Fordította

HARCI ANDOR

Copyright © Chevy Stevens

Hungarian translation © Harci Andor, 2017
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó 2017
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Laik Eszter
Korrektor: Kohuth Galla Ágnes
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN: 978-615-5763-20-5
Connelnek
 ELSŐ BESZÉLGETÉS

Azt hittem, megbirkózom vele, Nadine. Miután annyi ideje

találkozgatunk már, és annyiszor beszéltem már arról, hogy vajon
megkeressem-e a vér szerinti édesanyámat, végre megtettem. Végre
megléptem, amit terveztem. Te is a részese voltál – szerettem volna
megmutatni neked, mekkora hatást gyakoroltál az életemre, mennyit
fejlődtem azóta, mennyivel stabilabb, kiegyensúlyozottabb vagyok.
Ezért mondtad nekem mindig: „Az egyensúly a legfontosabb.” De
elfelejtettem, mi egyebet szoktál még mondani: „Csak lassan, Sara!”
Hiányzott, hogy itt legyek. Emlékszel, mennyire feszengtem, mikor
megismerkedtünk? Különösen, mikor elmondtam, hogy segítségre van
szükségem. De te gyakorlatias voltál, jókedvű – a legkevésbé sem olyan,
amilyennek egy pszichológust elképzeltem. Az irodád olyan világos és
szép volt, hogy minden aggodalmamtól függetlenül jobban éreztem
magam, ahogy beléptem. Egyes napokon, főleg a kezdeti időben, nem is
akartam elmenni.
Egyszer azt mondtad, ha nem adok életjelet, az azt jelenti, jól
haladnak a dolgok, ha teljesen megszűnnek a látogatásaim, tudni fogod,
hogy elvégezted a feladatod. Elvégezted, valóban. Az utóbbi pár év
életem legboldogabb időszaka volt. Ezért gondoltam, hogy itt az idő. Azt
gondoltam, mindent legyőzök, ami csak szembejön velem. Stabil
voltam, két lábbal a földön. Semmi sem lökhet vissza abba a
bizonytalan idegállapotba, amiben a találkozásaink elején voltam.
Majd mikor végre rábírtam, hogy beszéljen velem, a saját
szülőanyám hazudott nekem. Hazudott az igazi apámról. Olyan érzés
volt, mint mikor Ally rugdosta a bordáimat, amíg várandós voltam vele
– egy hirtelen, belülről érkező lökés, amitől bennszakad a lélegzetem.
De a legjobban a szülőanyám félelme ütött meg. Félt tőlem. Ebben
biztos vagyok. Azt nem tudom, mi okból.

Úgy hat héttel ezelőtt kezdődött, december vége környékén, egy online
cikkel. Ezen a vasárnapon rémesen korán fenn voltam – semmi szükség
kakasra, ha van egy hatéves a háztartásban –, és miközben beszívtam
az első kávém illatát, megválaszoltam az e-mailjeimet. Már az egész
szigetről érkeznek felkéréseim bútorok restaurálására. Azon a
reggelen egy 1920-as évekből származó asztallal kapcsolatban
próbáltam kutatást végezni, mikor épp nem Allyn kacagtam. Ahelyett,
hogy rajzfilmeket nézett volna a földszinten, hallottam, ahogy Jávort, a
tarka francia buldogunkat dorgálja, amiért a plüssnyusziját zaklatta.
Legyen elég annyi, hogy Jávor fogzik. Egyetlen plüssfarok sincs
biztonságban.
Aztán valahogy elém került egy viagrás felugró hirdetés, amit nagy
nehezen sikerült bezárnom, de véletlenül egy másik linkre
kattintottam, és azon kaptam magam, hogy egy címet bámulok:

Örökbefogadás: a történet másik oldala

Végiggörgettem néhány levelet, amit egy Globe and Mail-riportra

válaszul küldtek be olvasók. Olyan vér szerinti szülők történeteit
olvastam, akik évekig próbálták fellelni a gyerekeiket, akik meg akarták
találni őket. Olyan örökbe fogadott gyerekekét, akik úgy érezték
gyerekkorukban, hogy nem tartoznak sehova. Az arcokba csapott ajtók
tragikus történeteit. Anyák és lányok, fivérek és nővérek
újraegyesítésének vidám történeteit: boldogan éltek, míg meg nem
haltak…
Elkezdett zakatolni a fejem. Mi volna, ha rátalálnék anyámra? Vajon
azonnal egymásra hangolódnánk? Mi van, ha egyáltalán nem akar
semmilyen kapcsolatot? Mi van, ha kiderül, hogy már nem él? Mi van,
ha testvéreim is vannak, akik nem tudtak rólam soha semmit?
Nem is vettem észre, hogy Evan fenn van, amíg tarkón nem csókolt,
közben enyhén felmordulva – ezt a morranást Jávortól loptuk, és a fel
vagyok paprikázva jelentéstől a dögös vagy! jelentésig minden létezőre
alkalmazzuk.
Lecsuktam a képernyőt, és megfordultam a forgószékkel. Evan
mosolyogva felvonta a szemöldökét.
– Már megint az online randipartnereddel cseverészel?
Visszamosolyogtam:
– Melyikkel?
Evan a mellkasához kapott, belezuhant saját irodai székébe, és
felsóhajtott.
– Remélem, rengeteg ruhája van.
Felnevettem. Már az idők kezdete óta fosztogatom a pólókészletét,
különösen, mikor egy csoporttal ott kell maradnia a tofinói
vendégházban – háromórányira a Nanaimóban található házunktól,
egyenesen a Vancouver-sziget nyugati partján. Azokban a hetekben
gyakran huszonnégy órában az ő pólóit viselem. Belemerültem a
munkába egy új bútordarabon, és mire hazaért, a pólóját foltok
tarkították, én pedig mindenféle szívességekkel igyekeztem
kiengesztelni.
– Sajnálom, édesem, hogy tőlem kell megtudnod, de te vagy
számomra az egyetlen férfi. Az én bolondériámmal senki más nem
viselne el. – Az ölébe tettem a lábamat. Borzas fekete hajával, a
szokásos pólóból és oldalzsebes nadrágból álló öltözetében úgy nézett
ki, mint valami egyetemista. Sokan nem is gondolnák, hogy a vendégház
Evan tulajdona.
– Ó, egészen biztos vagyok benne, hogy van valahol egy orvos
kényszerzubbonnyal, aki cukinak tartana – viccelődött.
Úgy tettem, mint aki meg akarja rúgni, majd így szóltam:
– Olvastam egy cikket – közben pedig a fejem bal oldalát
masszíroztam, ahonnan a lüktető fájdalom szétáradt.
– Jön a migrén, bébi?
Az ölembe ejtettem a kezem.
 – Csak egy kisebb roham. Majd elmúlik.
Jelentőségteljesen nézett rám.
– Na, jó, tegnap nem vettem be a gyógyszert. – Miután évekig
próbáltam gyógyszer nélkül átvészelni, most bétablokkolókat
használok, és végre sikerült leküzdenem velük a migréneket. Csak
emlékeznem kellett rá, hogy be is szedjem őket.
Megrázta a fejét:
– És miről is szólt az a cikk?
– Ontario nyilvánossá teszi az örökbefogadási adatait, és… –
felnyögtem, miközben Evan egy nyomáspontot dolgozott meg a
talpamon. – Ott volt egy csomó levél olyanoktól, akiket örökbe fogadtak,
vagy akik örökbe adták a gyerekeiket. – Lentről felcsendült Ally
kacagása.
– Azon gondolkodsz, hogy megkeresd a szülőanyádat?
– Nem egészen, egyszerűen csak érdekes volt. – De tényleg gondoltam
rá, hogy megkeresem. Egyszerűen csak bizonytalan voltam, hogy kész
vagyok-e rá. Mindig is tudtam, hogy örökbe fogadtak, de nem is fogtam
fel, hogy ez valamilyen másságot jelent, egészen addig, amíg anya le
nem ültetett, és nem mondta el nekem, hogy gyerekük lesz. Akkor
négyéves voltam. Ahogy anya egyre gömbölyűbb, apa pedig egyre
büszkébb lett, elkezdtem aggódni, hogy visszaadnak majd. Nem is
tudtam, mennyire más voltam, amíg nem láttam, hogyan néz apa
Laurenre, mikor hazahozták, majd utána hogyan néz rám, mikor
megkérdeztem, kézbe vehetem-e. Két évvel később érkezett Melanie.
Őt sem vehettem fel.
Evan, aki már ejtette volna a témát, bólintott.
– Mikor szeretnél elindulni villásreggelizni?
– Sohanapján – sóhajtottam. – Hál’ istennek Lauren és Greg is jönnek,
Melanie ugyanis Kyle-t is magával hozza.
– Merész húzás. – Amennyire apa kedveli Evant, valószínűleg az egész
reggelit a következő horgásztúra megtervezésével töltik majd, annyira
lenézi Kyle-t. Nem mondhatnám, hogy nem értem meg. Kyle
rocksztárkarrierre ácsingózik, de szerintem ezt a húgomon kívül senki
más nem veszi be. Igaz, apa mindig is utálta a fiúinkat. Még mindig
megdöbbent, hogy Evant kedveli. Elég volt egy közös kirándulás a
vendégházba, azóta úgy beszél róla, mintha ő lenne a sosemvolt fia.
Még mindig dicsekszik a lazaccal, amit akkor fogtak.
– Szerintem azt hiszi, ha több időt töltenek egymás társaságában, apa
majd látni fogja a jó tulajdonságait – horkantam fel.
– Ne légy ilyen! Melanie szerelmes.
Gúnyosan megráztam magam.
– Múlt héten azt mondta, jobb lesz, ha elkezdek napozni, hogy
legalább olyan színem legyen, mint a ruhámé. Kilenc hónap múlva a
nyakunkon az esküvőnk!
– Csak féltékeny. Ne vedd a szívedre!
– Eléggé személyeskedő.
Ally Jávorral a nyomában száguldott be a szobába, és a karjaimba
vetődött.
– Anya, Jávor megette a zabpelyhem!
– Már megint lenn hagytad a tálat a padlón, kis butus?
A nyakamba kuncogott, én pedig beszívtam üde illatát, miközben a
haja az orromat csiklandozta. Sötét bőrével és zömök testfelépítésével
sokkal jobban hasonlít Evanre, mint rám, bár nem ő a vér szerinti apja.
Örökölte viszont az én zöld szememet – a macskaszemeket, Evan
szavajárásával. És a fürtjeimet is, bár az enyémek harminchárom éves
koromra elengedték magukat, míg Ally fodrai még mindig feszes kis
rugók.
Evan felállt, és összecsapta a tenyerét.
– Na, család, itt az ideje öltözködni.

Egy héttel később, közvetlenül újév után Evan pár napra visszatért a
vendégházba. Időközben elolvastam még néhány örökbefogadás
történetét, és mielőtt elment, azt mondtam, fontolgatom, hogy
megkeressem a vér szerinti anyámat, amíg ő távol van.
– Biztos vagy benne, hogy ez most jó ötlet? Annyi dolgod van amúgy is
az esküvővel.
– De ez hozzá tartozik – épp házasodni készülünk, és amennyit a
származásomról tudok, az alapján földönkívüli is lehetnék.
– Nos, azért az megmagyarázna ezt-azt…
– Ha-ha, rendkívül vicces.
Elmosolyodott, majd folytatta:
– Komolyan, Sara, milyen érzés lesz, ha nem találod meg? Vagy ha
igen, de látni sem akar?
Hogy milyen érzés lesz? Elhessegettem a gondolatot, és vállat
vontam.
– El kell fogadnom. A dolgokat már nem veszem úgy fel, ahogy régen.
De tényleg úgy érzem, meg kell tennem. Különösen, ha gyerekeink
lesznek. – Egész idő alatt, amíg várandós voltam Allyvel, attól tartottam,
mit örököl majd tőlem. Hála az égnek egészséges, de bármikor szóba
kerül Evannel egy újabb gyerek, a félelmek újra előbukkannak. –
Sokkal jobban aggódom amiatt, hogy anyát és apát felzaklatom –
mondtam.
– Nem kell elmondanod nekik. A te életed. De még mindig úgy
gondolom, az időzítés nem megfelelő.
Talán igaza van. Elég stresszes volt így is Ally gondját viselni és
vezetni a céget, az esküvő tervezéséről nem is beszélve.
– Még gondolkodom azon, hogy elnapoljam, oké?
Evan elmosolyodott.
– Hát persze. Ismerlek, bébi – amint eldöntöttél valamit, máris teljes
gőzzel haladsz előre.
– Megígérem – nevettem fel.

Tényleg gondolkodtam rajta, hogy várok még, különösen, mikor magam

elé képzeltem anya arcát, amikor megtudja. Anya azt szokta mondani,
az örökbefogadás azt jelenti, különleges vagyok, mivel engem úgy
választottak. Mikor tizenkettő voltam, Melanie elmondta az ő verzióját.
Azt mondta, a szüleink azért fogadtak örökbe, mert anyának nem
lehetett gyereke, de most már nincs rám szükségük. Anya a szobámban
talált rám, miközben a ruháimat csomagoltam. Mikor elmondtam neki,
hogy elindulok megkeresni az „igazi” szüleimet, sírni kezdett, majd így
szólt: „A szüleid nem tudtak rólad megfelelően gondoskodni, de azt
akarták, hogy a lehető legjobb otthonban nőhess fel. Ezért viseljük mi a
gondodat most, és nagyon szeretünk téged.” Soha nem felejtem el,
mekkora bánat ült a szemében, és milyen vékonynak éreztem a testét,
mikor átölelt.
A következő időszak, mikor komolyabban gondolkodni kezdtem azon,
hogy megkeresem a vér szerinti szüleimet, az érettségit követően volt,
aztán amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, majd hét hónappal
később, mikor első ízben tartottam a karjaimban Allyt. De anya helyébe
képzeltem magam – elgondoltam, milyen érzés lenne, ha az én
gyerekem szeretné megtalálni az ő vér szerinti anyját, milyen bánatos,
milyen rémült lennék –, és így soha nem voltam képes rávenni magam.
Talán ez alkalommal sem tettem volna, ha apa nem telefonál Evannek,
hogy menjenek el horgászni.
– Sajnálom, apa, épp tegnap ment el. Esetleg Greget elvihetnéd
magaddal.
– Greg sokat dumál. – Sajnáltam Lauren férjét. Apa megvetéssel
viszonyult Kyle-hoz, Greget viszont teljesen haszontalannak tartotta.
Előfordult már, hogy Greg egy mondat közepén volt, mikor apa
ellépdelt a társaságtól.
– Otthon lesztek egy ideig? Épp azt terveztem, hogy felveszem Allyt a
sulinál, ha végez, és átjövök meglátogatni titeket.
– Ne ma. Édesanyád pihenni próbál.
– Kezd kiújulni a Crohn-betegség?
– Csak fáradt.
– Oké, semmi gond. Ha bármiben segíthetek, szóljatok.
Egész életünk során kész hullámvasút volt anya egészségi állapota.
Néha hetekig semmi baja sem volt, a szobákat festette, függönyöket
varrt, telesütötte a konyhát. Még apa is majdnem boldog volt az ilyen
időszakokban. Emlékszem, hogy egyszer a vállára emelt, ami épp
annyira mámorító volt, mint a hirtelen jött törődés. De anya végül
mindig túl sokat tett-vett, és napokon belül újra beteg lett. A szemünk
előtt fakult el, a teste visszautasította, hogy bármilyen tápanyagot
magában tartson, még a sima bébiétel után is rohant a mosdóba.
Mikor anya épp rossz időszakában volt, apa hazaérkezve mindig
megkérdezte, mit csináltam egész nap, mintha valakit vagy valamit
találni akarna, akire vagy amire dühös lehet. Kilencéves voltam, mikor
a tévé előtt ülve lelt rám, miközben anya aludt. A csuklómnál fogva
ráncigált ki a konyhába, és a tornyosuló tányérokra mutatott, majd
lusta, hálátlan gyereknek nevezett. A következő nap a halmokban álló
szennyes ruha miatt fortyant fel, a rákövetkezőn Melanie kocsibehajtón
hagyott játékai miatt. Fizikai munkától edzett, méretes teste fölém
tornyosult, hangja pedig remegett a haragtól, de soha nem kiabált, soha
semmi olyat nem tett, amit anya láthatott vagy hallhatott volna. Sokszor
kirángatott a garázs elé, és felsorolta a hiányosságaimat, miközben a
lábát bámultam, és attól rettegtem, kijelenti, hogy többé nem akar
engem. Utána egy hétig alig szólt hozzám.
Nekifogtam a házimunkának, még mielőtt anya hozzáláthatott volna;
otthon maradtam, mikor a húgaim elmentek a barátaikkal; vacsorát
főztem, amivel soha nem nyertem el apám elismerését, de a hallgatását
legalább igen. Bármit megtettem volna, hogy elkerüljem a csendet,
bármit, hogy anya ne legyen újra beteg. Ha ő egészséges volt, én is
biztonságban voltam.

Mikor aznap este felhívtam Laurent, azt mondta, ő és a fiúk épp az

előbb értek haza, a szüleinknél vacsoráztak. Apa hívta meg őket.
– Szóval csak az én gyerekemnek nem szabad mennie?
 – Biztosan nem erről van szó. Ally annyira tele van energiával, és…
– Ez meg mit jelentsen?
– Nem jelent semmit, nagyon édes. De apa talán azt gondolta, három
gyerek már túl sok lenne. – Tudtam, hogy Lauren csak megpróbál
megnyugtatni, mielőtt elkezdenék apa miatt dühöngeni, amit amúgy is
utál, de megőrjít, hogy nem képes észrevenni, apa mennyire másképp
viselkedik velem – vagy legalábbis soha nem látja be. Miután letettem,
kis híján felhívtam anyát is, hogy rákérdezzek a hogylétére, ekkor
azonban eszembe jutott, hogy apa azt mondta, maradjak otthon, mint
valami kivert kutya, akinek csak a küszöb előtt szabad aludnia, mert
rumlit csinálna a házban. Visszatettem a telefont a dokkjába.

Másnap kitöltöttem a Vital Statistics irodájában az űrlapot, kifizettem

az ötvendolláros díjat, és várni kezdtem. Szívesen mondanám, hogy
türelmesen, de az első hét után gyakorlatilag felborítottam a postást.
Egy hónappal később érkezett meg postán az eredeti anyakönyvi
kivonatom, vagy ahogy a Vital Statistics dolgozója nevezte, az EAK. A
borítékot bámultam, közben eljutott a tudatomig, hogy remegek. Evan
ismét a vendégházban volt, és én azt kívántam, bárcsak itt lenne, mikor
kinyitom, de úgy tervezte, csak egy héttel később jön. Ally iskolában
volt, a házban csend honolt. Felszakítottam a borítékot.
A vér szerinti édesanyám neve Julia Laroche, én pedig Victoriában
születtem, Brit Columbiában. Apám ismeretlenként szerepelt. Újra és
újra elolvastam az EAK-ot és az örökbeadási bizonyítványt, válaszok
után kutatva, de egyetlen kérdés járt a fejemben: Miért adtál örökbe?

Korán keltem a következő reggelen, és míg Ally aludt, én az interneten

böngésztem. Első dolgom volt megnézni az örökbe fogadottak
újraegyesítő nyilvántartását, de mikor ráébredtem, hogy itt is egy
hónapig tarthat, amíg válaszolnak, úgy döntöttem, előbb magam
kezdem el a keresést. Miután vagy húsz percig nézegettem a
weboldalakat, három Julia Laroche-t sikerült találnom Quebecben, és
négyet az Államokban, akik megfelelő korúnak tűntek. Csak kettő élt a
szigeten, de mikor láttam, hogy mindkettő Victoriában lakik,
összeugrott a gyomrom. Ennyi idő után lehetséges, hogy még mindig ott
van? Gyorsan rákattintottam az első linkre, és csak akkor vettem
levegőt, mikor ráébredtem, hogy túl fiatal – egy kismamafórumra írt
bejegyzéséből ítélve. A második link egy victoriai ingatlanügynök
weboldalára vitt. Barna haja volt, akárcsak nekem, és körülbelül
megfelelő korúnak tűnt. Izgalom és félelem elegyével tanulmányoztam
az arcát. Vajon megtaláltam a szülőanyámat?
Miután Allyt elvittem az iskolába, leültem az asztalomhoz, és
bekarikáztam a telefonszámokat, amiket egy papírlapra firkantottam
le. Egy perc, és felhívom. Csak még egy csésze kávét előbb. Majd ha
elolvastam az újságot. Még befestem a körmeimet tíz különböző színre.
Erőt vettem magamon, hogy felvegyem végre a telefont.
Brrrrr…
Akár az is lehet, hogy nem ő az.
Brrrrr…
Le kellene tennem. Nem ez a módja, hogy…
– Julia Laroche.
Kinyitottam a szám, de nem jött ki egy árva hang sem.
– Halló? – szólalt meg újra.
– Igen, azért hívom… azért hívom, mert… – Mert ostoba módon azt
gondoltam, ha mondok valami fergetegeset, azonnal megbánod majd,
hogy lemondtál rólam, de most hirtelen még a nevemre sem emlékszem.
A hangja türelmetlenné vált.
– Vásárolni szeretne, vagy eladni?
– Nem, én… – nagy levegőt vettem, és egy szuszra elhadartam: –
Lehetséges, hogy a lánya vagyok.
– Ez valami tréfa? Kicsoda maga?
– A nevem Sara Gallagher. Victoriában születtem, és örökbe adtak.
Önnek barna haja van, és a kora is stimmel, szóval azt gondoltam…
 – Édesem, esély sincs rá, hogy maga az én gyerekem. Nem lehettek
gyerekeim.
Az arcomat elöntötte a pír.
– Istenem, annyira sajnálom. Csak azt gondoltam… nos, reméltem.
A hang ellágyult.
– Semmi gond. Sok sikert a kereséshez. – Már épp letettem volna,
mikor ismét megszólalt. – Az egyetemen dolgozik egy Julia Laroche.
Néha beszélünk telefonon.
– Köszönöm a tájékoztatást.
Az arcom még izzott, mikor leejtettem a telefont az asztalra, és
kimentem a műhelybe. Az ecseteim többségét letisztítottam, majd
leültem, és a falat bámultam, azon töprengve, amit az ingatlanos
mondott. Néhány perccel később ismét a számítógépnél ültem. Rövid
keresés után ráleltem a másik Julia nevére egy, a Victoria Egyetem
tanárait felsoroló listán. Művészettörténetet tanít – innen származhat a
régi dolgok iránti vonzalmam? Megráztam a fejem. Miért kezdek el
ilyen hamar lelkesedni? Csak egy név ez is. Mély lélegzetet vettem, és
felhívtam az egyetemet, majd meglepődve nyugtáztam, hogy
egyenesen Julia Laroche-hoz kapcsolnak.
Felvette, és ezúttal nem sültem bele a mondandómba:
– Üdvözlöm, a nevem Sara Gallagher, és a vér szerinti anyámat
szeretném megtalálni. Harminchárom évvel ezelőtt nem ön adott
örökbe egy gyereket?
Éles levegővétel. Csend.
– Halló?
– Ne hívjon többé. – Majd letette.

Sírtam. Órákon át. Amiből akkora migrén kerekedett, hogy Lauren

elvitte magához Allyt és Jávort. Hála az égnek, Lauren mindkét fia
körülbelül egyidős Allyvel, és Ally is imád náluk lenni. Utálom, amikor
akár csak egy éjszakára nem lehetek a közelében, de másra nem voltam
alkalmas, mint hogy egy sötét szobában heverjek, a fejemen hideg
borogatással, azt várva, mikor int búcsút a fájdalom. Evan hívott, és én
a migrén miatt elég vontatottan elmondtam neki, mi történt. A
következő délutánra már nem káprázott a szemem a fájdalomtól, így
hát Ally és Jávor hazajöttek. Evan aznap este újra hívott.
– Jobban vagy már, bébi?
– A migrénnek vége – az én ostoba hibám volt, újra megfeledkeztem a
gyógyszerekről. Most késésben vagyok azzal az asztallal, és fel
szerettem volna hívni néhány fotóst is a héten, és…
– Sara, nem kell mindent azon nyomban elintézni. A fotósokkal ne
foglalkozz, amíg nem jövök vissza.
– Semmi gond, meg tudom oldani. – Számos szempontból csodáltam
Evan laza személyiségét, de a két év során, amióta együtt vagyunk,
sikerült megtanulnom, hogy a „később megoldjuk” általában annyit
jelent, hogy az utolsó percben rohangálok elintézni valamit, mint egy
mérgezett egér.
– Azon töprengtem, mi történhetett a szülőanyámmal… – mondtam.
– Igen?
– Azon gondolkodtam, hogy írok neki. A címe nincs a
nyilvántartásban, de ott is hagyhatom az egyetemen.
Evan egy ideig csendben maradt.
– Sara… Nem hiszem, hogy jó ötlet volna.
– Oké, nem akar megismerni, de azt hiszem, a legkevesebb, amit
megtehetne, hogy átadja a kórtörténetemet. És Allyvel mi van? Neki
nincs joga tudni? Olyan egészségügyi gondok lehetnek, mint… mint
például a magas vérnyomás, vagy a vércukor, vagy rák…
– Bébi! – Evan hangja nyugodt volt, de erélyes. – Lazíts! Miért
engeded, hogy így bemásszon a bőröd alá?
– Nem vagyok olyan, mint te, oké? Nem tudom lesöpörni a vállamról a
dolgokat.
– Ide figyelj, dilinyóska, veled vagyok ám a lövészárokban.
Csendben maradtam, becsukott szemmel, megpróbáltam levegőt
venni, emlékeztettem magam, hogy nem Evanre vagyok mérges.
– Sara, tedd, amit tenned kell. Tudod, hogy mindentől függetlenül
melletted állok. De az a véleményem, hogy ezt el kéne engedned.

Ahogy másnap megtettem a másfél órás utat a szigeten, nyugodt és

koncentrált voltam, biztos benne, hogy helyesen járok el. Van valami az
Island Highwayben, ami mindig megnyugtat: az utánozhatatlan
városkák és völgyek, a megművelt földek, a meg-megvillanó óceán, a
parti hegyvonulat. Mikor közelebb értem Victoriához, és átmentem a
Goldstream Park ősi erdején, eszembe jutott az alkalom, amikor apa
idehozott minket, hogy megnézzük a folyóban a lazacok ívását. Lauren
rettegett a döglött lazacokon lakmározó sirályoktól. Én gyűlöltem a
halál szagát a levegőben, ahogyan belekapaszkodott az orrcimpáinkba
és a ruhánkba. Utáltam, hogy apa a húgaimnak mindent elmagyarázott,
de ügyet sem vetett az én kérdéseimre – rám sem.
Evan és én már beszélgettünk arról, hogy egy napon elindítunk egy
bálnanéző vállalkozást – Ally imádja a múzeumot, és a belső kikötő
utcai artistáit, én pedig a régi épületeket. Egyelőre azonban Nanaimo
pont megfelelt. Bár a sziget második legnagyobb városa, van valamiféle
kisvárosias hangulata. Sétálgathat az ember a kikötőben a hullámtörőn,
vásárolgathat a régi belvárosban, vagy megmászhat egy hegyet,
ahonnan pompás kilátás nyílik a Gulf-szigetekre, és mindezt egyazon
napon. Ha valamikor el szeretnénk tűnni, felszállunk a kontinensre
tartó kompra, vagy leautózunk Victoriába kicsit vásárolgatni. De ha
ezen az úton nem alakulnak jól a dolgok Victoriában, a hazaút igencsak
hosszú lesz.

Úgy terveztem, Julia irodájába viszem be az adatkérő levelet. Mikor

azonban a fogadótér íróasztalánál ülő hölgy azt mondta, Laroche
tanárnő a szomszédos épületben tart épp órát, úgy döntöttem, meg kell
néznem, hogy néz ki. Soha meg sem tudja, hogy ott voltam. Utána majd
leteszem a fogadótérben a levelet.
Lassan nyitottam ki az előadóterem-szerű helyiség ajtaját, és
beosontam, arcommal a pódiummal ellentétes irányba fordulva. Hátul
találtam egy helyet, halk recsegés kíséretében leültem – végig úgy
éreztem magam, mint egy kukkoló –, és felnéztem az anyámra.
– Ahogy láthatják, az iszlám világ építészete változatos…
A képzeletemben mindig a saját öregebb változatomként jelent meg,
de míg az én hajam barna, zabolázatlan hullámokban hullott a
hátamra, az ő fekete haja sima bubifazonra volt vágva. A szeme színét
nem láttam, az arca viszont kerek volt, kecses csontozattal. Az én
arccsontjaim felnyúlnak, az arcvonásaim északiasak. Fekete ruhája
vonalaiból vékony, fiús alak rajzolódott ki, a csuklói vékonyak. Nekem
sportos alkatom van. Ő aligha lehetett magasabb százhatvan centinél,
én pedig épphogy nem érem el a száznyolcvanat. A mozdulatai, ahogy a
projektor által vetített ábrán mutogatott a képekre, elegánsak és
megfontoltak voltak. Én annyit használom beszéd közben a kezemet,
hogy mindig felborítok velük valamit. Ha nem kísértett volna még
mindig a telefonban hallott reakciója, azt képzelném, nem is őt
keresem.
Ahogy fél füllel az előadást hallgattam, arról képzelődtem, milyen
lehetett volna a gyerekkorom, ha ő lett volna az édesanyám.
Művészetről beszélgettünk volna vacsoránál, amit gyönyörű
tányérokról fogyasztottunk volna, olykor ezüst gyertyatartókban égő
gyertyák mellett. A nyári szünetek idején idegen országok múzeumait
fedeztük volna fel, és mélyre ható értelmiségi beszélgetéseket
folytattunk volna kapucsínóink fölött olasz kávézókban. Hétvégenként
könyvesboltokat böngészgettünk volna…
Elborított a bűntudat hulláma. Nekem már van egy anyám. Eszembe
jutott a kedves nő, aki felnevelt, a nő, aki káposztalevélből csinált
borogatást a fejemre, valahányszor fájt, még ha ő maga nem is érezte
jól magát, a nő, aki nem tudja, hogy megtaláltam a vér szerinti
anyámat.
 Az előadás véget ért, lesiettem a lépcsőkön az oldalsó ajtó felé. Mikor
elmentem Julia mellett, mosolygott, tekintete azonban kérdő volt,
mintha nem tudna hirtelen hova tenni. Ahogy egy hallgató megállította,
hogy feltegyen neki egy kérdést, az ajtó felé iramodtam. Az utolsó
másodpercben még visszanéztem. Barna volt a szeme.
Egyenesen a kocsimhoz mentem. Még mindig ott ültem, őrülten
zakatoló szívvel, mikor láttam, hogy kilép az épületből. A campus
parkolója felé haladt. Kicsit elfordultam a kocsival abba az irányba, és
végignéztem, ahogy beszáll egy fehér, régi vágású Jaguárba. Mikor
elindult, követtem.
Állj meg! Gondold végig, mit teszel! Térj le az útról!
Mintha meg tudtam volna tenni.
Ahogy végigmentünk a Dallas Roadon, Victoria elegánsabb részeinek
egyikén, a part mellett lemaradtam. Úgy tíz perccel később Julia
bekanyarodott az óceán partján álló hatalmas, Tudor-korabeli ház
körkörös bekötőútjára. Félreálltam, és elővettem egy térképet.
Leparkolt a márványlépcső előtt, egy ösvényen befordult a ház
sarkánál, majd eltűnt egy mellékajtóban.
Nem kopogott. Itt lakott.
És most mit tegyek? Hajtsak el, és felejtsem el az egészet? Dobjam be
a levelet a kocsibehajtó végén álló postaládába, és kockáztassam meg,
hogy valaki más talál rá? Adjam át neki személyesen?
Amint azonban odaértem a nagy mahagóni bejárati ajtóhoz, úgy
álltam ott, mint valami idióta, lefagyva, azon tépelődve, hogy
becsúsztassam az ajtón a levelet, vagy fussak vissza a kocsibehajtón.
Nem kopogtam, nem csengettem, de az ajtó kinyílt. Szemtől szemben
álltam az édesanyámmal. És nem tűnt túl boldognak a találkozástól.
– Igen?
Égett az arcom.
– Üdv… én… ott voltam az óráján.
Összeszűkült a szeme. A kezemben szorongatott borítékra nézett.
– Írtam önnek egy levelet. – Kapkodtam a levegőt. – Szerettem volna
kérdezni néhány dolgot… a minap beszéltünk…
Csak bámult rám.
– A lánya vagyok.
Elkerekedett a szeme.
– Távozzon. – Elkezdte becsukni az ajtót. Én betettem a lábamat az
ajtórésbe.
– Várjon! Nem állt szándékomban felzaklatni… csupán néhány
kérdésem volna, a lányom miatt. – Beletúrtam a tárcámba, és elővettem
egy fényképet. – A neve Ally… még csak hatéves.
Julia nem akarta megnézni a fényképet. Mikor megszólalt, a hangja
magas volt, feszült.
– Ez nem a legjobb időszak. Nem megy… egyszerűen nem megy.
– Öt perc. Csak ennyire van szükségem, utána békén hagyom.
Az előszobai kisasztalon álló telefonra pillantott.
– Kérem. Megígérem, hogy nem jövök újra vissza.
Bekísért egy kisebb szobába, amiben egy mahagóni asztal állt, és a
falakat padlótól plafonig könyvespolcok borították. Leemelt egy
macskát egy antik, magasított támlájú, barna bőrszékről.
Leültem, és mosolyogni próbáltam.
– A himalájaiak gyönyörűek. – Nem mosolygott vissza. A széke
peremén ült. Egyik kezével a másikat markolta az ölében, elfehéredett
bütykökkel.
Újra megszólaltam:
– Ez a szék csodaszép… Bútorok javításából tartom fenn magam, ezen
látni, hogy eredeti. Imádom az antikot. Bármit, ami régi, ami azt illeti,
kocsikat, ruhákat… – Kezemmel végigsimítottam a szűkített fazonú,
fekete bársonykabátomon.
A padlót bámulta. A keze remegni kezdett.
Vettem egy nagy levegőt, és belecsaptam:
– Csak azt szeretném tudni, miért adott örökbe. Nem haragszom,
ragyogóan élek. Csak… csak szeretném tudni. Tudnom kell.
– Fiatal voltam. – A hangja gyenge volt, élettelen. – Baleset volt. Nem
akartam gyereket.
– Akkor engem miért tartott meg?
– Katolikus voltam. – Múlt idő?
– Mi a helyzet a családjával, ők…
– A szüleim meghaltak egy balesetben… miután megszülettél. – A
végét sietve tette hozzá. Arra vártam, hogy mondjon még valamit. A
macska a lábához törleszkedett, de nem simogatta meg. Észrevettem,
hogy a nyaka tövében hevesen lüktet egy ér.
– Nagyon sajnálom. A baleset a szigeten történt?
– Mi… ők… a Williams-tónál laktak. – Arca vörösbe borult.
– A neve Laroche. Mit jelentsen ez? Francia, igaz? Tudja esetleg, hogy
honnan…
– Soha nem foglalkoztam vele.
– Az apám?
– Egy partin történt, és semmire nem emlékszem. Nem tudom, most
hol lehet.
Meredten néztem ezt az elegáns nőt. Sehogy nem illik hozzá egy ittas,
egyéjszakás kaland. Hazudik. Ebben egészen biztos voltam. Igyekeztem
rábírni, hogy nézzen a szemembe. A macskát bámulta. Őrült vágy
fogott el, hogy felragadjam és hozzávágjam.
– Magas volt? Rá hasonlítok inkább, vagy…
Felállt.
– Elmondtam, nem emlékszem. Azt hiszem, itt az ideje távoznod.
– De… – Egy ajtó csapódott be a ház hátsó részén.
Julia a szájához kapta a kezét. Egy idősebb nő bukkant fel, göndör
szőke hajjal, vékony vállaira pink sálat borítva.
– Julia! Úgy örülök, hogy itthon vagy, el kellene… – Megakadt, mikor
meglátott, majd mosoly ült ki az arcára. – Ó, üdvözlöm, nem tudtam,
hogy itt van Julia egyik hallgatója.
Felálltam, és kinyújtottam a kezem.
– Sara vagyok, csak megkértem Laroche tanárnőt, hogy nézze át
velem a dolgozatomat, de lassan indulnom kellene. – Elfogadta a felé
nyújtott kezem.
– Katharine vagyok, Juliának a… – Elhalványult a hangja, miközben
Julia arcát fürkészte.
Meg akartam törni a kínos csendet.
– Örülök, hogy találkozhattam önnel. – Juliához fordultam. – Még
egyszer köszönöm a segítséget.
Magára erőltetett egy mosolyt, és bólintott.
A kocsinál visszanéztem a vállam fölött. Még mindig a nyitott ajtóban
álltak. Katharine mosolygott és integetett, Julia azonban csak bámult.

Érted hát, miért kellett beszélnem veled. Úgy érzem, mintha jégen
állnék, ami körülöttem mindenhol repedezik, de nem tudom, melyik
irányba induljak. Derítsem ki, miért hazudott a szülőanyám, vagy
fogadjam meg Evan tanácsát, és egyszerűen hagyjam az egészet?
Tudom, hogy azt fogod mondani, egyedül én hozhatom meg ezt a
döntést, de szükségem van a tanácsodra.
Folyamatosan Jávoron jár az eszem. Kölyök volt még, mikor az egyik
hideg szombaton elmentünk otthonról és a mosókonyhában hagytuk,
mert még nem volt szobatiszta – a kiskrapek annyit pisilt, hogy Ally
megpróbálta a babája pelenkáját is ráhúzni. Volt egy gyönyörű, élénk
színű kötélszőnyegünk, amit a Salt Spring-szigeten tett utazásunkról
hoztunk, és bizonyára elkezdte rágcsálni az egyik sarkát, majd jól
megtépte. Mire hazaértünk, a szőnyeg teljesen tönkre volt téve. Az én
életem is olyan, mint egy csodás színekben pompázó szőnyeg – évekig
tartott, mire megszőttem. Most pedig tartok tőle, ha elkezdem piszkálni
ezt a csücskét, szertefoszlik az egész.
De nem vagyok biztos benne, hogy abba tudom hagyni.
 MÁSODIK BESZÉLGETÉS

Eszembe jutott minden, amit mondtál: hogy nem kell azonnal döntést
hoznom, hogy biztosnak kell lennem a saját elvárásaimban és
indokaimban, ha többet akarok megtudni a múltamról. Még listát is
készítettem minden pro és kontra érvről, ahogy azt közösen tettük
régebben. Ezúttal mindent takaros kis oszlopokba rendeztem, de még
mindig nem találtam válaszra, ezért kitrappoltam a műhelybe,
feltekertem a rádión Sara McLachlant, és kisírtam a szemem, miközben
egy tölgyfa szekrényen vezettem le a dühöm. Minden egyes réteg
festékkel, amit eltávolítottam, egyre nyugodtabb lettem. Nem
számított, hogy hazudott, vagy hogy honnan származom. Jelenleg
egyedül az életem a fontos.
Ahogy elmenekültem a szülőanyámmal való egymásra találás
színhelyéről, azonnal felhívtam Evant, így mikor azon a hétvégén
hazaérkezett, hozott nekem csokoládét és vörösbort, korán érkező
Valentin-napi meglepetésként – nem hülye ez a pasas. A legokosabb
húzása azonban az volt, hogy nem kezdett kioktatni, csak átölelt, és
hagyott dühöngeni és tombolni, amíg ki nem fogyott a gőz. És végül ki is
fogyott. Majd átvette a helyét a depresszió. Olyan rég találkoztam már
vele, hogy elsőre szinte fel sem ismertem, mintha valami expasi lenne,
akibe belebotlik az ember, és már nem is jut eszébe, mitől érezte magát
annak idején olyan borzalmasan, miért haragudott annyira mindenre.
El kellett telnie pár hétnek, mire újra azt éreztem, közel vagyok a
normális állapothoz. Akkor kellett volna megálljt parancsolnom.

Evan újra visszament a vendégházba, Lauren férje, Greg pedig, aki apa
famegmunkáló cégében dolgozik, elment kempingezni, így Ally és én
átmentünk Laurenhez vacsorázni. Ha épp nem az aktuális projektem
lázában égek, határozottan jól teljesítek a konyhában, de Lauren
marhasültje és Yorkshire-pudingjai bármikor kenterbe verik az én
wokos fogásaimat.
Míg Lauren két fia – hirtelenszőke, kék szemű mindkettő, akárcsak ő
– Allyvel és Jávorral kergetőztek a hátsó udvaron, Lauren és én
bevittük a nappaliba a kávét és a desszertet. Örülök, amiért idén ilyen
enyhe telünk van, bár a szigeten sosem volt igazán hideg, de jólesett
bekuporodni a kandalló elé, és megvitatni a gyerekekkel kapcsolatos
legfrissebb eseményeket. A két fiú általában valamit mindig eltör, míg
az enyémmel többnyire az iskolában vannak gondok, mikor a többi
gyerekkel basáskodik, vagy ha akkor szólal meg, mikor nem volna
szabad. Akárhányszor elpanaszolom neki, Evan csak nevet, és azt
kérdezi:
– Vajon ezt kitől örökölhette?
Mikor a tányérjainkról lekapartuk az utolsó csokoládéfoltot is,
Lauren megszólalt:
– Hogy haladnak a tervek az esküvővel?
– Istenem, ne akard, hogy elkezdjem. Van egy óriási aktám.
Lauren hátravetett fejjel felnevetett, az állán láthatóvá vált egy
sebhely, amit sok évvel ezelőtt szerzett, mikor leesett a biciklijéről.
Persze apa istenesen megdorgált, amiért nem vigyáztam rá eléggé, de a
természetes szépségét így sem ronthatta el semmi. Ritkán visel
sminket, szív alakú, enyhén szeplős arcával, mézszín bőrével, nincs is rá
semmi szüksége. És Lauren azon kevés emberek egyike, akik éppolyan
kedvesek, amilyen szépek is – az az embertípus, aki emlékszik rá,
milyen samponmárkát kedvelek, és megőrzi hozzá a kupont.
– Megmondtam, hogy egy esküvő nagyobb meló, mint gondolnád. Te
meg még azt hitted, pehelykönnyű lesz – közölte.
– Mondja ezt a nő, aki a sajátja miatt egyáltalán nem is stresszelt egy
cseppet sem.
Vállat vont.
– Húszéves voltam. Örültem, hogy házas leszek. Anya és apa kertjén
kívül nem volt szükség másra. De a vendégházban gyönyörű lesz.
– Igen, az. Van valami azonban, amit el kell mondanom…
Lauren rám pillantott:
– Nem akarsz lelépni, ugye?
– Mi? Ugyan, dehogyis.
Sóhajtva mondta:
– Hál’ istennek. Evannel annyira összeilletek.
– Miért mondja ezt mindenki?
– Mert ez az igazság. – Ezzel megfogott. Evannel annak idején a
műhelyben futottam össze, mikor a kocsijainkra vártunk – az övét csak
átvizsgálták, az enyém az utolsókat rúgta. Aggódtam, hogy nem fogják
tudni megjavítani az autómat, és fogalmam sem volt, hogyan fogom
hazavinni Allyt, de Evan megnyugtatott, hogy minden rendben lesz.
Még mindig emlékszem, amikor rátette a kartonhüvelyt a forró
csészére, mielőtt a kezembe adta, milyen nyugodt és határozott volt
minden mozdulata. Mennyire nyugodt voltam a közelében.
Lauren újra megszólalt:
– Na és mi az, amit el akarsz mondani?
– Emlékszel, hogy régebben beszéltem arról, hogy megkeresem a vér
szerinti családomat?
– Persze, amíg gyerekek voltunk, megszállottként viselkedtél. Dereng
az a nyár, mikor meg voltál róla győződve, hogy indián hercegnő vagy,
és megpróbáltál a kertben kenut építeni? – Nevetésben tört ki, majd
rám nézett, és azt mondta: – Várj csak, tényleg elkezdted őket
megkeresni?
– Néhány hete megtaláltam a vér szerinti anyámat.
– Hűha. Ez… ez komoly. – Lauren arckifejezése először meglepett
volt, majd zavart, majd fájdalmas. – Miért nem mondtad el?
Jó kérdés, nem tudtam volna megválaszolni. Lauren hozzáment a
gimnáziumi fiújához, és a baráti köre cseppet sem változott az általános
iskola óta. Fogalma sincs, milyen érzés, ha az embert kitaszítják, ha
magára marad. A másik ok viszont a férje volt. Képtelenség volt
beszélgetni, ha Greg a közelben tartózkodott.
– Először mindent fel akartam dolgozni – mondtam. – Nem ment túl
jól.
– Nem? Mi történt? A szigeten él ő is?
Az egész kalamajkát elmeséltem Laurennek.
Grimaszolt egyet:
– Elég szörnyű lehetett. Jól vagy?
– Csalódott vagyok. Különösen, amiért nem mondott semmit a vér
szerinti apámról… ő volt az egyetlen esélyem arra, hogy rátaláljak. –
Cseperedő éveim során legtöbbször arról álmodoztam, hogy a vér
szerinti apám majd magával visz a villájába, ahol majd rég elveszett
lányaként mutat be mindenkinek, kezét kedvesen a hátamon
nyugtatva.
– Apának és anyának nem mondtad el, ugye?
Megráztam a fejem.
Lauren megkönnyebbültnek tűnt, én pedig a tányéromat bámultam,
a számban megkeseredett a csoki utóíze. Gyűlölöm a bűntudat és
félelem hullámait, valahányszor azon aggódom, hogy anya és apa
megtudja. Magamat is gyűlölöm, amiért ezen bosszankodom.
– Melanie-nak és Gregnek se mondd el, jó?
– Természetesen. – Az arcát tanulmányoztam, azon töprengve, mire
gondolhat.
Rövid idő után újra megszólalt:
– Talán édesapád házas volt, ő pedig tart tőle, hogy ennyi év után
kiderül az egész?
– Meglehet… De azt hiszem, még a saját nevét illetően is hazudott.
– Újra megpróbálsz beszélni vele?
– Isten ments! Biztosan kihívná rám a rendőrséget. Egyszerűen
hagyom a francba.
– Talán így a legjobb. – Ismét megkönnyebbültnek tűnt. Szerettem
volna megkérdezni, szerinte ki számára a „legjobb” így, de már a
tányérokkal foglalatoskodott, és elindult a konyha felé, faképnél hagyva
engem a tűz mellett.

Ally és Jávor ágyba zuhantak, ahogy hazaértünk, én pedig rendbe

raktam a házat – mikor Evan nincs ott, jellemző rám, hogy kissé
elhanyagolom a dolgokat. Miután végeztem a házimunkával, nem volt
már hangulatom átmenni a műhelybe, ahogy azt rendszerint teszem,
mikor épp fel vagyok pörögve a kávétól és csokitól, így bekapcsoltam a
számítógépet. Azt terveztem, megnézem az e-mailjeimet, de eszembe
jutottak Julia szavai.
A szüleim meghaltak egy balesetben.
Vajon Julia igazat mondott bármiről is? Talán megtalálhatnám a
szülei nevét a neten. A keresőbe először annyit írtam be: „balesetek,
Williams-tó, Brit Columbia”. Volt néhány találat, de csak egy esetben
volt szó egy párt érintő halálos balesetről, és az nemrég történt – a név
sem passzolt. Kiterjesztettem a keresést egész Kanadára, de még
mindig nem találtam egy balesetet sem a szülőanyám vezetéknevével.
Ha évekkel ezelőtt haltak meg, a cikk talán nincs is online, de mivel még
nem akartam feladni, beütöttem a „Laroche” nevet. Furcsa találatok,
itt-ott néhány elvétett említés, de az egyetemi névsortól eltekintve,
amit már megtaláltam, semmi sem kötődött Juliához.
Mielőtt eltettem magam másnapra, úgy döntöttem, megnézem a
Williams-tavat. Soha nem voltam ott, de tudtam, hogy Cariboo szívében
van, Brit Columbia középső területén. Julia nem igazán tűnt kisvárosi
csajnak, és azon tűnődtem, mi van, ha lelépett onnan, ahogy
leérettségizett. A képernyőt bámultam. Szerettem volna többet
megtudni, de hogyan? Sem én, sem Evan nem rendelkeztünk
kapcsolatokkal az egyetemen, vagy állami hivataloknál. Szükségem volt
valakire, akinek vannak összeköttetései.
Mikor rákerestem a Nanaimóban található magánnyomozókra,
meglepve láttam, hogy nem is egy ilyen cég van. Végignéztem a
weboldalaikat, és egyre magabiztosabbá váltam, mikor rádöbbentem,
hogy mindegyik nyomozó nyugalmazott rendőr. Mikor Evan később
felhívott, felvetettem neki az ötletet.
– Mennyibe kerülnek? – ez volt az első kérdése.
– Még nem tudom. Holnap tervezek néhány hívást megejteni.
– Elég extrém lépésnek tűnik. Nem tudhatod biztosan, hogy hazudott.
– Egyértelműen rejteget valamit… én meg megőrülök.
– És ha olyasvalami, amit jobb, ha meg se tudsz? Lehet, hogy nyomós
oka van arra, hogy ne mondja el.
– Inkább megbirkózom vele, mint hogy egész életemben ezen
töprengjek. És lehet, hogy megtalálják a szülőapámat. Mi van, ha nem is
tud rólam?
– Ha úgy érzed, ezt kell tenned, akkor tedd meg. De először
ellenőrizd le őket. Ne bízd meg az elsőt, akit a telefonkönyvben találsz.
– Óvatos leszek.

Másnap felhívtam a legmenőbb weboldallal rendelkező

magánnyomozót, de amint elmondta, milyen díjakkal dolgozik, már
kezdett derengeni, miből telt a weboldalra. Két számnál azonnal a
hangposta kapcsolt be. A negyedik, a TBD Nyomozóiroda csak egy
összetákolt weboldallal rendelkezett, de a férfi felesége barátságosan
beszélt, amikor felvette, és közölte, hogy „Tom” visszahív, amint tud. És
így is történt, egy órával később. Mikor a háttere felől kérdezősködtem,
azt mondta, nyugalmazott rendőr, és azért foglalkozik ezzel, hogy ne
kelljen feladnia a golfozást, és hogy a felesége ne rágja a fülét
folyamatosan. Azonnal megkedveltem.
Azt mondta, óradíjban dolgozik, előre kér egy ötszáz dolláros
megbízási díjat, és megbeszéltük, hogy aznap délután találkozunk.
Valahogy olyan szánalmasnak éreztem magam, mikor leparkoltam Tom
kocsija mellé a parkolóban, de miután váltottunk pár mondatot, és
megnyugtatott, hogy bármit is tárjon fel, az bizalmas marad, sokkal
jobb kedvem lett. Kitöltöttem az űrlapjait, és vegyes érzelmekkel
távoztam a helyszínről: bűntudatom volt, amiért betolakodom Julia
magánszférájába, és mert kiadtam a címét. De egyszerre
reménykedtem, hogy megtalálom az igazi apámat, és féltem, hogy ő
sem akar majd velem találkozni.

Tom türelemre intett, hogy valószínűleg nem lesznek azonnal

fejlemények, de néhány nappal később felhívott, épp mikor vacsora
után tettem rendet.
– Megvannak az adatok, amiket kért. – A barátságos nagyapa-
hangvételt felváltotta a komoly rendőré.
– Szeretném-e tudni? – nevettem. Ő komoly maradt.
– Igaza volt, nem Julia Laroche az igazi neve – hanem Karen
Christianson.
– Na, ez igen érdekes. Azt tudja, hogy miért változtatta meg?
– Nem ismerős a név?
– Annak kellene lennie?
– Karen Christianson a kempinges gyilkosságok egyetlen túlélője.
Olvastam a kempinges gyilkosról – mindig is érdekeltek a
sorozatgyilkosok és az általuk elkövetett bűntettek. Evan azt mondja,
morbid vagyok, de mikor a Dateline vagy az A&E valami híres
gyilkosságról sugároz műsort, a tévére tapadok. Szenzációs neve van
némelyiknek, mint például a zodiákus gyilkos, az erőszakoló vámpír, a
Green River-i gyilkos, de nem sok mindent tudtam felidézni a
kempinges gyilkossal kapcsolatban – csak annyit, hogy Brit Columbia
belterületén gyilkolta meg az áldozatait.
Tom így folytatta:
– Biztos akartam lenni benne, ezért elmentem Victoriába, és
készítettem pár fényképet Juliáról az egyetemen, majd
összehasonlítottam őket Karen Christianson online fellelhető fotóival.
Úgy tűnik, egy és ugyanazon személy.
– Uramisten, nem is csoda, hogy nevet változtatott. Akkor biztos azt
követően találkozott az édesapámmal, hogy a szigetre költözött. Mikor
támadták meg?
– Harmincöt évvel ezelőtt – felelte Tom. – A szigetre néhány hónappal
ezt követően költözött át, és akkor változtatott nevet…
Valami sötét és hideg kezdte markolászni a gyomrom.
– Melyik hónapban támadták meg? – kérdeztem.
– Júliusban.
Sebesen járt az agyam, miközben a dátumokat igyekeztem
kiszámolni.
– Idén áprilisban töltöm be a harmincnégyet. Gondolja, hogy…
Csendben maradt.
Hátraléptem, és belerogytam egy székbe, megpróbáltam felfogni azt,
amit az előbb hallottam. A gondolataim azonban teljesen
összekuszálódtak, széthullottak, képtelen voltam összeszedni őket.
Ekkor eszembe jutott Julia sápadt arca, remegő keze.
A kempinges gyilkos az apám.
– Én… csak… biztos benne? – Azt akartam, hogy mondjon ellent,
mondja azt, hogy rosszul hallottam, hogy hibát követett el, vagy bármit.
– Karen az egyetlen, aki ezt igazolni tudná, de a dátumok
összevágnak.
Szünetet tartott, megvárta, mondok-e valamit, de én csak a
hűtőszekrényen levő naptárat bámultam. Ally legjobb barátnője,
Meghan a hétvégén tartja a születésnapi partiját. Nem emlékeztem,
hogy már megvettem-e számára az ajándékomat.
Tom hangja távolinak tűnt.
– Ha lennének még kérdései, a számomat ismeri. A Karenről készült
fényképeket e-mailben elküldöm önnek, a nyugtámmal együtt.

Pár percig a konyhában ültem, még mindig a naptárra meredve. Fent

hallottam becsapódni egy szekrény ajtaját, és eszembe jutott, hogy Ally
a fürdőszobában van. Ezzel ráérek később is foglalkozni. Iszonyú
erőfeszítéssel felálltam. Ally már kijött a fürdőből, húzta maga után a
málnás habfürdőillatot meg a nedves törölközőt.
Rendszerint imádom lefektetni. Mikor bekucorodik a takarója alá,
elmeséli, milyen napja volt, részben kislányosan, amikor rosszul ejti a
szavakat, részben, mint egy kis hölgy, mikor leírja, a többi lány milyen
ruhát viselt. Amikor még egyedül voltam vele, megengedtem, hogy az
ágyamban aludjon. Élveztem a közelségét, örömmel hallgattam, ahogy
mellettem lélegzik. Még a terhesség idején is, amíg Jason bulizott
valahol, csak akkor tudtam elaludni, ha a hasamon tartottam a kezem.
Jason általában egészen hajnalig nem tért haza. Mikor kibuktam – és
mindig kibuktam –, akkor kitolt az ajtón, és bezárta. Az ajtón keresztül
üvöltöttem vele egészen addig, amíg be nem rekedtem. Végül akkor
hagytam ott, amikor már öt hónapos terhes voltam, és soha nem is
láthatta a lányát – kis teherautójával felcsavarodott egy fára, egy
hónappal a szülés előtt.
A szüleivel viszont kapcsolatban maradtam, akik remekül elvannak
Allyvel, történeteket mesélnek neki Jasonról, és megőrzik az apja
holmiját addig, amíg Ally idősebb nem lesz. Néha ott tölt egy-egy
éjszakát. Először attól tartottam, hogy sírva fog felébredni, de teljesen
jókedvű maradt. Én voltam az, aki nem tudott aludni. Ugyanígy történt
az első iskolai napon is – Ally gond nélkül vette az akadályt, de én
minden percben hiányoltam, hiányoztak a zajok a házban, a
kuncogásai. Most pedig ki voltam éhezve rá, hogy láthassam a házon
kívül zajló életét is, tudni akartam minden pillanatáról, hogy érzi
magát. „Nevettél rajta? Szeretsz erről tanulni?” Azon az estén azonban
Tom szavai jutottak eszembe újra és újra: a dátumok összevágnak. Nem
éreztem valóságosnak. Ez nem lehet a valóság.
Miután Ally elbóbiskolt, megpusziltam meleg homlokát, és
otthagytam Jávorral. Az irodámban bekapcsoltam a számítógépet, és
rákerestem a kempinges gyilkosra. Az első link egy, az áldozatoknak
szentelt weboldalra vitt. Míg az oldalon kísérteties zene szólt,
végiggörgettem az áldozatok fényképeit, megnéztem a képek alatt
szereplő neveket és az elhalálozás dátumát is. A legtöbb támadás pár
éven belül történt, egészen a hetvenes évek elejétől, de néha zsinórban
két nyáron is aktív volt, hogy utána évekig ne bukkanjon elő újra.
Rákattintottam egy linkre, amin egy pdf-formátumban feltöltött
térkép nyílt meg. A térképen apró keresztek jelölték az összes olyan
helyszínt, ahol valakit meggyilkolt. Végighaladt BC teljes belső és északi
területén, és ugyanabban a parkban kétszer sosem gyilkolt. Ha a lányok
a szüleikkel vagy a fiújukkal kempingeztek, előbb azokat ölte meg. De
egyértelműen a nők voltak az első számú célpontjai. Tizenöt nőt
számoltam meg – egészséges, mosolygós, fiatal nőket. Mindent
egybevetve úgy képzelik, a fickó legalább harminc gyilkossággal
vádolható – Kanada történetének egyik legvéresebb sorozatgyilkosa
volt.
A weboldal említést tett az egyetlen nőről is, aki valaha megmenekült
előle: a harmadik áldozatról, Karen Christiansonról. A fénykép
szemcsés volt, Karen arcával nem a kamera felé fordult.
Visszanavigáltam a Google oldalára, és beírtam a „Karen Christianson”
nevet. Ezúttal számos cikk érkezett találatként. Karen és a szülei a
Tweedsmuir Provincial Parkban kempingeztek, BC középnyugati
területén, egy harmincöt évvel ezelőtti nyáron. A szülőket fejbe lőtték,
amíg a sátorban aludtak, de Karenre órákig vadászott a gyilkos a
parkban, amíg el nem kapta és megerőszakolta. Mielőtt sikerült volna
megölnie, Karen valahogy fejbe vágta egy kővel, és elmenekült. Két
napig bolyongott az erdőben, miután végre kibotladozott onnan, és
leintett egy arra haladó lakókocsit.
A legtöbb fényképen elrejtette az arcát, néhány leleményes újságíró
azonban megtalálta az iskolai évkönyvben az utolsó évében készült
fotóját, amely hónapokkal a sorsdöntő nyár előtt készült. Egy csinos,
sötét hajú, barna szemű lány képét tanulmányoztam. Valóban
rendkívüli módon hasonlított Juliára.
Megcsörrent a telefon, amitől megrezzentem. Evan volt az.
– Szia, bébi, Ally már lefeküdt?
 – Igen, ma este elég fáradt volt.
– Hogy telt a napod? Van hír a nyomozótól?
Evannek általában mindent elmondok – a jót, a rosszat, a csúfot –,
ahogy belép az ajtón vagy felveszi a telefont, ezúttal azonban a
torkomon akadtak a szavak. Szükségem volt egy kis gondolkodási időre,
hogy rendbe tegyem a gondolataimat.
– Hahó!
– Még kutat.
Azon az éjszakán az ágyban feküdtem, és a plafont néztem meredten,
az iszonyatot próbáltam elűzni a tudatomból, próbáltam nem Julia
arcára gondolni, amit elfordít a fényképezőgépek elől, elfordít előlem.
Órákkal később ébredtem egy rémálomból, a tarkóm lucskos volt az
izzadságtól. Másnaposnak éreztem magam, a szám ki volt száradva. Fel-
felvillantak előttem képek az álmomból – egy lány mezítláb rohan a
sötét erdőn át, egy véres sátor, fekete hullazsákok.
És akkor beugrott.
Megfordultam, és az órára néztem. Öt óra harminc. Esélyem sincs
egy ilyen álom után újra visszaaludni. Mint a fémet a mágnes, úgy
vonzott újra magához a számítógép. Az áldozatok fényképeit
tanulmányoztam, minden cikket elolvastam, amit csak találtam a
kempinges gyilkosról. A testemet elárasztotta a félelem és az undor.
Elolvastam minden újságcikket Juliáról, minden egyes
információmorzsát minden magazinban, megvizsgáltam minden
fényképet. A riporterek hetekig vadásztak rá, megtalálták a lakóházát,
és mindenhova követték. A média többnyire Kanadában foglalkozott az
üggyel, de néhány amerikai lap is átvette a sztorit, Ted Bundy egyik
áldozatával hasonlítva őt össze, aki szintén elmenekült. Mikor Karen
eltűnt, az újságcikkek találgatásokba bocsátkoztak arról, merre lehet,
majd fokozatosan elhalt a médiavisszhang.
Aznap reggel kaptam meg Tom e-mailjét is, amelyben átküldte Julia
egyetemen készült fényképeit, ahogy a kocsijához megy, illetve a házuk
előtt áll Katharine-nel. Összehasonlítottam Karen Christianson online
talált képeivel. Egyértelműen ugyanaz a nő volt. Az egyik fényképen
Julia egy hallgató kezét fogja, és bátorítóan mosolyog. Azzal kínoztam
magam, hogy vajon megérintett-e, amikor megszülettem, vagy csak
közölte, hogy vigyenek el előle.

Ezen a héten végig eljátszottam a szerepem, de laposnak éreztem

magam, távolinak – dühösnek. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az új
valósággal, a fogantatásom iszonyatával. El akartam temetni a kertben,
távol mindenki fürkész tekintetétől. A bőröm lúdbőrözött a tudat
hatására, a szörnyűségtől, amibe betekintést nyertem, ami létrehozott.
Többször is hosszan zuhanyoztam. Semmi nem segített. A mocsok belül
volt.
Gyerekként azt gondoltam, ha elég jól viselkedem, majd visszajönnek
értem az igazi szüleim. Ha bajba keveredtem, azon aggódtam, nehogy
megtudják. Minden jó jegyet azért szereztem a suliban, hogy tudják,
milyen okos vagyok. Mikor apa úgy nézett rám, mint aki próbál rájönni,
ki engedett be engem az ő házába, azt mondogattam magamnak, hogy
jönnek értem. Mikor láttam, hogy hátipaciznak Melanie-val és
Laurennel, nekem pedig azt mondta, túl fáradt, azt mondogattam
magamnak, hogy jönnek értem. Mikor a lányokkal elment a
medencéhez, engem pedig ott hagyott füvet nyírni, azt mondogattam
magamnak, hogy jönnek értem. Sosem jöttek.
Most egyszerűen csak el akartam felejteni a létezésüket is. De
csinálhattam bármit, ezer módon próbálhattam elterelni a
figyelmemet, nem akart elengedni a mellkasomra nehezedő, a lábamat
markolászó sötét, súlyos érzés. Evan a hét túlnyomó részében egy
csoporttal járta a vadont, térerő nélkül. Mikor végre lehetősége volt
hívni, megpróbáltam végighallgatni, amit a vendégházról mond,
megpróbáltam a megfelelő módon válaszolni, elmesélni neki, milyen
volt Ally napja, majd egy idő után kimerültségre hivatkozva lezártam a
beszélgetést. El akartam neki mondani, csak még szükségem volt egy
kis időre. Másnap reggel azonban már a beszélgetés elején átlátott
rajtam.
– Na, jó, mi a helyzet? Már nem akarsz hozzám jönni? – Nevetett, a
hangja viszont aggodalmas volt.
– Te nem akarsz majd elvenni, miután ezt elmesélem. – Gyorsan
kiböktem: – Megtudtam, miért hazudott Julia. – Az ajtóra pillantottam,
tudtam, hogy Ally hamarosan felkel.
– Julia? Nem tudom, ki…
– A szülőanyám, emlékszel? A nyomozótól hallottam múlt héten. Azt
mondta, a valódi neve Karen Christianson.
– Miért nem mondtad el nekem, hogy megtaláltad? – Zavartnak tűnt.
– Mert közben azt is kiderítettem, hogy az apám a kempinges gyilkos.
Csend.
Végül Evan újra megszólalt:
– Ne bomolj. Ugye nem gondolod komolyan, hogy…
– Komolyan gondolom, Evan, az apám egy gyilkos. Megerőszakolta az
anyámat. Komolyan… – Nem tudtam elmondani neki, mi fűti még a
rémálmaimat. Az apám még mindig szabadlábon volt.
– Sara, lassíts kicsit. Igyekszem feldolgozni mindazt, amit mondtál. –
Majd, miután nem válaszoltam semmit: – Sara?
Bólintottam, bár látni nem láthatott.
– Én nem… nem tudom, mit tegyek.
– Csak kezdd szépen az elején, és mondd el, mi a helyzet. – A
párnámnak dőltem, az Evan hangjából áradó erőbe kapaszkodva.
Amint elmagyaráztam neki mindent, így szólt:
– Szóval nem tudod biztosan, hogy ez a Karen nevű nő és Julia egy és
ugyanaz?
– Magam is megnéztem a neten a fotókat. Ő az.
– De semmi nem támasztja alá, hogy a kempinges gyilkos lenne az
apád. Az egész csak spekuláció. Akár össze is jöhetett egy fickóval
utána.
– A nemi erőszak áldozatai általában nem szoktak azonnal csak úgy
„összejönni” valakivel. És egy nő is ott volt a házban… azt hiszem,
meleg.
– Lehet, hogy most az, de fogalmad sincs, meleg volt-e akkoriban is.
Azok alapján, amit tudsz, akár már a támadás idején is terhes lehetett.
Akár a nyomozó is megpróbálhat becsapni.
– Rendőr volt.
– Azt állítja. Lefogadom, hogy felhív majd, és azt mondja, többet is
megtudhat, ha megfizeted.
– Nem tűnt ilyennek. – De vajon igaza lehet Evannek? Vajon csak
légből kapott következtetéseket vontam le? Ekkor jutott eszembe Julia
arckifejezése. – Nem, halálkomolyan meg volt rémülve.
– Megjelentél a küszöbén, és azt követelted, hogy beszéljen veled.
Ettől bárki megrémülne.
– Több volt ez ennél. Érzem… a zsigereimben érzem.
Evan egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta:
– Küldd el a linkeket e-mailben. Meg a fényképeket, amiket ez a pasas
csinált. A weboldalát is. Van egy kis időm ma délelőtt, átolvasok
mindent, aztán ebédidőben felhívlak. Megbeszéljük, oké?
– Talán fel kellene hívnom Juliát…
– Nagyon nem jó ötlet. Ne tégy semmit.
Nem válaszoltam.
– Sara – szólt hozzám erélyes hangon.
– Igen.
– Ne.
– Oké, oké.

Ally épp Jávorral beszélgetett a szobájában, így elbúcsúztunk

egymástól Evannel. Ally miatt igyekeztem vidámnak mutatkozni,
miközben virslis lángosokat csináltunk, és szmájlikat rajzoltunk rájuk
ketchupból. Valahányszor azonban belenéztem azokba az ártatlan
szemekbe, sírhatnékom támadt. Mit mondok majd neki, amikor elég idős
lesz ahhoz, hogy kérdezősködjön a családomról?
Miután elvittem a suliba, elmentem Jávorral sétálni egyet, gondolva,
hogy a friss levegő majd jót tesz. Ahogy azonban beléptem az erdőbe,
már tudtam, hogy hiba volt. Általában imádom a levegőben szétáradó
fenyőillatot, az előző esti esőtől gazdag és nehéz földszagot. A
különböző fafajtákat: vörösfenyő, Douglas-fenyő, szitka luc. Most
azonban baljósan tornyosultak fölém a mohával benőtt fák, elzárták
előlem a fényt. A levegőt sűrűnek és nehéznek éreztem, a lépteimet
hangosnak. Megriasztott az erdő minden sötét zuga. Egy viharvert
farönkből nyújtózó száraz ág, egy elhalt fa, tele belőle kinövő
páfrányokkal, a mögötte levő üres területen rothadó levélszőnyeg. Az
erőszak is valami ilyen helyen történt? Az elöl ügető Jávor megijesztett
egy szarvast, ami el is iramodott, barna szeméből sütött az ijedtség.
Elképzeltem, ahogy Julia az erdőn keresztül menekül, testén vérző
vágások, légzése szakadozott, nyomában az üldözője, aki vadászik rá,
mint valami állatra.
Mikor hazaértem, szétpakoltam a műhelyt. A tervem az volt, hogy
rendszerezem a készleteimet, letisztítom a szerszámaimat, majd
valamilyen rendszer látszatával akasztom őket a helyükre. Mikor
azonban láttam, mekkora bombát robbantottam – vésők, gumikalapács,
fogók, rezgőcsiszoló, ecsetek, rongyok, papírtörölközők egy halomban a
munkaasztalon –, még annyi lélekjelenlétem se volt, hogy rögzítsek egy
vonalzót. Fogtam egy seprűt, és elkezdtem a forgácsokat felseperni.
Evan, ahogy ígérte is, ebédidőben hívott, a vonal azonban meg-
megszakadt.
– Hívlak, mikor… ki… vízre… Követ… tokját… bálnákat.
Visszamentem a műhelybe, ahol egy mahagóni, Chippendale-stílusú
komód csiszolására összpontosítottam. Elegyengettem az évek során
keletkezett maródásokat és bemélyedéseket, elmerültem a fa friss
illatában, a csiszolópapír horzsoló hangjában. Az izmaim minden egyes
mozdulattal lazábbak lettek, lassan az elmém is kezdett lecsillapodni. A
mahagóniról azonban eszembe jutott Julia irodája. Nem is csoda, hogy
nem akart velem szóba állni – még mindig az események hatása alatt
állt, és az, hogy én megjelentem, egy csapásra mindent felelevenített.
De nem kellett volna félnie tőlem. Lehet, hogy csak attól félt, hogy
kiteregetem a titkát? Abbahagytam a csiszolást. Ha biztosítanám róla,
hogy senkinek nem mondom el…
A telefon az asztalomon volt. Julia közvetlen, egyetemi telefonszáma
egy post-iten még mindig ott lógott a számítógép alján.

