhez és miután keresztül
vergődtünk a Nagy Folyó előtti homokzátonyokon, jobbra fordultunk
és a part mentén hajózva, huszonhárom nap múlva kikötöttünk
Tyrben. Ez a város messzeföldön híres hajóácsainak ügyességéről.
Kirkuf hajós a sok arannyal és drágasággal, amit tőled kapott, olyan
öt hajót építtetett, amelyek méltóak arra, hogy a Te dicsőségedet
hirdessék a népek előtt és a városok vezérei előtt, amerre csak
megfordulnak.
Most pedig túl a hittiták mezsgyéjén, közel négy hónapi utazás
után, várjuk, hogy a messzi Északi–tengeren jobbra forduljon az
időjárás. Egészségesek vagyunk mindnyájan, és békességben
vagyunk az itten élő pásztornépekkel, akik között, amikor csak
tehetjük, hirdetjük Áthon istennek és a te dicsőségednek fényét.”
Áthá–Rá befejezte első jelentését és két nagyobbacska kavicsot
tett a papirosra, hogy össze ne göngyölődjék, amíg az írás meg nem
szárad.
A dombtetőről vidám kurjantás hallatszott és nemsokára a bokrok
közül előbukkant Amu és Juzsua alakja. A hatalmas erejű óriás egy
elejtett őzsutát hozott a nyakában, Juzsua pedig vállán a két íjjal,
övében lógó parittyával s mindkét kezében egy–egy bezúzott fejű
nyúllal, nagyokat rikkantott.
A szanaszét táborozó legények a szerencsés vadászok elé siettek.
Azok a gyepre lökték a véres zsákmányt és jókedvűen elkezdtek
mosakodni a patak kristály vizében. A többiek közül néhányan
rőzséért siettek a ligetbe, hárman hozzáfogtak, hogy megnyúzzák és
kizsigereljék a fűben heverő vacsorának valót. De tréfálkozó, szájtátó
is akadt elég, ahogy az már ilyenkor lenni szokott.
Lassan esteledett és a tenger felől könnyű, hűvös szellő támadt.
 Amíg Áthá–Rá a levelet írta, Vörös Liliom csendben a sátorba
suhant, és letelepedett az árnyas zugba. Azután a nagy melegben
elszundított, és most édesdeden aludt a sátor padlózatát képező zöld
gyepen.
Áthá–Rá a sarokból felvette fehér leplét, és könnyedén a leányra
terítette, hogy a hűvösödő szellő meg ne ártson kis útitársának.
Azután ő is a vidám társaság felé indult.
Közben észre sem vette, hogy egy sötét szempár minden
mozdulatát figveli, mint prédáját a lesben álló tigris.
 XXXV. FEJEZET,
amelyben az események egy pici, meleg leányszív féltve rejtegetett
titkáról lebbentik fel a fátylat, és az örökfényű, hideg
csillagok alatt néha a legvéresebb valóság is csak olyan,
mint az álom.
Még soha olyan fényesen nem sütött a nap, nem csevegett a
százfodrú Szkámándrosz folyó, nem suttogott a szellő és nem zöldellt
a fű az ilioni játszótéren, mint ezen a szép tavaszi napon. A leányok
kedves, kendertunikás csoportja, mint fehér pipitér–csokor,
pompázott a domboldalon. Innen jól be lehetett látni az egész
játszóteret, ahol majd bátyáik és kedveseik, ilion és az idegenbeli
dórok, iónok és akhájok ifjúságának színe–virága nemes
vetélkedéssel megmérkőzik egy babérkoszorúért.
Távolabb, a játszótér túlsó szélén, a meztelenre vetkőzött,
hosszúhajú, pelyhedző állú atléták nagyokat szökellve egymással
tréfásan bakalódtak, viháncoltak és hetyke, pajzán szavakkal
csipkelődve készülődtek a versenyre.
Már jöttek a város férfiai is nagy csoportba verődve, élükön a
baziliszkosszal, aki egyben a versenyek főbírája lesz. A komoly,
előkelő viselkedésű csoport elfoglalta helyét fenn a dombtetőn. Innen
nemcsak a versenymezőt lehetett végigtekinteni, de el lehetett látni
egész a tenger partjáig.
Vörös Liliom, akit itthon a saját népe Eurynoménak nevezett,
nyugtalan pillantást vetett a távolban készülődő atléták felé.
Valakinek jönnie kell még... nem várja senki, nem tudja senki, hogy
a világon van, csak ő egyedül...
Már a versenybírák is felállottak a pálya két szélén. Már éppen
inteni akart a baziliszkosz, hogy megkezdődhetik a játék, amikor a
távol tenger kékjén, mint derült égbolton a fénylő nap,
aranycsillogású hajó közeledett a Szkámándrosz torkolatához, oda,
ahol az idegenek kikötője volt. Idegen a pompája, csak Eurynome
emlékszik még Vörös Liliom korából, hogy a messzi Nagy Folyó
menti nép istenei ilyen aranybárkákban járják az országot... így látta
a nagy templom falára festve... Idegen a matrózok öltözete, arca,
beszéde, de Vörös Liliom ismeri őket: a fáraó népének fiai ők... És
ott, a hajó magasba szökő elején, azt az ifjút, aki úgy áll ott, mint egy
bronzból öntött Thézeus, csak ő ismeri, csak ő várta ... csak ő tudta,
hogy jönni fog ...
... És hiába a dórok ereje, a iónok ügyessége, az akhájok
gyorsasága, nyomába sem érnek az idegennek ...
A bronzbőrű Thézeus pedig az akhájok dallamos nyelvén beszél,
mintha gyermekkora óta a Szkámándrosz folyó csevegését hallgatta
volna ... És mielőtt a babérkoszorút a fejére tették volna,
végigpillantott az összesereglett népen, aztán a baziliszkosz felé
fordult:
– Száz nap, száz éjjel hullámok hátán, szelek szárnyán szállott a
hajóm ... Eljöttem közétek, és a ti erkölcseitek szerint mutattam meg
karom erejét, lábom gyorsaságát, inaim acélosságát. De nem talmi
dicsőségért tettem... Büszkévé tesz ugyan a babérkoszorú, amellyel
szokásotok szerint a legderekabb homlokát díszítitek. De én boldog
akarok lenni... Adjátok nekem a leányt, aki most a győztesek
koszorúját kezében tartja!
– Messze földről jött idegen – zengett a baziliszkosz hangja, hogy
az egész nép hallhatta szavát –, csak hallásból ismerem néped
erkölcseit és nem megrovásképpen mondom, amit mondok ... De a
mi népünk szabad nép, és a mi leányainkat nem lehet birtokolni
szívük akarata ellen. Ha Eurynome hajlandóságot érez irányodba,
tegye homlokodra a diadal koszorúját és álljon melléd mind az egész
nép szemeláttára!
A baziliszkosz befejezte beszédét, és a leányra nézett. Vörös
Liliom szíve a torkában dobogott, arca lángolt, de habozás nélkül a
messzeföldről jött ifjúhoz lépett, és a győztesek koszorúját a szívének
olyan régóta kedves, barnabőrű atléta homlokára illesztette ...
Aztán, bár tudta, hogy örökre el kell hagynia atyái földjét,
odaállott az idegen ifjú mellé ... csak alig ért a válláig. Mikor pedig
az ifjú izmos karját a leány vállára tette, Vörös Liliom úgy simult
oldalához, mint aki hazaérkezett... Aztán meleg villamos áram futotta
át a leány szívét: hányszor látta a fiú szép szemeit szomorú, vágyó
tekintettel merengeni a messzeségbe, amit a fürge hajók maguk
mögött hagytak! Hányszor gyönyörködött acélos villanásukban,
amellyel a hajó orrából az eljövendő ismeretlenbe pillantottak!
Hányszor leste meg okos csillogásukat, összevont szemöldökű
elmélyülésüket, mikor a fiú írásaiba mélyedt, vagy egy kis virág felé
hajolt, hogy megvizsgálja annak finom mívű szerkezetét. Ó, és
hányszor dobogtatta meg bohó leányszívét annak a drága szemnek
játékos, pajkos csillogása! Vajon most, ebben a boldog pillanatban
meglátja–e bennük, amit megejtett szívvel hiába keresett mostanig...
És Vörös Liliom felemelte az arcát, hogy a fiú szemébe nézzen.
Ó, de micsoda kegyetlen végzése Ananké istenasszonynak! Szemeit
valami átok leragasztotta! Bármenynyire erőlködik, nem tudja
felnyitni pilláit... pedig Áthá–Rá hű karját is a vállán érezte ... igen ...
de miért van olyan sötétség? ...
A leány homlokán kínos hideg veríték serkedt... Pillái
felpattantak: felébredt.
A sátor nyitott bejáratán átszüremlő csillagfénynél Vörös Liliom
láthatta a mellette ülő körvonalait, érezte vállán ölelő karjait, de a
szeme ... a szeme idegenül, mohó gonoszsággal villant a megdermedt
leányra.
A leány pedig rémülten felsikoltott. A következő pillanatban
kitépte magát az idegen karjaiból és úgy meredt szembe vele, mint
egy megtámadott kis cica.
Az ismeretlen éjszakai látogató ültő helyéből ugrásra készen
feltérdepelt.
A csillagfényes háttérben határozottan kirajzolódott izmos
vállának körvonala.
A matrózok tábortüze reménytelen messzeségben, a kis patak
partján fénylett.
Vörös Liliom félelemtől dobogó szívvel, de halálos elszántsággal
készült fel a küzdelemre.
Az ismeretlen betolakodó azonban nem támadott, inkább hízelgő
hangon megszólalt:
– Szép piros virág, mitől ijedtél meg annyira? Elismerem, van
okod a meglepődésre. Nem az vagyok, akit vártál... De a kedvesed
ott prédikál valami borzasztó okosat a tábortűznél, és akik nem
röhögnek rajta, azok tátott szájjal hallgatják, mintha méz csurogna az
ajkairól. Gondolom, hogy az ilyen magadfajta kis virágok jobban
szeretik, ha a tunikájuk körül lebzselő ifjak, amikor felragyognak a
csillagok, mással töltenék idejüket... Én ...
– Elhallgass, gazember! És takarodj innen azonnal, mert ha
megtudom, ki vagy, kifordíttatom a bőrödet!
– Elismerem, szép kisasszonyom, hogy ez nem a legszívesebb
vendégmarasztalás – hajtotta meg derékból magát az ismeretlen –, de
hát mikor nagy dolgokról van szó, nem nézhetek holmi apróságra. És
ne vedd rossznéven, gyönyörűséges Vörös Liliom, bár szívem
szomorú, hogy nem találsz kedvedre valónak, én mégis itt maradok.
A leány meglepődve hallgatta az ismeretlen nyeglén nyájaskodó
beszédét. Jól ismerte ezt a hangot! A thébai aranyifjak
hanghordozása ez! Ó, hogy utálta mindig ezt az üres, hízelgő
beszédet! De félelme csitult, és most már kíváncsi volt: vajon ki lehet
az idegen? Az pedig, amint megkezdte, folytatta mondanivalóját:
– Pedig az imént, félszendergésedben ugyancsak simultál
hozzám... És megvallom, már egész szép reményekkel voltam a jövőt
illetőleg... No, csak ne berzenkedj, szépséges virágom, a ma éjszakai
enyelgés csak olyan előlegféle lett volna, mert még sok számos éven
át szeretnék gyönyörködni szépségedben. Ugye szépem, azt te is
tudod, hogy a látszat néha csal? Ezért ne ringasd magad semmi
látszat szerinti álmokban... Ládd, annak az öt hajónak már nem
Kirkuf, hanem én vagyok a parancsolója! Neked pedig nem Áthá–
Rá, hanem én vagyok az urad és parancsolod, de ha okosan
viselkedsz, nem lesz okod panaszolni reám ...
A leány agyán csak gondolattöredékek villantak át. Nem értette,
inkább csak érezte, hogy az idegen nem ok nélkül henceg.
Szerencsére Vörös Liliom ilioni leány, vérbeli akháj volt. Népének
bátorsága csak ravaszságával és képzelőerejével vetekedett. Áthá–Rá
pedig halálos veszedelemben forog, ennyit biztosan megérzett az
idegen beszédéből.
– Hallod–e te, ismeretlen – hajolt egy leheletnyivel közelebb a
leány –, én ilioni leány vagyok. Mit törődöm én a hajókkal meg
azzal, hogy ki parancsol rajtuk. Én haza akarok jutni minél
hamarabb! De miért bíznék benned, aki meglehet, csak dicsekedsz.
Jól tudom én, hogy a hajók parancsolója nem te vagy, hanem Kirkuf
mester, és utána a legnagyobb úr Áthá–Rá, a fáraó két igazlátó
szeme.
– Anubra, kisasszonyom, jól vág az eszed! – csóválta meg fejét
jókedvűen az idegen. – Igazad van! Miért hinnél nekem, akit nem
ismersz, mikor tulajdon szemeid mást mondanak. Kérlek, hunyd be a
szemedet, és nyisd ki a füledet, mert most az igazság azon a két
gyöngykagylón juthat el szívedbe...
– A fülemet kinvitom, de a szemem nem hunyom be ... Félek,
hogy ismét túl nagy bátorságot veszel magadnak ... – tette hozzá
kacéran a leány.
– Meglátszik rajtad a Salumith úr asszonyosházának nevelése –
duruzsolta jókedvűen az idegen. – Egyszer majdnem rajtavesztettem
Salumith úrnak egy másik kis táncosnőjén ... de az már régen volt.
– Jó lesz, ha gyorsan elmondod, amit akarsz, mert a tábortűznek
minden pillanatban vége lehet... Tudhatod, hogy nem isznak a
legények. Kirkuf csak ritkán engedi...
– Igazad van, szép kisasszonyom... Ide figyelj tehát: mikor
Thébába hajóra szállottam, annyit értettem a hajósmesterséghez, mint
amennyit te értesz a zálogügyletekhez. No, ezt a hasonlatot csak azért
mondtam, mert az igazat megvallva, egy zálogügylet miatt kellett'
otthagynom ifjúkori élvezeteim városát. Nagyobb veszteségeim
voltak és sehogy sem tudtam kimászni az adósságaimból. Zálogba
tettem apám múmiáját. A pénzt egy újabb vállalkozásban
szerencsésen elvesztettem...
– Érdekes vállalkozásaid voltak, idegen! Úgy nyelték az aranyat,
mint homok a vizet...
– Valóban, virágom! Érdekesek voltak, mert semmi olyan
izgalmas nincs, mint a kockajáték ... Nekem elhiheted ... de most
nem erről van szó ... Ha megengeded, szép kisasszonyom, folytatom
életem történetét.
A leány bólintott, az idegen pedig valamivel kényelmesebben
helyezkedett el, de azért figyelő, éber szemeit nem vette le a
leányról:
– Ismered a Nagy Folyó menti népet! Hamarabb megbocsátották
volna, ha megölöm apámat, mint hogy zálogba tett múmiáját nem
váltottam ki. Nem vártam meg a kölcsön lejártát... Hallottam, hogy
indul ez a vállalkozás. Megtudtam, hogy milyen nagy úr lett Áthá–
Rából, akit van szerencsém régóta ismerni. Az ő segítségével engem
is felvettek ...
Vörös Liliom már szinte émelygett az undortól és arra gondolt,
hogy talán jobb volna, ha ez a thébai sokkal gonoszabb volna, csak
ne lenne ennyire romlott. Az idegen azonban mit sem vett észre
abból, ami a leány lelkén végigborzongott, nyugodtan folytatta, amit
elkezdett...
– ... Én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy
megtanuljam a hajósmesterséget. Tyrban aztán megtettek helyettes
parancsolónak a „Borjú”–ra. Ez az a kicsi hajó, amit Kirkuf mester
mindig előre szokott küldeni, hogy kifürkéssze a partokat... Pár nap
múlva valami baj érte a hajó parancsolóját. Egy késsel a hátában
beleesett a tengerbe ... Érted! Ekkorra már az egész hajón minden
ember az én barátom volt. Elszökhettem volna úgy, hogy soha utol
nem érnek. De egy akkora bárkán, mint a „Borjú”, néhány
emberrel!? Mi értelme lett volna?!
A történet kezdett egyre érdekesebb lenni, és Vörös Liliom
lélegzetvisszafojtva hallgatta az idegen elbeszélését. Minden
emlékezőképességét összeszedte, de sehogy sem ötlött fel előtte az
ismeretlen arca. Pedig minden bizonnyal többször is láthatta a
hajósok között.
– Amint én lettem a „Borjú” ura, pattogni kezdett a korbács az
evezősök hátán. Parancs szerint félnapi járóföldre kellett a karaván
előtt hajóznom, de én háromszorosára nyújtottam a távolságot. Mikor
ebbe az öbölbe értem, két rongyos ilioni bárkát találtam itten. A
hajósok nagyban csereberéltek a közeli pásztorokkal. Bár nemigen
mutatták, én láttam, hogy ugyancsak megijedtek tőlem. De mi
barátságosak voltunk, és a kánaániták nyelvén magunkhoz szólítottuk
őket. Egyik–másik értett valamit ezen a nyelven, és hamar meglett
köztünk az egyetértés: mire a nap harmadszor felkél, északról, délről
és napkeletről a pásztorok körülfogják a tábort. Ök kívülről, mi
belülről megrohanjuk Kirkuf mestert, Áthá–Rát, Amut és Juzsuát és
mindazokat, akik melléjük állanak. Nem lesznek sokan, mert a
hajósok jól látják, hogy itt, ezeken a vizeken milyen jól lehetne
kalmárkodni. Fenn az Északi–tengeren, a vad népek között pedig
csak halál és szenvedés vár reájuk. Ezek a ilioni hajósok mondták,
hogy csak az istenek közelíthetik meg azokat a sziklákat, ahova egy
Prometheüsz nevű lázadó titánt láncolt örök időkre valami Zeüsz
nevű főisten haragja ...
A leány előtt egyre határozottabban kezdett felrajzolódni a
lázadás képe, és most már a részletek is kezdték érdekelni:
– Nézd idegen, én ismerem ezeket a népeket, akikkel te
szövetkeztél, és jól tudom, gazdagon meg kell fizetned harci
vállalkozásukat...
– Nekik adom a hajók rakományából az összes fejszéket, fúrókat,
kalapácsokat és a selymesfényű kelméket mind, csak az aranyat,
drágaköveket tartom meg magamnak ...
– Bolond vagy, idegen! – kacagott fel a leány. – A halhatatlan
istenek elvették szemed világát, hogy ne lássál mást, csak a
dicsőséget. Arannyal, drágakövekkel akarsz kereskedni, mikor a
pásztoroknak vas és kelme kell.
– Ne félts te engem – vágott vissza bosszúsan az ismeretlen. –
Amint győztünk, és én lettem a hajók parancsolója, rögtön vitorlát
feszítek, és meg sem állok Ilionig.
– Ott sem sokra mész az aranyaiddal – szólt közbe Vörös Liliom.
Az idegent azonban nem zavarta a leány közbeszólása. Hangja
fölényesen, gúnyosan csengett, bár beszédét udvarias mezbe
öltöztette:
– Szép kisasszonyom, te már régen elkerültél otthonról, és mit
sem tudsz a hazai eseményekről. Remélem, szíved repesni fog az
örömtől, hogyha hírt mondok népedről. Úgy tudd meg, szép piros
virágom, hogy atyád bátyja, Neoptolemosz lett a baziliszkosz.
Elődjét, azt a nem is tudom hogy hívják vén embert, elkergette a nép,
mert összeszűrte a levet a túlsóparti iónokkal és itt a szigetek
lakóival.
Vörös Liliom tágranyílt szemekkel, lélegzetét visszafojtva
hallgatta az idegen beszédét. Az pedig látván, hogy a leánynak már
eszeágában sincs elfutni, kényelmesen leült a sátor pázsitjára.
– Amint magad is tudod, az öreg baziliszkosz egy hajót sem
engedett át a Helleszpontosz nevű átjárón, csak ha gazdag ajándékkal
megváltották az átkelést.
 – Mióta Iliont az én népem lakja ez volt a szokás – bólintott
Vörös Liliom. – És bizony jó szokás volt. Ilion gazdag, nagy város
lett és békében élt az iónokkal és akhájokkal és minden más
hajósnéppel, akik csak átkeltek a Helleszpontoszon.
– Ehhez te nem értesz, gyönyörű virágom – legyintett fölényesen
az ismeretlen. – Ládd, bátyád, a tiszteletre méltó Neoptolemosz, aki
tegnaptól fogva az én vezérem is, most másképpen parancsolja.
Égyetlen idegen hajó sem mehet át többé a Helleszpontoszon! Nem
kell többé az idegenek ajándéka! És az átjárót a nyomorúságos ilioni
bárkák mellett az én öt hajóm védi majd, és én leszek az összes ilioni
hajók parancsolója! Érted, gyönyörű virágom, én leszek a
baziliszkosz után az első ember egész Ilionban! Palotában fogsz
lakni, selvemben, bársonyban járatlak! Te leszel a legszebb,
leggazdagabb asszony az egész városban. Szépséged híre túljut Ilion
határain, és beszélni fognak rólad az akhájok és iónok és mind az
összes népek, végig az Oir–tenger partjain ...
– Sokat beszéltél, idegen, és sok széppel kecsegtettél, de nem
hiszek neked – csóválta meg fejét Vörös Liliom. – Miért is bíznék
benned? Ahogy ma felhevültél, holnapra lehűlhetsz. Ilionban, máshol
vannak még olyan leányok mint én. Te pedig hatalmas leszel és
gazdag. Válogathatod majd a szépek közt a legszebbet.
– Igazi akháj vagy, szépem – kacagott jókedvűen az idegen. – Az
eszed előbb jár, mint a vágyaid. Bezzeg a thébai leányoknak fele
ennyi ígéret is elég lett volna! De ne félj! Nem hagylak el soha, mert
te nemcsak a legszebb leány vagy az Oir–tenger partján, de te vagy
az ilioni baziliszkosz húga! Erted, szép kisasszonyom! Én csak rajtad
keresztül lehetek a te néped fia. Most már remélem, megnyugtattam
elméd kétségeit, és várhatom szíved válaszát.
– Szívem válasza a győztesé! – suttogta a leány. Az idegen
önkéntelenül összerezzent, mert a szavak úgy sisteregtek a leány
ajkai közt, mint a kígyó sziszegése.
– Így is jól van, szép kisasszonyom. De jól jegyezd meg, ha
engem elárulsz, soha többé nem láthatod meg atyáid földjét! Ott a
dombtetőn, ahol az a liget sötétlik, várnak barátaim. Környékbeli
pásztorok. Nagy máglyájuk csak a gyújtó lángot várja. Annak a
máglyának fellobbanását pedig két ilioni hajó figyeli. Amelyik
pillanatban a fény fellobban, néped fiai ott kint a tengeren tudni
fogják, hogy te hűséges maradtál atyáid isteneihez. Akkor aztán az
ilioni hajósok evezőt ragadnak valamennyien, és a két hajó repülni
fog Ilionba. Ha pedig hat nap múlva az öt hajó az én parancsolásom
szerint nem lesz Ilionban, néped tudni fogja, hogy te voltál az áruló.
Lehet, hogy még nem bízol bennem. Tetszik nekem, hogy nem
akarsz kockáztatni semmit. Így legalább az árulást sem fogod
megkockáztatni. Aztán ne feledd, ha Áthá–Ráék győznének, ők nem
állanak meg Ilionnál. Néped között pedig nem volna maradásod.
Kezedben tartod sorsodat és én tudom, hogy te okos leány vagy...
igazi akháj. No, jó éjt, virágom. Sietek. Derék barátaink ott a
dombtetőn éjfélre várnak.
Az idegen fölegyenesedett, és hatalmas nyújtózással hozta rendbe
ülés közben elzsibbadt tagjait. A leány a földön maradt, onnan
suttogta türelmetlenül:
– Idegen, legalább a neved mondd meg, ha már a végzet
összefonta sorsunkat.
– Szothosz, úgy hívnak ezután. A thébai nevem nem fontos. Úgy
rúgom le magamról, mint egy ócska, lyukas sarut... Szothosz, ugye
szép név? Ezzel a névvel még baziliszkosz is lehetek idővel Ilionban!
Vörös Liliom nem hallotta az idegen távozó lépteit. Száraz,
könnytelen szemekkel nézett a szikrázó csillagokba, amelyből az oni
papok népek és emberek sorsát olvassák ki. Nem is gondolt reá,
mégis tudta, hogy az ő sorsa a szívében van megírva.
Nézte a csillagokat: népek és emberek sorsának hidegfényű
szemlélőit. Szívét facsaró fájdalom szorongatta: örökre búcsúzott
kedveseitől és a várostól, amely emberemlékezet óta nézegeti büszke
falait a Szkámándrosz kristályvizében. Ez a búcsú most, amikor a
szülőföld csak kartávolságnyira lebegett előtte, sokkal fájdalmasabb
volt, mint egykor a reménytelen visszaemlékezés ott, a Nagy Folyó
menti városban ...
És Vörös Liliom szemét elfutotta a könny... Ajka csak
önmagának suttogta:
– Ó, csillagok, láttok–e engem?!
 XXXVI. FEJEZET,
amelyben egynémely borzalmas dolog történik, de erről nem lehet
tenni, mert az árulás árulás és a megtorlás megtorlás volt
ezelőtt harmincöt évszázaddal is.
A tábortűz lassacskán zsarátnokába omlott.
Az öreg kormányos is befejezte az ízes, fordulatos tengerész–
történetet, amelyben úgy keveredett az igazság a hajóslódítással, mint
csépléskor a búza a konkollyal. De azért nem volt ám konkolyhintő
Kirkuf öreg kormányosa! Lódításai nem rettentették meg a szíveket,
hanem megtöltötték bátorsággal és önbizalommal, mert arról szóltak,
hogy ésszel és erővel, ha kell, akár furfanggal, a legvadabb veszélyt
is legyőzheti, akinek helvén van a szíve.
Amikor a történet véget ért, Kirkuf hajós felállott ültő helyéből és
végigoillantott az elcsendesedett társaságon:
– No, emberek, itt az ideje, hogy lefeküdjünk. Akiknek ma éjjel
tisztük az őrködés, ne feledkezzenek meg róla, hogy idegen földön
vagyunk, ahol ébernek kell lenni, mint a hiúz. Nyugodalmas jó
éjszakát, emberek!
És Kirkuf megindult sátora felé. Áthá–Rá pedig követte vezérét.
Így nem hallhatták, hogy miket mesélt a „Borjú” kormányosa az
ismeretlen Északi–tenger haragvó isteneiről, akik halálnak halálával
pusztítják el a vizeikre merészkedő hajósokat. Azt sem láthatták,
miként válik egyre komorabbá a hajósok képe és miként helyeselnek
egyre többen a „Borjú” kormányosának ...
Ez már igazi konkolyhintő mese volt!
Kirkuf és Áthá–Rá gondolataikba merülten lépegettek egymás
mellett. Egyszer csak a csillagfényes sötétségből eléjük toppant
Vörös Liliom.
– Uraim, nézzetek oda, oda fel a dombtetőre! – mutatott a távolba
izgatott hangon a leány.
A két férfi arra nézett. Fenn, a legmagasabb domb peremén
hatalmas máglya sárgásvörös lángnyalábját csóválta a tenger felől
támadt szél.
Aztán Vörös Liliom gyors, kapkodó, lihegő mondatokkal
elmesélte, hogy mi történt vele a sátorban.
 – Shuti az áruló! Átkozott legyen! – hördült fel Áthá–Rá. – Ő az
a híres Szothosz ... Hm, le akarja rúgni régi nevét, mint egy ócska,
lyukas sarut... De mit is várhattunk volna attól, aki tulajdon apja
holttestét tette kockára?! Most ismét szégyellnem kell, hogy a Nagy
Folyó partján, a Nagy Folyó ajándékának országában születtem!
– Ne vedd annyira szívedre, fiatal barátom – csitította halkan
dörmögő hangon Kirkuf hajós a háborgó ifjút –, és főleg ne beszélj
oly hangosan. Tudhatod még otthonról, hogy a falnak is füle van. Itt
pedig sátrak közt vagyunk és körben bokrok adnak menedéket a
hosszúfülű hallgatózásnak... Tanuld meg fiam, nincs olyan kiváló
nép, amelynek ne volnának hitvány árulói. Haj, barátom, az arany, ez
a sárga démon és a dicsőség délibábja vagy a sértett büszkeség és a
ki nem elégített hiúság nagy szülőanyja az árulásnak ... De
elmélkedni akkor is ráérünk, ha már a kígyó nyakára hágtunk. Szép
Vörös Liliom – fordult udvariasan, de engedelmességre kényszerítő
hangon Kirkuf a leányhoz –, elmész szépen és lefekszel. Ami
következik, az nem a te fülednek, szemednek és szívednek való
mulatság.
– Igen uram – emelkedett fel a leány –, megyek – És csendben,
lehajtott fejjel átosont a szomszéd sátorba.
De szemére még sokáig nem jött álom. Vajon ő is áruló? Hiszen
népének szövetségesét az ellenség kezére adta! De ki a hibás azért,
hogy Kirkuf, Áthá–Rá és a többi hajós ellenséggé válott? A Nagy
Folyó menti nép fiai békés szándékkal, baráti szívvel közeledtek
Ilion kapujához. Miért kellett az új baziliszkosznak a hajósok
söpredékével szövetkeznie? Használ–e az ilyen szövetség valakinek?
Száz és száz miért villódzott a leány lelkében. Sokra talán válaszolni
sem tudott volna. Szíve mégis lecsendesült. Valami
megrendíthetetlen bizonyossággal érezte, hogy helyesen
cselekedett... Ez megnyugtatta. Szempillái lassan elnehezedtek és
Vörös Liliom, akiből soha többé nem lehet „Eurynomé” úgy aludt el,
mint ahogy igaz emberek szoktak, akiknek a szívük tiszta.
Közben a fáraó hajósnépének két főembere halkan, megfontoltan
latolgatta a lehetőségeket:
– Kikben lehet megbízni egészen? – kérdezte Áthá–Rá.
 – Először itt vagyunk mi ketten. Az kettő. Aztán Nuthub, a
kormányosom. Meg Kruukh, a vágottképű és Tengeri Majom, aki
szegről–végről rokonom. Ez összesen öt – emelte magasba öt
széttartott ujját Kirkuf.
– Ne feledkezzünk meg Amuról és Juzsuáról sem! – vetette
közbe Áthá–Rá.
– Igen – bólintott Kirkuf –, az hét.
– Vagyunk az öt hajón összesen százharmincnyolcan és ebből
magunkkal együtt csak hétnek tudjuk, hogy mi lakik a szívében. Ez
nagyon kevés, uram –– sóhajtott fel Áthá–Rá.
– Csendesebben, fiam! Én úgy látom, hogy éppen elegen
vagyunk. Hajolj közelebb!
Áthá–Rá fülét majdnem a parancsnok ajkához tartotta és úgy
figyelte minden szavát.
Csak egyetlen egyszer rázta meg a fejét:
– Uram, ez tiszta lehetetlenség!
– Csend! – válaszolt mély, ellentmondást nem tűrő hangon
Kirkuf. – Itt én parancsolok a fáraó nevében!
És Áthá–Rá engedelmesen, de elszánt szívvel hallgatta tovább a
merész terv részleteit.
Nemsokára pedig a két férfi az éjszaka leple alatt megindult és
hálóhelyről hálóhelyre osont.
Később, de még mielőtt az árulkodó hajnal pirkadt volna, öt
óvatosan settenkedő alak osont a partra és nemsokára mellig vízbe
merülten valamennyien a „Borjú” mellett voltak. Aztán átvetették
magukat a hajó oldalvédjén és a következő percben már a bárka
fenekén lapultak ... Mindezt olyan halkan tették, hogy a padokon
hortyogó evezősök közül egy sem ébredt meg.
Ha látta volna őket valaki, mikor fürgén átperdültek az
oldalvéden, lehet, hogy az elsőben felismerte volna Tengeri Majom
ügyes, könnyed mozdulatait.
De mindenre vak éjszaka borult és akik mélyen aludtak, nem
láthatták az ébren virrasztók lázas, gyors mozgását, nem hallhatták
rövid, suttogó szavaikat, nem érezhették, hogy egy maréknyi
csoportot acélos akarat mozgat vakmerő elszántsággal, de hidegen,
céltudatosan.
 Csak Áthá–Rá figyelte a mindent megismerni akaró ember
tárgyilagosságával, hogy mit mivel Kirkuf. Eddig is elismerte a fáraó
főhajósának nagy tudását és szervező erejét, most pedig láthatta
vakmerő bátorságát és megingathatatlan lélekjelenlétét. A hűséges
hajósok maréknyi csoportja pedig elszánt szívvel cselekedett, mint
ahogy olyan emberek szoktak, akik jó parancsnok vezetésével igaz
ügyet szolgálnak.
A megtántorodott szívűek és a kétségeskedők pedig szanaszét
aludtak, de még álmukban sem sejtették azt, amit a holnap reggel hoz
majd számukra ...
És reggel, amikor a dombok mögül felbukkant a nap, ugyanazt a
nyugodtan szétterülő tábort látta, mint este, mikor vörös arcát a kék
tenger vizébe merítette.
Az emberek kidörzsölték szemükből az álmot. Feltápászkodtak.
Hozzáfogtak napi teendőik ellátásához: ki rőzsét gyűjtött, ki vizet
hordott, hogy megfőzzék a reggeli kölest. Legtöbben csak úgy,
semmittevően lebzseltek a kellemes, hűvös reggeli levegőben.
Egyszerre csak harsány kiáltás szállott a tábor felett. Kirkuf
szállása előtt szájához emelt kezekkel Juzsua kiáltozott:
– Hahó emberek! ... Hahó ... Hahó ... Jöjjetek az úr sátorához!..,
Mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és fürge lábakkal
sietett a hang irányába. A fáraó öt hajójának parancsolója ott állott
sátora előtt. Mellette egy kicsit hátrább Áthá–Rá. Szemével Shutit
kereste. Jött az áruló is fürgén, majdnem legelsőnek.
A hajósnép még jóformán össze sem gyülekezett, amikor Kirkuf
már beszélni kezdett. Így aztán a szokásos számbavétel elmaradt és
senki sem vette észre, hogy öt legény hiányzik a
százharmincnyolcból.
– Emberek – kezdte beszédét a főhajós –, ez a vidék halban és
vadban bővelkedik. Az ittlakó pásztorokkal békében élhetünk, és
kevés holmiért sok sajtot, túrót, kölest és bőrt vehetünk tőlük.
Ennivalónk hát lesz bőven. Ezért úgy parancsolom, hogy itt hosszú
tábort üljünk és csak akkor menjünk tovább, ha fenn, az ismeretlen
Északi–tengeren is beköszönt a melegebb idő ...
 Áthá–Rá Shuti arcát figyelte. Az áruló szemében diadalmas
fények villogtak: amit hallott, éppen egybevágott számításaival.
Kirkuf pedig osztogatni kezdte a parancsokat:
– Juzsua, Amut, Nuthub kormányos és Kruukh hét–nyolc embert
vesznek maguk mellé és jól felfegyverkezve, amilyen gyorsan csak
lehet, ide jönnek megint. Elküldöm őket szomszédainkhoz, hogy
tudtukra adják a környék minden pásztorának: mi itt akarunk telelni
és ha békében akarnak velünk élni, kaphatnak vasat és szövetet
sajtért, túróért, bőrért és gyapjútakaróért. De ha másképpen
gondolják, van élezett vasunk és vannak bátor férfiaink elegendő
számmal ahhoz, hogy a rablóktól megóvjuk javainkat. Raktáraink
pedig a hajókon vannak és ha a szerencse úgy adná, hogy itt nem
maradhatunk, hát tovább evezünk. Majd találunk olyan népekre,
akiknek szükségük van barátokra és vasra és szövetre ...
Okos beszéd volt. Mindenki érthetett belőle. A négy kiszemelt
vezető már válogatni is kezdte az embereket, hetet, nyolcat mindenik.
Úgy, ahogy a parancs szólt.
– A „Borjú” matrózaiból ne válogassatok! – kiáltott oda Kirkuf. –
Nekik más feladatuk lesz. Jer közelebb, édes fiam, Shuti – fordult
nyájasan a „Borjú” parancsolójához Kirkuf.
És az áruló büszkén a vezér elé lépett:
– Parancsolj velem, uram!
Áthá–Rá a, háttérből éles szemekkel figyelte ezt az álorcás
játékot és nem tagadhatta, tetszett neki a vezér bátorsága és az áruló
vakmerősége egyaránt.
– Sajnálom fiam, hogy téged kell ismét fárasszalak, de másban
nincs bizodalmam és a te hajód igazi gyorsjáratú bárka ...
– Ó, uram és parancsolóm – hajtotta meg magát a thébai –,
számomra a legnagyobb megtiszteltetés bizalmad fénye!
– Hűségedért elnyered méltó jutalmadat, fiam! Fogadom neked
itt, mindnyájunk színe előtt – szólt jó hangosan Kirkuf, hogy
mindenki hallhassa. – De most lássunk munkához! Derék
kormányosodat ötödmagával küldd el a „Borjúra”. Szereljék
induláskészre a hajót. Többi embereid útrakészen itt maradjanak a
sátram közelében. Ki akarom fürkésztetni a szomszédos vizeket,
nehogy a tenger felől érjen valami meglepetés. Te is maradj itt, fiam,
hogy elmagyarázhassam, mi lesz a feladatod.
Shuti meghajtotta magát, aztán félrehívta kormányosát, hogy
néhány szót váltson vele. Kirkuf pedig a feladat nélkül maradt
többiekhez szólt:
– Minden hajó parancsolója gyűjtse össze megmaradt népét! Ide,
a sátorom mellé rakjátok le fegyvereiteket sorba, de úgy, hogy egy
pillanat alatt megkaphassa ki–ki a magáét. Vegyetek ásót és csákányt
és öreg árkot húzzatok, palánkot verjetek, és tegyétek biztonságossá
szállásunkat. A helyét ott mérjétek ki a síkon, a patak közelében,
hogy legyen ivóvizünk is bőven.
Minden úgy történt, ahoqy Kirkuf parancsolta:
A mintegy kilencven főnyi zöm szépen sorba lerakta fegyverét a
pástra és szerszámot fogott, hogy megkezdje a téli sátor építését.
Közben Amu, Juzsua, Nuthub kormányos és Kruukh, a
vágottképű állig fölfegyverezték magukat és embereiket. Ök is
lehettek vagy huszonöt–, harmincan és mind válogatott, megbízható
legények, mert Amuék jobban ismerték, kinek mi lakik a szívében,
mint Kirkuf és Áthá–Rá.
A „Borjú” kormányosa ötödmagával már el is indult, hogy
menetkészre állítsák a kis, gyorsjáratú bárkát. A hátramaradt hét–
nyolc ember pedig ott heverészett a gyepen, Kirkuf sátorától nem
messze.
Az árulók főnöke ezalatt bent hűsölt Kirkuf sátorában, aki nem
sietett parancsaival, hanem finom borral, csemegével traktálta a
thébait.
Csak Áthá–Rá pillantott ki néha a sátor nyílásán és szemének alig
észrevehető rebbenésével jelezte, hogy rendben mennek a dolgok.
Mikor a „Borjú” kormányosa a hajóhoz ért, játékosan a víz alá
bukott és a faron lelógó kormánylapáthoz úszott. Azt könnyedén
elkapta, és a következő pillanatban már a bárka gyomrába huppant...
Így tettek gondtalanul a többiek is ...
Ebben a pillanatban az evezőpadok alól, mint a tigrisek,
előugrottak Tengeri Majom emberei. Pillanatnyi dulakodás után a
kormányost és négy matrózát a földre teperték. Egyikük, az a
behemót kánaánita, akit tyrben fogadott fel Kirkuf, sehogy sem
akarta megadni magát, és félig a bárka padlatához szorítva is
keményen dulakodott. De ez is csak egy szempillantásig tartott, mert
az egyik matróz kezében megvillant a kés és a tyri óriás hideg vassal
a szívében csendesedett el örökre.
A többieket erős szíjakkal úgy megkötözték, hogy moccanni se
tudjanak, szájukat betömték, hogy alig szuszoghattak, és aztán
behengerítették őket az evezőpadok alá.
– Azt a véres dögöt lökjétek a vízbe – parancsolta Tengeri
Majom.
Nemsokára loccsanás jelezte, hogy a tenger örökre elnyelte a tyri
hajós hulláját.
A „Borjú”–n pedig elcsendesült ismét minden: a legyőzöttek nem
mozdulhattak a húsukba vágó szíjak miatt, a győztesek pedig ismét
elrejtőztek, mintha még várnának valakire.
Azok is jöttek nemsokára, mert mikor Áthá–Rá már harmadszor
jelentette, hogy a „Borjún” semmi mozgás sincs és még a vitorlák
kitűzését sem kezdte meg senki, Kirkuf tettetett rosszallással csóválta
meg őszülő fejét:
– Ejnye, édes fiam, Shuti, úgy látom, nem valami megbízható
embereid vannak! Meglehet, hogy rátették kezüket a borostömlőkre
és most szédülő fejjel egy sem mer az árbocra kúszni. Küldjél még öt
embert a hajódra, de szigorú paranccsal. A kormányost és a többi
gazfickót pedig csapasd meg atyásan, hogy megemlegessék a mai
napot.
– Legjobb volna, ha én mennék személyesen, uram – válaszolta
az áruló.
– Valóban az volna a legjobb, de ládd, hiábavaló dolgokkal
vesztegettük az időt. Még el sem tudtam neked mondani, amit
voltaképpen akartam. Hiába! Öregszem és az aggkor, ha nem
mogorva, bőbeszédű.
– Parancsod szerint lészen, uram – hajtotta meg magát a thébai és
kilépvén a sátorból, maga rendelkezett öt emberének, akik tüstént
megindultak a part felé.
A „Borjú” matrózaiból ilyenformán csak két legény maradt a
sátrak között, mert ezen a kis gyorsjáratú felderítőn csak tizenketten
hajóztak, a parancsnokkal együtt tizenhármán.
 – Mindenről intézkedtem, uram – jött vissza meghajolva a
„Borjú” áruló parancsolója.
– Akkor ülj le, fiam! Várjuk meg türelemmel, amíg hajód
árbocára kitűzik a vitorlát – és a fáraó főhajósa ismét kellemes,
tartalom nélküli fecsegésbe kezdett. Közben szaporán kínálgatta
vendégét borral, csemegével.
Shuti a sivár, romlott lelkű emberek humorával nézett az őszülő
vezér kemény, becsületes arcába.
– Öreg tengeri vaddisznó – gondolta magában –, úgy látszik,
érzel valamit a holnapi viharból, azért vagy hozzám ilyen mézes.
Vajon erre is a köszvényes vállad figyelmeztetett?
De az ilyen és hasonló gondolatait jól leplezte hajlongó
modorával. Így Kirkuf vezér nemigen tudhatta, hogy milyen
gondolatok dévajkodnak alárendeltje lelkében, de az sem sejthette,
hogy mit rejteget az őszülő vezér elméje!
Csak Áthá–Rá nézte belső izgalmaktól feszülő lélekkel ezt az
álarcos játékot. Közben egy pillanatra sem lanyhuló figyelemmel
követte a sátoron kívül lejátszódó eseményeket.
Egyszerre csak kemény, gyors léptek zaja közeledett. Amu
hatalmas alakja és Nuthub kormányos elszánt képe jelent meg a
vezéri sátor bajáratánál.
– Uram – hajolt meg Kirkuf előtt a kormányos –, a legények már
a ,,Borjú” árbocára tűzték a jelet.
– Akkor parancsom szerint történjék minden – bólintott
beleegyezően a fáraó főhajósa.
Ebben a pillanatban Áthá–Rá Shutihoz ugrott és mint a villám
ragadta ki a hosszú matrózkést az áruló övéből. Amu és Nuthub
pedig hátracsavarták a thébai karját és szempillantás alatt
összekötözték a kezét. Mire Shuti első meglepetéséből magához tért,
már megbéklyózott fogoly volt, akinek karját két oldalról, mint két
acélperec szorította Amu és Nuthub vasmarka.
– Ez ... ez ... árulás – hörögte a kelepcébe esett thébai.
– Jól mondod, fiam – bólintott gúnyosan Kirkuf, –, ez valóban
árulás. Csakhogy az áruló te vagy, te ... te ... Szothosz. Most pedig
gyerünk az emberek elé!
 Amikor a sátorból kiléptek, Kirkuf gyors, mindent meglátó
pillantást vetett az öbölre. Az öt hajó békességesen lebegett az alig
fodrosodó vízen. És a „Borjú” árbocán ott csüngött nyakánál fogva
egy szál kötelén a lázadó kormányos. Őt már nem fogják bántani az
ismeretlen Északi–tenger haragvó istenei, akikről a tegnap esti
tábortűznél mesélt. Ez volt a jel, amit Nuthub jelentése szerint ,,a
legények a „Borjú” árbocára tűztek”.
De Shuti is láthatta, hogy a játszmát elvesztette. Távolabb, a
patak partján ásóval, csákánnyal szorgosan dolgozott a sok hajós. Itt
a sátor közelében állig felfegyverzetten, zárt sorokban állottak a
parancsnokhoz hű matrózok. A távolban doloozók csak úgy juthattak
volna a vezéri sátor mellett lerakott fegyvereikhez, ha puszta kézzel
áttörték volna a fegyveresek falát. De a dolgozó hajósnép között csak
kevés cimborája volt a lázadó thébainak, legnagyobb részük
ingadozókból állott, akik nem szívesen vállaltak nagvobb veszélyt,
ha azt el lehetett kerülni. A „Borjú” legénysége, a lázadás szervezett
magja pedig ott hevert összekötözötten a bárka padlóján vagy késsel
a szívében a tenger fenekén. Csak az a két legény szerencsétlenkedett
még a vezéri sátor közelében, akik itt maradtak a ,,Borjú” hajósaiból.
Shuti most, végső kétségbeesésében nekik kiáltott:
– Fussatok fel a hegyre! Hívjátok barátainkat! Elárul...
Nem fejezhette be az utolsó szót, mert Amu úgy oldalba öklözte,
hogy elakadt a lélegzete. De a két gazembernek elég volt, amennyit
hallott. Futni kezdtek a hegy irányába, ahol ma éjjel a máglya
lángolt. A vágottképű matróz, aki legközelebb állott hozzájuk,
megfeszítette íját. A húr pendült, és az egyik lázadó hátába fúródott
nyílvesszővel bukott a földre. A másik után vagy ötön is iramodtak,
de Kirkuf visszaparancsolta őket:
– Megálljatok! Hagyjatok hírmondónak egyet! Legyen, aki
elmesélje ezeknek a tetves pásztoroknak, hogy velünk nem lehet ujjat
húzni, mert mi a fáraó válogatott népe vagyunk e földön!
Közben a távolabb dolgozók népes csoportja is észrevett egyet–
mást a rendkívüli eseményekből: látták a „Borjú” árbocán csüngő
kormányost, a vezér sátra körül felfegyverzett, rendben tömörülő
csoportot, a lenyilazott alakot. Sokan nem tudták mire vélni a dolgot,
de néhányan, akiknek tudomásuk volt az összeesküvésről, most
rosszat sejtve figyelték a vészterhes jeleket.
Aztán felhangzott Juzsua hívó kiáltása:
– Emberek ...! Hahó ..! Gyertek az úr sátorához!
És a hajósok lelökték szerszámaikat, hogy könnyebben
futhassanak a hívó szóra. A rendetlenül gomolygó nagy csoportot
Kirkuf parancsa vagy húsz lépésre a fegyveresek előtt megállította.
Az állig felfegyverzett csoport és a fegyvertelenek közti tisztás
közepére a vezér állott egyedül:
– Emberek! Mindnyájan tudjátok, hogy a fáraó parancsára azért
ültünk hajóra, hogy megkeressük az ismeretlen Északi–tengeren az
Istre nevű átjárót. Soha senki előtt nem tagadtam, hogy ez a tengeri
út veszélyes és még az is meglehet, hogy egyikünk sem térhet többé
vissza hazájába. Mikor majdnem négy esztendővel ezelőtt öt hajóval
a fáraó parancsára nekivágtam, hogy megkeressem Punt országot,
akkor is akadtak közöttünk gyáva vénasszonyok, akik megijedtek a
nagy, ismeretlen tengertől, és egy éjszaka csak hajóra szállottak, és
megszöktek tőlünk. Reggel, mikor felébredtünk, még szinte láttuk a
távozó hajó árbocát. Jól tudják közületek azok, akik akkor velem
voltak, hogy megparancsoltam, ne üldözzék a gyáva futókat. Azt is
tudjátok, hogy mi, akik jóban, rosszban együtt maradtunk, háromévi
kemény, viszontagságos hajózás után visszatértünk atyáink földjére
és olyan dicsőséget nyertünk, amilyen még soha hajósnak nem jutott
osztályrészül. Az a megfutott hajó pedig elveszett valahol az
ismeretlen vizeken. Mert jegyezzétek meg magatoknak, hogy a
legerősebb bordázatú hajó is csak dióhéj a végtelen tengeren, ha nem
férfiak fogják kormánya rúdját, ha vénasszonyok kezelik vitorláit. A
tenger száz veszélyét, a szél és vízáramok szeszélyét nem a hajók
ereje, hanem csak férfikar és férfiszív győzheti le!
Az összegyűlt hajósnép néma csendben hallgatta szónokló
vezérét. Érezték, hogy amit eddig mondott, csak olyan bevezetésféle
az elé, amit voltaképpen mondani akar. Kirkuf pedig pillanatnyi
szünet után folytatta beszédét:
– Most néhány elvetemült gonosztevő titkon összebeszélt, hogy a
fáraó hajóit az ilioni baziliszkosz kezére játssza. Ezeknek az
alattomos lázadóknak vezére a thébai Shuti és cimborái, a „Borjú”
legénysége. Minket, akik hűek maradunk mindhalálig a fáraóhoz és a
népünk előtti örök dicsőséget nem fogjuk soha eladni sem hitvány
aranyért, sem idegen vezérek mellett szerzett talmi hírnévért; minket,
az igaz, becsületes férfiakat, ezek a gazfickók lemészároltak volna,
hogy hírmondója se maradjon becstelen árulásuknak. Közületek
azokat, akik hozzájuk csatlakoznak, az ilioni baziliszkosz zsoldjába
állították volna. Bizony mondom néktek, ott hamarább elért volna
kit–kit a maga végzete és egy sem látta volna meg többé közületek
atyái földjét. Valamennyien ott leltétek volna dicstelen halálotokat az
átkozott Helleszpontoszon! Mert úgy tudjátok meg, hogy az ilioni
baziliszkosz most minden hajósnép haragját a fejére vonja. Bizony
mondom néktek, ha ezek a kisemmizett népek egyszer mind
felkelnek, leontják Ilion falait, de mégis megnyitják a helleszpontoszi
kaput...
Ebben a pillanatban Shuti kiugrott Amu és Nuthub kezei közül és
a komoran hallgató két tábor közötti tisztáson termett:
– Vén csaló! Hazug szavakkal ámítod ezeket a bátor, becsületes
hajósokat. Tudhatod, hogy az Északi–tenger istenei elpusztítják a
vakmerőt, aki vizeikre merészkedik. Konok, őrült vénember vagy,
aki a biztos pusztulásba viszed a tengerek legszebb hajóit és
legbátrabb matrózait...
Tovább nem folytathatta, mert Amu hatalmas tenyere
betapasztotta tajtékzó száját.
– Vonjátok ki a nyelvét – parancsolta Kirkuf keményen.
Hárman is ráugrottak a lázadók főnökére. Éles kés villant, és a
következő percben egy kéz Shuti véres nyelvét Kirkuf lába elé lökte
a porba.
– Némelyek mostanában sokat fecsegnek az Északi–tenger
haragvó isteneiről. Nézzetek a „Borjú” árbocára! És nézzetek e
szörnyalakra – mutatott a főhajós az eltorzult arcú árulóra, akinek
kétoldalt véres nyál csurgott le szája szélén. – Aki ezután
dajkamesével rémítgeti a nyúlszívűeket, annak kivonatom a nyelvét
és azután a főárbocra köttetem a nyakánál fogva cégérnek. Én
azonban nem szeretek meggyávult emberekkel együtt hajózni, mert a
félsz ragadós nyavalya s rendesen olyankor tör ki, amikor leginkább
volna szükség a bátorságra. Nem tudhatom, hányatok szívét zavarták
meg csalfa ígérettel és sanda rémmesékkel. Ezért, aki jobbnak látja
visszafordulni, most szóljon. Hajót adok a meghátrálóknak, amivel
ki–ki békességgel megtérhet hazájába. Most szóljon, aki menni akar!
Kirkuf keményen végighordozta tekintetét az előtte álló
fegyvertelen matrózokon. Legtöbbjük bátran viszonozta vezére
pillantását. Csak imitt–amott egy–egy elsápadt vagy pipacsvörös fő
hajolt előre, hogy magát szégyenlő pillogatással keressen valamit
poros lábujjain. De ezek a restellkedők sem szóltak semmit.
– Úgy látom, fiaim, együtt megyünk tovább előre, mint bátor
hajósokhoz illik, akik inkább meghalnak, de amíg céljukat el nem
érték, meg nem hátrálnak. Most pedig fiaim, készüljünk útra. Hat–hét
nap múlva ott vagyunk a Helleszpontosz nevű tengeri kapunál. Vagy
kinyitja az ilioni vezér azt a kaput, vagy úgy betörjük, hogy még az
unokáik is megemlegetik a napot, amelyen nagyapáik ujjat húztak a
fáraó válogatott népével. Igaz–e, fiúk?!
– Hurráh! – dördült fel több mint száz torokból a bátor, harcias
kiáltás. – Előre mindhalálig!
Még el sem ült a lelkes lárma, amikor Tengeri Majom pattant a
főhajós mellé. Teste vizes volt, arca kipirult a futástól, hogy a
többiek előtt érjen oda.
– Vezérem – hajolt meg az ifjú matróz, és széles mozdulattal a
part felé mutatott –, hozzuk már a madárkákat! De jól összekötözve,
nehogy kedvük találjon elrepülni. Igaz, hogy csak nyolcan vannak ...
Mert, hogy az egyik nagyon csiklandós volt, mikor megfogtuk, és
addig ugrált, amíg egy kés éppen a bordái közé csúszott... Vízbe
löktük aztán, emlegessék meg a halak is a mai szép napot. A
kormányos pedig ott szárítkozik a főárbocon.
– Jól van, fiú – bólintott Kirkuf. – Kötözzétek őket egyenként a
fákhoz. A legmagasabb ágra pedig húzzátok fel Szothosz urat! Hadd
lássák a pásztorok, amikor segítségükre jönnek, hogy mi az árulóban
is megbecsüljük a vezért!
Mire a „Borjú” lázadó legénységét egyenként a fákhoz kötözték,
de úgy, hogy a marhabőr szíjak a húsukba vágtak, és mire a thébai
Shutit egy magas ágra felhúzták, már a tábor is összeszedelőzködött
és indulásra készen csoportosult a parton.
 Nemsokára jött Kirkuf, Áthá–Rá és alabástrom sápadtan, mint
egy szép fehér virág, jött Vörös Liliom is.
Ekkor Nuthub kormányos a vezér elé állott és egy kicsit zavart
hangon beszélni kezdett:
– Uram, én... mármint mi egypáran, úgy gondoljuk, hogy nem
kéne még elmenni...
– Öreg Nuthub – ráncolta össze homlokát a vezér –, elfelejtetted,
vagy nem hallottad parancsomat? Avagy édes bortól megrészegedtél
valahol szedelőzködés közben?
– Uram – jött meg az öreg kormányos hangja –, legyen minden a
te parancsod szerint. De az a megszalasztott gazfickó nemsokára
idecsődít egypár koszos pásztort. Osztán a móres úgy kívánja, hogy
fogadjuk őket, amint illik. Emlegessék meg ők is a napot, amelyen
Szothosz úrral közösködtek. Vagy húsz jó íjász elég volna... Csak
kétszer húzzuk rájuk, uram, aztán egy szempillantás alatt a hajókon
leszünk ...
Kirkuf fénylő, büszke szemekkel nézte öreg kormányosát. De
Nuthub azt hitte, hogy vezére azért hallgat, mert nem helyesli a
vállalkozást, és ezért még rábeszélőleg hozzátette:
– Úgy gondoljuk uram, mint ezelőtt két évvel! Emlékszel, uram?
Ott a Nagy Folyónál, ahonnan az „istenfazekat” hoztuk el!
– Az akkor volt, öreg – bólintott tettetett szomorúsággal a vezér
–, azóta sokat változott a hajós virtus. Gondolod, kapnál ebből a
díszes társaságból bár egyet is, aki vásárra vinné a bőrét... Pedig szép
dolog volna, nem mondom!
– Kiáltsak, uram? – kérdezte nekividult arccal az öreg tengeri
medve.
– Kiálts, barátom, hadd lám, mi lesz? – egyezett bele a főhajós.
Bizony abból az lett, hogy mindenki Nuthub körül csoportosult,
mindenki maradni akart. Még Áthá–Rá is ott tolongott a kormányos
körüli sokaságban. Szegény Vörös Liliom ott állott árván és tőle nem
messze karbafont karokkal Kirkuf.
– Azt a tintás ujjú vitézt ki ne válaszd, öreg Nuthub – rikkantott
oda jókedvűen a fáraó főhajósa –, mert ha itt találja hagyni a fogát,
nemcsak Vörös Liliomot emészti el a bánat, de mi is írástudó nélkül
maradunk. Otthon a papok aztán nem hiszik, amit a becsületes ember
beszél, csak ami le van írva! Pedig hazudni a betű is tud! Igaz–e,
fiúk?
Így aztán Áthá–Rá kimaradt a válogatásból és bíborpiros arccal
tért vissza Vörös Liliom mellé. Piros volt a leány arca is. Nem kellett
volna Kirkuf az ő dolgukat kibeszélje!
A fiú most ott állott a leány mellett. Karját könnyedén Vörös
Liliom vállára tette, mint máskor. De nem néztek egymás szemébe.
Tekintetük a végtelen tengerre siklott. Nézték a beláthatatlan
messzeséget, amely mindnyájuk közös sorsát rejtegette.
 XXXVII. FEJEZET,
amelyben Kirkuf hajói beeveznek a sárkánykígyó torkába,
sziklazápor és tűzeső hull, de másnap már az Északi–
tenger hideg lehelete vacogtatja a bátor hajósok fogát.
Hej–hop! ... Hej–hop! ... Suppogtak ütemesen a „Borjú” evezői.
Az evezősök hátán izzadtság gyöngyözött.
Egyik–másik vállán vörös csík jelezte, hogy a kicsi, tömzsi,
mérgesképű felügyelő nem kíméli az ostort, ha valamelyik evezős
rab lazítani próbált.
Azért az ütem nem volt kimerítő. Egy idő után, inkább csak az
egyhangú folytonosság fásította el az izmokat és a lelket egyaránt.
Ilyenkor a jóságos természet az elfásulás zsibbasztó ködébe burkolta
a padhoz béklyózott szerencsétleneket. Ködös tekintetük, kísérteties
pontossággal előre–hátrahajló felső testük jelezte, hogy az evezős
rabok túljutottak az emberi állapot határán: gépekké, hajtóerővé
alakultak.
Most, ezen a ragyogó szépségű őszi reggelen, a „Borjú” evezősei
még messze voltak ettől az állapottól. A kis, gyorsjáratú bárkát
pihent emberi izmok vitték előre és kecses siklását a vitorlába
kapaszkodó partmenti szellő is segítette.
A hajósok észre sem vették a padhoz láncolt emberi szenvedést.
Megszokták. Nem lehet másképpen. Fő, hogy a hajó menjen! Így
aztán zavartalanul élvezték a kellemes őszi reggelt.
Kruukh, a vágottképű állott a kormányrúdnál. Ha hátrapillantott,
jól láthatta a nagy messzeségben utánuk jövő hajók árbocait. Az a
négy magas vitorlarúd az egyiptomi hajóké. Az a tizenkét kisebb
árboc az ión és kánaánita bárkáké.
Miként verődött össze ez a karaván? Mindjárt megtudjuk, csak
nézzük Tengeri Majmot, mit mivel!
A fiatal, fürgemozgású hajós ott lovagolt a „Borjú”
magasbaszökő orrán. Most hirtelen balra, előre nyújtotta karját:
– Hajó, hajók a láthatáron! Balra, előre!
A vágottképű kormányos fordított egyet a kormány rúdján, és a
„Borjú” a jelzett irányba kanyarodott.
 A mérgesképű felügyelő pattintott az ostorával. Az ütem
meggyorsult.
Még egy féldárdányival sem csúszott feljebb a nap, amikor a
„Borjú” már három kis ión bárka közelébe ért. A hajó orrában, az
evezőpadon, árbockötélbe fogózva Vörös Liliom állott. Fent a hajó
magasbaszökő orránál Tengeri Majom nagyokat rikkantva, kézzel–
lábbal hadonászott, hogy az ión hajósok valahogy megértsék, amit
mondani akar.
Az egyik ión bárka kivállott a csoportból, alig két–három
evezőhossznyira megközelítette a „Borjút”. Ekkor Vörös Liliom a
hellének dallamos nyelvén átkiáltott:
– Hova–hova, jó hajósok? Kik vagytok?
– Te ki vagy, gyönyörűm és honnan jösztök, hogy ilyen szépen
beszéled a mi nyelvünket? – kiáltott vissza az őszülő szakállú,
tagbaszakadt hajósgazda.
– Én Vörös Liliom vagyok és a fáraó, a föld leghatalmasabb
királyának birodalmából jövünk. Át akarunk jutni a
Helleszpontoszon az Északi–tengerbe.
– Ha–ha–ha – kacagott hatalmasat a hellén hajós, és példáját
követték a többiek is. – Mi is ilyesmiről álmodtunk ezelőtt néhány
nappal. De új baziliszkosz van Ilionban és az új vezér lezáratta a
Helleszpontoszt. Nincs többé átkelés! Minden árut a baziliszkosz
vásárol meg potyára, aztán az ilioni hajók viszik tovább az Északi–
tengerre. De az Északi–tenger felől is lezáratta az átjárót. Most azcán
se be, se ki...
– Az ilioni baziliszkosz, úgy látszik, elfelejtette, hogy a tenger
mindenkié, aki hajóra mer szállni. Mi megfizetjük a vámot, ha kell!
– Lehet, hogy megfizetnétek, de a baziliszkosz nem alkuszik!
Talán a te szép szemedért, ha nem tesz kivételt – csippentett huncutul
a hajósgazda.
– Van annál erősebb fegyverünk is! Nézz csak oda, messzire –
mutatott hátra a láthatár peremére Vörös Liliom. A hellén jól láthatta
a fegyelmezett kötelékben közeledő hajók árbocait. – Ott a fáraó
válogatott hajósnépének négy bárkája jön. Azok vezére Kirkuf,
minden tengerek legbátrabb hajósa. Mi, és azok ott valamennyien
eltökéltük, hogy betörjük a helleszpontoszi kaput. A baziliszkosz
zsarnokságával szemben mi erőt állítunk, és megtanítjuk az ilioniakat
a tengerek szabadságának tiszteletére. Ha valamennyien
összefogunk, bizony mondom, meggondolkoztatjuk az ilioni
zsarnokot. Ha van bátorság a szívetekben és erő a karotokban, velünk
jösztök!
– Azon még gondolkodunk, te szépszavú szirénje a kék
tengernek – válaszolt az őszülő hajós.
Aztán az ión bárka visszatért várakozó társaihoz. A „Borjú”
pedig folytatta útját és hajósai csak messziről láthatták, hogy az ión
hajók abba az irányba kanyarodnak, amerről Kirkufék karavánja
közeledett.
