MARIAN

KEYES
A nő,
aki ellopta az életemet
 Művelt Nép Könyvkiadó
Budapest
A mű eredeti címe:
THE WOMAN, WHO STOLE MY LIFE
Fordította:
Rét Viktória
Copyright © 2014 by Marian Keyes
Hungarian translation © Rét Viktória, 2016
(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)
ISBN 978-615-5617-77-5
 Tonynak
Egy dolgot szeretnék tisztázni – mindegy, mit hallottak, és tudom, hogy sok
mindent hallottak –: meggyőződéses karma-tagadó azért nem vagyok. Lehet,
hogy létezik karma, lehet, hogy nem, mégis honnan a fenéből tudjam? Én
egyszerűen csak elmondom a saját verziómat arról, ami történt.
Ha azonban mégis létezik karma, akkor meg kell hagyni, fantasztikus a PR-
gépezete. A „sztorit” mindenki ismeri: karma fent csücsül az égben, és egy óriási
nagy könyvbe feljegyez minden egyes jó cselekedetet, amit bárki ember fia valaha
véghezn vitt, hogy aztán valamikor később – hogy mikor, azt a karma határozza
meg (ebben titkolózós, nem mutatja a lapjait) – ezeket a jó cselekedeteket
visszafizesse. Még az is előfordulhat, hogy kamatostul.
Így aztán úgy képzeljük, hogy ha támogatjuk a fiatalokat, akik egy hegy
megmászásával próbálnak pénzt szerezni a helyi hospice-nak, vagy
átpelenkázzuk az unokahúgunkat, pedig szívesebben döfnénk fejbe magunkat,
akkor emiatt valamikor a jövőben valami jó fog velünk történni. Amikor aztán
tényleg történik velünk valami jó, azt mondjuk: á, ez biztosan a haverom, karma!
Most fizeti vissza egy régebbi jó cselekedetemet. Kösz szépen, karma!
Karmának annyi tartozása van, mint égen a csillag, miközben gyanítom, hogy
valójában a kanapén fetreng, és a Sky Sportsot nézi, vagy legalábbis ennek valami
fogalmi változata.
Na, de nézzük csak, milyen, amikor a karma akcióba lendül.
Négy és fél évvel ezelőtt egy szép napon az autómban ültem (egy olcsó Hyundai
terepjáróban), és egyenletesen haladtam a forgalomban, amikor észrevettem,
hogy valamivel előttem egy autó próbál besorolni a sávomba egy mellékútról. Pár
dologból arra következtettem, hogy ez az ember már elég rég óta ott állhat, és
próbálhat felhajtani a főútra. Egy: a férfi fáradtan, türelmetlenül, könyörgő
testtartásban görnyedt a kormányra. Kettő: a férfi egy Range Rovert vezetett, és
pusztán mivel egy Range Rovert vezetett, mindenki azt gondolta: á, nézd csak ott
azt a nagy, önelégült Range Rover-est, hát én aztán nem fogom beengedni, az
biztos.
Szóval én is azt gondoltam, hogy á, nézd csak ott azt a nagy, önelégült Range
Rover-es, hát én aztán nem fogom beengedni, az biztos. Aztán azt gondoltam –
és ez mind nagyon gyorsan történt, hiszen ahogy mondtam, szépen haladt a
forgalom –, aztán azt gondoltam, á, nem, én mégis beengedem, legalább – és
most jól figyeljenek! –, legalább jó lesz majd a karmám.
Így aztán lassítottam, rávillantottam a nagy, önelégült Range Rover-esre, hogy
jöhet, mire ő fáradtan elmosolyodott, és elindult előre, bennem pedig máris
szétomlott valami meleg ragyogás, és felderengett előttem, vajon milyen csodás,
kozmikus formában kapom majd vissza ezt a jótettet, amikor a mögöttem haladó
autó, mivel nem volt felkészülve arra, hogy lelassítok – hiszen egy Range
Roverről volt szó –, tiszta erőből belém hajtott hátulról, és akkorát taszajtott
rajtam, hogy én meg belevágódtam a Range Rover oldalába (ezt a manővert T-
boningnak hívják a szakzsargonban), és hirtelen háromautós szeretős-ölelős buli
kerekedett az út közepén. Csak éppen szó sem volt semmiféle szeretésről. Sőt.
Olyan volt az egész, mintha lassított felvételben történt volna. Attól a pillanattól,
hogy a mögöttem haladó autó elkezdett belém harmonikázni, szinte megállt az
idő. Éreztem, ahogy a kerekek forognak alattam a beleszólásom nélkül, a Range
Rover-es férfi szemébe bámultam, iszonyodva kapcsolódott egymásba a
tekintetünk, különös meghittség kötött össze minket – mindketten tudtuk, hogy
mindjárt fájdalmat fogunk okozni egymásnak, és mindketten teljesen
tehetetlenek voltunk, nem tudtuk megakadályozni az ütközést.
Aztán jött a borzalmas valóság, ahogy az autóm tényleg nekiment az övének: a
fém csikorgó hangja, az összezúzott üveg csörrenése, a becsapódás velőtrázó
vadsága…
…azután csend. Csak egy pillanat csend, de ez az egy pillanat nagyon sokáig
tartott. A döbbenettől kábultan meredtünk egymásra a férfival. Csupán néhány
centi volt köztünk – az ütközés úgy fordított el minket, hogy szinte egymás
mellett állt a két autó. Az ő oldalán betört az üveg, a hajában csillogó apró
szilánkokon éppolyan ezüstösen villant a fény, mint amilyen a szeme színe volt.
Még annál is elcsigázottabbnak tűnt, mint amikor arra várt, hogy valaki
beengedje.
Él? Kérdeztem gondolatban.
Igen, válaszolta. Maga?
Én is.
Valaki feltépte az utasülés ajtaját, megtört a varázs.
– Jól van? – kérdezte egy hang. – Ki tud szállni?
Reszkető kézzel-lábbal másztam át a nyitott ajtóhoz. Miután kikecmeregtem az
autóból, a falnak támaszkodtam, és láttam, hogy a Range Rover-es is kiszabadult.
Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy egyenesen áll a lábán, úgyhogy a
sérülései, ha vannak, biztosan nem súlyosak.
Hirtelen egy alacsony férfi rontott nekem, és ordítani kezdett:
– Mi a francot művel? Ez egy vadiúj Range Rover! – A harmadik autó sofőrje volt,
az, aki a balesetet okozta. – Ez egy vagyonba fog nekem kerülni! Új az autó! Még
rendszám sincs rajta!
– …De hát én…
Ezen a ponton lépett közbe a Range Rover-es.
– Hagyják abba – mondta. – Nyugodjanak meg. Hagyják abba.
– De hát ez egy vadiúj autó!
– Ha kiabál, azzal semmin nem változtat.
Elcsendesedett az ordítás. A Range Rover-eshez fordultam.
– Jót akartam cselekedni, azért engedtem be.
– Semmi gond.
Hirtelen rájöttem, hogy nagyon dühös, és azonnal megértettem, milyen ember –
az a fajta jóképű, elkényeztetett férfi a drága kocsijával meg a szép szabású
kabátjával, aki elvárja, hogy jól bánjon vele az élet.
– Legalább senki nem sérült meg – mondtam.
A Range Rover-es letörölte a vért a homlokáról.
– Ja. Legalább senki nem sérült meg…
– Mármint úgy értem, nem súlyosan…
– Tudom – sóhajtotta. – Maga jól van?
– Jól – mondtam kimérten. Semmi szükségem a sajnálatára.
– Sajnálom, ha… tudja. Rossz napom van.
– Mindegy.
Hatalmas volt a felfordulás körülöttünk. Mindkét irányban óriási dugó lett, a
„segítőkész” járókelők egymásnak ellentmondó tanúvallomásokat tettek, az
ordítozós fickó pedig megint ordítozni kezdett.
Egy kedves valaki elvezetett, és leültetett egy kapualjban, amíg a rendőröket
vártuk, egy másik kedves valaki pedig egy zacskó édességet nyomott a kezembe.
– A vércukrára – mondta a kedves nő. – Sokkos állapotban van.
Nagyon hamar megjelent a rendőrség, elkezdték a forgalomirányítást, és felvették
a vallomásokat. Az Ordítozós sokat ordítozott, és folyton rám mutogatott, a
Range Rover-es próbálta csillapítani, én meg úgy néztem mindkettejüket, mintha
moziban ülnék.
Ennyit az autómról, gondoltam kábán. Teljesen tropára ment. Totálkáros. Kész
csoda, hogy én magam egy darabban szálltam ki belőle.
A baleset az Ordítozós hibája volt, és a biztosítójának fizetnie kell majd, de
úgysem kapok eleget ahhoz, hogy rendbe hozathassam a kocsimat, mert a
biztosító társaságok sohasem fizetnek eleget. Ryant meg fogja ütni a guta – de
ezen majd később aggódom. Most egyelőre teljesen boldog vagyok, hogy itt ülök a
lépcsőn és édességet eszem.
Várjunk csak! A Range Rover-es mozgásba lendült. Odasétált hozzám, nyitott
kabátja repült utána.
– Most hogy érzi magát? – kérdezte.
– Szuperül. – Mert tényleg szuperül éreztem magam. A sokk, az adrenalin,
valamelyik ezek közül.
– Elkérhetem a telefonszámát?
Az arcába nevettem.
– Nem! – Micsoda görény ez a fickó, most komolyan egy baleset helyszínén
próbál nőket felszedni? – Egyébként is férjnél vagyok.
– A biztosítás miatt…
– Ó. – Úristen. De ciki, Jézusom, de ciki. – Oké.
Szóval akkor nézzük a jó cselekedetem karmikus következményeit – három
összetört autó, egy sérült homlok, rengeteg mérgeskedés, ordítozás, magas
vérnyomás, az anyagiak feletti aggodalom és mélységes, mélységes, rákvörösítő
szégyen. Rossz, rossz, az egész nagyon rossz.
 ÉN

Május 30. péntek

14:49
De komolyan, ha ebben a pillanatban felpillantanának az ablakomba, azt
gondolnák magukban: „Nézd csak azt a nőt. Nézd, milyen szorgalmasan ül az
asztalnál, nézd, hogy kihúzza magát. Nézd, milyen kötelességtudóan tartja a
kezét a billentyűzet fölött. Nyilvánvaló, hogy keményen dolgozik… várjunk
csak… az ott Stella Sweeney?! Visszajött Írországba? Új könyvet ír?! De hiszen azt
hallottam, hogy már teljesen kiégett!”
Igen, tényleg én vagyok Stella Sweeney. Igen, tényleg visszajöttem Írországba
(ami nagy csalódás volt, de ebbe most ne menjünk bele). Igen, tényleg új könyvet
írok. Igen, tényleg teljesen kiégtem.
De most vége a kiégésnek. Vége bizony. Mert dolgozom. Csak rám kell nézni,
ahogy itt ülök az asztalnál! Igen, dolgozom.
…Kivéve, ha nem. Ha az ember úgy néz ki, mintha dolgozna, az nem egészen
ugyanaz, mintha tényleg dolgozna. Még egyetlen szót sem írtam le. Semmi nem
jut eszembe, nincs mit leírnom.
Ennek ellenére finom mosoly játszik az ajkamon. Arra az esetre, ha benéznének.
Ezt teszi az emberrel a nyilvánosság. Mindig mosolyogni kell, és mindig kedvesen
kell viselkedni, különben az emberek azt mondják: „Fejébe szállt a hírnév. Pedig
amúgy sem volt valami jó.”
Muszáj függönyt vennem, határozom el. Nem bírom a végtelenségig ezt a
folytonos mosolygást. Már így is fáj az arcom, pedig csak negyedórája ülök itt.
Valójában tizenkét perce. Milyen lassan telik az idő!
Leírok egy szót.
„Segg.”
Nem lendít sokat az ügyön, de jólesik írni valamit.
– Kezdd az elején – mondta Phyllis azon a borzalmas napon az irodájában, New
Yorkban, néhány hónappal ezelőtt. – Mutatkozz be. Emlékeztesd az embereket, ki
is vagy.
– Már el is felejtették?
– Persze.
Sosem kedveltem Phyllist – félelmetes kis buldog volt az a nő. De nem is az volt a
feladat, hogy kedveljem –, az ügynököm volt, nem a barátom.
Amikor először találkoztam vele, meglengette a könyvemet a levegőben, és azt
mondta:
– Ezzel sokra vihetjük. Adjon le öt kilót, és van egy ügynöke.
Elhagytam a szénhidrátokat, leadtam két és felet a kiszabott öt kilóból, aztán
leültünk, és Phyllis belement a három és fél kilóba, én meg abba, hogy mindig
leszorítós, karcsúsító fehérneműt fogok viselni, amikor a tévében szerepelek.
Phyllisnek pedig igaza lett: tényleg sokra vittük azzal a könyvvel. Először felfelé
vittük, aztán oldalra, aztán egészen levittük a térképről. Annyira le a térképről,
hogy most itt ülök a kis házamban a Dublin környéki Ferrytownban – pedig azt
hittem, hogy soha többet nem kell visszajönnöm ide –, és próbálom megírni a
második könyvemet.
Oké, megírom a bemutatkozást.
Név: Stella Sweeney
Kor: negyvenegy és negyed
Magasság: átlagos
Haj: hosszú, göndör, szőkés
A közelmúlt eseményei: drámaiak.

Nem, ez így nem lesz jó; ez így túl meztelen. Csevegősebbre, líraibbra kell írni.
Megint megpróbálom.
Szép jó napot! Itt Stella Sweeney. A sovány, negyvenegy éves Stella Sweeney. Tudom, hogy nem kell
emlékeztetnem senkit arra, hogy ki vagyok, de ha mégis kellene, én írtam a nemzetközi sikereknek örvendő,
listavezető, ihletett könyvet, aPillantásról pillantásracíműt. Voltam beszélgetős műsorokban meg minden.
Körmöm szakadtáig dolgoztattak egy csomó turnén, ezek során megjártam harmincnégy egyesült
államokbeli várost (ha Minneapolis–St. Pault két városnak tekintjük). Repültem magánrepülőn (egyszer).
Minden csodás volt, egészen csodás, kivéve azokat a részeket, amik borzalmasak voltak. Olyan volt az
életem, mint egy álom, de tényleg! Kivéve, amikor nem… Ám a sors kereke ismét fordult, és ezúttal nagyon
más, sokkal szerényebb körülmények közé kerültem. Az életem legutóbbi fordulatának elfogadása
fájdalmasnak bizonyult, de végső soron érdemes volt végigcsinálni. Az ihletet ez az új bölcsesség adja, nem
beszélve arról a tényről, hogy le vagyok égve.

Nem, rossz ötlet a leégést emlegetni, azt jobb lesz kihúzni… Addig nyomom a
delete-billentyűt, míg a pénzről tett említés nyomtalanul eltűnik, aztán tovább
írok.
Az ihletet ez az új bölcsesség adja az új könyvhöz is, aminek a megírásával most próbálkozom. Fogalmam
sincs, miről fog szólni, de abban reménykedem, ha elég szót pakolok a képernyőre, valamit majd csak össze
tudok tákolni belőlük. Valamit, ami még aPillantásról pillantásracímű könyvemnél is eredetibb és jobb!

Ez király. Így jó lesz. Oké, azt az utolsó előtti mondatot egy kicsit még rendbe kell
tenni, de alapvetően innen már nincs megállás. Rendben vagyok. Jutalomképpen
gyorsan benézek a Twitterre…
…Elképesztő, hogy az ember így el tud pazarolni három órát. Kábultan mászom
elő a Twitter-gödörből, és megint az asztalomnál találom magam: még mindig az
icipici „dolgozószobámban” (értsd: a vendégszobában) ülök a régi házamban,
Ferrytownban. Twitterországban irtó jót cseteltünk arról, hogy végre
beköszöntött a nyár. Akárhányszor úgy tűnt, hogy lassan elvékonyodik a
beszélgetés, belépett valaki új, és megint fellobbantotta a lángot. Átbeszéltük a
barnító krémeket, a római salátát, a szégyenletes lábfejeket… Kicseszettül
fantasztikus volt. FANTASZTIKUS!
Remekül érzem magam! Emlékszem, olvastam valahol, hogy egy hosszabb
Twitter-menet hatására pont olyan vegyi anyagok keletkeznek az agyban, mint
amilyeneket a kokain is kivált.
Hirtelen szétpattan a buborékom, és szembe kell néznem a varázsportól mentes
tényekkel: tíz mondatot írtam ma. Ez nem elég.
Most dolgozni fogok. Tényleg, tényleg, tényleg dolgozni. Ha nem dolgozom, meg
fogom büntetni magam: ki fogom kapcsolni az internetet ezen a számítógépen…
…Jeffreyt hallottam?
Őt! Megérkezik, bevágja a bejárati ajtót, és az előszobában a földre hajítja a
nyomorult jógaszőnyegét. Minden egyes mozdulatát érzékelem annak a
jógaszőnyegnek. Mindig a tudatában vagyok a jelenlétének, ahogy az ember arról
tud, amit utál. A jógaszőnyeg is utál engem. Olyan, mintha Jeffrey birtoklásáért
folyna köztünk a csata.
Felugrom, és kimegyek köszönni, annak ellenére, hogy Jeffrey majdnem annyira
utál engem, mint a jógaszőnyege. Emberemlékezet óta utál. Úgy öt éve kábé,
gyakorlatilag attól a pillanattól fogva, hogy tizenhárom éves lett.
Régen azt hittem, a lányokból lesznek rémálomszerű tinédzserek, és a fiúk
egyszerűen csak megnémulnak arra az időszakra. Ehhez képest Betsy egyáltalán
nem lett vészes, Jeffrey viszont tele volt… nos… angsttal. Bár azt el kell ismerni,
pusztán amiatt, hogy én vagyok az anyja, olyan volt az egész kamaszkora, mint
egy hullámvasút. Amikor tizenöt éves lett, meg is kért minket, hogy adjuk örökbe.
Most azonban boldog vagyok, amiért egy ideig nem kell úgy tennem, mintha
dolgoznék, úgyhogy lerohanok a lépcsőn.
– Édesem! – üdvözlöm, mintha nem szikrázna közöttünk az ellenségesség.
Ott áll a száznyolcvanhárom centijével, olyan sovány, mint egy piszkavas, és
akkora az ádámcsutkája, mint egy muffin. Pontosan ugyanúgy fest, mint az apja,
amikor ennyi idős volt.
Ma a szokásosnál is erősebb gyűlöletet érzek felőle.
– Mi van? – kérdezem.
– Vágasd le a hajad – mondja, anélkül hogy rám nézne.
– Miért?
– Csak. Túl öreg vagy ahhoz, hogy ilyen hosszan hordd.
– Mi ütött beléd?
– Hátulról… máshogy nézel ki.
Nagy nehezen kiszedem belőle a sztorit. Kiderül, hogy aznap reggel bent járt a
városban az egyik jógás haverjával. Az Egyfontos bolt előtt álltak, amikor a
barátja kiszúrt engem hátulról, és elismerő szavakat dünnyögött, mire Jeffrey
halálsápadtan sziszegte:
– Az ott az anyukám. Negyvenegy és egynegyed éves.
Arra következtetek, hogy a történtek mindkettejüket mélységesen megrázták.
Talán hízelgésnek is vehetném a dolgot, de az a helyzet, hogy tudom, hogy
hátulról nem vagyok rossz. Az elülső oldalam azonban már koránt sincs annyira
rendben. Olyan fura az alakom, hogy bármilyen keveset hízom, az rögtön a
hasamra megy. Már tinédzserként is, amikor mindenki más betegre aggódta
magát a seggmérete meg a combvastagsága miatt, én folyton szorongva figyeltem
a deréktájékomat. Mindig benne volt a pakliban, hogy elkanászodik, és az egész
életem azóta is egyetlen véget nem érő küzdelem azért, hogy kordában tudjam
tartani a kritikus pontot.
Jeffrey hozzám vág egy paprikával teletömött bevásárlószatyrot, méghozzá olyan
lendülettel, amit kénytelen vagyok agresszívnak nevezni. („Kaliforniai paprikával
támadt rám, bíró úr!”) Hangtalanul felsóhajtok. Tudom, mi következik. Főzni
akar. Megint. Viszonylag újkeletű dolog ez nála, és bárhányszor bizonyosodott is
már be az ellenkezője, ő azt hiszi, hogy remekel. Mintha a helyét keresné az
életben, nevetségesen össze nem illő hozzávalókat vegyít egymással, és velem
eteti meg a végeredményt. Mangós nyúlpörkölt. Ezt ettük előző este.
– Vacsorát főzök. – Meredten bámul rám, azt várja, hogy mikor fakadok sírva.
– Király – mondom lelkesen.
Ez azt jelenti, hogy úgy éjféltájban fogunk enni. Micsoda szerencse, hogy
elrejtettem pár narancsos piskótatallért a szobámban. Pontosabban olyan sokat,
hogy szinte egy egész fal tele van vele.
19:41
Lábujjhegyen kilopakodom a konyhába. Jeffrey mozdulatlanul áll, és egy
ananászkonzervet bámul, mint a nagymester a sakktáblát, amikor a következő
lépését tervezi.
– Jeffrey…
Monoton hangon mordul rám:
– Koncentrálok. Pontosabban koncentráltam.
– Van még időm meglátogatni anyuékat vacsora előtt? – Ugye milyen trükkös
vagyok? Nem egyszerűen azt kérdeztem, hogy mikor eszünk. Úgy intéztem, hogy
ne rólam szóljon a dolog, hanem a nagyszüleiről, és ezzel remélhetőleg
meglágyítottam dühös szívét.
– Nem tudom.
– Csak egy órára megyek el.
– Addigra kész lesz a vacsora.
Nem lesz kész. Csapdába estem. Egy ponton muszáj leszek szembesíteni őt ezzel
a passzív-agresszív hadviseléssel, de annyira kimerített ez az értelmetlen nap és
ez az értelmetlen élet, hogy e pillanatban képtelen vagyok ezt meglépni.
– Rendben…
– Légy szíves, ne gyere be ide, amikor dolgozom.
Visszamegyek az emeletre, és arra gondolok, bárcsak kitweetelhetném, hogy
#dolgozom #anagyszart, de pár barátja követ a Twitteren. Egyébként is,
ahányszor tweetelek valamit, az embereknek eszébe jut, hogy egy nagy senki
lettem, és itt az ideje, hogy leiratkozzanak rólam. Ez konkrét, mérhető tény, amit
időnként ellenőrzök, ha esetleg még nem érezném kellőképpen nagy lúzernek
magam.
Persze soha meg sem közelítettem, mondjuk, Lady Gagát a millió és millió
követőjével, de a magam szerény módján egykor én is valódi jelenlét voltam a
Twitteren.
Mivel nem sikerült levezetnem a bánatomat, kiemelek egy téglát a narancsos
piskótatallér-falamból, lefekszem az ágyra, és jó sokat megeszem a csokis-
narancsos boldogság kerek kis korongjából. Olyan sokat, hogy el sem tudom
mondani, mennyit, mert direkt elhatároztam, hogy nem fogom számolni. De
rengeteget. Ebben biztos vagyok.
Holnap majd más lesz, mondom magamban. Holnap muszáj, hogy más legyen.
Sokat fogok dolgozni, rendkívül termékeny leszek, és egy fia narancsos
piskótatallért sem eszem. Nem lesz belőlem olyan nő, aki csak fekszik az ágyban,
szottyadt morzsákkal a mellkasán.
Másfél órával később, továbbra is vacsorátlanul hallom, hogy csapódik egy kocsi
ajtaja, és érzem, hogy valaki az ajtónkhoz siet. Ebben a kartonházban nemcsak
hall, de érez is az ember mindent, ami ötvenméteres körben történik.
– Itt van apu. – Jeffrey hangjában félelem bujkál. – Kicsit elmebetegnek látszik.
Eszeveszetten harsogni kezd a csengő. Lesietek a lépcsőn, kinyitom az ajtót, ott
áll Ryan. Jeffreynek igaza van: tényleg egy kicsit elmebetegnek látszik.
Ryan elviharzik mellettem, őrülettel határos hévvel becsörtet az előszobába, és
azt mondja:
– Stella, Jeffrey, fantasztikus hírem van!
Hadd meséljek kicsit a volt férjemről, Ryanről. Lehet, hogy ő máshogy
fogalmazna, és ezt bármikor meg is teheti, de mivel ez az én történetem, most az
én verzióm következik.
Amikor összejöttünk, én tizenkilenc éves voltam, ő huszonegy. Az volt az
elképzelése, hogy művész lesz. Mivel nagyon ügyesen rajzolt kutyát, és mivel
nekem meg fogalmam sem volt a művészetről, azt gondoltam, hogy kimagaslóan
tehetséges. Felvették a művészeti főiskolára, ahol mindkettőnk megdöbbenésére
semmi jelét nem mutatta annak, hogy generációja feltörekvő csillagává készülne
válni. Akkoriban hosszasan, éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, és ő
százféleképpen fejtegette, miért kretének a professzorai, én pedig simogattam a
kezét, és bólogattam.
Négy év után közepes eredménnyel diplomázott, és elkezdett festeni. Abból akart
élni, csakhogy senki nem vette meg a vásznait, így aztán úgy döntött, hogy a
festésnek vége. Eljátszogatott jó néhányféle médiummal – filmmel, graffitivel,
formaldehidben tárolt döglött törpepapagájokkal –, de eltelt egy év, és semmi
nem indult be. Ryan, aki alapvetően gyakorlatias ember, kénytelen volt
szembenézni a tényekkel: nem szereti, hogy folyamatosan nincs egy fillérje sem.
Rájött, hogy nem való neki ez az éhezünk-egy-padlásszobában módi, ami a
legtöbb művész repertoárjában szerepel. Egyébként is szert tett egy ifjú feleségre
(rám) meg egy kislányra (Betsyre). Állást kellett találnia. De nem akármilyen
állást. Hiszen mégiscsak művész.
Körülbelül ekkortájt történt, hogy az apukám elbűvölő nővére, Jeanette néni némi
pénzhez jutott, és úgy döntött, hogy a pénzt olyasmire költi, ami után kislány
kora óta sóvárog – egy gyönyörű fürdőszobára. Valami „meséset” akar – mondta
egy könnyed kézlegyintéssel. Jeanette szegény férje, Peter bácsi, aki az elmúlt
húsz év során kétségbeesetten igyekezett, hogy előteremtse azt a csillogást,
amire Jeanette oly egyértelműen vágyott, megkérdezte, hogy miféle meséset, de
Jeanette erre nem tudott pontosan válaszolni.
– …Csak… hogy is mondjam… meséset.
Peter (ezt később bevallotta apunak) egy borzalmas pillanatig azt hitte, mindjárt
zokogni kezd, és soha többé nem hagyja abba, aztán hirtelen szenzációs ötlete
támadt, ami megóvta ettől a megalázó helyzettől.
– Mi lenne, ha megkérnénk Stellát, hogy kérdezze meg Ryant? – vetette fel. –
Neki művészi látásmódja van.
Ryan halálra sértődött, amiért ilyen unalmas, hétköznapi projekthez kérik a
segítségét, és azt mondta, mondjam meg Jeanette néninek, hogy menjen a búsba,
hogy ő egy művész, és hogy a művészek nem foglalkoznak mosdókagylók
elhelyezésével. Én viszont utálom a konfrontációt, és féltem, hogy balhét okozok
a családban, így aztán homályosabban fogalmaztam meg Ryan visszautasító
válaszát. Annyira homályosan, hogy Ryan kisvártatva egy halom fürdőszoba-
katalógust kapott alapos átolvasásra.
A katalógusok több mint egy hétig hevertek az apró konyhaasztalon. Időről időre
kezembe vettem egyiket-másikat, és ilyeneket mondtam, hogy:
– Úristen, ez gyönyörű! – Meg hogy: – Ezt nézd meg! Milyen fantáziadús!
Tudniillik én tartottam el kis családunkat – kozmetikusként dolgoztam –, és
igazán hálás lettem volna, ha Ryan is elkezd pénzt keresni. Ryan azonban nem
volt hajlandó ráharapni a csalira. Mígnem egy este elkezdte lapozgatni az
újságokat, és akkor aztán hirtelen fejest ugrott a témába. Fogott egy ceruzát meg
egy milliméterpapírt, és egy pillanat alatt teljesen belefeledkezett a rajzolásba.
– Szóval meséset akar – mormogta. – Majd én adok neki meséset.
A következő napokban és hetekben az alaprajzon dolgozott, órákon át böngészte
az Adok-Veszeket (ez még az eBay előtti időkben volt), és az éjszaka közepén
kiugrott az ágyból, mert művészi feje csak úgy sistergett a művészi ötletektől.
Ryan szorgalmának híre gyorsan terjedt a családomban, és az emberek le voltak
nyűgözve. Az apukám, aki sosem volt oda Ryanért, vonakodva bár, de kezdte
felülbírálni a véleményét. Már nem mondogatta többé, hogy:
– Ryan Sweeney, a művész? Szerintem inkább igazi vész!
A végeredmény – és ebben mindenki egyetértett, még a mindig kételkedő,
munkásosztálybeli apu is – valóban mesés lett: Ryan egy mini Studio 54-et
alkotott. Mivel Dublinban született 1971-ben, abban a megtiszteltetésben nem
volt része, hogy személyesen látogathatott volna el a legendás éjszakai klubba,
így aztán kénytelen volt fényképekre és elbeszélésekre alapoznia a terveit. Még
Bianca Jaggernek is írt. (Bianca Jagger nem válaszolt, de azért ebből is látszik,
Ryan mit meg nem tett az ügy érdekében.)
Amint az ember belépett a fürdőszobába, világítani kezdett a padló, és halk
hangon duruzsolni kezdett Donna Summer Love to Love You, Baby című száma. A
természetes fényt teljesen száműzte Ryan, a napfény helyett visszafogott,
aranyszínű ragyogást varázsolt a helyiségbe. A pipereszekrényeket – amikből
rengeteg sorakozott a falakon, Jeanette néninek ugyanis irdatlan sok holmija volt
– csillogó réteggel vonta be. Andy Warhol Marilyn című, nyolcezer darab apró
csempemozaikból kirakott képe egy egész falat elfoglalt. A kád tojás alakú volt, és
fekete. A vécé egy imádni való kis fekete zománcfülkében csücsült. A
sminkasztalkát körülölelő, színházi stílusú villanykörték egész Ferrytownt
elláthatták volna árammal (Jeanette kikötötte, hogy „brutális” világítást akar;
bravúrosan keverte ki az alapozót meg a korrektort, és büszke is volt erre a
tudományára, de rossz látási viszonyok között még ő sem képes csodát tenni).
Amikor Ryan végül egy merész húzással lelógatott a mennyezetről egy kis
diszkógömböt, már tudta, hogy kész a remekműve.
Lehetett volna ízléstelen, egy hajszál választotta el a giccsestől, de mégis – ahogy
a megbízás szólt – „mesés” volt. Jeanette néni meghívókat küldött szét a
családtagjainak meg a barátainak az ünnepélyes megnyitóra, amire diszkóstílusba
öltözve kellett érkezni. Ryan tréfából vett egy uncia görögszénát a ferrytowni
bioboltban, és csíkokba rendezte az elegáns kézmosó szélén. Mindenki szerint
„zsír” volt. (Csak apu szerint nem. „A kábítószerben nincs semmi vicces. Még a
játék kábítószerben sem.”)
Vidám volt a hangulat. Fiatalok, öregek zsúfolódtak a szűk helyiségbe a lehető
legdiszkósabb ruhájukban, és ott ropta mindenki azon a néhány négyzetméternyi,
villogó padlón. El voltam ragadtatva, hogy a) elhárítottam a kitörni készülő
családi balhét, és hogy b) Ryan pénzt keresett a munkájával – valószínűleg én
voltam a legboldogabb a jelenlévők közül. Egy Pucci nosztalgia trapéznadrág volt
rajtam hozzá illő tunikával, a Segítsd az Öregeket boltban vettem őket, és mind a
kettőt hétszer kimostam, a hajamat pedig egy fodrász haverom sütötte be Farrah
Fawcettesre egy manikűrért cserébe.
– Gyönyörű vagy – mondta Ryan.
– Te is – mosolyogtam rá kacéran. És komolyan is gondoltam, hiszen, lássuk be,
ha valaki hirtelen keresni kezd, az a leghétköznapibb kinézetű férfit is fényesebbé
teszi. (Nem mintha Ryan hétköznapi kinézetű férfi lett volna. Ha gyakrabban
mossa a haját, akár veszélyes is lehetett volna.) Mindent összevetve nagyon
boldog nap volt.
Ryannek hirtelen karrierje lett. Nem olyan, amilyet akart, az tény, viszont nagyon
ügyes volt benne. A Studio 54-es sikere után más irányba ment tovább: a
következő fürdőszoba, amit megalkotott, zöld fényben úszó, békés, erdő stílusú
menedékhely lett. Három falat mozaikcsempéből kirakott fák díszítettek, a
negyedik igazi páfránnyal volt befuttatva. Az ablak helyére zöld üveg került, a
hangszórókból madárhangok szóltak. Amikor eljött a pillanat, hogy az ügyfél
átvegye a kész művet, Ryan tobozokkal szórta tele a helyiséget. (Az eredeti terv
az volt, hogy beszerez egy mókust, de Caleb, a villanyszerelője és Drugi, a
burkolója hiába kiabálta egész délelőtt Crone Woodsban mogyorót rázogatva,
hogy „Gyere, mókuska!”, a vadászat nem járt sikerrel.)
Közvetlenül az erdőfürdőszoba után jött az a projekt, amivel Ryan először került
az Ékszerdoboz című újság címlapjára. Igazi tükrös csodaországot épített
Swarovski csempével és bordó színű, bársony hatású (de vízálló) tapétával. A
szekrények fogantyúi bohemia kristályból készültek, a kád ezüstös
üvegkristályból, a mennyezetről pedig muránói üvegből öntött csillár lógott. A
zene (ez a kis plusz igen hamar Ryan egyedi megkülönböztető jelévé vált) A
csokoládétündér tánca volt, és ahányszor valaki kinyitotta a csapot, kecsesen
forogni kezdett rajta egy apró mechanikus balerina.
Csakhamar a néhány fős, megbízható emberekből álló csapattal dolgozó Ryan
Sweeney lett az az ember, akihez fordulni kellett, ha valaki elképesztő
fürdőszobát akart. Ötletes volt, lelkiismeretes és kegyetlenül drága.
Jó volt az élet. Akadtak persze hullámvölgyek is – amikor Betsy három hónapos
volt, teherbe estem Jeffreyvel. De Ryan sikerének köszönhetően meg tudtunk
venni egy új építésű, három hálószobás házat, amiben négyen is kényelmesen
elfértünk.
Telt-múlt az idő. Ryan pénzt keresett, gyönyörű fürdőszobákat alkotott, boldoggá
tette az embereket – többnyire a nőket.
– Maga igazi művész! – lelkendeztek az ügyfelek minden egyes projekt végén.
Komolyan gondolták, és ezt Ryan is tudta, de ő nem ilyen művész akart lenni: ő
Damien Hirst akart lenni. Híres és hírhedt akart lenni, azt akarta, hogy az
emberek a késő esti, művészeti témájú beszélgetős műsorokban róla kiabáljanak
egymással, azt akarta, hogy legyen, aki azt mondja róla, hogy szélhámos. Na jó,
azt azért nem. Azt akarta, hogy mindenki zseninek tartsa, de mivel az a
legzseniálisabb zseni, aki ellentmondásos, néha még a pocskondiázást is hajlandó
lett volna elviselni.
Ezzel együtt minden remekül ment egészen addig, míg egy szép napon, 2010-ben
súlyos tragédia nem történt Ryannel. Szigorúan véve a tragédia velem történt.
Ám a művészeknek, még az önmagukat nem megvalósító művészeknek is
szokásuk úgy alakítani a dolgokat, hogy minden róluk szóljon. A tragédia, ami
hosszú ideig tartott, nem hozott össze mindenkit, mivel az élet nem
szappanopera. A tragédiának az lett a vége, hogy Ryan és én elváltunk.
Szinte azonnal különös, izgalmas dolgok kezdtek el történni velem – erre még
visszatérünk. Egyelőre elég, ha annyit tudnak, hogy Betsy, Jeffrey és én New
Yorkba költöztünk.
Ryan Dublinban maradt, abban a házban, amit befektetés gyanánt vettünk a
kétezres évek közepén, amikor Írországban mindenki a második ingatlan
megvásárlásában látta a jövője biztosítását. (A válás után enyém lett az eredeti
ház, az, ahonnan indultunk. Még amikor az Upper West Side-on laktam egy
tízszobás, kétemeletes lakásban, akkor sem váltam meg tőle – sohasem bíztam
egészen abban, hogy az új életkörülményeim tartósan megmaradnak. Mindig
attól féltem, hogy bumerángként repülök majd vissza a szegénységbe.)
Ryannek barátnői voltak – amint elkezdett rendszeresen hajat mosni, nem
szenvedett hiányt e téren. Ott volt
a munkája, volt jó autója meg egy motorja is – nem szűkölködött. Mégis szűknek
érezte az életét: soha nem volt elégedett. Ez a gyötrő hiányérzet, ha néha
háttérbe szorult is, mindig visszatért.
Most pedig itt áll az otthonunkban, az előszobában, tágra nyílt szemmel, mi
pedig Jeffreyvel rémülten bámulunk rá.
– Megtörtént, végre megtörtént! – mondja Ryan. – Megvan a nagy művészi
ötletem!
– Gyere be, ülj le – mondom. – Jeffrey, főzz egy teát.
Ryan megállíthatatlanul fecsegve jön utánam a nappaliba. Elmondja, mi történt.
– Úgy egy évvel ezelőtt kezdődött…
Egymással szemben ülünk, miközben Ryan elmeséli, hogyan történt a nagy
áttörés. Valahol mélyen bizseregni kezdett benne valami, ami az elmúlt egy év
során fokozatosan kúszott fel, egyre feljebb a tudatába. Ködös alakban látogatta
az álmait, a gondolatai között eltelő töredékmásodperceket, mígnem aznap
délután ez a ragyogó ötlet végre a felszínre tört. Húsz éven át kellett
csúcsminőségű olasz szaniteráruval dolgoznia, hogy kiteljesedhessen benne a
zsenialitás, de most végre megtörtént.
– És? – kérdezem várakozón.
– A karma-projekt nevet adtam neki: mindent el fogok ajándékozni, amim csak
van. Mindent, de mindent. A CD-imet, a ruháimat, az összes pénzemet.
Mindegyik tévémet, az utolsó rizsszemet, az összes fényképet, amiket a
nyaralásokon készítettünk. Az autómat, a motoromat, a házamat…
Jeffrey undorodva mered az apjára.
– Te hülye seggfej.
Azt meg kell hagyni, Jeffrey szemlátomást ugyanannyira utálja Ryant, mint
engem. Ő egy ilyen „egyenlőséget mindenkinek”-féle utáló. Azt is csinálhatta
volna, amit az elvált szülők gyerekei szoktak, hogy kijátssza egymás ellen a
szülőket, hogy úgy tesz, mintha lenne kedvence, de ha teljesen őszinték vagyunk,
elég nehéz lett volna megmondani, melyikünket utálja jobban.
– Nem lesz hol laknod! – mondja Jeffrey.
– Tévedés! – Ryannek csillog a szeme (de nem jól, inkább félelmetesen). – A
karma majd megsegít.
– És mi van, ha mégsem? – Borzalmasan nyugtalan vagyok. Nem bízom a
karmában. Már nem. Egyszer régen valami nagyon rossz történt velem. Ennek a
nagyon rossz dolognak az egyenes következményeként aztán valami nagyon,
nagyon jó történt. Ezen a ponton meggyőződésesen hittem a karmában. Ennek a
nagyon, nagyon jó dolognak az egyenes következményeként azonban megint
valami nagyon rossz történt. Aztán még egy rossz. Jelen pillanatban fellendülés
dukálna a karmaciklusomban, de nem úgy tűnik, mintha ez be akarna következni.
Őszintén szólva elegem van a karmából.
Gyakorlati szinten meg félek, hogy ha Ryannek nincs pénze, akkor nekem kell
adnom neki, pedig nekem is szinte alig van.
– Be fogom bizonyítani, hogy a karma létezik – mondja Ryan. – Spirituális
művészetet hozok létre.
– Megkaphatom a házadat? – kérdezi Jeffrey.
Ryan riadtan néz a fiára. Erre a kérésre nem számított.
– …Ööö, nem. Nem – mondja egyre elszántabban. – Biztos, hogy nem. Ha neked
adnám, az úgy nézne ki, mintha igazából nem gondolnám komolyan az egészet.
– Megkaphatom az autódat?
– Nem.
– Megkaphatok bármit?
– Nem.
– Kösz szépen, bazmeg.
– Jeffrey, ne – mondom.
Ryan annyira izgatott, hogy szinte tudomást sem vesz Jeffrey megvető
pillantásáról.
– Blogot fogok vezetni róla, napról napra, másodpercről másodpercre. Művészi
diadal lesz.
– Azt hiszem, ilyet már csináltak. – Valahonnan dereng egy távoli emlék.
– Ne – mondja Ryan. – Stella, ne akard aláásni az ügyemet. Neked már megvolt a
magad tizenöt perce, most hadd legyen meg nekem is az enyém.
– De…
– Nem, Stella. – Szinte már kiabál. – Nekem kellett volna a helyedben lennem.
Nekem kellene híresnek lennem. Nem neked, hanem nekem! Te vagy a nő, aki
ellopta az életemet!
Ismerős téma, Ryan majdnem mindennap szóba hozza.
Jeffrey a telefonját nyomkodja.
– Tényleg csináltak már ilyet. Egy csomó minden van itt. Ezt hallgassátok: „Az
ember, aki mindent elajándékozott, amije csak volt.” Itt egy másik: „Egy ausztrál
milliomos azt tervezi, hogy az összes pénzét és mindenét szétosztja.”
– Ryan – mondom óvatosan: nem szeretném, ha újabb szónoklatba kezdene. –
Nem lehet, hogy… depressziós vagy?
– Úgy nézek ki, mint aki depressziós?
– Úgy nézel ki, mint aki megőrült.
Még meg sem szólal, már tudom, hogy azt fogja mondani: „sosem voltam
normálisabb.” És tényleg ezt mondja.
– Szükségem van a segítségedre, Stella – folytatja. – Nyilvánosság kell.
– Egyfolytában tele vannak veled az újságok.
– A lakberendezési újságok – legyint megvetően Ryan. – Azok nem jók. Neked a
legfontosabb lapoknál vannak haverjaid.
– Már nincsenek.
– …Ó, dehogynem. Még mindig egy csomóan bírnak. Akkor is, ha elszaródott az
egész.
– Hogy fogsz ezzel pénzt keresni? – kérdezi Jeffrey.
– A művészet nem a pénzkeresésről szól.
Jeffrey motyog valamit az orra alatt. Egy szót csípek el: „Pöcsfej.”
Miután Ryan elmegy, Jeffreyvel egymásra meredünk.
– Mondj valamit – szólal meg Jeffrey.
– Nem fogja végigcsinálni.
– Gondolod?
– Gondolom.
22:00
Jeffrey és én a tévé előtt ülünk, és esszük a paprikás, ananászos kolbászpörköltet.
Keményen küzdök, hogy néhány falatot sikerüljön letuszkolni a torkomon – ezek
a Jeffrey-féle vacsorák „kegyetlen és szokatlan büntetések” –, ő pedig a
telefonjába temetkezik.
– Bazmeg – hördül fel hirtelen.
Már jó ideje nem szóltunk egymáshoz. Ez az első mondat.
– Mi van?
– Apu. Küldetésnyilatkozatot adott ki… és… – nyomogatja a gombokat kapkodva.
– …Itt az első posztja. Egy videó. Elkezdte a visszaszámlálást az indulásig.
Hétfőhöz egy hétre kezd. Tíz nap múlva.
A karma-projekt sínen van.
„Lélegezz!”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Elmondom, mi volt az a tragédia, ami négy évvel ezelőtt történt velem. Ott
voltam harminchét évesen, egy tizenöt éves lány és egy tizennégy éves fiú
anyjaként, egy sikeres, ám kreativitásában kielégületlen fürdőszoba-tervező
feleségeként. A húgommal, Karennel dolgoztam (de igazából a húgomnak,
Karennek), és úgy általában véve teljesen normális voltam – az élet persze tele
volt viszontagságokkal, de semmi olyasmi nem történt, amin érdemes volna lázba
jönni –, amikor egy este a bal kezemen bizseregni kezdtek az ujjbegyeim. Mire
ágyba bújtam, már a jobb kezem is bizsergett. Talán abból is látszik, milyen
unalmas volt minden, hogy kellemesnek találtam a bizsergést; olyan érzés volt,
mintha pattogós cukor pezsegne a bőröm alatt.
Valamikor az éjszaka közepén felébredtem, és félálomban megállapítottam, hogy
most már a lábfejem is bizsereg. De klassz, gondoltam álmosan, pattogós cukros a
lábam is. Lehet, hogy reggelre mindenem bizseregni fog, na az milyen király
lenne.
Amikor reggel hétkor megszólalt az ébresztő, hullafáradt voltam, de ebben semmi
szokatlan nem volt. Minden reggel hullafáradtan ébredtem – mondom, teljesen
normális életet éltem. Ezen a bizonyos reggelen azonban máshogy voltam fáradt:
rosszféle, nehéz, ólmos fáradtságot éreztem.
– Ébresztő – szóltam oda Ryannek, aztán lebotladoztam a lépcsőn (így
visszagondolva valószínűleg tényleg botladoztam), és elkezdtem vizet forralni
meg gabonapelyhes dobozokat dobálni az asztalra, aztán felmentem az emeletre,
hogy felrázzam (vagyis felkiabáljam) a gyerekeimet.
Megint lementem a konyhába, és belekortyoltam a bögrémbe, de a teának
meglepő módon furcsa, fémes íze volt. Vádló tekintetet meresztettem a
rozsdamentes acél teáskannára – nyilván abból morzsolódott bele valami a vízbe.
Évek óta jó barátom volt ez a kanna, miért fordult most hirtelen ellenem?
Még egy utolsó megbántott pillantást vetettem a kannára, aztán nekiálltam
elkészíteni Jeffrey spéci pirítósát – Jeffrey nem bírta a vajat, mindig azt mondta,
hogy nyálkás –, de tiszta ügyetlen volt a kezem, és már nem bizsergett
kellemesen, hanem zsibbadt.
Ittam egy korty narancslét, de kiköptem, és felszisszentem.
– Mi van? – jelent meg Ryan. Reggelente nem volt valami jófej. Most, hogy
belegondolok, esténként sem. Lehet, hogy délben jófej volt, de olyankor sosem
találkoztunk, úgyhogy ahhoz nincs hozzáfűznivalóm.
– A narancslé – mondtam. – Megégetett.
– Megégetett? De hát a narancslé… hideg.
– Megégette a nyelvem. A szám.
– Miért beszélsz így?
– Hogy?
– Mintha… meg lenne duzzadva a nyelved. – Kivette a kezemből a poharat, és
belekortyolt a narancslébe. – Ennek kutyabaja.
Megint megpróbáltam inni. Megint megégetett.
Jeffrey bukkant elő a semmiből, és vádlón bámult rám.
– Megvajaztad ezt a pirítóst? – kérdezte.
– Nem.
Ezt minden reggel eljátszottuk.
– Megvajaztad – mondta. – Így nem bírom megenni.
– Rendben.
Meglepetten nézett rám.
– Adj neki egy kis pénzt – utasítottam Ryant.
– Minek?
– Hogy vegyen magának valamit reggelire.
Ryan tágra nyílt szemmel Jeffrey kezébe nyomott egy ötöst, Jeffrey pedig tágra
nyílt szemmel vágta zsebre a pénzt.
– Elmentem – mondta Ryan.
– Király. Csá. Oké, srácok, hozzátok a cuccotokat.
Normális esetben kilométer hosszú listán ellenőriztem végig az iskola utáni
programjaikat – úszás, hoki, rögbi, iskolai zenekar –, de ma nem volt hozzá erőm.
Úgy tíz perccel azután, hogy beültünk az autóba és elindultunk, Jeffrey meg is
szólalt:
– Otthon hagytam a bendzsómat.
Kizárt dolog volt, hogy visszaforduljak érte.
– Nem baj – mondtam. – Egy napig kibírod nélküle.
Takaróként terült ránk az autóban a döbbent csönd.
Amikor megérkeztünk az iskolához, már tömegével tódultak be a kapun a
kiváltságos, kozmopolita tinik. Életem egyik legnagyobb büszkesége volt, hogy
Betsy és Jeffrey a Quartley Dailybe, ebbe a felekezet nélküli, fizetős iskolába
járhatott, amelynek célja, hogy „az egész gyermeket” nevelje. Titkon mindig
élvezkedve figyeltem, ahogy beslattyognak az egyenruhájukban: a két magas,
esetlen gyerek, Betsy szőke haja lófarokba kötve, Jeffrey sötét tincsei
csimbókokban meredeztek az égnek. Mindig vártam egy kicsit, hogy lássam,
ahogy elvegyülnek a gyerekseregben (voltak köztük diplomatacsemeték is – ettől
aztán tényleg majd szétvetett a büszkeség, de ezt persze megtartottam
magamnak, egyedül Ryannek vallottam be). Ma azonban nem vártam. Csak arra
tudtam gondolni, hogy minél előbb hazaérjek, és gyorsan lefeküdjek egy kicsit,
mielőtt bemennék dolgozni.
Amint beléptem a házba, hirtelen úgy elöntött a gyengeség, hogy ott helyben, az
előszobában le kellett feküdnöm. Arcom a hideg padlóhoz nyomódott, és tudtam,
hogy nem fogok tudni dolgozni menni. Azt hiszem, még soha életemben nem
vettem ki betegszabadságot. Még amikor másnapos voltam, akkor is mindig
bementem; mélyen bennem van a munkamorál.
Felhívtam Karent. Alig tudtam lenyomni a gombokat a telefonon, annyira nem
működtek az ujjaim.
– Influenzás vagyok – közöltem.
– Nem vagy influenzás – mondta a húgom. – Az emberek folyton azt állítják,
hogy influenzásak, pedig csak meg vannak fázva. Hidd el, ha influenzás lennél,
nem lennének kétségeid.
– Nincsenek kétségeim – mondtam. – Influenzás vagyok.
– Azért beszélsz ilyen fura hangon, hogy higgyek neked?
– Tényleg influenzás vagyok.
– A nyelved influenzás, vagy mi?
– Rosszul vagyok, Karen, az istenre esküszöm. Holnap megyek.
Felvánszorogtam az emeletre, hálásan roskadtam az ágyra, beállítottam az
ébresztőt délután háromra, és mély álomba zuhantam.
Amikor felébredtem, kába voltam, és teljesen ki volt száradva a szám, de amikor
belekortyoltam egy pohár vízbe, nem tudtam nyelni. Keményen
összpontosítottam, hogy felébredjek, és lenyeljem a vizet, de semmi nem történt:
tényleg nem tudtam lenyelni. Vissza kellett köpnöm a pohárba.
Aztán rájöttem, hogy még így sem tudok nyelni, hogy a víz nincs is a számban.
Egyszerűen nem működtek az izmok a torkom mélyén. Iszonyúan koncentráltam,
igyekeztem figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő pánikérzetet, de semmi nem
történt. Nem tudtam nyelni. Tényleg, komolyan nem tudtam nyelni.
Halálra rémülve hívtam Ryant.
– Valami bajom van. Nem tudok nyelni.
– Szopogass el egy Strepsilt, és vegyél be Panadolt.
– Nem azt mondom, hogy fáj a torkom. Azt mondom, hogy nem tudok nyelni.
– De hát nyelni mindenki tud – kuncogott halkan Ryan.
– Én nem. Nem működik a torkom.
– Furcsa a hangod.
– Haza tudnál jönni?
– Terepen vagyok kint. Carlow-ban. Még két óra. Menj el orvoshoz.
– Rendben. Szia.
Aztán megpróbáltam felállni, de nem működött a lábam sem.
Amikor Ryan hazaért, és meglátta, milyen állapotban vagyok, örömmel
nyugtáztam, hogy bűntudata támad.
– Nem tudtam, hogy… Lábra tudsz állni?
– Nem.
– És még mindig nem tudsz nyelni? Jézusom! Szerintem mentőt kéne hívnunk.
Nem kéne mentőt hívnunk?
– De.
– Komolyan? Ennyire rossz a helyzet?
– Honnan tudjam? Lehet.
Kicsivel később megérkeztek a mentősök, és felszíjaztak egy hordágyra. Ahogy
kiléptünk a hálószoba ajtaján, hirtelen mélységes szomorúság fogott el, mintha
megéreztem volna, milyen nagyon sokáig nem fogom viszontlátni ezt a
helyiséget.
Bepakoltak a mentőautóba, Betsy, Jeffrey és a mamám némán, rémülten álltak az
ajtóban.
– Szerintem sokára jövünk – mondta nekik Ryan. – Tudjátok, milyen a baleseti
sebészet. Valószínűleg órákig fogunk várni.
De előrevettek. Még egy órája sem voltunk ott, megjelent mellettem egy orvos.
– Szóval? Izomgyengeség? – kérdezte.
– Igen. – Már annyira eltorzult a beszédem, hogy érthetetlen, torz morgásnak
hangzottak a szavaim.
– Rendesen beszélj – szólt rám Ryan.
– Próbálok.
Ezzel már az orvos kíváncsiságát is felkeltettem.
– Ennyire nehezen megy?
Megpróbáltam bólintani, de kiderült, hogy nem tudok.
– Ezt meg tudja szorítani? – nyomott a kezembe az orvos egy tollat.
Mindannyian végignéztük, ahogy a toll kiesik esetlen ujjaim közül.
– Na és a másik keze? Azzal sem? Fel tudja emelni a karját? Be tudja hajlítani a
lábát? A lábujjait tudja mozgatni? Nem?
– Dehogyis nem tudod – nógatott Ryan. – Dehogyis nem tudja – mondta az
orvosnak, de az orvos elfordult, és egy másik fehér köpenyes alakkal beszélgetett.
Olyan kifejezéseket sikerült elkapnom, mint hogy „gyorsuló bénulás”, meg hogy
„a légzőszerv működése”.
– Mi a baja? – kérdezte Ryan rémülten.
– Még korai lenne megmondani, de sorra állnak le az izmai.
– Nem tudna csinálni valamit? – esdekelt Ryan.
Az orvos eltűnt, másik válságos állapotú beteghez hívták.
– Jöjjön vissza! – követelte Ryan. – Nem csinálhat ilyet, hogy ezt mondja, aztán
meg nem…
– Elnézést – hessegette el az útból Ryant egy nővér, aki infúziós állványt húzott
maga után. – Csöpögtetünk egyet, jó? – fordult aztán hozzám. – Ha nem tud
nyelni, könnyen kiszáradhat.
Fájt, ahogy a vénámat kereste, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amikor a
következő pillanatban fölhelyezte a katétert.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert nem tud egyedül vécére menni. Meg ha esetleg leállna a veséje.
– Meg… meg fogok halni?
– Tessék? Mit mond? Nem, dehogy fog meghalni.
– Honnan tudja? Miért ilyen furcsa a hangom?
– Tessék?
Megjelent még egy nővér, ő is valami gépet húzott maga után. Maszkot tett az
arcomra.
– Lélegezzen mélyeket, kedves asszonyom. Csak meg akarom mérni a… – A
képernyőn pergő sárga számjegyekre meredt. – Mondom, lélegezzen.
Lélegeztem. Legalábbis próbáltam.
Meglepetésemre a nővér hangosan kezdett beszélni, szinte kiabált – számokat és
kódokat sorolt –, aztán hirtelen tolni kezdtek a guruló ágyon, várótermeken és
folyosókon át süvített mellettem a levegő, vittek az intenzívre. Minden nagyon
gyorsan történt. Próbáltam megkérdezni, mi történik, de nem jött ki hang a
torkomon. Ryan ott rohant mellettem, igyekezett minél többet kihámozni az
orvosi szakszavakból.
– Azt hiszem, a tüdőddel van baj – mondta. – Azt hiszem, mindjárt leáll a tüdőd.
Lélegezz, Stella, az isten szerelmére, lélegezz! Ha az én kedvemért nem, hát
lélegezz a gyerekekért!
Amikor a tüdőm végleg feladta, gégemetszést hajtottak végre rajtam – lyukat
vágtak a torkomon, és belém dugtak egy csövet, amit egy ventilátorhoz kötöttek.
Kaptam egy ágyat az intenzív osztályon; egy halom cső állt ki belőlem. Láttam és
hallottam, pontosan felfogtam mindent, ami történik körülöttem. De azon kívül,
hogy pislogtam, nem tudtam mozogni. Nem tudtam nyelni, nem tudtam beszélni,
sem pisilni, sem lélegezni. Onnantól fogva, hogy a mozgás legutolsó nyoma is
elhagyta a kezemet, sehogyan sem tudtam kommunikálni.
Élve voltam eltemetve a testemben.
Tragédiának ez így elég jó, nem?
Május 31. szombat

6:00
Szombat van, de reggel hatkor megszólal az ébresztő. Kiszabtam magamnak egy
írói munkamenetet: korán felkelek, jéghideg fürdőt veszek, és olyan fegyelmezett
leszek, akár egy szerzetes. Jelszavam az igyekezet. Csakhogy hullafáradt vagyok.
A tegnap éjjeli hírnek köszönhetően, miszerint Ryan tényleg belekezdett az
őrületes projektjébe, már éjfél is elmúlt, mire belekezdhettem az álomcsalogató
szertartásba.
Felnőtt életem túlnyomó részében az alvás félénk, kiszámíthatatlan jószágként
viselkedett: csak akkor volt hajlandó eljönni, ha bebizonyítottam, mennyire
szívesen látom. Többféle módon is tanúbizonyságát teszem tehát a
szeretetemnek – teát iszom, joghurtot eszem, lenyelek egy marék gyógynövényes
stresszoldót, megfürdöm szantálfa olajban, levendulát permetezek a párnámra,
nagyon unalmasat olvasok, és bálnák énekét hallgatom CD-n.
Még hajnali egykor is hánykolódtam, aztán végül – az ég tudja, hánykor –
elaludtam, és Ned Mountról álmondtam, a tévéből. Valami napfényes helyen
voltunk, kint, a szabadban – talán Wicklowban. Egy fa kempingasztalnál ültünk,
és Ned Mount egy nagy dobozt akart nekem adni, amiben egy víztisztító volt.
– Kérem, fogadja el – mondta. – Én semmire nem mennék vele. Csak Eviant
iszom.
Tudtam, hogy nem igaz, hogy csak Eviant iszik; csak azért mondta, mert nekem
akarta adni a víztisztítót. Meghatott a nagylelkűsége, bár ingyen kapta a masinát
egy PR-cégtől.
Reggel hat óra van tehát, és nekem fel kellene kelnem, de túlságosan fáradt
vagyok, ezért aztán a másik oldalamra fordulok, és legközelebb 8:45-kor ébredek
fel.
Lenn a konyhában Jeffrey némán, rosszallva csóválja a fejét, amikor müzlit szórok
egy tálba. Persze a szívem mélyén én is tudom, hogy a müzli gyakorlatilag egy
csomó kis kekszdarabka, legfeljebb csak elvétve akad benne egy-egy „egészséges”
áfonya- vagy mogyorófalat. De a müzli akkor is hivatalos „reggeli”, úgyhogy
igenis jogom van lelkiismeret-furdalás nélkül enni.
A fiam elítélő pillantásai elől menekülve felsietek a lépcsőn, fogom az iPademet,
visszafekszem az ágyba, és megnézem, mi van Ryannel. Tegnap este óta nem tett
ki újabb posztot. Hála istennek. De így is borzalmas az egész.
A küldetésnyilatkozat-videójáról az öngyilkos bombamerénylők jutnak eszembe –
a begyakorolt előadásmód, a hév… Kicsit még úgy is néz ki a barna szemével, a
sötét hajával meg a takaros kis szakállával.
– A nevem Ryan Sweeney, szellemi művész vagyok. Te meg én most egyedülálló
vállalkozásba fogunk. Mindenemet elajándékozom. Mindenemet! Együtt fogjuk
végignézni, ahogy a világegyetem gondoskodik rólam. Karma-projekt! – kiáltja,
és konkrétan a magasba lendíti ökölbe szorított kezét.
Nagyot nyelek. Már csak egy „Allah Akbar” hiányzik.
Még négyszer megnézem, és azt gondolom: „Te pöcs.”
Viszont eddig csak tizenkét megtekintést írnak a videóhoz, és az mind mi voltunk
Jeffreyvel. Egyelőre senki más nem fedezte fel a dolgot. Hátha Ryan meggondolja
magát. Méghozzá minél hamarabb. Mielőtt túl nagy veszteség érné. Hátha
nemsokára le is veszik innen ezt a videót. Hátha egyszerűen eltűnik ez az egész…
Fontolóra veszem, hogy felhívjam, de mindent összevetve jobban szeretek
reménykedni. A közelmúltig fogalmam sem volt, milyen tehetségesen tudok
tagadásban élni. Egy pillanatra elmerengek, és vállon veregetem magam: tényleg
elképesztő érzékem van az élethazugságokhoz. Elképesztő!
Ha már fent vagyok a neten, úgy döntök, utánanézek annak is, hogy mennek
Gilda dolgai – csak egy pár gombnyomás, és ott lenne minden előttem. Aztán
nagy nehezen mégis sikerül visszatartanom magam, és gondolatban elmondom a
mantrát: Legyél boldog, békés és egészséges, szabaduljál meg a testi és lelki
szenvedéstől.
Lépjünk tovább: itt az ideje, hogy bevegyem a gyógyszerem – pillanatnyilag
ugyan nulla az esélye, hogy teherbe essek, de még csak negyvenegy és negyed
éves vagyok, és egyáltalán nem áll szándékomban kivonni magam a piacról.
Úristen, most már tényleg muszáj dolgoznom egy kicsit!
Kiugrom az ágyból, és készülődni kezdek a fürdőzéshez – a „fürdőzés” valahogy
olyan előkelően hangzik, nem úgy, mint a „zuhanyzás”. Semmi kedvem fürdőzni
– sem zuhanyozni, ha már itt tartunk –, de egy bizonyos szintet azért muszáj
tartani. Nem vehetem fel a ruháimat a fürdőzetlen testemre, egyszerűen nem. Az
a vég kezdete lenne. Viszont amíg nem szerzek be függönyt, nem ücsöröghetek az
asztalnál pizsamában. Bárki erre járhat és megláthat.
Jéghideg fürdőt veszek. Jeffrey ugyanis már zuhanyozott, és elfogyott az összes
meleg víz.
Az istenit neki! A ruháim! Jeffrey, aki állandóan szívatni próbál, az egyik ilyen
kísérlet során elkezdett rászokni arra, hogy mos magára – ami, meg kell
mondanom, egyáltalán nem bántó –, de véletlenül nekem is kimosta pár
cuccomat, és annyira túlszárította őket, hogy karton keménységűek lettek.
Ráadásul össze is mentek. Felrángatok magamra egy farmert, de nem tudom
begombolni a felső gombot.
Felpróbálok egy másik nadrágot, de azzal is ugyanígy járok. Akkor most ezt
egyelőre el kell fogadnom. Az utolsó farmerem a szennyesben van, jobb lesz
vigyáznom, nehogy Jeffrey azt is megkaparintsa.
Leülök az asztalhoz, finom mosolyt ragasztok a képemre, és elolvasom a lelkesítő
szavakat, amelyeket minden reggel el fogok olvasni, amíg csak be nem fejezem
ezt a könyvet. Phyllis szavairól van szó, az ügynököméről; szó szerint
lejegyeztem, amit azon a napon, két hónappal ezelőtt vágott a fejemhez az
irodájában.
– Gazdag voltál, sikeres és szerelmes – mondta. – Most viszont? A karriered
holtpontra jutott, azzal a te embereddel meg nem tudom, mi van, de nem fest túl
jól a helyzet. Van ám itt nyersanyag!
Itt megállok, hagyom, hogy leülepedjenek bennem a szavak, mintha imádkoznék.
Akkor is rosszul voltam ettől a szövegtől, most is rosszul vagyok tőle. Phyllis ezen
a ponton vont vállat.
– Nem elég? A tini fiad gyűlöl. A lányod elfecsérli az életét. Te magad pedig már
alulról szagolod a negyvenet. Hiphop utolér a klimax. Hát kell ennél jobb?
Emlékszem, kinyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon.
– Valaha bölcs voltál – folytatta Phyllis. – Bármit írtál is le abban a Pillantásról
pillantásra című kötetben, megérintetted az embereket. Ezt próbáld meg most is,
ezekkel az új kihívásokkal. Küldd el a könyvet, ha kész vagy. – Már talpon volt,
kezdett volna kitessékelni az ajtón. – Most menned kell. Ügyfél jön hozzám.
Kétségbeesetten kapaszkodtam a székbe.
– Phyllis – könyörögtem. – Te hiszel bennem?
– Ha az önérzetedet kell ápolni, menj pszichológushoz.
Valaha bölcs voltam, emlékeztetem magam, ahogy a kezem a billentyűzet fölött
tétovázik, megint lehetek bölcs. Energikusan leírom az első szót: „Segg.”
12:17
A telefonom csörgése tereli el a figyelmemet az írásról. Nem is szabadna itt
lennie a szobában, ha komolyan gondolom, hogy félbeszakítás nélkül akarok
dolgozni, de hát tökéletlen világban élünk, mit lehet tenni? Megnézem a
hívószámot; Karen az, a húgom.
– Gyere át a Wolfe Tone Terrace-ra – mondja.
– Minek? – A Wolfe Tone Terrace-on laknak a szüleink. – Dolgozom.
Gúnyosan felhorkant.
– Magadnak dolgozol. Bármikor abbahagyhatod. Mégis ki rúgna ki?
Az istenre esküszöm, az égvilágon senki nem tisztel engem. Sem az írásomat, sem
az időmet, sem a körülményeimet.
– Oké – mondom. – Tíz perc és ott vagyok.
A táskámba dobom a telefont, és újfent megesküszöm, hogy hamarosan sokkal
fegyelmezettebb leszek. Nagyon hamarosan. Holnaptól.
Az előszobában összefutok Jeffreyvel.
– Hova mész? – kérdezi.
– A nagyiékhoz. Te hova mész?
Mintha nem lenne egyértelmű. Úgy bámul rám ő és a jógamatraca, olyan dacosan,
mint egy szökésre készülő szerelmespár. Mintha azt mondanák, szeretjük egymást,
na és?
– Jóga? Megint?
Csúfondárosan rám vigyorog.
– Aha.
– Szuper. Jól van… ööö…
Nyugtalanít a dolog. Nem inkább azon kéne igyekeznie, hogy elmenjen és
berúgjon és verekedésekbe keveredjen, mint egy normális tizennyolc éves fiú?
Kudarcot vallottam anyaként.
Anyu és apu egy csendes mellékutcában lakik egy kis sorházban, egy régi, tanácsi
lakásban.
Anyu nyit ajtót, és üdvözlésképpen rám förmed:
– Mi a nyavalyának van rajtad csizma?
– Ööö…
Most a farmeromat vizslatja.
– Nem sülsz meg?
Kora március volt, amikor megérkeztem Írországba, és azóta ugyanazt a három
farmernadrágot hordom felváltva. Annyi minden járt a fejemben, hogy a ruhák a
lista végére kerültek.
Az évszakok viszont fogták magukat, és rohadtul fordultak egyet, úgyhogy most
hirtelen szandálra és könnyű, pasztellszín holmikra lenne már szükségem.
Az én alacsony, kerekded anyukám mindig is fázós volt, de még ő is kardigán
nélkül mászkál.
– Szóval mi folyik itt? – kérdezem.
Kerregést hallok, aztán Karen elsőszülöttje, Clark vágtat el anyu mellett, és rám
kiabál:
– Lépcsőliftet vettek! A nagypapa rossz háta miatt!
Már látom. A falra erősítették fel a szerkezetet a lépcső fölé. Karen épp beszíjazza
magát a hároméves Mathilde-dal az ölében, aztán felhúz egy kart, és berregve
elindulnak fölfelé. Berregve és nagyon lassan. Odaintegetnek anyunak, Clarknak
és nekem, mi visszaintegetünk, ünnepi a hangulat.
Anyu lehalkítja a hangját.
– Azt mondja, nem fogja használni. Menj, beszélj a fejével.
A nappali ajtajában állok, bedugom a fejem az apró szobába. Mint mindig, apu a
karosszékben ül, ölében nyitott könyvtári könyv. Csak úgy süt belőle a morcosság,
aztán meglátja, hogy én vagyok az, erre kicsit felvidámodik.
– Á, Stella, te vagy az?
– Jössz kipróbálni a lépcsőliftet?
– Dehogy megyek.
– Jaj, apu.
– Egy fittyfenét jaj, apu. Egyedül is fel tudok menni a lépcsőn. Mondtam neki,
hogy ne vegye meg. Kutya bajom, és pénzünk sincs rá. – Int, hogy jöjjek közelebb.
– Fél a haláltól, az az ő baja. Azt hiszi, ha ilyen kütyüket vesz, azok majd életben
tartanak bennünket. Pedig amikor lejár az időd, lejár az időd.
– Még van harminc éved – mondom rendíthetetlenül. Mert simán lehet, hogy
van. Még csak hetvenkét éves, és manapság ősöreg korukig élnek az emberek. Bár
nem feltétlenül az olyan emberek, mint a szüleim.
Apu tizenhat éves kora óta végzett fizikai munkát, ládát pakolt a ferrytowni
kikötőben. A fizikai munka tönkreteszi az embert, durvábban, mintha asztalnál
ülne. Huszonkét éves volt, amikor először félrecsúszott egy porckorong a
gerincében. Hosszú ideig – nem tudom, talán nyolc hétig – feküdt mozdulatlanul,
erős fájdalomcsillapítókkal. Aztán visszament dolgozni, de végül megint tönkre
vágta magát. Számtalanszor megsérült – gyerekkorom visszatérő élménye, hogy
apu „megint beteg”; nagyjából olyan rendszerességgel fordult elő, mint a
mindenszentek vagy a húsvét –, de mindig küzdött, és mindig tovább dolgozott,
mígnem egyszer csak már nem tudott. Ötvennégy éves korára
helyrehozhatatlanul tönkretették, és ezzel véget is ért a munkája. Meg a
pénzkeresése.
Manapság gépek pakolnak a kikötőben, ami megmenthette volna apu hátát, bár
valószínűleg azt is jelentette volna, hogy egyáltalán nem is lett volna állása.
– Kérlek, apu, a kedvemért. Én vagyok a kedvenc gyereked.
– A kettő közül? Hha! Na nézz csak ide… – Az ölében fekvő könyvre mutat. –
Nabokov. Laura modellje a címe. Ha végeztem vele, odaadom neked.
– Ne próbáld másra terelni a szót. – És könyörgök, hadd ne kelljen elolvasnom a
könyvet.
Valóságos átok apu „okos” lányának lenni. Apu úgy olvas, ahogy mások hideg
vízben zuhanyoznak – tudják, hogy jót tesz, de senki nem várja, hogy még
élvezzék is. És ezt a gondolkodásmódot nekem is tovább adta: ha jól érzem
magam egy könyvvel, olyan benyomásom támad, mintha az időmet pocsékolnám.
Apu és Joan, a könyvtáros, elválaszthatatlan barátok lettek. Joan szemlátomást a
projektjévé tette aput – nincs az az elvont szerző, az az olvashatatlan szöveg,
amit rá ne tukmálna.
– Ez az utolsó regénye – magyarázza apu. – Azt mondta a feleségének, hogy
égesse el, de az asszony nem tette meg. Gondolj bele, micsoda veszteség lett
volna az irodalomnak, ha megteszi. Bár az igazat megvallva, igazi szemérmetlen
disznó ez az alak…
– Próbáljuk ki a lépcsőliftet – igyekszem elterelni a szót Nabokovról.
Apu lassan felkel. Alacsony, erős ember. Odanyújtom a karom, de elhesseget.
Kimegyünk az előszobába. Karen már visszaért a földszintre, én pedig érdeklődve
tanulmányozom a ruháját meg a haját – díszítetlen állapotunkban nagyon
hasonlítunk egymásra, úgyhogy ha őt utánozom, azzal nem foghatok mellé. Úgy
látom, könnyedén veszi az akadályt a meleg időre való átállás dolgában: szűk,
fekete, bokacipzáras farmer, kilométeres teli talpú magas sarkú és egy
halványszürke póló valami vicces gyűrött anyagból. Az összhatás olyan, mintha
egy vagyonba került volna, de valószínűleg nem került, mert Karen ilyen
tekintetben nagyon ügyes, jól bánik a pénzzel. A körmei tökéletes csupasz
oválisok, kék szeme fölött dús szempilla, szőke haját pedig – ami a kenceficék
nélkül épp olyan vad és göndör, mint az enyém – lesimított kontyba szelídítette.
Az egész nő menő, de laza. Lezser, de elegáns. Ez kell nekem is.
Elkapom a csinos kis Mathilde-ot.
– Na, gyere ide, hadd gyömöszöljelek meg egy kicsit! – mondom neki.
De ő kitépi magát az ölelésemből, és rémülten szalad el.
– Mami!
Kis papírkutya ez a gyerek. Az ötéves Clark jobb fej. Szerintem valószínűleg
figyelemhiányos hiperaktív, de legalább vicces.
– Stella! – Karen automatikusan ad két puszit. Aztán eszébe jut, hogy csak én
vagyok az. – Bocs!
Apu konkrétan elmosolyodik. Szórakoztatja a feltörekvő Karen, és – bár ezt
sosem vallaná be – egy kicsit büszke is rá. Régebben én voltam ennek a családnak
a sikertörténete, de az utóbbi hónapok során megfosztottak a rangomtól, és a
húgom lépett a helyembe.
Karen „üzletasszony” – szépségszalonja van –, és úgy is néz ki tetőtől talpig. A
férje Enda, egy pénzes, Tipperary-beli családból származó, halk szavú, jóképű
férfi, aki főfelügyelő az ír rendőrségnél.
Szegény Enda. Amikor járni kezdtek Karennel, a húgom olyan lendületes, olyan
pimasz és olyan összeszedett volt, hogy Enda középosztálybelinek nézte. Aztán
amikor szerelmes lett belé, és már késő volt, nem tudott kihátrálni, akkor ismerte
meg a családját, és rájött, hogy a szerelme teljesen más állatfaj: feltörekvő
munkásosztálybeli.
Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Szegény udvarias Enda ott ült a
szüleimnél az icipici nappaliban, egy csésze teát egyensúlyozott óriási ölében, és
azon töprengett, vajon előfordult-e már, hogy letartóztatta aput.
Azóta tizenkét év telt el, de ezen még mindig tudunk nevetni. Legalábbis Karen
meg én. Enda továbbra sem találja viccesnek.
– Eredj az utamból, feltörekvő – mondja apu Karennek.
– Miért hívod „feltörekvőnek”? – kérdezi Clark. Minden alkalommal megkérdezi,
de úgy tűnik, semmit nem tud megjegyezni.
– A feltörekvő – magyaráz apu –, és most egy könyvből idézek: „Szerény
háttérből származó személy, aki gyorsan gazdagodott meg vagy került befolyásos
társadalmi pozícióba; újgazdag, felkapaszkodott ember.”
– Hallgass már! – ripakodik apura éles hangon anyu. – Lehet, hogy feltörekvő, de
ő az egyetlen ebben a családban, akinek jelen pillanatban állása van! Most pedig
ülj már bele abba a lépcsőliftbe!
Gyorsan Karenre pillantok, csak hogy lássam, nem akadt-e ki ezen a feltörekvő
dolgon, de egyáltalán nem. Elképesztő a csaj.
Felsegíti aput az ülésre.
– Na, gyerünk, te vén sznob.
– Hogyan lehetnék sznob? – morogja apu. – A létminimum alatt élő osztályhoz
tartozom.
– Fordított sznob vagy. Munkásosztálybeli vagy, és tökéletes egyensúlyban élsz:
mindkét irányba meg vagy sértődve. – Azzal lendületesen megrántja az
emelőkart, és apu elindul felfelé a lépcsőn.
Mindannyian tapsolunk, és kiabálunk, hogy juhú!, és én úgy teszek, mintha nem
lennék szomorú.
Clarkon annyira úrrá lesz az izgalom, hogy úgy dönt, leveszi az összes ruháját, és
anyaszült meztelenül kirohan az utcára táncolni.
Apu visszatér szokásos helyére, a karosszékébe, szorgalmasan olvasni kezdi a
könyvét, anyu, Karen és én pedig a konyhában ülünk, és teát iszunk. Mathilde
bevackolja magát Karen ölébe.
– Egyél egy sütit. – Anyu tizenhat darabos, celofánba csomagolt süteménytömböt
hajít az asztalra. Rá sem kell néznem az összetevőkre, magamtól is kitalálom,
hogy semmi nincs benne, ami ételnek hangzik, és jövő januárban jár le a
szavatossága.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt a szart eszed – mondja Karen.
– Hát, pedig ezt eszem.
– Öt perc sétára innen, Ferrytown közepén ott a szombati termelői piac, ahol
friss, házi készítésű sütiket árulnak.
– Te sem éppen friss, házi készítésű dolgokon nőttél fel.
– Ahogy gondolod. – Karen túlságosan ravasz ahhoz, hogy vitatkozásra fecsérelje
az energiáit. De nemsokára el fog menni.
– Egyél egyet – csúsztatja Karen felé a csomagot anyu.
– Egyél inkább te egyet – taszajtja vissza a tömböt Karen.
A sütiből egy csapásra csatatér lett.
– Majd én eszem egyet – mondom, hogy oldjam a feszültséget.
Megeszem ötöt. De nem ízlik. És ez a lényeg.
„Ha az ember meg tudja vakarni a talpát a másik lába nagyujjával, az valóságos
csoda.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Úgy éreztem, mindjárt lángra kap a jobb csípőm. Beláttam a nővérek szobájába, és
láttam az órát – ezzel járt többek között, ha a bal oldalamon feküdtem; amikor a
jobb oldalamra fektettek, csak egy falat bámultam –, és még huszonnégy percnek
kell eltelnie, hogy valaki jöjjön és megfordítson. Háromóránkét átfordítottak,
nehogy felfekvéses legyen a bőröm. De az utóbbi időben „a fordítás” előtti utolsó
óra kezdett egyre kényelmetlenebbé válni, aztán fájdalmas lett, aztán nagyon
fájdalmas.
Egyedül úgy bírtam ki a hátralévő időt, ha hét másodperces időközökre bontottam
fel a perceket. Nem tudom, miért pont a hetet választottam – talán mert a hét
páratlan szám, és nem osztható tízzel, sem hatvannal, úgyhogy így mindig
érdekes volt a dolog. Néha négy vagy öt perc is eltelt úgy, hogy észre sem vettem,
és olyankor mindig jóleső meglepetés ért.
Huszonhárom napja vagyok az intenzív osztályon. Huszonhárom napja, hogy a
testem felmondta a szolgálatot, és hogy egyedül a szememben és a
szemhéjamban működnek az izmok. A sokk leírhatatlan volt – és azóta is az.
Az első estén egy ápolónő hazaküldte Ryant a kórházból.
– Tartsa a telefonját az ágya mellett – mondta neki.
– Nem megyek sehova – közölte Ryan.
– Ha tovább romlik az állapota, hívni fogjuk, hogy jöjjön be. Legjobb lesz, ha a
gyerekeket is hozza. Meg a felesége szüleit. Milyen vallású Stella?
– …Semmilyen.
– Valamit mondania kell.
– Hát, akkor, mondjuk, katolikus. Katolikus iskolába járt.
– Rendben. Papot is ideszervezünk, ha szükséges. Most menjen. Itt nem
maradhat. Ez itt az intenzív osztály. Menjen haza, aludjon egy kicsit, ne kapcsolja
ki a telefonját.
Ryan olyan képet vágott, mint egy kivert kutya, de végül elment, én meg ott
maradtam egyedül, és elmerültem egy szürreális, horrorisztikus világban, ahol
aztán ezernyi emberöltőt megéltem. Olyan borzalmas félelem tartott a markában,
amilyet elképzelni sem tudtam volna: teljesen komoly esélye volt, hogy meg
fogok halni. Éreztem az ágyamat körüllengő légkörből. Senki nem tudta, mi
bajom, de egyértelmű volt, hogy kezdenek leállni a testemben a különböző
szervek. A tüdőm már feladta. Mi lesz, ha a májam is leáll? Mi lesz… a gondolatra
is elborzadtam… mi lesz, ha leáll a szívem?
Minden erőmmel a szívemre összpontosítottam, biztattam, hogy dobogjon.
Gyerünk, gyerünk, csak nem olyan nehéz!
Muszáj, hogy tovább dobogjon, mert ha nem dobog tovább, ki gondoskodik
Betsyről és Jeffreyről? És ha nem dobog tovább, mi lesz velem? Hova kerülök?
Hirtelen ott álltam a szakadék szélén, és a végtelen mélységbe bámultam: szembe
kellett néznem a lehetőséggel, hogy ezen a ponton fog véget érni az életem.
Soha nem voltam vallásos, soha nem gondolkodtam azon, van-e élet a halál után.
Most azonban, hogy jó eséllyel oda tartottam, rájöttem, kissé megkésve, hogy
komolyan érdekel a kérdés.
Személyiségfejlesztő kurzusokra kellett volna járnom, korholom magam.
Kedvesebbnek kellett volna lennem az emberekkel. Tulajdonképpen igyekeztem,
de még jobban kellett volna igyekeznem. Misére kellett volna járnom meg
hasonló szent dolgokat cselekednem.
Mi van, ha az apácáknak, akik tanítottak az iskolában, igazuk volt, és tényleg
létezik a pokol? Ahogy sorra vettem a bűneimet – házasság előtt szexeltem,
megkívántam a felebarátaim nyaralását –, rájöttem, hogy nekem annyi. Amikor a
Teremtőm elé állok, ki fog vetni a külső setétségre.
Ha képes lettem volna, vinnyogtam volna félelmemben. Zokogni akartam,
annyira rettegtem. Kétségbeesetten vágytam egy új esélyre, arra, hogy
visszamehessek, és helyrehozhassam a dolgokat.
Kérlek, Istenem, könyörögtem, kérlek, ne hagyj meghalni. Ments meg, és én jobb
anya, jobb feleség, jobb ember leszek.
Az ágyam mellett fel-alá járkáló ápolónők szavaiból kivettem, hogy veszélyesen
gyorsan ver a szívem. Ez a rettegés miatt van. Az jó, hogy még mindig dobog a
szívem, az viszont már nem lenne annyira jó, ha leállna. Döntés született:
nyugtatót kapok, de a nyugtató, ahelyett hogy ellazított volna, csak lelassította a
gondolkodásomat, és így még tisztábban láttam kétségbeejtő helyzetemet.
Nem lehet igaz, hogy ez történik – gondoltam újra meg újra.
A félelem tehetetlen dühvel váltakozott bennem: felháborított a bénultságom.
Annyira hozzá voltam szokva, hogy azt csinálok, amit akarok, hogy korábban nem
is gondoltam rá – kezembe tudtam venni az újságot, ki tudtam söpörni a hajat a
szememből, köhögni tudtam. Most hirtelen megértettem, hogy ha az ember meg
tudja vakarni a talpát a másik lába nagyujjával, az valóságos csoda.
A fejem folyamatosan parancsokat küldött a testemnek – Mozdulj, az isten
szerelmére, mozdulj már! –, de a testem csak hevert mozdulatlanul, mint egy
deszka. Makacs volt, és tiszteletlen és… igen… szemtelen. Dühöngtem és
tajtékoztam és tomboltam, anélkül hogy egyetlen izmom is megmozdult volna.
Nem mertem elaludni, nehogy meghaljak álmomban. A fényeket soha nem
kapcsolták ki körülöttem; egész éjszaka néztem, ahogy az óra elketyegi a
másodperceket. Aztán végül reggel lett, és levittek gerinccsapolásra, és akkor meg
azt kívántam, bár meghalhatnék – még most is beleszédülök, ha eszembe jut az a
fájdalom.
Viszont nagyon gyorsan meglett belőle a diagnózis: egy Guillain-Barré-
szindróma nevű, elképesztően ritka autoimmun betegségem van, ami a környéki
idegrendszert támadja, és lenyúzza a velőshüvelyt az idegekről. Egyik orvos sem
találkozott még egyetlen ilyen esettel sem.
– Annak is nagyobb az esélye, hogy megnyeri a lottót, mint ezt a nyavalyát
összeszedni – kuncogott a szakorvosom, egy dr. Montgomery nevű, kövérkés, jól
öltözött, ezüstös hajú férfi. – Hogy ezt hogy a fenébe sikerült magának…!
Senki nem tudta megmondani, mi válthatta ki a betegséget, de előfordul, hogy
ételmérgezés hatására „manifesztálódik” (orvosi szakkifejezés).
– Volt egy autóbalesete, úgy öt hónappal ezelőtt – hallottam Ryan hangját. –
Okozhatta az?
Nem, nem hiszi.
Óvatosan optimista prognózisom volt: a GBS a legritkább esetben halálos. Ha
nem kapok el valami fertőzést – bár valószínűleg el fogok, a kórházban állítólag
mindenkivel ez történik; amiket hallani, úgy tűnik, még az is jobb eséllyel él
egészséges életet, aki mindennap megiszik hét litert a Gangesz szűretlen vizéből
–, végül meg fogok gyógyulni, és újra fogok tudni mozogni, beszélni és
lélegeztetőgép nélkül lélegezni.
Szóval legalább valószínűleg nem fogok meghalni.
De azt senki nem tudta megmondani, mikor fogok meggyógyulni. Amíg ezek a
velőshüvelyek – vagy mi a fenék – vissza nem nőnek, nagyon sokáig fogok
bénultan és némán feküdni az intenzív osztályon.
– A lényeg egyelőre az, hogy életben tartsuk – mondta dr. Montgomery Ryannek.
– Ugye, lányok? – kiabált ki a nővéreknek, méghozzá (szerintem) meglehetősen
oda nem illő, vidám hangon. – Föl ne adja, galambom! Maga meg jöjjön csak ide
hozzám! – ragadta meg Ryan karját. – Aztán most nehogy hazarohanjon és
elkezdje megguglizni a dolgokat! Mindenféle sületlenségeket írnak azon az
interneten, halálra rémítik az embert, aztán meg majd jön ide vissza bömbölve, és
azt fogja mondani, hogy a felesége meg fog halni és örökre béna marad. Tizenöt
éve vagyok főorvos ebben a kórházban. Többet tudok, mint bármiféle internet, és
higgye el nekem, teljesen fel fog épülni. Egy idő után.
– Nincs valami gyógyszer, ami felgyorsíthatná a gyógyulását? – kérdezte Ryan.
– Nincs – válaszolta dr. Montgomery szinte vidáman. – Abszolút nincs.
– Nem lehetne vizsgálatokat végezni, hogy meg lehessen állapítani, mennyire
súlyos az állapota? Hogy mikor fog meggyógyulni?
– Hát nem épp most esett át a szerencsétlen asszony egy gerinccsapoláson? –
pillantott rám a doktor. – Nem volt egy leányálom az a nap, igaz? – Aztán megint
Ryanhez fordult. – Egyszerűen várni kell ezzel a betegséggel. Nem lehet mást
tenni. Gyakoroljon türelmet, Mr. Sweeney. A türelem legyen a jelszava. Esetleg
megpróbálkozhatna a horgászással…
Még aznap, amikor vége lett az iskolának, Ryan behozta hozzám Betsyt és
Jeffreyt. Az arcukat figyeltem, amikor meglátták a rengeteg csövet, ami a
testemből kígyózott ki. Betsynek rémülten csillogott a nagy kék szeme, Jeffrey
azonban – a tizennégy éves fiúkat minden érdekli, ami hátborzongató –
szemlátomást le volt nyűgözve.
– Hoztam neked újságokat – mondta Betsy.
Csakhogy nem tudtam megfogni őket. Mindennél jobban vágytam rá, hogy valami
elterelje a figyelmem, de hacsak valaki nem olvasott föl nekem, esélyem sem volt.
Ryan elfordította a fejem a párnán, hogy ránézhessek.
– Na, hogy vagy?
Rámeredtem. Bénultan. Bénultan vagyok. És némán, úgy vagyok. Nem tudok
beszélni, úgy vagyok.
– Ne haragudj – hebegte. – Nem tudom, hogy lehetne…
– Tudod, mit csinálj? – vágott közbe Jeffrey. – Láttam a tévében. Pislogj a jobb
szemeddel, ha igen, a ballal, ha nem.
– Mi vagyunk mi, kicseszett cserkészek? – dühöngött Ryan.
– Szerinted jó ötlet, anyu? – hajolt egészen közel az arcomhoz Jeffrey.
Nos, jobb ötletünk nem volt. Pislogtam egyet a jobb szememmel.
– Ez az! – kiáltotta Jeffrey. – Működik. Kérdezzetek ti is valamit!
– Ezt nem hiszem el – motyogta Ryan. – Na jó. Stella, fáj valamid?
Pislogtam a bal szememmel.
– Nem. Az jó…
Kérdezd meg, hogy félek-e. De nem kérdezte meg, mert tudta, hogy félek, és ő is
félt.
Jeffrey, aki máris unatkozni kezdett, elővette a telefonját. Azon nyomban rohanó
léptek zaja hallatszott. Egy nővér jött, éktelenül dühös volt.
– Kapcsold ki azonnal! – parancsolta. – Tilos mobiltelefonozni az intenzív
osztályon.
– Micsoda? – bámult Jeffrey. – Mindig?
– Mindig.
Jeffrey rám nézett, és most először láttam együttérzést a tekintetében.
– Nem szabad mobilozni. Azta… Na és hol a tévéd? Hé! – kiáltott be a
nővérszobába. – Hol az anyukám tévéje?
– Csitt legyen már! – szólt rá Ryan.
Visszajött a dühös nővér.
– Nincs tévé. Ez itt az intenzív osztály, nem szálloda. És ne hangoskodjanak; itt
nagyon beteg emberek fekszenek.
– Nyugodjon meg, drágám.
– Jeffrey! – sziszegte Ryan. Aztán a nővérhez fordult. – Elnézést kérek. Ő kér
elnézést. Csak… mindannyian ki vagyunk borulva.
– Csöndet kérek – rendelkezett Jeffrey. – Gondolkodom. – Úgy nézett ki, mint aki
borzalmasan nehéz döntéssel küzd. – Na, jó – sóhajtott fel végül. – Kölcsönadom
az iPodomat. De csak ma estére…
– Tilos iPodozni! – kiabálta a távolból a nővér.
– De hát akkor mit fogsz csinálni? – Jeffrey rettenetesen aggódott.
Betsy, aki egy szót sem szólt, mióta megérkeztek, megköszörülte a torkát.
– Anyu, azt hiszem… szeretnék imádkozni veled.
Mi van?!
Azonnal elfeledkeztem szorult helyzetemről, és Ryanre villantottam a szemem.
Sokan félnek, hogy a tinédzser korú gyerekük kábítószerezni kezd, mi pedig már
egy ideje gyanítottuk, hogy Betsy a keresztény vallás felé kacsintgat. Volt valami
szent ifjúsági klub, amelyik az iskolában próbálkozott a toborzással. Olyan
védtelen gyerekeket szemeltek ki maguknak zsákmányul, akik agnoszticizmusban
nevelkedtek, és úgy tűnt, könnyen lehet, hogy Betsy is a hálójukba került.
Az még rendben van, ha magamban imádkozom, de hogy Betsyvel együtt
imádkozzunk – fennhangon! –, mint valami falusi amerikaiak, az viszont nagyon
nincs rendben. Pislogtam a bal szememmel – nem, nem, nem! –, de Betsy
megragadta hasznavehetetlen kezemet, és lehajtotta a fejét.
– Jó uram, tekints le erre a nyomorult bűnösre, az anyukámra, és bocsásd meg
neki a sok rossz dolgot, amit tett. Nem gonosz ő, csak gyenge, úgy tesz, mintha
zumbázna, pedig soha nem megy el egyetlen edzésre sem, és elég szemét tud
lenni, főleg amikor Karen nénikémmel van, meg Zoe nénikémmel, akiről tudom,
hogy nem az igazi nénikém, csak az anyukám legjobb barátnője, akivel vörösbort
isznak, és…
– Betsy, hagyd abba! – szólt rá Ryan.
Hirtelen megszólalt egy vészjelző: valami gyors ütemű sípolás hallatszott úgy
négy fülkével arrébb. A nővérek eszeveszett sürgés-forgásba kezdtek. Egyikük
odasietett az én ágyamhoz, és Ryanhez fordult:
– Kérem, távozzanak.
De aztán visszarohant a vészjelzőhöz, a látogatóim pedig, akik nem akartak
lemaradni a műsorról, nem mozdultak.
Hallottam, ahogy behúzzák a függönyt, aztán meg a hangos szavakat, ahogy a
nővérek az adatokat sorolják egymásnak, és feladatokat osztogatnak. Egy orvosi
köpenyes nő igyekezett futva a helyszínre, a nyomában két fiatalabb fickóval,
fehér köpenyük lebegett a hátuk mögött siettükben.
Aztán – érezni lehetett, ahogy megváltozik az energia – egyszer csak leállt az
összes hang és tevékenység. Néhány másodpercnyi abszolút semmi után tisztán
hallottam, ahogy valaki megszólal:
– A halál időpontja 17:47.
Pillanatokon belül egy élettelen testet gurítottak el mellettünk.
– Meghalt? – kérdezte Betsy tágra nyílt szemmel.
– Egy hulla – mondta Jeffrey. – Menő.
A gyorsan távolodó hordágy után bámult, aztán visszafordult, rám nézett, ahogy
ott feküdtem mozdulatlanul az ágyban, és kihunyt a szeméből a fény.
14:17
Ahogy hazafelé sétálok a szüleimtől az alulméretezett és időjárásnak nem
megfelelő öltözékemben, észreveszem, hogy van egy nem fogadott hívásom.
Megszédülök, amikor meglátom, ki hívott. És még hangüzenetet is hagyott.
Nem kellene meghallgatnom. Tiszta lap, úgy döntöttem, nem?
Reszketnek az ujjaim, ahogy a gombokat nyomogatom.
És hallom a hangját. Csak egy szó. „…Hiányzol…”
Csak akkor veszem észre, hogy sírok, amikor a mellettem elhaladó autók vezetői
érdeklődő pillantásokat vetnek rám. Sietek hazafelé, és imádkozom, nehogy
ismerőssel találkozzam.
Amikor becsukom magam mögött az ajtót, és már biztonságban vagyok, azt
csinálom, amit már – visszaszámolok – két hónapja, három hete és két napja
mindig: teszem szépen a dolgom.
Megnézem, mi újság Ryan videójával. Senki nem nézte meg azóta, hogy utoljára
láttam, vagyis ma reggel óta, és Ryan sem tett ki semmi újat. Lehet, hogy ezt
megúsztuk.
Na, jó, keresnem kell egy pár nyári ruhát. Pocsékul érzem magam, de hálás
vagyok, hogy találtam magamnak egy projektet, és addig sem kell az írással
próbálkoznom. Ha ott ülnék a képernyő előtt, üres fejjel, túl nagy teret engednék
a feltoluló borzalmas gondolatoknak.
Beásom magam a ritkábban használt ruhákat rejtő gardróbba, és elkezdem
előhalászni a meleg időre való cuccokat, amiket New Yorkból hoztam. Milyen
szépen, gondosan felakasztgattam őket! Abszolút nem látszik rajtuk, mennyire
nyomorúságos állapotban voltam, amikor hazajöttem és kicsomagoltam. Arra
számítottam, hogy a vállfák egymás hegyére-hátára zsúfolva fognak lógni,
szandálokból meg flip-flopokból álló kuplerájhalmot vártam a földön. Ehelyett
úgy néz ki az egész, mint egy drága, olasz, személyre szabott gardrób reklámja.
Egyáltalán nem emlékszem, hogy ilyen takarosan elrendeztem volna a
holmijaimat, de úgy tűnik, sikerült elfogadnom, hogy tényleg ez az otthonom,
hogy itt élek, és lehet, hogy örökre itt is fogok élni.
Sokkos állapotban vagyok: nincs mit fölvennem. Semmi nem jön rám a New York-
i cuccaim közül. Valamikor az elmúlt két hónap során észrevétlenül meghíztam.
Hogy pontosan mennyi jött rám, arról fogalmam sincs. Van mérleg a
fürdőszobában, de kizárt dolog, hogy én arra ráálljak. Egyébként sem kell. Itt a
bizonyíték – nem jön rám semmi.
Itt… itt elöl van a gond. Csak suttogom… a hasam… gondolni is alig tudok erre a
szóra. Lélekben megköszörülöm a torkom, és megpróbálok szembenézni a kínos
valósággal: hasam van. Rendes, nagy hasam.
Mindig is tudtam, hogy egyszer majd eljön ez a nap…
Egész életemben azon küzdöttem, hogy kordában tartsam, de végül csak felütötte
a fejét ez a nyomorult.
A ház egyetlen egész alakos tükre elé vonszolom magam. A ritkábban használt
gardrób ajtaján van belül, és hirtelen rádöbbenek, hogy amióta visszajöttem
Írországba, egyszer sem néztem meg magam benne. Nyilván mivel nem sok
dolgom akadt ezekkel a ruhákkal, amiket nem hordok.
De nem ez az egyetlen oka, hogy nem vettem észre a térfogatom növekedését.
Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni az önmagammal, a
kinézetemmel, az egész létezésemmel kapcsolatos változásokról. Elhanyagoltam
a hajamat, pedig már rég vágásért ordít, a körmöm berepedezett, néhol le is van
rágva, pedig Karen folyton ajánlgatja az ingyenes manikűrt.
Egyszerűen csak napról napra léteztem, mindig az adott huszonnégy órát
próbáltam túlélni, és igyekeztem megfelelni az újabb és újabb kihívásoknak,
amelyekkel minden új napon szembesültem – ott volt például a pénz, meg Jeffrey
meg az a hatalmas nagy tátongó űr a szívemben…
Valahogy… becsukódtam. Muszáj volt, ha túl akartam élni ezt az egészet.
Bár ahhoz képest, hogy be voltam csukódva, eléggé sokat ettem.
Szegény Jeffrey. Gondolatban megrágalmaztam, hogy miatta mentek össze a
ruháim, pedig én tehettem az egészről.
Hunyorogva, a szemem sarkából végigmérem magam. Csak úgy futólag. Kizárólag
apránként, icipici pillantástöredékekben vagyok képes megemészteni a szörnyű
igazságot. Tényleg ez vagyok én? Tényleg ez vagyok? Úgy nézek ki, mint egy két
lábon járó tojás. Mint egy két lábon járó… has.
Az elmúlt két év során úgy sikerült kordában tartanom a h-betűs szót, hogy szinte
mindennap futottam meg pilateseztem, és fehérjegazdagon étkeztem. De aztán
véget ért a személyi edzős, magánséfes életem, helyette pedig itt van ez a… ez az
előre csatolt… izé. Ha nem mondom ki a nevét, hátha eloldalog. Talán nem is kell
neki semmi más, csak a megerősítés, és ha azt nem adom meg neki, ha nem
veszek tudomást róla, végül elsomfordál, és rácsatlakozik egy másik nőre, aki
elárasztja majd figyelemmel, aki bőgve markolja majd remegő hájkötegeit, aztán
a földre veti magát, és eszeveszetten megcsinál tizennyolc felülést, végül pedig
felpattan, és megguglizza, hogy Hogyan lesz lapos hasad húsz perc alatt.
Igen, én figyelmen kívül fogom hagyni. Úgy csinálok mindent, mint eddig. Ez a
terv, és ettől máris nyugodtabb vagyok.
Kivéve, hogy még mindig nincs mit felvennem…
Ez aggasztó.
Nem hagyom magam! Nem engedem, hogy letörjön ez a dolog! Én egy pozitív
ember vagyok! És most elmegyek vásárolni!
Üres kézzel és mélységesen megrendülve érek haza. Döbbenetes tényre derült
fény: semmit nem lehet kapni, ami egy negyvenegy és negyed éves nőre való.
Nekünk nem készítenek ruhákat. A velem egykorú nőket egyszerűen átugorják.
Vannak ujjatlan fölsők és tapadós műszálas ruhák a tizenkét és harminckilenc év
közöttieknek. Vannak könnyen tisztítható, gumis derekú nadrágok a hatvan
fölötti bandának. De nekem nincs semmi. Semmi. Semmi. Semmi.
Tettem egy kísérletet, hogy milyen lenne, ha Karent utánoznám, és felpróbáltam
egy boka fölé érő, szűk farmernadrágot meg egy menő pólót, de úgy néztem ki,
mint egy elhízott iskolás fiú. Ezután egy elegáns, jó szabású vászonnadrágba
bújtam bele, és amikor tükörbe néztem, nem értettem, mit keres anyu a
próbafülkében. Aztán rájöttem, hogy az a valaki a tükörben én vagyok. Borzalom!
Nem akarom megsérteni anyut. Anyu nagyon csinos nő. Ahhoz képest, hogy
hetvenkét éves. Én viszont csak negyvenegy és negyed vagyok, úgyhogy ez így
nem oké.
Hirtelen megértem, miért drágábbak a dizájner ruhák. Aztán, mert jobb a
szabásuk. Mert jobb minőségű anyagokból készülnek. Azt hittem, csak a vicc
kedvéért fizetem azt a felárat, csak azért, hogy felvághassak a DKNY-os
szatyrommal és azt gondolhassam: „Menő vagyok! És be is bizonyítottam: most
fizettem kétszáz dollárt egy sima fekete szoknyáért, amit a Zarában egy tízesért
megkapni!”
Ez valami cselszövevény vajon, hogy az én generációmra nem lehet ruhát kapni?
Az a cél, hogy ne tudjunk kimozdulni otthonról, hogy az ifjúságközpontú
társadalmat megkíméljük utálatos öregedésünk látványától? Vagy hogy az összes
pénzünket zsírleszívásra költsük? Megfogadom magamban, hogy a végére járok
ennek.
A parkoló felé menet elsiettem egy újságos mellett: az arcomba nevettek a
magazinok címlapjai. A legtöbb képen olyan nők díszelegtek, akik mindannyian
„Mesés negyvenes”-nek vallották magukat.
Megálltam az egyik újság előtt. Ismertem a nőt, aki széles mosolyt villantott rám
a címlapról; szerepeltem a beszélgetős műsorában New Yorkban, és megsúgom:
ez a „mesés negyvenes” duma egy nagy, szövevényes hazugság. Ennek a nőnek
tele van injekciózva az arca, de tele. Eszét vesztette a folyamatos éhezéstől. És
nem is negyvenéves, hanem harminchat – ravasz módon betagozódott a pénzes
negyven fölötti piacba, és sovány, fiatalos kinézetű példaképpé márkázta magát.
Minden egyes mosolyával és gesztusával azt fejezi ki, hogy közétek tartozom.
Csakhogy hű követőinek seregéből senki nem fog soha úgy kinézni, mint ő,
bármilyen sokat vásárolnak is a nevével fémjelzett ruhákból. De ez sem fogja
visszatartani őket attól, hogy egyre csak próbálkozzanak. És attól sem, hogy
magukat hibáztassák, amikor kudarcot vallanak.
„Amikor a poklok poklát éled át, akkor se add fel.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Az intenzív osztályon a legtöbben mintabetegek. Ez azért van, mert a legtöbben
közülük kómában vannak. A legtöbben továbbá rövid ideig tartózkodnak az
intenzíven – vagy meghalnak, vagy jobban lesznek, és átkerülnek egy másik
kórterembe. Én azonban abba a szokatlan helyzetbe kerültem, hogy tartósan ott
feküdtem, és a nővérek ezzel nem nagyon tudtak mit kezdeni. Nem beszéltek
hozzám, mert nem volt szokásuk a betegeikhez beszélni – de egyébként is mi
értelme lett volna? Hiszen nem tudtam volna válaszolni.
Amikor megfordítottak, vagy új etetőzsákot illesztettek a gyomromba vezető
lyukba, mindent ugyanolyan erővel csináltak, mintha eszméletlen lettem volna.
Ha egy cső kiesett belőlem, úgy taszajtották vissza, mintha egy dugót tolnának be
a konnektorba. Néha a manőver közepén eszükbe jutott, hogy felfogok mindent,
ami történik, és olyankor bocsánatot kértek.
De ez volt az egyetlen helyzet, amikor a kórházi személyzetből bárki hozzám
szólt, és én majd megőrültem a magánytól.
Nem volt semmi, ami elterelhette volna a figyelmemet – se telefon, se Facebook,
se kaja, se könyv, se zene, se beszélgetés, semmi. Természetemnél fogva csevegős
ember vagyok – ha támad egy gondolatom, azonnal kikotyogom, most viszont a
gondolatok csak visszapattantak a koponyám faláról az agyamba, a többi ezer
meg ezer ki nem mondott gondolat közé.
Naponta két látogatásra volt engedélyem, nyavalyás tizenöt perc lehetett mind a
kettő. A maradék időben a saját fejembe voltam zárva, és egy pillanatra sem
szűntem meg aggódni. Működésbe lépett ugyan egy döcögős rutin, a családom
többé-kevésbé gondját viselte Betsynek és Jeffreynek, de minden nap újabb
kihívást jelentett: anyu több műszakban dolgozott egy idősotthonban, Karen
munkamániás volt – és most hogy belegondolok, Ryan is –, apu háta pedig
bármelyik pillanatban lerobbanhatott.
A pénz miatt is aggódtam – Ryan sokat keresett, de hatalmas összegek mentek el,
és szükségünk lett volna arra a pénzre, amit én kerestem meg a
szépségszalonban.
És bár volt egészségbiztosításunk, az összes többi biztosításhoz hasonlóan ez is
hemzsegett a kiskapuktól, kikötésektől és kivételektől. Amikor megkötöttem,
minden igyekezetemmel próbáltam megérteni, mi az, ami beletartozik, és mi az,
ami nem, de akkor főleg arra koncentráltam, hogy a gyerekeket biztosítsam, nem
arra, hogy Ryant és magamat.
Ám a pénzkérdésen való aggodalmamnál is erősebb volt a Betsy és Jeffrey lelki
egyensúlya miatti szorongásom – ahányszor az ágyamhoz lopakodtak óvatosan,
lábujjhegyen járva, láttam a félelmet a szemükben. Mit fog hosszú távon okozni
bennük ez a trauma?
Ryan és én iszonyatosan igyekeztünk, hogy jó szülők legyünk, lásd drága iskola
meg az a rengeteg különóra, ez viszont most jól el fogja cseszni őket. Hogyan is
történhetne másképp?
Majdnem ugyanennyire kínzott a lelkiismeret-furdalás anyu és apu miatt.
Felnőttem, ők megtették a dolgukat mint szülők, és most mégis összetöröm a
szívüket. Gyötrelmes volt nézni, amikor bejöttek meglátogatni – anyu a kezemet
fogta, és hangtalanul sírt, apu összeszorított foggal bámulta a padlót. Az
egyetlen, amit apu mondott nekem, ez volt: „Amikor a poklok poklát éled át,
akkor se add fel.”
Néha szünetet tartottam az aggodalmaskodásban, és olyankor rácsodálkoztam
hajdanvolt életemre. Milyen szerencsés voltam – csak úgy ültem az autóban,
mentem és mazsolát ettem, amit a földön találtam egy szanaszét hagyott
zacskóban, lelkesítő beszédet tartottam Betsynek az oboaórákról, és úgy
döntöttem, hogy a franc fog elmenni zumbaedzésre – annyi mindent csináltam
egyszerre, hogy az valami hihetetlen, és közben az összes izmomat használtam.
Most pedig itt vagyok, és annyira le vagyok bénulva, hogy még ásítani sem tudok.
Tíz évet odaadtam volna az életemből, csak hogy fel tudjak húzni egy zoknit.
Megesküdtem, hogy ha valaha meggyógyulok, minden egyes mozdulatomra
kisebbfajta csodaként fogok tekinteni.
De meg fogok-e gyógyulni? Voltak pillanatok – naponta úgy egymillió –, amikor
meg voltam győződve róla, hogy az örökkévalóságig be leszek zárva
hasznavehetetlen testembe.
Folyamatosan próbálgattam, hogy meg tudom-e mozdítani a végtagjaimat, egy
bizonyos izmomra összpontosítottam, míg a végén már úgy éreztem, mindjárt
szétrobban a fejem, de soha semmi nem történt. Nyilvánvaló volt, hogy nem
javulok. De legalább rosszabb sem lett a helyzet – rettegtem, hogy a szemem is
bedöglik, és akkor elvesztem az utolsó halvány lehetőséget is a kommunikálásra,
de nem így történt.
Ezzel együtt igencsak nehezemre esett, hogy ne veszítsem el a reményt. Ryan
mindent megtett, hogy pozitív maradjon – tényleg hősiesen viselkedett –, de ő is
alig tudott valamit, akárcsak én.
Amikor diagnosztizáltak, a betegségem hatalmas izgalmat keltett a barátaim,
ismerőseim körében. A tény, hogy akár meg is halhatok, csak még csillogóbbá
tette a képet. Ryan elmondása szerint „mindenki” könyörgött, hogy hadd
látogasson meg, és több tucatnyi virágcsokor érkezett jókívánságokkal tűzdelve,
pedig Ryan mindenkinek elmondta, hogy tilos virágot vinni az intenzív osztályra.
Az emberek gyertyát gyújtottak a tiszteletemre, és az imáikba foglaltak… de
teltek a napok, és én nem haltam meg, és amikor végül bejelentették, hogy
„stabil” az állapotom, a rajongóim pillanatok alatt faképnél hagytak. Még onnan,
a kórházi ágyamból is éreztem, ahogy elpárolognak. A „stabil” állapot az orvosi
állapotok legunalmasabbika – ennél már csak a „kielégítő” a rosszabb. Az
emberek valójában a jó kis „kritikus” állapotokat szeretik. Ha valaki „kritikus”
állapotban van, az anyák tovább álldogálnak az iskola kapujában, vidáman
megborzonganak, és olyanokat mondanak nagy bölcsen, hogy „bármelyikünk
lehetne a helyében…” meg hogy „velem is megtörténhetett volna…”
De hogy valaki „stabil” állapotban legyen? Az azt jelenti, hogy ha izgalomra
vágysz, rossz lóra tettél.
Valahogy eltelt huszonhárom nap – olyan voltam, mint egy rab, aki rovátkákat
vés a börtöncella falába: az egyetlen, amit még az irányításom alatt tartottam, az
idő múlásának mérése volt.
Megint az órára pillantottam – még tizenkilenc perc, mire megfordítanak, és a
csípőm szinte már égett a fájdalomtól. Nem bírom elviselni. Meg fogok őrülni.
De eltelt még hét másodperc, és én nem vesztettem el az eszem.
Hogyan kell megőrülni? – töprengtem. Ez egy hasznos készség, amit iskolában
kéne tanítani. Igazán kapóra jönne, ha képes lennél megbolondulni, amikor úgy
érzed, hogy egy kicsit sok az egész.
Láttam a gombot – kevesebb mint egy méterre volt az arcomtól. Próbáltam
kényszeríteni a fejem, hogy arrébb mozduljon a párnán, az utolsó csepp erőmet is
összeszedtem, hogy meg tudjam nyomni a gombot a homlokommal. Sikerülni fog.
Ha nagyon akarom, meg fog történni. Hát nem azt hallani folyton, hogy az emberi
akarat a földkerekség leghatalmasabb ereje? Eszembe jutottak azok a cikkek,
amiket apu Reader’s Digestjében olvastam gyerekkoromban – azok az elképesztő
történetek a nőkről, akik terepjárókat emeltek fel teljesen egyedül, hogy a
gyerekük életét megmentsék, vagy a férfiakról, akik hatvanöt kilométert
gyalogoltak a sebesült feleségükkel a hátukon. Nekem csak egy kis hívógombot
kellett lefejelnem.
De hiába a nagy felbuzdulás idebent, semmi nem történt. Ha az ember eléggé akar
valamit, még egyáltalán nem biztos, hogy sikerül is neki – félrevezetett az X-
faktor. Igen, meg akartam mozdítani a fejemet. Igen, epedve vágytam rá. Igen,
készen álltam, hogy bármit megtegyek érte. De ez sem volt elég.
Bárcsak rám nézne az egyik nővér, amikor elmegy az ágyam mellett! Biztosan
meglátná a szememben, hogy micsoda kínszenvedés így feküdni! De találomra
nem ellenőriztek senkit; a gépek mindenről gondoskodtak, a nővérek csak akkor
jelentek meg, ha valami sípolni kezdett.
Az egyetlen, aki átsegíthet ezen, én magam voltam. Tarts ki, Stella, mondtam
magamnak, tarts ki.
Így aztán a lélegeztetőgépet hallgattam, elszámoltam hétig, aztán megint
elszámoltam hétig, és úgy tettem, mintha a csípőm nem az én csípőm volna, és
nem néztem többet az órára, csak számoltam és számoltam és… itt jön két nővér!
Elérkezett az idő!
– Te fogd fölül – mondta az egyik. – Vigyázz a lélegeztetővel.
Fölemeltek, hirtelen vége szakadt a fájdalomnak, és én el voltam ragadtatva a
megkönnyebbüléstől. Úgy éreztem, repülök, lebegek a boldogságtól. A nővérek
letettek a jobb oldalamra, és eligazgatták a csöveimet.
– Három óra múlva találkozunk – mondta egyikük, és egyenesen a szemembe
nézett.
Visszabámultam rá, szánalmasan hálás voltam, hogy kapcsolatba kerülhettem egy
emberi lénnyel.
Aztán elmentek, és abban a pillanatban fojtogatni kezdett a halálfélelem. Mindig
az a néhány másodperc volt a legrosszabb, amikor valaki épp elment az ágyam
mellől. Egy ideje azon gondolkodtam, vajon kérjek-e papot, hogy megtisztítsa a
lelkem. De még ha képes lettem volna is ilyesmit kérni, azt gyanítottam, hogy az
Isten nem ilyen egyszerű szabályok szerint játszik. Bármit tettem is életem során
– néha nem tűntek olyan borzalmasnak a bűneim, néha igen –, most már késő a
megbocsátáshoz.
Korábban az volt a legnagyobb félelmem, hogy valami szörnyűség történik a
gyerekeimmel, de a saját halálom – csodálkoztam az önzőségemen – sokkal
ijesztőbb gondolat volt.
Megjött Ryan, Betsy és Jeffrey! Egymás után puszit nyomtak a homlokomra, aztán
gyorsan hátrébb léptek, lökdösték egymást, féltek, nehogy elmozdítsák a
csöveimet.
A gyerekek elfogódottan számoltak be az „újságokról”, amiket legutóbbi, vagyis
az előző napi látogatásuk óta gyűjtögettek össze nekem.
– Úristen! – kiáltott fel Betsy, és látszott, hogy százszor elpróbálta otthon a
hüledezést. – Nem hiszed el, mi történt! Amber és Logan szakítottak!
Amber Betsy legjobb barátnője volt, Logan pedig Amber pasija. De úgy néz ki,
ennek most vége…
Mesélj! Próbáltam biztató rezgéseket küldeni a szememmel. Mesélj még, édesem!
Errefelé nagyra értékelünk mindenféle beszélgetést. És annyira hálás vagyok, hogy
végeztél azzal az imádkozós üggyel.
– Bizony! Volt egy ilyen nagy beszélgetésük, és képzeld el, Logan azt mondta,
hogy azt súgják az ösztönei, hogy visszafogja Ambert, érted? A személyes
fejlődésében. Hogy ő nem akar szakítani, de azt gondolja, ez a leghelyesebb lépés,
érted?
Istenem, hogy ezek a mai fiatalok milyen komolyak!
…Arról pedig nem vagyok meggyőződve, hogy Logannek valóban ilyen nemesek
volnának az indítékai.
– Amber így teljesen ki van bukva. De az meg ilyen kicsit cuki, hogy Logan
ennyire éretten viselkedik…
– Tegnap este megnéztük a Gyakornokversenyt! – bukott ki Jeffreyből, akit
szemlátomást nem kötött le túlzottan az Amber-Logan-féle családregény. –
Király volt.
Ó, istenem! És mi lesz a tanulással? Rengeteg időmbe és energiámba került, mire
elértem náluk, hogy hajlandóak legyenek leülni tanulni, és most rettegtem, hogy
Ryan keze között semmivé foszlik az egész, miközben én itt fekszem tehetetlenül.
– Kellett nekik egy kis kikapcsolódás – védekezett Ryan.
Igen, de…
Azt gondolná az ember, hogy ilyesmiken, az apróságokon nem fog
aggodalmaskodni, amikor mindennap attól retteg, hogy meghal és pokolra jut,
erre tessék.
Hogy elterelje a figyelmet a bűnéről, Ryan kezébe vette a kórlapomat.
– Azt írják, jól aludtál ma.
Pedig nem aludtam jól – lehetetlen is lett volna, amikor az intenzív osztályon
napi huszonnégy órában világítanak a lámpák, az égető érzés a csípőmben
kétóránként felébresztett, és egész éjjel tart a háromóránkénti átfordítás.
– Amber azt mondja, jó ez a szakítás. Csak megerősödik köztük a kötelék. De
anyu, mondhatok valamit? Nagyon gonosz vagyok, ha…
Mondd ki! Mondd ki!
– …ha szerintem Logan csak más lányokkal akar összejönni?
Szerintem is! Emlékszel arra a nyári ügyre?
– Mert szóval így… eszembe jutott… az a lány nyáron.
Igen! A lány, aki a halászhajón dolgozott?
– Nem túl menő lekurvázni valakit, tudom, hogy nem, anyu, úgyhogy ne kiabálj
velem… ja, tényleg, most nem tudsz… de ez a lány tényleg ilyen tök kurvás volt.
Betsy gyönyörű lány, keze, lába kamaszosan nyurga, haja hosszú, vad, szőke fürtű
sörény – a legjobbat kapta Ryantől és tőlem is –, de valahogy kifejlesztett
magának egy elképesztően nem szexi kinézetet. Lötyögő, térd alá érő
kötényruhákat és furcsa, alaktalan kötött holmikat hordott, amikre Karen
megvetően azt mondta: „Úgy néz ki, mint egy tizenkilencedik századi kisgazda.”
– Tudom, hogy Logan azt mondta, hogy csak segíteni akart a kurvás lánynak,
amikor beleakadt a hálóba – folytatta Betsy –, de…
Én egy szavát sem hittem el.
– Én így azt gondoltam, hogy hazudik. És tegnap este Amber így kémkedett Logan
után.
Jaj, istenem! Ez jobb, mint egy szappanopera!
– Na, jó, nem kémkedett, de… figyelte a házát. És azt mondta, hogy a kurvás lány
kiszállt egy autóból, és…
– Lejárt az idő. – Egy nővér állt az ágy lábánál.
Micsoda? Máris? Ne! Tudnom kell, mi lett a kurvás lánnyal! Sírtam volna
csalódottságomban, ha a könnycsatornáim működtek volna.
– Nem akarok elmenni – szólalt meg Jeffrey, és hirtelen nagyon fiatalnak és
sebezhetőnek tűnt.
– Muszáj – közölte a nővér. – A betegnek pihennie kell.
– Anyu, mikor gyógyulsz meg? – kérdezte Jeffrey. – Mikor jössz haza?
Rábámultam. Sajnálom. Sajnálom. Annyira sajnálom.
– Nemsokára – mondta Ryan, és megpróbált bizakodást hazudni a hangjába. –
Nemsokára meggyógyul.
De mi lesz, ha nem gyógyulok meg? Mi lesz, ha örökre így maradok?
Ryan fölém hajolt, és kisöpörte a hajamat az arcomból.
– Tarts ki – mondta halkan, és állhatatosan nézett a szemembe. – Ki kell
tartanod. Tarts ki a kedvemért, és én is kitartok a te kedvedért, és mindketten
kitartunk az ő kedvükért. – Megállt köztünk egy lélekpillanat, aztán Ryan
ellépett az ágyamtól. – Rendben, gyerekek – mondta. – Menjünk.
Kicsődültek a kórteremből, és én megint magamra maradtam. Nem láttam rá az
órára, de úgy számoltam, még két óra és negyvenegy perc van hátra a következő
„átfordításomig”.
17:17
Besietek a házba, alig várom, hogy magam mögött tudhassam ezt a katasztrofális
bevásárló-körutat. Jeffrey otthon van, és nekem majd kiugrik a szívem a helyéből,
hogy láthatom. A szüntelen ingerültsége ellenére annyira szeretem, hogy az
szinte már fáj.
– Ne haragudj – mondom neki.
– Miért?
– Nem miattad mentek össze a ruháim.
Félelem bujkál a szemében.
– Te mindig ennyire elmebeteg voltál?
Kihúzom magam, eltökélem, hogy ezt most akkor teljesen zokon fogom venni, de
ebben a pillanatban megszólal a telefonom. Zoe az. Egy másodpercig tétovázom –
ehhez most tényleg nincs energiám –, de lehet, hogy azért hív, hogy lemondja a
ma esti Keserű Nők Könyvklubját. Továbbá a legjobb barátnőm, úgyhogy persze
hogy fölveszem.
– Zoe?
– Nem fogod elhinni, mit művelt megint ez a szemétláda.
Nem szükséges megkérdeznem, ki a szemétláda – a volt férjéről, Brendanról
beszél.
– Ötre kellett volna a lányaiért mennie, erre nincs sehol… aha, jól látod! Mennyi
is az idő? Öt óra húsz perc! Az hagyján, hogy velem milyen szarul bánik, de hogy
ugyanezt csinálja a saját gyere… á, itt van végre ez a fasz. Úristen, látnod kéne,
mi van rajta! Citromsárga szűk nadrág! Ez azt hiszi, hogy tizenhét éves? Figyelj,
gyere át korán. Gyere most azonnal. Én már elkezdtem borozni.
Hirtelen leteszi. Zaklatott vagyok, szinte félek.
– Lehet, hogy le kéne cserélned a legjobb barátnődet – jegyzi meg Jeffrey.
A másodperc tört részéig teljes szívemből egyetértek, de aztán mégis azt
mondom, amit kell.
– Őrültségeket beszélsz. Hatéves korom óta a legjobb barátnőm.
Zoe és én együtt jártunk iskolába. Tinédzserként ugyanazokat a pasikat
cserélgettük egymás közt – valójában Ryan az ő fiúja volt, mielőtt az enyém lett
volna –, amikor pedig felnőttünk és férjhez mentünk, a férjeink jó barátok voltak.
Szinte egyszerre születtek a gyerekeink, és sokszor mentünk együtt nyaralni. Zoe
és én mindig is barátok voltunk és barátok leszünk.
Bármilyen nehéznek találom is ezt a barátságot mostanában.
Brendan tehet az egészről, gondolom sötéten. Ő és Zoe boldog házasságban éltek
egészen addig, míg úgy három évvel ezelőtt le nem feküdt egy kolléganőjével, és
ezzel mindent elrontott. Nagyon durva volt. Zoe azt mondta neki, hogy ha
megígéri, hogy soha többet nem találkozik a lánnyal, visszafogadja, de mindenki
legnagyobb döbbenetére Brendan közölte, hogy ha esetleg nem lenne túl nagy
gond, ő tulajdonképpen nem akar visszajönni, köszöni szépen.
Azt hittük, Zoénak vége; azt hittük, hogy összezuhan és leereszt, és korábbi
napsugaras lényének csak árnyéka marad. De tévedtünk. Brendan árulásának
hatására Zoe megváltozott. Méghozzá nem a jó értelemben.
Mindenki látott már olyat, amikor egy teljesen hétköznapi nő váratlanul elkezd
testépíteni. Az összes többi nő boldogan idétlenkedik azokkal az idióta rózsaszín
kézi súlyokkal, ő azonban elkezd fehérjeturmixokat keverni, és kiválik a falkából.
Hamarosan már szteroidokat szed és versenyekre jár, és mahagónibarnára sütteti
magát. Teljesen megváltozik a teste – a cicijéből mellizmok lesznek, duzzadt
karjain kidagadnak az erek. Mindennap lent van a konditeremben, ott nyög és
emel, szívét-lelkét beleadja ennek az új én-változatnak a létrehozásába.
Nos, Zoe pontosan ezt tette a személyiségével. A felismerhetetlenségig átfaragta,
átformálta magát. Pedig olyan kedves és vicces volt…
– Szóval? – kérdezi szinte fintorogva Jeffrey. – Keserű Nők Könyvklubja lesz ma
este?
Az ajkamba harapok, és csak harapok és harapok és harapok, és több különböző
irányba is elindul az agyam, de minden út le van zárva, úgyhogy végül hirtelen
dühösen förmedek Jeffreyre:
– Milyen ember az, aki könyvklubba megy szombat este?
A könyvklub hétköznapra való! Azért van, hogy az embernek legyen ürügye
meginni egy üveg bort kedden!
– A Keserű Nők Könyvklubjának első szabálya: senki nem beszél a Keserű Nők
Könyvklubjáról – mondja Jeffrey.
Tévedés. A Keserű Nők Könyvklubjának első szabálya: mindenki vörösbort iszik.
Addig isszuk a vörösbort, míg felrepedezik az ajkunk és fekete lesz a fogunk.
– Második szabály – folytatja Jeffrey –: minden férfi szemétláda.
Így van.
– Harmadik szabály: minden férfi szemétláda.
Pontosan így van.
– Na és, ööö… Mi volt a véleményed a könyvről? – kérdezem.
– Anyu… – jön zavarba Jeffrey.
– Nem olvastad el! – kiáltok rá vádlón. – Soha semmit nem kérek tőled! Ezt az
egyet kértem, hogy olvasd el ezt a rohadt könyvet, erre…
– Anyu, te jársz a könyvklubba, nem én. Élvezned kellene az olvasást…
– Hogy lehet élvezni bármit, amit a Keserű Nők Könyvklubja választ ki?
– Akkor talán nem kellene járnod.
Be kell rúgnom ma este. Súlyosan be kell rúgnom. Nem vagyok valami nagy ivó,
de máshogy nem fogom kibírni. Ez azt jelenti, hogy nem vezethetek. De a
tömegközlekedés is ki van zárva – Zoe a válás óta egy messzi, messzi külvárosban
lakik, ahol a buszok megjelenése körülbelül akkora megrökönyödést vált ki az
emberekből, mint a napfogyatkozás a középkorban. (Amíg férjnél volt, Ferrytown
lüktető szívében, a kellemek és kényelmek közvetlen szomszédságában volt az
állandó lakhelye – a Nyugat-Dublin távoli csücskébe való száműzetés pedig csak
újabb húrt húzott keserűsége íjába.)
– Cimborákkal vacsorázik? – kérdezi a taxisofőr.
– Könyvklubba megyek.
– Szombat este?
– Ne is mondja.
– Akkor néhány korsónak a fenekére fog nézni, igaz?
A vörösboros üvegre pillantok.
– Igaz.
– Mi a könyv?
– Egy francia darab. A vendéglány a címe. Simone de Beauvoir írta. Csak
átfutottam, de nagyon szomorú. Önéletrajzi. Simone de Beauvoir és Jean-Paul
Sartre a valóságban is éltek, írók voltak…
– Tudom, kik – bosszankodik. – Egzisztencialisták.
– Nyílt kapcsolatban éltek.
– Nagy zsiványok – csettint a nyelvével. – Nesze neked franciák.
– És van ez a másik lány, akivel… – Hogyan fogalmazhatnék meg finoman egy
ménage à trois-t? – …Akivel összebarátkoztak. Aztán szétmentek miatta.
– Így jártak. Nem megvetendő dolog a szabályok szerint való játék. Mégis hova a
jó fenébe megyünk?
– A következőnél forduljon balra. Azután pedig jobbra. Aztán a másodiknál balra.
– Azon a hatalmas lakótelepen vagyunk, ahol Zoe lakik, az egyforma házak
között. – Itt végig egyenesen, aztán balra, most éles kanyar jobbra, igen, menjen
tovább. A másodiknál balra, megint balra. Jobbra. Balra. Egyenesen. Menjen csak,
menjen tovább, jól csinálja.
– A wazém azt se tudja, fiú-e vagy lány.
– Balra. A végén balra. Még egyszer jobbra, és… itt álljon meg.
Fizetek, a sofőr aggódva néz rám.
– Lehet, hogy soha nem találok ki innen.
Hirtelen ráébredek, valójában milyen mélyen be vagyok zárva ebbe a lakótelepi
börtönbe. Úgy érzem, mintha a látóterem ráközelítene a fejem tetejére, aztán
tágulni kezdene, egyre szélesebbre és szélesebbre, túl a mellékutak forgalmi
dugóin, az autópályák vastag sodronyain, Dublin tömegnyomorán, az ír
tengerparton, az európai földrészen, ki egészen a világűrbe. Icipici vagyok,
sarokba vagyok szorítva és félek, ezért hirtelen felindulásból azt mondom a
sofőrnek:
– Jöjjön vissza értem másfél óra múlva.
– Nem léphet le másfél óra múlva – hökken meg. – Legyen rendes. Két és negyed
óra.
Tétovázom.
– Ne legyen már bunkó.
– Jól van na. Két és negyed óra. – Úgy érzem, hozzá kell tennem: – Lehet, hogy
részeg leszek. Nem fogok randalírozni, legfeljebb szíre-szóra sírva fakadok.
Kérem, ne gúnyolódjon velem.
– Miért gúnyolódnék? Egyáltalán nem szokásom. Tudja meg, hogy közösségem
nagyra becsült tagja vagyok. Udvarias ember hírében állok, és meg kell
jegyeznem, ezt ki is érdemeltem. Az állatok ösztönösen körém sereglenek, és… Á,
nézze, a barátnője már várja.
Zoe a nyitott ajtóban áll, és a fekete fogából meg a kócos hajából ítélve már be
van rúgva.
– Légy üdvözölve – ordítja – a Keserű Nők Könyvklubjában!
Odasietek hozzá.
– Nézd meg. A piszok disznó – mered a taxisofőrre. – Hogy stíröl. Láttad ezt?
Pedig jegygyűrű volt rajta! Mocskos állat!
– Én vagyok az első? – lépek be a nappaliba.
– Te vagy az egyetlen!
– Micsoda?
– Most mondd meg! Ribancok egytől egyig! Mindenki lemondta. Deirdre-nek
randija van. Valami hapsival. Bizony! És így ejtett minket! – Megpróbál
csettinteni, de nem sikerül neki. – Hülye pics-cs-csodrom.
– Na és Elsa? Ő hol van? Tudsz adni egy poharat? – A borosüvegemen hál’
istennek csavaros kupak van. El kell kezdenem inni, méghozzá gyorsan. Bárcsak
már a taxiban elkezdtem volna.
– Elsa anyukája leesett a létráról, és eltörte a kulcscsontját, úgyhogy Elsa… – Zoe
elhallgat egy pillanatra, aztán maró gúnnyal a hangjában folytatja: – …a baleseti
sebészeten van.
– Istenem, ez szörnyű! – Már öntöm a bort. Már öntöm és iszom és örülök.
– Aha. Inkább. Kibaszottul. Kényelmes. Hogy az anyukája épp a Keserű Nők
Könyvklubjának estéjén töri el a kulcscsontját.
– Kötve hiszem, hogy szándékosan törte el a kulcscsontját az anyukája… és hol
van Belen?
– Ezt a nevet ki ne ejtsd az én házamban. Az a ribanc halott a szememben.
– Miért?
A szájára teszi az ujját.
– Csssssssss! Titok. Majd máskor. Mi újság?
Sok mindent mondhatnék neki – hogy az ír gazdaság a szerény növekedés jeleit
mutatja, hogy a tudósok sikeresen gyógyítják a csontrákot a kísérleti egerekben.
Még Ryan őrült művészi ötletéről is mesélhetnék. De Zoét kizárólag a szakításról
szóló hírek érdeklik – él-hal az efféle pletykákért. Legjobban azt szereti, ha
valóságosak, de a celebes cucc is megfelel neki.
– Semmi különös – mentegetőzöm.
– Ryan még mindig egyedül van?
– Igen.
– De már nem sokáig, igaz? Valami eszement, tizenkilenc éves Barbie-agyú csaj
hamarosan bele fog zúgni az űzött művész-szarságába, nem? Na és? Mit gondolsz
a könyvről?
– Nos. – Nagy levegőt veszek, és megpróbálom nem elveszteni a reményt. Itt
vagyok. Itt vagyok a könyvklubomban. Ráadásul vettem a fáradságot, és
valamennyire még el is olvastam a könyvet, úgyhogy akár erőt is vehetnék
magamon. – Tudom, hogy franciák és a franciák mások, mint mi vagyunk, ők nem
borulnak ki a hűtlenségen meg ilyesmi, de ez akkor is túl szomorú volt.
– Egy hülye pé volt az a Xavière.
Szívem szerint egyetértenék, de azt egy könyvklubban nem lehet – ott „meg kell
beszélni” a könyvet, úgyhogy felsóhajtok.
– Tényleg ilyen egyszerű volna?
– Szerinted nem? Françoise és Pierre boldogok voltak. Aztán magukhoz vették
Xavière-t!
Kissé meglep Zoe dühe.
– Akkor az ő hibájuk volt? – kérdezem.
– Az ő hibája volt. Françoise-é.
Nagyot nyelek.
– Nem tudom, igazságos-e Françoise-t hibáztatni azért, mert Pierre beleszeretett
Xavière-ba.
Zoe keményen bámul rám.
– Ez egy önéletrajzi írás, tudod? Ez az egész tényleg megtörtént.
Nem tudom hova tenni Zoe felszín alatt tomboló dühét. Bár végül is ő mindig
ilyen, csak részegen rosszabb.
– Igen, tudom, és…
– Stella. Stella. – Zoe megmarkolja a karomat, és hirtelen úgy néz, mintha valami
borzasztóan fontosat akarna mondani. – Stella.
– Igen? – nyüszítem.
– Tudod, hogy most mit fogok mondani neked. – Szilárdan, mégis bizonytalanul
mered rám.
– …Ööö…
Aztán váratlanul újabb érzés önti el.
– Picsába – mondja. – Le kell feküdnöm aludni.
– Micsoda? Most?
– Aha. – Kiviharzik a szobából, megindul a lépcső felé. – Totál berúgtam –
mondja. – Előfordul. Ha sokat iszik az ember. – Felbotorkál a lépcsőn, bemegy a
hálószobájába. – Nem fogok hányni. Nem fogok megfulladni. Tök jól vagyok. –
Leveszi a ruháját, bebújik a takaró alá. – Csak aludni akarok. És a legjobb lenne,
ha soha többé fel sem ébrednék. De fel fogok. Menj haza, Stella.
Az oldalára fordítom.
– Haggyámá – motyogja. – Nem fogok hányni. Se megfulladni. Megmondtam.
Nagyon furcsa: elképesztően részeg, és közben mégis tökéletesen világos és
tiszta.
Halkan horkolni kezd, én pedig lefekszem mellé, és arra gondolok, hogy milyen
szomorú ez. Zoe az egyik legjobb szívű ember, akit valaha ismertem, mindig
vidám, sohasem aggodalmaskodó lélek, aki mindenkiben csak a jót látja.
Legalábbis ilyen volt. De Brendan az egész életét fenekestül felforgatta az
árulásával – nemcsak nyilvánosan megalázta azzal, hogy elhagyta, de a szívét is
összetörte. Zoe nagyon szerette őt.
Ráadásul, hogy még ennél is vacakabb legyen a helyzet, Brendan titokban
szétszedte a takarító céget, amit együtt vittek, és a nagy, jól jövedelmező cégeket
lenyúlta magának, úgyhogy Zoe kajtathatott a kis, megbízhatatlan, rövid távú
munkák után. Majd beledöglött, hogy eleget összekeressen.
A két lánya, a tizenkilenc éves Sharrie meg a tizennyolc éves Moya pedig felé se
néz. Ők találták ki a Keserű Nők Könyvklubját is, Zoe pedig csak azért is használni
kezdte az elnevezést, mondván, ha legyőzni nem tudja őket, hát velük tart.
Ránézek szendergő barátnőmre. Még álmában is mérgesnek és csalódottnak
tűnik. Velem is ez fog történni? Lehet, hogy az életem nem úgy alakult, ahogy
szerettem volna, de azért megkeseredni nem akarok. Vagy talán nincs is az
embernek beleszólása ezekbe a dolgokba?
Amikor csöngetnek, mind a ketten összerezzenünk.
– Ki az? – motyogja Zoe.
– A taxisofőröm. Elfelejtettem, hogy visszajön értem. Megmondom neki, hogy
menjen el.
– Ne maradj itt, Stella – ül föl Zoe.
– Dehogynem maradok.
– Ne. Tényleg. Jól vagyok. Egyszerűen felejtsük el a mai napot, és kezdjünk tiszta
lappal holnap. Oké?
Tétovázom.
– Biztos vagy benne?
– Esküszöm.
Lemegyek a lépcsőn, kilépek az éjszakába. A taxisofőr gyanakodva néz rám a
visszapillantóban.
– Jól sikerült az este?
– Szuperül.
– Remek. Haza, ugye?
– Igen. Haza.
„Az emberi érintés ugyanolyan fontos, mint a víz meg az étel meg a levegő meg a
nevetés meg az új cipők.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Amikor huszonnegyedik napja feküdtem a kórházban, egy férfi lépett be a
fülkémbe egy aktával a kezében. Legnagyobb rémületemre felismertem: tudtam,
hogy nem a kórházban dolgozik – a régi életemből volt ismerős. Ő volt az a
morcos férfi, akinek belementem a Range Roverjébe, és akit megvádoltam, hogy
rám hajtott. Mit keres itt a kórházi ágyamnál? A biztosítás miatt jött?
De hiszen mindent jól csináltam – kötelességtudóan kitöltöttem a sokoldalnyi
űrlapot, aztán kitöltöttem az utólagos űrlapokat is, és havonta telefonáltam az
ügyben, de mindig azt mondták, hogy a „tisztázást várják” a további érintett
biztosítási társaságoktól; gyakorlatilag megadtam magam a folyamat
útvesztőjének, mint ahogy minden értelmes ember tenné.
Tán csak nem azért jött a fickó, hogy nyomást gyakoroljon rám? Hogy sürgessen?
Még ha tudnék beszélni, akkor sem tehetnék semmit. Össze voltam zavarodva,
féltem, és megint majd a föld alá süllyedtem szégyenemben, amikor eszembe
jutott, valójában miért is kérte el a telefonszámomat.
– Stella? – Fehér orvosi köpenyt viselt a sötét öltönye fölött. A haját lefésülve
hordta, a szeme ezüstös-szürke volt, a tekintete pedig fáradt, épp ahogy
emlékeztem. – A nevem Mannix Taylor. Neurológus vagyok.
Azt sem tudtam, mi az a neurológus.
– Én fogom vezetni a fizikai rehabilitációját.
Na, ez új. Azt hittem, dr. Montgomeryé az esetem. Megjegyzem, „stabil”
betegként nem sok izgalmat tudtam nyújtani, márpedig dr. Montgomeryt
kizárólag akkor láttam, amikor épp egy szenzációsan „kritikus” állapotban lévő
beteghez igyekezett valamelyik szomszédos fülkébe. Egyik alkalommal, amikor
elsuhant mellettem a sleppjével, konkrétan odaszólt:
– Á! Maga még itt van? Aztán föl ne adja, galambom!
De az is lehet, hogy épp dr. Montgomery küldte ezt a morcos férfit, ezt a
neurológust.
Bár le voltam bénulva, következésképpen elképesztően nem bírtam megmozdulni,
most mégis megparancsoltam magamnak, hogy még a szokásosnál is
mozdulatlanabbul feküdjek. Talán ha teljesen láthatatlanná teszem magam, a
Morcos Férfi zavartan elmegy, és megmondja a nővéreknek, hogy senki nem
fekszik a hetes számú ágyban. Minden esély megvolt rá, hogy nem fog felismerni
– majdnem hat hónap telt el azóta, hogy belementem az autójába, ráadásul
lefogadom, hogy most egészen máshogy nézek ki –, amióta kórházban voltam,
egyetlenegyszer sem néztem tükörbe, de tudtam, hogy nem vagyok kifestve, a
hajam egy merő katasztrófa, és nagyon sokat fogytam.
– Ma óvatosan elkezdünk dolgozni a keringésén – jelentette ki. – Rendben van?
Nem, egyáltalán nem volt rendben.
Kiszivároghatott a levegőbe a barátságtalanságom, mert egy kissé mintha
meglepődött volna, aztán pedig úgy tűnt, új szemmel néz rám. Megváltozott az
arckifejezése.
– Nem ismerjük mi egymást?
Többször egymás után pislogtam a bal szememmel, azt próbáltam kifejezni, hogy
Menj el. Menj el, és soha többé ne gyere vissza.
– De? Nem? – vonta össze a szemöldökét. – Mit próbál mondani nekem?
Olyan volt az egész, mintha valami intelligens vadállattal próbált volna
kommunikálni.
Menj el. Menj el, és soha többé ne gyere vissza.
– Az autóbaleset – ragyogott fel az arca, amikor végre felismert. – A karambol.
Menj el. Menj el, és soha többé ne gyere vissza.
Alaposan megnézett magának, és halkan felnevetett.
– Azt akarja, hogy menjek el.
Igen, azt akarom, hogy menj el, és soha többé ne gyere vissza.
A Morcos Férfi – mit is mondott, hogy hívják? Mannix? – vállat vont.
– Ez a dolgom.
Menj el, és soha többé ne gyere vissza.
Felnevetett. Meglehetősen gonoszul vigyorogva folytatta:
– Jézusom! Amikor maga nem bír valakit, azt nagyon nem bírja. Na! –
Leakasztotta a táblát az ágy végéből, és odahúzott mellém egy széket. – Hogy van
ma? Tudom, hogy nem tud válaszolni. A nővérek feljegyzése szerint „jól aludt”
ma éjjel. Igaz ez?
Figyelmesen nézett rám. Pislogtam egyet a bal szememmel. Hadd találja ki, mit
jelent.
– Nem? Ha a bal szemével pislog, az azt jelenti, hogy „nem”. Szóval nem aludt jól
az éjjel? – Felsóhajtott. – Mindenkiről azt írják, hogy jól alszik. Egyedül arról
nem, aki fel-alá rohangál tök pucéran, és azt üvölti, hogy a CIA kémked utána. Az
ilyenről azt írják, hogy „nyugtalanul aludt”.
Felvonta a szemöldökét, az arcomat fürkészte, kíváncsi volt, mit szólok.
– Még csak el sem mosolyodik? – kérdezte kajánul.
Nem tudok mosolyogni, de ha tudnék, akkor sem mosolyognék. Neked soha.
– Tudom, hogy nem tud mosolyogni – mondta. – Ez volt az én bevallottan
otromba próbálkozásom a humorizálással. Na jó. Tíz perc, és itt sem vagyok. Ma
meg fogom masszírozni az ujjait.
A kezébe fogta a kezemet, és miután több mint három hete nem volt részem
abban, hogy valaki rendesen, tisztességesen megérintsen, egész megdöbbentem.
A hüvelykujja begyével masszírozni kezdte a körmeimet körbe-körbe, apró
mozdulatai nyomán szétáradtak az agyamban a gyönyör vegyi anyagai. Hirtelen
megszédültem, szinte mintha be lennék lőve. Fogta az ujjperceimet, és körbe-
körbe forgatta az ízületeimet, aztán finoman meghúzogatta az ujjaimat, és az
efelett érzett boldogság zuhataga kis elektromos hullámokat küldött végig az
egész testemen. Ryan és a gyerekek mindig féltek, mindig tartották a távolságot,
nehogy kárt tegyenek bennem, de ebből is látszik, mennyire nem vezet semmi
jóra ez a nélkülözés – csupán attól, hogy valaki a kezemet masszírozza,
egyenesen euforikus leszek.
– Ez milyen? – kérdezte Mannix Taylor.
Annyira intim pillanat volt, hogy be kellett csuknom a szemem.
– Így oké? – kérdezte.
Kinyitottam a szemem, és pislogtam egyet a jobbal.
– Ez igent jelent? – kérdezte. – Ha a jobb szemével pislog, az az „igen”? Még soha
nem dolgoztam olyasvalakivel, aki nem tudott beszélni. Hogy bírja ki? Hogy nem
bolondul meg?
Próbálok. Veszettül igyekszem minden áldott nap, hogy elveszítsem az eszem.
– Rendben, most jöjjön a másik keze.
Behunytam a szemem, megadtam magam az érzékeimnek, és egyfajta eksztatikus
transzba estem. Kábultan idéztem fel magamban azokat a történeteket az
árvaházban nevelkedő kisbabákról, akiket soha nem tart senki a karjában, hogy
azok milyen lassan fejlődnek. Most teljesen meg tudtam érteni, miért. Teljesen.
Az emberi érintés fontos, nagyon fontos, olyan fontos, mint a víz meg az étel meg
a levegő meg a nevetés meg az új cipők meg…
…Most meg mi történik? Miért hagyta abba? Kinyitottam a szemem: hátratolta a
székét, és felállt.
– Készen vagyunk – mondta azzal az utálatos kis nevetésével kísérve. – Na, nem
is volt olyan rossz, igaz?
Menj a francba.
Június 1. vasárnap