Négy csengés után egy automata szólal meg:

– Ön Laroche tanárnő hangpostáját érte el a Művészettörténet
Tanszéken. Kérem, hagyjon üzenetet.
– Jó napot, itt Sara Gallagher. Nem szeretném újra felzaklatni,
csupán…
A csend hosszúra nyúlt. Pánikba estem. Mi van, ha valami rosszat
mondok? Állj, csak nyugalom! Mély lélegzetet vettem, és azt mondtam:
– Szerettem volna elmondani, hogy sajnálom, hogy csak így rátörtem
önre a házában, de most már értem, miért volt olyan feszült. Csak a
családi kórtörténetemre vagyok kíváncsi. Azt reméltem, esetleg
beszélhetnénk. – Elhadartam a telefonszámom, kétszer, majd az e-mail-
címem is. – Tudom, hogy sok dolgon ment keresztül, de nem vagyok
rossz ember, van egy családom, és nem tudom, mit is mondjak a
lányomnak, és… – Rémülten észleltem, ahogy elcsuklik a hangom, és
sírni kezdek. Letettem.

Jószerivel a karomat kellett eltörnöm ahhoz, hogy ne hívjam vissza

ismét, és hagyjak még egy üzenetet, elnézést kérve az elsőért, majd
még egyet, tömve mindazzal, amit még el akarnék mondani, és eddig
nem mondtam. A következő órában fejben újra és újra lejátszottam a
hívást, és minden egyes alkalommal egyre kínosabban éreztem magam.
Mikor este Evan végre fel tudott hívni, annyira szégyelltem magam,
amiért nem fogadtam meg a tanácsát, hogy még el sem tudtam neki
mondani. Megnézte a linkeket, és egyetértett abban, hogy Julia Laroche
valóban nagyon hasonlít Karen Christiansonra, de őt még mindig nem
győzte meg arról semmi, hogy a kempinges gyilkos az apám.
– Mit tegyek? – kérdeztem.
– Két dolgot tehetsz: elmondod a rendőröknek, és ők majd
utánanéznek, vagy hagyod az egészet úgy, ahogy van.
– Ha elmondom a rendőrségnek, valószínűleg készítenek egy DNS-
tesztet, és a nyakamat teszem rá, hogy pozitív lesz az eredménye. Mi
van, ha nyilvánosságra kerülnek az eredmények? Meg is találhat. Nem
szeretném, ha erről bárki más tudomást szerezne. – A szemébe néztem.
– Másképp érzel irántam így, tudva, hogy ki az igazi apám? – Utáltam
magamat, amiért megkérdeztem, utáltam, mennyire gyengének
éreztem magam tőle.
– Attól függ. Megkeresed majd, hogy eltegyen láb alól?
– Evan!
Komoly hangon folytatta:
– Nyilván nem változtat semmin. Ha ő az apád, akkor persze ijesztő,
hogy még szabadon jár-kel, de átvészeljük ezt is.
Úgy burkolóztam be a szavaiba, mint valami nyugtató takaróba.
Majd Evan szólalt meg újra.
– De ha nem beszélsz a rendőrséggel, akkor egyszerűen kénytelen
vagy elfogadni, elfelejteni, és továbblépni.
Bárcsak ilyen egyszerű lett volna.

Evan úgy gondolja, nem kellene rajtad kívül senki másnak elmondanom
– legalább annyira tart tőle, hogy híre megy, mint én, és hogy emiatt
elszabadul a pokol. Gondoltam rá, hogy elmondom Laurennek, de ő
jobban szereti, ha minden habkönnyű és rózsaszín – még a híradót se
nézi. Ezt ugyan hogyan tudnám beadni neki? Én magam is félek róla
bármi egyebet elolvasni.
Mikor először elkezdtelek látogatni – azután, hogy Dereket, az első
férfit, akit közel engedtem magamhoz Jason halála után, lelöktem a
lépcsőn, attól tartottam, van bennem valami rettenetes genetikai
hajlam. Te erre felvetetted, hogy talán szükségem van valakire vagy
valamire, amit vádolhatok, így nem kell felelősséget vállalnom a saját
tetteimért. Abban az időben ez logikusnak is tűnt. Nem voltam büszke
arra, amit tettem, annak ellenére nem, hogy a félrekefélő szemétláda
nem is sérült meg igazán. De megrémített.
Még mindig hallom Derek szavait, még mindig tudnak fájni: „Tudtad,
hogy még nem léptem túl rajta, mikor találkoztunk.” És igaza volt.
Valóban tudtam, de ez cseppet sem fékezte a lelkesedésem. Elmeséltem
már, hogyan találkoztunk? Egy partin történt, mikor Ally csak néhány
hónapos volt – utáltam, hogy hátrahagyom, de Lauren erősködött, hogy
menjek. Derek okos volt és vicces, de nem ez vonzott benne. Abban a
pillanatban, mikor kijelentette: „Jelenleg semmi komolyra nem vagyok
felkészülve. Nemrég szakítottam valakivel.” – végem volt. Minden egyes
kapcsolatban ettől zsongtam be: elérhetetlen, és komoly eséllyel töri
össze a szívemet. Egészen ennek a viszonynak a brutális lezárásáig nem
fogtam fel, hogy tartozom magamnak – és a lányomnak – annyival, hogy
segítségért folyamodjam.
Bárcsak azt mondhatnám, itt véget is ért, de ahogy tudod is, a
rákövetkező években egyik rossz kapcsolatból pottyantam a másikba.
Gondolom, ezért voltam olyan kemény Evannel, mikor elkezdtünk
randizgatni. Valószínűleg nem emlékszel már erre, mert nem sokkal
azt követően maradtak abba a találkozásaink, hogy megismerkedtem
vele, de küldött nekem egy üzenetet a Facebookon. Mivel úgy
gondoltam, egy ilyen jóképű fickó, mint ő, akinek még egy vendégháza
is van, biztosan nagy spíler, lekoptattam. De szüntelenül küldte a rövid,
„milyen volt a napod?”-típusú üzeneteket, a munkámmal és a
lányommal kapcsolatban kérdezősködött, hozzászólt a
bejegyzéseimhez. Mivel nem tekintettem potenciális partnernek,
meséltem neki a gondjaimról, a félelmeimről, a férfiakkal és
viszonyokkal kapcsolatos csömörömről, bármiről, ami épp eszembe
jutott.
Az egyik éjszaka MSN-en beszélgettünk hajnali háromig, boroztunk, a
saját otthonainkban ittuk magunkat félrészegre. A következő nap
elküldte a kedvenc szerelmes dala linkjét – Colin James These Arms of
Mine című dala volt az – amit zsinórban legalább tízszer
meghallgattam.
Miután egy hónapja beszélgettünk a neten keresztül, végre
beleegyeztem egy randiba; Jávorral sétáltunk egyet a parkban. Órák
teltek el egyetlen feszült pillanat nélkül, csupa nevetéssel, és
biztonságban éreztem magam, miközben teljesen önmagam lehettem.
Mikor pár hónappal később találkozott Allyvel, azonnal imádták
egymást. Még az összeköltözés is könnyű volt: ha egyikünknek hiányzott
valami háztartási kellék, a másikunknak megvolt. Az első napokban
azonban még vitákat generáltam, megpróbáltam ellökni magamtól, a
hűségét tesztelgettem. Egyszerűen rettegtem attól, hogy újra
megsérüljek, rettegtem attól, hogy elveszítem az önuralmam, mint
Derek esetén – attól, hogy mi történne akkor…
Gyerekkoromban sokszor voltam mérges, de mindig magamban
tartottam, valószínűleg tizenévesként azért voltam annyira nyomott
hangulatban. Akkor kezdtem el gyakran elveszíteni a béketűrésemet,
mikor elkezdtem randizgatni. De egy adott ponton mindig sikerült
magamnak megálljt parancsolnom – egészen addig az esetig Derekkel a
lépcsőn. Mikor elmondta, hogy az előző éjszakát az exével töltötte,
szégyent éreztem csak, semmi mást. Csak az járt a fejemben, hogy
mindenki azt gondolja majd, nem voltam neki elég jó. Aztán
előrelendült a karom, ő pedig zuhant.
Utána döbbenten és elborzadva emésztgettem, amit tettem,
különösen azt, mennyire erősnek éreztem magam tőle. Megrémített az
érzés, hogy lappang bennem valami sötét, valami, amit nem tudok
irányítani. És szerettem volna elhinni, amit mondtál, hogy ugyanaz
váltotta ki ezt is, mint minden egyebet: az elhagyatottság érzése,
gondok a szexualitással, alacsony önértékelés, mindezek együttesen.
Most azonban tudjuk, hogy a szüleim egyike erőszakos, több mint
erőszakos. Úgy fest, talán jogosan voltam megrémülve.
A délelőttöt a műhelyben töltöttem, azt a mahagóni szekrényt
csiszolva, megpróbáltam mindent elfelejteni, és egy pár órára sikerült
is. Aztán elvágtam az ujjam. Ahogy kibuggyant a vér, arra gondoltam:
egy gyilkos vére folyik bennem.
 HARMADIK BESZÉLGETÉS

Mi tagadás, dühös vagyok és zavarodott. Annyira kiborít a stressz, hogy

legszívesebben fognék egy baseballütőt, és jól szétvernék valamit. Nem
hiszem el, hogy már több mint egy hónapja itt vagyok. Egész hétvégén
azzal a szellemi gyakorlattal foglalkoztam, amit tanítottál. Elképzelem,
milyen is lenne az életem, ha nem aggódnék a családom vagy a
genetikám miatt, mit tennék az időmmel. Megpróbáltam könnyednek
és boldognak képzelni magamat, miközben az esküvői díszeket és
meghívókat nézegettem. De még mindig nem tudom kiverni a fejemből
a kempinges gyilkost – hol volt, ki volt ő; még a helyszínre is
visszamentem, és újra megnéztem az összes áldozata fényképét. A
gondolataim mindig Juliánál kötöttek ki. Vajon megkapta az üzenetem?
Lehet, hogy gyűlöl engem? Hétfőn megkaptam a választ.

Kinn voltam a műhelyben, a ráragadt lakkot dörzsöltem le a kezemről,

közben épp a Sometimes it’s a bitch üvöltött a háttérben Stevie Nickstől,
mikor meghallottam a telefont. A szerszámok és eszközök halmában
kotorásztam az asztalomon, egészen egy kupac rongyig, amelyek alatt a
vezeték nélküli készülék rejtőzött. A számot nem jelezte ki.
– Halló?
– Kérem, beszélhetnék Sarával?
Felismertem a kulturált hangvételt. Felgyorsult a pulzusom.
– Julia?
– Egyedül vagy? – A hangja merev volt.
– A műhelyemben vagyok. Ally iskolában. Épp most készültem
bemenni, ebédelni valamit – ma kihagytam a reggelit… – Elkezdtem
fecsegni.
– Nem lett volna szabad újra felhívnod.
 – Sajnálom. Nemrég tudtam meg, hogy ki is ön valójában, és nem
gondolkodtam…
– Nyilvánvalóan. – Fájt, elakadt a lélegzetem. – Ne keress többé
telefonon. – Majd letette.

A szokásos méltósággal és higgadtsággal kezeltem a helyzetet – a

telefont széles ívben hajítottam keresztül a műhelyen, amitől kiesett
belőle az akkumulátor, és pörögve csúszott be egy polc alá. Majd a
házba viharzottam, és felfaltam egy csomót Ally Oreo kekszéből, meg
egy halom Ritz Bits sajtos szendvicset, a falatok közt káromkodva. Úgy
beszélt velem, mint egy darab szarral, amibe az utcán belelépett,
mintha csak le akarna vakarni a cipőjéről. Égett az arcom, és a könnyek
csípték a szememet, mikor eszembe jutott az, ami mindig, valahányszor
egy exem kidobott vagy cserbenhagyott, vagy mikor apa nem fogta meg
a kezem, mikor én odanyújtottam az enyémet: Mi a baj velem?
Egy órával később még mindig túl zaklatott voltam, és nem tudtam a
munkára koncentrálni. Na és az esküvő? Felejtsük el. Gondolkodtam
rajta, hogy felhívom Evant, de akkor el kellene mondanom azt is, hogy
mit tettem. Felmarkoltam a kocsikulcsot.

Lauren és Greg még mindig abban a házban élnek, amit a házasságuk

elején vettek – anya és apa besegítettek az előlegbe, ami azt jelentette,
apa mondta meg, mit vegyenek. Egy egyszerű, az 1970-es évek stílusát
idéző, négy hálószobás ház, de egyenesen a Departure-öbölre néz, és
lenyűgöző kilátást nyújt a kompokra, miközben azok megkerülik a
Newcastle-szigetet. Szerettem volna ugyanarra a környékre költözni,
de mikor Evannel házakat kerestünk, épp nem volt egy eladó sem
arrafelé. Végül egy valamivel újabb városrészben kötöttünk ki, de
imádom az otthonunkat. Egy West Coast-stílusú ház, cédrus
deszkaburkolattal, földszín gránitpultokkal, rozsdamentes acél
berendezésekkel.
 Greg még mindig tatarozza a házat, de ha végez vele, csodálatosan
fog festeni. Lauren az évek során nagyon sokat szépített rajta saját
kezűleg készített függönyei, pasztellszínű falai, friss virágokkal teli
vázák segítségével. Folyamatosan csenek ezt-azt a
veteményeskertjéből.
A hátsó ajtón kopogtam be, majd belöktem magam előtt.
– Hahó, Sara vagyok.
Az emeletről kiáltott le:
– Gyere Brandon szobájába!
Mikor felértem a szobába – amely jéghokis tematikával volt ellátva –,
Lauren épp a mosott ruhát tette el. Felhemperedtem a Canucks logóval
díszített ágytakaróra, és a párnát öleltem, miközben Laurent figyeltem,
irigyelve, mennyire elégedett az életével.
A kezében egy pár zoknival fordult felém:
– Mi baj van?
– Nem igazán szeretnék beszélni róla.
Incselkedő hangon válaszolt:
– Most már el kell mondanod. – Feltartott egy zoknit, mint aki meg
akar vele dobni.
– Jól vagyok. Csak szerettem volna veled lógni egy kicsit.
– Még mindig a szülőanyád miatt vagy feldúlva? – Megfordult, eltette
a zoknikat, majd kihúzta a következő fiókot.
Nem terveztem neki elmondani, csak a melegségét akartam érezni
egy kicsit, mielőtt azonban észbe kaptam volna, már ki is csúsztak a
számon szavak:
– Megtudtam, ki az igazi apám.
Rám nézett, a kezében egy kis, kék pólót szorongatva.
– Nem tűnsz túl vidámnak. Ki ő?
Majd szétvetett a szorongás, mit gondol majd Lauren, közben égett
bennem a vágy, hogy azt mondja nekem, minden rendben van, hogy
megvigasztaljon, mint mindig. Eszembe jutott Evan figyelmeztetése,
hogy ne mondjam el senkinek. Eszembe jutott a Juliának tett esküm,
hogy nem mondom el senkinek. De ő a húgom volt.
– Senkinek sem beszélhetsz erről – még Gregnek sem.
A kezét a szívére téve felelte:
– Ígérem.
Forrónak éreztem az arcom, mikor megszólaltam:
– Hallottál már a kempinges gyilkosról, ugye?
– Mindenki hallott a kempinges gyilkosról. Miért?
– Ő az apám.
Leesett az álla, és úgy tűnt, mintha órákon át bámulna rám
ugyanazzal a döbbent arccal. Végül leült mellém az ágyra.
– Hát ez… biztos vagy benne? Hogyan derítetted ki?
Felültem, a párnát az ölembe fektetve, és beszélni kezdtem neki a
magánnyomozóról, és elmondtam, mi minden történt azóta. Az arcát
vizsgáltam, arra számítottam, hogy a szeméből látom majd
visszatükröződni azt a sok szörnyűséget, ami az én fejemben járt. De
csupán aggodalmasnak tűnt.
– Talán Evannek igaza van, és az egész puszta véletlen – mondta.
Megráztam a fejem.
– Ahogyan ma beszélt velem… Gyűlöl.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy nem gyűlöl. Valószínűleg…
– Nem, igazad lesz, még annál is rosszabb, olyan, mintha undorodna
tőlem. – A hangom mélyebb lett, miközben próbáltam nem elsírni
magam.
Lauren a hátamat simogatta.
– Annyira sajnálom, Sara. Akik számítanak, azok szeretnek. Ez segít?
Azonkívül, hogy apa nem szeretett, és tudva a tényt, hogy a húgom
ezt nem hajlandó észrevenni, csak még fájdalmasabbá tette.
– Nem érted, milyen érzés, ha örökbe fogadnak, ha a vér szerinti
anyád úgy válik meg tőled, mintha egy darabka szemét lennél, majd
ismét eltaszít magától? Évekig vártam arra, hogy találkozzam vele, és
most… – Megráztam a fejem.
– Tudom, hogy fáj, de nem feledkezhetsz meg a pozitívumokról sem
az életedben.
Lauren már épp elkezdett volna egy újabb mondatot, mikor hangokat
hallottam lentről.
– Helló, helló, helló, boszikák! – Melanie.
Lauren szólt vissza:
– Idefenn vagyunk. – Jelentőségteljesen néztem rá, ő pedig cipzárazó
mozdulattal húzta végig a kezét a száján.
Melanie befordult a sarkon, és ledobta a kézitáskáját a padlóra.
– Köszi, hogy a Cherokee-ddel olyan szépen elfoglaltad az egész
kocsibehajtót, Sara.
– Nem mintha tudtam volna, hogy jössz.
Nem foglalkozott velem, Laurenhez fordult:
– Köszi, amiért segítettél a minap, nagyon hálásak vagyunk érte Kyle-
lal.
Lauren legyintett egyet.
– Semmi gond.
– Mi a helyzet? – kérdeztem.
– Nem rólad és az esküvődről szól minden. – Melanie mosolygott,
mintha csak tréfálna, de a tekintete egészen mást sugallt. Olaszos
külsővel bírt, akárcsak anya, de sötét haját tüsire vágva hordta, és
szerette a merész, vörös rúzst és a füstös szemfestést. Mikor nem épp a
világra csodálkozott rá, vagy duzzogott valami miatt, egészen feltűnő
jelenség tudott lenni.
Mikor még kisebb volt, apa szerette magával vinni a fakitermelő
telepekre tett látogatásaira – meg volt róla győződve, hogy majd
könyvelő lesz, és segít neki vezetni a céget. Ahogy azonban elérte a
tinédzserkort, az egyetlen dolog, amit Melanie számon akart tartani, a
fiúi száma volt. És bőven talált is magának a pubban, ahol pultozik.
Régen ez volt apa kedvenc helye, de amióta Melanie tizenkilenc évesen
elkezdett ott dolgozni, be sem tette oda a lábát.
– Kyle-nak szüksége volt egy helyre, ahol gyakorolhat, így a
rendelkezésére bocsátottam a garázst – magyarázta Lauren.
 Melanie felém fordult:
– Találtál már valakit az esküvőre?
– Evannel még mindig egyeztetünk róla.
– Ragyogó, mert Kyle esküvői ajándékként szeretné megtenni. –
Szélesen elmosolyodott.
Igen messze volt a ragyogótól. Néhány hónapja hallottam Kyle
zenekarát, alig voltak összhangban egymással. Laurenre pislantottam.
Melanie és köztem cikázott a tekintete.
– Ez egy izgalmas javaslat, de még beszélnem kell Evannel. Nem
tudom, ő mit szeretne pontosan.
– Evan? Ugyan már, annyira laza, nem fogja túlzottan érdekelni.
– Lehet, de előbb akkor is beszélni szeretnék vele.
Melanie felnevetett.
– Mióta foglalkoztat téged Evan jóváhagyása? – Szünetet tartott, majd
összeszűkült a szeme. – Ó, értem már. Nem szeretnéd, ha Kyle lépne fel.
Na, tessék. Melanie-t mindannyian elkényeztettük kölyökként, apa
kiváltképp. Ha anya beteg volt, én voltam a főnök, és ekkor kezdődtek
el csak a gondok. Laurennel könnyű volt, elég volt azt mondanom, hogy
szedje össze a játékait, és már indult is, de Melanie csak állt egy
helyben, csípőre tett kézzel, és meredten nézett rám. Végül Lauren
vagy én tettük meg helyette.
– Nem ezt mondtam, Melanie.
– Kibaszottul elképesztő. Kyle zenekara igazán sokat fejlődött, és kész
megtenni érted ezt a kedvességet, te meg képes vagy nemet mondani?
– Mielőtt válaszolhattam volna, Melanie megrázta a fejét, és azt
mondta: – Megmondtam, Lauren, hogy el fogja utasítani.
– Ti már beszéltetek erről? – kérdeztem.
Lauren felelt:
– Nem, vagyis hát de, egy keveset. Melanie előző este említette, hogy
Kyle-nak jót tenne a nyilvánosság, és…
– Te meg azt mondtad, talán találkozhat néhány emberrel az esküvőn
– vágott közbe Melanie. – Azt mondtad, ez egy remek alkalom volna a
számára.
Lángolt az arcom, a pulzusom vágtatni kezdett. Melanie az
esküvőmet szerette volna felhasználni meghallgatásnak a fiúja
számára? És Lauren volt az ötletgazda?
Lauren így folytatta:
– De azt nem tudtam, hogy Sara esetleg rendelkezik-e már más
tervekkel.
– Nem rendelkezik – válaszolt Melanie. – Egyszerűen csak azért
mondja, mert nem kedveli Kyle-t.
Melanie engem bámult, felszegett állal, mintha csak ki akarna hívni,
hogy merjem letagadni. Szerettem volna pontosan azt elmondani neki,
amit gondoltam: Nem elég jó neked, és hétszentség, hogy nem elég jó
ahhoz, hogy az esküvőmön fellépjen. De elszámoltam tízig, és azt
mondtam:
– Gondolkodom rajta, rendben?
– Ó, hát peeeeersze, hogy így teszel – reagált Melanie.
– Gondolkodsz rajta, ugye, Sara? – Lauren könyörgő arckifejezéssel
nézett rám, attól tartott, hogy ebből veszekedés lesz. És nem is kicsi, ha
nem tűnök el a helyszínről kellő gyorsasággal.
– Igen, és most el kell indulnom. – Felálltam.
– Nem maradhatnál egy kávéra? – kérdezte Lauren. Tudom, hogy
azért marasztalt, hogy mindent átbeszélhessünk, de legalábbis úgy
tehessünk, mintha nem lenne semmi gond, de ha még valamit meg kell
hallanom, ami elhagyja Melanie száját, fel fogok robbanni. Mosolyt
erőltettem magamra.
– Bocs, de el kell mennem Allyért. Legközelebb, oké?
Ahogy elindultam kifelé, nem néztem Melanie-ra.

Hánykolódtam aznap éjszaka. Végül felkeltem, és elkezdtem jegyzetelni

– ez volt az egyetlen módszerem arra, hogy megnyugodjam. Az első
tétel: felhívni Laurent reggel, és elnézést kérni, amiért olyan hirtelen
távoztam. Majd írtam egy levelet Melanie-nak, megírva neki mindazt,
amit korábban el akartam neki mondani, de amit egyébként soha nem
mondanék el. Négyévnyi terápia után végre tudom, hogyan kezeljem a
dühömet – elszámolni tízig, leveleket írni, elhagyni a szobát, hogy
lecsillapodjam –, de Melanie hatékonyabban tud felheccelni, mint
bárki. Utáltam, hogy ennyire gyorsan sikerül miatta kifogynom a
béketűrésből. Ilyenkor annyira tehetetlennek éreztem magam.
Többnyire azonban inkább csak bánatosnak. Annyira szerettem őt,
mikor kicsi volt, szerettem, ahogy felnéz rám, és mindenhova követ.
Azután elveszítettem egy plázában, amikor négyéves volt.
Karácsonyi bevásárlást tartottunk, és apa azt mondta, figyeljek rá,
amíg ő bemegy egy boltba. Melanie szeretett volna körbesétálni, de
tudtam, hogy apa dühös lesz, ha akár csak egy hüvelyknyit mozdulunk,
ezért a kabátja hátánál fogva tartottam. Minél erősebben szorítottam,
annál jobban küzdött, húzta magát, karmolt, aztán egyszer csak
kiszabadult, és beszaladt a vásárolgatók közé. A következő húsz perc
életem legborzasztóbb húsz perce volt. Kétségbeesetten kezdtem
sikoltozni a nevét. Apa futva jött ki a boltból, falfehér arccal. Mikor
végre megtaláltuk – épp egy játékpónin lovagolt –, apa magával
rángatott a parkolóba, és a kocsi mögött elnáspángolt. Még mindig
emlékszem, hogy el akartam tőle menekülni, olyan erősen sírtam, hogy
alig kaptam levegőt, a keze pedig újra és újra lecsapott.
A legrosszabb gyerekkori emlékeim többnyire a Melanie miatti bajba
kerülésemhez köthetők. Egyik halloween során Lauren és én
szurkolólányoknak öltöztünk. Melanie is ugyanígy szeretett volna
beöltözni, de csak két ruhánk volt, így azt mondtam neki, lehet
hercegnő. Megfogta a pom-pomjaimat, és kirohant a szobából, azt
kiabálva, hogy a tűzbe dobja őket. Üldözni kezdtem, megcsúsztam a
folyosón, levertem egy lámpát, és eltörtem a búráját. Mikor elmeséltem
apának, kikelt magából – nem a lámpa miatt, hanem mert nem vettem
be a csapatba Melanie-t. Megtiltotta, hogy elmenjek csokit-vagy-
csalunkozni, és Melanie-nak megengedte, hogy az én jelmezemet
viselje. A legrosszabb az volt, hogy rávett, járjak velük én is háztól
házig. Még mindig emlékszem, ahogy Melanie felüget az ajtóhoz a
jelmezben, amit hetekig készítgettem, ahogy a kis szoknya minden
lépésénél meglibben, ahogy szilánkokra törik a szívem, mikor azt
mondják, milyen cuki jelmeze van.
Mikor mindannyian huszonévesek lettünk – és már egyikünk sem élt
otthon –, elkezdtünk jobban kijönni egymással. Miután Ally
megszületett, Melanie néha meglátogatott, és velünk lógott, együtt
néztünk filmeket, nevettünk, popcornt ettünk. Remek volt – olyan,
mintha végre testvérek lennénk. Még mindig összevesztünk néha, de
csak akkor igazán, mikor megpróbáltam ellátni tanácsokkal a barátait
illetően, vagy egyik-másik fickó miatt, akivel randizgatott. Mikor
elkezdett járni Kyle-lal, azt mondtam, aggódom, hátha kihasználja őt,
mivel egy bárban dolgozik. Melanie kiakadt, és egy ideig nem
beszéltünk. Ezután találkoztam Evannel, és apa elkezdett
vacsorameghívásokkal bombázni – csak akkor telefonált, ha Evan
otthon volt –, és családi villásreggeliket, grillezéseket szervezett.
Melanie elég sok ilyen vacsorát kihagyott, mert dolgozott, mikor
azonban sikerült részt vennie valamelyiken, mindig engem vett
célkeresztbe – különösen akkor, ha a fiújával együtt jött. Nem tudtam,
hogy csak bosszús, amiért apa Evant jobban kedveli, mint Kyle-t, vagy
azért csinálja, mert Kyle-t én sem kedvelem, de eltökélten igyekezett
rossz színben feltüntetni. És mikor elöntött a méreg, apa engem torkolt
le, Melanie-t illetően pedig egy pisszenés sem hangzott el. Minél inkább
igyekeztem nem reagálni, annál élesebbek voltak Melanie döfései.
Mostanában valahányszor felmerült köztünk a házasság témája, úgy
éreztem, épp beléptem a ringbe.
Mindig Lauren kötött ki a tűzvonal közepén, és tudtam, hogy
valószínűleg szörnyen érzi magát a történtek miatt, ettől pedig én
éreztem magam szörnyen. De egy további okból is mardosott a
bűntudat, és emlékeztettem magam, hogy kössem Lauren lelkére: ne
beszéljen senkinek a szülőapámról.
A következő reggelen későn keltem, ami miatt végül sietősen
készítettem Allyt az iskolába. Ekkor felhívott egy kliensem, és egy
előszobaállvány sürgős javítását kérte, amit egy antik bútorbemutatón
tervezett felvonultatni. Nem volt időm felhívni Laurent, és mikor végre
ágyba kerültem, megesküdtem, hogy másnap napirendre veszem. De
nem tettem meg, a napokból pedig lassan egy egész hét lett, ami során
visszacsúsztam a depresszióba.
A legegyszerűbb feladat is leküzdhetetlen akadálynak tűnt, a testem
pedig mindenütt fájt. Még a terápia gondolatától is kimerültem. Így túl
sokat aludtam, túl sokat ettem, és a kanapén filmezéssel töltöttem a
délutánokat. Rá kellett kényszerítenem magam a Jávorral tett sétákra,
a kedvenc erdei útja helyett inkább a biztonságosabb, emberek
látogatta közeli parkban. Többnyire élvezettel nézem, ahogy a mezőkön
kergeti a nyulakat, az állatok és a széna átható szaga ott lóg a
levegőben. Az épületek azonban most csak öregnek és elhagyatottnak
tűntek, miközben lomhán csoszogtam át a tócsákon.
Ezenkívül kizárólag Allyért voltam hajlandó kimászni a házból, a
maradék energiámat arra felhasználva, hogy elrejtsem az érzéseimet.
De nem végeztem valami remek munkát. Egy nap óriási záporban
mentünk hazafelé; nem kifejezetten jellemző a parton a márciusra
vagy bármely egyéb hónapra az ilyesmi, de remekül felerősítette
amúgy is gyászos hangulatomat. Megálltunk egy pirosnál, és én a
szélvédőn bámultam kifelé.
Ally megszólalt:
– Miért vagy szomorú, anyu?
– Anyu nem érzi túl jól magát, édesem.
– Majd én gondoskodom rólad – válaszolt. Olyan édes volt aznap este,
megpróbált nekem levest főzni, Jávorral pedig közölte, hogy csöndben
kell maradnia. És még az éjszakát is az ágyamban töltötte.
Összebújtunk, miközben mesélt nekem, a megnyugtatásomra
kölcsönadta kedvenc Barbie babáját, közben verte az ablakot az eső.
Másnap reggel végre felhívtam Laurent, hogy elnézést kérjek, amiért
úgy elviharzottam, de megelőzött.
– Sajnálom, amiért megemlítettem Melanie-nak, hogy Kyle is
játszhatna az esküvőn, Sara. De ti ketten folyton civakodtok, és elég
nehéz így bármit is mondanom nektek.
– Melanie az őrületbe kerget.
– Bárcsak ne lennétek olyan féltékenyek egymásra.
– Nem vagyok rá féltékeny, csak szimplán utálom, hogy mindig
mindent meg szokott úszni.
– Apa vele is ugyanolyan kemény, tudod?
Felnevettem:
– Hát persze.
– Tényleg. Csak nem előtted. Mindig piszkálja a munkája miatt,
folyton azt mondogatja neki, milyen jól megy a te üzleted, és milyen
nagy a házatok, meg mennyire sikeres Evan. Azt hiszem, néha azért
kaptok össze ti ketten, mert annyira hasonlítotok.
– Semmiben nem hasonlítok Melanie-ra.
– Mindketten nagyon erős személyiségek vagytok, és…
– Semmiben, Lauren.
Elhallgatott.
Felsóhajtottam:
– Sajnálom. Csak épp elég nehéz időszakot élek meg.
Gyengéd hangon válaszolt:
– Tudom, szívem. Hívj fel bármikor, ha beszélni szeretnél. – De nem
tettem, mert akármennyire is szeretem a húgomat, volt néhány dolog,
amiben nem tudott segíteni, olyasmi, ami mindig éket fog verni közénk.
Ő tudta, hogy hova tartozik.

Mikor már egy újabb hetet is sikerült végigbúslakodnom, úgy

döntöttem, itt az ideje pár változást eszközölni. Nem kerestem rá többé
tízszer a neten a kempinges gyilkosra, nem olvastam többé genetikával
és deviáns viselkedéssel kapcsolatos szövegeket, ami amúgy is csak
rémálmokhoz vezet, és vettem nyersanyagot egy madáretetőhöz. Ally
már ezer éve szeretett volna csinálni egyet. Annyi örömet leltünk a
közös építésben. Ally kacarászott festés közben, az ecsetet lóbálta,
telespriccelte festékkel a kezét és az asztalt. Lassacskán kezdett
eltünedezni a sötétség. Evannel egyik hétvégén még egy egész kellemes
vacsorát is sikerült összehoznunk Laurennel és Greggel. Addig
legalábbis kellemes volt, amíg meg nem jelent apa, hogy a munkával
kapcsolatban átnézzen ezt-azt Greggel.
Rettenetesen sajnáltam Greget, végighallgattam, ahogy apa a
földszinten korholja – miközben pontosan tudta, hogy hallani fogjuk a
konyhában. Különösen kínossá vált, mikor apa feljött később, és
elmondta mindenkinek, hogy épp most vett fel egy új munkavezetőt.
Greg évekig várt rá, hogy apa előléptesse. Apa velünk maradt egy
sörre, és egész végig a horgászatról beszélgettek Evannel. Undorítónak
tartottam, hogy kijelöl egy kedvencet magának, de magamtól is
undorodtam a büszkeség miatt, amiért az én vőlegényemet kedveli.

Április első hetére végre úgy éreztem, hogy magam mögött hagytam a
depressziót. Végigaludtam az éjszakákat, és ébren tudtam lenni
napközben. Újra órákat töltöttem a műhelyben, és lassan utolértem
magam a projektjeimmel. Annyira jól éreztem magam, hogy ma reggel
még korábban is felkeltem, és elmentem kicsit vásárolgatni Ally
számára. Egy tonnányi pénzt költöttem kézműves holmikra és egy
netbookra, azt mondogatva magamnak, hogy hasznára lesz a
tanulásban. Imádok neki vásárolni: jelmezeket, könyveket, játékokat,
festéket, ruhákat, plüssállatokat. Ha Ally boldog, én is az vagyok. Ahogy
beléptem a házba, a zacskókat cipelve, megcsörrent a telefon.
– Jó lesz, ha eljössz hozzánk ma este. – Az apám volt az. A hangja
pedig azt súgta, bajban vagyok. Nem is kicsi bajban.
– Mi rosszat tettem?
– Felhívott valaki…
 Apa egy egész kínzó percen át hallgatott. A levegőt is visszatartottam.
– Az interneten azt írják, a kempinges gyilkos az apád. – A hangja
feszült volt a dühtől, magyarázatot követelt. Igyekeztem felfogni, amit
mondott, de úgy éreztem magam, mintha minden élet elszállt volna
belőlem.
– Te tudtál erről? Igaz ez? – A szavai újra és újra lesújtottak rám, a
pulzusom az egekig repült. A legkevésbé sem akartam, hogy így tudják
meg. Anyára gondoltam, arra, mennyire fog fájni neki. Lerogytam a
padra a folyosón, becsuktam a szemem, és túlestem rajta.
– Néhány hónapja megtaláltam a vér szerinti anyámat. – Erőt
gyűjtöttem, majd kiköptem a többit is: – És úgy fest, valószínűleg a
kempinges gyilkos az apám.
Apa csendben maradt.
– Ki hívott fel? – kérdeztem.
– Big Mike.
Apa fő munkavezetője? Ő ugyan hogyan szerezhetett erről tudomást?
Az a fickó épphogy tud olvasni. Apa válaszolta meg a ki nem mondott
kérdést.
– Azt mondta, a lánya olvasta a Helyi Bombahírek oldalon.
– Mármint azon a pletykaweblapon? – Már rohantam is fel a
számítógépemhez.
Apa kemény hangon folytatta:
– Két hónapja rátaláltál az édesanyádra, és nem szóltál egy szót sem?
Miért nem mondtad el nekünk, hogy keresed?
– Szerettem volna, de csak… Várj egy kicsit, apa.
Beütöttem a weboldal címét, és megtaláltam a cikket.
Karen Christiansont megtalálták Victoriában…
– Ó, ne!
Megpróbáltam elolvasni a cikket, de a sokktól zavarosan táncoltak a
szemem előtt a szavak. Foszlányokat kaptam csak el. Karen
Christianson… A kempinges gyilkos egyetlen túlélője… Julia Laroche… A
Victoria Egyetem tanára. Harminchárom éves lánya, Sara Gallagher… A
nanaimói családi vállalkozás, a Gallagher Fafeldolgozó…
Kiderült. Minden kiderült.
Apa szólalt meg:
– Honnan tudták meg, hogy ő az édesanyád?
– Elképzelésem sincs. – A képernyőt bámultam, közben rémült
gondolatok cikáztak a fejemben. Vajon hányan látták az újságcikket?
– Felhívom Melanie-t és Laurent. Hatra mindenki legyen nálunk.
Majd akkor megbeszéljük – mondta apa.
– Elküldöm nekik a weboldalt e-mailben, és elmondom…
– Már hívtam az ügyvédemet. A gatyát is lepereljük róluk, ha nem
veszik le azonnal azt a cikket az oldalról.
– Apa, tudom kezelni a dolgot.
– Megoldom. – A hangjából világossá vált, nem gondolja úgy, hogy
bármit is kezelni tudnék.
Csak akkor fogtam fel, amit mondott, miután letette. „A kempinges
gyilkos az apád.” Nem a szülőapád, csak egyszerűen: az apád.

Most már tudod, Nadine, miért vagyok annyira kikészülve. Miután

letettem a telefont, elolvastam a cikk fennmaradó részét, és végig
hányinger kerülgetett. Egy csomó kép szerepelt benne Karen
Christiansonról – még az egyetemi személyzeti fotóját is kitették.
Hihetetlen volt, mennyi részletet találtak velem kapcsolatban is, arról,
mivel foglalkozom, és néhány mondat Evan vendégházáról. Az egyetlen
dolog, amit a cikk nem említett, hogy van egy lányom – istennek hála.
Bár apa felhívta az ügyvédjét, én azért küldtem egy levelet a
weboldalnak, arra kérve őket, hogy távolítsák el a cikket, és felhívtam
az oldalon feltüntetett minden számot, de senki nem vette föl. Ismét
úgy éreztem magam, mint valami hülye, aki semmit nem tud elintézni.
Megpróbáltam elérni Evant, de egy csoporttal kihajózott, és egészen
kora délutánig nem tért vissza. Lauren nem vette fel a telefonját, pedig
ő otthonülős anya. Jó eséllyel a kertben rejtőzött épp. Biztos vagyok
benne, hogy pont annyira retteg az esti kupaktanácstól, mint én –
Lauren gyűlöli, ha zaklatott emberek veszik körül.
Azon tépelődtem, vajon Melanie hallhatott-e minket beszélni
Laurennel. Bár, akármennyire aljas is Melanie, valahogy nem tudom
elképzelni, hogy ekkora szemétséget csináljon. Na persze, ha elmondta
Kyle-nak… ő pont olyan fickónak tűnik, aki még a kishúgát is eladná, ha
úgy gondolná, attól előrébb jut. Az kizárt, hogy Lauren vagy a nyomozó
beszélt volna valakinek.
Akkor rettegtem ennyire utoljára családi találkozótól, mikor el kellett
mondanom a szüleimnek, hogy terhes vagyok. Apa a beszéd közepén
felállt, és kiment a szobából. Elmentem Jávorral sétálni, azt remélve,
hogy megszabadulok a testemben áramló feszült energiáktól, de az lett
a vége, hogy rohantam haza a számítógéphez. A cikk még mindig
elérhető volt, amikor el kellett indulnom a találkozóra. Igyekszem
magam azzal nyugtatni: egyébként sem vezet sehova, ha nem ismerek
be semmit. Apa ügyvédje Nanaimo egyik legmenőbb irodájának
dolgozott. A nap végére biztosan leszedeti velük a cikket. Az emberek
pletykálnak még egy darabig, majd valami más veszi át a pletyka
helyét. Egyszerűen csak várnom kell.
De volt egy olyan érzésem, hogy valami sokkal rosszabb vár rám.
 NEGYEDIK BESZÉLGETÉS

Hál’ istennek be tudtál iktatni – tudom, hogy tegnap is itt voltam, de

mikor így pánikolok, a fejemben minden csak forog körbe-körbe. Csak
arra tudtam gondolni, hogy el kell jönnöm hozzád. Segítened kell
lecsillapodnom, mert ha még valami történik ma, teljesen kikészülök.

Mikor elindultam a családi kupaktanácsra, még rosszabb volt a

hangulatom. Nem segített az sem, hogy heves vitába keveredtem egy
hatévessel, akinek nem tetszett a programváltozás.
– Azt mondtad, vacsira csinálunk palacsintát. Más-más formákban,
ahogy Evan szokta. – Szorongás volt a hangjában. Ally döntéseit mindig
sok fontolgatás előzte meg, ami imádnivaló, mikor kidugja a kis nyelvét,
és azon töpreng, mit is vegyen a születésnapjára kapott pénzből
Jávornak, de igazi rémálommá válik, ha bármit sietve kell
megoldanunk.
– Ma este nincs rá idő, Ally baba. Ma este húslevest eszünk.
Csípőre tette ökölbe szorított kezét:
– Megígérted. – Ally rendszerető természetének másik eleme, hogy
tudnia kell a terveinket minden egyes napra, és tudnia kell, mire
számíthat egy adott helyzetben. Ha letérek a tervezett útról, vagy
urambocsá, a folyamat bármelyik elemét elsietem, a kis hölgy szétesik.
– Tudom. Sajnálom, de ma nem megy.
– Megígérted! – sivította idegtépő hangon.
Megpördültem.
– Ma nem!
Visszafutott a szobájába, sötét fodrai a feje körül ugrándoztak, és
becsapta az ajtót maga mögött. Hallottam, hogy hozzávág valamit. Jávor
az ajtón kívül ült, és engem nézett rosszallóan. Nem hallottam sírást,
igaz, Ally ritkán sírja el magát – előbb hajít el valamit, mint hogy egy
könnyet is hullatna. Egyszer láttam, ahogy beüti a lábujját, majd
megfordul, és megrúgja az őt megtámadó asztallábat.
Az ajtó gombjával próbálkoztam. Elfordult, de valami tartotta az
ajtót. Á! Evan megtanította, hogyan ékelheti be a székét az ajtógomb
alá, ha esetleg betolakodó lenne a házban.
– Ally, szeretném, ha kijönnél, hogy beszélhessünk erről. Kérlek.
Csend.
Próbáltam lecsillapodni.
– Ha kijössz, akkor kereshetünk egy másik estét a héten, amikor
palacsintázunk. Megtanítom, hogyan tudod elkészíteni a tésztát. De
ehhez ki kell jönnöd, mire háromig számolok.
Csend.
– Egy… Kettő…
Semmi.
– Ally, ha nem jössz ki az ajtón most azonnal, egy egész hétig nem
nézheted a Hannah Montanát.
Kinyitotta az ajtót, keresztbe tett karral, lehajtott fejjel elsétált
mellettem, majd rám vetette szemrehányó tekintetét:
– Evan sosem kiabál velem.

A szüleimnél sem fordultak jobbra a dolgok. Mikor megálltam a

Nanaimo külterületén álló rönkház előtt, Melanie autója és Lauren
terepjárója már ott állt. Ally már ki is szállt a Cherokee-ból, Jávor a
sarkában. Felmentem a bejárati ajtóig, teljes páncélzatban, tudván
tudva, hogy ez egy hangyányit sem segít.
Mindannyian a nappaliban ültek. Melanie rám se nézett, Lauren egy
puhatolódzó mosolyt villantott rám. Apa arca kész vasálarc volt. A
szoba közepén ült, a karosszékében, a szokásos acélbetétes bakancs,
fekete póló, vörös pántos farmernadrág kombinációban, a sziget
minden önérzetes favágójának állandó viseletében. Hordó mellkasával,
jól fejlett izomzatával, ősz hajkoronájával, amely már ritkulásnak
indult, felesége és lányai gyűrűjében úgy festett, mint valami király.
– Nagyi! – Ally anya felé futott, és átölelte a lábát, pink, lúdtollal
tömött kabátja közben felcsúszott egészen a füléig.
Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak én is anyához rohanhatnék, és
megölelhetném. Mindene annyira puha volt – az ezüsttel rovátkolt,
sötét haja, a lágy parfüm, amit mindig magán viselt, a hangja, a bőre.
Indulatokat kerestem az arcán, de csak kimerültséget láttam. Könyörgő
tekintettel néztem rá. Sajnálom, anya. Nem akartalak megbántani.
– Menjünk a konyhába, Ally – szólalt meg anya. – Kapsz tőlem egy
fahéjas csigát. A fiúk is ott vannak már hátul. – Megfogta Ally kezét, és
elvezette.
Ahogy elmentek mellettem, odaköszöntem:
– Szia, anya. – Megérintette a kezem, és megpróbálkozott egy biztató
mosollyal. El akartam mondani neki, mennyire szeretem, hogy ez az
egész nem róla szól, mielőtt azonban összeszedhettem volna magam,
már el is tűnt.
Ledobtam magam egy székre apával szemben, felszegett állal.
Farkasszemet néztünk. Én kaptam el a tekintetem hamarabb.
Végül megszólalt:
– Velünk kellett volna beszélned, mielőtt megkeresed az igazi
szüleidet.
A sokéves, napon végzett munka kiemelte a mély barázdákat
kemény, éles vonalba szorult szája körül. Bár már elmúlt hatvan, most
először láttam apámat öregnek, és elöntött a szégyen. Igaza volt. El
kellett volna nekik mondanom. Megpróbáltam elkerülni, hogy
megbántsam őket – és ezt a beszélgetést is. De sikerült az egészet még
rosszabbá tennem.
– Tudom. Sajnálom, apa. Amikor belekezdtem, még jó döntésnek tűnt.
Felvonta a bal szemöldökét; ez a mozdulat mindig azt az érzést
keltette bennem, hogy hatalmas csalódás vagyok számára. Ezúttal sem
volt másképp.
 – Tudni szeretném, hogyan szerezte meg az információt az a
weboldal.
– Azt én is szeretném tudni. – Melanie-ra meredtem.
– Mit nézel rám? – csattant fel. – Még csak nem is tudtam, amíg apa
nem mondta el.
– Egészen biztosan.
Melanie a halántékánál körözött az ujjával, és hang nélkül mondta:
Dilis.
Felforrt a vérem a haragtól.
– Tudod, Melanie, néha olyan igazán…
– Elég! – dörrent közénk apa hangja.
Mind elcsendesedtünk. Összenéztem Laurennel. Az arckifejezésén
láttam – egy rész bűntudat, egy rész félelem –, hogy elmondta apának:
ő már tudott a vér szerinti szüleimről.
Apához fordultam:
– Csak Evan tud még róla, és a magánnyomozó, akit felbéreltem – ő
viszont nyugalmazott rendőr.
– A referenciáit ellenőrizted?
– Odaadta a névjegyét, és…
– Mit tudsz róla?
– Mondtam, nyugalmazott rendőr.
– Felhívtad a rendőrséget, hogy ezt ellenőrizd?
– Nem, de…
– Nem ellenőrizted. – Apa megrázta a fejét, nekem pedig izzott az
arcom. – Add meg a számát.
Szerettem volna elmondani neki, hogy nem ő az egyetlen ember, aki
képes bármire, de szokásához híven elérte, hogy kételkedjek
magamban.
– Elküldöm neked e-mailben.
A szemem sarkából észrevettem, hogy anya egy tányérral áll az
ajtóban.
– Kér valaki fahéjas csigát?
 Leült a kanapéra, a tányért pedig néhány szalvétával együtt letette a
dohányzóasztalra. Senki sem nyúlt a csigákért. Apa szigorúan nézett
Melanie-ra és Laurenre, akik mindketten megfogtak egyet-egyet. Én is
követtem a példájukat, bár esélytelen volt, hogy bármit is le tudjak
nyelni. Anya mosolygott, szemét azonban vörös holdudvar övezte – sírt.
Francba.
Ekkor így szólt:
– Sara, megértjük, hogy meg akartad találni a vér szerinti szüleidet,
csak amiatt vagyunk csalódottak, hogy nekünk ezt nem mondtad el.
Biztosan nagyon felzaklatott, mikor megtudtad, ki is az igazi apád. –
Sápadt arca arról árulkodott, hogy ő maga sincs kevésbé felzaklatva.
– Sajnálom, anya. Ezt egyszerűen meg kellett tennem saját magam
miatt. Először megpróbáltam magam feldolgozni, mielőtt bárkivel
beszélnék róla.
– Az édesanyád – az újságcikk szerint tanár? – kérdezte anya.
– Igen. Nem akar velem semmilyen kapcsolatot kialakítani. –
Félrenéztem, erősen pislogva.
– Ne vedd magadra, Sara. – Anya hangja szelíd volt. – Bármelyik anya
büszke lenne arra, ha te lehetnél a lánya.
Könnyek szöktek a szemembe.
– Igazán sajnálom, anya. El kellett volna mondanom, de nem
szerettem volna, hogy azt gondold, hálátlan vagyok, vagy ilyesmi.
Csodálatos anya vagy. – Nem csak kedvességből mondtam. Anya
minden művészeti projektet imádott, amit hazahoztunk, minden
jelmezt, amit az utolsó pillanatban el kellett készítenie, minden egyes
kedvenc szakadt farmert, amit csak ő tudott helyrehozni. Anya imádta
az anyaszerepet. Sosem kérdeztem, de egészen biztos voltam benne,
hogy kettejük közül ő akart örökbe fogadni. Apa csak a kedvéért ment
bele.
– Mindig is ti maradtok az igazi szüleim, ti neveltetek fel – néztem
rájuk. – Csak kíváncsi voltam a múltamra. Mikor azonban megtudtam,
ki a vér szerinti apám, arra gondoltam, talán ti is tudni szeretnétek. –
Apámra néztem, majd vissza anyára. – Nem akartalak titeket
felbosszantani.
Anya így felelt:
– Aggódunk miattad, és féltünk téged, de ez semmit nem változtat
azon, hogyan érzünk irántad. – Ismét apára néztem. Bólintott, az arca
azonban nem tükrözött érzelmeket.
Újra megszólaltam:
– Evan most a nyílt vízen hajózik, de el fogom mondani neki, hogy
fenn van a cikk az interneten, amint hazaérek.
Apa így folytatta:
– A cikk már nincs meg, de akkor is be fogjuk perelni a mocskokat.
A fejem a szék háttámlájára döntöttem, és kifújtam a levegőt. Minden
rendben lesz. Egy pillanatig védve éreztem magam – apa tulajdonképp
kiállt mellettem –, de ekkor hozzátette:
– Az idióták igazán kihagyhatták volna a cégem nevét – és már világos
is volt, mit véd valójában.
Újra belém döfött a bűntudat, mikor láttam, ahogy anya a hasára
szorítja a kezét, és elfintorodik. Apa szintén észrevette, és keményebb
lett a tekintete, ahogy összeforrt az enyémmel. Nem kellett szólnia egy
szót sem. Számtalanszor mondta már ugyanazt, számos módon. De
mindig a kimondatlan szavak voltak a legsúlyosabbak. Nézd, mit tettél
megint anyáddal.
Anya elkezdett az esküvőről beszélni, de a beszélgetés erőltetettnek
tűnt. Melanie és én rendületlenül levegőnek néztük egymást.
Végül menekülőre fogtam:
– Haza kell vinnem Allyt, hogy lefektessem. – Mikor kimentem
behívni a lányom, Lauren utánam jött, és becsukta mögöttünk az ajtót.
– Sajnálom, hogy elmondtam apának, de megkérdezte, tudom-e, és
nem akartam neki hazudni.
– Minden oké. Haragudott rád, amiért titkolóztál előtte?
Megrázta a fejét:
– Azt hiszem, egyszerűen csak aggódik.
 – Ezért nem vetted ma fel, amikor hívtalak?
– Nem akartam megint a civakodás közepébe kerülni. – Elgyötörtnek
tűnt. – Sajnálom.
Én sem akartam, hogy beleálljon a vitába harmadik félként. Azt
akartam, hogy mellettem álljon, de ez úgysem történhet meg soha.
Mikor gyerekek voltunk, és apa cirkuszolt velem, Lauren elrejtőzött a
szobájában. Később előjött, és segített a teendőimben, de ettől valahogy
csak még magányosabbnak éreztem magam.
– Nem beszéltél Melanie-nak az igazi apámról, ugye?
– Dehogyis!
Melanie ezek szerint meghallott minket, és valószínűleg elmondta
Kyle-nak, ő meg isten tudja, kinek adta tovább. Semmit sem tehetek
most már.

A hazaúton kissé nyugodtabbnak éreztem magam, de még mindig azon

aggódtam, hányan láthatták a cikket, mielőtt levették. Majd eszembe
jutott, hogy anya azt mondta, aggódnak és féltenek. Megálltam egy piros
lámpánál, és arra a pillanatra összpontosítottam. Apa feszült
arckifejezése, az aggodalom anya tekintetében, valami járt
mindkettejük fejében, de nem mondták ki. Mire nem gondoltam? Aztán
leesett.
A kempinges gyilkos is olvashatta a cikket.
Nem fogtam fel, hogy még mindig a lámpánál állok, amíg meg nem
szólalt mögöttem egy autó dudája, és Ally azt nem mondta, anya, indulj!
Kábultan vezettem az út további részében. Annyira elfoglalt, hogy
megvédjem saját magamat, annyira rettegtem apám dühétől, hogy
észre sem vettem azt, amitől a legjobban kellene félnem. Ha a
kempinges gyilkos megtalálta a cikket, akkor nemcsak azt tudja, hogy
Nanaimóban lakom, hanem tudja a nevemet is.
Amint hazaértünk, Ally elment fürdeni, majd mesét olvastam neki, de
meg-megakadtam benne, és nem tudtam, hol tartok az oldalon.
Beszélnem kellett Evannel. Miután Ally elaludt, megpróbáltam felhívni,
de nem vette fel a mobilját. Felkuporodtam egy pléddel a kanapéra,
jellegtelen tévéműsorokat néztem, és arra vártam, hogy Evan
visszahívjon. Már épp fel akartam adni és lefeküdni, mikor
megcsörrent a telefon. Mielőtt még megkérdezhette volna, mit tettem
már megint, megkérdeztem, milyen volt a napja.
– Találtunk néhány púpos bálnát, szóval elégedett volt a csoport. –
Evan a vendégházat a sziget kieső nyugati partján építette, így
horgászkirándulások mellett kajaktúrák és bálnanéző utak is
szerepeltek a kínálatban.
– Az csodás.
– Azért természetesen alig várom már, hogy hazamenjek a
hétvégén… – Felmorrant, én pedig próbáltam ugyanúgy felelni rá, de
nem sikerült. Így vettem egy mély lélegzetet, és kiböktem. Előbb
elmondtam neki, hogy hagytam egy üzenetet Juliának, majd azt a
rettenetes hívást, majd azt, hogy elárultam Laurennek, végül, hogy
felkerült az internetre. Jobban fogadta, mint képzeltem, sokkal jobban,
ahogy én fogadtam volna – nem meglepő módon.
– Nem lesz belőle semmi – jegyezte meg.
– De az emberek a sorozatgyilkosok megszállottjai. A könyvek és
filmek fele róluk szól. Ha megtudják, hogy én vagyok a lánya…
– Tudod, hol van a vadászpuska, és hogy hol van a závár kulcsa…
– A puska!
– Minden rendben lesz. Azt az oldalt nem olvashatják valami sokan.
– És mi van, ha ő olvassa?
– A kempinges gyilkos? – Pillanatnyi szünetet tartott. – Á, esélytelen,
hogy épp egy nanaimói blogot olvas.
– Tényleg úgy gondolod, nem lesz gond?
– Igen, úgy. Hadd intézze el a dolgot apád ügyvédje.
– Csak teljesen ki vagyok akadva.
Meglágyult hangon felelte:
– Hamarosan otthon leszek.
Mielőtt előző este elmerültem az ágyban, rápislantottam a weboldalra,
és elégedetten nyugtáztam, hogy a cikk nem került vissza. Egy gyors
Google-keresés sem mutatott találatot. Azzal a meggyőződéssel
feküdtem le, hogy Evannek igaza volt – nem duzzad tovább a dolog. Sőt,
ami azt illeti, jó is, hogy megtörtént, mert így kényszerűségből
mindenre fény derült a családomban – nem igazán volt erős oldalam a
dolgok elleplezése.
Ma reggel Ally a mogyoróvajas pirítós falatkái közt egy dalt
énekelgetett Jávornak. Allyvel mindketten imádjuk a mogyoróvajat,
elképzelésed sincs, hány üveget ürítünk ki. Miután elvittem az iskolába,
ittam egy kávét, és elindultam a műhelybe, hogy megtámadjak egy új
szekrényt. Perceken belül a zónámban voltam, és nem álltam meg
ebédelni sem. Délután döntöttem végül úgy, hogy harapok valamit, és
töltök magamnak még kávét. Mielőtt visszamentem volna a műhelybe,
az emeletre osontam, hogy még egyszer megnézzem a Helyi
Bombahírek oldalt. A cikk még mindig nem volt sehol. A lelki békém
érdekében indítottam még egy Google-keresést Karen Christianson
nevére. Egy csomó új találat jelent meg.
Olyan sebességgel tettem le a csészémet, hogy a kávé kilöttyent a
peremén, és rákattintottam az első linkre. Egy sorozatgyilkos fanklub
oldala volt az Államokból. A fórumon egy „Kannibál” nevű felhasználó
posztolta, hogy Karen Christianson Victoriában rejtőzik, és a Julia
Laroche nevet használja. Lánya, egy Sara Gallagher nevű nő pedig
Nanaimóban lakik. A képernyőt bámultam, a szívem hangosan dobolt a
fülemben. Semmit nem tehettem, sehogy nem tudtam töröltetni. Aztán
észrevettem, hogy kommentek is vannak – nem is kevés. Rákattintottam
a gombra, és megnyitottam a teljes felületet. Az első hozzászólások
tartalma nagyjából a „Vajon igaz lehet-e” és az „El tudjátok képzelni,
hogy nézhet ki a gyereke?” körül mozgott. Lejjebb viszont egyre több
tag szólt hozzá.
Valaki felment az egyetem oldalára, és megtalálta Julia hivatali
adatait. Majd az általa írt cikkekre és a Karen Christianson fényképeit
tartalmazó weboldalakra mutató linkek következtek. Az egyik
kommentelő még meg is szerkesztette az egyik képet úgy, mintha ott
állna mögötte a kempinges gyilkos, az egyik kezében egy véres kötél, a
másikkal a péniszét markolja. Julia külsejéről beszéltek, a kempinges
gyilkos ízlését dicsérve. Az egyik seggfej azt írta, azon töpreng, vajon
olyan kattant vagyok-e, mint az apám. Egy másik Ted Bundy lányához
hasonlított, majd hozzátette, le kellene vadászni ezeket a „picsákat”,
mielőtt elkezdik terjeszteni a kórt. Elolvastam minden rosszindulatú
kommentet, rosszul voltam a szégyentől és félelemtől. Úgy éreztem,
mint akit felhasítottak, hogy belém lásson az egész világ.
Egyik oldalról kattintottam a másikra, amilyen gyorsan csak tudtam –
a találatok többsége bűnügyekkel foglalkozó blogokról, és néhány,
sorozatgyilkosokkal foglalkozó weboldalról érkezett, ideértve azt is,
amelyet már a kempinges gyilkos kapcsán megtaláltam. A hitelesebb
oldalak óvatosabbak voltak, és csak annyit állítottak, hogy „a pletykák
szerint” Karennek van egy lánya. A mindig névtelen kommentelők írták
le a nevemet, és jegyezték meg, hogy Nanaimóban lakom. Azután
észrevettem, hogy a találatok egyike a Victoria Egyetem hallgatói
fóruma. A gyomrom egy csomóban volt, mikor rákattintottam a linkre,
de hallgatói azonosító nélkül nem tudtam belépni.
Pánikhullám borított el. Most mit tegyek? Hogy állítsam ezt meg? A
mellettem fekvő vezeték nélküli készülék megcsörrent, én pedig
megugrottam.
Lauren hívott:
– El kell mondanom valamit.
– Online vagy?
A képernyőt bámultam:
– Mindenütt ott van.
Lauren egy darabig hallgatott, majd azt kérdezte:
– Mit fogsz tenni?
– Gőzöm sincs. De azt hiszem, beszélnem kellene Juliával.
– Tényleg úgy…
 – Ha eddig nem hallotta, akkor figyelmeztetnem kell. Ha pedig igen,
azt fogja gondolni, hogy mindenkinek elkotyogtam. De ha felhívom,
hogy megmagyarázzam, valószínűleg egyszerűen leteszi a kagylót. –
Felnyögtem. – El kell mennem. Ki kell találnom, mit csináljak.
Lauren szelíd hangon felelte:
– Rendben, szívem. Hívj, ha szükséged van rám.

Miután letettem a telefont, leroskadtam a kanapéra. Jávor csatlakozott,

morogva szimatolt a nyakamba. A gondolataim pánikszerűen
száguldoztak milliónyi irányba. Az egész világ megtudja az igazságot az
apámról. A kempinges gyilkos megtalálhatja Juliát. És megtalálhat
engem is. Evan vállalkozása tönkremehet. Az én vállalkozásom is. Allyt
piszkálni fogják a suliban.
Megint szólt a telefon. Ránéztem a híváskijelzőre. Privát szám.
Julia?
A harmadik csengésre felvettem.
– Halló?
Férfihang szólt bele:
– Sara Gallagherrel beszélek?
– Ki beszél?
– Én vagyok az apád.
– Ki van a vonalban?
– Az igazi apád vagyok. – Felgyorsult a hangja. – Az interneten
olvastam rólad.
Belém hasított a félelem. Aztán rájöttem, hogy túl fiatal a hang.
– Nem tudom, ki vagy valójában, vagy mit olvastál, de…
– Olyan kis dögös vagy, mint anyuci? – Nevetést hallottam a
háttérben, majd egy másik fiatal hang kiáltott fel: – Kérdezd meg, hogy
ő is durván szereti-e.
– Ide figyelj, te kis…
Letette a telefont.
Azonnal tárcsáztam Evant, de a mobilja közvetlenül az üzenetrögzítőt
kapcsolta. Gondolkodtam rajta, hogy hívom Laurent, de rettegne
miattam. A pokolba is, én is rettegek, amitől még dühösebb lettem.
Valami tinédzserek hívogatnak, és a hecc kedvéért eljátsszák, hogy az
apám telefonál. Mi lett volna, ha Ally veszi fel a kagylót? Körbe-körbe
járkáltam füstölögve, amikor újra megszólalt a telefon. Azt reméltem,
Evan lesz az, de Ally tanítója volt.
– Sara, volna egy kis ideje beszélni, ha ma jön Allyért?
– Történt valami?
– Allynek volt egy kis… nézeteltérése egy osztálytársával, aki szerette
volna használni a festékeit, és ezt kellene megvitatnunk. – Ragyogó,
pont erre volt még szükségem.
– Beszélek vele majd az osztozásról, de talán találkozhatnánk egy
másik időpontban…
– Ally meglökte a kislányt. Annyira, hogy el is esett.

Ekkor hívtalak fel. Nem találkozhatok Ally tanítójával, amíg nem

beszélünk. Valahogy meg kell értenem a tényt, hogy minden
nyilvánosságra került. Nem tudom lesöpörni magamról sem a beteg
kommenteket, sem azt a szörnyű telefonhívást. És tudom, hogy a tanító
azt fogja javasolni, hogy Ally újra menjen el az iskolai tanácsadóhoz,
hogy megtanulja, hogyan kezelje a problémáit. Már voltak gondjai
ezelőtt is – rákiabált a többi gyerekre, vitatkozott a tanítóval –, de csak
akkor történik ilyesmi, amikor sürgetik. A tanító azt is megjegyezte,
hogy Ally számára nehézséget jelent átállni egyik tantárgyról a
másikra, és ekkor stresszeli magát a leginkább. Megpróbáltam neki
elmagyarázni, hogy nincs vele semmi baj – egyszerűen csak nem szereti
a változást. A tanító azonban folyamatosan azt kérdezte, vannak-e
gondok otthon. Csak remélni merem, hogy nem hallott arról, hogy a
kempinges gyilkos az apám.
Utálom, ahogy a testem reagál a feszültségre. A torkom és a
mellkasom annyira összeszorul, hogy alig kapok levegőt, a
szívritmusom az egekbe szökik, az arcomat forrónak érzem, izzadni
kezdek, a vádlim pedig fáj a fel nem használt adrenalintól. Olyan,
mintha egy bomba robbant volna fel a fejemben, és a gondolataim
szerteszét repülnének.
Beszéltünk már arról, hogy a szorongásomat az örökbefogadás és a
távolságtartó apám okozta: a tudattalattim attól rettegett, hogy ismét
magamra maradok, így sosem éreztem magam biztonságban. De azt
hiszem, itt ennél mélyebb dolog játszik szerepet. Mikor terhes voltam
Allyvel, azt olvastam, hogy nyugodtnak kell lenni, különben a baba
felszívja a negatív energiákat. Kilenc hónapot töltöttem el egy olyan nő
testében, aki folyamatosan rettegett. Az ő szorongása bekerült a
vérembe, a molekuláimba. Félelemben fogantam.
 ÖTÖDIK BESZÉLGETÉS

Mikor elkezdtem a terápiát, és megpróbáltam elkerülni, hogy a

gyerekkorom szóba kerüljön, azt mondtad: „Ahhoz, hogy felépítsd a
jövőt, ismerned kell a múltat.” Majd hozzátetted, hogy ez egy Otto
Franktól, Anne Frank apjától származó idézet, és hogy körbejártad a
házát Amszterdamban. Emlékszem, hogy ott ültem – közben elmentél
kávéért mindkettőnknek –, a faladon lógó fényképeket pásztáztam, a
műalkotásokat, amiket az utazásaidról hazahoztál, az összegyűjtött
szobrokat és faragványokat, az általad írt könyveket, és arra
gondoltam, te vagy a legkirályabb nő, akit ismerek.
Addig nem találkoztam hozzád hasonlóval. Az öltözködésed, az a
művészkedő elegancia, egyfajta bohém entellektüel, pulóver, sál a
válladra vetve, a hajad tépett, bohókás ősz tincsekre vágva, mintha nem
csak egyszerűen elfogadnád a korodat, de egyenesen büszke lennél rá.
Ahogyan levetted a szemüveged, mikor közelebb hajoltál hozzám
feltenni egy kérdést, közben az ujjaiddal a csorba bögrén doboltál –
amit egy fazekas tanfolyamon készítettél, amire azért mentél el, mert
unatkoztál, és mert azt mondtad, fontos, hogy soha ne hagyjunk fel a
tanulással. Minden mozdulatodat tanulmányoztam, beszívtam, és azt
gondoltam: ez egy olyan nő, aki nem tart semmitől. Én is ilyen akarok
lenni.
Ezért lepett meg annyira, mikor elmondtad, te is egy problémás
családból származol, és az apád alkoholista volt. Amit a legjobban
csodáltam, hogy nem volt benned egy csepp harag vagy neheztelés sem
– helyre tetted, amit helyre kellett, és továbbléptél. Felépítettél egy
jövőt. Aznap annyira reményekkel telve távoztam, mintha minden
lehetséges volna. Később azonban eszembe jutott, amit mondtál – arról,
hogy ismerni kell a múltat –, és akkor hasított belém, hogy soha nem
leszek képes valódi jövőt építeni, mert nem ismerem a valódi múltamat.
Mintha alap nélkül látnánk neki házat építeni. Egy darabig talán állva
marad, de lassan süllyedni kezd majd.