Még kétszer találkoztak idegen hajókkal. Voltak, akik kinevették
őket, de legtöbbjük elgondolkozott azon, amit az egyiptomiaktól
hallott, és egyre többen csatlakoztak Kirkuf harcra készülő
karavánjához.
Délután a „Borjú” közelebb húzott a partokhoz. De nem tartott
sokáig ez a hajókázás, mert az öblöktől csipkézett parton nemsokára
megtalálták az éjjeli szállásra legalkalmasabb helyet.
Amint alkonyodni kezdett, megérkeztek a többi hajók is. Szép
sorjában, egymás után kikötöttek. Mikor az utolsó hajó is
lehorgonyzott, Áthá–Rá megszámolta, hogy hányan is vannak.
Éppen huszonhatan voltak: az egyiptomi hajók öten, meg huszonegy
hellén és kánaánita bárka. Ezek közül a legnagyobb sem volt akkora,
mint a legkisebb egyiptomi hajó, a „Borjú”.
Nemsokára lobogtak a tábortüzek, sült–főtt a vacsora.
Az egyiptomiak Kirkuf parancsára, bőségesen ellátták hússal,
kölessel az evezős rabokat is.
A hellén és kánaánita hajósoknak nem volt ilyen gondjuk, mert
ők maguk vonták azt a négy–öt pár evezőt, ami bárkáikat hajtotta.
Régi, bevált szokás szerint a hajósgazda és a kormányos kivételével
mindenki evezett. Mivel rendesen többen voltak a hajóban, mint
ahány evező volt, váltogatták egymást a nehéz munkában.
Ma este nagy volt az izgalom, mert a Helleszpontosz félnapi
hajóútra sem feküdt a táborhelytől.
A fáraó hajóinak parancsolója figyelmesen hallgatta, amit a
hellének és kánaániták főemberei beszéltek. Ezek a tapasztalt
tengerjárók jól ismerték a Helleszpontoszt, hiszen már nem egyszer
hajóztak rajta keresztül. Ismerték az Északi–tengert is, de csak a
Boszforósztól jobbra. Balra, fel északnak sohasem jártak.
– Nincs mit keresnünk arrafelé – vonta meg vállát egy sűrű fekete
szakállú hajósgazda. – Durva, műveletlen népek lakják azokat a
tájakat. Egy krétai tengerésztől hallottam, hogy még a vasat sem
ismerik. Csak bronzuk van, de az se sok. Inkább csak kőből és
csontból készítenek maguknak nyomorúságos fegyvereket és
szerszámokat.
– Arrafelé a tenger is gonoszabb – vette át a szót egy másik
hajós. – Nem hiába nevezik Feketének némelyek az Északi–tengert,
de bizony az is. Az év nagy részében hideg szelek tombolnak, és sűrű
köd gomolyog vizei felett. Az az Istre nevű átjáró lehet, hogy nincs
is. Kár volna elveszejteni ezeket a szép hajókat. Gyertek inkább
velünk és esküszöm atyáim szellemére, hogy arannyal és gyapjúval,
takarókkal és bőrökkel megrakodva tértek vissza hazátokba!
– Erről nem beszélhetünk – vágta el a szót keményen Kirkuf. –
Arról beszéljünk inkább, hogy miként nyomuljunk keresztül a
Helleszpontoszon. Aztán ha a Boszforószon is túljutottunk, menjen
ki–ki a maga útjára!
Mindenki láthatta az egyiptomi vezér állhatatosságát és
elszántságát. Kár vesztegetni a szót: a fáraó hajósát semmi
kecsegtetéssel sem lehet útjából kitéríteni.
Rövid hallgatás után egy erősen göndör szakállú hellén hajós
szólalt meg:
– Uram, mikor hozzád csatlakoztunk, vezérül ismertünk el téged.
Rendelkezzél tehát, hogy tudjuk, miként kell cselekednünk.
– Azt mondjátok, ugye, hogy az ilioni baziliszkosznak csak
akkora bárkái vannak, mint nektek és, hogy ezeken a vizeken még
nem is láttatok akkora hajókat, mint a mieink – fordult Kirkuf a
gyülekezethez.
– Úgy van, uram! Úgy van! – bólintottak többen is.
– Akkor holnap ez lesz a sorrend: Elöl megyek én a ,,Merkhti”–
vel, az „Északkal”. Utánam szorosan felzárkózva jön az „Ib”, a
„Borjú”. Attól hátra balra hajózik a „Szeb–Tá”, az „Ország Csillaga”.
A „Szeb–Tá”–val egy vonalban, a „Borjú” mögött jobbra következik
a „Kha–ru–Men–nofer”, a „Memphis fénye” és a menetet legerősebb
hajóm: a „Neb–Hek”, az „Örökkévalóság Ura” zárja be. Közöttünk
jöttök ti a kicsi hajóitokkal. Hogyha harcra kerül a sor, mi
nekimegyünk az ilioni bárkáknak és felborogatjuk őket. Ha
egyikmásik ellenséges hajónak sikerül oldalba támadni a mi nagy
hajóinkat, vagy sikerül befurakodni közénk, ti rája mentek és
megverekedtek velük. Szurokba, gyantába, faggyúba mártott
kenderkócot csavarjatok a nyílvesszőitek köré, és árasszátok el égő
nyilakkal az ellenséget! De ti legyetek készen az oltásra, mert az
ellenség is fel van szerelve ilyen fegyverekkel!
Másnap a hajók a megparancsolt sorrendben futottak ki éjjeli
kikötőjükből és még alig pirkadt, már a nyílt tengeren eveztek.
Fényesen sütött a reggeli nap, mikor Kirkuf flottája a
Szkámándrosz folyó torkolatához ért. A parttól beljebb jókora
távolságra egy dombtetőről büszkén meredtek az égnek Ilion falai.
Minden hajós az őszi reggel ködébe burkolózó várost nézte.
Vörös Liliom a „Borjú” orrából könnyes szemmel tekintett
szülőföldje felé, amelyben nincs többé otthona, ahova többé nem
térhet haza. Áthá–Rá a hajó árbocának dőlve figyelte a leányt.
Nemrég neki is így fájt a szíve, mikor a thébai kikötőben, a távozó
hajóról nézte gyermekkorának és ifjúságának városát. Pedig ő boldog
és dicsőséges hazatérés reményében távozott! Nézte a leányt, de nem
ment hozzá, hogy szavakkal, simogatással vigasztalja: Tudta, hogy
az igazi, mély bánatnak nem kell részvét, könnyebb azt egyedül
elviselni.
De nem sok idő volt a merengésre!
A torkolat melletti dombról füst szállott a magasba; a
baziliszkosz őrtállói észrevették a közeledő karavánt.
Nemsokára a torkolaton túlról, egy rejtett öblöcskéből három
ilioni bárka futott ki és szapora evezőcsapásokkal sietett, hogy a
közeledő flotta elé kerüljön.
Az élen haladó bárka nemsokára már a vezérhajó előtt állott, alig
négy–öt evezőhossznyira. Az ilioni főhajós előbb hellénül, majd a
kánaániták nyelvén kiáltott:
– Megálljatok! Megálljatok!
 Kirkuf is felhágott a „Merkh–ti” orrára, és kánaánita nyelven
válaszolt:
– Ti vagytok az ilioni baziliszkosz vámszedői?
– Nem, mi az ilioni baziliszkosz harcosai vagyunk!
– Hol találjuk meg a vámszedőket? Mert mi át akarunk kelni a
Helleszpontoszon és meg akarjuk fizetni az ilioni vezérnek, ami őt
tisztesség szerint megilleti.
– A baziliszkosz parancsából egyetlen idegen hajó sem kelhet át
a Helleszpontoszon!
– Mi pedig a világ leghatalmasabb ura, a thébai fáraó parancsából
át kell, hogy hajózzunk az Északi–tengerre!
– Meg ne próbáljátok, mert valamennyi hajótokat felgyújtjuk és a
tengerbe borítjuk.
– Te mondád, barátom – kiáltott vissza Kirkuf, és karját magasba
emelte.
E jelre, mint egy jól működő gépezet, vízbemerült a ,,Merkh–ti”
tizenkét pár evezője. A kormányos kezében fordult a kormánylapát,
és a hatalmas egyiptomi hajó orra nekilódult az ilioni bárka
oldalának. Az nagyot roppant és a következő pillanatban felborult,
mint egy rossz teknő.
A másik két bárka nem várta meg, hogy őket is utolérje a végzet.
Fejvesztetten menekültek a rejtett kis öböl védelmébe.
Vörös Liliom zokogva borult a „Borjú” padlójára.
Fenn a dombtetőn pedig még egy füstoszlop szállott a magasba.
Kirkuf hajósai tudták, hogy az ilioni harcosok, akik a partról mindent
láttak, most hívják harcba a helleszpontoszi hajókat.
Nemsokára az előttük fekvő távolban, az átjáró felől égnek
emelkedett a harmadik füstoszlop is. Ott már harcrakészen várják a
betolakodókat.
Hátuk mögött, a Szkámándrosz torkolatából egymásután
bukkantak elő az ilioni harci bárkák. Minden hajó tele
fegyveresekkel. Kopjáik hegyén, fényezett sisakjaikon csakúgy
táncolt a reggeli napsugár.
Elöl ellenség, hátul ellenség. Nem volt már visszatérés. A kocka
el volt vetve! Előre!
 Az egyiptomiak és szövetségeseik is készülődtek az ütközetre.
Előkerültek a sisakok, a könnyű vashegyű dárdák, íjak és nyilak. A
nyílvesszők köré gyantába, faggyúba mártott kenderkócot csavartak.
Az üstökben vöröslött a parázs, hogy mielőtt kirepítenék az íjból,
legyen hol meggyújtani a nyílvesszők kenderkócát.
A hajósok szívét megszállotta az ütközet előtti elszántság és
kérlelhetetlenség. Tudták, hogy a legyőzött nem remélhet irgalmat és
ez kegyetlenebbé tette szívük indulatát.
Az ilioniak mögött ott állott a szilárd otthon: a hatalmas vár.
Ismerték a partvidék minden rejtett kis öblét. Ha legyőzetnek, van
hova visszavonulniok: a hazai táj száz biztonságos zuga, ahova az
ellenség nem követhette őket.
De az egyiptomiaknak csak győzni lehetett. Győzni vagy
meghalni.
A Helleszpontosz pedig ott sötétlett homokkő szirtekkel, komor
sziklákkal csipkézett partjaival a messze földről jött hajósok előtt,
mint egy hatalmas sárkánykígyó kitátott szája.
Más út pedig nem volt az Északi–tengerre, csak a sárkánykígyó
torkán keresztül.
Mikor Kirkuf karavánja a Helleszpontosz elé ért, az átjáró vizén,
amíg csak egy távolabbi kanyarulatig látni lehetett, még csak egy
dióhéj sem úszott. Ez a csend félelmetesebb volt, mintha ezer harci
bárka állotta volna útjukat.
Elérkezett a szívdobogva várt pillanat: a ,,Merkh–ti”, Kirkuf
vezérhajója behatolt a szorosba. Utána az egész flotta. Már a
menetzáró „Neb–Hek” is jócskán benyomult a keskeny átjáróba,
amikor két oldaláról óriási szikladarabok repültek a tömött rendben
evező hajókra.
Mindjárt az első zuhintás derékba kapott két kisebb bárkát. A
gyenge kis kalmárhajók szilánkokra tört bordával pillanatok alatt
elmerültek. Szerencséje volt annak, akinek sikerült felkapaszkodnia
egyik–másik közeli bárkára. A többieket sorsukra kellett hagyni.
Itt nem lehetett megállni egy pillanatra sem a végpusztulás
veszélye nélkül. Az átjáró két oldalán rejtett biztonságból az ilioni
sziklavetők ripityomra verték volna azt, aki sokáig tétovázik.
 Az evezőket kétségbeesett erőfeszítéssel, pattanásig feszült
inakkal vonta rabszolga és szabadhajós egyaránt.
A Helleszpontosz sötét vizein ezekben a sorskísértő
pillanatokban a halálfélelem repített minden hajót.
Közben a sziklák zuhogtak végzetszerű egykedvűséggel.
A víz dörögve csobbant és katlanszerűen sustorgott. Ebben a
rémítő csobogásban egy–egy hatalmas reccsenés jelezte, hogy a
kőeső valamelyik halálthozó cseppje hajóra hullott.
A „Borjú” mögött egy kis kánaánita bárka kiugró orrát törte
szilánkokra a lezuhanó nagy kő. Áthá–Rá látta, hogy a sérült hajó
evezősei csak egy szempillantásra állottak meg rémült
dermedtséggel, aztán annál kétségbeesettebben ragadtak evezőt.
Tovább előre! Csak el innen, minél hamarább!
Amott egy magasba szökő árboc dőlt ki teljes hosszában és fél
oldalra billentette a bárkát. Áthá–Rá tudta, hogy annak a hajónak is
meg van pecsételve a sorsa.
A következő pillanatban a lezuhanó kő éppen a „Borjú” két
messzire kinyújtott evezőjét törte pozdorjává. A felütött lapát vége az
egvik evezős alsó karját, a másiknak állát törte össze. De ki
törődhetett a két, kínjában fetrengő rabbal. Ha vége az ütközetnek,
leverik a bilincseket és a tengerbe lökik őket. Így összetörve gazdáik
már semmi hasznukat nem vehetik.
Mindegy! Tovább előre! Itt csak haladni, repülni lehet, vagy
meghalni!
Aztán egyszeribe végetért a sziklazápor is. A flotta kijutott a
kővetőgépek lőtávolából. Veszteség: három bárka és majd mindegyik
hajón kisebb–nagyobb sérülés.
A vakmerő hajósok most pillanatnyi lélegzetvételhez jutottak.
Letörölték halálfélelem sápasztotta arcukról a fáradság és rettegés
verejtékgyöngyeit. Kirkuf azonban nem sok időt adott a
szusszanásra. A vezérhajó evezői szaporán csapdosták a
Helleszpontosz átkozott vizét. Az ütem egyre fokozódott. Aki nem
akar lemaradni, annak repülni kellett a vezérhajó nyomában.
Az első kanyaron túl, ahova eddig a partmenti domboktól nem
láthattak, már ott várta őket az ilioni harci flotta. Az ellenség hajói
aprók voltak ugyan, de legalább ötször annyian állottak csatarendben,
mint ahány egységet Kirkuf karavánja számlált és minden bárka tele
fegyveresekkel.
Mindegy! Előre! Ez nem a latolgatások ideje, hanem a harcé!
A hatalmas vezérhajó orra már neki is lódult az első útját álló
bárkának.
Mint apró tűzszárnyú fecske, már kiröppent az első nyílvessző.
Jól célzott, aki kilőtte, mert a következő pillanatban már egy ilioni
bárka lángoló vitorláit lengette a meg–megerősödő tengeri fuvallat.
Most nem csobbant szívremegtetően a Helleszpontosz sötét vize.
Az apró tűzfecskék sziszegését csak az hallotta, akinek éppen a füle
mellett surrantak el. De jaj volt annak, akit eltaláltak! Nemcsak vérét
vették, de testét is összeégették a lángolószárnyú halálmadarak.
Es az embernél még jobban kellett félteni a hajókat. Elég volt ha
csak egyetlen lángoló nyílvesszőt idejében nem oltottak el és
nemsokára lángokban állott az egész hajó. A gyantás hajófa úgy
égett, mint a zsír. Ilyenkor már menteni nem lehetett. Csak
menekülni, ha volt hova.
Most mégis jobb volt, mint az imént, ott, a sziklavetők
záporában. Itt az egyiptomiak már nem állottak védtelenül. Kaptak
ugyan sebeket, de ők is adtak jócskán.
Hatalmas hajóik, miközben feltartózhatatlanul törtek előre, már
több mint egy tucat ilioni bárkát felborogattak, de aztán a
baziliszkosz hajósai is észbekaptak. A romboló rohamok elől,
felhasználva fürgeségüket, ügyesen kitértek, aztán gyors, oldalozó
támadásokkal próbálgatták összetörni a nagy hajók evezőit. Közben
közvetlen közelről tűzesővel árasztották el négyszer–ötször nagyobb
ellenfelüket.
Most vette jó hasznát Kirkuf az apró szövetséges bárkáknak.
Ezek rárohantak az oldalozó ellenségre és éppen olyan fürge
fordulatokkal hárították el az ilioniak támadását.
Nemsokára Kirkuf hajósainak már nem sikerült megőrizniök zárt
hadirendjüket, mert a fürge ilioni bárkák egyre nagyobb számmal
soraik közé nyomultak. Megkezdődött a harc: hajó hajó ellen és
ember ember ellen. A haladás ütemét csökkenteni kellett, mert
különben az egész flotta szétszakadozott volna.
 Kirkuf a ,,Merkh–ti” faráról vezényelte hajóit, ahonnan jól
láthatta, hogy mikor mi a helyzet.
De nem sok idő volt a latolgatásra. Egy nagyobb ellenséges boly,
vagy kilenc–tíz bárka a „Merkh –ti” és a „Borjú” közé furakodott.
A vezérhajó a hátulról jövő támadásokkal szemben csak nehezen
tudott védekezni.
Az ellenség pedig tüzes nyílesővel árasztotta el Kirkuf büszke
naszádját. Egy ilyen lángoló szárnyú tűzmadár éppen a vezér
sisakjához csapódott és lehulltában végigpörkölte hosszú, őszülő
szakállát.
Tengeri Majom, a „Borjú” parancsolója azonnal a megtámadott
vezérhajó segítségére sietett.
Kruúkh kezében erélyesen fordult a kormánylapát és a „Borjú”
orra a legközelebbi ellenséges bárka oldalának vágódott.
Ez volt a „Borjú” első összecsapása, mert eddig a vezérhajó
nyomában haladt és a nagy hajó elsöpört előle minden ellenséget.
Áthá–Rá egyensúlyát vesztve, majd elbukott a hirtelen rázkódástól.
Szegény Vörös Liliom átölelte a nagy árbocot és sápadtan, szárazon
fénylő szemekkel nézte a körülötte dúló szörnyű küzdelmet.
– Hahó! Minden ember a mellvédekre – harsogta túl a harci zajt
Tengeri Majom.
... Áthá–Rá, Amu és Juzsua között ugrott az evezőpadra.
„A fáraó két látó szeme” előtt teljes megrázó pompájában kitárult
a tengeri ütközet képe: égő vitorlák, összetört hajóroncsok úszkáltak
a négyes–ötösével összegubancolódott bárkák között. A vízben pedig
kétségbeesetten kapálózó emberek próbáltak kievickélni a komor,
sziklás, homokos partra.
A levegőben mindenütt füst és káromkodás, jajgatás és rikkantó
vezényszavak.
Az egyik ellenséges bárka már csak egy evezőhossznyira volt a
„Borjú”–tól. Még egy–két oldalozó mozdulat, és már át is
ugrálhatnak az ilioni harcosok Tengeri Majom hajójára.
Áthát–Rá kezében hosszú taszító–dárdával várta a nagy
pillanatot...
– Az írnok szálljon le az oldalvédről – rikoltotta Tengeri Majom.
 Áthá–Rá csak egy pillanatig tétovázott, de aztán engedelmesen
teljesítette a parancsot. Hiába volt Kirkuf után a második ember! A
„Borjún” Tengeri Majom parancsolt.
Harci izgalomtól kipirult arccal szállott a hajó fenekére és az
árbocnak dőlt, úgy figyelt a külső zajra. Minden idegszálával az
eseményekhez kapcsolódott és észre sem vette, amikor Vörös Liliom
félősen a lábához kuporodott.
Ebben a pillanatban kerek pajzzsal a karján, könnyű kopjával a
kezében fiatal, bátor tekintetű ilioni harcos ugrott Áthá–Rá üresen
hagyott helyére. Egy szemvillanás után már a hajó fenekén termett.
Aztán döfésre kész dárdával Amu mögé pattant, hogy hátulról
leszúrja a mellvéden keményen verekedő thébait.
– Megállj – rivallt Áthá–Rá az ilionira, és kezében egy hosszú
matrózkéssel az ellenség elé toppant. A felemelt kopja most az írnok
felé sújtott. De nemhiába volt Áthá–Rá a thébai írnokképző
legügyesebb vívója! Mint a macska hajolt félre a döfés elől, és a
következő szempillantásban már villant kezében az éles penge.
De az ilioni is ügyes harcos volt. Egyszer hajolt félre és tartotta
maga elé kicsi kerek pajzsát. A szúrás irányt tévesztett és a mellkas
helyett csak a vállba fúródott. Mint szép piros pántlika, vállától az
öve felé folyt az ilioni vére.
Áthá–Rá pedig villámgyorsan hátraugrott. Készült a második
összecsapásra.
– Bátyám, jaj a bátyám – visított szinte eszelősen Vörös Liliom,
és a viaskodók közé vetette magát.
Ez a nemvárt esemény megtorpantotta a küzdőket. Az ilioni úgy
nézett a lányra, mint aki nem hisz a szemének.
– Eurynomé! Jól látok?
– Én vagyok, Mithrádesz! Én vagyok, Eurynomé. Óh, Áthá–Rá,
ne bántsd őt! A bátyám, Áthá–Rá! A bátyám!
Nem is lett volna sok értelme a további küzdelemnek. A
vérvesztesség és a fájdalom úgy elgyengítette az ilioni ifjút, hogy
verejtékes homlokkal, sápadtan a bárka oldalának dőlt. Áthá–Rá a
borostömlőkre mutatott, és Vörös Liliom egy kis szarupohárban már
töltötte is az erőtadó nedvet megsebesült bátyjának.
 Áthá–Rá pedig felkapta az ilioni elejtett dárdáját és éberen
figyelt. Fent a mellvédeken megritkult a védők sora. A hiányzók
mély sebekkel fetrengtek, vagy holtan hevertek a véres padlózaton.
De a harci zaj elült. Tengeri Majom derék matrózai visszaverték
az ellenséges bárkák támadását.
A kürt diadalmasan felharsant.
Nemsokára válasz jött a vezérhajóról. De csak onnan. A másik
három egyiptomi hajó hallgatott.
A vezérhajó és a „Borjú” ismét jelzett, de választ nem kaptak.
Áthá–Rá megfeledkezvén a parancsról, felugrott az oldalvédre.
Látni akarta, hogy mi történt.
Messze, hátul hatalmas lángcsóvát lengetett a szél. Ott a „Neb–
Hek”, az „örökkévalóság Ura”, a flotta legerősebb hajója égett,
jobbra és balra, hátrább a két másik naszádot tucatjával vették körül
az ilioni bárkák. A két nagy hajó pedig bénán, mozdulatlanul állott,
mint aki beletörődött sorsába.
Imitt–amott a szövetséges bárkák is harcban állottak, de
nagyrészük már szabadon evezett, és gyors csapásokkal igyekezett a
vezérhajó közelébe.
Egy fürge kánaánita bárka a „Borjú” mellé húzott. Az
összepörkölt hajú, leégett szakállú főhajós rekedt hangon kiáltotta :
– Tömjétek be az evezősök fülét kóccal, és kössétek be
szemeiket! Csináljátok, amit mondtam, mert valamennyien itt
pusztultok! Én most megyek a vezérhajóhoz!
– Teljen kedve, csináljátok! – parancsolta Tengeri Majom a hajó
orrából, de szemét nem vette le a távolban folyó küzdelemről. Az
evezősök fülét pár pillanat alatt bedugták, és szemét bekötötték a
„Borjú” matrózai.
Közben a szövetséges bárkák már ott rajzottak a két megmaradt
egyiptomi hajó körül. Jöhettek nyugodtan, nem üldözte őket senki.
A „Borjú” matrózai átkiáltoztak az egyik közelben húzó
kánaánita bárkára:
– Miért állnak a hajóink?! Miért nem jönnek ők is?!
– Majd megmondjuk később – kiáltozták vissza a kánaániták. –
Nem akarjuk, hogy az evezősök meghallják.
– Nem hallják azok, mert a fülüket bedugtuk kóccal!
 A kánaánita bárka erre közelebb evezett és a főhajós mesélni
kezdte a történteket:
– A ,,Neb–Hek”–et ott a sor végén elérték a Szkámándrosz
torkolatából utánunk eredő bárkák és felgyújtották. Két hajó a mieink
közül is odapusztult. Akkor az ilioniak elkezdték kiáltozni, hogy
szabadon engednek minden rabszolgát, ha megállítják a hajókat.
Előbb a ,,Szeb–Tá”–n ütött ki a lázadás. Itt a főhajós egymásután
ölette meg az engedetlen evezősöket. Aztán nem volt, aki húzza a
lapátot. A „Kha–ru–Men–nofer”–en még cifrább dolog történt. Ott az
evezősök felkapkodták az oldalvédhez támasztott kopjákat és bár
lábukat bilincs fogta, harcba szállottak a legénységgel. Pillanatok
alatt ott termettek az ilioni bárkák, és a ti embereitekkel végeztek.
Úgy látszik közben Kirkuf is megtudta, hogy mi történt, mert
parancsot adott a továbbmenésre. A három egyiptomi naszádon már
úgysem lehetett segíteni, a sorsukra kellett hagyni őket.
A menet élére most ismét a felderítő hajó, a „Borjú” állott.
Közben esteledni kezdett és a Helleszpontosz a hátuk mögött
maradt.
A hajók nem nagyon gyorsan, de egész éjjel haladtak
szakadatlanul.
Már fényesen sütött a reggeli nap, mikor a megtépázott flotta
átkelt a Boszforószon is. Az egyiptomi hajók azonnal északnak
fordultak, a megmaradt tizenegy szövetséges bárka délkeletnek
evezett.
Kirkuf még búcsúzkodásra sem engedett időt. Látta, hogy két
hajójával, negyedére csökkent, megtépázott népével most sokkal
gyengébb szövetségeseinél. Ismerte a iónokat is, a kánaánitákat is.
Egy kis kalózkodásért egyikük sem ment tanácsot vagy segítséget
kérni a szomszédba. A két nagyszerű hajó pedig még így,
megrongálódva is, nagy kísértést jelentett tegnapi szövetségeseiknek.
Rossz az, aki rosszra gondol; de ostoba, aki jót vár, mikor
tanácsosabb a rosszra számítania.
Nemsokára az iónok és kánaániták bárkái eltűntek a lenge köd
fedte déli láthatáron.
A két egyiptomi hajó magáramaradtan vágott neki az északi
ismeretlennek.
 A balkézre fekvő partot sárga, rőtlevelű fák borították. A ligetek,
erdők felett sötét köd borongott. Sűrű harmat fedte a partmenti
réteket és a tengervíz mosta sziklák ormát.
A délről jött hajósok fázósan, vacogó foggal bámulták az északi
tájak soha nem látott őszi pompáját.
Mikor a délelőtti nap bágyadtan melengető sugarai áttörték a
derengő homályt, Kirkuf parancsot adott, hogv téli szállást
keressenek.
A „Borjú” előre sietett, hogy eleget tegyen a parancsnak. Orrával
dacosan vágott neki a hideg leheletű északi tájnak ...
 V. KÖNYV
Az Északi–tenger foglyai
 XXXVIII. FEJEZET,
amelyben kiderül, hogy néha az ige olyan messze esik a tettől, mint a
végtelenben szikrázó csillagok az árboc csúcsától.
A hajós temetésnél nincs rövidebb temetés a világon... Tengeri
Majom, a „Borjú” parancsolója még csak le sem szállott a ha jó
orrából és helyén maradt Kruúkh, a kormányos is. Csak Amu, Juzsua
és két másik matróz fektette egymás mellé a három elesett
egyiptomit, akiknek tetemét nem megszentelt hazai föld, hanem az
Ismeretlen tenger jeges hullámai takarják majd örök időkre.
Aztán az egyik matróz ráspolyt kerített. Lereszelte a két súlyosan
sebesült evezős lábbéklyóit. Egyetlen gyors mozdulattal hosszú
tengerészkését a szerencsétlennek mellébe szúrta, és a még rángatózó
testeket átvetette a hajó oldalán...
Áthá–Rá pedig szárazon fénylő szemmel, sápadtan odaállott a
három, merev némaságba kinyújtóztatott matróz elé és emlékezetből
mondani kezdte felettük a „halottak könyvének” szent szövegét.
„Tisztelet a nagy istennek, az igazság urának! íme előtted állok,
Uram és látom fenségedet! Ismerlek Téged Uram és ismerem a 42
bíró nevét, akik itt ülnek veled az igazság „csarnokában, hogy
ítélkezzenek szegény lelkem felett, íme halljátok az én halotti
könyvem vallomását:
Nem tettem rosszat az emberekkel!
Nem öltem, nem kínoztam senkit!
Nem követtem el gyalázatos tettet!
Nem ismertem a hazugságot!
Nem tettem rosszat!
Nem dolgoztattam egész nap a munkásokat!
Nem tettem olyant, amit az istenek megvetnek!
Nem gyötörtem rabszolgát!
Nem okoztam szenvedést senkinek!
Nem adtam kevesebb áldozati adományt!
Nem követtem el házasságtörést, sem fajtalanságot!
Nem hamisítottam meg a mértéket!
Nem mozdítottam el a szántóföld határait!
 Nem sikkasztottam el egy porszemnyit sem a mérleg
súlyából!
Nem vontam meg a tejet a csecsemő szájától!
Nem nyúltam a legelő marhához!
Tiszta vagyok! Tiszta, tiszta vagyok, tiszta!
Oh Te, uram, ki a magasban trónolsz, a szépség helyén, Te,
akit a lélegzet urának nevével neveznek, szabadíts meg
küldötteidtől, végrehajtóidtól, parancsaid és gonosz
cselekedeteim följegyzőitől, a gonosz szellemektől
mindörökre!”
Aztán az életben maradtak felemelték elhullott társaikat és a sötét
hullámok háromszor csobbantak egymás után ... és másnap Áthá–
Rának még egyszer el kellett mondania a halottak vallomását... és az
Ismeretlen tenger vize még egyszer csobbant...
Közben a „Borjú” szakadatlanul haladt előre az északi
ismeretlenség felé.
Áthá–Rá a főárboc mellé helyezte kicsi, feketére lakkozott,
aranyos cirádákkal díszített íróasztalát. Leakasztotta nyakából a fáraó
arany–irattokját. Kivett belőle egy finom, papirusz szeletet és
hozzáfogott, hogy híven, becsülettel, úgy, amint történt, lejegyezze a
hellespontoszi nagy csata történetét.
Az árboc külső oldalán egv gyékényre dőlve Vörös Liliom
bátyja, Mithrádesz heverészett. Sebe, amit Áthá–Rá ejtett, fájt és
könnyű láz is borzongatta testét, de lelkében már béke honolt, és
barátságos pillantásokat vetett a fáraó írnoka felé, mert közben húga
már elmesélte élete történetét attól a naptól kezdve, hogy elrabolták a
hazai partokról egészen addig a csodálatos pillanatig, mikor ismét
összetalálkoztak.
Írás közben egy–egy kicsit meg–megállva, Áthá–Rá elbűvölten
hallgatta az ilioni testvérpár dallamos beszédét. Minden bizonnyal
nagyon hétköznapi dolgokról társalogtak és mégis, mintha valami
réges–régen megkezdett, soha véget nem érő dallamot énekeltek
volna. A fáraó írnokának most jutott eszébe életében először, hogy
más nyelven is jó volna megszólalni azon egyen kívül, amelyet a
Nagy Folyó partján beszélnek. És Áthá–Rá elhatározta, megtanulja
Vörös–Liliom – Eurynomé népének beszédét.
 – Balra! Előre! – harsant fel Tengeri Majom vezényszava a
,,Borjú” orrából. – A parton emberek!
Kruúkh kezében fordult a kormánylapát, és a felderítő hajó a
jelzett irányban megközelítette a partot.
A hajósok az árbocra, vitorlarúdakra és a bal oldalvédre
kapaszkodtak, hogy megnézzék az ismeretlen föld első embereit.
Áthá–Rá is abbahagyta az írást. Ö is felkapaszkodott Vörös Liliom és
bátyja mellé az oldalvédre, közel a hajó orrához.
Az egyenes, öböltelen parton hosszú, hegyesvégű
hajítódorongokkal, könnyű vadásznyilakkal felfegyverzett, tetőtől–
talpig nyers állatbőrökbe öltözött, kócoshajú és bozontos szakállú
férfiak állottak. Lehettek vagy húszan. Megkövülten bámulták a part
felé tartó hajót.
Mithrádesz mondott valamit Eurynoménak, de Áthá–Rá nem
értette a szavait. A leány azonban megérezte a furcsa helyzetet és
bájos arcocskáját az írnokra emelve, tolmácsolni kezdte bátyja
szavait:
– Mithrádesz azt mondja, hogy ezek nyomorult barbárok. Még
rabszolgának sem valók, mert nehezen törnek be az
engedelmességre. Körülményes barátságot is kötni velük, mert
gyanakodók és kapzsik. A harcban pedig vakmerőek, alattomosak és
kegyetlenek.
– Azt kérdezd meg, szép kisasszonyom, tiszteletre méltó
bátyádtól, hogy miként lehetne tőlük bőröket szerezni, mert a
ruházatuk, úgy nézem, jobb, mint a miénk – szólott le a hajó orráról
Tengeri Majom.
Vörös Liliom tolmácsolt tehát tovább:
– Bátyám azt mondja, hogy rézért, bronzért akár a gyermekeiket
is eladják! Bőrt pedig annyit kaphatunk tőlük, hogy még az
evezőseinket is mind felöltöztethetjük.
– Hát vajon a vasholmik tetszenek–e nekik? – tudakozódott
tovább a hajó parancsolója.
– Bátyám azt mondja – tolmácsolta a leány–, hogy nem ismerik
ezek a vasat, mert az még Ilionban is igen ritka madár. De ha nincs
bronzunk, vagy rezünk, megpróbálhatjuk vassal is!
 Tengeri Majom bólintott és a „Borjú”, parancsa szerint, egészen
közel húzott a sima, kikötésre alkalmatlan parthoz. Egy hajós a
parancsnok mellé lépett és zsinegre kötött nehezékkel méregette a víz
mélységét, nehogy zátonyra fussanak.
Jó háromszáz lépésre attól a helytől, ahol a bőrruhás
bennszülöttek csoportja álldogált, a „Borjú” is megállapodott. A
hajótól nem messze, a parton hatalmas törzsű ismeretlen fa
terebélyesedett. Sárguló leveleit a parti szél raj számra sodorta a
feketén fodrozódó tenger vizébe.
Az egyik matróz kötelet erősített a hajó orrán csüngő
vaskarikába, aztán a jeges vízbe vetette magát, és a kötél másik
végével a partra úszott. Mikor kilépett a vízből, egyenesen a nagy
fához sietett, és a kötelet háromszor–négyszer a fa köré tekerte.
A „Borjú” először kötött ki az ismeretlen földön.
A bőrruhások csoportja közömbösen szemlélte az idegen hajósok
ténykedését. De Áthá–Rá jól látta, hogy egymáshoz fordulgatnak, és
minden bizonnyal szót is váltanak egymással, habár karjuk, kezük
egyetlen mozdulata sem árulta el indulataikat.
A partra szállott matróz övéből kihúzott egy vizesen fénylő
vasbaltát. Magasan feje fölé tartotta, és megindult a bennszülöttek
csoportja felé. Vagy százötven lépés után, körülbelül a nagy fa és a
bennszülöttek közti távolság felénél, megállott. Gyors, ügyes
csapásokkal kivágott egy karvastagságnyi fiatal fát, aztán emberfej
magasságban a baltát beütötte egy deréknyi vastag fa kérgébe.
A bennszülöttek mindent láttak, de egyetlen mozdulatukkal sem
árulták el, hogy mi a véleményük a cserébe ajánlott jószágokról.
Az egyiptomi pedig többször a baltára mutatott, és széles
karmozdulatokkal hívta a bennszülötteket, hogy tekintsék meg az
árut.
Egy magas, óriás üstökű bennszülött a csoport élére állott.
Az egyiptomi gyors iramban visszasietett a fához, amelyhez a
„Borjút” kikötötte.
A hatalmas üstökű bennszülött pedig lassú, szinte méltóságteljes
léptekkel a baltához ment, kirántotta az öreg fa kérgéből, és egy fiatal
fa sudarán néhány kemény csapással kipróbálta a szerszámot. Aztán
kezébe vette és hosszasan nézegette, tapogatta a vaseszközt. Bár
igyekezett palástolni csodálkozását, látszott rajta, hogy erősen
meglepte a soha nem látott fém keménysége. Nagy, lapos
hüvelykujját többször végighúzogatta a fejsze élesre fent élén. Végül
könnyed mozdulattal visszaütötte a fa kérgébe, és kérdő pillantást
vetett a távolban álló egyiptomira.
A „Borjú” matróza minden elképzelhető mozdulattal azt
igyekezett értésére adni, hogy bőrre volna szüksége. Végül, mikor az
óriás megértette, hogy mit kérnek cserébe, beleegyezően bólintott, és
visszatért társaihoz.
A bennszülöttek közül vagy négyen–ötön ottmaradtak a
helyükön, a többi gyors iramban eltűnt a közeli erdő irányába.
Jó hosszú idő telt el, és nem történt semmi.
Végre, mikor az aranyos verőfényt szóró őszi nap már a delelőn
túlra csúszott, a bennszülöttek ismét kibukkantak az erdőből.
Háromszor annyian voltak, mint távozásukkor. Asszonyok, leányok,
gyermekek is jöttek velük szép számmal. Mindegyik állatbőrt cipelt a
hátán. Kinek amennyije volt, vagy ki, amennyit elbírt.
A hatalmas üstökű óriás hat szép farkasbőrt cipelt a fához, és
letette a balta alá. Avval visszament a távolban álldogáló társaihoz.
Most az egyiptomin volt a sor, hogy a fához menjen.
Megszámlálta, megszemlélte a bőröket. Megcsóválta a fejét. Letört a
közeli fáról egy hosszú gallyat. Aztán hat apróbb darabra törte, és
mind a hat pálcikát rádobta a bőrökre. Avval visszatért oda, ahonnan
elindult.
Erre ismét a bennszülött közeledett a kirakott holmikhoz.
Megszámlálta a pálcikákat. Dühösen félrelökte az egészet és furcsa
beszédével valamit kiáltott a távoli csoporthoz. Onnan egy
felfegyverzett harcos kiválott és még négy bőrt cipelt a többihez.
Közben egy másik egyiptomi is partra szállott, és most már
ketten mentek megszemlélni a bennszülöttek ajánlatát. Néhány szót
váltottak egymással, aztán vették a tíz bőrt, és vitték a fához, amelyre
a hajó kötelét erősítették.
A hatalmas termetű bennszülött viszont a baltához iramodott,
kirántotta a fa kérgéből, és büszke örömmel az övébe tűzte.
A csere megtörtént.
 Nemsokára ott, ahol az imént a balta volt, már egy széles
pengéjű, hosszú matrózkés fénylett a fa kérgébe szúrva. Az alku újra
kezdődött.
Közben beérkezett a vezérhajó is. Annak legénysége is
belekapcsolódott a csere–berébe. És tartott a vásár három napig.
Harmadnapra a kétféle népség, amint vásárban szokás,
összekeveredett. A bennszülöttek együtt kacagtak a távolról jött
idegenekkel, ha egyik–másik egyiptomi legény megölelgetett,
megcsiklandozott egy–egy kézügyébe kerülő lányt. Ilyenkor a lány
nagyokat sikoltott, és jó csattanósokat csapott a huncut legény hátára.
Ez aztán mindenkinek tetszett: annak is aki adta, annak is aki kapta,
és annak is, aki nézte.
Áthá–Rának Tengeri Majom parancsára nem volt szabad partra
lépnie:
– Idegen földön ki tudja, mi minden történhet – vonta meg vállát
a hajó parancsolója. – Rád ügyelnem kell. Ez a Kirkuf mester
parancsa.
Mikor a vezérhajó is megérkezett, Áthá–Rá megismételte
kérelmét, de Kirkuf keresztül hajolt az „Észak” elővédjén, és
szájához emelt kezekkel csak ennyit kiáltott vissza:
– Tengeri Majomnak igaza van!
Így aztán nem maradt más hátra, mint kiülni a hajó orrába, a
parancsnoki helyre és onnan szemlélni a parton zajló mozgalmas
életet. Vörös Liliom és a bátyja Áthá–Rá mellé telepedett. Megindult
a beszélgetés eleinte közömbös dolgokról, aztán komolyabbakról,
végül kedves hiábavalóságokról, amint ez már fiatalok között szokás.
Hiszen még Mithrádesz is, aki pedig a legidősebb volt köztük, csak
ezen a tavaszon fürösztötte meg huszadszor szép olajbarna arcát az
újra támadó nap sugariban.
Első este, mikor a nap már lement és csak a citromsárga nyugati
égbolt hideg fényei derültek a komor színekbe borult tájra, hideg szél
támadt. Vörös Liliom megborzongott. Áthá–Rá pedig felkelt ülő
helyéből és az újonnan vásárolt bőrök közül kiválasztott egv nagy
barna gereznát. Medve bunda volt, de a fiú nem ismerte, csak azt
látta, hogy éppen megfelel a célnak.
 A nagy meleg prémet gondosan a leány vállára terítette és
betakargatta vele a finom vonalú karokat is. Közben maga sem tudta,
hogyan, de egyik karja ott felejtkezett a leány vállán. Vörös Liliom
pedig egy leheletnyivel közelebb húzódott a melléje telepedő fiúhoz.
Mikor a csillagok feljöttek és az éjszaka még hűvösebb lett, a
leány hirtelen megszakította a beszélgetést és bátyjához fordult:
– Nem fázol, Mithrádesz? Jó volna, ha te is hoznál magadnak egy
prémet!
Az ilioni fiatalember felállott és szó nélkül a főárboc körül
lerakott bőrrakás felé indult. Akkor vörös Liliom bársonyos sötét
szemeit a fáraó ifjú írnokára emelte:
– Elég nagy ez a gerezna, elférünk ketten is alatta... Gyere ... jó
meleg van itten ...
És Áthá–Rá hagyta, hogy a lány kedvesen, anyásan maga mellé
vonja és vállára borítsa a nehéz, de meleg medveprémet. Aztán izmos
karjával átölelte a leány derekát. A két fiatal test szorosan egymáshoz
simult, mert néha boldog igazság az, hogy csak addig lehet
nyújtózkodni, amíg a takaró ér.
Mikor Mithrádesz egy hosszúszőrű farkasbőrrel a vállán
visszatért, Vörös Liliom szeme ijedten, szégyenlősen megrebbent. De
bátyja nem szólt semmit, hanem kedves pajtásmosollyal az ajkán
leült a fiatal párral szemben, és a hazai tájakra emlékező lélekkel egy
mulatságos vadásztörténetbe kezdett.
Vörös Liliom figyelmetlenül, hézagosan tolmácsolta bátyja
elbeszélését. Áthá–Rá pedig még figyelmetlenebbül hallgatta a
szavak értelmét, csak muzsikájuk hallatszott szívében...
Harmadnap este Áthá–Rá felpillantott a csillagos égre. Az
árbocrúd csúcsán túl, távol fenn, valószínűtlen messzeségben egy
piros fényű csillag szikrázott.
A fiúnak eszébe jutott Nefer–Iti. Nem is Nefer–Iti, hanem inkább
az, ami hozzá tartozott: a fény, a rang, a sokszobás palota, a ritka
virágokkal pompázó kert... Múltba tűnt élete, amelyhez a szép
királylány is hozzátartozott. Maga sem tudta miért, egy halk, erős
mozdulattal még szorosabban vonta magához a kis ilioni lányt.
Vörös Liliom a fiúra emelte tekintetét: – Min mosolyogsz, uram?
Mire gondoltál? ...
 – Arra, hogy egy nagy barna bunda éppen elég ahhoz, hogy két
ember boldogságát eltakarja a világ szeme elől...
Vörös Liliom nem szólt semmit, csak bájos fejecskéjét Áthá–Rá
széles vállára hajtotta. A fiú mélyen belehelte a bronzos–fekete
fürtök illatát.
Mithrádesz arról mesélt éppen, hogy tavasszal nagy fehér virágok
nyílnak a Szkámándrosz partján... a nép nárcisznak nevezi őket.
Mikor virítanak, a liget megtelik édes illatukkal és az ilioni ifjúság
sípok szavára újhold fényében tánccal ünnepli a tavasz támadását.
Bocsássuk meg Áthá–Rának, talán Ámenhotep úr őfelsége is
megbocsátaná, hogy a „két látó szem” ezekben a napokban olyan
sokat nézett egy karcsú lányalakra és olyan keveset látott a körülötte
folyó dolgokról.
Így azt sem vette észre, hogy éppen harmadnap este Tengeri
Majom nem tért vissza a „Borjú”–ra.
A fiatal parancsnok, amikor az éj leszállott, a partról az „Észak”–
ra úszott. Gyors, ügyes mozdulatokkal felkapaszkodott a hajóra, és
tiszteletteljes meghajlással jelentkezett Kirkufnál.
A fáraó hajósa előbb parancsot adott az egyik közelben álló
matróznak, hogy hozzon valami falnivalót és egy–egy kupa bort.
Aztán a hajó elején a parancsnoki hely alatt keresztbevetett lábakkal
leültek egymással szemben. A matróz nemsokára visszatért egy
jókora darab hideg sülthússal és két tele cinkupával. A két férfi
előhúzta kését, és falatozni kezdett. Evés közben Kirkuf a fiatal
parancsnokra nézett:
– Mit gondolsz, meddig tart még ez az út?
Tengeri Majom megvonta a vállát:
– Rossz néven ne vedd, uram, de biz én nem gondolkoztam ezen.
Azt sejtem, hogy még erősen az elején vagyunk. De, gondolom, mire
annyi idős leszek, mint te, uram, akkorra haza érünk, ha nem
hamarabb. Aztán ha jobb nem adódik, ejsze kapok vagy négy–öt
hajót valami nyugalmas tartományban. Járhatok majd az
adószedőkkel és gyönyörködhetem abban, hogy miként nő a
pocakom.
Kirkuf elmosolyodott a könnyelmű tervezgetésen, de azért
csendesen és komolyan szólalt meg:
 – Én az elkövetkezendő hetekre és hónapokra gondolok ... A
pocakosodás veszélye nem fenyeget, ne félj! Inkább töröm a fejem,
miként csináljuk, nehogy a hasunk a gerincünkhöz száradjon.
– Tábort ütünk, uram! Halászunk és vadászunk. Akármilyen
hűvös itt a vidék, azért a hideg nem tart örökké – válaszolta élénken a
fiatal tengerész.
– Így gondoltam én is – bólintott helybenhagyólag a parancsnok.
– De vegyük csak számba, hányan vagyunk. Az én hajómon van
tizenkilenc ember és tizenhárom evezős. Meghalt hat emberem és
három evezősöm.
– Nekem van tizenkét emberem és tizenegy evezősöm. Meghalt
négy emberem és három evezősöm – számolta össze Tengeri Majom
a „Borjú” veszteségét.
– Van tehát harmincegy emberünk, huszonnégy evezősünk,
hiányzik hat evezős – összegezte a jelentést Kirkuf.
– Igen, uram – bólintott a fiatal parancsnok.
– Gondolod, hogy harmincegyen halász– és vadász–zsákmányból
táplálni tudunk még huszonnégy másikat... Amellett elhatároztam,
hogy a hiányzó hat evezőst pótolni kell és szereznünk kell még vagy
nyolc–tíz asszonyfélét is. Kell a szállásra, hogy ellássanak
bennünket. Csak arra ügyeljünk, hogy fiatalok, erősek és
egészségesek legyenek ... Így hát mi harmincegyen még vagy
negyven szájat kell, hogy etessünk ...
A két férfi még majdnem éjfélig tanácskozott, aztán
elcsendesedett minden. A hajókon csak az őrtállók rekedt Kiáltása
hallatszott. Egymást szólongatták, hogy el ne aludjanak.
Kint a parton is minden csendes volt. Jóhiszemű népek aludták
rejtett telepeiken az igazak álmát.
Másnap az egyiptomiak mindent csak élelemért adtak, de a
bennszülötteknek így is kellett. Délire annyi gabona, füstölt hús és
szárított gyümölcs gyűlt be, hogy az egyiptomiak nyugodtan
tekinthettek a jövő elé.
Akkor két matróz egy nagy agyagkorsót cipelt a partra ós a
bennszülöttek szaru ivóedényeit teletöltötték borral. Szegény erdei
emberek, akik még sohasem kóstólták meg az. istenek italát,
nagyokat csettintgettek a nyelvükkel és széles mosollyal arcukon
adták tudtul módfeletti tetszésüket.
Aztán egy huncutszemű matróz csillogó üveggyöngyöt akasztott
az egyik közelben álldogáló fiatal leány nyakába.
A többiek irigy, sóvár szemmel nézegették a soha nem látott
csodás ajándékot.
De a bor hamar elfogyott és üveggyöngy sem volt több, csak az
az egy, ami ott incselkedett a megajándékozott leány nyakában.
Pedig az embereknek még ihatnékjuk volt és a fehérnépek közül egy
sem akadt, aki ne vágyott volna olyan csecsebecsére, mint amilyen
ott hivalkodott annak az egynek a nyakában.
Kirkuf hajósai jól látták a bennszülöttek arcára kiülő kíváncsi
vágyakat. Próbálták kézzel–lábbal valahogy megmagyarázni, hogy
még adnának szívesen, de csak a hajón van boruk és ékszerük. Aztán
barátságos jelekkel csalogattak, hívogattak mindenkit a hajóra.
Sokan kötélnek állottak, különösen a fiatalja.
Mikor vagy tizenöt, húsz leány és fiatalember megindult a hajók
felé, a hatalmas üstökű óriás, aki az első vásárt csinálta, mély torok
hangon parancsot adott a népnek, hogy gyülekezzenek a fák
közelébe, ahova a hajókat kikötötték. Szemmel láthatólag az volt a
célja, hogyha valami baj érné társait, a sok ember segítségével partra
vonják a hajókat.
A vendégekből mindkét hajóra jutott vagy nyolc–tíz fiatal férfi és
leány. Az egyiptomiak kínálták erősen vendégeiket és ittak maguk is,
de csak keveset, módjával és nem abból a korsóból, amiből a
bennszülötteknek adtak.
A leányok is meg lehettek elégedve. Teleaggatták őket
csecsebecsékkel, és színes, fényes szalagokat fontak a hajukba.
De a mákonyos bornak csakhamar megjött a hatása. A vendégek
kedve lohadni kezdett, és nemsokára egyik a másik után mély
álomba bódultan nyúlott el a hajó padlóján.
Az egyiptomiak csak erre vártak. Egy pillanat alatt elmetszették a
kötelet, amely hajóikat a parthoz pányvázta, és felvont vitorlákkal
hátuk mögött elhagyták a barátságos nép földjét. Vitték amire
szükségük volt: élelmet, ruhának valót, embert és asszonyt egyaránt.
 A parton álldogálók közül néhányan elszánt kétségbeeséssel a
vízbe vetették magukat, hogy utolérjék a hajót, és kiszabadítsák
kelepcébe esett társaikat. Ezek közül kettő nyílvesszővel a hátában
véresen merült el a mély, sötét vízben. A többi bátorságát veszítve
úszott vissza a reménytelen vállalkozásból.
A hajósok pedig kiválasztották a legizmosabb férfiakat, és az
elhullott evezősök helyére béklyózták őket. Mély, nehéz álomba
bódultan, az evezőkre dőlve tovább aludt valamennyiök. Az
egyiptomiak most már nyugodtan megvárhatták, hogy felébredjenek.
Aztán a lányokról is leszedték az ékszereket, szalagokat és
gondosan visszacsomagolták oda, ahonnan előszedték. Szegény kis
ostobák, rabsággal fizettek egy kis kacérságért, cicomáért!
Végül a ,,Borjú”–n négyet, az ,,Észak”–on hatot a legszebb,
legegészségesebb leányokból kiválasztottak. Többi foglyaikat, a
férfiakat és nőket egyaránt, meztelenre vetkőztették, keztiknél–
lábuknál fogva megragadták őket, és a hajó korlátján keresztül a
tengerbe hajigálták valamennyit. Szigorúan csak annyit tartottak meg
közülük, amennyire szükségük volt. Senkit sem lehetett ok nélkül
etetni!
Áthá–Rá a főárbocnak dőlt és úgy nézte, hogy mit mívelnek
társai. Vörös Liliom a fiú lábánál ült, arcát eltakarta. Nem akarta látni
ezt a szörnyűséget.
A fiatal írnok agyában keresztül–kasul cikáztak a halottak
könyvének igéi. Arra gondolt, hogy azok közül, akik mindezt
mívelik, vajon melyik felett mondja el majd először: „Nem loptam,
nem csaltam, nem öltem...”
Mithrádesz, aki már többször fogott fegyvert az ilioni
baziliszkosz érdekében, jól tudta, hogy ilyenkor mit kell csinálnia.
Részt vett a foglyok elrendezésében és nemsokára diadalmas arccal,
kezében három bocskor–féle, prémes lábbelit lóbálva tért vissza
Áthá–Ráékhoz:
– Ide nézzetek, mit hoztam! Itt nem lehet ám mezítláb mászkálni,
mint arra felétek.
Azzal letérdelt, és egy finom, kicsi mókusprémes papucsot
kötözött húga lábára.
 Áthá–Rá lába elé pedig egy erős szarvasbőr bocskort hajított..
Aztán ő maga is lerúgta vásott saruját, és szemmel látható
megelégedéssel kötözgette fel a zsákmány lábbelit.
Az egyiptomi írnok szégyellt gyengébb szívűnek mutatkozni,
mint ilioni barátja. Háborgó szívvel, de hetykén mosolygó arccal
szólt a leányra:
– Ne búsulj, szívem! Ha már a gazdája elúszott, legalább te vedd
hasznát a papucsának!
– Én is csak azért húztam le, hogy meg ne teljék vízzel. Kár lett
volna érte – tódította meg hetykén az érdes tréfát Mithrádész.
– Oh, hogy lehettek ... , hogy lehettek olyan gonoszok! – jajdult
fel Vörös Liliom.
A két fiatalember hangosan, nyersen felkacagott, mint ahogy
kamaszok szoktak, ha durva tréfájukkal megbotránkoztattak egy kis
leányt.
A zsákmánysaru azonban Vörös Liliom lábán maradt, és jólesően
melengette pici lábait. Estére a szíve is megenyhült, és megbékélt
lélekkel aludt el a nagy medvebunda alatt Áthá–Rá karjaiban.
Csak a fiatal írnok szemére nem jött még sokáig álom.
Hanyattfekve, karján az alvó leánnyal nézte a végtelenben szikrázó
csillagokat.
Sanuph úr szavaira emlékezett, aki egykor azt mondta, hogy az
istenek nem teszik az embereket jobbakká, csak a félelmet növelik
szívükben... Nincs hazugabb vallomás, mint a halottak könyvéé...
Hazug, mert minden szavát a rettegés sugallta.
Szeme a végtelenbe tűnő magasságba tévedt.
Néha az ige olyan messze van a tettől, mint a hajó árboca a
csillagos égtől.
 XXXIX. FEJEZET,
amelynek végén langyos szellő keletkezik és Áthá–Rá megérzi, hogy
jön a tavasz, pedig ilyen szó nincs is az egyiptomi
nyelvben.
A mindent beborító fehérséget még sehol sem szaggatta meg a.
tavaszi olvadás, de a télutó déli verőfénye már megmegcirógatta a
sokat szenvedett melegföldi hajósok arcát, és új reményekkel töltötte
el csüggedő szívüket. Mikor a reggeli dermedés szigora egy kicsit
felengedett, az egyiptomiak kibújtak gallyakkal, bőrökkel fedett,
földdel felhányt kunyhóikból és ki halászni indult, ki vadászni ment a
közeli erdőkbe.
Áthá–Rá ma nem tartott egyik társasággal sem. Pedig
Mithrádész, akiből a nehéz napokban pompás cimbora válott.
ugyancsak csalta vadászni.
Az írnokon kívül csak az asszonyok és két beteg matróz maradt a
táborban. A fehérnépek szokásuk szerint perlekedtek, csataráztak
egymással, miközben a füstös, áporodott szagú irhákat kiteregették a
szikrázó hóra, hogy egy kicsit szellőzzenek.
A fiú testét nehéz, büdös, alig kidolgozott állatbőrök borították.
Keskeny sávokra szabott prémeket tekert megvékonyodott
lábaszárára és könyökön alólig a karjára is. A tisztasághoz szokott
ember szaglásával szinte állandóan érezte mosdatlan testének nehéz
illatát. Az elmúlt télen ez jobban kínozta, mint a farkasfogú hideg,
amelynek harapása nyomát most is érezte érdes, vörösre dagadt
kezefején.
Néhány percnyi sütkérezés után a fiú megfordult és félrevonta a
kunyhó prémfüggönyét és az alig félember magas bejáraton, kétrét
görnyedve visszabújt az áporodott melegbe.
Vörös Liliom szénából, prémből vetett vánkosán fejebúbjáig
betakarózva aludt, vagy talán csak szendergett.
Miután becsúszott, az ifjú írnok gondosan visszaakasztotta a
bejárat bőrfüggönyét, hogy a leányra áramló hideget kizárja. A
kunyhó majdnem éjszakai homályában a lány ágyához tapogatózott
és könnyedén megcsókolta sima, meleg halántékát. Aztán, hogy az
alvó nem mozdult, gondosan eligazgatta rajta a nagy barna medvebőr
gereznát.
Majd féltérdre ereszkedett, hogy a sötétben meg ne kólintsa fejét
valamelyik tetőtartó dorongba és kezével végiglapogatta fekvőhelyük
felett a kunyhó falát. Keze hideg, fémes tapintatú tárgyba ütközött.
Az arany irattok volt az. Leakasztotta a szegről és a nyakába
kanyarította. Mielőtt kilépett volna, megfogta az ajtó mellett lapuló
asztalkát és kihúzta a szabadba.
Bizony az aranytok erős vízilóbőr szíján csúnya, fehéres,
zöldkarimájú penészfoltok éktelenkedtek és a kicsi asztal lakkozását
is megviselték a viszontagságok. Áthá–Rá fogta a prém függönyajtó
csücskét és gondosan letörülgette vele az aranytok szíjáról a penészt,
és a lakkasztalkára tapadt port.
Aztán vette és egy szélvédte, napsütötte hajtásba cipelte az
egészet. Oda a kunyhók között sürgölődő asszonyok perlekedése sem
nagyon hallatszott.
Még egyszer visszafordult, és két vastag farkasgereznát cipelt
magával. Azokat asztala elé terítette a hóra. Rátérdelt, mint ahogy
otthon a Nagy Folyó partján szokás. Toth, az isteni írnok tiszteletére
fekete cseppet pöttyentett írótolla hegyéből a patyolatfehér hóra és
írni kezdte immár harmadik jelentését távoli hazája felséges urának:
„Én, Áthá–Rá, Toth–Hor, első udvari írnok fia, aki a két ország
és a birodalom fiatal urának látó szemeként járom a világot, innen, a
Páncélhátú–folyó partjáról, nyomorúságos hidegidőszaki
szállásunkról, a mi kegyelmes urunk: a fáraó uralkodásának 30.
esztendejében Phi–si havának 16–ik napján boldogságot és hosszú
életet kívánok Neked, kegyelmes fiatal urunk, Ámenhotep úr!”
(Honnan tudhatta volna szegény írnok, hogy a levél keltezését
ugyancsak elhibázta! Mert a két ország trónján odahaza már nem az
öreg fáraó ül.)
III. Ámenhotep, mielőtt belépett volna uralkodásának
harmincadik esztendejébe, megtért őseihez. Bebalzsamozott tetemét,
két óriási ülőszobrától nem messze, cifra faragású sziklasírba
helyezték. Néhány évezred múlva azt a két ülő szobrot a „zenélő
Memnon” szobroknak nevezik és a kutatók acél ásója kiemeli majd
az örök álmát álmodó fáraó szarkofágját, hogy a múzeumot járó
kisdiák is megbámulhassa a Nagy Folyó melletti nép pazar
művészetét... Mert így múlik el a világ dicsősége!
Az öreg uralkodót pedig fia: IV. Ámenhotep követte, aki magát
Ikhn–Áthonnak, Áthon isten fiának nevezte és akinek első dolga volt
Ámon isten papjainak kiüldözése az országból és mind az egész
birodalomból.
Így tehát odahaza egészen másképpen állottak a dolgok, amint
azt a levél beköszöntője jelezte, mert a jelentés immár nem a
birodalom fiatal urának, hanem magának az igazi uralkodónak szólt,
aki országlásának éppen első esztendejét ülte.
A birodalom fiatal ura pedig éppen ezekben a napokban mozdult
elsőt Nefer–Iti anyai szíve alatt...
A beköszöntő után Áthá–Rá egy pillanatig gondolkozott, hogy
miként is kezdjen a lényeghez, aztán nádtolla hegyét a fekete
tintalébe mártotta és írni kezdett:
„Parancsodhoz híven cselekedtem mindezideig, és amíg csak
erőm lesz írni, lejegyzem, amit szemeim láttak, füleim hallottak és
értelmem megfogott a nagy úton, amelyre Te rendeléd, hogy
elinduljunk. Első üzenetem, amelyben a hittiták mesgyéjéig tartó
vándorlásunkat lejegyeztem, már minden bizonnyal legkegyelmesebb
kezedhez jutott. Némely derék kalmárokra bíztam első levelem és
erős az én hitem, hogy nem csalatkozom bennük.
Második levelem azonban még mindig itt lapul kegyes
ajándékodban, a napfényű aranytokban. Ezen az istenektől elhagyott
vidéken, ahova még Áthon urunk is csak ritkán küldözgeti alig
melengető sugarait, nincs egyetlen délre úszó bárka sem. így
megismétlődő írásaimmal nem bizonyíthatom, hogy én mindhalálig
híven teljesítem a parancsod, amelyre esküt tettem. De remélem,
Uram, hogy ti odahaza mindnyájan bíztok bennem! Ez a remény a
legmostohább körülmények között sem hagy csüggedni. Én mindig,
minden helyen, bárhová vessen is végzetem, soha egy pillanatra sem
feledem, hogy a Nagy Folyó menti nép fia és az én uram két látó
szemeként járom a világot.
Így írtam le neked legkegyelmesebb uram, a hittiták mesgyéjétől
mindazt, ami történt: Széttapostuk, uram, a Shuti nevű mérges
csúszómászó fejét, áttörtünk a Helleszpontosznak nevezett
sárkánykígyó torkán és csellel, ügyességgel rabokat ejtettünk az
itteni tudatlan vad népek fiai és leányai közül.
Eddig tartott, uram, második levelem és most ím, olvasd, mi
történt azután:
Soha nem látott partok mellett haladtunk tovább, egyre előre
északnak. Az időre nem panaszkodhattunk, pedig éjszakánként már
olyan hidegek voltak, mint odahaza talán soha.
Reggelenként a hajónk árbocát, korlátját, evezőit, a partmenti
sziklákat és a zöld füvet szikrázó, fehér csoda borította. De hiába is
próbálkoztunk legalább egy kis tasakra valót összegyűjteni ebből a
pazar gyémántból, mert amint hozzáértünk, ujjaink között vízzé
vállottak a szikrázó szemek. Rab asszonyaink csak nevették
hiábavaló iparkodásunkat.
Legkegyelmesebb uram, azt szokták mondani, hogy messzeföldet
járt ember sokat mesél. Mégis én, uram, nagyon szeretném, ha soha
egy pillanatra sem gondolnád levelem olvasásakor, hogy
legfelségesebb személyedet holmi matróz kocsmákba való hajós
fecsegéssel akarnám ámítani. Azt írom mindig, amit láttam és csak
annyiban csallak meg téged, amennyiben engem is megcsalnak a
szemeim.
Négy, vagy öt gyémántporos reggel után, végre megállapodtunk
egy folyó torkolatában. Nem volt valami nagy víz, de halakban
bővelkedett és így az eljövendő hónapokra szép halász zsákmánnyal
kecsegtetett.