05:15 – reggel!
Vasárnap. A pihenés napja. Kivéve annak, aki nagy rakás szerencsétlenség létére
épp az életét próbálja újraépíteni. Hatra van beállítva az ébresztő. De már ébren
vagyok.
Az álmatlanság sokféle alakban támadó ellenség. Néha amint lefekszem, abban a
pillanatban feltűnik, és néhány órán keresztül ott ólálkodik. Máskor hajnali ötig
nem jön, aztán beront, és csak húsz perccel az ébresztő megszólalása előtt
takarodik el. Teljes munkaidőben küzdök a rohadékkal.
Ma negyed hatkor ébredek, és máris sok mindenen aggódom. Megállapodom
Zoénál, SMS-t küldök neki.
Minden ok? xxx
Azonnal válaszol.
Bocs a tegnap estéért. Sküszöm, nem iszom többet.
Nem tudom, mit mondjak erre. Tényleg túl sokat iszik, de elég nagy falat, amivel
meg kell küzdenie, és mégis hol az a pont, amikor az ember már nem sajnál többé
valakit, hanem elkezdi leckéztetni?
Jó tíz–tizenöt percig aggódom ezen, aztán lecsekkolom Ryan projektjét, de azzal
hál’ istennek semmi nem történt azóta, hogy utoljára ránéztem. Kissé
megkönnyebbülve éneklő kecskés videókat nézek, és legjobb tudásom szerint
pocsékolom az időt, mígnem hirtelen befészkeli magát a fejembe a gondolat, mint
ahogy úgy naponta kilencvenszer szokott, hogy meg kéne guglizni Gildát. De nem
szabad, úgyhogy inkább elmondom a mantrát: Legyél boldog, békés és egészséges,
szabaduljál meg a testi és lelki szenvedéstől.
De azt azért nem állom meg, hogy fel ne idézzem a majdnem két évvel ezelőtti
napot, azt a sorsdöntő New York-i reggelt, amikor összefutottunk a Dean &
DeLucában. A csokoládéspolcoknál álltam, ajándékot akartam venni anyunak és
Karennek, és épp egy dobozért nyúltam, amikor valaki más is ugyanazért a
dobozért nyúlt.
– Elnézést – visszakoztam.
– Nem, tessék csak – mondta a nő.
Meglepetve ébredtem rá, hogy ismerem a hangját – a kedves hölgy az, akivel
előző este ismerkedtem meg egy vacsorán. Odanéztem –, tényleg ő volt!
Aranyszínű haját kócos csomóba tűzte a feje tetejére, és laza edzőruhát viselt
ahelyett az elegáns darab helyett, ami előző este volt rajta, de egészen biztosan ő
volt az.
Aztán ő is felismert engem.
– Sziaaa! – Tisztára boldognak tűnt, és már épp meg akart ölelni, de aztán hátra
lépett: nem akarta, hogy udvariatlannak tartsam. (Amennyire meg tudtam
figyelni, New York Cityben ettől félnek legjobban az emberek. Jobban, mint a
szörnyektől vagy a szakmai bukástól vagy az elhízástól.)
– Micsoda véletlen! – Tele lett melegséggel a szívem. – Errefelé laksz?
– Egy ügyféllel edzettem, ő lakik a közelben. Elvittem futni a parkba.
Egymásra mosolyogtunk.
– Volna esetleg tíz perced? – kérdezte kissé félénken. – Megihatnánk egy teát
vagy ilyesmi.
– Rohannom kell. – Őszintén sajnáltam a dolgot. – Ma délután repülök vissza
Dublinba.
– Na és két hét múlva? Amikor már rendesen ideköltöztél? – Elvörösödött. – Meg
szeretném köszönni neked a könyvet, amit írtál. – Még mélyebben elpirult, olyan
gyönyörű volt, mint egy rózsaszál. – Remélem, nem bánod, kaptam Bryce-tól egy
kinyomtatott példányt. Nem akarlak zavarba hozni, de nagyon sokat adott nekem
ez a könyv. Már most tudom, hogy még sokszor el fogom olvasni.
– Köszi – mondtam zavartan. – De csak… tudod, semmiség az egész…
– Ne! Ne húzd le magad. Akadnak bőven elegen, akik megteszik helyetted.
Eszembe jutott az a borzalmas fickó az előző esti vacsoráról, és láttam a szemén,
hogy ő is ugyanerre gondol.
– Juj – kuncogott. – Milyen volt az a vacsora tegnap, mi?
– Jesszusom! – temettem a tenyerembe az arcom, és felnyögtem. – Szörnyű volt.
– Az az Arnold nevű fickó a problémáival meg a dühös feleségével…
– Azt mondta nekem az a nőszemély, hogy csak a turisták járnak ide a Dean &
DeLucába.
– Én nem vagyok turista, mégis imádom. Ezek a csokik a legjobbak ajándékba.
Csak szemétkedett veled a nő.
Mennyire helyes ez a Gilda!
– Amikor visszajövök, feltétlenül kávézzunk majd egyet – jelentettem ki. Aztán
hirtelen eszembe jutott valami. Gilda személyi edző és táplálkozási szakértő. –
Iszol te egyáltalán kávét?
– Előfordul néha. De főleg málnateát.
– Nagyon egészségesen élsz?
– Nem könnyű betartani.
Zene füleimnek.
– Vannak napok, amikor túl sok az egész – mondta. – Olyankor megadom
magam, koffeint iszom és csokit eszem.
Zakatolni kezdtek a kerekek az agyamban. Nekem azt mondták, hogy le kell
adnom öt kilót.
– Azt hiszem, szükségem lenne egy személyi edzőre. Nem tudnál esetleg…? Ne
haragudj. Ne haragudj – ismételtem. – Biztos ki se látsz a munkából.
– Elég sok most a meló, ami persze szuper.
– Természetesen…
Egy percig töprengett.
– Mi érdekelne? Kardioedzés? Erősítés? Diéta életmódváltással?
– Jesszusom, nem is tudom. Sovány akarok lenni. Ennyi.
– Valószínűleg tudnék segíteni. Megnézhetném, miket szoktál enni, és
elmehetnénk együtt futni.
– Csak az a baj, hogy nem vagyok valami sportos. Sőt egy kicsit sem vagyok
sportos. – Most már komolyan féltem. Mibe keveredtem?
– Kipróbálhatnánk, hogy csináljuk, mondjuk… egy hétig? Nézzük meg, tudunk-e
jól együtt dolgozni.
– Egy hétig? – Úristen, errefelé nem sokat rágódnak a dolgokon az emberek.
Gilda rám mosolygott.
– Itt a névjegyem. Ne nézz már ilyen rémülten! Minden rendben lesz.
– De komolyan?
– Persze, minden a legnagyobb rendben lesz.
09:48
Karen rám csörög.
– Mit csinálsz?
– Dolgozom – sóhajtok. – Figyelj, Karen, új ruhákra van szükségem. Semmi nem
jön rám. Híztam.
– Mire számítottál? Amennyi sütit te megettél…
– De hát… de hát… az a süti undorító volt – dadogom. Rádöbbenek, hogy eddig
azt hittem, ha nem ízlik valami, akkor abban nincs is kalória.
– Ezt mondd a süteménynek. Meg az összes többi szénhidrátnak, amit az elmúlt
hónapok során felzabáltál.
– Oké. – Igazán nyomorultul érzem magam. – Szóval mit vegyek föl? – Bár Karen
két évvel fiatalabb nálam, mindig is én kértem tőle tanácsot.
– Később elmehetünk vásárolni.
– De ne drága helyre.
Nem mintha szóba jönne, hogy drága helyre menjünk. Karen Mulreid a
kiárusítások királynője. Bármelyik adott pillanatban meg tudja mondani fillérre
pontosan, hogy mennyi pénz van a pénztárcájában. Néha szoktunk ilyet játszani.
Karen olyan, mint Derren Brown.
– Ha már a pénznél tartunk – mondja –, hogy megy az írás?
– Lassan – válaszolom. – Lassan és… sehogy. – Hirtelen rám tör a rettegés. –
Karen, mi lesz, ha nem tudom megírni a második könyvet? – kérdezem.
– Dehogynem tudod megírni a második könyvet! Hiszen író vagy!
Csakhogy én nem vagyok író. Egyszerűen csak egy kozmetikus vagyok, aki benyelt
egy ritka betegséget, aztán meggyógyult.
– Chino? – kérdezem a rémülettől elvékonyodott hangon. – Na ne.
– De bizony – terelget be Karen a próbafülkébe.
A chino férfiaknak való, azoknak a borzalmas negyven-valahány éves
rögbidrukkereknek, akik ordítva beszélnek, és akiknek semmi stílusérzékük. Ki
van zárva, hogy én fölvegyek egy chinót!
– Manapság már más a chino – erősködik Karen. – Ez női chino. De amúgy sincs
más választásod: semmi más nem jön rád, amíg meg nem szabadulsz a hasadtól.
– Kérlek szépen, Karen – ragadom meg a karját, és esdeklően nézek rá. – Ne ejtsd
ki a szádon ezt a szót. Megígérem, hogy megszabadulok tőle, csak kérlek, ne
mondd ki.
Miután rengeteg, de tényleg rengeteg ruhadarabot felpróbáltat velem, végül
megvetet velem két tengerkék színű chinót, pár felsőrészt és egy hosszú, lebegő
sálat.
– Szörnyen nézek ki – sóhajtok.
– E pillanatban ez a legjobb, amit ki tudunk hozni belőled – mondja Karen. –
Mindig legyen rajtad a sál. Azzal álcázhatod a… dudorodat.
A pénztárnál lealkudja nekem az árakat, valamiféle láthatatlan foltra hivatkozik.
– Ne felejtsd el, hogy vészhelyzet van, és ez most ideiglenes intézkedés. Nem
hosszú távú megoldás. Most hazaviszlek. Csak előbb be akarok ugrani a szalonba.
Annak ellenére, hogy Karennek van két gyereke, a vállalkozása a kedvenc, hőn
szeretett kisbabája; nem telik el úgy nap, hogy rá ne nézne.
– Minek? – kérdezem.
– Nehogy Mella ellustuljon.
Mella Karen üzletvezetője.
– Azt hittem, bízol Mellában.
– Senkiben sem bízhat az ember, Stella. Ahogy azt te is nagyon jól tudod.
A parkolóba menet már épp átverekedjük magunkat a vásárlók vasárnap délutáni
tömegein, amikor meglátok egy ismerőst, egy apukát Jeffrey régi iskolájából.
Valaki lőjön főbe most azonnal. Nem állhatok neki semmiségekről csevegni ilyen
hassal! Lehajtom a fejem, tovább sietek, és már épp komolyan azt hiszem, hogy
megúsztam, amikor meghallom:
– Stella?
– Hm? – Megfordulok, és megjátszom a nagy meglepetést. – Roddy! Roddy… –
Nem jut eszembe a vezetékneve, úgyhogy inkább mással próbálkozom. –
Áháháhá! Hát heló!
– Nagyon örülök, hogy látlak, Stella.
– Én is örülök neked.
Bemutatom Karent.
– Roddy fia egy osztályba járt Jeffreyvel.
– Tényleg, hogy van Jeffrey? – kérdezi Roddy.
– Jól. Szuperül. Rémálom. Na és… – Hogy a francba hívják a fiát?
– Brian. Most érettségizett le. Egy hajszálat sem tett keresztbe érte. Most meg ő
és a haverjai kisajátították a nagyszobát. Óriási, hatalmas, esetlen nyakiglábak
egytől egyig.
– Tisztára mint Jeffrey – nyögöm. Kivéve a haverokat.
– Fél éjszaka a számítógépes játékokat nyúzzák, aztán egész nap alszanak.
Egészen felbátorít, hogy talán rokon lélekre bukkantam, úgyhogy megkérdezem:
– Mondd, és szokott… főzni? A te Brianed?
– Főzni? Mármint ételt? – Ezen jót nevet. – Viccelsz velem? Micsoda vackokat
esznek össze! Lejövök reggel, és nem látom a padlót, annyira be van terítve
pizzásdobozokkal. Komplett erdőket kellett kivágni ehhez a rengeteg dobozhoz.
Nagyot nyelek. Jeffrey soha nem rendel pizzát. Mit rontottam el?
– És soha nincs egy tisztességes szava hozzám.
Borzalmasan megkönnyebbülve kapaszkodom bele az utolsó mondatába.
Jeffreynek sincs soha egyetlen tisztességes szava sem hozzám. Valamit akkor csak
jól csinálok!
– Na, és amúgy? Vásároltok? – kérdezi Roddy némileg feleslegesen.
– Igen. – Elhatározom, hogy kipróbálom, milyen érzés hangosan kimondani: –
Chinót vettem. Női chinót.
– Női chinót? – csodálkozik Roddy. – Ez nekem új. Hát akkor, ööö, viseld
egészséggel. Sziasztok!
– Sosem hallott a női chinóról – morgom Karennek, amikor tovább indulunk.
– Naná, hogy nem, hiszen kisvárosi apuka. Egy kifinomult ízlésű férfi bezzeg
biztosan tudná, miről van szó. Lefogadom, hogy…
– Ne! Ki ne mondd! Ki se ejtsd a szádon a nevét.
17:31
Karen leparkol a Honey Day Spa előtt; két kerékkel a járdán, kettővel a sárga
vonalon áll.
– Bejössz?
Kicsit fura érzés visszajönni ide, ahol évekig dolgoztam, és ahol egykor Karennel
együtt tulajdonos voltam.
– Nem félsz a rendőröktől?
– Ismernek, és ismerik a kocsimat is. Egyébként is csak egy perc az egész. Na,
gyere.
Karen és én együtt tanultuk ki a kozmetikusszakmát – én tizennyolc éves
koromig jártam iskolába, Karen tizenhat évesen felfüggesztette a tanulmányait.
Azzal a háttérrel, ahonnan mi jöttünk, úgy gondoltuk, karrier terén nem sok
választásunk van: lehetünk fodrászok, lehetünk kozmetikusok, vagy
dolgozhatunk boltban. A környezetünk nem igazán bátorított bennünket nagyra
törésre.
Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy apunak lettek volna tervei velem.
– Neked vág az eszed, Stella. Ne hagyd abba az iskolát. Ha én újrakezdhetném…
De sem ő, sem én nem hittem magamban eléggé ahhoz, hogy azon a ponton túl
folytassam a tanulmányaimat. Úgyhogy anyu és apu kölcsönt vettek föl, és
beírattak minket Karennel a kozmetikusiskolába. Karen heteken belül lábakat
gyantázott a szobájában, az első pillanattól fogva pénzt keresett, és amikor
végeztünk, mind a ketten állást kaptunk egy sandyfordi szépségszalonban.
– Ez nem lesz mindig így – mondta gyakran Karen. – Nem fogok egész életemben
másoknak dolgozni, mint anyu és apu. Saját vállalkozásunk lesz.
De én hozzá voltam szokva, hogy szegény vagyok.
Azzal pedig, hogy Ryan Sweeney lett a pasim, aztán a férjem, még jó sokáig
ugyanehhez voltam hozzászokva.
Karen megpróbált engem is magával vinni a saját ambíciói hullámain.
Bejegyeztetett egy kft-t a nevünkön, és azt mondta:
– Spórolj, Stella, spórolj. Minden fillér kell, amikor megtaláljuk a megfelelő
helyet.
Csakhogy nekem egyetlen fillérem se volt, amit megspórolhattam volna – ott volt
Ryan, aztán Betsy is, akiket el kellett tartanom –, és egyébként se vettem soha
komolyan Karent. Egészen addig a napig, amíg egyszer fel nem hívott.
– Megtaláltam a tökéletes helyet! Ferrytown főutcáján. A város legjobb része.
Nálam a kulcs. Gyere, nézzük meg!
Négy ütött-kopott szoba volt egy gyógyszertár fölött. Nem hittem a szememnek,
amikor körülnéztem.
– Karen, mi ez a lepukkant hely? Ide nem lehet embereket hozni! Az ott nem… –
Odaszaladtam egy sarokba, ahol egy kupac valami nőtt. – Ez itt nem gomba? De,
ez itt gomba!
– Egy gyors festés, és máris klassz lesz minden. Figyelj, a mi ügyfeleinket nem
fogja érdekelni a szökőkút meg a gyertya. Ők kopasz lábat és olcsó barnulást
akarnak majd. Fiatalok lesznek, észre sem fogják venni a gombát.
– Nem, Karen – néztem körbe utoljára. – Sajnálom, hogy le kell lohasztanom a
lelkesedésedet, de ez nem a mi helyünk.
– Késő – közölte. – Már megvettem a bérleti jogot. Mind a kettőnk neve rajta van
a szerződésen. És beadtam a felmondásodat a munkahelyünkön.
Rámeredtem, a poént vártam a végén, de nem jött.
– Van egy három hónapos kisbabám – nyögtem erőtlenül.
– Aki nagyon jól ellesz, Jeanette néni vigyáz majd rá. Ez semmin nem változtat.
– Hol a klotyó? Hánynom kell.
– Ott van mögötted.
Rohantam.
– Papírkutya! – szólt be az ajtón keresztül.
Öklendeztem, aztán azt mondtam:
– Szégyellni fogok bárkit is idehozni erre a trágyadombra.
Nevetett.
– Nem engedheted meg magadnak, hogy szégyenkezz. Majd meglátod, mennyit
kell havonta fizetnünk.
Megint öklendeztem.
– Ugye, nem vagy terhes? – kérdezte Karen.
– Nem. – Mert nem lehettem. Vigyáztunk. Abban a pillanatban az lett volna a
világon a legrosszabb, ha terhes lettem volna.
Pedig terhes voltam.
Amint a magunk urai lettünk, Karen turbó üzemmódban kezdett dolgozni. Mindig
is gyorsan gyantázott, de most olyan lett, mintha rakétameghajtással működne a
keze. Mint a gép, úgy csinálta végig az összes gyantázást, még a kényes helyeket
is, és végig be nem állt a szája.
– Ez most fájni fog.
Úgy ragadta meg a kuncsaft lábát a bokájánál fogva, rántotta fel a magasba, és
tépte le a csíkot a szeméremajkáról, hogy szerencsétlen észre sem vette, csak
amikor már túl volt rajta.
– Most szorítsd össze a fogad – nevetett sötéten. – Jön a másik oldal. Au! Na!
Nyoma sincs a szőrnek, tök kopasz lettél odalent, ugye, hogy megérte?
Nem hagyott időt senkinek, hogy magához térhessen. Nem volt semmiféle
buzdítás, semmi „csak szép nyugodtan öltözz fel, én majd lábujjhegyen
kilopakodom”. Egyszerűen csak lemosolygott a szerencsétlen lányra, aki ott
feküdt az ágyon kiterítve, rémülten és émelyegve.
– Na, pattanj, kell nekünk az az ágy. Legközelebb fél órával az időpontod előtt
vegyél be egy fájdalomcsillapítót, akkor kutya bajod se lesz. Ha hánynod kell, arra
van a fürdőszoba. Csak nyugodtan, itt senki nem ítélkezik. Stella is rosszul lett az
első Hollywoodja után. Ugye, Stella?
Hat hónappal az ünnepélyes megnyitó után megszületett Jeffrey, és Karen –
erősen vonakodva – beleegyezett, hogy kivegyek négy hét szülési szabadságot.
– Nem a legjobbkor – morogta.
Amikor újra munkába álltam, annyira lestrapált és kimerült voltam a két
kisgyerektől, hogy a reggeli holtidőben, tíz és tizenkettő között rendszeresen
befeküdtem a szoláriumba aludni egy kicsit. Karen ezalatt elment szórólapot
osztogatni, hátha fellendül az üzlet.
Karen mindig lépést tartott a legújabb kozmetikai újításokkal, de nem úgy, hogy a
reklámfüzeteket olvasgatta, hanem úgy, hogy a Hello!-ban megjelenő képeket
tanulmányozta. Minden hónapban meghirdettünk egy döbbenetesen olcsó
különleges ajánlatot, mivel Karen mindig azt mondta:
– Elég, ha valaki besétál ezen az ajtón.
Hihetetlen, hogy rá tudta beszélni az embereket mindenfélére – aki bejött egy
szemöldökformázásra, az műszempillával, műkörömmel és tetőtől talpig
szőrtelenítve távozott.
Karen világában nem létezett az a szó, hogy „nem”. Ha valaki reggel fél nyolckor
akart a szoláriumba feküdni, külön neki kinyitotta a boltot. Heti hét napban
dolgoztunk, nem ritkán este kilencig. Ha valaki betelefonált, és olyan kezelésről
érdeklődött, amiről Karen még soha életében nem hallott, halál magabiztosan azt
felelte:
– Hamarosan ilyen is lesz. Vissza fogom hívni.
És akkor utánanézett.
Ellentmondást nem tűrően tárgyalt, a fél várossal barterüzletet kötött, soha
semmit nem fizetett készpénzzel.
Az sem okozott neki gondot, hogy kedvezményt kérjen – ha kapott, örült, de ha
nem kapott, az sem szegte kedvét.
– Egy próbálkozást megért, nem igaz?
Én egyáltalán nem ilyen vagyok. Én inkább járnék mezítláb és aludnék egy
gödörben, mint hogy valakinek a szemébe nézzek, és azt mondjam:
– Legyen egy tízessel kevesebb, és barátok vagyunk!
Teljesen reménytelen eset voltam alkudozás terén, és Ryan sem volt különb.
Ezért történhetett, hogy még amikor végre sikeres vállalkozást vezetett, akkor is
szegények maradtunk. Gondolom, mindenkinek megvan a maga tehetsége – van,
aki ügyesen mesél viccet, van, aki zseniálisan süt, és akadnak, akik, akárcsak
Karen, egyszerűen soha semmiért nem fizetik ki az eredeti árat.
A Honey Day Spa dolgaiban Karennek soha egyetlen pillanatra sem lankadt a
figyelme. Amikor észrevette, hogy megcsappantak a gyantázós megrendeléseink
– és ehhez semmiféle adatbázisra vagy elemzésre nem volt szüksége, ösztönösen
tudta, mi történik –, rájött, hogy ez azért van, mert mindenki továbblépett a
lézeres kezelések irányába. Úgyhogy elérkezett az idő, hogy mi is áttérjünk a
lézeres kezelésekre.
Csakhogy a lézeres cég nem volt hajlandó eladni nekünk a felszerelést, amíg el
nem végeztünk náluk egy drága felkészítő kurzust. Így aztán Karen hosszasan
kutatott, aztán végül látatlanban megvett egy lézergépet Kínából, és a barátain
meg a családtagjain tanulta ki a használatát. Ugyanezzel a módszerrel sajátította
el a kéthetes manikűr, a szemöldöktetoválás és a vaginadíszítés tudományát is.
Amikor terjedni kezdett az injekcióőrület, Karent egyáltalán nem érdekelte, hogy
semmiféle orvosi képzettsége nincs, azonnal elindította a szolgáltatást nyomott
áron. Mint mindig, most is a barátain és a családtagjain képezte ki magát.
– Jó pap holtig tanul – mondta, és dolgozni küldte Endát a féloldalas, lebénult
arcával. – Ne aggódj! Azt mondják, három hónapig tart, de örülhetsz, ha hat hetet
ki lehet hozni belőle.
Semmire nem sajnálta a fáradságot: törzsvásárlói kedvezményeket adott,
kiszaladt az utcára, hogy pénzt dobjon a parkolóórába egy kuncsaftnak, és
hétvégén is mindig tele volt a bolt lányokkal, néhányuknak volt időpontja, aztán
előfordultak vészhelyzetek (mint például egy betört köröm), de olyan is akadt, aki
csak úgy arra járt.
A Honey Szépségszalon intézménnyé nőtte ki magát Ferrytownban. Az indulás
óta eltelt tizenkilenc év alatt rengeteg más szépségszalon nyílt meg és zárt be a
városban. A legtöbben már az indulásuk pillanatában úsztak az adósságban a
jádecsempéjük meg a tingli-tangli zenéjük miatt. Nem úgy a mi üzletünk – ami
1999-ben alakult át Honey Day Spává (miközben egyedül a felirat változott meg,
semmi más). Egy-egy tisztasági festéstől eltekintve Karen egy fillért sem fektetett
be soha a bolt szépítésébe.
Bár mindketten tulajdonosok voltunk, a szalon mindig is Karené volt.
– Szóval akkor? Bejössz? – kérdezi Karen türelmetlenül.
– Nem…
…nem akarok. Nem akarok bemenni erre a gombás helyre. Azt hittem, már
magam mögött hagytam ezt az egészet.
– Itt maradok az autóban.
– Nagyszerű. Akkor hogy legyen min gondolkodnod, amíg itt üldögélsz: el kell
kezdened tornázni.
– Szoktam tornázni.
– Dehogy szoktál.
– Dehogynem! – Egészen a közelmúltig az a fajta ember voltam, aki, történjék
bármi az élete egyéb területein, mindig tornázott.
– Csak úgy mondom.
Karen bemegy, én meg ülök a kocsiban, és meg vagyok bántva, és úgy érzem,
hogy nem értenek meg: én igenis szoktam tornázni. Nos, legalábbis régebben
tornáztam. Méghozzá nagyon fegyelmezetten. Nagyon!
Minden áldott nap kőkeményen nyomtam. Eszembe jutott egy bizonyos reggel –
nem tudom, miért pont ez, hiszen a legtöbb szinte teljesen egyforma volt –,
amikor Gilda bejött a szállodaszobámba, felkapcsolta a lámpát, és határozottan,
de kedvesen azt mondta:
– Stella, édesem, ideje felkeni!
Fogalmam sem volt, hány óra lehet, teljesen lényegtelen volt, hogy a kijelző mit
mutat; csak az számított, hogy ha valaki azt mondta nekem, hogy ideje felkelni,
akkor ideje volt felkelni.
Emlékszem, hogy nagyon-nagyon fáradt voltam. Nem tudom, hány órát sikerült
aludnom. Talán hatot. Az is lehet, hogy három és felet. De hatnál biztosan nem
többet. Hatnál sohasem aludtam többet.
Gilda a kezembe nyomott egy csőrös poharat.
– Idd meg – mondta.
Fogalmam sem volt, mi van a pohárban, lehet, hogy zöld tea volt, lehet, hogy
kelkáposztaturmix. Az az egy számított, hogy ha Gilda azt mondta, igyam meg,
akkor megittam.
Az utolsó korty után Gilda odanyújtotta a futóruhámat. Ő is futófelszerelésben
volt.
– Oké, menjünk.
Kimentünk a szálloda elé. A nap még nem kelt fel. Megcsináltuk a bemelegítést
meg a nyújtást, aztán nekivágtunk az elhagyatott utcáknak. Gilda diktálta a
tempót: gyorsan futott. Azt hittem, kiköpöm a tüdőm, de semmi értelme nem lett
volna megkérni, hogy lassítson. Az én kedvemért van az egész, pontosan erre
vállalkoztam.
Valamivel később, amikor visszaértünk a szállodához, megálltunk, és nyújtani
kezdtünk.
– Nagyon jó voltál.
– Mennyit futottunk? – kérdeztem levegő után kapkodva.
– Hat kilométert.
Olyan érzésem volt, mintha hatvanat futottunk volna.
– Denverben vagyunk – mondta Gilda. – Magasan a tengerszint fölött. Ezért
nehezebb a tüdőnek.
Két hasznos dolgot is megtanultam!
Ha nagyobb a tengerszint feletti magasság, nehezebb gyorsan futni.
Denverben vagyok.
Tudtam, hogy valahogy így hívják a várost – Dallas, Detroit, Des Moines. Az
biztos, hogy valami D-betűs. Tegnap este nagyon későn érkeztünk meg…
valahonnan… máshonnan. Talán egy… T-betűs városból? Megvan, Baltimore-ból.
Jó, az nem T-vel kezdődik, de talán megbocsátható a tévedésem, ha azt vesszük,
hogy előző nap három városban is megfordultam. Reggel Chicagóban ébredtem,
ott megszámlálhatatlanul sok interjút adtam, délelőtt egy könyvesboltban léptem
fel, aztán beszédet mondtam egy jótékonysági ebéden. Amint az ebédnek vége
volt, már rohantunk is a repülőtérre, és felszálltunk a baltimore-i gépre. Ott
további interjúkat adtam, este pedig felolvasásra mentem, ahol mindössze
tizennégy fős közönségem volt. Aztán megint irány a repülőtér, és irány Denver.
Olyan sok időzónán haladtam keresztül, hogy már meg sem próbáltam számon
tartani, hány órát nyerek vagy vesztek.
De bárhol voltam is, bármilyen keveset aludtam is, mindig tornáztam.
Mondhatom, sokra mentem vele.
„Maradj életben. Néha előfordul, hogy semmi mást nem tehetsz, de ezt muszáj
megtenned.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Egy nappal azután, hogy először bukkant fel, a Morcos Range Rover-es Férfi
belibbent a fülkémbe.
– Megint itt vagyok.
Szóval megint itt vagy.
– Mannix Taylor, a neurológusa.
Tudom, hogy hívnak. Tudom, mivel foglalkozol.
– Látom, el van ragadtatva – nevetett. Megállapítottam, hogy szép foga van.
Olyan szép, mint a gazdag embereké, gondoltam megvetően. Neurológusfoga van.
Odahúzott egy széket az ágyam mellé, és leemelte a kórlapomat az ágy végéből.
– Lássuk, hogy aludt. Ó, itt az áll, hogy „kitűnően”. Nemcsak jól, hanem
kifejezetten kitűnően. – Rám nézett. – Egyetért?
Bután meredtem rá, nem voltam hajlandó pislogni.
– Nem áll szóba velem? Rendben, akkor csak teszem a dolgom. Tíz perc, mint
tegnap. – Hirtelen élesen pillantott rám. – Ugye, mondta magának Montgomery,
hogy mindennap fogok jönni?
Lassan egy hete színét sem láttam Montgomerynek.
Pislogtam egyet a bal szememmel.
– Nem említette? Vagy nem is járt magánál? Na és az a fura srác, aki mindenhová
követi, mint egy kiskutya?
Dr. Montgomery gyakornokára, egy bizonyos dr. de Grootra gondolt, aki hébe-
hóba megjelent az ágyamnál, de szemlátomást rettegett az intenzív osztálytól.
Akkora szeme volt, mint két kemény tojás, és dadogott. Mindig gondosan
ellenőrizte, hogy rendesen rá vagyok-e csatlakoztatva a lélegeztetőgépre, aztán
elrohant. Őszintén hittem, hogy sokkal boldogabb lenne, ha valami egészen más
területen dolgozna. Esetleg foglalkozhatna azzal, hogy rendesen be vannak-e
dugva a konnektorba a gépek.
– Ő sem szólt? – Mannix Taylor lehunyta a szemét, és valamit motyogott
magában. – Na jó, szóval most egyelőre heti ötször fogok jönni magához. A
velőshüvely körülbelül két és fél centimétert nő egy hónap alatt az idegrostokon.
Addig is mozgásban kell tartanunk a keringését. De ezt persze mind tudja.
Semmit nem tudtam. Amióta közölték velem, hogy egy hihetetlenül ritka
szindrómám van, senki semmit nem mondott, legfeljebb csak azt, hogy ne haljak
meg. („Aztán föl ne adja, galambom!”) De ettől a Mannix Taylortól most
megtudtam az első kézzel fogható tényt: a velőshüvely két és fél centit nő egy
hónap alatt az idegrostokon. Összesen vajon hány centit kell nőnie? És elkezdett
már nőni?
– Ma a lábfején fogok dolgozni – jelentette be Mannix Taylor.
Kis híján lebegni kezdtem a döbbenettől. A lábfejemet ne! Bármit, csak a lábfejemet
ne!
Mivel egész életemben magas sarkúban jártam, katasztrofálisan nézett ki a lábam
– volt ott minden, bütyök, szemölcs, deformálódott lábujjak –, és amióta bent
feküdtem a kórházban, a körmömet sem vágta le senki.
Nem, nem, nem, Mr. Morcos Range Rover-es Férfi, el a kezekkel a lábamtól!
De már hajtotta is félre a takarót, és előkerült a jobb lábfejem. Befújta valamivel –
az ő érdekében nagyon reméltem, hogy fertőtlenítővel –, aztán a kezébe vette a
lábam, és hüvelykujját a puha boltozatba mélyesztette. Egy pillanatra így tartotta,
meleg és erős volt a szorítás, aztán lassan, magabiztosan körözni kezdett az
ujjaival, úgy nyomta, gyúrta az inakat a bőr alatt, hogy majdnem fájt, de mégsem
egészen.
Lehunytam a szemem. Egész testemen elektromos hullámok szaladtak végig.
Zsibbadt és bizsergett az ajkam, a fejbőröm borzongott a gyönyörűségtől.
A talpamra helyezte kifeszített tenyerét, és olyan erősen megnyomta a lábam,
hogy minden izmom megfeszült, csontjaim boldogan, megkönnyebbülve
ropogtak.
A hüvelykujja körmével végigcsipkedte a nagylábujjamat. Csodálatos érzés volt:
az icipici mozdulatok a gyönyörrel határos kínszenvedést okoztak.
Nem érdekeltek többé a bütykeim, a bőrkeményedéseim, sem az a fura dudor a
kisujjamon, amiről nem tudom, hogy mi, de lehet, hogy fagydaganat. Csakis arra
vágytam, hogy örökre benne maradhassak ezekben a gyönyörűséges érzésekben.
Éreztem, hogy kezdek egyre jobban bemelegedni, aztán rájöttem, hogy nem is én,
hanem ő.
Elkezdett befurakodni a nagyujjam meg a második közé, és amikor a helyére
csusszant az ujja, egyenesen a lábam közé cikázott az érzet. Hirtelen tágra nyílt a
szemem a döbbenettől. A férfi egyenesen rám nézett, meglepettnek tűnt.
Váratlanul sietve az ágyra ejtette a lábam, és köré gyürködte a takarót.
– Akkor mára ennyi.
18.11
Karen hazadob. Bemegyek az üres házba, és hirtelen úgy megrohan a kínzó
magány, hogy még az új női chino nadrágom sem enyhíti az érzést.
Mit tehetnék, amitől jobban érezném magam? Felhívhatnám Zoét, de ahányszor
beszélünk, kicsit úgy érzem, mintha mérgező levegőt szívnék. Megnézhetnék pár
részt a Jackie nővérből, és ehetnék kekszet, de a jelenlegi hasas állapotomban
muszáj lesz felhagynom a kekszfalással. A kekszevő időknek befellegzett. Most
vissza kell majd térnem ahhoz a fehérjedús, szénhidrátszegény nyomorúsághoz,
amikor lazacot reggelizem, és azt hazudom magamnak, hogy a fánk olyan, mint
az unikornis: képzeletbeli lény, ami csak a mesében létezik.
Valaha képes voltam így élni. Most is sikerülnie kell. Csakhogy annak idején ott
volt Gilda, aki rávett a dolgokra, aki felügyelte, hogy mit eszem, és aki ilyen
biztató dumákat tolt, mint hogy: „Finom túró! Hozzá finom rák. Ne felejtsd el,
semminek nincs olyan jó íze, mint amilyen jó érzés soványnak lenni!”
Teljes mértékben rábíztam magam, ő pedig csodálatosan gondomat viselte; kizárt
dolog, hogy egyedül meg tudnám teremteni magamnak ezt a fajta támogatást.
Egyébként is lehet, hogy már túl öreg vagyok ahhoz, hogy sovány legyek. Tudom,
hogy a negyvenegy az új tizennyolc, de ezt valaki az emésztésemmel is
közölhetné.
Az elmúlt tizenkét hétben bátran álltam a sarat, vakon mentem tovább és tovább,
de most hirtelen úgy érzem, legszívesebben feladnám.
Bárcsak beszélhetnék vele… Ahogy telnek a napok, minden pillanatban,
folyamatosan vágyom rá – még mindig úgy érzem, amíg nem mondom el neki,
olyan, mintha semmi nem „történt” volna.
A telefonomat bámulom, igyekszem szem előtt tartani a tényeket, emlékeztetem
magam a valóságra. Semmit nem érnék el azzal, ha felhívnám. Valószínűleg csak
még rosszabbul érezném magam.
Rádöbbenek, hogy vége az életemnek. Ezt el tudom fogadni, de még olyan sok
évem hátravan. Hacsak valami nem jön közbe, minden bizonnyal legalább
nyolcvanéves koromig élek. Hogyan fogom kitölteni ezt a rengeteg időt?
Lehet, hogy vennem kéne az adást, amit a ruhaboltok sugallnak, és el kéne
tűnnöm húsz évre. Azt ehetnék, amit csak akarok, végtelen mennyiségű
tévéműsort megnézhetnék, és aztán majd hatvanegy éves koromban újra
előjönnék. Megismerkednék valami férfival, aki úgy kábé tíz perce özvegyült meg
– Zoe szerint a gyászoló férfiak villámgyorsan elkelnek –, ő lehetne a pasim.
Elutaznánk egy hosszú hétvégére Firenzébe festményeket nézni – addigra
kifejlesztem magamban a művészetek iránt való érdeklődést (körülbelül
ugyanakkor, amikor a húgyhólyagom feletti irányítást elvesztem – hiába, a
természet farkastörvényei). Én és az özvegy – Clive? – sosem veszekszünk. Szex
sem lesz, de nem is baj.
A lányai természetesen gyűlölnek majd. „Sohasem foglak mamának szólítani!” –
sziszegik, én pedig majd kedvesen válaszolok: „Az édesanyátok csodálatos
asszony volt. Tudom, hogy soha nem léphetek a helyébe.” Ezután megkedvelnek,
és együtt ünnepeljük a karácsonyt, de azért titokban, csak hogy a szemét lányait
idegesítsem, odasúgom majd az unokáknak: „Most már én vagyok a
nagymamátok.”
Arra gondolok, hogy valamikor a jövőben megint boldog leszek majd. Ez a
boldogság másmilyen lesz, mint az, amit most vesztettem el. Sokkal tompább
boldogság lesz.
De ez csak nagyon sokára fog bekövetkezni, úgyhogy jobb, ha ebbe beletörődöm,
és hozzászokom a magányhoz.
Fontolóra veszem, hogy igyak-e egy pohár bort, de ahhoz egy kicsit még korán
van. Az előszobában hagyom az új szerzeményeimet, kimerülten felvánszorgok a
lépcsőn, és úgy ahogy vagyok, ruhástul befekszem az ágyba.
Erős vagyok, gondolom boldogtalanul, miközben a fejemre húzom a takarót.
Mindenféle nehézséget túléltem már – érzelmit, fizikait, anyagit. Minden azon
múlik, hogy pozitív maradjon az ember, hogy mindig előre tekintsen. Hogy soha
ne nézzen hátra. Hogy igazodjon az új normához, a jelen valóságához, hogy
felüljön az élet hullámvasútjára, ahogy az első könyvemben állítom, ha jól
emlékszem. Hogy elfogadja, amit kap, és azt is, amit elveszít. Hogy felismerje,
hogy még a veszteség és a fájdalom is ajándék.
…Ezt tényleg én írtam? És az emberek komolyan elhitték? Sőt mi több, gyanítom,
hogy akkor én magam is elhittem.
Mindig azt hittem, hogy az ember kinövi a szerelmi bánatot, hogy minél idősebb,
annál kevésbé fáj neki, mígnem egyszer csak már egyáltalán semmiféle hatással
nincs rá. De a saját bőrömön tanultam meg, hogy a szerelmi bánat pontosan
ugyanolyan fájdalmas, amikor az ember öreg. A fájdalom ugyanolyan szörnyű. Sőt
ha valamilyen, hát inkább még szörnyűbb, méghozzá – ezt Zoe magyarázta el – a
felhalmozódás-effektus miatt: a veszteségek mind rárakódnak a korábbi
veszteségekre, és ez az együttes súly nehezedik az ember vállára.
Ám a nyavalygás, az összetört szívvel való kóválygás az én koromban már sokkal
kevésbé méltóságteljes. Amikor az ember átlépi a negyvenet, mindenki azt várja,
hogy bölcs legyen, hogy higgadt legyen, hogy szép nyugodtan letelepedjen az
összeillő Eileen Fisher pulcsijában és nadrágjában, és azt mondja: „Jobb szeretni
és elpusztulni, mint soha meg nem ismerni a szerelmet. Ki kér kamillateát?”
„Nem mindenki képes feltalálni a rák ellenszerét.
Kell lennie valakinek, aki vacsorát főz és zoknit párosít.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
– Gondolom, biztos magadat hibáztatod, amiért megbetegedtél – jelentette ki
Betsy ünnepélyesen. – De ne felejtsd el, anyu, hogy bár talán tettél rossz
dolgokat, azért még nem vagy rossz ember.
…Ne!
– Nyilván az jár a fejedben, bár soha meg sem születtél volna. De… – szorította
meg a kezem szenvedélyesen – ilyesmit soha nem lenne szabad gondolnod. Az
élet értékes ajándék!
…Ööö…
– Tudom, hogy megvannak a gondjaitok apuval…
Tényleg? Egy pillanatra rettentően ideges lettem. Betsyvel mindig minden annyira
mély és komoly. Folyton mindent elemezni kell, rá kell jönni, hogy mi a
probléma, és orvosolni kell a bajt.
– De most, hogy te lebénultál, és neki kell hurcolnia minket az iskolába, sokkal
közelebb fogtok kerülni egymáshoz. – Borzalmasan boldog mosoly ült ki az
arcára. – Egyszerűen csak hinned kell.
Biztos megint járni kezdett abba a vallásos ifjúsági klubba, tuti! Szinte láttam
magam előtt az idióta csoportvezetőket, egy húszas évei elején járó férfit és nőt –
a férfinak hosszú haja és fura trapézfarmerja van, a nőnek skótkockás kabátja és
szűk, fehér, magas nyakú kötött pulóvere. Csak idő kérdése, és itt fognak állni az
ágyamnál a gitárjukkal meg a tamburinjukkal, spirituálékat fognak énekelni, és
majd jól felmérgesítik a nővéreket, akik rám fognak haragudni miattuk.
Ryannek meg kell védenie Betsyt ezektől az emberektől, de hogyan mondjam ezt
el neki?
Hirtelen megint elborított a tehetetlenség elviselhetetlen érzése. Betsy szörnyű
állapotban volt – az iskolai inge vasalatlanul lógott rajta, a blézere hajtókáján
ismeretlen eredetű sárga folt éktelenkedett. És miért van tele az álla pattanással?
Egyszerűen csak azért, mert tizenöt éves? Vagy azért, mert csupa szart eszik?
Elképzelésem sem volt, mit ehetnek abban a házban – senki nem mondta, én meg
nem tudtam megkérdezni –, de úgy tippeltem, nem sok esélye van, hogy Ryan
egészséges ételeket főzzön. Egy befőttesüveget is alig tud kinyitni.
Semmi értelme nem lett volna haragudni rá; ez mindig is az én dolgom volt. Az
íratlan szabályok szerint Ryan volt a tehetség, én meg a másodhegedűs.
– Most arrébb megyek egy kicsit – mondta Betsy –, hogy tudjatok beszélni
apuval.
Ryan leült a székre, ahonnan Betsy fölállt, és lendületesen megfogta a kezem.
– Szóval… – kezdte teljesen elkeseredve. – Holnap Karen jön helyettem –
mondta. – El kell repülnöm Isle of Manre egy projektbemutató miatt.
Amióta befeküdtem, egyetlenegy napon sem hagyta ki a látogatást, de az élet
megy tovább.
– Sajnálom – mondta.
Semmi baj. Tényleg.
– Muszáj dolgoznom.
Tudom.
– Hiányozni fogsz.
Te is nekem.
– Jaj! – jutott eszébe hirtelen valami. – Nem találom a kis kerekes bőröndömet.
Szerinted hol… – Amikor eszébe jutott, hogy nem tudok válaszolni, elhallgatott.
A lépcső alatt. A lépcső alatt van!
Mindig én csomagoltam neki, amikor utazott. Évek óta nem fordult elő, hogy
magának kelljen csomagolnia.
– Ne aggódj – mondta. – Majd veszek újat, egy olcsót. Semmi gond. Ha megint
tudsz beszélni, majd elmondod, hol a régi.
– Vége a látogatási időnek! – szólt be a nővér, és Ryan felpattant.
– Gyere, Betsy.
Sietve puszit nyomott a homlokomra.
– Két nap és jövök.
Semmi szentimentalizmus. A mi köreinkben mélységes gyanakvással tekintettek
a házastársak közötti érzelemnyilvánításokra. A szabályok szerint a férfiak „az
asszony”-nak vagy „fülfájás”-nak nevezték a feleségüket, a nők pedig folyton
panaszkodtak, hogy a férjeik lusta idióták, akik a cipőjüket sem tudják megkötni.
Házassági évforduló alkalmából ilyeneket volt szokás mondani, hogy „Tizenöt év?
Ha megöltem volna valakit, már szabadlábra helyeztek volna.”
De én tudtam, hogy Ryan és én mennyire erősek vagyunk. Mi nemcsak házaspár
voltunk, hanem egy négytagú család tagjai, egy szoros kis egység. Annak ellenére,
hogy milyen sokat civakodtunk – és persze hogy civakodtunk, hiszen teljesen
normálisak voltunk –, tudtuk, hogy egymás nélkül nem volnánk senkik.
Ryan szeretett engem. Én is szerettem őt. Ez volt a legnehezebb próbatétel,
amivel csak szembe kellett néznünk a kapcsolatunk tizennyolc éve során, de
tudtam, hogy túl fogjuk élni.
Vajon az a kagyló volt a ludas, amit abban a malahide-i étteremben ettem? Vagy a
rák abban az akciós szendvicsben? Azt mondják, a rákfélékkel szigorúan tilos
kísérletezni, de az a szendvics még nem járt le, csak aznap kellett megenni. És én
meg is ettem aznap.
Már megint itt tartottam: próbáltam felidézni minden egyes falatot, amit az
ujjaimban kezdődő zsibbadás előtti hetekben ettem, azon töprengtem, vajon
melyikben lehetett az a baktérium, ami kiváltotta bennem a Guillain-Barrét.
Elképzelhető, hogy a vegyszerek tehetnek róla, amikkel a szalonban dolgozom?
Vagy merő véletlenségből elkaptam a sertésinfluenzát? Nem ritka, hogy a
terhességi fertőzések a sertésinfluenza következményeként alakulnak ki. Viszont
nem éppen olyan betegség, amit az ember nem vesz észre magán…
De lehet, hogy nem ételmérgezés volt, és nem a vegyszerek és nem is a
sertésinfluenza. A Guillain-Barré annyira ritka, hogy kénytelen voltam azon is
elgondolkodni, nem lehet-e, hogy valami egészen más, valami sokkal sötétebb
oka van. Talán – ahogy Betsy is célzott rá – ezzel büntet az Isten, mert nem
vagyok jó ember.
De hát én jó ember voltam. Ott volt például az az eset, amikor olyan bénán
parkoltam egy sokemeletes parkolóházban, hogy meghúztam egy autót, és
miután öt percen keresztül hadakoztam a lelkiismeretemmel, és alaposan
körülnéztem, hogy van-e valahol biztonsági kamera – nem volt –, becsúsztattam
a telefonszámomat az ablaktörlő alá.
(Véletlenül egyébként a meghúzott autó tulajdonosa nem hívott fel, úgyhogy még
az a szívmelengető érzésem is megvolt, hogy tudtam, helyesen cselekedtem, és
közben anyagi terhet sem vállaltam magamra.)
Talán olyan értelemben nem voltam jó, hogy nem teljesítettem az igazi
küldetésemet – a magazinok szerint ez manapság valóságos bűncselekmény.
De anyaként, feleségként és kozmetikusként igenis kiteljesedtem. Nem kell ahhoz
drámai dolgot véghezvinni, hogy az ember teljesítse az igazi küldetését. Nem
mindenki képes feltalálni a rák ellenszerét. Kell lennie valakinek, aki vacsorát főz
és zoknit párosít.
Belenyilallt az égető fájdalom a derekamba, de – az órára néztem – még
negyvenkét perc volt hátra. Nem szabad erre gondolnom. Vissza kell térnem az
aggodalmaskodáshoz.
Annyira igyekeztem mindig, gondoltam. Még akkor is, amikor mindent
összekutyultam, mint például azon a születésnapon, amikor egy husi kisbabát,
egy kislányt csodálva megjegyeztem, hogy „Milyen édes kisfiú! Mennyi idős?”
Aztán még rátettem egy lapáttal, amikor felkiáltottam, hogy: „Mennyire hasonlít
rád!” – és mondtam ezt annak a férfinak, aki nem a gyerek apja volt, hanem az az
ember, akiről mindenki gyanította, hogy a gyerek anyja viszonyt folytat vele.
De hiába is próbáltam kimagyarázni a dolgokat, azért igenis tettem valami
rosszat…
Vagyis inkább nem tettem meg valamit, amit meg kellett volna. Szívesen
elfelejtettem volna, de mivel itt a kórházban semmi mást nem tudtam csinálni,
csak gondolkozni, felszínre tört az emlék, és én majd beledöglöttem a
bűntudatba.
A munkámmal kapcsolatos a dolog. Épp elkészültem egy Hollywood-
gyantázással, és azt hittem, hogy sikerült mindent leszednem, de ahogy Sheryl –
na, ugye, még a nevére is emlékszem –, ahogy Sheryl felállt az ágyról,
észrevettem, hogy kihagytam egy részt – és nem szóltam.
A védelmemben elmondanám, hogy hullafáradt voltam aznap, Sheryl pedig
őrülten sietett, mert a harmadik randira készült, vagyis az első lefekvős randira.
(A bizalmasuknak tekintettek a kuncsaftjaim, mindent elmondtak nekem.)
Úgyhogy nem szóltam.
És az a helyzet, hogy nem jött be a dolog a fickóval – Alannek hívták; Sheryl
elment a randira, és megvolt neki a dolog Alannel, de utána soha többé nem
küldött neki SMS-t a srác, és én képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy
talán azon a kis gyantázatlan szőrön állt vagy bukott az egész ügy.
Annyira nem hagyott nyugodni az aggodalom, hogy egy éjjel negyed ötkor
felébredtem, és elhatároztam, hogy másnap megkeresem Alant, és könyörögni
fogok neki, hogy adjon még egy esélyt. Tökéletesen biztos voltam a döntésemben,
ám reggelre elpárolgott az éjszaka közepén fogant elszántságom, és az ötlet, hogy
lenyomozzam Alant, totál őrültségnek tűnt.
Úgyhogy meg kellett tanulnom együtt élni a gondolattal. Egyedül úgy sikerült
némi békére lelnem, hogy azt mondtam magamnak: mindenki tesz olyasmit,
amiért soha nem kap feloldozást. Az élet nem arról szól, hogy tökéletes emberek
legyünk, hanem arról, hogy elfogadjuk, rossz emberek vagyunk. Nem annyira
rosszak, mint Osama Bin Laden vagy valamelyik másik őrült; de emberi hibáink
vannak, tehát veszélyesek vagyunk – olyan hibákat követhetünk el, amelyek
helyrehozhatatlan károkat okozhatnak.
Egyszer már sikerült elfelejtenem az esetet – úgy öt évvel ezelőtt történhetett –,
de most visszatért a bűntudat, és nem hagyott nyugodni. Mi lett volna, ha azt
mondom: „Pattanj csak vissza az ágyra, Sheryl, ott kihagytam egy kis részt?”
Akkor most Sheryl Alan felesége és három gyermek anyja volna? A
lustaságommal megváltoztattam két ember életét, sorsát? Az én hibám, hogy
nem született meg három gyönyörű gyermek? Hogy meg se fogantak?
Vagy lehet, hogy Sheryl és Alan egyszerűen nem illett össze? Lehet, hogy annak,
hogy nem házasodtak össze, semmi köze ahhoz a kis szőrhöz? Lehet, hogy Alan
nem is látta… Jézusom, ez borzalmas! Sehova nem vezettek a gondolataim, csak
körbe-körbe jártak…
Úgy éreztem, mintha tűz fölé tartanám a csípőm, már képtelen voltam nem
tudomást venni a fájdalomról. Még mindig huszonegy perc volt hátra, és kezdtem
émelyegni. Mi lesz, ha elhányom magam? Egyáltalán tudok hányni? Mi van, ha a
gyomrom képes hányni, de a torkomban lévő izmok nem tudják kijuttatni a
hányást? Meg fogok fulladni? Tönkre fog menni a torkom?
Esdekelve bámultam a nővérek szobája felé. Könyörgök, nézzetek ide, könyörgök,
lássatok meg, könyörgök, szabadítsatok meg a kínjaimtól!
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Kezdtem bepánikolni. Nem bírom tovább. Egy,
kettő, három, négy, öt, hat, hét. Nem bírom elviselni. Egy, kettő, három, négy, öt,
hat, hét.
A szívritmusmonitoron egyre magasabbak lettek a sárga digitális számok. Talán
ha egy bizonyos szint fölé emelkedik a szívverésem, meg fog szólalni valami
vészcsengő? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Egy, kettő, három, négy, öt, hat,
hét.
– Jó reggelt – libbent be a fülkémbe dr. Lengőköpenyes Mannix Taylor, aztán
megdermedt. – Mi a baj?
Fáj – villantottam a szememmel.
– Azt látom – mondta. – Hol? Jaj, az ég szerelmére!
Eltűnt. Aztán már jött is vissza Olive-val, az egyik nővérrel.
– Meg kell fordítanunk, hogy ne legyen nyomás a bal csípőjén.
– Dr. Montgomery azt mondta, hogy háromóránként kell megfordítani a beteget
– közölte Olive.
– A betegnek van neve – mondta Mannix Taylor. – És lehet, hogy Montgomery
Stella konzulens orvosa, de én vagyok a neurológusa, én pedig azt mondom, hogy
súlyos fájdalmai vannak. Nézzen csak rá!
Olive összeszorította a száját.
– Ha Montgomery áldására van szüksége, hívja fel – mondta Mannix Taylor.
Fájdalomtól elhomályosult tekintettel néztem végig a jelenetet. Nem voltam
biztos benne, hogy jól járok azzal, ha Mannix Taylor a megmentőm; úgy láttam,
idegesíti az embereket.
– Bár ki szokta kapcsolni a telefonját, amikor a golfpályán van – jegyezte meg
Mannix.
– Ki mondta, hogy a golfpályán van?
– Mindig a golfpályán van. Soha nem mennek sehova máshova, ő és a cimborái.
Valószínűleg a klubban alszanak, a golfzsákjukban, szép sorban, mint a borsók,
mintha űrhajón utaznának. Gyerünk, Olive, én fogom Stellát felülről, maga fogja
meg a lábát.
Olive tétovázott.
– Kenje csak rám – mondta Mannix. – Mondja, hogy kényszerítettem.
– Azt el is fogják hinni, az biztos – mondta Olive feszülten. – Vigyázzon a
lélegeztetőjére.
– Rendben.
Nem hittem el, hogy tényleg megtörténik. Felemeltek a csípőmről, és a másik
oldalamra fektettek. Máris múlt a fájdalom, a megkönnyebbülés maga volt a
gyönyör.
– Jobb így? – kérdezte Mannix.
Köszönöm.
– Milyen gyakran volna szüksége az átfordításra? Mikor szokott kezdődni a
fájdalom?
Némán bámultam rá.
– Az isten szerelmére! – Látszott rajta, hogy megőrül a tehetetlenségtől. – Ez
teljesen…
Nem az én hibám, hogy nem tudok beszélni.
– Egy óra után?
Pislogtam a bal szememmel.
– Nem? Két óra után? Jó. Mostantól kétóránként meg fogják fordítani. – A
homlokomra tette a kezét. – Mindjárt meggyullad. – Már kevésbé volt ideges. –
Iszonyúan szenvedhetett.
Megint elment, és egy Olive-val folytatott rövid, dühös beszélgetés után kis
vizestállal és frottírtörülközővel tért vissza. A hűvös vízzel áttörölte égő arcomat,
a törülköző kis csomóival körbemasszírozta a szememet, letörölte a
szemhéjamat, végigsimította a számat. Leírhatatlan érzés volt a
könyörületessége.
19.22
Zajt hallok odalentről – biztos megérkezett Jeffrey. Elönt a boldogság a
gondolatra, hogy egy másik emberi lény is van a házban.
Lerohanok a lépcsőn, és ahogy megpillantom durcás, nyakigláb fiamat, annyira
megtelik a szívem szeretettel, hogy legszívesebben szorosan magamhoz ölelném.
Kivételesen nincs nála a szerelmetes jógamatraca. Viszont van nála valami más,
egy kis fonott kosár. A könyökhajlatában tartja a kosarat, és határozottan…
férfiatlanul fest. Úgy is mondhatnám, igen, tök hülyén néz ki. Olyan, mint
Piroska, aki a nagymamájához készül látogatóba.
– Mi a helyzet? – Igyekszem vidám hangot megütni.
– Gyűjtögetni voltam.
– Gyűjtögetni? – Jézusatyaúristen.
– Vadnövényeket gyűjtöttem – emel ki a kis Piroska-kosarából egy marék
gyomnak látszó zöldet. – Fűszernövényeket és egyéb vadnövényeket. Van
fogalmad róla, milyen sokféle étel nő csak úgy szabadon? A bozótosban? Sőt még
a járda repedéseiben is?
Mindjárt elhányom magam. De komolyan. Meg fogja etetni velem ezt a cuccot. A
fiam egy magányos különc, aki meg akar mérgezni.
Észreveszi a szatyrokat a lépcső aljában.
– Pénzt költöttél? – kérdezi felháborodottan, mint egy viktoriánus pátriárka.
– Kellett pár új ruha. Nincs mit fölvennem.
– Rengeteg ruhád van.
– De már egyik se jön rám.
– De hát nincs pénzünk!
Egy pillanatig hallgatok, igyekszem gondosan megválogatni a szavaimat.
– Nem igaz, hogy nincs pénzünk. – Még nem. – Egy ideig még meg tudunk élni.
Hosszú ideig – teszem hozzá sietve. Végül is ki tudja? – És amikor elkészülök az
új könyvemmel, szuper lesz minden. – Ha találok hozzá kiadót, és ha bárki
megveszi. – Ne aggódj, Jeffrey. Sajnálom, hogy aggódsz.
– Tényleg aggódom.
Úgy beszél, mint egy nyűgös öreg néni. Érdekes módon az fel sem merül, hogy
esetleg ő elmenjen dolgozni. De nem mondok semmit. Ami igazán rendes tőlem.
A legtöbb szülő mondana valamit.
– Találkoztam a boltnál Brian apukájával, Roddyval – mondom. – Emlékszel
Brianre? Esetleg rácsöröghetnél.
– Azt akarod, hogy barátaim legyenek?
– Hááát, most itt élünk.
Az istenit már, mondanám legszívesebben. Én sem állítom, hogy örülök neki, de
igyekszem elfogadni és tenni a dolgom.
Nem bírunk egymással, de amúgy is félbeszakítja a vitánkat a telefonom. Betsy
hív New Yorkból. Valamikor év elején jegyezte el egy gazdag, jóképű, harminchat
éves, Chad nevű ügyvéd – ami szintén Gilda örökségének része: amikor Betsy
végzett a gimnáziumban, és még a Gapben sem kapott munkát
pulóverhajtogatóként, Gilda csodával határos módon lőtt neki egy gyakornoki
állást egy menő galériában a Lower East Side-on. Chad egy nap besétált a
galériába, megpillantotta a lányomat, és vakmerően kijelentette, hogy ha elmegy
vele vacsorázni, vásárol egy installációt.
Azonnal egymásba szerettek, és Ryan meg én hiába költöttünk egy vagyont Betsy
taníttatására, a leányzó azonnal abbahagyta a „munkát”, és beköltözött Chad
gigantikus lakásába. Valamikor jövőre lesz az esküvő, és bár Betsy nagyon
boldognak tűnik, attól azért halálra vagyok rémülve, hogy mennyire nincs semmi
ambíciója.
– De értsd már meg, hogy nekem nem kell az a bizonyos minden – magyarázta. –
Az a minden halálosan fárasztónak tűnik. Én otthon akarok maradni, gyerekeket
akarok szülni, és meg akarom tanulni a foltvarrást.
– De hát annyira fiatal vagy…
– Te huszonkét éves voltál, amikor születtem.
– A tizenkilenc és a huszonkettő között nagyon nagy a különbség.
Engem az aggasztott, hogy ha Chad lelép, Betsy képtelen lesz gondoskodni
magáról. Márpedig a helyzetben vastagon benne volt, hogy „Chad lelép”.
Pontosan olyan férfi volt, akit még az is hátráltat, hogy túl sok a pénze, és azt
hiszi, hogy mindenhez joga van. Elveszi feleségül, de öt vagy tíz év múlva
félredobja, elhagyja egy fiatalabbért.
Bár lehet, hogy akkor sem lenne baj. Betsy átképezné magát ingatlanügynökké,
manapság minden faképnél hagyott díszpinty feleség ezt csinálja.
Bekeményítenek és magukra találnak. Vesznek maguknak egy villámgyors kis
Pontiac Tűzmadár TransAmot, állandóan napfényes helyekre járnak nyaralni, és
olyan fiatalabb, ingyenélő, unalmasan jóképű pasasokkal járnak, akikről az ember
titkon sejti, hogy melegek.
– Betsy! – szólok bele a telefonba. – Édesem!
Bár szinte mindennap beszélünk, aggódom, hogy rossz hírrel hív – ha hozzá is
elér Ryan idióta projektjének híre, komoly problémával kell szembenéznünk.
Vagy lehet, hogy talált valamit a mai New York Timesban Gildáról…?
De csak cseverészik, az új táskáról mesél, amit most vett magának.
– Michael Kors – mondja. – És három rövid ujjú miniruhát is vettem a Tory
Burchben.
Az elmúlt hat hónap során Betsy megjelenése Chad vagyonának köszönhetően
gyökeres változásokon ment keresztül.
– Egy-két árnyalattal még világosabbra csináltatom a hajam – mondja. – Teljesen
szőke leszek.
– Ööö… szuper!
– De mi van, ha nem áll jól nekem a világosabb szín?
– Akkor visszatérhetsz az eredeti színedhez.
– De addigra teljesen tönkremegy a hajam.
– Arra léteznek megoldások, kezelések.
– Ez igaz – csicsergi. – Na, mindegy. Ti hogy vagytok?
– Kitűnően, igen, remekül! – Mert egy anyának ezt kell mondania.
– Biztos?
– Persze, egészen biztos! Na, jó, majd még beszélünk, bogaram. Ja, és… üdvözlöm
Chadet.
– Átadom – nevet.
A hátam mögött csilingelve koppan egy poháron egy villa.
Megfordulok. A terített asztalon két, gazzal megrakott tányér.
– Remélem, éhes vagy! – mondja Jeffrey. – Kész a vacsora!
„Lehet, hogy nincs lapos hasam, de legalább nem törik el
a lábam, ha felállok a székről.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
– Gyűlölöm az életem! Bárcsak soha meg sem születtem volna! – jelentette ki
Betsy, és kiviharzott a kórteremből.
Azt a mindenit, hogy megváltozott a dumája! Nem épp tegnap magyarázta, hogy
micsoda értékes ajándék az élet?
Kérdőn néztem Karenre és Jeffreyre. Mi történt?
Jeffrey elvörösödött és eloldalgott.
– Tegnap este megérkezett az e havi látogatója – magyarázta Karen. – Nem volt
otthon tampon. Megpróbált ellógni, hogy vegyen, Ryan elcsípte, úgyhogy el
kellett mondania neki.
Utáltam magam. Nem lenne szabad itt feküdnöm a kórházban; otthon kéne
lennem, és gondját kéne viselnem a családomnak. Ez a beszélgetés Betsynek és
Ryannek is borzalmas lehetett. Betsy nagyon zárkózott a testével kapcsolatos
dolgokban, Ryan pedig minden alkalommal elszörnyed, mint minden férfi,
ahányszor akár csak felmerül, hogy az ő kislányából nő lett. Látni kellett volna az
arcát, amikor először vettem melltartót Betsynek.
– Túl fiatal még ehhez – dadogta.
– De hát melle van – mondtam.
– Ne! Ne! – rejtette a tenyerébe az arcát. – Dehogy van!
– Majd a föld alá süllyedt szégyenében tegnap este – mondta Karen. – Akárcsak
Ryan. Képzelheted. De azért elment, és vett egy doboz tampont a lányának.
Persze rossz fajtát vett… – Egy percig hallgatott. – De jól nyomja. Tudom, hogy
mindig lusta disznónak tartottam. De most igazán derekasan helyt állt. Főz meg
minden.
Tisztában voltam vele, hogy Karen számára mit jelent a főzés – ha ő betesz a
mikróba egy zacskós rizst, már azt hiszi, hogy pályázhat a Mesterszakácsba.
– Mennem kell – állt föl. – Be kell vinnem a gyerekeidet az iskolába. Anyu és apu
jön az esti látogatásra. Gyere, Jeffrey, keressük meg a nővéredet.
És már ott se voltak, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.
Szegény Betsy. Az ő korában minden olyan fontosnak és súlyosnak látszik –
„Bárcsak soha meg sem születtem volna!”
Furcsa módon akármilyen sötét gondolatok kavarogtak is a fejemben az elmúlt
egy hónap során, azt egyetlenegyszer sem kívántam, hogy bár meg sem születtem
volna.
Talán azért nem, mert ebben a kórteremben minden percben benne van a
levegőben a halál – az emberek folyton meghaltak körülöttem. Néha öt vagy hat
nap is eltelt veszteség nélkül, aztán olyan is volt, hogy ketten is meghaltak
ugyanaznap délelőtt.
Ahányszor csak megtörtént, mindig hálát adtam az égnek, hogy én megúsztam.
Persze arról szó sincs, hogy csakis pozitív gondolataim lettek volna – azt
kívántam, bár soha ne kaptam volna el ezt a borzalmas betegséget, bár
hazamehetnék a gyerekeimhez meg Ryanhez meg a munkámhoz – istenem,
milyen értékesnek tűntek most ezek a dolgok! Azt kívántam, bár ne lennék ilyen
magányos, bár ne félnék ennyire, de soha, még amikor szörnyen fájt a csípőm,
akkor sem kívántam, hogy bár soha meg sem születtem volna.
Volt egy szólás, amit a nagyanyám mondott mindig, és ami most ide-oda gurult
az agyamban hátul, mint egy kavics: „Aki katonának áll, annak menetelnie kell.”
Tudják, van, hogy az öregek tele vannak borzalmas hírekkel – az utcában egy
nőnek lelopták a cserepeket a háza tetejéről, az xy férjére rádőlt egy közlekedési
lámpa, a postán dolgozó férfinak a kutyája pedig megharapott egy ügyvédet.
Na, ahányszor Locke nagymama (apu anyukája) látogatóba jött hozzánk, folyton
mindenféle szörnyűségeket mesélt, és amikor végül a litánia végére ért, boldog-
szomorúan felsóhajtott, és azt mondta: „Aki katonának áll, annak menetelnie
kell.”
Azt akarta mondani, hogy aki jelentkezik erre az életnek nevezett útra, az
mindenbe beleegyezik, a jóba és a rosszba is; nincs kiskapu, nincs kibúvó a
fájdalom alól. Mindenki szenved – ezt most már ijesztően tisztán láttam –, még
azok a szülők is, akiknek Jeffrey és Betsy iskolájába járnak a gyerekei. A felszínen
úgy tűnik, mintha egyetlen hosszú körhintázás és nyaralás lenne az élet, de azért
hallani ezt-azt. Az egyik orvos anyukát kirúgták, mert betépett a saját maga által
felírt fájdalomcsillapítóktól.
Egy másik anyuka meg, egy extracsinos nő – jaj, hát őt látni kellett volna, úgy
nézett ki, mintha egy rocksztár felesége lenne, gyerekméretű farmert viselt,
elképesztően, hihetetlenül sovány volt, de az a fajta, akiről lerí, hogy még csak
nem is erőlködik. Na, ez a nő egyik nap felállt, és eltörte a combcsontját, és
kiderült, hogy csontritkulása van – harmincöt évesen! Állítólag azért, mert világ
életében anorexiás volt.
Bevitték a pszichiátriára, azóta nem is láttam. (Nagyon gonosz vagyok –
valószínűleg igen –, ha egy kicsit megkönnyebbültem az ő történetétől? Lehet,
hogy nincs lapos hasam, de legalább nem törik el a lábam, ha felállok a székről.)
Mindenki szenved. Nem csak én.
És itt jön Mannix Taylor. Úszott mögötte az orvosi köpenye – akárhányszor csak
megjelent, mindig meglegyintett egy széllökés.
Gombold már be azt a kicseszett köpenyt.
Leült mellém egy székre, és szinte vidáman közölte velem:
– Stella, tudom, hogy nem kedvel engem.
Pislogtam a jobb szememmel. Igen. Végül is miért ne? Úgyis egyértelmű volt. És ő
sem kedvelt engem.
– De azért megtenné, hogy segít nekem egy kis projektben? – Szinte… lelkesnek
tűnt.
…Ööö… rendben… Megint pislogtam a jobb szememmel.
– Csak pislogni tud? – kérdezte. – Mást nem?
Rábámultam. Amilyen gúnyosan csak tudtam, azt gondoltam: Bocs, hogy ilyen
engedetlen vagyok.
– Na, jó, csak biztosan akartam lenni benne. Tudja, gondolkodtam magán.
Egyszerűen nem oké, hogy nem tud kommunikálni. Hallott már a Szkafander és
pillangó című könyvről?
Egészen véletlenül hallottam róla. Néhány évvel ezelőtt apu olvastatta el velem.
– Azt a könyvet egy olyan ember írta, aki magához hasonlóan csak a szemhéját
tudta mozgatni. Sőt, ő csak az egyik szemhéját tudta mozgatni, vagyis még
magánál is rosszabb helyzetben volt. Azt próbálom mondani, hogy ha pislogni
tud, beszélni is tud. Úgyhogy most találjon ki valamit, amit mondani szeretne
nekem. – Elővett a zsebéből egy tollat. – Igyekezzen udvariasan beszélni – tette
hozzá gúnyosan vigyorogva. Kihúzott egy lapot az ágyam végére erősített
csíptetős mappából, és maga elé tette az üres hátoldalával. – Nem lesz túl sok
energiája, csak rövidet fog tudni mondani – magyarázta. – Úgyhogy fontosat
mondjon. Kitalálta már?
Pislogtam a jobb szememmel.
– Oké. Első betű. Magánhangzó?
Pislogtam a bal szememmel.
– Nem? Mássalhangzó?
Pislogtam a jobb szememmel.
– Szóval mássalhangzó. Az ábécé első fele? A-tól M-ig? Nem? A második fele?
Megint pislogtam a jobb szememmel.
– N? – kérdezte.
Pislogtam a bal szememmel.
– Állj, állj – mondta. – Teljesen ki fog merülni, ha minden egyes betűre válaszol.
Muszáj leszünk finomhangolni. Na, jó, ha nem jó betűt kérdezek, ne csináljon
semmit. Figyelni fogom magát, én viszem el a munka oroszlánrészét. Rendben? A
P az?
Nem mozdultam.
– Q? R? S?
Az S-nél pislogtam a jobb szememmel.
– S? Oké – írta fel a papírra az első betűt. – Második betű. Magánhangzó? Igen?
A? E? I…? A? Igen, A? Oké, következő betű. Magánhangzó? Nem, mássalhangzó…
Így folytattuk, amíg ki nem jött, hogy SAJNÁLOM.
Mannix Taylor hátradőlt a széken, és töprengve nézett rám.
– Na és mit sajnál? – Gúnyosan felnevetett. – Alig várom, hogy kiderüljön. Mit
gondol, folytathatjuk?
Ó, igen.
Tovább betűzgettünk, míg ki nem „mondtam”, hogy SAJNÁLOM AZ AUTÓJÁT.
– Egy hónapja nem kommunikált senkivel, ez az első megszólalása, és arra
használja, hogy gúnyolódjon. Semmi olyasmit nem akart mondani, hogy fázik,
melege van, fáj valamije? Nos, igazán örülök, hogy minden a legnagyobb rendben.
Én meg itt aggódtam maga miatt.
Hirtelen szörnyen bántam, hogy szívatásra pocsékoltam el ezt az értékes
lehetőséget. Meg kellett volna kérdeznem, hogy valaki rávenné-e Jeffreyt a
hajmosásra – azt gyanítottam, hogy azóta nem mosott hajat, mióta kórházba
kerültem –, vagy hogy Karen megvenné-e a Graziát, és felolvasná-e nekem.
– Na, mindegy – hajtotta meg a fejét udvariasan Mannix Taylor. – Bocsánatkérés
elfogadva.
Na és most ki gúnyolódik?
– Na és most ki gúnyolódik? – motyogta az orra alatt, aztán rám pillantott. –
Pont ugyanerre gondolt – mondta szinte riadtan.
Nem – pislogtam.
Megcsóválta a fejét.
– Ahhoz képest, hogy egyetlen izmát sem tudja megmozdítani, maga elég rossz
pókerpofa, Stella Sweeney. Éppenséggel nem az enyém volt az autó, amibe
belehajtott.
Pislogni kezdtem. HANEM KIÉ?
Mannix Taylor a papírra nézett, ahová a pislogásaimat jegyzetelte, aztán rám.
– Stella… – rázta meg a fejét, és halkan felnevetett. – Felejtse már el!
De én tudni akartam.
Olyan sokáig nézett rám töprengve, hogy azt hittem, nem fogja elárulni. Aztán
legnagyobb meglepetésemre azt mondta:
– A testvéremé.
A testvéréé?
– Mondjuk.
Most akkor az övé volt vagy nem?
– Valahogy sikerült meggyőznie a fickót az autókereskedésben, hogy elvihessen
egy vadiúj Range Rovert, anélkül hogy kifizette volna.
Hogyan?
– A testvérem elbűvölő. Nyilván semmiféle hasonlóság nincs kettőnk között –
nézett rám gúnyosan Mannix.
Nem én mondtam…
– Épp vissza akartam vinni a kocsit a kereskedésbe, de nem volt rajta biztosítás.
Csak rövid út volt, és a harmadik személy volt a hibás, de…
Beletelt néhány másodpercbe, mire összeállt a fejemben a kép, és ez a kép
egyáltalán nem volt szép – Mannix Taylor egy új autóban ült, és nem volt
biztosítása, úgyhogy a javítás teljes költsége őt fogja terhelni.
Az ideges fickó, aki hátulról belém hajtott, a dühöngése ellenére nem feltétlenül
hibás.
Fogalmam sem volt, mennyibe kerülhet egy vadiúj Range Rover, de tuti, hogy
könnybe lábadna a szemem, ha tudnám.
– BOCSÁNAT.
– Ugyan, semmi gond – dörzsölte fáradt mozdulatokkal az arcát.
Annyira ki voltam éhezve a beszélgetésre, hogy boldogan végighallgattam volna
bármit, de ez igazi zaftos sztori volt.
Megpróbáltam a szememmel ösztökélni Mannix Taylort, hogy csak bátran
folytassa.
– A bátyám ingatlanügynök. Roland Taylor. Bizonyára hallott már róla. Mindenki
hallott róla. Mindenki imádja.
Roland Taylor, igen, tényleg ismerem! Néha szerepelt beszélgetős műsorokban,
rettentő kövér volt, és vicces történeteket mesélt a közönségnek. Meg kell hagyni,
tényleg nagyon szórakoztató volt: ő volt Írország első celeb-ingatlanügynöke. Ez
is egy olyan különös valami, amit a kelta tigris hányt ki magából, mint például a
celeb-látszerészek meg a celeb-vízfakasztók.
Roland Taylor a méretei ellenére mindig divatosan öltözködött, és hipszter-
szemüveget viselt, és az összhatás mégis inkább elbűvölő volt, mint nevetséges.
Tényleg nagyon lehetett szeretni – az a fajta celeb volt, akivel legszívesebben
összehaverkodna az ember a valós életben is –, erre most kiderül, hogy Mannix
Taylor testvére. Micsoda váratlan fordulat!
– Vannak… gondjai – mondta Mannix Taylor. – Anyagi gondjai. Költekezik. Nem
az ő hibája, mert… ööö… családi vonás. Egyszer majd elmesélem. – Rám nézett,
mint aki meggondolta magát. – …Vagy inkább mégsem…
Június 2. hétfő