Otthon Jávor horkantgatva ugrált körbe, mintha ezer évig lettem volna
távol. Miután kiengedtem pisilni – szegényke egylépésnyire is alig jutott
az ajtótól –, arra gondoltam, felhívom a rendőrséget, hogy bejelentsem
a telefonbetyárokat, de úgy döntöttem, inkább várok, és átbeszélem
Evannel. Mikor végiglapoztam a híváslistát, keresett-e, amíg nem
voltam otthon, két privát hívást is találtam. Megnéztem a
hangpostámat, és mindkettő hírlapoktól érkezett.
A következő egy órában a házban bolyongtam, markomban a
telefonnal, fohászkodva, hogy Evan mihamarabb hívjon. A telefon
egyszer csörgött a kezemben, amitől megrezzentem, de csak egy újabb
riporter keresett. Egy idő után rávettem magam, hogy felhívjam apát,
és elmondjam neki, mit találtam a neten, meg meséljek a hívásokról.
Azt mondta:
– Ne vedd fel a telefont, ha nem ismered a számot. Ha valaki a
kempinges gyilkosról kérdez, tagadj mindent. Örökbe fogadtak, de a
szülőanyád nem Karen Christianson volt.
– Gondolod, hogy hazudnom kellene?
– De még mennyire. Melanie-nak és Laurennek ugyanezt fogom
mondani. És ha valami pöcs megint felhív, tedd rá a telefont.
– Menjek el a rendőrségre?
– Semmit nem tudnak csinálni. Majd én foglalkozom az üggyel. Küldd
el a linkeket.
– A legtöbb csak fórum.
– Küldd el őket!

Úgy tettem, ahogy kérte, majd magamat kínozva ismét elolvastam a

kommenteket. Volt vagy tíz új is, egyik betegebb a másiknál.
Megnéztem a többi weboldalt is, de ott sem voltak jobb vélemények.
Megdöbbentett, mennyire kegyetlenek tudnak lenni az emberek
valakivel, akit nem is ismernek – és rettegéssel töltött el, hogy tudják a
nevemet. Szerettem volna felügyelni az oldalakat, megvédeni magamat
és Juliát, de ideje volt találkoznom Ally tanítójával.
Nem volt olyan szörnyű, mint hittem. Mint kiderült, a másik kislány
piszkálta Allyt már egy ideje – szétrámolta az asztalát, olyan festékeket
vett el, amiket Ally még használt –, és Ally végül kiakadt. Persze azt
ígértem, elmagyarázom neki, hogy nem a lökdösődés a módja a
nézeteltérések tisztázásának, és ha gondja van, egy felnőttnek kell
elmondania, de bármit megígértem volna, csak hogy eltűnhessek
onnan. Amit Ally tett, az nem volt szép, és beszéltem is vele erről, de
őszintén szólva, nem tűnt olyan nagy valaminek, főleg azzal összevetve,
hogy épp most tettem tönkre Julia életét, az enyémet nem is említve.
Majd az egész családomat is belerángattam. Ez utóbbi fájt a legjobban.

A telefon végül este nyolckor megszólalt. Amint láttam, hogy Evan

mobilszáma az, sietve felvettem.
– Beszélnünk kell.
– Mi történt?
– Az a weboldal… valahogy elterjedt, talán nem pásztázták le teljesen
a Google-t. Most már fenn van más blogokon is. Többnyire Juliáról van
szó, de ott vannak ezek az undorító kommentek – némelyikben még a
nevem is előkerül. Aztán felhívott valami tinédzser, és azt állította, hogy
ő az apám. Riporterek hívogatnak, de nem veszem fel nekik, és apa azt
mondta…
– Sara, lassabban. A felét sem értem annak, amit mondasz. –
Sóhajtottam, és elkezdtem elölről. A végén Evan csendben maradt egy
percig, majd azt kérdezte:
– A rendőröket hívtad?
– Apa azt mondta, nem tehetnek semmit.
 – Akkor is el kellene mondanod nekik, mi történik.
– Nem tudom… azt mondta, kézbe veszi a dolgot. – Semmit sem
kívántam kevésbé, mint hogy magamra haragítsam apát azzal, hogy
megszegem az utasításait.
– Akkor vegye kézbe, de valamit akkor is vetess jegyzőkönyvbe.
– Alapvetően igaza van. Nem tehetnek semmit egy hülye tréfálkozás
ellen.
– A tanácsomat kérted. Reggel hívd fel a rendőrséget… és ne
kommentelj egyik blogra sem.
– Oké, oké.

Miután letettem a telefont, bemásztam az ágyamba, és a késő esti

tévéadást néztem, mígnem nyugtalan álomba zuhantam. Másnap korán
reggel csöngött a telefon. Anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre,
odanyúltam és felvettem.
– Halló?
Férfihang szólalt meg:
– Jó reggelt. Az értesüléseim szerint ön bútorok helyreállításával
foglalkozik.
– Igen. Miben állhatok a rendelkezésére? – ültem fel.
– Van néhány bútordarabom, egy asztal, néhány szék. Nem hiszem,
hogy sokat érnek, de az anyám bútorai voltak, és szeretném őket a
lányomnak adni.
– Az érték nem mindig azt jelenti, mit mennyiért tud eladni – sokkal
inkább azt, mi mennyit ér önnek.
– Az asztal nagyon sokat jelent. Az időm jelentős részét ott töltöm
mellette. Szeretek enni. – Felnevetett, és én is nevettem.
– A konyhaasztalok egy család történetét mesélik el. Az emberek
néha csak annyit kérnek, hogy kissé szedjem őket rendbe, de őrizzem
meg a nyomokat, amiket a gyerekeik hagytak, vagy ilyesmik.
– Általában mennyi ennek a díja?
 – Az lenne a legjobb, ha megnézhetném őket, akkor tudok egy
hozzávetőleges árat mondani. – Kikapaszkodtam az ágyból, és felvettem
egy köntöst, miközben az irodámba indultam egy tollért. – Átmehetek
önhöz, illetve egy csomó ügyfelem e-mailben küldi el a fényképeket.
– Elmegy idegenek házába?
Megálltam a folyosón.
– Egyedül szokott menni?
Na, jó, az ki van zárva, hogy én elvállalom ezt a munkát. A hangom
eltompult, hideggé vált:
– Bocsásson meg, a nevét nem hallottam.
Egy pillanatig csend volt, majd azt mondta:
– Az apja vagyok.
Meg is van a magyarázat, még egy élcelődő seggfej.
– Ki van a vonalban?
– Mondtam – az apja vagyok.
– Van apám, és nem igazán értékelem…
– Ő nem az apád! – A hangja keserűvé vált. – Én soha nem adtam
volna örökbe a gyerekem. – Szünetet tartott, és hallottam a háttérben a
forgalom zaját. Majdnem letettem, de túl dühös voltam hozzá.
– Nem tudom, miféle beteg tréfát akar űzni velem…
– Nem tréfa. Láttam Karen fényképét, és felismertem. Ő volt a
harmadik.
– Mindenki tudja, hogy Karen volt a harmadik áldozat.
– De még mindig nálam van a fülbevalója.
A gyomrom gyorsan felkúszott a torkomig. Miféle ember az, aki
gyilkosnak adja ki magát?
– Azt hiszi, ez vicces? Felhívni valakit, és megpróbálni megrémíteni?
Így éli ki magát?
– Nem akarlak megrémíteni.
– Akkor mit akar?
– Megismerni.
Letettem a telefont. Azonnal újra csörögni kezdett. A híváskijelző egy
Brit Columbia-i körzetszámot mutatott, de a szám előtagját már nem
ismertem fel. Végül abbamaradt a csörgés, csak hogy újra elkezdődjön.
Remegő kézzel húztam ki a dugót.
Végigrohantam a folyosón, felébresztettem Allyt, azt mondtam neki,
kezdjen készülni az iskolába, majd beugrottam a zuhany alá. Percek
alatt végeztem, csináltam neki néhány mogyoróvajas pirítóst, miközben
a fogát mosta, összecsaptam az ebédjét, miközben evett, majd
kiviharzottunk a házból.

Mikor besétáltam a rendőrségre, két idősebb, civil ruhás férfi ült az

asztalnál. Ahogy feléjük tartottam, a pult mögötti ajtón kisétált egy
rendőrnő, és felvett egy aktát az asztalról. A magasan ülő járomcsontja,
kávébarna bőre, a nagy barna szeme és a vastag, egyenes szálú, sötét,
szoros kontyba tekert haja alapján úgy tippeltem, kanadai őslakos.
A pultnál azt mondtam:
– Szeretnék beszélni valakivel bizonyos telefonhívásokkal
kapcsolatban.
Az egyik férfi felém fordult:
– Miféle hívások?
A rendőrnő közbeszólt:
– Átveszem – majd elvezetett egy ajtóhoz, amin fémlapocska jelezte,
„kihallgatószoba”, és intett, hogy menjek be. Egy hosszú asztalt és két
kemény műanyag széket leszámítva teljesen kopár volt. Az asztalon egy
jegyzettömb hevert, egy telefonkönyv és egy telefon.
A nő letelepedett az egyik székbe, és jócskán hátradőlt. Most, hogy
velem szemben volt, láthattam a névtábláját: „S. Taylor”.
– Miben lehetek a segítségére?
Felmerült bennem, hogy amit mondani készülök, teljesen őrülten fog
hangzani. Kénytelen leszek neki minden tényt tálalni, és csak
remélhetem, hogy hisz nekem.
– A nevem Sara Gallagher. Örökbe fogadtak, és nemrég találtam meg
a vér szerinti anyámat Victoriában. Majd felbéreltem egy
magánnyomozót, és ő kiderítette, hogy az illető Karen Christianson…
Üres tekintettel nézett rám.
– Tudja, a kempinges gyilkos egyetlen élő áldozata…
Felegyenesedett ültében.
– A magánnyomozó úgy gondolja, valószínűleg a kempinges gyilkos az
apám. Ezt követően a Helyi Bombahírek weboldal valahogy megszerezte
ezt az információt, ami így szétterjedt az interneten. Tegnap valami
tinédzserek telefonbetyárkodtak velem, úgy tett az egyik, mintha az
apám lenne. Majd ma reggel felhívott egy férfi, aki szintén azt állította,
hogy az apám. Ő azonban azt is mondta, hogy megvan neki anyám
fülbevalója.
– Felismerte a hangot?
Megráztam a fejem.
– Mi a helyzet a telefonszámmal?
– 250-es körzetszámról hívott, az előtag 374 vagy 376 volt, valami
ilyesmi. Mindent leírtam, de elfelejtettem elhozni a papírt, és…
– Elmondta, hogy miért telefonál?
– Azt mondta, szeretne megismerni. – Elfintorodtam. – Tudom, hogy
valószínűleg csak valami tréfa, de van egy lányom, és…
– Az édesanyja megerősítette, hogy az ön fogantatása nemi erőszak
folyamán történt?
– Ennyire részletesen nem, de igen.
– Szeretném rögzíteni a vallomását.
– Ó, oké. Persze.
– Egy perc, és jövök – állt fel, és kiment.
Amíg vártam rá, körbenéztem a kihallgatószobában, és a
mobiltelefonomat babráltam.
Kilendült az ajtó. S. Taylor elém tett egy kis felvevőt az asztalra, leült,
és közel húzta a székét. Bemondta az ő nevét, az enyémet, a dátumot,
majd megkért, hogy ismételjem meg a teljes nevem és a címem. A szám
kiszáradt, az arcom mintha lángolt volna.
 – Szeretném, ha elmondaná a saját szavaival, miért gondolja úgy,
hogy a kempinges gyilkos az ön biológiai apja, valamint az ön által
nemrégiben fogadott telefonhívásokkal kapcsolatos részleteket. – A
komoly hangjától még idegesebb lettem, és felgyorsult a szívverésem.
– Kezdheti – közölte.
Beleadtam mindent, amit tudtam, néha azonban eltértem a tárgytól,
és ő hozott vissza egy gyors „És mit mondott ezután?” kérdéssel. Még
Julia címét is tudni akarta, illetve mindent, amit tudok róla. Furcsa
érzés volt kiadnom, tekintettel arra, hogy ezt az információt alapvetően
a beleegyezése nélkül szereztem meg. Azt is elmondtam, hogy
próbáltuk azóta elérni a nyomozót, és hogy egy exrendőrről van szó.
Semleges arckifejezése egyszer sem változott meg.
Ahogy végeztünk, azt kérdeztem:
– És most mi következik?
– Megvizsgáljuk a dolgot.
– De nem gondolja, hogy valóban a kempinges gyilkos telefonált?
– Majd ha több információ áll rendelkezésünkre, értesíteni fogjuk.
Valaki hamarosan felveszi önnel a kapcsolatot.
– Mi van, ha újra hív? Változtassam meg a számom?
– Van a telefonján kijelző és hangposta?
– Igen, de van egy vállalatom, és…
– Ne fogadjon ismeretlen számokról hívásokat, és hagyja bekapcsolni
a hangpostát. Jegyezze fel a számot és az időponton, majd azonnali
hatállyal értesítsen minket. – Átadta a névjegykártyáját, majd az ajtó
mellé állt.
Kábultan követtem végig a folyosón. A hátának célozva mondtam:
– De úgy gondolja, hogy valaki csak megpróbál rám ijeszteni? És azért
kell komolyan foglalkoznia vele, mert kapcsolódik a kempinges
gyilkoshoz?
A válla fölött visszanézett rám:
– Nem igazán tudom megmondani, amíg nem vizsgáltuk meg a dolgot,
de legyen óvatos. És köszönöm, hogy bejött. Ha valamilyen kérdése
merülne fel, hívjon.

Odakinn, a parkolóban beültem a Cherokee-ba, és a kezemben lapuló

névjegykártyát bámultam. Az egész testem remegett. Azt reméltem, a
rendőrség majd azt mondja, nem kell aggódnom, de Taylor közrendőr
minden lehetőséget elmulasztott a megnyugtatásomra. Most egyenesen
rettegtem, hogy valóban a kempinges gyilkos volt az.
Vajon a rendőrség felveszi Juliával a kapcsolatot? Mennyi időbe telik,
mire kapcsolatba lépnek velem? Hogyan vészelek át esetleg még
napokat a biztos tudat hiányában? Azon gondolkodtam, amit a férfi
mondott Karen fülbevalójáról. Nem ez lenne a leggyorsabb módja
annak, hogy leleplezzék a hazugságát? De ha felhívom Juliát, leteszi a
telefont, még mielőtt bármit is kérdezhetnék.
Az órámra néztem. Még csak reggel kilenc volt – elég időm maradt
még elmenni Victoriáig, és visszaérni, mielőtt Ally végez az iskolában.

Mivel péntek volt, és még nem volt ebédidő, gondoltam, Julia az

egyetemen lesz, így egyenesen a campusra mentem. Az egész úton azt
gyakoroltam, mindenféle variációt elképzelve, hogyan mondom el neki,
mi folyik épp, de előbb arra kell rávennem, hogy egyáltalán szóba
álljon velem. Reméltem, ha megjelenek a munkahelyén, akkor nem
csapja rám az ajtót. Előtte azonban egy telefonfülkéből mégis felhívtam
az irodáját, és egy asszisztens azt mondta, hogy aznap nem tart egy órát
sem, és nem tudja, mikor lesz bent.
Kénytelen leszek elmenni az otthonához.
Ahogy a Dallas Roadon vezettem végig, elkezdtem kételkedni a
tervem zsenialitásában. Őrült vagyok. Julia ki fog bukni, ahogy meglát.
Egyszerűen a rendőrségre kellene hagynom. De azon kaptam magam,
hogy ott parkolok Julia háza előtt az úton, és a bejárati ajtaját bámulom.
Tudatnom kell vele, mi történik. Ő az egyedüli személy, aki tudhat a
fülbevalóról. Jogom van megkérdezni – a családom biztonsága múlik
rajta. Az ő biztonsága múlik rajta.
Mikor bekopogtam az ajtón, a szívem hatodik sebességbe kapcsolt, és
összeszorult a torkom. Nem válaszolt, de a kocsija ott volt a felhajtón.
Látta vajon, hogy a ház elé álltam? Mit kellene mondanom, ha
Katharine is otthon van? Rossz ötlet volt az egész. Azután hangokat
hallottam a ház mögül.
Ahogy megkerültem a ház sarkát, a túlsó végében Juliát láttam egy
idősebb férfival, a pince ablakánál álltak. A férfi egy írótáblát tartott,
Julia pedig az ablakra mutatott, sápadt és nyúzott volt az arca.
Megálltam, azon merengve, hogy el kellene mennem. Elkaptam a
beszélgetés egy részét, valami acélrácsokkal volt kapcsolatban. Most
jutott eszembe, hogy láttam az utcán egy biztonsági cég furgonját. A
férfi mondott valamit, miközben megrázta Julia kezét, ő viszont
szórakozottnak tűnt. Még mindig az ablakot bámulta, mikor a férfi egy
bólintás kíséretében elment mellettem. Megvártam, amíg a felhajtóra
ér, majd megköszörültem a torkom. Julia hirtelen felém fordult.
– Üdv, szeretnék beszélni…
– Elég volt! Hívom a rendőrséget. – A hátsó veranda felé indult.
– Ezért vagyok itt, épp a rendőrség miatt.
Ezt hallva megállt, és megfordult.
– Ezt hogy érted?
– Több alkalommal is hívtak hírlapoktól, és…
– Mit gondolsz, az én életem milyen? – Az arca vörös volt a dühtől. –
Le kellett mondanom a mai óráimat, mert riporterek zaklatják a
diákjaimat és várnak rám a parkolóban. Az otthoni számom és a címem
nem szerepel a telefonkönyvben, de nem tart sokáig megszerezniük az
adatokat. Vagy már ezt is elmondtad nekik?
– Soha…
– Pénzt akarsz csinálni ebből? Ezért vagy itt? – Lépdelni kezdett, ide-
oda téblábolt, mintha nem tudná, merre induljon.
– Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy kitudódott. Ezt akartam a
legkevésbé. Csak egy magánnyomozónak mondtam el, aztán a
húgomnak, mert feszült voltam, de nem tudom, hogyan szivároghatott
ki.
– Megbíztál egy magánnyomozót? – Megrázta a fejét, és
összeszorította a szemét. Mikor újra kinyitotta, kétségbeesés
tükröződött benne.
– Mi az, amit akarsz?
– Nem akarok semmit. – De nem ez volt az igazság. És most már soha
nem kapom meg tőle azt, amit valójában szeretnék.
– Van fogalmad róla, meddig tartott, mire kiépítettem itt az életem? –
kérdezte. – Mindent tönkretettél.
Hátratántorodtam a szavai erejétől. Igaza volt, mindent
tönkretettem. És nemsokára lesz ez még rosszabb is. Amit most fogok
mondani, még jobban megrémíti majd, de el kell mondanom.
Megacéloztam magam.
– Azért jöttem ide, mert úgy gondoltam, tudnia kell róla, hogy ma
reggel felhívott egy férfi. Azt mondta… azt mondta, ő a vér szerinti
apám. Felismerte önt a fényképről, és azt mondta, nála van a
fülbevalója.
Hallgatott, nem is mozdult, leszámítva a táguló-szűkülő pupilláját.
Majd remegni kezdett, a szeméből pedig elindultak a könnyek.
– A szüleimtől kaptam ajándékba. Gyöngyök. Rózsaszín gyöngyök
ezüst levél berakással, az érettségimre. – A hangja elakadt, és nyelt egy
nagyot. – Nem akartam kempingezés közben viselni, de édesanyám azt
mondta, azért vannak a gyönyörű dolgok, hogy élvezzük őket.
Tehát valóban elvitte a fülbevalót. Eszembe jutott a férfi hangja, a
mód, ahogyan a lányáról beszélt. A fülemben dobolt a vér, miközben őt
bámultam, és próbáltam kitalálni, mit mondjak, és nem akartam tudni,
hogy mindez mit jelent.
Végül rátaláltam néhány szóra:
– Én… sajnálom, hogy elvitte a fülbevalót.
Találkozott a tekintetünk.
– Azt mondta, köszönöm. – Majd újra félrenézett. – A rendőrség sosem
hozta nyilvánosságra, hogy elvitte a fülbevalómat. Azt mondták, el
fogják kapni. – Megrázta a fejét. – Később megtudtam, hogy terhes
vagyok. De nem voltam képes elvetetni. Így nevet változtattam, és
elköltöztem. Egyszerűen szerettem volna elfelejteni, hogy ez valaha is
megtörtént. De akárhányszor újra megölt valakit, megtalált a
rendőrség. Egyikük még azt is mondta, én vagyok a szerencsés. –
Keserűen felnevetett, majd visszanézett rám.
– Attól rettegtem harmincöt éven keresztül, hogy meg fog találni.
Nem aludtam végig egy éjszakát sem úgy, hogy ne ébredjek fel egy
álomból, amiben még mindig üldöz. – Megremegett a hangja. – Ha te
megtaláltál, akkor ő is megtalál.
Most az egyszer nem volt tartózkodó az arca, és láthattam a
szemében a nyers fájdalmat. Láthattam őt. Minden összetört darabját.
Ez a szerencsétlen nő olyan sokáig élt félelemben – és most még több
félelemmel kell szembenéznie miattam.
– Igazán… – léptem közelebb.
– Jobb lenne, ha távoznál. – Újra a helyére került az álarc.
– Oké, persze. A számomat megadjam?
– Megvan – válaszolta. Az udvar ajtaja halk kattanással csukódott be
mögötte.

Evan aznap este hazaérkezett, én pedig nógattam, beszélnünk kell. De

esélyünk sem volt erre addig, amíg Ally és Jávor ágyba nem kerültek.
Ezután mi is lerogytunk a kanapéra. Evan a dohányzóasztalon
nyugtatta a lábát, én pedig a kanapé túlsó végén ültem, karommal a
felhúzott térdemet kulcsolva. A második hívás miatt bosszankodott, de
annak örült, hogy azonnal elmentem a rendőrségre. Mikor elmeséltem,
hogy elmentem Juliához is, csak a fejét rázta. De nagyon nem örült,
mikor szóba került a fülbevaló.
– Ha újra felhív, ne vedd fel.
– Ugyanezt mondták a rendőrök is.
 – Nem tetszik ez az egész, ami történik. És az sem, hogy hétfőn vissza
kell mennem. Talán meg kellene kérnem egy másik vezetőt, hogy vegye
át a csoportot.
– Azt hittem, mindenki kint van.
Az állát dörzsölgette:
– Frank talán meg tudná oldani, de egyedül csak egyszer volt
odakinn, és ez egy nagy csoport lesz. Minden évben visszatérnek.
Evan évekig azon dolgozott, hogy a vendégház minden nyáron telt
házzal menjen. Egy tapasztalatlan vezető, vagy ami még rosszabb, egy
baleset, és fuccs az egész vállalkozásnak.
– Neked kell őket kivinned.
– Talán a szüleidnél vagy Laurenéknél kellene megszállnod.
Egy rövid ideig gondolkodtam rajta, majd azt válaszoltam:
– Nem akarok még beszélni apával a hívásról, addig nem, amíg nem
tudok meg többet. Csak kézbe akarja majd venni az egészet, amitől
borzalmasan ideges leszek. És Laurent sem akarom aggasztani. Greg
táborban van, tehát ott sem lennék sokkal nagyobb biztonságban. És
neki is vannak gyerekei, akikre szintén ügyelnie kell.
Evan még mindig bizonytalannak tűnt, de aztán döntött:
– Oké, beteszem a vadászpuskát az ágy alá, egy baseballütőt pedig a
bejárati ajtóhoz. Minden este zárkózz be, és vidd magaddal a
mobilodat, ha elmész sétálni…
– Bébi, nem vagyok hülye. Vigyázni fogok, amíg a rendőrség ki nem
deríti, mi a helyzet.
Evan végigsimított a combomon a meleg kezével:
– Ma este itt vagyok, hogy megvédjelek…
Felvontam a szemöldököm.
– Megpróbálod elvonni a figyelmem?
– Talán – mosolyodott el.
Megráztam a fejem.
– Túl sok minden kering az agyamban jelenleg.
Evan rám vetődött, és a nyakamba morgott:
 – Akkor tegyünk ellene. – Ahogy próbált megcsókolni, oldalra
fordítottam az arcom, de ő megtartotta a fejem a hajamnál fogva, a
szájával az ajkamat csiklandozta. Kezdtek lecsillapodni a gondolataim,
elernyedt a testem. A kezem alatt feszülő vállizmaira igyekeztem
koncentrálni. A kinyíló szánkra, egymással játszó nyelvünkre.
Lehúztam a farmere cipzárját, és a lábammal letoltam róla a nadrágot.
Nevettünk, ahogy megakadt a bokájánál, de egy rúgással kiszabadult
belőle. A kezét beakasztotta a pizsamaalsómba, közben futtában
rámarkolt a fenekemre, amire színlelt sikkantás volt a válaszom.
Gyengéden vállba bokszoltam. Pár percen át csókolóztunk.
Majd megcsörrent a telefon.
Evan a nyakamba duruzsolta:
– Hagyd. – És hagytam is, de miközben a fülét szaglásztam és a
fenekét markoltam, az agyamban egymást kergették a gondolatok. A
kempinges gyilkos? A rendőrség? Julia hívott talán? Evan felhagyott a
kulcscsontom csókolgatásával, és egy rövid ideig rajtam feküdt.
Éreztem a gyors ütemben dobogó szívét.
Felkönyökölt, lassan megcsókolt, majd azt mondta:
– Menj, nézd meg, ki telefonált. – Ellenkezni próbáltam.
Jelentőségteljesen nézett rám, mikor felült és a nadrágjáért nyúlt. –
Tudom, hogy megöl a kíváncsiság.
Félénk mosolyt villantottam rá, majd a konyhába iramodtam.
Csak Lauren volt az, a fiúkkal kapcsolatban akart csevegni, de a
hétvége fennmaradó részében mindketten megrezzentünk,
valahányszor csörgött a telefon. Evan hétfő reggel elment, előbb
azonban még kiselőadást tartott a biztonságról. Aznap délután egy
privát számról kaptam hívást. Mozdulatlanul vártam, hogy átkapcsoljon
hangpostára. Dubois őrmester kérte tőlem, hogy hívjam vissza, amint
lehetséges.

Mark Dubois őrmester, mint kiderült, rendkívül magas – legalább

százkilencvenöt centiméter –, és tekintélyt parancsoló mérete és mély
hangja ellenére nagyon közvetlen.
– Üdvözlöm, Sara. Köszönöm, hogy bejött. – Egy hatalmas, L alakú
asztal mögött ült, és intett, hogy üljek le a szemben levő székre. – Kapott
mostanában további furcsa hívásokat?
Megráztam a fejem.
– De találkoztam pénteken a vér szerinti anyámmal, és azt mondta, a
fülbevaló, amelyet a kempinges gyilkos magával vitt, gyöngyökből
készült. Érettségire kapta ajándékba az édesanyjától.
Az őrmester válasza ennyi volt:
– Hmm… – Majd csettintett a nyelvével. – Szeretnénk önt újra
kikérdezni, ezúttal azonban hang- és képfelvételt készítenénk.
Beleegyezik?
– Végül is…
Az őrmester végigvezetett a folyosón, be egy másik helyiségbe. Ez
barátságosabbnak tűnt, egy túltömött kanapé, egy lámpa és egy
tengerparti tájat ábrázoló festmény volt a berendezése. A felső
sarokban láttam egy kamerát is. A kanapé egyik végén telepedtem le,
az őrmester a másikon, hosszú karját a háttámlára vetve.
A kérdések alapvetően ugyanazok voltak, amiket a rendőrnő is feltett
pénteken, de Dubois őrmester hangja kellemes volt, közvetlenebb, és
jobban megnyíltam. Még a Juliánál tett legutóbbi látogatásomról és az ő
érzelmi reakcióiról is szót ejtettem.
– Remek munka, Sara – mondta mosolyogva, miután végeztem. – Ez
nagyon sokat fog segíteni. – Az arckifejezése komolyra változott. – De
tartok tőle, hogy le kell hallgatnunk a telefonját, és…
– Tehát tényleg úgy gondolják, hogy ő volt az? – Meglepett a
hangomból hallatszó kétségbeesés.
– Még nem tudjuk, de a kempinges gyilkos ügye magas prioritást
élvez, és minden nyomot komolyan kell vennünk. Amíg nem tudjuk
bizonyítani, hogy csak tréfálkozás volt, az ön biztonsága a prioritásunk.
Egy VKHJ-t fogunk elhelyezni a lehető leghamarabb az otthonában.
 – Egy micsodát?
– Vészhelyzeti készenléti házi jelzőrendszert. Ez egy riasztórendszer,
amit akkor alkalmazunk, ha attól tartunk, az áldozat fenyegetett
helyzetben van.
Tehát már áldozat vagyok.
– Az ön által megbízott magánnyomozó egy nyugalmazott rendőr, de
eddig nem tudtuk – egy kihallgatás érdekében – megállapítani, hol
tartózkodhat. Szeretnénk, ha az ügyet illetően nem tartana vele
semmilyen kapcsolatot. A következő napok folyamán a vancouveri
különleges bűnügyi osztály két munkatársa átjön a szigetre, hogy
beszéljen önnel.
– Miért nem tudja a nanaimói rendőrség kézben tartani az ügyet?
– A különleges bűnügyi osztálynak több munkatársa és erőforrása
van. A gyanúsított szörnyű bűncselekmények elkövetéséért felel. Ha ő
az, aki önt felhívta, akkor egyértelműen le kell tartóztatnunk, de meg
kell győződnünk arról is, hogy nem veszélyeztetjük eközben az ön
családja biztonságát.
Reszketni kezdett a lábam.
– Jó lenne, ha elküldeném valahova a lányomat?
– Nem fenyegette meg önöket közvetlenül, és igyekszünk nem
szétválasztani a családokat, de javaslom, hogy vegyen át vele néhány
alapvető biztonsági szabályt. A férje pillanatnyilag távol van?
– A vőlegényem. Szeptemberben lesz az esküvőnk. Már beszéltem
neki a hívásról, de elmondjam a családomnak is?
– Nagyon fontos volna ezt senkivel nem megvitatni, ideértve a
családtagokat is, és lehetőség szerint a vőlegénye is tartsa magában,
amit tud. Nem kockáztathatjuk meg, hogy kiszivárogjon a média felé, és
a gyanúsított tudomást szerezzen a nyomozásról.
– De mi van, ha a családom is veszélybe kerül?
– Ezen a ponton nem tett utalást arra, hogy bárkinek is ártani akarna.
Ha veszély áll fenn, megtesszük a megfelelő intézkedéseket. Valaki
holnap reggel elmegy önhöz, hogy bepoloskázza a telefont, egy
szolgáltató pedig ellátja a házat a riasztórendszer telepítéséhez
szükséges kábelekkel. Ha közben hívná önt, ne vegye fel, és keressen
meg azonnal. – Átnyújtotta a névjegykártyáját. – Van még esetleg
kérdése?
– Azt hiszem, nincs. Az egész annyira… szürreális.
Felállt, és röviden megszorította a vállam.
– Jól tette, hogy felvette velünk a kapcsolatot.
Bólintottam, mint aki hisz is neki.

Aznap este, míg Ally odakint játszott Jávorral, én az üveg tolóajtó mögül
figyeltem, miközben répát pucoltam, és a bekapcsolt tévét hallgattam.
Mikor elkezdődtek a helyi hírek, majdnem megvágtam magam. A
kiemelt hír persze Karen Christianson sztorija volt. Képeket mutattak
az egyetemről – nyulak legelészik a füvet az egyetem előtti téren,
hangos diákok a kantinban, egy tanterem ajtaja –, míg a riporter arról
beszélt, az egyik tanárt Karen Christiansonként azonosították be, aki a
kempinges gyilkos egyetlen életben maradt áldozata. Az én nevemet
nem mondták be, csak annyit, hogy a szóbeszéd szerint Karennek él egy
lánya Nanaimóban, akitől nem sikerült nyilatkozatot szerezniük. A
riporter záró mondatát komor hangon olvasta be: „Ahogy egyre
melegednek a napok, óhatatlanul is eltöprengünk azon, most merre
lehet a kempinges gyilkos, és hol lesz ezen a nyáron.” Ekkor kapcsoltam
ki a készüléket.
Mikor Ally bejött, azt mondtam neki, most olyat játsszunk, hogy „mi
van, ha”, és végigmentünk a biztonsági szabályokon. Evan és én ezt már
megtettük korábban is, ezúttal azonban minden apró részlet fontos
volt. Ally hamar belefáradt a játékba, de rávettem, hogy mindent
kétszer ismételjen el. A kódszavunk: Jávor. Hogy nem szabad elmennie
sehova egy felnőttel sem, akit nem ismer. Hogy melyik számra van a
telefonon beprogramozva a 911-es segélyhívó, miket kérdezhet az
operátor, különös tekintettel a címünkre. És egy új szabály: nem szabad
felvennie a telefont vagy kinyitnia az ajtót, mielőtt egy felnőtt meg nem
nézi, ki van ott. A szívem minden alkalommal megszűnt dobogni,
amikor kihagyott valamit.
Miután rápirítottam, amiért húsz perccel ezt követően felvette a
telefont – csak Lauren hívott –, bezárkózott a szobájába, és nem volt
hajlandó beszélni velem. Vacsorára palacsintát sütöttem, és áfonyákból
kiírtam neki, hogy sajnálom. Túllépett rajta, de még mindig bántott a
dolog, amikor reggel kitettem az iskola előtt.
A rendőrök már vártak, hogy bepoloskázzák a vezetékes telefont, és
nem sokkal később a szolgáltató is megérkezett, hogy bekábelezzék a
házat. Azt is megmutatták, hogyan használjam a kicsi, személyes
vészjelzőt, amit a nyakamba akasztva kellene hordanom. Nem akarom,
hogy Ally kérdezősködjön ezzel kapcsolatban, így inkább a táskámban
tartom. Miután mindenki elment, a riasztót és a lehallgatásra kész
telefont bámultam, és próbáltam nem pánikba esni. Meddig tart ez az
egész? Még egy magánbeszélgetést sem folytathatok Evannel…
Megcsörrent a telefon.
Csak nézd meg. Valószínűleg egyáltalán nem ő lesz.
Újra megszólalt.
Lehet, hogy a rendőrség az.
Evan mobilszáma. Hirtelen kifújtam a visszatartott levegőt.
– Szia, bébi, én… – szólt bele, majd elhallgatott. Síri csend. Mikor
visszahívtam, bekapcsolt a hangposta. Remek, egy újabb szétkapcsolt
hívás. Lecsaptam a készüléket. Mikor újra megcsörrent, majdnem
azonnal felvettem, de az utolsó pillanatban még ránéztem a
híváskijelzőre. Egy telefonfülke volt. Uralkodtam magamon, és
megvártam, amíg lecseng. Ötször hívott újra.

Ezúttal azonnal felhívtam a rendőrséget, Nadine, de az illető nem

hagyott üzenetet, így nem jutottunk előrébb. Dubois őrmester azt
mondta, fel kellene vennem a hívásokat, amíg nem beszéltem a
különleges bűnügyi osztály embereivel, és ők másnapig nem tudnak
átjönni a szigetre. Szeretnék, ha bemennék, amint tudok, és adnék
nekik DNS-mintát. Ezért tetettem át az időpontunkat ma délutánra.
Nos, ezért, meg azért, mert képtelen vagyok tisztán gondolkodni.
Kipróbáltam az általad javasolt technikák némelyikét, hogy
megszabaduljak a torkomat szorongató érzéstől – még a meditálás
közben dúdolást is bevetettem. A legrosszabb ebben az egészben, hogy
nem mondhatom el a családomnak, hogy nem beszélhetek Laurennel.
Ismersz – mindig mindent kimondanék, és csak utána gondolkodom
azon, mit tegyek. Hál’ istennek, ott van nekem Evan. Előző este
beszélgettünk, és ő sok mindenben támogat, de borzasztóan hiányzik,
ha nincs mellettem. Mikor a közelemben van, összeszedettebb vagyok,
nyugodtabb, olyan, mintha minden rendben lenne.
Julia ügyvédje ma kiadott egy nyilatkozatot, mely szerint ő nem
Karen Christianson, és soha nem adott örökbe gyereket. Aki ezzel
ellentétes állítást fogalmaz meg, az ellen jogi eljárást indítanak. Ma
reggel, miután elvittem Allyt az iskolába, egy riporter és egy operatőr
vártak a ház előtt. Apa tanácsát megfogadva azt mondtam, hogy a
nyilatkozat pontos, sem Julia Laroche, sem Karen Christianson nem a
vér szerinti édesanyám, és perelni fogok, ha bármit is közzétesznek
rólam vagy a családomról. Majd a képükbe csaptam az ajtót.
Megértem, miért hazudott Julia. Próbálja magát megvédeni. Ami
engem illet, én Allyt igyekszem megvédeni, de furcsa volt azt olvasni,
hogy Julia megtagadta a kötelékét velem. Ettől úgy éreztem magam,
mintha nem is léteznék vagy valami ilyesmi. De ez pillanatnyilag nem
annyira rossz. Nem várom kifejezetten a DNS-teszt eredményét. Ha
megegyezik a tetthelyekről származó DNS-mintákkal, amelyek az
aktákban szerepelnek, akkor ez az egész valósággá válik. Abban
reménykedem, hogy nem lesz egyezés. Talán valaki elkeverte az
örökbefogadási aktákat, és nem is én vagyok Julia lánya. De nem
hiszem, hogy ilyen szerencsés lennék.
 HATODIK BESZÉLGETÉS

Nem emlékszem, mikor vettem utoljára szerszámot a kezembe. A

minap rádörrentem Laurenre, pedig csak annyit kérdezett, hogy
elküldtem-e már a meghívókat. De ha csak belegondolok abba, hogy
vendéglistát kell írnom, az agyam azonnal lekapcsol.
Mikor megpróbáltam erről beszélni Evannel, azt mondta, fontolóra
kell vennünk az esküvő elnapolását addig, amíg le nem nyugszanak a
kedélyek. El tudod képzelni, milyen érzés volt. Alapvetően igaza van –
az időzítés kész rémálom –, de én egész életemben arra vártam, hogy
úgy érezzem magam, ahogy most, Evan mellett. Nem is tudtam, hogy
léteznek ilyen férfiak, mint ő. Annyira gondoskodó, hoz nekem enni,
amikor későig a műhelyben vagyok, fürdőt csinál, ha fáj a fejem, de
elég erős ahhoz is, hogy megbirkózzon a temperamentumommal. És
mindketten otthonülők vagyunk, szívesebben nézünk meg egy filmet a
kanapén, mint hogy elinduljunk valahova este. Ritkán veszekszünk, de
ha igen, akkor gyorsan rendbe tesszük a dolgot. Annyira jó természetű
és kedves, hogy azt kívánom, én is ilyen legyek vele.
Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy várnom kell a házassággal.
Bár, ha abból indulunk ki, ami az utóbbi időben történik… Nem hiszem,
hogy lesz választásom.

Előző szerda reggel egyenesen a rendőrségre mentem. A kormányt

szorongattam, míg néhány percig még ültem a parkolóban. Minden
rendben lesz, bármit is tudjak meg, meg tudok vele birkózni.
Odabent a DNS-mintavételhez adtam egy kevés vért, majd Dubois
őrnagy visszavitt a kanapés helyiségbe, hogy ott várjam meg a
különleges bűnügyes nyomozókat. Alig ültem le, kopogtak az ajtón, és
belépett egy nő és egy férfi.
 Szikár külsejű, idősebb férfiakra számítottam, fekete öltönyben és
napszemüvegben, de a nő valahol a negyvenes éveiben járhatott, és
laza tengerésznadrágot viselt, egyszerű fehér blúzt és egy barna,
blézerszerű bőrkabátot. Rövid, piszkosszőke haját becsíkozta a napfény,
napbarnított bőre ragyogott. A férfi fiatalabb volt, talán a harmincas
évei végén, sikkes fekete nadrág volt rajta, és egy fekete ing, amelynek
felhajtott ujjai alól az alkarjára tetovált ázsiai szimbólumok bukkantak
elő. Olívaszínű bőre, borotvált feje és mélyen ülő szeme mediterrán
külsőt kölcsönöztek neki. Mikor megvillantott egy barátságos mosolyt,
észrevettem egy gödröcskét – és az lett a benyomásom, hogy nem
nélkülözi az ellenkező nem figyelmét.
Dubois őrmester szólalt meg:
– Sara, itt hagyom önt McBride őrmesterrel és Reynolds tizedessel –
majd kilépett az ajtón. A nő leült a kanapé másik oldalára, a férfi pedig
odahúzott velem szembe egy széket.
– Tehát önök érkeztek a különleges bűnügyek osztályáról
Vancouverből? – kérdeztem.
A férfi bólintott:
– Előző este érkeztünk. – Nem tudtam hova tenni a kiejtését, de keleti
partinak tűnt. Átadta a névjegykártyáját, amiből kiderült, ő B. Reynolds
tizedes. Tehát a nő az őrmester. Le voltam nyűgözve.
A nő is átnyújtotta a névjegyét.
– Szólítson egyszerűen Sandynek. – A tizedesre intett. – Ő pedig Billy.
– Bill – javította ki a férfi, az öklét rázva Sandyre.
– Én vagyok az idősebb és a bölcsebb, ami azt jelenti, hogy úgy hívlak,
ahogy csak kedvem tartja. – Elmosolyodtam, élvezettel figyeltem a
civódást. Sandy felém fordult. – Hozhatunk önnek vizet vagy kávét,
Sara?
– Köszönöm, nem kérek semmit. Csak pisilnem kellene tőle
percenként.
Sandy a fejét rázva válaszolt:
– Hát nem bosszantó? Billynek kétszer kellett megállnia az úton
emiatt. – A férfi bólintott, és a szemét forgatta.
Azt feleltem:
– Miután megszületett a lányom, rosszabb lett. Vannak gyerekei?
– Csak egy kutyám.
Billy felhorkant:
– Tyson nem egy kutya. Ember, rottweilernek öltözve.
Sandy elnevette magát:
– Kemény dió. – Találkozott a tekintetünk. – És Ally egész biztosan
szintén ad elég teendőt.
Egy pillanatra meglepett, hogy tudja Ally nevét, majd rájöttem, hogy
valószínűleg mindent tudnak rólam. Kipukkadt a buborék. Ez nem
társasági esemény volt. A két rendőr azért jött ide, hogy elfogjanak egy
sorozatgyilkost.
Billy egy vastag aktát tartott a kezében, és elkezdte lapozgatni.
Leejtette, én pedig megmozdultam, hogy segítsek összeszedni az
iratokat, majd visszahőköltem, mert megláttam egy sápadt és
zúzódásokkal tarkított arcú nő fotóját.
– Ó, istenem, ez… – Sandyre néztem. Ott ült mellettem, szintén a fotót
nézve, de nem szólt semmit. Visszapillantottam Billyre, aki közömbösen
pakolgatta vissza a fényképeket az aktába.
– Elnézést – mondta. Visszadőltem a kanapéra, és meredten néztem
rá, azon töprengve, vajon szándékosan ejtette-e le, de a bocsánatkérő
arckifejezése őszintének tűnt.
– Ez bizonyára megrendíti önt – szólalt meg Sandy.
– Elég őrült az egész. – Most mindketten engem néztek, így
hozzátettem: – Nem igazán erre a helyzetre számítottam, amikor úgy
döntöttem, hogy megkeresem a szülőanyámat.
Sandy tekintete együtt érző volt, az ujjaival azonban a térdén dobolt.
– Hallott róla újra? – kérdezte Billy. Előrehajolt, a bicepsze
kidudorodott, ahogy a könyökét a székén nyugtatta. A sarokban álló
lámpa beragyogta az arca jobb oldalát, a halvány fényben szinte
feketének tűnt a szeme. Mélyebbre süppedtem a kanapéba, az
eljegyzési gyűrűmet babráltam.
Sandy megköszörülte a torkát.
– Csak azok a hívások voltak, hétfő este. Dubois őrmesternek már
beszéltem róluk. Átadtam neki a telefonszámokat – válaszoltam.
Billy Sandyre nézett, majd vissza a kezében levő aktára. Ideges
lettem tőle, emiatt pedig dühös magamra.
– Azért nem vettem fel, mert Dubois őrmester azt mondta, önök
fognak tájékoztatni, hogyan reagáljak, mit is mondjak, de a telefonszám
még megvan a híváslistában, ha szeretnék ellenőrizni.
– Tökéletesen jól oldotta meg. – Sandy hangja higgadt volt. – Mikor
legközelebb hívja, kérjük, hogy vegye fel. Hadd irányítsa ő a
beszélgetést, de ha van rá lehetőség, próbálja meg kideríteni, ad-e
önnek bármilyen információt a fülbevalóról, az áldozatokról, arról,
honnan hívja, bármi ilyesmit. Még az apróbb részletek is segíthetnek
meghatározni, hogy tényleg ő-e a kempinges gyilkos. De ha feszültté
válik, akkor váltson témát.
– Mi van, ha tényleg ő az?
Sandy válaszolt:
– Akkor lehetséges, hogy kapcsolatot tud vele kialakítani, és…
– Szeretnék, hogy továbbra is beszélgessek vele? – A hangom
felerősödött a pánik hatására.
Billy vágott közbe:
– Egyszerre csak egyet lépjünk. Nem fogjuk megkérni, hogy olyasmit
tegyen, amit nem szeretne megtenni.
Sandy folytatta:
– Így van, egyelőre csak szeretnénk megtudni, ki ez a személy, és
miért telefonál.
Kissé ellazultak az izmaim.
– Van elképzelésük arról, vajon merre lehet?
– A hívások Kamloops környékéről érkeztek, de az általa használt
telefonfülkék elég eldugott helyeken vannak, és tisztára lettek törölve,
ami azt jelenti, hogy óvatos – válaszolt Billy. Megkönnyebbülve
hallottam, hogy másfél órányi kompút és néhány órányi vezetés
választja el az otthonomtól.
– Billy és én a városban maradunk – mondta Sandy. – Megadjuk
önnek a mobilszámunkat, hogy hívhasson minket, amint hall felőle. A
nap bármely órájában.
Egy rövid ideig csendben maradtunk mindhárman, majd én
szólaltam meg fojtott hangon:
– Gondolják, hogy még mindig… értik… aktív?
Összenéztek, majd ismét Sandy szólalt meg:
– Soha nem tudhatjuk, mikor csap le, de mindaddig, amíg odakint
van, fennáll a lehetősége. Ezért annyira fontos ez a nyom.
– Van egy nyom? – Rám bámultak. – Ó, hogy úgy értik, én.
– A profilok alapján olyan személy, aki jól ismeri az erdőket – mondta
Billy. – Elég ravasz, és megszokta, hogy egyik napról a másikra él,
feltehetően egymagában. Olyasvalaki, aki sok időt tölt vadászattal. –
Megremegtem, ahogy az agyamon átvillant egy rémült, az erdőben futó
nő képe. Billy folytatta: – A leírás, amit tegnap kaptunk Juliától…
– Találkoztak Juliával?
Döbbent kérdésemre Sandy válaszolt:
– Victoriában vettük fel a vallomását. Az eredeti leírása alapján a
gyanúsított feltehetően a tinédzserévei végén, a húszas évei elején
lehetett a támadás idején. Most az ötvenes évei elején-közepén járhat.
Az utóbbi években megváltoztak a módszerek, így leültettük Juliát egy
fantomképrajzoló mellé a viselkedéstudományi osztálytól.
Billy átadott egy papírlapot:
– Ez egy összetettebb skicc arról, hogyan nézhet ki jelenleg a
gyanúsított.
Nem csoda, hogy Julia kiakadt, amikor meglátott. Még ezen a
durvább rajzon is látható a hasonlóság – ugyanolyan macskaszemek, a
bal szemöldök enyhén feljebb ível, mint a jobb. Északi csontszerkezet.
A rajzot bámultam:
– A haja…
 Sandy reagált:
– Julia sötét, vörösesbarna színűnek írta le… és hullámosnak. – Pont
akkor néztem fel, mikor a tekintete a hajamra siklott. A gyomrom
összerándult. Billy elvette tőlem a skiccet, miközben Sandy folytatta: –
Juliát július közepén támadták meg, de ugyanabban az évben,
augusztusban egy másik nőt is megöltek Prince Rupertben. Ez volt az
egyetlen alkalom, amikor egy nyáron kétszer csapott le, feltehetően
azért, mert Juliával kudarcot vallott. Rendkívül óvatos, gyakorlatilag
nem hagy maga után nyomot. Ezért van szükség arra, hogy ön
együttműködjön azzal a férfival, aki felhívta. Jelenleg ez minden, amin
elindulhatunk, hogy kideríthessük, tényleg ő-e a kempinges gyilkos.
Billyre néztem, majd vissza Sandyre, többször egymás után.
Tekintetük mereven nyugodott rajtam. Vonakodva bólintottam:
– Rendben van, megpróbálom.

Ahogy kijöttem a rendőrőrsről, felhívtam Evant. Nem vette fel a

mobilját, így hagytam neki egy hiányzol-és-szükségem-van-rád
üzenetet. Nem tudtam volna még hazamenni és szembenézni egy
ismételt telefonhívás lehetőségével az állítólagos apámtól, így vettem
egy vaníliás lattét, és végigsétáltam a hullámtörőn, közben azon
töprengtem, amit Sandy és Billy mondott. Úgy három-hat hétig várni
kell még a DNS-teszt eredményére, de az volt az érzésem, hogy a
rendőrség biztos benne: én vagyok a kempinges gyilkos lánya.
Mielőtt otthagytam őket, még érdeklődtem a többi üggyel
kapcsolatban, hogy milyen bizonyítékokkal rendelkeznek, de nem
akartak részleteket elmondani – még Julia ügyéről sem. Azt mondták,
jobb, ha nem tudok túl sokat, hogy ki ne kotyogjak véletlenül valamit.
Azt is a lelkemre kötötték, hogy azonnal hívjam fel őket, amint
találkozom bárkivel, aki gyanúsnak tűnik. A gond csak az volt, hogy
most mindenki gyanúsnak tűnt.
Ha elindulok sétálni, általában megállok beszélgetni bárkivel, most
azonban kerültem a szemkontaktust, és óvatosan figyeltem a középkorú
férfiakat. Ő lenne az? És az a magas fickó a fa alatt? Az a férfi a padon
engem bámult volna?
A változatosság kedvéért sütött a nap, de még így is hűvös volt április
közepéhez képes, és csípett az óceán felől fújó szél. Miután kétszer
végigsétáltam a hullámtörőn, zsibbadt az arcom, a kezem helyén pedig
mintha jégkockák lettek volna. Evan még nem hívott vissza, és tovább
már nem odázhattam el, hogy hazamenjek. – Jávort ki kell engednem,
és egy csomó dolgot meg kell még csinálnom, mielőtt elmegyek Allyért
az iskolába. Nagy levegőt vettem, és a Cherokee felé vettem az irányt.
Ha felhív, akkor egyszerűen meg kell valahogy oldanom.
De a hét fennmaradó részében nem történt semmi. Péntek este már
azon hezitáltam, hogy talán mégiscsak átverés lehetett az a hívás.
Sandy vagy Billy mindennap bejelentkezett, minden egyes alkalommal
egyre hamisabbnak tűnt a közvetlenségük, és elgondolkodtam rajta,
vajon azt hiszik-e, hogy az egészet kitaláltam. A riporterek hívásainak
első rohama elcsendesedett, és mikor online körülnéztem, egyik blogon
sem volt egyetlen új komment sem. Néhányan szóba hozták az esetet
Evannek és Laurennek, de ők mindenkinek azt mondták, pletyka az
egész. Engem senki nem mert kérdezni. De elcsíptem néhány furcsa
tekintetet szülőktől, amikor elvittem Allyt az iskolába. Biztos vagyok
benne, hogy az emberek még mindig pletykálnak, ami az őrületbe
kerget, de mindaddig, amíg Ally nem érzékel belőle semmit,
megbirkózom ezzel is. Beszéltem apával, a magánnyomozó őt sem hívta
vissza. Most is azt mondta, hogy beperli azt a weboldalt, de úgy tűnt,
mintha lassan apadna az érdeklődése, ahogy minden elcsendesedik, és
ahogy nő az ügyvéd óradíja.
Minden eltűnik lassan. Soha nem voltam ennyire megkönnyebbülve.

Szombat reggelre már őrülten hiányzott Evan, és alig vártam, hogy

hazajöjjön hétfőn. Míg Ally Meghannál játszott, én pár órára bevettem
magam a műhelybe, és többet haladtam, mint egész héten. Még mindig
euforikusan attól, hogy ennyi mindent elvégeztem, vettem egy gyors
zuhanyt, mielőtt elindultam volna Allyért.
Míg a fűrészport szappanoztam ki a hajamból, fejben terveket
készítettem a nap további részére. Esetleg ketten befestünk pár pólót,
és később elmegyünk megnézni egy filmet. Jó ideje nem csaptunk már
lányos estét. Mikor még egyedül voltam, általában minden hétvégén
kiöltöztünk, és együtt mentünk randira. Bármennyire is imádtam a
mostani életemet, hiányoztak ezek a különleges alkalmak.
Készítettem egy hozzávetőleges vendéglistát Evan számára, hogy
átnézhesse. Mikor volt utoljára, hogy mi ketten csináljunk együtt valami
nem hétköznapit? Miközben felhúztam egy farmert és Evan pólóinak
egyikét – egy pillanatra megálltam, hogy kiszimatoljam az illata esetleg
itt maradt nyomait –, egy gyertyafényes piknikről álmodoztam, majd
kétszemélyes habfürdőről, utána meg…
Csengettek.
Kinéztem az oldalsó reluxákon, és egy csomagszállító teherautót
láttam. Az oldalára festett név alapján egy helyi cég, de az egyik
kezemmel így is a baseballütőt markoltam, amit Evan dugott a sarokba,
és kinyitottam az ajtót.
Alacsony, fekete hajú, petyhüdt arcú fickó állt a lépcsőn, egyik
kezében egy kis doboz, a másikban egy csipeszes jegyzettömb.
– Sara Gallagher? – Bólintottam. A jegyzettömböt az orrom alá tolta. –
Kérem, írja alá ott lent.
A baseballütőt az ajtó mögötti falnak támasztottam, aláírtam a
tömböt, és átvettem a dobozt. Miközben a fickó tolatva elindult kifelé a
kocsibehajtón, rápillantottam a feladó címére.

Jancsi és Juliska Régiségbolt

4589 Lonesome Way
Williams Lake BC
 A vállalatomnak címezték: Bútorműves – bútor-utánfényezés és antik
restauráció, de nem rémlett a küldő cég neve. A konyhában levágtam a
csomagról a szalagot. Ahogy a habszivacs bogyók közt turkáltam, a
kezem valami négyzeteset tapintott. Kihúztam egy kék
bársonydobozkát, és kinyitottam. Szaténberakáson csücsült egy pár
gyönyörű… gyöngy fülbevaló. Egy pár pink gyöngy fülbevaló.
Elejtettem a dobozt.

Sandy az első csengés után felvette.

– Azt hiszem, épp most küldte el nekem azt a fülbevalót… –
Küszködtem a levegővétellel. – De nincs semmi cetli vagy…
– Küldött önnek valamit? – Sandy szinte kiabált, majd észbe kapott, és
lecsillapodott kissé. – Csak hagyjon mindent úgy, ahogy találta! Ne
nyúljon semmihez, úton vagyunk.
Remegve bámultam a pulton heverő dobozt.
– A feladó címe alapján a Jancsi és Juliska Régiségbolt küldte –
nyögtem ki.
– Ismeri a céget?
– Nem, de a Jancsi és Juliska volt Julia egyik kedvenc meséje. – A
fejemben ismét egy, az életéért menekülő nő képe jelenik meg. – A
gyerekek a mesében elvesztek az erdőben.
Sandy egy pillanatra elhallgatott, majd nyugtatni próbált:
– Csak tartson ki, Sara, úton vagyunk. Egyedül van otthon?
– El kellene mennem Allyért. A barátjánál van, én pedig épp most…
– Hívja fel, és beszélje meg velük, hogy maradjon még egy kicsit, ott
leszünk néhány percen belül.

Tíz perccel később hallottam a gumik ropogását a kavicson. Kilestem a

homlokzati ablakon – a nappaliban tartózkodtam, a lehető legtávolabb
a doboztól –, és végignéztem, ahogy leparkol egy fekete Chevy Tahoe,
Billyvel a kormánykeréknél. Alig állt meg, mikor Sandy már szállt is ki
belőle. Felhős idő volt ugyan, de mindketten napszemüveget viseltek.
Feltéptem a bejárati ajtót.
– El kell innen vinniük azt a dobozt!
– Olyan gyorsan intézkedünk, amennyire lehetséges – válaszolta Billy.
A házban kesztyűt húztak, és megvizsgálták a dobozt és a fülbevalót,
míg én az asztalnál ültem. Jávor a lábamon nyugtatta kis kerek
tomporát, a bajsza alatt a rendőrökre morogva.
Megszólalt az asztalon a mobiltelefonom. Sandy és Billy
megfordultak, és rám meredtek.
– Lehet, hogy Evan az. – Megnéztem a híváskijelzőt, egyből talpra
ugrottam. – Azt hiszem, ő az! – Úgy tartottam magam elé a telefont,
mintha azt remélném, egyikük felveszi helyettem.
Sandy hangja élesen csengett:
– Ugyanaz a szám, mint korábban?
– Nem hiszem. De az előtag ugyanannak tűnik – nem tudom, hogyan
szerezte meg a mobilszámom.
A csengés abbamaradt.
– Most mit…
Sandy kivette a telefont a kezemből, és megnézte a híváslistát.
– Toll?
– A háta mögött, a fiókban.
Kihúzta a fiókot, talált benne tollat és papírt is, és lefirkantott
valamit. Átadta Billynek a mobilomat, majd a saját telefonjával átment
a másik szobába. Sebesen beszélt valakivel, de a szavakat nem tudtam
kivenni.
Egy puffanással ültem vissza, és Billyre néztem:
– Ő az. Tudom.
Most Billy nézte meg a telefonom híváslistáját.
– Egyelőre várjunk, és derítsük ki, telefonál-e újra.
– Mi van, ha megérzi, hogy itt vannak, és feldühödik, és…
– Egyszerre csak egy lépést. Úgy tűnik, ezúttal mobilról telefonált,
ezért Sandy épp most lép kapcsolatba egy szolgáltatóval. Remélhetőleg
módjukban áll háromszögeléssel bemérni a hívást.
– Háromszögeléssel?
– Ha lakott területen van, több jeladó torony közelében, le tudjuk
szűkíteni a pozícióját egy kétszáz méteres sugarú területre, ami
nagyjából akkora, mint két focipálya. Ha viszont távol eső helyen van,
ahol csak egy torony található, vagy mozgásban van, ugyanez a zóna
több kilométeres is lehet. Ha visszahívja, semmiképpen ne árulja el,
hogy itt vagyunk, és hagyja, hogy ő beszéljen. Minden rendben lesz.
Meg tudja oldani, Sara.
Sandy beljebb ment a nappaliban. Bosszúsnak tűnt.
Azt mondtam:
– Ez Julia fülbevalója. Ezüst levelek vannak rajta, ahogy mondta is.
Akkor vette el tőle, mikor… – Egyik kezemmel befogtam a számat.
Billy megkérdezte:
– Jól van, Sara?
Megráztam a fejem.
– Lélegezzen mélyeket az orrán keresztül, próbálja meg elképzelni,
ahogy a levegő mélyen elárasztja a tüdejét, majd fújja ki a száján az
utolsó cseppig.
– Tudom, hogyan vegyek levegőt, Billy. Mi van, ha a fülbevaló véres,
vagy…
– Vegyen mély levegőt. – Erélyes volt a hangja.
– Csak azt mondom, lehet, hogy letépte őket, és…
– A menekülési ösztön működik önben. Le kell csillapodnia, vagy
semmit nem fog megérteni abból, amit mondok. A kezét tegye a
mellkasára, és koncentráljon arra, ahogy megemelkedik, miközben
levegőt vesz. Ne gondoljon semmi másra, csak a kezére. Segíteni fog,
Sara.
– Jó. – Azt tettem, amit javasolt. Mereven a szemébe néztem,
miközben a mellkasom emelkedett és ereszkedett, a tekintetem közben
azt üzente: ezt csak azért csinálom, mert kényszerít rá.
Mosolygott, és intett, hogy tegyem meg újra. Végül megkérdezte:
 – Igazam volt, ugye?
Valójában tényleg sokkal jobban éreztem magam, de azt mondtam:
– Kérek egy kis időt. – A földszinti fürdőszobában hideg vizet
fröcsköltem az arcomra. Majd a tükröt bámultam, a vizes szememet és
a kipirosodott arcomat, a hajamat. Ezt a hajat. Az egészet le akartam
borotválni.

Sandy és Billy a konyhában várt. Sandy ide-oda járkált, Billy a pultnak

támaszkodott, Jávort tartotta a kezében. Jávor feszengeni kezdett,
ahogy meglátott, így Billy letette, közben azt mondogatta:
– Jól van, jól van.
Sandy mosolygott.
– Jobban érzi magát? – A mosolya azonban nem ért el a szeméig, és a
teste is feszültséget sugárzott.
A fülbevaló egy műanyag szatyorban volt Billy mellett a pulton. A
doboz is.
Bizonyíték.
Billy elvett egy poharat a szárítóról, és töltött egy kevés vizet. Mikor
átadta, megköszöntem.
Bólintott, keresztbe tette a karját a mellkasán, és újra a pultra
támaszkodott. Sandy telefonja ismét megcsörrent, ő pedig felvette.
– Mi? – mondta elvörösödő arccal. – Ez kibaszottul nem lesz elegendő!
– Elfintorodott, ahogy a választ hallgatta, közben a haját borzolgatta az
ujjaival.
Billy mellé támaszkodtam a pultra.
– El sem hiszem, ami történik.
– Elég sok ez egyszerre – hagyta helyben Billy.
– Úgy gondolja?
Sandy ránk pillantott, majd elvonult a nappaliba.
Billy csendesebben folytatta:
– Valakit azzal is megbízunk, hogy megnézze a depót, ahonnan a
csomagot kiküldték. Most, hogy tudjuk, megvan neki az ön mobilszáma,
azt is le fogjuk hallgatni. Valaki nyomon fogja követni a vezetékes és
mobiltelefonjára érkező hívásokat a nap huszonnégy órájában.
Miközben Billy beavatott a folyamatba, számos részlettel és ténnyel
megtűzdelve, az elmém elkezdett lecsillapodni, és éreztem, ahogy
visszatér a magabiztosságom. Billynek igaza volt, kézben tudom tartani
a dolgot. Majd megcsörrent a telefonom.
Billy megragadta a telefont. Sandy lecsukta az övét, és visszarohant.
Billy szólalt meg:
– Ugyanaz a szám. – Sandy bólintott, és Billy átadta nekem a telefont.
Sandy azt mondta:
– Rendben van, Sara. Most már felveheti. – De nem tudtam.
Csengett tovább. Mindketten engem bámultak.
Sandy felemelte a hangját:
– Vegye fel a telefont.
Billy hozzátette:
– Nincs semmi baj, Sara, épp úgy, ahogy megbeszéltük. Fel van
készülve, nem gátolhatja semmi.
Lenéztem a kezemben levő telefonra. Minden egyes csörgéstől zúgott
a fejem. Csak annyit kell tennem, hogy felveszem. Felveszem. Fel…
A telefon elhallgatott.
Sandy szólalt meg:
– Bassza meg! Elvesztettük.
– Sandy, adjunk Sarának egy kis időt, rendben? Vissza fogja hívni.
– Ha nem, az egyetlen esélyünk is elpárolgott arra, hogy megállítsuk.
– Sajnálom, én csak… bepánikoltam.
Sandy nagy erőfeszítéssel igyekezett türelmes maradni.
– Minden rendben van, Sara, a legvalószínűbb, hogy újra telefonálni
fog. – Megpróbált mosolyogni, de biztos vagyok benne, hogy inkább egy
pofont szeretett volna lezavarni. A telefonért nyújtotta a kezét: – Ha
újra telefonál, úgy teszek majd, mintha én lennék ön.
Billy közbevágott:
 – Sandy, gondolod, hogy ez jó ötlet? Hallotta már a hangját. – Sandy
rámeredt, de ő folytatta: – Ne aggódj, lesz lehetőséged széttépni. Ha
elkapjuk, egyedül hagylak vele a szobában néhány órára.
Meglepetésemre Sandy nevetni kezdett, majd úgy tett, mintha hozzá
akarná vágni Billyhez a telefont, amitől nekem is nevetnem kellett. A
feszültség elpárolgott a szobából, én pedig visszadőltem a pultra. Ha
még képesek vagyunk nevetni, akkor rendben van minden.
Billy felém fordult:
– Sara, tudom, hogy meg van rémülve. De azt is tudom, hogy képes
megcsinálni, máskülönben nem kérnénk ilyesmit. Csak az elején kell
leküzdenie a félelmét – amint beszélni kezd, ragyogóan fog menni. Van
kávéja?
Ahogy a pulton a kettejük háta mögött álló, rozsdamentes acél
palackra mutattam, megcsörrent a telefon. Villámgyorsan
visszafordultak.
– Emlékezzen, meg tudja csinálni. – Billy hangja mély volt és
határozott, tele meggyőződéssel. – Most pedig vegye fel a telefont.
Mély lélegzetet vettem, és felvettem édesapám hívását.
– Halló?
– Szia, Sara. Hogy vagy? – Izgatottnak tűnt a hangja. Lelkesnek.
– Miért telefonál állandóan? – Remegett a lábam, mikor leültem a
konyhaasztal mellé. Sandy és Billy velem szemben foglaltak helyet.
– Mert az apád vagyok.
– Van egy apám.
Hallgatott. Sandy ökle úgy hevert az asztalon, mintha minden
erejével arra koncentrálna, hogy ne tépje ki a telefont a kezemből.
– Egyelőre szólíthatsz Johnnak.
Nem válaszoltam.
Majd megkérdezte:
– Megkaptad az ajándékom?
– Igen. Hogyan szerezte meg ezt a számot?
– Fenn volt az interneten. – Hát persze, a vállalkozásom listázva van
egy weboldalon egy könyvtárban. Egész biztosan így talált meg eleve.
Túl későn jutott eszembe Evan figyelmeztetése: Biztos vagy benne, hogy
szeretnéd kiadni a mobilszámodat?
– Tetszett a fülbevaló?
– Hogyan szerezte meg őket? – Tudtam, hogy mérgesnek tűnik a
hangom, de képtelen voltam kordában tartani az érzelmeimet. Billyre
néztem, aki hang nélkül mondta: folytassa. Sandyre nem néztem rá.
– Karen adta nekem. – Becsuktam a szemem, hogy megvédjem
magam a képektől, amiket a szavai hívtak elő. Mondott még valamit, de
elnyomta egy, a közelben elhaladó jármű zúgása.
– Bocsáss meg a háttérzajért. Épp a kamionomban ülök – mondta.
– Merre van?
Egy pillanat szünetet tartott, majd folytatta:
– Ez így nem fog működni, Sara. Tudom, hogy valószínűleg szóltál a
zsaruknak, és lehallgatják a vezetékes telefonodat. De nem fogok
semmit elmondani, amit felhasználhatnak. Még ha le is nyomozzák ezt
a hívást, úgy ismerem a belső területet, mint a tenyeremet. Soha nem
fognak megtalálni.
Az asztalnál velem ülő két rendőrre bámultam. Valóban tudta, hogy
felhívtam őket, vagy csak blöffölt? A pulzusom hangosan dobolt a
fülemben. Gyorsan választ kellett adnom:
– Nem mondtam el senkinek. Azt gondoltam, csak
telefonbetyárkodás.
Megint várt egy kicsit, majd:
– Gondolom, feltehetően kapsz néhány ilyen hívást. A családod
bizonyára fel van dúlva. Ezért mondtad az újságoknak, hogy Karen
Christianson valójában nem is az édesanyád?
A rekeszizmaim összeszorultak, olyan bensőségesen, olyan
természetességgel beszélt a családomról.
Majd rájöttem, hogy megtaláltam a kiutat.
– Ő nem az édesanyám. Csak egy pletyka, amit valaki elkezdett
híresztelni. Mondtam önnek…
 – Láttam a fényképedet a Facebookon. Te a lányom vagy.
A képemet a Facebookon. Hány másikat láthatott még? Tudomást
szerezhetett Allyről? Az agyam zakatolt, igyekeztem felidézni a
profilom beállításait.
– És láttam Julia fotóját is az újságban. Tudom, hogy ő Karen
Christianson. Ő volt az, aki fejbe vágott. – Az utolsó mondatot kelletlen
tisztelettel mondta ki.
– Szóval erről szól ez az egész? Őt próbálja megtalálni?
– Többé már egyáltalán nem érdekel.
– Akkor mégis, mit akar?
– Beszélni akarok veled, valahányszor késztetést érzek rá. Ez az
egyetlen mód arra, hogy talán leálljak egyszer.
– Hogy… hogy mivel álljon le?
– Azzal, hogy kárt teszek emberekben.
Próbáltam levegőt venni, közben egyre kuszábbak lettek a
gondolataim.
Újra megszólalt:
– Most mennem kell. Legközelebb többet beszélgetünk. Tartsd
magadnál a telefonod.
– Nem tudom mindig felvenni, amikor…
– Fel kell venned.
– De lehet, hogy nem tudom. Előfordul, hogy el vagyok foglalva, és…
– Ha nem veszed fel, akkor kénytelen leszek valami mást csinálni.
– Ezt hogy érti?
– Találnom kell valakit.
– Ne! Ne, azt ne csinálja. Bekapcsolva tartom a telefonom…
– Nem vagyok rossz ember, Sara. Meglátod. – Letette.