Hozzáfogtunk földbevájt kunyhók építéséhez. Odúinkat úgy
méreteztük, hogy négyen–hatan elférjünk mindegyikben. A kis lyukak
falait vesszőből fontuk és betapasztottuk, felhánytuk földdel. Tetőit
gallyakkal, cserzetlen bőrökkel, laposra hasogatott fahasábokkal
fedtük és menedékesre szerkesztettük, hogy az itteni gyakori esők
lefolyjanak róla. Mert, uram, úgy vedd eszedbe, hogy az itteni földek
nem a folyók vizétől termékenyülnek meg, mint a mi hazánkban,
hanem az égből hulló vizek osztják az áldást. Azt tapasztaltam, hogy
nagy vízhullás idején a folyók árja megnövekszik és még talán az is
lehetséges, hogy az itteni földek vizei az égi vizekből táplálkoznak.
 Röviden, olyan házakat építettünk, amelyek alkalmasak voltak
testünk megvédésére. Kirkuf parancsára mindenben megfogadtuk
rabasszonyaink tanácsát és bizony nem bántuk meg, hogy így tettünk.
Mikor a kunyhókkal elkészültünk, Kirkuf parancsot adott, hogy
az összes rabok lábáról fűrészeljük le a béklyókat. Csak az újonnan
elfogott evezősökkel tett kivételt. Azok továbbra is ottmaradtak a
padokhoz láncolva, mivel a vidéket jól ismerték, és így könnyen
megszökhettek.
A béklyóiktól megszabadított rabokat a mi fegyveres őrizetünk
alatt Kirkuf odaállította, hogy sáncot ássanak, és földhányással
vegyék körül táborunkat. Néhány napig a nyomorultak csendesen
viselkedtek, és így elaltatták minden gyanunkat. Egyre kevesebben
ügyeltünk rájuk és egyre többen mentünk a közeli erdőkbe, mezőkre
vadászni, mert ez a vidék vadakban gazdag, mi pedig a szűkebb
napokra gondolván, amennyire csak lehetett, kíméltük meglévő
eleségünket.
Mindezt elég rosszul tettük, mert a nyomorult rabszolgák
fellázadtak és szerszámaikkal megtámadták fegyveres embereinket.
Még szerencse, hogy Kirkuf vezér parancsára a táborban maradt
Tengeri Majom, a vezér helyettese. Ez az ügyes hajós menten
felmérte a veszélyt, amely mindnyájunkat fenyegetett. Mivel látta,
hogy a túlnyomó többséggel szemben nem tudja a tábort megvédeni,
valamennyiünket, akik otthon maradtunk, a két hajóra parancsolt.
Azonnal elvágtuk a horgonykötelet és eltávolodtunk a parttól, hogy
legalább a hajóinkat megmenthessük.
A fellázadt rabszolgák, mikor látták, hogy a hajókat nem tudják
elzsákmányolni, tehetetlen dühükben feldúlták egész táborunkat,
összeharácsolták, ami kézügyükbe esett, aztán a veszedelmekkel
terhes, bizonytalan jövőt választván osztályrészül, az ismeretlenbe
távoztak. Még szerencsénk volt, hogy értékes holmijainkat nem
raktuk ki a hajókból, mert a tábort, amíg a sáncok el nem készültek,
nem találtuk elég biztonságosnak.
A szétrombolt kunyhók ujjáépítése ismét néhány értékes napot
elrabolt tőlünk. Közben a nappalok mind rövidebbek lettek, és a
hideg egyre fokozódott.
 Egy hideg gyémántporos reggel azt tapasztaltuk, hogy a
dézsákban levő víz tükre megkeményedett. Be kellett törni a tetejét,
hogy vízhez juthassunk. Mithrádesz, az ilioni, azt mondja, hogy ez a
hidegtől van. Minden bizonnyal igaza lehet az idegen harcosnak,
mert délfelé, amint a nap egy kissé felmelegítette a levegőt, a vizet
fedő keménység egyre vékonyodott, aztán eltűnt egészen. Ha
kezünkbe vettük, vagy szánkba tettük, hideg volt ugyan, de lassan
olvadni kezdett, mint a tűz fölé tartott faggyú és vízzé válott ismét,
mert minden bizonnyal víz volt azelőtt is.
Ez azonban csak olyasmi volt, ami érdeklődésünket felkeltette, de
a hideg később nagy bajokat okozott. A föld is olyan keménnyé
válott, mint otthon a szikla és így csak nagyon keserves munkával
tudtuk folytatni az árok ásást, amit szökött rabszolgáink
abbahagytak.
Nem is fejeztük be azt soha, mert amikor az éjszakák a
leghosszabbra nyúltak, újabb csodák ejtették bámulatba szívünket: A
szürke ólomfelhős égből fehér pillék kezdtek szálldogálni.
Töméntelen számukkal betakartak mindent, az egész tájat. Ez a
csodálatos, mindent beborító fehér lepel is csak vízből volt, mert
amint melegbe ért, vízzé válott ismét.
Közben a folyó tükre is megdermedt, és a kemény páncélhátú víz
úgy megfogta a hajónkat, hogy mozdulni sem tudunk azóta.
Elképzelheted, uram, mennyire kemény és szilárd ez a páncél, ha
rajta, mint valami hídon átsétálhatunk hajónkra, vagy a túlsó partra.
Akármilyen kemény is azonban ez a páncél, sohasem ér le a folyó
fenekéig. Alatta mindig vígan halad a víz. Fogoly asszonyaink
tanácsára fejszével feltörjük a víz kemény kérgét és a lyukon zsinegre
kötött horgot bocsátunk le a vízbe. A horogra apró húsdarabkákat
teszünk csalétkül. Aztán alighogy lebocsátjuk a horgot, a ficánkoló
halakat már húzhatjuk is a lyukon kifelé. Nem rossz foglalkozás biz
ez és még szebb lenne, ha nem volna olyan hideg, mint amilyen volt a
minapjában. Akkoriban a hideg fuvallatok könnyet csaltak a
legedzettebb férfi szemébe is és bármennyire szégyelltük egymástól,
bizony valamennyien könnyeztünk, akik a Páncélhátú folyón lestük a
halakat.
 Azonban akármekkora volt a hideg, a tenger vize sohasem
kérgesedett meg. Ha nem vontuk volna be hajóinkat a folyó
torkolatába, most szabadon lebeghetnénk kint a tenger vizében.
Élelmünk van hosszú időre bőven, és általánosságban
egészségesek vagyunk, ámbár kezünket, lábunkat, füleinket és egyik–
másikunk orcáját vörös dagadtra marta a hideg. Este, ha lefekszünk,
sajogva viszketnek télmarta daganataink.
Körülbelül egy hónappal ezelőtt, éppen akkortájt, amikor a
leghosszabbak voltak az éjszakák, észrevesszük, hogy vérzik ám az
ínyünk, pedig semmi durvát nem rágtunk, ami felsértette volna. Én
már ott tartottam, hogy az alvadt vértől reggel büdös és rosszízű volt
a szám.
Rab asszonyaink szúrós magvú piros bogyókat és különböző
fákra fagyott, ághoz aszalódott gyümölcsöt szedtek össze és biztattak
erősen, hogy fogyasszunk belőle mi is minél többet, mert elmúlik
foghúsunk vérzése. Igazuk lett az asszonyoknak. Különösen a piros
bogyó bizonyult kitűnő gyógyszernek ...”
Áthá–Rá most felállott, jó meleget fújt meggémberedett markába,
aztán nyújtózott egy hatalmasat, hogy megropogott minden csontja.
Előtte szélesen, szelíd hajlatokkal a látóhatár pereméig
nyújtózkodott a Páncélhátú–folyó völgye. A napsugarak gyémántos
villanással szikráztak, sziporkáztak a szemkápráztató fehérségbe. De
azért még foga volta hidegnek, és a datolyapálmák földjéről
idecsöppent ember most ismét érezte fájdalmas harapásukat.
Mégis a szél, a szél mintha más szagú lett volna... mintha valami
megfoghatatlan illattalan illatot hozott volna. Áthá–Rá mélyen a
mellére szívta a furcsa, részegítő leheletet. Vére buzogni kezdett,
szíve új ütemre dobbant és bár senkitől nem hallott a tavaszról, most
mégis érezte, hogy vége a télnek, és eljött a felszabadító kikelet.
Hirtelen megfordult. Megkezdett levelére rátette a tintatartót,
hogy el ne fújja a szél. Aztán rohant egyenesen a kunyhóhoz, hogy
Vörös Liliomnak is elmondja az örömhírt.
Á leány kint állott a kunyhójuk előtt. A fiú már messziről
integetett, kiáltozott:
– Hahó! Asszonykám, melegebb napok jönnek!
 – Itt a tavasz! – kiáltotta vissza Vörös Liliom az akhájok
dallamos nyelvén azt a szót, amelynek nincs egyiptomi mása.
... És attól a naptól kezdve mindnyájuk szíve megtelt reménnyel.
Izmaikban, idegeikben új, eljövendő kalandok izgalma remegett.
Naponta leszaladtak a Páncélhátú folyó partjára megnézni, hogy
menekednek–e már hajóik a kéregbéklyók szorításából. Még foglyok
voltak, de olyan foglyok, akik már tudják, hogy nemsokára üt a
szabadulásuk órája.
 XL. FEJEZET,
amelyben azt látjuk, hogy néha már az első tavaszi napsugár csírába
cirógat egy–egy magot s megremeg a szívünk, ha észak
lagyos fuvallata seper végig a földeken.
Igen, „asszonykám” –nak helyesen nevezte Áthá–Rá Vörös
Liliomot, mert a fáraó országának törvényei szerint ősz óta
házastársak voltak. Akkor történt, amikor még az ősz–utó csípős
szele tarajosította az Ismeretlen–tenger hullámait, hogy egy éjjel
mindketten álmatlanul mocorogtak a közös medvebőr alatt. A hajón
mindenki aludt, csak a soros parancsoló és a kormányos éberkedett a
helyén.
Olyan kiborotválkozott idő volt, amilyen ősszel csak ritkán
fényeskedik ezen a vidéken. A csillagok sziporkáztak, mint valami
gyémántszemek. Mindenki fejebúbjáig betakarózott, mert a hajósok
már tapasztalatból tudták, hogy amikor éjszakára kitisztul, hidegebb
lesz az idő. Most a nehézszagú gereznák alól innen is, onnan is
kihallatszott az alvók hortyogása. Megszokott hang azok számára,
akiknek sorsát már hónapok óta összefogja ez a harminc lépés hosszú
és alig hét lépés széles igazi lélekvesztő.
Vörös Liliom, amikor észrevette, hogy Áthá–Rá sem alszik,
feléje fordult és puhán átölelte a nyakát.
– Úgy szeretném tudni, mire gondolsz mostan!
– Ha megmondanám, csak megzavarná a boldogságunkat. Hadd
el, szép vörös virágom, inkább nézzük a csillagokat. Azok legalább
éppen olyanok, mint odahaza. Kirkuf mesélte a minap, hogy amikor
állandóan dél felé hajóztak, még a csillagos ég is más volt, mint
felénk. Arrafelé nem ragyogott még Észak csillaga sem... Az lehetett
csak az igazi árvaság!
A szegény kicsi leány szívét valami buta, furcsa, fájó érzés
szorította össze: lám csak, Áthá–Rá a csillagokat nézi! Biztos Nefer–
Itire, a szép vörös csillagra gondol... Ha majd egyszer hazaérnek,
Áthá–Rából nagy úr lesz. Gazdag lányt vesz feleségül... ő majd
boldog lehet, ha megtűri maga mellett a háremben... De az is lehet,
hogy elküldi majd valamelyik távoli birtokára.
 A közéjük férkőzött csendet Vörös Liliom szakította meg. Halk,
suttogó hangon beszélt, inkább csak úgy, mint aki hangosan
gondolkozik:
– Oh jaj, Áthá–Rá! Milyen árván, egyedül élünk mindnyájan
ezen a földön. Néha úgy elgondolkozom azon, hogy milyen idegen
még az is, akit legjobban szeretünk. Élt Ilionban, talán még most is
él, ha azóta meg nem halt, egy öreg bölcs. Olyanfajta, mint sokan a ti
írnokaitok közül. Csak ez nem tudott írni, és a mi nyelvünkön
filozófosznak nevezik az ilyen okos embereket. Egyszer, még kicsi
leány koromban, barátnőimmel nárciszt szedtünk a város melletti
ligetben. Hogy–hogy nem, csak azon vettem észre magam, hogy
egyedül vagyok. Elkószáltam barátnőimtől, eltévesztettem az utat...
Nem maradt más hátra, mint megindulni toronyiránt haza ... Már
alkonyodott, és én nagyon féltem. Mit tehettem volna mást, sírni
kezdtem, hogy csak úgy potyogtak a könnyeim. Egyszer csak egy
bokor mögül előttem termett ez a bölcs öreg filozófosz.
– Miért sírsz, kisleányom? – kérdezte tőlem olyan szeretettel,
hogy nekem eszembe sem jutott restellkedni, vagy hazudozni.
Őszintén megmondtam, hogy azért sírok, mert egyedül maradtam és
félek ... Mintha tegnap mondta volna, úgy emlékszem a válaszára:
„Sohase félj, ha valahol egyedül maradtál, sőt inkább szoktasd
magad az egyedülvaló elmélkedéshez, amely minden bölcsesség
talpköve! Egyedül lenni nagyon emberi, mert ne feledd: egyedül
születtünk s amikor meghalunk, egyedül halunk meg, nem jöhet
velünk senki...”
– Ó, Vörös Liliom, drágám – ölelte át a leány nyakát Áthá–Rá –,
fiatalok vagyunk mi az ilyen komor okoskodásra. Nézd, az én
szakállam nem ősz, hanem ébenfekete, s te sem vagy elkószált
kisleány, hanem az én kedvesem, akit szívem vérével melengetek
egy nagy borzos medvebőr alatt... Egy medvebőr alatt, mely fölött
nincs fedél, csak a csillagos ég ... Egyedül volnál, drágám, ha nem
volna más semmi, csak a csillagok és a nagy prém, de itt vagyok én
is ...
Áthá–Rá meg akarta csókolni a leány arcát s így az ajkával
érezte, hogy Vörös Liliom tagadólag rázza a fejét:
 – Nem Áthá–Rá, nem, uram! Most nincs igazad, okos, szép
emberem! Én csak egy tudatlan kicsi leány vagyok, akit nagy–nagy
tisztesség ért, hogy egy olyan nagy, fényes, okos úr, mint te,
rámvetette a szemét..,
– Nagy úr?! – kacagott gúnyosan a fiú. – Hiszen Tengeri Majom,
vagy a soros parancsoló, mindenki nagyobb úr ezen a hajón, mint én!
Fényes úr?! Hát mennyivel vagyok fényesebb az utolsó hajósnál?
Okos úr?! Nagy okosság! Mintha nem egyformán tudatlanok volnánk
ezen az ismeretlen tengeren, ahol...
Vörös Liliom puha, könnyű kezecskéjével betapasztotta a fiú
száját:
– Igenis, okos vagy. Okosabb, mint Kirkuf és Tengeri Majom és
Mithrádesz és a többiek mind–mind együttvéve. Ha nem volnál
olyan okos, akkor én sem érezném, hogy olyan nagyon–nagyon
egyedül vagyok... Írsz, írsz, gyakran félnapot is egyvégtébe ... és én
nem tudom, hogy mit és soha, soha nem fogom tudni... Aztán néha
olyan furcsákat mondasz, hogy nem értem ... Pedig nagyon szép
volna mindent megérteni, amiről te beszélsz. Jó volna csak fogni a
kezedet és érezni, hogy mit gondolsz, mit látsz ott, ahova nézel, és
ahova én hiába nézek, mert talán úgysem látok semmit...
A fiú szívdobogva hallgatta a leány vallomását. Érezte, hogy
valami nagy–nagy, mélyről jövő őszinteség áramlik feléje. Hallgatta
a szavak suttogó szepegését s közben még a. fejét sem mozdította,
nehogy megtörje a varázst:
– Néha átkozom a sors istenasszonyát, aki az utadba vezetett...
Lettem volna pásztornak, vagy szántó–vetőnek, hajósnak, vagy
katonának az asszonya, lettem volna inkább henye uraság
elkényeztetett kedvese, vagy csak olyan mindenki táncosnője, soha,
soha nem éreztem volna ezt a kínzó egyedülvalóságot! Oh, Áthá–Rá,
csak amióta téged szeretlek, érzem, hogy milyen nagyon, nagyon
magára lehet az ember ... Nézem szép szemed villanását és a
szívembe nyílallik: te külön és én külön, ketten és mégis
mindenikünk egyedül. Egyet nézünk és mást látunk. Nézem, amikor
kezed fürgén apró jeleket ró a sima papiruszra ... Apró jeleket,
amelyeket a megnyálazott hüvelykujjammal is letörölhetnék és
amelyek mégis a titkok égigérő válaszfalát emelik közénk ... Gyakran
elnézem szép domború homlokod s úgy, de úgy szeretném bejárni
csak egyszer, csak egyetlen egyszer gondolataid labirintusát ... Néha
úgy félek, hogy jönni fog egyszer egy lány, aki azt fogja látni, amit te
látsz és azt hallja, amit te hallasz és aki szavak nélkül is meg fogja
érteni amit nekem oly sokszor hiába magyarázol...
– Oh, drága, drága szép kedvesem – és a fiú hevesen, mind a két
karjával magához ölelte a hűvös szélben, vagy talán csak úgy
belülről, önhevétől megborzongó leányt. – Most engedd meg, hogy
én is elmeséljem a gondolataimat... Már napok óta nyugtalanít
valami... olyan szívesen elmondtam volna neked, de féltem, hogy
megbántanálak vele, megzavarnám boldogságunkat. Az elmúlt
napokban többet gondoltam apám tanácsára és a régiek bölcs
tanítására, mint máskor...
A lány úgy érezte, hogy nem is a hajó, hanem a fiú lágy,
duruzsoló szavai ringatják. Nem bánta volna, ha örökkön örökké tart
ez a ringatózás ...
– Azt tudod, ugye, hogy az én apámnak az anyámon kívül soha
más asszonya nem volt és az anyámnak sem volt soha két, három ura,
csak egy: az én apám. Pedig láthattad, hogy népünk törvénye szerint
egyidőben több felesége is lehet egy embernek, vagy több férje egy
asszonynak. Mégis az apám arra tanított: ,,Ha feleséget veszesz
magadhoz, soha se vegyél egynél többet! Azt tápláld, ruházd, vegyél
neki ékszereket és bánj vele a legnagyobb gyengédséggel, mert az
asszony a legfőbb jó, amelyben a földön részed lehet!” Én elvennélek
téged, szívem választott virága, de miként tehetném ezen az
istenektől elrugaszkodott vidéken. Ládd, ez az, ami miatt háborog az
én lelkem. Erre gondoltam én az előbb, amikor a hazai csillagokat
néztem ...
– Oh, uram, uracskám – csivitelt boldogan, felszabadultan a lány
–, hát így is, nem a tied vagyok–e testestől, lelkestől!
– De én azt akarom, hogy hazám törvényei szerint is az enyém
legyél! Én azt akarom, hogy mint úrnő lépd át atyám házának
küszöbét, amelyen csak ajándékba hajítottak keresztül!
Vörös Liliomot megdöbbentette a fiú komor beszéde és lehangolt
szívvel ismét úgy érezte, hogy valami érthetetlen titok ködfátyla
ereszkedett kettőjük közé. Otthon Ilionban, ha Áthá–Rá is ott élt
volna, most éppen ilyen egyszerűen lettek volna az egymásé. És
miért kell rossznéven venni Salumith úrtól, hogy Áthá–Rának
ajándékozta őt? Persze, hogy őt adta, mert ő volt a legszebb, ő táncolt
a legjobban, neki volt a legcsengőbb hangja ...
– Nem baj, drágám! Én örültem akkor, hogy neked
ajándékoztak ...
– De én azt akarom, hogy az ország törvényei szerint a feleségem
legyél! Érted?
– Értem – bólintott a leány –, és mit kell csinálnom ahhoz, hogy
törvény szerinti feleséged lehessek?
Vörös Liliom hangjában annyi kedves gyámoltalanság volt, hogy
Áthá–Rá hangosan felkacagott. Már az sem bántotta, hogy a leány
mennyire nem tartja szükségesnek a törvényes formákat, amelyeket
meglehet, nem is nagyon ismer.
– Neked, lelkem, semmit! Hanem én kéne valami szép, méltó
ajándékkal megtiszteljem családod férfitagjait, aztán megkérjem
őket, hogy adjanak hozzám feleségül, aztán megkössük írásban a
házassági szerződést, hogy halálunk esetére kire hagyjuk
vagyonunkat, aztán szükséges ezek után egy nagy lakomát is
rendezni, arra meg kéne hívni barátainkat és azok feleségeit és
lányait és fiait...
– Csak ennyi az egész – ámult egy nagyot Vörös Liliom.
– Nem elég? – csodálkozott vissza a fiú.
– Ajándék, írás, lakoma! És emiatt voltál olyan, hogy már azt
hittem, nem is szereted szegény Vörös Liliomot!
A könnyed hangulat átragadt a fiúra is:
– Na, halljam, hogy gondolod, szívem szépe?
– Ugye, Áthá–Rá, az már biztos, hogy Ilionban többé nincs mit
keresnünk. Sem nekem, sem neked, sem Mithra– desznek.
– Az biztos – bólintott a fiú.
– No, akkor csak Mithrádesztől kérhetsz meg engemet, mert
családom többi férfitagjával alighanem csak az árnyak világában
találkozunk ismét...
– És remélem, Mithrádesz nem kér majd sokat érted, mivelhogy
nekem kevés sincsen.
 – Add vissza a cifra pajzsát és a könnyű kis dárdáját, amit a
Helleszpontoszon zsákmányoltál tőle.
– Hm, igazad van – bólintott a fiú. – Egy ilyen ajándéknak én is
örülnék.
– Ami a szerződést illeti – folytatta Vörös Liliom –, azt te is
megírhatod és Kirkuf, ha majd tábort ütünk valahol, megígérte, hogy
csap egy nagy lakomát. Azt kinevezzük lagzinak és kész ...
– Aranyos vagy! Drága vagy! Édes vagy! Okos vagy! –
lelkesedett a fiú és ölelte, csókolta csöpp kicsi asszonyát, aki ilyen
egyszerűen megoldotta a kérdést, amelyen ő hiába rágódott már
napok óta. És még őt nevezi okosnak!
Minden úgy sikerült, ahogy akkor éjjel Áthá–Rá és Vörös Liliom
eltervezte.
Mithrádesz a húgát szíves örömmel odaadta régi fegyvereiért
cserébe. Közben arra gondolt: „No, elég bolond ez az egyiptomi,
hogy olyasmit vásárol, ami már úgyis az övé.”
Áthá–Rá is megírta a házassági szerződést. Ebben a felek arra
kötelezték magukat, hogy amíg mindketten élnek, egyik sem vesz
magának más házastársat. Kirkuf ugyan megcsóválta a tejét, amikor
a lagzi előtt Áthá–Rá felolvasta a kötést:
– Fiaim, fiaim, nagyon fiatalok vagytok, hogy ilyen komoly szót
tegyetek. Csináljátok inkább úgy az írást, hogy szabad keze legyen
mindkettőtöknek más házasságra is lépni. Miért zavarjátok meg
szívetek békéjét olyan kötéssel, amelyet majd nehezetekre esik
megtartani?
– Mert ezt mi így akarjuk, uram! – jelentette ki Áthá–Rá olyan
határozottsággal, amely útját állotta minden további
kérdezősködésnek.
Meglett a lakoma is ott, a Páncélhátú–folyó partján, még akkor,
amikor nem is sejtették, hogy majd páncélhátú is lesz az a víz. A
hajósok akkora örömtüzet gyújtottak, hogy talán hazáig is ellátszott.
Még az evezős rabok is kaptak egy–egy pint bort!
Így lett Vörös Liliom az Áthá–Rá „asszonykája”.
Az örömtüzes nagy lakoma után nehéz, kemény napok jöttek,
fárasztó testi munka, a rabok lázadása és a tél hidege, de mit
számított annak, aki naponta érezhette az otthon melegét. Áthá–Rá
pedig érezte, mert. nincs nagyobb varázsló a szerető szívű
asszonynál! Vörös Liliom a földbevájt odú sarkában, állatnak való
kuckóból is otthont tudott teremteni. Miként tette? Mit lehessen azt
tudni! Nincs annak szabálya, tudománya, csak évezredes gyakorlata
és hagyománya. Mióta emberi otthon van, így csinálják az
asszonyok, s így fogják csinálni mind az idők határáig, amíg
emberpárok élnek majd a földön!
Ezért aztán Áthá–Ráéknak szinte fájt a szívük, amikor a folyón
megindult a zajlás és Kirkuf parancsot adott a szedelőzködésre.
Bezzeg nem kellett biztatás a többieknek! Mint tavaszi
kiröppenéskor a méhraj, úgy zúdult fel az egész tábor és amit
fáradságos munkával majdnem félhónap alatt építettek, azt most
dévaj, rakoncátlan kedvvel egy nap alatt elbontották.
Estére már az egész tábor hajón volt, mert Kirkuf parancsa
szerint az éjszakát már mindenki a bárkákon töltötte.
Oh, szegény bárkák! Csak egykori kecses alakjuk maradt a régi,
de kötélzetükben, favázaik eresztékében ugyancsak kárt tett a tél. A
kánaánita hajóácsok bárkái ellenállottak az ordító orkánnak, nemigen
tombolt olyan vihar, amely bevont vitorlájú árbocaikat ledöntötte
volna, de az alattomosan bomlasztó fagyot nem ismerték.
Kirkuf parancsára bárkánként három–négy ember bőrkártyákkal
meregette a vizet, ami a megnyílott eresztékeken keresztül állandóan
szivárgott a hajótestbe. Bizony keserves munka volt bokáig állani a
jeges vízben és véresre mart kezekkel telemeregetni a kemény
bőredényeket s aztán kézről–kézre adva végül keresztül is önteni a
magas korláton.
S ez még mind semmi!
Mert az evezőpadok is üresen nyúltak végig a két oldalvéd
mellett. Egykori koptatóikat megölte a tél hidege, vagy hetedhét
határon túlra menekültek az átkos emlékű hajók kikötőjéből.
Helyükre most nem nagy lelkesedéssel egykori gazdáik ültek.
... És mégis boldog volt mindenki, hogy tovább mehetett. Boldog
volt, ha a hajó akárcsak egy lépést is haladt előre, mert a hajósok úgy
érezték, annyival is közelebb vannak utazásuk céljához ...
A két hajó legénysége fenn, az árván maradt evezőpadokon és a
mellvéden keresett magának fekvőhelyet, a rakomány részére pedig
polcokat ácsoltak, mert a hajók padlózatán sem ember, sem áru meg
nem maradhatott.
Az írnok és felesége hátul, a „Borjú” kormánylapátja mellett
helyezkedett el. Farkasprém nyoszojájukat a nagy barna medvebőrrel
takarták be, s aztán ráültek a rögtönzött fekvőhelyre, hogy
megvacsoráljanak. Füstölt hal és szárított gyümölcs volt a
vacsorájuk.
Áthá–Rá már régen nem volt olyan éhes, mint akkor este. Az
egész napi lótás–futással, összeszedelőzködéssel, táborbontással járó
izgalom és fáradság után már alig várta az első falás örömét.
Hamar előhúzta kis kését és miután lecsapta a fejét, farkát,
akkurátusan kettéhasította a félkarnyi hosszú halat. Egyik felét maga
elé tette, a másikat Vörös Liliom felé nyújtotta. A lány azonban
megrázta a fejét.
– Nem kell! A gyomrom fordul fel, hacsak a szagát érzem!
– Hát semmit sem eszel, drágám?
– De igen, aszalt gyümölcsöt.
Így aztán Áthá–Rá csak egymaga fogyasztotta el a nagy halat. Jól
is lakott úgy, hogy az aszalt gyümölcsből már nem kívánt enni. No,
az sem maradt kárban! Mindkettőjük részét megette Vörös Liliom
egymaga.
Mikor a vacsora véget ért, mindenki a lefekvéshez készülődött.
Áthá–Rá már alig várta, hogy végignyújtózkodhassék a jó medvebőr
alatt. Ezért, amint a vacsoráját befejezte, már le is feküdt. Felesége
még szöszmötölt egy kicsit. Aztán suputyált valamit az egyik
rabasszonnyal.
A suputya sehogy sem akart véget érni. Áthá–Rá már
bosszankodni kezdett, mert álmos volt és úgy megszokta, hogy nem
tudott elaludni, amíg az asszony is mellé nem feküdt. Végül
bosszúsan odamordult:
– Hagyjátok már abba! Holnap is nap lesz ...
Az asszonyok hangtalanul szétrebbentek s Vörös Liliom egy
szempillantás múlva már a medvebőr alatt volt.
De nem ölelte át lágyan a fiú nyakát, mint máskor szokta, nem
gömbölyödött hozzá puhán, mint egy kis cica, hanem durcásan hátat
fordított neki.
 – Né, te né – gondolta magában Áthá–Rá –, hát így is tudsz?
Aztán úgy csinált, mint aki nem vesz észre semmit.
Kis idő múlva érezte, hogy Vörös Liliom válla meg–megrezdül.
Nemsokára egész testét rázta a zokogás.
Áthá–Rá ajkáról már majdnem elröppent a kérdés, de aztán
megkeményítette a szívét: – majd megmondja, hogy mi rágja a
máját!
Vörös Liliom pedig csak sírt, hüppögött tovább, mint aki
sohasem akarja abbahagyni. De mikor látta, hogy senki sem kérdi
meg, mi a bánata, lassan csitulni kezdett. Majd nemsokára
dünnyögős, kisírt hangon odafordult az urához:
– Alszol?
– Nem!
– Még sohasem szóltál reám úgy...
– Hogy?
– Úgy, olyan durván...
– Igaz is! Mit suputyálsz mostanában annyit azzal az asszonnyal?
– Suputyálnál te is, ha úgy volnál, mint én ...
– Hát te hogy vagy? – fordult Áthá–Rá a fiatal asszony felé.
Vörös Liliom is megfordult. Közelebb bújt az urához. Arcát a
fiatal férfi nyakához szorította:
– Hogy vagyok? ... Hogy vagyok? ... Hát ahogy asszonyok
szoktak lenni... Nekem ... nekünk gyermekünk lesz, Áthá–Rá!
Gyermekünk! Érted?
Az őrtálló tengerész már harmadszor pillantott Áthá–Ráék
fekvőhelye felé:
– Mi a manót mozgolódtok annyit?!
Aztán mivel választ nem kapott, ismét elfordult. Hátat fordított a
hirtelen támadt fagyos szélnek. Szőr–bőr gubáját még szorosabbra
vonta maga köré. Az ilyen csípős fuvallat megtalálja a ruha
legkeskenyebb hasítékát is.
Az árboc és a kötélzet úgy jajgatott, mintha a születésük előtti
megholtakat siratná.
Jaj most a magnak, amelyet csírába cirógatott az első tavaszi
napsugár!
 XLI. FEJEZET,
amelyben Vörös Liliom az ilioni sírásókra gondol, de azért mégis
vagy talán éppen azért a termésbeszökő kalász énekét
zengi a hullámzó iekete vizek felett.
Csodálatos három nap következett.
Kedvező langyos széllel vitorlázott a két hajó északnak. Az
evezőket alig használták. Igaz, hogy helyette merni kellel i a vizet
szakadatlan. De a legénység azt sem bánta. Fő, hogy haladtak.
Végetért immár a helybenállás nyomasztó érzése. A hajósok
szívét ismét a siker reménye töltötte el.
A suhogó tavaszi szél olyan langy–meleget hozott, hogy három
nap alatt majd mindenünnen eltűnt a hó. A partmenti táj barnás,
feketés, piszkoszöldes koratavaszi színt öltött.
A ,,Borjú” vagy kétezer lépéssel haladt a vezérhajó előtt. Faráról,
ahol Áthá–Ráék fekvőhelye volt, jól lehetett látni Kirkuf hajójának
hattyúszép alakját.
Ilyen messziről nem is látszott, hogy a büszke alkotmány
halálosan beteg. Minden bizonnyal az „Északról” sem lehetett
észrevenni a „Borjú” nagy baját.
Az asszonyok és a fiatal, tapasztalatlan hajósnép nem is sokat
törődött az állandóan beáramló vízzel. Meregették, amíg szolgálatban
voltak, s annyi.
A tapasztalt régi hajósoknak azonban sehogy sem tetszett a
dolog.
Áthá–Rá jól látta az „öregek” gondterhelt arcát, de neki most
máshol járt az esze.
Azóta az emlékezetes éjszaka óta, mintha megváltozott volna a
világ. Áthá–Rá számolt, tervezett és ha behunyta a szemét,
szüntelenül egy ici–pici babát látott. Egy kis gyermeket, akiből
egyszer majd nagy ember lesz ... Férfi! Bátrabb, erősebb, bölcsebb,
mint ő. Mert ő másképp oktatja majd, mint őt az apja.
Vörös Liliom hajolt feléje:
– Kis uram, uracskám!
Áthá–Rá boldogan sugárzó szempárt látott az arca felett.
 A fiatal asszony ajka szöglete bájos ráncot vetett, amint suttogva
formálta a szavakat:
– Hallgatsz ... hallgatsz ... de én tudom, hogy mire gondolsz ... és
most olyan, de olyan boldog vagyok!
Áthá–Rá kinyújtotta két erős karját, és átölelte Vörös Liliom
karcsú nyakát. A fiatal asszony pedig az ura mellére hajtotta a fejét.
Mindketten az ég felé fordították az arcukat. Behunyt szemmel
élvezték a homlokukat melengető koratavaszi napsugár cirógatását.
– Tudod, szép piros virágom, ha egyszer ismét otthon leszünk,
nem építünk magunknak oszlopos palotát...
– Én a kunyhóban is boldog vagyok, amíg te szeretsz ...
– No, nem gondoltam éppen kunyhóra. Ház lesz az, ne félj! Szép
kerttel... napozóval, árnyas tornáccal és nagy– nagy könyvtárral...
Vörös Liliom behunyt szemmel hallgatta Áthá–Rá duruzsoló
szavait. Nagy, folyómenti házról álmodozott ő is. Már nem gyötörte
szívét a kínzó egyedüllét érzése. Azt a házat pont olyannak álmodta,
mint az ura ...
– Igen, nagyobb könyvtáram lesz, mint apámnak, vagy Salumith
úrnak... és összegyűjtöm benne mindazokat az írásokat, amiket a
dolgok rendjéről írtak ... és majd megírom, hogy miként utazott
Kirkuf dél felé és megírom a mostani árvaságunkat is. Mert ilyent
mióta a világ világ, senki sem csinált!
Estére megerősödött a szél. Félember magasnyi hullámok
táncoltatták a hajókat.
Mikor kikötöttek, csak a hajósok egy része szállott partra. Nem
volt kellemes a jeges, mellig érő vízben úszva, bukdácsolva a partra
evickélni. Viszont a hajóban nem lehetett tüzet rakni és három napi
hideg étel után, már sütni, főzni is kellett valamit.
Áthá–Rá megkérte az egyik partraszálló hajóst, hogy nekik is
hozzon a kecskéből, vagy a nyulakból, amiket a szorgoskező
partraszállók már nagyban nyúztak.
Alkonyodott. Az egyre sötétülő háttérre szeszélyesen” lengő
zászlókat rajzolt a tábortűz lángja.
Áthá–Ráék az evezőpadon egymás mellé kapaszkodva
gyönyörködtek a mozgalmas tábori képben.
 Hátuk mögött a vízmeregető hajósok dolgoztak lassú ütemben, de
szakadatlanul. Vörös Liliom rájuk pillantott, aztán fázósan,
megdideregve az urához bújt.
– Mi történt, szívem?
– Semmi, csak a meregető emberek... úgy hajlonganak ... úgy
vetik ki a vizet, mint felénk Ilionban a sírásók a földet! Mintha ez a
hajó egy nagy sírverem volna ...
Áthá–Rá a tapasztalt öreg hajósok aggódó arcára gondolt és nem
szólt semmit, csak szorosabban magához ölelte a hűvös esti szélben
megborzongó asszonyt.
– Huh, de hideg a víz! – toppant eléjük a hajós, akit megkértek,
hogy hozzon nekik is a sült vacsorából.
Áthá–Ráék meglepetten néztek rája. A fiatal ember ott állott
előttük fejére kötött ruháival, kezében egy cserépedénnyel, anyaszült
meztelenül, ahogy a vízből a hajóra kapaszkodott.
Vörös Liliom kivette kezéből az ételes fazakat, amelyben piros–
ropogósra sülve egy kecskecomb illatozott. Áthá–Rá kihúzta rövid,
finom pengéjű kését. Mindketten a fazék mellé telepedtek. Áthá–Rá
apró darabkákat vágott a húsból és Vörös Liliom szájába rakosgatta
az ízes falatokat.
Aztán a fiatal asszony könnyedén, mint a lombos erdők őzikéje,
felszökkent, és a sarokból elhozta az ura kulacsát.
Közben a hajós, aki az étellel jött, lecsatolta fejéről az
összekötözött és szárazon maradt ruhákat és felöltözött. Áthá–Rá
odanyújtotta neki a kulacsát. A fiatal férfi jót húzott belőle, aztán
széles mosollyal az arcán, visszaadta.
– El ne felejtsem, fiatal uram! Tessék kiszállni a partra, merthogy
Kirkuf úr azt izeni, hogy szót akar váltani veled, tekintetes fiatal
uram.
– Mész? – kérdezte Vörös Liliom és hangjában mintha valami
csepp remény bujkált volna. Hátha azt válaszolja az ura, hogy „nem
megy biz' ő”. Pedig hát tudta, hogy ez lehetetlen.
Áthá–Rá vetkőzni kezdett. Csak úgy, a saru kioldása közben szólt
az asszonyához:
– Te csak pihenj, drágám. Amint lehet, jövök vissza. Akkorra
melegítsd meg jól a medvebőr alját, mert hideg ám a víz!
 Vörös Liliom segített szorosra összecsomagolni az ura ruháit.
Kötözésre a saru szíjait használták.
Pillanatok alatt készen voltak, hogy keveset kelljen Áthá–Rának
a hideg simogatású szélben állnia.
Mikor a fejére kötözött ruháival felegyenesedett, Vörös Liliom
átölelte a nyakát, gyorsan jobbról–balról megcsókolta az arcát és egy
pillanattal hosszabb ideig az ajkát.
– Drágám, szóljál Kirkufnak, hogy adjon abból a finom fehér
gyolcsból vagy tíz singet...
– Minek az nekünk? – csodálkozott Áthá–Rá.
– A fiadnak, pólyának! Te csacsi!
– Akkor kapunk, ne félj!
A következő pillanatban csobbant a víz. A derengő holdfénynél
Vörös Liliom jól láthatta, amint a magas vállas alakot, hol derékig,
hol vállig takarja a nyugtalan elem.
Amint Áthá–Rá a partra ért, melegedni és szárítkózni egyenesen
a tűzhöz sietett. Vörös Liliom addig nézett utána, amíg csak a fiú a
tábortűz túlsó oldalára nem került. Aztán, hogy szíve szép szerelmét
a lobogó lángok eltakarták előle, megfordult és annyi boldog hónap
után, most először feküdt le egyedül, árván a közös medvebőr alá.
Szemére még sokáig nem jött álom. Nézte a csillagok sziporkázó
milliárdjait. A csillagok éppen olyanok, mint otthon ... Áthá–Rá azért
szereti őket...
Oh, milyen csodálatos nagy ez a világ ... és benne nekik is lesz
otthonuk. Nem fényes palota, hanem embernek való ház ...
Vörös Liliom ajkáról magasba szökkent, mint valami
örömhimnusz a dal, amit ott énekelt a fényes társaságban, amikor
először pillantotta meg az urát. Mikor megparancsolták, hogy Áthá–
Rát kell szeretnie. Most parancsolja meg valaki, hogy mást
szeressen!
... És szárnyalt a dal a hullámok felett, mint pacsirta éneke a
rengő–ringó búzamezőkön ...
A meregetők egy pillanatra abbahagyták a munkát és oda
figyeltek. De aztán eszükbe jutott a könyörtelen egykedvűséggel
szivárgó víz és lehajoltak, hogy újra telemerjék edényeiket.
 Éppen úgy görnyedtek előre, mint a verem fenekén dolgozó ilioni
sírásók ...
 XLII. FEJEZET,
amelyben hajók és emberek a lét és nemlét mesgyéjén lebegnek s kit
erre, kit amarra pottyant a kérlelhetetlen végzet.
A nagy tábortűztől vagy száz lépésnyire Kirkuf egy másik tüzet
rakatott. Ide hívta bizalmas embereit a teendők megbeszélésére.
Heten voltak a tanácsban: Kirkuf és hat leghűségesebb bajtársa:
Áthá–Rá, Juzsua, Amu, Tengeri Majom, a vágottképű és az „Észak”
derék, öreg kormányosa.
– Az már bizonyos – bólintott Kirkuf –, hogy ezekkel a hajókkal
sohasem érünk haza. Jól mondta Tengeri Majom, amit mondott, csak
abban tévedett, hogy itt a javításhoz szükséges fát a közelben
megtaláljuk. Végig mindenütt csak ezt a kemény, vörös színű fát
lehet találni, meg ritkábban azt a fehér héjú, vékony törzsűt. Ennek
puha ugyan a fája, de nem gyantás. Addig kell mennünk, amíg puha,
könnyen munkálható, gyantás fát találunk ...
– A tengerparton? – kérdezte Áthá–Rá.
– Nem – csóválta meg Kirkuf a fejét. – Beljebb, valahol a
szárazföldön. Felhajózunk az első nagyobb folyón.
Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Kirkuf még erősen
lelkére kötötte a „Borjú” parancsnokának, hogy szorgalmasan
meresse a vizet, aztán parancsot adott, hogy mindenki hajón töltse az
éjszakát, mert reggel, amint pitymallik, mennek tovább.
A hajósok valamennyien szedelőzködni kezdtek, hogy
visszatérjenek a hajókra.
Áthá–Rá is fürge kézzel fogott a vetkőzéshez, hogy minél
hamarabb átgázoljon a jeges áradaton, vissza a „Borjú”–ra. A
„Borjú”–ra, ahol meleg vacok várja ...
– Fiam, ma éjjel szeretnék veled beszélgetni. A következő
kikötőig az én hajómon fogsz utazni.
Áthá–Rá felnézett ültő helyéből. Kirkuf állott mögötte.
– Igen, uram – bólintott beleegyezően a fiú, és a közelben
vetköződő Tengeri Majomhoz kiáltott: – Mondd meg Vörös
Liliomnak, hogy a következő kikötőig a Kirkuf hajóján vagyok!
Az „Északon” sem volt valami fényes helyzet. Ott is a legények
éjjel, nappal meregették az alattomosan szivárgó vizet. Ott is csak a
rabok nélkül maradt evezőpadokon lehetett elhelyezkedni, mert a
hajófenék állandóan nedves volt.
Áthá–Rának a bárka orrában, Kirkuf vacka mellett szorítottak
helyet. Amint a hajóra értek, mindketten felöltöztek és lefeküdtek.
Aztán Kirkuf, mint aki jóéjszakát akart mondani, odafordult Áthá–
Rához.
– Holnap, fiam, elolvasod a fáraó őszentségének írt jelentésedet.
Megmondom, ha valamit nem jól írtál, vagy elfelejtettél feljegyezni...
Kirkuf szavai után hosszantartó csend borult rájuk, csak a hajót
csapkodó hullámok csobbanását lehetett hallani. Aztán a főhajós csak
úgy, mint aki hangosan gondolkodik, félig suttogva, félig mormolva
mondta:
– Lehet, hogy sokan nem érünk el ennek az útnak a végére. Talán
én se ... talán te sem ... De az írás megmarad, és az írás igaz kell hogy
legyen ... Tiszta, mint a szívünk gondolata, amivel teljesítjük
kötelességünket... Olyan csodákat élünk itten, hogy odahaza senki
sem hinné. Talán, ha te, vagy én mondanám ... talán ... De hátha csak
ezekből a szegény fickókból vetődik haza egynéhány, ki hisz majd
nekik?! Hát erre kell az írás!
Áthá–Rá még sohasem érezte olyan közel magához ezt a kemény
embert, mint ebben a pillanatban. Most meg merte kérdezni, ami a
Helleszpontosz óta tépte a szívét:
– Ó, uram, miben bízunk mi? Hátha nincs is Északi Átjáró? Hol
jutunk ki akkor ebből az átkozott tengerből? Most már nincs erőnk
áttörni ismét a Helleszpontoszt!
– Nézd, fiam – szólott nyugodtan a vezér –, én sem tudok
semmit, de én hiszek! Hiszek, mert a két szememmel láttam, hogy
milyen végtelen nagy a tenger ... Lehet, hogy Északi Átjáró nincs, de
van egy más átjáró! Punt ország sem volt, de azért voltak országok és
népek arra dél felé is. Az első átjárón akár napkeletnek, akár
napnyugatnak, azonnal áthajózom. Ha nyugatra fordulok és utána
délre, akkor a Beliár oszlopainál megint az Oir–tengerbe érünk. Ha
úgy adódik, hogy Keletre kell térnünk, akkor ismét délre
kanyarodván a Vörös Tengernél érünk haza ... Közben mindig
partmentén hajózunk, hogy legyen ivóvizünk és eleségünk is bőven.
De most már aludjunk, mert holnap is nap van!
 A szűk helyen olyan szorosan feküdtek, hogy egymáshoz ért a
hátuk.
Egyszer csak Kirkuf megfordult, és kezét a fiú fejére tette:
– Nem vagy te beteg, fiam? Úgy süt a tested, mint a kemence!
– Nem hiszem, uram, csak a fejem zúg egy kicsit s fázom.
Kirkuf még egy farkasbőrt hozatott, de Áthá–Rá a két bőr alatt is
úgy vacogott, hogy össze–összekoccantak a fogai. Pedig a teste olyan
forró volt, mint déli nap hevében a sivatag homokja ...
Éjfél után, hajnal felé a szél ereje egyre nőtt. A hullámok majd az
oldalvédekig csapkodtak. Kirkuf mégis parancsot adott az indulásra.
Előbb a „Borjú” oldott kötelet.
A hajó farán Vörös Liliom állott, összevont szemöldökkel
erőlködött, hogy a reggeli szürkületben a másik hajóig lásson.
A másik hajón azonban még csend volt. Azok csak akkor
indulnak, ha a „Borjú” már vagy kétezer lépést haladt.
Kirkuf felemelt karral üdvözölte a távozó hajót. Azután parancsot
adott az őrtálló matróznak, hogy saját farkasbőrét is terítse Áthá–
Rára.
... De a fiú erről mit sem tudott, mert szaggatott, kapkodó
lélegzettel, kicserepesedett ajakkal aludt a három nehéz farkasbőr
alatt.
Dél felé a reggeli szél viharrá fajult. A hullámok átcsaptak a hajó
oldalvédjein.
Kirkuf minden embert a vedrekhez állított. Merjék a vizet, mert
most már nemcsak a repedéseken szivárgott, hanem ömlött keresztül
az oldalvédeken is. És minél több volt a hajótestben, annál mélyebbre
süllyedtek. És minél mélyebbre süllyedtek, annál több víz csapott át
az oldalvédeken.
Mit állíthatott Kirkuf e könyörtelen végzet elé? A kétségbeeséstől
pattanásig feszülő izmok munkáját.
Mikor a vihar tetőpontra hágott, kormányosát is a vedrek mellé
rendelte és a kormányrudat maga vette a kezébe.
Áthá–Rá már régen felébredt. De nem volt jártányi ereje sem. A
feje zúgott. Mindenre imbolygó köd borult. A ködben furcsa, ijesztő,
vagy barátságosan cimboráló alakok mozogtak:
 Apja jött feléje, de amint közeledett egyre csak a szeme nőtt... a
kék, komoly, acélos villanású szeme. Mikor egész közel ért hozzá,
csak akkor látta, hogy nem is apja, hanem Kirkuf szemei figyelik.
– De milyen forrón süt a nap ... mégis fázom. Áhá, sokat ültem a
vízben ... Jó lesz sietni! Mena néne vár a reggelivel ... Né, Nefer–Iti!
Nem, Vörös Liliom! Hallod–e fiatal uram, éppen jól van minden! Te
viszed Nefer–Itit! De a két látó szemed sem maradt árván... Te csak
tapogatózol, de én látok ... He–he–he ... nekem már a nagyapám
nagyapja is írnok volt... Látó emberek voltak ... és a fiam is írnok
lesz és annak a fia is ... mind a világ végéig. Né, ott jön ... !
A sivatag siváran hullámzó homokbuckáin Vörös Liliom
bukdácsolt és kézenfogva vezetett egy pöttömnyi kisfiút. Áthá–Rá
tudta, hogy az az ő fia.
– Megyek már, lelkeim – zihálta és lelökte magáról a nehéz
farkasbőröket, hogy induljon.
Egy közelben meregető hajós fogta meg. Majd átugrott a korláton
a sistergő, sustorgó tengerbe.
Aki megfogta, segítségül hívott egy másikat. Ketten fektették le
vigyázva. A vállán csüngő aranytokot úgy igazították, hogy ne
nyomja az oldalát. Áztán mellé ültettek egy meregetésben kimerült
asszonyt, hogy vigyázzon rája.
Erre azonban már nem volt szükség.
A.z írnok feküdt már csendben. A láz kimerítette. Talán aludt.
... Vörös Liliom képe és a kisfiúé sötét, feneketlen mélységbe
hullott...
 XLIII. FEJEZET,
amelyben a csikaszok öreganyja átlépi az árnyékvilág küszöbét, de
örökségképpen a jövő reménységét hagyja megárvult
népének...
A csikaszok törzsét, már hosszú esztendők óta sújtja a végzet.
Csak a legöregebbek emlékeznek még azokra a boldog időkre,
mikor a zsombékokon túl, a lombos erdők szélén, dús füvű
pusztákon vadásztak a csikasz férfiak és gazdag, kövér földeken
lisztes magvakat, húsos gyökereket termeltek a törzs asszonyai.
Három dombhajlással odébb voltak a Varjak kunyhói. Azután a
nagyszámú, de békés Rókák törzse népesítette be a dimbes–dombos
vidéket.
Ezeket érte elsőnek a nagy csapás.
Valahonnan, csak a szelek tudják merről, nagy csapatokban
marcona, vad népek törtek a békés törzsekre.
A Csikaszok, Varjak, Rókák népét és a többi régi törzset mind
elhagyta a hadiszerencse. A Rókák megpróbálták ugyan a küzdelmet,
de legázolták őket és úgy kiirtották valamennyiüket, hogy csak
hírmondónak maradt belőlük vagy kettőhárom.
A Varjak akkor már menekültek, de utólérték őket és végeztek
velük is.
Csak a Csikaszoknak sikerült elérni a Nagy Kék víz közelében a
nádast. Itt, a Nagy Kék vízbe egy széles sárga víz folyik bele és a
sárga víz nem keserű, mint a kék. Inni is lehet belőle.
Sok csikasz férfit, asszonyt és gyermeket nyelt el a csalfa mocsár,
amíg megtanulták, hogy merre szabad lépni és merre nem. De most
már a törzs apraja–nagyja teljes biztonsággal járja az ingoványt.
Ide aztán nem követték őket azok a rettenetes népek.
A hosszú évek alatt a Csikaszok megtanultak halat fogni és vízi
szárnyasokra vadászni. Sőt, már régi otthonaik irányába is
elmerészkedtek! Halásztak, vadásztak és a Nagy Sárga víz
zsombékjai között teljes biztonságban éltek.
Talán nem volt rosszabb életük, mint annakidején, régi
hazájukban s mégis visszavágytak arra a földre, amelyre már csak az
öregek emlékeztek.
 Este tábortűznél, vagy az éhség, és hideg idején dalokat zengtek,
legendákat meséltek arról a földről, ahol sohasem volt éhség és fázás
és nem volt a hátgerincen végigcikázó rettegés. Mert, bár a hódítók
sohasem próbáltak behatolni a zsombékok közé, a Csikaszok törzse
mégis örök rettegésben élt, hogy egy szép napon rájuk törnek ott is.
Egy magas zsombékos szigeten, ameddig sohasem emelkedett az
ár, állott a Csikaszok falva. A zsúfolt közelségben, minden
különösebb rend nélkül földbevájt kunyhók közül, magas,
sátorszerűen összeácsolt csúcsú putri emelkedett valamivel
magasabbra.
Abban lakott a Csikaszok öreganyja, aki olyan vén volt, hogy
még a legvénebb harcos sem látta soha fiatalnak. Származásáról sem
tudtak egyebet, csak annyit, hogy régen, nagyon régen, amikor még
nem voltak emberek a földön, élt a dimbes–dombos erdők között egy
hatalmas anyafarkas. Egyszer, amint vadászott, vadászgatott, nagyon
megszomjazott. Elment egy patakhoz, hogy igyék belőle. Amint a víz
felé hajolt, megpillantotta benne a képét. Felnézett a szelíden fénylő
Holdra, és eszébe jutott a fénylő Nap. S akkor így fohászkodott
magában:
– Hej, milyen rút, hosszú és szőrös az én fejem. Ha majd egyszer
kölykeket ellek, bár olyan lenne a képük, mint a fénylő nap, vagy a
szelíd hold. Csak a bátorságuk és gyorsaságuk legyen olyan, mint az
enyém!
Éppen akkor arra fújdogált a tavaszthozó déli szél. Meghallgatta
a hatalmas anyafarkas fohászkodását. Nem is ment tovább, hanem
addig kerülgette, addig cirógatta–morókálta, amíg csak a farkas nem
ellett egy napképű és egy holdképű kölyket. A napképűt elnevezte
férfinek, és a holdképűt asszonynak.
Mikor a holdképű és a napképű farkaskölykek felnőttek és
megerősödtek, anyjuk, az öreg farkas felvitte őket a legmagasabb
dombra és megmutatta nekik az egész vidéket:
– Nézzétek, fiókáim! Napkelettől, napnyugtáig, a sárga vízű nagy
folyótól a messzi kék vízig nektek adom a földeket és minden
madarat, halat, állatot és csúszómászót, ami azokon van.
 A csikaszok népe azóta uralta a dimbes–dombos, erdősberkes
vidéket mind a napig, amíg az a szörnyű rablóhorda a mocsarakba
nem szorította őket.
Voltak, akik úgy tudták, hogy a Csikaszok öreganyja, ama
holdképű asszony leányának a leánya, de voltak, akik a farkas
lányának tartották, s tőle származtatták az egész törzset.
Akármint is volt, nagy tekintélynek örvendett a törzs apraja–
nagyja előtt, mert tudott jövendőt látni és bajt orvosolni.
Annakidején a Csikaszok népe az ő tanácsára húzódott a
zsombékosra. Később az ő jövőtlátó szemei előtt jelent meg a diadal
napjának képe: amikor a Csikaszok ismét urai lesznek a
Farkasanyától örökbe nyert földeknek ...
Ezen a tavaszon a langyos déli fuvallatok alighogy elvitték a
fehér hótakarót, máris olyan szélvészek zúdultak a földre, hogy úgy
hullámzott a nádtenger, mint a Nagy Kék víz szokott, mikor
haragszik a földre.
A Csikaszok öreganyja meleg rókabőrökkel bélelt vackán feküdt
mozdulatlanul. Már három napja nem evett egy falatot, s a
fekvőhelye mellé helyezett agyagkorsóból nem ivott egy kortyot
sem. Csak nézte pillogás nélküli merev szemekkel kunyhója
csúcsbafutó mennyezetét.
A fejénél éjjel–nappal egy–két asszony virrasztott s leste minden
mozdulatát. De a Csikaszok öreganyja csak feküdt, mint aki nyitott
szemmel alszik. Nem kért, és nem parancsolt semmit.
Negyedik nap reggel a szél ereje mintha alább hagyott volna.
Nem rázta, zörgette olyan rémesen a kunyhó összeeszkábált tetőzetét,
mint az előző napokon.
Akkor a csikaszok öreganyja szemének egy alig észrevehető
rándulásával, kezének egy fáradt megrebbenésével maga mellé
intette a virrasztó asszonyt. Az asszony közel hajolt, hogy minden
szót megértsen, amit a Csikaszok öreganyja fogatlan ínyei közül
kipiheg:
– Hívasd ide a nemzetségek fejeit, a férfiakat és az asszonyokat
mind ... és a vendég nemzetségekét is... csak siess ... siess ...
Egy szempillantás alatt ott voltak valamennyien, akiknek szavuk
volt a törzsben: harcedzett férfiak, derék asszonyok és ifjak, akiknek
rugalmas a derekuk, mint a jóféle vadászíj. Úgy állották körül
öreganyjuk kunyhóját, mint akik tudják, hogy nem hiába hívták őket.
Akkor a Csikaszok öreganyja megparancsolta, hogy bontsák el
azonnal feje fölül a kunyhót.
Jóformán ki sem mondta, máris teljesült a kívánsága.
A csikaszok öreganyja ott feküdt meleg gerezna nyoszolyáján
egész népe előtt, a szabad ég alatt.
Farkasfog, a harcosok főnöke és Holdsugár, az öreg varázsló
asszony kedvence odatérdepelt a haldokló fejéhez és közelhajoltak
ajkához, hogy minden szavát megértsék. A törzs apraja–nagyja
gerincükön végigfutó borzongó áhítattal figyelték ezt a jelenetet.
Látták mozogni az öregasszony száját, de pihegő suttogását csak a
feléje görnyedő férfi és a leány hallotta:
– Sok–sok tavasszal ezelőtt, akkor még én is leány voltam, mint
Holdsugár... jött a Kék vizén egy nagy, nagy állat... és megállott a
parton ... a hátán tizenhét szellem jött... de csak én tudtam, hogy
kicsodák... a víz, a fű, a kakukk, az erdő szellemei voltak... Népemet
rossz szelek vaksággal verték meg ... embernek látták a tizenhét nagy
szellemet... még aki akkor volt a Csikaszok öreganyja, még az is ...
és a harcosok főnöke, Farkasfül is ... És megfogták őket és
megették... Én sírtam bánatomban, mert láttam a bajt... akkor nyáron
jöttek a sáskák és elpusztítottak mindent. Télen, mikor az éhség miatt
sokan meghaltak, megöltem a Csikaszok öreganyját és megettük ... A
harcosok megölték Farkasfület is és felfalták a húsát... nekem' adták
a velőjét és a szívét, mert én lettem a Csikaszok Anyja, mert jól
láttam a jövendőt... Azóta nem engedtem, hogy embernek húsát
egyétek, nehogy ismét szellemeket faljatok fel, ha én már elmentem
közületek... de hiába nem ettünk azóta ... felfaltuk a tizenhét jó
szellemet és tizenhét tavasz után minket is* elűztek a Farkas anya
örökéből... hiába ... nem tudtam visszacsalogatni a tizenhét
megbántott szellemet, s minket úgy ver a sors, mint a jégeső ... most
elmegyek... elküldöm nektek a leghatalmasabb szellemeket... nehogy
megöljétek őket... Holdsugár tudni fogja ... várjátok ...
Még pihegett egy keveset, aztán elcsendesedett egészen.
Hanyattfekve, hosszan a csikaszok öreganyja megüvesedett
szemekkel úgy révedt a futó felhős tavaszi égre, mintha népe jövőjét
látná a szélkavarta kékségben...
Az asszonyok, s köztük elsősorban Holdsugár a holttest köré
telepedtek és jajveszékelni kezdtek, hogy a vénasszony elszálló lelke,
ha visszanéz, hadd lássa, mennyire siratják.
A leányok lementek a rekettyésbe, hogy fűzfa barkát szedjenek,
mert más virág még nem volt. Azt rakták a sírgödörbe és a kicsi
halmocskára is, ami az elhantolás után maradt.
A fiatal harcosok pedig gödröt ástak. Nem mélyet, csak derékig
érőt s nem hosszat csak félakkorát, mint egy ember.
A férfiak ezalatt szíjakból, fűzfavesszőből béklyót fontak. Félre
taszigálták a sirató asszonyokat, összekucorították a vénasszony
kihűlő testét és úgy megkötözték, hogy a térde majd az orrát érte.
Aztán hagyták, hogy az asszonyok sirassák tovább.
A meg–megerősödő jeges szélroham nemsokára kihűtötte a
szikkadt csont–bőr testet.
Akkor két csikasz férfi megfogta az összezsugorított merev hullát
és betette a zsombékos szélére ásott gödörbe. A Csikaszok öreganyja
úgy feküdt a földanya méhében, mozdulatlanul, összekucorodva,
mint egykor magzat korában a vérszerinti anyja méhében ...
Aztán béhányták földdel és megszórták barkával és némán,
csendben a kunyhójába húzódott mindenki.
Akkor éjjel a szél sivítva zúgott a nádasok felett. A legbátrabb
harcosok szíve is remegett, mert tudták, hogy öreganyjuk lelke jár
vissza számonkérni kitől–kitől egyenként, amit ellene vétettek
életében. Az asszonyok csendben sírtak, és a fiatal harcosoknak is
vacogott a foga, csak a gyermekek aludtak édesdeden anyjuk meleg
hasa mellé bújva.
Másnap azonban a Csikaszok népe mit sem törődve a szélvészes,
hideg–esős borulattal, összeült tanácskozni.
A főhelyen Farkasfog mellett Holdsugár, a Csikaszok új, szép,
erőtől duzzadó anyja ült. Farkasfog és Holdsugár elmondották, hogy
mit hagyakozott a Csikaszok öreganyja. A törzs férfiai és asszonyai
új hitet merítettek, új reményekkel teltek el, s közelebb érezték, mint
valaha, az ígéret földjét.
 Farkasfog pedig parancsot adott, hogy minden nap három harcos
ott vigyázzon a nádasok szélénél, ahonnan el lehet látni a Nagy Kék
vízig. Tudják meg idejében, ha jönnek majd öreganyjuk küldöttei.
Amint a tanácskozás véget ért, a törzs apraja–nagyja hozzáfogott
és Holdsugár számára még szebb kunyhót épített, mint a régi volt,
mert mától kezdve ő volt a Csikaszok Anyja.
 XLIV. FEJEZET,
amelyben még Kirkuf szívén is elhatalmasodik a kétségbeesés, de
végül is diadalmaskodik a remény, csak Áthá–Rá lelke
lebeg még a lét és nemlét választó mesgyéjén.
Másnapra a vihar elült. Délfelé már tükörfényesre tisztult a
koratavaszi égbolt. Amint a hullámzás ereje is csökkenni kezdett,
Kirkuf parancsot adott egy fiatal matróznak, hogy kússzon fel a
főárbocra. Nézze meg, merre van a „Borjú”.
A matróz ügyesen teljesítette a parancsot és tenyerével ernyőt
formálva szeme elé, hosszasan figyelt az irányba, ahol a „Borjú”–nak
kellett volna lennie. Aztán előrehajolt és úgy kiáltott le a parancsnok
felé.
– Sehol sem látom őket, uram!
– Nem szédülsz, fiú?
– Cseppet sem, uram!
– Akkor maradj, amíg csak el nem áll a lábad, s jelentsd, ha
megláttad őket!
– Úgy lészen, uram!
Karhosszúságnyit suvadt a délutáni nap a nyugati látóhatár felé,
amikor a fiatal hajóslegény lecsúszott a főárboc csúcsáról.
– Elfáradtam, uram – jelentette. – Nem láttam őket – tette hozzá
csendesen.
Kirkuf nem szólt semmit, csak másik hajóst rendelt az
árboccsúcsra.