04.14
Felébredek. Nem állt szándékomban, de úgy tűnik, túl kevés áldozatot mutattam
be az alvás isteneinek, nem sikerült megbékéltetni őket. Átmegyek a
dolgozószobába, és bekapcsolom a számítógépemet. Aztán arra gondolok: mégis
mi az istent csinálok? Hajnali négy óra van. Azonnal kikapcsolom a számítógépet,
visszabújok az ágyba, és feltúrom az éjjeli szekrény fiókját, hátha találok
valamiféle segédletet az alváshoz. Felbukkan egy doboz macskagyökér-kivonat;
két tablettát írnak „békés álmokhoz”, úgyhogy beveszek hatot, hiszen, hahó, ez
csak gyógynövény. Az ide-nekem-az-oroszlánt-is viselkedésem szemlátomást
lenyűgözi az alvás isteneit, akik további ötórányi szendergéssel jutalmaznak meg.
09.40
Ismét felkelek. Odalent bizonyítékot találok arra, hogy Jeffrey már megtörte a
böjtjét, és el is ment itthonról – elmosott bögre és tál szárad az edényszárítón,
egész egyszerűen csak úgy sugárzik mind a kettőből a pedantéria.
Mosogatógépünk van, úgyhogy semmi szükség rá, hogy bármit kézzel elmosson,
ettől függetlenül el szokott mosogatni, mintha valahogy így akarna
szemrehányást tenni nekem.
A konyhaasztalnál őgyelgek, teát iszom, és azon tűnődöm, micsoda különc a
fiam. Mindkettőnket megmérgezhetett volna tegnap este azokkal a gazokkal,
amiket összegyűjtött. Persze ez nyilván csak valami átmeneti dolog, amin
keresztülmegy, de minél előbb normálissá válik, annál jobban fogok örülni.
Iszom még egy kis teát, és megeszem egy jókora tál pirított müzlit. Igen, pirított
müzlit: ez az az étel, amiben a kekszdarabkák egészségesnek tettetik magukat.
Pontosan tudom, hogy mit csinálok. Már meg sem próbálom tagadni. De ahhoz,
hogy kezdetét vehesse a H.Cs.R. (vagyis a Hascsatolmány Csökkentő Rezsim),
förtelmes, spéci kajákat kell majd beszereznem, addig viszont akár el is
fogyaszthatom, ami itthon van. Végül is bűn lenne hagyni, hogy kárba vesszen az
étel, ha semmi baja, különösen ezekben a szűkös időkben.
Hirtelen halálos rettegés fog el – a gondolat, hogy szénhidrátok nélkül éljek,
szörnyű félelmetes.
Pedig volt már rá példa, hogy sikerült, emlékeztetem magam. Bár így
visszagondolva el vagyok képedve, hogy lehettem ennyire szófogadó. Megint
eszembe jut az a nap Denverben, amikor Gilda felkeltett, és hosszú kilométereket
kellett futnom a sötétben. Amikor visszaértünk a szállodába, lezuhanyoztam, és
egyszerűen vártam a további instrukciókat. Reméltem, hogy meg leszek etetve, de
tudtam, hogy semmi értelme rákérdezni. Ha nem leszek, hát nem leszek. Ennyire
egyszerű. Semmin nem kellett gondolkodni. A gondolkodás Gilda dolga volt.
Ő irányította a diétámat – egy kalóriaszámolós, fehérjedús, cukormentes
tervezetet. Ennek és a futásnak köszönhetően tartani tudtam a nyolcas méretet.
Mármint az európai nyolcast, ami harminchatos, ezt fontos hangsúlyoznom. Nem
az amerikai nyolcast, ami valójában tizenkettes, és azt senkinek eszébe nem jutna
csodálni.
Miközben Gilda beszárította a hajam – nem sok minden van, amihez Gilda nem
ért –, átbeszéltük az aznapi tervet.
– Tíz perc múlva itt az autó, ami a Jó reggelt, Denver! forgatására visz minket. A
reggel hét harmincötös szegmensben leszel, összesen négy perced van. Említeni
fogják a déli eseményt, és a könyv borítóját is fel fogják villantani. Ezután egy
fizikoterápiás rehabilitációs központba megyünk, ahol találkozni fogsz a
betegekkel. Te fogod megetetni őket a reggelivel. Az egészet veszi egy helyi
híradós csatorna…
– Na és én? – robbant ki belőlem az aggodalom. – Én kapok reggelit?
– Hát persze – mondta.
– Tényleg? Valóban?
Felnevetett.
– Meg ne fojts! Kapsz a kórházi kajából a betegekkel együtt.
– A kórházi kajából?
– Ne aggódj – biztatott. – Szívmelengető jelenet lesz. Majd elmeséled, mennyi
emléket idéz föl benned ez az étel azokból az időkből, amikor egy csövön
keresztül jutott a táplálék a gyomrodba. Egy ilyen emlék, és szem nem marad
szárazon! Máris könnybe lábadt a szemem.
– És te? – kérdeztem. – Gondolom, te egy hatalmas tányér szirupos palacsintát
kapsz.
– Azt hiszem, igen. De végül is nem én vagyok a sztár.
Mind a ketten nevettünk.
A jelenben eszem még egy kis pirított müzlit, és végiggondolom a délelőttömet.
Egyes számú feladat: le kell fogynom három kilót a h-területemről. Kettes számú
feladat: meg kell írnom egy könyvet.
Csöng a telefonom. Anyu az.
– Hol vagy? – kérdezi mérgesen.
– Hol kéne lennem?
– Itt. El kellene vinned a boltba. Hétfő van.
Minden hétfő reggel az én dolgom elvinni anyut a boltba. Hogy felejthettem el?
Ez azt jelenti, hogy egy időre mindenféle munkát elhalaszthatok. Szuper!
– Negyed óra múlva ott vagyok!
– Most kéne itt lenned.
Összeállítom a nyári szerelésemet: a női chino nadrágot veszem alapul. A
lábamra szerencsére nincs hatással a hízás, úgyhogy továbbra is rám jön a tavalyi
szandálom.
10.30
Beülök az autóba, ugyanabba az autóba, amivel annak idején Betsyt és Jeffreyt
szállítottam az iskolába. Abba az autóba, amire már nem volt szükségem, amikor
New Yorkba költöztem, és új életet kezdtem. Megkértem Karent, hogy adja el a
nevemben, de megtartotta. Nyilván nem osztozott a véleményemben, vagyis nem
hitte, hogy majd boldogan élek az új helyen, míg meg nem halok.
De talán jobb is így. Mert amikor kiderült, hogy a „boldogan élek, míg meg nem
halok” csak illúzió, szükségem volt egy autóra. És ez az autó itt várt rám, mintha
soha el sem utaztam volna.
Elindulok. A Bringing Sexy Back megy a rádióban: visszarepít az időben arra a
napra, amikor Gilda elvitt a Madison Square Gardenbe egy Justin Timberlake-
koncertre. Életem egyik legjobb éjszakája volt. Vagy milliomodszor tűnődöm el,
vajon mi lehet Gildával. De nem szabad meggugliznom. Nem tehetek mást, csak
újra elismétlem a mantrát: Legyél boldog, békés és egészséges, szabaduljál meg a
testi és lelki szenvedéstől.
10.35
Anyu ajtót nyit. Látszik rajta, hogy ideges, amiért elfelejtettem a heti bevásárlást,
de aztán végigmér, és döbbenten felkiált:
– Stella! Új a nadrágod?
Furcsa módon elfog a büszkeség.
– Karen segített. Chino nadrág.
– Chino? Az nem férfinadrág?
– Ez női chino.
– Női chino! Ez biztos valami új dolog. Hát ilyet! – Majd kipukkad a csodálattól. –
Nagyon csinos vagy! Menj, mutasd meg apádnak is.
– Jó. Szia, apu. – Nemcsak a fejemet dugom be az ajtón, be is megyek a nappaliba,
hogy rendesen meg tudjon nézni.
– Megjöttél, Stella? – Aztán alaposabban megvizsgál. – Mit csináltál magaddal?
Nagyon barón nézel ki!
– Chinót vett magának – mondja anyu, aki bejön utánam a szobába.
– Chinót?
– Női chinót – mondjuk egyszerre anyuval.
– Ebben a feltörekvő keze van, igaz?
– Igaz! – mondjuk egyszerre anyuval.
– Nos, akkor őt illeti a dicséret – mondja apu. – Nagyon barón nézel ki.
– Nagyon barón – bólint anyu. – De totál.
Nahát, mi a fene! Barón nézek ki! A női chino osztatlan sikert aratott! Működik az
új megjelenésem!
12.17
Úristen, micsoda szarokat esznek ezek – kekszet, chipset, durva kinézetű sütiket,
amiknek tíz hónap múlva jár le a szavatosságuk… Transzzsírok, cukrok és a kettő
kombinációja minden mennyiségben: ezek a legszívesebben látott vendégek
Hazel Locke bevásárlókocsijában.
Amikor anyuval vásárolunk, mindig vérre menő küzdelmet folytatunk a kocsiért –
aki ugyanis a kocsit megkaparintja, az határozza meg, mi kerül bele. Ezen a héten
anyu győz – közli, hogy parkoljak be újra, mert az első kísérlet rosszul sikerült,
aztán egy egyeuróssal a kezében kipattan az autóból, és mire leállítom a motort,
már le is csap egy bevásárlókocsira. Amikor érdeke fűződik hozzá, anyu
meglepően fürge. Valamint ravasz.
Iszonyatosan sok időt töltünk a transzzsíros sorban, de aztán addig erősködöm,
amíg a zöldség-gyümölcsös sort is útba nem ejtjük.
– Mit szólnál egy kis brokkolihoz? – kérdezem.
– Utálom a brokkolit – duzzog anyu.
– Soha még csak meg sem kóstoltad.
– Így van. Mivel utálom.
– Ugyan már, anyu. Na és a sárgarépa?
Nagy vonakodva hozzáér egy zsák sárgarépához, aztán úgy rántja vissza a kezét,
mintha radioaktív lenne.
– Biorépa!
– Az jó, ha valami bio – mondom, mint minden alkalommal. – Egészségesebb,
mint a sima.
Anyu a kezébe vesz egy bioalmát.
– És az mégis hogy lehet, Stella? Nézd meg, milyen nyomorék formája van. Olyan,
mintha Csernobilból hozták volna. Egyébként is – teszi hozzá borúsan – a mi
korunkban engedtessék már meg nekünk egy kevéske élvezet.
– Túl hamar meg fogtok halni.
– Na és?
Legszívesebben vállon ragadnám, és a legkomolyabban rákiabálnék: ne legyél már
ennyire öreg!
De nem tehet róla. Anyuból és apuból soha nem lesz olyan mosolygó, fehér
vászonruhás pár, akik kézen fogva, mezítláb sétálgatnak a tengerparton, és majd
kicsattannak az egészségtől, a halolajnak hála.
„Csak mert az ember egy golfpálya mellett lakik,
még nem kell feltétlenül golfoznia.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Mannix Taylor belibbent a fülkémbe négy, nem is, öt nővérrel a nyomában. Mi
folyik itt?
– Jó reggelt, Stella – üdvözölt. – Tartanánk itt egy kis órát. Megmutatná a
nővéreknek is a pislogást, amivel tegnap próbálkoztunk?
Ööö, oké.
A nővérek morcosan tömörültek az ágyam köré. Nagyon elfoglaltak vagyunk,
sugározták. Éppen elég dolgunk lenne, nem hiányzik, hogy végig kelljen nézzük,
ahogy egy lebénult nő pislog.
– Na! – Mannix elővett egy papírt meg egy tollat. – Mit szeretne mondani, Stella?
Első betű. Magánhangzó? Nem? Mássalhangzó? Az ábécé első fele? Igen? B, C, D,
F, G, H? H! Oké, szóval H. Így kell, látják? – fordult a nővérekhez. – Ki folytatja?
Senki nem vállalkozott, úgyhogy fogta, és a legközelebb álló nővér kezébe nyomta
a tollat meg a papírt.
– Próbálja meg maga, Olive. Stella, mehet a menet.
Szinte szégyenkezve kibetűztem, hogy HELÓ.
A nővérek rám bámultak, aztán végül az egyikük megszólalt:
– Magának is heló.
– Minek köszöngetsz? – kérdezte egy másik. – Már egy hónapja itt van.
– De most beszélgetnek vele először – mondta Mannix.
– Á. Értem. De most mennünk kell.
Elindultak a nővérszoba felé, de még tisztán hallottam, ahogy az egyikük azt
mondja:
– Mégis ki a fenének képzeli magát ez a fickó?
– Hánykor jön a férj? – kérdezte Mannix Olive-tól.
– Legtöbbször reggel nyolc körül, aztán este hétkor is.
– Egész idáig beszélhetett volna? – rohanta le Ryan Mannix Taylort sötéten és
dühösen. – Egy hónapja itt van, és csak most szólnak?
Igen, de…
Ryan szemlátomást nem értette, hogy Mannix kifejezetten az én kedvemért
vezette be a pislogós rendszert.
– A Guillain-Barré elképesztően ritka – mondta Mannix. – Én még soha nem
találkoztam vele a neurológusi pályafutásom során. Ebben az országban egyik
kórházban sincs érvényes protokoll a kezelésére.
– A nagy szart – mondta Ryan.
– Én viszont körbekérdeztem az Egyesült Államokban a szakértőket, és…
– Egy hónapja itt van, és nem javult semmit!
Kétségbeesetten próbáltam elkapni Ryan tekintetét. Ne kiabálj vele, akartam
jelezni neki. Csak segít. Azért maradt benn ilyen sokáig, hogy elmagyarázhasson
neked mindent.
– Egyébként is ki a fene maga? – kérdezte Ryan.
– Mint említettem, Stella neurológusa vagyok.
– Mi történt dr. Montgomeryvel?
– Dr. Montgomery továbbra is Stella konzulens orvosa. Én a neurológusa vagyok.
Más a szerepem. Dr. Montgomery általánosságban felel Stella kezeléséért.
– Szóval kétszer fogunk fizetni, nem egyszer?
Bele se mertem gondolni, mennyibe kerülhetek.
– Hogy lehet, hogy már eltelt egy hónap, és maga csak most bukkant fel?
– Stellát azonnal kezelésbe kellett volna vennie egy neurológusnak, amint
bekerült, de valaki valahol hibát vétett. Adminisztrációs bakit. Sajnálom, hogy a
rendszer cserbenhagyta magát és Stellát.
– Ó, az isten ba…
Egyértelműen látszott, hogy Ryannél kezd elszakadni a cérna. Most ért vissza az
Isle of Man-i útról, a repülőtérről egyenesen idejött a kórházba, maga után
vonszolva az új, olcsó gurulós bőröndöt; kimerültnek, elcsigázottnak és
hihetetlenül boldogtalannak tűnt.
– Stella… – mondta. – Egyszerűen képtelen vagyok erre ma este. Reggel
találkozunk.
Még egyszer dühösen Mannixra meredt, aztán elment.
Még visszhangzottak a léptei, amikor Mannix Taylorral egymásra néztünk.
Minden jótett elnyeri méltó büntetését.
Halkan felnevetett, mintha értené, mire gondolok – lehet, hogy értette, lehet,
hogy nem –, aztán sarkon fordult, és ő is eltűnt.
Dr. Montgomery késett.
Ryan a Mannix Taylorral való összezördülése után azt követelte, hogy számoljon
be neki az állapotomról és a kezelésemről.
– Válaszokat akarok – mondta. Majd felrobbant dühében. – Elegem van ebből.
Nem akarom végignézni, ahogy szétrohadsz ebben az ágyban, anélkül hogy egy
fikarcnyit is javulnál. És tudni akarom, ki ez a Mannix Taylor.
Ryan Karent is magával hozta a beszélgetésre; feszengve álltak Mannix Taylorral
hárman a fülkém előtt, és Karen testbeszédéből meg tudtam állapítani, hogy
Mannix Taylor neki sem tetszik jobban, mint Ryannek.
Az volt a baj, hogy Ryan és Karen dühös volt – dühösek voltak, amiért beteg
vagyok, és dühösek voltak, amiért nem javulok –, és a haragjuknak kellett hogy
legyen célpontja.
Ezt jobb lesz megjegyezni, gondoltam magamban: ha valaki haragszik rám, azt
nem szabad magamra vennem, hiszen ki tudja, mi játszódik le az ő fejében.
– Mikor jön már ez a dr. Montgomery? – förmedt Mannix Taylorra Karen. –
Nekem állásom van. Már dolgoznom kéne.
– Nekem is.
Rossz válasz. Karen füstölgött, én pedig tehetetlenül néztem a jelenetet az
ágyból.
Hirtelen teljesen megváltozott az energia a kórteremben – megérkezett dr.
Montgomery. Elegánsan, mosolyogva közeledett, amerre ment, mindenkihez volt
egy kedves szava, a nyomában egy sereg fiatal orvos koslatott.
– Jó reggelt, dr. Montgomery – köszöntötték a nővérek.
– Jó reggelt!
Dr. Montgomery érkezése heves kézfogássorozatot váltott ki, olyannyira heveset,
hogy véletlenül Ryan és Karen is kezet fogott egymással.
Az én kezemet senki sem rázta meg. Senki még csak felém se nézett.
– Dr. Montgomery – kezdte Ryan. – Azt mondta nekem, hogy legyek türelmes.
Türelmes voltam. De most őszintén meg kell mondania nekem, nekünk, Stella
egész családjának, hogy van Stella.
– Hát persze, hát persze! Nos, a kollégám, Mannix Taylor a neurológus szakértő.
Mannix, esetleg megtenné, hogy megosztja velünk a… – gúnyos felhang –
…tudományát?
– Hogy a lehető legegyszerűbben fejezzem ki magam – vette át a szót Mannix
Taylor –, a Guillain-Barré a velőshüvelyt támadja az idegeken. A velőshüvelynek
még azelőtt vissza kellene nőnie, hogy a végtagok mozogni kezdenének.
Viszont…
– Hallották – szakította félbe szemrebbenés nélkül dr. Montgomery. – A
velőshüvelynek még azelőtt vissza kellene nőnie, hogy Sheila végtagjai mozogni
kezdenének.
– A beteget Stellának hívják – mondta Mannix Taylor.
Dr. Montgomery rá se nézett; Ryan aggódó arcára függesztette jóságos tekintetét.
– De ez meddig tart? – kérdezte Ryan. – Stella ugyanúgy van, mint aznap, amikor
ide került. Semmi sem változott. Tudnának valami becslést mondani, hogy
nagyjából mikor jöhet haza?
– Tudom, biztosan hiányzik a felesége meg a házi koszt – mondta dr.
Montgomery. – És azt is tudom, hogy maguk is tudják, hogy mi itt a lelkünket is
kitesszük, hogy Sheila minél hamarabb meggyógyuljon. A nővérek itt az
osztályon a legklasszabb lányok.
Mannix Taylor sokatmondóan az ápolók szobája felé pillantott, ahol két férfi is
állt a nők között.
– Meg tudnák mondani, hogy mégis mennyi idő lesz ez? – kérdezte Ryan. –
Legalább nagyjából. Egy hét?
– Jaj, hát gondolkodjon már – mutatott rám Montgomery. – Nézze már meg,
milyen állapotban van.
– Akkor egy hónap?
– Az lehet – bólintott Montgomery. – Az tényleg lehet. Sőt lehet, hogy kevesebb.
Ez komoly?
Mannix Taylor döbbenten meredt a kollégájára.
– Tisztelettel, ha szabadna…
– Számunkra azonban Sheila egészsége az elsődleges – szakította félbe acélos
hangon dr. Montgomery. – Addig nem engedhetjük haza, amíg teljesen föl nem
gyógyul. Maga tanult ember, Mr. Sweeney, ezt maga is tudja! Úgyhogy ha a
felesége nem indul haza mához egy hónapra, nehogy nekem megint felhívja a
titkárnőmet és leüvöltse a fejét, mint ma reggel! Szegény Gertie nem bírja az
ilyet! Nagyszerű, öreg hadi ló az az asszony, de hát ő már csak ilyen régimódi.
Hahaha!
– De azért az egy hónap nagyjából stimmel, ugye? – erősködött Ryan.
– Kétségkívül. Kipróbálta végül a műlegyes horgászást?
– …Nem.
– Ki kéne próbálnia. Na és maga? – pillantott Karenre dr. Montgomery
leplezetlen csodálattal a tekintetében. – Szokott golfozni?
– …Ööö nem.
– Pedig kellene. Jöjjön el valamikor a klubba. Olyan kis csinos, biztosan mosolyt
csalna ott jó néhány arcra. – Montgomery az órájára nézett. – Jesszus, Mária,
Szent József! – kiáltotta ijedten, aztán osztogatni kezdte a névjegykártyáját, adott
egyet Ryannek, egyet Karennek, és egyet a fura dr. de Grootnak is, akitől azonnal
vissza is vette. – Adja ide azonnal, maga szerencsétlen! Maga nehogy hívogatni
kezdjen az otthoni számomon, már így is látni se bírom. Én meg az árnyékom,
hahaha! – Ryanhez és Karenhez fordult. – Ott az otthoni számom. Hívjanak.
Éjjel-nappal. Éjjel vagy nappal. Mrs. Montgomery már megszokta, számára úgyis
megszűnik létezni a világ, amint beveszi a gyógyszerét, hahaha! Ha egy kicsit is
aggódnak, csak kapják fel a telefont. Most pedig attól tartok, kénytelen leszek
távozni. Találkozom valakivel.
– Hogy áll a handicapje? – kérdezte Mannix Taylor sokatmondóan.
Dr. Montgomery nyájas, enyhén utálkozó pillantást vetett rá.
– Tudja, mit? Egyszer csatlakoznia kellene hozzánk a golfpályán, Mannix, jót
tenne magának. – Körbepillantott a közönségén. – Nagyon komoly fickó ez a mi
dr. Taylorunk.
Mindenki engedelmesen nevetett.
– Hogy is szokta mondani az unokám? „Lazíts már!” – mondta Montgomery.
Megint mindenki nevetett.
– Nagyon örültem – vigyorgott Montgomery. – Remélem, hamarosan ismét
találkozunk. – Lendületesen kezet fogott mindenkivel, kivéve Mannixszel. És
persze velem. – Aztán föl ne adja, galambom! – jelentette ki, és elvonult,
nyomában a sleppjével.
– Jó a fickó – nézett utána Karen.
Komolyan? Karen a legravaszabb ember, akit csak ismerek, hogyan lehetséges,
hogy bedől dr. Montgomery műsorának? Ez az orvos mindenkit átvert, miközben
teljesen egyértelmű – számomra legalábbis –, hogy fogalma sincs a
betegségemről. Attól a gondolattól pedig, hogy vajon mennyit számít fel ezekért
az értékes percekért, amikor egy levegőt szívhatunk vele, meghűlt az ereimben a
vér.
Ahogy dr. Montgomery távozott, mintha kipukkadt volna egy léggömb.
Egyszeriben vége lett a mókának. Aztán Mannix Taylor beszélni kezdett, és még
sötétebb lett minden.
– Nézzék – mondta Ryannek és Karennek. – Tudom, hogy dr. Montgomery azt
mondta, hogy Stella talán már egy hónap múlva hazamehet, de nem így lesz.
Ryan összehúzta a szemét.
– Tessék?
– Kizárt dolog, hogy…
– Dr. Montgomery két szakon végzett kitüntetéssel a Trinityn – mondta Ryan. –
Több mint tizenöt éve vezető konzulens orvos ebben a kórházban. Maga azt
állítja, hogy többet tud, mint a főnöke?
– Én neurológus vagyok. A központi idegrendszer megbetegedései a
szakterületem.
– Azt mondta, semmit nem tud a Guillain-Barréról – mondta Ryan.
– Annyit mondtam, hogy még sosem találkoztam vele klinikai körülmények
között. De több egyesült államokbeli specialistával is felvettem a kapcsolatot, és
az alapján, amit megtudtam, jobb lesz, ha nem várnak irreálisan sokat.
– Szóval nem jön haza egy hónap múlva?
– Nem.
– Hogy mondhat ilyet a füle hallatára? – támadta le Karen. – Hogy lehet ilyen
kegyetlen?
– Nem állt szándékomban kegyetlennek lenni…
– Szóval akkor mikor jön haza? – kérdezte Ryan.
– Lehetetlen megmondani.
– Hát ez fantasztikus – mondta Ryan vadul, dühödten. – Egyszerűen fantasztikus.
Karen nyugtatólag megfogta a karját.
– Ryan, figyelj – mondta. – Menjünk. Hagyjuk most ezt egyelőre.
Mindketten kelletlen puszit nyomtak a homlokomra, aztán elmentek, és már csak
Mannix Taylor állt az ágyam mellett.
– Dr. Montgomery tényleg két szakon végzett kitüntetéssel a Trinityn – mondta.
– Kábé ezer évvel ezelőtt.
Legnagyobb meglepetésemre gondolatban kuncogtam.
– És tényleg ősidők óta vezető konzulens orvos itt. Minden igaz, amit a férje
mond.
De attól még nem jó orvos.
– „A sok tudás nem tanít meg a helyes gondolkodásra” – mondta Mannix. – Azt
hiszem, ezt Szókratész mondta.
Megrezegtettem a szempillámat; ebben a jelben egyeztünk meg arra az esetre, ha
beszélni akarnék. Fogta a tollat, papírt, én pedig kibetűztem, hogy
HÉRAKLEITOSZ.
– Hérakleitosz? – kérdezte Mannix zavartan. – Mi az a hérakleitosz? – Aztán
hirtelen nevetni kezdett. – Hérakleitosz! Hérakleitosz mondta, hogy „A sok tudás
nem tanít meg a helyes gondolkodásra.” Nem Szókratész. Tényleg jó kis firma
maga, Stella Sweeney! Vagy hívhatom Sheilának? Honnan tud ennyit a görög
filozófusokról szerény fodrász létére?
– KOZM…
– Kozmetikus. Tudom. Csak vicceltem.
A viccek elvileg viccesek.
– Igen – sóhajtott. – Lehet, hogy abba kéne hagynom a viccelődést. Úgy érzem,
nem megy túlságosan jól.
Aznap éjjel, a vég nélküli, üres órákban, amikor épp „kitűnően” aludtam, Mannix
Tayloron gondolkodtam. Igazán érdekes ember. Ahogy dr. Montgomeryt leszólta,
az döbbenetesen szakmaiatlan volt, még akkor is, ha egyébként tökéletesen igaza
van.
Azon tűnődtem, vajon milyen lehet Mannix Taylor élete a kórházon kívül.
Jegygyűrűt viselt – hát persze hogy jegygyűrűt viselt –, és szép volt a foga, és jól
fizető, elismert pozícióban dolgozott. Biztosan tökéletes felesége van.
Hacsak… lehet, hogy meleg? De egyáltalán nem ez volt a benyomásom. Nem,
egészen biztos, hogy felesége van.
Azon gondolkodtam, vajon otthon is olyan búval bélelt-e, mint a munkahelyén.
Arra tippeltem, hogy nem. Az a gyanúm, hogy a felesége azt nem tűrné. „Hagyd a
gondjaidat a munkahelyeden” – hallottam a lelki füleimmel. – „Ne hozd haza a
problémáidat.” Magas, skandináv típusú szépségnek képzeltem a nőt, talán
korábban modell volt. Összeszedett, sikeres üzletasszony, saját biznisszel.
Mégpedig… mivel foglalkozik? Lakberendező? Igen, lakberendező. Az ilyen nők
mindig lakberendezők – festékkatalógusokkal meg anyagmintákkal flangálnak, és
dögre keresik magukat vele. Vagy az is lehet, hogy gyerekpszichológus – néha
egészen meglepő dolgokat húznak elő a kalapból ezek a nők.
Elhatároztam, hogy neki és Mannixnak három gyönyörű, szőke gyereke van. Az
egyik gyerek… lássuk csak… diszlexiás, hiszen senkinek nem lehet teljesen
tökéletes az élete. De magántanár jár hozzá heti négyszer, délutánonként –
nagyon drága, de megéri, és Saoirse nagyon jól halad, remekül lépést tart az
osztálytársaival.
Mannix Taylor… hol is lakik? Olyan helyen, ahol elektromos kapu van. Igen, ez
egészen biztos. Valószínűleg az egyik gyönyörű ház az övék Wicklow-ban, a
Druids Glen golfklub mellett. Egy átalakított, elképesztő méretűre bővített pajta
egy kétezer négyzetméteres telken. Vidéki, amennyire kell, körülötte mindenütt
rét, de egy köpésre van az N11-estől, hogy Mannix félóra alatt felugorhasson
Dublinba.
Vajon mit szokott csinálni a szabad idejében ez a Mannix Taylor? Nehéz lenne
megmondani, bár egy dolog biztos: nem golfozik. Kár, pedig milyen közel lakik
egy ilyen jó hírű golfklubhoz.
16.22
– Hallom, a női chinóddal hencegsz mindenfelé! – kezdi Karen a bejárati ajtóban
állva. Szőke haja szupercsillogóra van szárítva.
– Így van! – állok félre, hogy bejöhessen. – Annyira hálás vagyok! Be kell
vallanom, megvoltak azért a kételyeim…
– Ezt jobb, ha nem is mondod tovább. – Bevonul a konyhába. – Vajon túl korán
van még ahhoz, hogy bort igyak? Azt hiszem, igen, és egyébként is, te úgysem
ihatsz. – Felteszi a teáskannát. – Hol is tartottam? Ja igen: nehogy azt gondold,
hogy most akkor rendben vagy. A chino csak átmeneti megoldás. Merő álca.
Akkor is le kell fogynod öt kilót.
– Nem ötöt! – kiáltom. – Hármat.
– Négy és felet.
– Három és felet.
– Na, mindegy. Mindenki más lefogy, amikor darabokra hullik az élete – tűnődik.
– Mekkora peched van már? – Kinyit és becsuk néhány konyhaszekrényt. – Nincs
valami normális teád? Én meg nem iszom ezeket a gyógynövényes szarokat.
– Én sem – jelentem ki méltóságteljesen. – Az összes gyógynövényes szar
Jeffreyé.
– Úristen, de fura az a srác. De amúgy az én fiam is fura. Gondolod, hogy
valamiféle férfifurcsaságot hordozunk a génjeinkben? Fehérje – mondja hirtelen.
– Az kell neked. Egy nagy halom fehérje. Felejtsd el a szénhidrátokat, mintha
nem is léteznének.
Iszonyúan szeretnék témát váltani.
– Ez a saját szempillád? – kérdezem.
– Ez? – lebegteti meg Karen a hosszú, hegyes pilláit. – Rajtam semmi nem a
sajátom. Minden hamisítvány. A körmöm – villantja felém a kezét, de egy pillanat
múlva már vissza is húzza. – A fogam – vicsorog rám egy pillanatra. – A
szemöldököm. A barna bőröm. Csinálok neked műszempillát. – Nagyot nyel,
aztán csak kinyögi: – De nem ingyen.
Megrázom a fejem.
– Volt már műszempillám. Rémálom. Irtó nehéz műszempillával az élet. Hozzá
sem szabad érni, semmit nem szabad csinálni vele, nehogy megsértődjön. Olyan,
mintha diszfunkcionális kapcsolatban éltünk volna.
Karen sokatmondóan bámul rám.
– Az nem volt diszfunkcionális – mondom. – Az funkcionális volt.
– Egészen addig, amíg már nem az volt.
Érzem, hogy mindjárt elsírom magam.
– …Öhm, Karen… talán jobb lenne, ha most elmennél. – Hirtelen eszembe jut
valami. – Tegnap éjjel megint Ned Mountról álmodtam.
– Te meg mit álmodgatsz itt Ned Mountról?
– Az embernek nincs beleszólása, hogy kiről álmodik! De egyébként bírom. –
Interjút készített velem a rádióműsorában, amikor a Pillantásról pillantásra
megjelent. Nagyon jól kijöttünk egymással.
– Akár…
– Nem… az életemnek az a része lezárult.
– De hát csak negyvenkét éves vagy.
– Negyvenegy.
– És fél.
– És negyed. Csak negyed.
Karen az arcomat fürkészi.
– Itt az ideje, hogy egy kicsit felturbózd magad. De komolyan. Csütörtökön bent
lesz dr. JinJing. Én állom a kezelést.
– Ööö, kösz, nem…
Mivel betiltották, Karen kénytelen volt felhagyni azzal a szokásával, hogy maga
adja be az injekciókat. Mostanában egy fiatal kínai orvos járt be a szalonba
minden második csütörtökön, és ő fecskendezte be a botoxot meg az egyéb
feltöltő anyagokat a lelkes klientúrának. De én láttam dr. JinJing keze
munkájának eredményét, és az nagyon félelmetes volt. Eléggé úgy tűnt, hogy a
doktor meglehetősen bőkezű a szerekkel, miközben nem túlságosan ügyes a
mozdulataival, és tapasztalatból tudtam, hogy az elbénázott botox rosszabb,
mintha egyáltalán nem volna.
Volt egy kitűnő emberem New Yorkban, egy orvos, aki értett a finomságokhoz.
Őutána meg tudtam mozdítani a szemöldökömet meg hasonlók. Aztán
elkövettem azt a hibát, hogy spórolásból elmentem egy olcsóbb emberhez, és a
homlokom olyan lett, mint valami boltozat, ami az arcom fölé lóg. Úgy néztem ki,
mint egy folyton elégedetlenkedő neander-völgyi asszony. Két hónapon át
vártam, hogy a botox kiürüljön az arcomból. Két hónap nagyon hosszú idő.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Karen türelmetlenül. – Nem számolok fel neked
semmit. Ilyen ajánlatot nem mindennap kap az ember.
– Az istenre esküszöm, Karen, most jól vagyok így, ahogy vagyok.
– Hallottad, amit mondtam? Semmibe nem kerül neked!
– Kösz. Nagyon kedves. De most… nem, rendben?
„Nem az a jó kérdés, hogy miért pont velem történik? Az a jó kérdés, hogy miért
ne pont velem történne?”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
A pislogó ábécé eljövetele mindent megváltoztatott a kórházi ágyban töltött
életemben. A családommal való kommunikálásom eleinte olyasmikből állt, hogy
például megkértem Karent, mossa meg a hajam. Ez a művelet csakis egy olyan
rettenthetetlen embernek sikerülhetett, mint ő – a műanyag lepedőket,
kancsókat, szivacsokat és megszámlálhatatlanul sok lavór vizet felvonultató
manőver ugyanis emberfeletti feladat volt. Arról nem beszélve, hogy közben még
a testembe dugott csövekkel is óvatoskodni kellett. Anyu, Betsy és Jeffrey
segített: engedelmesen rohangáltak a fürdőszobába a szappanos vizet kiönteni,
aztán vissza a friss tállal, Karen pedig puha csigákba szárította a hajam. Annyira
tisztának éreztem magam, hogy az elképesztő.
A második kérésem arra vonatkozott, hogy Betsy és Jeffrey ünnepélyesen ígérje
meg, hogy kitartóan és szorgalmasan fog tanulni, harmadszorra pedig egy kis
szórakozást kívántam – elegem volt már, hogy az emberek bejönnek hozzám,
negyedórán keresztül szomorúan bámulnak, aztán elmennek. Azt akartam, hogy
elterelje valami a figyelmem, sőt mi több, nevetni akartam. Az életemet adtam
volna, ha megnézhettem volna egy részt a Coronation Streetből, de mivel erre nem
volt lehetőség, arra gondoltam, valaki esetleg felolvashatna nekem valamit: ki
voltam éhezve, tudni akartam, hogy melyik celeb melyik celebbel szakított vagy
jött össze, ki mennyit hízott vagy fogyott, mi a legújabb cipődivat és mik a
legfrissebb kozmetikai slágerek.
Ezen a ponton azonban egy kicsit félrecsúsztak a dolgok. Amikor apu hírét vette,
hogy azt kértem, olvassanak fel nekem, azonnal megjelent az ágyamnál fülig érő
szájjal, izgatottan, kezében egy nejlonzacskóba bújtatott könyvtári könyvvel.
– Egy amerikai fickó első könyve – lobogtatta meg a kötetet az orrom előtt. –
Tom Wolfe a huszonegyedik század legnagyobb regényírójának nevezte. Joan
kifejezetten neked tette félre.
Odahúzott egy széket, és olvasni kezdett, és nagyon, nagyon szörnyű volt, amit
olvasott.
– „Bukdácsolás. Kordé. Tombola. Tejes. Nagylelkű. Túlcsorduló, elefántcsontszín
hús. Bővizű zuhatag.”
Apu háta mögött megjelent Mannix Taylor.
– „Hús. Fleisch. Germán igazság” – folytatta apu. – „Hús. Minden, ami vagyunk,
minden, ami leszünk. Vörös víz és márvány izmok vékony bőrzsákban. Porc-
emberek…”
– Mi folyik itt? – kérdezte Mannix Taylor ingerülten.
Apu felugrott a székről, és megpördült.
– Mannix Taylor, Stella neurológusa – nyújtotta a kezét Mannix.
– Bert Locke, Stella apja – rázott vele kezet vonakodva apu. – És Stella azt akarta,
hogy olvassanak fel neki.
– Stella gyenge. Arra kell fordítania az energiáit, hogy meggyógyuljon. Komolyan
beszélek. Ez a szöveg… – mutatott Mannix a regényre. – Súlyosnak hangzik. Túl
sok neki.
Némán felsóhajtottam. Annyira fölényes ez a Mannix Taylor, a legkisebb
erőfeszítés nélkül képes ellenségeket szerezni magának.
– Na és akkor mit olvassak neki? – kérdezte apu gúnyosan. – A Harry Pottert?
Hagymát vágtam. Még ha csak én állítom, akkor is fantasztikusan ügyes voltam,
mint valami szakács azokból a tévéműsorokból. Fürge ujjaim csak úgy repültek,
nagy szakértelemmel forgattam méregdrága japán késemet, a kék acél meg-
megvillant a levegőben. Emberek álltak körülöttem, elmosódott arcukat nem
tudtam kivenni, de mindenki ájuldozott a csodálattól. Magabiztos mozdulattal
kilencven fokkal elfordítottam a hagymát, és újabb szélsebes vagdosásba
kezdtem, olyan gyorsan mozgott a kezem, hogy szabad szemmel szinte alig
lehetett kivenni, aztán félretettem a méregdrága japán késemet.
Na és most jön a csúcspont. Markomba rejtettem a hagymát, szinte mintha
imádkoznék. Óvatosan szétnyitottam az ujjaimat, felemeltem a két kezem,
mintha repülnének, és – voilà! – a hagyma icipici, tökéletesre vágott darabkákra
esett szét. Mindenki tapsolt.
Aztán hirtelen felébredtem. A kórházban feküdtem mozdulatlan testembe zárva,
használhatatlan ujjakkal.
Valami felébresztett.
Valaki felébresztett. Mannix Taylor állt az ágy végében, és engem nézett.
Olyan sokáig nem szólalt meg, hogy már azt hittem, megnémult. Szóval akkor
már ketten vagyunk.
– Szokott arra gondolni, hogy „miért pont velem történik?” – kérdezte végül.
Megvetően bámultam rá. Mi a fene van vele? Talán Saoirse, a képzeletbeli
diszlexiás kislánya a különórák ellenére sem került be a felső öt százalékba?
– Nem magamról beszélek – folytatta Mannix Taylor. – Hanem magáról. – A
kórházi gépekre, csövekre, eszközökre mutatott. – Összeszedte ezt a különleges
betegséget. El sem tudja képzelni, mennyire ritka ez a betegség. És ráadásul
mennyire gonosz… Nem tud beszélni, nem tud mozogni, a legtöbb embernek ez a
legszörnyűbb rémálma. Szóval. Az a kérdésem, hogy szokott-e erre gondolni.
Hogy „miért pont velem történik?”
Egy pillanatig gondolkodtam, aztán pislogtam. Nem. Sok mindenre gondolok, de
erre nem.
Mannix Taylor elővett az ágyam melletti sterilizálóból egy tollat meg egy
jegyzetfüzetet, amit valaki behozhatott – talán ő.
– Tényleg nem? – kérdezte. – Miért nem?
– MIÉRT PONT VELEM NE TÖRTÉNHETNE?
– Hogy érti? – Őszinte érdeklődést olvastam ki a szeméből.
– MIÉRT LENNÉK ÉN OLYAN KÜLÖNLEGES? TRAGÉDIÁKNAK TÖRTÉNNIÜK
KELL. MINDENNAP TÖRTÉNNIE KELL EGY BIZONYOS SZÁMÚ TRAGÉDIÁNAK.
OLYAN EZ, MINT AZ ESŐ. RÁM ESETT AZ ESŐ.
– Jézusom – mondta. – Maga jobb ember nálam.
Nem voltam jobb ember. Az apámnak köszönhettem ezt a világlátást – már
kiskoromban kikapcsolta bennem az önsajnálat-alkalmazást. Ahányszor csak
megpróbálkoztam vele, megpöckölte a fülemet, és azt mondta: „Hagyd abba.
Gondolj valaki másra.” Én visítottam, mert fájt a fülem, erre ő azt mondta: „Légy
kedves másokhoz, mindenkinek kemény csatát kell vívnia. Ezt Platón mondta. Az
a görög fickó.” Erre én: „Hát, te viszont nem vagy valami kedves, hogy így
megpöckölted a fülem!”
– Amíg el nem felejtem… – vett elő egy könyvet a fehér köpenye zsebéből Mannix
Taylor. – Megkértem a feleségemet, hogy ajánljon valamit. Azt mondta, ez
könnyed, de jól van megírva. – Beletette a könyvet a sterilizálóba, aztán huncut
pillantást vetett rám. – Majd meglátjuk, az apja mit szól hozzá.
Na! Ne csúfolja az apukámat!
– Bocsánat – mondta, pedig nem szólaltam meg fennhangon. – Na, mindegy.
Felvettem a kapcsolatot két texasi neurológussal, akiknek már volt dolguk a
Guillain-Barréval, és megtudtam tőlük pár dolgot. Amikor elkezd visszanőni a
velőshüvely az idegrostokra, bár azt nem tudjuk, hogy ez mikor fog bekövetkezni,
elképzelhető, hogy viszketést vagy zsibbadást fog érezni, vagy akár erős fájdalmat
is. Ebben az esetben megnézzük majd, hogyan tudjuk enyhíteni a fájdalmat. –
Elhallgatott, aztán dühösen folytatta. – Ezt úgy értem, hogy majd elkábítjuk, nem
értem, miért nem lehet egyszerűen ezt mondani… na, mindegy. Amikor majd újra
mozogni kezd, az izmai el lesznek sorvadva, mivel régóta nem használja őket,
úgyhogy intenzív fizikoterápiára lesz szüksége. Viszont nagyon kevés lesz az
energiája, úgyhogy mindennap csak egy kicsit fog tudni haladni. Hónapokba telik
majd, mire normálisnak fogja érezni a testét és az életét. A húga azt mondta,
kegyetlen vagyok, amiért megmondom magának az igazságot. De szerintem az
volna kegyetlenség, ha nem mondanám meg. És még valami – folytatta. – Létezik
egy EMG nevű vizsgálat, amiből meg lehet állapítani, hogy mennyire rongálódott
meg a velőshüvely. Ebből pedig reálisan meg lehetne jósolni, hogy mennyi ideig
fog tartani a gyógyulás. De ebben a kórházban elromlott a gép. Van egy másik
kórház, ahol rendelni szoktam, ott működik egy ilyen gép.
Felébredt bennem a remény.
– Csakhogy – folytatta – mivel maga az intenzíven fekszik, nem lehet átszállítani
másik kórházba: a bürokrácia, a biztosítás, a szokásos. Innen nem engedik el még
egy-két órára sem. És nincs az a kórház, amelyik vállalná a felelősséget azért,
hogy fogadja magát.
Óriási, keserves jajgatás gyűlt bennem, de mivel nem volt hol kitörnie,
visszacsapódott a sejtjeimbe. Sokat hallottam már arról, mennyire szar az
egészségügy, de csak most, hogy az én hátamon csattan, csak most fogom fel,
hogy tényleg mennyire szar.
– Még megpróbálkozom pár dologgal – mondta Mannix. – De azt is tudnia kell,
hogy az EMG csúnya ügy. Nem veszélyes, de nagyon fájdalmas. Egy sor áramütést
mérnek az idegeire, hogy megnézzék, hogyan reagál. Orvosi szempontból a
fájdalom jó, mert azt mutatja, hogy működik az idegrendszere.
Oké…
– Akarja, hogy tovább próbálkozzam?
Pislogtam a jobb szememmel.
– Érti, hogy fájdalmas lesz? Nem kaphat előtte fájdalomcsillapítót, mert akkor
épp azt nem tudnánk megmérni, amit akarunk. Érti?
Igen! Az istenit neki, igen! Értem!
– Érti?
Lehunytam a szemem. Most már csak teszi az agyát.
– Jól van na – mondta. – Jöjjön elő. Beszéljen hozzám. Csak vicceltem.
Kinyitottam a szemem, és dühösen meredtem rá.
– Van bármi, amit meg szeretne kérdezni?
Arra kellett volna használnom az értékes energiát, hogy tovább kérdezősködjem a
vizsgálatról meg a betegségemről, de abban a pillanatban borzalmasan elegem
volt az egészből. Lenyeltem a békát, és elpislogtam valamit, ami már azóta fúrta
az oldalam, hogy először említette a testvérét.
– MESÉLJEN A CSALÁDJÁRÓL.
Mannix tétovázott.
– KÉREM.
– Rendben. Ha már ilyen szépen kéri. – Nagy levegőt vett. – Nos, ha kívülről
nézem a neveltetésem… hát, igazi aranyifjú voltam – mondta maró gúnnyal. – Az
apám orvos volt, az anyám csinos. Mind a ketten társasági emberek voltak,
folyton partikba jártak meg lóversenyre, leginkább lóversenyre, és sokszor
szerepeltek az újságban. Egy bátyám van, Roland, akiről már hallott, az ő vállára
nehezedett az apai elvárások súlya. Apu azt akarta, hogy orvos legyen, mint ő, de
Rolandnak nem voltak elég jók a jegyei. Én orvos akartam lenni, de közben abban
is reménykedtem, hogy így talán levehetem a terhet a testvéremről. De nem
működött a dolog. Mindenkinek az lett az érzése, hogy Roland kudarcot vallott.
Eszembe jutott az ember, akit a tévében láttam. Hogy milyen kedves és vicces.
Elszomorodtam.
– Van két húgom – folytatta Mannix Taylor. – Rosa és Hero, ikrek. Mindannyian
flancos iskolába jártunk, és egy hatalmas házban éltünk Rathfarnhamben.
Időnként kikapcsolták az áramot, de nem mondhattuk el senkinek.
Micsoda! Na erre nem számítottam.
– …Volt valami furcsaság… a pénzügyek körül. Egy nap kinyitottam egy fiókot, és
vastag köteg pénzt találtam benne, csupa ezrest. Nem szóltam semmit, de
másnap már nem volt ott a pénz. Vagy volt olyan, hogy valaki becsöngetett, és
aztán hallottuk, hogy feszült, fojtott hangon beszélgetnek odakint a kavicsos
úton.
Hát ez lenyűgöző. Ez az egész egyszerűen lenyűgöző.
– Az emberek azt hiszik, hogy ha valaki lóversenyre jár, és tíz rugót tesz egy lóra,
az maga a csillogás.
Én nem hittem azt. Nekem a gondolattól is hányingerem lett, annyira nyomasztó
volt.
– De hogyha a ló nem nyer…
Pontosan!
– Mindig került valami a házhoz, aztán eltűnt. – Elhallgatott, egy darabig
töprengett, aztán folytatta. – Egyik karácsonykor a szüleim egy gigantikus
festménnyel állítottak be. Árverésen voltak, tisztára izgatottan estek haza.
Egyfolytában a licitálásról beszéltek, meg arról, hogy milyen jól bírták idegekkel,
és hogy végül nyertek. „Soha ne mutasd ki a félelmedet, fiam”, mondta az apám.
„Ez a dolog kulcsa.” Azt mondták, eredeti Jack Yeats, és talán tényleg az volt…
Helyet csináltak neki, és felakasztották a falra a nappaliba, a kandalló fölé. Két
nappal később megállt a ház előtt egy furgon, kiszállt két férfi, szó nélkül
bejöttek, és elvitték a képet. Soha többet nem beszéltünk az esetről.
Jesszus. Hát…
– Most Nizzában élnek a szüleim. Dél-Franciaországban. Nem annyira csillogó az
életük, mint amilyennek hangzik, de azért kihozzák belőle, amit lehet. Nagyon jó
fej emberek.
Megint gúnyolódik?
– Á, nem, tényleg jó fejek – mondta. – Imádnak bulizni. Ha elfogad egy tanácsot:
soha ne fogadjon el gin-tonikot az anyámtól. Belehalna.
18.49
A dolgozószobában vagyok, és twitterezem, amikor Jeffrey hazaállít a
„haverjaival” – három fiatalemberrel, akik nem hajlandóak a szemembe nézni.
Bemennek Jeffrey szobájába. Keményen a képembe csukják az ajtót, és én érzem a
zsigereimben, hogy pornót néznek az interneten, és hamarosan pizzát fognak
rendelni. Csak idő kérdése, és óriási pizzásdobozok borítják a padlót.
Úgy csinálunk, mint a normális emberek! Elképesztően boldog vagyok!
Ugyanakkor abban az esetben, ha netalán megkínálnának a pizzamaradékkal,
nem engedhetem meg magamnak, hogy egyek belőle. Remek alkalom lenne
ugyan, hogy megismerkedjek a fiúkkal, de Karen korábbi biztató látogatása után
elmentem bevásárolni, és teletömtem a hűtőt fehérjedús ételekkel. Teljesen
eltökélt vagyok: le fogok fogyni. Egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy a kukába
hajítsam az imádott narancsos piskótatallérjaimat, de már edzek rá. Hamarosan.
Hamarosan kidobom az egészet.
Ahogy ülök az asztalnál, egyszer csak halk zümmögést hallok. Méhek, gondolom
rettegve. Vagy esetleg darazsak. Egy darázsfészek. Egy kaptár… vagy minek
hívják. Istenem, add, hogy ne találjak darázsfészket a padláson.
A zaj megszűnik, és én megnyugtatom magam. Csak képzelődtem.
Aztán újrakezdődik a dünnyögés, ezúttal hangosabban. Úgy hangzik, mintha
támadásra készülnének. Lehet, hogy a külső falra épült a fészek; lendületesen
kinyitom az ablakot, és kidugom a fejem. Egy fia méhet sem látok, de még mindig
hallom a hangot. Biztosan a padláson vannak. Riadtan felnézek a mennyezetre.
Kitől kérhetnék segítséget? Ryan teljesen hasznavehetetlen, akárcsak Jeffrey.
Enda Mulreid valószínűleg puszta kézzel meg tudna fojtani egy darázsfészket, de
Endával ritkán szoktam beszélni. Jó ember, de sose tudom, mit mondjak neki.
E pillanatban azonban több fiatalember is tartózkodik a házban – talán akad a
„haverok” között, aki bátrabb, mint Jeffrey. Őket kéne megkérnem, hogy
segítsenek. Ez az, ezt fogom tenni!
Kimegyek az előszobába, és Jeffrey szobája előtt megállok – nem akarok
berontani, amikor pornót néznek. Kopogni fogok, határozom el, aztán várok öt
másodpercet, aztán megint kopogok. Igen, ez lesz a legjobb, így fogok eljárni.
De ahogy ott állok Jeffrey ajtaja előtt, borzalmas felfedezést teszek – a zümmögő
hang innen jön. Lehet, hogy azért jöttek a méhek, mert hallották, hogy pizza
lesz? Szeretik a méhek a pizzát? Na és a pornót?
Aztán kénytelen vagyok bevallani magamnak a szörnyű igazságot – ebben a
szobában nincsenek méhek. Jeffrey és a haverjai adják ki ezt a hangot. Ha
tippelnem kéne, azt mondanám, hogy meditálnak.
Ez igazi csapás.
Nagy csapás.
Borzasztó nagy csapás.
 „Senki nem mondta, hogy az élet igazságos.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
– …Szóval ha itt megnézed – dugta az arcomba Ryan a számlát, és a közepébe
bökött –, itt az van, hogy 1.91 euróval tartozunk. Ez mégis mit jelent? Most akkor
mennyit fizessek?
Hogyan tudnám elmagyarázni, hogy havi fizetési meghagyásunk van a
gázszolgáltató felé, hogy télen ne vágjanak hozzánk hatalmas számlákat?
Mindig is az én dolgom volt a családi pénzügyek kezelése, de mivel már jó ideje
itt voltam a kórházban – már a hetedik hetet tapostam –, most Ryan igyekezett
megbirkózni a feladattal.
Pislogni kezdtem, megpróbáltam kibetűzni a „fizetési meghagyás”-t.
– Első betű? – kérdezte Ryan. – Magánhangzó? Nem? Mássalhangzó? Az ábécé
első fele? Igen? B? C? D? F?
Pislogtam, de nem vette észre.
– G? H? J?
Állj, állj!
Vadul rezegtettem a szempillámat, hogy felkeltsem a figyelmét.
– G?
Nem!
– Elnéztem? – Hatalmasat sóhajtott. – Oké, akkor kezdjük elölről. B? C? D? F?
Igen, F. Oké – bólintott, és felírta az első betűt. – Második betű. Mássalhangzó?
Nem? Magánhangzó? Az ábécé első fele? Igen. A? Á? E? É? I?
Pislogtam, de nem vette észre.
– Í? Akkor mégis a második fele? O? U? Ü? Köztük kellett volna lennie, Stella! –
nézett rám vádlóan. – Jézusom. Megmondhatod a te Mannix Taylorodnak, hogy ez
a rendszer egy nagy szar. Tudod mit? – Gombócba gyűrte a számlát, és a földre
hajította. – Kit érdekel? Kapcsolják csak ki a gázt.
Nem láttam a nővéreket, ahogy rajtunk kuncognak, de éreztem őket.
Szegény Ryan. Frusztrált volt, össze volt zavarodva, és iszonyatosan elege volt az
egészből. Az elmúlt két hétben négyszer kellett elutaznia Isle of Manre emiatt az
új projekt miatt. Totál ki volt merülve.
– Ne haragudj – sóhajtott. – Bocsánatot kérek. Jeffrey, vedd fel, és tedd a
szemetesbe.
– Vedd fel te. Te dobtad el, vedd is fel. A következmények, apu, a
következmények.
– Majd adok én neked következményeket! Vedd fel, a rohadt életbe!
Újabb nővérkuncogás-hullám söpört végig a kórtermen. A Sweeney Család Show
bombasikernek bizonyult.
– Majd én fölveszem – mondta Betsy.
– Én őt kértem meg – mondta Ryan.
Úristen, tök ciki az egész.
Jeffrey és Ryan hosszú farkasszemezésbe kezdett, aztán végül Jeffrey beadta a
derekát.
– Ooooké. – Felvette a földről a gombócba gyűrt papírt, a nővérszoba felé
hajította, és nagyot kurjantott: – Kapd el!
Többen rémületet játszva ugrottak hátra, az ágyamig hallatszottak az ijedt
ciccegések és kiáltások. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
Jeffrey egyre rosszabb; egyre dacosabb, és az egész az én hibám. Megbetegedtem
és elhagytam. Haza kell mennem, muszáj, hogy rendes anyja legyek.
Mintha nem lettem volna már így is mélységesen elcsüggedve, Ryan újabb
papírlapot vett elő.
– Átnéztem a banki kivonatunkat. Miért fizetünk minden hónapban egy tízest az
Oxfamnak?
Nem tudom. Hogy kutat fúrhassanak Ghánában?
– Ránk férne az a pénz – mondta Ryan. – Főleg most. Hogy tudom leállítani?
Szerintem sehogy, gondoltam. Amennyire emlékszem, ez is fizetési meghagyással
működik; már egy éve minden hónapban utalunk. De nem volt energiám ezt
elmagyarázni.
– Nem tudja – legyintett Jeffrey. – Most én jövök. Anyu, nem tudod, hol lehet a
hokizoknim?
…De hát honnan tudhatnám? Hét hete nem voltam otthon.
– Apu nem találja – folytatta Jeffrey. – Gondoltam, talán te tudod, hol van.
De… de hát honnan tudhatnám? Bár tiszta őrültség volt, mégis furdalt a
lelkiismeret, mert tényleg tudnom kéne. Lehet, hogy a fiókjában van, vagy a
mosógépben, a szárítógépben, a tornazsákjában, az iskolában a szekrényében,
lehet, hogy belekeveredett Betsy szennyesébe. De ezt nem tudom elpislogni – egy
egész nap is kevés lenne hozzá.
– Jöhetek végre én? – szólalt meg dölyfösen Betsy. – Anyu, hol a nyuszis
kezeslábasom?
Honnan a francból tudnám? Hol láttad utoljára?
– Szükségem van rá – jelentette ki. – Ott fogunk aludni Birgitte-éknél, és
megesküdtünk egymásnak, hogy mindenki kezeslábasban lesz.
Ki ez a Birgitte, akinél ott akar aludni? Még sosem hallottam róla. Ryan beszélt a
szüleivel? Megbizonyosodott róla, hogy minden…
– És még valami – mondta Ryan. – A sandycove-i lakók felmondtak.
Hirtelen borzalmasan elszomorodtam. Az ingatlan, amit befektetés gyanánt
vettünk, kezd valóságos átokká válni. Ki kellett adnunk, hogy fedezni tudjuk a
lakáshitelt, de soha senki nem lakott benne fél évnél tovább. Az volt a
benyomásom, hogy másból sem áll az életem, csak leltározásból, banki adatok
megváltoztatásából és – ami a legkeményebb – olyan bérlők levadászásából, akik
nem amortizálják le totálisan a helyet.
– Most mit csináljak? – kérdezte Ryan.
…Biztos lejárt már a látogatási idő, nem? De észrevettem, hogy a nővérek
újabban hagyják, hogy a látogatóim tovább maradjanak az ajánlott tizenöt
percnél. Azt gyanítottam, rendkívül boldogok, amiért a Mannix Taylor-féle
pislogós ábécé ekkora tehernek bizonyul.
Végül aztán Ryan és a gyerekek elmentek, és én újra egyedül maradtam. Az a
vicces, gondoltam, hogy az emberek vagyonokat fizetnek az olyan
pihenőhelyekért, ahol nem beszélhetnek, nem olvashatnak, nem nézhetnek tévét.
Minden egyes percet a gondolataikkal és érzéseikkel összezárva kell tölteniük,
legyen ez bármilyen kényelmetlen.
Elképesztően sok hasonlóság volt egy ilyen nyaralás és aközött, amit én csináltam
itt, ebben a kórházi ágyban, és igazán kolosszálisan nagy kár, hogy engem soha
nem vonzott semmiféle ilyen elmélyedős, lelkizős dolog.
Ekkor valaki hirtelen félbeszakította a gondolataimat. Mannix Taylor volt az, az
ágyam felé tartott. Mit keres itt? Ma már megvolt a foglalkozás.
Elővette a sterilizálóból a tollat meg a jegyzetfüzetet, és odahúzott egy széket az
ágyam mellé.
– Helló. – Rám nézett, ahogy ott feküdtem mozdulatlanul az oldalamon, és azt
mondta: – Tudja, mi az igazán nagy gáz? Hogy az emberek pénzt fizetnének egy
ilyen buliért: a csend, az ingerszegény környezet… – Megvetően legyintett. –
Azért csinálják, hogy megismerjék magukat.
– UGYANERRE GONDOLTAM.
– Na és, működik? Stella Sweeney, kezdi megismerni magát?
– NINCS SZÜKSÉGEM RÁ, HOGY MEGISMERJEM MAGAM. ÉPP ELÉG EMBERT
ISMEREK.
Felnevetett. Volt benne valami – nyugtalan volt, kicsit szeles. Biztosan valami jó
történt.
– De azért ez így nem igazán fair, ugye? – kérdezte.
– KI MONDTA, HOGY AZ ÉLET FAIR?
Már sokkal jobban ment a pislogás, de az is lehet, hogy neki ment sokkal jobban a
dekódolás. Gyakran előfordult, hogy az első betűből az egész szót kitalálta. Ez azt
jelentette, hogy nem fáradtam el olyan hamar, és több mindent el tudtam
mondani.
Észrevette a könyvet, amit a felesége küldött nekem.
– Ezzel hogy állnak?
Véletlenül egészen szuperül álltunk vele. Már majdnem a végénél tartottunk.
Amikor apu először meglátta a könyvet, rettentően gyanakvó volt.
– Addig semmit nem olvasok neked, amíg Joan jóvá nem hagyja. – Elvitte a
könyvet a nejlonzacskójában, aztán Joan áldásával tért vissza. – Azt mondja, jól
van megírva.
Ettől persze rögtön azt gondoltam, hogy borzalmas lesz.
De legnagyobb meglepetésemre a könyv, amit Mannix Taylor felesége küldött,
nagyon jó volt. Egy felsőbb osztálybeli brit nő életéről szólt, aki a harmincas
években hatalmas botrányt okozott, amikor elhagyta a férjét, Kenyába szökött, és
mindenféle buliban benne volt. Apu és én is borzasztó jól szórakoztunk, alig
tudtuk letenni.
– Kicsit úgy érzem… kicsit bűntudatom van – mondta apu. – Amiért ennyire
élvezem. De ha Joan is azt mondja, hogy rendben van…
– HOZZON MÉG – pislogtam Mannix Taylornak.
– Még? Mit? Könyvet? Rendben, megkérem Georgie-t, hogy válasszon még egy
párat magának.
Georgie. Szóval így hívják: Georgie Taylor. A skandináv vonásokkal megáldott
lakberendező-per-gyerekpszichológust. Már sokat gondolkoztam rajta, hogy
hívhatják.
– Na, szóval! – Tényleg majd kibújt a bőréből ma délután. – Kérdezze meg, mit
keresek itt!
Pislogni kezdtem, de gyorsan félbeszakított.
– Ne, ne kérdezze meg! Csak jelképesen mondtam. Nos, Stella Sweeney? Mit
szólna egy kis kiruccanáshoz?
Ezt meg hogy érti?
– Zöld utat kaptunk az EMG-re! Ez a banda elengedi, a másik pedig fogadja!
Ó!
– Hogy hogy sikerült elintéznem? Nem untatnám a részletekkel. Van egy kitétel…
Á, nem, nem megyek bele, meghalna az unalomtól, márpedig engem a
hippokratészi eskü kötelez, hogy életben próbáljam tartani. Nem számít. Csak az
számít, hogy mehetünk. A férjének végtelen mennyiségű biztosítási papírt kell
majd aláírnia, de gyakorlatilag sínen vagyunk.
Elöntött a remény. Végre megtudok valamit arról, hogy mégis mennyi ideig tart
még ez a pokol.
Mannix Taylor hirtelen elkomolyodott.
– Emlékszik, mit mondtam? Fájni fog. Mint említettem, valójában jobb is, ha fáj;
az azt jelenti, hogy már gyógyul.
Eszembe jutott a gerinccsapolás, és elfogott a rettegés.
– De minden rendben lesz! – kiáltotta, mintha egy kisgyereket próbálna
felvidítani. – Mentőautóval megyünk. Bekapcsoljuk a kék fényt meg a szirénát, és
végigszáguldunk az utcákon. Ha akarunk, úgy teszünk, mintha előkelő külföldiek
lennénk. Nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Milyen nemzetiségű akar lenni?
Ez könnyű.
– OLA…
– Jaj, ne – mondta. – Olasznak lenni túl… Mindenki olasz akar lenni. Használja
már a képzelőerejét.
Van képe! Ahányszor elkezdem megkedvelni, fogja és tönkreteszi az egészet.
Olasz akartam lenni. Olasz voltam. Giuliana voltam Milánóból. A Guccinál
dolgoztam. Ingyen kaptam a cuccokat.
Makacsul, dühösen bámultam rá. Olasz vagyok, olasz vagyok, olasz vagyok.
Aztán egészen váratlanul és hirtelen meggondoltam magam: elhatároztam, hogy
brazil akarok lenni. Hogy is juthatott eszembe Olaszország? Hiszen Brazília volt
az, és semmi más. Rióban éltem, zseniális táncos voltam, nagy fenekem volt, de
nem számított.
– BRAZ…
– Brazil! Na, végre! Ez a beszéd! Na és én? Én pedig… Lássuk csak. Azt hiszem, én
argentin szeretnék lenni.
Felőlem.
– Mit gondol, nem pocsékolás, hogy mind a ketten ugyanazt a földrészt
választottuk? – kérdezte hirtelen aggódva. – Amikor pedig az egész világon
bármit választhattunk volna? De nem – jelentette ki határozottan. – Én egészen
biztosan argentin akarok lenni. Tehenészlegény vagyok a pampákon. Úristen,
bárcsak az lennék, a rohadt életbe – tette hozzá nagy beleéléssel. – Naphosszat
hűséges lovamon ülnék, terelném a csordát, nem felelnék senkinek, hétvégente
pedig bejárnék a városba tangózni. A többi tehénpásztorral – komorodott el. –
Mivel nincs elég nő. Egymással kell táncolnunk, és amikor azokat a
láblegyintéseket csináljuk, időnként véletlenül tökön rúgjuk egymást. – Nagyon
sóhajtott. – De senki nem hibáztatja a másikat. Örülünk, aminek tudunk.
– MAGA TISZTA DILIS.
– Higgye el – mondta –, ez nem újság.
Június 3. kedd

09:22
Tíz deka lazac a reggelim. Annak is jobban örültem volna, ha semmit nem eszem.
Nem vagyok a fehérjék embere. Nagyon is a szénhidrátok embere vagyok.
10:09
A teljesen örömtelen reggeli ellenére dolgozni kezdek. Ma jól fog menni az írás.
Ebben egészen biztos vagyok.
10:11
Kávét kell innom.
10:22
Folytatom a munkát. Új erőre kapok, ihletem van… Csak nem a postás csönget?
10:24
Ágyba bújok az imént kézbesített Boden-katalógussal. Eltökélten, összpontosítva
fürkészem az oldalakat, minden egyes ruhadarabot felmérek, vajon milyen
lehetőségek rejlenek benne a hascsökkentést illetően.
13:17
Nyílik és csapódik a bejárati ajtó.
– Anyu! – ordítja Jeffrey, aztán trappolva elindul fölfelé a lépcsőn.
Kiugrom az ágyból, és megpróbálok úgy tenni, mintha egész délelőtt
szorgalmasan dolgoztam volna. Jeffrey feldúltan ront be a szobámba. Az
összegyűrt takaróra pillant, és gyanakodva megkérdezi:
– Mit csinálsz?
– Semmit! Írok. Mi újság?
– Hol van az iPaded? – tartja az orrom elé a telefonját. – Apu karma-projektéről
van szó. Kezdődik.
Kattintgatni kezdek, és Jeffreyvel együtt megnézzük, mi a helyzet. Ryan feltöltött
hatvanhárom képet azokról a dolgokról, amiket el akar ajándékozni, többek
között a házáról, az autójáról és a motorjáról. Forog a gyomrom, ahogy
végigpásztázom a gyönyörű bútorokról, a lámpáiról, a rengeteg tévéjéről készült
fotókat.
– Hé! – támad fel bennem a birtoklási vágy, ahogy felismerem egy tárgyamat. –
Az az én Jézus Krisztus-szobrom! – Anyu egyik szomszédjától kaptam, amikor
beteg voltam. Borzalmasan néz ki. Nem kellett nekem, amikor Ryannel
szétmentünk, de most hogy oda akarja adni valami vadidegennek, hirtelen mégis
kell.
Nyolcvankilencen nézték meg Ryan videóját. Kilencvenen. Kilencvenegyen.
Kilencvenheten. Százharmincnégyen. A szám a szemünk előtt pereg egyre
feljebb. Olyan, mintha egy természeti katasztrófa játszódna le a szemünk láttára.
– Miért csinálja ezt? – kérdezem.
– Mert egy pöcs? – veti fel Jeffrey.
– De komolyan.
– Lehet, hogy híres akar lenni.
Híres akar lenni. Mindenki azt hiszi, hogy híres akar lenni. Persze mindenki
jófajta hírnevet akar magának. Nem rosszat, mint például amikor kidobod a
macskádat a kukába, és felvesz a kandikamera, és százmillióan megnézik a videót
a YouTube-on, és az egész világon kitaszítottá válsz.
Inkább a jó hírnevet, ami szintén nem annyira szuper, mindenesetre biztos hogy
nem annyira jó, mint amilyennek hangzik. Egyszer majd mesélek erről a fajta
hírnévről.
13. 28
Felhívom Ryant. Hangposta.
13.31
Felhívom Ryant. Hangposta.
13.33
Felhívom Ryant. Hangposta.
13.34
Jeffrey felhívja Ryant. Hangposta.
13.36
Jeffrey felhívja Ryant. Hangposta.
13.38
Jeffrey felhívja Ryant. Hangposta.
13:40-től 13:43-ig
Megeszem tizenegy narancsos piskótatallért.
14:24
Új fénykép tűnik fel Ryan weboldalán – a Nespresso kávéfőzője.
14:25
Újabb fotó kerül fel a honlapra; ezúttal egy turmixgép… Majd három
paradicsomkonzerv. Egy kenyérvágó deszka. Öt konyharuha.
– A konyhánál tart – suttogja Jeffrey, és döbbenten mered a képernyőre.
Most egy serpenyő következik… és… még egy serpenyő… és fél üveg currykrém.
Kinek kell fél üveg curry-
krém? Ez az ember elmebeteg.
Az egész az én hibám. Nem lett volna szabad megegyeznem a kiadóval, és New
Yorkba költöznöm. Látnom kellett volna, hogy Ryan egy ponton ki fog találni
valamit, amivel egyértelművé teheti, hogy kettőnk közül ő az, aki igazán kreatív.
Minden egyes másodperccel újabb és újabb fényképek tűnnek fel a weblapon –
egy salátacentrifuga, egy melegszendvics sütő, egy halom villa, egy csomag
töltött keksz.
– Töltött keksz? – kérdezi Jeffrey kábultan. – Ki eszik manapság töltött kekszet?
Ryan videóját már 2564-en megnézték. 2577-en. 2609-en…
– Nem kéne átmennünk és leállítanunk? – kérdezi Jeffrey.
– Hadd gondolkozzam.
14:44
A táskámra vetem magam, kicipzározom a titkos belső zsebet, előtúrom az
utolsó, vészhelyzetekre félretett Xanaxomat, és beveszem a felét.
– Az mi volt? – kérdezi Jeffrey.
– …Ööö… Xanax.
– Nyugtató? Honnan szedtél nyugtatót?
– Karentől. Karen szerint minden nőnek Xanaxot kell tartania a táskája titkos
belső zsebében. Vészhelyzetekre. Ez most vészhelyzet.
14:48
Karen telefonál.
– Figyelj – mondja. – Valami nagyon fura szarság történik Ryannel…
– Tudom.
– Ez megőrült?
– Úgy néz ki.
– Mit fogsz csinálni? Remélem, zárt osztályra küldöd.
– Azt hogy kell?
– Megkérdezem Endát. Mindjárt visszahívlak.
14:49
– Enda utánanéz, hogyan lehetne bezáratni Ryant – mondom Jeffreynek.
– Oké. Helyes.
– Igen. Helyes. Így van. Helyes. Szépen bezáratjuk, és minden rendben lesz.
De van egy sanda gyanúm, hogy azért a zárt osztályra küldeni valakit korántsem
annyira egyszerű. És hogy ha sikerül, akkor meg nehéz lesz kihozni.
Beveszem a Xanax másik felét is.
15:01
– Menjünk át hozzá, és beszéljünk a fejével – határozom el.
Ryan közel lakik, és nekem is van kulcsom hozzá, meg Jeffreynek is.
– De hogy? Te vezetni akarsz? Most vettél be két nyugtatót.
– Egy nyugtatót – helyesbítek. – Csak egyet. Két részletben.
De igaza van. Nem vezethetek, hiszen most vettem be egy Xanaxot. Akár baj is
lehet belőle.
– Hát jó – sóhajtok színpadiasan. – Akkor gyalog megyünk.
– És bele fogsz esni egy gödörbe. Nekem kell majd kihúznom téged.
– A városban vagyunk. Itt nincsenek gödrök. – De máris kezd egy kicsit
összeakadni a nyelvem. Lehet, hogy nem fogok gödörbe esni, de előfordulhat,
hogy úgy tíz perc séta után egyszer csak úgy döntök, hogy igazán kellemes lenne
itt és most lefeküdni a járdára, és üdvözülten mosolyogni a járókelőkre.
– Miért kell kábítószerezned? – kérdezi ingerülten Jeffrey.
– Nem „kábítószerezem”. Ez orvosság! Egy orvos írta fel nekem!
– De nem a te orvosod.
– Ez részletkérdés, Jeffrey. Csak részletkérdés.
– Beszélnünk kell valakivel. Egy értelmes emberrel.
Egymás szemébe nézünk, és a szélsebes tempóban elhatalmasodó Xanax-bódulat
ellenére is érzem a fájdalmat. Tudom, mit fog mondani Jeffrey.
– Nem – rázom a fejem.
– De hát…
– Nem. Ő már nem az életünk része.
– De hát…
– Nem.
Megszólal a telefonom. Összerezzenek.
– Ryan az!
– Add ide – tépi ki a kezemből a mobilt Jeffrey. – Apu. Apu! Te teljesen
megőrültél?
Egy rövid beszélgetés után, amelynek során Jeffrey egy szót sem szól, leteszi a
telefont, és csüggedten bámulja a padlót.
– Azt mondja, az a cucc mind az övé, és azt csinál vele, amit akar.
Annyira elhatalmasodik rajtam a saját tehetetlenségem, hogy befalok még három
narancsos piskótatallért. Nem is, négyet. Nem is, ötöt. Nem is…
– Hagyd abba – rántja ki a kezemből a dobozt Jeffrey.
– A narancsos piskótatallér az enyém! – kiáltom enyhén megvadulva.
Jeffrey a feje fölé emeli a dobozt.
– Nem tudnál valahogy máshogy megbirkózni a dolgokkal? Ahelyett hogy
Xanaxszal meg cukorral kábítod magad?
– Nem. Most nem.
– Megyek meditálni.
– Rendben, nos, én pedig…
…fekszem az ágyon, és úgy érzem, mintha lebegnék. Aztán kihalászom egy újabb
doboz narancsos piskótatallért a „fal”-ból.
„Hogy lehet megenni egy elefántot? Falatról falatra.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Csodálatosan éreztem magam, mintha lebegnék, a boldog, fehér semmiben
voltam. Ahányszor örvényleni kezdtem a felszín felé, ahol a kőkemény valóság
várt, mindig történt valami, és én újra visszahanyatlottam a fájdalom nélküli
mennyországba.
De ezúttal nem így történt. Jöttem fölfelé; emelkedtem és emelkedtem és
emelkedtem, míg végül felbukkantam a felszínen, és felébredtem. Az ágyamban
feküdtem a kórházban.
Apu az ágy mellett ült egy széken, és olvasott.
– Á, Stella, csakhogy itt vagy! Már két napja alig térsz magadhoz.
Szédültem.
– Megvolt az EMG-vizsgálat – mondta apu.
Tényleg?
– Teljesen kimerültél tőle – magyarázta apu. – Lenyugtatóztak, hogy tudjál
aludni.
Kezdtek eszembe jutni a borzalmas részletek. Először arról kellett gondoskodni,
hogy ki vállalja értem a jogi felelősséget: dr. Montgomerynek átmenetileg el
kellett engednie a kórházból, hogy Ryan gondjaira bízzon – ami rendben ment.
De akkor Ryannek elvileg át kellett volna íratnia Mannix Taylorra, akivel továbbra
is rettentően ellenséges volt. Amikor pedig Mannix Taylor azt mondta, hogy
„nagyon fogok rá vigyázni”, az csak olaj volt a tűzre. Ryannek vékony vonallá
szűkült a szája, és komolyan attól tartottam, hogy a végén még tényleg nem fogja
aláírni a papírt.
Tíz feszültséggel teli másodperc után végül aláfirkantotta a nyomtatványokat,
azzal már indultunk is. Négy mentősre volt szükség ahhoz, hogy a kórteremből a
mentőautóba jussak. A szívhangfigyelőről és a katétertől megszabadultam –
„meglepetés!”, vigyorgott Mannix Taylor –, de még így is egy beteghordár a
lélegeztetőmmel, egy másik az infúziómmal szlalomozott mellettünk, ketten
pedig tolták az ágyamat. Mindenkinek hajszálpontosan egyszerre kellett
mozdulnia; ha például a lélegeztetős fickó túl gyorsan lép és kitépi a csövet a
torkomból, megfulladtam volna.
A díszkíséretemben utazott továbbá egy nővér és Mannix Taylor.
A vizsgálat előtti napon Mannix egy listával állított be a kórterembe.
– Mit szólna egy brazil névhez holnapra? Hoztam egy párat: Julia, Isabella,
Sophia, Manuela, Maria Eduarda, Giovanna, Alice, Laura, Luiza…
Pislogtam: igen, Luiza!
– Na és én? Nekem meg kell egy argentin név. Santiago, Benjamin, Lautaro,
Alvarez. Alvarez – nézett rám. – Ez jó. Azt jelenti, „nemes védelmező”,
gondoltam, ez épp illene rám.
Nem feleltem, úgyhogy tovább olvasott.
– …Joaquin, Santino, Valentino, Thiago…
Pislogtam. Tetszett a Thiago.
– Na és az Alvarez? – kérdezte. – Nekem az Alvarez tetszik.
– TH…
– Thiago? Tényleg? Nem Alvarez? Az Alvarez azt jelenti, „nemes védelmező”.
– MÁR MONDTA. MAGA THIAGO.
Fel voltam háborodva. Most komolyan, minek olvasta fel a többi nevet, ha már
úgyis eldöntötte?
– Alvarez – mondta.
Thiago.
Farkasszemet néztünk, aztán megadóan lehajtotta a fejét.
– Akkor tehát Thiago. Magának vasakarata van.
Úristen, bagoly mondja.
– Szóval, Luiza – mondta a mentőautóban. – Maga Rióban lakik, ahol mindig süt
a nap, és főszerepet játszik egy szappanoperában. Munka után mindennap lemegy
a tengerpartra. A ruháit a… nos, onnan veszi, ahonnan akarja, a részleteket
képzelje el magának. De jól figyeljen: ha már nem bírja a vizsgálatot, gondolja
azt, hogy maga Luize, nem Stella. És – tette hozzá – ha már tényleg nem bírja,
szóljon, és megállunk.
Nem. Nem fogunk megállni. Ez az egyetlen esélyem, hogy megtudjam, mikor
fogok meggyógyulni. Nem fogom elpocsékolni.
– Gondoljon Brazíliára – hajtogatta. – Na – nézett ki az ablakon. – Megjöttünk.
Az új kórház előtt óvatosan kipakoltak a mentőautóból, és letettek a beállóba, de
nem mentünk be. Úgy tűnt, várunk valakire.
– Hol a fenében van? – motyogta Mannix.
Egy pár fényes fekete cipő közeledett kicsiny csapatunk felé. Volt valami a
tulajdonos járásában, amiből megsejtettem, hogy majd szétveti a düh.
Ahogy a cipő közelebb ért, rájöttem, hogy a fickó ennek az új kórháznak a dr.
Montgomeryje – ugyanúgy mászkált, mint egy isten, és őt is lenyűgözött és
megfélemlített fiatal orvosok hada kísérte.
– Maga hihetetlen – förmedt Mannixra mérgesen. – Ha tudná, mekkora fejfájást
okozott nekünk ezzel a biztosítással… Hol a papír, amit alá kell írni? – Az egyik
talpnyalója egy csíptetős mappát dugott az orra alá, ő pedig haragos mozdulattal
aláírta a nyomtatványt.
– Ez az – mondta Mannix. – Bent vagyunk.
A segítőim seregével a nyomomban hosszú folyosókon vonultunk végig, aztán
további folyosók következtek, míg végül bementünk egy helyiségbe. A szinte
ünnepinek mondható hangulat hirtelen teljesen leült. A beteghordárok és a nővér
sietve háttérbe húzódott, Mannix pedig bemutatott Corinne-nak, a technikusnak,
aki a vizsgálatot végezni fogja.
– Köszönöm, dr. Taylor – mondta Corinne. – Majd csipogok, ha készen vagyunk.
– Maradok – jelentette ki Mannix.
– Ja, rendben… – mondta a nő meglepetten.
– Ha esetleg Stella mondani akarna valamit…
– Ó. Oké. Stella – fordult hozzám. – Most egy elektródát fogok erősíteni az egyik
idegvégződésre a jobb lábán, és áramot eresztek bele – magyarázta. –
A gép mérni tudja, amit erre reagálni fog. Utána további idegvégződésekre fogom
áttenni az elektródát az egész testén, amíg megfelelő mennyiségű és minőségű
információt nem kapunk arról, hogy funkcionál a központi idegrendszere. Készen
áll?
Valójában félek.
– Készen áll? – ismételte meg a kérdést.
Készen állok.
Amint végigszaladt rajtam az első áramütés, azonnal tudtam, hogy ez nem fog
menni. Sokkal jobban fájt, mint vártam. Sikítani nem tudtam, de egész testemben
megremegtem a fájdalomtól.
– Jól van? – kérdezte Corinne.
Úristen. Ezt nem hiszem el. Már értettem, mit próbált nekem mondani Mannix
Taylor: ez tényleg nagyon fáj. Annyira fáj, hogy csak úgy tudom kibírni, ha
gondolatban valahol egészen máshol vagyok. Megpróbáltam visszaemlékezni
arra, amit a mentőautóban mondott – Luiza vagyok. Brazil vagyok. Főszerepet
játszom egy szappanoperában.
– Jól van? – kérdezte megint Corinne.
Jól vagyok.
…Rióban lakom, ahol mindig süt a nap, és – Jézusom! Jézusom, Jézusom,
Jézusom!
Mannixra néztem; annyira sápadt volt, hogy szinte már zöldnek tűnt.
– Mit akar kérdezni? – vette elő a papírt meg a tollat.
– HÁNYSZ…
– Mit gondol, hányszor kell még megismételni? – kérdezte Mannix Corinne-tól.
Corinne a képernyőre pillantott.
– Tízszer. Lehet, hogy többször.
Jézusom. Hát, eddig kettőt megcsináltam. Most akkor megcsinálok még egyet.
Azután pedig megcsinálok még egyet.
Corinne-nak elképesztő módon a szeme sem rebbent. Nyilván sokszor látott már
ilyet. Azt hiszem, talán úgy lehetett vele, mint én, amikor valakinek a szőrös lábát
kellett meglézereznem – ahhoz, hogy jól tudjam végezni a munkámat, muszáj
elvonatkoztatnom a fájdalomtól.
– Szeretne megállni? – Corinne minden egyes menet után felajánlotta a
lehetőséget, hogy véget vessek az egésznek.
– Nem.
– Szeretne megállni?
– Nem.
– Szeretne megállni?
– Nem.
Arra összpontosítottam, hogy Mannix Taylor mennyi mindent megtett, hogy
hány meg hány akadályt kellett legyőznie, hogy ez a vizsgálat létrejöhessen. Nem
akartam csalódást okozni neki.
Pedig nehéz volt. Minden egyes áramütés egyre jobban megtépázta a
tűrőképességemet, és a hetediknek akkora volt az ereje, hogy felemelkedtem a
vizsgálóasztalról.
– Állj! – pattant fel Mannix. – Elég.
Igaza volt. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Hogy nem éri meg, és már nem is
érdekel.
Aztán hirtelen dr. Montgomeryt láttam magam előtt, a gúnyos vigyorát, amikor
meghallja, hogy megfutamodtam. Föl-ne-adja-galambom meg a többi talpnyaló
jót nevetne, akárcsak a dühös, ordibáló konzulens orvos ebben a kórházban. Az
intenzíven az ápolók valószínűleg felbontanak egy hatalmas doboz bonbont, mert
mindenki azon drukkolt, hogy Mannix Taylor kudarcot valljon. Még a saját férjem
is.
– NEM.
– Folytatni akarja – mondta Corinne.
– A neve Stella.
– Dr. Taylor, talán jobb lenne, ha kifáradna a folyosóra, amíg…
– Maradok.
Corinne végül tizenkét áramütéssel megelégedett, én pedig, ahogy a
mentőautóban visszafelé tartottunk a saját kórházam felé, elképesztően furcsán
éreztem magam. Egészen különös vegyületek árasztották el az agyamat,
keveredett bennem a lelkesedés és a rettegés, mintha kicsit megőrültem volna.
Mélységes megkönnyebbülést éreztem, amikor Mannix megkérte az ápolót, hogy
nyugtatózzon be.
– Rengeteget kell aludnia – mondta. – A poklok poklát járta meg a teste. Fel kell
ebből épülnie. Valószínűleg beletelik egy-két napba.
Most pedig ébren voltam, az apukámat néztem, és még mindig kábult voltam egy
kicsit.
– Benézett hozzád az a Taylor nevű fickó – mondta apu. – Majd visszajön. Azt
mondta, nagyon kemény volt neked, bogaram, de derekasan álltad a sarat.
Olvassak neked?
…Ööö… az szuper lesz.
A mostani könyvünk megint igazi telitalálat volt Georgie Taylor részéről. Egy
képzeletbeli zsarnokról szólt, egy képzeletbeli közel-keleti országban játszódott,
és a történetet a zsarnok feleségének a szemszögéből ismerhettük meg. Apu
annyira le volt nyűgözve, hogy kétsoronként meg kellett állnia, hogy
áradozhasson.
– Nagyon laza ez az alak, nem, Stella? Sorra rendeli el a kivégzéseket, aztán meg
csak eszi nagy nyugodtan a kuszkuszt… – Újabb fél oldalt felolvasott, aztán
megint félretette a könyvet, hogy elmondhassa a megjegyzéseit. – Szinte már
sajnálja az ember ezt a fickót. Ott a csinos felesége, aki rendes asszonynak tűnik,
de ő ügyet sem vet rá, elhanyagolja, mert annyit dolgozik. A kínzásokat felügyeli,
amikor pedig a feleségét kellene vacsorázni vinnie a születésnapján. De hát lehet
őt hibáztatni? Ahogy azok az úgynevezett szövetségesei áskálódnak ellene…
Egyetlen rossz lépés, és neki annyi. – Tovább olvasott, de nemsokára megint
muszáj volt félbeszakítania a történet fonalát. – Ajjaj, ajjajjaj… – csóválta a fejét
szomorúan. – Én, koronás fő, nem pihenhetek. – Magas sarkú cipő kopogása
jelezte Karen közeledtét. Azonnal láttam, hogy most csináltatta meg a haját, és a
táskája is új volt.
– Hogy van? – kérdezte aputól.
– Azt hiszem, remekül. Azt a Mannix fazont várjuk, hogy jöjjön és hírt adjon.
– Szeva, Stella – húzott oda egy széket Karen. – Kurva szarul nézel ki, ha őszinte
lehetek. Hallottam, hogy szörnyű volt, le a kalappal. Na és mondd, hogy vagy? –
Elővette a tollat meg a papírt a sterilizálóból. – Na, gyerünk. Első betű.
Pislogni kezdtem, megpróbáltam elmondani, hogy „fáradt vagyok”, de
összekeveredett a dolog, nekem nem volt energiám, Karennek pedig nem volt
türelme.
– Á, francba vele – mondta Karen. – Hagyjuk. Túl nehéz. – Visszadobta a tollat
meg a papírt a helyére, és becsukta a sterilizálót. – Inkább olvasok neked.
Apu kihúzta magát, és már kezdte is volna folytatni a könyvet.
– Nem, apu! – jelentette ki határozottan Karen. – Van nálam egy Grazia. Tedd el
azt a szart, amit eddig olvastál neki.
– Ez egyáltalán nem szar…
– Jó napot! – jelent meg Mannix.
Apu felugrott a székről.
– Dr. Taylor – üdvözölte, és a hangjában az ösztönös alázat keveredett az én-is-
vagyok-olyan-jó-mint-te féle agresszióval.
– Mr. Locke – biccentett Mannix Taylor.
– Bert, Bert, szólítson Bertnek!
– Karen – mondta Mannix. – Örülök, hogy újra látom.
– Én is örülök. – Karennek sikerült udvarias mázzal leöntenie az ellenséges
hangnemet.
– Megint olyan könyvet olvasunk, amit a felesége küldött – fecsegett apu. – A
hölgynek kitűnő ízlése van.
– Kivéve, ami a férjeket illeti – mosolygott Mannix Taylor.
– Ó, dehogy – vágta rá apu. – Hiszen maga remek fickó! Olyan jól elintézte ezt a
vizsgálatot is Stellának meg minden.
– Hogy érzi magát? – nyúlt automatikusan a toll meg a papír után Mannix.
– FÁRADTAN.
– Ez nem meglepő. De nagyon jól csinálta.
– MAGA IS – pislogtam vissza.
Apu és Karen lenyűgözve nézte, ahogy beszélgetünk – ahogy én pislogok, Mannix
pedig sorra lejegyzi a betűket.
– Atyaúristen – mondta Karen, és különös kifejezés ült az arcán.
– Maguk így ketten nagyon gyorsak – mondta apu.
– Nagyon gyorsak – visszhangozta Karen. – Majdnem olyan, mint egy normális
beszélgetés. – Összehúzott szemmel sandított Mannixra. – Hogy lehet, hogy
maga ilyen jó ebben?
– Nem tudom – mondta Mannix rezzenéstelenül. – Sokat gyakoroltam. Na, de
egyébként megvan az EMG-vizsgálat eredménye – lebegtetett meg egy
papírköteget az orrom előtt. – Az unalmas részleteket majd akkor mondom el, ha
megerősödött, a lényeg az, hogy amilyen tempóban a velőshüvelyek nőnek, arra
lehet számítani, hogy körülbelül hat hét múlva el fog kezdeni visszatérni a
tagjaiba a mozgás.
Le voltam döbbenve. Legszívesebben sikítottam és bőgtem volna a boldogságtól.
Komolyan? Komolyan? Komolyan?
– Meg fog gyógyulni – mondta. – De ne felejtse el, amit folyton mondok. Kemény
menet lesz. Türelmesnek kell lennie. Menni fog? – Hát persze hogy menni fog.
Bármire képes vagyok, ha látszik a vége.
– Részletesen el fogok mondani mindent. Elmondom, mire számíthat, de csak
becsléseket tudok adni. És még így is hónapokig fog tartani. Hosszú, nehéz
gyógyulás lesz. Sokat ki fog venni magából.
– HOGY LEHET MEGENNI EGY ELEFÁNTOT? – pislogom.
– Hogy?
– FALATRÓL FALATRA.
17:14
Fekszem az ágyon, mint egy tengeri csillag, örvénylek egy Xanaxból és narancsos
piskótatallérból épült felhőn, és hogy egészen őszinte legyek, a dolgok így nem is
tűnnek annyira leküzdhetetlennek. Erős nő vagyok. Igen. Nagyon erős nő vagyok,
és… megszólal a telefonom, és a szívem majd kiugrik a helyéből. Juj, de hangos!
Nagyon, feleslegesen hangos! Halálra rémíti itt a nyugodt embereket…
Aztán meglátom, ki hív, és még jobban megrémülök. Enda Mulreid! Igaz, hogy a
húgom férje, de nekem akkor is mindig rendőr marad…
Gyorsan felülök, megköszörülöm a torkom, és megpróbálom összeszedni magam.
– Á, szia, Enda!
– Stella. Remélem, jól vagy. Hadd „térjek” rögtön a „lényegre”. – Szinte látom,
ahogy begörbített ujjaival mutatja az idézőjelet. Bevallom, sosem értettem,
hogyan létezhet ez a szövetség közte és a húgom között. Annyira mások. –
Hallom – folytatja –, hogy a 2001-es Mentális egészségügyi törvény értelmében
be kívánod záratni az exférjedet, Ryan Sweeneyt.
Jézusisten. Ahogy így megfogalmazta…
– Enda, én egyszerűen csak aggódom Ryanért… Mindenét el akarja ajándékozni.
– A saját dolgait? Nem lopott tárgyakat rejteget például? Vagy illegális
tevékenységből próbál hasznot hajtani?
– Enda! Ismered Ryant. Hogy juthat ilyesmi egyáltalán eszedbe?
– Úgy érted, hogy nem?
– Úgy értem, hogy nem.
– Na hát akkor.
– Jó, de…
– Mivel nem áll fenn komoly veszély, hogy a kérdéses személy súlyos és közvetlen
kárt tenne saját magában vagy másokban, nincs meg a jogalap ahhoz, hogy ehhez
az intézkedéshez lehessen folyamodni.
– Értem. Igen, teljesen igazad van, Enda. Nem kell, ööö, intézkedéshez
folyamodni. Köszönöm szépen, igazán kedves tőled, hogy időt szakítottál erre.
Igen, köszönöm, akkor szervusz, szervusz. – Kinyomom a telefont. Izzadok. Enda
Mulreid mindig ezt váltja ki belőlem.
Jeffrey feldübörög a szobámba.
– Mi van? Ki volt az?
– Enda Mulreid. Enda bácsikád. Vagy akárhogy is szoktad hívni. Próbáljuk meg
elfelejteni, hogy egyáltalán fontolóra vettük apu bezáratását…
– Szóval nem megy?
– Szóval nem megy.
18:59
Végre felszállt a Xanax-köd. Elhatározom, hogy felhívom Betsyt.
– Anyu! – veszi fel.
– Édesem. Valami nagyon fura történik az apukáddal.
Mindent elmagyarázok. Betsy nyugodtan fogadja a hírt.
– Most nézem – mondja. – Megtaláltam. Te jó ég. Tizenkétezren nézték meg! Már
értem, miről beszélsz.
– Csak azt akartam, hogy tudj róla. – Bár őszintén szólva azt hiszem, azért
hívtam, hogy tanácsot kérjek.
– Pszichózisnak tűnik. Előfordul.
– Komolyan? – Honnan tudja? Hogy lehet, hogy ennyire bölcs?
– Chadnek van egy-két kollégája, akikkel hasonló történt.
– Karen azt mondta, hogy diliházba kéne záratnom.
– Jaj, anyu, dehogyis – mondja halkan. – Az annyira rossz lenne. Olyan rossz
érzéseket okozna. És innentől kezdve mindig a története része lenne; soha nem
tudna megszabadulni tőle. De azt gondolom, tényleg beszélned kéne egy
orvossal. Méghozzá gyorsan.
19:11
Elmúlt hét óra, úgyhogy most már túl késő van ahhoz, hogy bármilyen orvost
elérjek, de hirtelen szenzációs ötletem támad: felhívok egy pszichológiai
segélyvonalat.
Egy kedves, halk szavú nő veszi fel a telefont.
– Jó napot – kezdem. – A volt férjem… nem tudom pontosan, hogy fogalmazzam
meg, de aggódom érte.
– Értem…
– Nagyon furcsán viselkedik.
– Értem, értem…
– Azt mondja, mindenét el fogja ajándékozni, amije csak van.
– Értem, értem…
– Az összes pénzét, mindenét, még a házát is.
Az ismeretlen nő hirtelen egészen felélénkül.
– Ryan Sweeneyről beszél? Most láttam a YouTube-on.
– …Ó… tényleg? Nos, mit gondol, nem… hogy is mondjam, nem beteg, őrült,
bolond?
– Értem, értem…
– Jó, de mit gondol?
– Értem, értem… De ezt én nem tudom megmondani. Nem vagyok orvos. Nem
tudok diagnózist felállítani.
– Akkor mit csinál a segélyhívónál?
– Együtt érzek. Ha, mondjuk, depressziós lenne, és felhívna, én meghallgatnám,
és azt mondanám: „Értem, értem, értem.”
– Értem. – Annyira dühös vagyok, hogy könny szökik a szemembe. – Köszönöm a
segítségét.
23:05-től 02:07-ig
Nem jön álom a szememre. A bálnáim, amelyek általában teljesen barátságosak,
ma valahogy olyan baljós hangulatot árasztanak. Mintha rejtett fenyegetések
bújnának meg a vékony hangú kiáltások és dalok között.
„Néha azt kapjuk, amit akarunk, néha azt kapjuk, amire szükségünk van, néha
pedig azt kapjuk, amit kapunk.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
A szexre gondoltam. Ahogy ugyebár mindenki szokott, aki kórházban fekszik,
tetőtől talpig lebénulva.
Ryan és én soha nem szexeltünk – most komolyan, hát tizennyolc éve együtt
voltunk, gondolkodjunk már. Senki nem szexelt, legalábbis azok a párok, akiket
én ismertem, nem szexeltek. Mindenki azt hitte, hogy mindenki más ezerrel tolja,
de ha az ember kellőképpen leitatja a barátait, kiderül az igazság.
Azt mondtam, Ryan és én sohasem szexeltünk, de ez azért persze nem igaz –
néha-néha, ha voltunk valahol este, és eleget ittunk, utána előfordult. És tudják
mit? Mindig nagyon jó volt. Három különböző verzióból választhattunk, gyorsak
és hatékonyak voltunk, és ez pont mind a kettőnknek megfelelt – a munka meg a
két gyerek mellett ugyan kinek lett volna ideje és energiája mindenféle kifinomult
szexuális játékra?
Ám a magazinok azt írják, hogy ez nem jó hozzáállás: a házasságon elvileg
„dolgozni kell”. Még ki sem jött A szürke ötven árnyalata, már akkor úgy éreztem,
hogy azt várják tőlem, hogy kilépjek a „szexuális komfortzónámból”.
– Nem kéne… megpróbálnunk ezt-azt? – kérdeztem Ryantől.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Esetleg… – Olyan rettenetes ez a szó, azt se tudtam, képes vagyok-
e kiejteni a számon. – Esetleg elfenekelhetnénk egymást.
– Mivel?
– …Pingpongütővel?
– Honnan szedjünk pingpongütőt?
– …A sportboltból?
– Nem – közölte Ryan.
Ezzel a beszélgetés le volt zárva, és én nagyon megkönnyebbültem. Már azon
gondolkodtam, hogy olyan kis krómozott golyókat veszek, amiket a nők
beletesznek a micsodájukba, és egész napra benne hagyják. Most viszont akkor
mégsem kell ilyet vennem, úgyhogy inkább egy szép cipőt veszek magamnak azon
a pénzen, amit így megspóroltam.
Karen persze nem azért Karen, hogy ne dolgozzon sokkal eltökéltebben azon,
hogy a szexuális életében megmaradjon a zizegés, úgyhogy ők Endával néha
szerepjátékot játszottak: úgy tettek, mintha vadidegenek lennének, és fel kellett
szedniük egymást egy bárban. Karen még parókát is viselt, egy középhosszú
feketét. De nem tudták végigcsinálni.
– Elnevettétek magatokat? – kérdeztem.
– Nem – mondta Karen szokatlanul letörve. – Nem volt vicces. Egyszerűen csak
totál ciki volt. Sőt, igazából… ahogy megláttam ott a bárban… Mondd meg
nekem, Stella, mindig ilyen nagy volt a füle? A szürke hétköznapokon
gyakorlatilag rá se nézek. Most meg, hogy így alaposan megnéztem magamnak
ennyi idő után, hát… hogy őszinte legyek, volt egy pillanat, amikor egészen
elszörnyedtem, hogy ennek az embernek vagyok a felesége…
Azon töprengtem, vajon Mannix Taylor és az ő skandinávszerű felesége sokat
szexel-e. Talán igen. Talán ez Mannix hobbija, tekintve hogy golfozni nem
szokott.
Igen, ő és a felesége biztosan az a fajta pár, akik mellett mi, többiek elbújhatunk.
Georgie Taylor hazatér egy hosszú, fárasztó, átszínmintázott nap után, és látja,
hogy a házban gyertyák égnek. Sötét van és csend. Mielőtt megijedhetne, egy férfi
(természetesen Mannix Taylor) lép mögé, keményen magához szorítja, és halkan,
de parancsolóan azt mondja: „Ne sikíts.”
Selyem szemkötővel takarja el a szemét, és egy gyertyafényes szobába vezeti,
ahol levetkőzteti, és kezét-lábát az ágyhoz kötözi.
Végigsimítja a mellbimbóit egy madártollal, és kínzó lassúsággal, cseppenként
illóolajcsíkot rajzol a melle közé, aztán végig le a hasán, és még lejjebb…
Meztelenül fölé emelkedik, és hosszan játszadozik vele, mire végül belehatol, a
nő teste pedig újra meg újra összerándul a gyönyört hozó orgazmusok sorától.
Hát, nagy mázlista ez a Mrs. Taylor.
– MESÉLJEN MÉG A CSALÁDJÁRÓL – pislogtam ki a szavakat Mannix Taylornak.
– Ó, oké. Mesélek a húgaimról. Ikrek. Rosa és Hero. Hero azért kapta ezt a nevet,
mert majdnem meghalt, amikor született; hat hétig volt inkubátorban. Nem
egyformák, Rosa sötét hajú, Hero meg világos, de a hangjuk ugyanolyan, és
minden fontos dolog ugyanakkor történt velük. Közös esküvőjük volt. Rosa egy
Jean-Marc nevű franciához ment hozzá, aki… úristen, már huszonöt éve él
Írországban? Két fiuk van. Herónak egy Harry nevű ember lett a férje, és nekik is
két fiuk van, akik szinte teljesen egyidősek Rosa és Jean-Marc fiaival. Egészen
kísérteties, hogy mennyire tükrözi egymást az életük.
– DE MOST A SAJÁT GYEREKEIRŐL MESÉLJEN.
Furcsa, fájdalmas kifejezés suhant át az arcán, szinte mintha szégyellné magát.
– Nekünk nincs gyerekünk.
Ez hatalmas meglepetés volt. Olyan régóta laktam a fejemben és abban a
képzeletbeli világban, amit gondolatban teremtettem neki, hogy már komolyan
elhittem, hogy három gyereke van.
– Ma végigpróbálgatjuk a reflexeit – mondta. – Megnézzük, hogyan reagál, jó?
– JÓ.
– Babát szeretnénk Georgie-val. Próbálkozunk.
Igen?
– Már régóta próbálkozunk. Nem megy valami jól.
Úristen! Nem tudtam, mit feleljek.
– Most a mesterséges megtermékenyítéssel próbálkozunk – mondta. – De ez
titok. Georgie azt akarja, hogy senki ne tudjon róla, amíg nincs minden teljesen
rendben. Nem akarja, hogy mindenki őt lesse, hogy azon gondolkodjanak, vajon
ezúttal sikerül-e. Nem akarja, hogy sajnálják.
Ezt meg tudtam érteni.
– Úgyhogy senkinek nem tudtam elmondani.
De nekem elmondta. Bár… számít ez egyáltalán? Hiszen nem tudok beszélni, és
sosem találkoztam a feleségével…
– Hát, azért Rolandnak persze elmondtam, ez nyilvánvaló.
Mi ebben a nyilvánvaló?
– Roland ugyanis a legjobb barátom.
Ezen kicsit meglepődtem, mire Mannix mérges lett.
– Roland története nem csak arról szól, hogy olyan autókat vesz, amikre nincs
pénze. Sokkal több annál – mondta. – Bármit megtenne bárkiért, és
fantasztikusan jó együtt lenni vele.
Na, ezt jól megkaptam.
Rövid, feszült szünet után Mannix újra beszélni kezdett. Olyan volt, mintha abba
se tudná hagyni.
– Már kétszer próbálkoztunk a mesterséges megtermékenyítéssel. Mind a kétszer
megtapadt az embrió, de Georgie mind a kétszer elvetélt. Tudtam, hogy nem
igazán kedveznek nekünk a statisztikák, de így is teljesen kiborultunk, amikor
elvesztettük őket.
Meg voltam döbbenve ettől a tragikus történettől; annyira váratlan volt ez az
egész. Ennyit sikerült végigpislognom:
– ANNYIRA SAJNÁLOM.
Mannix megrántotta a vállát, és a kezét bámulta.
– Georgie-nak sokkal nehezebb. Az a rengeteg hormon, amivel injekcióznia kell
magát… Aztán annyira igyekszik, hogy vigyázzon az embrióra, és én semmit nem
tudok segíteni. Úgy érzem, csak egy nagy, hasznavehetetlen idióta vagyok. Most
tartunk a harmadik körnél, és Georgie elvileg terhes, amíg ki nem derül, hogy
nem. Borzasztóan izgulunk.
Kétségbeesetten próbáltam kifejezni, hogy mennyire drukkolok.
– SOK SZERENCSÉT – pislogtam.
Van, hogy a szavak fabatkát sem érnek. Ha beszélni tudok, akkor sem lettem
volna képes megfogalmazni, mennyire szeretném, hogy sikerüljön neki és a
feleségének a baba.
– Tavaly lettem negyven – folytatta –, Georgie idén, és hirtelen minden
értelmetlennek tűnt ahhoz képest, hogy nincsenek gyerekeink. Korábban kellett
volna elkezdenünk próbálkozni, de hát… hülyék voltunk, álomvilágban éltünk.
Azt hittük, van még időnk. Pedig nem volt. – Elhallgatott, aztán egy perc múlva
folytatta. – Nagy családot szeretnék – mondta. – Mind a ketten nagy családot
szeretnénk. Nemcsak egy vagy két gyereket, hanem ötöt vagy hatot. Jó móka
lenne, nem?
– KEMÉNY MELÓ.
– Tudom. És e pillanatban iszonyú hálás lennék, ha csak egy is lenne.
– REMÉLEM, ÍGY LESZ.
– Hogy is mondta egyszer? – tűnődött. – „Néha azt kapjuk, amit akarunk, néha
azt kapjuk, amire szükségünk van, néha pedig azt kapjuk, amit kapunk.”
Három nappal később belépett a fülkémbe, és azt mondta:
– Jó reggelt, Stella.
Azonnal tudtam, hogy a felesége elvesztette a babát.
Sajnálom.
– Honnan tudja?
Csak tudom.
– NAGYON SAJNÁLOM.
– Egy időre most felhagyunk a próbálkozással. Annyira nehéz Georgie-nak.
– BIZTOS MAGÁNAK IS NEHÉZ.
Látszott rajta, hogy megszakad a szíve, de csak annyit mondott:
– Neki sokkal nehezebb.
A szemem sarkából láttam, hogy megmozdul valami – egy kicsivel arrébb ott állt
egy férfi.
Azt mondják, a tévékamerán át mindenki öt kilóval többnek látszik, és én még
nem láttam olyat, akire ez ne lenne igaz, de Roland Taylor – mert ő álldogált ott
– konkrétan még kövérebb volt élőben. Divatos kabátot viselt, és rajta volt az
összetéveszthetetlen trendi szemüveg is, és bár Karen folyton azt hajtogatja,
hogy a kövér emberek azért kövérek, mert keserűek és dühösek, erről a férfiról
csak úgy sugárzott a kedvesség.
Hatalmas karjával átölelte Mannixot, és hallottam, hogy azt mondja:
– Beszéltem Gerogie-val. Annyira sajnálom.
Hosszan ölelte Mannixot, szorosan. Ha tudok, sírtam volna.
Aztán megszólalt Mannix csipogója, és Roland elengedte a testvérét.
– Várj csak. – Mannix elolvasta a csipogóján az üzenetet. – Ne menj el. Mindjárt
jövök.
Mannix eltűnt, Roland pedig csak ácsorgott ott, látszott rajta, hogy nem tudja,
mit kezdjen magával. Minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy
rávegyem, jöjjön oda hozzám.
Felém fordult, és rám nézett.
– Bocsánat – mondta. – Hogy így félbeszakítottam magukat.
Többször pislogtam, és láttam a felismerést az arcán.
Közelebb hajolt, és leolvasta a nevemet az ágy végébe akasztott kórlapról.
– Stellának hívják?
Pislogtam a jobb szememmel.
– Roland vagyok, Mannix bátyja.
Pislogtam a jobb szememmel: tudom.
– Mannix mesélt magáról – mondta.
Ezen elcsodálkoztam.
– Nem név szerint! – kiáltott hirtelen elborzadva Roland. – Ne aggódjon, Mannix
abszolút tiszteletben tartja az orvosi titoktartást. Csak a betegségét említette,
meg azt, hogy a pislogással kommunikál.
Nos, akkor viszont minden rendben, és ezt próbáltam a szememmel is kifejezni.
– Várjon – túrt bele a Mulberry táskájába, elővett egy tollat meg egy papírfecnit,
valószínűleg valami blokk lehetett, én pedig kipislogtam:
– ÖRÜLÖK, HOGY MEGISMERHETEM.
– Ez elképesztő! – mosolygott lelkesen Roland. – Maga elképesztő. – Mélyen ülő
szeme pontosan ugyanúgy csillogott, mint ahogy Mannixé szokott. – Egy egész
mondatot elmondott a szemhéjával.
…Á, kösz…
Kissé idegesen pillantott a kórterem bejáratára.
– Nem tudom, hova tűnhetett. Biztos mindjárt jön.
– ÜLJÖN LE.
– Biztos? Nem zavarok?
Ez megőrült? Még a jobb pillanataimban is eszeveszettül vágytam a társaságra,
csak nem fogom elszalasztani az alkalmat, hogy eltölthessek egy pár percet a
legnagyobb szónok, Roland Taylor társaságában!
– MESÉLJEN VALAMIT.
– Biztos benne? – ereszkedett le lassan a székre. – Esetleg mesélhetnék
valamelyik hírességgel való találkozásomról. Cher? Michael Bublé? Madonna?
Pislogtam a jobb szememmel.
– Madonna? Kitűnő választás, Stella! – helyezkedett el kényelmesen. – Nos,
Madonna valóságos istennő. De hát ez nyilvánvaló. Ugyanakkor valahogy… nem
egyszerű… Kicsit rosszul indult köztünk a dolog, ráültem ugyanis a cowboy-
kalapjára, tisztára hors de combat lett a szerencsétlen fejfedő…
Ahogy ott ült és csacsogott, és Madonna zsarnokoskodásáról mesélt, hát mit
mondjak, elég nőiesen viselkedett. Arra tippeltem, hogy meleg. Nem mintha
számítana.
Június 4. szerda

