VUJITY TVRTKO

ÚJABB POKOLI
TÖRTÉNETEK
ALEXANDRA
 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni
bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben,
borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
Nógrádi Gergely, Vujity Tvrtko © Pécsi Direkt Kft.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Tel.: (72) 517-800
Borítófotó: Kaiser Ottó
Fotók: Talán Csaba, Vujity Tvrtko, Nemzeti Sport, Grand Fotóügynökség Borítóterv: Nagy Péter
Tördelő: Bocz József ISBN: 963 368 079-4
Tartalom
Az arc nélküli ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .4
Páljani . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49
A kettévágott falu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
A Suttogó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130
Rózsák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
Halál Korfun . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 156
Ejnye, ejnye Benedek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 209
A Magyarábok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .224
Egy becsületbeli ügy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .240
Epilógus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 343
Levelek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 345

A nyomtatás és a kötészeti munkák a debreceni nyomdászat több mint négy

évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt, munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Az arc nélküli ember
- Volna kedves egy kilót a szebbekből?
A hórihorgas zöldséges arca meg se rezzen, de alsó ajka úgy lüktet, mint egy ütőér.
Halálosan unja már a vevők különféle igényeit: a paradicsom az paradicsom, mit kell
itt válogatni? Nincs szebb meg csúnyább, csak paradicsom. Az enyhén gömbölyded
termetű, kedves arcú asszony azonban ennél is tovább megy:
- És jó volna... hasznos volna, ha néha, mondjuk félóránként, megmosná a kezét.
A zöldséges megdermed. Igyekszik csínján bánni az asszony szavaival. Húsz éve
dolgozik itt a Bosnyák téren, ez idő alatt volt már dolga mindenféle népekkel.
Ezerszer megtapasztalta, hogy a piac nyűgösködő pedánsok, örökké panaszkodó és
reklamáló félbolondok gyülekezőhelye. De ez a nő most komolynak tűnik. És olyan
határozottan néz, hogy a férfi akaratlanul is felfelé fordítja a tenyerét. Némán bámulja
bőrén a kora reggel óta gyarapodó mocskot.

- Na ugye - nevet az asszony -, nem túl szívderítő látvány, igaz? Ezt nehéz lesz
odahaza lesikálni. Meg aztán én is hazaviszek belőle valamicskét a paradicsomokon.
Polgárné Axmann Ágnes, ismertebb nevén Axmann doktornő pontosan tudja, mit
jelent egy mocskos kéz. A fertőzőbetegség-kutatásra tette fel az életét. Éveken át
vizsgált olyan vírusokat, amelyek egész biztosan megölik a legtöbb embert. Járt
Fekete-Afrikában, Kambodzsában, Kazahsztánban. Ma már az egész világról
érkeznek hozzá egyetemisták, akiket a vezető nyugati egyetemek kezdetleges
trópusibetegség-tananyaga után lenyűgöz a doktornő alapos tudása és tapasztalata.
- Most nagyon haragszik rám? - kérdezi Axmann Ágnes a zöldségest, mire az
zavartan megrázza a fejét. A doktornő elmosolyodik. - Akkor ad nekem egy kiló
paradicsomot?
Húsz éve, egy sápadt késő őszi délutánon mandulaszemű, magas, keleti férfi lépett
a ferihegyi terminálban az egyik repülőtéri alkalmazotthoz.
- Asszonyom - kezdte tört angolsággal -, most érkeztem Vietnamból. Orvos
vagyok. Látja ott a széksor szélén azt a kislányt? Mellettem ült Hanoitól. Tessenek
vele vigyázni. Attól tartok, nagyon beteg.
Az alkalmazott rémülten bámulta a magányos, dúdolgató kislányt, aztán gyors
léptekkel a központba indult. Egy óra múlva a kislány már az ifjú belgyógyásznő,
Axmann Ágnes előtt állt meztelenül. A doktornő értette, hogy őt rendelték ki, hiszen
már akkor közismert volt róla, hogy ügyes a fertőzőbeteg-kutatás terén. Ugyanakkor
fogalma se volt róla, mitől eshetett le a kislány mutató- és középső ujja. Merthogy
ezek hiányoztak az aprócska kézről. Végül egy Magyarországon dolgozó angol
orvost hívtak, aki megvizsgálta a kislányt, majd bólintott: nem kizárt, hogy leprás.
Aztán félrehívta a hiányos tudása miatt elkeseredett magyar doktornőt, és a
következőt mondta neki:
-Ágnes, ne vádolja magát, nincs semmi baj. Ön valószínűleg sohasem látott még
leprást. Kérem, jegyezze meg: a mi szakmánkban nagyjából akkorra lehet valaki igazi
szakember, amikorra megtelik egy temető a betegeivel.
 A doktornő annak idején iszonyodva hallgatta angol kollégája cinikusnak tűnő
szavait, ma már azonban ő is osztja ezt a nézetet.
- Gondoljon csak bele, kedves Tvrtko - mondja, amikor felkeresem Páva utcai
rendelőjében, ahol éppen az ebolavírusról tart előadást fiatal külföldi medikusoknak
-, míg Amerikában ábrákon és bábokon gyakorolják az orvostanhallgatók a
műtéteket, addig Boszniában a háború idején kirendelték a frontra a negyed-ötödéves
orvosegyetemistákat, hogy a Banja Luka-i vagy a zenicai kórházban elvégezzék a
szükséges műtéteket a sebesülteken. Persze követtek el hibákat, sőt néhányan meg is
haltak a kezeik között, de kétségtelen, hogy ma Boszniában vannak a világ legjobb
sebészei.
A doktornő a rövidke szünet után folytatja a tanítást. Leülök az egyik hátsó székre
és hallgatom. Erős akcentussal, de hibátlanul beszél angolul. Franciául és oroszul is.
Egy tizennyolc éves történetet mesél a jövő orvosainak. Akkor Zaire egyik eldugott
kis falvában gyógyította az ebolásokat.
- Vagy félszáz helyi lakos várta, hogy beoltsam a vírus ellen - meséli. - Az egyik
asszisztens a kezembe nyomott egy fecskendőt, én pedig beadtam az első injekciót.
Aztán lecsavartam a tűt, eldobtam, és kértem a következőt. Erre így szólt az
asszisztens: Doktornő, összesen öt tűnk van! Azt hittem, kifutok a világból. Mert az
injekcióval ugyan megóvtam őket a maláriától, de ugyanazzal az injekcióval meg is
fertőztem őket, mondjuk ebolával. Nem sokkal később úgy döntöttem, elég volt.
Megöleltem Brigittét, elbúcsúztunk, és öt napra "karanténba zártam magam" egy zai-
rei szállodában. Aztán hazarepültem. Három hét múlva kaptam egy levelet a kinti
egészségügyi minisztériumtól. Brigitte meghalt. Ő is elkapta a vírust.
A fiatalok hallgatnak. Az előadásnak lassan vége, a doktornővel átsétálunk a
szemközti házba, a lakásába. A falakon oklevelek, kitüntetések, fényképek.
Kazahsztánból, ahol a krími tatárok a tavak mélyéről felhozott gyöngyökkel fizettek
Ágnes gyógymódjáért. Tanzániából, ahol a saját maga által kifejlesztett
maláriagyógyszerével egy árvaház összes kis betegét kikezelte a szörnyű kórból.
Kambodzsából, ahol egy khmer gerilla az éjszaka közepén átlopta egy erdőn
keresztül a falujába, hogy megvizsgálja kolerás anyját, majd visszacsempészte az
egészségügyi támaszpontra.
- Nagyon meggyőző volt, amit a román lepratelepről írt-utal a Tizenkét pokoli
történet Tichilesről szóló fejezetére, miközben kávét főz. - Én azonban tudok egy
lepratelepről, ahol kicsit több leprást láttam, mint huszonnyolcat.
Megköszörülöm a torkom.
- Hogyhogy többet? Hányat?
A doktornő hallgat. A kávéfőző mellé tolja a kiöntőt, az illatos, fekete nedű
csöpögni kezd a kifolyón keresztül. Aztán két csészét vesz elő, s némi teasüteményt.
Rám se néz, úgy mondja:
- Kétezer-nyolcszázat.

Csend. A nagyszobában delet üt az ódon falióra. Tichilesben a huszonnyolc is

borzalmasan soknak tűnt. Kétezer-nyolcszáz leprás egy telepen? Nem tudom
elképzelni.
 - Tíz éve még legalábbis ennyien voltak - töri meg a csendet Ágnes, majd rám néz.
- Tejet vagy tejszínt?
Odakintről kulcscsörgés hallatszik, a doktornő férje érkezik haza. Villamosmérnök.
Erős kézfogású, kisportolt férfi.
- Rosszat sejtek - mondja, amikor meglát. - Maga nem Disneylandben szokott
riportot készíteni. Árulja el, mire készülnek itt a feleségemmel? Nagy levegőt
veszek,egy szuszra darálom.
- Épp most akarom megkérni Ágnest, hogy kísérjen el bennünket egy lepratelepre.
Majd a doktornőhöz fordulok.
- A tejszínt nem szeretem, inkább tejet legyen szíves.
A doktornő elkerekedett szemmel néz. Férje az ajtófélfának dől. Látom, hogy nagy
önuralmába kerül, de nem szól.
- Csak vigyázzon rá - mondja aztán mégis, és besétál a dolgozószobába. Ágnes
még mindig nem jut szóhoz. Valósággal szívderítő látni, hogy végre nekem is sikerült
meglepnem valamivel.
- De hisz nem is tudja, hogy merre van az a lepratelep! - tör ki belőle, ám rögtön el
is hallgat. Láthatja az arcomon, hogy teljesen mindegy, tőlem akár a világ végén is
lehet, én mindenképpen elmegyek oda.
- Merre van az a telep? - kérdezem előredőlve, miközben egy kiskanállal három
kockacukrot ejtek a kávémba. Valami legyen vagy nagyon édes, vagy nagyon keserű.
Az átlagot nem szeretem.
A doktornő feláll.
- Nem tudom - mondja határozottan. Összefonja mellén a karjait, és az ablakhoz
lép. Leteszem a kiskanalat.
- Most viccel?
Ágnes az utcát bámulja, úgy felel.
- Nem, tényleg nem tudom. Nincs jelölve a térképeken, bennünket is úgy vittek
oda.
- De hát valaki csak tud segíteni, nem? A doktornő megrázza a fejét.
- Nem tudom. Talán egy ottani kollégám, Mesztelat doktornő. Mindenesetre, ha
odamennek, senki sem tudhatja meg, hogy forgatni akarnak. Nem lesz könnyű, hiszen
mi másért keresnék a lepratelepet? Épeszű ember messze elkerüli azt a poklot.
- Lehetnénk esetleg... orvosok.
- Ne vicceljen. Két perc alatt kiderül, hogy fogalmuk sincs a szakmáról.
- Majd maga segít. Felkészít bennünket. Fizetjük az útját. Maga fanatikus
fertőzéskutató, tudom, hogy szívesen ellátogatna újra közéjük.
- Na azért ez így túlzás. Ha elmennék magukkal, annak nem az volna az oka, mert
kifizetik a repülőjegyem, vagy mert újabb orvosi kihívásokra vágyom.
Lassan visszafordul felém, rám szegezi a tekintetét.
- Ha én magukkal megyek, akkor annak csak egy oka lehet: Wattana Gungi.
Értetlenül nézek farkasszemet a doktornővel. Jól hallottam? Wattana Gungi? Mi ez,
valami varázsszó? A doktornő mesélni kezd.
- Tudja, nem mondhatnám, hogy betegesen szentimentális vagyok, de egy
páciensemre tíz év után is nagy szeretettel emlékezem. Erősen lesoványodott,
gólyalábszerű végtagjain tizenhét napot gyalogolt szinte étlen-szomjan, csak hogy
kezelést kaphasson tőlem, a "csodatévő Ágnestől". Mert mi lesz az ő három
gyermekével, ha meghal? Hetekig gyógyítottam, majd amikor felépült a leprából,
előhúzott egy apró figurát a zsebéből, amelyet az egyik birkája szarvából faragott.
"Köszönöm!" mondta amharául, és felém nyújtotta a szobrocskát. Ott van most is a
polcomon, nézze csak, közvetlenül a fotója mellett.
Sokat szenvedett, mégis derűs arc néz le rám a könyvekhez támasztott fényképről.
A fekete férfi tekintetéből életszeretet árad, szemén azonban az is látszik, hogy nem
kis terhet rótt rá a fájdalom férfias elviselése.
- Több mint ötmillió leprást tartanak számon a világon - folytatja Ágnes -,
többségüket néhány ezer forintból meg lehetne gyógyítani. Ennyibe kerülnének az
ehhez szükséges gyógyszerek. De nincs rá pénz.
A doktornő, akit világhírű kutatási eredményei miatt nemrég beválasztottak azon
kétezer orvos közé, akik megváltoztatták a huszadik századot, most tehetetlenül tárja
szét a kezét. Majd lehorgasztja a fejét és vontatottan, alig hallhatóan így szól:
- Ha magukkal megyek, akkor azt csakis azért teszem, hogy láthassam Wattana
Gungit. Mesztelat doktornő azt írta, hogy újra visszakerült a telepre. Talán még
megmenthetném...
Bólintok. - Rendben van, doktornő. De árulja már el, hova kell elmennünk, hogy
megtaláljuk az ön régi betegét?

Axmann Ágnes a könyvespolcon álló földgömbhöz lép, megpörgeti, majd lefékezi

a fekete földrésznél, s ujjával az egyik országra bök. Fölállok, odasietek. A doktornő
ujja fölött vastag betűkkel áll a név: ETIÓPIA.
Operatőr kollégám, Talán Csaba lelkes. Még. Ő volt az, aki Tichilesbe is elkísért.
Az etiópiai munkánkról azonban egyelőre nem tud. Azért lelkes. Meg azért is, mert a
kéthetente, fő műsoridőben jelentkező Tvrtko világának ő lesz a képi felelőse.
Mindenhová velem jön forgatni, így érthető, ha a témákról, amelyeket ismer, naponta
érdeklődik.
- Csabikám - mondom neki a tv2 vágószobájában -, jó híreim vannak. - Na! -
csillan fel az arca.
- Megoldódott a brazil ügy, vár bennünket a milliárdos bácsi. - Szuper!
- A győri fiú görögországi drámája is sínen van. - Hál' Istennek, az egy nagyon
fontos történet. - Utazunk az egyiptomi-szudáni határra is.
- Tényleg? Miért?
- Képzeld, van ott egy magyar törzs. - Na hagyjál...
- De komolyan! Úgy hívják őket: a magyarátok.
- Most mit röhögsz?
- Tvrtko, téged hazaviszlek a gyereknek ajándékba, oké? Mondjuk karácsonyra! Te
jobb mese vagy, mint a Harry Potter.
- Nem hiszel nekem?
- Magyar törzs? Szudánban? A vágó kollégákhoz fordul.
- Gyerekek, kinek van meg a Veér András száma, kéne egy hely a Lipóton.
Jól van, itt az idő, jó a hangulat, most kell elővezetnem Wattana Gungit! Harsányan
kacagok, és csak úgy félvállról odavetem:
- Haha, aztán van még itt egy etióp lepratelep is...
 Csaba arcára fagy a mosoly. Egy pillanat alatt mély csend borul a vágószobára.
Operatőr kollégám tanácstalanul néz egyik vágóról a másikra, hátha felfedez az
arcukon egy átröppenő derűt, amely az előre kieszelt közös nagy tréfának szól, de
csalódottan kell tapasztalnia, hogy viccről itt szó sincs. A vágók is értetlenül
merednek rám. Csaba újra felém fordul, és a világ legfájdalmasabb hangján szólal
meg.
- Izgalmas és fölkavaró volt a tréfa, Tvrtko, őszintén gratulálok, de most mondd,
hogy csak marháskodás az egész! Mondd, hogy csak azért találtad ki, mert pontosan
tudod, milyen szörnyű rémálmaim vannak még ma is Tichiles, a primőr, meg
Csiburda néni miatt!
Mivel nem felelek, Csaba keze görcsösen ökölbe rándul.
- Nem csinálhatod ezt velem! - nyöszörgi. - Nem volt elég egyszer? Tökéletesen
megértem, ha fél. Én is félek. Ráadásul még nem is tudja, hogy ahova most
készülünk, ott százszor annyi leprás van, mint Tichilesben. Kitépek egy cetlit a
noteszemből, felírom rá Axmann doktornő telefonszámát.
- Tessék - nyújtom felé a papírt -, hívd fel ezt a számot. - Ki ez?
- Egy doktornő. Őt kísérnénk el Etiópiába, egy régi betegéhez. Csaba a fejét
ingatja, mintha azt akarná mondani: "Ne, ezt ne, ezt ne!". - Minden injekciót ő adna
be az utazás előtt - főzöm tovább -, és kint is végig rajtunk lenne a fél szeme.
- Most baromira megnyugtattál - morogja Csaba, de látom, valamicskét tényleg
megnyugodott. Azért még füstölög egy kicsit. És hogy Áginak, a feleségének hogy
fogja beadni!...
- A lepra nem azért a világ legfélelmetesebb betegsége, mert egy bizonyos
súlyossági fok után már nem lehet kezelni a pácienst - magyarázza a doktornő,
miközben egy átlátszó ampullából sárgás szérumot szív fel az injekciós tűvel -,
hanem mert gyógyításkor a baktériumot ugyan meg tudjuk ölni, de a leszáradt
kezeket, lábakat, füleket, vagy ujjakat már nem tudjuk visszanöveszteni.
Képtelenek vagyunk figyelni rá. Ágnes javaslatára Csabával együtt egy ideje
rendszeresen szedjük a malária elleni tablettát, amelynek mellékhatása az iszonyatos
idegfeszültség. Gyöngyivel például állandóan üvöltözöm. Ok nélkül és csúnyán.
Olyankor megsimogat, én meg vadul ellököm a kezét: "Miért akarsz te engem
nyugtatgatni?!" Pedig igaza van. Idegbeteg vagyok. Tegnap éjszaka is; megszólal a
telefon, felrántom a kagylót, már üvöltenék az ismeretlen hívónak, hogy "Mit
képzelsz? Az éjszaka közepén felcsörögsz?!", amikor a vonal túlsó végén meghallom
Csaba elhaló hangját.
- Hogy bírod?
Mondom neki, hogy viszonylag jól. Azt mondja, ő is, csak épp most dobta ki a
turmixgépet a kukába, mert unta, hogy hiába nyomja, nem indul be. Máskor ezt meg
tudja oldani európai módon is, mondjuk megpiszkálja egy csavarhúzóval, a
maláriagyógyszer azonban megteszi a hatását.
- Nem túl idegesek, ugye fiúk? - kérdezi a doktornő gonoszkodva, mi pedig vigyort
erőltetünk a képünkre, és megrázzuk a fejünket. - Akkor jó. Egyébként már akartam
mondani, hogy maguk is megfertőződnek majd a leprától.
- Megfertőződünk? - kérdezem, mint aki rosszul hall, és Csabára nézek. Falfehér.
Igyekszem gyöngéd maradni Ágneshez, bár nagy önuralmamba telik.
 - Pompás! Akkor most volna kedves beavatni bennünket ebbe a kis titokba? -
szegezem neki a kérdést, mire ő a világ legtermészetesebb módján feleli:
-Mindannyian megkapjuk majd a fertőzést, de elég erős az immunrendszerünk ahhoz,
hogy le is győzzük. Nos, megnyugtattam a doktor urakat?
Látom Csabán, hogy ezt már végképp nem érti. Nem tudhatja, hogy ezt a
doktorosdit először én ajánlottam Ágnesnek.
- Szóval orvosnak adjuk ki magunkat - mondom, miközben az injekció vöröslő
helyét dörzsölgetem. - És még mit kell tudnunk?
- Hogy az életükkel játszanak - néz rám a doktornő. - De maguk ezt már
megszokták, nem igaz, doktor Vujity?
Megszokni? Hogy lehetne ezt megszokni?
- Tudják mit - nevet fel a doktornő -, az injekciók és az oltási könyv mellé kapnak
tőlem egy gyorsított orvosi egyetemet is.
Kacag, a szeme azonban arról árulkodik, hogy valójában nagyon aggódik. De azért
annyira mégsem, hogy utoljára még ránk ne ijesszen.
- És ugye azzal is tisztában vannak, hogy könnyen lehet: egyetlen percet se tudnak
majd forgatni? Ha lehetőségük lesz felvételeket készíteni, akkor nagy valószínűséggel
azt is csak lopva, rejtekhelyről.
Bravó. Elképzelem, hogy hazajövünk és bemegyek Svábyhoz, "Na, mi van?",
kérdi, mire én: hú, szuper volt, ez és ez történt, ezt és ezt láttuk, a pénzt elköltöttük,
de... film az nincs, forgatni azt nem lehetett. Ha elmesélem a nézőknek, az nem jó?
Nagyon plasztikusan tudok ám mesélni!" Ezt képzelem, de a valóságban kell élni.
Nincs mese, vállalnunk kell a kockázatot, mint már annyiszor.
Másnap elintézzük a bécsi etióp nagykövetségen a vízumot, amely három orvos
beutazását teszi lehetővé az afrikai államba. Ferihegy az utolsó helyszín, ahol még
következmények nélkül önmagunk lehetünk. A doktornővel szinte egy időben
érkezünk ki a repülőtérre, amszterdami átszállással indulunk Nairobiba, illetve onnan
Addis Abbebába. Később Csaba is befut, Ági kíséri. A fiatalasszony alig tudja
palástolni a feszültségét. A feszültség egy szempillantáson belül Gyöngyire és
Axmann doktornő férjére is átragad, de szerencsére egyikük se tudja igazán, milyen
veszélyes helyre is megyünk valójában. Az igazság az, hogy ezt mi magunk se
tudjuk. Búcsúzkodunk. Nem könnyű. Kicsit megpihenünk Gyöngyivel egymás
vállán, valahonnan a messzi végtelenből az amszterdami gép indulására figyelmeztet
a hangosbemondó. Ábrándozásunkból mégis az az uszkár ijeszt fól, amelyiket egy
karimátlan kalapú, pirospozsgás férfi tart pórázon. A pedánsan körülnyírt öleb mint
egy ágrólszakadt nemes kisasszony, idegességtől remegve kapkodja a fejét és bámul a
hirtelen megnyílt nagyvilágba. Közben vonít, éktelenül vonít. És ez így megy Amsz-
terdamig. Amikor a doktornő, úgy Strassbourg fölött, nem bírja tovább, és odalép az
úrhoz, fogná már be csöppet kiskutyája száját, az sértődötten megvonja a vállát, és a
szomszédjához fordul:
- Most mondja már, micsoda lepra alakok vannak!
Ekkor azon kezdek tűnődni, hogy hétköznapjaink során milyen gyakran
használunk olyan kifejezéseket, amelyek valódi jelentéséről fogalmunk sincs.
Az amszterdami repülőtéren hosszú órák várnak ránk a kenyai gép indulásáig.
Hetente kétszer repül járat Nairobiba, s a tizenegy órás utazás során Addis Abbeba
fölött is elszállunk, hogy aztán Kenya fővárosában landolva, s egy egész napot
várakozva három órát utazzunk vissza Etiópiába. Miután érzékeny búcsút veszünk a
rossz kedélyű uszkárhölgytől, csomagjainkat a megőrzőben hagyjuk és ellátogatunk a
repülőtér kaszinójába. Életemben először helyet foglalok egy rulettasztal mellett, két,
barátságos mosollyal fogadó távol-keleti üzletember között. Mögöttem a doktornő és
Csaba szurkol a szerencsémért, én azonban, nem nagyon bízván benne, egy árva kis
huszonöt guldenest helyezek az ötös számra, minthogy ez Gyöngyi kedvence. Az
oldalamon ülő, kétszázasokkal játszó urak ábrázatáról lehervad a mosoly. "Ki engedte
ezt be ide?" - olvasom arcukról a kérdést. Mindkettőjükre kacsintok egyet.
Összevonják a szemöldöküket és a rulettkerékhez fordulnak. A krupié elegáns
csuklómozdulattal pörget. A hatás kedvéért kissé levesznek a fényekből, s így boron-
gós félhomály lepi el a játékteret. Most már egy pisszenés se hallatszik, minden
tekintet az apró fehér golyóra szegeződik, amely több számon is át-átbukdácsolva
végül az ötösön pihen meg. Nem hiszek a szememnek. A feltett pénzem
harminchatszorosát nyertem! Az üzletemberek levegő után kapkodnak, a zsúfolt
helyiség közönsége egy emberként igyekszik az asztalunk felé. Még a mai este
legelegánsabb vendége, egy gyémántoktól roskadozó amerikai milliomosnő is
kíváncsian nyújtogatja a nyakát, miközben a háta mögött sleppje izgatottan tárgyalja
meg a történteket.
- Akkor, velem tartanak egy vacsorára? - emelkedek fel az asztaltól, és gyöngéden
belekarolok Ágnesbe.
- Nagyon kedves, doktor úr! - válaszolja, erősen megnyomva az utolsó két szót,
majd hozzáteszi: - Remélem, odakint is ilyen szerencséje lesz.
Kétségtelen, van abban valami perverz, ha a világ legfinomabb vacsorája közben
az ember a világ legvisszataszítóbb betegségéről beszélget. De hát orvosoknak ez
nem jelent problémát, nem igaz? A szakma egy amszterdami étteremben is szakma.
- Jó, ha tudják, hogy Etiópiában elsősorban nedves leprásokkal találkozunk majd -
mondja a doktornő, miközben csíkokra szel egy félig átsült marhaoldalast. - A
kórokozók tüsszentéssel, köhögéssel, vagy egyszerűen a beszéddel kerülnek ki a
légutakból, s az így levegőbe jutott, kis cseppekbe zárt leprabaktériumot lélegzi be az
áldozat. A betegeknek mindenekelőtt az orrváladékukban sok a kórokozó, így, ha
lehet, mindig igyekezzenek a lehető legtávolabb állni a telepen élőktől.
Ami azt illeti, talán mégse francia csigát kellett volna rendelnem áfonyadzsemmel.
- Aztán ott van a malária is - folytatja a doktornő, s úgy belemelegszik az
előadásba, hogy szinte el is feledkezik a steakről. - Azt a betegséget szúnyogok
terjesztik, ezért aztán cigarettadohányt keverünk majd össze a nyálunkkal, s azzal
kenjük be a testünket, hogy elriasszuk a kis vérszívókat.
- Doktornő, drága, el fog hűlni a vacsorája! - teszek egy gyönge kísérletet, de
Ágnes elhárítólag emeli föl a kezét.
- Tartsák be az utasításaimat - figyelmeztet -, mert pórul járhatnak! Tudják, nem is
a baktériummal van a baj, inkább azzal, hogy az idegek sérülnek. Például tökéletesen
érzéketlenné válik a lábuk. Képzeljék csak el, hogy felsebzik a talpukat, és nem
éreznek semmit. A seb elfertőződik, váladékozni kezd, beköpik a legyek és férgek
bújnak elő belőle, majd végképp elüszkösödik. És mindeközben nem éreznek egy
fikarcnyi fájdalmat sem.
 Azzal a doktornő egy pirosra sült húsfalatkát tűz a villájára, és jóízűen rágni kezdi.
Ami engem illet, egy fia csiga se csúszik le többé a torkomon.
Hogy a kenyai légitársaság Boeing 737-esének üléseit kikre méretezték, azt el nem
tudom képzelni, mert még egy masszívan éhező afrikai is nehezen tudná beléjük
passzírozni magát. Körülöttünk fehér üzletemberek és szegényesen öltözött feketék,
egytől egyig kényelmetlenül fészkelődve. Embert próbáló utazás végén, kora reggelre
érkezünk Nairobiba. Hullafáradtan cihelődünk át a repülőtéri vizsgálatokon, odakint
egy mozgékony fekete bőrű fiatalember várakozik, kezében tábla: "Dr. Axmann".
George, a helyi magyar konzulátus mindenese fura, afrikai akcentusú angollal
mondja:
- A nagykövet úr már várja magukat!
A repülőtér főépülete előtt betuszkol bennünket egy terepjáróba, és a centrum felé
indul. Távolabb imaházak, paloták tornyai látszanak, s a kiugró tömbök körül egy
hatalmas metropolisz utcái sorakoznak. Köztudott bár, hogy Nairobi Johannesburg
mellett Afrika egyetlen európainak mondható városa, mégis meglepő, hogy se
koldussal, se hajléktalannal nem találkozunk az egyórás kocsikázás során.
Üzletközponttal és csillogó-villogó irodaházzal annál többel. Végül lefékezünk egy
kedves kis utcában a nagykövetség épülete előtt. Az udvaron a nagykövet úr és a fele-
sége fogadnak, a férfi régi ismerőseként öleli át Axmann doktornőt. Tóth Andrásnak
hívják, eredetileg ő is orvos. Annak idején számos konferencián találkozott Ágnessel.
Most ő vezeti a Magyar Köztársaság egyik legkisebb követségét, ahol mindössze
hárman dolgoznak, de amely az összes környező fekete-afrikai országba látogató
magyar állampolgár érdekeit képviseli. Míg Ágnes és András egy pohár üdítő mellett
mélyre merül az emlékek felidézésében, mi Csabával a nap nagy részét a követség
egyik vendégszobájában alvással töltjük, négy illemtudó gekkó társaságában. Késő
délután sétálunk egy nagyot, majd Andrásék igazi magyar vacsorára invitálnak
bennünket: kalocsai csipketerítő, gyulai kolbász, az asztal körül két magyar vizsla-
komikusan hat mindez a négyméteres pálmafák alatt. Leülünk, kibontjuk a
keményített asztalkendőket. Néhány lépésre tőlünk díszes szökőkút kecses
ezüstsugara táncol, forgolódik, épp, mint a hajlott testtartású házvezetőnő a tálak
körül.
- Van forgatási engedélyük? - kérdezi beszélgetésünk során a nagykövet, de már
legyint is, mint aki visszavonja a kérdést. - Persze hogy nincs, oda nem is kaphattak.
- Egy turista kézikamerát alakítottam át tévéminőségű felvételekre alkalmas
kamerává, ember legyen a talpán, aki megmondja róla, hogy tévéfilmet forgatunk, s
nem csupán egy hétköznapi egyetemi oktatófilmet mondja Csaba. A nagykövet ennek
ellenére nem tűnik túl nyugodtnak.

Talán mert sokkal jobban ismeri az etióp katonai diktatúrát, mint mi, s pontosan
tudja, mire képesek Meles Zenawi emberei, ha rájönnek, hogy átverik őket.
- Idefigyeljenek - próbálkozik újra -, van Abbebában egy ismerősöm, sokkal
tartozik nekem. Ha bármi bajuk esne...
- Hagyja, András - szakítja félbe a doktornő -, ahova mi megyünk, ott se áram, se
telefon nincs. Úgysem tudnánk szólni a barátjának. Elhallgatunk. Lusta kézzel
köröket firkálok az abroszra. Aztán felállok és elbúcsúzom. Talán udvariatlanság, de
össze kell szednem magam a holnapi események előtt. Baljós előérzetem van.
Gyakorta érzek így a forgatások idején, hál' Istennek az esetek többségében teljesen
alaptanul. Biccentek a kötényes cselédnek, aki épp a terasz lépcsőjén téblábol a
desszerttel, s a keskeny, homályos folyosón végigbaktatva a szobánkhoz érek.
Benyitok, ledőlök az ágyra. Nem tudok aludni, jár az agyam. Például azon, hogy
miért is csinálom mindezt, amikor otthon ülhetnék, egy lavór forró vízben áztatva a
lábam, szendvicset majszolva, s a feleségem kicsi kacsóját szorongatva. A gekkók
gúvadt szemekkel merednek rám. Ők sem értik.
Az útlevélkezelő felhúzza a szemöldökét. Hatalmas, fekete szemével a vízumunkat
vizslatja. Aztán meglátja, hogy orvosok vagyunk, és bólint. Más fehér ember nemigen
utazik Afrika egyik legszegényebb országába, hacsak nem emberkereskedő. Ők
fillérekért adják - veszik a szerencsétlen árvákat, akik elsősorban persze a szerveik
miatt kapósak a gazdag nyugati milliomosok számára. Ilyenkor nincs fajgyűlölet: a
"fekete" máj épp olyan jó, mint a "fehér", ha valakinek kell.
- Aztán csak vigyázzanak! - figyelmeztet rendíthetetlen magabiztossággal a
hangjában, mintha szószékről beszélne. Csomagjainkat egy traktorra pakolják, mi
pedig a jármű után sétálunk a gépágyúktól körülvett betonon, egészen a repülőgépig,
egy gyalázatosan lepusztult Iljusinig. A kéthajtóműves szovjet modell csak
számunkra kétségbeejtő: hófehér ruházatú fekete barátaink hangoskodva sietnek fel a
gépre. Legtöbbjük oldalán kannácska és egy zacskó homok fityeg, mekkai
zarándoklatukról térnek éppen haza egy kis szent vízzel és földdel. Ők természetesen
a tehetősebbek, noha a fedélzeten épp úgy ácsorognak, mint szegényebb társaik. A
gép ugyanis tömve van, és zsúfoltságával, borzalmas zúgásával, no meg szinte
elviselhetetlen fülledtségével leginkább egy kelet-romániai vidéki buszra hasonlít.
Állunk, mint a heringek, miközben útitársaink egymást böködve felénk mutogatnak.
Úgy érzem magam, mint egy koromfekete zambiai odahaza a hatos villamoson.
Rideg közömbösséget erőltetek magamra. Behunyom a szemem, próbálok egy kicsit
nem ott lenni, az édes múltba révedezni, Axmann doktornő suttogása azonban
visszatérít a keserű jelenbe.
- Tehát akkor még egyszer, uraim: se sajtóigazolvány, se névjegykártya,
forgatáskor semmiféle lámpa, mikrofon, állvány! Még Mesztelat barátnőmnek is azt
mondtam, hogy maguk egyetemisták, és nekem segítenek.
Csaba letöröl a halántékáról egy verítékcseppet. Eddig igyekeztünk távol tartani
magunktól ezt az egész etiópiai őrületet, katonai diktatúrástól, lepratelepestől,
olyannyira, hogy a tv2 folyosóján is csak ritkán, felületesen és rövidre fogva
beszéltünk róla. Most azonban itt, az izzadtságszagú utastérben mintha
Csipkerózsika-álomból ébrednénk, az egész valahogy olyan kézzelfogható, ijesztően
valóságos lesz. Különösen, amikor az ablakon kipillantva meglátjuk Etiópia
siralmasan szegényes fővárosát. Csupa egyszintes ház, amelyek lakói éhezve-
szenvedve építik még ma is a szocializmust. A város melletti síkságon tankok, harci
repülők, a közeledő kifutópálya mellett terepszínű zubbonyban katonák, vállukon
fegyverrel. Az öreg Iljusin fülsiketítő robajjal landol, néhány száz métert gurul, majd
nyikorogva megáll. Ezt túléltük. Lekászálódunk az aszfaltra, vagy egy kilométert
gyalogolunk az útlevélvizsgáló kockaépületéig. Odabent, a levegőtlen helyiségben
fegyveresek között burnuszos utasok hadonásznak, veszekszenek egymással, persze
komolyabb rendbontásról szó se lehet: a diktatúra megtorlásától való rettegés
kordában tartja az indulatokat. Az ellenőrzésre várók kígyózó sora mellett két táblát
veszünk észre. Az egyiken az olvasható, hogy előzetes engedély nélkül minden, az
ország területén történő kép- és hangrögzítésért büntetés jár. A másikon arra hívják fel
a figyelmet, hogy egész Etiópia területén mindössze négy helyen váltható valuta, s
abból az egyik a repülőtér. Így aztán amikor Axmann doktornő felmutatja az Addis
Abbebba-i kórház meghívólevelét, és átengednek bennünket az útlevélvizsgálaton,
azonnal a valutaváltásra kijelölt ablakocskához lépek. Kilencszázötven dollárt akarok
átváltani, s hogy mennyi birr, azaz etióp pénz jár ezért, azt a mobilomba pötyögve
próbálom kiszámolni. Ebben a pillanatban üvöltést hallok a hátam mögül, s hat talpig
felfegyverzett katona a szó szoros értelmében lerohan, és a falhoz tuszkol.
Kicsavarják a kezemből a telefont. Duzzadt ajkú, kampós orrú, ragadozómadár-
szemű parancsnok közeledik, kemény hangon, rossz angolsággal szegezi nekem a
kérdést:
- Mit csinált?

Szemem se rebben, Szerbiában tökéletes "kiképzést" kaptam a katonásdiból.

- Számoltam - felelem.
- Mi ez? - kérdezi, miközben kezében forgatja a mobilt. Alig tudom elhinni, hogy
ezek itt még nem láttak maroktelefont, de a tények ezt mutatják.
- Számológép - válaszolom a világ legnagyobb nyugalmával. - Épp azt igyekeztem
kiszámolni, hogy a dolláromért hány birrt kaphatok.
A parancsnok tekintete elsötétül.
- Megmutatni, hogyan működik! - förmed rám. Illemnek nyoma sincs. Fő a
békesség, megmutatom. A parancsnok megnyugszik, de még mindig fensőbbséges.
- Lefoglaljuk, elutazáskor visszakaphatja - jelenti ki, és átadja egyik beosztottjának
a telefont.
- Kérem, ahogy gondolja - mondom, kezemet széttárva, de nem állom meg, hogy
hozzá ne tegyem: - Azért ha egyszer az én európai hazámba látogat, garantálom, hogy
mi sokkal udvariasabban fogadjuk majd.
A parancsnok homloka egy pillanatra redőkbe fut: érzi, hogy szavaim mögött éles
kritika rejlik. Aztán kevélyen felemeli a fejét, s gúnyos mosoly jelenik meg az ajkán.
- Felejtse el Európát! - mondja, majd sarkon fordul és katonái kíséretében távozik.
Semmin sem csodálkozom. Rég tudom, hogy Zenawi, meg az egész bandája
középkori szinten tartják az országot. És még erre mondják, hogy köztársaság, meg
hogy szabadon választott kormány!
Az elkobzott mobiltelefonért sohasem jelentkeztem. Féltem, hogy időközben
rájöttek, mi is az valójában.
Kilépünk a kockaépület ajtaján. A szemközti parkolóban lukas, szétrohadt autók. A
földutak szélén megroggyant vályogházak, tövükben emberek hevernek a földön. Az
egész város valahogy piszkosszürke, csak a megboldogult birodalmi felség, "Júda
Oroszlánja", I. Hailé Szelasszié császár portréja színpompázik a falakon és
oszlopokon. Mindenekelőtt az ő aszállyal és éhínséggel átitatott uralkodásának
köszönhető, hogy az Etiópiában élő ötvenötmillió ember várható élettartama
maximum 49 év. Ami Szelasszié "eredményeit" illeti, nos, Zenawi a császár hű
követője. Ott folytatta, ahol az Oroszlán abbahagyta.
A sarkon fehér vöröskeresztes terepjáró várakozik, hogy a városszéli kórházba
szállítsa csapatunkat. Amint a közeli fák alatt ücsörgő szerencsétlenek meglátnak
bennünket, felkászálódnak és elindulnak felénk.
"Para chicha, para chicha!"- dongják monoton hangon, azaz "Fehér ember, fehér
ember!" Mintha isteni csodát, megváltást, vagy legalább egy falat kenyeret várnának
tőlünk. Beugrunk a kocsiba, hiszen olyan elszánt arccal közelednek, hogy ha az utcán
maradnánk, esetleg szőröstül-bőröstül felfalnának. Egyikük már a jobb első ablak
fölé magasodik, és lendíti öklét, hogy alamizsnáért dörömböljön, amikor a sofőr gázt
ad. Itt vagyunk, megérkeztünk a Föld harmadik legszegényebb országába.
- Kérnek egy pohár brandyt?
Mesztelat doktornő, aki a kórházban fogad, azonnal látja, hogy erősen megviselt
bennünket a repülőtértől idáig tartó út.
- Addis Abbebát valamikor a Napsütés városának nevezték - magyarázza,
miközben Ágnes a fürdőszobában rendbe szedi kissé magát -, de a diktatúrák és az
állandó háborúskodás tönkretették. Vízből csak palackosat igyanak, gyümölcsből
csak héjasat egyenek... ó, de hát mit is beszélek itt, hiszen a kollegina ezeket már
kívülről fújja. Apropó, mi is a fiatal urak szakterülete?
Nyelek egyet.
- Ö... ö... ugyanaz, mint Axmann doktornőé.
- Áh, szóval a tropikus betegségek. Ennek örülök. Tudják, nem szívesen adunk
meghívólevelet olyanoknak, akik legalább egy kicsit nem konyítanak a fertőzésekhez.
Ez ahhoz túl veszélyes terület. És szabad tudnom, hogy mi a kutatási irányultságuk?
Szűzanyám, most segíts! Segít.
- Édes szívem - toppan be a szobába Ágnes -, hát csak nem fogod egy ilyen
kimerítő utazás után a szakmával traktálni az ifjú kollégákat?
- Ó persze, igazad van, bocsássanak meg, uraim!
Fújok egyet. És Mesztelat doktornő háta mögött megköszönöm Ágnesnek a
közbelépést. Tűhegyen táncolunk.
A kórház hátborzongató. Ajtó nélküli kórtermek, padokon kuporgó betegek,
émelyítő bűz. A folyosó végén fiatalasszony fekszik a döngölt padlóra terített
kókuszháncson. Az egész nő már csak néhány fehér porc egy meggörbült
hátgerincen. Darabosan lélegzik.
- Az AIDS végső stádiuma - mutat rá Mesztelat doktornő, majd hozzánk fordul. -
Tudom, hogy nem közvetlenül az önök szakterülete, de kívánják megvizsgálni?
Esetleg tanulhatnának belőle a fiatal urak.
Axmann doktornő átkarolja kollégáját, és a bejárat felé húzza.
- Az az igazság, hogy kevés az időnk, és tudod, hogy elsősorban nem is a kórház
miatt jöttünk.

Mesztelat nagyot sóhajt.

- Tudom - mondja -, de jól meggondoltátok?
 - Persze. Tíz éve is ott voltunk, és semmi bajunk se lett. Majd vigyázunk. Épp
meséltem a fiúknak, hogy azért nem volt könnyű dolgunk kétezer-nyolcszáz
leprással.
Hétezer. - Mi hétezer?
- Már hétezren vannak.
Ágnes arca egy pillanatra elkomorul. - Ez biztos?
Mesztelat belép az irodájába, papírt fűz egy vén írógépbe, és pötyögni kezd a
billentyűkön.
- Írok egy hivatalos engedélyt, és lejelentem a telep vezetőjének az adatokat. Ettől
még könnyen lehet, hogy szóba sem állnak veletek, de imádkozzunk azért, hogy ne
így legyen. Fontos volna, hogy tudjuk, mi folyik a drótkerítésen belül. Mi innen
nemigen jutunk el oda, komoly orvosok pedig nincsenek a telepen.
Ágneshez fordul.
- Boldoggá tennél, ha beszámolnál a látottakról. Nagyot sóhajt, majd hozzáteszi:
- És remélem, hogy megtalálod a betegedet. Úgy tudom, visszakerült a telepre.
Axmann doktornő megígéri, hogy felhívja telefonon, amikor ismét Addis
Abbebában leszünk. Mesztelat kikísér bennünket az irodából. Már az emeleti
ablakból látjuk, hogy egy mokány, simaképű férfi ördögi gyorsasággal mos egy
terepjárót az udvaron.
- Ő lesz a sofőr - bök a férfi felé Mesztelat, majd hirtelen megtorpan és megragadja
Ágnes karját: - De arról nem tud, hogy a telepre is el akartok menni. Hogy miképp
adagoljátok be neki, az a ti dolgotok. Egyelőre csak egy turista körutazásra számít.
Leérünk az udvarra, vendéglátónk megszólítja a férfit, aki azonnal abbahagyja a
munkát, s csak az orrcimpája lüktet tovább, mint a futás közben megállított paripáé.
- Ő itt Mukaba - mutatja be Mesztelat -, a legjobb emberünk. Megbízható, pontos,
mindössze egyetlen hibája van: erős dohányos.
- Legalább elijeszti majd a szúnyogokat - tréfálkozik Axmann doktornő, de a sofőr,
bár ért angolul, nem nevet a viccen. Szenvtelen, hűvös, egykedvű embernek tűnik,
aki, ha nem a kocsijáról van szó, még a mozdulataival is takarékosan bánik.
Komolyan veszi a dolgát, ami azon is látszik, hogy a most rajta tarkálló kockás ing és
drapp színű vászonnadrág valószínűleg ruhatárának legjobb darabja. Végül nagy
nehezen kibök egy mondatot, amin kissé meglepődünk:
- Innivalót, ennivalót vettek már?
S amikor látja, hogy zavartan nézünk egymásra, csóválni kezdi a fejét. - Ej-ej,
hosszú út lesz pedig, s máshol nem lehet majd vásárolni. Mesztelat diadalittasan
csettint.
- Ugye mondtam, hogy megbízható?!
Mukaba elvisz bennünket az egyetlen helyre, ahol az Etiópiában turistáskodóknak
vásárolni szabad: a Hilton Szálló alagsorában található élelmiszerüzletbe. A világhírű
hotel előtt, amely egy otthoni vidéki, középkategóriájú szálló színvonalán áll,
koldusok hada vár a gyanútlan tehetősebbekre. Szerencsére valami csoda folytán nem
veszik észre, amikor leparkolunk az épület előtt és bemegyünk az üzletbe.
Kétszersültet, konzerveket emelek le a polcról. Ágnes kiveszi a kezemből a
konzerveket, és visszateszi azokat a helyükre. Az egyiket az orrom alá nyomja.
"Minőségét megőrzi: 1996 .06. 04."-olvasom az oldalán. Bólintok. Öt éve lejárt.
Azért találunk fogyasztható élelmiszereket is, bár nem túl sokat. Választok üveg
whiskyt is, jó lesz fertőtleníteni. Kilépünk az üzletből. Most nincs olyan szerencsénk
a koldusokkal, mint az imént. Ázottkutya-szag csapja meg az orrom. Oldalra kapom a
fejem, senkit sem látok. Pedig arról jön a bűz. Aztán a lábamhoz dörgölőzik valami.
Lenézek. A combomnál egy púpos és vaksi törpe vonaglik hízelkedve, maradék haja
kócban lóg a homlokába. Elkorcsosult végtagjaival tehetetlenül csapkod a levegőben,
talán markát próbálja nyújtani néhány birrért. Megszánom, ledobok a földre egy kis
aprót. Reszketve próbálja felszedni élettelen karjaival, kisvártatva azonban társai is
odaérnek, és szó szerint eltiporják szerencsétlent, aki sírva nézi, amint a többiek az
általa kunyerált pénzen marakodnak.
- Vigyázzon vele, alighanem leprás - mutat a törpére Axmann doktornő. -
Szabadon járnak-kelnek, hisz Etiópiában a szegények betegségét szinte bárki
bármikor elkaphatja.
A kocsihoz megyünk, Mukaba segít bepakolni. Indulnánk, de Csaba még hátul
babrál a kamerával. Ez az idő elég arra, hogy utolérjen bennünket a rongyosok
serege. Hanem addigra már rendőr is kerül, elvégre katonaállamban vagyunk, s
minden sarkon fegyveresek vigyázzák a rendet. Az egyenruhás ütlegelni kezdi a
koldusokat, majd amikor elég távolra veri őket, odajön az autóhoz és pénzért tartja a
markát. Röhejes. Vagy inkább siralmas. Amikor megkapja a néhány birrjét,
szempillantás alatt odébbáll. A kolduscsapat újult erővel próbálja bevenni a terepjáró
nyújtotta fedezékünket, Mukaba azonban megunja a dolgot és beindítja a motort.
Vállára teszem a kezem, hogy várjon még egy percig, Csaba készítene pár
fényképfelvételt róluk. A sofőr megvakarja a fejét, nem egészen érti, miért nem az
olyan turistanevezetességeket fotózzuk inkább, mint a Nemzeti Múzeum, ahol a
három és fél millió éves csontvázat, Lucyt őrzik, a gyönyörűséges Giorgis-katedrális,
vagy Afrika egyik legnagyobb piaca, a Mercato. Így azonban módom nyílik jobban
megfigyelni a kéregetőket. Ezek az emberek szinte ragaszkodnak elgennyedt
sebeikhez, hiszen látom, amint elvakarják pörsenéseiket, majd a sárba hempergőznek,
s gőgösen mutogatják egymásnak üszkös tagjaikat. Szinte élvezik, ahogy még a zárt
kocsiban is elborzadok fekélyeik dögletes szagától, amint koldustálkájukkal lassan
gurulni kezdő autónk nyomába szegődnek.
- Hazátlan bitangok, akik mindig és mindenütt csak ártani igyekeznek - mondja
megvetően az egyébként hallgatag Mukaba, majd undorodva kiköp az ablakon és
rálép a gázpedálra. Az utcákon nincsenek eligazító táblák, de más furcsaságot is
látunk. Az egyik negyedben sárga ruhában vannak az emberek, a másikban pirosban,
és így tovább. Axmann doktornő elmagyarázza, hogy a különböző színű öltözéket
viselők nem keveredhetnek egymással, tehát egy "sárga" egész egyszerűen nem
mehet át a "pirosak" negyedébe. A miértre Mukaba se tudja a választ, egyszerűen ez a
törvény és kész. Néhány perc múlva katonai csomóponthoz érünk, a sofőr tárgyal a
fegyveresekkel amharául. A katonák bizalmatlanok, átkutatják a terepjárót. Végül
kíséretet adnak mellénk, de amikor falból megállunk egy katedrálisnál fotózni, elhajt
mellőlünk a sötétzöld dzsip. Az íves épület oldalhajóján mozaikablakok. Az egyiken a
keresztre feszített Jézus nézi a lábánál zokogó Máriát. Egy másikon, minő morbiditás,
Szelasszié császár gépfegyvert ad át a követőinek. Mukaba átszellemülten nézi a ké-
pet. Magyarázni kezd az Oroszlánról. Tényleg hitt benne. Először látom lelkesnek.
Röviddel később már ismét úton vagyunk, egy magas kőfallal védett épület mellett
hajtunk el. A kerítés előtt katonák, a ház tetején radarok, mesterlövészek és pásztázó
fény. Az amerikai nagykövetség. Állítólag a világ egyik legszigorúbban őrzött
objektuma. Végül rátérünk az egyetlen útra, amely északra vezet. A neve: Halié
Szelasszié sugárút. Mindössze egy sávban lehet rajta közlekedni, s ha egy nagyobb
teherautó halad előttünk, semmit se látunk a felvert portól. Mindenütt koldusok. A
Hiltonban vásárolt "Ismerjük meg Etiópiát!" című kiadvány szerint azonban az út
szélén álló emberek nem kéregetnek, csupán üdvözlik az erre utazókat. Ha így van,
akkor akár fel is öltözhetnének. Nem egy közülük ugyanis anyaszült meztelen. De itt,
az út szélén, legalább tényleg sikerült felépíteni a szocializmust: mivel munka senki
számára sincs, együtt kéreget iskolázatlan és diplomás, becsületes polgár és hétpróbás
csirkefogó. Koldulás közben eltűnnek az emberek közti különbségek.
- Meddig maradunk északon? - fordul felénk Mukaba, miközben szivart húz elő.
- Öt nap múlva újra Abbebában kell lennünk, akkor indul a gépünk Nairobiba
-feleli a doktornő. A sofőr leharapja a szivar végét és rágyújt. - Akkor első állomás a
Lalibela - kolostor, igaz?
Ágnes bólint. Egy napig utazunk, az éjszakát is úton töltjük. Már pirkad, amikor
sikerül szemernyit szundítanom. Fél kilenckor térek magamhoz. Ömlik rólam a víz.
Minthogy kora tavaszra jár az idő, a szélcsendes levegő már e reggeli órán is
nyáriasan forró. Azt azonban sejteni lehet, hogy a java még hátra van, s rövidesen
elviselhetetlen trópusi hőség üli meg az országot. Mukaba, épp úgy, mint tegnap este,
most is az utat bámulja maga előtt és a kormánykerékbe kapaszkodik. Egy kisebb
emelkedő tetején megállunk, s némi ásványvizet locsolunk az arcunkra,
megpróbálunk magunkhoz térni.
- Lassan meg kellene neki mondani - bök a sofőr felé Csaba. Újra útnak indulunk.
Ügyesen kell becserkésznem Mukabát. Kőkemény üzletet ajánlok, talán harapni fog
rá.
- Mondja, Mukaba, hány dollárban is egyeztünk meg? Mennyit is kap, hogy segít
nekünk, fuvaroz bennünket?
- Kétszázat - hangzik a felelet.
- Kétszázat. Értem. És nem akar négyszázat keresni? Gyanakodva fordul felém.
- Tudja, a doktornő tíz éve járt egy kórházban - folytatom -, valahol északon, ahol
nagyon beteg embereket kezeltek. A kórház valószínűleg már szétmállott, de a
betegek ma is ott vannak. A hely neve: LC2.
Mukaba fegyelmezett ember, de a keze a kormányon így is megrándul a név
hallatán.
- Szóval LC2 - ismétlem. - Ismeri?
A sofőr mereven nézi az utat, jobb kezével a váltóbot gömbfejébe kapaszkodik.
- Lepra Camp 2 - morogja az orra alá. - A Tana-tóhoz közel, Mota város fölött.
Aztán hirtelen oldalra kormányozza a kocsit és lefékez. Riadt szemmel néz rám.
- Maguk turisták? Maguk tényleg turisták? Nyugodt vagyok.
- Akar keresni négyszáz dollárt?
Mukaba hallgat. Aztán rekedt hangon megszólal. - Maguk nem turisták.
Még egy percig maga elé bámul, aztán egyesbe teszi a váltót és gázt ad. - Ha
elkapnak bennünket, én semmit se tudok, értik? Semmit. Sőt maguk ellen fogok
vallani. Ezt jobb, ha tudják. És nyolcszáz dollár. Odáig. Vissza úgy jönnek, ahogy
akarnak.
Elhallgat, s ettől fogva nem is beszél többet. Mi is csendben ülünk, és hálát adunk
az égnek, hogy Mukaba hajlott a dologra. A sofőr egyik kezével a kormányt tartja,
másikkal szivar után kutat a mellényzsebében. Rágyújt. Köhögni kezdünk. Az
utastérben, amelyet színültig tölt Mukaba kubai szivarjának kesernyés illata, fojtogató
a levegőtlenség. Megkezdődik a nap legforróbb szakasza. A nagy hőségben senki és
semmi nem mozdul, magányosan haladunk észak felé. Csak néhány tépett tollazatú
keselyű kering reménykedve az út fölött. Ahogy Mukaba mélyre szívja a füstöt,
mintha megkönnyebbülés mutatkozna az arcán. Lassan megnyugszik. Lehet, hogy a
hosszú órákon át tartó vezetés miatti kimerültség altatta el az aggódását. Vagy a dupla
pénz jár a fejében, amit a szívességéért kap, hogy elvisz bennünket a lepratelepig.
Axmann doktornő egészen kint lóg az ablakból, hogy friss levegőt kapjon, Csaba
pedig, noha nagy dohányos, egy pólót szorít az orrához. Mégsem mondhatjuk
Mukabának, hogy fejezze be a füstölést. Sőt.
- Isteni szivar! - jegyzem meg, és elismerőleg rázom a fejem. Rám néz, de nem
szól. - Még azt is megmondom, milyen fajta.
Felcsillan a szeme.
- Ért hozzá? - kérdezi. Talán megtört a jég! - De mennyire!
- Na ki vele, miféle? - Brazil! - hasalok. - Nem.
- A fenébe, akkor életemben először tévedtem. Csak nem kubai? Elneveti magát.
Először a két nap során.
- Árulja már el végre! - faggatom tovább. - Kubai, igaz?
- Nézze meg jobban! Hát nem látja a címert az oldalán? Persze, hogy kubai. Nem
is szívnék mást. Maga dohányzik?
- Hébe-hóba. - Akar egyet ?
- Hogy képzeli, csak nem fogom maga elől elszívni? - Na, vegyen egyet, itt van ni.
- Hát, ha ennyire erőlteti. De eltenném estére. Meleg van nekem most a
füstöléshez.
Megcsóválja a fejét.
- Para chicha, para chicha... fehérek, gyenge virágok... nem kéne odamenniük.
Sokkal erősebbek is ott ragadtak már.
Elhallgatunk. Mukaba a szivar csutkáját is addig szívja, amíg a körmére nem ég.
Aztán kihajítja az ablakon. A vidék lassan megváltozik. Már nem kopár kősivatagok
és hullámzó dombok között vezet az utunk, hanem bozótos hegyvidéken. Órákon át
utazunk, s a nap már lebukni készül a látóhatár mögé, amikor a sofőr előrenyújtja a
kezét és egy távoli pontra mutat.
- Ott van.
A doktornő bólogat. Már ismerős számára a táj. Ahogy haladunk előre, a pont
egyre növekszik, mígnem egy zsombékos terület tárul a szemünk elé. Jobb oldalon
autókerék szélességű földút vezet a bozótosba. Mukaba fékez, leállítja a motort.
Kiszállunk. A fekete férfi segítségével kipakoljuk csomagjainkat az út szélére.
Kifizetem neki a pénzt. Az ég közben mély, bársonyos feketévé válik, a középen
vörös csík szeli ketté. Csaba leül az egyik sporttáska tetejére, s magába roskadva, két
kezét a térdén összekulcsolva nézi, ahogy Mukaba visszaül az autóba. A férfi
begyújtja a motort, majd kinéz ránk, és egy hanyag mozdulattal odadobja nekem a
szivarosdobozát. Elkapom.
- Van még benne kettő, legyen a magáé - mondja, aztán még hozzáteszi: - Majd
imádkozom magukért!
Azzal biccent, és rátapos a gázpedálra. Utánanézünk, míg el nem tűnik a szemünk
elől. Életemben nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, mint itt, a
szürkületben, Etiópiának ezen az Isten háta mögötti helyén. Csabára nézek, s látva,
hogy milyen elhagyatottan és kimerülten ül, mardos a lelkiismeret. Arcunkat meleg
eső kezdi verni, amely gomolygó párával borítja a távoli hegyeket. Az ösvényen
egyre több lesz a tócsa, a tócsák pedig végeláthatatlan sártengert alkotnak. Axmann
doktornő elhúzza a cipzárt a táskáján. Fehér orvosi köpenyt vesz elő, nekünk is ad
egyet-egyet. Előkeresi zsebéből Meszalat hivatalos levelét, s elindul az ösvényen a
bozótosba.
-Ne menjek magával? - szólok utána. Visszafordul.
- Nem. Jobb lesz, ha itt marad, Tvrtko. Nem tudom, mi van odabent.

Int egyet, aztán tovább megy. Néhány lépés után eltűnik a sűrűben. Lekuporodok
Csaba mellé. Mondják, minden igaz történetnek van valami tanulsága. Nem
szeretném, ha a miénknek az lenne, hogy büntetésként a vakmerőségünkért itt
rohadunk meg egy világvégi lepratelepen. Olyan az egész, mint egy lidérces álom,
ráadásul néhány perc múlva ránk is sötétedik. Ülünk Csabával a táskán, hallgatjuk az
éjszaka hangjait. Egyszer csak Csaba felém fordul.
- Mondd, szerinted mi normálisak vagyunk?
Az élet tele van ilyen nyomasztó kérdésekkel. Széttárom a kezem. Ebben a
pillanatban fényszóró tűnik fel a távolban, s egyre közeledik felénk az úton. Egy
katonai dzsip alakja bontakozik ki a sötétből, valószínűleg valami őrjárat lehet.
Gyorsan beugrunk a bozótba, s ott lapulunk, míg el nem tűnnek a másik irányban.
Feltápászkodunk, visszamegyünk a csomagokhoz, de leülni már nincs kedvünk.
Csaba épp rágyújtana, amikor léptek neszét és emberi hangokat hallunk a bokrok
felől. Axmann doktornő közeledik az ösvényen, mellette három férfi lépked, egyikük
kezében lámpás pislákol.
Ő orvos lehet, a másik kettő pedig ápoló. Ez utóbbiak felkapják a csomagokat és
elindulnak velük a bozótosba.
- Dr. Vujity, Dr. Talán - mutat be bennünket Ágnes a fekete férfinak, akinek az
arcából jóformán semmit se látunk. Mindenesetre ő is a kezét nyújtja. A doktornőre
nézek. Bólint, megfoghatom. A férfi keze érdes és hűvös tapintású. Később aztán, a
telep felé tartva, Ágnes elárulja, hogy az orvos kezelt beteg, nem kell tőle tartanom.
És hogy használhatom ugyan a gumikesztyűt, de azon a területen, ahova most
tartunk, nincsenek igazán súlyos esetek.
Rövidesen egy harminc-negyven barakkból álló táborhoz érünk. Valaha
drótkerítéssel vették körül, ma már azonban bárki átlépheti a leszakadt hálót. Még
nem érünk be a házacskák árnyai közé, amikor reccsenést hallunk oldalról, a fák
közül, olyat, mint mikor valaki egy száraz ágra lép. Meresztem a szemem; mintha
egy alacsony alakot látnék egy bokor mögött. A szívem kicsire zsugorodik. Vezetőnk,
az orvos archarául szól az árny felé, felé is lendíti kissé a lámpáját. Az imbolygó
fényben egy fiút látok, inas, izmos karját védekezőn tartja a szeme elé.
- Vadon élt az erdőben - magyarázza az orvos -, szülei kidobták otthonról. Leprás
lett, katonák hozták ide Bulki mellől. Nem bírja megszokni az embereket.
A fiú megunja a világosságot, és egy pillanat alatt eltűnik a bozótosban. Beérünk a
telep közepére, a barakkok között orvosságszag árad, keveredve a páratelt levegővel.
- Ez az egyes szektor, maguk a vendégházban fognak lakni - közli az orvos. -
Holnap bemutatom magukat a főorvos úrnak. Még valamit! A kettes szektorban
tartjuk az előrehaladottabb állapotú betegeinket. Ha lehet, oda csak kísérettel, vagy
egyáltalán ne menjenek. Ez a főorvos úr szigorú utasítása.
Körülnézek. Sehol egy lélek. Aztán még jobban megnézem a barakkok falát, és
rémülten visszahőkölök. Tucatnyian ülnek a földön a házak előtt, csak szemük fehérje
villog. Alig látok belőlük valamit, hiszen teljesen beleolvadnak az éjszakába.
Szerencsére Csaba olyan fáradt, hogy semmit se vesz észre az egészből. Nyugtalanít,
ahogy figyelnek, csendben, mereven. Gyorsan bemegyek a vendégházba. Az egyik
ápoló, egy vézna, alacsony fiú, épp csomagjainkat rendezgeti a falnál. Hamar kiderül,
hogy kiválóan beszél angolul. És az is, hogy egyáltalán nem ápoló, hanem ápolt.
Mahmusnak hívják. Közli, hogy ha bármire szükségem van, csak jelezzek.
Barátságos. Én is az vagyok. Régi tanulság, hogy ha ismeretlen helyen jársz, legjobb
az első szembejövő emberrel összebarátkozni. Ő aztán később sokat segíthet.
Mahmusnál ez tökéletesen bejött, árnyékként követett a következő napokban. Most
azonban elbúcsúzik és magunkra hagy bennünket Csabával. Körülnézünk a
helyiségben. Alacsony, vakolatlan odú, se áram, se víz. A falon egy lámpás pislog,
fénye körül rovarok légiója nyüzsög. Jobbra és balra három-három szalmazsák hever
a földön, körülöttük ujjnyi vastag fehér por ül a döngölt földpadlón. Mit mondjak,
nem túl szívderítő látvány. Az egész szobának egy kicsit nyersolajszaga van, talán a
petróleumlámpa miatt. Csabát rögtön üldözőbe veszik a bogarak, s három csúnya
csípéssel száll ki a közelharcból. Ásványvizet locsol a karjára, hogy hűtse a parányi
sebeket. A fürdőzésben én is részt veszek, egymást öntözzük a palackból egy lavór
fölött, miután végigcsutakoltuk magunkat a csípős, de nagyon hasznos fertőtlenítő
szappannal. A doktornő azt mondta, hogy az elkövetkező napokban ne
borotválkozzak, mert hámsérülések miatt végzetes lehet egy fertőzés, így hát utoljára
megszabadulok borostámtól. Az egész tisztálkodás persze mit sem ér, egy perc múlva
már újra csurom vizesek vagyunk a fülledtség miatt. Ebben a pokoli hőségben tüdőnk
valósággal szomjúhozik a friss levegő után. Kiütöm helyéről a megvetemedett
ablakkereteket, amelyeket nejlonnal húztak be az eső miatt. Odakint száraz villám
rebben néha, s vékony eső szemerkél szakadatlan.

- Csukd be inkább - kér Csaba, és igaza van: semmivel se lesz frissebb a levegő.
Ledőlünk a zsákokra. Odakint feltámad a szél, teljes erejéből dühöngeni kezd,
végigszabdalja a közeli erdőket. Itt-ott hatalmas robaj jelzi az útját, majd a telepre ér,
s vadul nekifeszül a barakkoknak. Egy pulóvert gyűrök a fejem alá párnaként, aztán
magamra terítem a hálózsákom. Aludtam én már borzalmasabb helyeken is,
töprengek, míg a szél zúgását hallgatom. Emlékszem, a világ legnagyobb
földrengésének idején, egy ugyanilyen tomboló éjszakán a kolumbiai Areméniában
egy katonai tábor kápolnájába érkeztünk meg, s a töksötétben, alvó fegyvereseken
átbukdácsolva kerestünk helyet magunknak az operatőrömmel. Én, legnagyobb
szerencsémre, egy ágyba ütköztem, amelyen csodák csodájára senki sem aludt.
Lefeküdtem rá, és azonnal álomba zuhantam. Mikor ránk virradt, arra ébredtem, hogy
a fegyveresek iszonyodva bámulnak rám, az operatőröm meg olyan savanyú arcot
vág, mintha most erőltettek volna belé egy tál egrest. Körülnéztem, és rémülten
láttam, hogy a ravatalozón fekszem.
- Mondd csak, apa, fogunk tudni mi itt egyáltalán forgatni? Csaba hangja
visszatérít a jelenbe.
- Nyugi - felelem.
- Jó, csak mert eddig semmink sincs. Nagyjából húsz perc anyagot forgattunk,
amelyből tizenkilenc használhatatlan, unalmas, és mivel dugdosnom kellett a
kamerát, nézhetetlen is.
- Tudom.
- Ja, ha tudod, akkor oké. Én még olvasok egy kicsit. Könyv után nyúl, kinyitja,
próbálja a fény felé tartani. - Mi az? - kérdezem.
- Harry Potter... ismered? - Aha.
- A fiamé... kíváncsi vagyok, mit eszik rajta a kölyök. Komolyan mondom, le se
teszi.
Milyen jó lenne egyszer egy ilyen könyvet írni. Amit az emberek le se tudnak
tenni. Ezzel a gondolattal a fejemben el is alszom. Csak hajnalban riadok föl egy
pillanatra, s látom, Csaba még mindig a Pottert bújja. Azt mondja, állandó sercegést
hall; valószínűleg a patkányok reggeliznek. Úgyhogy inkább olvas, mint alszik.
Jogos, a világ legveszélyesebb fertőzéseit a rágcsálók terjesztik. De olyan fáradt
vagyok, hogy képtelen vagyok felfogni a veszélyt.
Ébredéskor hirtelen azt se tudom, hol vagyok. Aztán első pillantásom a táskámon
heverő piros pecsétes orvosi köpenyre esik, és rögtön kitisztul a kép, feldereng
előttem a szomorú valóság. Csaba már - vagy mégy - ébren van, az egyik lencsét
tisztogatja. Közben fél szemét az elemes ébresztőórán tartja, figyeli, hogyan
vánszorog a nagymutató. Szívesen lenne már egy héttel később, háta mögött tudva az
etióp poklot.
- Frissesség, ruganyosság! - szólok a zsákon ébredezve. - Én lágy tojást kérek
pirítóssal, de figyelj oda, Csabikám, hogy tényleg lágy legyen! Csaba felém fordul,
mondana valami csúnyát, de aztán mégis inkább magában tartja. Én persze kapok a
dolgon.
- Na szép, elhozlak egy ilyen egzotikus helyre, napfény, kristálytiszta levegő,
érdekes emberek, te meg annyit nem vagy képes megtenni, hogy ágyba hozd a
reggelit - fortyogok, miközben nehézkesen feltápászkodom. Nyújtózkodás közben
majdnem leverem az alacsony mennyezetről a rovarok építette termeszvárat, majd az
ablakhoz lépek és szélesre tárom. Az első, amit meglátok, egy nagybajuszú, fehér
lepelbe öltözött fekete, aki épp egy szenvedő arcú, nyomorult vénembert szólít fel,
hogy nyújtózzon végig a földön. Aztán hamuval öntözi meg az arcát, faragott
szobrocskát helyez mellé, s nagyokat rikkant. Gondolom, a gonosz lelkeket próbálja
elűzni a betegből. Körülöttük kíváncsiskodó embergyűrű figyeli a bajszos
mozdulatait, de ők is csak azt láthatják, hogy az öreg fájdalma nemigen szűnik.
 - Az egyes táborban még ilyen is van - hallom a hátam mögül az afrikai angolt.
Mahmus mellém lép, és fejét csóválva nézi a furcsa "előadást". Világosban látom,
hogy a fiú arca erősen sebhelyes. Később azt is megtudom, hogy száraz leprában
szenved.
- Tegnap azt mondtad, hogy ha segítségre van szükségünk, csak szóljunk -
emlékeztetem. - No, hát kellene valaki, aki mostantól az elutazásunkig kalauzol
bennünket.
- Kalauzol?
Nem érti a kifejezést.
- Kalauzol, vezet, megmutatja a telepet, mesél az itteni életről. Néhány napról van
csupán szó. Nem lennénk hálátlanok. Elég lesz mondjuk... tíz birr?
Furcsán néz rám. Aztán újra az ablak felé fordul, úgy mondja. - Nekem ne fizessen.
- Ne? És miért ne?
- Mert a pénzt úgysem tudom itt használni. Az ételt teherautón hozzák, ruhát is a
katonaság szállít, minek nekem birr?
- Hazaküldheted a szüleidnek.

- Nekem nincsenek szüleim. Senkim sincs. Gyerekkoromban kidobtak az utcára.

Volt egy nagybácsim, de meghalt, amikor egyetemista lettem. - Egyetemista?
- Tavaly. Az állam segítségével. Köszönet Zenawinak. Csak az a baj, hogy ott
megkaptam a betegséget.
- Az egyetemen?
- Ó, persze. Több fertőzött van odakint, mint idebent a telepen. Fegyveresek
jelennek meg az udvaron, szétszélednek a kíváncsiskodók.
- Azért tedd csak el ezt a kis aprót - húzok elő egy papírpénzt a zsebemből, de
megrázza a fejét. - No, hát csak lesz mire költened. Majd ha kimész innen.
- Én innen soha többé nem megyek ki. - Hogyhogy?
- Én innen a kettesre kerülök, és aztán... talán a hármasra is. Az arc nélküli
emberek közé.
- Kik közé?
- Így nevezik őket. Akiknek szétmarta a lepra az ábrázatát. Ott, a hármasban. Az a
vége. Pénz?! Semmit sem ér. Vagyon, föld, ház... nem az a boldogság. Csak azt
szerettem volna, ha meggyógyítanak. De azt nagyon. Most már tudom, hogy hiába.
Megköszörülöm a torkom, aztán mégse kérdezek semmit. Csak magamban
őrjöngök, hogy nem foroghat a film, miközben a fiú beszél. Kérem, kedves olvasóim,
ne vegyék ezt szívtelenségnek, de a riporter egyszerűen belehal, ha nem veszi a
kamera, amikor valaki ilyen őszintén vall az életéről. Hogy nem mutathatja meg
önöknek.
- Isten csillagai között talán oltalmat találok - folytatja a fiú. - Ha nem itt lent, majd
nála, odafönt. Ott már jó lesz nekem. Nekünk.
- Elmehetnél innen - próbálkozom. - Akkor biztosan meggyógyulnál. - Igen? És
hova?
- Mondjuk Abbebába. Van ott egy ismerősöm, szólnék néhány szót az érdekedben.
- Abbebából jövök. Hetekig próbáltak gyógyítani. Nem hiszek az orvosoknak.
 Ebben a pillanatban dühös káromkodás hallatszik az előtérből. Kisietünk, Csaba
megnyúlt arccal terpeszállásban áll, lábai között a statív, azaz a kameraláb üres
táskájával.
- Eltűnt - közli halálra vált arccal. - A csiptetős mikrofon is.
Körülnézek. Ruháink feldúlva, táskáink kiborogatva. Mahmushoz fordulok.
Szegény fiú már eddig is a legnagyobb tisztelettel, sőt csaknem túlzott és alázkodó
udvariassággal viselkedett és beszélt, mintha rossz lett volna a lelkiismerete, hogy
honfitársai betegsége ilyen lehetetlen helyre kényszeríti a "nagyságos fehér embert".
Most azonban majd elsüllyed a szégyentől.
- Akkor itt az idő, hogy bemutass bennünket a főorvosnak - mondom neki, ő pedig
bólint, és int, hogy kövessem. Kilépünk a kunyhóból. Egy pillanatra elvakít a
napfény, aztán lassan minden visszanyeri az alakját. A kopár udvaron több elkülönülő
csoportocska hever a barakkok árnyékában, s ami először meglep, hogy nemigen
beszélgetnek egymással. Noha az egyes szektorban még viszonylag jó állapotban
lévő betegek tengetik a napjaikat, ezek itt mégis szomorúnak tűnnek, mintha
állandóan félnének valamitől. A szemekből nem sok jó sugárzik, orvosi köpenyünk
azonban megteszi a hatását, és a betegek lassacskán fölélednek a pilledtségükből.
- Csak egy óra múlva kezdődik a rendelés, ők azonban előnyben vannak, mert itt is
laknak - magyarázza Mahmus. - Akik kintről jönnek, azoknak a bejáratnál kell
sorakozniuk.
Lopva a fiút vizslatom, hátha látok rajta valami árulkodó jelet, de sebhelyes arcán
kívül semmi se mutatja, hogy fertőzött volna. Közben teljesen magukhoz térnek a
betegek, s egymás szavába vágva kiáltoznak felénk. Csaba, aki szorosan mellettünk
lépked, ha lehet, még közelebb húzódik hozzánk. A nagy ordítozás, visítozás nem
féktelenségüket mutatja, sokkal inkább azt, hogy milyen óriási jelentőséget
tulajdonítanak a személyünknek. Számos elfeketedett sebükön kívül rajtuk se látom a
lepra jeleit, persze az is lehet, hogy az én avatatlan szemeimmel nem veszem észre
azokat a tüneteket, amelyek egy orvos számára a kétszerkettőnél is nyilvánvalóbbak.
Már épp indulnának felénk, hogy fekélyekkel tarkított testüket mutatva gyógyírért
könyörögjenek, amikor négy rendfenntartó jelenik meg a barakkok között, oldalukról
lecsatolják tömör fahusángjukat, és dühös káromkodások közepette ütni kezdik a
szerencsétleneket. Elhűlve nézem a "leszámolást", hiszen az őrök fellépésének
hevessége teljesen indokolatlan. Mahmus megfogja a köpenyem ujját, mintha vissza
akarna tartani attól, hogy közbeavatkozzak. Egy ideig szótlanul nézzük a husángosok
orgiáját, egyikük azonban úgy eltalálja egy tizenéves kamasz fiú arcát, hogy az véres
tajtékot köp a szájából, s iszonyatos, süvöltő hangon kezd bömbölni. Nem
türtőztetem magam tovább, Csabával együtt üvöltözni kezdünk a rendfenntartókkal,
akik meghökkenve engedik le a karjukat. Ők is tisztelik a fehér köpenyt, s talán annál
is jobban a fehér bőrszínt. Ebben a pillanatban mély, reszelős hang szólal meg a
hátunk mögött.
- Legyenek üdvözölve a kórházban!
Megfordulunk. Magas, testes férfi áll előttünk, ébenfekete arcából szinte
kivilágítanak apró, mogorva disznószemei, amelyek fölött mély ráncok húzódnak
végig a homlokán. Arcának legfőbb jellegzetessége mégis az állát csúfító pelyhes
májfolt. Mahmus tisztelettudóan elhátrál egy kissé. A férfi gépiesen mosolyog, de a
tekintete valahol a távoli barakkok között jár. Nem is néz ránk, úgy mondja.
- Nem volt nehéz magukat megtalálni! Csak a hangokat kellett követnem. Ha nem
tévedek, dr. Vujityhoz és dr. Talánhoz van szerencsém. Nem nyújtja a kezét.
- A doktornő már mesélt magukról. Ahogy ő fogalmazott: két nagy reményekre
jogosító ifjú medikust köszönthetünk önökben. Nos, nehéz, de szép foglalkozást
választottak maguknak, barátaim. Kár, hogy mindebből itt vajmi keveset tudnak
kamatoztatni.
Savanyú arcot vág, mintha szánakozna.
- Én egyébként, ha eddig nem találták volna ki, a kórház vezetője vagyok.
Következetesen kórháznak hívja a telepet. Valamikor egyébként tényleg állt itt egy
téglaépület, amelyben a betegeket gyógyították, de a polgárháború során a gránátok
földig rombolták. Most két vöröskeresztes barakk áll a helyén, amelyeken az
oroszláncímeres etióp zászló lobog, alattuk, a falakon az odapingált hős szocialista
katonákkal.
- Kérem, nézzenek, tanuljanak - mondja a főorvos -, nekem sajnos ott kell lennem
a rendelésen. Viszlát!
Azzal hátat fordít és a másik irányba indul.
- Főorvos úr, ha megbocsát! - szólok utána. Megtorpan, visszanéz. Megint nem
rám, valahova el, a fejünk fölé. - Épp önhöz indultunk, mivel éjszaka ellopták a
fényképezőgépünk állványát.
A főorvos összevonja a szemöldökét. - Fényképezőgép?
- Tudja, felvételeket készítünk az egyetem számára. Dokumentálunk. Európában
kevesen tudják, mi az a lepra.
- Aha. Majd megtudják. És miben segíthetek én? - Esetleg tanácsot adhatna, merre
keressük...
- Nézze, itt se ki, se be nem jöhet senki anélkül, hogy a katonák ne látnák. Ha
ellopták azt a szerkezetet, csak itteniek tehették. Hatszázan vannak. Nem lesz könnyű
dolguk, doktor úr, ha meg akarják köztük találni a tettest. Jó hajtóvadászatot!
Búcsúzásként felemeli a kezét, s már épp indulna, amikor ismét megállítom.
- Ha segítséget kapnánk, nem lennénk hálátlanok! Érti. Biccent.
- Rendben van, majd utánanézek - mondja. - Addig is, nincs kedvük velem tartani a
vizitre?
Én vele tartok. Csaba különválik, int, hogy ő egyedül kezd nyomozásba. Nem
veszélytelen vállalkozás hatszáz leprás között egy kameraállvány után kutatni, de egy
vérbeli operatőr legjobb barátja a statív. A kamera pedig a testvére, nem véletlen,
hogy Csaba mellette aludt. Nem is lopták el!
- Nem lesz könnyű megtalálni azt a szerkezetet - csóválja a fejét a főorvos. -
Biztos, hogy nem hagyták Abbebában?
Mahmus amharául kezd magyarázni, valószínűleg azt mondja, hogy emlékszik az
állványra, ő maga cipelte be éjszaka a vendégházba. A főorvos egyetlen mondattal
letorkolja. Hirtelen, egy kiszáradt fa tövénél egy nőt vesz észre, ölében hatalmas
rongycsomóval. Odalép hozzá, felemeli a rongyokat. Ebben a pillanatban a nő
velőtrázó sikollyal szorítja magához a gombolyagot, amelyből egy emberi szörny
arca mered ránk. A kis lény, megmaradt vonásai alapján, öt év forma kislány lehet,
szemei helyén sötét üregek tátonganak, orra és füle leszáradt, maradék, csuhészerű
haja lucskos a vértől. Fogatlan szájával sírva szólongatja az anyját. A főorvos
üvölteni kezd. Egy szót sem értek belőle, de nem is tudnék odafigyelni rá, mert
szemem a borzalmas látványra szegeződik. Szempillantás alatt fegyveresekkel telik
meg a kis tisztás, Mahmus pedig halkan fordítja nekem, mi történik.
- A főorvos úr azt kérdezi az őröktől, hogy miképpen juthatott át a kislány a kettes
szektorból. A szolgálatos szerint a gyerek anyja, akit itt tartanak az egyesben, éjszaka
lopta át a leszakadt kerítésen keresztül. A főorvos úr kiadja a parancsot, hogy
büntetésből az anyát is vigyék át a kettesbe.
- Szerencsétlen - csúszik ki a számon, de Mahmus nyugodt hangon mondja:
- Higgye el, jobb ez így neki. Jobban szereti a gyermekét annál, mint amennyire a
leprától fél. Előbb-utóbb úgyis el kell búcsúznia tőle, mert nagyon rossz állapotban
van a kicsi. Rövidesen át fogják vinni a hármasba, és ezt az anya is pontosan tudja.

Mahmushoz fordulok.
- Hogy lehet eljutni a hármasba? Rám néz, ajkai megfeszülnek.
- Oda ne menjen!
Csupán ennyit mond, minden felesleges szó, vagy további magyarázkodás nélkül.
Ifjú még, szeméből mégis a sokat szenvedett öregek roppant keserűsége sugárzik.
Nem egy társa lehetett, aki a hármasban végezte. Róluk egyébként az ott töltött napok
során egyszer sem beszélt.
A főorvos szavaira az anya őrjöngeni kezd, és hatalmasat taszít gyermekén, mintha
azt akarná, hogy fusson, meneküljön. Szegény kislány kigurul a rongycsomóból, s
nyüszítve próbál lábra állni. Csonkjaira támaszkodva egyensúlyozni igyekszik kacska
lábain. Aztán az orra helyén sötétlő lyukat a levegőbe emelve anyja illatát kutatja,
visszarogy az asszony mellé, összekucorodik, és szopni kezdi a hüvelykujját, illetve
az annak helyén dudorodó bőrkeményedést. Az őrök a fához lépnek, és megragadják
a remegő gyermeket, majd rongyainál fogva végighúzzák a porban, míg el nem
tűnnek vele a barakkok között. Tovább megyünk. Az anya óbégatása még hosszú
percekig betölti a teret. A főorvos egyszer csak megunja a hangzavart és int az egyik
fegyveresnek. Visszamennek az asszonyhoz, aki egy vályogfalnak dőlve áll. A
fegyveres lefogja, a főorvos pedig kifüttyenti a legközelebbi barakkból az egyik
szanitécet, aki régi fajtájú, fémcsavaros injekciós tűt hoz a kezében. A hatalmas tűt
egyenesen a vénába nyomja. Az asszony megtántorodik.
- Kábítjuk - magyarázza a főorvos. - Őt még érdemes. Egy perc múlva csend üli
meg a tábort.
- Sok itt a gond, fiatal barátom - morogja az orra elé a főorvos. - Ja igen, a
szerkentyűjük!
Odainti az egyik őrt. Amharául utasítja. Mint az ostor, csattan a hangja. Az őr
meghunyászkodva figyel, aztán kiegyenesedik, bólint, és elsiet.
- Meg fogják találni - nyugtázza a főorvos a dolgot. - Most jöjjön, sietnünk kell.
Valóban, a telep bejáratánál helyreállított kerítésnél már hosszan kígyózik a sor,
mellettük egy vályúban jódos víz csörgedezik. Mivel cipőjük nincs,
fertőtlenítésképpen a betegek belemártogatják a vályúba a lábukat. Vagy annak
csonkját, mert sokuknak már leszáradtak a végtagjai. Vagy elkorcsosultak. Az elsők
között például egy olyan férfi ül a földön, akinek pontosan száznyolcvan fokban
görbültek el a lábai, tehát olyan, mintha két félkörön kellene járnia. Gyermekbénulása
és csontritkulása volt, de a kórházban, ahol kezelték, legyintettek, és nap mint nap
járni erőltették. Így aztán a lábai, mivel nem bírták a terhelést, egyszerűen behajoltak.
Ő ma százhetven kilométerről jött. A falujában feltették egy teherautó platójára, majd
onnan átültették egy szamárfogatra, az utolsó kilométert pedig egy barátja nyakában
tette meg a telepig. Csakhogy innen már egyedül kell boldogulnia. Nyolc órakor
kinyitják a kaput, és nekilódul a tömeg, egymást taposva, tolakodva, hogy minél jobb
helyet harcoljanak ki a vizsgálatnál. Most azonban még csak háromnegyed nyolc, s
az őrök villogó szemmel vigyázzák a rendet. A legtöbb beteg türelmesen vár, akad
azonban, aki gyakran öklendezésig fajuló, dühös elégedetlenséggel rázza a
drótkerítést. Ilyenkor hamar lesújt a vaspálca, vagy a fahusáng. Ami engem illet,
igyekszem a lehető legfesztelenebbül viselkedni, és érzéketlenséget erőltetni az
ábrázatomra, nehogy ugyanabba a hibába essek, mint az imént a barakkok közt,
amikor Csabával együtt ordibálni kezdtünk a rendfenntartókkal. Belül persze gyötör
az őrök kegyetlensége. Úgy ütik a kiszolgáltatott szenvedőket, mintha a verésben
töltenék ki egész szerencsétlen életük dühét. Hogy itt kell szolgálatot teljesíteniük a
pokolban. A főorvos úr jó színész. Egy kedves kérdés, egy mosoly mindenkinek jut,
de belül hidegvérű és kíméletlen. Méltóságteljesen járkál a betegek mellett, persze
közöttük húzódik a kerítés. Dölyfös is. Néha átnyúl a kerítésen, s élvezi, ahogy
szorongatják a kezét. Ahogy istenítik. De ő is csak egy halandó, s mivel sohasem húz
gumikesztyűt, el kellett búcsúznia néhány ujjától. Egy idősebb asszonynál
hosszabban elidőzik. Arcán és lábán a fekélyeit lazacrózsaszínű hártya fedi.
Növényekből saját maga készített gyógykenőcsöt, s kenegeti magát, hátha új bőr
sarjad a tátongó sebeken. A főorvos elismeréssel csettint.
- Látja - mutat az asszonyra -, az ilyen betegeket szeretjük. Akik mindent
megtesznek, hogy meggyógyuljanak.
Aztán grimaszolva hozzáteszi:
- Még ha erre néha kevés is az esélyük.
Nyájasan visszafelé tessékel, mielőtt még megnyitnák a kaput, és eltaposnának
bennünket a botladozó betegek.
- Tudja, megértem, ha van az emberekben egy ösztönös ellenszenv ez iránt a
szörnyű kór iránt - mondja, miközben a rehabilitációs épület felé vesszük az irányt. -
De higgye el, gyógyítás és gyógyítás között nincs olyan nagy különbség. Majdnem
mindegy, hogy az ember egy influenzást, vagy egy leprást kezel.
Ebben a főorvosnak biztosan igaza van, de én most nem a leprával van gondom,
hanem ellene érzek "ösztönös ellenszenvet". Mosolygó kegyetlensége taszít. Jól
felfogott érdekem miatt azonban nem bírálom. Inkább faggatom.
- Mondja, főorvos úr, volt már, aki egészségesen hagyta el a telepet? Szemrebbenés
nélkül felel.
- Volt, persze. Akik itt vannak, azok többnyire gyógyultan távoznak. De azért a
temetőnk is tele van.
- Mondja, az orvosok...
- Nincsenek orvosok. Ez kisegítő személyzet, amolyan szanitécek. - Ők miért
vállalják ezt a munkát?
 - Miért? Mert nincs más lehetőségük. Ha felmegy arra a dombra, láthatja, hogy
asszonyok és kislányok negyvenkilós nádkévékkel a hátukon vánszorognak a
falujukba, hogy ott eladják azt és kenyeret tudjanak venni belőle. Az etiópok
többségének nincs munkája.
- Mennyit tudnak így összeszedni havonta azok az asszonyok, meg kislányok?
- Úgy harminc birrt.
Elhűlök. Az nagyjából ezer forint. Tovább kérdezősködöm.
- Mit tesznek azokkal a betegekkel, akik nagyon szenvednek? A főorvos
elmosolyodik.
- A hivatalos verzióra kíváncsi?
- Nem, doktor úr, arra, hogy mit tesznek velük.
- Legyen elég annyi, hogy nem hagyjuk őket feleslegesen szenvedni, úgy, mint
maguk ott Európában. Ha úgy tetszik, mi sokkal emberségesebbek vagyunk hozzájuk.
No, megérkeztünk.
A rehabilitációs épületnek nincs ajtaja, odabent szúrós lábszag terjeng. Épp egy
középtermetű, tömzsi férfi lábcsonkjára próbálnak fel egy protézist. A férfi vigyorog,
pedig az ápolóknak szó szerint farigcsálniuk kell a csontjából, hogy illeszkedjék az
ortopéd lábbelibe.
- Akinek leszárad egy ujja, vagy egy nagyobb darab hús rohad ki a lábából, annak
egyszerűen hozzáigazítják a lábbelijét a megváltozott testrészhez - magyarázza a
főorvos, majd hozzáteszi: - Vagy a lábát a cipőjéhez.