Estig még háromszor váltottak, de egyik őrszem ajkáról sem
harsant fel az ujjongó kiáltás. A „Borjú” nem volt sehol.
Kirkuf parancsot adott, hogy éjszakára vonjanak be minden
vitorlát. Az „Észak” csüggedten megállott a megjuhászodott vízen.
Az emberek folytatták szakadatlanul a beszivárgó víz
meregetését.
Kirkuf a kormányrúdnak dőlve szemlélte a négy világtáj fele
elterülő, félelmesen csendes messzeséget: délre tudta azokat a
vidékeket, amelyeken kimondhatatlan szenvedések árán, már
keresztülküzdötték magukat. Keleten a végtelen tenger találkozott az
ibolyaszín égbolttal. Nyugaton, amíg a szem ellátott, sárgásbarnás
nádrengeteg borította a szárazföldet és északról farkasszemet nézett
az ismeretlen holnap, .amelynek talán már csak egyetlen rozoga
bárkával kell nekivágnia.
Vajon mi történt a „Borjúval”?
Kirkuf agya lázasan működött. Gondosan mérlegelt minden
eshetőséget:
– Lehet, hogy a vihar messze a nyílttengerre sodorta a kis
felderítő hajót. Akkor most Tengeri Majom arra törekszik, hogy
addig evezzen Nyugatra, míg csak partot nem ér valahol. De hol?!
Hol fognak találkozni?!
– Az is meglehet, hogy miután eltávolodtak a parttól, a „Borjú”
elmerült. Akkor valamennyien a tengerbe fulladtak!
– Nem, egyik sem lehetséges!
– Tengeri Majom jó hajós. Tudja, mit kell csinálnia. Ha el is
merült a hajó, nem lehettek messze a parttól. És kiúsztak
valamennyien... Minden bizonnyal, mikor látták, hogy a hajó nem
bírja tovább a szél és víz rohamát, inkább zátonyra kmmánvozták,
hogysem elsüllyedjenek.
Akkor miért nem láttuk őket valahol a part mentén?!
– Mert éjjel haladtunk el mellettük – adta meg a választ Kirkuf és
ezzel lezárta az önmagával folytatott tanácskozást.
Reggelig nem volt mit tennie.
Parancsot adott az emberek felének, hogy térjenek nyugovóra. A
másik fele a meregetésnél maradt éjfélig, amíg el nem jön a váltás
órája.
Aztán maga is ledőlt a kormány mellé. Bár a szíve tele volt
aggodalommal, a nagyon erős emberek természete szemit, mély,
egészséges álomba merült.
Pitymallatkor Kirkuf harsány kiáltása ébresztette a zsibbadt
álomból fájó izmokkal magukhoz térő alvókat.
Enyhe erejű, hűvös északi szél fújt.
Kirkuf parancsot adott, hogy vonják fel a vitorlákat.
A hajó tétovázva megremegett az ellenszélben. Kirkuf mélyen a
vízbe merítette a kormánylapátot. A hajó először szembefordult a
felkelő nappal, aztán széles ívben dél felé kanyarodott.
 Mentek vissza az úton, amelyet előre olyan keservesen tettek
meg.
A hajósok meregették a vizet és hangtalanul engedelmeskedtek
Kirkuf minden parancsának. Mindnyájan megértették, hogy társaikat
nem hagyhatják itt veszni, ebben a nyomasztóan egyhangú
tartományban, ahol talán még emberek sem laknak.
A kormánynál maga Kirkuf állott és az ő parancsára fenn, a
főárbocon állandóan egy őrszem figyelte a sivár partvidéket.
Az éjjel egy asszony meghalt. Már napok óta forróság gyötörte,
mint Áthá–Rát. Este már nem volt magánál s mire a nap feljött, vége
lett.
Mit tehettek vele egyebet? Belökték a vízbe. Csak az egyik fiatal
matróz nézett utána hosszú, szomorú pillantással...
Még az sem volt, aki emberi módon elmondja felette a halottak
igéjét, mert az írnok is feküdt mozdulatlanul a hajó mellvédje mellett.
Látott mindent, de jártányi ereje sem volt. Tudta azt, hogy a hajó
megfordult, mert megváltozott az árnyékok állása, de még csak nem
is sejtette, miért mennek visszafelé. S olyan gyenge volt, hogy nem
bánta, bármi is történjék.
Eltelt ez a nap is és a sűrűn váltakozó őrök közül egy sem jelezte,
hogy lát valamit az egyhangú láthatáron.
Mikor az este leszállott, Kirkuf parancsot adott a vitorlák
bevonására, és az „Észak” négy–ötszáz lépésre a parttól megállott.
A hajósok csak úgy kutyafuttában ettek valami besózott halat és
aszalt gyümölcsöt, aztán az első váltás pihenőre dőlt, a többi
meregetett szaporán, mert a víz egyhangú kegyetlenséggel csak
szivárgott... szivárgott a rejtett réseken.
Az egyik asszony Áthá–Rának is vitt a vacsorából, de az írnok
nem evett, csak ivott mohón négy–öt kortyot az erős borból, amit
Kirkuf küldött. Már negyedik napja csak a bor tartotta benne a lelket,
mert enni nem tudott.
Kirkuf is feküdni készült, mikor fenn az árbocon felharsant az
őrszem kiáltása!
– Messze előre tüzet látok!
 Pár pillanat múlva már maga a parancsnok kúszott a lemászó
őrszem helyére. Igen! Semmi kétség! Messze a part egy távoli
pontján, mint földre szállt csillag, tábortűz fénylik.
Vajon milyen messze lehet? És kik ülnek mellette?
A sötétség csal. Éjjel nagyon nehéz megbecsülni a távolságot.
Lehet az a tűz csak félnapi járatra, de lehet akár kettőre is!
Kirkuf higgadtan türtőztette felbuzdult indulatát. Nem szabad a
távoli fény után futni, mert meglehet, közben elhaladnak valahol a
parton lapuló társaik mellett.
Az „Észak” csak másnap pitymallatkor folytatta útját.
Kirkuf három öblös kupa bort ígért annak a hajósnak, aki először
pillantja meg a „Borjút”, vagy a „Borjú” hajósait. Ezért az elcsigázott
emberek összeszedték minden maradék erejüket, gyors mozgásra
serkentették megrokkant hajójukat és egymással versengve
váltogatták a szolgálatot fenn, az ingó–ringó, fárasztó őrhelyen.
Egy karcsú, vállas pá–jomi hajóslegény volt a soros, aki már a
nagy déli útban is résztvett. Az ő ajkán hangzott fel a minden élőt
megmozgató kiáltás:
– Jobbra előre a parton emberek!
Délutánra már minden hajós jól láthatta a tengerparton sürgő–
forgó embereket.
Azok már régen észrevették a közeledő hajót, mert tábortüzükre
nedves gazt dobtak, amitől fehér füst szállott a magasba. Ez az Oir–
tenger hajósainak íratlan szokásai szerint azt jelentette, hogy a parton
levők segélyt kérnek.
De ezen az elhagyott tájon ismerheti–e más a „Borjú” hajósain
kívül az Oir–tengeri szokásokat?!
– Ők azok! – Ők azok! – kiáltozták a hajósok, és az „Észak” orrát
a magasba szálló füst irányába fordították.
Nemsokára jól ki lehetett venni a parton szaladgálok alakját.
Éppen heten voltak!
– Vajon a többivel mi történt? – döbbent az aggodalom minden
hajós szívébe.
Mikor közelebb értek, találgatták, kik azok, akiket látnak:
– Tengeri Majom! ... Amu! ... Mithrádész ... Juzsua!... a vágott
pofájú! – s minden név után boldog felkiáltások! Teltszájú kacagás!
 Aztán még két pá–jomi legény a régiek közül... aztán sehol senki.
Hat férfi és három asszony hiányzik... nincsenek ... és a „Borjú” sincs
sehol!
Mikor a part közelébe értek, Tengeri Majom a vízbe vetette
magát, és nemsokára az „Észak” fedélzetén állott Kirkuf előtt:
– Uram, a „Borjú” odavan, és mi is itt vesztünk volna
valamennyien, ha értünk nem jösztök!
– Hogy történt, fiam? – kérdezte Kirkuf, és hangjának egy
rezdülése sem árulta el szíve kavargó indulatát.
– A nagy vihar éjszakáján, uram, senki sem aludt. Mindnyájan
mertük a vizet... de a hajó kicsi volt s a hullámzás erős. Mind több
víz ömlött be, mint amennyit ki tudtunk merni... Egyszer jött egy
nagy oldalhullám, s mi alája kerültünk ... hajó már nem volt... Úszott,
ki ahogy tudott, arrafelé, amerre a partot tudtuk ... heten jutottunk
szárazra, a többi, uram, a tengerben maradt ... és a hajó ... és minden
ami rajta volt...
– Emberek lakják–e ezt a földet?
– Mi már negyedik napja cserkésszük a partvidéket, de egyet sem
láttunk. Ott feljebb az a rengeteg nádas, ... ott minden bizonnyal
valami nagy folyó folyik, de nem tudhatom mekkora, mert csak épp,
hogy a széléig mérészkedtünk...
– Annak a nádasnak még két napi hajóútra sincs vége. Ilyen
nagyot csak ott láttam, ahol a Nagy Folyó ömlik az Oir–tengerbe.
– Igen, de ott falvak, városok vannak és sok ember lakik és
szántunk, legeltetünk! Itt meg vízi madarakon, s talán halakon kívül
más élő nemigen van – szólt bele a beszélgetésbe éneklő
tájszólásával egv deltavidéki legény.
– Ilyen hely kell nekünk, hogy egy kicsit kipihenhessük
magunkat – válaszolta Kirkuf, és már a kormányhoz is ugrott.
Gyakorlott, éles szemmel figyelte, hogy merre a
legmenedékesebb, legfövényesebb a part és egyenesen arra tartott.
Nemsokára a hajó megfeneklett a puha fövenyen. A hajósok
fáradságukat feledve ugráltak át a korláton a köldökig érő vízben.
Az „Észak” kormányosa jó erős kötelet kötött a hajó orrára. A
többiek valamennyien szárazföldet érve, nekirugaszkodtak a
kötélnek, és húzták a hajót kifelé a partra. Ment is az könnyen a laza
nedves fövenyen.
De egyszer csak megakadt és nem akart mozdulni, mintha
odagyökerezett volna. Az „Észak” és a „Borjú” emberei együttes
erővel kapaszkodtak a kötél végébe. Meg–megújuló erővel feszültek
a vontatásnak, de hiába, a hajó nem mozdult.
Akkor úgy határozták, hogy vezényszóra egy irgalmatlan nagyot
rántanak az alkotmányon. Megállottak egy pár pillanatra, hogy
kiszuszogják magukat, aztán minden erőt beledobó elszánással
kapták fel a kötelet:
– Hej–hopp!
Reccs!!
A fenék bordázata beszakadt. A nyíláson át egy eddig homok
alatt rejtőzködő szikla éles taraja kandikált be a hajóba. De csak
rövid ideig, mert ömleni kezdett a víz és nemsokára térden felülig
elborította a hajót.
Az egyiptomiak sorsa megpecsételődött! Foglyaivá váltak a
kietlen tartománynak, ahol embernek még nyomát sem lehetett látni.
Kirkuf arcán a rémület és kétségbeesés tükröződött. Olyan
vonások, amelyeket soha a legválságosabb pillanatok sem tudtak arra
a bronzból öntött arcra rajzolni. Szerencsére ezt nem látta senki, mert
a hajón csak Áthá–Rá feküdt mozdulatlanul. Aludt mélyen, kábultan.
Legyengült testében már csak hálni járt a lélek. Öt nem ébresztette
meg a hajó reccsenése. Felőle akár az égbolt is rároppanhatott volna
a világra!
Kint a parton csak később értették meg, hogy mi történt. Akkor a
hajósok leborultak a földre és sírtak, vagy kétségbeesetten a kezeiket
tördelték, néhányan komoran állltak, és nézték a kegyetlen
végtelenségben fodrosodé nagy, kék vizet.
Kirkufnak sem volt miért a kormánynál maradnia. Átvetette
magát a korláton, és partra gázolt a térdig érő vízben.
– Bátorság, emberek! – kiáltotta komoly, elszánt arccal. – Fő,
hogy élünk! Találunk majd fát ezen a földön is. Vannak
szerszámaink. Új hajót csinálunk!
A hajósok vezérük higgadt arcába néztek, és lassan–lassan
visszanyerték szívük nyugalmát.
 – Most késedelem nélkül kirakunk mindent a hajóból –
rendelkezett Kirkuf. – Nehogy jöjjön egy vihar, és elsodorja a
roncsot. Legelőször a fiút hozzátok!
Amu, Juzsua és Mithrádesz már gázoltak is vissza az „Északra”,
hogy vállaikon partra hozzák Áthá–Rát.
Mikor Áthá–Rá kinyitotta a szemét, nagy néma csend vette körül.
A hajón nem volt senki. Állott minden mozdulatlanul, mint egy
tenyérnyi sziget. Csak az apró hullámok törésének csengő zaja
jelezte, hogy az „Észak”–ot víz veszi körül.
– Vörös Liliom! – nyilallott a fiú szívébe. – Hol van Vörös
Liliom? És hol vannak a többiek?!
A hajó korlátján három hajós vetette át magát. Áthá–Rá
megismerte őket: Amu ... Mithrádesz ... Juzsua. Mithrádesz hajolt
föléje. A fiú elerőtlenedett melléből, mint hörgő sóhajtás szakadt fel
a kérdés:
– Hol van ő?!
Mithrádesz nem válaszolt. Csak a szája sarka rándult meg
fájdalmasan és két gyémántszemű cseppecske gurult végig az arcán,
torzonborz szakállán és pottyant a fiú sápadt, sovány arcára.
Áthá–Rá megértette, hogy mit jelent az a két
gyémántcseppecske! A világ elfeketült előtte. Visszahullott ismét a
lét és nemlét határán gomolygó sötétségbe ...
 XLV. FEJEZET,
amelynek végén kiderül, hogy Farkasfognál nagyobb főnöke és
Holdsugárnál igazabb anyja nem volt még soha a
csikaszok törzsének.
A nádas szélén egy széleshátú domb hasalt, hosszan elnyúlva.
Görbe hátát rekettye, galagonya s más mindenféle cserje borította.
Enyhe keleti lejtője majdnem a tengerpartig ért és amint közeledett a
nagy kék víz felé egyre kopárabbá, homokosabbá vált s majdnem
észrevétlenül olvadt össze a parti fövénnyel.
A domborulat közepén, ahol a halom a legpúposabb, két hatalmas
vackorfa emelte borzas, összevissza ágú, levéltelen koronáját az
égnek. Bár még messze a levélbontó tavasz, a fák ágai tele voltak
nagy fagyöngy pamatokkal. Távolról majdnem zöldellt koronájuk,
mint nyáron.
A csikaszok népe jól ismerte ezt a helyet. Gyakran kijártak ide
nyár végén és gyűjtögettek a koránérő fák fanyar, édeskés
terméséből.
A fagyöngyöket azonban nem bántották, mert azokat Nyár anya
vigasztaló üzeneteinek tekintették. Télen, amikor a nappalok egyre
rövidültek és sehol egy tenyérnyi fű, egy maréknyi levél nem
zöldellt, azok az áldott, virító, fára ültetett, bokrocskák hirdették,
hogy egyszer majd vége lesz a hidegnek és az éhség napjainak ...
Farkasfog mindennap erre a vackorfás dombtetőre küldött ki
három ifjú harcost, hogy éber szemmel figyeljék: jönnek–e
öreganyjuk küldöttei.
Harmadnap hajnalban Fehér Virág fia, az ifjú Szürke Farkas, egy
jövevény harcos: Vándor Róka és a fecsegő, nagyralátó Tarka Szarka
voltak a sorosok. Meleg bőrökbe burkoltan, hegyezett doronggal a
kezükben, íjjal a vállukon és nehéz kőbaltával az övükben indultak
útnak.
A legkülönb köztük Szürke Farkas volt. Most is ő ment az
őrszemek élén. Utána nyolc–tíz lépésre egymás mögött két társa
követte.
 Párás hajnali szürkület borult a tájra, mikor a három harcos elérte
a dombtetőt. A szél majdnem egészen elült, csak a tenger hullámzott
még erősen.
– Ssss! – emelte fel Szürke Farkas a karját. Két társa abban a
pillanatban kővé dermedten megállott.
A fiatal harcos néhány percig mozdulatlanul kémlelte a
partmentét, aztán magához intette két társát is.
– Tűz! – mutatott le a partra.
Ott, vagy háromszáz lépésnyire valóban lángok lobogtak.
A három harcos zajtalanul lelapult a dombperem bokrai közé, és
éberen figyelt a tűz irányába. Közben mindhármukon ugyanaz a
rettegés cikázott végig:
– Jaj, az ellenség már itt is tanyát vert!
Mivel azonban sehol semmi gyanús neszt nem hallottak, szívük
dobogása alább hagyott. Csak a tűz irányába figyeltek minden
idegszálukkal.
Amint a felkelő nap langyosan cirógató sugarai oszlatni kezdték a
reggeli párákat, Szürke Farkas igyekezett megszámlálni, hányan
vannak a tűz körül.
Jól szemügyre vette mindeniket külön–külön, nehogy a nagy
távolság miatt a nyüzsgő–mozgó emberek közül valamelyiket kétszer
számlálja. Éppen ötön, meg ketten voltak!
– Öt, meg kettő! Nem sok! – gondolta Szürke Farkas. – Ennyivel
könnyen elbánhatunk!
Aztán összevont szemöldökkel figyelt tovább, s csodálkozva
látta, hogy az idegenek teljesen fegyvertelenek. Nem akart hinni a
szemének.
„Nap fénye ne ártson,
Szél fúvása ne bántson,
Gonosz lélek távozzon,
Az én szemem jól lásson!”
Mormolta fogai között a varázsigéket, nehogy a rosszak játéka
megtévessze szeme pillantását. De hiába! A tűz mellett nyüzsgölődő
embereknél tényleg nem látott fegyvert.
Magához intette két társát, s azok zajtalanul surrantak melléje.
 – Figyeljetek! Lekúszom a tűzhöz. Lássam, kik ők. Ha
megfognak, egyik szaladjon a harcosokért, a másik maradjon, hogy
lássa, mi lett velem. Mondjátok meg Farkasfognak, hogy csak ötön,
meg ketten vannak, és nincs náluk se íj, se nyárs, se balta!
Szürke Farkas aztán lerakta a fegyvereit s mint a kígyó, minden
kis horpadást, halmocskát kihasználva kúszott a tűz irányába, lefelé a
domboldalon.
A domb peremén rejtőzködő társai látták, amint vagy harminc
lépésnyire megközelítette a tüzet és ott egy kerek szikla mellett úgy
meglapult, hogy még hátulról is alig lehetett észrevenni.
Aztán egész nap nem történt semmi. Az idegenek eltávolodtak a
tűztől és összevissza kószáltak a parton. Szürke Farkas nem
mozdulhatott, mert könnyen észrevehették volna.
Mikor lassan szürkülni kezdett, az idegenek ismét a tűz köré
telepedtek. Nemsokára Szürke Farkas is visszatért társaihoz.
Szótlan, elgondolkozott arccal öltötte magára fegyvereit s
könnyű, zajtalan léptekkel megindult a nádas felé. A két másik
harcos ugyanúgy követte.
A zsombékos szélénél Szürke Farkas visszafordult társaihoz:
– Vándor Róka nem beszél semmit! Tarka Szarka hallgat, mint a
balta! Szürke Farkas beszél csak Holdsugárral és Farkasfoggal és a
harcosokkal!
A két harcos intett, hogy megértette Szürke Farkas parancsát. Öt
illette meg, hogy beszéljen, mert ő volt a legbátrabb, ő látott a
legtöbbet, de Tarka Szarka már alig bírta, hogy a faluba legyen, s
szokása szerint hencegjen, fecsegjen.
Amint megérkeztek, Szürke Farkas egyenesen Farkasfog
kunyhójához ment. Négykézlábra ereszkedett, és bedugta felső testét
az alacsony bejáraton:
– Farkasfog testvérem, jöjj a Holdsugár házába!
A harcosok főnöke szó nélkül kimászott földbevájt odvából.
Nemsokára már Holdsugár csúcsos, sátoralakú kunyhójában voltak
mindketten.
– Beszélj Farkasfog, testvérem – szólt mély alt hangján a
Csikaszok Anyja.
 – Szürke Farkas beszéljen – válaszolta reszelős torokhangon a
harcosok főnöke.
– Én és Vándor Róka és Tarka Szarka, mikor a nap feljött, a két
jó gyümölcsű fánál voltunk. Én jártam elöl. Tüzet láttam, és látta
Vándor Róka is, és látta Tarka Szarka is. A tűznél emberek álltak és
szaladtak és ültek.
– Hm – hümmentett egy nagyot Farkasfog, pedig ritkán szokta
elárulni, ha csodálkozik valamin.
– Én lekúsztam a partra. Közelebb voltam hozzájuk, mint egy
kőhajítás. Jól láttam mindegyiket. Nem az ellenség fiai voltak. Egy
szót sem értettem a beszédjükből... öt meg két harcos volt. De sem
baltájuk, sem nyársuk, semmijük nincsen. Láttam, kagylókat
gyűjtöttek, meg zöld füvet, meg gazt és azt ették. És nagyon
szomorúak és félnek. Szaladgálnak ide–oda, mintha keresnének
valamit és a bőrök, amik rajtuk voltak, vizesek, mintha megáztak
volna nagyon. Szárítkoztak egész nap a tűznél, csak egy kicsit
futottak ide–oda keresgélni. Vándor Róka hallgat, Tarka Szarka sem
beszél. Csak Holdsugár és Farkas Fog, tudja, amit láttam!
– Ha feljön a nap, elmegyek, megnézem – mondta rövid szünet
után Farkas Fog.
– Én is megyek! Lehet, hogy jó szellemek! öreganyánk küldöttei
– szólt Holdsugár és hangja megremegett.
Másnap hárman mentek ki a dombtetőre s délig figyelték onnan,
hogy mit művelnek az idegenek. Farkas Fog és Holdsugár saját
szemével látta, hogv Szürke Farkas igazat beszélt.
Mikor a nap délutánra fordult, megindultak hazafelé. Hallgattak
mindhárman, mert nem tudták mire vélni az idegenek megjelenését.
Csak amikor Holdsugár kunyhójában voltak szólalt meg Farkas
Fog:
– Holdsugár, beszélj, kik ők?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Holdsugár. – Hívd össze
estére a csikaszok népét, üljétek körül a nagy tüzet mind.
Megkérdezem a szeleket s megmondom a népnek a jó lélek üzenetét.
Most én kérdem Farkas Fogat és Szürke Farkast, hány harcost
számlál a csikaszok népe?
– ötször ötre hármat – válaszolta a harcosok főnöke.
 – ... és kétszer öt meg négy jövevényt – tette hozzá Szürke
Farkas.
– Mit gondol Farkas Fog testvérem, mit gondol Szürke Farkas
testvérem, nem lenne–e erősebb a csikaszok népe, ha öt meg két
férfivel többen volnánk? A jövevényeknél nincs balta és hegyezett
husáng, sem íj és nyíl. Nem forgathatnak gonosz indulatot szívükben.
– Igazat szóltál! Igazat szóltál! – bólintott a két férfi,
megnyugodott lélekkel távoztak Holdsugár sátrából.
Lenn a rekettyésben három férfi és két asszony halászott. Nagy
fűzfavesszőből font varsákat bocsátottak a vízbe s kis idő múlva
kihúzták. De hiába! Még nem volt itt a nagy haljárás ideje. A
varsákban csak nagy ritkán, elvétve ficánkolt egy–két kisebb
halacska.
Az éhség sötét, szürke napjai voltak ezek, s a csikaszok tudták,
hogy még hosszú a böjt. Ilyenkor mogorvábbak és ingerlékenyebbek
voltak s hajlamosak minden rosszra, csak megtölthessék gyomrukat.
A halászok is, amint öt–hat apróbb halacskát fogtak, megették
nagy hirtelenjében hidegen, nyersen. Dehogy vitték be a faluba,
nehogy osztozni kelljen! Majd azt, amit ezután fognak! Minden
bizonnyal így cselekszenek a többi vadászgató, gyűjtögető csoportok
is. Jaj ilyenkor a gyermekeknek és jaj annak, aki megérte a tehetetlen
öregkort!
De azért a törzs íratlan törvényei szerint vétek volt, amit tettek s a
közös törvényszegés a cimboraság légkörét teremtette meg
körülöttük. Mertek beszélni olyasmiről is, amit még maguk előtt is el
szoktak titkolni máskor.
– Mi, a Teknősbékák népe sohasem éhezünk. Mi nem, soha –
rázta meg a fejét egy apró, görbelábú, lapos orrú harcos. Messzeföldi
jövevény volt, mert a csikaszok közül senki sem ismerte a
Teknősbékák népét, csak ez az egy szál emberük keveredett ide már
vagy öt tavasszal ezelőtt.
– Akkor ott nálatok jó – mélázott el az egyik csikasz asszony, s
köpködött erősen, mert neki éppen egy nagyon szálkás halacska
jutott.
– Nálunk is csak olyan, mint itt – válaszolta a teknősbéka –, csak
mi tudjuk, mit kell csinálni! Amelyik látjuk, hogy nem arra való,
hogy éljen, nem várjuk meg, hogy utolérje a hosszú álom, leütjük,
megesszük.
– Osztán nem féltek tőle, hogy visszajön, s rátok hozza a
rosszakat? – kérdezte rémült csodálkozással egy kicsi, sovány
asszony.
– Tudjuk mi, hogy kell azt csinálni – dicsekedett a teknősbéka,
mert látta, hogy figyelmes hallgatósága akadt. – A csontokat
elvisszük messze, amerre a Halászó Madár népének falvai vannak...
Akkor az asszonyok elkezdik
siratni a csontokat és a férfiak a Halász Madarak falvai felé
fordulnak és rázzák öklüket. Ha visszanéz, akit megettünk, azt hiszi,
hogy a Halászó Madarak harcosai ölték meg és reájuk küldi a
rosszakat.
– Én nem ennék embert. Hát még ha a csikaszok népéből való! –
csóválta meg a fejét az egyik fiatal harcos, és nagyot köpött a sárga
zavaros vízbe.
– Nem kell csikasz testvért enni! – rázta meg hevesen a fejét a
teknősbéka. – Idegenek vannak a Nagy Kék víz partján. És csak öt
meg ketten vannak... és nincs náluk sem balta, sem nyíl, se semmi!
– Honnan tudod? – kérdezte az idősebbik csikasz harcos
bizalmatlanul.
– Tarka Szarka mondta... ő látta! ő látta!
Mire leszállott az este és Farkas Fog összehívatta népét a
tanácskozás tüzéhez, már az egész törzs és az összes jövevények
tudták, hogy lenn a kék víz partján fegyvertelen idegenek vannak.
Azt is suttogták mindenfelé, hogy a teknősbéka népe hogyan eszi
meg az elgyengülteket és az öregeket. A korgó hasú harcosok és
asszonyok kezdték elfeledni megholt öreganyjuk tilalmát.
Mikor magasra csapott a tanácstűz lángja, megérkezett Farkas
Fog, és kilépett csúcsos sátrából Holdsugár is.
– Még három nappal és három éjszaka sem telt el azóta, hogy
öreganyánk az árnyékvilágba ment s lám, a Nagy Kék víz partján
idegenek táboroznak, öt meg két férfi. Nincs balta és íj és nyíl náluk.
Csak tüzet raktak, és keresgélnek a parton. Lehet, hogy éppen a
csikaszok tanyáját keresik. Mit tegyünk velük?
 – Öljük meg őket! – süvöltött fel egy hang. Tarka Szarka hangja
volt.
– Miért öljük meg? Miért – kérdezték innen is, onnan is.
– Mert nekünk nincs mit enni és nekik sincs semmijük! –
kiáltotta Tarka Szarka.
– Hátha öreganyánk küldötte őket? – kérdezte keményen egy
öreg harcos.
– Öreganyánk megmondta, hogy nagy tengeri állat hátán jöttek
akkor is a jó szellemek. Most is úgy kell jönniök! – pattant fel a
helyéről egy keménykötésű harcos. – De halljuk Holdsugárt! Mit
mond Anyánk?
– Megkérdeztem a szelet, a vizet, a földet – lépett elő
ünnepélyesen Holdsugár – most megkérdem a tüzet is. – Avval jó
marék mindenféle füvet lökött a pirosan parázsló zsarátnok
közepébe.
Az egész törzs feszült figyelemmel nézte szép, ifjú anyjuk
minden mozdulatát. Nemsokára mindnyájan érezték a hamvadó
varázsfüvek illatát. A varázsfüvekét, amelyeknek nincs más tudója a
törzsben, csak Holdsugár. Holdsugár, aki most a parázs felé hajol és
mélyet szippant a fanyar, átható illatból. Behunyja a szemét és
beszélni kezd:
– Az idegenek... az idegenek ott lenn a parton nem öreganyánk
küldöttei. Azok erős, jó szellemek lesznek, erősebbek azoknál, akik
kiűztek minket a Farkas anya örökségéből ... Azok nagy vízi állat
hátán jönnek, vagy óriási madár hozza őket... Ezek nem ők ... nem a
jó szellemek ... Mégis legyetek jók hozzájuk, mert ők ismerik a jó
szellemeket, és erejükkel erősebbek leszünk mi is.
A füst illata elszállott. Vége volt a varázslatnak. A Csikaszok
Anyja lassú léptekkel visszatért helyére. Farkas Fog szólásra
emelkedett;
– Hallották a szót a Csikasz testvérek és hallották a jövevény
harcosok! Fogadjuk be a jövevényeket. A mi ételünk az ő ételük, a
mi italunk, az ő italuk, békénk békéjük, harcunk harcuk!
– Nem kellenek! Öljük meg őket! Megesszük őket, mert éhesek
vagyunk – rikoltozták mindenünnen a harcosok és az asszonyok.
 – Átkozott, aki bántja őket! – dörögte Szürke Farkas, de hiába. A
csikaszok már elpártoltak régi vezéreiktől.
Farkas Fogat, Szürke Farkast és még három másik harcost, meg
egy jövevényt megfogtak s pillanatok alatt a környező nyírfákhoz
kötözték. Aztán körülfogták Holdsugárt is!
– Szólj igazatl Szólj igazat!
– Igazat szóltam – emelkedett fel a leány. – Verje meg
öreganyánk szelleme, aki bántja őket!
Erre a leányt is körülfogták és belökdösték a kunyhójába. Aztán
Tarka Szarka szájába tett ujjakkal egy fülrepesztőt füttyentett.
Mindenki odanézett:
– Holnap elmegyünk és megöljük őket. A legbátrabb harcosoké
lesz a ruhájuk és a bocskoruk és mindenük, amijük van!
– És megesszük őket – rikoltott a teknősbékák törzséből való
jövevény.
A csikaszok közül sokan megborzongtak, mert eszükbe jutott
öreganyjuk egykori parancsa, de hallgattak.
Az új főnök: Tarka Szarka sem szólt semmit.
Nem volt, aki ellentmondjon.
Másnap már korán felkelt a törzs apraja–nagyja, de nem tudtak
elindulni. Eavik sem akart otthon maradni, hogy a foglyokra
vigyázzon, mert mindenki a könnyű zsákmányra gondolt.
Ezen aztán majdnem délig civakodtak. Végül a foglyokat az
asszonyokra bízták, s a harcosok elindultak.
A hat megkötözött fogoly komoran nézett utánuk. Tudták, hogy
sorsuk meg van pecsételve. Amint a diadalittas harcosok
visszatérnek, őket is megölik. Addig az asszonyok, gyermekek
gúnyjának vannak kitéve. Lehajtott fejjel, izmuk egyetlen rándulása
nélkül, elfogott harcosokhoz méltóan tűrték, hogy megdobálják,
leköpködjék őket...
Szürke Farkas csak akkor emelte fel a fejét, amikor hallotta, hogy
már jönnek is vissza az eltávozott harcosok. Felnézett az égre. Még
alig süllyedt két karhossznyit a nap.
Mi történt, hogy ilyen hamar megtértek a harcba indulók?
Nemsokára egy harcos bukkant ki a nád közül és egyenesen
feléje tartott. Utána jöttek a többiek is.
 Szürke Farkas lehajtotta a fejét és behunyta a szemét. Várta a
kőfejsze halálos csapását.
– Bocsássatok meg nekünk! Bocsássatok meg nekünk! –
kiabáltak izgatott hangon a visszatérők. – A rosszak elvették
szemünk világát! Hazudott Tarka Szarka! A teknősbéka jövevényt a
gonosz lelkek küldték, hogy elpusztítsa a csikaszok népét!
Pillanatok alatt megoldották a foglyok kötelékeit, és a
meggémberedett tagú harcosokat karjaikban támogatták a tanácstűz
helyére. Farkas Fog, Szürke Farkas, meg társaik értetlen pillantásokat
vetettek a körülöttük zsibongó népségre. Érezték, hogy a , kocka
javukra fordult, de okát nem tudták adni a hirtelen változásnak.
Nemsokára Holdsugár is ott ült közöttük. A nép mélységes
tisztelettel vette körül szép, kisírtszemű anyját.
Aztán ételt, italt hordtak eléjük s kínálták őket kedveskedő
szavakkal. Farkas Fog azonban néma megvetéssel nézte
igyekezetüket, s a többiek sem nyúltak az ételhez. Mikor az egész
nép összeverődött, Farkas Fog felemelte a karját. Egyszeriben csend
lett.
– Fekete Csikasz mondja el, mit látott – parancsolta a harcosok
főnöke.
Erős, zömök, értelmes arcú harcos lépett előre.
– Ó, Farkas Fog, te vagy igaz vezetője népünk harcosainak! Ó;
Holdsugár, te vagy a mi igaz anyánk!
– Azt mondd, amit láttál! – mordult keményen Farkas Fog az
előtte álló harcosra.
– Láttam öreganyám küldötteit! Nagy vízi állaton jöttek. Hosszú
és vastag kötelet kötöttek az iromba nagy vizi állat orrára, és húzták
kifelé a partra ... És a vizi állat hátán éppen olyan emberarcú
szellemek ültek, mint azok az idegenek, akiket Te is láttál és
Holdsugár is látott és legelőször Szürke Farkas látott. Az idegenek
testvérei lehettek a víziállat hátán ülő szellemeknek, mert ölelték,
csókolták egymást, mikor a parton összetalálkoztak.
– Ti is láttátok a víziállatot? – fordult a harcosok felé Farkas Fog.
– Láttuk! Bizony láttuk!
Farkas Fog bólintott, és ismét az előtte álló harcoshoz fordult:
– Tarka Szarka és a teknősbéka jövevény hol vannak?
 – Megöltük őket!
– Miért tettétek?
– Mert Tarka Szarka hazudott és a jövevény azt mondta, hogy
együk meg az idegeneket.
– Ti miért hallgattatok reájuk? – rivallt az előtte állóra a harcosok
főnöke. – Ti nem ismeritek törzsünk törvényeit? Szerencsétek, hogy
Holdsugár addig rimánkodott öreganyánk szellemének, amíg csak el
nem küldte a nagy tengeri állal hátán a mi megmentőinket.
– Igen! – állott fel Holdsugár is. – Beszéltem öreganyánk
szellemével. Azt mondta, hogy gonosz korcsokká válott a csikaszok
régi, büszke törzse. Megérdemli, hogy elpusztuljanak egy szálig, s
velük vesszenek a jövevények is, akik körülöttük élnek. De ha van
még a csikaszok között annyi igaz harcos, mint ahány ujj van az
egyik kezemen, megmentem az én népemet! Ezt mondta öreganyám.
Akkor én kijöttem a sátramból és láttam öt igaz testvéremet a fához
kötözve és láttam a jövevények közül is az egy igaz harcost, aki
mától kezdve nem jövevény többé, hanem testvérem. Tudtam, hogy
megmenekült az én népem, és sírtam örömömben.
A csikaszok és a jövevények lehorgasztott fővel hallgatták a
fejükre olvasott bűnöket. Az asszonyok sírtak, szipogtak és a
harcosok szíve is remegett. Akkor felállott Farkas Fog, végignézett
népén, és ünnepélyes szavakkal így szólott:
– Csikaszok törzse. Elmúlt a félelem ideje. Erősebbek lettünk,
mint gonosz ellenségeink. Vissza foglaljuk Farkas anya örökségét.
Ha a nap ismét feljön, minden harcos itt legyen e helyen! Hozzatok
élelmet és italt és minden jót magatokkal, hogy méltóképpen
fogadjuk öreganyánk küldötteit. Úgy legyen!
– Úgy lesz, úgy lesz! – fogadkozott az egész nép, mert soha
Farkas Fognál nagyobb főnöke nem volt a csikasz harcosoknak, s
Holdsugárnál igazabb anyja a Csikaszok népének.
 VI. KÖNYV
A gyantásfa nyomában
 XLVI. FEJEZET,
amelyben a fénylő nap eltűnik a felhőtlen égről és a halhatatlan
istenek végrendeletet írnak.
A koranyári nap aranyszínűre fényezte az Ismeretlen Tenger,
homokos partját. Az örökké fodros vízfelület opálos kék színben
csillogott s homályos párafátyol borította a láthatár peremét ott, ahol
a keleti égbolt ráborul a végtelen tengerre.
A partot mindenütt finom, selymes tapintású föveny borította A
jó meleg homokon két meztelen fiatalember heverészett Az egyik, a
sötétebb bőrű, olyan sovány, mint aki hosszan tartó betegségből épült
fel. Csak termetének szépen felépített arányai beszéltek nemrég
viruló erejéről. A másik, a világosabb testszínű, karcsú, vállas atléta
alak. Hason feküdt, fejét karjára hajtotta s úgy süttette hátát a nappal.
Hosszú, hosszú hallgatás után a barnabőrű fiatalember szólalt
meg először:
– Tegnap délután, amíg a várat építettétek, megírtam inunknak a
jelentést... s írtam egy olyan végrendeletfélét is.
– Hát az meg mi a csoda? – nyitotta tágra csodálkozó szemét a
világosbőrű fiatalember.
– Mi volna más – vonta meg a vállát a másik –, egy olyan írás,
amiben benne van, hogyha meghalok, amim van, kié legyen.
– Ahá – bólintott a világosbőrű –, felénk úgy mondáink, hogy
hagyakoztál. De miért kell azt írásba csinálni? Megmondod, hogy
kinek mit hagysz, s azután ki olyan bolond, hogy a halott akaratát ne
teljesítse. A halott akarata szent, mert hamarább bosszút áll, mint az
élő.
– Tudod, arra mifelénk, ha javakról van szó, az emberek nem
nagyon félik a lelkek bosszúját. Egyébként az én népem hite szerint a
megholtnak van elég baja odaát... Nem sokat törődik az már a földi
dolgokkal... Tisztáznia kell magát a túlvilági bírák előtt, meg ehhez
hasonló dolgok ... Az is meglehet, hogy a léten túl nincs semmi...
– Na, azt már nem hiszem! – rázta meg hitetlenül fejét az atléta
termetű. – Te vagy az első ember, akitől efféléket hallok. Pedig sok
bölcs ember beszédét hallgattam már. Felénk is vannak ...
 – Lehet, – vonta meg vállát egykedvűen a vékony, barnabőrű. –
Felénk megszentelt földbe, hatalmas kőgúlák alá és sziklasírokba
rejtik a megholtak bebalzsamozott testét, hogvha majd lelke
visszaszáll, megtaláljon mindent, s folytathassa földi létét. De ládd,
nekem volt egy öreg mesterem, aki arra tanított, hogy senki sem viszi
magával kincseit és senki sem tér vissza, aki egyszer elment. Nem is
törekedett ő földi kincsekre, csak derék, hasznos munkára,
nélkülözés nélküli életre és a szív derűs, elmélyülő békéjére.
– Az istenek parancsa szerint élt – bólintott az atléta termetű.
– Nem tudom – vonta meg vállát a másik. – Sohasem beszélt az
istenekről, a másvilágról. Nem káromolta, nem gúnyolta őket, de
nem is vett tudomást róluk. Egyszer, néhány évvel ezelőtt
megkérdeztem tőle, valójában milyen is lehet az a túlvilág. Nem szólt
semmit, csak hosszan reámnézett. Én nem tudhattam mire vélni
hallgatását, s csodálkozva kérdezém: „Nem felelsz uram?” Akkor ő
vállamra tette csontos, bogos ujjú kezét, s így szólt hozzám: „Mondd,
Áthá–Rá, milyen volt, amikor még nem voltál, amikor még meg sem
születtél?” Akkor s azóta sokszor gondolok jó öreg mesterem
szavaira.
Ismét hosszas csend szakadt a két fiatalember közé. Áthá–Rá
hasra fordult, hogy hátát melengesse a nyári nap sugara, s hasát a
forró homok.
– Ládd, Mithrádesz barátom, ezért nem bízhatjuk
végrendeletünket halotti mivoltunk bosszújára. Aztán, ha majd
egyszer örökre megnémul ajakunk, hiába kérditek, hogy ezt, vagy azt
a dolgot miként akartuk. Legokosabb leírni az effélét.
– Nem értem, testvérem – nézett az ilioni fiú Áthá–Rára –, miért
gondolsz mostanában oly gyakran a halálra?
– Nézz végig rajtam! Idomaim teltségét felfalta, inaim
rugalmasságát elkoptatta a láz s asszonyom utáni szívem fájdalma.
Csak lelkem állhatatossága maradt meg, hogy teljesítsem a parancsot,
amelyre magam is fogadalmat tettem. E zord vidéken, e kietlen
tájakon, mondd Mitrádesz, meddig viheti lelkem ereje testem
ösztövér vázát?
A keménykötésű ilioni nem szólt semmit, csak szája sarka
remegett s könny gyűlt a szemébe.
 – Ne sírj barátom! Születni, emberül élni s megbékélt szívvel
halni a legboldogabb sors. Nincs kiért aggódnom. Gyámoltalan árva,
védtelen özvegy nem sír majd utánam. De azt akarom, hogy ami
apám után reám marad, ne kerüljön kardalészára, ne bitorolják henye
papok, vagy az udvar szolgalelkű talpnyalói. Legyen minden a tietek!
Bajtársaimé a bajban, testvéreimé a vér szerintinél erősebb
közösségben. Aki ebből az irgalmatlan messzeségből hazatalál majd
szerencsével, ki tudja, megkapja–e fáradsága díját? Mert könnyebb
jutalmat nyerni az udvar fényében, mint a zord tájak felhőárnyékolta
térein. Ne sírj, testvérem, nem akarok én meghalni! Szívemben él a
remény, hogy viszontlátom hazám napfényes tájait. De számoltam
sorsommal, és cselekedtem e számadás szerint!
– Tuuu–tututu–tuu! – Az ökör szarvából készült harci Kint
gyülekezőt parancsolt. Vége volt az elmélkedés csendes óráinak.
Mithrádesz egy szempillantás alatt karjára fűzte kicsi kicsi
pajzsát. Kezébe kapta könnyű, fénylőhegyű dárdáját. Áthá–Rá
nemkülönben nyakába kanyarította a napfényű irattokot, felkapta
könnyű kelevézét, nyilát. Fürge mozdulatai arról tanúskodtak, hogy
láz–vékonyította testébe kezd visszatérni a fiatal évek rugalmassága.
Fent a két édes vackorfa dombján a csikaszok törzsének apraja–
nagyja, az egyiptomi hajósokkal vállvetve már hosszú napok óta
dolgozott. A csikaszok törzsében mindenki szentül hitte, hogy a
messzeföldi idegenek valóban öreganyjuk küldöttei, s így
valamennyien gondolkodás nélkül hódoltak Kirkuf és népe előtt.
A fáraó hajóinak parancsoló hadnagya pedig úgy gondolta, hogy
e maréknyi népecske segítségével, egy esztendő 'alatt talán
megteremti a tovább utazás feltételeit.
Az egyiptomiak igazi hajósnépek módjára, alig egy hónap
lelorgása alatt megtanulták azt a néhány száz kifejezést, ami az
értekezésre éppen elegendő volt. Közben gondosan ügyeltek arra,
hogy az elmaradt népecske az ő nyelvükön egyetlen szót se értsen. A
csikaszok nem is nagyon törekedtek arra, hogy az idegenek furcsa
nyelvét elsajátítsák. Természetesnek tartották, hogy öreganyjuk
küldöttei az ő nyelvükön szóljanak hozzájuk.
Később Kirkufék aprádonként megtudták, hogy minek
köszönhetik a barátságos fogadtatást, s az isteneknek kijáró
hódolatot. Azt is észrevették, hogy különösen Áthá–Rát veszi körül a
babonás nép tisztelete. Lázas, önkívületi állapotának, fénylő
aranytokjának és az írószerek használatának varázsos erőt
tulajdonítottak. A fáraó írnokát, valamennyiük közül az egyetlen
embert, aki kételkedett az istenek hatalmában és létében, megtették
földi istennek!
– Óh, ha ezt látná Sanuph úr! – gondolta nem egyszer Áthá–Rá.
De mit sem tehetett ellene. Kirkuf parancsa szerint nemcsak fenn
kellett tartania, de meg is kellett erősítenie a vad–emberek hitét. Ö
kellett, hogy megegye az étel javát, s ezzel meggyorsult a
gyógyulása. Az ő fegyveres szolgálatára rendelték Mithrádeszt, s így
egy jóbarát állandó közelségét élvezhette. És önként, babonás
tiszteletből talán, szolgálólányává szegődött Holdsugár, a csikaszok
szép fiatal anyja is. Így Áthá–Rá még az asszonykéz figyelmes,
utolérhetetlen gondoskodását sem nélkülözte.
Mikor az egyiptomiak megmelegedtek a vendéglátó törzs
körében, Kirkuf parancsot adott, hogy építsenek várat, de nem ám a
mocsárban, hanem kint a vackorfás dombtetőn. A csikaszok népének
többé már nem kellett bujdokolnia, mert erős istenek oltalmában
álltak.
A kitűnő vasszerszámokkal pedig csakúgy folyt a munka. Dőltek
a fák, fonódtak a palánkok, mozdult a föld, emelkedtek a falak. A
kicsi, élet peremére szorult nép pedig dalolva dolgozott, és ha este
vackára dőlt, napfényes jövőről álmodott.
Közben isteneik arról tanácskoztak, hogy e magas pontról a
szárazföld és a tenger messzire belátható. Akár erről, akár arról
közeledik valami, idejében észre lehet venni. Abban is egyetértettek,
hoay e hitvány törzsecske távolabbi reményeik valóraváltására
alkalmatlan.
Viszont megtudták tőlük azt, hogy a vidék nem annyira lakatlan,
mint amilyennek tűnik. A csikaszoknál erősebb népek uralják a távoli
dombokat, akikkel saját érdekükben jó lesz megismerkedniük. De
Kirkuf tudta, hogy csak akkor használhatják fel saját céljaikra a
dombvidék törzseit, ha megfelelő erővel rendelkeznek. Erre való lesz
majd a földvár, amelyhez hasonlót ez a vidék még nem látott.
 Kalmár szemükkel azt is észrevették, hogy a csikaszoknál számos
olyan tárgy, ékszer és eszköz van, amelynek előállításához a törzsből
senki sem értett, sőt olyan dolgokat is láttak, amelyeknek
nyersanyaga nem lehetett erről a vidékről való. Addig
kérdezősködtek, amíg nagynehezen megtudták, hogy néha
pásztornépek és ladikosok is vetődnek erre a vidékre. Azoktól lehet
csereberélni egyetmást.
Ezekkel is jó lesz megismerkedni, gondolták az egyiptomiak.
Minden bizonnyal többet tudnak majd a távolabb fekvő vidékekről,
mint ez a nyomoralt kicsi törzs, amelynek fiai szállásaiktól alig
távolodnak egy napi járóföldnél messzebbre.
A földvár palánkjairól majd messziről meg lehet pillantani az
ilyen kalmárkodó népeket. Ezért kellett a vackorfás dombra
építkezniök.
A. kürt hívó szavára Áthá–Rá s Mithrádesz a sietségtől zihálva
értek a vackorfás domb tövébe. Nagyot fújtak ottan, aztán néhány
pillanat múlva már a tetőre kapaszkodtak.
Fent, a dombháton, a félig felhányt falakon Kirkuf népe és a
csikaszok harcosai már állig fegyveresen állottak és izgatottan néztek
a nyugatra hullámzó dombok irányába. Onnan lovak hátán és
gyalogosan fegyveres harcosok ereszkedtek alá. Számuk talán
kétszer–háromszor nagyobb volt, mint a dombon állóké.
Farkasfog, bár nyugalmat erőltetett arcára, hangja elcsuklott a
belső remegéstől, amikor Kirkuf felé fordult:
– Ezek ők... ezek ők ... oh borzalom, mennyien vannak ...
– De veletek itt vagyunk mi is! A mi fegyvereink pedig
legyőzhetetlenek, – válaszolt Kirkuf jó hangosan, hogy hallják
valamennyien, s bátorságot öntsön a remegő csikaszok szívébe.
Közben az egyik föld–mellvédre könyökölt s azon törte a fejét,
miként kerülhetné el a vérontást és nyerhetné meg maga számára az
ellenséget.
Áthá–Rá jól látta vezére tűnődő arcát, hosszan, figyelmesen az
égre nézett, mintha észrevett volna valamit. Egy hirtelen támadt
ötlettől vezéreltetve Kirkuf mellé lépett. Bízd rám őket, uram!
– De én nem akarok vérontást.
 – Én sem. Vér nélkül tesszük szolgáinkká őket. Most nincs időm
magyarázni! Hallgass meg, uram!
Kirkuf egy pillanatig elgondolkozva nézte a fiút, azután
határozottan biccentett:
– Tégy, amint jónak látod, de úgy ügyelj, hogy a hazatérés
reményét tettem le kezedbe.
– Nem csalatkozol bennem, uram! Fogd az aranytokot, vessed a
nyakadba, s vigyázz rá, amíg én visszatérek.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte a vezér meglepetten, de választ
nem kapott. Áthá–Rá hirtelen mozdulattal a Kirkuf nyakába vetette
az aranytokot, s Farkasfoghoz fordult.
– Farkasfog, ki érti közületek az ellenség nyelvét?
– Én is, oh Nagyszellem, és Szürke Farkas és sokan.
– Farkasfog veszi a fényes szekercét és övébe dugja! Szürke
Farkas veszi a fényes kést és övébe dugja! A két főnök velem jön!
A következő pillanatban már ereszkedtek is le a bozótos
domboldalon, szemben az ellenséggel.
Elől Áthá–Rá fegyvertelenül, mögötte a két csikasz főnök,
egyiknél éles vasbalta, a másiknál beretvaélű kés.
Kirkuf aggódó pillantása követte a távozókat. Az egyiptomiak
izgatottan, a csikaszok népe csodátváró remegéssel nézte, hogy mi
történik.
A készülő erődtől vagy négyszáz lépésre találkoztak. Az ellenség
élenlovagló kis csoportját meghökkentette a három védtelen ember
jötte.
– Mondd meg nekik, hogy szálljanak le a lóról és csókolják meg
a földet, amelyet lábam nyomával érintettem – fordult Áthá–Rá
méltóságteljesen a nyomában jövő Szürke Farkashoz.
Szürke Farkas ismételte a parancsot. De nem volt szükség
tolmácsra; a lovasok közül többen is értettek a csikaszok nyelvén.
Egy vállas, hatalmas buzogánnyal felfegyverzett alak rúgtatott az
élre:
– Ki vagy, te idegen?
– E föld, a tenger és a széles világ urának küldötte! Az én uram a
fényes orcájú napkorong fia. Jaj nektek, ha nem engedelmeskedtek
az ő parancsának.
 Közben a hátrább jövők közül egyre többen gyülekeztek a
lovascsoport köré. Csak rá kellett nézni az idegenre! Láthatta
mindenki, hogy nem e vidékről való. A marcona harcosokat
megdöbbentette az idegen bátor beszéde és elgondolkoztatta az, amit
mondott.
A buzogányos harcos azonban, aki talán a vezérük lehetett, nem
vesztette el lélekjelenlétét:
– Ha olyan nagy isten küldötte vagy, amint mondád, tégy csodát,
hogy higgyünk neked!
– Jaj nektek, átkozottak – emelte fel ökölbe szorított kezét Áthá–
Rá. – Jaj, nektek! Mert csodatételre kénvszerítettétek az én uramat!
Legyen kívánságotok szerint! De ne feledjétek, hogy az én uram a
bosszúállás ura és hitetlenségetek bűne a ti fejetekre, asszonyaitok és
gyermekeitek fejére száll!
A vad harcosok legtöbbjének arcán néma döbbenet tükröződött,
de néhányan a legelszántabbak közül hitetlenül szorították keskenyre
ajkukat, és szemükben gyanakvó harcias fények villództak. Áthá–Rá
tudta, hogy jövő terveikhez éppen ezekre a keményszívű, bátor
férfiakra lesz legnagyobb szükségük, Ezért ezek teljes
meghódoltatására kell törekednie.
– Álljon elő közületek a legjobb favágó – parancsolta a fáraó
írnoka.
Hatalmas, tagbaszakadt óriás állott elő, vállán két tenyérnyi,
súlyos kőbalta.
– Látod amott azt a kérges törzsű fát?
Az óriás bólintott.
– Hát amottan azt a másikat, a sok száraz ággal?
Az óriás ismét bólintott.
– Eredj ahhoz, amelyiket gondolod, hogy hamarább kivághatod.
Te pedig, Farkasfog, eredj a másikhoz, de előbb add ide a fejszédet.
Áthá–Rá elvette a fejszét, a magasba emelte, mintha a napnak
mutogatná:
– Oh, nap, uram atyja, tégy csodát, hogy higgyenek a hitetlenek s
nyerjék vissza elvesztett szemük világát, hogy lássák mi az igazság,
és lássák mi a hamisság!
 A két ember elindult, és nemsokára hallani lehetett munkájuk
zaját. A harcosok jobbra–balra a fűre telepedtek, mert tudták, hogy
tova delelő utánra ha kész lesz a megparancsolt munka. De íme! Még
jóformán le sem ültek, mikor a Farkasfog fája hatalmas reccsenéssel
a földre borult.
– Menjetek, nézzétek meg, mit végzett ezalatt a ti emberetek –
parancsolta Áthá–Rá.
Többen a fához futottak, ahol a kőbaltás óriás kínlódott, de még
alig jutott két ujjnyira a munkával. A harcias törzs emberei zavartan
pillogtattak egymásra s már–már hajlandóknak mutatkoztak leborulni
a fiú lábai elé, de Áthá–Rá magasra emelte a jobbját:
– Az én uram atyja, ha csodát kívántok tőle, hármat tesz
egymásután, sohasem áll meg egynél. Ím lássátok a továbbiakat!
Azzal Áthá–Rá leoldotta kemény, vastag vízilóbőr övét s
magához parancsolt egy közelben remegő harcost. Annak kezeit
szorosan összekötözte az erős szíjjal.
– Kinek van közületek a legélesebb kése?
Az egyik fiatal főnök sárgán fénylő rézpengével a kezében
leugrott a lováról. Áthá–Rá jól látta, hogy a puha penge elég
tompaélű, és megkönnyebbült szívvel parancsolta:
– Vágd el a társad béklyóját!
A fiatal főnök neki is állott, de a tompaélű pengének a kemény
bőr nem engedett.
– Állj elő, Szürke Farkas, és mutasd meg késedet az én uram
atyjának – parancsolta a fáraó írnoka. Szürke Farkas pedig úgy tett,
amint a parancs szólt.
– Vágd el a szíjat – rendelkezett Áthá–Rá.
Két–három nyiszitelés és a bőrbéklyó lepattant a megkötözött
kezéről.
A keménykötésű harcosok földre sütötték szemüket. Látszott
rajtuk, hogy harmadik csodatétel nélkül is hisznek már az idegen
isteni küldetésében. De Áthá–Rá most már nem engedett:
– Szürke Farkas és Farkasfog visszamegy a népéhez és
megmondja nekik, hogy akármi történjék, ne féljenek! Az én uram
atyja nem haragszik a csikaszok népére, akik hódolattal és szeretettel
fogadták szent fia küldötteit. Haragja csak a csikaszok ellenségeit
fogja lesújtani. Ne féljetek tehát, akármi történjék.
A. két csikasz–főnök földre borult, s úgy csókolták meg Áthá–Rá
könnyű saruba bújtatott lábát. Aztán feleqvenesedtek és gyors
léptekkel az épülő földtábor felé siettek.
– Ó, nagy főnök, a balták és kések ura, a nap fiának küldötte –
borult le hirtelen Áthá–Rá lábai elé a lovasok Vezére –, mi csak a
csikaszok ellenségei vagyunk, de téged és uradat szeretjük.
Parancsolj velünk, ó nagy főnök!
– Szeretitek az uramat, de nem hisztek szavának, amit pedig az
én számból hallottatok? A csikaszok ellenségei vagytok, akik
hódolnak az én uramnak és pártját fogják az ő küldötteinek? Miként
higgyek szavatok őszinteségében? Vessetek egy pillantást az égre s
meglátjátok nemsokára az én uram haragját, amely szerencsétlen
fejetekre, ártatlan asszonyaitokra és gyermekeitek fejére száll.
A támadók tábora magasba meresztett szemmel kémlelte a
felhőtlenül ragyogó égboltot, de nem láttak semmit. A kékesen
áttetsző messzeséget még egy picike felhőfoszlány sem tarkította s
mégis, mintha a napkorong egyik széle kezdett elfeketedni...
Lassan közeledett a napfogyatkozás.
Áthá–Rá jól ismerte előjeleit, nem hiába volt Sanuph úrnak, a
dolgok rendjét kutató öreg írnoknak annyi éven át kedvenc
tanítványa. De Sardunázár pap is említette, amikor még Onban
jártak, hogy napfogyatkozás várható, mert már régen nem volt...
Nemsokára az ellenséges harcosok is észrevették az égbolt
elsötétülését. A nap egyre inkább kezdte eltakarni fényes orcáját.
Mindenki szívét ismeretlen félelem jégmarka szorította össze. Még a
lélegzete is elállott azoknak, akik az imént oly bátran viselkedtek. A
döbbenetes csendben Áthá–Rá szavai úgy pattogtak, mint
ostorcsapások a meztelen lapockán: Látjátok! Az én uram atyja
eltakarja előletek haragvó arcát. Nemsokára elküldi fejetekre tüzes
nyilait is. Egyiketek sem kerüli el a szörnyű halált! Egyiketek sem
menekülhet az én uram atyjának haragja elől!
A lovasok lecsúsztak lovaik hátáról és leborultak a földre.
A gyalogosok is ott fetrengtek Áthá–Rá lábainál a
homokos,fűpamatos földön:
 – Irgalmazz nekünk! Irgalmazz nekünk, ó, nap fiának küldötte!
– Az ő kezében van az irgalom – mutatott Áthá–Rá az egyre
jobban sötétülő napra. – Én most felmegyek amarra a halomra, hogy
könyörögjek helyettetek az én uram atyjához. Ti behunyjátok a
szemeteket és a földhöz szorítjátok arcotokat! Aki parancs nélkül
felemeli a fejét, vagy pillogat, tüzes ménkű sújtja hamuvá.
Ó, szegény tudatlan, hiszékeny emberek! Dehogy emelték volna
fel porba szorított arcukat! Szívüket bűntudat marcangolta. Olyan
bűnök tudata, amelyekről eddig azt hitték, erény és amelyekért most
mégis lakolniok kell.
Áthá–Rá pedig, amint mondá, felszaladt a dombra, amely félúton
állott, a földre borult ellenség és az épülő földerőd között.
Tenyeréből tölcsért formált és úgy kiáltott Kirkuféknak:
– Hajhó, uram! Hallod–e a hangom?
– Hallom – bődült vissza Kirkuf.
– Ne féljetek! Mindjárt világosodni kezd! A csikaszok félnek–e?
– De nagyon!
– Igértessétek meg velük, hogy velünk jönnek, ha kell, a világ
végéig! Értetted!
– Értettem!
– Miattam ne félj!
– Jól van!
Ez a rövid párbeszéd a mindkét táborhoz tartozó bennszülöttek
fülehallatára történt. De mivel közülük senki sem értette az idegenek
nyelvét, Kirkuf és Áthá–Rá kiáltozhattak nyugodtan. A földreborult
harcosok akár azt is hihették, hogy a naphoz imádkozik és Kirkuf
távoli hangja valamely égi válasz.
Mikor világosodni kezdett, Áthá–Rá visszatért a földreborult
harcosokhoz és úgy állott meg előttük, mint odahaza Maát isten
papjai a sorsukat váró bűnösök előtt.
– Nézzetek az égre!
A harcosok remegve teljesítették a parancsot. A nap keskeny
karimája már kibújt az árnyék mögül.
– Egy szavamba kerül – dörgött az írnok hangja –, és örök
sötétség borul ismét a világra, mert az én uram a
világ ura!
 – Irgalmazz nekünk! – könyörögtek a harcosok.
– Elnyeritek a kegyelmet, de az én uramat imádjátok, a mi
parancsainknak engedjetek és ha kell, velünk jöjjetek, akár ,a világ
végére is, mert így akarja az én uram!
– Úgy legyen! Úgy legyen! – kiáltozták a megfélemlített
harcosok.
– Akkor most keljetek fel, és kövessetek engem! – parancsolta
Áthá–Rá. Azzal megfordult és megindult a földvár irányába. A
marcona harcosok gomolygó tömege pedig úgy követte, mint őrzőjét
a birkanyáj.
Közben a homály elmúlt. A nap régi derűs fényével ragyogta be a
tájat. A bennszülöttek szívébe visszatért a nyugalom és az életöröm.
Áthá–Rának köszönték mindezt és istenként tisztelték érette.
Elnevezték az „Élet Szellemének”,,Életadónak”, aki nem ismeri a
halált.
Az „Életetadó”, amint a földvárhoz visszaérkezett, jelentést tett
parancsolójának, Kirkufnak, és aztán ismét nyakába akasztotta a
fáraó aranytokját.
A napfényű tok belsejében pedig ott volt a többi tekercsre
kunkorítva ,,a halált nem ismerőnek” az „Élet szellemének”
végrendelete...
 XLVII. FEJEZET,
amelyben kiki a maga mesterségét folytatja, s Kirkuf szerint ez nem
is lehet másképpen: csak Holdsugár és Mithrádesz
feledkezik meg kötelességéről, de azt egyelőre rajtuk kívül
más nem tudja.
Mikor a nap delelőjén túljutott, Áthá–Rá, akárcsak odahaza,
gyorsan megebédelt, s aztán lefeküdt aludni. Rövid délutáni álma
után, ha felkelt, elővette arany irattokját. Rövid jelentéseket irkált,
vagy a régieket javítgatta, csinosítgatta, hogy szépen szóljanak a
lejegyzett gondolatok.
A napok eseménytelenül teltek és a fiatal írnok rászokott, hogy
megfigyelje és leírja a kicsi vad törzsecske csendes mindennapi
életét. Leírta eszközeiket, ruházatukat, napi foglalkozásukat, azt,
hogy miként halásznak, vadásznak és miként készítik el ételeiket.
Sokszor arra gondolt, hogy talán odahaza senkit sem érdekelnek
majd az ilyen hiábavaló apróságok. Mégis lejegyzett mindent, mert
nem tudott tétlenül ülni. Olyan szükségletévé válott az írás, mint a
mindennapi eledel.
Lassacskán idomai kiteltek, régi ereje visszatért. Dolgozni a
többivel egy sorban mégsem engedték. Kirkuf úgy mondta, hogy aki
magasan a többi felett áll, annak nem szabad a művesek közé
keverednie.
– Ládd, én is parancsolok, de egy kavicsra rá nem teszem a
kezem – szokta mondani, ha Áthá–Rá lázadozott a semmittevés
ellen.