06:00
Csodás álomból ébredek – Ned Mount is benne volt. Már megint! Azt mondta: „Új
süteményeket dobtak piacra. Száz százalékban fehérjéből készültek. Annyit ehet
belőlük, amennyit csak akar.”
Néhány másodpercig még fürdőzöm az álom utolsó rózsás sugarában, aztán elönt
a rettenetes rémület: minden eszembe jut, és már vetem is rá magam az iPadre.
Ryan videóját több mint húszezren megnézték.
Hallom, hogy Jeffrey ott ténfereg az ajtó előtt. Behívom.
– Láttad? – biccent az iPad felé. – Sok, de azért nem mittudomén, nem sok
százezer. Rosszabb is lehetne. És nincsenek új fényképek.
– Ma elmegyek az öreg dr. Quinnhez – mondom. – Hátha tud adni valami
tanácsot Ryannel kapcsolatban.
Dr. Quinn a család háziorvosa már vagy ezer éve. Ismeri Ryant, hátha tud
segíteni.
– Én megyek jógázni – mondja Jeffrey.
– Oké.
Félszívvel megmosdom, aztán megeszem tíz deka lazacot – újra sínen vagyok a
tegnapi narancsos piskótatalléros összeomlás után. Ülök a számítógép előtt,
ráragasztom az álmosolyt az arcomra, és leírom, hogy „segg”.
09:01
Felhívom a Ferrytowni Egészségügyi Központot, és időpontot kérek dr. Quinnhez
a mai napra. A recepciós először nem igazán figyel oda rám, mígnem – csak úgy
próbaképpen – bemondom a nevem: ez nagy hatással van rá, hirtelen zavarba
jön. Délelőttre kapok időpontot: micsoda szerencse, hogy valaha híres voltam.
Lehet, hogy a Nomában már nem tudok asztalt lőni, de ha bármikor sürgősen
antibiotikumokra volna szükségem, jó tudni, hogy gondomat fogják viselni.
11:49
Mit vegyek fel? Nos, ez nagyon egyszerű – az új női chinót vagy… az új női
chinót. Volt idő, amikor annyira bonyolultak voltak a ruháim, hogy mindegyikhez
saját exceltábla tartozott. Hála Gildának.
Egyik délután, amikor Gilda megérkezett a New York-i lakásomba, hogy elvigyen
az aznapi futásra, a szobában ültem, és épp alig kaptam levegőt.
– Nem tudok ma edzeni – mondtam.
– Mi van?
– Ez – nyomtam a kezébe az iPademet, a képernyőn az első könyvturném ajánlott
tervezetével. – Nézd meg – nyögtem levegő után kapkodva. – Huszonhárom nap,
keresztül-kasul az országon. Chicagóban havazni fog, Floridában szénné fogunk
sülni, Seattle-ben zuhogni fog az eső. Kórházakba kell elmennem, szerepelni
fogok a tévében, jótékonysági vacsorákon veszek részt, és minden egyes
eseményhez meg kell hogy legyen a megfelelő öltözékem. Egyetlen szabad
percem sem lesz, egy napnál tovább soha sehol nem maradok, úgyhogy mosni
sem fogok tudni. Akkora bőröndre lesz szükségem, mint egy dömper.
Gilda végigfutotta a tervezetet.
– És miért ennyire logikátlan? – kérdeztem. – Nézd meg a helyszínek sorrendjét.
Egy csomószor visszafele kell mennem. Miért van úgy, hogy egyik nap Texas,
másik nap Oregon, aztán Missouri, ami ott van Texas mellett? Miért nem úgy
csináljuk, hogy Texas, Missouri és aztán Oregon? Vagy itt egy másik őrület: Dél-
Karolina, Seattle, aztán Florida. Nem lenne sokkal több értelme Dél-Karolina
után egyenesen Floridába menni, hiszen az közel van, és aztán menni Seattle-be?
– Azért – mondta halkan Gilda –, mert nem vagy Deepak Chopra vagy Eckhart
Tolle. Még nem.
– Ezt meg hogy érted?
– Eleinte minden írónál ugyanígy működik, amikor turnéra megy. A nagy
neveknél más, ott ők diktálnak: bejelentik, hogy ekkor és ekkor lesznek
valamelyik városban, és az emberek rohannak, hogy találkozhassanak velük. Az
olyan újoncok esetében, mint te vagy, a Blisset Renownnak a helyi eseményekből
kell kiindulnia, és téged azokhoz kell hozzáigazítania. Nézd meg – ütögette meg a
képernyőt. – A Forth Worth Texas hölgyei március tizennegyedikén tartják az
éves jótékonysági ebédjüket, úgyhogy nekik akkor kellesz. Tizenötödikén már
semmire nem mennének veled, nem igaz? A helyi média már sorban áll, hogy
közvetíthesse az eseményt, úgyhogy semmi értelme nem lenne, ha három nap
késéssel érkeznél, és akkor akarnád elvágni a szalagot, amikor már nagyban
működnek. Na és az Olvasók napja Missouriban, március tizenhetedikén? Azt már
vagy fél éve lefixálták. Most egyelőre neked kell beleilleszkedned abba, amit a
világ akar. De ez változni fog.
Oké, szóval akkor, ha jól értem: rengeteg író van a világon, akik önsegítő
könyveket írnak, és ezek az írók mind ugyanarra a helyre pályáznak a
tévéműsorokban, a rádióműsorokban és a jótékonysági palettán.
– Te szerencsés vagy – mondta Gilda. – Lehet, hogy nem így érzed, de az vagy.
Egy könyvturné drága mulatság. Rengeteg pénzt kell költeni repülőjegyekre,
szállodákra, az autókölcsönzésre meg a helyi újságírókra. Minden író örülne a
lehetőségnek, hogy turnézhat a könyvével. A kiválasztottak közé tartozol.
– Igen? – Így hogy kiderült, hogy a kiválasztottak közé tartozom, rögtön más
színben láttam a helyzetet. De még mindig ott a gond a ruhákkal.
– Most elmegyünk futni – mondta Gilda.
– Nem, nekem…
– De! Muszáj elégetned ezt a mérgező energiát. Aztán amikor visszajövünk,
megmutatod nekem a szekrényedet. Biztos vagyok benne, hogy van is egy csomó
mindened, ami működhet. De ha valami hiányzik, majd hozatok neked ruhákat.
Ismerek pár embert.
– Embert?
– Dizájnereket. Feltörekvő ruhatervezőket. Nem túl drágákat. És személyi
vásárlókat, akiknek nagyon gazdag ügyfeleik vannak, akik tervrajzok alapján
rendelik meg a jövő évi kollekciót. Előre fizetnek, de mire a ruhák megérkeznek a
boltba, gyakran már elvesztik az érdeklődésüket, és át sem veszik a rendelést.
Azoknak a ruháknak is el kell kerülniük valahova, nem igaz?
– Ezt hogy érted?
– Úgy értem, hogy ezeket a ruhákat szinte ingyen adják, ha szépen kéri az ember.
És ha tudja, kitől kell kérni.
Teljesen el voltam képedve – az egésztől. Attól, hogy vannak emberek, akik pénzt
adnak ki a ruhájukért, de soha nem veszik át a rendelést. És attól, hogy a földi
halandók ebből hasznot hajthatnak.
– Nincs ebben semmi rossz – mondta Gilda. – A bolt már megkapta a pénzt. Na és
akkor mi van, ha a személyi vásárló is keres egy kicsit feketén? Jó ez úgy, ahogy
van.
Gilda állta a szavát: két nappal később egy zsák dizájner ruhával állított be
hozzám. Egész délután ruhát próbáltam, miközben ő brutális őszinteséggel
kritizált.
– Ez a szín kinyír téged. Kuka. Oké, ez jobb. Jól áll a csónaknyak. Próbáld meg a
sötét szoknyával meg a csizmával. Ez mehet. Na és ez a tunika? Kicsi. Kuka. Ez a
ruha? Ez hétköznapi viselet? Estélyi? Nem tudja magáról, hogy melyik. Kuka.
– De nagyon tetszik!
– Pech. Minden egyes darabnak brutálisan működnie kell. Semmi olyasmi nem
kerülhet a csomagodba, ami nem hozza a szintet. Bárhova akarod is fölvenni.
Táblázatot készített, beleírta az összes eseményt, amin részt kellett vennem a
turné során, és azt, hogy mikor mit kell felvennem, egészen a cipőig, az
alsóneműig, a kiegészítőkig, sőt a körömlakkig.
– Hogy csinálod, hogy ennyire jó vagy? – kérdeztem elképedve. – Hihetetlen
vagy.
Könnyedén nevetett.
– Egy másik életben stílustanácsadó voltam.
– Miért, hány életed volt már?
12:05
A Ferrytowni Egészségügyi Központban bekísérnek dr. Quinn rendelőjébe.
– Stella – üdvözöl szemlátomást kissé feszengve a doktor –, hallottam, hogy…
ööö… visszatért Írországba.
– Igen. Igen, valóban, hahaha.
– Nos, és miben segíthetek?
– Na, igen. Ugye, emlékszik Ryanre, a volt férjemre?
– …Igen…
– Hát, Ryan egy kicsit… – kezdem, aztán nekiállok elmesélni az egész karma-
projekt történetet.
Amint dr. Quinn felfogja, miért jöttem, azonnal bezáródik.
– Harmadik személyt nem tudok diagnosztizálni.
– De hát aggódom érte.
– Harmadik személyt nem tudok diagnosztizálni – ismétli hajthatatlanul.
– És egy nem hivatalos véleményt nem tudna mondani? Kérem!
– …Hááát, tényleg kissé mániásnak tűnik abból, amit elmond.
– Vagyis bipoláris, nem?
– Nem állítom, hogy bipoláris volna – mondja nagyon gyorsan dr. Quinn.
– Elképzelhető, hogy életközepi válságban szenved?
– Olyan nincs… bár a kora pont stimmel. Nem kezdett el mostanában biciklizni?
Mármint megszállottan? Nem vett magának egy csomó latex-ruhát?
Megrázom a fejem.
– Nincs valaki más a volt férje életében, akire az aggódást hagyhatná? Nincs
partnere?
– Nincs.
– Na és barátnője, már ha szabad ilyet mondani manapság anélkül, hogy valakit
magunkra haragítanánk? Mit is szoktak mondani helyette? – bámul egy pillanatra
a távolba. – Ez az: dugócimborák.
– …Ööö… nekem tökéletesen megfelel a „barátnő”. De nincs neki.
– Pedig milyen remek munkája van – csóválja a fejét dr. Quinn.
– Tévedés ne essék, gyakran van barátnője, de mindegyik kábé huszonöt éves, és
úgy nyolc hét után mindegyik dobni szokta Ryant azon a címen, hogy éretlen, és
csak magával foglalkozik. A legutóbbi nagyjából egy hónapja távozott.
– Értem. Ez… nem túl szerencsés. A szüleivel nem tudna beszélni?
– Csak ha kéznél lenne egy médium.
– Már emlékszem. Elhunytak.
Ryan anyja hat évvel ezelőtt halt meg, az apja négy hónappal később követte.
– Testvérek?
– Van egy nővére. De Új-Zélandon lakik.
Dr. Quinn le van nyűgözve.
– Az nagyon messze van. Egyébként azt mondják, festői táj. Mrs. Quinn régóta el
szeretne menni, de én nem tudom, bírnám-e a repülőutat. Még a spéci
trombóziszoknival se biztos.
– Hát, tényleg hosszú út.
– Szóval akkor a nővére nem igazán tud beszélni a fejével, ugye?
– Hát nem – rázom a fejem búsan.
– És nincs több testvére? Nincs? Milyen érdekes. Abban az időben általában
sokkal több gyerek született az ír családokban.
– Mi is csak ketten vagyunk testvérek.
– Valóban. Maga és Karen. Hogy van Karen?
– Jól.
– Nagyszerű leányzó az a Karen. Nagyszerű leányzó. Tele van… életerővel. Meg
életkedvvel. Megszabadította Mrs. Quinnt a pattanásaitól.
– Valóban…? – Mindent tudok Mrs. Quinn pattanásairól, de tartom magam a
kozmetikusok és pácienseik közötti titoktartásra vonatkozó íratlan szabályhoz.
Hogy nézne már ki, ha egy nő elmenne egy partira, és kiderülne, hogy a szőrös
hasa közbeszéd tárgya lett?
– Megpróbálhatná rávenni Karent, hogy beszéljen Ryannel – veti fel dr. Quinn
hirtelen reménnyel telve. – Ha valaki el tudja rendezni a dolgot, hát az Karen.
– De hát ő nem sokat tud tenni…
– Értem.
Lesújtva, némán ülünk, aztán dr. Quinn felélénkül.
– Na és maga hogy van, Stella? – kérdezi. – Ezzel a sok… ööö… változással az
életében? Nem Ryanre gondolok, hanem…
– Jól vagyok.
– Meg tud birkózni a helyzettel?
– Jól vagyok.
– Hát, akkor ügyes. Más már rég antidepresszánsért könyörögne…
– Jól vagyok.
Nem kell a sajnálata, és nem kell az antidepresszánsa.
– Egyébként jól is néz ki – mondja. – Csinos a… – biccent a chinóm felé.
– Chino – mondom. – Igen, női chino.
– Női chino? Ki gondolta volna? Na és tehetek még valamit önért, ha már itt van?
– Semmit, köszönöm.
– Megmérhetném a vérnyomását – nógat kedvesen.
– Na, jó – sóhajtok, és elkezdem feltűrni a ruhám ujját.
Türelmesen ülök, miközben a felsőkaromra feszül a pánt, dr. Quinn a számokat
figyeli.
– Egy picit magas – mondja.
– Nem csoda.
„Bízzon a megérzéseiben.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
– Nos? Mi a mai napi bölcsesség? – kérdezte Mannix Taylor.
Újabban minden reggel ezt kérdezte tőlem. Eleinte nagy szemtelenségnek
tartottam: végtére is én fizetek neki.
– Maga tele van bölcseletekkel – mondta –: hogyan kell megenni egy elefántot,
túlélni a poklot, kibírni az esőt…
Hamar rájöttem, hogy nem maga miatt kérdezi, hanem azért, hogy legyen min
gondolkodnom. És általában gondolkoztam is azon, amiről beszéltünk. Jó volt,
hogy van egy projekt, gyorsabban telt az idő, és amiket eddig kitaláltam, azok
között ilyenek voltak, hogy „A katasztrófák nem csak mindig ‘másokkal’
történnek”; „Légy hálás a legapróbb kedves gesztusért is”; és „Mikor nem ásítás
egy ásítás? Amikor az ásítás egy csoda.”
Egyértelmű, hogy születtek jobbak és kevésbé jók. Az ásítósra eléggé büszke
voltam.
Elmondtam neki a golfpályásomat: „Csak mert az ember egy golfpálya mellett
lakik, még nem kell feltétlenül golfoznia.”
Legnagyobb meglepetésemre így válaszolt:
– De máshogy is nézhetjük a dolgot. Ahhoz mit szólna, hogy „Ha az ember azon
kapja magát, hogy egy golfpálya mellett lakik, akár el is kezdhet golfozni.”
– Filozófiai vitát folytatunk? – kérdeztem.
– Úristen, lehet – gondolkozott el. – De komolyan, miért döntene úgy bárki, hogy
egy golfpálya mellé költözik, ha titkon nem érdekelné a golfozás?
Ma reggel azonban Mannix Taylor nemcsak a kedvemben akart járni, hanem
tényleg egy bölcseletre vágyott.
– Aggódom Roland miatt.
Tényleg?
– Említettem magának, hogy gondjai vannak a pénzzel. Na, emlékszik arra a
napra, amikor… maga meg én… amikor a karambol volt? Most tudtam meg, hogy
Roland átvett egy foglalót egy házra, de nem adta oda az eladónak, hanem
elköltötte.
Jézusom. Mennyit?
– Harmincezret. Aztán amikor elkezdtem átnézni a papírjait, kiderült, hogy van
egy csomó hitelkártyája, és hogy komoly tartozásai voltak… vannak. Nagyon sok
pénzzel tartozik. Azon a napon épp elszörnyedve ültem Roland asztalánál, aztán
kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy egy vadonatúj Range Rover áll a
parkolóhelyén…
Basszus.
Hirtelen rémülten meredt rám.
– Ezt nem volna szabad elmondanom magának.
– Most azonnal hívom az összes újságot.
Ezen jót nevetett, és egy pillanatra egészen gondtalannak tűnt.
– Roland borzasztóan igyekszik, próbálja féken tartani a költekezést, és
visszafizetni a tartozásait. Rettenetesen szégyelli magát. De újra meg újra
visszaesik, egyszerűen nem bírja megállni, nem tudja kontrollálni, és szerintem
elvonóba kellene mennie a kényszeres túlköltekezése miatt. De hát… persze nem
akar elmenni. És a szüleim meg a húgaim sem akarják, hogy elmenjen. Azt
állítják, hogy Rolandnak semmi baja… mivel ők sem tudnak bánni a pénzzel. –
Elhallgatott, a gondolataiba temetkezett. Sérülékenynek tűnt, fel volt dúlva, és
látszott rajta, hogy furdalja a lelkiismeret. – Szóval, Stella, mi a mai nap
bölcsessége?
Fogalmam sem volt, mit mondjak. Ez már tényleg nem az én területem.
– …ÖÖÖ… BÍZZON A MEGÉRZÉSEIBEN.
– Bízzak a megérzéseimben? – ráncolta a homlokát. – Ez egy kissé megúszósra
sikeredett. Ennél jobbakat szokott mondani.
Ó, menj a francba.
Másnap azonban, amikor Mannix bejött a kórterembe, azt mondta:
– Ez most… furán fog hangzani.
Valóban?
– Rolandról van szó. Említettem, hogy pénzgondjai vannak. És hogy szerintem
elvonóra kellene mennie.
Így van…
– Roland azt szeretné kérdezni, hogy kérhetne-e tanácsot magától.
– MIÉRT…?
– Maga tetszett neki. Nagyon tetszett neki – pontosított Mannix. – Teljesen el
volt ájulva a hozzáállásától. Azt mondja, bízni fog magában, akármit mond.
Egészen el voltam képedve ettől a reinkarnációtól: én lettem a bölcs lebénult nő
Ferrytownban. Miért van az, hogy a sérült embereket nemes tulajdonságokkal
ruházzuk fel? Mint például, amikor mindenki azt gondolja, hogy a vakok kedves
emberek. Pedig nem azok, legalábbis nem mindig. Pont olyanok, mint mi,
többiek. Egyszer át akartam segíteni egy vak férfit a forgalmas Grafton Streeten,
erre megütött a botjával. Nagyot csapott a sípcsontomra, marhára fájt. Úgy tett,
mintha véletlenül történt volna, pedig nem.
Lehetetlenség továbbá, hogy semleges álláspontot képviseljek a tartozásokat
illetően. Ha csak arra gondoltam, hogy valaki több tízezer euróval tartozik, már
egészen elszörnyedtem, még akkor is, ha az a valaki nem én voltam.
Zoe egyszer azt mondta, hogy csakis akkor lenne igazán boldog, ha a világon
minden egyes ember boldog párkapcsolatban élne. Én viszont attól
könnyebbülnék meg borzalmasan, ha a világ összes tartozását elengednék.
Halálosan féltem a tartozástól, és ezt az egész emberiségre kiterjesztettem.
– De hát semmit nem tudok Rolandról – mondtam.
– Dehogynem! Azt mesélte, nagyon egymásra találtak.
És ezzel igazából egyet kellett értenem.
– Hadd beszéljen magával – mondta Mannix. – Tudom, hogy ez nagyon fura. Sőt
szakmaiatlan. De…
Nem is kellett kimondania – ő is tudta, én is tudtam: itt fekszem ebben a kórházi
ágyban, elviselhetetlenül unatkozom, és a legkisebb morzsányi drámáért is
végtelenül hálás vagyok.
– OKÉ – pislogtam ki a betűket. – Bejöhet hozzám.
– Ma délután?
– Oké.
Aznap délután Mannix odakísérte Rolandot az ágyamhoz, aztán pedig a háttérben
őgyelgett, miközben Roland félénken, szorongva nézett rám.
– Stella, borzasztóan kedves magától, hogy rám szánja az idejét, és megajándékoz
a bölcsességével.
…Ööö, nincs mit…
Leült, és elővette a tollat meg a jegyzetfüzetet.
– A történetem dióhéjban, Stella: tartozásaim vannak, és ahelyett hogy
visszafizetném a pénzt… ööö… még kérek kölcsön, aztán nekiesem a pénznek,
olyanokat csinálok például, hogy egy ültő helyemben megveszek négy Alexander
McQueen-zakót. Aztán meg utálom magam. És persze még több pénzzel
tartozom.
Jézusom. Csak attól, hogy ezt hallgatom, már gyorsabban ver a szívem.
– Abba akarom hagyni. De képtelen vagyok… Mannix azt akarja, hogy elvonóra
menjek, és rendbe szedjem magam. Maga szerint mit kellene csinálnom?
– MAGA MIT GONDOL?
– Szerintem el kéne mennem. De félek.
– NORMÁLIS DOLOG AZ ELVONÓTÓL FÉLNI.
Ezen elgondolkodott.
– Maga fél? Hogy itt fekszik így a kórházban?
– IGEN.
– Oké. – Megint gondolkozott egy kicsit. – Ha maga képes így élni napról napra,
csak kibírok én is hat hetet az elvonón, nem?
– TALÁN SEGÍTENE.
– Tényleg? – Úgy tűnt, mintha ez még sosem jutott volna eszébe.
– LEHET, HOGY NEM BÜNTETÉS LENNE.
– Ahhha. – Mintha felszállt volna róla egy felhő. – Igazából eddig azt gondoltam,
hogy nyírfavesszővel fognak csapkodni, miközben beolvassák a hitelkártya-
kivonatomat egy hangszóróba. Mondjuk: „Nyolcvan font egy Paul Smith-
nyakkendőért.” Puff! „Kilencszáz font egy Loewe táskáért.” Puff! „Kétezer font
egy menő bicikliért!”, amit soha nem használok. Puff!
Kezdtem émelyegni. Komolyan elköltötte ezt a rengeteg pénzt ezekre a dolgokra?
– NEM FOGJÁK CSAPKODNI – mondtam. Ebben biztos voltam. Majdnem biztos.
– Persze hogy nem fognak. Hogy is gondolhattam ilyesmit? De tudja mit? Maga
igazán inspiráló. Annyira bátor.
…DE HÁT NEM CSINÁLTAM SEMMIT.
– Maga nagyon kedves nő. Köszönöm.
– Képzelje! Roland bement az elvonóra – üdvözölt másnap reggel Mannix, amikor
megérkezett.
…Hát ez nagyszerű!
– Köszönöm.
Semmi oka nem volt, hogy megköszönje: Roland saját magát beszélte rá az
elvonóra. Már elhatározta magát: egyszerűen csak még nem állt készen, hogy
tudomásul vegye a döntését.
– A húgaim iszonyú dühösek rám – mondta Mannix. – A szüleim is. Mindenki
engem utál a legjobban a családban. De komolyan mondom, jó érzés a legjobbnak
lenni valamiben…
12:44
Nehéz szívvel kecmergek ki dr. Quinn klinikájának mélyéről az utcára. Egy
csokoládéval dugig tömött újságos magához int, és minden önuralmamra
szükségem van, nehogy odamenjek és vegyek magamnak öt Twirlt.
Úgy döntök, hogy még utoljára megpróbálom észhez téríteni Ryant.
– Nem hátrálok meg – szól bele azonnal a telefonba.
– Hol vagy? – kérdezem.
– Az irodában.
Ez ritkaság. Ryan folyton találkozókra jár, meg ki a helyszínekre, hogy a
hasznavehetetlen vízvezetékszerelőkkel ordítozzon.
A távolban feltűnik egy busz.
– Ne mozdulj – mondom. – Mindjárt ott vagyok.
Felpattanok a 46A-ra – pont van elég apró a pénztárcámban, amit jó előjelnek
veszek –, és lélekben felkészülök a több napig tartó útra, mivel korábban mindig
ez volt a tapasztalatom a 46A-s járat útvonaláról. De valami furcsa történik –
talán egy tér- és időlyukon megyünk keresztül –, mert harmincöt perc múlva ott
állok a belvárosban a Ryan Sweeney Fürdőszobák előtt.
A cég egy tizenkilencedik század elején épült ház fölszintjén rendezte be a
főhadiszállását a South William Streeten. Belépek, és látom, hogy Ryan kollégái
feszülten merednek a képernyőre, arcukat megvilágítja a számítógép fénye. A
szoba közepén Ryan ül egy forgószéken, jobbra-balra, jobbra-balra perdül, és
olyan üres tekintettel vigyorog a távolba, hogy komolyan megijedek.
Üdvözlésképp biccentek az öt dolgos munkatársnak, és átverekszem magam a
tornyokban álló csempemintákon és prospektusokon.
Ryan észrevesz.
– Stella! – Úgy mosolyog, mintha be lenne lőve, és tovább himbálózik.
– Hagyd abba! – szólok rá, mire nagy kegyesen megáll.
A tervrajzokkal teli táblákra, a számítógépekre, a műszaki varázseszközökre
mutatok.
– Na és ez a sok minden hogy fér bele a karma… izédbe? – Ne hívd karma-
projektnek, teremtem le magam. Ha a nevén nevezed, valósággá válik.
– A céget is elajándékozom.
Most már tényleg meg vagyok döbbenve. Meg vagyok döbbenve és nagyon félek.
– De… de hát ez a megélhetésed… – dadogok. – És mi lesz a gyerekeiddel? Ryan,
felelősséggel tartozol a gyerekeid iránt.
– A gyerekeim felnőttek…
– Jeffrey nem felnőtt.
– De az. Nem az én hibám, hogy úgy viselkedik, mintha nem az lenne. A lányom
férjhez megy. Felneveltem őket, fizettem az iskoláikat, megadtam nekik mindent,
amire szükségük volt, és mindent, amit kívántak. Ezután is jelen leszek az
életükben, és ott a pénz, amit Jeffrey utolsó évére tettünk félre az iskolára, de az
anyagiak terén én megtettem a dolgom.
– Na és a beosztottjaid? El fogják veszíteni a munkájukat.
– Nem fogják. Jól menő vállalkozásként adom tovább a céget. Clarissa lesz a
tulajdonos.
Hátrapördülök, Clarissára bámulok. Clarissa Ryan jobb keze a cégnél már vagy
ezer éve, és én sosem kedveltem, mert barátságtalan. Magas, karcsú nő, mindig
fekete cicanadrágot és munkáscsizmát és kopott pulcsit és vastag ezüstékszereket
hord – az ékszerek nagy részét a szemöldökében –, és mindig túl hosszú a
ruhaujja, mint egy szegény, eltévedt kislánynak, amiért legszívesebben fejbe
vágnám.
Határozottan a szemembe néz, és rejtélyesen – vagy inkább győzedelmesen? –
elmosolyodik. Mélységes, fejbe vágós dühöt érzek, én fordítom el először a
tekintetemet. Mindig én szoktam. Ez vagyok én, gyenge vagyok. Hátat fordítok a
nőnek, Ryanre meredek.
– Beszélhetnénk négyszemközt?
Kimegyünk a folyosóra.
– Ryan, egyértelmű, hogy életközepi válságban szenvedsz – mondom halkan. – És
nagyon meg fogod ezt bánni. Nem lehetne, hogy simán csak triatlonozni
kezdenél, mint minden más korodbeli férfi? Segítünk neked. Jeffrey elmehetne
veled úszni.
– Jeffrey utál engem.
– Tényleg utál – bólintok. – Tényleg utál. De engem is utál. Nem szabad magadra
venned. Szóval ha övé az úszás, én majd elmegyek veled futni. – A jelenlegi
hasválság miatt úgyis el kell kezdenem sportolni, úgyhogy nem árt, ha lefixálunk
valamit Ryannel. – Majd találunk valakit, akivel biciklizhetsz. Mondjuk Endát.
– Nem fogok Enda Mulreiddel biciklizni – jelenti ki makacsul Ryan. – Endának
rendőrcombja van. Brutális az állóképessége.
– Akkor valaki mással. Nem muszáj Endával.
De Ryan már nagyon mélyre merült a projektjébe, annyira mélyre, hogy már nem
lehet elérni.
– Stella… – teszi a vállamra a kezét, és szenvedélyesen néz a szemembe. – Én itt
valami nagyon fontosat csinálok. Spirituális műalkotást hozok létre.
Bebizonyítom, hogy létezik a karma.
Ryan lelkesedése egy pillanatra engem is magával ragad. Talán tényleg jót
cselekszik. Talán minden rendben lesz. De…
– Mi lesz, ha nem sikerül, Ryan? Akkor mi lesz?
Halkan felnevet.
– Rettegsz a szegénységtől, te kis munkásosztálybeli lány, igaz? Nem tudsz
kivetkőzni magadból, mi?
– Gyakorlatias vagyok. Valakinek muszáj gyakorlatiasnak lennie – hadarom. –
Megtennéd, hogy elmész dr. Quinnhez? Csak hogy biztosan tudjuk, nem vagy-e…
érted… rosszul. Mármint hogy nincs-e baj a fejeddel.
– Nincs baj vele.
Nyomorultul érzem magam. Rábámulok. Nem tudom, mit tegyek. Visszamenjek
az irodába, és megpróbáljam észhez téríteni Clarissát? De hát tudom, hogy ez a
csaj hogy működik; csak titokzatosan rám mosolyogna, és azon az idegesítő
hangján, precízen azt mondaná, hogy Ryan azt csinál, amit akar. De még ha
Clarissa esetleg mégis úgy döntene, hogy nem veszi át a céget, Ryan egyszerűen
fel fogja ajánlani valaki másnak, és végül valaki el fogja fogadni, és soha többet
nem lesz hajlandó visszaadni.
Ryan az, akit meg kell győznöm. Nem adhatom fel.
– Mennem kell – mondja. – Vissza akarok menni az irodába, és himbálózni
akarok a székemen.
– Tényleg?
– Olyan… jó. Olyan lengedező, szabad érzés.
– „Lengedező, szabad érzés?”
Hirtelen témát vált, ahogy az őrültek szoktak.
– Viszont tudod mit, Stella? – bámul a szemembe. – Nagyon jól nézel ki. Valami
új rajtad.
– A kétségbeesett rettegés?
– Nem, nem, nem. Mindig is féltél. Inkább… – Végigmér, és végül a lábamra
mutat. – Ez az.
– Ez a chinóm. Női chino – mondom szinte félénken.
– Nagyon jó.
És bár tudom, hogy nincs eszénél, mégis melegséggel tölt el a dicsérete.
„Vannak, akik mozgatni tudják a fülüket – társaságban ezzel villognak. Ne
szomorkodj,
ha te nem tudod megcsinálni. Csak találj valami mást, amivel társaságban
villoghatsz.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
„– A férfi végbélnyílása úgy bámult a lányra, mint egy farkasszemet néző
tekintet…” – olvasta apu.
Pfuj! Eléggé pikáns volt ez a könyv, amit Georgie Taylortól kaptunk. Egy unatkozó
nőről szólt, egy tiszteletre méltó vállalatigazgató feleségéről, aki titokban
prostituáltként dolgozott.
„ – Tenyerébe zárta a férfi herezacskóját, és…” – Na jó! Ezt én nem olvasom
tovább – csapta le a könyvet apu. – Nem érdekel, milyen díjakat kapott. Nem
állítom, hogy nem irodalom. A világ legjobb könyvei között is akad, amelyikben
hemzsegnek a piszkos alakok. De ez így nem stimmel. Nem fogok ilyeneket
olvasni a saját lányomnak. Van valami más? – túrt bele a Georgie Taylortól kapott
könyvek kupacába. – Jane Eyre? – kérdezte döbbenten. – De hát a Jane Eyre
iskolásoknak való. Ez veszélyes terep. Innen már csak egy lépés a Bridget Jones
naplója meg A két Lotti.
Ajjaj. Apu, annak ellenére, hogy soha nem találkoztak, kissé belehabarodott
Georgie Taylorba. A múltkor konkrétan hozott egy csokor virágot, és odaadta
Mannixnak, hogy a feleségének küldi. Most viszont úgy tűnt, kezd megrendülni a
hite Georgie Taylor kikezdhetetlen ízlésében.
– Mi van még itt? – kapott fel egy másik könyvet. – Rebecca? Szóval itt a Jane
Eyre, egy könyv az őrült első feleségről, aki a padláson él. Aztán itt a Rebecca, egy
könyv a második feleségről, akit az első feleség emléke kísért. – Apu rám bámult.
– Ez meg mit akar jelenteni?
Nem tudtam, mit akar jelenteni, és elég nehéz is volt erre figyelnem, közben
ugyanis egy izgalmas kis titkot dédelgettem magamban: éppen pontosan aznap
volt hat hete, hogy Mannix Taylor azt mondta, vissza fog térni a mozgás az
izmaimba. Azóta számoltam a napokat, szépen vonogattam le a huszonnégy
órákat, és végül elérkezett a nagy nap.
Azon gondolkodtam, a testem melyik része fog legelőször felébredni. Talán a
kezem, talán a nyakizmaim, talán – ez lenne a legjobb – a hangszálaim. Nem
lehetett tudni, hol fog szárba szökkenni az élet, mert továbbra is olyan
mozdulatlanul feküdtem, mint egy homokzsák, de valami egészen biztosan
történni fog ma. Hiszen Mannix azt mondta, hogy fog.
Egyébként nem emlékezett erre a kijelentésére; az aznap reggeli rutinlátogatása
során mindenesetre meg sem említette a dolgot. Hát, elég sok mindent kell fejben
tartania…
– Figyelj, édesem, indulok – állt fel apu. – Egyik könyvet sem tudom felolvasni
neked, ez itt mind csupa gót csajregény – mondta sajnálkozva. – Majd kérek
valami rendes könyvet Joantól. Talán itt az ideje, hogy újra Norman Mailert
olvassunk.
Megkönnyebbülve néztem, ahogy elmegy. A testemre akartam összpontosítani,
magamra akartam fókuszálni a figyelmemet, mint egy reflektort, módszeresen,
izomról izomra haladva, készenlétben, hogy a legkisebb rezdülésre lecsapjak.
Orrcimpa, nyelv, ajkak, nyak, mellkas, kar, ujjak… A túlvégről kezdve pedig –
lábujjak, lábfej, boka, vádli, térd… szemöldök, fül… Nem, ez hülyeség. Még
amikor erőm teljében voltam, akkor sem tudtam a fülemet mozgatni. Vannak,
akik tudják, és társaságban ezzel villognak, de én nem tudom. Homlok, állkapocs,
nyak, váll, könyök… Egyelőre semmi.
Az volt a tervem, hogy mire Ryan bejön este meglátogatni, már mutatni tudjak
valami mozgást. Nagyon kellett már neki egy löket reménység.
De eltelt a nap, és mire Ryan kissé komoran és elhanyagoltan megérkezett, semmi
nem történt.
– Na? – rogyott le fáradtan a székbe, és még fáradtabban vette elő a tollat meg a
jegyzetfüzetet a sterilizálóból.
Már épp majdnem azt mondtam neki, hogy vágassa le a haját, de hirtelen
meggondoltam magam.
– MINDEN RENDBEN – pislogtam.
– Mázlista – mondta. – Nem bánnám, ha én is feküdhetnék pár napig.
Elképedve próbáltam valami együtt érzőt pislogni, de nem tudtuk összehangolni
a ritmust.
– Állj – mondta, amikor egymás után négy betűt elrontottunk. – Túl fáradt
vagyok ehhez.
Jó. Nem baj. Megnyugtató gondolatokat lövelltem a tekintetemmel. Csak üljünk
itt, és legyünk együtt.
– Nem sok értelme ennek, ha nincs mit mondanunk egymásnak. – Felállt. Még
csak öt perce volt itt.
Maradj.
– Valaki majd bejön hozzád holnap. Nem emlékszem, ki. Valaki.
Talán. Már nem érkeztek tömegesen a látogatók. Már csak egyesével érkeztek,
néha pedig egyáltalán nem jött senki. December eleje volt, a karácsonyi
készülődés csúcsa. A gyerekek élete a szokásosnál is zsúfoltabb volt, Ryan őrült
módjára dolgozott, hogy év végére befejezzen egy projektet, Karen ki se látszott a
munkából a szalonban, anyu pedig mindennap túlórázott az otthonban.
Mindenki pörgött, én pedig hátramaradtam a légörvényben. Az a nagyon szoros
közelség, ami Ryan és köztem alakult ki a betegségem elején, kezdett elkopni az
élet könyörtelen fogaskerekei között. Tényleg jobb lesz, ha nagyon gyorsan
meggyógyulok.
– A te Mannix Taylorod úgyis meg fog látogatni.
Ryan most beszólt nekem? Nem hinném. Inkább csak ténymegállapítást tett:
Mannix Taylor tényleg meg fog látogatni. Hiszen a neurológusom, én minden
hétköznap eljön hozzám. Ezért fizetik.
– Szia. Hamarosan megint jövök.
Ryan elment, és én totál depressziós lettem. A jó öreg, sima, régimódi depresszió
volt ez. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy lebénultam. Semmi köze nem volt
ahhoz, hogy a pokolra jutok. Egyszerűen csak depressziós lettem.
Ryannek egész egyszerűen nem ment ez a dolog, és én nem hibáztattam. Végül
majd minden rendben lesz, nyugtatgattam magam. De azért közben kemény volt.
Eltelt a nap, és túl hamar elérkezett az éjszaka. Vége a napnak, és meg se rezdült
egyetlenegy izmom se.
Próbáltam észszerűen gondolkodni: nem volt fair ennyire szó szerint venni, amit
Mannix Taylor mondott. Csak körülbelüli időket jósolt. De ahogy lassan
elaludtam, nyugtalan és szomorú voltam.
Egy ponton a nővérek felébresztettek, hogy megfordítsanak. Lezajlott a szokásos
móka a csöveimmel meg az érzékelőmmel, és épp mielőtt a jobb oldalamra
fektettek volna a fal felé fordulva, egy pillanatra megláttam az órát: hét perc
múlva éjfél.
A nővérek elcsoszogtak a gumitalpú cipőjükben, én pedig újra megnyugodtam.
Ismét kezdett elnyomni az álom, és abban a pillanatban, amikor már kis híján a
sötétségbe zuhantam, megrándult a bal térdem.
Másnap reggel Mannix Taylor majdnem egy órával hamarabb érkezett, mint
szokott. Ekkor jöttem rá, mekkorát tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy
elfelejtette a hathetes ígéretét. Csak úgy sugárzott az arcáról a remény és a
sóvárgás. Meg sem próbált úgy tenni, mintha szakmailag érdeklődne.
Ránéztem, és önelégülten elpislogtam neki: „IGEN”.
Szinte felugrott az ágyra.
– Hol?
– TÉ…
– Melyik?
– B…
– Mutassa meg nekem is.
Rátette a kezét a bal térdemre, én pedig minden erőmet összeszedve
összpontosítottam, hogy az izom megmozduljon. Semmi nem történt. Pedig
előző este éreztem. Esküszöm, hogy éreztem.
…De vajon tényleg éreztem? Vagy lehet, hogy mivel annyira akartam, elhitettem
magammal, hogy érzem?
Szabadkozva néztem rá. Bocsánat.
Ebben a pillanatban lüktetett egyet a térdem a keze alatt.
Egyetlen folyékony mozdulattal legurult az ágyról, és talpra ugrott.
– Bassza meg, ilyen nincs!
Belül sikítottam a boldogságtól.
– Még egyszer! – parancsolt rám. – Ha még egyszer megcsinálja, elhiszem, hogy
igaz.
Visszatelepedett az ágyra, rátette a kezét a térdemre, aztán bizalmatlanul
méregettük egymást, vártuk, vajon történik-e valami. Mannix visszafojtott
lélegzettel várt, de a lábam úgy hevert ott, mint egy darab fa.
– Gyerünk már – mondta türelmetlenül.
Próbálom.
– Gyerünk.
Próbálom, az istenit.
– Na, jó – sóhajtott. – Mára ennyit…
Megrándult a térdem a keze alatt.
– Hha! – kiáltott nevetve. – Nem kapkodja el a dolgot!
Megint megrándult a térdemben az izom. Egészen különös érzés volt, egy kicsit
olyan, mint amikor Ryan a hasamra tette a kezét, amikor terhes voltam Betsyvel
meg Jeffreyvel.
– Most már hiszek magának – mondta Mannix. – Hát tényleg igaz! Tényleg
elkezdődött! Meg fog gyógyulni.
– Maga megmondta, hogy meg fogok.
– De nem gondoltam komolyan. Azt, hogy ilyen gyorsan megtörténik. Habár… –
tette hozzá csodálattal vegyes mérgelődéssel a hangjában. – Tudnom kellett
volna. Hiszen magáról van szó.
15:17
Otthon Jeffrey a konyhaasztal fölé görnyedve bújja a telefonját.
– Kilencvenezren nézték meg apu videóját. Egyre gyorsabban nő a szám. És… már
hashtagje van a Twitteren.
Érzem, hogy elsápadok. A Twitteren ne, csak az én imádott Twitteremen ne.
Nekem még sohasem volt hashtagem a Twitteren. Dühös vagyok és félek és…
igen, féltékeny vagyok.
– Ne aggódj – mondta Jeffrey. – Ez csak a blogoszféra.
Tétován bólintok. A Twitter egyáltalán nem „csak”. Az én világomban biztos hogy
nem.
– Csak a blogoszféra – próbál megnyugtatni Jeffrey. – Nem a való világ. A való
világban soha nem megy semmire.
Ebben a pillanatban megszólal a telefonom. Ismeretlen szám. És mégis
fölveszem. Hát normális vagyok én?
– Stella Sweeney? – kérdezi egy női hang.
– Kivel beszélek?
– Kirsty Gaw-nak hívnak. A Southside Zinger munkatársa vagyok.
A Southside Zinger egy ingyenes, négyoldalas helyi lap, amelynek a címoldalán
egyszer a következő szalagcím jelent meg: „Helyi fiú tányért tört”. A
legjóindulatúbb jellemzés az lenne, ha egyházinak nevezném.
– A férje, Ryan Sweeney ügyében telefonálok.
Összeszorul a gyomrom – valaki a Zingernél nyilván kisakkozta, hogy közöm van
Ryanhez.
– A volt férjem – mondom idegesen és nagyon határozottan. – Ryan a volt férjem.
– Szóval akkor maga Stella? – kérdezi a nő barátságosan.
Működésbe lépnek a tudnivalók, amiket a médiával kapcsolatban vertek a
fejembe.
– Nem, nem, nem én vagyok. Téves hívás. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.
A viszontlátásra – vetek véget a beszélgetésnek, amilyen udvariasan csak tudok.
Ha valaki egy kicsit is híres, abban az a szörnyű, elmélkedem, miközben a
tenyerembe sikítok, hogy szünet nélkül kellemesen kell viselkedni. Bőven elég
nehéz az élet anélkül is, hogy az emberek ilyeneket mondanának, mint hogy: „Ja,
a Stella Sweeney? Az a nő olyan kedvesnek tűnt. Pedig egy szemét dög!”
– Mi volt ez? – kérdezi Jeffrey.
Üres tekintettel bámulok rá.
– A Southside Zinger. Bassza meg! Ó, bassza meg!
– Kérlek, ne káromkodj, anyu. Egyébként is, ez csak a Southside „Helyi asszony
elvesztette a szempilláját” Zinger.
Majdhogynem csodálattal nézek rá – ez egész vicces volt ahhoz képest, hogy ő
mondta.
Ismét megszólal a telefonom. Biztosan megint Kirsty Gaw hív. De nem ő az. Ez
egy másik újság, egy igazi újság: a Herald. Felvillan a név a kijelzőn, Jeffrey orra
alá dugom a telefont.
– Tudják – suttogom. – Igazi emberek is tudják.
– Bassza meg – mondja.
– Na, már te is! – Akármi van, örülök, hogy prédikálhatok. – Te is csúnyán
beszélsz!
– Nem beszélek csúnyán. Csak egy csúnya szót mondtam. Esküszöm, csak most az
egyszer.
– Nekem nyolc.
– „Nekem nyolc” – csúfol. – Hallod egyáltalán magad?
Megint megcsörren a mobilom – a Mail az. Aztán csörögni kezd a vonalas is. Az
Independenttől keresnek. Aztán egyszerre szól mind a két telefon. Szinte mint a
régi szép időkben. Mindenféle hangok üzeneteket hagynak, és amint leteszik, már
csöng is újra a telefon. Kikapcsolom a mobilt, és kihúzom a falból a vonalasat.
– És mi lesz, ha idejönnek? – kérdezi Jeffrey.
– Nem fognak.
Pedig lehet, hogy fognak. Egyszer, két évvel ezelőtt már megtették…
Nekidőlök a mosogatónak, és a jelen lassan hullámzó, függőleges csíkokra
bomlik, én pedig elmerülök az emlékekben…
…egy máskülönben egészen hétköznapi, augusztus végi napban. Már végeztem a
munkával, és hazaugrottam a gyerekekért; Dundrumba készültünk iskolaszereket
vásárolni: egy hét, és kezdődik a tanítás.
– Gyertek – álltam a bejárati ajtóban a kocsikulcsot csörgetve. – Indulás.
– Ezt láttad? – kérdezte Betsy óvatosan.
A People magazin volt az. Rengeteg magazint olvastam, mert tartottunk egy
halommal a szalonban, de az amerikaiakat nem járattuk, mert nem ismertük az
embereket, akikről írtak bennük – a hírességekről szóló pletykák csak akkor
igazán érdekesek, ha az ember ismeri az adott hírességeket.
– Mit? Mit kellett volna látnom? – kérdeztem.
Betsy a kezembe nyomta az újságot: Annabeth Browningról volt benne egy kép.
Nem nagyon érdekelt az amerikai politika, de róla tudtam, hogy kicsoda. Az
amerikai alelnök feleségeként néhány hónappal ezelőtt hatalmas feltűnést
keltett, amikor letartóztatták, mert összevissza vezetett, és kiderült, hogy totál be
van tépve receptre kapható gyógyszerektől. A rendőrök nem ismerték fel, és
mielőtt a Fehér Ház észbe kapott volna, és eltussolhatta volna az ügyet, a sajtó
szimatot fogott.
Hatalmas médiavihar lett az ügyből. Annabeth természetesen kénytelen volt
nyilvánosan bűnbánatot gyakorolni, és azonnal elvonóba vonult. Mindenki arra
számított, hogy eltelik a huszonnyolc nap, aztán majd nagy hetykén visszatér a
hivatalos teendőihez, majd egy fotózás következik, a képeken üveges szemmel
bámul a kamerába a családja körében, végül pedig egy interjú Barbara
Waltersszel, amelyben elmondja, hogy ez a letartóztatás volt „a legjobb dolog,
ami valaha történt vele”.
Ám ahelyett, hogy visszatért volna a közéletbe, beköltözött egy helyi zárdába. Az
elfogadottsága, amely eddig tartósan emelkedett, hirtelen drámaian lecsökkent.
Teljesen szembe ment az elvárásokkal. Megvolt a huszonnyolc napja, mit akart
még?
Ezen az elmosódott képen Annabeth egy kertben ült egy padon – gondolom, a
zárda kertje lehetett, olyan zárdásnak tűnt –, és egy könyvet olvasott. A
szalagcím nagy betűkkel üvöltötte: MIT OLVAS ANNABETH? Alaposan
megnéztem a fényképet – Annabeth lenövesztette a szőkét a hajából, jól állt neki
az új szín.
– Jól néz ki – mondtam. – Régebben túlságosan fel volt tupírozva a haja. Jobban
áll neki így természetesen.
– Kit érdekel a haja! – kiáltotta Betsy izgatottan. – Nézd! – mutatott egy
felnagyított képre, amely Annabeth kezét ábrázolta. – A te könyvedet olvassa.
Bámultam, csak bámultam a fotót, amíg már a szemem is keresztbe állt, de
Betsynek igaza volt – Annabeth tényleg az én könyvemet olvasta.
– Honnan szerezte? – Hirtelen szörnyen nyugtalan lettem. Az én kis könyvem
egy személyes, magánkiadású kötet volt. Annabeth Browning pedig nem éppen
népszerű. Egy népszerűtlen nő nyilvánosan olvassa, amit én írtam? Ennek nem
lesz jó vége.
Zakatolni kezdett az agyam, lázasan próbáltam összekötni a pontokat. Összesen
ötven példánya létezett a könyvemnek; boltban sosem árulták; csak a családom és
a barátaim kaptak belőle. Megpróbáltam a másik végéről megközelíteni a kérdést
– Annabeth zárdában van. A zárdákban apácák élnek. Ismerek én apácát? Olyat,
aki hozzáférhetett a könyvemhez?
– Mi van? – jött ki Jeffrey az előszobába.
– Nézd meg ezt – vágtam hozzá az újságot. – Ismerünk apácát?
– Peter bácsikád egyik húga nem apáca…? Jé, ide nézz, ez a te könyved!
– Tudom. Honnan van meg Annabeth Browningnak a könyvem?
– Nemtom. Nem hívod fel Peter bácsikádat?
– Oké. – Becsuktam a bejárati ajtót, gondoltam, egyelőre nem megyünk
Dundrumba, és elővettem a telefonomat. – Peter bácsi? Szia, igen, nagyszerűen,
nagyszerűen, csak éppen emlékszel a könyvemre, amiben a kis mondásaim voltak
a kórházból, ilyenek, mint hogy „Mikor nem ásítás egy ásítás?”
„– Amikor az ásítás egy csoda” – fejezte be az idézetet Peter. – Emlékszem.
Perrrrsze.
Csak képzelődöm, vagy Peter bácsi titkol valamit?
– Nálad van még a könyv? – kérdeztem. – Úgy értem, nem lehetséges, hogy a
húgod, az apáca… Michael nővérnek hívják? Nem lehet, hogy nála van?
Hosszú, hosszú csönd.
– Sajnálom, Stella – suttogta Peter.
– Mit?
– A legjobb helyen tartottuk a könyvszekrényben, de hát mindig is enyveskezű
volt.
– Kicsoda? Michael nővér? De hiszen apáca!
– Hány normális apácát ismersz?
Eszembe jutottak azok az apácák, akik engem tanítottak az iskolában. Többnyire
pszichopaták voltak.
– Egyszerűen nem tud ellenállni a szép tárgyaknak – mondta Peter. Nyilvánvaló
volt, hogy nyomorultul érzi magát. – Utána mindig borzalmas büntetést ró a saját
fejére, sanyargatja magát meg minden, de úgy tűnik, nem tudja abbahagyni.
– Peter, ki tudnád deríteni, hogy tényleg ő vitte-e el?
Peter hatalmasat sóhajtott.
– Megkérdezhetem. De gyakran hazudik. Főleg ha rosszban sántikál.
– Értem. Oké. Figyelj csak, milyen apáca is ő?
– Miért? Ugye nem akarod felhívni?
– Valaminek utána kell járnom. A könyvem feltűnt az Egyesült Államokban. Egy
zárdában… A… – Átfutom az újságcikket. – A Szűziesség Lányaiban.
– Igen, ez az, ez ő – mondja Peter.
– Hogy kerülhetett a könyv az Egyesült Államokba? Járt ott Michael nővér?
– Nem. Viszont…
– Viszont mi?
– …Májusban meglátogatta őt egy nővér az amerikai zárdából. Egy fiatalabb
apáca. Gudrun nővér. Lopáson kapták őket a Bootsban. Huszonegy Bourjois
pirosító volt náluk. Huszonegy! Szinte mintha direkt le akartak volna bukni!
Nekem kellett odamennem és kiváltanom őket. A bolt kizárólag azért nem
jelentette fel őket, mert Gudrun nővér amerikai állampolgár, Michael nővér pedig
a szemét is kisírta, és esküdözött, hogy soha többet nem csinál ilyet. Azt hiszem,
a bolti nyomozók azt hitték, hogy Gudrun vitte rossz útra Michaelt, de szerintem
egyik kutya, másik eb.
– Mit gondolsz, lehetséges, hogy ez a Gudrun vitte ki a könyvemet Amerikába?
– Hát, amit ezek műveltek, bármi lehetséges.
– Nem emlékszel, hogy Gudrun nővér milyen ágba, zárdába tartozott, vagy hogy
is hívják ezeket?
– Dehogynem emlékszem. Vagy ezerszer kellett leírnom a címét a mindenféle
papírokra. Washingtonban lakik.
– Kösz. Ööö, sajnálom, Peter. – Micsoda élete lehet… Ott van neki az előkelő
Jeanette néni, aztán meg ott a tolvaj apáca nővére…
Kiszolgáltatottnak éreztem magam, és féltem. Azokat a szavakat, amiket zárt
ajtók mögött mondtam, most mintha szétkürtöltem volna a világba. Az
embereknek meglesz a véleménye rólam. Engem fognak hibáztatni, amiért
Annabeth Browning már nem hetyke, és nem szerepel a Barbara Waltersben.
Ebben a pillanatban megszólalt a vonalas telefon. Jeffrey, Betsy és én a készülékre
meredtünk, aztán egymásra. Volt egy sejtésünk: megéreztük, hogy ez a hívás meg
fogja változtatni az életünket.
Felvettem a kagylót.
– Stella Sweeney?
Hazudj, hazudj. De…
– É… én vagyok az – dadogtam.
– Az a Stella Sweeney, aki a Pillantásról pillantásra című könyvet írta?
– Igen, de…
– Tartsa a vonalat, Phyllis Teerlinck hívja.
Kattanás, majd megszólalt egy új hang.
– Phyllis Teerlinck, irodalmi ügynök. Az ajánlatom a következő: képviselni
szeretném.
Egymillió gondolat suhant át az agyamon. Végül úgy döntöttem, ezt kérdezem:
– Miért? Nem is olvasta a könyvet.
– Meglátogattam Annabeth-t. Kölcsönadta nekem huszonnégy órára. Nézze,
most itt a lehetőség. Ebben a pillanatban lehet, hogy maga a legbefolyásosabb nő
a világon, de hat nap múlva kijön az új People. Most kinyílt maga előtt egy ajtó, de
nagyon gyorsan be fog záródni. Egy óra múlva újra hívom. Keressen rám a
Google-on. Nem vagyok kamu.
Leteszem a telefont, ami azonnal újra megszólal. Hagyom, hogy az üzenetrögzítő
vegye fel. Aztán azonnal megint csöngeni kezd. És megint. És megint.
„A tökéletlenből is tökéletes lesz, ha szeretettel készül.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
– Most el kell menniük – mondta Salome nővér anyunak és apunak. Az ételes
zacskómat tartotta a kezében, be akarta kötni a gyomromba vezető csőbe.
– Van benne pulykacomb? – sandított apu a zacskóra. – Pulyka nélkül nincs
karácsony.
Salome nem felelt. Csak két ápoló dolgozott az intenzív osztályon karácsony
napján, és Salome nyilvánvalóan nem örült, hogy ő az egyik.
– Az ember észre sem veszi, hogy egyáltalán karácsony van – nézett Salome-ra
vádló tekintettel apu. – Sehol egy fa, sehol egy kis díszítés, de még egy nyavalyás
girlandot se látok – mondta jelentőségteljesen.
Úgy egy héttel ezelőtt Betsy behozott egy csillogó girlandot, és az ágy végébe
kötözte, de nagy balhé lett belőle. „Ez itt az intenzív osztály! Itt súlyos betegek
fekszenek! A girland tele van baktériummal!”
– Hát akkor megyünk – mondta anyu. – Boldog karácsonyt, Stella – búcsúzott a
könnyeit törölgetve. Minden alkalommal sírt, ahányszor csak meglátogatott.
Annyira furdalt a lelkiismeret, hogy néha azt kívántam, bár inkább el se jönne.
Aztán ettől még jobban furdalt a lelkiismeret.
– Jó étvágyat a karácsonyi vacsorához, kicsikém – vetett újabb sötét pillantást
Salome-ra apu.
Úgy egy órával később megérkezett Ryan Betsyvel és Jeffreyvel.
– Boldog karácsonyt, anyu, boldog karácsonyt! – sikongatott Betsy aganccsal a
fején. – Kösz az utalványt.
Sajnálom, hogy…
– …Egy kicsit személytelen, igaz? De majd együtt megyünk vásárolni, ha
meggyógyultál. Úgy egészen személyes lesz.
– Addigra lejár – morgott Jeffrey.
– Hagyd abba! – szólt rá Betsy, aztán megint hozzám fordult. – Csak azért zabos,
mert rossz upgrade-et kapott a Mikulástól.
Képtelen voltam visszafogni magam; vádló pillantást vetettem Ryanre.
– Majd holnap kicseréljük – mondta Ryan feszülten.
– Azt hiszed, az olyan egyszerű? – dühöngött Jeffrey ugyanolyan feszülten.
Borzalmasan sikerült ez a karácsony, teljesen más volt, mint szokott. Máskor
mindig egészen elragadtattam magam – igazi fát vettem, teleaggattam a házat
fényekkel, saját készítésű díszekkel, egy vagyont költöttem az ajándékokra, és
mindent aprólékos gonddal csomagoltam be. Bár Betsy és Jeffrey már rég nem
hitt a Mikulásban, még mindig odaakasztottam az apró ajándékokkal és
édességekkel tömött harisnyát az ágyuk végébe.
A karácsony számomra mindig a gyerekekről szólt, és iszonyú fontos volt nekem,
hogy minden évben varázslatossá tegyem. Rettenetesen szomorú voltam, hogy
idén semmit nem tudok ebből megvalósítani. Eddig ez volt a legnehezebb a
betegségemben.
Arra azért odafigyeltem, hogy a legalapvetőbb dolgok el legyenek intézve – Ryan
felállította a fát, és megvette Betsynek a vásárlási utalványt, Jeffreynek meg az
up-
grade-et a telefonjára, de ennél többet nem mertem kérni tőle. Már így is kezdett
teljesen kikészülni.
Megpróbáltam megkérni anyut, hogy szervezze meg a harisnyát a gyerekeknek,
de a pislogós módszer igazából csak az egyszerű kéréseknél működött; ráadásul
még ezeknél is előre kellett tudnom, mit akarok mondani, és a lehető legkevesebb
betűvel kellett kifejeznem magam. Ha félúton elszaródott egy szó, nehéz volt
visszatalálni a helyes útra. Kimerítő mutatvány volt ez a pislogás, és az egyetlen,
aki ügyesen tudott dekódolni, Mannix Taylor volt.
– Nyisd ki az ajándékot, amit tőlem kapsz. Nyisd ki! – vágott hozzám Betsy egy
vaskos kis csomagot. – Tökre tudom, hogy nem tudod kinyitni, csak be akarlak
venni a játékba, érted! – Letépett egy darabot a csomagolópapírból. – Na vajon mi
lehet ez?
Láttam, hogy egy barna kerámialáb kandikál ki a csomagból. Nem sokat vártam
ettől az ajándéktól.
Betsy tovább tépte a papírt, és a csomagból lassan előkerült egy csálé kis kutya.
– Én csináltam! Nem annyira tökéletes, tudom, de szeretettel készítettem. Hiszen
mindannyian tudjuk, mennyire szeretnél egy kutyát.
Ebben a pillanatban annyira tele lett a szívem a Betsy iránt érzett szeretetemmel,
hogy azt hittem, mindjárt felrobban. Annyira édes volt, és imádtam a csálé kis
kutyámat is.
– Gondolom, nem hagyhatom itt – vetett engesztelhetetlen pillantást a nővérek
szobája felé; még mindig nem tette túl magát a girlandbotrányon. – De ott fog
várni, amikor hazajössz.
– Vagyis tíz év múlva – morgott Jeffrey durcásan. – Itt az én ajándékom.
Kicsomagolom neked, jó?
Pofátlan kis csipszar.
Minden teketória nélkül letépte a csomagról a papírt… és egy hangvillát emelt az
orrom elé. Nem tudtam, ezzel mit akar mondani. Egy hangvilla? De hát… miért?
Ryan semmit nem hozott nekem.
– Sajnálom – mondta. – Csak hát annyi minden van…
Hát persze. És egyébként is, mit adhatna?
Ő viszont kapott tőlem ajándékot, egy utalványt a Samphire-ba, abba az
étterembe, ahova régóta el akart már menni. Karent kértem meg, hogy vegye meg
a nevemben, és igazából az volt a szándékom, hogy reménységgel ajándékozzam
meg Ryant: el fog jönni a nap, amikor jobban leszek, és el tudunk menni együtt az
étterembe. Elkezdtem elpislogni neki, de eltévesztettük, teljesen
belegabalyodtunk a betűkbe.
– Tudom – mondta. – Rendben. Köszönöm. Nagyon örülök neki – szorította az
utalványt a szívéhez.
– Idő! – rikkantotta Salome, és a családom felpattant és elpucolt, mintha idő előtt
kicsöngettek volna az iskolában.
A kórházra csend telepedett. Az akut eseteken kívül mindenkit hazaengedtek
karácsonyra. Műtétet nem terveztek ezekre a napokra, úgyhogy olyan sem volt,
aki operációból lábadozna. Rajtam kívül egyvalaki feküdt az intenzíven – egy
idősebb férfi szívrohammal. Hallottam, ahogy a családja suttogva beszélget meg
sírdogál az ágya mellett, aztán nekik is el kellett menniük, és végül ketten
maradtunk, ő meg én.
Az egész kórterem visszhangzott, üresen kongott. Még a nővéreket sem láttam
sehol. Lehet, hogy valamelyik hátsó szobában isszák a Malibut meg eszik a húsos
hasét, és nem hibáztattam őket.
Mindig lassan telt itt az idő, de ma szinte mintha egy helyben állt volna. Az órát
bámultam, iszonyú lassan vonszolták magukat a másodpercek. Azt akartam, hogy
már ne legyen karácsony. Túlságosan szomorú voltam, amiért nem lehetek a
gyerekeimmel meg a férjemmel meg a családommal. Bármelyik másik napot kész
voltam bátran viselni, de ez most túl nehéz volt.
Hogy múlassam az időt, az izmaimmal játszottam. Ekkorra már egy centire fel
tudtam emelni a fejem a párnáról, és mindkét térdemet meg tudtam egy kicsit
feszíteni. A jobb bokám már forgott egy picit, és mindkét vállam parancsszóra
mozdult. Kezdett visszatérni az élet az izmaimba, de teljesen rendszertelenül:
semmiféle sorrendet vagy mintát nem követett a folyamat.
Az igazán nagy dobás az lesz majd, ha a hangszálaim vagy az ujjaim beindulnak,
de amíg erre vártam, addig is buzgón gyakorlatoztattam azokat az izmokat, amik
már működtek. Feszülten figyeltem minden egyes izomra, azonnal lecsaptam a
legkisebb mozdulatra is.
Viszont félelmetesen gyorsan elfogyott az energiám – ha ennyire kimerülök attól,
hogy két centire elmozdítom a bokám, hogy fogok újra járni?
Nyolc órára az összes figyelemelterelő ötletemet felhasználtam. Talán
elaludhatnék, és amikor felébrednék, már holnap lenne, és vége lenne a
karácsonynak. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam az eszméletlenségbe
parancsolni magam, de ekkor lépteket hallottam, messziről, a kórterem
bejáratától.
Nagyon hangosan koppantak a csöndben.
Felismertem a hangot. De mit keres itt ez az ember karácsony este?
Egyre közelebbről hallatszottak a léptek, és már itt is volt Mannix Taylor.
– Boldog karácsonyt – vette elő automatikusan a tollat meg a jegyzetfüzetet.
Elkezdtem kipislogni, hogy „Mit keres itt?”, de mire két betűig jutottam,
félbeszakított:
– Gondoltam, biztosan magányos.
Nem tudtam, mit feleljek.
– JÓ NAPJA VOLT? – kérdeztem.
– Kitűnő – mondta. – Volt benn a családja?
– DÉLUTÁN. KLASSZ AJÁNDÉKOKAT KAPOTT?
– Nem. Maga?
– EGY AGYAGKUTYÁT MEG EGY HANGVILLÁT.
– Hangvillát? A férjétől?
– JEFFREY.
– Az talán nem olyan nagy baj, végül is Jeffrey tinifiú… A kutya volt a férjétől?
– BETSY.
– A férjétől mit kapott?
Nem akartam elmondani. Szégyelltem magam.
Egyébként is, tök fura ez az egész. Mit keres itt Mannix Taylor?
– Ma meglátogattam Rolandot – mondta.
– HOGY VAN? – Úgy éreztem, Roland az enyém is, jogom van érdeklődni.
– Remekül. Kifejezetten pozitívan. Nemsokára kijön. Azt üzeni, hogy csókoltatja,
és hogy örökké hálás lesz magának.
Hát ez kedves.
Valami megvillant a perifériás látásomban – egy nő állt az elhagyatott
nővérszobánál. Annyira váratlan volt a jelenléte, hogy azon gondolkodtam, talán
csak képzelődöm. Minket figyelt, és az ösztöneim azt súgták, már ott állhat egy
ideje.
Hosszú, sötét haja volt, mesés szemöldöke, szűk szabású fekete fölsőt és –
istenem! – testhez álló lakknadrágot viselt.
Mozdulatlanul, gondolataiba mélyedve állt, és nagyon nem illett oda, tisztára
olyan volt, mintha egyenesen egy horrorfilmből lenne odavetítve.
A következő pillanatban elindult felém. Féltem. Mannix hátranézett a válla fölött,
és amikor meglátta a nőt, megdermedt.
Ahogy keresztüljött a kórtermen, nem tudnám máshogy leírni a mozdulatait, csak
úgy, hogy agresszívan kecses és hajlékony léptekkel közeledett. Keményen
bámult rám, ahogy ott feküdtem magatehetetlenül az ágyon, aztán Mannixra
nézett.
– Komolyan? – kérdezte. – De tényleg, most komolyan?
Legszívesebben felkiáltottam volna: de hiszen nem a legjobb formámban lát! Ha
nekem is be lenne szárítva a hajam, mint magának, és ki lennék festve, és nem
lenne életveszélyes betegségem, akkor komolyan vehetne. Lehet, hogy sosem
leszek világ szépe, de… Nem is, itt meg is állhatunk. Lehet, hogy sosem leszek
világ szépe.
Aztán elvonult – igen, kifejezetten vonult, rendes dühös, csattogós vonulás volt
az – a hosszú lábán.
Különös csend telepedett ránk.
– A feleségem – szólalt meg végül Mannix Taylor.
Tényleg?
De hiszen a maga felesége menő és nyugodt és skandináv típus. Nem lenne
szabad sötét hajúnak és sötét szeműnek lennie, sem mesés szemöldökűnek, na és
– az isten szerelmére! – a lakknadrág!
– Most mennem kell – mondta. És elment.
Június 5. csütörtök

07:03
Arra ébredek, hogy valaki újra meg újra becsönget a bejárati ajtón.
Lopva kikukucskálok az emeleti ablakon, attól félek, hogy valami újságíró keres.
De Karen az, már talpig kifestve, nagyon magas sarkú, piros, fényes, furcsán
baljós kinézetű bőrcipőben.
Lemegyek, ajtót nyitok. Karen egy újságot nyom a kezembe.
– Ezt látnod kell.
A Daily Mail címoldaláról Ryan arca mosolyog rám.
– Hol van Jeffrey? – néz körül Karen szinte félve.
– Ágyban! – hallatszik Jeffrey tompa kiáltása.
Bemegyünk a konyhába, kiszáradt szájjal, lüktető fejjel, mohón olvasok. A cikk
„szexinek” és „tehetségesnek” nevezi Ryant, továbbá azt állítja, hogy a háza
kétmilliós „luxusotthon”, pedig marhára nem az.
– Te is benne vagy – mondja Karen. – Azt állítják, önsegítő könyvek írója vagy.
– Önsegítő könyvek „bukott” írója?
– Nem. Mert nem az vagy. Legalábbis nem igazán. Még nem.
– Azt nem írják, miért jöttem vissza Írországba? – Vajon mennyit tud a
nagyközönség a személyes körülményeimről?
– Nem, csupa semleges dolgot írnak. De én csak ezt olvastam, és Ryan az összes
többi lapban is benne van – mondja. – Legalábbis az ír lapokban. De nem
pazaroltam rájuk a pénzemet: az interneten el lehet olvasni őket. Meg kell
mondanom, jól néz ki a csávó – tanulmányozza különböző szögekből Ryan
fotóját. – Azt hiszem, mindig is jóképű volt a sötét hajával, sötét szemével… Csak
éppen annyira idióta, hogy ezzel mindent lenullázott. Na, most mondd meg
nekem, mit fogsz kezdeni vele?
– Mit kezdhetnék? Enda azt mondta, nem zárathatom be. Dr. Quinn sem segített.
Egyébként rólad kérdezett, azt mondta, nagyszerű munkát végeztél Mrs. Quinn
pattanásain. Ryannel semmi értelme beszélnem, úgysem fogja meggondolni
magát. És a jogorvoslat sem megy, mert elválunk.
– De hol fog lakni, amikor összeomlik ez az egész? – kérdezi Karen.
– Nem tudom.
– Itt nem lakhat.
– Talán nem fog összeomlani – mondom. – Talán igaza van, és tényleg megsegíti
majd a világegyetem.
Karen lesújtóan, kétkedve rezegteti a szempilláját.
– A világegyetem azt segíti meg, aki saját magán segít. Ryan Sweeney végül a te
kanapédon fog aludni. Kivéve persze, ha az ágyadban köt ki.
– Ezt meg hogy érted?
Csörgetni kezdi a kocsikulcsát: ez a nemzetközi egyezményes jel arra, hogy valaki
sürgősen távozni készül.
– Megyek. Meg kell fürdetnem és fel kell öltöztetnem a kiskrambókat.
A vállára dobja a táskáját, és végigklakkog az előszobán a rémisztő piros
cipőjében. A parfümfelhőjében úszva követem.
– Karen, hogy értetted ezt?
– Úgy értettem, hogy puhány vagy.
– Nem igaz. Makacs vagyok. És büszke.
– Ha valaki nagyon megbánt. De a peches történeteket mindig bekajálod.
Ryannek az első útja hozzád fog vezetni, amikor az utcán találja magát. Jobb lesz,
ha készenlétbe helyezed az ellenállásodat. – Azzal kilibben az ajtón.
Elolvasom a neten a Ryanről szóló cikkeket. Kicseszettül félek, hogy miket
irkáltak rólam – eddig igyekeztem a lehető legkisebb feltűnést kelteni Írországba
való megalázó hazatérésem körül. Azt akartam, hogy az emberek ne tudhassák
meg, mennyire durván elromlott a helyzet, hátha nyerek egy kis időt, ami alatt
akár helyre is hozhatom a dolgokat. De Ryan és az ő bolond projektje minden
igyekezetem ellenére kezdett engem is magával rángatni a rivaldafénybe, ahol
minden esély megvan rá, hogy az én piszkos titkaimra is könyörtelenül fény
derüljön.
Minden egyes cikkben megemlítenek engem is. „Stella Sweeney-vel, az
önsegítőkönyvek szerzőjével két gyermekük van. A házasságuk időközben
felbomlott.” „A volt felesége az író, Stella Sweeney, aki Pillantásról pillantásra
című inspiráló könyvével nemzetközi sikereket aratott.”
Viszont nem árulnak el túl sokat. Egyelőre. Lehet, hogy az egész szépen lecseng
és elmúlik.
Tétován bekapcsolom a telefonomat – huszonhat nem fogadott hívásom van.
Azonnal csöngeni kezd. Eltartom magamtól, és fél szemmel hunyorítok a
kijelzőre – anyu az.
– Mi van? – kérdezem. – Megint vásárlós nap van? – Meg mertem volna esküdni,
hogy nemrég voltunk.
– Az apád beszélni akar veled.
Dulakodás hallatszik, aztán zúgás, ahogy anyu átadja a telefont, végül megszólal
apu:
– Benne van a tévében.
– Kicsoda?
– Az az idióta. Ryan Sweeney. Azt mondja, mindenét elajándékozza. Az Írország
délelőttben beszél.
Megragadom a távirányítót, és elszörnyedve látom, hogy valóban Ryant mutatják
az Írország délelőttben.
A háza előtt áll, és lelkesen magyaráz.
– …bizonyos jogi körülmények miatt az értékesebb javaim közül néhányat már az
indulónap előtt elajándékoztam – mondja. – A házat például, amit itt látnak
mögöttem, egy hajléktalanokat segítő jótékonysági egyesületnek adtam. Az
ügyvédek ebben a pillanatban intézik a papírokat.
– Ez igazán nagyszerű – mondja a riporter csaj, de közben alig tudja elrejteni a
vigyorát. Tiszta hülyének nézi Ryant. – Most pedig visszaadom a szót a
stúdiónak.
– Ne vedd magadra, édesem – mondja apu. – Ez egy buggyant alak. Mindig is az
volt, mindig is az lesz. Nem akarsz átjönni és párszor föl-le menni a lépcsőlifttel?
08:56
Megjelenik Jeffrey.
– Elmegyek – jelenti be. – Táncolni megyek.
– Táncolni? Tényleg? – Istenem, ez… hogy is mondjam… normális! Milyen bizarr
módon normális!
De aztán rájövök, hogy egyáltalán nem normális. Sőt valójában ez egy nagyon
különös szakasza a napnak ahhoz, hogy valaki táncolni menjen. Szorongva
kérdezgetem, mire végül kiszedem belőle, hogy nem valami diszkóba készül, ahol
hullarészegre akarja inni magát. Nem. Egy úgynevezett „táncműhelybe” megy.
Ahol „ki fogja mozogni magából” az érzéseit.
Rábámulok. Majd meggebedek igyekezetemben, nehogy elröhögjem magam. Be
kell szívnom az arcom, hogy kibírjam. Minden erőmre szükségem van.
10: 10
Csöngetnek. A falhoz lapulok a hálószobában, és kilesek, mint valami cowboy, ha
lövéseket hall. Nem újságíró jött, hanem Ryan. Boldogan tessékelem be: le
merném fogadni, hogy ennek a nagy médiajelenlétnek a döbbenete végre észhez
térítette.
– Gyere, gyere csak be!
– Beszélnem kell veled – mondja. – Felhívtak a Szombat este a kanapéntól.
A Szombat este a kanapén egy ír intézmény: egy kőkorszak óta működő
beszélgetős műsor. A műsorvezető egy tévés dinoszaurusz, Maurice McNice –
igazából Maurice McNiece-nek hívják, de mindenki Maurice McNice-nak nevezi,
bár nekem mindig is az volt a véleményem, hogy utálatos és lekezelő. Két rövid
hónappal ezelőtt azonban Maurice McNice összeesett és felköltözött az örök égi
stúdióba, mire az ír műsorvezetők ádáz, keserű harcba fogtak, hogy eldöntsék, ki
léphessen a helyébe. A hatalom mikrofonját végül az álmaimat gyakran látogató
Ned Mount nyerte el.
– És…? – kérdeztem óvatosan.
– Az van, hogy azt akarják, hogy mind a ketten szerepeljünk a műsorban. Te meg
én együtt.
– Minek? Miért?
– Mert mesélnivalónk van. Mindkettőnknek. Neked a könyveidről, nekem meg a
művészetemről.
– Ryan, te meg én szétmentünk, el fogunk válni. Nincs itt semmiféle mesélnivaló.
– Nem ártana neked egy kis reklám.
– De igen! Semmim nincs, amit reklámozni lehetne. Igyekszem meghúzni
magam. Próbálom összekanalazni az életemet. Más sem hiányzik, mint hogy egy
országos műsorban fejtsem ki mindenki előtt, hogy mennyire rossz a helyzet. És
nézd meg a hasamat! – mutatom szinte sikítva. – Hogy szerepelhetne bárki is a
tévében ilyen hassal?
– Egyedül nem kellek nekik – mondja. – Jönnöd kell velem.
Mély lélegzetet veszek.
– A számról is leolvashatod, Ryan. – Tisztán artikulálva ejtem ki a szavakat. –
Nincs az az isten, hogy én a Szombat este a kanapénban szerepeljek.
– Ez egy hosszú, bonyolult mondat volt – mondja. – Jó, hogy nem vagyok süket,
különben egy árva szót sem értettem volna abból, amit mondasz.
– Igen, de nem vagy süket. Hallottad, amit mondtam. Nem csinálom meg.
– Hihetetlenül önző vagy – rázza a fejét, mint egy nagyon rossz színész, aki
megvetést szeretne kifejezni. – És lenéző. És totál merev. Tudod, mi történik
azzal, aki nem hajlik, Stella? Eltörik. És még csodálkozol, hogy darabokra hullott
az életed? Hát, csak magadnak köszönheted. Az egészet magadnak köszönheted.
– Kihúzza magát, és azt mondja: – Egyedül is kitalálok.
És bár nagyon, de nagyon ki vagyok akadva, mégis megállapítom, hogy a
valóságban még soha nem hallottam, hogy valaki kiejtette volna ezeket a
szavakat.
11:17
Megeszem tíz deka túrót. Nem érzem olyan jól magam tőle, mint, mondjuk, tíz
deka csokitól érezném.
12:09
Leülök a számítógéphez, és leírom azt a szót, hogy „Segg”.
12:19-től 15:57-ig
Abbahagyom a gépelést, és elkezdek az életemen merengeni. Tényleg olyan
lenéző és merev volnék, ahogy Ryan állítja? Valóban a saját hibámból kerültem a
jelenlegi helyzetembe? Lehet, hogy pár dolgot máshogy kellett volna csinálnom?
Nem tudom… Próbálok nem gondolni arra, ami történt. Túlságosan fájdalmas.
Azért döntöttem úgy, hogy elölről kezdek mindent, mert tudtam, hogy csakis úgy
van esélyem életben maradni. Nem akartam, hogy folyton kétségek kínozzanak,
vajon helyesen döntöttem-e. Azért tettem, amit tettem, mert nem volt más
választásom.
De mi van, ha rosszul döntöttem…?
Ó, cseszd meg, Ryan! Kellett neked mindent felbolygatnod, hogy még nehezebb
legyen!
15:59
Úgy döntök, hogy elmegyek kocogni. Csak egy kicsit. Hogy visszarázódjak a
rendszeres edzésbe.
16:17
Azon kapom magam, hogy még mindig a számítógépnél ülök.
Elhatároztam, hogy hagyom a fenébe ezt a könyv dolgot. Nincs mit mondanom,
és a nyilvánosságot sem tudnám elviselni. Viszont szükségem van munkára.
Valahogy pénzt kell keresnem. Van valami, amit csinálni tudnék? Bármi?
…Nos, igazából hivatásos kozmetikus vagyok.
Ez az! Ez a megoldás: visszatérek a kozmetikus szakmába! Ezeket a képességeket
nem felejti el az ember. Olyan ez, mint a biciklizés, nem igaz?
17:28
Nem olyan, mint a biciklizés.
Felhívom Karent, és beavatom a terveimbe, mire ő:
– Üüühümmm. Éééértem. Tudsz női pajeszt becsavarni?
– Hát, nem…
– Az orvosi beavatkozásokra ki vagy képezve?
– Hát, nem…
– Meg tudod csinálni a mikrotűs kezelést? A mezoterápiát?
– …Nem. – Azt se tudom, mi ez a két utóbbi. – De gyantázni tudok, Karen, úgy
gyantázok, hogy a nemzeti válogatottban is indulhatnék.
– Gyanta! A gyanta kábé akkor ment ki a divatból, amikor a vörös márna. Az az
igazság, Stella, hogy én nem adnék neked munkát, pedig a húgod vagyok. Kiléptél
a kozmetikus-taposómalomból, hozzáteszem, a saját jószántadból, és soha többé
nem fogsz tudni visszalépni, annyira gyorsan megy.
17:37-től 19:53-ig
Ülök és fogom a fejem.
19:59
Összegyűjtöm az összes narancsos piskótatallért és müzlit és az összes többi
finom szénhidrátot, amit csak találok, és az egészet bedobom a barna gurulós
kukába az udvaron. Aztán kihozok egy üveg mosogatószert, és lelocsolom az
egész halmot, nehogy ne tudjak ellenállni a kísértésnek, és megpróbáljak
kihalászni valamit. Előbukkan a semmiből Mrs. Szomszéd-aki-sose-csípett.
Felkapaszkodott alaknak tart. Az is vagyok – ezt a jelenséget szociális
mobilitásnak hívják.
– A barna kukába csak ételt szabad rakni – mondja. – A csomagolást nem
rakhatja a barna kukába. Azt a zöld kukába kell rakni.
Visszafogom magam, és nem locsolom le a nőt a mosogatószerrel.
Visszatrappolok a konyhába, felveszek egy pár gumikesztyűt, aztán morcosan
átteszem a csomagolást a megfelelő kukába.
– Most boldog? – kérdezem.
– Nem – mondja a nő. – Sohasem vagyok boldog.
20:11
Mikor lehet lefeküdni aludni? Mi a legkorábbi elfogadható időpont? Azt
gyanítom, tíz előtt nem nagyon jön szóba a dolog. Oké, tízig tudok várni.
20:14
Lefekszem aludni. A magam ura vagyok. Azt csinálok, amit akarok. Nem fogok a
társadalom burzsoá szabályaihoz alkalmazkodni.
20:20-tól 03:10-ig
Nem tudok aludni. Majdnem hét órán keresztül forgolódom.
03:11
Elalszom. Ned Mountról álmodom. Vonaton utazunk, és azt énekeljük, hogy
„Who Let the Dogs Out?” Meglepően dallamos a hangom, ő pedig kifejezetten
ügyesen ugat.
„Könnyebb meggyógyulni, ha az ember valóban
meg akar gyógyulni.”
 Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
– Stella? – kérdezte egy hang. – Stella?
Kinyitottam a szemem. Egy nő állt fölöttem, mosolygott.
– Jó napot! Ne haragudjon, hogy felébresztettem. Rosemary Rozelaar vagyok.
És?
– Én vagyok az új neurológusa.
Úgy éreztem, mintha kalapáccsal ütöttek volna a szívembe.
Rosemary Rozelaar megint mosolygott.
– Én vettem át magát dr. Taylortól.
Mozdulatlan testembe zárva bámultam erre a kifejezéstelen arcú, kellemes
mosolyú nőre.
Tíz napja nem láttam Mannix Taylort – az a fura, karácsony esti látogatása volt az
utolsó alkalom. Amikor megjelent a felesége.
Elméletileg nem is kellett volna számítanom rá – az első januári hétfőig a
legalapvetőbb kórházi személyzeten kívül senki nem dolgozott. De őt annyira
érdekelte az esetem, személyes szinten is, hogy úgy éreztem, rá nem vonatkoznak
a normális szabályok. Az meg, amikor a felesége felbukkant az osztályon, annyira
különös volt. Minden nagyon furcsa volt, főleg hogy ilyen hirtelen lelépett.
Magyarázatra volt szükségem.
A karácsony és újév közötti holt szezon során mindennap feszülten vártam
Mannix Taylort, és minél tovább vártam hiába, hogy megjelenjen, annál
dühösebb lettem. Hosszú órákon keresztül tervezgettem, hogyan fogok ügyet se
vetni rá, amikor végre feltűnik.
De nem jött. És most ez a nő azt mondja, hogy többet nem is jön.
– Mi történt? – kezdtem vadul pislogni.
– Várjon – mondta Rosemary. – Dr. Taylor mondta, hogy pislogással
kommunikálnak. Egy kis türelmet kérek, keresek valamit, amire írhatok.
Körbe-körbe forgott, hátha talál valahol egy papírt. Azt se tudta, hogy ott a
jegyzetfüzet a sterilizálóban, és önkéntelenül is arra gondoltam, hogy Mannixszal
már a hatodik mondatnál tartanánk.
Egymást kergették a gondolataim a fejemben. Lehet, hogy Mannix kevesebb
munkát vállal? Lehet, hogy valami tragédia történt, és úgy, ahogy van,
abbahagyta a dolgozást?
De igazából már akkor tudtam.
Rosemary végül talált egy papírt meg egy tollat, és kínzó lassúsággal végre meg
tudtam kérdezni: MIÉRT MENT EL?
– Túl sok a páciense – mondta. De volt valami őszintétlenség a szemében.
Szigorúan véve nem hazudott, mert nem tudta az egész sztorit. De nem is
mondott teljesen igazat. – Nagy tapasztalattal rendelkező neurológus vagyok –
mondta. – Dr. Taylorral közös pacientúránk van. Biztosíthatom, hogy ugyanolyan
minőségű kezelésben lesz része velem, mint amilyenben vele volt.
Nem igaz. Mannix sokkal, de sokkal több mindent megtett, mint ami a
kötelessége lett volna.
– BESZÉLNEM KELL VELE – betűztem ki.
– Értesíteni fogom. – És megint ott volt az a valami a tekintetében, szinte mintha
sajnálna: ugye, nem azt akarja mondani, hogy fogta magát, és belezúgott a mi
Mannix Taylorunkba?
Egy számítógépből kinyomtatott papírra fordította a figyelmét.
– Látom, hogy több izomcsoportjába is kezd visszatérni a mozgás – olvasta. – Mi
lenne, ha megmutatná, mi megy már, és akkor arra építkezhetnénk.
Behunytam a szemem, és jó mélyen magamba temetkeztem.
– Stella. Stella? Hall engem?
Ma nem.
Hihetetlenül szomorú és nyomott voltam. Nem tudtam megfogalmazni, pontosan
mi zajlott kettőnk között Mannix Taylorral, de brutálisan megalázva és
visszautasítva éreztem magam.
Teltek a napok, és Rosemary Rozelaar kötelességtudóan látogatott, de soha nem
hozta szóba Mannixot, én pedig elhatároztam, hogy soha többet nem kérdezek
felőle.
Rosemary hamarosan aggódva közölte, hogy nagyon lelassult a gyógyulásom.
– Azt olvasom a kartonján, hogy karácsony előtt nagyon jól haladt.
Tényleg?
– Muszáj lesz erőfeszítést tennie, Stella – mondta egészen szigorúan.
Tényleg?
– Szeretne valamit kérdezni tőlem, Stella? – készítette a tollat a papír fölé, de én
nem voltam hajlandó pislogni.
Egyetlen kérdés volt, amire választ akartam kapni; ezt a kérdést már föltettem
neki, és nem fogom megalázni magam azzal, hogy újra föltegyem.
Aznap Karen is bejött meglátogatni.
– Nem fogod elhinni, kit találtam az RSVP-ben! – lobogtatott meg egy újságot az
orrom előtt. A képen Mannix Taylor (41) és bájos felesége, Georgie (38) volt
látható valami szilveszteri bálban.
Mannix fekete csokornyakkendőt viselt, és úgy nézett ki, mintha kivégzőosztag
előtt állna.
– Milyen vidám fickó, nem? – mondta Karen. – Nem is mondtad, hogy Georgie
Taylor a felesége.
Azért nem mondtam, mert
néma vagyok,
nem tudtam, hogy Georgie Taylor „valaki”.
Karen még sosem találkozott Georgie Taylorral, de mindent tudott mindenkiről,
akiről csak érdemes volt, én pedig szégyenszemre mohón vágytam a legkisebb
információmorzsára is.
– Az övé a Tilt – mondta Karen.
A Tilt egy butik volt, ami fura, aszimmetrikus belga ruhatervezőkre
specializálódott. Egyszer voltam, és felpróbáltam egy hatalmas, bénítóan drága,
szürke szőnyegalátét anyagból készült, féloldalas kabátot. Az ujja hatalmas
drótkapcsokkal volt a vállához rögzítve. Bámultam magam a tükörben, iszonyúan
igyekeztem, hogy tetsszen a kabát, de úgy néztem ki, mint egy statiszta valami
középkori drámából, amiben szakadt parasztok vonultak órákon át a rossz
utakon.
– Mesésen néz ki, nem? – tanulmányozta szakmai érdeklődéssel a képet Karen. –
Felvarratta a szemét, az állát, a szeme körbebotoxozva, a marionette-ráncai
feltöltve. Nem esett túlzásba. Természetes szépség. Nincs gyereke – tette hozzá
sokatmondóan.
Ezt már tudtam.
– Ismered a típust – folytatta. – Ha gyereke lenne, nem tudna síelni menni Val
d’Isère-be, se last-minute hétvégékre Marrakech-be.
Nem szóltam. Mert ugyebár nem tudtam beszélni. De elgondolkodtam, mennyire
keveset tudunk az emberekről. Milyen gyakran elhisszük a kirakattörténeteket,
amiket beadnak nekünk.
– És nem is harmincnyolc éves, hanem negyven.
Ezt is tudtam, de Karen honnan a jó égből veszi?
– Enda nővére az útlevélosztályon dolgozik, és látta Georgie papírjait, amikor új
útlevelet akart csináltatni. Kiderült, hogy valójában negyvenéves, miközben
fűnek-fának híreszteli, hogy harmincnyolc. Bár igaz, hogy mindannyian
hazudunk a korunkkal kapcsolatban.
Sikerült megkérdeznem Karent, hogy Taylorék mióta házasok.
– Nem tudom pontosan – gondolkodott el. – Elég régóta. Nem friss a dolog. Hét
éve? Nyolc? Ha tippelnem kéne, azt mondanám, nyolc. – Hirtelen összehúzta a
szemét. – Miért kérdezed?
Csak csevegek…
Nagyra nyitotta a szemét, és szinte dühösen meredt rám.
– Tetszik neked.
Dehogyis.
– Remélem is, hogy nem – mondta. – Rendes férjed van, aki töri magát, hogy
minden rendben menjen. Tudod, hogy elment tampont venni Betsynek?
Úristen. Hányszor kell még meghallgatnom, hogy Ryan elment tampont venni
Betsynek? Olyan már, mintha az ír mitológiából vettek volna ki egy mesét. Ír
férfiak nagy tettei: Brian Boru hősiesen küzd a clontarfi csatában; Padraig Pearse
felolvassa az Ír Függetlenségi Nyilatkozatot; Ryan Sweeney tampont vesz a
lányának, Betsynek.
És itt jön maga a mitológiai hős.
– Szia, Ryan – mondta Karen. – Gyere, ülj ide a helyemre. Én megyek.
Ryan leült.
– Kicseszett január. Iszonyat hideg van kint. Szerencséd van, hogy folyton itt
vagy bent a melegben.
Szerencsém van? Tényleg?
– Szóval akkor elmesélem, mi újság, jó? – kérdezte. – Nos, a csempe, amit a
carlow-i szállodába szántam, el sem indult Olaszországból még mindig. Nem
hihetetlen? Ja – jut eszébe hirtelen valami. – Elmentem arra a helyre tegnap este.
Milyen helyre?
– Tudod, a Samphire-be, abba az étterembe, ahova kaptam tőled az utalványt.
Clarissával voltunk. Gyorsan bekaptunk valamit munka után. Esküszöm, totál túl
van hájpolva az a hely.
Felkavarodott a gyomrom dühömben. Te önző fasz, gondoltam. Te rohadt, önző
fasz.
Június 6. péntek

06:01
Felébredek, és meg akarok halni – elvonási tüneteim vannak a
szénhidrátmegvonás miatt. Volt már ilyen, és borzalmas. Semmi energiám,
semmi reményem. Lent a konyhában ott csücsül tíz deka túró, amit jogom van
reggelire elfogyasztani, de arra sem veszem a fáradságot, hogy lemenjek miatta.
Inkább fogom az iPadet, és megnézem, mi a helyzet Ryan-ügyben. Több száz
tárgyat felajánlott már, a négy vlogját pedig százezrek nézték meg. A nemzetközi
sajtó is foglalkozik vele, és mindenhol csak szépeket mondanak róla. Az „új
önzetlenséget” emlegetik, meg az „önzetlenséget a megszorítások idején”.
09:28
A konyhában vagyok, egy kis tálka túrót bámulok, és próbálom összeszedni az
akaraterőmet, hogy meg bírjam enni, amikor csöngetnek.
Lábujjhegyen az előszobába lopózom, kilesek az ablakon, mint-egy-cowboy-ha-
lövést-hall, és majdnem elájulok, amikor meglátom, hogy Ned Mount áll az
ajtóban. A tévéből. A Szombat reggel a kanapénból. Biztosan Ryan vette rá, hogy
idejöjjön!
Mégis kinyitom az ajtót. Hiszen annyira kedvelem. Rádióinterjút készített velem,
amikor a Pillantásról pillantásra megjelent, nagylelkű volt és kedves. És kaptam
tőle egy víztisztítót. Vagyis várjunk csak, igazából azt csak álmodtam, nem…?
– Jó napot! – mondom.
– Ned Mount – nyújt kezet.
– Tudom.
– Nem voltam biztos benne, hogy emlékszik rám.
– Persze hogy emlékszem magára. – Egy ingatag pillanatig attól félek,
elkotyogom neki az álmaimat. – Jöjjön be.
– Nem bánja? – Csillog a szeme és mosolyog. Mert ez a munkája, emlékeztetem
magam.
Bemegyünk a konyhába, teát főzök.
– Megkínálnám keksszel is – mondom. – De nem eszem szénhidrátot, szóval
mindent ki kellett dobnom, ami finom. Kér egy kis túrót?
– Nem tudom… Kérek?
– Nem – ismerem be. – Nem kér.
– Szóval visszaköltözött Dublinba – mondja. – Azt hittem, végleg elhagyott
minket, és örökre az Államokban marad.
– Nos – feszengek. – Annyi minden történt… Na, mindegy, gondolom, nem csak
egy tál túróra ugrott be hozzám.
– Így van – bólint szinte sajnálkozva. – Stella… – néz rám őszintén. – Hogyan
tudnám rávenni, hogy jöjjön el Ryannel a holnap esti adásba?
– Sehogyan – mondom. – Kérem. Képtelen volnék. Nem szerepelhetek a tévében.
Minden túl…
– …Túl? – biztat a kedves tekintetével.
– Nem ülhetek ott, mintha minden rendben lenne… mikor semmi sincs rendben.
Túl sokat elárultam. Ned Mount már hegyezi az antennáit, én pedig mindjárt
elbőgöm magam.
– Nézze – próbálom összeszedni magam. – Szerintem nem helyes, amit Ryan
csinál. Aggódom érte. Szerintem idegösszeomlása van, vagy ilyesmi.
– Akkor jöjjön el a műsorba, és mondja el ezt.
Egy pillanatra eltűnődöm, milyen elképesztően szégyentelenek ezek az emberek a
médiában. Bárhogy is igyekszik az ember szabadulni, valahogy mindig sikerül újra
horogra keríteniük.
– Elmondhatná, amit akar – mondja. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan
egyetértenének magával.
– Dehogyis. Mindenki engem utálna egész Írországban. Ned, én csak nyugodt
életet szeretnék.
– Egészen addig, amíg meg nem jelenik egy új könyve, amit reklámozni akar?
– Sajnálom – mondom. – Tényleg sajnálom.
Furcsa robaj hallatszik az előszobából. Jeffrey az. Beront a konyhába,
elképesztően zilált. Hol rám, hol Ned Mountra pillant, de egyértelmű, hogy
valójában nem fogja fel, amit lát.
– Huszonkét órán keresztül egyfolytában táncoltam – mondja rekedten. – Láttam
az Isten arcát.
– És milyen volt? – dől előre érdeklődve Ned Mount.
– Szőrös. Nagyon szőrös. Megyek, lefekszem – vonul ki a konyhából Jeffrey.
– Ez ki volt? – kérdezi Ned Mount.
– Senki. – Úgy érzem, feltétlenül meg kell védenem Jeffreyt.
– Tényleg?
– Tényleg.
Farkasszemet nézünk.
– Na, jó – adom meg magam. – A fiam. Ryan fia. De kérem, Ned, ne próbálja
rávenni, hogy a tévében szerepeljen. Annyira fiatal, és egy kicsit…
– …Egy kicsit…?
– …Egy kicsit, nos, szeret jógázni, és… sebezhető. Hagyja békén. Kérem.
13:22
A Steller magazin heti online szavazásán Ryan lett Írország legszexibb férfija. A
fényképen úgy néz ki, mint Tom Ford kevésbé helyes bátyja. Érdekes módon a
listán a kilencedik helyen feltűnik egy másik új szereplő is: Ned Mount.
„Az ember kacérkodhat a veszéllyel,
de az utolsó pillanatban mindig visszaléphet.”
Részlet a Pillantásról pillantásra című könyvből
Mannix Taylor nem jött többet, és én továbbra is borzalmasan haragudtam rá.
Éppen ő panaszkodott, mennyire embertelen a kórházi rendszer, mégis elhagyott
engem. Még csak el sem köszönt.
Ahogy teltek a napok, Rosemary Rozelaar egyre jobban kétségbeesett: teljesen
leállt a javulás az állapotomban. Végül már annyira aggódott miattam, hogy még
a ritkán látott dr. Montgomery is meglátogatott, hogy lelkesítő beszédet tartson.
– Mit mondtam magának a legelső napon, amikor megláttam? – kérdezte
szigorúan. – Azt mondtam: „Aztán föl ne adja, galambom!” Ugyan már! El ne
bukjon a finisben! Föl ne adja, galambom! – Széles karmozdulattal intett a
sleppjének, a nővéreknek és Ryannek, aki éppen akkor volt ott látogatni. –
Gyerünk, mindenki. Mondjuk együtt. „Föl ne adja, galambom!”
Dr. Montgomery meg a fura dr. de Groot meg az összes intenzíves nővér együtt
kántálta:
– Föl ne adja, galambom!!
– Hangosabban! Gyerünk, Mr. Sweeney, magának is mondania kell!
– Föl ne adja, galambom!!
Dr. Montgomery a füle mögé tette a kezét.
– Nem hallom.
– Föl ne adja, galambom!!
– Hangosabban!
– FÖL NE ADJA, GALAMBOM!
– Még egyszer, hogy szerencsét hozzon!
– FÖL NE ADJA, GALAMBOM!
– Jó – vigyorgott dr. Montgomery. – Nagyon jó. Így már minden rendben lesz.
Jesszusom, már ennyi az idő? Szólít a golfpázsit! Isten áldja magukat!
Befordultam magamba. Nem vagyok a galambja, és igenis föladom. Itt is föladom,
ott is föladom, mindenhol föladom.
Február 15-én minden megváltozott: hirtelen elhatároztam, hogy meg fogok
gyógyulni. Semmit nem kaptam Valentin-napra Ryantől, még egy képeslapot
sem, és egyszerre vérfagyasztóan tisztán láttam magam előtt, ahogy kicsúszik a
kezemből az életem. Ryan unta, hogy beteg vagyok, és unták a gyerekek is, és
tudtam, hogy ha nem kapok erőre, méghozzá a lehető leghamarabb, semmi nem
marad, amihez visszatérhetnék.
És volt még valami – ki akartam kerülni a kórházból, ki a rendszerből és a
betegségből, ami sebezhetővé tett, ami lehetővé tette azt a furcsa valamit, ami
Mannix Taylor és köztem kialakult. Tudtam, hogy ha meggyógyulok, már nem
lesz hatalma felettem.
Kezembe vettem az irányítást, és szinte egyik napról a másikra be is állt a javulás
az állapotomban. Naphosszat pislogtam az utasításokat, és nyilván egyértelmű
volt az újonnan szerzett vasakaratom, mert mindenki szót fogadott nekem.
Amikor a frissen becsomagolt idegeim viszketni és égni kezdtek, erős
fájdalomcsillapítót követeltem, és meg is kaptam. Ahányszor újabb rándulást
éreztem bármelyik izmomban, azonnal értesítettem Rosemary Rozelaart, és
követeltem, hogy minden délután jöjjön egy fizikoterapeuta, és tornáztasson
meg. Esténként, miután a fizikós elment, én még folytattam a tornát, újra meg
újra megfeszítettem és ellazítottam az izmaimat, amíg csak teljesen ki nem
merültem.
A kórházi személyzetnek nem volt még ilyen esete, ezért nem tudtak kihez,
mihez hasonlítani, de így is tudtam, hogy le vannak nyűgözve a gyógyulási
görbém meredek megugrásától.
Április elejére a bordáimnál és a mellkasomban lévő izmok már annyira
megerősödtek, hogy le lehetett kapcsolni a lélegeztetőről, először csak öt
másodpercekre, aztán tízre, végül már percekre. Három héten belül segítség
nélkül lélegeztem, és az intenzív osztályról áthelyeztek egy sima kórterembe.
Májusban felálltam, és megtettem egy lépést. Hamarosan már jártam-keltem,
először kerekes székben, aztán járókerettel, végül egyetlen mankóval.
Újabb hatalmas mérföldkő volt, amikor visszanyertem a hangom.
– Képzeld el, ha most hirtelen gyönyörű kiejtéssel kezdenél beszélni – mondta
Karen. – Mint amikor a kemó után más színű haja nő az embernek. Mi lenne, ha
úgy beszélnél, mintha a Downton Abbeyből jöttél volna? Ugye, hogy tök menő
lenne?
Az ujjaimban lévő izmok keltek életre utolsóként; az első SMS, amit el tudtam
küldeni, maga volt a csoda.
Július végén megszületett az ítélet: olyan jól vagyok, hogy hazamehetek. Egy
kisebb hadsereg jelent meg a búcsúztatásomon – ott volt dr. Montgomery, dr. de
Groot, Rosemary Rozelaar és megszámlálhatatlanul sok nővér, betegszállító és
segítő. Végigpásztáztam az arcokat, azon tűnődtem, vajon ő eljön-e. Sehol sem
láttam, de addigra már meg is békéltem a helyzettel.
Valami nagyon furcsa történt közöttünk, ezt meg tudtam állapítani. Megvolt
köztünk a kapcsolódás – valójában az első pillanattól, a karambol óta megvolt. Az
ütközés utáni másodpercekben szinte szavak nélkül kommunikáltunk egymással.
Természetes volt, hogy egy kicsit belezúgtam – sebezhető voltam, és ő volt a hős
védelmezőm. Ami őt illeti, ő viszont nehéz terhet cipelt, és jól jött neki, hogy a
gyógyításomat jelentő projektre összpontosíthatott.
Jól tette, hogy elvágta magát tőlem. Nekem ott van Ryan meg a családom, neki
meg ugyebár ott a felesége.
Az életben a dolgok, a kapcsolatok nem „csak úgy egyszerűen megtörténnek”. Az
ember kacérkodhat a veszéllyel, próbára teheti a házasságát, amíg már
majdhogynem elpattan a húr, de az utolsó pillanatban mindig visszaléphet.
Mindenkinek van választása; ő választott, és én tiszteletben tartottam a
választását.
Július 28-án, mintegy tizenegy hónappal azután, hogy először éreztem a
zsibbadást, újra láthattam a szobámat. Kihagytam egy teljes tanévet a gyerekeim
életéből, de elhatároztam, hogy nem leszek szomorú. Ez csak úgy fog menni,
hogyha amilyen gyorsan csak lehet, visszazök-
kenek az életembe, és olyan jó feleség és kozmetikus leszek, amilyen jó csak
tudok. Úgyhogy ezt tettem, Mannix Taylort pedig elfelejtettem.
Június 9. hétfő

07:38
Fölébredek, és hallom, hogy a nappaliban be van kapcsolva a tévé. Jeffrey
biztosan ébren van. Lemegyek, leülök mellé a kanapéra, és elönt a rettegés.
– Már el is kezdődött – mondja Jeffrey kifejezéstelen hangon.
Az Írország délelőtt megy, Alan Hughes Ryan utcájából jelentkezik.
– Élőben Ryan Sweeney indulónapjáról! – Alan Hughes szinte üvölt izgalmában.
Az indulónap valójában már tegnap este elkezdődött – egy páran, akik már
nagyon türelmetlenek voltak, furgonokkal érkeztek, és Ryan háza előtt aludtak.
Olyan volt, mint a leárazások első napja.
Alan a reménykedőkkel készít interjút, arról kérdezi őket, mire vetettek szemet.
– Az étkezőasztalára – mondja az egyik nő.
– A ruháira – mondja egy másik. – Pont jó a mérete. A pasim gyakran megy a
bíróságra a piti bűnei miatt, úgyhogy ráférne egy-két rendes öltöny.
A háttérben láthatósági mellénybe öltözött rendőrök állnak kordont. Ryan
kápráztató Szombat este a kanapén-beli fellépése után – igen, végül lement
nélkülem az interjú – a hatóságok rájöttek, hogy ebből a dologból akár komoly
tumultus, tömegjelenet is lehet. Így aztán lefektették az alapszabályokat: az
embereket tízesével fogják beengedni, mindenki csupán negyed órát maradhat a
házban, és csak annyit vihet el, amennyit egyedül, kézben el tud.
– Valósággal ünnepi itt a hangulat! – Alan Hughes feje mögött három férfi halad
el, vállukon egy dupla matraccal. – Jó napot, uraim. Látom, szereztek maguknak
egy ágyat.
– Bizony, bizony! – hajolnak előre a férfiak, hogy belebeszéljenek Alan
mikrofonjába. A matrac azonban nehéz és ingatag, és mivel a férfiak
megszakították egyenletes haladásukat, az ágybetét ingani kezd, aztán
lebucskázik a vállukról, felborítva és a földhöz szögezve Alan Hughest.
Ez vicces.
07:45
– Alan Hughes vagyok, élőben jelentkezem Ryan Sweeney ágybetéte alól.
Halljuk, de nem látjuk.
– Ez iszonyatos – nyög fel halkan Jeffrey.
– Egy, két, há, és EMEL! – Többen igyekeznek az oldalára állítani a matracot, és
kiszabadítani Alan Hughest meg a mikrofonját.
Alan Hughes feltápászkodik, kócos, de amúgy kutya baja.
– Ez isteni volt – mondja. – Van valakinél fésű?
– Jeffrey – szólalok meg. – Nagyon nehéz volt veled a vajúdás.
Jeffrey hallgat, de csíkká vékonyítja a száját.
– Borzalmas kínszenvedés volt, de tényleg.
– Mit akarsz?
– Hosszú volt, huszonkilenc óra…
– …És nem adtak neked epidurált – mondja Jeffrey. – Tudom. Mit akarsz?
– Menj el a Sparba, és vegyél nekem narancsos piskótatallért.
Holnap majd újrakezdem a fehérjés izét. De ma? Ma kizárt dolog.
08:03-tól 17:01-ig
Jeffreyvel virrasztunk: egész álló nap a legkülönbözőbb rádió- és tévéadók
kapcsolnak át a karma-projektre. Időről időre megjelenik maga Ryan is, aki csupa
mosoly, és elmondja, hogy mennyire örül ennek az egésznek, és hogy milyen jól
mennek a dolgok. Némelyik riporter agyba-főbe dicséri, mások alig tudják
leplezni, hogy totál őrültnek tartják.
Az egész teljesen megalázó, nyomasztó és közben igazából dögunalmas. És egyre
unalmasabb lesz, ahogy telik a nap, és az emberek egyre kisebb és vacakabb
tárgyakkal bukkannak fel: fénytelen kanalakkal, kiszuperált mobiltelefonokkal,
már rég nem létező kerti sufnikat nyitó kulcsokkal.
Érezhető, hogy közeleg a vég. Úgy délután öt óra tájban egy fiatal nő lép ki a
házból, és megmutat a kamerának egy üveg olajbogyót.
– Ez a legeslegutolsó dolog. Két éve lejárt a szavatossága.
– Várj csak – mondja Jeffrey. – Ott jön apu.
És tényleg: megjelenik Ryan. Kint áll az utcán a ház előtt, ami már nem az övé.
– Nézd meg – horkant Jeffrey. – Ezt a faszt! Fogadjunk, hogy most beszédet fog
tartani, vagy ilyesmi.
Ryan kiélvezi a pillanatot. Széttárja a karját, és bejelenti a világ tévé- és
rádióadóinak:
– Itt állok a színetek előtt, és nincs semmim.
Az emberek tapsolnak, Ryan szerényen mosolyog, mintha azt mondaná, ugyan-
ugyan, aztán alázatosan fejet hajt, namaste, engem pedig elönt a fergeteges düh,
legszívesebben pofán vágnám.
Aztán bekiabál valaki:
– Még mindig rajtad van a cipőd!
Ryan kissé nyugtalanul néz föl.
– Így van – kontráz egy másik hang a közönség soraiból. – Még mindig rajtad van
a cipőd.
– Oké – mondja Ryan, amilyen lassan csak tudja. – Igaz, igaz. – Leveszi a cipőjét.
Valaki a tömegből azonnal felmarkolja a cipőt.
– És a ruhája is – mondja valaki más.
– És a ruhád is – hallatszik hangosabban. – Nem mondhatod, hogy nincs semmid,
amikor rajtad van a ruhád.
Ryan tétovázik. Erre nyilvánvalóan nem számított.
– Na, gyerünk – kiáltja valaki. – Le a ruhával!
Ryan kezdi egy kicsit úgy érezni magát, mint a nyúl a reflektorfényben, de ha már
eddig elment, nincs más választása, mint egészen végig elmenni. Kigombolja az
ingét, és hevesen elegáns mozdulattal a tömegbe vágja.
– Ez az!
Ryan keze az övére vándorol.
– Jaj, ne – suttogom.
Ryan lehúzza a cipzárját, és kibújik a farmerjéből, aztán lerántja a zoknit, és
mindent behajít a tömegbe.
Már csak a fekete alsónadrágja van rajta. Ryan megáll. A tömeg egy emberként
fojtja vissza a lélegzetét. Ugye nem fogja…?
– Nem fogja – esdekel Jeffrey.
Újabb narancsos piskótatallért gyömöszölök a számba. Nem fogja. Lenyelem a
narancsos piskótatallért, és még egyet a számba tömök. Elmondhatatlanul félek.
Nem fogja.
De fogja! Ryan incselkedve kezdi letolni az alsónadrágját, már kilátszik a
fanszőrzete. Már a fele látszik a péniszének, amikor egy bámészkodó felkiált:
– Ez zavargás!
Pontosabban közszeméremsértés, és a zsaruk le is rohanják Ryant, mielőtt
megjelennének a heregolyói.
Jeffrey vonyít kínjában, Ryant pedig rendőrségi takarókba csavarva elvezetik. A
péniszét ábrázoló kitakart képek azonnal behálózzák a világot. A Kairóban,
Buenos Airesben, Sanghajban, Ulánbátorban, mittudoménhol lakó emberek mind
a volt férjem péniszét nézik. (A türkmenisztániak viszont nem, tájékoztat
bennünket a bemondó. Ezek szerint nekik tilos péniszt nézniük a tévében.)
17:45
Ryan a fogdában tölti az éjszakát, de figyelmeztetéssel megússza. A nép egyik
gondos gyermeke leadja a rendőrőrsön a cipőjét meg a ruháját.
Június 10. kedd
Ryan áll az utcán a rendőrőrs előtt a kora reggeli sugárzó napsütésben, és várja,
hogy a világegyetem gondoskodjon róla.
De nem gondoskodik.
 Ő