Míg a főorvos a jelentéseket böngészi, az egyik ápolóhoz lépek, de nem beszél

angolul. Mahmus fordít.
- Azt mondja, az a legfontosabb, hogy a beteg megszeresse és a sajátjának érezze
az új protézisét, vagy a cipőjét. Tavaly kétezer cipő készült a rehabilitációs üzemben,
ahol a betegek készítik társaiknak a lábbeliket, méghozzá olyan ügyesen, hogy addig
nem is kell javítani a cipőket, amíg le nem esik egy újabb ujj.
A főorvos leteszi az iratokat, odalép a vigyorgó beteghez, és kétszer-háromszor
tiszta erőből belerúg a sarkába. Az utolsó rúgásnál hatalmasat reccsen a férfi lábfeje.
A főorvos utasítást ad, aztán int, hogy kövessem. Mahmus útközben elárulja, hogy a
főnök szólt, inkább most fűrészeljék le a férfi lábát, hiszen már csak néhány
csontocska tartja, s így megspórolhatnak egy felesleges cipőigazítást. Rögtön
protézist kaphat. Miközben Mahmus magyaráz, valahonnan a hátsó barakkok közül
egy verítékben úszó fegyveres bukkan fel, s futva közeledik. Már távolról hevesen
gesztikulálva mondja élete nagy történetét a főorvosnak, Mahmus szerint arról, hogy
megfogta az állványunk elrablóját. A főorvos arca elkomorul, irgalmatlanul nagyot
sercint a fegyveres lába elé, és elindul a főtér irányába. Követjük. A szerencsétlen
tolvajt már előre sajnálom. Talán mégsem kellett volna szólni a főorvosnak, hogy
segítsen megkerestetni az ellopott felszerelést. Be is igazolódik a félelmem: amikor a
főorvos az egyik fához kötözött tetteshez ér, egy hatalmas jobbegyenessel nyit. A
keszeg, beesett arcú, húsz év körüli fiúnak azonnal elered az orra vére, de egy
nyikkanás se hagyja el a száját. Hallgatása olaj a tűzre, a főorvos minden erejét
összeszedve irtózatosat rúg a bordái közé. A fiú arca erre már eltorzul, s úgy tátog,
mint a partra vetett hal. Ekkor a főorvos üvölteni kezd vele, de olyan megvető
arckifejezéssel, mintha egy undorító varangyos békával lenne dolga. Mahmus
szinkronban súgja a főnök szavait.
- Loptál - rivall a fiúra a főorvos -, megszégyenítetted szeretett hazánkat a fehér
ember előtt. Ezért megbűnhődsz!
Az összesereglett ápolókhoz fordul.
- Ez a mocsok nem kaphat több kezelést, értik? Aki megszegi az utasítást, az el van
bocsátva. Most pedig ki a kórházunkból ezzel az átkozott fattyúval.
Mahmusnak majd megszakad a szíve. A fiú egy szobában lakik vele, ugyanolyan
árva, mint ő. Az, hogy kidobják a kórházból, egyenlő számára a gyors halállal.
Időközben Csaba is megérkezik, épp előtte hurcolják el a hörgő fiút. A pillantásából
látom, hogy őt is gyötri a lelkiismeret-furdalás és a tehetetlenség miatti düh. Mögötte,
végre valahára, meglátom Axmann doktornőt.
- Hol volt? - intek neki a szememmel, mire azt mutatja, hogy kora reggel óta meg
sem áll, gyógyít, kezel, szövet- és váladékmintákat gyűjt. Csaba észreveszi a fához
támasztott statívot. A tolvaj ki se nyitotta a védőcsomagolását, mindössze egy fával
piszkálhatta a vásznat, annak a nyomait látjuk a cipzár környékén. Csaba belenyúl az
egyik oldalzsebbe: megvan a mikrofon. De felvételünk még egy perc sincs a táborból.
Lassan munkába kell lendülnünk.
- Rendezhetjük az anyagiakat? - kérdezem a főorvost, ő pedig bólint, és az
irodájába invitál. Egy perc türelmet kérek. Azt mondom, hogy Csabától kell elkérnem
a pénzt, mivel ő az "egyetemi pénztáros". Egy pillanatra félrevonulunk operatőr
kollégámmal, addig a doktornő tartja a frontot, valami ködös szakmai kérdést
csócsálva.
- Csabikám, itt az idő, most vagy soha! Forgatni kell.
- Tényleg? És mégis, hogy csináljam? Álljak ki a telep közepére, kiáltsam, hogy
"Mosolyogni tessék!", és indítsam a kamerát?
- Figyelj, most bemegyek a dokihoz és elvonom pár percre a figyelmét. Itt hagyom
neked Mahmust, ő majd segít tájékozódni a telepen, Axmann doktornő pedig
elmondja, hogy mit érdemes fölvenned. Ha valaki arról érdeklődik, mit csinálsz a
masináddal, akkor elmagyarázod, hogy egyetemi anyagot készítesz, és meg van
beszélve a főorvossal. És most adjál pénzt.
- Honnan adjak? Nálad van az összes zsuga. - Csak csinálj úgy, mintha adnál.
Egy perc múlva már a főorvos oldalán baktatok. Belépünk egy meglehetősen
puritán irodába. Írógép, címer, egy rozoga asztal és két szék: ez minden berendezése
a helyiségnek. Leginkább egy szerb kihallgatószobához hasonlít. Zsebemből a
legnagyobb etióp papírpénzt, egy százbirrest húzok elő. A főorvos biccent és hellyel
kínál. Két poharat vesz elő a fiókjából, majd a felemel a földről egy zöld üveget és
cukornádpálinkát tölt a poharakba.
- Dr. Vujity - mondja, miközben átnyújtja az egyik poharat-, pontosan tudom, hogy
jelen pillanatban felvételeket készít a kórházról és a betegekről a "tankörtársa".
Gúnyosan megnyomja a szót, és élvezi, hogy megdermedek a rémülettől.
- Ne feledje, nekem itt mindenütt szemem és fülem van. De a szemem néha
behunyom, és a fülem néha befogom. Mert mi baj is lehetne néhány ártatlan
fényképből, igaz. De csak az egyesben, rendben ? Csak az egyesben!
 Furcsán néz rám. A klinikai halál állapotában érzem magam. - Cserébe csupán
egyetlen kérésem van, doktor úr - folytatja. - Tisztában vagyok vele, hogy tudnak már
a hármas szektorról. Nos, ha oda beteszik a lábukat, akkor többé nem hagyják el
Etiópiát, azt garantálom. Kénytelen leszek értesíteni a hadsereget. Arról, ami ott van,
nem tudhat a világ. Ugye megértette?
Hallgatok. Aztán lassan felállok, és az ablakhoz lépek. Látom, amint Axmann
doktornő éppen egy szikével bemetszést ejt egy férfi combján, apró szövetdarabkát
vág le a bőrből és két üveglap közé szorítja. A beteg mozdulatlanul fekszik, semmit
sem érez. Szeme csukva, kissé zihálva lélegzik. Csaba folyamatosan filmezi, ahogy a
doktornő mintát vesz a férfitól. A főorvos mellém lép.
- Nem túl szívderítő látvány az egyetemi társainak, igaz? - kérdezi, s némi
cinizmust vélek felfedezni a hanghordozásában. - Még egy kis pálinkát?
Megrázom a fejem, mire ő vállat von, tölt, és gépiesen, egy hajtásra ledönti az italt.
Felé fordulok, megcsap a tömény alkoholszag.
- Mondja, főorvos úr, mond magának az a név valamit, hogy Wattana Gungi?
A férfi összevonja a szemöldökét, visszasétál az asztalhoz, és lehuppan a székébe.
- Az ki? - kérdezi.
- Axmann doktornő évekkel ezelőtt itt gyógyította. Akkor rendbejött, de egyesek
szerint nemrég visszakerült a telepre.
- Kórházba! - javít ki. - Bocsánat, kórházba. Sóhajt.
- Majd utánanézek.
- Fontos volna megtalálnunk - makacskodok tovább -, mert a doktornő akkoriban
mintákat vett a pácienstől, s most szeretné összehasonlítani a jelenlegi leleteivel.
- Mondtam, majd utánanézek - mordul ingerülten a főorvos. Alighanem
belenyúltam valamibe.
Merima furcsa kis nő. Az a fajta, aki nem elsősorban szépségével, sokkal inkább
kedvességével dobogtatja meg a férfiak szívét. Mosolya, mint a folyót felborzoló
szellő, üdítően hat rám a napégette fennsík száraz cserjéi között. Huszonöt éves ha
lehet, mégis nagy tapasztalattal vezeti a főorvos által szemklinikának nevezett
lepusztult hodályt, ahol rajta kívül még két ápolónő van szolgálatban.
- Napi százötven beteget kezelünk, persze van, amikor tízszer ennyien is jönnek -
meséli a lány. - Többségük előbb-utóbb megvakul. Sokuk, mire leér hozzánk a
hegyekből, már teljesen elveszíti a látását: egyetlen vérvörös nyílás tátong a szemük
helyén. A vérrel különben vigyáznunk kell, minden harmadik leprás egyben AIDS-
fertőzött is. Az alapvizsgálat igen egyszerű: szétfeszítjük a beteg szemhéját,
végighúzunk a pupillán egy darab vattacsíkot, s ha megremeg a szemgolyó, akkor
még épek az idegek a szem környékén. Ha nem, akkor közel a teljes vakság.
Egy cseppet tétovázom, aztán mégis megkérdezem Merimától: - Szerelem,
házasság, gyerek?
Fintorog, majd határozott mozdulattal felhúzza hasánál a köpenyét. Rühszerű,
fehér tetejű keléseket látunk a bőrén, a sebek teljesen ellepték már a köldökét.
- Rövidesen én is a páciensük leszek - bök kollégái felé a lány. Kifelé menet
Mahmus elárulja, hogy Merima egy mocskos nyomornegyedben nőtt fel, s
valószínűleg már kisgyermekként megfertőződött a szörnyű kórral, a betegség
azonban csak hét év lappangás után ütött ki rajta, épp, mikor átvette a gondozónői
papírját. Egy nagyobb csoport mellett haladunk el, amelynek tagjai az egyik barakk
előtt sorakoznak. Mint a vágóhídra hajtott állatok, bőgve várják, miként dönt majd
sorsuk felől a teraszon ülő szanitéc. Akit a hármas szektorba küld, azt azonnal nyakon
fogják a fegyveresek. Nem tudok mit csinálni, nem megy ki a fejemből a hármas
szektor. Hiába, az izgatja a legjobban az embert, amitől a leginkább tiltják. Az őrök
közben cseppet se bánnak kesztyűs kézzel a fertőzöttekkel. Persze ezen nincs mit
csodálkozni, hiszen Etiópiában az utóbbi évtizedekben kivétel nélkül nagyravágyó és
kegyetlen vezetők uralkodtak, s olyan kapzsi martalócokból faragták meg az
emberideáljukat, akik habzsolva keresték az alkalmat, hogy védtelen honfitársaikon
kiélhessék vérengző ösztöneiket. Közben a főorvos egyik embere kurta léptekkel jön
a rehabilitációs barakk melletti nagyobb épület, az étkezde felől, majd egyszer csak
hirtelen megtorpan és szétterpesztett lábbal kongatni kezd egy üstöt. Kiéhezett,
csontsovány betegek kezdik vonszolni magukat az étkezde irányába, az üstös
azonban útjukat állja, és amharául utasítja őket, hogy álljanak sorba. Közben a
főorvosi iroda felé pillantgat, hiszen tudja, hogy a főnök az irodája ablakában, a
függöny mögül nézi, s ő nem akar konyhásként megdögleni, így aztán egyetlen
alkalmat sem szalaszt el, hogy érdemeket szerezzen a főorvosnál.
- Tudja, olyan ez a lepratelep, mint kicsiben a világ - magyarázza Mahmus. -
Vannak jók és gonoszak, szenvedők és az életet viszonylag élvezők, meg aztán itt is
csak a keményebbek élnek kicsit tovább és jutnak előrébb, a gyengék pedig
elhullanak. Csupán annyi a különbség a világ és a telep között, hogy itt esély sincs a
változásra.
A szemközti oldalon gyerekek várakoznak. Mahmus elárulja, hogy van egy külön
negyed a gyerekek számára is. Ha valahol, hát ott aztán igazán tombol a diktatúra.
Két-három erősebb fiú rettegésben tartja a többi kiskorút.
Belépünk az étkezdébe. A durván legyalult, lenolajjal felületesen feketére mázolt
fapadlón rozoga kis asztalok sorakoznak, rajtuk csatornaszagú zöld löttyel töltött
alumíniumedények szürkéllenek.
- A kormány egészségügyi szakemberei szerint ez tápláló és laktató étel - mondja
keserűen Mahmus. - És nincs is más: nap mint nap ezt kell ennünk. Az
ápolószemélyzetnek van ugyan egy kantinja, de oda nem tehetjük be a lábunk.
Egyébként úgy hallom, hogy az sincs túl jól ellátva.
Megjelenik az ajtóban az üstös, vele együtt Csaba és a doktornő is belép az
étkezdébe. A konyhás hajbókolva jön elénk, alázatosan invitál az egyik asztalhoz,
hogy ott megkínálhasson az itteni ételkülönlegességgel, de a doktornő udvariasan
visszautasítja a meghívást.
- Jobb, ha nem esznek belőle - böki ki az orra alatt. Azért leülünk. Irtózatos
ricsajjal berobbannak a betegek is, és egy pillanat alatt olyan tömeg lesz a teremben,
hogy jóformán nem kapunk levegőt. Az üstös fickó persze azonnal mellettünk terem,
és szabadkozva ajánlja, hogy majd ő kiszabadít bennünket ebből a pokolból. A
doktornő azonban jelez, hogy inkább maradnánk. Gyilkos pillantást vetek feléje, de
lepattan róla, sőt, megnyugtatóan visszamosolyog. És igaza van. Mert soha az életben
nem leszek többé egy helyiségbe zárva félszáz leprással. Erőt veszek magamon,
végigpásztázok szememmel a kanalazó betegeken. Néhol hiányzik egy-két ujj, az
arcokon a bőr is megereszkedett kissé, akad, aki bottal tud csak mozogni, de ha valaki
belépne ebbe a fülledt és a leprás fekélyek édeskés szagával telt levegőjű helységbe,
elsőre nemigen látná a különbséget egy átlagos fekete-afrikai menzához képest.
Amikor azonban lecsendesednek a betegek, hirtelen félelmetessé válik az étkezde.
Akkor ugyanis élesen lehet hallani a tányérok fölé hajoló fertőzöttek halk, sípoló
lélegzését. Mintha mindannyiuknak összeszorult volna a torka, s alig tudnák beszívni
a levegőt. Egyszer csak gurgulázás hallatszik az ajtó felől. Meztelen, csodálkozó
tekintetű kisgyermek bukkan föl az ajtóban, s totyogni kezd befelé. Apját szólongatja.
A betegek is, mi is serényen nyújtogatjuk a nyakunkat, a kicsi alig látszik ki az
asztalok mögül. Megfagy a levegő. Csörrennek a kanalak, az asszonyok hangtalanul
sírni kezdenek. Aztán a férfiak közül is elered néhánynak a könnye. Fejüket karjukra
hajtják, s vállukon látom csak, hogy rázza őket a zokogás. A gyermek leírhatatlan
hatást tesz a betegekre. Axmann doktornő felénk fordul.
- Siratják, és a könnyeikkel az Úr irgalmát kérik számára - magyarázza. - A saját
haláluk nem rendíti meg őket annyira, mint ezé a kisgyermeké. A doktornő egy percig
szelíd szánalommal néz a kicsire, aztán hirtelen felpattan és kifelé indul. Annyira már
kiokosodtam az elmúlt napokban a személyiségén, hogy tudjam: semmi sem idegesíti
annyira, mint a tehetetlenség. Nem sokkal később az egyik barakknál látom viszont,
amint épp a fiúcskát vizsgálja. Apja tartja ölében a gyermeket, s az dúdolva lóbálja
lefelé kávébarna lábacskáit a férfi térdéről. Aztán csacsogva mondani kezd valamit, s
miközben az apa szemöldökét felvonva gyengéden és elragadtatva hallgatja az alig
érthető gyerekhalandzsát, szeme könnyel telik meg, hisz tudja, hogy nemsokára
örökre búcsúznia kell a gyermektől. A doktornő, aki máskor őszes haját számos
bodorban, magasra búbozva hordja, most hagyja, hogy csapzottan repkedjenek
tincsei, s csak a fiúcskával van elfoglalva. Amikor meglát, csak annyit mond:
- Az én temetőm már tele van, nem akarok bele több beteget.
Míg Csaba, úgymond, egyetemi szemléltető felvételeket készít az étkezde
környékén, Mahmus a kórházhoz vezet a főorvos engedélyével. Málladozó vakolatú,
állott vizelet szagú folyosón haladunk végig, minden sötét és penészes. Ahogy
elmegyünk a kórtermek előtt, morajló hangok hallatszanak. Bepillantok az egyik
szobába. Az ágyakon kettesével fekszenek a betegek. A kiváltságosok. Mert csak
kevesen jutnak ágyhoz, s ha valahol esély van a gyógyulásra, hát itt biztosan.
Nemigen tudom kivenni a korukat, se a nemüket, a félhomály szürke világba vonja a
csontos arcokat. A vaságyak lábánál ürülék szárad, a szakadozott pokróc vége
belelóg. A szoba sarkából megvarasodott sebektől tarkálló, használt gézkupac renyhe
bűze száll felém, mely belepi a torkom, megtölti a tüdőm, és enyhén szólva
háborgásra készteti a beleim. Hirtelen felugrik egy árny az egyik ágyról, botladozva
az ablak felé veszi az irányt, de nem jut el odáig: két lépés után gyötrődve, bőségesen
hányni kezd. Kihátrálok, Mahmus követ. A folyosón majdnem beleütközöm egy
ápolónőbe. Köszönök. Örömtelen álarc, komor tekintet néz vissza rám. Legnagyobb
megrökönyödésemre nyugati gyógyszereket látok a kezében. Később megtudom a
doktornőtől, hogy az állam néha szemet huny a skandináv orvos csoportok ideutazása
fölött, és hagyja őket vizsgálódni, kísérletezni, gyógyszerekért és persze nem kevés
pénzért cserébe. Az egyik kórteremből kétes eredetű loccsanást hallok, mire
megindulok kifelé, de olyan erővel, hogy még az a girhes macska is ijedten ugrik
félre, amelyik addig élvezettel lefetyelte a folyosó kövén csillogó, ismeretlen eredetű
folyadékot. A szabad levegőre menekülök a bomlás szaga elől, s meglátom a főorvost
a barakkoknál.
- Dr. Vujity! - kiáltja fanyar arccal, amikor észrevesz, s félretaszítva az éppen arra
csellengő betegeket, elindul felém. Mahmus ismét tisztes távolságba húzódik, onnan
figyeli az eseményeket. - A pokolba is, dr. Vujity, jól eltűnt, mondhatom. Idefigyeljen,
utánanéztem én ennek a Wattana Gunginak. Ilyen nevű betegünk nincs. Vagy ha volt
is, meghalt.
- Nem készítenek listát a halottakról?
- Minek? Senki sem keresi őket. Évek óta itt élnek, nincsenek már hozzátartozóik.
Elmennek a Földről, mintha itt se lettek volna.
- Előfordul, hogy nem szerepel a beteglistán egy páciens, pedig itt kezelik?
- Nem fordulhat elő. Csak az tartózkodhat a kórházban, akit felveszünk.
- És ha egyenesen a kettes szektorba kerül? Vagy a hármasba? Fehér láng villan a
főorvos szemében.
- Felejtse el a hármast, érti? Nincs hármas. Nem is létezik. Csak a köznyelv hívja
hármasnak. Verje ki a fejéből, nem mondom többször. Hátulról kotkodácsoló nevetés
hallatszik. Megfordulnék, de a főorvos megragadja a karom. Szemében a fehér láng
égető fénnyé mélyül.
- Várjon! Holnap fontos, magas beosztású vendégünk érkezik - mondja rekedten.
-Nem szeretnék semmi butaságot. Maguk kezdő orvospalánták, akik Axmann
doktornő jóvoltából itt tölthetnek néhány napot. Ennyi, érti? Ha lehet, messze
kerüljék el az alezredes urat. És dugják el a fotómasinájukat jó mélyre.
Bólintok. Hátam mögül még mindig hallom az idétlen vihogást. Odanézek. Nagy
pocakú, cserepes arcú asszony húzogat a porban egy kerék nélküli talicskát, benne
egy rongycsomóval. Sötét és ernyedt pillantással tekintget felém, és közben
vinnyogva kacarászik. Visszafordulok, a főorvosnak hűlt helye. Mahmus siet oda
hozzám.
- A főnök elvette a gyerekét - bök az asszony felé. - Azt mondta, így is elég itt a
leprás, és kikaparta a magzatot a harmadik hónapban.
- Mit beszélsz? De hisz terhes, nézd, mekkora pocakja van!
- Rongyokkal tömte ki a ruháját. Bekattant. Tologatja a babakocsiját és becézgeti
benne a rongycsomót, mintha a babája lenne.
Mahmus int a fejével.
- Jöjjön, bemutatom a legkedvesebb szobatársamat. - Hányan vagytok egy
szobában?
- Negyvenen. De őt kedvelem a legjobban. Mindig mosolyog. Kwegu szögletes,
mégis kedves arcú férfi. Tényleg szünet nélkül mosolyog. Nyakszirtjén épp egy tetű
mászik, amikor találkozunk vele a barakk tövében, de nem bántja az apró rovart.
Vagy már nem is érzi. Üdvözlésképpen odakoppintja botját a barakk oldalához, de
nem ad ki hangot. Ahogy látom, az ujjai közül már csak egyetlen egy van meg. Azon
viszont aranygyűrű csillog.
- A jegygyűrűje - mondja Mahmus. - Ahogy sorban száradtak le az ujjai, mindig
eggyel arrébb rakta. Most már csak ez az egy hely maradt a gyűrűnek.
- És a felesége?
 - Ó, hol van az már - legyint a fiú. - Aki idekerül, az hamar elveszíti a szeretteit.
Nincs az a kapcsolat, amelyik kibírná azt a hosszú időt, míg meggyógyul valaki. Ha
egyáltalán meggyógyul. És akkor is, hát képzelje csak el, beállít szegény Kwegu,
ilyen állapotban. Melyik asszony fogadná vissza tárt karokkal?
Benézek a barakkba. Először halványan, majd egyre élesebben kezdem érezni a
lepra ernyesztő szagát. A vászonzsákokon kívül nemigen van más a helyiségben.
Illetve tévedek, az egyik sarokban ott áll egy szék, s a támláján nadrág árválkodik
összehajtva. A hozzá legközelebb eső zsákon petyhüdt, borostás arcú, kortalan férfi
fekszik, tekintetét a pókhálós mennyezetre függeszti. Lábai tőből hiányoznak.
- Hány éves? - kérdezem Mahmust.
- Még nem öreg - feleli. - Övé a nadrág. Minden este úgy fekszik le, hogy reggelre,
amikor felébred, újra kinőnek a lábai, és fel tudja majd húzni magára a nadrágot.
- Ez minden vagyona?
- Másnak még ennyi sincs.
A férfi hirtelen felém fordítja a fejét, és taknyos hangon darálni kezd valamit. Egy
szót sem értek az egészből, de Mahmus ismét kéznél van. - Azt mondj, hogy ha a
maga helyébe lenne, kifeküdne az udvarra, eltátaná a száját, és várná a langyos esőt.
Értetlenül meredhetek a fiúra, mert azonnal magyarázkodni kezd.
- Ez azt jelenti mifelénk, hogy fáj neki egy kissé az ön egészsége, dr. Vujity, s hogy
ő már soha nem lesz olyan, mint ön. Kérem, ne vegye zokon, semmiféle
ellenségeskedés nincs benne. Csak a fájdalom mondatja vele mindezt, s arra akarja
biztatni, hogy élvezze ki az egészségét.
Bárgyún bólogatni kezdek. A férfi nagyot sóhajt, aztán újra a mennyezet felé
fordul.
A barakk előtt Csabába botlom. Közlöm vele, hogy másnap magas rangú vendég
érkezik a telepre. Kollégám elégedetten füttyent egyet, összedörzsöli a tenyerét, majd
cinkosan hunyorítva kiböki:
- Végre forgatni is tudunk. - Ja. De nem őt.
Csaba arcáról lefagy a mosoly. - Miért? Megtiltották?
- Meg. A főnök.
- Hát ez rohadt jó. Mégis, mit akarsz otthon mutogatni lepratelep címén? A Kék
Nílus fennsíkját? Mert arról van egy egész tekercsem.
- Figyelj, Csabi, kigondoltam valamit!
- Jézus Atyaúristen, ettől féltem.
- Jön holnap ez a fejes, majd én tartom a frontot. Ti meg addig Axmann
doktornővel átmentek a kettesbe körülnézni, oké? És forgatsz, mint az állat.
- Az tuti. De nem lesz gond, hogy te nem látod a kettest?
- Nem. A kamera a fontos. Annak kell látnia. Persze fel is cserélhetjük a
szerepeket: átmegyek én Ágnessel, s te maradsz jópofizni.
- Na még csak az kéne, emlékszem, milyen képeket készítettél Kolumbiában.
Olyan ügyesen tartottad a kamerát, hogy sikerült is felvenned egy elefánt tappancsait,
miközben egy pucér kisfiú hadonászott gépfegyverrel a hátán.
- Ne túlozz!
- Különben is, úgy látom, rád van csak begerjedve a főorvos, engem még egyszer
se vitt el pálinkázni.
 - Figyeltet az téged rendesen, ne félj. Csak vigyázz!
Axmann doktornő érkezik. Hallott már a holnapi hivatalos látogatásról. Amint
megtudjuk tőle, nem is annyira hivatalos az a látogatás. Az alezredes az unokahúgát
jön megnézni, aki fél éve került a telepre. A doktornő találkozott délelőtt a kislánnyal,
s ahogy látja, a lepra egy alattomosabb fajtája támadta meg a szervezetét. Elővezetjük
Ágnesnek a holnapi nap tervét. Elhúzza kissé a száját, nem rajong az ötletért, hogy
különváljunk. Felajánlja, hogy a délelőttöt töltsük az egyesben, és csak délután
menjünk át a kettesbe. Kedvesen elhárítom az ajánlatát.
- Köszönöm, doktornő, de elboldogulok egyedül - mondom, és biztatóan kacsintok
egyet. Visszaindulunk a vendégház felé. Útközben elmesélem a doktornőnek, hogy
mik a fejlemények Wattana Gungi ügyében. Ágnes nem adja fel, lát még rá egy
nyúlfarknyi esélyt, hogy rábukkanunk valahol egykori betegére. Szürkülni kezd az ég
alja, de még így is harminc fok van árnyékban. A telepiek lassan a nagy közös
fürdőbe vonulnak, s egy-egy ilyen zuhanyozás maga volna a Paradicsom a
fertőzéskutatók számára, hisz az erős vízsugár után számtalan apró kis sejtszaporulat,
leázott seb úszkál a bokáig érő szennyvízben. Hirtelen iszonyú ordibálás hallatszik a
fürdő felől, két férfi ugrik ki az épületből. Anyaszült meztelenek, ütik-vágják
egymást. Az alacsonyabbiknak pálinkásüveg csillan a kezében, valószínűleg az italon
megy a vita. Egy mozdulattal kiszabadítja magát társa szorításából és rohanni kezd,
egyenesen felénk. A másik gyakorlatilag a levegőben röpül utána, és szó szerint
letaglózza a kisebbiket. Annak a kezéből kihullik az üveg, s ezer darabra törik egy
sziklán. A nagyobbik mindezt látván felszívja magát, s elementáris dühvel, hörögve-
szuszogva ütni kezdi ájult társa mellét. Addigra már a többiek is odaérnek, s
igyekeznek lefogni a tébolyult karjait. Ő azonban, amikor érzi, hogy visszarántják,
felhúzza jobb lábát és teljes erővel dobbant egyet a kicsi mellén. Ebben a pillanatban
feltűnik a főorvos, én pedig bemegyek a vendégházba és magamra zárom az ajtót.
Már tudom, milyen vadállati módon büntet a telep istene. A doktornő és Csaba is csak
egy percig bírja a beteget ütlegelő orvos látványát, utána mindketten fejvesztve
menekülnek be a barakkba. Csaba előveszi a közös hátizsákot, kinyitja, és egy üveg
whiskyt varázsol elő belőle.
- Húzd meg! - nyújtja felém, s én egy pillanatig se habozok. Egy percig
összeszorított szájjal és kigúvadt szemmel nézek magam elé, majd Csabához
fordulok.
- Add ide azt az átkozott könyvet! - bődülök rá. - Mi?
- Add ide a fiad könyvét! Mesét akarok olvasni, érted?
Csaba megvonja a vállát, és kezembe adja a kis mágus legújabb kalandját. Nagy
elánnal kezdek az olvasásba, de egy félóra múlva leragad a szemem. Csak hajnalban
térek megint magamhoz, amikor verítékben úszva arra eszmélek, hogy émelyeg a
gyomrom, ráz a hideg. Valamit elkaphattam. A roham négy órán át tart. Úgy érzem,
elpusztulok a szomjúságtól. Jártányi erőm sincs, Csaba hordja az előtérből a flakonos
vizet. Mire kivilágosodik, sikerül visszaaludnom.
A főorvos nyújtott lábbal lépked az udvar közepéig, majd pontosan három lépésre
megáll az egyenruhás vendégtől, és vigyázzba vágja magát. Merev, fakó arccal
megszólal, hangja furán ünnepélyes. Mahmus Axmann doktornővel és Csabával
elment a kettes szektorba, így csak találgathatok, hogy a főorvos most éppen jelent,
vagy csak üdvözöl. Ami az alacsony, tömzsi, bulldogképű alezredest illeti, nos,
egészen nyilvánvaló, hogy undorodik a környezettől. Fehér glaszékesztyűs kezét
zsebre dugja, összehúzott szemekkel áll és szoros egyenruhájában fújtatva hallgatja a
főorvost. Aztán a telep vezetője alázatosan az irodájába tessékeli a tisztet, és int az
ápolóknak, hogy hozhatják a kislányt. Néhány perc múlva rongyokba bugyolált
gyermeket vezetnek át az udvaron, egyenesen az irodába. Újabb egy perc telik el, s
vérfagyasztó üvöltés rázza meg a telepet. Kivágódik az iroda ajtaja, az egyenruhás
viharzik ki rajta, mellette két fegyveres kísérője szedi a lábait, karabélyukkal
egyenesen az udvaron ücsörgő betegekre célozva. A telep bejáratánál dzsipjükbe
vágják magukat és elviharzanak, hatalmas porfelhőt kavarva maguk után. A főorvos
lehajtott fejjel lép ki az irodából, s miközben háta mögött kilökdösik az udvarra a
kislányt, ő maga hegyeset köp a porba. Aztán felemeli a fejét, rám néz, és
elmosolyodik.
- Miért, mégis mit várt ez a marha? - kiáltja oda nekem fejcsóválva, aztán sarkon
fordul és bezárkózik az irodájába. Csak később tudom meg, hogy amikor kibontották
odabent az unokahúgát a rongyokból, a katonatiszt egyszerűen nem ismerte meg,
annyira elcsúfította a gyerek arcát a lepra.
Különös, de a történtek kissé a mi malmunkra hajtják a vizet. A főorvos a
sikertelen hivatalos látogatás miatti gondok közé temetkezik, így talán nemigen jut
ereje Csaba figyelésére. Én meg, kihasználva a pillanatnyi nyugalmat, komótosan
sétálni kezdek abba az irányba, amerre a kettes szektort mutatták. Elhaladok egy
kígyózó sor mellett, ha jól látom, ezek a betegek a kettesből érkeztek vizsgálatra.
Szigorúan őrzik őket a fegyveresek, egy pillanatra se vegyülhetnek az itteniekkel.
Kivételes eset, hogy ők jönnek ide a szanitécekhez, általában az ápolók szoktak
átmenni hozzájuk. Izgulok Csabáék miatt, kissé meggyorsítom a lépteimet, de azt
azért még észreveszem, hogy milyen különös arckifejezés ül annak az anyókának az
ábrázatán, aki épp most tipeg előre az épület lépcsőjén ülő orvoshoz. A bőre is
kifogástalan, mintha újra nőtt volna, vagy egy csodálatos, fiatal maszk lenne az arcán.
Mikor a lépcsőhöz ér, az orvos ránéz és megrázza a fejét. Nem egészen értem, mit
akar ezzel mondani: nincs a nénikének semmi baja, vagy hogy már késő, nem tud
rajta segíteni. Az öregasszony azonban ekkor valami olyasmit tesz, hogy a rémület
elszorítja a torkom: két ujja közé fogja az arca szélén fityegő hámszövetet, és egyet-
len mozdulattal lehúzza fél arcáról a felső, elszáradt bőrréteget. Alóla kikandikál a
nyers hús. Az orvos megadja magát. Táskájába nyúl, gézt vesz elő. Eltakarni képes a
szörnyűséget, gyógyítani nem. Gyorsan továbbmegyek. Már a telep szélén járhatok,
amikor lassítanom kell, mert három ápolót látok oldalt a bozótosnál. Esetleg feltűnhet
nekik, hogy mit is keresek én itt a barakkok mögött. Bár úgy tűnik, most valami
egész mással vannak elfoglalva. Egy bizonyos pontra néznek a falevelek között. Az
egyik ágon azt az alacsony fiút vélem felfedezni, akit szülei kidobtak otthonról, s nem
bírja megszokni az embereket, ezért a vadonban él. Ahogy látom, sokkal rosszabb
állapotban van, mint amilyenben érkezésünk éjszakáján találkoztunk vele. Persze az
is lehet, hogy csak világos van, s akkor, a sötétben nem láthattuk fekélyektől tarka
felsőtestét. Összekuporodva, megfeszült izmokkal kuporog az ágon. Egy kurta
másodpercig így egyensúlyozza magát, majd leugrik a földre és elrohan a bozótos
felé. De nem éri el, a bokrok előtt összeesik. Az ápolók folyamatosan nyugtatgatva
felé indulnak. A kölyök nehézkesen, szörnyű kínok árán továbbvonszolja magát a
sárban. Már csak kartávolságnyira van a bozótostól, aztán már csak egy ujjnyira, de
egyszer csak izmai nem engedelmeskednek többé. Összezuhan, elernyed. Amikor az
ápolók felemelik és elindulnak vele a barakkok felé, látom kivillanni a szeme
fehérjét. Folytatom utam, elhagyom a szektor bejáratát. Hirtelen megzörren a bokor a
hátam mögött. Magas, jól megtermett férfi lép ki a fák közül. Széles vállairól ítélve
nem hétköznapi erővel rendelkezik, de hogy milyen táplálékkal tartja fönt ezt a
kivételes erőt, az talány. A következő pillanatban ugyanis mellemnek szegez egy
rozsdás csákányfejet. Meglepetésemre angolul szólít meg.
- Orvos?
Bólintok. Leengedi a vasat.
- Akkor vizsgáljon meg - mondja, és széthúzza széles mellkasán a rongyait. Fehér
kelések tűnnek elő a durva szövet alól.
- Nem lehet - mondom -, ahhoz be kell jönnie a telepre. Megrázza a fejét. Aztán
furcsán félrefordított fejjel megszólal: - Nem vagyok teljesen egészséges.
- Igen, látom - felelem. - Kinyírhatnám magát.
Megmarkolja a csákányfejet. Nyelek egyet.
- Miért tenné? - kérdezem. Mosolyra húzza a száját, szörnyű grimasz lesz belőle.
- Bármit megtehetek. Nincs vesztenivalóm. A főorvos beígérte, hogy ha elkapnak,
átvisznek a hármasba.
- De hisz maga nincs is olyan rossz állapotban!
- Tudom. Egyszerűen nem kedvel a főnök. Fél az erőmtől. Azt mondja, egyszer
lázadást fogok szítani ellene. Úgy, mint két évvel ezelőtt.
- Mi volt két évvel ezelőtt?
- Fellázadtak a betegek, és feltörték a gyógyszerraktárt. Üzletelni akartak a
tablettákkal. Aztán a fegyveresek egy óra alatt visszaverték őket, s a vezetőik most ott
rohadnak a hármasban. Már amelyikük még él. - És tényleg vannak ilyen tervei?
Mosolyra húzza a száját.
- Gondolja, hogy ha lennének, elárulnám magának? Hisz nem is ismerem.
- Mikor került ide? - Nem tudom.
- Hogyhogy?
- Nem tudom mérni az időt. Az erdő sűrűjében egybeolvadnak az éjjelek és a
nappalok.
- Mondja, hol tanult meg ilyen jól angolul? - Kenyában. Sefteltem. Főleg
külföldiekkel. - Maga kenyai?
- Nincs olyan, hogy kenyai, vagy etióp. Csak: leprás. - Elkísérne a kettes szektorig
- Nem. - Miért?
- Mert veszélyes. - A kettes?
- Nem, az oda út. Ha észrevesznek, végem. A gödör mellett kellene mennünk, és
oda sok beteg jár.
- Milyen gödör?
- Majd meglátja. Ott, annál a lankás résznél. Mutatja.
- A leszakadt drótkerítés után? - kérdezem.
- Pontosan. Na, annak az aljában van a gödör. A főorvos megparancsolta, hogy a
nagy szükséget csak ott lehet elvégezni. Tudja, fél a fertőzésektől.
 Hangtalanul nevet.
- Szóval arra vezet az út a ketteshez?
- Arra. Meg tovább, a hármashoz is. De mit akar maga ott? - Megkeresni a
kollégáimat.
- Szóval őket láttam kora reggel az úton egy beteg kíséretében! Hát akkor csak
menjen, sok szerencsét.
Azzal úgy, ahogy jött, nesztelenül eltűnik a bozótosban. Nem tudom, miféle titkos
ösztön, miféle megsejtés késztette a bujkálót a távozásra, de egy szemvillanásnyi idő
múlva fegyveresek tűnnek fel az ösvényen. Biccentek feléjük, ők meg értetlenkedve
meresztik kivörösödött szemeiket. Mit keres egy fehér ember a pokolba vezető úton?
Elmegyünk egymás mellett, és egészen a lankáig meg sem állok. A bokrok közül
kijutva hatalmas ülepítő gödröt látok, amelynek egyik oldalán botok vannak a földbe
szúrva. Az egyikbe épp egy fekete férfi kapaszkodik, s hátsóját a gödör fölé tartva,
nyögdécselve végzi a dolgát. Az ülepítő másik oldala nyitott, szétúszik, elfolyik a
földekre a fekete, puha, alaktalan, bűzös massza. A férfi meglát, de nem zavartatja
magát. Aztán mikor végez, felemelkedik és elindul felém. Már épp megszólítana,
amikor az ösvényen szemből Axmann doktornő, Csaba és Mahmus tűnnek fel. A
fekete fiú szája mosolyra húzódik, és elismerően bólogat, hogy eljutottam idáig.
Csaba is elégedettnek tűnik.
- Na, akkor nem is olyan pokoli hely az a kettes - mondom nekik, amikor közelebb
érnek, de Csaba letorkol.
- Pokoli hely, de legalább csinálhattunk néhány felvételt. És a legfontosabb: a
Gungitok nyomára akadtunk!
- Mi van?
- Dr. Talán arra gondol, hogy találkoztunk egykori páciensem öccsével - veszi át a
szót Axmann doktornő.
- Ez komoly?
- A legkomolyabb. Buro Gunginak hívják, és azt mondja, a bátyja a hármasban
van.
- És ez az ifjabb Gungi van olyan állapotban, hogy adni lehet a szavára?
Csaba elhúzza a száját.
- Erről csak annyit - mondja -, hogy a doktornő megpróbált róla egy kartonlappal
fejkaparékot venni, mire jött vele a fejbőre is.
- Igen, de az agyának semmi baja.
- Ja, az lehet. Azt a testrészét nem láttam. Visszaveszem a szót.
- Akkor tehát ez azt jelenti...
...ez azt jelenti - folytatja gondolatomat a doktornő -, hogy a főorvos hazudott.
- Meg azt is jelenti, hogy át kell mennünk a hármasba - mondom. Csaba a vállamra
teszi a kezét.
- Kellemes utazást, Tvrtko. - Mondom, mennünk!
- Nekem elég volt a kettes.
- Idefigyeljenek, fiúk - szakítja félbe kezdődő vitánkat a doktornő-, a főorvossal
már tegnap megbeszéltem, hogy kölcsönöz nekünk egy telepi dzsipet, olyat,
amilyennel az ételt szállítják az egyesből a kettesbe. Azzal mennénk vissza
Abbebába. Ha rájön, hogy átmentünk a hármasba, akkor nyugodtan
berendezkedhetünk itt hosszú távra.
Nem teszem hozzá, hogy nem egészen itt, sokkal inkább Etiópia legszigorúbb
katonai börtönében. Ha emlékezetem nem csal, a főorvos a hadsereget helyezte
kilátásba, ha be merjük tenni a hármasba a lábunkat.
Csaba idegesen topog. Egy percig se gondolom, hogy gyáva, egyszerűen csak
normális ember módjára gondolkozik. Ép ésszel senki se merészkedne be a
halálraítélt fertőzöttek közé, amiért cserébe ráadásul megtorlást is ígértek.
Estére hagyom kollégám meggyőzését, négyszemközt az ilyesmi mindig sokkal
könnyebben megy. Mahmus mindeközben a fekete férfival vált néhány szót.
- A barátomnak az a feladata, hogy itt a gödör környékén összeszedi az elhullott
végtagokat - magyarázza a fiú a férfira bökve.
Valószínűleg látja, hogy nem értjük, mert hozzáteszi: - A testrészeket megtarthatja.
- Minek azok neki?
- Megvárja, míg leporlad róluk a bőr. Tudja maga, milyen sok mindent lehet
készíteni a csontokból?
Megrázom a fejem. Sorolja: kést, ékszert, írószerszámot. Miközben Mahmus
beszél, a férfi széles gesztusokkal mutatja be, hogyan is vési a csontokat. Előadása
kellős közepén szerencsétlen módon hirtelen felkapom mindkét kezem, s ijesztő,
kihívó mozdulatot teszek. Talán idegeim nem bírják már tovább a megterhelést. A
férfi rongyaihoz kap s kezében görbe pengéjű kés villan. Mahmus azonnal amharára
vált, s érezhetően nyugtatgatja a férfit. Az végül visszadugja kését, de már nem szól
többet, csak elindul az ösvényen a kettes szektor irányába.
- Mi történt? - kérdezi a doktornő ijedten. Mahmus a férfi után nézve mondja:
- Az én hibám, bocsássanak meg. Vigyázni kell vele. A telepiek gyűlölik,
hullarablónak tartják. Többször is meg akarták ölni, s most már minden kétes
mozdulatra ugrik.
- Szegény... - sajnálkozik a doktornő. A férfi eltűnik a bokrok között. - Jó ember
-mondja Mahmus - , gyakran ő segíti át a haldoklókat a túlvilágra.
Rémülten meredünk rá, mire észbe kap, és magyarázni kezd.
- Van úgy, hogy kitámolyog egy-egy olyan beteg a kettesből, aki már tényleg
nagyon rossz állapotban van, s csak szenvedés számára a földi lét. A barátom látja,
odamegy hozzá, és megfojtja, vagy egyetlen szívbe irányzott döféssel végez vele.
Fagyosan nézhetünk a fiúra, mert még inkább mentegetni igyekszik a férfit.
- Bizony, volt már beteg, aki nem találta itt a barátomat, és elviselhetetlen
fájdalmai miatt bevetette magát a gödörbe, ott fulladozott a masszában. Mások
kifejezetten könyörögnek neki, hogy szabadítsa már meg őket a szenvedéseiktől.
Higgyék el, kell ilyen ember. Itt kell!
Eszembe jut, hogy odahaza időről időre milyen parázs viták kerekednek ki a
kegyes halálról. Úgy tűnik, az euthanázia errefelé nem vitakérdés. Hallgatagon
indulunk vissza az egyes szektorba. Útközben Csaba elmeséli, hogy a kettes
tulajdonképpen néhány vályogházból áll, s hogy a kocsikeréknyi szélességű ösvény
kettészeli a falucskát. A szanitécek délutánonként járnak át, futva megnézik a
betegeket, aztán felírják egy nagy táblára, hogy ki mikorra jöjjön vizsgálatra az
egyesbe. Végül egy vödör szárított növényekből készített port vesznek elő, s egy
hatalmas pemzlivel beszórják a betegeket, különösen a hajlataikat és nemi szerveiket
hintik meg vastagon. Ez a kettesben a mosdás. Miközben Csaba mesél, visszaérünk a
barakkok közé. A tábor csendes, a betegek délutáni álmukat alusszák. Csak a főorvos
ül egy székben, egy nagy fa árnyékában, s egy vastag könyvet lapozgat. Jöttünkre
felkapja a fejét. Mereven néz. Aztán odaszólítja amharául Mahmust. Lassan,
vontatottan beszélni kezd hozzá, hangja hideg, parancsoló. Mikor végez, Mahmus
visszatér hozzánk. Szeme fátyolos.
- Sajnálom, de tovább nem kísérhetem önöket - mondja lehajtott fejjel. - A főorvos
úr így rendelkezett.
- Azért, mert a kettesben voltatok, igaz? - kérdezem. - Azért, mert felvételeket
készítettek.
- Úgy, szóval tudja!
Hát persze, a fegyveresek, akikkel az ösvényen találkoztam! Biztosan ők
jelentették a főorvosnak, hogy egy masinával képeket csináltunk.
- Átfésültette a telepet maguk után - hunyorít a fiú a főorvos felé. Menjenek innen,
amíg nem késő.
Remeg a hangja, ahogy ezt mondja. Manapság, a huszonegyedik században
kétségkívül ódivatú dolog földöntúli csodákban bízni, de bevallom, ebben a
pillanatban valami ilyesmiért rimánkodom. Mégis, amikor Mahmus megkérdezi,
szóljon-e a főnöknek, hogy készítsék fel az egyik dzsipet az indulásra, mosollyal az
arcomon felelem:
- Aligha lesz rá szükség, pajtás. A fiú egy csapásra vérvörös lesz. - Ugye nem
mennek oda?
Most megadjam neki a kegyelemdöfést? Inkább hazudok.
- Nem, persze, hogy nem. Egész egyszerűen csak szeretnénk még egy napot itt
tölteni. Tudod, Mahmus, nehéz úgy felvételeket készteni, hogy nem szabad. Holnap
még próbálkozunk egy kicsit, aztán holnapután irány Abbeba. Úgyhogy még ne
búcsúzzunk. És légy szíves, borotválkozz meg a tiszteletünkre.
A fiú mosolyra húzza a száját. - Van borotvád?
- Nem magunk borotválkozunk. Az csinálja, aki a hajunkat is vágja. - Egy
borotvával az egész telepet, mi?
- Nem tudom.
- Na idefigyelj, adok neked egy borotvát. Kapsz hozzá habot meg arcszeszt is.
- Mit?
- Mindegy, majd meglátod. Gyere! Mahmus a főorvos felé sandít.
- Mondom, gyere, nem lesz semmi baj. Vonakodik.
- Jó – mondom -, ne gyere be, csak állj meg a hátsó ablaknál. Kiadom neked a
cuccot. Ott nem lát meg a főnök.
Bemegyünk Csabával a barakkba, a fáradtságtól elcsigázott Axmann doktornő
pedig a saját szobájába megy, hogy szundítson egy félórát. Mahmus már az ablak
előtt vár, tenyerével simogatja borostás állát, és kíváncsian pillantgat be a szobába.
Miközben az illatszerekért nyúlok, őt figyelem. Ezer ördög, de nehéz lesz itt
hagynom ezt a kölyköt, túlságosan is a szívemhez nőtt.
- Nesze - nyújtom ki az ablakon a borotvát, a habot meg az arcszeszt. Behabozod
az arcod, lehúzod a szőrt a borotvával, aztán bekened a helyét az alkohollal.
 - Alkohol? Akkor el kell dugnom a többiek elől.
- Nem olyan alkohol, nem meginni való. De azért tényleg jobb, ha nem mutogatod.
Hallgatunk, aztán gyenge hangon így szól:
- Köszönöm. Most mennem kell. Nem jó, ha magukkal látnak. Biccent. Éppen
indulna, amikor az udvar felől hatalmas csattanást hallunk. Mahmus rohanni kezd, mi
is kisietünk Csabával a barakk elé. Szaporán pislogok néhányat, hogy lerázzam
szemhéjamról az izzadtságot, amikor ijesztő látvány tárul elém: a telep egyik dzsipje
kátyúba szaladt, s a sáros talajon megcsúszva fejre állt. A sofőr a szélvédőt átszakítva
kirepült a porba, s most mozdulatlanul fekszik, kiterítve. Rohanni kezdünk, lassan a
telepiek is megjelennek. Mire odaérünk, Mahmus már ott guggol az ájult férfi mellett,
és segítségkérőn néz ránk, az orvosokra. Lehajolok, kigombolom a sofőr ingét, fülem
a mellére téve hallgatózom. Meleget érzek, mintha kéz érintené az arcomat.
Felemelem a fejem, a férfi száján és orrán keresztül csorog a vér. A válla is tiszta seb.
Valaki a nevét sikítja, erre több asszony is óbégatni kezd, s egyre nagyobb csődület
támad körülöttünk, miközben újabb és újabb embercsoportok szivárognak elő, Isten
tudja honnan. Zaklatottan mutogatnak a sokkos állapotban heverő sofőrre. Érdekes,
hogy ezek az emberek, akik tudják, érzik, hogy a halál nap mint nap itt kószál a
közvetlen közelükben, körülöttük, a barakkok falai között, most milyen rémülten
szembesülnek az elmúlással. Sikerül lehámoznunk az inget a sofőrről, félredobjuk a
rozsdaszínű rongycsomót. Ahogy utánanézek, lábakat látok, sebhelyes és
üszkösödésnek indult lábakat. Visszafordulok a sofőrhöz.
- Semmiség az egész - mondom Csabának nyugtatóan. - Kis horzsolás mindössze.
Egyszer-kétszer átkötözzük, drága kollégám, aztán nyoma se lesz!
- Átkötözzük? Ki kötözi át, ember`? - Majd én.
- Na menj a fenébe.
De már veszem is elő a zsebkendőmet, kettészakítom, egyik feléből sebpárnát
csinálok, másikból gézkötözőt. A párnát a legnagyobb vállsérülésre szorítom, a
zsebkendő maradék darabjával pedig szorosan körültekerem az egészet. Síri csend
támad, oldalra pillantok. Közvetlen mellettem szétfolyó arcú, múmiaszerű lények
merednek az ájult férfira, ha nem lélegeznének hangosan sípolva, azt hinné az ember,
hogy szellemek. Középen a sikoltozó asszonyt látom, most némán szorítja szívére az
öklét.
- Te, ez így nem lesz jó - mondja Csaba, s a kötésre nézve látom, hogy megjelent a
közepén egy piros foltocska, amely egyre nő, növekszik, míg át nem ázik teljesen a
kötés. Megpróbáljuk felemelni a testet. Rosszul. Ömleni kezd a vér a sebekből.
Egyszerre pattanunk fel Csabával, s rohanunk a vendégház felé. A telepieknek se kell
több, megindulnak, szaporán, a nyomunkban lihegve. Nem értik, hova a bánatba
tartunk, mikor az áldozatot kellene gyógyítgatnunk. Izgatottan dörömbölünk Axmann
doktornő ajtaján. Ágnes borzasan, hálóingben lép ki az előtérbe, mi pedig egymás
szavába vágva meséljük, mi történt odakint. A doktornő fogja a kis táskáját, és szalad
velünk az udvarra. A feketék elhátrálnak az útból, aztán tisztes távolból követnek
bennünket. Amikor a férfihoz érünk, Ágnes letérdel. Várakozón nézünk rá.
- Dr. Vujity, kérem, tisztítsa meg a garatot a vértől - mondja a doktornő. Aztán
hirtelen felkapja a fejét és találkozik a tekintetünk. Rémülten bámulok rá.
 - Bocs - mondja legyintve -, tiszta hülye vagyok. Legalább meg tudja mérni a
vérnyomását?
Eszembe se jut, hogy nemet mondjak, pedig életemben nem volt a kezemben
vérnyomásmérő. Miközben a pumpával szenvedek, fél szemmel felpillantok. A lábak
között valami olyat látok, amitől összerándul a gyomrom. Távolabb, félig egy
haldokló fa törzsének fedezékében a főorvos figyel, karját összefonva a mellén. És
akkor elsötétül előttem a világ. Tenni-venni kezdek, sebesen, hozzáértést mímelve,
hogy minden mozdulatom pokolian gyakorlottnak látsszon. Ágnes és Csaba
meglepődve fürkészi arcom, mire összeszorított szájjal, a fogaim között préselve
mondom:
- Itt a főnök és minket néz!
Csaba oldalra fordítaná a kezét, de ráförmedek. - Ne nézz oda! Csak járjon a kezed,
Csabikám!
Néhány perc múlva hordágy érkezik, a doktornő felügyelete mellett óvatosan
ráfektetjük a sofőrt, s két fekete egyenesen a kórházba viszi. Mi is vele indulnánk,
hanem ekkor a főorvos előlép rejtekéből, és kezét a magasba emelve megálljt
parancsol.
- Köszönjük, a többivel magunk is boldogulunk - mondja ellentmondást nem tűrő
hangon, majd sarkon fordul és a hordágy után megy. A feketék a hátunk mögött
mozdulatlanul figyelnek. A vendégház előterébe lépve a táskámra huppanok.
- Tudja - sóhajtom.
- Mit tud? - kérdezik egyszerre.
- Tudja rólam, hogy nem vagyok orvos. És Csabáról is. A helyiséget szinte betölti
az aggodalom.
- Tovább kell csinálni - mondom határozottan.
A doktornő egy fejmozdulattal jelzi, hogy részéről oké, de azért hozzáteszi:
- Tvrtko, erről nem dönthet egyedül.
Csabára nézek, ő meg a cipője orrát bámulja. Aztán rám néz, és megadóan bólint.
Gyengéd zsarnokság áldozata. Odakint a nap eltűnik a felhők mögé, kissé hűvösebb
lesz.
- Nos, uraim - szólal meg a doktornő -, holnap egészen korán kell indulnunk, hogy
észrevétlenül a hármasba érhessünk. Az arc nélküli emberek tábora ide állítólag hat-
nyolc kilométer, úgyhogy nagyjából másfél órás erőltetett séta.
- Könnyen lehet, hogy a főorvos fegyvereseket küld ránk - szólok közbe.
- Ha katasztrófahelyzet adódik, egyszerűbb feladni magunkat - jelenti ki a
doktornő. - Úgy talán segíthet rajtunk a magyar diplomácia, például Tóth András.
- És hogyan érjük el a repülőt?
- Amennyiben a főorvos értesíti a hadsereget, akkor jobb, ha nem foglalkozunk
többet a holnaputáni géppel - "nyugtat meg" a doktornő. Szerepet cserélünk
Csabával, most én leszek halálosan ideges. Ágnes azonban higgadtabb, mint valaha. -
Hajnali ötkor indulunk, két órát tölthetünk a helyszínen, és nagyon jó lenne, ha a
tízórás főorvosi viziten már újra itt lennénk.
Helyeslünk. Aztán kifogyunk a szavakból, és csendben költjük el konzerv
vacsoránkat. Mikor végzünk, búcsút veszünk a doktornőtől és a szobánkba megyünk.
Csaba maga mellé fekteti cimboráját, a kamerát, és szomorú szemét a plafonra emeli.
 - Min jár az agyad? - kérdezi csendesen. - Semmin - felelem.
- Aha. Mikor akartok gyereket Gyöngyivel?
Kint alig ragyog az Esthajnalcsillag, Csaba most mégis fényt varázsol az
éjszakába. Ez a kérdése egy nagy marék napfény, amely újra visszatérít az életbe.
- Majd - mondom. - Nemsokára.
Mély álomba zuhanok. Dereng már a hajnal, amikor újra magamhoz térek,
pontosan öt perccel az ébresztőóra megszólalása előtt. Gyorsan öltözünk, a lehető
legkevesebb zajjal. Ágnes már az előtérben vár. Kilépünk a szabad ég alá. Odakint a
világ szürke és szeles. Szándékosan kerülöm azt a jelzőt, amely a felhőkre nézve
először az eszembe jut: fenyegető. Szemerkél az eső, az apró cseppek az arcomba
hullanak. Ruhánk hamar átnedvesedik, borzongató a nyirkosság. Dideregve térünk az
ösvényre, magunk mögött hagyva az alvó barakkokat. Émelygést érzek, vagy
egyszerűen csak kimerültséget. Vajon kiheverem valaha is ezt a fáradtságot? Társaim
is gyűrötten szedik mellettem a lábukat. Elhagyjuk az ülepítőt, lassan feltűnnek a
kettes szektor vályogviskói. Egyszer csak kuporgó figurát látunk magunk előtt, amint
az ösvény szélén összegubózva ül a hajnali hűvösben. Ahogy közelebb érünk,
elképedve látom, hogy Mahmus az. Nem teketóriázok, azonnal leteremtem. A
doktornő azonban csendre int, a szél messzire viheti a hangom.
- Tudtam, hogy elmennek oda - mondja a fiú. - Nélkülem nem jutnának át az
őrökön.
Még mindig dühös vagyok, de bensőmet lassan melegség árasztja el.
- Legalább megborotválkoztál volna - morgok, aztán továbbindulok az ösvényen.
Érezze csak, hogy haragszom. Néhány lépés múlva már ott lépked mellettem, én
pedig fejcsóválva megütögetem a kobakját. Az ólomszínű ég lassan kivilágosodik, az
ösvény azonban sötét folyosóként kanyarog a rengetegben, csak itt-ott érik el a
bágyadt nap sugarai. Néhol a bozót olyan sűrű, hogy alig tudunk keresztültörni rajta.
Végül kikecmergünk a fák közül, s a hegyhát horpadásába jutva Mahmus előremutat:
- Ott van.
A látóhatárt abban az irányban két óriási, fenyegetően tornyosuló szikla zárja el,
amelyek mindössze egy szűk alagutat hagynak szabadon középen. A baljóslatú
szoroson keresztül egyenesen a völgykatlanba, azaz a hármas szektorba vezet az út.
Kissé feszengünk, innentől kezdve az erdő természetes fedezéke nélkül kell
haladnunk. Azt hiszem, a világon semmi sem izgalmasabb és vonzóbb annál, mint ha
gyanítjuk, hogy a közelünkben komoly veszély leselkedik ránk, de úgy érezzük, le
tudjuk győzni. Most valahogy mégis lemondanék erről az izgalomról.
- Előre szólok, hogy képeket nem lehet csinálni odabent - figyelmeztet Mahmus. -
Ha egyáltalán be tudunk jutni.
A sziklákhoz érünk, innen egy keskeny mélyedésben kell továbbhaladnunk.
- Az élelmiszert szállító autó is csak idáig jön, és lerakja az ételt a sziklák tövébe
-mondja Mahmus. - A betegek pedig kiosonnak érte az éj leple alatt, amikor senki se
láthatja meg őket.
Ágnes szól, hogy kössük a szánk elé a védőmaszkot, illetve húzzuk fel kezünkre a
gumikesztyűt. A fiúnak is nyújt egyet, de az megrázza a fejét. Belépünk az alagútba.
A falai olyan közel vannak, hogy szinte súroljuk a vállunkkal. Itt-ott zsíros maszattá
faggyúsodott emberi bőrdarabok mutatják, hogy a betegeknek is szűk a járat.
Igyekezzük kikerülni e riasztó testmaradványokat. Oldalt egy földbe vájt hosszúkás
üreget látunk, benne nyüzsgő férgek marcangolnak néhány hasas patkányt.
Meggyorsítjuk a lépteinket. Ahogy kiérünk a járatból, azonnal megcsapja orrunkat a
jól ismert édeskés szag. Ködfelhő gomolyog, amelyet a katlant körülvevő hegyek
mintegy rászorítanak a néhány vászonsátorból álló telepre. A ködtől alig látunk, ezért
lassan, óvatosan indulunk el a sátrak felé. Így sem vesszük észre a drótkerítést, ahogy
a fegyveres őr alakja is egyik pillanatról a másikra bontakozik ki előttünk a felhőből.
Mahmus amharául kezd el hozzá beszélni, s csodák csodájára az őr, néhány mondat
után, megnyitja előttünk a nyikorgó fakaput.

- Mit mondtál? - kérdezem később a fiútól, miközben a sátrak felé tartunk.

- Füllentettem - mondja szégyellősen Mahmus. - Emlékszik, tegnap az egyesbe
látogatott az az alezredes. Nos, amikor elrohant, a főorvos dühében átszállítatta az
unokahúgát ide, a hármasba, mondván, biztosan nem jön többet az elvtárs. Most azt
füllentettem az őrnek, hogy felsőbb utasításra egy európai orvoscsoport is
megvizsgálja a magas rangú tiszt hozzátartozóját.
- Az Isten áldjon meg azért a tömérdek eszedért, Mahmus fiam - tapogatom meg a
vállát, de ebben a pillanatban lefékezek, mert egy árok széléhez érünk, s orrunkat
olyan bűz facsarja, mint amikor derítők sokesztendős üledékét mossa lábunk elé a
talajvíz.
- Kicsit elkavarodtunk - állapítja meg Mahmus -, az őr figyelmeztetett, hogy
mindig csak középen haladjunk, mert a völgy szélén gödrök vannak.
Óvatosan belekukkantok az árokba. Hamar rájövök, hogy egy dögkút. Vagy fél
tucat rothadó állati tetemet látok, Isten tudja, hogy kerülhettek ide. Mostanra pépes
masszává bomlottak. Öklendezni kezdek az alulról felszálló dögletes párától, s szólok
Csabáéknak, hogy eszükbe ne jusson közelebb jönni. Lassan a sátrakhoz érünk, de a
telep központi helyén mindössze egyetlen alakot látunk, aki leszegett fejjel fekszik
egy pocsolyában. Szólongatjuk, nem hallja. Valószínűleg teljesen süket, így Mahmus
egy bottal kezdi böködni. Az alak bizonytalanul felemeli a fejét. Csepegő, formátlan
arc mered ránk, szemek és fülek nélkül, hajatlan fejbőre meg-megrándul, mintha
láthatatlan kísértetkezek mozgatnák. Szaglászni kezd, s kicsit meg is élénkül, ahogy
eléri orrát testünk kipárolgása. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg pikkelyes
kézfejével feltápászkodik ülő helyzetbe, de ekkor már tudjuk, hogy sok segítségre
nem számíthatunk ettől az emberi roncstól. Az alak hirtelen égnek emeli oszló karjait,
kitátja a száját és őrült bömbölés hagyja el a torkát. Sistergő hangot hallok, látom,
ahogy alul, a nadrágjánál apró érben csordogálva hagyja el testét a fehér színű vizelet.
Hátrálni kezdünk. Lassan felszáll a köd, talán hogy megmutassa, mit is rejt valójában.
Ijedten hőkölünk vissza; a gomolygó felhőből vagy tíz, rongyokba bugyolált lény
körvonala bontakozik ki, akik az első perctől figyelhettek bennünket a tejfehér
ködfátyol rejtekéből. Csaba a kamerával bíbelődik, de Mahmus intőleg emeli fel a
kezét. Egyikük, árnyékszerű homály, tapogatózva botorkálni kezd felénk. Férfi lehet,
szeme helyén hártya, megnyíló ajkai közül érthetetlen mondatokat présel elő.
Mahmus hangosan, tagoltan beszélni kezd hozzá. A férfi homlokát méregránc vonja
borúba, látszik, dühíti, hogy alig érti a fiút. Egyszerre hirtelen körülfordul, épp
beletapicskolva a földön heverő, szétázott tésztamaradékba, amely valószínűleg egy
korábbi étkezés nyomán, kissé már megbarnulva trónol egy tócsa közepén. Egyre
kevésbé hiszem, hogy volna itt bármiféle keresnivalónk. Ha jól értem, Mahmus
többször is elismétli Wattana Gungi nevét, a férfi azonban, úgy tűnik, nem érti. Végül
előrebotladozik egy görnyedt lény, akiből szinte semmit sem látunk, mivel egyetlen
fekete lyukon keresztül érintkezik a világgal, teste többi részét tetőtől talpig rongyok
takarják. Esetlenül int, hogy kövessük, és elindul egy távolabbi fúrtoszlop irányába. A
sátrak mellett elhaladva néhol neszezést hallunk, másutt nyögdécselés, vagy krákogás
jelzi a reggeli ébredést. Vajon hányan lehetnek itt, a pokol legmélyebb bugyrában? Az
egyik sátor mögött véletlenül egy görcsösen rázkódó asszonyt pillantunk meg,
szenvedve-rángatózva vívja haláltusáját, mint az elevenen tűre szúrt rovar. Hozzá
lépnék, de Ágnes megfogja a karom.
- Ne, ha még élni szeretne - mondja. Az asszony fogát vicsorítva, hörögve
haldoklik. A doktornő magával húz, megyünk tovább a vezetőnk nyomában. A füst
egy nemrég kihunyt tűz fölött kígyózik, a felhők közül előbukó reggeli nap két
embert világít meg a szenes parázs körül. Testüket fehér zsákruha takarja, szürkés
arcuk azonban szabadon van. Egy asszony és egy férfi, ez utóbbi a társánál sokkal
rosszabb állapotban. Vakok. Mahmus szerint a többiek látják el őket. Axmann
doktornő a férfihoz hajol. Úgy marad egy pillanatig, aztán felegyenesedik, ellép, félre
tőlünk, s csak két-három perc múlva fordul vissza hozzánk. Szeme könnyes.
- Ő az - mondja, majd újra a férfihoz guggol. Megsimogatja a fejét. Az asszony
talán érzékel valamit abból, ami körülöttük történik, társa azonban tökéletesen
mozdulatlan marad. Teste minden részéből kihaltak már az idegek.
Soha életemben nem vágytam hevesebben csodára, mint most, látva, ahogy Ágnes
simogatja Wattana Gungi fejét. Azt kívánom, bárcsak visszakapná az egészségét,
visszakapnák mind, itt a telepen, hiszen a lepra egy korábbi stádiumában még
gyógyítható, csak botorul másra szórjuk a pénzt: fegyverekre, szórakozásra, luxusra.
Nem tudom, hogyan kellene élnünk, de ha olyan emberek halnak meg
százezerszámra, akiket egyébként meg lehetne menteni, akkor biztos, hogy valamit
rosszul csinálunk.
Mahmus nem akar udvariatlan lenni, csupán lábával rugdos egy földgöröngyöt
idegesen, mintegy jelezve, hogy elszaladt az idő. Csaba lopva készít néhány felvételt,
így aztán Wattana Gungi, bármi legyen is a sorsa, örökre megmarad az utókornak.
- Induljunk! - szól Axmann doktornő, s mikor fejemmel egykori betege felé intek,
széttárja a kezét: - Menthetetlen. Neki már jó. Már nincs itt, csak a porhüvelye.
Meglódulunk, s meg sem állunk a dögkútig. Alkalmi vezetőnk lassan lemarad,
topog kicsit, aztán kiemeli rongyai alól hajókötelekre emlékeztető, sovány karjait és
esetlenül búcsút int. Elhagyjuk az őrt, homlokomon verejtékcseppek gyöngyöznek.
Mahmus ajka alig észre vehető mosolyra húzódik.
- Ezzel megvolnánk - mormogja. Az alagút visszafelé sokkal barátságosabb, mint
odafelé volt, s bár a hányingerrel épp úgy küszködök, elégedettséggel tölt el a tudat,
hogy sikerült megtalálnunk, amiért jöttünk, s a végén még valami filmet is
összeeszkábálunk ebből az igen szegényesre sikeredett alapanyagból. Persze egy
kemény meccs még hátravan, s csak reménykedni tudunk, hogy a főorvos nem szerez
tudomást a hármas szektorban történt röpke látogatásunkról.
 A pöcegödörnél reggeli tumultus van, harsogva nyílnak meg a belek. Egy fiatal
férfi guggolás közben olyan bárgyú kifejezéssel bámul bennünket, mintha részeg
volna. Bevallom, én se tombolnék az örömtől, ha nagydolog közben zavarnának. A
barakkok közé érve megnyugodunk valamelyest, de azt rögtön látjuk, hogy
elkéstünk: a főorvos már jócskán talpon van, s vizsgálóról vizsgálóra járja a telepet.
Szívem lüktetve veri a mellkasom. Sikerül úgy besurrannunk a vendégházba, hogy
nem lát meg bennünket. Istenem, vajon még mindig miben bizakodunk, miben hi-
szünk? Ami engem illet, talán abban, hogy ha akarta volna, már rég a nyakunkra
küldi a hadsereget. Mahmust elzavarom, mi pedig leülünk az előtérben a becsomagolt
táskákra. Egyszer csak a doktornő felemelkedik, és odaszól Csabának:
- Jöjjön, hozza a kameráját is!
Két perc múlva már a telep közepén forgatnak, épp egy kiskölyök lábát mutatja
Ágnes az objektívnek, s fennhangon magyaráz.
- Látja, kedves kolléga, ezek itt a perifériális elváltozások. Jöjjön maga is, dr.
Vujity, nagy hasznát látja majd az egyetem ezeknek a felvételeknek. Na, szóval a
típusos klinikai tünetek, a bőrelváltozások és az idegbántalom alapján felismerhető a
lepra. Természetesen egy szövettani elemzés sokat segítene, de erre nem mindig van
módunk...
És folytatja, így tovább, hangosan, latin szavakkal fűszerezve az előadást.
Látókörömbe hirtelen besétál a főorvos. Alighanem a doktornő is észrevette már, de a
világért se hagyná abba.
- Dapson, Rifampicin és Clofazimin, ezek az alapgyógyszerek, többségüket
azonban csillagászati áruk miatt a szegényebb országokban nem használják.
Úgy teszek, mintha most venném észre a főorvost. Fel is emelkedek, mosolyogva
üdvözlöm. Nem viszonozza a mosolyt, arca kemény és hideg. Figyelmeztetve szám
elé emelem a mutatóujjam, jelezve, hogy a forgatás miatt nem beszélek. Ő azonban
összehúzott szemmel figyel, és megvetéssel mér végig tetőtől talpig. Lenézek a
ruhámra, tiszta sár. Arra se volt időm, hogy átváltsam. Automatikusan Csaba lábára
pillantok, nadrágszárán ott van a hajnali út minden mocska. Árulkodó jel, hiszen itt
nem esett, szemben a mindig felhős halálkatlannal. A főorvos sötéten néz.
- Jöjjön velem - mondja tisztán és érthetően. Hallótávolságon kívülre megyünk.
- Milyen volt az útjuk, dr. Vujity - szólal meg nyugodt hangon. Vaskos és drámai
indítás, torkomra forr a szó. Ki is használja.
- Emlékszik, mit ígértem megtorlásképpen, ha bemennek a hármasba?
Megpróbálkozom egy erőtlen érveléssel.
- Orvosok vagyunk, ez a hivatásunk...
A főorvos egy pillanatig üresen néz maga elé, aztán felém fordul, és lassan,
tagoltan sziszegi:
- Mondja, nem fél, hogy kibeleztetem a fegyvereseimmel? Kényszeredetten
nevetek, de fenyegető tekintete egy pillanat alatt lehervasztja a mosolyt az arcomról.
- Ha még egyszer megpróbálja bemesélni nekem ezt az orvososdit, esküszöm,
hogy a Gungija mellé vitetem a hármasba, ott fog elevenen megrohadni! - sziszegi, és
látom rajta, hogy halálosan komolyan is gondolja. Hogy belül mit érzek, az mellékes,
kifelé szorgalmasan adom a megszeppentet, és egy kicsit valóban félek is e
kiszámíthatatlan őrülttől.
 - Most odamegy a cimboráihoz, és bejön a filmmel hozzám - adja ki a parancsot,
majd meg sem várva a választ az irodája felé indul. Csabához sietek.
- Add! - mondom neki röviden. Belső zsebébe nyúl, kopott kazettát húz elő.
Rutinos rókák vagyunk már, felkészülünk az ilyen eshetőségekre. Lehet, hogy a sáros
ruhánkról elfeledkezünk, de a felvételeket rejtő kazettákat olyan mélyre dugjuk, hogy
gyakran mi magunk is csak otthon találjuk meg őket. Fordulok, a doktornő még
utánam szól:
- Tvrtko, két órán belül el kell indulnunk, különben lekéssük a gépet!
- El fogunk indulni - felelem. Amikor az irodába lépek, a főorvos az asztala mögött
reszkető kézzel épp egy pohár italt emel az ajkához, s miután egy hajtásra kiissza,
úgy tesz, mintha a mennyezeten keresne valamit.
- Nem is tudom, mit tegyek magukkal - szólal meg váratlanul. -Talán fel kellene
akasztatnom mindegyikőjüket.
Anélkül, hogy akár egy cseppet is dühös volna, hatalmasat csap az asztalra.
- Árulja el, fiatal barátom, valójában melyik tévének dolgoznak? És mennyit
kapnak ezért a... az expedícióért? Persze a maguk országában most igen büszkék a kis
csapatukra, mi? Eljöttek egy messzi afrikai államba, belopóztak egy lepratelepre,
annak is a legeldugottabb pontjára, és megmutatják a honfitársaiknak, hogy milyen
szörnyűségek vannak a világon. Ők meg ülnek a tévé előtt, és iszonyodva fogják a
fejüket, hogy, jaj, de borzalmas". Aztán nagyot harapnak a szendvicsükből. Mi van,
megnémult?
Hallgatok. Mit is mondhatnék? Bizalommal tölt el, hogy ennyit beszél. Ez azt
jelenti, hogy pénzt akar. Ráérősen tölt magának egy újabb pohárral, derűs
gondtalansága egyenesen dühítő. Nyugalmat tettetek. Lehajtja az italt, megborzong.
- Elhozta? - kérdezi. Leteszem a kazettát az asztalára. Elvigyorodik. - Maga
tényleg hülyének néz - állapítja meg, és egyetlen mozdulattal a sarokba hajítja a
kazettát. Feláll. - No jó, zárjuk rövidre a dolgot. Maguk most bezárkóznak a
vendégházba, és ott maradnak, amíg a hadsereg megérkezik.
Kihúzza magát, megfeszíti a vállát és katonásan az ajtó felé indul. Épp lenyomja a
kilincset és nyitja az ajtót, amikor megszólítom.
- És ha mi önnek...
Hirtelen megáll, megmerevedik. Így marad, a küszöbön, szemben a kinti világgal,
egyik kezével az ajtót fogja, másikkal a keretének támaszkodik, s szétterpesztett
lábakkal bámulja birodalmát. Alig hallom, amikor megszólal.
- Jól gondolja meg, mit mond most nekem, ifjú barátom!
Hangja rideg és fenyegető. Hallgatok egy pillanatig, majd kibököm: - Ötszáz
dollár!
Hátrafordul. Egy ideig farkasszemet nézünk, majd vigyor jelenik meg a szája
sarkában.
- Gratulálok szerencsés szabadulásukhoz! - mondja lenéző grimasszal az arcán. -
Remélem, sikeres munkát végeztek itt a kórházunkban, s tapasztalatokkal gazdagon
térnek meg hazájukba, doktor úr !
Különös, milyen hatalmas az ellentét a főorvos arckifejezése és kedves, barátságos
szavai közt. Miközben beszél, mindvégig a megvetés bujkál az ábrázatán. Aztán
egyszer csak összerezzen, mintha arcul ütötték volna, s remegő kézzel a pálinkásüveg
után nyúl. Tölt, iszik, megint tölt, megint iszik. A csönd most elviselhetetlenül
feszültté válik. Aztán végre ismét beszélni kezd.
- Örömmel jelenthetem ki, hogy önök ellen egyelőre csupán feltételezett vádak
szólnak, ezért nem látom okát, hogy itt tartsam a csapatot. Mikor is indul a gépük?
- Holnapután. - Pontosan!?
- Holnapután hajnalban. Fél hatkor. A főorvos csettint.
- Rendben. Pontban hatkor értesítem a szerveket, hogy illegális behatolás és
filmezés történt a telep területén. Fedeznem kell magam, ugye megérti?
Bólintok. - És a pénz? - kérdezem óvatosan.
- Csak dobják be az irodám előtti vöröskeresztes ládába, amikor indulnak. Fél óra
múlva várni fogja önöket a bejáratnál a kórház egyik autója.
- Köszönöm - mondom halkan. - És minden jót.
A főorvos meghajtja a fejét, és az asztalra támaszkodva előredől.
- Őszintén remélem, hogy nem látjuk többé egymást - szólal meg, majd sátáni
kacajjal a székére huppan. Kilépek az irodából, nem nézek hátra. Intek a
doktornőnek, hogy jöjjenek.
- Nos? - kérdezi Csaba, mikor mellém érnek. - Ötszáz - felelem.
A vendégháznál már ott sündörög Mahmus. - Hát te mit akarsz itt?
- Segítek. - Ne segíts. - Szeretnék.
- És ha meglát a főnök? - Nem lát meg.
- Elég csak kinéznie az odújából. Mi elmegyünk, de te itt maradsz. - Maradok. Egy
életre.
- Na, azért mondom. Tűnj el. - Nem érdekel a főnök.
- Nem? Na jó, ott az a táska. Nem a kicsi, pajtás, a nagyobbik. Nyomás, a kapuig.
Aztán egy nyikkanást se!
Vigyorog. Vállán kidagadnak az erek az erőfeszítéstől.
- Bántani fogja - mondja Csaba, miután a fiú kilép az ajtón. - Nem fogja.
- Tudom, "mi abban neki a biznisz", mi?
- Pontosan. Behívatja, kikérdezi, beszámoltatja pontról pontra, hogy hol jártunk,
kivel találkoztunk, de nem fogja bántani.
Felmálházva indulunk a bejárat felé. Útközben bedobom a pénzt a vöröskeresztes
ládába. A kerítésnél már ott vár Mahmus, messziről érzem rajta a pacsuliszagot.
- Mi ez a bűz, pajtás? - vonom kérdőre. Szégyellősen lehajtja a fejét. - A maguk
tiszteletére csináltam. Európában így szokták, nem? Ott mindenki jó szagú, nem úgy,
mint nálunk.
- Mahmus, ez borotválkozás utáni arcszesz. Nem kenjük magunkra, csak ha
borotválkozunk.
A doktornő legyint, mutatja, hagyjam rá. Ráhagyom. Dzsip fordul ki az udvarról,
bepakoljuk a holminkat. A doktornő és Csaba elbúcsúznak Mahmustól, míg én a
telepieknek integetek, akik csapatba verődve bámulják odabentről az eseményeket.
Végül én is Mahmus elé lépek. Mélyen a szemembe néz, s meleg hangon mondja,
mutatva is, amiről éppen beszél:
- Ez itt egy fül. Leszáradhat. Látja az orrom? Ezt is elveszítem majd. A szemeim,
amelyekben most könnyek gyűlnek, szóval a szemeim még látnak. Persze nem
tudom, meddig. Mindjárt, amikor elhajtanak, a karommal fogok integetni. Előbb,
vagy utóbb, de eltűnik majd az is. De itt, látja, itt dobog a szívem. És amíg ver, amíg
élek, addig maguk itt lesznek benne, örökre. Az nem száradhat el. Csak velem együtt.
Megszorítom a kezét. Beülök az autóba, a sofőr gázt ad. Mahmust nézzük,
fájdalommal, amíg el nem tűnik a szemünk elől. Az úton keveset beszélünk. Másnap
éjfélre érünk a repülőtérhez. Még felhívjuk Mesztelat doktornőt, és Ágnes elmeséli
neki, amit el szabad. Aztán alszunk néhány órát a tranzitban, ez persze csak arra elég,
hogy az ébredés után órákig a kimerültség homályában kóvályogjunk. Azt is mintha
egy selyemkendőn keresztül látnám, ahogy az útlevél-ellenőrzésnél két markos
egyenruhás tiszt egy szobába tuszkolja a doktornőt. Közvetlenül utána mi
következünk Csabával. Később megtudom, hogy a "Merre jártak?" kérdésre Ágnes
azt válaszolta, hogy a főváros legnagyobb kórházában. Erre rémültek meg a
hatóságiak, és zártak el bennünket, míg Mesztelat doktornő telefonja ki nem húzta
csapatunkat a csávából. Falaz nekünk. Csabával azon kuncogunk, hogy mi lett volna
itt, ha megtudják az igazat: mi a világ legnagyobb lepratelepén jártunk! Szabad utat
kapunk a gépre, ahol, csodák csodája, most van ülőhely. Körbe is kínálnak valami
löttyöt, de én inkább a pihenést választom. Nyugodtan alhatok, az Etiópiában
forgatott anyag biztonságos helyen van: a kazetta Ágnes orvosi táskájának mélyén
lapul, a gyógyszerek alatt. Nairobi előtt ébredek fel, épp megkezdjük a leszállást.
Oldalra pillantok, Axmann doktornő félrehajtott fejjel alszik. Keze alatt, az ölében
gyűrött fotót szorongat. Egyszer láttam, mégis megismerem: Wattana Gungi. A gép
légörvénybe kerül, megrázkódik. A kép lehullik a földre, de az asszony azon
nyomban felébred és utána hajol. Felveszi, megtörölgeti, aztán észreveszi, hogy
bámulom.
- Mennyi lehet neki hátra? - kérdezem a képre bökve. - Semennyi. Valószínűleg
már nem él.
Elteszi a képet. Az ablak felé fordulok, a felhők között lassacskán kibontakozik
Nairobi, az ébredező város. Az elmúlt napokon töprengek. Arcok rémlenek fel,
érzések, illatok. Végigsimítom az állam, rögtön Mahmus jut az eszembe. Ez már
mindig így lesz.
Minden filmemben az életet kutatom. Az életet szeretném vizsgálni, kifürkészni a
titkait.
Az élet jobb megértéséhez néha a halálon keresztül vezet az út.

Páljani
- Páljani?
- Igen, főtitkár úr.
- Margitka, ne viccelődjünk! Így egyben, Páljani? - Hát... így áll a határozaton...
egybe írva...
 A Magyar Labdarúgó Szövetség főtitkára összehúzza a szemöldökét. Fennhangon
olvasni kezdi a Baranya Megyei Labdarúgó Szövetség Fegyelmi Bizottságának
határozatát.
„ …a sombereki illetőségű Páljanit tíz évre eltiltjuk minden, az MLSZ által
rendezett labdarúgó mérkőzéstől..."
- Na, tetszik látni, főtitkár úr, ők is Páljaninak írják.
- Látom, Margitka. És mit csinált ez a Páljani? Gyilkolt, hogy tíz évet kapott?
- Dehogy, főtitkár úr. Berohant a pályára és kirúgott a csapata kapujából egy gólba
tartó labdát.
- És? Ez tíz év?
- Hát... gondolom, példát akartak statuálni a baranyaiaknak.
- Példát statuálni?! Miközben Pesten metrószerelvényeket gyújtanak fel a
szurkolók! Na, fűzzön csak a gépbe egy papírlapot, Margitka. Írja, kérem:
Tisztelt Fegyelmi Bizottság! A napokban kezembe került egy határozatuk...
Tehetős kis sváb falu Somberek, a házak csinosan sorakoznak a főút mellett, s
vidáman fogadják a messziről érkezőt, noha a télies március kihunyt, fakó világot
varázsol a baranyai tájra. Az ég komorszürke, a kémények még javában tüzelnek.
Néha a szél a házak közé fújja a füstöt, ilyenkor orromat marja a fanyar, erős szag.
Gyermekkoromra emlékeztet, a nagyszülőknél töltött téli napokra. Reggel hét óra
van, operatőr kollégám nagyokat ásít, ahogy a pocsolyáktól hemzsegő járdán
baktatunk a focipálya felé. Falun korán kelnek az emberek, az egyik ház udvarán egy
hajlott korú anyóka tipeg, kezében nagy csöbörrel. Moslékot visz a disznóknak. Az
utcáról csak a kocát látni, amint vaskos sonkáin előre döcög, s ormányával szaporán
szaglászik a vödör felé. Aztán röfögve egy gödörbe hemperedik, egyenesen a vályú
elé. Továbbmegyünk. A falu szélén megpillantjuk a futballpályát. Eldugott hely ez a
Somberek, nemigen jut el idáig az élet távoli morajlása. Az egyik focikapuhoz érünk.
Hűvös permet szemerkél, a pályán lucskos a fű, mindenütt tócsák. Oldalt a tölgyek
vízben állnak, úgy látszik, az olvadás megemelte a talajvizet. Hirtelen egy árny tűnik
fel a fák között, mintha egy megtermett férfi sziluettjét látnánk. Egy pillanatra
mutatkozik csupán, aztán ismét elvész a pályát körülölelő ligetben. Visszafordulunk a
kapu felé. Nehéz elhinni, hogy itt ma meccs lesz. Márpedig délután négykor a
Harkány SE látogat ide, hogy összemérje tudását a helyiek aranylábú gyerekeivel.
Mit nekik egy kis eső! A baranyai első liga bizony nem afféle anyámasszony
katonáinak való sétagalopp. A kocsmához indulunk, már nyitva van. Odabent néhány
férfi üli körül az asztalkát, előttük fröccs, hamutálca, kezükben olcsó cigaretta
füstölög.
- Jó reggelt, uraim! - köszönök hangosan. Biccentenek. - Pál János urat keressük.
Röhögni kezdenek.
- Itt ilyen nevű ember nem lakik - mondja egy gyulladt szemű, szőrtelen ábrázatú
férfi, miközben teli szájjal nevet. - Esetleg, Páljani.
- Ő az, aki kirúgta...
...kirúgta a labdát az ellenfél kapujából. Honnan tudja? - Olvastam a Dunántúli
Naplóban.
- Három éve van már annak, uram!
- Tudom. De azért emlékeznek még rá a faluban, igaz?
 - Hát hogyne emlékeznénk - emelkedik föl egy testes, izzadtságszagú férfi, és a
pulthoz megy, egyenesen a kocsmároshoz. - Csinálsz nekem egy kávét, Palkó? De
bivalyerőset ám!
A kocsmáros bólint. A nagydarab visszaül a helyére.
- A Felsőszentmártonnal játszottunk - meséli -, kint volt az egész falu. - Mégis,
hányan?
- Úgy kétszázan. A Csalós Feri volt a mártoniak csatára, aztán a meccs előtt
felemelte az ujját felénk, úgy mutatta a sombereki szurkolóknak, hogy csak tessék jól
viselkedni, és a segítségére lenni, mert egy találatra van a gólkirályságtól. Persze mi
őrjöngtünk, de azért szerettük ezt a Feri gyereket. Valahol talán drukkoltunk is neki,
hogy megelőzze azt a gerezsdlaki csatárt, aki addig szintén tizenhét gólt rúgott. Csak
az volt a baj, hogy a mártoniak pont velünk játszották a szezon utolsó meccsét. Újabb
cigarettát húz elő, rágyújt.
- A Keresztes Ambrus volt a bíró – folytatja -, jó ismerősünk. Néhányszor
megkergettük már szegényt. Tudják, hogy van az, egy ilyen mérkőzésen azért
bőviben vannak indulatok. Szóval az Ambrus fújt, és ezúttal nem is rosszul. Csak mi
játszottunk csapnivalóan. Páljani a rendezők között volt, szalaggal a karján lent állt az
egyik kapu mellett. Szegény, állandóan fogta a fejét. Nem is lehet elmondani, hogy
aznap milyen ramatyul fociztak a gyerekek.
Lefő a kávé, a testes ad magának egy koffeininjekciót.
- Aztán jött a nyolcvannegyedik perc - mondja, miközben kézfejével megtörli a
száját. - A mártoniak kettő-egyre vezettek, amikor kaptunk egy tizenegyest. A Gyula
állt a labda mögé, bődületesen erőset tudott rúgni. Volt, hogy egy szabadrúgását
megfogta az ellenfél kapusa, de olyan erővel jött a labda, hogy bevitte szegény
embert a kapuba. Szóval fogta magát a Gyulus, és rábikázta a bőrt. Egyenesen a
kapufára. Az meg visszapattant onnét, pont a Csalós Feri elé! Ezt a pechet!
A férfi egészen beleéli magát a történetbe. Kitágul az orrcimpája, megnyalja
kiszáradt ajkát. Az emlékezés felkavarja, mint a kedves látványa a szerelmest,
egészen beleborzong a mesélésbe.
- Feri teljesen egyedül vezette rá a labdát a kapusunkra. Tudtuk, mi következik, a
legjobb cimborám már el is takarta az arcát. Én is lehajtottam a fejem. Egyszer csak
felhördült mellettem valaki. Felnéztem, és azt láttam, hogy a labda a középpályánál
pattog, Csalós Feri meg csak áll az ötösnél meredten, Ambrus, a bíró dühösen a
mellényzsebében kotorászik, a kapunkban meg... a kapunkban meg ott áll Páljani, a
hálóba kapaszkodik, és rémült pofával bámul a labda felé.
- Az történt- veszi át a szót a gyulladt szemű -, hogy amikor a Feri az ötösnél
kicselezte a kapusunkat, és amúgy brazilosan, kissé szambázva az üres kapuba
gurította a labdát, Páljani egyszer csak berohant a pályára, és kirúgta a bőrt a
mezőnybe.
- De milyen technikával! - toldja meg harmadik társuk, és csettintgetve forgatni
kezdi az asztalon a poharát. - Leszorított lábfejjel, messze, előre... Nem volt semmi!
- Focista akarta lenni valamikor - magyarázza a testes -, csak történt a lábával
valami.
- Úgy bizony - mondja a gyulladt szemű -, sántít. - Biceg! - javítja ki a testes.
 - Sántít! - erősködik a gyulladt szemű. A testes legyint. - Mindegy - mondja -, nem
lett focista.
Elhallgatnak. A kocsmáros tisztítgatni kezdi a csapszéket, még a rézfogantyúkat is
áttörli egy orrfacsaróan büdös vegyszerrel. A gyulladt szemű töri meg a csendet.
- Ott állt szegény Páljani leforrázva, és tudta, hogy nagy bajt csinált. Keresztes
Ambrus odafutott hozzá, magyarázott neki valamit. Ismerte jól, osztálytársak voltak a
szakmunkásképzőben. De ez most nem számított, elvezettette Páljanit. Nagyon
sajnáltuk szegényt, látszott, hogy teljesen összetörte a dolog. Hát még ami azután
jött! A megyei labdarúgó szövetség két meccsre ellenőrt küldött a Somberek SE
költségére, hogy azok felügyeljék a rendet. Janit meg... tíz évre eltiltották minden
MLSZ-rendezvénytől.
- Tehát Pestre se mehetett volna föl, egy Fradi-meccsre? - kérdezem. - Nem - feleli
a testes.
- Kemény - mondom. A férfi bólint.
- Az. Főleg, hogy előtte Lánycsókon egy ember átbiciklizett a pályán meccs
közben, és ő semmit se kapott.
- De ő nem is volt rendező! - ágál a gyulladt szemű. - Akkor is, szabálytalanság
történt.
- Ne már, hát a Jani... - A Janiegy hős!
- Na, persze, egy hős! De ez felelőtlenség volt tőle, te is tudod.
Sisteregnek az indulatok, közbekérdezek. - Akkor most hős, vagy nem hős, uraim?
- Az ő hőstette, uram, a mi rovásunkra történt! - mondja a gyulladt szemű. - Amit
elkövetett, az jóvátehetetlen. Az bűn. Szégyen a falura. Hogy egy felnőtt, ivarérett
ember ne tudjon uralkodni az indulatain!
- Én másképp gondolom - így a testes. - Idefigyeljen, fiatalember, ami engem illet,
nagyon örültem annak, amit a Jani csinált, és hősként könyveltem el. Lehet, hogy én
is ezt tettem volna, ha ott állok lent a kapunál. Nagy drukker a Jani, igazi sombereki
szurkoló. Gólba tartó labdát rúgott ki a kapuból. És milyet belebikázott! Félpályáig
kijött a labda!
- Az biztos, hogy a Jani jó nagy viszályt kerített a faluban! - mondja végül a
harmadik. Elbúcsúzunk, a polgármesteri hivatalba megyünk. Dombai Gyula
barátságosan fogad. A sombereki polgármester maga is nagy drukker, vasárnaponként
ott szorít csapatáért a lelátón.
- Templom, kocsma, labdarúgó mérkőzés - sorolja a falubeliek vasárnapi
programját. - Páljani is ezt az útvonalat követte. Fekete zakóban, fehér, kihajtott
nyakú ingben űzte-hajtotta a csapatunkat. Egészen addig a borús őszi délutánig,
amikor illetéktelenként a pályára szaladt. Páljanit megbüntették, ő meg esküdözött,
hogy soha többé nem tesz ilyet, de aztán látnia kellett, hogy minden hiába: a
Somberek SE vezetői szerették, de hajthatatlanok voltak. Nem rajtuk múlott, kötötte
őket a pécsi bizottság határozata. Az eltiltása után sokan haragudtak rá. Valósággal
keresztülnéztek rajta. De legjobban talán az fájt a Janinak, hogy nem mehetett a
meccsekre. Kivert kutyaként csatangolt a pálya környékén, és hallgatta a nézők
ricsaját, az nem volt tiltva. Emlékszem, egyszer nem bírta tovább, és megjelent az
egyik fa mögött, ahonnan a pályára lehetett látni. Erre üvöltözni kezdtek a nézők,
hogy "tűnj el, Janí, mert megtudják a pécsiek, és akkor még nagyobb büntetést kap a
falu miattad!". Elkullogott, és nem is jött ki többet apályához. Megkeseredett ember
lett. Alig mutatkozott az utcán, elmaradt a kocsmából. Andrea, a lánya mesélte
egyszer, hogy hetek óta nem vasalt inget az édesapjának, mert nem jár sehova, csak
dolgozni. Tudja, mi itt a faluban túlzásnak tartjuk Jani tízéves eltiltását. Egyszer még
a templomban is prédikált róla a pap, hogy mennyire aránytalan a bűnéhez képest a
bűnhődése.
- Amikor telefonáltam neki, a felesége vette fel a kagylót, és azt mondta, hogy
Páljani nem szeretne nyilatkozni.
- Nem csodálkozom rajta, bujdosik az emberek elől. - Akkor meg se próbáljuk?
- Hát... talán ha nem otthon keresnék, hanem estefelé a munkahelyén, a
termelőszövetkezet szárítóhelységében... forgatja a gabonát, hogy meg ne
penészedjen... ott talán tudnának vele beszélni...
Megköszönjük a tippet. Másfél órás autózás után Nagyatádon vagyunk. Csalós
Ferenc ide igazolt. A csatár, akit Páljani azon a bizonyos délutánon a gólkirályságtól
ütött el, éppen a helyi csapat pályáján nyírja a gyepet. Vékony, markáns arcú
fiatalember. Azt mondja, kiheverte már azt a három évvel ezetőtti dolgot, de Látom,
hogy ez azért koránt sincs így. Ahogy felelevenítjük a meccset, remegni kezd a
hangja.
- Az az igazság, hogy nagyon számítottam a gólkirályi címre - mondja a csatár. -
Én is, a családom is. Nem a pénz miatt, hiszen egy vas sem járt a díjjal, csak... tudja,
hogy van az: az ember hajt, gürizik, jó csatárnak tartják, aztán egyszer összejönne
neki a dolog, és akkor... Mindegy már. Nem haragszom én Páljanira. A futball
imádata vitte rá, hogy kirúgja a kapuból a lövésemet. De azért el lehet képzelni, mit
éreztem, amikor elgurítottam a labdát, boldogságban úszva hátrafordultam, ujjongva
a magasba emeltem a kezem, és egyszer csak azt láttam, hogy a bőr ott pattog az
orrom előtt, a felezővonalnál. Ma is gyakran álmodom róla, hogy kicselezem a
kapust, a kapuba gurítom a labdát, és be is megy, de... ez már csak álom marad. A
valóság az, hogy itt nyírom a füvet Nagyatádon, és sose leszek már gólkirály.
- Sose?
- Én se fiatalodom, nem úgy megy már a futás, mint régen. És egy csatárnál ugye...
Nem folytatja, elcsuklik a hangja.
Utunk Pécsre visz, egész pontosan a Pannon Volán busztelepére. Itt dolgozik ma
Keresztes Ambrus, az ominózus mérkőzés bírája.
- Milyen különös - mondja a köpcös férfi -, addig a meccsig a terme-
lőszövetkezetéről, a rézfúvós együtteséről és a megye I-es csapatáról volt híres
Somberek. Ma pedig már mindenkinek Páljani jut eszébe a faluról.
- Osztálytársak voltak, igaz?
- Így van, együtt jártunk a mohácsi 502-es szakmunkásképzőbe. - Milyen gyerek
volt?
- Amilyen felnőtté vált: tiszta szívű.
- Gyakran találkoztak az iskolás idők óta? - Csak a Somberek SE meccsein.
- Árulja már el, mit mondott neki, amikor odament hozzá a "felszabadító" rúgása
után?
- Először hivatalos hangon kezdtem, hogy "Pál úr, a szurkoló nem tartozéka a
pályának, ezért ezt a gólt most nem adhatom meg az ellenfélnek, de az Ön tettéről
jelentést kell írnom a felsőbb vezetés felé." Aztán amikor láttam, hogy nagyon
megszeppen, és majdnem elsírja magát, más hangnemre váltottam: Hát eszednél vagy
te, Janika, mit csináltál? Ne haragudj rám, édes Janikám, de tényleg jelentést kell
írnom az esetről. Ugye megérted?
- És erre? Mit felelt?
- Bólintott. Aztán mondtam neki, hogy a szabályok értelmében most el kell
vezettetnem, és hogy remélem, meg tud nekem bocsátani.
- Később nagyon megbüntették.
- Igen, tudom. De mit tehettem volna mást? Ha nem írok jelentést, akkor nekem
végem. És a mártoniak biztos elterjesztették volna az esetet. Tudja, mindig az a
legnehezebb, ha az embernek egy régi barát ellen kell eljárnia. De hát ki nem barát
itt, az országnak ebben a kis csücskében?
Egy fél óra múlva már Domján Gyulánál vagyunk. Akkoriban a baranya megyei
szövetség végrehajtó bizottságának elnöke volt, ma egy szakmunkásképzőben tanít. A
diákok szigorúnak tartják, néha túlságosan is. Hogy mi igaz a dologból, azt nem
tudhatjuk, de az biztos, hogy Páljanival szemben igen szigorúan járt el.
- Nézzék, a falusi pályákon nincs kerítés - mondja, miközben vállára teríti barna
műbőrkabátját -, így aztán boldog-boldogtalan befuthat a mérkőzés közben.
- Volt már ilyesmire példa, úgy értem, Páljani esetén kívül?
- Hogyne, de akkor még nem én voltam az elnök. A hetvenes-nyolcvanas években
gyakori volt, hogy egy tévesnek vélt ítélet után néhány szurkoló befutott a pályára és
kezelésbe vette a bírót. Ez az én irányításom alatt megengedhetetlen lett volna.
- Páljani büntetését sokan túlzásnak tartották.
- Tudom. Nincs igazuk. Hosszan tárgyaltuk a fegyelmezetlen szurkoló ügyét, s
végül úgy határoztunk, hogy a legsúlyosabb ítéletet hozza a bizottság. Hogy többé
soha senkinek eszébe ne jusson meccs közben a pályára rohanni.
- Páljani tíz évet kapott.
- Így van. Azóta három év telt el, hetet még távol kell töltenie a futballtól.
- Ma is így döntene ?
- Így. Az ítéletet tökéletesnek és megalapozottnak érzem. Megebédelünk, majd
visszaindulunk Somberekre. Szállingózik a hó, a halálra ítélt tél utolsó lehelete ez. A
polgármester mesélt nekünk Jakab Antalról, aki harminc évig szurkolt Páljani oldalán
a Somberek - derbiken. Kérdezősködünk, megtaláljuk. Az udvarán álló hatalmas
fészerben sürgölődik, ha jól látom, éppen forrasztani készül valamit. Meresztgetem a
szemem, nem tudom megszokni a félhomályt. Minden valahogy olyan életlen, habár
a felülről beeső napsugarak áthatolnak a tető repedésein, s végigsöpörnek a helyiség
árnyas tágasságán. Kivonom Antalt az udvarra, mogorva embernek tűnik, de a
barátjáról örömest beszél.
- A Jani nem kutya, nem lehet láncra verni, ketrecbe zárni! - jelenti ki. - Elárulok
maguknak egy titkot: vasárnap délutánonként ott áll a temetődombon, ahonnan rálátni
a pályára, és egy színházi látcsővel kukkolja a meccseket. A látcsövet Pécsett vette a
félretett pénzéből. De erről egy szót se, senkinek!
Esküre emelem a kezem.
- Árulja már el, mi az oka, hogy valaki ilyen szenvedélyesen vágyik vissza a
meccsekre? - kérdezem aztán. Elkomorodik, ráncok jelennek meg a homlokán.
 - Hány éves maga, fiam? - Harminc.
- Tacskó.
- Hogy tetszett mondani?
- Semmi, nem érdekes. Csak... elgondolkodtam rajta... hogy mit tudhat maga a
veszteségekről... idejön a városból.. . próbál belenézni a falusi ember lelkébe... de
közben egy ilyen egyszerű dolgot nem képes megérteni... hogy valakinek a csapata az
élete.
Nem kezdek magyarázkodni. Nem kötöm az orrára, hogy csak azért tettem fel ezt
az ostoba kérdést, mert szükségem lett volna a válaszára. Azt sem, hogy én
üvöltözöm a legjobban a PVSK meccsein, és legszívesebben otthagynék csapot-
papot, csak hogy főállásban az ő törzsszurkolójuk lehessek. Nem vitázom, inkább
megköszönöm Jakab úrnak, hogy időt szakított ránk, és elbúcsúzom. A
termelőszövetkezet felé vesszük az irányt. Néhány perces séta után odaérünk.
Bejárata mellett vén, vastag törzsű fa álldogál, akár egy öregember. Gyökereit a
földbe mélyeszti, karját kitárja, mintha hívogatna. Sötétedni kezd. A kapu zárva, se
portás, se csengő. Egy keverék juhászkutya érkezik nagy dérrel-dúrral a kerítéshez,
melléből mély, fenyegető vonítás tör elő. Aztán leheveredik a kapu elé, és torkában
elcsendesedik a morgás. Egy férfi tűnik föl a szövetkezet udvarán, vállas, megtermett
ember. Átvillan az agyamon, hogy láttam én már ezt az embert. Operatőr kollégám is
így érez, azt mondja, alighanem őt láthattuk, ő bujkált reggel a pálya környékén.
Most a kutyát szólítgatja, s szemével kutatja, mi dühíthette fel az állatot. Észre vesz
bennünket, int, hogy jön.
- Jó napot kívánok, tessék parancsolni! - mondja, amikor a kapuhoz ér. Köszönök,
elmondom kik vagyunk, honnan jöttünk. Arca száz lánggal kezd égni, kerek fején
idegesen félresimítja a hajat.
- Én vagyok Páljani. Úgy tudom, beszéltek már a feleségemmel - szólal meg
fátyolos hangon.
- Így van, és tudjuk, mi az álláspontjuk: ön senkinek sem nyilatkozik. De
gondoltuk, hátha velünk kivételt tesz. Merthogy nincs bennünk rossz szándék.
Elgondolkodik. - Magát első látásra megismertem - mondja tűnődve. Legyünk
őszinték: nem volt nehéz dolga. Fejemen az állandóan hordott baseballsapka, mint
egy védjegy, úgy virít. A déli határon innen előnyét látom az ismertségemnek, a
határon túl pedig... no de hagyjuk, az már egy másik fejezet története. Páljani végül
hajlik a beszélgetésre, de be kell még fejeznie a mai penzumot. Megkérdezem, hogy
bekukkanthatunk-e a szárítóhelységbe, mire kitárja a kaput.
- Jöjjenek!
- Nem harap? - kérdezem a kutyára bökve. Elneveti magát.
- Csak a szája nagy - mondja, és előremegy. Valóban, az állat mindössze fél szemét
nyitja ki, s azzal kísér bennünket, míg át nem érünk az udvaron. Egy öreg csűrbe
lépünk, a levegőben száll a por. Oldalt, a falon viharvert lámpás lóg, ferde fénye
különös összevisszaságra vetül. Bal felől kerek lyukként tátong egy ablaknyílás,
alatta egy kovácsolt vaskallantyúhoz támasztva gereblyék, lapátok, vasvillák
sorakoznak. A szemközti falnak hányva hatalmas szénakazal sárgállik, ennek a
tetejére hajítja fel Páljani a szénaszálakat. Üstöke teli törekkel, s negyedóra elteltével
kecmereg csak ki a félhomályból, a halom mellől. Enni ad a kutyának, majd bezár.
Sétálni kezdünk a falu felé.

- Maga nagyon szeretheti a focit, Jani - mondom neki.

- A focit? - néz rám. - Uram, jobban szeretem, mintha kimondható lenne. Az
életem. A mindenem.
- Volt olyan Somberek-meccs, amin nem volt ott?
- Az elmúlt harminc évben? Egy. Amikor meghalt a gyerekkori barátom.
Máskülönben akármilyen idő volt, megjelentem a mérkőzéseken, és drukkolásommal
igyekeztem győzelemre segíteni a fiúkat.
- Nagy büntetésnek tartotta a tízéves eltiltást? Elréved a messzeségbe.
- Nem is tudom - mondja bizonytalanul -, ha ilyen nagy bajt csináltam, akkor
talán... Megérdemeltem.
- Milyen nagy bajt?
- Hát... hogy sportszerűtlen magatartásommal rossz helyzetbe hoztam a falumat.
Kinevette Sombereket a világ. Meg sok pénzbe is került, hogy két meccsre ellenőrt
kellett fizetni. Ez fájt nekem. A csapat nem áll jól anyagilag. De valahogy tíz év... az
olyan sok egy emberéletből... és már harminc hónapja viselem ezt a bélyeget...
- Harminc?
- Igen, számolom. Nem könnyű. Mit tehetek, elragadott a hév. - És ha holnap
eltörölnék a büntetését?
- Ki?
- Mondjuk az MLSZ főtitkára. Könny szökik a szemébe.
- Tudja még, milyen egy meccs, milyen a hangulat ott kint a pályán? Segítek neki.
Megköszörüli a torkát.
- Hát hogyne tudnám. Hisz száz éjszakán megsirattam. - Szóval, ha eltörölnék a
büntetését?
- Elsőként érkeznék a pályára.
- S ha az ellenfél csatára kicselezné a Somberek kapusát, és elgurítaná mellette a
labdát az üres kapuba?
Nem felel. A kezét nyújtja, aztán ruganyos léptekkel haza indul. Úgy ötven méter
után azért visszafordul.
- Soha többé - kiáltja nekünk -, soha többé!
...Természetesen ehhez külön rendeletre nincs szükség, mert az általam hirdetett
általános amnesztia Páljani ügyét is érinti. A Somberek szurkolójának büntetését
tehát levelem kézhezvételének napjától leteltnek kell tekinteni. Megvan, Margitka?
- Meg, főtitkár úr.
- Helyes. Dátum, aláírás.
- Igenis... Hogy fog örülni ez a Páljani!
- Nagyon... de várjon csak, Margitka... azért írja még oda, a levél aljára, tudja, a
"büntetést leteltnek kell tekinteni" rész után, hogy „Páljani úr tehát ezentúl kijárhat a
meccsekre, de azért nefeledje, hogy a kapuba tartó labdát kirúgni tilos”
 A kettévágott falu
Kisebbségi vagyok. Horvát nemzetiségű. Itthon, ha kérdezik, mindig ezt mondom.
Külföldön persze ugyanerre a kérdésre így felelek: magyar. Furcsa kettősség, tudom,
mégis valahogy így érzem igaznak és helyesnek a dolgot. Ami azonban a lényeg;
mindkét esetben egy viszonylag kis nemzetséghez sorolom magam, s át is érzem
nehéz sorsukat. Ha például azt a szót hallom: Trianon, én sem értem az
igazságtalannak tűnő döntést, amellyel közép-európai hazám területét 325 ezer
négyzetkilométerről 93 ezerre, népességét pedig 20,8 millióról 7,9 millióra
csökkentették. Amikor kiskamaszként apámtól végighallgattam a Versailles-ban
történteket, egész egyszerűen leesett az állam: hogy lehet elcsatolni csak úgy egyik
napról a másikra egy meglévő államtól a területeit, a polgárait? Ma már tudom, hogy
a történelemben nincsenek igazságok, nincsenek erkölcsi kérdések. A történelemben
csak erő és érdekérvényesítő képesség van. S ha ezt nézzük, illetve politikai
vezetőink háború alatti tömérdek ballépését, sajnos még örülhetünk is, hogy nem
zsugorodott kisebbre a hazánk. Meg kell barátkozni ugyanis a gondolattal, hogy a
magyarok akkor, 1920-ban, egy vesztes háború után ennyit értek a világpolitika
színpadán. Vannak, akik ma is tébolyultan emlékeznek a történelmi Magyarország
határaira, és a tömérdek fájdalomra, amit Trianon, illetve később a párizsi
békeszerződés okozott népünknek. Nos, nekik csak azt tudom mondani, hogy amikor
megkönnyezik egykori határainkat, egykori honfitársainkat is könnyezzék meg. Mert
kevesen szenvedték meg Trianont úgy, ahogy ők, az elcsatolt területek lakossága.
Kétszer jártam Szelmencen, a felvidéki magyar településen. Látogatásaim között
három év telt el, s míg ez idő alatt a Föld naponta fordult egyet a tengelye körül, és
városok tűntek el a világtérképről, meg soha nem volt országok születtek,
Szelmencen semmi se változott. Mintha megállt volna az idő.
- Nálunk 1944 novemberében megállt az idő - mondta Cilányi László, a szlovákiai
Szelmenc polgármestere, amikor először beszéltünk telefonon. - Akkor vágták ketté a
falut.
Novemberben indulunk forgatni Szelmencre, amikor már beállt a rossz idő, s
csukott ablakok mellett haladunk egészen a Felvidékig, minthogy máskülönben
beverne a lakásokba az eső. A határon, amikor kiugrom a kocsiból, hogy némi
koronát váltsak, vad szél szaggatja a fákon a még le nem hullott leveleket, s
mellettünk egy zsúfolt szlovák busz ablakai olyan párásak a benti hőségtől, hogy át se
lehet rajtuk látni. Erre a szürke őszi időjárásra mondják, hogy az elmúlást juttatja az
emberek eszébe. A nyakigláb, szeplősképű szlovák határőr elkéri az útleveleket.
Látom, hogy valahonnan ismerős vagyok neki, de nem faggat, csak int, hogy
mehetünk. Közepes tempóban haladunk északi szomszédunk viszonylag jó útjain.
Operatőr kollégámmal azon morfondírozunk, hogyan lehet kettévágni egy falut.
Megosztom vele, amit én tudok Szelmencről: lakói Trianonig Magyarországhoz
tartoztak, aztán Csehszlovákia kapta meg a falut, majd ismét Magyarország
fennhatósága alá került, a második világháború után újra Csehszlovákiához csatolták,
végül 1946-ben fogták, és egész egyszerűen kettévágták: az egyik része a
Szovjetunióhoz, a másik Csehszlovákiához tartozott. Ma értelemszerűen Ukrajna és
Szlovákia osztozik a falun, amelynek nyolcszáznegyven lakójából mindössze tizenöt
nem magyar. Így mesélek tehát kollégámnak a történelem tépázta községről, s bár
Berlin példáját ismerve el tudom képzelni, milyen, amikor egy lélegző-létező
települést kettészelnek; egy falucska esetében, amely stratégiailag messze nem oly
nagy jelentőségű, mint a német főváros, az egész félbevágósdi valahogy morbidnak
és embertelennek tűnik.
Másfél órát pöfögünk az első látásra egymástól semmiben se különböző falvak
mellett, mire feltűnik a szlovákiai Szelmenc, vagy ha úgy tetszik, Slemenci határa. A
községnek ezt az oldalát szántók ölelik körül, távolabb öregecske tanyaházak
rogyadoznak, egy lélek se lakik már bennük. A főutcára érve "tiszta udvarokat, rendes
házakat" látunk, s szlovák viszonylatban jólétet sugároz, hogy szinte minden udvaron
gépkocsi áll. Úgy nyolcszáz méter után az aszfaltnak egyszer csak vége szakad, és
szögesdrót állja utunkat. Az államhatár. Szemben már Ukrajna van, Solonci. Az itteni
jó minőségű út ott döngölt földútban folytatódik, s az oldalán sorakozó házak
szegénységről árulkodnak. Mivel hivatalos átkelő nincs, így százharminc kilométert
kell autóznia annak a szlovák szelmencinek, aki Záhonyon keresztül Solonciba
szeretne jutni. Első pillantásra nyilvánvaló a két falufél közötti különbség, mint
ahogy az is, hogy mindenféle ésszerű elgondolástól függetlenül kerteket,
gyümölcsösöket félbevágva húzták föl a kerítést. Nem egy ház csupán néhány
méterre van a határtól. Az egyiknek éppen nyílik az ajtaja, beesett arcú, gyulladt
szemű férfi lép ki a kertjébe, nyolcvan körül járhat. Ezüstös fürtjei kibuggyannak a
sipkája alól. Elgondolkozva, de biztos léptekkel közeledik a kertkapu felé, amikor
azonban meglát bennünket, megtorpan.
- Jó napot, régóta lakik itt? - szólítom meg. Nem sokat tétovázik, válaszol.
- Régóta. Pulya vótam még, mikó kiénekelt ide a Jóisten.
No, ebből vajmi keveset értek, de úgy teszek, mintha a világ legmagától értetődőbb
dolgát mondta volna az öreg.
- Hányban született? - Huszonegyben.
- Akkor huszonöt volt, amikor idehúzták a határt. - Jól matematikázik a fiatalúr.
- Sírtak?
- Hogy sírtunk-e? Asszony sír, férfi iszik. Így mén el a bánat a szívből. Kivált, ha
odaát maradt a testvírje az embernek. De nem akarom én itten színezni, megyek is...
- Beszélgessen még velem egy kicsit, jó? Magyarországról jövök, nemigen tudok
az itteni dolgokról. Mi volt itt ezzel a határral?
- Semmi. Gyüttek egy nap, felhúzták, oszt ennyi. Magam ippeg idénymunkán
vótam, odaát, paprikát szedtem, meg etettem a gazduram barmait. Jövök haza, hát
látom, mindenütt muszkák.
- Orosz katonák?
- Azok biz. No, mondok magamnak, ennek a fele se tréfa, mostan nem lehet itt
általmenni? De nem ám, mongyák, azzal elállják fegyverrel az utat. Menek vissza a
sógorhoz: te, csinájj má nekem helyet, elalszok, a kamrába is, de mostan nem
engednek által haza. Hány napig, kérdezi. Egy napig, felelek. No, aztá egy hít lett az
egy napból, és én megmondom úgy, ahogy van; ki se néztem addig a határho, vót
elég dolog az állattal. Oszt gyünnek, mongyák ismerősék, ho lehet menni, de csak
jövő hónapig, merhogy itten lesz a határ. Milyen határ, kérdek. Riszki, felelik.
Riszki??? Feldühödök, a sógor jámborságot parancsol rám, mer úgy tuggya,
Sziberjába viszik a hangost. No, most micsinyájjak? Ha átmegyek, többé nincs
vissza. Ha maradok, oda a házam, a família. Négy családomnak kenyeret ki ad
ezután? Általjöttem.
- Hát a jószágok?
- Ott egye a fene. Másnap próbálkozok visszafelé, hátha sikerül még, meg a húgom
is várna, de a kerítésnél mond valamit a muszka. Nem értem. Aztán inti a kezével,
aztat már megértem: ide többet nem! Mondok szesztra, és mutatok oda, a lezártba,
hogy ottan a húgom. Inti, hogy nem, őt se lehet többé vizitálni.
 - Él még a húga?
- Meghalt. Hét éve.
- Találkoztak a szétválasztás óta?
- Nem. Csak láttuk egymást a kerítésen által. Amikor szabadott. Én heveny kórral
estem ágynak, mert igenőm szerettem a húgomat. Megmentette az életemet egyszer,
pulyaként, a tónál. Beszakadtam a jégbe, ő meg kiabált apánknak. Az áldóját, ez most
megfakasztja a könnyeim...
Megszívja az orrát; elérzékenyült. Megkérdezem tőle, merre találom a
polgármesteri hivatalt. Aztán búcsút veszünk, és felkeressük a falu első emberét,
Cilányi Lászlót. Testes, izzadékony ember, szürke öltönyben, nyakkendőben fogad.
Szívén viseli a faluja sorsát. Kisgyermek volt, amikor elvágták a települést, de
ezerszer végighallgatta szüleitől a szörnyű nap történetét.
- Kisberlin ez itt, kérem, mi csak így híjjuk: Kisberlin! Jött egy szovjet tiszt, és
húzott egy határvonalat. Megfelezte a falut, de olyan szerencsétlenül, hogy elvágta a
temetőt, meg sok házat és kertet is. A lakosok ágálni kezdtek, hogy ez így nem jó.
Akkor már vigyék inkább a határt a falu szélire. Nem vitték, de abba belementek,
hogy úgy felezzenek, ahogy emberséges, ha használhatom egyáltalába' ezt a
kifejezést. A temető maradott nálunk, és a gyümölcsösök is naggyából hagyva lettek.
Volt, aki összenyalábolt még egy fűcsomót, hogy a tövibe menjen a határ, de az még
hozzá tartozzon. Akárhogy is, keserves bánatba voltak a szülémék, ám még mindig
jobb volt az új vonallal, mint annak előtte, amikor a kertünket felezte a határ.
Kípzelje, a ház még Csehszlovákiába vót, a budi már a Szovjetunióba. Hogy úgy
mongyam, megkönnyebbülni a ruszkikhoz jártunk. Öreganyám még Csehbe vetett
paradicsomot, de már Szovjetbe szüretelt.
Cilányi otthonába invitál. Kellemes kis házban lakik, kedves, barátságos. Épp,
mint a gazdája. A kertbe lépünk, loncsos kutya jön elénk, remegő orral szívja magába
a velünk érkezett idegen illatokat. Általában hátul tanyázik, a fészernél, most azonban
farkcsóválva üdvözöl bennünket. Ugrana is, hogy arcunkba nyaljon, de a gazdája éles
hangon rendre utasítja, így aztán visszaslattyog és elnyújtózik a kert egyik szárazabb
részén. Belépünk a házba, a polgármester a fogasra akasztja ócska, viharvert
esőkabátját.
- Foglaljanak helyet - kínál bennünket, de őszintén szólva inkább mennék, néznék,
kérdeznék, hogy minél többet megtudjak a tragikus sorsú falu múltjáról. Ennek
hangot is adok, de Cilányi megnyugtat.
- Hagyja, lesz még arra elég idő - mondja, és borral, kávéval, aprósüteménnyel
kínál. Kissé nehezemre esik fölvenni ezt a vidéki, ráérős stílust, pedig volna mit
tanulni belőle nekem, rohanó városi embernek. Boldogok, akik mindenre ráérnek, és
sehova sem kell sietniük.
- Szóval az elején nagyon nehéz volt, hiszen mondhatjuk: mindenkinek élt rokona
a szögesdrót másik oldalán - meséli a polgármester. Most már talán könnyebb, hisz az
idősek bizony kihalóba vannak, a fiatalok pedig ebbe nőttek bele. Megszokták a
megszokhatatlant.
Elhelyezkedik egy fotelben, és folytatná tovább a mesélést, hanem egyszer csak
egy gyerek jelenik meg az utcai ablaknál. Nem kopogtat, csak kaparászik az üvegen.
 - Az unokaöcsém - bök felé Cilányi. - Ha itt marad, semmire se viszi. Szlovák
Szelmencen lehet élni, de vinni valamire, azt nem. Az én fiam is Magyarországba
tanul.
Kinyitja az ablakot. - Mi van, Péterke?
- Szembe, az Illár várgya magát, azt izmi! - hadarja. Cilányi bólint, megsimogatja a
fiúcska fejét. Aztán int, hogy kövessük. Kétszáz métert sétálhatunk, amikor a
drótkerítéshez érünk. A túloldalon Illár József vár ránk, az ukrán Solonci
polgármestere.
- Hetente kétszer gyövünk ide, hírt cserélni - magyarázza Cilányi. Nagy dolog!
Negyvenöt évig beszélni se vót szabad a határon által! Akit ezen fogtak, vitték a
muszkák a kaszárnyájuk pincejébe, de nálunk is kikapott a határőröktől.
Illán aki melegítőben érkezett a "polgármesteri találkozóra", előre köszön.
- Jó napot, Laci bátyám! - Szervusz, Józsikám.
- Mi újság van nálatok, Laci bátyám? - Kontra Jolán néni meghalt a héten. - Ó,
szegíny. . .
- Ha van rokonya a túloldalon, kérlek értesítsd! - Meg lesz, meg lesz.
- Aztán nálatok mi az újság?
- Nálunk meg sajnos Szanyi Lajos bácsi halt meg. - A Lajos?
- Betegeskedett szegény sokat. - Tudom. Isten nyugossza.
- Ámen. Oszt a héten lakodalomba is menek! - Nocsak!
- Vadas Gabi esküszik, egy ungvári fiút vesz el.
- Elveszi, jól mondod! A Gabi az erőskezű egy leány. - Laci bátya így ösmeri?
- Honnye, szegrű-végrű rokony is a lelkem. Oszt mi van a bajokkal? Nagyon nehíz
még mindig az élet, mi? Semmi kiút?
- Kiút? Kiút a bajokból tán sohase vezet! Próbálunk tovább élni. Nincs munka, ez
az igazi baj. Hagynak minket elsorvadni.
- Ez a fiatalember itt mellettem a magyar tévétől van! - Gratulálok!
Megköszönöm, bár fogalmam sincs, minek szól az elismerés. A "magyar tévét"
meg ki se javítom. Hogy a tv2, vagy más csatorna munkatársa vagyok, annak errefelé
semmiféle jelentősége sincs. Magyar és kész.
- Holnap arrafelé megyek, otthon lesz? - kiáltom át a kerítésen. Illár megvonja a
vállát.
- Ha gyün, itthon leszek.
- Akkor vegye ezt ígéretnek. Holnap délelőtt!
Elbúcsúzunk. Cilányi a temető felé kalauzol, közben a falu ukrán felét hozza
szóba.
- Nekik sokkal nehezebb. Láthassa, nálunk azért lehet élni, de ők éheznek.
- Azért küldenék én maguknak is, amire szükségük van - mondom, a polgármester
azonban legyint.
- Fiatalember, ha kűd valamit, akko azt nekik kűggye. Az Illár Józsiék a tényleges
rászorulók.
A sírokhoz érünk. Kitisztul az idő, csak a szél nyargal vadul a fák között. A temető
közepén Cilányi két fejfára mutat.
- Közöttük futott negyvenötben az első határ. Tóth Bence még Cseszkóban pihent,
az öccse, Tóth Ármin már a szovjeteknél. Hőbörögtek a szelmenciek, úgyhogy a
párizsi tárgyalók utasítására kiszállott valami bizottság, és ők határozták meg az új
vonalat, ami a temető aljába fut. Gyüjjön csak, itt, a dombon van egy rész, ahonnan át
lehetett látni akkor is, amikor palával takarták el a falu két felét, megmutatom.
- Palával?
- Palakerítéssel. Hogy ne lehessen átnézni. Na akkor idegyüttek a halottal, és úgy
mutatták meg a rokonyoknak. Meg a menyasszonyt is; felcepelték ide habos ruhába,
oszt úgy mutatták az ottan ragadt esmerősöknek, hogy ük is osztozhassanak az
örömükbe'! De errül Kondás Margit néni sokkal többet tunna mesélni. Állítólag ü volt
a legszebb lyány a faluba, a szép arca folytán sok mindent látott, amit más nem...
Ácsorgunk még egy kicsit a dombocskán, bámuljuk a két méter szélességű, gazzal
benőtt senki földjét. A kerítésben még mindig áram fut, rajta szlovákul olvasható a
felirat: "Vigyázat! Magas feszültség" Aztán elindulunk visszafelé. A polgármester
arról a napról mesél, amikor megjelent egy markológép és bontani kezdte az utat,
elvágva egymástól a falu két felét. Majd jelzőrakétákat helyeztek el a kerítés két
oldalán, és végigaknásították a határsávot.
- Magukkal babráltak ki a hatóságok - mondja Gilányi -, mert volt, hogy
húszpercenként tévedt egy macska vagy egy nyúl a botlódrótok közé. Tíz éve
felszedték az aknákat.
Mire a templomtérre érünk, az ég mosolyra derül.
- Ami éngem illet, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy helyesen el tudjam mesélni az itt
történt dolgokat. Fogadják meg a tanácsomat: keressék az öregeket. Ők minden
kicsinységet ismernek a tragédiánkról.
Máskor, máshol mélabús pátosznak hatna, ami Cilányi hangjában remeg, de a falu
múltját ismerve teljességgel helyénvaló a polgármester érzelmessége. Kezét nyújtja,
elbúcsúzik. Betérünk a vegyesboltba. Jól ellátott, a hűtőben felvágott, sajt, a polcokon
kóla, rágó. Épp kicsöngetnek a szomszédos iskolában, a rohanó gyerekek majd
feldöntenek, amikor kilépünk az utcára. Magyarul kiáltoznak, miközben Szelmencen
tilos kiakasztani a magyar zászlót, s énekelni a magyar Himnuszt. Arra tartunk,
amerre a polgármester Kondás néni házát mutatta. Az asszony éppen pogácsát süt.
Meg is kínál bennünket. Férjével együtt örül a látogatásnak, de a kölcsönös
bemutatkozás után a férfi sétálni megy.
- Nem jó, ha hallja a beszélgetésünket - magyarázza Margit néni. Gyönge a szíve,
felizgatja magát, ha a szétválasztást emlegetjük.
A tisztaszobában ülünk le. Körbepillantok a kopár falakon, itt-ott gobelin tarkállik,
talán a Kondás család egyetlen vagyonaként.
- Margitka, tényleg maga volt a falu legszebb lánya?
Az asszony elpirul. Vastag, hímzett szoknyáját gyűrögeti zavartan a térdén,
szégyellősen lesüti a szemét.
- Vót itt sok szép leány, kérem szépen, eladó sorba is... nem bántuk csöppet se, ha
megnéztek bennünket a legínyek. Azért persze az ima mindig fontosabb vót a
szerelemnél, de én tudom ám, hogy a templomba is csattant néha csók.

Szeme izgatottan csillog, mintha valami évezredes titkot fedett volna föl előttünk.
- Tán bizony Margit nénit is ölelték a legények? - kérdezem, mire elengedi a
szoknyáját.
 - Nem ám, vigyáztak rám, mint egy babára. Azt mondták, én vagyok a falu
büszkesége. Az őrangyala.
Kuncog, mint egy kiskamasz. Egy percre próbálja visszaidézni ifjúkora bájos
képeit, a kéklő májusi eget, a gondtalan, boldog gyermekkort. Aztán eszébe jut az a
romlott novemberi délelőtt, s elkomorodik.
- Volt nekünk egy fúvósegyüttesünk - emlékezik -, az egyik trombitás udvarolt
nekem. Szerettük egymást, persze csak évődtem vele, de alighogy mélyült a
szerelem, elvágtak tőle a határral. Egy ideig átengedtek hozzája, aztán hozták az
ukázt, hogy soha többé nem léphessük át a határvonalat. Mentem az őrhöz, hogy az
nem lehet, há nekem át kell mennem. Odajött, megsimogatta az arcom, oszt aszonta:
"Szíp lány vagy te, Margit, menj, búcsúzz el a párodtól. Holnaptól úgyis gyünnek a
cseszko határőrök, akkor már nincs ugrálás. Ma éjszaka döntsd el, hol maradsz."
Szüléim miatt visszagyüttem. Sok tapasztalatuk volt, így látták üdvösnek. Gyerekként
nem dönthettem, s jól is van ez így. Akko sokat sírtam, de ma már tudom, hogy ha ott
maradok, már nem élnék. Az én koromban ott már majd mindenki megöli magát.
Nem tudnak enni, nincs miből. Inkább meghalnak. Nagyon szomorú ez.
Az idős asszony egy pillanatra megáll, mintha színpadon lenne, s elfelejtette volna
a végszót. Aztán újra belelendül.
- Az első napokba nem is hittük, hogy ilyen lehetséges. Éjszakánkint leszöktünk a
kertünk végibe megnézni, hogy tínyleg ottan áll-e a kerítés. Akko még nem vót benne
villanyosság. Amikor megérintettük, úgy éreztük, mintha az egísz egy nyomasztó
álom vóna, amiből lesz fölébredés. Reggelre aztán fölfogtuk a valóságot, és sírtunk,
jajveszékeltünk. A falubeliek idegenül mozogtak az új határok között. Amikor a
férfiaknak a kerítés mellett akadt dóguk, pántlikás kalapjukat az arcuk elé emelték, ho
ne kellgyen látniuk a gyalázatot. Tudok olyant, aki átragadt a túlsó oldalon. Ottan vót
idénymunkán. Vagy átment aratni. Mert akinek búzája vót, az kapott még egy hetet.
Oszt vissza má nem tudott gyünni. Pedig itt vót az egísz faméliája, felesíge, szüléje
nekije. A hadifoglyok is pórul gyártak: leszálltak Ungvárnál a vonatról, oszt nem
tudtak átgyünni a házukhoz. Oszt még az is csúnya egy dolog vót, hogy
szétszakították a hitközösséget. A katolikus templom oda lett, a református meg ide.
De a református pap az ottan maradt. De emígyen gyárt a fúvószenekarunk is,
amint má mondtam, tuggya, a trombitás szerelmemnél. A kürtös odaragadt, a
pikulás idekerült. A futballcsapatunk is akkor enyészett el. A két elől játszó meg a
kapuvédő is a másik Szelmencre került, hát mit tudtak kezdeni nélkülük az emitt
maradottak? Feloszlottak, oszt kész. Pedig régen ott drukkolt az egísz falu a
mérkőzíseken. Az vót a szerencsénk, ho az iskola, meg a temető itten maradt. De a
halottasház átkerült, így a temetőben, a szabad ég alatt ravataloztunk. Amiko már
nem lehetett átbeszélni, akkor máshogy értesítettük az odaszakadt rokonyságot a
halálozásról meg az esküvőről.
Az asszony ismét körbekínálja a pogácsát, majd ott folytatja, ahol abbahagyta.
- Az unokanővérem, a Jevcsák Mari ott lakott, a túloldalon, persze akko már egy
másik országba. Nemigen láttuk egymást, és átkiabálni se vót szabad. Az itteni
testvérem menyasszony lett, osztón nem tudtuk hogyan értesíteni a Marikát.
Odamenten a határközelhez, mintha csak gazolnék, oszt énekelni kezdtem:
 "Zöld a kökény, recece,
ha megérik, fekete,
énutánam, barna legény, ne gyere!

Zöld a kökény, recece,

Jevcsák Mari, gyere ki,
Gyere ki a határba, mer esküvő lesz.