Azóta nem telefonált. Tudom, hogy ennek örülnöm kellene – ha nincs

hír, az jó hír, nem? De állandó szorongással megyek mindenhova. A
Facebookot néztem meg legelőször. Hál’ istennek csak a profilképemet
láthatta, mert a többi privátra volt állítva, de így is mindent
eltávolítottam. Billy és Sandy maradtak addig, amíg meg nem
nyugodtam, legalább annyira, amennyire az események tükrében
lehetséges, és végigvettük, mit kell tennem, ha újra telefonál.
Szeretnék, ha továbbra is tagadnám, hogy bármit is elmondtam a
rendőrségnek. Billy azt mondta, minél magabiztosabb John, annál
valószínűbb, hogy hibázni fog. De úgy hiszem, okkal magabiztos.
A rendőrség nem tudta háromszögeléssel bemérni a hívást, mert
valahol a Williams-tótól nyugatra indította, és ott csak egy toronytól
kaptak jelet. Közel egy óra volt, mire a helyi rendőrség kiért a
helyszínre, viszont addigra már akárhol lehetett. Csupán annyit
tehettek, hogy a fő- és mellékutakon járőröztek, járműveket megállítva,
a helyi lakosokat megkérdezve, láttak-e a környéken idegeneket. De a
gépkocsi leírása nélkül nem igazán tehettek sokat. Ezen felül lopott
telefont használt, aminek ugyancsak egy hiábavaló hajsza lett az
eredménye, mikor megpróbálták lenyomozni a tulajdonost.
Utazgattam már Brit Columbiában, és tudom, hogy a sűrűbben lakott
városok a belső területek déli részén vannak, míg a középső és az északi
területeken a városkák többsége nem nőtt nagyra. Ezenfelül
többórányira fekszenek egymástól, és más sem veszi őket körbe, csak
hegyek és völgyek. Nem kell sokat autózni ahhoz, hogy eltűnjön valaki a
vadonban. És ha a terület elhagyatottsága önmagában nem lenne elég,
Billy azt mondta, időbe telhet, mire a szolgáltató információt ad, és
néha ráadásul nem a megfelelő toronyról verődik vissza a jel.
Billy szerint John pontosan tudja, mennyi időbe telik a rendőrségnek,
hogy odaérjen a környékre. Még a fülkés telefonok is, amikből hívott,
kietlen környékeken, régi táborhelyeken és pihenőkön voltak, tehát se
szemtanú, se kamera. Ügyelt arra is, hogy több irányból lehessen
megközelíteni a helyszínt, hogy ne szoríthassák sarokba. A rendőrség
még mindig biztosra veszi, hogy a nyomára bukkan, de nekem erős
kétségeim vannak. Szerintük nem gondolt arra, hogy a mobiltelefont is
le tudják hallgatni, de ő maga mondta, hogy teljesen mindegy, mit
mondtam el nekik vagy, hogy lekövették-e a hívást, mert úgy ismeri a
belső területeket, mint a tenyerét. Megúszta több mint harminc évig. Mi
állíthatja meg most?

Mikor Evan megtudta, mi történt, teljesen kikészült, és azt akarta,

mondjam azt a rendőröknek, hogy nem csinálom. Próbáltam
meggyőzni, hogy talán én vagyok az egyetlen lehetőségük arra, hogy
megtalálják, és ha nem sikerül, tovább gyilkol. Végül megegyeztünk,
hogy lassan haladok, egyik napról a másikra. Hétfőn hazaérkezett –
istenem, mennyire örültem, hogy láthatom –, de így sem voltam képes
lecsillapodni. Végül leültünk, és megcsináltam a vendéglistát, de ekkor
felhívott Billy, hogy megtudakolja, mi a helyzet. Felálltam az asztaltól,
hogy a műhelyben beszéljek vele, és amikor visszamentem, Evan
megkérdezte:
– Az egyik fiúd volt az?
– Ha-ha. A rendőr volt, akivel a minap megismerkedtem. Bocsánat a
hosszúra nyúlt beszélgetés miatt. Johnról volt szó.
– Semmi gond.
De igenis van gond. Szüntelenül azon gondolkodtam, mit
mondhatnék, mikor John legközelebb felhív. Aznap este hosszabb
sétára indultunk Allyvel és Jávorral, majd kerestünk a tévében egy
vígjátékot, de egy jelenetet sem tudnék felidézni belőle.
Evan azt mondta, utálja, hogy ennyire ijedtnek és zaklatottnak lát, de
nem tehetek ellene semmit. Miközben vacsorát készítek Allynek,
lefektetem esténként, miközben a fogunkat mossuk reggelente, másra
sem tudok gondolni, csak arra, hogy a rendőrség elkapja-e Johnt,
mielőtt megöl valakit.
Minden cikket elolvastam az áldozatairól. Tudok Samantháról, a
tizenkilenc éves, csinos szőkéről, aki egy tartományi parkban
kempingezett a fiújával. Kétszer lőtték hátba, mikor menekülni próbált.
Samantha testét a parktól néhány kilométerre találták meg. A karja
három helyen tört el a zuhanástól, és miközben az erdőn keresztül
futott, valami átszúrta az arcát. A kempinges gyilkos egy Nike pólóval
letakarta a lány fejét, majd megerőszakolta és megfojtotta. Nekem is
volt egy éppolyan pólóm.
Tudok Erinről, a barna hajú softballjátékosról, aki úgy döntött,
egyedül megy el kempingezni, és két héttel később találta meg egy
kutya – a karjával a szájában ügetett vissza a tábortűzhöz, ahol a gazdái
épp mályvacukrot sütögettek. A rendőrség fogászati leletek
segítségével tudta beazonosítani, ami a testéből maradt.
Éjszaka nem tudok aludni. A házban bolyongok, vagy késő esti
tévéshow-kat nézek, miközben az óra ketyegését hallgatom. Fürdőket
veszek, meleg tejet iszom, majd lefekszem az alvó Ally mellé, és a
fürtjeit becézgetem. Mikor Evan otthon van, a testemet az övéhez
szorítom, igyekszem felvenni a légzése ritmusát, és arról álmodozom,
milyen szép is lesz majd az esküvőnk. Semmi nem segít.
Mikor épp nem Johnról olvasok a neten, más sorozatgyilkosok
történeteit kutatom: Ed Kemper, Ted Bundy, Albert Fish, a Green River-
i gyilkos, BTK, a hillside-i fojtogatók, a zodiákus gyilkos, a kanadai
Robert Pickton, Clifford Olson és így tovább. A mintáikat
tanulmányozom, a kiváltó okaikat, az áldozataikat, a borzalmas tetteik
minden apró részletét. Emellett még olvasgatom az FBI profilkészítői és
pszichológusai által írt könyveket is.
Elméleteket és érveket vetek össze – pszichopátia, szellemi
károsodás, kémiai egyensúlyhiány, rendellenes gyermekkor. Jegyzetet
készítek, és mikor végre kimerült álomba zuhanok, a betonra ugró,
törött üvegek között rohanó nőket látok. Hallom a sikolyaikat. Hallom a
könyörgésüket, hogy ne üldözzem őket tovább. Az álmaimban előlem
menekülnek.
 HETEDIK BESZÉLGETÉS

Pénteken volt a születésnapom, de nem voltam ünneplős hangulatban.

Evan nagyon igyekezett, hogy felvidítson. Természetesen elvitte Allyt
vásárolni – a lányom egy gyönyörű zöld kasmírkardigánt adott
ajándékba –, Evan egy új mountain bike-kal lepett meg. Próbáltam
nagyon örülni az ajándékoknak, leerőszakoltam három szelet, általuk
készített pizzát, és a kikölcsönzött filmet nézve mindig a megfelelő
helyen nevettem fel. A fejem azonban tele volt a Juliával kapcsolatos
gondolatokkal.
Gyerekkoromban sokszor fantáziáltam azon a születésnapomon, mit
csinálhat éppen az igazi anyám, ha egyáltalán emlékszik a dátumra.
Most azon gondolkodtam, vajon Juliát mennyire gyötörhetik a kínzó
emlékek: ahogy John igyekszik behatolni a testébe, ahogy én küszködök
kifelé a testéből.
Mikor Allyt a születése után először tartottam a karomban, el nem
tudtam volna képzelni, hogy valaha is elengedjem. Féltem, hogy jó anya
leszek-e, hogy nem rontom-e el majd valahol, amint azonban a kis
ujjacskáival megfogta az ujjamat, majd kiugrottam a bőrömből.
Kemény volt az egyedülálló anya szerepe – pénzünk sosem volt túl sok,
és Allyt egy hordozóban cipeltem a hátamon, mikor a műhelyben
dolgoztam –, de jó érzés volt, hogy mi ketten vagyunk a világ ellen. Ally
előtt soha nem éreztem azt, hogy gyökereim lennének valahol, és a
legsötétebb depresszióim idején azt gondoltam, nem számít az sem, ha
meghalok, senkinek sem hiányoznék. De mikor megszületett, végre volt
valaki, aki feltétel nélkül szeretett, akinek szüksége volt rám.
Olyan gyorsan nő. Elmúltak már a napok, mikor csak önfeledten
játszottunk. Nem akarom kihagyni az élete egyetlen pillanatát sem.
Nem akarom, hogy valami elterelje a figyelmem, amikor épp a
tanáráról, Mrs. Hollyról mesél, akit egyenesen bálványoz, mert hosszú,
egyenes szálú szőke haja van, és tud szteppelni. Vagy mikor megijed,
mert Jávor épp lenyelt egy bogarat, vagy mikor elénekli a Hannah
Montana összes dalát. Nem akarom esténként sürgetni a lefekvéssel,
vagy reggelente az indulással. De annyira rettegek attól, hogy John
egyszer telefonálás közben meghallja őt a háttérben.
Sikerült megálljt parancsolnunk a média hírverésének, mivel semmit
nem erősítettünk meg, sőt mindent cáfoltunk, de még azért terjedtek a
pletykák. Bízom benne, hogy a szóbeszéd elhal, mielőtt Allyhez vagy
valamelyik barátjához is eljutna. Látszólag spontán elkezdtem
kérdezgetni, mi a helyzet a suliban. Úgy tűnt, semmi nem változott. De
mi van, ha később tudódik ki az igazság, mikor mondjuk tizenéves lesz?
És hogyan viselkednek majd Allyvel az emberek, ha megtudják, ki volt a
nagyapja? Félni fognak tőle?
Elnézem a lányomat, ahogy a többi gyerekkel játszik, vagy Jávorral
balhézik, és mindazok a dolgok, amelyek eddig a személyisége részének
tűntek, most megijesztenek. Az, hogy néha annyira fel tud dühödni,
hogy az arca elvörösödik, és a kis keze ökölbe szorul. Ahogy üt, rúg,
harap, amikor frusztrált vagy túlzottan fáradt. Ez egy normális hatéves
viselkedése, aki megpróbálja kiismerni a saját érzelmeit, vagy valami
annál komolyabb?
Azon kapom magam, hogy a tükörbe bámulok, az arcvonásaimat
tanulmányozom, és az a férfi jár a fejemben, akivel osztozom rajtuk.
Felmerül bennem, vajon hasonlítunk-e másban is. Majd ma reggel
rájöttem, miért álmodom állandóan előlem menekülő nőkről, miért
borít ki annyira a sorozatgyilkosok tanulmányozása. Mikor róluk
olvasok, a saját jellemvonásaimat látom viszont. A sorozatgyilkosoknak
hatalmas képzelőerejük van – egész életemben álmodoztam és
képzelődtem. Kényszerbetegségeik vannak – ha valamibe belekezdek,
az egész világ megszűnik létezni. Érzelmi rohamaik vannak,
hangulatingadozásaik, depressziójuk – pipa, pipa, pipa. Ezenfelül
jellemzően egyedül vannak, és én is mindig magányos farkas voltam, a
legszívesebben Allyvel és a munkámmal foglalkozom. Soha nem
akartam megölni senkit, és legjobb tudomásom szerint a gyilkosságra
való hajlam nem örökölhető, néha azonban, mikor igazán dühös voltam,
már meglöktem vagy arrébb taszítottam másokat, tárgyakat dobáltam,
arról képzelegtem, hogy kárt okozok magamban. Min múlik, hogy ezt a
dühöt kifelé irányítsam?
Nem nehéz persze a negatívumokat kiemelni, és ráfogni mindent a
genetikára. De ahogy te is épp rámutattál, honnan tudhatom, hogy ezek
a tulajdonságok nem az örökbefogadás velejárói, vagy nem épp Juliától
származnak-e? És feltehetően nem is fogom megtudni, mert ő soha nem
engedne elég közel ahhoz, hogy ezt kiderítsem. Billy azt mondta,
megerősítette nekik, hogy ez az ő fülbevalója. Mivel tudom, engem
mennyire felzaklatott a puszta látványa is, borzalmas belegondolni,
hogyan érezte magát. Bárcsak beszélhetnék vele.
Evan szombat reggel ment el újra. Izgatott volt, mert az Államokból
érkezett egy nagy csapatnyi horgász, de aggódott is, amiért így kell
itthagynia. Azt tanácsolta, ne tanulmányozzam többet a
sorozatgyilkosokat, de lehetetlent kér. Találnom kell valamit,
szükségem van valamiféle megvilágosító szikrára vagy nyomra, ami
segít megfékezni Johnt.
De újabban inkább csak fáradtnak érzem magam. Nem álmosan
fáradtnak, felvillanyozott-felpörgött fáradtnak. Esténként többnyire
ablaktól ablakig sétálgatok, várva, hogy megszólaljon a telefon.
Pontosan így voltam, amikor hétfőn bekövetkezett: az emeleten álltam,
a hálószoba ablakában, Jávor és Ally kergetőzését figyeltem odalent az
udvaron, azon gondolkodtam közben, milyen boldogoknak tűnnek, és
emlékeztem arra, milyen boldog voltam én is régebben.

A zsebemben csörgött a mobilom. Nem ismertem fel a számot, de

tudtam, hogy ő az.
– Szia, Sara. – A hangja vidám volt.
 – John. – A szám kiszáradt, a mellkasom összeszorult. A rendőrség
lehallgatja a mobilomat is, de ettől nem éreztem magam nagyobb
biztonságban.
Egy pillanatig mindketten hallgattunk, majd megszólalt:
– Szóval… – megköszörülte a torkát. – A vállalkozás… szeretsz
bútorkészítéssel foglalkozni?
– Csak újrafényezem őket, nem én készítem. – Sandy azt mondta,
legyek barátságosabb, amikor legközelebb felhív, de eléggé nehezemre
esett még az udvariasság is. Megdermedtem, mikor meghallottam Allyt
odalent a konyhában.
Kérlek, kérlek, maradj ott.
– Lefogadom, hogy el is készíthetnéd a cuccokat, ha szeretnéd –
mondta.
Ally jött felfelé a lépcsőn, és Jávornak csacsogott.
Az ajtó felé indultam:
– Elégedett vagyok azzal, amit csinálok.
Ally a szobám bejáratánál volt.
– Anya, Jávor a vacsoráját kéri, és… – Intettem neki, hogy maradjon
csendben.
John közben megkérdezte:
– Mi a kedvenc részed?
– Most barkácsolhatunk majd? – Szigorú tekintetet vetettem Allyre,
és lefelé mutattam a lépcsőn, hang nélkül mondva: Telefonálok épp.
– De megígérted… – Becsuktam az ajtót, és be is zártam. Ally a
túloldalon ütni kezdte a faajtót az öklével, miközben azt kiáltozta: Anya!
Letakartam a telefon mikrofonját, és a szoba legtávolabbi sarkába
rohantam.
– Mi ez a nagy zűrzavar? – tudakolta John.
Baszkibaszkibaszki.
– Le akartam kapcsolni a tévét, de véletlenül felhangosítottam.
Ally újra az ajtóra csapott. Visszatartottam a lélegzetem. Most
mindketten csendben voltak.
 Végül újra megszólalt:
– Azt kérdeztem, melyik a kedvenc részed.
– Nem tudom. Egyszerűen csak szeretek a kezemmel dolgozni. –
Rengeteg dolgot szeretek a famegmunkálásban, de egyiket sem fogom
vele megosztani.
– Nekem is egész jó a kézügyességem. Szerettél fúrni-faragni, amikor
még kisebb voltál?
A folyosóról egy hang sem hallatszott. Hol van Ally?
– Olyasmi. Általában kölcsönvettem apa szerszámait.
Mindkét irányból csend, ismét. Újra visszatartottam a lélegzetem, a
fülemet hegyeztem. Végül csattant a konyhában az egyik szekrényajtó.
A földszinten volt. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt.
– Adtam volna neked szerszámokat – mondta. – Nincs ez rendjén,
hogy nem is tudtam, van egy gyerekem.
Fellángolt a haragom:
– Azért én azt hiszem, a fogantatásom körülményei valahogy
megfosztották ettől a lehetőségtől.
Hallgatott.
– Miért tette? Miért ártott azoknak az embereknek?
Semmi válasz.
Dörömbölt a vér a fülemben, figyelmeztetett, hogy túl messzire
megyek, de nem tudtam leállni.
– Dühös? Emlékeztették valakire, vagy…
A hangja feszült volt.
– Meg kellett tennem.
– Senkinek nem kell gyilkolnia…
– Ez nem tetszik nekem – lihegett a telefonba. Vissza, vissza! Most!
– Oké, én csak…
– Holnap hívlak újra. – És már nem volt sehol.

Azonnal felhívtam Billyt. Beszélgetés közben összedobtam Allynek

valami vacsorát, és egy tálba szórtam némi eledelt Jávornak. John
ezúttal a Williams-tótól északra volt, amikor hívott, és a rendőröknek
negyven percbe telt, hogy odaérjenek. Járőröztek a környéken,
járműveket állítottak meg, beszéltek a helyiekkel, benzinkutakon és
boltokban mutogatták a Johnról készült skiccet, egyelőre azonban senki
nem látott semmit. Megkérdeztem Billyt, hogyan akarják valaha is
kézre keríteni Johnt, ha folyamatosan kietlen környékekről telefonál.
Azt válaszolta, csak azt kell folytatniuk, amit eddig is csináltak, és
reménykedni, hogy előbb-utóbb nyomra akadnak. Megtalálták viszont a
magánnyomozót – egy karibi hajóúton volt a feleségével.
Mikor végre letettem a telefont, elmentem megkeresni a lányomat,
aki a tévé előtt gubbasztott. Olyan rosszul éreztem magam attól, ahogy
bántam vele, hogy azt mondtam, ma éjszaka alhat velem az ágyban. Ez
az ajánlat többnyire elégedett sikkantásokat vált ki belőle, de most
csendben volt. Így ágyba dugtam, és a Wilbur nagy kalandjából
olvastam neki – Allyt csak akkor érdekli egy könyv, ha vannak benne
állatok. Belesuttogott valamit Jávor fülébe, úgyhogy abbahagytam az
olvasást.
– Mi a baj, Ally baba?
Még valamit belesúgott Jávor fülébe. A kutya meglegyintette
denevérfüleit, és felnézett rám nagy, nedves szemével.
– Ki kell csiklandoznom Jávorból? – Kinyújtottam a kezem, és úgy
tettem, mintha neki akarnék látni.
– Ne! – Kis macskaszemei ragyogtak.
– Akkor azt hiszem, el kell mondanod.
Mosolyogtam, és idétlen arcot vágtam, de nem akart rám nézni.
– Becsuktad az ajtót.
– Igazad van, így volt. – Hogyan magyarázzam el neki? – Ez nem volt
szép dolog anyutól. De van egy új ügyfelem, aki nagyon fontos.
Valószínűleg sokszor fog telefonálni, és neki kell szentelnem minden
figyelmemet, szóval ilyenkor csendben kell majd lenned, oké?
Összeráncolta a szemöldökét, arcocskája kipirosodott. Egyik lábával
rugdosni kezdett a takaró alatt.
– Azt mondtad, barkácsolhatunk.
– Tudom, édesem. Sajnálom. – Felsóhajtottam, rosszul éreztem
magam, amiért újra cserbenhagytam, és utáltam, hogy John miatt
történt. – De ez pont olyan, mint amikor a műhelyben dolgozom, vagy
mikor Evan elmegy a vendégházba. Akkor is szeretünk téged,
mindennél jobban, de néha foglalkoznunk kell olyasmivel, amivel a
felnőtteknek muszáj.
Most már mindkét lábával rúgkapált. Jávor felállt, és elsétált az ágy
végébe. Ally felé rúgott a takaró alatt. Méregbe gurultam.
A kezemmel lefogtam a lábát.
– Ally, hagyd abba.
Az arcomba kiabált:
– Nem!
– Elég volt. Így nem beszélhetsz az…
Újra rúgott. Jávor felugatott, és leesett az ágy széléről, egy
puffanással érkezve a padlóra.
– Ally! – Kiugrottam az ágyból.
Jávor morgott, és odakúszott hozzám, mikor a padlóra térdeltem.
Megcirógattam a fülét, és Allyhez fordultam.
– Ez nem volt szép. Ebben a házban nem bántunk állatokat.
Ally engem bámult, szája kicsi, kegyetlen csík.
Felálltam.
– Menj vissza a saját ágyadba! Most azonnal! – A szobája felé
mutattam. Megragadta a könyvét, és feltartotta, mintha Jávort akarná
megdobni vele.
– Ne merészeld, Ally!
Egy eddig soha nem látott arckifejezés suhant át az arcán – a
gyűlöleté.
– Ally, ha eldobod azt a könyvet, nagyon nagy bajban leszel.
Farkasszemet néztünk. Jávor vinnyogott. Ally ránézett, majd újra
énrám. Az arca vörös volt, a szeme összeszűkült.
 – Komolyan mondom, Ally, ha te…
Olyan erővel dobta el a könyvet, amennyire csak tudta. Jávor kitért
előle, és a könyv a falnak csapódott.
A vérem forrt a haragtól, megragadtam a csuklóját, és kitéptem az
ágyból. A vállát szorítottam, és egyenesen az arcába ordítottam:
– Soha, de soha, soha nem bánthatsz egy állatot! Hallod, amit
mondok?
Engem bámult, lebiggyesztett alsó ajakkal, dacosan.
A csuklójánál fogva húztam el az ajtóig, majd végig a folyosón, át a
saját szobájába. Elengedtem, és az ágyra mutattam.
– Egy mukkanást sem akarok hallani, leszámítva, ha bocsánatkérésről
van szó.
Betrappolt a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Be akartam menni, meg akartam magyarázni, szerettem volna

jóvátenni az egészet, de nem tudtam, mi a fenét mondjak. Most először
féltem a lányomtól. Most először rettentem meg attól, mennyire
mérges voltam rá.
Jávor velem maradt az ágyban. El sem tudtam hinni, hogy Ally így
rázúdította a haragját. Mindig képes volt hamarabb lenyugtatni, mint
én. Mikor hazahoztam a kutyát, egyedül éltem még, és társaságra
vágytam, míg Ally a bölcsődében van. Sok nevetést hozott magával a
nappalokba, és oltalmat az éjszakákra, és – ami a legjobb – elég
sikeresen stabilizálta Allyt. Ha félt megkóstolni valami újat, akkor azt
mondtam neki, Jávor szereti. Ha szerettem volna, hogy valamire
figyeljen, vagy hallgasson rám, bevetettem Jávort fenyegetésként vagy
zsarolásként. És mikor beteg volt, vagy zaklatott, akkor egyszerűen
tökéletesen megnyugtatta. Ezen az estén azonban nekem volt
szükségem megnyugtatásra. Magamhoz húztam Jávort a takaró alatt, és
hagytam, hogy a nyakamba szuszogjon.
Ally másnap reggel a zabpelyhe fölött énekelgetett, és buborékokat fújt
a gyümölcslevébe, mintha mi sem történt volna. Még rajzolt is nekem
egy virágos képet, megölelt, és azt mondta: „Szeretlek, anya.” Általában
megtárgyalom vele a dolgokat, miután összekapunk valamin. Mivel
olyan otthonban nőttem fel, ahol az egyik szülő üvöltött, míg a másik a
hálószobában időzött, megesküdtem, hogy a gyerekeimmel majd
mindent megbeszélek. Ezúttal azonban csak boldog voltam, hogy vége
az éjszakának.
Miután kitettem Allyt az iskolánál, hazamentem, hogy befessem azt a
fejtámlát, aminek a befejezésével küszködöm egy ideje, de minden
percben azt vártam, hogy megszólaljon a telefonom. Végül feladtam, és
tartottam egy kávészünetet. Épp kitöltöttem egy csészével, amikor
kopogást hallottam.
Jávor ugatva és horkantgatva rohant a bejárati ajtóhoz. A gyomrom
összerándult. Végigmentem a folyosón, falnak simult testtel.
Megragadtam az Evan által az ajtó mögött hagyott baseballütőt, és
kilestem az oldalsó ablak reluxái közt, de nem láttam járművet.
Felkiáltottam:
– Ki van ott?
– A pokolba, Sara, a tengerészgyalogsághoz készül? – kérdezte Billy.
Kinyitottam az ajtót, Jávor úgy vágódott ki rajta, mint egy tömör,
csóválós-horkantós-szimatolós rakéta. Billy nevetett, és felvette.
– Szevasz, hékás.
– Mi a helyzet, Billy? Miért látogatott meg? John megölt valakit?
– Nem, hacsak ön nem tud valamiről, amiről mi nem. Csak azért
jöttem, hogy megnézzem, hogy érzi magát a legutóbbi hívás óta.
– Jöjjön be. Hol van Sandy?
– Koordinációt folytat a nyomozásban részt vevő többi ügyosztállyal.
– És önt bízták meg azzal, hogy engem felügyeljen?
– Olyasmi – vigyorodott el. Követett a konyhába, a levegőt szimatolva.
– Kávét érzek?
– Tölthetek egyet?
 – Üljön le, megoldom.
Lerogytam a konyhaasztalhoz. Billy egy szék háttámlájára dobta az
öltönyét, majd otthon érezve magát a konyhámban, kivett egy bögrét a
szekrényből, kinyitotta a hűtőt tejért. Megállt, és belebámult.
– Mi van?
– A hűtője éppolyan szörnyű, mint a sajátom. Nem tart itthon semmi
ennivalót?
– Kifosztaná a hűtőszekrényemet?
– Próbálkozom, de azt hiszem, ez egyszerűen képtelenség lenne.
Azonnal el kell mennie vásárolni.
– Néhány dolog eléggé elfoglalta a gondolataimat.
Billy becsukta a hűtőt, és nekiállt mogyoróvajas szendvicseket kenni.
Rám pillantott:
– Kér egyet?
Megráztam a fejem, de kivett még két szelet kenyeret.
– Hogy érti, hogy olyan szörnyű, mint az öné? Nem házas? –
tudakoltam.
– Nincs az az isten. Elváltam. Az exem Halifaxban él. – Ez
magyarázatot ad a keleti parti akcentusra, amit kihallottam a
hangjából.
Kiengedte Jávort, majd leült az asztalhoz. Átadott egy szendvicset,
közben jókorát harapott a sajátjából. A mennyezetre emelte a
tekintetét.
– Ó, pont ez hiányzott. – Kortyolt egyet a kávéjából, és engem figyelt,
ahogy a szendvicsemmel bíbelődöm. – Cudarul néz ki.
– Hálásan köszönöm.
Elvigyorodott, majd komoly arccal folytatta:
– Elég súlyos dolgok ezek, amik most ön körül történnek.
– Jól viselem eddig. De meglehetősen sok időt töltök a pszichológusom
kanapéján. Elküldhetem a rendőrségnek a számláimat? – kérdeztem
mosolyogva.
– Bizonyos forrásokra pályázhat a bűnügyek áldozatairól szóló
törvény értelmében. Elhozom a formanyomtatványokat. De örülök,
hogy beszél valakivel, Sara. Elég nehéz lehet ezzel megbirkózni.
– Tudja, egyszerűen csak úgy érzem, minden az én vállamat nyomja.
Segíteni szeretnék, de a legjobb az lenne, ha ez az egész elmúlna –
vissza akarom kapni az életemet.
– Minél gyorsabban kapjuk el, annál hamarabb történik ez meg. Előző
este remek munkát végzett.
– Nem is tudom, Billy, azt hiszem, talán túl kemény voltam.
– A megfelelő pillanatban hátrált ki. „A bekerített ellenségnek mindig
hagyjunk egy menekülési útvonalat.”
– Tessék?
– Szun-cétől származik, A háború művészetéből.
Nevetni kezdtem:
– Nem abból a Michael Douglas-filmből van?
Megrázta a fejét:
– Tőzsdecápák. Tudom, tudom, rendőrklisé vagyok – nevetett. – Sandy
is elég sokat zrikál miatta. Mentségemre legyen mondva, ez a katonai
stratégiáról valaha írt legsikeresebb könyv.
Tiltakoztam:
– Nem vagyok a seregben!
Felnevetett:
– Nem is kell. Ez általános stratégia, amit az élet minden területén
alkalmazni lehet. Sehova nem megyek egy példány nélkül. Bele kellene
néznie. Segítene kezelni Johnt.
– Annyira furcsa.
– Mi furcsa?
– Beszélni vele. Legutóbb több kérdést tett fel a munkámról, mint az
igazi apám valaha is. – Észbe kaptam. – Gondolom, ő a valódi apám.
Mármint az örökbe fogadó apám.
Billy letette a szendvicsét, és előrehajolt. Szúrós szemmel nézett rám.
– A legtöbb gyilkos nem tűnik gyilkosnak, Sara. Ettől olyan
veszélyesek. Óvatosnak kell lennie, nehogy…
 Az üveg tolóajtón felhangzó kopogás hatására mindketten
megrezzentünk. Hátrafordultam. Melanie állt az ajtóban, a kezében
Jávorral. Bizonyára az oldalkapun jött be. Billy talpon volt, keze az
oldalfegyvere közelében.
– A húgom az.
Leengedte a kezét. Melanie kinyitotta az ajtót, és belépett.
– Rosszkor zavarlak? – A gúnyos mosolya beszédes volt. Tudtam, hogy
vörös az arcom, de rávillantottam egy mi-volna-ha pillantást.
– Melanie, ez itt Billy. Ő…
Billy közbelépett:
– Sara helyreállít nekem néhány bútordarabot.
– Értem. – Melanie a pultnak támaszkodott, és a mogyoróvajas
üvegért nyúlt. Beledugta az ujját, majd a szájához emelte. Ahogy
lenyalogatta a mogyoróvajat, megkérdezte:
– És mi a helyzet a pisztollyal, Billy?
Billy csak vigyorgott.
– A kanadai királyi katonai lovasrendőrség kötelékébe tartozom,
szóval jobb, ha szépen beszél velem.
Melanie arca elárulta, rendkívül szívesen beszélne vele nagyon
szépen.
– Épp a tárgyalás végére értünk – mondtam. Kikísérem, Billy.
Melanie, tölts egy csésze kávét.
Bólintott, de a szemét Billyn tartotta.
Odakint azt mondtam:
– Elnézést kérek, a húgom… – Megráztam a fejem. – Nem igazán
jövünk ki. Azaz egyáltalán nem.
Vigyorgott, majd vállat vont.
– Semmi vész. Csak tartsa magát a fedőtörténethez, és minden
rendben lesz. – Komolyabb arckifejezést öltött magára. – Ha John újra
hívja, emlékezzen rá, hogy nem igazán törődik önnel, Sara. Ez a férfi
elveszi, amit akar, és valószínűleg úgy gondolja, ön a tulajdona.
Melanie a bejárati ajtónál várt rám.
– Evan tudja, hogy dögös rendőrökkel lógsz?
– Minden ügyfelemről tud. Mit keresel itt, Melanie?
– Nem szabad meglátogatnom a nővérkémet?
Hanyagul besétált a nappaliba, és elernyedt a kanapén. Jávor
rákapaszkodott, és miközben Melanie a fejét vakargatta, ő nyalogatta
az arcát. Áruló.
– Vissza kell térnem a munkámhoz. Mi a helyzet? – Eszembe jutott,
hogy a mobilom a konyhaasztalon van. Könyörgök, ne most hívjon John!
– Apa szeretné, ha beszélnénk Brandon szombati születésnapi partija
előtt. Azt mondta, muszáj kijönnünk egymással. Anya nem érzi jól
magát. – Álla dühösen meredt előre. Az események viharában
elfelejtettem, hogy Lauren születésnapi partit tart Brandonnak, és
utálom azt hallani, hogy anya újra beteg, de mindezt nem voltam
hajlandó megosztani vele.
Kivártam, amíg megszólal. Folytatta:
– Soha nem szóltam annak a weboldalnak arról, hogy az apád egy
sorozatgyilkos, ha tudni akarod.
– Nem is igazán hittem, hogy te voltál. Csak zaklatott voltam.
– Aha, persze.
– Tényleg nem, Melanie – sóhajtottam fel. Az arca mint egy kőszikla,
és én tudtam, hogy nem kérdezhetem meg, vajon a fiújának elmondta-
e, mert letépné a fejemet. – Csak mondd azt apának, hogy mindent
átbeszéltünk.
– Persze. Mármint ha te ezt a játékot akarod játszani.
– Nem játszom. – Azt akartam, hogy rövid időn belül a házon kívül
legyen. – Hiszek neked, tényleg, oké? Sajnálom, hogy túlreagáltam.
Összeszűkült a szeme.
– Na, és Kyle hogy van? – próbálkoztam más témával.
Figyelmesen nézett. Az arcomra erőszakoltam egy érdeklődő
kifejezést.
– Nemrég szerződtették állandó fellépőnek egy pubban.
 – Az jó.
– Ja.
Néztük egymást.
– Szóval… nézd, eddig nem beszéltem Evannel azzal kapcsolatban,
hogy Kyle játsszon az esküvőn, de amint hazaér, megteszem.
Melanie kiegyenesedett a kanapén.
– Mi a helyzet?
– Csak szeretnék jól kijönni veled, oké?
– Miért?
– Mert testvérek vagyunk.
– Sosem vagy ilyen kedves. Aggódsz, hogy mesélek apának a zsaruról?
Rámeredtem. Viszketett a tenyerem, le akartam egy pofonnal törölni
az arcáról a gúnymosolyt.
Ne vedd be a csalit, ne vedd be a csalit!
– Igazán ki kellene mennem már a műhelybe – mondtam.
Felállt.
– Ne aggódj, mesélni fogok. Szóval, mikor kellene megejtenünk azt a
koszorúslányruha-vásárlós programot? – Lauren és Melanie lesznek a
koszorúslányaim, és Evan két fiatalabb testvére az ő két vőfélye.
Laurennel tervezünk már egy ideje egy bevásárlókörutat, de
elhalasztottam John miatt, és mert rettegtem attól, hogy fogom elviselni
Melanie-t. Legszívesebben azt mondanám, hogy már nem tervezek vele
a lagzin, de tudom, hogy pontosan ezt akarja.
– Egyelőre nem tudom biztosan megmondani – feleltem. – Értesíteni
foglak, amint lehetséges.
– Jó, mindegy.
Felálltam, és kikísértem a nappaliból, de megálltam a garázsba
vezető ajtónál. Majdnem túljutott már a konyhán, az üveg tolóajtónál
járt, ahol a cipőjét hagyta, mikor az asztalon megszólalt a telefon.
Megállt, és megfordult.
A telefon felé vetődtem, majdnem fellöktem közben egy széket.
Egy számomra ismeretlen szám. Biztos, hogy John az.
 Melanie engem bámult, egyik szemöldökét felvonta.
– Egy ügyféltől várok hívást, de már megint egy olyan nyomorult
távoli szám. – Vállat vontam.
Furcsa pillantást vetett rám.
– Oké…
Igyekeztem semleges arckifejezést magamra erőltetni.
Lassan nyitotta ki az üvegajtót. A telefon még mindig csengett. A
szívem körbe-körbe verdesett a mellkasomban. Melanie visszanézett
rám. Mosolyogtam, és röviden integettem. Még mindig engem nézett.
Indulj el, indulj el. Végre megfordult.
Ahogy elment az ablak mellett, légszomjjal küszködve kaptam fel a
telefont.
– Halló?
– Mi tartott ennyi ideig? – A hangja feszült volt.
– A fürdőszobában voltam.
– Mondtam, hogy a telefont mindig tartsd magadnál.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, John.
Felsóhajtott:
– Bocsánat, nehéz napom volt.
– Az sajnálatos. – Szinte belehaltam az igyekezetbe, hogy ne érezze a
szarkazmust a hangomban, de így is sikerült bárdolatlannak tűnnöm. A
bejárati ablakhoz sétáltam, és végignéztem, ahogy Melanie elhajt. Egy
pillanatig azon tűnődtem, mit tenne ő az én helyemben. Feltehetően azt
mondaná Johnnak, hogy kopjon le.
– Néhányan, akikkel együtt dolgozom, azt gondolják, jobbak nálam.
– Hol dolgozik?
– Ezt nem mondhatom el.
– Azt elmondhatja, mivel foglalkozik?
Szünetet tartott.
– Még nem. Na és mit szoktál csinálni a szabadidődben?
Az egész testem megfeszült.
– Miért?
 – Csak próbállak jobban megismerni. – Kicsit felderült. – Én szeretek
a természetben lenni.
– Igen? Kempingezés meg ilyesmi? – Nem tudtam magam rávenni,
hogy megkérdezzem, vadászni szeret-e. Gondoltam, lereagálja majd az
őszinte érdeklődés hiányát, de a hangja vidám volt, amikor válaszolt:
– Sok helyen kempingezem – olyan helyeken, ahova a legtöbben
félnek elmenni. Nem sok olyan pontja van Brit Columbiának, amit ne
láttam volna. Kitehetsz egy hegy csúcsára, onnan is eltalálok bárhova.
De a szárazföldön maradok.
Megerőltettem az agyamat, hogy válaszolni tudjak:
– Na és miért?
– Nem tudok úszni. – Nevetett. – Te szeretsz kempingezni?
– Néha.
John hangulata ismét lelankadt.
– A fiúddal jársz el?
Egy pillanatig tétováztam. Jobb, ha tud Evanról? Azt gondolja majd,
együtt élek valakivel, aki megvéd.
– A vőlegényemmel.
– Hogy hívják?
Ismét gondolkoznom kellett. Kirázott a hideg, hogy tudomást fog
szerezni Evan nevéről, de mi van, ha már tudja?
– Evan.
– Mikor lesz az esküvő? – Valami mintha lappangott volna a
hangjában.
Az idő egyre hosszabbra nyúlt, ahogy igyekeztem kitalálni, mit
feleljek.
– Ööö, még nem tudjuk biztosan, még ki kell dolgoznunk az egészet…
– Mennem kell. – Letette.

Azonnal felhívtam Billyt. John ezúttal valahol Prince George és Quesnel

között volt, ami még északabbra van a Williams-tótól. Amint befejezte
velem a beszélgetést, kikapcsolta a telefont, és lényegében felszívódott.
Állhatna egyenesen egy rendőr mögött is, akkor sem tudnák
meghatározni a pontos tartózkodási helyét. Billy biztosított róla, hogy
John hamarosan hibázni fog, de mikor ugyanezt még egyszer
megismételte, eltöprengtem, hogy kit is akar meggyőzni.
Az sem segít, hogy nem tudjuk, milyen kisteherautót vezet – a belső
területeken mindenki ilyesmivel közlekedik –, vagy, hogy megváltozott-
e a külseje. Az útlezárással kapcsolatban érdeklődtem, de Billy azt
mondta, csak az erőforrásokat pazarolnák vele, leszámítva, ha meg
tudnák jelölni a pontos tartózkodási helyét. A legtöbb, amit tehetnek,
hogy továbbra is mindenhol megmutatják a fényképét, és beszélnek a
helyiekkel. A falusi településeken többnyire mindenki ismer mindenkit.
A rendőrség ezenkívül együttműködik a vadőrökkel, így meg tudják
állítani a vadászokat vagy bárkit, aki az erdei bekötőutakon közlekedik.
Remélem, hamarosan nyomra bukkannak, mert nem tudom, mennyi
ideig bírom ezt még.
Azon agyalok, John mivel foglalkozik a beszélgetéseinket követően.
Hazamegy, készít magának egy kellemes vacsorát, majd leül a tévé elé
és vidám műsorokat néz, miközben a fegyvereit tisztogatja? Esetleg
megáll a pubnál, rendel egy hamburgert és egy sört, és úgy kérkedik a
pincérnőnek a lányáról, mint egy átlagos apa. Vajon ő is újra és újra
eljátssza a fejében a beszélgetéseinket, ahogy én, vagy elfelejti az
egészet, ahogy én azt csak szeretném?
 NYOLCADIK BESZÉLGETÉS

Próbálok lecsillapodni. De belebetegszem az aggodalomba. Az éhséget

és fáradtságot nem is említve. Annyi minden történik most, hogy ide se
kellett volna jönnöm, de nem akartam újra lemondani. Tudom, hogy túl
gyorsan beszélek, a vércukrom épp összeomlik, ezért kényszerítem
magam arra, hogy megegyem ezt az undorító müzliszeletet, amit a
kesztyűtartómban találtam. Rendben, lelassítok, és kezdem az elején.
Az előző találkozásunk óta kipróbáltam azt a technikát, amit te
ajánlottál, ami segít a jelenben maradnom. A kanapémon ültem,
becsuktam a szemem, és minden érzékemmel a kezem alatt levő puha
anyagra, a csupasz lábam alatt levő hűvös fapadlóra koncentráltam, de
a tudatom mindig Johnhoz tért vissza. Nem hívott már három napja, és
próbáltam győzködni magam: zéró kontrollal rendelkezem afölött, amit
ő tesz. De folyamatosan az jár a fejemben, hogy olyan hirtelen letette.
Azon tépelődöm, vajon Evan említése miatt volt-e, vagy, mert
megérezte, hogy hazudtam, mikor azt mondtam neki, még nincs meg az
esküvőnk időpontja.

Hál’ istennek Evan hazajött hétvégére. Mindegy, mennyire kegyetlenül

érzem magam, ő általában vissza tud billenteni a nyugalom valamilyen
szintjére. Mielőtt elmentünk volna Laurenhez Brandon
születésnapjára, megbeszéltük, hogyan kezeljük, ha John felhívna, és
ettől kicsit másképp láttam az egész dolgot. Még valamennyire vártam
is a partit. Brandon mindig is a gyengém volt, és képtelen voltam
elhinni, hogy már tízéves. Rajta gyakoroltam egykor a pelenkacserét.
Nem mintha a nála elkövetett hibákból való tanulás bármit is segített
volna, amikor egy akaratos kislánnyal kellett megküzdenem.
Már eleve őrület volt Allyvel ajándékot vásárolni. Először is, neki
muszáj volt minden polcsort végigjárnia. Végül megállapodtunk egy
Nintendo játékban, de továbbra is azokat nézte, amelyek a polcon
maradtak.
– Lehet, hogy a hoki jobban tetszene neki, anyu. – Azt mondtam,
Brandon mindegyiknek örülne, de ő újra a kezébe fogta egyik játékot a
másik után. Mikor végül felcsattantam, és megragadtam azt, amelyiket
épp kiválasztott, felsikított:
– Az nem a jó játék, anyu! – Mintha egyenesen az élete múlott volna
rajta. Majd megállt a polcsor közepén, karját összekulcsolta, és nem volt
hajlandó elindulni, mondhattam neki akármit.
Mikor már elszakadt a cérna, közöltem vele:
– Rendben, akkor itt is maradhatsz, akár egész nap – és elindultam
kifelé. Már ott is volt a hátam mögött, válla lerogyasztva, ajka szorosan
összezárva, miközben a sírással küszködött.
Már megtettünk pár kilométert, de ő még mindig csak bámult kifelé
az ablakon. Most, hogy már higgadtabb voltam, rossz érzés fogott el,
amiért letámadtam, és vigasztalni próbáltam:
– Brandon olyan izgatott lesz majd, mikor meglátja az ajándékodat. –
Még mindig nem akart rám nézni, ezért elkezdtem együtt énekelni a
rádióval, saját szavakat halandzsázva hozzá. – Kis bogaram, Ally baba,
tudod, hogy szeretlek. Nem tehetek róla, téged szeretlek, és senki mást,
kivéve Evant, és Jávort, és Nanát, és Lauren nénit, és…
Ally szája sarka rángatózni kezdett, ahogy próbálta visszafojtani a
nevetést. Elkezdtem még hangosabban énekelni. Mire felvettük Evant,
már ő is énekelt egy-egy kacaj közt, amitől nekem is nevetnem kellett.
Majd oldalra döntötte a fejét, rám mosolygott, és azt mondta:
– Olyan szép vagy, anyu. – Istenem, de imádom ezt a nebulót.
Még mindig nagy volt a jókedv, amikor bekanyarodtunk Lauren és
Greg kocsibehajtójára. Idén a partinak Transformers-jellege volt,
tudtam, hogy az egész ház padlótól mennyezetig fel lesz díszítve, és
mindenféle játékok várják a gyerekeket. Valószínűleg rendkívül jól
éreztem volna magam, ha nem rontja el mindkét apám az egészet.
Apa éppen egy láda sört vett ki a kisteherautóból, mikor kiszálltunk a
Cherokee-ból. Míg Ally előrerohant Jávorral, hogy megkeresse a fiúkat,
én követtem apámat és Evant a hátsó kertbe, közben a horgászatról
beszélgettek. Greg egy gázos grill fölött görnyedt, nyaka körül
köténnyel. Elvigyorodott, mikor meglátott minket. Hatalmas mackó a
pasi, előbb engem, aztán Evant húzta magához egy szoros ölelésre.
Miután elengedett minket, kinyitott egy hűtőt a lábánál, és átadott
Evannek egy sört. Greg rózsás arcából ítélve, magának is kivett már
néhányat.
– Kérsz valamit, Sara?
– Majd bent iszom egy kávét, köszi.
A konyhában Lauren épp chipset szórt egy tálba, míg anya
mosogatott. Laurennek volt mosogatógépe, de anya nem hajlandó
használni. Úgy gondolja, nem lesznek elég tiszták az edények.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
Lauren mosolyogva fordult meg, és félrefújt egy szőke tincset az
arcából.
– Azt hiszem, egyelőre elbírunk vele.
Anyának adtam egy puszit, közben az arcát figyeltem, mintha
vékonyabb lett volna, mint mikor utoljára láttam. Mosolygott, de a
szeme fáradtnak tűnt, és egyértelműen fogyott is. Töltöttem magamnak
egy csésze kávét, és éreztem, ahogy elillan a jókedvem.
Az első korty közben vettem észre, hogy Melanie és Kyle érkeznek a
ház oldalát megkerülve. Apa alig vett tudomást Kyle-ról, aki szoros,
fekete farmert és egy feszülős fekete pólót viselt. Visszafordult
Evanhez, hogy folytassák a beszélgetést.
Lauren mögém lépett, és a vállamra tette az állát. A férfiakat néztük
egy darabig. Greg épp egy történetet mesélt – az egyik kezében sör, a
másikban húscsipesz. Evan és Melanie nevettek, mikor a végére ért.
Greg szeme apára villant, hogy megnézze, ő hogy reagál – nem
nevetett.
– Sör és favágás. Greg két kedvenc témája – szólaltam meg.
 – Légy jó fej. – Lauren a hátamba bökött.

Miközben a gyerekek rávetették magukat az ételekre az asztaluknál, a

felnőttek a Greg által ácsolt, farönk piknikasztalnál telepedtek le. Épp
az első falat burgeremet nyeltem le, mikor a zsebemben megcsörrent a
mobilom. Kivettem, és hanyagul a kijelzőre pillantottam. Ismét egy
furcsa szám – bizonyára John.
Újra megcsörrent. Mikor felálltam, az asztal körül mindenki
elhallgatott. Egyedül a gyerekek felől lehetett hangokat hallani.
– Bocsássatok meg egy pillanatra – makogtam. Apa arca villámok
szabdalta felhő. Megkerültem a sarkot, közben igyekeztem nem
futásnak eredni, és mikor kiértem a látóterükből, felvettem a telefont.
– Halló?
– Hallanom kellett a hangodat.
Összerezzentem, de azt kérdeztem:
– Minden rendben van? – Hogyan fogom elérni, hogy letegye a
telefont?
– Örülök, hogy megtaláltalak. – A hangja feszes volt, mintha nehezére
esett volna kimondani a szavakat: – A tudat… a tudat, hogy vagy,
nekem… segít.
Zajokat hallottam a háttérből, de nem tudtam kivenni, mi lehet az.
– Mi ez a hang? Honnan telefonál?
– Még nincs túl késő.
– Mihez nincs túl késő?
– Kettőnkhöz.
Egy pillanatig nem szólaltam meg, megpróbáltam a háttérből
szűrődő zajokra figyelni. Állat vagy ember?
– Mondd, hogy még nincs túl késő.
– Nem, nem, persze hogy nincs.
A telefonba fújta ki a levegőt. Erőltetettnek tűnt, mintha összezárt
fogakkal lélegezne.
 Ennyit mondott:
– Mennem kell.

Miután eltettem a telefont, igyekeztem úrrá lenni magamon, de a

torkom úgy összeszűkült, hogy azt hittem, megfulladok. A látásom
elhomályosult. A tenyeremet a homlokomra szorítva becsuktam a
szemem. Hogyan fogom megoldani ezt az egészet? A családom nem
láthatja, mennyire zaklatott vagyok. Szerettem volna felhívni Billyt, de
mindenki furcsállná, ha hosszabb ideig lennék távol. Ne gondolj Johnra,
zárd ki, és koncentrálj! Szedd össze magad, Sara! Mikor visszasétáltam az
asztalhoz, elkaptam Evan tekintetét, és enyhén biccentettem.
– Az ügyfél volt, akire vártál? – kérdezte, mikor leültem.
Köszönöm, bébi.
– Aha. – Elkerültem apa tekintetét az asztal túloldalán, és felvettem a
burgeremet. – Elnézést a közjátékért, srácok. Ez az ügyfél kifejezetten
nagy fogás.
Apa éles hangon válaszolt:
– Várhatott volna.
– Elég szűkös az ideje, szóval…
Apa máris Evannek szentelte a figyelmét. Velem szemben Kyle
piszkálgatta az ételét. A körme feketére volt festve.
Melanie észrevette, ahogy bámulom.
– Az a jó kiállású zsaru volt az?
Evan teste megfeszült mellettem.
Megráztam a fejem:
– Nem, egy másik ügyfél.
Melanie nem hagyta abba:
– Hogy is hívták? Bill?
Bólintottam, majd rákényszerítettem magam, hogy még egyet
harapjak a burgerből.
– Ez nagyon finom, Greg.
 – Nem tűnt annak a régiséggyűjtő típusnak – folytatta Melanie. Most
már mindenki engem nézett.
Anya zavartnak látszott.
– Találkoztál Sara klienseinek egyikével?
Melanie válaszolt:
– Igen, mikor a minap betértem, épp ebédeltek.
Pofa be, Melanie.
Evan abbahagyta az evést, és engem nézett.
– Csak átjött megnézni a műhelyemet, én pedig épp szendvicseket
készítettem, szóval megkínáltam eggyel. – Nem egészen, de majdnem
így történt.
– Szóval, mi is az, amit érte teszel? – kérdezte Melanie.
Legszívesebben belevágtam volna a burgert abba a gúnyosan vigyorgó
ábrázatába.
Gondolkodj, gondolkodj!
– Az anyja nemrég hunyt el, és van egy antikvitásokkal teli alagsora.
Megpróbálom neki szétválogatni őket, és megtisztogatni mindegyiket,
hogy el lehessen őket adni. Nem kevés darabról van szó. – Egészen
megkedveltem a hazugságomat. – Eltarthat egy ideig. – Evanre
pillantottam. A tányérját bámulta.
Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, újra csörgött a telefonom.
Apa ledobta a burgerét a tányérjára, és undorodva nézett.
Megnéztem a híváskijelzőt. Ismét John volt az. A pulzusom
felgyorsult.
Felnyögtem, és talpra álltam.
– Annyira sajnálom.
Apa hangját hallottam:
– Ülj le!
– Ismét az ügyfelem az…
– Ülj le! – Apa keze ökölbe szorult a tányérja mellett.
– Bocsánat, de ezt fel kell vennem.
Ahogy felálltam az asztaltól, apa megrázta a fejét, és mondott valamit
anyának. Visszanéztem, szerettem volna elkapni Evan tekintetét, de
nem nézett fel.
A ház sarkát megkerülve gyorsan beleszóltam:
– Mi a gond?
– A zaj – nyögött bele a telefonba. Hallottam odacsapódni valamit.
– Megsérült?
– Muszáj beszélned velem. Muszáj segítened.
Forgalom zajai.
– Épp vezet?
Fékező kerekek. Egy autó dudája. Ezek voltak a zajok, amik
felbosszantották?
– Talán le kellene húzódnia, és… – Ally jött oda a ház sarkán túlról. Ó,
bassza meg! Evan miért nem állította meg?
Betakartam a mikrofont.
– Nagyapa azt mondta, most vissza kell jönnöd süteményt enni.
– Rendben, édesem. Ott leszek egy percen belül. Te menj előre!
Ahogy elügetett, megszólaltam:
– John? Itt van még? – Csak a forgalom hangjai.
Már épp letettem volna, mikor kétségbeesett hangon megszólalt:
– Szükségem van rá, hogy beszélj hozzám.
– Miről szeretne velem beszélni?
– Mesélj… mesélj a kedvenc ételeidről.
Letöröltem az izzadságot a homlokomról. Kihagyom az unokaöcsém
születésnapját, mert meg szeretné hallgatni, mik a kedvenc kajáim?
– Nem mondhatná el inkább, mi a baj? Egy családi partin vagyok, és a
többiek…
– Azt hittem… Azt mondtad, senkinek sem beszéltél rólam. – A hangja
kemény volt.
– Nem beszéltem. De előbb-utóbb furcsának fog tűnni, hogy telefonon
beszélgetek, és a többiek kérdezősködni fognak, és én nem…
Letette.
A parti fennmaradó részében a megválaszolatlan kérdések miatt
idegeskedtem. Mik lehettek a zajok a háttérből? Ő miért beszélt
zajokról? Mit fog most csinálni? Az egész szervezetem túl volt terhelve
– az arcom égett, a hónaljam tocsogott az izzadságtól. Úgy éreztem,
haza kell mennem, beszélnem Billyvel, bárkivel, aki segíthet elűzni ezt a
szörnyű érzést. Próbáltam odafigyelni a körülöttem zajló
beszélgetésekre, de nem tudtam követni a fonalat. Folyamatosan az
órámat néztem, a telefonomat szorongattam a kezemben.
Ezt tetézte, hogy apa alaposan kiosztott Ally előtt, amiért felvettem a
telefont, udvariatlannak és önzőnek nevezett. Elnézést kértem, ahogy
mindig, de ő továbbra is rosszallóan nézett rám. Anya mosolya fel- majd
újra eltűnt, ahogy egyikünkről a másikunkra nézett. Melanie-val
egyszerűen elkerültük egymást. Legalább Lauren nem tűnt dühösnek,
de az ő figyelmét más kötötte le. Valahányszor ránéztem, ő Greget
nézte. Egyszer elkaptam, ahogy csúnyán néz rá, mikor elindul egy
újabb sörért – na, nem mintha ez megállította volna.
De nekem is megvoltak a saját kapcsolati gondjaim. Evan
mindenkivel nevetett és viccelődött, a karját a vállamra tette, mikor
Brandon kinyitotta az ajándékunkat, de nem nézett a szemembe. Végül
eljött az indulás ideje. Rövidre fogtam a búcsúzást, begyűjtve egy
aggódó tekintetet anyától, és arra koncentráltam, hogy Allyt és Jávort a
Cherokee-hoz vigyem. Gyakorlatilag végigvonszoltam Allyt a
kocsibehajtón, és felcsattantam, mikor panaszkodott. Evan egy szót sem
szólt.
Épp kifelé tolattunk, mikor ciripelt a mobilom, jelezve, hogy szöveges
üzenetem érkezett.
Billy: Milyen volt a parti? Hívjon, ha hazaért!
– Ki az? – kérdezte Evan.
– A rendőrség át akarja velem beszélni John hívásait. – Már
tárcsáztam is Billy számát, de azonnal a hangposta kapcsolt be. – A
francba, biztos nincs térerő.
Evan az előtte húzódó utat bámulta.
 Az út fennmaradó része csendben zajlott. Mikor végre hazaértünk,
Ally bedobta magát a tévé elé, és Hannah Montanát nézett. Én
megpróbáltam újra felhívni Billyt, és ezúttal hagytam is üzenetet.
Elmosogattam a reggeliről maradt edényeket, majd tíz perccel később
elindultam megkeresni Evant. A hátsó udvarban volt, Jávor kakiját
szedte épp össze.
Támadásba lendültem:
– Tudom, mi jár a fejedben, de megnyugtatlak, tévedsz.
– Az járt a fejemben, hogy igazán feltakaríthatnál a kutyád után.
Az én kutyám? Ezen felhúztam magam.
– Igyekszem felülkerekedni a dolgokon, Evan, de mindenről nekem
kell gondoskodnom, amikor nem vagy itt.
– Öt percet vesz igénybe.
– Tudod, hogy mennyire el voltam foglalva mostanában.
– Igen, túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy elmondd, más pasikkal
ebédelgetsz.
– Semmi sem volt. Melanie csak zűrt akar kavarni.
A földbe döfte a lapátot, rövid, ideges mozdulatokkal dolgozott.
– Nos, remekül sikerült neki. Greg egész délután furcsán nézett rám.
– Mit kellett volna mondanom? Tudod, hogy nem beszélhetek róla.
– Miért nem mondtad el, hogy itt járt?
– Mire beszélni tudtunk volna, John újra telefonált, és teljesen
kikészültem. Nem is jutott eszembe elmondani, hogy Billy
meglátogatott, mert nem hittem, hogy számít. Valószínűleg muszáj lesz
neki egy csomószor eljönnie, és…
– Most már Billy? – Evan kezében megállt a lapát, mikor rám nézett.
– Istenem, Evan, csupán Sandy hívja így. Még csak nem is a zsánerem,
oké? Rendkívül elegánsan öltözik, és tetoválásai vannak, és…
– És most ettől kellene jobban éreznem magam?
Szerettem volna kivenni a lapátot a kezéből, és fejbe csapni vele.
– Tudod mit? Erre semmi szükségem. Ha Billy megtalálja ezt a fickót,
akkor mindennap beszélni fogok vele, mert szeretném, ha távozna az
életemből – és szeretném, ha te is ezt szeretnéd. Azt gondolnám, örülsz,
amiért valaki ellenőrzi, minden rendben van-e, amíg nem vagy itthon.
Ha nem bízol bennem, akkor talán nem kellene összeházasodnunk.
Megpördültem, és beviharzottam a házba.
Ahogy elmentem a nappali mellett, megnéztem Allyt. Egy plédbe
gubózva ült a kanapén, Jávorral az ölében, álmosan bámulta a tévét.
– Lassan el kell indulnod, aludni, Ally.
– Neeeeee… – Kimerültem a csatározásoktól, egyelőre ennyiben
hagytam, és elindultam az emeletre, az irodámba.
Azzal próbáltam magam lecsillapítani, hogy leírtam mindent, amire
emlékeztem a hívásokból. Aztán becsuktam a szemem, és
összpontosítani próbáltam. Meg kell kérdeznem Billyt, rendelkeznek-e
a háttérzaj kiszűrésének technikájával. Mik lehettek azok a zajok?
Kipattant a szemem – mi van, ha elrabolt egy nőt? Talán épp ott volt
vele a kocsiban, és a zajokat ő adta, miközben próbált kiszabadulni!
Amint kézbe vettem a vezeték nélküli telefont, hogy újra felhívjam
Billyt, hallottam az üveg tolóajtót kinyílni odalent, majd lépéseket. Evan
bement a konyhába.
Egy pillanatig haboztam. Talán várnom kellene reggelig. De ez fontos
volt.
Billy az első csörgés után felvette.
Rögtön neki szegeztem a kérdést:
– Azon töprengtem, hogy a háttérből jövő zajokat esetleg egy nő
csinálhatta. Talán épp viszi magával valahova, és arra készül, hogy…
– Hé, hé, lassítsunk. Nem így szokott eljárni, és nem kaptunk
bejelentést eltűnt nőkről.
– Akkor mik voltak azok a zajok?
– Még mindig dolgozunk az elkülönítésükön, de egyelőre még semmi
használhatót nem tudtunk meg.
– Talán több emberre lenne szükség a különítményben.
– A vancouveri különleges bűnügyek osztályának minden tagja ezen
dolgozik, és néhány nanaimói…
 – Torontóból nem lehet még bevonni embereket?
– Ez nem így működik, Sara. A legtöbb akta már régi, és már
nyomoztak velük kapcsolatban. Rengeteg forráshoz férhetünk hozzá, és
ez az eset a prioritási lista csúcsán van, de amíg John nem lép, vagy
amíg valaki nem lát valamit, nem tehetünk túl sokat.
– Nem úgy tűnik, mintha bármit is tennének.
– Elhiszem, hogy ez a látszat, de nyomokat vizsgálnak, folyamatosan
koordinálnak a laborral és más osztályokkal. Jelenleg azt igyekszünk
kideríteni, kié az általa használt mobiltelefon.
Tudom, hogy követelőzőnek tűntem, mikor megkérdeztem:
– Legalább azt tudják, hogy honnan indította a hívásokat?
Billy válaszolt:
– A Prince George-tól nyugatra indult, feltehetően a Burns-tó
környékére. Lehetséges, hogy Prince Rupert felé halad, így értesítettük
a helyi alegységeket, akik a skiccel járják körbe a kamionos pihenőket,
benzinkutakat, minden olyan helyet, ahol menet közben megállhat.
Kevésbé hevesen folytattam:
– Mit gondol, mi lehetett a gondja? A zajra panaszkodott…
– Azt reméljük, ha legközelebb beszélnek egymással, ráveheti, hogy
mondjon el pár részletet.
– Nem szeretném, hogy legyen legközelebb. Elegem van.
– Azt kell tennie, amit helyesnek érez, Sara. De nem fogok hazudni:
nagyon nagy szükségünk van a segítségére. Talán ön az egyetlen
esélyünk arra, hogy valaha is a nyomára bukkanjunk. – Becsuktam a
szemem Billy szavai hallatán, és homlokomat az asztalomra fektettem.
– Tudom, hogy úgy érzi, az ő kezében van minden hatalom, de mégis
neki van szüksége erre a kapcsolatra. Ezért telefonál újra és újra. Senki
nem tudja, meddig mehetünk el. De ahogy Szun-ce is mondja: „Az
ellenség legyőzésére maga az ellenség ad alkalmat.” Idővel hagynia kell
valami nyomot, amin elindulhatunk.
Evan jött felfelé a lépcsőn.
– Mennem kell.
 – Oké. Még beszélünk. Menjen, pihenjen.
Ahogy letettem a telefont, Evan bejött mögöttem, és beesett a
székébe. Megfordultam.
– Billy volt az? – kérdezte.
Istenem, nyitott könyv vagyok a számára.
– Muszáj volt beszámolnom neki. Jézusom, Evan.
Az arca üres volt. Érvelni akartam és védekezni, jogos
felháborodással nekirontani. A fejembe ment az összes vér, és hajszál
híján elvesztettem a kontrollt. A problémát nem oldja meg, ha kiakadok.
Visszavonultam:
– Bocsáss meg, amiért elvesztettem a türelmem. Csak annyira kikészít
ez az egész dolog, szükségem van rá, hogy mellettem állj.
– Melletted is állok.
– Nem igazán így értem. Utálom, hogy haragszol rám.
Evan felsóhajtott, majd megmarkolta a lábam, és az ölébe húzta.
Masszázs közben felelte:
– Nem haragszom rád, a helyzetre haragszom. Rémálom az egész.
– Azt hiszed, én nem tudom? Istenem, lehet, hogy épp most gyilkol
meg valami nőt – és én semmit nem tehetek ellene.
– Ha megöl valakit, az nem a te hibád. Gyilkos, a gyilkosok ezt
csinálják.
– De az én hibám lenne, mert nem állítottam meg. – Eszembe jutottak
Billy szavai. – Gyakorlatilag én vagyok a rendőrök egyetlen esélye arra,
hogy elkapják.
– A zsaruk téged használnak csalinak! Nem vagy köteles beszélni vele,
tudod? Azt hiszem, egyszerűen ki kellene vonnod magad a dologból.
– Nem tehetem meg, hogy itt ülök, és nem teszek semmit, miközben ő
szabadon mászkál, és a következő áldozatát keresi.
– Sara, mindig túlzottan stresszes voltál, és az érzelmeid
összekuszálódtak. Minden okod megvan az idegességre. De aggódom
érted.
– Értem aggódsz, vagy Billy miatt?
 Jelentőségteljes pillantást vetett rám.
– Sajnálom, hogy féltékeny pöcs voltam, oké? Ha azt mondod, nincs
miért aggódnom, akkor hiszek neked. Csupán már a gondolattól is
ideges leszek, hogy egy másik pasi védjen meg téged. Te az én csajom
vagy.
Odamásztam Evan ölébe, és átöleltem a vállát. Ahogy a fülét
böködtem az orrommal, azt mondtam:
– Bébi, össze sem lehet veled hasonlítani. És jelenleg ő az, akinek el
kell viselnie minden paranoid érzelmi viharomat. A jó részek meg
neked jutnak.
– Hmmm… folytasd, kérlek.
A számmal végigpásztáztam a kulcscsontján. Megnyaltam a
fülcimpáját. A nyaka forró bőrébe suttogtam:
– Ally?
– Alszik a kanapén Jávorral. Később akartam felcipelni. De lemehetek
érte most is, ha…
Az arcomat az övéhez tapasztottam, és megmarkoltam a haját a
tarkóján. Felhúzta a szemöldökét. Az ajkam az övére tapasztottam, és
lassan, puhán csókoltam, majd keményebben – az ajkam az övének
feszült, a nyelvemmel besiklottam a szájába. Ahogy megpróbált
rátapadni, elhúztam magam, és rávigyorogtam. Elkapta a hajam, és az
ökle köré tekerte, majd közel húzta az arcom, és keményen megcsókolt.
Felálltam, és csalogató mozdulattal intettem felé az ujjammal, túlzón
szexi járással sétálva ki a szobából.
Nevetett, és követett a hálónkba. Az ágyra siklottam, majd átlöktem a
hajam a vállam mögé, és rossz déli hanglejtéssel mondtam:
– Ó egek, matróz, olyan sok időt töltöttél odakünn a tengeren, nem is
tudom, eszembe jut-e még, mit kell csinálnom…
Evan saját szexi járását bevetve jött oda az ágyhoz, majd a fején át
lehúzta magáról a pólóját, egy kézzel – épp, ahogy szeretem. Az ujja
körül pörgette a pólót, majd ledobta a padlóra, miközben a
szemöldökét táncoltatta.
 – Asszem, kezdenek visszatérni az emlékek – mosolyogtam.
Nevetett, és odamászott mellém az ágyra. Csókolóztunk egy ideig, a
haragunk már rég elpárolgott. Borostás arcát az enyémhez dörzsölte,
nevetve fogadta a panaszaimat.
Egy pillanatra lefogta a kezem. Eszembe jutott John. Vajon ezt tette
Juliával? Hogy fogta le a nőket, amikor megerőszakolta őket?
Elhessegettem a rémisztő gondolatot. Most Evan tornyosult fölém. Johnt
láttam egy nő fölé tornyosulni.
Evan az arcomat vizsgálta.
– Mi a baj?
– Semmi. – Magamra húztam, a nyakába rejtve az arcom.
És a következő percekben majdnem el is hittem.

Másnap, miután megreggeliztünk, Allyt és Jávort kivittük sétálni a Neck

Pointra, hogy megnézzük az oroszlánfókákat, utána Ally átment
Meghanhoz játszani. Keményen dolgoztam azon, hogy Johnt kiűzzem a
gondolataimból, de Evan még keményebben dolgozott. Amint
megemlítettem valamit az üggyel kapcsolatban, megcsókolt, ha újra
szóba hoztam valamit, a nyakamat kezdte szimatolni. Megpróbáltam
ellökni, és befejezni, amit elkezdtem, erre a fülemet kezdte rágcsálni.
Amikor elhúzódtam tőle, rejtélyes módon elkezdett lecsúszni a
melltartóm.
Ezt követően az ágyban lustálkodtunk, és azt tervezgettük, mit
szolgáljanak fel a próbalagzi vacsoráján. Most, hogy kicsit
lecsillapodtam, újra elkezdtem várakozással tekinteni a nagy
eseményre. De az is eszembe jutott, hogy még mindig nem egyeztettem
a közös vásárlást a lányokkal. A gondolattól, hogy Melanie-t órákon
keresztül el kell viselnem, a fogamat csikorgattam, de sehogy sem
lehetett megúszni a dolgot.
Evannel a dekorációról beszélgettünk, és mikor épp feldobódtam a
fenyőfákon átvezetett lámpasorok ötletétől, az irodában megszólalt a
telefonom.
Evanre néztem. Azt mondta:
– Menj csak.