Van az, amikor a hírességek szakítanak valakivel, és két másodperccel később már
másvalakivel járnak, de marhára igyekszenek, hogy mindenki tudja, hogy a kettő
között nem volt átfedés. Ugye?
Na, az ilyenek nagy valószínűséggel hazudnak…
Márciusi éjszaka volt, majdnem nyolc hónappal azután, hogy hazajöttem a
kórházból. Ryannel tizenegy körül bújtunk ágyba, és én rögtön mély álomba
zuhantam; újra teljes munkaidőben dolgoztam, és folyton hullafáradt voltam.
Valamikor az éjszaka közepén felébredtem. Koromsötét volt. Az órára
pillantottam: 03:04. Ezek szerint ismét látogatást tesz nálam az álmatlanság. Már
fel voltam készülve, hogy órákon keresztül fogok hánykolódni, de ekkor
rádöbbentem, hogy valójában egy halk, de éles koppanás ébresztett fel.
Hallgatóztam, minden izmom megfeszült, úgy figyeltem, és azon tűnődtem,
vajon képzelődtem-e.
Ryan mélyen aludt, és már én is kezdtem újra elszenderedni, amikor megint
meghallottam a hangot. Egy másik szoba ablaka felől jött. Ryan hirtelen felült.
– Mi volt ez?
– Nem tudom – suttogtam. – Már többször hallottam.
A lámpakapcsolót kerestem a sötétben.
– Ne – szól rám izgatottan Ryan.
– Miért ne?
– Mert ha valaki betörésre készül, meg akarom lepni.
Jaj, istenem, csak azt ne. Nem akartam, hogy Ryanből botcsinálta hős legyen.
Annak rossz vége lesz.
Kiugrott az ágyból, odament az ablakhoz, és kinézett az éjfekete kertbe.
– Valaki van lent! – hunyorgott. Halvány fénnyel egy utcai lámpa pislákolt a
közelben.
– Nem kéne hívnunk a rendőrséget? – kérdeztem.
– De hiszen ez Tyler! – horkantott felháborodottan Ryan. – Mi a francot keres ez
itt ilyenkor, éjnek idején?
Tyler Betsy pasija volt. Betsy épp az első szerelem nyűgjeit viselte nagyban,
Ryannel mind a ketten azon a véleményen voltunk, hogy édesek. Hát, legalábbis
mostanáig.
Újabb koppanás hallatszott.
– Kavicsot dobál – mondta Ryan.
– Mit követtünk el? – Úgy látszik, túl sok drámát néztem, amikben hamisan
vádolt pedofilokat űznek el a falvakból.
– Cssss – mondta Ryan. – Cssss. Figyelj.
És akkor meghallottam Betsy kuncogását.
– Gyere fel! – hasította ketté a hideg, mozdulatlan levegőt a hangja.
Lábujjhegyen az ablakhoz lopakodtam, és elképedve néztem, ahogy Tyler
elszántan nekiszalad a háznak, és jó néhány méter magasra felkúszik, mielőtt
visszazuhanna a földre.
– Bassza meg! – dühöngött Ryan, és csapkodva öltözködni kezdett.
– Majd én elintézem.
Utálok smink nélkül mutatkozni – egy kis szempillaspirál is már sokat segített
volna –, de Ryan túlságosan forrófejű ehhez.
Leviharzottam a lépcsőn a köntösömben, és ajtót nyitottam.
– Szia, Tyler.
– Á, jó estét, Mrs. Sweeney.
Figyeltem, hogy látok-e jeleket – hogy ivott-e vagy nincs-e beszívva. De úgy tűnt,
éppolyan összeszedett és jóképű, mint máskor.
– Segíthetek? – kérdeztem kissé gúnyosan.
– Csak köszönni akartam Betsynek.
Felpillantottam Betsy szobájára, még épp láttam, ahogy a leányzó sietve becsukja
az ablakot.
– Van kedved bejönni egy teára? – kérdeztem.
Elmosolyodott.
– Hűha, ahhoz egy kicsit már késő van.
– Így van – vágtam rá határozottan. – Tényleg késő van. Hazavigyelek?
– Á, nem kell, Mrs. Sweeney, autóval jöttem – bökött hátra a válla fölött a
hüvelykujjával.
És annak ellenére, hogy mennyire nevetséges volt az egész helyzet, önkéntelenül
is elöntött a büszkeség: a lányom barátjának saját autója van.
– Oké. Nos. Kérlek, menj haza. Holnap iskola. Majd ott találkoztok Betsyvel. Jó
éjt, Tyler.
– Jó éjt, Mrs. Sweeney.
Felrohantam a lépcsőn, és bementem Betsyhez, aki úgy tett, mintha aludna.
– Tudom, hogy fent vagy – mondtam. – És még nem végeztünk.
Visszamentem a szobánkba. Ryan dühöngött.
– Ott áll lent, mint valami kicseszett Rómeó. Aztán meg megpróbál felmászni a
ház falán, mint… mint… a Pókember!
Iszonyúan szerettem volna aludni. Borzalmasan fáradt voltam.
– Majd reggel megbeszéljük.
– Nem ártana, ha beszélnél a hölggyel – mondta Ryan. – Mármint a
fogamzásgátlásról. Még csak az hiányozna, hogy azzal állítson haza, hogy
felcsinálták.
Ahogy a szakértők tanácsolják, rendszeresen „csevegtem” Betsyvel, és
igyekeztem megállapítani, vajon él-e már szexuális életet. De ő szemérmesen
őrizgette a szüzességét – a barátnőivel „mocskosnak” és „kurvásnak” nevezték
azokat az osztálytársaikat, akik már túl voltak a dolgon; titkon sokszor örültem,
hogy engem nem ismertek tizenhét éves koromban.
Ahányszor csak „arról” beszéltünk Betsyvel, mindig erősködtem, hogy amikor
majd komolyan „érdekli” egy fiú, el kell kezdenie gyógyszert szedni. Most viszont
rájöttem, hogy mivel ilyen sokáig szemérmeskedett, azt hittem, ez már örökre így
is marad.
– Nem lehetne együtt? Hogy mind a ketten beszélünk vele? – kérdeztem Ryantől.
– Van fogalmad róla, micsoda nyomás nehezedik rám? Beszélj vele te. Nekem
állásom van. Én nem érek rá.
– Oké. Bocsánat. – Nekem is volt állásom, de a bűntudat mindent más
megvilágításba helyezett, amióta hazajöttem a kórházból.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy Ryan talpig felöltözve fölém hajol.
– Mindenképpen beszélj ma Betsyvel – mondta. – Hacsak nem akarod, hogy
negyvenéves korod előtt nagymama legyen belőled.
Aztán ledübörgött a lépcsőn, és olyan erővel vágta be a bejárati ajtót, hogy majd
szétesett a ház.
Kikászálódtam az ágyból, és bekopogtam Betsy ajtaján.
– Bejöhetek, drágám?
Gyanakodva nézett rám.
– Rólad és Tylerről szeretnék beszélni – ültem le mellé az ágyra. – Olyan jó látni,
hogy ennyire boldog vagy. De az apukád meg én szeretnénk tudni, hogy vigyázol
a biztonságra.
– A biztonságra? – kérdezte, aztán hirtelen derengeni kezdett neki. – Úgy érted,
a…
– Valamiféle fogamzásgátlóra gondolok – vontam vállat.
Csak úgy sütött róla a viszolygás.
– Ha szeretnéd – tétováztam –, elmehetünk dr. Quinnhez, és…
– Anyu, undorító vagy! – sikította, és megdörzsölte a szemét a tenyerével. – Te
meg apu erről beszéltetek?
Bólintottam.
– Ez. Iszonyúan. Gusztustalan. – Felült az ágyban. – Azonnal menj ki a
szobámból, kérlek.
– De Betsy, mi csak segíteni akarunk…
– Útban vagy!
– De hát…
– Kifelé! – rikoltotta.
– Ne haragudj. – Később megint megpróbálom, majd amikor nem lesz ennyire
feldúlva. Kimenekültem a szobájából, és rögtön Jeffreybe botlottam.
– Ügyes vagy! – mondta. – A Jeffrey bácsikám egész jól hangzik. Na és te?
Szeretnél Stella nagymama lenni? Vagy inkább csak nagyi?
– Volt idő – mondtam neki –, amikor annyira szerettél, hogy feleségül akartál
venni.
Lementem a konyhába, leültem, és reszketve kortyolgattam a teámat.
Kis házunkban vágni lehetett a feszültséget. Megpróbáltam visszaemlékezni,
vajon előfordult-e már, hogy mindenki mindenkivel harcban állt. Lehet, hogy
ennyi családi civódás simán belefér, nem? Lehet, hogy amikor hónapokig
feküdtem a kórházban, túlidealizáltam az életünket?
De a szívem mélyén tudtam, mi az igazság: ők maguk sem tudják, de Ryan, Betsy
és Jeffrey dühös rám azokért a hónapokért, amikor beteg voltam. Jeffrey volt a
legjobban megsértődve: tomboltak benne a kellemetlenebbnél kellemetlenebb
érzelmek. Most Betsy is kezdi előadni magát, és azt is be kellett vallanom, hogy
Ryan meg én sem vagyunk valami jól egymással.
Régen gyakran mondogattam viccelődve, hogy soha nem szexelünk, de most
tényleg soha nem szexeltünk. Nem sokkal azután, hogy hazajöttem a kórházból,
egyszer lefeküdtünk; ez több mint hét hónappal ezelőtt történt, és azóta semmi.
A konyhaasztalnál ülve egy pillanatra elfogott a jeges félelem. Valamit tenni kell.
Valahogy kezembe kell vennem az irányítást, és helyre kell hoznom a dolgokat.
Az esti randi a megoldás. Ryannek és nekem kell néhány óra, amit a gyerekek és
az ő szüntelen változó érzelmeik nélkül tölthetünk. Nem kell bonyolult dologra
gondolni. Nem arról beszélek, amit Karen meg Enda csinált, a parókákra meg a
szerepjátékokra. Egyszerűen csak vissza kell találnunk egymáshoz egy kellemes
vacsora és néhány pohár ital mellett. Még az is lehet, hogy új bugyit veszek…
Az ádáz reménytől feltüzelve megkérdeztem Karent, hogy vigyázna-e a
gyerekekre, aztán felhívtam a Powerscourt Hotelt, hiszen manapság mindenki
oda szokott menni randizni. Két nappal későbbre, csütörtökre foglaltam szobát.
Minek húznánk az időt. Muszáj visszatérni a rendes kerékvágásba, méghozzá
minél hamarabb.
Felhívtam Ryant, aki így vette fel a telefont:
– Most meg mi van?
– Remélem, nincsenek terveid csütörtök estére – mondtam kacéran.
– Miért? Ki akar tőlem és mit?
– Te meg én, Ryan Sweeney, randira megyünk.
– Nincs pénzünk randira.
Anyagi szempontól elég rosszul állt a szénánk – nagyon megéreztük, hogy egy
évig nem dolgoztam, két hónappal ezelőtt pedig még a legutóbbi bérlők is
felmondtak a sandycove-i házban, és azóta sem találtunk új lakókat.
– Néha muszáj fontossági listát felállítani – mondtam.
– Randizni annyira béna.
– Elmegyünk randizni – jelentettem ki zordan és makacsul. – És jól fogjuk érezni
magunkat.
Csütörtök délután beszáríttattam a hajam, és egy kis táskába bepakoltam egy szép
ruhát, egy magas sarkút és – igen – egy új bugyit. Megérkezett Karen, és amíg
vártuk, hogy Ryan értem jöjjön, megittunk egy pohár bort a konyhában.
Jeffrey a hajamat nézte, aztán a táskát, és gúnyosan elvigyorodott.
– Szánalmas vagy – mondta.
– Ha az én gyerekem volnál – mondta Karen –, és így beszélnél velem, úgy pofon
vágnálak, hogy egy hétig csillagokat látnál.
– Komolyan? – Jeffreyn látszott, hogy azért egy kicsit le van nyűgözve.
– Komolyan, és egyáltalán nem ártana neked. Esetleg megtanulnál tisztelettel
beszélni.
– De nem pofozhatsz meg – mondta Jeffrey. – Vannak törvények.
– Elég baj az.
Megszólalt a telefonom. Ryan. Felálltam, és a bőrönd után nyúltam.
– Ryan az. Biztosan itt van már.
Megnyomtam a „válaszol” gombot.
– Indulok.
– Ne. Várj. Kések. Menj oda egyedül, én is megyek, amint tudok.
– Az mikor lesz? – Elindultam lefelé a csalódás lejtőjén.
– Nem tudom. Amint sikerült megoldani a gondot ezzel a káddal. Túl nagy, nem
fér be az ajtón. Valaki elbaszta a mérést, és…
– Oké. – Nem kellett többet hallanom. A házasságunk során minden Nagy
Fürdőszoba Katasztrófát hallottam már, ami csak létezik. Már egyetlen ilyen
történet sem tudott elvarázsolni.
– Na, jó, Karen – mondtam. – Elmentem. Köszönöm. Betsyt ne engedd ki. Tylert
ne engedd be. Ha alkalom adódik, beszélj a fogamzásgátlásról Betsyvel…
– Neki is egy jó nagy pofon kéne. Meg annak a Tylernek is. Ha rajtam múlna, az
összeset végigpofoznám. Mindannyian csillagokat látnának.
A félórás úton, amíg a Powerscourt felé autóztam, újra meg újra elismételtem
magamban: vidám vagyok, vidám vagyok, vidám vagyok. Randira megyek egy
szexi férfival.
Valójában jobb is, hogy egyedül megyek, határoztam el. Külön érkezünk, mintha
alig ismernénk egymást.
Bejelentkeztem a szállodába, fel-alá mászkáltam a szép szobában, kicsit hülyén
éreztem magam. Leültem az ágyra, a csodás kilátásban gyönyörködtem,
megnéztem, mennyibe kerül a minibárban a chips, és azt kívántam, bár itt lenne
valaki, akivel megoszthatnám, mennyire fel vagyok háborodva az izmos árakon.
Egy idő után úgy döntöttem, hogy lemegyek a jacuzziba, és azzal biztattam
magam, hogy mire visszaérek, Ryan itt lesz.
De végigszorongtam a jacuzzizást, és nemcsak azért, mert féltem, hogy elázik a
frissen beszárított hajam, hanem azért is, mert nem vagyok nagy rajongója a
víznek – és amikor visszaértem a szobába, Ryan még mindig nem volt sehol.
Beleuntam a várásba. Lefeküdtem, és a következő, amire feleszméltem, az volt,
hogy Ryan ott áll előttem. Elaludtam.
– Mennyi az idő? – kérdeztem kábultan.
– Tíz perccel múlt kilenc.
– Ó. Ó, lekéstük a vacsoránkat. – Felültem, és megpróbáltam felébredni. A telefon
után nyúltam. – Még lemehetünk. Várj csak.
– Á, nem. Ne. Majd felhozatjuk a szobába.
– Tényleg? De annyira jól néz ki az étterem…
– Túl késő van. Túl fáradt vagyok.
Őszintén szólva én is túl fáradt voltam, úgyhogy szendvicset rendeltünk meg egy
üveg bort, és néma csöndben ettünk.
– Finom a sült krumpli – mondta Ryan.
– Tényleg finom a sült krumpli – csaptam le erre a párbeszédgyöngyszemre.
– Megtennéd, hogy felhívod Karent? Csak hogy Tyler nehogy besurranjon, és
ezekben a pillanatokban ejtse épp teherbe a lányunkat.
– Hagyjuk ezt ma este.
– Nem tudok lazítani, ha erre gondolok.
Lenyeltem egy sóhajt, és felhívtam Karent.
– Minden rendben?
– Minden szuper.
De megéreztem valamit a hangjában.
– Mi van?
– Hát, beszéltem Betsyvel. És igen, valóban csinálják már a témát ezzel a Tyler
sráccal.
– Jézusisten. – Mármint… tudtam, de nem akartam tudni.
– Óvszert használnak.
Ó. Legszívesebben elsírtam volna magam. Az én kislányom.
– Mondtam neki, hogy gyógyszert kell szednie. Azt mondta, elmegy
nőgyógyászhoz, de nem veled.
– Miért nem?
– Azért, mert minden tinilány kis kurva. Azt mondta, velem hajlandó elmenni.
Jövő héten elviszem.
– Ó. Rendben. – Sok mindent fel kell most dolgoznom, és nagyon igyekeztem,
hogy ne vegyem magamra a dolgot. – És Jeffrey hogy van?
– Jeffrey? Jeffrey is egy kis kurva.
Nehéz szívvel tettem le a telefont, és Ryanhez fordultam, hogy beszámoljak, de
már bebújt a takaró alá, és mélyen aludt.
Oké. Magam is igen fáradt vagyok. De holnap reggel, ha a fene fenét eszik is,
hatalmasat bulizunk.
Az ágyban reggeliztünk. Fehér frottírköntösben ültünk, friss ananászt ettünk,
kávét szürcsöltünk.
– Ez finom – pusztított el Ryan egy édes péksüteményt. – Milyen? Mandulás? Te
megeszed?
– …Á, nem, megeheted az enyémet is.
– Kösz. És ez mi? Valami muffin? – Szép lassan végigette magát a péksüteményes
kosáron, aztán felnyögött. – Úristen, de tele vagyok. – Lefeküdt, és a hasát
simogatta, én meg hozzábújtam, és elkezdtem kikötni az övet a köntösén.
Ryan megdermedt, és kiugrott az ágyból.
– Túl mű ez az egész! Képtelen vagyok lazítani. Inkább elmennék dolgozni.
– Ryan…
Berohant a fürdőszobába, és egy pillanat múlva már a zuhany alatt állt.
Másodpercekkel később megint ott állt mellettem, és húzta fel a ruháját.
– Neked nem kell elmenned – mondta. – Tizenkettőig miénk a szoba, nem? Kérj
egy masszázst, vagy mittudomén. De én elmegyek dolgozni.
Becsapódott utána az ajtó. Néhány percet vártam, aztán lassan összepakoltam a
táskám, és én is elmentem dolgozni.
Amikor megérkeztem, Karen a számítógépnél ült.
– Azt hittem, csak délután jössze be.
– Hamarabb vége lett a randinak.
– Ó. Na, mindegy. Képzeld – mondta furcsa, feszült hangon. – Tudod, kinek van
új pasija?
– Kinek?
– Georgie Dawsonnak.
– Az ki?
– Lehet, hogy Georgie Taylor néven jobban ismered.
Egy ideig hallgattam.
– Miről beszélsz? – kérdeztem aztán.
– Arról, hogy Mannix Taylor és a felesége különváltak. El fognak válni.
– És miért mondod ezt el nekem?
Barátságtalan arcot vágott.
– Nem tudom. Csak azon gondolkodtam, vajon tudsz-e róla.
– Megőrültél? De hiszen vagy egy… Több mint egy éve nem láttam –
számolgattam vissza. – Tizenöt hónapja.
Karen dühösen kattintgatott az egerével.
– Az a dilis Mary Carr jön ma délután puncigyantázásra.
– Semmi nem volt köztünk – mondtam.
– Hogy Írország legszőrösebb puncijú nője miért pont hozzánk jár gyantáztatni…
– motyogta. – De volt, Stella. – Keménynek tűnt az arca a képernyő derengő
fényében. – Nem tudom pontosan, hogy mi. De volt valami. – Aggódva nézett
rám. – Ugye, tudod, hogy a való életben mennyire nem illetek össze?
– Tudom. – Soha nem fogom bevallani, hogy belezúgtam. Vagy bármi volt is az az
érzés.
– Ő előkelő és excentrikus…
– Ryan is eléggé excentrikus.
– Ryan remek férfi.
– Így van – mondtam. – Tudtad, hogy egy este, mialatt én a kórházban feküdtem,
elment és tampont vett Betsynek?
– Aha, tudtam… ja, hahaha – mondta gúnyosan. – Tök jó fej vagy.
– Mondd csak, mennyi dolgom van ma? Sokan jönnek hozzám? Lesz időm
elmenni dr. Quinnhez?
– Minek akarsz elmenni hozzá?
– Mert folyton fáradt vagyok.
– Mindenki folyton fáradt.
– Te nem. De egyébként csak meg akarom nézetni, hogy rendben vagyok-e. Hogy
nem jön-e vissza az a Guillain-Barré izé.
– Nem jön vissza. Annyira ritka, hogy már az is tök durva, hogy egyáltalán
megkaptad. De amúgy – tette hozzá – laza napunk van. Menj csak el.
Dr. Quinn vért vett tőlem.
– Egy kicsit talán vérszegény – mondta. – De lehet, hogy a kórházban kéne
megnézetnie magát a konzulens orvosával. Még ma kérjen időpontot, mert így is
csak száz év múlvára fog kapni. A konzulens orvosok már csak ilyenek – mondta
sóvárogva. – Kábé fél órát dolgoznak hetente. A fennmaradó időben golfoznak.
Nagyot nyeltem.
– Kihez menjek? A főorvoshoz? Vagy a neurológushoz?
– Nem tudom. Gondolom, a főorvoshoz.
– Nem inkább a neurológushoz kéne? Tekintve hogy neurológiai problémám volt?
– Igaza van. A neurológushoz menjen.
Kiléptem az utcára, és felhívtam a kórházat. Amint kicsöngött, letettem. A szívem
a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt. Basszameg. Mi a fene van velem?
Megint elindítottam a hívást, és ezúttal megvártam, hogy felvegyék a telefont.
– Időpontot szeretnék kérni – mondtam.
– Dr. Taylorral vagy dr. Rozelaarral? – kérdezte a nő.
– Oké… hát… először dr. Taylor betege voltam, aztán átkerültem dr. Rozelaarhoz.
Azt hiszem, legjobb lenne, ha megkérdezné dr. Taylort.
– Nem zavarhatom dr. Taylort adminisztrációs problémával…
– De tényleg. Szerintem legjobb lesz, ha őt megkérdezi. Döntse el ő.
Volt valami a hangomban, ami megtette a hatását.
– Mondja meg a nevét. De figyelmeztetem, hogy a doktor úrnak nagyon hosszú a
várólistája. Visszahívom, ha megtudok valamit.
Álltam az utcán a hideg, márciusi délutánban, és hibernáltam magam. Úgy tíz
perccel később visszahívott a nő. Kissé zavarban volt.
– Beszéltem dr. Taylorral. Azt mondja, hozzá kellene eljönnie. Váratlanul
felszabadult egy időpontja a mai napra.
– Mára?
Hát jó.
Nem volt nehéz elszabadulni a munkából. Elég volt azt mondanom Karennek,
hogy dr. Quinn aggódik a Guillain-Barré kiújulása miatt, és már tuszkolt is kifelé
az ajtón. Nem akarta, hogy megint megbetegedjek. Az ugyanis már legutóbb is
irtó kellemetlen volt.
Mondtam Karennek, hogy a „konzulenshez” kaptam időpontot, és ő azt hitte, dr.
Montgomeryre gondolok.
– Üdvözlöm – mosolygott.
Nem éreztem szükségét, hogy felvilágosítsam.
Négy órára volt időpontom. Odahajtottam a Blackrock Klinikára, leparkoltam, és
vártam, hogy kiszálljak a kocsiból. De nem szálltam ki.
Elképesztő, hogy mit forgatok a fejemben, gondoltam. De pontosan mit is
forgatok a fejemben? És Mannix Taylor meg mit akar?
Lehet, hogy szakmai aggodalomból adott ilyen hamar időpontot. Ez a magyarázat
a legvalószínűbb.
De mi van, ha mégsem?
Mi van, ha ennél többről van szó?
Minden esély megvan rá, hogy képzelődöm. Tudom, hogyan működik az élet – az
emberek végül mindig ugyanolyan „besorolású” társaknál kötnek ki: olyanoknál,
akik ugyanabból a szociális és gazdasági körből származnak, ugyanolyan
végzettségűek, és ugyanannyira jól néznek ki. Mannix Taylor és én két külön
világban élünk. Engem csinosnak tartanak, olyan feltűnés nélküli, szokásos
arcberendezésű csinosnak, ő viszont nem a hagyományos értelemben jóképű,
hanem… szexi. Igen, tessék, most először bevallottam magamnak: Mannix szexi.
Legalábbis amikor utoljára láttam, tizenöt hónappal ezelőtt, szexi volt.
Amikor nagyon beteg voltam, tehát valószínűleg nem számítottam a
legmegbízhatóbb szemtanúnak.
Öt perc múlva négy óra: muszáj megmozdulnom. Felnéztem az épületre. Valahol
ott van bent. Rám vár.
Csak attól, hogy erre gondoltam, már megborzongtam.
Rám vár.
És ha most kiszállok ebből az autóból, és bemegyek, mi fog történni?
Talán semmi.
Talán Mannix Taylor nem is akar semmit. Vagy az is lehet, hogy ha újra
találkozunk, már nem is fogom annyira…
De ha mégis?
Akkor mi lesz?
Még soha nem csaltam meg Ryant. A közelébe sem kerültem soha. Mármint
persze előfordult nagy néha, hogy egy-egy férfi felidézte bennem, hogy nő
vagyok. Néhány héttel ezelőtt egy benzinkútnál egy helyes férfi beszédbe
elegyedett velem: az autómról kérdezgetett – egy dög-
unalmas Toyotáról –, és amikor rájöttem, hogy udvarol, kipirulva és boldogan
hajtottam el.
A havonta összeülő könyvklubban, amelynek tagja voltam, a többiekkel együtt
lelkesen ecseteltem, kivel bújnék ágyba, ha egy napra kimenőt kapnék a
házasságomból. Sőt valójában mást se csináltunk a könyvklubban – a könyveket
egyikünk sem olvasta el, csak bort ittunk, olyan nyaralásokról beszéltünk, amikre
nincs pénzünk, és azon töprengtünk, Bradley Cooper vajon dorongol-e, vagy
gyengéd, kedves fiú.
Na és Ryan? Ő megcsalt engem?
Fogalmam sem volt. És nem is akartam tudni. Az biztos, hogy bőven akadt
alkalma, sokkal több, mint nekem. Rengetegszer nem volt otthon, és néha azon is
eltűnődtem, vajon mit kezdett a szexuális vágyaival, mialatt én a kórházban
voltam…
…továbbá vajon mit kezd velük most, tekintve hogy velem már nem akar szexelni.
Egy pillanatra kívülről tekintettem az életemre, és elfogott a jeges félelem. Hét
hónap szex nélkül nagyon hosszú idő egy házasságban. Egy húszéves
kapcsolatnál persze nem várja az ember, hogy még mindig éjjel-nappal letépjétek
egymásról a ruhát. Mindenkinél előfordulnak hullámvölgyek, de hét hónap azért
nagyon sok.
Lehet, hogy Ryannek viszonya van? Előfordult, hogy elgondolkodtam rajta és
Clarissán. Csakhogy Ryan folyton nyűgös – ha megcsalna, nem az lenne, hogy a
lelkiismeret-furdalása miatt időnként elhalmozna a szeretetével és virággal?
Pillanatnyilag elképesztően nem vagyunk egy hullámhosszon Ryannel. Azzal a
szaros randival is próbálkoztam, de hatalmas kudarc volt.
És most itt vagyok, ülök a kocsiban, és már egy perccel múlt négy. Indulnom
kellett volna, de lebénított a félelem.
Minden esély megvan, hogy ha kiszállok az autóból, és besétálok abba az
épületbe, egy új életbe sétálok bele. De legalábbis kisétálok a mostaniból.
Szabadjára engedtem a fantáziámat: elképzeltem, milyen is lenne Mannix
Taylorral élni, milyen lenne egy neurológus társának lenni, gyönyörű helyen
lakni, milyen lenne, ha Betsy és Jeffrey velem maradna, mindketten imádnák
Mannix Taylort, és Mannix Taylor is imádná őket, és Ryan nem bánná az egészet,
és mindannyian jó barátságban élnénk.
Persze meg kéne birkóznom Mannix őrült, költekező húgaival és
szerencsejátékozó szüleivel, sőt lehet, hogy Georgie sem könnyítené meg a
dolgunkat, de hát senkinek sem tökéletes az élete, nem igaz?
De mi lesz, ha bemegyek Mannix Taylor rendelőjébe, és lesz köztünk szikra, és
belekeveredünk egy háromhetes viszonyba – ami éppolyan rövid, hogy nem jelent
semmit, de éppolyan hosszú, hogy totál tönkre vágja a családomat? Az azért nem
lenne annyira jó.
Már hét perccel múlt négy. Késésben voltam, ez már rendes késés. Már biztos
kezdi azt hinni, hogy nem is jövök.
Muszáj volt azon is elgondolkoznom, vajon mi a gond velem – talán unatkozom?
Mindenki keresztülmegy valami ilyesmin a házassága során? Amikor ki akarja
próbálni, hogy milyen lehet valaki másnak lenni?
Egyet biztosan tudtam: csak egy életünk van. Emlékszem, hogy ez akkor is
eszembe jutott, amikor első este a kórházban feküdtem, és azt hittem, meg fogok
halni: csak egy életünk van, és ezért olyan boldogan kell élnünk, amilyen
boldogan csak lehetséges.
De néha nem a miénk az életünk. Én felelősséggel tartozom. Férjnél vagyok, és
van két gyerekem.
Szeretem Ryant. Valószínűleg. De ha nem, akkor sem dúlhatom fel az
otthonomat. Betsy és Jeffrey borzalmas, félelmetes időszakon ment keresztül,
amikor kórházban voltam. Olyan tartozásaim vannak feléjük, amiket talán soha
az életben nem fogok tudni leróni.
Kénytelen leszek valamilyen más módon kitölteni az űrt, ami láthatólag Mannix
Taylor után maradt. Kénytelen leszek… elkezdeni érdeklődni valami iránt. Esetleg
elvégzek egy kurzust buddhizmus témában. Vagy meditálás témában. Vagy talán
megpróbálkozhatnék a horgolással.
Az épület bejáratát bámultam, és elképzeltem, hogy Mannix kilép az ajtón, az
autóm felé rohan, és azt mondja, hogy vele kell lennem. Aztán arra gondoltam:
miért akarna egy ilyen férfi egy ilyen nővel lenni?
Negyed öt volt. Alkut kötöttem magammal – elszámolok hétig, és ha addig nem
jelenik meg Mannix Taylor, hazahajtok.
Így aztán elszámoltam hétig, és bár rengetegen jöttek ki az épületből – péntek
délután volt, az emberek indultak haza a munkából –, Mannix Taylor nem volt
köztük.
Még egyszer elszámolok hétig, határoztam el. De akkor sem jött. Na, jó, még
egyszer. A nyolcadik vagy talán kilencedik számolás után elfordítottam a kulcsot,
beindítottam az autót, és hazamentem.
Senki nem volt otthon. Jeffrey elutazott az iskolai rögbicsapattal. Betsy Ambernél
aludt, nem pedig Tylerrel hentergett, megkérdeztem Amber mamáját.
Na és Ryan hol van? Egész nap hírét sem hallottam, úgyhogy gondoltam, biztos
dolgozik.
Kibontottam egy üveg bort, és megpróbáltam olvasni, de képtelen voltam
összpontosítani. Megfordult a fejemben, hogy felhívom Karent vagy Zoét, de nem
tudtam, hogyan önthetném szavakba ezeket a különös érzéseket.
Majdnem tíz óra volt, mikor Ryan hazaért. Egyenesen fölment az emeletre.
Hallottam, ahogy járkál, aztán elindult a zuhany. Végül aztán lejött a nappaliba.
– Maradt még bor? – kérdezte a telefonját bámulva.
Töltöttem neki.
– Milyen napod volt? – kérdeztem.
– A napom – válaszolt továbbra is a telefonra meredve – kibaszottul szar volt.
– Tényleg?
– Minden napom kibaszottul szar – pötyögött be egy SMS-t. – Kibaszottul utálom
az életemet.
Lassan bizseregni kezdett a hajam a tarkómon.
– Mit utálsz?
– Mindent. Utálom a munkámat. Utálom, hogy folyton kibaszott fürdőszobákat
kell építenem. Utálom a szarzsákokat, akikkel összehoz a munkám. Utálom a
szállítókat, akik elszedik a pénzemet. Utálom a hülye ügyfeleket a szánalmas
elképzeléseikkel. Utálom a… – Megszólalt a telefonja, a kijelzőre nézett. – Menj a
picsába – mondta megvetően. – Nem beszélek veled, bazmeg. – A kanapéra
hajította a telefont, egy idő után elhallgatott a csörgés.
Ismerősen csengett, ahogy Ryan a munkáját becsmérli, de ma más volt a helyzet,
mert ma lemondtam a képzeletbeli életemről Mannix Taylorral azért, hogy
Ryannel maradjak.
Hirtelen szédülni kezdtem – rengeteg érzést kavart fel bennem a Blackrock
Klinika parkolójába tett látogatás. Azt hittem, elzártam magamban ezeket az
érzéseket, de Ryan savanyú panaszkodását hallva újra elszabadultak.
– Na és a gyerekek? – hallottam magam hirtelen. – Ők boldoggá tesznek?
Először nézett rám rendesen, amióta hazajött. El volt képedve.
– Te megőrültél? Jeffrey állandóan felkapja a vizet. Betsy meg olyan kibaszottul…
Betsynek be nem áll a szája. Legalábbis addig be nem állt, amíg el nem kezdte ezt
a szarságot Tylerrel. Szóval, érted, szeretem őket, de nem tesznek boldoggá.
És akkor kimondtam.
– Na és én?
Hirtelen gyanakvás csillant a szemében.
– Mi van veled?
– Én boldoggá teszlek?
– Persze.
– Nem, de tényleg. Tényleg boldoggá teszlek? Ülj le, Ryan – paskoltam meg a
kanapét. – És mielőtt válaszolsz, mondhatok valamit? Csak egy életünk van.
Kissé tétován bólintott.
– Ezt hogy érted?
– Úgy értem, hogy akár boldogok is lehetünk. Szóval kérdezem, Ryan, boldoggá
teszlek?
Hosszú, hosszú hallgatás után szólalt meg.
– Ha így vesszük… nem. Nem teszel boldoggá. Mármint – tette hozzá gyorsan –
boldogtalanná sem teszel. Nincs veled bajom.
– Oké.
– Nem lett volna szabad megbetegedned – mondta hirtelen dühösen. – Az volt az
utolsó csepp a pohárban.
– Lehet.
– Tuti.
Évek óta nem voltunk ennyire őszinték egymással.
– Tudom, hogy nem kérdezted – mondtam. – De te sem teszel engem boldoggá.
– Tényleg? – döbbent meg. – Hogyhogy nem?
– Egyszerűen nem.
– De hát…
– Tudom. Nagyszerű vagy. És ahogy mellettem álltál végig, amíg kórházban
voltam… Nagyszerű vagy, Ryan. – Azt sem tudtam, őszintén mondom-e. De
bizonyos értelemben őszintén mondtam.
– És…
– Tudom. Elmentél, és tampont vettél Betsynek. Erre nem sok férfi lenne
hajlandó.
Kattogtak az üres másodpercek, aztán Ryan megszólalt:
– Na és akkor most mit csináljunk?
Alig hittem el, amit mondok, pedig én mondtam.
– Szerintem szét fogunk menni.
Nagyot nyelt.
– Ez egy kicsit… nem is tudom… extrém lépésnek tűnik.
– Ryan, soha nem szexelünk. Olyanok vagyunk, mint a barátok… akik nem túl
kedvesek egymással.
– Én kedves vagyok veled.
– Nem vagy kedves.
– Jézusom, nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, Stella. Nem mehetnénk el
tanácsadásra?
– Szeretnél elmenni tanácsadásra?
– Nem.
– Na ugye.
– De nem leszek magányos?
– Majd megismerkedsz valaki mással. Jól nézel ki, normális munkád van: jó parti
vagy.
Furcsa energiák repkedtek közöttünk, ez volt az a pillanat, amikor meg kell
kérdeznem, hogy megcsalt-e valaha. De nem akartam tudni. Már nem számított.
– Negyvenegy éves vagyok – mondta.
– A negyvenegy manapság fiatalnak számít.
– És egy bizonyos fajta nőre van szükségem – mondta. – Olyasvalakire, aki tudja,
hogy művész vagyok. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha minden rólam
szólna, de…
– …Ne aggódj. Sok millió megfelelő nő jár-kel a világban.
– Na és a gyerekek?
Elnémultam. Emiatt aggódtam a legjobban.
– Nagyon ki fognak akadni. De lehet, hogy nem. – Aztán elkezdtem átgondolni a
dolgokat. – Nem lehet, hogy várnunk kéne? Hogy egy kicsit idősebbek legyenek?
Mondjuk, amíg Jeffrey tizennyolc nem lesz?
– Még több mint két évet? Jaj, ne, Stella. Azt mondják, legalább annyira rosszat
tesz a gyerekeknek, ha szeretet nélküli házasságban nevelkednek, mint ha
elválnak a szüleik.
Szeretet nélküli házasság? Egyre beljebb és beljebb hatolunk erre az ismeretlen
területre.
– Kivel fognak élni a gyerekek? – kérdezte Ryan.
– Gondolom, hol velem, hol veled. Hacsak nem akarod, hogy mindig veled
legyenek.
– Viccelsz? – kiáltott fel. – Nem, nem, majd osztozunk – tette hozzá nyugodtabb
hangon. – Nem hiszem el, hogy ilyenekről beszélünk. Tényleg meglépjük? –
nézett körül a szobában.
– Tudom, mire gondolsz. Úgy érzem, mintha álmodnék. De tudom, hogy ez a
valóság.
– Amikor ma reggel felébredtem a szállodában, el sem tudtam képzelni, hogy
este… Azt hittem, minden a legnagyobb rendben. Na jó – pontosított –, inkább
egyáltalán nem is gondoltam semmit. Hogy lesz a pénzzel?
– Fogalmam sincs. Nem tudom mindenre a választ. Még csak most határoztuk el
magunkat. De szerencsésebbek vagyunk, mint sokan. Nekünk ott a sandycove-i
ház. – Azóta sem találtunk új bérlőt, és most hirtelen úgy tűnt, mintha az istenek
így akarnának hozzájárulni a szétköltözésünkhöz.
– Amikor azt mondtad, hogy szét fogunk menni, azt úgy értetted, hogy el fogunk
válni? – kérdezte.
– Gondolom.
– Baaaazmeg. – Nagyot fújt. – Szóval ez nem egy olyan tárgyalásos dolog?
– Ha akarod, lehet az is.
Egy kicsit gondolkodott.
– Á, nem, akár tolhatjuk is. Nincs értelme szarakodni. Végül is mindenki ezt
csinálja. – Igaza volt: a baráti társaságunkban az elmúlt hónapok során többen is
elindították a válást. – De komolyan, pár évvel ezelőtt még mindenki nyaralót
vásárolt Bulgáriában. Akkor az volt a menő, nem?
– …Lehet. – Az isten szerelmére.
– Milyen jó, hogy ilyen civilizáltan intézzük a dolgot – mondta Ryan. – Bezzeg
Zoe és Brendan.
Zoéék továbbra is igen keserűen váltak.
– Nem is vagy szomorú – mondta Ryan vádló hangon.
– Sokkos állapotban vagyok. – Talán. – Majd jön a bánat is. Na és te? Szomorú
vagy?
– Egy kicsit. Ma a kanapén aludjak?
– Arra semmi szükség.
– Megnézzük a Graham Nortont?
– Oké.
Egy kicsit tévéztünk, aztán úgy fél tizenkettő tájban mindketten ágyba bújtunk.
Ryan szégyenlősen vetkőzött, gondosan ügyelt, nehogy meztelenül mutatkozzon
előttem.
– Szexeljünk egyet a régi idők emlékére? – kérdezte, amikor már mindketten
bebújtunk a takaró alá.
– Jobban örülnék, ha nem szexelnénk.
– Oké. Én is. De azért bújjunk össze, jó?
– Jó.
– Csak álmodtam? Vagy tényleg elválunk? – kérdezte másnap reggel, amint
felébredtünk.
– Ha akarod.
– Jó. Kiköltözzek?
– Egyikünk kénytelen lesz.
– Gondolom, nekem kéne. Átköltözöm a másik házba.
– Jó. Ma?
– Jézusom, még meg sem ittam az első kávémat. És hogy lehet, hogy ennyire
nyugodt vagy?
– …Úgy, hogy ennek már rég vége.
– Miért nem tudtuk?
Elgondolkoztam.
– Tudod, van az, hogy látjuk a csillagok fényét, még akkor is, amikor már rég
meghaltak. Ezek vagyunk mi.
– Hát ez igazán költői, Stella. Rég meghaltak? Ennyire rossz a helyzet? Azt a
mindenit – feküdt hanyatt az ágyban. – De legalább csillag vagyok.
Hétfőn korán reggel Karennel épp készülődni kezdtünk a munkára, amikor
meghallottuk, hogy valaki jön föl a lépcsőn a szalonba.
– Máris? – csodálkoztam. – Hú, de sürgős valakinek.
Karen hamarabb látta meg, ki a látogatónk. Kemény és barátságtalan lett az arca.
– Segíthetek?
Ő volt az. Mannix Taylor. Nem a kórházi öltözete volt rajta, hanem az a szürke,
drágának tűnő kabát, amit akkor viselt, amikor legelőször találkoztunk, amikor
nekimentem az autómmal.
– Beszélhetnék Stellával? – kérdezte.
– Nem – mondta Karen.
– Itt vagyok – mondtam.
Meglátott, és egész beleszédültem, amikor találkozott a tekintetünk.
– Mi történt magával pénteken? – kérdezte.
– Hát… én…
– Kilencig vártam.
– Ó. – Fel kellett volna hívnom. – Sajnálom.
– Beszélhetnénk?
– Dolgozom.
– Ebédszünetet tart?
– Tartsd meg most – vetette oda Karen mérgesen. – Menj, beszéljetek. De ne
felejtse el, uram – állt be közénk –, hogy Stella férjnél van.
– …Igazából… – mondtam bocsánatkérően. – Ryannel különváltunk.
Karen elsápadt döbbenetében. Még soha életében nem tévedett ekkorát.
– Micsoda? Mikor?
– A hétvégén. Tegnap este költözött el.
– És nekem nem szóltál?
– Most akartam.
Karen összeszedte magát.
– Ne felejtsétek el – mondta határozottan, és összehúzott szemmel nézett
Mannixra, majd rám, majd megint Mannixra. – Ti ketten, meg a ti kis kórházi
románcotok… az egész csak a fejetekben történik. A valóságban egyáltalán nem
illetek egymáshoz.
Odakint, a hideg márciusi reggelen azt javasoltam, hogy menjünk ki a mólóra.
Leültünk egy padra, a hajókat bámultuk.
– Mi ez az egész? – kérdeztem. – Mit kerestél a munkahelyemen?
– Miért kértél hozzám időpontot péntekre? Aztán miért nem jöttél el?
– Hallottam, hogy szétmentetek a feleségeddel…
– Ez igaz.
– Sajnálom.
– Semmi gond.
– Látni akartalak. De aztán túlságosan féltem.
– Értem. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem fura, hogy rendesen, szavakkal
beszélgetünk egymással, nem pedig pislogva?
– …De igen. – Ebben a pillanatban fogtam fel, hogy a hangunkkal
kommunikálunk. – Nagyon jók voltunk a pislogással. – Hirtelen egészen
felbőszültem. Minek beszélünk mellé? – Mondd meg nekem, mi történt. Velünk.
A kórházban. Ugye, nem képzelődtem?
– Nem.
– Akkor magyarázd meg.
Sokáig hallgatott, a tengert bámulta.
– Volt köztünk valamiféle kapcsolódás. Nem tudom, hogyan történt, de te lettél
az… akit a legjobban szerettem. Az volt a napom fénypontja, amikor nálad
voltam, amikor pedig vége lett az üléseinknek, kihunyt a fény.
Húúúha…
– Ami az otthoni dolgokat illeti, Georgie és én olyan régóta szerettünk volna
kisbabát… többet is. A mesterséges megtermékenyítés nem működött, de én még
gyerek nélkül is meg akartam adni a lehetőséget a kapcsolatunknak. De nem
tudtam egészen vele lenni, miközben folyton rád gondoltam. Ezért kellett
otthagynom téged. Sajnálom, hogy nem magyaráztam el. Ha megkísérlem, azzal
túl sok mindent szabadjára engedtem volna… csak rontottam volna a helyzeten.
– Aztán mi történt?
– Végül hatszor futottunk neki a mesterséges megtermékenyítésnek, de egyik
sem sikerült – mondta. – És Georgie-val egyszerűen széthullott a kapcsolatunk.
Körülbelül öt hónappal ezelőtt költöztem el otthonról. Beadtuk a válókeresetet.
Georgie most valaki mással jár; úgy tűnik, szereti az illetőt.
– És milyen ez az egész? Kiabálós és keserű?
Nevetett.
– Nem. Annyira vége már a kapcsolatnak. Se kiabálás, se semmi. Azt hiszem…
barátok vagyunk.
– Tényleg? Az jó.
– Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, már a szüleink is barátok voltak.
Szerintem mindig jóban leszünk. Na és te meg Ryan?
– Elköltözött, és a gyerekeknek is elmondtuk. De iszonyú furcsa az egész. Nagyon
furcsa.
– Szereted még?
– Nem. És ő se engem. De nincs semmi gond. – Fölálltam. – Vissza kell mennem
dolgozni. Köszönöm, hogy eljöttél. Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Jó volt látni
téged.
– Jó?
– Nem volt jó. Tök fura volt.
– Stella, kérlek, ülj le egy percre. Találkozhatnánk megint?
Lendületesen lehuppantam a pad szélére, és szinte dühösen kérdeztem:
– Mit akarsz tőlem?
– Te mit akarsz tőlem? – kérdezett vissza.
Elképedve fürkésztem az arcát. Meg akarom szagolni a nyakát, döbbentem rá.
Meg akarom érinteni a haját. Meg akarom nyalni a…
– Felelj nekem, légy szíves, egy kérdésre – mondtam. – És kérlek, légy őszinte.
Nem vagyok az eseted, igaz?
– Nincs „esetem”.
Rábámultam.
– Nem – ismerte be. – Azt hiszem, nem vagy az esetem.
– Szóval akkor az, ami kettőnk között volt a kórházban…
– Meg a karambolnál – mondta. – Már akkor is szavak nélkül kommunikáltunk.
– De amilyen állapotban én ott a kórházban voltam, a csövekkel, amik kiálltak
belőlem, a mosatlan hajammal, a kifestetlen arcommal meg úgy általában, ugye,
nem arról volt szó, hogy tetszettem neked?
– Nem.
Ó.
– Sokkal rosszabb – mondta. – Azt hiszem, beléd szerettem.
Felpattantam a padról, és egy kicsit messzebb léptem Mannix Taylortól. Meg
voltam döbbenve, aztán boldog voltam, aztán nagyon gyorsan azon kezdtem
gondolkodni, vajon nem elmebeteg-e. Most komolyan, mit tudok én erről az
emberről, de tényleg? Az is lehet, hogy téveszméi vannak, vagy… rohamai, vagy
mit tudom én, mit szoktak a bolondok művelni.
– Visszamegyek dolgozni.
– De hát…
– Nem!
– Kérlek…
– Nem!
– Később találkozunk?
– Nem!
– Ebéd holnap?
– Nem!
– Itt leszek egy órakor. Hozok szendvicset.
Visszarohantam a szalonba. Karen úgy esett nekem, mint egy éhes kutya.
– Felhívtam Ryant – hadarta. – Azt mondta, tényleg szétmentetek. Nem árultam
el neki, hogy Mannix Taylor idejött, minek zaklassam fel olyasvalamivel, ami
úgysem fog soha többé megtörténni. Szóval? Mi a helyzet?
Előző este, úgy hat óra körül a konyhaasztalnál ülve Ryan és köztem lezajlott a
történelmi jelentőségű beszélgetés, ami végleg szétzilálta kis családunkat.
Rábólintottunk a dologra, aztán megkértük Betsyt és Jeffreyt, hogy kapcsolják ki a
kütyüiket, és üljenek le velünk, ők pedig nyilván megérezték, hogy valami komoly
van a levegőben, mert ellenállás nélkül engedelmeskedtek.
– Az apukátok és én – kezdtem – mindketten nagyon szeretünk titeket.
– De… – vette át a szót Ryan. Vártam, hogy folytassa, de hallgatott, úgyhogy
megint rajtam volt a sor.
– Az apukátok és én úgy döntöttünk, hogy különválunk, hogy… – Nehéz volt
kimondani, annyira nagy volt a jelentősége. – Hogy szétköltözünk.
Csend volt. Jeffrey úgy festett, mint aki menten elájul döbbenetében, Betsy
azonban nyugodtan fogadta a hírt.
– Tudtam, hogy nincsenek rendben a dolgok – mondta.
– Tényleg? Honnan? – Aztán eszembe jutottak a lelkesítő beszédek, amikkel a
kórházban szórakoztatott, amikor arról beszélt, hogy a betegségem közelebb fog
hozni minket egymáshoz Ryannel.
– Az egész a te hibád – kiabált velem Jeffrey. – Nem lett volna szabad
megbetegedned.
– Én is ezt mondtam! – kontrázott Ryan.
– Már jóval a kórház előtt elromlottak a dolgok – mondta Betsy. – Anyunak nem
volt lehetősége, hogy megvalósítsa magát. Ez a házasság mindig is apu körül
forgott. Sajnálom, apu. Szeretlek, de anyu mindig a másodhegedűs szerepét
játszotta.
Le voltam nyűgözve. Néhány nappal ezelőtt Betsy egy dacos kislány volt, aki nem
volt hajlandó a fogamzásgátlásról beszélni, mostanra viszont érett fiatal nővé
változott, aki jobban érti a házasságomat, mint én magam.
– El fogtok válni? – kérdezte Betsy.
– Az sok idő, öt év. De elindítjuk a folyamatot.
– Ügyvédet is fogadtok? – kérdezte mérgesen Jeffrey.
– …Barátságos lesz az egész.
– Apu elköltözik? – kérdezte Jeffrey.
Ryanre néztem, ő meg rám. Tényleg végigcsináljuk?
– Igen – mondtam nagy nehezen. – A sandycove-i házban fog lakni.
– És én kivel leszek?
– Kivel akarsz lenni?
– Nem lenne szabad ilyeneket kérdeznetek tőlem. Ezeket nektek kellene
megmondanotok. Ti vagytok a szülők! – Majdnem elsírta magát. – Egyikőtökkel
sem akarok élni. Mindkettőtöket utállak. Főleg téged, anyu. – Hátratolta a székét,
és elindult az ajtó felé.
Egy szempillantás alatt úgy döntöttem, hogy Ryannel maradok. Borzalmasan
féltem: miféle lavinát indítottunk el? Nem tehetjük ezt a gyerekeinkkel.
– Kérlek, Jeffrey. Várj. Lássuk csak. Még átgondolhatjuk.
Ryan kezdett izzadni.
– Nem – rázta a fejét Jeffrey. – Most már kimondtátok. Nem tehettek úgy, mintha
minden rendben lenne, amikor nincs minden rendben.
– Pontosan – vágta rá Ryan egy kissé túl gyorsan. – Tudom, hogy ez most nehéz,
öreg, de hát az élet tele van kemény leckékkel.
Jeffrey lassan visszaült a székre.
– Anyu és én szétmegyünk – mondta Ryan. – De nagyon fontos, hogy tudjátok:
szeretünk titeket.
– Mikor költözöl el? – kérdezte Jeffrey Ryantől durcásan.
– …Hát, ma este. De nem muszáj, hogy ma este elmenjek. Várhatok, amíg úgy
nem érzitek, hogy készen álltok.
– Ha elmész, jobb, ha minél hamarabb mész. – Jeffrey úgy beszélt, mintha egy
szappanoperából venné a mondatait. – Barátnőd van?
Ryan arcát fürkésztem. Erre én is kíváncsi voltam.
– Nincs barátnőm.
– Feleségül fogod venni, és tőle is gyerekeid születnek, és minket teljesen el fogsz
felejteni?
– Dehogyis! Ugyanannyit fogunk találkozni, mint most.
– Vagyis gyakorlatilag soha.
Meg kell hagyni, volt valami abban, amit Jeffrey mondott.
– Mindig is egy család leszünk – mondtam. – Szerető család. Te és Betsy vagytok
a legfontosabbak számunkra, és ez soha nem fog megváltozni. Bármi történik,
mindig számíthattok ránk.
– Pontosan, bármi történik, mindig számíthattok ránk. Na, hát szóval ez van! –
Ryan úgy viselkedett, mintha egy túl hosszúra nyúlt értekezletet zárna le. –
Szomorú hírek ezek, de túl fogjuk élni, igaz? – Felállt: a családi kerekasztal
szemlátomást véget ért. – Szóval… ööö – fordult hozzám Ryan. – Segítenél egy
pár dolgot összeszedni…?
Bepakoltam neki a gurulós bőröndbe annyi ruhát, amennyivel a következő
néhány napot átvészelheti. Az volt a terv, hogy fokozatosan, több hét alatt fogja
áthordani a holmiját az új helyre. Úgy döntöttünk, ne állítson be drámai módon
semmiféle költöztető teherautó.
Amikor elment, szinte csak olyan érzésem volt, mint amikor üzleti útra indult,
mintha minden pontosan úgy volna, mint mindig, mintha nem is rázta volna meg
földrengés mindannyiunk életét.
Jeffrey rögtön lefeküdt aludni. Hallottam, hogy zokog, de amikor bekopogtam
hozzá, csak sírós hangon kikiabált, hogy menjek onnan.
Végül én is lefeküdtem, de nem tudtam elaludni.
Megszámlálhatatlanul sok éjszakát töltöttem egyedül ebben az ágyban, amikor
Ryan üzleti utakra járt; elméletben a ma éjszaka sem különbözik semmiben a
többitől. Csakhogy minden megváltozott, és elöntött a szomorúság. Emlékeztem
a lányra, aki én voltam, amikor Ryannel megismerkedtem – tizenhét éves voltam,
annyi, mint most Betsy. Ryan és én régóta ugyanabban a baráti körben forogtunk,
és bár volt pár barátom, és neki is volt jó pár barátnője, mindig is tetszett nekem.
Nemcsak arról volt szó, hogy jóképű, hanem tehetséges is volt, és amikor
elkezdett a művészeti főiskolára járni, azt hittem, lecsapnak rá azok a menő
főiskolás csajok, és én örökre elvesztem.
De nem így történt. Tartotta a kapcsolatot a régi barátaival, és végül egyre
közelebb sodródtunk egymáshoz, és hamarosan mind a ketten nyakig benne
voltunk. Más volt ez, mint bármilyen korábbi románc; valódi volt, komoly volt,
felnőtt volt.
Meg voltam őrülve érte, halálosan szerelmes voltam belé, és ahogy felidéztem,
mennyire komolyan gondoltam a fogadalmamat, amit az esküvőn tettem, csak
sírtam és sírtam.
Úgy hajnali egy óra táján megszólalt a telefonom. Ryan volt az.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Hát, szomorú vagyok…
– Csak meg akartam kérdezni valamit – mondta. – Ugye, egyszer mi szerettük
egymást?
– Nagyon szerettük egymást.
– És még most is szeretjük egymást, nem? Valahogy? Csak máshogy?
– Igen – nyeltem a könnyeimet. – Csak máshogy.
Letettük, és még jobban sírtam.
– Anyu? – Betsy állt az ajtóban.
Lábujjhegyen áttipegett a szobán, bebújt mellém az ágyba, hozzám simult, én
pedig valamikor késő éjjel végre elaludtam.
Kedden reggel megnéztem a menetrendemet: senkit nem vártam egy órára.
– Elmehetek ebédelni egykor? – kérdeztem Karent.
– Megőrültél? Az a legforgalmasabb időszak.
– Oké – mondtam megadóan. Na, majd meglátjuk.
Amíg a tízórásomat vártam, elhatároztam, hogy megvendégelem magam egy
pedikűrre. Ahogy nagy erőkkel távolítottam el az elhalt bőrt a lábamról, Karen
összehúzott szemmel figyelt.
– Elég sok energiát fektetsz ebbe. Aztán ne felejtsd el felszámolni magadnak.
– Ugyanolyan jogú tulajdonos vagyok, mint te, Karen. Ismerem a rendszert.
– Ugye tudod, hogy az egésznek borzalmasan rossz vége lesz?
– Minek?
– Annak, ami Mannix Taylor és közted van.
– Semmi nincs köztünk.
– Teljesen meg vagy őrülve. Hogy szakítottál Ryannel.
– Már nagyon régóta vége volt Ryannel.
– Péntek előtt minden a legnagyobb rendben volt. Egészen addig, míg meg nem
hallottad, hogy Mannix Taylor szingli lett.
– Milyen színűre fessem a lábkörmöm?
Karen ciccegett, és kiment a szobából.
Negyed kettőig senki nem esett be az utcáról, úgyhogy fogtam a kabátomat, és
odaszóltam Karennek:
– Elmegyek.
Aztán leszáguldottam a lépcsőn, nehogy megállíthasson, és közben azon
tűnődtem, vajon ott lesz-e még.
Amikor megláttam, ahogy ott ül a padon, és a tengert bámulja, úgy éreztem,
mintha valaki mellkason taszajtott volna. Alig kaptam levegőt, mintha tizennégy
éves lennék, és életem első randijára készülnék. Borzalmas volt.
A lépteim hallatán felnézett. Láttam, ahogy elönti a tekintetét a hála.
– Hát eljöttél – mondta.
– Hát megvártál – mondtam.
– Már nagyon sokat vártam rád – mondta. – Ugyan mit számít még egy fél óra?
– Ne mondj ilyeneket – ültem le a pad szélére. – Túl… ravasznak tűnsz.
– Hoztam szendvicset – mutatott fel egy barna papírzacskót. – Játsszunk.
Elképedve néztünk egymás szemébe. Mindketten nagyot nyeltünk.
Megköszörültem a torkom.
– Mit játsszunk? – kérdeztem.
– Ha sikerült megtippelnem a kedvenc szendvicsedet, holnap is találkozunk.
– Szeretem a sajtot – mondtam óvatosan. Féltem, nehogy elővegyen egy pulykás-
áfonyásat, amit a legjobban utálok.
– Milyen sajtot?
– …Bármilyet.
– Na. Ennél pontosabban.
– …A mozzarellát.
– Mozzarellás-paradicsomosat hoztam neked.
– Az a kedvencem – mondtam szinte félve. – Honnan tudtad?
– Onnan, hogy ismerlek – felelte. – Ismerlek.
– Jézusisten – motyogtam, és a szememre nyomtam a kezem. Ez nagyon súlyos.
– És – tette hozzá könnyedén – nyolc szendvicset hoztam. Így biztos volt, hogy
legalább az egyik olyan lesz, amit szeretsz… de csak mert biztosra mentem, ez
még nem jelenti azt, hogy nem így kellett lennie. A lényeg, hogy holnap megint
találkoznod kell velem.
– Minek? Mit akarsz tőlem? – Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Öt nappal
ezelőtt tartós, boldog házasságban éltem.
– Hogy mit? – nézett a szemembe. – Téged. Meg még… tudod… a szokásost.
– A szokásost!
– Rózsasziromágyba akarlak fektetni. Be akarlak takarni a csókjaimmal.
Ettől egy időre elnémultam.
– Ez valami dalszöveg, vagy mi?
– Azt hiszem, talán Bon Jovi. De akkor is meg akarom csinálni.
– Mi van, ha perverz alak vagy, és csak akkor kedvelsz, ha némán és bénultan
fekszem?
– Hamarosan kiderül.
– De mi van, ha közben már te is tetszeni kezdtél nekem? – Hha. Már réges-régen
megtörtént. – De egészen komolyan, gyakran csinálsz ilyet?
– Milyet? Hogy szerelmes leszek a betegeimbe? Nem.
– Tényleg nem vagy perverz alak?
Egy pillanatig hallgatott.
– Nem tudom, hogy számít-e, de antidepresszánst szedek.
– Miért?
– A köszvényemre.
Felnevetett. Rábámultam.
– Depresszióra – mondta. – Enyhe depresszióra.
– Ez nem vicces. Milyen depresszió? Mániás?
– Csak sima. Olyan, amilyen mindenkinek van.
– Nekem nincs.
– Lehet, hogy ezért kedvellek.
– Vissza kell mennem dolgozni.
– Vigyél egy szendvicset a húgodnak. Maradt hat. Vigyél nyugodtan – mutatta a
papírzacskót, ami valóban dugig volt szendviccsel. Kivettem egy marhahúsos-
tormásat, és betettem a táskámba a sajátommal együtt, amit nem ettem meg.
– Holnap találkozunk – mondta.
– Nem.
Amikor visszaértem a szalonba, Karen savanyú képpel várt.
– Hogy van Mannix Taylor?
– Küldött neked ajándékot – vigyorogtam bele a morcos képébe, és átnyújtottam
neki a szendvicset.
– Soha nem eszem szénhidrátot.
– De ha ennél, a marhahúsos-tormás szendvics lenne a kedvenced.
– Honnan tudta? – Nem tudta leplezni, hogy felkeltette a dolog az érdeklődését.
– Onnan, hogy ő már csak ilyen férfi – vontam vállat, mintha nem is lenne nagy
ügy.
Rózsasziromágyba akar fektetni, és be akar takarni a csókjaival, gondoltam
magamban. Akkor pedig jobb lesz, ha elfoglalom magam. Nekiestem a
bikinivonalamnak a lézerrel, aztán nem kevesebb mint fél órát gyötörtem az
anticellulit-géppel a combomat, aztán pedig – teljes mértékben figyelmen kívül
hagyva az összes biztonsági előírást – azonnal lefújtam az egész testemet barnító
sprayvel.
Szerdán megint tiszta kék volt az ég, ami Írországban egészen szokatlan
időjárásnak számít. Viszont hideg volt, kegyetlenül hideg. Én mégsem éreztem a
hideget, pedig a nem túl meleg, felvágós kabátomat vettem fel, azt, amelyiket
csakis kizárólag autótól étteremig szoktam hordani, épp csak annyi ideig, hogy
mindenki megjegyezhesse: úristen, de gyönyörű a kabátod!
Megint majdnem félórás késéssel érkeztem, de ő ott volt, ült a padon, a tengert
bámulta, rám várt.
– Hoztam a szendvicsedet – mondta.
Lelkesedés nélkül fogadtam el az ételt. Úgy sincs semmi értelme; úgysem tudom
megenni. Hétfő óta szinte egyetlen falatot sem bírtam lenyelni.
– Kérdezhetek tőled pár dolgot? – néztem rá. – Például hol laksz most?
– Stepaside-ban, bérelt lakásban. A házban Georgie lakik. Amíg el nem rendezzük
az összes… tudod, a törvényes dolgokat.
– Hol van az a ház?
– A Leeson Streeten.
Majdnem a városközpontban. Nem a Druid’s Glen közelében, egy csendes kis
vidéken, ahogy képzeltem. Pedig milyen részletgazdagon kidolgoztam azt az
életet, amit én ötlöttem ki neki…
– Senki más nem beszélt velem a kórházban – döbbentem rá. – Te voltál az
egyetlen, aki emberi lényként bánt velem. – Aztán eszembe jutott valami. –
Kivéve még Rolandot. Tényleg, Roland hogy van?
– Nagyon jól. Dolgozik. Fizeti szépen vissza a tartozásait. Nem vesz tizenkét pár
cipőt egy ültő helyében. Gyakran emleget téged.
De drága ez a Roland.
– Mondd meg, hogy üdvözlöm.
Ám ahogy felidéztem, mennyire féltem azokban a hosszú hetekben, hónapokban,
amiket a kórházban töltöttem, kezdtem megmagyarázhatatlanul mérges lenni
Mannixra.
– Olyan voltam, mint egy fogoly, nem? – Meglepetten nézett rám, és
megválaszoltam a kérdést helyette: – Olyan voltam!
– De hát…
– És te voltál a börtönőr, a jó zsaru, aki kenyérdarabkákat tol be az ajtó alatt. –
Egyre dühösebb lettem. – Sebezhető voltam. És te kihasználtad ezt. Most el
akarok menni innen.
Felpattantam, és ő is fölállt, az arca csupa aggodalom.
– Holnap? – kérdezte.
– Nem. Biztos, hogy nem. Talán. Nem tudom. – Elsiettem, és a következő
pillanatban belegabalyodtam egy csapat szakadt, nyakigláb fiúba, akik
szemlátomást lógtak az iskolából.
– Ma egyáltalán nem fogok elmenni – mondtam csütörtök reggel Karennek.
– Helyes – bólintott elégedetten.
– Ki is veheted a napot, én mindent megcsinálok.
– Dehogy veszem ki a napot, te lökött. Paul Rolles van beírva hát-, zacsi- és
segggyantára egy órára.
– Majd én megcsinálom – mondtam vidáman.
– Az én kuncsaftom – mondta Karen. – Rendes, jó nagy borravalót szokott adni,
és bízik bennem.
– Ma hadd csináljam én. Megkaphatod a borravalót.
– Rendben.
Egy órakor megérkezett Paul. Levetkőztettem, felfektettem az ágyra, és
elkezdtem leszedni a csíkokat a hátáról, közben pedig Mannixra gondoltam, aki a
mólón üldögél, és ott vár a szendvicsemmel, és nagyon elégedett voltam
magammal meg a vasakaratommal.
Cseverészni kezdtem Paullal, a macskarajongóval, vagyis automata pilótára
kapcsoltam, ahogy a kozmetikusok szoktak: Na ne! Komolyan? Teljesen magától
felmászott a függönyre? Úristen, de cuki! Tiszta dilis lehet a kis édes!
De közben máshol járt az eszem. Nagy darab ember volt ez a Paul, és bár turbó
sebességgel csináltam, elég sokáig tartott a gyantázás. Felkentem az olvasztott
viaszt, rányomkodtam és letéptem a textilcsíkokat: olyan voltam, mint egy húr,
ami egyre jobban és jobban megfeszül.
– Tolja ki a popóját, jóember. Benézek oda a…
Ken, nyom, tép. Ken, nyom, tép. Kennyomtép. Kennyomtép.
Körülbelül tíz perc volt még kettőig, és épp Paul herezacskóit próbáltam hátulról
megközelíteni, amikor elpattant bennem a húr.
– Nagyon sajnálom, Paul, de meg fogom kérni a nővéremet, hogy ugorjon be
helyettem, és fejezze be magát.
– Mi a… – könyökölt fel Paul. Feneke az égnek meredt, fájdalmasan
kiszolgáltatottnak tűnt.
– Karen!
A húgom a pénztárnál ült.
– Karen! – ismételtem vékony, reszkető hangon. – Megtennéd, hogy beugrasz és
rendbe teszed Pault? Már minden megvan, kivéve a… tudod, a legvége. Hirtelen
eszembe jutott, hogy ki kell ugranom valami miatt.
Karennek villámot szórt a szeme, de nem eshetett nekem a kuncsaft előtt.
– Hát persze – mondta, de nem mozgott a szája.
Már vettem is a kabátom. Lerohantam a lépcsőn, menet közben megpróbáltam
feltenni a szájfényt.
Már majdnem két óra volt, de ő még mindig ott ült.
– Na? – kérdezte.
– Na, hát itt vagyok – sóhajtottam, és a tenyerembe rejtettem az arcom. – Úgy
volt, hogy nem jövök. Nem tudok dolgozni. Hányni fogok. Ez borzalmas.
Bólintott.
– Neked nem is borzalmas! – vetettem a szemére.
– Mit gondolsz, hogy éreztem magam, mikor itt ültem, és azt hittem, nem jössz?
– Ne kelts lelkiismeret-furdalást bennem.
– Ne haragudj. Kérlek, ne haragudj – simogatta meg a fejem. – Olyan szép a
hajad.
– Tényleg? Ma reggel mostam meg, és tettem bele JMH-t.
– JMH-t?
– Kozmetikus vagyok – mondtam dacosan. – Isten hozott a világomban.
– Ma is találkozol vele? – kérdezte Karen péntek reggel.
– Semmi nem történik – védekeztem. – Csak ülünk és beszélünk.
– És ez meddig mehet még így?
– Akármeddig.
De ez nem volt igaz.
– Mit szólsz, milyen az idő? Hát nem hihetetlen? – kérdezte Mannix, amikor
odaértem a padunkhoz.
– Az időjárásról beszélgetünk? – kérdeztem szinte megvetően. De azért
felnéztem a még mindig elképesztően, szokatlanul világoskék és felhőtlen égre.
Olyan volt, mintha az Isten össze akarna hozni minket.
– Pár nap, és esni fog – mondta Mannix.
– És…?
Olyan jelentőségteljesen nézett rám, hogy elhúzódtam tőle.
Utánam csúszott a padon, és megragadta a csuklómat.
– Valahol máshol kell találkoznunk.
– És…?
– Pontosan – mondta. – És… gondolkodj rajta.
A térdemet bámultam, aztán rápillantottam a szemem sarkából. A
rózsaszirommal borított ágyra célzott, meg mindenre, ami abból következik.
Ekkor valami teljesen másra kaptam fel a fejem – egyszer csak megláttam egy
ismerős alakot. Annyira valószínűtlen volt a találkozás, hogy azt hittem,
képzelődöm. De ahogy jobban megnéztem, már biztos voltam benne, hogy Jeffrey
az.
Döbbenten meredtünk egymásra.
– Neked… iskolában kéne lenned.
Jeffrey Mannix Taylorra nézett, aztán rám.
– Neked pedig rendes anyának kéne lenned! – üvöltötte. – Meg foglak mondani!
– Nem csináltam semmit!
Jeffrey elrohant, én pedig tágra nyílt szemmel meredtem Mannixra.
– Mennem kell.
Jeffrey után rohantam. Valószínűleg meghallhatott, mert hátrapördült.
– Láttak téged! – kiabált. – Az osztálytársaim láttak!
Milyen osztálytársai? Aztán eszembe jutott az a csapat fiú, akikbe múltkor
belebotlottam, és majdnem elbőgtem magam. Azok Jeffrey osztálytársai voltak?
Hogy lehet ekkora pechem? Összeszorult a gyomrom; hirtelen rádöbbentem,
hogy ez már mindig így lesz. Bármi rosszat teszek, az mindig ki fog derülni.
Elöntött a szégyen. A szégyen és a szomorúság Jeffrey miatt.
– Édesem, úgy sajnálom, kérlek…
– Hagyj békén. Te kurva!
Elszabadult a pokol. Küldöttség érkezett a házba: Ryan, anyu, apu, Karen és –
természetesen – Jeffrey. Azért jöttek, hogy kiabáljanak velem. Még Betsy is
ellenem fordult. A panaszáradat lényege abban állt, hogy Ryan kitartott
mellettem egy hosszadalmas betegség során, én pedig úgy hálálom meg a
hűségét, hogy viszonyba bonyolódom a neurológusommal.
Hiába próbáltam mindenkit emlékeztetni – beleértve Ryant is –, hogy Ryan már
nem szeret engem. Ő volt az, aki „mellettem állt”. A “mellettem állás” nagyon is
szemmel látható dolog. Mindenki végignézte, ahogy kézben tartja a szálakat,
ahogy betegre dolgozza magát, ahogy szürkül az arca a kimerültségtől és az
aggodalomtól. És ne felejtsük el, hogy tampont vett Betsynek. Még ilyet! Egy
férfi! Tampont vett! A lányának!
– Hazudtál nekem. – Ryannek piros foltok ültek az arcán. – El akartad hitetni
velem, hogy nem szeretjük egymást.
– De hát nem szeretjük egymást.
– Egész idő alatt volt valakid.
– Nem volt. Most sincs.
– Jeffrey elmondta, mit látott.
Körülnéztem, hogy hol vannak a gyerekek: nem akartam, hogy hallják.
– Semmi nem történt – motyogtam.
– Még! – kiáltott fel Karen. – Még semmi nem történt!
Ekkor dübörgés hallatszott az emeletről. Jeffrey és Betsy van odafent – mi a fenét
művelnek?
– Nem tudnánk megbirkózni a feladattal, ha ez a Taylor fazon hirtelen belépne az
életünkbe – mondta anyu.
– Nem is kell!
– Mi szeretünk nevetni az embereken – mondta apu. – Ryant ki tudtuk gúnyolni;
nem akarlak megbántani, fiam, de téged folyton kigúnyoltunk. Még Karen Endája
is, bár zsaru, a maga módján mégis komikus. Ez a Taylor fazon viszont egész más
tészta. Ő olyan… illusztris.
– Az azt jelenti, hogy van benne kurázsi? – kérdezte anyu halkan, csak úgy
mellékesen.
– Nem – mondta apu ingerülten. – A kurázsi teljesen más.
– Bár az is van benne – mondta Ryan. – Komolyan mondom, rányomulni a beteg
feleségemre. A lebénult feleségemre.
– Nem nyomult rám!
– Az van – magyarázta aggodalmaskodva anyu –, hogy akkor meg kellene
hívnunk magunkhoz. De a mi házunk túl kicsi!
– Mihez? – kérdeztem. – Mégis mit terveztek? Bált akartok rendezni a
tiszteletére?
– Beszéltünk erről az anyáddal – jelentette ki apu. – Kizárólag úgy tudjuk
elkerülni, hogy meg kelljen hívnunk magunkhoz, ha leégetjük a házat.
– Sorházban laktok – sétált el a nagyszülei előtt egy gurulós bőröndöt görgetve
Jeffrey. – Nem tehettek ilyet a szomszédaitokkal. Nyitva van a kocsi, apu?
– Tessék, itt a távirányító – adta oda Jeffreynek a kocsikulcsot Ryan.
– Mi folyik itt? – kérdeztem elképedve.
– Apuval fogunk élni – közölte Betsy. – Elhagyunk téged.
És elmentek, egytől egyig mindenki. Magamra maradtam.
Egyedül voltam, fel voltam dúlva, zavart voltam és dacos, és szégyelltem magam.
…Magamra maradtam a sima, narancsbőrmentes lábammal. És a lekopaszított
bikinivonalammal. És a csillogó barna bőrömmel.
Semmi rosszat nem tettem, és mégis mindenkinek megvan a véleménye rólam –
az is rossz, amit csinálok, az is, amit nem csinálok.
Szóval ezzel az erővel akár „csinálhatom” is.
– Mannix, találkozni akarok veled.
– …Rendben. Hol? Beüljünk valahova egy italra?
– Ne – túrtam bele az alsóneműs fiókomba. – Elegem van ebből a szarságból.
– Miféle szarságból?
– Ugyan már, Mannix.
– Oké. Nekem is elegem van ebből a szarságból.
Felvettem a bugyit, amit Ryan kedvéért vásároltam a randinkra. Semmi értelme
érzelgősködni, nem volt más szexi holmim. Bekentem magam csillámos
testápolóval, és begyömöszöltem a lábam egy nagyon magas sarkú cipőbe, aztán
vetettem magamra egy pillantást az egész alakos tükörben. Hát igen. Két gyereket
szültem, hosszú ideig voltam együtt Ryannel, kicsit elhanyagoltam magam.
Harminckilenc éves vagyok, de a legjobb formámban sem mentem volna el soha
modellnek.
Hirtelen kegyetlenül, zsibbasztóan bánni kezdtem, hogy az elmúlt húsz évben
nem pilateseztem minden áldott nap. Istenem, tényleg olyan nehéz lett volna?
Mindössze fél óra naponta, és nem lenne aggódnivalóm. De én persze nem
vettem a fáradságot, és ennek most iszom meg a levét.
Ráparancsoltam magamra: abbahagyni a szenvedést a hasam meg az életkorom
miatt, meg amiatt is, hogy hány alkalmat elszalasztottam, amikor Elle
Macpherson válhatott volna belőlem. Mannix akkor is látott már, amikor minden
egyes testnyílásomból csövek lógtak ki, úgyhogy ahhoz képest bármi, amivel ma
este szolgálhatok, előrelépést fog jelenteni.
Felvettem a térd alá érő kék Vivienne Westwood ruhámat, ami előnyösen simult a
hasamra – tudom, hogy Karen tiszta őrültnek tart, de ezért a ruháért az utolsó
fillér is megérte.
A dilemma, hogy zoknit vagy harisnyát vegyek, újabb idegösszeomlással
fenyegetett, úgyhogy úgy döntöttem, inkább hagyom a fenébe mind a kettőt.
Gyorsan, mintha egyáltalán nem is lenne nagy ügy, lehúztam a jegygyűrűt meg az
eljegyzési gyűrűt az ujjamról, és egy fiókba ejtettem őket, aztán, mielőtt
lebeszélhettem volna magam, lerohantam a lépcsőn, és kimentem a hideg
éjszakába.
Mrs. Szomszéd-aki-sose-csípett kint állt a ház előtt a sötétben.
– Mi folyik itt? – kérdezte. Biztos látta a drámát délután, amikor a gyerekeim
elvonultak a bőröndjeikkel. – Meg kell mondanom, Stella, hogy az öltözéke
egyáltalán nem felel meg az időjárásnak.
– Semmi gond – nyitottam ki a kocsi ajtaját. – Nem tervezem, hogy túl sokáig
rajtam marad.
Mannix egy gigantikus, új építésű ház második emeletén lakott. Egy kíméletlenül
kivilágított, dísztelen folyosón kellett végigmennem a cipőben, amiben alig
bírtam járni: kilométereknek tűnt.
Végre odaértem a 228-as lakáshoz. Bekopogtam, Mannix azonnal ott termett és
kinyitotta az egyszerű MDF-ajtót. Bő ing és kopott farmer volt rajta, a haja kócos
volt.
– Olyan érzésem van, mintha prostituált lennék – mondtam. – És nem a jó
értelemben.
– Van jó értelme is? – nyomott a kezembe egy pohár bort, és becsukta mögöttem
az ajtót.
Aggódva pillantottam hátra a vállam fölött.
– Mondhatom, jól csapdába csaltál!
– …Ööö…
– Karen azt mondja, van jó értelme is. Visszatérve a prostituáltos témára. –
Képtelen voltam befogni a számat. – Tudod, a szerepjátékban.
– Mi lenne, ha ma este egyszerűen önmagunk lennénk? – fogott kézen, és
megpróbált magával húzni. – Nem volt időm beszerezni a rózsaszirmot. Nem
számítottam erre…
– Ne törődj a rózsaszirmokkal – nyeltem le egy hatalmas korty bort. – Hol a
hálószoba?
– Hűha, de lelkes vagy.
– Nem vagyok – mondtam. – Inkább félek. Úgy félek, hogy az nem igaz. – Egyre
jobban hadartam. – Húsz éve nem voltam senki mással. Nagyon nagy dolog ez
nekem. Egy hajszál választ el attól, hogy megfutamodjak.
Az előszobában állva bepillantottam a konyhába, a fürdőszobába és a nappaliba:
minden helyiség semlegesre, olyan semmilyenre volt berendezve. Kicsit üresnek,
befejezetlennek tűnt az egész, mintha Mannix nem vette volna a fáradságot, hogy
rendesen beköltözzön.
– Ez a hálószoba? – löktem be tétován az ajtót.
Mannix az ágyra pillantott, egy fehér ágytakaróval fedett, semmitmondó
bútordarabra.
– Igen.
– Itt túl világos van. Mi ez a hatalmas fényár? Nem lehet tompábbra állítani?
– …Nem… Nézd, Stella, kérlek, gyere be a nappaliba, ülj le. Végy egy pár nagy
lélegzetet.
– Sötétben kell csinálnunk.
Megrázta a fejét.
– Nem fogom sötétben csinálni.
– Van egy kislámpád? Hozz egy kislámpát. Kell lennie valahol egy kislámpának. –
A nappaliban mintha láttam volna egyet. – Ott van. Menj. Hozd ide.
Amíg ő kihúzta az asztali lámpát, és átvitte a hálószobába, én az előszobában
toporogtam, és a boromat szopogattam. Mannix bekapcsolta a kislámpát, és
leoltotta a fenti nagyot, és a háló vöröses, jóindulatú fényben derengett.
– Így jobb – nyomtam a kezébe az üres borospoharat. – Van még?
– …Persze hogy van. Mindjárt… – Kiment a konyhába, és mire visszajött,
szorongva ültem a hálószobában az ágyon.
– Biztos vagy benne, hogy akarod? – adta a kezembe a borospoharat.
– Te biztos vagy benne?
– Igen.
– Akkor rajta. – Hatalmasat kortyoltam a borból. – Egyébként – feküdtem végig
az ágyon cipőben – nem vagyok nagy ivó. Ne itass le túlságosan.
– Oké – vette ki a kezemből a poharat, és letette a földre.
Gyorsan utánanyúltam, és még egy kortyot megittam, aztán a kezébe nyomtam a
poharat, és újra lefeküdtem.
– Az első mindig a legrosszabb – néztem föl rá megerősítést várva. – Ugye?
– Nem feltétlenül kell hogy kellemetlen legyen – mondta.
– Tudom, tudom. Nem is így értettem. Csak úgy, hogy azt akarom, hogy olyan
legyél, mint amilyen a kórházban voltál.
– Pedig te aggódtál, hogy csak akkor tetszel nekem, ha néma vagy és
magatehetetlen.
– Csak úgy értem, hogy neked kell irányítanod.
Egy szívdobbanásnyit hallgatott.
– Azt akarod, hogy én irányítsak? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
Lassan elkezdte kigombolni az ingét.
– Mármint így érted?
Jézusom. Mannix Taylor a szemem láttára gombolja ki az ingét. Mindjárt
szeretkezni fogok Mannix Taylorral.
Egy vállrándítással lerázta magáról a susogó pamutholmit, én pedig
megérintettem a bőrét, végigsimítottam a nyakától a kulcscsontjáig.
– Van vállad – leheltem csodálattal. És kemény mellizma is volt, a hasa pedig
irigylésre méltóan lapos.
Hogy kicsit feldobjam a hangulatot, azt akartam mondani, hogy „nem rossz
ahhoz képest, hogy negyven fölött vagy”, de nem tudtam megszólalni.
– Most te – kezdte lehúzni a cipőmet.
– Nem – tiltakoztam. – A cipőmet nem vehetem le. Tisztára úgy nézek ki benne,
mintha hosszú lenne a lábam.
– Cssss. – Kezébe vette a jobb lábamat, az ölébe tette, és mindkét hüvelykujját a
talpboltozatomba nyomta. Egy pillanatig így maradt, a nyomás furcsa, élvezetes
fájdalmat okozott, aztán lassan végigsimította a lábfejemet, megnyújtva az inakat
a bőr alatt. Lehunytam a szemem, egész testemben megborzongtam.
– Emlékszel erre? – hallottam a hangját.
Emlékeztem – egyetlenegyszer vette kezelésbe a lábamat, amíg az orvosom volt.
Valami erőteljes történt közöttünk azon a réges-régi napon, és soha többet nem
próbálkozott vele.
Ahogy nyomogatta és masszírozta a lábam, bizseregni kezdett az ajkam, a
mellbimbóm megfeszült, bekeményedett.
A hüvelykujja körmével finoman végigszurkálta a nagylábujjam hegyét, minden
szúrás egy apró gyönyörűséghullám. A középső ujját a nagylábujjam és a második
ujjam közé csúsztatta, addig fészkelődött, míg a két lábujj szétnyílt, bedugta az
ujját a résbe, és egyszerre lüktető vágy nyilallt belém, egyenesen az ágyékomba.
Hirtelen kinyitottam a szemem.
Egyenesen a szemembe nézett.
– Tudtam – mondta. – Te is érezted? Akkor?
Bólintottam.
– Jézusisten – suttogtam. Teljes tűzben égtem, pedig még nem is csókolóztunk.
És akkor csókolóztunk. Behajlítottam a jobb lábam, magamhoz húztam őt, és
sokáig csókolóztunk. A lábam még mindig az ölében volt, és valami nagyon
keményhez nyomódott. Még erősebben hozzádörgölőztem, mire felszisszent.
– Ez a…? – kérdeztem.
Bólintott.
– Mutasd meg – kértem.
Felegyenesedett. Kigombolta a felső gombot a farmerján, aztán lassan lehúzta a
cipzárt, míg elő nem ugrott az erekciója.
Meztelenül állt előttem, egy kicsit sem szégyellte magát.
– Most te mutasd meg nekem – mondta.
Elkezdtem felhúzni a ruhámat a combomon.
– Biztos vagy benne, hogy nem kapcsolhatjuk le a lámpát?
– Ó, életemben nem voltam ennyire biztos semmiben – mondta csillogó
szemmel. – Annyira régóta várok erre.
Ahogy kibújtam a ruhámból, úgy nézett, mint egy sólyom a prédáját. Olyan
pimaszul és olyan elismerően bámult, a féloldalas mosolya meg olyan dögös volt,
hogy mire a melltartómat is levettem, minden szégyenlősség elszállt belőlem.
Azt mondta, hogy be akar takarni a csókjaival, és pontosan ezt is tette. Minden
porcikámat végigcsókolta – a nyakamat, a mellbimbómat, a térdhajlatomat, a
csuklóm belsejét, és ott is, ahol a leginkább számított. Minden egyes idegszálam
lángolt. Hirtelen eszembe jutott valami – olyan vagyok, mint a kapcsolótábla a
Jerry Maguireben –, de aztán elrepült a gondolat.
– Ideje elővenni az óvszert – suttogtam.
– Rendben – lehelt forrón a fülembe.
Ügyes mozdulattal húzta fel az óvszert, és amint belém hatolt, azonnal
elélveztem. Megmarkoltam a fenekét, magamba nyomtam, hogy rám nehezedjen,
szinte alig bírtam elviselni, annyira intenzív volt a gyönyör. El is felejtettem már,
milyen mesés tud lenni a szex.
– Ó, istenem – motyogtam elfulladva. – Ó, édes istenem.
– Ez még csak a kezdet – mondta ő.
Finom kínszenvedéssé lassította a mozgását. A karjára támaszkodva, óvatosan
ringott ki-be, és közben végig engem nézett azzal a szürke szemével.
Le voltam nyűgözve, hogy mennyire az uralma alatt tartja a dolgokat. Ez nem egy
olyan férfi, aki hónapokon keresztül meg volt fosztva a szextől. De erre most nem
fogok gondolni.
Anélkül hogy egy pillanatra is levette volna rólam a szemét, addig hullámzott ki
belőlem és újra belém, amíg másodszor is a csúcsra nem juttatott. Aztán
harmadszorra és negyedszerre is.
– Nem bírom tovább – lihegtem izzadságban fürödve. – Komolyan belehalok.
Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, míg végül nyögve, remegve ő is
elélvezett.
Rám omolva feküdt, míg le nem lassult a légzése, aztán legurult rólam, és a
karjába zárt, a fejemet a mellkasán nyugtattam. Azonnal elaludt. Mozdulatlanul
feküdtem, még mindig el voltam kábulva a csodálattól. Én és Mannix Taylor
együtt az ágyban. Ki gondolta volna?
Úgy fél órával később felébredt, de még mindig imádni valóan álmos volt.
– Stella – mondta szinte elképedve. – Stella Sweeney? – ásított. – Hány óra van?
Volt egy ébresztőóra a földön.
– Éjfél múlt – mondtam.
– Hívjak neked egy taxit?
– Micsoda? – ugrottam ki az ágyból.
– Gondoltam… hátha szeretnél hazamenni.
Felvettem a földről a cipőmet, és hozzávágtam.
– Jézusom! – kiáltott.
Hisztérikus mozdulatokkal visszaszereztem a cipőmet, aztán felvettem a
bugyimat meg a ruhámat. A melltartót bevágtam a táskámba.
– Gondoltam, a gyerekeid, meg minden… – mondta.
– Király. – Kinyitottam a bejárati ajtót, a cipőmet a kezemben tartottam. Föl nem
veszem ezt a szart, tiszta nyomorék lesz a lábam.
Vártam, hogy hátha utánam jön, de nem jött, és ahogy végigmentem a kihalt
folyosón a neonfényben, tényleg úgy éreztem magam, mint egy kurva.
Beletúrtam a táskámba, a telefonomat kerestem, és szinte könnyek között hívtam
Zoet.
– Ébren vagy még? – kérdeztem.
– Aha. A gyerekek Brendannel meg a kurvájával vannak, én meg itt ülök a DVD-
immel meg egy üveg borral.
Húsz perc múlva nála voltam.
– Stella – ölelt magához. – Most bomlott fel a házasságod. Várható volt, hogy
elveszettnek és…
– Zoe – téptem ki magam az öleléséből. – Elmondod nekem, hogy manapság
milyen szabályok érvényesek randizás terén?
– Ugyanazok, mint mindig. Egyszer megdugnak, aztán soha többé nem hívnak fel.
A francba.
– De kicsit még korán van ahhoz, hogy ezen parázz, Ryannel még csak most
hoztátok meg a döntést. De tényleg, még az is lehet, hogy kibékültök…
– Nem – ráztam a fejem. – Nem, Zoe. Emlékszel Mannix Taylorra?
– Az orvosra?
– Hétfőn bejött hozzám a szalonba.
– Most hétfőn? Majdnem öt nappal ezelőtt? És te nem szóltál nekem?
– Ne haragudj, Zoe, annyira fura az egész…
Máris kezdett összeállni a kép a fejében.
– És hagytad, hogy megdugjon? Ma este? Úristen.
– És aztán, utána… megkérdezte, hogy hívjon-e nekem egy taxit.
Lerítt az arcáról, mennyire együtt érez velem.
– Annyira sajnálom, Stella, ilyenek a férfiak. De hát honnan tudhattad volna? Túl
hosszú időre vontad ki magad a játékból.
Megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantottam.
– Ő az.
– Ne vedd fel – mondta Zoe. – Csak újra meg akar dugni.
– Máris?
– Az a fajta, akinek egy éjszaka alatt négyszer is fel tud állni. Mr. Nagyra törő. Mr.
Alfa. Kapcsold ki a telefonod. Kérlek, Stella.
– Rendben.
Zoe minden tőle telhetőt megtett, de mégsem tudott igazán megvigasztalni,
úgyhogy hazamentem az üres házba, és megpróbáltam szembenézni a tényekkel:
a házasságomnak vége, a gyerekeim traumatizálódtak, mindenki engem utál.
Pontosan ez volt a legrosszabb eset, amire csak számíthattam. Még három hetet
sem tudtam kivenni belőle, csak egyetlen estét.
A szívem mélyén tudtam, hogy Mannix Taylor meg fog alázni. Mindenki tudta,
ezért tiltakozott miatta annyira mindenki.
Fáradtan sóhajtottam fel. Ryanre gondoltam. Vajon rendbe hozhatjuk még? Vajon
tudnánk folytatni? Nem volt rossz életünk; Ryan nem rossz ember, csak önző, és
hát csak magával tud foglalkozni. De ott volt az az elhanyagolható részlet is, hogy
már egyáltalán nem tetszett nekem. Még ha mostanáig be is tudtam csapni
magam, a Mannixszal töltött éjszaka után soha többé nem lenne ugyanolyan a
szex Ryannel.
De hát persze a házasság nem csak a szexről szól. És talán ha rá tudom venni
Ryant, hogy Mannixszá maszkírozza magát…
Szinte reggel volt már, mire el tudtam aludni. Valószínűleg már hat óra is elmúlt,
mire végre valami fura, nyugtalan álomvilágba kerültem, kilenckor pedig már fel
is ébredtem. Azonnal bekapcsoltam a telefonomat, mert képtelen lettem volna
nem bekapcsolni. Egyébként is volt érvényes indokom: muszáj, hogy a gyerekek el
tudjanak érni.
Egyik gyerek sem keresett, Mannixtól viszont nyolc nem fogadott hívásom volt.
Zoe azonnal kitörölte volna az üzeneteket, nem hagyta volna, hogy
meghallgassam őket, csakhogy Zoe most nem volt ott mellettem.
– Stella. – Az első üzenetben Mannix meghatóan bűnbánó volt. – Rosszul
döntöttem. Gyerekeid vannak, és én szerettem volna a tudomásodra hozni, hogy
számomra ez teljesen rendben van. Kérlek, keress.
A második üzenet így hangzott:
– Nagyon sajnálom. Megbeszélhetnénk? Felhívsz?
A harmadik üzenetben azt mondta:
– Ezt elrontottam. Annyira sajnálom. Kérlek, hívj.
Aztán:
– Megint én vagyok. Kezdem úgy érezni, mintha a levakarhatatlan rajongód
lennék.
És:
– Sajnálom, hogy ekkorát tévedtem. Tudod, hol találsz.
A három utolsó üzenet csak sípszó volt – letette, nem hagyott üzenetet. Utoljára
hét órával ezelőtt hívott, és a szívem mélyén tudtam, többet nem fog keresni.
Nem az a megalázkodós fajta; úgy döntött, megtette, amit meg kellett tennie.
Ekkor megszólalt a telefonom. Kis híján a számon ugrott ki a szívem.
Karen volt az.
– Beszéltem Zoéval – mondta. – Elmesélte, mi történt.
– Azért hívsz, hogy az orrom alá dörgöld?
– Nem egészen. De Stella, össze kell szedned magad. Nem neked való ez a pasi.
Ez a férfi Georgie Dawson férje volt. Georgie Dawson férje. Hallod, amit mondok?
Hozzá képest te csak egy… te is tudod. Nem akarlak lehúzni, Stella – mondta
komolyan. – De az a nő ért a művészetekhez meg minden. Valószínűleg olaszul is
tud. Valószínűleg fürjet tud tömni. Te mihez értesz? A szőrös puncik gyantázásán
kívül?
– Könyveket olvasok – mondtam szenvedélyesen.
– Csak azért, mert apu rád parancsol. Nem magadtól. Georgie Dawson magától
olvas. – Felsóhajtott. – Az a helyzet, Stella, hogy eszméletlenül elcseszted az
egészet. Most beszéltem Ryannel, és nem hajlandó visszafogadni…
Hogy az én nővérem milyen pofátlan!
– De ott van neked Zoe, nem igaz? Lóghattok együtt. Elengedhetitek magatokat.
Hordhattok lapos sarkú cipőt. Keresztet vethettek a hasatokra. Gondolj bele,
mennyi sütit ehettek… – mondta szinte sóvárogva. – És most nagyon figyelj rám,
Stella. – Éreztem, hogy most tényleg őszinte, és komolyan beszél. – Tudom, hogy
a gyerekeid most utálnak, de hidd el, meg fognak bocsátani neked. Egyébként is –
biztatott –, Ryant úgysem bírja senki túl sokáig elviselni. Oké?
Karen letette a telefont. Felhívtam Betsyt. Kétszer kicsöngött, aztán a
hangpostára küldött – Betsy kinyomott. Aztán felhívtam Jeffreyt, és ugyanez
történt. Úgy fájt, mintha szíven döftek volna.
Rákényszerítettem magam, hogy újra felhívjam őket, és siralmasan dadogva
üzenetet hagytam nekik.
– Sajnálom, hogy ekkora felfordulást okoztam. De itt vagyok, számíthattok rám,
éjjel-nappal, történjen bármi.
Ezután elhatároztam, hogy beteszek egy mosást, de amikor odamentem a
szennyestartóhoz, láttam, hogy szinte teljesen üres – csak az én ruhám volt
benne. Ryan és a gyerekek magukkal vitték a koszos ruháikat is. Hirtelen
rádöbbentem, hogy nincs mit csinálnom. Velem soha nem fordult elő, hogy ne
volna mit csinálnom. De most nem kellett mosnom, vasalnom, és nem kellett
Betsyt meg Jeffreyt hurcolásznom a különböző hétvégi elfoglaltságaikra.
Normális körülmények között folyamatosan alig tudtam elvégezni azt a hatalmas
hegynyi feladatot, aminek minden áldott nap a végére kellett érnem. Ryan és a
gyerekek nélkül olyan volt, mintha az életem nem lett volna aláállványozva.
Visszamentem az alsó szintre, lefeküdtem a kanapéra, és fontolóra vettem a
kérdést: ahogy Karen mondta, tényleg eszméletlenül elcsesztem az egészet.
De talán hosszú távon, ha az összképet nézem, mindennek, ami történt, épp így
kellett történnie. Talán Mannix Taylor csak felgyorsította az eseményeket, talán
nem volt más, mint egy kozmikus eszköz, ami megmutatta, hogy már nem
szeretem Ryant. Néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek –
ezt Marilyn Monroe mondta. Habár ha belegondolunk, hogyan végezte…
És az is lehet, hogy csak az időmet vesztegetem azzal, hogy megpróbálom
megérteni a dolgokat: néha nincs meg az oka, hogy a dolgok miért történnek,
néha a dolgok csak úgy történnek.
Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára ilyen sokat voltam
egyedül. Ilyen volt az is, amikor kórházban voltam, és a gondolataim naphosszat
kergették egymást a fejemben, nem volt kiút: akár a patkányok a labirintusban.
Egy ponton felhívtam Zoét, aki első csörgésre felvette.
– Ugye nem hívtad?
– Nem.
– Ide figyelj… nem mész arra az autóddal, nem küldesz SMS-t, nem küldesz
erotikus SMS-t, nem hívod, nem üzensz neki a Twitteren. Berúgnod szigorúan
tilos. Akkor leszel a leggyengébb.
De esély sem volt, hogy ezek közül bármelyik bekövetkezzen. Volt bennem
büszkeség, nem is kevés.
Véget ért a nap, már sötét volt odakint, amikor csöngettek. Egy csomó ideig azt
gondoltam, egyszerűen csak fekve maradok a kanapén, és figyelmen kívül
hagyom a dolgot, de aztán megint csöngettek. Vonakodva feltápászkodtam, és
amikor megláttam, hogy anyu és apu áll az ajtóban, nem voltam hajlandó
tudomást venni a csalódásról, ami elöntött.
– „Sose kérdezd, kiért szól a harang – mondta apu –; érted szól.”
– Hoztunk bagelt – mondta anyu.
– Bagelt?
– Nem bagelt szoktak hozni a filmeken, amikor azt akarják kifejezni, hogy
aggódnak valakiért?
– Köszönöm. – Magamat is meglepve könnyekben törtem ki.
– Jaj, ugyan, ugyan – ölelt át apu. – Minden baró, minden baró, minden baró.
– Gyertek a konyhába – kapcsolta fel a lámpákat anyu, és előrement az
előszobában. – Iszunk teát, eszünk hozzá bagelt.
– Azt hogy kell enni? – kérdezte apu.
– Meg kell pirítani – mondta anyu. – Igaz, Stella?
– Nem muszáj megpirítani. – Letéptem két papírtörlőt, és beléjük zokogtam.
– De úgy finomabb? – kérdezte anyu. – Szerintem igen, szerintem finomabb úgy.
Ami meleg, az mindig finomabb. Azért jöttünk, hogy bocsánatot kérjünk, Stella.
Sajnálom, az apád is sajnálja, mind a ketten nagyon sajnáljuk.
Apu a kenyérpirítót vizsgálgatta.
– Túl vastag. Nem fér bele.
– Először fel kell szeletelni – mondta anyu. – Mondjuk félbevágni.
– Van valahol egy kés?
– A fiókban – mondtam orrhangon.
– A te oldaladon állok – mondta anyu. – És apu is. Csak megijedtünk.
Mindannyian megijedtünk.
– Le voltunk döbbenve – mondta apu, miközben bageleket gyömöszölt a
kenyérpirítóba. – És cserbenhagytunk. Az anyád cserbenhagyott.
– És az apád is cserbenhagyott.
– És mind a ketten nagyon sajnáljuk.
– Minden rendben lesz – mondta anyu. – A gyerekek túl fogják tenni magukat
rajta. Ryan is túl fogja tenni magát rajta.
– Idővel minden teljesen baró lesz.
– Mannix Taylor a pasid? – kérdezte anyu.
– Nem. – Vékony, baljós kinézetű fekete füst kezdett szállingózni a
kenyérpirítóból.
– Ki fogtok békülni Ryannel?
– Nem. – Most már hömpölygött a fekete füst.
– Hát, bármi történjék is, mi szeretünk.
Magas, vékony, fülsiketítő zaj hallatszott: megszólalt a tűzriasztó.
– A szüleid vagyunk.
– És azt hiszem, tönkretettük a kenyérpirítódat, de szeretünk.
Annak ellenére, hogy Zoe, Karen, anyu és apu is meghívott magához, teljesen
egyedül töltöttem az egész vasárnapot. Úgy döntöttem, hogy ki kell takarítani a
házat – de rendesen, úgy, ahogy több mint egy évtizede nem volt kitakarítva –, és
megkönnyebbülten vetettem bele magam a munkába. Eltökélten sikáltam a
konyhaszekrényt, kisuvickoltam a sütőt, aztán akkora lendülettel estem neki a
fugáknak a fürdőszobában, hogy az ujjperceim előbb kivörösödtek, majd
felrepedeztek. Én azonban a fájdalom ellenére is folytattam a súrolást, és minél
égetőbben sajgott a kisebesedett kezem, annál jobban éreztem magam.
Tisztában voltam vele, hogy mit csinálok: ezzel az erővel akár foghattam volna a
súrolókefét, és saját magamat is kifehéríthettem volna.
Épp elmúlt hét óra, amikor Betsy hívott. Rávetettem magam a telefonra.
– Édesem!
– Anyu, nincs tiszta ruhám reggelre az iskolába.
– Miért?
– …Nem tudom pontosan.
– Azért, mert senki nem mosott? – találgattam.
– Gondolom.
– Hát akkor tegyetek be egy mosást.
– Nem tudjuk, hogyan kell használni a mosógépet.
– Kérdezzétek meg az apukátokat.
– Ő sem tudja. Ő mondta, hogy téged kérdezzünk meg.
– Igen? Add az apádat.
– Azt mondja, soha többé nem áll szóba veled. Ide tudnál jönni, és be tudnál
tenni egy mosást?
– …Rendben. – Végül is miért ne, hiszen úgysem csinálok semmit, nem igaz?
Tizenöt perccel később Betsy nyitott ajtót. Idegesen léptem be az előszobába,
felkészítettem magam Jeffrey és Ryan haragjára.
– Elmentek – mondta Betsy. – Hívnom kell őket, ha elindultál.
Megbántódtam, de lenyeltem.
– Rendben. Gyere velem a mosókonyhába, elmagyarázok mindent.
Betsy kevesebb mint fél perc alatt átlátta a mosógép és a szárítógép működését.
Mind a két gép pontosan ugyanolyan volt, mint otthon.
– Tényleg ennyire egyszerű? – kérdezte gyanakodva. – Nahát, ki gondolta volna?
Valami bökte a csőrömet.
– Ha egyikőtök sem tud mosni, hogyan boldogultatok, amíg a kórházban voltam?
Betsy elgondolkodott.
– Azt hiszem, Karen néni és a nagyi és Zoe néni mosott ránk.
Mégis Ryan aratta le a babérokat. Most viszont fény derült a hiányosságaira… és
én titkon, a szívem mélyén szégyenletesen örültem ennek. Talán Jeffrey és Betsy
is rájön, hogy azért mégis jó vagyok valamire.
– Akkor most jobb, ha indulsz, anyu.
– Igen. – És akkor a nyakába borultam, és bőgni kezdtem, és azt ismételgettem,
hogy: – Annyira sajnálom. Annyira sajnálom. Ha bármire szükséged van, hívjál –
mondtam végül. – Rendben? Megígéred?
Beszálltam a kocsiba, és elindultam hazafelé, és egy utcai lámpa fényénél láttam,
hogy Jeffrey és Ryan baljós képpel áll a sarkon. Tudom, hogy csak képzelődtem,
tudom, hogy ki van zárva, hogy valóban égő vasvillát tartottak a kezükben, és
ökölbe szorított kézzel hadonásztak felém, ahogy elhajtottam, de nekem akkor is
ez volt a benyomásom.
Amikor hétfő reggel felébredtem, néma csend volt a házban. Szinte fájt, annyira
vágytam a szokásos reggeli zajokra, arra, hogy felkészítsem Betsyt és Jeffreyt az
indulásra, hogy magam is elkészüljek és elmenjek dolgozni. De semmit nem
tehetettem, csak azt, hogy várok.
Kezembe vettem a mobilomat, és rábámultam. Semmi. Se nem fogadott hívás, se
SMS, semmi. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy egy kicsit azért még
erőlködhetett volna ez a Mannix Taylor.
Megkönnyebbülten léptem be a szalonba. Kivételesen előbb értem be, mint
Karen.
– Jézusom! – torpant meg, amikor meglátott. – Hú, de lelkes valaki!
– Így van, lelkes vagyok.
– Nagyon remélem, hogy ma délelőtt megérkezik a SkinTastictől, amit rendeltem
– mondta, és még be sem fejezte a mondatot, csengettek. – Itt is van. Majd én
megyek! – És lerohant a lépcsőn. Karen soha nem volt hajlandó
konditerembérletet venni; úgy tartotta fitten magát, hogy folyamatosan
mozgásban volt. Az volt a véleménye, hogy hét percnél hosszabb ideig egy
helyben ülni az emberi gyengeség jele.
Szuszogva, zihálva jött fel a lépcsőn egy hatalmas dobozzal a kezében.
– A rohadt életbe! – nyögött a súly alatt. – Az a rohadt futár, az a lusta rohadék
elhúzta a belét. Otthagyta a dobozt az ajtó előtt. Kicseszett nehéz.
Az asztalra tette a csomagot, és nekiesett a szigetelőszalagnak egy Stanley késsel.
Már vártam a szokásos panaszáradatot, ami a csomagok kibontását szokta kísérni
– Karen szerint a szállítók folyton rossz mennyiséget küldenek a rossz
árucikkekből: kretének, seggfejek, idióták, félkegyelműek.
– Ez meg mi? – dühöngött Karen.
Nyilvánvaló volt, hogy ezúttal valamit nagyon elrontottak. Már előre sajnáltam a
szerencsétlent, akin Karen majd a nyelvét köszörüli.
– Idenézz, Stella! – emelt fel egy könyvet, egy kis keményfedelű kötetet. Úgy
nézett ki, mint egy imakönyv, vagy mint egy kis versgyűjtemény. A borítóját
rózsaszín-arany és bronz cirkalmak díszítették, gyönyörű volt, és drágának tűnt.
– Van itt még egy csomó, mindegyik ugyanilyen. – Gyorsan átszámolta a
köteteket. – Lehet úgy ötven darab. Biztosan tévedésből küldték ide a dobozt. De
neked van címezve.
Kezembe fogtam az egyik kis könyvecskét, és találomra fellapoztam. Nehéz,
fényes papírra nyomtatták a sorokat, és a lap közepén kecses, kacskaringós
betűkkel ez állt:
Tíz évet odaadnék az életemből, csak hogy fel tudjak húzni egy zoknit.

– Mi ez? – kérdeztem.
A következő oldalon ez állt:
Nem az a jó kérdés, hogy „miért pont velem történik?” Az a jó kérdés, hogy „miért ne pont velem történne?”

Becsaptam a könyvet, hogy megnézzem a borítót, mert persze ezzel kellett volna
kezdenem. A könyvnek az volt a címe, hogy Pillantásról pillantásra, a szerzőt
Stella Sweeneynek hívták.
– Én? – meredtem a borítóra döbbenten. – Ezt én írtam? Mikor?
– Micsoda? Írtál egy könyvet? Hát ezt az infót jól megtartottad magadnak.
– De hát nem is igaz. Mármint hogy nem írtam könyvet. Lapozz az elejére. Nézd
meg, kiderül-e valami.
– Van előszó.
Együtt olvastuk Karennel.
„2010. szeptember 2-án Stella Sweeneyt, a kétgyermekes édesanyát gyors
lefolyású izombénulással szállították kórházba. Guillain-Barré szindrómát
állapítottak meg nála, egy ritka autoimmun betegséget, amely a központi
idegrendszert támadja és bénítja le. Ahogy az izomcsoportok sorra leálltak a
testében, ide értve a légzőszerveit is, Mrs. Sweeney életveszélyes állapotba került.
Egy gégemetszés és egy lélegeztetőgép mentette meg az életét, ám hónapokon
keresztül egyedül a szemhéját mozgatva tudott kommunikálni. Magányos volt,
félt, és gyakran erős fizikai fájdalmak gyötörték. De soha nem adta meg magát az
önsajnálatnak vagy a haragnak; teljes kórházi tartózkodása idején pozitív maradt
a hozzállása, jókedvű volt, sőt inspiráló. Ebben a kis könyvben a bölcs mondatai
közül gyűjtöttünk össze néhányat, amelyeket mind a testébe zárva, pillantásról
pillantásra üzent nekünk.
– Jézusom! – nézett rám Karen szinte neheztelve. – Ez te vagy? Ez olyan,
mintha… Teréz anyáról szólna, vagy ilyesmi.
– Ki csinálta ezt? Ki csinálta a könyvet? – lapoztam tovább, és teljesen el voltam
képedve, ahogy ezeket a mondatokat olvastam, amiket állítólag én mondtam.
Mikor nem ásítás egy ásítás? Amikor az ásítás egy csoda.

Halványan emlékeztem arra, ahogy ezt elpislogom Mannix Taylornak.

És:
Néha azt kapjuk, amit akarunk, néha azt kapjuk, amire szükségünk van, néha pedig azt kapjuk, amit kapunk.