– Igaz, uram – bólintott ilyenkor a fiú –, igaz, hogy nem dolgozol
a két kezeddel, de mivé lennénk a te gondolataid nélkül, a te akaratod
nélkül?!
– Ide figyelj, uram! – Áthá–Rá csodálkozó pillantást vetett a
vezérre, mert Kirkuf még sohasem szólította őt „uramnak”. – Mit
gondolsz, te hánynál–e ki több földet a sáncokból, vagy Szürke
Farkas, aki a legjobb árkászom?
– Természetes, Szürke Farkas – bólintott Áthá–Rá.
– Te ácsolnád–e jobban a gerendákat, vagy az öreg
kormányosom? Vagy a vágottképű, aki a legügyesebb hajóács?
 – Ők, igen, ők jobban tudják, de én segítenék nekik, ahogy az
erőmből és ügyességemből futja!
– Vagyis beállanál melléjük inasnak. Hogy reád kiáltsanak: „Ne
úgy, te mulya!” vagy „Fogd meg a végét, nem pennaszár!” Szép
volna, úgy–e?
– Nem hiszem, hogy ezt tennék – csóválta meg fejét Áthá–Rá. –
Ládd, engem itt mindenki szeret.
– Ne engedd megcsalatni magad, uram! A szeretet, amiről te
beszélsz, a tiszteletből fakad, meg a félelemből, mert olyasmihez
értesz, amit ezek a durva emberek még elképzelni sem tudnak: tudsz
írni, olvasni, ismered a nap járását, talán még parancsolsz is neki... –
tette hozzá Kirkuf s hangjában mintha valamilyen leplezett zavar
bújkált volna.
– Ó, vezérem, Kirkuf! – kiáltott fel Áthá–Rá –, csak nem hiszed
te is ... Ládd én Sardunázártól, attól az öreg paptól hallottam, hogy
mostanában a nap el fogja takarni orcáját és hamarabb észrevettem,
mint ti, mert én tudtam...
– Ez az! Tudtad. De miért nem tudtam én, vagy a többiek ? Mi
nem jártunk–e valamennyien az oni papok templomaiban ? Ládd,
nekünk csak saját jövőnk titkáról lebbentették a fátylat, de neked a
csillagos ég titkairól is beszélteit, mert te írástudó vagy!
Áthá–Rá mondani akart valamit, de Kirkuf nem engedte szóhoz
jutni:
– Hadd csak! – legyintett. – Ami a tied, a tied, ami az enyém, az
enyém és ami az embereké, az legyen az embereké Te most
istenküldötte vagy a nép szemében. Maradj meg annak. Írástudó
vagy, ne akarj földet hányni!
Kirkuf most egészen közel hajolt a fiatal írnok arcához:
– A vezér én vagyok. Mit érne azonban az én hatalmam a tied
nélkül? Ők százan, meg százan vannak. Erősebbek, mint én egyedül,
meg az a néhány ember, aki velem tart. Akármikor megölhetnének,
elkergethetnének, és olyat tehetnének; a helyembe, aki kedvükre való
dolgot ígér. De amíg te vagy, és te velem vagy, addig mukkanni sem
mernek. Mert jegyezd meg, uram, a vezéreknek mindig szükségük
volt az égiek hatalmára!
 Így aztán szorgos dologidőben is, Áthá–Rá mellett minden
délelőtt ott állott fegyveres szolgája: Mithrádesz. Lehetett bármi
szűkösen az élelem, neki mindig jutott bőven. Pedig az élelemmel
elég baj volt, mert a várépítés miatt csak kevés ember járhatott
halászni, vadászni...
Csak délutánonként küldött el mindenkit maga mellől Áthá–Rá,
mert nem szerette, ha írás közben zavarják.
Ennek Mithrádesz örült a legjobban. Nagyon szeretett
vízimadarakra vadászni, s mivel ügyes vadász volt, senki bánta
hasznothajtó szórakozását. Így Mithrádesz az álmosító nyári
délutánokat az éren és nádon csatangolta végig. Hol térrdig, derékig
mászkált a vízben egy–egy lebukó vadkacsa után, hol a
zsombékokon szárítgatta vizes tagjait.
Most is ott leselkedik felajzott íjával egy rekettyésben. De mintha
ördöge lenne a vadkacsáknak! Csattogó szárnycsapásokkal csak
áthúztak a fiatal ilioni leshelye előtt. A világért le nem szállott egy
sem a nád között rejlő udvarnyi víztükörre. Pedig mennyi itt a
vadkacsa máskor!
A vadász előbb bosszúsan, majd kedvetlenül nézegette a
semmivel sem kecsegtető leshelyet. Lassacskán a meleg nap
elbágyasztotta. Már maga sem bánta, hogy semmi sem kerül
nyílhegyre.
Végigdűlt a. derékig érő fűben. Hanyattfeküdt, s nézte a dél felé
futó felhőket. Ha ráülhetne valamelyikre ... Talán már holnap otthon
lehetne Ilionban. Mi minden mesélnivalója volna!
Milyen átkozott végzet! Húga megmentette akkor Áthá–Rá
haragjától. Miatta elhagyta hazáját... s most se húga, se hazája ... Az
élete pedig ide van kötve a bolond kétországbeliek sorsához. Mi köze
neki a fáraóhoz, az északi átjáróhoz, az egész eszeveszett
kalandhoz?!
Áthá–Rá jutott az eszébe ...
– A csikaszok istenének sógora vagyok – gondolta, s hangosan
elkacagta magát. – Hanem az a boszorkányuk vagy anyjuk, vagy mi
a csoda, az helyre kis teremtés! Az még odahaza Ilionban is megállná
a helyét...
 Mithrádesz szanaszét bogarászó gondolata most egyre inkább a
csikaszok szép fiatal anyjának karcsú, nádszálként ringatózó alakja
körül kezdett gomolyogni.
– Olyan a szeme, mint az őzé ... barna s szinte könnyes a
félelemtől, ha megijed ... De villámokat szór, mint a nagy isten
bosszúja, mikor haragszik... és derekát veri hosszú szőke haja ... a
nárcisnál elbűvölőbb ... a szarvas nem szökell kecsesebben nála ...
Hopp! A vadász éles füle meghallotta, hogy roppant egy letört
nád, csörrent a haraszt. A következő pillanatban már felajzott nyillal
lesett a zörej irányába.
Áthá–Rá másik állandó kísérője a csikaszok ifjú anyja volt.
Holdsugár törzse akaratából és saját szívének sugallata szerint időzött
állandóan az írnok közelében. Őszintén hitte, hogy meghalt
öreganyjuk küldötteinek isteni vezérét gondozza.
Mert Holdsugár édesanya módjára viselt gondot az írnokra.
Mikor magáról is alig tudó beteg volt, később, mikor lábbadozott, a
csikaszok szép fiatal anyja ápolta s így szinte önmagától adódott,
hogy ő maradt mellette akkor is, amikor már teljesen felépült.
Szegény leány! Ugyan mit kapott hűséges szolgálatáért? Áthá–Rá
csak néha nézett reá komoly, mély pillantással, legtöbbször észre
sem vette szorgos készségét.
Dehát ennek így kellett lennie! Áthá–Rá isten volt s szegyény ,
Holdsugár tudta, hogy az istenek közömbösek, szeszélyesek és
rosszindulatúak. Ez. a sötétbőrű isten jó szellem lehetett, mert ártani
nem ártott, csak úgy tett, mint aki keveset vesz észre a neki járó
gondoskodásból. Holdsugár szíve azonban örökké tele volt
félelemmel és aggódással, nehogy elrontson valamit és akkor magára
és népére haragítsa a nagyhatalmú urat.
Amennyire félte Áthá–Rát isteni hatalma miatt, annyira marta
szívét Mithrádesz gúnyos, csipkelődő beszéde. Az ilioni fiút
közelebb érezte magához, nem látta olyan magasan maga felett, mint
Áthá–Rát. Csak alig tartotta valamivel nagyobbra, mint Szürke
Farkast, vagy Farkasfogat. Ezért több tiszteletet, több megbecsülést
várt tőle, hiszen ő a csikaszok anyja volt, nem valami jövevény
némber.
 Mégis, akármilyen haszontalan volt az idegen legény, Holdsugár
sohasem tudott vele szemben olyan határozott, fensőséges lenni, mint
törzse asszonyaival, harcosaival szokott. Kicsit félt, nehogy a szolga
megsértésével urát is magára bőszítse... meg aztán valami más is
mindig összeszoszrította a torkát s megdobogtatta a szívét.
Mintha Mithrádesz szavainak csak az értelme lett volna bántó, de
hangja lágyan muzsikált, és szemében meleg, játékos fények
csillogtak. Ez gyógyítgatta a Holdsugár szívén ejtett karcolásokat,
melyeket a szépszál ilioni fiú bogáncsos szavai okoztak.
Mikor Áthá–Rá ebéd után elszenderedett, Holdsugár szokásához
híven könnyedén betakarta egy durvaszövetű kenderlepedővel s
aztán kiosont a kunyhóból. Gyors, ringatózó léptekkel sietett végig a
félig földbevájt kunyhók között.
Egy pillanatra megállott a Farkasfog házánál. Itt négy–öt asszony
nagy kerek követ dörzsölgetett egy másik lapos kőhöz. Közben
gondosan ügyeltek arra, hogy a kövek közé helyezett aranysárga
árpamagvakból egy szem se szóródjék a földre. Mióta Áthá–Rá
parancsára régi ellenségeik megbékéltek, a csikaszoknak árpájuk is
volt, amennyi éppen kellett. Egykori ellenségeikkel cserélhettek
halért, vágott száraz nádért, sásból font kosarakért, ha éppen
szükségük volt rája.
Farkasfog asszonya Holdsugárra kacagott, de nem hagyta abba a
nehéz munkát:
– Hallod–e, Holdsugár? Gyere vissza később, majd kapsz
lepényt. Vigyél az „Életurának” is. Ha ő nem jött volna, most mi sem
ennénk.
– Jó. Visszajövök, ne félj. Csak el ne égesd, mint a minapit, mert
azt urunk az első harapás után kiköpte mind ...
A falu félig kihalt volt. Mintha nem lettek volna férfiak, csak
asszonyok mindenfelé és zsivajgó purdé gyermekek. A férfiak ott
dolgoztak valamennyien az ellenséges törzs harcosaival együtt, fenn
a dombtetőn. Építették Kirkuf parancsára a nagy földvárat, amilyent
eddig elképzelni sem tudtak, de amelynek célszerűségét napról–napra
egyre jobban felismerték.
Mikor Holdsugár a nagy, szőke folyó partjára ért, vízmentébe
fordult, s bevetette magát a nád közé. Zsombékról zsombékra hágott
a jólismert helyen, s közben szorgalmasan gyűjtögette a sulymot,
amelynek édes, vízbefőtt belét Áthá–Rá nagyon szerette. Kötőjét már
teleszedte, s közeledett a kis füves, bokros rekettyéshez, amikor
hirtelen földbegyökerezett lábbal, ijedtségtől tágranyitott szemmel,
megállott:
Valaki füttyentett!
Már éppen arra gondolt, hogy megfordul s hazarohan, hogy
riassza a falut, de az egyik bokorból mosolygó arc bukkant eléje.
– Ej, nó! Isteni leányka! El ne fuss! Jobban szeretem nézni őzike
szemeidet, mint látni, miként változnak szép pici lábad nyúlcsülökké.
A leány nem szólt semmit, csak arca pirult el az indulattól, és
félig nyitott száján pihegett a benneszorult félelem. Mithrádesz pedig
eldobta felajzott nyilát s lassan, mint aki csikót vagy ijedős bocit
csalogat, közeledett a leány felé:
– Áh, megint sulymot gyűjtesz! Még szerencse, hogy Áthá–Rá
nem szereti a parazson sült csillagokat... Akkor tán azokat is
lehoznád az égből. Miért ne! Hiszen te olyan boszorkány–féle vagy
itt a csikaszok tiszteletre méltó pereputtyánál.
A leány szeméből egyszeriben eltűnt minden, ami az ilioni
harcost megrettent őzikére emlékeztette. Sötét szempillái alól
haragvó istenek villámai cikáztak a fiú felé:
– Vigyázz a nyelvedre, idegen! Ne bántsd uradat, s másmilyen
módon beszélj az én népemről! A vak is látja, hogy nem öreganyánk
küldötteinek népéből való vagy! Viselkedj méltó módon, mert
különben megismerkedhetsz urunk haragjával s népem dühével.
– Igazad van, Holdsugár! Idegen vagyok köztetek és idegen a
Kirkuf népe közt. Jövevény, ahogyan ti mondjátok ...Jövevény
harcos... De nem vagyok alávaló nép fia és nem gyávaságom vetett e
sorsra. Egyszer, ha meghallgatnád, elmondanám életem történetét.
– Jól van, Mithrádesz, hallgatlak. Nem egyszer, nem majd! Most!
Mert most, úgy érzem, szívedet a bánat marja s talán ilyenkor ajkad
sem gúnyos szavú, mint máskor...
– Oh, drága leánykám! Ha ismernéd az emberi szív titkát, azt is
tudhatnád, hogy gyakran olyankor gúnyolódik az ajkunk, mikor
szégyeljük mutogatni lelkünk sebeit. Gúny és könny bújócskázó
testvérek! A sírni szégyenlő gúnyolódik, amíg sokan látják, de ha
magában marad, könnyei előtörnek ...
– Ohó, fiatal harcos! – kacagott Holdsugár, mert maga Nem tudta
miért, szívét könnyű mámor töltötte el: az édes diadal érzése. – Sohse
hittem volna, hogy ilyen szépen is tudsz beszélni... de a szemeden
nem nagyon látom, hogy könnyezett volna, pedig itt ugyancsak
magadban voltál.
Mithrádesz arca elkomorodott, de ajkán leheletnyi gúny sem
rezdült:
– A férfi, mégha senki sem látja, akkor sem pottyant könnyet ...
lenyeli a bánat minden cseppjét... attól vállik keserűvé és
irgalmatlanná a harcos szíve... de hát te ezt nem érted! Miként is
értenéd? Itthon vagy, szép vagy, első vagy a saját néped között...
Holdsugár pillanatnyi néma csend után lekuporodott a földre.
Óvatosan egy kis földhorpaszba töltötte a sulymot, s anélkül, hogy
felegyenesedett volna, egy közeli bokor alá telepedett:
– Jer, Mithrádesz! Ülj ide mellém. Látom, szíved igazán keserű.
Mondd el életed folyását. Hadd tudjam meg bánatod okát.
Az ilioni fiatalember szótlanul a leány mellé telepedett. Sem
nagyon messze tőle, sem igen közel hozzá, csak úgy, mint mikor
valaki barátja vagy harcos társa mellé ül, hogy a láthatár felé
ereszkedő nap árnyakat növelő sugarainál csendes beszélgetés
közben pihenje ki a délelőtt fáradalmait. Most azonban csak izmaik
pihentek, mert idegeiken ismeretlen feszültség lett úrrá, ereikben
lázasan buzgott a friss fiatal vér és ajkukat hosszú néma csendre zárta
az észrevétlenül múló pillanatok titokzatos megilletődöttsége.
A csendet Holdsugár törte meg, hangja érdesen fojtott volt.
– Az életedről mesélj, Mithrádesz!
... És az ilioni ifjú halk, szakadozott hangon mesélni kezdett a
Szkámándrosz–parti városról, népéről, a helleszpontoszi nagy
csatáról, Vörös Liliomról és Áthá–Ráról, a fáraó népéről és a maga
hazátlan árvaságáról.
Holdsugár pedig szomjas lélekkel, hol tágranyílt, hol könnyes
szemekkel hallgatta az isteni küldöttek emberien hősies életét és
csodálatos, haláltmegvető erőfeszítéseiket egy célért, amelyet
egyszerű lélekkel meg sem értett. Csak hitte, hogy az végzetesen úgy
helyes, amint ezek az emberfeletti emberek maguk elé tűzték.
Mithrádesz elbeszélése nyomán lassan–lassan elfoszlott minden
isteni máz a messzeföldi idegenekről. Holdsugár szívéből eltűnt
minden miattuk érzett rettegés. Helyét az emberi nagyság olyan
arányai foglalták el, amilyenről addig még csak nem is álmodott, de
amely előtt készséges lélekkel meghajolt. Íme: emberek, akiket nem
véd az istenek halhatatlansága és akik mégis haláltmegvető célt
tűztek maguk elé!
Mire a nádasok mögé bukott a nap, Mithrádesz befejezte élete
történetét. Holdsugár még néhány csendes, halkszavú kérdéssel a
fiatalember ajkára csalt egy–egy megmosolyogni való, vagy könnyes
emléket.
Az este csendesen beállott és mire a csillagszemű ég benézett a
fekete árnyakba rejtőzött földre, a nagy, szőke vízű folyó
zsombéklyai között két egymásba simult boldog embert láthatott: egy
fiút és egy leányt, akik maguk sem tudták miként kerültek egymás
karjába, de minden csepp vérükkel, minden idegszálukkal érezték,
hogy így a legjobb a világon ...
 XLVIII. FEJEZET
amelyben megcsillan a szabadulás reménye, régi barátságok helyét új
érzések foglalják, el, de azért Áthá–Rá nem feledkezik
meg arról, hogy az istenek nem szoktak könnyezni.
Áthá–Rá aznap észre sem vette, hogy barátja és a leány
hiányoznak. Ma is, mint máskor, miután felébredt délutáni Almából,
hozzáfogott jegyzetei rendezéséhez. Új feljegyezni valója nem lévén,
régi jegyzeteinek mondatait csiszolgatta. Úgy elmélyedt a munkában,
hogy észre sem vette Kirkuf közeledtét. Pedig a vezér nem is egyedül
jött. Magával hozta legmegbízhatóbb embereit is.
Mikor a fiú elé értek, Kirkuf mélyen meghajolt előtte és és így
lettek a többiek is. Jól tudták, hogy távolról a fél falu Apraja–nagyja
figyeli minden mozdulatukat, és Áthá–Rá isteni tekintélyét
mindenképpen fenn akarták tartani. De egyébként ha már egészen
megszokták, hogy az írnok előtt tisztelegjenek és ő is megszokta,
hogy méltóságteljesen fogadja minden ember hajlongását.
Előbb Kirkuf ült le szemben az írnokkal, aztán szép sorjában
enyhén hajló félkörben mögéje telepedett: Amu és Juzsua, a
vágottképű, Tengeri Majom és az öreg, huncutszemű kormányos.
Miután valamennyien leültek a zöld gyepre, Kirkuf hozzáfogott,
hogy röviden elmondja jövetelük okát:
– Nagyságos uram! ! – Áthá–Rá összerezzent a furcsa
megszólításra, hiszen ő odahaza is még csak „tekintetes” volna, de
nem szólt semmit: „ha Kirkuf így látja jónak, hát legyen”, gondolta,
és figyelmes arccal hallgatta a hajóparancsnok beszédét:
– A földvár építését befejeztük, és most újabb terveket szövünk,
mert utunkat, amelyre felséges urunk küldött, folytatnunk kell
mindenáron. Nézd uram ezt a darab fát. Juzsua hozta a nagy lovasnép
táborából, azoktól, akik Téged a „sötétség napja” óta istenként
tisztelnek.
Áthá–Rá elmosolyodott, mert Kirkuf is a „sötétség napjának”
nevezte a napfogyatkozást, éppen úgy, mint az idevaló tudatlan
népek. Lehet, ő sem tudott többet erről az égi jelenségről, mint a
csikaszok. Aztán kezébe vette a négyzetesre ácsolt fehér fadarabot és
felcsillanó szemmel pillantotta meg, hogy egyik barnás repedéséből
kövér gyantacsepp csurrant ki, mint valami keményrefagyott
könnycsepp.
– Gyantás puha fa! Hajónak való – szólt Kirkuf.
– Ezek itt még házépítésre is használják – tette hozzá Juzsua –
egy beépített gerenda kiálló végéből vágtam ezt a darabot.
– Messze van–e az erdő, amelyből ezt a fát vágják? – kérdezte
Áthá–Rá élénken.
– Itt van a bökkenő, nagyságos uram! – szólt közbe az öreg
kormányos. Mert, hogy itt senki sem tudja, hol van ennek a jóféle
fának az erdője.
– Valahol csak kell lennie – kiáltott fel Áthá–Rá. – Mert hogy az
égből nem pottyant, az biztos!
– Hátha még egy nálad is nagyobb varázsló járt ezen a vidéken! –
kérdezte komolykás arccal, de hamisan csillogó szemmel az öreg
kormányos.
– Elhallgass öreg! – mordult rá Kirkuf. – A tréfát hagyjad
otthonra. Mert amíg itt vagyunk, a bőrünk épsége függ Áthá–Rá
istenségétől.
– Nó, nó – dörmögte az öreg. – Tőlem ne féljetek. Értem én az
okos beszédet!
– Hagyjátok már abba! – szólt közbe Áthá–Rá. – Inkább arról
beszéljetek, honnan kerülhetett ez a fa a mi vidékünkre.
– Meghallgattam a lovasok véneit – válaszolt Kirkuf. – Azt
mondják, hogy itt a szőke vízű folyó mentén, ha feljebb megyünk,
két nagyobbacska vizet találunk. Mindkettő a szőke vízű nagy vízbe
ömlik ... A túlsó mentén ha megindulunk, pár nap után minden
bizonnyal a gyantás fák erdejébe érünk...
– Miért csak minden bizonnyal? – kérdezte Áthá–Rá. – Hát nem
biztos?
– Ezek közül a népek közül még senki sem látott ilyen erdőt. –
rázta meg a fejét Kirkuf. – De azt mesélik a törzs vénei, hogy réges–
régen, amikor még ők sem éltek, népük ott lakott a túlsó kisfolyó
mentén. Messze, messze, ahol égig érő hegyek oldalában zöldellnek
a gyantásfa erdők...
 – Aztán a hátatokon akarjátok lehurcolni a fát, vagy a
szárazföldön akartok tovább hajózni – vetette közbe csalódott
ingerültséggel Áthá–Rá.
– Szavaidban nem sok isteni bölcsesség csillog – rándult egy
gúnyosat Kirkuf szája széle, de aztán előbbi szavaira gondolt és
Áthá–Rá tekintélyének megőrzése végett komolyan, szinte tisztelettel
folytatta: – Mi is elszomorodtunk eleinte, de aztán kérdezősködni
kezdtünk, hogy miként kerültek a fák erre a vidékre. Így tudtuk meg,
hogy néha, nagy ritkán, a túlsó folyó vizén messzeföldi emberek
kivágott rönköket úsztatnak idáig. De néha évek is eltelnek, s
mégsem jön senki. Mi nem várhatjuk a jószerencsét. Aztán a fát is
magunknak kell kiválasztanunk az erdőből... A vizen majd a mi fánk
is leúszik, ha kell, akár a tengerig...
Hosszú mély csend szakadt a kicsi gyülekezetre. Áthá–Rá,
Kirkuf s a többiek gondosan latolgatták az elgondolás esélyeit.
Mindnyájan tudták, hogy tervük kivitelétől függ szabadulásuk, de
azzal is tisztában voltak, hogy a kockázat nagyobb, mint annak
idején, amikor áttörték a Helleszpontosz nevű vízikaput.
A hosszú csendet Áthá–Rá törte meg. Hangja mélyen,
ünnepélyesen csendült, amikor megszólalt:
– A bölcsességnek lelke szállja meg elménket, a lélek bátorsága
szálljon szíveinkbe, hogy ellen tudjunk állni minden szép szavakban
rejtett hamis tanácsnak és férfiúi bátorság acélozza meg szívünket,
hogy szembenézhessünk minden veszéllyel bölcs terveink
megvalósításáért. Kirkuf a vezér, ő beszéljen!
A fáraó hajóinak parancsolója felemelte a fejét, és tekintetét
végighordozta a feszülten figyelő arcokon:
– Senki sem tudhatja, hogy milyen messzeségben vannak a
gyantásfa erdei. Senki sem tudhatja, milyen számú és milyen erejű
népek lakják azt a vidéket. Ugyan ki lehet a megmondhatója, hogy
mekkora veszéllyel kell szembeszállanunk ottan. Ezért, amekkora
erővel csak lehet, akkorával kell nekivágnunk az útnak. A siker felől
pedig legyünk jóreménységgel! Igaz–e?
– Igaz, igaz! – bólintgattak a többiek.
– E két vad nép apraja–nagyja hatalmunkban van! Amennyit csak
lehet, vigyünk magunkkal harcosaikból, mert mi kevesen vagyunk. A
harcosok azonban, csak akkor jönnek velünk, ha biztonságban tudják
asszonyaikat, gyermekeiket és véneiket. Erre való a földvár! Ez
kevés erővel is sokáig, akár évekig megvédhető olyan hitvány hordák
ellen, mint amilyenek errefelé csatangolnak. A földvárra azonban
még nekünk is szükségünk lehet, amíg hajóinkat megépítjük. Ezért a
falak védelmét nem bízhatjuk valamelyik itteni főnökre. Néhány
emberünket itt kell hagynunk és közülünk is itt marad valaki
vezérnek. Végezetül ne feledkezzetek meg arról, hogy néhány
holdnap múlva beköszönt a hideg, páncél merevíti a folyók hátát.
Akkorára alkalmasint már itt kell lennie a fának, hogy a következő
meleg idők beálltával hozzákezdhessünk a hajók ácsolásához.
Három–négy napszállta után indulnunk kell! Igaz–e?!
– Igaz, igaz! – helyeseltek a hajósok vezetői.
– Most pedig lássuk, ki maradjon itten?
Amint Kirkuf egyikről a másikra vetette kérdő pillantását, úgy
sütötték le szemüket egymás után: Amu és Juzsua, Tengeri Majom és
még Áthá–Rá is. Egyik sem akart itt maradni.
– Húzzunk nyilat – villant hirtelen Tengeri Majom pillantása az
elkomorult arcú vezérre.
– Csak ti négyen vetélkedjetek – válaszolta Kirkuf –, mert én
meg Áthá–Rá megyünk a fáért. Nekem menni kell, mert vezér nélkül
nem sokat ér a harcosok serege. Áthá–Rá pedig meg kell hogy írja,
amit lát, mert így szól őfelsége parancsa.
Ezt az intézkedést is helyesnek tartotta mindenki. Áthá–Rá pedig
bement a kunyhóba. Tegzéből kiszórta a nyílvesszőket. Ép volt
valamennyi. Egynek letörte a hegyét s aztán tollával kifelé
valamennyit visszatette a tegezbe.
Először az öreg kormányos elé tartotta a tömött tegezt, mert ő
volt a legidősebb. Az öreg ép nyilat húzott. Aztán Józsua, Amu,
Tengeri Majom is. Az első körben nem dőlt el, hogy ki maradjon.
Megint húztak másodszor is. Ismét hibátlan, vesszőt húzott mind az
öt hajós.
Végül harmadszorra, amikor már alig maradt vessző a tegezben,
Amu húzta ki a sorsdöntő jelet. Arca csak egy futó pillanatra rándult
meg, aztán máris visszanyerte szoborszerű nyugalmát. Kirkuf
ránézett a thébai óriásra s úgy érezte, hogy talán maga sem
választhatott volna jobbat a várparancsolói tisztre. Csak Áthá–Rá
szívében bújt meg valami hirtelen szomorúság és Juzsua arcát
felhőzte be a bánat, hiszen ők hárman a legrégibb közös hitű
bajtársak voltak.
– Én maradok, uram – fordult Kirkuf felé rendíthetetlen
nyugalommal az óriás.
– E pillanattól kezdve, a sors különös és kifürkészhetetlen
akaratából vezértársam vagy, „uram” – szólott Kirkuf és megölelte,
megcsókolta az óriást. A többiek pedig tudták, hogv ezután Amut
„uramnak” kell szólítaniok, és engedelmeskedni tartoznak az ő
parancsának.
Amu pedig négyet a hajósok közül kiválasztott magának, akikkel
együtt majd itt marad, hogy a többiek visszatértéig vezesse az
itthonmaradt törzsbelieket és megvédje a földvárat.
Kirkuf úgy határozott, hogy másnapra összehívja a két törzs
tanácsát és mire háromszor tér vissza az égi fény, útnak Indulnak.
Reggel, amikor Áthá–Rá kilépett a harmatos fűre, kunyhója előtt
kuporgott Mithrádesz és Holdsugár. A fiatal ilioni az írnok elé lépett:
– Uram, hallottam, amit tegnap este határoztatok. Tudom, bogy
véletlen döntötte el, ki maradjon és ki menjen. Én nem voltam itt, de
én ... én ... én uram, engedelmeddel, maradni akarok ...
Áthá–Rának rosszul is esett, de csodálkozott is azon, hogy
hűséges barátja most egyszeriben cserben hagyja. Értetlenül nézett
hol Mithrádeszre, hol pedig Holdsugárra. A leány szájaszéle
megremegett, szeme megtelt könnyel, és hirtelen az írnok lábai elé
borult:
– Ó, Nagy Szellem, Élet Ura! Hagyjad őt nekem! Hagyjad
nekem! Te hatalmas vagy, az ő gyenge karja nélkül is és győzni
fogsz nélküle is!
Ebben a pillanatban Áthá–Rá mindent megértett. Megértette,
hogy vannak a régi baráti kötelékeknél erősebb érzések: Vörös
Liliomra és még messzebbre, Nefer–Itire gondolt. A szivében
tompán, fájón, mint valami ezeréves emlék zsongott egy
megnevezhetetlen érzés. A torkát összeszorította valami, ami miatt
szólni sem tudott. Hangtalanul biccentett a fejével: „jól van,
maradjatok.” Aztán hirtelen befordult a kunyhóba, mert tudta, hogy
ezen a vidéken az istenek nem szoktak könnyezni.
 XLIX. FEJEZET,
amelyben csak annyi történik, hogy Kirkuf és harci népe baj nélkül
megérkezik a gyantásfák erdejébe.
A fáraó hajósainak ülepét és combjaik belső felét eleven
pecsenyeveresre törte a lovaglás. Kenegették is bőségesen büdös
juhfaggyúval, s nem ok nélkül tették, mert a csípő, fájó érzés elmúlt.
Néhány nap múlva jól megedződött a bőrük, s közben belejöttek a
lovaglásba.
Már régen elfeledték a tandíjat, amit a kényszerű lovaglóleckéért
fizettek, amikor még mindig haladtak szakadatlanul előre, fel
északnak, egy sebesebb vízű folyó mentén, amely a nagy szőke
folyóba ömlött.
Vagy nyolc–tíz napba telt, amíg úsztatva, tapogatózva
átvergődtek a Nagy Szőke folyó nádasain, rekettyésein és eljutottak a
túlsó partra. Ez alatt a csikaszok szinte minden lépésükkel
megmutatták, hogy nem hiába nőttek fel a nádasok között. Már
messziről felismerték a zsombékokat, amelyek ingtak, hajlottak
ugyan lépteik alatt, de megtartották a rájuk nehezedő súlyt. Tanácsos
volt pontosan a nyomukban járni, vagy léptetni, mert alig egy
szökéssel arrébb már a feneketlen ingovány halálbaölelő hínárkarjai
várták az óvatlant. Szó ami szó, ezekben a nehéz napokban nagyot
nőtt a csikaszok tekintélye. Náluk nélkül a legmarconább
lovasharcos, vagy a legbátrabb hajós is csak rengetegbe tévedt,
gyámoltalan gyermek lett volna.
Mikor aztán kivergődtek a sebesebb vízű folyó dimbes–dombos
partjára, Kirkuf előre s oldalt küldte a lovasok egy hogy, hogy
száguldozzák be a vidéket. Ha néha emberlakta vidékre értek,
gondosan elkerülték az útjukba eső telepeket, mert nem tudhatták,
hogy miként fogadják őket. Ők pedig kerültek minden összeütközést,
mert erejüket a fa megszerzésére és leúsztatására tartogatták.
Közben sokkal lassabban haladtak, mint ahogy Kirkuf szerette
volna, mert halászgatással, vadászással élelmükről is gondoskodniok
kellett.
Elindulásuktól számított huszonkettedik napon egy akkora
telepre bukkantak, amekkorát ezen a vidéken még sehol sem láttak.
Nyolc földdel felhányt palánkkal kerített helyből állott a telep.
Minden kerítésen belül harminc–negyven nagy téglalap alakú ház
húzódott meg közel a kerítéshez. A házak vályogból épültek és
hegyes tetőjüket náddal, szalmával fedték. Nagyságukból és a ki–be
sürgölődők számából Kirkuf úgy következtetett, hogy talán 35–40
férfi, asszony és gyermek is lakhatik egy–egy ilyen szalmatetős
házban. A földpalánknak, ami a házakat körülvette, csak egy
kapunyilása volt, amely a házak közötti térre vezetett. A telepek lakói
ezen a térségen a szabadég alatt tartották lovaikat, barmaikat,
disznaikat. Ilyenkor napnal csak az ellős állatok voltuk benn, a többi
ott legelt a kövérfüvű folyóparton.
A csordákra, kondákra fürge, jótorkú suhancok vigyáztak ha az
egyik–másik jószág a telepet körülvevő megművelt földekre
bitangolt, a pásztorfiúk nagyokat kurjantva, ostoraikat durrogtatva
terelgették vissza a tilosba tévedt jószágot.
Kint a földeken emberek, s főleg sok asszony dolgozott, kapáltak,
gyomláltak, gondozták a zöldellő vagy vörhenyesen szőkélő
vetéseket.
A dombperemről, ahol állottak, Kirkufék jól láthatták, hogy túl a
házakon egy másik folyó ömlik az északról jövő vízbe, amelynek
partján eddig haladtak. Vándorlásuk alatt eddig is már többször
kellett átgázolniok az északról jövő víz kis mellékfolyóin. De ezek a
folyócskák, patakok nem mutatkoztak elég bővízűeknek a
faúsztatásra. Ezért aztán a i messzeföldi vándorokat hiába
kecsegtették a távolban kéklő hegyek, haladtak tovább előre
északnak és nem fordultak be egyik mellékfolyócska völgyébe sem.
Most ez a mellékfolyó elég nagynak mutatkozott ahhoz, hogy
céljaiknak megfeleljen.
Kirkuf ez alkalommal is óvatosan elkerülte a nagy települést és
északnyugati irányban egy partig érő tölgyfaerdőn keresztül a
mellékfolyó lakatlan szélére vezette táborát.
Az éjszaka csendben, nyugodalmasan telt el, csak a
megbéklyózott lovak ropogtatták keményen a folyópart dús, friss
füvét, és Áthá–Rá bámulta még sokáig a sötét sűrű lombkoronákon
imitt–amott átszűrődő csillagfényt.
 Reggel még alig pirkadt, mikor a tábor ébredni kezdett. Az
emberek némi sültmaradékot rágcsáltak, aztán megnyergelték
jóllakott lovaikat, s megindultak a bővízű mellékfolyó mentén be, az
egyre növekvő hegyek közé.
Már jócskán délfelé járt az idő, amikor az egyik előreküldött
lovasportyázó úgy robogott vissza, mintha szelek szárnyán repült
volna.
– Nagy Főnök – állott meg Kirkuf előtt –, nézz a vízre, olyat
látsz, ami szívedet gyönyörűséggel tölti el. De előbb rejtőzzünk el
gyorsan!
A lovakat pillanatok alatt egy közeli dombhát mögé és a fák közé
rejtették. Maguk pedig a dús lombozatú fákra kúsztak, ahonnan jól
láthatták a vizet, de onnan senki sem vehette őket észre.
Nemsokára összeguzsolt és összerovátolt hatalmas rönkök úsztak
lefelé a vízen. A rönkök hátán pedig emberek ültek, akik hosszú
rudakkal kormányozták az úszó alkotmányt, hogy a parthoz ne
csapódjék. A rudakat ügyes háncsguzsokkal az úszó alkotmányhoz
rögzítették s így meglehetősen szilárd kormányszerkezetet alkottak.
Ami pedig még hiányzott az alkotmány használhatóságából, azt
pótolta a rajtaülők ügyessége és ereje.
Kirkuf azonnal megértette, hogy ezek az úszó alkotmányok csak
amolyan ideiglenes járművek. Ha majd célhoz érnek, gazdáik
szétszedik őket, a rönkökön túladnak, s maguk gyalog mennek vissza
oda, ahol ezek az úszó fák teremnek. A vezér lelki szemei előtt már
látta elvonulni az ő úszó fakaravánját, amiből egy év múlva büszke
tengerjáró hajókat ácsolnak, ahol a Nagy Szőke folyó a tengerbe
ömlik.
Két napi lovaglás után a terebélyes tölgyek közé egyre több
fehérkérgű nyírfacsoport ékelődött és harmadnap gyantaillatú
fenyőrengeteg vette körül a messzeföldi vándorokat. Megérkeztek a
gyantásfák erdejébe!
Este sátrat vertek egy derékig érő füvű tisztáson, közel a sebesen
vágtató hegyi folyóhoz.
Mióta elindultak, még ilyen vidáman nem táboroztak: céljukhoz
érkeztek. A mintegy hetven tagú csoport egyetlen harcosa sem járt
szerencsétlenül az úton. Nem veszett el senki és semmi. Az útjukba
ejtett törzsek és települések indulatát nem ismerték ugyan, mert
sikerült minden összeütközést elkerülniök. Szinte észrevétlenül
meneteltek céljukig.
A legutolsó emberi települést is, egy kis erdei falut másfél nap
előtt úgy kerülték el, hogy senki észre nem vette őket. Most tehát
gondtalanul raktak az összegyűjtött, könnyen égő gyantásfa
hulladékból egy akkora tüzet, hogy lángja majdnem a kúp alakú fák
csúcsáig ért.
Mikor nyugovóra tértek, vezérek és harcosok egyaránt a közeli
siker biztos reményében hajtották álomra fejüket. Még Áthá–Rá is,
szokásától eltérően úgy aludt el, mint csak nagyon régen, kisfiú
korában otthon, Mena néne ölén.
 L. FEJEZET,
amelyben Áthá–Rá nem követ el öngyilkosságot csak azért, mert
tudja, hogy egyszer majd meg kell halnia.
A természeti népek ébresztője nem a Nap, hanem a sok kedves
hang, fütty, mozgás, ami mind azt jelenti, hogy az erdők mezők
szárnyas, szőrös, vagy csupasz állatai már észrevették az égalji
pirkadatot. Ha egyszer elmaradna a hajnali szürkületnek ez a
pityergő, füttyögető, surranó susogása, a természetlakó nép fiainak
éppúgy hasára sütne a nap mint ahogy ébresztő óra hiányábán a mai
ember is elaludna az időt. De hát a természet ébresztője hibátlanul
működik s nem csapott be még soha senkit.
Ebben bízott Kirkuf népe is.
Ha bízott benne, meg is járta! Mert a hatalmas rengeteg néma
maradt, hiába cirógatta a hegyes csúcsú fák legfelső ágait a felkelő
nap sugara. A harcosok arra ébredtek, hogy az ágak között átsuhanó
fénysugárnyilak behunyt szempilláikat célozgatják.
Nemsokára ébren volt már az egész tábor. Az emberek
hangtalanul, megilletődve hallgatták a sebesen zúduló folyó távoli
csevegését, s a gyantás illatú erdő fenséges némaságát. Tudatlan
szívüket babonás félelmek kétségei kezdték mardosni. Zavarodottan
pillogattak egymásra és vezéreikre. De a vezérek arcán is zavar
tükröződött. Végül is Szürke Farkas, a csikaszok vezére, odaborult
Kirkuf lábaihoz:
– Oh, nagy főnök, legnagyobb vezére népem harocsainak! Ez a
néma erdő, a holtak földje. Itt éhen veszünk, mert nincs vad és
madár, amire vadászhatnánk... és a szellemek ... a gonosz lelkek
rontásának nincs emberi erő, amely ellenállhatna ... Vezess el innen!
– Vezess el! Vezess el! – kiáltoztak a csikaszok harcosai és a
harcias törzs lovasai is, és valamennyien Kirkuf lába elé borultak.
Kirkuf körülnézett s látta, hogy hajósainak arcára is
rárökönyödött a félelem, csak Áthá–Rá állott nyugodtan. E különös
természeti tünemény titka, nyitja felett töprengett...
– Odanézzetek! – kiáltott Kirkuf, és Áthá–Rára mutatott. – Mitől
féltek? Az élet ura van tiveletek. Ő erősebb a holtak birodalmának
minden ártó szelleménél! Lám az éjszaka sem történt semmi rontás.
Békében pihenhettünk, mert ő van mivelünk.
A harcosok és hajósok az írnok nyugodt arcába pillantottak és
szívükbe visszaszállott a tovatűnt bátorság. E naptól kezdve az
egyiptomiak közül is sokan hittek Áthá–Rá istenségében és senki
sem kételkedett benne, hogy a fáraó írnoka emberfelettibb ember
minden nagy embernél, akiket eddig ismertek.
Így aztán megnyugodott szívvel fogtak napi teendőjükhöz. Á
néma rengeteg nemigen kecsegtette hússal, ezért a halászattal
próbálkoztak s nem hiába! Igaz, hogy a rohanó hegyi folyó
pirospettyes halai fürgék, s nagyon figyelmesek voltak, de Kirkuf
népe hamar rájött, hogy miként lehet velük könnyen elbánni s az
ismeretlen halfajta ízletes húsa kárpótolta ,az idegen halászokat azért
a ráadás fáradságért, amivel az ilyenfajta halászat járt.
Amíg a harcosok, s a közrendű hajósok a napi élelem kifogásával
vesződtek, Áthá–Rá nekiült, hogy lejegyezze útjuk történetét a
tengerparttól a nagy néma rengetegig. Kirkuf pedig maga köré
gyűjtötte megszokott kis vezérkarát és bement velük az erdőbe.
Minden valamire való fát gondosan megvizsgáltak: vajon
alkalmas–e a hajóépítés céljaira vagy sem. Ha megfelelőnek találták,
azt is gondosan mérlegelniök kellett, hogy a kivágott és legallyazott
rönköt majd el tudják–e hengergetni a folyó partjáig vagy sem. Ezért
igyekeztek minél közelebb maradni a folyóhoz, s ez nem is került
nagy fáradságukba, mert a rohanó víz partján is volt megfelelő
minőségű fa bőven. Éles vasszerszámaikkal a kiválasztott fa
törzsébe jeleket vágtak, s mire a nap délutánra állott, már ki is
válogatták az egész famennyiséget.
Estére Kirkuf tanácskozásra hívta összes harcosait. Meg akarta
beszélni velük a további teendőket, mert jól tudta, hogy a vastagja
még hátra van.
Vacsora után, amikor a tábortűz leomlott zsarátnoka már csak
imitt–amott festette sötétvörösre az éjszakában feketéllő emberek
arcát és ruháját, Kirkuf szólásra emelkedett.
Barátaim, főnökök és harcosok. Napnál világosabb, hogy jó
nyomon jártunk. Ha továbbra is velünk maradnak isteneink és őseink
szelleme, jövő nyáron megépíthetjük a nagy vízisárkányokat,
amelyek hátukra veszik majd az egész népet: a csikaszokat is, a lovas
harcosokat is. Akkor majd hódolatra kényszerítünk minden törzset,
amely a nagy kék víz ismeretlen partjait lakja. Elvesszük barmaikat,
sátraikat, bőreiket! Falvainkba hozzuk legszebb lányaikat és
asszonyaikat!. Nem lesz hatalmasabb nép a csikaszok és lovasok
népénél!
A harcosok csillogó szemekkel hallgatták Kirkuf beszédét. A
fáraó hajójának parancsolója pedig jól ismervén a vad nép érzelmeit,
tovább lelkesítette őket. Közben arra gondolt, hogy majd, ha
meglesznek a hajók, legyen ember is rajtuk az elveszett hajósok
pótlására.
– Most pedig lássuk, miként kezdjünk munkához – folytatta
Kirkuf a megkezdett beszédet. – A fákat már megjelöltük, csak ki
kell döntenünk őket és ennünk is kell bőségesen, amíg a nehéz
munkát végezzük. Mennyi halat fogtatok a mai napon?
– Egy napra valónál nem többet – válaszolta Farkasfog, a
legügyesebb halász.
Kirkuf arca elkomorodott.
– Kevés, nagyon kevés, – csóválta meg fejét a vezér. – Ha egy
napi halászattal csak egy napi élelmet gyűjtünk, mikor marad időnk a
munkára? Valami mást kell kieszelnünk!
– Erőnk van hozzá – kiáltotta közbe Tengeri Majom –, vegyünk
onnan, ahol van!
– Szeretem, ha röviden beszélsz, bölcs majmom – villant
gúnyosan az öreg kormányos szeme –, de azért ne olyan kurtán, hogy
senki se értse, mit akarsz.
– Én gondolom, hogy Tengeri Majom mit a forgat a fejében –
intette le Kirkuf az élesnyelvű öreget –, de halljuk, mondja el ő, mi
volna a tennivaló ...
– Uram – emelkedett szólásra a fiatal hajós –, nem harcosoknak
való munka a fadöntés és mi tagadás, az úszta– táshoz nem is nagyon
értünk. Ide hozzáértő emberek kellenek, s ha van olyan, minek
ügyetlenkedjünk, dib–dáboljunk mi a nagy fene rönkökkel. Az imént
Kirkuf vezér arról beszélt, hogy majd végig hódítjuk az Ismeretlen
Tenger partját és a csikaszok főnökei és a lovasok főemberei és a
harcosok valamennyien örömtől dobogó szívvel hallgatták a nagy
vezér beszédét. Ne várjuk meg a távoli időket, amikor majd
vízisárkányok hátán portyázzuk végig a partokat. Hódítsuk meg ezt a
két falut itt • a folyó partján lejjebb. Vegyük el állataikat, ejtsük
foglyul embereiket. Állataik húsa majd táplál bennünket, ők maguk
pedig kidöntik a fákat s le is úsztatják, ha mi úgy parancsoljuk ...
A csikaszok és lovasok harcosai elszánt fényben égő szemekkel
hallgatták Tengeri Majom beszédét és szívük mélyén hódoltak nagy
eszének, mert az ő fejükben még sohasem fordult meg, hogy
embereket fogjanak, s dolgoztassák azokat maguk helyett... A terv a
törzsbelieknek tetszett a legjobban, mert fogalmuk sem volt a
rabtartás nehézségeiről, ügyes–bajos részéről, csak azt látták, hogy
nekik mit sem kell majd fáradozniok és mégis meg lesz minden, amit
szívük, lelkük óhajt.
Tengeri Majom pedig folytatta megkezdett tervezgetését:
– Itt gyantásfa erdőkön alul, a sok kerítéses nagy nagy telepig két
kis falu van. Nem sok család lakja azokat. Viszont kecskéik, juhaik
vannak bőven. Amíg itt vagyunk, asszonyra, gyerekre nincs
szükségünk, mert csak hiába pusztítanák az ennivalót. Meg kell
ölnünk valmennyiöket, nehogy szétszaladjanak s a nyakunkra
abajgassák a környék minden koszos telepét. Mert sok lúd disznót
győz! Csak a férfiakat, állatokat, edényeket s más hasznos dolgokat
hozzuk el.
– Úgy van! Úgy van! – kiáltoztak a körbenülő vad harcosok és a
fáraó hajósai is lelkesen résztvettek az általános helyeslésben.
Áthá–Rá maga sem tudta miért, távoli gyermekkorára gondolt,
amelyről annyiszor mesélt Mena néne. Eszébe jutott, miként
vesztette el anyját s az ellenség miként dúlta fel otthonát, amelynek
képe eltűnt ugyan nyomtalanul emlékezetéből, de amelyről annyit
mesélt mégis jó öreg dajkája. De Áthá–Rá okos fiatalember volt, aki
mögött már annyi viszontagságos tapasztalat állott, hogy sok öreg
thébai írástudó megirigyelhette volna. Megkeményítette szívét, és
kirázott belőle minden érzelgős emléket. Csak értelmével latolgatta a
vállalkozás esélyeit. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy
bármennyire szervezetten és meglepetésszerűen rohanják meg a két
kicsi falut, egy–két asszony, vagy ember csak megmenekül a nagy
kavarodásból. Azok aztán rájuk úszítják a környék minden törzsét,
elállják a folyó mentét, ők úgy ittrekednek, a nagy néma erdőben,
mint valami egérfogóban. Már éppen szólani akart, amikor látta,
hogy Kirkuf állott fel, és magasra tartott jobbjával csendet parancsolt
a lelkesen zsivajgó táborra.
– Tengeri Majomnak igaza van – kezdte beszédét a vezér. Holnap
hajnalban indulunk valamennyien. A harcosok.térjenenek nyugovóra.
A főnökök maradjanak a tűznél, hogy megtanácskozzuk, mit hogyan
tegyünk. Készüljetek a győzelemre, barátaim!
Ebben a pillanatban Áthá–Rá, mint a kilőtt nyíl a kör közepére, a
tábortűz mellé pattant:
– Szót akarok tenni! Én is szót akarok tenni, mielőtt fejünkre
idéznénk a sors sújtó kezét...
– Igaz! – vágta el dörgő hangon Kirkuf az írnok beszédét. –
Halljátok meg az „Élet Urának”, a „Világosság Fiának” beszédét!
Halljátok ím saját fületekkel, hogy az istenek is azt akarják, amit mi,
hogy amit vezéri számból hallottatok az isteni száj is azt fogja szólni.
Mert jaj nekünk, ha a vezér mást mond, mint amit az istenek
szólanak.
Áthá–Rá Kirkufra nézett. Látta komor, parancsoló tekintetét.
Tudta, hogy ő a fáraó vezére, akinek mindenki engedelmességgel
tartozik. Mindenki, akit őfelsége ott Thébában az ő hajójára
parancsolt... Tudta, hogy minden fül most rája hallgat s ha
ellentmondana Kirkufnak, két–három táborra is bontaná egységes
csapatukat. Ez pedig a vállalkozás végét jelentené, s talán sokuk
halálát is ... Lehet, hogy Kirkufnak igaza van s ha nincs is, legalább
elodázza a végzet sújtó kezének csapását. Áthá–Rá lehajtotta a fejét s
olyan halkan, hogy a távolülők alig hallhatták, csak ennyit mondott:
– Hallgassatok mindenben Kirkuf vezérre. Ez isteni atyám
parancsa!
A harcosok megnyugodott szívvel szedelőzködtek, hogy ne
zavarják a vezérek tanácsát.
Szedelőzködés közben Kirkuf Áthá–Rá mellé lépett:
– Mindig tudtam, hogy nagyeszű ember vagy, uram, de ma este
bebizonyítottad, hogy bölcs is vagy...
– Keserű bölcsesség ez, uram – fordult Áthá–Rá a vezérhez. –
Arra gondoltam, hogy azért, mert tudjuk, hogy meghalunk, nem
szabad megölnünk magunkat. Ellenkezésem pedig siettette volna a
végzetet...
 LI. FEJEZET,
Amelyből kiderül, hogy jaj azoknak, akik fejükre idézik a harcok
fúriáit, jaj a legyőzötteknek, de jaj a győzteseknek is, mert
nem az egykori Pyrrhus király volt az első, aki pyrrhusi
győzelmet aratott
Minden Kirkuf parancsa szerint történt:
Másnap este, szürkület táján a harcosok észrevétlenül körülzárták
a közelebbi falut. A kis telepet vályoggal felvert sövénypalánk fogta
körül. Egyetlen, viszonylag keskeny bejáratát éjszakára tüskés gazzal
zárták el. A bejárat mellett hegyezett keményfa doronggal, kőbaltával
felfegyverzett két törzsbeli őrködött.
A palánkon belül a szénával, gallyakkal fedett kunyhók
bogárhátú tetőzetén keresztül békésen szállott, gomolygott a
vacsoratüzek füstje. A kunyhók között nagy közös karámban birkák
bégettek, kecskék mekegtek s egynéhány apró tehénke bőgött nagy
ritkán.
Tenngeri Majom vagy harminc marcona képű harcos élén a
bejárathoz közel kúszott, hogy majd adott jelre betörjön a faluba.
Kirkuf laza csatárgyűrűje minden oldalról körülvette a palánkot s
nyíllövésnyinél kisebb távolságra megközelítette a falut. A
csatárgyűrű minden tagja kiváló nyílász volt. Így a palánkokon
keresztüli menekülés útját suhogó nyílvesszők zárták el. Áthá–Rá
vagy nyolc–tíz lovas élén a folyómentét állotta el arra az esetre, ha
valakinek mégis sikerül megugrania, semmiképp se tudjon a másik
falu irányába menekülni.
Mikor mindenki a helyén volt, Kirkuf halkan füttyentett, amit a
legközelebb álló nyilasok átvettek s hasonlóképpen továbbadtak. A
halk füttyszóra mindenik nyílász felajzotta íját gyorsan tüzet csiholt a
hajósoktól tanult módon a tőlük kapott vaskóval. Aztán elővont
mindenik egy–egy gyantásvégű íjat tömött tegezéből.
Mikor Kirkuf egy fülrepesztőt füttyentett, mint apró lángszárnyú
pillangók kiröppentek az elpattintott vesszők és rászállottak a békés,
bogárhátú kunyhók szénatetőire. A folyó mentén besuhogó szellő
tetőről–tetőre vitte a kiterjesztett szárnyú tűzmadarakat. Nemsokára
lángbaborult az egész falu.
 Tengeri Majom vadul üvöltöző harcosai élén akkor rohanta meg
a bejárót, amikor legnagyobb volt az ijedt zűrzavar. Egy pillanat alatt
szétvetették a tövisekből összehányt zárósövényt és már bent is
voltak a telepen.
A két kapuőr ádázan védte a bejárót. Nem volt mit tenni velük,
meg kellett ölniök mindkettőt, mert hogyha védekezésük soká tart, a
falu harcosai észbekapnak, a bejárathoz tömörülnek és
megakadályozzák a betörést. Pedig az izmos kapuőröket jobb
szerették volna élve elfogni.
Az őrök legyilkolása után bent, az égő fáluban megkezdődött az
általános öldöklés s a kétségbeesett védekezés.
Mindebből Áthá–Rá semmit sem látott, mert a sűrűség és egy
enyhe dombhajlás elzárta előle a kilátást. Csak a harci kiáltások
távoli zaja s az eget vörösre festő tűzvész mesélt a közeli csatáról.
Az írnok elhatározta, hogy közelebb megyen, hadd lásson
valamit abból, ami a faluban történik. Amint beléptetett a ciheresbe,
kis busásfejű lova felnyihogott s hirtelen félrelépett. A bokorból,
mint felriasztott őz, egy fiatal fiú ugrott elő. A sötétben feketén
elmosódott vékonyka alakja után ítélve aligha lehetett tizennégy–
tizenöt éves. Kétségbeesett gyorsasággal az erdő felé rohant.
A ló váratlan mozdulata megingatta Áthá–Rát a nyeregben, de
amint egyensúlyát visszanyerte, a menekülő után vetette magát.
Tudta a parancsot: élő ember szabadon nem hagyhatja el a falut, mert
az a végveszélyt jelentené!
Amint a fiú közelébe ért, utána hajította könnyű dárdáját. A
hegyes bronzfej a fiú vállába fúródott s lendülete térdre buktatta a
menekülőt. A következő pillanatban Áthá–Rá már a felbukott alak
mellé szöktetett.
A szerencsétlen sebesült összekulcsolta kezeit s ismeretlen
nyelven, melyet dadogássá tett a félelem, kiáltott valamit. Nem volt
nehéz kitalálni, hogy az életéért könyörög. Áthá–Rá egy
szemvillanás alatt felmérte, hogy munkára még gyenge. Lepattant
lováról, s egyetlen gyors mozdulattal elmetszette a sebesült torkát.
Azután rövid kis kardját a fűbe törülte, és visszapattant a nyeregbe.
Innen pillantott le a hörgő, önvérébe fetrengő kamaszra, majd
visszafordította lovát. Nem volt már kíváncsi a harc további
részleteire. Társaihoz poroszkált, s közben enyhe hányingert. érzett.
Azzal vigasztalta önmagát, hogy másképp nem tehetett, mint
amiképpen cselekedett.
Áthá–Rá lovasai még megfogtak egy öregebb asszonyt s egy
gyermeklánykát. Nem irgalmaztak egyiknek sem. Az írnok jól
hallotta mindkét áldozat kétségbeesett sikongását, de még a fejét sem
fordította a hang irányába. Tudta anélkül is, hogy mi történik ottan, s
a szíve megtelt utálattal.
– Oh, miért is nem mondtam ellen Kirkufnak – röppent fel a
sóhajtás szívéből. – Tegnap este még lehetett volna ...Ma már én is
azt teszem, amit a harcok istene reámparancsol A tegnap még én
parancsolhattam volna neki, ma már ő parancsol nekem. Furcsa fúria
a harcok szelleme! Addig ura az ember, amíg fejére nem idézte,
azután már ő lesz az emberek zsarnoka: a galamb keselyűvé válik, s a
békés birka sakállá ...
– Vajon odaát mi lehet? – szólalt meg rekedt hangon az egyik
lovas.
– Legyetek csendben s figyeljetek – parancsolá Áthá–Rá fojtott
hangon, mert nem volt szabad lármát csapniok, csak állni
mozdulatlanul, hogy a szökevények mit sem sejtve fussanak bele a
lovasok láncába.
Éjfélre járt az idő, amikor a távoli harci lárma elült s a tűzvész is
magába roskadt. Nemsokára felharsant Kirkuf harci sípja. Azt
jelezte, hogy a harcnak vége, és Áthá–Rá kis lovaskülönítménye
bevonulhat.
Amint a dombról leereszkedtek, szívfacsaró látvány tárult a
szemük elé: A falu helyét csak vöröslő zsarátnok s a szemekbe
könnyet facsaró füst jelezte.
Parancsa szerint, Kirkuf egész harci népe a nem régi falu bejárata
előtt táborozott le. A bejáratot eltorlaszolták, hogy a kétségbeesetten
bégető, bőgő, mekegő állatok széjjel ne széled jenek. A koromsötét
éjszakában gondolni sem lehetett halottak és súlyos sebesültek
összeszedésére.
Mielőtt nyugovóra tértek volna, erős szíjgúzsokkal jól
megkötözték foglyaikat, s a körbe heveredő harcosok közé lökdösték
őket. Nem voltak sokan a foglyok, mindössze heten.A többi férfi
inkább meghalt, de nem adta meg magát. Ezeket is csak úgy,
dulakodás közben sikerült leteperniök. Feldagadt képükön, sebes,
véres testükön meglátszott az ádáz tusa nyoma.
Mikor aztán Kirkuf tábora már mélyen hortyogott s az egyetlen
szál őr is fának dőlve bóbiskolt, a faluban szanaszét heverő holtak
között egy vállas, izmos alak óvatosan megmozdult. Először csak a
fejét forgatta ide–oda nagy vigyázva, aztán felkönyökölt, majd
féltérdre állott. Mikor látta, hogy sehol egy élő ember, lassan az
egyik közelben heverő holthoz kúszott, összeszedte fegyvereit, s
óvatosan a palánkhoz szökellt. Fürge, könnyed mozdulattal átvetette
magát a földsövényen, s nesztelenül az alvókhoz osont. Amint a
legközelebbi alvóhoz ért, felemelkedett és egyetlen hatalmas
mozdulattal a nyakába döfte hegyes dárdáját, majd diadalmas harci
kiáltás tört ki a torkán. Elpusztított népe diadal hangja ...
Kirkuf harcosai abban a pillanatban megébredtek, de amire
fegyvereikhez kaphattak volna, az ellenséges harcos nesztelenül
szökellő alakját elnyelte a sötétség, csak a véres, halálosan
megsebzett egyiptomi maradt ott utána.
Kirkuf harcosainak szívét szorongatni kezdte a jégmarkú félelem.
Álom többé nem jött a szemükre. A titokzatosan suttogó erdő s a
haldokló hörgése, a palánkon túlról át–átlebbenő keserű füst szaga s
az állatok rémült bégetése hátborzongatóvá tette kétes diadaluk
színterét. A legbátrabb harcosok is visszavágytak egykori békés
otthonukba, s gondolatban százszor megátkozták a napot, amelyen
erre a kalandra vállalkoztak. Megérezték, hogy az irgalmatlan végzet
isten feléjük terjesztette fekete denevér szárnyait s ezért vad
elszántság keményítette meg szívüket: féltek, de halálraszántan s
kétségbeesetten készültek az eljövendő küzdelmekre, amelynek
egyetlen bérét remélték: puszta életük megmentését. Ezek a vadul
kavargó érzések tartották meg köztük a fegyelmet s vonták össze
minden harcos akaratát a vezér tekintélyes személye köré. Kirkufnak
talán soha nem volt olyan elszánt, egyakartú népe, mint ezen az
éjszakán s az elkövetkező napokban.
A kísérteties éjszakában csak a lovak ropogtatták egykedvűen a
tisztás dús füvét s a foglyok hevertek mozdulatlan sorsukba
törődöttséggel. Áthá–Rá minden figyelmét a lovak és foglyok
nyugalmat árasztó csoportjára összpontosította, mert a hangok és
érzések zűrzavarából valami módon szabadulni akart, hogy rendezze
kavargó gondolatait. De ez sehogyan sem sikerült neki s a pirkadat őt
is ugyanolyan ziláltan érte, mint társait.
Amint a reggeli szürkület világosodom kezdett, egyre inkább
kitárult Kirkuf népe előtt a tegnapi küzdőtér minden borzalma: Csak
akkor nézhették meg jól egymás feldagadt, vérés képét,
összemarcangolt öltözékét, egész szánalmas önmagukat. Az átdöfött
torkú egyiptomin kívül, bent a faluban még tizennyolc halottjuk volt.
S ezek közül heten a fáraó népéből: Tengeri Majom, Vágottképű, az
öreg kormányos négy másik. Szürke Farkas is nem messze a bejáró
mellett hevert bezúzott fejjel s a lovasok hatalmas főnökét is ott érte
el végzete. Hanyatt fekve, nyitott szemmel úgy nzte az eget, mintha
látná is a kéken áttetsző messzeségben bodrosodó bárányfelhőket.
A lovasok és csikaszok, amikor meglátták halott főnökükets
elhullott társaikat, éktelen haragra gerjedtek. Vad lármával a
foglyokra rohantak, hogy elpusztítsák valamennyit. Kirkufnak s
hajósainak minden erejüket latba kellett vetniök, hogy megvédjék
őket, mert szövetségeseik megfeledkeztek a hadjárat céljáról s bevett
szokásaikhoz híven, csak ölni akartak. Foglyot, rabszolgát ejteni
olyan távol állott még észjárásuktól, mint a gyantásfák csúcsától a
derűsen kéklő ég.
Miután a hajnali zűrzavar elmúlt s a kedélyek úgy, ahogy
csillapodtak, Kirkuf rendezni kezdte harci népét. A lógó–karú,
megsántult, félig–meddig harcképtelenné vált embereit, számszerint
több, mint húszat, a foglyokkal együtt a palánkok mögé parancsolta.
Elrendelte az egyiptomi és szövetséges halottak összegyűjtését és
elföldelését.
Parancsa szerint a sírgödrök kiásását a raboknak kellett
elvégezniök, s így az egyiptomiak szövetségesei kezdték belátni,
hogy nem is volt olyan nagy bolondság életben hagyni a foglyokat.
Maga a vezér felére csökkent harci népének élére állott megindult
a másik telep irányába.
Áthá–Rá tíz lovasa közül kiválasztott hármat s előre küldte őket,
hogy a terepet kikémleljék.
 Maga az írnok ott lovagolt a vezér mellett. Szólni akart, hogy
hagyják abba az egész hadjáratot, de valahányszor Kirkuf komor,
elszánt arcába nézett, torkába szorult a hang s csak léptettek egymás
mellett szótlanul.
Már délfelé járt az idő s Kirkuf éppen arra gondolt, hogy pihenőt
rendeljen az embereinek, amikor gyors vágtában visszatértek az előre
küldött száguldók. Az első Kirkuf előtt fékezte meg lovát:
– Nagy főnök! A faluban nincs senki. Sem ember, sem állat!