Gyere ki a határba,
Mert szombaton lesz az esküvő.
Zöld a kökény recece,
Ha megérik fekete,
Énutánam barna legény ne gyere... "

...és így tovább. Attól fogva osztón mindig úgy csináltuk, hogy beleszőttük a
híreket a dalokba. No, elgyütt az idő, amiko má ezt se engedték. Rám különlegesen
nagyon haragudtak, mert vót velük afférom is. Tuggya, a gyümölcsöst is
kettéosztották, oszt olyan szerencsétlenül alakult, ho nálunk maradtak a körtefák,
náluk meg az almafák. Gyütt a befőzés ideje, megjeleztük egymásnak a lyányokkal,
hogy megyünk, oszt átdobálunk a másikaknak a mi fáink gyümölcseiből, és akkor
mindünknek lesz mindene. No, észrevette a muszka, üvölteni kezdett, hogy ez határ-
sértés. Én meg rossz példát mutatva dobálni kezdtem őkelmét, a lyányok persze
utánam csinálták. Tizennyolc éves, ha lehettem. Nem vertek meg, csak elzártak, és
ötven koronára büntettek. A muszkák vótak akkor az urak, bármit megtehettek. Féltek
tőlük a cseszko határőrök. Ük onnan bármelyik éjszaka átgyühettek, de ha szlovák
áttette a lábát, azonnal vitték a börtönbe. Emlékszem, egyszer az ángyomék
áthajintottak a kerítésen odaátrul egy cipőtisztítót. A határőr vette föl. Meglátták, a
parancsnok elé vitték. Csak a tiszt nyúlhatott volna a tisztítós dobozhoz. Úgy mesélik,
a parancsnok odalépett az őr elé, egész közel, hogy a lehellését is érezte, és azt
kérdezte: hány éve is szolgál itt, fiam? Mire az őr: hét éve, parancsnok elvtárs! Na,
mondja a parancsnok, akkor pontosan annyit lesz börtönben. Azzal elvitette. Tényleg
hét évig rács mögött tartották. Hát ilyen idők voltak.
Fényképeket vesz elő; apja egyik kosztosa korábban fényképész volt, s annak
idején serényen kattintgatott. Ahogy a megsárgult felvételeket nézegetem,
megelevenedik előttem a hatvan évvel ezelőtti Szelmenc világa. Itt van mindjárt a
tizenéves Margit néni, akinek szőke fürtjeibe belekap a szél. Teli szájjal nevet. Aztán
sorra jönnek csehszlovák oldali falurészből: Moravcsik László, a nyeszlett kis jegyző,
Tóth Lajos, a harcsabajszú bíró, Veres István, a kövér kocsmáros, akinek a kerítés
másik oldalán maradt a kocsmája. Aztán itt vannak a "szovjet" szelmenciek is, úgy
látszik, amikor ezek a fotók készültek, még át lehetett járni a határon. Nyitra József
foghúzó kópésan mosolyog. Később mindenki ráhivatkozott, ha át akart jutni a
csehszlovák oldalról. Végül a határőrök rájöttek, hogy valami turpisság van a
dologban, mert naponta tucatnyian panaszkodtak fogfájásra, s mentek át a határon.
Így aztán amikor ezek visszafelé jöttek, az őrök kitáttatták velük a szájukat, hogy
nosza, mutassák csak meg a kihúzott foguk helyét. Néhányan komoly bajba kerültek.
Stefán Miklós, Kondás Margit néni nagybátyja, egyébként az odaszakadt református
pap, a képeken még dús, fekete hajú, csillogó szemű fiatalember. Ahogy Margit néni
mondja, ma már hófehér üstökű aggastyán, közel a kilencvenhez. Mindössze egyszer
látták egymást az elmúlt ötvenöt évben, amikor kilencvenkettőben Miklós bácsi
rosszul lett, s azt hívén, hogy utolsó napjait éli, még egyszer meg akarta ölelni az
unokahúgát. Margit néni és a férje Záhonyban várta az öreget, egy füstös presszóban,
ahol a szelmenciek általában találkozni szoktak. Az aprócska helyiségben többnyire a
kelet-magyarországi városka borisszái verődnek össze, minthogy azonban ez esik
legközelebb az ukrán határhoz, így a szlovákiai rokonok itt ölelhetik meg
leghamarabb szeretteiket. A presszóban magam is jártam már, de hogy micsoda
jeleneteknek volt tanúja a pállott emberszaggal és a bor savanykás illatával telt
helység, arra álmomban se gondoltam volna. Pedig évtizedek múltán itt látják
egymást először a huszadik századi magyar történelem nagy vesztesei, az egymástól
elszakított szelmenciek.
- Miklós bátya, hála a Mindenhatónak, még mindig él - mondja Margit néni -, de
vele együtt talán ha öten-hatan vannak még életbe' a régiek közül. Benyújtottuk a
családegyesítési kírelmet, de nem kaptuk meg az engedélyt. Az is csoda, hogy Miklós
bátya útlevelet tudott szerezni, hisz félévi fizetésbe kerül odaki' egy ilyen okmány.
Biztos a kisunokája segített, aki által is hozta Záhonyba. Nekik talán már jó lesz... az
ifjúságnak... Mi nagyon sokat szenvedtünk, de ha a gyerekeinknek jó lesz, akko'
megérte...
- Úgy tetszik érteni, hogy egyszer talán lebontják a kerítést és megnyitják a határt?
- Talán...
- Ha holnap reggeltől megnyitnák a határt, és szabad lenne az átjárás, átmenne?
- Jaj, angyalom, há' honne mennék... - Volna kit felkeresni?
- Persze, ho' vóna. Rokonyok is. Sok nem, de azér' vóna. Azonnal indulnék. De
nem néz ki úgy, ahogyan gondolja. Nem érgyök meg mi aztat. Lehességes, hogy az
Úristen akarta így, méges nyugtalan kissé a lelkem. Békényszerítettek bennünket
ebbe az áldatlan állapotba. Megkönnyeztették a lakosságot.
- Haragszik valakire, Margit néni?
- Nincs énbennem harag. Csak fájdalom. Félbevágták a falut, félbevágták az
életünk.
Kilépünk az udvarra, Margit néni férje az esővizet próbálja meg lesöpörni az útról
a virágok közé. Most látom csak, hogy dacára a hűvös novembernek, milyen szép a
kert. Oldalt örökzöldek sorakoznak, előttük virágágyás, s némi egyenes vonalba
vetett háztáji fut a kapuig. Megdicsérem a kertet, látom, jólesik az idős asszonynak.
Néha a virágok, a fák teszik egészen elviselhetővé az életet.
Balogh Péteré az utolsó ház a határ előtt. A kertkapujától két méterre fut a
drótkerítés, a meggyfájától tíz méterre őrtorony nyújtózik a magasba.
- Onnét lőttek rád, ha rossz helyre tívedtél - mondja az alázatos, mégis férfias
tartású Balogh. Ahányszor a szovjet katonákról beszél, mogorván, borús tekintettel
néz a határ felé. - Ők persze átjártak éjszakáskint, végig lopkodni a háztájit meg a
csirkéket. Tudtuk, de mit tehettünk vón? Hagytuk, ki se mentünk a házbul, amíg
garázdálkodtak. Illetve nem, tévedek. Egyszer kimentem, mert belelőttek a
kutyánkba.
 - A muszkák?
- Hát. Láttam már előbb is, az ablakból, hogy ágaskodik, csahol a Bundás a
kerítésnél, valósággal felfalta a jövevényeket, de ők, kutya ide, kutya oda, csak
gyüttek befelé az udvarba. Aztán hallottuk a lövést. Kiléptem az ajtón, egy muszka
állt előttem. Villant a szeme. Rám szólt. Kis keveset értettem a nyelvéből, azt
mondhatta, ho' mennyek vissza. Vagy kapok én is egy golyót. Visszamentem.
Gyerekeim vótak.
Behív bennünket a házba, amely az egyetlen emeletes épület a faluban. Odafönt
kinézünk az ablakon, átlátunk a határ másik oldalára.
- Rígen egymás után gyüttek föl ide a kis lépcsőn az öregek, mer' innét legalább
láthatták a rokonyokat. Lássák, a padlásra is építettem egy kis járatot, hogy még
messzebb lássunk odaátra. Csak megrepedt az egísz, amikor a robbanás vót.
- Robbanás?
- Itten, a kerítés másik oldalán, fut nem messze, a Barátság kőolajvezeték.
Tizenheten haltak meg, amikor felrobbant. Biztosan úgy építették, mint szembe a
házakat. Láttam, amikor összvegányolták a falakat, kihagyták a fontos anyagokat,
oszt nézzék meg, az egész dől össze. Úgy látszik, építkezni nem tanították meg őket a
népnevelők. Mert azt láttuk, amikor összvehívták az ottaniakat képzésre. Olyan
nálunk is volt, de csak ha templomba menésen fogtak. Volt itt egy kiugrott kispap, az
agettálta folytonosan a népet, meg a barátja neki, a sunyi erdőkerülő, aki az erdei
házba' gyűjtötte az adatokat a viselt dógokról. Ő jelentett mindent az ál-
lambiztonságnak. Az erdész nincs má' itt, a kispap meg meghalt. Csúnyán, nagyon
csúnyán. Közel ment a kerítéshez, a muszkák meg belelőttek a térgyibe. Nem tudták,
hogy a hites testvérüket ölik. A papocska összverogyott, pont neki a
háromszáznyolcvan voltnak. Egy szemvillanás alatt szénné égett, úgy találták meg
másnap, koromfeketén. Hiába, nyílt tűzparancs volt, mindenkire.
A férfi sűrűn vakarja barázdás arcát, talán érzelmeit próbálja titkolni a
kényszeredett mozgással.
- Vót olyan, hogy pogranyicsnyiki gyeny. Tuggyák, mi az? A határőrök napja. Na,
az volt csak igazán a kettős szorítás! Egyik oldalról a cseszko ült ránk, másikró' a
ruszki. Persze nem egyszerre, mer' ho' az elsőbbség mindig a muszkáé vót. A meg
semmié se fizetett egy kopeket se. És egyre több és több egyenruhás gyütt át
vacsorálni! Oszt ha valamelyik falubeli megpróbált vóna valami zagyva löttyöt elibük
lökni a jóféle bor helyett, hát reggelire biztosan a palágyi kaszárnya pincéjébe' találja
magát. Vagy egy szibériai ólombányába'.
Kisétálunk az udvarra, Balogh alig vesz levegőt, úgy mesél.
- Lássa, ott a Bundás sírja - mutat egy kétoldalt falevéllel telehintett lejtő aljára,
ahol a földből fehér kavicsok meredeznek az ég felé. Körülöttük néhány borzas hajú
gyermek tapicskol fehér, meztelen talpával a sárban. - Szegény kutyám mellett volt a
titkos helyünk. Tudja, itt a határon sok titok van ám! Szóval azon a helyen tartottuk,
ha volt egy kis búzánk, zsírunk. Elvitték vóna, beszógáltatásra. Nehéz idők voltak.
- Azt mondta, hogy itt a határon sok titok van. - Azt.
- Mondana egyet?
- Például titkos utak. - Utak?
- Át, a másik oldalra. - Most ugrat?
 - Dehogy. Tínyleg vannak. - Honnan tudja?
- Tudom, és kész.
- Volt már a túloldalon? Úgy értem, a leválasztás óta. - Nem. De egy barátom vót.
A föld alatt.
- Na, menjen...
- Mondom! Van valahol egy alagút, ami átvezet oda. - Valahol...
- Tudom is, hogy hol. - Na, hol?
- Nem pontosan, de tudom. Kijjebb a faluból, a zsámbékos felé. - Vigyen oda!
- Nem viszem. - Miért?
- Mert veszílyes. És hosszú lenne megtalálni. - A barátja tudja, merre van?
- Tudta. Meghalt már. - Kár.
- Bizony kár. Ő vót az egyetlen, aki tudta, hol az átjárás. Ő ásta. - Mondta ő. . .
- Úgy van. Hírt hozott az általlévőkről. Ki hogyan boldogul, kinek mi a bánata.
- Na várjon, lassabban egy kicsit. Szóval a barátja átment az alagúton. . .
- Átkúszott.
...átkúszott az alagúton, körülnézett odaát, beszélgetett ezzel-azzal, majd
visszakúszott és elmondta maguknak, hogy kivel mi van?
- Jól lássa. Nekik meg, gondolom, rólunk mesílt. Volt mit, nagyuram. - Értem. És
jó híreket hozott?
- Jobbára igen. Vót azért, amikor nem jót is. Néha lemaradt dolgokról, de csak mer'
akko' valami gubanc miatt jobban figyeltík a határnak azt a részét, ahol átjárt.
- Lemaradt?
- Mesélt mongyuk a Csákék pulyájáról, ho' milyen életrevaló, vastagcombú
csecsemő, oszt csak mi mondtuk meg neki itt a faluba', ho' míg átért, elhalálozott a
kicsi.
- Sose szeretett volna vele menni?
- Dehonnem. Sokszor. De azt mondta, ho' veszélles. Ő játszik az életével, mer'
nincs senkije, de nekem itt a család, itt a szülék. Jó vót ez így is, ho' a hírt hordta
által, mi megelégedtünk ennyivel is. Meg az is igazság, hogy nem voltunk olyan
bátorak, mint őkelme. A hírekért persze kapott valami elemózsiát a falubeliektől,
télire meg behúzódhatott valamelyikünk fáskamrájába. Furcsa kis ember volt... kis
ember, mondom, mert el kellett férnie abba' a pici járatba'.
- Nem is tudja, mekkora volt az az alagút. - Dehonnem. Elmesélte.
Nézem a férfit, szeretném hinni, hogy jól hitt. De nem hiszem. Vannak azonban
megbocsátható hazugságok. A kis hírhozó, ha nem is mondott igazat, az életet tartotta
a szelmenciekben, amikor a szeretteikről mesélt.
Balogh elbúcsúzik tőlünk. Sok dolog van még, amit el kell ma végeznie. Persze
mind ráérne, de ő nem szereti a tétlenséget. Főleg az avarral van gondja, hogy
megázott, s így nem lehet égetni. Azért veszi a gereblyét, hogy halmot csinál a
lehullott levelekből, legfeljebb elhordja majd az árokig. Sokan viszik oda az avart,
mert mostanában a hatóságok szigorúan veszik az égetést. Nézem a férfit, ahogy a
kertjében munkálkodik. Elmehetett volna, mondta. Küldött neki meghívólevelet a
másodunokatestvére Amerikából. Állást is ajánlott, meg szállást. De ő maradt, itt, a
drótkerítéssel szemben. Megdöbbent ez a furcsa, örömtelen ragaszkodás az
otthonához. A legtöbben a szétválasztás után is Szelmencen maradtak, néhányan
azonban nem bírták elviselni a traumát, hogy elszakították őket a szeretteiktől,
megszokott környezetüktől. A templomtéren arról mesél egy kopasz, lógó
pofazacskójú bácsika, hogy volt, aki elköltözött a leválasztás miatt.
- Máriék nem bírták az ittlevést - mondja krákogva, miközben egy padon ülve
mályvaszín macskáját simogatja az ölében. - Odaát marad az ecséje, oszt évekig nem
látták egymást. Oszt egyszer megtudta, hogy az ecséje tarkójának szegeztek egy
pisztolyt, oszt akkor nagyon begorombult. Pedig el nem sült a fegyver, csak
ijesztgetett a muszka. Oszt akkor a Máriék összepakótak, a gyerekek általmentek
Magyarországba, Márika meg egyedül Kassán maradt, a centenáriumi lakótelepen.
Ottan élt mostig, mer' nemríg elhalt szegíny. Ottan volt neki panellakása. Kicsi, na-
gyon kicsi. Aztat mondták, harmincegy négyzetméter, vagy hogy. Nem is értettük mi
itten a faluba', hogyan képes az itteni nagy házábul egy olyan csöpp semmibe
kötözni. De ha marad, hamarabb elhalt volna. Ez biztos, mert ő aztán igazá' nagyon
megszenvedte a félbevágást. Van, aki rosszabu' bírja, ugye, az élet pofonnyait. Más
szemibe' talán gyáva dolognak tetszene a futása, de mi tudtuk, mi került bé a lelkibe'.
Torz arcú, kacsázó járású férfi közeledik, sűrű kese haja fésületlenül lóg a
homlokába. Szeme üveges, fénytelen, már messziről bömböl felénk: - Doboz! Doboz!
A kopasz öregemberre nézek, az berzenkedve legyint.
- Hagyja, bolond. Akkor hagyták itt, amikor leválasztották a falut. Tudjuk is, kié,
testvírházasságbul született, de nem jelentkezett érte az anyja, csak letette a szilvafa
alá. Nem itt lakik a szerencsítlen félkegyelműje, csak hazajár, mint egy szellem.
- Doboz! Doboz! - örvendezik a láthatóan értelmi fogyatékos férfi, s megsimogatja
a kamerát. Aztán fogja magát, és elmegy. Elegáns, fehér nyugati autó fékez a
polgármesteri hivatal előtt, csodabogárnak tűnik a Skodák és Zsigulik között.
Verejtékes homlokú, beteges arcú, igényesen öltözött férfi száll ki a kocsiból, s
felszalad a lépcsőn. Néhány perc múlva, amikor visszafelé jön, elkapjuk egy szóra.
- Maga nem idevalósi, igaz? - kérdezem.
- De. Ide. Csak nem itt lakom. Kitelepültem Ámerikába. - Aha, tehát látogatóba
jött.
- Mondhatjuk úgy is. Tudja, szerettem volna még egyszer együtt látni a
családomat.
- Még egyszer?
- Rákom van. Utolsó stádium. - Sajnálom...
- Hagyja, már megbékültem vele.
- És sikerült összeszedni a rokonokat?
- Az ittenieket igen. De a határ túloldaláról senkit sem engednek át. Pedig az öcsém
aranylakodalmát ültük.
- Mikor?
- Tegnap este, a kultúrház nagytermében. Szóval itt vagyok már két hete, de hiába:
nem tudtam elintézni az ukrajnai családtagok papírjait. Pedig higgye el, a pénz nem
számított. De hát én vagyok a marha. Azt hittem, hazajövök, elhívom a
magyarországi rokonokat, a kassai, pozsonyi családtagokat ide Szelmencre, és az
ukrajnaink is át tudnak jönni erre az egy estére, úgyhogy végre egyszer tényleg együtt
lehet a család. Ötven emberre terítettünk, de csak harmincnyolcan voltunk. Az ukrán
hatóság jól betett nekünk. Most búcsúztam el a polgármester úrtól, mondtam is
dühömben neki, hogy fogom magam, oszt minden szelmenci rokonomat elviszem
magammal Ámerikába. De csak a méreg beszélt belőlem, mert én ide többé be nem
teszem a lábam, az egyszer szent. Ha jöhetnék, se jönnék. De úgyse jöhetek...
Azzal beül a kocsijába és elporzik. Pityókás ember szédeleg roggyant térddel az
utca túloldalán, körülötte gyermekek ugrándoznak, csipkedik, lökdösik, próbálják
kihozni a sodrából. Az ital gőze még nem szállt el a férfi fejéből, de néha dühösen a
szíjához kap, mintha le akarná oldani, hogy azzal üssön. Ilyenkor a kölykök
szétrebbennek, aztán látják, hogy a pityókás csak ijesztget, és újra kezdik a
csipkelődést. A férfi hosszú, csontos lábán már átázott a rongycipő, le is ül az egyik
padra, hogy kicsavarja belőle a vizet.
- Tanár vót, de elcsapták, mer' ivott - hallom magam mellől a kopasz, macskás
bácsi hangját. - Állítólag odahaza ottan hever a fiókjában a falu életregínye. Ő írta.
Azt mongyák, esténként ír, ha hazamegy a korcsmábul. De hogy írhatta, ha nem is élt
még akkor? Hallomásbul?
Megvonom a vállam. Átballagunk kollégámmal az út másik oldalára, jöttünkre
elcsendesednek, majd szétszélednek a gyerekek. A férfi ijedten néz fel a padról. Arcát
mély árkú ráncok szántják, állát sűrű borosta fedi.
- Bántják magát? - kérdezem a kölykök felé bökve. Elmosolyodik, zavaros
szemében fény villan.
- Áh - legyint jóságosan -, csak gyerekek. Játszanak. Csúfolják az iszákos embert.
Nyögve feltápászkodik. Kissé még imbolyog, de a beszéde már tiszta. - Maguk
vannak Pestrül igaz? - kérdezi, miközben nagyokat toppantva próbálgatja
rongycipőit.
- Úgy bizony. Nem mondom, gyorsan terjednek a hírek errefelé.
- Gyorsan. Aztá' tunnak má' mindent az elválasztásrul? - Annyit biztosan nem, mint
maga.
Megint elmosolyodik, tetszik neki a hízelgés. Folytatom. - Valaki azt mondta, hogy
maga írt egy regényt a faluról. Lehervad arcáról a mosoly.
- Ki mondta?
- Gyorsan terjednek a hírek errefelé... - Azt meghiszem. De tívedett az illető. - Nem
írt?
- Regínyt nem. - Hát mit írt?
- Feljegyzéseket.
Nagyon kell koncentrálnia, hogy ki tudja mondani a szót. Majdnem elnevetem
magam, ahogy dolgoztatja alkoholban ázott nyelvét, de csak kiböki.
- Szóval feljegyzéseket - ismétlem. - És? El lehet olvasni azokat a feljegyzéseket?
Gyanakodva néz. Úgy tűnik, hogy egy kicsit meg is lepődött a kérdésemen. Mintha
eddig senki se kérte volna tőle, hogy mutassa meg az írásokat.
- Maguk tévések, igaz? - Igen. De mit számít az?
- Akkor úgyse tunnak micsinyáni az irományokkal.
- Az igaz. De azért elolvasnánk őket, hátha megtudunk belőlük valami érdekeset.
És közben elszopogatunk egy üveg jóféle rizlinget.
- Nekem nincs borom.
- Nem is a magáét. Majd a miénket. Elmegyünk a boltba. Vakarja az üstökét,
átkozottul rágódik a dolgon. Aztán csak rááll.
 - Rendben. Amíg maguk megveszik az itókát, előremegyek, megkeresem az
irományokat. Adjon Isten!
- Várjon, hogyan találunk oda magához?
- Ott lakom az út végín, a határnál. Én vagyok az utolsó. Meglássák, künn leszek a
kertben. De azt már most megmondom, hogy nem fényképezhetnek. Se engem, se a
házam. Romokba' vagyunk, mind a ketten.
Előre indul, mi pedig ismét a boltban találjuk magunkat.
- Láttam, hogy a tanár úrral beszígettek - sutyorogj a az eladónő. - Tanított engem
is az öreg, egyem a jó lelkét, kár vót kicsapni.
- Elmegyünk hozzá.
- Jól teszik, ő sokat tud. De a feleségiről ne kérdezzék!
- Rendben. Különben miért csapták ki?
- Ó, hosszú annak a történetje, tizenöt évre nyúlik vissza, meg aztán nem is tudom
pontosan, hogy vót, mint vót.
Dehogynem tudja, alig várja, hogy kérdezzem. De nem kérdezem, így aztán
kénytelen belekezdeni magától, bár ahogy elnézem, ez semmiféle szívfájdalmat nem
okoz számára.
- Szóval, a tanár úrék nagyon szípen éltek az asszonkával. A rokonyság java
odaátra csatolódott, de azér' a tanár úrék nem is igen éreztek fájdalmat emiatt, mivel
porontyok voltak még a nagy csinnadratta idején. Egyetlen igazi szenvedésük az vót,
hogy nem gyütt össze a gyerek. No, az asszonka eztet megunta, s urára kenve a
dógot, faképnél hagyta egy főméltóságért. Beleszeretett, no, fülig. Teherbe is esett
tüle, de még úgy, nagy hassal, más gyerekivel a hasába' is csak az ő kis tanár urát sze-
rette. Vissza is gyütt hozzá, a tanár meg, a málé szentem, megbocsátott nekije. Hanem
a hetedik hónapban az asszony csak megint elsündörgött, egészen az igazi apáig, és
lehorgonyzott mellette. Tunnak követni?
- Honne tunnánk!
- Na, aztán egy éjszaka jöttek haza Szencről, egy tóparti mulatságról, amikor is a
főméltósága, kissé alkoholos állapotban, árokba vezette az automobilt. Mindketten ott
lelték végzetüket, széttrancsírozódtak.
Nézem az eladónőt, szinte élvezettel meséli e szörnyűségeket. És még mindig
nincs vége.
- A tanárka vissza akarta hozni a hűtlen asszonka hamvait, de a főméltóság
csalággya nem engedte. Azt terjesztették el, mert másképp nagy szégyenbe maradtak
vóna, ho' a főméltóság meg az asszonka össze vótak házasodva, csak titokba' tartották
meg a kézfogót. A temetés Kassán vót, felutazott rá szegény ázott kis tanárka az
egyetlen fekete ünneplő ruhájába', oszt megállt a felesíge koporsójánál. Azt mesélték,
akik látták, hogy rettenetes erőfeszítést tett, elnyomni a sírását, Isten legyen irgalmas
árva lelkének. Fogait csikorgatta, ökölbe szorította a kezét, reszketve guggolt a
szemfedőhö'. A gyászolók meg nem értették, ki ez a kis ember, aki itt ugrál és
könnyezik, nem is ösmerték. Hát így ért véget az ő nagy szerelmük.
Kifizetjük a bort, de tudjuk, a történet végével még adós az eladónő, s nem fog
bennünket megkímélni tőle.
- Hazagyütt a tanítócska, oszt inni kezdett. Mit inni, vedelni. Gyászszalaggal a
kalpagján, de mosolyogva járt tanítani, mint aki elvesztette a józan eszit. Aztán
egyszer az iskolaigazgató tetten érte valami ártatlan kis hóborton, talán részegen
rugdosta a labdát a futballozó gyerekek közt, és másnap kiadta az útját. Hát így esett,
mos' má' mindent tunnak. Vigyázzanak a kisöregre, mer' áldott jó ember. És ne
terjesszék élete fájdalmas eseteit, az nem vóna rá hízelgő, meg különben se szép
dolog!
A határ felé tartunk. Kilépünk, mert lassan ránk esteledik. A tanár portájához érve
szép kertet látunk, legalábbis az utcafronti része rendezett. Hátul, a határ felé azonban
annyira elgazosodik, hogy egy kevésbé rest gazda hetekig irthatná a zöldet. A tanárt
azonban nem érdekli a dolog. Petróleumlámpát akaszt a verandára, s letelepedik egy
viharvert faasztalhoz.
- No, mire várnak, üljenek hát le! - nógat bennünket. Friss borszag csap meg,
amikor rám lehel. Még hogy nem tart itthon itókát! Kitesszük az asztalra a
borosüveget, mindjárt kerül dugóhúzó is. A tanár mindannyiunk poharába tölt, s
lelkesülten emeli magasba a sajátját.
- Tudják, a bor az egyetlen, ami feledteti a bánatot- mondja, és egy hajtásra kiissza
a poharat. Körülnézünk. A kertből töredezett lépcső vezet fel ide, a verandára, a ház
küszöbe előtt és mögött egyaránt sarjad a fű. Odakint, a fák között fülsiketítő
égzengést rendeznek a ciripelő tücskök, a petróleumlámpa körül vérszívók raja köröz.
Az öreg újra tölt, a lámpás táncoló fénye megvilágítja vértelen arcát.
- Oszt kinél jártak eddig? - kérdezi hirtelen. - Gilányi úrnál, a polgármesternél.
- Az igen.
- Találkoztunk Kondás nénivel, meg Balogh Péterrel is. - Helles, nagyon helles.
És? Szomorúkat meséltek?
- Hát. . . nem nevettünk.
- No, akkor hegyezzék a fülüket, mer' én mostan elmondom Szelmenc
legkönnyeztetőbb momentumát.
Felhörpinti a borát, aztán nekikezd.
- Kállóékat, ahogy sok más családot is, szétszaggatták a kerítéssel. A fele família
Kisszelmencbe, a másik fele Nagyszelmencbe került.
- Melyik Kisszelmenc?
- Az ott, odaát. Azért Kisszelmenc, mert kisebb a területe az itteni Szelmencénél,
meg kevesebben is élnek az ukrán részen. Kállóék tehát elszakadtak egymástól, és ezt
a két Kálló-testvér, Ilika és Imre különösen rosszul tűrte. Ilika odaát maradt, hiszen a
falunak azon az oldalán lakott, Imre meg emitt ragadt, s voltak évek, ho' egyáltalába'
nem látták egymást. Aztán amiko' leszedték a palát, már ősz vót a hajuk és remegő a
szájuk. Úgyba egyeztek meg, ho' minden délután ötko' találkoznak a kerítésnél, oszt
átbeszélik az életet, mintha nem is lenne közöttük egy országhatár. Találkozásaik
megszépítették a keserű éveket, és tényleg nem múlt el nap, ho' ki ne mentek volna a
kerítéshez, ha esett, ha fújt. Aztán egy délután... Imre... pontosan öt órakor... ahogy
szokták... szóval ötkor ott volt a határnál... ott toporgott... de Ilika nem jött. Imre nem
tudta mire vélni a dolgot, hiszen a nővére tizenöt éve minden nap pontosan érkezett a
beszélgetésre, egy percet se kísett soha, még a legutóbbi időben se, pedig sokat
betegeskedett. Egyszer csak feltűnt a szemközti oldalon Ilika szomszédasszonya.
Csendben gyütt, lehajtott fővel, csak akkor nézett fól, amiko' a kerítéshez ért. Nem
szólt egy szót se, csak nézte mereven Imrét. Az meg nagyot nyelt, levette a kalapját,
és úgy állt egy percig. Osztán visszatette kalapját a fejére, megfordult és hazament.
Nem tudta, hogyan halt meg a nővére. Azt se tudta, hogy hova temetik. Csak azt
tudta, ho' meghalt, és soha nem fog tunni tüle elbúcsúzni. Ez az érzés marokba szo-
rította a szívét, s el se engedte azt a saját haláláig.
A tanár hangját könny fátyolozza. Nehezen lélegzik, elhallgat. Hagyjuk kicsit,
hadd pihegjen. Majd a nagy csönd után azt kérdezem:
- És a feljegyzések?
Arcán őszinte döbbenetet látok. - Maguk tényleg kéváncsiak rá? - Megvannak?
- Meg. De a java csak halálom után olvasható. - Értem.
- Dehogy érti. Azt hittem, ho' a lerongyolódásom után, merho' nem vótam én
mindig ilyen anyátlan, szóval azután az írás lesz az igazi tennivaló, a nagy cél. De
tívedtem. Nem jól írok. Sőt. Rosszul.
- Miből gondolja?
- Nem tudom visszaadni a falu igazi szenvedésit. - Azért beleolvashatunk?
- Tessék, itt van három esemény. Ezek vótak legfölül, amiko' kerestem. Egyik aztat
írja le, ho' miképp törtínt a szétválasztás. A másik a bizottság érkezésit mongya el,
amellik korngálni érkezett a határt. A harmadik meg... a harmadik meg egy
fiatalemberről, aki megtívedt, s csak a halálba' nyert nyugalmat. Valamicskét
megtunnak tán ezekbül a falu akkori mindennapjairul.
Megsárgult, rojtos szélű lapokat vesz elő az ingéből, elénk teszi az asztalra.
Derekasan rávetem magam, már amennyire a macskakaparása és a borzasztó
kacifántos nyelvezete engedi. Mégis, annyira őszinte, olyan nagyon pontos az írás,
hogy néhány perc múlva szinte ott érzem magam a falu szétválasztásánál. Néha
felpillantok, látom, hogy a kisöreg szeme rajtam lóg, úgy lesi a reakcióimat, mint
arató a vacsorát egy nehéz nap után.
- Maguk az elsők, csak az unokaöcsém látta még - szól közbe néha, de nem
hagyom magam eltéríteni. Csak amikor végeztem, kérdezem meg, hogy hol él az
unokaöccse.
- Szabolcsba' - mondja-, a szüléivel. Odamentek néhány esztendeje. Azóta egyszer
vótak itt, akkor mutattam meg a kölyöknek. Főiskolás, gondoltam, érdekes lesz maj'
neki. De nem sokat konyított hozzá. Asszonta, "bácsikám, nem nagyon törődünk mi
má' a régmúlt dolgokkal, más divat járja. Előre nézzen, bácsikám, ne a háta megé"
Maguk is ezt mongyák?
Megrázom a fejem. Felállunk, megszorítjuk sovány, inas kezét. Elindulunk.
- Holnap visszagyünnek? - szól utánunk. - Nem. Felkeressük a másik oldalt.
- Hellesen teszik. Ott sok a roncs. Az illen élet mellett megromlik, megrothad az
ember. Aludják ki magukat! Üdének kell lenniük, ho' kibírják azt a nyomort, amit
maj' ottan látnak. Legalábbis úgy mesélik.
Visszasétálunk a főtérre, beülünk a kocsiba, és Ungvárra indulunk. Szelmenc
házai, amelyek reggel mohón fogadtak bennünket, most kissé csalódottan
pislákolnak: lám, mi se hoztunk változást a kettévágott falu életében. A határon nem
sokat teketóriázik az egyenruhás tiszt, látja, hogy ártatlan a pillantásunk. Ezek a
határőrök valahogy már az ember pillantásából tudják, hogy milyen céllal lépi át a
határt. Ungvár kihalt, mire a városba érünk, egy lélek sincs az utcákon. Feltűnik a
Hotel Kárpátalja szocreál kockaépülete, amellyel még a moszkvai olimpia tiszteletére
ajándékozta meg a Párt a várost. Annak idején hosszú sorokban zarándokoltak
falához a polgárok, hogy lássák a "modern" szállodát, de az is lehet, hogy csak
kivezényelték őket. Akkoriban az emberek úgy tűrték, hogy a vezetők kirombolják és
kitombolják magukat, mintha a hatalom természeti csapás volna. Megkapjuk a
kulcsunk, fáradtan indulunk fölfelé a domborművek között futó lépcsőn. Izmos
munkások és eltökélt arcú diszkoszvetők figyelik utunkat, no meg szemből Lennyid
Kucsma fényképe, mert az ukrán elnöknek minden közintézményben személyesen ott
kell lógnia. Az emeletre érve kinyitjuk szobáinkat, amelyek nem okoznak különösebb
megrázkódtatást, de meglepetést se: kollégámmal együtt jól ismerjük már a "keleti"
kényelmet. Átlépve a küszöböt hangosan köszönök:
- Jó napot kívánok, belügyminiszter úr, megjöttünk.

Ezt az ország keleti és déli határát átlépve mindig így csináljuk, hogy jelezzük:
pontosan tudjuk, hogy lehallgató készülékek vannak az újságíróknak kiadott szállodai
szobákban. Néha komolyabb befektetéssel is meglepnek az egykori szocialista
országok dörzsölt kis titkosszolgálatai. Emlékszem, egyszer egy jugoszláv
szállodában zuhanyozás után a falon függő Milosevics-képre akasztottam a vizes
törülközőmet. Két perc múlva kopogtatnak, a hotel igazgatója áll az ajtóm előtt, két
biztonsági emberrel. "Azonnal vegye le" - mutat a törülközőre. Naná, hogy rejtett ka-
merákat szereltek fel a szobákba, de hogy az igazgató egyáltalán ne törődjön vele,
hogy a megjelenésével és utasítgatásával ez rögtön kitudódik! ... Gyors tisztálkodás
után az ágyba vetem magam, s miközben alulról felszűrődik a hihetetlen amatőr
éttermi szalonbanda macskazenéje, behunyt szemmel végiggondolom a napot.
Ébresztőóra, tankolás, Sátoraljaújhely, zötyögés, por, kocsiablak, villanypóznák,
kukoricás, szántók, Szelmenc, házak, Gilányi, kerítés, kerítés, kerítés... elalszom.
Hajnalban kopácsolásra ébredek. A fűtésrendszer hibásodhatott meg, mert szinte
látszik a leheletem, annyira hideg van a szobában, s azt javítják most nagy dérrel-
durral. Tegnap este óta a tanár úr feljegyzésein jár az eszem, s azon, hogy
valamiféleképpen meg kellene menteni ezeket az iratokat, ha máshogy nem, hát
gyorsan lemásolni, amit olvastam. Így is teszek. Papírt húzok elő, tollat keresek, s
mivel még két órám van a reggeliig, körmölni kezdem a tanár úrnál olvasottakat,
amire pedig nem emlékszem pontosan, azt saját kútfőből egészítem ki. Íme:

1945. november 20.

Legalább százan lehetnek a templomtéren, minden szempár az orosz parancsnokra
szegeződik. A tiszt rideg, kifejezéstelen arcát a környező fák felé fordítja. Más
esetben a hála és az áhítat csendesítené el a falubelieket, hiszen akármennyire is
zsarnokok, azért csak az oroszok hozták el a háború végét, most azonban a rémület
forrasztja torkukra a szót. Egytől egyig úgy érzik magukat, mint a halálraítélt
kivégzés előtt. A parancsnok körül muszkák sorakoznak, vigyázzba állva feszengenek
vastag katona ruhájukban. Erősen fázhatnak, de nem mutatják. Sőt, arcukról kíváncsi-
ság tükröződik: várják, hogy mi fog történni. Jó szórakozás ez, a parancsnok
láthatólag élvezi a játékot a falubeliek idegeivel. Végül egész terjedelmes alakjával
egy fa mellé áll, és annak a vonalában végigmutat a láthatáron.
- Nu, távárisi, granyica bugyet zgyesz! (Na, elvtársak, itt lesz a határ!)
 Szelmenc lakói istenfélő emberek, most is csak szemükön látszik a düh és
elkeseredés. A parancsnok gőgösen feléjük fordítja a fejét. Végigtekint az embereken,
de úgy tesz, mintha nem látná a borzalmat az arcukon. Aztán mégis a mellette álló,
magyar származású civil ruhás komiszárhoz. azaz politikai tiszthez fordul, aki
kitűnően beszél oroszul.
- Valami gondjuk van az embereknek? - kérdezi ártatlan arccal. A komiszár
megköszörüli a torkát.
- Parancsnok elvtárs, az ön által kijelölt határvonal pont keresztbeszeli a falut.
- Vagy úgy! - bólint az egyenruhás keserű mosollyal, aztán hirtelen összevonja a
szemöldökét, s hangja dühödtté válik. - Azt hiszi, nem tudom? Ez a háború!
A komiszár nem szól, csak magában gondolja: "Ez a béke, parancsnok elvtárs! A
maguk békéje!" De tudja, hogy a katonák parancsba kapták; ki kell húzni a szovjet
határokat.
- Rendben, ha valami gond lesz az emberekkel, jelentse a főnökségen - mondja a
parancsnok kurtán és kelletlenül. - Majd a műveleti zónából hazatérő
pártfunkcionáriusok rendet vágnak itt, ne féljen. Nem beszélve a KGB-ről !
Fagyos pillantást vet az emberek felé, halk moraj fut végig a tömegen. A KGB
rémtetteit még ők is ismerik, s a titkosrendőrség nevét hallva elfogja őket az iszonyat.
- Bűnben fogant gondolat az egész! - húzza el a száját Moravcsik László, a
kákabélű jegyző, de a kövér Veres Pista azonnal hátba böki.
- Eszednél vagy? - förmed rá. - Szibériába vágysz, a hómezőkre? - Mér', te
elveszíted a kocsmád, ha itt lesz a határ! - replikázik a jegyző. - Vagy tán a házadat
hagyod emitt?
- Ne veszekedjenek kendtek! - szól közbe Nyitra Jóska, állatgyógyász és fognyüvő.
- Előttük ne! Azt élvezi a ruszkija. Inkább szóljatok a Stefánnak, hogy hozzon egy
üveg bort a Gilányiéktul.
- Minek? - néz hátra Moravcsik. - Csak nem ünnepelni akarod a meg-
csonkításunkat?
- Bízzad csak rám, jó? Miklós, hé! Stefán Miklós! Hallgass ide, szaladj má' el a
Gilányiékho' egy flaska borér'!
- Én biza nem menek - feleli a mokány, fekete kis legény. - Biztos a ruszkinak
akarod!
- Mer' magunknak, mi? Há' ennyit se tanultatok meg az elmúlt évekbe'? Hogy légy
jóba a gazdáddal, oszt akkor majd nem kapsz verést?

- Igaza van a Jóskának! - szólal meg Tóth Lajos, és végigsimítja hosszú, tömött
bajszát. - Ha te nem mész el borér', Miklós, maj' elmenek én. Vagy várgyatok csak,
imént itt cikázott a Gilányiék kisfia... no, Lacika, hun vagy, egyem a lelked... gyere
csak ide, te jómadár! Idehallgass, hazafutsz apádho' egy üveg jóféle borér', de
fordulsz is azon nyomba', mer' sietős a ruszki urak dóga, nem maradnak sokáig.
Nem maradtak sokáig. Csak ötven évig.

1946. szeptember 4.
A bizottságot keddre várják. Azt hivatott eldönteni, hogy jogos-e a szelmenciek
kérése. A falubeliek azt panaszolják, hogy nagyon rosszul van kettévágva a falu. S
hogy a település valamelyik végében kellene kihúzni a határvonalat. Mert így az
egyik résznek temetője és iskolája nincs, a másiknak katolikus temploma és halottas
háza. A szovjetek azonban biztosra mennek. Vasárnap hajnalban átküldik Szirmai
Ottót, a fekete ruhás kántortanítót. A nyurga fiatalember hangtalanul lépked az alvó
házak között, egészen a paplakig. Bekopogtat. Az ajtót Valkó tisztelendő úr nyitja ki,
félbeszakítva reggeli ájtatosságát.
- Csókolom a kezét, atyám, megismer?
- Csúnya lenne, ha nem úgy vóna - mondja a pap. - Isten hozott, kerülj beljebb.
A konyhában ülnek le, Valkó tejet melegít egy kopott tűzhelyen. - Oszt mesélj,
fiam, mi van nálatok?
- Atyám, jót nem tudok, rosszat meg nem akarok mesélni. Éldegélünk, egyik
naprul a másikra. Hanem maguk hogyan oldották meg a templom hiányát?
Valkó felemeli az ujját.
- Isten ottan van, ahol hívei vannak, s a háza bármilyen ház lehet, amelyet szeretet
és hit tölt be.
- Úgy kérdem akkor, atyám; merre kell nekem mennem, ho' meghallgassam a
vasárnapi misét?
- Drága fiam, há' ezér' gyüttél által? Hanem szöknöd kellett, te felelőtlen, mer' át
má' nemigen enged a muszka.
- Szóval hol hallgathatom meg atyám prédikációját?
- Az iskolába' gyűlünk össze, fiam, ott imádkozunk a mi Urunkhoz. Az előtérbe'.
- Ott leszek - mondja a kántortanító, azzal felemelkedik és eltávozik. A tejét sem
issza meg.
Nem sokkal tíz előtt már tömve van az iskola aulája, amikor pedig Valkó atya lép a
hívei elé, szinte egy gombostűt se lehet elejteni.
- Ma a reménységrül fogok nektek beszélni, drága testvéreim, a reménységrül
amely e züllött világban az egyetlen életelixír, életerő. Mer' nekünk itt a földön
felelősségeink és kötelességeink valónak, de ellátni ezeket csakis a reménység
segedelmivel tudjuk. Minap nyájunk egy báránya felkeresett, hogy elpanaszolja:
dacos következetességgel gyűlöli a Szelmencen felállt helyzetet, a félbe vágott testet,
a szörnyű módot, ahogy szeretett falucskánkkal elbántak. Vigasztalást várt, én
pediglen dorgálást adtam. Mert mindenekelőtt a keresztyéni elkötelezettség nem
ismeri azt a szót, hogy gyűlölet!
A hívek helyeslőn bólogatnak, néhányan körbejáratják a fejüket, tekintetükkel
keresik, ki lehet az, aki ilyen elrugaszkodott panasszal kereste fel az atyát.
- Másodjára, ne feledjétek, drága testvéreim, hogy remény nélkül harcolni, nos, az
meghaladja az emberi erőt. Ha remény nélkül élünk, igen gyenge lábon állunk a
világban, márpedig céljainkat így vajmi kevés esélyünk van elérni.
- Nagyon egyetértek! - hangzik valahonnan hátulról egy fiatalos, pimasz hang.
Minden fej a hang irányába fordul. A tömeg szétnyílik, s a kántortanító alakja tűnik
fel a terem közepén. - Nagyon igaza van, atyám! A remény a vigasz. Az egyetlen, ami
erőt ád a harchoz.
Az emberek összesúgnak a fiatalember háta mögött. Egy éve nem látták már az
ábrázatát, s most sem értik, hogy kerül ide, mit akar. A kántortanító álmosnak tűnik.
Görnyedezve áll, félig lehunyt szemében azonban alattomos fények villóznak.
Hirtelen megváltoztatja a tartását, s tekintete gúnyosan végigsiklik a hívőkön.
- Most azonban, testvéreim, elkövetkezhet a harc vége. A boldog békeidő. Szovjet
testvéreink nagylelkű ajánlatot tettek: az egész falut, egész Szelmencet Oroszország
Anyácska kebelére fogadják.
Úgy tetszik, nemigen értik a teremben lévők, hogy miről is papol a fiatalember.
Talán ő is érezhet valamit az értetlenségből, mert azonnal pontos magyarázatba fog.
- Szovjet testvéreink felajánlották, hogy a határt a falu innenső végire tolják, tehát
teljes Szelmenc a dicsőséges Szovjetunió része tud lenni, ha maguk is úgy akarják, s
ezt közvetítik a döntőbizottság felé.
Csend üli meg a termet. Az emberek a kántortanító szavait csócsálják. Megint
egyben lehetne a falu, összejárhatnának a testvérek, visszakapnák az emberek a
földjeiket... először a derék Tóth Lajosnak esik le a tantusz, aki immár bírája a
csehszlovákiai Szelmencnek. Fenyegetően összehúzza a szemét.
- Szóval azt mondod, fiú, hogy az volna a jobb nekünk, ha Sztálin alá tartoznánk? -
kérdezi. Hangja mint a templomi harang, úgy búg végig a falak között.
- Azt - hangzik a hetyke felelet.
- Oszt tudod-e, mit tett Sztálin a magyar testvíreinkkel odaát? Persze hogy tudod,
hisz onnét gyüssz. Elinternátolta üket a hómezőkre. Ennyit a te Sztálinodrul. Magyar
vagy te, gyerek?
- Magyarabb, mint maga! - válaszolja szemtelenül a kántortanító. Én ugyanis nem
keresem a bajt, nem viselem tovább a háborút. Én a megnyugvást keresem az
egyességgel, míg maga hőbörködik, s viszolyog az egyetlen megoldástól.
- Akkor te maradj ott magadnak! - szól közbe egy babaarcú szépség, bakfis alkatú
parasztlány. - Mi boldogulunk a nagyvezír nélkül is.
- Hagyd, Margit, ez nem asszonydolog - inti rendre a leányt a bíró, de a
kántortanító kap az alkalmon.
- Épp te beszélsz, Kondás lyány?! - szólítja meg a babaarcút. - Te, akinek odaát van
a szerelme? Akinek a legjobban kellene szaladnia Sztálin elvtárs felénk nyújtott
kezéért?
Ám ezt már Püski atya se nézheti tétlenül, elvégre Isten házában fortyognak a
sátáni indulatok.
- Testvérem, idegyüttél, belebeszéltél mondataimba, én azonban nem haragszom
rád - így a pap. - De ostobaságot szóltál. És rossz helyen. Ne vedd el tőlünk a
reményt, hogy egyszer úgy lehessünk megint egy falu, hogy nem áll fölöttünk egy
korbácsos hatalom.
A kántortanító éles hangon felnevet.
- Megkönnyíted magadnak az életet, Valkó atya, pedig az élet, bizony, nehéz! Azt
gondolod, csak te hiszel, s csak a te hited az igaz? Mink, a túloldalon ugyanabban az
Istenben hiszünk, atyám, és könyörögve kérjük, hogy szánjon meg minket, és
segítsen az egyesítésben. Épp neked kellene Sztálin elvtárs mellé állnod, hiszen a
háború alatt, amikor átvette Tiso helyét, hite ellenére megegyezett veletek, papokkal.
- Csak hogy lelkesítsék a polgárokat a szörnyű háborúra! - dörren Tóth Lajos
hangja.
 - Sztálin semmit sem csinál érdek nélkül! - toldja meg Moravcsik jegyző, aki pedig
anyja után református, de vasárnaponként felváltva jár a katolikus és a református
istentiszteletekre.
- Nézd csak meg, mit teszel! - folytatja a kántortanító vádlón, a pap felé fordulva. -
Ahelyett, hogy a békét segítenéd, olajat adsz a tűznek, Imént felelősségről prédikáltál,
de úgy látszik, neked olyan nincs. A nagy szavak úgy csüggnek ajkadon, mint valami
piszkos ragacs, mázassá teszik a hitedet. Üres ember lettél, Valkó atya,
meggyőződéssel és pedánsan mondod a semmit.
Veres István, a kocsmáros ekkor a fiatalember mellé ugrik, s hatalmas kezével
torkon ragadja. Az asszonyok sikongatni kezdenek, az Atyaistenhez könyörögve
hullanak térdre. A kocsmáros a nyakánál fogva magasba emeli a kántortanítót, s
elindul vele az iskola bejárata felé. Amaz kapálózva tátog odafenn, száját nyitogatja,
mintha jaj szót akarna hallatni, de hang nem jön ki a torkán. Veres kilép a kapun, s a
határ felé veszi az irányt, nyomában ott tolong az egész gyülekezet. A kántortanító
eltátott szája sötét nyílássá torzul, s habos váladék csorog ki rajta krétafehér állára. A
kerítés közelében Veres elengedi áldozata nyakát, mire az hörögve zuhan a fűbe.
Moravcsik jegyző lép előre, s a fiatalember mellé guggol.
- No, hallgass jól rám, fiú! - suttogja izzó dühvel. - Kedden, amikor kiszáll
hozzánk a bizottság, minden csepp vérünkkel azon leszünk, hogy újra egyesülhessen
a falu két fele. De ha ez nem a cseszko égbolt alatt következik be, akkor inkább
maradunk megcsonkítva. Érted? Vésd jól az eszedbe, és add át azoknak is, akik
ideküldtek.
Azzal a jegyző feláll, és int a többieknek, hogy menjenek. Ők azonban a
kántortanítót nézik, aki a torkát szorongatva mondani akar valamit. Végül kinyögi:
- Fo... fo... fogadjátok részvétemet!
Az emberek egy pillanatig még ácsorognak, aztán meglehetősen savanyú
hangulatban elindulnak visszafelé. Eltökéltek, ugyanakkor rettenetesen félnek a
muszkáktól.
Kedden megérkezik a bizottság, hogy megvizsgálja a szelmenciek panaszait. A
községházán tartják a gyűlést, ott van a falu apraja-nagyja. Záporoznak a panaszok és
a kérések, a nagy kifakadás napja ez. Fenn, az emelvényen ott ül a csehszlovák, a
szovjet és a párizsi megbízott, meg egy rakás egyenruhás katona. A szovjetet kivéve
mind úgy fészkelődik, mintha egy tűzokádó vulkán tetején ülne. Oldalt, szorosan a fal
mellett ott állnak Kisszelmenc képviselői is, akik erre az alkalomra külön
határátlépési engedélyt kaptak. Közöttük feketéllik a kántortanító, aki hidegen,
majdhogynem gúnyosan figyeli az ádáz vitát az új határvonalról, mintha nem is az ő
faluja, az ő szülőföldje lenne a tét. Valójában azonban Moravcsik jegyzőt keresi a
szemével, aki ezen a délutánon igencsak hallgatag. Mintha nem is ugyanaz az ember
lenne: a máskor oly szenvedélyes jegyző most mereven bámul maga elé, sovány
könyökével a falnak támaszkodik, és halkan egy régi magyar népdalt dúdol az orra
alatt. Társai oda se bederítenek rá, tudják, hogy vasárnap éjszaka egy csapat muszka
rátörte a háza ajtaját, és miután rajta kívül a kisfiát is félholtra verték, arra kérték
nagyon udvariasan, hogy változtassa meg a nézeteit, vagy legalábbis fogja be a száját.
Moravcsik ez utóbbit maradéktalanul betartja, s - ismerve az előzményeket - ezért
nem is haragszik rá senki. Tóth bíró különösen vérmesen szapulja a jelenlegi
határhelyzetet, úgy látszik, őt elfelejtették megpuhítani a ruszkik. Most is
nekifeszülve mondja a magáét, harcsabajsza csak úgy repked a levegőben.
- Ha már tényleg ide kell húzni a határt, mér' nem a falu szélire húzzák? - kérdezi.
Körülötte buzgón bólogatnak az emberek. Tóth bíró erős lelkű, rendkívül tehetséges
ember, s igyekszik kihasználni, hogy az elégedetlenség egységbe kovácsolja a falu
lakosságát. Hanem most emberére talált. A szovjet megbízott, aki eddig szótlanul ült
a hosszúkás asztalnál, lassan az előtte heverő tányérsapkáért nyúl, és törölgetni kezdi
rajta a vörös csillagot.
- Aztán mégis hogyan képzelik el az új határhelyzetet? - kérdezi halkan, reszelős
hangon. A komisszár azonnal fordít. Tóth bíró, aki a nyitott ablaknál áll, kinéz a
szürkületbe. Amikor nyugodt hangon beszélni kezd, kezével mutatja is kifelé, a
valódi tájra bökdösve, hogy mire gondol.
- Ott, ahun most a határ húzódik, kerteket vág félbe, és a temetőt is. A
szemköztieknek nincs is iskolája, a kölkök, hallomásból tudom, kilométereket
gyalogolnak naponta, ho' tanítva legyenek. Aztat szeretnénk, ha megváltoztatnák a
határvonalat, s megént egybe lehetne Szelmenc.
Ahogy a tolmács fokozatosan halad előre Tóth bíró válaszában, a szovjet tiszt
egyre türelmetlenebbül fényesíti a csillagát.
- Értsék meg, kérem - folytatja a bíró, - erőszakot tettek a falun. És az erőszak a
kiindulópontja minden rossznak a világon.
A tiszt odainti magához az egyik beosztottját, akinek a vállán egy méretes PPS
géppisztoly, köznapibb nevén "Gitár" lóg. Valamit halkan, de nagyon dühösen mond
neki, valószínűleg számon kéri rajta, hogy miképp maradhatott ki a harcsabajszú a
puhításból. Majd egy mozdulattal jelzi a falfehér arcú katonának, hogy leléphet.
- Aztán mégis, hogyan képzelnék el maguk az új határt? - fordul a bíró felé a tiszt.
- Uram... - kezdi a bíró, de meglökik. - Ja igen, bocsánat: Parancsnok elvtárs,
nekünk úgy tetszik, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha úgy lenne, mint régen.
- Hogy régen? - villan a tiszt szeme. - Ha visszakerülhetnénk...
Szíve szerint Magyarországot mondaná, de hát tudja, hogy lehetetlen kívánság.
...ha visszakerülhetnénk Cseszkolovákiához!
A tiszt, mintha puskából lőtték volna ki, felpattan és hátrarúgja a székét.
Förtelmesen üvöltözni kezd, majd előrántja övéből TT pisztolyát és belelőtt kettőt a
plafonba.
- Mit képzeltek, büdös parasztok!? - ordítja torkaszakadtából. - Felszabdalnátok a
szent orosz anyaföldet? Ez még Napóleonnak se sikerült, férgek! Szétlövetem az
egész gané csűrhét!
Katonái már sorakoznak is fel, kibiztosítják a géppuskáikat. A falusiak félelemtől
bénultan állnak, csak a fejekben cikáznak a gondolatok irtózatos sebességgel. "Ezek
annyira elvakultak, hogy azt hiszik, kötelességük minket halomra lőni!" - így az
egyikük. "Inkább tegyenek el itt láb alól, mintho' végigcepeljenek a tundrán, ho' egy
fatelepen fagyjak meg!" gondolja egy másik. "Most legalább tudjuk, mire
számíthatunk, ha hozzátok kerülünk mi is!"- vélekedik Tóth bíró. Fél percig állhatnak
így, katonák és falusiak farkasszemet nézve, amikor fátyolos hang hallatszik hátulról.
- Várjanak! Kérem, várjanak egy pillanatig!
 A tolmács suttogva fordít, de fél szemmel ő is azt lesi, ki szólhatott közbe. A
falubeliek felhördülnek, amikor Moravcsik jegyző botorkál elő hátulról. Tompa
hangon beszél, miközben nyelvével néha körbesimítja feldagadt ajkát.
- Kérem, engedjék le a fegyvereiket, drága elvtársak, nem akarunk mi itten semmi
rosszat. Lássák, szerencsétlen kisemberek volnánk, mindenféle háborúskodás nélkül,
bárányszelídséggel. Sokat tépázott bennünket az élet, de nincs a szívünkben rossz
szándék, higgyék el, elvtársak. Ráadásul semmi nem oldódik meg azzal, ha néhány
tucat embert itt most lepuffantanak. Csak előbb pusztul el egy falu, amely amúgy is
halálra van ítélve.
A teremben morgolódás támad. Valahol mélyen tisztában vannak vele az emberek,
hogy ötven, száz vagy kétszáz év múlva eltűnik majd a föld színéről a kettévágott
falu, de először mondták ki ezt előttük feketén-fehéren, s a jegyző szavai szíven
találták a szelmencieket. Moravcsik azonban folytatja.
- Ez egy hétszáz éves falu, drága elvtársak, ahol a dolgok csak ritkán alakultak úgy,
ahogy a lakók szerették vóna. Mink magyar falu vónánk, de csak álmodunk arról,
hogy egyszer újra az anyaországho' tartozhassunk. Lássák, ez a gyötrődés
megerősített bennünket lélekben, s talán el is tuggyuk viselni a fájást, amit az
elválasztás ró ránk.
A tiszt feje még mindig vérvörös, de a jegyző szavaira lassan leengedi a karját, s
pisztolyát visszadugja az öve mögé.
- Ez nem fájás, amit magukra róttak, hanem törvénykezés! - szólal meg. - De
megmondom az őszintét, nem is értem, mit rínak itten annyira Magyarország után.
Maguk elvesztették a háborút, és mindkétszer a magyarjaik oldalán. Miért akarnak
maguk mindig a rossz csapatban játszani? Mi most felajánljuk, hogy egy igazi
győzteshez tartozhassanak. Ha úgy döntenek, ma estétől falujuk a Szovjetunió része
lehet. És ez ellen csehszlovák elvtársamnak sincs semmiféle kifogása, igaz?
Az említett elvtárs komoran néz maga elé, úgy rázza meg a fejét. Hiába indult
polgári irányba a háború utáni Csehszlovákia, határviták miatt nem akar ujjat húzni a
szovjet nagyhatalommal. Úgy tűnik, Szelmenc ügye le van játszva. Csakhogy a
falubeliek másképp gondolják. A tiszt legnagyobb megrökönyödésére a jegyző a
következőket mondja:
- Van olyan béke, drága elvtárs, amely rosszabb a háborúnál. Mi nem szeretjük azt,
ami maguknál van.
Társai megrökönyödve néznek Moravcsikra, de még a csehszlovák megbízott is
kilép mély apátiájából, s úgy bámulja a jegyzőt, mint valamiféle csodabogarat. A
szovjet tiszt szeméből fenyegető sötétség árad. Mindenki azt várja a teremben, hogy
robbanni fog a dühe, de nem robban. Úgy, állva, a felrúgott szék előtt beszélni kezd a
parancsnok.
- Maguknak szíve joga, elvtársak, hogy a jelen helyzetben döntsenek. A
békeszerződés szerint a határvonal érinti a falut, s ha maguk inkább a kettéválasztás
mellett döntenek, a szovjet birodalom nem fog birkózni néhány méterért, mikor övé a
fél világ. De azt megmondhatom, hogy kemény idők állnak maguk előtt. Visszasírják
még, hogy nem csatlakoztak a világ vezető hatalmához!
Azzal int a katonáinak és elhagyják a termet. A kántortanító és társai összetörve
állnak a sarokban, nem ilyen eredményre számítottak. Tóth bíró sápadtan néz ki az
ablakon az elvonuló szovjetek után, Moravcsik pedig beburkolózik kopott kabátjába,
és még inkább magába roskad. Így álldigálnak az emberek percekig, némán és
megrendülten, mígnem egyszer csak felemelkedik a csehszlovák megbízott az
emelvényen, és széttárja a karját:
- Isten hozta magukat, magyar barátaim, a Csehszlovák Köztársaságban!

1948 karácsonya
Önkény és borzalom, e két szó jellemezte leginkább Sztálin Szovjetunióját, s ezt
sikeresen eltanulta a nagy testvértől az időközben kommunistává váló Csehszlovákia.
A ruszkiknak többé nem volt fontos, hogy Szelmenc a szent orosz földhöz tartozzon,
hiszen a szomszédos Csehszlovákia hűséges csatlósnak bizonyult. A temetőt teljes
egészében Nagyszelmencnek kanyarították, így a szemközti falufél még rosszabbul
járt, mert ezentúl a hét kilométerre fekvő palágykomoróci temetőbe kellett vinni a
halottakat. Ami a földeket illette, nos, azok elveszítésével békültek meg a
legnehezebben a szelmenciek. Akiknek a határon túl maradt a szántója, majd eszét
vesztette. Őseik évszázadok óta éltek ezen a vidéken, s az ottani földdel való
kapcsolatuk már nem is szeretet volt, hanem egyenesen ösztön. Hanem az
elkeseredett kisszelmenciek közül is Szirmai kántortanító lelke háborgott a leginkább,
hiszen csalódott a falu szovjet gazdáiban. Korántsem volt már olyan jó elvtárs, mint
egy évvel azelőtt, s a legszentebb és minden valószínűség szerint leghidegebb de-
cemberi éjszakán végzetes lépésre szánta el magát: ha belehal is, de megpróbál átjutni
Nagyszelmencre, hogy bocsánatot kérjen társaitól, mindenekelőtt Valkó atyától.
Mindössze egy batyut dobott a hátára, s elindult a hóesésben. A magasfeszültségű
kerítéstől nem félt, mert biztos helyről szerzett információi szerint már vagy két hete
elfagytak a vezetékek a határ mindkét oldalán (a településeken is akadozott az
áramszolgáltatás), de az aknáktól rettegett, azokhoz egy szemernyit sem értett. Hozzá
járt hittanra egy öreg határjáró fia, s az mutogatta neki, hogyan lehet kipuhatolni,
hogy hol rejtőznek aknák a föld alatt, de nemigen ment neki az aknatalálás még
száraz időben sem, nemhogy bokáig érő hóban. Mégis, amikor alig kétszáz lépésnyire
a kerítéstől kiért a házak melletti sűrűből, más okból szorult el a szíve.
Emlékezetében élénken élt a nap, amikor a szovjet határőrparancsnok három
beosztottját küldte a Gulagra, mert átengedtek egy asszonyt a határon. Lipickij, Uzkij
és Piccin a legjobb emberei közé tartoztak, de számukra se volt kegyelem. "Ha a
sajátjaival így bánt, hogyan bánhat egy idegen határszökevénnyel?" - kérdezte
magától a kántortanító, de csak ment, előreszegezett tekintettel, összeszorított foggal.
Kilométernyi távolságban tejfelszerű köd lebegett a határsáv felett, mindenütt halálos
csend honolt. Ebben a pillanatban úgy tűnt, valaki kiáltott a közelében. Visszahőkölt.
Hatalmas árnyék magasodott közvetlenül előtte, mintha egy fegyveres katona alakját
látta volna benne felsejleni. Az alak nem mozdult. Szirmai csoszogva közeledett
hozzá a ropogós hóban. Csak amikor mellé ért, akkor látta, hogy egy elszáradt nyírfa
az. Néhány lépésre tőle már a kerítés előtti utolsó fasor tölgyei nyöszörögtek
bánatosan a szélben, mintha tudták volna, mire készül a kántortanító. A fiatalember
most már egyet-egyet lépett csak előre, hiszen bármikor az elaknásított részhez
érhetett. Hópihék milliói cikáztak körülötte, vidámságuk éles ellentétben állt Szirmai
sebzett lelkivilágával. Hirtelen megmerevedett. Drótfélébe akadt a lába, s nem merte
se kihúzni, se felemelni a bakancsát. Behunyta a szemét, imádkozni kezdett. Amikor
a végére ért, egyetlen rántással kikapta lábát a hóból. Semmi sem történt. Kinyitotta a
szemét, hogy megnézze, mi volt az. Ebben a pillanatban elállt a szívverése. Egyetlen
szemvillanás elég volt, hogy észre vegye a fenyegető veszélyt: kétméternyire tőle, az
oszladozó ködből egy termetes, fehér álcázóruhás muszka alakja bontakozott ki. A
katona leakasztotta a válláról a németektől zsákmányolt Smeisser géppisztolyát, s
olyan széles vigyorra húzta a száját, hogy szinte megemelkedett fején a füles kucsma.
- Jo estetet! - mondta rossz magyarsággal, majd krákogott egyet és a hóba köpött.
Oroszul folytatta. - Hová, hová ilyen késői órán, kántortanító elvtárs?
Szirmai hátán a hideg futkosott.
- Csak úgy... levegőzöm - felelte, ő is oroszul. - Levegőzik. És? Eleget levegőzött
már?
- Eleget.
- Na, akkor forduljon, elvtárs, oszt keressünk egy kevésbé huzatos helyet.
- A börtönre gondol, katona elvtárs? - kérdezte félénken Szirmai.
- Vagy a koporsóra! - hangzott a kegyetlen válasz. Meg is indultak, egyenesen
Palágyra, a kaszárnyába. Annak a pincéjében dohos tömlöcök voltak, mégse járt
rosszul, aki odakerült. Mert a többieket azonnal tarkón lőtték, vagy ha úgy hozta a
szovjetek kedve, a budijuk derítőjébe lökték, összekötözött kézzel, fejjel lefelé. A
kántortanító kevés reménnyel lépkedett a hóban, s szinte örült, amikor nem messze
maga előtt Flórián bátyót látta meg, amint a hókotró háromszöget húzatja Bandi
lovával. Az ék fekete utat vájt a végeláthatatlan fehérségben, egy idő után ezen haladt
Szirmai meg a muszka. Elérték Flóriánt, s megkerülték a kocsit. Az idősebb férfi
csodálkozva nézett le az ék tetejéről, s miközben Bandit csapkodta ostorával, leszólt a
kántortanítónak.
- Mi van, ecsém, bajba kerültél?
- Nem beszél! - mordult rá a muszka.
- Imádkozz értem, bátyám! - szólt fel neki Szirmai, de ebben a pillanatban a katona
belevágott a hátába a puskatussal. A kántortanító előrebukott, arccal a hóba.
- Felállni! - üvöltött rá a muszka. Szirmai feltápászkodott, leporolta magáról a
havat, aztán újra a kaszárnya felé indult. Flórián hosszan nézett a két távolodó alak
után. Aztán csak annyit mondott az orra alatt: - Imádkozni fogok, ecsém!
Mire a katona és Szirmai a kaszárnyába értek, a kántortanítónak teljesen átfagytak
az ujjai. Hanem a java még csak ezután következett. A muszka egy vasrúdhoz
kötözte, s vagy fél óráig rá se nézett. Szirmai úgy érezte, hogy menten kileheli a
lelkét. Fogai vitustáncot jártak a fagyos szélben, s egyre kevésbé érezte már a
végtagjait. Szeme sarkából látta, amint a komszomol-titkár és a propagandista
nagyokat nevetve érkeznek az ünnepségre. A pravoszláv karácsony későbbre esett, de
az oroszok minden alkalmat megragadtak az ivászatra. Nem sokkal később két katona
lépett be a kaszárnya kapuján. Hatalmas flakonokat cipeltek, tele tiszta szesszel. A
96%-os alkohol hígítási aránya a következő volt: egy deci szeszhez másfél deci víz.
Ha szesz nem akadt, megtette a házaknál szerzett kölni is. Egy pillanatra a
görnyedten álló kántortanítóra néztek, aztán mentek tovább, mintha semmi különöset
nem láttak volna. Szirmai térde lassan rogyadozni kezdett, s nemsokára teljes
egészében a hóba kuporodott. Azzal vigasztalta magát, hogy a halálnemek
legszebbike a fagyhalál, s ha szerencséje van, átalussza magát a túlvilágra, mire a
muszka visszajön. Néhány percig sajogtak még a fagy okozta sebek, aztán
fokozatosan elillant a fájdalom a testéből, s valamiféle földöntúli boldogság kerítette
hatalmába. Vizionálni kezdett arról, ahogy térdepel a hóban, miközben két pufajkás
szovjet katona áll mögötte, s a TT Gitárjuk dobtárát ütögetik, hogy ne legyen
fennakadás. Szirmai szinte érezte nyakánál a pontot, ahol a gerinc a koponyába ér.
Öreglyuk, igen, így nevezik, s ha itt hatol a testbe a golyó, azonnal meghal az áldozat.
A kántortanító hallotta a katonák káromkodását, ahogy fegyverükkel vesződtek, s
csak nevetett rajtuk. Hátrafordult, és arról kezdett beszélni a katonáknak, hogy őt
most már egy olyan erő vonzza, amely sokkal erősebb az akaratánál. Isten hívja az ő
mennyei országába, s csak az bántja kissé, hogy a hozzá való utazás boldogságát nem
oszthatja meg orosz barátaival. Erre a muszkák összenéztek, s egyszerre kezdtek rá
tüzelni. Szirmai süllyedni kezdett a múltban. Egyre könnyebbnek érezte magát, ahogy
haladt előre a gyermekkorában, s mind erősebbé vált benne az érzés, hogy már
mehet, ő már betöltötte emberi hivatását a földön. Hirtelen megrázkódott szeme előtt
az emlékképek sora. Nem értette, mi történt, továbbevickélt egy pont irányába, amely
olyan melegséggel, olyan szeretettel hívogatta ott, az emlékképek ösvényének végén.
Újra rázkódást érzett, de ez most sokkal erősebb volt, szinte letaszította a mennyei
útról. A következő rázkódásra eltűntek szeme elől az emlékek, eltűnt az út, s nagy
fehérség ölelte körül. Visszatért a valóságba, a hóban két csizma állt előtte.
Valahonnan messziről hangot hallott, aztán egyre tisztábban jutottak el hozzá a
szavak.
- Szerencséd van, elvtárs, nem hallod? Nem döglesz meg, mert ünnep van. Hé,
hallod, mit beszélek?
A kántortanító szeme káprázott a vakító hótól. A már jól ismert rázkódást érezte,
látta, hogy a katona hatalmasat rúgott az oldalába. Felemelte a fejét, mondani akart
valamit, de csupán néhány artikulálatlan hang jött ki a torkán.
- Mi van, csak nem itt akarsz kifújni, elvtárs? - kérdezte a katona. - Ne hozz már
ilyen helyzetbe! Azt mondta a parancsnok, a Szentestéteken nem akar halottakat. Na
gyere, behúzlak a csűrbe.
Azzal kapta a grabancát, s az egyetlen határmenti gazdasági épületbe cipelte a
fiatalembert. Más csűr nem is volt arrafelé, mert a szovjet mindet lebontatta. Az
emberek ugyanis beszaladtak az egyik oldalon Szovjetunióban, s kiszaladtak a
másikon Csehszlovákiában. Szirmait a katona a falhoz támasztotta. Bámulta egy
kicsit, aztán hátralépett, köpenye ujjával megtörölte az orrát, köpött egyet, és így
szólt:
- Boldog karácsonyt, elvtárs!
Azzal kilépett a csűrből. "Legalább egy golyó dukált volna!"- gondolta magában
Szirmai, és megpróbálta megmozdítani élettelen karját. Úgy döntött, hogy ha már így
alakult, s meghagyták az életét, akkor lelkiismeretesen ébren fogja tartani azt a kis
lángot, amely még ideköti, ehhez a világhoz. Legalább azért, hogy ő olthassa ki,
amikor kedve tartja. Merthogy még a kaszárnya udvarán eltökélte, hogy ezen a
Szentestén visszatér az ő Ura karjaiba. Egy órába került, mire kikászálódott a tipródás
mocsarából, s valamennyire helyrehozta a vérkeringését. Nagy nehezen feltápászko-
dott, guggolt egyet-kettőt, majd elindult kifelé a csűrből, egyenesen a kerítés felé. A
kaszárnya irányából kurjongatásokat hallott, néha lövések zaja rázta meg a levegőt. A
muszkák mulatoztak, noha szigorúan tiltva volt náluk a karácsony, meg mindenféle
vallási ünnep. Tán a kántortanítót is csak azért engedték el, mert egy évvel azelőtt
szolgálatot tett nekik. Szirmai óvatosan közelítette meg a kerítést, szerencséjére az
aknaföldet vastag hóréteg fedte. Amikor a dróthálóhoz ért, egy fadarabot dobott neki,
hogy szikrázik-e. Látta, hogy nincs áram a kerítésben, így aztán mászni kezdett. Mit
bánta ő, ha lepuffantják, lelke mámorba szédült a gondolattól, hogy végre átjuthat a
másik oldalra. Azzal se törődött, hogy combját két helyen is csúnyán felsebezte, csak
mászott tovább. Végül lehuppant a hóba odaát, s a házak felé vette az útját. Ahogy
Nagyszelmenc főutcájára ért, hirtelen valami új érzés töltötte el, mintha minden egy
csapásra könnyebb és egyszerűbb lett volna. Az ablakokban gyertyák pislákoltak.
Némelyiknél lábujjhegyre állt, s bekukkantott a tisztaszobába, ahol a család együtt
kuporgott a fenyő körül, s a gyerekek szent énekekkel köszöntötték a Kisjézust, talán
épp azokkal a dalokkal, amelyeket néhány esztendeje még Szirmai tanított nekik a
tisztelendő atya házában. Aztán a fiatalember továbbment, s miközben boldog volt,
hogy újra itt lehet, szemébe könnyet csalt a mindent betöltő kalácsillat.
Nagyszelmencen is nehezen éltek az emberek, általában krumpli, szárazbab vagy
puliszka került az asztalra, ha került. De egyszer az évben kalács sült a búbos kemen-
cékben, s ebből nem engedtek a falubeliek, még ha külön napszámot kellett is
vállalniuk a finom fehérlisztért. Szirmai elhaladt a szülőháza mellett, amely
elhagyatottan, düledezve sötétlett az út szélén, s amelynek a kertjében öreg szülei
voltak elhantolva. Saját kérésükre a nagy almafa alá temettette őket Szirmai, amin
persze megrökönyödtek a szelmenciek, de úgy gondolkodtak, hogy ha semmi másról,
hát a haláláról mindenki akként rendelkezik, amint akar. A kántortanító közben a
paplakhoz ért, s határozottan kettőt koppantott a fehérre meszelt vályogépület vastag
tölgyfaajtaján. Az atya nyitott ajtót, s meglepetését nem tudván leplezni, kiáltás
hagyta el a torkát.
- Csakugyan te vónál, fiam? - meresztette a szemét. - Dicsértessék a Jézus
Krisztus! - hangzott a válasz. - Mindörökké! Ámen. Kerülj beljebb.
Szirmai elhárítólag emelte fel a kezét. Az atya kilépett a ház elé, s behajtotta maga
mögött az ajtót, hogy ne szökjön a meleg.
- Hogyan jöttél át?
- A kerítésen. Atyám, én nemsokára meghalok. - Mit beszélsz?
- Atyám, én élni jöttem át, de látomásom volt, s úgy gondolom most már, hogy
jobb a mennyországba' lenni.
- S ezt jöttél elmondani nekem? Istenkísértést beszélsz, fiam! Az életet a
Mindenhatótól kaptad, utolsó leheletedig ragaszkodnod kell hozzá, hogy Ő vehesse
vissza tüled, amikor jónak lássa.
- Én nem akarok a szétválasztott faluba' élni. Odaát a muszka szorongatja a
torkunk, itt pedig meggyűlöltek gyerekkori pajtásaim a tavalyi műveletemér'. Nincs
nekem senkim, aki itt tartana.
- Az emberek felejtenek. S megbocsátanak.
- Nekem nem kell a bocsánatuk, mer' én csak a jót akartam, ezt úgy higgye el
nekem az atya, mint ahogy két órája még egy szovjet puskája volt a hátamba'. Én
csak aztat kévántam, ho' egybé legyen megin' a falu.
 - Gyere be hozzám, fiam, karácsonozz velem, oszt reggel mindent átbeszélünk.
A kántortanító megrázta a fejét.
- Én csak feloldozást és áldást kérnék atyámtul, s ha azt megkapnom, már itt se
valék.
- Annak akadála bizon nincse', de kérlek, fiam, ne veszítsd el a józanságod, szeresd
az életed, mer' egy van csak belőle és becsülendő, hogy annyi között neked jutott.
- Úgy lesz, atyám. Feloldoz?
A pap gyöngéden Szirmai fejére fektette a tenyerét, és imát mormolt. Majd
leengedte a kezét, s mélyen a fiatalember szemébe nézett.
- Gyere el hozzám holnap délelőtt, az istentisztelet után. Kitaláljuk együtt, mint
legyen ezután. Elkél egy kántortanító a hitközösségben.
- Keresni fognak a muszkák, atyám. - Bízz Istenben, s ő megsegít.
Szirmai elmosolyodott. Bólintott, aztán elköszönt a paptól. Visszasétált a
szülőházáig, megállt a bejáratnál. Egy percig mozdulatlanul nézte a homlokzatát,
aztán belökte az ajtót, s a dohos előszobába lépett. Végigjárta a szobákat, majd
visszatért az előtérbe. A falnál egymásra pakolva álltak a szüleitől maradt kopottas kis
bútorok. Kiszabadította anyja komódját, és sárgás vászonlepedőt vett elő belőle. Egy
éles csákányfej segítségével hosszú csíkokat szaggatott a lepedőből, erős csomóval
egymásba kötözte őket, hurkot csinált a végére, s egy támlás székre állva átdobta
egyik oldalát a gerendán. Amikor visszaesett, összecsomózta a másik végével, majd a
hurkot a nyakába akasztotta, szorosra húzta, s imádkozni kezdett. Végül körülnézett
még egyszer a szobában.
- Mennyi tört reményt visz magával az ember, mennyi be nem teljesült álmot! -
sóhajtotta, és kirúgta maga alól a széket.

Borús, ernyedt napra ébred Ukrajna, a felhők lomhán úsznak az égen. Igazi pocsék
reggelit kapunk a Hotel Kárpátaljában. A pincér közönyös. Gondolom, halálosan unja
a novemberi vendégeket, akik többnyire keletről érkeznek, s nemigen adnak
borravalót. A kritikán aluli kiszolgálásáért botorság is volna külön pénzzel
jutalmazni, ezúttal mégis csúsztatunk neki valamit, mert hosszú lesz a nap, s az ukrán
falvak ellátottságát ismerve jobb, ha dupla reggelivel a bendőnkben indulunk tovább.
A repetával azonban csak rosszabbra fordul a helyzet, mert mint néhány perc múlva
kiderül, valamelyik tejes vagy tojásos krémben több volt a baktérium, mint amennyit
a gyomrunk elvisel. Így aztán kissé elhúzódik az indulás, s mivel Ungvár
legelegánsabb szállodájában a vécépapír hiánycikknek számít, papírzsebkendő-
készletünk nagy részét is feléljük. Hálát adunk az égnek, amikor végre kiléphetünk a
Kárpátalja ajtaján, s útnak indulhatunk Kisszelmenc felé. Ungvárról kiérve okos arcú,
szarukeretes pápaszemű embert veszünk föl, aki órák óta stoppolhat már az út szélén.
A következő faluban kiszáll. Adóellenőr. Röpke ötperces együttutazásunk során meg-
tudom tőle, hogy nincs pénze buszjegyre, nincs mit behajtania a tartozóktól, s ha
egyetlen szóval kellene jellemeznie a mai Ukrajnát, akkor az a következő lenne:
rémálom. Csaknem három óráig tart, mire átvergődünk az Ungvár és Nagyszelmenc
közötti negyven kilométeres szakaszon, amelyhez képest az etióp Halié Szelasszié
sugárút egy kifogástalan és magas színvonalú autópálya. Úgy az út közepe felé szinte
meglepetten veszem észre, hogy van egy szakasz, amely nem hemzseg a kátyúktól,
így ott akár húsz kilométeres sebességgel is haladhatunk. Csapzottan érünk Palágyra,
ahol Illár Józsefet keressük. A férfi itt is, Kisszelmencen is polgármester, amúgy a
kettévágott faluban lakik. A településen pusztít a szegénység, a megdőlt
vályogviskókat mohától feketéllő léckerítések választják el egymástól. Önkéntelenül
valami más néznivalót keresek. Az út szélén loknis kislányt látok, amint elnyűtt
mackóját próbálja tisztába tenni. Magyarul beszél a szőrmeállatkához, miközben egy
hiányos fogazatú fésűvel valóságos harcot vív a mackó borzas üstökével.
- Szervusz, hát te miért nem vagy iskolában? - szólítom meg. Úgy tesz, mintha
észre se venne, Aztán mégis válaszol.
- Nincsé iskola.
- Hogyhogy nincs?
- Asszonta az igazgatónő, ho' nincs. Mer' nincsé pénz. - Pénz?
- Nincsé pénz, ho' meleg legyen. - Fűteni? Nincs pénz fűteni?
- Mos' mondták, ho' nem lesz iskola tavaszig. Áprilisig. Maj' nyáron járjuk le.
Derekánál megfogatja a fésűt a harisnyája gumijával, és felpattan. - Várj csak! -
szólok utána. - Merre van az iskola?
- Ez az! - mutat a borzalmas állapotú szürke épületre, amely előtt parkolunk.
Hunyorítok, tényleg ott az oldalán a címer, s a felirat. Besietek, rögtön a bejáratnál a
jó öreg Kucsma villantja rám kétes mosolyát. Odafentről, az emeletről hangokat
hallok. Meggyorsítom a lépteim, szinte futva érek az egyik osztályterem elé, ahol
nagykabátban ülnek a tanárok, s ha lehet úgy mondani, épp értekezletet tartanak. Az
igazgatónő megpillant, nem tudja minek tulajdonítani sietségemet. Felemelem a
kezem, hogy semmi különös, fejezze csak be, majd utána beszélünk. A folyosón, ahol
várakozom, még egy ember ácsorog az ablakoknál, hóna alatt kucsmáját szorongatja.
Parasztos bajusza éles ellentétben áll kétoldalt leborotvált hajával, s ha nem redőznék
arcbőrét árulkodó ráncok, egészen fiatalnak tűnne a kamaszkori vonásai miatt.
Alacsony, idős férfi, némán vár. Összehúzott szemmel figyeli ugrándozásomat, neki
már nincs miért sietni, ő ráér. Aztán megköszörüli a torkát, és hozzám lép.
- Engedje meg... Lajos bácsi vagyok... a fűtő... a polgármesteriből tetszett
gyünni?... Tetszik má' tunni valamit?
Nagy szemeket meresztek, ebből aztán azonnal rájön, hogy máshonnan vagyok.
Azért kapok az alkalmon.
- Mit kellene tudnom, tessék mondani?
- Hát, a fűtést. Ho' mi lesz? Mer' hívatott az igazgatónő, de még tart az értekezés.
- Úgy tűnik, mindjárt végeznek. Maga csinálja itt a meleget?
- Én indítom. Hajnalba begyújtok, oszt a gyerekek közt mindig választunk
kályhafelelőst.
- Ő tisztítja a kályhát?
- Ugyan, kérem, ő tartja életbe' a lángot. Mondja, tuggya maga, hogy kell
egyáltalába' béfűteni?
Megvonom a vállam, mire azonnal magyarázni kezd, mintha bizonyítani akarná,
mennyire ért hozzá.
- Papírt tesz legalulra, újságot, vagy bármit, csak ne vizeset, erre dobja a fa
vékonyát, oszt vastagodás szerint egyre magasabbra gúlázza, és amikor kész, alágyújt
gyufával. Mikor pediglen már a felső fa is parázslik, reáadagolja a szenet, és fújja,
nagyon fújja. Hát ilyen dolog a begyújtás. Nem is ollan egyszerű, igaz?
Elvigyorodik, megvakarja a fülét. Aztán hirtelen elkomorodik.
- Valamit elfeledtem: darabos barnaszenet kell a fára tenni, az a jó! És két kanna
elég egy egész napra, ha nem csiná' túl meleget! Fogaggya meg!
Bólintok, megfogadom. Az igazgatónő kilép a teremből, mögötte sorra jönnek a
tanárok, némelyikük arcát könnyek áztatják. Mellettem az emberke egyre
csüggedtebben kutatja a tekinteteket, olvasni próbál bennük, mintha az élete múlna a
bennük rejtező válaszon. Az igazgatónő odalép hozzá, s kétséget sem hagy a szomorú
jövő felől.
- Lajos bácsi, akkor... holnap már ne jöjjön... nincs magára szükség... megérti,
ugye... a pénz... nagyon kevés...
Az öreg együgyű arccal bólogat, mutatja, hogy nincs baj, csak a szeme mutatja,
hogy nem érti, hisz ő mindent lelkiismeretesen teljesített, sőt volt, hogy a saját
gyújtósát hozta el hazulról, csak ne akadjon meg a világ kereke, s menjen minden a
maga útján az iskolában. Szégyellősen vissza is kérdez, hogy mégis, nincs-e valami
másik megoldás, például tanulhatnának a gyerekek egy osztályteremben, mindegy,
milyen korúak, még az is jobb, mintha nem járnak iskolába, de az igazgatónő
türelmetlen lesz, s rövid úton lezárja a vitát azzal, hogy egyszerűen nincs pénz a
fűtésre. Bármily meggyőző is az érvelés, nem mondhatni, hogy Lajos bácsi megnyu-
godva hagyja el az épületet. Az ablakból látom, ahogy az utcára lépve is még mindig
gesztikulál, mondja a panaszát, kétségbeesetten és kifogyhatatlanul. Az igazgatónő
elbúcsúzik a kollégáitól, majd hozzám lép.
- Segíthetek?
Bemutatkozom, elmondom, honnan jöttem és miért. Őt Somodkői Máriának
hívják. Épp élete egyik legboldogtalanabb napján sikerült megtalálnom. A másik az
volt, amikor a férje felrobbant a Barátság kőolajvezetéknél.
- Ma ki kellett hirdetnem, hogy bezárjuk télire az iskolát. Víz és villany eddig se
vót, ahogy tankönyv sincs. A gyerekek, iskolabusz híján, sokszó kilométereket
gyalogoltak. Hát mos' a fűtésse' mindent elrendeztek.
- Mi lesz a fizetésükkel? Arcát szomorúság árnyékolja.
- A kollegák ingyér' is tanítanának. De azér' az sok, ho' már három éve nem kapunk
fizetést.
- Palágyon ingyen tanítanak a tanárok?
- Ó, így van ez a rakói, a técsői, meg a beregszászi járásban is. Semmink sincs már,
és bizon', vannak ollan intézmények, ahol ősz elejétől nem folyik oktatás!

- Értem. És miből él? - Nem tudom.

- Nem tudja?
- Nem én. Élek. Élünk. Valahogy. Napról napra. Nekünk ez jutott. - És mások?
Más foglalkozásúak se kapnak fizetést?
- De. Síküvegben. - Miben?
- Síküvegben. Tudja, mi az? - Sejtem.
- Gyüjjön el hozzánk, tele van az apósom kamrája vele. Azt kapják az emberek, s
próbálják eladogatni.
 Iszonyattal hallgatom, amit mond. Megkérem, hogy mutassa meg a polgármesteri
hivatalt. Aztán kezet fogunk. Midőn elbúcsúzom tőle, nyugtalanabb vagyok, mint az
elmúlt két napban bármikor. Kollégámmal elsétálunk a beázott könyvtár mellett,
illetve egy földszintes kis épület előtt, amely valamikor óvoda lehetett. Az udvaron
kitört kerekű gyermektalicska és egy szétfeslett baba árválkodik. A földút
nyomorúságos kis viskók között kanyarog tovább, mígnem a polgármesteri
hivatalhoz érünk. Illár József elénk siet. Markáns ábrázatú, intelligens ember, épp
rosszkedvében találjuk.
- Higgyék el, teljes szívünkkel a tisztességes életre adnánk magunkat, de nem
tudunk megélni a hivatalunkból - panaszolja. - Az egyik rokonyom, máskülönben
tanító a szomszéd faluba', öt bőrkabátot vásárolt ideát, s Magyarországba akart
túladni rajtuk, hogy keressen velük valamicskét. Hát, így próbálunk megmaradni, de
nagyo' nehéz. Attól tartok, eltévelyedésének rendőrségi foganatja lesz, mer'
lekapcsolták a határon.
Kocsiba ülünk, a közeli Soloncira hajtunk. Végül, összesen százharminc kilométer
zötykölődés után megérkezünk oda, ahol tegnap voltunk. A különbség mindössze
nyolc méter. A kerítés innen se mutat más képet, mint a túloldalról, ukrán Szelmenc
azonban sivárabb és barátságtalanabb, mint a falu másik fele.
- Tavaly hárman születtek, és huszonegyen haltak meg - mondja a polgármester. -
A pap Ungvárról jár a faluba, de egyre kevesebb a hívő. Sokan lettek öngyilkosok,
főleg az öregek közül. Feleslegesnek érzik magukat, s megélni se tudnak. Sokakat az
ital visz el. A kárpátaljaiak között, már úgy arányába', a lélekszámot tekéntve, több az
alkoholista, mint Magyarországban. Pedig az már teljesítmény, igaz-e?
Cseperegni kezd az eső, s vele együtt valami megmagyarázhatatlan szomorúság
szakad Kisszelmencre. Mintha a falu fájdalma bevonta volna az egész világot, s a
természet siratná a települést. Ukrán határőrök közelednek, csak mikor elém érnek,
látom, hogy ugyanazok, mint akikkel tegnap is találkoztunk. Én elképedve látom,
hogy ezúttal a szlovák részen grasszálnak, de ők egy fikarcnyit se csodálkoznak azon,
hogy most a határ túloldaláról intek nekik, talán el is felejtették, hogy korábban
melyik oldalon láttak. Jól fejlett németjuhász üget előttük, izmai minden lépésnél
megfeszülnek, felemelt fejjel szimatol a levegőbe.
- Jó napot, megismernek? - szólítom meg őket oroszul. Bólintanak. Elfogadnak egy
csomag cigarettát?
Dobok nekik egyet-egyet, így aztán hajlandóak szóba elegyedni velem.
- Fura egy helyzet ez, nem? Félbevágva egy falu... - Egy falu volt? - kérdez vissza
az egyikük.
- Persze. Egy magyar falu. Csak kettévágták. - Biztosan így látták helyesnek.
- Azért különös, nem? Egy falu, kettészakítva...
- Mért lenne különös? Ha itt a határ, akkor itt a határ. Ez államhatár, épp olyan,
mint bárhol másutt az Ukrán Köztársaságban. Mi itt Ukrajna földjét védjük, ez a
dolgunk. A többi meg nem ránk tartozik.
Nagyjából erre a válaszra számítottam, bár ez a határőr gárda már jobb
emberanyagból áll, mint a szovjet idők alakulatai. Annak idején a martalócokat
küldték a megszállt területekre, s ők vigyázták az új államhatárt is. Az akkori
határőrség másod-, sőt, harmadrendű katonákból állt, a legjobbakat a támadóékekbe
sorozták. Ők például hadtápot kaptak, míg a határ mentiek azt ették, amit össze
tudtak szedni. Így a martalócok vég nélkül sanyargatták a kis falvak lakóit, hiszen
pontosan tudták, hogy egy esetleges számonkérésnél soha nem a hadsereg legalját,
hanem a vezetőket vonják felelősségre a disznóságokért.
Egyszer csak szemközt kilép a portájára Balogh Péter, és amikor észrevesz,
hevesen integetni kezd.
- Legalább egy kaput nyithatnának, hogy a fontosabb családi ünnepeken együtt
lehessenek a családok - mondja Illár. - Már ha egyáltalában még vannak ilyen szoros
rokonyi szálak. Mer' hát igen sokan elhaláloztak már, mások meg elfeledték a
hozzátartozóikat. Talán az együvé tartozás érzése is megkopott már kissé. Ennyi év
után!
- A szeretet kötelékét nem szakítja szét egy drótkerítés! - próbálkozom, de Illár
azon nyomban letorkol.
- De bizon' szétszakíjja. Ha holnap megnyitnák a határt, már inkább csak
kíváncsiságból mennének által az emberek. A rokonyok helyett jó ismerősöket
találnának.
- Tegnap egy idős asszony mást mondott odaát. Szerinte találna még itt
hozzátartozókat.
- Lehet. De nemigen ismerné meg őket. Itten most azok élnek, akik kisdedek vótak
az elválasztáskor. A néni korosztályából már csak elvétve vannak a faluba'. Persze ezt
ő nem tudhassa, hisz évtizedekig pala takarta el egymástól a két falut. Át se láthattak
a kerítésen. A halottakról meg alig tudni valamit, nem is itt vannak eltemetve. És hát
a férfiak... arrul jobb nem is beszélni. Kevesük halt meg otthon, a többség lágerben
végezte.
A szokásos szovjet forgatókönyv: félemlítsd meg az alattvalóidat, s nem lesz, aki
lázadjon. Az asszonyokat szervezd kolhozba, a férfiakat meg vagy vedd rá, hogy
működjenek veled együtt, vagy terrorizáld őket. Kétségtelenül ez utóbbi a könnyebb.
Illár elbúcsúzik, rengeteg dolga van. Ő nem csupán polgármester a faluban, de
mindenes. Esketett már és temetett, most éppen egy töpörödött néninek nyitja ki a
templomot.
- Veres Erzsike csak bekopog, s én már hozom is a kulcsot - magyarázza. - A
néninek hat testvére volt, s mindnyájuk a másik oldalra került. Ő maradt egyedül
Kisszelmencen. Két testvére úgy halt meg, ho' az elválasztás után nem is látták többé
egymást. Azt mondja, ha beül a templomba, az olyan, mintha kilátogatna a szelmenci
temetőbe a testvérjei sírjáho'. Én meg rettegek, ho' egyszer megfagy, mer' se fűtés, se
villany nincs odabe', de hát ez az ő akaratja.
Megismerkedünk Erzsike nénivel, s megegyezünk vele abban, hogy egy óra múlva
felkeressük az otthonában. Illár elbúcsúzik, mi pedig meglátogatjuk a helyi boltot,
amely mindössze háromszáz méterre fekszik a nagyszelmenci üzlettől. Háromszáz
méter légvonalban, de fényévnyi távolság az árukészletben. Ami itt kapható:
füstölthal-konzerv, limonádépor, gereblyefej és többnapos cipókenyér. A szemüveges,
szőke eladólányt Szanyi Erikának hívják, s egyetlen gombnyomásra ömlik belőle a
panasz. Hagyom beszélni, aztán kérdezgetni kezdem.
- Mi fogy a legjobban? - A pitralon.
- Miért?
 - Megisszák.
- És ételt? Nem vesznek?
- Étel nincs. Minek is, úgysincs pénzük. Ha meg tudják inni a napi szeszüket, már
jól van.
- És aki nem iszik?
- Az éhezik. Úgy, ahogy mondom: éhezik.
- De hisz az előbb láttam bejönni egy asszonyt, aki két nagy cekkerrel érkezett.
- Síküveget akart ránk sózni. Nemigen gyünnek ide cekkerekkel, amit vesznek, az
nagy általánosságba' elfér a kezükbe is. Az emberek főként nézelődni járnak ide.
Idegyünnek, nézelődnek, de ha van is áru, csak állnak a kirakat előtt és csorog a
nyáluk. Nem tudják megvenni az élelmiszert.
- Mondja, van errefelé valami, amit érdemes megnézni? Hosszasan töpreng, aztán
azt mondja:
- Nincs. Vagyis... talán a kolhoz. Az még áll. Valamikor a legjobb vót a környéken.
Hét falubó' jártak oda dógozni. "Út a kommunizmushoz", így hívták.
- Merre keressük?
- A főút szélén, kifelé. Könnyen megtalálják, az van ráírva, hogy Mir. Béke. A
kolhoz környékén valóban béke honol. Valamikor a falu egyetlen munkahelye volt,
ma mindenbe beleette magát a rozsda, a géproncsokat vastag portakaró fedi az
udvaron. Az egyik sarokba Lenin-képeket dobáltak, s ott árválkodik a hatalmas vörös
csillag is, amely egykor büszkén hirdette a kommunizmust a központi épület
homlokzatán. Ködös szemű, duzzadt ajkú, hetven év körüli emberke jön elénk.
Pamacsforma kiskutya követi, néha játékosan belekap a lábába. Az öreg megelégeli,
ráüvölt, dobbant a lábával. Az állat a földre kushad, és úgy is marad, szőrgombo-
lyagként, míg az öreggel beszélgetünk.
- Nem fázik, bátyám?
- Nem én. Megülök a zsírozóba', ahun nincs olyan hideg. - Egész nap ott van?
- Hát.
- És mit csinál? Nem unatkozik?
- Nem. Nézem a világot, habár sok látnivaló nincs rajta. - Lopni nem akarnak a
telepről?
- Mit?
- Hát, biztosan van egy-két vasanyag... esetleg eladhatják.
- Ami érték vót, azt már elvitték. Tizenhárom roncsból csináltak a falunak egy
traktort. Az még megy.
- És ha elromlik?
- Idekerül, a többi közé.
A kutya még mindig csecsemőszerűen összetöpörödik, de számtalan mélabús
ránccal szántott ábrázatát figyelőn gazdája felé fordítja. A bácsika cuppog neki, aztán
derekát kezdi nyomogatni, s egy pontnál fájdalmasan felszisszen.
- Azért elreumásít kicsit az állandó hidegbe' levés - magyarázza. - Nem öreg maga
egy kicsit ehhez a munkához'? - kérdezem.
- Talán. De minden hónapba' hazaviszek negyven hrivnyát. Számolok. Negyven
hrivnya az kétezer-kétszáz forint.
- És mennyibe kerül egy kiló kenyér?
 - Öt hrivnya. Úgyhogy akár nyolc kiló kenyeret is vehetnék belüle. De nekem nem
kell kenyér.
- Hogyhogy?
- Nem élek vele.
Pálinkával kínál. Legalább megtudom, mivel él. Udvariasan visszautasítom.
Kikísér bennünket a buszfordulóig. A váróhelynél apró mozaikokból kirakott kép,
rajta harcoló szovjet katonák. Az öreg folyamatosan beszél.
- Kocsival gyüttek, igaz? A busszal most pórul járnának. Kétszer gyün egy nap,
reggel ötkor meg késő este. Sokan úgy mennek, ho' reggel be a síküvegekkel az
ungvári piacra, estve meg haza. De nemigen járnak szerencsével.
- És kocsija? Senkinek sincs?
- Áh, csak a polgármester úrnak. Egy piros Zsigulija. Az övé az egyetlen automobil
a faluba'.
- Mondja, nem ismer maga egy Stefán Miklós nevű embert? - Há' má' honne
ismerném, hisz ipam nekem a Meklós.
- Aztán fel lehet-e keresni?
- Kórházba' van. Má' nyolc hete. Nem tudjuk, él-e, hal-e. Az már maga is baj, ha
elvitték. Mer' aki nem tud idehaza meggyógyulni, a ritká' gyün haza a saját lábán.
lnkább hozzák. Fakoporsóba'.
Búcsút veszünk. Veres Erzsike közvetlenül a határnál lakik, ablakából a kerítésre
Látni. Az öngyilkosság úgy tombolt az itteni öregek között, mint valamiféle járvány,
de a szürke, viharvert arcú néni, sanyarú sorsa ellenére, szeretett élni. Amikor
beállítunk hozzá a kamerával, megijed, fél. Sörtés haját hátrasimítja, úgy nézi a
kamerát, s fel nem tudja fogni, mire készülünk. Pedig megszokhatta már, hogy tőle
függetlenül történnek az események. Erzsike Szelmencen született, és egész életében
itt élt, mégis lakója volt már fél Európának.
- Magyarnak születtem, Magyarországba - mondja óvatosan, mintha még mindig
félnie kellene a muszkáktól -, aztán lettem cseszko, oszt megin' magyar, maj' esmét
cseszko, oszt szovjet, és mostan ukrán.
Lassan megnyugszik, nekiáll lebbencset főzni. Szalmacsóvát csinál, azzal tüzel,
ahogy a régiek.
- Kilencszázötben esküdtek a szülémék, akkor is építette apám a házat
nagyapámmal. Én tizenhétbe' születtem, heten vótunk testvérek. Keveset éreztem a
háborúbó', csak tudtam, ho' rossz az embereknek. De itten nem sok látványa vót,
Katalin-napi bált ugyanúgy rendeztek, mint annak előtte. Egy ilyen táncmulatságon
ismertem meg az uramat. Anyám kísért el a bálba, s leült körbe a többi asszonyokkal
beszélni. Persze fél szemét rajtam tartotta, nem akarta, ho' petrezselymet áruljon az ő
kicsije. Így nevezett mindig: kicsi. Örült is, ho' felkért tüle a nyalka János, mer' hogy
akkoriba' még az anyátul kellett táncra kérni a lányt. Oszt a harmadik körnél kilépett
velem levegőzni... szóval tetszik érteni, ho' mire gondolok... megcsókolt a folyosón,
na. Anyám meg semmit se vett észre, mer' épp akkor esett egymásnak két legén az
udvaron, késsel. Egy csinos lyányon különböztek össze, s nem sokkal később a
körzeti megbízott választotta üket széjjel. Szóval még föl se ocsúdtam a táncbul, s hát
tessék, máris a vőfély hangját hallottam, aki az én esküvőmre csődítette a népet.
Istenem, ho' rohant az élet.
 Megkavarja a levest, sót ad hozzá.
- Oszt a Jánosnak csak egy kérdése vót: tudok-é kenyeret sütni? Mer' annak a
lyánynak esélye se vót a férjhö menésre, aki nem tudott dagasztani, keleszteni. Aztat
mondták akkoriban, ho' addig kell a cipót dagasztani, amíg meg nem jelenik a
menyecske homlokán a verejték.
Kuncog, amúgy csendesen. Aztán elkomorodik.
- De én tudtam ám, ho' a János a' nem jó választás. Ismert vót a faluba' a
lustaságáró', de anyám azt mondta, ne válogassak, mer' nincs mibő'. No, anyámnak
házasodtam, mer' ho' magamnak nem okoztam vele boldogságot, az egyszer biztos.
Míg én horoltam, kötöztem, dudvát szedtem napszámba, az én uram elment vóna a
Dolognak a temetésire! Hanem akkor vált bajjá a dolog, amiko' visszagyütt a
fogságbul. Látta, ho' elválasztottak bennünket kerítéssel a családtól, barátoktól, oszt
inni kezdett. A déli órákra már bepálinkázott, oszt csak feküdt, s tőle kellett elkérnie
engem a húszholdas gazdasszonyomnak munkára. Ha olyan kedve vót, nemet
mondott. Nehéz egy ember vót.
Leveszi a levest a tűz fölül, kínálna belőle, de nem kérünk. Lebiggyeszti a száját,
aztán tovább mesél.
- TBC-s vót, hatvanegyben, oszt üvöltött a kórházba, ho' ő magyar, és meg akarják
gyilkolni a szovjetek. Szerencsénk vót, hogy bomlottnak nézték. Le akarták kapcsóni
a fél tüdejét, de nem írta alá. Hazagyütt, még többet ivott. Oszt megszülettek a
gyerekek. Hiba vót. Olyan ember mellett egy se kellett vóna. Ha a gyereket meg tudta
csinányi, dógoznyi mér' nem tudott? Vót, ho' egy hasáb tűzifa nélkül mentünk a
télnek. S én egy panasz nélkül tűrtem. Biztos eljár a keze, ha odamondom neki az
őszinteséget. Hetvennégybe' halt meg. Palágyon van eltemetve. De én nem oda
menek. Hanem a fiamho', messze innét. Halálomba' hűtelen leszek Szelmenchez. Az
is hűtelen lett hozzám életembe'.
Keserűség tükröződik a szemében, mégis bizonyos vagyok benne, hogy szereti a
szülőfaluját. Olyan gyöngédséggel simította végig a templom ajtaját nem sokkal
ezelőtt, s gondossággal seperte körül a kopasz fákat jöttünkkor.
- Úgy képzelem - mondja -, ho' az unokaöcsém kapja, amit tőlem elvettek. Által
laknak a szüléi, anyja nékem testvérem, s Magyarországba küldték a gyereket, hogy
nemesedjen. Ő már ottan lakást vásárolt, s szeretetbe', nyugalomba' él, legalábbis
eztet írták. Mer' csak ritkán járok ki a kerítéshez beszélgetni. Nagyon felizgat. Inkább
kérem, ho' írjanak. Nem baj, ho' két hónap alatt hozza által a posta, de azt akko'
nyugodalomba' tudom végigolvasni. Tudják, az öregség meg én barátságot kötöttünk.
Én nem szapulom őt, ő nem sanyargat engem. Nagyon. Mer' azért maguknak
elárulom, ho' nehéz a vénülés. A kalendáriumba' is megírták! Néha rívok a
fájdalomtól. A menészetet se nagyon bírom má'.
Felemeli a mutatóujját, úgy mondja:
- Hanem az unokaöcsémtül ígéretet kaptam ám! Ho' segít átjutni a rokonyokho'.
Csak egyszer, és kis időre, de nagyon vágyok rá. Én is gyűjtögetem rája a pénzt, oszt
a magyarországi rokonynak csak ki kell pótolnia. Ha együtt áll az összeg, átmegyek,
és megölelek, megcsókolok mindenkit. Akkor teljesül az álmom, és boldogan halok
meg.
 Mindenhez hozzászokik az ember, mondják, bár én magam nem tudom, hogyan
voltak képesek a szelmenciek egy ilyen lemondásokkal teli, sivár életet kibírni. Ott
jártamkor mindvégig ugyanaz a kérdés motoszkált a fejemben, mint korábbi
"faluriportjaim" során. Vajon ott maradnék-e egy tönkretett településen, még ha az a
szülőfalum is? Ott maradnék-e egy településen, laknék-e egy olyan falu szélén,
amelyre vizet engedtek, s csak a házam teteje látszik ki a mesterséges tóból?
(Bözödújfalu) Ott maradnék-e egy településen, ahol a szülők a balesetben meghalt
gyermekeik után kapott segélyen marakodnak? (Pörböly) Visszaköltöznék-e egy tele-
pülésre, amelyet az atomerőmű katasztrófa miatt vastagon borít a radioaktív por, s a
háttérsugárzás még ma is a megengedett egészségügyi érték sokszorosa? (Csernobil-
Lopuhovó) S végül, élnék-e egy településen, ahol egyik napról a másikra
elválasztanak egy magasfeszültségű kerítéssel az anyámtól, a szerelmemtől, vagy
éppen a szülőházamtól?
Ha rögtön és rutinból felelek a kérdésekre, a válaszom természetesen: nem. De ha
egy kicsit elgondolkodom rajtuk, bizony bevallom magamnak, hogy Pécsért, a
szülővárosomért én is tűzbe mennék. Amikor Gyöngyi, a feleségem elolvasta
Szelmenc történetét, s megkérdezte, hogy szerintem miért nem mentek el az ottani
emberek egy olyan faluba, ahol együtt élhettek volna, aknazárak és fegyveres
határőrök nélkül, a következőt feleltem:
- Az ember elsőre azt gondolná, hogy a pénz miatt, illetve hogy nem akarták
otthagyni a javaikat. Ez azonban nem igaz, mert a házaikra, földjeikre biztosan lett
volna vevő (tudom, hisz a kisszelmenci oldalon a kihalt öregek házait ma is
megveszik az ukránok, ezek ára háromezer dollár körül mozog), s a költözéshez
szükséges pénzt is előteremtették volna az emberek (az oroszországi zsidók sokszor
egyetlen bőrönddel menekültek a pogromok elől Amerikába, de így voltak ezzel az
ötvenhatos magyarok is, akikért éjszaka tizenegykor jött a teherautó, amely az osztrák
határhoz szállította őket). Aztán az is felvetődik, hogy esetleg túlságosan is ragasz-
kodtak a szülőfalujukhoz, az emlékeikhez. Bár számtalan példa van rá, hogy az
emberek egy másik földrészre is átköltöznek, csak hogy a szeretteik közelében
élhessenek. Én mégis inkább azt hiszem, hogy egyetlen dolog tartotta abban az
áldatlan állapotban is Szelmencen az embereket: a remény. Mert mit is mondott Valkó
atya a nagyszelmenci iskolában tartott istentiszteleten? "A reménység e züllött
világban az egyetlen életelixír, életerő." Veres Erzsi néni és sorstársai talán
mindvégig abban bíztak, abban reménykedtek, hogy egyszer megint minden úgy lesz,
mint régen, s eltűnik közülük a kerítés.
Talán az egyesülő Európával ezek a ma még távolinak tűnő álmok megvalósulnak
majd. De az aprócska magyar falu lakói ezt már nemigen érik meg. Idén márciusban
ismét Szelmencre látogattam. Akkor volt hat napja, hogy eltemették Veres Erzsi
nénit. Illár József szerint épp összegyűlt a pénze az útlevélre, s átmehetett volna
megölelni a még élő rokonait. A magyarországi rokona mindent elvitt magával, ami
mozdítható volt. Csupán egyetlen képet hagyott ott Illár Józsefnél, hogy maradjon
valami a falunak Erzsi néniből. A felvételen egy vidám lány kapaszkodik kacagva a
szerelmébe egy bálterem előtt. Boldogok. Még boldogok.