Az egyetlen, amin el tudtam indulni, a nyomda neve volt. Kigugliztam a

telefonszámukat.
– Tudom, hogy furán hangzik, de el tudná mondani nekem, hogy mivel
foglalkoznak? – kérdeztem a nőtől, aki felvette a telefont.
– Magánkiadású könyvekkel foglalkozó könyvkiadó vagyunk.
– Ez mit jelent?
– Az ügyfél ideadja nekünk a kéziratát; ő választja meg a papír fajtáját, a
betűtípust, a betűméretet, a borítógrafikát. Mindent a megrendelése szerint,
magas minőségben készítünk, és végül kinyomtatjuk a könyvet.
– És az ügyfélnek kell fizetnie?
– Így van.
– Van egy könyv, amin az én nevem áll, de nem én rendeltem meg. – Attól
féltem, hogy le kell perkálnom a könyv árát, márpedig félelmetesen drágának
tűnt.
– Megkérdezhetem a nevét? Stella Sweeney? Rögtön utánanézek. – Kattintgatás
hallatszott. – Pillantásról pillantásra? A rendelést egy bizonyos Mannix Taylor
adta le is fizette ki. Tavaly szeptemberben ötven példányt szállítottunk le neki.
– Amikor azt mondja, „példányt”, akkor a könyvekre gondol?
– Igen.
– Akkor miért kaptam meg ma az ötven könyvet?
– …Attól tartok, ezt nem tudom. Azt javaslom, ezt dr. Taylortól kérdezze meg.
– De hát soha többé nem állok szóba vele.
– Ezt a döntését esetleg újrafontolhatná – mondta a hölgy. – Én ugyanis nem
tudok ennél többet segíteni.
– Szóval akkor lehet majd kapni a könyvet a boltokban? – kérdeztem kissé
izgatottan.
– Magánkiadó vagyunk – mondta szinte mentegetőzve. – A mi köteteink csupán
az ügyfelek személyes örömére készülnek.
– Értem. – Pedig egy pillanatra már kezdtem azt hinni, hogy igazi könyvet írtam.
Átsuhant rajtam a csalódottság leghalványabb árnya, de aztán eltűnt. –
Köszönöm – tettem le a telefont. – Mannix Taylor keze van a dologban –
fordultam Karenhez.
– Nocsak! Ki gondolta volna, hogy ennyire jó vagy az ágyban!
– Nem vagyok. Tavaly szeptemberben csináltatta a könyvet.
Meredten bámult rám. A homlokát is ráncolta volna, ha nincs szófogadóvá
injekciózva.
– Biztosan… tetszel neki. Miért?
– Mert pozitív vagyok és jókedvű, sőt inspiráló. Állítólag.
– Én vagyok az inspiráló.
– Tudom. Szóval…? – néztem rá. – Mit csináljak?
– Jó kérdés. Az újrafelhasználás egy vagyonba kerülne, most hogy mérni kezdték
a kukákat. Nem lehetne… nem is tudom… hogy esetleg megtartod és
elajándékozgatod őket? És így fokozatosan megszabadulsz az összes példánytól?
– Úgy értettem, mit csináljak Mannixszal.
– Miért kérdezed ezt? – szorította össze a száját. – Nagyon jól tudod, mit
gondolok.
– De hát te magad mondtad: biztosan tetszem neki.
– Két gyereked van. Nekik tartozol felelősséggel.
– Azt mondta, szeret.
– Hiszen nem is ismer.
Karen ragaszkodott hozzá, hogy a mobilunk ki legyen kapcsolva, amikor valakin
„dolgozunk”; azt állította, így profinak látszunk. De fél egykor, amikor Betsynek
és Jeffreynek ebédszünete volt az iskolában, épp nem volt nálam senki, úgyhogy
bekapcsoltam a telefonom, hogy gyorsan felhívjam őket. Így kampányoltam, így
akartam visszanyerni őket magamnak – hogy időt hagyok nekik, amennyire csak
szükségük van, továbbá hogy rendszeresen, a bűntudatkeltést kerülve biztosítom
őket a szeretetemről.
Némán, rövid kis imában kértem, hogy lágyuljon meg a szívük irántam, és szinte
el sem hittem, amikor Betsy felvette a telefont.
– Szia, anyu.
– Szia, drágám! Csak üdvözölni akartalak. Jó napod van?
– Igen!
– Ebédeltél már?
– Igen, anyu – mondta komolyan. – És reggel felöltöztem, és felvettem a cipőmet
is.
– Nagyon jó! Hahaha! És reggeliztél?
– …Mondjuk. Ismered aput. Nem áll a helyzet magaslatán, ami a házimunkát
illeti.
Nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy szapulni kezdjem Ryant. Csak óvatosan,
tanácsoltam magamnak. Csak semlegesen.
– Hát jó, nos, ha bármire szükséged van, hívj nyugodtan, ha segítség kell a
leckédhez, vagy bármi. Éjjel-nappal hívhatsz.
– Rendben. Szeretlek, anyu.
Szeretlek! Ez hatalmas előrelépés volt.
Ezen fellelkesülve azonnal hívtam Jeffreyt is.
Oookééé. Ez már nem volt akkora előrelépés. Jeffrey nem volt hajlandó szóba
állni velem. És Ryan sem.
De azért még mindig reménykedve gyorsan lecsekkoltam a hangpostámat is. Négy
üzenet jött. Mindegyik Mannix Taylortól.
Félve pillantottam hátra a vállam fölött – Karen düh-
rohamot kapna, ha meglátná, hogy lehallgatom az üzeneteket. Aztán hirtelen
furcsa módon valamiféle nagy nyugalom szállt meg. Felnőtt nő vagyok. Akinek
csak egy élete van. Meg fogom hallgatni Mannix mondanivalóját, és viselem a
következményeket.
Kissé megrökönyödtem, amikor ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. Ő
volt az: Mannix Taylor.
Magabiztosan nyomtam meg a zöld gombot.
– Halló.
– Halló! – hökkent meg. – Ne haragudj, nem számítottam rá, hogy fölveszed.
– Na, tessék.
– Megkaptad a könyveket?
– Mi a fene ez?
– Találkozzunk, elmondom.
Kicsit gondolkodtam.
– Hol találkozzunk? A lakásodra nem megyek. Soha többé nem megyek oda. És
nem, te sem jöhetsz hozzám, meg se kérdezd.
– Nos, akkor mi lenne, ha…
– Egy korsó sör meg egy melegszendvics a Fibber Magee’sben? Nem. Egy kínos
beszélgetés valami menő étteremben, ahol az összes pincér hallgatózik? Nem. A
Powerscout Hotel, ahol mindenkivel összefutnék, akit valaha ismertem? Nem.
Halkan nevetett.
– Van egy nyaraló Wicklow-ban, a tengerparton. Az enyém meg a húgaimé. Csak
félóra autóval Ferrytownból… és mielőtt megkérdezed, Georgie évek óta nem járt
ott. Unalmasnak találja.
– Szóval az rendben van, hogy engem elvigyél egy unalmas helyre?
Egy darabig hallgatott.
– …Nem fogsz unatkozni – mondta aztán.
– És nem kell hazataxiznom, miután végeztél velem?
Újabb hosszú szünet.
– Nem fogok végezni veled.
Mannix útbaigazítása alapján délnek tartottam az esti dugóban veszteglő többi
autóval együtt. Ashfordnál lehajtottam a főútról, majd a mellékútról is, aztán egy
sor erős szálú fűvel benőtt dűne mellett elhaladva végigmentem egy hosszú-
hosszú földúton. Még világos volt az esti égbolt – közeledett a tavasz.
Már éreztem a tenger illatát, és egy dombtető mögött aztán hirtelen ott is volt
alattam a dagadó hullámaival, ónszínben pompázva a közeledő estében.
Balra lent magányos, régi, földszintes parasztház állt, ablakában hívogató sárga
lámpafény égett. Biztosan ez lesz az.
Behajtottam a kőkerítésből nyíló kapun, és megálltam a napszítta székekkel
berendezett, fényben úszó veranda előtt. Állt még a tornácon két olyan
környezet-barátságtalan fűtőtest is, amit mindenki helytelenít. (Bár őszintén
szólva nekem soha nem volt bajom velük: inkább nem szeretnék fázni.)
Mannix a kertben volt, egy halom farönköt tartott a karjában.
Nézte, ahogy leparkolok, és kiszállok az autóból.
– Szia – mosolygott.
– Szia – néztem rá. Aztán én is elmosolyodtam.
– Gyere be – mondta. – Hideg van itt kint.
A ház egyszerűen, de hatékonyan volt berendezve. Égett a tűz, a falakon árnyak
ugráltak. A fapadlót szőnyegek fedték, két rongyos, bársonyba húzott kanapé állt
egymással szemben. Halvány színű, kövérre tömött díszpárnák hevertek
mindenütt, szanaszét a szobában.
– Mindjárt bemelegszik – mondta. – Gyorsan fel lehet fűteni.
Egy ládába dobta a rönköket, és egy boltíves ajtónyíláson át besétált a konyhába.
A hosszú faasztalon két üveg bor állt, továbbá egy gigantikus méretű szatyor a
Butler’s Pantry logójával.
– Van ennivaló – mondta. – Vacsora. Mármint nem én csináltam. Vettem. Csak
be kell tennünk a sütőbe. Vöröset vagy fehéret?
Tétováztam. Nem tudtam, mi lesz ebből. Mi van, ha úgy döntök, hogy
hazavezetek? Mi van, ha Betsynek vagy Jeffreynek szüksége lesz rám?
– Vöröset.
Bűnhődni fogsz.
Leültem az asztalhoz, Mannix elém tett egy pohár bort.
– Gyorsan elintézem a fehéret is. – Elővett egy zsák jégkockát, és hatalmas
robajjal beleszórta a jeget egy fém jegesvödörbe. – Jézusom – mondta. – Mi a baja
ennek a jégnek? Miért ilyen hangos?
Nyilvánvaló volt, hogy ő is ideges, nem csak én.
Miközben belegyömöszölte a fehérbort a vödörbe, elővettem a táskámból a
Pillantásról pillantásra kötetet.
Megvártam, míg önt magának egy pohár vöröset, és leül velem szemben.
– Na, szóval – mondtam hivataloskodva. – Mesélj nekem erről.
– Rendben! – mondta hasonlóan hivatalos hangon. – Csak a saját szavaidat
adtam vissza neked. Emlékszel a beszélgetéseinkre a kórházban? Amikor
mindenfélét pislogtál, én meg felírtam? Nos, én megtartottam azokat a
jegyzetfüzeteket.
– Jegyzetfüzeteket? Többes számban? Mégis hányat?
– Hetet.
Egészen el voltam képedve. Azt sem vettem észre egyáltalán, hogy akár egy füzet
is betelt volna, és bárki elővett volna egy másikat. Akkor egyetlen dolog
foglalkoztatott: hogy megértessem magam.
– Miért tartottad meg őket?
– Mert… azt gondoltam, hogy bátor vagy.
Ó. Nem tudtam, mit feleljek. Nem szoktam hozzá, hogy dicsérjenek.
– Nem is tudtad, mennyire beteg vagy. Nem tudtad, hogy szinte senki nem hisz
benne, hogy meg fogsz gyógyulni.
– Úristen. – Talán jobb is, hogy nem tudtam.
– Aztán elkezdtük csinálni ezt a napi bölcsesség dolgot. Sok mindent mondtál,
ami tényleg bölcs volt.
– Á, dehogy – vágtam rá automatikusan.
– Gyakran olvasgattam a mondataidat annak idején, amikor tudtam, hogy
Georgie-nak sohasem lesz kisbabája, és hogy nem fogunk együtt maradni, és
ahogy olvasgattam őket, valahogy sokkal… – Vállat vont. – Érted? Valahogy
enyhítették a… bánatot, ha ez a megfelelő szó.
– De miért csináltál könyvet belőlük?
– Mert… akartam.
Mannix Taylor dióhéjban: mert akarta.
– Roland ültetett bogarat a fülembe – mesélte. – Amikor kijött az elvonóból,
könyvet írt a züllött életéről. Senki nem volt hajlandó kiadni, úgyhogy felvette a
kapcsolatot ezekkel az emberekkel. Aztán rájött, hogy talán mégsem a legjobb
ötlet újabb adósságokba vernie magát azzal, hogy kiadat egy könyvet arról, hogy
egy vagyonnal tartozik. De erről eszembe jutottak a te szövegeid. Lett valami,
amire összpontosíthattam: ki kellett választanom a papírt, a betűtípust, mindent.
Reméltem, hogy valamikor odaadhatom neked.
– Azelőtt vagy azután csináltad, hogy Georgie-val szétmentetek?
– …Előtte.
– Az nem jó.
– Nem jó. Épp ezért nem is meglepő, hogy Georgie meg én válófélben vagyunk.
Na jó. Következő napirendi pont.
– Miért nem jöttél utánam? – kérdeztem. – A múltkor este?
– Mert nem tudtam, mit csináltam rosszul. Aludtam, akkor ébredtem fel. Meg
akartam mutatni, hogy részemről rendben, hogy gyerekeid vannak, erre egy cipőt
vágnak a fejemhez. – Közelebb hajolt. – Rosszul ítéltem meg a helyzetet –
mondta szenvedélyesen. – Hívtalak, elmagyaráztam. Bocsánatot kértem.
Nyolcszor hívtalak.
Bólintottam. Tényleg nyolcszor hívott.
– Te miért nem hívtál engem? – kérdezte.
Csodálkozva néztem rá.
– Te viccelsz?
– Nem. Bocsánatot kértem. Feltettem a kezem. Ennél többet nem tehettem.
Akkor meg miért nem hívtál föl?
Hogy miért nem hívtam föl?
– Mert van bennem büszkeség.
– Jó sok – nézett rám hosszan, nagyon hosszan. – Te meg én nagyon különbözőek
vagyunk.
– Ez gondot jelent majd?
– Nem tudom. Lehet.
Reccsenés hallatszott, mindketten összerezzentünk. A jég olvadozott a vödörben,
és ezzel megtört köztünk a feszültség.
– Van szemtakaród? – kérdeztem hirtelen.
– Minek?
– Ha már itt vagyok… akár szórakozhatnánk is egy kicsit.
– Mégis mire… Miért pont szemtakaró?
– Még sosem csináltam olyat. Megkötözve sem voltam még soha.
– …Tényleg? – Mindenféle érzés cikázott a szemében: óvatosság és kíváncsiság.
És érdeklődés. – Soha?
– Ryan meglehetősen… vanília volt – mondtam.
Mannix nevetett.
– És te nem vagy az?
– Nem tudom. Sosem vettem a fáradságot, hogy utánajárjak. Most viszont
akarom.
Felállt, és megragadta a csuklómat.
– Akkor gyere.
– Hova sietünk? – kaptam fel a táskámat, ő pedig végigsietett velem a
parkettázott előszobán.
– Félek, hogy meggondolod magad – mondta.
Kinyitott egy ajtót, és benézett a szobába, mintha fel akarná mérni a megkötözés
lehetőségeit. Szélesebbre tártam az ajtót – a hálószobában voltunk, ahol vagy egy
tucat vastag, fehér gyertya égett. A rezgő lángok táncolva tükröződtek a réz
ágykereten, a takarót szinte teljesen ellepték a vastagon szórt, sötétvörös
rózsaszirmok.
Nem tudtam, hogy sértőnek vagy hízelgőnek vegyem-e a dolgot.
– Nem kételkedtél az esélyeidben.
Úgy tűnt, mintha próbálna előállni valami hihető hazugsággal, de aztán csak
nevetve megrántotta a vállát.
– Hát nem.
Mohón csókolóztunk, miközben átvezetett a szobán. Az inggombjaival matattam,
hármat sikerült is kigombolnom, aztán a térdhajlatom az ágynak ütközött,
hátrahanyatlottam a matracra, és őt is magamra húztam. Szanaszét repültek a
szirmok, rózsaillat szállt a levegőben.
Lovaglóülésben telepedett a csípőmre, és a szűk blúzomra illesztette a kezét.
Bedugta az ujját a gombok közé, és addig dörgölt, amíg szép sorban ki nem
pattant az összes. Fekete, elöl nyíló melltartó volt rajtam: lassan, szinte
játszadozva kapcsolta ki a csatot, kiömlött a cicim, hófehéren világított a
gyertyafényben.
– Istenem – dermedt meg.
– Minden rendben? – Alig kaptam levegőt.
Csillogó szemmel bólintott.
– Nagyon is.
Gyorsan kioldotta az utolsó két gombját, és letépte magáról az inget. Aztán
kirántotta az övet a farmerjából, és két kezével megfeszítette a bőrt. Rám nézett,
mintha nem tudna eldönteni valamit.
Csak nem…?
– Akarod megpróbálni?
Villámgyorsan hasra fordított, feltűrte a szoknyámat, és a fenekemre csapott az
öv végével. Fájt.
– Állj! Vanília vagyok, vanília vagyok! – sikítottam izgalmamban és örömömben,
és ő is nevetve omlott rám.
– Na jó, ezzel többet nem próbálkozunk – húzott magához villogó szemmel. – De
akarod, hogy megkötözzelek?
– Nem. Igen. Nem tudom!
– Oké.
Az ágy közepére húzott, a fejem fölé tette a karom, aztán a csuklómra erősítette
az övet, és az ágytámlához kötözött. A gyertyafényben láttam, mennyire
koncentrál, ellenőrizte, hogy jól meg van-e kötve.
– Nem kéne egy „szó”? – kérdeztem hirtelen aggódva. – Ha abba akarnám
hagyni?
Ezen megint nevetnie kellett.
– Ne csúfolj – mondtam megbántva.
– Nem csúfollak. Nagyon… édes vagy. Na jó. Mit szólsz ahhoz, hogy „ne”? –
vonta fel a szemöldökét. – Vagy hogy „állj”?
Bizonytalanul néztem rá.
– Egyszerűen mondd azt, hogy „Mannix, állj”, és én meg fogok állni.
Elkezdte összehajtani az ingét.
– Mit csinálsz?
– Nincs kéznél szemtakaróm – mondta. – Improvizálok. – Addig hajtogatta az
inget egyre kisebbre, mígnem kifejezetten csinos kis sávot kapott. – Így jó? –
tartotta az arcom fölé.
Nagyot nyeltem.
– Jó.
A szememre tette, és megkötötte, olyan szorosra, hogy hirtelen elfogott a
félelem.
– Kapsz levegőt?
Bólintottam. Rózsaillat helyett csakis őt éreztem.
Éreztem, hogy munkához lát: könnyedén lehúzta rólam a szoknyát, aztán a
bugyit is. Ajtó nyikorgott – gondolom, a gardróbé –, aztán valami hűvös és
selymes simult, majd szorult az egyik bokámra; szinte biztos voltam benne, hogy
egy nyakkendő az. Egy rántást éreztem, egészen a csípőmig hatolt, aztán nem
tudtam megmozdítani a lábam. Ugyanez történt a másik lábammal is, és
egyszerre csak kinyúlva, mozdulatlanul feküdtem az ágyon. Nem volt meglepetés,
mégis meglepő volt. Próbaképpen megrántottam a kezem, és újra
megborzongtam a félelemtől. Én akartam, de most már nem voltam biztos benne,
hogy akarom.
Csönd volt a szobában. Nem hallottam őt. Kiment? Még idegesebb lettem. Ha itt
hagy ebben a világ végi házban… senki nem tudja, hogy itt vagyok, és…
Egyszer csak teljes súlyával rám nehezedett, és forrón a fülembe lehelt.
– Élvezni fogod – suttogta. – Ígérem.
Utána Mannix levette rólam a szemkötőt és eloldozott; karom, lábam a
rózsaszirommal borított ágyra zuhant. Súlytalan boldogságban lebegve,
döbbenten feküdtem a hátamon, és örökkévalóságnak tűnő ideig csak bámultam a
mennyezeten a fagerendákat…
– Mannix – motyogtam végül.
– Hm?
– Olvastam egy újságban egy hintázó ágyról…
Halkan nevetett.
– Egy hintázó ágyról?
– Ühümmm. Nem alvásra van, csak… tudod.
Rám gurult, szembenéztünk egymással.
– Csak… tudod?
– Igen.
– Tele vagy meglepetéssel.
Bágyadtan húztam végig az ujjaimat az oldalán feszülő izmokon.
– Mit csinálsz?
– Mit „csinálok”?
– Mit edzel?
– Úszom.
– Kitalálom. Korán reggel mész. A gyors sávot választod a medencében. Senki
nem állja utadat. Negyven hosszat úszol.
Kissé bizonytalanul mosolygott.
– Ötvenet. De van, aki az utamat állja. Mármint nem mintha baj lenne… És néha
vitorlázni is elmegyek.
– Van hajód?
– Rosa férjének, Jean-Marcnak vagy egy szlúp vitorlása. Néha megengedi, hogy
kivigyem. Imádom a vizet.
Én nem szeretem a vizet, félek tőle.
– Úszni sem tudok.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Nem tanultam meg.
– Majd én megtanítalak.
– Nem akarok megtanulni.
Ezen nevetnie kellett.
– Na és te? Te mit „csinálsz”?
– Zumbázom.
– Tényleg?
– …Hát, párszor már voltam. Nehéz. Bonyolultak a lépések. Igazából nem
„csinálok” semmit. Na de mesélj nekem mindenfélét. Mesélj az unokaöcséidről.
– Négy unokaöcsém van. Rosa fiai Philippe, aki jövő hónapban lesz tízéves és
Claude, aki nyolcéves. Hero fiai pedig Bruce és Doug, ők is tíz- és nyolcévesek.
Nagyon szeretek velük lenni. Tudod, milyenek a fiúk: durvák, egyszerűek…
– Nem mindig. – Jeffreyre gondoltam. – Jaj, istenem! – jutott eszembe hirtelen,
hogy föl kéne hívni Betsyt és Jeffreyt. – Mennyi az idő?
– Mikor? Most? – nyújtózkodott Mannix, hogy meg tudja nézni a régimódi tikk-
takkoló órát az ágy mellett álló faszekrényen.
– Tíz perccel múlt kilenc.
– Oké – kezdtem el kifurakodni alóla.
– Elmész?
– Föl kell hívnom a srácaimat – emeltem fel a földről az ágyra a táskámat.
– Kimegyek, hogy egyedül lehess.
– …Nem muszáj.
Megdermedt, félig kint volt az ágyból, félig bent.
– Ha megígéred, hogy csöndben leszel.
– Hát persze – mondta szinte sértetten.
– Kiakadnának, ha megtudnák, hogy honnan hívom őket… hogy veled vagyok.
– Stella… tudom.
Beletúrtam a táskába, megtaláltam a telefont. Jeffrey szokásához híven nem vette
fel. Betsy viszont igen.
– Minden rendben, édesem? – kérdeztem.
– Eléggé hiányzol, anyu.
Ez aaaz!
– Bármikor hívhatsz, ha szükséged van rám, drágám – mondtam könnyedén. – Na
és mit vacsoráztál?
– Pizzát.
– Szuper!
Hangok hallatszottak a háttérből. Úgy hallottam, Ryan kiabál.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Apu azt üzeni, hogy hagyd ezt abba, ne ellenőrizd folyton. Hogy ő is
ugyanolyan régóta szülő, mint te.
– Sajnálom, csak…
– Majd beszélünk. – És letette.
– Jól vagy? – Mannix az arcomat fürkészte.
A kezébe adtam a telefont, beleejtette a táskámba.
– Segíts, hogy jobban érezzem magam – mondtam.
A szemembe nézett, és megfogta a kezem.
– Édes Stellám.
Elképesztően finoman végigcsókolta az ujjperceimet. Anélkül, hogy levette volna
rólam a szemét, végighúzta a száját a karomon, egész a könyökhajlatomig, én
pedig kifújtam a levegőt, és hagytam, hogy megtörténjen.
A tenger hangjára ébredtem; lassan felkelt a nap. Mannix még aludt. Kibújtam az
ágyból, és felvettem a pizsamát, amit magammal hoztam, mintha Betsy-féle
ottalvós buliba készültem volna.
Teát főztem, aztán becsavartam magam egy takaróba, fogtam a Pillantásról
pillantásra példányomat, és kimentem a verandára.
Hideg, de száraz idő volt, a fűvel benőtt dűnéken és a fehér homokon túl ringó
tengert bámultam, és néztem, ahogy az égbolt megtelik fénnyel. Olyan volt,
mintha valaki másnak az életét élném, talán egy Nicholas Sparks-filmben
szereplő nőét. Csak hogy kipróbáljam, milyen érzés, két kézbe fogtam a bögrém,
amit egyébként soha nem szoktam. Egészen kellemes volt, legalábbis eleinte, de
nem lehet túl sokáig csinálni anélkül, hogy meg ne égetné az ujjait az ember.
Lopva kinyitottam a Pillantásról pillantásra könyvet. Az én szavaim voltak a
lapokon, de szinte magamra sem ismertem bennük. Furcsa volt, és valószínűleg
nem is egészséges így, más szemén keresztül látni magam.
Végigpörgettem a kötet lapjait, és ahány szót csak elolvastam, egyre csak tolultak
elő bennem az emlékek a kórházban töltött időből.
– Stella? – jelent meg Mannix a derekára tekert törülközőtől eltekintve
meztelenül.
– Úristen, de megijesztettél!
– Te ijesztettél meg engem. Azt hittem, elmentél. Gyere vissza az ágyba.
– Már teljesen felébredtem.
– Erről beszélek. Gyere vissza az ágyba.
Amikor visszaértem a munkába, Karen a következő mondattal üdvözölt:
– El kell tüntetned innen ezt a szart. – A doboznyi könyvre gondolt. – Folyton
belebotlom. Nincs ennek itt hely.
– Rendben, még ma elviszem az egészet.
Most nézett rám először rendesen.
– Jézusisten! Meg se kell kérdeznem, mit csináltál tegnap este.
– Mi-i-i? – Honnan tudta?
A csuklómra vándorolt a pillantása.
– Az ott vér? Te vérzel?
Követtem a tekintetét.
– Ez csak… rózsaszirom. – Mindenem tele volt velük. Pedig lezuhanyoztam, és a
hajam is megmostam, de tudtam, hogy még napokig fogom hámozni magamról a
szirmokat.
– Úristen – súgta elképedve. – Érzem az illatát. Rózsa. Megcsinálta a
rózsaszirmos cuccot. Tudod, hogy van egy cég, ahol venni lehet szirmot? Egy
nagy zsák szirmot, amit leszednek a hajtásról? Nehogy azt hidd, hogy a kedvedért
órákon keresztül maga tépkedte a rózsákat. Csak annyi dolga volt, hogy ráborítsa
a zsák tartalmát az ágyra. Nem tarthatott tovább öt másodpercnél.
– Oké. – Nem tudtam, hogy így történt-e, de nem akartam vitatkozni.
– Na, és? Milyen volt? Szexi?
Nem tudtam, mit mondjak. Majd kipukkadtam, annyira szerettem volna
elmesélni, de féltem, hogy rosszat fog gondolni rólam.
– Ne! – tartotta föl a kezét. – Ne mondd el. Na jó, egy dolgot mondj el.
Megkötözött?
Egy pillanatig gondolkodtam, hogy eláruljam-e.
– Igen. Egy kicsit.
Karen arcán egymásnak ellentmondó érzelmek cikáztak.
Azon tűnődtem, vajon megmutassam-e neki a vörös foltot a fenekemen, de aztán
úgy döntöttem, hogy ennyire nem lehetek gonosz.
Fél tizenegy és dél között nem volt vendégem, úgyhogy elmentem a szalonból, és
osztogatni kezdtem a Pillantásról pillantásra könyvet a közelebbi barátaimnak és
családtagjaimnak. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy Mannix Taylor jó
ember, aki jó dolgokat tesz.
Az emberek különbözőképpen reagáltak a könyvre. Peter bácsikám zavarban volt,
de pozitívan állt a dologhoz.
– A legjobb helyre tesszük majd a vitrinbe. Ne aggódj, van hozzá kulcs; ott
biztonságban lesz.
Zoe le volt nyűgözve.
– Azta! – Reszketni kezdett az álla, és könny szökött a szemébe. – Ez aztán a szép
nagy bocsánatkérés, egész más szint, mint a liliomcsokor meg a bonbon. Lehet,
hogy ez egy rendes fickó, Stella; lehet, hogy akad még egy pár rendes fickó.
Anyu aggódott.
– Nem fognak beperelni? Azokat, akik könyveket írnak, folyton beperelik.
Aput majd szétvetette a büszkeség.
– A saját lányom. Egy könyv szerzője.
– Apu, te sírsz?
– Dehogyis.
Pedig sírt.
Később azonban felhívott, és panaszkodni kezdett.
– Ennek nem igazán van története.
– Sajnálom, apu.
– Ryannek és a srácoknak meg fogod mutatni?
– Nem tudom.
Ezen már kínlódtam egy ideje. Ha megmutatom nekik a könyvet, lehet, hogy
klasszisokkal rosszabb lesz a helyzet. De az is elsülhet rosszul, hogy eltitkolom
előlük.
Szerdán este felhívott Betsy.
– Anyu? Láttam a könyvet. Amit dr. Taylor csinált neked. Nagypapa megmutatta.
– Igen? – Teljes erőmből szorítottam a telefont.
– Igen, és… igazán gyönyörű. Kedvel téged, igaz?
– Hát… – Akár őszintén is beszélhetek. – Úgy tűnik.
– Anyu, tudnál venni nekünk egy kis kaját?
– Mire gondolsz?
– Müzlire meg gyümölcslére meg banánra. Csak… kajára. Te tudod. Meg
vécépapír is kéne. És szerintem kellene nekünk egy takarítónő.
– Oda tudok menni takarítani.
– Szerintem attól apu kényelmetlenül érezné magát.
– Oooké. – Az az igazság, hogy azt akartam, hogy Ryan belebukjon ebbe a
gyermekeit egyedül nevelő apa dologba. De azért azt is akartam, hogy a gyerekek
rendesen egyenek, tiszta ruhát hordjanak, és ne maradjanak le az iskolában.
Úgyhogy muszáj volt mindenben támogatnom őket.
De azért mégsem akartam túlzásba esni…
Csütörtök reggel munka előtt megvettem mindent, amire szerintem Ryannek és a
gyerekeknek szüksége lehet. Abban a reményben, hogy már elmentek otthonról,
becsöngettem, és amikor senki nem nyitott ajtót, bementem. A ház úszott a
mocsokban. A konyha különösen – minden felület maszatos volt, tele morzsával
és otthagyott ételmaradékkal. A földön fura, ragacsos foltok éktelenkedtek, a
szemetesből már kifolyt a szemét.
Ahogy feltöltöttem a hűtőszekrényt, és nekiálltam a konyhapult
fertőtlenítésének, azon töprengtem, hogy ez tiszta őrület; ők hagytak el engem,
most mégis én vásárolok és takarítok rájuk. De tudtam, hogy közeleg az idő,
amikor Ryan alól kicsúszik a talaj, és akkor a gyerekek megint az enyémek
lesznek.
…És be kellett vallanom, hogy szinte nem is akartam visszakapni őket. Még nem.
Kellett nekem ez az idő, hogy egyedül legyek.
Kivéve, hogy nem is voltam egyedül. Mannixszal voltam.
Hétfő óta mindennap, amint végeztem a szalonban, kimentem a tengerparti
házba. Ott várt rám minden este, már égtek a gyertyák, már ki volt töltve a bor, a
hűtőszekrény pedig tele volt finom ételekkel, amikhez többnyire hozzá se
nyúltunk. Amint beléptem az ajtón, azonnal rám vetette magát. Annyit
szexeltünk, hogy már fájt. Mindenhol csináltuk. A tűz előtt egy szőnyegen
heverve levetkőztetett, és jégkockával simogatta körbe a mellbimbómat. Kicipelt
a házból, a homokban estünk egymásnak. Egyik éjjel felébredtem, és a sötétben
fekve olyan erős vágy fogott el, hogy addig simogattam, amíg elég kemény nem
lett, és ráültem – csak akkor ébredt fel, amikor már bennem volt.
Minden reggel, mielőtt elmentem dolgozni, legalább egyszer szeretkeztünk.
Ennek ellenére már kedd délre annyira kívántam, hogy úgy éreztem, nem bírom ki
estig, úgyhogy két vendég között hazamentem, és felhívtam.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– A rendelőben.
– Egyedül vagy?
– …Miért?
– Nincs rajtam bugyi.
– Ó, jézusom – nyögte. – Stella, ne.
– Stella, de. Az ágyban fekszem.
– Ne is mondd. Még sosem próbáltad a telefonszexet, mi?
– Ezt is el kell kezdeni valamikor. Magamhoz nyúltam, Mannix.
– Stella, a kurva életbe, orvos vagyok! Fogadnom kell a pácienseimet. Ne csináld
ezt velem.
– Na – suttogtam. – Kemény vagy már?
– …Igen.
– Tégy úgy, mintha ott lennék. Tégy úgy, mintha a számba vettelek volna. Tégy
úgy, mintha a nyelvem…
Folyamatosan beszéltem, szép csendesen, és közben hallgattam, ahogy egyre
gyorsabban és egyre jobban zihálva lélegzik.
– Te is… magadhoz nyúltál?
– Igen – sziszegte halkan.
– És… mozogsz?
– Igen.
– Csináld gyorsabban. Gondolj rám, gondolj a számra, gondolj a cicimre.
Ennél a szónál felnyögött.
– Elmész?
– …Igen.
– Mikor?
– Mindjárt.
– Csináld gyorsabban – parancsoltam.
Tovább beszéltem, mígnem valamiféle félig horkantó, félig nyöszörgő hangot
hallatott.
– Ó, jézusom – suttogta. – Ó, istenem. Ó, istenem.
Megvártam, hogy lelassuljon a légzése.
– Tényleg…?
– Igen.
– Komolyan? – sikkantottam.
Telefonszex! Én és a telefonszex? Ki gondolta volna!
Körülbelül négy órát aludtam minden éjszaka, mégsem voltam fáradt soha. Egy
ponton felhívott dr. Quinn, és elmondta, hogy megjött a vérvétel eredménye, és
minden rendben van, de ezt már tudtam: az állandó levertség, fáradtság
nyomtalanul eltűnt.
Olyan volt ez a néhány nap, mintha szabadságra mentem volna a saját életemből.
Amikor Mannixszal épp nem szexeltünk, feküdtünk az ágyban, és beszélgettünk –
hosszú, kanyargós párbeszédeket folytattunk, próbáltunk bepótolni két teljes
életet.
– …Szóval egymás utáni öt nyáron egy konzervgyárban dolgoztam Münchenben.
– Miért nem fizette az apukád az egyetemet?
– Nem volt pénze. Kifizette az első év első szemeszterét, aztán visszakérte a
pénzt.
– Te jó ég! Miért?
– Mert szüksége volt rá.
– Egyszer a kórházban azt mondtad nekem, hogy az apád kedvéért lettél orvos. Ez
igaz?
– Inkább azért, hogy Rolandot megvédjem. Azt gondoltam, ha orvos leszek,
apánk végre békén fogja hagyni Rolandot.
– De szereted a munkádat, ugye?
– Ühüm… Valószínűleg nem vagyok túlságosan udvarias a betegekkel… de ezt te
is tudod. Az emberek csodát várnak csak azért, mert egyetemre jártam, de én nem
tudom megadni nekik a csodát, és ettől tiszta depressziós vagyok. Aki
agyvérzésesekkel dolgozik, mint én, vagy parkinsonosokkal… a legjobb esetben is
csak élhetőbbé teszem számukra a betegségüket. Meggyógyítani senkit nem
tudok.
– Értem…
– De te más voltál, Stella. Nálad megvolt az esély, hogy egy nap teljesen
felgyógyulj, hogy te legyél az én csodám. És tényleg az voltál.
Nem tudtam, mit mondjak. Jó érzés volt valaki csodájának lenni.
– Miért lettél neurológus? – kérdeztem. – Lehettél volna másféle orvos is, nem?
Nevetett.
– Azért lettem neurológus, mert finnyás vagyok. De tényleg. Soha nem lehetett
volna belőlem sebész. A többi lehetőség meg… Ott volt a szemészet. A szemek.
A szemgolyók. Ha csak belegondolok, hogy nap mint nap szemekkel kéne
foglalkoznom… Vagy agyakkal… Úristen… Vagy vastagbelekkel. Most komolyan,
neked volna kedved?
– Na és ha nem orvos lettél volna, mihez kezdtél volna az életeddel?
– Nem tudom. Soha nem volt olyasmi, ami ennyire érdekelt volna. Tudom, hogy
az nem olyan „munka”, de mindig szerettem volna apa lenni.
Hát itt volt. Kimondta. Kimondta azt, amit már szándékosan napok óta
kerülgettünk.
– És most, Mannix? – kérdeztem óvatosan. – Még most is szeretnél kisbabát? –
Muszáj szembe néznünk ezzel a kérdéssel, nincs értelme köntörfalazni.
Nagyot sóhajtott, és úgy fordult, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
– Ez a hajó elment. A sok csalódás után, azok után, hogy Georgie és én… Olyan
sokáig tartott, annyit reménykedtünk, és annyit gyászoltunk. De már
belenyugodtam. – Mintha meglepődött volna. – Sose szoktam semmibe
belenyugodni. De igen, ebbe belenyugodtam. Imádom az unokaöcséimet. Sokat
találkozunk, mindig nagyon jól érezzük magunkat együtt, és ez elég. Na és te?
Annyira odavoltam Mannixért, hogy egész beleborzongtam, ha Mannix
kisbabaverziójára gondoltam; már az is komoly izgalmat jelentett, ha csak
megfordult a fejemben, hogy terhes lennék tőle.
De tisztában voltam a valósággal – egy kisbaba borzalmasan kemény munkát
jelent. Sok nő szült gyereket az én koromban, sőt később is, de az én anyai
ösztöneimet tökéletesen kielégítette az a két gyerek, akiket már megszültem.
– Szerintem a mi történetünkben nem kap szerepet a gyerek – mondtam.
– És nincs ezzel semmi baj – mondta ő.
Elnémultam. A gyerekeimre gondoltam, arra, hogy szétziláltam az otthonukat,
arra, hogy sosem fognak megbocsátani nekem.
– Vissza fognak jönni – mondta Mannix.
– Ennél rosszabb nem is lehetne az időzítés. Csak pár napja tudtam meg, hogy
Betsy lefekszik a barátjával… Ott kéne lennem, hogy hozzám fordulhasson, ha
szüksége van rám.
– Nem lehetsz ott, ha nem hagyja, hogy ott legyél. De hamarosan minden rendbe
jön.
Valószínűleg igaza volt. Ryan és a gyerekek között már odáig fajult a helyzet,
hogy Jeffrey már vele sem állt szóba.
– Hát, tudod – mondtam –, komolyan, de tényleg, de konkrétan nem tudom
elhinni, hogy Betsy lefekszik a barátjával.
– De hát te is lefeküdtél a barátoddal tizenhét éves korodban, nem?
– Dehogynem! Na és te? Te is nyomtad már tizenhét évesen? Ne is mondd. Meg
se kell kérdeznem. Hiszen imádod, nem? – néztem rá. – A szexet.
Felkönyökölt, és jelentőségteljesen bámult rám.
– Aha. Minek hazudnék. Akarlak.
– És más embereket is akarsz? – Legalább nagyjából tudnom kellett, hogy
mekkora játékos.
– Miért, talán listát akarsz?
– Az utolsó, akivel lefeküdtél? Előttem? A feleséged volt?
– …Nem.
Ez befogta a számat. Nem voltam biztos benne, hogy kibírnám, ha ennél is többet
tudnék. Vajon sokan voltak?
– Nem – válaszolta, mintha olvasna a gondolataimban. – És egyébként is, te is
imádod.
Egy péntek este omlott össze az egész, tizenegykor. Betsy telefonált.
– Gyere értünk. Visszaköltözünk – mondta.
– Ebben a pillanatban?
– Abszolút ebben a pillanatban.
– …Ööö… persze, rendben! – hámoztam le a meztelen testemet Mannix meztelen
testéről.
– Apunak fogalma sincs a szülői felelősségről – mondta Betsy. – Mindennap
elkésünk az iskolából. Most meg azt mondta, hogy nem tud elvinni minket
kocsival holnap sehova, ahova mennünk kell. Elfogadhatatlan.
– És… ööö… Jeffrey is hazajön? – Jeffrey továbbra sem vette fel a telefont soha,
amikor hívtam.
– Aha. De állati pipa rád, nem viccelek.
– Háromnegyed óra múlva ott vagyok.
– Háromnegyed? Mégis hol vagy?
Letettem a telefont, és kigurultam az ágyból.
– Hova mész? – kérdezte Mannix aggódva, szinte mérgesen.
– Haza.
– És akkor most mi lesz?
– Nem tudom.
– Mikor találkozunk?
– Nem tudom.
A Dublin felé vezető sötét, kihalt autópályán haladva kénytelen voltam
szembenézni néhány olyan kérdéssel, amiket egész héten gondosan elkerültem.
Megvolt ennek a helyes módja: a frissen elvált kétgyerekes anya rettentő
óvatosan vág bele bármiféle új kapcsolatba. A férfi létezését egészen addig
titokban tartja, míg meg nem győződik róla, hogy a férfi rendes, megbízható fajta,
aki hajlandó erőfeszítéseket tenni a gyerekeivel is, a kapcsolatban pedig megvan a
lehetőség, hogy sokáig tartson…
Mindent rosszul csináltam. De hát nagyon felgyorsultak az események, amikor
Jeffrey osztálytársai kiszúrtak Mannixszal a mólón. Ezektől a váratlanul ölünkbe
hullott, varázslatos napoktól pedig, amiket a nyaralóban töltöttünk, teljesen kész
voltam.
Ryan szégyenlős mosollyal a képén nyitott ajtót. Annyira megkönnyebbült, hogy
a gyerekek elmennek, hogy még haragudni is elfelejtett rám.
– Hát akkor! Srácok! – integetett az ajtóból. – Hamarosan találkozunk!
– Kit érdekel – gurította a csomagját az autóhoz Betsy, aztán beszállt az
anyósülésre.
Jeffrey néma csöndben emelte be a bőröndjét a csomagtartóba, aztán
bekászálódott a hátsó ülésre.
Ryan már becsukta a bejárati ajtót.
– Most megmondom – közölte Betsy meredten előre bámulva. – És nem azért,
mert naná, hogy most állatira haragszom rá, de tök szar apa. Bocs a
káromkodásért.
– A „szar” nem káromkodás.
– Anyu! Kérlek, inkább példát kéne mutatnod!
Amikor hazaértünk, Betsy félrevont.
– Én tök jól vagyok, arra viszont tehetnél egy kísérletet, hogy újra megtaláld a
hangot ezzel a… – nézett tágra nyílt szemmel a lépcső felé, ahol Jeffrey az előbb
eltűnt. – Menj, anyu.
Finoman megpaskolta a fenekemet – úgy tűnik, ez egy ilyen hét –, aztán
felkiáltott:
– Bocsánat! Totál átléptem a határt.
Az isten szerelmére.
Pár percet vártam, aztán bekopogtam Jeffreyhez. Már pizsamában volt, az ágyban
feküdt.
– Leülhetek?
– Hát jó. – Felült, és az álláig húzta a takarót. – Dr. Taylor a pasid?
– Hát… ööö, nem tudom.
– Viszonyod volt vele – mondta Jeffrey. – Azért mentetek szét apuval.
– Nem volt viszonyom vele. – Ezt teljesen őszintén mondhattam.
– Na és az a könyv? Azt tök régen csinálta.
– Nem volt viszonyunk. – Olyan voltam, mint egy politikus. – Akkor már régóta,
több mint egy éve nem is hallottam felőle.
– Van felesége?
– Volt, de válófélben vannak.
– Van gyereke?
– Nincs.
– Szóval ezért van veled. Mert neked van gyereked.
– Nem ezért.
– Találkoznunk kell vele?
– Szeretnél?
– Már találkoztunk vele. A kórházban.
– De az nagyon régen volt. Más volt.
– Szóval akkor mégis a pasid?
– …Őszintén mondom, Jeffrey, nem tudom.
– De hát tudnod kéne. Te vagy a felnőtt.
Igaza volt. Tudnom kéne, de nem tudtam.
– Apuval már soha nem fogtok kibékülni? – kérdezte Jeffrey.
Ezernyi gondolat cikázott a fejemben. Elméletben bármi lehetséges – de ez
nagyon, nagyon valószínűtlen.
– Nem – döntöttem el végül. – Soha.
– Ez nagyon szomorú… – Egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Jeffrey. – Olyan volt a szomorúságát látni, mintha kést forgatnának a
gyomromban. – Bárcsak meg tudnálak védeni a világ összes fájdalmától. Bárcsak
megtehetném, hogy csakis vidám dolgokat mondok neked. Ez most egy nagyon
kemény lecke, amit nagyon fiatalon kell megtanulnod.
– Azt gondolod, hogy dr. Taylor kedvel téged. És talán tényleg kedvel. De ő nem
az apukám. Neked lehet a… pasid. De nem lesz belőlünk új család, akármennyire
akarod.
– Rendben – mondtam, de ahogy kiejtettem a szót, rájöttem, hogy nem lenne
szabad olyan ígéreteket tennem, amiket nem tudok megtartani.
– De ha tényleg a pasid, akkor találkoznunk kéne vele.
Erre nem számítottam.
– Úgy érted, neked és Betsynek?
– És nagymamának és nagypapának. Karen néninek, Enda bácsinak, Zoe néninek,
mindenkinek.
Jeffrey fagyosan bámulta Mannixot.
– Az apukámnak Mitsubishi pick-up teherautója van. Az a világ legjobb autója.
Amikor Jeffrey először találkozott Mannixszal, nem valami barátságosan
üdvözölte.
– Az a… ööö, tényleg, igazad van – bólintott Mannix lelkesen, és szemmel
láthatóan igyekezett lazán állni a fiam előtt. – Valószínűleg az a világ legjobb
autója. A pick-upok… igen… azok szuper jók.
– Neked milyen autód van? – kérdezte Jeffrey.
Aggódva figyeltem a beszélgetést; ezen most sok múlik.
– Nekem… igen, ez is egy japán autó. Nem olyan jó, mint egy Mitsubishi pick-up,
de…
– Mi az?
– Egy Mazda MX-5-ös.
– Az egy kicsit lányos – ráncolta a homlokát ádázul Jeffrey.
– Szigorúan véve tényleg egy lány autója volt – mondta Mannix. – A volt
feleségem… a feleségem, akitől nemsokára elválok, Georgie… az övé volt. Csak új
autót kapott.
– Milyet?
– Egy A5-ös Audit. És azt akarta, hogy a Mazda az enyém legyen.
– Miért nem kaptál te is új autót?
– Hát, mert… az Audi nagyon sokba került…
– Szóval ő új Audit kap, te meg egy használt Mazdát? Hú, de béna vagy.
Mannix Jeffreyt bámulta. Beletelt egy kis időbe, mire válaszolt neki.
– …Néha könnyebb, ha az ember egyszerűen megadja magát. Biztos vagyok
benne, hogy mint férfi, aki nőkkel él együtt, ezt te is így ítéled meg.
Jeffrey arcán meglepettség suhant át. Hirtelen rádöbbent, hogy Mannixban talán
szövetségesére találhat.
De később, miután Mannix elment, Jeffreyt a szobájában találtam. Zokogott.
– Ha kedvelem dr. Taylort – hüppögte –, akkor az gonoszság apuval szemben?
A következő néhány hét során bemutattam Mannixot a családomnak és a
barátaimnak. Mindenki máshogy reagált. Karen fesztelen volt és udvarias. Zoe
nem akarta, hogy elbűvöljék, mégis el volt bűvölve. Anyu idegesen vihogott. Apu
bizalmaskodva igyekezte bevonni Mannixot a könyvekről folytatott
beszélgetésbe, és el volt képedve, amikor kiderült, hogy Mannix nem valami nagy
könyvmoly.
– De hát az a rengeteg iskola meg tanulás…
– Inkább a tudományok érdekelnek.
– De hát Stella sokat olvas. Akkor mi a közös bennetek?
Mannix és én egymásra pillantottunk, és teljesen olyan volt, mintha egy suttogó
hangot hallanánk: a szex, a szex, a szex.
Apu elvörösödött, motyogott valamit a bajsza alatt, aztán kisietett a szobából.
Hogy Enda Mulreid mit gondolt Mannixról, azt lehetetlen volt megállapítani,
mert lehetetlen volt megállapítani, hogy Enda Mulreid bárkiről is mit gondol.
Ahogy apu szokta mondani: „nem mutatja a lapjait a fickó”. Aztán mindig
hozzáteszi: „Bár valószínűleg egyáltalán nem is kártyázik. Még a végén ne adj’
isten jól érezné magát.”
Betsy kijelentette, hogy kedveli Mannixot, és hogy Tyler is kedveli Mannixot.
– Márpedig Tylernek nagyszerű ösztönei vannak az emberekkel kapcsolatban –
mondta nagy komolyan. – Néha nagyon rossz érzés, hogy szétmentetek apuval.
Néha azt kívánom, bárcsak gyerek lehetnék újra, és bárcsak minden úgy lenne az
egész családdal, ahogy régen volt. De ilyen az élet. Ahogy te is mondtad a
könyvedben: az élet nem habostorta.
Aggódva bólintottam: vajon tényleg ilyen higgadt és józan ez a gyerek, mint
amilyennek látszik?
– Szerelmes – mondta Mannix. – Ebben a pillanatban mindent szívecskésben és
kisnyuszisban lát.
– Rendben… – Talán tényleg ilyen egyszerű az egész?
– Emlékszel még, hogy az milyen? – kérdezte Mannix. – Szerelmesnek lenni? Én
emlékszem. Én ugyanis szerelmes vagyok…
– Állj!
– Oooooké – hőkölt hátra.
– Ne mondd, hogy szerelmes vagy belém. Nem is ismersz. És én sem ismerlek
téged.
– A kórházban megismertük egymást.
– Abból a néhány elpislogott beszélgetésből? Az nem számít. Az nem a való világ.
Nem tudom, hogy hívják ezt az érzést, amit irántad érzek. Azt az egyet tudom
biztosan, hogy megijesztesz.
– Hogyhogy? – kérdezte döbbenten.
– Rettegek, hogy túl sok leszel nekem.
– Nem leszek.
Pedig már el is kezdődött.
– Egyszer régen szerettem Ryant, aztán megbetegedtem, és ezt nem éltük túl.
Egyszer régen szeretted Georgie-t, aztán nem lehetett gyereketek, és most nem
szereted. Ez azért elárul valamit.
– Mégis mit?
– Azt, hogy nem hívhatsz egy érzést szerelemnek, amíg el nem romlik valami, és
a kapcsolat ezt túl nem éli. A szerelem nem szíveket és virágokat jelent. És még
csak nem is jó szexet. A szerelem hűség. Kitartás. Folyamatos, vállt vállnak vetett
munka. A hó, ahogy az arcodba fúj. A lábad rongyokba tekerve. A lefagyott orrod.
A…
– Oké, értem. Ide nekem a katasztrófát.
– Csak azt akarom mondani, hogy…
– Értem, Stella, de tényleg. Most akkor te jössz. Én többet nem ejtem ki a számon
a „szerelem” szót, amíg te magad ki nem mondod.
Mannix megszervezte, hogy Roland és én újra találkozzunk. Szokatlan mintájú
ingben és menő, vastag keretes szemüvegben lépett be az étterembe, és a
szívemet elöntötte a melegség. Már olyan érzés volt, mintha régi, hőn szeretett
barátom közeledne. Elé szaladtam, és ő óriási, hatalmas, szorongatós ölelésbe
zárt.
– Olyan sokat köszönhetek neked – mondta. – Az elvonó megmentette az
életemet.
– Ó, Roland, én semmit sem csináltam! Te mentél el az elvonóba.
– Te beszéltél rá.
– Nem beszéltelek rá, Roland. Te beszélted rá saját magad.
Aztán eljött az idő, hogy megismerkedjek Mannix húgai-
val.
– Az unokaöcsémnek születésnapja van. Philippe-nek. Tízéves. Csak egy kis
családi összejövetel lesz szombat délután. Ha elhozod Jeffreyt és Betsyt, így
szépen, nyugiban megismerkedhetnek velük. És Rolanddal is.
Az én autómmal mentünk, mivel Mannix még mindig Georgie ex-kétülésesével
közlekedett.
Útközben Mannix felkészítőt tartott Betsynek az emberekből, akikkel hamarosan
össze fog ismerkedni, Betsy pedig annyira édes volt, elmentette a különböző
részleteket a telefonjába, hogy senkinek ne felejtse el a nevét.
Rosa és Jean-Marc egy McMansion házban lakott Churchtownban, de ahogy
behajtottunk a kapun, láttam, hogy a bal oldali pilléren csücsülő kőoroszlánnak le
van törve a feje.
– Philippe és Claude művelte egy krikettütővel – mondta Mannix. – Mindig
nevetnem kell, ha látom.
Rosa, egy alacsony, elegáns kis teremtés sietett az üdvözlésünkre az előszobában.
Felismertem a felsőjét: nekem is volt egy pont ugyanilyen, nyolc euróba került.
Ettől egészen felvidámodtam.
– Szia, Stella, szia! Rosa vagyok – ölelt meg üdvözlésképpen.
– Én pedig Hero – jelent meg egy másik nő Rosa háta mögött, aztán ő is megölelt.
Elképesztő, hogy a két nő mennyire hasonlított egymásra. Rosának sötét haja
volt, Herónak pedig szőke, de az arcuk, az alakjuk, de még a hanglejtésük is
pontosan ugyanolyan volt.
– Te volnál Betsy? – kérdezte Rosa.
– Abszolút! – sikkantotta Betsy, és előbb Rosa, majd Hero karjába vetette magát.
Rosa és Hero szemlátomást készen állt, hogy az ölelkezést Jeffreyvel folytassa, ám
Jeffrey egyetlen pillantása elég volt, hogy visszakozzanak, és inkább Mannix
arcára nyomjanak gyorsan egy-egy puszit.
– Gyertek be, gyertek be! – mondta Rosa, aztán hozzám fordult. – Stella, olyan
érzés, mintha már ismernénk.
– Mannix mesélt rólad, amikor beteg voltál – magyarázta Hero.
Éreztem, hogy Mannix megdermed. Hero elvörösödött.
– Nem név szerint! – mondta.
– Nem név szerint természetesen – mondta Rosa.
– Természetesen nem név szerint – mondta Hero. – Mannix teljesen
professzionálisan viselkedett.
– Teljesen professzionálisan.
– Hallgatott, mint a sír. – Ezen Rosának és Herónak is kuncognia kellett.
– De mesélt a betegségedről…
– …Meg arról, hogy milyen bátor voltál.
– Hallgassatok már – mondta Mannix.
– Igyunk valamit – mondta Rosa. – Hozzuk helyre ezt a kis faux-pas-t.
A konyhában volt egy nagy, ferde torta, az volt ráírva, hogy „Boldog
születésnapot, Phiilippe!”
– Igen, tudom – mondta Rosa. – Tegnap este csináltam. Ittam előtte már egy
kicsit. Kérsz bort, Stella? Vagy inkább gint?
– …Jó lesz a bor.
– Betsy? Egy pohár bort?
– Ó, nem. Abszolút nem iszom. Narancslét kérek.
– Jeffrey? Egy sört?
– Csak tizenöt éves vagyok.
– Akkor most igen vagy nem?
Rosa pusztult a nevetéstől, Jeffrey pedig hűvösen válaszolt:
– Tiltja a törvény, hogy igyak.
Hat hét híján tizenhat éves volt, ráadásul már rég ivott, amikor csak
megengedtem neki, úgyhogy akárhogy is nézzük, ez csak szőrszálhasogatás volt.
Jeffreynek alkalma adódott gorombáskodni, és esze ágában sem volt kihagyni a
lehetőséget.
– Ebben az esetben te is narancslét kapsz!
Lábdobogás hallatszott a hátsó ajtó felől, és a következő pillanatban egy kisebb
fiúcsapat rohant be a konyhába.
– Roland bácsi jött?
– Nem, még nem. Mannix bácsi az.
A fiúk Mannix unokaöccseiként mutatkoztak be: ők voltak Philippe, Calude,
Bruce és Doug. Mindannyian megölelték Mannixot, amit meghatónak találtam,
aztán Philippe feltépte az ajándékát – a legújabb Chelsea-mezt.
– Sirály! – mondta. – Te vagy a legjobb fej!
Betsy iránt meg irántam nem nagy érdeklődést mutatott a négy kisfiú, Jeffreynek
azonban nagy figyelmet szenteltek.
– Te kinek drukkolsz? – kérdezte Philippe.
– Miben? Fociban? – kérdezett vissza Jeffrey.
– Vagy rögbiben… – Philippe-nek kezdett inába szállni a bátorsága.
– Senkinek nem drukkolok. A csapatjáték idiótáknak való.
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
– Jeffrey, kérlek.
– Hát, tudom, hogy én csak egy lány vagyok – szólalt meg Betsy. – De én tökre
imádom a Chelsea-t! Na, gyertek, srácok. Menjünk ki, focizzunk egy kicsit!
– Te is jössz? – kérdezte Philippe alázatosan Jeffreytől. – Hogy meglegyenek a
csapatok?
De Jeffrey ügyet sem vetett rá.
– Én megyek – mondta Mannix.
– Hurrá!
Bejöttek köszönni a férjek is – Jean-Marc nem volt annyira jóképű, mint
amilyenre a nevéből következtettem, Harrynek pedig tekintélyes pocakja volt, de
mindketten barátságosan, melegen üdvözöltek bennünket.
– Egyetek húsos hasét meg ilyeneket – tolta az orrom alá az ételt Rosa. – Aztán
ha Roland megérkezik, megesszük a születésnapi tortát is.
Kis idő múlva az unokaöccsök hatalmas üdvrivalgásban törtek ki.
– Itt van Roland, megjött Roland bácsi!
Belépett Roland, finom szabású hajtókás zakó volt rajta, az arca csupa mosoly.
Philippe-nek a legújabb Chelsea-s vendégmezt hozta ajándékba, és Philippe majd
szétrobbant izgalmában, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje
legyen.
– Mannix bácsitól a hazai mezt kaptam, tőled meg a vendégmezt! Mekkora mázli!
– Elképesztő – bólintott Mannix komoly képpel.
– Tisztára mintha összebeszéltünk volna – mondta Roland, és ahogy a két testvér
titkon egymásra mosolygott, látszott, hogy milyen elképesztően szoros kapcsolat
van köztük.
– Jó napot, uram! – támadta le Roland Jeffreyt. – Tudtommal még nem ismerjük
egymást.
– Nem…
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is örülök.
Majdnem elnevettem magam. Jeffrey a szemem láttára olvadt fel.
– Te pedig biztosan Betsy vagy.
Betsy tágra nyílt szemmel bámulta Roland hipszter öltözékét, de azért udvarias és
elbűvölő volt.
Roland ezután rám fordította a figyelmét.
– Stella – ölelt meg szorosan, hosszan, aztán hátralépett, hogy szemügyre
vehessen. – Nagyszerűen nézel ki, Stella. Ahányszor csak találkozunk, egyre
gyönyörűbb vagy.
– Te is szuperül nézel ki, Roland.
– Tényleg? – simította végig kanyarodó mozdulattal a hasát. – Komolyan?
– Igen. – És hirtelen mind a ketten a térdünket csapkodtuk a nevetéstől.
Hazafelé menet az autóban Betsy iszonyúan lelkes volt.
– Szupercukik ezek a gyerekek! Meg kell őket zabb!
– És akkor kik is ők nekünk? A mostoha-unokatestvéreink? – Jeffreynek ez a
kérdéskör volt a rögeszméje.
– Remélhetőleg a barátaitok.
– Elméletileg addig semmilyen mostoháitok, amíg Stellával össze nem
házasodunk – mondta Mannix.
– Olyan soha nem lesz – nézett rá dühösen Jeffrey.
Mannix kinyitotta a száját. Rápillantottam, erre becsukta.
– Roland bácsikánknak van barátnője? – kérdezte Betsy.
– Ne hívd a bácsikánknak – förmedt rá Jeffrey.
– Rendben, Rolandnak van barátnője? – kérdezte Betsy. – Valaki, aki fontos neki?
– Jelen pillanatban nincs – válaszolta Mannix. – De ha lenne is, nem lány lenne.
– Roland meleg? Szerintem ez annyira totál rendben van – mondta Betsy.
Leparkoltam a ház előtt, mindannyian kiözönlöttünk a kocsiból.
– Ott a lányos autód – mondta Jeffrey Mannixnak. – Menj szépen haza.
– Mannix bejön velünk – jelentettem ki. – Együtt fogunk vacsorázni. – Az utóbbi
időben igyekeztem fokozatosan, finoman, de határozottan beszuszakolni
Mannixot az életünkbe.
– Ez a mi hétvégénk a mi anyukánkkal – mondta Jeffrey. – Jövő hétvégén apuval
leszünk, akkor azt csináltok, amit akartok. – Erre a gondolatra nagyot nyelt. –
Most viszont agyő – hessegette el Mannixot a kezével. – De tényleg. Megtettük,
amit kértél, megismerkedtünk az unokaöcséiddel, akik történetesen egytől egyig
tökfejek, megismerkedtünk a húgaiddal meg az alkoholproblémáikkal, sőt még az
olyan-kövér-hogy-bele-fog-halni öcséddel is.
– Jeffrey! – mondtam.
– Menj haza. A nővéremnek és nekem mindenfelé kell mennünk, és szükségünk
van az anyukánkra, hogy elvigyen minket kocsival.
– Georgie meg akar ismerkedni veled.
– Mannix, én nem akarok Georgie-val találkozni. Félek tőle.
– Muszáj találkoznotok. Ha rendesen csináljuk ezt a dolgot, mindenkinek
mindenkivel meg kell ismerkednie.
Így hát asztalt foglaltunk a Dimantsba. Két főre.
– Hogyhogy két főre? – kérdeztem rémülten Mannixtól. – Te miért nem jössz?
– Egyedül akar veled találkozni – mondta Mannix.
– Nem muszáj mindenben engedelmeskednünk neki.
– De muszáj. Találkozz vele. Majd meglátod.
Nyolcra foglaltunk asztalt, úgyhogy nyolcra érkeztem.
– Maga az első – mondta a pincérnő.
Ültem az asztalnál, peregtek a percek, és tizennyolc perccel nyolc után úgy
döntöttem, elindulok, hogy az önérzetem utolsó morzsáit megmentsem.
És akkor megláttam.
Karen szerint nincs olyan, de Georgie túl sovány volt. Még annál is soványabb,
mint azon a napon a kórházban. Akkora táskája volt, mint egy Nissan Micra,
tetőtől talpig feketébe volt öltözve, kivéve egy káprázatos nyakláncsálat,
amelynek a függőjét zöld kő díszítette.
Sietve odajött hozzám, két oldalról megpuszilt, egy pillanatra megéreztem fura,
fűszeres parfümjének illatát, aztán leült velem szemben, és bár kicsit karikás volt
a szeme, így is gyönyörű volt.
– Kérem, ne haragudjon, hogy elkéstem – mondta. – Tudja, hogy van ez. A
forgalom, a parkolás…
Én is forgalomban jöttem, és nekem is kellett parkolnom, mégis sikerült időben
érkeznem, de már régóta értettem, hogy Georgie-ra más szabályok érvényesek.
Egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta:
– Nem szabad, hogy lelkiismeret-furdalása legyen Mannix miatt.
– …De én…
– Hadd magyarázzam el – folytatta. – Nem illettünk mi össze, Mannix és én.
Mannix valójában egy rémálom. Akárcsak én.
Semmiképpen nem akartam megsérteni, úgyhogy tiltakoznom kellett.
– Tényleg az vagyok – erősködött. – Szeszélyes vagyok és pesszimista, és néha
hihetetlenül sötéten látom a dolgokat. Totál ki tudok akadni. Mélységesen
érzékeny vagyok.
Tétován bólintottam. Még soha életemben nem hallottam, hogy valaki így beszélt
volna saját magáról.
Egészen megigézett: valahogy annyira hosszú volt. Mindene – a végtagjai, a haja,
a szempillája, még az ujjpercei is – valahogy mintha meg lennének nyújtva. Volt
egy kis Iggy Pop-os beütése.
Hirtelen elfojtott egy nevetést.
– Ne haragudjon – mondta. – Csak nézem magát, és önkéntelenül is
összehasonlítom kettőnket. Nem bírom abbahagyni.
– Én is így vagyok vele.
És barátok voltunk.
– A parfümöd…? – Aztán megértettem. – Egyedi illatkeverék, igaz?
– Hát persze – mondta meglepetten, mintha az lenne furcsa, ha egy parfüm nem
rendelésre készülne. – Van egy ember Antwerpenben. Igazi varázsló. Nincs rá
jobb szavam. El kell jönnöd velem. Kábé hatéves a várólistája, de ha azt mondod,
hogy a barátom vagy, fogadni fog.
– Szóval sokat jársz Belgiumba? Ott vásárolsz be a butikodnak?
– Úgy ötször megyek egy évben.
– Gyönyörű ez a nyak-izéd – mondtam. – Ez is az egyik vicces belga
ruhatervezőtől van?
Azonnal elkezdte letekerni a nyakáról.
– Neked adom – mondta. – A tiéd.
– Nem, dehogy – hessegettem el. – Nem azért mondtam, hogy… Georgie,
könyörgök, ne.
De hiába érveltem neki. Már fel is pattant a székről, és rákanyarintotta a sál-izét a
nyakamra, még a hajamat is köré rendezte. Aztán visszaült, és a művét csodálta.
– Látod? Mintha rád öntötték volna. Akárcsak a férjemet.
– Sajnálom – suttogtam.
– Viccelek! Egyáltalán nem érdekel. De tényleg, Stella. Mannix és én nem
működtünk. Én folyton ideges vagyok és feszült. Mint egy versenyló. Te viszont…
te… biztos támasz vagy. Értelmes vagy, és, jaj, istenem, nehogy rosszul értsd,
Stella, szilárd vagy. Mannixnak olyasvalakire van szüksége, mint te. – Az arcomat
fürkészte. – A magad hétköznapi módján egészen csinos vagy.
Megérintettem a nyak-izét. Mélységesen nyomorultul éreztem magam miatta.
Utáltam volna, ha azt gondolja, hogy elkértem tőle. Én csak megcsodáltam ezt a
kicseszett hacukát; csak kedves akartam lenni.
– Semmiképpen nem lehetne klasszikus szépségnek nevezni téged – töprengett
tovább Georgie. – De nagyon helyes az arcod.
– Nem volt ez nagyon drága? – kérdeztem aggódva.
– Attól függ, mit nevezünk drágának. Arról azért nincs szó, hogy egy széfben
kéne tartani. Van egyáltalán széfed? Nincs? Hát akkor ne is foglalkozz vele,
teljesen jó, ha az ékszerdobozodban tartod. Ígérd meg, hogy sokat fogod hordani.
Mindennap vedd fel. A jáde a védelem köve, és nekem az az érzésem, neked
nagyon is szükséged lesz védelemre.
Mielőtt erre részletesebben kitérhettünk volna, már folytatta is:
– Csak mert rossz érzésem van amiatt, amit a kórházban mondtam azon a
karácsony estén. Arra utaltam, hogy nem vagy valami nagy szám. De akkoriban
egész egyszerűen csak minden alkalmat megragadtunk Mannixszal, hogy
gonoszkodhassunk egymással. Éppen csúszott ki a kezem közül a férjem, és ez…
fájt.
– Semmi gond – mondtam. – És egyébként tényleg nem voltam a legjobb
formámban. Nem volt rajtam smink, és már hónapok óta nem festettem a hajam.
– Én pedig akkor már rég a meditációtanárommal dugtam – mondta Georgie. –
Aki őszintén szólva egy halálosan unalmas fazon. A spirituális emberek nagyon
gyakran unalmasak, nem vetted észre? Abszolút nem volt jogom megjegyzéseket
tenni Mannix románcára. Na és hogy mennek a dolgok? Hallom, a fiad nem
helyesli a kapcsolatot.
– …Hát nem.
– Nem mondhatod neki egyszerűen, hogy szokjon hozzá?
– Ő a fiam. Ripityára törtem az életét, muszáj vigyáznom az érzéseire.
– Na és az exed? Ő segít?
– Nem. – Hirtelen úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam.
Ryannel abban egyeztünk meg, hogy a gyerekek hétköznap, amikor iskolába
járnak, velem laknak, hogy biztonságban érezzék magukat. Minden második
hétvégét Ryannél töltöttek, és ez volt az a mindössze két nap a tizennégyből,
amikor Mannixszal rendesen együtt tudtunk lenni, amikor szexelni tudtunk,
amikor együtt feküdtünk, együtt keltünk.
– Ryan néha lepasszolja a gyerekeket azokon a hétvégéken is, amikor elvileg nála
lennének – mondtam.
– Na és mi történik, amikor Mannixszal nem tudtok együtt lenni? Hogy intézitek
a szexet?
Elvörösödtem, égett az arcom. Mi köze ehhez Georgie Dawsonnak?
– Úristen, ne haragudj, Stella – mondta. – Nem ártana, ha az agyamat is
dolgoztatnám kicsit, mielőtt megszólalok.
De volt valami abban, amit mondott. Bár már több mint két hónapja együtt
voltunk, Mannixnak és nekem folyamatos nehézséget jelentett, hogy nincs elég
időnk egymásra. Időnként egyikünk besokallt. Ott volt az a szerda, amikor azt
hazudtam Karennak, hogy fogorvoshoz kell mennem, aztán
keresztülszáguldottam a városon, felmentem Mannix borzalmas, mocskos, szingli
pasis lakásába, ahol őrjöngve szeretkeztünk. Egy másik alkalommal épp zártam
be a szalont, amikor megjelent Mannix.
– Tudom, hogy haza kell menned a gyerekeidhez. Csak tíz percet adj – mondta.
És akkor ültünk az üres szalonban, fogtuk egymás kezét, és én sírtam, mert már
annyira ki voltam merülve attól, hogy akarom őt, de nem kaphatom meg.
Kimerítő volt a krónikus éheztetés, és ennél már csak a gondosan előkészített,
kínosan esetlen találkozások voltak rosszabbak, azok az alkalmak, amikor
megpróbáltam a két világomat egyesíteni.
– Megértem, hogy gondolnod kell a fiad érzékenységére is – mondta Georgie
óvatosan.
Kezdtem bizseregni a nyugtalanságtól.
– De Mannixra is vigyázz – mondta Georgie.
Barátságos figyelmeztetés volt ez, jó szándékból született, én mégis
megrémültem.
– Na és Roland? – kérdezte. – Ugye, hogy a legjobb fej a világon? Ez a szomorú a
szakításokban. Az embernek az egész családdal szakítania kell.
– Hiányoznak neked? Nem vagy magányos?
– Mindig magányos vagyok. – A lesújtó szavak ellenére szinte úgy mondta ezt,
mintha elégedett lenne magával. – Tényleg így van, Stella. Én vagyok a
legmagányosabb nő a világon.
– Leszek a barátod – mondtam őszintén.
– Már a barátom vagy – válaszolta. – És én is a tiéd. De lehetne akár egymillió
barátom is, akkor sem szűnne meg ez a fájdalom itt – tette a kezét a gyomrára. –
Szinte tapintható. Olyan érzés, mintha egy fekete rög volna. Rög is, és egyszerre
ásító üresség. Érted?
– Nem.
Le voltam nyűgözve. Még sohasem találkoztam depressziós emberrel. Vagy
legalábbis olyannal nem, akit ilyen véget nem érően érdekelné saját maga. És
mégis kedveltem Georgie-t.
– Esetleg élhetnénk együtt hárman – mondtam.
Ezen nagyon nevetett, és közben rázta a fejét.
– Olyan boldog vagyok, hogy már nem kell Mannix Taylorral élnem. Nem akarlak
megbántani – tette hozzá sietve. – Mannix nagyszerű férfi. Tudsz róla, hogy
antidepresszánst szed?
– Említette.
– De nem depressziós. Ő egyszerűen ilyen. Félig-üres-
pohár típus. Néha azt mondja, egyáltalán nem is kapott poharat. Viszont a szüleit
imádni fogod!
– Tényleg?
– Annyira jó fejek!
– Na és a szerencsejáték meg a sok festmény, amire nincs pénzük, meg ilyenek?
Georgie vállat vont.
– Tudom, tudom. De az csak pénz. Érted?
Nem értettem.
Szevasz. Munka. Mindjart kitor itt a 3. vilaghaboru. Nem tudom elhozni a sracokat a
hetvegen. Kar, tok jo lett volna. Ryan. xoxo
A telefonomat bámulom: nem hiszek a szememnek. Péntek este fél hat volt, a
gyerekek az iskola előtt álltak a bepakolt táskáikkal, várták, hogy Ryan értük
menjen, és elvigye őket a hétvégére, erre lemondja? Már megint?
Azonnal hívtam, hangpostára küldött. Pofán vágós dühtől remegő ujjakkal SMS-t
küldtem neki, hogy vegye fel, ha legközelebb hívom, különben személyesen
látogatjuk meg a gyerekekkel együtt.
– Heló, Stella!
– Ryan? Ryan?
– Ja. Tiszta őrület van itt. Egész hétvégén dolgozni fogok. Vészhelyzet.
Hazudott: amíg házasok voltunk, soha egyetlenegyszer sem volt hétvégén
vészhelyzet. Az volt az igazság, hogy untatták a gyerekek – amikor négyen éltünk
együtt, Ryan úgy jött-ment, ahogy kedve szottyant, most viszont, amikor teljes
negyvennyolc órán keresztül ő volt az egyedüli gondviselőjük, azt nem bírta
elviselni.
– Ryan – mondtam szinte fulladozva. – Ott állnak az iskola előtt, téged várnak.
– Pech, mi?
– Egész héten nem találkoztatok.
– Ez az ő kedvükért van így. Ebben egyeztünk meg. Hogy hét közben a lehető
legkevesebb dolog zavarja meg őket.
– Na és ki fogja megmondani neki, hogy nem mész értük?
– Te.
– A te gyerekeid is – sziszegtem.
– Te hoztad létre ezt a helyzetet – sziszegte vissza.
Igaza volt. Erre semmit nem tudtam mondani.
– Milyen kár – mondta –, hogy most akkor nem fogtok tudni egész hétvégén
kefélni az orvos barátoddal a wicklow-i homokdűnéken, de hát, hallod, ilyen az
élet.
Letette a telefont, és én alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, mindjárt behorpad a
mellkasom. Beledöglök ebbe, hogy zsonglőrködnöm kell Ryannel és Jeffreyvel és
Mannixszal. Folyamatosan meg kellett oldanom a helyzeteket, kétségbeesetten
igyekeztem, hogy az emberek boldogok legyenek, és ahogy közeledett a péntek,
minden héten egyre jobban rettegtem, hogy Ryan le fogja mondani a hétvégéjét.
Soha nem leszek képes lazítani, soha nem fogom elengedni magam a saját
életemben, és nincs jogom megkérni senkit, hogy egy kicsit legyen már belátóbb,
hiszen ezt az egészet magamnak köszönhetem.
– Mannix, nem tudunk találkozni, Ryan nem tudja elvinni a gyerekeket.
Dühösen, némán világított a telefon.
– Mannix, kérlek, mondj valamit.
– Stella – mondta Mannix. – Negyvenkét éves vagyok. Komolyan gondolom ezt.
Komolyan gondollak téged. Napi huszonnégy órában akarok veled lenni, nem
negyvennyolc órát minden második héten, és néha még az sem jön össze.
Magányos vagyok nélküled. Minden éjszakámat egy szörnyű bérelt lakásban
töltöm, te pedig alig hat kilométerre innen alszol egyedül.
Nem feleltem. Ismertem ezt a témát, sokszor mondta már ezt, és néha attól
féltem, hogy fel fogja adni.
– Felnőttek vagyunk – mondta. – Nincs rendjén, hogy így kell élnünk. Tudod,
hogy érzek irántad, de nem tudom, meddig bírom még ezt a hétvégézést.
Elszorult a szívem a félelemtől.
– Akkor nem is vagyok igazán fontos neked.
– Ezt nem mondhatod. Ez a való élet, ahol semmi sem fehér vagy fekete. Minden
szürke.
– De hát…
– Akármilyen jó vagy a telefonszexben – mondta –, már kezdem unni.
– Jó vagyok benne? – Elhatároztam, hogy a pozitívra fogok összpontosítani.
– Elképesztően – mondta. – Mit gondolsz, eddig miért nem léptem le?
– Drágám, annyira sajnálom, hogy késtem! – vágott át Georgie az éttermen, ahol
Karennel vártunk rá. – A Viagra tehet az egészről – ölelt meg. – Igen, az új
emberemmel voltam, bevett kettőt a kis kék tablettáiból, és eltartott a dolog vagy
ezer évig. – Ciccegett, és a szemét forgatta, aztán Karenre irányította
reflektorfényű mosolyát. – Szia – mondta. – Georgie vagyok. Te pedig biztosan
Karen vagy.
Karen szó nélkül bólintott. Régóta rágta a fülem, hogy hozzam össze ezt a
találkozót, szinte már könyörgött, mivel olyan szinten volt Georgie Dawson-
mániás, hogy az már nem is normális.
– De tényleg, hát muszáj kedvesnek lennünk a „világ legmagányosabb nőjével” –
mondogatta tettetett szomorúsággal.
– Komolyan mondom – húzott oda egy széket Georgie, és hatalmasat sóhajtott –,
már azt hittem, sosem fog elélvezni.
– Imádni való a táskád – lehelte Karen.
– Köszönöm – mondta Georgie. – Utána megkért, hogy feküdjek a kádba, és
tegyek úgy, mintha megfulladtam volna. Ezek a walesiek, nekem elhihetitek,
annyira perverzek.
– Még Mannixnál is perverzebbek? – kérdeztem, csak hogy megnevettessem.
– Az a kis kórista? Jaj, Stella, annyira vicces vagy! – mosolygott, és csillogott a
szeme.
– Csak nem egy Marni? – Karen szánalmas, simogató mozdulatokat tett Georgie
táskája felé. – Megérinthetem? Még soha nem volt a kezemben igazi Marni.
– Tényleg? De hát neked adom! – kezdte Georgie abban a pillanatban az asztalra
pakolni a táskája tartalmát.
– Ne – mondtam ijedten. – Georgie, ne. Nem kell neki. Karen, mondd meg
Georgie-nak, hogy nem kell neked.
– Á, itt a peridot fülbevalóm! – örvendezett Georgie. – Tudtam, hogy elő fog
kerülni. – Kezdtek halomba gyűlni a tárgyak az asztalon: néhány kulcscsomó, egy
pénztárca, napszemüveg, telefon, rágógumi, több vékony ezüst karkötő, egy kis
üveg parfüm, öt-hat ajakfény, egy púder… – Tessék – nyomta Karen kezébe a
kiürített táskát Georgie.
– Jaj, könyörgök, ne – temettem a kezembe az arcom.
– Stella, ezek csak tárgyak – mondta Georgie.
– Így van – szorította magához a táskát Karen. Úgy nézett ki, mint Gollam a
Gyűrűvel. – Csak tárgyak.
– Na és hogy vagy, édesem? – fordult hozzám Georgie.
Karen odahívott egy pincért, és kért egy papírszatyrot Georgie holmijának.
– Én kérek elnézést a húgom miatt – mondtam.
– Ugyan, ugyan, semmi gond – hessegette el az aggodalmamat Georgie. – Meséld
el nekem, hogy vagy, Stella. Hogy áll a válásod?
– Valójában nem is rosszul – válaszoltam.
– Az enyém is!
Mindkettőnkből kipukkadt a nevetés.
Öt évbe telt, mire Ryannel elváltunk, ennek ellenére a pénzügyi megállapodásunk
meglepő módon egyészen harmonikusan működött – valószínűleg azért, mert
nem volt túl sok mindenünk: se értékpapírunk, se részvényünk, se
nyugdíjalapunk. A lakáshitellel terhelt otthonunk rám szállt, a fedezet nélküli
Sandycove-i ház pedig Ryanre. Mivel Ryan sokkal többet keresett, mint én,
magára vállalta Betsy és Jeffrey teljes anyagi támogatását, beleértve a tandíjat is
tizennyolc éves korukig. Ettől eltekintve a pénzügyeink teljes egészében
függetlenek voltak egymástól.
Amiben nehezebbnek bizonyult megegyezni, az Betsy és Jeffrey felügyelete volt.
– Beszélnünk kell az elhelyezésről – néztem Ryan szemébe az ügyvédem asztala
fölött.
– Az elhelyezésről – ismételte az ügyvédem.
– Az ügyfelemnek joga van a gyermekeivel találkozni – csapott le azonnal Ryan
ügyvédje. – Bőven eléggé nagylelkű lépés volt a részéről, amikor hozzájárult,
hogy hét közben végig magánál legyenek.
Nagyot sóhajtottam.
– Amit én szeretnék, az az, hogy az ügyfele végre ne hátráljon ki a találkozásból
az utolsó pillanatban azokon a hétvégéken, amikor nála kellene hogy legyenek a
srácok.
De mint kiderült, erre jogilag nem lehet Ryant kötelezni.
– Szóval elválunk – mondta Ryan az ülés után, odakint. – Neked milyen érzés? Én
szörnyen szomorú vagyok.
Rámeredtem: nem volt szomorú.
– Ryan, térden állva könyörgök. Muszáj, hogy tartsd magad ahhoz, amit
megígértél a gyerekeknek. Be kell tartanod a te hétvégéidet. És el kell vinned őket
egy hétre nyaralni, amikor vége az iskolának.
– És te közben mit csinálsz? Lemész a tengerparti nyaralódba a neurológusoddal?
– Már nem a neurológusom. És jogom van hozzá, hogy egy kis szünetet tartsak.
Egyetlen hetet kérek, Ryan. Utána egész nyáron nálam lesznek.
– Jól van na – motyogta. – Elintézek valamit.
– Másik országban – mondtam. – Nem Írországban.
Elvitte a gyerekeket egy ízléstelen törökországi szállodába, és mivel hirtelen
rádöbbent, hogy szingli, és azzal fekszik le, akivel akar, minden áldott este
elment szórakozni. A gyerekek az apró kis lakosztályba zárva töltötték az
estéiket, filmeket néztek a laptopjaikon, reggelente pedig várták, hogy Ryan
hazajöjjön.
– Ez elfogadhatatlan – közölte Betsy ünnepélyesen a megszámlálhatatlanul sok
telefonhívás egyike alkalmával.
– Na és Jeffrey szerint? – Kíváncsi voltam, a fiam mit gondol Ryan szexuális
életéről, tekintettel arra, hogy az enyémről határozott véleménye volt.
– Jeffrey szerint apu azt csinál, amit akar.
– Valóban? Csak mert…
Jeffrey kitépte a telefont a nővére kezéből.
– Te kezdted. Apunak nem lenne más csaja, ha te nem csalod meg.
– Nem csaltam meg.
– Igyekszik a legjobbat kihozni egy rossz helyzetből.
Valahogy biztos voltam benne, hogy ezeket a szavakat Ryan mondta Jeffreynek.
De nem engedhettem meg magamnak, hogy túlságosan feldühödjek, hiszen
nekem ott az egy hetem a nyaralóban Mannixszal.
A boldogságos hét során egy nap Mannix azt mondta:
– Nem veszünk egy kutyát?
– Mikor?
– Nyilván nem most rögtön. De valamikor a jövőben. Mindig is szerettem volna
kutyát, de Georgie nem engedte.
– Én is imádom a kutyákat – mondtam izgatottan. – Ryan viszont utálja őket,
úgyhogy már direkt el is felejtettem, mennyire szeretnék egyet. Milyen fajtát
vegyünk?
– Mentőkutyát?
– Feltétlenül. Esetleg egy skót juhászt.
– Lehet Shep a neve?
– Abszolút! Shepnek fogjuk hívni.
– Itt fogunk sétálni a tengerparton, csak te meg én meg Shep. Így leszünk egy
család. Ígérd meg, hogy egy nap, amikor majd már beütött az a te katasztrófád, és
túléljük, ez fog történni.
– Megígérem.
– Tényleg?
– Talán. – Ki tudja? Mindenesetre jó érzés optimistán gondolkodni.
Amint Ryan visszajött Írországba, azonnal újra elkezdte lemondani a hétvégéit.
Előállt továbbá egy barátnővel – ő volt az első a gyakorlatilag teljesen egyforma
lányok hosszú sorában. Minden egyes lány a nyolchetes határon belül szakított
vele.
Az első barátnőt Mayának hívták – huszonéves lány volt, festett szemöldökkel és
tizenegy fülbevalóval.
Betsy nem helyeselte a dolgot.
– Láttátok a cipőjét? Úristen, de tökre magas volt a sarka! Tökre mintha egy
nőimitátortól lopta volna!
– Persze, csak mert te meg úgy nézel ki, mint az ámisok… – Jeffrey totál bele volt
zúgva Mayába. – Szerintem tök csinos. Van egy tetoválás a fenekén.
– Megmutatta neked? – Elérkezett az idő, hogy aggódni kezdjek.
– Mondta. Egy delfin van a fenekén.
Egy delfin? Az isten szerelmére. Talán belehalt volna némi eredetiségbe?
Így telt hát a nyár. Folyamatos rettegésben éltem, kis szeletnyi Mannixszal töltött
időmorzsákon tengődtem, és vártam, hogy mikor fog úgy dönteni, hogy nem éri
meg velem bajlódni.
…Aztán elérkezett az a máskülönben egészen hétköznapi, augusztus végi nap.
Végeztem a munkával, és hazaugrottam a gyerekekért; Dundrumba készültünk,
hogy bevásároljunk az iskolaévre, ami következő héten kezdődött.
– Gyertek – álltam a bejárati ajtóban a kocsikulcsot csörgetve. – Indulás.
– Ezt láttad? – kérdezte Betsy óvatosan.
– Mit?
– Ezt. – A fényképet Annabeth Browningról, az amerikai alelnök drogfüggő
feleségéről, aki egy zárdában bujkált, és az én könyvemet olvasta.
Egy rövid telefonhívás segítségével megállapítást nyert, hogy minden
valószínűség szerint Peter nagybátyám nővérének enyves kezű barátnőjének
köszönhető, hogy a könyv felbukkant Washingtonban, engem pedig elfogott a
félelem. Ami a sokszorosára nőtt, amikor megcsörrent a telefon, és kiderült, hogy
Phyllis Teerlinck hív, mert fel akarja ajánlani, hogy képviselni fog. Amikor
letettük, azonnal újra megszólalt a telefon. Hagytam, hogy az üzenetrögzítő
vegye föl: ezúttal egy újságíró keresett. Amint ő elhallgatott, újra csörögni
kezdett a telefon. Aztán újra. És újra. És újra.
Olyan volt az egész, mint egy ostrom. Csak ültünk ott, és a csörgő telefont
bámultuk, mígnem Betsy felugrott, és kirántotta a vezetéket a falból.
– Ide Karen néni kell – mondta.
– Nem – rázta a fejét Jeffrey. – Ide dr. Taylor kell.
Nagyon meglepődtem. Több mint négy hónap telt el azóta, hogy először
találkoztak, de Jeffreyről még mindig sütött az ellenszenv, ahányszor csak
Mannix neve szóba került.
– Hívd fel, anyu. Ő tudni fogja, mit tegyél.
Úgyhogy felhívtam.
– Mannix, szükségem van rád.
– Oookééé – lehelte halkan. – Egy pillanat, bezárom az ajtót… – Azt hitte, azért
hívom, hogy telefonszexeljünk. Annyira kiszámíthatatlan volt, hogy mikor
lehetünk együtt, és azok az alkalmak is olyan rövidek voltak, hogy minden
lehetőséget kihasználtunk.
– Nem, nem azt akarom. Mikor tudsz leghamarabb idejönni? Útközben hívj,
mindent elmagyarázok.
Beengedtem Mannixot a házba.
– Fotósok állnak az utcán – mondta.
– Úristen! – dugtam ki a fejem az ajtón, de rögtön vissza is húztam. – Mit
akarnak?
– Három Happy Meal menüt meg egy Pöttyös McFlurryt.
Dühösen meredtem rá, mire felnevetett.
– Gondolom, fényképezni szeretnének.
– Mannix, ez nem vicc.
– Ne haragudj. Szia, Betsy, szia, Jeffrey. Nem baj, ha behúzom a függönyt és
leeresztem a redőnyt? Csak amíg azok ott kint elmennek innen. Na, mutassátok
azt az újságot.
Jeffrey az orra elé dugta a lapot.
– A nőt, aki telefonált, Phyllis Teerlincknek hívják – mondta. – Anyu irodalmi
ügynöke akar lenni. Meggugliztam. Nem kamuzik. Egy csomó szerzője van. Anyu
ismer is párat közülük. Nézd – nyitotta meg Phyllis Teerlinck honlapját
Mannixnak.
– Ügyes vagy – mondta Mannix.
Jeffrey ragyogott.
– Tudjátok, mit gondolok? – töprengett Mannix. – Ha egy ügynök érdeklődik…
– …Mások is fognak. Én is erre gondoltam! – kiáltotta Jeffrey.
– Tényleg? – csodálkoztam. – Miért nem mondtad?
– Előbb meg akartam beszélni dr… mármint Mannixszal.
– Szeretnéd, hogy kiderítsük? – nézett rám Mannix.
Elfogott az izgalom, a félelem és a kíváncsiság.
– Rendben.
Mannix pötyögni kezdett az iPadjén.
– Próbáljuk meg, mondjuk, az öt legnagyobb amerikai ügynökséget.
– Ne a nagyokat! Inkább a kis, hálás ügynökségekkel próbálkozz.
– Nem! – kiáltott Jeffrey.
– Jeffreynek igaza van. Miért ne mehetnél a legjobbhoz? Nincs vesztenivalód. Na,
itt van valaki a William Morrisnál, aki önsegítőkönyves szerzőkkel foglalkozik.
Jeffrey, próbáld meg összevetni a New York Times bestsellerlistáját az
ügynökségekkel. Az önsegítőkönyvesekre összpontosíts. Hol a telefonom? –
Mannix gombokat nyomogatott, aztán várt. – Hangposta – súgta, aztán
megszólalt: – Stella Sweeney nevében telefonálok. Ő írta a könyvet, amit
Annabeth Browning olvas az eheti People-ben. Félórája van, hogy visszahívjon.
Letette a telefont, és rám nézett.
– Mi van?
– Fél óra?
– Ebben a pillanatban óriási a hatalmad. Mi is kemény-
kedhetünk.
– Keménykedhetünk?
– Igen. Keménykedhetünk.
Fetrengeni kezdtünk a röhögéstől, szinte magunkon kívül voltunk.
– Itt egy másik ügynökség – szólalt meg Jeffrey. – A Curtis Brown. Nagyok, és van
pár önsegítő könyves szerzőjük.
– Szép munka – mondta Mannix. – Akarod felhívni őket?
– Á, nem – mondta félénken Jeffrey. – Inkább te. Én tovább keresem az
ügynököket.
Úgyhogy Jeffrey végigbogarászta a New York Times bestsellerlistáját,
önsegítőkönyves szerzőket keresett, és addig guglizott, míg meg nem találta az
ügynök nevét és telefonszámát, Mannix pedig telefonált és ultimátumokat adott:
félórán belül hívjanak vissza, különben elvesztik a lehetőséget, hogy Stella
Sweeney ügynökei lehessenek.
A William Morris-os férfi hívott vissza először, Mannix kihangosította a telefont.
– Köszönöm, hogy megkeresett – mondta az ügynök. – De nemet kell
mondanom. Jelen pillanatban nem szeretnénk, ha Annabeth Browninggal együtt
emlegetnének minket.
– Köszönöm, hogy visszahívott.
Tiszta őrület, de kiakadtam. Egy órával ezelőttig soha eszembe se jutott, hogy
irodalmi ügynököt szeretnék, most mégis fájt az elutasítás.
– Nos, menjen a picsába – mondta Jeffrey.
– Így van – helyeselt Betsy. – Lúzer.
A Curtis Brown-os ügynöknek sem kellettem.
– A piac tele van önsegítő könyvekkel, nincs még egyre szükség.
A Gelfman Schneider is nemet mondott – ők is az Annabeth Browninggal való egy
lapon említés miatt. A Page Inc. éppen nem vállalt új ügyfelet. A Tiffany Blitzer
pedig „nem óhajtott belebonyolódni az Annabeth Browning-ügybe”, úgyhogy ők
is túlléptek rajtam.
Mire Betsy visszadugta a vezetéket a falba, és Phyllis Teerlinck újra hívott, már
fülem-farkam behúztam, és készen álltam, hogy bármibe belegyezzek, amit csak
akar.
– Hallom, végighívta a város összes ügynökét – mondta Phyllis.
– …Ööö… hát…
Mannix kivette a telefont a kezemből.
– Ms. Teerlinck? Stella negyed óra múlva tud beszélni magával.
Legnagyobb döbbenetemre letette a telefont.
– Mannix! – meredtem rá.
– Gyorsan átnéztem a csaj ügyfélszerződését: a százalékai magasabbak, mint az
iparágban megszokott mérték, a „szellemi tulajdon”-értelmezése olyan széles,
hogy abba szinte a bevásárlólistád is beleférhet, harminc százalékot kér az összes
filmes, tévés és minden egyéb audio-vizuális megjelenésből, és van egy
„elidegeníthetetlenségi” záradéka, ami azt jelenti, hogy ha ügynököt váltasz,
akkor is fizeted neki a járulékot, miközben már az új ügynöködnek is fizetsz.
– Úristen. – Nem mindent értettem pontosan abból, amit Mannix mondott, de
annyit értettem, hogy összeszoruljon a szívem. Ez képtelenség. Egyetlen rendes
ügynököt sem érdeklek. Ez az egész olyan, mint amikor az ember kap egy reklám-
e-mailt, amiben az áll, hogy nyert egymillió eurót, mikor pedig csak a banki
adatait akarják kiszedni belőle.
– Ez a nő rossz ügynök? – kérdezte Betsy.
– Nem – rázta a fejét Mannix. – Nyilvánvaló, hogy nagyon jó ügynök. Különösen,
ha ugyanolyan kemény a kiadókkal, mint a saját ügyfeleivel. De – fordult hozzám
– ennél jobb feltételeket tudok neked szerezni.
– Én magam is meg tudom csinálni – mondtam.
De mindenki tudta, hogy hírhedten reménytelen eset vagyok, ha tárgyalásról van
szó. A munkahelyen is Karen feladata volt az összes beszerzés, mivel nekem nem
volt gyomrom az alkudozáshoz.
– Hadd tegyem ezt meg neked – kérte Mannix.
– Na és te miért lennél olyan jó ebben?
– Rengeteget gyakoroltam. Számos alkut kellett kötnöm, hogy Roland ne kerüljön
bajba.
– Szerintem Mannix csinálja – mondta Jeffrey.
– Szerintem is tökre – helyeselt Betsy.
– Bízol bennem? – kérdezte Mannix.
Na, ez jó kérdés. Nem mindig. Nem mindenben.
– Semmire nem kell elkötelezned magad – mondta. – Nem teszek semmiféle
ígéretet a nevedben. De ha úgy döntesz, hogy vele fogsz dolgozni, ennél fairebbek
lesznek a feltételek.
– Hadd csinálja, anyu – mondta Jeffrey.
– Igen – mondta Betsy.
– …Oké.
Betsy, Jeffrey és én a nappaliba gyűltünk, és Modern családot néztünk, miközben
Mannix kialakította a főparancsnokságot a konyhaasztalon. Időnként a részek
közötti szünetben hallottam, hogy ilyeneket mond, mint hogy „A tizenhét
százalék lehetetlenség! Tíz fölé nem mehetek.”
Soha nem hallottam, hogy bármibe ennyire beleadott volna apait-anyait.
Egy ponton Betsy lábujjhegyen az ablakhoz lopakodott, és kikukucskált.
– Elmentek a fényképészek.
– Hála istennek. – De a szívem mélyén azért csalódott voltam. Döbbenetes, hogy
engem milyen könnyű megvásárolni.
Miután négy részt megnéztünk a Modern családból, ami azt jelenti, hogy több
mint másfél órán át tartott a telefonbeszélgetés, Mannix győzedelmesen bevonult
a nappaliba.
– Gratulálok, lett egy ügynököd.
– Komolyan?
– Ha akarod.
– Mit mondott?
– Az audio-vizuális jogoknál harminc százalékról lement tizenhétre, amit azt
jelenti, hogy nagyon kellesz neki: ezzel elég sok jogdíjról lemondott. A
nyomtatott megjelenéseknél pedig huszonöt százalékról lement tizenháromra.
Én a tizenötöt is elfogadtam volna.
– Hát, ez… nagyszerű.
– Vannak még részletek, amiket ki kell dolgoznunk, de azok már csak apróságok.
Mit szólnál, ha reggel idejönne?
– Idejönne?
– Ide. Dublinba. Írországba. Ebbe a házba.
– Micsoda-a-a? Miért?
– Hogy aláírjatok.
– Úristen, de sietős neki.
– Ajánlatot kapott egy amerikai kiadótól az elővásárlási jogokra.
Megkérdőjelezhetetlen, aláírt szerződésre van szüksége tőled ahhoz, hogy velük
üzletet köthessen.
– Úgy érted, valaki pénzt ajánlott a könyvért? – kérdeztem elhaló hangon.
– Igen.
– Mennyit? – kérdezte Jeffrey.
– Sokat.
Másnap reggel hétkor Jeffreyvel épp a kanapét igazgattuk a nappaliban, ahol
Mannix aludt, amikor hallottuk, hogy kocsiajtó csapódik a ház előtt.
Jeffrey kipillantott az ablakon.
– Itt van!
És tényleg, egy testes, rövid hajú, ellentmondást nem tűrő fekete szoknyába és
blézerbe öltözött nő épp kifizette a taxisofőrt. Úgy nézett ki, mint egy görög
özveggyel keresztezett buldog.
– Még nincs is annyi idő – mondtam.
Betsy sipítozni kezdett fent az emeleten:
– Itt van, itt van!
Ajtót nyitottam.
– Phyllis?
– Maga az, Stella? – húzta végig a gurulós bőröndjét a rövid kis bejárón a nő.
Nem tudtam, hogy kezet rázzak-e vele, vagy megöleljem-e, de ő mindkettőtől
megkímélt.
– Nem kenyerem a fizikai érintkezés – mondta. – Túl sok a bacilus. Integetni
szoktam.
Felemelte a jobb kezét, és megtáncoltatta a tenyerét. Kissé hülyén éreztem
magam, de megismételtem a mozdulatát.
– Adja csak ide a csomagját.
– Nem. – Gyakorlatilag ellökte a kezemet a bőröndtől.
– …Jöjjön be. Ez itt a fiam, Jeffrey.
Jeffrey az előszobában állt; fehér inget és nyakkendőt vett fel a nagy esemény
tiszteletére.
– Nincs kézfogás, Jeffrey – mondtam. – Phyllis integetni szokott.
Phyllis előadta a kéztáncoltató mutatványát, Jeffrey utánacsinálta. Úgy néztek ki,
mint egy sci-fi film szereplői.
Betsy lerobogott a lépcsőn, mint egy golden retriever, a haja még nedves és illatos
volt a fürdés után.
– Ugyan, ne butáskodjon – mondta. – Tökre muszáj, hogy megöleljem.
A karjába zárta Phyllis Teerlincket, aki erre ennyit mondott:
– Ha influenzás leszek, téged foglak hibáztatni, és az orvos számláját is elküldöm.
– Ez tök vicces! – vigyorgott Betsy.
– Nem akar lefeküdni egy kicsit? – kérdeztem Phyllistől.
Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Adjon egy kávét, és mutasson egy helyet, ahol beszélhetünk.
Aztán az arcomról valahová a hátam mögé vándorolt a tekintete – olyat látott,
ami tetszett neki: Mannix jött elő a konyhából.
Hátrafordultam – annyira szexi volt, hogy el sem akartam hinni, hogy az enyém.
– Maga biztosan Mannix – mondta Phyllis.
– Phyllis?
Úgy mérték végig egymást, mint két pankrátor a ringbe lépés előtt.
– Ha jól hallottam, nem szereti a fizikai érintkezést.
– Magával lehet, hogy kivételt teszek – kacérkodott Phyllis. (Pedig ahogy Betsy
később mondta: „Totál azt hittem, hogy tökre leszbi.”)
– Menjetek be a nappaliba – mondta Mannix. – Megfőzöm a kávét.
– Köszönöm – néztem rá szánalmasan hálásan.
Repesett a szívem, ahányszor Mannix a legapróbb feladatot is elvégezte a ház
körül. Amikor őt néztem, ahogy vizet forral a teához a konyhámban, elhittem,
hogy létezik egy jövő, amelyben ezek a dolgok normálisnak számítanak.
A nappaliban tányér, szalvéta volt a terített asztalon.
– Péksütemény! – kiáltotta Phyllis.
– Mannix hozta.
Reggel hatkor elment az éjjel-nappaliba, és több zsák croissant-t meg muffint
vett.
– Úgy érti, nem maga sütötte nekem?
– Hát, sütöttem volna, csak… – Nem sütöttem már vagy… úgy kábé soha.
– Anyu – mondta Betsy kedvesen. – Phyllis tökre viccel.
Legnagyobb meglepetésemre Phyllisnek nem volt kilométer hosszú listája az
ételallergiáiról. Megevett egy muffint.
– A francba, de finom.
Megevett még egyet, aztán egy harmadikat, aztán fertőtlenítő törlőkendőt vett
elő a táskájából, és letörölte a morzsákat a szája széléről.
– Hol van már az a fickó a kávéval?
– Itt vagyok – bukkant fel hirtelen Mannix.
– Costa Ricára kellett mennie a kávébabért?
Mannix szemügyre vette az ételmaradékot Phyllis tányérján.
– Gyorsan eszik.
– Mindent gyorsan csinálok – mondta Phyllis megint azzal a flörtölős felhanggal.
– Úgyhogy lássuk a bizniszt. Biztosan azt akarja, hogy ezek a srácok itt legyenek?
– fordult hozzám.
– Minden, amit csinálok, hatással van rájuk – mondtam kissé dacosan. – Persze
hogy be akarom avatni őket is.
– Hátrább az agarakkal, csak kérdeztem. Na szóval! – húzott elő egy papírköteget
a táskájából, gondolom, a kéziratom volt az: meglobogtatta az orrom előtt. –
Ezzel sokra vihetjük. Adjon le öt kilót, és van egy ügynöke.
– Micsoda?!
– Ühüm, egy kicsit le kell fogynia, hogy eladható legyen. A kamera öt kilóval
többnek láttatja az embert, blablabla.
– De hát…
– Részletek, részletek – hessegette el nyilvánvaló aggodalmamat egy
kézmozdulattal. – Szerezzen magának egy személyi edzőt, és minden rendben
lesz.
– Tényleg? – Nem igazán tetszett nekem, ahogy itt alakulnak a dolgok.
– Hé, nyugi, szuper lesz minden. Szóval akkor először is meg kell beszélnünk,
hogy kettőnk között mik lesznek a feltételek. Megkapta a javított változatot? – Az
utolsó pillanatig küldözgette az újabb és újabb szerződéstervezeteket, egészen
addig, míg le nem szállt a gépe. Mannix kinyomtatta a végső tervezet, ami most
ott feküdt az asztalon.
– Jók lesznek így a változtatások? – kérdezte Phyllis.
– Ööö, igen, kivéve hogy a negyvenhármas záradékkal nem foglalkozott –
feleltem.
– Az melyik is? – Mintha nem tudná.
– Az ír jogok. Azokat szeretném megtartani magamnak.
Ravaszul nevetett.
– Maga szentimentális hangulatban van, én pedig nagylelkű leszek. Tartsa meg,
tartsa csak meg.
Fogta az iratköteget, kihúzta a negyvenhármas záradékot, alászignózta a javítást,
aztán elém tolta a szerződést meg a tollat.
– Na, akkor írja már alá.
Tétováztam.
– Úgy érzi, ez egy jelentőségteljes pillanat, igaz? – kérdezte Phyllis. – Persze,
tessék csak, nyugodtan várhatunk egy kicsit. De nem jelentőségteljes. Ezek csak
ügyek.
– Kissé ünneprontó – mondta Mannix.
– Csak két lábbal járok a földön.
Odaírtam a nevem a lap aljára.
– Gratulálok, Stella Sweeney – mondta Phyllis. – A maga ügynöke Phyllis
Teerlinck.
– Gratulálok, Phyllis Teerlinck – mondta Mannix. – A maga ügyfele Stella
Sweeney.
– Tetszik nekem ez a fickó – mondta Phyllis. – Jól csinálja.
– Egész héten itt vagyok – mondta Mannix. – Kóstolja meg a csirkét.
– Szóval mit is mondott? Érdeklődött egy kiadó…? – kérdeztem.
– A Blisset Renown. Hallott róluk? A MultiMedia
Corp kiadói ágazata. Az ajánlat huszonnégy óráig él. Nem akarnak licitháborút.
Ez egy soha vissza nem térő lehetőség.
– Mennyit…?
Előző este Phyllis azt mondta Mannixnak a telefonban, hogy „sokat”, de nem
mondott konkrét összeget, mi pedig órákig törtük a fejünket, vajon mit jelenthet
a „sok”.
– A feltételektől függ – mondta Phyllis –, de hat számjegy.
Betsy sikkantott, és tisztán hallottam, hogy Jeffrey nagyot nyel.
– Kisebb hat számjegy – mondta Phyllis. – De azt hiszem, negyedmillió dollárra
fel tudnám tornázni. Az megváltoztatná az életüket, igaz?
– Meg bizony, a rohadt életbe. – A jó években is csak negyven rongyot kerestem.
– Kiírhatnám a tendert a nagy kiadóknál – mondta Phyllis. – De az Annabeth
Browning-tényező kockázatos. Lehet, hogy jót fog tenni ennek a könyvnek.
Lehet, hogy miatta bukik el az egész. Lehetetlen megmondani. Gondolkodjanak
rajta. És amíg gondolkodnak, árulják el nekem: maguk között milyen kapcsolat
van? – Mannixra és rám gondolt. – Házasok?
– Igen – mondta Mannix.
– Oké. Helyes.
– Ja! De nem Stella a feleségem. Valaki más.
– Oké. Az nem jó.
– Nem is rossz – mondtam gyorsan. – Mind a ketten válófélben vagyunk.
– És mire várnak? Essenek túl rajta most rögtön.
– Nem tudunk – ráztam a fejem. – Ez itt Írország. Itt öt évig külön kell élni. De
gyakorlatilag olyan, mintha már elváltunk volna. Ryannel mindenben
megegyeztünk: a pénzben, a gyerekekben, mindenben. Akárcsak Mannix és
Georgie. És mindannyian barátok vagyunk. Jó barátok. Mármint Ryan még nem
találkozott Georgie-val, de imádni fogja. Hiszen én is imádom, pedig nekem
utálnom kéne, nem? Mesésen gyönyörű exfeleség, mármint leendő exfeleség… –
Elhallgattam.
– Szóval akkor mi legyen, emberek? – kérdezte Phyllis. – A Blisset Renown? Vagy
megpróbálkoznak az ismeretlennel?
– Most kell eldöntenem?
Előrehajolt, és azt arcomba mondta:
– Igen. Most.
– Több időre van szükségem.
– Nincs több idő.
– Hagyja abba – szólt rá Mannix. – Ne terrorizálja.
– Meséljen a kiadóról – mondtam Phyllisnek.
– Bryce Bonesmannek hívják a fickót.
– Rendes?
– Hogy rendes-e? – Phyllis úgy beszélt, mintha még soha életében nem hallotta
volna ezt a szót. – Azt akarja, hogy rendes legyen? Igen? Akkor rendes. Lehet,
hogy találkozniuk kellene. – Egy percig gondolkodott. – Hány óra van most New
Yorkban?
– Hajnali három – mondta Mannix.
– Rendben. Telefonálok egyet – nyomott meg pár gombot a mobilján Phyllis. –
Bryce? Ébresztő. Ühüm. Aha. Aha. Azt kérdezi, hogy rendes vagy-e. Oké. Aha.
Aha. Világos. – Letette a telefont, és hozzám fordult. – El tud menni New
Yorkba?
– Mikor?
– Milyen nap van ma? Kedd? Akkor kedden.
Forgott velem a világ.
– Nincs annyi pénzem, hogy csak úgy elutazzak New Yorkba.
– Nem maga fizet! – mondta Phyllis megvetően. – Bryce Bonesman emberei
állják a cechet. Mindent ők fizetnek. A gyerekek is meg vannak híva – tett széles
mozdulatot a karjával.
Betsy és Jeffrey visítva ugrálta körbe a szobát.
– Csak egy napról van szó – mondta Phyllis. – Holnap már jönnek is haza.
– És Mannix? – kérdeztem. – Ő is meg van hívva?
– Hát persze – mondta Phyllis ismét megvetően. – Ez az egész az ő műve. És a
társa, nem igaz?
Egymásra néztünk Mannixszal.
– De igen!
Jeffrey hirtelen abbahagyta a visítást meg az ugrálást.
Egy hosszú, fényes autó jött értünk, és Mrs. Szomszéd-Aki-Sose-Csípett kis híján
összerogyott a saját irigysége súlya alatt.
Az autó a dublini repülőtér egy ismeretlen szegletébe vitt minket, ahonnan az
elbűvölő, illatos hölgy egy csillogó üvegfolyosón át egy szobába vezetett minket,
ahol festmények függtek a falon, kanapékon lehetett heverni, és a teljes
felszereltségű bár kínálatából választani. A csomagjainkat elvitték, az illatos
hölgy pedig elkérte, aztán kisvártatva csomagcédulákkal és beszállókártyákkal
felszerelve hozta vissza az útlevelünket.
– A csomagjaikat feladtuk a JFK-re – mondta.
Jeffrey a beszállókártyáját fürkészte.
– Már be is vagyunk csekkolva? Nem kell sorban állni meg ilyenek?
– Minden el van intézve.
– Azta! A biznisz osztályon vagyunk?
– Nem.
– Ó.
– Első osztályon vannak.
Tíz perccel a gép indulása előtt be kellett ülnünk egy fekete Mercedesbe – a világ
legdrágább Mercedesébe, ha Jeffreynek hinni lehet –, és elszállítottak minket a
körülbelül öt méterre álló gépre. A lépcső tetején két stewardess üdvözölt
bennünket név szerint.
– Dr. Taylor, Mrs. Sweeney, Betsy, Jeffrey, isten hozta önöket a fedélzeten. Dr.
Taylor, Mrs. Sweeney, megkínálhatom önöket egy pohár pezsgővel?
Mannixszal egymásra néztünk, és egy kissé eszeveszetten nevetni kezdtünk.
– Elnézést – mondta Mannix. – Csak egy kicsit… Köszönjük, kérünk pezsgőt.
– Menjenek be az első osztályra, azonnal hozom.
Beléptünk a varázsfüggöny mögé.
– Azta! Mekkora hatalmas ülések! – kiáltotta Jeffrey.
Nem volt teljesen ismeretlen számomra a luxus körülmények között való utazás –
a Kelta Tigris fénykorában Ryannel többször is biznisz osztályon repültünk
Dubaiba. (Ilyen volt az egész felvágós, csillogó út, de akkoriban mindenki ezt
csinálta; nem volt több eszünk.) Ezt azonban nem lehetett egy lapon említeni a
dubai utakkal. Itt akkora gigantikus ülések voltak, hogy egy sorban csak négy fért
el belőlük, kettő-kettő a folyosó két oldalán.
– Oké, anyu – vette át hirtelen az irányítást Jeffrey. – Te menj az ablakhoz. Én
ülök melletted. Akkor Betsy ideülhet. Mannix pedig a másik ablakhoz.
– De… – Én Mannix mellett akartam ülni. Pezsgőt akartam inni vele, és minden
másodpercet együtt akartam megélni vele, és…
Mannix engem figyelt. Vajon hagyom, hogy Jeffrey ezt meglépje?
– Mannix mellé akarok ülni – mondtam bátortalanul.
– Én viszont melletted akarok ülni – közölte Jeffrey.
Mindannyian megdermedtünk a drámai, feszült helyzetben. Még a stewardess is,
aki épp áttolta a függönyön a pezsgős tálcát, megállt, félig kint volt, félig bent.
Betsy lesütötte a szemét (nála az volt az alapbeállítás, hogy az élet tökéletes),
Mannix és Jeffrey pedig engem bámult. Hirtelen a figyelem középpontjába
kerültem, és a bűntudatom, amit oly könnyű felébreszteni, azonnal tombolni
kezdett.
– Jeffrey mellé ülök.
Mannix dühös pillantást küldött felém, aztán hátat fordított nekem.
Jeffrey önelégülten és győzedelmesen helyezkedett el mellettem, és a következő
hét órát azzal töltötte, hogy föl-le, föl-le, föl-le berregtette a székét. Messze
tőlünk, a repülő túlsó végében Mannix szűkszavú, udvarias beszélgetést folytatott
a lányommal.
Egy ponton elaludtam, és amikor felébredtem, már meg is érkeztünk a JFK-re.
– Szia, anyu – cseverészett Jeffrey.
– Szia. – Bambán néztem körül, hallottam, hogy Betsy nagyon hangosan nevet.
– Lemaradtál az uzsonnáról – mondta Jeffrey. – Kaptunk pogácsát meg minden.
– Tényleg? – Úgy éreztem, mintha hatalmasra dagadt volna a nyelvem.
Leszállt a repülő, és ahogy kászálódni kezdtünk, Betsy átkarolta a nyakamat, és
úgy megölelt, hogy az már inkább birkózásnak tűnt.
– Szia, anyu – mondta. – Isten hozott NEW YORK CITYBEN!
– Betsy? – Nem olyan volt, mint szokott, amikor olyan iszonyúan lelkes. Sokkal
rosszabb. – Csak nem… Úristen, te részeg vagy?
– A pasid tehet róla – vihogott Betsy.
Mannix vállat vont.
– Az ingyen pezsgő az oka. Mit tehettem volna?
Leszálltunk a repülőről, és abban a pillanatban betereltek minket egy limóba.
– Meg kell keresnünk a csomagjainkat – mondtam.
– Már intézzük. A csomagok külön limuzinnal mennek.
Nagyot nyeltem.
– Értem.
Voltam már párszor New Yorkban, egyszer nagyon-nagyon régen Ryannel, még a
gyerekek előtt, amikor Manhattanben, a „húscsomagoló” negyedben kóboroltunk,
inspirációt kerestünk a művészetéhez. És aztán még egyszer voltam úgy öt évvel
ezelőtt, amikor bevásárlókörútra jöttünk Karennel. Mind a két alkalommal kevés
pénzből utaztunk, ez viszont most ennek a szöges ellentéte volt.
A limuzin a Mandarin Orientalba vitt minket. Lakosztályt kaptunk az
ötvenkettedik emeleten, a padlótól a mennyezetig érő ablakokkal, és kilátással az
egész Central Parkra. A szobák végtelen sorban következtek egymás után – voltak
gardróbok, fürdőszobák, sőt egy teljesen felszerelt konyha is. Betévedtem egy
focipálya méretű hálószobába, és hirtelen megjelent mellettem Jeffrey. Azonnal
felmérte a helyzetet.
– Ez a fő hálószoba – mondta. – Betsyvel alhattok itt.
– Nem – mondtam tétován.
– Micsoda? – Fiatalnak, meglepettnek és nagyon dühösnek látszott.
Megköszörültem a torkom, és kipréseltem magamból a szavakat:
– Ez az én szobám. Az enyém és Mannixé.
Dühösen meredt rám, tűz lobogott a szemében. Úgy tűnt, mintha azt fontolgatná,
hogy mond valamit, de végül vékony csíkká húzta össze a száját, végigsétált a
véget nem érő szőnyegen, kis híján beleütközött Mannixba, aki boldogan nevetve
támolygott be a szobába.
– Stella, látnod kéne, mekkora hatalmas virágcsokrot küldtek ezek! És… Mi van?
– Nem bánnád, ha Betsy és én aludnánk itt?
– És én? Én meg egy másik szobában? De igen, bánnám.
Némán néztem rá, kegyelemért könyörögtem a tekintetemmel.
– Meg kell húzni a határt – mondta. – Egyszer muszáj lesz meglépni.
Lehajtottam a fejem, és arra gondoltam, hogy utálom ezt. Utálom. Annyira nehéz.
Én semmi mást nem akarok, csak őt. És hogy mindenki boldog legyen. És hogy
mindenki mindenkit szeressen, és hogy egyszerű legyen az élet.
– Nem fogunk szexelni – mondta undok hangon. – Úgy könnyebb lenne?
Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a telefonom. Phyllis hívott.
Ugyanazzal a repülővel jött, mint mi, csak ő turista osztályon. Azt mondta,
mindig a legolcsóbb osztályon utazik, de biznisz osztályt fizettet a kiadóval.
– Phyllis – mondtam –, látnia kellene a lakosztályunkat!
– Menő, mi? Ne szokjanak hozzá túlságosan; csak egy éjszakát maradnak.
– Biztos egy vagyonba kerül.
– Áh. Egy csomó üzletet köszönhet a szálloda a Blisset Renownnak, biztosan
megegyeztek valahogy. És küldtek virágot? Küldtek virágot. Holnap, amint maguk
kicsekkolnak, Bryce Bonesman asszisztense odamegy, és hazaviszi magához a
csokrot a szánalmas kis lakásába. Na, akkor szedelődzködjenek, mert találkozni
akar magukkal.
– Ki?
– Bryce Bonesman.
– Most? – Hiszen épphogy csak megérkeztünk.
– Miért, mit gondolt, azt hitte, szórakozni jöttek? Nem szórakozni jöttek. Fél óra
múlva ott lesz egy autó magáért és Mannixért. Tűnjön soványnak.
– Ez komoly?
– Teljesen komoly. Nézzen ki eladhatónak. Vegyen föl hasszorító bugyit.
Mosolyogjon sokat. És a gyerekeiért is megy egy kocsi. Elviszi őket
nevezetességeket nézni meg minden szart.
Bryce Bonesman hórihorgas alak volt. A hatvanas évei végén járhatott, és csak
úgy sütött róla, hogy milyen kifinomult és sármos. Megfogta a jobb kezemet,
átölelte az alkaromat, és a legkomolyabban azt mondta:
– Köszönöm, hogy eljött.
– …De hát én köszönöm. – Zavarban voltam, hiszen ő fizette a repülőjegyeket
meg a pazar szállodát.
– És magának is köszönöm, uram – fordította a figyelmét Mannixra.
– Szóval itt vannak – mondta Phyllis Bryce Bonesmannek. – Nagyszerű. A
szokásos helyen leszünk? Mindenki oda? – kérdezte, és elindult egy folyosón.
Egy tanácsterembe vezetett minket, ahol kisebb hadseregnyi ember ült egy
hosszú asztal körül. Bryce mindenkit bemutatott – ott volt Valamilyen Valaki, a
marketing elnökhelyettese, és ott volt Valaki Más, a sales elnökhelyettese. Ott ült
egy terjesztési elnökhelyettes, egy puhafedelű elnökhelyettes, egy digitális
elnökhelyettes…
– Üljön ide mellém – tolt alám egy széket Bryce. – Egy pillanatra sem akarom
levenni magáról a szemem!
Az elnökhelyettesek udvariasan nevettek.
– Szóval nagyon szeretjük a könyvét – mondta Bryce Bonesman. A többiek több
szólamban helyeseltek. – És nagy sikert tudunk kovácsolni belőle.
– Köszönöm – motyogtam.
– Tudja, hogy a könyvkiadás haldoklik?
Nem tudtam.
– Sajnálattal hallom.
– Lazítson már – mondta Phyllis Bryce-nak. – Nem az anyukájáról beszél.
– Magának kitűnő a háttértörténete – mondta Bryce. – Ez a Guillain-Barré-dolog.
Meg hogy Mannix az orvosa. Az, hogy elhagyta a férjét, egy kicsit azért
problémásabb lesz, ahhoz kell majd egy kis furfang. Nem szexfüggő a férje? Vagy
alkoholista?
– Nem… – Hirtelen nagyon nem tetszett nekem, ahogy ez a beszélgetés alakul.
– Oké. Még most is jó barátságban van vele? Mindannyian együtt ünneplik a
hálaadást?
– Nos, Írországban nincs hálaadás. De jó barátok vagyunk. – Mondjuk.
– Ez egy soha vissza nem térő alkalom a maga számára, Stella. Meglehetősen
nagy összegű előleget ajánlunk, de ha ez a dolog bejön, sokkal többet is kereshet.
Tényleg?
– Köszönöm. – Alig lehetett hallani a hangom, annyira zavarba hozott a tény,
hogy minderre méltónak találtattam.
Aztán mintegy mellékesen még hozzátette:
– Persze írnia kell majd még egy könyvet.
– Ó! Köszönöm! – Ezt rettenetesen hízelgőnek találtam, aztán elfogott a rettegés:
hogy a fenébe fogok tudni még egy könyvet írni?
– Az ajánlat természetesen bizonyos feltételekhez kötődik.
…Úgy is mint?
– Ennek a könyvnek nem garantált a sikere. Ezzel a könyvvel turnéznia kell, és
minden egyes beszélgetős műsorba el kell mennie szerte az országban.
Gerillamarketing kell, és rengeteg utazás. Lehetőség szerint négy turnét
szervezünk magának a jövő év elejétől. Minden egyes turné három-négy hétig fog
tartani. A világ végére is elvisszük. Márkanevet akarunk csinálni magából.
– Köszönöm – mormogtam, bár nem voltam benne biztos, pontosan mit is jelent
mindez.
– Ha keményen dolgozik, sikerülhet.
– Tudok keményen dolgozni. – Ezt az egyet legalább bizton állíthattam.
– Szóval otthagyja a munkáját, és legalább egy évre ideköltözik. Vagy belead
mindent, vagy most rögtön hazamegy.
Meg voltam lepve, sőt szinte megdöbbentem, aztán baljós előérzetem támadt.
Már egyszer magukra hagytam a gyerekeimet, amikor beteg lettem. Nem tehetem
meg még egyszer.
– De van két gyerekem – mondtam. – Tizenhét és tizenhat évesek, iskolába
járnak.
– Nálunk is vannak iskolák. Kitűnő iskolák.
– Úgy értik, ők is velem jöhetnek?
– Hát persze.
Kattogott az agyam, hiszen szinte a megszállottságig izgatott Betsy és Jeffrey
tanulmányi előmenetele. Betsynek már csak egy éve volt hátra az iskolából,
Jeffreynek kettő. Milyen hatással lenne a tanulmányaikra, ha New Yorkba
költöznénk? De hát itt biztosan jobbak az iskolák, mint otthon, nem? És fontos
élettapasztalatot szereznének, ha egy másik városban élnének, nem? És még ha
katasztrófába fullad is a dolog, akkor sem tart örökké… nem?
– Nemsokára kezdődik a félév – mondta Bryce. – Mit szól, micsoda időzítés! Meg
tudjuk szervezni, hogy jó környéken kapjanak lakást.
Az egyik elnökhelyettes súgott valamit Bryce-nak, mire ő felkiáltott:
– Hát persze! Hogy hangzana egy tízszobás, kétszintes lakás az Upper West Side-
on? Házvezetővel és sofőrrel? Drága barátaink, Skogellék egy évre Ázsiába
költöztek, úgyhogy felszabadult a lakásuk.
– Igen, de…
Az ösztöneim azt súgták, hogy Betsy és Jeffrey a fél karját odaadná, ha New
Yorkba költöznénk – szanaszét dicsekednék magukat, az egyszer biztos. És hogy
Ryan is – talán vonakodva, de – beleegyezne a dologba. De Mannix hol fér a
képbe?
Phyllis felállt.
– Hagyjanak magunkra – közölte.
Bryce Bonesman és az emberei felpattantak. Felvont szemöldökkel néztem
Mannixra – mi a fene folyik itt? Valamit üzent a szemével, de most kivételesen
nem értettem, mit akar mondani.
– Egyedül szeretnék beszélni az ügyfelemmel – mondta Phyllis. – És magával –
biccentett Mannix felé.
Mindenki más villámgyorsan kitepert a szobából; látszott, hogy hozzá vannak
szokva az ilyesmihez.
– Álljon oda – mondta Phyllis Mannixnak. – Ne nézzen erre. Négyszemközt kell
beszélnem Stellával. – Aztán felém fordult, és lehalkította a hangját. – Tudom,
mire gondol. Rá – pillantott Mannix felé, aki szófogadóan elfordult. – Őrülten
szerelmes, nem akar más országban élni, mint ő. De mit szólna ehhez? Szüksége
lesz valakire. Egy asszisztensre, egy menedzserre, nevezze, aminek akarja.
Valakire, aki szervezi a találkozókat, intézi az üzleti ügyeket. Rengeteg ügye lesz
a Blisset Renownnal: az utazások, a promóciók logisztikája. A maga embere ügyes.
Érti a dörgést. És még mielőtt megkérdezné, én ilyen szarságokkal nem
foglalkozom. Én irgalmatlanul jó üzleteket kötök, de utána már nem fogom a
kezét.
– …De hát Mannixnak állása van. Mannix orvos.
– „Az orvos pasim” – kuncogott Phyllis megvetően. – Na és mi lenne, ha
megkérdeznénk „az orvost”, hogy ő mit akar?
– Már gondolkozom rajta – mondta Mannix.
– Nem lett volna szabad hallgatóznia.
– Hát, ez van.
– Phyllis – aggodalmaskodtam. – Bryce említette, hogy még egy könyvet kell
majd írnom.
– Iiigen – hessegette el a szorongásomat Phyllis. – Kell majd egy újabb
gyűjtemény azokból a bölcs, lényegre törő bon mot-kból, pont ugyanolyan, mint a
Pillantásról pillantásra. Fél lábon is megírja. A könyvkiadás első szabálya: ha
valami működik, add ki újra más címmel.
Alig mertem megkérdezni.
– És mit gondol, ugyanannyit fognak fizetni azért is?
– Viccel? Azonnal, akár már ma délután meg tudnám kötni az üzletet a második
könyvére, és azért is kapna egy újabb negyedmillió dollárt. De a gyomrom azt
súgja, és a gyomrom sosem téved, hogy ha kivárjuk a megfelelő pillanatot, még
annál is sokkal többet fognak fizetni.
Ha más nem is, Phyllis magabiztossága meggyőzött, hogy talán tényleg új élet
születhet abból a bizarr lehetőségből, amivel Annabeth Browning
megajándékozott. Ez nem álom, ez a valóság.
– Hajlandó lennél egy évre feladni a munkádat? – kérdeztem Mannixtól.
– …Egy évre? – A gondolataiba temetkezett, és én visszafojtott lélegzettel,
reménykedve vártam a válaszát. – Igen – mondta lassan. – Egy évre azt hiszem,
igen, hajlandó lennék.
Kifújtam a levegőt. Majdnem elájultam a boldogságtól.
– Na és te? – kérdezte Mannix. – Neked nem gond, hogy fel kell adnod egy évre a
munkádat?
Kedves volt tőle, hogy kérdezi, de számomra az én munkám nem volt „igazi”
munka, nem úgy, mint az övé.
– Egyáltalán nem – mondtam. – Benne vagyok. Ezer százalékig. – Az élet hirtelen
megoldást kínált az összes problémámra. Jeffrey imádni fogja, hogy New Yorkban
élünk, és ha ennek az az ára, hogy én Mannixszal vagyok, hát azt is le fogja
nyelni. Mannixszal élhetek, egy ágyban alhatunk minden éjjel…
– Köszönöm, Mannix – mondtam. – Köszönöm.
Tökéletes volt a pillanat: most kell megmondanom neki, hogy szeretem. Megérte
várni.
– Mannix…
– Szóval akkor minden rendben? – szakított félbe Phyllis. – Intézhetem?
Csalódottan bólintottam. Majd lesz másik alkalom. Majd máskor mondom el
Mannixnak, hogy szeretem.
Phyllis az ajtóhoz lépett, és kikiáltott:
– Emberek, vissza lehet jönni!
Amikor a különböző elnökhelyettesek újra helyet foglaltak, amikor vége szakadt a
székcsikorgásnak és a rendezkedésnek, Phyllis az asztalfőhöz ment, és azt
mondta:
– Áll az alku.
– Nagyszerű! – mondta Bryce Bonesman. – Nagyszerű hír.
Az emberek körbejártak, mindenki mindenkivel kezet fogott, mindenki
mosolygott, és azt mondogatta, hogy alig várják, hogy együtt dolgozhassanak
velem.
– Este nyolckor együtt vacsoráznak velem és a feleségemmel – nézett az órájára
Bryce Bonesman. – Így még marad idejük megnézni Skogellék lakását, kicsit
szétnézhetnek a környéken. Felhívom Bunda Skogellt, szólok neki, hogy mennek.
– …Köszönjük. – Azt reméltem, hogy amíg még állok a lábamon, el tudunk menni
a Bloomingdalesbe.
– A gyerekeit pedig Fatima elviszi este mulatni. Igaz, Fatima?
Fatima valaminek az elnökhelyettese volt, és kissé meglepődött e hír hallatán.
– Vigye el őket a Hard Rockba, aztán egy előadásra. De ne A mormon könyvére.
Érezzék jól magukat. Csak semmi sötét ügylet. – Újra rám fordította a figyelmét.
– Aztán holnap menjen haza, zárja le az életét, és amint lehet, jöjjön vissza ide.
Sok dolgunk lesz!
 Ő