Mindenki elment.
– Merre menekültek?
– Lefelé a folyó mentén, – válaszolt a kém, s széles mozdulattal
mutatott abba az irányba.
Kirkuf egy szót sem szólt. Arcán egy vonás sem rezdült, csak
megfordította a lovát, s megindult visszafelé. Csapata parancs nélkül
is tudta, hogy mi a teendő.
Azt sem vitatták, hogy a falubeliek vajon miként neszelték meg
jövetelüket. Mindnyájan tudtak a megmenekült harcosról s nem volt
nehéz kitalálniok, hogy az merre vette útját az éjszakai véres bosszú
után.
Valamennyien a felperzselt faluban, bent a sövényfalak között
éjszakáztak, de azért éberen őrködtek, nehogy az ellenség meglepje
őket. Tudták, hogy mostantól kezdve bármikor várhatják a környező
törzsek támadását.
Amint a reggel békességgel rájuk virradt, felszedelőzködtek.
Maguk előtt hajtották a zsákmányolt állatokat s magukkal hurcolták
hét foglyukat is. Azt a hét rabot, amelyért tizenkilenc halott társukat
hagyták ott cserébe.
Mögöttük maradt a földig égett telep, holtan szétszórt lakóival,
akikre a támadók táborozása után nagy, lomhaszárnyú keselyűk s
fekete varjak szállottak lakmározni.
Kirkufék győztek, de a harcosok szívében mégsem honolt a
diadal mámorító érzése, csak a félelemé s a kelepcébe szorult farkas
vad elszántságáé.
 VII. KÖNYV
Végzet–isten markában
 LII. FEJEZET,
amelyben Kirkuf harci népe megindul hazafelé, learatja a pusztító
harcok megérdemelt jutalmát, az együgyű halandók pedig
nem keresik az isteni észjárás rejtelmeit, mert a vezér
vezér marad, az isten isten, még akkor is, ha dolgoznia
kell, amikor enni akar.
Már sárgulni, vörösödni kezdtek a folyómenti bokrok levelei,
amikorra befejezték a fadöntést. Annak idején, öreg nyárban, amikor
a munkához láttak, ingyen sem gondolták volna, hogy annyi nap és
annyi éjjel kell izzadniok és remegniök azért a kazal fáért, amiből
talán két kisebb tengerjáró bárkára ha futja.
Igen, izzadnia és remegnie kellett Kirkuf harci népének. A
nappalok megfeszített munkával, az éjszakák pedig éber figyelésben
teltek, mert a környék törzseinek harcosai állandóan ott ólálkodtak a
favágók tábora körül. Számukat nem lehetett megállapítani. Lehettek
százan, ezren, de lehettek tucatnyian is. Nyílt harcba nem
bocsátkoztak, de ha ember, vagy állat a tábor zömétől messzebb
kószált, nesztelenül követték és rejtekhelyeikről lenyilazták őket,
aztán nyomtalanul eltűntek. A tűlevelű szőnyeg felfogta lépteik zaját
s az erdő homálya eltakarta tovasuhanó árnyaikat.
Utóbb már ha elbitangolt egy–egy juh vagy kecske, senki sem
mert keresésére indulni, s a bekerítetlen helyen így is fogyott
Kirkufék állatállománya. Pedig minden jószágukra szükségük volt,
mert vadászni nem járhattak. Aki megpróbálta, halállal lakolt
vakmerőségéért.
Közben a foglyokat egyre inkább felbátorította közelben ólálkodó
társaik merészsége s minden pillanatban készek voltak a szökésre.
Mégis hasznukat látták Kirkufék, mert a súlyosan sebesült vagy
megbénult harcosaik helyett őket dolgoztatták úgy, hogy egyik
lábukat hosszabb pányvára kötötték s a rokkant harcosok
felügyeletére bízták valamennyiüket. Fadöntésben, gallyazásban
egyébként a foglyok ügyesebbek voltak, mint gazdáik, de az ostor
biztatása nélkül nemigen serénykedtek.
Ilyen körülmények között Kirkuf ép harcosainak is volt mit
tenniök bőven.
 Bármint is volt, mire megpirosodott a csipkebogyó és csípősekké
váltak az éjszakák, a fadöntést befejezték és a rabok segítségével
hozzáfogtak a tutajok összeácsolásához.
Pár nap alatt azzal is készen voltak s szívükbe a szabadulás új
reménye szállott. Összesen három nagy tutajt készítettek s egy hűvös
őszi hajnalon vízrebocsátották valamennyit. Aztán ráhordták minden
élelmüket s megmaradt juhaikból, kecskéikből is amennyit lehetett.
A lovakat otthagyták sorsukra, de a lószerszámot magukkal vitték.
Amikor útnak eredtek, már csak huszonkilencen voltak, s a hét
rabbal harminchatan. Így is éppen tizenkét ember jutott egy–egy
tutajra.
Áthá–Rá Kirkuf parancsára ugyanarra az alkalmatosságra
hurcolkodott, amelyen a vezér is volt. Előttük úszott a két másik
tutaj, s ők a harmadikkal zárták a karavánt. A kormányhoz egy–egy
foglyot ültettek, akik ismerték a folyó árját, akár a tenyerüket. A rab
kormányosok lábát a rúd tönkjéhez kötözték, mert a folyó viszonylag
keskeny volt s a partok közelről csábítottak.
Dél feléig nem történt semmi. Haladtak szépen a sebesvágtájú
folyón ... A kormányosok biztos kézzel kerülték el a sunyin lapuló
zátonyokat s a kihívó sziklákat, amelyeknek élén fehér tarajokban
tört meg a zúduló áradat.
Egyszer csak a folyó egy éles kanyarulatához értek. Túl a
kanyarodon a víz meglassúdott s ameddig a kurta völgykatlan
engedte, szélesebbre is terült. A tutajok vesztettek iramukból s
lassabban cammogtak a meglassult folyó hátán.
Egyszerre csak az élen haladó tutaj orra nagyot koppant s a
lomha nagy alkotmány megállott. Majd farolni kezdett. Az utána
következő tutaj megpróbálta kikerülni, de a szélek felé sekélyesedő
vízben zátonyra futott s alig néhány lépésre társától az is
megfeneklett.
Ebben a pillanatban kétoldalról, a partok irányából, nyílvesszők
százai röppentek fel, fúródtak a fedetlenül álló tutajosokba. Majd
diadalmas harci kiáltás harsogta túl a folyó zúgását.
Kirkuf harci népe kelepcébe esett.Amikor a harmadik tutaj is
előbukkant a kanyarból, Kirkuf meglátta, hogy mi történt, hirtelen
elhatározással a kormányrúdhoz. ugrott s a lomha alkotmányt a parti
sziklák közé vezette. A következő pillanatban parancsra sem várva
mind a kilencen a derékig érő dermesztő vízbe ugrottak s amint
partra értek, bevetették magukat az erdő sűrűjébe.
A tutatjon nem maradt más, csak a három rab s Kirkufék egész
felszerelése.
A vad menekülésben nem volt idejük egymásra figyelni, csak
mentek előre, amerre egymást sejtették. Mire késő délutánra végre
meglassították lábaik iramát s kezdtek összeverődni, már csak heten
voltak: Kirkuf, Áthá–Rá, Juzsua, Farkasfog, meg egy jelentéktelen
csikasz harcos: Éberfül s ketten a lovasok törzséből. A többiek
odavesztek a harcban, vagy reménytelenül szétszóródtak a nagy
néma rengetegben s fegyvertelenül, élelem nélkül várták
megpecsételt sorsuk beleljesedését.
De vajon Áthá–Ráék jövője kecsegtetőbb volt–e? Nem voltak–e
ők is fegyvertelenek, élelem s meleg ruhák nélkül valók? Olyan sok
napi járóföldre a vackorfás dombon épült váruktól, ellenséges
törzsektől körülvéve, ugyan miben reménykedhettek?
Nem csoda hát, ha az éjszakát komor gondok közt, éhesen és
fogvacogva dideregték végig, mert a rajtaütéstől való félelmükben
nem mertek tüzet gyújtani.
Reggel Kirkuf csak ennyit mondott:
– Menjünk tovább előre, mert itten könnyen a nyomunkba
érnek...
S a kis csapat étlen, szomjan haladt előre állandóan magasabb és
magasabb hegyekre hágván.
Mire eljött az este, egy kristályvízű patak partjára értek. Jóittak
vizéből s aztán ki ahol érte, mint a kivágott fa, eldőlt a füvön s mély,
halálszerű álomba szédült. A kimerült, eléhezett test megkövetelte a
maga jogait.
Áthá–Rá arra ébredt, hogy iszonyúan fázik. Ehhez képest mi sem
volt az elmúlt tél fagyoskodása! Mintha a velő is áthűlt volna
meggémberedett lába sípcsontjában. Foga ütemesen kocogott s
bármint is erőltette, nem tudta megfékezni állkapcsai görcsös
remegését. Felkászolódott, s gyors futó mozgással próbálta
felmelegíteni elgémberedett tagjait.
 Nemsokára a többiek is megébredtek s hasonlóképpen
cselekedtek.
Mire pirkadni kezdett, valamennyien ott ugrándoztak,
szaladgáltak a parton, de aztán a gyomruk is követelni kezdte a
magáét. Mindenáron ennivalót kellett keríteniök, hacsak nem akartak
éhen pusztulni.
Végül Éberfül rászánta magát a fogvacogtató műveletre.
Meztelenre vetkőzött s belépett a dermesztő vízbe. Óvatosan
megindult a víz folyásával szemben s minden nagyobb kő alá, a
parton kimosott fagyökerek közé mindkét kezével benyúlt.
Kis idő múlva siker koronázta ügyeskedését, egy araszosnál
nagyobb pirospettyes hal ficánkolt összekulcsolt kezei között.
Éberfül az elcsípett halat nagy ívben a partra hajította, ahol nevettető
ugra–bugrálással táncolt, ficánkolt a harmatos füvön.
Annyi komor, kétségbeejtő kép után, ez a látvány hatalmas,
felszabadult kacagásra ingerelte az egész tábort. Volt már ennivaló,
csak ki kellett fogni a kristályvízű patak rohanó, jéghideg árjából.
Gyorsan tüzet raktak. Nyársat faragtak, hogy a zsákmányt
megsüssék.
Éberfül még vagy öt kisebb, nagyobb halat fogott, aztán
dermedten, szederjes ajakkal a partra kapaszkodott s a vidáman
pattogó tűz mellé futott melegedni. Helyette Farkasfog ment a vízbe,
s ő sem ügyeskedett kevesebb eredménnyel.
Mikor az első hal megsült, Juzsua egy nagy lapilevélre tálalta az
ínycsiklandozó pecsenyét s Kirkuf elé nyújtotta:
– Parancsolj uram! Illik, hogy az első falatot te ízleljed a földön,
ahova a fáraó őfenségének, legyen hosszú életű és boldog, hűséges
szolgái először tették a lábukat.
A nyál mindenki szájában összefutott s az emberek gyomrát
görcsös fájdalommal rántotta össze az éhség. Kirkuf azonban
elutasítólag tartotta maga elé a kezét:
– Nem, Juzsua! Ez a hal nem hadizsákmány, amelyből a vezéré
az oroszlánrész! Leleményes munka gyümölcse, s illik, azé legyen az
elsőség, akinek köszönhetjük, hogy van mit ennünk. Éberfül
testvérem, tied az első falat!
 Áthá–Rá tágranyílt szemmel nézte a vezér elnyüttségében is
méltóságos alakját.
Juzsua, Éberfül s a többiek zavarodottan pillogattak egymásra.
Végül is a csikasz harcos nagy restellkedve elvette Juzsua kezéből a
halat. Tenyerébe tette, mint valami tálcára, s nézte, mintha sohsem
látott volna olyant.
Mindenkinek elmúlt az éhsége. Csak állottak szótlanul, mintha a
levegőben nem kavarogtak volna ínycsiklandó illatok.
Végül Kirkuf törte meg a csendet: ,
– Úgy látom, barátaim, megsültek a halak, üljünk le és • együnk
valamennyien!
Mind a heten a tűzhöz telepedtek s mohó étvággyal felfalták
puszta kézzel fogott zsákmányukat.
Miután éhségüket elverték, valamennyire frissnek és erősnek
érezték magukat s a jövőt sem találták olyan kétségbeejtőnek, mint
hajnalban, amikor éhségtől kóválygó fejjel ugrabugráltak, hogy
valamiképpen felmelegítsék elgémberedett testüket.
Közben a nap is jócskán feljött s bágyadt őszi sugaraival
megmelengette a nyers, hűvös levegőt. Ez is könnyebbé tette a
további halászgatást.
Délire már annyi halat fogtak, hogy akár három napig is volt, mit
enniök. Még Kirkuf és Áthá–Rá is megpróbálkozott a haIfogással s
egészen jól belejöttek ebbe a mesterségbe. De a két csikasz
ügyességén senki sem tett túl, mert ők már gyermekkoruk óta
gyakorolták az élelemszerzésnek ezt a módját.
Miután az ebédrevalót is megsütötték, Kirkuf tanácskozásra hívta
kis csapatát. Egy kidőlt fatörzsre ült s a többiek eléje heveredtek a
fűbe.
– Testvéreim, harcosok – kezdte beszédét a fáraó hadnagya –,
elég régóta élek köztetek és ismerem népeitek szokását. A főnök, aki
vészbe sodorja a törzset, a törzs előtt kell, hogy számot adjon
vétkéről. Tudjátok, mi történt. Elővigyázatlanok voltunk, kelepcébe
csaltak, s íme úgy szerteszóródtunk, hogy alig maradtunk egy
maréknyian... Meg nem foghatom, miként sikerült megállitaniok
tutajainkat, de látjátok, megcsinálták ...
 – Cölöpöket vertek a sekély vízbe! Olyanokat, mint a karom s
még annál is vastagabbakat! – Emelte fel izmos karját az egyik lovas
harcos. – öregapám mesélte, hogy amikor még mi is ott legeltettünk a
nagy folyón túl, a kicsi folyó mentében, így állítottuk meg a lefelé
úszó faalkotmányokat.
– Akármint is volt, megesett rajtunk a szégyen! Nálunk alávalóbb
népek bántak el mivelünk, s ezért nekem, a vezérnek kell számot
adnom – ütött öklével bikaszéles mellére Kirkuf.
– Te nem vagy hibás, uram! Te nem vagy oka! Tetted, amit az
istenek parancsoltak. Lám Áthá–Rá, az isteni küldött is azt mondta:
neked engedelmeskedjünk! – kiáltozták az emberek, de a
legélénkebben közöttük éppen Éberfül lelkesedett, mert nem tudta
elfelejteni a nagy megtiszteltetést, amiben Kirkuf részesítette az első
hallal.
– Mit mond Áthá–Rá? – fordult a némán hallgató írnokhoz
Kirkuf.
Az írnok talpra állott, és két lépéssel a vezér elé került, aztán két
kezébe fogta az arany irattokot s úgy tartotta maga elé, hogy
mindenki láthassa:
– Íme, uram! Te tudod a legjobban, hogy a Nap fiától kaptam ezt
a napfényű tokot. Éppen olyan jól ismered, mint magam a világ
urának parancsát. Ha mindnyájan elhagynának, én akkor is csak
téged követlek! Száradjon le a jobbkezem és tapadjon ínyemhez a
nyelvem és a föld vesse ki a testem, ha az uram parancsáról
megfeledkezem!
Az öt másik közül csak Juzsua értette meg igazán a nagy átok
súlyát, a négy idegen harcos csak annyit vett ki az egészből, hogy a
távoli nagy úr, a világ ura bár Áthá–Rát küldte a földre, de a
parancsolás hatalmát Kirkufra ruházta. Egy pillanatig sem
gondolkoztak azon, hogy vajon ez miként lehetséges. Megszokták,
sőt többé–kevésbé úgy is tartották helyesnek, hogy az isteni
dolgokban ne legyen minden érthető. Az istenek azért istenek és a
szellemek szellemek, hogy másképpen gondolkozzanak, mint az
együgyű halandók.
Ezért, amikor Áthá–Rá esküje elhangzott, a négy törzsbeli harcos
Kirkuf elé borult, s hangos szóval kiáltozta:
 – Te légy a mi nagy főnökünk! Te légy a nagy főnök!
Így közös akarattal ismét Kirkufra ruházták a vezérséget s
anélkül, hogy tudták volna, a gondot is, ami avval jár.
Kirkuf első vezéri parancsa az volt, hogy tegye mindenki maga
elé, ami fegyvere, eszköze megmaradt, hadd lássák, mijük van, s mit
lehet vele kezdeni.
A három egyiptominak megmaradt a kése, sőt Kirkufnak és
Áthá–Rának még rövid, egyenes kis kardja is. Farkasfog
megmentette azt a kis vasbaltát, amit még annak idején, a
favágóverseny után Áthá–Rá neki ajándékozott. A többinek semmije
sem maradt. Így tehát volt összesen két rövid kardjuk , három késük
s egy kis favágó baltájuk.
– Nem sok – csóválta meg fejét Kirkuf. Jobban fel kell
fegyverkeznünk. A négy törzsbeli harcos veszi a baltát s két kést.
Estére gallyakból, ágakból kunyhót csinálnak. Akkorát, hogy mind a
hatan lefekhessünk benne, mert innen csak akkor megyünk tovább,
ha már van némi fegyverünk.
A négy törzsbeli vette a kijelölt eszközöket, s megindultul a patak
partján lefelé, hogy a kunyhó készítéséhez ágat, gallyat vágjanak.
A három egyiptomi pedig hozzákezdett, hogy döntsön
valamennyiük sorsa felől.
– Jó volna tudni, hogy hol is vagyunk most voltaképpen –
fohászkodott Áthá–Rá.
– Ki tudná azt pontosan – vonta meg a vállát Kirkuf. – Az a fő,
hogy tudjuk, merre induljunk.
– Ahhoz előbb tudni kell, hogy hol vagyunk – vetette ellen
Juzsua.
– Sok földet bejártam – fordult Juzsua felé a vezér –, mindig azt
tapasztaltam, hogy a folyóvizek, bármerre is haladjanak, előbb–utóbb
a tengerbe futnak. Én még másmilyen folyóvizet sehol sem láttam. Itt
a közelben sehol sincs más tenger, csak az Ismeretlen Északi, amit
ezek a vad népek Nagy Kék víznek neveznek. Ezért akármerre is
induljon ez a patak itt mellettünk, csak oda fog érni egyszer. Merre
vannak a vizek, amelyeknek a partján idáig értünk, nem tudom. De
csak szerencsénk lesz, ha minél messzebbre kerüljük a felbolygatott
népek földjét, mert ne feledjétek, már csak heten vagyunk ...
 Kirkuf szavai után hosszú csend szakadt a kis társaságra.
Mindenki saját gondolataival volt elfoglalva s bár a vezér terve
ellen mit sem tudtak felhozni, szívük mégis megtelt nyugtalansággal
és kétséggel. Végül is Áthá–Rá szólalt meg halkan, mintha csak az
őszi szél borzolta falevelek susogtak volna ajkai között fázósan:
– S haza miként jutunk ismét? ...
– Előbb pillantsuk meg a tengert... találjunk vissza a Nagy Szőke
folyóhoz ... – válaszolta Kirkuf s messze előre nézett, amerre a hegyi
patak szökellt szikláról sziklára, mohos, vízfényezte kövek között... –
Ott majd új terveket szövünk.
– A mi jövőnket még az istenek sem láthatják – sóhajtott Juzsua s
lassan a gyepen felejtett kése után nyúlt, övébe szúrta s felállott. –
Megyek segíteni a törzsbelieknek. Estére legalább gallytető legyen a
fejünk felett.
Kirkuf és Áthá–Rá is felállott. Megindultak ők is, mert ahol
kevés a míves kéz, ott a vezérnek és az istennek is dolgoznia kell, ha
nem akar szükséget szenvedni.
 LIII. FEJEZET,
amelyben minden jó, mert a vége jó; Kirkuf és barátai fedél alá
jutnak s Áthá–Rá örök barátságot köt Szibával.
Olyan fura társaságot sem hordott még a föld a hátán, mint
amilyen a Kirkufé volt!
Elől ment a vezér, övében finommívű rövid kard. Éles, mint a
beretva, markolata arannyal cifrázott, a pengéje villogó kemény vas.
Oldalán cserzett, kopott festésű tokban fehér elefántcsontnyelű kés.
Bőrködmönét a távoli tímár olyan keményre cserezte, hogy a
gyengébb nyílvessző lepattanjon róla, mint valami páncélról. De
bőrkucsmája, lábszárait takaró nádrágféléje s hosszú szíjakkal térdig
a lábszárára erősített bocskora már miben sem különbözött a négy
törzsbeli harcos viseletétől.
Áthá–Rá is ugyanolyan felemás viseletben menetelt el–
elmaradozva Kirkuf jobbján. Rövid kardja, kis kése s a hátán csillogó
arany irattok meséltek csak arról az országról, ahonnan erre az
ismeretlen földre került.
A, többiek már régen megszokták ezt a sem ilyen, sem olyan
viseletet s cseppet sem csodálkoztak rajta. Más meg nem volt, aki
lássa őket, pedig már két napja vergődnek előre a kristályvízű patak
partján. Azaz, hogy már rég nem annak a mentében haladtak! Mert
alighogy útnak eredtek, a kicsi víz egy nagyobb, ugyanolyan
szilajkedvű folyócskába ömlött s most annak a folyását követi Kirkuf
maroknyi népe.Közben már háromszor is át kellett kelniök, kőről–
kőre, szikláról, sziklára szökellve egy–egy mellékfolyócskán.
Elhagyott táborhelyükön csak alig tíz napot ültek. Ez éppen elég
volt ahhoz, hogy a legszükségesebb fegyverekkel ellássák magukat.
Kő és fa volt bőven s a törzsbelieknek nem sok gondot okozott
fegyvert készíteni a kéznél levő nyersanyagból.
S milyen ügyesen csinálták!
Áthá–Rá félnapokig elnézte, amint hozzáértő kézzel dolgoznak:
Először nagy, kemény, durva felületű sziklát kerestek s azt félig,
hogy szilárdan álljon, beásták a partmenti gyepes földbe. Aztán addig
kutattak a patak medrében, amíg olyan nagyobbacska kődarabokat
nem leltek, amelyekből viszonylag keveset kellett lecsiszolniok
ahhoz, hogy a kívánt alakokat megkapják. Majd a félig földbe ásott
nagy sziklák mellé telepedlek, érdes felületüket leöntötték vízzel s
szaporán, kitartóan addig dörzsölték hozzá a kiválogatott kavicsokat,
amíg csak lassan elöl éles, hátul hegyes baltafejeket nem formáltak
belőle. Nagyjából olyan alakja lett a csiszolt köveknek, mintha csak
fémből öntött baltafejek lettek volna. Csak kicsit zömökebbek voltak,
s közepükből hiányzott a lyuk, amelybe a nyelet kell dugni.
No, ha hiányzott, odakerült az is!
A törzsbeliek hüvelykujjnyi vastagságú ágakat vágtak a
keményfájú mogyoróbokrokról. Alsó felüket az érdesszemcséjű parti
homokba mártogatták és ráhelyezték oda, ahova lyukat akartak fúrni.
Ezután két tenyerük közé fogták a botot, s gyorsan pörgetni kezdték
ide–oda. Ezt addig csinálták, amíg csak át nem fúrták a kemény
követ.
Bizony, keserves, verejtékszakasztó munka volt, amíg
elkészültek az öt baltával s a hét buzogánnyal. Mert még egy–egy
kétöklömnyi, laposkásan gömbölyű követ is átfúrtak mindenik
férfinak. Ezeket is nyélbe erősítették, hogy valamennyiöknek legyen
egy–egy vállravethető buzogánya is.
Amíg a négy tözsbeli dolgozott, a három egyiptomi gondoskodott
valamennyiük táplálásáról. Így aztán tíz, vagy tizenegy nap alatt
elkészültek, felfegyverkeztek, csak nyilaik nem voltak, mert húrra
nem tudtak szert tenni.
Most pedig már harmadik napja ereszkednek lefelé a sebesvízű
folyócska mentén s embernek még nyomát sem látták. Csak a
csevegő víz volt útitársuk s a néma nagy rengeteg, amely
végtelennek tűnő messzeségekig fogta körül őket.
– Mintha valami parttalan zöld tengerbe vergődnénk s talán ki
sem kötünk soha – szólott Áthá–Rá Kirkufhoz, csakhogy éppen
beszéljen valamit.
– Ne félj – vonta meg vállát a fáraó hajósa. – Itt akkor sem
süllyedünk el, ha nem érünk partot!
– Nem – válaszolta az írnok közömbösen –, csak majd éhen
veszünk ...
– Amíg a víz mentén megyünk, halunk mindig lesz! Vagy talán a
hidegtől félsz, uram?
 – Amitől a többi nem fél, én sem ijedek meg – vörösödött el
bosszúsan a fiú. – De mi lesz, ha ismét páncél borítja a folyók hátát?
– Beszéltem Farkasfoggal – fordult az írnok felé Kirkuf. – Azt
mondta, hogy odáig még van vagy ötször öt és még két–háromszor öt
nap. Ha jól értettem nyakatekert számítását, ez legalább harmincöt,
vagy negyven nap lehet. Éppen elég idő ahhoz, hogy ismét emberek
közé kerüljünk!
– Rendbe.n van, uram! – bólintott Áthá–Rá. – Azaz, hogy
rendben volna, ha volna ...
– S miért nincs? – vonta fel kérdőn fekete, sűrű szemöldökét a
vezér.
– Magad is tudod, hogy immár három napja nyugatnak haladunk.
Erre a törzsbeliek közül senki sem járt. Még a nagyapjuk
nagyapjának a nagyapja sem! Lehet, hogy ott a nagy hegyek keleti
lejtőjén voltak az utolsó emberi lakások s erre már semmi sincs. Ide
már nem jutott ember. Én valamikor úgy tanultam...
– Lári–fári! – legyintett lekicsinylően Kirkuf. – Mi az, amit te
tanultál ahhoz, amit én láttam. Félesztendő alatt megjártam volna
dolgavégezetlen Punt országot, ha felülök a meséknek és
okoskodásoknak. Ládd, éppen három év alatt mégis hazaértem!
– De nem Punt országból! – vetette ellen Áthá–Rá.
– Nem – bólintott Kirkuf –mert Punt ország arra, amerre mi
kerestük, nincs. A levegő, víz, tenger, föld, erdő, és emberek
mindenütt vannak! S ez a fő, fiam. Talán nincs is vége sehol a
világnak! De ha van, akkor is hidd el nekem, a nagy mélység
peremén is élnek emberek. Közülünk azonban, akik a világ közepe
táján lakunk, csak az jut el oda, aki hisz és bátor!
– A bátorság bennem is megvan, uram! De miben higgyek?!
– Abban, amit mondtam: hogy vannak vizek s azok haza
kalauzolnak téged, vannak földek s enned adnak s vannak emberek,
akiknek támogatását igénybe veheted, ha kell erővel, ha kell ésszel!
– Ezután már inkább csak ésszel, mert az erőnket otthaqytuk a
csúcsokon túl – bökött hátamögé az írnok.
– Még megerősödhetünk, csak eszünk legyen hozzá – válaszolta
Kirkuf s hangjában annyi volt az acélos önbizalom, hogy Áthá–Rá
elhallgatott.
 Igaza lett Kirkufnak.
Vándorlásuk hetedik napján, úgy délfelé, egyszer csak felkiáltott
Éberfül:
– Füst! Füstöt látok!
Mindenki előre nézett a kiszélesedő völgy irányába, amerre
Éberfül mutatott: Ide–oda imbolygó füstfátylakat lengetett az enyhe
keleti szellő. Kilenc egymáshoz közel fekvő tűzből származtak a
lengeteg füstpárák.
– Ott emberek vannak, lehet, hogy falu is van – szólott Kirkuf.
Aztán kiadta a parancsot: – Oda kell jutnunk!
Itt már a völgy szélesebb volt, a folyó is megnőtt jócskán, L |
csendesebben folyt, mint arra fennebb a nagy hegyek között. A
fenyvest sápadt sárga levelű, fehér törzsű nyírligetek n vörösbarna
levelű tölgyek kezdték felváltani. A sziklák is eltűntek már régen s
Kirkufék a sima parton könnyen haladhattak előre a füstök irányába.
A kis telep szakasztott mása volt annak, amelyet Kirkufék annak
idején feldúltak. Már esteledett, mikor a telep közelébe értek. Az
állatokat beterelték s a palánk bejáróját tüskés gallyakkal elzárták. A
két őr is ott gubbasztott a bejáró mellett.
A bokros domboldalról, ahol a vándorok megállottak, jól
láthatták a kis falu sürgő–forgó életét. A sok apró gyermek ott
kiabált, szaladgált, cicázott a nagy szalmatetős kunyhók körül. A
zsuptetőkön keresztül békésen szétterülve szivárgott az ezüstösszürke
füst.
– Nálunk is este vadulnak meg a kölykök. Alig lehet berángatni
őket, mikor sötétedni kezd – dörmögte az egyik lovastörzsbeli harcos
s marcona arcát szelíd vágyak tették derűssé.
– Ilyenkor még játszani akarnak egy nagyot. Nehogy kárba
maradjanak a nappal – mosolyodott el Éberfül is, és egy nagyot
sóhajtott.
– Jó volna ma éjjel fedél alatt melegedni – tette hozzá a másik
lovastörzsbeli harcos.
– Csak lassan a testtel – figyelmeztette őket Kirkuf.
– Könnyen megbánhatjuk, ha fejjel megyünk a falnak!
 Így aztán Kirkuf parancsára az éjszakát a bokros, ciheres
dombtetőn töltötték. Tüzet sem gyújtottak s éjfél után már csunyául
fáztak valamennyien.
Akármilyen nehezen, csak eljött a reggel. Amint pitymallani
kezdett, megélénkült a falu. Nemsokára elszedték a bejáratot záró
tüskéket s az állatokat kihajtották a legelőre. Külön legelője volt a
csordának, külön a nyájnak s külön makkos erdőszélen a kondának.
– Értik a módját – dicsérte meg az ismeretlen törzs embereit az
egyik lovastörzsbeli harcos, az, amelyik tegnap este a gyermekekről
mesélt.
– Ahol ennyi állat van, ott hús is, tej is van bőven – tette hozzá
vágyakozva a másik.
– És van juhbélből készült húr is. Lehet nyilat készíteni –
folytatta Farkasfog.
– Ezeknek van is, ne félj! Mindenkinek a vállán a nyila, s oldalán
a tömött tegez – szólt közbe Áthá–Rá is.
– Ha nekik van, nekünk is lesz – zárta be bátor, bizakodó hangon
a beszélgetést Kirkuf. – De most fogjunk munkához!
Legközelebb hozzájuk a konda legelészett, makkolt a
derékvastagságú tölgyek között. Néhány nagyobbacska suhanc járt a
konda után. A vándorok, amint Kirkuf parancsolta, észrevétlenül a
bokrok között, megközelítették a legelésző disznókat, aztán hirtelen,
egyszerre a pásztorfiúk elé toppantak. Kettőt közülük két oldalról
hamarjában megragadtak. A többi eszeveszett futásnak eredt a falu
irányába.
Mire a két fogoly az ijedtségtől magához tért, már késő volt.
Hiába rúgkapáltak, kiáltoztak, mert a két lovastörzsbeli s a két
csikasz vasmarkából nem szabadulhattak. Nemsokára egészen
megcsendesedtek, mert Kirkuf és Áthá–Rá minden tőlük telhető
jellel megmagyarázták, hogy semmi bántódásuk nem lesz, csak
viselkedjenek nyugodtan.
Aztán leültek valamennyien a fiúk mellé, és mutogatni kezdték
szerszámaikat. Persze, nem a kőbaltákat és buzogányokat, hanem
acélkéseiket, Farkasfog vasbaltáját s Áthá–Rá napszínű aranytokját.
Juzsua levágott egy mogyorópálcát s éles késével pillanatok alatt
kihegyezte. Farkasfog szaporán kivágott egy gyermekkarnyi vastag
fehértörzsü nyírfát.
A suhancok bámulták tágranyílt szemmel, mert ilyen jó
szerszámokról még csak nem is álmodtak idáig.
Aztán Áthá–Rá a tisztás közepére tette a fáraó aranytokját. Tüzet
gyújtott eléje s ég felé tartott karjaival énekelni kezdte a
naphimnuszt.
Kirkuf és Juzsua a földre borultak, s ugyanúgy tettek a törzsbeli
harcosok is. A két suhanc pár pillanatig gondolkoldott: Fussanak,
vagy maradjanak? De aztán jobbnak látták, ha ők is imádják az
ismeretlen istent s leborulnak előtte, mint ezek az idegenek.
A szent ének véget ért s akkor Áthá–Rá egy hirtelen ötlettől
vezérelve a konda felé mutatott. Jelekkel tudtára adta fiúknak, hogy
adjanak egy állatot.
Azok szaporán elfogtak egy nagyobbacska süldőt s az írnok
intésére a Kirkuf kőbunkójával fejbe is verték. Akkor Áthá–Rá
odaugrott, s rövid cifranyelű kardját az elcsendesedni disznócska
szügyébe döfte. A kiömlő vért fa ivóedényébe felfogta. Majd ismét
szent éneklés közben magasról a tűz lángjai közé öntözgette az
áldozati állat vérét.
Az áldozati istentisztelet olyan áhítatos hangulatot teremtett,
hogy még Juzsua és Kirkuf is kezdték komolyan venni az írnok
hókusz–pókuszát. Áthá–Rá észrevette, és magában jól mulatott a
meghökkent társaságon.
– Hej, ha most látna valamelyik thébai szent áldozár! Ezért a
kontárkodásért de kimondaná szegény fejemre a nagy átkot! Pedig én
is csak egy kis húshoz szeretnék jutni! S adok majd belőle ennek az
áhítatos népnek is! Nem is vagyok én igazi áldozár!
Az írnok elmosolyodott. Tehette, mert senki sem nézett rá. Aztán,
miközben énekelte az áldozati szövegekből, ami csak eszébe jutott,
tovább fűzte játékos gondolatait:
– Ámenhotep úr őfensége sem köszönné meg nekem Áthon isten
ilyen fajta dicséretét. De próbálnék csak itten az egyetlen istenről
beszélni! Ezek a gyermeklelkű népek szentül hiszik, hogy fűnek,
fának, még a köveknek is külön–külön lelkük van. örülök, hogy
imádják a felséges úr irattokját! Minden eszköz jó, csak még egyszer
Thébába kerüljön ez a tok!
Áthá–Rá Kirkufra pillantott:
– Vajon hisz is valamit ebből az áhítatos mókából, vagy csak
teszi magát, hogy az aranytok tekintélyét öregbítse? Hej, ha látná
Sanuph úr, de kikacagna mindnyájunkat! De lehet, hogy megértené,
miért űzöm itt az eszemet. Könnyű volt neki Thébában fittyet hányni
az istenek hatalmára! Próbálnám én itten! Bizony felkopna az állam s
még rosszabb is történhetne velünk.
Az utolsó csepp vér is sercegve a lángokba ömlött. Az írnok
befejezte a gajdoló szent danászását s méltóságteljesen az áldozati
állatra mutatott:
– Legnemesebb részét az isteneknek adtuk, ami megmaradt
belőle, fogyasszuk el mi Napisten dicsőségére, hogy valamennyien
test szerint is részesei lehessünk a szent áldozatnak.
Juzsua és Éberfül gyorsan megnyúzta a megmerevedett állatot.
Sonkájából, oldalából jókora karéjokat metszettek s nemsokára
Ínycsiklandó illatok töltötték be az erdőszél hűvöskés levegőjét.
Kirkuf népének annyi haleledel után most jólesett a finom
malacpecsenye. Faltak is, mint az éhenhóttak! A finom zsír
könyökükről cseppent az őszi gyepre.
A két fiatal bennszülött is velük evett békességben. Már eszük
ágában sem volt szökni a barátságos idegenektől.
Mikor aztán kielégítették étvágyukat, leheveredtek a gyepre, ki a
hátát, ki a hasát süttette a bágyadt őszi napon.
Kirkuf azonban nemsokára ráparancsolt Juzsuára és Éberfülre,
hogy nézzenek utána, mit csinálnak a bennszülöttek. A két férfi fel is
tápászkodott rögvest. Mindegyik magához vette fegyvereit.
Felkapaszkodtak a kilátást elzáró domb peremére s fürkésző alakjuk
pár lépésre eltűnt a dombhát mögötti lejtőn.
Jó darab idő után azonban visszatértek mind a ketten. Arcuk
nyugodt volt, inkább vidám.
– Na, mit láttatok – nézett fel Kirkuf, de a többiek is rájuk
függesztették tekintetüket.
 – Ezeket jól megijesztettük, uram – nevette el magát Juzsua. –
Tudom is én, mit gondolnak rólunk, hogy hányan vagyunk. Ki tudja,
mekkorát lódítottak ijedtükben az elszéledt kondászok!
– Jó, jó, de mit láttatok – állította meg a vezér Juzsua jókedvű
áradozását.
– Azok ott, lent – bökött hüvelykujjával háta mögé Juzsua –,
beterelték minden jószágukat a palánkok közé.
Kőbaltáikkal, nyilaikkal, hegyezett dorongjaikkal állig
felfegyverkeztek. Úgy látszik, várják, hogy valaki megtámadja őket.
– Biztosan minket várnak – vetette közbe Farkasfog.
– Megyünk is nemsokára – bólintott Kirkuf. – Csak nem úgy,
ahogy ők gondolják! Éberfül eredj vissza, s tartsd szemmel őket.
Farkasfog s a két másik harcos pedig ügyeljen, hogy a disznók széjjel
ne széledjenek, Juzsua le ne vegye szemét erről a két süvölvényről.
Ha elaludnék, jóval napnyugta előtt ébresszetek fel. A többit majd
meglátjátok akkor.
Áthá–Rá kíváncsi volt ugyan, hogy mi lehet a vezér szándéka, de
mivel Kirkuf kényelembe vágta magát: elnyúlt a füvön s még a
szemeit is behunyta, az írnok jobbnak látta későbbre hagyni a
kérdezősködést.
Napnyugta előtt Kirkufot felrázták álmából. A vezér egy nagyot
nyújtózott, aztán könnyedén talpraugrott. Derűs szemmel végignézett
a békésen pihenő társaságon s a szép rendben összetartott kondán.
– Ma éjjel fedél alatt alszunk, ne féljetek! Hé, emberek
– kiáltott a disznókra vigyázó két csikaszra –, hajtsátok a kondát
a falu felé!
És megindultak valamennyien a konda nyomában.
Senki sem kérdezte, hogy Kirkuf mit is akar voltaképpen, de
határozottságából, derűs nyugalmából valamennyien érezték, hogy
rábízhatják magukat.
Amikor a falu közelébe értek, Kirkuf maga mellé intette az
értelmesebbnek látszó pásztorgyermeket. Mindenféle jellel és
mutogatással addig ügyeskedett, amíg megérttette a fiúval, hogy
törzsének barátai akarnak lenni, visszaadják az egész kondát és
munkában, harcban segítségére lesznek mindnyájuknak. A fiú
valahányszor megértette, amit Kirkuf közölni akart, mindig széles,
hangtalan mosolyra derült s heves bólogatással jelezte, hogy helyesli
az idegen szándékát. Mikor aztán szépen megértették egymást,
Kirkuf két fényes bronzcsatot levágott az öltözetéről és a fiú markába
nyomta.
A pásztorgyermek hangtalanul bámulta a nyitott tenyerén fénylő
ajándékot. Majd ujjongani kezdett, a vezér elé térdelt és túláradó
szeretettel ölelgette durva bőrnadrágba rejtett térdeit.
Mikor aztán Kirkuf megragadta a karját, magához emelte,
reámutatott s utána a falu felé intett, azonnal megértette, hogy mit
kell tennie. Markában a két bronz csecsebecsével, mint a villám, a
tüskével zárt palánk–kapuhoz iramodott. Könnyedén, mint egy
mókus, átvetette magát a palánkon és eltűnt Kirkufék szeme elől.
– No, most eldől, hogy mit akarnak a törzs okosai. Lesz–e
barátság, vagy mehetünk egy faluval arrább – dörmögte Kirkuf
elgondolkozva, inkább csak magának, de úgy, hogy Áthá–Rá is jól
hallhatta. Azután az írnok felé fordult – akármint is lesz, az biztos,
hogy te, uram, nem hiába jártad az Ámon papok iskoláját! Úgy
kiénekelted ezektől a mafláktól azt a kis húst, hogy még ők hálásak
érette!
– Te sem maradsz mögöttem, uram – mosolyodott vissza a fiú. –
A végén még megtesznek nagy főnöknek, amiért visszaadod
kondájukat. Pedig ennyi disznót megtartani sem volnánk elegen,
nemhogy elvenni.
– Ne irigyeljük egymás eszét, uram – komolyodott el vezér. –
Hiszen ha én leszek a nagy főnök, akkor te leszel az isten, vagy
varázsló, vagy amit akarsz. Ha jól nézem, ezt csak addig kell
csináljuk, amíg valahogy haza nem érünk.
A nap korongja már a hegyek mögé rejtőzött, amikor a falu
földpalánkján három sárgára, vörösre festett arcú, farkasprémes
harcos jelent meg. Hosszan fürkészték végig Kirkuf népét, s mintha
azt mérlegelték volna, hogy hiányzik–e sok a kondából. Látszólag
megnyugtatta őket, amit láttak, de azért egyetlen mozdulattal sem
válaszoltak Kirkufék barátságos integetésére, hanem rövid nézelődés
után ismét eltüntek a palánk mögött.
 – Ezeket megszállta a tisztátalan lélek? – fordult az egyik
lovastörzsbelihez Áthá–Rá. – Miért festették meg az arcukat, mint
valami bálványok?
– Nem jót jelent az, uram – csóválta meg kedvetlenül a fejét a
megkérdezett harcos. – Régebb a mi törzsünk, hogyha harcba indult,
pirosra festette az arcát és korommal feketére. Ezek úgy látszik
sárgára és pirosra festik magukat, mert ez a törzs harci színe.
– Mi most már csak a halottainkra kenjük, s csak a férfiakra a
harci színeket. Hadd tudják az ősök lelkei, hogy harcos szállott
közéjük – szólt közbe a másik lovastörzsbeli.
– Mi ugyan nem festjük be őket, csak mielőtt a gödörbe tennénk
a halott férfit, lába alá piros és sárga földet, meg szenet teszünk.
Majd kifesti ő magát, amilyenre éppen kell. Honnan tudhatja élő
ember, hogy s mint csinálják odaát! – elegyedett a beszélgetésbe
Farkasfog.
– Szóval ezek verekedésre gondolnak – dörmögte Kirkuf.
– Bizony, uram, ha egyszer befestették magukat, nem szívesen
mosakodnak meg, mielőtt vért nem láttak volna –, bólintott az egyik
lovas törzsbeli.
– Talán csak megszelídülnek valahogy, ha látják, hogy semmi
rosszat nem akarunk. Nem szívesen verekedik az ember, ha nem
muszáj – bizakodott a vezér s ez alkalommal is igaza lett, mint
annyiszor, amikor a vad törzsek gondolkodásmódját kellett eltalálnia.
Nemsokára szorgos kezek óvatosan elszedték a tüske torlaszt
annyira, hogy egy ember éppen kibújhasson. A résen pedig öt férfi
csúszott ki egymás után nagy vigyázattal. Elöl a megajándékozott
suhanc jött, utána pedig négy idősebb, tekintélyesebb harcos.
Az öttagú csoport száz lépésnyire a kondától megállott. Egy
köpcös, kőbaltás, nyíllal, dárdával felfegyverzett harcos a csoport
elébe lépett s Kirkufék felé intett.
A vezér megértette, hogy mit akarnak. Karon ragadta Áthá–Rát, s
a bennszülöttek felé indult, de ötven lépésnyire tőlük megállott.
Ilyenformán a falu főnökei s a vándorok vezetői egymással
szembekerültek. A bennszülöttek főnök–féléje előbb a disznókra,
aztán magára mutatott s végül széles kört írt le kezével és a falu felé
intett.
 Kirkuf megértette, hogy mit akar: a disznók a falué.
Beleegyezően bólintott, barátságosan mosolygott és minden módon
igyekezett a bennszülöttek tudomására hozni, hogy jogaikat elismeri.
Ekkor a főnök jelekkel visszakérte az elfogott állatokat. Kirkuf
pedig ugyancsak jelekkel tudomására hozta, hogy az állatokkal
együtt, ők is a faluba szeretnének jutni. Ez szemmelláthatólag
zavarba hozta a bennszülötteket. A főnök–féle visszalépett a
csoportba, s halkan, hogy Kirkufék csak a szájuk mozgását láthatták,
tanácskozni kezdtek.
Amíg a bennszülöttek tanácskoztak, Kirkuf odaszólt Áthá–
Rának:
– Ez, akivel az imént tárgyaltam, minden bizonnyal a
legtekintélyesebb főnök lehet köztük. Mindenképpen az ő
barátságára kell törekednünk.
– Nem ítélsz túlságosan hamar, uram – csóválta meg a fejét az
írnok. – Hátha csak jelentéktelenebb harcosokat küldtek ide, s az
igazi vezetők a palánk mögött maradtak.
– Úgy látszik, uram, nem nézted meg elég jól a főnök ruházatát.
Vagy lehet, hogy csak nézted, de nem láttad!
– Ugyan, mi látnivaló van rajta. Olyan nagyjából, mint a többié –,
vonta meg a vállát bosszúsan a fiú.
– Csak éppen az én két bronzgombom, amit a pásztorgyermeknek
adtam, már ott fityegett a mellére biggyesztve.Ki más, vehette el tőle,
ha nem a leghatalmasabb valamennyiök között? Ládd, a gyerek
milyen szomorúan lógatja az orrát. Távolabb áll a csoporttól és a
tanácskozásban sem vesz részt. Teljesen jelentéktelennek tűnik.
Áthá–Rá őszinte elismeréssel adózott a vezér éles
megfigyelésének és gyors következtetésének, amellyel ő is
egyetértett, de az esze már máshol járt:
– Igaz, hogy a fiú jelentéktelen, talán szava sincs a törzs;
tanácsában, de nekünk mégis ő a legjobb barátunk. Próbáljuk
megerősíteni a tekintélyét.
– Próbáljuk meg – bólintott Kirkuf –, de hogyan?
Áthá–Rá egy éleset füttyentett, mint amilyent otthon szokták, ha
vadréce vadászatkor visszahívják az elcsámbolygott kutyákat.
Mindenki odanézett. Az írnok akkor a fiúra mutatott, s
félreérthetetlen jelekkel hívta magához. A fiún látszott, hogy jönne
készséggel, de előbb megkérdezte törzse vezéreit. A bronzgombos
főnök közömbösen megrántotta a vállát. Nem adott éppen engedélyt,
de meg sem tiltotta s a fiúnak ennyi elég volt. Fürgén Áthá–Rához
sietett s úgy állott meg előttük, hogy a szeméből készség és barátság
sugárzott a két egyiptomi felé.
Az írnok akkor megcsókolta az aranytokot, odatartotta Kirkuf
elé, aki ugyanígy tett s aztán a fiúnak is odanyújtotta. Miután a
bennszülött legényke is áhítattal utánozta, amit az idegenektől látott,
Áthá–Rá kinyitotta a tokot, és kivett belőle néhány tenyérnyi
papiruszt.
Hogy el ne felejtse, amikor csak ideje engedte, a fiatal írnok
ezeken a tekercs végeken gyakorolgatta a szent hieroglif jegyeket,
mert a fáraónak szóló jelentéseit a szokványos folyóírással jegyezte.
Most jó hasznát látta önszorgalmának, mert a bennszülött fiú
remegve, tágranyílt szemmel bámulta a soha nem látott csodát.
Aztán kihúzta övéből rövid kis kardját s hegyét a fiú mellének
szegezte, a papirusz lapocskákra mutatott és nemet intett. A fiú
megértette: e varázsszerek viselőjét a kard hegye nem bánthatja.
Ugyanúgy Áthá–Rá a fiú nyílára mutatott, majd a baltára és
buzogányra is s mindannyiszor nemet intett. Így a legényke
megértette, hogy a varázsszer minden fegyver ellen védelmet nyújt.
Boldog örömmel kapott a feléje nyújtott ajándék után s hirtelen
mozdulattal, hogy a nem is olyan messze álló főnökök meg ne lássák,
bőrzekéje alá rejtette a kis papiruszvéget.
Áthá–Rá azonban nagylelkűnek mutatkozott: a négy főnök
mindegyikének küldött egy–egy teleírkált papirusz szeletkét.
Ezzel aztán el is döntötte a vitát.
Hogyne fogadták volna be a nagyszerű idegeneket, akiknek
csodálatos istenük van (a napszínű irattok), akik hatalmas erejű
varázsszereket ajándékoznak (telefirkált papiruszhulladék) s ráadásul
még a disznókat is visszaadják (ugyan mi módon tarthatták volna
meg, ha akarják is?)!
A vezér parancsára másnap az egész falu apraja–nagyja kunyhót
épített az idegenek számára, ahova mind a heten beköltözhettek. Sőt,
még a két elfogott pásztorgyerek is velük maradt büszkén és önként.
Boldoggá tette őket, hogy olyan nagy hatalmasságokat szolgálnak,
mint amilyennek Kirkuf és maréknyi csoportja tűnt előttük.
Kirkufék kunyhója, alig egyharmad akkora volt, mint a többi
házacska s éppen tizediknek épült, a palánk kijáratához közel. De
nem is volt szükségük nagyobb menedékre! Így is elfértek benne
kényelmesen, mért a többi házban háromszor–négyszer annyian
laktak. Tíz–tizenegy felnőtt mellett vagy húsz, huszonöt gyermek
játszott, sivalkodott minden fedél alatt.
Az együttlakók többé–kevésbé vérszerinti rokonok voltak, vagy a
vérszerinti rokonságban állók házastársai. Volt közöttük olyan férfi,
akihez két–három asszony is tartozott. Viszont volt olyan asszony,
aki másik két–három férfival alkotott egy olyan kis családfélét.
Leggyakrabban mégis egy férfi és egy nő, a hozzájuk tartozó
gyermekekkel alkotott egy kisebb családközösséget.
Áthá–Rá és az egyiptomiak ezen nem nagyon csodálkoztak.
Náluk sem volt ritka jelenség sem a többnejűség, sem a többférjűség,
csak éppen formához volt kötve, vagyis a felek írásbeli szerződésben
szabták meg egymás jogkörét, az egymáshoz való viszonyt és a
születendő, valamint a más házasságból származott gyermekek
örökösödési jogát. Itt minderre sem mód, sem szükség nem volt.
Miért is lett volna? Ami a nagy családé volt, abból mindenki
részesedett, az közös tulajdont képezett. Ha valamiből szükséget
láttak, valamennyien szenvedtek, s ha kevés volt, a legtekintélyesebb
férfi parancsa szerint osztozkodtak.
Házaik is ennek az életformának megfelelően épültek. Helye volt
ott minden kis családforma közösségnek, de a gabonamagvakat
közösen raktározták el oly módon, hogy embermagasságnál jóval
nagyobb kosarakat fontak. Azok falát. agyaggal körültapasztották s
mikor keményre száradt, bele töltötték a cséphadarókkal kicsépelt s
állatbőrből készült rostákon megtisztított magvakat.
Az állatcsordák viszont az egész falu közös tulajdonai voltak. Ha
levágtak egy–egy bikát, vagy tehenet, hagyományosan kialakult
szokás szerint, minden házközösség kivágta a maga részét belőle, a
bőrt pedig felváltva kapta meg hol az egyik, hol a másik ház. A
kisebb állatokból, malacokból, borjúból, egy–egy egészet kapott
időnként mindenik ház.
 Mivel közösen részesedtek, közösen is dolgoztak, s kinek, kinek
korához, erejéhez és neméhez mérten rég kialakult hagyományok
szabták meg a teendőjét.
Bent a házakban csak egy nagy közös tűzhely állott keményre
égett agyagból kiképezve, amelynél a házhoz tartozó két–három
öregebb asszony főzött, sütött az egész házközösség részére.
Az asszonyok főleg a falu körüli földeket művelték s megfejték a
behajtott jószágot este is, reggel is. A férfiak pásztorkodtak,
vadásztak s ha kellett, harcoltak a telep megvédéséért.
Harmadnap, hogy újonnan épült házukba költöztek, Áthá–Rá
hozzáfogott, hogy felséges urát értesítse a tapasztaltakról. Kint a
kunyhójuk elé egy nagy lapos követ hengerített. Arra egy kövekkel,
homokkal simára csiszolt falapot helyezett. Reáfektette az újonnan
lemetszett papiruszt, s aztán írni kezdett.
Leírta, miként esett kelepcébe három tutajuk, s hogyan
menekültek meg üldözőik elől. Aztán nyomorúságos
viszontagságairól írt nagyon röviden, mert még levélben sem
szeretett siránkozni. Annál élénkebben és részletesebben adta elő
mindazt, amit. a vendéglátó bennszülöttek életmódjával kapcsolatban
megfigyelt.
A falu lakói messziről nézték, hogy mit cselekszik. Majd egyre
közelebb merészkedtek és mikor látták, hogy a messzeföldi varázsló
éppolyan varázsszereket csinál, mint amilyeneket a főnöküknek
ajándékozott, vágyakozó pillantásokat vetettek feléje. Áthá–Rá örült
is, félt is, mert előre látta, hogy nemsokára elhalmozzák kérésekkel s
ajándékokkal is persze. Ez használni fog a tekintélynek is, a
gyomornak is, de papirusz, amennyi ide kellett, egy nagy tarisznyába
sem fér, nemhogy egy olyan kicsi tokba, amekkora az Áthá–Ráé volt.
S aztán mire írja majd a jelentéseket?!
Egyelőre azonban elmaradt a falubeliek ostroma, de az írnok
tudta, hogy ami késik, nem múlik. Elhessegette aggodalmait s szép
szögletes jegyekkel lerótta jelentése utolsó gondolatait is:
„Felségem uram, így elmondhatjuk, nagy szerencsénket annak
köszönhetjük, hogy ezek a népek nem ismerik a tulajdonhoz való
ragaszkodást. Ez barátságosakká, vendégszeretőkké s az idegenekkel
szemben gyanútlanokká teszi őket. Arra felénk az emberek
ragaszkodnak a vagyonukhoz, barmaikhoz, rabszolgáikhoz, a
városok pedig ragaszkodnak az ő isteneikhez s a papok tanítása
szerint gyűlölnek minden idegen istent. Ezek itten befogadják az
idegen isteneket s besorolják a maguk szellemei közé. Így válottunk
mi befogadott isteneinkkel magunk is befogadottakká”.
Éppen, amikor befejezte' az írást, valami érdes, nedves érintést
érzett a bokája körül. Ijedten elkapta a lábát s hirtelen odanézett.
Egy bodri szőrű, fekete kamasz kutya volt. A majdnem szemébe
hulló kócos szőrtincsei közül, mint fekete páros csillag fénylett két
okos szeme. Hosszú farkát barátságosan csóválta s hegyeset
vakkantott az írnokra. Mintha mondta volna:
– Vegyél észre! Szeress!
Áthá–Rá lehajolt, megsimogatta az ügves kis állatot és szeretettel
dörmögte:
– Te csillagszemű! Sziba – ami édes anyanyelvén azt jelentette:
„Csillagocska”.
Aztán bement a kunyhóba. Tenyérnyi hússzelettel tért vissza, s a
kutya elé dobta. A kicsi állat mohón felfalta az ízes ajándékot s utána
az írnok lába mellé hasalt. Barátokká váltak.
Barátságuk történetünk keretén túlig tartott s az ismeretlenség,
homályába veszett, mint az emberi történet sok olyan apró, kedves,
vagy szomorú mozzanata, amelyről nem mesélnek emlékek és
írások ...
 LIV. FEJEZET,
amelyben Áthá–Rá hiába csinál száz meg száz talizmánt, a végzetét
senki sem kerülheti el, még talán maga Áthá–Rá és barátai
sem.
Ez. a tél sokkal könnyebben telt, mint a tavalyi. Pedig itt a nagy
hegyek aljában gyakran havazott és kelet felől nem egyszer cudar
hideg szelek szakadtak a vastag fehér takaró alatt lapuló falura.
A barátságos bennszülöttek azonban mindennel ellátták
vendégeiket. Kirkuf kis csapatának volt fája, meleg, kidolgozott
juhbőre, étele, amennyi csak kellett.
Igaz, a jövevények sem voltak hálátlanok. A két lovas, s a két
csikasz harcos hamar beletalálta magát a falu életébe. Kivették
részüket a férfiak minden munkájából.
Kirkuf meg Juzsua pedig nagy gerenda fákat ácsoltak Farkasfog
baltájával. Hajóácsoktól tanult ügyességgel összerótták a nehéz
boronafákat, s olyan szilárd kaput penderítitek a palánk nyílásához,
hogy a falu apraja–nagyja csodájára járt. Ha belülről négy nagy
gerendával még be is támasztották, szilárdabb volt a palánknál is.
Mindez nagyon növelte az idegenek tekintélyét, s miután a falu
nyelvén is megtanultak néhány szót, olyan szeretet kezdte övezni
valamennyiüket, hogy akár életük végéig is ottmaradhattak volna.
Kirkuf azonban okos beszéddel állandóan, ébrentartotta a hazatérés
vágyát, mert egyet sem akart ilveszíteni régi, megbízható embereiből.
Mindnyájuk között azonban Áthá–Rát tisztelték a legjobban.
Pedig az írnok sem nyájat őrizni, sem barkácsolni nem tudott, sem
pedig más hasznos foglalkozáshoz nemigen konyított. Viszont olyan
szép varázsszereket pingált, amilyent még álmukban sem láttak a falu
lakói.
Ráadásul a drága papiruszt sem kellett fogyasztania, mert egy
nagyon jól megfelelő pótanyagot talált.
A dolog úgy történt, hogy Áthá–Rá kíváncsi lett, miként legelnek
az állatok a vastag hótakaró alól, mert látta, hogy a nyájat, csordát,
kondát továbbra is kihajtják a mezőkre, mintha zöld volna a határ.
Egy szikrázó napfényes délelőtt kisétált az erdős domboldalra,
ahol a konda makkozott. Sziba jókedvűen ugrált a fiú lába körül.
Minden olyan szép volt, hogy Áthá–Rá egészen megfeledkezett a
téllel járó sok szenvedésről, csak a ragyogó fehérségben
gyönyörködött s jó ökörbőr bocskorával vidáman rugdosta a porzó
havat.
Amikor elhaladt a csorda mellett, látta, hogy az állatok a hóból
sűrűn kiálló száraz füvet legelik. Bizony sovány eleség az ilyen lábán
száradó széna, de az állatok már így szokták meg: amit a kövér
legelőkön magukra szedtek, leadták a téli sovány hónapokban. Azért
jól–rosszul, csak kihúzták tavaszig.
Nó, Áthá–Rá ennyivel is többet tudott, s ment tovább. Még
fütyörészett is vidáman!
Fent az erdőszélen figyelmes lett egy csoport fehérkérgű, kopasz
koronájú nyírfára. Nézte–nézte a habfehér törzseket s arra gondolt,
hogy olyanok azok, mint valami nagyon karcsú templom oszlopok:
– Tán még írni is lehet az oldalukra – mormolta Áthá–Rá s
egyenesen a nyírfák felé tartott.
Mikor a fákhoz .ért, már tudta is, hogy mit fog vésni a törzsükre.
Azt, hogy Kirkuf, meg Áthá–Rá a fáraó parancsára itt jártak. Hátha
megérti majd valaki, aki errefelé utánuk jő!
Az írnok kivette finom kis kését s hozzáfogott, hogy a szent
hieroglif jegyeket a fa törzsére vésse. A síkos törzsön azonban az éles
penge csakhamar megcsúszott és hosszan végighasította a fehér
bőrszerű kérget.
Áthá–Rá bosszúsan megcsóválta a fejét. Visszanyomkodta a
hasíték mellett elválni készülő kérget s újra munkához látott.
Nemsokára azonban az írnok kése ismét megcsúszott.
– Ej, a nemjóját! – káromkodott egy mérgeset Áthá–Rá és
dühösen megrántotta a felválott héjat. A bőrszerű kéreg
engedelmeskedett a durva erőszaknak. A fa ott állott hosszú sávban
megnyúzottan, Áthá–Rá kezében pedig egy jókora darab fehér héj
maradt. A fiú hosszan elgondolkozva nézte, aztán jókedvűen
meglóbálta a háncsot:
– Ide nézz, kutyuskám! Tudod–e mi lesz ebből? Írás, kutyuskám!
Írás! Ez a fa többet ér, mintha fehér márványból volna minden ága s
aranyból a levele!
 Sziba jókedvűen megcsóválta a farkát s két hegyeset vakkantott.
Hadd lássa a gazdája, hogy ő is örül, habár még egy üres
velőscsontot is többre becsült, mint a világ minden nyírfáját.
Áthá–Rá pedig lázasan munkához fogott. Mire a nap delelöre
járt, már majdnem száz lap tenyérnyi nagyságú nvirfakérget metszett,
s nagy boldogan hazavitte egész zsákmányát Otthon aztán
szorgalmasan íráshoz látott. Hadd legyen a törzsbelieknek bútól–
bajtól mentő varázsszere bőven!
Estefelé, amikor a többiek már hazaszállingóztak, Áthá–Rá még
mindig dolgozott: piros és fekete tintával, hosszú nádtollal
egymásután rótta a jegyeket a fehér nyírfakéregre. Kirkuf a fiú mellé
kuporodott, s halkan, dörmögő hangon megkérdezte:
– Hallod–e, uram! Azt tudom, hogy mire jók ezek a kérgek, de
mi értelme van olyan figyelemmel pingálni? Kár úgy ügyelni! Nincs
itt, aki kijavítsa, ha hibázol.
– Pedig nem ártana, ha egyszer majd olvasnák, amit írok –
sóhajtott egy nagyot Áthá–Rá. – Ide figyelj, vezérem uram ! Akkor
majd te is megérted!
Azzal Áthá–Rá kezébe vette az egyik lapocskát és olvasni kezdte,
amit reáírt:
,,Vándor! Katona! Hajós! Bárki vagy, üdvözöllek, én Alhá–Rá, a
fáraó írnoka, az aranytok hordozója. Vidd meg a hírt hazánkba,
hogy Ámenhotep őfensége (legyen hosszú– és boldogéletű)
uralkodásának harmincegyedik esztendejében mi: Kirkuf
öthajóhadnagy, én Áthá–Rá aranytokos írástudó, Juzsua nevű thébai
zsákhordó és négy bennszülött az Ismeretlen Északi Tenger
partjáról, onnan, ahol a Nagy Szőke víz folyik, itt jártunk, a nagy
hegyeken túl, a nyugatra rohanó viz partján. Szívünkben él a remény,
hogy viszontlátjuk hazánk földjét.”
A rövid üzenet felolvasása után az írnok a vezérre nézett:
– Ki tudja? Hátha egy ilyen kis lapocska lesz az egyetlen hír,
amely hazánkba eljut?
– Igen, de hogyan? – vonta fel kérdőn szemöldökét a vezér.
– Talán úgy, hogy amikor őfelsége hatalma kiterjed idáig, a
győztes seregekkel írástudó is vetődhetik erre a vidékre. Mert velünk
könnyen megeshetik, hogy soha többé haza nem vergődünk. De a
fiatal Ámenhotep úr erős karját kiterjeszti majd az egész földre s
akkor ide is. Mert, amint egy isten van az égen: Áthon, azonképpen
egy uralkodó lesz a földön is: az ő fia, Ámenhotep úr!