A Suttogó
 Los Angeles, 2001. március 4.
Wells: Most mit nézel? Tvrtko: Parizer!
Wells: Az. És? Egyél. Tvrtko: Otthonról hoztad? Wells: Naná. Nem szereted?
Tvrtko: Mikor hoztad? Wells: Tavaly. Le volt fagyasztva. Tudod, hogy csak az év
felét töltöm odahaza...
Tvrtko: Gelsén. Zalában.
Wells: Úgy van. És amikor itt vagyok, hiányzik a parizer. Ötvenhatban is az
hiányzott a legjobban, amikor megpattantam.
Tvrtko: Hány éves voltál akkor?
Wells: Huszonkettő. Néhány nappal a disszidálás előtt felkerestem Kittenberger
Kálmánt, a híres oroszlánvadászt Nagymaroson. Elmondtam neki, hogy imádom
Afrikát, és legfőképp az oroszlánokat. Elmosolyodott és így szólt: "Jól van, fiú, de itt
ebben a dicsőséges népi demokráciában nehéz lesz oroszlánokkal találkoznod,
úgyhogy készítsd elő az útibatyudat. És ha találkozol a sörényesekkel, mondd meg
nekik, hogy Kitti bácsi öleli őket. De azért vigyázz velük!" Azzal fölemelte a kezét:
mutatóujjának egy része ottmaradt egy nőstényoroszlánnal való viaskodásában.
Összecsomagoltam, aztán irány a határ. Sikerült átjutnom. New Yorkba mentem,
majd Los Angelesbe. Ott megalapítottam az Animal Actors of Hollywood nevű
vállalatomat.
Tvrtko: Hollywoodi Állatszínészek.
Wells: Úgy van. Persze már odahaza is idomítgattam az állatokat. Tvrtko: Gelsén?
Wells: Igen. A blökinket szegényt például egész álló nap egrecíroztattam: ül, áll,
fekszik... Képzelheted, mit gondoltak rólam a faluban. Később solymász és
gepárdidomár lettem Homoki Nagy István filmes csapatában. Szép idők voltak.
Tvrtko: Hogy lesz az ember állatszínész-nevelő?
Wells: Úgy, hogy nagyon szereti az állatokat.
Tvrtko: Én is nagyon szeretem az állatokat, mégse lettem állatszínész-nevelő.
Wells: Talán nem szeretted őket eléggé. Az embereket jobban szeretted, ezért lettél
riporter.
Tvrtko: Ezek szerint te jobban szereted az állatokat, mint az embereket?
Wells: Nem, nem hiszem. Csak máshogy. Amikor New Yorkban először
megkerestek az amerikaiak, hogy szükségük lenne egy oroszlánkölyökre, amelyik
átugrik az egyik hajóról a másikra, elmentem a világszerte ismert állatkereskedő,
Henry Treffich üzletébe. A kirakatban egy kis nőstény oroszlán hancúrozott gorilla-
és tigriskölykökkel. Persze, hogy azonnal lecsaptam rá, és már vittem is az akkori
munkahelyemre; egy magánállatkertbe. Sosem felejtem el, ahogy ez a trópusi
származású kisöreg élvezettel hempereg a hóban, és föl-alá szaladgál Szittyával és
Rajkóval, a vizslakölykökkel. Sabor, mert a Tarzan-könyvek nőstényoroszlánja után
így neveztem el, úgy hozzám nőtt, hogy elég volt csak a fülébe súgnom az
instrukciót, és máris csinálta.
Tvrtko: Aha, szóval ezért hívnak téged ma is a Suttogónak. Wells: Gondolom.
Tvrtko: Volt is egy ilyen film, Redforddal. Csak nem te voltál az ihletője?
Wells: Nem tudom, Redfordékat kellene megkérdezni. Egyébként vele is
forgattam, méghozzá Kenyában. Sőt, össze is vesztem miatta a Távol Afrikától
producerével. Terry Clegg azt akarta, hogy amikor a két főszereplő, Redford és Meryl
Streep jelen van, az oroszlánok minden lépését mesterlövész kísérje. Na erre aztán
bepipultam. Mégis, mikor használná a puskáját a mesterlövész? Amikor valamelyik
oroszlán közeledik a szereplőkhöz? De hisz arra tanítottuk őket, hogy hívásra
jöjjenek! Persze a pénzember is darálta a magáét: "Hé, ember, talán Robert Redford
élete többet ér, mint a nyamvadt oroszlánjaid, nem?" Meg kell mondanom, hogy a
filmesek számára az állat valóban csak egy eszköz a filmben. Tudják, hogy egy
kutyussal, oroszlánnal, majommal, elefánttal mindent el lehet adni, így aztán
szükségből szerződterik az állatokat. De ha rajtuk múlna, sose vesződnének
ilyesmivel, mert hát kétségtelen, hogy egy állatos jelenetet általában jóval többször
fel kell venni, mint egy olyat, amelyikben csak emberek szerepelnek. Szóval Redford
életével jött a producer, mire én azt feleltem: "Uram, ami azt illeti, szerintem egy
nairobi koldus élete is többet ér, mint bármely oroszláné, de itt egyáltalán nem erről
van szó. Ha netán az ön verziója jön be, és az állat ráugrik valakire, a vadász könnyen
megsebezheti, sőt, agyon is lőheti az alatta fekvő embert is. Arról nem is beszélve,
hogy egy sebesült oroszlán ezerszer veszélyesebb egy haragos oroszlánnál. Ezer
óvintézkedést tettem Redfordék biztonsága érdekében, de amíg én itt vagyok,
fegyveres ember nem lehet a helyszínen. Vagy elbúcsúzunk egymástól."
Tvrtko: Gondolom, maradtál.
Wells: Úgy van. Én sem szóltam bele az ő dolgaikba, nem tudom, ők miért
kotyogtak az enyémbe. A másik konfliktusom a rendezővel, Sydney Pollackkal volt.
Három oroszlánom, Asali, Szudan és Kibor közül ezúttal Asalin volt a sor. A
vadászjelenetben oroszlántámadást kellett produkálni, tehát Asalinak Redford és
Streep nyomába kellett iramodnia. Mondanom sem kell, Redford nem is volt
Afrikában, Streep meg a villájában aludt. Helyettük Kenya egyik legjobb lovasa, Bill
White csalogatta a felvevőgép felé az állatot. Asali hordozható ketrecét egy bokor
mögé rejtettem, úgy háromszáz méterre a kamerától. Bill odaügetett lovával az
oroszlánhoz, és ingerelni kezdte. Asali már alig várta, hogy üldözhesse. Az én
feladatom az volt, hogy időben kinyissam a ketrecajtót. Vagy inkább úgy
fogalmaznék: hogy jó időben nyissam ki az ajtót! Mert ha túl korán engedem Asalit
Billék nyomába, akkor cafatokra tépi őket. Mint említettem, nem volt puskás ember,
az üldözési út végén két Land Rover terepjáró zárta volna el az állat útját. Ha viszont
túl későn nyitom ki a ketrec ajtaját, az oroszlán látja, hogy már nincs esélye, és nem
fog a ló után rohanni. Másodperceken múlott minden.
Tvrtko: Ennek a Bill White-nak igencsak bíznia kellett benned! Wells: Úgy bizony.
Az állatszínészekkel dolgozó embereknek nincs más lehetőségük, csak bízni. No de
így van ez az orvosok, a pénzügyi tanácsadók, vagy épp az ügyvédek esetében is,
nem? Ők is gyakran életekkel játszanak. Szóval Bill nekiiramodott, s amikor az
érzésem szerinti ideális távolságra jutott, kinyitottam a ketrecajtót. Egy másodpercet
késtem. Asali már túl távolinak vélte Billéket, és csak kisétált a ketrecből. Nem
voltam dühös. Mindig is szerettem volna a lehető leglátványosabb eredményt
produkálni az állataimmal, de fő célom nem lehetett más, mint hogy senki se sérüljön
meg. Most is a biztonságra törekedtem, ezért nyitottam későn a ketrecajtót. Szigorúan
visszatereltem Asalit a ketrecbe, és készültünk a következő felvételhez. Ebben a
pillanatban ért oda Pollack. A haját tépte. "Hé, idefigyeljen, most mi lesz, nem
sikerült a felvétel!"mondta. "Majd sikerül a következő"-feleltem nyugodtan. Még
vörösebb lett. "Maga könnyen beszél, de nekem minden forgatási nap százezer dol-
láromba kerül!" - vágta a képembe. Összevontam a szemöldököm. "Nézze, Mr.
Pollack"-mondtam-, "engem az sem hat meg, ha óránként egymilliót költ a filmjére!
Én itt mások testi épségével játszom, úgyhogy ne jöjjön itt nekem százezrekkel, meg
forgatási napokkal! A jelenet sikerülni fog, ha nem az első, akkor a második,
harmadik, vagy ötödik próbálkozásra!" Szerencsére a következő kísérlet sikerült.
Hollywoodban úgy tartják; minél több erőfeszítéssel, szenvedéssel készül el egy film,
annál sikeresebb lesz a mozikban. Ez a Távol Afrikától esetében bejött.
Tvrtko: És Streepék egyszer sem találkoztak az oroszlánokkal? Wells: Nem,
dehogy. Abban a jelenetben, amikor az oroszlánok megtámadják a karámba zárt
őröket, két dublőr vette fel Redfordék jelmezét. Streep csak három nap múlva jött ki a
forgatásra, hogy rögzítsék a közelieket. Az oroszlánok akkor már úton voltak
hazafelé. Persze később, a bemutató után minden interjújában elmesélte, hogyan
harcolt egy szál korbáccsal a vérengző ragadozók ellen. De hát ez így van rendjén.
Persze nem minden sztár vitézkedik feleslegesen. Russel Crowe például sosem
döngette a mellét a Gladiátorban látható tigrisviadalaival, pedig nagyon kevesen
tudják, hogy az ausztrál sztár valójában csak plüssállatokat szurkált halálra az
arénában.
Tvrtko: Ha jól emlékszem, a Távol Afrikától című filmben szép számmal
szerepeltek elefántok is.
Wells: Jól emlékszel. Egész pontosan tizenketten. Mivel Kenyában nem voltak
képzett elefántok, Los Angelesből kellett őket Afrikába szállítanunk teherrepülővel.
Nem volt olcsó játék, főleg, ha hozzávesszük, hogy egy elefánt napi gázsija
másfélmillió forintnak megfelelő összeg. Nagyon szépen teljesítettek, mégsem kaptak
Oscart. A Távol Afrikától bezzeg hetet is!
Tvrtko: És te? Te sosem nyerted el a szobrocskát?
Wells: Ötven olyan filmben közreműködtem, amely végül Oscar-díjas lett, kétszer
pedig magam is megkaptam a kitüntetést, persze ennek nem volt akkora visszhangja,
mint egy színészi, vagy rendezői Oscarnak. Nézd, nekem már az elején el kellett
fogadnom, hogy sosem én leszek a sztár, vagy az állataim, mások viszont a mi
munkánkkal fényesítik majd a saját dicsőségüket. Nincs is ezzel semmi baj. De azért
jól esett volna, ha az Oscar átvételekor Kevin Spacey megemlíti szereplőtársát,
Huggiest is, aki szintén részese volt az Amerikai szépség című film sikerének. Igaz,
Huggies? Tvrtko: Kinek kiabálsz?
Wells: Hé, Huggies! Gyere! Tvrtko: Jézusom, egy kutya.
Wells: Gyere, ismerkedj meg az úrral, Magyarországról jött. (Ugatás.) Hol van, hol
van? Ne tégy úgy, mintha nem mennénk oda minden évben! (Ugatás, Wells
visszaugat.)
Tvrtko: Jé, ez elment.
Wells: Persze, mert elküldtem a lakáskulcsért. Tvrtko: Te beszélsz az állatok
nyelvén?
Wells: Talán. Figyelj csak! (Csicsereg, bentről egy papagáj válaszol.) Azt hiszem,
Rudi nem bánja, ha járunk egyet a farmon.
Tvrtko: Rendben. Azon gondolkodom, honnan ismerős nekem ez a Huggies.
 Wells: A Nissan-reklámról. Biztosan a repülőtérről idefelé láttad a plakátot. Ő áll a
kocsi mellett.
Tvrtko: Valóban. Hé, ez kiugrott az ablakon!
Wells: Csak produkálja magát. Na figyelj: Huggies, gyere csak! "Acsar!" Tvrtko:
Meg fog harapni!
Wells: Nyugi, csak színészkedik. Huggies, "biceg" Tvrtko: Hát ezt nem hiszem el,
mint egy háborús sebesült.
Wells: Okos blöki, mi? A világ legkezesebb jószága. Egyébként ha akarom, még
engem is letámad.
Tvrtko: Te, azt a patakot már idefelé is láttam. Tudod, ahol le kell parkolni. Miért
nem csináltál fölé egy átjárót?
Wells: Mert ennyi séta a természetben mindig kell. Tvrtko: De az legalább
négyszáz méter innen!
Wells: Így van. Leteszem a partján a kocsit, aztán átugrom rajta, és hazasétálok.
Tvrtko: A kutya iszik a vízből.
Wells: Semmi gond, a patak kristálytiszta. Látnád csak Barklyt, ő úszik is benne.
Tvrtko: Azt az ebet honnan ismerhetem?
Wells: Várjál csak... legutóbb a Vészhelyzetben láthattad. De az is ő volt, aki
összehozta Val Khmert és Julia Robertset. A forgatókönyv szerint Kilmer sétáltatta
Barklyt, aki egy fánál felemelte a lábát, hogy elvégezze folyó ügyeit. Épp akkor jött
arra Julia Roberts, a történet szerint tehát a kutya hozta össze a Robertsék által
alakított szerelmeseket. Most képzeld el szegény Barklyt, amint a kijelölt fánál
emelgeti a lábát, miközben egyáltalán nem kell pisilnie. Harmincszor vették fel a
jelenetet. Tvrtko: Szerencsétlen.
Wells: Nem kell sajnálni, imád szerepelni a kisöreg. Vannak állatszínészek, akik
imádják mutogatni magukat. Nos, Barkly pontosan ilyen. Te nem hiszed, ezek
ugyanolyan hiúak, mint a hollywoodi sztárok. Sajnos most nem tudom bemutatni,
mert Chicagóban forgat. Bemegyünk abba a házba? Tvrtko: Persze. Mi van ott?
Wells: Boák.
Tvrtko: Úgy érted... kígyók? Wells: És pókok. Tarantellák.
Tvrtko: Jaj, de jó! És tényleg be kell oda mennünk?
Wells: Meg akarod ismerni a farmot, nem? Meg a munkánkat is, igaz? Tvrtko:
Igaz.
Wells: Hát akkor nosza, ez is a munkánkhoz tartozik. Mielőtt kinyitom az ajtót,
meg kell kérjelek arra, hogy mindig csak mögöttem gyere. Tvrtko: Miért, gondoltad,
hogy előreszaladok és kezet rázok a boáddal? Különben milyen állat ez a boa?
Wells: Segghülye. Tíz méter hosszú, ötven kiló színtiszta idiotizmus. Tvrtko:
Semmire sem tudod megtanítani?
Wells: De. Ha megütögetem a farkát, felemeli a fejét. Ha feljebb ütögetem, kúszni
kezd. És ezzel, azt hiszem, mindent elmondtam. Máskülönben ezért nem látni soha a
filmeken a mozgó kígyók fejét és farkát egyszerre.
Tvrtko: Atyaég, mekkora!
Wells: Igen, őnagysága egy szép, kifejlett példány. A Dzsungel könyvében
dolgoztunk együtt.
Tvrtko: Hogy sziszeg! Nagyon aranyos. Wells: Ráléptél a sarkamra.
 Tvrtko: Ja, bocs.
Wells: Ott vannak a pókok.
Tvrtko: Aha. Klassz. Hogy szaladgálnak! Bele is halnék, ha egy ilyen felszaladna a
lábamon.
Wells: Nézd csak, már szalad is. Várj, ne ugrálj, egyszerűen csak rá kell fújni.
Nyugi, még megijeszted.
Tvrtko: Szegény pók! Rám a frászt hozza, de én ne ugráljak, mert megijesztem!
Hát ez jó!
Wells: A tarantella szabadon veszélyes ragadozó, de tudja, hogy idebent tőlünk,
emberektől kap enni.
Tvrtko: Okos állat.
Wells: Nem mondhatnám. Inkább számító. Egyébként az, amelyik a lábadon
mászik, az Arachnofóbiában játszott. Meg a Rex felügyelőben. Mivel azonban nem
lehetett étellel megtanítani a szerepére, vagyis arra, hogy A pontból eljusson B
pontba, ezért az ösvény két oldalán egy szerkezettel sűrített levegőt fújtunk végig, így
a pók követte a kijelölt útvonalat.
Tvrtko: Ha már behoztál ide ezek közé a mérges szörnyetegek közé, áruld el, hogy
milyen trükkökkel készíted fel az állataidat egy jelenetre? Vegyük például, hogy Jim
Carrey kutyájának bele kell tenni a fejét a varázserejű maszkba.
Wells: Pofonegyszerű. Négykézlábra ereszkedem, magam elé teszem az álarcot.
Beleteszem a fejem. Nem érti. Újra megmutatom. Néz rám a kutya bambán.
Odaállítom a maszk elé, belenyomom a fejét. Ráakad a maszk. Jutalomfalatot adok.
Ötödszörre már egyedül csinálja. Türelemjáték az egész.
Tvrtko: Ilyen egyszerű volna? Wells: Nagyjából igen. Tvrtko: És nem nagyjából?
Wells: Ki kell alakítanod az állattal egy rendkívül bensőséges kapcsolatot, hogy
akkor is megcsinálja, amit kérsz tőle, ha ötvenen állják körül a forgatáson.
Tvrtko: Melyik állattal a legjobb dolgozni?
Wells: Nézd, én oroszlánbuzi vagyok. Első nagy munkám is hozzájuk kapcsolódik.
Hatvannégyben a Columbia ajánlatot tett Joy Adamsonnak az Elsa kölykei
megfilmesítésére, aztán később leforgattuk a folytatását is. Tizenöt Kaliforniában
született oroszlánnal érkeztem Kenyába, háromhetestől háromhónaposig. A tehergép
pilótája megkérdezte, hogy minek kell Afrikába oroszlánokat repíteni, mikor
Serengeti hemzseg a sörényesektől. Elmagyaráztam neki, hogy egy Serengetin
befogott oroszlántól nem lehet elvárni, hogy kövesse a rendező utasításait, arról nem
is beszélve, hogy valószínűleg belekóstolna az emberszereplőkbe. De a forgatás így
sem volt egyszerű játék: az oroszlánokkal könnyebb dolgunk volt, mint az írónővel.
Joy egész idő alatt lehetetlenül viselkedett: rikácsolt, hadonászott, követelőzött,
folyamatosan zavarta az állatokat. De ami még keményebb volt: más állatok is együtt
szerepeltek az oroszlánjaimmal. És hidd el, ennél nincs nehezebb. Az orrszarvút
például egyáltalán nem érdekelték az oroszlánok, sokkal inkább fűlött a foga az
emberekre. Így aztán kénytelen voltam egy asszisztensemmel ingerelni, hogy a
kamera irányába csalogathassuk. A jégkorszakból hátramaradt, vaksi állat pislogva
állt, majd amikor húszméteres "lőtávolba" értünk, leengedte hatalmas fejét, és sipítva
támadásba lendült. Mi meg uzsgyi, rohantunk a biztonságot jelentő kerítés felé.
Átvetődtünk rajta, az orrszarvú meg egyenesen nekicsapódott a palánknak.
Megcsináltuk egyszer, kétszer, háromszor, de a rendező újra és újra felvételre hívott:
"Na, csak még egyet!"
Mi persze egyre fáradtabbak voltunk, és úgy a nyolcadik kísérlet alkalmával
asszisztensem megcsúszott a kerítésnél. Úgy lógott a palánkon, mint egy száradó
ruha, de volt annyi lélekjelenléte, hogy mozdulatlan maradt. Az őslény, amely
elsősorban a mozgásra reagál, két méterre tőle megtorpant. Beugrottam a látókörébe,
kézzel-lábbal hadonászva próbáltam elvonni a figyelmét. Meg is indult felém, dupla
sebességgel. Futni kezdtem, de első lépésemmel sikeresen egy egérfészket céloztam
meg. Az üreg beszakadt, és én combig a földbe fúródtam. Rángattam a lábam kifelé,
az orrszarvú meg dübögött felém, mint egy mozdony. Szinte már a nyakamba
éreztem a dühös fújtatását, amikor végre sikerült kiszakítanom magam a csapdából, a
kerítéshez ugrottam, és átvetődtem rajta. A lábam még szinte a túloldalon volt,
amikor a páncélos odaérkezett, de már a kerítést döfte helyettem. Szemtanúk szerint
mindössze húsz centi volt a nadrágom és az orrszarvú szuronya között.
Tvrtko: Az orrszarvút nem te tanítottad?
Wells: Nem. Hozott anyagból dolgoztam. Vannak állatok, amelyekkel nem igazán
szeretek foglalkozni. Ilyen az orrszarvú. Vagy a medve. A farkasokkal is inkább az
egyik tanítványom táncol.
Tvrtko: Ti csináltátok a Farkasokkal táncolót?
Wells: Bizony, méghozzá egy magyar származású sráccal, Nícholas Tothtal. Ő
most lámákat és tevéket készít fel egy sivatagi produkcióhoz, de a farmján rendezte
be a vadnyugati és kalandfilmes állatok központját, így Rengi és Rojkó, Kevin
Costner "szereplőtársai" is ott laknak.
Tvrtko: Hogy vettétek rá Rojkót arra a hátborzongató vicsorgásra, amellyel a
gonoszokat fogadta a sziklák között?
Wells: Bekentük ecettel az ínyét, mire széthúzta a pofáját, mintha vicsorogna.
Később már ecet nélkül, utasításra is ment a dolog.
Tvrtko: Ügyes.
Wells: Egyébként Tothnál sok ismert, de már nyugdíjba vonult állatszínész éldegél.
Például azok a krokodilok, amelyek Walter Matthauval és Gregory Peckkel
viaskodtak. Vagy az őzikék, akik egy folyóban veszteglő autót ugráltak át egy
reklámban. Mellesleg a farm hátsó részén ebben a pillanatban is egy reklámot
forgatnak dél-koreai filmesek, amelyben egy hiéna vezet egy kocsit. Ha jól tudom,
Nicholasék három hónapra vállalták a munkát, mert hát a hiéna ugye... Szóval elég
butuska állat. Huggies, kifelé! Nem, nem jöhetsz be!
Tvrtko: Hogy bedugta a fejét az ajtón.
Wells: A plexi biztonsági kapun úgyse tud bejönni, de azért jó, ha tudja a rendet.
Máskülönben joga van mindenről informálódni, ami a házban történik, mert szépen
belead a közösbe. Filmezéskor négyszáz dollárt, azaz százhúszezer forintot kap egy
napra.
Tvrtko: Az soknak számit?
Wells: Relatív. Szudán, az oroszlán gázsija például napi három és fél ezer dollár
volt, azaz több mint egymillió forint. És harminc napot forgatott a Sámson és
Delilában Elizabeth Hurley-vel. Az úgy már oké, nem?
 Tvrtko: Rossz szakmát választottam. Különben úgy látom, hogy amelyik állat
eszik, azt tanítani is lehet.
Wells: Így van. Lassie például jutalomfalatkákkal forgatta végig a világhírű filmet.
Amikor meghalt, akkor is épp egy száraztáp-darabkát szorongatott a fogai között.
Emmit, a Dzsungel könyve majmát meg banánnal tanítottuk a szerepére. Gyere,
sétáljunk vissza.
Tvrtko: Jó. Mondd, melyik állattal volt a legkönnyebb dolgod? Wells: A
legkönnyebb? Várj csak... Azt hiszem, a malacokkal. Tvrtko: Ezt nem mondod
komolyan!
Wells: De bizony, a malac a világ tíz legintelligensebb állatának egyike. A
tanulékonysága a delfinével vetekszik. Ausztráliában forgattuk a Babe a
nagyvárosban című filmet, méghozzá úgy, hogy egy jelenetsort általában három
különböző malaccal vettünk föl. Az egyiket arra tanítottuk meg, hogy felugorjon egy
székre, a másikat arra, hogy belenyaljon a paprikásszószba, a harmadikat pedig, hogy
prüszköljön tőle. Szét kellett bontanunk a szerepeket, mert hatvannégy felvétel esett
Babe-re. Tíz malaccal forgattuk le a filmet, és mondhatom, a röfik zseniálisan
teljesítettek. Nem úgy a rendező. Volt úgy, hogy a tűző napon hatvannégyszer
ismételtetett meg egy jelenetet, miközben szerintem már az első is tökéletesen
sikerült. Csorgott rólunk a veríték, de ennél sokkal nagyobb baj volt, hogy szegény
malac lesült. "Hozzátok a sminkeseket!" - üvöltötte a rendező. Próbálták bepúderezni
szegény röfikét, de az asszisztens jelenet közben feltette a kezét. Közölte a
rendezővel, hogy ezzel a malaccal nem lehet folytatni, mert a melegben az
izzadtsággal együtt lefolyik róla a púder. Láthatod, az édes kis Babe-nek nem volt túl
szép élete. Arról nem is beszélve, hogy néhány hónap múlva mind a tíz malacszínészt
megették.
Tvrtko: Jaj.
Wells: Sajnos a kiöregedett állatszínész csak ritkán kapja meg az őt megillető
bánásmódot. Mi a sajátjainkat szeretjük, gondozzuk, de a más tulajdonában lévő
állatszínészekért nem tudunk felelősséget vállalni.
Tvrtko: Melyik volt a legnehezebb feladatod?
Wells: Talán emlékszel még arra a reklámra, amely egy biztosítótársaságot egy
szárnyas oroszlánnal mutatott be. No, hát ráerősítettük a sörényes hátára a
madárszárnyakat, de az állat az istennek nem akart megnyugodni, állandóan a
szárnyak felé kapott, leráncigálta őket magáról és tépni kezdte. Hiába, dolgozott
benne a vadászösztön. Ezért nehéz például egy oroszlánnak olyan jelenetet tanítani,
amelyben ő van alul. Az állatok királya ugyanis győzelemre született, és irtózatos
erőfeszítésbe kerül megértetni vele, hogy ez most nem komoly, csak egy kicsit kell
veszítenie. Hányszor haraptak már combon az oroszlánjaim, amikor a főszereplők
dublőr jelmezekbe bújva gyűrtem őket a földre! Értették ők, hogy játszunk, de azén
egy-egy odakapással jelezték a valódi erőviszonyokat. Egy oroszlánnál az odakapás
pedig... Mintha sövényvágó késsel szabdalnák a húsodat. Össze-vissza vannak
öltögetve a végtagjaim.
Tvrtko: Volt olyan felkérés, amit visszautasítottál?
Wells: Nemigen. Egy japán tévés például azt mondta, hogy neki bármennyit megér,
ha egy vízisíelő elefánt nyakában filmezheti magát. Van az a szólás, hogy "Nincs az a
pénz, amiért...". Nos, nálunk ez így módosul: "Van az a pénz!" Volt az a pénz, amiért
tréningezni kezdtünk egy elefánttal. Először persze a szárazföldön mozgattuk a lábai
alatt a gerendákat. Aztán egy hónap múlva vízre szálltunk vele. Nakatának hívták a
japán ürgét. Eljött, és nem hitt a szemének, amikor látta a vízen csúszni az elefántot.
Valami versenyt akart megnyerni ezzel az őrültséggel. Az állat nyakába pattant, és
megnyerte a versenyt. Még a motorozó majmot is maga mögé utasította. Várj egy
picit, csörög a telefon. Igen, tessék? Kicsoda? Szervusz, Raffil! Persze, hogyne. Aha,
értem. Jó, délután átmegyünk. Igen, biztosan. Jó, várlak. Csók!... Na, egy régi
kuncsaftom volt az, most épp egy jégkorszakban játszódó filmhez keres szereplőt.
Tvrtko: Milyen állatod van a jégkorszakból?
Wells: Medvém. Egy négyméteres kodiák. Ő a világon a legnagyobb. Öt év
munkánk van benne. Pénzben mérve úgy tizenkétmillió forintnyi dolcsiba kerül a
kiképzése. De már behozta az árát. A gázsija napi másfélmillió forint. Ráadásul télen
forgatják a filmet!
Tvrtko: Az miért jó?
Wells: Mert télen általában egyáltalán nincs munka az állatszínészek számára. A
medvét is fel kell ébresztenünk a téli álmából, cserébe persze majd dupla vakációt
kap nyáron.
Tvrtko: Amikor telefonon beszéltünk, azt mondtad, hogy az Universalnál évi
nyolcezer filmet forgatnak, és minden harmadikban szükség van állatszínészre.
Wells: Így van, egy komoly filmben az egyetlen pillanatra feltűnő papagáj se lehet
civil. De ezeknek a produkcióknak a többsége nyáron készül. A tél holtszezon. Nézd
csak, ott van Tíbur, az elefánt. Tudod, a vízisíelős. Most épp egy olyan szerepre
készítik fel a kollégák, amelyben egy sebzett elefántot kell alakítania. Látod, hogy
fekszik? De azért fel akar kelni a kis pimasz! Nem biztos még a szerepében. Gyere,
bemutatlak neki.
Tvrtko: Ööö...
Wells: Ne félj, nem eszik meg. Szervusz, Tibur. Nézd csak, kit hoztam! Adj kezet a
sapkás bácsinak! Úgy van.
Tvrtko: Most fogjam meg az ormányát? Wells: Persze.
Tvrtko: Nedves.
Wells. Nagyon helyes, az azt jelenti, hogy egészséges. Tvrtko: Most elindult felém.
Segítség
Wells: Csak tett előre egy lépést. Kicsit szédeleg, hiszen egész eddig feküdt.
Látom, a felnőtt állatokkal nem igazán találod meg a hangot. Mutatok neked egy
kölyköt. Tessék, öthónapos. Maszálynak hívják.
Tvrtko: Jaj de aranyos kisoroszlán. Kár, hogy úgy vicsorog, meg morog! Wells:
Védi az ennivalóját. Látod, hogy ebédel. Kell is neki az energia, mert kemény pálya
vár rá. Apja ugyanis Hollywood egyik legnagyobb csillaga volt. Legutóbb O. J.
Simpsonnal játszott a Csupasz pisztolyban. Sajnos már meghalt. Amikor elmegy egy
állatszínészünk, egy kicsit mi is meghalunk. A foglalkozásunkban ez az egyetlen
rossz. De ez nagyon.
Hubert G. Wells, azaz Willhubert Géza az év felét Gelsén tölti. A Zala megyei
faluban csak úgy ismerik, mint a titokzatos embert, aki mindenkivel elbeszélget, de
akiről semmit se lehet tudni. A település fölötti dombon lakik, egy csodálatos
kastélyban. Beköttette a gázt, a csatornát, és aki a nyomvonal környékén lakott,
azokhoz is mind bevezettette. A kastélyt két kőoroszlán vigyázza, a szobák falain
képek százai Afrikából, Ausztráliából, és persze a filmekből, amelyekben
közreműködött, például a Lassie hazatérből, a Dr. Doolittle-ből, vagy a Gladiátorból.
Ez utóbbit forgatta éppen, amikor felesége a szeme láttára felvágta az ereit Sidney
repülőterén. Azóta már elváltak, s Huggies egyetlen társa a világ leghíresebb állatszí-
nész-oktatójának. Amikor meglátogatjuk, parizeres szendviccsel kínál. Csakúgy, mint
Los Angelesben. A gelsei kastély is annyira van Ferihegytől, mint a Los Angeles-i
villája az ottani repülőtértől. A teraszon ülünk le beszélgetni, ahol órákig szokott
gyönyörködni az egyedülálló panorámában. Bejárta az egész világot, de Gelsénél
szebb helyet még sehol sem talált. Ebben a dologban egyébként is ugyanúgy érez,
mint az okosabb állatok: a legszebb, a legjobb hely az, ahol otthon érezzük magunk.
Rózsák
A bajuszos férfi mozdulatlanul ül a napon, közvetlenül a rózsabokor mellett. Arcát
a fénybe tartja, mindenáron szeretne lebarnulni. Csupán a cigarettáját emeli fel néha
keze két csonkjával a szájához, mélyet szív belőle, tüdejét megtölti a füst. Volt egy
korábbi élete, amelyben csajozott, sportolt, üzletelt. Ma tolókocsiban ül, s lábak és
kézfejek nélkül napozik. Jánosnak hívják. Kanyó Jánosnak. Jobb szeretné, ha esne az
eső. Ilyen verőfényes napsütésben szinte fájdalmat érez, hogy itt ül, egy helyben, ahe-
lyett hogy kirándulna, úszna, evezne. Negyvenegy éves. Tizenegy éve mozgássérült.
Az történt vele, ami bármelyikünkkel bármikor megeshet. Kilencvenben megtámadta
egy ismeretlen eredetű betegség. Bürger-kór, ez a neve. Az ebben szenvedő ember
végtagjaiban leáll a keringés. Sorra halnak el az ujjai, a lába, a keze... Egyetlen
gyógymód az amputáció. János már tizenhatszor feküdt kés alá. A második műtét
után feleségül vette az ápolónőjét. Boldog embernek tartja magát, de azért néha sírni
szeretne, akárcsak kiskorában. Most épp egy Rolling Stones-számot dúdol magában.
Megmozdul, kézcsonkjával pengetni kezdi képzeletbeli gitárját. Szemüveges asszony
érkezik, göndörített, mézszőke hajába belekap a szél. Üdítőt tesz a férfi elé a kék-
fehér kockás abroszra, meg egy tányér bejglit. János rámosolyog.
- Minden rendben? - kérdezi az asszony. Aggódva pillant a kamera és a lámpák
felé. A szememmel jelzem, hogy nem lesz semmi baj.
- Kezdhetjük? - kérdezem Jánost.
- Persze! - feleli. - Egész Pesten nem lehet tisztességes bejglit kapni. Csak itt. Azért
kértem, hogy itt találkozzunk.
Széttárom a kezem, mintha azt mondanám: íme, itt találkozunk, ahogy akartad.
Barátságosan hunyorít.
- Kamera indul! - szólok az operatőrnek, és az interjúalanyhoz fordulok.
János, a nagy horgász kilencvenben, a születésnapjára egy térden felül érő
gumicsizmát kapott a bátyjától. Mintha a lábára öntötték volna, olyan volt, amikor
először felpróbálta. Tett is benne néhány lépést, amikor azonban visszafelé jött a
konyhából, felszisszent. Zsibbadást érzett a vádlijában.
- Mi van? - kérdezte a bátyja, de János megrázta a fejét.
- Semmi, csak a szokásos. Tudod, a hangyák futkosnak a lábamban. Pedig ez a
zsibbadás most más volt, mint a korábbiak: erősebb, fájdalmasabb. Más alkalommal a
fiatalember leplezni tudta a kellemetlen érzést, most azonban látszott rajta, hogy
szenved. Bátyja megütközve nézett rá, aztán kerek perec kijelentette:
- Abba kell hagyni a pincérkedést!
János felszolgálóként dolgozott a Kedves nevű étteremben, s tizenkét órán
keresztül hozzávetőleg negyven kilométert szaladgált. Naponta! - Azt hiszed, lehet
ezt büntetlenül? - horkant fel a bátyja, de János csak megvonta a vállát.
- Mondj jobbat! - vágott vissza.
- Ha ennyire fáj, abba kell hagyni. Máskor is volt már ilyen? - Bátyóka, fél éve
görcsöl a vádlim!
- Kurva jó! És akkor miért nem mész el dokihoz? - Voltam. Egy haverom apja
bőrgyógyász.
- Minek neked bőrgyógyász?
- Telente mindig kiszárad a lábfejem. - Óriási! Még ez is! És?
- Azt mondta, gomba. Kérdeztem tőle, hogy milyen gomba télen? Azt válaszolta,
hogy ilyen gomba. Téli gomba.
- Oké, de mi köze ennek a zsibbadáshoz, meg a görcsöléshez? - Van köze. Azt
hiszem.
- És? Akkor miért nem vizsgáltatod ki magad?
- Nyugi, bátyóka, nagykisfiú vagyok, harminc éves. Majd elmegyek a dokihoz.
De nem ment el. Szilveszterkor egy buliba volt hivatalos, szokás szerint ő volt a
társaság középpontja. Imádták a dumáját. János olyan volt, akiből szinte kicsordult a
szóáradat, mint a színültig telt serlegből a bor. Este tíz felé azonban megint jött egy
zsibbadás a lábfejében, s a férfi arcáról zűrzavar tükröződött. Barátai ijedten néztek
rá, de ő csak legyintett. Ezúttal azonban elmaradt a hirtelen ernyedés, és legalább egy
fél óráig kínozta a kellemetlen érzés. Kissé hűvös is maradt az este hátralévő
részében, s nem sokkal az éjféli koccintás után elbúcsúzott. Beült a kispolskijába, és
beindította a motort. Ebben a pillanatban minden eddiginél kegyetlenebbül harapott
lábába a fájdalom, szinte nem is érezte a bal lábfejét.
- Mi a fene? - nyomogatta meg a kezével a zsibbadás helyét. Arra gondolt, hogy a
hideg miatt van. A kispolskiban ramaty a fűtés. Aztán a feneke alá nyúlt, hátha ráült
valamire. Nem talált semmit. Valahogy hazaevickélt, felsántikált a lépcsőn, s beült a
kádba. Forró vizet engedett a lábára. Aztán hideget. Aztán megint forrót. Hátha
visszatér a lábába az élet. Mintha leállt volna benne a vérkeringés. Megtörülközött,
lefeküdt aludni. Remélte, másnapra elmúlik a zsibbadás. Nem múlt el. Sőt! Egyre
elviselhetetlenebbé vált. Valahogy végigszenvedte a napot, aztán másodikán elment a
körzeti orvoshoz.
- Mennyit ivott az ünnepekkor, János? - kérdezte az orvos. - Semennyit.
- Na, de komolyan.
- Komolyan semennyit.
- És úgy érzi, hogy zsibbad?
- Úgy érzem, hogy nincs keringésem, doktor úr. - Na ne vicceljen, János, mert úgy
marad!
- Nem viccelek, doktor úr. Pillanatnyilag nem vagyok olyan hangulatban.
Az orvos ránézett, aztán kiállított neki egy beutalót a Budakeszin működő
Rehabilitációs Központba. Amikor János másnap felkereste az intézetet, azt hitte,
rosszul lát. Katonai kórház, bombatámadás után - ez volt az első gondolata. A
lepusztult folyosón egy tizenhét év forma fiú feküdt az oldalán egy ágyon, kivették a
csípőjét. Körülötte vagy egy tucat fürdőköpenyes férfi és nő beszélgetett vele,
mindegyiküknek hiányzott valamije: a lába, a karja, vagy az ujjai. János nyugtalan
lett.
- Mit keresek én itt? - kérdezte magától. Leült a folyosóra, és kinyitotta az aznapi
sportújságot. Nem mert, vagy nem akart odanézni a groteszk csoportra. Csakhogy
egy kisfiú odagurult hozzá a tolókocsiján. Ölében egy rajztábla volt, rajta papír, s
azon egy félig kiszínezett rózsa. A gyerek egészen kicsinek látszott, úgy
összetöpörödött az ülésen. Csontvázszerű combja kirajzolódott a pizsama alatt,
térdből hiányzott a lába.
- Téged is szalámiznak? - kérdezte Jánostól.
- Mit csinálnak? - kapta fel a fejét a fiatalember.
- Felszeletelnek. Levágják a lábad. Aztán a karod. Attól függ, mi a betegséged.
Jánosban egy pillanatra felszaladt a pumpa, s legszívesebben ráüvöltött volna a
gyerekre. Aztán mégis erőt vett magán, és halkan csak annyit mondott:
- Semmilyen betegségem sincs.
Azzal újra elmerült az újságban. De a fiú nem tágított.
- Ne mondja már - szólalt meg -, ide csak olyan jön, akit amputálni kell.
János felállt, és arrébb ment. Igyekezett nem tudomást venni a fiúról, de a félelem
befészkelte magát az agyába. A gyerek visszagurult a többiekhez. Rövidesen nyílt az
ajtó, és Jánost szólították. Rövid vizsgálat után a fehérköpenyes főorvos, Till doktor
hellyel kínálta a fiatalembert.
- Legyen erős, ne hagyja el magát! - mondta, miközben leült vele szembe.
- Legyek erős? És miért?
- Persze, butaság magától ilyet kérnem, hisz maga római jellem, igaz, János? Erős
szívű. Kemény pasas. Az a fajta, aki télen léket vág a tó jegén, hogy megfürödhessen.
- Remélem is, hogy olyan vagyok! - nevetett János.
- Nos, szeretnék teljesen őszinte lenni önhöz. Bürger-kórja van. János agyában
csikorogva forgott az emlékezés kereke, hol hallott, vagy olvasott erről a betegségről.
Sehol. Az orvos, mintha a fejébe látott volna, azonnal magyarázatba fogott.
- Ritka betegség, és valójában nem tudjuk, mi a kiváltó ok. Talán genetikailag
öröklődik, talán az immunrendszerrel kapcsolatos.
- Értem - felelte János. - Mire kell készülnöm? - Rövid távon elgyógyítgatjuk
magát.
- És hosszú távon?
Az orvos felállt, a mosdóhoz lépett, és megnyitotta a csapot. Mikor végzett a
kézmosással, a törülközőért nyúlt, majd közelebb húzta Jánoshoz a székét, és mellé
ült.
- Le fogjuk vágni a lábát.
János felpattant, és az ajtó felé indult. Amikor a kilincsre tette a kezét, görcsösen
megrándult. Visszafordult, egyenesen a főorvosra nézett.
- Tudom, hogy megijedt - szólalt meg nyugodt hangon az orvos. Megértem. De
jobban tenné, ha végighallgatna, talán együtt jutunk valamire.
A fiatalember visszasántikált, és lehuppant a székbe.
 - A bürgeresek végtagjaiban elhal a perifériális vérkeringés - magyarázta Till
doktor-, ezért egy idő után le kell vennünk a lábukat és a kezüket, mert egyszerűen
elüszkösödnének.
János érezte, hogy elsápad. Úgy jött ide, mint egy boldog, életigenlő ember, s úgy
fogja elhagyni a kórházat, mint egy megvénült, összetört lelki roncs. Egy pillanat
alatt tönkrement az élete. Nyomorultul érezte magát. Belecsípett a karjába, hátha
felébred ebből a rémálomból. Keserűen vette tudomásul, hogy ébren van.
- És mi a vége, doktor úr? A tepsi?
A főorvos lehajtotta a fejét, úgy mondta:
- Nem tudom. Van, akinél a szívérrendszer hajszálereit is megtámadja a betegség.
Annak kevés a reménye. Látja, őszinte vagyok magához. Egy biztos: rám mindenben
számíthat.
Amikor János kilépett a rendelőből, kénytelen volt megkapaszkodni a szemközti
ablakpárkányban. Kifelé nézett, az udvarra, de szeme sarkából látta, ahogy a
tolókocsis fiú, szájában a színes ceruzáját rágcsálva, őt figyeli. Hirtelen felé fordult. A
fiú egy mozdulattal megkérdezte, hogy mi a helyzet. János lehajtotta a fejét. A fiú
lassan bólogatott, aztán újra társai közé bújt. Mondhatott nekik valamit, mert a fejek
szinte egyszerre János felé fordultak. A fiatalember nem bírta tovább, ahogyan bírt,
sántikálva kirohant az épületből. Beszállt a kocsijába, s meg sem állt a Duna-partig. A
rakparton égtek a lámpák, pedig épp a felénél járt a nap. A Batthyány téren pontosan
delet döndült a templom rekedtes harangja. János kiszállt a kocsiból, és egészen közel
ment a vízhez. Egy víz fölé nyúló betonlapon megállt. Lába alatt jégtáblákat sodort a
folyó, a kinti sorlámpák fénye vad színeket vetített rájuk. A tömb szélén, ahol a
fiatalember ácsorgott, nem volt korlát. Odafentről szédítő látványt nyújtott a rohanó
vízfolyam. János agyán végigfutott, hogy milyen egyszerű is lenne itt és így
befejezni. A gyógyítása nem kerülne pénzbe az államnak, megóvná a szeretteit az
éveken át tartó igától, amelyet az ő testi-lelki gondozása róna rájuk, és nem utolsó
sorban megmenekülne egy sor szenvedéstől, fájdalomtól.
- Halott vagyok, bűzlöm, felesleges ember lettem, egy roncs - mondta magának, és
kitört belőle a zokogás. Arcát a kezébe temette, úgy sírt. Később zsebkendőt kotort
elő a farzsebéből, és megtörölte a szemét. Lepillantott a zúgó folyamra, majd
hátralépett a merev hópaplanba. Egy perc alatt teljesen átnedvesedett a cipője,
csuromvíz lett a zoknija. De már semmit sem érzett belőle.
S jöttek a borzasztó éjszakák. Álomtalan üres arccal nézett a sötétbe, és fogalma se
volt róla, hogy mi fog történni. Reggel fél hét tájban végre némi világosság lopózott a
szobájába, valamicskét elviselhetőbb lett a világ. Máskor órákat ült egy játszótéren,
és sóvárogva nézte a piros képű kölyköket. Neki soha nem lesz már gyereke,
gondolta, hisz kinek kellene megcsonkítva. Aztán tavasz közepén Till doktor közölte,
hogy itt az első műtét ideje. János összerezzent, de nem ellenkezett. Még ott, a téli
Dunaparton megfogadta, hogy amíg él, soha többet nem fog se sírni, sem ellenkezni.
Akkor néhány napig ki se lépett a lakása ajtaján, az utóbbi hónapokban azonban
engedett valamicskét a zárkózottsága, s újra találkozott a barátaival. Kívülről ugyan
semmi változás sem látszott rajta, nevetett, marháskodott, épp, mint a betegsége előtt,
a haverok többsége nem is tudott a szörnyű kórról. Hanem belül gyökeresen más
emberré vált. Újabban például számos dolognak tudott örülni, amelyekre korábban
oda se bagózott. A madárfüttynek. Az eső ízének. Egy jó tea illatának. Ezért aztán
még nehezebb volt befeküdnie az intézetbe. Gyönyörű, virágos délután volt, amikor
bátyjával a kórházhoz értek. Kiszálltak, s az épület felé indultak. Az intézet ajtajában
János visszanézett.
- Három lépcső - mutatott a küszöb elé -, három lépcsőn jöttünk fel. - Igen -
mondta a bátyja. - És?
- Ezen a három lépcsőn visszafelé én már botorkálni fogok. Mankóval. A bátyja
nem tudott mit mondani. Leültek a folyosóra, épp a lengőajtó mellé. Ahányszor
valaki kijött vagy bement rajta, az ajtó hánytató orvosságszagot legyezett feléjük.
Néhány perc múlva egy orvos érkezett. Betessékelte Jánost a rendelőjébe.
- Akkor tehát Till doktorral mindent megbeszéltek, igaz? - kérdezte. Sápadt
arcához különösen illett a kuszált, őszbe vegyülő gesztenyeszín szemöldöke.
Csendesen beszélt, ahogy az orvosok egymás között szoktak, amikor egy-egy
betegük esélyeit latolgatják. A fiatalember legszívesebben azt felelte volna, hogy
"nem, semmit se beszéltünk meg, és különben is, hagyjon engem békén", de inkább
bólintott.
- Rendben - mondta az orvos - , akkor a bal láb, térd fölött. Holnap reggel.
János hamar megbarátkozott a többiekkel. Harminc bürgerest ápoltak az osztályon,
a betegek úgy hevertek szerteszét a kórtermekben, folyosókon, mint az ócska
kellékek egy operaszínpadon. Többségüket elhagyta a családja, a kedvese,
elfeledkeztek róla a barátai. Az őket ápoló nővérkék fizetése a létminimumon
mozgott, de nem ez bántotta a legjobban ezeket a fáradt szemű lányokat, asszonyokat.
Sokkal inkább az, hogy a jelenlegi tudomány szerint a Bürger-kór szinte
megállíthatatlan. Valóban, szinte felszeletelik a betegeket, ahogy sorjában leáll a
vérkeringésük a testük bizonyos részein. Általában tehát elkeseredett és kiégett
emberek voltak összezárva itt a rehabilitációs osztályon, s talán János volt az
egyetlen, aki vidámságot tudott csempészni a kórház mindennapjaiba. Még azt a töm-
zsi, bibircsókos arcú vénasszonyt is képes volt megnevettetni, akit máskülönben a
szaga miatt ki nem álltak a társai. János hosszú percekig ontotta a tolókocsiba
zsugorodó nénike mellett a vicceket, miközben a szerencsétlen asszony szakadatlan
szellentéssel árasztotta magából beleinek forró, áporodott leheletét. Képtelen volt
parancsolni a záróizmainak, de János erről egyáltalán nem vett tudomást. Talán a sors
akarta meghálálni jóságát azzal, hogy a műtéte könnyedén, rutinszerűen zajlott le. Az
altatásból való ébredése után sokáig nem mert a lepedő alá kukkantani, s megnézni
lábának csonkját. Csak amikor kihozták az őrzőből, s a bátyja megérkezett, akkor
hajlott a dologra.
- Először te! - nógatta János a testvérét. Míg a bátyja felemelte a lepedőt, ő
elfordította a fejét.
- Fúj! - üvöltött fel a bátyja, mire János rémülten kapta oda a tekintetét, de csak
egy hatalmas kötést látott a combja alatt. A testvére röhögni kezdett.
- Hülye - szólt János megvetően, aztán ő is elmosolyodott. Később áttették egy
tolókocsiba. Egész nap azzal gyakorolta a mozgást.
- Jobb, ha megszokom - mondogatta. - Nemsokára megy a másik lábam is.
 Este elgurult a nővérszobáig. Odabent alumínium teaforraló pöfékelt rotyogva a
villanytűzhelyen. Ágika, a huszonöt éves, izzó szemű, babaarcú lány volt ügyeletben,
kecsesen ringó csípővel jött János elé.
- Sétálunk, sétálunk? - kérdezte kedvesen mosolyogva. - Kér egy teát?
- János megrázta a tejét.
- Mondja, Ágika - szólalt meg -, maga... maga csörögne egy ilyennel, mint én?
- Milyen "ilyennel"?
- Hát egy lábatlan ürgével. Szerelmes tudna lenni egy ilyenbe? De őszintén ám!
Az ápolónő Jánosra nézett, aztán megrázta a fejét. - Nem - mondta. - Nem tudnék.
A fiatalember hallgatott egy kicsit, tűnődve bámult maga elé, aztán felemelte a
fejét.
- Legalább őszinte volt, Ágika! - nevetett erőltetetten, és visszaindult a tolószékkel
a kórterembe.
A következő napokban egész kis zarándokcsapat érkezett a fiatalemberhez, mind
eljöttek a barátai. Aki meg nem, azt ő hívta fel a mobiltelefonján: "Mi van, haver,
nem mersz kijönni, mi? Félsz a látványtól, mi? Nem tudod, mi van velem, és rettegsz.
Valld be, hogy tele a gatyád a gondolattól, hogy esetleg baromi rossz állapotban
találsz. Jobb, ha kitolod hozzám azt a ronda képedet, mert ha én megyek oda, rossz
véged lesz!" Egy óra múlva már ott állt az ágya mellett az illető. János a vállára tá-
maszkodott, és kibicegett vele a kertbe.
- Üljünk le - lihegte, amikor a padokkoz értek. A megerőltetéstől szinte duplán
látott, nem szokta még meg a jobb lába, hogy egyedül kell elvégeznie a két lábra való
munkát. - Szarul nézek ki, mi?
- Semmi változás - röhögött a haver. Aztán elkomorodott. - Akkor, gondolom, a
pincérkedésnek lőttek...
- Ja. Hacsak nem akarok bekerülni a Guinessbe. Mi lesz velem ezután, haver?
- Nem féltelek, Janika, ügyes kölyök vagy te. - Két lábon könnyű volt ügyesnek
lenni.
- Fél lábbal is az leszel. - És láb nélkül?
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Még ebben az évben lekapják a másikat is. - Ne marhulj!
- De, a fődoki így tervezi. Azt mondta, lehetne itt szalámizgatni, hogy először csak
a lábujjakat vágja le, aztán a lábfejet, majd térd alatt, végül meg térd fölött, de nincs
értelme. Lekapja az egészet.
- És ezt te csak így mondod? - Hogy mondjam?
- Én ebbe belehalnék.
- Én is belehalok. Csak nem mutatom.
Hallgattak. Lassan besötétedett. János lábán, a kötésen alvadt vérvörös foltocska
mutatta, hogy cserélni kellene a gézt.
- És hogy veszed észre, ha már itt lesz az idő az új műtétre. - kérdezte a barát.
- Állítólag sebesedni kezd az ujjaim vége.
Megint elhallgattak. Némán bámulták a foltot a kötésen. János combja úgy lógott a
padról, mint egy szál nyers virsli. Egy szőke ápolónő sietett át az udvaron, egyenesen
az intézetbe. Amikor találkozott a pillantása Jánoséval, elmosolyodott.
 - Ugye nem felejtette el, drága nővérke, hogy gyűrűs menyasszony kiáltott utána a
fiatalember. - Már gyűjtögetek a kocsira!
- Milyen kocsira? - kérdezte a barátja.
- Azt mondta, ha lesz autóm, tárgyalhatunk a házasságról. Zsuzsának hívják.
Gyönyörű a lába, mi?
- Te még itt se bírsz magaddal, Janika? - Nem. Adj egy cigit!
- Jó, de... Szabad?
- Nekem már mindent szabad.
Fél évvel később korrekciós műtétet hajtottak végre János bal lábán, s egyúttal
előjegyezték a jobb alsó végtagi amputációra". Hamar eljött az a nap is. János felkelt,
csinált ötven fekvőtámaszt, lezuhanyozott és felöltözött. A bátyja, mint mindig,
késett.
- Híztam - mondta János a kórházba menet.
- Csodálkozol? - kérdezte a bátyja. - Hisz egész nap ülsz.
- Úgy érzem, mintha egy ócska, gyűrött ejtőernyőt viselnék a derekam körül.
Minden piros lámpát bekaptak, ami csak a városban létezett.
- Tudod, a koraesti órák lesznek pocsékak - merengett János. - Amikor az emberek
munka után teniszezni, meg fallabdázni mennek. Vagy egyszerűen csak beülnek egy
sörre a haverjukkal. Elég pocsékul fogom magam érezni. Meg magányosnak.
A bátyja csak hümmögött. Nemigen tudott mit hozzátenni. Fékeztek a kórház előtt.
- Megáll az eszem, de miért pont én? - tört ki Jánosból. A bátyja kiszállt, és
kinyitotta János mellett az ajtót. Tizenhét perc alatt levágták a fiatalember lábát,
másfél óráig varrták össze az ereket. Az őrzőben a szőke Zsuzsa nővér vigyázott
Jánosra. Amikor a fiatalember ébredezni kezdett, a nővér föléhajolt.
- Minden rendben? - kérdezte. János intett, hogy igen. - Maga... maga az a szép
lábú nővérke, igaz?
Zsuzsa zavartan kapta el a tekintetét. Hajtogatni kezdte a frissen mosott lepedőket.
- Hát persze, hogy maga az. Igen, akit a múltkor feleségül kértem. - Ne beszéljen
annyit, János - mondta az ápolónő, miközben enyhe pír öntötte el az arcát.
- Azt mondta, hogy ha nincs autóm, szóba sem áll velem. Mert maga Budakeszire
jár dolgozni, és oda autó kell. Tudom, hogy csak viccelt, de én halálosan komolyan
vettem.
Zsuzsa egy pillanatra abbahagyta a hajtogatást.
- Mondja, magát nem érdekli, hogy mi van a lábával? - kérdezte szemrehányón.
- Nem - hangzott a válasz -, engem magácska érdekel. És ha most azonnal nem
ígéri meg, hogy a feleségem lesz, akkor én nem állok jót magamért.
Bizonytalanul felegyenesedett, és kába mozdulatokkal tépkedni kezdte magából az
infúziós csöveket.
- Azonnal hagyja abba! - sikoltott a nővér, és segítségért szaladt a folyosóra. Mire
visszaérkezett egy férfikollégájával, János már ismét nyugodtan feküdt.
- Oh, de kedves, hogy meglátogatott - fordult negédesen az elképedt ápoló felé -,
kerüljön beljebb, foglaljon helyet.
Zsuzsának meg odasziszegte:
- Magácskával meg még számolunk.
 Az ápolónő elnevette magát. Később éjszakákat beszélgettek át az intézet
folyosóján. Zsuzsának gyermeke volt, udvarlója, inkább csak barátkozni akart. De
János egyénisége úgy hatolt a lelke köré vont védőburok mögé, mint kés a vajba. S
egy viharos téli éjszakán váratlanul szerelméről biztosította a fiatalembert. János
akkor sem érezhette volna magát boldogabbnak, ha kinőttek volna a lábai, a nővér
kollégái viszont úgy vélték, hogy Zsuzsának elment az esze. Addig duruzsoltak a
fülébe, míg meg is ingott kissé, s amikor János elhagyhatta a kórházat, Zsuzsa időt
kért tőle.
- Az udvarlód miatt, ugye? - kérdezte János keserűen.
- Szükségem van egy kis szünetre, hogy mindent átgondolhassak. - Gábor, igaz?
Gábornak hívják?
- Évek óta együtt vagyunk, nem megy a szakítás egyik napról a másikra.
János vágyakozva nézett Zsuzsára, aztán elgörbült a szája széle, és kásás hangon
csak ennyit szólt:
- Ahogy gondolod.
Délután jött érte az unokatestvére, ő vitte haza. A rokon mindenféléről mesélt, s
János társalogni próbált vele, de közben a fejében vad összevisszaságban űzték-
hajtották egymást a fájdalmas gondolatok. Hogy szerelme biztosan most is Gáborral
van abban az újpesti lakásban. És hogy ez nem fair, mert Gábornak van lába. Hirtelen
az unokatestvére vállára tette a kezét.
- Figyelj csak, apóca, megtennél nekem egy óriási szívességet? - Persze. Mit?
- Nem haza mennénk.
- Hanem? - kérdezte a rokon csodálkozva. - Újpestre.
- Miért?
- Van ott egy kis elintéznivalóm. Elvinnél? Ja, és útközben vegyünk már egy szál
rózsát!
Fél óra múlva Zsuzsánál voltak.
- Megjöttem, és addig innen el nem megyek, míg azt nem mondod, hogy már nem
szeretsz! - közölte János. Az unokatestvér bocsánatot kért, hogy neki mennie kell,
mert dolga van, de csak szóljanak rá mobilon, és ő azonnal indul Jánosért. Zsuzsa és
János a kisszobában ültek. A fiatalember körülnézett. Szinte lélegezni sem lehetett a
sok fali terítőtől, függönytől.
- Te varrtad őket? - kérdezte János. Zsuzsa bólintott.
- A kislányod itthon van? - Nem, a nagymamánál.
Ebben a pillanatban kopogás hallatszott az ajtón. Gábor lépett be, és csodálkozva
meredt Jánosra.
- Úgy, szóval ő az, akiről meséltél - mondta Zsuzsának. - Segíthetünk, uram?
János megvakarta a fejét. - Beszélgessünk kicsit, jó?
- Tőlem - vonta meg a vállát Gábor.
- Ha jól tudom, négy éve jár már ide, igaz? - És?
- Ha annyira szereti Zsuzsát, miért nem vette feleségül? - Csak. Nem hiszek a
házasságban.
- De Zsuzsa igen. És azt hiszem, vele együtt a legtöbb nő is. - Nem vettem el és
kész. Köze?
 - Megmondom én, miért nem vette el: mert baromi kényelmes volt, hogy van itt
egy nő, aki várja, aki kiszolgálja, aztán amikor megunta, ki lehet nyitni az ajtót és itt
lehet hagyni.
- Maga bezzeg feleségül venné, mi? - Fogom is.
- Azért ehhez Zsuzsának is lesz még egy-két szava.
- Én is így gondolom - mondta János, és Zsuzsa felé fordult. A nő lehajtott fejjel
állt. Aztán Gáborra nézett.
- Kérlek, menj el - mondta halkan. A férfi arcára kiült a döbbenet. Egy pillanatig
habozott, aztán sértődötten felemelkedett a helyéről, és kifelé indult. Félútról azonban
visszafordult, és olyan átokáradattal látta el Zsuzsát, mintha egy boszorkánykönyvből
olvasná. Majd a folyosón folytatta, s végül az utcán, a szomszédok füle hallatára.
Igazán könnyűvé tette ezzel Zsuzsa számára a szakítást. Három hét múlva Jánosék
megtartották az esküvőt. A házasságkötő terembe a fiatalember új autóján érkeztek,
ahogy azt Zsuzsának megígérte. Pedál nem volt a kocsiban, a kormány mellett, egy
fogantyú segítségével adhatott gázt, vagy fékezhetett. Amikor az esküvő végén apja
lehajolt Jánoshoz, hogy megcsókolja, a fiatalember azt súgta a fülébe:
- Apa, ez életem legboldogabb napja. És az őszes férfi így válaszolt:
- Tudom.
Aztán egy fülledt nyári estén János összenyomta mutatóujjának felső ujjpercét.
Fényes kis vércsepp jelent meg a bőrdarab végén. A telefon után nyúlt.
- Halló! Ágika? Édesem, megint maga van ügyeletben? Részvétem! Ágika, drága,
mondja már meg Till doktornak, hogy Jani jönne, de nem sörre. Igen, azt hiszem
elérte az ujjaimat.
Két ujját vágták le, ahogy a következő évben is. Aztán évente egyet. Végül már
csak a kisujja maradt, azzal pötyögte számítógépbe a naplóját. Közben Zsuzsa
otthagyta a kórházat, megszületett a kislányuk, varrodát nyitottak, házat építettek.
Mozgássérült társai János csodájára jártak, és ő szívesen mesélt a titokról, hogy neki
miért sikerült boldognak lenni. De mindent azért nekik sem árult el. Feleségén kívül
csak egyvalaki tudhatott a legbensőbb érzéseiről: az édesanyja. Az időközben férfivá
érett fiatalember gyakran kiment a sírjához. Tizenhat éves volt, amikor elveszítette.
Ilyenkor egészen közel gurult a sírkőhöz, végigsimította a betűket a már-
ványtáblán, és beszélni kezdett.
- Tudod, anya, azt hiszem, nagyobb dolog nem is történhetett volna velem az
életben, mint hogy feleségem, családom lett. Úgy érzem, teljes életet élek. Na jó,
néha hülye vagyok, hiszen ismersz. Tegnap például bementem egy cipőüzletbe, és
vagy fél óráig nézegettem a kínálatot. Neked bevallhatom, azért fájt egy kicsit a
szívem. Az eladónők persze majdnem elájultak, hiszen látták, hogy nincs lábam.
Mondtam nekik, hogy engem rettentően érdekel a divat. De azért ábrándoztam is egy
kicsit, hogy milyen lenne, ha... Mindig imádtam a nyers bőrök illatát, csodálatos volt.
Jaj, képzeld, tegnap nagyon rosszak voltak a lányok! Aztán amikor elkaptam volna a
grabancukat, felrohantak az emeletre. Tisztában vannak vele a kis disznók, hogy oda
nem tudok utánuk menni. Tudod, min gondolkodtam, anya? Hogy most hány centi
lehetek. Ha az amputálások előtt százhetvenöt voltam, akkor most... na nézzük csak...
várj, megpróbálok térdre állni... igen, lehetek vagy százhúsz. Képzeld, tegnap Panka
elém állt, és azt kérdezte: "Apa, neked miért nincs lábad?" Jó, mi? Most jutott eszébe,
hétévesen? Biztosan az osztálytársai kérdezgetik ilyesmiről. Zsuzsa meg tudod, mit
mondott valamelyik napi Hogy ha nem vágják le a lábaim, sose jött volna hozzám
feleségül! Mert különben egy gusztustalan, nyálas playboy voltam. Na, szépen
vagyunk. Tudom, hogy nagyon szeret. Amikor bejön hozzám a kórházba, mindig
csinos és vidám. Csak akkor sír, amikor otthon van, egyedül. Tudom, elpletykálta a
szomszédasszonyunk. Szegényt biztosan meggyötri lelkileg ez az egész. Azért nem
könnyű velem. Egyáltalán, egy amputálttal, ugye. Azt hiszem, Magyarország a
mozgássérültek számára egy kerítés nélküli gettó. De komolyan, anya, annyira
semmibe vesznek minket, hogy az utca másik oldalára se tudunk átjutni, ha nem
segítenek. Alig vannak tolószékes feljárók, liftek. Pedig én színházba akarok menni.
Orvoshoz akarok menni. És úszni, és étterembe, és a polgármesteri hivatalba. Hű,
anyuka, nem is mondtam neked; képzeld, Zsuzsa másik lányát is a nevemre vettem!
Úgy szeretem, mintha az enyém volna. Hülyeséget beszélek: az enyém is! Na meg a
rózsák, tudod, amik kúsznak a házunk falára. Már nyakig gázolunk az elhullott
szirmokban. Gyakran sétálunk a kertben, és amikor kifogyunk a szóból, csak szívjuk
magunkba a rózsák nehéz, édes illatát. Anya, olyan jó élni!

Halál Korfun
Mazsolás rizs. Gyűlölöm. Sósat az édessel? Soha. Most azonban mégis megeszem.
Egy asszony főzte nekem, akinek meghalt a fia. Ez volt a fiú kedvenc étele.
Ferenc látta, hogy a felesége szája elernyed a szomorúságtól, és szeméből hiányzik
az a különös fény, amely korábban mindig benne izzott.
- Baj van, szívem? - kérdezte Valit. Az asszony megrázta a fejét.
- Tudod, hogy nagyon akartam őt - mondta elhaló hangon -, csak... olyan kicsi.
Nézd meg a többi babát. Kicsattannak az egészségtől.
- A férfi ismét az üvegfalon túlra pillantott, s végighordozta tekintetét a bölcsőkön.
Pirospozsgás, húsos csecsemők gurguláztak a hosszúkás teremben, csupán egyetlen
gyérhajú, soványka baba hortyogott, a fal felé fordítva puha, kerek fejecskéjét.
- Majd behozza a többieket - nyugtatta a feleségét Ferenc, s szánakozón
mosolygott gyermekén. Ő sem volt maradéktalanul boldog, hiszen a kilenc hónap
alatt végig Orsiként szólítgatta a babát. Lányt akart.
- Sokáig szeretném szoptatni - suttogta a felesége, Ferenc pedig magához ölelte az
asszonyt.
Vali megint sírt. Már napok óta itatta az egereket, mert Zolika nem akart szopni.
- Tudom, hogy őt is megviselte az az átkozott vajúdás - mondta könnyek között,
miközben Ferenc a kezével ellenőrizte, hogy nem túl meleg-e a mosdóvíz. - Hidd el,
hogy egy ilyen nehéz szülés a babát is megviseli.
A férfi felemelte Zolikát, s úgy tartotta, magasra, az égbe, hogy jobban lássa az
izomzatát. A kicsi ványadt karjai élettelenül lógtak Le oldalt, feje előrebukott, s
feltartóztathatatlanul csorgott a nyála. Rémülten bámult az apjára, szeméből félelem
és titokzatos kiszolgáltatottság áradt. "Édes kicsi nyúzott békám" - mondta magában
a férfi, és óvatosan a vízbe engedte a csecsemőt.
- Láttad? - böködte izgatottan Ferenc a feleségét. - Mondtam neked, igaz?
Mondtam neked, hogy stramm kis kölyök lesz belőle!
 A nagy öröm annak szólt, hogy tíz percen belül négyszer állították meg a
babakocsit toló házaspárt Győr sétálóutcáján, megcsodálni a gyönyörűséges
gyermeket. Mert Zolika két hónap alatt életerős, izmos kisbabává fejlődött.
- Ugye, hogy ostobaság volt úgy aggódni? - kérdezte büszkén a férfi, és átkarolta a
felesége vállát.
A nappal szürkületbe öregedett már, amikor kulcs fordult a panellakás bejáratánál a
zárban, s a fiatal szülők óvatosan osontak be az előszobába. Először hagyták magára
Zolikát, mindössze egy félórára, de azért izgultak érte. Ferenc, mint az éjjeli
vadászatra induló róka, hosszú, nyújtott léptekkel, nesztelenül közeledett a
babaszobához, s lábujjhegyre állva bekukkantott a résnyire nyitott ajtón.
- Alszik? - kérdezte a háta mögül Valika. Férje egy pillanatig mereven bámult be a
szobába, majd, mint egy fúria, visszafordult, és izgalomtól kitágult szemmel azt
hörögte:
- Eltűnt! Nincs a járókában!
Valika megpördült, s Ferenccel a nyomában indult felforgatni a lakást. Csak a
konyháig jutottak el. Zolika az ebédlőasztalnál ült, és széles vigyorral az arcán
csavargatta a kopott Szokol rádió keresőgombját.
- Hát. . . hát te. . . hogy kerülsz ide? - habogott az apja, a kicsi azonban összehúzta
a szemét, és nevetni kezdett. Majd a világ legtermészetesebb módján kibökte:
- Máctam.
Ferenc gyengéden ölébe vette a fiúcskát, bement vele a járókához, Vali pedig
némán követte. A férfi a rácsok mögé fektette Zolikát, és azt mondta:
- Mutasd, hogyan másztál ki!
A gyermek farkasszemet nézett az apjával, aztán egyszer csak feltápászkodott,
teleszívta a tüdejét levegővel, állát előreszegte és egy szempillantás alatt felhúzta
magát a rács tetejére, onnan pedig lebucskázott a padlószőnyegre. Ferenc boldogan
szorította meg a felesége kezét, ám a fiút leszidta.
Zolika ekkor másfél éves volt. Soha többé nem lehetett egyedül hagyni.
A papában lehet bízni. Ő már a medencében volt, s bátran utána lehetett menni a
lépcsőn. Valika megpaskolta kisfia hátsóját, és a fülébe súgta:
- Szaladj a papához, kicsim!
Majd a lábánál hüppögve síró kislányhoz hajolt, és óvatosan az ölébe vette.
- Orsikám, édesem, mi a baj?
Hintáztatni kezdte a leánykát. Ferenc eközben felvette az úszósapkáját és a
lépcsőhöz evickélt, hogy segítsen a fiának. A lépcső tetején azonban nem találta
Zolikát.
- Vali, hol a gyerek? - kiáltott ki feleségének a vízből, aki körülnézett az
uszodában. Már épp tette volna le Orsikát, hogy elinduljon a fiát keresni, amikor
Ferenc mellett vékony hangocska hallatszott a vízből.
- Apu, itt vagyok!
Zolika kapálózott a falnál, kutyaúszásban. Ferenc nem hitte el, hogy beugrott a
partról. Pedig többen is állították, hogy így történt.
A vendégség este hétkor kezdődött Gősiéknél, a gyerekeket addigra már letették
aludni. Ferenc véletlenül bukkant rájuk, amikor újabb szendvicseket ment készíteni a
konyhába. Zolika ott hasalt a küszöbön, s a falitükörben nézte, hogy mi folyik a
nagyszobában. A férfi az ágyába parancsolta, s mikor visszatért barátaihoz, kifakadt.
- Gyerekek, ez a kölyök borzasztó akaratos. - Melyik? - kérdezte az egyik vendég.
- Hát a Zoli. Megint fülön csíptem, hogy nem alszik. Az óvónő is szólt már, hogy
néha kifejezetten nehéz vele. Mindig a saját feje után megy. Vali tétován mosolygott.
Ismerte ő a férjét, Ferenc mindig is simulékony, kedves ember volt, de az asszony
valójában nem tudta, hogy az életben mire van inkább szükség: erre a
simulékonyságra, vagy a fia erőszakosságára. Túl sok ismerőse volt, akik
gyöngédségük, visszafogottságuk miatt hátrányba kerültek törtető társaikkal
szemben. Akik a gúny állandó céltáblájává lettek, könnyű prédájává válva a
körülöttük élő kegyetlen embereknek.
Az asszony néha elviselhetetlen vágyat érzett, hogy túl legyen már csemetéi
gyermekkorán, hogy elröpüljön végre ez a néhány nehéz év. Ugyanakkor tudta, hogy
a két gyermekével otthon töltött hat esztendő lesz élete legboldogabb időszaka.
"Zoltán viselkedésével zavarta a rendet."
- Rend. . . - tűnődött magában a kifejezésen Ferenc. Becsukta az ellenőrző könyvet,
és a fiához fordult. - Ezt miért kaptad?
Zoltán lehajtott fejjel állt a szoba ajtajában, és reszkető szájjal mondta: -
Összevesztünk a tanárnővel.
A férfi azt hitte, rosszul hall. - Mit csináltatok?
- Összevesztünk.
- Hogyhogy összevesztetek? - Kihívta felelni a Petit.
- És? Mit kell ezen összeveszni?
- Egy olyan anyagból kérdezte, amit még nem is vettünk. Szóltam neki, erre elkérte
az ellenőrzőmet.
Ferenc egy pillanatra elhallgatott. Felháborodott szíve kétségbeesve kalimpált,
hiszen pontosan tudta, hogy fiával és annak osztálytársával méltánytalanság történt.
Mégis szigorúságot erőltetett az arcára.
- A tanárnő bármiből kihívhatja a diákjait, érted? Te akkor se veszhetsz össze vele.
- De apa, hiszen igazságtalan volt, amit csinált!
- Akkor sem, érted? Akkor sem! - válaszolta Ferenc, miközben majd eszét vette a
bánat. Érezte, hogy inkább büszkének kellene lennie a fiára, mintsem megszidni, de
nem tehetett mást. Ráripakodott:
- Indíts a szobádba. És a hétvégi szülinapi zsúrról még beszélünk. Nem biztos,
hogy elmehetsz rá.
Zoltánnak sírásra görbült a szája. Szó nélkül bement a szobájába, és levetette
magát az ágyára. Apja néhány perc elteltével utánament, és letett az asztalára egy
pohár üdítőt.
- Idefigyelj, Zoli, ha valami zűr van, inkább menj el mellette, mert bajba kerülsz.
Érted? Nem kell mindenbe beleártani magad.
A fiú felnézett a párnájáról, szeme könnytől csillogott.
- Apu, miért mondod ezt? - kérdezte sírós hangon. - Hiszen te is mindig segíteni
szoktál másokon.
A férfi összerezzent. Zoltánhoz lépett, majd felsóhajtott, és leült az ágyára. Arról
akart neki mesélni, hogy mekkora marha is ő, az apja, a nagy segítősdijével, mert
mindig baja volt az igazságérzetéből, ráadásul akik mellett kiállt, azok később tettek a
fejére. Meg arról, hogy hol tarthatna már, ha a kritikus helyzetekben befogja a száját,
és nem mondja meg a magáét főnököknek, igazgatóknak, hivatali embereknek. Aztán
legyintett, és inkább magába zárta az egészet. A zsebébe nyúlt, ahol az aprót tartotta,
és barátságos hangon dünnyögve azt kérdezte:
- Megvan már az ajándék a zsúrra?
A fiú szeme felcsillant. Kipirult arccal bólintott. Egy csapásra minden megjavult
közöttük.
- Anyu, miért veszekszik az apu Zolival?
- Mert a testvéred kamasz, és sok baj van vele. - Az iskolában?
- Az iskolában is. - Rosszul tanul?
- Nem, egyáltalán nem tanul rosszul. Inkább rosszul viselkedik. - Akkor most nem
is megyünk kirándulni?
- Dehogynem, Orsikám, kirándulni mindig megyünk. Minden évben. Idén Egerbe.
- És Zoli is jöhet?
- Hát persze, hogy jöhet, szívem.
- Mit rajzoltál?
Az iskolapszichológus, rőt szakállú, piros képű, degesz férfiember,
megrökönyödve nézte a kezében tartott papírlapot. Zoli furcsán pislogott, nem értette,
mit nem ért a bácsi.
- A tenger-bökött a rajzra a fiú.
- Aha - bólintott a pszichológus. - És ez itt, a tetején? - Én vagyok. Meg apám.
Utánam nyúl, hogy elkapjon. - És?
- Nem kap el. Visszazuhanok a mélybe. - Ezt szoktad álmodni?
- Igen. Nagyon gyakran.
- Értem - mondta az orvos bizonytalanul. - Sokat veszekedtek édesapáddal?
Zoli összekulcsolta térdén a kezét, oldalt billent fejjel, tátott szájjal gondolkodott
egy kicsit, aztán így szólt:
- Csak ő velem. Majd hozzátette:
- De én vagyok az oka. Nem vagyok jó gyerek.
A pszichológus elmosolyodott, majd megpaskolta a fiú tarkóját. Ott, ahol a haj
szőke pihékbe hajlott.
Ferenc azzal lépett be fia szobájába, hogy irgalmatlanul leteremti. Délelőtt az
osztályfőnökével beszélt a továbbtanulásról, s minthogy a tanártól nem hallott túl jó
híreket, igencsak felidegesítette magát. Amikor azonban meglátta Zoltánt az
íróasztalnál, egy csapásra elpárolgott a dühe. A fiú éppen naplót írt. Apja nézte egy
darabig, aztán megszólalt.
- Akkor autószerelői?
Zoltán bólintott. Befejezte a mondatot, majd fölpillantott a füzet mellől.
- Miért, mire gondoltál? - kérdezte keserű mosollyal a szája sarkában. - Azt
szeretem. És azt akarom csinálni, amit szeretek.
Visszahajolt a füzete fölé. Ferencnek ehhez már nem volt szava. Megfordult és
kiment a szobából.
A kopasz, nagydarab srác gyanakodva nézett a lányra. - Mit mondtál, ki is vagy te?
- A Zoli húga. A Gősi Zolié. A kopasz megvakarta a fejét.
 - Várj egy kicsit! - mondta, és a diszkó bejárata közelében trécselő csoporthoz
ment.
- Gyerekek, az a csaj ott azt pampogja, hogy valami Gősi Zoli húga mondta,
amikor a többiekhez ért.
- És? Mi a gond? - förmedt rá egy borostás, fülbevalós férfi. - Azonnal engedd be!
A kopasz rántott egyet a vállán, és komótosan visszaslattyogott a lányhoz.
- Mehetsz - morogta, de nem nézett rá. A lány nem mozdult. - Te új vagy itt, igaz? -
kérdezte a kopaszt. Amaz bólintott. - Most költöztünk Győrbe - mondta.
- Akkor bocs... Tudod, a Zolit itt mindenki ismeri. Hát, szervusz, én Gősi Orsi
vagyok - nyújtotta a kezét.
Ferenc az ablakból nézte a fiát. Zoli a Trabant műszaki rajzával a kezében hajolt
frissen szerzett kocsija fölé, s nyakig maszatosan próbálta megtalálni, hogy mitől
zörög a motor. Az apa semmi kivetnivalót nem talált Zoli mániájában, de azon azért
gyakran eltűnődött, hogy miért is ezt a szakmát választotta a fia. Ilyenkor aztán
rendszerint jól felhúzta magát, s most sem volt ez másként. Akaratlanul is kikiáltott
neki az ablakon, mintha ezzel próbálná visszafogni a fiút az általa mocskosnak és
egészségtelennek tartott foglalkozástól. Zoli a hangra kikapta fejét a motorháztető
alól, megtántorodott a hirtelen szemébe vakító napfénytől, aztán pillantása találkozott
Ferencével. Néhány pillanatig csak álltak, nézték egymást.
Majd Zoli széttárta a kezét, mintha azt akarta volna kérdezni: mi van? Apja
feszülten hallgatott. Könnybe lábadt a szeme, hátát kiverte a hideg verejték. Végül
erőt vett az indulatain, és lecsillapodva, határozottan intett: semmi, tévedett. A fiú
bólintott, és visszahajolt a motorház fölé. Apja még nagyon sokáig nézte.
Egy kora őszi délutánon Zoli leszegett fejjel állt a diszkó bejáratánál. Rossz kedve
volt. Elfecsérelt napnak érezte azt, amelyiken nem látogatott el az edzőterembe. Bő,
fekete, csupa zseb vászonnadrágját bámulta, amint az a fehér edzőcipőjére
harmonikázott. Egyszer csak egy tolókocsi kereke gurult be a látókörébe. Odakapta a
tekintetét, és önkéntelenül megborzongott. Görnyedt, eltorzult arcú fiút látott a
tolókocsiban, csapzott haja zsíros tincsekben hullott a vállára, mintha korpafürdőt
vett volna. Zoltán alig tudta visszafojtani a felkiáltását, mert a szörnyű emberi
roncsban egyik régi barátját, Ervint ismerte fel, a többszörös ifi úszóbajnokot. A kapu
alatt álldogáló, egykedvű fiatalok egymás között gúnyolni kezdték a fogyatékost,
akinek a teste valamiféle idegbaj miatt meg-megrándult. Zoli a barátja mögé lépett és
tolni kezdte a kocsit a kapu alá. Amikor a sötétbe értek, leguggolt a fiú elé, és
tüzetesebben szemügyre vette. Valóban Ervin volt az, a május óta nem látott barát.
- Mi történt? - kérdezte elcsukló hangon. A fiú bambán nézett, de meglepően
tisztán, érthetően válaszolt.
- Nyaraltam.
- Hogyhogy nyaraltál?
- Korfun voltunk. Fejest ugrottam a tengerbe. - És?
- Volt ott egy szikla. Felülről nem látszott, de rohadtul ott volt. Képzelheted: bele a
fejemmel, totálra. Kikészített egy életre. Ripityára tört a gerincem. A szart is anyám
viszi ki alólam.
 Zoltán felegyenesedett. Nem értette az egészet, csak állt bambán, és nézett kifelé,
az utcára. Rászakadt a fájdalom, a szánakozás érzése. A nyomorult fiú elhaló hangon
kérdezte:
- Zoli, be tudnál vinni a dizsibe?
- Anyu, anyucikám, ülj le kicsit!
Valika sohasem látta még ilyen hevesnek a fiát. Zoli a vállánál fogva nyomta le a
konyhai székre az asszonyt, aki ijedten gondolt arra, hogy valami nagy baj
történhetett. Azok szoktak ilyen izgatottan viselkedni, akik előtt bezárul a világ, az
álmaikhoz vezető híd kettétörik, megfeneklenek az élet tengerén. Pedig az
ellenkezőjéről volt szó: Zoltán előtt épp most nyílt ki a világ.
- Anyucskám, szeretem! - Kit?
- Hát Ritát. - Jaj, de jó!
Valika pontosan tudta, milyen fontos a fia számára a szerelem. Elevenen élt még
benne a kép, ahogy Zoltán végzős általános iskolásként bezárkózik a szobájába, és
nem megy el a ballagásra, csak mert az osztályfőnöke nem engedi, hogy szerelme,
Julika mellett tegye meg a csodálatos és fájdalmas búcsúsétát az iskola folyosóin. A
fiú, mintha megérezte volna, hogy mi jár anyja fejében, így folytatta:
- Ez most más, mint amit Julikával éreztem. Valami édes és erős dolog. Mintha
semmi nem kellene már többé, csak az, hogy fogja a kezem. Mintha elég lenne az
egész világból a pillantása.
Miközben beszélt, Zoltán arcát és nyakát finom pír vonta be. Sőt Valikának úgy
tűnt, mintha a fia reszketne is kissé. Együttérzés öntötte el anyai szívét.
- Tudod, kisfiam, hogy mi is nagyon kedveljük Ritát, ugye? - kérdezte. - Titkon azt
reméltük apáddal, hogy előbb-utóbb szerelemmé alakul a barátságotok.
- Nagyon szeretem - mondta Zolán elfúló hangon, s nagykamasz létére patakokban
ömlöttek végig a könnyek az orra két oldalán.
- Tudom, bogaram-mosolyodott el Valika, és egy papírzsebkendővel megtörölte fia
arcát.
- Henye vagy, fiam. - Mi vagyok?
- Henye. Olyan semmilyen. - De apu, mért mondod ezt?
- Nézd meg magad, kidobóskodsz egy diszkóban. Lötyögsz a haverjaiddal. Ez egy
élet?
- Jól érzem magam. . .
- Az embernek néha olyasmivel is foglalkoznia kell, amit utál. Esetleg az viszi
előre. Mert ha látom, hogy mész, haladsz egy irányba, megvan benned a dac, hogy
elérj valamit, akkor azt mondom, legalább megpróbáltad, ha nincs is hozzá
tehetséged. De te csak henyélsz az életben, fiam, itt se vagy igazán.
Zoltán szó nélkül kifordult a szobából. Az apja lehuppant a fotelbe. Pontosan tudta,
hogy túl kemény volt.
A fiú annyira el volt foglalva, hogy észre se vette, amikor apja az erkélyre lépett.
Csak a riadtan csipogó madárkával törődött, amelyik törött szárnnyal vergődött az
oldalsó ablakpárkányon. Zoltán gyöngéden becézgette, s lassan kúszva közeledett
felé a vékony lemezen. Néha lepillantott az utcára, ilyenkor megszédült kissé az
alatta tátongó mélységtől. Aztán ment tovább. Ferenc némán állt, mozdulni se mert.
Félt, hogy ha rászól a fiára, az meginog és elveszti az egyensúlyát. Zoltán végül elérte
a madarat, óvatosan megfogta, és visszaaraszolt vele a korlátig. Amikor leugrott az
erkélyre, észrevette az apját. Magyarázkodni kezdett, de az apja nyugtalanul
felemelte a kezét. Zavart csend támadt. Aztán a fiú azt mondta a madár felé bökve:
- Beviszem, adok neki valami ennivalót.
Apja bólintott, a korláthoz lépett, és hosszasan bámult ki a szomorkás délutánba.
Orsi szeretettel nézett Zoltán szemébe. Talán soha ilyen erős nem volt még a
szövetségük a bátyjával.
- És mikor akarod nekik elmondani? - kérdezte. Zoltán agyában, mint egy
megvadult madárraj, cikáztak a gondolatok. Nem volt kétsége afelől, hogy szülei
ellenezni fogják az elutazását. Még az is megfordult a fejében, hogy esetleg
túlságosan elhamarkodottan döntött a németországi vendégmunkáról. De most már
nem volt visszaút, megkapta az engedélyt. Különben is, szerette volna végre
megmutatni, hogy felnőtt. Hogy megáll a saját lábán. Gondterhelten a húgára nézett,
majd egyszerre kisimultak a vonásai és iparkodott hamiskás képet vágni.
- Van pénzed? - Van.
- Akkor jó. Azért tettem egy százast a kabátzsebedbe. - Zoli, kérdeztem valamit.
- Tudom. Ma délben elmondom nekik. És ha megrémülnének, vagy nem értenék,
miért döntöttem így, akkor majd elmagyarázom, hogy mindannyian mennyire be
vagyunk zárva a magunk kis világába. És hogy én nem szeretnék így maradni.
Orsi elámult bátyja eltökéltségén. Büszke volt rá, és drukkolt neki.

Zoltán már fél éve Németországban dolgozott. A Zsigulijával ment ki, és kemény
fizikai munkát végzett. Hetente egyszer telefonált, és a legjobban akkor örült, ha
anyja vette fel a kagylót. A fiú majd megőrült, annyira hiányzott neki a fekete
snaucere, ezért Valikáéknak különféle trükköket kellett alkalmazniuk, hogy a kutya
ugasson, s így Zoltán hallhassa a hangját.
A tél korán köszöntött be abban az esztendőben, amikor Zoltán végleg hazatért
Németországból. Karácsonyra készülődött a Gősi család, s Valika, mint mindig, most
is igyekezett szerettei kedvére tenni. Ezért aztán jóformán ki se jött a konyhából. Zoli
ott kucorgott vele a gáztűzhelynél, és mesélt, egyre csak mesélt. A bajorokról, az égig
érő, fehér sipkájú hegyekről, s a németek tisztaságáról. Aztán fölállt, és megragadta
anyja karját.
- Juj, de hideg a kezed - sikoltott fel Valika, de azonnal torkára forrt a szó, amikor
meglátta, milyen sápadt a fia. Aggódva kérdezte: - Mi van? Zoltán lesütötte a szemét.
- Az a helyzet, hogy Ritával... vége. Kifáradt a dolog. Nem megy tovább.
Valika némán nézte a fiát.
- Tudom, hogy rosszul csináltam valamit - folytatta a fiú. - De nem tudtam
máshogy... ilyen vagyok. Nagyon szerettem. És tudom, hogy ti is. Az én kudarcom,
hogy már nem tudom igazán boldoggá tenni.
Torkában égett a szégyenkezés, s épp úgy sírt Rita miatt, mint három esztendővel
azelőtt, amikor fellobbant benne a szerelem lángja.
Ferenc az asztalra borulva hortyogott, míg Valika vele szemben szorgalmasan
körmölt. Levelet írt a fiának Ausztráliába. Nem úgy volt vele, mint a férje, hogy
nehezen ír, lassan, aztán néha, ha szívének kedves témához ér, nekilendül a tolla, s
serényen köpi a szavakat. Valika attól fogva, hogy tolla hegyét a papírnak érintette,
ontotta magából a mondanivalót, hiszen színültig tele volt a lelke, s kivel is tudta
volna megosztani örömét és bánatát, mint azzal, aki a legközelebb állt hozzá. Zoltán
képeslapjai kéznyújtásnyira hevertek az asztalon, néha lassan, végtelen óvatossággal
megsimogatta azokat. Ilyenkor könnyek szöktek a szemébe. Különös lapokat küldött
a fia. Az egyikre például egy fűszálat ragasztott, azzal a felkiáltással, hogy "Nézzétek,
itt még a fű is más!" Egy másik képeslap hátulján ott volt a keze nyoma. Ezt írta alá:
"Apu, tedd rá a tenyered! Most végre kezet foghatunk!"
Valika gyakran tűnődött azon, hogyan is ragaszthatná föl magát egy képeslapra, s
repülhetne el szeretett fiához, de aztán tüstént elhessegette ezt a gondolatot.
Gyerekesnek tartotta.
Hajnali fél ötkor ért a repülőgép az óceán fölé. Az utasok álmosak voltak még, s
dideregtek a hajnali hűvöstől a takaróik alatt. Néhányan a folyosók végén, a
mellékhelyiségeknél várakoztak, vastag ruháikba bugyolálva inkább néztek ki keleti
menekülteknek, mintsem a Sidneyből Frankfurtba tartó gép utasainak. Zoltán
szemernyit sem aludt. Egész éjszaka azon járt az agya, hogy mi lesz, ha hazamegy.
Hébe-hóba ásított egyet, de nem hagyta nyugodni a bizonytalan jövő. Mert az nem
lehet életcél, hogy az ember naphosszat zöldséget meg rizst egyen, csak hogy jobban
menjen a testépítés. A diszkóból is kinőtt már. A napokat, heteket, hónapokat,
amelyekre korábban úgy gondolt, mint gondtalan ifjúkorára, most tétlenül
elvesztegetett időszaknak érezte. Ausztráliában valami végérvényesen megváltozott.
Úgy tűnt, felnőtt.
Zoltán egyre inkább érezte, hogy az ijesztően rohanó idő valamilyen jelet kíván, a
világ vár tőle valamit. Talán csak egy cselekedetet, amely örökre megmarad a múló
pillanatban, de dörömbölt benne a bizonyítási vágy. Aztán megismerkedett Emivel, és
úgy érezte, ő számára "a cselekedet". Talán igaza volt.
- Hoppá, hát te mit keresel itt?
Orsi a szobába lépve megbabonázva bámulta az agyonsminkelt, fakóra
hidrogénezett hajú, műszempillás lányt, aki bátyja íróasztalánál ült, és egy kakaós
bögrét szorongatott lehetetlenül hosszú körmei között. Ismerte régről, gyakran látta a
győri éjszakában. Apja tehetős volt, egy autókereskedés tulajdonosaként mindennel
elhalmozta, de a családi szeretetet nemigen tudta számára biztosítani. A pénz nem
boldogít, ha rossz a házasság.
- Zavarok? - kérdezte a lány tettetett rémülettel Orsitől, aztán hangosan
felkacagott, s Zoltán vele nevetett. A levegő tele lett jókedvvel, csak Orsi háta
lúdbőrzött. Olyan távol érezte magától az előtte ülő műszempillás csodát, hogy az
elmondhatatlan. De ösztönszerűen rájött, hogy testvére számára fontos a lány. Érezte,
hogy Zoli rohanó élete most egy pillanatra megállt, s a lány megjelenésével
nyugalom telepedett a lelkére.