Meztelen testem köré egy plédet csavarva szaladtam végig a folyosón,

és felmarkoltam a telefont az asztalomról.
Ugyanaz a szám volt, amiről John hívott legutóbb.
Még alig vettem fel, mikor azt kérdezte:
– Jól telik a napod? – Volt valami a hangjában, amit eddig nem
hallottam – valami hűvösség.
– Egészen jól telik. És az öné? – Igyekeztem barátságosnak tűnni, de
még a szokásosnál is mérgesebb voltam, amiért felhívott, és tönkretette
a kellemesnek ígérkező délutánt.
– Evan ott van?
A hangja miatt bizonytalanul feleltem:
– Itt van… de nincs velem a szobában, ha…
– Őszinte voltál velem, Sara?
A gyomrom összelapult:
– Természetesen.
– Őszinte. Voltál. Velem?
Leültem a székembe. Tudta vajon, hogy beszéltem a rendőrséggel? Ó,
istenem, kiderítette, hogy itt van Ally?
– Mi a baj?
– Láttam a weboldalt.
Sebesen zakatolt az agyam. Volt még egy cikk valahol?
– Nem tudom, mire…
– Minden ott van. – Miről beszélhet? Úgy döntöttem, megvárom a
végét.
Pár másodperc után folytatta:
– Megvan az esküvőd dátuma… Megpróbáltál becsapni.
– Nem tudom, mi… – Majd eszembe jutott, hogy Evan néhány héttel
ezelőtt készített egy esküvői weboldalt. Hogyan keveredek ki ebből?
– Fixáltunk egy dátumot, igen. De az utóbbi időben gondolkodtunk
rajta, hogy módosítsuk. Ezért mondtam, hogy nem tudom biztosan.
Nem hazudtam önnek. Sosem tennék ilyet. Letette.
Még mindig ott ültem, pár perccel később is, mikor Evan bejött, és
leült mögöttem az ő asztalához.
– Ő volt az? – kérdezte.
Bólintottam.
Evan körbefordított a székben, hogy szemben legyek vele.
– Jól vagy?
– Megtalálta az esküvős weboldalt. Azt mondtam neki, nem tudom a
pontos dátumot. Nagyon dühösnek tűnt.
– Megfenyegetett?
– Nem, csak… a hangja.
– Azonnal levédem egy jelszóval a weboldalt. Fel kellene hívnod Billt.
– Ez nem jó, Evan.
– Minden rendben lesz. Nem fog senkit megölni egy weboldal miatt. –
Már a számítógépébe igyekezett belépni.

Nyugtalanul forgolódtam egész éjszaka, miközben Evan mellettem

aludt – vagy próbált aludni. Mikor a századik alkalommal fordultam rá,
azt motyogta: „Próbálj aludni, Sara.” Igyekeztem nyugalomra
kényszeríteni a testem, de az agyam észvesztő sebességgel pörgött,
rettenetes képeket villantva fel előttem Johnról, ahogy valami nő
ruháját tépi le, a keze szorosan a torkán, a nő sikolya felhasítja a
levegőt, ahogy erőszakkal beléhatol.
Miután Evan reggel elindult, találkoztam a kapitányságon Billyvel és
Sandyvel. Az alváshiánytól macskásan egy kávésbögrét markoltam,
közben hatodik sebességben beszéltem. Akkor kezdtem el
megnyugodni, mikor Billy azt mondta, tökéletesen jól kezeltem John
hívását, és hogy „tudnunk kell, mikor harcoljunk, és mikor ne”. Sandy
mosolygott és bólintott, de az volt az érzésem, hogy baromi dühös.
Jómagam sem voltam rendkívül boldog. Azt reméltem, mivel John
ugyanarról a számról hívott, ez valahogy segíthet nekünk, de azt
felelték, hogy feltöltőkártyás telefont használt, amit készpénzért
vásárolt. A boltban senki nem emlékezett rá, hogy nézett ki. Mostantól
mást sem kell tennie, csak venni egy SIM-et, hogy újra legyenek
lebeszélhető percei.
A hívás Vanderhoof közeléből érkezett, tehát újra keleti irányba
haladt, ami azt jelenti, hogy talán a Prince George-nál található
keresztúthoz megy. Az első gondolatom az volt, hogy a szigetre tart – ha
egész éjszaka vezetett, már Vancouverben lehet. Megkérdeztem, hogy
veszélyben vagyok-e, és Billy azt felelte, nem tartják valószínűnek, de a
biztonság kedvéért megbíznak egy rendőrt azzal, hogy naponta pár
alkalommal járőrözzön a házunk körül.
Még ennyi biztatás és Billy későbbi üzenete után – Tartson ki, remekül
csinálja. – is órákba telt, mire nem rezzentem már fel minden apró
zajra. Miután John kedd estig nem telefonált, kezdtem azt remélni,
örökre eltűnt. De nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy még csak a
bemelegítésnél tart.

Miután tegnap elvittem Allyt az iskolába, hazajöttem, és kiengedtem

Jávort a hátsó udvarra. Jó ideje nem éreztem magam ennyire a
helyemen, ezért úgy döntöttem, kieresztek némi gőzt a műhelyben a
délutáni időpontunk előtt. Teljesen belemélyedtem egy cseresznyefa
asztal újrafényezésébe, és mire észbe kaptam, már el is telt néhány óra.
Ekkor eszembe jutott, hogy Jávor még mindig kinn van az udvaron.
Arra számítottam, hogy ott vár majd a tolóajtónál, az üvegen mindenütt
a nedves orrnyomai – de nem volt ott. Kinyitottam az ajtót, és
füttyentettem. Semmi.
– Jávor! – Mikor erre sem futott oda hozzám, kimentem az udvarra.
Vajon már megint beszorult a farakásba a kis kópé? De mikor
megnéztem, nem találtam ott sem.
Talán a komposztban szertelenkedik. A járólapok mentén
megkerültem a házat. Nem találtam ott sem. Közelebb mentem a
kapuhoz, és ellenőriztem. Nem volt bereteszelve.
Kifutottam a kocsibehajtóra, és a nevét kiabáltam, teljes erőből. Egy
kutya felugatott, és visszafojtottam a lélegzetem. Ugatás ismét – de túl
mély ahhoz, hogy Jávor legyen. Végigfutottam a kocsibehajtón, egészen
a postaládánkig. Kérlek, jaj, kérlek, legyél itt! Nem volt.

Nem volt egyik szomszéd háznál sem. Ezért kellett lemondanom a

találkozónkat. A délutánt azzal töltöttem, hogy felhívjam a
sintértelepet, az állatvédőket, az állatorvost – mindenkit. Senki nem
látta. Közel hisztérikus állapotban hívtam fel Evant – teljesen ki voltam
bukva, és őt vádoltam meg azzal, hogy nem reteszelte be a kaput, mikor
kitakarította az udvart. Újra és újra csak ezt válaszolta emelt hangon:
– Sara, nyugodj már meg egy percre! Sara, állj le! – amíg elég ideig
befogtam a szám, hogy elmondhassa, egészen biztos benne, hogy
bezárta.
Miután befejeztük a beszélgetést, felhívtam Billyt, hogy biztosan John
vitte magával Jávort bosszúból. Billy azonnal érdeklődött a járőrnél, aki
szemmel tartotta a környéket. A rendőr azt mondta, semmi gyanúsat
nem látott, mikor aznap reggel elment mellettünk, de Billy ettől
függetlenül átjött, és körbenézett a ház körül. Nem mintha sok látnivaló
volna. A kaput kívülről nehéz kinyitni, de ha elég magas valaki, akkor át
tud nyúlni, és meg tudja oldani.
Mikor Billy végzett a vizsgálódással, leültetett, és íratott velem egy
listát arról, kit hívjak fel, hova tegyek ki táblákat, milyen weboldalakra
posztoljak. Elsőre elleneztem, mert mindenáron ki akartam menni, és a
keresésére indulni, de Billy azt mondta, hogy ezzel időt takarítok meg,
és hogy „ha elkezd körbe-körbe futkározni, mint egy levágott fejű
csirke”, attól Jávor nem kerül meg hamarabb. Végül magam elé húztam
egy irattömböt, és nekiláttam a listának. A szívem minden egyes új
tétellel lelassult valamelyest.
Billy azt javasolta, próbáljam meg felhívni Johnt, hogy kiderüljön, a
szigeten van-e. Nem tudtuk, hogy ugyanazt a telefont használja-e még,
de megpróbáltam. A telefonban felcsendült a „hívott szám átmenetileg
nem kapcsolható” géphang. Billy szerint, ha John magával vitte Jávort,
akkor valószínűleg hamarosan telefonál. A rendőrség leparkol egy
kocsit az úton, amíg nem tudjuk meg, hogy John a szigeten van-e.
Miután Billy visszament a kapitányságra, felhívtam Laurent. Átsietett
hozzám, és táblákat készítettünk, majd kitettük őket mindenhova. De
senki nem telefonált.
Eljött az ideje, hogy elhozzam Allyt az iskolából, és fogalmam se volt,
mit mondjak neki. Igyekszem neki nem hazudni, de mikor egyszer
elveszítettük Jávort egy parkban, teljesen kibukott, és megharapta
Evant, mikor ő megpróbálta megállítani, hogy ne fusson át az úton
utána. Minden valószínűség ellenére reméltem, ezúttal megtalálom
Jávort, mielőtt el kell neki mondanom az igazat. Ha nem jön haza… nem
engedhetem meg magamnak, hogy ebbe akár bele is gondoljak. Nem
tudom, hogy helyesen cselekedtem-e – soha nem tudom, helyesen
cselekszem-e –, de azt mondtam Allynek, hogy Jávort vizsgálatra kellett
vinni, és ott maradt az állatorvosnál. Meg akarta látogatni, de
lebeszéltem róla, és egész este filmekkel és játékokkal tereltem el a
figyelmét.
Ally azonnal elaludt, én viszont órákig fennmaradtam, azon aggódva,
merre lehet Jávor, attól rettegve, kinek a kezében lehet. És miért.
 KILENCEDIK BESZÉLGETÉS

Olyan nyomott vagyok ma, de azt reméltem, segít, ha beszélünk.

Evanen és Billyn kívül te vagy az egyetlen, akivel beszélni tudok
mostanában, legalábbis arról, ami valójában történik körülöttem. A
házban ücsörögtem egész délelőtt, az időpontot várva. Nem egészséges,
ha túl sok időm van.
Újra és újra visszamegyek arra a weboldalra Johnról, és az áldozatok
és azok családtagjainak fényképeit nézegetem. Utána azon töprengek,
milyen életet élhettek, milyenek lehettek. Az apró részletekre
koncentrálok, mint például az egyik lány kagylós nyaklánca, amit sosem
találtak meg. Azon tűnődöm, vajon Johnnál van-e. A fiúja, akit John
tarkón lőtt, épp akkor kapott érettségi ajándékként egy crossmotort. A
kölyök bármit meg tudott javítani, imádott régi autókat restaurálni. Az
apjánál még mindig ott van az a kocsi, amelyiken, a gyilkosság idején
dolgozott. Az apa nem hajlandó befejezni, és ott áll a garázsban, a
szerszámok még pontosan ott hevernek, ahol a srác hagyta őket.
Bőgtem ettől a képtől, egy téglákra állított autó és egy család képétől,
amelyeket soha össze nem szerel már senki.
Arra a pillanatra gondolok, amikor a családok értesültek a hírekről.
Majd olyan gondolatokkal kínzom magam, hogy valami rettenetes
történik Evannel vagy Allyvel. A fájdalom biztosan megölne. Az
áldozatok szülei hogy tudnak minden egyes reggel felkelni az ágyból?
Hogyan tudnak élni?
Bárhova megyek, csak halált látok – a sorozatgyilkosokról való
állandó olvasás mellékhatása. Ami viszont a leginkább kísért, az az,
hogy milyen gyorsan történt mindez számukra. Nemcsak John
áldozatait értem ezalatt, hanem minden áldozatot, akiről olvastam.
Egyszerűen csak élték a mindennapjaikat, aludtak, vezettek, kocogtak,
vagy éppen megálltak segíteni egy idegenen, aztán egy szempillantás
alatt vége lett az életüknek. Néha azonban nem így történt, néha
napokig éltek még. Néhány dolog, amit ezek a gyilkosok elkövettek…
Nem tudom kiverni a fejemből az áldozatok utolsó pillanatait.
Mennyire meg lehettek rémülve, mennyi fájdalmat viselhettek el.
Régen élveztem a valós bűnügyeket feldolgozó műsorokat. „Forró
nyári nap volt a Sziklás-hegységben, amikor a fiatal szőke riporter úgy
döntött, kocogni indul…” Élveztem a félelem apró bizsergését, ami
végigfutott a hátamon, és azt, ahogyan a fotel peremén ülök a drámai
fejleményeket nézve, a párnát markolva, megfeszült testtel. Lenyűgöző
volt ez a betekintés az emberi természet sötét oldalába.
Evan mindig azon volt, hogy rávegyen a pozitívabb gondolkodásra,
vagy legalábbis a racionálisabbra, amihez előbb arra van szükség, hogy
lecsillapodjak – ami mindig kihívás, és igen keményen küzdöttem is
érte. Mikor azonban a kocsi fura hangot ad ki, automatikusan az jut
eszembe, hogy annyi a fékeknek, mikor Ally megfázik, azonnal
tüdőgyulladásra gyanakszom, és mikor Jávor eltűnt…

Ahogy az előző időpontunkról hazaértem, újra sorban fölhívtam

mindenkit – sintértelep, állatvédők, a város összes állatorvosa –, de
Jávornak semmi nyoma. Billy átjött, egy zacskónyi burgert és sült
krumplit hozott, amit gyakorlatilag letüdőztem. Azt mondta, volt egy
gyanúja, hogy napok óta nem eszem, és igaza volt. Körbeautóztunk, és
posztereket helyeztünk el a környéken levő benzinkutakon és
boltokban. A házunk közel van a Benson-hegy lábához, úgyhogy még
arra is elmentünk, és megálltunk pár alkalommal, Jávor nevét
kiáltozva.
Jó érzés volt társaságban lenni, különösen mikor rémlátomások
közepette találgattam, kinél lehet Jávor. Billy feltett egy kérdést, vagy
adott egy olyan feladatot, ami összpontosításra kényszerített. Amikor
olyan gyorsan kezdtem el beszélni, hogy kis híján elakadt a lélegzetem,
akkor azt mondta:
– Bármikor úgy érzi, hogy pánikba esett, csak lélegezzen, szedje össze
magát, és fókuszáljon a stratégiájára. Higgyen nekem, működik. – Majd
rávett, hogy megnézzem a helyek listáját, ahova posztereket szeretnék
feltenni, és mondjam el, mit húztam már ki, félbeszakítva, ha túl
gyorsan haladtam. Pokolian frusztráló volt, de a mellkasom köré
szorított kötél fokozatosan oldódni kezdett.
Mikor Billynek vissza kellett mennie a kapitányságra, még egy órát
kocsikáztam egymagamban. Már a ház közelébe értem, mikor
bevettem egy élesebb kanyart, és majdnem belehajtottam néhány
hollóba az út közepén, amelyek valaminek a belső szervei fölött
civakodtak. Majd észrevettem a rozsdás színű vért az árok irányában,
ahol egy újabb holló valami apró, sötét halmot bökdösött. Miután
lehúzódtam a kavicsos útszélre, a hollók felé indultam. A szemem tele
volt könnyel.
Kérlek, istenem, csak ne Jávor legyen az!
A hollók felrepültek, amint közelebb értem, és az elektromos
vezetékről károgtak lefelé. Szemem a vérnyomra szegezve, remegő
lábakkal tettem meg az utolsó néhány lépést, és lenéztem az árokban
heverő, megcsonkított tetemre.
Egy mosómedve volt az.
Mikor visszaültem a Cherokee-ba, és továbbhaladtam az úton, a
hollók visszarepültek a kincsükhöz. Megremegtem, miközben újra és
újra lecsapott a csőrük. Sajnáltam a mosómedvét, de
megkönnyebbültem, hogy nem Jávor volt az.

Még a kocsiban ültem, mikor szöveges üzenet érkezését ciripelte a

telefonom – Billytől jött, azt írta, hívjam fel. Megérkeztek a DNS-
tesztem eredményei.
Miután beléptem a házba – olyan üresnek éreztem Jávor horkantásai
és mordulásai nélkül –, töltöttem egy csésze kávét magamnak, és
felhívtam Evant. Így gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy beszéljek
Billyvel. Leültem a kedvenc székembe a nappaliban, Ally barbie-s
takaróját magam köré csavartam, és tárcsáztam Billy mobilját. Amilyen
szerencsém volt, Sandy vette fel.
– Köszönjük, hogy visszahívott, Sara. Billy épp a másik telefonon
beszél, de én is el tudok mondani mindent.
– Megvannak az eredmények?
– Egy órája érkeztek meg. – Igyekezett semleges hangon beszélni, de
az remegett az izgalomtól. – Egyértelmű azonosságot mutat az ön DNS-e
azzal, ami az aktánkban szerepel.
A kempinges gyilkos az apám. Valódi az egész. Vártam, hogy tarkón
vágjon az érzelem, hogy elborítsák a könnyek a szememet. De nem
jöttek. Olyan volt, mintha Sandy egyszerűen csak a telefonszámomat
mondta volna fel. A cseresznyefámat bámultam az ablakon át. Tele volt
virággal.
Sandy még mindig beszélt:
– Nem tudtunk minden színhelyről biológiai mintákat gyűjteni, de
mikor elkezdtünk DNS-teszteket használni, egyértelműen össze tudtuk
őt kapcsolni számos áldozattal.
– Honnan tudják, hogy a többi gyilkosság is hozzá kötődik?
– Konzisztens a módszer.
– Mi van azokkal a nőkkel, akiket eltűntként tartanak nyilván?
Türelmet erőltetett magára.
– A kempinges gyilkos csak nyaranta volt aktív, és nem próbálta
elrejteni a testeket, így nem tekintjük gyanúsítottnak az egyéb
eltűnések kapcsán.
– De nem szokatlan, hogy mindig csak nyaranta támad? Tudok a
gyilkosságok közti csendes időszakokról, de az övéi…
– Nem ismeretlen jelenség a sorozatgyilkosok között a hosszú
kihagyás. Amint kielégítették az igényeiket, gyakran jó ideig vissza
tudják magukat fogni, újra és újra felidézve a bűncselekményt.
– És ezért vesznek magukhoz ereklyéket.
 – Egyesek igen. John feltehetően arra használja az ékszereket, hogy
felelevenítse a kapcsolatot az áldozatokkal. De még mindig nem tudjuk,
mi az, ami eredendően kiváltja nála a gyilkosságokat, illetve, hogy
miért ennyire rituálisak a gyilkosságai – épp ezért kiemelten fontosak
az önnel folytatott beszélgetései.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, Sandy. Nem gondoltam, hogy
látni fogja a weboldalt.
– Természetesen, ez egy teljesen érthető tévedés.
A fogamat csikorgattam.
– Nem tévedés volt. Nem akartam, hogy részleteket tudjon meg a
családomról, az életemről.
– A legkevésbé sem akarjuk, hogy olyasmit tegyen, amivel
kapcsolatban úgy érzi, kockázatot vállal. – Tudtam, hogy ez nem igaz. El
akarta kapni Johnt – mindenáron. És utálta, hogy rám van ehhez
szüksége.
– Bíznia kell önben, Sara.
– Ezt említette már. Nem is egyszer. Indulnom kellene. Még mindig
meg kell találnom egy elveszett ebet. – Letettem, mielőtt bármi egyebet
hozzátehetett volna.

De nem találtam Jávort. És mikor Ally hazajött az iskolából, végül

elmondtam neki, hogy elveszett.
– Hazudtál! Azt mondtad, az állatorvosnál van! – Majd elkezdte ütni a
lábamat, és kiabált: – Miért, miért, miért? – Amíg be nem rekedt.
Nem tudtam mást tenni, mint hogy távol tartom a dühös, remegő kis
testét magamtól, amíg ki nem fárasztja magát. Végül egyszerűen csak a
padlóra omlott. A szívem összetört, ahogy sírva kérdezte:
– Mi van, ha nem jön többé haza, anyu? – Megígértem neki, hogy
mindent megteszek, amit csak tudok, hogy megtaláljam, de
vigasztalhatatlan volt. A karjaimban zokogott, míg én a saját könnyeim
visszatartásával küszködtem. Aznap éjjel bemászott az ágyamba, és
szorosan öleltük egymást. Órákig nem aludtam, csak az órát bámultam.

Másnap reggel csendben reggeliztünk, Ally és én. Azután megszólalt,

ugyanazt mondta, amit mintha már százszor mondott volna:
– Meg kell találnod Jávort, anyu. – Azt mondtam, megtalálom. De
ahogy teltek a napok, fogyatkozott a reményem. Még Johnt is
megpróbáltam újra felhívni, gyakorolva a módokat – egyik fenyegető,
másik könyörgő –, hogyan kérdezzem meg tőle, elvitte-e a kutyámat, de
továbbra sem vette fel.
Miután elvittem Allyt iskolába, egyik mosást tettem be a másik után,
és az utolsó sarokig kiporszívóztam a házat. Jávor plüssjátékának
látványa – a farka megkeményedve a rászáradt nyáltól – kis híján
összetörte a szívemet. Általában minden héten kimosom, de nem
tudtam magam rávenni, hogy kitöröljem a kutya utolsó jeleit, és
ehelyett inkább betettem a kosarába.
Épp zuhanyozni készültem, mikor megcsörrent a vezeték nélküli
telefon a konyhában. Azt remélve, hogy valaki Jávor miatt hív,
lefutottam a földszintre, de ahogy a kijelzőre néztem, láttam, hogy csak
Billy az.
– Jó híreim vannak, Sara.
– Megtalálták Jávort! – A szívem a torkomban dobogott, amíg a
válaszára vártam.
– Megkértem a srácokat, hogy keressék a kis rosszcsontot járőrözés
közben. Az egyik rendőr megállt néhány tini mellett a gördeszkás
parkban, és a járművük adatait vette fel, mikor meglátott egy francia
buldogot a hátsó ülésen. Megnézte a nyakörvét, és valóban, az ön
kutyája volt az.
– Ó, hál’ istennek! Hogy került hozzájuk?
– Azt mondták, az úton futott, amikor rátaláltak, és hamarosan vissza
akarták vinni. De a rendőr szerint a srácok barátnője sírt, mikor átadta,
szóval lehet, hogy nem kapta volna vissza tőlük.
 – Ally annyira boldog lesz!
– Velem van az őrsön. Azonnal át is viszem önhöz.
– Az nagyszerű volna. Annyira hálás vagyok, Billy!
– Hé, mindig elkapjuk az emberünket – vagy a kutyánkat. –
Mindketten nevettünk.
Betelefonáltam Ally iskolájába, és azt mondták, tudatják vele. Evan
volt a következő, akit hívtam, és el volt ragadtatva. Komoly önkontrollra
volt szükségem, hogy ne tegyek valami csípős megjegyzést a kapu miatt,
de szokásához híven olvasott a gondolataimban.
– Most is azt gondolom, hogy bezártam a kaput, de lehet, hogy rosszul
emlékszem. – Örültem, hogy megkerült Jávor, úgyhogy nem
foglalkoztam ezzel. Mikor elmondtam neki, hogy Billy azonnal áthozza
Jávort, azt felelte: – Kedves dolog a részéről.
– Igen, nagyon sokat segített – mondtam. – És nem csak Jávor
megtalálásában. Arra is tanít, hogyan tudok lenyugodni és
összpontosítani, ha felzaklat valami.
A telefon másik végéről csak csend érkezett.
– Halló!
– Egészen pontosan hogyan tanít?
– Nem tudom, egy csomó módszere van. Például feladatokat ad, így
van valami, amibe bele tudom csatornázni az energiámat.
– Én is pont ugyanezt szoktam mondani.
Evan hanghordozása kezdett felpaprikázni.
– Más, amikor ő csinálja. Ő egy rendőr, nem a vőlegényem. Te feszült
leszel.
– Nem leszek feszült. Csak úgy gondolom, néha a nagy büdös semmi
miatt is bepánikolsz.
– Veled meg úgy érzem magam, mintha valami őrült stresszes eset
lennék. – Tudtam, hogy ebből ki kellene hátrálnom, tudtam, hogy ha
elkezdem összehasonlítani Billyvel, az nagyon rútul fog elsülni, de nem
tudtam leállni. – Billy mellett nem érzem magam egy rakás
szerencsétlenségnek.
 – Nos, nem tetszik, hogy vele lógsz.
– Ő az esetemmel foglalkozó rendőr!
– Akkor meg mi a fenét kocsikázik körbe-körbe, Jávor után kutatva?
– El sem hiszem, hogy ilyen vagy…
Csengettek.
– Van ott valaki? – kérdezte meg Evan.
– Mondtam, hogy Billy áthozza nekem Jávort.
– Akkor szerintem a legjobb, ha beengeded. – Letette.

Jávor annyira ficánkolt, hogy Billy kis híján elejtette, mikor átadta.
Amint én és Jávor túl voltunk a boldog viszontlátáson, ami részéről
rengeteg morranást és szimatolást jelentett, megkínáltam Billyt
kávéval.
– Persze, elfogadok egyet.
Töltöttem egy csészével mindkettőnknek, és a nappali felé tartottunk
vele, mikor megállt a garázs ajtajánál.
– Errefelé van a műhelye?
– Igen, egy ideje már beszélünk róla, hogy építünk egyet hátul, de
szeretek a házhoz közel lenni.
– Megnézhetem?
– Igen, de rumli van. – Kinyitottam az ajtót.
Megmutattam neki a felszerelésem egy részét, nevettem, mikor
bekapcsolta a csiszolót, és felbőgette. Tipikus pasi, ki kellett próbálnia
Evan összes kéziszerszámát. Miután az utolsót is kikapcsolta, átment a
cseresznyefa asztalkához, és végigsimította a felszínét.
– Ezen dolgozik jelenleg?
– Igen, épp tegnap csiszoltam le. – Odamentem, hogy mellé álljak, és a
kezemet az asztalra tettem. – Egy-két helyen még érdes.
Felnéztem, mert a konyhából súlyos lépések hallatszottak. Kitárult az
ajtó. Mindketten hátrahőköltünk. Billy maga mögé lökött.
Apám hatalmas alakja jelent meg az ajtónyílásban. A tekintete Billyre
fókuszált, majd a védelmezőn előttem tartott karjára.
– Apa! Halálra rémítettél. – A szívemre tettem a kezem. Biztosan a
szerszámok zajától nem hallottuk a kocsija hangját.
– Kopogtam. Nyitva volt az ajtó. – Belépett a műhelybe.
– Apa, ez itt Billy. Az egyik ügyfelem.
Apa bólintott üdvözlésképp, de nem mosolygott. Egyszer végignézett
Billyn, majd felém fordult.
– Lauren azt mondta, nincs meg Jávor, úgyhogy átjöttem, hogy
megkérdezzem, segíthetek-e.
– Köszi, apa, de most délelőtt visszakaptuk.
Felmordult.
– Értem. – Újra Billyre nézett. – A királyi lovasrendőrségnél van?
– Igen, már lassan tizenöt éve.
– Ismeri Ken Saffordot?
– Nem vagyok benne biztos…
– És Pete Jenkinst?
– Nem hiszem. Nemrég tettek át a kontinensről, szóval még mindig
nem ismerkedtem meg mindenkivel. – Lenyűgözött, Billy milyen
zökkenőmentesen hazudik.
– Nos, indulnom kellene – mondta. – Kösz a kávét. Csak küldjön egy e-
mailt az új árral, ha már megvan vele, Sara.
– Oké. Szeretné, hogy kikísérjem?
– Nem kell, megoldom. Maradjon az apjával.
Apa nem mozdult, Billyt arra kényszerítve, hogy megkerülje. Apa és
én egyedül maradtunk. Remegtem a hűvös garázsban.
– Láttad az asztalt, amin dolgozom? – Odapillantott rá, és bólintott. –
Kérsz egy csésze kávét? Apa sosem szeretett kávé mellett ücsörögni, de
most meglepett.
Az üveg tolóajtónál állva nézett ki a hátsó udvarra, mikor odaadtam
neki a csészét. Bólintott, majd megszólalt:
– Nincs szükségetek több fára?
– Szerintem megleszünk. Kezd melegedni.
 – Kérdezd meg Evant, ha legközelebb telefonál. Ha kell neki
valamennyi, akkor szóljon. – Hát persze hogy meg kell kérdeznem
Evant. Isten ments, hogy egy nő tudhasson bármit is.
Belekortyolt a kávéba. Még mindig az udvart bámulva mondta:
– Evan rendes ember.
– Ezért is megyek hozzá, apa.
Morrant egyet.
– Jobb lenne, ha megjönne az eszed, Sara, vagy mindent el fogsz
veszíteni.
Könnyek szöktek a szemembe.
– Ez most arról szól, amit Melanie mondott Billyről? Mondtam neked,
csak egy ügyfél. Evan is ismeri, és…
– Vissza kell mennem a telepre. – Megfordult, és letette a csészét a
konyhapultra. Az ajtónál szólalt meg ismét: – Nem fest túl jól, Sara – itt
van egy másik férfi, amikor Evan távol van.
– Nem fest túl jól? Ki számára? – De már a kocsija felé sétált.
Követtem. – Apa, nem teheted meg, hogy csak idejössz, ilyeneket
mondasz, aztán lelépsz.
Miközben bemászott a kisteherautóba, válasz helyett utasítást adott:
– Mondd meg Evannek, hogy meg kell tisztítani az ereszeket, a bal
oldali túlcsordul.
Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, becsukta az ajtót, és
elkezdett kitolatni az udvarból. Utánabámultam, amíg a dízelkocsi
hangja el nem halt a távolban.

Ahogy visszamentem a konyhába, megcsörrent a mobilom. Megnéztem

a kijelzőt: John volt az. Még mindig mérges rám vajon az esküvő miatt?
Mi van, ha megtudta, hogy másról is hazudtam? Állj! Nyugodj meg! Csak
vedd fel a telefont, vagy tényleg mérges lesz!
Nyeltem egy nagyot, és vettem pár mély lélegzetet.
– Halló?
 – Nem hazudhatsz nekem többé.
– Nem ha… – ne vitatkozz. – Igaza van. Sajnálom.
Mindketten elhallgattunk. Majd megszólalt:
– Mi a baj?
– Jól vagyok. – Sírással küszködtem.
– Nem úgy hangzik. – A hangja aggódó volt.
Azt mondtam:
– Csak munkával kapcsolatos.
– Min dolgozol épp?
– Most csak egy asztalkán.
– Milyen fából készült?
– Ez cseresznye.
– A cseresznye gyönyörű. Szép, gazdag tónusok.
Az észrevételtől meglepődve válaszoltam:
– Igen, valóban az.
– Milyen szerszámokat használsz?
– Többnyire kisebbeket, gyalut, csiszolófogót, fúrót. De az ilyen fajta
munkát általában kefével kell végezni. – Az enyémmel szemeztem. –
Hamarosan szereznem kell újakat. Kezdenek elég kopottak lenni, de
kell egy új hántológyalu is.
– Evannek be kellene szereznie, amire szükséged van.
– Meg tudom venni magam is a dolgokat, csak mindig elfoglal valami
más.
– Láttam a weboldalát – ő az egyik túravezető, szóval elég gyakran
van távol. Egy férjnek melletted kellene lennie. – Remek, az egyik apám
azt gondolja, a vőlegényem túl jó számomra, a másik meg azt, hogy nem
elég jó.
– Elég gyakran haza tud jönni. – Leszámítva a következő pár hetet,
mikor roskadásig van foglalásokkal.
– Most otthon van?
A tekintetem az ajtóra siklott. Bezártam vajon, mikor apa elment?
– Hamarosan hazajön. – A riasztóhoz siettem, és megbizonyosodtam
róla, hogy be van kapcsolva. – És a sógorom is elég sokszor benéz. –
Greg még soha az életben nem nézett be.
– De Evan ott hagy egyedül, védelem nélkül?
Elakadt a lélegzetem.
– Szükségem van védelemre?
– Már nem. Mennem kell, de hamarosan hívlak.

Evan aznap este felhívott, és bocsánatot kért, amiért korábban

feldühödött, és azt mondta, örül, hogy Billy segít nekem. Tudtam, hogy
csak azért mondja, mert tovább akar lépni, de boldogan vettem részt a
színjátékban. Elhallgattam, hogy épp az előbb fejeztem be egy
telefonbeszélgetést Billyvel, aki elmondta, hogy John valahol Prince
George és Mackenzie között járt, amikor hívott. Most sem értek oda
időben, de boldog voltam, amiért legalább egyre távolodik tőlem.
Később az ágyamban feküdtem, és Johnra gondoltam. Milyen
aggodalmas volt a hangja, mikor azt hitte, hogy bosszús vagyok. Majd
rájöttem, hogy apa hangjában ezt soha nem hallottam. Egyszer sem. Ha
nem John lenne a kempinges gyilkos, valószínűleg boldog volnék, mert
végre van egy édesapám. Nem is tudtam, melyik gondolat a rosszabb,
de mindkettőtől sírhatnékom támadt.

Hétfőn ismét érkezett egy csomag – ugyanaz a sofőr, ugyanaz a feladó.

Mikor láttam, hogy a Jancsi és Juliskától érkezett, azonnal felhívtam
Billyt. Vancouverben volt Sandyvel, az ügyosztály többi tagjával
találkoztak, és azt mondta, ne nyissam ki. Még mindig a pultnál
ücsörögtem, mikor John felhívott.
– Megkaptad az ajándékom?
– Még nem nyitottam ki. – A csomag nagyobb és nehezebb volt, mint
az előző, de azért megkérdeztem: – Újra valami ékszer?
Izgatott volt a hangja.
– Nyisd ki most!
 – Most azonnal?
– Bárcsak láthatnám az arcod. – Semmit nem kívántam kevésbé.
– Egy pillanat, és kinyitom.
John a vonalban várt, míg elővettem a műhelyből egy pár kerti
kesztyűt, majd fogtam egy kést, hogy kibontsam vele a csomagot,
bűntudatot érezve, amiért nem várom meg Billyt.
John türelmetlenül beleszólt:
– Kinyitottad már?
– Csak most szedem ki a papírt. – Bármi is legyen az, körültekintően
csomagolta be. Kiemeltem a tárgyat, és leszedtem róla a buborékfóliát.
Egy vadonatúj hántológyalu volt.
– Gyönyörű. – Tényleg az volt. A markolat keményfa,
csokoládébarnára festve, az acélpengéken megcsillant a fény. Az ujjaim
viszkettek, hogy kipróbáljam, de csak annyit engedtem meg magamnak,
hogy felemeljem, hogy érezzem a súlyát, hogy elképzeljem, ahogy a fán
siklok vele, forgácsot hullatva a padlóra… Állj! Tedd vissza szépen a
dobozba!
– Tényleg tetszik? Szerezhetek egy másikat is…
– Tökéletes. Ez nagyon figyelmes volt. – Eszembe jutott, hogy apa
mindig figyelte Laurent és Melanie-t karácsonykor, mosolygott, mikor
kinyitották az ajándékaikat, de kiment a szobából tölteni még egy kávét,
ahogy én kerültem sorra.
Mindketten hallgattunk.
– John, ön olyan kedves embernek tűnik… – Mikor épp nem
ártatlanokat gyilkol, vagy engem fenyeget. Összeszedtem magam a
következő mondatokhoz. – Egyszerűen csak nem értem, miért bántotta
azokat az embereket.
Semmi válasz. Feszülten figyeltem a légzését. Dühös lett?
Továbbmerészkedtem.
– Nem kell ma elmondania. De szeretném, ha őszinte lenne velem.
– Őszinte is vagyok. – A hangja fagyos volt.
– Tudom, persze. De úgy értem, hogy ha megérteném önt, az talán
segítene megértenem magamat. Néha… – Elképzeltem, hogy Sandy és
Billy is hallanak. Kizártam őket. – Néha borzalmas gondolataim vannak.
– Mint például?
– Sokszor veszítem el a türelmemet. Küzdök ellene, de nagyon nehéz.
– Szünetet tartottam, de nem mondott rá semmit, így folytattam: –
Érzem, ahogy rám telepszik valami sötétség, és borzalmas dolgokat
mondok, vagy igazán ostoba dolgokat csinálok. Most már jobb, így, hogy
idősebb vagyok, de nem szeretem ezt az oldalamat. Mikor fiatalabb
voltam, még a drogba és az alkoholba is belemenekültem egy időben,
csak hogy megpróbáljam kizárni az egészet. És csináltam pár olyan
dolgot, amit nagyon bánok, így elkezdtem pszichológushoz járni.
– Még mindig jársz valakihez? – Azt gondolja vajon, hogy ez rossz,
vagy arra bátorít, hogy járjak csak? Ahogy tovább haboztam,
megszólalt: – Sara?
– Néha.
– Rólam is beszélsz vele?
A hanghordozásából kitaláltam, hogyan feleljek.
– Nem, ezt nem tenném meg, csak ha azt mondja, hogy nem gond.
– De gond.
– Semmi probléma. – Igyekeztem könnyed hanghordozással beszélni.
– Tehát, tud nekem mondani valamit a szüleiről? Ez az egyik gond az
örökbefogadással – az ember nem ismeri a saját történetét.
Mindkét ágról meghaltak már a nagyszüleim, de még mindig
emlékszem anya mogorva német apjára, és arra, hogy az anyja alig
beszélt angolul, csak a konyhában sürgött-forgott, mint aki retteg a
mozdulatlanságtól. Apa szülei szakmunkások voltak, az apja asztalos,
édesanyja háztartásbeli. Kedvesek voltak velem, de túl kedvesek.
Annyira keményen próbálták elérni, hogy a család részének érezzem
magam, hogy ettől éreztem magam másnak. A nagyanyám mindig
aggodalmas tekintettel figyelt, mindig kaptam egy ráadás ölelést és
puszit az ajtóban.
John megkérdezte:
 – Mit szeretnél tudni?
– Milyen volt az édesapja?
– Skót volt. Mikor beszélt, az ember hallgatott. – Egy hatalmas, vörös
hajú férfit képzeltem el, aki vastag akcentussal bömböl Johnnal. – De
megtanultam, hogyan éljem túl.
– Hogyan élte túl? – Nem fejtette ki, így tovább kérdeztem: – És mi
volt a szakmája?
– A faiparban dolgozott, favágó volt egészen a halála napjáig.
Szívinfarktusa volt, de még azzal együtt is kivágott egy ötvenméteres
Douglas-fenyőt. – Nevetett, és hozzátette: – Kemény egy faszkalap volt.
Újra felnevetett, és felmerült bennem, vajon ezt akkor csinálja-e, ha
feszeng valamiért.
– És mi a helyzet az anyjával? Ő milyen volt?
– Jó asszony volt. Nem volt könnyű élete.
– Tehát már mindketten elhunytak?
– Igen. Milyen filmeket szeretsz? – Egy ideig eltartott, hogy
válaszoljak, annyira megütődtem a hirtelen témaváltástól.
– Filmeket… egy rakás különböző fajtát szeretek. Mozgalmasak
legyenek… túl könnyen elunom magam.
– Én is. – Egy pár másodpercig csendben volt, majd elköszönt: –
További kellemes napot, Sara. Hamarosan beszélünk még.

Rögtön ezután felhívtam Billyt, de tíz percen át nem tudott visszahívni,

addig fel-alá járkáltam. Aztán elmondta, hogy John most valahol
Mackenzie környékén jár, ami Prince George-tól északkeletre van. Az a
terület tele van tartományi parkkal és hegyvonulattal, tehát újra eltűnt,
de Billy azt mondta, tökéletesen kezeltem a hívást, és úgy látszik, John
tényleg szorosabb kapcsolatot keres. Nem csinált gondot abból sem,
hogy kinyitottam a dobozt, azt mondta, megérti, hogy John nem hagyott
más választást, és hogy hamarosan átjönnek és magukkal viszik. Úgy
gondolják, hogy feltehetően Prince George-ból küldte. Logikusnak
tűnik, mivel az a legnagyobb város északon, tehát több csomagdepó
van, és kevésbé van esélye feltűnni.
Billy később e-mailben küldött egy remek idézetet:

„Ismerd az ellenséged,
ismerd magadat,
és a győzelem
sosem lesz kétséges,
még száz csatában sem.”

Biztosan épp a számítógépnél volt, mert amikor válaszoltam neki,

hogy megkérdezzem, ez mi a francot is jelentsen, másodperceken belül
válaszolt: Azt jelenti, hogy remek munkát végeztél ma, fiacskám. Most
pedig, sipirc aludni!
Felnevettem, és küldtem egy gyors „Te is!” választ, majd lekapcsoltam
a számítógépemet. Ahogy az ágy felé vettem az irányt, újra megszólalt
a vezeték nélküli telefon. Azt hittem, Evan hív, hogy jó éjszakát
kívánjon, de John volt az.
– Jó estét, John. Minden rendben van?
– Csak szerettem volna hallani a hangodat még egyszer, mielőtt
leteszem mára a lantot.
Összegörnyedtem. De azt mondtam:
– Ez kedves.
– Igazán jólesett a mai beszélgetésünk.
– Nekem is. Örültem, hogy beszélt a családjáról.
– Miért?
– Nos… – Nem számítottam rá, hogy ilyesmit fog kérdezni. – A többi
gyerek a suliban, a gyerekkori barátaim, ők mind tudták, honnan
jönnek. De az én múltam nem volt több fekete lyuknál. Úgy éreztem
magam emiatt, mint aki el van vágva az átlagos emberektől, mintha
más lennék, vagy furcsa. Talán most normálisabbnak érzem magam
attól, hogy hallottam pár történetet.
 –- Örülök, hogy kezdjük megismerni egymást. – Rövid szünetet
tartott, majd folytatta: – Mikor ma vacsoráztam, eszembe jutott, amit
korábban mondtál.
– Mi is pontosan?
– Arról, hogy elveszted a türelmedet… én is gyakran feldühödöm.
Helyben vagyunk.
– Mi az, ami miatt dühös szokott lenni?
– Nehéz elmagyarázni. Lehet, hogy nem értenéd meg.
– Szeretném megpróbálni. Szeretném én is jobban megismerni. –
Komolyan is gondoltam. Nem csak azért, mert esetleg elárul valamit,
ami segíthet a rendőröknek elkapni, de azért is, mert kíváncsi voltam,
mennyi közös vonás lehet bennünk.
Nem reagált rá azonnal, így folytattam:
– Amikor a minap felhívott, úgy hangzott, mintha fájdalmai lennének.
– Jól vagyok. Meséltem arról, hogy volt egy farmunk, amikor kölyök
voltam?
Ideges lettem, hogy már megint témát váltott, ezért vettem egy nagy
levegőt, és azt feleltem:
– Nem, de biztosan remek dolog volt úgy felnőni. Mennyi földjük volt?
– Kérdeztem, azt remélve, hogy megemlíti, merről származik.
– Körülbelül tíz hektár, egy hegy lábánál. – Izgatott volt a hangja. – A
szomszédok folyton hozták anyához a beteg állatokat. Csak természetes
gyógymódokat alkalmazott, köhögésre fekete nadálytőt, ilyesmiket.
Naposcsibéket és kismacskákat dugott az ingében, hogy melegen tartsa
őket, és szinte a túlvilágról is képes volt visszahozni őket. – Boldogan
felnevetett. – Egy csomó kutyánk volt a farmon, mikor gyerek voltam,
és mindig voltak kölykeik. A legkisebb, Angel, ő volt az enyém. Félig
husky volt, félig farkas – én etettem üvegből. Mindenhova jött utánam…
– A hangja elhalkult. – De elfutott. Anya azt mondta, ilyen a természete.
Megpróbáltam megkeresni, de soha nem találtam meg.
– Én… sajnálom.
– Örülök, hogy téged megtaláltalak, Sara. Jó éjt!
 Órákig nem tudtam elaludni.

Azt reméltem, jobban leszek, miután beszéltem veled. De kezdem azt

hinni, hogy ezt semmivel sem tudom elérni. És azt hiszem, hogy soha
nem kapják el Johnt. A második hívás Cherwynd közeléből jött, ami a
Sziklás-hegység lábánál van. Azt hitték, nyomra bukkantak, mikor egy
helyi farmer bejelentett egy, az út mentén álló kisteherkocsit, de
kiderült, hogy csak néhány vadász állt meg. Megjelöltem a térképen az
összes helyet, ahonnan John felhívott – fizikailag egyre távolabb voltak
tőlem, de minden hívás egyre mélyebbre hatolt a tudatomba, torzította
az érzékelésemet, mintha valaki oldalra döntene, és ettől minden
teljesen más formát öltene előttem.
Gondolom, te megérted, hogy ki vagyok fordulva magamból attól, ami
történik, de valami sokkal mélyebbet érzek. Mintha alapjaiban
forgatott volna fel valami. Mint azok a vulkánok, amik éveken át
fortyognak, aztán egy napon egyszerűen csak kitörnek. Nem mondom
azt, hogy én is kitörök, bár el tudom képzelni, úgy érzem, mintha
valami óriási dolog lángolna bennem. Talán azért, mert annyi éven át,
ha valami nem tetszett a családomban, azzal nyugtattam magam, hogy
valahol odakint a világban ott vannak a valódi szüleim.
Olyan, mintha azt gondolná az ember, hogy rossz életet kapott, és
egyszerűen csak meg kell találnia a megfelelőt, utána minden rendbe
jön, majd megtudja, hogy nem is létezik az a megfelelő. Vagy a
megfelelő volt valójában a rossz, vagy – á, hagyjuk, szerintem érted, mit
akarok mondani. De akkor eszembe jut a vérmérsékletem, eszembe
jutnak Ally dührohamai, a vonal, amit néha mindketten átlépünk, ha
elveszítjük az uralmat magunk felett, és azon rágódom, vajon inkább
abban a másik életben volna-e a helyem, azzal a másik családdal.
Mikor először beszéltem neked arról, hogy megtaláltam az
édesanyámat, azt mondtam, olyan érzés, mint repedező jégen állni.
Most meg olyan, mintha a jégpáncélról bezuhannék a jéghideg vízbe.
Az ember ilyenkor próbálja visszaküzdeni magát a felszínre, égő
tüdővel, tudata a fentről pislákoló fényfoltra szűkül be. Aztán végül
sikerül felúszni, de a lyuk be van fagyva.
 TIZEDIK BESZÉLGETÉS

Életemben nem féltem ennyire. Még mindig nem hiszem el, hogy
tényleg úgy gondoltam, én irányítom a dolgokat Johnnal. Akkora idióta
vagyok. Figyelmeztettél, hogy ne legyek túl magabiztos. Tényleg azt
gondoltam, hogy csak, mert kérdezett a szerszámaimról és a
munkámról, amiért a kutyájáról beszélt, hogy bármilyen tekintetben is
irányítás alatt tudom tartani? Minden hatalom az ő kezében van, és
tudod, miért van minden hatalom az ő kezében? Mert rettegek tőle, és
ő ezt tudja.

A legutóbbi beszélgetésünket követő napon egy újabb csomagot

kaptam. Tudtam, hogy meg kellene várnom Sandyt és Billyt, hogy ők
nyissák ki, de szerettem volna tudni, ha esetleg egy új szerszámot
küldött. Azon vacilláltam egy pillanatig, hogy miért számít ez
egyáltalán, majd el is hessegettem a gondolatot. A doboz kisebb és
könnyebb volt annál, mint amiben a hántológyalu érkezett. Megráztam
egy kicsit, de nem hallottam semmit. Miután találtam egy pár kesztyűt,
óvatosan kivágtam a csomagolást, és kiemeltem egy kisebb dobozt. Mi
van, ha ez egy másik áldozat ékszere? Megfordult a fejemben, hogy
felhívom Billyt, majd felemeltem a dobozka fedelét.
Egy apró, rusztikus fémbábu – talán tíz centi magas, vállnál feleolyan
széles – volt a pamuttokba fektetve. A test valamilyen sötét, nehéz
fémből készült, vasból vagy acélból. A karok és lábak vastagok voltak, és
egyenesek, mint a játékkatonáknál. A lábfejek és kezek csak kerek
fémlabdák. Egy apró farmerszoknyát és sárga pólót viselt. A ruhák
remekül néztek ki, a varrás mestermunka volt. A bábu feje ugyancsak
egy kerek fémgömb volt. De nem volt arca. Sem száj, sem szemek.
Hosszú, egyenes barna hajat rögzítettek a feje tetejére, középen
kettéválasztva. Halvány ragasztónyomok látszottak a tincsek alatt, de
ehhez igazán alaposan meg kellett nézni. Miért küldte ezt John?
Belenéztem a nagyobb dobozba, hogy találok-e valamilyen üzenetet is,
de üres volt. Újra a bábura néztem. A ruhájában, a hajában
gyönyörködtem.
A haja.
Visszatettem a bábut a dobozba, és hívtam Billyt. Ő és Sandy húsz
perccel később már a házunknál voltak – a kocsibehajtón vártam őket,
előre-hátra sétálva, az ölemben Jávorral. Billy kiszállt a terepjáró
vezetőüléséből.
– A konyhában van – mondtam.
– Ön jól van?
– Ki vagyok akadva.
– Elvisszük innen, amilyen gyorsan csak tudjuk. – Futólag
megszorította a vállam, és megvakarta Jávor feje búbját.
Sandy amint kilépett a kocsiból, nekem támadt:
– Úgy emlékszem, azt beszéltük meg, hogy jelzi nekünk, amint
legközelebb csomagja érkezik.
– Meggondoltam magam. – A ház felé tartottam.
– Sara, ez egy nyomozás. – Szorosan a nyomomban jött, amíg el nem
értük a bejárat előtti lépcsőket.
– Tudom, hogy mi ez. – Leküzdöttem a késztetést, hogy az arca előtt
becsukjam az ajtót, amikor beléptem a házba.
– Bizonyítékokat rongálhat meg.
– Kesztyű volt rajtam.
– Ez még akkor sem…
Billy szólt közbe:
– Gyerünk, Sandy, nézzük meg. – Sandy elrobogott mellettem, és
egyenesen a konyhába ment. Billy dorgálóan ingatta felém az ujját a
háta mögött. Egy nem-tehetek-róla vállrándítással válaszoltam.
Mosolygott, majd a dobozra koncentrált.
Sandy egy puha fedelű aktatáskát tett a konyhapultra, kivett egy pár
kesztyűt, egy másik párat pedig Billynek nyújtott át. Nekem háttal
álltak, amíg a dobozt vizsgálták. Lomhán elcsörgedezett úgy egy perc,
majd Sandy felvette a kisebb dobozt, és óvatosan leemelte a fedelét.
– Az igazi haj, ugye? Mit gondolnak, az egyik áldozattól származhat? –
kérdeztem.
Egyikük sem fordult meg.
– Sssss… – tette Sandy az ujját a szája elé.
Ha eddig még kedveltem volna is, ezzel most végképp eldőlt, hogy
nem fogom.
Végül, néhány pillanat után, amik óráknak tűntek, odamotyogott
valamit Billynek. Ő bólintott. Sandy becsúsztatta a dobozkát egy
műanyag zacskóba, míg Billy a nagyobbat zacskózta be.
Sandy megfordult, és megszólalt:
– Ezeket most visszavisszük a rendőrkapitányságra.
– Tehát a haj az egyik lányhoz tartozik?
– Semmi perdöntőt nem tudhatunk addig, amíg a laborban nem
futtatunk le pár tesztet. – A bizonyítékot tartalmazó tasakkal ment el
mellettem. – Jelentkezni fogunk. – Megállt, kezét a bejárati ajtó
kilincsén tartotta, és Billyre fintorgott, aki még mindig a konyhában
volt.
– Gyerünk már, Billy.
– Már ott is vagyok.
Újra ránézett, majd kiment az ajtón.
Billyhez fordultam:
– Ennek meg mi baja?
– Csak ideges, hogy egyik nyom sem halad semerre.
– Ön nem tűnik túl feszültnek.
– Vannak pillanatok, de igyekszem fegyelmezni magam. Apránként
építem fel az ügyet. Ha az egyik elem kidől, akkor megyek a
következőhöz. De én igyekszem a megfelelő elemeket megtalálni – ha
anélkül hányom őket egymásra, hogy előtte megbizonyosodnék róla,
hogy összeillenek, akkor az egész szerkezet összedől. Még ha el is
kapjuk végre Johnt, lesz egy tárgyalás. Ezért fontos türelmesnek lenni. –
Szigorúan nézett rám. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy elvesszen vagy
károsodjon valamelyik anyagmaradvány. Egy hiba, és örökre megússza.
Higgyen nekem, történt már ilyen.
– Értem. Nem kellett volna kinyitnom a dobozt.
Bólintott.
– Tudom, hogy óvatos volt, és kesztyűt viselt, de ez az ügyosztály
egyik olyan szabálya, amelyet nem kerülhetünk meg. Ne felejtse el,
hogy ön mellett állok. Mindkettőnknek ugyanaz a célja: Johnt rács mögé
juttatni. A megfelelő bizonyítékkal ezt meg is tudjuk valósítani.
– Mi a helyzet a dobozokkal? Látta bárki, amikor feladta őket?
– Prince George-ban az egyik dolgozó azt mondja, mintha emlékezne
az első dobozt feladó személyre, de a leírásában egy sötét szakállas,
napszemüveget viselő férfi szerepel, mélyen a szemébe húzott
baseballsapkával. Feltehetően álcázza magát. Azonnal elkezdjük
lekövetni ezt a csomagot is, de ha a depóban nincs kamera, vagy ha
nem látta valaki a kocsiját, akkor semmivel sem vagyunk előrébb.
– Mi a helyzet a gyaluval? Ki tudják deríteni, hol vásárolhatta?
– Értesítettünk minden boltot a belső területeken, amelyek ilyesmit
árulnak, de szó szerint több száz ilyen van.
– Az szívás, és megértem, hogy önök is idegesek, de azért örülnék, ha
Sandy nem feledkezne meg magáról.
– Az áldozatok családtagjai közül elég sokkal jó barátságot kötött,
tehát valahányszor John újra kicsúszik a kezeink közül, úgy érzi, mintha
őket hagyná cserben. Sandy hangosan engedi ki a feszültséget. De
ennek semmi köze önhöz – remekül végzi a feladatát. Ez a tegnap esti
telefonhívás hibátlan volt.
– Még mindig nem érzem úgy, hogy eleget szedek ki belőle.
– Emlékezzen, egyik elemet a másik után. Minden, amit felfed, több
mint amit eddig tudtunk róla. „Ne üldözze a menekülést színlelő
ellenséget.” Ha túlzott nyomást gyakorol rá, akkor gyanakodni kezdhet.
– Nem is tudom, talán… Néha úgy érzem, mintha szellemileg nem
lenne teljesen rendben, érti? Nem egyszerűen erőszakos, hanem
mintha el lenne távolodva a valóságtól. Egyáltalán nem tűnik úgy,
mintha aggódna.
– Magabiztos és arrogáns. De ettől semmivel sem kevésbé veszélyes.
Ezt tartsa észben. – Odakint megszólalt egy duda. Billy mosolygott. –
Jobb, ha elindulok, mielőtt elmegy nélkülem.
Miközben az ajtó felé kísértem, még megkérdeztem:
– Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a gyilkosok trófeákat és
szuveníreket őriznek meg. Azt mondta, az ékszer szuvenírnek minősül,
mi lehet akkor a bábu?
– Ezt kell megtudnunk. De ne fogja vissza magát, ha olyan cikket talál,
ami elgondolkodtatja, küldje el e-mailben. A kérdéseit is. Akkor is, ha
véletlenszerűek. Megszoktuk, hogy mindent a saját perspektívánkból
szemlélünk, de lehet, hogy az ön megközelítése visz előre.
– Ezt észben fogom tartani. Egy csomót kutattam mostanában. Azt
viszont nem tudom, hogy ez nekem mennyit segíthet. Csak megijeszt,
aztán pedig órákon át nem tudok aludni.
– Megszerezte A háború művészetét?
– Mindig elfelejtem. De veszek egyet ezen a héten.
– Segíteni fog. Általában későig fenn szoktam maradni, a jegyzeteimet
vizsgálom, vagy újra végigolvasom az aktát, úgyhogy nyugodtan hívjon,
amikor csak szüksége van rá, hogy valamit elmondjon. – Állta a
tekintetemet. – El fogjuk kapni, Sara. Mindent megteszek ezért, oké?
– Köszönöm, Billy. Ezt akartam hallani.

John felhívott az este folyamán. Ally hál’ istennek már ágyban volt, de
én lenn maradtam, hogy egészen biztosan ne halljon meg semmit.
– Megkaptad az ajándékom?
– Nagyon tetszett, köszönöm. Ön csinálta? – Mikor megköszöntem,
rájöttem, most először köszöntem meg neki valamit.
– Igen.
 – Elképesztően részletgazdag. Hol tanult ilyesmiket készíteni?
– Az anyám tanított varrni. Megtanította azt is, hogyan bánjak a
bőrrel.
– Ez tök jó. Biztosan ügyes nő volt. Nem mesélt arról, hogy ő honnan
származott.
– Haida, a Queen Charlotte-szigetekről.
– Részben őslakos vagyok?
Büszke volt a hanghordozása:
– A haidák hisznek a történeteik továbbadásában generációról
generációra, és én most már megoszthatom veled az én történeteimet.
Van néhány remek, például vadászatokról. Könyvet tudnék írni róluk. –
Felkuncogott. – Tudtad, hogy egy medve hasonlít az emberre, miután
megnyúzták? Különösen a kezek és a lábak. Leszámítva, hogy a lábak
fordítva vannak, és a nagylábujj van kint.
– Nem, ezt nem tudtam. – Nem is akartam tudni. – Medvékre
vadászik? – Igyekeztem érdeklődést színlelni, miközben próbáltam
feldolgozni a tényt, hogy a nagyanyám őslakos.
– Jávorszarvasra, jávorantilopra, medvére – válaszolt.
Emlékezve arra, hogy Sandy azt mondta, tudjak meg mindent a
fegyvereiről, amit csak lehet, tovább kérdeztem:
– Van valamilyen konkrét fegyver, amit szívesen használ?
– Van néhány, de a kedvencem a Remington .223-asom. Az elsőt
négyéves koromban sütöttem el. – Elégedettnek tűnt magával. – Az első
őzemet ötévesen lőttem le.
– Az apjával?
– Jobb lövő vagyok, mint amilyen ő valaha volt. – Komollyá változott a
hangja. – És jobb apa is leszek. – Mielőtt megkérdezhettem volna, ezt
hogy érti, folytatta: – Gyerekként mi volt a kedvenc fagylaltod?
A beszélgetés további részében több hasonló kérdést tett fel. Mi volt a
kedvenc üdítőm? Milyen sütiket szerettem, csokisat, mogyoróvajjal
vagy simát? A kérdések olyan gyorsan záporoztak, hogy nem volt
módom hazugságokat kieszelni. Az volt az érzésem, hogy a junk-food
komoly szerelmese. De az egyetlen konkrétum, amit elárult magáról,
csupán az volt, hogy szereti a McDonald’sot – túlnyomórészt a Big
Macet. Azon törtem a fejem, vajon ez az apró részlet boldoggá teszi-e
Sandyt, vagy csak felbosszantja magát, amiért nem figyelheti meg
személyesen az összes McDonald’s éttermet.
Alig tíz percig beszélgettünk, de kimerült voltam, kimerítettek a
kérdései, és az erőfeszítés, hogy megfigyeljem a válaszokra adott
reakcióit. Udvariasságra kényszerítettem magam, hogy ne veszítsem el
a területeket, amelyeket most sikerült meghódítanom, és
megszólaltam:
– John, igazán remek beszélgetés volt, de most már igazán le kellene
feküdnöm.
Felsóhajtott.
– Pihend ki magad, beszélünk nemsokára.

Billy hívott néhány perccel később, hogy elmondja, John a Yellowhead

autópálya mentén haladt dél felé. Úgy gondolják, McBride-ban volt, a
Sziklás-hegység és a Cariboo-hegyek között. McBride lakossága ezer fő
körül van, de senki nem látott senkit, akire ráillene John
személyleírása. A rendőrség kezdett azon gondolkodni, vajon régebbről
ismeri-e ezeket a környékeket. Lehet, hogy senkinek nem fog feltűnni
idegenként, mert ismerik őt. Azt remélve, hogy továbbhalad délnek
ugyanazon az úton, szavatolták, hogy minden benzinkúton, kamionos
pihenőben és boltban ott lesz a személyleírása. Mikor végre letettük a
telefont, azonnal mentem lefeküdni, de nem aludtam. Csak a plafont
bámultam, azon gyötrődve, vajon John most is épp az autópályán van-e,
vajon közelebb kerül-e minden egyes perccel, ami eltelik.

A következő napon egy újabb doboz érkezett. Ezúttal azonnal felhívtam

Sandyt és Billyt. Gondoltam, csak fogják, és mennek is, de velem együtt
nyitották ki, így ha John telefonál, tudni fogom, mi volt benne.
 Ez a bábu szőke volt.
Sírhatnékom támadt a selymes fodrok, a kis pettyes felső, a fehér sort
láttán, azon töprengtem, melyik nő haja lehet ez, azon, hogy mennyire
lehetett rá büszke.
Azt feltételezték, Prince George-ból küldte a csomagot, ezért
ellenőrizni fognak minden depót a környéken, de már tudtam, hogy
van annyira ravasz, hogy álcázza magát. Miután Sandy és Billy távozott,
felmentem az emeletre, és újra megnéztem a kempinges gyilkos
weboldalát. Az első áldozatáról készült képeken egy fekete hajú nő
szerepelt. Megnéztem a következő áldozat képeit. Suzanne Atkinsonnak
egyenes, barna haja volt – középen elválasztva. A harmadik, akit azután
ölt meg, miután Julia elmenekült előle, Heather Dawson, szélesen
mosolygott a fényképen, szív alakú arcát ragyogó, szőke fodrok
keretezték. Láthatóan büszke volt rájuk.
Utoljára egy pettyes blúzban látták.
Azonnal felhívtam Billyt.
– Tudta, hogy a ruhájukat és a hajukat használta fel?
Egy ideig csend volt, majd megszólalt:
– Tudtuk, de azt nem, hogy mit tett velük.
– Mit hallgat még el előlem?
– Igyekszünk a lehető legjobban beavatni önt, anélkül, hogy azzal
veszélyeztetnénk a nyomozást.
– És mi van az én veszélyeztetésemmel? Nem kellene…
– Önt védjük, Sara. Ez egy olyan férfi, aki rendkívül jól ismeri az
embereket. Ön minél kevesebbet tud, annál jobb. Ha akaratlanul elárul
valamit, amit csak a rendőrség tudhat, akkor elveszíthetjük – vagy még
annál is rosszabb történhet.
Mélyen beszívtam a levegőt, és lassan fújtam ki. Akár tetszett, akár
nem, bizonyos mértékig értelmét láttam annak, amit mondott.
– Utálok a sötétben tapogatózni. Utálok.
Felnevetett.
– Cseppet sem lep meg. Megígérem, hogy elmondok önnek mindent,
amit tudnia kell, amint mi is tudjuk. Rendben van?
– Azt meg tudja mondani, miért nincs a bábuknak arca?
– Az én tippem az, hogy személytelenné teszi őket. Ugyanabból az
okból, amiért az áldozatok felsőivel eltakarta a fejüket – nem képes az
arcukba nézni.
– Én is ilyesmire gondoltam. Gondolja, hogy szégyenérzete van?
– Ha őt kérdezné, igent mondana. Ez egy pszichopata – tudja, hogyan
színleljen érzelmeket. De én nem hinném egy percig sem, hogy tényleg
érzi is őket.

John aznap este ismét telefonált, és sikerült megköszönnöm neki a

bábut. Ezúttal azonban megkérdeztem:
– Mesélne nekem a lányról?
– Miért? – Tehát le sem tagadja, hogy az egyik áldozatától származik.
– Nem is tudom, csak eltűnődtem rajta. Milyen lány volt?
– Szép mosolya volt. – Átvillant a képe a fejemen. Arra gondoltam,
ahogy John hozzáér. A szép szájára gondoltam, ami kérleli, hogy hagyja
abba. Becsuktam a szemem.
– Ezért ölte meg?
Nem válaszolt. Dermedten vártam.
Egy pillanat múlva megszólalt:
– Azért öltem meg, mert meg kellett. Mondtam neked, Sara, nem
vagyok rossz ember.
– Tudom, de épp ezért nem értem, hogy miért kellett őt megölnie.
Csalódottnak tűnt a hangja, ahogy válaszolt:
– Most még nem mondhatom el.
– Azt el tudná mondani, miért csinált egy bábut, ami az ő ruháit
viseli? Igazán érdekel a… – Minek nevezzem ezt? – Az eljárás, amit
végez.
– Így tovább velem marad.
– És ez fontos? Hogy önnel maradjon?
 – Segít.
– Miben segít?
– Egyszerűen csak segít, oké? Beszélünk erről majd egy másik
alkalommal. Tudtad, hogy a hegyi fenyőszú okozza a szilfavészt?
Nem volt olyan érzésem, hogy azért váltott témát, mert bármit el
akart kerülni. Sokkal inkább, mintha eszébe jutott volna valami, és el
akarta volna mondani. Utáltam, hogy ennyire emlékeztet saját
magamra.
– Olvastam róla, de soha nem dolgoztam még ilyen fával.
– Tudod, nem a szú öli meg a fákat. Hanem a gomba, amit magukban
hordoznak. – Várt egy kicsit, de nem tudtam, mit is mondjak, ezért
folytatta: – Olvastam a különböző fákról és penészekről, hogy legyen
valami, amiről beszélgethetünk. Szeretnék mindent megtudni rólad.
Megremegtem.
– Én is. Szóval mi a helyzet önnel? Mást is csinál, nem csak bábukat?
– Szeretek különböző anyagokat megmunkálni.
– De észrevehetően ért a fémhez. Hegesztő?
– Egy csomó mindenhez értek. – Nem volt egyenes válasz, így már
épp meg akartam ismételni a kérdésem, mikor megszólalt. – Indulnom
kell, de nekem is van egy kérdésem.
– Oké. Hallgatom.
– Hogyan találod a medvét télen a barlangjában?
– Öm… nem tudom.
– Megdermedve.

Kamloopsból hívott, a belső területek egyik nagyobb városából, ami úgy

ötórányira van az előző hívás helyszínétől. De a tény, hogy egy
sűrűbben lakott területen van, egyáltalán nem a mi malmunkra
hajtotta a vizet – egy háromnapos rodeó zajlott éppen, és a kellős
közepéből telefonált. Billy magabiztosnak tűnt, mikor azt mondta, a
tömegben keresik, de metsző hangjából, rövid mondataiból kihallottam
a haragot.
John másnap délelőtt háromszor is hívott. A legelső dolog, amit
kérdezett, hogy hol vannak a bábuk, és mit kezdtem velük.
Feszült volt a hangja, ezért kurtán rávágtam:
– Csináltam nekik egy külön polcot a műhelyben. Amúgy is ott töltöm
az időm nagy részét.
– Oké, ez jól hangzik. – Ekkor viszont így folytatta: – Biztos vagy
benne, hogy ott biztonságban vannak? Mi a helyzet a fűrészporral?
Vagy a vegyszerekkel? Dolgozol vegyszerekkel?
Az első dolgot nyögtem ki, ami eszembe jutott:
– Zárható bemutatóvitrin, az üveg védi őket. – John nem mondott
semmit, de hallottam a forgalmat. Megkérdeztem: – Szeretné őket
visszakapni? Megértem, hogyha…
– Nem. Mennem kell.
Húsz perccel később hívott fel újra, és ismét megkérdezte, tetszenek-
e a bábuk. Tíz perccel ezután hívott harmadszor. A hangja minden
hívással egyre aggodalmasabb lett. Végül azt mondta, mennie kell, nem
érzi jól magát.
Én sem éreztem magam valami remekül. Alig aludtam, amióta
elkezdett nekem csomagokat küldözgetni. Mikor sikerült, az álmaimat
sikoltozó nők kísértették, akiket fémbábuk üldöznek. Aznap délelőtt
szerettem volna aludni, mert szombat volt, és nem kellett Allyt iskolába
vinnem, de erre John hívásai után esély sem volt.
Billy azonnal telefonált, hogy elmondja, az utóbbi néhány hívás
Kamloops pereméről érkezett, és a környéken minden elérhető rendőr
az utcákon járőrözik.
Ally és én egész délelőtt veszekedtünk – esküszöm, megérzi, mikor
vagyok a legkevésbé türelmes, és pont ezt az alkalmat választja ki, hogy
mindennel szöszmötöljön. Minél inkább igyekeztem sürgetni, annál
zaklatottabb lett. Még a mobilomat is kikapta a kezemből, és
keresztülhajította a nappalin. Istennek hála csak a kanapénak zuhant
neki. De én is összezavarodtam – kis híján elfelejtettem, hogy aznap
délután egy születésnapra hivatalos, ezért meg kellett útközben
állnunk ajándékot venni.
Ally Pókemberes walkie-talkie-kat akart venni a szülinapos fiúnak, de
a boltban nem volt egy sem, és nem volt időnk másikba menni.
Megnyugtattam, hogy Jake-nek biztosan tetszeni fog a gyereklabor is,
közben a világ legrosszabb anyjának éreztem magam, amikor láttam,
mennyire csalódott. Miután kitettem Allyt, és hazaértem, úgy
terveztem, haladok a munkámmal. De ekkor felhívott Julia.
Nem ismertem fel a vezeték nélkülin megjelenő telefonszámot, de a
körzetszám Victoriához tartozott, és akár ügyfél is lehetett.
Az első szavak, amik Julia száját elhagyták, ezek voltak:
– Hívott azóta újra?
– Á… – A rendőrség figyelmeztetett, hogy ne mondjam el senkinek, de
vele egy csónakban eveztünk. Nincs joga tudni tán? – Igen, hívott.
– Elküldte neked a fülbevalómat – muszáj volt őket beazonosítanom.
Nem tudtam mit válaszolni, de az volt az érzésem, hogy nem is vár
választ.
– Mondott velem kapcsolatban bármit? – folytatta.
John hangja csengett a fülemben. Láttam Julia fotóját is az újságban.
– Semmit.
– El akarok költözni, de Katharine azt gondolja, maradhatunk. Nem
tudok aludni. – Keserű volt a hangja. Vádló.
– El fogják kapni…
– Ezt mondja Sandy, de már annyiszor hallottam ugyanezt…
– Beszélt Sandyvel?
– A rendőrség folyamatosan tájékoztat. – Milyen kedves tőlük. –
Mennem kell.
– Szeretné, hogy felhívjam, ha… – ha mi?
De már le is tette, én pedig azon gondolkoztam, vajon eleve miért is
hívott fel. Majd az jutott eszembe, hogy vajon ő tudja-e, miért hívott fel.
Sandy mobilját tárcsáztam, és ahogy felvette, azt mondtam:
– Épp az előbb beszéltem Juliával.
– Már megint felhívta őt?
Miért feltételezi, hogy én hívtam fel Juliát, nem pedig fordítva? Égett
az arcom.
– Ő hívott fel engem.
– Remélem, nem vitatta meg vele az ügyet.
– Megkérdezte, hogy John hívott-e azóta, és én igent mondtam. Ennyi
történt.
– Sara, óvatosan kell bánnia a…
– Már tudta, hogy hívott, és azt is tudta, hogy John elküldte a
fülbevalókat. Ha mindent tagadnék, csak még jobban elkezdene
töprengeni. Azt mondta, ön egyébként is beavatta már.
Sandy nem szólt egy szót sem, ezért a saját kérdéseimmel folytattam:
– Rábukkantak már valamire a bábukat illetően? Az áldozatok haja
van rajtuk, igaz?
– Még mindig várjuk a DNS-eredményeket.
– Értesítették a családokat?
– Ezen a ponton még nem. Körültekintőnek kell lennünk a következő
lépéseinkkel – nem tudják, hogy a kempinges gyilkos kapcsolatban van
valakivel.
– Annyi ma reggeli hívás után, legalább annyit mondjon, hogy van
valami új nyom.
– Még nincs. – A válasza kurta volt. – A hívások Cache Creekhez egyre
közelebbről indultak, Kamloopstól nyugati irányba. Egy csomó
tartományi park van azon a környéken, tehát valószínűleg kisebb
utakon autózik.
– Talán újra észak felé tart?
– Sara, próbáljon meg nem ezen gondolkodni. – Tanáros
hanghordozása borzalmasan bosszantott.
– Nem erről szól a rendőrség munkája?
Büszke voltam a riposztomra, amíg nem válaszolt.
 – Nem, az az adatok és tények körültekintő elemzése, majd
megingathatatlan bizonyítékokon alapuló következtetések levonása.
– Nos, hát. Rendelkezésre állnak-e adatok és tények, amelyek alapján
lehet bármi elképzelésünk arról, hogy mivel foglalkozik? Úgy tűnik,
elég sokat van úton, emiatt jutott eszembe, hogy talán kamionsofőr,
vagy csomagszállító, vagy…
– Ezek mind lehetőségek. Épp most érkeztem meg egy találkozóra.
Szólhatok Billynek, hogy hívja önt vissza, hogy vele tudja megvitatni ezt
később?
– Fölösleges, köszönöm. – Fintorogva letettem a telefont. Mit
követhettem el ezzel a nővel szemben valaha?