– Igyál egy Manhattant – mondta Amity, és elvett egy alacsony poharat az

ezüsttálcáról, amit egy tetőtől talpig feketébe öltözött, néma nő tartott a
kezében. – A legjobb, ha Manhattanben Manhattannel üdvözlik az embert, nem?
– Köszönöm. – Teljesen le voltam nyűgözve Amity Bonesman magas sarkától,
megjelenéséhez egyáltalán nem illő anyai kisugárzásától és gigantikus,
szőnyegekkel és antik tárgyakkal díszített, ízlésesen berendezett lakásától.
– Á, Manhattan! – lépett be a szobába Bryce Bonesman. – Amity mindig
Manhattant készít, ha valaki először jár New Yorkban. Jó napot, Stella. Csodásan
néz ki. És maga is, fiatalember. – Bryce puszit nyomott az arcomra, aztán kezet
rázott Mannixszal. – Az én ízlésemnek kicsit túl keserű a Manhattan. Édesszájú
vagyok, de a fogorvosomnak ne árulják el.
Mannix és én kötelességtudóan nevettünk.
– Hát akkor! – emelte fel a poharát Bryce. – Stella Sweeneyre és a Pillantásról
pillantásra című könyvre. Remélem, hogy a New York Times bestsellerlistájára
kerül, és egy évig ott is marad!
– Csodás, igen. Köszönöm.
Ittunk a keserű italból.
– Különleges vendéget hívtunk ma az önök tiszteletére – jelentette be Bryce.
Á, tényleg? Én azt hittem, ez csak egy csöndes kis vacsora lesz az új kiadómmal
meg a feleségével. Teljesen meg voltam kergülve az időeltolódástól meg az
adrenalin utórezgéseitől, nem voltam biztos benne, hogy el tudnék viselni még
további atrocitásokat is. De engedelmesen érdeklődő kifejezést öltöttem.
– Hamarosan csatlakozik hozzánk Laszlo Jellico.
Laszlo Jellico. Ismertem ezt a nevet.
– Pulitzer-díjat nyert – segített Bryce. – Nagy amerikai író.
– Hát persze – mondta Mannix.
– Olvasott tőle? – kérdezte Bryce.
– Persze – hazudta Mannix. Ügyes. Sokkal jobban csinálja ezeket a dolgokat, mint
én.
– Azt hiszem, az apukám olvasta az egyik könyvét – mondtam. – A háború első
halottja, ez volt a címe?
– Igen! Az apukája az az öregember a rossz hátával, aki gyerekkorában a
kikötőben dolgozott, nem?
– …Ööö… de igen.
Apu nagyjából Bryce Bonesmannel lehetett egyidős, de úgy tűnt, a Blisset
Renown-osok kitaláltak maguknak valamit, nagy egyetértésben elképzelték az
életemet – és eszerint a családom tanulatlan, alultáplált, kormos képű
munkásokból áll, mint amilyen az apa meg a testvérek voltak a Zoolanderben.
– Laszlónak ez borzasztóan fog tetszeni. Mindenképpen mesélje el neki –
rendelkezett Bryce, aztán Amityhez fordult. – Laszlo a barátnőjét is hozza.
– Hű, a mindenit. Na és ma este vajon ki lesz az? Legutóbb egy Victoria’s Secret-
modellel jött. – Elkapta Mannix tekintetét, és hozzátette: – Igazából nem az volt.
De fiatal volt. Nagyon fiatal és nagyon dögös. – Rám kacsintott. – Tetszeni fog az
emberének.
– Hahaha. – Úgy kellett tennem, mintha nem lennék eszelősen féltékeny a
gondolatra, hogy Mannix dögösnek talál egy másik nőt.
– Az utolsó előtti hullarészegre itta magát, beleült Laszlo ölébe, és úgy etette,
mintha alzheimeres lenne. Irtó muris volt – mondta Amity a szemét forgatva.
– Arnold és Inga Ola is csatlakozni fog hozzánk – mondta Bryce. – Arnold a
kollégám és legnagyobb riválisom. Ma délután már találkozott vele.
– A tanácsteremben? – Vajon ő volt az egyik elnökhelyettes?
– A liftnél futottunk össze vele, amikor indultak.
– Á! – Eszembe jutott az ellenséges képű, varangyszerű férfi, aki azt mondta
nekem, hogy „szóval maga Bryce új kisbabája”. – Elég mérges volt, nem?
– Ő lesz az!
– Ez a nő tele van meglepetéssel – mosolygott rám Amity.
– Arnold baromi dühös, amiért nem ő szerződtette le magát. De hát megvolt az
esélye – mondta Bryce boldogan. – Phyllis először neki mutatta meg a könyvét, és
ő azt mondta, hogy vacak. De amint nekem kell, neki is kell.
Mannixszal lopva egymásra pillantottunk. Csak mosolyogni; csak mosolyogni,
bármi történik, csak mosolyogni.
– Emlegetett szamár! – kiáltott fel Bryce. – Megjött Arnold és Inga.
Arnold – aki pont olyan ellenséges képű és varangyszerű volt, mint emlékeztem
–, odasietett hozzám.
– Á, Bryce új játékszere! És a megszelídített barát! Örülök, hogy megismerhetem,
uram – nyújtotta a kezét Mannixnak.
– Már találkoztunk.
Arnold ügyet sem vetett rá.
– Szóval talált kiadót a kis könyvéhez! Nem semmi! És turnézni is megy. A kis ír
leány elbűvöli az Amerikai Egyesült Államokat lebénulásának szomorú
történetével. Meséltem magáról a szobalányomnak. Azt mondta, imádkozni fog
magáért a Szűz Máriához. Kolumbiai. Katolikus, mint maguk.
Lángolt az arcom.
– És most itt van Brucie otthonában, ami a legjobb helyen van a városban, és
Brucie ráadásul még Laszlót is megszerezte ma estére. Maga bizonyára nagyon
fontos ember. Brucie csak akkor hívja Laszlót, amikor tényleg le akar nyűgözni
valakit.
– Laszlo az egyik legkedvesebb barátom – mondta nekem Bryce. – Huszonhat éve
vagyok a kiadója. Szó sincs róla, hogy „megszereztem” volna.
– Éhen halok – közölte Arnold. – Mikor eszünk?
– Amint Laszlo megérkezik – mondta Amity.
– Ha megvárjuk, hogy az a seggfej idetolja a képét, egy falatot sem fogunk enni –
motyogta Arnold. – Kisasszony – szólította meg a névtelen nőt, aki az italostálcát
tartotta. – Kaphatnék egy tál müzlit?
– Nyugalom – mondta Amity. – Megérkezett!
Belépett a szobába Laszlo Jellico. Magas volt és széles, mint egy szekrény, nagy,
bozontos szakálla volt, és dús, sörényszerű haja.
– Barátaim, barátaim! – harsogta mennydörgő hangon. – Amity, életem! –
Megfogta Amity melleit, és mind a kettőt megszorította. – Hiába is próbálnék
ellenállni – mondta. – Nincs jobb érzés az igazinál. – A férfiakat végigcsókolta,
mindenkit drágámnak szólított; koktélt nem kért, teát követelt, aztán úgy küldte
vissza, hogy hozzá se nyúlt; kijelentette továbbá, hogy „teljesen magával
ragadta” őt az én „fenséges regényem”, miközben nyilvánvalóan halvány fogalma
sem volt, hogy ki vagyok.
– És akkor hadd mutassam be Gilda Ashleyt.
A nő, akivel jött, rózsaszín volt, és arany és csinos, de megkönnyebbülésemre
nem volt kétségbeejtően szexi, akár egy Victoria’s Secret-modell.
– Mivel foglalkozik, ifjú hölgy? – kérdezte Arnold, azt sugallva a hanglejtésével,
hogy kurvának tartja.
– Táplálkozási szakértő és személyi edző vagyok.
– Valóban? Na és hol tanult?
– Az Overgaardi Egyetemen.
– Életemben nem hallottam róla.
Egymásra pillantottunk Mannixszal. Micsoda egy pöcs!
– Szóval maga Laszlo táplálkozási szakértője? – kérdezte Arnold Gildától. – És
mivel eteti?
Gilda dallamosan nevetett.
– Ilyesmit nem árulhatok el az ügyfelemről, köt a titoktartás.
– Na és engem mivel etetne? Ugyanazt a diétát szeretném, amire Laszlo Jellicót, a
zsenit is fogta.
– Esetleg időpontot kellene kérnie – javasolta a nő nyugodt hangon.
– Talán tényleg kéne. Van névjegye?
– …Nincs…
– Hát persze hogy van névjegye. Egy ilyen okos lánynak, aki annyira okos, hogy
Laszlo Jellicóval dolgozik? Hát persze hogy van névjegye.
– …Hát… – Gilda elvörösödött.
Rossz volt nézni a kínlódását. Valószínűleg tényleg volt névjegye, de tudta, hogy
nem illik egy estélyen névjegykártyát osztogatni.
Mannix képében érkezett a megváltás.
– Ha azt mondja, nincs névjegye, lehet, hogy tényleg nincs névjegye.
Arnold úgy tett, mintha meglepődne.
– Rendben, lovászfiú. Nem kell mindjárt felkapni a vizet.
– Mannix neurológus – mondtam.
– De nem ebben a városban.
Már nyitottam a számat, hogy közbelépjek, és megvédjem Mannixot, de ő a
karomra tette a kezét, hogy megnyugtasson. Erőt vettem magamon, elfordultam,
és szemtől szemben találtam magam Arnold feleségével, Ingával.
– Hogy tetszik New York City? – kérdezte, bár látszott rajta, hogy nem igazán
érdekli a válasz.
– Imádom – feleltem, bár nekem meg a vidámságot kellett magamra erőltetnem.
– Csak ma délután érkeztem, de…
– Skogellék lakását fogják kivenni – vágott közbe Bryce, aki meghallotta, miről
beszélünk.
– Skogellék lakását? – csodálkozott Inga. – De hát azt hallottam, hogy magával
hozza a két gyerekét is. Hogy fognak ott mind elférni?
Ez fájó pont volt – a „tízszobás, kétszintes lakás az Upper West Side-on”
mesésnek és hatalmasnak hangzott, de amikor az aznap délutáni látogatásom
során kiderült, hogy abból a tízből négy fürdőszoba, már kezdett egy kicsit
kevésbé lenyűgözni a dolog. Skogellék lakása gyakorlatilag egy konyhából, egy
nappaliból és három hálószobából állt. (Az ingatlanos nyelvezetben a gardrób,
amibe be lehet menni, szintén szobának számít. Az „inasszoba” pedig egy
döbbenetesen kicsi hálólyuk volt, ami az egyik hálószobából nyílt.)
– Nincsenek nagy igényeink – mondtam édesen.
– Nekünk az a hely valóságos palota – mondta Mannix fapofával. – Hatalmas
palota.
– És gyönyörű helyen van – tettem hozzá. – Nem tudom elhinni, hogy egy Dean
& DeLuca lesz a sarkon, és ott fogok bevásárolni. – Amikor Mannixszal sietve
körbejártuk a környéket, beugrottunk, és én majdnem elájultam a frissen sült
kenyerek, veszélyeztetett almafajok és kézzel készült tészták láttán. – Amikor a
húgommal voltam itt öt évvel ezelőtt, a SoHo környékén laktunk, és mindennap…
– A Dean & DeLuca? – vágott a szavamba Inga. – Istenem, hogy azt hogy szeretik
a turisták!
Egy pillanatig hallgattunk, aztán Mannix megszólalt:
– Stella meg én igazi falusi bunkók vagyunk.
Inga éles pillantást vetett rá.
– Találtak már iskolát a gyerekeknek? Mert az nem lesz könnyű. A legtöbb
iskolában a várólistának is várólistája van.
– Holnap reggel tíz órakor megyünk felvételizni a Manhattan Akadémiára –
mondtam győzedelmesen.
– A mindenit. Ez gyors volt.
Bunda Skogellnek köszönhettem a lehetőséget, aki, talán mert megérezte,
mekkorát csalódtam a nem kimondottan mesés lakásában, szólt az érdekemben.
Mind a két gyereke oda járt, és ködösítve, finoman fogalmazva arra célzott, hogy
bizonyos befolyással bír az igazgatói testület fölött.
– Az egy jó iskola – mondta Inga Ola. – Tanítanak zenét, művészeteket, sportot…
– Pontosan ilyet keresek. Ahol hasonló az erkölcsi világkép, mint a mostani
iskolájukban.
– …Iigen – mondta Inga. – Kitűnően megfelel azoknak a gyerekeknek, akik
kevésbé tehetségesek a tanulásban.
Jóval később, amikor visszaértünk a szállodába, a gyerekek már aludtak, ki-ki a
maga szobájában. Hosszú órák óta nem láttam őket, utoljára akkor, amikor
elindultunk a találkozóra a Blisset Renownba.
– Felébresszem őket? – kérdeztem súgva Mannixtól.
– Ne.
– De ez az egész őket is érinti. Mi van, ha nem akarnak New Yorkban élni?
– Cssss. – Végigsimította a hátamat, hallottam, hogy lehúzza a ruhámon a
cipzárt, finoman megborzongtam a hideg fém érintésétől.
– Azt mondtad, nem fogsz szexelni velem – mondtam.
– Hazudtam.
Elszánt volt a tekintete. Bevezetett a hálószobánkba, berúgta maga mögött az
ajtót, aztán rádobott a hatalmas ágyra, és annak ellenére, hogy Jeffrey ott aludt a
szomszéd szobában, vadul, szenvedélyesen szeretkeztünk. Utána egymást
átölelve feküdtünk a párnák közt.
– Ez jól sikerült – mondta Mannix.
– Hogy érted? – Nekünk mindig jól sikerült a szex.
– Úgy értem, hogy Jeffrey nem rontott be nagy fekete köpenyben, és nem
énekelte azt a dalt az Ómenből.
– Jaj, Mannix…
– Bocs. Lekapcsoljam a lámpát?
– Úgy fel vagyok pörögve, úgy érzem, soha többé nem fogok tudni elaludni. –
Nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak, de azonnal elszorult a torkom az
aggodalomtól. – Mannix, Ryan totál ki lesz készülve. – Ezt minden adandó
alkalommal elmondtam, amióta csak elfogadtam Bryce Bonesman feltételeit, és
megígértem, hogy New Yorkba költözöm. – Előbb beszélnem kellett volna vele.
Mi lesz, ha nem engedi, hogy a gyerekek is velünk jöjjenek?
– Akkor Írországban maradnak, és vele fognak élni.
– De hát arra is alig képes, hogy havonta két hétvégére elvigye őket.
– Pontosan. Ezt mondd meg neki.
– Kemény vagy.
Vállat vont.
– Azt akarom, hogy sikerüljön. Akarom ezt magunknak. Beszélhetnénk rólam egy
percig? – kérdezte játékos hangon. – Holnap reggel le kell nyűgöznöm a
Manhattan Akadémiát, meg kell mutatnom, milyen jó apuka vagyok.
– Szuper leszel – mondtam. – Szuper vagy az unokaöcséiddel is. – Újra elfogott a
félelem. – Mannix, biztos, hogy jó döntést hoztunk? Olyan nagy a kockázat!
– Én szeretem a kockázatos dolgokat.
Tudtam, hogy így van. És azt is tudtam, hogy Mannix nem hülye. Ha hajlandó
erre, akkor kizárt, hogy tényleg olyan nagyon kockázatos legyen.
– Nagyon fura volt ez az este, nem? – kérdeztem. – Arnold Ola meg a rémes
felesége… Na és az a Laszlo Jellico? Mintha felbéreltek volna egy bűvészt. Gilda
viszont nagyon édes volt.
– Laszlo Jellico a pasija?
– Remélem, nem – mondtam. – Szerintem túl helyes hozzá.
– Ez nem pasztörizált? Ó! Szóval pasztörizált? – mutatott bosszankodva az
üvegen keresztül egy sajtra a Dean &DeLucában egy férfi. – Akkor ez nem
érdekel. Csak a nem pasztörizáltakat mutassa!
A pasast fürkésztem. Félig-meddig elegáns kordnadrágot és furcsán csúnya, puha,
tengerészkék magas nyakú kötött pulóvert viselt. Kopasz fején megcsillant a fény,
kiköpött Upper West Side-i értelmiséginek tűnt. Továbbá olyan udvariatlanul
beszélt, hogy már a gorombaság határát súrolta, ami ugyancsak elengedhetetlen
része volt a New York-iak viselkedésének, legalábbis állítólag. De ha Inga Olának
hinni lehet, ez a férfi is csak egy idióta turista volt Indianából.
Pazar reggelivel indítottuk a napot köntösben heverészve a Mandarin Orientalban
a lakosztályunkon, aztán Mannix és én közöltük Betsyvel és Jeffreyvel, hogy
„komoly dologról kell beszélnünk velük”.
Elmagyaráztam nekik, hogy a kiadó akkor szerződik le velem, ha az Egyesült
Államokba költözöm.
– Ha az apukátok is beleegyezik… – Nagyot nyeltem. – És ha sikerül beíratnunk
titeket egy jó iskolába, ti is New Yorkban fogtok lakni velem…
Elkezdődött a sikítozás és ugrálás.
– …és Mannixszal – fejeztem be a mondatot. – Ha ezt meglépjük, Mannix meg én
együtt leszünk. Együtt fogunk élni. Gondoljátok végig.
– Részemről teljesen rendben – mondta Betsy.
– Na és részedről, Jeffrey? – kérdeztem.
Nem nézett a szemembe – egyrészt borzalmasan szeretett volna New Yorkban
élni, másrészt úgy érezte, muszáj hangot adnia egyet nem értésének is. Végül azt
mondta:
– Jó. Rendben.
– Tényleg? – erősködtem. – Teljesen biztosnak kell lenned benne, Jeffrey. Mert
ha ezt egyszer eldöntjük, onnan nincs visszaút.
Az asztalt bámulta, hosszan hallgatott.
– Biztos vagyok benne – mondta végül.
– Hát jó. Köszönöm. – Betsy felé fordultam. – Na és mi lesz veled meg Tylerrel? –
Hivatalosan szerelmesek voltak egymásba.
– Majd eljön meglátogatni – csiripelte Betsy.
Nem fog eljönni, és ezt mindketten tudtuk, de nem számított.
– Szóval akkor te most gazdag leszel? – motyogta Jeffrey.
– Nem tudom – mondtam. – Kockázatos a terv.
Minden veszélyes volt és ismeretlen. Ki tudja, hogy jól fog menni a könyv? Ki
tudja, hogy birkóznak meg a gyerekek az élettel a világ leggyorsabb városában? És
ki tudja, hogy Mannixnak meg nekem sikerül-e átállnunk gyakorlatilag abból,
hogy viszonyunk van, abba, hogy éjjel-nappal együtt dolgozunk és együtt élünk?
Csak egyféleképpen derülhet ki…
– Öltözzetek fel csinosan – mondtam. – De azért ne túl csinosan. A Manhattan
Akadémián – vettem kezembe a reklámanyagot, amit Bunda Skogelltől kaptam –
„a tanulók individualizmusát tartjuk a legfontosabbnak”. Betsy, ne fésülködj meg.
Félórával később már a Manhattan Akadémia mesés luxusában gyönyörködtünk.
– Kitűnő – motyogtuk, ahogy végigvezettek minket a medencén, a zenetermen,
az üvegfúvó műhelyen… – Kitűnő.
Aztán kezdetét vette a lényeg: a felvételi beszélgetések sora. Az igazgatói testület
három tagja először családként kérdezett ki minket, hogy megállapítsák, illünk-e
az Akadémia erkölcsi világképébe. Jeffrey kissé barátságtalan volt, de őszintén
reméltem, hogy Betsy napsugaras hozzáállása ezt kellőképpen ellensúlyozza.
Amikor vége lett a beszélgetésnek, Betsyt és Jeffreyt elvitték, hogy alkalmassági
vizsgát tegyenek, engem pedig szólóban kérdeztek ki az igazgatók. Elég laza
kérdéseket tettek fel – milyen szülőnek írnám le magam, ilyesmi –, de amikor
velem végeztek, és Mannix következett, iszonyú ideges lettem.
– Sok szerencsét – súgtam oda neki.
– Körülbelül fél órára lesz szükségünk – mondta a legkedvesebb hölgy. – Kérem,
keresse fel intézményünk vendégek számára fenntartott helyiségeit.
– Rendben…
Megpróbáltam kiélvezni, mennyire kényelmes a szék a fogadószobában, de olyan
ideges voltam, hogy csak na, a legkisebb zajra összerezzentem, miközben
gondolatban azokat az akadályokat soroltam, amik meghiúsíthatják ennek a
csodának a létrejöttét – lehet, hogy Jeffrey szándékosan megbukik a felvételin,
vagy lehet, hogy Mannixnak nem sikerül meggyőzni őket arról, hogy milyen
nagyszerű apafigura, így, hogy nem vagyok mellette, és nem adom a szájába a
mondatokat…
Felálltam, arra gondoltam, bárcsak valamivel elterelhetném a figyelmemet a
folyamatos aggódásról. Meg fogok próbálni kellemes dolgokra gondolni. Például a
Dean & DeLucára… Csak néhány sarokra volt onnan, idefelé jövet elmentünk
mellette. Amikor eszembe jutott, hogy Inga Ola hogy lehúzta, hogy jöttmentek és
suttyó parasztok törzshelyének nevezte, elvörösödtem szégyenemben. Aztán
felébredt bennem a küzdőszellem, és elhatároztam, hogy visszamegyek, és
megnézem magamnak – ezt az egy apróságot legalább én döntöttem el, és ez
fontos volt most, hogy az egész életem egy nagy őrületté vált.
Nem volt sok időm, úgyhogy végigrohantam az utcákon, és ahogy beléptem a
boltba, azonnal elöntött a boldogság – azok a buja, színes virágcsokrok, azok a
gyönyörűen felépített halmokba hordott, ékkőszínű gyümölcsök! Egyszerűen nem
lehet, hogy ez is csak egy egyszerű turistacsalogató, mint, mondjuk, a Woodbury
Common outlet boltjai. A kötött pulcsis, nem pasztörizált sajtos fickó egészen
biztosan helyi lakos volt.
Eltökéltem, hogy megmentem a mennyországomat Inga Ole elítélő szavaitól:
odamentem a kötött pulcsishoz.
– Elnézést, uram, ön született New York-i?
Rám bámult a rejtett szemhéja alól.
– Mi a franc van?
Meg is válaszolta a kérdésemet. Goromba, goromba, csodálatosan goromba:
hamisítatlan New York-i.
– Köszönöm.
Sokkal jobban éreztem magam. Visszamentem, hogy megnézzem magamnak a
hatalmas zsákot tele kávészemmel, amelyek mind végigmentek egy elefánt
emésztőrendszerén. Olvastam már erről – állítólag az ilyen kávénak grammja
drágább, mint az arany. Érdeklődve és undorodva ténferegtem a kávé körül.
Elsüllyednék, ha apu most látna. Apu még soha életében nem ivott kávét. („Minek
innék, ha itt a tea?”) Olyan kávét meg pláne nem, ami megjárta egy elefánt
emésztőrendszerét.
Gondoltam, esetleg veszek valami ajándékot anyunak és Karennek, így aztán
átoldalogtam a csokoládés részlegre, és már nyúltam volna egy doboz csokiért,
amikor megláttam, hogy egy nő épp ugyanazért a dobozért nyúl.
– Elnézést – léptem hátra.
– Nem, legyen csak a magáé – mondta a nő.
Ekkor döbbentem rá, hogy ismerem: Gilda volt az a tegnapi vacsorapartiról.
– Hellóóó! – Marhára örült nekem, és én is meleg szívvel gondoltam rá,
olyannyira, hogy öt perc múlva megegyeztünk, hogy amikor visszajövök New
Yorkba, ő lesz a személyi edzőm.
– Csak az a baj, hogy nem vagyok valami sportos. Sőt egy kicsit sem vagyok
sportos. – Most már komolyan féltem. Mibe keveredtem?
– Kipróbálhatnánk, mondjuk… hogy csináljuk egy hétig, hm? Nézzük meg,
tudunk-e jól együtt dolgozni.
Odaadta a névjegyét, és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, amit jó volt
hallani.
– Jaj de jó – mondtam. – Ne haragudj, de most viszont muszáj mennem.
– Mi a mai terv?
– Összeszedem a gyerekeket meg Mannixot, elmegyek a szállodába a
csomagjainkért, aztán irány a repülőtér. Hazarepülök, mindenkinek elújságolom,
hogy mi történt, és elkezdem összecsomagolni az életemet.
– A mindenit. Nem kis feladat. Na és Mannix? Ő is összecsomagolja az életét? Ő
is ideköltözik veled?
– Igen – mondtam, és hagytam magamnak egy kis időt, hogy kiélvezzem az
izgalmat, ami erre a gondolatra elfogott. – Mannix és én együtt vágunk bele.
A JFK-n ültünk a tranzitban, amikor megjött a hír, hogy Betsyt és Jeffreyt
felvették a Manhattan Akadémiára. Betsy visított és kurjongatott, és még Jeffrey
is mintha örült volna.
– Azta. – Mannix kissé elsápadt. – Megvan az iskola, a lakás, neked megvan a
szerződésed a kiadóval… hát tényleg megtörténik! Itt az ideje, hogy elkezdjem
átirányítani a jövő évi betegeimet.
Aggódva néztem rá.
– Nem muszáj ám. Semmit nem muszáj.
– De én akarom. Együtt állnak a bolygók – mondta. – Csak… Csak… nagy lépés.
– Engem is furdal a lelkiismeret, amiért otthagyom az ügyfeleimet, pedig én csak
a körmüket festem. Neked biztos sokkal nehezebb.
Megrázta a fejét.
– Aki orvos, annak nem lehet bűntudata. Szét kell választani a dolgokat, csak úgy
lehet túlélni ezt a munkát. Semmi gond, Stella. Csak egy évről van szó. Minden
rendben. – Elővette a telefonját, és elkezdett e-maileket küldözgetni.
Nekem is kezdenem kell. Beszélnem kell Ryannel – már tegnap kellett volna, de
nem mertem szembenézni a helyzettel. És Karennel is ki kell találnunk valamit,
esetleg megkérdezni, hogy be tud-e valaki ugrani helyettem, amíg külföldön
vagyok.
– Ó! – jutott eszembe valami. – Amíg veled beszélgettek délelőtt, gyorsan
elugrottam a Dean &DeLucába, és összefutottam Gildával.
– Gildával, akit tegnap este ismertünk meg? Micsoda véletlen.
– Ez is egy jel: a bolygók tényleg együtt állnak. Ő lesz a személyi edzőm, amikor
visszajövök. Együtt fogunk futni járni. Te is jöhetsz. – Aztán elgondolkodtam. –
Vagy inkább mégse. Gilda egy kicsit túl fiatal és csinos.
– Te is fiatal vagy és csinos.
– Dehogyis.
És még ha az volnék is, a világ tele van fiatal, csinos nőkkel.
– Nem ez a helyes hozzállás – olvasott a gondolataimban. – Bízhatsz bennem.
Tényleg bízhatok? Nos, igazából nem volt más választásom, bíznom kellett
benne. Ha bárhogy máshogy csinálnám, abba beleőrülnék.
Amikor hazaértünk, ahogy megjósoltam, Ryan dühöngött.
– Nem veheted el tőlem a gyerekeimet! Nem viheted el őket egy másik országba!
Egy másik földrészre!
– Rendben. Itt maradhatnak veled.
Megrándult a szája.
– Úgy érted… – dadogott összevissza. – Itt? Velem? Hogy mindig itt lennének?
– Kábé egy évig. Akkor már tudni fogom, hogyan tovább.
– Azt akarod, hogy itt maradjak ebben a szaros Írországban, és vigyázzak a
gyerekeidre, mialatt te és Mannix Taylor elegánsan végiglejtetek a Fifth Avenue-
n?
– Betsy és Jeffrey a te gyerekeid is.
– Nem, nem – mondta gyorsan. – Én legyek a rossz fej, aki nem engedi meg
nekik, hogy New Yorkba költözzenek? Nem, ez hatalmas lehetőség nekik.
Próbáltam elrejteni a mosolyomat. Nem elegáns dolog a káröröm.
– Szóval jó iskolát találtál nekik?
– Hasonlít a Quarterly Dailyre, de nem olyan drága.
Ryan nagy durcásan belátta, hogy ez jó hír.
– És gyalog járhatnak – mondtam. – Csak öt sarokra van a kérótól.
– A „kérótól”? – vigyorgott gúnyosan Ryan. – Nocsak. Na és Mannix tényleg
feladja az állását?
Igyekeztem fesztelenül válaszolni.
– Aha.
– De hát orvos.
– Csak egy évre megyünk el… – Már azon gondolkodtam, szerzek egy pólót, amire
ez a mondat van ráírva.
Mindenki fel volt háborodva Mannix döntésén, mintha kötelessége lenne tovább
gyógyítani a beteg embereket.
– Nem furdalja a lelkiismeret? – kérdezte Ryan.
– Szét tudja választani a dolgokat.
– Ezzel én nem dicsekednék – mondta Ryan.
– Csak az marad életben, aki szét tudja választani a dolgokat.
Ryan a fejét rázta, és gúnyosan mosolygott.
– Csak mondogasd ezt magadnak, és minden rendben lesz. Szóval tényleg
negyedmillió dollárt kapsz? Nekem is adsz belőle?
– Hát… – Számítottam erre a kérdésre, és Mannix segített felkészülni a válasszal.
– Ryan, te meg én már megegyeztünk, hogy az anyagi kérdéseket…
Vállat vont: csak gondolta, tesz egy próbát.
– Tudod, hogy nem is olyan nagyon sok pénz ez a te hatalmas előleged? Negyven
rongyot kerestél évente, Mannix pedig kábé százötvenet, ugye?
– Honnan tudod? – Én tudtam, mennyi Mannix fizetése, de Ryannek sohasem
beszéltem erről.
– Mostanában… találkoztam párszor Georgie Dawsonnal.
Rámeredtem.
– Miért?
– Nem akartam mindenből kimaradni. Vigyázni akartam magamra, ha már senki
mást nem érdeklek. Szóval, mint mondtam, a negyedmillió dollár csak egy
kicsivel több, mint amennyit jelenleg ketten együtt kerestek. Adsz majd neki
minden héten egy kis költőpénzt, mintha a kurvád volna? Ebbe nem fog
belemenni.
– Ehhez neked semmi közöd, Ryan, de nyitottunk egy közös számlát a napi
költségek, a lakbér meg az ilyesmik fedezésére. Mannix nem kért az előlegből,
pedig megérdemli: nélküle nem is lenne könyv. És feladta az állását, hogy velem
dolgozzon, úgyhogy fizetést is kell kapnia.
– Szóval mindenen osztoztok?
– Mindkettőnknek megvannak még a bankszámláink a jelenlegi életünkből, de
most nyitunk egy közöset, és mostantól mindenen osztozni fogunk.
– Az igaz szerelem… – Ryan úgy tett, mintha elmorzsolna egy könnycseppet a
szeme sarkában. – Az a pénz akkor sem fog sokáig tartani.
– Ha jól mennek a dolgok, lehet, hogy többet is kapok – magyarázkodtam. –
Megkértek, hogy írjak még egy könyvet.
– De hát ez nem így működik! Ez a Pillantásról pillantásra egy csodabogár, egy
fehér holló. Körülbelül nyolcmillió könyv jelenik meg évente. Annak van a
legnagyobb esélye, hogy a tiéd megbukik.
Oké, Ryan féltékeny volt. Kettőnk közül ő volt a művész, és a dolgoknak nem így
kellett volna alakulniuk. Viszont én voltam az, aki New Yorkba készült költözni
álmai férfijával, úgyhogy megengedhettem magamnak, hogy nagylelkű legyek.
Azért nem mindenki volt olyan gonosz, mint Ryan. Amikor megkérdeztem
Karentől, hogy kivehetek-e egy évet, felvetette, hogy kivásárolna a cégből.
Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Azt hittem, dühöngeni fog, hogy milyen
kényelmetlen miattam ez az egész.
– Túl vagy rajta – mondta. – Túl vagy ezen az egész szalonos dolgon.
Igaza volt, és hirtelen végtelenül megkönnyebbültem.
– Minden oké – mondta. – Én is megkönnyebbültem.
– Valójában mindig is a tiéd volt.
– Lehet. Egy pár dolgot hadd mondjak. Sok szerencsét az új életedhez meg
minden, de ne add el a házadat.
– Nem terveztem, hogy eladom. Tudom, hogy hatalmas kockázat belevágni ebbe,
Karen; csak egy pár egészen apró hidacskát égetek fel magam mögött.
– Helyes. Mármint hogy ne légy hülye. Legyen B-terved. És C-terved.
Hirtelen émelyegni kezdtem.
– Karen, szerinted őrült vagyok? Tiszta bolondság, amit csinálok? Hogy feladom
az állásom, hogy a világ másik felére költöztetem a gyerekeimet, hogy Mannix
kivesz egy év szabadságot? – Hányinger kerülgetett, forgott a gyomrom. – Karen,
most gondolok csak bele… Azt hiszem, azt hiszem… sokkot kaptam.
– Szedd össze magad. Ez egy istenverte csoda, olyan, mintha nyertél volna a
lottón. Mármint bizonyos szempontból olyan. Mondjuk, nem fizet annyit, mintha
nyertél volna a lottón. De légy boldog.
Nagy levegőt vettem, aztán még egyet.
– Figyelj, eladom az autómat. Nincs hova tennem.
– Hagyd itt nálam – mondta gyorsan. – Majd én eladom neked. És még valami:
hallom, Mannix Taylor és te közös bankszámlát nyittok. Szerintem őrült vagy. Én
sosem hagynám, hogy Enda Mulreid egyetlen filléremre is rátegye a kezét.
Úgyhogy a szalonból a részedet egy új számlára teszem a nevedre, és csakis a te
nevedre. Hívd a megszorulós számládnak, az elszökős számládnak, nekem
mindegy. Egy nap még jól jöhet.
– De hát most mondtad, hogy legyek boldog.
– Légy boldog és óvatos.
– Boldog és óvatos – ismételtem gúnyosan. – Na jó, mennem kell, el kell
mondanom anyunak és apunak is.
Anyuék azt állították, hogy nagyon örülnek, bár anyu mintha nem értette volna
pontosan, hogy mi történik. Apu viszont fájdalmasan büszke volt rám.
– Az én lányom! Megjelenik a könyve, méghozzá New Yorkban! Lehet, hogy
meglátogatlak.
– Van egyáltalán útleveled?
– Szerezhetek.
Ezután beugrottam Zoehoz, aki hisztérikusan zokogott a hír hallatán, de hát
mostanában eléggé gyakran zokogott hisztérikusan.
– Ne haragudj – szipogott. – Megérdemled. Eszméletlen, hogy min mentél
keresztül, amikor beteg voltál. Most pedig valami jó sült ki belőle. De azért
hiányozni fogsz.
– Nem örökre megyek el.
– És amíg odaát vagy, meg tudlak látogatni, és ingyen megszállhatok nálad.
Lehet, hogy oda is költözöm, itt úgyis darabokra hullott az életem.
– Majd jobb lesz.
– Gondolod?
– Hát persze. – Megszólalt a mobilom. – Georgie az – mondtam. – Nem
haragszol, ha felveszem?
– Egyáltalán nem – hessegetett el, és megtörölte az arcát egy zsebkendővel.
– Drágám! – jelentette be Georgie. – Meghalok, annyira örülök neked! Tizennyolc
éves koromban egy évig New Yorkban éltem; olasz pasim volt, GianLuca, egy
herceg, mármint szó szerint herceg volt, az olasz uralkodó családból származott.
Tele van ilyen kis hercegekkel a világ. Gyönyörű férfi volt, szegény, mint a
templom egere, és totál zakkant. Vetiverolajos vízzel spriccelve kellett vasalnom
az ingeit, és ha elfelejtettem, nem dugott meg. A mai napig elsírom magam és
kanos leszek, ha megérzem a vetiver illatát.
Muszáj volt nevetnem, és Zoe bánatosan, magába roskadva, a zsebkendőjét
markolászva nézett rám.
– Mannix mondta, hogy jövő héten mentek – mondta Georgie. – Lemaradsz a
válós bulimról. Úgy szerettem volna, ha mind a ketten eljöttök. Nem lehetne,
hogy egy icipicit később repüljetek?
– Nem hiszem – mondtam kedvesen.
– Pfuj – közölte. – És nem tudtok visszaugrani a bulira? Nem tudtok felpattanni
egy gépre?
– Nem – mondtam. – Te édes bolond. De még találkozunk, mielőtt elmegyek.
Majd akkor emeljük a proseccós poharunkat a válásodra.
– Ó, drágám. Bocsáss meg. Mindig mindent úgy intézek, hogy rólam szóljon.
Gratulálok a könyvszerződésedhez! Sok puszi! – És cuppogva letette a telefont.
– Hogy csinálják egyesek, hogy szépen válnak el? – kérdezte Zoe. – Én annyira
utálom Brendant, hogy köpni tudnék. A világon minden rosszat kívánok neki. Azt
akarom, hogy menjen el Ausztráliába nyaralni, és azt akarom, hogy amikor
leszáll, haljon meg az apja, hogy azonnal vissza kelljen fordulnia. Azt akarom,
hogy rohadjon le a farka. Képzeld, betegségeket keresek a guglin, és azokat
kívánom neki. Van ez a borzalom, amit a végbélnyílásában kap az ember, egy
baktériumfertőzés, amitől folyton viszket a…
Muszáj volt leállítanom. Még órákig tudta volna folytatni.
– Mannix és Georgie között sem volt mindig ilyen barátságos a kapcsolat –
mondtam gyorsan.
– De most az.
– Ühüm. Beadták a papírokat, eladták a házat…
– Adósságok?
– Nincsenek. Pénz sincs benne. De így tiszta. Így lehet továbblépni.
A bolygók együtt állása, ahogy Mannix mondta.
Carmello az ujjára tekerte az egyik hajtincsemet, és az arcomat szemlélte a
tükörben.
– Klassz a hajad – mondta.
– Köszönöm.
– Ha rendesen le lenne vágva, igazán ki lehetne hozni belőle valamit.
– …Ööö…
Hirtelen Ruben bukkant fel a hátam mögött.
– Mikor lesztek már kész? – A legjobb pillanatban is idegeskedni szokott, most
viszont úgy tűnt, mindjárt visítani kezd, és nem fogja tudni abbahagyni.
– Még egy kis dzsindzsa – mondta Carmello egykedvűen. – Aztán jöhet
Annabeth.
Csakhogy Annabeth nem volt ott. Már másfél órája meg kellett volna érkeznie, de
sehol semmi.
– Hívd fel még egyszer – mondta az asszisztensének Ruben.
– Nem veszi fel.
– Akkor írj neki SMS-t, tweetelj rá, jelöld be a Facebookon, nekem mindegy, csak
találd meg!
A Carlyle Hotel egyik lakosztályán ültem, épp a Redbook című magazin ötoldalas
cikkéhez készítettek elő. Annabeth Browning végre elhagyta a zárdát, ahol eddig
rejtőzött, és hazaköltözött a két gyerekéhez meg a férjéhez, az Egyesült Államok
elnökhelyetteséhez. A világon mindenki interjút akart készíteni vele, de ő a
Redbookkal állapodott meg egy exkluzívban, és valaki, valahol – fogalmam sincs,
ki és hogyan – rávette, hogy az egész interjú arról szóljon, hogyan „mentette meg
az életét” a Pillantásról pillantásra című könyv. A cikknek végül az lett a címe,
hogy „Hogyan ismerkedett meg Annabeth Stellával”.
Nagyon nagy dolog volt ez, és olyan dolog, ami Annabeth-nek és nekem is
hasznomra válhat. Annabeth-nek alkalma nyílhat elmondani a szokásos elvonós
szöveget („Erősebb lettem.” „Erősebb lett a házasságom.” „Erősebb lett a
hitem.”), a Pillantásról pillantásra könyvnek pedig fantasztikus reklám, és épp
most, amikor az első turnéra indulok.
A lakosztály hemzsegett az emberektől – Carmellón kívül volt ott még egy
sminkes, egy stylist, egy fotós, egy szerkesztő a Redbooktól, valamint Ruben a
Blisset Renowntól. A nagy játékosok mind hoztak magukkal asszisztenseket is.
Még nekem magamnak is volt egy – Mannix, aki sötét öltönyben állt a falnak
dőlve, engem figyelt, és olyan volt, mint egy CIA-ügynök.
– Még mindig nem veszi fel – mondta Ruben asszisztense.
– Akkor menj ki az utcára, és keresd meg. Mindannyian! Indulás! Te is! Sminkes
lány! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Mindenki rábámult.
– Te! – mutatott Ruben a fotósra. – És… te… – fordult Mannix felé, és már rá
akart üvölteni, de bármit látott is Mannix arcán, ijedten hőkölt hátra.
Rubennek pittyent a telefonja. Elolvasta az üzenetet.
– Jézusisten – mondta elhaló hangon.
– Mi az?
– Pakolás, emberek – sivította Ruben. – Annabeth nem jön.
– Micsoda? Miért nem?
– Kapcsold be a tévét. Hol a tévé? Próbáld a Fox Newst.
De minden csatornán ez ment. Annabeth-t megint letartóztatták. Akárcsak
legutóbb, összevissza vezetett, és nem volt eszénél, annyira be volt állva a
gyógyszerektől. Egy segítőkész járókelő még azt is lefilmezte, ahogy erőtlenül
meglegyinti az egyik rendőrt.
– Úgy tűnik, végül is mégsem gyógyult meg a könyvétől – mondta valaki.
Döbbenten meredtem a képernyőre. Szegény Annabeth. Most mi lesz a
házasságával, a gyerekeivel, az életével?
Az emberek némán pakolni kezdték a holmijukat a szállodaszobában. Amikor
elmentek, mindenki nagy ívben kikerült, mintha ragályos lenne a balszerencsém.
Kicsit ugyan később, mint mindenki más, de végül én is rájöttem, hogy Annabeth
szerencsétlensége az én szerencsétlenségem is.
– Gyere – mondta Mannix. – Hazaviszlek.
– Menjünk gyalog – motyogtam kábultan. – Talán jót tenne egy kis levegő.
Megszólalt a telefonja. Ránézett, és elutasította a hívást.
– Ki volt az? – kérdeztem. – Phyllis?
– Ne foglalkozz vele.
Biztos, hogy Phyllis volt az.
Kézen fogott.
– Menjünk.
Október végén Manhattan csodás – enyhe az idő, a fák színt váltanak, a kirakatok
pedig tele gyönyörű csizmákkal –, de most valahogy ezt mind nem tudtam
értékelni.
– Ez nagyon rossz, igaz? – kérdeztem. – Hogy Annabeth visszaesett.
– Annabeth-nek rossz, az biztos. A családjának is rossz. De neked? Ez csak
egyetlen összetevő. Ruben tele van ötletekkel. Hallod, nem volt valami nagyon
furcsa a hajával?
Bólintottam.
– Szokott ilyet. Hogy bekormozza a fejét, hogy ne látsszon a kopasz foltja.
Igazából nem korom az, „Pá, Kis Kopaszom”-nak hívják, vagy valami ilyesminek,
de aha, nem képzelődtél.
– Vajon mi lesz a vacsora?
– Vajon mi?
Mindketten nevettünk, hiszen úgyis tudtuk, hogy mexikói lesz. Mindig mexikói
volt.
Amikor Bryce Bonesman azt mondta, hogy házvezetőt és sofőrt is kapunk, ezt úgy
képzeltem, hogy két különböző emberre gondol. Pedig a kettő egy személy volt,
egy Esperanza nevű, borongós mexikói nő. És autó sem volt: Skogellék
visszaadták az övéket a kereskedőnek, amikor elmentek Ázsiába.
Esperanza a belét is kidolgozta – mindig ő vásárolt, takarított, mosott, főzött, és
esténként a gyerekekre is vigyázott, ha Mannixszal elmentünk valahova. De alig
szólt, és én nem tudtam, hogy a nyelv miatt, vagy mert ilyen a személyisége.
Megpróbáltam barátkozni vele – első este hívtam, hogy egyen velünk a
vacsorából, amit ő főzött, de azt mondta, „nem, nem”. Aztán visszavonult
siralmasan kicsi lakrészébe, ahol mexikói szappanoperákat nézett borzasztó
hangosan. Kényelmetlen volt nekem ez az ő-és-mi felosztás, de ahogy teltek a
napok, és egyre több munka szakadt rám, már annyira fáradt voltam, hogy nem
maradt energiám a lelkiismeret-furdalásra.
– Hogy csűrjem-csavarjam meg Annabeth visszaesését a blogon és a Twitteren? –
kérdeztem Mannixtól.
– Előbb vacsorázzunk meg, aztán kitaláljuk.
Amint megérkeztünk, Betsy és Jeffrey már tűzött is az étkezőasztalhoz.
– Siessetek – mondta Jeffrey. – Éhen halunk.
Bármi történt, a vacsora a gyerekekkel mindennap fix pont volt az életünkben.
Esperanza felszolgálta a csilit. Hallgatott, mint a sír.
– Köszönjük, nagyon szépen köszönjük – mormoltam.
Letett egy tál guacamolét az asztalra.
– Köszönjük, Esperanza – mondta Mannix.
Aztán elénk rakott egy fazék babkrémet, mire mind a négyen egyszerre szólaltunk
meg:
– Köszönjük.
– De jól néz ki, biztos nagyon finom – mondta Betsy.
– Igen, biztos nagyon finom – mondta Mannix.
– Igen, biztos nagyon finom. – Annyira kínos volt a helyzet, hogy izzadni
kezdtem.
Végül aztán Esperanza visszahúzódott a kis szobájába, és a tévé üvölteni kezdett
spanyolul, és én végre fölengedtem.
– Na? – fordítottam a figyelmem a gyerekekre. – Milyen napotok volt?
– Király! – mondta Betsy.
– Igen, király! – visszhangozta Jeffrey.
Nagyon jó kedvűek voltak – szuper volt az iskola, már barátokat is szereztek, és
imádták New Yorkot.
– Olyan, mintha egy filmben élnénk – mondta Jeffrey.
Majd kiugrott a szívem örömömben. A tudat, hogy Jeffrey boldog, még ezt a
szörnyű délutánt is segített könnyebben viselni.
– De azért apu hiányzik – tette hozzá gyorsan Jeffrey.
Na ne már.
– Hát persze hogy hiányzik – mondtam. – Hiszen szinte napi huszonnégy órában
vele voltatok az év minden napján. Megértem, hogy ez hiányzik.
– Stella… – tette a kezét a karomra Mannix.
– Ezt ne csináld – mondta Jeffrey.
– Mit? Ne érintsem meg az anyádat?
– Srácok – mondta Betsy. – Legyünk kedvesek egymással.
Úgy öt percig néma csendben ettünk.
– Rendben vagyunk? – szólalt meg végül Betsy. – Mert valamit el kell mondanom
nektek.
– Tényleg? – Azonnal aggódni kezdtem.
Betsy letette a villáját, és lehajtotta a fejét.
– Kérlek, ne legyetek szomorúak, de szakítottunk Tylerrel. Tyler nagyszerű
ember, és mindig is ő marad az első szerelmem, de képtelenség az iskolai
munkámat is végeznem, és jó minőségben fenntartanom egy transzkontinentális
kapcsolatot. – Felemelte a fejét, a szemében könnyek csillogtak, de valahogy úgy
éreztem, talán nem teljesen igaziak. – Mindent megtettünk. Annyira baromira
igyekeztünk, bocsánat a káromkodásért! De egyszerűen nem sikerült.
– Ajjaj – motyogtam.
– Jól vagy? – kérdezte Mannix.
– Szomorú vagyok, Mannix. Köszönöm, hogy törődsz velem. Totál szomorú
vagyok. Tyler még mindig a legjobb barátom, de a kapcsolatunk most átlép egy
másik szakaszba, úgyhogy nagyon szomorú vagyok.
– Rengeteg pasi van még a világon – mondtam.
– Anyu! – bámult rám a döbbenettől tágra nyílt szemmel. – Ez még iszonyat
korai. Először el kell gyászolnom a kapcsolatunkat Tylerrel, és le kell rónom a
tiszteletemet.
– Hát persze – mondtam halkan. – Bocsáss meg. Tiszta hülye vagyok.
– Na, ez legalább stimmel – mondta Jeffrey. – Szóval akkor vége van ennek a szar
vacsorának?
– Ha nincs több mondanivalód, Betsy – mondtam.
– Nincs – suttogta Betsy. – Csak tudnotok kellett. Lehet, hogy azt látjátok majd,
hogy sírok, vagy bámulok ki az ablakon szomorúan, és azt akarom, hogy tudjátok,
hogy nem miattatok, hanem csak meg kell ezt oldanom magamban.
– Nagyon bátor vagy – mondta Mannix. – És kérlek, tudd, hogy mindannyian itt
vagyunk, ha szükséged volna ránk.
– Ez sokat jelent nekem.
– Na jó – fordult hozzám Mannix. – Akkor dolgozzunk.
– Ki mondta, hogy a főnöke vagy? – kérdezte Jeffrey.
– Én – mondtam.
– De hát folyton dolgoztok. Egyfolytában, szünet nélkül.
– Mert sok a dolgunk. – Elegem volt már abból, hogy folyton ezt magyarázzam
neki.
Bryce Bonesman sürgős változtatásokat akart a Pillantásról pillantásra
szövegében.
– Elég nagy részét át kellene írnia. Van pár mondás, ami egyszerűen nem üt. És
van néhány, amit mások mondtak, igaz? Azokkal meg szerzői jogi gond van.
Lényegében huszonöt új eredeti inspiráló mondásra volt szükségük, és ahhoz,
hogy a könyv márciusban megjelenhessen, november közepére le kellett hogy
adjam az új anyagot.
– Szerettem volna, ha már januárban megjelenhet – mondta szomorúan Bryce. –
Januárban semmi nem jelenik meg, tiszta uborkaszezon: magáé lehetne az egész
piac. De már nem fér bele, nem tudjuk megcsinálni.
Minden este a jegyzetfüzeteket bújtuk, amikbe Mannix feljegyezte a
beszélgetéseinket a kórházban, és eddig tizenkilenc mondást sikerült úgy
kicsiszolnunk és finomítanunk, hogy Bryce is elfogadhatónak találja őket. De még
mindig kellett hat másik, és már csak két rövidke hét volt hátra a határidőig.
Rájöttem, hogy sokkal nehezebb bölcsnek lenni, mint valaha gondoltam.
Amitől pedig az egész még sokkal nehezebb volt, az az volt, hogy Bryce szerint a
második kötetnek ugyanilyennek kell majd lennie.
– Pontosan ugyanolyan legyen, mint az első, csak persze természetesen új anyag
legyen benne.
Úgyhogy folyton azon kínlódtam, hogy az összes jó mondatomat beletegyem a
Pillantásról pillantásra könyvbe, de ugyanakkor igyekezzek néhány jobban sikerült
szólást megtartani a második kötetre.
Mannix és én visszavonultunk a hálószobánkba, ami egyszersmind
dolgozószobaként is működött.
– Ki hívott a fotózás után? – kérdeztem. – Phyllis? Lemondta a holnapi
találkozót?
Mannix habozott. Mindig meg akart védeni a rossz hírektől.
– Igen – mondta.
Phyllisszel az ígéretéhez híven nem álltunk napi kapcsolatban. Phyllist semmi
más nem érdekelte, csakis az, hogy megtalálja a legjobb pillanatot, amikor a
második, még meg sem írt könyvemről megállapodhat a Blisset Renownnal. Így
aztán, amikor meghallotta, hogy Annabeth Browninggal együtt adok interjút a
Redbooknak, úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha másnap reggel találkozunk Bryce-
szal és csapatával. „Teljesen fel lesznek dobva, mi meg besétálunk, és bamm!
Félmillió dollár üti a markunkat.”
– Majd adódik máskor alkalom – mondtam. – Na és milyen Annabeth
visszaesésének a visszhangja?
– A nagyközönség nem hozta veled összefüggésbe.
– De…?
– Sajnálom, bébi. Jött Rubentől egy e-mail, azt írja, négy képes magazin is
lemondta a cikkedet.
Ruben irdatlan sok cikket íratott velem a havilapok áprilisi számaiba – hol
kisebbeket, hol nagyobbakat, meg kellett írnom mindent az első csók történetétől
kezdve a kedvenc fámon keresztül a rúzsig, ami megmentette az életemet. Az
áprilisi számok – amiket úgy terveztek, hogy márciusban jelenjenek meg, az első
turnémmal épp egy időben – már épp leadás előtt álltak, úgyhogy majd
meggebedtem, hogy mindent időre megírjak.
– Oké. – Egy pillanatig hallgattam, próbáltam feldolgozni a veszteséget. – Ami
történt, megtörtént. Na és a mai blog? Mit írjak? Hogy imádkozunk Annabeth-
ért? Az itteniek imádják az ilyen szent dumákat.
– Szerintem el kéne határolódnod tőle.
– Ez egy kicsit… brutálisan hangzik.
– Ez egy brutális ország. Senki nem akarja, hogy egy bukott emberrel hozzák
kapcsolatba. Te is láttad, hogy viselkedtek az emberek ma a fotózáson.
Megszólalt a telefonja.
– Ruben az.
– Jó hír! – kiabálta Ruben olyan hangosan, hogy én is mindent hallottam.
Valami Ladies Day című, közép-nyugati magazin azt akarta, hogy írjak egy cikket
a betegségemről.
– Tudom – mondta Ruben –, soha nem hallottatok erről a lapról. De az ország
középső részében mindenki ezt veszi. Nyolcmilliós olvasottsága van. Ezerötszáz
szót kérnek éjfélig.
– …Éjfélig? – hüledeztem. – Ma éjfélig? Mannix, add ide a telefont. Szia, Ruben,
itt Stella, tudnál tanácsot adni, hogy hogyan kezeljem az Annabeth-helyzetet a
blogomon?
– Ki az az Annabeth? Így kezeld.
És már ott se volt. Mannix összeütött pár mondatot, amit elvileg én írtam a
blogra, én pedig nekiálltam a Ladies Day-es irománynak. A könyvemmel
kapcsolatban minden iszonyú gyorsan történt, folyton úgy éreztem, hogy teljesen
le vagyok maradva.
Mindketten a laptopunkon pötyögtünk, amikor csöngettek.
– Gilda – mondta Mannix, és mind a ketten abbahagytuk a munkát.
– Már tíz óra van?
Gilda heti három este jött hozzám pilatesezni.
– Túl fáradt vagy? Lemondjam?
– Nem kell.
– Nézzenek oda – nevetett Mannix. – Te teljesen bele vagy zúgva ebbe a csajba.
Féltékeny legyek?
– És én? Féltékeny legyek?
Pedig eszembe se jutott, hogy Mannixnak tetszene Gilda. Nem mintha annyira
naiv lettem volna – valahol mélyen, halkan, folyamatosan ott zümmögött
bennem az éberség –, de egész egyszerűen semmiféle szikra nem sistergett
kettejük között. Udvariasan, barátságosan viselkedtek egymással, de ennyi.
– Megjött Gilda – kiabálta Jeffrey, aki ezzel szemben meg volt őrülve érte.
Gilda bedugta a fejét az ajtón, rózsás arca csupa mosoly.
– Szia, Mannix. Kész vagy, Stella?
– Egy pillanat, és jövök.
Az előszobában tartottuk a Pilates-órát, mert máshol nem tudtuk, de Gilda
mindig azt mondta:
– Van olyan ügyfelem, több is, akiknek saját konditermük van otthon, de senki
nem dolgozik olyan keményen, mint te.
Elkezdtük, és nehéz volt, mint mindig. A száz lábemelés felénél jártam, amikor
Betsy szobája felől dübörgés hallatszott – valami felborulhatott vagy leeshetett,
gondoltam, biztos valamelyik polc –, és Betsy Mannix nevét kiáltotta. Mannix
kijött a szobánkból, és átvágott az előszobán.
– Elnézést – mondta, és egy pillanatra megállt fölöttem, a lába a lábam körül.
Lenézett rám, és hangtalanul azt mondta: – Durván megdugnálak most.
Az a sok lábösszeszorítás, meg ahogy rám nézett – attól féltem, ott helyben
elélvezek.
– Hogy tudnálak rábeszélni, hogy te is pilatesezz velünk? – kérdezte Gilda az ő
dallamos hangján.
A lábemelgetés közben megemelte a csípőjét, és épp Mannix irányába pucsított.
Szinte olyan volt, mintha onnan lentről hallatszana a hangja. Mannix egy rövid,
egészen rövid pillanatra odanézett, kissé elvörösödött, aztán bement Betsyhez.
Miután Gilda elment, bevittem a laptopomat a nappaliba, és folytattam a munkát.
– Gyere lefeküdni – mondta Mannix.
– Nem tudok. Be kell ezt fejeznem.
– Gyere az ágyba – mondta. – Ez parancs.
De úgy aggódtam, hogy nem tudtam nevetni.
– Mindjárt.
Amikor végre elküldtem a cikket, és bemásztam az ágyba, Mannix már aludt.
Néha amikor ez történt, a karja, mint egy kígyó, felém nyúlt a takarón át, és
átölelt, de ezen az estén nem így történt.
Másnap reggel hét órakor Mannix és én még aludtunk, amikor csöngettek.
– Bassza meg… – motyogta Mannix. – Ja, Gilda. Mentek futni – ébredt fel egy
kicsit. – Még mindig nem derítetted ki, hogy járnak-e Laszlo Jellicóval.
– Egyszer vagy kétszer említette Laszlót – mondtam, miközben magamra
kapkodtam a futóruhát. – De nem tudom, hogy… tudod, hogy csinálják-e.
Szerintem nem. Aludj még.
– Én? Nekem feladataim vannak, például rá kell beszélnem a te elbűvölő fiadat,
hogy keljen ki az ágyból.
Összeszorult a szívem. Néha annyira nehéz volt ez az egész.
– Háromnegyed óra múlva itthon vagyok. Köszönöm, hogy fölkelted a gyerekeket.
– Ugyan. Derítsd ki! – kiáltott utánam. – Csinálják vagy nem csinálják?
Odalent az utcán Gilda már elkezdte a nyújtást. Rózsaszín kapucnis pulcsi és
rózsaszín kalap volt rajta, és olyan helyes volt, hogy nevetnem kellett.
– Kinézel vagy tizenkét évesnek.
– Bárcsak tizenkettő lennék! Harminckettő vagyok.
Harminckettő. Mindig is kíváncsi voltam, de sosem tudtam, hogyan
kérdezhetném meg.
Gondoltam, ha lúd, legyen kövér.
– És barátod van?
– Pillanatnyilag nem járok senkivel.
Egy kis ideig gondolkodtam. Úgy értettem, ez „nem”-et jelent, de a New York-iak
valahogy máshogy rendezik sorba a szavakat, mint mi.
– Na és te meg Laszlo Jellico…? – puhatolóztam.
– Volt egy kis afférunk. Semmi komoly. Minden kapcsolat nehéz.
– …Így van.
Rám nézett.
– A tiéd nem.
– Néha az enyém is.
– De hát Mannix…?
Tétováztam.
– A fiam utálja. És Mannix meg én nagyon különbözőek vagyunk. Más a
neveltetésünk, más a gondolkodásunk. – Hatalmas megkönnyebbülés volt erről
beszélni valakinek, akiről tudtam, hogy nem fog rosszat gondolni rólam, aki
azelőtt nem ismert, aki nem ismerte azt a Stellát, aki Ryan felesége volt.
– De hát úgy tűnik, mintha megőrülnétek egymásért – mondta Gilda.
– …Megvan köztünk a… szikra. – Majd elsüllyedtem, de hát csak magamnak
köszönhettem; én kezdtem el erről beszélni. – Mármint fizikailag. A többi néha
nagyon nehéz tud lenni.
Amikor visszaértem a futásból, Mannix épp indította a gyerekeket az iskolába,
úgyhogy amikor Ruben csörgött, én vettem fel a telefont. Általában Mannix
fogadta Ruben követeléseinek özönét, és nekem egy könnyebben kezelhető
verziót tálalt; most azonban épp teljesen bele volt merülve Jeffreyvel valami
teljesen jelentéktelen dologba, ami viszont mindkettejüknek rettentő fontos volt.
– Nagyszerű hírem van! – jelentette be Ruben.
Már megtanultam, hogy nem szabad bízni ebben a kifejezésben, és tudtam, hogy
az az idő is el fog jönni, amikor kifejezetten utálni fogom.
– A Ladies Day imádja a cikkedet.
– Ez szuper.
– De azt akarják, hogy pár helyen írd át. Például a hitedről szóló részt. Arról kéne
írnod, ahogy a hited és az imádkozás megmentette az életedet.
– Úgy érted, az istenhitem? De hát nekem nem igazán van istenhitem.
– Akkor találd ki magadnak. Író vagy. Ma délutánra kész kell lenned.
– De ma délután borítófotót készítenek rólam a könyvhöz.
– Akkor itt az egész délelőtt.
– Van valami hír Annabeth-ről? Hogy van?
– Mint már mondtam, milyen Annabeth-ről? Van egy listám, kéne még pár kisebb
cikk. A Sacramento Sunshine ötszáz szót kér a kedvenc csillagjegyedről, a Coral
Springs Social egy általad kitalált ételreceptet akar, méghozzá
koleszterinszegényt…
Mannix kivette a kezemből a telefont.
– Ne beszélj vele – tátogta hangtalanul, aztán kiment a szobából.
Mannix gyanakodva figyelte Ruben tevékenységét. Nem tetszett neki a
hozzáállás, ahogyan Ruben az ügyeimet kezelte. Azt állította, hogy vaktában
lövöldözik, hogy nincs a munkájában rendszer, hogy nincs belőve a célcsoport,
hogy egyszerűen csak velem tölti meg a rengeteg helyi újság az üres hasábjait, és
közben teljesen kipurcanok.
Néhány perc múlva Mannix visszajött a szobába.
– Csináld meg a Ladies Day-es cikket – mondta. – Annak egész rendes
olvasottsága van. Ellentétben azokkal a röpiratokkal, amikben Ruben reklámozni
akar. És ne beszélj Rubennel, az az én dolgom. Na jó, megyek úszni.
Mannix minden reggel elment a közeli uszodába, és leúszott ötven hosszt, de úgy
csapkodta a vizet, mintha az anyját sértegette volna.
– Egy óra és jövök.
Nekiestem a Ladies Day-es cikknek, próbáltam felturbózni az istenhitemet, de
arra képtelen voltam rávenni magam, hogy konkrétan hazudjak: hazudni nem
helyes, és akár még veszélyes is lehet. Bár nem hittem Istenben, azért még féltem
tőle.
Napközben Mannix a nappaliban dolgozott, én pedig a hálószobában írtam a
laptopom fölé görnyedve. Időről időre hallottam a falon keresztül, hogy Mannix
telefonál, és még a tompa mormogásába is beleborzongtam. Nem kellett mást
tennem, csak felállnom, levetkőznöm, és fél perc múlva már szeretkezhettem is
volna vele. De dolgoznunk kellett. Néha kávét főztem, és neki is hagytam egyet az
ajtó előtt, de nem beszéltünk egymással; ebben egyeztünk meg, ez volt az
egyetlen módja, hogy bármit is el tudjunk intézni.
Mannixnak ekkor éppen volt egy mellékes projektje is; egyszer-kétszer
célozgatott rá, de tudtam, hogy addig nem szabad kérdezgetnem, amíg ő nem áll
készen, hogy beszéljen róla. Már majdnem egy óra volt, amikor berontott a
hálószobába.
– Harminc rongy – jelentette be.
– Micsoda?
– Az előleged a Harp Publishingtól. Ki fogják adni a Pillantásrólt Írországban.
– Úristen.
Én találtam ki, hogy az ír jogokat ne vegyük be a szerződésbe Phyllisszel. Csak
hazafias voltam. De néhány héttel ezelőtt Mannix rádöbbent, hogy azokat a
jogokat el lehet adni. Megkérdezte, hogy megpróbálhat-e ír kiadót szerezni, és a
jelek szerint épp sikerült neki.
– Nagyon jó hírű kiadó. Néhány Man Booker győztest is ők adtak ki.
– Ez komoly? Apu annyira boldog lesz. Jézusom, Mannix. Harminc rongy.
– Először ezerötszáz eurót ajánlottak. Feltornáztam harmincezerre. – Képtelen
volt leplezni a büszkeségét. – És mivel most nincs Phyllis, nem kell levonni az
ügynöki százalékokat sem.
– Te vagy az ügynök. Ezt az ügyet te intézted el. Mannix, konkrétan ügynök vagy!
Istenem, Mannix, le vagyok nyűgözve!
– Mennyire vagy lenyűgözve?
Az órára pillantottam. Sietnünk kellett.
– Ennyire! – jelentettem be: a tenyeremet a mellkasára tettem, és betaszajtottam
az ágyba.
Könnyű volt levetkőztetni – egy póló, egy tréningnadrág, másodpercek alatt
megvoltunk. Csak megéreztem az illatát, és úgy nyílt ki a testem, mint egy virág.
Fölé ereszkedtem, és kígyózó nyolcasokban tekeregtem rajta, összeszorítottam
magam, és őt is mozgattam a saját mozdulataimmal. Még mindig az újdonság
erejével hatott rám ez a hatalom, amit a testem fölött gyakoroltam. Egyre próbált
felgyorsulni, de én a hasára tettem a kezem.
– Lassíts – mondtam.
Végül aztán átfordított, és ahogy rám nehezedett, azonnal elélveztem.
– Még ne – könyörögtem. – Várj. Még egyet.
– Nem megy – nyögte, és remegve elment bennem. – Bocsánat – suttogta a
hajamba.
Megsimogattam a fejét.
– Tesztoszteronsrác. Hogy beindultál a sikeres szerződéstől. Úristen, senkit nem
ismertem, aki ennyire szerette volna a szexet, mint te.
– Te is imádod. Régóta esedékes szexuális ébredésben van részed, és engem csak
kihasználsz.
– Tényleg?
– Lehet – vont vállat.
A stúdióban, a borítófotómhoz készülődve a stylist egy bőröndnyi lélegzetelállító
Jimmy Choo-t tett elém, amit Berri, a művészeti vezető azonnal megfúrt.
– Nem stimmel – kiabálta. – Anyukásnak kell tűnnie.
Belebújtam egy iszonyat magas sarkú, hegyes orrú, strasszal kirakott szépségbe,
Mannix pedig előrántotta a telefonját, és lefényképezett.
– Nehogy kitweetelje! – mondta Berri.
– Késő – mondta Mannix, és mindketten nevettünk.
– Én vagyok a művészeti vezető! Itt én vagyok a főnök! Maguk pedig vegyék ezt
komolyan!
– Csodásan néz ki ebben a cipőben – mondta Mannix Berrinek. – Miért akar olyat
csinálni belőle, ami nem ő?
– Ez az! – mutatott Berri Mannixra, és mindenki minket nézett. – Pontosan ez az,
ami miatt nem ajánljuk a férjeknek, hogy jelen legyenek a borítófotózásokon.
Nem érti? – magyarázta Mannixnak. – Itt nem arról van szó, hogy maga szerint
kicsoda Stella: itt most mi döntjük el, hogy kicsoda Stella. És mi úgy döntöttünk,
hogy Stella otthonos és biztonságos. Így lehet majd eladni a könyvét.
– Majd én megveszem neked azt a cipőt – mondta halkan Mannix.
A stylist meghallotta, miről beszélünk.
– Ötven százalék kedvezményt tudok adni rá – mondta.
– Ebben az esetben két párat veszek neki.
Mind a hármunkból kipukkadt a nevetés, a fotós és Berri jeges pillantásokat vetett
ránk. De az volt a gond, hogy ez a fotózás túlságosan hasonlított arra négy vagy
öt fotózásra, amin már túl voltam, ide értve a tegnapi annabeth-es ülést is a
Carlyle-ban, ami végül nem jött létre.
Igaz, hogy minden alkalommal más volt a fodrász, más volt a fényképész és más
volt a művészeti vezető, én viszont ugyanaz voltam, és az arcom is ugyanaz volt.
Tiszta hülyeségnek tűnt, hogy mennyi időt és energiát elpocsékolunk erre az
egészre.
Épphogy hazaértünk, már ültünk is le a gyerekekkel vacsorázni. Mindketten sokat
csevegtek, és annyira egyértelműen boldogok voltak, hogy simogatta a lelkemet a
hangjuk. A mai fotózáson, miután megláttam azokat a borzalmas képeket,
amiken úgy nézek ki, mint egy kilencvenhárom éves dédnagymama, már azon
tűnődtem, vajon nem követtem-e el szörnyű nagy hibát, amikor az egész
családomat kiszakítottam a megszokott környezetéből és áthurcoltam ide, egy
idegen országba.
– Vedd fel az új cipőt, és üljünk be valahova egy Martinira – mondta Mannix
vacsora után.
Sajnálkozva ráztam a fejem.
– Majd ha mind a huszonöt bölcs mondással kész vagyunk, amit Bryce
Bonesmannek ígértünk. Addig nem hagyhatjuk abba a munkát. Sajnálom, bébi.
Tényleg, Ruben nem írt?
– Nem.
– Felhívhatom? Csak azt akarom tudni, rendben volt-e a Ladies Day-es cikk.
Nagyon sokat dolgoztam vele.
– Majd én felhívom – sóhajtott Mannix. – Kihangosítom.
– Szia, Ruben! – szóltam át a szoba túlsó végéből. – Rendben volt a Ladies Day-es
cikk?
– Mindjárt megnézem az e-mailjeimet. Ladies Day, Ladies Day… Á, megvan. Nem.
Nem tetszett nekik. Que sera, igaz?
– Az egész, úgy ahogy van?
– Az egész, úgy ahogy van.
– Akkor? Ennyi? – Egyszerűen nem tudtam elhinni.
– Ennyi. Kuka. Csak mindig előre és felfelé.
Véget ért az október, nekivágtunk a novembernek is. Minden áldott nap őrült sok
dogunk volt.
Mannix és én az utolsó pillanatban szedtük össze a huszonöt mondást, épp
mielőtt a Bryce Bonesman által szabott határidő lejárt volna, aztán pedig
elkezdtem felkészülni a médiaszereplésekre egy Fletch nevű tanácsadó
segítségével. Több tucat tévés álinterjút megcsináltunk, és nekem az volt a
feladatom, hogy bármit kérdeznek – hogy hány évesek a gyerekeim, hogy mi
minden szerepel a bakancslistámon –, mindig úgy válaszoljak, hogy abban benne
legyen a Pillantásról pillantásra.
– De komolyan – mondta Fletch. – Az lenne az optimális, ha mondjuk úgy tíz
másodpercenként elhangzana a könyved címe.
Részletes utasításokat kaptam a testtartásomra nézve, arra, hogyan tegyem
keresztbe a bokámat, hogyan tartsam a fejem. Még azt is megmondták, milyen
magas legyen a cipőm sarka ahhoz, hogy a lehető legegyenesebben állhassak.
– És kéne pár szúrás is.
– Szúrás? – Azt hittem, védőoltásra gondol.
– Tudod, kicsit fel kéne tölteni az ajkaidat, kéne egy kis botox a szemed köré.
Semmi komoly. Sebészeti beavatkozás nélkül meg lehet csinálni. Ismerek valakit,
aki jó.
Mannix felháborodva tiltakozott.
– Tönkre fogod tenni az arcodat.
Eddig ódzkodtam az injekciózástól, mivel Karen olyan szörnyűségeket művelt az
arcokkal, amiket „kezelt”, de azon azért el kellett gondolkodnom, vajon hogy
néznék ki, ha egy profi szakember kezébe kerülnék. Így aztán elmentem Fletch
emberéhez. Tetszett „a kevesebb több” -féle hozzállása, és amikor eljöttem tőle,
kicsit frissebbnek és üdébbnek látszottam, de egyébként szinte ugyanúgy néztem
ki. Szöges ellentétben azokkal a szerencsétlenekkel, akik a Honey Day Spából
támolyogtak ki Karen ügyködése után, és sokszor úgy festettek, mint akik épp
most kaptak agyvérzést.
Sőt mi több, olyan finomak voltak a változások az arcomon, hogy Mannix észre
sem vett semmit, amíg nem szóltam neki, akkor viszont mérges lett.
– Azt csinálsz, amit csak akarsz – mondta –, csak ne a hátam mögött.
– Sajnálom – mondtam. Pedig nem sajnáltam. Hanem nagyon, nagyon, de
nagyon örültem az új, megfiatalított arcomnak.
Ám hiába az injekció, a rengeteg Pilates meg a sok futás, Fletch úgy ítélte meg,
hogy még mindig nem állok készen arra, hogy a tévében szerepeljek.
– Nézd meg magad a képernyőn – mondta. – Nézd meg, milyen kerek vagy felül.
Égett az arcom szégyenemben.
– Figyelj, a valóságban teljesen rendben vagy – mondta. – De nekünk most ez a
dolgunk. Rendbe kell ezt tennünk, mielőtt a nagy amerikai közönség elé tárunk.
Szerezz magadnak egy táplálkozási szakértőt.
– Már van olyanom – mondtam.
– Ki?
– Gilda Ashley.
– Tényleg?
– Ismered? – kérdeztem.
– Csak a nevét. Akkor ez nagyszerű, van táplálkozási szakértőd. Mondd meg neki,
hogy karborexiást kell csinálnia belőled. Soha többé egy falat szénhidrátot se
ehetsz. Rá se nézhetsz a kenyérre. Ha véletlenül meglátsz egy süteményt,
gondolatban ezt a mantrát kell ismételgetned: Legyél boldog, békés és egészséges,
szabaduljál meg a testi és lelki szenvedéstől.
– Ez a mantra nekem szól vagy a süteménynek?
– A süteménynek. Nem lehet az életed része, de nem kívánsz rosszat neki, igaz?
– …Igaz.
– Ha elég gyakran elmondod, azt fogod tapasztalni, hogy megváltozik a
hozzállásod, tele leszel szeretettel és együttérzéssel.
– …Rendben.
Furcsa módon mindig azt hallottam, hogy Los Angeles az a hely, ami tele van
dilisekkel, nem pedig New York. Hát, jó pap holtig tanul.
Így aztán Gilda teljes mértékben átvette az irányítást az étkezésem felett. Minden
reggel leszállított egy hűtőládát az aznapi ennivalómmal. Reggelire valami furcsa
zöld lét kaptam, amiben többek között fodros kel és cayenne-i bors is volt.
– Délelőtt, ha nagyon megéheznél, és ezt úgy értem, hogy ha nagyon megéheznél,
megeheted ezt – nyomott a kezembe egy kis Tupperware dobozt.
– Mi ez?
– Egy paradió.
Belenéztem a dobozba. A paradió körbe-körbe gurult az alján, és annyira kicsi
volt, hogy csak nevettem és nevettem, és a végén már Gilda is nevetett velem.
– Hát igen – mondta Gilda. – Elég szomorú látvány, igaz?
– Mit szólt volna Laszlo Jellico, ha ilyennel kínálod? Nekem ez nem jó, drága
Gildám – harsogtam dagályos hangon. – Én Amity Bonesman cicijét kérem! Hadd
szopjak az ő cicijéből egy kicsit!
Gilda még mindig nevetett, legalábbis nagyjából, de közben elvörösödött.
– Bocsánat! – csaptam a számra.
– Semmi gond – mondta kissé hűvösen.
Bizonytalanul mosolyogtam.
– Ne haragudj, Gilda.
Rádöbbentem, hogy félek, ha arra gondolok, hogy elveszíthetem. Ő volt az
egyetlen barátnőm New Yorkban, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Hiányzott
Karen és Zoe, és annyit dolgoztam, hogy nem volt időm új barátokat szerezni.
– Semmi baj – mosolygott Gilda. – Minden rendben.
A novemberi hálaadással kezdődően New Yorkban beköszöntött a buliszezon. A
BlissetRenown december 10-én tartotta a nagy „boldog ünnepeket” hepaját. De az
irodában volt a buli, mivel, ahogy mindenki folyton mondta, „a könyvkiadás
haldoklik”, ezért aztán nem lett volna helyénvaló egy vagyont költeni valami
hatalmas murira.
Éppen kínos szünetekkel tarkított beszélgetést folytattam két kézirat-
előkészítővel, amikor hirtelen valami hegyes tárgy fúródott a fenekembe.
Hátrafordultam. Phyllis Teerlinck volt az, akit szó szerint akkor láttam utoljára,
amikor leszerződtünk a könyvemre, vagyis száz éve, augusztusban.
– Hát szia! – integetett a tollal, amit az előbb belém szúrt. – Úristen, mit
műveltek veled? Tisztára „fel-New-York-osítottak”! Milyen elegáns és vékony
vagy!
– Örülök, hogy látlak, Phyllis.
– Ne nyúlj hozzám! – hőkölt vissza, amikor meg akartam ölelni, és felemelte a
kezét. – Utálom az ilyen bulikat. Mindenki valaki más seggét nyalja. Sziasztok,
lányok – üdvözölte a két nőt, akivel beszélgettem. – Viszek pár sütit a
macskáimnak. Igen, én vagyok az őrült öreg hölgy, aki a macskáival él. Adjátok
ide azt a tálcát. – Egy nagy Tupperware-es dobozba borított egy tálca
pasztellszínű cukormázzal bevont mini süteményt, a dobozt pedig betette egy kis
gurulós bőröndbe. – Na és, Stella, hol van a te szexi embered?
– Ott.
Mannix nem messze tőlem, egy polcos szekrénynek támaszkodva állt, és Gildával
beszélgetett. Gilda mondott valamit, Mannix fölnevetett.
– Szép a foga – mondta Phyllis. – Szép fehér. Na és ki az a cukorfalat, akivel
beszélget?
– Gilda Ashleynek hívják.
– Valóban? És mit keres itt?
– Megkérdezte, hogy eljöhet-e. És… miért ne jöhetett volna?
– És megbízol Mannixban? Nem félted tőle?
Hogy Phyllist szórakoztassam, megráztam a fejem.
– Neeeeem.
Phyllis nevetett.
– Bölcs döntés, Stella.
Mintha megérezte volna, hogy őt figyeljük, Mannix rám nézett, és hangtalanul
megkérdezte:
– Minden rendben?
Bólintottam. Igen, minden rendben.
Ekkor észrevette Phyllist, és odajött hozzánk, a nyomában Gildával.
– Hallom, sikerült megállapodnotok – mondta Phyllis Mannixnak. – Egy icipici ír
kiadóval. Jól tettétek! Reméljük, nincs más terület, amit véletlenül kihagytam a
szerződésből, igaz? Jó ügynök válna belőled.
Mannix udvariasan biccentett.
– Ez tőled igazán nagy elismerés. Na és jövő év elején találkozunk?
– Micsoda? Azt akarjátok, hogy fizessek nektek valami flancos ebédet? Majd
amikor Stella megírja a második könyvet, és eljön az ideje, új szerződést kötök, és
egy csomó pénzt keresek nektek. Addig is boldog ünnepeket!
Keresztülfurakodott a vendégek hadán, aztán kivett egy tálca süteményt egy
csodálkozó önkéntes kezéből, és beleborította a tartalmát az egyik dobozába.
– Ő az ügynököd? – kérdezte Gilda. – Úristen, ez a nő… borzalmas.
December 21-én Mannix, Betsy, Jeffrey és én hazarepültünk Írországba, hogy ott
karácsonyozzunk. Elég fura volt, mivel nem volt hol laknunk. Az én házamban
albérlők laktak, Mannixnak pedig egyáltalán nem volt otthona. Anyuéknál nem
fértünk volna el négyen. Karen pedig bármennyire turbóügyes is, nem hinném,
hogy fair lett volna, hogy még magunkat is a nyakába varrjuk a két gyereke mellé.
Rosáéknál nem volt hely, mert Mannix szülei, akik eljöttek Franciaországból,
náluk szálltak meg. Heróék kénytelenek voltak átköltözni egy kétszobás lyukba,
amikor Harryt elbocsátották a bankból, úgyhogy náluk sem jutott nekünk hely.
Végül az lett, hogy Betsy és Jeffrey Ryannél aludt, Mannix Roland kis lakásában
szállt meg, én pedig a kettő között ingáztam.
Szorongtam a Mannix szüleivel, Norbittal és Hebe-bel való találkozástól, és mint
kiderült, jól is tettem. Annak ellenére, hogy energikus, kedves, vidám emberek
hírében álltak, nyilvánvaló volt, hogy azt gondolják, nem vagyok elég jó
Mannixnak. Az anyukája hűvös pillantást vetett rám, és erőtlenül megrázta a
kezem.
– Szóval maga az illető – mondta. Aztán meglátta Georgie-t, aki szintén meg volt
híva erre a családi összejövetelre. – Drága Georgie! Angyalom! Hadd csókoljalak
össze.
Mannix apukája arra sem vette a fáradságot, hogy kezet fogjon velem, csak
Georgie körül legyeskedett, mint egy farkát csóváló kutya, aki meg szeretné
nyalni a gazdáját.
Lenyeltem a megbántottságomat, és elhatároztam, hogy felnőtt módon fogok
viselkedni. De újra feléledt bennem a soha meg nem szűnő gyanú, hogy csupán
betolakodó vagyok Mannix életében.
Nem csak Norbitnak és Hebe-nek volt baja velem. Ryan is meglehetősen szörnyen
viselkedett – de hát ebben nem volt semmi új. Egyik este hullarészegen állított
be.
– Hát itt van – mondta. – A nő, aki ellopta az életemet.
– Hagyd abba, Ryan; tökrészeg vagy.
– Velem kellett volna történnie – mondta. – Tele volt veled itt az újság, amikor
leszerződtél a Harppal! És amikor majd kijön az a szar könyved, még sokkal
rosszabb lesz. A tévében is benne leszel, meg minden. Mostantól fogva nem
vagyok hajlandó Stellának szólítani téged. Ezentúl számomra te vagy A Nő, Aki
Ellopta Az Életemet.
Másnap reggel azt mondta:
– Emlékszem, mit mondtam tegnap este. És kicsit se sajnálom.
– Nagyszerű. Most elmegyek Zoéhoz. Ő kedves velem.
De Zoe azt mondta, hogy épp fordulóponthoz ért.
– Most megyek át szomorúból keserűbe.
– Jaj, ne tedd – mondtam.
– De hát akarom. Még mantrám is van hozzá: Mindennap minden szempontból
egyre keserűbb és keserűbb leszek.
Azért nem minden volt kellemetlen Írországban – fantasztikus estét töltöttem
Karennel és Georgie-val. És nagy örömömre Rolanddal is jót beszélgettem. Még
mindig rikító cuccokat hordott, de kicsit mintha fogyott volna.
– Ugye? – ringatta még így is hatalmas hasát. – Ugye, milyen sovány vagyok?
Aggódsz? Attól félsz, hogy elsorvadok?
Mindig annyira meg tudott nevettetni.
– Nordic walkingban utazom – mesélte büszkén. – Nemsokára úgy fogok kinézni,
mint Kate Moss.
Amikor visszamentünk New Yorkba, Gilda leszidott, amiért Írországban két és fél
kilót híztam.
– Léböjtkúrázni fogsz. Először tíz napig, aztán megnézzük, hogyan tovább.
Tíz nap!
A léböjtkúra borzalmasan nehéz volt. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy
folyamatosan éhes voltam, hanem sokszor azon kaptam magam, hogy sírok.
Annak az évnek a januárjában majdnem egy méter hó esett New Yorkban,
kegyetlen szél fújt egyenesen a fagyos északról, és én folyton fáztam, és szíre-
szóra sírva fakadtam. Kivéve azokat az eseteket, amikor meg iszonyatosan dühös
lettem, általában valami nevetségesen lényegtelen dolog miatt.
Gilda kedves volt, de megingathatatlan.
– Ott volt az a rengeteg torta, amit Írországban megettél. Ezt most annak
köszönheted.
Egy különösen nyomorult reggelen aztán végleg elég lett az egészből. Odakint
gyilkos szélrohamok kavarták a hópelyheket, reszkettem, teljesen le voltam
gyengülve. Ekkor megszólalt a telefon.
– Beszélhetnék Mannixszal? – kérdezte egy előkelő hang.
– Most éppen nincs itthon. Uszodában van. Stella vagyok. Hebe-bel… ööö…
Mannix mamájával beszélek?
– Igen, én vagyok. Kérem, tájékoztassa a fiamat, hogy hívtam. Meg tudja ezt
tenni?
És letette. Megrökönyödve álltam, kezemben a telefonnal. Nem akartam
elengedni magam, nem akartam sírni, de senki nem volt otthon, senki nem látott,
úgyhogy megadtam magam. Csakhogy amikor Gilda megérkezett, még mindig
zokogtam.
– Édesem, mi a baj? – kérdezte aggódva.
– Semmi, semmi – törölgettem az arcom. – Csak Mannix anyukája. Az előbb
telefonált, és úgy beszélt velem, mint… egy koszos szolgával, mint egy becstelen
csavargóval, és ez nekem borzasztó félelmetes.
– De hát Franciaországban él, nem? – kérdezte Gilda. – Soha nem kell
találkoznod vele.
– De mi van, ha Mannix is így gondolkodik? Tudat alatt?
Gilda a szemét forgatta.
– De komolyan – mondtam. – Te ezt nem érted. Te azt hiszed, hogy mi mind írek
vagyunk, mind ugyanolyanok vagyunk, de Mannix és én két külön világból
jövünk. Nincs bennünk túl sok közös.
– Nekem úgy tűnik, bőven elég közös van bennetek.
– Úgy érted… a szex? – A kipirosodott arcom még jobban elvörösödött. Oké, be
kell ismerni, a szex tényleg nagyon jó volt. – De mi van, ha semmi más nincs?
Mindent azért nem old meg a szex. Gilda, lehetne, hogy ma nem futunk?
Túlságosan ki vagyok borulva. Olyan, mintha pudingból lenne a lábam.
Együtt érzően rázta a fejét.
– Nekem az a dolgom, hogy megfuttassalak. A munkád múlik rajta.
Felvettem a futóruhát. Odakint úgy csapkodta a szél az arcom, mintha egy
kegyetlen kéz osztogatná a pofonokat. Futás közben sírtam, a könnyek az
arcomra fagytak, és arra gondoltam: nem való nekem ez az élet. Nem vagyok elég
kemény hozzá. Csak a kemény emberek maradnak életben ebben a városban,
azok, akik eszetlenül hisznek magukban, akiknek eszetlen sok energiájuk és lelki
erejük van.
– Boldog születésnapot – súgta a fülembe Mannix.
Kinyitottam a szemem, pislogtam párat, hogy fölébredjek.
– Pezsgő? – kérdeztem. – Az ágyba? Reggelire?
– Ma különleges nap van.
Felültem, belekortyoltam a pezsgőbe.
– Készen állsz? Jöhet az ajándék? – vett elő Mannix egy icipici fekete
papírzacskót, ami előkelőnek és drágának tűnt.
– Mi ez? Kiskutya? – kérdeztem.
Nevetett.
– Kinyissam? – Kibontottam a szalagokat, és egy kis fekete dobozt találtam a
papírzacskóban. Az is át volt kötve, lassan bogoztam ki a szalagot. A dobozban
fekete bársonytasak lapult: a tenyerembe borítottam a tartalmát. Ezüst fülbevaló
gurult a kezembe, a kövei tiszta, erős tűzzel csillogtak.
– Ez… gyémánt? – hebegtem döbbenten. – Úristen, ez gyémánt!
Egy darab normális ékszerem sem volt. A jegygyűrűm, amit Ryantől kaptam, egy
tízesbe kerülhetett.
– Ez kínos, de tudnod kell – motyogta Mannix. – Amiből ezt vettem, az, tudod…
Szóval nem a közös számlánkról vett le pénzt, hanem egy másikról.
– Ilyennek képzelted az életedet negyvenéves korodra? – kérdezte Mannix.
Alig tudtam megszólalni. New Yorkban élek ezzel a gyönyörű férfival, és négy nap
múlva indulok az első egyesült államokbeli könyvturnémra. Nem akartam elhinni,
mennyire szerencsés vagyok.
Ez az a pillanat, amikor elmondhatnám Mannixnak, hogy szeretem. Szavak
tolultak a számra, de visszanyeltem őket – most bármit mondok, az úgy
hangzana, mintha a drága ékszer miatt mondanám, és az teljesen rossz irány
lenne.
Gildától két jegyet kaptam a születésnapomra egy Justin Timberlake-koncertre,
mivel mindig is odavoltam érte. És ami ennél is sokkal klasszabb, Gilda egyetlen
napra feloldotta a tilalmat a csokoládéra, a fagyira és a borra: azt mondta, úgyis
letáncolom. Együtt mentünk el a koncertre, és én minden egyes másodpercét
imádtam: ahányszor Justin megrántotta a csípőjét, teli torokból sikítottam, a Cry
Me A Rivernél potyogtak a könnyeim, és adrenalintól túlfűtött állapotomban
annyit táncoltam, hogy már egyáltalán nem is fájt a lábam az undok sarokfeltörős
cipőben. Hazafelé menet, szinte eksztatikus boldogságomat elnézve Gilda
megjegyezte:
– Sokkal gyakrabban kellene ilyesmit csinálnunk. Túl keveset szórakozol. Láttál
már balettelőadást? Láttad már A hattyúk tavát?
– Nem, és hogy őszinte legyek, Gilda, számomra ez nem is hangzik túlságosan jó
mókának.
– Ó, pedig tévedsz, Stella, A hattyúk tava elképesztően gyönyörű. Egészen…
páratlan. Szerzek rá jegyet. Szerintem imádni fogod.
– …Rendben.
És legnagyobb meglepetésemre tényleg imádtam.
Aztán pedig eljött az idő: kezdődött a könyvturné…
A Good Morning, Cleveland! sminkese kemény diónak talált.
– Ez a szemöldök… Most mit kezdjek én ezzel a szemöldökkel?
– Mi a baj?
– Egyszerűen… rémes.
Milyen hatékony vagyok! Még reggel fél kilenc sincs, és én három órája fent
vagyok, nyolcszáz kilométert repültem, és már a szemöldökömre is begyűjtöttem
egy sértést.
– Beszínezhetem – mondta a nő –, de nem szabad kihúzkodnia.
Ez igen érdekes volt, tekintettel arra, hogy előző nap az egyik sminkes – hol is?
talán Des Moines-ban? – azt mondta, hogy túl sűrű a szemöldököm. De nem volt
annyi energiám, hogy még a szemöldökömért is közbenjárjak.
Csodás érzés volt, ahogy a puha sminkceruza végigfutott a homlokomon.
Gondoltam, csak egy pillanatra lehunyom a szemem, és…
– …Stella?
Összerándulva ébredtem föl; egy fiatal nő bámult rám.
– Nagy teljesítményű szunyóka – motyogtam rekedten, pedig semmi nagy
teljesítményű nem volt benne: éreztem, hogy csorog a nyál az államon, és
fogalmam sem volt, hol vagyok.
– A nevem Chickie – mondta a nő. – Clevelandben van, Ohióban, és muszáj
felébrednie: hét perc múlva indul a tévéfelvétele.
– Mennyit aludtam?
– Fél percet – mondta Mannix.
– Maga Mannix – mondta Chickie. – És kell magára egy kis alapozó.
– Tessék? – kérdezte Mannix.
– Magának is szerepelnie kell a műsorban Stellával együtt. Arra fogunk
összpontosítani, hogy például nem érzi-e túlságosan férfiatlannak, hogy neki
dolgozik.
– Velem – mondtam már vagy egy milliomodszorra, legalábbis úgy éreztem. –
Velem dolgozik.
Folyton ez volt, akárhova mentünk ezen a könyvturnén. A média egyfolytában
Mannixot ostromolta, és mindig kétfélét kérdeztek: hogyan tudok tükörbe nézni
így, hogy teljesen kiheréltem egy férfit? Vagy: milyen érzés elárulni a feminista
mozgalmat azzal, hogy teljes mértékben átengedem a karrierem irányítását a
pokolian okos, kontrollmániás partneremnek?
– Muszáj vele is beszélgetnünk – erősködött Chickie.
– Nem – közölte Mannix.
– Látja! – mondtam. – Egyáltalán nincs kiherélve.
Csakhogy Chickie-nek megmondták, hogy ez a feladat.
– Ő is kell az interjúba.
– Semmi szükség az én rusnya képemre a tévében – mondta Mannix.
– …Maga nagyon helyes – mondta Chickie zavarodottan. – Úgy értem, ahhoz
képest, hogy öreg. Mármint öregebb. Mármint… nem úgy értem, hogy… Nekem
muszáj…
– Stella a sztár. Maguknak Stellára van szükségük.
– De hát…
– Nekem muszáj nem szerepelnem a műsorukban.
Chickie hosszan és dühösen meredt Mannixra, aztán sértetten elvonult,
miközben hadarva beszélt valakihez a mikrofonján keresztül.
– Muszáj, hogy az emberek végre ne mondják, hogy „muszáj” valamit csinálniuk
– mondta Mannix a távolodó alak után nézve. – Ne haragudj, bébi – fordult
hozzám sajnálkozva.
Nem haragudtam. Azt gondoltam, ennyivel megúsztuk.
De tévedtem. A műsorvezető büntetésből semmit nem mondott el a délelőtti
dedikálásomról, így aztán senki nem is jött el. De lehet, hogy amúgy sem jött
volna el senki. Villámgyorsan megtanultam, hogy ezt az egész dedikálás dolgot
sehogyan sem lehet megjósolni. Azt gondoltam volna, hogy a nagyobb
városokban nehezebb összecsődíteni a tömeget, mivel annyival több a
programlehetőség, és hogy a világvégi helyeken pedig majd özönlik a nyáj, de
nem mindig így működött.
A lényeg, hogy bármi volt is az oka, Cleveland nem szeretett engem, én pedig
annyira fáradt voltam, hogy már nem is érdekelt. Örültem, hogy nem kell több
tucat emberrel beszélgetnem, hogy nem kell újra meg újra ugyanazt
elmondanom. Bár egyébként karót nyelve, arcomra ragasztott mosollyal ülni sem
volt könnyű. Komolyan fennállt a veszély, hogy elalszom, és lefejelem az asztalt.
Már tizenegy napja voltam úton, tizenegy napja reklámoztam a Pillantásról
pillantásra könyvet. Egyetlen szabadnapom sem volt. Ha valaki felrajzolná a turné
útvonalát egy USA-térképre, rögtön látszana, milyen nevetséges, hogy hányszor
haladtam visszafelé, hányszor tettem felesleges kitérőket.
De folyton emlékeztettem magam arra, amit Gilda mondott: hogy szerencsés
vagyok. Szerencsés vagyok, mondtam magamnak. Szerencsés vagyok, szerencsés
vagyok, szerencsés vagyok. Olyan fáradt voltam, hogy már felöltözni is alig bírtam,
de az életem egy álom.
Valójában ha Gilda nem tervezi meg előre a komplett ruhatáramat, tényleg
felöltözni se bírtam volna. Így azonban minden olajozottan működött.
Habár a teljességgel kiszámíthatatlan tényezőkkel nem lehet előre tervezni…
Még aznap, Clevelandben, Ohióban, egy jótékonysági ebéden egy részeg idióta
egy fél pohár vörösbort fröccsentett a világoskék hasított bőr tűsarkúmra, arra a
cipőre, amit szinte minden egyes tévészereplésemen premier plánban mutattak.
Igazán szép tőlem, hogy sikerült nem megharapnom a fickót. Összes fogamat
kivillantva vicsorítottam, miközben fehér bort öntöttem a cipőre, aztán
beszórtam sóval, és tovább mosolyogtam, annak ellenére, hogy semmi nem hozta
ki a foltot. Mosolyogni, mosolyogni, mosolyogni. Minden a legnagyobb rendben,
igen, köszönöm, végül is csak egy cipőről van szó, hahaha, nem, semmi szükség
kifizetni a tisztítást, egyébként sem lehet cipőt tisztítóba adni, te vén részeg
kretén, és ha most megtennéd, hogy békén hagysz végre, légy szíves, hagyd már
abba, ne kérj többet bocsánatot, kérlek, ne az én dolgom legyen, hogy te ne érezd
rosszul magad a dolog miatt, most mennem kell, fantasztikusan éreztem magam,
igen, köszönöm, igen, legalább van lábam, bizony, nagyon igaz, amit mondasz, de
most el kell mennem valahova, ahol egyedül lehetek, mert sikítani akarok.
– Tényleg nem ez az egyetlen cipőd – mondta Mannix óvatosan, amikor
visszaértünk a szállodaszobába. Pedig nem hülye, nagyon jól tudja, hogy ilyet
nem szabad mondani egy nőnek.
– De igen! – emeltem föl könnyes szemmel egy pár fekete csizmát. – Ezt talán
fölvehetem szoknyával? Nem. Na és ezeket? – mutattam fel egy Uggsot, aztán
meg egy tornacipőt. – Nem és nem.
– És ezt? – húzott elő Mannix egy puccos, magas talpú cipőt.
– Ez estélyre való, gálavacsorára, ilyen eseményekre. Ez a cipő… – mutattam a
tönkretett kéket. – Ez tökéletes volt nappalra, jó volt mezítláb, jó volt
szoknyához. Csinos volt, menő volt, sőt kényelmes volt! És most tönkrement.
Tudom, hogy túlreagálom, de ez a cipő volt ennek a könyvturnénak az alappillére!
– Az alappillére? – ismételte Mannix, és rám nézett.
– Az alappillére, és ne nevettess!
Mindig fel tudta oldani a helyzeteket. Néhány boldog pillanatig, amíg még nem
kellett elkezdenünk dolgozni, feküdtünk egymás mellett az ágyon.
– Nem tudunk venni egy ugyanilyet? – kérdezte.
– A Kate Spade-ből van. Most Hicksville-ben vagyunk, Ohióban. Itt tuti nincs
Kate Spade.
– Azt hittem, a Kate Spade már nem menő – mondta Mannix.
– Újrakreálták magukat. És neked nem kellene ilyesmiket tudnod. Légy férfi.
Fölém hemperedett, és az arcomba bámult.
– Legyek férfi?
Egy pillanatig néztük egymást. Megváltozott köztünk a hangulat, sűrűbb lett.
Nem volt időnk. De nem érdekelt.
– Siess – mondtam, és letéptem magamról a bugyit.
Sietett. De majdnem nem sikerült. Épphogy elhaltak a nyögései, amikor rezegni
kezdett a telefon.
– Jézusom – morogta Mannix.
A recepcióról hívtak azzal, hogy egy újságíró vár rám az előcsarnokban.
– Köszönöm – ziháltam. – Azonnal megyek.
– Maradj még – próbálta magához szorítani a csípőmet Mannix.
– Nem tudok – rántottam ki magam alóla. – Míg lent vagyok, megnéznéd, hogy
tudsz-e valamit kezdeni a cipőmmel?
– Mi lenne, ha még egy kis vörösbort ráöntenék, és úgy tennénk, mintha direkt
lenne? Kicsit olyan Jackson Pollock-os kinézetet kapna.
– Oké… – Egy próbát megér. Belebújtam egy farmerba meg a csizmába, ami nem
jó Clevelandhez, nem jó egy interjúhoz, de nem volt más választásom.
– Ha pedig ez nem válik be, a turné hátralévő részét lemondjuk – mondta
Mannix.
– Szuper. Félóra és itt vagyok.
Mannix Jackson Pollock-os fröcskölési módszere nem jött be; továbbra is úgy
nézett ki a cipő, mintha tele lenne vörösborfoltokkal, csak most már sokkal több
volt rajta. Aztán megpróbálta sminktörlő kendővel lesikálni a foltokat, de attól
meg hajhullást kapott a cipő. Miközben a blogbejegyzést pötyögtem be, Mannix
megpróbált rendelni egy új cipőt a Kate Spade-ből, New Yorkból.
– Holnapra itt van Clevelandben? De mi ma délután elrepülünk Tucsonba.
Holnap reggel hétkor indulunk Tucsonból. Nem biztos, hogy addigra odaér…?
Oké, holnap reggel fél tíz és délután négy között San Diegóban leszünk. De nincs
címünk, folyton mozgásban leszünk. Holnap este? Seattle-ben. Nagyszerű. –
Megadta az adatainkat, aztán letette a telefont. – Na jó, egy pontosan ugyanilyen
cipő vár téged holnap Seattle-ben.
Nem lehetek farmerban és csizmában holnap San Diegóban. Meg fogok sülni. El
kell mennem itt Clevelandben, és keresnem kell egy átmeneti helyettesítő cipőt,
csakhogy három interjút kell adnom szoros egymásutánban.
– Majd én elmegyek – mondta Mannix.
Egy pár világoskék cipővel tért vissza: lakkbőr volt, nem hasított bőr, kerek orrú
volt, nem hegyes orrú, a sarka vastag volt, nem pedig íves és vékony. Műanyagnak
és olcsónak nézett ki, borzalmas volt.
– Majdnem teljesen ugyanolyan, nem? – Látszott, hogy elégedett magával.
Elöntötte az agyamat a harag – a szörnyű, irtózatos harag. Kibaszott férfiak.
Annyira hülyék. Fogalmuk sincs semmiről, bazmeg.
Valahol valami azt súgta, hogy teljesen értelmetlen, amiket gondolok, úgyhogy
lenyeltem a mérgemet, és emlékeztettem magam, hogy csak egyetlen napig kell
hordanom ezt a szar cipőt.
(Egészen véletlenül egyébként végül nem így lett. A Kate Spade cipő nem érkezett
meg Seattle-be, amíg ott voltunk. Akkor tovább küldték San Franciscóba, hogy ott
várjon minket, de megint későn érkezett. Valószínűleg a mai napig ott kereng
valahol a hatalmas Amerikában, ott jár a nyomomban, mint egy Greatful Dead-
rajongó.)
Épp próbáltam megbékélni az olcsó kinézetű cipővel, amikor megszólalt a
telefonom. Gilda volt az – és egy kicsit haboztam, hogy fölvegyem-e. A turné
során Gilda telefonon folytatta a személyi edzősködést. Ismerte az
időbeosztásomat, és minden napra betervezett nekem egy futást, minden
második napra pedig egy Pilates-edzést.
– Szia, Gilda – mondtam. – Rajtam a futócucc, a fülemben a fülhallgató, készen
állok.
– Szuper!
Hanyatt feküdtem a szállodaszobában a földön, és kissé gyorsabban lélegeztem.
– Oké, kint vagyok az utcán. Futok. Nyolcperces a tempóm.
– Gyorsíts – mondta Gilda. – Legyen hat és fél perc egy kilométer. Ezt tartsd
tizenöt percig.
– Oké – ziháltam és lihegtem, Mannix pedig csöndben nézett, és mosolyogva
csóválta a fejét.
Gilda folyamatosan biztatott a fülemben, én pedig már alig kaptam levegőt.
– Most fordulj vissza – mondta. – De a következő kilométert öt perc alatt tedd
meg.
Belelihegtem a mikrofonba.
– Lassíts le hat és félre. Most nyolcra. Maradj stabilan nyolc percen, amíg vissza
nem érsz a szállodához. Mi van az evéssel?
– Minden rendben – sípoltam. – Csirkét és zöldbabot ettem a jótékonysági
ebéden. Kenyeret nem. Rizst sem. Desszertet sem.
– Most pedig elrepülsz Tucsonba egy jótékonysági vacsorára. Ugyanazok a
szabályok érvényesek: bármit tesznek is a tányérodra, tilos a szénhidrát!
Szigorúan tilos! Főleg a cukor. Reggel fél hatkor hívlak. Tucsoni idő szerint fél
hatkor. Mielőtt kimész a repülőtérre, hat kilométer futás. Most csináld meg a
nyújtást. Ügyes voltál.
– Kösz, Gilda. – Letettem a telefont, és tovább feküdtem a földön.
– Szerintem ez tiszta őrültség – mondta Mannix. – Mondd meg neki, hogy túl
fáradt vagy.
– Nem lehet. Akkor… csalódna bennem. Na, gyere, indulnunk kell a repülőtérre.
A tucsoni járat három órát késett; Mannix és én nagyot haladtunk a páros
gyomorfekélyünk kialakításában.
– Ez egy jótékonysági vacsora – nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcom. –
Azok az emberek mind kifizették a jegyüket. Elvárják, hogy megjelenjek, és
beszéljek velük.
Amint leszálltunk Tucsonban, leintettünk egy taxit. Menet közben próbáltam
magamra rángatni az estélyi ruhámat, és közben véletlenül fejbe rúgtam a sofőrt.
Még akkor is bocsánatért esedeztem, amikor leparkoltunk a szálloda előtt, ahol
már hisztérikus állapotban várt rám a bizottsági tagok küldöttsége.
– Jó napot – köszöntem. – Elnézést a…
– Jöjjön. Erre – tuszkoltak fel a színpadra anélkül, hogy egyet szusszanhattam
volna.
Azonnal tudtam, hogy könyörtelen közönséggel állok szemben. Van, hogy
támogató az energia, és van, hogy nem az. Megvárattam ezeket az embereket,
meg voltak bántva, úgyhogy amint elmeséltem a történetemet, már záporoztak is
az ellenséges kérdések.
– A férjemnek is Guillain-Barré-szindrómája volt…
Együtt érzően bólintottam.
– …és meghalt.
– Jaj – motyogtam. – Sajnálom.
– Jó ember volt, valószínűleg jobb ember, mint maga. Hogy lehet, hogy ő
meghalt, maga meg nem?
– …Nos, én azért maradtam életben, mert gégemetszést hajtottak végre rajtam,
és idejében rátettek a lélegeztetőre.
– Rajta is végrehajtották a gégemetszést. Akkor azt nem jól csinálták?
– Hát, ööö…
– Miért hagyja az Isten, hogy az emberek meghaljanak? Mégis mi a terve?
A nő rám bámult, választ várt. Csakhogy én az Isten terveihez még a hatékony
gégemetszésnél is kevésbé konyítottam.
– …Isten útjai kifürkészhetetlenek – nyögtem ki végül. – Van még kérdés?
Egy elképesztő frizurájú idős asszony magához vette a vándormikrofont, és
megköszörülte a torkát.
– Mit gondol, film is fog készülni a könyvéből? És ha igen, mit szeretne, ki játssza
magát?
– Kathy Bates – vágtam rá.
Zavarodott mormogás hallatszott.
– Kathy Bates? – fordultak egymáshoz az emberek. – De hát Kathy Bates barna
hajú.
Elfelejtettem, hogy az amerikaiak nem szokták saját magukat becsmérelni.
– Mármint hogy Charlize Theron – mondtam gyorsan. – Vagy Cameron Diaz. –
Törtem a fejem, hátha eszembe jutnak további szőke színésznők. – Látom, hogy
ott egy hölgy jelentkezik. Mi a kérdése, kérem?
– Hogyan lehetnék híres?
– Például meggyilkolhatna valakit – csúszott ki a számon.
Döbbent Úúúúú! morajlott végig a termen.
– Annyira sajnálom! – kiáltottam rémülten. – Nem lett volna szabad ezt
mondanom. Csak hát annyira fáradt vagyok… – Ráadásul nem voltam együtt érző
a nővel, akinek meghalt a férje. Ez a kimerítő munka az együttérzés csíráját is
kiszívta belőlem. – Tizenegy napja vagyok úton, és…
– Köszönjük, Stella Sweeney – kapta ki a kezemből a mikrofont az egyik
bizottsági hölgy, és egy pillanatig várt, hogy az elenyésző taps meg az a néhány
fujjogás elhaljon. – Stella a színpad mellett fogja dedikálni a könyvét.
Nem volt hosszú a sor. Ennek ellenére éberen figyeltem, hogy jönnek-e a
bolondok. A bolondok mindig a végére maradnak. A bolondok nem állnak sorba a
többiekkel, nem hagyják, hogy a szalagkorlátok közé tereljék őket.
Ezen az estén különleges csemegében volt részem: egy al-bolond két fő-
bolonddal készült éppen összeverekedni. Az egyik fő-bolond egy virgonc
hölgybolond volt, a másik egy fickóbolond, akinek indulatkezelési problémái
voltak.
– Csak tessék – mutatott maga elé széles karmozdulattal a virgonc hölgybolond.
– Nem, csak tessék.
– Nem, csak tessék.
– Nézze, maga kurva, én előreengedem magát, maga meg…
Ahogy elvezették, hátrafordult, és hozzám vágott egy papírköteget.
– A könyvem. Írjon róla kritikát! Hívjon fel!
A virgonc hölgybolond túlságosan közel hajolt hozzám.
– Meghívom magát egy koktélra, és maga majd szépen elmondja nekem a titkos
receptet, megtanít bestsellert írni! – mondta vidáman.
– Ez igazán kedves magától – mondtam. – De úgy hat óra múlva indul a
repülőm… – Hova a francba is megyünk holnap? – San Diegóba.
– Ó, tényleg? – húzta össze a szemét a hölgy. – Megvettem a könyvét! A
barátaimnak is ajánlottam. Rohadt kurva! Nem kérek mást, csak…
– Köszönöm. – Felálltam, és vakon körbemosolyogtam. – Mindenkinek
köszönöm, nagyon kedvesek voltak. Tucson, igen, csodálatos. Mindenki nagyon
kedves. De most mennem kell.
Felkaptam az asztalról egy ott felejtett borospoharat, egy hajtásra kiittam a bort,
levettem a cipőmet, és Mannixhoz fordultam.
– Mehetünk?
Fogtunk egy taxit, visszamentünk a szállodába, lefeküdtem a földre a minibár elé,
M&M’set szórtam a számba, és csak kornyikáltam újra meg újra:
– Csokoládé, csokoládé, kurvára imádom a csokoládét!
– Ruben beszélni akar veled – nyújtotta felém a telefont Mannix.
Tágra nyílt szemmel ráztam a fejem: nem akartam Rubennel beszélni. Két napja
értem haza a könyvturnéról, és azóta folyamatosan az ágyban feküdtem, alig
bírtam megszólalni.
– Semmi gond – mondta Mannix halkan. – Jó hír.
Megfogtam a telefont.
– Hihetetlen hírem van – mondta kínzó lassúsággal. – Készen állsz? Na jó! A
Pillantásról pillantásra berobbant a sikerlistára. Harminckilencedik a New York
Times bestsellerlistáján. Közben Bryce kérte, hogy gyertek be, szeretné átbeszélni
veletek a turnét. Pénteken tizenegyre várunk titeket. Utána Bryce elvisz titeket
ebédelni.
Visszahanyatlottam a párnákra, szinte szédültem a megkönnyebbüléstől.
Alig hogy letettük a telefont Rubennel, hat vagy hét igazgatóhelyettes is
felhívott, hogy gratuláljon.
Utánuk Phyllis is megkeresett.
– Harminckilencedik hely? – kérdezte. – A harminckilencedik helyet a macskáim
is össze tudnák hozni.
A találkozó előtt Gilda eljött hozzánk, és beszárította a hajamat – kiderült, hogy
tinédzser korában szombatonként egy fodrászszalonban dolgozott, és „ragadt rá
ez-az”.
– Van bármi, amihez te nem értesz? – kérdeztem, ahogy a kefére csavargatta a
tincseimet.
– Az atomfizikában azért vannak hiányosságaim – nevetett Gilda, aztán
összevonta a szemöldökét. – Ugye, nem ezt a ruhát akarod felvenni?
– …Ööö, de. – Nagyon csinos ruha volt, az Anthropologie-ban vettem, Gilda
segített kiválasztani.
– Ma nem lehet – mondta. – Ne haragudj, Stella, de ma keménynek kell tűnnöd. –
Elkezdte végignézni a ruhákat a gardróbban, és előhúzott egy elegáns szabású
kosztümöt. – Ezt vedd fel – mondta. – Ez lesz a jó.
– Oké – mondtam.
Amikor megérkeztünk a Blisset Renownba, Mannixszal együtt betereltek minket a
tárgyalóba, ahol kisebb hadseregnyi igazgatóhelyettes várt ránk. Arra
számítottam, hogy Phyllis is ott lesz – ő is megkapta az e-maileket –, de sehol
sem láttam.
– Mindenkit üdvözlök – masírozott be a szobába Bryce, és helyet foglalt az
asztalfőn. – Akkor hát kezdjük.
Úgy tűnt, Phyllis nélkül indul a megbeszélés.
– Mindenki nagyszerű munkát végzett a Pillantásról pillantásra könyvvel –
mondta Bryce. – Külön köszönet Rubennek és csapatának, akiknek köszönhetően
a legkülönbözőbb helyeken is megemlítették a kötetet. És persze mindannyian
rettentő boldogok vagyunk, hogy a könyv felkerült a sikerlistákra. Így aztán itt a
pillanat, hogy összegezzük az eddig történteket, és megvizsgáljuk, hol is tartunk.
Még nem kaptuk meg a végleges jelentést a Noble & Barnestól, sem az internetes
eladásokból, a független boltoktól viszont már megvannak a konkrét számok, és
azokból lehet következtetni. Át is adom a szót kollégánknak, a kereskedelmi
igazgatóhelyettesnek, Thoreson Gribble-nek.
Thoreson, egy hófehér ingbe öltözött, rettentő széles mellű férfi körbevillantotta
mosolyát és vakítóan fehér fogait.
– A könyv tehát felkerült a sikerlistákra, ami remek hír. Ám az optimális kezdeti
eladási mércét, amit szerettünk volna, nem sikerült megütni. – Az iPadjére
pillantott. – Azt gyanítjuk, hogy az Annabeth Browninggal való kapcsolat
elriasztotta az embereket. De biztatóak a jelek. Egy független boltban,
Boulderben, Coloradóban például hatvannégy példányt eladtak egy rajongó
kritikának köszönhetően, ami a WoowooForYou-ban jelent meg.
Rájöttem, hogy percek óta nem vettem levegőt.
– Vermontban is nagyon jónak tűnnek az eladások – folytatta Thoreson. –
Burlingtonban a Maple Books egyetlen hét alatt harminchárom példányt eladott,
mivel egy könyvkereskedő hölgy azt állította, hogy „szenvedélyesen szereti” a
Pillantásról pillantásra könyvet – villantotta körbe ismét csillogó-villogó fogsorát
Thoreson.
– Ez nagyszerű, Thoreson – szakította félbe Bryce nyugodt hangon. – Stella és
Mannix, ha szeretnék, elolvashatják a teljes jelentést. Összefoglalva: ez most
hosszútávfutás, nem sprint. Az indulás biztató volt, és a tervünk az, hogy
agresszívan építkezünk a biztos alapokra. Lehetett volna még jobb eredménye az
első turnénak? Hát hogy a fenébe ne lehetett volna. De alapvetően minden
rendben.
– Köszönöm – motyogtam kissé szorongva.
– Rengeteg helyen támogatják magát még szerte az országban, és a mi
matekzsenink, Bathsheba Radice kiadás-bevétel algoritmusa azt mutatja, hogy
további két turné hasznot hozhat.
– Rendben, de… – kezdte Mannix.
– Íme a terv – mondta Bryce. – Egy újabb turné júliusban, amikor az emberek
szabadságra mennek. Aztán november közepén megyünk legközelebb, hogy
megcsípjük a piacot az ajándékszezon elején. Az új év elejére ugrásszerűen meg
fognak növekedni az eladások. Legyen kész az új könyve február elsejére, és
júliusban már meg is jelenhet. – Hátratolta a székét, és felállt. – Igazán örülök,
hogy láttam magukat.
Elmegy? De hát azt hittem, együtt fogunk ebédelni.
Esetlenül felkászálódtam, Bryce pedig a kezemet rázogatta, a vállamat veregette,
fél lábbal már kint volt a folyosón.
– Minden jót, Stella.
Április közepe volt, szinte egyik napról a másikra beköszöntött a tavasz. Sütött a
nap, és még egy kis meleget is árasztott. Mannixszal a Central Parkon keresztül
jöttünk haza, sok száz rikító sárga nárcisz szegélyezte az utunkat. Annak ellenére,
hogy Bryce így letámadott minket, képtelenség volt nem reménykedni.
Amikor hazaértünk, SMS-t küldtem Gildának, hogy tudja, hazaértem, és készen
állok, kezdődhet az aznapi futás. Negyedóra múlva beállított hozzám.
– Szóval nem vittek el ebédelni? – kérdezte.
– Nem…
– Á… oooké. Na, és hogy van az őrült ügynököd? Ma mit lopott el?
– Ott se volt.
– Micsoda! Hűha! Magadra hagyott egy ilyen fontos tárgyaláson! Nem igazán
dolgozik meg a tíz százalékáért.
Phyllis valójában tizenhárom százalékot kapott, de még így is úgy éreztem, hogy
meg kell védenem.
– Nem az a típus, aki fogja a kezem.
– Figyelj, semmi közöm hozzá. Na jó, Stella, menjünk, gyorsítsuk fel az
emésztésedet!
– Vigyázz rá – mondta Mannix.
– Iiigen, igen – forgatta a szemét Gilda. – Törékeny rakomány, tudom.
Lifttel mentünk le, aztán kiléptünk a napsütésbe.
– Annyira kedves veled – mondta Gilda.
– Ó, hát tudod, ez… á, aha, tényleg kedves.
– Na jó, mozduljanak azok a karok, verjen az a szív.
– Na és te…? Szóval… ööö… jársz most valakivel?
Furcsa volt a kapcsolatom Gildával. Ösztönösen közel álltunk egymáshoz, de
mivel fizettem a szolgáltatásaiért, muszáj volt meghúzni a határt.
– Időnként meg-megcsókolok egy békát.
– Meg fogsz ismerkedni valami remek férfival – biztattam.
– Hát, egy seggfejet nem leszek hajlandó elviselni, az már biztos – mondta
kurtán-furcsán. – Egy olyan álompasast szeretnék, mint Mannix.
Olyan álompasast szeretnék, mint Mannix – visszhangzottak a szavai a fejemben,
és meglepetten, zavartan néztem rá. Mindig is csinosnak tartottam, de most
váratlanul valóságos királynőnek tűnt előttem. Gyönyörű királynőnek, akinek
hatalmában áll elvenni tőlem Mannixot. Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és
tettem egy lépést hátrafelé.
Odaugrott hozzám, és megragadta a karom. Világoskék szemében döbbenet ült.
– Jaj, istenem – mondta. – Abszolút nem úgy értettem. Tudom, mit gondolsz! De
ne gondold azt!
Meg sem kellett szólalnom; tudtam, hogy az arcomra van írva a rettegés.
– Stella, te meg én együtt dolgozunk, de ennél többről van szó. Barátok vagyunk.
Soha nem árulnálak el. Soha nem okoznék fájdalmat neked.
Még mindig nem bírtam megszólalni.
– Nem azt mondom, hogy egy másik lány pasija soha nem jön szóba – hadarta. –
Bármennyire jó ember szeretnél is lenni, ha ott a szikra, ott a szikra, nem igaz?
Megpróbáltam bólintani, de nem ment.
– Ha egy férfi kapcsolata nem jól működik, és úgy érezném, hogy lehetne köztünk
valami, akkor… talán belemennék. De még ha az nem is lenne igaz, hogy nem
árullak el téged, Mannix őrülten szerelmes beléd. Csak egy kicsit sajnáltatni
akartam szegény kis Gildát. Féltékeny voltam. Nem rád, amiért neked ott van
Mannix – tette hozzá gyorsan. – Csak arra gondoltam, bárcsak ne csupa seggfejjel
találkoznék, hanem végre pár rendes pasit is megismerhetnék.
– Oké.
Majdnem öt kilométert futottunk. De még utána is össze voltam zavarodva.
Amint hazaértem, azonnal bementem a nappaliba.
– Mannix?
– Hmmm? – bámult meredten a képernyőre.
– Tetszik neked Gilda?
Rám nézett. Meglepettnek tűnt.
– Nem – mondta. – Nem tetszik nekem Gilda.
– De hát fiatal és gyönyörű.
– A világ tele fiatal és gyönyörű nőkkel. Mi folyik itt?
– Egyszer régen megkérdeztem tőled, hogy akivel előttem utoljára lefeküdtél, az
Georgie volt-e, és te azt mondtad, hogy nem. – El sem hiszem, hogy eddig ezt nem
is firtattam. – Ki volt az a nő?
Egy darabig hallgatott.
– Csak valami lány. Egy buliban találkoztunk. Georgie-val már szétmentünk,
abban a kis lakásban laktunk, amit annyira szerettél. Egy éjszaka volt az egész.
Annyira féltékeny voltam, hogy azt hittem, mindjárt elhányom magam.
– „Csak valami lány” – ismételtem. – Ez aztán a tisztelet! Így beszélni valakiről,
akivel lefeküdtél!
– Mit akarsz, mit mondjak? Hogy bombanő volt? Hogy egy huszonnégy éves,
gigantikus mellű jógaoktató volt?
– Az volt? – csaptam le.
– Ebből nem tudok jól kijönni. Nézd, fogalmam sincs, hány éves volt. Akkoriban
majd eszemet vesztettem, annyira magányos voltam. És gondolom, ő is így
lehetett vele. Másnap reggel még rosszabbul éreztem magam. És szerintem ő is.
– Hogy hívták?
– Nem számít. Nem mondom meg, mert nem akarom, hogy rágörcsölj. Utálom,
hogy nem bízol bennem.
– Nem bízom benned.
– Hát, én viszont bízom magamban. És gondolj bele: befogadtál az otthonodba,
együtt élek a tizennyolc éves lányoddal. Nyilvánvaló, hogy vele kapcsolatban
bízol bennem. Stella, nem akarok ujjal mutogatni, de te vagy az, aki egy másik
férfiért hagyta el a férjét.
– Akkor már szakítottunk Ryannel – mondtam, de aztán elhallgattam, mert
tudtam, hogy hazudok. – Szerinted Gilda flörtöl veled?
– Gilda mindenkivel flörtöl. Ő… ilyen… tudod, ez az ő modus operandija, így
boldogul a világban.
– Tudom, mit jelent a modus operandi.
Nevetett.
– Tudom, hogy tudod. Elmondom, mi a lényeg: sokáig voltam együtt Georgie-val,
és soha nem csaltam meg. A végén csúnya dolgok történtek, mindketten tettünk
olyasmit, amire nem vagyunk büszkék. Nem vagyok tökéletes, Stella. Én is
követtem el hibákat…
Rábámultam, ő rám bámult, és fogalmam sem volt, mire gondol. Néha teljesen
kifürkészhetetlennek láttam, mintha egyáltalán nem is ismerném.
– Beszélnünk kell – mondta.
Kalapálni kezdett a szívem.
– Jó hír – tette hozzá gyorsan.
– Igen?
– A Pillantásról pillantásra negyedik az ír bestsellerlistán.
– Micsoda? – döbbentem meg. – Hogyhogy?
– Múlt héten jelent meg. Egy csomó cikk, amit itt írtál, oda is eljutott. Még az is,
amit a Ladies Daynek írtál.
– Komolyan? Hát ez szuper. – Fantasztikus hírek voltak, de a hangulatomnak
nehezére esett felzárkózni.
– Meghívtak egy turnéra a jövő hónapra, csak hát totál tele a táncrended.
Másrészt viszont alkalmad adódna hazalátogatni és mindenkivel találkozni, és
még azon sem kellene parázni, hogy hol aludjunk, mert a Harp fizetné a szállodát.
– Milyen szállodát? – kérdeztem gyanakodva. A Blisset Renown-turnén már bőven
elég sötét, nyomasztó, hangszigetelést nélkülöző szálláshoz volt szerencsénk.
– Amilyet csak szeretnénk.
– Akár a Merriont is? – kérdeztem izgatottan. – A Merriont is kifizetnék? Úristen.
Azonnal mondj igent.
Mannix nevetett.
– Na és a menetrend! Kevesebbet kérnek egy hétre, mint amennyit a Blisset
Renown egy nap alatt dolgoztatott. Egyetlenegyszer kéne a tévében szerepelned:
a Szombat este a kanapénban.
– Oda bejutok?
– Ölni tudnának érted – mondta Mannix. – Elárasztottak az e-mailjeikkel.
– Apu találkozhatna Maurice McNice-szal?
– Nem is tudtam, hogy kedveli.
– Ó, nem kedveli, utálja. De imádná, ha alkalma nyílna ezt meg is mondani neki.
Folytasd.
– A Harp egyetlen nyomtatott interjút és egyetlen dedikálást akar.
– Ennyi?
– Még egy dolog… Rengeteg rádióadó szeretne interjút. De én kérnék egy
szívességet: a kedvemért válaszd Ned Mountot.
Ned Mount rocksztár volt, mielőtt rádiós lett belőle – egy Big Event nevű
zenekarban játszott –, és mindenki imádta.
– Csak mert… tudod… ööö… szeretnék megismerkedni vele… – mondta Mannix.
– Tényleg? Nos, ez remek. – Már nem tudtam odafigyelni, mert megszólalt a
telefonom. – Ryan az. Ezt fel kell vennem. Szia, Ryan.
– Szia, Életlopó.
Felsóhajtottam.
– Mit tehetek érted?
– Hallom, Írországba jössz, hogy turnézz ezzel a röhejes könyveddel.
– Honnan tudod? Még meg sem állapodtunk…
– Van valami, amit megtehetnél, Stella: szervezd meg, hogy találkozhassak Ned
Mounttal. Tekintve hogy az egész életemet elvetted tőlem, ezt veheted egy
aprócska jóvátételnek, egy esélynek, hogy egy icurka-picurkát megnyugtasd a
lelkiismeretedet.
– Oké.
Amint letettük, újra megszólalt a telefonom.
– Karen?
– Tényleg jössz Írországba? Mondhatom, szép, hogy a rádióból kell megtudnom.
– Még el se döntöttük!
– Tök mindegy. Nem ezért hívtalak. Nagyon fura dolog történt. Ismered Enda
Mulreidet?
– A férjedet? Ööö… ismerem. – Mannixhoz fordultam. „Mi a f…?”, tátogtam.
– Beszélni akar veled. A következő hang, amit hallani fogsz, az övé.
Recsegés és torokköszörülés hallatszott, majd megszólalt Enda Mulreid.
– Szia, Stella.
– Szia, Enda.
– Stella, bár nagyon nem szívesen, de szívességet szeretnék kérni tőled.
– Igen?
– Igen. Nos, valóban kérdezheted is ezt az „igen”-t. Egyáltalán nem jellemző rám
ez a viselkedés, és bizonyára nagyon meg is vagy lepődve. A kérésem a következő:
ha Ned Mount műsorában fogsz szerepelni, megengeded, hogy elkísérjelek? „Évek
óta” nagy rajongója vagyok. A Big Event volt „fiatalságom zenéje”. Feltétlenül le
kell azonban szögeznem, hogy ezt a szívességet én semmiképpen sem fogom
tudni neked visszafizetni csak azért, mert az An Garda Síochánánál dolgozom.
Hogy egy példával illusztráljam a kijelentést, ha túlléped a sebességkorlátozást,
és lebuksz, nem fogok tudni közbenjárni, hogy ejtsék az ügyet. Akkor egész
egyszerűen „megszívod”.
– Enda, ha szerepelni fogok Ned Mountnál, és nem bánja, szívesen magammal
viszlek, és semmit sem várok cserébe.
– Esetleg vehetnék neked egy ajándékcsomagot a Body Shopban.
– Nem kell, Enda, nem kell.
Letettem a telefont, és Mannixhoz fordultam.
– Ned Mount műsora? Buszt kell kölcsönöznünk.
Az írországi útra való készülődés izgalma elmosta a gildás furcsaságot. Csak egy
pillanat volt, a beszélgetésünk utáni napon, amikor ajtót nyitottam neki a Pilates-
edzés előtt, és gyanakodva fürkésztük egymást.
– Figyelj, a tegnapi… – mondta.
– Kérlek, Gilda, túlreagáltam…
– Nem, tiszta hülye vagyok. Át kellett volna gondolnom a dolgot.
– Túl érzékeny vagyok Mannixszal kapcsolatban. Gyere be. Sajnálom.
– Én is sajnálom – lépett be az előszobába.
– Én jobban sajnálom.
– Én sajnálom legjobban.
– Nem, én.
Kicsit mindketten nevettünk, és hirtelen megint minden rendben volt. Ahogy
Mannix mondta, a világ tele fiatal, gyönyörű nőkkel. Ha mindegyiküket
fenyegetésnek tekinteném, abba belepusztulnék.
– Csak tudd – mondta Gilda. – Ragaszkodom hozzád.
Rájöttem, hogy őszintén hiszek neki. Annak ellenére, hogy fizettem neki, Gilda a
barátom volt, sőt. Optimizmust és lelkesedést hozott az életembe, és olyan
problémákra is megoldást nyújtott, amik egyáltalán nem tartoztak a
feladatkörébe. Újra és újra bebizonyította, mennyire fontos vagyok neki.
– Minden rendben – mondtam. – Semmi gond.
– Huhh. Na és az írországi út? Mennyire szuper már? Megtervezhetem a
ruhatáradat.
– Hát, csak egy hétre megyek, Dublinból ki se mozdulok, egyenletes időjárásra
számítunk, mármint egyenletesen vacak időre, de… Jaj, ne haragudj, Gilda, ez
totál hálátlanul hangzott. Kösz, nagyon király lenne, ha összeállítanád a
ruhatáramat.
– Na szóval! – ragyogott rám Ned Mount. – Sokat imádkozott, amikor a
kórházban feküdt?
– Hát persze – bámultam bele okos, intelligens szemébe. – Mintha csak a
hitelkártya-kivonatomat készülném kibontani!
Ned Mount nevetett, én is nevettem, a többi rádiós is nevetett, és az a nagyjából
húsz ember, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen az interjúra, és akik mohón
lestek a hangszigetelő üvegen keresztül, ők is nevettek.
– Nagyon bátor volt – mondta Ned Mount.
– Á, dehogy – mondtam. – Az ember csak teszi a dolgát.
– Szinte elárasztanak minket a pozitív hangvételű tweetek és e-mailek – mondta.
– Felolvasok egy párat. „Stella Sweeney igazán bátor asszony.” „Tavaly
agyvérzést kaptam, és Stella története tartja bennem a lelket és a reményt, hogy
én is meggyógyulok.” „Imádom Stella alázatos, nem teketóriázó hozzáállását. Jó
lenne, ha többen lennének ilyenek ebben a nyavalygókkal és rinyálókkal teli
országban.” Szó szerint sok száz ilyen és ehhez hasonló üzenet érkezett – mondta
Ned Mount. – És meg kell mondanom, jómagam is hasonlóan érzek.
– Köszönöm – motyogtam, és legszívesebben elsüllyedtem volna. – Köszönöm.
– Stella Sweeneyt hallották, kedves hallgatóink. Pillantásról pillantásra a
könyvének a címe, amiről már biztosan hallottak, és szombaton délután három
órakor dedikál is a szerző az Eason’sban, az O’Connell Streeten. A reklám után
visszajövünk. – Levette a fejéről a fülhallgatót. – Köszönöm, ez nagyszerű volt –
mondta.
– Én köszönöm. És kösz – vetettem egy pillantást Mannixra, Ryanre, Endára, sőt
Rolandra és Peter bácsikámra is, akik hol esdeklő, hol követelőző tekintettel
nyomták orrukat az üveghez –, hogy kijön és üdvözli a barátaimat.
– Ugyan – állt fel Ned Mount. – És még egyszer le a kalappal. Nem tudom, hogy
bírta elviselni azt a hosszú időt a kórházban. Maga biztosan igazán különleges
ember.
– Nem vagyok különleges. Hajmeresztően átlagos vagyok. – Égett az arcom. – Na,
felkészült? – kérdeztem, de már nyitotta is az ajtót, és a tömeg azonnal
megrohamozta.
Nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról, ahogy Enda Mulreid nagy
komolyan próbálta elmagyarázni Ned Mountnak, hogy mit jelentett neki a Big
Event – mint kiderült, a Jump Off a Cliffre vesztette el a szüzességét. Ezt viszont
nem feltétlenül akartam tudni.
Attól eltekintve, hogy nem kívánatos részleteket tudtam meg Enda Mulreid
szexuális életéről, csodálatos volt az egész út. Akárhová csak mentem, mindenhol
hatalmas tömeg gyűlt össze, és mindenki az életben maradásomat ünnepelte. Az
egyik kritikában „a Botcsinálta Guru”-nak neveztek. „Reményt merítünk magából
– mondták folyton. – Reményt merítünk a történetéből.”
Elmentem a Szombat este a kanapénba is, ahol Maurice MacNice azt mondta
rólam, hogy én vagyok „a nő, aki meghódította Amerikát”, ami elég messze állt az
igazságtól, de egy időre én is belementem a mesébe, és csak bólogattam, hogy
igen, nagyon jó érzés ilyen sikeresnek lenni.
Mannix meg én a Merrionban laktunk, ahol azt ettem és azt ittam, amit akartam,
és a sportolásom a borospohárral való koccintásban merült ki. Egy hétig úgy
tettem, mintha Gilda nem is létezne.
Persze nem volt ez sem hibátlan. Az egyik magazin kegyetlen kritikát hozott le
ezzel a címmel: „A szegény ember Paulo Coelhója? Inkább a csődbe ment nőé.”
A cikk egyik leggonoszabb mondata pedig így hangzott: „Lassabban olvastam el
ezt a könyvet, mint ameddig a szerzőnek tartott, hogy megírja.”
Aztán a Maurice McNice-szal való beszélgetésemet is befeketítette egy William
Fairey nevű tévériporter, aki azt mondta: „Egy újabb nő, aki csak sajnáltatja
magát, és arra használja ‘szomorú’ történetét, hogy rásózza a vacak könyvét a
többi magát sajnáltató nőre.”
Roland – aki meglátogatott minket Mannixszal a szállodában – egy pillantást
vetett a fickóra, és azt mondta:
– William Fairey egy megkeseredett fasz. Mindenben kudarcot vallott, egyedül a
keserűség megy neki. A lábad nyomába nem ér, Stella. Egyikünk lába nyomába
sem ér. Még megvetni sem érdemes.
Májusban Georgie átviharzott New Yorkon: két napot töltött ott útban Peru felé.
– Minek megy Peruba? – kérdezte Karen a telefonban.
– Hogy „megtalálja magát”.
– Az istenit már – mondta Karen. – Mi többiek kénytelenek vagyunk azon a
környéken „megtalálni” magunkat, ahol születtünk és nevelkedtünk, bezzeg az
ilyen flancos csajok, mint ő, csak úgy tudják megtalálni magukat, ha elutaznak
egy másik kontinensre, és minden hajnalban a hegytetőn jógáznak. Sok időre
megy?
– Határozatlan időre, azt mondja.
– Na és ki vezeti addig a boltot?
– Az a nő, aki eddig is vitte.
– Nos, ha Goergie-nak valaha is segítségre lenne szüksége – mondta Karen, és
nagyon igyekezett úgy beszélni, mintha nem igazán érdekelné a dolog –, ha
valaha is azt szeretné, hogy valaki vessen egy pillantást a számokra, vagy ilyesmi,
én szívesen állok rendelkezésére.
– Remek.
– Jó nézek ki, anyu? Mannix? – kérdezte Betsy.
A nappali ajtajában állt, mentazöld szatén báli ruha volt rajta, továbbá bakancs,
és egy XL-es kockás flaneling. Haja vadul, fésületlenül meredezett, szemét
vastagon kihúzta fekete szemceruzával, egész a hajáig. De ez mind nem
számított, így is gyönyörű volt.
– Mesésen nézel ki, édesem – mondtam.
– Abszolút mesésen – visszhangozta Mannix. – Boldog szalagavatót.
Csöngettek.
– Megjöttek a srácok! – mondta Betsy.
A Manhattan Akadémia szalagavatója éppolyan érzelmes és nyitott buli volt, mint
az egész iskola úgy általában: a diákokat arra „biztatták”, hogy egyszerű legyen az
este, ne legyen limuzin, se virágcsokor a csuklón, viszont legyenek párok. Egy
környékbeli tiroli étteremben hosszú asztalokat állítottak fel, ülésrend nem volt,
a gyerekek csak úgy beözönlöttek, és senki nem érezte úgy, hogy kimaradna
valamiből. A bálkirálynő állítólag egy fiú volt.
– Gyertek el integetni – mondta Betsy. – Csináljatok egy csomó képet apunak.
Az egész estére kibérelt, narancssárga VW lakókocsi az út szélén állt a május végi
naplementében. Tele volt tinédzserekkel, fiúkkal és lányokkal egyaránt.
Zörömbölve nyílt a kocsi ajtaja, én meg sorra lőttem a képeket. Amennyire
láttam, mindössze egyvalaki vette a fáradságot, hogy szmokingot öltsön – egy
lenyalt hajú, vámpírosra festett szemű és szájú, testes lány.
– Szállj be, Betsy, szállj már be! – nyúltak ki a karok, behúzták Betsyt, aki
bezuhant közéjük, és a lakókocsi hatalmas sivítozás, rikoltozás közepette
elhajtott.
Mannix sóvárogva nézett utánuk.
– Megint síni fogsz? – kérdeztem tőle.
Betsynek aznap volt a szalagavató ünnepsége, amire Mannix kísért el, mivel Ryan
azt mondta, nincs pénze repülőjegyre. Ahogy Betsy ott állt a színpadon, és
félénken, de büszkén mosolyogva átvette a feltekert pergament, meg mertem
volna esküdni, hogy Mannixnak könny szökött a szemébe.
Természetesen tagadta, de ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy egykor
mennyire szeretett volna ő is gyereket.
– Shep – mondtam neki, ahogy ott álltunk, és néztük, hogy a VW lakókocsi
végigszáguld az utcán. – Te, én és Shep. Hármasban sétálunk a tengerparton.
Koncentrálj Shepre.
– Oké – mondta. – Shep.
Shep lett a titkos biztonsági szavunk, a vigaszszavunk.
Visszamentünk a lakásba.
– Küldök egy pár képet Ryannek – mondtam. – Aztán fel fog hívni Skype-on, és
iszonyú dühös lesz, mert Betsynek nem elég puccos a ruhája.
– Menjen a picsába – mondta Mannix. – Betsy csodásan nézett ki.
– Azt tippelem, öt percen belül hív.
– Szerintem három.
Mannix nyert. Két perc ötvennyolc másodperc múlva Ryan dühös ábrázata jelent
meg a képernyőn.
– Szalagavatóra ment! – üvöltötte. – Mi a fene volt rajta?
– Most keresi a stílusát. Hagyd békén.
– És mit írtak róla az évkönyvbe?
Nagyot nyeltem. Ez kemény lesz.
– Megszavazták, hogy ő lesz a legnagyobb valószínűséggel boldog.
Mint az előrelátható volt, Ryan őrjöngött.
– Szégyen, gyalázat! – dühöngött az Atlanti-óceán túlpartjáról. – Ez gyakorlatilag
sértés. Ki a franc akar boldog lenni? Na és a siker? A pénz? A hatalom?
– Annyira rossz, ha valaki boldog?
– Még mindig ennél a bébiszitteres őrültségnél tart?
Betsy néhány héttel ezelőtt mindenkit rettenetesen kiakasztott, amikor
bejelentette, hogy ami a terveit illeti, ő bébiszitter szeretne lenni.
– Az nem karrier – mondtam.
– Ó, valóban? – villantotta fel váratlanul acélos erejét. – Na és pontosan kinek az
életéről is beszélünk?
– Betsy, a gimnázium után tovább kell tanulnod.
– Nézzünk szembe a tényekkel, anyu, nem vagyok túl okos, mármint nem tanulok
túl jól.
– Nagyon is okos vagy! Folyékonyan beszélsz japánul és spanyolul. És
kiemelkedően tehetséges vagy a képzőművészetekben, a rajzban, a tanárod
mondta. Az egész az én hibám – nyögtem. – Túl későn jöttünk ki az USA-ba
ahhoz, hogy fel tudjunk készíteni egy Ivy League iskolára. Egy évvel korábban
kellett volna kijönnünk.
– Anyu, te be vagy tépve? Még ha lenne is bármi értelme annak, amit mondasz…
Ivy League? Én soha nem fogok Ivy League iskolába járni.
Nem tudtam eligazodni Betsyn. Annyira nem volt egy hullámhosszon a
generációjával, sőt az egész nyugati világgal – nyoma nem volt benne a vágynak,
ami mindenki másban égett: olyan állást találni, amivel dögre keresheti magát.
Szinte egész életében folyton csak a jövőjén aggódtam – az övén és Jeffreyén.
Még amikor bénultan feküdtem a kórházban, az idő jelentős részében akkor is
azért imádkoztam, hogy Ryan rendesen ellenőrizze a házi feladataikat. Betsyt
magát azonban mintha nem túlságosan izgatta volna a dolog. Nem mintha lusta
lett volna, inkább csak abnormálisan laza volt.
Hol betegre aggódtam magam miatta, hol pedig azon tűnődtem, vajon mi a baj
azzal, ha valaki elégedett az életével.
– Már leszámolt a bébiszitterüggyel – mondtam Ryannek. – Most azt mondja,
művészetterápiával akar foglalkozni.
– Művészettel? – horkantott Ryan.
Ryan iszonyúan furán viselkedett, ahányszor bármelyik gyerek jelét adta annak,
hogy hajlandóságot érez a művészetekhez. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon ő
akar-e az egyetlen művész lenni a családban, vagy hogy gyűlöli a művészetet,
mert kudarcot vallott benne.
– Művészetterápiával – mondtam. – Az más. – Igyekeztem megnyugtató hangon
beszélni, tartogattam ugyanis még egy kellemetlen hírt Ryan számára. – Két
liberális művészeti egyetemre is jól sikerült a felvételije. De előbb ki fog hagyni
egy évet.
– Mi a francnak?
– Hát…
– Jaj, ne. Ugye nem akar idejönni?
– Ryan, te vagy az apja. Hiányzol neki, és hiányzik neki az otthona is. Egyébként
is csak rövid látogatást tervez. Utána Ázsiába megy három hónapra. Öt másik
gyerek is megy az osztályából. Minden rendben lesz.
– Magasságos atyaúristen – motyogta. – De az a másik idióta se sokkal jobb.
A másik idióta, mármint hogy szegény Jeffrey.
Igaz, ami igaz, Jeffrey tényleg nem találta még meg, hogy mi lelkesíti, legalábbis
ami a tanulmányait illeti. Azt már megállapítottuk, hogy nincsen „matekos agya”.
Csakhogy a művészi tárgyakban sem jeleskedett túlságosan. Mivel Ryan
ragaszkodott hozzá, igyekeztünk őt a „férfiasabb” tárgyak felé terelni, ahogy
Ryan nevezi őket, mint például a gazdaságtan vagy a pénzügy, de ezek sem
hagytak mély nyomot benne. Volt egy rövid időszak, amikor egészen rejtélyes
módon érdekelni kezdte a mandarin nyelv, de később ez a fellángolás is hamvába
holt.
– Mindent megadtam nekik – mondta Ryan. – Hálátlan kis kurvák. Az egész a te
hibád – mondta. – Ismerd már be, hadd halljam.
– Az egész az én hibám. Van viszont valami, aminek örülni fogsz – mondtam. –
Jeffreynek lett egy gazdag barátja. Meghívta magához egy hónapra Nantucketba.
– Mennyire gazdag?
– Valaki azt mondta, az apjáé fél Illinois.
Erre aztán már tényleg semmi rosszat nem tudott mondani, akárhonnan nézte is,
úgyhogy gyorsan elbúcsúzott, és letette a telefont.
Mannix a bort lötybölte a poharában.
– Egy enyhe kis szemtelenséget vélek felfedezni.
– Én inkább arcátlanságnak nevezném – mondta Roland cuppogva.
Beledugtam az orrom a poharamba.
– Elképzelhető volna, hogy konkrétan egy alig észrevehető kis… gorombaságot
érzékelek? – tűnődtem.
California északi részén, egy borvidéken nyaraltunk Mannixszal és Rolanddal.
Június elején Betsy Írország érintésével eltávozott ázsiai körútjára, Jeffrey pedig
Nantucketba ment a gazdag új barátjához. Mannix és én hirtelen egyedül
maradtunk New Yorkban.
– Furcsa nélkülük – mondta Mannix.
– Igen, szerintem is. Viszont itt a remek alkalom, hogy belekezdjek az új könyvbe.
– És mi lenne, ha elmennénk nyaralni? – vetette fel Mannix. – Csak egy hétre?
– Kizárt dolog – mondtam, és hajthatatlan voltam. Árgus szemmel figyeltem a
pénzügyi helyzetünket. A negyedmillió dollár rengetegnek hangzik, és tényleg
rengeteg, de így is majd beleroppantunk a lakbérbe, az adókba és a New York-i
élet napi költségeibe. Mindenféle váratlan kiadás is felütötte a fejét – mint
például hogy bébiszittert kellett fizetni, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg
turnézom –, és az előlegem sokkal gyorsabban kopott, mint amire számítottam.
– Nehéz éved volt – mondta Mannix. – Annyira keményen dolgoztál;
megérdemelsz egy kis pihenést.
– Tudom, de…
– Mit szólnál, ha elutaznánk valahova Rolanddal?
– Rolanddal? – Kis híján sikítoztam örömömben. – De honnan szed Roland annyi
pénzt, hogy el tudjon menni nyaralni?
– Közvetítői jutalékot fog kapni egy irodaház eladásából, és a tartozásai nagy
részét is kifizette már. Azt mondja, más is van már a tarsolyában. Ráadásul
annyira jól viselkedik az utóbbi időben, rendesen eljár az Anonim Adósok
gyűléseire is…
Az ajkamat rágtam.
– Csak egy hétre – mondta Mannix.
– Még semmibe nem egyezem bele, de hova mennénk?
– Ahova csak akarsz – vont vállat. – Mit szólnál a californiai borvidékhez?
– Az jó hely? – kérdeztem gyanakodva.
– Szerintem csodálatos lenne ott nekünk.
Jaj, istenem, nagyon nagy a kísértés.
– Oké. – Szorosan lehunytam a szemem. – Oké. Csináljuk. Menjünk!
Nagyon gyorsan összeállt az egész. San Franciscóban találkoztunk Rolanddal,
béreltünk egy autót, és elindultunk északnak. Napközben végigjártuk a
borászokat meg a kézműves ételek lelőhelyeit, aztán minden este „fogadókban”
szálltunk meg, amik valójában ötcsillagos szállodák voltak, csak épp mintás
függönnyel. Volt mindenhol istálló meg Michelin-csillagos étterem meg
magánborospince.
Fantasztikus volt az egész – a napfény, a gyönyörű tájakon át vezető utak, és az
öröm, hogy ennyire boldognak látom Mannixot.
Kiderült, hogy Roland valamiféle titkos gourmand online közösség tagja –
minden reggel beütötte a GPS-
koordinátákat, és már kaptuk is a varázslatos, rejtelmes útbaigazítást valami isten
háta mögötti kis pékhez, aki saját kezűleg őrli a lisztet, vagy két testvérhez, akik
valamilyen különleges módon füstölik a szalonnát.
Én nem vagyok egy nagy gourmand, nekem teljesen mindegy, hogy a kenyér egy
hatalmas gyárból vagy egy ősöreg vízimalomból kerül az asztalra, de minden
kalandot imádtam. Rolanddal élvezet volt együtt lenni, mindig pozitív volt,
mindig jó társaság volt, miközben nem nyomult folyamatosan a figyelem
középpontjába, mint némelyik levakarhatatlan vendéglátós.
A virágmintás fogadókban minden este hatalmas volt a választék, rengetegféle
ételt meg lehetett kóstolni, és Mannix meg Roland mindig megpróbált
kibillenteni a komfortzónámból.
– Nem hiszem el, hogy még sohasem ettél osztrigát! – kiáltottak fel egy
emberként az első estén.
– Galambot sem ettem – mondtam. – És fürjtojást sem. És most sem fogok.
Apró falatokat tettek a villájukra, és megpróbáltak rávenni, hogy mindent
kóstoljak meg, de nem voltam hajlandó, főleg a galambot nem, úgyhogy inkább
úgy döntöttek, hogy a borkóstolási műveltségemet fejlesztik.
– Lötyböld meg – nyomott a kezembe Mannix egy hatalmas, kerek poharat. –
Várj egy pár pillanatot, aztán figyeld meg, mire emlékeztet.
– Borillata van – mondtam. – Vörösbor illata, hogy egészen pontos legyek.
– Hunyd le a szemed – mondta Roland. – Kicsit még forgasd, és mondd el, mi jut
eszedbe róla.
– Rendben. – Néhány másodpercig forgattam a pohárban a bort, aztán nagyot
szippantottam. – Foghíj.
– Micsoda?
– Komolyan beszélek. Egy elcsúfított mosoly. Gyönyörű lehetne, de… egy
hajszálon múlt…
Kinyitottam a szemem. A két férfi mozdulatlanul, döbbenten állt, úgy bámultak
rám, mint két jégszobor. Teljesen ugyanolyan volt a testtartásuk és az
arckifejezésük – bár Roland harminc kiló súlyfölösleget cipelt, Mannix pedig
karcsú volt, mint egy farkas, mégis csak rájuk kellett nézni, és látszott, hogy
testvérek.
Mannix a pohara után nyúlt, belekortyolt, és megforgatta a bort a szájában.
– Igaza van. Borzalmas szomorúság van benne.
– Inkább csak benned – vélte Roland.
– Nem. Soha életemben nem voltam boldogabb. Kóstold meg te is.
– Jézusom – kortyolt bele a borba Roland. – Teljesen igazad van, Stella. Erős
magányt érzek, a háttérben pedig egy kis rettegés utóízt.
– Összetört álmokat – mondtam.
– Elhalványodott szépséget.
– Kiszúrt kerékabroncsokat – mondta Mannix. – Mind a négyet. Direkt
szétbarmolták az összeset.
Aztán hirtelen mind a hárman pusztultunk a röhögéstől. Igazából az egész hetet
végigröhögtük.
Minden egyes pohár borból, amit megittunk, komoly verseny lett: igyekeztünk a
lehető legrészletesebb és legvalószerűtlenebb leírásokat kitalálni.
– Érzek egy halvány kis cipőbőrt.
– Meg ingó asztallábakat.
– Falfirkát.
– Becsvágyat.
– Egy buszsofőr kabátját.
– Vakbélgyulladást.
– Egy leheletnyi ként.
– Girbe.
– És gurba?
– Neeem… De igen! Most már érzem a gurbát is.
– Gilda meg fog ölni – szuszogtam egy újabb ötfogásos vacsora után.
– Jövő héten újrakezded a fogyókúrát – mondta Roland. – Egyél!
– Csinálod még a nordic walkingot? – kérdeztem óvatosan.
– Nem – felelte ünnepélyesen. – Tönkrement alattam a gép, és kitiltottak a
konditeremből, úgyhogy abba kellett hagynom.
Horkantva nevettem, képtelen voltam uralkodni magamon.
Meg kell hagyni, Roland úgy festett, mintha teljes egészében felhagyott volna a
sportolással. Nyoma sem maradt a tavaly karácsonyi karcsú alakjának. A
Meadowstone Tanya és Fogadó lovászfiai határozottan aggodalmas képet vágtak,
amikor feléjük döcögött.
– Láttad az arckifejezésüket? – kérdezte Roland. – Még a lovak is mintha
paráztak volna.
Potyogott a könnyem, annyira nevettem.
– Új személyi edzővel fogok dolgozni, amikor visszamegyek Írországba. Most
viszont itt vagyunk – emelte fel a poharát –, ezen a gyönyörű helyen, csodálatos
ételeket eszünk és finom borokat iszunk, és most jól fogjuk érezni magunkat.
– Te szerelmes vagy a bátyámba – mondta Mannix később, amikor lefekvéshez
készülődtünk.
– Hát persze – vágtam rá. – Hogy ne lennék. Roland fantasztikus.
Életem legjobb nyaralása volt, és amikor a San Franciscó-i repülőtéren
elbúcsúztunk Rolandtól, alig bírtam megállni, hogy ne sírjak: véget ért a vakáció;
már rég el kellett volna kezdenem írni a második könyvet, de hozzá se fogtam; két
hét múlva pedig újabb könyvturnéra kell indulnom.
– Semmi baj – szorította meg a kezemet Mannix. – Gondolj Shepre. Te, én és
Shep sétálgatunk a tengerparton. Addig is, ez a második turné nem lesz olyan
rossz, mint az első.
És tényleg nem volt olyan rossz. Nem kellett olyan korán indulnom, kevesebb
programom volt, és minden hatodik napon pihenhettem.
Mannix és én a tárgyalóban ültünk az asztalnál Bryce Bonesmannel és néhány
igazgatóhelyettessel. Jóval kevesebben voltunk, mint a legutóbbi megbeszélésen,
és Phyllis ezúttal sem volt sehol.
– Mindenkit üdvözlök – kezdte Bryce. – Páran nem tudnak ma velünk lenni,
mivel nyári szünet van. Szóval a Pillantásról pillantásra ezúttal nem került fel a
sikerlistákra.
– Nagyon sajnálom – mondtam.
– Hát, nem túl jó hír – mondta Bryce. – De azt gyanítjuk, valószínűleg a nyár
miatt van ez is; júliusban sokkal több könyv jelenik meg, mint márciusban.
– Sajnálom – ismételtem.
– A kereskedelmi igazgatóhelyettesünk, Thoreson Gribble nem tud most itt lenni
velünk, de mindenki meg fogja kapni a jelentését e-mailen – mondta Bryce. – A
lényeg, hogy továbbra is óvatosan reménykedve állunk a kérdéshez. Olyannyira,
hogy azt javasoljuk, hosszabbítsa meg a szerződését Skogellék lakására. Skogellék
még egy évig maradnak Ázsiában. Maga novemberben indul a következő turnéra,
és ez a rengeteg kemény munka akkor fogja végre meghozni a gyümölcsét. Ki
tudja, az is lehet, hogy egy New York Times bestsellerlistás könyv lesz a
karácsonyi ajándékunk. Igaz?
– …Igaz! Februárban pedig leadom a második kötetet, ahogy megállapodtunk. –
Hát, legalábbis nekikezdtem végre. – Szuper címet találtam ki. – Próbáltam
magabiztosan beszélni. – Az lesz a címe, hogy Itt és most. Szerintem remekül
rezonál a tudatos jelenlétre meg a Most hatalmára meg erre a sok divatos dologra.
– Minden erőmet összeszedve megpróbáltam pozitív csengést passzírozni a
hangomba. – Még jobb lesz, mint a Pillantásról pillantásra!
– Nagyszerű – mondta Bryce. – Alig várom, hogy olvashassam.
Amikor kimentünk az utcára, szinte leterített minket az augusztusi forró, nedves
levegő. Mannixszal azonnal beszélgetni kezdtünk.
– Kiveszek még egy évet a munkából – mondta Mannix.
– De hát…
– Nem lesz gond. Végiggondoltam, és nem szállhatunk ki most.
– Biztos vagy benne? – Borzalmasan éreztem magam, és kínzott a bűntudat.
– De ha még egy évvel meg akarjuk hosszabbítani Skogellék lakását, tudnunk kell,
hogy állunk a pénzzel. Beszélnünk kell Phyllisszel…
– Mikor beszéltünk vele utoljára?
Ezer éve. Vissza se tudunk emlékezni, hogy mikor. Egyikünk se.
– De most más a helyzet – mondta Mannix. – Döntéseket kell hoznunk, neked
pedig új szerződés kell.
Amint hazaértünk, kihangosítva felhívtuk Phyllist.
Azonnal felvette.
– Mmgen? – szólt bele, és olyan csámcsogós volt a hangja, mintha tésztát enne.
– Szia, Phyllis, itt Stella. Stella Sweeney.
– Tudom. – Egész biztos, hogy tésztát evett. – Azt hiszed, felvenném a telefont,
ha nem tudnám, ki hív? Mi a helyzet?
– Most beszéltünk Bryce-szal – mondtam. – Nagyon frankó volt. – Nos, valójában
nem volt egészen frankó, de már megtanultam, hogy errefelé mindenki mindent
hajmeresztően pozitív fényben tüntet fel. – Szóval Mannixszal azon
gondolkodtunk, hogy beszélnél-e Bryce-szal arról, hogy új szerződést kössünk a
második könyvre.
– Nem.
– Phyllis, ne haragudj, de Mannixnak és nekem muszáj gatyába rázni az anyagi
helyzetünket.
– De aranyos vagy! – nevetett. – Azt hiszed, ez az egész rólad szól? Nem rólad
szól. Rólam és a hírnevemről szól. Patthelyzet, bébi. Most nem lehet ugrálni.
– De hát…
– Figyelj, nem azt mondom, hogy nem érzek együtt veled. Nem tudod, kivedd-e
még egy évre a lakást, nem tudod, beírasd-e még egy évre az iskolába a
gyerekeidet. De ez most nem az a pillanat, amikor el lehet menni a Blisset
Renownba új megállapodást kötni. Talán ha most is felkerültél volna a
sikerlistákra… – Kellemetlen, jelentőségteljes szünet következett. – Nézd –
mondta. – Bryce újabb turnéra küld ősszel. Még mindig pénzt fordít rád, és
erőforrásokat fektet beléd. Ez jó jel. Még nem adta fel az ügyedet. De a következő
turnéig semmi nem történik.
– Akkor mit csináljunk?
– Tedd, amit tenned kell, menj haza Írországba, vagy maradj itt, de az új
megállapodással most ki kell várnunk ennek a kifutását. Tudni fogom, mikor van
itt az idő. Biztos, hogy nem most.
– Phyllis, én…
De már csak a levegőbe beszéltem. Phyllis letette a telefont.
– Jaj! – fordultam Mannixhoz.
Ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint én voltam.
– Mit csináljunk? – zakatolt az agyam.
Mannix mély lélegzetet vett.
– Na, vegyük sorra. – Úgy beszélt, mintha komoly erőfeszítést jelentene, hogy
megőrizze a nyugalmát. – Az első és legfontosabb Jeffrey és az iskola. Súlyos
lépés volt, amikor kiragadtuk az írországi iskolájából, és fejest kellett ugrania egy
új iskolába itt New Yorkban. Mindent megtett, hogy beilleszkedjen, ráadásul most
kezdi az utolsó évét, ami nagyon fontos. Ez nagyon érzékeny időszak, nem
bolygathatjuk meg.
– Köszönöm – mondtam. – Köszönöm, hogy első helyre tetted Jeffreyt.
– Szívesen.
– További tényezők? – kérdeztem. – Otthon nincs állásom, ahova
visszamehetnék, a dublini házban pedig albérlők vannak, úgyhogy nem tudnánk
hol lakni.
– Az összes páciensem máshoz jár. Beletelne egy időbe, mire kiépíteném az új
klientúrámat. – Feszülten hallgatott, aztán folytatta. – Nézzük máshonnan: van
annyi pénzünk, hogy még egy évig itt lakjunk.
– Ha vigyázunk. És vigyázni fogunk – mondtam szenvedélyesen. – Nincs több
nyaralás. Nincs több Gilda. Nincs semmi. De úristen, Mannix, mi lesz, ha
februárban kiderül, hogy nem kell nekik a második könyvem? Mi lesz, ha nem
adnak el eleget a Pillantásból? Akkor nem fog nekik kelleni még egy ugyanolyan
könyv. Ennek a másodiknak jobbnak kell lennie, mint az első volt. Jézusom. – A
tenyerembe temettem az arcom. Mindennél jobban utálom az anyagi
bizonytalanságot.
– Nem szabad így gondolkodnunk. És Bryce is reménytelinek ítélte a helyzetet a
találkozón – emlékeztetett Mannix.
– Óvatosan reménykedett.
– Annyira reménykedik, hogy novemberben megint turnéra küld téged. Szerintem
itt kell maradnunk. Ugyan, Stella, határozzuk el, hogy pozitívak maradunk.
Egyszerűen döntsük el, hogy nem fogunk aggódni.
– Személyiség-átültetést végeztek rajtad?
De Mannixnak igaza volt. Túl sok hidat felégettünk már magunk mögött.
Érzelmileg és anyagilag is túlságosan sokat fektettünk már New Yorkba. A régi
életünk mögött szorosabbra zárult az ajtó, mint vártuk volna. Már nem mehetünk
vissza.
Hirtelen véget ért a nyár. Szeptember lett, Jeffrey visszament az iskolába, és
elkezdte az utolsó évét.
Elmondtam Gildának, hogy ezentúl nem tudok fizetni neki, de ragaszkodott
hozzá, hogy továbbra is együtt fussunk négyszer egy héten.
– Barátok vagyunk, nem igaz? – kérdezte.
– De igen, de…
– Szeretek futni, és jobban szeretek társaságban futni.
Tétováztam, de aztán megadtam magam.
– Rendben, köszönöm. De ha valaha is bárhogyan vissza tudom fizetni neked,
vissza fogom.
– Mint mondtam, barátok vagyunk.
Betsy hazajött Ázsiából, és nem kapott munkát, de semmilyet. Mígnem Gilda
csodával határos módon beajánlotta gyakornoknak egy galériába. Nem fizettek
semmit, de a munka távoli rokonságban állt Betsy terveivel, amennyiben
művészeti terápiával szeretne foglalkozni, úgyhogy már sokkal kevésbé
aggódtam.
A galéria tulajdonosa egy Joss Wootten nevű vékony, sápatag ember volt, aki
mindig fekete ruhákat hordott. A Google szerint hatvannyolc éves volt, és beletelt
egy időbe – több időbe, mint mindenki másnak –, mire rájöttem, hogy Gilda
pasija.
– Jesszus, anyu – mondta Betsy. – Mégis mit gondoltál, hogy kaphattam meg a
gyakornoki állást?
– Basszus – motyogtam. Gilda mindig ezekre a vénemberekre bukik, vagy mi van?
Óvatosan megpróbáltam szóba hozni, vajon mi vonzza őt Jossban.
– Annyira érdekes ember – mondta elrévedve.
– Mint Laszlo Jellico? – kérdeztem. Iszonyúan szerettem volna megérteni. – Ő is
érdekes volt?
– Igen, de nem jó értelemben – válaszolta kifejezéstelen arccal.
– Értem – bólintottam. – Ne haragudj. – Tudtam, hogy többet erről nem
kérdezhetem.
Jól haladtam a második könyvvel, ami pontosan ugyanolyan volt, mint a
Pillantásról pillantásra. Bárkivel beszélgettem, úgy figyeltem, hogy a fejem is
belefájdult, kétségbeesetten reménykedtem, hátha valami hétköznapi
bölcsességet hallok. Többször is felhívtam aput, és kértem, hogy idézze fel, miket
mondott annak idején Locke nagyi. Nagyjából harminc működőképes mondásom
volt, és hatvanra volt szükségem.
Ruben továbbra is ellátott feladatokkal – mindennap írnom kellett a blogomra, és
tweetelnem kellett egy bölcs és vigaszt nyújtó közhelyszerűséget, de nem volt
egyszerű, mert ha bármi elfogadható eszembe jutott, azt bele akartam tenni a
második könyvbe. Aztán Ruben utasítására el kellett kezdenem az instagramozást
is.
– Kasmírban és meghittségben kellene utaznod – mondta Ruben. – Napfelkeltés,
babakezes képek, ilyenek.
Ez nem igazán volt az én világom – én szívesebben tettem volna ki gyönyörű
cipőket és csinos körmöket ábrázoló képeket, de Ruben azt mondta, nem az a
kérdés, hogy mi az én világom, hanem hogy szerintük mi legyen az én világom.
A megváltás Gilda személyében érkezett.
– Majd én csinálom – mondta. – A Twitteredet is. Sőt a blogodat is, ha akarod.
– De hát…
– Tudom. Nem tudsz fizetni nekem. Nem baj.
Egy darabig tépelődtem, hogy vajon rendben van-e ez a helyzet vagy nincs, de
aztán megadtam magam, mert egyszerűen képtelen voltam megfelelni annak a
követelményözönnek, amivel Ruben elárasztott.
– Valamikor, valahogyan vissza fog találni hozzád a jóságod.
– Jaj, ugyan már – hessegette el a hálámat Gilda. – Semmiség az egész.
Ruben továbbra is folyamatosan követelte a cikkeket is. És nem akadt kórház,
iskola vagy fizikoterápiás központ a környező három államban (gyakorlatilag
bárhol, ahová ingyen el tudtak küldeni), ahová ki ne helyeztek volna beszédet
tartani.
Betsy valamikor október vége felé ismerkedett meg Chaddel, aki besétált a
galériába, és szégyentelenül kijelentette, hogy ha Betsy elmegy vele vacsorázni,
megvásárol egy installációt.
Csodálkoztam és aggódtam: Chad egyáltalán nem illett Betsyhez. Túl öreg volt –
mindössze öt évvel volt fiatalabb nálam –, túl pénzsóvár és túl cinikus.
Az utolsó porcikájáig munkamániás ügyvéd volt. Napi tizenkét órát dolgozott,
öltönyökkel, limuzinokkal, sötét, drága éttermekkel teli életet élt.
– Mit szeretsz benne, édesem? – kérdeztem óvatosan Betsytől. – Meg szokott
nevettetni? Biztonságban érzed magad vele?
– Ó, nem – rázta a fejét, és megborzongott. – Megremegteti a szívem.
Enyhén elborzadva meredtem rá.
– Tudom – mondta. – Totál nem vagyok az esete. De épp furalányos korszaka
van.
– …Na és te?
– Nekem meg idősebbügyvédes korszakom van. Minden a legnagyobb rendben!
Felemeltem egy kupac macskanadrágot: a sminkpalettámat kerestem. Gilda
összeállított nekem egy készletet az összes szemhéjpúderrel, pirosítóval,
alapozóval és ajakfénnyel, amire csak a háromhetes turnén szükségem lehet, de
sehol sem találtam a csomagot. Minden tele volt dobálva ruhával, az ágy, a
komód, a földön heverő nyitott bőrönd, minden. Megnéztem egy fiókot. Ott sem
volt. Előbb-utóbb muszáj lesz előkerülnie: holnap indulunk. Talán valamelyik
másik szobában hagytam.
Berobogtam a nappaliba Mannixhoz.
– Nem láttad a…?
Azonnal tudtam, hogy nagy baj van. Az asztalnál ült, fejét a kezébe temette.
– Mannix? Drágám?
Szürke volt az arca, ahogy felém fordult.
– Roland stroke-ot kapott.
Odasiettem hozzá.
– Honnan tudod?
– Most hívott Hero. Nem tudja a részleteket, de azt mondja, súlyos. – Felemelte a
telefont. – Felhívom Rosemary Rozelaart. Állítólag ő kezeli.
Jézusom. Kicsi a világ.
– Rosemary? – szólt bele Mannix a telefonba. – Mondj el mindent. – Felírta a
dolgokat a jegyzetfüzetébe, és újra meg újra átírta a betűket, míg ki nem szakadt a
papír. – CT? MRI? Szemhéjcsüngés? Eszméletvesztés? Teljesen? Meddig?
Basszameg. Agyi érelzáródás?
A legtöbb szót nem értettem. Amennyit a stroke-ról tudtam, azt mind egy
borzalmas tévéreklámból szedtem – a hirdetésnek az volt a lényege, hogy ha
valaki stroke-ot kap, azt a lehető leggyorsabban el kell látni ahhoz, hogy
bármiféle tűrhető végeredményt remélni lehessen.
Mannix letette a telefont.
– Ischaemiás stroke-ja volt, aztán ischaemiás érelzáródása.
Fogalmam sem volt, ez mit jelent, de hagytam, hadd beszéljen.
– Milyen gyorsan vitték be a kórházba?
– Nem elég gyorsan. Az első három óra már eltelt, pedig az a kritikus időszak.
Szívritmuszavara van, ami pitvari fibrillációra utal.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy… – Próbált orvosként magyarázni a civilnek. – Azt, hogy lehet, hogy
szívinfarktusa lesz. De még enélkül a komplikáció nélkül is kómában van. Az a
lényeg, hogy mi történik a következő három napban.
– Hogyhogy?
– Ha nem mutatja a normális agytörzsi működés jelét, nem fogja túlélni.
Meg voltam rendülve; de ez most nem az én tragédiám volt, most nekem kellett
erősnek lennem.
– Na jó – vettem a kezembe az irányítást. – Hazautazunk Írországba. Megnézem a
járatokat.
– Nem lehet. Nem mondhatod le a turnét.
– Az sem lehet, hogy te ne menj el Írországba.
Egymásra bámultunk, egészen lebénított minket az újszerű helyzet. Ehhez nem
volt útmutatónk, fogalmunk sem volt, hogyan viselkedjünk.
– Menj el Írországba – mondtam. – És vigyázz a testvéredre. Én meg elmegyek a
turnéra. Nem lesz semmi bajom.
Arra gondoltam, hátha Betsy velem jön. Már persze ha sikerült rávennem, hogy
egy pillanatra is eltávolodjon Chadtől. Gyakorlatilag már ott élt nála a belvárosi
lakásában, szinte alig láttuk ezekben a napokban.
Ebben a pillanatban csöngettek. Gilda volt az, hozott még pár lágy esésű
kasmírruhát, ki akarta egészíteni a ruhatáramat, amit a turnéra tervezett.
– Van kék, ami nagyon jól illene a hajadhoz, de megláttam ezt a rozsdabarnát, és
arra gondoltam… Mi történt?
– Mannix testvére stroke-ot kapott. Súlyos. Mannixnak amilyen gyorsan csak
lehet, haza kell mennie Dublinba.
– És te? – kérdezte Gilda. – Így is elmész a turnéra?
– Semmi gond – mondtam. – Megkérem Betsyt, hogy jöjjön el velem.
– Majd én elmegyek veled – mondta Gilda. – Leszek az asszisztensed.
– Gilda, ez nagyon kedves tőled, de nincs pénzem, nem tudlak kifizetni.
– Hadd beszéljek Bryce-szal.
– Gilda. Ez egy háromhetes turné. Napi tizennyolc órában…
– Hadd beszéljek Bryce-szal.
– Jó. De…
– Ne aggódj – mondta Gilda Mannixnak. – Vigyázok rá.
– Megvan Bryce mobilszáma? – kérdeztem.
– Aha. Még Laszlo adta meg, amikor jártunk.
– …Ja. Oké…
Épp elbúcsúztam Mannixtól a newark-i repülőtéren, amikor Gilda hívott.
– A Blisset Renowntól megkapom a pénzt. El van intézve.
– Hogyhogy?
– El van intézve és kész.
– Semmi – visszhangzott Mannix hangja a vonalban. – Az égvilágon semmi
reakció.
– Ne add fel a reményt – mondtam. – Még van idő.
Két nap telt el Roland agyvérzése óta.
– Anyu és apu is megjött Franciaországból.
Nagyot nyeltem. Ha Roland szülei is megjelentek, nagyon komoly lehet a helyzet.
– Csinálunk ma még egy MRI-t – mondta Mannix. – Hátha kimutatható lesz
valamiféle agytörzsi tevékenység.
– Drukkolok – mondtam.
– Hiányzol – mondta.
– Te is nekem.
El akartam mondani neki, hogy szeretem, de ha most mondanám, telefonon, és
ilyen körülmények között, az egyszerűen csak sajnálatnak tűnne.
Akkora jelentőséget adtam már ennek, hogy mikor és hogyan mondom el neki,
hogy egészen sarokba szorítottam magam. Túl sokszor győzködtem magam, hogy
ki kell várni a megfelelő pillanatot, és most jöttem rá, hogy sohasem lesz
tökéletes a pillanat.
– Te hogy vagy? – kérdezte. – Hallom, Gilda tornáztat. Most nem csinálhatod
meg, hogy csak fekszel a földön és belelihegsz a telefonba, mint a két korábbi
turnén.
– Honnan tudsz erről?
– Gilda felhívott, beszámolt az eseményekről. Figyelj, Stella, ha nem bírod a sok
munka mellett a futást, szólj neki! Na és melyik városban vagytok éppen?
– Baltimore-ban, azt hiszem. Mindjárt indulunk egy jótékonysági vacsorára.
– Ha visszaérsz, hívj fel, mielőtt lefekszel.
– Jó. Te pedig ígérd meg, hogy megpróbálsz pozitívan gondolkodni.
– Megígérem.
Ahányszor csak beszéltünk, mindig vidámságot erőltettem magamra, miközben
igazából majd belebetegedtem az aggódásba.
Mi lesz, ha Roland meghal? Szörnyű fájdalmas volt elképzelni a világot Roland
nélkül. Annyira különleges ember volt.
…Különleges ember volt, de rengeteg volt az adóssága. Valakinek ki kell majd
fizetnie ezeket az adósságokat. Csak egy pillanatra jutottak eszembe ilyen önző
gondolatok, de így is elszégyelltem magam.
Na és mi lesz Mannixszal, ha Roland nem éli túl? Hogy fog megbirkózni annak az
embernek az elvesztésével, akit a legjobban szeret a világon?
Ha Roland nem hal meg, a felépülése akkor is hosszú és költséges folyamat lesz.
Azt hogy fogjuk bírni?
Valakinek talán figyelmeztetnie kellett volna Rolandot, hogy nem olyan jó ötlet
ilyen brutálisan túlsúlyosan élni. De ha az ember arra gondol, hogy milyen vicces
és okos és édes volt, ez olyan lett volna, mintha bele kellene rúgni egy kiskutyába.
És isten a tanú, hogy Roland minden tőle telhetőt megtett. Amióta hazatért a
californiai nyaralásból, személyi edző foglalkozott vele.
Nagyot sóhajtottam, aztán belebújtam a magassarkúmba, felkaptam az esti
kistáskámat, és bekopogtam a szomszéd szobába, Gildához. Vártam egy
pillanatot, aztán beléptem az ajtón.
– Jaj! – csapta le gyorsan a laptopját.
– Bocsánat – torpantam meg. – Kopogtam. Azt hittem, hallod.
– Ó… rendben.
– Bocsánat – ismételtem, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. – Inkább… Szólj, ha
kész vagy.
Eltűnődtem, vajon mit titkolhat ilyen hevesen, de hát joga van hozzá, hogy
meglegyen a saját élete.
– Ne, Stella, várj – mondta. – Tiszta hülye vagyok. Van egy… úgymond egy
projekt, azon dolgozom egy ideje. Ha megmutatom, megígéred, hogy nem nevetsz
ki?
– Persze hogy nem nevetlek ki. – Bármit megígértem volna, annyira iszonyúan
kíváncsi voltam, hogy mit rejteget.
Megnyomta a refresh gombot, mire egy tarkabarka
oldal kelt életre a képernyőn. Olvasni kezdtem: Gilda Ashley: Hozd ki magadból a
legjobbat: Hogyan lehet egy nő a legegészségesebb tíztől százéves koráig?
– Úristen, ez egy könyv – mondtam elképedve.
– Elszórakozgatok vele egy ideje…
– Belenézhetek?
– Persze.
Odaadta a laptopot, én pedig pörgetni kezdtem az oldalakat. Minden fejezet sorra
vett egy-egy évtizedet egy nő életéből: hogy az adott életkorban mit kell enni,
hogyan kell tornázni, hogy milyen fizikai, testi változásokra lehet számítani, és
hogyan lehet legjobban felkészülni az életkornak megfelelő betegségekre,
panaszokra. Mindegyik évtizednek megvolt a maga gyönyörű háttérszíne, a
szöveget pedig könnyen átlátható felsorolásokba vagy csinos kis lapszéli
jegyzetekbe rendezve lehetett olvasni.
Szuper volt a tördelés. Egyik oldal sem volt agyonzsúfolva szöveggel, és ahogy
teltek az évtizedek, mindig változott a betűtípus, a tinik képregényszerű
betűjéből haladtunk az egyre elegánsabb tipográfia felé a harmincas, negyvenes,
ötvenes évekkel, a hatvanastól kezdve pedig nagyobb, szellősebb betűk
könnyítették az olvasást.
– Zseniális – mondtam.
– Alakul – szemérmeskedett Gilda. – De valami még mindig hiányzik belőle.
– Nagyon klassz – erősködtem.
Az egyszerűségében rejlett a tökéletessége – az embereket elrettenti a nehezen
érthető és túl sűrű szöveg. Ez itt megközelíthető volt, informatív, és a gyönyörű
színeivel meg az ügyesen elhelyezett illusztrációkkal valamiféle alapvető
optimizmust sugárzott.
– Elképesztő a grafika – mondtam.
Gilda feszengve mosolygott.
– Joss segített egy kicsit a tördelésben. Vagyis inkább sokat.
– Mióta dolgozol ezen?
– Ó, ezer éve… na jó, de legalább egy éve. De csak akkor állt igazán össze, amikor
Joss-szal megismerkedtem. Figyu, Stella, ugye, nem bánod?
Be kellett ismernem, hogy igenis zavarba hozott a dolog. Részben azért, mert
titkolta előlem. De hát ez annyira gyerekes. És gonosz is – miért ne írhatna
könyvet Gilda? Ez nem valami zérusösszegű játék, ahol csak egy bizonyos számú
embernek megengedett, hogy író legyen. Végül is az is nevetségesen nagy mázli
volt, hogy nekem sikerült kiadót találnom.
– Nem bánom – préseltem ki magamból. – Gilda, ez annyira jó, hogy most rögtön
ki lehet adni. Szeretnéd, hogy megmutassam Phyllisnek?
– Phyllisnek? Az őrült hölgynek, aki senkihez nem ér hozzá, és aki muffint lop a
macskáinak? Kösz, nem.
Mindketten nevetni kezdtünk, de én nem bírtam sokáig.
– Gilda? – kezdtem tétován. – Te ismersz más irodalmi ügynököket is, igaz? –
próbáltam utalni azokra az időkre, amikor Laszlo Jellicóval járt, anélkül hogy
felzaklatnám. – Mindegyikük olyan kemény, mint Phyllis?
– Viccelsz velem? Az a nő elmebeteg. Ha valaki excentrikus, azt értem; az jó
móka is tud lenni, és sok ügynök van, aki kicsit zizi. De ez a nő borzalmas. Peched
volt, mert gyorsan kellett döntést hoznod. Ha több időd lett volna, más
ügynököket is megnézhettél volna magadnak, és választhattál volna kedvesebbet.
– Mannix szerint nem kell, hogy kedveljem. Szerinte ez csak üzlet.
– Igaza van – mondta Gilda. – De elmondhatom, mi a legnagyobb őrület?
– Jó – bólintottam idegesen.
– Az, hogy Mannixból szuper ügynök válna.
Amikor Roland harmadik napja volt kómában, egy parányi kis reakciót fedeztek
fel az agytörzsi működésében. De még korai lett volna ünnepelni.
– Kilencven százalék, hogy nem fogja túlélni – mondta Mannix. – És ha túléli is,
hosszú lesz az út visszafelé.
Gilda és én húztuk az igát a könyvturnén – Chicago, Baltimore, Denver,
Tallahassee… Az ötödik napon abba kellett hagynom a tornázást.
– Beledöglök, Gilda. Sajnálom, de beledöglök.
Robotpilóta üzemmódban nyomtam végig az interjúkat, a beszélgetős műsorokat,
a dedikálásokat. Gilda igazi istenáldás volt. Újra meg újra emlékeztetett, hogy hol
vagyok, és mit keresek ott.
Borzalmasan hiányzott Mannix, de ahányszor sikerült beszélnünk, szinte mintha
ott se lett volna. Időnként megpróbált rám figyelni, ilyeneket mondott, hogy
„Gilda mondta, hogy tegnap jó sokan eljöttek”, de igazából csak félszívvel.
Roland szíve tizenegy nap alatt háromszor állt le. Minden alkalommal arra
számítottak, hogy meg fog halni, de csodával határos módon mind a háromszor
életben maradt.
Véget ért a turné. Gildával visszatértünk New Yorkba, és én azonnal haza akartam
utazni Írországba, hogy Mannixszal legyek, de Jeffreynek nagyobb szüksége volt
rám. Amíg turnéztam, Espranza meg egy bébiszitter vigyázott rá, és ha most ilyen
hamar újra elrepülnék, az olyan volna, mintha elhagynám. Eljátszottam a
gondolattal, hogy a téli szünet előtt két héttel kiveszem az iskolából, és együtt
megyünk el Írországba, de nem lett volna helyes, ha így belerondítok az évébe.
Amikor Mannixnak sikerült elszabadulnia a kórházból, mindig felhívott Skype-
on. Ilyenkor mindig igyekeztem könnyedén és pozitívan viselkedni.
– Gondolj Shepre, Mannix. Te, én és Shep. Játszunk a tengerparton.
De soha nem sikerült elérnem, hogy mosolyogjon; elérhetetlenné tette az
aggódás.
Betsy ki-be suhant az életünkbe, furcsa ajándékokat hozott, cukrozott gesztenyét
masnival átkötött dobozban.
– Chad számlát nyitott a nevemre a Bergdorf Goodmanben – mesélte. – Két profi
vásárolja nekem a ruhákat. Tetőtől talpig átdizájnolnak: még a fehérneműmet is.
– Betsy! – mondtam elképedve. – Mi vagy te? Játék baba?
– Anyu – nézett a szemembe, mint nő a nőnek. – Felnőtt ember vagyok. És jól
szórakozom.
– Csak tizennyolc éves vagy.
– Tehát felnőtt.
– Ez undorító – tolta el magától a cukrozott gesztenyét Jeffrey. – Olyan, mint a
csicseriborsó.
– Szerintem az. Csicseriborsó – mondta Betsy. – Csak az édes fajta.
Kis híján elsírtam magam. Mennyi rengeteg pénzt áldoztam a taníttatására, erre
valami gazdag fickó játékszere lett belőle, aki azt hiszi, hogy a gesztenye
csicseriborsó.
A Blisset Renown karácsonyi buliján összefutottam Phyllisszel.
– Hol van Mannix? – kérdezte.
– Nincs itt.
– Tényleg?
– Írországban van.
– Tényleg?
Nem voltam hajlandó ennél jobban belemenni a részletekbe; Phyllisnek bőven
megvolt az alkalma, hogy lépést tartson az életemmel, de ő ezt nem tartotta
fontosnak.
– Hallom, hogy Betsy lányod egy kétszer annyi idős fickóval rohangászik a
városban.
– Ezt meg honnan tudod?
Rám kacsintott.
– Na és hogy van az a dühös srácod? Jeffrey, ugye?
Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, hogy megadom magam.
– Még mindig dühös.
– Látom a naptáramban, hogy február elsején kell leadnod a második könyvedet a
BlissetRenownnak. Sikerülni fog?
– Igen.
– És jó lesz?
Hogy jó-e? Hát, én mindent megtettem.
– Igen, jó.
– Hát, akkor kapcsolj rá – mondta. – Legyen inkább szuper.
– Boldog ünnepeket, Phyllis – mondtam, és odébb álltam. Rubent kerestem, és
meg is találtam: egy marinált hallal megrakott tál mellett álldogált.
– Ruben?
– Igen?
– Azon gondolkodtam… izé… van hír a sikerlistákról?
– Aha. Nagy kár.
– Nem került fel a Pillantásról?
– Ezúttal nem. De hallod, előfordul.
– Sajnálom. – Azt hittem, beleroppanok a bűntudatba.
Mannixnak képtelen voltam elmondani, így is bőven volt min aggódnia, de
később felhívtam Gildát. Meg volt döbbenve.
– Te megkérdezted Rubent? Te? Stella, ilyet nem szabad kérdezni. Soha. Ha a
könyved felkerül a sikerlistára, hidd el nekem, húsz különböző ember fog hívni, és
mindegyik azt fogja mondani, hogy ez csakis neki köszönhető.
Azon a napon, amikor a Manhattan Akadémián elkezdődött a karácsonyi szünet,
Betsyvel és Jeffreyvel Írországba utaztunk.
A gyerekek Ryannél szálltak meg, mi pedig Mannixszal Roland lakásában
aludtunk. De Mannix szinte soha nem volt ott; gyakorlatilag a kórházban lakott.
Mannix azt mondta, hogy Rolandnál javulás állt be, de amikor először látogattam
meg, teljesen ledöbbentem. Magánál volt, a jobb szemét ki tudta nyitni, de a bal
oldala le volt bénulva, a szája sarkából folyamatosan csordogált a nyál.
– Szia, édesem – suttogtam, és lábujjhegyen az ágyához lopakodtam. – Annyira
aggódtunk érted.
Óvatosan átverekedtem magam a kábeleken és drótokon, amikre rá volt kötve, és
puszit nyomtam a homlokára.
Roland valamiféle hangot hallatott, olyan volt, mint egy erőtlen vonyítás.
Annyira szánalmas és furcsa hang volt, egész megijesztett.
– Válaszolj neki – mondta Mannix szinte türelmetlenül.
– De hát… – Mit mondott?
– Azt mondta, hogy gyönyörű vagy.
– Tényleg? Köszönöm szépen – erőltettem vidámságot a hangomra. –
Megmondom őszintén, téged már láttalak jobb bőrben is.
Roland megint vonyított. Mannixra néztem.
– Azt kérdezi, hogy sikerült a turnéd.
– Nos! – Leültem mellé, és megpróbáltam szórakoztató anekdotákat mesélni, de
szörnyű volt. Nagyon jól tudtam, milyen pokoli érzés, amikor valaki nem tud
beszélni, és egy olyan embernek, mint Roland, aki szeret és tud is beszélni, ez
még sokkal keményebb lehet.
Igyekeztem nem mutatni, mennyire feszengek. De folyton megjelent előttem,
ahogy fekszem a kórházi ágyon, és egészen biztos voltam benne, hogy Roland
mélységesen szégyelli az állapotát.
– Nagyon örül, hogy lát – erősködött Mannix.
Tíz napot töltöttem Írországban, és mind a tíz napon ott ültem Roland mellett, és
történeteket meséltem neki. Amikor egy mese végére értem, kiadott magából egy
olyan borzalmas, vonyító hangot, és az egyetlen, aki ebből bármit is megértett,
Mannix volt.
Roland neurológusa Rosemary Rozelaar volt, de ő szemlátomást teljes mértékben
átengedte a terepet Mannixnak, aki éjjel-nappal Roland ágya körül sürgött, a
vizsgálati lapokat és az MRI-eredményeket bújta.
Mannix szülei még mindig Írországban voltak, és időnként meg-megjelentek a
kórházban. Minden alkalommal úgy tűnt, mintha épp egy buliból jönnének, vagy
épp buliba készülnének; gint hoztak laposüvegben Roland betegágyához, és fehér
műanyag pohárból ittak.
Egyetlen pillanatra sem ment ki a fejemből, hogy Roland milyen sok pénzzel
tartozik; úgy piszkálta az agyamat a gondolat, mintha kavics ment volna a
cipőmbe. Az elmúlt két év során sok pénzt visszafizetett, de még mindig
rengeteggel tartozott, és egészen biztos volt, hogy nagyon-nagyon sokáig nem
fog tudni dolgozni.
Szerettem volna szóba hozni a témát, hiszen előbb-utóbb egészen biztosan meg
fogjuk érezni a hatását Mannixszal, de nem akartam, hogy Mannix még jobban
aggódjon.
Végül ő maga hozta fel a kérdést.
– Beszélnünk kell a pénzről – mondta egyik reggel, azon ritka alkalmak egyikén,
amikor nem ugrott ki az ágyból, és nem ment be azonnal a kórházba.
– Kinek? Nekünk?
– Micsoda? Nem, Roland tartozásairól kell beszélnünk, nekem, Rosának és
Herónak. És anyunak meg apunak is, már ha egyáltalán megyünk velük valamire.
Nem akartunk szembenézni ezzel, de muszáj lesz valamiféle családi konferenciát
tartanunk. Csak az a baj, hogy nincs egy vasunk se. Egyikünknek se.
– De amikor majd februárban leadom a könyvet…
– Nem fizethetjük a testvérem adósságát a te pénzedből.
– De hát ez a mi pénzünk. A tiéd és az enyém.
A fejét rázta.
– Ebbe most ne menjünk bele. Nézzük meg, ki tudunk-e találni valami mást. Na
jó, megyek zuhanyozni.
Már az ajtónál volt, amikor megszólalt a telefonja, amit az éjjeliszekrényen
hagyott.
– Ki az? – sóhajtott fel.
Kezembe vettem a telefont, és megnéztem a kijelzőt.
– Jé! Gilda.
– Nem kell fölvenni.
– Miért keres?
– Csak Rolandról akar kérdezni.
Ja. Oké.
Két nappal azelőtt, hogy a Manhattan Akadémián elkezdődött a tanítás a téli
szünet után, Betsynek, Jeffreynek és nekem vissza kellett térnünk New Yorkba.
– Én nem tudok elmenni innen – mondta Mannix. – Még nem. Addig nem, amíg
nem stabilizálódik az állapota.
– Maradj, ameddig csak maradnod kell. – Mannixszal akartam lenni; hiányzott a
jelenléte, hiányoztak a tanácsai, és minden, az egész ember, de próbáltam
nagylelkű gesztust tenni.
Mannix kivitt minket a repülőtérre, és ahogy belegondoltam, hogy nélküle
megyünk vissza New Yorkba, hirtelen teljesen összezuhantam. Szerettem.
Annyira szerettem, hogy már fájt, és tudtam, hogy el kell mondanom neki. Már
réges-régen el kellett volna mondanom neki.
A reptéri váró téli szünet utáni forgatagában Mannix keresztültolta a kocsinkat a
tömegen, egészen az utasfelvételi pultig.
– Álljatok be a sorba, srácok – intettem Betsynek és Jeffreynek, aztán félrevontam
Mannixot.
– Mannix – mondtam.
– Igen?
– Azt…
Megszólalt a telefonja. A kijelzőre nézett.
– Föl kell vennem. Rosa? – mondta. – Értem. Rendben. De tényleg legyetek ott.
Akkor ott találkozunk.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Roland pénzéről kell beszélnünk, és Rosa ki akar bújni alóla. Vagy inkább
Roland pénzének nem létéről. Mennem kell. Jó utat. Hívj fel, ha leszálltatok.
Leheletnyi csókot nyomott a számra, aztán elfordult, és már el is tűnt a
tömegben, elnyelte a hömpölygés. Dermedten álltam, moccanni se bírtam,
mintha jéggé fagytam volna, egészen lebénított a rettegés, hogy itt volt a pillanat,
és elszalasztottuk. Hogy valahogyan már megtörtént a legjobb rész, miközben én
folyton azt vártam, hogy mikor érkezik el, most pedig már csúszunk lefelé a
lejtőn.
A New York-i január havas volt és nagyon csöndes. Végre valahára véget ért a
Pillantásról pillantásra reklámkampánya, és furcsa nagy békében, nyugalomban
teltek a napjaim. Attól eltekintve, hogy hetente egyszer moziba mentünk
Gildával, semmiféle társadalmi életet nem éltem. Az Itt és moston dolgoztam, és
minden napomnak az volt a fénypontja, amikor Mannix felhívott telefonon vagy
Skype-on. Úgy tűnt, hogy Roland állapota kezd stagnálni. Minden alkalommal
meg akartam kérdezni Mannixtól, hogy mikor jön vissza, de mindig sikerült
megállnom. Roland pénzügyeiről sem kérdeztem semmit. Tudtam, hogy túl
vannak a családi megbeszélésen, és ha Mannixot annyira nyomasztja az
eredmény, hogy nem akar róla beszélni, nekem úgy is jó.
Január utolsó hetében váratlanul felhívott Phyllis.
– Hogy állsz az új könyvvel?
– Igazából kész. Már csak játszom vele.
– Mi lenne, ha meglátogatnál? Mondjuk ma. Hozd a kéziratot is.
– Oké. – Miért ne. Úgy sincs semmi dolgom.
Amikor beléptem Phyllis irodájába, az első, amit mondott, ez volt:
– Hol van Mannix?
– Írországban.
– Micsoda? Már megint?
– Nem. Még mindig.
– Óóó. – Nem tudta, miről van szó, nekem pedig nem volt kedvem felvilágosítani.
– Mi van veletek? – kérdezte.
– Csak… – vontam vállat. – Ez meg az.
– Valóban? Ez meg az? – Keményen bámult rám, de én nem adtam meg magam.
– Szóval látni akartad az új könyvemet – nyomtam a kezébe a kéziratot.
– Aha. Mindenfélét csicseregnek a madarak, kicsit ideges vagyok.
Azonnal elfogott a rémület.
Néztem, ahogy végigolvassa az első kilenc-tíz oldalt, aztán átfutotta,
mintavételezte a többit, és még a végére sem ért, amikor azt mondta:
– Nem.
– Tessék?
– Sajnálom, édesem, ez nem fog menni. – A kedvessége volt az, ami igazán
megrémített. – Nem vált be a Pillantásról pillantásra. Pénzbe kerültél nekik. Most
valami más kellene. Ezt nem fogják megvenni.
– De hát Bryce mondta, hogy pontosan ugyanolyat írjak.
– Akkor még más volt a helyzet. Azóta eltelt másfél év, és a Pillantásról
pillantásra elbukott…
– Elbukott? – Erről nekem senki nem szólt. – Konkrétan elbukott?
– Aha. Bukta lett. Azt hitted, azért nem hív senki, mert fogyóznak és morcosak?
Azért nem hívott senki, mert szégyellik magukat a nevedben. Nem lesz
utánnyomás a Pillantásból.
– Nem lehetne megvárni, hogy mit szólnak?
– Semmiképpen. Soha nem szabad olyat leadni, amit biztosan vissza fognak
utasítani. A lényeg, Stella: ennek a könyvnek én nem leszek az ügynöke. Menj el,
és csak akkor gyere vissza, ha kitaláltál valami mást, méghozzá gyorsan.
Mégis mit? Én nem vagyok író, nem vagyok kreatív elme. Egyszerűen csak
szerencsém volt. Egyszer. Nem szolgálhatok mással, csak megint ugyanazzal.
– Gazdag, sikeres és szerelmes voltál – mondta Phyllis. – Most viszont? A
karriered holtpontra jutott, azzal a te embereddel meg nem tudom, mi van, de
nem fest túl jól a helyzet. Van ám itt nyersanyag! – vont vállat. – Nem elég? A
tini fiad gyűlöl. A lányod elfecsérli az életét. Te magad pedig már alulról szagolod
a negyvenet. Hipp-hopp utolér a klimax. Hát kell ennél jobb?
Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon.
– Egyszer bölcs voltál – mondta Phyllis. – Bármit írtál is le abban a Pillantásról
pillantásra című kötetben, megérintetted az embereket. Ezt próbáld meg most is,
ezekkel az új kihívásokkal. – Már talpon volt, kezdett volna kitessékelni az ajtón.
– Most menned kell. Ügyfél jön hozzám.
Kétségbeesetten kapaszkodtam a székembe.
– Phyllis? – könyörögtem. – Te hiszel bennem?
– Ha az önérzetedet kell ápolni, menj pszichológushoz.
Kihajított a behavazott utcára, aztán délután felhívott.
– Március elseje a határidő. Megígértem Bryce-nak, hogy „új és izgalmas” lesz. Ne
okozz csalódást.
Teljesen össze voltam törve. Nem tudtam, mit csináljak. Képtelen vagyok
kitalálni egy új könyvet. De egy dologban biztos voltam: nem mondhatom el
Mannixnak. Van elég baja így is.
Ha arra gondoltam, hogy nem keresek pénzt, olyan érzésem támadt, mintha
zuhannék a végtelen űrben. Mannix és én mindig tudtuk, hogy kockázatos döntés
feladni az állásunkat, és New Yorkba költözni. De azt sohasem gondoltuk végig,
hogy ez az egész pontosan hol romolhat el – és hogy ha elromlik, hova kerülünk
pénzügyileg. Abból, amit Bryce az első megbeszélésen mondott, arra
következtettem, hogy olyan karrierem lesz, ami jó pár évig eltart, és ami korlátlan
időre biztosítja számunkra az anyagi biztonságot.
Két napon keresztül csak számoltam az órákat, meredtem magam elé, lebénított a
félelem. Gilda észrevette, hogy furán viselkedem, de leráztam. Annyira rettegtem,
hogy beszélni sem mertem arról, ami történt. Ha beszéltem volna róla, valósággá
vált volna.
Aztán – ahogy az lenni szokott, mikor isten megtréfálja az embert – Mannix
hívott, hogy másnap jön vissza New Yorkba.
– Roland már nincs veszélyben, már nem igazán tehetek érte semmit.
– Szuper – mondtam.
– Nem örülsz?
– Repesek.
– Nem úgy hangzik.
– Örülök, persze hogy örülök, Mannix. Tudod, hogy örülök. Holnap találkozunk.
Kétségbeesésemben felhívtam Gildát, és mindent elmondtam neki, ami történt,
minden egyes szót elismételtem, amit Phyllis mondott nekem.
– Ne mozdulj – mondta Gilda. – Azonnal megyek.
Fél óra múlva a hidegtől kipirosodva érkezett. Fehér szőrös sapka volt rajta, fehér
szőrös csizma, és hosszú, fehér kabát. Tele volt hópehellyel, még a szempilláján is
csillogott egy pár.
– Hú, de hideg van – didergett. – Szia, Jeffrey!
Jeffrey odajött, és megölelte. Még Esperanza is kidugta a fejét az ajtón.
– Madam, úgy néz ki, mint egy mesebeli királykisasszony.
– Köszönöm, Esperanza – mosolygott Gilda, és Esperanza visszavonult.
– Hol tudunk beszélni? – hámozta le magáról a többrétegnyi ruhát Gilda.
– Gyere a hálószobába.
– Oké. Csukd be az ajtót. Stella, volna egy ajánlatom. Ha nem tetszik, felejtsd el,
és egyikünk se hozza szóba soha többé.
– Hát mondd… – De már tudtam, miről van szó.
– Együttműködünk.
– Hogy érted?
– Összeolvasztjuk a könyveinket…
– Értem.
– …és létrehozunk egy mindent lefedő, bármikor elővehető útmutatót minden
betegségre, legyen az testi vagy lelki, minden nőnek, aki a legjobbat akarja
kihozni az életéből.
Úristen, milyen zseniális ötletei vannak ennek a nőnek.
– Igen!
– Jó páros vagyunk mi ketten, Stella, te meg én. Mindig is azok voltunk. Kiszmet.
– Akár lehetne is ez a címe a könyvnek… Kiszmet!
– Naná! Vagy mondjuk: A legjobb formád?
– Lehet, hogy most még nem is kell eldöntenünk a címét.
– De amúgy megcsináljuk? – kérdezte. – Komolyan belevágunk?
– Igen! – Úsztam a boldogságban, szinte beleszédültem a megkönnyebbülésbe.
– Csak egyvalami van. Nem akarom, hogy Phyllis legyen az ügynököm.
– Jaj, Gilda – józanodtam ki egy pillanat alatt. – Aláírtam vele egy szerződést még
a legelején. Nekem csak ő lehet az ügynököm.
– Ha ketten vagyunk szerzők, akkor nem. Persze egyértelmű, hogy a te neved
hatalmas lenne a borítón, az enyém meg icurka-picurka, de jogilag ilyen
körülmények között otthagyhatod.
– Nem tudom…
– Figyelj. Az első könyvedhez ő volt a megfelelő ügynök; ő tett fel téged a
térképre, ő szerzett neked kiadót. De most már nincs rá szükséged. Miért fizetnél
neki tíz százalékot, amikor semmit nem csinál?
– De akkor ki lenne az ügynökünk?
Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
– Hát Mannix, ki más. Annyira egyértelmű.
És bizonyos értelemben tényleg az volt.
– Nézd meg, micsoda szuper szerződést kötött neked azzal az ír kiadóval.
– Megbeszélhetjük ezt Mannixszal is? – kérdeztem.
– Persze! Holnap jön vissza. Szerintem adjunk neki huszonnégy órát, hogy
túltegye magát az időzónaváltáson, aztán együtt támadjuk le – kuncogott. –
Képtelen lesz ellenállni nekünk.
– Eltolta – kezdte szenvedélyes kortesbeszédét Gilda, aztán tovább sorolta az
érveit amellett, hogy otthagyjuk Phyllist. – Amint megkaptad a szerződést az első
könyvre, azonnal le kellett volna szerződnie a másodikra is. De ő azt gondolta,
hogy ha vár, többet kaphat. Mohó volt.
Mannixszal egymásra pillantottunk: azzal, hogy kihagyjuk Phyllist, nem válunk
mi is mohóvá?
– Egyszerűen csak okosak vagytok – mondta Gilda.
– Nem tudom… – bizonytalankodott Mannix. – Úgy érzem, lojalitással tartozom
Phyllisnek.
– Én is – mondtam.
– Ez nem a lojalitásról szól – mondta Gilda. – Ez csak üzlet. Továbbra is ő lesz
Stella ügynöke minden olyan könyvnél, ami Stella neve alatt jelenik meg. Feltéve
persze hogy rá tudod venni, hogy támogasson. De figyeljetek, a tények a
következőek: Phyllis nem vállalja Stella második könyvét. Nektek pedig nagyon
kéne a pénz.
Hát erről szól lényegében ez az egész: a pénzről.
Szinte az egész előleg elfogyott az első könyvből. Nem gyors kocsikra és pezsgőre
költöttük, csak éltük az életünket egy olyan drága városban, mint New York.
– Meg kell élnetek valamiből – mondta Gilda Mannixnak. – És ott vannak Roland
adósságai is…
Zavartan néztem rá: tudja, hogy mennyivel tartozik Roland? Mert én nem
tudtam. Lehet, hogy csak úgy általánosságban beszél.
Mannix hosszú hallgatás után szólalt meg.
– Ha ez a legjobb esélyünk arra, hogy meg tudjunk élni, benne vagyok.
– Nagyszerű! Tíz százalék a tiéd. A többit felezzük Stellával?
– Rendben.
Iszonyú fáradtnak tűnt.
– Azt hittem, élvezted, amikor ügynökösködtél – mondtam.
– Élveztem. Élvezem.
– Ki szól Phyllisnek? – kérdezte Gilda.
Egy darabig hallgattunk.
– Majd én – mondta Mannix.
Szófogadóan kezébe vette a telefont, mire Gilda felpattant.
– Jesszus – mondta szinte vidáman. – Na, ez az a beszélgetés, aminek nem akarok
fültanúja lenni. Gyere, Stella, igyunk egy kis bort.
Néhány perccel később Mannix utánunk jött a konyhába. Kezébe nyomtam egy
pohár bort.
– Na…? – kérdeztem.
Belekortyolt a borba.
– Hogy fogadta? – kérdezte Gilda.
– Ahogy várni lehetett.
– Olyan rosszul? – kérdeztem. – A francba.
Mannix vállat vont. Mint akit nem is érdekel az egész.
Gilda és én a következő két hónapot azzal töltöttük, hogy egybeolvasztottuk a két
könyvet, összeillesztettük a megfelelő mondásokat a megfelelő fejezetekkel.
Gilda szakított Joss Woottennel, úgyhogy egy fiatal, lelkes grafikushoz, Noah-hoz
vittük át a tördelést. Aprólékos, nehéz munka volt, sokkal nehezebb, mint
gondoltam – húzni kellett Gilda szövegéből, és néhol szinte cipőkanállal kellett
bepasszírozni az oldalakra az enyémet. Újra meg újra át kellett rendeznünk az
egészet, mire természetesnek éreztük az egyveleget; olyan sokat bámultuk a
képernyőt, hogy majd megvakultam.
De nagyon fontos volt, hogy jól sikerüljön. Most már féltem, nagyon-nagyon
féltem, mert ez volt az utolsó esélyem.
Mannix értesítette Bryce Bonesmant, hogy ő lett az új könyv ügynöke; megígérte
neki, hogy „új és izgalmas” lesz, és hogy március elejére elkészül.
– Azt hiszem, kész vagyunk – jelentette ki február utolsó előtti napján, egy
csütörtök este úgy kilenc óra körül Gilda. – Szerintem ennél már nem lesz
gyönyörűbb.
– Kinyomtathatom? – kérdezte Noah.
Nagy levegőt vettem.
– Rendben – bólintottam. – Nyomtasd ki.
Néztük, ahogy potyognak ki a fényes papírlapok a nyomtatóból, és két
példányban állítottuk össze a kéziratot: egyet nekem, egyet neki.
Egy kínos ügyet viszont még mindig nem sikerült elrendeznünk: a címet. Gilda
azt akarta, hogy A legjobb formád legyen a címe, nekem jobban tetszett az Itt és
most. Úgyhogy azt javasoltam, hogy hagyjuk a végső döntést a Blisset Renownra.
– Elküldjük Bryce-nak e-mailen? – kérdeztem.
– Túl nagyok a fájlok – mondta Noah. – Egy örökkévalóság lenne letölteni őket.
– Mi lenne, ha holnap reggel személyesen vinnéd el neki? – vetette fel Gilda.
– Miért nem együtt?
– Te vagy a főszerző. Neked kéne.
– Rendben. Ha biztos, hogy nem jössz velem.
Gratuláltunk egymásnak, összeölelkeztünk, megköszöntük Noah-nak a munkát,
és elindultunk haza.
Kint az utcán megkérdeztem Gildát, hogy metróval megy-e.
– Nem, látogatóba megyek egy barátomhoz.
Azt súgták az ösztöneim, hogy biztos az egyik érdekes, idősebb pasijáról van szó;
nem akartam kíváncsiskodni.
– Akkor fogjunk neked egy taxit.
Felemelte a kezét, és már le is fékezett mellette egy taxi.
Amikor hazaértem, Mannix nagy nehezen kipréselt magából egy kis lelkesedést a
kézirat láttán, de láttam, mennyire nehezére esik. Egyre jobban aggódtam érte,
amióta visszajött Írországból. Bár mindig azon viccelődött, hogy ő az a fajta
ember, akinek félig tele van a pohár, azon tűnődtem, nem lehet-e, hogy szabályos
depresszióba esett a Roland agyvérzése feletti sokk hatására. Már nem járt úszni,
alig mosolygott, és mintha soha nem lett volna teljesen jelen.
– Minden rendben lesz – mondtam neki. – Minden a legnagyobb rendben lesz.
Másnap reggel elsiettem a Blisset Renownba, és leadtam a könyvet Bryce
asszisztensének, aki megígérte, hogy amint Bryce beér, a kezébe adja.
Amikor nem sokkal tizenegy után hazaértem, Mannix telefonja csörögni kezdett.
– Bryce – mutatta.
– Biztos megkapta a könyvet! – mondtam.
Mannix kihangosította a telefont.
– Szia, Bryce.
– Mannix, kedves uram? Gratulálok! Ennél jobb projektet nem is választhattál
volna az amerikai karriered beindításához.
– Köszönöm.
– Össze kell ülnöm a kereskedőkkel, a marketingesekkel, a műszakkal, az egész
csapattal, és ki kell dolgoznunk az elképzelést. De veletek azonnal találkoznunk
kell. Holnap reggel menne?
Másnap reggel a Blisset Renownban Ruben várt ránk a liftnél, és végigvezetett
minket a folyosón. Gondoltam, a tárgyalóba megyünk, de ehelyett legnagyobb
meglepetésemre Bryce irodája felé vettük az irányt. Gilda és Bryce már ott ült az
asztal mögött, és nagyon beszélgettek valamiről.
Színes oldalak hevertek előttük az asztalon – az új könyv.
– Mannix, Stella, foglaljatok helyet – intett Bryce.
– Itt fogunk beszélgetni? – kérdeztem. – Csak mi négyen? – Na és a sok
igazgatóhelyettes?
– Foglaljatok helyet – ismételte Bryce, és bennem bizseregni kezdett a
nyugtalanság.
Bryce-szal szemben ültem le, Mannix mellém ült, Gilda maradt, ahol volt.
– Szóval – kezdte Bryce. – Mindannyian imádjuk a könyvet.
Szinte mámoros voltam a megkönnyebbüléstől.
– Az a helyzet, Stella – folytatta Bryce –, hogy téged viszont nem imádunk.
Azt hittem, rosszul hallok. Rámeredtem, a poént vártam.
– Igen – mondta Bryce sajnálkozva. – Ez az igazság. Nem szeretünk téged.
Mannixra néztem, hátha megtalálom a megoldást: átható tekintettel bámulta
Bryce-t.
– Nem működik, amit csinálsz – mondta Bryce. – Kiküldtünk téged, elküldtünk az
Egyesült Államok minden zugába. Háromszor kiküldtünk. Rengeteget költöttünk
rád. Ruben egy csomó lehetőséget intézett neked, de egyszerűen nem fogyott a
könyv. Legalábbis nem úgy, ahogy terveztük. Ez viszont… – ütögette meg az új
könyv lapjait. – Ez működni fog.
– De ebben Stella mondásai is benne vannak – szólalt meg Mannix.
Bryce bánatosan rázta a fejét.
– Kivesszük őket, és Stella nevét is levesszük a borítóról. Egyáltalán semmilyen
formában nem lesz része ebben a könyvben.
– De hát ez a könyv csakis Stella mondásaival működik – mondta Mannix.
Megint az a sajnálkozó fejrázás.
– Gildának bőven elég saját mondása van, és mind jobb, mint Stella mondásai.
Gildával új életet kezdünk. Gildának kiváló ötletei vannak, neki megvan a hűha-
jelenléte, őt mindenki imádni fogja.
– …Na és amiket én írtam? – Előre tudtam a választ, mégsem bírtam megállni,
hogy meg ne kérdezzem.
– Azt hiszem, te nem hallod, amit én mondok. Igen, tudom, hogy sokkoló a dolog,
és fájdalmas lesz megszokni az új normálist. Úgyhogy akkor itt van egyszerűen,
érthetően: neked nem lesz második könyved. Vége van, Stella.
– …És ki fogjátok adni Gilda könyvét? – kérdeztem. – Nélkülem?
– Így van. Már jó ideje figyeljük Gildát; nagyon tetszik nekünk, amit a blogodon
és a Twitter-oldaladon csinál.
– Mennyit ajánlotok Gilda könyvéért? – kérdezte Mannix.
– Ez az, így beszél egy ügynök – mondta csodálattal a hangjában Bryce. – Ezt
akarom hallani.
– Egy pillanat – mondta Mannix. – Beszélnem kell Stellával. Nem fogom csak
úgy…
– Nem kell Stellával beszélned – vágott a szavába Bryce. – Az ügyfeleddel kell
beszélned, és a te ügyfeled Gilda. Kezdjük el a párbeszédet.
– Párbeszédet? – visszahangoztam.
– Tudjátok mit? – nézett rám szánakozva Bryce. – Sok mindent kell most
megbeszélnetek. Mi lenne, ha most elmennétek? Adjatok egy kis időt
magatoknak. Emésszétek meg, ami történt itt, ezen a reggelen. Te meg én pedig –
kacsintott Mannixra – később beszélünk. – Bryce felállt. – Menjetek –
hessegetett ki minket a szobából.
Mannixra néztem, Mannix pedig rám nézett. Nem ismertem fel a tekintetét, és
nem tudtam, mit csináljak.
– Menjetek – ismételte Bryce. – De ne feledjétek! Minden nagyon jó!
Egyáltalán nem emlékszem, hogy lementünk a lifttel. Hirtelen azon kaptam
magam, hogy kint állok az utcán Mannixszal és Gildával.
– Szóval már nincs szerződésem a könyvemre? – kérdeztem.
– Nincs – mondta Gilda.
– Neked pedig van? De akkor ez hogy lesz? – Alig tudtam kiejteni a szavakat. – Ki
az ügynököd?
Megrántotta a vállát, mintha el se hinné, hogy ennyire hülye lehetek.
– Hát Mannix.
– Mannix? – néztem fel rá. – Tényleg?
– Stella – mondta Mannix. – Nagyon rossz az anyagi helyzetünk, szükségünk van
a pénzre…
– …Na és velem mi lesz? – kérdeztem.
– Lehetsz az asszisztensem – mondta Gilda. – Csinálhatod a Twitter-oldalamat,
az Instagramomat, a blogomat. Eljöhetsz velem turnézni, ha Mannix nem tud.
– Mannix el fog menni a turnéidra…?
– Stella, nem számítottál erre – mondta Gilda. – Ezt értem. De viselkedjünk
felnőtt módjára. Próbálj meg úgy gondolni erre, mintha mindannyian szerepet
cseréltünk volna. Vagyis majdnem mindannyian – villantott gyengéd pillantást
Mannix felé. – Mannix maradhat Mannix. Te viszont én leszel. Én pedig… –
Félrebiccentette a fejét, és széles, boldog mosollyal mondta: – Nos, azt hiszem,
én pedig te vagyok.
 ÉN