- Akkor... ti most... jártok? - kérdezte bizonytalanul, mire a másik kettő még

hangosabban kezdett nevetni. Zoltán jóízűen megtörölgette a szemét, és vidám
hangon így szólt:
- Nem, tesókám, csak dumálunk. Azt lehet?
Orsi grimaszt vágott, majd kioldalgott a szobából. Nem tartotta őket összeillőnek.
 Ferenc feleslegesnek és pazarlónak érezte fia szenvedélyét, de nem szólt, mert
látta, hogy ez már felnőtt szerelem. Valahol tetszett is neki Zoltán szertelen
boldogsága, bár jobban örült volna, ha azt az energiát, amit Emikére áldoz,
hasznosabb ügyeknek szenteli. De hát az apák már csak ilyenek, s így kell szeretnünk
őket, mert épp hidegfejűségük okán lehetnek ők a szemünk akkor, amikor bennünket
elvakítanak a perzselő érzelmek.
- Na, vitéz úr, ki ez a titokzatos hölgy? - kérdezte, miután többször is együtt látta
Zoltánt Emikével. A fiú zavartan legyintett.
- Áh, apu, egy gyerekkori ismerősöm. Csak beszélgettünk. - Értem-mondta Ferenc,
majd hozzátette: - Kicsit sok rajta a festék.
- Mit számít az? - vonta meg a vállát a fiú, de látszott a szemén, hogy bántja a
megjegyzés. Ferenc nem is szólt többet.
Orsika megrökönyödve hallgatta, amint a szomszéd szobában Zoltán Emike
barátjával beszél. A bátyja épp azt kérdezte, hogy elviheti-e a lányt moziba.
- Ne értsd félre, semmi különös nincs a dolog mögött – magyarázta - Zoltán a
fiúnak-, egyszerűen csak olyan jókat dumálunk; és már nagyon rég nem láttuk
egymást. Persze azt is elfogadom, ha neked ez kellemetlen, és természetesen
tiszteletben tartom.
Orsi nem értette az egészet. Most mi van? Zoltán elkéri Emikét a fiújától? Nem
akart hinni a fülének. Pedig pontosan erről volt szó: a lovagiasság mámorító fuvallata
lengte be a Gősi-fészket. Amikor Zoltán letette a kagylót, diadalmasan a
sarokgarnitúrán ücsörgő Emikére mosolygott.
- Mehetünk - suttogta. A lány felállt és szorosan Zoltán elé lépett. Hosszan nézte a
fiút, aki sápadtan, ziháló mellkassal várta, mi fog történni. Hirtelen előrehajolt, és
megcsókolta. Nem volt hosszú csók, de forró, és szenvedélyes. A fiú közben
behunyta a szemét, de nem tudta teljesen átadni magát a szenvedélynek. Zárva
tartotta a száját. Aztán amikor Emi elhajolt, rekedt hangon azt rebegte:
- Csak moziról volt szó...
A lány azonban nem hagyta végigmondani, amit akart, hanem újra a fiú ajkát
célozta meg, s most már Zoltán is engedett a sodró, őrült érzésnek. Ajkaik
megnyíltak, mint valamiféle zsilipek, s rajtuk keresztül áradni kezdett a szerelem.
Orsi ijedten szaladt ki az előszobába.
Zoltán, szokásával ellentétben, nem öltözött ki és nem indult el az éjszakába.
Emikét várta. Különös volt, hogy ez az értelmes, gyöngéd fiú milyen eszményi
szenvedéllyel rajong e bazári szépségért. Mert a környezet számára, amelyben a fiú
felnőtt, Emike hivalkodó arcfestése és öltözékének egyéb járulékai az elviselhetőség
határán mozogtak. Így aztán amikor a lány belépett a lakásba, s a falnak
támaszkodva, Zoltán arcát simogatva csókba vonta a fiút, két szempár figyelte őket a
sötétből. Majd a szülők magára hagyták a párt, és beosontak a konyhába.
- Úgy babusgatja, mint egy kisgyereket - morogta Ferenc, aztán megszelídülve a
feleségére nézett: - De nagyon jól mutatnak együtt.
Valika bólintott. Majd hozzátette:
- Hosszú köröm ide vagy oda, mosatlan még nem maradt a lány után. Szünetet
tartott, aztán így szólt.
 - Kár, hogy nem eheti a főztömet. Ő is áttért Zoli reformkajáira. Zöldség meg rizs.
Érthetetlen.
- Meg nem tudnám enni - húzta el a száját Ferenc-, egy jó birkapaprikásért viszont
odaadnám a fél életemet.
Azzal a hűtőszekrényhez lépett, s mintha bizonyítani akarná a dolgot, kivett egy
tálat és falatozni kezdett.
- Ne hidegen! - szólt rá a felesége.
- Még mindig nem tetszik? - kérdezte Zoltán a húgát egy délután. Orsi a könyveit
pakolta. Nem nézett a bátyjára, úgy felelt.
- Én ilyet sose mondtam. Csak furcsa. Olyan. .. idegen. Rita már szinte családtag
volt.
- Igen - mondta a fiú tűnődve, aztán kihúzott a zsebéből valamit és a lány mellé
tette az íróasztalra. Orsi odapillantott: négy mozijegy volt.
- Eljöttök velünk ma este az új Robert De Niro-filmre? - Bandival?
- Aha. De hozhatsz mást is - nevetett fel Zoltán, mire Orsi durcásan bátyja fejére
csapott: - Hülye!
Aztán leült mellé, és azt kérdezte:
- Most komolyan, Zoli, mit szeretsz benne?
- Azt, amivé lehet - válaszolta a fiú. - Tudod, elég pocsékul éltek a szülei, úgyhogy
egy kicsit lemaradt a többiektől. Vagy úgy is mondhatnám, hogy a nagy családi
perpatvarok miatt nemigen maradt rá idő.
- Na ne már, én csak álmodozhattam olyan márkás cuccokról, amilyenekben a
kisasszony flangál.
- A pénz nem minden. Sőt. Mert hiába kapott meg mindent, folyton kerülte a sulit,
egész nap csak az esti diszkóra készülődött.
Zoltán megköszörülte a torkát, aztán azt mondta: - Tegnap beírattam esti gímibe.
Orsi elámult. Akkor is csodálkozott, amikor Zoli rá tudta venni Emikét, hogy
naponta kétszer kocogjon vele, de hogy az újgazdag "csajszi" beüljön az iskolapadba,
ezt legmerészebb álmaiban se gondolta volna. Azt azonban nem csupán ő, hanem a
családban mindenki észrevette, hogy mennyit változott Emike az elmúlt hetekben.
Eltelt egy újabb év, elérkezett egy újabb karácsony, az évezred utolsó szent ünnepe.
Valika, ahogy szokta, most is kis idézetekkel lepte meg szeretteit, majd asztalhoz ült a
család, és jóízűen falatozni kezdtek. Vacsora után Emike és Zoli sétálni indultak, a
Gősi-szülők pedig hosszan integettek utánuk az erkélyről. Valika hirtelen a férje felé
fordult.
- Feri, valami történni fog. Érzem. - Kivel`?
- Velük - bökött Zoliék irányába az asszony. - Persze. Eljegyzik egymást.
- Mi? Honnan tudod`?
- Hogyhogy honnan? Hát nézz rájuk! Csak a vak nem látja, hogy esküvő lesz
belőle.
- Jaj de jó lenne - mondta Valika, de anyai szíve nem nyugodott meg. Nem ezt
érezte, nem erre gondolt.
Zolinak lejárt a munkaideje. Emi apjánál dolgozott a kereskedésben, ínyére való
volt a meló. Kocsik, mindenütt kocsik! Mindig is erről álmodott. Két hatalmas
korttyal kiitta az üdítőjét, majd megmosta a kezét, az arcát és kiállt a kereskedés elé.
Emit várta, ilyenkor már jönnie kellett. Rövidesen fel is tűnt a sarkon, s ahogy
kecsesen ringva közeledett, a fiúban egyre nőtt a vágy, hogy végre kimondja, amire
már olyan régen készült. Csókot váltottak, majd Zoltán gyöngéden megfogta
szerelme kezét, és halkan megszólalt.
- Emi, hozzám jössz feleségül?
A lány szabad kezét zavartan végigjáratta a szoknyáján. A szövet odatapadt a
lábszárához, világosan kirajzolta az alakját.
- És egész életemben tűrnöm kellene ezt az égető tekintetet? - kérdezte csilingelő
hangon Emike, és szorosan a fiúhoz bújt. Percekig álltak így összeolvadva.
- Anyu, anyucikám, imádlak!
- Zolikám, szívem, most nem érek rá. Revízió van nálunk. - Anyu, nagyon fontos
dolgot akarok mondani!
- Nem ér rá este, kisfiam? - Megházasodom.
- Feleségül veszem Emikét. Mi van, nem örülsz? ... sírok...
- Jaj, anyucikám, ne sírj! Már megvettük a gyűrűket. Egy hónapig válogattunk.
Most már elárulom, hogy Pestre is csak azért mentünk fel. Van ott egy ügyes
ékszerész ismerős... ki beszél ott a háttérben?
- A revizor.
- Mondd meg neki, hogy egy percig legyen türelemmel. Nagy esemény van
Gősiéknél.
- Már mondtam. - És?
- Azt mondja, gratulál. Mikor jöttök haza?
- Este mindent megbeszélünk, anyucskám. Hétvégén apunak meg kellene kérnie
Emi kezét az apjától. Örülsz, anyukám?
- Nagyon. Nagyon.
Emi apja a konyhai kecskelábú asztalra helyezte az ötliteres boroshordót,
belédugta a csapot, majd kiverte a dugót. Poharat tolt a csörgedező vörös nedű alá, s
mikor megtelt, szertartásosan Ferencnek nyújtotta, aki a lámpa világossága felé
emelte az italt. Elismerően biccentett, majd egy hajtásra megitta a bort. Odabentről
Zoltánék vidám hangoskodása szűrődött ki. A két férfi egymásra nézett.
- Aztán vigyázzatok a lányomra - mondta Emi apja, és a kezét nyújtotta Ferencnek.
Zoltán másfél éve nem volt szabadságon. Emi még soha nem repült. A fiú kinézte
Dominikát. Nem volt olcsó, de most nem törődött az árral. Ferenc azonban
felhorkant, hogy miért akar Zoli rögtön Dominikára menni.
- Elmész egy szállodába, teljes ellátás, mindig időpontokhoz vagy kötve... nem
neked való az, fiam! - mondta Ferenc. - Keress inkább egy apartmant reggelivel és
bérelj autót vagy motort, amivel bejárhatod a környéket. Mit szólnál
Görögországhoz?
Zoltán egészen lázba jött. Hónapokig spórolt az utazásra, s ma végre befizette.
Délelőtt odament Emi apjához, és azt kérdezte:
- Laci, elvihetem a lányodat nyaralni? A férfi meglepődve nézett rá.
- Van pénzed?
- Van - vágta rá Zoltán. - Gyűjtöttem. - Akkor nosza, fiam. Csak vigyázz rá!
- Mint az életemre! - válaszolta a fiú, és örömében hatalmasat ugrott a levegőbe.
Most pedig Emit várta, s addig is beült egy autóba, ahogy szokta. Beindította a
motort, hallgatta a zümmögését. Mutatóujját végighúzta míves eljegyzési gyűrűjén,
behunyta a szemét, s gondolatban már a homokos vízparton feküdt. Szinte érezte a
lábát nyaldosó hűvös hullámokat, a sós tengerillatot.
- Korfura? Te tudod.
Orsi megrántotta a vállát. Ő már járt a szigeten, s nem volt oda érte. Zoltánt
azonban ez egyáltalán nem zavarta, és hosszan faggatta húgát a látnivalókról.
- Hát figyelj - hadarta Orsi -, a boltok nem nagy számok, a part többnyire sziklás,
minden borzasztó drága, de... de a görög pasik rém aranyosak!
Zoltán grimaszt vágott.
- Kösz, most baromi sokat segítettél - mondta, és elindult kifelé. - Na jó - szólt
utána a húga -, van egy öböl is ott a szikláknál. Úgy hívják, hogy a szerelmesek
lagúnája.
Zoltán szeme felcsillant.
- A párok beúsznak a sziklák közé, egy barlangos részhez, és belevésik egymás
nevét a kőbe - magyarázta a lány. - Akik így tesznek, azok örök életre egymáséi
maradnak.
Zoltán szeme elhomályosult. Húgához lépett, megsimogatta a fejét, aztán kisétált a
szobából. Orsi fejét ingatva nézett utána.
- Menthetetlenül romantikus - morogta az orra alatt.
Zoltán a pamlagra ült, szorosan Emi mellé, és kinyitotta a Korfuról szóló könyvet.
Olvasni kezdett belőle, de látta, hogy a lány nem figyel rá.
- A szerelmesek lagúnája - olvasta hangosan a fiú, hátha felkapja rá a fejét Emike,
de a lány továbbra is az ablak felé bámult,
- Mi a baj, kicsim? - kérdezte Zoltán. Emi nem nézett rá, úgy válaszolt.
- Tudod, Zoli, már tegnap el akartam neked mondani... Elakadt, láthatóan zavarban
volt. Erőt vett magán, folytatta.
- Szóval az a dolog... tudod, mire gondolok... szóval nem sikerült... talán a
következő hónapban...
Zoltán egy pillanatig hallgatott, aztán mellére vonta Emi fejét.
- Nincs semmi baj, drágám, olyan sok időnk van még. Nem szabad elsőre
elkeseredni.
A karján végigszaladó könnycseppekből tudta, hogy sír a lány.
Zoltán gyorsan hajtott. Mellette, az anyósülésen ott hevert a repülőjegy, s a fiú
úszott a boldogságban. Minél előbb Eminél akart lenni, hogy együtt örüljenek.
Hirtelen balról kihajtott elé egy biciklis. Zoltán elkapta a kormányt, de a sebesség
miatt elvesztette uralmát az autó fölött, s egy oszlopnak szaladt. Nem ő volt a hibás.
Pontosabban nem elsősorban ő. A biciklis nem tartotta be a KRESZ-t. De azért tudta,
hogy ő is túl gyorsan hajtott.
Ferenc gyöngéd mozdulatokkal tisztította a fényképezőgép lencséjét, mintha nem
is hallotta volna, ahogy fia a balesetről magyarázkodik. Csak a keze remegésén
látszott, hogy milyen dühös Zoltánra. Hányszor elmondta már neki, hogy ne
rohanjon, óvatosan vezessen, mert hiába jó sofőr, mások miatt otthagyhatja a fogát.
De nem akart vele összeveszni az utazás előtt. Csak hallgatásával érzékeltette, hogy
mérges a fiúra. Aztán amikor Zoltán a történet végére ért, átnyújtotta neki a
fényképezőgépet, és így szólt:
 - Fotózz sokat. Nagyon sokat. Egyszer majd rájössz, milyen fontosak a fényképek.
Azzal kiment a szobából.
A harag egészen Ferihegyig kitartott, s meglehetősen kurtára sikeredett a búcsú a
Gősi családban. Orsi ajkán mélázó mosoly bujkált, hiszen olyan sokszor szemtanúja
volt már ezeknek a "férfias játékoknak", de Valika sűrűn bökögette a férjét, hogy
engedjen már fel egy kicsit. Már az útlevélvizsgálat túloldalán jártak, amikor
Zoltánék integetésére nagyot sóhajtva Ferenc is biccentett egyet. Győr felé tartva
persze már megbánta, hogy ilyen szigorú volt a fiával, de úgy döntött, hogy majd
megbeszélik a dolgot, ha hazajönnek. Zoltán már aznap este hívta őket, hogy
szerencsésen megérkeztek, hogy a repülőgép széksorai között sétálgatva megis-
merkedett az útitársaikkal, s hogy nagyon kellemes a szállás, de amikor a kocsira
akarta terelni a szót, Ferenc tüstént elbúcsúzott és átnyújtotta a kagylót a feleségének.
- Kedves Vendégeink, Wilhelm Réka vagyok, az utazási iroda helyi alkalmazottja.
Kérem, ha bármire szükségük volna, csak jelezzék. Most elindulunk a busszal
Sidariba, hogy elfoglalják a szálláshelyeiket. Fakultatív programokról, motor- és
autóbérlésről nálam érdeklődhetnek. Ha pénzt akarnak váltani, abban is tudok
segíteni.
Emike kimerülten nézte az idegenvezetőt. Megviselte élete első repülése. Amikor
az apartmanház elé érkeztek, semmi mást nem kívánt, mint leheveredni a fal tövében
és elaludni. Aztán beléptek Zoltánnal a szobájukba és az ablakhoz mentek. Emikének
tátva maradt a szája. Mindössze száz méterre tőlük egy hófehér sziklatömb
meredezett, s alatta ott hömpölygött a mélykék tenger. A szemük elé terülő látványba,
amely olyan volt, mint amilyet képeslapokon szoktak árulni, oldalról beleintegetett
két, közvetlenül a terasz elé ültetett szomorúfűz. Emi és Zoltán, mintha elvarázsolták
volna őket, percekig némán bámultak, s nem tudták levenni tekintetüket a tengerről.
Aztán a lány törte meg szelíden, félénken az áhítatos csendet.
- Boldog vagy, Zoli?
A fiú mellkasából sóhaj tört fel. Átölelte a szerelmét.
- Sohasem voltam boldogabb - mondta, és türelmetlenül húzni kezdte a lányt
kifelé. - Gyere, menjünk oda.
Emi hullafáradt volt, de tudta, milyen fontos Zoltánnak, hogy végre megérintse a
vizet, így aztán engedett neki. Kézen fogva leszaladtak a partra. Megálltak a sziklán,
s mélyen magukba szívták a sós tengerillatot. Végeláthatatlanul terült el előttük az
óriási kékség, homokos partjának vonalát ragyogó fehér sziklák szabdalták.
Kőhajításnyira tőlük egy kisebb kikötőt láttak, amelyben jachtok, vitorlások, motoros
kishajók pihentek a lágyan hullámzó vízen. Néha tompa döccenéssel egymásnak üt-
köztek, majd újra kezdték a ringatózást. Zoltánt féktelen vágy fogta el, hogy
belemerüljön a hűs vízbe. Körülnézett, sehol egy lelket nem látott. Úgy tűnt, a most
érkezett csoport tagjai inkább a kipakolással voltak elfoglalva. Lemászott a sziklán,
majd odalent sebesen letolta a nadrágját, és úgy, ahogy volt, pőrén a hullámok közé
ereszkedett. A friss hideg végigbizsergette a testét.
- Nem megyünk el inkább a strandra? - szólt utána bátortalanul Emi, de a fiú ekkor
már sűrű karcsapásokkal úszott befelé a kristálytiszta tengerbe.
Az apartmanház hallját ellepték a magyarok. Izgatottan nyüzsögtek, egymás
szavába vágva mesélték első élményeiket Sidariról. Zoltánékat, bár ritkán tartottak a
többiekkel a közös programokra, kedvességükért és nyíltságukért igen megkedvelték.
Előnászutasoknak nevezték őket, és szívesen legeltették szemüket a gyönyörű páron,
mert bizony a csinos szőke lány és a kisportolt, bronzbarna fiú nem mindennapi
párost alkotott.
- Éljenek az ifjú szerelmesek! - kurjantotta el magát Gábor, az egyik hasonló korú
fiú, amikor meglátta Emiéket a lépcső felé andalogni. Ő maga is a kedvesével jött
Korfura, s már az első napon barátság alakult ki a fiatalok között. A leendő Gősi
házaspár azonban most ügyet sem vetett rá, kizárólag egymással voltak elfoglalva.
- Hívott a Zoli? - kérdezte Ferenc. Valika bólintott, és mesélni kezdett.
- Azt mondta, hogy szerinte Görögország még Ausztráliánál is csodálatosabb...
- Amikor meg Ausztráliában volt, azt mondta, hogy annál szebb hely a világon
nincsen - vágott közbe Ferenc, de Valika nem hagyta magát eltéríteni.
- Vett neked igazi görög házi bort és megismerkedett egy hajóssal, akinek Pesten
van étterme. Ja, és vásárolt filmet is, olyat, amilyet mondtál neki. Valami
fényképezőgépről is beszélt, amit majd itthon vesztek. Mi ez a fényképezőgép-dolog,
Feri?
- Semmi, megbeszéltük, hogy ha hazajön, veszünk végre egy profi kamerát. De
lehet, hogy nem várom meg vele. Tudod, hogy az unokahúgod esküvőjén is fotóznom
kell. Megkértek rá.
- A családi fényképész! - nevetett Valika, és átölelte a férjét.
- Miért nem megyünk velük? - kérdezte Emi, amikor a csoport tagjai fölszálltak
egy buszra, és városnézésre indultak.
- Azt is megnézzük majd, ahova a turisták járnak - nyugtatta meg Zoltán -, de nem
az a lényeg, kicsim. Látod, Táborék is autót béreltek, és azzal fedezik fel a szigetet.
Hagyjuk estére a várost meg az üzleteket, jó?
Emi mosolygott. Tudta, hogy Zolinak mindig igaza van. Hogy mindig jó döntést
hoz. Néhány perc múlva már a kölcsönző előtt álltak. Két motor állt a falnál; egy
újszerű, kiglancolt gépparipa és egy vén, lerobbant matuzsálem. Zoltán persze a
jobbikat akarta megkaparintani, de az éppen az oldalsó korlátot festő testes tulajdonos
bizalmatlanul mérte végig és megrázta a fejét.
- Csak az öreget viheti! - bökött a matuzsálem felé. Zoltán erre leguggolt a festékes
vödörhöz, belemártotta a pemzlit és mázolni kezdte a korlát vasrúdjait. Néhány perc
alatt végzett az egésszel, felegyenesedett, és a tulajra mosolygott. Az kidugta
gömbölyű pocakját, megvakarta vöröslő arcát, közvetlenül deresedő pofaszakálla
fölött, majd leakasztotta a kulcsot és a fiú felé nyújtotta.
- Este hétre hozd vissza - mondta neki morogva, aztán írni kezdte az adatait egy
űrlapra. Az alsó, pénzre vonatkozó rubrikát egyszerűen kipipálta: fizetve.
Úttalan utakon robogtak végig Zoltánék, s miközben a fiú elöl hangosan
magyarázott Emikének, mögötte a lány forró csókokkal borította a hátát.
- A Szerelmesek lagúnájához mindenképpen el kell menünk - mondta Zoltán -,
méghozzá mindennap. A hazautazás előtt pedig belevéssük a nevünket, jó? Hallasz,
Emi?
Persze, hogy hallotta a lány. Csak olyan nagyon boldognak érezte magát, hogy egy
szó sem jött ki a torkán.
 A sziklapart szélét vaskorlát határolta, valamivel hátrébb egy kőpad állt,
makulátlanul tisztára sikálva. Zoltán ehhez támasztotta a motort, majd mellé ült, és
ölébe vonta Emit, úgy hallgatták a tenger sistergését.
- Olyan, mintha templomban volnánk - suttogta a fiú. Valóban, a titokzatos, óriási
kőtömb, amelyet alulról hömpölyögve nyaldostak a hullámok, oltárszerűen
emelkedett a víz fölé. Zoltán Emikére nézett.
- Esküdj meg, hogy mindig szeretni fogsz! A lány szinte azonnal felelte:
- Esküszöm!
Ferenc a konyhaasztalnál ült és keresztrejtvényt fejtett, Orsi lépett be az ajtón, s
töltött magának egy pohár üdítőt. Apja letolta az orrára a szemüvegét, s a lányára
pillantott.
- Akkor most tényleg nem jöttök az esküvőre? - kérdezte, mire Orsi letette a
poharát és leült a szemközti székre.
- Nem, apu, tudod, hogy a másik esküvőre kell mennünk Bandival. Egy közeli
rokona megy férjhez. Arra már sokkal régebben meghívtak. - De ez családi ünnep!
- Apu, nekem az is a családom - mondta a lány, és felállt az asztaltól. Majd
megpróbálunk átszökni, jó? Mondjuk éjfél után.
Azzal kiment a konyhából.
- Különös világ - gondolta magában Ferenc, s azon töprengett, hogy talán sosem
volt elég kemény a gyerekeivel.
Zoltánt esztelen vágy gyötörte, hogy a karjába szorítsa Emikét, s a teste melegét
érezze. Egy elhagyatott részen letolták a motort a sziklák közé, egészen a vízpartra,
hogy aztán a sziklák övezte rejtekhelyen órákon át ízlelgessék a cirógatások, a
simogatások finom varázsát. Egészen a koraesti szürkületig így maradtak. Képtelenek
voltak megmozdulni, szót ejteni.
Csak feküdtek összeölelkezve, és hallgatták egymás szívének dobogását. Aztán
egyszer csak Emike így szólt:
- Ha holnap el kellene mennem... úgy értem... ha meg kellene halnom...
elégedetten halnék meg. Ezt tudnod kell. Életem legboldogabb éveit töltöttem veled,
Zoli.
A fiú a lány szájára tapasztotta a tenyerét, úgy csitította.
- Hagyd ezt a butaságot, kicsi! Sok gyerekünk lesz, és virágot szedünk majd, és
sült halat eszünk a Balaton partján, és evezünk a Tiszán, és síelünk a Mátrában... és
nagyon fogunk izgulni a lányunk szavalóversenyén, vagy a fiunk focimeccsén.
Szeretlek.
A víz színén borzongás futott végig, mintha vihar készülődött volna. De aztán
mégis minden ugyanolyan csendes maradt, mint addig.
A levegő enyhe volt és jó szagú. Emike szinte itta a lágy éjszakát. Szükségét
érezte, hogy lerázza magáról a reánehezedő rossz hangulatot. Maga se tudta, miért
szomorú. Csak később jött rá, hogy a hazautazást szerette volna minél messzebb
tolni. Gyűlölte a hétköznapokat, az otthoni hörcsögkereket. Zoltán egy ideig némán
bámulta, ahogy szerelme búsan sétál mellette a városka utcáin, aztán egyszer csak így
szólt:
- Nem hagyom ám, hogy szomorkodj! És nem haragszom rád! Mert bolond vagy.
Bolond!!!
 Nevetett. Miközben beszélt, egy kiskutya ügyetlenül nekiszaladt a lábának.
Lehajolt, szeretettel megvakarta a fülét. Aztán újra belekarolt Emikébe és befordult
vele a legközelebbi tavernába. A helyiség tömve volt. Az asztaloknál ülő
fiatalemberek, akik napközben törülközőjükön heverve süttették dudorodó izmaikat,
most hátratolták baseball-sapkájukat és úgy kortyolták a sörüket. Majd habos szájjal
énekelni kezdtek. Néhány magányos lány is ücsörgött a lócákon, talán egy futó
kalandot vártak, talán a nagy Őt. A vendégek hangosan üdvözölték Zoltánékat, akiket
lassan az egész sziget megszeretett. Ők mosolyogva visszaintegettek, majd
lekuporodtak egy asztalhoz néhány lengyel fiatal mellé.
-"Polak, Vengri, dvabratanki! (Lengyel, magyar, két jó barát!)"- vágta hátba
Zoltánt egy bivalyerős fickó, aztán elé tolta a sörét. A fiú megköszönte, és meg is
húzta a korsót, persze csak módjával. Valójában narancslére vágyott, de sértés lett
volna, ha visszautasítja a kínálást. Messziről egy magas, fehér hajú idős görög
biccentett feléjük, már előző nap összebarátkoztak vele. Egy tepsi báránypaprikást
tartott a tűz fölé. Rövidesen megjelent Mikisz, a cingár, szöcskemozgású pincér, aki
egyben az étterem társtulajdonosa is volt. Ez a derék és közvetlen ember már az első
alkalommal kipuhatolta, hogy Zoltánék kedvence a frissen préselt narancslé, s így
most is két nagy pohár dzsúzzal egyensúlyozott az asztalok között. Mikisz egy percig
se tagadta, hogy tetszik neki Emike (a déli férfiak megőrülnek az alabástromfehér
bőrű, világos hajú északi nőkért), de nagyon kedvelte Zoltánt, így csupán szemét
legeltette a lány domborulatain. Különösen, hogy felesége hátul, a konyha mellett egy
kis széken ülve, síró porontyukat dajkálta. Zoltánék egyébként akár órákig is el tud-
tak ücsörögni egy asztalnál, s hallgatták, ahogy a vérbeli görög gitáregyüttes
szikrázva pengeti a szirtakit. Emike tekintete néha a kemencébe révedt, s úgy meredt
a lobogó tűzre, mintha titkokat kutatott volna. A szerelem titkát, a boldogságét, s az
életét. Észre se vette, hogy egy virágáruslány lép az asztalukhoz, s csak akkor eszmélt
fel, amikor szerelme már javában válogatott a rózsák között.
- Ne, Zoli, nem kell! - szólt rá a fiúra, de Zoltán fürgén elővette a pénztárcáját, s
angolul így szólt: - Három szálat kérek szépen, a sárgából! Aztán szerelmesen
Emikére nézett. A lány nyelt egyet. Két kövér könnycsepp buggyant ki a szeméből, s
lassan végiggördült az arcán.
Ferenc utálta a nagy, "színes-szagos" családi eseményeket. Felöltözni, jópofizni...
egy jó kis szalonnasütést melegítőben, edzőcipőben sokkal többre tartott.
- Most akkor mi is a menetrend? - kérdezte találóan, minthogy a foglalkozása
mozdonyfelvigyázó volt. Valika türelmesen sorolta, immáron századszor.
- Délelőtt az állami esküvő, utána a templomi, aztán öttől a Marcal étteremben a
vacsora.
- És mikor jönnek a nyíregyháziak? - kérdezte Ferenc. A szabolcsi rokonok a
tervek szerint náluk aludtak.
- Szombaton. És vasárnap reggel mennek haza. Zoliék pedig aznap jönnek meg,
dél körül.
- Aha. Ahogy Lacit ismerem, hamar hazaérnek. Nem semmi, ahogy az ipamuram
vezet. És? Nálunk vacsoráznak?
- Persze, hol másutt?
Emike anyja szerette az italt, a gyerekek szívesebben tartózkodtak Gősiéknél.
 - Majd pénteken megkérdezem Zolitól, hogy mit szeretnének enni mondta Valika, s
teregetni kezdte a frissen mosott ágyneműt.
Zoltánék viszonylag későn értek vissza a szállásra, Gábort és kedvesét azonban
ébren találták a konyhában. Veszekedhettek, vagy valahol silány vacsorát kaphattak,
mert Gábor láthatóan rosszkedvűen rágcsált egy szál fokhagymás kolbászt. Az
asztalon jóféle hazai paprikás szalonna és egy rúd turista szalámi illatozott, amit
Gábor kínálólag azonnal a barátai elé tolt. Zoltán végigpillantott a rögtönzött
lakomán, aztán megrázta a fejét. - Kösz, de mi madárkaján élünk.
Gábor fintorogva elhúzta a száját. - Müzli, mi?
Zoltán felnevetett, aztán a polchoz lépett és egy csomag búzacsírát vett elő. Gábor
felé mutatta, aki gúnyosan így szólt:
- A hosszú élet titka! Tudod mit? Nem akarok hosszan élni. Ilyen kajákon nem.
Emike erre magyarázni kezdett, hogy milyen jól meg lehet bolondítani egy ilyen,
látszólag száraz és ízetlen ételt, de Gábort nem lehetett meggyőzni.
- Lehet, hogy holnap feldobod a talpad, édes Emikém, és a fejedet fogod a falba
verni, hogy az isteni finomságok helyett ilyen hörcsögtápon tengetted az életed! -
vonta le a végső konklúziót Gábor. Ezen aztán nagyot nevettek.
Másnap semmi érdemleges nem történt. Kora reggel Emike és Zoltán beültek a
kedvenc kávézójukba, és kapuccsínót rendeltek. Eltelt egy óra, rendeltek egy újabb
kapuccsínót. Aztán egy óra múlva még egyet. Beszélgettek. Néha kipillantottak az
ablakon a borongós görög délelőttbe, ez volt minden kapcsolatuk a külvilággal,
annyira elmerültek egymásban. Tizenegy felé csinos, köténykés lány jelent meg az
asztaluknál. Fehér asztalkendővel borított fonott kosarával végigsétált az asztalok
között, a kendő alól friss kalács illata áradt. Zoltánék vásároltak kettőt, ezzel ki is
húzták a kora délutáni zárásig. A szieszta után visszamentek a kávézóba, és ott
folytatták, ahol néhány órával korábban abbahagyták. Semmi mást nem csináltak,
csak beszélgettek. Ez egy ilyen nap volt. Talán a legszebb.
- Te, milyen nap van ma? - kérdezte Ferenc a feleségétől, amikor frissen
borotválkozva, munkába indulás előtt lehuppant még néhány percre a konyhában.
- Csütörtök.
- Nem úgy értem, hányadika? - Június 24.
-Te, akkor a Zoli...
... ma huszonhat éves.
- Fel kell köszönteni, ha hív!
- Már hívott. Felköszöntöttem. Mondtam neki, hogy te is csókolod. - Hogyhogy
ilyen korán telefonált?
- Meglepetést akar szerezni Eminek, úgyhogy hajnalban lelopózott a szobából, és
lefoglalt egy asztalt Korfu legelegánsabb éttermében. Igazi görög ebédet szeretne
rendezni a szerelmének.
- Vajon Emi tudja, hogy Zoltán ma...
- Persze, hogy tudja. Már két hete megmutatta az ajándékát. - És? Mi az?
Zoltán észrevétlenül lépett be a szobába. Odament az ágyhoz és gyengéden
megcsókolta Emikét. A lány felpillantott, aztán édesen nyújtózkodni kezdett.
- Ki a szülinapos? - kérdezte, de amikor körülnézett, Zoltánt már nem találta sehol.
A fiú a tusolóban dudorászott. Emi a táskájához ment, és egy díszpapírba csomagolt
ajándékot vett elő. Zoltán ágyára tette, hogy amikor törülközővel a derekán visszajön,
azonnal meglássa. Így is történt.
- Mi az? - mutatott kíváncsian a fiú a csomagocskára, mire Emike titokzatosan
széttárta a kezét. Aztán azt mondta: - Boldog születésnapot! Felpattant és
megcsókolta a fiút. Zoltán kezébe vette az ajándékot és bontogatni kezdte a
csomagolást. A papírból egy zsebkendő bukkant elő. Óvatosan kiterítette az ágyon. A
közepére hímezve ez volt olvasható: Emi és Zoli: örökké! A lány készítette. Zoltán
nagyon boldog volt. Emlékezett még a régi Emikére, s örült az újnak.
Emike áttetsző strandruhában és vékony, fehér szandálban ácsorgott Sidari egyik
sétálóutcáján. Zoltán már vett egy csontnyelű búvárkést, s most a selyem nyaksálak
között válogatott az édesanyjának. Úgy tűnt, ebben a sötét, szűk kis sikátorban adott
találkát egymásnak Korfu valamennyi árusa. Hirtelen nyikorgó fakocsi ért a lány
mellé, zömök és gyűrött képű, elálló fülű öregember kínálta rajta portékáját, néhány
ezüstözött bizsuékszert. Sok jóra nem számított, ilyenkor délelőtt meglehetősen
gyéren csordogáltak a kuncsaftok, az igazi élet sötétedés után indult be. De Emikében
volt valami báj, valami titokzatos érzékiség, ami még ebben az elvadultnak tűnő
emberben is felébresztette a tisztaság, az ártatlanság utáni vágyat.
- Egy csodaszép gyűrűt? - kérdezte tört angolsággal, mert errefelé szinte mindenki
beszélt angolul. Zoltán azonnal ott termett, s rövid pillantást vetve a kínálatra, egy
kékköves gyűrűre mutatott.
- Hogy tetszik? - kérdezte Emikét. Kár volt. A lány erősen fogta a pénzt, semmit se
vásárolt szívesen. Az a fajta nő volt, aki maga soha nem adna ki pénzt ilyen
híúságokért, de úszik a boldogságban, ha a férfi ajándékba lepi meg az ékszerrel. Az
más. Azt szerelmi zálogul kapja. Így aztán Zoltánnak, bármennyire is szerette volna,
le kellett mondania a gyűrűről. Illetve le kellett volna, mert az öreg az ékszer után
nyúlt, tenyerére helyezte, s a lány felé nyújtotta:
- Isten hozta magukat Korfun, a szerelem és az élet szigetén!
"Kedves Ifjú Pár! Boldogok vagyunk, hogy osztozhatunk boldogságotokban.. ."
Ferenc tombolt. Már legalább huszadszor kezdett neki, hogy megírja a
pohárköszöntőt, de mindannyiszor összegyűrte és a szemetesbe vágta a papírlapot.
- Boldogok vagyunk, hogy boldogan osztozhatunk a boldog pár boldogságában! -
gúnyolta magát dühösen. - Vajon hova lehetne még besuvasztani egy "boldog"
szócskát?
Felpattant és kicsörtetett a nagyszobából. Valika mosolyogva nézett utána,
miközben az ingeket vasalta. Két perc múlva Ferenc visszacammogott, leült az
íróasztalhoz és egy új papírlapot húzott elő. Egy pillanatig töprengett, majd írni
kezdte:
"Kedves Ifjú Pár! Örömünkre szolgál, hogy boldogságotokban osztozatunk. . . "
A vitorlás csendesen siklott a part mentén, aztán, áthaladva két kisebb sziget
között, egy dombos résznél kikötött. A zöldellő lejtők hófehér görög kőházakkal
voltak teleszórva, s a napfényben fürdő sziklák messzire világítottak. Zoltán kiugrott
a vitorlásból, s Emit is a partra segítette. Aztán megindult felfelé az egyik dombra.
Emi nekibátorodott, s mászni kezdett a fiú után. Oldalt fiatal fák hajlongtak a szélben,
ágaikon madarak csiviteltek. A gyöngécske ágak meghajoltak a szárnyas had súlya
alatt, s félő volt, hogy az egész, úgy ahogy van, nagyot reccsenve lezuhan a mélybe.
De úgy látszik, a madárkák rég kitapasztalták már, hányan is ülhetnek az ágra, s
mindig csak annyian gubbasztottak a szélben ringatózva. Emi egy pillanatra
megtorpant, hallgatta őket kicsit, majd továbbindult fölfelé. Hirtelen, egyik
fordulóban egy napcserzette bőrű vénember került elé. Hátrahőkölt, mintha kísértetet
látna. Az öreg fölfelé mutogatott a dombtetőre, és furcsa kiejtéssel mondta:
- Zoli szeret.
Emikének elkerekedett a szeme, a vénember arcán pedig mosolyba szaladtak a
ráncok. Később jött csak rá a lány, hogy Zoli rághatta az öreg szájába a magyar
szavakat, hogy meglepje vele szerelmét.
- Találkoztam a bácsival! - kiáltott már messziről Emike, amikor megpillantotta
Zolit a dombtetőn. - Nem jött visszafelé, ezért nem üzenhettem meg vele, hogy én is!
A fiú elnevette magát. Emike elé ment és átölelte. Majd a tenger felé fordította.
Mennyei látvány tárult a lány szeme elé. A tengerpart innen fentről végtelen
hosszúnak és néptelennek tűnt. Közvetlenül alattuk, a strand körül bóják harangoztak.
Néhány sirály visítva, behúzott lábakkal csapott le a vízre, majd egy szempillantás
alatt újra fölemelkedett, karmai között egy fickándozó hallal. Távolabb, a párás,
kéklő messzeségben hatalmas tengerjárók szelték a hullámokat. Káprázatosak voltak
a színek. Emi szerette volna megállítani az időt. Félt, hogy nagyon ritkán, vagy soha
többé nem lesz része ilyen boldogságban. A nők valahogy megérzik, ha vihar követi a
csendet.
Valika elsírta magát. Vasalás közben, a rádiót hallgatva elkezdtek peregni a
könnyei. Az Omega együttes Vándor című szerzeményét sugározta az egyik adó, s ez
a dal fájdalmas emlékeket ébresztett benne. A hüppögésre Orsi is benézett a
nagyszobába, mire Valika elmesélte, hogy egy harminchárom évesen meghalt
kollégájának ez volt a kedvence. Ferenc szilárdul elhatározta, hogy nem szól közbe,
pedig dühítette, hogy egy sokéves történet így felkavarja a feleségét. Egy hosszú
pillanatig mereven bámulta Valikát, aztán csendesen csak annyit szólt:
- Adja Isten, hogy minket soha ne érjen ilyen bánat!
A lány percek óta fulladozott. Angolul kért segítséget, de a sziklán állók nem
mozdultak. Mintha dühösek lettek volna rá, amiért bemerészkedett a méteres
hullámok közé. Mindez a szerelmesek lagúnájánál történt, fél órával azután, hogy
Emiék beúsztak a barlangba, s a falba vésték, hogy Emi és Zoli: örökké! Zoltánnak
persze most is egy félórát kellett könyörögnie, mert nem volt túl bizalomkeltő a
hullámzó tenger, de azt ő is tudta, hogy neki magának kell fognia a búvárkés nyelét.
Mivel a víz nyugodtnak tűnt, végül ráállt a dologra, és amikor a barlang belső falához
értek, viháncolva kapaszkodott Zoltánba. Egy kicsit megijedtek, hogy az ezerféle
szerelmes fogadalom között nem találnak már helyet a saját üzenetüknek, végül
azonban a fiú felfedezett egy tenyérnyi szabad részt, s ide vésték be ugyanazt a
mondatot, amit Emi a zsebkendőbe hímezett. Zoli az "örökké" szón többször is
átment a késsel, borzasztó fontosnak érezte, hogy a mondatnak ez a része legyen a
legerősebb tónusú. A szél épp akkor támadt föl, amikor kiértek a szabad ég alá, s az
egyik oldalsó sziklát megkerülve kiúsztak a partra. Csak amikor törülközővel a
hátukon felmentek a lépcsőkön a sziklaterasz tetejére, s lenéztek a lagúnába, akkor
látták, hogy odalent egy lány bajba jutott.
 - Lemegyek érte, kicsim - mondta Zoltán, s Eminek ideje se volt tiltakozni. Egy
kötélhágcsó lógott alá a szikla oldalán, a fiú ebbe kapaszkodva araszolt le a vízig. A
kétségbeesett lánynak sikerült valahogy a part közelébe evickélnie, s Zoltán egyetlen
határozott mozdulattal elkapta a karját. Magához húzta, majd az ölébe vette a
halálosan kimerült lányt és lassan elindult vele fölfelé. Amikor a teraszra ért, a
korlátnál állók tapsolni kezdtek, és elismerően veregették Zoltán vállát. A fiú azonban
nem törődött velük, minden idegszálával a lányon függött, aki mászás közben elvesz-
tette az eszméletét. Emike átverekedte magát a tömegen és letérdelt a szerelme mellé.
Percekig paskolgatták a lány arcát, aztán amikor látták, hogy magához tér,
megkönnyebbülten egymásra néztek.
- Megöltelek volna, ha valami bajod esik! - sziszegte jéghideg mosollyal Emike. A
nyaralók mindebből persze csak annyit láttak, hogy a szőke lány biztosan büszke a
kedvesére.
- Ó, drágám, túlliheged a dolgot!
Zoltán valóban unta már, hogy Emike újra és újra megesketi: soha többé nem megy
bele ilyen veszélyes helyzetbe. A szirtfal tetején húzódó sűrű lombkorona felé
pillantott, és tízig számolt. Nem jutott el addig, Emike újra kezdte.
- Ez akkor is őrültség, Zoli. Nem veszélyeztetheted az életed mások butasága
miatt. A csajszi látta, hogy hullámokat kavar a szél, mégis belecsobbant a vízbe.
Felelősséggel tartozik a tettéért. Ő tartozik érte felelősséggel!
- Lehet - mondta halkan a fiú. - De én nem tudnék tovább élni, ha hagynám
megfulladni. Érted?
Emike arcát elfutotta a pír. Haragudott a szerelmére, de pontosan értette, miről
beszél. Talán épp ezért szerette.
A szombati nap nyugalmasnak ígérkezett, eseménytelennek... olyannak,
amilyenből ezer és ezer van egy emberéletben. Győrben így alakult, Sidariban így
akarták. Ferenc épp filmet fűzött a gépébe, amikor Zoltán telefonált. Valika vette fel a
kagylót.
- Anyuci, miért vagy szomorú?
Különös gyerek volt, azonnal megérezte, ha boldogtalan az anyja. - Nem tudom -
válaszolta Valika. - Hiányoztok.
- Ti is nekünk, anyuci. Főzöl valami finomat holnapra?
Zoltán pontosan tudta, mivel vidíthatja fel az anyját. Ezzel a főzőcskével most
programot csinált Valikának, s mindjárt rendbejött az asszony lelke. Aztán az apját
kérte, de megszakadt a vonal. Amikor öt perc múlva újra hívta őket, gyorsan
eldarálta, hogy már nem telefonál többet, mert ezek az utolsó egységei, és nem
mennek már be a városba, a parton pedig nem lehet telefonkártyát vásárolni.
Különben is, vasárnap délben látják egymást.
A szerelmesek kedvenc helyükön, közel a legnagyobb strandhoz, egy nagy, sima
kövön feküdtek, amely fehéren és szárazon emelkedett ki a tengerből. Úszni sem
kellett, hogy az ember eljuthasson hozzá, csak keresztülgázolni a vízen; ráadásul
pontosan akkora volt, hogy ketten kényelmesen elférhettek rajta. A kő után hirtelen
kezdett mélyülni a tenger, de oda már csak Zoli merészkedett be. Emit félelemmel
töltötte el az alatta tátongó kifürkészhetetlen mélység. A vörösben izzó ég másnapra
is szép időt ígért, de ez csupán a szerelmesek szívét fájdította, mivel reggel el kellett
hagyniuk Korfut. A fiú épp kikászálódott a kőre, amikor hosszú habcsíkokat húzva a
nyugodt tengeren három jet-skis vízirendőr suhant el előttük a part irányába. Elől egy
ápolt arcú, borotvált, katonás tartású fiatalember szelte a hullámokat, ő lehetett a
parancsnok. Egy pillanatra oldalra fordította a fejét, s mosolyogva az őt bámuló
Emike felé biccentett, majd újra előrefordult. Zoltán dühösen nézett a rendőrök után,
aztán megvonta a vállát, és elnevette magát.
- Ja, kérem, egy görög istenszoborral én nem harcolhatok!
Azzal eldőlt, egyenesen a vízbe. Emike ijedten kapott a fiú után, de mire a vízbe
nyúlt, Zoltán már felbukkant néhány méterrel arrább.
- Szóval mégiscsak engem szeretsz? - kérdezte vigyorogva, és örömében hanyatt
vágta magát a víz színén.
Ferencék fél hat körül érkeztek a Marcal étterembe, kikenve, kifenve, a szabolcsi
rokonokat pesztrálva. A zenekar hangolt, néha játszottak is egy röpke dallamot, de
nem tudták elnyomni, ahogy a séf odabent a konyhában a sárga földig lehordja az
egyik kiskuktát. Lassan megtelt az étterem, s az illatok alapján páratlanul finomnak
tűnő vacsora előtt néhányan bátran a táncparkettre merészkedtek. Az egyik rokon
botladozása aztán megadta az alaphangulatot, s amikor végleg elveszítette az
egyensúlyát, és a földre huppant, hatalmas hahotázásban tört ki a vendégsereg.
Gábor veszettül káromkodott. Megbotlott a papucsában és elesett, a kamerával
együtt. Próbálta ugyan helyrepofozni a szerkentyűt, de nem sok esélye volt rá, hogy
nézhető felvételt tud még vele készíteni.
- Na mi van, pajtás, nem működik? - kérdezte Zoltán, miközben Emikére várt az
apartman előtt.
- Fene tudja. Mindenesetre használom, aztán lesz, ami lesz. Gyere, állj ide a napra.
Emi is itt van, úgy, öleljétek meg egymást. És mondjatok valamit a kamerába.
- Utolsó nap! - rikkantotta Emike, miközben Zoltán belecsókolt a nyakába. -
Utolsó nap!
Pontban hat órakor megérkezett az ifjú pár, s velük együtt a közeli rokonok is. Vali
bökdöste a férjét, hogy kérje fel táncolni az unokahúga édesanyját, de Ferenc
morogva rázta a fejét.
- Nekem most más dolgom van - mondta összevont szemöldökkel -, nekem most
fényképeznem kell.
Valika tudta jól, hogy férje szívből utál táncolni, így aztán nagy levegőt vett, s ő
áldozta fel magát a Gősi család becsületéért. Az örömapához lépett, és táncra kérte.
Gábor a kedvesére várt, de megígérte, hogy hamarosan Zoltánék után mennek. Ők
pedig hová máshová is vehették volna az irányt, mint a szerelmesek lagúnája felé.
Bőven volt idejük, hiszen mindent összepakoltak már a holnapi utazáshoz, s a
vacsorát is megoldották egy dinnyével, még maradt is belőle. Nem akartak már
bemenni a városba, mivel kora reggel a repülőtéren kellett lenniük. Azzal a
chartergéppel utaztak haza, amelyik az új turnust szállította Korfura. Az öbölnél épp
egy magyar popsztár, Sonnie videoklipjét forgatták, s az énekes a siker érdekében
még arra is vállalkozott, hogy a szikla tetejéről vesse magát a tengerbe. Veszélyes
mutatvány volt, de sok fürdőző ugrott le a magasból, annak ellenére, hogy egy táblán
hatalmas vörös betűkkel figyelmeztetett a görög hatóság: Ugrálni tilos! Sonnie tehát
elrugaszkodott a szikláról, és néhány pillanatig tartó repülés után elmerült a vízben.
Amikor felbukkant a mélyből, a stáb tagjai ujjongani kezdtek. Egy ötméteres rudat
engedtek le a meredek oldalfalon, amelyre egy lepedőt erősítettek. Ebbe kapaszkodott
a popsztár, s a csúszós sziklán viszonylag könnyedén jutott fel a teraszig. A filmesek
összepakoltak, majd odébbálltak. Nemzetközi turistacsoport érkezett, tagjai a
teraszon gyülekezve gyönyörködtek a panorámában. Különböző nyelveken áradoztak
a látványról, miközben hangoskodásuk bábeli zűrzavarként töltötte be az alattuk
húzódó katlant. Hanem egy görög fiú, talán hogy mellette álló, gyönyörűséges
kedvesének imponáljon, lendületet vett, és halált megvető bátorsággal leugrott a
szikláról. Rögtön utána egy brit fiú is a vízbe vetette magát, s a bámészkodók
elképedve látták, hogy semmi bajuk, sőt beléjük férkőzött a kisördög, hogy ezt talán
nekik is ki kellene próbálniuk. A vállalkozóbb kedvűek már indultak volna, hogy ők
is leugorjanak az öbölbe, amikor egy szempillantás alatt megváltozott a tenger,
mintha csak figyelmeztetni akarná a vakmerőket, hogy azért a víz az úr! A színe
haragos zöldre vált, s a hullámok taraja pengeként szántotta végig a nagy kékséget.
Odafent rémülten nézték, amit az odalent kétségbeesetten a sziklafal felé tempózó
fiúk nem láthattak: a tenger a közepe táján vagy tíz métert emelkedett, s a hatalmas
víztömeg elindult a part irányába. Üvöltözni kezdtek a fiúknak, hogy azonnal
másszanak ki, szerencsétleneknek azonban erre esélyük se volt: a hullámverés már
most gyűrűként vette körül és zárta el előlük a szikla tövét, s az egymásba ütköző
hullámsorok ijesztő vízfüggönyt vertek föl, amely menydörgésszerű robajjal
csapódott a kőfalhoz. A korlátnál több magyar is a fejét fogta, de így tettek az
angolok, a svédek, így tett mindenki, aki ott állt és látta az egyre közeledő veszélyt.
Wilhelm Réka angolul kiabált, talán ő tudta leginkább, milyen nagy a baj. Évek óta
vezetett csoportokat Korfun, de soha ilyennek még nem látta a tengert. Egy francia
lány hátat fordított a víznek és sírni kezdett. Őt vették észre először Zoltánék.
Értetlenül nézték, fogalmuk se volt, mi lehet a baj. Aztán meglátták a korlátnál
topogó turistákat, akik egymást próbálták túlüvölteni, s mind a mélybe meredtek.
Zoltánék rohanni kezdtek, s a sziklaterasz szélére érve szívszorongató látvány tárult
eléjük: odalent, a szikla alatt a barlang színültig telt vízzel, ám amikor a görög és a
brit fiú megpróbált megkapaszkodni a csúszós kőfalon, hömpölyögve elindult kifelé a
tenger, magával sodorva őket, míg hallani nem lehetett az üregből a kitáguló levegő
csattanását, s az örvénylő víz elnyújtott bugyborékolását. Félő volt, hogy az egyre
baljóslatúbb hullámok előbb-utóbb betolják a fiúkat a barlangba, kiszorítva előlük az
összes levegőt. Zoltán végignézett a mellette állók arcán. Szánalmat mutattak a
fuldoklók iránt, de ennél tovább nem mentek. Ebben a pillanatban érkezett futva a
korláthoz a brit fiú anyja, és zokogva tapasztotta szájára a kezét. Néha lekiabált a
fiának, de az semmit sem hallhatott a hullámverés zajától. Zoltán mereven nézte,
ahogy az anya a félelemtől reszketve rohangál a korlát mellett, aztán újra a
bajbajutottak felé fordult, s néhány pillanatig mozdulatlanul bámulta, ahogy nagyokat
csapkodva próbálnak a víz színén maradni, csak ereiben rohant vadul a vér. Hirtelen
Emihez fordult. Találkozott a pillantásuk, s a lány azonnal látta szerelme szemén,
hogy mire készül. Lassan ingatni kezdte a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy ne,
ne menj, könyörgök, de Zoltán átölelte a derekát, erősen magához szorította, majd
elindult lefelé. Karjára csavarta a sziklafalat verdeső kötelet, s épp úgy, mint két
nappal korábban, araszolva ereszkedett a lagúnába. Az őrjöngő hullámverés odalent
nemhogy csitult volna, de egyre hevesebben dobálta a kapálózó fiúkat. Amikor
Zoltán a szirt aljára ért, a vizes-csúszós talajon egyensúlyozva előrenyújtotta a bal
karját, miközben a jobbal erősen kapaszkodott a kötélbe.
- Gyere! - kiáltotta angolul a hozzá közelebb hánykolódó fiúnak, aki erejét
megfeszítve igyekezett a fal felé, hátha sikerül megfognia a felé nyújtott kezet. Nem
sikerült. Épp akkor dobta fel és lökte vissza egy hullám, amikor már csak fél méterre
lehetett Zoltántól. A magyar fiúnak döntenie kellett. Látta, hogy ez így nem fog
menni. Vett egy mély lélegzetet, elengedte a kötelet, és egészen a kő széléig húzódott.
Leguggolt, és mindkét kezét előrenyújtotta. A fuldoklók ezt látták, és fogukat
összeszorítva tempózni kezdtek felé. Ebben a pillanatban hatalmas hullám emelkedett
ki mögöttük a vízből, s mint egy óriási, falánk állat, benyelte szájával a fiúkat, majd
egy szempillantás alatt a sziklánál termett és Zoltánt is magával ragadta. Emi
felsikoltott. Ekkor értek oda Gáborék. Látták, mi történt, s nyugtatni igyekeztek a
lányt. Sőt Gábor a kedvese kezébe nyomta a videokamerát, hogy filmezzen, majd
átlépett a korláton és különböző ágakat kezdett a vízbe dobálni. Látott egy gazdátlan
slagot is, összetekerte és egyetlen mozdulattal lehajította, hátha sikerül elkapniuk
Zoltánéknak. Eközben odalent a brit és a görög Zoltán segítségével küzdött az éle-
téért. A jó kötésű magyar fiú többször is társai mögé került, s ilyenkor emberfeletti
energiával taszított egyet rajtuk a part felé. A brit már hörögve kapkodta a levegőt, a
szerencse azonban mellé szegődött, s Zoltánnak egy hullám segítségével - sikerült
kitolnia őt a sziklára. A menekülő utolsó erejével megkapaszkodott egy kiálló
kőtömbben, és nyögve-krákogva felhúzta rá magát. Zihálva feküdt a szárazon, talán
maga se hitte, hogy valaha még élve kijuthat ebből a pokolból. Föntről a turistatársai
üvöltözni kezdtek, hogy másszon, mert esetleg egy nagyobb áradat visszasodorja a
vízbe, a fiúnak azonban jártányi ereje se maradt. Azért ha nem túl biztosan is, de
megmarkolta a követ. Zoltán ez alatt rendületlenül tartotta a víz színén a félájult
görögöt, s lábával tempózva egyre közeledett a szikla felé. Két-három méterre
lehetett a parttól, amikor hátranézett, s látta, hogy pillanatokon belül egy hatalmas
hullám éri el őket. Kivárt, majd amikor egészen közel volt már a hullám, taszajtott
egyet a görögön. Ügyesen gondolkodott, a víztömeg a hátára kapta az alélt fiút, s szó
szerint kiröpítette a kőtömbre, közvetlenül a brit mellé. Zoltán csak azzal nem
számolt, hogy a visszacsapódó víz, kapaszkodó hiányában, őt bizony a meder
közepére sodorja. Ráadásul vészesen fogyott a magyar fiú ereje. Oldalról is elkapta
egy visszaverődő hullám, s az így kialakult tölcsérben a tenger lassan, komótosan
forgatni kezdte Zoltán testét. Életében először érezte úgy, hogy vannak erők,
amelyeken a saját képességeivel egyszerűen képtelen felülemelkedni. Amelyek,
bármilyen erős és rátermett is, kíméletlenül legyűrik. Aztán egy pillanatra vaksötét
vette körül: a víz lehúzta a mélybe. Vadul tempózni kezdett, s néhány másodperc
múlva felbukkant, levegő után kapkodva. Ismét elkapta az örvény, s ahogy körbe-
körbe forgott a teste, fejét kiemelve Emit kereste a parton. Látta, hogy a brit fiú felér
a tetőre, s anyja hisztérikusan magához öleli. A görög is túl volt már a veszélyen,
félúton lehetett a terasz és a szikla alja között. Gábor még mindig őrjöngve rohangált
a kiabáló emberek előtt, s kívül a korláton Emi is ugyanúgy fel-le szaladgált,
miközben kétségbeesetten sírt. Zoltán sós ízt érzett a szájában. A tenger befurakodott
az ajkai közé, s erős sugárban zuhogott a torkán keresztül a gyomrába. A fiú sokat
ivott, de igyekezett tartani magát, bár ami azt illeti, kissé kezdett már szédülni az
állandó forgástól.
Valika erősen szédült az állandó forgástól. Ferenc mosolyogva nézte, ahogy a
felesége percek óta keringőzik az örömapával, s közben sűrűn kattintgatott, többnyire
Valikát pécézve ki magának. Végül az asszony kábultan kibontakozott partnere
karjaiból, megköszönte a táncot, s bizonytalanul az italos pulthoz lépett. Rendelt egy
koktélt a mixertől. Amikor a szájához emelte a poharat, közvetlenül mellette vaku
villant. Ferenc vigyorogva integetett, Valika azonban szemrehányón nézett rá vissza.
Gyűlölte, ha fényképezik. A férfi odalépett hozzá, és belecsókolt a nyakába. No,
ennél rosszabb engesztelési módot keresve se találhatott volna, a szégyellős asszony
ugyanis rémülten nézett körül, hogy látta-e valaki a dolgot, majd ciccegve megrázta a
fejét, és ellépett a férjétől.
- Jól van, na - mondta Ferenc, és megmarkolva fényképezőgépét, nevetve
odébbállt. Legközelebb a vacsoraasztalnál találkoztak, a gőzölgő tálak mögött.
- Ugye szedsz nekem, anya? - kérdezte a férfi, mert otthon is mindig Valika szedett
neki, s Ferenc ragaszkodott a szokásaihoz. Az asszony előrehajolt, és belemerítette a
kanalat a levesbe. Hirtelen nyilallást érzett a fejében. Ferenchez akart fordulni, hogy
belekapaszkodjon, de az egyik fiatal szervezőlány épp akkor hajolt a férfihoz, hogy
megkérje, készítsen néhány felvételt a vacsorázó ifjú párról. Ferenc bólintott, majd
követte a leányzót. Valika visszahuppant a helyére és mereven bámulta a tálban ka-
vargó levest.
Aki fürdőzés közben veszítette már el a biztonságérzetét, nyüszített már a
félelemtől, hogy nem éri el többé a partot, aki érezte már úgy, hogy lábánál fogva a
fekete víz mélyére húzzák láthatatlan kezek, az pontosan tudja, miféle rettegés
szorította össze Zoltán szívét, miközben az életéért küzdött. A haláltól való
szorongás, a didergő iszonyat torkon ragadja az embert, s ha túl is éli a rémisztő
kalandot, csakis megrendült idegzettel kászálódhat ki egy ilyen borzalmas helyzetből;
erre számos példát tud a szakirodalom. Zoltánt vadul dobálta a víz, de tekintete újra
meg újra Emikét kereste. A lány még mindig nem akarta elhinni, hogy nagy a baj, és
folyamatosan az járt a fejében, hogy ha sikerül végre Zoltánnak kikecmeregnie a
partra, irgalmatlanul leszidja majd a felelőtlenségéért. A fiú azonban egyre
erőtlenebbül csapkodott, s bár egészen közel jutott a sziklafalhoz, szemében kezdett
megtörni a fény. Emi abbahagyta a gumimatracok vízbe dobálását, s szinte önkívületi
állapotban ereszkedni kezdett a kötélen. Nem kellett a szikla tövéig mennie; olyan
magasra nőtt a vízszint, hogy már valahol a sziklafal felénél járt. A lány kihajolt a víz
fölé és a karját nyújtotta. Zoltán is előrerugaszkodott, s mindössze néhány centiméter
volt az ujjaik között. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, megdermedt volna a
tenger: a fiatalok mozdulatlanul néztek egymás szemébe. Aztán a víz egyetlen
morajlással elragadta a fiút, behajította a hullámok közé, s be is húzta magával a
mélybe. Emi sikoltott. Zoltán egy egész percre eltűnt a szeme elől. Majd ismét
felbukkant, de már nem kapálózott. Emi a szerelme szemébe nézett, és hátrahőkölt. A
fiúból valami furcsa idegenség áradt. A lány látta, hogy a fiú szája nyitva van, és
sűrűn nyeli a vizet. Sokkot kaphatott. A teraszon állók elnémultak, jeges rémület
forrasztotta torkukra a szót.
 - Gyere, drága, ne add föl, ne add föl! - hallatszott alulról Emi sírós hangja, de
Zoltán akkor már csak nézett előre, egyenesen a lány szemébe, mintha búcsúzna.
Aztán, mint egy süllyedő hajó, ereszkedni kezdett lefelé, a hullámok közé. Először
csak az álláig ért a víz, majd ellepte a száját, az orrát, de ő csak nézte Emikét,
hosszan, mereven, míg szeme is el nem tűnt a habok között, hogy aztán feje búbjánál
összecsapjanak a hullámok.
Gősi Zoltán fölött bezárult a tenger.
Nikosz Galgatisz türelmetlen volt. Ugrásra készen várta, hogy a kapitány végre
kiadja a mentési parancsot. Két szörfös tűnt el a strand vonalában, lesodorta őket a
deszkáról az erős szél, s már réges-régen kutatni kellett volna utánuk. A fiatal
mentőtiszt ujjával dobolt az asztalon, miközben tekintetét a kapitányra függesztette.
Az csendesen ült az íróasztalánál, s a jelentéseket böngészte. A tiszt végül felpattant
és az ablakhoz lépett. Odakint tombolt a vihar. A kapitány nyersen felkapta a fejét.
- Mi van, fiam, meg akarsz halni? - kérdezte élesen. - Ott akarsz maradni te is?
Mintha nem tudnád, hogy képtelenség ilyen időben menteni! A fiatalember nem
mozdult, csak nézett kifelé az ablakon. A kapitány ismét beletemetkezett a papírjaiba.
- Légy egy kicsit türelmesebb! - motyogta. - Mindjárt indulhattok. Nikosz
nekitámaszkodott az üvegnek és karjára hajtotta a fejét, úgy hallgatta a szél zúgását.
Emi már nem sikoltozott. Mióta szerelmét elnyelte a tenger, egyszer kiáltotta
csupán Zoltán nevét, de a hangra csak néhány ragadozó madár röppent el valahonnan
a közelből, s tűnt el a magas égbolton. A lányt annyira megrendítette, amit látott,
hogy az első pillanatban nem is tudta felfogni. Visszakapaszkodott a teraszra és térdre
roskadt. Szemében az átélt borzalom rémülete tükröződött. Elfogytak a könnyei,
minden bánata elfolyt. Nyugalmat érzett, végtelen békét. Mi is történt valójában? Egy
fiú bemászott a háborgó tengerbe, hogy társain segítsen, ám amikor kitolta őket a
partra, egyedül maradt a hullámokkal szemben, s elveszítette a csatát. Mindez néhány
perc alatt ment végbe, olyan gyorsan, hogy a lány felfogni se tudta az egészet. Egy
negyedórája még fogta a kezét, simogatta az arcát, átölelte, mostanra pedig örökre
eltűnt az életéből. A bámészkodók szállingózni kezdtek, miközben suttogva
megtárgyalták a történteket:
- Nem láttad? Hogy elmerült!
- Szerencsétlen. Lehet, hogy már akkor halott volt, amikor feljött a víz alól.
- Hülyeség. Hiszen nézte a kedvesét!
Gábor körbepillantott, teljesen kiürült a terasz. Ők maradtak csak hárman Emivel,
meg a kedvesével. Odalépett a térdeplő lányhoz, és mellé guggolt.
- Elmegyünk, szólunk a vízirendőrségnek.
Emi nem válaszolt, csak nézte a helyet, ahol eltűnt a kedvese. - Akarod, hogy az
egyikünk itt maradjon veled?
A lány megrázta a fejét.
- Rendben - mondta Gábor -, húsz perc múlva itt vagyunk, oké? Tarts ki !
Azzal felállt, és intett a kedvesének, hogy induljanak. Ekkor elhaló hangon
megszólalt Emi, úgy, hogy közben mindvégig a vízen tartotta a szemét.
- Elhoznátok a telefonomat?
Nem is várta meg a választ, lassan kihúzta zsebéből a szobájuk kulcsát, s a lába
mellé csúsztatta a földre. Gábor lehajolt érte és fölvette.
 - Sietünk - mondta, majd elindultak a városközpont felé. Emi magára maradt.
Nézett a mélybe, ahol a hatalmas hullámok szétterjedtek, egyre kisebbedtek, majd
végleg elcsendesedtek. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is a vihar, bár a
mézszínű holdon látszott, hogy rövidesen visszatér. A víz azonban most békésen
csillogott, s mindenütt nyugalom honolt. Emi lassan egy szót formázott ajkaival, de
hang nem jött ki a száján. Újra próbálkozott, majd újra, és újra, s a végén remegő
hangon egyetlen kétségbeesett kiáltás töltötte be a levegőt, amely szívfacsaróan
verődött vissza a közeli sziklákról:
- Szerelmem!
Mély csönd volt a válsz. Emi hüppögni kezdett, majd eltorzult az arca.
Elhomályosult körülötte a világ, s feltartóztathatatlanul robbant ki belőle a zokogás.
Teljesen átadta magát a fájdalmának.
Csak a vak nem vette észre Nikosz szemében a szemrehányást, de a kapitány ezzel
mit sem törődött.
- A magyar fiút meg kell találni! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. -
Holnap tele lesz vele a sajtó, egy igazi hős. Nem egy akármilyen felelőtlen fuldoklót
keresünk, fiam! Érti? Ez a srác az életét kockáztatta másokért. Maga megtette volna
ugyanezt?
Nikosz meghökkent. Épp ezt a kérdést tette föl magának az imént, s bizony nem
volt büszke a válaszára. Szerencsére a kapitány nem várt feleletet, s mivel imádta
hallani a saját hangját, tovább folytatta.
- Megkétszerezem a parti őrség létszámát, kirendelem a búvárokat, és odaküldök
egy kereső hajót, két helikopterrel. Maga lesz a felelős értük, fiam, és átkozottul
szeretném, ha holnap estig előléptethetném.
A fiatalember hallgatott. Egészen máson járt az esze. A magyar fiúra gondolt, aki
pontosan annyi idős volt, mint ő. "Én is ott heverhetnék a tenger fenekén" - gondolta.
Meg akarta találni.
- Halló! Emi?... Te vagy az? Kislányom, beszélj egy kicsit hangosabban!
- Apa, apa, baj van! - Baj? Milyen baj?
- Zoli eltűnt a tengerben. - Mi az, hogy eltűnt?
- Bemászott két másik srác után, és elnyelte a víz. - Várj, ne sírj! Azóta nem is
láttad?
- Figyelj egy kicsit, Emikém, szívem! Azóta nem láttad? - Nem...
- Nyugi, biztosan kiúszott valahol a parton. Erős kölyök, jól úszik.
...vihar volt... óriási hullámok... meghalt... - Dehogy halt meg. Hívtad már a
szüleit?
- Próbáltam. Nincsenek bekapcsolva, az esküvő miatt. - Hol tartják a vacsorát?
- Azt hiszem, a Marcalban.
- Rendben, maradj bekapcsolva. És nyugodj meg, oké?
Valika épp szemközt ült az ifjú párral, s gyöngéden figyelte a menyasszony és a
vőlegény huncut évődését. Mintha nem is lett volna körülöttük senki, kizárták a
külvilágot, s a kétszáz meghívottról tudomást se véve harapdálták egymás ajkát.
Miközben őket nézte az asszony, felidézte saját esküvőjét. Nagyokat kuncogott
Ferenc esetlenségén, ahogy ügyetlenül felemelte a fátylat a pap előtt, s zavartan,
izgalomtól reszketve épp csak megérintette szájával Valika ajkát. Aztán arra gondolt,
hogy talán nem is olyan sokára a saját fia menyegzőjén ül majd itt a Marcalban.
Persze ahogy Zolit ismerte, inkább biztosan kitalál majd valami szokatlant, valami
őrültséget. Mondjuk hajót bérel a Rábán, és svédasztallal vendégeli meg a násznépet,
akik a fedélzeten imbolyogva alig bírnak majd szedni a libamájpástétomból. Valika
olyannyira beleélte magát ebbe a képbe, hogy hangosan felnevetett. A körülötte ülők
értetlenül meredtek rá, majd ők is elnevették magukat. Aztán visszafordultak a
tányérukhoz és folytatták a vacsorázást. Valika úgy érezte, mostanában minden
rendben van körülötte, szépen mennek a dolgok. Egyvalami aggasztotta csupán: ha az
életében nagyon boldognak és kiegyensúlyozottnak érezte magát, általában jött
valami szörnyűség, és mindent elrontott. Mintha egy láthatatlan varázsló nem engedte
volna, hogy sokáig élvezze a nyugalmat, a jót. Talán ennek is köszönhető, hogy
óvatosan előhúzta a mobiltelefonját, s bekapcsolta az asztal alatt. A pityegések
üzenetet jeleztek, a kijelzőn pedig megjelent a tizenhetes szám. Szaporán kezdett
verni a szíve. Máskor három hónap alatt nem kap ennyi üzenetet összesen.
Előrehajolt az abrosz vonaláig, hogy felhívja a hangpostát. Nem volt rá ideje, mert
ahogy elkezdte beütni a számokat, tüstént megszólalt a készülék. Emike anyja hívta.
- Szervusz. Hol vagytok? - Esküvőn. Miért?
- Orsi?
- Nincs velünk. Egy másik esküvőre ment, a barátjával. - Hova?
- Azt hiszem... azt hiszem a Tavernába. Miért? - Van nála mobil?
- Nincs.
- Rendben, akkor majd az étteremben hívjuk.
Azzal letette az asszony a telefont. Valika semmit sem értett az egészből, de azt
érezte, hogy valami nagy baj készülődik. Bocsánatot kért a szomszédaitól,
kikászálódott a székek közül, s meg sem állt az udvarig. Felhívta a hangpostát. Az
első telefonáló egy kollégája volt, munkaügyben kereste. A második üzenetet Emi
hagyta. Sírós hangon kérte, hogy hívja vissza Valika. Ez ismétlődött még tizenötször.
Az asszony azonnal felhívta a lányt. Foglalt volt. Aztán Zoli számát tárcsázta. Az
üzenetrögzítő jelentkezett. Végül Orsi barátját próbálta elérni, de ő is mással beszélt.
Ahogy Emi szülei is. Valika egyre jobban kétségbeesett. Úgy érezte magát, mint egy
súlyos beteg, akinek az orvosai nem árulnak el semmit a kilátásairól. Beszaladt a
helyiségbe, és Ferencet kereste. A férfi nagyban kattogtatta a fényképezőgépét, s csak
akkor engedte le a nyakába, amikor észrevette, hogy a felesége vadul integet. Indult
volna Valikához, amikor hozzálépett az egyik pincér, és közölte, hogy telefonon
keresik. Ferenc füléhez emelve a kezét mutatta a feleségének, hogy valaki hívja, és
kimegy a recepcióhoz. Ha lehet, Valika ettől még zaklatottabb lett. Újra hívta Emit,
Orsiékat, de hiába. Közben Ferenc az előtérben a telefonhoz lépett.
- Gősi - szólt bele határozottan a kagylóba.
- Szia, itt a Laci - hangzott a vonal másik végéről Emi apjának a hangja. - Mobilról
hívlak, éppen Orsiért megyek.
- Orsiért? Te Laci, mi a baj? - Nos, Ferikém... mondhatom?
- Hát persze, miért ne mondhatnád? - Van egy kis gond... a Zoli eltűnt. - Hogyhogy
eltűnt?
- Emike hívott és... ő mondta, hogy életmentés közben eltűnt. A... tengeren . . .
Ferenc dermedten hallgatott. Aztán megköszörülte a torkát. - Mikor és hol?
 - Sidarinál. Három órája.
- Akkor... akkor a fiam meghalt.
Ferenc hangja üresen kongott. Laci megpróbált ellenkezni, érveket hozott fel a fiú
túlélésére, de Ferenc színtelen hangon ismételte:
- Meghalt a fiam.
Majd, mintha magyarázkodnia kellene, hozzátette:
- Ha valaki vízben tűnt el, és három órája nem találják, annak nincs esélye.
Laci hallgatott.
- Most leteszlek - mondta Ferenc, és valóban lenyomta a beszélgetést megszakító
gombot. Forogni kezdett vele a világ. Kóvályogva visszament a nagyterem bejáratáig,
s szemével a feleségét kereste. Éppen beszélt valakivel a mobilján.
- Mi van Orsival? - kiabált Valika a telefonba olyan erővel, hogy néhány vendég
ijedten kapta oda a fejét. Orsi barátja síri hangon felelt.
- Semmi, Vali néni, Orsi itt van mellettem. - És a Zolival?
- Nem... nem tudom, Vali néni. Nem tudom.
Ebben a pillanatban az asszony meglátta, hogy a férje az ajtóban áll, és őt nézi.
Ferencnek rogyadozni kezdett a lába, megkapaszkodott az ajtófélfában. Alig
hallhatóan motyogta maga elé, de Valika így is le tudta olvasni a szájáról:
- Zoli eltűnt a tengerben.
Az asszony nyüszíteni kezdett, és kétségbeesett mozdulattal nyújtotta ki reszkető
kezét a férje felé. Aztán vállára csuklott a feje és összeesett. Elájult.
"Balszerencse, balszerencse" - ismételgette magában fejét csóválva a kapitány,
miközben aláírta a felderítési parancsot. Aztán Nikoszra nézett, átnyújtotta neki a
papírt és intett, hogy menjen. A fiatalember felkapta a dzsekijét és sietve indult a
partra, nyomában a húszfős mentőcsapattal. Három katonai teherautó is csatlakozott
hozzájuk, röviddel utánuk pedig a part közelébe érkezett a keresőhajó, fedélzetén a
helikopterekkel. A mentőcsapat emberei búvárruhába bújtak, s szétszóródva a vízbe
szálltak. A helikopterek körözni kezdtek, minél nagyobb íveket rajzolva a tenger
fölött, hátha rábukkannak a víz színén Zoltán lebegő testére. Harminc kilométeres
körzetben nem találták a magyar fiú holttestét, ezért igen valószínűnek tűnt, hogy
amikor végleg elnyelte a tenger, nem volt levegő a tüdejében. Az egyik sidari lakos
megmutatta Nikosznak Emikét, aki a terasz alatt ült, egy kiugró sziklán, s fakó arcát
mereven a tenger felé fordította. A tiszt azonnal felismerte benne a lányt, aki előző
nap hosszan bámult rá a strandnál, s szinte abban a pillanatban Zoltán képe is
felderengett előtte.
- Te jó Isten, tehát ő volna az? - kérdezte magától, s a lány felé indult. Néhány
méterre Emikétől, a korlátnak dőlve, Gábor állt a kedvesével. A naplementét nézték,
persze egészen másként, mint az elmúlt napokban. Gábor arra gondolt, hogy már
soha többé nem fogják tudni úgy nézni a naplementét, mint e szörnyűséges nap előtt.
Nikosz odaért Emikéhez. Megszólította. Emi felé fordult. Szikrányi zavar villant át a
tiszt arcán: a magyar lány tegnap óta mintha megöregedett volna. Beszélgetni
kezdtek, angolul. Nikosz csak kérdezett, a lány pedig mindenre válaszolt, mégis, az
egész valahogy óhatatlanul is egy igazi rendőrségi kihallgatáshoz hasonlított. Végül
Nikosz közölte, hogy este be kellene mennie Eminek az őrsre, jegyzőkönyvbe venni a
történteket. A lány bólintott, a tiszt pedig visszatért a csapatához. Egy pufók,
bogárszemű hadnagyocska jelentette neki, hogy görög gyerekek látták felbukkanni
Zoltán testét, nem messze a lagúnától. A tiszt nem habozott. Belépett a percek alatt
felhúzott terepszínű sátorba, s búvárruhába bújt. Két perc múlva már befelé úszott, a
lagúna irányába, majd alámerült, s egyre mélyebbre ereszkedett, a tengerfenék felé.
Mivel a nap fénye már egyébként is gyengülőben volt, így hamar a sötétség
birodalmába ért, s csak a fejére erősített lámpa segítette a tájékozódásban. Szeme
lassan hozzászokott a lenti homályhoz, s hamar észrevette a lagúnát körülölelő
sziklafalat. Néhol, a messzeségben egy-egy fénypontot látott, társai voltak azok,
illetve a homlokukon világító lámpák. Nikosz megérintette a sziklát, majd elindult a
fal mentén. Tizenöt-húsz métert tehetett meg, amikor közvetlenül a lába előtt, a
tengerfenék és a szikla találkozásánál megpillantott valamit. Kővé dermedt. Mintha
egy fiatal arc lebegett volna odalent, nyitott szemmel, felpüffedt ajkakkal, amelyeket
néhol, talán a túlázás miatt, nemigen lehetett megkülönböztetni a környező kövektől.
A tiszt lassan ereszkedni kezdett, s a talajhoz érve megkönnyebbülten látta, hogy
mindössze egy korall játszadozott az érzékeivel, amely a tenger sekély részének
egyik tüskés zátonyáról szakadhatott le és úszhatott idáig.
Nikosz mindennél jobban szerette volna megtalálni a magyar fiú holttestét.
Ugyanakkor rettegett a látványtól, amiben esetleg része lehet.
Amíg nincs bizonyíték, addig van remény! Ezzel a mondattal vigasztalták közeli
barátok és ismerősök a Gősi házaspárt, akik egyébként vigasztalhatatlanok voltak.
Valika hinni szeretett volna a jóakarók szavaiban, és erőt meríteni a biztatásukból, de
ha férjére nézett, azonnal látta, hogy Ferenc már gyászol. Úgy távoztak a vacsoráról,
hogy a vendégek többsége észre se vette. Mire hazaértek, ott várt rájuk Ferenc öccse.
Emikét tárcsázták. Réka vette föl, az idegenvezető. Elmondta, hogy Emi segítségével
épp most veszik fel a jegyzőkönyvet a parti őrségnél, s a lány csak néhány perc
múlva jön ki a kapitány irodájából. Ferenc újra megkérdezte, hogy mi történt, s most
végre egy szemtanútól hallhatta, hogyan tűnt el a fia. Végül megegyeztek abban,
hogy rövidesen újra keresik Emikét. Aztán Ferenc a Malévet hívta. Udvariasan
végighallgatták, majd közölték vele, hogy a légitársaság csak vasárnap délután indít
járatot Görögországba. Végül Ferenc az utazási irodánál próbálkozott, de szombat lé-
vén minden számon üzenetrögzítő fogadta.
Nikosz dühös volt. Tervének kudarca szégyenkezéssel és nehezteléssel töltötte el.
Fel s alá járkált a tiszti épület folyosóján, szorongást érzett. Néha megállt, tekintete
találkozott Rékáéval, aztán megint ment tovább. Egyszerre kinyílt az ajtó, Emi lépett
ki rajta, nyomában a kapitánnyal.
- Adjanak mellé egy embert, aki hazakíséri - utasította Nikoszt az öreg görögül, de
Réka értette, s azt mondta, hogy nem szükséges, majd ő vigyáz a lányra. A kapitány
bólintott, aztán visszament az irodájába. Nikosz odalépett Emikéhez.
- Bocsásson meg, de úgy tudom, a férje kimentett két fiút, mielőtt eltűnt a vízben.
Emi igennel válaszolt, s meg sem fordult a fejében, hogy kijavítsa a tisztet,
miszerint Zoltán nem a férje volt, csak a jegyese. Odabent, a kapitány előtt is
mindvégig a férjének nevezte a szerelmét.
- Hova lettek ezek a fiúk? - faggatózott tovább a görög. Emike helyett Réka felelt.
 - Elmentek. Felálltak, kifújták magukat, és egy szó nélkül elmentek. Az egyik az
anyjába karolva távozott, a másik pedig a kedvesével. Eszükbe se jutott, hogy ott
maradjanak, és segítsenek a fuldokló fiúnak.
Nikosz hallgatott. Szeméből megbotránkozás áradt. Aztán ismét megszólalt.
-Mondja, megismerné őket?
Réka megrázta a fejét. A tiszt sóhajtott egyet, aztán elbúcsúzott, és kifelé indult. A
kijáratnál azonban Emi hangja állította meg:
- Én igen.
A görög visszafordult, Emi ránézett - Én megismerném őket - ismételte.
Nikosz két lépést tett visszafelé, aztán megállt, s keményen így szólt: - Helyes.
Sose felejtse el az arcukat! Van egy görög legenda, amely szerint ha valaki az élete
árán megment egy embert a haláltól, a lelke abban a másikban él tovább.
Biccentett, majd hátat fordított és kiment az épületből.
Ferencnek ezúttal szerencséje volt, Emike vette fel a telefont. A férfi néhány
mondat után mégis azt kérte, hogy a lány adja át a mobilt Rékának. Megkérdezte az
idegenvezetőt, hogy van-e valamilyen mód másnap kijutni Korfura. Réka tíz percet
kért. Beszélt az utazási iroda vezetőivel, akik segítőkésznek mutatkoztak. Amikor
újra Ferenc volt a vonalban, Réka a következőt mondta:
- Holnap reggel öt órakor indul egy chartergép Ferihegyről. Ketten jöhetnek.
Idekint, a repülőtéren várni fogom magukat.
- És Emike? - kérdezte a férfi.
- A járat, amelyikkel önök érkeznek, szállítja ide az új turnust, s viszi haza az
előzőt. Emi jegye tehát holnap reggelre szól.
- Ahogy Zolié is... - tette hozzá Ferenc, és fájdalom szorította össze a szívét.
- Akarsz velem jönni? - kérdezte Ferenc a feleségét. Az asszony megrázta a fejét.
- Orsi menjen, ő tud angolul - mondta, majd hozzátette: - Én úgyse bírnám ki...
Még tartott a Marcal Étteremben a dínomdánom, amikor a Gősi házaspár
elbúcsúzott egymástól a panelház előtti parkolóban.
- Hazahozom a fiad - mondta Ferenc kisírt szemű feleségének. Valika a férfira
nézett.
- Tudom, hogy az utolsó pillanatában is ránk gondolt - szólalt meg remegő szájjal.
- A szüleire, a testvérére. És arra, hogy milyen nagyon szerettük őt.
- Hazahozom - szorította magához még egyszer az asszonyt Ferenc, majd beült a
kormány mögé. Orsi is átölelte az anyját, de nem tudott mit mondani, csak
hangtalanul sírt.
Emi belépett a szobába. Körülnézett. Az ágyon összekészítve sorakoztak a
sporttáskák, rajtuk Zoltán másnapi ruhája: fehér póló, fehér short, fehér zokni...
nagyon szép akart lenni a hazautazáskor. Aztán a lány szeme az asztalra tévedt, s
megakadt a fél dinnyén, meg a beleszúrt késen. Felötlött benne a mozdulat, ahogy
néhány órával azelőtt szerelme egy hatalmas szeletet kanyarított le neki a
gyümölcsből. Beharapta a száját.
- Minden rendben lesz? - kérdezte a háta mögül Réka.
- Igen - felelte Emi nem túl meggyőzően. - Majd átmegyek a barátainkhoz. Nem
bírnék most itt egyedül aludni.
 Réka a kezét nyújtotta és elköszönt. Aludnia kellett egy kicsit, mert másnap új
csoport érkezett. Emi egyedül maradt. A nyitott ablakhoz lépett, kinézett az
éjszakába. Úgy tűnt, hogy az ablak előtt sír a két szomorúfűz. Fekete volt az ég,
mintha gyászposztóval vonták volna be. A szél rekedten énekelt, a sötét befurakodott
a hatalmas platánok közé, s azok fenyegetően bólogattak a lány felé. Mintha nem is
ugyanaz lett volna a sziget, mint Zoli eltűnése előtt. Valahol egy éji madár rikoltott.
Emi ijedten összerándult. Megfordult, és kezét tördelve járkálni kezdett a fotelek
körül, egyre vadabbul, egyre elkeseredettebben. Miközben megállás nélkül rótta a
köröket, fátyolos hangon Zoltánt szólongatta, kereste a szerelmét. Hirtelen
kopogtattak. A lány megtorpant. A résnyire nyitott ajtóban Gábor feje jelent meg.
- Akkor jössz? - kérdezte.
- Igen - mondta Emike, és előkapart a táskájából két szem altatót, hogy majd
Gáboréknál beveszi. Felesleges volt. Ahogy barátai szobájába lépett, erőtlenül az
egyik ágyra hanyatlott, és álomba sírta magát.
Ferenc némán bámult ki a repülőgép ablakán. Az éjszaka elmosódott felhői odafent
világoskék színben tündököltek. A férfi körül vidáman hangoskodtak a vakációzók, s
teli szájjal nevettek egymás viccein. Egy sárga trikós lány hangosan olvasott fel a
Korfut bemutató képeskönyvéből, a görög férfiaknál hosszan elidőzött. Orsi
máshova, egészen hátra kapott helyet. Ferenc néha felemelkedett, s lánya tekintetét
kereste. Talán erőt akart meríteni Orsi nézéséből, de az is lehet, hogy féltette.
Azokban az órákban azt gondolta, hogy a lányára ezután kétszer úgy kell vigyáznia,
mert csak ő maradt neki. Ilyesmit persze az ember csak a tudatalattijában érez, és
soha nem mond ki. Miközben Ferenc ezen elmélkedett, mellette egy pufók harmincas
férfi végzett a reggelijével, s már percek óta a szomszédja szendvicseivel
incselkedett. Ferenc, érthetően, hozzá sem nyúlt a stewardessek által kiosztott
hidegtálhoz. A pufók végül erőt vett magán, és a férfi ételére bökve, sipítóan magas
hangon, erősen szuszogva azt kérdezte:
- Mondja, megeszi még?
Három percük volt a repülőtéri terminálban. Emike sírva ölelte meg Ferencet és
Orsit, majd átadta nekik Zoltán útlevelét és biztosítási kányáját. Nemigen beszéltek,
nem volt mit. A fájdalom megbénította a nyelvüket.
"Kedves vendégeink, Beliczay Réka vagyok, az utazási iroda helyi alkalmazottja.
Kérem, ha bármire szükségük volna, csak jelezzék..."
Az idegenvezető lány gépiesen fújta a szöveget, s alig várta, hogy Ferencékhez
siethessen.
- Önökért a parti őrség küld egy kocsit – mondta -, a lagúnánál találkozunk.
"A lagúnánál - ismételte magában Ferenc -, Istenem, milyen sokszor hallottam ezt
a szót az utóbbi fél napban. Vajon milyen lehet az a lagúna, ahol a fiam az életét
vesztette?"
Ferenc egy óra múlva választ kapott a kérdésére: gyönyörű. A napfény aranyba
vonta az öblöcske vizét, s a tenger lustán, kéjesen terült el a sziklák között, mintha
csak a tegnapi őrjöngését akarta volna kipihenni. A férfi a sziklaterasz korlátjánál állt,
és csóválta a fejét: "Itt halt volna meg a fiam?"
Nikosz jelent meg mellette. Ferenc ránézett, aztán a kezét nyújtotta. A görög
azonban szenvedélyes mozdulattal megölelte a férfit. Sorra jöttek a búvárruhás
férfiak, s mind kezet szorítottak a megrendült apával. Orsi hátrahúzódva nézte a
némajátékot.
Valika riadt sóhajjal ébredt néhány perces szundításából. Egy pillanatig azt hitte,
csak rossz álom, hogy meghalt a fia, de aztán kitisztult a feje, és fájdalmasan zokogni
kezdett. Nem mert a nagyszobába menni, hiszen a tévé alatti polcon ott sorakoztak a
fényképalbumok, tele Zoltán gyermekkori felvételeivel. Hogyan lehet ezt ép ésszel
elviselni? - kérdezgette magától fennhangon, miközben a konyhába ment. Kinyitotta
a hűtőszekrényt, s kivett egy tálat. Leemelte a fedelét, mazsolás rizs volt benne. A fi-
únak készítette, a kedvenc ételével akarta várni. Fogta, és kiöntötte az egészet a
szemétbe.
Kora délután volt, Ferenc órák óta állt egy helyben, s bámulta a vizet. Már másfél
napja nem aludt, de rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul meredt fia sírhelyére. Még
mindig nem hitte el, hogy ebben a nyugodt öbölben történt a tragédia. Aztán a tenger,
talán hogy bizonyítson az apának, hirtelen nyugtalankodni kezdett, s gusztustalan,
zsíros bugyborékokkal fonta körül a szikla alját. Majd elindult fölfelé, mintha be
akarná kebelezni a férfit. Ferenc körülnézett; a búvárok még nem tértek vissza a
sziesztából, lánya pedig a városba ment a kapitányhoz. A tenger egyre csak emel-
kedett, míg végül középen szétnyílt, s egy hullám csúcsosodott ki tajtékozva a
víztömegből, amelynek tetején Ferenc egy ülő alakot pillantott meg. A háttal
görnyedő emberi alak a sziklaterasz vonaláig emelkedett, szétázott hajszálai között
átlátszott a hófehér fejbőr. Amikor a test egy vonalba ért Ferenccel, a gonosz vízsugár
pördült egyet, s szembefordította a nyaktalan, szögletes testet. A férfi üvöltve
tapasztotta szájára a kezét: fia ült előtte, tőle mindössze egy karnyújtásnyira. Szeme
nyitva volt, egyenesen apja arcába szegeződött, s valamiféle titokzatos
kiszolgáltatottság áradt belőle. Ferenc levegő után kapkodott. Ismerte ezt a tekintetet,
nézett már rá fia ezen a különös, szívbemarkoló módon, de nem emlékezett rá, hogy
mikor. Aztán az eszébe villant: odahaza, sok-sok évvel azelőtt, amikor fürdetéshez
készülődtek, s ő a magasba emelte a csecsemő Zolit, akkor bámult rá ilyen
védtelenül, ilyen magányosan.
- Kisfiam - nyüszítette, és karját Zoltán felé emelte, a tenger azonban, mintha csak
erre várt volna, hatalmas robajjal összezuhant a fiú alatt, s a holttest a vízbe esve
hatalmas csobbanással tűnt el a mélyben. Ferenc kimerülten a korlátra dőlt, és
reszketve bámulta az örvénylő öblöt.
A kapitány igyekezett nyugalmat sugározni. Látta, hogy Orsi szeme könnyben
úszik. Megkínálta egy erős kávéval, aztán elétolta a legfrissebb angol nyelvű korfui
lapokat. Öles szalagcímekben tudósítottak Zoltán tragédiájáról:
"Egy fiatal magyar turista eltűnt a tengerben, miközben másoknak akart segíteni.
Az összes szigeti egység őt keresi."
"Parti őrhajó cirkál Sidarinál, a szerelmesek lagúnája közelében. Itt tűnt el a
magyar fiú, aki két emberen akart segíteni. Az egyik bajbajutott valószínűleg görög
volt, de megmenekülése után nyoma veszett. Gősi Zoltánt, a hőst még nem találták
meg. Itt van a fiú ifjú menyasszonya is, aki - bár nincs sok remény - még nem adta
fel. . ."
Orsi felpillantott az újságokból.
 - Tudom, mit érez - mondta a kapitány, de valójában legfeljebb sejthette. - Évente
öt-hat haláleset történik a lagúnában. Pillanatok alatt megváltozhat a víz, ráadásul a
sziklák alatt nyílik egy barlang, amely megváltoztatja a tenger természetét, ha érti,
mire gondolok...
Orsi hallgatott.
- Ez persze most egy más eset - folytatta a kapitány -, mert olyan még nem történt,
hogy valaki mentés közben fulladt bele a vízbe. Ha ugyan belefulladt.
A lány felkapta a fejét. A kapitány azonnal magyarázni kezdett.
- Ha valaki jó úszó, akkor nehezen fog ki rajta a tenger. A halálesetek zöme ütés
miatt következik be: a hullámok iszonyatos erővel hozzácsapják a fürdőzők
koponyáját a sziklákhoz, s akkor aztán lehetsz olyan jó úszó, mint az álom, kizárt,
hogy túléld a kalandot. Figyeljen rám, kislány, ha Zoltánnak egy szikla okozta a
halálát, akkor is azt írjuk rá a hivatalos papírokra, hogy fulladásos fürdőbaleset, mert
a hatóságok így néhány nap alatt lehetővé teszik a hazavitelét. Máskülönben hetekig
tarthat a szakértői vizsgálat.
Orsi összevonta a szemöldökét.
- Gondolja, hogy megtalálják? - kérdezte, mire a kapitány azonnal felelt:
- Egészen biztos. A természet kegyetlen, de nem igazságtalan. Vissza fogja őt adni
a családjának.
Hosszú volt az éjszaka. Ferenc órákon keresztül állt a sziklaszirten, Orsi néhány
méterrel hátrébb, egy hálózsákban feküdt. Gyötrelmes lassúsággal telt az idő. A férfi
arra gondolt, hogy megzavarodik, ha nem tudja hazavinni a fiát. A Kurszk
tengeralattjáró áldozataira gondolt, akik ma is ott foszladoznak a tenger mélyén, s
akiknek a hozzátartozói beleőrültek az érzésbe, hogy nem tudnak búcsút venni a
szeretteiktől. Kora reggel halászok érkeztek, s hálóval húzták végig a vizet, hátha
fennakad rajta a holttest. Már javában tűzött a nap, amikor alámerültek a búvárok.
Orsi az apja mellé lépett, és átölelte a vállát.
- Elmegyek, felhívom anyut - mondta rekedten Ferenc, azzal a közeli telefonfülke
felé vette az irányt. Ötperces séta után a fülkéhez ért, leemelte a kagylót, kártyát
dugott a készülékbe és tárcsázni kezdett. Hirtelen a távolból zajokra lett figyelmes.
Valika épp beleszólt a kagylóba, amikor a férfi meglátta, amint lánya fut felé
integetve.
- Bocsáss meg, drágám, mindjárt visszahívlak - mondta a feleségének, letette a
kagylót és kilépett Orsi elé.
- Megtalálták - mondta a lány fulladozva -, gyere. Ferenc elindult, egyre
gyorsabban szedve lábait, végül rohanva ért a sziklateraszhoz. Nikosz a korláthoz
támaszkodva állt, előtte lepellel letakart test feküdt, körülötte búvárruhás férfiak
álltak leszegett fejjel. Egyikük észrevette az apát. Lehajolt, fel akarta emelni a leplet.
Ferenc intett, hogy hagyja. Remegő lábbal odament és leguggolt a fia mellé.
Összeszorította a fogát, majd két ujja közé csippentette a lepel szélét és felemelte.
Zoltán feküdt előtte, immár lehunyt szemmel. A férfiak azt hitték, hogy az apa rögtön
a holttestre zuhan, s görcsösen csókolgatni kezdi a megmerevedett fiút, de ő csak
térdelt mellette, s némán nézte a halottat. Nyugodt, viaszszerű gyermekarcot látott
maga előtt, minden vonás lágyabb volt rajta, mint amikor még élt. Áttetsző kék bőre
sima volt és sértetlen.
 - Szeretlek - suttogta Ferenc, és megsimogatta Zoltán arcát. Majd visszaengedte a
leplet és felállt. Orsi lépett mellé, lehajolt, és lehúzta bátyja ujjáról a jegygyűrűt.
Nikosz jelt adott, a búvárruhások a testhez léptek, s Zoltán egy pillanat múlva a
levegőbe emelkedett.
- Hazaviszem neked, de sajnos csak koporsóban - sírta fél órával később a
telefonba Ferenc a feleségének -, itt vagyok vele, most már vigyázok rá...
Hogy élni kell tovább, ezt Ferenc is nagyon jól tudta. Azt is, hogy ha ő nem lesz
támasza Valikának, akkor az asszony belepusztul a bánatba. Persze van úgy, hogy az
ember inkább választaná a halált, de Gősiék alapjában véve szerettek élni, s nem
mellékesen volt egy gyönyörű lányuk. Az első napok így is szörnyen nehezen
gördültek Zoltán nélkül. Valika reggelente a szokott időben ment ébreszteni a fiát,
aztán percekig sírt a bevetett ágynál. Négy személyre terített az ebédeknél, de csak
hárman ültek le az asztalhoz. Néha megjelent Emike is, s megkérte, hogy hadd
ebédeljen Zoltán helyén, hadd aludjon a szerelme ágyában. Csont és bőr volt, látszott,
hogy emészti magát. Közben, Athénon keresztül, megérkezett Zoltán egy
duplafenekes koporsóban. A halál hivatalos okaként a fulladást jelölte meg a hatóság.
Valójában a fiút egy sziklához vágták a hullámok, s koponyáját törte. A család
elindult Pestre, hogy Valika is megnézhesse a fia holttestét a halottas házban, de
Budaörsnél az asszony kérte, hogy forduljanak vissza, mert nem bírná látni Zoltánt
élettelenül. Olyannak akart rá emlékezni, amilyennek az utolsó találkozásukkor látta,
Ferihegyen, a repülőtéren: magasnak, izmosnak, mosolygósnak. Másnap több száz
földije kísérte utolsó útjára a győri hőst, s röviddel a temetés után Gősiék átvehették a
polgármester úrtól a miniszterelnök által adományozott Életmentő Érdemérmet. Egy
héttel később Ferenc márványtáblát készíttetett, amelybe fia nevét, illetve születési és
elhalálozási évszámát vésette.
- Ezt magunk visszük majd el az öbölhöz - mondta, amikor otthon kirakta a táblát
az ebédlőasztalra. Így is történt, ősszel Gősiék Korfura utaztak, és kiszögezték a
táblát a lagúna fölötti sziklára. Aztán hazarepültek. Nem sokkal később, egy este
Emike csöngetett náluk. Hatalmas táska volt a kezében. Zoltán ruháit, könyveit hozta
vissza. No és a naplóját, amit Görögországban is szorgalmasan vezetett. Lassan
kipakolták a ruhákat az ágyra, majd Orsi, összehajtogatva, Zoltán szekrényébe rakta
azokat.
- Akarsz itt aludni? - kérdezte Emikét. Tudta, hogy a lány még nem heverte ki a
tragédiát. Nem heverte ki, hogy a szeme láttára halt meg a vőlegénye. De azt is látta,
hogy a pusztulásba vezet ez az evés és alvás nélküli kegyetlen életmód. A sarkára állt.
- Oké, itt alszol - jelentette ki, és ágyazni kezdett.
- Nem jó ez így - szólalt meg Emike -, nem egészséges. A baleset után, az rendben
volt, az vészhelyzet volt. De most már össze kell szednem magam.
Lehuppant az ágyra, és megint sírni kezdett.
- Ha eszem, arra gondolok, hogy ezt a kaját ő is mennyire szerette. Ha egy klassz
autót látok, azt az ő szemével nézem.
Zsebkendőt vett elő, a hímzettet, amit még Zolinak készített, a születésnapjára. Az
arcához szorította.
 - Ma álmodtam vele először azóta, hogy elment - mondta könnyek között. - Sokáig
szerettem volna vele álmodni, de nem ment. Éjszaka végre eljött hozzám, de szörnyű
volt felébredni.
- Mondott neked valamit? - kérdezte Orsi.
- Lent voltunk a parton, aztán visszamentünk a szobánkba és... szerelmeskedtünk.
Az utolsó délután volt. El akart még sétálni a lagúnához, de megcsókoltam, és
magamhoz öleltem. Nem engedtem el. Talán így kellett volna tennem a valóságban
is... magamhoz szorítani. Ez lett volna az egyetlen esélye a túlélésre. Mert ha már
odamegy, akkor biztosan nem nézi tétlenül a fuldoklókat. Ő nem.
Hirtelen Orsi felé fordult.
- Ha csak egy pillanatra láthatnám, ha tudnám, hogy jól van, hogy jó helyen van,
megnyugodnék - mondta hüppögve. - Én hiszek a szellemekben.
- Én is - bökte ki Orsi bizonytalanul, majd hirtelen a következő mondat szaladt ki a
száján: - Az életet ajándékba kaptuk, cserébe azonban vissza is kell adni belőle
valamit.
Emike felemelte a fejét.
- Valamit, igen. De az egészet? Az egész ajándék életet? Nem sok az egy kicsit?
Aztán még hozzáfűzte:
- Legalább volt értelme a halálának... örökre velem marad, vigyáz rám. . .
Orsi felemelte a kezét, ujján megcsillant Zoltán jegygyűrűje. - Rám is - mondta
halkan.
Valika jelent meg az ajtóban. Némán állt, Zoltán ruháit bámulta a szekrényben.
Emi egyre csak az asszonyt nézte, kifinomult és fáradt arcát, amelyen élete minden
pillanatában a fia utáni sóvárgás árnyai cikáztak.
- Köszönöm, hogy szeretted a fiam - szólalt meg halkan Valika. Emi felállt, az
asszonyhoz lépett és megölelte. Aztán Orsit is megcsókolta, és elment. Akkor járt
náluk utoljára.
Láz és hallucináció jellemezte Emike éjszakáit, aztán ősz vége felé apadni kezdett
benne a mardosó fájdalom. S eljött a nap, amikor a szeme megakadt egy fiún. A srác
meghökkentően hasonlított Zoltánra, de semmi sem lett a dologból, mert Emi már az
ismerkedés gondolatától is bűntudatot érzett. A lélek úgy hitte, hogy a test áruló.
Akkoriban hívhattam fel őt először, mert zaklatott volt, és azonnal igent mondott a
korfui utazásra velem, mintha csak menekülni akart volna az új, éledező kapcsolat
elől, vissza élete nagy szerelméhez. Ő nevezte így Zoltánt. Mindössze egyetlen
kikötése volt: szerette volna, ha az utazásra Gősi Orsi is elkíséri. Mivel Orsi is igent
mondott, amikor megkerestük, ennek semmi akadálya sem volt. Februárra jegyet
foglaltattunk Korfura, hogy együtt menjünk vissza a szerelmesek lagúnájához.
Karácsony volt. Az ünnepek idején még jobban hiányoznak a szeretteink, akik nem
lehetnek már közöttünk. Ferenc nagy műgonddal állította fel a fenyőfát, aprólékos
munkájába menekült a gondolat elől, hogy idén már Zoltán nélkül kell megülniük a
Szentestét. Valika a konyhában készülődött, kevesebb lelkesedéssel. Két napja, mióta
fenyőillat lepte el a nyugat-magyarországi várost, megállás nélkül hullottak a
könnyei. Orsi a bátyja íróasztalánál ült, s körbejáratta szemét a szoba berendezésén, a
falon tarkálló diákposztereken, a könyvespolcon, s aljában a lemezgyűjteményen.
Ferenc elkészült. Behívta Orsit, hogy kezdjen el díszíteni. A lány visszaszólt, hogy
nincs kedve. A férfi nem vitatkozott; pucéran várta a fa az estét. Este nyolc óra előtt
néhány perccel Emike hívta őket, hogy átadja szülei és saját jókívánságait, de már a
második mondatnál elsírta magát. Bocsánatot kért, és letette a kagylót. Gősiék
hangulata pocsék volt. Néhány kapkodva becsomagolt ajándék árválkodott a csupasz
fa alatt, de a családtagok egyike sem kezdett a kibontásukba. A rádióból csodálatos
karácsonyi muzsika szólt, lehajtott fejjel hallgatták. Aztán egymásra néztek, és lassan
bementek Zoltán szobájába. Kinyitották a szekrényét és némán álltak a ruhái előtt.
Valika kivett az egyik polcról egy pulóvert, és az orrához szorította.
- Még benne van az illata - mondta alig hallhatóan, és tovább adta a férjének.
Ferenc megsimogatta a ruhadarabot, megszagolta, majd odanyújtotta Örsinak. Könny
szökött a szemébe. Mindannyian sírtak. Ferenc elcsukló hangon bevallotta, hogy
lelkiismeret-furdalása van, amiért soha nem mondta a fiának, hogy "szeretlek". Csak
akkor, ott, a parton, amikor az élettelen arcát simogatta. Vali belekarolt, s azzal
vigasztalta, hogy Zoltán anélkül is tudta, mennyire szereti az apja. Hogy mennyire
szerették őt mindannyian.
- Még mindig várom - mondta Ferenc -, hogy vasárnap délután legyen, hogy
megérkezzenek Emikével, és nevetve mesélje, hogy "képzeld, apu, kihúztam két
embert a vízből!" Hogy rámordulhassak: miért csinálsz ilyeneket, minek sodorod
magad veszélybe? De nem jön a fiam... az én hős fiam...
Dideregve álltunk a sziklateraszon, a fagyos szél szemtelenül furakodott a
kabátunk alá. Emi áthajolt a korlát fölött, úgy mutatta a helyet, ahol Zoltán a halálát
lelte. Aztán végigsétáltunk a parton, egészen a városig. Benéztünk Mikiszhez, a
vékonydongájú pincérhez, aki épp a fogadó padlóját sepregette. Amikor meglátta
Emit, azonnal letette a partvist, és átölelte a lányt. Sírva csókolta meg a kezét, majd
sorban jöttek a többiek; a szálfa magas, hófehérhajú öreg, meg Mikisz felesége,
ölében a gyermekével, s mindannyian szeretettel szorongatták a lány kezét. Nem volt
olyan ember Korfun, aki ne hallott volna Zoltán hősies és tragikus történetéről. Végül
a kapitányságra mentünk, ahol mindössze annyi dolgunk volt, hogy átadjuk a parti
mentőknek Valika köszönő levelét. A kapitány izgatottan várt bennünket, és miután
jobbról-balról megpuszilta Emikét, elárulta, hogy Zoltánt Görögországban is
fölterjesztették egy magas állami kitüntetésre. Beszélgettünk egy keveset,
készítettünk néhány felvételt operatőr kollégámmal, aztán elbúcsúztunk. Mintha csak
a sors akarta volna úgy, az épület elé lépve Nikoszt láttuk lekászálódni a robogójáról.
Amikor megpillantotta Emikét, megtorpant, és arcát pír borította el. Aztán
elmosolyodott, hozzánk lépett, és mindannyiunkkal kezet fogott. Kérte, hogy kísérjük
el a legközelebbi ajándékboltba, ahol egy igazi égeitengeri kagylót vásárolt, ahogy ő
mondta, emlékbe Zoltánnak. A kagyló most is ott látható a győri temetőben, Zoltán
sírján, a virágágyásba nyomva, s a fiú nagymamája törölgeti tisztára, aki naponta több
órát is unokája mellett tölt a fejfák között.
Besötétedett már, mire visszaértünk a szállodánkhoz. A mélykék keleti égen
egyetlen magányos csillag szikrázott, mint valami szerény kis ékszer. Emi hosszan
nézte, aztán fájdalmasan elmosolyodott.
- Tudom, hogy nem hagy magamra - sóhajtotta -, örökre velem marad.
Mazsolás rizs. Gyűlölöm. Sósat az édessel? Soha. Most azonban mégis megeszem.
Egy asszony főzte nekem, akinek meghalt a fia. Ez volt a fiú kedvenc étele. Az
asszony kínál, az apró győri panelkonyhát ellepi a főtt rizs illata. A második kanál
után gyengéden megfogom a kezét, jelezvén, hogy elég lesz. Később feltesz egy
kávét, és a nagyszobába invitál. Szemében szomorúság bujkál, de tartja magát. Erős
asszony, szinte nem is beszél a fiáról. Mindössze egy fél mondatban említi, hogy pont
egy esztendeje halt meg. Amikor mégis Zoltánról kérdezem, feláll, a fiókos szek-
rényhez lép, és alulról egy műbőr fedelű könyvecskét húz elő. Elém tolja.
Belelapozok. Egy napló. Zoltáné. Az utolsó lapon ezt olvasom:
"2000. július 27. Korfu
Emikém, az én aranyos homlokú angyalom, megkérdezte tőlem, hogy boldog
vagyok-e? Hát hogyne volnék boldog, édes kicsi napsugaram, ha foghatom a kezed,
és csókolhatom az ajkad?! Tegnap motort béreltünk, aztán a tengerparton
megeskettem arra, hogy mindig szeretni fog. Nekem esküdnöm se kellett, hiszen
úgyis tudja, hogy én már az övé, és végleg, és örökké. Mert szeretem, mindennél
jobban, és hiányzik, ha csak egy percre is magamra hagy. Beszéltem anyáékkal, és
újra megkérdeztem, hogy szeretne-e nagymama lenni. Azt mondta, hogy van még
időnk, de én tudom, hogy nincs. Ha nagyon szeretünk valakit, akkor teljesen
mindegy, mennyi idő van még, cselekedni kell. Különben is, időből van mindenkinek
a legkevesebb. Azért is állítanám meg most néhány órára, évre ezt a rohanó-eltűnő
időt, hogy semmivel se kelljen törődnünk, csak egymással, csak a szerelmünkkel.
Úgy érzem, most vagyok életemben a legboldogabb. Most kellene valahogy
megállítani a világ forgását, és semmi mást nem csinálni, csak szeretni, szeretni!
Örökké!"

Ejnye, ejnye Benedek

Percek óta bámulom a fekete hajú, karcsú lányt, s próbálok visszaemlékezni,
honnan ismerem. Egy iskolába jártunk, vagy táncoltam vele valahol, valamikor?
Tüstént felfigyeltem rá, ahogy az üzletbe lépett. Most ott áll, elöl, a pénztárnál, és
látszólag türelmes, egykedvű tekintettel nézi a ráérősen trécselő pénztárosnőt. Pedig
karácsony van, mindenki rohan. Ő azonban, úgy tűnik, a megtestesült nyugalom,
talán épp ezért vonzza a tekintetemet. Végül nyugalom ide vagy oda, amikor az
alkalmazott már harmadszor kezd bele jellegzetes, fél percig tartó, hátborzongató
vihogásába, a lány türelmetlen mozdulattal levágja a kosarát a földre, s kiviharzik az
üzletből. Mindig lesújt, ha valahol semmibe veszik az embert. Különösen, ha ott
nézik levegőnek, ahol a pénzét szeretné elkölteni. Ezúttal azonban jobban bánt, hogy
képtelen vagyok felidézni, hol találkoztam ezzel a rendkívül szimpatikus lánnyal.
Legyintek; ez már nem fog változni. Pocsék az arcmemóriám. A péksüteményeknél
zacskóba teszek két zsemlét, a tejes pultról leveszek egy joghurtot, aztán
előremegyek a kasszához. A pénztárosnő velem is szörnyen nehezen boldogul, sanda
pillantásokat vet felém, de csak folytatja csevegést a barátnőjével. Sajnos én kevésbé
vagyok türelmes, mint az a fekete lány.
- Tessék mondani, merre találom a pénztárost? - kérdezem tőle. Elkerekedik a
szeme.
- Hogyhogy merre? Én vagyok az - kapja fel a hangját. - Tényleg? És akkor miért
nem tetszik dolgozni?
 Dúlva-fúlva belép a pénztárgép mögé, vadul ütni kezdi a számokat. Miközben
fizetek, a gép oldalához támasztva egy új típusú személyi igazolványt pillantok meg,
legnagyobb megrökönyödésemre az imént látott fekete lány képével.
- Ezt az a fekete hajú hölgy hagyta itt, ugye? - kérdezem a pénztárosnőt.
- Ja - hangzik a felelet. - Leejtette. Ő is úgy rohant, mint maga. - Megnézhetem?
Gyanúsan méreget, aztán megrándítja a vállát: - Felőlem.
Kézbe veszem az igazolványt, elolvasom a nevet: Sziklai Anna. Azonnal tudom,
honnan ismerem a lányt. A tavalyi Uhrin Benedek - riportom kapcsán beszéltem vele;
ő annak a srácnak az üzlettársa, aki a Nyugati-aluljáróban - Magyarországon
egyedüliként - árulta az öreg kazettáit.
- Elviszem neki - mondom a pénztárosnőnek. - Ismeri?
- Igen. Itt dolgozik nem messze, egy zenemű-boltocskában. - Jó, vigye, csak ne
tartsa itt fel a sort, kérem!
A pénztárosnőre nézek. Szerintem pontosan látja a szememből, hogy magamban
hova küldöm.
Néhány perc múlva már a boltocskához közeledem, már amennyire az ünnepi
forgatagban lehet. Minden elismerésem azoké az eladóké, akik a fűtetlen sátrakban,
hajnaltól éjszakáig kiszolgálják a hömpölygő tömeget. Az ünnep valahogy kezdi
elveszíteni az emelkedettségét ebben a zsibvásárban. Fáradtságtól merev arcokat,
fagytól elgémberedett végtagokat látok magam körül, többen a málhájuk alatt
görnyedve indulnak újabb és újabb ajándékok után. Néha egy vadabb autós felveri
lábukra a mocskos hólét, ilyenkor a jeges felhőben szitkozódva szorítják hónuk alá a
csomagjaikat, és szaporán rázni kezdik a nadrágjuk szélét. Leszaladok az aluljáró
lépcsőin, majd a cuppogó latyakban a bolt felé veszem az irányt.
Néhány otromba, kevés hozzáértéssel összetákolt elárusítóhely után megpillantom
Annáék üzletét. A lányt vevők veszik körül a bejárat elé kirakott kazettás-CD-s
kosaraknál, s ő ugyanazzal a türelemmel szolgálja ki őket, amellyel nem sokkal
korábban a pénztárosnőt bámulta. Hátul, a bolthelységben társa, Kovács Zoltán
pakolja ki a reggel érkezett kazettákat. Furcsán görnyedten dolgozik, mintha vonzaná
alulról valami. Aztán észreveszem, hogy lentről, az olajkályhából árad a meleg, s a
fiatalember igyekszik minél közelebb lenni a tűzhöz. Odasomfordálok a csoportosu-
láshoz, s mikor rám kerül a sor, mélyen szemembe húzom a baseballsapkámat.
- Az Ejnye, ejnye, Rebekát keresem, Uhrin Benedektől - mondom elváltoztatott
hangon a lánynak, mire az elmosolyodik, és a térdét megroggyantva a simléderem alá
kukkant: - Szia, Tvrtko!
Kész. Lelepleződtem. Csakhogy az adu nálam van.
- Na, mit hoztam neked, Annácska? - kérdezem, miközben zsebemből előhúzom az
igazolványát.
- Te jó ég, hol hagytam el? - kap a fejéhez.
- Az ABC-ben. Tudod, annál a figyelmes pénztárosnőnél. Elneveti magát, legyint,
és megköszöni az igazolványt.
- És mi lesz a százalékkal? - kérdezem tettetett komolysággal. - Miféle
százalékkal?
- Hát amit az Ejnye, ejnye, Rebeka eladása után kapok. Gondolom, a riportomat
követően vékaszámra vitték a kazettákat.
 - Az adás előtt húsz, ha elment belőle. Hálás is volt az öreg, hogy legalább egy
helyen kapni lehet az országban a dalait. Aztán lement a riport, és másnap már hosszú
sor kígyózott az üzletünk előtt. Négy nap alatt négyezer darab fogyott a kazettából!
- Az százalékra kiszámítva... asszongya, minden darab után tizenöt százalék jár
nekem... a fenébe, mindig is gyenge voltam matematikából... szóval az pontosan... na
mennyi is? - viccelődöm, de a lány arca komoly marad.
- Nem jársz jól, ha mindenen osztozunk, amit Benedek hozott nekünk - mondja.
- Hogyhogy?
- Beperelt minket az öreg. - Beperelt?
- Szerinte átverjük, és a kazetták egy részét nem legálisan áruljuk. Merthogy több
borítót rendeltünk, mint kazettát. Azt mondta, hogy tönkretesz bennünket.
- Ez csak vicc, ugye?
- Nem. Halálosan komoly. Nagyon megváltozott.
- Ennyit nem lehet változni. Egy édes, aranyos bácsi volt, akin egy ország röhögött
és ugyanakkor a szívébe zárta, mert a dalaiból a szerencsétlen fogyatékos fiát akarta
segíteni.
- Mára egy szörnyeteg lett. Fenyeget és követel. Kár érte.
- Ha így van, nagy kár. De én is hibás vagyok benne. Azok között voltam, akik
ismertséghez segítették.
- Nagyon nagy a felelősségetek ott a tévénél.
- Én is így gondolom. Épp ezért utánanézek a dolognak. Megmutatjuk az
embereknek, hogy ki lett Uhrin Benedek.
Zoltán lép ki az üzlet ajtaján, kezet fogunk.
- Hallom a rossz híreket - mondom neki. Bólogat, tudja, mire gondolok.
- Nemcsak minket perel - teszi hozzá a fiatalember -, majdnem mindenkit, aki a
kazettáit árulja.
- Kazettáit? Hány kazettája van?
- Kapaszkodj meg: csak ebben az évben három CD-t adott ki. - És veszik?
- Mint a cukrot. Ő pedig, a reakciók alapján, teljesen jogosan elhitte magáról, hogy
az egyik legnagyobb magyar sztár. És sokkal több pénzt akar, mint ami amúgy járna
neki.
- A bácsi, aki tavaly még a krizantémjait hordta a hétvégi piacra, hogy valahogy
megéljen?...
- A bácsi, akinek állítólag tele van a naptára fellépési időpontokkal, és százezer
alatt már nem megy el sehova.
- És őszintén, tényleg illegálisan árulod a kazettáit?
- Menj már! Ezer darabbal több kazettaborítót rendeltem a nyomdától, mert azt
mondták, hogy az ünnepek alatt nem tudják megoldani az utánnyomást. Kazettát
viszont bármikor kérhetek, érted? De aztán úgy döntöttünk, hogy az öreg
vádaskodása miatt nem áruljuk többé a dalait, ezért itt állnak a raktárban a
kazettaborítók. Gyere, nézd meg!
Megrázom a fejem, hiszek neki. Elbúcsúzom tőlük, néhány perc múlva már a
lakásom felé tartok a csikorgó hidegben. Hazaérek, felteszek egy teát. Leveszem a
könyvespolcról a Tizenkét pokoli történetet, és az Uhrin Benedekről szóló fejezethez
lapozok. Beleolvasok. Lassan megelevenednek az emlékek. Itt van mindjárt Illés
Etele, az Uhrin Benedek Baráti Társaság elnöke, aki egyben a Mesterről készített
internetes honlap gazdája is. Naponta frissítették az oldalt, híreket, fotókat közöltek
Uhrinról, amelyeket Los Angelestől Moszkváig láthattak-olvashattak a rajongók.
Etele akkor őszinte szeretettel és rajongással beszélt a Mesterről, s hitelesebbnek
tartotta, mint bármelyik magyar popbandát, amelyet menedzserek találnak ki és
futtatnak. Az Uhrin Fan Club másik tagja, Bódi Zoltán is hasonlóképpen vélekedett
az öregről:
"Benedek zsenialitása abban rejlik, hogy egyáltalán nem sztár. A mai magyar
showbizniszben, ahol szupi fiúk borotvált mellkassal rohannak a szoliba, majd egy
éjszakai dizsiben eltátognak egy hip-hop számot fejenként százezerért, szóval egy
ilyen miliőben szinte megrendítő egy ennyire őszinte, sztárallűröktől mentes,
hétköznapi bácsi."
Aztán a Mesterhez látogattunk, s ott találtunk egy nyolcvan körüli bácsit a virágjai
között, akinek minden dalából, minden regényéből, egyáltalán, minden szavából a
szeretet áradt. S ő maga vásárolt adásidőt az egyik kábeltévétől, hogy "örömet
szerezhessen a drága tévénézőknek". No meg hogy biztosítsa a fogyatékos fia jövőjét.
- Hát, amit én itt a televízióval teszek, már most leginkább a fiamért teszem -
mondta -, mivelhogy száz százalékos rokkant... Hátha kap legalább innen-onnan egy
kis jogdíjat, ha lehunyom a szemem. Én nem akarom a társadalommal eltartatni a
fiamat.
És aztán jött a Diáksziget, ahol háromezren sikoltoztak a légtérbe kifeszített
transzparens alatt, amelyen ez állt: "Ahol nincs Benedek, ott nincs szeretet!"
És most? Most mit írnának a transzparensre? Úgy döntök, hogy az ünnepek után
felkeresem a bácsit. Talán Anna és Zoltán sértettségből eltúlozzák a dolgokat. Az
elkövetkező hetekben azonban, mintha a sors tudná, mire készülök, többször is
szembetalálkozom Benedek furcsaságaival. A Dáridósok arról mesélnek, hogy a
Mester kiemelt sztárgázsit kér, többet, mint az idelátogató világhírességek. Nem
érzem magam túl pompásan, annak idején ugyanis én adtam meg Lajcsinak az öreg
elérhetőségét. Néhány nappal később Friderikusz egyik asszisztense arról mesél a tv2
éttermében, hogy miután ő képtelen volt zöld ágra vergődni a bácsival, egy késő őszi
napon, úgy este fél kilenc körül személyesen Sándor tárcsázta fel a Mestert, hogy
felkérje Az én mozim című műsorába. Uhrin válasza a következő volt:
- Hé, hát hogy képzeli, hogy engem este nyolc után hív?
A legvadabb történetet Benedekről azonban egy vidéki ismerősömtől hallottam.
Náluk lépett fel az öreg, s miután végzett a koncerttel, beült a fiával egy étterembe.
Egyszer csak meghallotta a saját számát. Felpattant, a pulthoz sietett, és üvölteni
kezdett, hogy azonnal vegyék ki a kazettáját. A pultos nagyokat pislogott, aztán hívta
az étterem tulajdonosát.
- Mi a gond? - érkezett a nyakkendős, öltönyös úriember. - Azonnal vegyék ki a
dalomat! - rikácsolt az öreg.
- De uram, ez egy kereskedelmi rádió. - Akkor kapcsolják le! Most rögtön!
- Már miért kapcsolnánk le, drága uram? - Mert nem fizettek érte.
- Ki nem fizetett érte, drága uram?
- Maguk. Ez az én dalom. Nem ismer meg? - Sajnos nem.
 - Én vagyok Uhrin Benedek. Biztos hallotta már ezt a nevet, attól még, hogy
étteremben dolgozik, nem lehet olyan műveletlen.
A tulajdonos nyelt egyet. Körülnézett az étteremben, tele volt vacsorázókkal. Nem
akart botrányt.
- Idefigyeljen, drága uram - mondta nyugalmat erőltetve magára -, először is, ne
kiabáljon velem, nem az apám. Másodszor pedig ne zavarja a többi vendéget.
- Szarok a szájukba. Maguk jogdíj nélkül lopkodják a műveimet.
- Nézze, mi fizetünk a kereskedelmi rádiónak, hogy sugározhassuk az adását az
éttermünkben. A többit önnek kell rendeznie a rádió illetékeseivel.
- Jó, akkor fel fogom jelenteni magukat. - Tegye meg, uram.
- És akkor bezárhatják ezt a büdös kócerájt.
- Így lesz, uram. De most meg kell kérnem, hogy távozzon. - Azt már nem, hozzon
egy telefont. Felhívom a rendőrséget.
Az egyik apró termetű, tizennyolc év körüli pincér percek óta figyelte főnöke
vörösödő arcát. A szóváltás alatt óvatosan előresomfordált, majd amikor a tulajdonos
már csak egy szempillantásra volt a robbanástól, felemelte a kezét, és így szólt:
- Egy pillanat! Tessék csak hallgatni, bácsi! Lám csak, már a Shy Guys szól!
Uhrin egy pillanatig fülelt, majd megnyugodva így szólt:
- Most az egyszer szerencséjük volt. De ilyen eset ne forduljon elő többet.
Az étterem alkalmazottai elképedve nézték, ahogy a Mester, fiával együtt,
peckesen kisétál a helységből.
Január elején felhívom Illés Etelét. Ha valaki, hát az Uhrin Benedek Baráti
Társaság elnöke mindent tud a Mesterről.
- Szervusz, Etele, Vujity Tvrtko vagyok. Uhrin Benedekkel kapcsolatban...
- Nem nyilatkozom! - vág közbe. - Miért, mi történt?
- Nem nyilatkozom, és kész. - Megbántott az öreg?
- Kit nem? - Mivel?
- Hagyjuk. Mélységesen szomorú vagyok. - És az internetes oldal?
- Kiszálltam.
- Már nem te csinálod? - Áh.
- Akkor hát, szervusz. - Szervusz.
Leteszem a kagylót. Ez a srác egy évvel ezelőtt még rajongott a Mesterért. Ma már
beszélni se akar róla. Közben sorra olvasom a cikkeket Uhrinról: "A Mester nősülni
akar!", "Benedek gyerekre vágyik!", "Rebeka szülőatyja egy tucat szerelmes levelet
kap naponta!" Blikk, Mai Nap, Story, és így tovább, és így tovább. Látom nyilatkozni
a különböző tévéállomásokon, hallom a dalait a rádióadókon. Nem tudom elhinni
róla, hogy egy szörnyeteg lett. Hiszen néhány hónapja még izgatott hangon hívott fel,
hogy tanácsot kérjen azzal kapcsolatban, hogy a rádiók játszhatják-e a dalait fizetség
nélkül. Akkor negyven percet meséltem neki a Jogvédőről, most mégis elszorul a
torkom, ahogy a nevét keresgetem a noteszomban. Tárcsázok.
- Igen! - szól bele a telefonba.
- Szervusz, Benedek, Vujity Tvrtko vagyok... - Most nem érek rá - vág közbe.
- Értem, akkor mikor hívhatlak?... - kérdezem, de a vonal túlsó vége már süket.
Elhűlve hallgatok, aztán leteszem a kagylót. Eszemben sincs feladni a dolgot, csak
bánt, hogy így elintéz az öreg. Másnap újra próbálkozom. Úgy látszik, jobb passzban
kapom el.
- Mit akarsz? - förmed rám.
- Benedek, kedves, készítenénk egy riportot arról, hogy mi történt veled az elmúlt
egy évben.
- Minek?
- Hát mert... kíváncsiak rád az emberek.
- Azt én tudom, de azért én már nem adok interjút. Mondd, hogy minek készülne
most ez a film? Mi az ok?
Töprengek, aztán kivágom:
- Hogy bemutassuk az új CD-det.
- Hát, az az új CD is már vagy kéthónapos. Ennyit a frissességetekről. Na
idefigyelj, csütörtökön gyere ide kettőre, de pontos légy ám, mert fél órád van, érted?
Utána nem vagyok hajlandó veled szóba állni, mert jön egy rádió, és ők, úgy néz ki,
fizetnek is. Nem úgy, mint ti.
- Fizetnek az interjúért? - De úgy ám.
- És nekünk mennyit kellene fizetnünk, hogy több időt szánj ránk? - Nektek már
ezért a fél óráért is le kellene perkálnotok negyvenezret. - Mennyit?
- Most mit csodálkozol? Ha egy vidéki fellépés hatvanezer, akkor egy pesti interjú
legalább negyven.
- De Benedek, hogy lehet összehasonlítani... na mindegy.
- Nem mindegy, egyáltalán nem mindegy! Én is fizetem a számlákat. Meg a
környezet is megváltozott. Az utóbbi hónapokban megszoktam egy másfajta
életformát. Még miattad sem adom alább.
- Nézd, Benedek, mi nem fizetünk, de bemutatjuk a lemezed borítóját a filmben.
- Túlbeszéltük, ennyi időm nincs. Gyertek a megbeszélt időpontban. Azzal lecsapja
a telefont. Az ember ilyenkor legszívesebben a haját tépné. Jónéhány szakembernek,
menedzsernek, turnészervezőnek és haknikirálynak megadtam az öreg telefonszámát,
számos újságírót pedig megkértem, hogy írjon a Mesterről, forgasson róla, s most
mindezért lekezelést és megalázást kapok cserébe. Dühöngök, de egyvalamit biztosan
tudok: ezek után mindenképpen el kell menni Uhrin Benedekhez, s meg kell csinálni
életem talán egyik legtanulságosabb filmjét. El kell készítenem a riportot arról, hogy
egy aranyos bácsiból hogyan csinált beképzelt sztárt a média és a siker.
Csütörtökön reggel, amikor felébredek, mintha a telefonbeszélgetésünket
elfelejtettem volna, csakis a bácsi mellett szóló érvek jutnak eszembe. Például az,
hogy sokáig nehéz körülmények között élt, s most hirtelen nagy pénzeket keresett.
Hogy évtizedeken át küldözgette írásait a legkülönfélébb lapoknak eredménytelenül,
s most hangos siker övezi műveit. Hogy nem olyan nagy sztár ő, de a média felkapta,
s mindenki vele akarta eladni a lapját, a műsorát. Egy ősz bácsi, oldalán egy
fogyatékos fiúval, aki több lemezt ad el, mint bárki ebben az országban! Kell ennél
jobb húzósztori? És én se vagyok kivétel! Mentségemre szolgáljon, hogy akkor
készítettem vele riportot, amikor még szinte ismeretlen bácsika volt. Aki egyáltalán
nem látszott szörnyetegnek. Sőt!
Szüntelenül esik a havas eső, miközben a Mester háza felé haladunk. Budaörs
fuldoklik a sárban. Az időjárás azonban olyan, mint egy jó drámaíró: épp, amikor az
öreg házához érünk, kitisztul az ég. Csöngetek, épp úgy, mint másfél éve. A kert nem
sokat változott. Illetve... ha jobban megnézem, egy kissé el van hanyagolva. Nem,
inkább nagyon el van hanyagolva! Itt-ott dudva ütötte fel a fejét a virágágyások
oldalában. Kapát-gereblyét nemigen látott az elmúlt évben. Persze januárban nincs is,
mi pompázzon a kertben, annyi azonban azért a szanaszét szórt szemetekből, száradt
gallyakból is kivehető, hogy a gazdának mostanában nemigen van ideje a
környezetére. Egyszer csak Benedek fiának, Attilának az alakja tűnik fel a ház
ajtajában.
- Ki vagy? - bömböl kifelé.
- Szia, Attila, nem ismersz meg? - Nem.
- Tvrtko vagyok, tudod, a tv2-től. - Aha. És?
- Apukáddal megbeszéltük, hogy ma jövünk, kettőre.
A fiú előrelép, majd esetlenül elindul lefelé a lépcsőn. Az aljánál megáll.
- Tudom már, ki vagy! - Ennek örülök.
- Hát te még élsz?
- Ezt meg hogy érted?
- Apa azt mondja, hogy téged mindig megölnek a déli háborúkban! Elnevetem
magam.
- Csak megpróbálnak, Attila. - És? Nem sikerül nekik?
Kezd kínossá válni a beszélgetés. - Ati, szólnál édesapádnak?
- Nem lehet. - Miért nem? - Fürdik.
- Meddig fürdik?
- Sokáig. Jön hozzá egy rádióadó. Sok pénzt fizetnek neki a beszélgetésért.
- Szuper. Azért megmondanád neki, hogy itt vagyunk a tv2-től? Elgondolkodik,
majd visszaindul a házba. Hirtelen hátrafordul. - És fizetés lesz? - szegezi nekem a
kérdést.
Most mit mondjak neki? Kétségbeesetten bólintok, máskülönben az életben nem
jutunk be a Mesterhez. Miközben Attila bemegy az apjához, megérkezik Uhrinék
szomszédja, egy fehér hajú, hatvanas férfi. Arcát ráncossá gyűri a kor fáradtsága,
fagytól vöröslő ujjaival alig bírja elfordítani a kulcsot a kerti kapu zárjában.
- Hozzá jöttek, igaz? - bök a Mester háza felé, miközben bezárja maga mögött a
kaput.
- Így van. Jóban vannak?
- Jóban voltunk. Megváltozott. - Hogy érti?
- Nem ugyanaz az ember. Régen órákat diskuráltunk. - Miről?
- Mindenről. Az esőről. A krizantémokról. Ma hozzánk se szól. Nem is köszön.
Peckesen jár-kel a kertjében, lenéz bennünket. Mert kocsi jön érte. Egyszer átszólt; ne
terjesszük, hogy itt lakik, mert megőrjítik a rajongói. Megígértem, majd
megkérdeztem, hogy mit csinál mostanában, hogy van. Erre a szájához emelte a
mutatóujját, és mondta is, hogy "csönd legyen, ti ne kérdezzetek semmit, mert én már
nem vagyok egy szinten veletek". De amikor a tévében szerepel, akkor ő bezzeg
végigkérdezi a szomszédságot, hogy "láttátok, milyen rátermetten válaszoltam a buta
riporter kérdéseire, figyeltétek, ugye?" Kár érte, aranyos bácsi volt.
Ebben a pillanatban feltűnik a Mester. A szomszéd elnémul, s behúzott nyakkal
elindul a portájára.
 - Hozzám jöttek, vagy a szomszéd úrhoz? - harsan Benedek kérdése, s már
fordulna is vissza a házába sértetten, amikor utánaszólok.
- Szervusz, Benedek, hát már magázódunk?
Megtorpan, rám néz. Lejön a kertkapuhoz. Odaér, arrogánsan kérdezi: - Mennyi
időt is beszéltünk meg?
- Délután két órát.
- Nem úgy értem. Meddig akartok maradni? - Fél órát.
- Sok. Felfordulás van.
Megcsörren a mobiltelefonja. Zsebébe nyúl, előveszi a készüléket.
- Igen? - szól bele. - Jaj, már megint maga az? Mondtam már, hogy nem tudom
vállalni. Mégis, mit képzel, ingyér adjak koncertot?. .. Akkor sem: se az
árvizeseknek, se a belvizeseknek! Velem se jótékonykodik a villanyszámlás, fizetnem
kell neki. És ne zaklasson többet, jó? Mert feljelentem!
Megkukulva ácsorgunk operatőr kollégámmal a januári mínuszokban, még mindig
kívül a kerítésen. A Mester zsebébe rejti a mobilt, gyanakvóan kutatja az arcunk,
aztán grimaszt vág, és nagy kegyesen végre kinyitja előttünk az ajtót. Belépünk. Nem
nyújtja a kezét. Előre megy, követjük. Útközben megint megcsörren a telefonja.
Felveszi.
- Áh, igen, tudom, ki maga, a szabolcsi művelődési házból, igaz? Nem, nem
hívtam vissza. Nem szoktam senkit se visszahívni. Tudja, aki el akar engem érni, az
úgyis újra keres. Na idefigyeljen, hatvanezer a vége, érti? Az alatt el sem indulok.
Budapesten nem megyek el százezernél kevesebbért, de figyelembe veszem, hogy
maguk ott a világ végén nincsenek túl jól eleresztve. Igen, de beszéljék meg ezt a
fiammal, ő intézi az ügyeimet, most különben is vannak nálam a tévétől.
Üvöltözni kezd. - Attila! Attila!
A fiú lekváros arccal közeledik, valószínűleg barackdzsemes kenyeret
majszolhatott valahol a ház mélyén.
- Töröld már meg a szádat, fiam - mondja a Mester -, még tiszta ragacs lesz a
telefon.
Átadja neki a készüléket, minket pedig a konyába hív. Mit mondjak, jólesik a
meleg a hosszú percekig tartó fagyoskodás után. Már az első pillanatban
észreveszem, hogy előző látogatásunk óta valami változott a helyiségben. Igen, a
falakat plakátok és fotók díszítik, mind a Mester fellépéseit hirdeti. Leülünk, nem
kínál semmivel. Hol van már a tavalyi hó, amikor a saját befőzésű ribizliszörpjével
örvendeztetett meg bennünket? Kintről hallom, amint Attila kiabál a hívóval:
- Az apukám a Kongresszusi Központban énekelt, érti? A Dáridóval! Meg a
Diákszigeten! Mégis, mit képzel, mennyiért énekeljen egy ilyen nagy sztár?...
A Mester is leül, velünk szembe. Beállítjuk a kamerát, aztán beszélgetni kezdünk.
- Megváltoztál, Benedek.
- Meg. Okosabb lettem. Kell is. Sok pénz, sok gond. - Jobb volt, amíg nem volt
ilyen sikered?
- Nem, mert hónap végén már egy hétig csak zsíros kenyeret ettünk. De
nyugodtabb volt az élet.
- És nem vágyod vissza a nyugalmat?
 - Nem. Mindig is tudtam, hogy van bennem tehetség, nem is akármilyen. Hiába
küldözgették vissza a műveimet, tudtam, hogy egyszer kibújik majd belőlem a
kiemelkedő képesség. A kérdés csak az volt, hogy mikor. Sajnálom, hogy a feleségem
ezt már nem érhette meg, bár nem nagyon értékelte a művészetemet.
Attila még mindig ordít.
- Mi az, hogy nem tudnak érte taxit küldeni? Nekünk nem jó a művelődési ház
kocsija! Mi nem bízunk meg mindenféle jöttment sofőrökben! Taxi várjon az
állomáson, de akár fel is küldhetik értünk Budaörsre! Hogyhogy arra nincs pénzük?
Az öreg megelégeli fia bömbölését, kiugrik az ajtón, és kikapja Attila kezéből a
telefont.
- Akkor csesszék meg, nem megyek! Értik? - üvölti a készülékbe, majd lenyomja a
megszakító gombot. Attila lógó orral jön mögötte, megáll a konyhafalnak
támaszkodva.
- Máskor sokkal ügyesebb a fiam, végül is mindent ő intéz: fellépőruha, szállás,
gázsi. Most egy picit felidegesítette az a szabolcsi paraszt.
- És tényleg nem lett volna jó a művelődési ház sofőrje?
- Nem. Most, hogy már ilyen jól mennek a dolgok, nem vagyok rászorulva minden
ócska kis haknira.
- Benedek, te sztár vagy?
Nem válaszol, csak a feje fölötti polcra mutat. Odafönt katonásan sorakoznak a
videokazetták: a Mester az Aktákban, a Reggeliben, a Jó estét, Magyarország-ban, a
Napkeltében. S mintha ez mind nem volna elég, Benedek előhúz az asztal alól egy
köteg újságot. Vagy százhúsz cikk szól róla, közülük a legtöbb fotót is közöl a
Mesterről. Végül három új CD-jét rakja elém; a kiállításuk profi, össze se lehet
hasonlítani őket a korábbi Uhrin-lemezekkel. Kiadójuk egy neves lemeztársaság, de
hallomásból tudom, hogy őket is perrel fenyegeti a Mester.
- Engem mindenki átver - panaszkodik az öreg -, mindenki rajtam akar
meggazdagodni. A lemezesek például nem fizetik a rojt, pedig járna, nem is kevés.
Mindenesetre levédettem a dalokat.
Roj, azaz royalty; egy összeg, amely minden eladott példány után a Mestert illeti.
Később természetesen beszélek a lemeztársaság vezetőjével, aki közli, hogy erről szó
sincs, egyszerűen csak a bácsinak az Isten pénze se volna elég. Nem tudom, kinek
van igaza, majd az ügyvédek eldöntik. A Mester mostanában úgyis sokat fog a
bíróságra járni, már ha beváltja azt, amivel fenyegetőzik.
- Átvernek, de kicsinálom mindet, erre esküszöm. Rács mögött töltik majd az
egész hátralévő életüket.
Ahogy dühöng, szemében gyilkos tűz lobog.
- Figyelj csak, Benedek, a Magyar Nemzet azt írta rólad, hogy "a bácsinak jót
tenne egy pszichológus".
- Szarok rá - mondja az öreg, a fia pedig megtoldja:
- Kurvára pipák voltunk a Magyar Nemzetre. Az az újság jót még nem írt az
apukámról!
Benedek legyint.
- Nem törődöm én velük se, az a nagy igazság. Szarok én rá, hogy mit írnak ezek a
nyikhajok. Annál nagyobb ambícióval csinálom tovább a dolgom.
 - El se olvasod a cikkeket?
- Legfeljebb a fiam. Nézd, aki soha nem volt sztár, az persze, hogy irigykedik, és
rosszat ír. Hát tehetek én róla, hogy nekik nincs tehetségük? Nézd csak, itt ez a
háromezer darab fénykép. Ezeket fogom szétosztani a rajongóim között. Persze csak
az kap, aki megérdemli. A szigetre is viszek belőle, bár egy kicsit haragszom rájuk,
mert nem a nagyszínpadra tettek. De hát mindig ezt csinálják velem: próbálnak
keresztbe tenni, eltüntetni. Csakhogy én nem hagyom! Legutóbb a ti tévétek tervezte
adásba az önálló estemet. De ez a középszerű Jimmy fejbe lőtte magát, így aztán az ő
emlékműsorát nyomták. Belenéztem, kár volt kicserélni a műsort. Sose tudják meg a
nézők, hogy mit vesztettek.
Megint csörög a telefon, Benedek sóhajtozva veszi fel. Naná, hogy ismét egy
felkérés, s naná, hogy ismét a pénzen megy a vita.
- ... Figyeljen, aznapra már van egy másik fellépésem, de ha maga többet ajánl... na
nem, hát hatvanezer Szegedért az kevés... Az már jobban hangzik, bár még így se
nevezném európai tiszteletdíjnak... Igen, a taxi az kell, meg a szállás... A Hungária?
Az milyen hotel? Hány csillagos?... Működhet, működhet, de a biztonsági embereket
ne felejtsék... Igen, legyen benne a szerződésben... Persze, mert mindig megrohamoz-
nak a fellépések után, autogramot kérnek, meg fogdosnak... van, hogy órákig nem
tudok szabadulni...
Hallgatom a bácsit, bámulom a fényképeket. Rajtuk Uhrin, mikrofonnal a kezében,
s alatta a szöveg: Sok szeretettel a szerzőtől! Uhrin Benedek.
Fél évvel később ugyanezt a képet tartom a kezemben, a Diáksziget
slágersátorában. A Mester megigazítja csokornyakkendőjét, s a színpad mellé lép, a
takarásba.
- Akkor ahogy megbeszéltük, igaz? - sutyorogja a szervező. - Hatvanezer, utána,
borítékban. Itt lesz a konferáló fiúnál, ha jön lefelé, megkapja a bácsi.
- Helyes - hagyja jóvá Benedek. Kikukkant a nézőtérre. A hangulat a plafonon, a
színpad előtt őrjöngve csápoló fiúk és lányok üvöltik Benedek nevét. Egy nagymellű
nő pólóján hatalmas betűkkel áll: Benedek, légy a mesterem! Mellette, egy másik
rajongó pólóján ezt olvasom: Táncolj velem, Benedek. Egy darázsderekú bakfisnak
valahogy sikerül átbújnia a kordonon, s jobb híján egy Gogol-kötetet tol a Mester
orra alá.
- Én ilyenkor már nem adok autogramot - mondja Uhrin, idegesen a színpad felé
pillantgatva. - Mindjárt mennem kell.
A lány nem hagyja annyiban, könyörög. Aztán fogja magát, és más lehetőséget
nem látván, hosszan megcsókolja a bácsit. Benedek elmosolyodik, tollat ragad, és
automatikusan a következőt írja a kötetbe: Sok szeretettel a szerzőtől! Uhrin Benedek.
Majd fellép a színpadra és széttárja a karját. Fürdik a sikerben. "Nagyszínpad,
nagyszínpad!" - skandálja ütemesen a közönség, mire az öreg gúnyosan összehúzza a
szemét, kezébe veszi a mikrofont, és a következőt mondja:
- Minek menjek én a nagyszínpadra? Úgyis idejöttök mindannyian!
Óriási ováció fogadja a szavait, a nézők magukból kikelve ugrálnak és éltetik az
öreget. A Mester pedig belekezd az Ejnye, ejnye, Rebekába, és közben élvezettel
figyeli, ahogy a dalára tombolnak a fiatalok. A refrént már énekelnie sem kell, a
rajongói folytatják a szöveget.
 Ejnye, ejnye Rebeka, meg ne tudja nagymama, könnyelműséged miatt leszel
mama!...
Egy ilyen alkalommal a sztár a kulisszákhoz lép, és odaszól nekem: - Látod,
pupák, ez a siker! De mit érthettek ti ebből!...
Azzal visszamegy a színpad elejére, és ugrálni kezd. A tavalyi Benedek jut az
eszembe. Őt szerettem.