A műhelyben dolgoztam egészen addig, amíg indulnom nem kellett

Allyért. Próbáltam végezni a cseresznyefa asztallal, de nem volt benne
a szívem. Az sem segített, hogy John megjegyzése a „gazdag tónusokról”
újra és újra átvillant az agyamon. Persze hogy szerette a fát –
valószínűleg a vérre emlékeztette. Megremegtem a sötét gondolat
hatására. Megszoktam, hogy hosszú ideig távol vagyok Evantől, főleg
nyaranta, de soha nem volt könnyű. Ma szörnyen hiányzott, és azt
kívántam, bárcsak felhívhatnám, de egész nap kinn volt a hajóval.
Minden este beszélgettünk – aznap elég hosszan, amikor megtudtam,
hogy részben őslakos vagyok. Evan szerint ez nagyszerű. De fura volt
tudni, hogy Sandy vagy Billy, vagy bárki más akkor hallgat meg minket,
amikor csak akar. Laurennel is nehéz volt telefonon beszélgetnem,
mert mindig mond valami személyeset, és én ugyan tudom, hogy
lehallgatják, de ő nem tudja. Általában megpróbáltam a gyerekek vagy
az esküvő témájánál maradni. De egészen gyilkos érzés volt, hogy nem
mondhatom el neki, mi történik valójában.

Végül eldöntöttük, hogy vasárnap elmegyünk ruhákat vásárolni.

Mindannyian az én házamnál találkozunk reggel, és az én kocsimmal
megyünk Victoriába. Lauren süt valamit, és lesz nála egy termosz kávé
is. Melanie, nos, annyi biztos, hogy a magatartását magával fogja hozni.
Őrülten reméltem, hogy ez egy olyan nap lesz, amikor John nem
jelentkezik.
A délután fennmaradó része csendben telt el, és elmentem Allyért,
aki annyira kivolt, hogy a fürdés után azonnal ágyba dőlt. Miután
betakartam, elmondta, hogy Jake-nek már két gyereklaborja is van.
Annyira szörnyen éreztem magam, hogy azt mondtam neki, elviszem
néhány barátját hamarosan egy matinéra, de ő azt válaszolta: „úgyis
csak elfelejted, anya”. Megesküdtem, hogy nem fogom, közben a szívem
tört össze, amiért kételkedett bennem. Mikor megkapta a jóéjt-pusziját,
és a fülébe suttogtam, hogy szeretem, nem ismételte meg. Azt mondtam
magamnak, biztos csak fáradt. Evan hívott fel később, és sikerült
egészen jót beszélgetnünk, persze csak addig, amíg meg nem hallottam
csörögni a mobilomat.
– Várj egy percet, bébi. – Megnéztem a kijelzőt. – John az.
– Hívj vissza!
Felvettem a mobilt.
– Halló?
– Sara… – Hosszú szünet következett.
Beleszóltam.
– Ott van még?
– Tetszettek a babák? – Az utolsó szavak összemosódtak, és azon
töprengtem, vajon ivott-e. A háttérben forgalom zaját hallottam.
– Vezet?
– Feltettem neked egy kérdést.
Ezt a szófordulatot gyakran használta apa, amikor gyerek voltam, és
az volt a garantált eredménye, hogy a legkevésbé sem akartam
válaszolni, de most azt mondtam:
– Igen, tetszettek. Már mondtam önnek.
– Nem voltam biztos… biztos benne, hogy tetszeni fognak. – Ismét
összemosódott szavak.
 Mit kezdjek most ezzel? Vártam.
– Ennek így kellene lennie. Apa és lánya… beszélgetnek egymással.
– Így van…
Csak a légzését hallottam. Azt mondtam:
– Sokat jelentett, mikor elküldte nekem a bábukat. Tudom, hogy
fontosak önnek. – Szünetet tartottam, de még mindig csendben volt. –
És szeretek önnel beszélgetni. Érdekes embernek tartom. – Belehaltam,
hogy el kell hitetnem vele, tetszik vele kapcsolatban bármi is.
– Igen?
– Teljes mértékig. Remek történetei vannak.
– Emlékeztess rá, hogy meséljek majd arról… amikor a 22-esemmel
megöltem egy medvét. Egy lövés volt csak. A nyomorult engem
követett… Tudtad, hogy a grizzlyk követik a más fajta medvéket, és
megölik őket?
Már majdnem válaszoltam, mikor egy autó tülkölt a vonal túloldalán.
– Hamarosan beszélünk még. – És letette.
Visszahívtam Evant, és elmeséltem, mi történt az imént.
– Ez elég fura.
– Nem mondod. Elmegyek holnap Victoriába a lányokkal, és nem
tudom eldönteni, mit tegyek, ha esetleg felhív.
– Fogadd úgy, mint ahogy bárki más hívását is fogadnád – mondd,
hogy épp elfoglalt vagy.
– De ő nem bárki más.
– Beszéljünk valami másról. Hogy sikerült a születésnapi zsúr?
– Majdnem kihagytuk, mert John háromszor felhívott ma délelőtt.
Szörnyű volt. És elfelejtettem Jake születésnapi partiját, ezért útközben
kellett ajándékot vennünk. Ally ki volt borulva.
– Szegény Ally. Úgy érzi, el van hanyagolva.
– Parancsolsz? Azt mondod, hogy elhanyagolom a lányomat?
– Nem úgy értettem, ahogy ezt most te akarod érteni. Ne menjünk
bele.
– Már belementünk, Evan. Elég cudarul érzem magam anélkül is,
hogy még te is tetéznéd.
– Sajnálom, amit mondtam. Tudom, hogy kemény időszak ez.
Egy ideig mindketten hallgattunk. Elképzeltem Sandyt valahol egy
szobában, fején egy fejhallgatóval, ahogy a magánéleti problémáimat
hallgatja, azzal a leereszkedő mosolyával.
Folytattam:
– Köszönöm, hogy foglalkozol a helyzetemmel…
– Foglalkozom is.
– Tudom, de tudok magamra vigyázni. – Felnevetett. – Hé! Éveken
keresztül remekül megoldottam.
A hangja évődő volt:
– Valld csak be, egy katasztrófa voltál, mielőtt belém szerettél. –
Ezúttal én nevettem, cseppet sem érdekelt, hogy Sandy hallja-e.

Másnap reggel a lányok úgy fél tíz környékén érkeztek meg, nem sokkal
azután, hogy Allyt elvittem Meghanhoz. A Cherokee-vel mentünk, és
Lauren frissen sült teasütiket és egy termosz kávét hozott magával.
Kellemes utunk volt, mindenki egyszerre beszélt, Lauren pedig
rengeteg menekülő menyasszonyos poént sütött el. Ráadásul Melanie is
jó hangulatban volt, bár volt egy meleg helyzet, mikor megkérdezte,
használhatja-e a mobilomat, mert ő otthon hagyta az övét. Mikor
haboztam, meredten nézett, így kivettem a táskámból, és átadtam neki.
Rettegtem, hogy John felhív, amíg ő telefonál, de csak gyorsan
bejelentkezett Kyle-nál.
A délelőtt gyorsan elrepült a belvárosi butikokban. Szabadtéri
esküvőt terveztünk, így Evan és én igyekeztünk valami természetes
tematikánál maradni. Találtunk egy tökéletes koszorúslányruhát. Egy
pánt nélküli, térd alá érő sifon, ezüstös zöld színben, mint az ezüst
zsályáé, vagy a fenyőtűk alsó oldalának színe, és mindkét lányon
remekül festett. Miután megrendeltük a ruhákat, ebédeltünk egyet a
belső kikötőre néző ír pubban. Jó volt végre egy olyan nap, amikor csak
nevettünk, és ismerős, mindennapi dolgokról beszélgettünk. Normális
dolgokról. De elfelejtettem, hogy az életem minden, csak épp normális
nem.

Miután hazaértünk, és a húgaim átültek a saját autójukba, elmentem

Allyért. Amint beléptünk a házba, kitúrtam a mobiltelefont a
táskámból, hogy rádugjam a töltőre.
Húsz nem fogadott hívás.
Végiggörgettem a telefonszámok listáját. Mind Johntól és Billytől
érkezett. Ellenőriztem a hangpostámat, de csak egy üzenet volt rajta
Billytől, hogy haladéktalanul hívjam fel, majd öt megszakadó vonal.
Miért nem hallottam kicsöngeni?
Fogtam a vezeték nélkülit, és tárcsáztam róla a mobilt. Rezgett a
kezemben. Az oldalán van egy gomb, ami a csengésről átvált rezgésre,
de reggel óta hozzá sem nyúltam. Biztosan a táskámban nyomódott
meg, mikor visszadobtam bele a pénztárcámat.
Azonnal felhívtam Johnt, de a telefonja ki volt kapcsolva. Majd
tárcsáztam Billyt, de csak a hangpostáját értem el. Hagytam egy
üzenetet.
A következő órában a házat róttam, rá-rápislantva a telefonra, az
akaratommal próbáltam csöngésre bírni. Aggódtam, amiért Billy még
nem hívott vissza, de mindvégig próbáltam higgadt maradni, nehogy
Ally megérezze, hogy valami gond van. Végül, épp miután lefektettem,
felhívott John.
Amint felvettem, azt mondtam:
– Bocsásson meg, amiért nem vettem észre a hívásait. A telefonom
rezgő üzemmódra volt állítva, és nem tudtam…
– Nem foglalkoztál velem.
– Épp ezt próbálom elmagyarázni. Nem erről van szó, A telefon a
táskámban volt, és fogalmam sem volt róla, hogy csak rezeg. Egészen a
legalján volt – el nem tudja képzelni, micsoda szeméthalom van ott –, és
minden olyan zajos volt körülöttem. – Nem hazudtam. Három izgatott
nő kellő zajt tud produkálni.
Lélegzet-visszafojtva vártam.
– Nem hiszek neked, Sara. Hazudsz.
– Nem hazudok. Esküszöm. Ezt nem tenném meg…
De már letette.

És jelenleg itt tartunk. A következő hívás Billytől érkezett, akit eddig

egyszer sem hallottam ennyire dühösnek.
– Ez hogy történt meg, Sara?
Miután beszéltünk pár percig, megváltozott a hanghordozása, és azt
mondta, ne marcangoljam magam, baleset volt. Egészen biztos vagyok
viszont abban, hogy Sandy másképp gondolja. Telefonált, amint Billyvel
befejeztük a beszélgetést, és ugyanazt kérdezte. Elmondtam neki, hogy
nem szándékosan hanyagoltam John hívásait, és azt hiszem, végül el is
hitte, de éreztem, hogy még mindig mérges.
Azt mondta, John mobilja a Kamloopsban található tornyokon át
sugározta a jelet, valahányszor csatlakozott az enyémhez, de
folyamatosan forgalmas környékeken tartózkodott. Leállítottak egy
csomó járművet, ellenőriztek mindenkit, aki gyanús volt, de még
mindig semmi eredmény.
Sandy tájékoztatott, hogy odakint parkol egy járőr, arra az esetre, ha
John úgy döntene, keres egy kompot, és személyesen jön el beszélni
velem. Mikor megkérdeztem, hogy valóban úgy gondolja-e, tenni fog
valamit, feszült hangon válaszolta:
– Hamarosan megtudjuk, de ha elég ostoba ahhoz, hogy bármivel
próbálkozzon, akkor elkapjuk.
Azóta viszont nem hallottam felőle. Egyszer sem. Azt kívánom,
bárcsak jól érezném magam ettől.
 TIZENEGYEDIK BESZÉLGETÉS

Most képtelen vagyok egy helyben ülni. Mozognom kell, járkálnom

körbe-körbe. A lábaim fájnak a frusztrációtól, a várakozás kibírhatatlan
kínjaitól. Biztos teljesen megőrjít, hogy itt pattogok az irodádban. Jó,
hogy nem látsz otthon – ablaktól ablakig megyek, felhúzom a
redőnyöket, újra visszahúzom őket. Felsöpröm a port, hogy aztán a félig
teli lapátot ott hagyjam a sarokban. Az edények felét beteszem a
mosogatógépbe, és nekiállok a mosásnak. Teletömöm a számat
mogyoróvajas krékerrel, majd felrohanok a számítógépem elé, találok
valamit az egyik Google-oldalon, majd oldalról oldalra követem tovább,
amíg jojózni nem kezdenek a szemeim.
Utána felhívom Evant, aki azt mondja, jógázzak egy kicsit, menjek el
edzeni, vigyem el Jávort sétálni, ehelyett viszont elkezdek vele
civakodni piti dolgokon – mert annak nyilván sokkal több értelme van.
Jegyzetelek, grafikonokat készítek. A grafikonjaimról is csináltam
már grafikonokat. Az asztalom tele van post-itekkel, remegő kézzel
karcoltam rájuk gondolatokat. Nem segít. Nem foglalkozom a
munkámmal kapcsolatos e-mailekkel, vagy alig válaszolok rájuk.
Igyekszem időt nyerni néhány projektemmel kapcsolatban,
megpróbálok talpon maradni, de lassan elveszítem a talajt.

Alig értem haza, Billy és Sandy állt meg a kocsibehajtón. Mikor

kinyitottam a bejárati ajtót, és megláttam a komor ábrázatukat,
összeugrott a gyomrom.
– Mi a gond?
– Menjünk be – mondta Billy.
– Először mondja el, mi a helyzet! – A szemét vizsgáltam. – Ally…
– Semmi baja.
 – Evan…
– A családjával minden rendben van. Menjünk be. Van kávéja?
Miután átadtam nekik a csészéket, a pultnak támaszkodtam, az éles
perem vágta a hátamat. Nyirkos kezemmel a meleg bögrét ölelgettem.
Billy kortyolt egy nagyot, Sandy hozzá sem nyúlt a sajátjához. Pecsétes
volt a fehér felsője, a haja pedig kész káosz. Sötét karikák övezték a
szemét.
Rekedt volt a hangom:
– Megölt valakit?
Sandy keményen nézett rám.
– Egy nőnemű kempingező eltűnését jelentették be ma reggel a
Greenstone Mountain tartományi parkból, nem messze Kamloopstól. A
fiúját a helyszínen találták holtan.
Leejtettem a bögrémet. Szilánkokra tört, és néztem, ahogy a kávé
ráfröccsen Sandy farmerjára. De még csak le se pillantott, engem
bámult. Egyikünk sem indult feltakarítani.
A kezemet az arcomhoz emeltem.
– Ó, istenem. Biztosak ebben? Talán…
– Ő az első számú gyanúsított – válaszolt Sandy. – A helyszínen talált
lövedékek hüvelyei azonosak.
– Ez az én hibám.
Billy reagált:
– Nem, nem az ön hibája, Sara. A döntést ő hozta meg. – De Sandy
nem szólt egy szót sem.
– Mit fogunk most tenni? Mi a helyzet a lánnyal?
Egy pár másodpercig hallgattunk.
– Jelenleg a környéket fésüljük át a nő testét keresve.
– Úgy gondolják, hogy halott?
Egyikük sem válaszolt.
– Mi a neve?
Billy szólalt meg:
– Ezt még nem hoztuk nyilvánosságra a sajtó előtt…
 – Én nem a sajtó vagyok. Mondják meg a nevét.
Billy Sandyre nézett, aki felém fordult, és felelt:
– Danielle Sylvan. A fiúja neve Alec Pantone.
Az agyam elborították egy fiatal, a bozótosban menekülő nő képei,
John kezében egy puskával üldözte. Azon gondolkodtam, mikor kapom
meg az ő bábuját.
Lenéztem a törött bögrére, a kávéfoltra a padlón.
– Milyen színű a haja?
Mindketten hallgattak. Felnéztem. Rettegés cikázott át rajtam.
– Milyen színű a haja?
Billy megköszörülte a torkát, de mielőtt bármit is mondhatott volna,
Sandy szólalt meg:
– Gesztenye, hosszú és hullámos.
Körbefordult a szoba. Megragadtam a pult szélét. Billy felállt, és egy
hosszú lépéssel már az oldalamon volt, a vállamat markolta.
– Jól van, Sara?
Megráztam a fejem.
– Szeretne levegőzni egy kicsit?
– Nem. Én… Jól leszek.
Billy a pultra támaszkodott mellettem. A karját összefűzte a mellkasa
előtt, és a bicepszét masszírozta a fekete széldzsekin keresztül. Az
asztal túloldaláról hullámokban áradt a düh Sandy felől.
Hozzá fordultam:
– Úgy gondolja, hogy az én hibám.
– Senki hibája. Ő egy gyilkos, soha nem tudjuk, mi váltja ki ezt nála.
– De soha nem gyilkolt még ennyire korán – májusban soha.
Engem bámult. A szeme erezett volt, a pupillája tág, a hűvös kék
szinte feketének tűnt tőle. A bőrét kicsípte a szél.
– Azt gondolja, hogy mivel nem válaszoltam a hívásaira, fogta magát,
és megölt valakit – szegeztem neki.
– Nem tudjuk, hogy mi…
– Csak mondja ki, Sandy – ismerje be, hogy azt gondolja, az én hibám.
 Rendületlenül bámult rám.
– Igen, úgy gondolom, az, hogy figyelmen kívül hagyta a hívásait, oda
vezetett, hogy keresett egy áldozatot. De nem, nem gondolom azt, hogy
az ön hibája volt.
Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint aki diadalmaskodott –
rákényszerítettem, hogy bevallja, amit valójában gondol –, majd újra
elborított a helyzet iszonyata.
Billyhez fordultam.
– Mennyi idősek voltak?
– Alec huszonnégy volt, Danielle pedig huszonegy. – Huszonegy. A
szüleikre gondoltam, amikor értesülnek a hírekről, és a tenyeremmel
mélyen benyomtam a szemgolyómat.
Zárd ki! Zárd ki!
– Jelenleg mit tudunk?
– Nem kapunk jelet a mobiljáról, de biztos, ami biztos, megkérnénk,
hogy próbálja meg újra felhívni. – Billy levette a mobilomat a töltőről,
és a kezembe adta.
Mielőtt tárcsáztam volna, megkérdeztem:
– Hogyan viselkedjek?
Billy felelt:
– Jó kérdés. Kellene egy terv, mielőtt…
Sandy vágott közbe:
– Csak kezdje azzal, hogy mennyire sajnálja, mutasson hatalmas
bűntudatot, majd figyelje a reakcióját. Várjon, és figyeljen, felhoz-e
bármit, de ne mondja egy szóval sem, hogy tud a nőről. Ma estig nem
kerül a hírekbe.
Billyre pillantottam megerősítésért, ő bólintott, de a nyaka
bíborvörös volt. Nem nézett Sandyre, és azon gondolkodtam, vajon
azért bosszús-e, amiért közbevágott.
Mikor John számát tárcsáztam, Sandy keze ökölbe szorult az asztalon.
A körmei tövig voltak rágva. John telefonja ki volt kapcsolva.
Sandy felállt.
 – Elrepülünk Kamloopsba ma délután. Próbálja meg továbbra is
elérni. Hívni fogjuk, ha megtudtunk bármi egyebet a tett színhelyéről.
Kikísértem őket az ajtóig.
– Lehet, hogy még életben van?
Billy arca feszült volt.
– Persze, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk. –
De láttam a tekintetükben: azért repülnek Kamloopsba, hogy
megtalálják a holttestet.

Azon az éjszakán órákon át forgolódtam, az járt a fejemben, amit Sandy

mondott. A bűntudatom átment dühbe, mikor a rendőrségen kezdtem
töprengeni – miért nem tartották a parkokat megfigyelés alatt? Tudták,
hogy ott van a környéken. Miután azonban felkeltem, és elkezdtem a
Google-on keresgélni, megtudtam, hogy a park százhuszonnégy
hektáros. Ott ugyan hogyan találják meg a lányt? Hogy a pokolba
találják meg őt?
Másnap több alkalommal is hívtam Johnt, de a telefonja soha nem
volt bekapcsolva. Arra gondoltam, mit mondok, ha végre felveszi. Miért
tette? Legalább gyorsan halt meg? A második kérdés kísértett a
legjobban. A zsigereimben éreztem Danielle félelmét. A bőrömet
marcangolta, befurakodott az izmaimba, a fejemben sikoltozott: Te
tetted ezt!
Evan hívott este, miután Ally már lefeküdt, és én végigbőgtem az
egész beszélgetést. Nagyon igyekeztem, hogy ne tűnjek vádlónak, de
lelepleződtem, mikor azt mondtam:
– Folyton stresszeltél azzal, hogy mindig a telefonomra figyelek,
szóval megpróbáltam egyszerűen lazítani, és jól érezni magam, ahogy
mondtad, és…
– Nem tudtam, hogy…
– Mondtam neked, de állandóan azt hajtogattad, hogy túl sokat
aggódom, és most ketten meghaltak.
 – Sara, én csak próbáltam segíteni neked – te vagy számomra az első,
nem pedig ő. És szörnyű, amit tett, de nem a te hibád. Ezt azért belátod,
nem?
– Ha felvettem volna a telefont, még élnének.
– És ha visszamennél az időben, és megölnéd Hitlert, akkor
milliónyi…
– Ez nem ugyanaz. Nem tudom befolyásolni, ami akkor történt, de ezt
meg tudtam volna állítani.
– Az egészet nem tudod befolyásolni, de te mindentől függetlenül
magadat vádolod.
– Bárcsak megértenéd, miért vagyok ennyire felzaklatva.
– Megértem. Szörnyű, ami történt, te pedig még rosszabbul fogadod,
mert annyira mélyen benne vagy az egészben. De engem stresszel
szanaszét, ha ennyire felszívod magad. Meg kell próbálnod tenni pár
lépést hátra.
– Ez nem ilyen egyszerű, Evan. Nem tehetem meg, hogy csak
becsukom a szemem, és kizárok mindent, mint te. – Meghökkentem a
saját éles hangomon. Majd végigvártam a beálló csendet. Végül Evan
törte meg:
– Nem én vagyok a rosszfiú.
Felnyögtem.
– Ne haragudj. Csak annyira szörnyű az egész, és hiányzol.
– Te is hiányzol. A hétvégén hazajövök, rendben van?
– Azt hittem, van egy nagy csoportod.
– Behívom Jasont. Most neked van rám szükséged.
– Istenem, Evan, szívem szerint azt mondanám, maradj, de tényleg
nagyon nagy szükségem van rád. – Megtöröltem az orrom a felsőm
ujjával. – Folyamatosan az arcát látom, érted? Látom, hogy milyen jól
érzi magát a fiújával. Aztán ott terem John, fegyverrel, és ő végignézi,
ahogy lelövik a fiúját, majd elfut, és… – Már sírtam újra, levegő után
kapkodva.
– Bébi… – Evan tehetetlennek tűnt. – Nem kellene folyton ilyen
gondolatokkal gyötörnöd magad. Ne tedd, kérlek!
– Nem tehetek róla. Azon gondolkodom, mit tennék, ha a helyedben
lennék, aztán csak…
– Anya? – Ally állt a lépcső tetején.
Megköszörültem a torkom, és megpróbáltam nyugodt hangon
megszólalni.
– Mi a gond, édesem?
– Nem tudok aludni.
– Egy perc, és ott vagyok.
Evan és én elköszöntünk egymástól, aztán hideg vízzel megmostam az
arcom, azt remélve, hogy Ally nem veszi észre a felduzzadt szememet.
Mikor bebújtam mellé az ágyba, Jávorral a lábunknál, a haját
simogattam, és gyengéden csiklandoztam a hátát. Majd egy másik anya
jutott eszembe, aki nemrég megtudta, hogy eltűnt a lánya. Azon
tűnődtem, mit tett ő, hogy álomba ringassa, amikor kicsi volt. Azon
tűnődtem, mit gondolna ez a nő, ha tudná, hogy azért tűnt el a lánya,
mert rezgőn volt a telefonom.

Ahogy Ally elbóbiskolt, kiosontam az ágyából. Jávor felemelte a fejét, de

intettem neki, hogy maradjon, ezért visszaejtette Ally barbie-s
takarójára. Az irodámban megnyitottam a Google-t, és beütöttem
Danielle Sylvan nevét. Azt reméltem, semmit nem találok, de volt egy
cikk arról, hogy Danielle egy műveltségi programban vett részt
önkéntesként. A fénykép a ragyogó arcáról, ahogy egy halom könyvet
nyújt át gyerekeknek, kis híján megölt. A haja mélyvöröse kiemelte
halvány bőrét. Úgy képzeltem, a halálban még sápadtabb az a bőr, és
nyomorultul éreztem magam. Elküldtem a cikket Billynek, tudva, hogy
BlackBerryje van, és azonnal meg is kapja. Az üzenetem mellette így
szólt: Megtalálták? Vártam és vártam, másodpercenként frissítettem a
leveleimet. Végül válaszolt, tíz perccel később: Még nem.
Kikapcsoltam a számítógépet, és lefeküdtem, a mobilom az
éjjeliszekrényen hevert. Órákig hánykolódtam.
A te hibád, minden a te hibád. A te hibád.

Ally nyűgös volt másnap reggel. „Nem akarom felvenni az esőkabátom.

– A kék zoknimat akarom felhúzni, nem, a sárgát. – Mikor jön haza
Evan? – Miért nem jöhet Jávor is? – Unom a gabonapelyhet.” Végre
sikerült felöltöztetnem, és elindultunk. Egy kilométerre voltunk az
iskolától, mikor megszólalt a mobil a táskámban. Ally, aki az ülésében
énekelt, és előre-hátra ingatta a fejét a szélvédő ablaktörlőjének
ritmusában, hangosabban kezdett énekelni. Benyúltam, és
megmarkoltam a telefont. Amint megláttam John számát, pánikba
estem.
– Ally baba, ez egy fontos ügyfél, úgyhogy most csöndben kell lenned,
oké?
Folytatta az éneklést.
Felemeltem a hangom, közben újra csörgött a telefon.
– Ally, elég legyen!
Rám nézett.
– Nem szabad felvenni a telefont, miközben vezetsz, anyu. Nem
biztonságos.
– Igazad van, ezért fog anyu most lehúzódni. – Gyorsan
rákanyarodtam az út salakos szélére, és leállítottam a Cherokee-t. –
Nagy szüksége van a segítségemre, szóval kérlek, maradj most
csendben, oké? – Az eső ostromolt minket, miközben Ally az ablakon
kívülre meredt, a párába rajzolgatva. Mérges volt rám, de legalább
csendben maradt.
Gyorsan felvettem a telefont:
– Halló?
– Sara. – A hangja mély volt és érdes. Mintha előtte kiabált volna.
– Nagyon sajnálom, ami történt. Hibáztam, de nem fog többé
előfordulni, oké? Megígérem.
 Felkészültem a legrosszabbra, de nem válaszolt.
Az ablakhoz fordultam, és lehalkítottam a hangom, hogy Ally ne
hallhassa:
– John, tegnap este volt valami a hírekben egy eltűnt nőről.
Még mindig hallgatott. A háttérben forgalom zaját hallottam, de volt
ott még egy hang: valami ütemes dübögés. Megfeszítve füleltem. Ally
rugdalózni kezdett mellettem. Még mindig John válaszát vártam,
közben kinyitottam a kesztyűtartót, és találtam egy jegyzettömböt
tollal. Átadtam Allynek, és intettem, hogy rajzoljon nekem valamit. Nem
foglalkozott a tömbbel, keresztbe fonta a kezét a mellkasán. Fenyegetőn
néztem rá, erre kibámult az ablakon.
Megszólaltam:
– Ott van még? – A háttérben hangosabb lett a dobogás.
– Nem lett volna szabad ignorálnod. Szükségem volt rád.
– Sajnálom. De most már itt vagyok. El tudja mondani, hogy hol van?
A hangja semleges volt:
– Velem van.
Megrohant a remény – aztán rájöttem, hogy azt egy szóval sem
mondta, él-e még.
– Jól van?
Ally rugdosta mellettem a műszerfalat. Megragadtam a lábát, és újra
figyelmeztettem a tekintetemmel. A lábát kihúzta a kezem alól, és
elkezdett fel-le pattogni az ülésben. A kezemmel betakartam a telefon
mikrofonját.
– Ally, most azonnal hagyd ezt abba, mert… mert különben nem
mehetsz át aludni Meghanhoz vasárnap. – Ally döbbenten dőlt hátra az
ülésében.
A telefonban John szólalt meg:
– Nem tudom, mit tegyek.
Mondanom kell valamit, de gyorsan. Gondolkodj, Sara, gondolkodj!
Személytelenné teszi őket. Nem akar emberként gondolni rájuk. Tedd
valóssá!
 – A hírekben azt mondták, Danielle-nek hívják. Vannak néhányan,
akiknek ő nagyon fontos, John. A szülei, akik csak azt akarják, hogy
hazamenjen, és…
– Téged akartalak. Egyre szörnyűbb lett a zaj – semmi nem működött.
Nem tudtam már tovább várni.
Allyre pislantottam. Újra az ablakra firkálgatott.
– Nos, most tud velem beszélni, úgyhogy akár haza is engedheti, oké?
A hangja színtelen volt.
– Nem ennyire egyszerű ez. – Összegörnyedtem, mert eszembe jutott,
hogy Evannek ugyanezt mondtam.
– De igen. Képes rá. Tudom, hogy ön képes rá. Csak tegyen egy lépést
hátra, és gondolkodjon el rajta egy percig. – A dobogás abbamaradt a
háttérben. Danielle lehetett az? Lehet, hogy elájult?
Enyhült az eső. Ally még mindig az ablakra rajzolgatott. Betakartam a
telefon mikrofonját, és azt mondtam:
– Egy percre kiszállok, szívem.
A szeme kikerekedett.
– Anya, ne. Ne menj el…
– Itt leszek kint. – Kinyitottam az ajtót, és leálltam az út szélén, az
ablakon keresztül mosolyogtam Allyre, miközben Johnnal beszéltem.
– Beköthetné a szemét, majd elvihetné valamerre, és otthagyhatná az
út szélén.
A kocsiban Ally arca megnyúlt. Apró arcokat rajzolgattam neki az
ablakra. Kicsatolta magát, és átmászott az ülésemre. Elkezdett
mosolyogni, és fogakat rajzolt az arcaimra.
– Nem fog működni – válaszolt John.
Újra elkezdett keményebben esni. Lassan eláztam, miközben autók
haladtak el mellettem.
– De működni fog. Mire valaki megtalálja, ön már rég nem lesz ott.
Soha nem kapják el.
– Nem így kellett volna történnie. – Majd egy hangos csatt, mintha a
falat ütötte volna meg.
 – Jól van? – Semmit nem hallottam, csak nehéz lélegzést. Taktikát
váltottam. – Tudom, hogy nem akarja igazából bántani Danielle-t.
Láttam róla képeket a tévében, és pont úgy néz ki, mint én. Ő is valaki
lánya – el kell őt engednie.
Csend.
– John?
Egy kattanás. Majd az üres vonal hangja.

Visszaültem a Cherokee-ba, és feltekertem a fűtést, miközben az

ablaktörlők jobbra-balra mozgását figyeltem. A mobiltelefon meleg volt
a tenyeremben. Ally mondott valamit mellettem, de nem tudtam rá
figyelni. Vajon épp ezekben a percekben öli meg? Valamit rosszul
csináltam? Meg kellett volna…
– Anya! Elkésem a suliból!
Újra megcsörrent a telefon.
– Tudom, édesem. Sajnálom. Anyának fel kell ezt vennie, azután
rögtön elindulunk, oké?
Felnyögött mellettem. Rámosolyogtam, de a szívem dörömbölt, mikor
a telefonra néztem. Billy volt az. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ally a
műszerfalat rugdosta, és újra énekelni kezdett, de ezúttal eszemben
sem volt leállítani.
– Billy, hál’ istennek!
– Nagyon jó jelünk van a hívásról. – A hangja éles volt. – Kamloopsban
van, és épp most fésüljük át a területet. Minden egyes szabad járőr az
utcákon van. De nem szeretném, ha túlzottan reménykedni kezdene.
– Él – tudom, hogy él.
Hangokat hallottam a háttérben, majd Sandy vette át a telefont.
– Ha újra felhívja, meg kell próbálnia vonalban tartani, ameddig csak
lehetséges. Hagyja, hadd beszéljen ő. Ha valamilyen véletlen folytán
még nem ölte meg, akkor szeretnénk, ha ez így is maradna.
– De mit mondjak? Félek, hogy valami rosszat mondok, ő meg…
 – Csak legyen óvatos.
– Ez meg mit jelentsen? Kérdezzek róla, vagy ne?
Sandy felsóhajtott.
– Csak maradjon nyugodt, amíg vele beszél. Azt kell hallania, hogy
fontos önnek, hogy érdekli, hogy sajnálja. Valószínűleg elhanyagolva
érezte magát, mikor nem foglalkozott a hívásaival…
– Nem egészen így történt…
– Sara, most tényleg szemantikai vitát akar velem folytatni? Egy nő
élete múlhat a következő telefonhíváson. Mit csinál éppen?
A fogamat csikorgatva fogtam vissza mindent, amit rá akartam
zúdítani, és egyszerűen feleltem:
– Épp Allyt viszem az iskolába.
– Ott van önnel együtt? – Felemelte a hangját.
– Az iskolába vittem épp, de nem hallotta őt.
– Ha kideríti, hogy soha nem árulta el neki, hogy gyereke van…
– Azt én sem szeretném, Sandy – a lányom a legelső számomra. És
jelen pillanatban késik az iskolából.
– Tegye ki, aztán hívjon fel minket.
– Rendben – köptem ki a választ.
Mikor visszakanyarodtam az útra, Ally megszólalt:
– A néni jól van, anya?
A fejemben még a Sandyvel folytatott beszélgetést pörgettem le újra,
de visszakérdeztem:
– Milyen néni, édesem?
– Az, amelyikről az ügyfeleddel beszélgettél. Azt mondtad, hogy
eltűnt.
Picsába. Picsába. Picsába.
Megpróbáltam felidézni, mit hallhatott meg.
– Ó, hát ő csak eltévedt egy kicsit, mikor hazafelé sétált. De a
rendőrök hamarosan megtalálják.
– Nem szeretem, ha ilyen sokáig beszélgetsz telefonon.
– Tudom, szívem. És igazán sokat jelent nekem, hogy ilyen jó kislány
voltál.
Az ablakon bámult kifelé.
Az iskola előtt kiszálltunk, megöleltem, majd megpusziltam Allyt. A
válla beesett volt, az arca nyúzott. Hátraléptem, és a szemébe néztem.
– Ally baba, tudom, hogy nem én voltam mostanában a legjobb anyu,
de megígérem neked, hogy jobban fogok igyekezni, oké? A hétvégén
Evan is hazajön, és akkor csinálunk valamit közösen.
– Jávorral együtt?
– Hát persze. – Megnyugodtam, hogy legalább ez megérdemelt egy
apró mosolyt. Ally az iskola ajtaja felé szaladt, majd megállt, és
megfordult.
– Remélem, a rendőrök megtalálják a nénit, aki eltűnt, anya.
Én is.

Amint hazaértem, felhívtam Billyt:

– Mit szeretne, mit tegyek?
– Ha újra telefonál, csak emlékezzen arra, amit Sandy mondott,
maradjon nyugodt, és hagyja beszélni. Ne felejtse el, azért hívja, mert
megpróbál elérni valakit. Rendkívül érzékeny állapotban van, és úgy
tűnik, ön az egyetlen személy, akiről azt gondolja, képes neki segíteni.
Valószínűleg hamarosan hívni fogja.
De nem telefonált. A házban keringtem, majd megpróbáltam a
műhelyben dolgozni, de képtelen voltam koncentrálni. Számolatlanul
ittam a kávékat – ami nem igazán segített enyhíteni a feszültséget –, és
órákon át ültem a Google előtt, sorozatgyilkosok, túsztárgyalások után
kutattam, mindvégig azon gondolkodva, épp mi történhet Danielle-lel.
Egyik e-mailt a másik után küldtem Billynek, mindegyikben
weboldalakkal, és minden alkalommal egyre nyugodtabbnak éreztem
magam. Elküldtem valamit, ő meg válaszolt, még ha csak egy rövid
üzenettel is: Remekül csinálja, abba ne hagyja. Majd John jutott
eszembe, és az, amit mondott: nem várhatott tovább, addig
halmozódott a feszültség, amíg oda jutott, hogy tennie kellett valamit.
Hirtelen ráeszméltem, pontosan tudom, hogyan érezte magát, és ez
jobban megrémített, mint bármi.

Aznap este Ally és én épp leültünk vacsorázni, amikor megszólalt a

telefonom. John hívott.
Ally grimaszolt, mikor felálltam az asztaltól.
– Egy perc lesz az egész, édesem. Ha megetted a vacsorádat, akkor
leülünk később megnézni egy filmet, oké? De meg kell ígérned, hogy
olyan csendes leszel, mint egy kisegér.
Felsóhajtott, de bólintott, és beletúrta a kanalát a krumplipürébe.
A másik szobába siettem, és felvettem a telefont.
– John, úgy örülök, hogy visszahívott. Már aggódtam. – Most is
aggódom. Nem tudtam, hogy épp segítséget vár tőlem, vagy azt akarja
mondani, hogy már túl késő.
Nem válaszolt.
– Danielle jól van?
– Nem hagyja abba a sírást. – Megrémültem a hangjából áradó ideges
vibrálástól.
– Még mindig nem késő. Még elengedheti. Tegye meg értem, kérem!
Nem tett semmi rosszat. Én szúrtam el.
Csak a csendet hallottam.
– Beszélhetek vele?
– Nem tenne jót neked. – A hangja atyáskodó volt. Apa közli a
lányával, hogy nem ehet több kekszet.
– Mit fog most csinálni?
– Nem tudom. – Újra feszültnek tűnt.
– Most nem kell tennie semmit. Szeretne beszélgetni egy kicsit?
Megkérdezte pár napja, miket szeretek enni. Azon gondolkodtam, ön
milyen ételeket szeret. Van valamilyen allergiája?
– Nincs, de nem szeretem az olívát.
 – Én sem rajongok érte – a májért sem.
Undorodó hangot hallatott.
– A máj a szervezet szűrőrendszere.
– Pontosan. – Felnevettem, de üresnek hatott. – John, pár napja azt
mondta, kezd rosszabbodni a zaj. Mit értett ezalatt? Most is rossz? – Ha
ki tudnám találni, mi a probléma, talán ezt felhasználva rábírhatnám,
hogy elengedje Danielle-t.
– Nem akarok róla beszélni.
– Oké, semmi gond. Csak azon tűnődtem, olyasmiről van-e szó, amin
lehet segíteni.
– Nincs szükségem segítségre.
– Nem is úgy értettem. Csak gondoltam, ha beszélne velem róla, talán
tudnék segíteni.
– Ez a beszélgetés nem halad semerre – mondta ingerülten. –
Felhívlak majd máskor.
– Várjon, mi a helyzet Danielle…
Már nem volt vonalban.

Ledobtam a telefont a kanapéra. Egy perccel később újra megszólalt. A

kijelzőre néztem. Billy volt az.
– Szép munka, Sara. Még mindig Kamloopsban van, de jobban
bemértük a helyzetét, ezért felállítottunk néhány útzárat a
főútvonalon.
– De ha meglát egy útzárat közvetlenül azután, hogy velem beszélt,
nem fog gyanakodni?
– Elhárító kocsikat is kihelyeztünk, ezért úgy fest, mintha csak részeg
sofőröket akarnánk elcsípni. Az az érzésem, Sara, közel vagyunk. Nem
hiszem, hogy bántani akarja, de nem tudja, mit tegyen vele. Van rá
esély, hogy meg tudja győzni, és elengedi.
– Őszintén így gondolja, Billy? Vajon elengedi-e őket valaha?
– Attól függ, hogy mit gondol, mekkora kockázat fenyegeti. De nekünk
jobbak az esélyeink. Egyszerűen csak ki kell használnunk az ellenség
elhelyezkedését, hogy győzelmet arassunk fölötte.
– Ez meg mi a fenét jelent?
– Hízelegnie kell, meg kell győznie arról, hogy ön rendes fickónak
tartja. Hogy ön tudja, helyesen fog cselekedni. Szeretne az ön apja lenni
– viselkedjen is vele úgy. – A gyomrom kis ponttá zsugorodott, a beleim
begörcsöltek.
– Megpróbálom. Mennem kell… – Épp időben értem a mosdóba.

De aznap este már nem hallottam Johnról. Billy jelentkezett be később,

és azt mondta, az útzárakon nem akadt fenn senki, néhány ittas vezetőt
leszámítva. Másnap reggel, szombaton hazaért Evan. Amint belépett az
ajtón, olyan szorosan megöleltem, hogy gyakorlatilag le kellett
hámozzon magáról. Amíg kicsomagolt, én szobáról szobára követtem,
és elmeséltem neki mindent, ami történt, minden beszélgetést, amit
azóta lefolytattam Billyvel és Sandyvel. Fel voltam húzva, minden zajra
felrezzentem, közben egyfolytában járt a szám, de a puszta tény, hogy
itthon van, és le tudja foglalni Allyt, ha John újra telefonál, önmagában
is nagy megkönnyebbülést jelentett.
Ally nem felejtette el, amit ígértem, hogy családostul csinálunk
valamit a hétvégén, és Evannel is tudatta, miközben ő grillsajtos
szendvicseket és paradicsomlevest készített. Amint felébredt, már
megnyugtattam, hogy később mind elmegyünk a parkba, de kételkedve
nézett rám. Nem segített az sem, hogy egész délelőtt a telefonon
csücsültem, amíg Evan haza nem érkezett. Először Billy hívott, majd
Lauren. Nem beszéltünk a vásárlás óta, így muszáj volt vele trécselnem
egy sort, nehogy furcsálljon valamit, de annyi energiámat emésztette
fel a normális állapot színlelése, hogy mire letettem, teljesen
kimerültem.
Ebéd után lementünk a hullámtörőhöz, és a Maffeo Sutton Parkba –
Ally imádja az ottani játszóteret, és gyakran elvisszük a promenádon
található fagylaltozóba. Megpróbáltam mindent, hogy élvezzem a
családommal töltött időt, de újra és újra kivettem a telefonom a
táskámból, ellenőrizendő, hogy nincs rezgőre kapcsolva.
A fagylaltozóban forró csokoládét rendeltünk, és egy kis
fagylaltkelyhet Ally számára, aki ragaszkodott hozzá, hogy Jávor is
kapjon egy kelyhet. Kint ültünk le egy asztalhoz, a sétányon
babakocsikkal, kutyákkal elhaladó embereket figyeltük, amikor
megcsörrent a mobilom. Evan lefagyott, nekem összeszorult a
gyomrom, de amikor láttam, ki az, hangtalanul mondtam Evannek,
Billy, aki bólintott, és elindult a mosdó felé.
Billy elmondta, hogy jelenleg kempingeket és moteleket vizsgálnak
át, John fantomképével benéznek a lehető legtöbb boltba és
benzinkútra, ellenőrzik a térfigyelő kamerákat. Épp időben tettük le,
hogy végignézzem, ahogy Ally leönti a kabátját forró csokoládéval.
Mikor a pult felé mentem, hogy fogjak egy papírtörlőt, hallottam, hogy
csöng a mobilom az asztalon.
Ahogy megfordultam, azt láttam, hogy Ally a füléhez emeli a telefont.
– Ally, ne! Ne vedd fel!
Az asztal felé sprinteltem. Már majdnem ott voltam, a kezem a
készülék felé nyúlt.
Dallamos hangon mondta:
– Anyu nem tudja most fogadni a hívást, mert velem tölti a napját –
majd letette.
Átadta nekem a mobilt, majd tovább eszegette a fagylaltkelyhét.
Megmarkoltam a vállát, és magam felé fordítottam. Leejtette a kanalát.
– Ally, soha nem szabad hozzányúlnod a telefonhoz!
A szeme megtelt könnyel.
– De te mindig azon beszélsz. – A nő a szomszéd asztalnál rosszalló
tekintetet lövellt felém, és a barátjának suttogott. Elengedtem Allyt, és
kinyitottam a telefont.
Evan futva érkezett bentről:
– Kiabálást hallottam, történt valami?
 Végiggörgettem a fogadott hívásokat. Istenem, legyen Billy száma.
Az utolsó hívás John számáról érkezett.
– Sara, mi történt? – kérdezte Evan.
Megpróbáltam válaszolni, de lefagytam.
Ally pityergett.
– Azt mondtam a bácsinak, hogy anyu elfoglalt.
Evan elsápadt, mikor rám nézett. Megpróbált átölelni, de leráztam a
karját.
– Gondolkodnom kell.
Állj meg! Lélegezz! Lehet, hogy még nem kapcsolta ki a telefonját.
Lehet, hogy még legalább akkora sokk alatt van, mint én.
Pár lépésnyire eltávolodtam Evantől és Allytől, és John számát
tárcsáztam. Elhibáztam, kétszer kellett újrakezdenem.
Az első csengés után felvette.
– John, annyira sajnálom, de…
– Hazudtál. – Majd letette.
Megfordultam, és Evanre néztem. Ally mellett ült, átkarolta a vállát.
Összenéztünk, és én megráztam a fejem. Felállt, és elkezdte letakarítani
az asztalt, közben pedig mondott valamit Allynek. Odasétáltak, ahol a
korlátnak támaszkodtam, a kezemmel a hideg fémet markolva. Ally
nem akart rám nézni.
Evan szólalt meg.
– Menjünk vissza a kocsihoz, Ally, anyukád lassan elkékül.
Rámosolyogtam, és remegést színleltem, miközben fel-le
dörzsölgettem a karomat. De még mindig nem akart rám nézni.
Miközben a parkoló felé sétáltunk, Evan a kezébe fogta az enyémet, és
megszorította. Egymást néztük, míg Ally előresietett a pórázon vezetett
Jávorral. Csak Danielle-re tudtam gondolni. Vajon most sikerült halálra
ítélnem?
– Billy és Sandy biztosan… – szólaltam meg.
Megszólalt a telefonom, és megállt a szívem. A kezembe fogtam,
megnéztem a kijelzőt, és kifújtam a levegőt.
 – Billy az.
– Előremegyek Allyvel – segített Evan. Felzárkózott hozzá, és
megfogta a kezét. Mögöttük bandukolva vettem fel a telefont.
– Istenem, Billy, most mit tegyünk?
Sandy volt az.
– Billy a másikon beszél épp. Mi történt? Hogy szerezte meg Ally a
telefont?
– Az asztalon volt. Csak egy másodpercre fordítottam hátat.
– Sara, ezt átbeszéltük. Tudta, hogy ha hazugságon fogja, akkor
valószínűleg megöli Danielle-t.
– Nem tudtam, hogy Ally felveszi. Nem szabad neki, de annyit
telefonálgattam az utóbbi időben, hogy…
– Egy másodpercre sem lett volna szabad eltávolodnia a telefontól.
Felemeltem a hangomat:
– Le fogom tenni, ha továbbra is így beszél velem, Sandy.
Rövid ideig csendben maradt, majd higgadt hangon szólalt meg újra:
– A hívások Clearwaterből érkeztek, Kamloopstól északra, de
holnapra odarendelünk az utcájába egy járőrt, és valaki önt is követni
fogja, ha kilép otthonról.
– Azt gondolják, hogy erre tart?
– Nem tudjuk, hogy merrefelé mehet.
A szívem őrülten vert a mellkasomban.
– Mi legyen Allyvel? Iskolába kell járnia, és…
– Beszéljen a tanáraival, mondja el, hogy állandó felügyelet
szükséges. Győződjön meg róla, hogy senkivel nem megy el sehova.
Vigye be egyenesen az osztályig, és mondja neki, hogy várjon a
tanárával, amíg érte nem jön. Ne tévessze szem elől!
– Nem gondolja… talán… hogy bántaná Allyt, ugye?
– Csak annyit tudunk, hogy nagyon mérges, és egy nő feltehetően
emiatt halt meg.
– Ne vádoljon tovább, Sandy. Talán ha ön jobban végezte volna a
munkáját, akkor eleve nem csinált volna semmit. Miért nem foglalkozik
több ember az üggyel?
– A különleges bűnügyek minden egyes tagja ezen dolgozik, de ez egy
folyamat…
– Nos, ez a folyamat nem működik.
Ezúttal én tettem le a telefont, és álszent haragtól hajtva sétáltam a
kocsi felé. Ekkor viszont eszembe jutott Danielle, és az agyamat
elöntötték a képek, ahogy az erdő talaján haldoklik, a keze göröngyöket
kapar, az életéért könyörög. És az igazság savként marta a belsőmet. Az
én hibám volt.

Csendben mentünk haza. Evan feszült volt, de átnyúlt és megfogta a

kezem. Hálás voltam a melegségért, a szélvédőre szegezett tekintettel
pislogtam ki a könnyeket.
– Nem gondolod, hogy beszélned kellene a családoddal? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Sandy biztosan a bőréből is kiugrana, de én senki mást nem akarok
belerángatni ebbe.
– Lehet, hogy elkezdenek azon gondolkodni, miért vagy ennyire
szétszórt.
– Eléggé megszokhatták már, hogy megszállottan tudok viselkedni
bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Majd azt mondom, hogy elfoglal az
esküvő, vagy el vagyok maradva a munkámmal, ami igaz is. – Újabb
szorongáshullám csapott át rajtam, mikor eszembe jutott a temérdek e-
mail, amikkel nem foglalkoztam.
– Talán szabadságolhatnád magad egy időre.
– Éveken át építettem az ügyfélköröm – nem tehetem meg, hogy csak
úgy otthagyok mindent.
– Újra fel tudod építeni.
– Csak egy kicsit vagyok elmaradva. Elbírok vele. – Jóval több volt az
kis elmaradásnál.
– Akkor talán el kellene jönnötök Allyvel hozzám, a vendégházba egy
kis időre.
– Ally már így is szenved az iskolában. Most nem vihetem el innen. És
a vendégház is annyira távol van mindentől. Ha bármi történik
odafenn… – Régen szerettem felmenni Evan házához, és ott lógni
Tofinóban: nyugati parti hippi életstílus, ötcsillagos üdülőkkel,
kendermagos muffint áruló biokávézókkal, rusztikus galériákkal és
boltokkal elegyedve. Jelenleg azonban csak a rendőrkapitányságon járt
az agyam, a többórás vezetésen, azokon a kanyargós hegyi utakon,
mobilos lefedettség nélkül.
– Akkor én szabadságolom magam egy időre.
Csodálkozva néztem rá:
– És ezt hogy szeretnéd kivitelezni? Épp tegnap mondtad, hogy a nyár
végéig egy üres napotok sincs a vendégházban.
Felnyögött:
– Gyűlölöm, hogy nem lehetek itt melletted. Nekem kellene a
gondotokat viselnem Allyvel.
Bár Ally hátul hallgatta Evan iPodját, lehalkítottam a hangom.
– Minden rendben lesz. A rendőrség megfigyelés alatt tartja a házat,
és van egy riasztónk. Különben is, a következő pár napban itthon leszel.
De nem tudom elképzelni, hogy a szigetre jön – akkor soha nem
foglalkozik velem, amikor felbosszantja magát.
– Szeretném, ha rendkívül óvatos lennél.
– Na, ne mondd.
Csend borult ránk.
Egy idő után megszólaltam.
– Talán már el is engedte. Tudod, mielőtt még hívott.
– Talán – Evan megszorította a kezemet. De nem nézett a szemembe.

Ezért nem akartam várni szerdáig, hogy találkozzunk. Nem tudtam

várni. Eddig mást sem tettem a várakozáson kívül. Az egész hétvégén
úgy néztük Evannel a híreket, mintha a tévé lenne az oltár. A plafonig
ugrottunk, valahányszor megcsörrent a telefon, de a mobilom egyszer
sem szólalt meg, kivéve, amikor végül Billy felhívott, és közölte velem
ugyanazt, amit Sandy. Bár azt nem mondta, hogy épp aláírtam Danielle
halálos ítéletét.
Mikor arról beszéltem, hogy úgy érzem, semmit sem tartok az
irányításom alatt, újra azt ajánlotta, hogy szerezzem meg annak a
könyvnek egy példányát, amiből rendszeresen idéz.
– Ez az egyetlen dolog, ami segít, mikor aggódom a nyomozás
végkifejlete miatt. Újra átnézem az aktákat, és a stratégiákra
koncentrálok. „A felkészült harcos nem arra számít, hogy az ellenség
meg sem jelenik, hanem a saját felkészültségére.” Minden lehetséges
forgatókönyvet vagy irányt végiggondolok, ami az ügy kapcsán
felmerülhet, majd minden eshetőségre fel is készülök.
– Ó. És mikor alszik?
– Nem alszom – nevetett. Meglepődtem, mert olyan típusnak
tartottam, aki bedől a párnák közé, és másfél perc alatt elalszik, mint
Evan. Jó volt tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen megszállott és
álmatlan ember a környéken.
Mikor tudattam vele, hogy Evan hazajött hétvégére,
megkönnyebbültnek tűnt, és azt mondta, tartsak ki. Megkérdeztem,
mikor jön vissza a szigetre, és azt felelte, hétfőn, ami ma van, szóval
egészen biztosan jelentkezni fog hamarosan. Sandy ott marad.
Gondolom, mindaddig, amíg meg nem találják Danielle-t.
Evan itthon maradt, ameddig csak tudott, még vasárnap este is, pedig
általában ilyenkor már el szokott indulni. Hajnali négykor kellett
felkelnie, hogy időben odaérjen. Az ajtóban sokáig öleltük egymást.
Miután elment, bekúsztam Ally mellé az ágyba, és hozzábújtam.
Danielle szüleit láttam néhányszor a tévében. Evan szerint nem
kellene néznem, de nem tudtam uralkodni magamon. Az anyja nem
látszott túl öregnek. Talán még fiatal volt, amikor Danielle-t szülte,
ahogy én is az voltam Allyvel. Azon töprengtem, vajon óvatosságra
intette-e, mielőtt elment kempingezni, vagy mondta-e neki, hogy érezze
jól magát.
 TIZENKETTEDIK BESZÉLGETÉS

Köszönöm, hogy be tudtál szorítani. Erről hallani fogsz az esti hírekben

is, de szerettem volna én magam elmondani. Mármint, ha képes leszek
rá. Egész úton idáig hangosan gyakoroltam a szavakat, de… annyira
nehéz. Evannek még csak el sem mondtam. Kihajózott ismét. De muszáj
elmondanom valakinek. Ezt az érzést valahogy ki kell adnom
magamból. Úgy érzem magam, mint Lady Macbeth, miközben igyekszik
lemosni a vért a kezéről.

Ma reggel Billy jelent meg az ajtóban, szorosan tartva BlackBerryjét a

kezében – már a tekintetétől összeomlottam.
– Meghalt, igaz?
– Beszéljünk.
Bementünk a nappaliba. Bár napos volt az idő, egész testemben
remegtem. Amint Billy beült a karosszékbe a kanapé mellett, Jávor
bevetődött a karjába. Ezúttal Billy csak megpaskolta az oldalát, és
visszatette a padlóra. A szemembe nézett, arckifejezése komoly volt.
– Ma reggel megtalálták a holttestet.
Megpróbáltam feldolgozni, amit mondott, de az agyam
működésképtelen volt.
– Hol?
– Wells Gray Park. Ez van a legközelebb a Clearwaterhez, tehát előbb
ott kerestük, de több mint ötszázezer hektár a terület. Lehet, hogy meg
sem találtuk volna, ha néhány túrázó nem tér le az útvonalról. Úgy fest,
Danielle-t John legutóbbi hívásától számított néhány órán belül
megölték.
Danielle nevének elhangzása tette brutálisan valóságossá a halálát.
Johnra gondoltam, arra, hogy személytelenné teszi az áldozatait.
Bárcsak én is ugyanezt tehetném.
– Őt is…
– Nem erőszakolták meg, de megfojtották. – Billy hangja egyenletes
volt, de a kezében szüntelenül pörgette a BlackBerryt.
Elfintorodtam.
– Nem ez a megszokott módszere…
– Nem tudhatjuk, hogy eltért-e a módszertől – ez a helyzet önnel talán
megnehezítette számára a rituáléja befejezését –, de egészen biztosak
vagyunk benne, hogy ő az. Még mindig vizsgáljuk a helyszínt. Úgy tűnik,
elengedte az út mentén, majd üldözte az erdőn át.
Rosszullét kerülgetett.
– Ó, istenem. Azt mondtam neki, hogy hagyja ott az út szélén.
– Lehet, hogy épp ezt próbálta megtenni. Viszont a lány elkezdett
futni, amitől izgalomba jött, vagy esetleg valami más indította be a
dolgokat.
– De nem erőszakolta meg.
– És ez feltehetően azért alakult így, mert önnek sikerült emberibbé
tennie – vagy a kettejük közti hasonlóság miatt.
– Úgy érti, azért, mert hasonlít a hajunk?
– Valószínűleg az önnel való hasonlóság miatt is választotta ki a lányt,
a támadásnak tehát nem volt szexuális indítéka. Inkább az önnel való
kapcsolatfelvételre tett kísérlet volt.
– És most halott.
Sírni kezdtem. Billy átnyúlt, és megragadta a vállamat.
– Hé, hagyja abba. Ez nem az ön hibája.
– De az, tényleg. És egészen biztos vagyok benne, hogy Sandy is így
gondolja.
Elengedte a vállamat.
– Sandy tudja, hogy nem önt kell vádolnia.
– Hol van?
– A családdal beszél.
– Tudni fogják, mi történt valójában?
 – Tudni fogják, hogy a kempinges gyilkos az első számú gyanúsított, és
hogy mindent megteszünk azért, hogy elfogjuk.
A szám elé tettem a kezem, igyekeztem visszafojtani a sírást. Billy
letette az asztal szélére a telefonját, és közelebb hajolt.
– Jól van?
Megráztam a fejem.
– Ez rettenetes. Én csak a szülőanyámat akartam megtalálni, és most
miattam ketten halottak.
– Miatta halottak ketten. És ha elkapjuk, akkor isten tudja, hány nő
életét fogja még megmenteni, Sara.
– De most valószínűleg nem fogjuk elkapni. Soha nem fog visszahívni
többé.
– Ami azt illeti, egészen jó eséllyel vissza fogja. A gyilkosságokat
követően a gyilkost elfogja egyfajta nyugalmi állapot, mintha elengedne
valamit – néhányan euforikusnak írják le az érzést. Nem beszélhet róla
senki mással, így talán önnel akarja majd megosztani.
– Már nem bízik bennem.
– Dühös, amiért eltitkolt előle valamit, de mi azt gondoljuk, hogy a
kíváncsisága és a család iránti vágya felülkerekedik rajta. Szeretne
többet megtudni az unokájáról.
– Mit mondjak neki, ha újra felhív?
– Csak kérjen bocsánatot. Nem akarjuk, hogy egy újabb hazugságot
kiszimatoljon, szóval tegyen neki vallomást, és kérjen tőle elnézést.
Hogy azt érezze, újra hatalma van ön fölött.
– De tényleg hatalma van.
– Bármikor véget vethet ennek, Sara. Senki sem fogja hibáztatni önt,
ha megteszi. Egy nap elkapjuk. Egyszer biztosan el fog követni egy
hibát.
Ez lenne az egyetlen esélyem. Kigyalogolhatnék ebből a rémálomból,
és folytathatnám az életemet. Visszaemlékeztem, milyen volt az élet
néhány hónapja – nyugodt, könnyed, tele vidámsággal, nevetéssel. Azt
kívántam, hogy visszamehessek abba az időszakba, le akartam dobni
magamról ezt a hatalmas terhet, a tömlöcbe zártság kétségbeesett
érzését. Csak igent kell mondanom – egy egyszerű kis szó, és
mindennek vége.
Számomra.
– Sara?
Túl késő. Már túl messzire mentem.
– Nem. El kell kapnunk. Nem akarom, hogy bárki másban is kárt
tegyen.
Bólintott néhányszor, és felvette a telefonját.
– Gondoskodni fogunk róla, hogy ez ne is történhessen meg.
Roskatag mosolyt küldtem felé.
– Biztos benne, hogy jót tesz egy ilyen stresszes liba az ügynek?
– Nincs önnel semmi gond. – Mosolygott, és felállt. – De jobb, ha
elindulok vissza a kapitányságra.
Az ajtóhoz kísértem.
– Látta őt bárki a környéken?
– Nincsenek tanúink, de még mindig dolgozunk rajta, hogy kiderítsük,
hol vette a hántológyalut, és próbálunk mindent megtudni a bábukról.
– A DNS-teszt…
– A hajminták megegyeznek két áldozatéval, igen.
– Gondolja, hogy veszélyben lehetek?
– Szeretnénk gondoskodni róla, hogy biztonságban legyen – ezért is
áll egy járőrkocsi az úton. Eddig valahányszor elhangzott egy
fenyegetés, azt másnak szánta, soha nem önnek. Ha önt vagy a családját
akarja megtámadni, akkor vége lesz a párbeszédnek.
A legalsó lépcsőn, az ajtó előtt mondtam:
– El sem hiszem, hogy halott. Annyira borzalmas.
– Sajnálom, Sara. Tudom, mennyire szerette volna, hogy Danielle
története happy enddel végződjön. Higgye el, én is. – A hangja feszült és
csalódott volt. Mindkét karját a vállamon nyugtatta, és egyenesen
belenézett a szemembe. – Le kell ráznia ezt, és koncentráljon arra,
hogyan állítsuk meg őt. Ez az egyetlen dolog, amit most Danielle-ért
tehetünk.
Billy keze még mindig a vállamon volt, mikor egy kocsit hallottunk
berobogni a feljáróra, dübörgő rádióval. Billy azonnal ellépett tőlem.
Ahogy megláttam az autót, megszólaltam:
– A húgom az.
Melanie az ablakon át vigyorgott, mikor megállt.
Billy a terepjárója felé indult. Melanie üdvözölte, ahogy elment
mellette:
– Hogy s mint, biztos úr? Mi a sietség oka?
Billy széles mosollyal és egy kacsintással válaszolt:
– Ó, hát tudja, a rosszfiúk nyakon csípése. Ilyen unalmas dolgok. –
Megállt a kocsi ajtajánál, és a motorháztető fölött visszaszólt:
– Holnap tájékoztatom majd a többi részlettel kapcsolatban, Sara.
– Oké, semmi gond.

Miután Billy egy dudaszóval elindult, Melanie felbaktatott a lépcsőn. A

szememet forgatva indultam utána a házba. Ezúttal nem vártam meg a
burkolt célzásait.
– Istenem, Melanie, nem kavarok Billyvel. Ügyfél, és jóbarát. Evanbe
vagyok szerelmes, és vele házasodom össze, rémlik? – Bementem a
konyhába, Melanie szorosan a nyomomban.
– Rémlik hát, de afelől kétségeim vannak, hogy a te Billy barátodnak
is. Rád van kattanva.
Töltöttem magamnak egy friss csésze kávét, de őt nem kínáltam meg,
azt remélve, hogy hamarosan lelép.
– Lövésed sincs arról, amiről beszélsz. Kétszer találkoztatok, és
mindkét alkalommal veled flörtölt.
– De nem én tetszem neki. – Vállat vont. – Nézd, én sem tudom, miért
van annyira oda érted, de odavan. – A konyhaasztalnál ült.
– Remek. És nincs „oda értem”. Mit keresel itt különben? – A pultnak
támaszkodtam.
 – Azt mondtad, beszélni fogsz Evannel Kyle fellépéséről az esküvőn.
A homlokomra csaptam.
– Na, basszus. Ezen a hétvégén nem volt lehetőségem, és…
– Hát persze hogy nem volt. Ezért hoztam el neked az egyik cédéjét. –
Kivette a táskájából, és letette az asztalra.
– Megpróbálom majd meghallgatni.
– Miért kell megpróbálnod? Nem tudod azt mondani, persze,
Melanie, örömmel?
– Miért kell neked folyton vitát szítanod?
– Mert mindig olyan leereszkedő vagy velem.
Megráztam a fejem, és már nyitottam a szám, hogy visszavágjak.
Aztán eszembe jutott, hogy most halt meg egy lány. Egy lány, akinek
volt egy Anita nevű nővére, aki előző este a tévében könyörgött a
visszatéréséért.
– Meghallgatom a lemezt. – A műhelyem ajtajára néztem. – De egy
rakás dolgom van, szóval…
– Ne aggódj, már megyek is. – Meg sem próbáltam megállítani,
amikor felállt, és elindult az ajtó felé. Csak mentem a háta mögött, és
odaálltam a lépcsőre, a búcsúlövésre várva.
A kocsijánál megfordult, és megjegyezte:
– El kéne jönnöd néha ránézni anyára. Vagy már róla is elfeledkeztél?
– Igazán sok volt a dolgom.
– Egy jó ideje nem mentél már át.
Elöntött a bűntudat, a sarkában pedig érkezett a harag. Melanie-nak
fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülöttem – soha nem is volt.
– Aggódj a saját kapcsolataid miatt, rendben?
Becsapta a kocsi ajtaját, és kitolatott, kavicsot permetezve a feljáróra.
Bementem, és becsaptam magam mögött az én ajtómat. Megnéztem a
mobilomat, nem volt hívásom. Fogalmam sem volt, mit mondanék
Johnnak, ha jelentkezne.
Gondoltam, felhívom Laurent, és nyavalygok neki Melanie miatt, főleg
mert arról nem beszélhetek, ami igazán zavar, majd úgy döntöttem,
megvárom, amíg Greg visszamegy a telepre. Tudom, én meg a
várakozás – döbbenetes elképzelés. De nem ugyanolyan akkor beszélni
vele, ha a férje otthon van. Lauren és Greg még fiatalon jöttek össze.
Néha elmerengek rajta, vajon kihagyott-e bármit. De általában
boldognak tűnik, és nem panaszkodik, szóval, gondolom, nem számít,
milyen idősek voltak akkor. Ugyanakkor Lauren soha nem mondja el,
ha valami zavarja, kész tortúra rávenni arra, hogy beszéljen valamiről.
Egyszer megkérdeztem, hogy miért – mivel a gondokat a szőnyeg alá
söpörni az én természetemtől teljességgel idegen –, és azt válaszolta,
nem szeret az élete negatív részein rágódni. Bárcsak elmondhatnám
ugyanezt. Talán akkor el tudnám felejteni, hogy egy nő miattam halt
meg. Talán akkor meg tudnék magamnak bocsátani. Ezen a ponton még
a felejtéssel is kiegyeznék. De a bűntudat olyan, mint valami afta a
számban, és nem tudom megfékezni a nyelvemet, hogy ne piszkáljam
vele újra és újra.
 TIZENHARMADIK BESZÉLGETÉS

Szeretném azt mondani, hogy jobban vagyok. Leginkább azért, mert

szeretem, ahogy mosolyogsz, mikor elmondom, hogy jól alakultak a
dolgok, vagy hogy tudtál segíteni valamiben. Egy rakás dolog tényleg
segít. Az utóbbi időben azonban olyan halálos iramban érnek a hatások,
hogy időm sincs megbirkózni az egyikkel, fejest kell ugranom a
következőbe.
Minden egyes nap rákeresek Danielle nevére a Google-on, hogy
lássam, van-e újabb cikk róla. A családja készített egy emlék-weboldalt,
és én állandóan a fotóit nézem, az apró tényeket olvasgatom, amelyek
az életét képezték. Ezen a nyáron koszorúslány lett volna a barátja
esküvőjén, és épp nemrég igazíttatták meg a ruháikat. Sírtam arra
gondolva, hogy most valahol ott lóg egy szekrényben. Megkérdezted,
hogy azért foglalkozom-e ennyit az áldozatokkal, hogy legyőzzem a
saját lányom elvesztésével kapcsolatos félelmeimet, de nem hiszem,
hogy erről volna szó. Nem tudom, miért helyezkedem bele Danielle
fájdalmába, miért idézek meg szívet tépő, fájdalmasabbnál
fájdalmasabb életképeket. Miért nem tudok magamnak megálljt
parancsolni.
Évekkel ezelőtt azt mondtad, hogy nem dönthetünk arról, mit érzünk,
arról viszont igen, hogy mit kezdünk az érzéseinkkel. Néha azonban a
választható opciók mindegyike olyan rettenetes, hogy egyáltalán nem is
tűnik az egész választásnak.