– Lehet – vonta meg a vállát kétkedőn a vezér. – De bizony
jobban hiszem én azt, hogy mi szerencsével hazajutunk, minthogy a
mi urunk a föld ura legyen. Nem elég egy emberélet csak bejárni
minden földeket, nemhogy meghódítani! Azért te csak csináljad a
talizmánokat! Most megbecsülést és élhetős körülményeket
biztosítanak nekünk ezek az írások. Holnap pedig ... ki tudja?
Mire megjött a tavasz, Áthá–Rá az egész falut ellátta gyógyító,
bajtól védő írásokkal.
Ezért még a falu varázslója is hódolt előtte, pedig az írnok miatt
neki aztán igazán nagyot esett a tekintélye. Nem is tűrte volna olyan
könnyen, hogy egy akármilyen jött–ment idegen belepiszkáljon a
tudományába, csak az volt a baj, hogy ő is hitte szentül, amit Áthá–
Rá csinált.
Megpróbálta ugyan ellesni az írnok művészetét, dehát még nála
okosabb emberek sem tudták csak úgy féloldalt sandítva megtanulni
az írásmesterség fogásait. Áthá–Rá észrevette a varázsló
mesterkedését, de hagyta, hogy csak törje magát. Minél inkább
meggyőződött az együgyű ember, hogy nem képes arra, amit az
idegen csinál, annál nagyobb lett előtte a tekintélye.
Amikor a fehércsengettyűs hóvirág kinyílott, Kirkuf
megparancsolta, hogy mind a heten készüljenek a továbbmenetelre.
Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy gyalogosan folytatják
útjukat, mivel egyikük sem vállalkozott arra, hogy a sebesvízű folyón
tutajt kormányozzon. Talán majd lejjebb, ahol a víz lassúbb folyású
és naqyobb lesz, csónakot csinálnak. Ahhoz értettek az egyiptomiak
is. Útközben majd halásznak, vadásznak, amennyit szükséges, mert
vendéglátó gazdáik horoggal, hálóval, nyíllal és íjjal bőven ellátták
valamennyiöket.
Amikor a hó már az árnyékos oldalakról is eltakarodott, s a
zajlásnak vége lett, egy verőfényes reggel Kirkufék útnak indultak. A
folyó jobbpartján haladtak nyugat felé. A falu fiatalsága s néhány
harcos jó félnapi járóföldre elkísérte a kis karavánt.
 Egy patakocska partján ebédeltek. Nyársonsült bárányhúst a jó
puhára főtt kölest ettek, amit még a faluból hoztak magukkal, Evés
után aztán szépen elbúcsúztak egymástól. Csak két harcos maradt
velük, akik a legközelebbi faluig kísérték őket. Ott más kísérőket
kaptak, s azokkal mentek tovább. Így adták faluról falura Kirkuf kis
csapatát.
Minden nagyon jó lett volna, csakhogy amilyen biztonságos volt
az útjuk, éppen olyan késedelmes is. Áthá–Rának ugyanis amerre
csak járt, készítenie kellett néhány varázsszert s ezért két–három
napot időztek mindenik faluban. Így aztán egy napi menetre két–
három napi vesztegetés következett.
Egy este, talán az ötödik, vagy hatodik faluban, amikor
megérkeztek, a folyó partján két pompás fakéregből készült csónakot
pillantottak meg. Mindkettőnek orrát fehéren villogó vaddisznó
agyar díszítette, mint két szarvacska. El is határozták azonnal, hogy
megköszönik a szíves kíséretet és ezután saját szerencséjükre, meg a
két könnyű csónakra bízzák magukat.
Ebben a viszonylag nagy faluban vagy hat napot vesztegeltek,
mert Áthá–Rának igen sok varázslapot kellett készítenie cserébe a
csónakért. Mondta is Kirkuf:
– Hadd a csodába, uram! Ne csináld olyan akkurátusan.
Firkálj reá valamit, minél nagyobb jelekkel, hogy hamar
meglegyen s aztán mehessünk tovább!
De Áthá–Rá csak a fejét rázta ilyenkor:
– Magunkat nem csapom be, uram! Mert amit írok, az csak
ezeknek az együgyű embereknek varázsszer, nekünk azonban üzenet,
amit az utánunk jövők számára hagyunk!
– Csináld, ahogy akarod, de ha itt ér a tél, te leszel az oka –
legyintett bosszúsan Kirkuf s azzal tovább állott, hogy a tavaszi
napfényben fürdő folyópartra menjen.
Ott már két csónakjuk indulásra készen várta őket. Kirkuf
kipróbálta mindkettőt s igen megfelelő, alkalmas jószágnak találta
őket, ámbár nem bánta volna, ha valamivel szélesebbek lettek volna.
Igaz, így gyorsabbjáratúak voltak, s ha jól megterhelték a feneküket,
elég biztonságosak is a hosszú útra.
 Végre amikor elindultak, Áthá–Rá legnagyobb csodálkozására a
falutól még egy félnapi járóföldre sem, Kirkuf parancsot adott a
kikötésre. Partra vonták a csónakokat s a zöld fűre telepedtek
tanácskozni.
– Barátaim – kezdte Kirkuf a beszédet –, ezután inkább csak
ellenségek között kell bújkálnunk. Itt, ebben a faluban hallottam,
hogy arra lejjebb, a folyó partján egy harcos lovasnép tanyázik,
amelyik csak néhány éve, hogy betört erre a vidékre. Azóta úgy
vannak velük ezek a barátságos népek, mint egvkor a csikaszok
voltak veletek – és Kirkuf a két lovastörzsbeli harcosra mutatott. –
Mégsem hiszem, hogy testvértörzseitek volnának, mert igen messze
vagyunk még a Nagy Szőke folyótól. Ezek mások. Ezért őrizkednünk
kell tőlük. Amíg holdvilágosak az éjszakák, nappal pihenünk, éjjel
pedig eregélünk lefelé a víz hátán. Néhány évvel ezelőtt még ezek a
népek is messze lemerészkedtek a folyón s így ismerik a víz járását.
Azt mondták, amikor megkérdeztem őket, hogy a meder nem nagyon
zátonyos, vízesés pedig egyáltalán nincs rajta. Azért persze nagyon
vigyáznunk kell, nehogy valami baj érjen.
Valamennyien igazat adtak Kirkufnak s így a tanácskozás
csakhamar befejeződött. Nemsokára magasra csapott a tábortűz
lángia és a sülő hal kellemes illata még Szibát is visszacsalta a
bogarászásból.
Miután jóllaktak, Kirkuf úgy döntött, hogy ma még nappal is
mehetnek, mert a lovastörzsek földjére legfennebb holnap, vagy
holnapután reggelre, ha odaérnek. Telehassal, jókedvűen szálltak
csónakba s evezőikkel szilaj ütemben pótolták a vízfolyás sebességét.
Alighogy elhagyták táborhelyüket, két bőrruhás, fegyveres férfi
lopakodott ki a partmögötti ligetből. A gyepen maradt nyomokat, a
lehevert, letaposott füvet nézegették, aztán leszaladtak a partra. Ott
tanácstalanul néztek a vízmentén fel és alá, de nem láthattak semmit,
mert a közeli kanyar már rég elrejtette Kirkufék két csónakját.
Pár pillanatnyi tanácstalanság után a két bőrruhás harcos, mint
villám a közeli ligetbe rohant. Ott rejtették el lovaikat. Eloldották a
két paripa fához kötött kantárját, nyeregbe pattantak s egyenesen a
közeli dombtetőre vágtattak. Innen messze be lehetett látni a folyó
völgyébe. A két lovas szinte egyszerre pillantotta meg a víz hátán
eregélő cserebogárnyi csónakokat.
Azonnal tudták, mit kell tenniök. Vágtattak, mint a szélvész a
folyás irányában. De nem a kanyargó parton, hanem. szinte
légvonalban egyenesen. Így csakhamar utolérték s el is hagyták
Kirkufék két csónakját.
Ez. a két harcos a lovasnépek messze bódorgott előőrse volt.
Talán nem merészeltek volna ennyire elkalandozni otthonról, ha
mögöttük nem hömpölyög törzsük, mert főnökeik elhatározták, hogy
amint eljön a kikelet, tovább nyomulnak előre a folyó gazdag
völgyében.
Nemsokára lángok emésztik meg a barátságos falvakat, ahool
Kirkufékat annyi meleg szeretettel fogadták. Áthá–Rá talizrnánjait
vad rablók tépik majd le a holtak nyakáról, hogy saját magukra
aggassák.
S a talizmánok csinálójával: Áthá–Rával s bátor társaival mi
történik majd? Vakon rohannak végzetük felé: a felbolydult
lovasnépek karjába. Mert emberek és népek sorsát varázslatokon,
talizmánokon túl hatalmasabb erők intézik : a történések
elkerülhetetlenül végzetes törvénye.
 LV. FEJEZET,
amelyben úgy tűnik, hogy vége mindennek, de Sziba megmenti az
aranytokot és élni, küzdeni kell tovább, bár Alhá–Rá és
Juzsua nem gondolnak rá, csak ülnek, mély bánatba
roskadtan s még Szibával sem törődik senki, pedig talán ő
a nap egyetlen életben maradt hőse.
Sziba pompás kis útitársnak bizonyult. Segített az apróbb vadat,
nyulat, vadrucát felhajtani. Ha a nád közé pottyant a megnyilazott
zsákmány, Sziba habozás nélkül utána úszott és prüsszögve, kaffogva
a csónakba vonszolta, hogy kárba ne vesszen, amit barátai elejtettek.
Közben egyéb mókákkal is szórakoztatta a folyón vándorlókat:
visszahozta az eldobott kavicsot és a vízbe hajított botot is kihúzta,.
ha kellett. Egyszer Farkasfog bőrsüvegét a vízbe pottyantotta. Sziba
azonnal észrevette, s parancs nélkül utána ugrott. Kapott is a csikasz
főnöktől egy olyan ropogósra sült vadréce combot, hogy még öreg
korában is megnyalta a száját, ha arra gondolt.
Kirkufék egész éjjel eregéltek lefelé a holdfényes éjszakában és
reggelre a balparton kikötöttek. Itt a folyó jócskán megszélesedett,
mert a táborhellyel szemben egy sebes széles víz ömlött beléje.
– Vadászni és halászni fogunk egy kicsit – rendelkezett Kirkuf. –
Aki fáradt, pihenhet, mert készletet nem gyűjtünk. Van elég
tartalékunk úgy is. Ami mára kell, azt ripsz–ropisz összeszedjük.
– Én halásznék ott túl, a másik vízben – kiáltott Áthá–Rá s
vidáman a túlsó part felé intett.
– Én is veled mennék, uram, ha nem vennéd rossznéven – szólott
Juzsua tisztességtudóan, de az arcán látszott, hogy szívesen megjárná
magát a sebesvíz torkolatánál.
– Mehettek – egyezett bele Kirkuf. – Csak Szibát hagyjátok itten,
mert vadászni fogunk egy kicsit.
Áthá–Rá és Juzsua vízre nyomták a kisebbik csónakot s aztán
fürgén beleugrottak. Sziba is velük ment volna, de Áthá–Rá
visszaparancsolta a másik csónakhoz.
Amint átjutottak a vízen, beeveztek a mellékfolyó torkolatába és
egy csendes, forgós helyen lebocsátották kicsi merítőhálójukat. Első
húzásra annyi halat fogtak, hogy elég lett volna tíz embernek is.
Csónakjukba vetették a ficánkoló zsákmányt és közel a torkolathoz
egy nagy vízrehajló fűzfa alá eveztek hűsölni.
Szokása volt Kirkufnak, hogy amikor amolyan lézengő idő akadt,
szeretett lustálkodni. Most is lelökte magáról nehéz bőrruháját,
kioldotta bocskorait, leült a meleg parti fövenyre és jólesően
vakargatta meztelen lábszárait.
Áthá–Rá a lehajló fűzfa gallyak közül nézte a vezér kissé
pocakosodó alakját, s csendesen elmosolyodott:
– Ki hinné arról a vakarózó bácsiról, hogy a fáraó
legrettenthetetlenebb hajósa?
– Tudhatod uram, hogy nem teste alakja, hanem szíve bátorsága
teszi az embert –, válaszolta komolyan Juzsua.
– Igazad van, barátom – komolyodott el a fiú. – Nem is volna
szabad más különbségnek lennie ember és ember között...
– Ládd, uram, én azért szeretem itt, a vad népek között. Itt
mindig az lesz a főnök, aki a legarravalóbb ... s nincs dúskáló és
nincs éhező közöttük. Mikor van, jut mindenkinek, s ha nincs,
mindegyikük bejebb húzza horpaszán a szíjat.
– Juzsua barátom, te csak az igazság egyik felét látod. De
qondoltál–e arra, hogy ezeknek itt nincsenek nagy városaik, tudós
írásaik, egy szép épületet, egy cifra oszlopot nem láthattál sehol.
– Sok hasznom is volt nekem abból – vonta meg vállát az egykori
zsákhordó. – Követ cipeltem a paloták építéséhez, de én büdös, sötét
lyukban hajtottam álomra a fejem. Gabonás zsákok alatt görnyedtem
a tűző napon s még az éhbéremet is ellopták az írnokok és a városi
tisztek ... azt te magad is tudod, uram!
Ki tudja, meddig folytatták volna ezt a beszélgetést, ha meg nem
hallják Sziba vészes csaholását. Mindketten felkapták a fejüket s a
másik partot kémlelték:
– Ha! Sziba nagy vadat fog – kiáltotta Juzsua izgatottan.
– Vagy embert – válaszolta Áthá–Rá anélkül, hogy pillantását
levette volna a túlsó partról.
Ott már Kirkuf azon csórén rohant a csónak felé, ahol fegyvereit
hagyta. Csak egy lépés választotta el a partra vontatott járműtől,
amikor arccal bukott előre úgy, hogy éppen a csónakba esett. Hátából
hosszú, tollasvégű nyílvessző állott ki. A vezért valahonnan a
bozótosból lőtték le.
A következő pillanatban Farkasfog bukkant fel a csónak előtti
homokos parton. Egy bőrruhás idegen kergette, akinek inába a
veszettül csaholó Sziba hol jobbról, hol balról kapaszkodott bele. Az
idegennek a kutyára is kellett ügyelnie. Időnként hosszúnyelű
fokosával feléje sújtott, de az éber eb mindig ügyesen kikerülte az
ütést.
Így Farkasfog mindegyre lélegzethez juthatott s amikor csak
tehette, nagy ugrásokkal hátrált a csónak felé. Egyszer, amikor az
idegen túlságosan hátrafordult, hogy Szibát elhajtsa magától,
Farkasfog úgy kólintotta fejbe az Áthá–Rá ajándék baltájával, hogy a
bőrruhás menten orrabukott. Aztán füttyentett Szibának. Mindketten
a csónakhoz ugrottak. Farkasfog a könnyű járművet Kirkuf élettelen
testével a vízre taszította, aztán a kutyával együtt a csónakba pattant.
Ebben a pillanatban Farkasfog teste is előrebukott. Hátából öt–hat
tollasvégű nyílvessző meredt az égre.
– Oh, jaj, az irattok! Ott maradt a csónakban! – jajdult fel Áthá–
Rá kétségbeesetten, és az evezőkhöz kapott.
Juzsua azonban megragadta a fiú karját.
– Észnél légy, uram! Ódanézz, mi van ott!
A parton akkor már vagy nyolc–tíz idegen harcos állott. Három
kantáránál vezette a lovát, a többi csak úgy, gyalogosan nézte, hogy
az ár miként viszi lefelé a csónakot.
Végül kettő közülük ledobta magáról nehéz bőrruháját s a
folyóba ugrott, hogy visszahozzák az elúszó zsákmányt.
Ebben a pillanatban a csónakból fekete gomolyag dobta magát a
vízbe. Sziba volt. Egyenesen a túlsó part felé úszott. Nehezen
bukdácsolva küszködött az árral, mintha valami akadályozta volna az
úszásban.
– Úgy látszik, Sziba is megsebesült – dünnyögte elkeseredetten
Áthá–Rá.
– Mindjárt meglátjuk, mert nem messze tőlünk ér majd partot.
Csak óvatosan, uram! Ha meglátnak, halál fiai vagyunk mi is –
suttogta Juzsua izgalomtól rekedt, el–elakadó hangon.
 Az ellenség minden figyelmét a tovaúszó csónak kötötte le.
Ugyan ki törődött volna egy vízbeugró kutyával. így Sziba
szerencsésen partra vergődött alig negyven lépésre a helytől, ahol
Áthá–Ráék rejtőztek.
A fiú halkan füttyentett és Sziba egy pillanatban ott termett a
fűzfagallyas rejtekhelyen. Piros nyelve lógott, tüdeje zihált a
fáradságtól, csak hűséges szeme csillogott átázott bozontja közül és
nyakában ott fénylett a fáraó napszínű irattokja.
Utolsó erőfeszítéssel vajon ki akasztotta oda? Kirkuf–e, vagy
Farkasfog? Hiábavaló kérdés! Ezt a titkot a tovasodródó I csónak
őrzi, immár örökre!
Közben a két ellenséges harcos elérte a csónakot. Az egyik már
belé is szökött. Utána a másik is.
Nemsokára egy élettelen emberi testet löktek a folyóba.
Áthá–Rá és Juzsua egymásra néztek. Egymás szeméből olvasták
ki a kérdést:
– Vajon melyik lehetett: Kirkuf–e, vagy Farkasfog?
Nem kellett, hogy soká törjék a fejüket, mert ismét csobbant a víz
s a másik társukat is elnyelte a folyó.
A két egyiptomi ottmaradt kifosztottan, társak nélkül, ellenséges
törzsektől körülvéve az irdatlan idegenség kellős közepén.
Áthá–Rá úgy érezte, hogy vége mindennek, de a szíve annyira
keserű volt elhullt társai miatt, hogy saját kétségbeejtő sorsára nem is
gondolt. Mélán nézte a vizet és gépiesen, anélkül, hogy tudná mit
csinál, simogatta Sziba bozontos bundáját.
Hátamegett Juzsua napcserzett arcán folytak a könnyek
hangtalanul.
 LVI. FEJEZET,
amelyben hőseink ismét emberekkel találkoznak, barátságos
bizalmatlansággal fogadják őket, de azért nem tudják,
hogy mit rejt számukra a jövendő.
Magukbaroskadtan, majdnem késő estig ültek a csónakban úgy,
amint a szerencsétlenség perceiben voltak. Sziba is két előrenyújtott
lábára hajtotta a fejét s a fülét sem billentette, pedig időnként a
vadrucák egész raja huppant a nád közé s emelkedett fel onnan újra.
Ki tudja, talán finom állati ösztöne súgta meq, hogy okosabb, ha
csendben ül, vagy, hogy barátai bánata szakadt rá is? Még azzal sem
törődött, hogy a lába között ott alkalmatlankodott gazdája aranytokja.
Túlról a partról csakhamar eltakarodott az ellenség. Hárman a
csónakba ültek, a többi szárazon távozott. Magukkal vitték
halottjukat is, azt, amelyiket Farkasfog ütött le a harcban.
A tájra ismét csendes béke szállott.
Amikor a vacsoracsillag pislákolni kezdett, Áthá–Rá Juzsua
komor arcába nézett:
– Most mit csináljunk?
– Vedd le, uram a tokot Sziba nyakáról. A többit majd meglátjuk
azután.
Áthá–Rá úgy is tett, amint Juzsua tanácsolta s a fáraó jelvénye
nemsokára ismét az írnok nyakában lógott.
– Most pedig barátom, folytassuk utunkat. Előre, amíg csak egy
is lélegzik közülünk.
– Előre, előre – csóválta meg bosszúsan a fejét Juzsua. – De
merre van előre? A víz mentén előbb–utóbb a lovasok markába
kerülünk. Akkor pedig jóéjszakát, mert ezek nem sokat
teketóriáznak. Mire megmutatnád nekik, hogy mekkora varázsló
vagy, már ketté is hasították a fejünket.
Áthá–Rát zavarba ejtette Juzsua ellenkezése, mert abban sok volt
a megfontolandó. Eleresztette az evezőket, és szembefordult az
egykori zsákhordóval. Az pedig tovább folytatta érvelését.
– Ezután éjjel–nappal lesni fogják a vizet, mert minden bizonnyal
úgy gondolják, hogy ahol ezek jöttek, még mások is jöhetnek. Ne
feledd uram, hogy ,egy csomó vasdolgot is zsákmányoltak. Ezóta
már ki is próbálták a Farkasfog baltáját, s a Kirkuf kése és kardja sem
éppen kutya. Ilyen zsákmányért ha kell, egy hónapig is érdemes
lesben állani.
Juzsua elhallgatott. Áthá–Rá pedig lehajtott fejjel töprengett
azon, amit társától hallott:
– Akkor legalább azt nézzük meg, hogy mi történt a három
törzsbelivel, mert én csak Kirkufot és Farkasfogat láttam, amikor a
vízbe lökték ...
– Üljünk nyugton, amíg jó dolgunk van – emelte fel mutatóujját
intőleg Juzsua. – Ha élnek is a többiek, ki tudja, merre szóródtak.
– Sziba majd segít megkeresni – vélekedett nem sok
meggyőződéssel Áthá–Rá.
– Igen, és közben majd az ellenség markába pottyanunk!
– Hátha olyan nagy bölcs vagy, mondd meg te, hogy mit
csináljunk – mordult bosszúsat Áthá–Rá. Aztán maga is megbánta a
kemény beszédet.
Juzsua azonban úgy tett, mint aki nem vette észre a türelmetlen
hangot és nyugodtan folytatta megkezdett okoskodását:
– Én Ámondó volnék, hogy északra, vagy délre, valamelyik
mellékfolyó mentén kerüljük el a megveszekedett lovasok földjét.
Aztán keressünk egy másik folyót, amelyen tovább eregélhetünk.
Kirkuf azt mondotta, hogy itt minden víz az Ismeretlen Északi tenger
felé tart...
– Hogyan gondolod? – kérdezte Áthá–Rá s látszott rajta, érdekli
minden szó, amit társa mond.
– Mi volna, ha ennek a víznek a hátán eveznénk felfelé? Persze,
amíg lehet. Aztán tovább északra, ha kell szárazon is. Ott majd csak
kapunk valami folyót, amelyik messze kerüli a lovasok szállásait.
Juzsua befejezte mondanivalóját s elhallgatott. Áthá–Rá sem
válaszolt semmit, csak nézte, hogy milyen fekete a víz itt, a fűzfa
alatt, ahol nem éri a holdvilág. Sziba előrenyújtott lábaira hajtotta a
fejét s csendesen bóbiskolt.
– Kössük ki a csónakot – szólt nagysokára Áthá–Rá. – Amit
mondtál, arra még alszunk egyet.
 Juzsua szó nélkül tudomásul vette Áthá–Rá parancsát. Belépett a
mellig érő vízbe s egy vastagabb kötéllel a fűzfához kötözte a csónak
orrát.
Reggel összegémberedett tagokkal ébredtek mindketten, mert egy
szűk csónak nem valami kényelmes fekvőhely két ember, s egy kutya
számára.
Tüzet nem mertek gyújtani, nehogy elárulják rejtekhelyüket.
Valami túrót s hideg, főtt kölest ettek, amit bőrtömlőkben őriztek. A
kifogott halakat visszaszórták a vízbe s kidobtak minden nyers
élelmet is, mert tudták, hogy egyhamar úgysem rakhatnak tüzet.
Késő délután Áthá–Rá komolyan a Juzsua szemébe nézett s halk,
határozott hangon közölte vele szándékát:
– Jól megforgattam, amit tegnap mondottál. Nehéz
helyzetünkben talán az az egyedüli kiút. Tiéd a terv, illik, hogy te
vezessél. Én, amíg a Nagy Szőke folyóig nem érünk, mindenben
engedelmeskedem neked. Ott majd Kirkuf helyébe más parancsolót
választunk.
– Rendben van, uram – bólintott Juzsua komolyan. – Ma este
indulunk.
Négy nap, négy éjszaka keménv, keserves mnukával küzdötték
felfelé magukat a sebesfolyású ismeretlen vízen. Nappal
rejtőzködtek, éjjel pedig haladtak, amennyit evezővel, csáklyával
csak lehetett.
Néha távoli füstöket figyeltek meg, ami kétszeres óvatosságra
intette őket.
Ötödik nap reggel, rejtekhelyükkel ferdén szemben, a folyó
balpartján egy nagyobb, lassú folyású patak beömlését figyelték meg.
Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy áteveznek a patak
torkolatába s majd ott a csendes vízben, a nád között könnyedén
elrejtőznek. Juzsua az evezők mellé ült, Áthá–Rá pedig kezében egy
hosszú csáklyázó doronggal a csónak farába állott. Sziba kedvenc
helyére, a csónak orrába telepedett nagy hegyesen s a menetirányba
szemlélődött éberen.
Talán még a fél utat sem tették meg, amikor Sziba vészesen
felmordult. Juzsua és Áthá–Rá felfigyelt.
 A parton öt ember állott. Csodálkozó szemmel, éberen, de nem
ellenségesen, bámulták a csónakban közeledőket.
– Most mit tegyünk – kérdezte rémülten Juzsua.
– Ha megfutamodunk, végünk van – vélekedett Áthá–Rá s
igyekezett legyőzni a félelmét. – Menjünk csak előre, mintha nem is
törődnénk velük.
A parton állók azonban elkezdtek kiáltozni. A csónak orrára
mutattak s félreérthetetlen, barátságos jelekkel a két vándort partra
hívták.
– Mi a csoda kell nekik – tűnődött Áthá–Rá. – Csak nem az a két
vaddisznó agyar, amivel a csónak orrát díszítették azok, akik
csinálták.
– Az a fő, hogy barátságosan viselkednek. Úgy, a ruhájuk után
ítélve, ezek nem azok a veszekedett lovasok – vélekedett Juzsua, de
arcáról nem tűnt el az aggódás.
Mire partot értek, már az öt ember is ott volt. Olyan örömmel
integettek, mintha régi barátokat hozott volna a vaddisznó agyaras
csónak. Amikor azonban a két bújdosó partra lépett s a bennszülöttek
megszemlélhették őket tetőtől talpig, alábbhagyott az örömük s
zavartan pillogattak egymásra. Végül a legidősebb közülük Áthá–
Ráékra kiáltott:
– Mióta jár a vaddisznók népe olyan ruházatban, amit testvéreik
nem ismernek.
Áthá–Rá meglepetten állapította meg, hogy nagyjából érti a
bennszülöttek beszédét. Mintha csak azokat a barátságos embereket
hallaná, akiknél teleltek és akik később annyi szeretettel kísérték
faluról falura őket. Két dolgot azonban nem értett: Először, hogy
miként kerültek ezek ide, olyan messze a falvaiktól, másodszor, hogy
mit akarnak a vaddisznóval, mért nevezik magukat vaddisznó
népének. Az írnok azonban tudta, hogy nem szabad semmi
meglepetést elárulnia, vagy zavart mutatnia, mert azonnal elveszti
ezeknek az egyszerű embereknek a bizalmát. Ezért bátran felelt a
kérdésre:
– Érdemes harcosok! Én nem vagyok a vaddisznók népének fia.
Jövevény vagyok a ti földjeiteken, de szívemben barátságot hoztam
számotokra.
 Közben a bennszülöttek már észrevették Áthá–Rá oldalán az
aranytokot és övében a kardot. Ilyen dolgokat még sohasem láttak, de
azért semmivel sem árulták el meglepetésüket. Az idős harcos, aki az
imént kérdezett, most ismét Áthá–Rához fordult:
– Az ifjú harcost szava árulja el, hogy nem a vaddisznók népéből
való, bár beszéde édes, mint a cseppenő méz, mégis halljuk, hogy
nem anyjától tanulta nyelvünkön ejteni a szót.
– Bölcsen beszél az öreg harcos – bólintott Áthá–Rá. – Az én
népem túl a hegyeken, túl a folyóvizek végén, a nagy kék vizek túlsó
partján lakik, ott, ahol még álmában sem járt az itteni népek fiaiból
senki. Már kétszer volt tél s most harmadszorra nyár, hogy
elindultunk otthonról. Ezt a telet barátságos törzs falujában töltöttük,
ahol megtanultuk ezt a beszédet, amit mostan a bölcs öreg harcos
szájából hallok.
– A jövevény harcosok hol tettek szert és mi módon a csónakra?
Merthogy a csónak orrát a vaddisznó népének jele díszíti – mutatott
az öreg harcos a vízben lebegő lélekvesztőre, és szeme sarkában
gyanakvó fény csillant.
Áthá–Rá érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat. Béke, barátság,
vagy ellenségeskedés forgott kockán. Mindent meg kell tenni a
békességért!
– Nem csalárdsággal és nem erőszakkal vettük, amink van!
Szívünktől távol áll minden gonoszság! Mi a világ urának, a
Napistennek küldöttei vagyunk! Jó varázslatot teszünk a népnek,
amely befogad s cserébe kapunk, ami kell, hogy testünket a széltől,
esőtől, hidegtől megvédjük, hogy tápláljuk magunkat s tovább
juthassunk, ha békével menni akarunk.
– Varázslók vagytok? Emberek? Vagy ártó lelkek? – kérdezte az
öreg bennszülött harcos s az egész csoport tisztes távolba húzódott a
két idegentől.
– Csak én vagyok varázsló! – kiáltotta Áthá–Rá érces hangon. –
Útitársam harcos. Barátságot s Napisten erejét hoztam népeteknek!
Vezessetek a faluba, ahol laktok!
– Ha az ifjú varázsló igazán hozzánk akar jönni, várjon ott, ahol a
lassú víz folyik. Mikor virrad, ha Mennydörgő nagyfőnök is úgy
akarja, érte és társáért jövünk.
 Áthá–Rá beleegyezett az öreg harcos válaszába, intett Juzsuának
és Szibával egyetemben mindhárman csónakba szálltak. Néhány
erőteljes csapással beeveztek a „lassú víz” torkolatába s egy fűzfához
kötözték csónakjukat.
– No, uram, ezek nem borultak a lábunk elé, pedig ugyancsak
ígérgetted nekik Napisten áldását – dörmögte bosszúsan Juzsua,
amikor már kint heverésztek a napsütéses parton.
– Ezek aztán nem – ismerte be Áthá–Rá is a félsikert. – Csak
legalább a holnapi nap sikerüljön valahogy.
– Megvárjuk őket, vagy továbbállunk – kérdezte aztán Juzsua s
egy fűszálat rágcsált egykedvűen.
– Ügy látom, neked mindegy. Pedig én a te parancsodat vártam.
De ha már így van, én azt gondolom, maradjunk. Előbb–utóbb
barátokat kell szereznünk s ezek még nem is mutatkoztak a
legrosszabbaknak ...
– Jól van. Akkor maradunk – rendelkezett Juzsua. – Eredj fát
szedni, én addig halászok. Tüzet is rakhatunk már. Legalább
láthatják, hogy nem szöktünk meg.
Miután jóllaktak, befeküdtek a fűzfa alá, a csónak mellé s nézték,
miként remegteti a partmenti szellő a hegyes és keskeny leveleket.
Hosszú hallgatás után Juzsua szólalt meg:
– Mi bajuk volt ezeknek a csónakunkkal?
– Nem a csónak szúrt nekik szemet, hanem az a két vaddisznó
agyar, ott a csónak élén.
– Hát az ugyanbiza miért? Én mostanáig azt hittem, hogy csak
valami díszítés–féle ...
– Én is arra gondoltam – bólintott Áthá–Rá –, de úgy látszik,
tévedtünk, mert ez a törzs jelvénye. Csak azt nem értem, hogy miként
kerültek ezek onnan, ahol a csónakot vettük, ide. Vagy hogyan jutott
a csónak innen oda? Mert Úgy vettem észre, hogy ezek itt magukat
nevezik a Vaddisznó népének. A beszédük is olyanforma, mint a
folyómenti népeké s a ruhájuk is hasonló.
– Lehet, hogy éppen odavalók is voltak – fűzte tovább a
gondolatot Juzsua –, csak később vándoroltak ide.
 – No, ne törjük rajta a fejünket! Majd elválik holnap. Én addig
írok egy pár lapocskát, hadd legyen, ha kell. Mert Iádd–e, a nap
mindjárt lemegy és sötétség leszen.
Mire eljött a sűrű szürkület, Áthá–Rá már meg is írt vagy hat–hét
nyírfakéreg lapocskát. Betette őket az aranytokba, aztán Juzsua
mellett ő is elnyúlt a kövér fűben. De nem tudott elaludni és hallotta,
hogy társa is álmatlanul forgolódik mellette.
– Ki a csoda lehet az a Mennydörgő – tűnődött félhangosan az
írnok. – Hallottad a bennszülötteket, azt mondták: ,,ha Mennydörgő
nagyfőnök is úgy akarja” ...
– Ne törd rajta a fejed, uram! Biztos valami bugris bandavezér ez
is, mint a többi. Csinálsz neki egy kis mindenbajtól védő varázsszert
s te leszel a kisisten – válaszolta Juzsua közömbösen és egy jókora
ásítást nyomott el tátott szája elé tartott tenyerével.
 LVII. FEJEZET,
amelyben mi megtudjuk ugyan, hogy ki az Mennydörgő, de Áthá–Rá
még csak nem is sejti, hogy mit forgat a fejében.
A Vaddisznó népe emberemlékezet óta ott élt a napkeleti
hegyekből jövő folyó partján. Szép falvaik, gazdag legelőik, zöldellő,
makkot adó erdeik egészen a napnyugati hegyekig húzódtak, végig a
halat adó folyó mentébe.
Minden falu a maga ura volt, egymást nem bántották, egymáson
nem is sokat segítettek, de azért tudtak egymásról s vaddisznóagyaras
csónakjaikon le–leereszkedtek, vagy fel–feleveztek egymáshoz.
Különösen a fiatalja, mert régi törvények tiltották, hogy valaki is a
saját falujából vegyen feleséget vagy a leány falujabelijével álljon
össze.
Minél messzebbről való volt a leány, vagy a legény, annál
nagyobb volt a becsülete, csak a Vaddisznó népéből való legyen,
mert arra nagyon ügyeltek, hogy más törzsbelivel ne nagyon
keveredjenek. Néha, úgy nyár végén, minden faluból egész
csónakkaraván fiatal férfi eredt útnak. Ki leánnyal tért vissza,
ki.maga maradt ott, ahol megkapta a neki való fehérnépet. Így bár
nagy területen húzódtak telepeik, megőrizték közös nyelvüket,
hagyományaikat s testvéreknek tekintették egymást.
A folyó partjától messzebb lakó népekkel, ha néha össze is
koccantak, hamar megbékéltek, mert a füves, erdős, tavas
dombhátakon jutott hely mindnyájuk számára. Utóbb egyenesen
keresték a szomszéd népek barátságát, mert tőlük nagy ritkán egy új,
vörössárgán fénylő anyagot lehetett bőrért, sajtért, ezért–azért
cserélni. A maguk nyelvén holdfényű kőnek, vagy tűzfiakőnek
nevezték a vörössárga rögöket, mert ha jó tüzet raktak köréje,
megolvadtak. A folyékony követ agyagba–, homokbavájt formákba
öntötték s baltafejeket, vágó, kalapáló szerszámot s nyakba
akasztható gyöngyöt, meg varrásra alkalmas tűt és árat csináltak
belőle. Csak az volt a baj, hogy az ilyenfajta alkalmatosság hamar
kopott s puhább volt a jó fajta kőnél, meg aztán valóságos
ritkaságszámba ment, mert kevés volt belőle.
 Nem is nagyon zavarta a vaddisznó népének békéjét a tűzfiakő
megjelenése. Éltek csendben, nyugodalmasan, csak a bő és szűk
esztendők váltakozása s az egymást követő nyarak és telek meséltek
nekik az idő múlásáról és juttatták eszükbe nagy néha, hogy egyszer,
amikor nem is várják, az idő talán változást is hozhat.
Vagy három–négy nyárral annakelőtte, hogy Áthá–Ráék erre a
vidékre vetődtek volna, nyugat felől, a folyó völgyében vad
lovasnépek törtek elő. Legyilkoltak, felperzseltek maguk előtt
minden falut. Magukkal ragadták az állatokat, aztán ismét eltűntek
abban az irányban, ahonnan jöttek.
A folyó völgyében lakó népek még sohasem láttak ilyen
harcosokat. Idegen volt a beszédük, az öltözetük és úgy ültek a
lovon, mintha összenőttek volna vele. Vadságuk, szilajságuk miatt
lóembereknek nevezték el a rettegett idegeneket.
Tavaly nyár óta a lóemberek nem vonultak többé vissza
rablóhadjárataik után, hanem letelepedtek az elfoglalt földeken, s
fokozatosan nyomultak előre a folyó völgyében.
Azon alól egy napi járóföldre, ahol Kirkufék szerencsétlenül
jártak, a Vaddisznó népének három, közel–szomszédos falva állott. A
múlt nyár végén a lóemberek, mint a fergeteg törtek rá a három békés
falura. Legyilkolták, akit csak elértek s utána vissza sem vonultak,
hanem téli szállásra az elfoglalt falvakban maradtak.
Menekült a Vaddisznó népéből, aki csak tudott. Legtöbben a
sebes víz mentén futottak, fel északnyugatnak az erdők, hegyek közé,
mert a folyó völgyében mindenütt a lóemberek száguldoztak.
Talán elpusztultak, teljesen szétszóródtak volna a menekülők,
vagy itt–ott bekérezkednek más népekhez jövevénynek, ha nem akad
közöttük egy erélyes főnök: a hatalmas termetű, óriáserejű,
varázslatokhoz is értő Mennydörgő.
Pedig Mennydörgő családja csak amolyan jövevény volt a
Vaddisznók büszke nemzetségében. Valahonnan délről vetődtek a
folyó mentére s mivel apja értett a betegek vajákolásához, tört
csontok összeforrasztásához, a Vaddisznó törzs megtűrte maga
között.
 Így Mennydörgőnek már kora fiatalságától tapasztalnia kellett,
hogy más mint a többi: ők nem laktak nagy közös házban, mint
mások, csak kicsi putriban a palánk mellett.
Őt nem vitték a tapasztalt harcosok nyíllal madarat lőni,
buzogánnyal nyulat dobni úgy, mint a többieket. Mennydörgőt csak
az apja tanítgatta vajákolásra s bűbájos italok készítésére, meg
mindenféle varázslatra. Az öreg elárulta neki mindazokat az apró,
szemfényvesztő fogásokat, amikkel a törzsek varázslói szédítgették
az együgyű népeket, de megmutatta neki azokat a hókusz–
pókuszokat is, amiben ő maga is hitt. Mennydögő megtanult mindent
szorgalmasan, de mivel minden mögött valami csalást sejtett, nem
nagyon hitte, hogy sok igaza lenne az apjának. Okos dolognak
tartotta ugyan a varázslatokat, mert élhetőssé tette létét a nép között,
amely számára idegen volt és amelyiket le is nézett, mert maga tudta
a legjobban, hogyan engedi magát naponta becsapatni mindenféle
varázsfogásokkal.
Közben azonban nem feledkezett meg arról sem, hogy fegyverrel
is képezze magát. Hiszen jól tudta, hogy veszély ideién mit sem
érnek a varázslatok.
Nyilat, bunkót lopott magának és kint a mezőn elrejtette. Aztán
naponta kijárt a rejtekhelyére, ahol varázsszerekhez szükséges
növényeket gyűjtögetett s közben kedvére gyakorlatozhatott
fegyvereivel. Amikor csak tehette, megleste a tapasztalt harcosok
mozdulatait s aztán addig–addig próbálgatta, amíg neki is sikerült.
Hatalmas testi ereje is segítette, meg aztán ő nemcsak időnként
gyakorlatozott, amikor az öreg harcosoknak kedve szottyant a
tanításra, hanem naponta kijárt kedvenc fegyvereihez. Titokban az a
vágy fűtötte, hogy ő, a lenézett, egyszer első legyen az elsők között.
Amikor a Vaddisznó nemzetség szerencsecsillaga lehanyatlóban
volt, akkor jött fel a Mennydörgőé.
Ő nem futott el észnélküli rémülettel, amikor a lóemberek
megjelentek a falu határán. Magához vette fegyvereit s kint a
disznólegelőn egy sűrű lombkoronás fán elrejtezett. Onnan leste,
hogy mit csinálnak, merre járnak a lóemberek. Még aznap alkalma
nyílott megverekednie két elcsellengett ellenséges harcossal. Azok
mit sem sejtve lovagoltak Mennydörgő rejtekhelye felé. Mennydörgő
gondosan célzott, s úgy mellbe nyilazta az egyiket, hogy az menten
lefordult a nyeregből. A másik meghökkent, s rögtön megfordította a
lovát, hogy segítséget hozzon. Mennydörgő felajzott íjáról azonban
ismét pattant a nyíl és süvöltve fúródott a ló oldalába. Mielőtt lova
összeesett volna, az ellenséges harcos kiugrott a nyeregből és
gyalogosan igyekezett társaihoz.
Mennydörgő fürgén lekúszott a fáról, az elesett harcoshoz sietett,
övébe tűzve egy jó tűzfiakőből készült, hosszú vágószerszámot talált.
Azt elvette tőle. A halálra sebzett lóhoz futott, szügyön szúrta, és
tőből levágta a farkát. Aztán valahogy, nagynehezen a másik ló
hátára kapaszkodott. Egy pár összevissza lépkedés után a paripa
megindult vele, amerre ő akarta,
Alig egy félnapi járóföldre érte utol az első menekülőket. Három
férfi, két asszony és két, még csak gyermekszámba menő ifjúból
állott a kis csoport. Maguk előtt terelgettek egy pár kecskét, juhot,
amit úgy szedtek össze valamelyik távolabbi legelőn.
Azok csak ámultak, bámultak, ilyen csodát soha életükben még
csak nem is hallottak. Hogy valaki egyedül lovat szerezzen, rá
merjen ülni s úgy tegyen, mintha maga is lóember volna.
Mennydörgő pedig lelökte nekik a levágott lófarkot, s mint
valami igazi főnök, úgy adta ki a parancsot:
– Kössétek egy hosszú póznára! Ez legyen a jele, hogy amint én
egyedül két lóembert legyőztem, ha valamennyien összefogunk, egy
szálig leöljük őket, elvesszük lovaikat s mi leszünk a legerősebbek
ezen a földön! Addig a ligetig mentek – mutatott aztán messzire – és
ott megvártok engem.
Két nap alatt ide–oda száguldó lován Mennydörgő a három falu
menekültjeiből egy félfalunyi népet s egy kis csorda állatot szedett
össze. Harmadnap hajnalban az összeverődött emberek elé állott és
kezében a lófarkas rúddal így szólott hozzájuk:
– Most olyan messze megyünk innen, amilyen messzire a
lóemberek nem jöhetnek utánunk. Amint elég erőt gyűjtöttünk, rájuk
csapunk. Visszavesszük, ami a miénk volt és megöljük őket.
– Igen, de hova menjünk – kérdezte egy bizonytalan hang.
– Ahova a tanács mondja! Csináljunk tanácsot! Tanácsba
emberek! – kiabálták régi szokásukhoz híven a harcosok.
 – Semmi tanács – emelte magasra a lófarkas póznát Mennydörgő
s olyan hangon kiáltott, hogy méltán rászolgáljon a nevére. – Mától
kezdve Vaddisznó apával, őseink szellemével s a többi szellemekkel
én tanácskozom. Ők majd megmondják nekem, hogy mikor mit
csináljunk. Aki másképp gondolja, elűzzük magunk közül.
Senki sem gondolta másképpen, mert mit is csinálhatott volna
magára, az új közösségből kiűzötten. Attól a naptól kezdve mindenki
Mennydörgőnek engedelmeskedett. A legöregebb harcosok is nagy
főnöknek hívták s ha beteg lett valaki, inát ficamította, vagy csontját
törte, ő ment el vajákolni is. Ö áldozott a jó és ártó szellemeknek, ha
régi szokás szerint eljött az áldozás napja. Nála hatalmasabb senki
sem volt a törmelék törzsben.
Mennydörgő pedig a gyorsvízű folyó mentén addig vezette népét,
amíg csak a lassú vízhez nem értek. Attól nem messze, egy dombos
erdőszélen kijelölte az új falu helyét. Volt ott minden, ami kellett a
megélhetéshez: fű, fa, feltörni való föld, jó ivóvíz, még só is feles
számban.
Mire úgy tél–túl készen lettek a faluval, beköszöntöttek a hideg
téli napok.
Mennydörgő parancsára kövér tulkot vágtak, megsütötték.
Ehettett belőle mindenki kedve szerint. A lakoma végén Mennydörgő
csak annyit mondott, hogy aki attól a pillanattól még egy állatot
levág, annak behasítja a fejét.
– Minden jószágot kíméljetek, hogy jól elszaporodjanak. Ha hús
kell, vadásszatok! – adta ki a parancsot keményen.
Ügy történt, amint Mennydörgő parancsolta. Hej, pedig keserves
volt a telet vágás nélkül kihúzni! De ki mert volna szembeszállani a
hatalmas főnökkel ?
Nemsokára azonban még a befelé morgolódók is elismerték,
hogy Mennydörgőnek igaza volt. Állataik kezdtek megsokasodni s az
összeverődött falu már maga előtt látta az eljövendő bőség napjait. A
főnök tekintélye pedig ezzel is öregbedett.
Tavasszal Mennydörgő a falu közepén álló púpos domb tetejére
házat építtetett magának. A kis ház ajtajából végig lehetett tekinteni
az egész vidéket s látni lehetett a falucska mind a tizenhat házát. Ott
lakott Mennydörgő a falu felett, ott tanácskozott a szellemekkel,
akiknek nevében parancsolt az egész törzsnek.
Soha még ilyen különös vezére nem volt egy népnek sem.
Büszke is volt reá a falu apraja–nagyja, még a szomszédos falvakba
is eljutott a híre s ott is akadt hódolója elég.
Egy meleg koranyári délutánon, amikor Mennydörgő kint a tág
mezőn zsákmányolt lovát ugratta, öt törzsbeli harcosa jött hozzája.
Megálltak tisztes távolban tőle, mert nemcsak a nagy főnöknek kijáró
tisztesség parancsolta így, de a ló is igen ficánkolt.
Mennydörgő pár pillanatig úgy tett, mint aki nem vette észre az
embereket, sőt annál jobban szöktette a lovát, hadd legyen, mit
lássanak az együgyűek. Mikor aztán közel hozzájuk megfékezte
ficánkoló paripáját, csak úgy, a nyeregből vetette oda a kérdést:
– Harcos testvéreim merre járnak?
Szokása volt, ha tehette, lóhátról beszélni az emberekkel, mert
észrevette, hogy úgy a tekintélye még nagyobb előttük.
A legidősebb harcos a többi elé lépett:
– Nagy főnök, a lassú víz torkolatához idegenek érkeztek.
– Hányan – kérdezte Mennydörgő és közömbösséget erőltetett
magára.
– Ketten, meg egy fekete kutya. Csónakon jöttek a sebes vizén
felfelé. A csónak orrában láttuk a vaddisznó jelvényét ...
– Akkor testvéreink jöttek!
– Nem, nagy főnök! Rosszul beszélik a Vaddisznó népének
nyelvét. Azt mondták, hogy csak jövevények ezen a földön.
Messziről jöttek és a telet a folyómenti falvakban, testvéreink között
töltötték. Csak az egyik harcos, a másik varázsló ...
– Varázsló? He? Varázsló?! – horkant fel Mennydörgő –
Mindjárt varázsló valaki, mert annak mondja magát! Látni akarom
őket!
– Holnap virradatkor értük megyünk, nagy főnök!
– Nem szöknek el? – nézett gyanakvó pillantással az előtte álló öt
harcosra Mennydörgő.
– Nem – rázta meg fejét az öreg harcos. – A lassú víz
torkolatában várnak minket.
 – Jól van – biccentett Mennydörgő, és egyenesen a faluba
vágtatott.
Maga nyergelte le lovát s maga pányvázta ki egy hosszú kötélre.
Más még a közelébe sem mert menni.
Amint rendbe hagyta lovát, egyenesen felment a dombtetőre,
bement a házába, végigdőlt a fekhelyén s gondolkozni kezdett, hogy
miként bánjon el az idegen varázslóval. Eszébe jutott, hogy annak
idején hogyan fogadta be apját a Vaddisznó népe s miként adózott
neki. S íme itt van ő! Nem azért lett első, hogy most jöjjön egy
csavargó s valami szemfényvesztéssel beférkőzzön ezekbe a
hiszékeny szívekbe. Még ha ő tudná is, hogy az a másik miként
csinálja a dolgát, nem árulhatja el. Jól emlékezetébe véste apja
tanítását: „Bárhogyan árthatsz a másik varázslónak, csak úgy ne,
hogy a nagy titkokat elmondod a népnek, mert akkor már neked sem
hisz senki!”
– Legokosabb eltenni láb alól, még mielőtt megmutathatná, hogy
mit tud – döntötte el magában Mennydörgő és megnyugodott
lélekkel a fal felé fordult, hogy éjszakai álomra hajtsa a fejét.
 LVIII FEJEZET,
amelyből kiderül, hogy Sorsisten útjai kiszámíthatatlanok, mert
Áthá–Rá életében olyan fordulat áll be, amit nem remélt
volna a kétségbeesés pillanataiban.
Mennydörgő és Áthá–Rá úgy állott egymással szemben a
tikkasztó déli nap fényében, mint két földbevert árbocfa. Egyik sem
szólt semmit, csak a másikat nézte kemény, átható pillantással.
Mindegyik látta a másikról, hogy különb legény, mint amilyennek
képzelte s ez mindkettőjüket még nagyobb határozottságra, még
keményebb kiállásra ösztönözte.
Az egész falu apraja–nagyja ott ácsorgott körülöttük. Minden
pillantás rajtuk függött s ezt tudták mindketten.
Végül is Mennydörgő szólalt meg:
– Üdvözöllek, idegen!
– Üdvözöllek, nagy főnök – fogadta Áthá–Rá éppen olyan
szűkszavúan a köszönést, de egy hanggal sem ejtett többet.
Az írnok mögött vagy öt lépésre Juzsua állott, lábánál Sziba
lihegett a rekkenő melegben hosszúra lógó nyelvvel. A thébai
zsákhordó csak alig tudta leplezni aggodalmát, mert a komor
fogadtatásból nem sok jót remélt. Éppen arra gondolt, hogy jobb lett
volna a tegnapi találkozó után tovább állani, amikor Mennydörgő
ismét megszólalt:
– Ki vagy te, idegen s mi járatban a Vaddisznó népének földjén?
– A Napisten fiának küldötte vagyok és a Vaddisznó népének
barátja – válaszolta Áthá–Rá csengő hangon, hogy mindenki hallja,
amit mond.
– Hogyan kerültél erre a földre? – kérdezte tovább Mennydörgő
és úgy tett, mint aki semmi fontosságot nem tulajdonít Napistennek.
– A Napisten fiának parancsára jöttem közétek, hogy
meglássátok ti is az igazi törvényt és ne tévelyegjetek hamis, ámító
varázslatokban!
– Honnan tudhassuk, hogy igazat szóltál – kérdezte gúnyosan
Mennydörgő.
– Íme a késem! Íme a kardom! Láttatok–e már ehhez hasonlót?
Íme ez a varázstok! Napsugárból olvasztotta maga a Napisten, hogy
követeit, felruházza vele! Akinek ezt a birtokába adta, hatalmasabbá
vállott minden szellemeknél.
Mennydörgő maga sem palástolhatta kíváncsiságát s gondosan
megszemlélt minden darabot, amit csak Áthá–Rá feléje nyújtott. A
tekintélyesebb harcosok is megfeledkeztek az illendőségről s a nagy
főnök köré sereglettek. A nép apraja–nagyja pedig egymást lökdösve
ágaskodott, hogy láthasson valamit az idegen csodás dolgaiból.
Áthá–Rá kezdte úgy érezni, hogy most már csak jóra fordul valahogy
a sorsuk, de Mennydörgő egyetlen mozdulattal széjjel parancsolta a
népet:
– A harcosok üljenek körbe!
Vagy negyvenen engedelmeskedtek a parancsnak.
– Idegen! A társaddal együtt ülj le a középre!
Áthá–Rá csak egy pillanatig tétovázott, aztán látta, hogy nem
tehet mást, intett Juzsuának s mindketten a kör közepébe léptek.
Az írnok, mielőtt leült volna, körülnézett. Minden oldalról
marcona arcok tekintettek rája. Foglyok voltak.
Mennydörgő a harcosok gyűrűjén kívül állott. Onnan szólott a
néphez:
– A mi szemünket megcsalhatja ennek az idegennek cifra
ragyogása, a mi füleinken keresztül a hazugság is éppen úgy
bemehet, mint az igaz beszéd! Én most felmegyek s megkérdem
Vaddisznó atyát és őseink szellemét! Mindenben úgy legyen, amint
ők parancsolják!
– Úgy legyen! Úgy legyen! – zúgta a sokaság.
Áthá–Rá a nagy főnökre nézett és nem sok jót várt az
elkövetkezendőktől. Mennydörgő még egyszer a foglyokhoz fordult:
– Az öreg harcos parancsainak, aki ide vezetett, pedig úgy
engedelmeskedjetek, mintha az én szavaimat hallanátok!
Azzal intett az idősebb törzsbelinek, s megindultak mindketten a
dombtetőre.
Áthá–Rá utánuk nézett. Látta, hogy a nagyfőnök belépett a
kunyhóba, a másik férfi pedig megállott a bejárattól tisztes
távolságban. Ott várta Mennydörgő parancsát.
– Lehet, hogy jobb lett volna, ha a lovasok Kirkufékkal együtt
velünk is végeznek – mormogta az írnok füléhez hajoltan Juzsua.
 – Lehet, de nem bizonyos – bólintott Áthá–Rá komolyan. – Én
amíg lélegzem, remélek! De, ha meg kell halni, akkor se lásson
sápadtan senki. Ehhez tartsd magadat, mert többet úgy sem tehetsz!
Juzsuának nem volt nehéz megfogadnia a parancsot, mert nagy
veszélyben mindig helyén állott a szíve. Most is egykedvűséget
erőltetett az arcára s úgy nézegette a törzsbeliek feje felett a tájat,
mintha soha szebbet nem látott volna.
A nyugati távolban, a kéklő hegyek felett fehér esőfellegek
gomolyogtak és szemmelláthatólag közeledtek a falu felé. Időnként
mintha távoli mennydörgés moraja is hallatszott volna.
– Úgy látszik, eső lesz vagy zivatar – gondolta Juzsua. – Vajon
mi még érezni fogjuk, amikor áztatja a bőrünket?
Majd arra lett figyelmes, hogy cserép tálacskával a tenyerén,
fehér, térden alol érő kendervászoningben, szőke hajú lány jön a falu
felől. Hosszú haján fénylik, táncol a napsugár. Lépései üteme ide–
oda libegtette ingét. A távoli tücsökciripelés muzsikájára, mintha
maga is táncot járna ...
Rég nem érzett vágyak bizsergették meg a fiatal thébai zsákhordó
szívét. Egészen megfeledkezett mindenről, csak a leányt nézte.
Az pedig egyenesen feléjük tartott és mintha a harcosok ott sem
lettek volna, belépett a körbe. Amikor a foglyokhoz ért, lekuporodott
és eléjük tette a tálkát:
– Jó lépesméz! Egyetek, ha szeretitek. Bátyám szedte az erdőn!
Áthá–Rának a csodálkozástól majd leesett az álla. Juzsua szóhoz
sem tudott jutni, csak nézte a leányt s az is inkább feléje nyitogatta
nefelejcskék szemét.
– A bátyám a Méhvadász. Így nevezik ... így csúfolják. De ő
büszke a nevére ... Nem harcos, gügye ... Nincs szava a harcosok
előtt, de nekem azt mondta: eredj Harangvirág, mert a mi népünk is
nem régen még földönfutó volt. Nem szabad bántanunk azt, akinek
nincsen hajléka és nincsenek barátai...
– A bátyád bölcs férfi – szólott Áthá–Rá s a szeme nedvesen
fénylett, mert a szíve megtelt az emberi jóság közeli érzésével. Oh,
milyen régen nem fogta körül ilyen puha melegség a szíve tájékát!
– Nem, a bátyám nem férfi, csak gügye – rázta meg a fejét
Harangvirág s a haja tövéig elpirult. – Nem jár vadászni,
pásztorkodni, csak mézet, gyümölcsöt, gombát szed az erdőn és apró
agyagfigurákat csinál játszani a gyermekeknek ... csak gügye ...
– Eltakarodj onnan, te leány! – rivallt reá az egyik harcos. – Nem
ismered Mennydörgő parancsát?
Harangvirág úgy szökellt ki a harcosok köréből, mint a felrebbent
őzike. Egy pillanat múlva már messze a mezőn lebegett fehér vászon
ruhája, de a mézestálat otthagyta az idegenek előtt.
Amikor először jelent meg előttük Mennydörgő küldönce, már
mindketten az édes lépeket rágcsálták.
– Vaddisznó atya látni akarja a késedet – szólt méltóságteljesen
az öreg harcos. – Add ide!
– Mondd meg a nagy főnöködnek, hogy igazabb gyermeke
Vaddisznó atyának Méhvadász, a gügye, mert nem feledte el a
parancsot: az éhezőnek enni adj! A szomjúzónak inni adj! Aki nem
tört vesztedre fegyverrel, azt ne akard elveszíteni fegyver által! Az én
uram törvénye szerint, aki ma utolsó, holnap első lehet, ha megtartja
a Napisten parancsát.
– Jól van, megmondom, de add ide a késed – bólintott mogorván
a bennszülött, és Áthá–Rá engedelmesen oda is adta.
A harcosok úgy tettek, mintha nem hallották volna Áthá–Rá
beszédét, pedig nemcsak hallották, de szívük mélyén igazat is adtak
az idegennek. Az írnok tudta ezt, s már nem is törekedett másra, csak
arra, hogy a törzsbeliek vak engedelmességét főnökük iránt
megingassa. Azt már sejtette, hogy Mennydörgő szívében nincs
irgalom irántuk, s azt is látta, hogy ennek a főnöknek a szokottnál
sokkal nagyobb tekintélye van.
A küldönc nemsokára visszajött, és az írnok kardját kérte, Áthá–
Rá odaadta azt is:
– Mondd meg a főnöködnek, hogy az én istenem szolgái
fegyvertelenül is erősebbek, mint ő az elrabolt fegyverekkel. Amit ő
elvett erőszakkal, azt az én uram visszaadja majd erővel.
Mire Mennydörgő vén futára harmadszor is visszatért, az eget
már sötét felhők borították. A vihar kitörőfélben volt. Távolról
villámlott s mennydörgések morajlottak végig az égbolton.
– Vaddisznó atya a napsugárból olvasztott varázstokot akarja
látni!
 – Hazudik a nagy főnökötök! Ezt nem adom! Nem Vaddisznó
atyának kell! Ő akarja elrabolni! Átkot, döghalált hoz az egész
nemzetségetekre, ha elveszítek tőlem! Csak az én kezemben áldásos
varázsszer! Ezt nem adom!
– Vegyétek el tőle! – adta ki a parancsot az öreg harcos.
Tízen is ráugrottak az írnokra, s a következő pillanatban már a
bennszülött küldönc kezében volt a fáraó irattokja.
A dulakodásban Sziba is kapott egy dorongütést. Mire a rend
helyreállott, ott fetrengett a földön és úgy hörgött, mint valami beteg
ember.
Juzsuát is fejbevágta valaki, s most ott feküdt a gyepen
eszméletlenül, mintha már meg is halt volna.
Áthá–Rá pedig állott tehetetlenül, kifosztottan két összetört
barátja mellett. Nem érezte testén a dulakodás sajgó nyomait. Nem
érzett semmit és nem tudott gondolni semmire. Csak valahol a tudata
alatt derengett, hogy itt most mindnyájan elvesznek.
Közben köröskörül feketén beborult. A hegyeket már nem
lehetett látni a távol zuhogó záportól és dörgött, villámlott
mindenfelé.
Ekkor lépett ki büszkén sugárzó arccal dombtetőn épült
kunyhójából Mennydörgő. Kezében tartotta Áthá–Rá hegyes
vaskardját, oldalára tűzte kését és nyakába ott fénylett a fáraó arany
irattokja. Le sem jött a nép közé, hanem onnan fentről, a domb
legtetejéről engedte meg nevéhez méltó hangját:
– Vaddisznó népe! Hallottátok, miként átkozódott az a hazug
idegen. Miként hivalkodott az ő istene erejével. Most íme: minden
hatalma itt van a kezemben. Vaddisznó fiai, idenézzetek!
Minden szem a dombtetőre szegződött, ahol Mennydörgő
hatalmas alakja állott, kezében a magasra tartott villogó karddal, mint
egy diadalmas bálványkép.
Ebben a pillanatban fény borította el a dombtetőt és akkorát
csattant, hogy rémületében mindenki arccal bukott a földre.
Amikor ismét fel mertek nézni oda, ahol Mennydörgő állott, nem
láttak senkit, csak az öreg harcos remegett tébolyodottan valamivel
lejjebb a domboldalon.
 A hatalmas rémületben egyedül Áthá–Rá agyában cikáztak rég
tanult, rég hallott dolgok. Sarkufáth úr mondta egyszer, hogy a
templomok, sziklasírok elé azért állítnak magas, csúcsosvégű,
négyszögű oszlopokat, mert a tapasztalat szerint a villám mindég a
legmagasabb, hegyesvégű tárgyakba csap bele. Mennydörgő pedig
odaállott a dombtetőre hencegni az elrabolt karddal...
Az írnok, miután megsejtette, mi történt, már tudta azt is, hogy
mit kell tennie:
– Vaddisznó népe! Főnökötök után most ti következtek! Egy sem
kerüli el Napisten bosszúját! Csak Méhvadász és Harangvirág igaz
ember köztetek. A többit égi tűz emészti meg, még mielőtt
leszállhatna az este!
Jól számított Áthá–Rá: a falu apraja–nagyja lába elé vetette
magát s úgy könyörgött irgalomért. Az írnok pedig máris úgy
parancsolt nekik, mintha az imént nem is lett volna kiszolgáltatott
foglyuk:
– Te felmész – parancsolta a legközelebbi harcosnak – és elhozod
Mennydörgőtől, amit tőlem elrabolt. Ti többiek a társamat úgy
vigyétek a Harangvirág házába, mintha az anyja kötőjében feküdnék,
a kutyámat is éppen úgy és fektessétek melléje. Én is a Méhvadász
házába költözöm.
Mire az eső nagy kövér cseppekben hullani kezdett, Juzsuát és
Szibát már fedél alatt ápolta Harangvirág és Méhvadász. Áthá–Rá
vállán pedig ott fénylett a fáraó irattokja, övében a kése, kardja. Az
írnok maga akkora úr volt, mint még talán soha: egy egész falu
engedelmeskedett neki, vak hűséggel!
Kint majdnem éjszakai sötétség borult a világra, de bent, Áthá–
Rá szívében a hazatérés reményének új fényét gyújtotta meg a
játékoskedvű, de végzetes hatalmú Sorsisten.
 LIX. FEJEZET,
amelyben Áthá–Rá megismerkedik a törzsbeliek egy s más
szokásával, Juzsua visszaadja a vezéri hatalmat,
Méhvadász pedig úgy képzeli, hogy akinek a hatalmasok
tekintélyt adtak, eszet is adnak hozzá és azt a törzsbeliek el
is hiszik neki.
Amint az lenni szokott, a nagy vihar után fényesen kelt fel a nap.
A táncoló, vidám napsugarak besütöttek Méhvadász kunyhójába s
éppen a Juzsua fekvőhelyére értek.