A Magyarábok
Vadi Halfa bazársora nyüzsgött a burnuszos vásárlóktól. Mindenki itt volt, aki
átkelt az árbocos lélekvesztőn, amely a gyors folyású, piszkosbarna Níluson
szállította keresztül a népeket Felső-Núbia és a líbiai sivatag falvaiból. A révész,
magas, hajlott hátú férfi, hosszú, lapos arcát az átkelés alatt mindvégig az utasai felé
fordította, úgy magyarázta, mit hol érdemes keresni a sokadalomban. Aztán
nekivezette nyikorgó bárkáját az agyagos partnak, és kitessékelte az embereket. Azt a
borostás európai férfit is ő hozta át, aki hosszan bámulta a túlparton hagyott
sivatagjáró dzsipjét. Féltette. Közben némán hallgatta az afrikaiak jellegzetes, magas
hanghordozásával kántáló révészt. Majd felemelte a kezét, és a hajlott hátú
elhallgatott.
- A Shell cég bizományosát keresem - mondta angolul, aztán arabul is
megismételte. A révész bólintott, és a mecset irányába mutatott.
- Ott talál benzint, nagyuram - mondta, és vigyorogva meghajolt az ismeretlen
előtt. Amaz vetett neki néhány pennyt, majd a sátrak felé indult. Hamar megtalálta a
Shell helyi alkalmazottját, aki aznap nagy üzletet kötött: ezerötszáz liter benzint adott
el az ismeretlennek.
- Szeretem, ha mindketten jól járunk- dörzsölte a kezét az effendi, bár kuncsaftja
úgy érezte, kettőjük közül az arab csinált jobb üzletet.
- Az addig rendben is volna - morogta -, de hogy jutnak át a benzines hordók a
túlpartra?
- Ugyan, nagyuram, csak bízza rám - legyintett az arab. - Majd Ibrahim el Magyari
elintézi.
Az idegen felhúzta a szemöldökét. - Kicsoda?
- Tudja, az a magas férfi, aki áthozta. - Magyari?
- Az.
Az idegen megköszörülte a torkát.
- Idehallgass, effendi, miért nevezed azt a félnótást magyarinak?
- Hát mert az - felelte a világ legtermészetesebb módján az arab -, magyari! A
szigeten laknak a társaival. Azt állítják, hogy Rubából (Európából) jött az ősapjuk, s
hogy maguk is Nemza (Osztrák) országból származnak.
Az idegen megcsóválta a fejét - micsoda butaságok! - majd elbúcsúzott és a
Nílushoz indult. Bevárta az árbocost, fellépett a platóra, a korlátnak dőlt. Amikor a
révész ellökte a parttól a bárkát, az idegen megszólította:
- Magát valóban úgy hívják, hogy EI Magyari? A hajlott hátú odakapta a fejét.
- Honnan tudja a nevem, nagyuram?
- Mondták. Meg azt is mondták, hogy Európából, Ausztriából származtok. Ez igaz?
A révész a maga pergő módján beszélni kezdett.
 - Mi nem arabok vagyunk, nagyuram. Ősapánk, Ibrahim el Magyari négyszáz éve
érkezett ide a nagy Szolimánnal, s mi mind az ő leszármazottai vagyunk.
Az idegen megdörzsölte a halántékát.
- Szóval azt mondod: Európából származtok?
- Úgy van - bólintott Ibrahim. - Még most is vannak ott magyar népek, tudja?
- Tudom. Magam is az volnék. Gróf Almásy Lászlónak hívnak. A révész szeme
felcsillant és könyörögni kezdett.
- El kell jönnie velem, nagyuram, jöjjön a mi népünkhöz, oda, látja, arra a szigetre,
a magyarábok szigetére! El kell jönnie! Még sosem jártak nálunk az őshazából!
Almásy hátrahúzódott, fáradtan legyintett.
- Majd máskor, effendi, máskor. Most engedj utamra.
Kikötöttek. Az idegen intett néhány arra csámborgó suhancnak, hogy rakják fel a
dzsipjére a hordókat. Amikor a fiúk végeztek, aprópénzt vetett a markukba, bevágta
magát a volán mögé és elfordította a slusszkulcsot. A motor kimerült állatként
fújtatott, de beindult. Almásy gázt adott.
A révész hosszan bámult a porfelhőbe burkolózó autó után, aztán megtörölte a
szemét, és így sóhajtott:
- Egy igazi magyari! De ki fogja ezt nekem elhinni otthon?
Lopták a szőlőnket. Apám nem volt heves ember, de ezúttal nagy dérrel-dúrral
ment hátra a kertünkbe, hogy fülön csípje a betolakodót. Kerítésünk nem volt, így hát
boldog-boldogtalan besétálhatott a szőlőtőkéink közé, épp, mint most az a fekete bőrű
férfi, aki élvezettel dézsmálta az éretten pompázó fürtöket.
- Magánterület! - fékezett le apám a hívatlan vendég előtt. - De ha kér, szívesen
adok a gyümölcsből.
A férfi elszégyellte magát. Szabadkozott, hogy azt hitte; a kórházé a terület. Meg
akarta fizetni a kárt. A szomszédos telek valóban a szülészeti klinikáé volt, s a férfi
orvosként dolgozott az intézményben. Apám megrázta a fejét, nem akart pénzt az
ismeretlentől. Sőt, behívta magához. Attól a naptól fogva sokéves barátság kötötte
össze a családunkat és a Szudánból származó Aszad doktort, aki délelőtt a klinikán
dolgozott, délután pedig átsétált hozzánk. A nyolcvankettes Mundiált együtt
szurkoltuk végig, de ha nem a kameruniak játszottak, akkor átmesélte a meccseket.
- Tudod, hogy az én hazámban vannak ám magyarok is? - fordult hozzám egyszer.
- Persze - feleltem -, ha te itt lehetsz és itt dolgozhatsz, miért ne lehetnének és
dolgozhatnának a te hazádban is magyarok?
- Nem, nem úgy értem. Fekete magyarok.
- Soha! - nevettem. - Jó vicc! Nálunk meg sok száz fehér szudáni van. Ennyiben
maradtunk. Aszad túl sokszor tréfált már meg ahhoz, hogy higgyek neki. Egy
tizenegy éves kölyköt már nem lehet azzal kábítani, hogy fekete bőrű magyarok élnek
Szudánban.
Később kezembe akadt Almásy gróf egyik könyve, amelyben néhány oldalt
bizonyos magyarátoknak szentelt. Nem mondom, hogy ez volt a legérdekesebb része
a Földön, vízen, levegőben című regénynek, de akkor már másodszor hallottam erről
a különös népcsoportról.
 Évekkel később, a Pokoli történetek nyitóértekezletére abban a házban gyűltünk
össze, amelyben évekig József Attila alkotott. Svábyék témákat kértek, én pedig a
többi között megemlítettem a magyarátok történetét is.
- A Núbiai-sivatagban él egy törzs, amelynek tagjai magyaroknak vallják magukat
- mondtam. Sváby vigyorogni kezdett.
- Na, persze! - mondta. - Vegyél ki néhány szabadnapot, úgy látom, kissé kimerült
vagy.
Nem vitatkoztam, csak kértem egy hetet, hogy bizonyítékot szerezhessek a
magyarátok létezésére. A következő napokban reggeltől estig telefonáltam, faxoltam,
e-maileztem. Hetvenkét óra múlva a helyzet siralmasabb volt, mint valaha. A magyar
napilapok sohasem cikkeztek a különös törzsről, ahogy a távirati irodában se tudtak
segíteni. Végül az MTV archívumában a csodával határos módon ráakadtam
valamire. A szocialista időkben államunk (és pártunk) vezetői több ezer szívélyes
látogatást tettek a baráti országokban, s egy ilyen látogatásról készült, 1971-es
keltezésű dokumentum anyagban rábukkantam a magyarátokra. Mivel Kádár utált
utazni, ezért Szudánba is a Minisztertanács elnöke, az egykori barcsi tsz-elnök,
Losonczi Pál látogatott el. Nem csoda, végül is papíron ő volt az ország első embere,
ráadásul mezőgazdasági szakemberként tudott is valamit mondani afrikai test-
véreinknek az öntözésről. Ők pedig neki a magyarátokról. A valahol a Szov-
jetunióban című remekmű előtt vetített híradórészlet legalábbis arról tanúskodik,
hogy Losonczi elvtárs Karlomban, Szudán fővárosában személyesen találkozott a
magyarátok küldötteivel.
Másnap reggel megmutattam a filmrészletet Svábynak. "Nyertél mondta. - Mikor
akarsz menni?
Néhány perccel később már egy barcsi számot tárcsáztam. Mindenki Pali bácsija
hamar kikosarazott. Polgármester unokaöccsén keresztül üzente; egyszer úgy átverte
egy újságíró, hogy azóta hallani sem akar a sajtóról. "Senkivel se folytatok
háttérbeszélgetést!", igen, így fogalmazott Losonczi Pál. Sajnáltam.
Fodor István, Losonczi egykori tolmácsa azonban készségesen fogadott. Szobája
zsúfolva volt afrikai emlékekkel, s ott lógott a falán az a kitüntetés is, amit 1971-ben
kapott Szudánban. A lelkes afrikai testvérek ugyanis akkor mindenkit kitüntettek, aki
a delegációhoz tartozott. Fodor így emlékezett a szudáni kirándulásra:
- Hosszú és fárasztó út volt. Losonczi az utolsó állomáson találkozott a magyarátok
vezetőjével, akit Fejszál Hálil Mohamed El Magyarinak hívtak. "Hogy tudtak ilyen
sokáig elbújni előlünk!" - kiáltott fel Losonczi, amikor megtudta, hogy egy magukat
magyar származásúnak tartó törzs tagjai keresték fel. A Magyar Népköztársaság nem
is tud magukról! Kapnak harminc ösztöndíjat Magyarországra! Jöhetnek évente
ketten, rendben?" És jöttek! Orvosnak, agrármérnöknek tanultak. Sokan itt is marad-
tak közülük. Egyikük például a maga városában, Pécsett él.
Mohamed Magyari a temető mellett lakott, egy négyemeletes házban. Amikor
csengetésemre ajtót nyitott, majd hanyatt estem.
- Te? - kérdezte.
- Mit én? - kérdezett vissza. - Te volnál az?
- Mi, az Isten szerelmére?
- Várj, neked van bizsuboltod a buszpályaudvaron, igaz? - Bingó.
 - És te... magyaráb vagy?
- Magyaráb? Ó igen, magyaráb.
Kávét főzött és mesélni kezdett. Hogy hetvenben az ő apja kereste fel Losonczit
Kariamban. Hogy nyolcvanban jött Magyarországra, Gödöllőn végzett az
agráregyetemen, majd egy TSZ-ben dolgozott agronómusként. Aztán elveszítette a
munkáját, boltot nyitott, és Jugoszláviából hozza az olcsó bizsukat. Tudott egy másik
magyarábról is. Azt mondta, ő már visszament, de a fia még itt él, Pécsett. Burátnak
hívják.
Nem kaptam levegőt. Burát az egyik legjobb gyerekkori barátom volt. Ma ügyvéd.
Az apja lelécelt a magyar feleségétől, visszament Szudánba. Állítólag tehénpásztor.
Felhívtam a barátomat.
- Burát, tudod, hogy te magyaráb vagy? - Migyaráb?
- Mit tudsz az apádról? - Nyolc éve nem láttam. - El Magyari?
- Hát.. . Azt hiszem, így becézték.
- Akkor nincs mese: magyaráb vagy. Apád nem mondta? - Valami rémlik... És az jó
nekem?
- Neked? Nem tudom. De nekem nagyon jó.
Iváncsán Hail Hasszán Nadír el Magyarít kerestük fel, aki a kétezres lélekszámú,
Fejér megyei falu körzeti orvosaként közszeretetnek örvend. Persze nem volt ez
mindig így. "Meglásd, ha nem viseled magad rendesen, elvisz a fekete ember"
-riogatták a gyerekeket a szülők, s egy percig se titkolták, hogy el Magyarira, az új
körorvosra gondoltak. Aztán egy kisfiút elütött egy autó, s az orvos rohant oda hozzá,
hogy életre masszírozza a szívét. Sikerült neki. Azóta megsüvegelték az utcán. Széles
orrú, mosolygós férfi volt Hail Hasszán, megindultan beszélt új hazájáról.
- Magyar vagyok. És büszke a származásomra. Ha valamelyik határunkhoz
érkezem, megdobban a szívem. Aztán megnyugszom. Tudom, hogy hazaértem, hogy
most már biztonságban vagyok.
Az orvos rozoga házban élt négy gyermekével és anyósával, tisztes szegénységben.
Kuszkuszt ettek és naponta ötször imádkoztak. Három nagylánya magyar népdalokat
énekelt, a középső aznap ötöst kapott fogalmazásból. Mohamed, a féléves kisfiú a
ráncos arcú asszony ölében feküdt. Anyja belehalt a szülésbe.
- Elvittem a feleségem holttestét Szudánba - mondta könnyes szemmel Hail -, de a
temetés után visszajöttem. Ide tartozom. A feleségem úgyis mindenütt velünk van,
minden pillanatban érzem óvó jelenlétét. A kis Mohamed szeméből ő néz rám.
Egy hét múlva operatőr kollégámmal repülőre ültünk. Szudánba nem engednek be
riportert. Egy francia kollégám négy éve próbálkozott bejutni az afrikai országba,
sikertelenül. Mi Kairóba tartottunk, onnan próbáltuk meg elérni a magyarábokat.
Átolvastam a jegyzeteimet, egyre világosabb volt a kép. A magyarábok egy fiatal
magyar katonától, Magyar Ábrahámtól származnak, akit fél évezrede fogságba
ejtettek a janicsárok, s - ahogy akkoriban magyar ifjak százait - egy janicsáriskolában
török katonává képeztek át. A hadjáratok után a férfit a Nílushoz küldték az oszmán
birodalom védelmére, s az immár mohamedán hitre áttért katona, Ibrahim el
Magyariként, tucatnyi gyermeket nemzett. Az asszuáni gát megépítéséig egy Vadi
Halfa melletti szigeten, az egyiptomi-szudáni határon laktak a magyarátok. Mielőtt
azonban az új gát miatt a Nílus vize elárasztotta volna a lakhelyüket, kiköltöztek a
szárazföldre. Egy csoportjuk a közelben maradt, Comombo városában, illetve Ibrim
és Ariéba falvakban telepedtek le. Mások azonban Szudán felé vették az irányt. Mi, a
feljebb vázolt vízumproblémák miatt, az Egyiptomban maradt magyarábokat akartuk
meglátogatni. Azokat, akik több száz éve olyannyira ragaszkodnak a gyökereikhez,
hogy a II. világháború idején az angolok koncentrációs táborba hurcolták őket, mint
magyarokat.
Kairó. Húszmillió lakos. Szmog, fülledtség, bűz. Ajmán várt ránk. A legismertebb
kairói magyaráb, Zenáb asszony küldte elénk. Zenáb Ismail Ghamal el Magyari volt
az egyiptomi magyarátok vezetője. Korábban telefonon beszéltük meg, hogy
segítenek eljutnunk az alaptörzshöz. Ajmán a müezzinek kántálása közepette vezetett
bennünket egy ócska furgonhoz, amellyel egyenesen az egyik külvárosi negyed felé
vette az irányt. Néha nyitott, khakiszínű inge alá nyúlt, hogy megvakarja izzadt
mellkasát.
- Legyenek türelmesek - mondta-, ebben a városban nem lehet közlekedni.
Igaza volt. Egy kilométert egy óra alatt tettünk meg. Aztán még egyet még egy óra
alatt.
- Legalább megismerjük Kairót - próbáltam tréfával elütni a dolgot, de operatőr
kollégám arca rezzenéstelen maradt. Pedig az ablakokon kinézve tényleg úgy
érezhettük magunkat, mintha egy hatalmas házimoziban ülnénk. Az egyiptomi
fővárosban ugyanis ezrek élnek az utcán, és persze az utcából. A porban ebédelnek,
ott is olvasnak, néhányan egy újságpapírról árulják koszos kis portékájukat, vagy egy
falnak dőlve saját testük kincseit. Amint egyre reménytelenebbül araszolgattunk a
kínzó hőségben, elhaladtunk egy rozzant kocsi mellett, amelyet butikká alakított át a
tulajdonosa, számítván arra, hogy bőven lesz ideje siralmas portékáit a mellette
vergődő autósokra sózni. Üvöltött, szúvas fogait agresszívan csattogtatta felénk,
rámenősen és vadul próbált eladni legalább egyet a selyemkendői közül. A férfi kissé
bogarasnak tűnt, szerencsére nem álltunk mellette negyed óránál tovább. A következő
saroknál vén koldus sántikált hozzánk, összefüggéstelenül beszélt, Ajmán sem értette,
mit mond. Émelyítő bűz áradt mocskos köpenye alól, fel kellett húznom az ablakot.
Kántált egy ideig, aztán gondolt egyet, és magasra libbentette a durva vásznat.
Oldalát sebhelyek pettyezték, beléjük ragadva a köpeny kusza szőrcsomói
barnállottak. Kezében a bot valamikor mutatós darab lehetett, mára azonban csupán
göcsörtös kampóvá korhadt, amelyet néha türelmetlenül rázott felénk az öreg.
- Ne adjanak neki pénzt! - dünnyögte Ajmán. - Ha adnak, estig le nem vakarjuk a
koldusokat.
- Estig?
- Besötétedik, mire Zénabhoz érünk. És én még a piramisokhoz akartam vinni
magukat... Na, de majd holnap!
Besötétedett már, mire vendéglátóinkhoz értünk. Kairó külvárosában, egy
sokemeletes házban vártak ránk egy apró lakásban. Hatan voltak, de csak a gyönyörű
arcú, negyven körüli Zenab beszélt angolul. Egy pillanatig töprengtem, hogy Vujity
Tvrtko néven mutatkozzak-e be, hiszen furcsán hathat, hogy idejön végre egy hús-vér
magyar, és úgy hívják, mint egy fagylaltárust Opatijában. Végül maradtam a
nevemnél, s ők boldogan szorongatták a kezem, ahogy operatőr kollégámét is.
Készültek. Amikor bevezettek az apró, fülledt, de igen barátságos és tiszta szobába,
láttam az előre kikeresett Budapest-térképet, aztán könyveket a Bakonyról, Pécsről és
a Dunakanyar szépségeiről. Ez utóbbit ki is nyitottam, s hangosan felolvastam az első
fejezet címét:
"Göd, a Dunakanyar kapuja."
Majd elolvadtak gyönyörűségükben, hogy itt egy ember, aki olvasni tud az ő
legnagyobb becsben tartott könyveikből. Zenáb kávéval és aprósüteménnyel kínált, és
azonnal fordította testvéreinek, barátainak, amit mondtam. Amíg kollégám beállt a
kamerával, az ablakhoz sétáltam.
- Kairó - lépett mögém és mutatott a nappali őrület után pihegő nagyvárosra Zénáb.
Az ablakok álmos szemekként pislogtak felénk, távolabb mecseteket láttam
kivilágítva, illetve Mubarak elnök egy hatalmas portréját.
- Szép - böktem fancsali képpel az óriásfotó felé, de Zenáb félreértette. - Budapest
is szép - mondta.
- Honnan tudja? - kérdeztem.
- Jártam ott. Öt éve, a magyarok világkongresszusán. Én vagyok itt az egyetlen
magyaráb, aki eljutott az őshazába. Életem legcsodálatosabb élménye volt. Száz és
száz magyaráb gyűlt össze a világ minden részéről, és én nagyon büszkének éreztem
magam, hogy közéjük tartozhatom.
A falhoz vont, fényképet mutatott: Csoóri Sándor ölelte rajta.
- Kaptam tőle egy történelemkönyvet. Szép könyv, nagyon szép, de... sajnos nem
vagyunk benne. Egyszer talán ez is megváltozik.
- Talán - bólintottam. Elkezdtük a felvételt. Zenáb arról a legendáról mesélt,
amelyet minden magyaráb ismert. Élt egyszer régen egy ragyogó szépségű lány, aki a
sivatag szélén, a kanyargós szurdokok között élt idős szüleivel, ott, ahol víz fakadt a
pálmák tövén. A szaggatott hegygerinc védelmet nyújtott neki és családjának, a
sivatag homokja pedig elnyelte a világ zaját. Hanem egy délután, amikor a lenyugvó
nap sugarai bíborszínbe öltöztették a dűnéket, egy lovas alakja tűnt fel a
messzeségben. Ugyanekkor csodálatosképpen a hold is felbukkant az égen. A lány
sápadtan bámulta a lovast egy szikla mögül, hiszen nem tudhatta, nem ellenség-e az
ismeretlen. Amikor a férfi egészen közel ért, megfékezte a paripáját és leugrott a
hátáról. Gyűrött térképet halászott elő kopott tarisznyájából, s forgatni kezdte. Kis idő
múltán megvakarta a tarkóját: menthetetlenül eltévedt. Hirtelen felkapta a fejét és
hátrahőkölt. Mintha a semmiből jött volna elő, ott állt előtte a lány.
- Segíthetek? - kérdezte csilingelő hangon. A lovasnak elakadt a szava. Megrázta a
fejét.
A lány kacagott, és elindult a hegyek közé. A lovas megbabonázva nézett utána.
Nem ment tovább, éj szakára ott vert tábort. Legalább még egyszer látni akarta az
elbűvölő lányt. Másnap reggel a közeli pataknál újra találkozott vele. A lány lesütötte
a szemét, de tetszett neki a nyalka legény. Az ismeretlen énekelni kezdett egy
különös, idegen nyelven, s dalával elvarázsolta a lányt.
- Miféle dal ez? Honnan való? - kérdezte az elbűvölt lány a lovastól, s az így felelt:
- Messziről, nagyon messziről. Onnan, ahol én születtem. Egy országból, amelyet
egy nagy folyó szel ketté, s ahol nagyon szépen énekelnek az emberek. Magyar
vagyok, szép leány. Magyar.
 A lány beleszeretett az idegenbe, s gyermekeket szült neki. Azóta immár tizenkét
generáció nőtt fel magyarábként, de a szépséges sivatagi tündér és a dallamos
beszédű idegen szerelmének a története ma is elevenen él a nemzetség tagjaiban.
Amikor végeztünk a forgatással, vendéglátóink megkértek, hogy meséljek nekik az
őshazáról.
- Szívesen - mondtam, de kényelmetlenül éreztem magam a felelősség miatt.
Tudtam ugyanis, hogy amit elmesélek nekik, azt minden valószínűség szerint
generációk adják majd tovább egymásnak. Hajnalig beszélgettünk a messzi országról,
amelyet egy nagy folyó választ ketté, s a koromfekete bőrű, tömpe orrú magyarátok
nem tudtak betelni szavaimmal. Képeket is nézegettünk, legjobban talán a Hősök tere
tetszett nekik, mert ott együtt volt minden királyunk. Ámulattal hallgatták a hét vezér
és Szent István, Mátyás király, a szabadságharc és a világháborúk történetét.
Világosodott már, amikor elbúcsúztunk.
- Mindent leszerveztem - mondta Zenáb -, várják magukat Anébában magyaráb
testvéreink.
Az asszonynak, aki mellesleg ellenzéki újságíróként dolgozott, könnyek gyűltek a
szemében.
- Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk! Kérem, vigyék el a hírünket az őshazába, s
mondják meg testvéreinknek, hogy ismeretlenül is szeretjük őket. És szavalni
kezdett:
"Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, ha
küzd ellenséggel... "
Ajkáról tisztán, jól érthetően gördültek a magyar szavak, társai pedig
átszellemülten nézték, s mi nemkülönben.
Ajmán a piacra igyekvő szamaras árusok között lavírozva egyenesen egy
szállodához vitt furgonján.
- Jelentkezzenek be, de most már felesleges lefeküdniük - mondta, s szürke
szemében pajkos vidámság csillant. Pedig ő sem aludt vagy huszonnégy órája. Így is
történt: letettük a csomagjainkat és indultunk a piramisokhoz. Már kora reggel
zsúfoltak voltak az utak. Ajmán félrekapta a kormányt és apró mellékutcákon hajtott
végig, meglehetősen nagy hangzavart keltve autója köhécselő motorjával. Odafönt a
háztetők között vérszívó denevérek sivítoztak, megijedhettek a hirtelen támadt zajtól.
Negyven perc múlva a piramisoknál voltunk. Egy kis növésű, ellenszenves külsejű
ember lépett elénk, gyűrött nyakán tompa fényű nyakék csillogott. Beszólt valamit a
kocsiba, Ajmán pénzt adott neki. Kollégám gyanútlanul filmezni kezdte. A kisember
a kamerára bandzsított, majd hirtelen pimasz arckifejezést lángolt fel az ábrázatán és
üvölteni kezdett.
- Tegye el azt a kamerát! - szólt hátra Ajmán. Később elmondta, hogy a férfi tagja a
turistákat robbantgató terrorcsoportnak, és amolyan védelmi pénzt kért. Azonnal ki
akartam fizetni Ajmánnak, de nem engedte. Vigyorogva azt válaszolta, ha ő jön
Magyarországra, akkor majd én fizetek.

Mindketten tudtuk, hogy erre nemigen kerül sor. Egy út az ősapa hazájába szinte
megfizethetetlen egy átlag egyiptomi számára.
 A robbantások egyébként nem ijesztették el a turistákat, a hatalmas kőépítmények
között bábeli zűrzavarban kavarogtak a világ nyelvei. Elhízott német nyugdíjasok és
szakadt, bő ruhákban csoszogó amerikai diákok, szikár, angol úriemberek és tejfehér
hajú skandináv nők fényképezték az ősi óriás síremlékeket, miközben kóbor
zsebtolvajok lófráltak körülöttük az alkalmas pillanatra várva. Később láttunk is egy
vastag szemöldökű, széles bőrövet viselő, nagydarab embert, amint meglegyintett egy
ilyen nyeszlett kis alakot.
- A turistarendőrség - magyarázta Ajmán. Visszaindultunk, addigra azonban már a
mellékutcák is bedugultak. Szundítani próbáltam, sikerült is valamicskét. Operatőr
kollégám azonban egy percet sem aludt, csak ült órákon keresztül, ölében a
kamerával, és káromkodott. Fejéről patakokban ömlött a veríték, s mire a szállodához
értünk, arca megduzzadt és foltos lett, szeme ide-oda ugrált, s orrából rekedtes
hangok törtek elő. Attól tartottam, hogy hőgutát kapott, ezért felkísértem a szobájába
és hideg víz alá nyomtam a fejét.
Másnap kora reggel Ajmán a szálloda előtt várakozott, s egyenesen a repülőtérre
vitt bennünket. Kollégám arca még mindig szabálytalan formát mutatott, amin
kísérőnk hahotázni kezdett, s szájában csillogtak a fémes színű tömések. Később
persze, a repülőtéren szomorúan rázta a kezünket. Megköszönte a magyar
képeskönyveket, s az otthoni finomságokat, amelyekkel minden magyarábot
megajándékoztunk, s mivel tudta, hogy visszafelé már csak átszállni jövünk Kairóba,
kérte, hogy minél gyakrabban látogassunk el hozzájuk. Egy óra múlva Asszuán felé
szálltunk egy ütött-kopott duplafedelű repülőgépféleségen. Amikor az ezer ki-
lométeres út végén végre-valahára feltűnt alattunk a Núbiai-sivatag aranyló homokja,
felsóhajtottunk a megkönnyebbüléstől. A körülményes útlevélvizsgálatok után végre
kiléphettünk a repülőtér forró aulájába. Alacsony, mosolygós, ötven körüli férfi sietett
elénk, rövidlátása, illetve erős szemüvege intelligens kifejezést kölcsönzött
tekintetének.
- Testvéreim! - ölelt meg bennünket, s csókot hintett az arcunkra. Dahab Mahmut
Dahab el Magyari repülésirányító volt a reptéren. Valamiféle vezérgurunak számított
a magyarátok között, már csak azért is, mert munkája volt, s nem is akármilyen.
Nemzetségének tagjai ezért szerették, az egyiptomi hivatalos szervek pedig azért,
mert betartotta a törvényeket. Bennünket is legelőször a katonai rendőrségre
kalauzolt.
- Engedélyt kell kérniük, ha letérnek a kijelölt turistaútvonalról-magyarázta.
Márpedig Anéba település jócskán a hivatalos útvonalakon kívül, túl Comombón, a
sivatag másik részén feküdt. - A luxori merénylet óta nagyon figyelnek minden
mozgásra, a turistákat pedig nem engedik letérni a kijelölt útvonalról.
A katonai rendőrségen egy cserzett arcú, kopasz férfi fogadott bennünket az
irodájában. Cigaretta lógott a szájából, úgy verte özönvíz előtti írógépét. Néha,
amikor kialudt a cigaretta, végighúzott egy gyufát az íróasztal alján és újra
meggyújtotta.
- Hova akarnak menni? - fordult felénk nyikorgó forgószékén. Szörnyen beszélt
angolul.
- Anébába - sietett segítségünkre Dahab. A kopasz rámordult, valószínűleg azt
mondhatta neki, hogy nem tőle kérdezte.
 - Minek mennek Anébába? - fordult újra hozzánk. - Meglátogatjuk a barátainkat -
feleltem.
- Név szerint?
Meg voltunk lőve. Dahab sorolta ugyan a magyarátok neveit, de miközben a
kopasz az írógép billentyűit verte, mindvégig gyanakodva nézett ránk.
- Írják alá, hogy csakis a saját felelősségükre mennek oda! - tolta elénk a gépelt
iratot. Aláírtuk. Aztán arabul váltott néhány szót Dahabbal, aki ekkor mondta el, hogy
valójában az Anébában lakók testvérei vagyunk. A kopasz gyanakodva rám nézett,
aztán Dahabra, aztán megint rám, aztán megint Dahabra... Aztán megrázta a fejét.
Nem tudtam eldönteni, hogy most azt hiszi, viccelünk, vagy valóban a közös
vonásokat próbálja felfedezni fizimiskánkban. Végül elnyomta a cigarettáját, és intett,
hogy tűnjünk el a szeme elől. Két órát zötykölődtünk a hepehupás földúton, amely
kettészelte a sivatagot, messziről láttuk az ókori egyiptomi birodalom legnagyobb
kikötőjét, s az ősrégi őrtornyokat, amelyeket még ma is használnak.
- Furcsa lehet maguknak ez az egész - mondta Dahab, miközben derekasan küzdött
a gödrökkel és bukkanókkal -, de higgyék el, mi tényleg magyarnak érezzük
magunkat. Apám híres költő volt, még teret is neveztek el róla. Ő úgy fogalmazott az
egyik versében:
"Ha te béklyókkal küzdesz is, gondolatid messze szárnyalnak,
arra, hol tieid várnak rád, s hova tartozol... "

- Mit szólnak az egyiptomiak ehhez a magyar-öntudathoz? - kérdeztem.

- Mit szólnának? Türelmesek. - Türelmesek?
- Várják, hogy elmúljon felőlünk az őrület. - Őrülteknek tartják a magyarábokat?
- Inkább csak bogarasnak. Őszintén szólva, nem nagyon merül fel közöttünk ez a
téma. Egyiptomi állampolgárok vagyunk, hithű mohamedánok, és tiszteljük az
országunkat. De amikor a legutóbbi olimpián láttuk azt a kicsi úszólányt benyúlni a
célba, úgy sírtunk a testvéreimmel, mint a gyerekek.
Katonai ellenőrzőponthoz értünk. Az egyenruhás elkérte a papírjainkat, majd
kutató pillantást vetett ránk. Habozott, aztán mégis továbbengedett. Úgy látszott, az
asszuáni milicista parancsa legyőzte a gyanakvását. Röviddel később Anébába értünk.
Poros, lepusztult falucska képe tűnt elénk, az emberek céltalanul ténferegtek az utcán.
Munkájuk nem volt, egész nap kártyáztak, vagy az ivóban ücsörögtek. Ruházatuk
piszkos és szedett-vedett volt, egyáltalán, mindenről ordított a szegénység. Az egy-
szintes vályogházak rémülten kapaszkodtak a kiszámíthatatlan homokos talajba, de
viszonylag jól kihúzták azt a negyven évet, amióta a Nasszerkormány idetelepítette
gazdáikat a gát miatt. A településen persze laktak nem magyarábok is, ám ahogy
Dahab szavaiból kivettem, kitűnően megértették egymást a különböző nemzetiségek.
Szükség is volt rá, hiszen csakis egymásra számíthattak. Mivel a házakban nem volt
vezetékes víz, így közös kúthoz jártak, közös helyen fürödtek, s még a budijuk is
közös volt. Lehet, hogy ez volna a megoldás más tájakon is a nemzetiségi prob-
lémákra?
Anéba határát átlépve leírhatatlan lelkesedés lobogott fel a bennünket váró
magyarábok szívében. Dahab már jóval korábban jelezte érkezésünket, s fekete
barátaink (testvéreink?) csillogó szemmel, vidáman masíroztak elénk, miközben
boldogan bökdösték egymást, felénk mutogatva. Még a nem magyarábok is kiálltak a
házuk elé, úgy nézték a furcsa menetet, amely egészen Dahab nagybátyjának a házáig
kígyózott. Ez volt Anéba egyetlen emeletes épülete. Valaha kórházként működött, de
bezárták, mert nem volt gyógyszer. És orvos se. Így aztán a betegek negyven
kilométert utaztak Comombóig, hogy orvoshoz jussanak.
Miután kibontakoztunk vendéglátóink öleléséből, végigsétáltunk velük a
magyarábok fő utcáján. Az egyik ház előtt testes asszony gyúrt valami tésztafélét.
Szakadozott pulóverének ujját könyékig feltűrte, úgy nyúlt a kondér mélyére tömpe
ujjaival. Körülötte a gyerekek egy madárfejet rugdostak, amíg oda nem ugrott egy
kutya, fel nem kapta a zsákmányt és messzire nem futott vele, hogy szétmarcangolja.
A főtérre értünk, amelynek ékessége egy húsbolt volt. Beléptem. Dzsin, a hentes egy
seprűvel épp egy húscafatról hajtotta el a legyeket. Hűtőt nem láttam, de áruból is
csak ezt a szerencsétlen kis összeaszott marhacomb-darabot. Egy másik üzletben
megismerkedtem Musztafával, aki a szudáni magyaráboktól jött át, mert itt még
mindig jobbak voltak a körülmények.
- Vadi Halfa szörnyű - mondta egykori lakóhelyéről a kemény arcvonású férfi,
miközben túláradó szívélyességgel hellyel kínált. Nem maradtam, de megegyeztünk
abban, hogy nemsokára találkozunk a közös sziesztán.
- Tudják, hol van Magyarország? - kérdeztem egy másik magyarábtól, aki
üvegesként próbált megélni. Nem válaszolt, behúzott a műhelyébe. A falon egy
százötven éves térkép lógott beüvegezve, a férfi büszkén mutatott rá. Végighúzta az
ujját a Duna fölött, Pestnél lefékezett.
- A főváros-mondta, és megremegett a hangja. Bevallom, hátborzongató volt az
egész, ahogy abban a levegőtlen kis helyiségben álltunk, és mellettem egy vadidegen,
fekete bőrű, lerongyolódott ember a magyar fővárosról ábrándozott. Fél órával
később, a müezzin déli imája után úgy tucatnyian gyűltünk össze Dahab egyik
testvérének pipaszobájában. Hogy pontosan milyen dohánnyal kínáltak, azt nem
tudom, de meg mernék rá esküdni, hogy a mentollal átitatott tabákumba emberesen
belekevertek némi bódító füvet is. Velem persze rosszul jártak, mert amilyen nagy
dohányos vagyok, csak fújtam a pipát, de elnézték nekem, s ők vígan pöfékeltek.
- Ide szoktunk jönni, ha szabadulni akarunk a gondjainktól - magyarázta Hoszein
Hamza, az egyik legtiszteletreméltóbb magyaráb. - Itt tanácskozzuk meg a válságos
helyzeteket.
Csak Hoszeinnel és Dahabbal tudtam beszélgetni, mert a többiek kizárólag arabul
értettek.
- Mi jut eszébe először Magyarországról?- kérdeztem Hoszeintől. Vigyorogni
kezdett.
- Puskás úr. Hidegkúti úr. Minden magyarra büszkék vagyunk, akik sokat tettek
azért, hogy megismerjék a világban a mi népünket.
A pipaszobában egyre fogyott az oxigén, de magyaráb barátaim nem iparkodtak
szellőztetni. Érdekes volt, hogy kairói testvéreikkel ellentétben ők nemigen
kérdezgettek az óhazáról. Később, a pipázás után, a falu legöregebbje felé tartva
Dahab megmagyarázta, hogy egy alkalommal megvádolták őket egyiptomi társaik,
miszerint csak azért vallják magukat magyaroknak, mert segélyeket szeretnének
kicsikarni az őshazájuknak nevezett Magyarországtól. Így aztán Dahabék kínosan
ügyeltek rá, hogy még véletlenül se lehessen rájuk fogni; haszonlesésből
magyarkodnak, s ezért nem is terelték a szót az őshazára.
Hátrahagytuk a házakat, s egy ingoványos területre jutottunk, amely idegenek
számára járhatatlannak bizonyult volna, ám Dahab magabiztosan lépkedett előttem.
- Szendzser már a szigeten is magában élt - magyarázta kísérőm. Volt családja, itt a
faluban is van vagy tíz gyermeke, s vagy ötször annyi unokája, de sosem költözött
hozzájuk. Magunk se tudjuk, miért ez a remeteség, de ha neki így jó, nem bánjuk.
Néha, egy-egy zsombék alján belesüppedtünk az iszapba, amely, mint egy pokoli
kéz, zord szorítással húzott lefelé. Ilyenkor erőnket megfeszítve kirántottuk lábunkat
a vasmarokból, és továbbcuppogtunk. Vihar készülődött, a feltámadó szél ijesztően
süvöltött körülöttünk. Végre feltűnt Szendzser el Magyari csúf házacskája.
Benyitottunk. A kilencvenhat éves, aszott bőrű öregember egy kanapén ült, s fehér
szakállát markolászta. Ahogy a szobába léptünk, panaszos hangján azonnal beszélni
kezdett Dahabhoz. Nem sokat láthatott hályogos szemével, így Dahab közeltolt
hozzá, hogy megérinthessen. Májfoltos, kifehéredett kezével megérintette a karom, s
abban a pillanatban elégedettség költözött az arcára, kisimultak a vonásai.
- Most már nyugodtan hal meg - fordította az öreg el-elcsukló szavait Dahab. -
Szendzser testvérünkben van a legtöbb magyar vér, ő ugyanis mindössze tíz
generációra van az ősapánktól. Apja még találkozott azzal a magyar gróffal, aki
terepjárókat hozott kipróbálni a sivatagba.
Mire átbukdácsoltunk a gyors eső után maradt bűzlő sárgödrökön, sötétedni
kezdett. A faluban épp a koraesti imára készülődtek. Magyar testvérek ide vagy oda,
Dahabnak kellett közbenjárni, hogy beengedjenek bennünket a dzsámiba. A
muzulmán vallási törvények szerint az asszonyok az udvaron hallgatták Musztafa
Hadzsinak, a hitközösség vezetőjének szent beszédét. Hadzsi azt mondta társainak,
hogy törzsük addig biztosan fennmarad, amíg emlékeznek rájuk, amíg tudnak róluk
az őshazában. S hogy a mi látogatásunkkal Allah újabb jelet küldött nekik, újabb
bizonyítékot arra, hogy nincsenek egyedül, hogy valahol a világon van egy nemzet,
amelynek ők is részei.
Anébára leszállt az este. Mielőtt visszaindultunk volna Asszuánba,
ajándékműsorral kedveskedtek nekünk a kultúrház tornácán. Gyermekek táncoltak,
énekeltek, majd a felnőttek mutattak be egy rituális vadászjelenetet. Odabent, a
kultúrházban néhányan a Duna tévét nézték. Közös erővel vezettették be, s esténként
úgy bámulták, mintha maga Mohamed próféta beszélt volna belőle. A falon már ott
függött bekeretezve, szent ereklyeként, az a Népszabadság, amelyet még délelőtt
kaptak ki a kezemből. "Tesztelik a hannoveri villamosokat" - olvastam a címoldalon.
Odakint néhány asszony lelkes buzgalommal lepényt sütött a fatető alatt, majd valami
kocsonyaszerű anyaggal kenték be a tészta tetejét.
Semmi kirívót, semmi hamiskást nem találtam a magyarábok magyarkodásában.
Úgy szerették a származásukat, az őshazájukat, ahogy csak kevés hazámfiától láttam.
Losonczi Pál így fogalmazott a magyarábokkal való találkozása után:
"A látogatás tanulságaként elmondható, hogy erősödött közöttünk az összefogás a
kapitalizmus és az imperializmus minden létező cselszövésével szemben."
Anébai utunk után más tanulságot szűrtem le a magam számára: akárhol jársz a
világban, soha ne tarts egészen idegennek senkit. Nem tudhatod, nem testvéred-e egy
ötszáz éve élt, és messzire szakadt ősapa jóvoltából, legyen bár sárga, vörös vagy
fekete a bőre.

Egy becsületbeli ügy

Ha a házunk teraszára állok, tisztán látom annak a szobának az ablakát, amelyben
megszülettem. Anyám, Matija apámba kapaszkodva sietett át a kertek alatt a
szülészeti klinikára, kezét, nyakát akkor már megdagadt erek hálózták, mint kék
folyók a baranyai tájat, s fogát összeszorítva, hangtalanul viselte a szülési
fájdalmakat. Az ügyeletes nővér futó pillantást vetett anyám sápadt arcára, s máris
vezette a szülőszobára. Apám a folyosó ablakából a vaksötétbe meredt, s remegve
rágta a szája szélét, ahogy később mindig is láttam tőle, ha izgatott volt valami miatt.
Az éjszakába néha belezokogott egy részeg, néhány lump kis nő hangosan si-
kongatott, máskülönben zavartalan volt a csend. Amíg fel nem visítottam. Apám úgy
mesélte, hogy már a visításomból tudta; fia született. Az első pillanattól fogva tervei
voltak velem, mint egy igazi apának. Anyám azonban semmi mást nem akart, csak
szeretni. Csak ölelni, csak vigyázni rám. S azt szerette volna, ha selyemcukrot
szopogatva mindig az ölében ülök. Nehéz volt megemésztenie, amikor először
lekívánkoztam a térdéről. De engedett, sőt, mint később mesélte, a fenekemet
paskolta, hogy menjek, lássak világot. A kertünk volt számomra az egész világ. És
milyen világ! Apám, a szenvedélyes kertész egész napokat tudott végigpepecselni a
szőlőben, én meg állandóan a sarkában tipegtem, és kerek szemmel bámultam, hogy
mit csinál. Ezer színben pompáztak a virágok, de a családi kertben talán a szeretet-
virág volt a legtündöklőbb. A szeretet, mint valamiféle láthatatlan csillag ragyogta be
a gyermekkoromat. Aztán elérkezett a kérdezgetős korszakom. Apám megcirógatta az
arcom, és mosolyogva válaszolt minden "miért"-emre. Egy éjszaka, amikor szüleim
elkattintották szobájukban a világosságot, apám így szólt anyámhoz:
- Szívem, ez a gyerek úgy kérdezget, mint egy újságíró. Normális dolog ez?
Anyám, a pedagógus így felelt:
- Normális. A fiad egy teljesen átlagos kiskölyök.
És anyámnak igaza volt. Álmodozó, érzékeny, de teljesen hétköznapi gyerek
voltam. Egyszer például megkérdeztem apámtól, hogy meg tudnánk-e venni a pécsi
dzsámit. Mentségemre szolgáljon, hogy ma is órákig el tudok ücsörögni a zöld
kupolával szemben, de hát mi az egy tősgyökeres, vagyis töke pécsinek? Aztán
tizenkét évesen közöltem, hogy szénbányász akarok lenni, mint az apám.
- Szilárd - mondta anyám -, az apu geológus. Bányában dolgozik, de geológus. Ő
mondja meg, hol robbantsanak, vagy hogy mekkora a szén karbonáttartalma.
Megvontam a vállam. Imádtam, hogy mindenki bámulja az apámat. Ha hazafelé
buszozott (a kocsi nálunk nagy becsben volt, leginkább hétvégére tartogattuk),
megbámulták: a szeme olyan volt, mintha ki volna sminkelve. Beette magát a szénpor
a bőrredői közé. Ő volt a példaképem, és azt hiszem, ma is rá szeretnék a leginkább
hasonlítani. Ő az a Balogh Sándor, akinek előző könyvemet ajánlottam. Egyetlen
vágya volt csupán: meg akarta érni a huszonegyedik századot. Megérte: 2000. január
7-én halt meg.
Balogh Szilárd. Ez az a név, amelyre anyakönyveztek. Anyám ma is Szilárdnak
szólít. Hallgatok rá, de nem szeretem ezt a nevet. Anyai nagyapám Vujity családneve
sokkal közelebb áll hozzám. Nyolcvankilencben változtattam erre a vezetéknevemet.
Amikor mindenki javában Isaurázta a lányát. És a magyar állam szerette volna, ha az
erdélyi magyarok nem Mihalunak nevezik el a fiukat, hanem Mihálynak. A Szilárd
név tükörfordítása: Tvrtko. Volt két Tvrtko nevű király a horvátok történelmében,
nem voltak rossz uralkodók. Egységben tartották a horvát, a szerb, illetve a
muzulmán nemzetiséget. Ahogy én is egységben akartam tartani anyai ágról örökölt
horvát nemzetiségemet és magyar származásomat. Egyéb iránt horvátul előbb tudtam,
mint magyarul. Ha egymás között vagyunk, anyámmal ma is horvátul beszélgetünk.
Anyám nem tud főzni. Soha nem is tudott. A baj csak az, hogy szeretett. És
próbálkozik ma is a lelkem, persze nem sok sikerrel. Másban azonban zseniális.
Például a nyelvekben. Magyar, orosz, szerb, horvát, bolgár, lengyel, szlovák, ukrán.
Néhány nyelv, amelyen folyékonyan beszél. És hát amit a szakmájában csinált, az
egész egyszerűen lenyűgöző. Szalántán, egy jobb sorsra érdemes falucskában tanított,
majd alapított Pécsett egy osztályt a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek
részére. Romákkal, kisegítőbe küldött kölykökkel foglalkozott, hihetetlen energiával,
és persze szívvel. A szerencsétlen sorsú és kezelhetetlennek tartott gyerekek pedig
egymás után nyerték a szavalóversenyeket, a diákolimpiákat. Egyik tanítványa
(állami gondozott volt, börtönviselt szülőkkel), megnyerte az országos irodalmi
szpartakiádot. A verseny után megkérdezték anyámtól, hogy minek köszönhető a
fantasztikus eredmény. Széttárta a kezét, és a világ legtermészetesebb módján
mondta: a szeretetnek.
Anyám halk asszony. Egyszer emelte föl csupán a hangját. Akkor, amikor
harmadikos gimnazistaként beleszerettem az énektanárnőmbe. Hét évvel volt idősebb
nálam, s Matijának ez érthetően nem tetszett. "C'est la vie!"- vágtam a képébe, és
mentem föl a szerelmemhez. Ma is szégyellem a kamasz hevületet, amellyel faképnél
hagytam az anyámat. Különös közöttünk a viszony, főleg amióta az apám elment.
Nem az a klasszikus hozzábújós, ölelős, de nagyon szeretetteljes. Szükségünk van
egymásra, mióta kihajtott szívünkön a közös szenvedés. A tehetetlenség miatti
szenvedés, amellyel apám haláltusáját kényszerültünk végignézni. Esélyünk se volt a
rák ellen. Azóta tudom, hogy a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés.
Van egy nővérem, öt évvel idősebb nálam. Senki sem tudja, hogy testvérek
vagyunk. A családnevünk is más, ő ma is Balogh. Tanár lett, épp, mint édesanyánk.
És a szíve is akkora, mint Matijáé. Egy falusi iskolában tanít, ez az élete. Készített
egy speciális történelmi CD-t olyan gyerekek számára, akiknek nem megy jól ez a
tantárgy. Időnként elviszi egy könyvesboltba a tanítványait Pécsre. Minden
csodálatom az övé. Editnek hívják, két gyönyörű kisfia van. Senkinek se mondja,
hogy ki az öccse. Nemrég felajánlotta az igazgatónőjének, hogy szervez velem egy
író-olvasó találkozót az iskolába. Az igazgatónő elhűlve hallgatta, sem ő, sem a kol-
légái nem hitték, hogy le tud csábítani engem, a "neves tévést" abba az Isten háta
mögötti faluba. Fogalmuk se volt róla, hogy még aznap este, a közös vacsoránál
megbeszéltük a találkozó részleteit. Különös azt látnom, hogy Edit mennyire
visszafogottan kezeli a kapcsolatunkat, miközben nap mint nap szembesülök vele,
hogy egyes tévés kollégáim rokonai hogyan nyomulnak bizonyos előnyökért,
zászlójukon az ismert családtag képét lobogtatva.
 Amióta apám elengedte a kezem, gyakran gondolok az elmúlásra, s arra, hogy
hagyok-e magam után valamit. Hiszem, hogy Edit sokkal maradandóbbat alkot a
mindennapi önzetlen fáradozásával ott a falusi iskolában, mint én bármelyik
riportommal.
A hírnév különös dolog. Tizenöt évvel ezelőtt egy hétköznapi kiskölyök voltam,
aki társaival hancúrozva járta Pécs utcáit, s akit a kutya sem ismert. Aztán Eszékre
keveredtem, és a köztudatba sodort a háború. Ma nem tudok úgy végigmenni Pécsen,
hogy rám ne mosolyogjanak, rám ne köszönjenek, pedig legbelül ugyanaz a névtelen
kis lurkó vagyok, aki szilveszter éjszakáján a haverja hátán lovagolt végig a Király
utcán. Apám jól viselte az ismertségemet, de a munkát, amit végzek, képtelen volt
megemészteni. Persze miképp is lehet megemészteni egy szülőnek azt, ha a fia
vasárnap este a világ legdrágább hoteljéből (New York, Sheraton), egy vízágyból
telefonál, szerda délelőtt pedig a világ leggyalázatosabb fogadójából (Kolumbia, Juan
Pablo motel), egy rothadó szalmazsákról. Amikor azonban hazamentem, képes volt
órákig álmélkodva hallgatni a sztorikat, amelyek velem estek meg a munkám során.
Megveregette a vállam, aztán elment lefeküdni. Korán kelt, hajnal négykor. Indult a
bányába, mint harmincöt éven keresztül minden hétköznap reggel. Néha
szélhámosnak éreztem magam mellette a riporterkedéssel. Mintha a tévézés amolyan
úri hitványság volna az ő munkája mellett. Persze ő tiltakozott volna a legjobban, ha
megtudja, hogy miket gondolok. Mégis, szinte duplán örültem, amikor a
foglalkozásom segítségével megtaláltam neki Kaliforniában a nővérét. Hosszú
nyomozás után kopogtattam az ötvenhatban disszidált rokonnál, s egy szimpatikus,
korombeli fiatalember nyitott ajtót. Kiderült, hogy az unokatestvérem. Röviddel
később felhívattam a nagynénémmel az apámat. Negyven év után akkor beszéltek
először. Álltam megkövülten, úgy hallgattam, hogyan kér bocsánatot ezerszer is az
asszony, amiért évtizedekig nem jelentkezett. Féltette apámat. Úgy tudta, odahaza
kíméletlenül leszámoltak azokkal, akiknek nyugatra futott a rokonuk. Meg aztán nem
akarta a gondjaival traktálni az otthoniakat. A férjét leütötték egy rablótámadás során,
de olyan erővel, hogy élete végéig tolókocsiba kényszerült. A lánya, aki valamikor
Kalifornia szépe lett, néhány éve meghalt egy autóbalesetben. Átfutott a fejemen,
hogy filmet csinálok az életéből, de aztán elhessegettem a gondolatot. Tartom magam
régi elvemhez, hogy a családom tagjairól soha nem készítek riportot. Ott álltam tehát
a nagynéném mellett, és amikor letette a kagylót, csak annyit kérdeztem tőle: - Sírt?
Megrázta a fejét. Valóban, apám sosem sírt. Kemény ember volt. Harmincöt év a
föld alatt! Ritkán mutatta az érzelmeit. Talán ha kétszer láttam a szemét
elhomályosulni. Először akkor, amikor szétrúgták a lépemet a szerb határon. A
kórházi kezelés után hét személyi testőr kísért haza, közülük kettő a pécsi házunkban
is velem maradt. Pálffy István rendelkezett így, mivel a tv2 vezérkara külföldön
tartózkodott, s a szervezeti-működési szabályzat szerint a megveretésem idején Pálffy
volt az első számú vezető.
- Nem túlzás ez egy kicsit, Pista? - kérdeztem tőle, miután megtudtam, hogy
fegyveresek kísérnek a szüleim házába. - Kitől féltetek? Hajthatatlan volt. Amikor
egy kedves jóakaróm pingált kacsatojásokat küldött nekem a szeretete jeléül, a tv2
biztonsági főnöke tűzszerészeket hivatott, és elvitette velük az ajándékot a telepükre,
hátha robbanószerkezetet rejtenek. A testőrök két hétig maradtak, imádták az apámat.
Mindenről el tudtak vele beszélgetni, s mivel anyám nem tudott főzni, így ő készített
számukra ebédet. Apám egyébként nagy dumás volt. Egyszer nálunk járt Kőbán Rita,
akivel órákig ültek lent az ebédlőben. Máig sem értem, miről tudott olyan hosszan
beszélgetni egy frissen olimpiai bajnokságot nyert kajakozó és egy geológus.
Másodszor akkor láttam apám ajkát megremegni, amikor harmincöt év után
elvesztette a munkahelyét. Bezárták a bányákat. Az öt geológus közül, akik addig egy
szobában ültek, négynek portási állást ajánlottak. Apámból is portás lett az egyik
pécsi főiskolán. Leültem vele szemben, és azt kérdeztem: - Apa, hogy tudod ezt
megemészteni?
Mire így felelt: - Mit, fiam? Hogy portás vagyok? Nincs ezen mit megemészteni.
Munka ez is. Nemes dolog, nem kell szégyellni.
De a szemén azért láttam, hogy keserű. Tudtam, hogy emészti magát. A
főiskolások persze imádták. Megoldotta a házi feladatukat, kibogozta az
összegabalyodott szerelmi szálakat. A vérnyomása azonban borzalmasan magas lett.
Egy este vércsepp jelent meg a szája sarkában. A gyomrából jött.
Míg én kiskölyökként kavicsokat gyűjtöttem apám kérésére (imádta a kavicsokat,
az apróbb köveket), vagy az általa tákolt famászókákon ugráltam a kertben, a
kecskeméti kosaras kölykök között feltűnt egy nyúlánk oroszlányi kislány, aki eleinte
nem is a tudásával, inkább a szívósságával, az akaraterejével tűnt ki a társai közül.
Szinte beleszületetett a kosárlabda-sportba, mivel édesapja, irányítóként a
válogatottságig vitte. A kislány tízéves korától minden korosztályos magyar
válogatottnak tagja volt, s ha vesztésre álltak, az önkívületig űzte-hajtotta társait.
- Csal a bíró! - siránkozott egyik társa egy fővárosi csapat elleni serdülőmeccsen,
amelyen valóban a nagyhírű pestieknek fújt a sípos. A kislány felhorkant és így szólt
a panaszkodónak:
- Ne foglalkozz a bíróval, Gabi! Annyival többet kell dobnunk az ellenfélnél, hogy
ez is beleférjen.
Ez a mondat szállóige lett Kecskeméten, az pedig legendává fényesült, ahogy a
kicsi lány a második félidőben puhára verte a pestieket. Blokkolt, rohant előre,
bevágta a labdát a kosárba, és így tovább. A pestiek edzőjének zúgott a feje, újabb és
újabb formációkat eszelt ki, hogy semlegesítse a kislányt, eredménytelenül. Egyszer
átszólt kecskeméti kollégájának: Szegény ember vízzel főz!
Azzal széttárta a kezét és űzte tovább a lányait a lehetetlenbe. A mérkőzés végén
átsétált edzőtársához, megállt előtte, és mélyen a szemébe nézett.
- Ki ez a lány? - kérdezte meggyötört arccal.
- Zsolnay Gyöngyi - mondta a kecskemétiek vezetője -, ott áll az apja az
öltözőfolyosón. Megismered?
- Hát persze, a Zsolesz! A valaha volt legjobb oroszlányi irányító. Ilyen tehetséges
a lánya?
- A legnagyobb magyar női kosaras válhat belőle, ha az ég is úgy akarja. A pesti
edző bólintott, majd elkullogott a lányaival. Ahogy tette azt a legtöbb edző, akinek a
kecskemétiekkel akadt össze a bajsza. Zsolesz, azaz Zsolnay Árpád lánya úgymond a
kosárlabdapályán született. Anyja és apja egyaránt magas szinten űzte ezt a sportágat,
s a gügyögő Gyöngyike már néhány hónaposan egy mózeskosárból szurkolta végig
szülei derbijeit. Aztán Árpád és a felsége, Icu úgy döntöttek, hogy nem tudnak tovább
együtt élni, s Gyöngyi az asszonynál maradt. Bár a kislány valósággal szerelmes volt
az apjába, aki Balogh Sándorhoz hasonlóan bányában dolgozott mérnökként, mégis
Kecskemétre kellett költöznie az édesanyjával. A kislánynak ez fájt, de az évek
múltak, s mire felserdült, édesanyjával a legjobb barátnők lettek. Mivel anyja is
éljátékos volt valamikor, és alig-alig beszélt másról lányával, mint a kosarazásról, így
nem túlzás azt mondani, hogy a kislány ébredéstől a szemhunyásig a labda
bűvöletében élt. Anyja gyakran ott volt a meccsein is, és saját bevallása szerint azt
volt a legnehezebb elviselnie, amikor a nézők valami gorombaságot ordítottak be a
kicsi lányának.
- Sokkal jobban kellene rá vigyáznotok - morogta az orra alatt-, mert pillanatokon
belül úgy itt hagy benneteket, mint Szent Pál az oláhokat.
Az asszony nem tudhatta, hogy egyszer, egy másik városban koporsót készítenek
majd a szurkolók a lányának. Csak bámulta, ahogy Gyöngyi cikázik a pályán,
számára is hihetetlen volt ez a tehetség.
Egy alkalommal ketten rohantak a lánya felé az ellenfél csapatából. - Válts tempót!
- kiáltott be az anyja. Mielőtt azonban elérte volna Gyöngyit az utasítás, már végre is
hajtotta a feladatot. Hogy miképp, azt Icu se tudta. A lánya először mutatta be
páratlan ruganyosságát, amelyet később egész Európa csodált. Olyan laza volt a
lábmunkája, hogy az ellenfelek képtelenek voltak eltalálni, merre indul és milyen
sebességgel. Arról nem is beszélve, hogy már akkor ő volt a legmagasabb súlypont-
emelkedésű játékos. Ez azt jelenti, hogy bár nem számított magasnak a többi kosaras
lány között, ő tudott a legmagasabbra ugrani. Ilyenkor aztán nem tudtak vele mit
kezdeni az ellenfelek, hát komiszkodtak. Csípték, rúgták, harapták. Szerencséje volt,
viszonylag kevés sérüléssel átvészelte ezt az időszakot. Amiatt sokkal dühösebb volt,
ha a saját hibájából hagyott ki egy helyzetet. Ilyenkor képes volt annyira haragudni
magára, hogy ömleni kezdtek a könnyei. Fátyolos szemmel pedig még a legtehet-
ségesebb kosaras is tehetetlenné válik a pályán. Anyja tudta, hogy erről le kell
szoktatnia a lányát.
- Láttam, hogy pityeregtél - mondta aznap este kecskeméti panellakásukban,
miközben a tejberizst kevergette.
- Rosszul láttad.
- Folyt a könnyed.
- A szemembe ment valami. - A múlt héten is?
- Anya, nem tudok veszíteni.
- Az baj. Meg kell tanulnod, kislányom.
- De miért veszít az ember, ha úgy érzi, ő a legjobb?
- Ó, annak millió oka lehet. Egyrészt ki mondja meg az emberről, hogy ő a
legjobb? Saját maga? Vagy az edzője? Talán a csapattársai? És ha hétfőn ő a legjobb?
Biztos, hogy kedden is ő lesz? Lehet, hogy bal lábbal kel. Vagy elkap egy influenzát.
Esetleg romlott tejberizst eszik.
Gyöngyi nevetett.
- Aztán ott vannak a külső tényezők, amelyekre ugyancsak számítani kell az
embernek - folytatta Icu. - Például hogy aznap nem jön ki a lépés a csapatnak, és az
ellenfél jobb együttest alkot. Mert a kosárlabda csapatjáték, ugye nem felejtetted el?
- Szerinted sokat önzőzöm?
 - Nem én vagyok az edződ. Ha az én csapatomban játszanál, biztosan rád szólnék,
hogy passzolj többet. És hogy jobban tartsd be az utasításokat. Imádsz egyedül
indulni a palánk felé, és improvizálni. Díjazom, hidd el, és ügyesen is csinálod, de
azért emlékezz rá, hogy öten vagytok a pályán. És valld be, hogy nagyon nem
csípnéd, ha egy csapattársad folyamatosan egyedül akarná megverni az ellenfeleket.
Gyöngyi lehajtotta a fejét. Tudta, hogy anyjának igaza van, csak olyan nehéz volt
megzabolázni a vágyait. Persze valljuk meg őszintén, nehéz is egy olyan csapatban
közös játékra törekedni, ahol nemigen vannak meg ehhez az egyenrangú társak.
- Megcsinálom a kakaót, addig menj kezet mosni! - mondta Icu. Amikor Gyöngyi
visszajött, elmesélte neki volt férje, Árpád sportpályafutásának legmegrázóbb
élményét. Gyöngyi apja csodák csodájára eljutott az Oroszlánnyal a bajnoki döntőig,
a kosárlabda-szövetség azonban alkalmatlannak ítélte a csapat sportcsarnokát a döntő
lejátszásához, s mivel az oroszlányiak nem voltak hajlandók más városban pályára
lépni, ezért mérkőzések nélkül az ellenfélnek adták a bajnoki aranyat.
- Mint játékos, így ért véget apád számára a kosarazás - mondta Icu. Tudod,
Gyöngyikém, gyakran külső körülmények is közrejátszanak abban, hogy nem
teljesíthetjük ki a bennünk rejlő tehetséget.
Ki gondolta volna akkor, ott, a családi asztalnál, hogy nem is olyan sokára
Gyöngyi mindezt a saját bőrén is megtapasztalja majd.
- Hát te nem vagy normális, Vili!
Gyermekkori barátom meccsre hívott. De nem futballmérkőzésre, hanem
kosármeccsre. Méghozzá nők játszottak. Pécsett akkoriban úgy húszan jártak a PVSK
bajnoki meccseire, ők is inkább a lányok bájait figyelték, mintsem az össze-vissza
pattogó labdát. Vili persze imádta az ökörködést, lefogadom, ha tele lett volna a
sportcsarnok, eszébe nem jut kimenni a meccsekre. De így buli volt ott ülni a kihalt
lelátókon, és torkaszakadtából üvöltözni a lányok nevét, esetleg szitkozódva
emlegetni a bírók felmenőit.
- Bocs, de ebből most hagyj ki engem, Vilikém. - Te nem szereted a pécsi
kosárlabdacsapatot?
- De, nagyon szeretem. Csak nem vagyok hajlandó végignézni a szenvedésüket.
- Akkor nem is vagy igazi pécsi!
Ha valamihez, hát az érzelmi zsaroláshoz nagyon értett ez a pimasz fráter. Én nem
volnék igazi pécsi? Aki meghalok a városomért, ha kell? Ma is bolondnak néznek a
pesti kollégáim, amikor egyetlen éjszakára képes vagyok hazaugrani, csak hogy a
szülővárosomban aludhassak. Számomra ez volt, és ez lesz a világ legszebb városa.
- Mennyibe kerül a jegy? - kérdeztem Vilit. Legyintett. - Hagyd, a vendégem vagy.
Bevallom, nem maradtunk sokáig. Szünetben otthagytuk a csarnokot, olyan
pocsékul játszottak a lányaink.
Ma már bevallhatom, egy fikarcnyit sem érdekelt a PVSK, de ha egy döntéssel
megszüntették volna a csapatot, abba belehaltam volna. Épp úgy hozzám tartoztak a
kosaras lányok, mint a legkedvesebb cipőm, amelynek a repedéseit szikszalaggal
ragasztottam be, csak hogy néhány hónapig még hordani tudjam.
Később elkapott a gépszíj, és a riportjaim hónapokra elszólítottak Pécsről.
Húszéves voltam már, amikor egy árnyas őszi napon Vili csöngetett nálunk.
 - Szerencséd van, öreg, hogy itthon találtál - öleltem meg-, holnap indulok
Miamiba.
- Miamiba? - Egyetemre.
- Ezzel a fejjel?
- Zavar, hogy nincs hajam?
- Csak furcsa. Bozonttal szoktalak meg. Idefigyelj, szopott gombóc, el kell jönnöd
velem ma este.
- Vili, eddig úgy tudtam, hogy te inkább a lányokat... - Hülye. A PVSK meccsére
kell eljönnöd velem.
- Minek, édes Vilikém, hogy otthagyjuk szünetben?
- Nem fogjuk otthagyni. Nagy változások történtek, mióta nem voltál itthon.
- Tudom, tavalyelőtt bajnokságot nyert a Pécs.
- Nem csak az. Jött egy új edző, Rátgébernek hívják. Egy őrült. De komolyan,
tiszta gáz a pali. Ugrál az oldalvonal mellett, mint egy bakkecske, és egyszemélyes
színházként végigjátssza az egész mérkőzést.
- És ezért kellene nekem kimennem a meccsre Miami előtt, a pakolás kellős
közepén?
Vili lecsendesítette a hangját.
- Nem. Nem ezért. Van egy lány, aki... figyelj, ezt most úgy sem tudom elmondani,
látnod kell!
- Apám, te belezúgtál a csajba. És, együtt szurkoltok? - Nem, pajtás. Játszik a
csapatban.
- Na ne, akkor ismernem kell. Pécsi?
- Nem, most jött Kecskemétről. Tizenhat éves kora óta felnőtt válogatott.
- És? Jól kosarazik?
- Ne azt kérdezd! Gyönyörű! - De jól játszik?
- Persze, de kit érdekel! Pajtika, a csajszi egy földre szállt angyal. Miközben fut,
úgy repkednek a copfjai, mintha angyalszárnyak volnának. - Vili, semmi bajom azzal,
ha szerelmes vagy, de miért kell nekem ehhez asszisztálnom? Baromira örülök,
tényleg, de pakolnom kell. - De hát ku. . . !
- Ki ne mondd! Apámék házában szigorúan tilos a káromkodás, erre nagyon
háklisak!
- Kutya jó nő!
- Elhiszem. De én hajnalban indulok Ferihegyre.
- Egy nagy szemét vagy, ha nem jössz ki a meccsre. - Az vagyok.
- Hat előtt tíz perccel, a bejárat előtt, oké? - Nem megyek el, Vili!
- Nálam lesznek a jegyek! Na csá!
- Ne várj rám, hallod? Pakolnom kell!
Hat előtt tíz perccel a sportcsarnok bejárata előtt szorongtam, a hömpölygő tömeg
tisztességesen megnyomorgatott. Ahogy az emberek befelé sodortak a csarnokba,
elkaptam Vili nyakát, és húztam magammal.
- Mi van itt? - üvöltöttem neki a hangzavarban, mire elvigyorodott, és úgy kiabálta:
- PVSK a legnagyobb király, a legnagyobb király, a legnagyobb király!
Megdöbbentő volt a változás a néhány évvel azelőtti állapotokhoz képest. Vagy
kétezren várták önkívületi állapotban a meccset, az emberek zászlókat és
transzparenseket lobogtattak, s az egész csarnok egy megbolydult méhkashoz
hasonlított. Eleinte, amikor elkapott a hév, és együtt ordítottam a többiekkel,
mulattam magamon. Aztán egyszer csak kifutottak a pécsi lányok, és úgy éreztem, a
magasba emel a közönség öröme. Jöttek egymás után a játékosok, Horváth Juci,
Jolanta, Balázs Hajni, Donkó Orsi, és mind, a többiek. Valahol hátul feltűnt a kis
copfos is, sarkában a szemüveges edzővel. Mindketten újak voltak a csapatnál.
- Nézd, ott van az angyal! - bökdösött Vili. Tudtam, kire gondol, de adtam a hülyét.
- Aha, látom. Nem is mondtad, hogy szőke. - Nem az, a másik.
- De hisz ő legalább egy fejjel magasabb nálad. - Jaj, az a Jolka. Azt nézd, aki
mellette van.
- Hé, Vili, nem kövér egy kicsit? - Most melyikről beszélsz?
- Arról, amelyiknek szőrös a lába. - Idióta, az a gyúró.
- Ja! Akkor most melyikük is az angyal?
De Vili már nem válaszolt. Olvadozva nézte a copfost, aki ördögi ügyességgel
pattogtatta a labdát. Aztán a lányok felsorakoztak, és a bíró jelt adott a kezdésre.
Szinte beleszédültem a látványba, amikor a lányok cikázni kezdtek és
feltartóztathatatlanul szórták a kosarakat. A copfos különösen rámenős volt,
kistigrisként küzdött a bogyóért. Ha kellett, az ellenfél után vetette magát, s hiába
puffant az arcán egy horog, kitépte a kezéből a labdát, aztán száguldani kezdett a
másik csapat palánkja felé, mint egy gyorsvonat. Egyszer csak lefékezett, körülnézett,
s amikor látta, hogy a társai még csak most indulnak előre, megvonta a vállát és
dobott kintről egy triplát. A lelátó hullámzott, Vilit úgy kellett összetakarítanom, mert
atomjaira esett a gyönyörűségtől. Kétségtelen, hogy a copfos engem is lenyűgözött,
már ami a játékát illeti. Mert mint nő, egyáltalán nem volt a zsánerem. Mindig is a
rövid hajú, sportos lányokat szerettem, ő pedig a hosszú copfjával, karcsú alkatával
maga volt a megtestesült nőiesség. A hecc kedvéért azért így szóltam Vilihez a
szünetben:
- Bocs, apa, én leugrom ehhez a copfoshoz.
Barátom tekintete elkomorult, mint a kölykét féltő farkasé. - Nem mész sehova!
- Már hogyne mennék, édes egy cimborám! Ez a csaj tényleg nem mindennapi.
- Maradj a seggeden!
- Most mi van, féltékeny vagy? - Nagyon.
- De hát nem akarok tőle semmit, csak dumálni egy kicsit.
- Nem hiszek neked. Különben sem engednek oda hozzá. Szünetben nem lehet
őket zavarni.
- Mióta tetszik?
- Két hónapja. Akkor érkezett Pécsre.
- És két hónap alatt nem voltál képes megismerkedni vele? - Ki mondta?
- Miért, megismerkedtetek? - Nem.
- Na látod. Meccs után odamegyünk hozzá, és bemutatkozunk. - Nem.
- Mit nem?
- Én nem megyek.
- Vili, mióta vagy te ilyen szégyellős?
- Nem vagyok szégyellős. Szerelmes vagyok.
- Egy álomképbe. Egy ideába. Legalább ismerd meg, hogy milyen valójában.
 - Nem akarom. Jó így nekem.
- Idefigyelj, ha így gondolkoztam volna, soha egyetlen riportot se csináltam volna
meg. Szerinted elmegyek a háborús Eszékre, ha nem érdekel a valóság? Még mindig
itt csücsülnék veled, és egy baromi közepes újságírócska lennék a Dunántúli
Naplónál. De engem igenis érdekelt hogy mi történik ott valójában. És az is érdekel,
hogy milyen lány ez a... Na, hogy is hívják?
- Zsolnay Gyöngyi.
- Zsolnay? Mint a porcelán?
- Ugye, hogy pont olyan törékeny, mint egy porcelán? - Vili, te tényleg
belehabarodtál.
Negyedóra múlva elbúcsúztam a barátomtól, tényleg pakolnom kellett. Mivel
azonban kíváncsi voltam a história végére, a repülőtérről még felhívtam Vilit.
- Na, mi volt?
- Odamentem hozzá. - És?
- Kezet fogtunk!
- És? Milyen volt? - Izzadt.
- Nem a keze, te mafla. Milyen érzés volt találkozni vele? - Érdekes.
- Mi az, hogy érdekes?
- Elbeszélgettünk kicsit. A meccsről, a kosárlabdáról.
- Hát ez állati érdekes lehetett. És nem hívtad meg egy krémesre, te mafla?
- Nem. Nem volt egyedül.
- Hogyhogy?
- Miközben beszélgettünk, folyamatosan átölelte a fiúja. - Ne!
- De tényleg. Szerintem a csaj halálosan szerelmes a fickóba. - És nem küzdesz
érte?
- Olyannak ismersz?
- Nem tudom, Vili, nem tudom. Akkor hát úgy tűnik, elrepült az angyal.
- El. Majd jön egy másik.
- De azt ne engedd ki a kezeid közül. Mert nincs belőlük olyan sok. Azzal letettem
a telefont és elrepültem másfél évre Miamiba.
Gyöngyi elhagyta Kecskemétet, hogy ígéretes tehetségből európai klasszissá
legyen. Két csapathoz ment el nyílt napra, hogy körülnézzen, pedig vagy féltucatnyi
hívta. Mindenki meg akarta kaparintani a nem mindennapi tehetséget, aki már
tizenhét évesen a felnőtt válogatott tagja volt. Háromszor nyerte el a "Jó tanuló, jó
sportoló" című köztársasági díjat, s tizenhat évesen, a portugál ifjúsági EB-a a
magyar csapat legjobbjának választott a nemzetközi szakmai zsűri. Gyöngyi az érte
jelentkezők közül a Pécsi VSK mellett döntött, ott indult az egyetemen testnevelés és
kosárlabdaedzői szak is. Anyja mocorgó kis rossz érzéssel ült be lánya mellé a
kocsiba, amikor elindultak a baranyai városba, három színültig pakolt bőrönddel.
Gyöngyi nemrég kapta meg jogosítványát, ez volt az első hosszabb útja a volán mö-
gött. Az asszony mégsem emiatt nyugtalankodott.
- Feri papától elbúcsúztál? - kérdezte. Gyöngyi bólintott. Adamik Ferenc az ország
legjobb utánpótlás-edzőjének számított. Nemigen volt élcsapat, amelyben ne lett
volna tanítványa az ősz mesternek. Amikor Gyöngyi hatéves volt, akkor tartott
Adamik Ferenc a kétszázadik NB I-es játékosánál. Hogy miért pont Kecskeméten
alakult ki a legjobb utánpótlás-bázis, arra igen egyszerű a magyarázat: nem volt
pénzük idegenlégiósokat venni. Kénytelenek voltak a tudásra, no meg a szívre
alapozni. Volt, hogy egy élcsapat ellen egy negyvenéves, háromgyerekes anyuka vitte
győzelemre a Kecskemét csapatát, akit az akaratereje segített lehajrázni a
húszéveseket. De valljuk meg őszintén, a szív és a tudás ma már nem elég a jó
bajnoki szerepléshez, így a Kecskemét jórészt a tabella középső fertályában
kóválygott.
- Anya, mit tudsz erről a Rátgéberről? - fordult az asszony felé a lánya. - Nem
sokat. A jugoszláv válogatott edzője volt. Állítólag egy szent őrült. És az ő kedvence
is Drazsen Petrovics, épp, mint a tiéd.
- Jaj, de jó.
- Kicsim, kérlek, hogy úgy összpontosíts minden meccsen, de még edzésen is, mint
idehaza. Oké?
- Igen, anya.
- Úgy kaptad a tehetségedet a sorstól, mint Caruso a hangját, vagy Puskás a bal
lábát. Vigyázz rá, óvd, ápold. Ez most már nem langyos víz. Nem a Kecskemét.
Tudod, hogy a mi csapatunk inkább amolyan családféle volt. És téged különösen
szerettek, mert te voltál a legkisebb. A PVSK feljövőben van, és ha meg akarsz
kapaszkodni Pécsett, komoly erőfeszítésekre lesz szükséged.
- Állítólag nem kaphatom meg a négyes számú mezt, mert az már valakié.
- Ne törődj vele, nem a mezszám számít. - Nekem fontos lett volna.
- Tudom, de hidd el, nem ettől fogsz jobban, vagy rosszabbul játszani. Mikor
kezdesz az egyetemen?
- Jövő héten.
- Nem lesz egy sétagalopp. Napi három edzés, heti két meccs, és ha minden jól
megy, a válogatottban is számítanak rád. Hogy fogsz te levizsgázni?
- Nem tudom. Valahogy majd sikerül.
Gyöngyi lámpalázzal lépett be a PVSK-csarnok ajtaján. Odabentről labdapattogást
hallott. Mielőtt belépett a tornaterembe, egy pillanatra megállt a küszöbön, mint
Balzac egyik regényének ifjú hőse, Rastignac, aki a regény végén lenéz Párizsra.
"Most megyek város, élet, és meghódítalak."
Miamiban, vagy ahogy az amerikaiak nevezik, a fény városában, egy idő után már
nagyon vágytam a szerelemre. Egyedül voltam a háborúkban, egyedül voltam a
riportjaim során, egyedül voltam a Pulitzer-díj átvételekor. .. Nagyon hiányzott már
valaki, akivel a szüleimen kívül megoszthattam volna az örömömet, a bánatomat.
Szinte fölfoghatatlan volt számomra, hogy a sok futó kalandból miért nem lett
legalább egy néhány évre szóló szerelem, de nem lett. Pedig fiatal, éber szemmel
jártam, s kerestem-kutattam a nekem való társat. Volt olyan kapcsolat, amelyet ki-
lencszer kezdtem újra, de mindig akadt valami, ami végül is eltaszított a lánytól. Így
aztán a munkába menekültem, és persze Iványi Dalmához, a neves PVSK-s
kosarashoz, aki Miamiban, a szomszédos egyetem sporttagozatán tanult. Semmi sem
volt közöttünk, csak bajtársiasság. Bár ez a kifejezés nem igazán állja meg itt a
helyét, minthogy nem volt semmiféle bajunk, amihez bajtárs kellett volna. Amikor
elkészítettük csoporttársaimmal az NBC miami körzeti híradóját, s Dalma is végzett a
ki tudja hányadik edzésével, a hangulatos Coconut Grove felé vettük az irányt, és
rendeltünk egy liter eperturmixot.
- Nekem most a világ valamelyik felbolydult részén kellene lennem - tűnődtem
hangosan-, és eszeveszetten forgatnom, ahogy az elmúlt években vagy ötvenszer
csináltam. Mit keresek én itt Miamiban?
- Felkészülsz a következő ötven filmedre - mondta Dalma, és nagyot kortyolt a
poharából.
Ami a felkészülést illeti, abban nem volt hiba. Az NBC magánegyetemének tévés
fakultása technikailag jóval fejlettebb volt, mint a Magyar Televízió. Magát az
egyetemet és az otthoni tudományegyetemeket pedig már össze se hasonlítom.
Csupán kazah szomszédommal, a bajszos Csiguzzal voltak gondjaim. Különösen
azután, hogy nem volt kedvem ágyba bújni vele. Később megszabadult tőle az
egyetem vezetése, mert tüzet rakott a márványpadlón, s azon sütögette a serpenyős
szalonnát. Mindenesetre örökre hálás vagyok neki, mert tőle tudom, hogyan kell a
lóhúst puhára sütni. Talán nem botránkoztatok meg senkit azzal, ha elárulom, hogy
datolya kell hozzá. Legalábbis Csiguz szerint, aki manapság a kazah tévé egyik
legbefolyásosabb vezetője.
Miközben nap mint nap lestem az Interneten a PVSK meccseredményeit, és képes
voltam hosszú percekig ücsörögni Dalma szobájában, hogy a falra aggatott kosaras
képeket bámuljam, földöntúli öröm volt számomra beszökni a déli hőség elől a
mélyhűtött Miami Heat-sportcsarnokba, ahol a világ egyik legjobb csapatának
kosarasai készültek az amerikai profi bajnokságra. Ott, a huszonötezres nézőtéren
döbbentem rá, hogy a Mecsek alján valósággal beleszerettem a kosárlabdába. És
kéjelegtem az otthoni emlékekben, az elutazásom előtti nap mérkőzésén látottakban.
Örömömet még az se tudta lelohasztani, amikor egy sörhasú, vörös képű, favágó
külsejű örökifjú lebucskázott hozzám a lépcsőn, és banánízű popcornnal a kezében
leült mellém.
- Hi, how are you? - tolta az orrom elé a kukoricát. - And where are you from?
Where are you from? Azaz: honnan való vagy? Ez volt az a kérdés, amelyet a
legtöbbször tettek fel számomra a kint töltött másfél év alatt. Eleinte kedvesen
válaszoltam rá, de aztán rájöttem, hogy senkit sem érdekel, honnan jöttem valójában.
- Where are you from? - kérdezték.
- I'm from Hungary (Magyarországról jöttem) - válaszoltam. Mire ők
üdvrivalgásban törtek ki:
- Wow, yeh? It's wonderful, excellent! (Hű, igen? Hát ez csodálatos, ez kitűnő!)
- You know where it is? (Tudja, merre van?) - kérdeztem felcsillanó szemmel. Mire
ő:
- No!
Azaz nem. Fogalmuk se volt róla, hol van a hazám, de azért "wonderfuloztak".
Úgyhogy dühömben kinéztem a Magyarország térképről egy kisközséget, és ezentúl
minden falból érdeklődő amerikainak azt feleltem, hogy Nyírlugasból jöttem. Tök
mindegy volt nekik, azon is örömködtek egy félórát.
Szóval ültem a favágó külsejű mellett, aki jóllakottan böfögött a hóna alá, de rám
meglehetősen zordon tekintettel bámult, mivel visszautasítottam a kínálását. Mit
mondjak, a banánízű pattogatott kukorica nem szerepelt nagyanyám
szakácskönyvében, de valahogy nem is bántam. A favágó azonban annál inkább
elkeseredett. Néztük egy kicsit némán a hórihorgas fekete fiúk edzését, aztán a
szomszédom feltápászkodott, és továbbállt. Később, amikor kifelé mentem, a portás
megkérdezte, tudom-e, ki volt a favágó külsejű. Mondtam neki, hogy fogalmam
sincs. Erre elárulta, hogy ő bizony a Heat mindenható menedzsere, élet és halál ura.
Én pedig azóta újra és újra megfogadom, hogy soha többé nem ítélek meg senkit a
külseje alapján.
Hiába van az ember a világ legcsodálatosabb helyén, pálmák és medencék között,
álmaiban mégis mélyre merül a múltban. Éjszakánként én is távol jártam a fény
városától. Robbanások halálos bömbölése közepette róttam a földig bombázott
délszláv városok utcáit, s újra láttam a szétroncsolt életeket, átéltem a rettegéssel teli
perceket, amikor megszólalt a sziréna, s mi a romok közé bújva hallgattuk a gránátok
moraját. De örömet is hozott az álom, mert barátom, Zvadar is eljött hozzám floridai
szobámba, s ezúttal végre újra egészben láthattam, ha csak álomképként is. Amikor
ébren vagyok, csak a belőle maradt szétszórt húscafatokra tudok gondolni. Boldoggá
tettek az éjszakák, még ha az álmok puskaporfüstjében használhatatlanná tompultak
is a reflexeim, s gyakran csak jó szívem mentette meg álombeli önmagamat a sivítva
repkedő repeszektől.
Néha tehát kifejezetten komiszság volt az ébresztőórámtól, hogy csörömpölni
kezdett. Miami kizárólag hajnalban volt elviselhető, amikor friss és hűvös szél fújt az
óceán felől. A homokos partot ilyenkor az emberi faj legcsodálatosabb példányai
töltötték meg. Domborodó izmú, két méteres fekete férfiak és acélosra edzett, inas
fehér atléták húztak edzőcipőt, oldalukon pedig formás fenekű, hajszálvékony derekú
lányok kocogtak. A kövér amerikaiak nem merészkedtek e tökéletes lények közé, ők
Miami parkjait vették célba, hogy néhány lépés után fennakadt szemmel kapkodjanak
levegő után.
Kedvenc tanárom, a mexikói származású Alej Andro se kövér nem volt, se sovány.
Dokumentumfilm-készítésre oktatott, s az órák közben előkotorta viaszosvászon
tárcájából a gyermekei fényképét, akiknek egyenesen Mexikóvárosba küldte a havi
apanázst. Róla aztán kitűnő dokumentumfilmet készíthettem volna, már az arca is
megért volna egy misét. Vannak arcok, amelyek némán is mindent elmondanak
magukról, s az összes hozzájuk fűzött magyarázó szöveg felesleges. Amikor
Romániában az AIDS-es gyermekek között forgattam, az apró betegek ábrázatán ott
volt az egész Ceau Cescu-éra, de talán maga a vérzivataros román történelem is.
Alejandro nyílt és várakozó arca a jövendőről mesélt. A múlt ugyanis halott fogalom
volt számára. Asszonya elhagyta, szülei meghaltak, s ugyanaz a dada vigyázott
gyermekeire, aki őt magát is istápolta gyerekként. Floridába kellett jönnie, hogy
pénzt kereshessen a tudásából. Tudásból pedig jócskán jutott neki. Csak Kelet-
Európáról tudott keveset. Első találkozásunkkor, amikor meglátogatott a szobámban,
megkérdezte, tudom-e, mi az a mikrofon. Felment bennem a pumpa, visszavágtam:
- És te tudod, mi az a Pulitzer-díj?
Fölényesen bólintott, sárgás szemfogain vitustáncot j árt az olvasólámpám fénye.
Erre kihúztam a fiókomat, és elővettem az oklevelet.
- Akkor itt van, nézegesd.
 Elszégyellte magát. Én is. Nagyképű voltam, de fensőbbséges kérdése kihozott a
sodromból. Attól fogva barátok voltunk. Egy éjszaka, amikor néhány egyetemistával
virsli sütésre mentünk, Alejandro elárulta élete nagy titkát. Pedofil volt, amíg meg
nem születtek a gyermekei. Ma már megölné, ha valakit kiskorúak molesztálásán
kapna.
Bámultuk a szelíden lobogó tüzet, amelyben jobbra-balra imbolyogtak az árnyak
és a fények. Szemem sarkából figyeltem Alejandro mozdulatait. Szögletes, görnyedt
alakja eltakarta a tengert. Ahogy a barátságunk takarta bűnös múltját.
Tanárom neve természetesen nem Alejandro volt. Nem Mexikóból érkezett és nem
dokumentumfilm-készítést tanított. A többi mind igaz.
"Zsolnay Gyöngyi! Zsolnay Gyöngyi!" - zúgott a lelátó, s a copfos kislány
mosolyogva felintegetett a nézőknek. Pécsett minden kosaras lánynak saját
szurkolótábora volt, amely negyven percen keresztül csakis a saját liblingjét éltette.
Gyöngyi hamar a pécsiek kedvence lett, a ruhakereskedők szerint az ő nevével
nyomtatott pólóból fogyott a legtöbb. "Zsolnay 5" - nekem is volt egy belőle. Vili
küldte, abban aludtam. Azt hiszem, ez volt szerelme utolsó szikrája. Nem sokkal
később szinte fellélegezve közölte, hogy a copfos elszerződött Pécsről. Mit mondjak,
nem izgatott föl túlságosan az információval. Bár az Interneten követve az ese-
ményeket különösnek találtam a dolgot, hiszen a pécsi szurkolók a tenyerükön
hordozták a kis copfost, és Rátgéber egy országverő csapatot tréningezett össze.
Később megtudtam, hogy amikor Gyöngyi átvette a bajnoki aranyat, még nem tudta,
hogy hova fog szerződni. Csak azt, hogy el kellene mozdulnia Pécsről. Nem sokkal a
bajnokság vége után behívták a PVSK vezetői, csakúgy, mint a csapattársait, és a
jövő évaddal kapcsolatos terveiről kérdezgették. Őszintén elmondta, hogy
elvágyódik. Szeretné magát kipróbálni egy olyan csapatban is, ahol nem olyan kötött
a játék, mint Rátgéber PVSK fában. Ahol több szabadsághoz, improvizációs le-
hetőséghez juthat. A vezetők megértették Gyöngyit, a szurkolók azonban
fájdalommal nézték, ahogy kedvencük április óta Magyarország élcsapataival tárgyal.
Aláírásgyűjtést szerveztek a városban, hogy ne menjen, maradjon. Háromszázan
kanyarították oda a nevüket a papírra. Gyöngyi ült a bérlakásában, és sírt. Előtte a
konyhaasztalon ott hevert a levél, és a lány szeretett volna kifutni az utcára, hogy
torkaszakadtából kiabálhassa: nagyon szeretlek benneteket, de el kell mennem, mert
különben megkeseredek!
Mit lehetett volna még elérnie a Péccsel, hisz bajnok lett. Az európai
kupaküzdelmekben pedig... Nos, ott egyelőre esélyük sem volt. A PVSK anyagi
hátterét nem lehetett egy napon említeni a külföldi sztárcsapatok financiális
lehetőségeivel.
- Mi van? - lépett a konyhába Gyöngyi egyetemi csoporttársa. - Miért sírsz?
- Rossz elmenni.
- Majd visszajössz.
- Utálni fognak a pécsi szurkolók.
- Dehogy fognak. Haragszanak egy kicsit, aztán felengednek. Szeretnek. Tudod
már, hová mész?
- Szombathelyre. Ott folytathatom az egyetemet is.
 - És gondolom, a mostani havi húszezredhez képest, pénzben is jobb. - Tudod,
hogy az érdekel a legkevésbé. Ha érdekelne, akkor Diósgyőrbe mennék.
- Miért, ott mennyit ajánlottak? - Nyolcvanat.
- Hoppá. Ügyes pasas ez a Király Sándor. - Ügyes.
A csoporttárs bement az egyetemre, hogy elhozzon egy könyvet. Besötétedett már,
mire hazaért. Gyöngyit ugyanúgy találta, ahogy órákkal korábban otthagyta: a
konyhaasztal fölé görnyedve, orra előtt a levéllel. - Min gondolkodsz, Zsolesz?
- Rátgéber úgy hív engem, hogy "a gyerek". - Tudom.
- Hiányoznifog.
- Vedd fel magnóra!
- Azért nem volt mindig ilyen barátságos. - Miért, most barátságos?
- Hát... Nem, nem az. De ahhoz képest, amilyen az első hetekben volt! ...
- Amikor eltörted a bokád?
- Képzeld el, milyen ciki! Felmész az első edzésre a Mecsekbe, elindítja stopperrel
az első nagykört, te meg a második percben rálépsz egy kőre és elreped a bokád.
- De csak végigcsináltad a hetet!
- Fogamat összeszorítva. Persze nem sok értelme volt. Annak is köszönhettem a
hat hét gipszet! Hogy berágott rám a Laci! Mintha én tehettem volna róla.
- Mit akarsz, januárra már biztos tagja voltál a kezdő ötösnek.
- Ja. De milyen áron. Majd belepusztultam! Hat hét hiányzással kezdeni! És tudod
még, mi volt kemény? Az első meccs a Kecskemét ellen!
- Miért, imádtak odahaza.
- Igen, de... olyan furcsa volt. Persze szóltam anyáméknak, még nagyi is kijött a
csarnokba.
- Emlékszem, befújták a három percet, ő meg cipekedett át a motyójával a pályán...
- Hát azt hittem, ott helyben elsüllyedek. Rátgéber nagyban mondja a taktikait,
egyszer csak látom, hogy a mama jön keresztül a pályán. Tátogok neki, hogy "Mama,
ne, ne!", de ő csak jön, hogy "Kisunokám, drága kisunokám!", és hozza a jóféle hazai
disznótorost a kosárkájában. Látom, hogy Rátgéber szeme zavarossá válik, tudod,
hogy meccs előtt egyébként se beszámítható, és sziszegve lehord a sárga földig.
- Az első félidőben nem is játszatott. Büntetésből.
- Nem hiszem. Bár... ki tudja? Az biztos, hogy a meccs második felében már
beállított, és jól is ment a játék. Százszázalékosan dobtam, amit kosárra küldtem,
minden bement.
- És? Haragudtak rád a kecskeméti lányok? Hiszen fél évvel korábban még te is a
csapatukban játszottál.
- Áh. Amikor bementem hozzájuk az öltözőbe, a nyakamba ugrottak, és össze-
vissza csókoltak. Tudták, hogy jobb a Pécs.
Mielőtt Gyöngyi aláírta volna a szombathelyi szerződését, a vasi csapat megszűnt.
Így aztán hazament Kecskemétre egy kicsit kifújni magát, hogy tiszta fejjel
dönthessen. Még a hazaérkezése éjszakáján megcsörrent a telefon.
- Király Sándor, Diósgyőr! - hallatszott a vonal másik oldaláról.
- Szervusz, Sanyi - szólt a kagylóba meglepődve Gyöngyi. - Baj van? - Miért volna
baj?
- Hát hogy ilyen későn hívsz.
 - Nincs késő, mi itt most végeztünk az edzéssel. Hallom, nem jött össze a
Szombathely.
- Honnan tudod?
- Tudom. Kis ország, kis szakma. Terjednek a hírek, mint a tűz. Mit szólnál
Diósgyőrhöz?
- Ott nem tudom folytatni az egyetemet.
- Halasztasz. Vagy átmész egy másik szakra. Mennyi is volt Pécsen a fizetésed?
Húszezer?
- Ez is elterjedt, mint a tűz?
- Vannak embereim. Mindenhol. Szóval húszezer? - Igen, de ez most miért fontos?
- Emlékszel még, én mennyit ajánlottam?
Gyöngyi nyelt egyet. Nyolcvanezer azért akkor nagyon sok pénz volt. - És... és
milyen a csapat?
-A csapat? A legjobb. Két amerikai sztár. Csupa feljövőben lévő magyar fiatal.
Európai sztárcsapatot csinálok. Szóval? Jössz?
- Nem is tudom.
- Holnap várunk, oké? - Még meggondolom.
- Nincs mit ezen gondolkodni. Gyere!
Gyöngyi gondolkodott, és ment. Ügyes embernek tartotta Királyt. Hallotta hírét,
hogy a meccsek idején megbolondul, de azt is tudta, hogy inkább menedzser, mint
edző. Nem bánta. Egyrészt a férfi zseniális volt a sztárcsapathoz szükséges (sőt, még
annál is több) pénz összegründolásában, másrészt nemigen értett a kosárlabdához, így
aztán Gyöngyi reménykedhetett, hogy végre olyan szabadon játszhat majd, amilyenre
mindig is vágyott. Hogy azonban Király valójában mennyire gyenge edző, arra
Gyöngyi se számított.
- Idefigyelj, Dalma, én nem vagyok hajlandó verőfényes napsütésben
karácsonyozni.
Dalma szobájában álltam, ősz volt, és kíméletlenül facsarta szívemet a honvágy.
Körös-körül a pécsi csapat játékosainak fényképei borították a falat, és én úgy
tapogattam végig a jól ismert arcokat, mint hívő a szent ereklyét. Dalmát rendkívül
érdekelte a lelkem. A turmix és a kosárlabda után talán lelkem, ez a megoldhatatlan
titok izgatta leginkább. Képtelen volt megérteni, mi hajt engem hazafelé, noha az ő
mellkasában is pécsi szív dobogott. Amikor később hazajött, azt mondta, hogy
játszott ugyan a női NBA-ben, sőt, az igen jó nevű Utah Starznál, de úgy vélte, hogy
a PVSK-nál jobb csapat nincs. Most azonban egy cseppet se vágyott a melegen
simogató napsütésből az elmúlást sejtető őszbe.
- Karácsonyi, meghitt csendet akarok a floridai csinnadratta helyett magyaráztam,
de Dalma értetlenül bámult rám. Aztán legyintettem, és hagytam a témát.
- Te, ez a lány már nincs is Pécsen! - mutattam rá a kis copfos, azaz Zsolnay
Gyöngyi képére.
- Tudom. De az én PVSK-mban benne van. - Jó játékos?
- Ő? A legjobb. Nem ismered? - Nem. Egy barátom volt oda érte.
- Igaza van. Pécsett is imádták, Diósgyőrben is imádni fogják. - Oda szerződött?
- Igen.
- Szegény-szegény Vili - mosolyodtam el, aztán elsiettem egy előadásra.
 - Mit csinálsz?
A diósgyőri csapat egyik játékosa kíváncsian hajolt Gyöngyi fölé.
- Lerajzolom a formációt, amit Sanyi az edzésen felvázolt nekünk. Egyes odafut,
ad a Móninak egy blokkot, a Móni jön ki hármasra, és rádobj a…
- Megbolondultál? Minek ez az egész?
- Hát, a Sanyi mondta, hogy aki gondolja, otthon lerajzolhatja.
- Aha. Akkor csináld csak.
Másnap felállt a csapat a pályán. A játékosok zúgolódtak, mert kora reggelre írták
ki az edzést. Aztán újrajátszatta az előző nap kialakított formációt. Legalábbis amit ő
annak gondolt. Gyöngyi elkerekedett szemmel nézett, hiszen ő este lerajzolta, amit
Király mondott, s most az edző nem azt követelte.
- Bocsáss meg, Sanyi, tegnap máshogy mondtad.
A kurta lábú, kövérkés kezű, zömök férfi összevonta a szemöldökét. - Máshogy? -
kérdezte.
- Móni a blokk után lépett ki a hármasra - magyarázta Gyöngyi. - Nem. Tévedsz.
- De tényleg úgy volt. Egyes odafut, ad Móninak egy blokkot, Móni kijön
hármasra, és dob.
- Gyöngyinek igaza van - szólalt meg Orbán Móni, a tehetséges pesti irányító.
- Ne szólj bele, jó? - dörrent rá Király. - A formáció az, amit én mondok. És ennek
tudjátok, mi az oka? Az, hogy én vagyok az edző. Na mozgás. Gyöngyi, ahogy azt
eminensként Kecskeméten, a Bolyai Gimnázium sportosztályában megtanulta, ismét
papírra vetette magának az új formációt. Feleslegesen. Király a délutáni edzésen már
egyáltalán nem emlékezett a délelőtt felvázoltakra, és egy egészen új alakzatot kért a
lányoktól. Gyöngyi úgy érezte, hogy egy mély kútba zuhan, és ahogy a csapat
előrehaladt a felkészülési szakaszban, egyre inkább olybá tűnt számára, mintha egy
kellemes nyári csatára összeverődött streetball-együttes tagja volna. Király
instrukciói kimerültek a "Fussá' má' ! ", és a "Dobd má' be!" vezényszavakban, s ha a
Diósgyőr jó eredményeket ért el, az azért lehetett, mert egyenként kitűnő
játékosokból állt. Judy Mosley és Lady Hardmon a laza, de ugyanakkor hihetetlen
koncentrációval átitatott mozgást hozták el az USA-ból az észak-magyar iparvárosba,
a fiataloknak pedig semmi más dolguk sem volt, mint a kosárnak élni. Őszintén
szólva, ha akartak volna, se tudtak volna mással foglalatoskodni, mert Király esze-
ment törvényeket hozott. Például csak az ő engedélyével lehetett elhagyni a Miskolc-
táblát. Néha ki is ment az állomásra, hogy a tiltása ellenére hazautazik-e valaki. Volt,
hogy Orbán Mónira akadt a vonatra várók között, ilyenkor igen szigorú
pénzbüntetéssel sújtotta csapata egyik legjobbját, amelyet Árorménak kellett
befizetnie. Árormé, a másodedző egy úgynevezett büntetőfüzetet vezetett, ide került
bejegyzésre, hogy ki mennyi pénzt köteles befizetni a hibái miatt. Akkor a kérdéses
esetekben többnyire Király pártjára állt a lányokkal szemben, ma már azonban talán ő
is úgy gondolná, hogy az edző neve is felkerülhetett volna néha a vétkesek közé. Az
akkori csapattagok ma is gyakran emlegetik például azt az esetet, amikor hiába várták
őket a szeretteik Húsvétra. Király azt ígérte, hogy az ünnepre mindenki hazamehet.
Előtte azonban még a fővárosban kellett helytállniuk a leszállóágban lévő MTK ellen.
Az edző a meccs során látta, hogy nagyon megy a csapatnak, és a szünetben így szólt
a játékosaihoz:
 - Na idefigyeljetek, a kurva életbe, nehogy ötven pontnál többet kapjatok, mert
meg lesztek büntetve!
A meccset simán hozták a diósgyőri lányok, harminc ponttal múlták fölül a kék-
fehéreket, de... Ötvenegyet kaptak. Boldogságban úszva szaladtak be az öltözőbe,
nem érdekelte őket a pénzbüntetés. Ekkor azonban Király belépett az ajtón, és
kijelentette, hogy senki sem mehet haza Húsvétra. A kérdésre, hogy miért, kérdés volt
a felelet:
- Mit mondtam nektek szünetben?
Király egy másik különös szabálya szerint a lányoknak este tíz után otthon kellett
tartózkodniuk. Az edző időnként valami mondvacsinált indokkal feltárcsázta a
csapattagokat, például egy telefonszámot akart elkérni a lányoktól. Valójában
azonban mindenki tudta, hogy csak ellenőriz.
A szigorú szabályok aztán kihágásokra sarkallták a lányokat. Gyöngyi például egy
Michael Jackson-koncert miatt nem ért vissza Pestről egy délutáni edzésre. Akkor
kivételesen tökéletesen helyénvaló volt a Király által kiszabott pénzbüntetés.
A pénzbüntetéseket azonban lenyelte a csapat, mert a játékosok még így is szép
összeget vihettek haza fizetéskor, illetve mert ment a szekér, jöttek az eredmények.
Jönniük is kellett, hiszen a Diósgyőr az előző öt szezonban újra és újra lecsúszott a
dobogó legfelső fokáról, és a szurkolók, illetve a vezetők egyaránt kezdtek valamiféle
átokra gyanakodni, amellyel az ég sújtja valamilyen oknál fogva a vas és acél városát.
- Győznötök kell, egyszerűen nincs más lehetőségetek - figyelmeztette a lányokat
Király, aki továbbra is korán reggel kezdte az edzéseket, amely ugye nem a
legalkalmasabb időpont a megerőltető sprintekre, s az sem érdekelte, hogy az őszi és
a téli időszakban rendre fűtetlenül hagyták a tornatermet. Ennek következtében a
jéghideg csarnokban sorra mondták fel az izületek a szolgálatot, s mindennaposak
voltak a sérülések. Volt, aki kesztyűben dobált a gyűrűre. De szóban mindenképp a
bajnoki cím volt az egyetlen elfogadható cél, talán ezért is borultak ki a lányok, ami-
kor a nagy vetélytárs, a Sopron ellen való meccsük előtt nem hagyták őket nyugodtan
megebédelni.
- Negyed órátok van - mondta Király, amikor lefékezett a busz a Keletinél. Azért a
Keletinél, mert az amerikai idegenlégiósok csak a McDonald'sban voltak hajlandóak
enni. A magyar lányok megrohamozták a talponállókat, csomagoltattak maguknak
egy szál debrecenit, mellécsapattak egy evőkanál mustárt, aztán futottak vissza a
buszhoz, hogy megússzák a pénzbüntetést. Gyöngyi a Rákóczi úton zötykölődve,
állva kanalazta egy műanyag tányérkából a kis zöldséglevesét, és elkeseredetten
csóválta a fejét. Így ebédeltetni egy bajnokságra törő együttest? De Király csak nézett
maga elé, bámulta az utat, kérlelhetetlenül, s halálosan biztos volt a dolgában, illetve
abban, hogy zseniális és tévedhetetlen edző. Sopronban persze kikaptak. Király
őrjöngött, Gyöngyi pedig visszahúzódott egy sarokba és gondolkozni kezdett a jövőn.
Összekovácsolódott a csapat, szerette a társait, s jó eredményt akart elérni a
Diósgyőrrel. De mindez eltörpülni látszott a kár mellett, amelyet egy olyan edző
okozott az együttesnek, akinek a tudása megragadt a szponzorok tatárbífsztekkel való
etetésénél. Végül Gyöngyi józanságát az homályosította el, hogy imádott együtt
játszani ezekkel a lányokkal, és hogy valóban szabadon mozoghatott, dobhatott,
magyarán a saját edzője lehetett, mivel Király vajmi keveset konyított a szakmájához.
Két évet írt alá, s maradt, mert ő nem volt egy szerződés-felbontós, faképnél-hagyós
típus. Néhány dolgot azonban már egyre kevésbé nyelt le. Egy vidéki meccs előtt
reggeli edzést tartottak a helyszínen, s kilenckor volt gyülekező a busznál. Gyöngyi,
mint mindig, ezúttal is Mónival lakott egy szobában, s ébredéskor egy macit pillantott
meg maga mellett.
- Jézusom, egy szőrös állat ül a párnámon! - sikított tettetett rémülettel. - Ha jól
látom, akkor az a szőrös állat egy medve - nevetett Móni -, és boldog névnapot akar
neked kívánni.
Gyöngyi ölébe kapta a macit, és két köszönő puszit nyomott barátnője arcára.
Aztán megreggeliztek, és lévén, hogy odakint gyönyörűen sütött a nap, rövidnadrágot
húztak. Mivel Móni fázós volt, a biztonság kedvéért a vállára dobta melegítőalsóját
is, Gyöngyi meg hóna alá csapta a frissen kapott mackóját, s így sétáltak le pontban
kilenckor a motel elé, ahol már várt rájuk a busz. Amikor fel akartak szállni a
többiekhez, Király kilépett eléjük.
- Hol a nadrágod? - kérdezte Gyöngyitől síri hangon. - Fönt hagytam. Jó idő van.
Király arca eltorzult a dühtől.
- Orbán, azonnal felhúzod a melegítőalsód. Zsolnay, te meg feltűzöl a nadrágodért,
de mint a vadlibák. Ja, és mivel már nem érsz ide kilencre, tehát késni fogsz,
büntetésből ötezer forintot befizetsz az Árorménak.
Móni védeni kezdte a barátnőjét, mire Király ráförmedt. - Te is fizetni akarsz?
- Nem, csak egyszerűen nem értem, miért kell megbüntetni a Zsoleszt egy
nyavalyás rövidnadrág miatt. Különben is, ha úgy van kedve, miért ne jöhetne
rövidnadrágban?
- Jó, akkor téged is megbüntetlek ötezer forintra. - Engem meg miért?
- Azért, bazmeg, mert kérdezel.
Hétfőn, mint mindig, összeült a csapat, hogy a játékosok és a vezetők
megtárgyalják a hétvégi mérkőzésen történteket. Király negyven percen át szapulta a
lányokat, csúnyán, igazságtalanul. A lányok hallgattak. Amikor aztán az edzőből
kifogyott a szusz, Gyöngyi emelkedett szólásra.
- Nagyon komoly gondok vannak, Sándor, amiket meg kellene beszélnünk.
Az edző felkapta a fejét, és összehúzott szemmel nézte a lányt.
- Tessék, Zsolnay, tied a pálya! - mondta gúnyosan. És Gyöngyi belekezdett.
Elmondta, hogy milyen gyötrelmes kora reggel a fagyos csarnokban edzeni. Hogy
milyen kuszák Király meccsek alatt adott utasításai. Hogy mennyire óvodás
szabályok szerint kell élniük a csapattagoknak. És így tovább. Sok vesztenivalója
nem volt, mert egy esetleges szakítás után fél tucat csapat nyújtotta volna utána a
kezét. Más kérdés, hogy ő Diósgyőrben akart bajnok lenni. Abban a városban, ahol
könyvet írtak róla "Szeretünk, Zsolnay Gyöngyi" címmel, s ahol a meccsek után
órákig osztott autogramot, vagy állt a rajongókkal a fényképezőgép elé. A kis copfos
tehát beszélt, egyre lángolóbb szenvedéllyel, mintha a lelke üdvössége függött volna
attól, hogy elmondja társai és saját fájdalmait. Amikor a végére ért, néma csend ülte
meg a csarnokot, egy pisszenést se lehetett hallani. Kint zúgott a szél, elromlott az
idő. Király lassan felállt, és így szólt:
- A mai edzés elmarad. Holnap fél kilenckor találkozunk.
 És másnap reggel fél kilenckor, a tízfokos teremben minden ment tovább a régi
úton. Úgy fél kilenc felé az edző három-három elleni játékot kért, s míg a lányok
végrehajtották az utasítását, átment a csarnok másik végébe, a gyúróhoz. Hirtelen a
lányok felé kapta a fejét, s azt látta, hogy a labda a bejárat felé gurul.
- Szórakoztok? - üvöltötte el magát, noha tudhatta; mindössze arról van szó, hogy
valamelyik játékos ügyetlenül kiejtette a labdát a kezéből. Mindenkitől levonok
ötezret, most pedig tűnés haza.
Úgy látszott, a tréner idegei felmondták a szolgálatot.
Miután az edzés félbeszakadt, Móni és Gyöngyi úgy döntöttek, hogy kimennek
Lillafüredre, egy kicsit kiszellőztetni a fejüket. Elindultak a turistaúton a Palota
Szálló oldalán, s mélyeket lélegeztek a friss hegyi levegőből. A komor hegyek felől
keskeny folyócska kígyózott elő, hömpölygéséből mély megnyugvás áradt. Követték
az útját, mígnem a folyócska olyannyira elkeskenyedett, hogy már csak
kacskaringósan surranó patakként futott a karcsú, fiatal nyárfák pettyezte távoli völgy
felé.
- Figyelj csak, Gyöngyi, akarok valamit mondani - törte meg Móni a simogató
csendet. - Mielőtt Diósgyőrbe szerződtél volna, Királyt éltette a közönség. Sanyi nem
csinált bajnokot a csapatból, de élgárdává pénzelte, és ez már így is nagy dolog volt.
Állandóan a nevét ordították a csarnokban, tényleg királyként tisztelték. Aztán jöttél
te, és a nézők egyszerre csak a te nevedet kezdték skandálni a Sanyié helyett. Ne
csodálkozz rajta, ha nem rajong érted.
Gyöngyi lehajolt, belemarkolt a patak medrét adó kavicságyba. Néhány pillanatig
behunyt szemmel élvezte, ahogy a hűs víz nekicsapódik a kézfejének, aztán
felegyenesedett.
- Nézd, Móni, én a leglángolóbb szerelem imádatával borulok le a kosárlabda elé,
mindenem, az életem, a boldogságom, az összes szenvedélyem ez a sport - mondta. -
Soha senkinek nem akartam rosszat, nem akartam fájdalmat okozni, és ellenségeket
sem akartam. Egyet akartam csupán: játszani. És ha hagynak, én vagyok a világ
legkezesebb báránya, legkiegyensúlyozottabb embere. Azt hiszem, Sanyi is hagyni
fog játszani, amíg úgy látja, hogy jól mennek a csapat dolgai. És addig a vélt sérel-
meit is le fogja nyelni. Én nem tartom rossz embernek. Millió-egy frusztrációja van,
de melyikünknek nincs?
- Ne legyen kosáredző az, akit például frusztrál, hogy évek óta képtelen
bajnokságot nyerni az ország legjobb játékosállományával rendelkező csapattal -
fortyant fel Móni. - Egyáltalán, ne legyen edző, aki ennyire alkalmatlan rá, mint ő. De
neked valóban nincs mitől félned. Amíg nagyon jó vagy, addig foggal-körömmel
ragaszkodni fog hozzád.
Gyöngyi ajkai szétnyíltak, hófehér fogai gyöngysorként ragyogtak elő, ahogy a
barátnőjére nézett.