Szombat reggel az élelmiszerboltban voltam Allyvel, mikor végre

megszólalt a telefonom. Nem ismertem fel a számot, de a Brit
Columbiához tartozott. Egy óvatos hallóval vettem fel.
– Nem mondtad el nekem, hogy van egy lányod.
 Megálltam a polcsor közepén, ahogy a félelem összeszorította a
mellkasomat. Néhány lépéssel előttem Ally egy apró kocsit tolt, piros kis
táskája átvetve a vállán. Megállt, és lebiggyesztett szájjal vizsgálgatott
egy csomag tésztát.
– Nem, nem mondtam el – feleltem.
– Miért?
Danielle-re gondoltam. Ha nem a megfelelő választ adom, lehetek én
a következő. Rákényszerítettem magam a levegővételre. Higgadtnak
kellett tűnnöm – őt kellett higgadt állapotban tartanom.
– Óvatosságból. Fájdalmat okoz embereknek, és…
– Ő az unokám!
Ally felém gurította a kocsiját. A telefont a mellkasomra szorítottam.
– Édesem, menj szépen a sor végére, és keress magadnak
gabonapelyhet. – Szereti vizsgálgatni a dobozokat és az árakat. Levesz
egyet, visszateszi, levesz egy másikat. Minden egyéb alkalommal
utáltam ezt.
John szólalt meg.
– Most is veled van?
A francba. Meghallotta.
– Épp bevásárolunk.
– Mi a neve?
Hazudni akartam, de lehet, hogy már tudja is.
– Ally. – A lányom felpillantott. Rámosolyogtam, és ő ismét elfoglalta
magát a gabonapehely-vásárlás nehézségeivel.
– Mennyi idős?
– Hatéves.
– El kellett volna mondanod.
Szerettem volna azt felelni, hogy semmi köze sincs az életemhez, de
nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy felbosszantsam.
– Sajnálom, igaza van. De csak meg akartam védeni a lányomat.
Bármelyik anya ugyanezt tette volna a helyemben.
Hallgatott. Egy nő sétált végig a soron. Oldalra léptem, megfordult a
fejemben, vajon mit gondolna, ha tudná, épp kivel beszélek.
– Nem bízol bennem – válaszolta végül.
– Félek magától. Nem értem, miért ölte meg Danielle-t.
– Én sem értem. – Mikor elkezdtünk beszélni, a hangja haragos és
feszült volt, most azonban olyan, mint egy legyőzött emberé. A szívem
valamivel lassabban vert.
– Nem szabadna többé másoknak fájdalmat okoznia. – Kérésnek tűnt.
Lélegzet-visszafojtva vártam a kirohanását, de úgy tűnt, mint aki
védekezik:
– Akkor nem hazudhatsz nekem még egyszer. És beszélned kell
velem, amikor csak szükségem van rá.
– Nem hazudok többé, oké? És igyekszem beszélni önnel, amikor hív,
de néha vannak körülöttem mások. Ha nem tudom felvenni, akkor
hagyjon egy üzenetet, és én visszahívom…
– Az nem fog menni.
Eltűnődtem, vajon még mindig gyanakszik-e, hogy a rendőrök
lenyomozzák a hívásait.
– Ha egymás után sokszor felhív, a barátaim és a családom
elkezdenek majd kérdezősködni.
– Akkor mondd el nekik.
– Nem fog nekik tetszeni, hogy önnel beszélgetek, és…
– Úgy érted, a rendőrök nem akarják, hogy megtudják, mi ketten
beszélünk egymással.
Könnyed hangon mondta, de egy percig sem tudott átverni.
Vizsgáztatott.
Gyanakodott, de a gyanakvás és a biztos tudás nem ugyanaz.
Kénytelen voltam kitartani a hazugságom mellett:
– Nem, úgy értem, hogy a családom nem értené meg. És ők
elmondanák a rendőröknek…
– Már szóltál a rendőröknek.
– Nem szóltam. Ezt már elmondtam korábban is. Nem hittem el
először, hogy tényleg ön az apám, azután pedig megrémültem, hogy
rátör a családomra. Evan is aggódott volna, és…
– Akkor hagyd ott Evant. Nincs rá szükséged.
Újra dühösnek tűnt. Sikerült veszélybe sodornom Evant?
A sor végén Ally kiválasztott egy doboz gabonapelyhet, és elkezdett
körbe-körbe forogni a kocsijával. Ha hamarosan nem vonom el a
figyelmét, még beleszédül az egyik polcba. Odaintettem, hogy kövessen
a zöldségekhez, közben kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit,
amivel meg tudom nyugtatni Johnt.
– Megpróbálok beszélni önnel, amikor csak szeretné. De szeretem
Evant, és eljegyeztük egymást. Ha szeretne az életem része lenni, akkor
ezt meg kell értenie.
A merészségemen még én is meglepődtem. Ezt vajon hogy fogadja?
– Jó, de ha az utamba…
– Nem fog – mondtam megkönnyebbülve. Ally igyekezett felhívni
valamire a figyelmem. Adtam neki egy nejlonzacskót, és intettem, hogy
menjen el almáért.
John megszólalt:
– Beszélni akarok Allyvel.
Felegyenesedtem.
– Ez nem jó ötlet, John.
– De ő az unokám.
– De lehet, hogy valakinek elkotyog valamit, ami aztán kérdéseket vet
fel, ahogy említettem, és…
Vibrált a hangja az idegességtől:
– Ha nem tudok vele beszélni, akkor találkozni akarok veled.
Dübörgött a fülemben a vér. Soha nem gondoltam, hogy találkozni
szeretne, nem hittem volna, hogy vállalja ezt a kockázatot. El kellett
ijesztenem, méghozzá gyorsan.
– De mi van akkor, ha megfigyel engem a rendőrség?
– Azt mondtad, nem mondtál nekik semmit. Hiszek neked – tudnám,
ha hazudnál.
Felmerült bennem, nem ő-e az, aki most hazudik. Elhessegettem a
gondolatot. Semmilyen módon sem szerezhetett tudomást a
rendőrséggel való együttműködésemről.
– De ez az egész dolog, magáról meg rólam, hogy az apám, tele voltak
vele a hírek. Az újságok is, a tévé is. Mi van akkor, ha követnek engem?
– Láttál valakit, aki követhet?
– Nem, de ez nem jelenti azt, hogy…
– Holnap hívlak.

Billy azonnal ezután hívott mobilon, de Ally többször a lábamra tolta a

kocsiját, és tudtam, hogy elértünk a tűréshatárig. Igaz, nem csak az
övéig.
– Kérek egy kis időt, Billy. Felhívom, ahogy hazaértem. – Sietve
elintéztük a bevásárlás fennmaradó részét, majd otthon csináltam egy
gyors ebédet Allynek, és hagytam, hogy bedobjon egy filmet.
Billyt a vezeték nélkülin hívtam vissza.
– Megtalálták?
– Egy telefonfülkét használt a Bridge-tóhoz közel, egy kempingnél,
Clearwatertől nyugatra. – Billy felsóhajtott. – Mire odaértek, már
eltűnt. Valószínűleg lent parkolta le a kocsiját, és átvágott az erdőn. A
nyomkövető kutyák elveszítették a szagát.
– Mit teszünk most? Nem akarom, hogy Allyvel beszéljen, és
egyértelmű, hogy nem találkozhatok vele.
– Nem akarjuk, hogy bármi olyat tegyen, amivel kockázatnak teszi ki
magát, de…
– Nincs az az isten, hogy találkozzam vele!
– Nem tudom hibáztatni.
– Akkor mit kellene tennem?
– Folyamatosan egyre többet fog követelni, szóval szeretnénk, ha erre
fel lenne készülve. – Billy hangja hétköznapi volt, de valamit furcsának
éreztem.
Aztán leesett. A rendőrség szeretné, ha találkoznék vele, de nem
tehetik meg, hogy megkérjenek rá.
Sandy vette át a telefont.
– Sara, mit szól ahhoz, hogy bejön délután a kapitányságra, és itt
megbeszéljük?
– Rendben.

Újra Meghannél tettem le Allyt – hálás voltam érte, hogy az édesanyja

mindig örömmel fogadta –, és elindultam a rendőrkapitányság felé.
Sandy és Billy újra bevittek a kanapés helyiségbe. Ezúttal Billy ült le
mellém, én pedig a profilját tanulmányoztam. Igaza lehetett Melanie-
nak? Tetszettem neki? Megfordult, és kicsit rám mosolygott, de nem
vettem észre a barátságos magatartáson kívül semmi mást. Komolyabb
dolgok miatt kellett aggódnom. Sandy a kanapé előtt lépdelt föl-alá.
Azt mondtam:
– Szeretnék, ha megtenném, így van?
Sandy felelt:
– Nem kérhetjük arra, hogy veszélynek tegye ki magát.
– Mi van, ha szeretnék vele találkozni?
Azonnal ráharapott:
– Önnek kell kiválasztania a helyet, még mielőtt ő tenné meg, de ezt
könnyedén kell csinálnia, nem szabad gyanút fognia. A helyszín
kulcsfontosságú – a lakosság biztonságát is tekintetbe kell vennünk.
– És az én biztonságommal mi van? Nem amiatt kellene inkább
aggódniuk?
– Az ön biztonsága természetesen elsődleges kérdés. Biztosítani
fogjuk… – Észbe kapott. – Ha úgy dönt, hogy megteszi, végig ott leszünk
majd.
– Ó, tökéletes, tehát akkor észreveheti önöket, és megölhet engem?
– Sejtése sem lesz arról, hogy ott vagyunk. Olyan helyszínt választunk,
ahol nem lesznek túl sokan, de nem is esik túlzottan távol mindentől, és
folyamatosan álruhás rendőrök fogják fedezni.
 Billy folytatta:
– Elhelyezünk önön egy lehallgatókészüléket, de a tervünk az, hogy
letartóztassuk, mielőtt esélye lenne közel férkőzni önhöz.
– Várjunk csak. Már van is tervük? Én mikor egyeztem bele
mindebbe?
Mindketten engem bámultak.
Végül Billy szólalt meg:
– Senki nem tervezett el semmit, csak beszélgetünk. De ha úgy dönt,
hogy vállalja, mi mindent megteszünk azért, hogy önt megvédjük.
Ahogy Sandy is mondta, az ön biztonsága a legfontosabb.
Sandyre néztem.
– Nem vagyok ebben annyira biztos.
Sandy közel húzott hozzám egy széket, és leült velem szemben.
Felvett az oldalánál levő asztalról egy aktát, kivett belőle egy fényképet,
és az arcom elé nyomta.
– Szeretném, ha ezt alaposan szemügyre venné, Sara.
Danielle holtteste volt a fényképen. Az arca sápadt volt, a nyaka
véraláfutásos. A szeme kidülledt, elfeketült nyelve kilógott a szájából.
Hátratántorodtam ültömben, és becsuktam a szemem.
Billy kiszedte Sandy kezéből a fényképet.
– Mi a francot művelsz, Sandy?
– Elmegyek egy kávéért. – Levágta az aktát, és kisétált a szobából. Az
ajtó becsapódott mögötte.
– El sem hiszem, hogy ezt csinálta. – A kezemet a szívemre
szorítottam. – A szemei, a nyelve…
Billy közelebb ült hozzám a kanapéra.
– Igazán sajnálom, Sara.
– Nincsenek szabályok erre vonatkozóan? Ő egy őrmester!
– Beszélni fogok vele. Nincs túl jó passzban ma. Danielle elvesztése
nagyon megviselte. Szeretné elkapni Johnt, mielőtt megöl még valakit.
Mi mindannyian ezt szeretnénk.
– Megértem, de van egy lányom. Ha valami történne velem… –
Elcsuklott a hangom.
Billy hátradőlt a kanapén, és hangosan fújta ki a levegőt.
– És ez a másik oka annak, hogy hamarosan el kell kapnunk – hogy ne
kelljen többé rettegésben élnie. De ha ettől bármennyire is jobban érzi
magát, valószínűleg ön az egyetlen személy, aki nincs veszélyben John
részéről. Remekül csinálta, ahogy elnyerte a bizalmát.
– És vajon tényleg bízik bennem? Még mindig gondoskodik róla, hogy
ne maradjon túl sokáig vonalban. Akkor miért kockáztatná meg a
személyes találkozást?
– Lehetséges, hogy azért erőszakol ki egy találkozót, hogy ő maga is
megfigyelhesse a dolgokat, és lássa, hogy ön együttműködik-e a
rendőrséggel. Vadász, szóval vagy becserkészi a prédáját, vagy
megriasztja. De azt hiszem, hogy önben őszintén bízik. Elég arrogáns
ahhoz, hogy azt gondolja, sosem fogja elárulni őt.
Préda. Pontosan ez voltam John számára. De sokkal inkább éreztem
magam gyanútlan kacsának egy tavon.
– De hazudok neki, és ha rájön…
– Addigra bilincsben lesz. De talán mégsem kellene találkoznia vele,
Sara. Akkor nem, ha ennyire retteg.
– Persze hogy rettegek, de nem erről van szó. Csak… gondolkodnom
kell róla.
– Gondolkodnia kellene róla.
– És beszélnem kell Evannel.
– Egyértelműen. Ha fenntartásai vannak, akkor boldogan beszélek
vele én is.
Az lenne még egy remek beszélgetés. De hangosan csak azt
mondtam:
– Szólni fogok.

Billy kikísért a kapitányságról. Sandynek nyoma sem volt, magamban

azt reméltem, épp egy felettese mossa a fejét.
 A Cherokee mellett azt mondta:
– Nem fogok önnek hazudni, Sara. Kockázatos dolog találkoznia
Johnnal, de ezt már tudja. Én viszont tudom, hogy végül a
legmegfelelőbb döntést fogja hozni. – Majd becsukta az ajtómat.
Felvettem Allyt, és elindultunk haza, közben még mindig igyekeztem
összerakni, mi is történt az imént a kapitányságon. Tényleg fontolóra
vettem Johnnal egy találkozót? Teljesen elment az eszem? A délután
további részében Ally, én és Jávor a parkban játszottunk, de én csak
részben voltam jelen. A mobilom kegyesen csendben maradt, de a
fejem kavargott. Megtegyem? Borzalmas ember vagyok, ha nem teszem
meg? Mi van, ha megöl még valakit? És ha éppenséggel engem öl meg?
A fejemben Ally és Evan jelent meg, ahogy a temetésemen sírnak,
Lauren, ahogy Allyt felneveli, és Evan, mikor hétvégente hazajön, és
elviszi fagyizni. De ott voltak azok a képek is, amelyeken ott állok
bátran egy parkban, észreveszem Johnt, és rejtélyes üzeneteket
továbbítok a lehallgatókészülékbe. Egy rohamrendőrökből álló osztag
rohan be, és leteperik a földre. Az áldozatok családtagjai könnyes
hálával hívnak fel, és azt mondják, végre békére leltek.
Függetlenül attól, hova visznek a gondolataim, Danielle arcát nem
tudtam kitörölni a tudatomból. Utáltam, hogy Sandy a fényképét
használva manipulált. Utálom, hogy sikerült neki.

Később, amíg Ally fürdött, Evannel beszéltem telefonon. Mikor

elmondtam neki, hogy John találkozni akar, az első reakciója ez volt:
– Felejtsd el, Sara! Nem teheted meg!
– De mi van akkor, ha ez az egyetlen esély arra, hogy elkapják?
– Nem teheted így kockára az életedet! Mi lesz Allyvel?
– Én is épp ezt mondtam, de a rendőrök nem gondolják, hogy valós
veszély fenyeget, és…
– Dehogynem fenyeget veszély. Ez egy sorozatgyilkos, és épp nemrég
ölt meg megint valakit. Nem távolodott el már most is a mintázatától,
vagy hogy a pokolba is nevezik ezt?
– Azt mondták, meg tudnak védeni, és hogy letartóztatják, még
mielőtt szót váltanánk, és…
– Ez nem a te felelősséged.
– De gondolj bele, Evan. Ez egy életre eltüntethetné őt az életünkből.
Ha elkapnák, úgy érezhetném, hogy végre valami helyeset
cselekedtem. Folyamatos pokoljárás ez, mindig azon agyalok, mit tesz
legközelebb, mikor hív, mit fog mondani. Tudod, hogy milyen hatással
van rám ez az egész. Milyen hatással van ránk. Ha letartóztatják,
minden visszatérhet a normális kerékvágásba, és nyugodtan
folytathatjuk az esküvő tervezését.
– Szeretném, ha élnél. Semmi nem fog számítani, ha megöl.
– Mi volna, ha a rendőrök valaki mást állítanának oda, vagy…
– Látott rólad képeket. Ha rájönne, hogy nem te vagy ott, akkor ki
tudja, talán bekattan, és egy csomó embert megtámad, beleértve téged
is Allyvel. Már mondtam korábban, a rendőrség csak csalinak használ.
Nem fogom hagyni, hogy ilyen kockázatnak kitedd magad.
– Nem fogod hagyni?
– Tudod, hogy értem. Nem teszed meg, Sara.
Egyik részem vitatkozni akart, az a részem, amelyik utálta, ha
utasítgatják, de egy nagyobb részem megkönnyebbült, amiért
helyettem döntötte el.
– Azt akartam mondani, hogy holnap majd elmondom nekik, de
valószínűleg most is hallanak minket.
Evan beleüvöltött a telefonba:
– Nem fogja megtenni!

A hívást követően azt hittem, Billy vagy Sandy keresni fognak, de a

telefon ismét áldásos csendbe burkolózott. Másnap felhívott John.
– Gondolkodtál rajta, hogy találkozzunk?
– Igen, és még mindig nem tartom jó ötletnek. Túl kockázatos.
 – Azt mondtad, a rendőrök nem tudják.
– De mondtam legutóbb is, lehet, hogy követnek.
– Nincs bizonyítékuk rá, hogy a lányom vagy, és nem tudják, hogy
beszélünk.
Egek, de eszes volt. Egyre kevesebb okom volt nemet mondani.
Visszatértem a rendőrös kifogáshoz – ez volt az egyetlen ütőkártyám:
– Akkor is lehet, hogy megfigyelnek, és…
– Nem akarsz velem találkozni?
– Dehogyisnem. De ha a rendőrség követ, akkor abból jókora
lövöldözés kerekedhet.
– Megvédelek.
Majdnem felkacagtam a dolog iróniáján. A rendőrség tőle akart
megvédeni, ő pedig a rendőrségtől.
– Tudom. De van egy lányom. Nem tehetem csak így kockára az
életemet.
– Mit csinál most Ally?
– Alszik.
– Olvasol neki meséket?
– Mindig.
– Mi a kedvence?
Haboztam. Sandyék azt mondták, ne hazudjak neki, de nem tudtam
elviselni a gondolatot, hogy ilyen bensőséges dolgokat tudjon Allyről.
– Szereti az Ahol a vadak várnakot. – Utálja.
– Mi a kedvenc színe?
– A pink. – Ally imádja a cukormázas alma pirosát. Minél élénkebb,
annál jobb.
– Mennem kell. Gondolkodom a találkozón.
– Nem, John. Nem fogok önnel találkozni…
De az üres vonalnak beszéltem.

John újra dél felé haladt – felém. Egy kamionos azt állította, látott
valakit a hívás idején a telefonfülke közelében, de nem tudna leírást
adni róla, és nem látta, mit vezet az illető. Alig aludtam aznap éjjel,
éreztem, ahogy John közeledik, hallottam a kerekei zaját az aszfalton.
Elhagyatott utakon, ahogy a sötétben vezetett.
Másnap, hétfőn érkezett egy újabb csomag. Billy és Sandy fél órával a
hívásomat követően ott voltak. Sandy és én azóta nem beszéltünk,
amióta lerohant a kapitányságon, tehát mikor ajtót nyitottam, csak
Billyt üdvözöltem. Sandy, aki aktatáskával a kezében menetelt a konyha
felé, mintha észre sem vette volna.
Meg se mozdultam, amíg ők óvatosan felvágták a dobozt, és kesztyűs
kézzel kiemeltek egy kis ékszerdobozt. Egy kis, sárga boríték volt a
tetejére ragasztva. Sandy letette a pultra a dobozt, és óvatosan
eltávolította a borítékot. Egy zsebkéssel belevágott a tetejébe, a
ragasztott részt érintetlenül hagyva. Csipesszel emelt ki a borítékból
egy üdvözlőlapot.
Erőteljes betűkkel, kék tollal írták rá: Allynek, szeretettel, nagyapától.
Rémülten léptem hátra.
– Jól van, Sara? – Kérdezte Billy.
– Ez ocsmány. – Hogy merészel írni a gyerekemnek? Szerettem volna
végtagonként széttépni, vagy legalább a lapot ezernyi cafatra tépni.
Billy együtt érző mosollyal nézett rám.
Egy nyitott zacskót tartott, és Sandy óvatosan belecsúsztatta a
borítékot és a lapot. Majd óvatosan leemelte az ékszeres dobozról a
fedelet. Sandy és Billy is ott tornyosultak fölötte, így nem láthattam a
tartalmát.
Sandy megrázta a fejét.
– Micsoda egy beteg szemétláda.
– Hadd lássam – jeleztem.
Oldalra húzódtak, mikor közelebb mentem. Fehér pamutba ágyazva
hevert benne egy kis bábu, pink pulóverben és kék farmerben.
Emlékeztem, hogy Danielle nővére a tévében sírva írta le, hogy
Danielle mit viselt, mikor utoljára látták élve. De az arctalan fejhez
erősített barna haj látványa volt az, ami a legjobban mellbe vágott.
Ahogy a sima fémet bámultam, az agyam rávetítette a halálában
elgyötört arc képét. Elfordultam.
Sandy szólalt meg:
– Alaposan meg kell néznie, arra az esetre, ha John bármit kérdezne
majd.
– Csak egy percet kérek. – Leültem az asztalhoz, és vettem pár mély
lélegzetet.
– Gondolkodott azon a találkozón? – Sandy megfordult, az ékszeres
dobozt még mindig tartotta.
– Evan nem engedi meg. Túlzottan aggódik.
Billy bólintott.
– Szeretné önt biztonságban tudni.
– Annyira kockázatos. – A Sandy kezében levő dobozt bámultam. – De
ha megtenném…
– Akkor letartóztatnánk, és ennek az egésznek vége lenne – mondta
Billy. – Az ajándékoknak, a telefonoknak…
– A nők meggyilkolásának – vetette közbe Sandy.
– Tudja Sandy, nem segít, hogy a bűntudatomra épít. Amit a
fényképpel csinált, az borzalmas volt.
Billyre nézett, aki megköszörülte a torkát. Sandy állkapcsa
megfeszült, de azt mondta:
– Igaza van, Sara. Ezzel túlléptem egy határt.
Egy pillanatra megütköztem, de ahogy találkozott a tekintetünk, és
Sandy elnézett, tudtam, hogy egy fikarcnyi sajnálat sincs benne.
Billyhez fordultam:
– Pontosan ugyanezen gondolkodtam, Billy, de ha megteszem, Evan
rendkívül dühös lesz.
– Szeretné, ha beszélnék vele?
– Nem, csak nehezítené a helyzetet, ha azt gondolná, hogy nyomást
gyakorolnak rám. Szerinte egyáltalán nem is kellene segítenem, mert
túl veszélyes. És igaza van. Ally biztonságát teszem kockára, különösen
így, hogy John tudomást szerzett róla.
– Nem hisszük, hogy a családját veszély fenyegetné, de…
– De John szeretne tőlünk valamit. Ön mondta ezt néhányszor – egyre
többet követel. Mi a következő? Azt fogja kérni, hogy találkozhasson
Allyvel?
– Többek közt emiatt aggódunk mi is. Ha nem cselekszünk gyorsan,
akkor egyre fokozódnak az elvárások.
– De ha találkozom vele, annyi minden sülhet el balul.
Billy bólintott.
– Igen, ez így van. Ezért nem kérjük önt, hogy tegye meg. Még annak
tükrében sem, hogy ez lehet az egyetlen lehetőségünk arra, hogy
megfékezzük.
– Mi van, ha elmenekül? Akkor tudni fogja, hogy én buktattam le.
– Már talált erre egy kiváló magyarázatot – a híreket a médiában.
Figyelmeztette rá, hogy esetleg mi követjük.
– De lehet, hogy el sem hiszi, aztán majd vagy eltűnik, vagy úgy dönt,
hogy engem büntet meg. – Mind csendben voltunk. Kicsivel később
hozzátettem: – Milyen esélyeik vannak rá, hogy bármilyen egyéb
módon elkapják?
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de… – Megrázta a fejét.
– Talán leáll, kezd öregedni.
De már azelőtt is tudtam, ez mennyire valószínűtlen, hogy Billy
reagált volna:
– A sorozatgyilkosok nem szoktak csak úgy leállni. Elkapják őket,
általában egyéb bűntényekért, vagy meghalnak.
Sandy elém tartotta az ékszeres dobozt.
– Remélem, ezek tetszenek önnek, mert még egy csomót fog majd
kapni.
Rámeredtem.
– Nagyon kedves.
– Ez a valóság.
Billy erélyes hangon szólalt meg:
 – Sandy, tedd magad takarékra. – Arra számítottam, hogy visszaszól,
de csak a mobiltelefonját nézegette. Billy felém fordult: – Kész arra,
hogy megnézze közelebbről a bábut?
Sóhajtottam egyet, és bólintottam. Sandy átadott egy pár kesztyűt.
Miután belecsúsztattam a kezemet, átadta a dobozt.
– Csak az éleinél tartsa, és ne nyúljon hozzá semmi máshoz.
Miközben körültekintően megvizsgáltam a bábut, igyekeztem nem
Danielle-re gondolni, arra, milyen csinos volt, hogy a haja színe azonos
volt az enyémmel, hogy apám kezével a nyaka körül halt meg.

John felhívott később a mobiljáról. Épp egy csésze kávét akartam

kitölteni.
– Megkaptad?
– A bábu megérkezett, igen. Köszönöm. – Az utolsó szó majdnem a
torkomon akadt.
– Odaadtad Allynek?
– Nem, ő még csak egy kislány, John. Nem értené meg…
– Nem engeded, hogy beszéljen velem, és most nem engeded, hogy
ajándékokat küldjek neki? Neki csináltam.
– Vigyázok rá, amíg nem nő még egy kicsit. Olyan gyerek még…
aggódom, nehogy elhagyja valahol.
Nehezen lélegzett a telefonba.
– Jól van?
Úgy hangzott, mintha összeszorított fogakkal beszélne, mikor azt
mondta:
– Nem. A zaj. Most nagyon rossz.
Mozdulatlanul álltam, még mindig a kávéskannát fogva. Milyen zaj? A
fülemet hegyeztem. Ott van vele egy másik lány? Hallottam valamit.
Nevetést? Majd vágás hangjait. Fába ékelődő fejsze hangját.
Rávettem magam, hogy lecsillapodjak.
– John, merre van?
 A zaj megszűnt.
– Kérem, mondja el, hogy hol van.
– Egy kempingben.
A szívem fénysebességre kapcsolt.
– Miért van ott?
A telefonba sziszegett:
– Mondtam már: a zaj.
– Oké, oké, csak beszéljen hozzám. Mit csinál ott a kempingben?
– Nevetnek.
– Menjen el. Kérem. Könyörgök, szálljon be a kocsiba, és menjen el
onnan.
Egy jármű nyíló ajtajának hangja.
– Abba kell hagynunk…
– Várjon! Találkozzunk, jó? Találkozom önnel. – Istenem, segíts!

Most már tudod, miért kellett egy nappal korábban idejönnöm. Egy pár
percig eltartott, hogy rávegyem Johnt, szálljon vissza a kisteherautóba,
és menjen el a kempingből. Folyamatosan azt ismételgettem neki,
milyen remek lesz, hogy végre találkozhatunk, lényegében arra
késztettem, hogy valami másra figyeljen. Eleinte kissé nehéz volt –
folyamatosan a zajról beszélt, majd a nevető kempingezőkről. Aztán
mondtam valami olyasmit, hogy „nem hiszem el, hogy végre
találkozhatok az apámmal”. Végül lecsillapodott, és azt mondta, hívni
fog hamarosan, hogy egyeztessük a találkozót. Billyvel és Sandyvel kell
találkoznom, ha itt végeztem – szeretnének átbeszélni mindent, arra az
esetre, ha John azonnal szeretne pontosítani velem. Valamivel északra
volt Merrittől, egy, Vancouvertől négyórányira levő kisvárostól, amikor
hívott. Ebbe az irányba tartott.
Mikor Evannek előző este elmondtam, ezt válaszolta:
– Csak manipulálnak, Sara.
– Kik?
 – Mindenki – a rendőrök is, John is.
– Nem gondolod, hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam, mikor
manipulálnak?
– Felelőtlenség találkozni Johnnal úgy, hogy van egy gyereked.
Egyáltalán, gondoltál őrá is? Semmi jogod nem volt ilyen horderejű
dologba beleegyezni anélkül, hogy előbb velem megbeszélted volna.
– Te most szórakozol velem? Allyt mindennél előrébb helyezem, és
ezt tudod is. És mégis honnan veszed, hogy megmondhatod nekem, mit
van jogom megtenni?
– Sara, fejezd be az üvöltözést, különben…
– Te meg fejezd be ezt a bunkó viselkedést.
Most ő emelte meg a hangját:
– Nem fogok beszélni veled, ha továbbra is üvöltözöl.
– Akkor ne mondjál ilyen baromságokat, mint az előbb.
Csendben maradt.
– Most akkor egyáltalán meg se szólalsz? És én vagyok az éretlen,
ugye?
– Nem fogok veled semmit megvitatni addig, amíg nem veszel vissza a
lendületből.
A fogamat csikorgattam, de higgadtságot erőltettem magamra:
– Evan, fogalmad sincs, milyen érzés volt beszélni vele, miközben
tudtam, hogy épp a következő áldozatát jelöli ki. Ha nem a
legmegfelelőbb dolgot mondom neki, akkor valaki meghal. Fel tudod
fogni, milyen rettenetes érzés volt? Billy azt mondta, minél hamarabb
kapják el, annál hamarabb kerül ki az életünkből. És ez így is van. Még
ha manipulálnak is a rendőrök, a tényeken ez cseppet sem változtat.
Evan egy hosszú pillanatig hallgatott, majd végül azt mondta:
– Picsába. Utálom ezt, Sara.
– Én is. De nem látod be, hogy nincs más választásom?
– Volt más választásod. Csak nem éltél vele. Értem, miért érezted úgy,
hogy igent kell mondanod, de továbbra sem értek vele egyet, és
továbbra sem tetszik. Ha meg kell történnie, akkor ott akarok lenni. A
vendégházat is bezárom, ha muszáj, de ott akarok lenni a rendőrökkel,
mikor ez az egész megtörténik.
– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz kifogásuk.
Egy ideig még beszélgettünk. Elnézést kért, amiért
meggondolatlansággal vádolt, én pedig elnézést kértem, amiért
sértegettem, majd jó éjszakát kívántunk egymásnak. Azt viszont kétlem,
hogy bármelyikünk éjszakája jó is volt. Órákon át bámultam a plafont.
Csak a kempingezők jártak a fejemben, akiket John figyelt. Nem is
tudták, milyen közel kerültek a halálhoz. Majd azon elmélkedtem, én
milyen közel vagyok hozzá.
 TIZENNEGYEDIK BESZÉLGETÉS

Jelenleg kész katasztrófa vagyok. Minél inkább igyekszik Evan

lecsillapítani, annál idegesebb leszek. Aztán magamat kezdem utálni,
amitől még jobban kiakadok, mire Evan vagy tovább nyugtatgat, vagy
felveszi a domináns hím szerepét, amitől én őrjöngeni kezdek.
Mikor végül kicsikarok belőle valamilyen reakciót, az arca
elvörösödik, és felemeli a hangját, vagy elmegy, akkor megnyugszom.
Aztán felidézem, amit mondtam vagy tettem, és borzalmasan
elszégyellem magam, megalázkodom, és igyekszem kievickélni abból a
zűrből, amit sikerült előidéznem. Hál’ istennek nem az a típus, aki az
örökkévalóságig haragot tart, hamarosan ejti az egészet és továbblép,
én viszont erre képtelen vagyok.
Nem ez az első alkalom, amikor a túlreagálásaimról beszélünk.
Furcsa, hogy egyáltalán képes vagyok előtted kimondani a kifejezést,
mert ha a környezetemben bárki más akár csak utal is arra, hogy
túlreagálom a dolgokat, attól garantáltan vöröset látok. Azt mondtad
egyszer, soha nem az aktuális helyzeten múlik, az csupán egy kapcsoló.
A problémát az emberek közt pattogó szikrák okozzák. Azzal kell
szembenézned, ahogyan harcolsz, nem pedig azzal, amiért. Hány
alkalommal próbáltad meg ezt belém verni? Mintha minden hiába lett
volna. De legalább most már tudom, hogy honnan örököltem.

John találkozásunkkal kapcsolatos, kezdeti izgatottságát követően azt

gondoltam, azonnal le is akar egyeztetni valamit, de mikor felhívott,
csak Allyről akart beszélni. Folyamatosan megpróbáltam másra terelni
a szót, de amikor megemlítettem a találkozót, azt mondta, még
gondolkodik rajta, mi lenne a legjobb megoldás, majd újra felhozta
Allyt. Ráadásul felszólított, hogy tegezzem őt, és nem akartam vele ezen
is vitatkozni. Utáltam vele beszélgetni a lányomról, utáltam azon
töprengeni, hogy mihez kezd az információkkal.
Sandy és Billy, akikkel naponta találkoztam, szintén nem értették,
miért halogat, de egyetértettek velem, hogy furcsának tűnne, ha én
kezdenék erőszakoskodni, és azt mondták, hagyjam, hogy ő hozza fel a
témát. Most, miután eldöntöttem, hogy találkozunk, alig vártam, hogy
túlessünk rajta. Különösen azért, mert úgy tűnt, nem lehet más módon
közel férkőzni hozzá.
Cranbrook közeléből telefonált, ami meglepő volt. Arra számítottak,
hogy továbbra is dél felé halad, nem pedig nyolcórányira, keletre. A
következő hívása még keletebbről érkezett, egy telefonfülkéből,
majdnem Alberta határáról. Órákon át néztem a térképet, és
igyekeztem kitalálni, mi járhat a fejében, miért tart az ellenkező
irányba.
Minden egyes hívás során egyre többet akart tudni Allyről, én pedig
az igazság és a hazugságok között egyensúlyoztam. Nem tudtam,
mennyire ért az internethez, így igazat mondtam minden olyan
dologgal kapcsolatban, amit visszaellenőrizhet, például a születési
dátumokat vagy az iskoláját, de mikor azt kérdezte, mit szeret és mit
nem, akkor hazudtam vég nélkül. Ally most épp a sajtot és a vörös húst
utálta, könnyed volt, félénk az idegenekkel, és nagyon nem volt jó
sportokban. Jegyzetelnem kellett, különben elfelejteném a részleteket
az új lányommal kapcsolatban, akit most hozok létre.
Evan örült, amiért John még nem jelölt ki időpontot, és azt remélte,
hogy meggondolja magát – viszont az neki sem tetszett, hogy ennyi
kérdést tesz fel Allyről. Újra azt javasolta, hogy menjen fel vele a
vendégházba, de ragaszkodtam hozzá, hogy az nem tenne jót neki, és
túlságosan lemaradna az iskolában. Persze ő azt válaszolta, nem lenne
gond, és hogy túl sokat aggódom. De ismerem a lányomat. Nem kell sok
ahhoz, hogy kizökkenjen. A tanára a nyakamban van, amióta meglökte
azt a kislányt. Nem tudom, hogy hallotta-e a pletykákat, de észrevettem
a hangjában némi pluszaggodalmat, mikor Allyről beszélt. Nem
akartam olajat önteni a tűzre.

Végre, péntek este újra felhívott John. Ezúttal a mobiljáról.

– Szóval, mit szólsz a hétfőhöz?
– Találkozni? – A szívem száguldani kezdett. – Oké.
– Nézegettem a térképet.
Hallottam a fejemben Sandyt. Önnek kell kiválasztania a helyet. A
helyszín kulcsfontosságú.
– Tudok egy tökéletes helyet. Az egyik kedvenc parkom, és mindig
oda szoktam menni Allyvel.
– Az hol van?
– Pipers Lagoon. – Visszatartottam a lélegzetem. Kérlek, kérlek, mondj
igent!
A rendőrség eredetileg a Bowen Parkot választotta, de ott épp egy
szabadtéri művészeti fesztivál zajlott. A Pipers Lagoon Park elég
eldugott volt ahhoz, hogy ne legyen nagy tömeg, csak néhány sétáló,
különösen egy hétköznapon. Egy keskeny, kavicsos töltés vezet át a
parkolóból a húszhektáros, sziklaszirtekkel tűzdelt, szamócafákkal és
Garry-tölgyekkel teli parkba. A töltést mindkét oldalról az óceán
határolja, és végig padok sorakoznak rajta, így nyílt terepen is le tudok
ülni, és a rendőrség jó néhány pontról tud megfigyelni. A legjobb
azonban, hogy csak egy út vezet befelé, így el tudják állni John
menekülésének útját.
– Remek, találkozzunk ott fél egykor – felelte.
Igyekeztem ugyanolyan lelkesen válaszolni:
– Tökéletes. – De közben a szívem a torkomban dobogott. Három
napon belül egy gyilkos csalija leszek.
Billy azonnal felhívott, hogy tudassa velem, John még mindig közel
van Alberta határához, és hogy másnap vegyünk át mindent. Amint
közöltem Evannel, hogy készen állunk, azt mondta, hazajön vasárnap
este. Nem hiszem, hogy Billy tényleg szerette volna, ha velük tart, de én
megfenyegettem őket, hogy kiszállok az egészből, ha nem teszik
lehetővé. Sandy azt mondta, amíg Evan felfogja, hogy nem avatkozhat
közbe, addig ülhet a műveletirányító kocsiban.
John hívott fel másnap, szombat reggel. Rendkívül lelkes volt, arról
beszélt, mennyire várja már, hogy találkozzon velem, majd
megkérdezte, mit csinálok aznap. Azt mondtam, később elviszem Allyt
sétálni.
Azt válaszolta:
– Olyan jó, hogy ennyi időt töltesz vele.
– Az élet néha közbeszól, de igyekszem.
Egy darabig csendben volt, ezért megpróbáltam kihasználni a
jókedvét.
– Veled is sok időt töltöttek a szüleid?
– Apa nagyon sokat dolgozott, anya igen, amíg nem hagyott ott
minket.
– Hova ment?
– Nem tudom. Kilencéves voltam akkor. Hiányolta a népét, ezért
gondolom, visszament a rezervátumba. – Ez érdekes volt.
Elgondolkodtam, vajon az anyja távozása volt-e az, ami mindent
elindított.
– Ez biztos nagyon kemény volt. Gondolom, nagyon hiányoltad őt.
Megpróbáltad valaha megtalálni?
– Párszor, de nem jártam sikerrel.
– Ez annyira szomorú, John.
– Kemény volt. De várt addig, amíg nem tudta biztosan, hogy elég
idős vagyok, és tudok gondoskodni magamról, majd egy éjszaka eltűnt.
– Miért nem vitt magával téged is?
– Azt hiszem tudta, hogy ha megtenné, apa üldözőbe venné.
– Istenem, el se tudom képzelni, hogy Allyt hátrahagyjam.
– Apám kemény ember volt.
– Hagyott valami levelet vagy ilyesmit?
– Egy lélekbabát hagyott ott, hogy megvédjen. – A bábuk!
 – Mint a bábuk, amiket tőled kaptam?
– Hasonló. Azoknak is a védelem a célja. – Bábukat csinált a nőkből,
akikkel végzett, hogy megvédjék? Nagy kár, hogy a nők nem
rendelkeztek védelemmel vele szemben.
– Mi az, amitől megvédenek?
– A démonok.
Boszorkánysággal foglalkozik? Ez állhat az egész mögött?
– Ezek az őslakosok démonai?
A hangja nem mérges volt, inkább unott, amikor válaszolt:
– Majd máskor elmondom neked.
– Kérdezhetek az édesapádról? Említetted korábban, hogy szigorú
volt.
– Erőszakos volt részegen. Egyszer kiütötte az elülső fogamat, amiért
elmeséltem egy viccet.
– Szóval nem volt humorérzéke?
John nevetett.
– Így is mondhatjuk. De mindenre ő tanított, amit a fegyverekről
tudok. Mikor azonban az erdőben van az ember, nem hagyatkozhat
kizárólag a fegyverek tűzerejére – ez olyasmi, amit soha nem értett
meg. Anya viszont igen. Ha ő nem tanított volna, akkor az első nyáron
meghaltam volna.
– Ezt hogy érted?
– Amint betöltöttem a kilencet, elkezdett feljárni velem az erdőkbe,
és ott hagyott.
– Mármint egy-egy délutánra?
– Amíg nem találtam újra haza. – Megint felnevetett.
– Ez borzalmas. – Őszintén megbotránkoztam. – Biztos halálosan meg
voltál rémülve.
– Odakint jobb volt, mint otthon lenni vele. – Harmadik alkalommal
nevetett fel, és tudtam, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Gyakran
hetekre ott maradtam. Elvert, amiért olyan sokára találtam haza. Néha
a farmunk peremén éldegéltem, és fogalma sem volt róla. Gyakran
becéloztam a fejét a puskám nézőkéjével, aztán puff.
– Mi tartott vissza?
– Ma hogy van Ally?
Meg sem lepődöm a hirtelen témaváltáson, és válaszolok:
– Remekül.
– Mintha az összes kislány szeretné a Barbie babákat, szóval azon
gondolkodtam…
– Ally nem szereti a Barbie-t. – Az hiányzott volna még, hogy küldjön
még egy babát. – Jobban érdeklik a bogarak meg a tudományos cuccok.
– Ally a világ minden Barbie-ját megvenné, ha tehetné, és ha adnék neki
egy gyereklabort, valószínűleg felgyújtaná vele a házat.
– Jobb, ha indulok. Még van egy kis csomagolnivalóm. – Szünetet
tartott, majd folytatta: – Igazán nagyon várom már.
– Ragyogó lesz.
– Hamarosan hívlak. – Már épp letettem volna, mikor újra megszólalt.
– Várj, van egy viccem. Ez tetszeni fog.
– Mondjad.
– Ketten jönnek le a hegyről. Az egyik futva. – Várt. – A másik medve.
– Hangosan felnevetett.
– Ez remek – és kipréseltem egy nevetést.
– Meséld el Allynek – mondta izgatott hangon. – Imádni fogja.
Fogalmad sincs, hogy mit imád a lányom.
– Naná, nagyot fog mulatni.

Sandy hívott, miután letettem, és az izgatottsága olyan erősen érződött

a telefonban, hogy szerettem volna távolabb tartani a fülemtől. Azt
gondolták, nyugat felé halad a határ mentén, Vancouver felé. Bár
sokáig beszélt, a jel visszaverődött egy Washington államban levő
toronyról, és ez meggátolta a pontosabb bemérést. Szeretnének
találkozni velem a Pipers Lagoonban, hogy körbejárhassuk a területet,
és meggyőződhessünk róla, hogy mindenki ugyanazt szeretné.
 Letettem Allyt egy barátjánál, és átmentem a parkba.
Kék farmerében és állandó szélfútta megjelenésével Sandy úgy
festett, mint aki a saját közegében van. Billy egy mélyen a szemébe
húzott baseballsapkát viselt, széldzsekit és sötét színű farmert, ami alól
túrabakancs kandikált ki. Ettől olyan marcona megjelenése lett, ami jó
pár ott sétálgató nőnek feltűnt, szinte falták a szemükkel. Sandyval
felderítették a legjobb megfigyelési pontokat a környéken. Eldöntöttük,
melyik padra üljek le, és kijelöltek néhány helyet, ahol álruhás
rendőrök lesznek majd.
Sandy szerette volna, ha Billy a parkolóban marad, de ő azt mondta:
– Előző este kidolgoztam egy tervet. Azt hiszem, az előtt kell
elkapnunk, mielőtt még odaér a parkolóhoz. „Elzárt terepen, ha sikerül
elsőnek elfoglalnunk, az a legfontosabb, hogy teljesen megszálljuk a
helyet, és úgy várjuk az ellenséget” – idézett kedvenc könyvéből, A
háború művészetéből. – Egy kocsit odaállíthatunk a hegy lábához, és egy
másikat fentre, ahol…
– Nincs időm egy újabb idézetre – vágott közbe Sandy. – A parkolóban
csináljuk, ahol le is tartóztathatjuk. Nem akarom elveszíteni a főútból
nyíló bekötőutak valamelyikén.
– Értelek, csak úgy gondoltam…
– Nem értek egyet. – Elment mellőlünk, fülén a telefonjával.
Én utánaszóltam volna, de Billy csak a hátát nézte egy kis ideig. Ha
nem láttam volna a nyakán felkúszó vörös foltot, nem is gondoltam
volna, hogy bosszús.
Azt mondtam:
– Látja, borzalmas a hozzáállása.
Rám mosolygott:
– Jöjjön, menjünk végig még egyszer az útvonalon.

A hétvége további részében egyszer sem hallottam John felől, ami

ijesztő volt, mert fogalmam sem lehetett, milyen közel is van. Ha az
utolsó hívása óta is vezetett tovább, akkor akár már a szigeten is lehet.
És ha ez önmagában nem lenne elég stresszes, nem tudjuk, hogyan jön
át – két kompkikötő is van Vancouverben, de felszállhat a
Washingtonból Victoriába tartó kompra is, majd feljöhet a szigeten
Nanaimóig kocsival. Az őrületbe kergettem magam azzal, hogy az
összes lehetséges forgatókönyvet végigvettem, azon rágódva minden
percben, hogy merre lehet. Hál’ istennek Evan vasárnap hazajött.
Tetőtől talpig rendbe szedtem a házat aznap délelőtt, majd cordon bleu
csirkét készítettem, hogy megőrizzem a józan eszem, de legalábbis
elfoglaljam magam. De egyikünknek sem ment le sok a torkán. A
vacsora után Evan felhívta Billyt, és megkérdezte, hogyan fog lezajlani
a találkozó. A hangja udvarias volt a beszélgetés során, de az arcán
láttam, nem tölti el boldogsággal a dolog.
Később összebújtunk a kanapén. Evan végighallgatta, amíg Jávor új
biokajájáról fecsegtem, a gyanúmról, hogy az egyik szomszédunk füvet
termeszt, arról, hogy mit kezdjünk a nyáron Allyvel – mindenről és
akármiről, csak hogy ne kelljen gondolkodnom azon, mi fog történni
másnap. Mikor végül szünetet tartottam, hogy levegőt vegyek, szorosan
magához húzott.
– Sara.
– Hmm?
– Tudod, hogy mennyire szeretlek, ugye?
Felé fordultam.
– Azt gondolod, hogy valami történni fog velem holnap.
Nem nézett a szemembe.
– Ezt nem mondtam.
– De ezt gondolod.
Ezúttal rám nézett, az arca komoly volt.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod lefújni az egészet?
– Nem, holnap letartóztatják Johnt, és egyszer és mindenkorra
kikerül végre az életünkből. – Megpróbálkoztam egy hatalmas
mosollyal, megpróbáltam elhinni azt, amit mondok.
 – Ez nem vicces, Sara.
Elhalványult a mosolyom.
– Tudom.

Éjszaka szorosan öleltük egymást, miközben újra végigvettünk

mindent. Végül elaludtunk, de azt álmodtam, hogy visznek a börtönbe.
Ally sírt az üveg túloldalán, és Evan jött meglátogatni Melanie-val, aki
az új felesége volt. Hajnali öt óra tizenötkor ébredtem, az órára
pillantottam, majd az alvó Evant néztem, a századik alkalommal
gondolva: Helyesen cselekszem?

Evan másnap reggel palacsintát sütött. Allyvel szórakoztunk, míg Jávor

végigmormogta és szuszogta magát a saját adagján. Evan és én össze-
összenéztünk a kávéink fölött, én pedig újra és újra megnéztem a
mobiltelefonomat. Vajon John már a szigeten van? Közel jár? Tudja a
címemet? Mi van, ha megjelenik itt? Ellenőriztem a riasztót, majd
láttam, hogy Evan is ellenőrzi.
Miután Allyt elvittük az iskolába, ahol egész nap ott parkolt egy
járőrkocsi, elindultunk a kapitányság felé. Evan megvárta, amíg
rögzítik rajtam a lehallgatót. Le kellett autóznom a parkhoz, elsétálni a
padhoz, leülnöm rá, és várni. Evan a rendőrséggel érkezett a
parancsnoki kocsiban, így John nem láthatott minket együtt. Ha valami
oknál fogva közel jutott volna, nekem kellett arról gondoskodnom, hogy
tartsam köztünk a távolságot. Mindezen utasítások
elővigyázatosságként voltak tálalva, és mindegyik után megjegyezték,
„amennyiben még mindig végig akarja csinálni ezt”. Az üzenet világos
volt: ha szar kerül a palacsintába, és megsérülök, a rendőrség szerette
volna világosan és egyértelműen rögzíteni, hogy saját szabad
akaratomból veszek részt az akcióban.
Amint odaértem a Pipers Lagoonhoz, Sandy a parancsnoki kocsiban
Evannel, leparkolt az út mentén. Billy az álruhás rendőrök egyike lesz,
akik a parkolóban új közlekedési táblákat elhelyező dolgozóknak
álcázták magukat. Más rendőrök kutyákat sétáltatnak és madarakat
etetnek. Egy nőnemű rendőr egy üres babakocsit tol majd, stratégiailag
elhelyezett takaróval, egy másik a padom fölötti dombon az óceánról
készít rajzot. Megkönnyebbültem, amiért ennyi embert mozgósítottak
emiatt – nem akartak kockáztatni. Én kockáztattam.

Nagyjából fél órával a Johnnal való találkozás időpontja előtt indultam

el a kapitányságról. Az oda vezető úton a felhőkön áttörő napsugarak
lepattantak a kocsikról, és belesütöttek a szemembe. A fejem lüktetni
kezdett, és akkor jutott eszembe, hogy nem vettem be reggel a
tablettámat. Benyúltam a táskámba, de az üveg üres volt. Nagyszerű.
Minél közelebb voltam a Pipers Lagoonhoz, annál feljebb került a
szívem a torkomba. Miért is egyeztem bele ebbe az egészbe? Az agyam
azzal volt tele, mi sülhet el balul: John túszt ejt. John engem ejt túszul.
Evan kiugrik segíteni, és lelövik. Legszívesebben lefújtam volna az
egészet.
Leparkoltam, és megnéztem a többi kocsit. Nem volt köztük
kisteherautó. Mi van, ha autót bérelt? Nem láttam egy autókölcsönzős
rendszámtáblát sem. Izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem. Oké.
Nem kell mást tennem, mint kiszállni és a padhoz sétálni.
Mély lélegzetet vettem, kiszálltam a Cherokee-ból, és elindultam a
kavicsos ösvényen, szorosra húzva a kabátom, amibe belekapott az
óceánról érkező szél. Egy pillanatra pánikba estem, mikor egy fiatal pár
a pad közelébe ért, amelyre nekem kellett leülnöm. Hála az égnek
továbbmentek.
Amíg vártam, a fejem egyre jobban lüktetett, a szemem pedig
könnyezett. Gyors iramban érkezett a migrén. Az órámra pillantottam,
majd újra körbenéztem a parkolóban.
Elérkezett a tizenkettő harminc, de Johnnak semmi nyoma. Minden
leparkoló járművet megnéztem. A szél cibálta a hajamat, eltakarva a
látómezőmet. Hátrasöpörtem. Egy férfi szállt ki egy kis autóból.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem. Egy darabig állt, körülnézett, majd
levette a baseballsapkáját. Vörös hajat láttam megvillanni. Ó, istenem, ő
az. Becsukta a kocsi ajtaját, és elindult az ösvényen. Hol a rendőrség?
Már el kellett volna kapniuk.
Közelebb, közelebb, még közelebb.
Végül olyan közel ért a férfi, hogy láthattam az arcát. Túl fiatal volt.
Kifújtam a levegőt. Furcsán nézett rám, mikor elhaladt mellettem. Újra
a parkolóra koncentráltam. Valakit szem elől tévesztettem volna? Nem
láttam új autókat. Az órámra néztem. Újabb öt perc telt el. Hol van?
A szívem olyan gyorsan vert, hogy már aggódtam, hogy valami nincs
rendben, de betudtam az idegeimnek. Bár napos volt az idő, a szél
csípett, és úgy éreztem magam, mintha jégbe mártották volna a testem.
Előre-hátra mozgattam a lábaimat, és a kezemet bedugtam a kabát
ujjába.
Újabb tíz perc telt el. Még mindig semmi. Kivettem a zsebemből a
telefont, és feltárcsáztam az utolsó számot, amiről John hívott. Semmi
válasz. Mi történhetett? A szigeten van egyáltalán?
Felálltam és körülnéztem. A felettem álló sziklákon rajzolt a
rendőrnő, és az óceánt bámulta. Visszaültem, mert forgott körülöttem a
világ, miközben a migrén a nyakam tövét kezdte szorongatni. Újra az
órámra néztem: fél óra telt el a megbeszélt időpont óta. Azon
töprengtem, mit tegyek, mikor a zsebemben megszólalt a telefon.
Nem ismertem fel a számot.
– Halló?
– Ott vagy?
– John, már kezdtem aggódni. Minden rendben van?
– Nem tudom, Sara, mondd meg te. – Elborított a rettegés.
– Mi a helyzet? Rád várok, ahogy megbeszéltük.
– Úgy tűnik, gondjaid vannak az igazmondással.
Megfigyelt valahonnan? A hideg futkosott a gerincemen.
– Nem tudom, miről beszélsz, John.
 – Nem mondtad el nekem az igazat Allyről. – Fejben végiggondoltam
mindent, amit meséltem neki. Ugyan mit tudhatott meg?
Válaszoltam.
– Mindig igyekeztem a lehető legőszintébb lenni.
Felsorolásba kezdett:
– Ally szereti a Barbie-kat. Ally jó a sportokban. Ally nem szereti a
tudományt.
Hangosan szedtem a levegőt.
– Megfigyeltél minket?
– Hazudtál.
Rémült voltam, de egyben mérges is.
– Ally a lányom, John. Az a dolgom, hogy megvédjem. Nem kellett
volna feltenned azokat a kérdéseket.
– Azt kérdezek, amit csak akarok.
Térj észre, Sara! Jusson eszedbe, kivel beszélsz!
– Higgadjunk le mindketten, és kezdjük elölről, rendben?
– Már túl késő.
– Soha nincs túl késő, ha családról van szó – erről szól a család.
Hallgatott.
A szívem őrült ritmust diktált. Rászorítottam a kezem.
Végül megszólalt újra:
– Nézz be a nyilvános vécébe. Az utolsóba. Hagytam ott neked
valamit.
– Most azonnal?
– Majd visszahívlak. – Letette.

Felálltam, és elindultam a parkoló végében található nyilvános mosdók

felé vezető ösvényen. A tekintetem kétségbeesetten pásztázta a
dombokat, a strandot, a lagúnára néző házak tetejét. Vajon néz engem?
Óvatosan körbepillantottam. A dombon álló rendőrnő a holmiját
csomagolta, és mobilon beszélt valakivel. Mikor elértem a parkolót,
elmentem Billy és a többi rendőr mellett. Billy is a telefonjába beszélt,
de bólintott felém. Ez azt jelentette, hogy menjek tovább?
Tőlem jobbra észrevettem, hogy a babakocsis rendőrnő a mosdók
felé igyekszik. Kis híján előttem ért oda a bejárathoz, de egy idősebb, a
mosdóból távozó nő megállította – a gesztusaiból ítélve épp az irány
felől érdeklődött. Haboztam a bejáratnál, de ha tovább várok, az
furcsának tűnt volna. Erőt vettem magamon, és bementem.

Hála az égnek senki nem volt benn, ezért odamentem az utolsó

fülkéhez, és lassan kinyitottam az ajtót. Első látásra nem volt ott semmi
szokatlan – biztosan a víztartályban lesz. Tétováztam, hogy várjak-e,
mielőtt megnézem, de nem tudtam, mennyi időm van, amíg John újra
felhív. Remegő kézzel emeltem fel a tartály fedelét. Egy Barbie lebegett
arccal lefelé a vízben. Tudtam, hogy nem volna szabad megérintenem.
A kisujjam körmével fordítottam át.
Az arca le volt olvasztva.
Kirobogtam a mosdóból, a rendőrnőt majdnem fellökve, és a
Cherokee felé futottam. Remegett a kezem, amíg a kulccsal a zár lyukát
kerestem. Végre sikerült, és már sebesen hajtottam az úton.
Megcsörrent a telefonom, de csak Billy volt az.
– Minden rendben, Sara?
– Ally az iskolában van, és…
– Ebben a percben is megfigyelés alatt tartjuk az iskolát.
– Beszélni szeretnék Evannel.
– Át kell vegyünk önnel néhány dolgot…
– Billy, most. – Letettem.
Evan azonnal hívott. – Jól vagy?
– Nem. – Elmondtam, mit találtam a mosdóban.
– Jézusom. Billy mondta, hogy meg se jelent, de nem…
– Nem érzem jól magam.
– Ezt hogy érted?
 – Migrénem van, a szívem pedig rohamtempóban ver. Nehezen
veszek levegőt, és szorít a mellkasom.
– Valószínűleg csak a szorongástól van, és…
Megemeltem a hangom:
– Nem pánikroham, Evan. Jézusom, talán tudom, hogy fest egy
pánikroham. Elfelejtettem bevenni a tablettákat.
Nyugodt volt a hangja.
– Sara, húzódj le! – Hangokat hallottam a háttérben.
– Nem lehet. Mi van, ha követ? – Mivel Evan nem válaszolt azonnal,
hozzátettem: – Billy említette, hogy honnan telefonált?
– Ő… – Megköszörülte a torkát. – Azt mondta, John Nanaimóban van.
A félelemtől némán vártam, hogy Evan folytassa.
– Azt mondták, az adatok alapján az északi végén autózott, mikor
telefonált, de most ki van kapcsolva.
– Tehát egész idő alatt megfigyelhetett.
– Jó volna, ha bemennél a kapitányságra. Ott tudunk veled találkozni,
és…
– Megyek, megnézem, mi van Allyvel.
– A rendőrség már…
– Megyek, megnézem, mi van Allyvel, utána pedig hazamegyek.
Rövid ideig hallgatott.
– Rendben, elmondom nekik.

Akkor értem Ally iskolájához, amikor épp befelé tartottak a szünetről.

El volt ragadtatva tőlem, és szerette volna, ha köszönök minden
barátjának. Azt mondtam neki, hogy beugrok majd hozzá, hogy
megöleljem, és így is történt – jó hosszan. A válla fölött kiszúrtam Sandy
Tahoe-ját az épülettömb végében. Miután Ally visszament az
osztályterembe, beszéltem a kinti kocsiban ülő rendőrökkel, akik
megnyugtattak, hogy John nem tud elmenni mellettük. Tizenöt perccel
később rákanyarodtam az utcánkra, de Sandy leelőzött a Tahoe-val.
Mikor befordultam a kocsifeljárónkra, már a ház előtt parkolt. Az
ajtóban voltam, mire Evan odaért hozzám, és megragadott, hogy
megöleljen.
– Egy járőrkocsi az utcán folyamatos megfigyelés alatt tartotta a
házat. Sandy mindent megnézett odabenn – minden tiszta.
– Istennek hála. Meg kell keresnem a gyógyszerem.
Lerúgtam a cipőmet, és siettem a fürdőszobába. Mikor kijöttem, Evan
már a redőnyöket húzta le a hálószobában, és az éjjeliszekrényre
készített egy ruhát egy tál jégben. Lekapcsoltam a világítást, és
lefeküdtem, kezemmel a hevesen dobogó szívemet szorítva.
Összpontosíts! Lélegezz! Minden rendben. Most már biztonságban vagy.
Evan suttogott:
– Szeretnéd, ha itt maradnék veled? – De még ez a csendes hang is
tőrként szúrt a fejembe.
Megráztam a fejem, és a párnát a fejemre húztam.
– Rád nézek egy kis idő múlva. – Puhán csukta be maga mögött az
ajtót.
Néhány perccel később hallottam Evant és Sandyt a földszinten
beszélgetni. Valami jármű hangját kintről, majd még egy férfihangot.
Magzatpózba gömbölyödtem, és hagytam, hogy a gyógyszerek
elsodorjanak.

Az éjszaka kellős közepén ébredtem fel. Evan ott feküdt mellettem.

– Kérsz egy kis vizet, bébi?
Elmormoltam egy igent, és szólt, hogy fedjem el a szemem, mert
felkapcsolja a lámpát. Megtöltött egy poharat a fürdőszobában, és a
halvány fényben óvatosan nyújtotta felém.
– Köszi. – Felültem.
Nagyon halkan mesélt el mindent, ami az elalvásom óta történt. Billy
velem maradt a házban, miközben Evan és Sandy elmentek Allyért az
iskolába. Evan azt mondta Allynek, hogy Sandy és Billy a barátai a
vendégházból, és hogy egy darabig velünk maradnak. Allyt nem igazán
zavarta, és ami azt illeti, Sandyt meg is kedvelte. Pont őt. Billy most a
földszinten aludt, a kanapén, Sandy pedig az Ally szobája melletti
vendégszobában.
Megszólaltam:
– Sandy bizonyára zabos amiatt, ami ma történt.
– Semmi gáz nincs vele. Kissé arra emlékeztet, amilyen te szoktál
lenni, ha valamit megszállottan csinálsz.
– Jaj, de kedves.
Gyengéden nevetett.
– Mit tegyünk most, Evan?
– A következő pár napban óvatosabbnak kell lennünk, és várnunk,
hátha újra telefonál. Egyébként éppen ettől tartottam.
– Mitől?
– Hogy valami nem megy majd jól, és John még nagyobb fenyegetéssé
válik.
– Elkapták volna, ha nem deríti ki, hogy hazudtam Allyvel
kapcsolatban.
– Én eleve úgy gondoltam, hogy Allyről semmit nem kellett volna neki
mondanod.
– Valamit mondanom kellett, és most igazán nincs szükségem az „én
megmondtam”-okra.
– Bocsáss meg! – sóhajtotta Evan. – Csupán egyáltalán nem kívánok
még egy ilyen napot megélni, mint a mai.
– Én sem. A legjobban az zavar, hogy honnan tudhatta meg, hogy
hazudtam? – Mindketten elnémultunk egy kis időre. – Mit gondolsz,
beszélhetett valakivel az ismerőseink közül?
– Egyik ismerősünk sem olyan ostoba, hogy egy idegennek fecsegjen
ki a lányunkkal kapcsolatban bármit, Sara.
– Lehetett valaki az iskolájából is… egy tanár, vagy valamelyik szülő,
vagy akár valamelyik gyerek vagy ilyesmi. Vagy…
– Mi?
 – Melanie egy bárban dolgozik – mondtam. – Mi van, ha bement, és
azt mondta, van egy hatéves lánya, vagy ilyesmi? Elkezdhetett mesélni
neki az unokahúgáról.
– Ez eléggé elrugaszkodott… Amúgy is sokkal hajlamosabb Kyle-t
fényezni.
– Ó, baszki. – Sóhajtottam. – Azt mondtam, meghallgatjuk a cédéjét, az
esküvő miatt.
– Hamarosan meg is tesszük.
– Jól tennénk, különben megnézhetem magam.
– Jelenleg Melanie a legkisebb problémád.
Ismét csendbe burkolóztunk, majd megszólalt:
– Nem, van egy olyan érzésem, hogy a szigeten volt, és figyelt téged. –
Szorosabban húzott magához. – Járj nyitott szemmel. Figyelj minden
olyan járműre, ami esetleg követ téged, és figyelj a környezetedre.
– Mindig figyelek.
– Nem, nem figyelsz. Általában eltereli a figyelmed valami. Ígérd
meg, hogy óvatos leszel.
Lassan beszéltem, minden egyes szót eltúlozva.
– Megígérem neked, hogy jobban figyelek majd a környezetemre.
Megcsókolta a homlokom, és megszorította a vállam. Evan karjai
között, a teste melegét, ütemesen dobogó szívét érezve, újra kezdtem
elbódulni.
A sötétben mormolta:
– Nem szeretném, ha még egyszer beszélnél vele, Sara.
A vállába suttogtam:
– Nem fogok. Befejeztem.

Azóta semmi hír Johnról. Evan az utóbbi pár napban mellettem volt,
ahogy Billy és Sandy is, ezért nem jöttem el a tegnapi időpontomra.
Végtére is, nem is volt annyira rossz, hogy ott voltak. Egyikük
napközben általában elment a kapitányságra, és örültem, hogy van
valaki, aki velem együtt elkíséri Allyt az iskolába, de hiányzott az
Evannel kettesben töltött idő. Hiányoltam az egyedül töltött időt is.
Billy napközben a ház körül maradt, ami nem volt áldásos hatással a
kapcsolatunkra. Evan néhányszor elment mellettünk, miközben Billyt
nyaggattam az üggyel vagy a Johnnal kapcsolatos elméleteivel
kapcsolatban, és észrevettem azt a nézését. Egyik éjjel, mikor ő már
lefeküdt, én fennmaradtam Billyvel, és a munkájáról beszélgettünk.
Mikor végre bemásztam az ágyba, Evan hátat fordított nekem.
Megkérdeztem, mi a baj – kétszer is – és ezt felelte:
– Nem tetszik, hogy ennyire barátságos vagy Billyvel.
– Ööö, vendég a házunkban. Mit tegyek, ne is foglalkozzam vele?
– Zsaru. A szakmánál kellene maradnia, nem pedig azzal elfoglalnia
magát, hogy a menyasszonyomat fűzi.
– Most biztos szórakozol. A régi ügyeiről beszélgettünk.
– Nem tetszik a pasas.
– Ez egészen nyilvánvaló, mivel elég bárdolatlan voltál vele a
vacsoránál.
– Helyes. Talán veszi a lapot, és beül a kurva járőrkocsiba.
– El sem hiszem, hogy ekkora seggfej vagy. Olyan, mintha a testvérem
lenne, Evan.
– Inkább aludj, Sara.
Ezúttal én fordítottam hátat neki.