Június 11. szerda

10:10
– A házam! – jajveszékel Ryan. – Az autóm! A cégem, a pénzem… mindenem
odalett! Hogy hagyhattad, hogy ezt tegyem?
– Én megpróbáltam. Jeffrey is megpróbálta. – Legszívesebben sírtam volna,
annyira idegesítő volt. – De te nem hallgattál senkire.
– Nincs hol laknom. Meg kell engedned, hogy hozzátok költözzek.
– Nem, Ryan.
– Tudod, hol aludtam tegnap? Egy hajléktalanszállón. Szörnyű volt, Stella. Még
annál is szörnyűbb.
– Csak nem… csak nem akart valaki…?
– Senki nem akart meghágni, ha erre gondolsz. Csak… gúnyolódtak. Olyan
emberek, akiknek semmijük sincs, csak szakálluk meg fejtetűjük, és ezek
kigúnyoltak engem.
Két nap sem telt el Ryan karmás mutatványa óta, de már csírája sem maradt az
érdeklődésnek. Az emberek csak azt akarták látni, hogy végigviszi-e ezt az idióta
projektet, és most hogy végigvitte, a gépezet továbblépett, már a következő
őrültre vadászott. Most már senki nem mondja, hogy Ryan spirituális műalkotást
hozott létre. Most már mindenki csak totál hülyének nézi.
Ami ennél is rosszabb, valamiféle perverz örömüket lelik abban, hogy
rábizonyítsák, hogy hülyeséget csinált, ezért aztán senki nem ad neki semmit.
Kezd elhatalmasodni rajtam a rettegés: eszembe jut, amit Karen mondott
valamelyik nap – hogy puhány vagyok, és ha nem vigyázok, Ryan a végén az
ágyamban fog kikötni. Karennek mindig igaza van. Eddig minden beigazolódott,
amit ezzel a karma-üggyel kapcsolatban jósolt.
De én nem akarom, hogy Ryan az ágyamban kössön ki! Ryannek és nekem már
egymillió éve vége. Alig emlékszem már, nemhogy újra akarnám éleszteni.
– Kérlek, Ryan. Nem akarok minden reggel arra lemenni a lépcsőn, hogy
alsógatyában heversz a kanapémon. Az túlságosan… diákos lenne.
– Elvileg jó ember vagy – mondja. – Ezzel keresed a kenyeredet.
– Pillanatnyilag semmivel nem keresem a kenyeremet. Mi lenne, ha beszélnél egy
ügyvéddel? – vetem fel. – Hátha vissza tudnál szerezni pár dolgot azok közül,
amiket elajándékoztál. Mondd neki, hogy nem voltál beszámítható, amikor
csináltad. Merthogy nem voltál.
– Tudod – mondja töprengve –, ez az én házam volt.
– Ne merészeld – sziszegem rémülten. – Mindent elrendeztünk. Teljesen
igazságosan. Te is beleegyeztél, én is beleegyeztem, mindenki beleegyezett.
Megegyeztünk, Ryan!
– Lehet, hogy akkor sem voltam beszámítható. Lehet, hogy beletébolyodtam a
bánatba.
– És lehet, hogy én meg akkor nem voltam beszámítható, amikor hozzád mentem
feleségül! – Kivörösödik az arcom, alig kapok levegőt. De semmire nem megyek
azzal, ha összeveszek Ryannel. – Sajnálom – mondom. – Nagyon… – Mi vagyok?
Fáradt? Szomorú? Ideges? Vagy félek? – …éhes vagyok. Nagyon éhes vagyok,
Ryan. Hogy őszinte legyek, mostanában gyakran vagyok éhes, és ettől nyűgös
leszek. Nagyon nehéz együtt élni velem. Figyelj, na és Clarissa? Ő biztosan segít
neked.
– Az a Clarissa… – ingatja a fejét Ryan. – Megváltoztatta az összes kódot, nem
tudok bejutni az irodába. Kiürítette a céges bankszámlát. Gondolom, nyitott egy
újat. Gonosz az a nő.
Nem nagy meglepetés, de azért elég súlyos csapás.
– Figyelj – mondja Ryan. – Nem alhatnék Jeffrey szobájában?
– Nem! – ordítja Jeffrey az emeletről.
– Nem – mondom.
– Mihez kezdjek, Stella? – könyörög a nagy barna szemével. – Nincs hova
mennem. Nincs ki segítsen rajtam. Kérlek, hadd maradjak itt.
– …Na jó. – Most komolyan, mit tehettem volna? – Alhatsz a dolgozószobámban.
Egy ideig.
– Mégis meddig?
– Kilenc napig.
– Miért pont kilenc napig?
– Akkor nyolc napig, ha úgy jobban tetszik.
– Hol fogom tartani a holmimat?
– Nincs is holmid. És Ryan, próbáld megérteni: muszáj dolgoznom. – Elfogott a
pánik: láttam magam előtt, ahogy minden reggel a matracon alvó exférjembe
botlok a dolgozószobámban. – Amint beteszem a lábam abba a szobába, te
felkelsz és kimész onnan.
– Hova menjek napközben?
– Az állatkertbe – vágom rá hirtelen sugallattól vezérelve. – Veszünk neked egy
bérletet az állatkertbe. Jó lesz ott a bébielefántokkal meg minden. Tetszeni fog
neked.
03:07
Felébredek.
Még sötét van kint, de valami történt.
Beletelik egy pillanatba, mire rájövök, mi az: nem vagyok egyedül az ágyamban.
Befeküdt mellém egy férfi. Egy férfi, akinek erekciója van, amivel a hátamat
dörgöli.
– Ryan? – suttogom.
– Stella – suttogja Ryan. – Ébren vagy?
– Nem.
– Stella – simogatja meg a vállam, és még jobban belenyomja a hátamba az
erekcióját. – Arra gondoltam…
– Ezt nem hiszem el, bazmeg. – Még mindig suttogok, de közben félig sikítok is. –
Takarodj innen.
– Jaj, ugyan már, Stella…
– Takarodj. Ki az ágyamból, ki a szobámból, ki a házamból.
Egy pillanatig semmi nem történik, aztán látom, hogy halálsápadt meztelen teste
megvillan a sötétben, aztán védelmezőn az erekciója fölé görnyedve az ajtóhoz
iszkol, mint egy reumás rák.
Az isten szerelmére. Hogy kötött ki Ryan az ágyamban? Hogy harapott a saját
farkába az életem? Hogy kerültem vissza a startmezőre?
– Menjünk be a melegbe – fogta meg a karomat Gilda. – Mannix, te menj haza.
Majd találkozunk.
Mannix tétovázott.
– Menj – unszolta Gilda. – Tényleg. Stellával beszélnünk kell. Mindent
helyrehozok.
Gilda gyengéden bevezetett a Blisset Renown épületébe. Mannix még mindig
bizonytalanul álldogált az utcán.
A biztonsági őr csodálkozott, hogy ilyen hamar viszontlát bennünket, hiszen csak
az imént adtuk le a látogatói kitűzőnket.
– Semmi gond – mondta neki Gilda. – Nincs szükségünk belépőre. Csak egy kicsit
maradunk.
Kinéztem az üvegajtón, és láttam, hogy Mannix már nincs ott.
– Minden rendben – biztatott Gilda. – Minden rendben.
Zúgott a fejem, teljesen össze voltam zavarodva. Miért mondogatja nekem, hogy
minden rendben, amikor tudom, hogy ez nem igaz?
– Minden ugyanúgy van, mint eddig – mondta. – Csak ezúttal, nos, azt hiszem,
én vagyok a sztár.
Annyira elképesztően magabiztos volt.
– Ez a mai dolog Bryce-szal… Csak úgy „megtörtént”? – kérdeztem. – Vagy
eltervezted?
Elpirult, aztán kuncogott.
– Lebuktam. Ügyködtem már rajta egy ideje.
– Mióta?
– Hogy is mondjam… – toporgott szemérmesen. – …Egy ideje.
Végiglapoztam az emlékeimet, sorra vettem a történteket, és hirtelen az elmúlt
másfél év eseményei mind szépen egymásra rakódtak, aztán egy elegáns
mozdulattal egyetlen felismeréssé zuhantak össze. – Úristen. – Égett az arcom,
úgy elvörösödtem. – Aznap reggel, amikor összefutottunk a Dean & DeLucában…
Az nem volt véletlen, ugye?
Olyan vidáman nézett rám, mint egy huncut kisgyerek.
– Oké, nem volt véletlen. Előző este nagyon figyeltem. Tudtam, hogy a
Manhattan Akadémiára készültök, gondoltam, megvan az esélye, hogy egymásba
botoljunk a Dean & DeLucában. Azt gondoltam, lehetnénk… barátok.
– Barátok? – visszahangoztam elhaló hangon.
– Ne nézz így rám! A barátod voltam. Vigyáztam, hogy ne hízz el. Összeállítottam
a ruhatáradat a turnékra. Még a hajadat is beszárítottam.
– De…
– Talán az én hibám, hogy megbukott a könyved, és a kiadónak nem kell a
második?
– Nem, de…
– Tehetséges vagyok – mondta. – Tudod, milyen fájdalmas, ha az embert újra
meg újra visszautasítják a kiadók? Azt akarod, hogy ne használjam ki ezt a
lehetőséget, csak mert épp azok az emberek kínálják, akik téged nem akarnak
kiadni?
– Nem…
– Mindannyian igyekszünk talpon maradni, nem igaz?
Úgy állította be a dolgot, mintha saját jószántamból vettem volna részt minden
furcsaságban, ami a mai napon történt.
– Ez csak üzlet – mondta.
– Na és te meg Mannix? – Vajon mi van köztük?
Még jobban elpirult.
– Na jó, az nem üzlet. Hát, legalábbis nem csak üzlet. Mannixszal közel kerültünk
egymáshoz. Igen, az elmúlt néhány hónapban kifejezetten közel kerültünk
egymáshoz. Olyan lett a kapcsolatunk, amilyen korábban nem volt.
– De hát azt mondtad…
– …Hogy nem mennék a te pasid után. Komolyan is gondoltam. Csakhogy ő most
már nem a pasid. Kifulladt ez a dolog közted és Mannix között. Eleinte ugye
folyton csak a szex… de utoljára mikor is történt meg?
Szóhoz sem jutottam, csak meredtem rá elborzadva – igaza volt, tényleg nem
szeretkeztünk Roland agyvérzése óta. De én ezt annak tudtam be, hogy olyan
sokat dolgozom.
– Mannix most már az én ügynököm. És gondolom, a menedzserem is – mondta
Gilda. – Mostantól nekem fog dolgozni, mindent meg fog csinálni, amit azelőtt
neked csinált. Minden idejét velem fogja tölteni.
– Azt hittem, neked csak az idős pasik tetszenek.
– Viccelsz? Felfordul tőlük a gyomrom. Csak azért… lógtam velük, mert, hogy is
mondjam, segítettek nekem. De nekem Mannix kell.
– Mannix mit szól ehhez?
Lesütötte a szemét.
– Tudom, hogy nagyon fáj – emelte fel a fejét, és kék szemével a szemembe
nézett. – Kérd meg, hogy ne találkozzon velem többet, meglátod, nem lesz rá
hajlandó.
– De történt valami kettőtök között?
– Ez most nagyon nehéz neked, Stella – veregette meg a karomat. – Idővel
könnyebb lesz.
– Történt valami?
– Stella, ez nehéz neked. De ő is ezt akarja.
– Ruben?
– Stella? Elvileg nem is lenne szabad beszélnem veled.
– Egy kérésem lenne hozzád… Laszlo Jellico száma kéne.
Tétovázott.
– Tartozol ennyivel – mondtam.
– Oké. – Lediktálta a számot. – De nem tőlem tudod, jó?
Azonnal felhívtam Laszlo Jellicót, aki legnagyobb meglepetésemre fel is vette a
telefont. Azt hittem, a hangpostára leszek száműzve.
– Mr. Jellico? Az én nevem Stella Sweeney. Bryce Bonesman lakásán találkoztunk
egyszer. Az volna a kérdésem, hogy beszélhetnék-e önnel Gilda Ashleyről.
Hosszú másodpercekig hallgatott.
– Van egy kávézó a Park és a Hatvankilencedik sarkán. Félóra múlva ott leszek.
– Rendben. Ott találkozunk.
Átmentem a város túlsó végébe, és megtaláltam Laszlo Jellico kávézóját. Úgy öt
perce ültem az asztalnál, amikor megjelent. Nem tűnt olyan nagynak és
szőrösnek, mint annak idején Bryce Bonesmannél. Felálltam, intettem neki.
Odajött az asztalhoz.
– Stella Sweeney vagyok – mutatkoztam be.
– Emlékszem magára. – A hangja sem volt olyan öblös, mint amilyenre
emlékeztem. Leült velem szemben. – Szóval? Gilda Ashley?
– Köszönöm, hogy eljött. Megkérdezhetem, hol találkoztak először?
– Egy koktélpartin.
– És…? Egymásra találtak? Elkérte a telefonszámát?
– Nem. Két szót ha váltottunk. De másnap, amikor kutyát sétáltatni indultam a
parkba, összefutottunk a lakásom előtt az utcán. Micsoda váratlan fordulat, igaz?
– Igen.
– Csodálkoztam – mondta. – Hiszen egészen máshol lakott. De akkor éppen…
– …Egy ügyfelét látogatta meg – fejeztem be helyette a mondatot.
Keserűen csóválta a fejét.
– Szóval magát is elkapta? Belém botlott, és a mindenit, de mennyire meg volt
lepődve! Ha nem válik be neki, amit most csinál, a színészettel bármikor
megpróbálkozhatna.
– Szóval mi történt?
– Elbűvölőnek találtam, és valahogy megegyeztünk, hogy segít megváltoztatni az
étrendemet. Aztán meghallotta, hogy a papírmunka miatt morgok, és felajánlotta
a segítségét. Nagyon hamar… nélkülözhetetlenné tette magát.
Felidéztem magamban azt a reggeli találkozást a Dean & DeLucában. Annyira
hálás voltam, hogy baráti arcot látok ebben a hatalmas, száguldó városban. El kell
ismernem, Gilda számomra is nagyon hamar életbevágóan fontos lett.
– Kitűnően kijöttünk egymással, mígnem egyszer csak elővarázsolt valahonnan
egy irományt… – magyarázta Laszlo széles karmozdulattal. – Nem igen tudom,
minek nevezzem: listák, tünetek, végtelenül leegyszerűsített megoldások a nők
egészségügyi problémáira. Azt hajtogatta, hogy ez egy könyv. Pedig nem volt az.
Azt akarta, hogy segítsek neki kiadatni. De egyetlenegy erénye sem volt annak a
műnek. Nem adhattam hozzá a nevem. Röviddel azután, hogy megtagadtam a
hozzájárulásomat, megszakította velem a… barátságát. Többet eszembe se jutott,
amíg hirtelen annak a vén képmutatónak, Joss Woottennek az oldalán nem
kezdett parádézni szerte a városban. Az öreg szánalmas kísérletet tett a
kigúnyolásomra, mivel hogy, ha jól emlékszem a szavaira, az én csajomat
„keféli”. A nagy hencegés közepette pedig arra is utalt, micsoda fantasztikus
szerencséje volt, hogy egészen véletlenül összefutott Gildával, ezt figyelje!, a
fogorvosánál.
Egy pillanatra elfogott a rémület, ugyanakkor szinte csodáltam Gildát.
– Kissé megkésve, de gyanakodni kezdtem. Kicsit utánanéztem a hátterének, és…
– Megrántotta a vállát. – És semmi. Az Overgaardi Egyetem létezik. Online iskola,
de ezzel nincs semmi baj. Megkapta a papírját. A táplálkozási szakértői és a
személyi edzői képesítése is valóságos. Aztán ma hallom, hogy régi barátom,
Bryce Bonesman ki akarja adni a könyvét. És ez a könyv tudja, mi? Hogy is
mondtam? Listák, tünetek, végtelenül leegyszerűsített megoldások a nők
egészségügyi problémáira.
Bólintottam.
– Egyetlen cél lebegett a szeme előtt egész idő alatt – mondta Laszlo Jellico. – És
most elérte ezt a célt. Kijátszott engem, de valószínűleg nem én voltam az első
fickó, akit kijátszott, és kétlem, hogy én lennék az utolsó. Jut eszembe – tette
hozzá. – Hallom, hogy a maga férje lett az ügynöke.
– Nem a férjem.
– Ja, értem. Hát soha nem is lesz az, ha Gilda meg akarja szerezni magának.
– Meg akarja szerezni magának. – Attól féltem, mindjárt elájulok.
– Akkor meg is fogja – csóválta a fejét Laszlo Jellico. – Sajnálom, kölyök.
Hazafelé menet elöntött a pánik, amikor arra gondoltam, hogy tényleg, igazán
elvesztettem Mannixot. Az irtózatba szégyen is keveredett, ahogy újra meg újra
átéltem a Bryce irodájában folytatott beszélgetést. Nem szeretünk téged, Stella.
Neked nem lesz második könyved, Stella.
Többen is elárultak – elárult Bryce, elárult Gilda, és ami a legrosszabb, elárult
Mannix is. Miért nem állt fel, miért nem csapott az asztalra, miért nem mondta,
hogy hallani sem akar egy olyan könyvről, amit egyedül Gilda írt?
Mire hazaértem, annyira ki voltam borulva, hogy azt hittem, mindjárt szétrobban
a fejem.
Mannix a nappaliban ült a számítógép előtt. Amikor beléptem, talpra ugrott.
– Hol voltál? Vagy ezerszer hívtalak.
Alig kaptam levegőt kínomban.
– Tényleg Gilda ügynöke vagy? – kérdeztem.
– Tudod, hogy igen.
– És a menedzsere is?
– Nem tudom. Gondolom. Ha megfizetik.
– Hogy tehetted ezt? – Annyira fájt az árulása, a hűtlensége, hogy alig tudtam
kipréselni magamból a szavakat. – Neked mellettem kéne állnod. Tudtad, hogy
ezt fogja ma produkálni Bryce-nál?
– Dehogyis. Engem is ugyanannyira megdöbbentett, amit csinált, mint téged.
De… Stella, kérlek, nézz rám. – Megpróbálta megragadni a vállam, de én
hátraléptem. – Egyikünk sem keres pénzt. Nincs más lehetőségünk, csak ő.
– Nem akarom, hogy vele dolgozz.
– Stella – esdekelt kétségbeesetten. – Nincs más választásunk.
– Történt valami köztetek?
– Nem.
– Azt mondta, hogy közel kerültetek egymáshoz.
Egy pillanatig hallgatott.
– …Talán közelebb, mint régen voltunk.
Átjárt a jeges félelem. Ennyi elég is volt; bebizonyosodott minden kétség, eldőlt
minden kérdés, amit Gilda felkavart bennem.
– Stella, én csak próbálok őszintén válaszolni.
– Mannix – néztem a szemébe, és nem engedtem el a tekintetét. – Könyörgök,
felejtsd el Gildát. Az a nő nem az, aminek látszik. Találkoztam Laszlo Jellicóval.
Azt mondta, Gilda kihasználja az embereket.
– Még szép hogy ezt mondja.
– Hogyhogy?
– Gilda elhagyta, teljesen összetört a fickó. Azóta is igazi pöcs módjára viselkedik
vele.
– Nem így történt. Gilda megmutatta neki a könyvét, és… Hé! Te honnan tudsz
erről?
– Gilda elmondta.
– Mikor?
– Valamikor. – Elgondolkodott. – Telefonon. Valószínűleg amikor Írországban
voltam.
– Micsoda? Ti kellemesen elbeszélgettetek, megosztottátok egymással a
titkaitokat?
– Ha így fogalmazol, olyan, mintha…
– Ó, istenem. – Elfulladt a hangom. Nekem annyi. Gilda gyönyörű, és teljes
mértékben meg van győződve róla, hogy meg fogja szerezni, amit akar… esélyem
sincs ezzel a kombinációval szemben.
– Mannix, ez a nő ellopta az életemet.
– Engem nem lopott el.
– De igen. Csak még nem tudod.
Vékony vonallá szorította a száját.
– Mannix – mondtam. – Tudom, milyen vagy.
– Nem vagyok semmilyen.
– De igen. A farkad után mész.
Hátrahőkölt. Undorodva nézett rám.
– Bíztál te bennem valaha?
– Nem. És jól is tettem. Mi ketten túlságosan különbözőek vagyunk. Az első
pillanattól fogva hiba volt ez az egész.
– Ezt gondolod? – köpte ki a szavakat. Rádöbbentem, hogy rettenetesen mérges.
– Ezt. – Hát, én is mérges voltam.
– Tényleg?
– Igen.
– Akkor jobb lesz, ha elmegyek.
– Így van.
– Komolyan? Mert ha azt mondod, hogy menjek el, elmegyek.
– Menj.
Keserűen nézett rám.
– Egyetlenegyszer sem mondtad, hogy szeretsz. Szóval gondolom, nem is
szerettél soha.
– Soha nem volt megfelelő az alkalom.
– Most aztán biztosan nem megfelelő, igaz?
– Hát nem.
Bement a hálószobába, és elővett a szekrényből egy kis bőröndöt. Néztem, ahogy
beledobálja a ruhákat. Vártam, hogy abbahagyja, de bement a fürdőszobába, és
egy borotvával meg egy fogkefével tért vissza, azokat is bedobta a többi holmi
közé.
– Ne felejtsd el a gyógyszereidet – vetettem magam az éjjeliszekrény fiókjára,
kivettem egy levél tablettát, és bevágtam a bőröndbe.
Szó nélkül húzta be a cipzárt, kiment az előszobába, és felvette a kabátját. Még
amikor a bejárati ajtót kinyitotta, akkor is azt hittem, biztos mindjárt
visszafordul, de csak ment tovább. Becsapódott mögötte az ajtó, és kész. Ott se
volt.
Nem jött haza aznap éjjelre. Olyan érzés volt, mintha egy rossz álom lenne az
életem. Nem hagyott nyugodni a kínzó gondolat, hogy Gildával van, de nem
voltam hajlandó felhívni. Mindig is keményen kellett dolgoznom azon, hogy ne
semmisítsen meg az erős személyiségével, és ez most érvényesebb volt, mint
valaha. Úgy kapaszkodtam a büszkeségembe, mint valami pajzsba – amíg a
büszkeségem megvan, legalább még létezem.
Reggel hat körül felhívott.
– Bébi – mondta, és hallottam a hangján, hogy iszonyúan kínlódik. –
Hazajöhetek?
Nagyon mélyről kellett előhúznom magamból az erőt.
– Gilda ügynöke vagy még mindig?
– Igen.
– Akkor nem, nem jöhetsz haza.
Tízkor megint telefonált, és szinte szó szerint ugyanez a beszélgetés zajlott le
köztünk. A következő két nap során ez még jó néhányszor megtörtént. Nem
tudtam, hova költözött, de nem bírtam volna elviselni, ha kiderül, hogy Gildához,
úgyhogy inkább meg se kérdeztem. Abból is sejteni lehetett volna, hogy mi
mindent csinál, ha ránézek a bankszámlánkra – ha megnézem, felvett-e pénzt,
vagy fizetett-e kártyával valamelyik szállodában –, de túlságosan féltem, úgyhogy
inkább ennek se néztem utána.
Senkinek nem mondtam el, mi a helyzet, mert ha senki nem tud róla, igazából
nem is történik semmi.
Csakhogy Jeffrey kezdte észrevenni, hogy mi a helyzet.
– Anyu, mi van veled meg Mannixszal?
Elöntött a bűntudat.
– Szakítottatok? – kérdezte.
Erre a szóra összerezzentem.
– Nem tudom. Csak… nézeteltérésünk volt. Egy pár napig nem alszik itthon.
– Gildával kapcsolatos a dolog? – kérdezte Jeffrey.
Megdermedtem – honnan tudja? Mit látott?
– Csak mert észrevettem, hogy Gilda sem jött egy ideje. De ugye, minden rendben
lesz? – nézett rám aggódva.
– Remélem.
Titkon még mindig reménykedtem, hogy ha elég sokáig várok, a dolgok valahogy
maguktól elrendeződnek. De teltek az órák, és én karikás szemmel támolyogtam
egyik szobából a másikba, és képtelen voltam dűlőre jutni.
Senki nem volt, akivel meg tudtam volna beszélni a gondomat. Karent nem
hívhattam fel – csak azt mondaná, hogy ez mindig is benne volt a pakliban, és
hogy meg sem kéne lepődnöm. Zoét sem hívhattam – ő sírni kezdene, és azt
mondaná, hogy minden férfi rohadék. És a New York-i legjobb barátnőmet sem
hívhattam, mert ő Gilda volt.
Azon gondolkodtam, vajon mit tanácsolnék valaki másnak, ha az én helyzetembe
kerülne. Rájöttem, hogy valószínűleg arra biztatnám, hogy küzdjön a pasiért.
De az egyetlen módja, hogy Mannixért küzdhessek, az volt, hogy újra meg újra
ultimátumot adtam neki.
Amikor legközelebb hívott, elismételtem, amit minden egyes beszélgetésünk
során elmondtam.
– Mannix, könyörgök. Kérlek, add le Gildát, ne legyél az ügynöke.
– Nem lehet. Muszáj, hogy az ügynöke legyek – mondta türelmetlenül. –
Mindjárt elfogy a pénzünk, Stella. Ez az egyetlen esélyünk.
– Mannix, értsd már meg: ha az ügynöke vagy, semmi esélyünk. Akár most rögtön
kimondhatjuk, hogy vége.
– Vigyázz, mit mondasz.
– Csak a tényeket. – Halálra voltam rémülve. – Muszáj otthagynod.
– Különben?
– Különben köztünk vége.
– Oké.
Letette.
Ültem, a telefont bámultam, aztán megláttam, hogy Jeffrey ott áll mögöttem.
Elöntött a szégyen. Nem lenne szabad, hogy ilyeneket halljon. Túl sebezhető,
olyan sok megrázkódtatás érte már rövid kis élete során.
– Gyere, anyu – mondta, és megpróbált vidámnak tűnni. – Menjünk, üljünk be
egy pizzára.
– …Jó.
Elmentünk egy közeli olasz étterembe, mindketten igyekeztünk jobb kedvre
deríteni egymást, és amikor hazaértünk, egy kicsit reménytelibbnek éreztem a
helyzetet.
Az előszobában álltunk, épp a sapkát, sálat tettük fel a kabátakasztóra, amikor
észrevettem, hogy valami nem stimmel – eltűnt Mannix nagy, súlyos csizmája.
Ott szokott állni az ajtóban a többi téli cipővel együtt, halványan még látszott a
körvonala a szőnyegen. De nem volt ott.
Kifulladva futottam be a hálószobába, és feltéptem a szekrényt; Mannix oldala
üres volt.
– Jézusom. – Alig kaptam levegőt.
Végigszáguldottam a lakáson, Jeffrey a nyomomban. Mannix számítógépe is
eltűnt, a sporttáskája is eltűnt, az összes töltője eltűnt. Ahányszor felfedeztem
egy új tárgy eltűnését, úgy éreztem, mintha hasba vágtak volna.
Reszkető ujjakkal nyitottam ki a széfet: az útlevele sem volt sehol. Végiglapoztam
az összes papírt, iratot, de nem találtam, és végül kénytelen voltam belátni, hogy
Mannix elment. Tényleg elment.
Rohantam, és bekopogtam Esperanzához.
– Találkozott Mannixszal? Hazajött, amikor Jeffreyvel nem voltunk itthon?
De Esperanza egészen véletlenül teljesen vak és süket volt.
– Senkivel nem találkoztam, asszonyom.
Az ágyra vetettem magam.
– Elment. – Potyogni kezdtek a könnyeim, magzati pózba húztam magam. – Nem
hiszem el.
– Te küldted el, anyu – mondta Jeffrey.
– De nem lett volna szabad szót fogadnia.
Még jobban összehúztam magam, és bömböltem, mint egy kisgyerek, aztán a
szemem sarkából megláttam Jeffrey rémült arcát. Azonnal lenyeltem a
fájdalmamat.
– Semmi baj. – Olyan volt a hangom, mintha valami állat próbálna emberi
hangon beszélni. Az arcom úszott a könnyben. – Ne haragudj, Jeffrey. – Felültem.
– Nem akarlak megijeszteni. Jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok.
Jeffrey a füléhez emelte a telefont.
– Betsy, anyuról van szó. Nincs valami jól.
Másnap reggel Jeffrey beoldalgott a szobámba.
– Édesem – ültem fel az ágyban. – Sajnálom a tegnapit.
Előző este Betsy átjött, és bevetetett velem egy Xanaxot, amit Chadtől csórt el.
Egy idő után megnyugodtam, és végül sikerült elaludnom.
– Anyu, nem mehetnénk haza? – kérdezte Jeffrey.
– Hogy érted?
– Haza, Írországba.
– Nem, drágám. Ide jársz iskolába. Be kell fejezned az iskolát.
– De hát annyira utálom. Utálom a többi gyereket. Semmi másról nem beszélnek,
csak a pénzről, meg arról, hogy milyen gazdag az apjuk. Nem akarok ebbe az
iskolába járni.
– Miről beszélsz? Abba akarod hagyni az iskolát?
– Nem akarom abbahagyni. Csak ezt az évet félbehagyni. Szeptemberben
újrakezdeném Írországban, a régi iskolámban.
Hosszú ideig hallgattam. Ez kész katasztrófa. Minden összeomlik körülöttem.
– Be vagy szívva? – kérdeztem.
– Nem. Csak utálom az iskolát. Igazából egész New Yorkot utálom – vallotta be.
– Azt hittem, imádod.
– Az elején szerettem. De ezek az itteni emberek nem olyanok, mint mi. Túl
kemények. Betsy meg nem fog visszajönni hozzánk. Már felnőtt. Elment.
– Bocsáss meg, Jeffrey. – Azt hittem, belepusztulok, annyira furdalt a
lelkiismeret. – Szörnyű anya vagyok.
– Nem minden a te hibád volt. De haza akarok menni.
– Az apukádhoz akarsz költözni?
– Nem igazán. De odaköltözöm, ha nincs más választásom. Gondold végig, anyu.
Nincs szerződésed a könyvre, Mannixszal szakítottatok… semmi okod New
Yorkban maradni.
Némán rágódtam a szavain: ez a keserű igazság.
– Honnan tudod, hogy nincs szerződésem a könyvre?
– Betsy mondta. Azt mondta, mindenki tudja. Szóval akkor hazamehetünk?
– Jó – bólintottam. – Hazamegyünk.
– Mind a ketten?
– Mind a ketten.
– Komolyan gondolod?
Tényleg, komolyan gondolom? Ez nagyon veszélyes terület – nem szívathatom
meg Jeffreyt. Ha most azt mondom, hogy visszamegyünk Írországba, akkor
tényleg visszamegyünk Írországba. Olyan volt, mintha el kellene döntenem, hogy
felszálljak-e egy gyorsvonatra, amiről nem lehet leszállni.
– Igen – mondtam. – Komolyan gondolom. Nem fogunk tudni rögtön
visszaköltözni a régi házba. Egy hónap felmondási időt kell adnunk a bérlőknek.
– Nem baj. Majd apunál alszom. Te meg alhatsz Karen néninél.
Felhívtam Mannixot. Azonnal felvette.
– Bébi?
– Visszaköltözhetsz a lakásba.
– Hogy érted? – kérdezte reménykedve.
– Jeffreyvel elmegyünk New Yorkból. Hazaköltözünk Írországba.
– Elmentek New Yorkból? – ismételte döbbenten. – Mikor?
– Holnapután.
– Valóban? Értem. – Képtelen volt leplezni a dühét. – Hát, sok szerencsét.
– Kösz…
De már letette.
Két nappal később Jeffreyvel leszálltunk Dublinban. Véget ért a New York-i álom.
Jeffrey néhány hétig Ryannél lakott, én meg Karenéknél. Amikor felszabadult a
régi ház, hazaköltöztünk. Jeffrey vadul jógázni kezdett, én pedig belevetettem
magam a szénhidrátokba, felélesztettem az irántuk érzett szerelmemet.
Abból a pénzből éltünk, amivel Karen kivásárolt a Honey Day Spából, de tudtam,
hogy már nem tart ki sokáig, és muszáj lesz munkát találnom. Egy ponton aztán
puszta kétségbeesésből elhatároztam, hogy megpróbálok megint könyvet írni.
Soha nem engedtem magamnak, hogy Mannixra gondoljak, mert abba belehaltam
volna. Nem állt szándékomban leróni a tiszteletemet a kapcsolatunk előtt, vagy
elgyászolni, vagy bármi ilyesmit, amit Betsy tanácsolt volna. Túl kell lépnem
rajta. Tiszta lappal kell indulnom, mondtam magamnak újra meg újra. Tiszta
lappal. A vele töltött időt be kell csomagolni, el kell rejteni az emlékezetem egyik
szegletébe, és soha többé nem szabad elővenni és kinyitni.
Erősen tartottam magam az elhatározásomhoz, kivéve amikor a hangját
hallottam – ez pedig úgy hetente, tíznaponta előfordult, legnagyobb
meglepetésemre, sőt döbbenetemre ugyanis elkezdett üzeneteket hagyni a
mobilomon. Soha nem beszéltünk egymással, csak elkínzott hangú, szenvedő,
rövid üzeneteket hagyott. „Kérlek, beszéljünk.” „Nem volt igazad.” „Nem tudok
aludni nélküled.” „Hiányzol.”
Néha volt erőm, hogy kitöröljem a hangüzeneteit, anélkül hogy megnyitottam
volna őket, de néha egyet-egyet meghallgattam, és olyankor napokba telt, mire
újra magamhoz tértem. Képtelen voltam féken tartani a kíváncsiságomat –
szörnyű önmarcangoló vágy hajtott, hogy tudjam, pontosan mi történik közte és
Gilda közt –, és borzalmas kínt jelentett a Google-tól is távol tartanom magam.
Az egyetlen kötelék, aminek Mannixhoz köze volt, és amit mégsem tudtam
elszakítani, Rolandhoz fűzött. Nem látogattam, még csak fel sem hívtam, de rajta
tartottam a szemem az ápolóján keresztül, akivel anyu annak idején együtt
dolgozott. A titoktartást teljesen helytelenül, ugyanakkor az írekre nagyon is
jellemző módon megsértve ez a gondozó mindent jelentett anyunak, aki pedig
velem tudatta, hogy Roland gyorsan gyógyul.
Június 12. csütörtök

07:41
Felébredek. Mannixról álmodtam. Bár az arcom könnyben úszik, különös
hangulatban vagyok: higgadtan töprengek, szinte mintha elfogadtam volna
mindazt, ami történt.
Először értem meg, mi volt a baj kettőnk között – nem voltak elég biztosak az
alapok, amikre a kapcsolatunkat építettük. Nem bíztunk eléggé egymásban, és
mindig is arra számítottam, hogy rossz vége lesz az egésznek; ezért is nem
mondtam neki egyszer sem, hogy szeretem.
Aztán ha az ingatag alapozás nem lett volna elég, túl sok rossz dolog történt
velünk szoros egymásutánban – Roland stroke-ja, az állandó anyagi gondok, egy
közös álom bukása –, és nem voltunk elég erősek, beleroppantunk a
megpróbáltatásokba.
Talán egy nap a nagyon távoli jövőben, mondjuk, úgy nyolcvankilenc éves
koromban majd visszanézek, és azt mondom: „Amikor fiatalabb voltam,
beleszerettem egy erőteljes, karizmatikus férfiba. A lába nyomába sem értem, és
amikor vége lett, majdnem belepusztultam, de egyszer az életben minden nőnek
meg kellene tapasztalnia ezt a fajta szerelmet. De tényleg csak egyszer: a második
kört nem biztos, hogy túl lehet élni. Egy kicsit olyan ez ebben az értelemben,
mint a trópusi láz.”
Felülök az ágyban – legalább Ryan nincs itt mellettem, úgyhogy bőven van miért
hálát adnom. Ezt a pofátlanságot, ezt a kolosszális pofátlanságot!
A nappaliban van, épp cipőt húz. Bűntudatos képpel néz föl.
– Egy szót se szólj! – kiált.
– Dehogynem – fröcsögöm. – Már hogy a búsba ne szólnék egy szót se.
– Véletlen volt – vág a szavamba.
– Bebújtál az ágyamba!
– Mert kényelmetlen volt a kanapé, és magányos is voltam.
– Szexelni akartál!
– Az a te bajod, Stella Sweeney, hogy túl gyorsan ítélkezel. Nem csoda, hogy
mindig kudarcba fulladnak a kapcsolataid.
Elsápadok. Ryan feszeng, tudja, hogy túl messzire ment. De inkább úgy csinál,
mintha nem vette volna észre, mennyire kínos a helyzet.
– Gyenge pontodra tapintottam? – kérdezi. – De hát én csak az igazat mondom.
Nézzük csak meg például, hogy egyből a legrosszabbra gondoltál Mannixszal meg
azzal a Gildával kapcsolatban is.
Összerezzenek. Elég, ha csak a nevét hallom: olyan, mint egy arcul csapás.
– Mannix rendes fickó volt – mondja Ryan.
– …Tényleg? – hökkenek meg. Ryan soha egy jó szót nem szólt még Mannixról. –
Meggondoltad magad?
– Igen, mert rugalmas vagyok. Mert mindenkinek kész vagyok még egy esélyt
adni.
– Mégis miféle információra alapozva gondoltad meg magad?
– Ugyanarra, amiről te is tudsz. Elmegyek, veszek magamnak egy telefont –
mondta Ryan. – Vissza akarom kapni az életemet. Jeffrey nem hajlandó pénzt
adni. Már elment, állítólag jógázni. Ez nem oké, Stella, nem normális, hogy egy
ilyen fiatalember, mint Jeffrey…
– Nesze – nyomok Ryan kezébe ötven eurót. – Fogd. Bármit megteszek, csak
megszabaduljak tőled.
– Keserű vagy, Stella – csóválja a fejét Ryan. – Annyira, annyira keserű.
És már ott sincs, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal.
Egy dologban téved: nem vagyok keserű. Nem gyűlölöm Gildát. Bizonyos
szempontból szinte megértem – végül is csak azt tette, amit tennie kellett. Jó,
persze nem várom, hogy megjelenjen a könyve, és folyton feltűnjön a tévében
meg az újságokban, és lássam, hogy milyen fiatal és szép, és hogy Mannixszal
van. Azt kívánom, bárcsak előretekerhetném az időt, hogy túl legyünk ezen, jó
messze legyünk már ettől az időszaktól – de nem vagyok keserű.
…Szöget üt a fejembe egy gondolat: tényleg elhamarkodottan törtem pálcát
Mannix felett? Megesküdött, hogy semmit nem érez Gilda iránt, de nekem
annyira elborult az agyam a rettegéstől, hogy meg sem hallottam, mit mond. Még
Gilda sem állította, hogy konkrétan történt volna valami; pusztán utalt rá, hogy
valószínűleg fog, ha kikerülök a képből.
Mindig is féltem, hogy Mannix fájdalmat fog okozni nekem, úgyhogy amikor úgy
tűnt, hogy ez tényleg bekövetkezik, gondolkodás nélkül elhittem, hogy igaz – arra
számítottam, hogy megbántanak és megaláznak, és megadtam magam, mielőtt
elkezdődött volna a harc.
Nem akarok ilyeneket gondolni. Alig egy órával ezelőtt úgy éreztem, kezdek
megbékélni a helyzettel, erre most megint minden felkavarodott.
Csakhogy a kérdések egyre csak tolulnak fel – mi van, ha tényleg tévedtem
Mannixot és Gildát illetően?
De semmi értelme így kínlódni. Meghoztam a döntést, és már nincs visszaút.
Na, jó. Akkor most dolgozom.
08:32
A képernyőt bámulom.
08:53
Még mindig a képernyőt bámulom. Mindjárt elhatározom magam. Na, jó, kész!
Ezennel hivatalosan kukázom ezt az egész írói bizniszt. Egyszerűen nem
működik, és soha nem is fog.
Megint kozmetikus leszek. Szerettem, nem is csináltam rosszul, és meg lehet élni
belőle. Újraképzem magam, megtanulom az újdonságokat is…
És Karen hív.
– Képzeld! – vág bele rögtön kissé szédülten. – Látom a Facebookon, hogy a világ
legmagányosabb nője hazatért Dél-Afrikából.
– Ki? Georgie Dawson?
– Vége az utazásának, visszajött. Eljött, hogy bőkezűen megajándékozzon
minket, rongyos parasztokat.
– Szuper! Ez tényleg szuper. Figyelj, Karen, nem áltatom magam tovább, nem
írok könyvet, szeretném megint kiképezni magam kozmetikusnak, megismerni az
új dolgokat.
– Ennyire rosszul megy a könyvírás?
– Egyáltalán nem megy.
– Kár – mondja. – Akkor nem beszélgetsz többet Ned Mounttal a rádióban?
– Nem.
– Hát, ez van. Jó volt, amíg tartott. Utánanézek egy kicsit, hogy milyen kurzus
lenne a legjobb neked.
– Oké, köszi. Én meg felhívom Georgie-t.
A régi mobilszámán hívtam – azonnal felvette.
– Stella!
– Szia! Visszajöttél?
– Igen. Kábé szó szerint húsz perce. Na, jó, tegnapelőtt. Na, de mi van Ryannel?
– Ó, Georgie, hol is kezdjem…
– El kell jönnöd hozzám – jelenti ki. – Gyere el ma vacsorára. Ballsbridge-ben
lakom, egy barátom barátjának van egy felesleges háza, tudod, hogy van ez.
– Nem, fogalmam sincs, de nem számít.
– Drágám, legjobb lesz, ha nem köntörfalazok: tudok róla, hogy vége lett köztetek
Mannixszal. Nagyon sajnálom. Hogy bírod?
– Jól. – Nagyot nyelek. – Talán nem annyira jól, de egyszer majdcsak jól leszek.
– Egész biztosan. Erről az jut eszembe, amikor húszéves koromban Salzburgban
éltem, és elképesztően szexi viszonyt folytattam egy sokkal idősebb férfival, egy
gróffal. Egy igazi, valódi gróffal, aki egy igazi, valódi Schlossban lakott. Térdig érő,
fekete csizmát hordott, nem viccelek! Természetesen házas volt. Gyerekei voltak,
sőt unokái. Egyszerűen odavoltam érte, Stella, és amikor szakított velem,
kirohantam a hóba, meztelenül!, és vártam a halált. Aztán jött a Bundespolizei, és
egyikük annyira szexi volt, és elkezdődött köztünk ez a hihetetlenül szenvedélyes
valami, és akkor megjelent az öreg gróf egy Lugerrel, és… jaj, ne haragudj, Stella,
már megint ezt csinálom, folyton minden rólam szól. Csak azt akartam mondani,
hogy majd megismerkedsz valaki mással. És. Megint. Szerelmes. Leszel. De
tényleg! Este találkozunk. Fél kilenckor. SMS-ben küldöm a címet.
Leteszi a telefont. Téved: soha többé nem leszek szerelmes senkibe. Ott vannak
viszont a barátnőim. Az is elég lesz… de várjunk csak, valaki kopog.
Legnagyobb elképedésemre Írország legnépszerűbb rádiós riportere, Ned Mount
áll az ajtóban.
– Ned, szia… Ryant keresed?
– Nem – mosolyog rám okos, intelligens szemével. – Téged.
19:34
Karen átjön, hogy segítsen készülődni a Georgie-val való találkozásomra.
– Erre igazán semmi szükség – tiltakozom.
– Dehogyis nincs szükség. Mindannyiunkat képviselsz, amikor elmész hozzá.
Tessék, próbáld fel ezt a fölsőt, és bontsd ki a hajad, legyen szép sima, fényes.
Meg kell mondanom, jól nézel ki, Stella. Fogytál.
– Nem tudom, hogy lehet. Nem csináltam a szénhidrátelhagyós diétát. Vagyis
végül is két zabálás között csináltam.
– Meg ott a sok aggódás is Ryan miatt. Mindig mondom: az aggódás a kövér
lányok legjobb barátja. Nem mintha te kövér lettél volna – mondja. – Csak…
szóval érted.
19:54
Csöngetnek.
– Ez meg ki? – kérdezi Karen gyanakvóan.
– Valószínűleg Ryan jött meg az állatkertből.
– Nem adtál neki kulcsot?
– Nem.
– Helyes.
Tényleg Ryan az, és látszik rajta, hogy alig tudja leplezni az izgalmát.
– Már megyek is – mondja. – Nagy változások vannak készülőben. Először is
találtam valakit, aki befogad.
– Kit?
– Zoét.
– Zoét, az én barátnőmet? – kérdezem.
– Az én barátnőm is – mondja Ryan. – A lányai, azok a kis kurvák elmentek, egész
nyáron nem lesznek otthon, úgyhogy van két szabad szobája.
– És még miféle egyéb nagy változás van készülőben?
– Úgy tűnik, visszakapom a házamat. A jótékonysági szervezet rájött, hogy nem
fest igazán jól, ha abból húznak hasznot, hogy valakit hajléktalanná tesznek. –
Tényleg parádésan jó a kedve. – Majd pénzgyűjtést szervezek nekik… haverok
vagyunk! És minden esély megvan rá, hogy a céget is visszakapom Clarissától.
Megmondtam neki, hogy új céget alapítok, az lesz a neve, hogy Ryan Sweeney
Fürdőszobák, és el fogom szedni az ügyfeleit, és jobban jár, ha együtt dolgozik
velem, mint ha megpróbálna kizárni.
– És ezeket a megoldásokat mind te találtad ki? Egyedül? – kérdezi Karen.
– Igen – vágja rá magabiztosan Ryan. – Nagyjából.
– Komolyan?
– Na, jó. Lehet, hogy tanácsot is kaptam, de alapvetően ez mind én vagyok.
20:36
Georgie barátjának a barátjának a háza egy gyönyörű kis zsákutcában áll, amely
Írország legdrágább utcájáról nyílik. Ez a nő tényleg lenyűgöző. Parkolni viszont
lehetetlen. A szűk kis utca dugig van méregdrága autókkal. Bepréselődöm egy
szűk helyre a kis Toyotámmal, és elhatározom, hogy nem vagyok hajlandó
megfélemlítődni.
Georgie feltépi az ajtót. Hosszú haja kibontva, napbarnított bőrével úgy néz ki,
mint egy jógi. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy látom, és eltűnődöm, hogy ha a
Mannixszal való kapcsolatom öröksége a Georgie-val való barátságom, akkor nem
is olyan rossz a mérleg.
– De jól nézel ki! – ölel át.
– Te is.
– Nem, drágám, dehogyis. Tiszta ránc vagyok. Az a sok nap… Fel fogom varratni
az arcomat. Akkor kellett volna megcsináltatnom, amikor Limában jártam, csak
túl szerelmes voltam. Huszonhat éves testépítő volt az illető. Rossz vége lett. –
Csillog a szeme. – Mármint neki! Sírt, amikor eljöttem.
– Jut eszembe, Georgie, Ned Mount fel szeretné venni veled a kapcsolatot. Eljött
ma hozzám, tudja, hogy barátnők vagyunk, és megadta a telefonszámát.
– Tényleg? Édes ember. A repülőn találkoztunk pár nappal ezelőtt. Mmmm, volt
ám ott egy kis szikra! Fel fogom hívni. Na, gyere be, gyere a konyhába. Amint
látod, itt minden nagyon elegáns, de azért igazán otthonos.
Valaki már van a konyhában: az asztalnál ül, és egy pillanatra elfog az
ingerültség. Aztán rádöbbenek, hogy az a valaki Mannix.
– Meglepetés – mondja Georgie.
Mannix meglepetten néz. Körülbelül annyira meg van lepődve, mint én.
Georgie-ra pillant, aztán rám, aztán megint Georgie-ra.
– Georgie, mi folyik itt?
– Beszélnetek kell – feleli Georgie.
– Nem, nem, nem kell beszélnünk. – Elindulok az ajtó felé. El kell tűnnöm innen.
Tiszta lap. Tiszta lap. Csak úgy élem túl, ha tiszta lappal indulok.
Georgie elállja az utamat.
– De kell. Stella, Mannix semmi rosszat nem tett. Semmi nem volt közte és Gilda
közt.
Alig kapok levegőt.
– …Honnan tudod?
– Peruból hazafelé jövet átsuhantam New Yorkon is, egy hetet töltöttem ott, és
megbeszéltünk egy találkozót. Nagyon határozottan beszéltem a nő fejével. Azt
hiszem, eléggé fél tőlem. Igen, tényleg bele volt zúgva Mannixba. Ízlések és
pofonok – vonja meg a vállát. – Hé, csak viccelek!
Mivel kedvelem, vonakodva magamra erőltetek egy halvány mosolyt.
– Gyere, ülj le, édesem – nógat gyengéden Georgie, míg le nem ülök az asztalhoz
Mannixszal szemben. Egy pohár bort tesz elém. – Ne félj már annyira.
Lehajtom a fejem. Nem tudok a szemébe nézni; annyira súlyos ez az egész,
egyszerűen túl sok.
– Gilda összezavart, drágám. Azt akarta, hogy azt hidd, van köztük valami
Mannixszal. De nem volt. Ugye, Mannix?
Mannix megköszörüli a torkát.
– Nem volt.
– Soha?
– Soha.
Tétován felemelem a fejem, és Mannixra nézek. Fellobban köztünk az energia.
– Soha – ismétli, és szürke szemét a szemembe mélyeszti.
– Na, tessék – vigyorog Georgie. – Mindkettőtöknek meg kell értenie, mi történt.
Nagyon kusza helyzetben voltatok. Roland gyakorlatilag haldoklott, mindenki
kétségbe volt esve. Még én is sírtam, amikor meghallottam. Mindannyian
borzasztóan ki voltunk akadva… bár mindig is az volt a véleményem, Mannix,
tudod, hogy túlságosan ragaszkodsz Rolandhoz. De nem vagy a férjem, úgyhogy
ez nem az én gondom. – Megint elmosolyodik. – Kezdett elfogyni a pénzetek, és
ezen mind a ketten túl sokat aggódtok. Inkább az én példámat kellene
követnetek: én sosem idegeskedem, és mindig lesz valahogy.
Mannix rápillant, Georgie horkantva nevet.
– Stella – komolyodik el aztán. – Mannix azt hitte, helyesen cselekszik, amikor
azt mondta, hogy Gilda ügynöke lesz. Érted tette. Pánikba volt esve; vigyázni
akart rád, azt akarta, hogy ne legyenek anyagi gondjaid, és nem volt más ötlete.
Te viszont rögtön a legrosszabbra gondoltál, és hogy őszinte legyek, nem igazán
hiszem, hogy ennyire rossz véleménnyel lennél Mannixról, inkább azt gondolom,
hogy féltél. Biztos ilyen munkásosztálybeli jellegzetesség ez a dac – tűnődik. – Te
azt hiszed, hogy ő túl arrogáns, ő meg azt hiszi, hogy te túl büszke vagy. Kettőtök
között valóban akadnak kommunikációs gondok… – Elkalandozik, aztán
összeszedi a gondolatait, és vidáman folytatja: – De rendbe fogjátok hozni a
dolgot. Na, jó, most elmegyek. Tiétek a kéró.
– Elmész?
– Csak ma estére – lendíti a táskáját elegánsan csontos vállára; a táska
gyönyörűséges, veszem észre önkéntelenül. Talán szóvá kellene tennem,
mennyire tetszik, valószínűleg rögtön nekem adná… Á, várjunk, megint beszél.
További tanácsok következnek.
– És végül még valami: egy ponton meg fog jelenni Gilda könyve. Lehet, hogy
sikeres lesz, lehet, hogy nem, de jót kell kívánnod neki. Van egy csodálatos
szertartás, ha javasolhatom: írj neki egy levelet, engedj ki mindent. Az összes
féltékenységedet, neheztelésedet, mindent! Aztán égesd el a levelet, és kérd meg
a világmindenséget, vagy Istent, vagy Buddhát, vagy akit akarsz, hogy
szabadítson meg a rossz érzésektől, és csak a jókat hagyja meg. Együtt is
csinálhatjátok Mannixszal. Így nagyszerűen megtisztulhatnátok, és újra egymásra
találhatnátok. Na, jó, itt se vagyok.
Csukódik a bejárati ajtó. Mannix és én ketten maradunk a házban.
Bizalmatlanul méregetjük egymást.
Egy ideig csönd van, aztán megszólal.
– Ezt a levélégetős szertartást ő is megcsinálta, amikor együtt voltunk.
Felgyújtotta a hálószobában a függönyt.
Idegesen nevetek.
– Nem igazán kenyerem ez a szertartásosdi.
– Nekem sem.
– Tudom.
Csodálkozva nézünk egymásra, szinte ijesztő, ahogy egy pillanatra felvillan
köztünk a jól ismert közelség. Aztán elsötétülnek a gondolataim.
– Mi a helyzet? – kérdezem. – Még mindig Gilda ügynöke vagy?
Meglepetten néz rám.
– Nem… Hát nem tudod? Hívtalak, hagytam üzenetet.
– Sajnálom – köszörülöm meg a torkom. – Nem hallgattam meg az üzeneteidet.
Nem lettem volna képes…
– Aznap, amikor megmondtad, hogy elmész New Yorkból, otthagytam Gildát.
Nem volt értelme, hogy továbbra is az ügynöke legyek. Csakis érted tettem.
– Tényleg? Na és hogy van?
– Fogalmam sincs.
– Komolyan mondod? – fürkészem az arcát. – Egy picit sem vagy rá kíváncsi?
Nem szoktál összefutni vele New Yorkban?
– Nem New Yorkban lakom.
Ezen nagyon meglepődöm.
– Hát hol?
– Itt. Dublinban. Próbálom beindítani a rendelést. El fog tartani egy ideig, de…
Szeretem a munkámat.
Egyszer csak eszembe jut valami: hirtelen összeáll a kép.
– Egy titokzatos barát segített ma Ryannek… te voltál az?
– Igen.
– Miért?
– Neked akartam segíteni.
– De miért?
– Mert te vagy a mindenem.
Erre belém szakad a szó.
Megfogja a kezem az asztalon keresztül.
– Mindig is te voltál. Mindig is egyedül csak te voltál.
Ahogy a bőrünk összeér, elfutja a könny a szememet. Azt hittem, soha többé nem
foghatom a kezét.
– …Nem tudok aludni nélküled – mondja. – Semmit nem alszom. Kérlek, gyere
vissza.
– Késő – mondom. – Én már megbékéltem vele, hogy köztünk vége.
– Hát én nem. Szeretlek.
– Én is szerettelek. Sajnálom, hogy soha nem mondtam. De most jobb lesz, ha
elmegyek. – Felállok.
– Ne! – ugrik talpra rémülten. – Kérlek, ne menj el!
– Köszönöm, Mannix. Csodálatos volt veled lenni, izgalmas volt és gyönyörű.
Soha nem fogom elfelejteni, és mindig boldog leszek, hogy megtörtént. –
Pillekönnyű csókot lehelek az ajkára, kimegyek az ajtón, és elindulok az autóhoz.
Ülök a kormány mögött, és azon gondolkodom, merre a legjobb menni innen
Ferrytown felé. Aztán arra gondolok: én teljesen megőrültem? Abban a házban
ott ül Mannix, Mannix, aki azt mondja, hogy még mindig szeret, Mannix, aki nem
csalt meg, Mannix, aki azt akarja, hogy próbáljuk meg újra.
Kikapcsolom a motort, kiszállok az autóból, visszamegyek a házhoz. Mannix ajtót
nyit. Össze van törve.
– Sajnálom – mondom gyámolatlanul. – Nem gondolkodtam tisztán. Most tisztán
gondolkodom. Szeretlek.
Behúz a házba.
– Én is szeretlek téged.
 EGY ÉVVEL KÉSŐBB

A karomban tartom a kisbabát, apró pici arcát bámulom.

– Az én szememet örökölte.
– Az én szememet örökölte – mondja Ryan.
– Figyeljetek – mondja Betsy. – Négyhetes. Egyelőre senkinek a szemét nem
örökölte. Egyébként is Chadre hasonlít, de nagyon.
Kilda nyivákol egyet, aztán még egyet: úgy tűnik, hamarosan teljes gőzzel bőgni
fog.
– Betsy – mondom aggódva.
– Majd én megfogom – mondja Chad. Magához öleli a kis csomagot, és Kilda
azonnal elcsendesedik.
Apu érdeklődve figyeli az eseményeket.
– Ügyes vagy vele, de tényleg, fiam – mondja kissé gyanakodva. – Erős kétségeink
voltak felőled. Nem voltunk biztosak benne, hogy alkalmas leszel az apaszerepre,
de meg kell hagyni, egészen baró a dolog!
– Baró – helyesel anyu.
– Köszönöm – mondja Chad.
– Ugyan. Na! – mosolyog apu, és végigpásztáz mindenkit, aki összegyűlt a
tengerparti ház nappalijában. – Igazán remek így az első dédunokám entrée-ja a
világba. Az entrée francia szó… Várjatok csak… – hallgat el, megütögeti a
mellkasát, aztán hatalmasat böfög. – Ettől a pezsgős cucctól teljesen felfúvódok.
Nincs egy kis Smithwicks?
– Jeffrey – mondom. – Hozz a nagypapának egy kis munkásosztálybeli sört. Van
pár üveggel a konyhában.
Jeffrey szófogadóan feláll.
– Ha már úgyis mész, kaphatnék egy csésze teát? – kérdezi anyu.
– Persze. Még valaki valamit?
– Kérhetek egy kis tortát? – szólal meg Roland.
– Neeeeeeeem! – feleljük kórusban.
– Ne, kedvesem – fordul Rolandhoz anyu. – Olyan keményen dolgozott, hogy
lefogyjon, nem lenne jó, ha visszaszedné.
– Na jó, rendben – rugdossa a szőnyeget kissé komoran rózsaszín-narancssárga
tornacipője orrával Roland.
– Nem kérsz inkább egy kókuszos vizet? – veti fel Jeffrey.
– Jó! – ragyog fel újra Roland egy szempillantás alatt.
– És esetleg mesélhetne nekünk valamit – mondja anyu. – Mesélje el, milyen volt,
amikor Michelle Obamával találkozott. Chadnek az biztos tetszene, tekintve hogy
amerikai.
– Aztán pedig – pillant Ryan jelentőségteljesen Zoéra – mennünk kell.
– Igen – kuncog Zoe. – Mennünk kell.
Csinálják. Nonstop csinálják. Múlt évben, amikor Ryan beköltözött Zoéhoz,
hatalmas lángra lobbant közöttük egy szikra. Ryannek sikerült visszaszereznie a
házát meg a cégét, de utána is együtt maradtak.
Karen az ajtóban áll, és a hullámokat bámulja.
– Nem szokott nyomasztani? – kérdezi. – Ez a sok… víz?
Nevetek.
– Imádom.
– Én képtelen lennék itt lakni – mondja. – Nem tudom, hogy csinálod. Nekem
nem való a vidék. Ugye, Enda?
– Városi csaj vagy – néz rá Enda merő csodálattal a tekintetében. – Az én városi
csajom vagy.
– Úristen, Enda – dörren rá Karen. – Nem tudom, mit iszol, de csak óvatosan.
Clark és Mathilde dübörög végig az előszobán, és berontanak a szobába.
– Hé! – kiált Clark. – Mi az a furcsa hintaágy a hátsó szobában?
Elvörösödök.
– Csak egy ágy.
– Te alszol benne Mannix bácsival?
– …Nem – pillantok Mannixra.
– Nem – köszörüli a torkát Mannix.
Igazat mondunk. Alig alszunk benne.
Karen az arcomat fürkészi, meg Mannixét, aztán a szemét forgatja.
– Azt hiszem, jobb, ha mi is elindulunk. De mielőtt elmegyünk, Stella… – lép oda
hozzám, és anélkül hogy a száját mozgatná, azt mondja: – Beszélnünk kell. –
Behúz egy sarokba. – Figyelj, nem tudtam, hogy elmondjam-e vagy ne, de volt ma
valami az egyik brit lapban…
– …Gildáról és a könyvéről – fejezem be helyette a mondatot.
– Ó, hát tudsz róla? Láttad? Rendben vagy vele?
– Hát…
Az elmúlt év során sokat beszéltünk Mannixszal arról, hogy milyen érzés lesz,
amikor Gilda könyve megjelenik. Ha keserűek vagyunk, állapítottam meg végül,
az olyan, mintha izzó parazsat tartanánk a markunkban: nekünk fog fájni.
Ma, amikor végre bekövetkezett, ahogy megláttam a képen Gilda szép, mosolygós
arcát, és elolvastam a pozitív kritikát a könyvéről, remegett a kezem, és vadul
kalapált a szívem. Megmutattam a cikket Mannixnak is.
– Tudunk neki jót kívánni? – kérdeztem.
– Úgy érzed? – kérdezte.
– Úgy akarom érezni – mondtam.
– Ez nagyon szép tőled – nevetett fel halkan. – De azt se felejtsd el – tette hozzá
–, hogy ez a csaj igazán, igazán, de igazán nem számít.
Hét körül megy el az utolsó látogató. Elintegetjük őket, végigmennek az autóikkal
a szűk kis úton, keresztül a homokdűnéken, át a hegyen, míg végül ketten
maradunk: Mannix meg én.
– Shep meg hova tűnt? – kérdezi Mannix.
– Mikor legutóbb láttam, ide-oda rohangált a réten.
– Gyere, menjünk el sétálni.
Mannix fütyül Shepnek, aki egy pillanat múlva átszökken a dombon; ahogy fekete
farkát csóválja, úgy néz ki, mintha tollbokrétája volna.
Hárman vagyunk a tengerparton, nincs senki más. Az esti napfény aranyszínben
tündököl, a hullámok partra vetnek egy botot, leteszik a csillogó homokba a
lábam elé. Shep ugat, és izgatottan ugrál.
– Az istenek ajándéka! – mondom. – Eldobom Shepnek. Menjetek kicsit előrébb
mind a ketten.
Mannix és Shep előremegy néhány métert. Eldobom a botot, véletlenül eltalálom
vele Mannixot.
– Aú! – kiált fel.
Majdnem orra esem a nevetéstől.
– A szél az oka, a szél tehet róla!
– Megbocsátok. – Mannix visszajön, magához húz, Shep pedig közénk fúrja az
orrát.
Ez most az életem.
Kínálatunk
 megtekinthető
az interneten is:
www.muveltnep.hu
Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: dr. Szilvásy György
Sorozatszerkesztő: Kepets András
Nyomás és kötés:
A nyomda igazgatójának neve