A karácsonyi szünet gyönyörű volt és fájdalmasan rövid. Pécs mindig ilyenkor a

legszebb. Ünneplőbe öltözik a város, lámpák tucatjai vonják sárga fénybe a
sétálóutcát, és díszek pazar tömege függ a kirakatokban, s a falakon. Az ember
karácsonykor úgy érzi, bolondság búsulnia, s a bajain töprengeni, ugyanakkor
egyfajta megmagyarázhatatlan melankólia járja át. Talán annak gondolata váltja ki
ezt, hogy minden Szentestével rövidül az élet, eggyel kevesebb marad a még
hátralévő karácsonyok közül. Pécs az újévre se vetkőzi le bársonyos ünnepélyességét,
ilyenkor a fel-alá sétáló nép énekkel, dudaszóval tölti meg a macskaköves utcákat, s a
konfettifelhő alatt lázasan lüktet az éjszakai élet. Ezt Miami nem tudja. Nagyon nem.
A diósgyőriek az 1995/96-os bajnoki év alapszakaszában kétszer lépték le a nagy
riválist, a Pécset. Először az otthonukban fogadták a baranyaiakat. Már az első
félidőben nyolc ponttal vezettek, Király mégis vadállatként rúgta be szünetben az
öltöző ajtaját.
- A kurva kibaszott életbe, Sitkei, hogy a faszba dobhat melletted kosarat a Balázs
Hajni? - üvöltötte. - Zsolnay meg befizet ötezret a kihagyott büntetőért! Szedjétek
össze magatokat, mert vér fog folyni!
Azzal kiment. A lányok tették tovább a dolgukat, mintha mi se történt volna. Már
nem is kuncogtak. Korábban kinevették a betegesen káromkodó trénert, de ma már
csak legyintettek. Az edzők többsége egyébként is meglehetősen tiszteletlenül beszélt
játékosaival a magyar bajnokságban. De hát mért beszélnének másképp a
teljesítményt hajszoló élsportban? Ha például eredményes a pécsi csapat, senki sem
fogja megkérdezni Rátgéber Lászlót, hogy miért küldte el az anyjába mondjuk
Zsolnay Gyöngyit.
- Legközelebb felveszem kismagnóra, és elküldöm neki karácsonyra - mondta
Gyöngyi, mielőtt kifutottak volna a pályára. Bántotta az ötezer forintos büntetés. Mit
gondol ez a szerencsétlen Király, ő talán nem akarta bedobni azt az átkozott büntetőt?
De hát úgyse lehet vele beszélni. Egyrészt egy játékos nemigen szólhat egy edzőnek,
másrészt Király a Pécs ellen a szokásosnál is idegesebb. Olyan neki ez a PVSK, mint
egy mumus. Néhány héttel később Pécsett rendezték meg a visszavágót. "Zsolnay,
gyere vissza!"- hallatszott a lelátó felől. Meg: "Rossz mezt vettél föl!" A diósgyőriek
itt is megverték a tavalyi bajnokot. Aztán jött Szombathely, ahol Gyöngyiék több
tucat ponttal lelépték az újra összeverbuválódott vasiakat. Király ötvenezer forint
meccspénzt osztott szét a játékosok között. Gyöngyi háromezret kapott, de ötezerre
megbüntette az edző, mert szerinte "nem játszott normálisan". Így aztán kétezer
forintot kellett befizetnie Árorménak. Király ekkor azonban még mosolyogva
"gyilkolt", hiszen a Diósgyőr az előkelő harmadik helyen várhatta a rájátszást. Azt
azonban érezték a lányok, hogy a rosszul felépített edzésmunkának köszönhetően
elkészültek az erejükkel. Sok volt a sérülés, kevés a teljes értékű játékos. Míg a
bajnoki aranyért küzdő másik fél, azaz a PVSK csapata, Rátgéber zseniális
tervezésének köszönhetően, épp erre az időszakra lendült formába, a Diósgyőr már
sehol nem volt. Az első meccset a Pécs simán nyerte, ki kellett hát valamit találni a
folytatásra. Király valaha volt egyetlen jó ötletével a második mérkőzés előtti
edzésen állt elő, mintha direkt arra bazírozna, hogy már ne lehessen begyakorolni.
- Idefigyeljetek - mondta -, ez a Horváth Juci egy nagy nulla. Nézzétek meg a
pécsiek statisztikáit, ő dobta a legkevesebb kosarat. Fakeze van, nem Zsolnay? Neked
tudnod kell, te vele játszottál!
Gyöngyi lehajtotta a fejét, úgy mondta: - Nem értek veled egyet, Sanyi, de
hagyjuk.
- Naná, hogy nem értesz velem egyet, hónapok óta semmiben sem értesz velem
egyet, miért pont most tagadnád meg magad? - rikoltotta az edző hisztérikus hangon.
- Mi most mégis a barátnőd fakezére játszunk majd, ha meg nem bántunk vele. Tehát:
holnap senki se fogja ezt a Horváth Jucit. Nem érdemes. Bűn rosszul dob, így aztán
szabadon hagyhatjuk, mi viszont nyerünk egy embert.
Az elgondolás tökéletes volt. Csakhogy ami elméletben működik, az a
gyakorlatban is ki kell dolgozni. Erre azonban már nem maradt idő. A csapatok
kifutottak a pályára, feldobták a labdát, és a pécsi Horváth Juci egyszer csak azt vette
észre, hogy egyedül szalad a diósgyőri palánk felé. Jobbra nézett, senki. Balra nézett,
senki. Rádobta. Nem ment be. Király dörzsölte a tenyerét. A diósgyőriek az
ellentámadásból vezetést szereztek. Egy perc múlva kísértetiesen megismétlődött az
előbbi eset. Juci háborítatlanul közeledett az ellenfél palánkjához, s értetlenül
kapkodta a fejét: miképpen lehet, hogy nem támadja senki Kinézett Rátgéberre, szét-
tárta a kezét, az edző meg bekiáltott neki:
- Nem baj, Jucika, dobjad!
Jucika dobta, rosszul. Nagyon rosszul. Rátgéber időt kért.
- Idefigyelj, Jucus, úgy látom, ezek itt kőkeményen taktikáznak. Azt hiszik, hogy
nem tudsz dobni, ezért nem állítottak rád embert. Szerintem mutasd meg nekik, hogy
tudsz te dobni.
Juci visszafutott, és huszonkét pontot dobott a mérkőzésen, ami pályája csúcsa
volt. Amikor Király látta, hogy a pécsiek rájöttek a cselére, illetve hogy ez a Horváth
nem is dob olyan rosszul, ráállított egy embert az apró termetű irányítóra. De már
késő volt. Eltaktikázta a bajnoki döntő első derbijét. Három nap múlva Pécsett
találkozott egymással a két csapat. A meccs elején valaki bekiabálta Gyöngyinek,
hogy "áruló!", mire a copfos elfehéredett és teljesen leblokkolt. Lassan aztán
felengedett, de nem játszott igazán jól. Ám hogy ezúttal is kikapott a borsodi csapat,
az messze nem az ő gyengélkedésének volt köszönhető. Király ismét rossz taktikát
választott, ráadásul az amerikaiak egy kukkot sem értettek az egészből, minthogy a
szakember semmilyen idegen nyelven sem beszélt. Rátgéber elmondta a taktikát
magyarul, majd ha amerikai játékosa volt, angolul, a jugoszlávoknak pedig szerbül,
ezért is kellett a pécsieknek minden időkérés alkalmával azonnal hozzá szaladniuk,
hogy az egy perc elég legyen legalább három nyelven közölni az edzői elvárásokat.
De Diósgyőrben ilyesmiről szó sem volt. Ahogy videós elemzésekről sem. Pécsett
kikockázták a meccseket, s szinte lépésről lépésre végigkövették az eseményeket.
Talán ez lehetett az oka annak, hogy a sokkal jobb anyagi helyzetben lévő Diósgyőr
nem vehette föl a versenyt a PVSK-val. A csapatuk ugyanolyan jó volt, a játékosok
néhány poszton talán jobbak is voltak a pécsieknél, de az edzők között zongorázni
lehetett volna a különbséget. Akkoriban már Diósgyőrött is egyre többen úgy
tartották, hogy ha Rátgéber lenne az acélvárosiak edzője, ők nyernék a bajnokságot.
Kikapott hát ismét a Diósgyőr, s a csapat tagjai szégyenpírral az arcukon fogadták
el Rátgéber meghívását, amely a pécsi tréner saját kocsmájába szólt. Király valahol
mélyen érezte, hogy számukra elment már ez a bajnokság (is), de igyekezett
felhőtlenül beszélgetni a pécsi kollégákkal, és persze Rátgéberrel. Akkor még barátok
voltak.
Nyár volt, meleg, és végre végleg összepakolhattam Miamiban. Dalura is hazajött.
Úgy döntöttünk, elmegyünk nyaralni Dubrovnikba. Még mindig nem volt közöttünk
semmi. Nem is értettem, hogyan létezhet ilyen, minden hátsó szándék nélküli
barátság férfi és nő között. Vili szerint vagy én voltam túl nőies, vagy Dalura túl
férfias. Később addig szorongattam Vili nyakát, míg visszavonta ezt a marhaságot.
Dubrovnikban két társas útra is befizettünk. Nem rajongok a társas utakért, de
Dalura ragaszkodott hozzájuk. Azt hiszem, ő sokkal társaságibb ember nálam. Nos,
az egyik utazás szebb volt, a másik érdekesebb. Hadd meséljek ez utóbbiról. A túra
úti célja egy romos vár volt, amely állítólag egy vérszívó-húsevő nagybirtokosé volt,
aki jó szívvel fürdőzött az alattvalói testnedveiben. Mit mondjak, önmagában már ez
is borzongással töltötte el Miamihoz szelídült lelkemet, de útitársaim között
megjelent egy törpe is, aki, mit tagadjam, minden addiginál többet ismertetett meg
velem-magamról. Jámbor törpe volt, ötven év körüli kis olasz, mindössze akkor
nézett rám zsarnoki tekintettel, amikor közöltem az utazásszervezővel, hogy ha lehet,
én mégis inkább úszni mennék a vérhabos gazdi romjai helyett.
- Ha megkísérled, véged! - förmedt rám a mini olasz, és olyan képet vágott, hogy
meghűlt ereimben a vér. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatig is képes
voltam ellenállni ennek a "kedves" csábításnak, de azért egy pillanatra
megszédültem: hogy is van ez, fenyeget ez a törpe? De a törpe - igazi tréfamester -
nem hagyott túl mélyre temetkezni gondolataimban: hátba csapott, hogy csak úgy
dörrentek a lapockáim, s az ösvény felé lódított, amely egyenesen a hegy tetejére,
illetve a fehér romokhoz vitt. Dalura, szegénykém, a második percben elárulta az
olasznak, hogy profi kosárlabdázó, s innentől kezdve nem volt megállás. Dante
nyelve csak úgy süvített a sziklák között, körénk varázsolva Dante poklát. A kis
ember csikorgó hangján arról áradozott, hogy valamikor ő is kosaras szeretett volna
lenni, de tizenkét évesen megállt a növekedésben, így aztán labdaszedő lett. Mégis,
úgy tudott mesélni erről a sportról, olyan tűzzel, megindultsággal, ahogy én még
senkit sem hallottam az elmúlt huszonkilenc évben. Átélte, sőt, mutatta is, hogyan
ívelné a labdát a hálóba, s ott, akkor arra a néhány másodpercre óriássá nőtt, és talán
maga is elhitte, hogy profi kosaras. Aztán elhallgatott, és nem beszélt már többet.
Mintha kifogyott volna belőle az elem.
Egyvalakit hallottam csak úgy beszélni a sportok sportjáról, mint ezt az apró
embert. Ugye sejtik, ki ő?
Igen. A copfos.
Míg én törpékkel és várromokkal múlattam az időt a délszláv tengerparton, a kis
copfos Mallorcára utazott a szerelmével. Buci, a társa jól megtermett fiú volt. És
profi kosaras.
Hogy az utolsó gondtalan nyár milyen hamar elröpült, ezt Gyöngyi csak utólag
fogta föl. Az időközben csinos hölggyé cseperedett copfos délvidéki színben, tehát
bronzbarnás tért vissza csapatához a bajnokság előtti alapozásra. Bár volt egy kisebb
görkorcsolya-balesete, horzsolásokkal megúszta. Nem törődött az apró sebekkel,
teljes erővel vetette magát az edzésekbe. Diósgyőr ismét tág teret ígért az
érvényesülésének, ugyanakkor a reggel fél kilences kezdés és a hideg csarnok is
megmaradt. Király ugyan többször jelezte, hogy a körülmények messze nem ideáli-
sak, de mégsem tudott változást kicsikarni. A lányok, ahogy eddig is, hideg izmokkal,
csikorgó izületekkel, túlterhelt szalagokkal hajtották végre a tréner utasításait. S ha
néha könyörgőre fogták, hogy hadd melegítsenek még egy kicsit a sprintek előtt, az
edző pénzbüntetéssel fenyegetőzött. Meddig lehet ezt büntetlenül csinálni? - tették fel
a kérdést a szurkolók, akik néhanapján bemerészkedtek a lányok edzéseire. A válasz
hamarabb érkezett, mintsem gondolták. Október vége volt, amikor a Diósgyőr a szé-
kesfehérvári IKARUSZ ellen lépett pályára. Az elmúlt meccseken jól ment a
csapatnak, híven követve a sokéves Király-féle "módszert": az elején légy a legjobb,
aztán a végén majd csak lesz valami. Csakhogy a bajnokság kezdete óta ijesztően
sokan panaszkodtak fájdalmakra.
- Nyámnyilák! - nevette ki őket gúnyosan Király, és hajtotta tovább a csapatot. Az
IKARUSZ elleni meccs azonban jelzőrakétaként szántotta végig a diósgyőri tréner
által festett, zavartalanul kéklő eget. Zsolnay Gyöngyi a meccs előtti bemelegítés
közben, egy földre való visszaérkezés után felszisszent.
- Mi van? - ügetett oda hozzá Orbán Móni.
- Nem tudom-nyöszörögte Gyöngyi, és tornáztatni kezdte a jobb lábát. - Azt
hiszem, a térdem. Valami van a térdemmel.
- Szóljunk a Sanyinak? - kérdezte Móni. - Áh, nem kell. Majd elmúlik.
Guggolt párat, hajlított néhányat, és tényleg, mintha kevésbé sajgott volna a térde.
A meccs hevében meg végképp nem érezte a fájdalmat. Hanem a mérkőzés lefújása
után! Majd megbolondult.
- Mi van, kicsi, lesérültél? - kérdezték a lányok az öltözőben, de Gyöngyi alig
tudott beszélni a fájdalomtól.
- Hogy fáj? - ült mellé Móni.
- Olyan... tompán. Meg néha szúr is. - Jól van, kicsi, el kell menni dokihoz. -
Most?
- Most csak szólj a Királynak. De holnap mindenképpen menj el és vizsgáltasd
meg.
Hazafelé, a buszon Gyöngyi úgy érezte, hogy azon nyomban megtébolyul. A kín
satuba szorította a térdét, de a lány nem szólt Királynak. Félt tőle. Amikor azonban
megérkeztek a diósgyőri sportcsarnokhoz, odasántikált a technikai vezetőhöz. Olivér,
a Piedone alkatú fiatalember, mint mindig, most is éppen majszolt valamit.
- Oli, én megőrülök, úgy fáj a lábam. - Igen? Miért?
- Fogalmam sincs.
- Rendben. Holnap elővezetjük a megbeszélésen.
Gyöngyi grimaszt vágott, mire a fiatalember megfogta a karját. - Majd én, jó?
Ő volt Király jobb keze, és legfőbb bizalmasa.
Másnap, hétfőn a szokásos meccsértékelésre gyűlt össze a csapat. Olivér már az
elején szót kért, s Király meglepően nagyvonalúnak mutatkozott.
- Menj el Mátyás doktor úrhoz, majd odacsörgök neki - mondta, aztán belekezdett
az értékelésbe. Két óra múlva Gyöngyi ott ücsörgött Mátyás Lajos rendelőjében, és
fájdalmas arccal masszírozta a térdét. Mátyás doktor imádta a diósgyőri
kosárcsapatot, s ezért vállalta el a lányok kezelését.
- Mi van, kislány? - mosolygott Gyöngyire, majd megvizsgálta a térdét.
- Az egyik dolog - magyarázta Mátyás doktor, miután végzett-, hogy semmiféle
kimutatható elváltozás nincs a térdben. A másik, hogy én érsebész vagyok.
- Ez mit jelent? - kérdezte Gyöngyi.
- Azt, hogy hivatalos orvosi szakvéleményt nem adhatok, mert nem ez a
szakterületem. És az én véleményemtől még lehet baja a térdének. Érti, kislány?
 Gyöngyi bólintott.
- Helyes - mondta a férfi -, akkor hát további sok sikert!
Gyöngyi a délutáni edzésen elmondta Királynak, amit Mátyás doktortól hallott. Az
edző kárörvendőn felnevetett.
- Tehát nincs kimutatható elváltozás?
- Ezt mondta, de figyelmeztetett, hogy nem ez a szakterülete.
- A szokásos orvosi rizsát hagyjuk. Figyelem, kis szimuláns barátnénknak semmi
baja - mondta fennhangon, hogy a legtávolabb állók is hallják. Majd patetikusan
meghajolt, és kezével a tornaterembe invitálta a megszégyenült lányt: - Tessék
szíveskedni dolgozni jönni!
Az edzés végére Gyöngyi már járni is alig bírt. De tartotta magát, egészen addig,
míg Király el nem hagyta a termet. Akkor minden tagjában reszketve eltapogatózott a
falig, és nekitámaszkodva, fél lábon ugrálva elindult az öltöző felé.
- Hát te nem vagy normális, kicsi! - mondták a társai, de a lány csak ugrált a fal
mellett, és megrázta a fejét:
- A doki azt mondta, hogy minden rendben van. Legalábbis a Sanyi szerint.
- A Sanyi! - kiáltott Móni, aki tapasztaltabb volt már az ilyen ügyekben. - Meg
kellene még kérdezni néhány orvost. És főleg, ha lehet, egy ortopéd szakorvost!
- Meg fogok - mondta Gyöngyi, és megállt pihenni.
Az ember követhet el hibákat, sokáig azonban semmit sem lehet büntetlenül
csinálni. A pallos lesújtott, és egyre többször. Gyöngyi előtt Sitkei Nóra jelezte, hogy
valami gond van a térdével. Kiderült, hogy elszakadt a keresztszalagja. Aztán
Zavadovics Éva jelentette be, hogy nem tud játszani a fájós térde miatt. És Papp
Katalin se tudott. És Merecicki Éva se. Judy Mosley pedig naponta szedte a
gyulladáscsökkentő Voltarent, s az Egyesült Államokból hozott egy elektromos
áramoltatót, azzal gyógyítgatta a térdét. Lady Hardmon egy reggel úgy ébredt, hogy
cipónyira dagadt a térde. Kérte, hogy naponta csak egyszer edzhessen, de Király azt
mondta: akkor fel is út, le is út. A magyar játékosoknak pedig nem volt más választá-
suk: egy színtelen novemberi napon beültek az egyesület mikrobuszába, és elmentek
Király Sándor kecskeméti orvosismerőséhez. Dr. Gréczy Imre ortopéd szakorvos
kifejezetten örült a női különítménynek. Annak már kevésbé, hogy mindegyiküknél
beigazolódott a gyanú: súlyos térdproblémájuk van. Náluk azonnali műtétet javasolt,
Gyöngyi térdéről azonban mindössze néhány latin sort kanyarított, amiből a játékos
egy kukkot sem értett. Diósgyőrben átadta a szakvéleményt Királynak, aki elolvasta,
majd zsebre gyűrte a papírlapot.
- Na, Zsolnay, ennyit a nyafogásból - mondta. - Mostantól fogva egy hangot se
halljak, mert semmi bajod sincs.
A copfos szeretett játszani. Ezután is fájt a térde, de inkább hallgatott. Egyébként
is, akkoriban egy másik eset kavart botrányt a Diósgyőr berkein belül. Gréczy doktor
még azon a héten időt tudott volna szakítani Papp Katalin térdének megműtésére. A
játékos azonban egy másik orvossal szerette volna elvégeztetni az operációt, mert
évek óta ő kezelte, s Katalin megbízott benne. Csakhogy az az orvos legkorábban is
két hét múlva tudott időpontot adni a beavatkozásra. Amikor ezt Király meghallotta,
őrjöngeni kezdett, és kötelezte Katalint, hogy az ő ismerősének a kése alá feküdjön.
Érthetetlen volt a dühe, hiszen egy keresztszalag-szakadás minimum nyolchónapos
kihagyást jelent, de a sérült akár másfél évig is képtelenné válhat az élsportra. S
akkor mit számít már az a két hét! Katalin hajthatatlan volt, megvárta a saját orvosát.
Király is hajthatatlan volt: elvonta Katalin fizetését, aki attól fogva egyetlen fillért
sem kapott az egyesületétől, a szülei segítették a kórházból éppen kijött játékost.
Katalin később pert indított Király ellen, és meg is nyerte. Ma Zalaegerszegen kosa-
razik. Összekaparta magát, noha tudja, hogy soha többé nem tud már majd olyan
könnyedén, olyan gondtalanul játszani, mint a sérülése előtt. Egy keresztszalag-
szakadás után az ember már százszor úgy vigyáz minden mozdulattal, s nem is bír
úgy, mint azelőtt. Nem úgy ugrik el, nem úgy sprintel, nem úgy cselez. Katalin soha
nem felejti el a fűtetlen diósgyőri csarnokot, és Király tökéletesen szakmaiatlan
edzéseit. Nem tud megbocsátani a trénernek.
A csapat kulcsjátékosai tehát sorra hullottak ki a sorból. Az edző persze
kétségbeesve, dühödten küszködött, hogy elkerülje a végzetét. Kapkodott. Gyorsan
szerződtette a kosárlabdázás jugoszláv Istennőjét, Andjelija Arbutinát. Arbutina neve
ismerősen csengett a magyar szurkolók számára, ő volt az, aki 1995-ben egymaga
ötven pontot dobott válogatottunk ellen. Akkortájt Európa legjobbjának választották.
Jött tehát Arbutina, aki a lehetetlent megoldotta, de csodát természetesen ő sem tudott
tenni. Mindenesetre lendületet adott a csapatnak, amely valahogy átdobta magát a
mérkőzéseken. Persze a jugoszláv sztár is értetlenül meredt Királyra, amikor az
használhatatlan instrukciókat adott (már amikor a játékos egyáltalán megértette
azokat), de elintézte annyival, hogy odaszólt csapattársainak:
- Ez a pasas tiszta hülye!
Később ő is fejvesztve menekült Diósgyőrből.
Gyöngyi beváltotta az ígéretét; egy alkalommal kismagnót vitt az öltözőbe, és a
táskájába rejtette. Király nagy garral érkezett a meccs szünetében, és üvöltve kezdte
darálni a szokásosat. Biztosan elnézik nekem, ha megkímélem a kedves olvasókat
eme épületes szöveg idézésétől, esetleg még nyakamra tenné a kezét az
ízlésrendőrség. Legyen elég annyi, hogy a felvétel egy ajtó berúgásával kezdődik.
Ősz vége volt már, a csapat Ronchetti - mérkőzésekre utazott. Belgiumba,
Görögországba, Törökországba. Isztambulban kánikula fogadta a lányokat, az a fajta,
amely miatt a déli államokban illetlen sietséggel szokták eltemetni a halottakat.
Gyöngyi a melegben még jobban érezte térdében a fájdalmat. Mindössze egyszer
jelezte Királynak, hogy nehezen lép, de a tréner csak legyintett. Namurban pedig, egy
másik nemzetközi meccs előtti edzésen egy lefordulásnál a játékos hirtelen
felsikoltott, a lábához kapott, és a parkettre zuhant. Pár percig rémület bénította meg
a társait.
- Menj, vedd kezelésbe a szimulánst! - küldte Király a csapat gyúróját Gyöngyihez.
A lányok segítettek a copfosnak talpra állni, aki lebicegett a pályáról, és egy padra
ült. A gyúró nekiállt a lábának. Hegedűs Misi bácsi, a Nemzeti Sport újságírója
melléjük húzódott.
- Zsolesz!
- Igen, Misi bácsi? - nyögött fel Gyöngyi.
- Látom, hogy szenvedsz, de... tarts még ki egy kicsit. Ezek most nagyon fontos
mérkőzések. Ezeket még ki kell bírni. Ha kell, fél lábon is. - Misi bácsi, toltak már
mozdonyt a lábára?
 - Nem.
- Na, én most pont úgy érzem magam, mint akinek átzakatol az Orient expressz a
térdén.
Misi bácsi megértően hunyorított.
- Tudom - mondta -, de te egy nagyon kemény kislány vagy. És biztos vagyok
benne, hogy így is odateszed majd magad a csapatért. A magyar kosárlabdáért.
Misi bácsinak igaza volt. Gyöngyi vezérletével tarolt a Diósgyőr Namurban.
Térdében azonban egyre inkább elhatalmasodott a különös rendellenesség, amelynek
nyilvánvaló és szemmel látható jelei voltak, hiszen a játékos, ha nem futott, sántikált.
Betegségének közvetlen okát, előidézőjét, diagnózisát azonban továbbra is rejtély
fedte. Hogy Gyöngyi térdéről mikor és hol cikkeztek először a sajtóban, azt ma már
nem tudni, de kétségtelen, hogy Hegedűs Misi bácsi a namuri vendégszereplés után
azonnal figyelmeztetett: Gyöngyi beteg térdével "egyik első számú nemzeti kincsünk
van veszélyben".
Az idő egy teknősbéka lassúságával haladt, karácsony tájékán azonban
felgyorsultak az események. Miután édesanyjával töltötte a Szentestét, december 25-
én Gyöngyi átment az édesapjához Oroszlányba. Elköltötték az ünnepi ebédet, majd
játszani kezdtek. Gyöngyi mindig is imádta a társasjátékokat, bár nem egy nagy
élmény ellene küzdeni, mert tízből tizenegyszer ő kerül ki győztesen a csatából.
Barbara, a kishúga, vagy ha úgy tetszik, a féltestvére túl kicsi volt még az ilyesféle
játékokhoz, de boldoggá tette, hogy itt van végre vele a tizenegy évvel idősebb
nővére. Gyöngyit egész délután kínozta a térdébe férkőzött ernyesztő, kellemetlen
érzés, de ha lehet úgy fogalmazni: megszokta a szenvedést. Apatikusan tűrte a tompa
fájást. Aztán másnap hajnalban, félig még öntudatlan állapotban azt érezte, hogy még
erősebben szorítja térdét a bizonytalan borzadály. A vér menekülve zuhogott
combjában, s az erek kidagadtak a megerőltetéstől. Gyöngyin elhatalmasodott a kín.
Könnyekkel a szemében feltápászkodott, és kitántorgott a fürdőszobába. Óvatosan,
hogy senkit ne ébresszen fel, belelépett a kádba és jéghideg vizet engedett a térdére.
Apja jelent meg a félig nyitva hagyott ajtóban.
- Minden rendben? - kérdezte sutyorogva. Gyöngyi megrázta a fejét. - Gyere be,
apa! - mondta sírva.
- Mi van, kicsim? - lépett be Árpád. - Azt hiszem, nagyon nagy a baj.
- Megint a térded?
- Még mindig a térdem. - De hát októberben. . .
- Igen, októberben megvizsgálták. Meg novemberben is. - És?
- Megállapították, hogy semmi bajom. - Mi állt az orvosi jelentésen?
- Nem tudom. Egy szót sem értettem belőle. - Hol van az a papír?
- A Sanyinál.
- Értem. Délelőtt elmegyünk Bíró Gabihoz. A legjobb ortopéd szakember a
Dunántúlon. Ő volt a focisták orvosa az Aranykorban. Kezelte Kiprichet, Plotárt.
- Na de karácsonykor zavarjuk?
- Persze. Jó haver. Nálam játszik a lánya. Reggel felhívom.
Gyöngyi egy szűk órát ült a kád szélén, s engedte a hideg vizet a lábára, mígnem
teljesen elfagyott a térde. Akkor apjára támaszkodott, és elsántikált az ágyáig.
Néhány órával később csöngettek Dr. Bíró Gábor ajtaján. Gyöngyi sötét bűnnek
érezte valakit karácsony másodnapján, az otthonában zavarni, de a fürdőköpenyben
ajtót nyitó Bíró egyáltalán nem látszott dühösnek.
- A gyerekek még alszanak - suttogta, és a nappaliba invitálta Gyöngyiéket. A lány
apja karjába kapaszkodott, úgy ugrált el az ülőgarnitúráig. Bíró felesége kávéval,
bejglivel kínálta a vendégeket, de Gyöngyiék semmit sem kértek. A falnál álló
hatalmas lucfenyő gátlástalanul ontotta magából a jellegzetes karácsonyillatot.
- Mi történt? - kérdezte Bíró Gyöngyitől, a térdére bökve. A lány elmondta, hogy
hirtelen jött a fájás, tompa és néha szúr, s nem múlik. Az orvos vizsgálni kezdte.
Megtapogatta a kezével a gyulladt területet, majd hajlítani akarta a lábat. Gyöngyi
felszisszent. Ekkor Bíró leszorította a térdet és arra kérte a lányt, hogy feszítse meg a
combizmát. Fájdalom torzította el Gyöngyi arcát, homlokán veríték gyöngyözött az
erőlködéstől.
- Oké - mondta az orvos -, készen vagyunk.
Felállt, a fenyőhöz lépett, és leszedett róla egy szaloncukrot.
- Tessék - nyújtotta Gyöngyi felé -, azért, mert szépen viselkedtél a vizsgálat
közben.
A lány elmosolyodott, megköszönte. Az orvos biccentett, aztán leült és
összekulcsolta maga előtt a kezét.
- Nézzétek - kezdte -, mindenekelőtt szükség van egy komoly műszeres
kivizsgálásra. De azt már most kijelenthetem, hogy a térd... Elhallgatott, Gyöngyire
nézett.
- Folytasd csak, nyugodtan - mondta rekedt hangon Árpád. Gyöngyi is bólintott,
hogy mindenre felkészült. Bíró nagy levegőt vett.
- Gyöngyi térde katasztrofális állapotban van, tökéletesen alkalmatlan nemhogy az
élsportra, de mindenféle amatőr labdázgatásra is - darálta egy szuszra. A lány
szemében könny csillant, Árpád vigasztalón simogatta az arcát.
- Mióta fáj? - kérdezte az orvos, amikor Gyöngyi egy kicsit megnyugodott.
- Október óta.
- És azonnal jelezted az edződnek?
- Persze. Elküldött orvoshoz, de az nem talált semmit. A szakorvosi jelentést pedig
nem értettem.
- Hol van az a jelentés? - Az edzőmnél.
- El kellene tőle kérni. - Miért?
- Mert feltehetőleg a térded már akkor is majdnem ilyen rossz állapotban volt. És
ha így van, akkor ennek a jelentésén is szerepelnie kell. Vagy nem szerepel, de akkor
bődületes szakmai hibáról van szó.
- Én erről semmit sem tudok - sírta el magát a lány. - Nekem azt mondták, hogy
semmi bajom, és hogy nyugodtan játsszak csak tovább. - Ki mondta?
- Az edzőm.
- És te jelezted neki, hogy továbbra is fáj a lábad? - Persze, hát néha lépni alig
tudtam.
- Te Árpád, ki ez az edző? A férfi legyintett.
- Hagyd, Gábor, egy szörnyeteg. Az orvos arca dühössé vált.
- Akár szörnyeteg, akár nem, azonnal le kellett volna állítania a lányt, ha látja,
hogy ennyire fáj a térde.
 - Az orvos... - próbálkozott Gyöngyi, de Bíró közbevágott:
- Az orvos le van szarva. Nem az orvos érzi a térdedben a fájdalmat. Az edződnek
az orvosi vélemény nélkül is engednie kellett volna pihenni, mert csakis te tudhatod,
mi van a lábadban belül. De ő belobbant térddel dolgoztatott, sőt, meccseken
játszatott. Ez több mint hiba. Ez bűn.
Bíró idegesen a levegőbe csapott.
- Egy ilyen szamárság tönkretehet egy egész pályafutást. Vagy akár egy életet.
Gyöngyi szíve nagyot dobbant. Arcából kiszaladt a vér, ajka remegett. A nap,
amely addig ünnepi sugarakkal simogatta őket az ablakon át, most kísérteties fénnyel
esett a szoba tárgyaira, s ólomszín árnyalattal vonta be a falakat.
- Tölthetek neked egy pohár vörösbort? - kérdezte az orvos a lánytól, mert látta,
hogy közel van az ájuláshoz. Gyöngyi megrázta a fejét. Az elkövetkező percekben
már nem szólalt meg, csak hallgatta apja és az orvos beszélgetését, amelyet a
betegséggel kapcsolatos teendőkről folytattak. A lány mintha egy másik világba
süllyedt volna, ködfátyolon keresztül nézte a két férfit, de nem hallotta, mit
mondanak egymásnak. Fejében cikáztak a gondolatok. "Akkor hát vége? Mindennek
vége? Az álmoknak, a terveknek? Hiszen most jöttek volna a legjobb éveim! Az nem
lehet, hogy így érjen véget! Biztosan van valami megoldás! Kell lennie!" Apja simo-
gatása visszatérítette a gondolatok világából. Elbúcsúztak az orvostól.
- Vilikém, édes egy bogaram, mik ezek a skarlátfoltok az arcodon? Barátom
ábrázata leginkább egy profi bokszolóéra emlékeztetett, aki az első menetben
beleszalad egy kíméletlen ütéssorozatba. - Semmik. Diósgyőrben voltunk a PVSK-
val.
- És? Beállítottak a csapatba, ott szerezted ezeket a sebeket? - Nem.
Különmérkőzést vívtunk a kocsmánál.
- Gratulálok. Borzalmasan nézel ki. - De legalább győztünk.
- A pályán is?
- Áh. A Diósgyőrt még sántikálva is győzelembe játssza a Zsolnay. - Zsolnay,
Zsolnay... segíts!
- Tudod, a copfos.
- Ja igen. A szerelmed.
- Pajtás, amióta hazajöttél Miamiból, debilebb vagy, mint valaha. Tudod, hogy már
réges-rég nincs köztünk semmi.
- Miért, volt?
- Lehetett volna. Most mit izélsz?
- Azt mondják, fél lábon játszik. Ez igaz?
- Aha. Nem engedi leállni az edzőjük. Naná, csak vele van esélye a csapatnak a
bajnokságra. Frankóra elszánt a csaj. Egyszerűen király!
- Legalább tudod, mit vesztettél.
- Na menj a sunyiba. Hisz esélyt sem adott. - Még mindig együtt van azzal a
sráccal?
- Áh, már rég egy másikkal csörög. Mikor megtudtam, hogy szakított az előzővel,
rendesen próbálkoztam.
- És?
- Mit mondjak, nem volt egy diadalmenet.
 - Nem baj, határozottan jól áll neked az agglegény-élet. - Tényleg?
- Persze. És legalább egy nőnek se teszed tönkre az életét.
- Hülye. Gyere, meghívlak egy sörre, te meg elmeséled, hogyan süllyedtél ilyen
mélyre Miamiban.
Gyöngyi az öltözőben állt, a szekrények között. Elsőként érkezett, hallgatta a
mélységes csöndet. Szerette az embereket, imádott fecsegni velük a világ nagy és
egészen jelentéktelen dolgairól, de az egyedülléttel sem volt semmi baja. Ilyenkor
sokkal éberebb volt, olyan dolgokat is észrevett maga körül, amik felett máskor, ha
társaságban volt, egyszerűen átsuhant a figyelme. Most például azon morfondírozott,
hogy mitől látszik olyan szomorúnak a diósgyőri csarnok. Mert úgy érezte, a szocreál
építmény csak úgy árasztja magából a bánatot. Alighanem a tél volt az oka
mindennek, mert ezt a komor épületet bármikor ünneplőbe tudta öltöztetni egy parázs
hangulatú mérkőzés. Ám a tél mindig is rossz érzéssel töltötte el Gyöngyit. Riasztotta
a korai sötétedés, a lucskos, hideg világ, a kopár természetben lappangó
figyelmeztetés az elmúlásra. Lassan szállingózni kezdtek a játékostársak, és
meglepve látták, hogy Gyöngyi nem öltözik.
- Baj van, kicsi? - kérdezte Móni.
- Nem tudok játszani - felelte Gyöngyi. - Lépni is alig.
A lányok a copfos köré gyűltek. Tudták, hogy Gyöngyi kiesése a csapatból egyenlő
a véggel.
- Ez most tuti? - kérdezte Balogh Gabi. - Aha. Sajnos.
- Király már tudja?
- Most fogom megmondani.
- Hajrá kicsi, mi veled vagyunk!
Gyöngyi fáradt mosolyra húzta a száját. A lányok befutottak a terembe, Király már
ott állt az egyik palánk alatt, és Árorméval diskurált. Aztán elindult a játékosok felé.
Félúton megtorpant. Szorosan a tornaterem falához bújva meglátta Gyöngyit.
- Mi van, Zsolnay, most megint mit találtál ki?
Gyöngyi kicsire zsugorodott, szeretett volna eltűnni, messze lenni innen. Bűnösnek
érezte magát, hogy nem tud a többiekkel edzeni, hogy nem tud segítségére lenni a
csapatának. Tudta, az edzője nem áll majd mellé, hogy szeretettel átsegítse ezen az
átkozott időszakon; Királytól csak megvetésre és megaláztatásra számíthatott.
- Sanyi, megvizsgált egy orvos, és azt mondta, hogy pihentetnem kell a térdem -
mondta, vagy inkább nyöszörögte, mint a sarokba szorított állat. "Egy orvos"! -
harsant Király gúnyos hangja. - Milyen orvos?
- Egy tatabányai ortopéd szakember. Apám jó barátja.
- Jó barát! Hát nehogy már a saját orvosod mondja meg, hogy mi a bajod! Aki egy
utcában lakik veletek! Jó vicc! Idefigyelj, Zsolnay, tele a tököm az állandó
nyavalygásoddal. Egyszer és mindenkorra a végére akarok járni ennek a cirkusznak,
úgyhogy felmész a Hepp doktorhoz Pestre, a Sportkórházba, és megvizsgáltatod
magad. Érted?
Bizonyosan vannak olyan emberek, akik imádják a konfliktusokat, akiknek az
ellentmondás, a harc a lételemük. Gyöngyi nem ilyen volt. Egész sportpályafutása
alatt azt tette, amit a vezetői mondtak neki. Most sem ellenkezett. Fölült a vonatra és
bejelentkezett a Sportkórházba.
 - Két hétig itt kell maradnia, Gyöngyike - mondta dr. Hepp Ferenc, aki a válogatott
ortopédorvosaként ismerte már a játékost. - Kivizsgáljuk, hétfőtől megkezdjük a
rehabilitációt, majd jövő hét pénteken, tehát február hetedikén csinálunk egy kontrolt,
hogy lássuk, mit segített a két hét. Tizedikén pedig megkapja a zárójelentést, jó?
Gyöngyi bólintott; persze hogy jó volt, csak történjen már valami, mert egyre
elviselhetetlenebb a térdében a fájás, és különben is, majd megőrül a
bizonytalanságtól. Ám a Sportkórház orvosai se mondtak semmi bizonyosat a bajáról,
csak csóválták a fejüket, és különböző kollégákhoz küldték. Egy ápolónő a kezébe
nyomott egy kartonlapot, ő pedig végiglátogatta az emeleteket, hogy vért vegyenek
tőle, megröntgenezzék, elvégezzék rajta az ultrahang-vizsgálatot. Délután
kezeléseken vett részt, fizikoterápián, gyógytornán, majd koraeste hullafáradtan az
ágyába dőlt, hogy valamicskét aludni tudjon, mielőtt szobatársai elkezdik
menetrendszerű éjszakai nyöszörgésüket. A válogatott sportolónőt ugyanis berakták
egy olyan szobába, ahol jobb oldalán egy porckorongsérves, bal oldalán egy
csípőficamos nénike küzdött a fájdalmaival. Amikor elmúlt a fájdalomcsillapítójuk
hatása, és kínjukban sírva nyögdécselni kezdtek, Gyöngyi átbicegett a szomszédos
kezelőbe, és ledőlt a betonkeménységű priccsre. Ötkor az ügyeletes nővér ébresztette,
mert fél hatkor kezdődött a rendelés. Visszament a kórterembe, befogta a fülét, hogy
ne hallja a hörgést. Epedve várta, hogy kivilágosodjon. Aztán újrakezdte a küzdelmet
a szervezetével, s persze a félelmeivel.
Február negyedikén megjelent nála a diósgyőri egyesület titkárnője. Nem is
titkárnő volt igazán ez a Körösvölgyiné Erzsike, inkább amolyan mindenki anyukája.
Halkan lépett a kórterembe, szinte lopakodott. Gyöngyi akaratlanul is odanézett, s
összerezzent az idegen alaktól. Aztán felismerte a diósgyőri asszonyt, és kibicegett
vele a folyosóra.
- Hogy van, Gyöngyike? - kérdezte aggódva Erzsike. - Köszönöm, jobban.
- Jaj, az nagyon jó, nagyon j ó! Mert Király úr már nagyon várja. Levelet is küldött
magának.
- Levelet? És ezért tetszett Pestre jönni?
- Áh, dehogy, dolgom volt itt, aztán a Sándor lelkemre kötötte, hogy nézzek be
magához is, és hozzam el ezt a levelet.
Gyöngyi felbontotta a levelet, s olvasni kezdte.
"Kedves Gyöngyi! A Sportkórháztól kapott információk alapján örömmel
értesültem arról, hogy állapotod szépen javult, és a jövő héten orvosi ellenőrzés
mellett - elkezdheted az edzéseket.
Figyelemmel arra, hogy játékodra változatlanul igényt tartok, kérlek, hogy az
1997. február 10-i. edzésen megjelenni szíveskedj, ahol a további teendőket
részletesen meg fogjuk beszélni.
Az edzés helye: Városi Sportcsarnok Az edzés időpontja: 17:00 óra.
Szeretnélek tájékoztatni arról is, hogy az edzésen való meg nem jelenés, illetve az
esetleges nem megfelelő edzésmunka fegyelmi vétséget képezne, de remélem, hogy
ilyen jellegű probléma nem fog fellépni!
Üdvözlettel: Király Sándor vezetőedző Miskolc, 1997. február 04."
Gyöngyi felnézett a levélből.
- Mondja, Erzsike kedves, miből gondolja a Sanyi, hogy már jól vagyok?
 Az asszony széttárta a kezét.
- Hát, Gyöngyike, biztosan felhívta a kórházat, aztán ott mondhatták neki.
- És nekem miért nem mondták? Mégiscsak az én térdemről van szó! Nekem csak
hümmögnek, csóválják a fejüket, az edzőmnek meg azt mondják, hogy minden
rendben? Miközben csak három nap múlva végzik el a mindent eldöntő vizsgálatot?
Mitől ilyen biztosak a dolgukban a dokik? Hisz majd beledöglök, úgy fáj a térdem!
- Gyöngyikém - mondta szinte sírva Körösvölgyiné -, én csak elhoztam a levelet.
Ugye nincs semmi baj?
Gyöngyi felállt. Egy pillanatig az asszony szemébe nézett, aztán így szólt:
- Nincs. Viszontlátásra, Erzsike! És köszönöm
Azzal két puszit nyomott a könnyező asszony arcára és besántikált a kórterembe.
Ágyára heveredett, fülére tette a fejhallgatót, s bekapcsolta a zsebrádióját. Egy
selypegő asszony énekelt cérnavékony hangon szent dalokat, Istenről, Máriáról, s a
Kisjézusról. Gyöngyi abban a pillanatban semmiben sem hitt. Csak azért nem sírta el
magát, mert az inspekciós nővér épp akkor tolt be egy nemrég operált beteget, A
kötése beleragadt a sebébe, ordított, mint akit nyúznak. Gyöngyi felült, aprót keresett
a zsebében, és kisántikált a folyosóra, a telefonkészülékhez. Bedobott egy húszast,
Király Sándor számát tárcsázta. Mielőtt azonban kicsöngött volna, letette a kagylót.
"Mit mondjak neki? - töprengett -, hisz az elmúlt három hónapban egyszer se
hallgatott meg, nem vett emberszámba. Úgysem hinne nekem, ha a térdemről
panaszkodnék, csak kiröhögne. Na nem, arra most nincs szükségem!"
Elcsigázottan engedte le a kezét, soha életében nem érezte még magát
kiszolgáltatottabbnak.
- Szilárd! Szilárd, gyere haza!
Edit nővérem hangja bűntudatosan csengett a vonal másik végén. Pécsről hívott,
apámmal volt baj. A bűntudat rám is átragadt, úgy éreztem, nem törődöm eleget a
szüleimmel, pedig az életben kell ölelni a szeretteinket, s nem a haláluk után
emlékművet emelni nekik a temetőben. Pontban este nyolckor léptem be a házunk
ajtaján. Apámat már hazaengedték a városi klinikáról. Felmentem hozzá az emeletre.
Az elfeketedett szemgödör, mit tagadjam, visszaborzasztott kissé. Megöleltem,
lehuppantam mellé a fotelbe.
- Mi van, édesapa? - kérdeztem, és nem eresztettem el a kezét. - Vérzik a gyomrom
- felelte halkan. Többet nem is beszéltünk. Unalmas, hangtalan napok következtek.
Apám készülni kezdett az elmúlásra.

"Persze, tudom én, hogy volt! Sanyi felhívta a doki haverját, aztán ketten
kiötlötték, hogy játszhatok nyugodtan tovább."
Gyöngyi a déli vonaton ült, Pesttől Miskolcig tépelődött. A kupéban rajta kívül
csak egy pocakos, professzor kinézetű úr ült félig fekve, nagyokat horkantva, s ha
néha-néha felijedt, zavartan nézett a félhangon mormoló lányra.
"Értem én, neki az a fontos, hogy játsszak. De hát egy bajnoki érem csak nem lehet
fontosabb az életemnél!"
Így morfondírozott Gyöngyi a Tiszai pályaudvarig, majd villamosra szállt, és
kizötykölődött Diósgyőrbe. Minduntalan rettegés szorította el a torkát, akárhányszor
arra a percre gondolt, amikor Király elé kell lépnie, és meg kell neki mondania, hogy
vége. Hogy le kell állnia. Hogy a térdének pihentetésre van szüksége. S mire
századszor végiggondolta a helyzetet, azon vette észre magát, hogy már ott is áll a
terem bejáratánál, csak le kell nyomnia a kilincset, és belépni a lányok közé, beszívni
a csarnok jellegzetes gumiillatát. Mielőtt benyitott volna, elővette a kórházi
zárójelentést, és még egyszer átfutotta. Ez állt benne (rövidített változat):
"Zsolnay Gyöngyinél az izomerő szubjektíve és objektíve jelenleg oly mértékű,
hogy a kosárlabdaedzéseket fokozatosan elkezdheti, de a 40 fokot meghaladó
térdhajlítású gyakorlatok egyelőre csak térdvédővel végezhetők." A lap alján az
intézet legprominensebb szakorvosainak aláírása díszelgett.
- De hát alig tudok lábra állni! - tört ki Gyöngyiből, és tehetetlenül összeszorította
az öklét. Aztán megköszörülte a torkát és lenyomta a kilincset. Az a kép fogadta,
amelyre számított: körben labdával szaladgáló lányok, a kör közepén pedig Király,
síppal a nyakában. Ahogy az edző meglátta Gyöngyit, azonnal belefújt a sípjába.
- Isten hozta, művésznő - biccentett felé. - Nem öltözik át? A lány rebbenő hangon
válaszolt.
- Itt vagyok, Sanyi, de edzeni nem tudok. Prédának érezte magát. Király úgy is
bánt vele.
- Ide a zárójelentést! - mondta hidegen. A játékostársak lehajtották a fejüket.
Gyöngyi bebicegett közöttük a kör közepére, és átnyújtotta a papírlapot. Király
olvasni kezdte a sorokat. Amikor a végére ért, lobogtatni kezdte a jelentést.
- Semmi bajod, Zsolnay. Vagy az orvosok talán hülyék? Csak neked van a
seggedben is ész, meg a tatabányai kuruzslódnak?
A visszhangos csarnokban csak úgy mennydörgött a tréner hangja. Gyöngyi
megtántorodott, de azonnal vissza is nyerte az egyensúlyát.
- Nem tudok edzeni - ismételte meg alig hallhatóan. Királynak elborult a tekintete.
- Vagy edzel, vagy mész innen a francba! - üvöltötte. A játékosok nem mertek
felnézni, Árormé az egyik sarokban lapított, s kezei közt idegesen gyűrögette a
büntetőfüzetet. A nagy hangzavarra a testes Olivér is bedugta a fejét az ajtón, szája
még mindig mozgott, valószínűleg uzsonnázás közben érte utol Király süvítő hangja.
Az edző körülhordozta a tekintetét. Láthatta a döbbenetet az arcokon, mert kissé
visszafogta magát.
- Vagy edzel, vagy kiíratod magad táppénzre!
- Ne haragudj, Sanyi, én még ilyet nem csináltam. Meg tudnád mondani, hol kell
ezt elintézni?
Villant a tréner szeme.
- Engem ez nem érdekel - förmedt a lányra. Bánom is én, hogy mit csinálsz! A
héten legyen elintézve!
Megfordult, és egy hosszú, éles sípszóval jelt adott az edzés folytatására. Gyöngyi
kiódalgott a teremből, közben néhány játékossal találkozott a tekintete. Együttérzés
és sajnálat tükröződött az arcukon, de Gyöngyi pontosan tudta, hogy úgyse tudnának
segíteni. Így aztán amikor egyikük felé mozdult, hogy segítsen neki a lépcsőn
lemenni, a lány föltette a kezét. Senkit sem akart kellemetlen helyzetbe hozni.
Odakint, a folyosón Olivér sietett hozzá, még morzsás volt a hajtókája. Gyöngyi a
vállára támaszkodott, a fiatalember egészen hazáig kísérte. Otthonról azonnal felhívta
a pécsi barátait, jogászokat, orvosokat, volt csapattársakat, és a segítségüket kérte.
Másnap már fogadta is dr. Gazsó Imre, a PVSK csapatorvosa.
- Zsolesz, ez borzalmas - mondta a vizsgálat után. - Tudom.
- Lehet, hogy műteni kell. - Mi?
- Jó, csak hangosan gondolkodom, nyugodj meg. Mindenesetre azonnal abba kell
hagynod.
- Már abbahagytam.
A játékost táppénzre vették, s szerdán már újra Diósgyőrben volt.
- Tessék, Sanyi, a táppénzes papír - kopogott be Király irodájába. Az edző
belekukkantott a szövegbe. Percekig olvasta, aztán egyszer csak elfehéredett az arca.
- Pécsen? - Tessék?
- Pécsen csináltattad meg a táppénzt? - Persze. Oda vagyok bejelentve.
- Te visszamentél Pécsre?
- Pécsi lakcím van a személyimben. - A régi cimborákhoz, mi?
- Hogy érted ezt?
- Na tűnj a szemem elől! - Sanyi...
- Mondom, tűnj a szemem elől!
A lánynak torkára forrt a szó. Kilépett az irodából és sántikálni kezdett a kijárat
felé. Király felemelte a telefonkagylót, kinyitotta a noteszét, és egy budapesti számot
tárcsázott.
- Király vagyok Diósgyőrből, szervusz! - mondta, amikor felvették a vonal
túloldalán. - Van számodra egy jó sztorim. Csinálhatsz belőle egy falrengető anyagot.
Az év története. Az év botránya!
- Láttad a mai újságot, pajtás?
- Nem, Vilikém, nincs nekem arra időm. - Hát szakíts. Itt van, olvasd.
- Hoppá, a kis copfos! Mit írnak róla? - Olvasd!
- Aszongya: "December eleje óta nem szerepel a DKSK-BorsodChem NBI-es női
csapatában Zsolnay Gyöngyi, a válogatott bedobója." Bedobó a kis copfos?
- Igen, de ez most nem fontos. Olvasd tovább!
-"A sportoló térdsérülést szenvedett, aztán kezeltette magát, megjárta a
Sportkórházat is. A piros-fehérek arra számítottak, hogy felépülése után csapata
rendelkezésére áll. Nem így történt..." Hé, Vili, a kislány itt van Pécsett, nem?
- Aha, itt kezelteti magát. De olvasd már tovább, az ég szerelmére. "- Zsolnay térde
az orvosi szakvélemény szerint csaknem százszázalékos - mondta Király Sándor, a
DKSK vezetőedzője. - A játékos azonban ennek ellenére közölte: visszamegy Pécsre.
A klub vezetése fegyelmi eljárást indít Zsolnay ellen, s ez komoly anyagi
következményekkel járhat a játékosra nézve. Arról nem is beszélve, hogy kétéves
eltiltás is várhat rá." Hű, apám, ez nem semmi! És mennyit akarnak ráverni?
- Fogalmam sincs. Egymilliót hallottam. - Na de mire fel?
- Azt mondják, ennyit vissza kell fizetnie a klubnak.
- Visszafizetni? De miért? Hisz mióta eljött, gondolom, egy fillér fizetést se kap a
diósgyőriektől!
- Ne keress logikát, pajtás. Megdolgozott azért a pénzért, mégis vissza kell fizetnie.
Mit gondolsz, miből vesz a Király sztárokat? Pajti, olyan játékosai vannak, hogy ha
én volnék az edzőjük, és a pályára küldeném őket, hogy gyerünk, csajok, játszatok,
ahogy kedvetek van, akkor is hoznák a legtöbb meccset.
- Állítólag már nem olyan jók!
- Nem tudom. De a Zsolesz biztosan nagy vérveszteség nekik. - És tényleg rossz a
lába?
- Ki tudja, pajti, ki tudja?

- Anya, ne adj több pénzt!