A thébai arca sápadt volt, de egyenletesen lélegzett, mint aki
mélyen alszik. Fejénél Harangvirág szundikált ülve,
összekuporodva. Szép szőke fejét két karjára, két karját felhúzott
térdére hajtotta. Csak olyankor kapta fel a fejét, ha a sebesült néha
fájdalmasan felnyögött. De hajnal óta pihent nyugodtan s a leány
kényelmetlen helyzetében is mélyen aludt az álmatlanul töltött
éjszaka után.
Juzsua lábánál félkörbe görbülten Sziba heverészett. Már nem
hörgött a kutya sem, csak lődörgött, ha talpra állott, fel–felnyikkant,
ha álmában nagyobb mozdulatot tett.
Áthá–Rá meg–megnyíló szempillákkal az álom és ébrenlét
határmesgyéjén a másik fekhelyen szendergett. Egyszer csak árnyék
hullott a kunyhó bejáratára. Kezében friss vízzel telt korsóval
Méhvadász tért vissza a forrástól.
Áthá–Rá kinyitotta a szemét s felkönyökölt a fekhelyén:
– Jó reggelt, Méhvadász testvérem!
– Méhvadászt nem szokták még a suhancok sem testvérnek
szólítani – csóválta meg szomorúan a fejét a fiatal bennszülött. –
Méhvadász hiába vágyik asszony után, nincs leány, aki megosztaná
vele a fekhelyét. Méhvadász nem harcos. Lágy a szíve, nem tud
embert ölni, még állatot sem soha. Csak akkor eszik húst, ha a
többiek adnak. Azt mondják, híg a veleje ... gügye ...
– Nincs igazuk, testvérem! Ember vagy te a talpadon! Volt
merészséged szembeszállni Mennydörgő parancsával. Pedig az egész
törzs egy akaraton volt vele. Mi lett volna, ha Mennydörgő
megtudja? ...
 – Megöli, vagy elűzi a faluból Méhvadászt – vonta meg a vállát
egykedvűen a gügye. – De nem! Nem tudta volna megölni
Méhvadászt, mert elfutott volna az erdőbe. Méhvadász nem fél sehol
a világon. Nem bánt senkit és aki őt akarja bántani, attól elfut.
Méhvadásznál gyorsabban csak az őz fut...
– Furcsa legény vagy, testvér – nevetett Áthá Rá –, de tetszel
nekem!
Méhvadász nem szólt semmit, csak barátságosan rávigyorgott az
írnokra, aztán a kunyhó hátulsó zugából előhúzott egy nagy
cserépfazakat. Könnyedén a vállára tette, s megindult a kijárat felé.
– Hova mész, testvér? – szólott utána az írnok, mert sehogysem
tudta kitalálni, hogy mit akarhat Méhvadász a nagy fazékkal.
– Mézért megyek az erdőbe – fordult vissza a gügye. – Legyen,
amibe tegyem.
– Tudod mit? Veled megyek én is – szökött talpra Áthá–Rá.
Útjuk a Mennydörgő dombja alatt vezetett. Áthaladtak a kis
tisztáson, ahol tegnap még fogolyként ültek. Most bezzeg a harcosok,
ha messziről meglátták őket, úgy elkotródtak, hogy az írnok egynek
sem tudott a szeme közé nézni. Biztosan azt gondolták, hogy még
nem bocsátott meg egészen és egyik sem akart úgy járni, mint
Mennydörgő.
Amint befordultak a domb másik oldalára, Áthá–Rá
megpillantotta Mennydörgő kipányvázott lovát. Szegény elhagyott
állat már mindent lelegelt, ameddig a kötele ért s most a fűtorzsákat
harapdálta kínjában.
– Az a ló kié? – fordult Méhvadászhoz az írnok.
– A Mennydörgőé.
– Akkor az enyém. Eredj, hozd el onnan! Hadd lám, milyen!
– Nem merem, nagy főnök. Senki sem merné a faluból. Még a
harcosok se! Csak egyedül Mennydörgő ...
– Akkor nem te vagy az egyedüli gügye! Gügyék vagytok
valamennyien, – csóválta meg bosszúsan a fejét Áthá– Rá. – Na,
gyere velem!
Méhvadász reszkető inakkal teljesítette a parancsot, de elfutni
nem volt mersze.
 – A lószerszámok hol vannak? – kérdezte Áthá–Rá a dombra
kapaszkodás közben.
– A Mennydörgő házában, – válaszolta lihegve a gügye.
– Akkor odamegyünk elébb!
A dombtetőre épült kunyhó bejárata előtt szétvetett karokkal még
mindig ott feküdt Mennydörgő. A gügye, amikor meglátta megállott,
majd ijedten hátrálni kezdett. Áthá–Rá úgy tett, mintha nem vette
volna észre Méhvadász viselkedését. Közömbös arccal átlépte
Mennydörgő holttestét és benyitott a kunyhóba.
Nemsokára Áthá–Rá már nyeregben is ült és Méhvadász tisztes
távolból vezette az írnokot a közelben zöldellő erdők felé.
A vadvirágos erdőszélen Méhvadász kevéske mézet kapart elő a
fazék fenekéről s azt egy falapocskára mázolta. A falapocskát letette
egy vakondtúrásra, és vagy két lépésnyire a halmocskátó1 a földre
hasalt.
Áthá–Rá fához kötötte a lovát, azután ő is a gügye mellé
telepedett.
Nemsokára egy zümmögő méhecske szállott a
csalétekre.Teleszívta magát az édes mézből s pár apró köröcske után
egy távoli mogyoróbokor irányába repült. Méhvadász sokáig követte
szemével a tovaszálló méhet, és jól megjegyezte az irányt. Aztán várt
tovább türelmesen.
Közben más méhek is jöttek a csalétekre, de azok nem abba az
irányba szállottak tova, mint az első. Méhvadász nem is sokat
törődött velük. Nemsokára jött az is, amelyikre ő várt. Na, ezek nem
is laknak olyan messze!
– Honnan tudod – kérdezte meg Áthá–Rá csodálkozva Nem
vetted észre Nagyfőnök, hogy milyen hamar visszatért – magyarázta
jókedvűen a gügye s már indult is a mogyoróbokor irányába.
Túl a mogyoróbokron kezdődött az erdő. Méhvadász a fák közé
lépett, és gondosan megszemlélt minden törzset. Egyszerre csak
nagyot rikkantott.
– Megvagytok kicsikék! – Azzal gyors léptekkel egy terebélyes
fához sietett. Mint az evet kúszott fel a törzsén s felállott a legalsó
izmos oldalágra. A törzsen jókora odvas lik tátongott. Méhvadász
mitsem törődve a feje körül zümmögő, csapongó méhhaddal,
megszemlélte a likat s aztán könnyedén a földre ugrott.
Száraz fűből, hullott falevélből kicsi halmot csinált. Két száraz
fagallyat: egy puhát s egy keményet kerített s azokat nagyon gyorsan
és hihetetlen kitartóan dörzsölni kezdte egymáshoz. Nemsokára
égett, füstölt az összegyűjtött levélhalmaz. i
Méhvadász akkor vállára kötötte a nagy fazakat. Letört két
hajlékony gallyat s mint valami harapófogóba, befogott közéjük, egy
jó maréknyi füstölgő gazt. Az összeszorított pálca végeket fogai közé
vette, és visszakúszott a fára.
Áthá–Rá nagy érdeklődéssel szemlélte, hogy miként ügyeskedik
új barátja.
Méhvadász pedig füstölgetni kezdte az odú nyílását. A földre
hallatszott a méhcsalád zúgolódó zümmögése. De nem volt mit
tenniök! Egyre feljebb menekültek az odúban, mert a büdös füst
minden lépet elborított. A hátráló had elől Méhvadász egy hosszú
késszerűre csiszolt csont segítségével, de leginkább puszta kézzel
elszedegette, letördelte a mézzel tele lépeket. Megtelt vele az egész
fazék.
Gyorsan, fürgén dolgozott, s mire a füstölő elfogyott, a gügye
zsákmányával már a földön is volt.
– Hű, de dühösek voltak a kicsikék – vigyorgott elégedetten. –
Ilyenkor délfelé mindig ilyenek. Hajnalban csendesebbek szoktak
lenni. Máskor Méhvadász, ha megtalálja őket, csak másnap
pirkadatkor látogatja meg fészküket. Hadd lássa, milyen
szorgalmasak voltak! De most akartam, hogy te is lássad,
Nagyfőnök, miért neveznek Méhvadásznak a törzsben.
Mire hazaértek, Sziba, a kutyabecsülethez híven, kint hasalt
Méhvadász kunyhója előtt. Ott várta, hogy gazdája visszatérjen.
Amikor messziről észrevette Áthá–Rát lóháton, felemelkedett és a fiú
elé vánszorgott, morgott kedélyesen és az írnok boldogan ugrott le a
lóról, hogy kócos bundáját megsimogassa.
Bent a kunyhóban Juzsua is nyitott szemmel, mozdulatlanul nézte
a nádfonatos tetőt. Fejénél Harangvirág kuporgott hűségesen.
– Óh, drága, drága barátom, – térdelt melléje Áthá–Rá. –
Csakhogy így látlak. Csakhogy magadhoz tértél!
 – Igen – válaszolta Juzsua erőtlen hangon –, de ha csak egy
cseppet is mozdulok, olyan émelygésem lesz, hogy csak na ... még
szédülök is nagyon ... Jaj, ne érj a surgyéhoz! Attól is rosszul vagyok
... Ládd, hogy megcsúfoltak... Csak bár tudnám, melyik volt...
– Hadd el, hogy fusson – legyintett Áthá–Rá –, jobban meg van
az most ijedve, mint ahogy neked fáj.
– Na, tőlem most könnyen elfuthat – mosolyodott el bágyadtan a
thébai legény.
Áthá–Rá is elmosolyodott szélesen, ne lássa a drága barát,
mennyire aggódik érette. Juzsua azonban, mintha csak eltalálta volna
gondolatait, gyenge hangon, de azért mégis hetykén így folytatta:
– Aztán miattam ne aggódj, uram! Eredj, szedd ráncba ezt a
csürhét. Hadd emlegessék meg, hogy erre jártunk ...
Egyszer közös szálláson voltam egy nagyszájú és verekedős
legénnyel... Hru–hrunak hívtuk, mert ha aludt, mindig hortyogott... s
a fogát is csikorgatta álmában... Téglavető volt ... oszt egyszer éppen
így fejbevágták... Feküdt vele vagy tizenöt napig ... épp így
döglödőzött, mint én ... aztán jobban lett... Én is vagyok olyan
legény, mint ő... amér én nem keresem a bajt... csak, akkor
verekedem, ha muszáj...
– Auuu, auuu, ujuuu, ááá ...
Áthá–Rá talpra urgott és Juzsua is összerezzent. Ilyen rettenetes,
fájdalmas emberi üvöltést még soha életükben nem hallottak. Pedig
nem is jött közelről a hang. Valahonnan n házak felől hozta a
délutáni szellő:
– Auuu ... ááá ... ujuuuu ... auuuu ..:
Áthá–Rá hátán végigfutott a hideg. Egész testében borzongani
kezdett és sápadtan fordult Méhvadászhoz:
– Mi ez? ... Mi történik ottan ... ?
A gügye kezében szorongatta nagy mézgyűjtő fazekát. Éppen a
lépekből szedegetett ki egy tányérra valót. Még csak meg sem
fordult, úgy válaszolt:
– Most fúrják a fejét Hosszúdorongnak, hogy megszabaduljon a
rossz szellemtől.
– Ki az a Hosszúdorong?
 – Hát nem tudod? Az az öreg harcos, akit tegnap még
Mennydörgő küldözgetett a te holmidért. Mikor a te istened,
Nagyfőnök, lesújtotta Mennydörgőt, ő ott állott valahol a közelben.
Azóta nem tud beszélni, csak reszket, mint a falevelek, ha fújja a szél
... Megszállották a rosszak ...
– Bolond beszéd ...
– Biz'a nem – rázta meg a fejét Méhvadász. – Sok nyárral ezelőtt
Méhvadász még gyerek volt és nem is hívták Méhvadásznak,
hanem...
– Auuu ... ááá ... hrááá – hangzott fel ismét a vontatatott, hörgő
emberi vonítás.
Áthá–Rá már indulni akart, hogy lássa, mi történik ottan, de
Méhvadász nagy lelki nyugalommal folytatta a régi történetet: hanem
Búbosnak hívták. Merthogy itt a fején, hátul van egy dudor... – a
gügye megtapogatta kidudorodó tarkóját. – A vénasszonyok, ha
találkoztak anyával, mindig azt mondották: „Meglásd, lányom,
Bogárszemű, bölcs harcos válik a fiadból. Csak ügyelj reá fiam!
Szidjad, verjed, hadd higgyék a rosszak, hogy nem is szereted, mert
akkor nem bántják! Mondta is az anyám, amit az ilyen taknyosoknak
szokás: „te büdös, te anyagyász, te, bár ne lettél volna”, meg más
efféléket. Hi–hi–hi – vigyorgott egy nagyot a gügye –, ugye milyen
igaza lett a nénéknek. Méhvadász nagy harcos tralalala, híres harcos,
lalala!
– Auuu ...
Hallatszott ismét a távoli üvöltés. Áthá–Rát ellepte a
pulykaméreg:
– Hallod–e, Méhvadász? Te itt engem mindenféle zagyva
beszéddel tartasz! Én azt akarom tudni, mi történik ott a házak
között.
– Sze' éppeg azt meséli Méhvadász – válaszolta megütődve a
gügye –, hogy amikor még ő is gyermek volt, élt a faluban egy fiatal
harcos. Habosszájúnak hívta mindenki, mert amikor rájöttek a
rosszak, hanyattesett, elkezdett hánykolódni, keze–lába rángatózott, s
a szája habzott, mint a kérődző ököré. Próbálták azt minden fűvel,
rámondással, titkos bűbájjal vajákolni, de csak annyit ért az, mintha
Méhvadász füttyszóval próbálna mézet gyűjteni...
 Áthá–Rá már egészen megszokta, hogy a bolondos legény
önmagáról is csak harmadik személyben beszél, most mégis
ingerülten utánozta a gügye beszédmodorát:
– Hallod–e? Mondod–e, amit tudni akar Nagyfőnök, vagy úgy itt
hagy Nagyfőnök, mint eb a piszkát!
– Há'sze tán azt magyarázza Méhvadász. A Nagyfőnök csak
hallja a méh zümmögését és már nyalogatná is a mézet. Nem úgy van
a'!
– Folytasd már! – sürgette Áthá–Rá, mert a falu felől még egyre
fel–felhallatszott a szörnyű üvöltés.
– Akkor Tarka Bika volt a nagyfőnök. Azért hívták így, mert erős
volt, mint a bika s a fekete sűrű hajában gyermekkora óta nagy fehér
tincs volt és a teste barna bőrén is hófehér foltok tarkállottak. Hej, de
híres nagyfőnök volt! Azt mondja egy nap Tarka Bika a többi
főnököknek: „Halljátok főnökök? Ezen a Habosszájún már semmi
sem segít, úgy megszállták a rosszak. Fúrjuk meg a fejét, akkor
biztos megszabadul az ártó lelkektől”. Úgy is lett, amint Tarka Bika
mondta. Egyszer, amikor Habosszájú ismét hanyattvágta magát, s
elkezdett rángatózni, a harcosok rárohantak és erős ökörbőr szíjakkal
úgy gúzsba kötötték, hogy moccani sem tudott. Akkor kemény
kővésővel a fülcimpája felett, a koponyájába egy akkora kerek léket
vágtak, mint a tenyér közepe. A kivésett kerek csontot
megtakarították a hajtól, meg a bőrtől, átfúrták, húrt húztak át rajta és
Tarka Bika a nyakába akasztotta, mert akinek ilyen varázsszere van,
azt messzire kerülik a rosszak.
– S Habosszájúval mi történt? – kérdezte Áthá–Rá borzongó
kíváncsisággal.
– Többet nem bántották az ártó lelkek. Mind kiszálltak a likon.
Kár, hogy harmadnapra meghalt, mert egész kiváló harcos lett volna
belőle.
Mire Méhvadász befejezte a történetet, a faluból nem hallatszott
többé a szörnyű emberi vonítás.
– Gondolod, hogy most Hosszúdoronggal is így csináltak –
kérdezte Áthá–Rá, bár sejtette Méhvadász válaszát.
– Miért ne! – vonta meg vállát a gügye. – Lehet másképpen is?
 – Akkor elkéstél, uram – szólalt meg Juzsua is, aki eddig némán
hallgatta Méhvadász elbeszélését. – Most már akár maradhatsz is.
Segíteni úgysem tudsz a szerencsétlen Hosszúdorongon.
Áthá–Rá igazat adott társának. Eleget hallott Méhvadásztól s
irtózott a gondolattól, hogy szemével is meggyőződjék. Leült a
kunyhó ajtajába, és ismét a gügyéhez fordult:
– Hallod–e Méhvadász? Szeretnél–e magadnak te is egy olyan
kerek csontdarabot?
– Meghiszem azt! De Méhvadásznak sohasem lesz olyanja! Az
csak a főnöknek jut.
– Tudod mit? Adok én neked százszor különb varázsszert, mint
az a csontdarab. Nesze!
Azzal Áthá–Rá a gügye markába nyomta az egyik teleírt
nyírfakérget. Egyet adott Harangvirágnak is.
– Még úgy sem háláltuk meg jóságtokat – tette hozzá
restellkedve az írnok, amikor látta, hogy az együgyűek mekkora
örömmel fogadták semmitérő ajándékát.
Nemsokára három harcos közeledett Méhvadász kunyhója felé.
Áthá–Rá már messziről észrevette őket, de úgy tett, mintha nem látná
jöttüket. Ugyanis még a tegnap elhatározta, hogy nem kezdeményez
semmiféle kapcsolatot a törzsbeliekkel. Megvárja, hogy azok
közeledjenek hozzá.
Amint a három harcos odaért, földre borultak Áthá–Rá előtt s fel
sem emelkedtek, amikor a legidősebb beszélni kezdett:
– Oh, Nagyfőnök, nagy varázsló, Napisten küldötte! Véneink úgy
határoztak, hogy a kerek csontot Hosszúdorong fejéből senki jobban
meg nem érdemli nálad. Elhoztuk neked, hogy megvédjen minden
bajtól, minden ártó lélektől. Fogadd el tőlünk s bocsáss meg nekünk!
– Álljatok fel – parancsolta Áthá–Rá –, mert nem szeretek
térdeplő emberekkel beszélni.
A három harcos felemelkedett s ügyefogyottan megállott az írnok
színe előtt.
– A kerek csont, amit hoztatok, nem kell. Nekem erősebb
varázsszereim vannak az ártó hatalmak ellen! Barátsággal
közeledtem hozzátok. Nektek is akartam osztani Napisten áldásaiból,
de ti gonoszat forraltatok ellenem. Ezért csak Méhvadász és
Harangvirág kapott bútól–bajtól, lidérctől, rossztól védő varázsírást.
Rólatok csak alig tudtam elfordítani Napisten haragját, mert el akart
pusztítani valamennyieteket.
A három boldogtalan ismét térdre hullott az írnok előtt:
– Oh, nagy varázsló! Nem mi, Mennydörgő parancsolta...
– Nem megmondtam, hogy előttem le ne térdepeljen senki –
rivallt a három férfire Áthá–Rá. – Mennydörgő? Azt mondjátok,
Mennydörgő. Hány harcosa van Vaddisznó népének? Hogy
lehetséges, hogy annyinak egy parancsoljon, s a többi csinálja, ha jó,
ha rossz? Ebben a faluban nincsenek főnökök? Nincsenek harcosok?
Nincs tanácskozás?
A három harcos némán, lecsüggesztett fejjel hallgatta Áthá–Rá
dörgedelmeit. A fiú pedig folytatta teljes biztonsággal, mint aki a
helyzet urának tudja önmagát:
– Most mi van Mennydörgővel?
– Ott fekszik mozdulatlanul, ahova Napisten haragja sújtotta!
– Még ma eltemetitek! Megértettétek? Még ma. Úgy csináljátok
a temetést, ahogy őseitektől tanultátok. Harcosnak és varázslónak
kijáró tisztességben részesítsétek Mennydörgőt. Mert nagy harcos és
nagy varázsló volt. Kár érte, hogy a rosszak elvették szeme világát.
Szembeszállott Napisten hatalmával. Nagy vétek volt! Az életével
kellett, hogy megfizessen érte! De ne feledjétek! Csak nagy főnökök,
nagy varázslók és nagy harcosok vétkezhetnek nagyot. Mennydörgő
vétke méltó volt őhozzá!
– Úgy legyen Nagyfőnök, amint parancsolod – bólintott a
küldöttséget vezető harcos.
– Nem vagyok nagyfőnök – rázta meg a fejét Áthá–Rá. –
Nagyfőnököt az egész falu tanácsa választ. Ezért holnap délután
mindnyájan a tanácshelyen legyetek. Én is ott leszek. Most pedig
elmehettek, hogy megmondjátok, amit tőlem hallottatok.
A három távozó harcossal Méhvadász is elsündörgött. Áthá–Rá
pedig belépett a kunyóba s leült Juzsua fekhelye mellé a földre.
Harangvirág tisztességtudóan felállott és néma hódolattal
meghajolt a két nagyhatalmú idegen előtt, aztán kilépett az
ibolyaszínű esti szürkületbe.
 Juzsua hosszan utána nézett s mosolyogva hallgatta a távolodó
ruhasuhogást.
– Ugye milyen jóállású leány? – kérdezte Juzsua. – S szíve van
hozzánk.
– Igen – bólintott Áthá–Rá, de a gondolatai messze |ártak.
– Uram – szólalt meg ismét Juzsua. – Az imént hallottam minden
szavadat. Bölcsebb vagy, mint én. Olyan igazakat mondtál ezeknek a
balgáknak, hogy talán meg sem értették. Én azonban megértettelek
uram, és arra kérlek, vedd le vállaimról a vezetés gondját. Ha majd
visszatérünk az Ismeretlen Tenger partjára, akkor is, csak téged
teszünk vezérnek... Te, aki még a villámnak is parancsolsz!
– Nem, Juzsua! Ne essél te is tévedésbe! Én nem parancsolok
semminek. Csak itt–ott ismerek egyetmást azokból az időkből,
amelyek mindenek felett uralkodnak. Felettem is, feletted is, ezek
felett a kistudású népek felett is.
– Te ismered őket! Te a tudójuk vagy és a tudás hatalom, uram!
Légy a vezérem és gyakorold hatalmadat!
Amíg a két barát így beszélgetett a kunyhó homályában,
Méhvadász és Harangvirág mindenfelé megmutogatták
varázslapjaikat. A bennszülöttek mély tisztelettel szemlélték Áthá–
Rá hieroglifes nyírfakérgeit. Tisztelettel övezték a gügyét is,
mintha igazi nagy harcos lett volna, aki sok dicsőséget szerzett már
törzsének. Méhvadász, mint kellemesen bizsergető langyos vízben,
úgy fürdött a személyét körülfolyó dicsőségben.
Együgyű lélekkel azt gondolta, hogy akinek a hatalmasok
tekintélyt adtak, eszet és érdemet is adnak hozzá. De annál már
együgyűbb vagy talán bölcsebb volt, minthogy megfeledkezzék
arról, akinek mindezt köszönheti.
 LX. FEJEZET,
amelyben Áthá–Rá nagyfőnök új, ismeretlen ösvényekre vezeti a
Vaddisznó népét, de ebben nincs semmi dicséretre méltó,
mert a kényszerűség nem érdem.
Aznap akárhogy igyekeztek, nem tudták eltemetni Mennydörgőt,
de másnap már hajnalosan munkához láttak. Egy téglalap alapú,
derékig érő gödröt ástak. A gödör hosszanti irányát egy tapasztaltabb
harcos úgy mérte ki, hogy a halott feje pontosan a felkelő nap
irányába mutasson, lába pedig napnyugatra. Négy ifjú, mire a nap jól
feljött, már ki is hányta a földet. Jöhetett bele Mennydörgő.
Gallyakból összerótt hordágyon négy izmos férfi hozta az
egykori vezért. Körülötte a falu apraja–nagyja zöld ággal, virággal a
kezükben.
Mennydörgő arcát harci színekkel mázolták be a többi főnökök,
akiknek tekintélye a nagyfőnök halálával kezdett visszatérni.
Amint megérkeztek az asszonyok és a leányok, teleszórták
virággal, lombos gallyal a gödör fenekét. Legyen puha fekvése a
halottnak. Aztán előállott az egyik harcos és síró, daloló hangon
felsorolta Mennydörgő erényeit s nem feledkezett meg vészthozó
nagy hibájáról sem, amellyel saját fejére halált, a törzsre pedig
végveszélyt idézett. Valahányszor az énekmondó meg–megállott,
hogy lélegzetet vegyen, az asszonyok hangos jajveszékeléssel
siratták a halott hőst.
A ceremónia végeztével két idősebb harcos a gödörbe ugrott és a
sir napnyugati fala mellé, oda, ahova Mennydörgő lába kerül majd,
két–három mniek iáign földet tett. Hadd legyen a halottnak, amiből
harci színt fessen az arcára, ha úgy adódik, hogy hadakoznia kell a
másvilágon.
Csak azután következett a nagyfőnök sírbatétele.
Hanyattfektették a gödör fenekére. Melléje helyezték fekete kő–
buzogányát. Mivel azonban a verem nem volt elég hosszú, a lábát
behajtották úgy, hogy két térdkalácsa magasan a teste felé ugrott.
Aztán a sírásók beföldelték a dombot s ezzel vége is volt a
szertartásnak.
 Mennydörgő helyét csak egy jelentéktelen dombocska jelképezte
a földön ...
Délután a tanácskozásra az egész falu összegyűlt, amikor Áthá–
Rá is megérkezett. A bennszülöttek legszívesebben leborultak volna
eléje , de már tudták, hogy a jövevény varázsló az ilyesmiért
haragszik, ezért csak néma felállással üdvözölték a nagyhatalmú
idegent.
Áthá–Rá odament, ahol a legtekintélyesebb harcosokat látta és
leült közéjük. Az írnok után valamennyien leültek és feszült
figyelmmel várták, hogy megszólaljon.
De Áthá–Rá konokul hallgatott.
Végül a legidősebb főnök emelkedett szólásra:
– Nagyhatalmú idegen, nálunk az a törvény, hogy aki hogy aki
összehívta a tanácsot, elmondja a baját, gondját, a tanács vagy így,
vagy úgy szót tesz az ügyben.
– Jól ismerem én a Vaddisznó népének törvényeit! Amint
megtanultam a nyelveteket, úgy szokásaitokat is elsajátítottam. De
azt hittem, hogy már más nagyfőnököt tettetek Mennydörgő helyébe,
aki majd a tanács helyett gondolkozzék s ti csak engedelmeskedjetek
neki, amint én sem szoktam tanácskozni a kutyámmal, hanem csak
parancsolgatok neki.
Az írnok végignézett a lehorgasztott fejű gyülekezeten s más
hangon folytatta:
– Jól van nó, ne hánytorgassuk a múltat! Napisten megbocsátott.
Én, az ő alázatos szolgája sem haragszom többé. Varázsszert is adok
majd, kinek–kinek érdeme szerint. Az én istenem azt parancsolja,
hogy múljon el felőletek a szégyen! Ezért még most azonnal fel kell
gyújtanotok Mennydörgő házát ott, a dombtetőn, mert úgy illik, hogy
az új nagyfőnök is itt lakjék köztetek, itt egyék veletek és ne
legyenek titkos beszédei sem Vaddisznó apával, sem őseitek
szellemével. Bárkinek közületek világosság gyúlhat a szívében s
okos tanácsot adhat a népnek. Ezért a tanácskozás hallgasson meg
mindenkit s csak aztán tegyen szót erre, vagy arra. Akarjátok–e, hogy
így legyen?
– Így legyen! így legyen! – kiáltozták az emberek.
 – Akkor testvéreim, ti ott hárman – mutatott Áthá–Rá a fiatal
harcosok csoportjára –, még most vessetek tűzcsóvát a Mennydörgő
lakára.
Nemsokára a dombtetőn álló ház fehér és piszkos–szürke
füstfelhőbe borult, amelynek közepéből haragosvörös lángnyelvek
csaptak a magasba.
Lent a domb lábánál a tanácskozás folyt tovább.
A legöregebb harcos emelkedett szólásra:
– Én Ámondó vagyok, hogy ezt a nagyeszű idegent, Napisten
küldöttét, tegyük meg nagyfőnöknek ...
Tovább nem folytathatta beszédét, mert hatalmas üdvrivalgásban
tört ki az egész gyülekezet. Áthá–Rá, mire észrevehette volna magát,
már nagyfőnök volt. Hiába is próbált szóhoz jutni, nem tudott, mert
már egy másik harcos emelkedett szólásra:
– Nagyfőnökünk jövevény. Még háza sincs a faluban. Építsünk
neki egyet! De itt a mieink között, amint ő parancsolta.
– Úgy légyen! Úgy légyen! – helyeselt lelkesen a nép.
– De biz' a ne úgy legyen – pattant fel ülőhelyéből Áthá–Rá. –
Most szorgos dolog idő van, nem érünk rá házat építeni. Én még
elleszek Méhvadász kunyhójában. Majd ősszel. Ha még akkor is
akarjátok... Holnap számbaveszem a földjeinket, legelőinket,
állatainkat és a főnökökkel együtt szétosztjuk a munkát. Szerezzünk
minél többet télire ...
Néhány nap múlva Juzsua is talpra állott. Okos, gyakorlatias
észrevételeivel, tanácsaival és tanításával nagyban hozzájárult a kis
telep felvirágoztatásához.
Még húsz nap sem telt el, már mindenki pontosan tudta, hogy mi
a teendője a közösben s azt úgy szabták meg, hogy a házkörüli
munkát is el tudja azért végezni ki–ki a maga portáján,
Méhvadász is már kevesebbet csatangolt a lépesméz után és
inkáhb a fazekas korongot forgatta nagy ügyesen. Még segítséget is
kapott, két idős férfi s egy tizennégy, tizenöt éves fiú személyében,
akik az égetésre, szárításra ügyeltek. Nemsokára annyi mindenféle
cserépedényük volt, hogy két falut is el lehetett volna látni belőle.
Azon sem búsult senki! A szép égetett edényekért a szomszédos
falvakban szívesen adtak cserébe bármit, még lábas jószágot is, ha
kellett. S a menekülés nyomorúságából kivakarózó falunak hogyne
kellett volna!
Meg is nőtt a gügye tekintélye. Már az sem volt baj, hogy irtózott
a vadászattól, s fegyvert fogni is suta volt. Többet ért a keze így,
mintha röptében tudta volna lelőni a varjút.
Még a lányok is másképpen beszéltek vele, mióta kicsi
kancsókkal, lábosokkal tudott nekik kedveskedni. Méhvadász
azonban úgy tett, mintha nem sokat törődne velük, de az is lehet,
hogy tényleg nem vett észre semmit, hiszen gügye volt és félszeg,
ami a leányfélék körüli jártasságot illeti.
Úgy árpa aratás idején, fülledt nyári délutánon Áthá–Rá otthon
maradt jelentést írni felséges ura számára, mert bármennyi volt a
dolga, erről a kötelességéről soha sem feledkezett meg. Különösen
most dolgozott élvezettel, mert Juzsua válogatott fából egy éppen
olyan asztalt rótt össze, mint amilyen az volt, amelyik a tengerbe
veszett.
Amikor az írást befejezte, csendes szemlélődésbe merült. A
faluban csak az apró gyermekek sivalkodtak s játszadoztak a
porondon. Nagynéha innen–onnan felhangzott egy–egy asszonynak
az ajnározása: „Teszed le azonnal te átkozott... te rosszak kölyke... te
semmirevaló...” Az írnok ilyenkor szelíden elmosolyodott, mert
tudta, hogy nem a durvaság hangjait hallja, hanem a féltő, aggódó
anyai szeretet sajátos megnyilatkozását.
Áthá–Rát álmodozásából távoli lódobogás verte fel. Nem lehetett
más, csak Juzsua, mert neki adta oda a lovát, hogy könnyebben
utánanézhessen, hol mint megy a munka. Nemsokára Sziba néha
vidám, néha dühös vakkantását hallotta, aszerint, hogy ahol
elhaladtak, jó vagy rossz volt–e az ebbarátság a helyi házőrzők és
Áthá–Rá kutyája között.
Juzsua, mint a párduc, olyan ruganyosan ugrott le a nyeregből.
Áthá–Rá örömmel látta, hogy hűséges társa már egészen kiheverte a
bajt és olyan, amilyen régen volt. Juzsua arcát azonban gondfelhők
árnyékolták.
– Baj van, uram – huppant le az írnok mellé. – Lónyomokat
láttam a sebes víz partján. Túl a lassú víz torkolatán ...
– Sokat? – kérdezte az írnok izgatottan.
 – Nem, uram – rázta meg feketére égett arcát Juzsua. – Vagy öt,
hat lóét lehetett megkülönböztetni. De elég az!
– Bizony elég – vakargatta a tarkóját elgondolkozva az írnok. –
Ezek csak a kémek voltak. Miután betakarítjuk a termést, nyakunkon
lesz az egész horda. Meg kell előzni őket! – ugrott talpra Áthá–Rá.
– Igen, de hogyan? Csak nem ezzel a szedett–vedett,
megfélemlített néppel akarsz ellenállni, uram!
– Nem barátom! Számolni én is tudok. Gondolom, álljunk tovább
valamennyien. Legalább nem magunkban folytatjuk az utat észak
felé, amint eddig hittük.
– S az Északi Tenger partjáig akarod vezérelni az egész falut, úgy
mindenestől, ahogy van? – nézett hitetlenül az írnok szemébe Juzsua.
– Dehogy, dehogy! Nem vagyok én gyermek, hogy meséket
álmodjam. Bevesszük magunkat itt ebbe az északi nagy erdőbe.
Addig megyünk, amíg megfelelő telelő szállást találunk. Aztán mi
tavasszal tovább állunk s őket hagyjuk, boldoguljanak a maguk
fejétől, ahogy eddig boldogultak. Egy kicsi változtatással ez éppen a
te terved, ugye? Emlékszel–e még rá?
Emlékezett Juzsua, hogyne emlékezett volna! Este a tanácsban
már nagy lendülettel pártfogolta is Áthá–Rá elképzeléseit.
Igaz viszont, hogy a Vaddisznó népének meggyőzésére nem
kellett sok ékesszólás. Amikor megértették, hogy ismét mekkora
veszély fenyegeti őket, hagytak volna mindent: termést, házat, csak
magukat és állataikat menthessék.
Az elkövetkező napokban minden más munkát szüneteltettek,
csak a betakarításra fordították minden erejüket. Méhvadász is
abbahagyta mesterséget és beállott aratónak.
A tiszta gabonamagvakat nagy bőr és vászonzsákokba töltötték, a
zsákokat pedig rákötözték teheneik, ökreik hátára. Felgyújtották
házaikat, hogy semmi se maradjon az ellenség kezén és maguk előtt
hajtván állataikat, megindultak a titokzatos északi rengeteg felé...
 LXI. FEJEZET,
Amelyben Sziba egyetlen ugrása hosszabb, mint egy kis cickány száz
futólépése, mégis Áthá–Rá hűséggel vállalja a sorsot,
amely osztályrészéül jutott.
Kemény tél után immár a második tavasz is beköszöntött a
Vaddisznó népének új szállására.
Kanyargó, lassú vízű patak partján, egy lágyan hajló domb
tetején állott az új falu. Lent a patak partját szélesen benőtte a sás és
a káka, de két oldalán a dombok lankáit kövér legelők és sűrű erdők
borították.
Félnapi járófölddel lejjebb a kanyargó patakocska kisebb folyóba
ömlött. Áthá–Ráék szerettek volna valahol ennek a folyónak a
partján megtelepedni, de ott minden alkalmas helyen falvak állottak,
s nem akarták magukra haragítani a bennszülötteket. Ezért húzódtak
fel, jó félnapi járóföldre a kanyargó, nádas partú patak völgyébe. A
kis patak biztosította számukra az összeköttetést a folyócskával. A
folyócska pedig csónakázható medrével, a továbbjutás reményével
kecsegtetett.
Amint megérkeztek, első dolguk volt felépíteni szállásaikat.
Ekkor érte Áthá–Rát az első meglepetés. Juzsua egy csillagfényes
nyári este kicsit hebegve, habogva, de visszavonhatatlanul
bejelentette, hogy szeretne külön költözni Harangvirággal.
Valami olyasmit mondott, hogy talán Áthá–Rá sem volna most
itten, hanem az Ismeretlen Északi Tenger partján várná Kirkufék
visszatérését, ha Vörös Liliom még élne. És akkor nekik is volna
külön házuk ...
Ezek az ügyetlen szavak régi sebeket szaggattak fel a fiú
szívében s megtörték ellenállását Juzsuával szemben.
Így aztán a thébai is kapott egy nagy, tágas házat, hogy legyen
hol férjenek, ha megszaporodnak. Juzsua pedig nem is okozott
csalódást, mert a következő tavasszal már egy egészséges sivalkodó
kisfiút becézgetett Harangvirág: „Te kis büdös, de csúnya ... te rút...
te, bár ne lettél volna ...” A büszke apa pedig bölcsen tűrte, hogy
asszonya ily szavakkal illesse elsőszülött fiát. Mert, mit lehessen
tudni... A rosszak nem alszanak. Sok gyermek születik, de sok is hal
meg közülük ...
Így maradt Áthá–Rá a falu közepére épített kis házban
Méhvadássszal és Szibával hármasban.
A gügyének most ismét volt szabad ideje bőven. Forgatta még
ugyan a fazekas korongot, de csak a falubeliek számára, mert a többi
lakott hely messze volt s ki tudja, hátha nem is nézik jószemmel a
jövevényeket.
Előbb meg kellett erősödniök, s csak aztán a szomszédok szeme
közé nézni! Tudta ezt minden ember! Ezért hűséggel hallgattak
Juzsua parancsaira. A thébai pedig okkal–móddal mindent olyan
ügyesen kifundált, hogy a végén maguk a törzsbeliek csodálkoztak a
legjobban, milyen szép, rendezett falujuk van.
Áthá–Rá volt ugyan a nagy főnök, de azért mégis mindenki
Juzsuára hallgatott. Igaz, hogy az írnokot már nem is nagyon
érdekelte, mi történik körülötte. Az ő lelke már messze járt. Az
előttük álló nagy út esélyeit latolgatta magában s az egész falut csak
amolyan átmeneti szállásnak tekintette.
Amint az első tél elmúlott, felvetette a továbbmenés gondolatát,
de Juzsua nem nagy lelkesedéssel azt mondta:
– Embertelenség volna itthagyni őket a bajba, amit mi is
okoztunk. Mert, hogy mi hoztuk őket ide. Meg aztán most már a
fiamról is gondoskodni akarok, ha már itt kell hagynom szegénykét...
– Hallod–e, Juzsua, úgy beszélsz, mintha bizony okosabb lett
volna ottmaradni a lovasok szomszédságában! – toppantott egy
bosszúsat Áthá–Rá.
De a thébai nem szólt semmit. A kérdés annyiban maradt, s ők is
maradtak, hogy legyen ideje Juzsuának rendbeszedni a falut. A falut
ahol immár asszonya, gyermeke, háza és tekintélye van az emberek
előtt.
Most hogy a tavasz ismét rájuk köszöntött, Áthá–Rá szívét
elborították a nyugtalan érzések, amelyeket egész télen azzal
csítítgatott:
– Várjatok! Majd tavasszal! Egy verőfényes napon az írnok
szűknek érezte a falut. Füttyentett Szibának, s megindult a zöldülő
mezőkre. Méhvadász egy darabig utánuk nézett, aztán mivel más
dolga nem akadt, a nagyfőnök után somfordált.
Egy hetyke kis süvölvény jött vele szembe, akkorácska, hogy
talán az íjat sem tudná meghúzni, de azért szemtelen arcocskáját a
gügye felé fordította:
– Mi a' Méhvadász? Már zúgnak a bogárkáid? – s kezével a
homlokára, mutatott.
– Elhallgass, mert nyakonváglak! Azért csinált neked Méhvadász
a múlt nyáron kicsi juhot, meg kicsi ökröt, hogy most így beszélj
szegény Méhvadássszal?
– Kit vágsz nyakon, he! Engem? Te gügye! Na, gyere, vágjál! – s
a hetyke süvölvény szétterpesztett lábbal, mint egy kakas állott
szembe a nagy emberrel.
Méhvadász még sohasem ütött meg senkit. Most is csak bárgyú
szelídséggel mosolygott és amikor észrevette, hogy a házak közül
még vagy három kamasz közeledik, jobbnak látta elkotródni.
Szegény gügye nem értette, csak tapasztalta, hogy milyen
mulandó a világ dicsősége: már majdnem mindenkinek volt bajtól,
rossztól védő varázslapja s így az övé csak egy volt a sok közül. Már
a fazekai után sem kapkodtak. Még neki kellett könyörögnie, hogy
egy–egy rossz bőrt, kevés húst kapjon ügyes keze munkája után.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordulhattak volna meg fejében,
ha képes lett Volna elvontabban gondolkozni. De hát nem tudott s
így csupán a szíve fájt, s keserű, befelé hulló könnyeket nyelt, ha
bántották.
Csak Áthá–Rá és Sziba érzelmei maradtak változatlanok.
Mellettük biztonságban érezte magát. Ragaszkodott is hozzájuk, mint
fényhez az árnyék. Most is, hogy utolérte őket, szivéből elszállott
minden keserűség s vidáman kiáltott az írnokra, aki egy lila
kökörcsin felé hajolt s annak pihés kelyhecskéjét vizsgálta
elgondolkozva.
– Hopp, Nagyfőnök, én is itt vagyok!
– Látlak, Méhvadász! – mosolyodott el Áthá–Rá.
– Csak Méhvadász nem látja, hogy Nagyfőnök mit néz azon a kis
virágon. Van abból itt elég! Még szebb is, ha kell!
 – Ládd, itt ennek a virágnak egy részéről hiányzik a pihe. Vajon
mitől kopott le? Vagy hogy nem is volt rajta soha? Sok ilyen
megkopott kis virágot láttam.
– Hi–hi–hi! Méhvadász tudja. Méhvadász látta! Kicsike,
hosszúfarkú egérke eszi meg. Odaáll a virág mellé s úgy lelegeli,
mint a bárányka a szép zöld füvet. Bizony!
– Egérke? – Csodálkozott az írnok hitetlenül.
– Biz a', biz a', – bólintgatott a gügye diadalmasan. – Méhvadász
hasrafeküdt, és megleste az egérkét. És látta ...
– Bolond kis állat lehet – dörmögte Áthá–Rá –, miért enné a
virág szőrét, mikor ha kell, ott az egész kelyhe, levele, meg az a sok
minden, amit még a mezőn találhat...
– Ki mit szeret – vélekedett a gügye. – Ládd, Nagyfőnök, Sziba is
megrágja a csontot, amit te kiköpsz.
– Meg ám – kacagott Áthá–Rá –, de csak akkor, ha nem kap húst.
Igaz–e Sziba?
De bizony Sziba ez alkalommal elfeledte helyeslően megcsóválni
a farkát. Még a fülebotját sem mozgatta, hanem vészesen morgott s
kaparta a földet egy vízszintes, jó hüvelykujjnyi vastag lyuk mentén.
Időnként az orrát bedugta a lyukba. Ellenségesen prüsszögött,
kaffogott s aztán lázasan kapart tovább.
– Biztos vakondlyuk – vélekedett a gügye.
– Nem – csóválta meg a fejét Áthá–Rá. – Ahhoz egy kicsit szűk
volna. De, tényleg, mi lehet? Gyere, nézzük meg!
A lábával félretaszította Szibát. Letérdelt a lyuk mellé s kezével
bontogatni kezdte a szűk kis folyosó járatát. Nemsokára nagyobb
földkupac vállott fel a penge nyomán s kicsi pihés fészek maradt
takaratlan.
A fészek közepén hosszúfarkú, hegyesorrú, pici cickány. Két
szeme két rémülten fénylő fekete pont. A következő pillanatban már
eszeveszetten próbált menekülni a sűrű fű között, de a szemfüles
Sziba egy ugrással utolérte ...
A fészekben maradt öt csupasz, rózsaszínű fióka vakon nyüzsgött
ide–oda Áthá–Rá azonban nem őket nézte, hanem a finom fehér
pihét, ami parányi fészket bélelte. Két ujja közé vett egy csipetnyit, s
ott morzsolgatta gondos figyelemmel.Semmi kétség: a kökörcsin
finom szőrzetét gyűjtötte a cickány anya, hogy csemetéi csóréságát
betakargassa vele!1
Áthá–Rá elszomorodott szívvel nézte, miként hordja szét a
könnyű szellő a pihés fészket. Nemsokára Sziba végzett az öt pöttöm
cickányfiókkal is.
– Ládd, Méhvadász barátom, hat életnek kellett elpusztulnia
ahhot, hogy én egy tapasztalattal gazdagabb legyek. A gügye az
írnok szemébe nézett s együgyű ésszel nem tudta megérteni, miért
bársonyította el a bánat a nagyfőnök szép barna szemét.
A közeli berekszélen sárgán virított egy alacsony, gircses–
görcsös somfa. Áthá–Rá arrafelé tartott. Két hű társa: a gügye és a
kutya hangtalanul követte. A somfa alatt leterítette subáját s rádőlt. A
koratavaszi napsugarak melegen, puhán círogatták behunyt szemű,
nap felé tartott orcáját. Áthá–Rá gondolataiban, zűrzavaros érzelmei
között igyekezet rendet teremteni.
– Lámcsak, százat, vagy talán még annál is többet lépett lihegve,
rohanva az a kis cickány és Sziba mégis egyetlen könnyű kis ugrással
utolérte... Hát én, szegény emberke vajon hova futok ? Elfuthatok–e
sorsom elől? Ki tudja, mi végre vette a végzetem ide, erre a távoli
földre? Az Ismeretlen Tenger északi átjáróját kellett volna
megtalálnom és íme hova jutottam: egy pocsolyás, nádas, sásos ér
partjára. De hát ki jutott célhoz azok közül, akiket én ismertem?
Senki ... Senki ... az igazak, a nagyok közül senki! Apám megfagyott
szívvel, asszonytalanul s most fia nélkül éli napjait. Sanuph úr ?
Hóhér keze oltotta ki életét olyan váddal, amelyben ártatlan volt.
Kirkuf ? Víz mosta el szertefoszló testét. Vörös Liliom ? Ő, aki
hazájánál, apjánál mindenkinél jobban tudta szeretni párját? Az
Ismeretlen Tenger homokja takarja szoborszép testét, forró piros
szívét és szíve alatt szerelme gyümölcsét. Igaz, a romlottak, a
gonoszok, a feketelelkű vakmerők is elhullottak mind. Az enyészet
vette karjaiba Nofer–ba–ra tekintetes úr velejéig romlott testét és az
áruló Shutit, még Mennydörgőt is, akit a féltékeny nagyravágyás
1
Ezt az adatot ifj.Xántus János barátomtól, a kitűnő természetrajz tanártól,
természetbúvártól és a természettudományok kiváló népszerűsítőjétől nyertem.
Mint saját megfigyelését ismertette velem és adott reá engedélyt, hogy regényembe
ezt az általa még nem közölt megfigyelést felvegyem.
lelke taszított a sírba... De ki maradt meg? Ki ért célba? Nefer–Iti!
Igen, ő a legmagasabbra jutott, ahova csak asszony eljuthat. Ha nem
jön Ámenhotep úr, akkor csak hozzámig ér, s ha én nem lettem
volna, másig! Nefer–Iti: könnyű volt célt érnie, hiszen nem volt
semmi célja. Ahova jutott, az volt a cél! Oh, hát csak a
szürkeszívűek, a céltalan életűek jutnak célhoz? Mindenki mást,
rossz vagy jó szándék vezéreljen bár, földre pottyant Sorsisten
széttárt ujjú tenyere. Hát én? Hát nekem mi célom van még az
életben?
Kopp!
Valami keményet koppant az írnok oldalán csüngő aranytokon.
Áthá–Rá összerezzent s kinyitotta a szemét. A gügye vigyorgó arcára
pillantott. Szegény együgyű Méhvadász elunta magát a nagy
csendben s egy kavicskát dobott Áthá–Rá felé. Az koppant az
aranytokon.
– Lám csak, barátom, hogy megszégyenítettél. Az imént azon
tépelődtem, mi célja van az életemnek? Igazad van! Jó helyre
koppintottál! Amíg van szent fogadalommal vállalt kötelességünk,
van célunk is.
A gügye zavarodottan csóválta a fejét:
– A Méhvadász hallja, amit Nagyfőnök mond. Hallja, de nem
érti!
– Sebaj, pajtás – csapott Áthá–Rá vidáman a gügye vállára. –
Mindjárt úgy mondom, hogy te is megértsed! Napisten azt
parancsolja, hogy menjek vissza őhozzá. Érted? És én megyek! Még
tízszer sem kel föl a nap és már nem vagyok köztetek. Érted?
– Érti Méhvadász! Most már érti. – szontyolodott el a gügye. –
Nagyfőnök elmegy. Méhvadász itt marad. Majd mindenki csúfolni
fogja, meg ütni, mert Méhvadász nem ember, nem férfi, csak
gügye ... Szegény Méhvadászt csak Nagyfőnök nevezte
testvéremnek, csak Nagyfőnök mondta neki: barátom... Nem baj! Ha
Nagyfőnök elmegy, Méhvadász otthagyja a falut. Bemegy az erdőbe,
lefekszik a földre, nem eszik, nem iszik, csak fekszik, fekszik, amíg
meg nem hal ...
– Oh, édes barátom! – ölelte át a gügye nyakát Nem kell te
meghaljál! Gyere velem! Hogyha egyszer hazaérünk, a palotámban
vetek neked ágyat, az asztalomnál fogsz majd enni! Addig is ne félj,
amíg nekem lesz egy falatom, a tied a fele! Nó, jössz–e barátom ?
– Megyen biz' a Méhvadász! Hogyne menne! Ahova Nagyfőnök
vezeti, oda megy!
– Csakhogy előbb csónakot kell szerezni, pajtás!
– Nem kell, Nagyfőnök! Méhvadász lehántja a fa kérgét és olyan
csónakot csinál, hogy csak, na! Még vaddisznó agyarat is tesz a
csónak orrára! Bizony!
– Azt már nem, pajtás! – rázta meg a fejét nevetve Áthá–Rá. –
Ismeretlen földön nem jó jelvényekkel hivalkodni. Még Juzsuának
sem mondtam, de az a gyanúm, hogy Kirkuf nagyfőnökkel, meg
Farkasfog főnökkel, akikről már annyiszor beszéltem neked, a
vaddisznóagyaras csónak miatt bántak el olyan csúnyán a lóemberek.
Azt hitték, hogy mi is a Vaddisznó népéhez tartozunk...
Este amikor a házak között a készülő vacsora illata terjengett,
Méhvadász váratlanul betoppant Juzsua házába.
– Főnök – kiáltotta ünnepélyesen –, gyere a Nagyfőnök házába,
beszéde van veled.
Juzsua felállott a szalma surgyéról, ahol kisfiával játszott.
Megigazgatta ruháját s szó nélkül kilépett a házból.
Áthá–Rá a thébai érkezését már a háza előtt várta türelmetlenül.
– Hívattál, uram – hajolt meg Juzsua.
– Igen, barátom. Beszédem van veled. Jer be hozzám.
Méhvadász kint a gyepre, Sziba mellé telepedett, mert úgy
gondolta, nem illő dolog bent tátania a száját, amikor két olyan hyres
főnök tárgyal, mint Juzsua és az ő Nagyfőnöke. Pedig bemehetett
volna bátran, mert a két egyiptomi anyanyelvén beszélgetett s azon
senki sem értett a faluban, legkevésbé a gügye.
– Juzsua, barátom! – fordult a thébaihoz Áthá–Rá, miután leültek
mindketten. – Emlékszel–e, mit mondottál a múlt tavasszal, amikor
továbbmenetelünk kérdését említettem ?
A thébai pár pillanatig gondolkozott s csak azután felelt halkan,
de nagyon határozottan.
– Emlékezem, uram s most már többet is mondhatok: Én innen
soha többé el nem megyek! Ha nem volna házam, t asszonyom,
gyermekem, ha nem volna akkora becsületem a nép előtt, még
talán... De így? Soha!
Áthá–Rá igyekezett palástolni megdöbbenését, mert számított
ugyan társa ellenállására, de ilyen érett, határozott elszántságra még
csak nem is gondolt.
– Juzsua, testvérem! Elfelejtetted–e a fogadalmat, amelyet
valamennyien tettünk? Mi nem vagyunk a magunk ura, hanem azé,
aki mindnyájunknak parancsolója: a fáraó őszentfelségéé, legyen
boldog és hosszú életű...
– Legyen – hagyta rá Juzsua egykedvűen –, de itt nem őfelsége
parancsol!
– Nem, de fog! – kiáltotta Áthá–Rá tüzes meggyőződéssel.
– Remélem én is – válaszolta Juzsua ímmel–ámmal. – Akkor
majd engem is itt talál s ha úgy parancsolja, elmegyek ismét zsákot
hordani, hogy legyen, amit hitvány keresetemből a mi jó uraink
ellopkodjanak!
– Ejnye, Juzsua barátom, miért nézel te állandóan hátrafelé?
Nézzél előre is egy kicsit. Ha visszajutunk hazánkba, a fáraó
kegyelméből nem kell többé zsákot hordanod. Vagy talán
elfelejtetted őfelsége jutalmát?
– Nem, uram – rázta a fejét Juzsua. – Végiggondoltam én azt is!
Még talán többet is, mint amennyit valójában kapnék. De semmi
kedvem bottal sétálgatni az emberek között, akiktől elrabolhatnám,
amit keresnek. Nem akarok olyan palotában lakni, amelyet
káromkodó, verejtékező, átkozodó emberek építettek. Akkor már
szívesebben élek egy faházban, itt a világ végén, amit daloló
társaimmal magam segítettem összeróni. Vagy talán beálljak
adószedő hadnagynak, hogy elharácsoljam a fegyver erejével, amit
az írnokok a törvénnyel végrehajtott rablás után meghagytak ?! Nem,
nem, ezerszer nem! Ott minden aranyhoz vér és szenny tapad! Még
ahhoz is, amivel ágyasokat vehetnék a magam mulatására! Inkább
maradok itt az én tiszta asszonyommal, aki szíve parancsára lett az
enyém s akit szívem szerint szeretek én is. Én most már csak azért
munkálkodom hogy gyarapodjék a falu s a fiam sohase ismerje meg
a farkasfogú éhség harapását...
 – Megszomorodott szívvel hallgatlak, testvérem! – felelte Áthá–
Rá halkan. – De meg sem próbállak más belátásra bírni. Szavadban
sok az igazság. Nagyot változtál, mióta eljöttünk otthonról, de lehet,
én sem gondolkoznék másképpen, ha ,a te helyedben volnék. Engem
azonban adott szavam köt, mert számomra semmi sem maradt ezen a
világon, csak a feladat, amit magamra vállaltam. Barát, asszony,
gyermek mind, mind elhullott mellőlem... Talán azért, hogy nem
maradjon más, csak a cél előttem... Én megyek Juzsua, amíg élek,
szakadatlanul menni fogok a cél irányában ...
Nem volt tovább mit tárgyalniok s közönséges beszéddel,
hétköznapi tereferével nem akarták megtörni előbbi beszédük
ünnepélyességét, amely mindkettőjük szívét átjárta.
Juzsua felállott, s Áthá–Rá is. Egy pillanatig némán néztek
egymás szemébe. Aztán egymás nyakába borultak s mindekettőjük
szeme megtelt könnyel.
Pár pillanat múlva Juzsua átlépte a küszöböt. Áthá–Rá kísérte ki.
A thébai erőteljes alakját néhány lépés után elnyelte az esti
homály Csak Méhvadász nézett utána üres, semmitmondó tekintettel.
 LXII. FEJEZET,
amelyben a fáraó aranytokjának titkát a harmatszemek közé vegyült
könnycseppek sem árulhatják el többé.
Azon az éjszakán keveset aludt Áthá–Rá, viszont sokat
forgolódott magasra töltött szalmasurgyéján és gyakran kiment a
hűvös, csillagfényes éjszakába. Magára maradt ember módjára
önmagával tanácskozott. Mire megjött a reggel, már tudta, hogy mit
kell tennie. Odaadta kését Méhvadásznak és megparancsolta, hogy
annyi fehér kéreglapot vágjon, amennyit csak tud.
A gügye vette a kést és estefelé nagy halom szabályos négyszög
alakúra metszett hánccsal tért vissza.
Áthá–Rá vette a háncsokat s két vastag falap közé tette az egészet
s nagy kövekkel lenyomtatta azokat, hogy egyenesre száradjanak.
Másnap azt parancsolta Méhvadásznak, hogy csináljon
borjúbőrből egy kisebb nyakbaakasztható tarisznyát a nyírfalapok
számára s két nagyobbat az ennivaló cipelésére.
Két nap alatt az is megvolt.
Állott a falu közepén egy hatalmas tölgyfa. Ketten is alig tudták
átérni a törzsét. Ha a nap heve erősen sütött, a falu asszonyai enyhet
adó árnyékába ültek tereferélni. Ez volt a falu tanácshelye és itt
mutatták be az áldozatokat is, ha eljött az ideje.
Áthá–Rá megparancsolta, hogy Méhvadász ember magasságban
három arasz hosszú és két arasz széles helyen takarítsa le a Nagy
Tölgy vastag kemény kérgét.
Mikor ez is megvolt, Áthá–Rá a Nagy Tölgyhöz ment és a
bámuló falusiak szemeláttára szent hieroglif jelekkel ezt a szöveget
véste a lehántott oldalra:
„Vándor! E helyen járt a thébai Toth–hor fia, Áthá–Rá, aki
mindhalálig hű marad hazájához. Ha elhull majd a visszamenő úton,
mondd meg a thébaiaknak: Teljesítette a parancsot, amire maga is
vállalkozott. Jelentését aranytokba zártan e jel alatt megtalálod!
Vidd el a fáraónak és gazdagon megjutalmaz fáradságodért”.
Aztán, mivel arra gondolt, hogy hátha csak amolyan kistudású
írnokocska vetődik ide, aki nem ismeri a szent hieroglifeket, rávéste
a szöveget a kikötőben, rakodó helyeken használt közönséges
jelekkel is.
Három nap alatt ezzel készen volt.
Akkor leült a Juzsua faragta asztal elé. Kivette utolsó, féltve
őrzött papirusz tekercsét. Nádtollát a tintába mártotta, egy cseppet az
isteni írnok: Toth emlékére a földre vert belőle, feltérdepelt és
íráshoz kezdett:
„Én, Áthá–Rá, a thébai Toth–Hor írnok fia, akit uramnak,
Ámenhotep trónörökös őfelségének, Áthon isten kedvelt egyetlen
fiának parancsa kiragadott szeretteim sorából, áldom a sorsot,
amely osztályrészemül jutott. Sorsom volt végzetes parancsot kapni,
amelyet talán életem árán sem tudok teljesíteni. Nem az én érdemem,
hogy mindenkit elvesztettem. hogy immár a szívem nem aggódik
semmiért és így könnyen haladok kitűzött célom felé.
Jól tudom, hatalmas, kapzsi és vérengző népek között viszen majd
utam. Más védelmem nem lesz csak a szegénységem és szívem
bátorsága. Ezért fenséges uram legszebb ajándékát, a büszkén viselt
aranytokot is elhagyom magamtól önként, nehogy rablók ragadják el
tőlem, akik talán életemet/ sem kímélnék.
Holnap hajnalosan, Ámenhotep őfelsége, legyen boldog és
hosszú életű, uralkodásának harmincharmadik esztendejében a
napok és hónapok fonalát elveszítvén, csak annyit tudok, hogy a
kökörcsinnek nevezett pihés szirmú lila virág nyílásakor, megindulok
hazám, a nagyfolyó–menti két ország felé. Egy gügye és egy kutya
lesz útitársam a hosszú úton, nekem, a thébai Toth–Hor írnok fiának,
Áthá–Rának, aki ennekelőtte négy esztendővel büszke reményekkel
szívemben szállottam hajóra a fáraó városában, Thébában. Száz
kemény derekú tengerész volt a kísérőm, akiket a fáraó öthajójának
parancsoló hadnagya: a pá–jomi Kirkuf vezényelt. Áthon isten
legyen irgalmas szegény szívemnek!”
Szegény írnok még azt sem tudta, hogy nemcsak a napok és
hónapok sorrendjét feledte el, de az évet is rosszul számlálja, mert
odahaza már Ikhn–Áthon fáraó uralkodásának negyedik évét és az
Ámon papok és minden más papok elűzetésének második évét
jegyzik az írástudók.
 Amikor besötétedett s a faluban minden lélek elcsitult, Áthá–Rá
vette a napszínű tokot és kiment vele a Nagy Tölgyhöz .
Kemény pengéjű kis késével jó könyöknyi lyukat fúrt pontosan
felirat alá.
Megcsókolta az aranyhengert s becsúsztatta a nyíláson földanya
keblébe.
Aztán nagy gonddal úgy elrendezte a kiszórt földet, hogy nyoma
se maradjon a titkos munkának.
Mikor megvolt mindennel, még sokáig nem tudott szabadulni a
helytől, csak simogatta a selymes tapintású füves földet, mely a
napszínű tokot rejtette.
– Addig fogsz itt pihenni, amíg csak a fáraó hatalma ide nem ér –
gondolta az írnok s két kövér könnycsepp gurult végig az arcán.
A két nehéz csepp lehullott a földre. Megakadt egy fűszálon s
fénylett rajta, sziporkázó villogással. Emberi szem nem tudta többé
megkülönböztetni a sokmillió harmatcsepptől.
Az aranytok titkát immár Áthá–Rá elhullatott könnyei sem
árulhatták el többé ...
 EPILÓGUS
Ikhn–Áthon fáraó tízéves uralkodása után az Ámon–papok s a
többi istenek papjai, babonás, uralomravágyó vezérek
durva,erőszakos zsoldosok segítségével visszakaparintották elvesztett
uralmukat, összetörtek minden feliratos táblát, elégettek minden
tekercset, ami a Napisten–fia fáraóról szólott. Halálra üldözték híveit
s mindenki mást, aki nem akarta uralmuk alá hajtani a fejét. Sötétség,
megfélemlítés és a hatalom halálos fenyegetésével fenntartott vakhit
kötözte gúzsba a gondolatot. Elhullott s többé nem támadhatott újra
az írnokoknak az a ragyogó serege, amelyből egy szellemi megújulás
kiindulhatott volna. Amint teltek az évtizedek s az évszázadok, a
Nagy–folyó–menti nép élete egyre inkább csak annyira hasonlított
egykori önmagához, mint a fáraók múmiái az élő uralkodókhoz.
Száraz, merev és nagyon sötét lett minden ...
Így soha a fáraók uralma nem ért el oda, ahol földanya hűséges
keble az Áthá–Rá aranytokját őrizte, rejtegette híven.
Harmincöt évszázad múlva, Kolozsvártól nyugatra, a Nádas
mentében építkezés közben vetette fel az ásó Juzsua egykori
falujának maradványait. Részletes régészeti ásatások hozták felszínre
az egykori telep eszközeit, egész mának szóló izenetét.
Akkor került napvilágra a napfényű irattok, hogy Áthá–Rá
hűségéből, állhatatosságából, töretlen hitéből példakép és történet
legyen, amelyet éppen olyan odaadással, hittel és alázatos szívvel
jegyeztem papírra, mint ahogyan hóban, fagyban, nap hevében a
fáraó írnoka csak a célra nézett és jegyzett, jegyzett hűséggel, mert
sorsa volt, hogy ne csak harcosa, de tanúja is lehessen korának.
... És ez a legszebb sors, amit csak írástudó áhíthat önmagának!