- Tedd csak el, Gyöngyikém. - De nem kell!
- Hétezer forintos táppénz mellett? De kell.
- Anya, tudod, hogy a barátnőmnek nem kell fizetnem a lakásért. - Akkor sem
élhetsz hétezer forintból.
- Félretettem egy kis pénzt, - Meddig elég az?
- Elég. Egy ideig még biztosan. - Mi van a perekkel?
- Miskolcon úgy bántak velünk, mint a halálraítéltekkel. Az ügyvéd csak miattam
nem hagyta ott őket. Két évre eltiltottak a diósgyőri csapatban való szerepléstől.
- És? Ez nem elég nekik?
- Persze, hogy nem. Pontosan tudják, hogy ez nem egy olyan nagy büntetés. Most
azt akarják elérni a Magyar Kosárlabda Szövetségnél, hogy más csapatnál se
játszhassak két évig.
- Óriási.
- Közben a Sanyi jobbra-balra nyilatkozik. Úgy adja elő az egészet, mint az év
sportbotrányát. Olvastam már a "Zsolnay-ügy"-ről a Nemzeti Sportban, a Magyar
Nemzetben, a Népszabadságban, a Blikkben, tele volt vele a tévé meg a rádió, és
mindig én vagyok az áruló, a szimuláns, a szerződésszegő. Te anya, engem miért nem
kérdez meg senki?
Lex Zsolnay. Így nevezte el Gyöngyi ügyét a PVSK ügyvédje, dr. Halmos Péter.
Az ambiciózus férfi elképesztőnek tartotta, hogy Király Sándor semmiféle iratot nem
bocsát a rendelkezésére, így például a Gyöngyit elsőként vizsgáló kecskeméti ortopéd
szakorvos jelentését, vagy épp a fegyelmi anyagot és a fegyelmi szabályzatot. Ahogy
az ügyvéd fogalmazott: "Csak a vak nem látja, hogy ez a Király személyes bosszúból
tönkre akarja tenni Gyöngyi karrierjét!"
Míg Gyöngyi Pécsett hetente kapta a gyulladáscsökkentő injekciókat, addig Király
Diósgyőrött soha nem látott gyűlölethadjáratot indított volt játékosa ellen. Mielőtt
magasabb sebességbe váltva végigtárcsázta volna cimboráit az országos
médiumoknál, hogy telekürtölje a rádiókat és a tévéket is "a szimuláns áruló
gyalázatával", összehívta a csapatot, és megígértette a játékosokkal, hogy
alkalomadtán mindannyian elítélik, amit Zsolnay Gyöngyi tett, s egy emberként
edzőjük oldalára állnak. Király persze nem érte be ennyivel, naponta rendelte be
magához Orbán Mónit apportra.
- Mi van az árulóval? - nyitotta mindig a beszélgetést.
- Fogalmam sincs - tárta szét a kezét Móni. Két perce rakta le a telefont,
Gyöngyivel beszélték meg a hét történéseit.
 - Na ne, előttem nem kell adni a hülyét - vakarta meg az orrát a tréner. - Ugye nem
kell mondanom, milyen hálás lennék egy hasznos információért? Szóval? Jár még a
kezelésekre?
- Tényleg fogalmam sincs.
És ez így ment az idők végezetéig. Egyszer Móni megunta a dolgot, és előrehajolt.
- Mondd, Sanyi, te tudod, hogy Gyöngyi a legjobb barátnőm? - Persze - nevette el
magát az edző -, azért kérdezgetlek téged.
Móni nem kapott levegőt. Szíve szerint az edzőre borította volna az íróasztalt.
- Mi van a copfossal, Vili?
- Semmi. Vérdíjat tűztek ki a fejére Diósgyőrött. - Most hülyéskedsz?
- Egyáltalán nem, kispajtás. Állítólag egy barátnőjével tartja a kapcsolatot, és az
mindenről informálja, ami Borsodban történik. A diósgyőri klub újságját minden
héten átitatják Zsolnay vérével.
- Na csá.
- Most mi van, hát már viccelni se lehet.
- Tudod, Vilikém, az zavar a legjobban, hogy ezt a lányt sehol se látom nyilatkozni.
Lehet, hogy tényleg vaj van a fején?
- Á! Látszik, hogy nem ismered. Jóhiszemű és jóindulatú. Tudod mit mondott a
múltkor az egyetemen?
- Az egyetemen?
- Persze, folytatja, amit Diósgyőr miatt félbehagyott. Szóval azt mondja ez a
Zsolesz az egyik ismerősömnek, hogy ő nem haragszik a diósgyőriekre. Mert
pontosan tudja, hogy egyetlen ember szervezte az egészet, de még rá sem haragszik.
Na, szóval ilyen a csaj. Kétségbeejtő! Egy ilyen genya világban tutira elpatkol ezzel a
Teréz anya stílussal.
A diósgyőriek fokozták a támadásuk hevességét. A kosárlabda-szövetség
elutasította indítványukat, hogy Zsolnayt egyetlen magyar csapat se szerződtethesse
le két évig, de ők újra és újra fellebbeztek. Táppénzcsalással vádolták meg volt
játékosukat, elutasították a kérését, hogy orvosszakértőt kérjenek fel az ügyben,
fegyelmi vétséget és szerződésszegést dörgöltek az orra alá. S amikor Zsolnay és
ügyvédje az országos szövetség szabályzatával próbált védekezni, a klub fegyelmi
bizottsága 1997. április 28-án kiadott határozatában kerek perec kijelentette: "A
Klubbal szemben elkövetett fegyelmi vétség tekintetében nem a Kosárlabda Szö-
vetség, hanem a diósgyőri KSK Fegyelmi Szabályzata az irányadó". Különös érvelés.
Olvasható ebben a határozatban az is, hogy "Zsolnay Gyöngyi szabályt szegett,
amikor az Országos Sportegészségügyi Intézetben folytatott kezelését befejezve
Miskolcon nem jelent meg, az edzéseket az orvosi szakvéleményben foglaltak
ellenére sem kezdte meg és esetleges további kezeléseit nem Miskolcon végezte el."
Továbbá hogy "A játékos az igazságügyi orvos szakértői vizsgálat iránti indítványát
az Elnökség - a Fegyelmi Bizottság döntésével összhangban - az eljárás indokolatlan
elhúzására vezető indítványnak tartotta, figyelemmel arra, hogy álláspontja szerint az
Országos Sportegészségügyi Intézet Sportsebészeti Osztályának 1997. február 10-i
zárójelentése aggálymentesen megállapította a sportoló edzésre alkalmas állapotát."
Ne vitatkozzunk a diósgyőriek állításaival, bár hihetetlen sok bennük a csúsztatás,
és a valótlanság. Vegyünk csak egy szerencsétlen kis kosaras lányt, aki egy éven
keresztül szívét-lelkét beleadva küzdött egy kosárcsapat, azon keresztül pedig egy
egész város dicsőségéért, boldogságáért, s amikor nagy bajában ennek a kosaras
lánynak baráti kézre lett volna szüksége, akkor a város kosárklubjának vezetői
ellökték, megtiporták, s árulónak kiáltották ki.
Gyöngyi először július elején merészkedett ki az egyetemi futópályára. Addig csak
pihent, s teljes egészében a kezelésekre bízta magát. Hanem Halmos Péter ügyvéd úr,
aki máskülönben a PVSK igazolásait is intézte, egy verőfényes délutánon, csak úgy
fél vállról megeresztett egy ártatlannak tűnő kérdést.
- Zsolesz-bolesz, nincs kedved a PVSK-hoz szerződni? Gyöngyinek elkerekedett a
szeme.
- Csak mert Rátgéber Laci a napokban arról faggatott, hogy mi van veled, meg a
diósgyőri üggyel... szóval hogy volna-e kedved megint pécsi lenni?
Miért van az, hogy ha az emberben megpendítenek egy érzékeny húrt, egyetlen
pillanat alatt képes összezuhanni? Természetesen Gyöngyinél is eltört a mécses, és
sokáig szipogott, itatta szeméről a könnyeket. Aztán az ügyvédre nézett, és
elmosolyodott.
- Ki kell próbálnom magam. Hogy tudok-e még kosarazni. Hogy menne-e még a
játék.
Az ügyvéd bólintott. A perek alatt végigélte Gyöngyivel az elmúlt öt hónapot. Ő
támogatta be a tárgyalásokra. Ő tudta a legjobban, mekkora csoda lenne, ha a lány
újra PVSK-mezt húzhatna.
Gyöngyi is csodát lesni ment ki az egyetem futópályájára, mert nem igazán hitte,
hogy a történtek után valaha is esélye lehet még az egészséges mozgásra. Komótosan
levette a melegítőjét. Néhányszor végighúzta cipője talpát a salakon, csinált egy-két
bemelegítő mozdulatot, guggolt is, ugrott néhányat, persze csak óvatosan, de vagy
húsz percig nem lépett a fehér vonalak közé. Aztán besétált a rajtvonalhoz, és
megállt. Mereven nézett előre; távol a csíkok kanyarodni kezdtek, hogy aztán egy-
másba szaladva végleg elforduljanak. Lassan előrehajolt, hogy elrugaszkodjon,
amikor oldalról hirtelen nyávogást hallott. Odanézett. Egy girhes fekete macska
bámult rá kíváncsian. A lány kilépett a pályáról, és egészen közel ment az állathoz.
Leguggolt, hívni kezdte. Amaz először felborzolta a szőrét, majd lassan, óvatosan,
épp mint az előbb a lány a pályán, elindult felé. Amikor karnyújtásnyira ért, megállt,
Gyöngyi finoman megérintette a nyakánál. A macska dorombolni kezdett, és a lány
kezéhez dörgölődzött. Aztán felpúpozta a hátát, és egy kiszáradt fatörzsre ugrott.
Gyöngyi felkászálódott, majd visszament a pályára. Fél szemét a macskán tartotta,
amely nyugodtan sütkérezett a napon, s talpát nyalogatva nézte Gyöngyit.
- No lássuk! - mondta a lány, és nekilódult. Kicsit gyorsan kezdett, így aztán
lassított. Egyelőre nem jelentkezett a térdében a fájás. Felvett egy egyenletes tempót,
s igyekezett tartani. Visszaért a rajtvonalhoz, megtette az első kört. Mind jobban
bemelegedett, bár néha zsémbesen a térdére pillantott, mintha számon akarná kérni
rajta a fájdalom elmaradását. Mozgása fölváltva volt élénk és csüggeteg, hiszen egyik
percben úgy érezte, megint tökéletes a térde, a másikban úgy, hogy csak a pihenésnek
köszönhető a terhelhetősége, s bármelyik pillanatban újra kezdődhet a rémálom. Így
futott, szaggatottan, sietség nélkül, miközben mindvégig kétségbeesetten küzdött a
bujkáló fantommal, amelyet úgy hívnak: félelem. Aztán a hatodik körnél megmozdult
valami a térdében. Nem tudta, hogy pontosan mit érez, de hogy nem kellene éreznie,
abban biztos volt. A mozgásban mindenesetre nem hátráltatta, s megállás nélkül
lefutotta a kitűzött tíz kört.
- Talán bírni fogom - mondta magának. Leült a fűbe, és végigsimította a térdét.
Olyan volt, mint régen. Majdnem olyan.
Nagyapám halálának az évfordulóján anyám elsírta magát. Hogy miért, maga se
tudta, de tény: vagy egy órán keresztül hüppögött. Végtelen csacsiságomban
vigasztalni próbáltam, noha tudnom kellett volna, hogy teljesen felesleges. Ez a sírás
ugyanis abból a fajtából való volt, amelyet úgy neveznek: feszültség-levezető. Ami
azt illeti, más magyarázatot nem is igen találtam volna nagyapám felemlegetésére,
mivel - Isten bocsássa meg nekem - nem volt túl jó ember az öreg. Élve nyúzta a
nyulakat, s órákon át tanított arra, hogyan kell leszúrni egy csirkét. Apám egyszer
csúnyán nekiesett, mert újbort itatott velem. Ötéves voltam, s mire a szüleim
hazaértek, tökrészeg. Akármilyen is volt az öreg, akkoriban nem tudtam rá haragudni.
Még azt is lenyeltem, hogy kártyában sorozatosan elnyerte tőlem a kis zsebpénzemet,
hogy aztán eligya a kocsmában. Mert a nagyapám bizony ivott, mint a gödény. Na és,
mondhatnánk, ebben az országban olyan sokan isznak! Csakhogy ő az én nagyapám
volt. És az én családomnak kellett megszenvednie az italozását.
Egy órát ültem tehát anyám mellett, aki apját emlegetve zokogott, és simogattam a
kezét. Ma már tudom, hogy nem kellett volna.
Gyöngyinek gombóc volt a torkában. Két év után újra ott virított rajta a fekete-
fehér PVSK-mez.
- Szia, Zsolesz, olyan, mintha el se mentél volna! - szaladt mellé a bemelegítésnél
Horváth Juci, és megsimogatta. A többiek is mind szeretettel fogadták, de nyilván a
mozdulatait lesték, hogy mi változott, mi lett gyengébb, lassúbb vagy darabosabb.
Úgy tűnt, Gyöngyi térde a régi, s a tudása se kopott meg. Aztán egyszer hirtelen
lehajolt, s akkor mindenkiben megállt egy pillanatra az ütő, de csak a cipőfűzőjét
igazította meg. A lányok fellélegezve csinálták tovább a gyakorlatokat, Rátgéber meg
jellegzetes csalinkázós járásával Gyöngyi mellé somfordált, és csak ennyit mondott:
- Isten hozott idehaza!
Gyöngyi nem nézett az edzőre. Összeszorította a fogát és futott tovább. Nagyon
boldog volt.
Bonyhád harminckét kilométerre, Pest irányában fekszik Pécstől. Minden évben
ott rendezik meg a Bonyhád Kupát, amely egy kifejezetten jó hangulatú felkészítő
torna a bajnokság előtt. Gyöngyi is utazott a csapattal, s bár néhány injekció nyűgét el
kellett viselnie a meccsek előtt, azért játszhatott. Persze nem sokat, hiszen Rátgéber
fokozatosan akarta terhelni a beteg térdet. Meg aztán egyelőre Gyöngyi is halvány
utánzata volt csak régi önmagának. A lényeg persze az, hogy játszott, s noha a térde
most is rakoncátlankodott, a nyolchónapos pihentetés megtette áldásos hatását. A
bonyhádi lelátón mi is ott ültünk barátaimmal, s Vili szeme azonnal felcsillant, ahogy
Gyöngyi a pályára lépett.
- Nézd csak, pajtás, ott a copfos. - Aha. De hol a copfja?
- Úgy tűnik, levágatta a haját. Szerintem így helyesebb. Szerinted? - Nem tudom.
Az biztos, hogy sokkal sportosabb, mint két éve.
- Tetszik?
 - Ezt mondtam volna?
- Nem, de látom hogyan bámulod. Mi tetszik rajta legjobban? - A térdvédője.
Mert Gyöngyi - orvosi utasításra - vastag térdvédőben játszott. Amikor játszhatott.
A sors szeszélye folytán ugyanis a torna vége felé összekerült a PVSK és a Diósgyőr.
Először a pécsiek jöttek ki melegíteni, majd a diósgyőri lányok, s hátul, a játékos
kijáróban feltűnt Király Sándor alakja is. Egy pillanatra elnémult a csarnok, hiszen
mindenki hallott már az év botrányáról, s az emberek azt várták, mikor veszi észre a
diósgyőri edző a térdvédős pécsi lányt. Nem kellett sokáig várni, ahogy Király az
oldalvonalhoz ért, azonnal meglátta Gyöngyit. Arcán ijesztő változás ment végbe:
szemei meredtre fagytak, orrcimpái feldagadtak. Ritkás haja pillanatok alatt csapzott
lett. Üvölteni kezdett.
- Te áruló! Te mocskos áruló! Ha az a szimuláns játszik, mi megyünk haza.
Gyerünk lányok, levonulni a pályáról!
A játékosok megilletődötten indultak az edzőjük felé, a csarnokban tartózkodók
pedig döbbenten figyelték az edző hisztériarohamát. Rátgéber odalépett Gyöngyihez,
és így szólt:
- Hagyjad, Zsolesz, nem éri meg. Ma inkább pihenj.
Gyöngyi bólintott, a mérkőzést lejátszották, a Pécs pedig darabokra tépte a
Diósgyőrt.
Gyöngyi nem merte bevallani, még magának sem, hogy ott a fájás a térdében.
Ahogy jelentkezett a kín, rögvest magasabb sebességbe kapcsolt, s konokul még
jobban terhelte a lábát. Ez már nem az a gyöngéd erőszak volt, amellyel néhány napja
lefutotta az egyetemen azt a tíz kört, ez már dac volt, "csakazértis düh". Akárhogy is,
a térd működött. Fájt, de működött. Istenem, gondolta, egy kicsit tovább kell
bemelegíteni, mint régen. És ha a meccsek után kihűl, akkor meglehetősen
kellemetlen. Nem nagy ügy.
Az egyetemi futások alkalmával mindig találkozott a vészesen sovány macskával.
Volt, hogy vitt neki egy kis felvágottat. Ilyenkor az állat örömében tivornyát
rendezett. Vadul átrohant a pályán, s lábait dobálva magasakat ugrott a levegőbe, mint
egy udvari bolond. Gyöngyi nevetett, és megsimogatta kis barátját. De amikor futni
kezdett, a macska visszatelepedett a fatörzsre, s egyenesen és mozdulatlanul követte
szemével a lányt. Nyár végére szinte összenőttek. Aztán egyszer csak nem jött többet
az állat. Szeptember eleje volt már, a PVSK-nál befejeződött az alapozás, s Gyöngyi
edzés után kiment az egyetemi pályára, hogy erősítsen egy kicsit. Körülnézett, a
macska nem volt sehol. Szólongatta, kereste, de hiába. Akkor leült, és megsiratta egy
kicsit.
Szeptemberben még egyszer sírt Gyöngyi, de akkor szinte feltartóztathatatlanul
potyogtak a könnyei. A bajnokság kezdete előtt egy nappal meghalt Horváth Juci, a
pécsiek irányítója. A játékosok és a szurkolók napokig nem tudták megemészteni a
szörnyű közlekedési balesetet, s úgy tűnt, ez a bajnoki év maga lesz a borzadály.
Aztán Rátgéber valahogy mégis összerántotta a csapatot, s a lányok érezték, hogy
minden egyes mérkőzésen volt csapattársukért is játszanak. Gyászszalaggal a
mezükön hajtották végig a bajnokságot, s győzelmeikkel nemegyszer fényes palotát
varázsoltak a pécsi sportcsarnokból.
- Szia Gyöngyi, Olivér vagyok!
 - Olcsí! Jaj de rég hallottam a hangodat. Mi újság Diósgyőrött? - Semmi különös,
megvagyunk. Térded?
- Elmegy. Nem tudom, meddig bírja. Te, csak nem megint eszel? - Jaj,
behallatszik?
- Javíthatatlan vagy.
- Ahogy mondod. Gyöngyikém, ugye nemsokára jöttök hozzánk játszani
- Úgy tudom, igen.
- Figyelj csak, mondani akarok valamit. Amióta elmentél... szóval fél éve minden
edzésen te vagy a téma. Úgy kezdődik a nap, hogy Király bejön a csarnokba, és
elkezd szapulni téged, hogy "az a büdös áruló, majd én eltiltatom, tönkretett minket,
megfosztotta a csapatot a bajnokságtól, de egyszer még megfizet érte".
- Tudom. Hallottam róla.
- Gondolom, valamelyik lány mesélte. - Ki tudja...
- Mindegy, nem akarod elárulni. Rendben van. Azt azonban a lányok sem tudják,
hogy tegnap Király magához rendelte a törzsszurkolókat.
- És?
- Egy órát voltak bent nála, és hát elég elszánt ábrázattal jöttek ki az irodájából.
Azt hiszem, rólad volt szó. Készülnek ellened valamire.
- Értem.
- Ha javasolhatom... szóval lehet, hogy ezt a meccset most ki kellene hagynod.
- Azt nem lehet. - Mért nem?
- Mert meghalt a Juci, és így is nehéz a csapatnak. Különben is, rosszul venné ki
magát, ha nem utaznék a lányokkal. Ha nem játszanék, akkor úgy tűnne, hogy tényleg
én vagyok ebben az egész cirkuszban a hunyó.
- Lehet, hogy igazad van, de ezek a szurkolók itt kiszámíthatatlanok. És nagyon
tudnak gyűlölni.
- Tudom. Szeretni is nagyon tudtak. Talán emlékeznek még rá egy kicsit, hogyan
ölelgettek a győztes meccsek után. Talán előveszik a fényképeket, amelyeken hozzám
bújnak, átölelnek.
- Talán. De ha nem, itt pokol lesz. Készülj fel a legrosszabbra. - Felkészülök. És
Olcsi! Köszönöm.
Kilencvenhét októberében elindult a tv2. Negyedike volt az első sugárzási nap, én
csinálhattam a csatorna első riportját. Nem fogják elhinni, miről! Arról, hogy elindult
a tv2. Albert Györgyi és Obersovszky Péter vezették a szombaton hatkor kezdődő
műsort, Pintér Dezső, az elnök pedig a háttérből, egy székről figyelte őket. El-
elbóbiskolt, hiszen annyira izgult, hogy kedd óta egy percet sem aludt. Sváby Andrást
és Kereszty Gábort még a királyi televízióból ismertem, őket nevezték ki a Napló fő-
szerkesztőivé. Sőt, András kamera elé is ült. Odamentem hozzá.
- Figyelj csak, te leszel a műsorvezető? - Én.
- De hiszen selypítesz.
- Tudom. És? Ebben az országban mindenki kövér egy kicsit, mindenki raccsol egy
kicsit, mindenki selypít egy kicsit, úgyhogy engem is elfogadnak majd a
beszédhibámmal. Sőt, szeretni fognak érte.
Igaza lett. A visszajelzések szerint ma ő Magyarország egyik legnépszerűbb
műsorvezetője. A tv2 fő műsorvezetőjének az MTV Híradójától átcsalogatott
Pachmann Pétert szemelték ki, az utolsó pillanatban azonban úgy döntöttek, hogy
Péter tanuljon még egy kicsit, s ezért a rádiótól érkezett Pálffy István lett a legfőbb
műsorvezető, akit eredetileg funkcionáriusnak szántak a csatornánál. Jó döntés volt.
Péter később is bizonyítani tudott, Pálffy arca nélkül pedig ma már elképzelhetetlen a
tv2. A kezdetekkor megismerkedtem egy végtelenül kedves lánnyal is, aki a királyi
tévénél még asszisztensként dolgozott. Annak idején nem szánták ugyan képernyőre,
de kétségtelenül dekoratív volt. És ami a legfontosabb: hihetetlenül barátságosan és
jó szívvel közeledett mindenkihez. Akkor. Azóta képernyőre került, ismert lett, s
manapság, amikor elhaladok mellette a folyosón, mindig úgy érzem, mintha
autogramot kellene tőle kérnem. Komolyan mondom, alig merem megszólítani,
akkora sztár. Úgy hívják: Stahl Judit. Ő változott a legtöbbet az elmúlt négy év alatt.
Az első héten történt, hogy bekopogtatott hozzánk egy lány. Gyakornok egy másik
tévénél, mondta, és szeretné kipróbálni magát nálunk. Kapott egy témát: egy férfiról
kellett filmet készítenie, aki több tucat kígyóval élt együtt egy lakótelepi lakásban. A
film elkészült, a leányzó azonban elkésett a vágásról, így nekem kellett adáskészre
vágnom az anyagot. Az adás előtt két perccel persze beesett a szobába, és sűrű
bocsánatkérések közepette megígérte, hogy többé nem fordul elő ilyen. Nem is
fordult. Sőt, Bombera Krisztával, merthogy róla van szó, azóta is a legjobb barátok
vagyunk. Legutóbb például együtt szilvesztereztünk Washingtonban. Egyébként
csöndben, hogy meg ne hallja, elárulom, hogy Krisztának van egy speciális
betegsége: képes bármikor, bárhol, bármilyen testhelyzetben elaludni. Papírja is van
róla, sőt, ha jól emlékszem, a jogosítványába is beleírták. Gondolom azért, hogyha
esetleg vezetés közben elszunnyad, és csinál egy világraszóló tömegbalesetet,
azonnal tudják, hogy mi volt az oka. Különben mi más volna az értelme?
És hogy a barátoknál maradjunk, ott volt a kezdetektől az örökké jókedvű Németh
Lajos, és a mostanában élvezettel kegyetlenkedő Máté Kriszta is, akivel gyerekként
még együtt fagyiztunk Pécs belvárosában. Hogy akkoriban mit éreztem iránta, vagy
néhány évvel később egy másik ismert riporternő iránt, arról talán majd a következő
könyvemben mesélek. Rövidesen ugyanis Boszniába utaztam filmezni, ahol magyar
ENSZ-katonák építették a mosztári Öreghidat, s ettől kezdve kissé kimaradtam az
itthoni dolgokból. Egy év múlva már úgy röpködtem a világ fővárosai és Ferihegy
között, mintha a hatos villamossal döcögnék a Blahától a Nyugatiig, meg vissza.
Hanem ha módomban állt, igyekeztem úgy szervezni az életem, hogy a PVSK
meccsein rendre ott lehessek. Határozottan jól éreztem magam, ha a csapatot
buzdíthattam, és nem számított, hogy ezért elég lesétálnom a pécsi sportcsarnokba,
vagy mondjuk egészen Sopronig kell utaznom.
Diósgyőrben is ott voltam 1997. novemberében. Ha fogalmazhatok úgy, ez volt a
magyar kosárlabda-bajnokságok leggyalázatosabb és legízléstelenebb találkozója.
Ugyanakkor talán sohasem győzedelmeskedett jobban az igazság, mint éppen a
szégyenek mérkőzésén.
A pokol kénköves katakombái sem lehetnek olyan forrongóak és ijesztőek,
amilyen a diósgyőri katlan volt azon a szürke novemberi délutánon. Már másfél
órával a meccs előtt három és fél ezer ember szorongott a lelátókon, s gondolom, nem
árulok el vele nagy titkot, ha jelzem, hogy ennek mindössze elenyésző része érkezett
Baranyából. Azok, akik ehhez az elenyésző részhez tartoztak, minden egyes "Hajrá
PVSK!" kiáltásukkor úgy érezték, hogy az életükkel játszanak. De be kell vallanom,
nem nagyon vetette vissza őket a szurkolásban az, hogy már puszta jelenlétükkel is az
őrületig ingerelték a diósgyőri szurkolókat. Botor módon azt hittem; ismertségem
ment meg csupán bennünket egy kiadós veréstől. Valójában azonban nem erről volt
szó. A diósgyőriek akkor valami sokkal nagyobb csapásra készültek, s nem értek rá
pofonokkal törődni. Hátul, a csarnok mögött lefékezett a PVSK busza. Két
megtermett biztonsági ember sietett a jármű ajtajához, fogalmazzunk úgy:
elővigyázatosságból. Az igazság az, hogy ők maguk se tudták, mire számíthatnak,
mert odabentről vérfagyasztó rikoltások és halálordítás szűrődött ki az udvarra.
Mindenki Gyöngyivel foglalatoskodott. Nem is lehetett ez másképp, a holtsápadt
lány némán kuporgott az egyik hátsó ülésen, és nyugtalanság sugárzott a szeméből. A
busztól a csarnokig vezető tizenöt méteres utat erős vasrudakkal biztosították, s csak
egyvalakit engedtek a karámon belül: Olivért. A technikai vezetőn kívül csak
Gyöngyi diósgyőri barátai és néhány jó emlékezőtehetségű helyi szurkoló várakozott,
de ők a rudakon túl. A lány mindegyiküket megölelte, beszéltek néhány szót, aztán
elbúcsúztak, mert Rátgéber pillantása dühösen villant. A pécsi tréner gyűlölte, ha
meccs előtt a játékosai "privátkodnak". Olyankor a lányok csak az övéi lehettek.
Amilyen szerencsés voltam, sikerült kifognom azt a helyet, amely a legközelebb
volt a diósgyőri ultrák muzsikusaihoz. Így aztán komoly halláskárosodásra
számíthattam, minthogy a sípok, dobok és trombiták közvetlen közelről vették
támadásba a dobhártyámat. Ráadásul mellettem egy hullaképű ember folyamatosan
elmebeteg szurkolási stílusával ejtett ámulatba, amely abból állt, hogy néha
felemelkedett a helyéről, és korhelyesre ivott hangján így szólt: "Huj-huj-huj, hej-hej-
hej!". Hej, de rossz helyet fogtam ki magamnak!
A zaj már-már elhalni látszott, amikor végre befutottak a diósgyőri lányok a
pályára. Valósággal megremegtek a csarnok falai a hangorkántól, amellyel a helyiek
fogadták városuk kedvenceit.
- Csak nyugi, gyerek - veregette meg Rátgéber az öltözőben Gyöngyi vállát, és
sorolta tovább a taktikai utasításokat. Aztán eljött az idő, hogy kilépjenek az
öltözőből, és a pályára induljanak. Játékostársai szorosan maguk közé fogták
Gyöngyit, s így értek ki a folyosó védelméből. Abban a pillanatban, amikor Gyöngyi
feltűnt a játékoskijáróban, a lelátók tömege, mint egy kiéhezett vadállat, visítva
rohant le a reklámtáblákig, ahol a biztonságiak állták útját. A szurkolók szeme
dühösen villózott, úgy tűnt, azonnal széttépik a szerencsétlen kis játékost. És
hömpölyögve, hangorkánná duzzadva megindult a kórus, amely azután jóformán a
meccs ideje alatt mindvégig betöltötte a csarnokot: "Zsolnay, a kurva anyád!"
Gyöngyi értetlenül nézte a lelátókat, egyszerűen nem tudott mit kezdeni ennyi
gyűlölettel. Társai nyugtatgatták, innen-onnan minden pillanatban érkezett egy
bátorító szó, vagy egy simogatás, de valljuk meg őszintén, ilyen hangulatban játszani
maga volt a borzalom. És a java még hátravolt. A vendégcsapat bemutatásával
kezdődött a mérkőzés. Amikor a hangosbemondó Zsolnay Gyöngyihez ért, a gyűlölt
név hallatán egyszerre fordított hátat a közönség, s emelte fel kezét, előre nyújtva a
középső ujját. A szurkolók hátán fekete műanyag fólia fénylett, s középen egy kereszt
rajzolódott ki a magasra tartott fehér kartonokból. Egy koporsót mintáztak meg a
diósgyőriek, Zsolnay Gyöngyi koporsóját. Ebben a pillanatban a szektor előtt hosszú
lepedő csapódott ki a reklámpalánk fölé, amelyen ez állt:
"Zsolnay! Isten megbocsát, de mi soha!"
Gyöngyi lába megbicsaklott, de tartotta magát. Király Sándor elégedetten
simogatta az állát, és elismerően bólintott az ultrák felé. A hangosbemondó gyorsan
továbbment a névsorban, de a szurkolók egyre csak Gyöngyit szapulták. Nem is ment
neki igazán a játék. A kezdő sípszó után percekig csak a helyét kereste, s ha a
palánkhoz ért, meglehetősen gyöngén dobott. Ha őszinték akarunk lenni, a fordulásig
csak lézengett a pályán, Rátgéber le is cserélte. Persze ki tudna jó teljesítményt
nyújtani, ha minden egyes esetben, amikor hozzá kerül a labda, istentelen füttyszóval
zavarnák meg a szurkolók. Csakhogy a szünetben történt valami. Rátgéber félrehívta
Gyöngyit, s bár senki se hallotta, hogy miről beszéltek, sokan esküsznek rá, hogy az
utolsó mondat így hangzott:
- Most visszamész, gyerek, és megmutatod nekik!
És a kicsi lány visszament, és a kicsi lány megmutatta nekik. Amikor a félidő
elején először indult meg a palánk felé, a B-közép hangosan nyeríteni kezdett.
Egyszer csak torkukra forrt a szó. A labda Gyöngyi kezéből egyenesen a kosárba
perdült. A pillanatnyi csöndbe belehasított egy kiáltás: "Áruló!", s egyszerre kezdett
üvölteni a háromezres tömeg. Csakhogy fél perc múlva a legutolsó mozzanatig
megismétlődött az előbbi jelenet, mindössze annyi volt a különbség, hogy Gyöngyi
beletett a dobásba egy pimasz kis csavarást, s a labda háromszor is körbejárt a kosár
szélén, míg belebukfencezett a hálóba. A diósgyőriek nem hittek a szemüknek.
Leforrázva bámultak, mintha lidércálmot látnának.
- Jól van, gyerek - hallatszott Rátgéber hangja, és sokáig ez volt az egyetlen
kiáltás, amely megzavarta a csarnokra nehezedő csendet. Király orrcimpái kitágultak.
Hogy ideges, az abból látszott, ahogy a játékosaival beszélt. A jobb érzésű szurkolók
befogták a fülüket. Gyöngyi a lefújás pillanatáig tizenegy pontot dobott, s Balázs
Hajni mellett a mérkőzés legjobbja lett. A PVSK 85:77-re nyert, s akik ismerték
Gyöngyi történetét, elképzelni se tudtak volna nemesebb bosszút annál, mint ami az
eredményjelző táblán állt.
Gyöngyi persze nem bosszúálló típus. A meccs után a diósgyőri újságírók őt is
megkeresték. A Piros Lap 1997. novemberi számában ez olvasható:
"Újságíró: Üzensz valamit a diósgyőrieknek?
Zsolnay: Igen, én mindig szerettem a szurkolókat, nem haragszom senkire, így
Király Sándorra sem. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, mert ha minden jól
ment volna, akkor akár még két évet is játszottam volna a DKSK-ban. Mondom, nem
haragszom, úgyhogy ha visszahívnak, még újra játszhatok a Diósgyőrben.
Újságíró: Köszönjük a beszélgetést!
Zsolnay: Én köszönöm! Legyetek jók! (S közben Zsolnay Gyöngyi könnybelábadt
szemmel beszaladt a PTSK öltözőjébe - a szerk.)"
"A lányaim dolgozzanak, mint a bányászok, hallgassanak, mint a katonák és utána
viselkedjenek úgy, mint a hercegnők!" Rátgéber László mondása volt ez, s a PVSK-s
lányok valóban úgy dolgoztak, mint a bányászok, viszont hercegnőkként is szerette és
istápolta őket Pécs. Egy város nagyon hálás tud lenni, ha dicsőséget szereznek a
számára, s Rátgéber csapata nem kisebb bravúrt vitt véghez, mint hogy az elmúlt hét
évben ötször nyerte meg a bajnokságot, s a Magyar Kupát is többször elhódította.
A közös sikerek ideig-óráig feledtetik a bajt, a fájdalmat, de amikor csitul kissé az
öröm, az eufória, az ember újra visszatér a gondjaihoz. Gyöngyinek csodálatos éve
volt az 1997-98-as szezon, de tavasz tájékán újra az elviselhetőség határát kezdte
súrolni a lány térdbántalma. Ördögi volt, ahogy a fájdalom egyre beljebb kúszott
Gyöngyi lábába, s amikor a lány legkevésbé számított rá, teljes erővel támadott. A
BSE ellen játszott a Pécs Sopronban, a kupadöntőbe jutásért, s az utolsó percekben
igencsak élessé vált a küzdelem. Amikor a legnagyobb szükség lett volna a fifikás
bedobóra, egy ütközés után fájdalmasan kapott a térdéhez.
- Tovább - olvasta le Gyöngyi Rátgéber szájáról. Szemét behunyva felemelkedett, s
nyögdécselve megpróbálta kinyújtani a lábát. Nem ment. - Lehozzalak? - tátogta az
edző. Gyöngyi megrázta a fejét. Ott akart lenni a pályán, a küzdelem végéig.
Másodpercek voltak hátra, döntetlenre állt a mérkőzés. Amikor játékba hozták a
labdát, Gyöngyi felegyenesedett. Egyszer csak neki passzoltak. Egy pillanatig
meglepve meredt a játékostársára, aztán megindult a palánk felé. Recsegett-ropogott
a térde, ha volt, mi elrepedjen, az most biztosan elrepedt, de a lány hirtelen megállt,
és ahogy a nagykönyvben meg van írva, ráküldte a labdát. Tanítani lehetett volna az
ívet, amelyet leírt a kosárba vágódásig. Abban a pillanatban, amikor áthaladt a
gyűrűn, hatalmasat ugrottam a levegőbe. Majd sikerült a külsőmre visszaérkeznem, s
úgy éreztem, abban a minutában cafatokra szakad a bokaszalagom. Nem tudom már,
ki vezette haza a kocsimat, de a volán mellé kapott egy ingyen koncertet is, mert a
szalagszakadás bizony nem egy leányálom, és a Soprontól Budapestig tartó két-
százhúsz kilométeres utat volt szerencsém végigvonyítani. A másnapi újságok
természetesen öles címekben számoltak be félrelépésemről, sőt, a Nemzeti Sport
azonos számú sorban írt Gyöngyiről és rólam: "Zsolnay bebiztosította a pécsiek
sikerét, a csapat egyetlen sérültje Vujity Tvrtko törzsszurkoló".
Amikor az orvos meglátta a bokámat, a fejéhez kapott. - Mondja, szerkesztő úr,
maga cselgáncsozik?
- Én? - kérdeztem döbbenten. Aztán büszkén kihúztam magam. Néha.
- Azért mondom, mert ez tipikus cselgáncsbaleset. Megdobja az egyik tag a
másikat, de az nem a földre, hanem a dobóra esik. Pont a bokájára, de úgy hogy
kificamítja neki.
- Úgy, ahogy mondja! - bólogattam. - Kellett nekem egy ekkora bivallyal
összeakaszkodnom.
- De drága szerkesztő úr, hát miért nem marad a saját súlycsoportjánál?
- Súlycsoportomnál? De doktor úr, nézzen rám! Hát milyen súlycsoportom van
nekem? Hát negyven kiló vagyok vasággyal! Nekem azzal kell megküzdenem, aki
jut.
- Értem. Akkor viszont fogadja elismerésemet, mert nagyon nagy dolog egy nálunk
erősebbel kiállni.
Arcomat pír öntötte el, formálódni kezdett kobakom fölött a glória. - Egy igazi
sportembernek ez nem probléma - legyintettem.
- Hanem van egy rossz hírem, szerkesztő úr - mondta. - Sajnos annyira
beszakadtak a szalagok, hogy meg kell őket operálnunk.
 - Megoperálni?
- Bizony. Így csak nem maradhatnak, kérem!
- Miért nem? Hisz most mondja, hogy csak beszakadtak, nem elszakadtak.
- Szerkesztő úr drága, ezekkel a szalagokkal nem lehet komoly sporttevékenységet
folytatni.
- Nem? Ó, hogy a macska rúgja meg. De tudja mit, hagyja! Ne operáljuk!
- Hogyhogy?
- Eleget cselgáncsoztam már, doktor úr, egy kicsit herótom is van tőle.
Így aztán kaptam egy járógipszet, és ígéretemhez híven soha többé nem mentem
cselgáncsedzésre.
A PVSK-derbiket azonban a világ minden bokaszalag-szakadásáért se hagytam
volna ki. Egyszer épp hátrafelé tartottam Rátgéberhez, aki időközben jó barátom lett,
amikor Gyöngyi sántikált szembe, befáslizott térddel. A gipszemre nézett, és
elfintorította az arcát.
- Jól illünk egymáshoz - viccelődtem, mire elmosolyodott, de egy szó nélkül
továbbsietett.
- Hű, de nagy sikerem volt - dörmögtem magamban, és bekopogtam Rátgéberhez.
Apám nem volt jól. Nagyon nem. Gyakran láttam eltorzulni az arcát a fájdalomtól,
de egyetlen panaszszó se rebbent el kisebesedett ajkáról, amelyet kínjában harapdált
össze éjszakánként. Alkalomadtán elsétált a körzeti orvosához, s úgy érezte, ezzel le
is tudta minden kötelességét a betegségével szemben. Pedig a mája egyre ritkábban
engedte mosolyogni.
Kilencvennyolc őszén a szlovákiai Rózsahegyre utazott a PVSK, s egy másik
busszal elkísérte a lányokat néhány elborult elméjű szurkoló is. Hogy mentális
képességeiket megkérdőjelezem, annak csupán az az oka, hogy északi szomszédaink
csapata Európa egyik legerősebb együttese volt, s győzelmi esélyünket nagyjából egy
az ezerhez tippeltük. Miénk volt az egy. Persze az is igaz, hogy talán ilyenkor van
legnagyobb szükségük a lányainknak a buzdításra, s talán csak azért bosszankodom a
rózsahegyi kirándulás miatt, mert sokallom az ezerötszáz kilométeres zötykölődést
azért, hogy lássuk elvérezni a PVSK-t. Nekem ráadásul volt egy külön bánatom is:
Rátgéber csúnyán lesápolt. Történt ugyanis, hogy a rózsahegyi pályán, edzés után
odaállt háttal az egyik palánk elé, célzott néhányat a szemben, úgy huszonöt méterre
levő palánk felé, és így szólt hozzám:
- Fogadjunk száz dollárba, hogy bedobom innen a kosárba!
Mivel erre kevesebb esélye volt, mint a PVSK-nak a rózsahegyi győzelemre, ezért
nevetve szorítottam meg a kezét. Laci célzott egyet-kettőt, majd megfordult és
könnyed mozdulattal bevágta a tőle három méterre lévő kosárba a labdát.
- Azt nem mondtam, hogy melyikbe dobom be! - mondta ártatlan képpel.
Tomboltam. Mentségére legyen mondva, hogy együtt vertünk a pénz fenekére
Villányban, közös barátunk, Keller Gyuri pincéjében.
Mégis, mindezen szörnyűségek ellenére ma már tudom, hogy életem legfontosabb
kirándulása volt a rózsahegyi. Odafelé egy termetes úriemberrel utaztam, akit
őszintén-szólva csak kevéssé ismertem, s aki udvarias modorával egyszerre sugárzott
tekintélyt és halálos unalmat. Semmi bajom nem volt vele, de a visszaúton találtam
egy érdekesebb partnert. Rátgéber ugyanis, talán hogy enyhítse a száz dollár feletti
elkeseredésemet, áthívott magához a játékosok buszába. Beszélgettünk egy fél órát,
aztán elszenderedett.
Hátra indultam, hogy új útitárs után nézzek.
Zsolnay Gyöngyi, saját bevallása szerint, pontosan tudta, hogy mellé fogok ülni.
Kedvesen fogadott, de láttam, hogy rossz a kedve.
- Mi a baj? - kérdeztem és lehuppantam mellé. - Semmi. Veszítettünk.
- Na, és? Van ilyen. Ezért az ember még nem fekszik a sín alá. - Utálok veszíteni.
- Én is. De néha az is nagyon jó tud lenni, ha az ember elveszít valamit. Sikerült
ezt az oltári baromságot kimondanom. Magamban a fejemet vertem a falba. Na
mégis, mit veszít el szívesen az ember? Hát persze, hogy azt. De higgyék el,
egyáltalán nem arra gondoltam, egyszerűen csak vigasztalni akartam Gyöngyit. Rám
nézett, elmosolyodott. Úgy éreztem, komplett idiótának tart, ezért gyorsan ki kellett
találnom valamit.
- Egyszer például egy szállodában hagytam a reklámórámat, tudod, azt a tenyérnyi
nagyságú, kerek, néha villogó és az oldalán forgatható bóvlit. Húsz forintot ha ért, de
nekem nagyon sokat jelentett. Visszarohantam a szobámba, de már csak a hűlt helyét
találtam. Felvágott szájú kölyök voltam, azonnal mentem a recepcióhoz, és hívták az
igazgatót. Elmondtam neki a bajomat, mire megcsóválta a fejét. Gondolom, nem ez
volt az első eset a szállodában, hogy egy óra eltűnik egy szobából. Fogta, lecsatolta a
csuklójáról a saját ketyegőjét, és átnyújtotta. Első pillantásra nem volt olyan szép,
mint az én szemétdombra való förmedvényem, de a semminél jobb volt. Később
abból az órából vásároltam az első hifitornyomat.
Andersen. Münchhausen báró. A blöff nem szép, de néha hasznos. Kétségtelen,
hogy amit akartam, elértem: az ifjú hölgy szemébe nyugtalan csillogás költözött.
- Ezer bocsánat a gyanúért - mondta -, de ugye ez a történet nem volt igaz?
Elvörösödtem.
- Honnan tudod? Hiszen teljesen hétköznapi eset, hogy az embernek ellopják az
óráját egy szállodában, és az igazgató odaadja a magáét.
- Lehet. De ahogyan elmondtad, abból azért rá lehetett jönni, hogy valami nem
oké.
Megijedtem. Ez a lány jobban ismert, jobban belém látott, mint az évek óta
mellettem élők. Most már óvatosabb voltam. Az egyetemről kérdezgettem, meg a
családjáról. Aztán, úgy a magyar határnál, felém fordult.
- Te tulajdonképpen mivel foglalkozol?
Mit tagadjam, csodálkoztam a kérdésén. Nem is azért, mert akkoriban már nem
tudtam úgy bemenni egy boltba vagy egy szórakozóhelyre, hogy ne öleljenek meg,
vagy ne tapogassák meg a vállam, inkább azon döbbentem meg, hogy a PVSK egyik
játékosa nem ismeri az egyik leghíresebb Pécs-szurkoló hátterét. Pedig egyáltalán
nem kellett volna csodálkoznom a dolgon, hiszen Gyöngyit csak és kizárólag a
kosárlabda érdekelte, továbbá a mérkőzések mindig vasárnap hat órakor kezdődtek,
épp a tv2 Naplójának időpontjában. Elmeséltem neki, mivel foglalkozom, mire el-
húzta a száját.
- Hát, nem lehet könnyű együtt élni veled - jelentette ki.
- Bizony nem - feleltem, és egy egész óráig ennyiben is maradtunk. Aztán egyszer
csak felém fordult.
 - Ugye nem bántottalak meg? - kérdezte.
- Áh – nevettem -, egyszerűen csak elgondolkodtam azon, amit mondtál.
És attól fogva Pécsig be sem állt a szánk. Semmire való dolgokról trécseltünk,
amelyeknek akkor mindketten nagy jelentőséget tulajdonítottunk, de amelyek az idő
távlatából nevetséges hitványságoknak tűnnek. Ami a lényeg: Pécsett már
barátokként szálltunk le a buszról, és mindketten ígéretet tettünk rá, hogy keressük
majd a másikat. Én voltam a gyorsabb, már harmadnap feltárcsáztam. Másfél órát
beszélgettünk. Aztán mindkettőnket elsodort az élet, és a tél már görcsösen
bizonygatott mínuszaival, amikor újra felhívtam.
- Nincs kedved eljönni David Copperfield fellépésére? - kérdeztem, ő pedig nem
sokat teketóriázott, igent mondott. Zsúfolásig telt a Budapest Sportcsarnok, s
Gyöngyi arról mesélt, hogy milyen életre-halálra szóló csatákat vívott itt ifi-
válogatottként. Aztán jött a világhírű bűvész, és mindenkit lenyűgözött. Az előadás
után Gyöngyi beugrott öreg Fiestájába, begyújtotta a motort, és kiszólt az ablakon:
- Még egyszer nagyon köszönöm! - mondta, majd gázt adott, és elhúzott Pécs felé.
Odahaza már várta a kedvese.
- Szia, Gyöngyi, mizújs?
- Minden rendben. Csak a térdem, tudod. - Jaj, az a térd!
- Mikor jössz Pécsre?
- Nem tudom. A múltkor is megbüntettek. Ügyeletes voltam, megcsináltam minden
Napló-anyagot időre, aztán lerohantam a PVSK-meccsre. - És?
- Észrevették. Harminc rongyba került a móka. - Melyik meccs volt? Legalább
győztünk?
- Naná. Az a szerencsétek. Mit szólnál hozzá, ha félúton találkoznánk? - Félúton?
- Akkor ugyanannyit kellene jönnöd neked is, mint nekem. - És hol?
- Dunaújváros után, a hatos úton. Van ott egy benzinkút. - Írom... igen, benzinkút.
- Ott várlak hétkor, jó?
- Rendben. Tudod, hogy nevez bennünket a Rátgéber Laci? - Hogy?
- Az őszinte barátok. - Ez jó!
- Mi vagyunk az őszinte barátok. - No, barátocskám, akkor este hét! - Ott leszek.
Pontos volt. És szórakoztató. Mindenről el tudtunk beszélgetni. A tévézésről, a
térdéről, a barátaimról, a párkapcsolatáról, apám betegségéről, a félelmeinkről, a
vágyainkról, az örömeinkről. Hetente háromszor is ott találkoztunk, félúton Pécs és
Pest között, s utána siettünk vissza, ő Pécsre, én Pestre. Valóban őszinte barátok
voltunk. Egy alkalommal végigsírtam neki telefonon egy egész éjszakát. Ez akkor
történt, amikor 1999-ben az ausztriai Landeckből kellett tudósítanom, ahol egy lavina
harminckét embert sodort a halálba. Fél órával az adás előtt felhívott a
programigazgató, hogy vegyük fel most az anyagot, mert így sokkal egyszerűbb,
olcsóbb és biztosabb, mintha egyenesben menne, de csináljak úgy, mintha élőben
adnám a tudósítást. Húztam a számat, de nem volt mit tenni. Elindították a kamerát,
én pedig, mintha Pálffy köszöntött volna, nagy svunggal bele kezdtem: "Szervusz
István! A tragédia, amely néhány napja megrázta a világot..." - és így tovább. Nem
sokkal később elindult a Jó estét, Magyarország!, csakhogy addigra a whiskys rabló
kirabolta a soroksári OTP-t, és az lett a vezető hír. Pálffy tehát levezényelte a műsor
első, a whiskysről szóló blokkját, és átadta a szót Stahl Juditnak. Judit búgó hangján
köszöntött; "Szervusz, Tvrtko, mi újság Landeckben?", majd a technikusok forgatni
kezdték az előre felvett anyagomat:
"Szervusz, István..."
Két perc múlva égtek a vonalak a tv2-ben, de az én mobilom is szüntelenül
csöngött. Majd elsüllyedtem szégyenemben, még aznap éjszaka megírtam a
következő filmem forgatókönyvét, amely arról szólt, hogy miképp is verjük át mi,
újságírók a nézőket, olvasókat. Amikor elkészültem, Gyöngyit tárcsáztam, és órákon
át öntöttem ki neki a szívemet, próbáltam nála feloldozást találni. Meghallgatott,
megvigasztalt, de elárulta, hogy ő maga se rajong az újságírókért, mert a diósgyőri
térdbotránya idején egyszer se keresték meg, hogy az ő véleményét is meghallgassák.
Aztán Kolumbiából hívtam, ahol a földrengés miatt százakat temetett maga alá egy
sárlavina. Mivel a mobilom ott nem működött, a szerencsétlenül járt város
hadiparancsnoka külön engedélyt adott a műholdas katonai telefon használatára.
Anyámék után azonnal Gyöngyit hívtam. Valakivel meg kellett osztanom az
élményeimet, a gondolataimat, s azt hiszem, Gyöngyi is bizalmasára talált bennem.
Nem léteztek közöttünk tabuk. Két hét múlva elkészítettem Károlyi Bélával, a
világhírű tornászedzővel a tanulságos Kerri Strug-sztorit. Miután lement a tévében,
Gyöngyi telefonált, s elérzékenyült hangon csak annyit mondott: ez nagyon szép volt.
Néhány hónappal később Jugoszláviában a zűrzavar a tetőfokára hágott.
Kimentünk, forgattunk, visszafelé lerúgták a lépemet a határon. A kórházban csak
Gyöngyit voltam hajlandó fogadni, aki, ahogy meghallotta megveretésem hírét,
azonnal száguldott Pestre. Mint egy igazi "őszinte barát". Néhány nap múlva Pécsett
is meglátogatott. Ezt már csak azért is szívesen tette, mert imádta az apámat. Aztán
lefeküdtek a szüleim, és Gyöngyi kitalálta, hogy én még nem is láttam a lakását,
amelyet a PVSK bocsátott a rendelkezésére. Nem bizony, mondtam, és éjnek idején
útra keltünk, aminek a Pálffy által mellém rendelt biztonságiak nem kimondottan
örültek. Egyikük velünk tartott, de Gyöngyi lakásába azért nem jött fel. Az autóból
figyelte a bejáratot. Odafönt folytattuk a beszélgetést. Aztán elálmosodtunk.
Lekattintottuk a villanyt, és az ágyra feküdtünk. Egymás mellé, de csakis mint őszinte
barátok.
- Alszol? - kérdezte Gyöngyi.
- Nem - feleltem, pedig félig már aludtam. - Nem ölelsz át?
- Miért? - kérdeztem félálomban. - Mert én nem ölelhetlek át.
- Miért? - tettem fel újra az épületes kérdést. Gyöngyi nagyot sóhajtott, mintha azt
akarná kérdezni, hogy miért kell mindenre magyarázat? - Azért nem ölelhetlek át -
felelte-, mert lerúgták a lépedet, és nem tudom, hogy hol fáj és hol nem.
- Ja! - mondtam, és óvatosan átöleltem. Így feküdtünk néhány percig. Aztán
később, amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy felém fordul és néz. Egyszerre
indult el egymás felé az ajkunk, hogy egy hosszú és forró csókban olvadjunk össze.
Vége volt a barátságnak, új fejezet kezdődött az életünkben: a szerelemé. Ölelkezve,
csókolózva merültünk álomba.
Hajnalban udvarias kopogtatás térített magamhoz. Kibotorkáltam az ajtóhoz. A
biztonsági ember állt kint sápadtan.
- Bocsánat, uram, meg kell kérjem, hogy jöjjön velem. - Mit? Hogy? Hova? Miért?
Még javában aludtam.
 - Nem bírom tovább nyitva tartani a szemem - vallotta be elhaló hangon a
kétméteres, duplaszekrénynyi széles gorilla, aki ebben a pillanatban valóban olyan
álmosakat pislogott, hogy egy légytől nem tudta volna megvédeni a lekváros
kenyerét, nemhogy engem a szerb csetnikektől. - Szólnunk kell a kollégánknak, hogy
váltson le.
- Tessék, itt a mobilom! - mondtam, de elhárítólag emelte fel a kezét. - Nem lehet,
a csörgéssel felébresztenénk a szüleit is. Meg aztán ő sem lehet biztos abban, hogy én
hívom. Azt hiheti, hogy átverésről van szó, s csupán el akarják csalni az őrhelyéről,
mondjuk hogy robbanószerkezetet helyezzenek el az önök házában.
Nem vitatkoztam. Visszatámolyogtam a szobába, felvettem a kabátomat, és
Gyöngyihez hajoltam egy búcsúcsókra. Legnagyobb megdöbbenésemre nyitva volt a
szeme.
- Elmész? - suttogta. - El kell.
- Felhívsz? - Persze.
Megcsókoltam. Aztán halkan elindultam kifelé. Az ajtóban hirtelen megtorpantam.
Visszafordultam. A tavasz balzsamos virágillatot fújt a szobába a nyitott ablakon
keresztül. Szememmel a sötétben kutattam, de nem tudtam kivenni az ágyon fekvő
alak arcát.
- Legyél a feleségem! - suttogtam bele a sötétbe. Csend volt. Azt hittem, elaludt.
Egyszer csak meghallottam a fátyolos hangot:
- Ahogy lehet!
Kalimpálva vert a szívem, kimondhatatlanul boldog voltam. - Még ma este! -
mondtam, és kiléptem az ajtón.
- Bizonyára szeretne egy pillantást vetni az Elefántos házra... Vagy esetleg itt van a
közelben a Vasarely Múzeum, ha a képzőművészet érdekli jobban.
A biztonsági ember azt hitte, viccelek. Pedig a jegygyűrűt egyedül szerettem volna
megvenni. Végül abban maradtunk, hogy megvár az ékszerbolt előtt.
- Ez hogy tetszik? - léptem ki hozzá nem sokkal később, tenyeremen egy gyűrűvel.
Elhúzta a száját. Bejött, segített választani.
- Az unokahúgomnak lesz! - mondtam az eladónak, mert féltem, két perc alatt híre
megy a városban, hogy Tvrtko nősül. Valahogy sose szerettem, ha a lapok a
magánéletemről cikkeztek, kivéve, ha annak nyomós oka volt. Vettem egy
kísérőgyűrűt is, meg egy kindertojást. Azt hiszem, a biztonsági ember jobban izgult,
mint én. Azt mondta, hogy Pavarottitól Depardieu-ig védte már a fél világot, de
ennyire még sosem élvezte a foglalkozását. Úgy várta az estét, mint egy kisgyerek.
Társának rögtön elpletykálta a dolgot, mire szemrehányóan rendre utasítottam, és a
némasági fogadalmára emlékeztettem, amit a hazaúton tett.
- Bocs, cimbora, nem tudtam megállni - szabadkozott, és meghatottan dörzsölte az
orrát. Hihetetlen, hogy szorulhatott százhatvan kiló tiszta izomba ennyi szív! A
konyhába mentem, ezek ketten meg az ajtóból leskelődtek, mint egy francia
filmvígjátékban.
- Voltaképpen segíteni akarnak az urak? - kérdeztem őket, mire sűrűn bólogattak. -
Jó, akkor tessék egy kis cukros vizet melegíteni!
A nagyobbik darab fiú kötényt kötött a derekára, a másik meggyújtotta a gázt. Még
szerencse, hogy anyámék nem voltak otthon. Kulcsra zártam az ajtót, mert ha Matija
meglátta volna őket így, biztosan infarktust kap. Óvatosan kibontottam papírjából a
csokitojást, majd az összeillesztésnél kettévágtam. Egy összeállítható traktorocskát
rejtett a belseje. Megkérdeztem a gorillákat, nem kell-e valamelyiküknek. Az egyikük
azt mondta, hogy elviszi a kisfiának, de ahogy a szeme csillogásából kivettem, inkább
saját magának tartogatta emlékül.
A két duplaajtós koloniál szekrény tehát pipiskedve, igazi prímabalerinaként
sürgött-forgott a konyhában, s ha nem volt mit csinálniuk, a lábam alatt voltak.
Kigúvadt szemmel bámulták, ahogy a jegygyűrűket a tojás belsejébe rakom, majd a
forró cukros vízzel ismét összeragasztom a két csokifelet.
- Úristen! - csapott a homlokára az okosabbik. Úgy látszik, most esett le nála, hogy
mire készülök. A társa izgatottan bökdöste, hogy árulja már el neki is, de a következő
pillanatban a saját szemével láthatta, amint visszacsomagolom a nyalánkságot a
papírjába. Néhány másodperc múlva ott állt előttük hibátlanul a kindertojás,
közepében a gyűrűkkel.
- És ha nem bontja ki? - kérdezte az okosabbik.
- Ki fogja bontani - nyugtattam meg. - Gyöngyi mindig csokit eszik, ha bánatos.
- És miért lesz bánatos? - kérdezte ezúttal a másik. - Mert nem veszem el feleségül.
- Nem veszi el? De hisz most vett jegygyűrűt!
- Azt az unokahúgának vette, te egyszerű lélek! - mondta az okosabbik.
- Nem - javítottam ki -, azt csak elterelés gyanánt mondtam. Tudják, mi az az
elterelés?
- Tudjuk - válaszolták egyszerre -, tanultuk a testőriskolában.
- Igen, de ez nem akármilyen elterelés, uraim! Ez figyelemelterelés! - emeltem fel
az ujjam. - Mert az általam vásárolt gyűrűpór bizony ma este Gyöngyi ujjára, illetve
az enyémre kerül.
Egymásra néztek. Semmit sem értettek.
- Na idehallgassanak - esett meg rajtuk a szívem -, amikor a szerelmem belép az
étterembe, azt fogom neki mondani, hogy nem találtam megfelelő eljegyzési gyűrűt.
- De hisz most vásárolt egyet! - kiáltott fel az okosabbik.
- Így van - nyugtattam meg -, de a szerelmemnek azt fogom lódítani, hogy nem
találtam megfelelőt.
- Miért?
- Hogy bánatos legyen.
- És akkor meg akarja majd enni a csokit! - csapott megint a homlokára az
okosabbik.
- És akkor megtalálj a majd benne a gyűrűt! - zárkózott fel hozzá a másik.
- Uraim, önök ámulatba ejtenek! - mondtam, és elmentem zuhanyozni. Mire
visszaértem, legnagyobb megdöbbenésemre anyám ott ácsorgott a kötényes gorilla
mellett, és tanította palacsintát sütni. Anyám minden reggel fél hatkor kisütött
harminc palacsintát, majd vizet melegített, belevágott egy répát, egy karalábét,
megszórta levesporral, beledobott egy csirke-farhátat, és az egészet megkavarta.
Éveken keresztül vándorolt az olajban tocsogó hajnali palacsinta és a Matija-féle
húsleves az emésztőgödörbe, de anyámat egyszerűen nem lehetett leállítani: imádott
főzni. Úgy tűnik, egyedülálló konyhai tudományával most tisztalelkű testőrba-
rátainkat sikerült elvarázsolnia, így lett egy kis esélyem, hogy egérutat nyerjek. Már
öreg Mitshubishimben ültem, és dugtam a kulcsot az indítózárba, amikor valaki
megkocogtatta az ablakomat. A szekrények álltak odakint. Bűntudatosan
felkattintottam nekik az ajtózárakat, ők pedig vidáman huppantak be a hátsó ülésre.
Ruhájukból csak úgy áradt az olajszag, két másodperc alatt egy balatoni halsütödében
éreztem magam.
- Ugye nem akart előlünk meglógni, Trutykó?
Hátranéztem, villant egyet a szemem. A Trutykóért már ütöttem volna, de így
megúsztak egy kiadós verést. Úgyhogy a megtorlás helyett inkább gázt adtam, és
leszáguldottam velük a városba. Néró kaphatott olyan kíséretet az ókori Rómában,
amilyet nekem szolgáltattak széles vállú barátaim. De csak az étterem ajtajáig. Ott az
egyikük kinn maradt velem, míg a másik átvizsgálta odabent az éttermet.
- Tényleg szükség van erre? - néztem rimánkodva a gorillára, de az rezzenéstelen
arccal vizslatta a járókelőket, mintha mindegyikben egy véres terroristát vélne
felfedezni.
- Ezt talán bízza ránk - mondta alig mozgó szájjal, épp mint ahogy Arnold
Schwarzenegger beszélt a Terminátorban. - Egyáltalán, bízzon bennünk, Trutykó!
Ökölbe szorult a kezem a zsebemben. Szerencséje volt, hogy leánykérésre jöttem,
különben darabokra szaggatom. Hogy ezek miért nem képesek megjegyezni az ember
tisztességes nevét? Kicsit örültem, hogy ez az utolsó napom, amikor el kell őket
viselnem. Letelt az egy hét, utaztak vissza a fővárosba. De azért egészen meghatott,
hogy a két konyhatündérből milyen profi biztonsági ember lett, ahogy munkáról volt
szó. Végül odabent a kolléga lekerített nekem egy hátsó asztalt, néhány lépésre pedig
ő és a társa foglaltak helyet. Mellettük azonban se ki, se be nem jöhetett senki.
Gyöngyi nagyon siethetett. Hatkor végzett az edzéssel, negyed hétkor már az
étteremben volt. Kissé meghökkent, amikor belépett a helységbe, mert a gorillákon
kívül senkit sem látott a közelemben ülni, de magabiztosan jött oda hozzám. A
testőrök udvariasan köszöntötték, majd arrébb húzták az asztalukat, és feltűnően
máshova figyeltek. Felálltam, hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam Gyöngyit.
Leültünk, fogtuk egymás kezét. Nem beszéltünk. Megjelent Jani, a pincér, karján egy
nagy csokor virággal, amelyet még délelőtt rendeltem meg nála.
- Köszönöm - mondta mosolyogva Gyöngyi, amikor átadtam neki. Jani villányi
vörösbort töltött, majd amikor elment, így szóltam:
- Nagyon szeretlek.
Nem válaszolt, csak megcsókolt. Elétettem az ékszeres dobozt. Kinyitotta,
megcsillant benne a kísérőgyűrű. Boldogan kapta fel a fejét, aztán ráncolni kezdte a
homlokát.
- És a tiéd? - kérdezte.
- Nekem nincs. Gyöngyi, ez... amolyan kísérőgyűrű. Az eljegyzésig szokták
hordani. Az az igazság, hogy nem találtam megfelelő jegygyűrűt. Gyöngyi még
mindig mosolygott, de kissé színtelenebbül, fáradtabban.
- Baj van, kicsim? - kérdeztem. - Nem, dehogy - válaszolta.
- Tessék, itt egy kis csoki, hogy ne légy szomorú! - vettem elő a kindertojást.
Beletrafáltam, rögtön bontogatni kezdte.
- Legalább összerakjuk, ami benne van - mondta szomorkásan.
 - Össze, kicsim - feleltem, és megsimogattam a kezét. Szemem sarkából láttam,
hogy a gorillák kíváncsian nyújtogatják a nyakukat. Gyöngyi kettéválasztotta a két
csokifelet, és abban a pillanatban felsikoltott: a gyűrűk csilingelve gurultak ki az
asztalra. Felpattant, és a nyakamba ugrott, úgy csókolgatott.
- Szóval igen? - kérdeztem tőle nevetve, de nem válaszolt, csak sírt, egyre peregtek
a könnyei. Hozzám bújt, szorított, mintha soha többé nem akarna elengedni. A
testőrök lehunyták a fejüket, mutatván, ők ott sincsenek. Odaintettem a pincért.
- Janikám, ott annak a két termetes úrnak vigyél már két poharat, meg egy üveg
villányit, és mondd meg nekik, hogy várjuk őket egy koccintásra. Láttam, hogy
miután a pincér beszél velük és tölt nekik, védelmezőink izgatottan felállnak,
megigazítják gallérjukat, egymást kérdezgetik, hogy minden rendben van-e a
kinézetükkel, majd óvatosan lapátkezükbe fogják a poharukat és hozzánk indulnak.
Amikor az asztalunkhoz értek, az okosabbik felemelte a poharát.
- Ürítsük borunkat az ifjú pár egészségére - kántálta ünnepélyesen, ahogy
feltehetőleg a filmeken láthatta, de az egész nagyon megható volt. Koccintottunk,
majd tapintatosan visszamentek az asztalukhoz. Félútról az egyik azért még
visszaszólt:
- És köszönöm a traktort, Trutykó! Nagyon jó volt magát védeni! Gyöngyi látta,
hogy kissé felpaprikázódtam a Trutykón, ezért azonnal így felelt a fiúknak.
- Csak legyenek nyugodtak, mostantól az én védelmem alatt áll. És remélem, hogy
nem fogok szégyent vallani.
Úgy hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy eljegyzésünknek apám örült a
legjobban. Akkor már évek óta vérzett a gyomra, s kéthavonta kapott transzfúziót.
Gyöngyi térde ismét romlott. Vége volt a szezonnak, nem volt terhelés alatt, de az
utolsó hetekben már valósággal égette a gyulladás. Vakációzni Krétára mentünk, talán
a napfény és a tenger gyógyító hatásában reménykedtünk, vagy csak feledni akartuk a
folyamatosan fölöttünk függő bárdot. Mivel azonban Gyöngyi térde a gyógyulás
legcsekélyebb jelét se mutatta, számára kétségekkel és félelmekkel kezdődött el az
alapozás a hazaérkezésünk után. Menyasszonyom csordultig volt ambícióval, de két
hét Mecsekben való futás után nem bírta tovább az erőltetett menetet. Csapattársával,
a húzódással bajlódó Keller Annamáriával együtt felkeresték Esztergályos
professzort, aki az ultrahangvizsgálat után egyértelműen műtétet javasolt
Gyöngyinek. Menyasszonyom rémülten nézte a doktort, amikor ráeszmélt, hogy egy
ilyen térdoperáció a kosarazás legalább féléves felfüggesztésével jár. Mindent
összemérve azonban nem volt más lehetőségünk, vállalnunk kellett a beavatkozást.
Esztergályos a Sportkórházat javasolta, mire Gyöngyi közölte, hogy ott bizony
egyszer már egészségesnek találták, pedig hasonlóan rossz állapotban volt a térde. A
professzor azonban ezúttal egy térdpecialistához, Halasi doktorhoz küldte.
- Tudod, kicsim, győzni kell! A félelmen is! - bátorítottam a végletekig elkeseredett
lányt. A műtéttől való rettegése végül elmúlt, s már várta a beavatkozást. Augusztus
24-én elaltatták és megoperálták. Kint álltam a folyosón, látszólag magabiztos
ábrázattal, valójában azonban iszonyatos kétségek közepette. Úgy éreztem, aljasság
volna a sorstól, ha egy huszonnégy éves, zseniális kosaras lánytól elvenné az életét,
az örömét, a boldogságát jelentő játékot. Gyöngyinek épp most jönnének a legjobb
évei. Míg ezeken morfondíroztam, egy fakó arcú lányt toltak az egyik rendelő elé. Ha
jól értettem, ő is műtétre várt. Elesett egy diszkóban a magas talpú "holdjáró"
cipőjében. Szóba elegyedtem az anyjával, aki nagyon haragudott a lányára. Kiderült,
hogy ő maga is orvos, és érdeklődéssel hallgatta a menyasszonyom történetét. Majd
végül így összegezte a véleményét.
- Nem akarom magát hergelni, de könnyen lehet, hogy amennyiben az első
térdfájások jelentkezésénél azonnal pihentetik, akkor ma nem lenne semmi baj. Én
gégész vagyok, úgyhogy tudom: a betegségek első szakaszában szinte minden
későbbi, drasztikus lépés megelőzhető!
Halasi doktor odabent két óra alatt végzett. Jött két műtősfiú, és kitolták Gyöngyit.
Az egyik fordulóban olyan ügyetlenül manővereztek, hogy beütötték az ágyról lelógó
kezét. Üvöltöttem velük, de Gyöngyi szerencsére olyan mélyen aludt, hogy hang,
mozgás, érintés nem jutott el a tudatáig. Az egyik vizsgálóba tolták, ahol ébredezni
kezdett. Kinyitotta a szemét, rám nézett.
- Vége van? - kérdezte elhaló hangon. - Vége.
- De vége van? - szólalt meg megint, most már erőteljesebben. - Persze, kicsim.
- Biztos, hogy vége van? - Biztos, kicsim
- Akkor csókolj már meg!
Megcsókoltam. Délután átugrottam a szemközti játékboltba, és vettem egy
társasjátékot, mert Gyöngyi imád társasozni. Ezzel semmi baj sincs, de azzal már
igen, hogy tízből tizenegyszer ő nyer. Néhány nappal később Gyöngyit megint
bepakolták egy borzalmasan kicsi és túlzsúfolt kórterembe. Nem volt elég
fizikoterapeuta és hely sem a rehabilitációs kezelésekre. Tíz perc jutott a betegekre;
én mégis csodálattal néztem az orvosokat és a nővéreket, akik penészes, kicsi
termekben, megalázóan kis fizetésük ellenére lelkiismeretes munkát végeztek. A
magyar egészségügy siralmas állapota, az ember- és eszközhiány mellett minden
tiszteletem ezeké az embereké.
Eleinte úgy tűnt, minden rendben. Gyöngyi túltette magát a tényen, hogy
legközelebb januárban állhat edzésbe, s szívósan igyekezett erősödni. Aztán egy nap,
amikor kikecmergett mellőlem a kocsiból, hogy bemenjen az egyik kezelésre,
visszaszólt:
- Valami nem oké.
Ma is itt cseng a hangja a fülemben, tele keserűséggel és váddal, amiért nem
tökéletes a térde, amiért nem tudták meggyógyítani.
- Mit érzel? - Szúr.
- Úgy, mint régen? - Majdnem úgy.
Másnap felkerestük Halasit.
- Elmúlik - mondta -, a hegesedés miatt van.
Fájt tehát Gyöngyi térde, de igyekezett nem tudomást venni róla. Pár hónap múlva
óvatosan kocogni kezdett, de néhány lépés múlva leállt.
- Nem bírom - mondta.
Felhívtam Halasit, azt mondta, most nem ér rá, majd visszahív. Nem hívott vissza.
Újra próbálkoztam. Ekkor szakított rám időt. Elmondtam neki, mi a helyzet. Azt
válaszolta, hogy csak mozogjon nyugodtan a menyasszonyom, mert át kell törni a
fájdalmat. Gyöngyi hallgatott a tanácsra, de ahogy én láttam, lassan inkább őt törte
meg a fájdalom.
 Őszre apám olyan rossz állapotba került, hogy már mentőautó hozta-vitte. Egy
októberi végi délutánon megállítottam a kezelőorvosát a klinika folyosóján. Régi
ismerős volt, tegeztük egymást.
- Mi van apámmal, Bea? - kérdeztem. - Semmi jó.
- Azt látjuk. Bővebben?
- Ne tagadjatok meg tőle semmit. - Nem fogunk.
- Néhány hónap még... maximum egy fél év.
- Májátültetés? - Felejtsd el!
Hazafelé bementem a kedvenc kis ajándékboltomba, és így szóltam a tagbaszakadt
eladóhoz:
- Tóni, egyszer azt mondtad, hogy bármit meg tudsz nekem szerezni. - Szivarról
volt szó? Vagy argentin tarokk kártyáról'?
- Most kő kellene. - Kő?
- Kő. Sok kis kő. Kövek, kavicsok. - Esetleg kőzetek!
- Mit tudom én. Apámnak kellene. - Sanyi bá'-nak?
- Igen. Tudsz szerezni?
- Meglátjuk. A Bányamúzeumban nézted már? - Most nincs nekik.
- Mennyi kellene? - Amennyi van. - Na ne marháskodj!
- Jó, akkor egy zsákkal. - Mekkora zsákkal?
- Jaj, Tóni, hát egy nagy zsákkal. Csak siess. - Miért olyan sietős?
- Majd egyszer elmesélem. Tudod a számom, igaz? - Persze.
- Szólj rám, ha megvannak. - Úgy lesz.
Nálunk nemigen volt divatban az a szó, hogy szeretet. Érezni éreztük, éle nem
mondtuk ki. S most bajban voltam. Szerettem volna elmondani a haldokló apámnak,
hogy mennyire szeretem, de képtelen voltam rá. Képtelen voltam kimondani a szót.
Ezért kövekkel akartam kifejezni a szeretetemet.
Az érzés, hogy elveszítem az édesapámat, illetve hogy semmit sem tudok tenni
érte, rövidesen önvádak tömegévé és ingerlékeny keserűséggé változott. És ez bizony
nem a legjobb háttér egy formálódó kapcsolathoz, bár igyekeztem, hogy Gyöngyi
minél kevesebbet érezzen az önmarcangolásomból. Egy este, a dunaújvárosi
benzinkútnál megfogtam a kezét.
- Szeretném, ha megtarthatnánk az esküvőt.
Egyetlen arcizma sem rándult, de láttam a szemén, hogy nem érti a hirtelen
elhatározást.
- Apám nagyon rossz állapotban van - magyaráztam -, és szeretném, ha megérné,
hogy a fia megnősül.
Nem szólt, de arckifejezése meggyőzött teljes egyetértéséről. Aztán amikor
búcsúznunk kellett, megölelt.
- Szeretlek - mondta, s gyengéden rajzolt állát belefúrta a kabátomba.
Segítőkészek voltak a pécsi polgármesteri hivatalban. A hosszú várakozási idő
helyett már három hét múlva anyakönyvvezető elé állhattunk. Apám nagyon készült
az eseményre.
- A legszebb ingemet készítsd, anyukám - mondta Matijának -, és a
bányásznyakkendőmet.
- Az aranyfonatosat? Biztos?
 - Persze, édes anyukám. A fiam esküszik!
A menyasszonyi ruhát Kecskemétről kölcsönöztük, és megtartottuk a hagyományt:
csak az egybekelésünk napján láttam benne Gyöngyit. Egy esküvőket szervező
vállalkozó szimatot fogott, és felhívott, hogy felajánlja a szolgáltatásait.
- Tűzijáték, hintó, majorettcsoport... - sorolta az extrákat. Udvariasan
végighallgattam, majd megköszöntem a hívását és minden jót kívánva letettem a
kagylót. Nem akartunk felhajtást. Sváby volt az esküvői tanúm, Gyöngyié pedig
barátnője, Orbán Móni. Rajtuk kívül csak a szüleink voltak hivatalosak az ünnepi
vacsorára. A házasságkötő teremben különös szertartás volt a miénk; meghitt,
családias. December negyedikét írtunk, és aznap a harmadikok voltunk, akik örök
hűséget fogadtak egymásnak. Amikor a többi menyasszonyra, vagy vőlegényre váró
családtagok, ismerősök megláttak jól szabott öltönyömben, félig elfojtott kacajjal
mutogattak rám. Szokatlan lehettem a sapkám nélkül, azt hiszem, az volt az egyetlen
eset, hogy nem volt rajtam. Néztem a házasulókat, hasonló korúak lehettek, mint mi,
s ugyanúgy ott lengett szemükön az álom, a boldog házasélet delíriuma. Az
anyakönyvvezető ünnepélyes hangsúllyal kántálta a szokásost, a fiatalok pedig
mélázva hallgatták az olyan súlyos szavakat, mint szeretet, hűség, vagy kitartó
türelem. Közben egy bolondos fiú esküvői dallamokat játszott egy szintetizátoron,
ujjai nyomán földagadt a zene, s áhítattal töltötte be a termet. Ezen áhítat
középpontján az anyakönyvvezető a személyi igazolványunkat kérte, majd egy tiszta
papírlapot csúsztatott elénk.
- Legyenek kedvesek ideírni a nevüket! - mondta ájtatosan. Már épp kérdezni
akartam, hogy mégis miért, amikor hozzátette: - És azt is írják fölé, kérem, hogy
Balázskának szeretettel.
A fiának akart autogramot egy ismert sportolótól és egy ismert riportertől. Apám,
akinek élet és halál akkor már egyformán tréfa volt, szégyellősen, de büszkén
mosolyodott el a hivatali hölgy kívánságán. Az ünnepség után megvacsoráztunk egy
hangulatos étteremben, majd, miután szüleinket hazafurikáztuk, a villányi Keller
pince felé vettük az irányt. A barátainkat borkóstoló buliba hívtuk, persze volt, aki
tudta, hogy a bulit összekötjük az esküvői vacsoránkkal. De Csák Magdi, a
fantasztikus kosaras, aki ezúttal párja, Rátgéber Laci nélkül érkezett Villányba, egy
zacskó csipsszel meg egy üveg kólával állított be, s amikor megtudta, hogy ez
tulajdonképpen egy esküvői vacsora, akkor elsírta magát. Húsz percig abba se tudta
hagyni, annyira meglepődött. Ott volt a hírszerkesztőnk, Bernáth Gyuri, aztán még a
kollégák közül a mindig kacagó Pánczél Andi, a kétpercenként elszunnyadó Bombera
Kriszta, a Casanovaként minden facér nő felé hosszú, lapos pillantásokat lövellő
Klausmann Viktor, és még vagy húszan. A babakelengyék és az afrikai termékenységi
festmény mellett kaptunk egy közös ajándékot is, egy hifitornyot.
- Lecserélheted a másikat, amelyiket a szállodaigazgató órájából vettél - nevetett
Gyöngyi. Majd megszakadt a szívem, ahogy bicegni láttam a barátaink között.
Menyasszonytáncról szó se lehetett, az alsó pincéből, a borkóstolásról is csak Sváby
segítségével tudott visszajönni. Akkor persze a tévés kolléga még józan volt. Mert
később igen jó kedvre derült, s dülöngélve odajött hozzám.
- Tudod, milyen rohadt drága volt?! - mutatott tréfás komolysággal a hifitoronyra,
és megölelt.
 Január első hétvégéjén meghalt az apám. Éppen a rákja miatt már agyonszabdalt
autóversenyzőről, Ranga Lászlóról forgattam filmet, amikor megkaptam a hírt. Csönd
lett körülöttem, és némaság. Egy kicsit én is meghaltam.
Gyöngyi újra együtt készült a pécsi csapattal. Eleinte Rátgéber nem játszatta, de
egy franciaországi Euroliga-mérkőzés előtt odaszólt neki:
- Készülj, gyerek, a következő meccsen pályára lépsz.
Feleségem, ha lehet, ettől a naptól még nagyobb elánnal készült, közben pedig
halálosan félt, épp úgy, mint kis korában, amikor először cserélték be a Kecskemétbe.
Emlékszem, volt, hogy éjszakákat olvasott át.
Az izgalom órák hosszat ébren tartotta. Március ötödikén lépett először pályára.
Keveset játszott, néhány perc volt csak, amit a palánkok közt tölthetett. Pontosan
érezte, hogy a megszokott Zsolnay Gyöngyinek mindössze halovány utánzata.
Hasogatott a térde, de ellenszegült a fájdalomnak. Az viszont szörnyen zavarta, hogy
minden ugrásnál figyelnie kellett: lehetőleg a bal, tehát egészséges lábára érkezzen.
És ez így ment egész tavasszal. Rátgéber nem volt vak, és nem kockáztathatott:
először tíz percre hagyta bent a pályán Gyöngyit, aztán ötre, majd végül háromra.
Nehéz kimondani, hiszen a feleségemről van szó, de ha edző vagyok, én is így tettem
volna. Legfőképp azért, mert olyan volt az állapota, mint az áprilisi időjárás:
kiszámíthatatlan. Néha szemet gyönyörködtető volt, amit csinált, máskor lapos és
bosszantó. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy Gyöngyi egy fikarcnyit sem
kosarazott rosszabbul, mint a betegsége előtt. Fejben és szívben ugyanolyan zseniális
volt, mint régen. Egyszerűen nem bírta a lába. Amikor kamaszként testünk
megváltozik, elámulunk, hogy mennyi minden könnyebben megy, mint
kiskorunkban. Könnyebb futnunk, dobnunk, a szellemi kihívásokról nem is beszélve.
Örülünk a változásnak. Hanem a hanyatlás már nem ilyen örömteli. Telje-
sítményünket újra és újra régi sikereinkkel mérjük, s a kép bizony nem túl elragadó.
Láttam Gyöngyit szenvedni, s ugyanazt a lelket marcangoló tehetetlenséget éreztem,
mint apám halálakor. Néhány barátom, hangsúlyozom, barátom egyre inkább azt
sugallta, hogy illúzió a régi Gyöngyire vágyni, én pedig szakadatlanul azt
bizonygattam nekik, hogy akkor is imádni fogom a feleségemet, ha az életében nem
húz többé tornacipőt, s csak azért szeretném mindenkinél jobban, hogy visszanyerje
régi önmagát, mert akkor újra maradéktalanul boldognak láthatnám. Arról nem is
beszélve, hogy mit nyerne egy régi Zsolesszel a magyar kosárlabdasport, mert egy-
két, fájós lábbal bemutatott remeklésére még most is elismerően csettintett Európa.
Az élet nem tesz egyebet, mint újra és újra megismétli önmagát. Gyöngyi, ha
lassan is, de felzárkózott a társaihoz, és volt néhány bíztató pillanata. Áprilisban a
Népligetbe látogatott a PVSK. A csapatnak, amely akkor már egy éve veretlen volt, a
Fradival szemben kellett kivívnia a döntőbe jutást. A pécsiek sajnos a szezon
legrosszabb formáját mutatták. Mivel néhány órával korábban érkeztem meg
Csernobilből, ezért a fáradtságtól dühöngeni se volt erőm. De azért az
elkeseredésemet nehezen tudtam palástolni, s ezt valószínűleg a feleségem is láthatta,
amikor szünetben az öltözőbe vonult a társaival. Mivel az első meccset elvesztette, a
Fradinak ez volt az utolsó esélye a továbbjutásra. A meccs vége előtt két perccel
nyolc ponttal vezettek a zöld-fehérek. Ebben a pillanatban a bíró tévesen fújt, s
Rátgéberből kirobbant a düh. Legalábbis úgy csinált, mintha már képtelen volna
uralkodni az indulatain. Technikait kapott, tehát két büntetővel jött a Fradi és még a
labda is náluk maradt. Ez azonban a pécsi edzőt a legkevésbé sem izgatta. Maga köré
gyűjtötte a lányait és szinte önkívületi állapotban így szólt:
- Figyeljetek, meg kell próbálni a lehetetlent! Egész pályás letámadás! Más
esélyünk nincs!
És akkor iszonyatosan felszívták magukat a lányok. Úgy futottak, mint a királynő
lova az epsoni derbin. Úgy cseleztek, mint Maradona a kilencvenkettes spanyol
világbajnokságon. És úgy ugrottak a palánknál, mint Szergej Bubka, amikor minden
új világcsúcsért egymillió dollárt kapott. És a legmagasabbra Gyöngyi ért, ugyanis
másfél perc alatt szerzett három labdát, és dobott hét pontot. Egy pontra zsugorodott a
Fradi előnye, és Rátgéber elképedve látta, hogy mit csinál "fél lábon" a bedobója. A
zöld-fehérek edzője időt kért, hét másodperc volt hátra. Miután lejárt az időkérés, a
lányok visszamentek a pályára, és elindították az órát. A center az alapvonalnál
várakozott, meglátta, hogy Gyöngyi üresen áll. Odadobta neki a labdát, Gyöngyi
pedig megindult fölfelé. A Fradi letámadást játszott, a játékosai egymás után értek
oda a pécsi bedobóhoz, Gyöngyi azonban elképesztő cselekkel sorra jutott túl
mindegyikükön, majd egy elegáns mozdulattal bekanyarította a labdát a zöld-fehérek
hálójába. Tombolt a publikum, Rátgéber a szájára tapasztotta a kezét, én meg már
megint a levegőben voltam, pedig a bokámon még mindig éreztem Sopront.
Nyertünk. Két hét múlva Gyöngyi a Sopron elleni meccs utolsó másodpercében
engedett el egy dobást, méghozzá huszonhat méterről. Repült a labda, hosszan, szinte
végtelennek tűnt az idő, míg az ellenfél palánkjáig jutott, közben a mérkőzés végét
jelző duda is megszólalt, de a labda csak pergett, és csont nélkül belehullott a kosár
kellős közepébe. Egy életben egyszer sikerül meccsen egy ilyen dobás, a lányok
ámulva ölelgették Gyöngyit.
- Ez... ez egyszerűen fantasztikus volt - mondta elismerően a PVSK egyik fiatal
játékosa.
- Fantasztikus - ismételte meg halkan Gyöngyi. - Fantasztikus befejezése egy
pályának.
A csapattárs arcáról lefagyott a mosoly. Talán ő is tudta, hogy Gyöngyi nem túloz.
A reggel már egy szegényes, hideg rendelőben érte a játékost, ott olvasta a Nemzeti
Sportot, amelyben egy csodálatos karrier lehetőségéről írt az újságíró, amikor a
bedobó előző napi teljesítményét méltatta.
Keserűen hajtogatta össze az újságot, igyekezett megbékélni a helyzettel. Milyen
különösnek hatott itt, a heti rendes injekciójára várva olvasni ezt a tömjénezést.
Nyárra kimentettem az itthoni őrlődésből. Megismerkedtem Benedek Istvánnal,
egykori magyar öttusa olimpikonnal és ötvenhatos forradalmárral, aki az USA egyik
legkorszerűbb sporttáborát üzemeltette a farmján. Gyöngyi hat hétig edzősködött
nála, gyermekeket vezetett be a kosárlabda fortélyaiba. Úgy terveztük, hogy munkája
egyben a mi nyaralásunk is, néhány nap múlva azonban csöngött a telefonom, és
hazarendeltek a tv2 vezetői. Megkaptuk a vízumokat, indulhattunk az utolsó magyar
hadifogolyért Tatárföldre. Hetekig csak telefonon érintkeztünk a feleségemmel.
Mindenről beszélgettünk, mindenről az égvilágon, csak a térdéről hallgatott
szándékosan és kitartóan. Minden erre vonatkozó kérdésemet elhessegette. Aztán
augusztus elején leszállt a repülőgépről, átölelt, és azt mondta: vigyél fel a Mecsekbe.
Beültünk a kocsiba, elindultunk. Szászhalombattánál megkérdeztem, hogy leúszta-e a
napi száz hosszt odakint. Paksnál azt, hogy minden nap futott-e a tábor közeli
erdőben. Kakasd után azt, hogy elvégezte-e az előírt súlyzógyakorlatokat. Minden
kérdésemre igennel válaszolt. Aztán felém fordult.
- Nem bennem van a hiba - mondta. - Én mindent megtettem.
Olyan lemondás volt a hangjában, hogy őszintén megrémültem. Késő délután
értünk Pécsre, az emberek épp valami távol-keleti zagyvaságon pukkadoztak a
képernyők előtt. Hazafordultam a feleségemmel, megvártam, míg átöltözik.
Különféle ürügyekkel halogathattam volna a próbatételét, de nem láttam értelmét,
noha tudtam, hogy egy ilyen hosszú repülőút után biztosan rosszabbul teljesít majd a
szokásosnál. Tíz perc alatt felértünk a Mecsekre. Gyöngyi megállt az erdei futópálya
elején, mély lélegzetet vett, aztán megfogta a kezem.
- Ugye nem lesz semmi baj, ha nem? - Ha mit nem?
- Ha nem megy tovább?
Hallgattam. Felderengett előttem a kép, ahogy lelkesen ünneplik Gyöngyit a
Sopron elleni meccs után. Most meg itt állt előttem, bizonyságra vágyva, mindent
feltéve egy lapra. Elindult. Hosszú percekig nem láttam. Én a magam részéről
halálosan unalmasnak találom a futást, de most a feleségemmel együtt izgultam.
Negyedóra múlva végre föltűnt a bokrok között. Már messziről láttam, hogy könnyek
szántják végig az arcát. Zihálva bicegett, húzta a beteg lábát. Megállt előttem.
- Vége - mondta.
- Hogyhogy vége? - kérdeztem feszülten. - Egy hét. Legfeljebb kettő.
Nem volt kettő. Gyöngyi térde pontosan tíz napig bírta Rátgéber év eleji terhelését.
Még aznap felhívtuk Halasi doktort. Időpontot kértünk. Nehezen adott, úgy éreztük,
mintha elege lenne már belőlünk.
- Azt tetszett mondani, hogy néhány hét, vagy hónap múlva elmúlik a fájdalom -
mondta Gyöngyi remegve.
- Azt. És?
- Ennek pont egy éve. - Igen. És?
- És nem javult az állapotom. Sőt. Romlott.
- Értem. Azt kérem, Gyöngyike, hogy a válogatott mérkőzésekig még bírja ki.
- Hogy mondta, doktor úr?
- Novemberben játssza a válogatott az utolsó mérkőzését, utána megoperálom.
- Novemberben? Doktor úr, én holnap nem tudok lábra állni, nemhogy
novemberben!
- Sajnos nekem most mennem kell. - Doktor úr!
- Elutazom egy külföldi konferenciára. - És akkor velem...
- Keressen meg, ha visszajöttem! - De mikor tetszik.. .
- A viszontlátásra!
A sportlakásban találkoztunk, este hétkor. Bevásárolt. Szalámit, sajtot,
barnakenyeret. Csak turkálta, nem volt étvágya.
- Mi baj, kicsim?
- Abbahagyom a kosárlabdát. - Miért, mit mondott az orvos? - Semmit.
- Mit mondott?
- Hogy bírjam még ki novemberig.
 - Na jó, ebből nekem elegem van. Játszani fogsz, érted, játszani. - Persze.
- Ha kell, megtalálom neked a világ legjobb ortopéd sebészét. És elviszlek hozzá.
- Lehet, hogy a betegségemen nem is lehet segíteni.
- Könnyen lehet. De ezt tőle akarom hallani. Akár a világ végére is, de elviszlek
hozzá.
- És mégis miből akarunk odautazni?
- Eladjuk a lakást. Felveszek kölcsönt, segít Berkes doktor, vagy a tb., vagy
mittudomén.
- Hát persze.
- Nem szabad feladnunk.
- Nem érted, hogy nincs térdem? Nincs! Nincs! Az orvosok se tudnak varázsolni,
ha nincs. Tönkrement, használhatatlan.
- Gyöngyi! - Tessék?
- Nem akarod? Nem akarod, hogy előkerítsem neked a legjobb dokit'? Nem
akarod, hogy legalább az esélyed meglegyen a gyógyulásra? Csak mondd meg, ha
nem akarod!
Lehajtotta a fejét. - De. Akarom.
Másnap végigtárcsáztam Amerikát. Károlyi Béláék tudtak segíteni. Dr. Jack
Jensennek hívták a professzort. Állítólag ő volt a legjobb. Navratilova, Chris-Evert
Loyd és a kis Kerri Strug is feküdt a kése alatt. Gyorspostával küldtem ki neki a
leletek egy részét, a röntgen- és ultrahangfelvételeket pedig Károlyi Béla vitte
magával, amikor visszafelé tartott Magyarországról.
- Átnéztem a leleteket - mondta Jensen professzor egy héttel később. - És? Mit
gondol, doktor úr?
- Azt, hogy meg tudom csinálni. De... nem olcsó mulatság. Nem a műtét miatt,
inkább a járulékos költségek miatt. Szállás, műtőbérlés, étel, rehabilitációs
költségek...
- A pénz nem számít.
- Rendben. Azért én körülbelül megmondanám, hogy mire számíthatnak.
Megmondta. Azonnal tudtam, hogy el kell adni a lakásomat. - Doktor úr, csak azt
mondja meg, mikor legyünk és hol?
- Igen, kérem: október 16-án, hétfőn reggel nyolc órakor várom magukat
Houstonban, az Old Katy Road 9180. szám alatt.
Pontosak voltunk. A magánklinika harangja szolid giling-galanggal jelezte, hogy
megjöttünk. Egy kontyos ápolónő jött elénk ropogósra vasalt, fehér köpenyben.
Kedvesnek tűnt, bár szemén álmosság látszott. Kézfogása szigorú volt, de barátságos.
A váróba vezetett bennünket, oldalt, a falakon világhírű sportolók dedikált fotói
díszelegtek, mindegyikük hálás sorokkal emlékezett az itt töltött napokra. Többségük
rutinműtétre érkezett, csupán néhányuknak jutott ki olyan sorscsapás, mint egy
szalagszakadás vagy szilánkos törés. Gyöngyi felkereste a mosdót. Meg akarta
paskolni az arcát hideg vízzel, mert leesett a vérnyomása. Én maradtam, s tovább
csodáltam a fényképeket. Hirtelen jeges kéz nehezedett a vállamra.
- I'm Dr. Jensen - mutatkozott be az őszes hajú, hatvan év körüli férfi.
Megilletődtem, ügyetlenül topogtam. Rendkívül bárdolatlannak tűnhettem, de az
orvos mosolyogva kisegített a zavaromból.
 - Tudom, milyen fontos magának, hogy a felesége újra játszhasson mondta. Két
perce ismertük egymást, de úgy tűnt, nem lehetnek előtte titkaim. - Minden tőlünk
telhetőt megteszünk! - hunyorított. Gyöngyi visszajött, bemutatkozott Jensennek.
Megkezdődhetett a vizsgálat. Ultrahang, röntgen...tíz percig ha tartott az egész.
Csodálkoztunk, nem ehhez voltunk szokva.
- Szerda reggel hét órakor megműtöm - mondta az orvos, miközben kezében
forgatta a röntgenfelvételt.
Gyöngyi félt. Kivittem a tengerpartra. Kapott egy léggömböt, kéket, mert az a
kedvenc színe. A sirályoknak is tetszett, vijjogva szálldostak körülötte. A feleségem
egyvégtében a szemembe nézett. Talán bíztatást várt. Én persze csevegtem, tréfáltam,
ezer bohóságot dobtam fel, élénken és széles gesztusokkal meséltem a semmiről. De
ő csak nézett, mintha valamiféle "farkasszem-szabály" lenne érvényben, és bántóan
csendes volt. Nem tudtam elterelni a figyelmét a műtétről, a jövőről. Aztán egyszer
csak belekapaszkodott a kezembe.
- Gyere - mondta -, ordítsunk, ahogy a torkunkon kifér! Értetlenkedve álltam,
fogalmam se volt, miről beszél, minek ez az egész, mit is kell most nekem
csinálnom?! Mielőtt azonban megszólalhattam volna, megragadott és bicegve a
tenger felé kezdett húzni. Egy idő után elengedett, karját az ég felé nyújtotta, és tiszta
erejéből kiabált. Senki sem hallhatta, hiszen zúgott a nagy víz, messziről legfeljebb
azt láthatták, hogy valaki sántikálva indiántáncot jár. Gyöngyi kikiabálta magából az
elmúlt évek szenvedését, az állandó fájdalmat és félelmet, a feszültséget, az álmatlan
éjszakákat. El-elcsuklott a hangja, de mindig újra kezdte, míg végleg be nem rekedt.
Akkor fogta magát, visszajött hozzám, és vadul megcsókolt.
- Imádlak! - mondta. - És köszönöm.
Mielőtt felszálltunk volna a buszra, elengedte a lufit. Az felszállt az égbe, messze,
a felhők közé, míg bele nem olvadt a nagy kékségbe.
Gyöngyi éjszaka mélyen aludt. Csodálkoztam is, hogy nem izgatja a másnapi
műtét, de az is lehet, hogy csak kimerítette a napközbeni izgalom. Ami engem illet,
nekem nem jött álom a szememre. Vízcseppek doboltak az ablakon, odakint eső
áztatta a nagyváros utcáit. Szállásunk a klinika saját hoteljében volt, ahol az ápolónői
felügyeletet is biztosították. Tárcámból elővettem Jensen professzor cetlijét, amelyre
a műtét időpontját kaparta. Szinte vallásos áhítattal bámultam, az orvosban volt
minden bizodalmam. Fél hatkor felébresztettem a feleségemet. Egy óra múlva már a
klinikán ültünk. Ugyanaz a nővérke fogadott, mint két nappal korábban, de most már
pontosan tudta Gyöngyi baját. Megjegyezte, hogy kissé komplikált lesz a műtét, ezért
mindenképpen mélyaltatást alkalmaznak. De ez volt minden, amit közölni óhajtott
velünk. Semmiféle kérdezősködéssel, tolakodó enyelgéssel nem zavarta meg
feleségem lelki készülődését a műtétre. Hat óra negyven perckor alsőneműre
vetkőztették Gyöngyit, fehér köpenyt adtak rá és bekötötték karjába az infúziót. Ő
könnyű sóhajjal dőlt hátra, s szüntelenül engem bámult, mintha azt kérné, vigyázzak
rá, legyek vele.
- Nyugi, kicsim! - bíztattam, és félpercenként szenvedélyes csókot leheltem a
kézfejére. Öt perc múlva aludt. Idegesen kisurrantam a rendelőből, rövidesen
megérkezett Dr. Jensen. Kacsintott, megkérdezte, milyen a szállásunk. Dicsértem. Azt
ajánlotta, sétáljak egyet, mert a műtét legalább két óráig eltart majd. Megfogadtam a
tanácsát, bár túl messzire azért nem mentem. A metróaluljáróban belebotlottam egy
vallási könyveket áruló fiatalemberbe, akinek minden második mondata az volt: az
Úr legyen veled! Nem is tudta, hogy arra most milyen nagy szükségünk volt a
feleségemmel. Kezembe nyomott egy brosúrát, mindenféle tiltással és tanítással, s
továbbiakban az egyház gondjaira bízott. Nem haragudott, hogy nem vásároltam tőle.
Látta, hogy tényleg nincs pénzem. Visszasétáltam a klinikához, de nem mentem föl,
csak a lépcsőházban járkáltam fel-alá, néha pedig a fehérre lakozott mellvédre
támaszkodva néztem a vizsgálatra vagy kezelésre érkező betegek ábrázatát. Végül
feltűnt Dr. Jensen, s pápaszemét levéve szabadkozott, hogy elcsúszott néhány perccel.
- Hogy ment, doktor úr? - kérdeztem, higgadtságot erőltetve magamra.
- Minden rendben volt. A felesége kitűnően viselkedett! - mondta és nevetni
kezdett. Én is elmosolyodtam.
- Doktor úr, kérem, legyen velem őszinte! - kezdtem, de közbevágott: - Bocsásson
meg, ugye most nem vár tőlem egy végleges szakvéleményt?
- Szó sincs róla, egész egyszerűen csak szeretném tudni, hogy milyen esélyei
vannak a feleségemnek a versenysportra.
A professzor megrázta a fejét.
- Erre is korai volna még bármit is mondanom - felelte -, bízni kell, és dolgozni a
minél jobb felépülésért.
- Abban nem lesz hiba, doktor úr, főleg ha tudjuk, hogy van remény.
- Remény! Ha nem remélnénk, nem is volna érdemes élni. Tudja, hányszor volt
úgy, hogy egy-egy betegemnél csalárdul csődöt mond a tudományom? De mindketten
bíztunk, reméltünk, s a reményünk csodára volt képes.
Megveregette a vállam és elbúcsúzott. Egy óra múlva egy kocsin toltam át
Gyöngyit a szállásunkra. Az apartmanunkban már ott várt egy nővér, s azonnal a
feleségem térdére helyezte a hajlítógépet, miközben oldalról jégakkumulátorokkal
hűtötte a fájdalmas és duzzadt sebet. Másnap Gyöngyi lábra állt, s két mankóval tett
is néhány lépést. (A sportkórházi műtét után mindez egy hónapot vett igénybe!) A
nővérke minden héten tíz fokot állított a hajlítógépen, így aztán három hét múlva már
teljesen be tudta hajlítani a lábát a feleségem. Egy kontrollvizsgálat alkalmával Dr.
Jensen megdicsérte a szépen erősödő térdet, de láttam rajta, hogy nem igazán
elégedett.
- Mi a gond, doktor úr? - kérdeztem, mire közölte, hogy egyelőre csak a
hétköznapi életre látja alkalmasnak Gyöngyi térdét. Láttam, hogy a feleségem
elkedvetlenedik, de rosszabb lett volna, ha az orvos mellébeszél.
- Esetleg tud már valamit mondani a távolabbi esélyekről? - kérdeztem.
- Nézze, az elsődleges feladat az volt, hogy megszabadítsuk a beteget a kínzó testi
gyötrelemtől - válaszolta. - Ezzel már nem lesz problémája, de félek, hogy mindig
érezni fogja a térdét.
- De hát miért? - tört ki belőlem az elkeseredés, mire ő ínkérgesedésről kezdett
magyarázni, meg a térdkalács rendellenes nyúlványairól. Nemigen értettem a dolgot.
Persze az is lehet, hogy már egyszerűen nem tudtam rá odafigyelni, mert Gyöngyi
szeméből peregni kezdtek a könnyek. Jensen egy macit húzott elő a fiókjából, és
barátságosan átnyújtotta a feleségemnek. A maci hóna alatt mankók voltak, de az
egész valahogy olyan bájos volt, hogy Gyöngyi elgyöngült és nevetni kezdett. Ké-
sőbb, a hotelben a párnájára helyezte a macit és hozzányomta az arcát. Éjszaka
rosszul aludt. Hidegrázás és forró önkívület közt hánykódott, de a lelke háborgott, s
nem a teste. Néhány nappal később haza kellett utaznom, újabb forgatásokra delegált
a tv2 és nagyon kellett a pénz. Sohasem volt nehezebb a búcsúzás, mint akkor,
Houstonban, a lábadozó feleségemtől. Tikkasztó hőségben szállt fel a gépem, és
barátságtalan zivatar fogadott Ferihegyen. Lépésben araszoltam a város felé,
patakokban csurgott végig a víz az ablaküvegen, Gyöngyit tárcsáztam.
- Hiányzol! - mondta. Nem tudtam mit felelni. Azon a héten százötvenezres
telefonszámlát csináltam. Pont ennyi jutalmat kaptam Pintér Dezsőtől az utolsó
magyar hadifogolyról készített filmemért.
Gyöngyi később olyan szoros barátságba került Dr. Jensennel, hogy teljes
nyíltsággal tudott vele beszélgetni a betegségéről. Egy alkalommal, amikor a
professzor - a csapat orvosaként - magával cipelte az NBA-s Houston Rockets Los
Angeles Lakers elleni kosárlabda mérkőzésére, nyíltan megkérdezte tőle, hogy hol
rontotta el, mit kellett volna másképp csinálnia, hogy ne történjen a térdével ez a
tragédia. Jensen felelt valamit, de Shakil O'Neal épp akkor dobott egy csodálatos
kosarat, s Gyöngyi egy szót sem értett az orvos válaszából. Megismételtette.
- Pihentetni kellett volna - mondta Jensen. - De hisz pihentettem.
- Ne mondja, Gyöngyi. Éveket játszott végig beteg térddel! Mikor érezte először,
hogy baj van?
- Négy éve. Öt éve.
- És? Miért nem állt le azonnal?
- Mert meccseink voltak. Nem hagyhattam ott a csapatot. Az edzőm is
ragaszkodott a játékomhoz.
- Jókora önzés volt tőle. Lehet, hogy emiatt nem játszhat majd többet. - Nem
játszhatok?
- Mondom, lehet. Gyöngyi, ne féljen szembe nézni a valósággal.
- De félek. Mert a kosárlabdára tettem fel az életem. És fogalmam sincs, mit
kezdek majd nélküle.
- Ráér még gondolkodni rajta, mert egyelőre nincs biztos diagnózis. Azt gondolom,
hogy januárban visszamehet a hazájába és lassan edzésbe állhat. A műtéte tökéletesen
sikerült, de fogalmam sincs, hogy ez mire lesz elég. Ígérje meg, hogy mindenről
tájékoztat!
Gyöngyi megígérte.
A lapok öles cikkekben tudósítottak Gyöngyi houstoni műtétéről. Engem is
megkerestek, de nem sokat tudtam mondani a feleségem állapotáról. Azt
mindenesetre megfogadtam, hogy addig nem szerepelek nyilvánosan, amíg Gyöngyi
ügye nem tisztázódik.

Egy fagyos decemberi napon Király Sándor jóízűen kanalazta húslevesét az

irodájában, miközben harsogó, durva hangon adott elő egy beosztottjának a házi
szabályzatról. Lármázó hangjával telebömbölte a folyosót. Még el sem hangzottak
Király szónoklatának utolsó szavai, amikor Olivér lépett a szobába, és egy aznapi
sportújságot rakott elé az asztalra, kihajtva a Gyöngyiről, illetve a houstoni
operációról szóló cikknél.
 - Te Sándor - mondta a technikai igazgató -, lehet, hogy mégis igaza volt a
Zsolnaynak, és nem szimulált?
Király kezében egy pillanatra megállt a kanál, aztán folytatta az ebédet.
- Hagyjuk! - mondta fenyegetően Olivérnek. A fiatalember bólintott. - Azért
visszahozod majd a dossziéját?
Király még a botrányok idején magával vitte Gyöngyi dossziéját, azóta se látta
senki azokat a papírokat. Király dühödten lecsapta a kanalát, és repkedtek szájából a
tésztadarabok, úgy üvöltötte:
- Eszem!
Washingtonban karácsonyoztunk. Másnap egy barátunkhoz voltunk hivatalosak,
akinek az édesapja művészeti szalont vezetett, nem messze a Capitoliumtól. A
fiatalember, aki pontosan tudta, mi mindenen ment keresztül Gyöngyi, hintót
küldetett értünk. Washingtonban gyakran látni csilingelő lovas szekereket, különösen
az ünnepek környékén. Van valami bája a fénylő sörényű paciknak, ahogy fejüket
rázva prüszkölnek a bakon vibráló lámpás felé. A kocsis, fehér, hegyes bajszú
osztrák, körbevitt bennünket a belvároson. Állítólag az is benne volt az útidíjban,
amit a barátunktól kapott. Szorosan összeölelkeztünk a feleségemmel, és szerettük
volna megállítani az időt. Az utcákon ünnepi hangulat uralkodott, a sarkokon énekszó
hallatszott, és az emberek vidámnak tűntek. Mire megérkeztünk, már egész népes kis
társaság verődött össze a szalonban, s a barátunk nem győzött bennünket bemutatni.
Írók, balett-táncosok, operaénekesek, filozófusok, szociológusok, festők, zenészek és
színészek sürögtek zsongva a roskadozó svédasztal körül, barátunk azonban megko-
cogtatta a kristálypoharát, és magasba emelve így szólt:
- Kedveseim, itt van közöttünk egy ember, aki az életét tette föl valamire, s ez a
valami most elérhetetlen távolságra került tőle. Nem hatalmazott ugyan fel, hogy
elmeséljem a történetét, én mégis úgy érzem, hogy idekívánkozik. Röviden:
hazájában gyerekkora óta válogatott kosaras volt, aztán jött egy sérülés, és most
könnyen lehet, hogy nem tud többé visszamenni a pályára. De szívósan küzd, hogy
értelmet és örömet találjon az életében, s hogy a kosarazás nélkül is boldoggá tudjon
lenni. Ürítsük most rá a poharunkat, és drukkoljunk neki, hogy minden sikerüljön,
amit szeretne!
Azzal Gyöngyihez lépett, koccintott vele, és megölelte. Körülöttem
elérzékenyülten szipogtak az emberek. Az egész jelenetben volt valami
gyomorforgatóan szirupos, mégis elbőgtem magam.
Januárban hazajöttünk. Néhány nap múlva felhívtuk Csák Magdit és Rátgéber
Lászlót, s az egyik étteremben beszéltünk meg velük találkozót.
- Mi van? - kérdezte Laci már az ajtóból, amikor meglátott bennünket az egyik
asztalnál. Pedig pontosan tudhatta, hiszen ő is, a játékosai is gyakran felhívták
Gyöngyit, hogy érdeklődjenek az állapotáról, vagy egy-egy győztes meccs után
elmeséljék, hogyan kerekedtek felül az ellenfélen.
- Baj - mondtam kurtán. Aztán hozzátettem: - És remény. Komor hangulat
ereszkedett az asztalunkra.
- A teringettét, gyerekek, ne játsszunk már tragédiát! - fortyant föl Rátgéber, habár
épp az ő párjának arcán gördült végig két kövér könnycsepp. - Nem kell még temetni,
ha nincs halott!
 Hallgattunk. - Mit rendelhetek nektek? - kérdeztem. Megrázták a fejüket, nem volt
étvágyuk. Azt hitték, örömünnepre hívjuk őket, közös nagy ebédre, amelyen
bejelentjük, hogy Gyöngyi tökéletesen rendbejött és el tudja kezdeni a csapattal az
alapozást.
Váltottunk még néhány szót, aztán Rátgéber megindult hangon megismételte,
amelyet százszor is elmondott már Gyöngyinek telefonon: ha felépült, mindenképpen
számít a játékára. Felajánlotta, hogy kezdjen el készülni a lányokkal, majd
összeállítanak számára egy speciális edzésrendet, de akkora már leszerveztünk egy
rehabilitációs programot egy holland felkészítő szakemberrel az MTK-pályán. Laciék
felálltak, elbúcsúztak. Mindketten megölelték Gyöngyit. Kikísértem őket, egészen a
bejáratig.
- Azt hiszem, soha többé nem fog játszani - mondtam nekik. - Ne mondj ilyet! -
szólt rám Magdi.
- Egyszer ki kell már végre mondani! Meddig húzzuk még - Az előbb arról
beszéltél, hogy van remény.
- Persze, mert remény nélkül lehetetlen élni. De a helyzet az, hogy a houstoni
orvos sem elégedett Gyöngyi térdének az állapotával. Tényleg megtettünk, amit
lehetett, Gyöngyi tűrt, szegénykém, de van egy pont, ami után ki kell mondani a
dolgokat. Nem akarok én itt semmiféle rémhistóriát kavarni, egyszerűen csak úgy
látom, hogy nem fog tudni többet kosarazni a feleségem.
- Lehet - mondta Rátgéber -, lehet. De kérlek, csináljátok még végig ezt a fél évet.
Gyöngyi kap egy bizonyos havi összeget a csapattól, hiszen szerződött játékosunk, és
mindössze annyi dolga lesz, hogy felkészüljön a következő bajnokságra.
- Öt éve mást se csinál, csak készül, hogy egyszer majd jobb legyen!
- Nem baj, készüljön tovább! A gyerek Európa egyik legjobbja, nagyon nagyot
veszítenénk vele, ha tényleg abba kellene hagynia. Elmentek. Visszabaktattam a
feleségemhez.
- Elmondtad nekik? - kérdezte. - Mit? - adtam a hülyét.
- Hát hogy vége.
- Dehogy mondtam ilyen marhaságot! Csak nem képzeled, hogy Rátgéber Laci ezt
elfogadná!
- Kénytelen lesz.
Fáradtnak és kishitűnek tűnt. Akaratának siker és eredmény nélküli folytonos
megfeszítése teljesen felemésztette az önbecsülését és persze az erejét. Amikor
először kiment Pesten a Hungária körúti pályára, szkeptikus nemtörődömséggel
hajtotta végre a holland mester által előírt gyakorlatokat. Aztán néhány nap alatt
ismét felvértezte magát, s a kedve is megjött a munkához. Csak a térde volt renyhe
továbbra is. Amikor március végén kilátogattam az MTK-pályára, épp egy nagyobb
sprinthez készülődött. Intett, hogy azonnal végez. Nekilódult, úgy tűnt, hogy most jól
bírja a térde. Aztán amikor áthaladt a célvonalon, és lassítani kezdett, rögtön
sántikálósra váltott. Szaporán kapkodta a levegőt, ziháló mellkassal ért mellém.
- Nem lehet - mondta elfulladva. - Mit? Széllel szemben pisálni?
Elnevette magát. Pedig nagy volt a dráma.
Húsvétkor felhívta egy újságíró, hogy - mint ismert ember - mit kívánna a
nyuszikától? Gyöngyinek először az jutott eszébe, hogy egészséget a szeretteinek, és
persze végre magának, de kissé elcsépeltnek tűnt, meg aztán évek óta másért se
fohászkodott. Megfordult a fejében az is, hogy a pénzt mondja, mert igencsak le
voltunk égve anyagilag. De ezt meg olyan ünneprontónak érezte. Úgyhogy végül így
felelt:
- Egyetlen kívánságom, hogy egyszer együtt játszhassak a kishúgommal a PVSK-
ban.
Barbara ugyanis a pécsiek kadet csapatában kergette a labdát, s nem is rosszul.
Az MTK-pályán páratlanul jól felszerelt sportcentrum működött, itt vezette a
holland Laurence Gyöngyi felkészülését. A negyven körüli, kopasz szakember
világhírű fizikoterapeutának számított, számos olimpiai bajnokot készített már fel
erőnlétileg a világversenyekre. Amikor elkérte Gyöngyi leleteit, illetve a műtéti
papírokat, elhúzta a száját.
- Nem semmi - jegyezte meg, aztán hozzátette: - Ugye tudják, hogy öt év szörnyű
terhelését ugyanennyi időbe kerül helyre hozni?
Amikor látta arcunkon a rémületet, hozzátette: - Általában!
Napi két edzés, futószőnyeg, pedálozás, könnyű sprintek, hajlítások... kemény fél
év volt. Közben hétvégenként Pécsre jártunk, ahol mindig három szót kellett
ismételgetnem: jól, igen, szeptemberben. A kérdések ugyanis mindig, mindenkitől így
hangzottak:
"Hogy van Gyöngyi?"
"Fog kosarazni?" ` "Mikor?"
Gyöngyi a PVSK-meccsekre is szorgalmasan járt, az egyesület pedig úgy bánt
vele, mintha teljes értékű játékos volna. Ugyanazt a pólót kapta, mint a többiek, de a
törülközőből és a papucsból is jutott neki. Egy Euroliga-meccsre különösen készült,
mert közölték vele, hogy a találkozó előtt ő sorsolja ki a jövő év első bérletét. Délben
elment fodrászhoz, aztán lepihent kicsit, majd megfürdött, felvette a hosszú fekete
ruháját és kifestette magát. Gyönyörű volt. A Szentélybe készült. Oda, ahol addig az
élete zajlott. A csarnokban hétezer ember várta a kezdést, s a francia sztárcsapatot, a
Bourges-ot. A játékosok melegíteni kezdtek, amikor a hangosbemondó megszólalt:
- Hölgyeim és uraim, megkezdjük a sorsolást. Aki az első bérlet tulajdonosát
kihúzza: ...de azt hiszem, nem kell bemutatnunk!
Gyöngyi bicegve bejött oldalról, egy pillanatra megállt a levegő. Aztán egyszerre
állt föl a csarnok, és kezdett tapsolni. Csák Magdi is odakapta a fejét a pályán, és
csatlakozott a vastapshoz. És aztán a többiek, mind sorban.
- Ne sírj, kicsi, ne sírj ! - suttogtam magam elé Gyöngyit szuggerálva, és sikerült is
egyetlen könnycsepp nélkül sorsolnia.
Aznap este feleségem szemében ijedt szomorúság volt, s tudtam, hogy hiába a
sokéves szenvedés: ha Gyöngyi többet nem játszhat, akkor a neheze még hátravan.
Kötelességem volt segítenem neki más helyet, más értelmet találni az életben, bár ez
kétségtelenül nem volt könnyű a közelmúlt sikerei után. Azon az estén sokáig
beszélgettünk, s én még mindig bíztam a felépülésében. Ő egyre többször legyintett,
különösen, ha egy-egy edzése gyengén sikerült. Amikor azonban nem, vagy csak
kevéssé jelentkezett a fájdalom, akkor jött a boldogság, a telhetetlen mámor.
Olyankor őt is bizakodónak láttam. Azon az estén azonban teljesen magába zuhant.
Nyomorúságos percek voltak, amikor vánkosába fúrva a fejét zokogott, és azt
ismételgette, hogy "Lejárt a haladék!". Hajnalban aztán felriadt, magára húzta a
melegítőjét, és futni indult.
Nem tudom, honnan volt benne ez a hihetetlen akaraterő, miközben a lelke zilált
volt és sebekkel teli.
A munka kezdettől fogva jól bevált módszer a bajok feledésére. Egy ismerősöm a
családjában történt halálesetek után mindig hazament, és felásta a kertet, összevágta a
tűzifát. Egy másik ismerősöm ahelyett, hogy szakemberhez menne és elmondaná neki
a lelki bajait, mindennap kiporszívózza a lakását, letörölgeti a port, felsuvickolja a
padlót. Én is így menekültem a munkába, amely jótékonyan feledtette velem a
problémákat. Persze mindenekelőtt Gyöngyivel kellet törődnöm. Elvittem hát az
edzésekre, végigültem vele a gyakorlatokat, majd hazavittem, és bementem a tv2-be.
Gyakran magam sem tudtam, hogy miért. Szerettem volna dolgozni, de annyira
lekötött Gyöngyi küzdelme, hogy egyszerűen képtelen lettem volna maximálisat
teljesíteni. Aztán egyszer csak szóltak, hogy ősztől saját műsorom lesz Pokoli
történetek címmel. Azonnal témák után néztem, és forgatni kezdtem. Gyöngyi
elengedett, neki is jól jött, hogy néha magában lehet. Van, amikor az ember igényli,
hogy egyedül legyen kicsit a problémáival. Persze úgy, ha bármikor elérheti a
szeretettét, amikor csak szüksége van rá. Egyszer például egy Sáo Pauló-i utcán
telefonált rám, hogy elmesélje, aznap milyen jól futott. Máskor az őserdő közepén
csörrent meg a mobilom, és akkor épp vigasztalásra volt szüksége. Persze volt, hogy
csak arra volt kíváncsi; megy-e a munka. Mert igen érdekes filmeket készítettünk ám!
Például egy békéscsabai illetőségű papról, aki Sáo Paulóban a gumióvszer
használatára tanítja az utcagyerekeket, hogy így akadályozza meg az AIDS terjedését.
Aztán ugyancsak Brazíliában egy úrról, aki egy panelrengetegben lakott a
feleségével, s egyik napról a másikra milliomos lett a tőzsdén, úgyhogy vett a nejének
egy kétszáz hektáros őserdőt. Majd Gősi Zoltán, a győri hős nyomába eredtünk, aki
az életét adta két fiú megmentéséért Korfun. És meglátogattuk a világ leghíresebb
állatszínész-nevelőjét Los Angelesben. A világ legnagyobb lepratelepéről már nem is
beszélve, ahol naponta belénk kóstolt a halál. Gyöngyi pedig mindeközben naponta
kétszer három órát kínozta magát a Hungária körúton, és várta a csodát.
Éppen külföldön voltam, amikor márciusban felhívott a tv2 asszisztense, hogy
kitüntetést kapok.
- Én? - hitetlenkedtem. - Itt valami tévedés lesz!
- Nincs semmi tévedés, az utolsó hadifogoly megtalálásáért és hazahozásáért
tüntetnek ki.
- Toma András bácsi hazahozásáért? Mondom, hogy itt valami tévedés lesz, én
semmi olyat nem csináltam, amiért meg kellene jutalmazniuk.
- Értem - mondta az asszisztens kissé türelmét vesztve -, a lényeg az, hogy március
14-én délelőtt adják át a kitüntetést, és te csak este érkezel meg. Ki vegye át helyetted
a tv2-től?
Gondolkoztam kicsit, aztán így feleltem: - Senki. A feleségem vegye át.
Fel is hívtam Gyöngyit, aki rögtön izgulni kezdett, hogy paroláznia kell a
köztársasági elnökkel, meg a honvédelmi miniszterrel.
 - Nyugi, kicsim, a következőt mondd nekik: a férjem nagyon sajnálja, hogy nem
lehet itt, de szívből köszöni a kitüntetést. És azt üzeni, hogy ez volt élete
legmegrázóbb riportja.
Néhány nappal később Gyöngyi, mint elmesélte, félszegen ült a Honvéd-házban,
egy bársonyszék szélén. Aztán mindenkit katonás sorba állítottak, megjelent a
köztársasági elnök és a honvédelmi miniszter. Mindez olyan felfoghatatlannak tűnt. A
szokásos hosszú bevezető után a nevemet mondták, illetve hogy külföldi
elfoglaltságom miatt a feleségem veszi át a díjat, amelyet Toma András
megtalálásáért és hazahozásáért tett erőfeszítéseimért kapok. Gyöngyi kecsesen
suhant el a széksorok között, megállt az államférfiak előtt, átvette a kitüntetést és
sorban kezet szorított velük. Közben elmondta, hogy a férje nagyon sajnálja, hogy
nem lehet ott, de szívből köszöni a kitüntetést, és hogy ez volt élete legmegrázóbb
riportja.
Mire Szabó János honvédelmi miniszter előrehajolt, és azt kérdezte: - Melyik?
Tizenötödikén, a nemzeti ünnepen Sopronban játszott kupadöntőt a Pécs.
Gyöngyivel a kedvenc kínai éttermünkben ebédeltünk, méghozzá cápauszony-levest.
- Muti a díjat! - mondtam a feleségemnek.
- Nézni szabad, de csak úgy kaphatod meg, mintha a honvédelmi miniszter adná
át!
- Most komolyan szalutáljak?
- Szalutálás, díszlépés, jelentés!
Csináltam. Az osztrák sógorok a szomszédos asztalnál nem tudták mire vélni a
dolgot. Aztán a csarnokba mentünk. Gyöngyi a játékosokhoz csapódott, én meg a
soproni barátaimmal beszélgettem. Kezembe nyomtak egy műsorfüzetet, Király
nyilatkozott benne valami olyasmit, hogy most először esik ki Rátgéber kezdő
ötöséből egy ember, így végre kiderül, mit is tud valójában ez az újvidéki.
- Sose változik meg! - mondtam a soproniaknak, és ők egyetértve csóválták a
fejüket. Ebben a pillanatban lehervadt a mosoly az arcukról. Egyenesen a hátam
mögé néztek, s kigúvadt a szemük, mintha kísértetet látnának. Megfordultam. Király
állt mögöttem. A Szeged edzőjeként eljött a kupadöntőre.
- Szervusz - mondta negédesen bratyizva. - Szervusz - válaszoltam.
- Hallom, voltál Csernobilban. - Voltam.
- Na és, mi újság Gyöngyi térdével? Miközben ezt kérdezte, egy nagyot kacsintott.
Mindent kérdezhetett volna, tényleg mindent. Egyedül ezt nem. Ő nem! Néztem,
hosszan, mozdulatlanul, aztán szaggatottan ezt mondtam. - Tönkretetted a
feleségemet. Tucatnyi mocskolódó cikket irattál róla, azt üvöltötted neki, hogy áruló.
Ellene fordítottál egy várost, ezreknek hazudtad, hogy Gyöngyi cserbenhagyta a
csapatot. El fog jönni az idő, amikor bocsánatot kérsz majd tőle.
Nem felelt. Nyelt egyet, aztán sarkon fordult. Két lépés után beleütközött
Rátgéberbe.
- Mizujs, Lacikám? - nyújtotta felé a kezét. Ebben a pillanatban Rátgéber
nekiindult, hogy a földbe tiporja, de szerencsére lefogták. Így csak üvölteni tudta,
hogy "Takarodj a szemem elől, te aljas, nekem itt ne nyújtogasd a kezed!"
Rátgéber már veszített el embert a kezdő ötöséből. Horváth Jucinak hívták.
 Gyöngyi egyre kevesebbet lépcsőzött. Ő találta ki ezt a gyakorlatot, azt mondta, jót
tesz a térdének: fellépett egy fokot a lépcsőn, és felnyomta magát a fájós lábával.
Aztán megint fellépett egy fokot és megint felnyomta magát. És így tovább. De az
utóbbi hetekben hanyagolni kezdte, és akkoriban többet kérdezgettem, hogy mi újság,
hogy megy az edzés. Szinte tapintható volt a feszültség, amikor a napi penzumról
faggattam, de szándékosan nem tágítottam a témától.
- Ne kérdezd, hogy mi volt, jó? - szólt vissza arrogánsan. - Engem érdekel, hogy
milyen időt futottál!
- Tudom, de értsd meg, rosszul esik. - Miért, talán nincs jogom hozzá?
- Jogod? Jogod az van, az nagyon is van, hiszen te műttettél meg. Bevonult és
ledőlt az ágyára. Eldöntöttem, hogy soha többé nem kérdezem az edzésekről.
Három napig bírtam.
Nem sokkal később felhívott egy pesti csapat menedzsere. - Szervusz, emlékszel
még rám, ugye?
- Hogyne, szervusz.
- Hallom, mi történt a feleségeddel! Nagyon kellemetlen. - Kellemetlen, igen...
- Tudod, arra gondoltunk itt a csapatnál, hogy ha Gyöngyinek volna kedve, akkor
mi itt szívesen látnánk.
- Úgy érted, szerződést ajánlanál neki?
- Úgy. Azért itt Pesten sokkal jobbak a lehetőségek a gyógyulásra. Jó pénzt is
kapna.
- Nem tárgyalok a feleségem helyett.
- Hogyhogy nem? Hát más lányok esetében általában a férjekkel meg a barátokkal
kell egyezkednem.
- Nálunk Gyöngyi tárgyal.
- És nem tudnád egy kicsit győzködni? - Sajnálom, nem lehet. Nagy kislány.
- Legalább azt áruld el, hogy érdemes-e egyáltalán próbálkoznom? - Szerintem
nem.
- Hogyan?
- Mondom, nem érdemes. Ha Gyöngyi felépül, egyetlen helyre mehet csak
játszani: Pécsre. Nem azért kínozza magát, hogy aztán Pestre igazoljon.
- Megfizetjük a PVSK-nak a kárt. Megfizetünk mindent, amibe Gyöngyi került.
- Hát nem érted, hogy nem a pénzről van szó? Ott az otthona. Elbúcsúztunk. A
menedzser este felhívta Gyöngyit is. Ugyanezt a választ kapta.
Augusztus vége volt, már hulltak a levelek. Évek tűnhetnek el, hosszú esztendők,
de ennek a nyárutónak az emléke soha.
A PVSK-csarnokban ültem, ha jól emlékszem, a negyedik sorban, s néztem a
lassan nővé cseperedő tizenöt évesek edzését. Közöttük volt egy copfos is, aki a
megszólalásig hasonlított a feleségemre. Hasonlíthatott is, mert Zsolnay Barbarának
hívták, s Gyöngyi húga volt. Tehetséges kosarasnak tartották. Pécsre hozták és
kollégiumba adták. El-elnéztem zsendülő alakját, cselező, higany mozgását, és
előttem volt az a Gyöngyi, akit Vili barátom mutatott meg először, hét évvel ezelőtt!
Az évek észrevétlenül hömpölyögtek tova, és ezen még erőteljes fantáziám se volt
képes változtatni. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy repül az élet, gyorsan,
nagyon gyorsan. Szívesen visszapörgettem volna az időt. Egyszer csak megjelent a
szektor bejáratánál Gyöngyi, és egyenesen odajött hozzám. Odalent, a pályán
kíváncsi suttogás támadt, a lányok fejükkel böködtek a feleségem felé, sokuknak
bizonyára a kedvence, a példaképe volt, sőt, az is lehet, hogy egyikük-másikuk falán
ott lógott a képe. Aztán folytatták a palánkra dobálást és az elfutást. Barbara épp
elvitte a labdát az egyik társa mellett, majd egy másikat átvert egy testcsellel.
- Képes bárkivel a bolondját járatni! - mondta a húgáról Gyöngyi. Aztán
hozzátette: - Remélem, ő szerencsésebb lesz, mint én.
Júniusi délután volt, néhány felleg libegett mozdulatlanul az égen, a megterített
asztal körül Gyöngyi serénykedett. Vendégeket vártunk, Gyöngyi csoporttársait az
egyetemről. Amolyan diplomaosztó ünnepség volt ez, de nem kerekítettünk túl nagy
feneket a dolognak: hidegtállal, aprósüteménnyel készültünk. Rövidesen meg is
érkeztek a vendégek, uzsonnáztunk, majd csevegtünk úgy másfél órát. A
csoporttársak mindez idő alatt tapintatosan kerülték, hogy Gyöngyi térdére
kérdezzenek, noha biztos voltam benne, hogy halálosan izgatja őket a dolog.
Egyikük, szőke, karcsú lány, utánam jött a konyhába, mondván; segít a tortát behozni.

Amikor azonban magunkra maradtunk, azonnal megragadta a kezem, és egész

halkan azt kérdezte:
- Fog még játszani?
- Fog - mondtam határozottan, és elindultam befelé a tortával.
- Szépen elrendeződnek majd a dolgok, biztosan megtalálja a helyét a tanári pályán
- kiáltotta utánam, de én csak mentem, oda se figyeltem. Pezsgőt töltöttem, felvágtuk
a tortát, és koccintottunk a jövő testnevelő tanáraira, edzőire. Aztán szépen lassan
szállingózni kezdtek hazafelé a vendégek, mígnem egyszer csak azon vettük észre
magunkat Gyöngyivel, hogy a konyhában mosogatunk, törölgetünk. Én nem akartam
újra a beteg térdről beszélni, de Gyöngyi felhozta. Különben is, köztünk már hónapok
óta nem létezhetett más téma. Egyetlen szabály volt, amit ilyenkor be kellett
tartanom: csak nem ellágyulni!
- Mulatságos, hogy mindenki a térdemre kíváncsi - jegyezte meg tettetett jókedvvel
Gyöngyi.
Megrökönyödtem. - Kérdeztek róla? - tudakoltam.
- Persze, amikor kimentél a tortáért. - Hát ez jó, előttem nem merték?
- Úgy látszik.
- És mit mondtál nekik? - Azt, hogy abbahagyom. - Tényleg? És tényleg?
- Igen, úgy döntöttem, hogy elég volt.
Kijelentése mögött mintha valami emberfölötti önuralom bujkált volna, én magam
is csodálkoztam a nyugalmán. Soha nem volt még ennyire határozott, ennyire biztos a
döntésében, úgy tűnt, most nem hagy kiskaput, reményt. Ezért nem válaszolhattam
másként, csak úgy: ahogy gondolod. Hanem ebben a pillanatban szétrobbant a
mágikus önfegyelme; két nagy lépést tett hátrafelé, megszédülve az asztal sarkába
kapott, és kitört belőle a zokogás. - Kicsim! - kezdtem volna, de felemelte a kezét,
hogy hagyjam sírni. Így álltunk, egymással szemben, én vigasztaló tekintettel,
szívszakadva, ő sápadtan, hüppögve, ázott zsebkendőjét a szeméhez szorítva. Aztán
odaengedett, szorosan maga mellé, és a vállamra hajtotta a fejét. Könnyei lassan
elapadtak, nagy, elbúsult szemeit rám emelte, s nehézkes hangon kérdezte:
 - Mikor mondjuk meg Lacinak?
Rátgéberrel egy füstös pécsi presszóban találkoztunk. Ő azt hitte, Gyöngyi jövő évi
szerződéséről beszélünk majd, noha tudhatta, hogy soha nem ártom magam a
felségem üzleti ügyeibe. Amikor meglátott, hanyagul hátrafordult, hogy még egy
feketét rendeljen a bamba mosolyú pincérlánytól, de a mozdulat közepén rájött, hogy
sosem iszom kávét, úgyhogy visszafordult.
- Mit kérsz? - nézett rám. Nem vágytam semmi különlegesre, rendelt hát egy
dzsúzt. Aztán várakozón kutatta az arcom. Láthatta rajtam, hogy fontos dolgot akarok
neki mondani. Feszengtem.
- Gyöngyi nem játszhat többet - böktem ki halkan. Laci nem mozdult. Talán
magyarázatot várt. - Nem jött rendbe a térde.
Laci lehajtotta a fejét. Kellet ez nekem! - gondoltam fogcsikorgatva. Ittam néhány
kortyot a vízből.
- Ez most végleges? - kérdezte Laci. Bólintottam. - Mióta tudjátok? - Két napja.
- És mi lesz?
Egyre kurtábban kérdezgetett.
- Tanítani fog. Edző lesz. Mit tudom én... Ügyes lány. Hallgattunk. Aztán sietve,
élesen így szólt:
- Könyörögtem, hogy ne menjen oda!
Először nem is értettem, miről beszél. Aztán leesett, hogy Gyöngyi diósgyőri
szerződésére gondol. És persze Király Sándorra. Komor hangulatom lett, mint
mindig, ha a felelőtlen edző került szóba a társaságomban. Ilyenkor valami olyasmit
éreztem, mint amikor félhomályos, dohos pincébe ereszkedik az ember. Ráadásul
sehogy se tudtam szabadulni a soproni emléktől, a dühös és kegyetlen gúnytól, ami a
szemében csillogott, miközben Gyöngyi térdéről érdeklődött.
- Könyvet fogok írni - szólaltam meg. - Királyról? - kérdezte Laci.
- Róla is. Rólad is. Mindenkiről, akinek szerepe volt a feleségem életében. És
persze a szakmai halálában.
Laci oldalra kapta a fejét.
- Gondolod, számít ez még? - fanyalgott, de kerülte a tekintetemet, hiszen
legszívesebben ő is fellebbentette volna a fátylat a múlt árnyairól. - Nem érdekel, mi
számít, és mi nem - vágtam rá. - Hidd el, nem a sértett hiúság beszél belőlem. Nem is
a bosszúvágy. Ez egyszerűen egy... becsületbeli ügy.
Laci éppen csak biccentett, de továbbra se nézett rám.
- Hátha megkönnyebbülök az írással - magyaráztam. - Hátha segít
megemésztenem, elfelednem a történteket, ha mindent lejegyzek. Mert néhány rossz
emlék úgy megmaradt bennem, mint valami ismert, de olcsó, hatásvadász zenei
motívum, amit hiába próbálok kiverni a fejemből. Márpedig okvetlenül meg kell
szabadulnom tőlük!
- Ha az én feleségemmel ilyen játékot űztek volna, én is végigküzdeném ezt a
harcot - dörmögte Laci.
- Nincs itt már semmiféle harc, nincs itt már kivel küzdeni - mondtam -,
egyszerűen csak szeretném, ha tudnák az emberek, hogy volt egyszer egy nagyon
tehetséges játékos, aki sohasem tudta kiteljesíteni a tehetségét. Ma még szeretik, a
tenyerükön hordozzák, kérdezgetnek róla. De egy év, csak egyetlen esztendő, és a
kutya se fogja már tudni, hogy ki volt az a Zsolnay Gyöngyi.
Laci intett a pincérnőnek, hogy fizet. Aztán kissé röstelkedve megszívta az orrát.
Elérzékenyült.
- Tudom, mit akarsz mondani - siettem a segítségére -, azt, hogy a legnagyobb
lehetett volna.
Laci megrázta a fejét, s remegő hangon mondta: - Nem. Azt, hogy a legnagyobb
volt!
Kinézett a presszó kirakatán.
- Mondd meg a gyereknek, hogy nagyon szeretjük!
- Igen, tessék! Áh, Dr. Jensen, milyen kedves, hogy érdeklődik! Igen, persze, de...
néhány napja abbahagyta. Igen, úgy döntöttünk... Nem, nem az igazi... Semmiképpen
sem, profi szinten nem... Tudom, Dr. Jensen, és higgye el, hálásak is vagyunk
magának... Egy kontrollvizsgálatra? Jó, ha arra járunk, beugrunk. Nagyon kedves,
professzor úr, igazán nagyon kedves... Ó igen, a csodák. Persze, bízunk bennük... Egy
fényképet? Gyöngyiről? Ja, hogy ki akarja tenni a doktor úr a falára! Hogyne,
küldünk, már ma feladjuk. Igazán megtisztelő. Akkor hát a legjobbakat, és még
egyszer nagyon köszönjük!...
Matijánál ebédeltünk. Elmondom, mit főzött... Nem, mégsem tudom elmondani.
Az a lényeg, hogy valami gyomnövényre meg tíz deka császárszalonnára ráütött hat
tojást, és mindezt összekeverte pörköltszafttal. Horror! És milyen vészjósló arccal
tudta kihozni ezt a förtelmet! Mintha tudta volna, hogy már a látványától lefordulunk
a székünkről. Én persze veszekedni kezdtem anyámmal, ahogy évek óta mindig, hogy
miért nem tudunk elmenni egy hangulatos kis vendéglőbe, miért kell neki órákig
nyüstölnie magát a párás-füstös konyhában, hogy odarakjon elénk egy ilyen
borzalmat, mint például ez a füves omlett. Gyöngyi azonban, aki az ebéd elején még
olyan merev volt, mint egy középkori hajó orrán a kifaragott szobor, elmosolyodott
az anyámmal közös magánszámunkon, és lassan felengedett. Pedig a neheze még
hátravolt: anyám kisietett a konyhába, és néhány másodperc múlva vastag párafelhő
csapódott ki a gáztűzhely felől.
- Kész a puding! - kiáltott ki nekünk odabentről, mire egyszerre robbant ki
belőlünk a nevetés. Egy perc múlva kipirulva, de büszke mosollyal hozta egy tálon a
remegő pudingot, amely csibesárgán virított a világba.
- Matija, akarok valami fontosat mondani - kezdtem, de anyám azt hitte, hogy a
dumával csak meg akarom úszni a pudingját, úgyhogy határozott mozdulattal
emberes szeletet kanyarított az édességből és a tányéromra csapta.
- Matija, figyelsz? - kérdeztem, de ő meredt szemmel csak a villámat nézte, hogy
mikor mélyesztem már bele a pudingba. Megtettem neki ezt a kis szívességet, de első
pillantásra láttam, hogy a valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva pettyesre
sikeredett sárgadinnyepuding olyan kemény, mint egy ágyúgolyó.
- Nagyon jó, anyukám - mondtam az első falat után -, majd később megeszem a
többit is. Most viszont figyelj egy kicsit: Gyöngyi abbahagyja.
- Mit?
- Jaj, édesanya, hát a kosárlabdát.
- Jó. Hozhatok még nektek egy kis palacsintát?
 Imádom az anyámat. Oly mértékben ki tud maradni a világ történéseiből, de még a
közvetlen közelében folyó ügyekből is, hogy az már egyenesen irigylésre méltó.
Estére persze leesett neki a tantusz, és rögtön telefonált, hogy akkor most mi lesz,
hogy segíthet-e valamiben, és hogy egy kicsit most járjunk hozzá ebédre, hogy ne
kelljen törődnünk a főzéssel. Miután csendre, nyugalomra, könnyű étrendre, friss
levegőre és mindenfajta izgalom kiküszöbölésére intett bennünket, megkérdezte,
hogy most mik Gyöngyi tervei.
- Babát akarunk - feleltem a világ legtermészetesebb módján. Szavaimra néma
csönd volt a felelet. Aztán egyszer csak, mint akinek felrázták a lelkét, Matija ujjongó
rikoltozásban tört ki, és már egy percet se törődött a kosárlabdával, amely a jövőben,
mint puszta képzelődés szerepelhetett csak a családi listánkon.
- Hé, pajti, mi van a kis copfossal?

Vilivel a dzsámi előtt találkoztunk, s úgy döntöttünk, hogy nem ülünk be sehova,
inkább sétálunk egyet. Barátom még mindig kis copfosnak hívta Gyöngyit.
- Tudod jól - feleltem. - Jó, nem játszik. És?
- Kisgyerekekkel foglalkozik majd. Megalapítja a Zsolnay kosársulit. - Az jó, az
jó! És nem nagy visszalépés ez neki?
- Kösz, Vilikém, baromi tapintatos vagy.
Barátom néhány pillanatig mulatott a háborgásomon, aztán hátba vágott.
- Jaj, most mit izélsz, hisz nekem köszönheted, hogy egyáltalán ismered!
- Mi van?
- Hát nem én mutattam be neked? - Na ne túlozzunk.
- Talán már elfelejtetted azt a meccset, Miami előtt? - Nem, nem felejtettem el.
- Nekem köszönhetsz mindent! - Neked, az biztos.
- A boldogságodat, az örömödet. - Úgy van.
- Most gúnyolódsz?
- Vili, te olyan hülye vagy. De én úgy szeretlek!
Szeptember közepén Gyöngyi néhány iskolában megkapta a testnevelés órák
utolsó tizenöt percét, és megnézte, kinek van tehetsége a kosárlabdához. A következő
hétfőn már meg is tartotta nekik az első edzést. Imádták a gyerekek. És Gyöngyi is
őket. Elveszítette a régi életét. Igyekezett magára találni.
Gőg, rosszakarat, gyűlölet, irigység, önzés. Nincs helyük a sportban. Ezért akartam
és akarom ma is, hogy Király Sándor bocsánatot kérjen a feleségemtől. Hogy a
bocsánata mit számít már Gyöngyi karrierjét illetően, arról nincsenek kétségeim. De
hogy mit számít a lelkét illetően, azt csak én tudom, és talán önök, akik elolvasták ezt
a fejezetet.
Jolanta, a litván csoda tizenegy év után visszatért szülőhazájába. Orbán Móni ma
az NB II-es Monor játékosa, és azt mondja, sose felejti el Király edzésmódszereit,
erre a beteg térde különben is minden egyes lépésnél emlékezteti. Árormé egy rövid
ideig a Diósgyőr szakvezetőjeként dolgozott, aztán elküldték. Ma Debrecenben edző.
Gyöngyi húga, Barbara ügyes és nagy reményekre jogosító ifjú kosárlabdázónő. Pécs
örül, hogy nem maradt "Zsolnay" nélkül. Olivér ma egy miskolci gimnáziumban
kosárlabdaedző. Laurence visszaköltözött Hollandiába, Gréczy doktor meghalt. Hal-
mos Péter továbbra is a PVSK jogásza, és ma is jellegzetes betyárbajuszt visel. Vili
agglegény, és nem is szándékozik megnősülni. Inkább álmodozik. Azt mondja, az
sokkal jobb, mint a valódi szerelem. Berkes István, a Sportkórház főorvosa, aki
szintén aláírta Gyöngyi sokat vitatott zárójelentését, elkérte a feleségem leleteit, s
kivitte egy genfi konferenciára, hogy megmutassa a kollégáinak. Zsolnay Árpád ma
is fiatalokat edz, ahogy Adamik Feri bácsi is, aki immár legalább az ötszázadik NB I-
es játékosnál tart. Icu, Gyöngyi édesanyja egy másik házasságából született fia, Ricsi
ma tizennyolc éves. A srác 205 centi, ötvenegyes lába van, és, lássanak csodát,
kosarazik! Jensen professzor havonta hív, de rövidesen le fogom állítani, mert nincs
miért. Mosley, a zseniális amerikai kosaras szült, és Los Angelesben él a férjével.
Király Sándort elzavarták Diósgyőrből, később a Szeged edzője lett. Tömérdek pénzt
vitt a dél-magyarországi városba, és felhozta a csapatot az NB I-be. Ügyes pasas.
Mindig is mondtam, hogy nagyon ügyes. Csak kár, hogy semmit sem tanult a
múltból.
Most, hogy megírhattam a feleségem történetét, könnyűnek érzem magam.
Könnyűnek és kiegyensúlyozottnak. Csak egy icipici fájdalom bujkál a szívemben.
Mert nagyon szeretem Zsolnay Gyöngyit, és szerettem volna, ha úgy boldog, ahogy
megálmodta.
Nem vicceltem, amikor anyámnak babáról beszéltem. Szorgalmasan dolgozunk a
bébi-projekten. Meggyőződésem, hogy Gyöngyi sebére az anyaság volna az igazi
gyógyír. Mert csakis egy új élet pótolhatja az elveszített régit.

"Király Sándort ma is jó barátomnak tartom, köszönettel tartozom neki, hiszen

részese lehettem a diósgyőri női kosárlabdázás legszebb éveinek. Ugyanakkor mindig
arra tanítottak, hogy az igazságtól nem szabad félni, akkor sem, ha tévedtünk. Ezért
segítettem Tvrtkónak megírni Zsolnay Gyöngyi igaz történetét."
Hatvani Olivér

Epilógus

Eddig mindig a riportjaim hátterét írtam meg-azt, hogy én hogyan éltem át a pokoli
történeteket. De közben ott volt a sajátom. Életem legpokolibb története. Éveken át
kutattam, mi történt a copfossal, miért adta fel az álmait, miért nem okozhat több
örömöt játékával az embereknek. Nem tudom felejteni a koporsó-transzparenst, nem
tudom felejteni mindazt, amit egy ember gonoszsága okozott neki. Mégsincs bennem
sem düh, sem bosszúvágy, sem elvakult indulat. Csak szomorúság. És az eltökéltség,
hogy könyvem tanulságul szolgáljon a kosárlabdasportban dolgozóknak és a fiatal
kosarasoknak. Hogy mással soha ne történhessen hasonló.
Amikor bocsánatkérésre szólítottam fel Zsolnay Gyöngyi egykori edzőjét, tudtam,
ez lesz életem Becsületbeli Ügye. És elkezdtek jönni a levelek. Tömegével. Olyan
emberek levelei, akiknek már semmit sem számíthat egy eltiltás, egy büntetés.
Hármat kiválasztottam közülük.
Minden kommentár nélkül adom közre őket.

Kedves Vujity Tvrtko !

 Először is szeretném leszögezni, nem azért csatlakozom a többiekhez, mert
bármilyen elégtételre vágynék azzal kapcsolatban, ami velem is megtörtént Király
Sándor edzősködése alatt.
Jó lenne biztosnak lenni abban, hogy kiküszöbölhető, ami velünk történt, s mással
már nem történhet meg, és szeretnék végre nyugodtan, békében élni, nem vissza-,
csak előretekinteni.
A legegyszerűbb megfogalmazásban, ez a rossz döntések története, ahol a többes
számmal a komplexitásra utalok.
Elsősorban az enyém: mert odaigazoltam, mert második évre is maradtam;
- a klubvezetésé: mert szemet hunyt a történések felett, pedig mindennel tisztában
volt;
- az orvosoké: akik partnerei voltak egy abszolút etikátlan eszköztárban;
- a továbbiakban odaigazolt játékosoké: akiknek mi, "túlélők" már elmeséltük a
"lehetetlent";
- azoké, akik valaha oktatták és levizsgáztatták ebből a szakmából akik évről évre
megújítják az edzői működési engedélyét;
- és talán az Övé, amiért ezt a szakmát választotta. A tények röviden összefoglalva
velem kapcsolatban:
22 évesen stabil válogatottként, Magyar Bajnokként, túl két EB bronzérmes
sikerélményen, egészségesen leigazoltam Diósgyőrbe.
- 24 évesen félig használhatatlan, állandó injekciózásra szoruló bal térddel,
kiszakadt gerincsérvvel igazoltam el innen, és ettől fogva sosem voltam a régi
önmagam.
Miskolcra a mai napig ambivalens érzésekkel gondolok vissza. Az érzés egyik
formája és az első!, a BOLDOGSÁG.
Fantasztikus csapat, fantasztikus közönség volt, ami engem fanatizált, és úgy
érzem, életem egyik legjobb szezonját ennek köszönhetem. Szurkolók szeretetével,
rengeteg baráttal gazdagodtam. A másik érzés
a KÉTSÉG, ami Király Sándorral összekötve értelmezendő.
Ha engedte volna, hogy megműtsék novemberben a porcos térdem. Ha nem kellett
volna ilyen térddel 5 hónapot ugyanannyit játszanom és edzenem, mintha egészséges
lennék.
Ha ezt nem a térdem állandó leszívásával, injekciózásával kellett volna
végigcsinálnom lelki terrorban, szimulánsnak kikiáltva.
Ha én választhattam volna orvosaimat.
Ha a terhelést és pihenést arányaiban ismerné.
Ha nem kellett volna végigélnem, ahogy alázza csoporttársaim. Ha nem mászkált
volna bele az intim szférámba.
Ha valaha elfogadott volna kritikát - és Tisztelt Edző Kollégák! - ha valaki egyszer
őszinte lett volna vele.
Ha nem eszközként használta volna játékosait, hanem értékként, emberként kezelte
volna őket.
Ha megértené, hogy egy edző nem csak az eredményességért felelős, hanem
játékosaiért is, hisz pedagógus.
 Akkor talán a DKSK-nak lett volna bajnokcsapata; nem kellett volna sok millióért
évről évre csapatnyi játékost igazolnia, fantasztikus kosárfellegvár lehetne ma is
Miskolc, remek utánpótlással; nem ez lett volna jó néhány játékos pályafutásának
törése vagy végállomása. Király elismert és elégedett ember lehetne, aki bármelyik
élklubnál számításba jöhet;
És köszönnének neki a volt játékosai - hiszen minden diák ráköszön tanáraira. . .

Tisztelettel: Bakai Eszter

113-szoros magyar válogatott kosárlabdázó diplomás szakedző

Bp., 2001. okt. 2.

Kedves Tvrtko!
Az alábbiakról szeretnélek tájékoztatni:
Egészségesen kerültem Diósgyőrbe, első sérülésem egy hónappal később
jelentkezett. Király Sándor edző kötelezett, hogy egy meghatározott orvoshoz
mehetek csak el. A lelet elkészülte után közölte velem, hogy nincs szükség műtétre,
ellenben fokozott edzésmunkára és erősítésre kötelezett. A térdvédő használatát
megtiltotta. Egyre instabilabb térdemre kétszer rásérültem. Folyamatosan terrorizált,
amikor már lépni sem tudtam, üvöltött, hogy folytassam, vagy szedjek Seduxent.
Amikor fájdalmaim elviselhetetlenné váltak és bejelentkeztem a saját orvosomnál, a
kivizsgálást megtiltotta. Végül edzői tiltása ellenére saját orvosommal megműttettem
a térdem, melyről utólag is megállapították, hogy a terhelés idején már keresztszalag-
szakadásos volt.
Hozzáteszem még: Király Sándor tiltása miatt kosárlabda szakedzői
tanulmányaimat nem folytathattam. Ezt csak utána fejezhettem be.
Emberként, sportolóként és nőként folyamatosan megalázott.
Egyértelműen Király Sándort teszem felelőssé térdem szétroncsolódásáért,
egészségi állapotom megromlásáért. Életem magasan legrosszabb döntésének tartom
a hozzá szerződésemet, mely súlyosan befolyásolta karrieremet és magánéletemet.

Üdvözlettel: Kovács Andrea

egykori magyar válogatott kosárlabdázó kosárlabda-szakedző
Kecskemét, 2001. 10. 05.
Tisztelt Vujity Tvrtko!

Szomorúan vettem tudomásul, hogy feleségednek és volt csapattársamnak,

Kicsinek be kell fejeznie kosárlabda-pályafutását.
Úgy éreztem, nekem is meg kell szólalnom, mert Gyöngyi csak egyike azoknak az
embereknek, akik megszenvedték a Diósgyőrben töltött éveket.
Én 1994-től 1996-ig játszottam a DKSK-ban.
A kálváriám '94 novemberében kezdődött egy USA-túrán, ahol az első mérkőzésen
megsérült a térdem. A kinti csapat egészségügyi képviselője megvizsgált és közölte,
hogy alaposabb kivizsgálásra lenne szükség. Folyamatosan jeleztem, hogy a lépés is
nagy fájdalommal jár, de az edzőm "ránézéssel" megállapította, hogy biztosan nincs
szalagsérülésem, ha meg porc, akkor úgyis jobban járok, ha mozgok vele és leszakad.
Két nap pihenő után az elkövetkezendő egy hétben, fájdalommal küszködve, végig
kellett edzenem és játszanom a túrát, edzőm utasítására. Sokszor potyogtak a
könnyeim.
A lényegre térve, itthon kb. egy hónapomba került, mire megműttethettem a
térdemet, kizárólag annál az orvosnál, akit ő mondott. Ez idő alatt persze én voltam a
fekete bárány, aki cserbenhagyja a csapatot egy fontos mérkőzés előtt.
1995 áprilisában súlyos megfázással küszködtem, nagyon gyengének éreztem
magam, és ezt jeleztem az edzőmnek. Ő nem értette, miért nem tudok kikeveredni
belőle, mikor folyamatos és állandó gyógyszeres kezelés alatt állok, de az edzéseket
nem hagyhattam el. A vége az lett, hogy gyomorvérzést kaptam (ezt a székesfehérvári
orvosom állapította meg).
A lelkem a gyengém, és ezt ő is tudta. Létezett a lelki terror! Ottlétem két éve alatt
végig félelemérzettel kosárlabdáztam, különösen az ezerszer kiabált, üvöltött szlogen:
"lebaszom, megbüntetem, kirúgom!" maradt meg bennem mélyen.
1995 augusztusában a felkészülés alatt megint gondok jelentkeztek a már műtött
térdemmel. Ismét szimulánsnak bizonyultam. Az edzőm orvosa pár nap pihenőt
javasolt, de én éreztem, hogy ennél nagyobb a baj. Elmentem két másik orvoshoz,
akik egymástól függetlenül újabb műtétet javasoltak. Nem vártam tovább a műtéttel,
mert játszani szerettem volna, de ennek is ára volt, közölte: ha most megműttetem,
akkor megnézhetem, mikor játszom legközelebb! A két év alatt, amit Miskolcon
töltöttem a csapaton belül, összeszámoltam, 10 műtétet hajtottak végre!
Kérdem én: Normális dolog ez?!!! Hány sérülés lehetett előtte? Drámai ez a szám!
Az egyik szemem sír, a másik nevet! Sír, mert lelkileg összetörve távoztam
Diósgyőrből, és nevet, mert imádtam a csapatot, a várost, a szurkolókat, akik
rengeteg nehézségen átsegítettek minket.
Tudom, hogy ezeket az eseményeket már nem tudjuk meg nem történtté tenni, de
talán mások számára tanulságul szolgálhatnak! Ők ne járjanak így !
Hatéves korom óta kosárlabdáztam, úgy éreztem, ez a játék lesz az életem. Egykori
edzőm sokat tett azért, hogy 23 évesen végleg abbahagytam.

Üdvözlettel: Takács Daniella

volt válogatott kosárlabdázó végzett kosárlabdaedző
Székesfehérvár, 2001. 10. 7.

KÖNYVZÁRTA
A Magyar Távirati Iroda közleménye, Budapest, 2001. október 11., csütörtök 14.42
perc:
Királv Sándor kosár-labdaedző bocsánatot kért Zsolnay Gvöngvitől. Az egykori
klasszis játékos a múlt hét kedden súlyos térdsérülésére hivatkozva jelentette be
visszavonulását.
A szegedi női kosárlabdacsapat jelenlegi vezető edzője az egyesület elnökségén
keresztül tájékoztatta az MTI-t: amennyiben az egykori válogatott kosaras úgy véli,
hogy pályafutásának kényszerű befejezése kapcsolatba hozható az ő korábbi
diósgvőri tevékenységével, akkor elnézést kér tőle. A bocsánatkérést Zsolnay Gyöngyi
elfogadta.

A debreceni Alföldi Nyomdában már elkészült ez a könyv, amikor

Király Sándor nyilvánosan bocsánatot kért Zsolnay Gyöngyitől. Bár a
kis copfos álmait ez már nem adja vissza, ezúttal Király Sándor is
bizonyított. Bizonyította, hogy felül tud emelkedni egykori tévedésein,
és ez tiszteletre méltó emberi tulajdonság. Köszönet ezért neki.

Vujity Tvrtko