Részben megértem Evan álláspontját – én se díjaznám, ha egész nap

Sandyvel lógna – de teljesen őszintén mondtam, amit mondtam. Billy
mintha a bátyámmá vált volna, egy igazán védelmező, fegyvert viselő
báttyá. Mikor egy alkalommal a kapitányságon kellett találkoznunk,
láttam, ahogy kikísér egy nőt a kocsijához. Zúzódások voltak az arcán.
Mikor Billynél rákérdeztem, megrázta a fejét, és ezt mondta:
– Egy újabb erőszakos férj, aki túl sokat ivott.
– Távoltartási végzést kért?
 Felhorkant:
– Igen, de általában mind csak papírpazarlás. Az erőszakoskodók fele
ettől függetlenül megtámadja a nőt. És általában meg is ússzák. – A nő
kocsiját bámulta, miközben távolodott. – Legközelebb a kórházban fog
kikötni. A férjét a saját módszerével kellene móresre tanítani.
Valami a hangjában arra ösztönzött, hogy megkérdezzem:
– Tett ilyesmit valaha? Vette a saját kezébe a dolgokat?
Felém fordult, komoly volt az arca.
– Azt kérdezi, megszegtem-e a törvényt?
Megpróbáltam nevetéssel elütni a hirtelen kérdést, majd azt
válaszoltam:
– Nem tudom, én simán el tudom képzelni afféle álarcos keresztes
lovagként.
Újra végignézett az úton.
– „A nagy tudású hadvezér gondozza az utat, és megőrzi a törvényt,
így válik győzelem és vereség urává.” – Felém fordult: – Jöjjön,
szerezzünk egy kávét.
Bár Billy ismételten egy Szun-ce-idézettel ütötte el a kérdést, volt egy
olyan érzésem, hogy régebben olykor önbíráskodásra hajlott. Nem
zavar, ha így volt. Sőt szimpatikus is. Pont egy ilyen embert szeretek a
saját lövészárkomban tudni. Egyszer elmondta, hogy még mindig közeli
kapcsolatban van néhány áldozattal, akikkel együtt dolgozott, és hogy
számára nincs vége egy ügynek addig, amíg valaki rács mögé nem
kerül, vagy a hullaházba. – Remélem, Johnt is ráteszi erre a listára.
Mindegy, melyik oszlopba.
Ma reggel volt egy hívásom a mobilomon, de csak kétszer csengett,
utána abbamaradt. Nem mintha fel akartam volna venni – már
elmondtam Sandynek, hogy nem fogom felvenni, ha John újra felhív.
Azt gondoltam, alapos fejmosásban részesítenek, de mindketten
magukban tartották a véleményüket. Valószínűleg azt hiszik, majd
meggondolom magam. Esélytelen. A szám egy Williams-tó közelében
levő fülke száma volt, tehát úgy fest, nincs a szigeten. Talán ezúttal
alaposan felpaprikáztam, és soha többé nem is hallok felőle.
Eltűnődtem, milyen is lenne ez: az egész életemet úgy élném le, hogy
folyamatosan hátra kell tekintgetnem? Arra várnom, mikor szólal meg
a telefon? Vége lehet valaha is az ilyesminek?
 TIZENÖTÖDIK BESZÉLGETÉS

Mikor hazaértem a legutóbbi találkozónkat követően, Evan közölte, úgy

döntött, marad hétvégére. Elgondolkodtam, vajon a döntését mi
motiválta inkább, a Billy vagy a John miatti aggodalom, de jólesett, hogy
a változatosság kedvéért itthon van. Nem mintha segített volna
bármiben. El nem tudom neked mondani, hányszor vettem kézbe egy
szerszámot, és tettem le azonnal utána. A nap túlnyomó részét a
számítógép előtt ülve töltöttem.
Most olyan dolgokra keresek rá a Google-ban, mint a „honnan tudom
meg, ha követnek”, vagy „életmentő önvédelmi módszerek”. Az egyik
cikkben javaslatokat találtam arra az esetre, ha megtámad egy
sorozatgyilkos vagy erőszakoló, köztük volt például a visszatámadás és
a sikoltozás. Még azt is felsorolta, mit válthatnak ki az egyes reakciók.
De úgy tűnik, az egyetlen módja annak, hogy biztosak lehessünk abban,
melyiket is kerítettük kézre, helyesebben melyiknek kerültünk a kezei
közé, az a próbálkozások eredménytelensége – miután megöl minket.
Továbbra is kinyomtattam mindent, a biztonság kedvéért. A
papírokat egy hatalmas aktában tároltam, amelyet a Johnnal
kapcsolatos dolgoknak nyitottam. Volt benne egy napló, amibe akkor
fogtam bele, mikor hívogatni kezdett. Lejegyeztem a napszakot, amikor
hívott, a hangulatait, a hanghordozását, a beszédében hallott mintákat,
bármit.
Mikor nem a Google-t nyúzom, akkor Billynek küldök rövid Mi a
helyzet odaát? e-maileket. Mindig válaszol. Néha csak ennyit: Ne
aggódjon! Vagy: Tartson ki, hívom később, és beszámolok! Evan
kiakadna, ha megtudná, mennyire szorosan tartjuk a kapcsolatot. Nem
szeretem a háta mögött csinálni, de nem tudom megmagyarázni, miért
van szükségem Billy megnyugtatásra, legalábbis úgy nem, hogy azt
Evan meg is értse. Evan remekül ki tud emelni a félelmeimből, és
kiegyensúlyozza az érzelmi hullámvasutat, amire bérletet vettem. Ez
azonban akkor működik, ha épp ötös fokozatban vagyok. Ha
felkapcsoltam tízesbe, az összes egyszerűen-ne-is-gondolj-rá tanácsától
megőrülök. Billy mindent-kézben-tartunk hozzáállására van ilyenkor
szükségem.
Az előző péntek este kegyetlen volt. Bár Evan otthon volt, és nem
hallottam John felől hétfő óta, cseppet sem éreztem magam
nyugodtabbnak. A mobiltelefonom néma volt, az agyam viszont zajos. A
sorozatgyilkosok az összes könyv szerint rendkívül impulzívak tudnak
lenni. Ha John késztetést érez arra, hogy beszéljünk, felveheti a telefont
attól teljesen függetlenül, hogy épp mennyire dühös, csak hogy
elmondja, mennyire dühös. Vagy dönthet úgy, hogy személyesen közli
velem. De a lényeg, hogy az ilyen típusú emberek, mint John – mint én
–, épp annyira rögeszmések, amennyire impulzívak. Egész éjszaka azért
voltam fent, mert azon töprengtem, őt mi tarthatja ébren. Majd
szombat reggel újra elkezdődtek a hívások.

A telefonom a reggeli készítése közben csörgött – ami azt illeti, Evan

készítette a reggelit, én csak dumáltam, és útban voltam neki. A szám új
volt, a körzetszám viszont még mindig Brit Columbia.
Evan szólalt meg:
– Ne vedd fel!
– Ez egy másik szám.
Hátat fordított a tűzhelynek.
– Ha nem ő az, akkor hagynak üzenetet. – Nem hagytak. Még
háromszor hívtak fel, mindhárom alkalommal letették a negyedik
csengés után. Egy villával a kezemben, lefagyva álltam a félig
megterített asztal fölött, várva, hogy megszólaljon újra a telefon.
Evan pillantott hátra a válla fölött:
– Kapcsold ki a francba!
 Pillanatokkal előtte gondoltam arra, mennyire örülök, hogy Sandy és
Billy nincsenek itt. Így Evan csak az enyém, most azonban azt kívántam,
bárcsak itt lennének, és elmondanák, mit csináljak.
Kezdett elpárologni az elhatározásom, hogy ügyet sem vetek Johnra.
– Mi van, ha megint elkapott egy lányt?
Evan megfordult, kezében a főzőkanállal.
– Kapcsold ki a telefont, Sara!
Tojások sercegtek a háta mögött a serpenyőben, mikor újra
megszólalt:
– Úgy rémlik, azt mondtad, befejezted.
– De mi van, ha elkapott valakit, vagy egy kempingben van, és…
– Ha nem beszélsz vele, nem tud manipulálni.
Ally lépett be a konyhába.
– Mi ez a bűz?
– Jesszus, a tojás! – Miközben a serpenyőt áttette egy másik főzőlapra,
Evan azt mondta:
– Azt csinálsz, amit akarsz, Sara. De pontosan tudod, mi fog történni.
Kikapcsoltam a telefont, és az asztalra tettem.
Evan megragadta a kezemet.
– Ez az egyetlen módja annak, hogy visszakapd a saját életedet.
Leültem, az ölembe húztam a fintorgó Allyt, és a hajába temettem az
arcom. Rosszullét környékezett a rémülettől és a bűntudattól. Kinek az
életét sikerült most megsemmisítenem?

Allyt átvittük Meghanékhoz, aztán hazajöttünk, és Evan elvégzett ezt-

azt a ház körül. Végre befejeztem az ágytámlát, amivel szenvedtem, de
úgy éreztem magam, mint aki a bokájára kötözött kövekkel
kapaszkodik egy domboldalon felfelé. Billy hívott, hogy elmondja, John
Lilloeet mellől telefonált, egy fülkéből, az előző hívásától úgy
háromórányira, délre. És háromórányira Vancouvertől is. Munka
közben azon járt az agyam, vajon John épp a következő áldozatát
keresi-e, mialatt én itthon csiszolok.
A rendőrség megbízott egy járőrt, hogy minden szünetben menjen el
az iskola mellett. A tanár azt gondolja, kegyetlen felügyeleti háborút
folytatok a vér szerinti apával – hála az égnek, soha nem említettem a
tanárnak, hogy az apja halott –, de elgondolkodtam azon, hogy otthon
kellene tartanom Allyt. Evannel beszélgettünk erről, de úgy döntöttünk,
az ő érdekében mindent a lehető legnormálisabb keretek közt kell
kezelnünk. Engem megtartani a lehető legnormálisabb keretek közt –
ez volt a kihívás. Életem java részében mindig egyarasznyira voltam a
mániástól, és pillanatok alatt kapcsoltam csúcssebességbe, de most?
Most már azt sem tudom, mi a normális.

Ebédszünetet tartottunk Evannel, és megpróbáltam érdeklődő

maradni, amikor elmesélte, hogy átrendezte a fáskamrát, de
észrevette, hogy a szendvicsemet babrálom.
– Miért nem mégy el meglátogatni Laurent egy kicsit? – kérdezte.
– Nem is tudom. – Vállat vontam. – Nem beszéltünk valami sokat
mostanában, mert úgy érzem, mintha szünet nélkül hazudnék. És nem
mondtam el senkinek, hogy itthon vagy. Nem értenék, miért.
– Mondd egyszerűen azt, hogy lemondtak egy utat, és szerettem
volna veled tölteni egy kis időt, hogy haladjunk az esküvői
előkészületekkel.
– Istenem, az esküvő. Még mindig nem rendeltük meg a tortát, a
virágokat, nem béreltünk szmokingot neked, nincs meg a bor,
nincsenek készen a névtáblák. – Széttártam a kezem. – Még csak a
meghívókat se küldtük ki.
– Minden rendben lesz, Sara.
– Három és fél hónap múlva esküvő, Evan. Hogy lesz ez így rendben?
Evan felvonta a szemöldökét:
– Hé, menyasszony, lehetnél valamivel kedvesebb is a vőlegényeddel.
– Bocsánat – sóhajtottam fel.
 – Mi a legjelentősebb tétel a listádon?
– Nem tudom… talán a meghívók.
Egy darabig gondolkodott.
– Menj, látogasd meg Laurent, én pedig keresek egy levélmintát az e-
mailhez, és frissítem a weboldalt. Mikor hazaérsz, pontosítjuk a
szöveget, aztán holnap végigmehetünk az e-mail-címeken, és kiküldjük
a linket.
– De…
– De micsoda?
– Amint kimentek a meghívók… Nem is tudom, lehet, hogy igazad
van. De mi van, ha a dolgok rosszabbak lesznek Johnnal, és…
– Nem lesznek. Kikerült az életünkből. Te pedig gondoskodsz róla,
hogy így is maradjon, igazam van? – Bólintottam. – Tehát amennyiben
nem gondoltad meg magad a házasságot illetően…
Az államat simogattam.
– Hmm… nézzük csak.
Megmarkolta a hajam, és csóktávolságra húzta magához az arcom.
– Nem engedlek elmenekülni. Most nem, mikor egy zsaru várja, hogy
átvehesse a helyemet.
Ráütöttem a vállára.
– Billy nem úgy kedvel. És jelenleg valószínűleg utál, amiért
szétbarmoltam az ügyet.
Evan felmordult, és ennyit válaszolt:
– Remek. Most pedig indulj a húgodhoz.

Mikor hazaértem – lényegesen több életkedvvel, miután elpusztítottam

vagy fél tucatot Lauren mogyoróvajas sütijéből, és egy egész kanna
kávét –, Evan azt mondta, hívták párszor a vendégházból. Aggódtam,
hogy ügyfeleket veszít el, erre azt felelte, őt jobban aggasztja, hogy
engem elveszíthet.
Amint John rájött, hogy nem fogom felvenni a mobiltelefont,
néhányszor próbálkozott a vonalassal is. Ally megkérdezte, miért nem
vesszük fel, erre azt válaszoltuk, hogy csak üzletkötők, és nem szabad
felvennie. Éjszakára lenémítottuk a csengést, és a rendőrségnek
megadtuk Evan mobilszámát, mert az enyém ki volt kapcsolva. John
vasárnap is próbálkozott néhányszor. Minden hívás Cache Creek
környékéről jött, és nagyobb biztonságban éreztem magam attól, hogy
tudtam, merre van, legalább nagy általánosságban. Evan viszont úgy
látta, csak sokkal őrültebben viselkedem ettől, mert megpróbálom
megjósolni a következő lépését. Igaza volt. Beleegyeztem, hogy hétfőn
felhívom a telefontársaságot, hogy cseréljék le a hívószámomat. Majd
vasárnap este megkaptam az e-mailt.

Evan épp meg akarta mutatni az esküvői weboldalt, amit egész

hétvégén frissítgetett, mikor úgy döntöttem, megnézem az e-
mailjeimet. Amint megláttam a regisegbolt@gmail.com címet, azonnal
tudtam, hogy John az.
Az üzenetet végig nagybetűkkel írta.

SARA
NAGYON NAGY A NYOMÁS. SZÜKSÉGEM VAN RÁD.
JOHN

Az irodám falai rám borultak, miközben a képernyőt néztem. Evan

beszélt mögöttem, de nem értettem a szavait.
– Mi a gond? – kérdezett Evan.
– John írt egy e-mailt.
Evan megfordult a székén, kérdezett még valamit, amit nem fogtam
fel. Kinyitottam az asztalom feletti ablakot, friss levegőre vágytam, de
még így is azt éreztem, hogy megfulladok. Billy – muszáj felvennem a
kapcsolatot Billyvel. Továbbítottam neki az e-mailt, és azonnal fel is
hívott, hogy tájékoztasson: a rendőrség megkísérli kideríteni, John
honnan küldhette, de én biztos voltam benne, hogy egy nyilvános gépet
használt.
Mikor megmutattam Evannek az e-mailt, azt mondta, egyszerűen ne
foglalkozzam vele. Megpróbáltam az esküvői weboldalra koncentrálni,
de nem tudtam kiverni a fejemből John üzenetét.
Elhaló hangon kérdeztem:
– Mi van, ha megöl valakit?
– A rendőrség figyelmeztetéseket tett ki minden egyes kempingben.
De a végén téged fog megölni, ha továbbra is kommunikálsz vele, Sara.
– Végiggörgette a weboldal egyik oldalát. – Gyere, ez majd eltereli a
gondolataidat. Látod, megváltoztattam a formátumot, és a
horoszkópjainkat és a linkeket beépítettem egy térképbe – és van itt
egy kis kvíz is. És mindenki visszajelezhet online.
– Ez tök jó. És köszi, amiért igyekszel elterelni a figyelmemet. De John
nem a beszélgetéseink miatt lépi át a határait.
– Akkor hagyd, hogy felbosszantsa magát. Itt vagyok, a ház be van
riasztózva, és rendőrök járőröznek odakint. Ha egyáltalán beszélsz
vele, ezt kellene megmondanod neki, hogy a rendőrség tudja, hogy
felvette veled a kapcsolatot, és elkapják, ha újra beteszi a lábát a
szigetre.
– Lehet, hogy ettől fog teljesen bekattanni.
Evan elfordult a képernyőtől.
– Mit szeretnél tenni, Sara?
– Csak szeretném, ha ez az egész megszűnne.
– Akkor hagyd, hogy a rendőrség végezze a munkáját.
– De ők sem mindenhatók, én pedig nem bírom ki, hogy ne tudjam,
mit csinál.
– Sara, ha beszélsz vele, akkor én leszek nagyon bosszús.
– Most meg te fenyegetsz? Ez nem fair.
– Nem fair, de aggódom érted. Azt mondtad, befejezted vele.
– De ő nem fejezte be. Megváltoztathatjuk a számainkat – milliószor
megtehetem –, de mindaddig, amíg szabadlábon van, új és új módokat
talál a kapcsolatfelvételre.
 Evan arca kőszikla volt.
– Akkor mit akarsz tenni?
– Azt hiszem… azt hiszem, talán meg kellene próbálnom újra
találkozni vele. Ha…
– Nem, Sara. Ezt nem teheted.
– Evan, gondolj csak bele. Kérlek. Én sem akarom megtenni, rémisztő
már az elképzelés is. De el kell kapnunk. Csak így lesz egyszer és
mindenkorra vége. Hogyan tartsuk meg az esküvőt, amíg ott lóg a
fejünk felett mindez?
– Ha megteszed, én nem akarok részt venni benne.
– Ez mit jelentsen?
– Azt, hogy nem fogok ott ülni a kocsiban, azon tépelődve, hogy épp a
halálodba rohansz-e. Allyt is kockára teszed, tudod?
– Ez annyira tisztességtelen. Allyt próbálom megvédeni. Mindaddig
nincs biztonságban, amíg Johnt nem kapják el.
– Ha megteszed, akkor jobb, ha velem jön a vendégházba.
– Ally itt marad.
– Tehát szeretnéd, ha itt maradna, ahol el tudja ragadni az iskolából?
– Itt nagyobb biztonságban van a rendőrök megfigyelése mellett,
mint odafent a vendégházban. Az oda vezető út sivár, az egész
városban összesen van vagy három rendőr. És John tudja, hol van a
vendégház, Evan. Ha bármi történne odafenn…
– Ott könnyebben meg tudnám védeni.
– Billy is meg tudja védeni… – elhallgattam, amint felfogtam, mit
mondtam éppen.
– Szóval úgy gondolod, Billy jobban gondját tudja viselni Allynek,
mint én?
– Rendőr, Evan.
– Nem érdekel, micsoda. Ha ezt megteszed, Ally velem jön a
vendégházba, vagy elmondom a szüleidnek, és itt maradhat.
– Nem viszed el a lányomat sehova.
– A te lányodat? Hát erről van szó? Nem az enyém, ezért nincs
beleszólásom abba, ami vele történik?
– Evan, nem így értettem!
Lecsukta a számítógépe képernyőjét, és az iroda ajtaja felé indult.
– Azt teszel, amit akarsz, Sara. Amúgy is azt tennéd.

Aznap éjszaka Evan a kanapén aludt. Én órákon át forgolódtam, fejben

még mindig vele vitatkozva, de éjfélre a haragom java elpárolgott.
Gyűlöltem, hogy haragszik rám. A hátamra gördültem, és a
mennyezetet bámultam. Evan miért nem látja be, hogy Johnnal
találkozni a legjobb lehetőség – illetve, ahogy Billy is említette,
valószínűleg az egyetlen lehetőség – arra, hogy eltávolítsuk az
életünkből?
A sötétben mindent átrágtam, amit mondott. Az én lányom? Evan
sokkal inkább volt Ally apja mint bárki valaha is. Tényleg azt gondoltam
volna, hogy mivel vér szerint nem az övé, nincs joga beleszólni, mi
történik vele? Most döbbentem rá, hogy tudat alatt mindig
másodlagosnak tekintettem Evan véleményét, ha Allyről volt szó.
Talán igaza volt. Talán tényleg itt az ideje, hogy Johnt teljesen
kizárjam. Mindent megtettem, amit a rendőrség kért, elviseltem John
hívásait, egészen addig a pontig, amikor már két lábon járó
pánikroham voltam, végül belementem a találkozóba is – és még
mindig nem kapták el. Azt mondta, nem bánt senkit, amíg beszélek
vele, majd megölte Danielle-t, azt követően, hogy lehúzódtam az
országútról, hogy fogadjam a hívását. És azt sem tudhatom, hogy nem
támadta volna meg akkor is, ha elér, amikor Victoriában voltam. A
legkisebb ballépést is felhasználta kifogásnak, mikor megtett valamit,
amit egyébként is meg akart volna tenni. A tét most még magasabb volt.
Tudta, hogy Allyt felhasználhatja eszközként ellenem – ha kész vagyok
hazudni, hogy védelmezzem, esetleg elgondolkozhat, mi egyebet
lennék képes megtenni érte.
Jobban is elmagyarázhattam volna Evannek az érzéseimet, de miért
akart ennyire irányítani? Visszaidéztem a veszekedést, és ezúttal
megpróbáltam az ő bőrébe bújni. És ekkor jöttem rá: Evan meg van
rémülve. És minden oka megvan rá. Én hogyan érezném magam, ha ő
akarna olyasmit tenni, amitől halálra rémülök, és nem tudnám
megfékezni? A legkevésbé sem akartam olyan házasságot, mint a
szüleimé – anya a konyhában, apa pedig irányít –, de Evan nem engem
akart irányítani. Egyszerűen csak aggódott.
Leosontam, be a nappaliba. Evan a hátán feküdt, egyik karját a fején
nyugtatta. Mellé térdeltem, és megcsodáltam a vonásait a holdfényben.
Szeretem a magas járomcsontját, és az aszimmetrikus felső ajkát, ami
egyik oldalon enyhén teltebb, mint a másikon. A haja borzas volt, ami
még fiúsabb külsőt kölcsönzött neki. Közel hajoltam az arcához.
– Mit csinálsz? – motyogta.
– Nyalizok.
Felmordult a sötétben, átölelte a vállam, felemelt, majd magára
húzott, a fejem a mellkasán nyugtattam.
Ő szólalt meg:
– Nem voltál valami kedves.
– Tudom. Sajnálom. De átmentél alfahímbe.
– Alfahím is vagyok. Ezt el kell fogadnod. – Hallottam a mosolygást a
hangjában.
A nyakamba mordult. Én visszamordultam. Jó ideje nem csináltuk
már ezt. Az arcába mosolyogtam. A bal keze lekúszott, és rámarkolt a
seggemre.
– Tudod, ki is engesztelhetnél…
A vállába kuncogtam.
– Evan?
– Igen, édesem?
– Nem találkozom vele, jó?
– Jó, mivel vissza kell mennem a vendégházba reggel, és nem
szeretném, ha aggódnom kellene miattad.
– Reggel az első dolgom az lesz, hogy lecserélem a telefonszámokat.
 Szorosan magához húzott, megcsókolt, majd egymáshoz bújva
pihentünk tovább, a fejem a vállán, a karja lazán a hátamon.

Másnap reggel, miután Evan elment, megváltoztattam a mobilszámom

és a vonalas számot is. A rendőrségnek megadtam az új
elérhetőségeimet. A családomnak azzal magyaráztam a dolgot, hogy
amióta megjelent az a cikk, egy rakás újság és dilinyós is telefonálgat
nekünk.
Mikor beszéltem Melanie-val, azt mondta:
– Hallom, Evan otthon volt.
– Igen, egy ideig.
– Mit szólt a cédéhez?
– Ömm… – Mielőtt kitalálhattam volna valami kifogást, Melanie
kijelentette:
– Elképesztő vagy. Nővérek gyöngye. – Majd letette.
Mikor megpróbáltam visszahívni, hogy elnézést kérjek, nem vette föl.
Majd a bűntudatból düh lett – semmi szükségem erre a szarságra. Egy
sorozatgyilkos teszi tönkre az életem. Jó, ő erről nem tudott, de egyszer
az életben igazán lehetne egy kis türelme.

Amióta lecseréltem a számokat, John hívásai abbamaradtak. Az első

néhány nap nehéz volt – folyamatosan ellenőriztem a zárakat és a
riasztót –, de miután semmi nem történt, kezdtem megnyugodni.
Evannek igaza volt, jó ideje ezt kellett volna tennem. Semmi hirtelen
megrezzenés, semmi mobiltelefon-ellenőrzés tíz másodpercenként.
Nem néztem a híreket, és nem kerestem a Google-on semmit. Még a
projektjeimmel is elkezdtem haladni – tegnap egy halom e-mailes
árajánlatot küldtem vissza. Mintha eddig valami rettenetes drog hatása
alatt lettem volna, most pedig, józanul, el sem hiszem, mennyire átvette
az életem felett az irányítást. De ennyi volt. Egy életre leálltam vele.
 TIZENHATODIK BESZÉLGETÉS

Tudod, mi zavar igazán? Ha valaki kívülről néz minket, azt gondolja,

hogy Evan a higgadt, józan fél, én pedig az őrült. Még én is
belehelyezkedem a szerepbe. Azt gondolom, istenem, nem kellett volna
ennyire kiakadnom, miért reagálok túl mindent mindig ennyire? Csak
később, amikor visszagondolok a történtekre, és megpróbálom
kideríteni, miért is robbantam fel, akkor jövök rá, hogy Evan dobott egy
égő gyufát a lábamhoz, miközben pontosan tudta, hogy egy
benzintócsában állok.
Akár ma reggel is. Próbálom elindítani Allyt az iskolába, ő pedig az
egész ruhatárat végigböngészi, hogy eldöntse, mit vegyen fel. Végül
kivesz egy piros pólót, aztán úgy dönt, nem megy a hajpántjához, ezért
kénytelen az egészet elölről kezdeni. Jávor pedig, aki úgy döntött, most
szed össze egy napi három antibiotikumos kezelést igénylő bakteriális
fertőzést, nem eszik meg semmit, amiben gyógyszer van, akármilyen
furfangosan lett elrejtve. Ezért végigkergetem a konyhán,
megpróbálom lenyomni azt az izét a torkán, közben Ally sikoltozik, „ne
bántsd!”. Kutyaeledel kerül rám, a kutyára, a gyerekre, a padlóra.
Ekkor belép Evan, az én kedves, drága, racionális vőlegényem,
körbenéz a káoszon, majd megszólal:
– Jesszusom, remélem, fel is takarítasz.
Szórakozik velem?
Hát persze hogy felháborodok.
– Szállj le rólam, Evan. Ha ennyire zavar, akkor feltakaríthatod
magad is. – Erre kirobog, megsértve, amiért kiabáltam vele. Nem
beszélt velem egy órán át, ami a legkevésbé sem jellemző rá. Ki nem
állhatom, mikor valaki némaságot fogad velem szemben, ezért végül én
kérek tőle bocsánatot. Majd később észbe kapok – miért is nem ő kér
elnézést azért, mert kiválasztja a lehető legrosszabb időpontot, hogy
piszkáljon valamiért?
Beszélgettünk erről, mielőtt idejöttem, és azt mondta, bocsánatot kér
a megjegyzéséért, de tudom, hogy még mindig mérges. Majd idefelé
jövet eszembe jutott, amit az előző időponton mondtál: hogy Evan talán
mindazért az időért neheztel, amit ezzel a John-üggyel töltök. Akkor
nem gondoltam erre, mert remekül megvoltunk, ezen a héten azonban
megváltozott valami, most pedig már semmi nem olyan, mint volt.
Senki nem érzi magát valami remekül. Talán Johnt leszámítva.

A legutóbbi találkozónk másnapján telefonált Sandy.

– Julia szeretne önnel beszélni. Megpróbálta elérni, de
megváltoztatta a számát.
– Miről szeretne beszélni?
– Nem tudom, Sara. – Bosszúsnak tűnt. – Csak megkért arra, hogy
adjam meg önnek a vonalas telefonszámát. – Elképzeltem, Sandy
mennyire örült annak, hogy hírvivőt játszhat. A gondolattól
elmosolyodtam.
– Köszönöm. Azonnal fel is hívom. – De nem tettem. Inkább csináltam
egy csésze kávét, majd leültem az asztalhoz, a telefon elé. El tudja érni
a nő, hogy borzalmasan érezzem magam, ebből pedig épp elegem volt.
Talán nem is kellene felhívnom. Hadd tudja meg ő is, milyen érzés. Két
percig bírtam ki.
Az első csengés után felvette.
– Sandy azt mondta, szeretne velem beszélni.
– Szeretnék személyesen találkozni veled, hogy bizalmasan tudjunk
beszélni.
– Ó. Oké. Én, izé, ma nem igazán tudok elindulni semerre. Hamarosan
el kell mennem Allyért, és…
– A holnap is megfelel. Mikorra tudsz ideérni?
– Talán úgy tizenegy körül…
 – Akkor találkozunk. – Letette, semmi magyarázatot nem adott. Újra
fel akartam hívni, hogy közöljem vele, nem megyek. De ez teljesen
esélytelen volt, amitől ideges lettem. Valószínűleg ezt ő is tudta. Ettől
pedig még idegesebb lettem.

Evannek nemigen tetszett, hogy egészen Victoriáig autózom, miközben

még mindig fogalmunk sincs róla, merre van John, de megértette, hogy
ki kell derítenem, Julia miért telefonált. Megígértem, hogy óvatos
leszek, majd elkezdtem milliónyi lehetséges okot felsorolni, amiért látni
akarhat, míg végül azt mondta:
– Sara, majd megtudod holnap. Menj aludni.
– De te mit gondolsz, miért…
– Elképzelésem sincs. Most pedig kérlek, menj lefeküdni.
Elmentem, de órákig hánykolódtam, azt tervezgettem, mit vegyek fel,
hogyan beszéljek vele. Fontosnak éreztem ezt a látogatást. Ő jelezte,
hogy látni akar. Szeretne velem találkozni.

Másnap reggel azonnal elindultam, miután Allyt elvittem a suliig.

Majdnem fél órával korábban érkeztem, ezért vettem egy kávét egy
boltban, Julia házától nem messze. Eszembe jutott, hogy van a ház
közelében egy szabad strand, és elindultam arrafelé. Mikor elhajtottam
a háza mellett, egy nőt láttam kilépni az oldalajtón. A kezével beletúrt a
hajába.
Nem létezik!
Az egyik szomszéd háza előtt álltam meg, majd a visszapillantó
tükörben figyeltem, ahogy Sandy átmegy az utcán, és beszáll egy civil
rendőrautóba. Mit keres Victoriában? Tegnap telefonált, de meg sem
említette. Persze én sem említettem a látogatásomat. Miután Sandy
elhaladt mellettem, visszakanyarodtam az útra, és továbbmentem a
strand felé. Vagy húsz percen át bámultam az óceánt, a kávémat
szürcsölgettem, és azon gondolkodtam, amit az imént láttam.
Lehetséges, hogy az üggyel kapcsolatban találkoztak, de furcsa volt az
időzítés.
Visszamentem Julia házához. Röviden elmosolyodott, ahogy ajtót
nyitott, ajka szorosan a fogsorára feszült. Bár június közepe volt, talpig
feketébe öltözött, hosszú szoknya és egy ujjatlan tunika volt rajta.
Sápadtnak tűnt, a frufruja egyenes vonalat képzett a homloka közepén.
Visszamosolyogtam rá, és megpróbáltam felvenni a szemkontaktust.
Látod, milyen ártatlan vagyok? Milyen szeretetre méltó? A tekintete
azonban oldalra villant, miközben gyors kézmozdulattal betessékelt.
– Kérsz teát?
– Nem, köszönöm.
Semmi mással nem kínált meg, csak intett, hogy kövessem a
nappaliba. Mikor átmentünk a hatalmas, ragyogó márvány
munkafelülettel és cseresznyefa szekrényekkel felszerelt konyhán, két
bögrét láttam meg a pulton. Eszembe jutott, hogy az egyik talán Sandyé
volt.
A nappali túl hivatalos volt az én ízlésemnek, és miközben a nagy,
fehér díványt és a színben passzoló kis kétszemélyes kanapét néztem,
megpróbáltam itt elképzelni Allyt. A himalájai a szoba közepén álló
bőrpuffon volt kiterülve, engem figyelt, miközben a farkát lóbálta.
Leültem a kis kanapéra, Julia velem szemben helyezkedett el a
díványon, és lesimította a szoknyáját. Hosszú ideig bámulta az óceánt
odakint, mielőtt megszólalt.
– Úgy hallottam, nem akarsz többé beszélni vele.
Ezzel ugyan hova akar kilyukadni?
– Így van – válaszoltam.
– Te vagy az egyetlen ember, aki esetleg képes lehet megállítani.
Megfeszültem.
– Ön szeretne vele beszélgetni?
– Az más.
Röstelltem a megjegyzésem, és azt feleltem:
– Evannel, a vőlegényemmel közösen úgy döntöttünk, túl kockázatos.
 Kemény pillantást vetett rám.
– Szeretném, ha találkoznál vele, Sara. Értem.
Elállt a lélegzetem.
– Micsoda?
Előrehajolt.
– Te vagy az egyetlen esélye a rendőrségnek arra, hogy elkapják. Ha
nem beszélsz vele, újabb embereket fog megölni. Ezen a nyáron is
megerőszakol és meggyilkol egy nőt.
Egymást bámultuk. A nyaka tövében láttam ütemesen lüktetni egy
eret. A macska leugrott a puffról, és elvonult.
– Sandy emiatt volt itt ma, igaz?
A szeme kikerekedett a meglepetéstől, és hátradőlt.
– Láttam elmenni, Julia. Ő mondta önnek, hogy ezt mondja nekem?
– Nem mondott nekem semmit.
Farkasszemet néztünk. Tudtam, hogy hazudik, de a szeme se rebbent.
Elkapott a hév:
– Mi van az én életemmel? Mi a helyzet az én gyerekemmel?
A keze remegett az ölében.
– Ha hátat fordítasz, akkor gyilkos vagy magad is.
– Megyek – álltam fel.
Az ajtóig követett.
– Undorodtam a gondolattól, hogy ott vagy bennem, kilenc hónapon
keresztül. Rosszul voltam attól, hogy tudtam, odakint vagy valahol te is
– attól, hogy valami él, ami hozzá tartozik.
Ledermedtem a szavaitól, és bámultam rá, várva, hogy mikor érkezik
a fájdalom, valahogy úgy, mint amikor megvágja magát az ember, és
először csak a vért látja, az agy viszont még nem fogta fel, mekkora is a
sérülés.
– De ha megállítod – folytatta –, akkor megérte.
Szerettem volna azt mondani, hogy tisztességtelen és kegyetlen
minden szava, de összeszorult a torkom és égett az arcom, miközben a
sírással küszködtem.
 Ekkor a harag eltűnt az arcáról, a teste elernyedt, és ahogy felnézett
rám, a tekintetéből kétségbeesés, legyőzöttség sütött.
– Nem tudok aludni. Amíg ő odakint van, soha nem leszek képes
aludni.
Kirobbantam az ajtón, becsaptam magam mögött, sírva rohantam a
Cherokee-hoz, és tolatni kezdtem. Megpróbáltam elérni Evant, amint
újra úton voltam, de nem vette fel. Néhány kilométert követően a harag
és a fájdalom bűntudattá alakult át bennem. Igaza volt? Ha nem
beszélek meg vele egy újabb találkozót, és John megöl valakit, az engem
is gyilkossá tesz?

Amikor a Malahat autópályán haladok Victoria felől, általában lassan

megyek, és az útra koncentrálok – az egyik oldala meredek szakadék, a
másik pedig egy sziklafal, tehát nincs lehetőség hibázni –, ma azonban
sebesen vettem a kanyarokat, kezemmel a kormányt markolva. Mikor
felértem a tetőre, és elindultam lefelé a túloldalon, ahol az út ismét két
sávra szélesedik, felhívtam Sandyt.
– Ez kisstílű volt, még önhöz mérten is.
– Miről beszél?
– Pontosan tudja. – Mikor túl közel kerültem egy másik kocsihoz az
egyik éles kanyarban, lassításra kényszerítettem magam.
– Valami balul sült el?
– Hagyja abba a színjátékot, Sandy. Láttam, amikor kilépett a házból.
Csak hallgatott.
– Önnel nem foglalkozom tovább. – Letettem.
Megpróbáltam felhívni Evant, de még mindig nem reagált. Muszáj
volt beszélnem valakivel. Billy az első csengés után felvette.
– Szeretném, ha Sandyt eltávolítanák az ügyről. Nem dolgozom vele
tovább.
– Hűha. Mi történt?
– Elautóztam egészen Victoriáig, hogy találkozzam a szülőanyámmal
– mert azt gondoltam, én ostoba, hogy látni szeretne –, de kiderült, hogy
semmi mást nem akar, mint rábeszélni egy találkozóra Johnnal.
Korábban értem oda, és láttam, ahogy Sandy elhagyja a házat. Ő
beszélte erre rá Juliát! Ön tudott erről?
– Tudtam, hogy Sandy beszélt vele, Julia egy rendkívül fontos tanú.
De nem hinném, hogy megpróbálta felültetni…
– Nem gondolja, hogy rendkívül átlátszó ez így, hogy véletlenül pont
ugyanazon a napon volt ott?
Billy egy ideig hallgatott.
– Szeretné, ha beszélnék vele?
– Mi értelme volna? Istenem, akkora hülyének érzem magam, amiért
azt gondoltam, Julia őszintén szeretne találkozni. De csak… –
Elhallgattam, mielőtt újra könnyezni kezdtem volna.
– Hol van most? – szólalt meg Billy.
– Úton Victoriából hazafelé.
– Mit szól ahhoz, ha kerítek kávét és szendvicseket, és találkozunk
önnél? Beszélhetünk az egészről, rendben?
– Igen? Nem gond?
– Dehogyis. Hívjon, ha közelebb van már Nanaimóhoz.
Az út fennmaradó részében azokat a dolgokat szedtem össze, amiket
Sandynek akartam mondani, de folyton megakasztott Julia hangja. Ha
megállítod, akkor megérte.

Mikor befordultam a kocsifeljáróra, Billy mosolyogva szállt ki a

terepjáróból, egy tálcát tartva, amin két fedeles kávéspohár állt, másik
kezében barna papírzacskó.
– Kevés olyan dolog van, amit az étel-ital nem hoz rendbe.
– Vannak efelől kétségeim – mosolyogtam.
– Nos, egy próbát megér. – Miután kiengedtem Jávort a hátsó
udvarra, Billyvel leültünk a verandán, és nekiláttunk a szendvicseknek.
Az asztal túloldaláról tanulmányoztam.
 – Ön is úgy gondolja, gyilkos vagyok, ha nem találkozom Johnnal?
– Ezt meg honnan veszi?
– Ezt mondta Julia.
– Au. – A szeméből sütött a rokonszenv.
– Igen. Evan szerint nem az én hibám lesz, ha megöl valakit.
– Persze hogy nem. Rendőrként mindig felelősnek érzem magam, ha
meglép egy gyanúsított, de megpróbálok tanulni belőle, és legközelebb
jobb munkát végezni.
Miközben a szendvicseken rágódtunk, elgondolkodtam azon, amit
mondott. De Billy nem fejezte be a témát.
– Nem kell semmit tennie, amit nem szeretne, Sara. Ha azonban úgy
dönt, hogy nem találkozik vele, nem vádolhatja saját magát az élete
végéig, ha John elkövet valamit.
– A helyzet az, hogy ha csak rajtam múlna, én megpróbálnék még egy
találkozót megbeszélni. Szerettem volna már felhívni önt, és elmondani
ezt, de Evan kibukott. Nem akarja megengedni, hogy még egyszer
megtegyem.
– Csak önt próbálja megvédeni.
– Ezt értem, de ő nem gyötri magát úgy, mint én. Tudom, hogy
őrülten hangzik, de olyan, mintha mindent éreznék, amit az áldozatok
éreznek, amit a családok éreznek. Soha nem éli ezt át, mikor egy ügyön
dolgozik? Hogy kezdi elveszíteni önmagát?
– Nehéz, de az ember megtanulja szétválasztani a dolgokat.
Felsóhajtottam.
– Ez a gondom. Semmit nem tudok eltávolítani magamtól. Még
gyerekként is egyvágányos agyam volt. Apa utálta, mert egy ideig
teljesen rá tudtam kattanni valamire, napokig csak arról beszéltem,
majd a következő héten már valami más érdekelt. – Felnevettem. – Ön
milyen volt gyerekként?
– Mindig bajba keveredtem. Bunyózás, ivászat, lopások. Amikor
tizenhét éves voltam, apa kivágott, és egy barátomnál kellett laknom.
– Ó! Ez szörnyű.
 – De egész jól sült el. Beiratkoztam egy edzőterembe, nem messze
onnan, ahol laktam, és egy kick-boxot oktató öreg rendőr néha elvitt
magával járőrözni. Ő beszélt rá, hogy rendőr legyek, máskülönben már
rács mögött lennék.
– Örülök, hogy úgy döntött, inkább a jófiúk mellé csatlakozik.
– Én is. – Vigyorgott.
– És most közelebb vannak már az apjával?
– Lelkész. Csak az egyház és isten foglalkoztatja. Ebben a sorrendben.
– Igazán? Milyen volt mellette felnőni?
– Ha azt gondolja, én vagyok tele idézettel… apám szóról szóra fel
tudta mondani a Bibliát.
Mosolygott, de a szemében észrevettem valami kemény villanást,
mielőtt lenézett az üres kávéspoharára.
– Szigorú volt? „Aki kíméli botját”, meg ilyesmi?
– Nem volt erőszakos, vagy hasonlók, de hitt a vezeklésben. – Röviden
felnevetett. – Mikor gyerek voltam, összeverekedtem egy fiúval a
vasárnapi hitoktatáson, mert megpróbáltam az útjába állni, amikor
meg akart verni egy kisebbet. Apa arra kényszerített, hogy kérjek
bocsánatot az egész gyülekezet előtt… majd térdeljek le a templom
előtt, valljam meg minden bűnömet, és könyörögjek az Úr bocsánatáért.
És ez még csak a kezdet volt.
– De csak meg akart védeni valakit. Nem mondta el neki, mi történt?
– Apámnak nem lehetett semmit megmagyarázni. De tudom, hogy
helyesen cselekedtem. Újra megtenném, tétovázás nélkül.
– Furcsa belegondolni, hogy ilyen apja volt. Ön olyan hűvös és józan
gondolkodású.
– Most már igen. Eltartott egy ideig, mire ide jutottam.
– Igazán?
– A húszas éveimben elég heves vérmérsékletem volt. Mikor
csatlakoztam a rendőrséghezhez, minden bűnözővel egyedül akartam
megbirkózni.
– Na, ne mondja. Heves vérmérséklet?
 Kaján vigyorral mondta:
– Itt-ott kiegyenesítettem egy-két kanyart.
– Meg elferdített egy-két orrot, mi? Tudtam!
Komoly arckifejezésre váltott.
– Egy esetet miattam ejtettek, engem pedig felfüggesztettek. Kis híján
ki is csaptak a rendőrségtől. Kemény lecke volt, de megtanultam a
rendszer keretein belül dolgozni.
– De nem frusztrálják a dolgok? Például ha valaki rendre megússza,
amit elkövetett?
– Ha John valami formaság miatt megúszná, elveszteném a fejem.
Rendkívül csábító lenne kézbe venni a dolgokat.
Billy elszánt, gondterhelt arckifejezését látva nem igyekeztem
megtörni a csendet.
– Az ügy, amit az előbb említettem – folytatta. – Visszaeső erőszakoló
volt. Hónapok után végre volt egy nyomunk az állítólagos tartózkodási
helyével, és úgy döntöttem, ellenőrzöm. Mikor odaértem, láttam egy
férfit a házból kijönni, akire ráillett a gyanúsított személyleírása. Az
erőszakoló mindig magával vitte az áldozatai ruháját, így bemásztam
egy ablakon, bizonyítékok után kutatva – és természetesen találtam egy
zsákot a szekrényben, tele női ruhákkal. Éppen elindultam volna kifelé,
mikor a bejárati ajtón belépett a gyanúsított. Mikor meglátott, futni
kezdett, én pedig követtem… Nem lett jó vége.
– Mi történt?
Találkozott a tekintetünk.
– Legyen elég annyi, hogy hagytam, hogy az érzelmeim vegyék át az
irányítást, és elkövettem egy hibát.
– De hát mintha mindig képes volna nyugodt maradni. – Felcsigázott
a gondolat, hogy Billynek lehet egy számomra ismeretlen oldala. Egy,
amelyik sokkal inkább hasonlít rám.
– A háború művészete változtatta meg az életemet. A kick-box is
segített. Ha az ember benn van a ringben, hamar megtanulja, hogy ha
elveszíti a fejét, akkor oda a koordináció.
 – Hm, ez érdekes. A tetoválások is a könyvből vannak?
A bal karjára mutatott.
– Ez itt azt jelenti: „erejét csökkenti az, aki felkészülni igyekszik az
ellenség támadására”.
Majd a jobb karjára.
– Ez pedig: „megsokasítja erejét az, aki ellenségét tudja
rákényszeríteni, hogy felkészüljön őellene”. Akkor csináltattam őket,
mikor a különleges bűnügyek osztályához csatlakoztam.
– Nagyon menők.
– Köszönöm – mosolyodott el.
Ahogy végeztünk a szendvicsekkel, megszólalt Billy BlackBerryje.
Levette az övéről, és megnézte.
– Úgy látom, kapott egy újabb e-mailt Johntól. – Majdnem el is
felejtettem, hogy a rendőrség minden e-mailemet megkapja
továbbítva. Billy feszült arccal görgetett lefelé.
– Mit ír?
Átadta a telefont.

HA TE NEM BESZÉLSZ VELEM, AKKOR TALÁLOK VALAKIT, AKI FOG.

Félelem csapott át rajtam, egy másodperc törtrésze alatt préselve ki

a tüdőmből a levegőt. Meg fogja tenni – meg fog ölni még valakit.
Próbáltam mondani valamit Billynek, de úgy éreztem, az egész testem
lüktet a fülemben börömbölő vértől.
Billy szólalt meg:
– Jól van?
Megráztam a fejem.
– Mi… mi történik most?
– Nem tudom. Lekövetjük, hogy ezt honnan küldte, és jelezzük Brit
Columbia összes járőre számára, hogy sűrűbben ellenőrizzék a
kempingeket.
– Most mit tegyek?
 – Mit szeretne tenni?
– Nem is tudom… ha elkezdek vele újra beszélni, Evan nagyon dühös
lesz, de ha John…
– Csak ön dönthet erről, Sara. Nekem viszont mennem kell
telefonálni. Értesítem, ha megtudok valamit.

Amint elment, felmentem az emeletre, és John e-mailjét bámultam, a

szívem versenyt dobogott a fénysebességgel száguldó gondolataimmal,
majd indulnom kellett Allyért. Hála az égnek egész úton hazafelé a
napjáról csevegett, mert az én fejemben körbe-körbe kavargott
minden. Mit tegyek Johnnal kapcsolatban? Órákkal később sem
kerültem közelebb a válaszhoz.
El akartam vonni valamivel a figyelmem, ezért a Google-on
rákerestem Billyre, és találtam egy cikket az ügyről, amit említett.
Annyit felejtett el elmondani, hogy miután üldözőbe vette,
összeverekedtek. Megszerezte Billy fegyverét, és miközben küzdöttek
érte, elsült, megsebesítve egy kutyát sétáltató öreg hölgyet. Mivel Billy
jogosulatlanul ment be a házba, a bíró nem engedte a bizonyítékot
felhasználni a tárgyaláson, és az erőszaktevő büntetését
felfüggesztették. Nem is csoda, hogy azóta Billy mindent
szabályszerűen csinál. Bár megszegett néhány szabályt, le voltam
nyűgözve, amiért ilyen bátran a fickó nyomába eredt.
Miután Ally ágyba került, végre visszahívott Evan. Megemlítettem
neki John e-mailjét, és azt, ami Juliánál történt.
– Ezt a halom szart. El sem hiszem, hogy képes volt veled ezt
megcsinálni. Ne foglalkozz azzal a nővel, Sara. Nem ezt érdemled.
– De azért valamennyire az ő szemszögéből is érdemes megnézni a
dolgokat. Tudom, milyen érzés attól rettegni, hogy mi történik
legközelebb. Ha lenne valaki, aki véget vethetne ennek az érzésnek
ebben a pillanatban…
– Van. A rendőrség. Hagyd őket végezni a munkájukat.
 – Billy próbálja is.
Evan nem válaszolt.
Újra én szólaltam meg:
– Mi van?
– Csak eszembe jutott, milyen fura, hogy ebédet hozott neked.
– Ki voltam készülve, és próbált jobb kedvre deríteni. És örülök annak
is, hogy itt volt, amikor megjött az az e-mail.
– Úgy látom, Billy mindig igyekszik jobb kedvre deríteni.
– Rendőr. Csak a munkáját végzi. Legalább ő soha nem gyakorol rám
nyomást, ahogy Sandy.
– Ne áltasd magad. Valószínűleg csak eljátssza a jó zsarut.
– Ő tényleg a jó zsaru.
Hosszú szünet után Evan monoton hangon azt mondta:
– Beszélni akarsz Johnnal.
– Nem beszélni akarok vele, meg akarom állítani. – Nem szólt semmit,
így folytattam: – Van fogalmad róla, milyen nehéz volt ezt hallani
Juliától? Hogy én vagyok az egyetlen ember, aki tehet valamit, hogy
újra biztonságban érezze magát? Ugyanaz a személy, aki a
felkutatására indult, és elindította ezt az egészet…
– Megerőszakolta az anyádat, az indította el az egészet.
– Tudom, de én parancsolhatok megálljt neki.
– Mit akarsz mondani?
– Azt hiszem… azt hiszem, meg kellene próbálnom találkozni vele.
– Nem. Már mondtam. Nincs az az isten.
– Mi lenne, ha csak elkezdenék újra beszélni vele? Talán valahogy rá
tudom venni, hogy többet áruljon el, vagy legalább el tudom terelni a
figyelmét a kempingekről.
– Miért nem tudod hagyni a francba az egészet?
Elcsukló hangon válaszoltam:
– Mert nem megy. Egyszerűen nem megy.
Evan gyengéden kérdezte:
– Bébi, ugye tudod, hogy Julia ettől nem fog szeretni?
 – Ez nem arról szól, hogy kivívjam a szeretetét. De ha te szeretsz,
Evan, akkor meg kellene értened, miért kell továbbmennem.
– Azt hiszem, egyik részed élvezi, hogy te vagy az egyetlen, aki
megfékezheti. És ezért is vagy képtelen elengedni.
– Borzalmas, amit mondasz. Tényleg azt hiszed, hogy nekem tetszik,
hogy egy sorozatgyilkos az apám, és hogy miattam már megölt egy nőt?
– Nem így értettem; úgy értem, egyszerűen nem tudod, hogyan…
– Dugjam a homokba a fejem, és tegyek úgy, mintha semmi gond sem
lenne? Ahogy te?
– Na, ez a borzalmas, amit te mondasz.
Mindketten hallgattunk.
Végül Evan felsóhajtott, és azt mondta:
– Körbe-körbe forgunk. Ha újra beszélni kezdesz vele, készülj fel rá,
hogy meg fog próbálni rávenni egy újabb találkozóra.
– Nem tudom még, mit fogok tenni, Evan. Csak szeretném tudni, hogy
mellettem vagy.
– Nem örülök, hogy beszélni akarsz vele, de értem, miért érzed úgy,
hogy meg kell tenned. De komolyan gondolom, Sara, nem szeretném,
ha újra megpróbálnál találkozni vele.
– Nem teszek semmit anélkül, hogy előtte beszélnék róla veled,
rendben?
– Azt jól is teszed.
– Különben mi lesz? – kérdeztem kacéran, Evan hangja azonban
komoly volt, mikor válaszolt:
– Nem viccelek, Sara.

Egész hétvégén azon töprengtem, mit kellene tennem, és Billyvel is újra

beszéltem róla. Azt mondta, Sandytől úgy tudja, nem kényszerítette
Juliát, ő saját maga szeretett volna beszélni velem. Talán, de vannak
kétségeim. Sandy túlzottan motivált, szóval kész vagyok azt hinni,
mindenre képes, csak hogy elkaphassa Johnt. Az idő telt, én pedig még
mindig nem tudtam dönteni, így azon elmélkedtem, vajon
megúszhatom-e, ha soha nem is döntök. Majd hétfőn felhívott Julia.
– Hallottam, hogy írt még egy e-mailt, Sara. Fogsz vele beszélni?
– Nem döntöttem el még. – Felkészültem a rohamra.
– Nos, amíg te döntesz, talán gondolkodj el ezen: a rendőrség azt
mondta, lehet, hogy én leszek a következő személy, akivel fel akarja
venni a kapcsolatot. – A hangja megremegett a mondat végén, és
rádöbbentem, mennyire meg van rémülve. – Remélem, ezúttal meg is
öl.
Majd letette.
Percekig tartott, mire a szívem lelassult. Felhívtam Evant, de nem
vette fel. Tudtam, hogy beszélnem kellene vele, mielőtt döntök, és
vártam még egy órát, de mikor továbbra sem reagált, valami furcsa
nyugalom lett úrrá rajtam. Tudtam, mit kell tennem.
Felmentem az emeletre, és írtam egy e-mailt Johnnak. Csak egy
mondatból állt: Hogyan segíthetek, John? – és alatta az új
telefonszámok. Majd, mielőtt még meggondolhattam volna magam,
elküldtem.

De még mindig nem jelentkezett. Alig bírtam ki, hogy ne kérdezzem

meg Sandyt, vajon elmondta-e Juliának, hogy válaszoltam John e-
mailjére. Most vajon kedvel? Most, amikor az életemet és a családomat
teszem kockára? Most, amikor Evan is dühös rám? Majd újra és újra azt
mondtam magamnak, hogy nem érdekel, Julia mit gondol. Kezdek olyan
jól hazudni, hogy már szinte el is hiszem.
A helyzet azonban úgy áll, hogy nem csak miatta teszem. Soha nem
lesz vége, hacsak én nem vetek neki véget. Biztosan érzem, ennek az az
egyetlen módja, ha találkozom vele – még te is egyetértesz velem.
Tudom, hogy őrült dolog azt feltételeznem, én meg tudok tenni valamit,
amit a rendőrség nem. Néha azonban, mélyen legbelül, bármennyire is
nem értem azt, amit John csinál, valami bennem mégis érti. És igen, azt
hiszem, képes vagyok megállítani. És igaza van Evannek: ez tetszik.
Majd Johnra gondolok, arra a pillanatra, mikor a nők felett áll, vagy
valakit épp célba vesz a fegyverével. Azon töprengek, vajon ez is olyan
érzés-e.
 TIZENHETEDIK BESZÉLGETÉS

Érezted magad valaha úgy, hogy minden ott volt a kezedben, minden,
amire valaha is vágytál, majd leejtetted, vagy csak túl szorosan
tartottad? Egész úton idefelé próbáltam megtalálni a tökéletes
analógiát arra, ami történik. És ez jellemző az egész életemre is. Mindig
igyekszem mindent tökéletessé tenni.
Tudod, milyenek voltak az eddigi kapcsolataim – eposzi drámák,
amelyeket bárkivel megvitatok, aki szívesen meghallgatja. Vagy én
voltam teljesen az exfiúim megszállottja, vagy ők az én megszállottaim.
És ahogy arról a vaskos aktád is tanúskodik, nem zárultak jól a dolgok.
Istenem, mikor azt mondogattad, „tudni fogod majd, ha megtaláltad a
megfelelőt…”, szerettelek volna megdobálni valamivel. De olyankor
rám mosolyogtál azzal a mindentudó mosolyoddal, és azt mondtad:
„hidd el nekem, Sara, nem ilyen az igaz szerelem”. Ha épp bele voltam
gabalyodva egy kapcsolatba, ami úton volt a szakadék felé, még ha
mélyen legbelül tudtam is, akkor is addig vitáztam veled, amíg bele
nem kékültem, hogy márpedig ő az igazi.
Mindaddig nem fogtam fel, mennyire igazad volt, amíg nem
találkoztam Evannel. A régi kapcsolataim olyanok voltak, mint egy
kegyetlen hokimeccs: bármelyik percben kitörhetett a balhé, soha nem
álltunk egymás oldalán, és soha senki nem győzött. Evan és én mindig
ugyanabban a csapatban játszottunk. Soha nem kellett
megkérdőjeleznem, hol áll – tudtam, hogy mellettem siklik a
korcsolyája, tandemben van velem, közös a célunk. Most viszont olyan,
mintha már a jégpálya túlfelén lenne, mindketten védekezünk, és
egyikünk biztosan a falnak fog csapódni.
Ami az utóbbi időben Evan és köztem történik, ez a folyamatos
küzdelem legalább annyira megrémít engem, mint őt. De leginkább a
saját reakcióim rémítenek meg. Mert ha valaki meglök, mindig
keményebben adom vissza.

John végül a legutóbbi időpontunkat követő napon felhívott.

– Hiányoztak a beszélgetéseink.
Nem válaszoltam neki azonnal, nem voltam benne biztos, hogy meg
tudom tenni a világ összes káromkodása nélkül.
– Örülök, hogy írtál – mondta. – Aggódtam.
Ő aggódott? Ez érdekes volt. Billy és az általam elolvasott könyvek is
azt mondják, a sorozatgyilkosok nem éreznek bűntudatot, de tudják,
hogyan színleljék, ezért úgy gondoltam, ismerniük kell a mögötte
megbúvó mechanizmust. Úgy döntöttem, ellenőrzöm az elméletem.
– John, amit tettél, az szörnyű volt.
– Amit tettem?
– Otthagytad a Barbie-t leolvasztott arccal, majd e-maileket küldtél,
tudván tudva, hogy fel fogsz velük zaklatni. Szörnyen éreztem magam
miattad.
– Hazudtál nekem.
– Tisztességtelen kérdéseket tettél fel. Lehet, hogy te vagy Ally vér
szerinti nagyapja, de nem tudom, mit is akarsz tőlünk, vagy tőle.
Őrültnek kellene lennem ahhoz, hogy kiteregessem a gyerekem
személyes dolgait.
– Csak szerettelek volna jobban megismerni. – Bizonytalannak tűnt,
mintha felkészületlenül érte volna a magabiztosságom.
– De arról sem vagy meggyőződve, hogy bízhatsz bennem, igaz? Pont
így vagyok ezzel én is. Ha őszintén szeretnél megismerni, akkor nem
borulhatsz ki így. Ha pedig dühös leszel, nem teheted meg, hogy
fenyegetőzni kezdesz. El kell mondanod, mi zavar, és megpróbálunk
tenni ellene, oké?
Egy ideig csendben maradt, én pedig vártam. Végül megszólalt:
– Nem tehetek ellene semmit.
 – Mi ellen?
– Hogy elveszítem a türelmem. Egyszerűen csak megtörténik.
Igyekeztem kitalálni, mit mondjak, de hogyan adjak tanácsot
olyasmivel kapcsolatban, amit én magam sem tudok kezelni? Majd azon
tűnődtem, miért is akarok segíteni neki. Tényleg úgy gondolom, hogy a
szörnyeteg mögött egy ember van? És mit bizonyítana ez? Hogy én nem
vagyok szörnyeteg? Elhessegettem a gondolatot.
– Én is pont így vagyok ezzel, John, de…
– A kettő nem ugyanaz.
– Azért, mert te embereket ölsz? – A pulzusom felgyorsult a
merészségem hatására, de nem válaszolt. Még bátrabban folytattam:
– Néha, mikor elveszítem a türelmemet, én is bántok embereket.
Csináltam pár őrült dolgot.
– Én nem vagyok őrült.
– Úgy értem, hogy néha meg tudom érteni, mit érezhetsz olyankor,
amikor elkövetsz valamit. Azt, hogy egyszerűen csak kezelni próbálod a
dolgokat, és hogy mennyire dühös lehetsz miattuk. – Visszaidéztem azt
a pillanatot a lépcsőn Derekkel, azt a pimasz arckifejezést. A puffanást,
amikor földet ért. Értettem, sokkal jobban, mint szerettem volna.
John újra elnémult, de felgyorsult a légzése. Valószínűleg itt lett
volna az ideje a visszavonulásnak, de valami mélyen legbelül nem
hagyta, hogy meghátráljak, azt akarta, hogy most ő feszengjen.
– Azt mondtad, az édesapád erőszakos volt. Hozzád ért valaha is
szexuális késztetésből?
– Nem. – Undort éreztem a hangjában, de nem tudtam megfékezni a
következő szavakat, amiket kiejtettem:
– És az édesanyád?
Szinte kétségbeesetten kérdezte:
– Miért teszed ezt, Sara? Miért mondasz ilyen dolgokat?
– Így éreztem magam én is, amikor kérdéseket tettél fel Allyről.
– Nos, ez nem tetszik. – Idegesnek, aggodalmasnak tűnt.
– Nos, nekem sem tetszett. – Miután nem válaszolt, kinyitottam a
számat, hogy megeresszek még egy verbális sorozatot. Állj, gondolkodj!
Mit csináltam? Annyira elragadott a pillanat heve, olyan elevenné tett a
hatalom, hogy el is felejtettem, kivel beszélek. Csak fájdalmat akartam
okozni.
Aztán leesett: pont így érezte magát John is.
Amikor magamhoz tértem, azon tépelődtem, mekkora kárt sikerült
okoznom. Magam elé képzeltem Billyt és Sandyt, akik épp a fejüket
fogják valami szobában. A feladatom az információgyűjtés volt, nem
pedig a provokáció. John azonban nem tette le. Még mindig volt
esélyem visszatérni a megfelelő mederbe.
Lehalkítottam a hangom, nagyon igyekeztem nyugodtnak tűnni.
– Nézd, nem hiszem, hogy ez könnyű lenne, egyikünk számára sem.
Talán játszhatnánk egy játékot?
Óvatos volt a hangja:
– Miféle játékot?
– Olyasmit, mint az „felelsz vagy mersz”. Én felteszek egy kérdést,
neked pedig őszintén kell válaszolnod. Majd te kérdezel, és én
válaszolok őszintén. Még Allyről is kérdezhetsz. – Behunytam a
szemem.
– Már kiderült, hogy hazudsz.
– Te is hazudsz, John.
– Én mindig őszinte voltam veled.
– Nem, nem hiszem, hogy az voltál. Szeretnél mindent megtudni
rólam, de van egy egész világod, amiről nem akarsz beszélni. Talán
sokkal jobban hasonlítunk, mint gondolnád.
– Ezt hogy érted?
Hogy is értem? Visszagondoltam pár perccel ezelőttre, arra, milyen
mámorító és izgalmas volt az értelem és az érzelmek veszélyes
határvonalán egyensúlyozni. Az összes érzékem kiélesedett, a testem
megfeszült, és kész volt a küzdelemre.
– Mondtam már, ha mérges vagyok, akkor fájdalmat okozok
másoknak. Egyszer még a lépcsőn is lelöktem valakit. – Ha
súlyosabbnak állítom be, talán jobban megnyílik? – Eltörte a lábát, és
vér folyt mindenfelé. Nem szeretem, amikor ennyire elveszítem az
irányítást magam felett, és valami azt súgja, hogy ezt te sem szereted.
Nem szólalt meg.
Azt mondtam:
– Szívesen leszek az első…
Kisvártatva válaszolt:
– Megpróbálhatjuk.
– Oké, kérdezz, amit csak szeretnél.
Hosszú szünet következett, majd megkérdezte:
– Félsz tőlem?
– Igen.
Meglepettnek tűnt.
– Miért? Kedves voltam.
Erre képtelen lettem volna válaszolni.
– Most én jövök. Miért készítesz bábukat a lányok hajával és ruháival?
– Hogy velem maradjanak. Boldog voltál az örökbe fogadó
családoddal?
A kérdése felkészületlenül ért. Ezt még soha nem kérdezte senki. És
voltak ugyan boldog pillanatok, de mindig ott volt mellettük a
szorongató érzés, hogy mikor érnek véget.

Felvillant egy emlék, amelyben anyával sütöttünk húsos pitét.

Tizenhárom éves lehettem. A konyha meleg volt, és a sülő hús,
fokhagyma, hagyma illatától terhes. Anya puha keze az enyémen,
mikor a tésztát nyújtottuk, és kacagtunk a rumlin, amit csináltunk. Épp
bedobtuk a pitéket a sütőbe, mikor elsietett a fürdőszobába. Sápadtan
és gyengén került elő, azt mondta, le kell feküdnie, és megkért rá, hogy
figyeljek a pitékre. Mikor már aranybarna volt a tetejük, óvatosan
kivettem őket, és alig vártam, hogy megmutathassam apának.
Talán egy órával később ért haza, a tűzhelyre pillantott, majd a
vállamra csapott, és körbefordított.
– Mennyi ideje megy a sütő? – Az arca vörös volt, a nyakán
kidagadtak az erek.
Rémületemben válaszolni sem tudtam. A szemem sarkából láttam,
hogy Lauren megfogja Melanie kezét, és kimennek a konyhából.
– Hol van az édesanyád?
Mikor még mindig nem adtam választ, megrázta a vállam.
– A… alszik. Elfeledkeztem a sütőről. De…
– Az egész házat felgyújthattad volna.
Elengedte a vállam, de éreztem még a keze nyomát. Megdörzsöltem.
A hangja haragos volt és kemény, mikor a folyosóra mutatott:
– Eridj.

De ezt az egészet azért nem mondtam el Johnnak.

– Néha boldog voltam. Én jövök. Miért szeretnéd, hogy veled
maradjanak a lányok?
– Mert néha egyedül érzem magam. Gondoltál rám akkor, amikor
még kisebb voltál? – Megköszörülte a torkát, mintha feszélyezné
valami. – Olyan vagyok, mint amilyen apát szerettél volna?
Nem gondolhatta komolyan. De komolyan gondolta.
– Igen, szerettem volna tudni, ki az igazi apám, hogy milyen ember. –
Hogyan válaszoljak a kérdés második felére? – Te… elég sok olyan
tulajdonsággal rendelkezel, amelyeket szerettem volna az apámban.
Ahogy kiejtettem a szavakat, rájöttem, hogy részben igazak –
olyasmit kaptam tőle, amit egész gyerekkoromban szerettem volna
megkapni apámtól, valamit, amiről nem akartam beismerni, hogy még
mindig szükségem van rá: a figyelmét. Válts témát, Sara!
– Miért mindig nyáron öltél meg valakit?
Egy ideig csendben maradt. Majd óvatos hangon válaszolt:
– Amikor először megtörtént, épp vadásztam. Találkoztam egy párral
az erdőben, akik… tudod. A férfi meglátott – felgyorsult a tempója –, és
elindult felém, és hadonászott. Fel kellett vele vennem a harcot, és már
lenn vagyunk a földön, és nagyon keményeket, nagyon váratlanokat üt,
és bevisz jó pár találatot, de nálam ott van a késem, és csatt, már benn
is van a bordái között.
– Szóval megölted?
– Még egy döfés kellett. De a lány, a lány sikoltozik. Akkor meglátja,
hogy őt nézem, és elkezd futni – én csak azért futottam utána, mert ő
futni kezdett. Szóval egyre gyorsabban fut, de én csak el akartam neki
magyarázni, hogy nem az én hibám volt, hogy önvédelemből tettem.
Aztán, mikor utolértem… – Rövid szünet után hozzátette: – Talán egy
apának nem ilyesmiről kellene beszélgetnie a lányával.
Nem akartam hallani egy szót sem abból, amiről beszélt, de azt
mondtam:
– Semmi gond, John, örülök, hogy erről beszélünk. – Könnyed hangot
próbáltam megütni: – Mi történt?
– Nem akartam megtenni. De leszorítottam, ő pedig tovább
sikoltozott. Nem éreztem magam jól aznap… nagyon meleg volt. De
miután meghalt, már jobb volt.
Abbahagyta, várta, mondok-e valamit. De néma maradtam.
– Egy ideig ott maradtam vele. Mikor azonban elmentem, visszatért a
zaj, ezért újra visszamentem hozzá, és akkor megszűnt. De utána
megtalálták…
Elképzeltem egy oszladozó tetemet az erdőben, fölötte ott áll John, és
bámulja. Becsuktam a szemem.
– Szóval elkezdtél bábukat csinálni.
– Igen. – Mintha megkönnyebbült volna, mint aki elégedett, amiért
megértem. – Az édesanyáddal nem sikerült befejeznem. Újra meg
kellett tennem valaki mással, aztán megszűnt a zaj. – Egy pár
másodpercig hallgatott. – De örülök, hogy nem fejeztem be, mert akkor
te nem lennél.
Ezúttal én voltam az, aki témát váltott:
– A zaj, John. Hangokat hallasz?
 – Mondtam már, nem vagyok őrült. – Úgy mondta, mintha én lennék
őrült. – Csak fáj a fejem. És a fülem szüntelenül cseng.
És akkor bekattant.
– Migréned van?
– Folyamatosan.
– Olyankor súlyosabb, amikor meleg van, nem? – Most én tűnhettem
izgatottnak.
– Igen, akkor igazán rossz.
Ez eddig hogyhogy nem esett le? Minden jel ott volt a szemem előtt. A
nyögések, az elmosódó szavak, az, hogy zavarják a zajok. Hőség
indukálta migrén.
– Nekem is vannak migrénes napjaim, John.
– Igazán?
– Igen, borzalmasak. És nálam is nyáron a legsúlyosabb.
– Nem esett messze az alma a fájától, mi?
Kijózanítottak a szavai. A beszélgetés célja nem a kötelék erősítése
volt egy rég elveszett apával.
– Akkor kezdődött, mikor még tinédzser voltam – mondtam. – Nálad
mikor jelentkezett?
– Még kölyökkoromban.
– Szedsz rá valamit? – Ha van egy receptje, a rendőrség le tudná azon
keresztül nyomozni.
– Nem, anya csinált régen ezt-azt a fejfájásra. Azt mondta, a fájdalmat
a kísértő szellemek okozzák.
– Azt gondolod, ha megölsz valakit, akkor elűzöd a szellemeket?
– Tudom. De mennem kellene. Takarékoskodnom kell a lebeszélt
percekkel. Hamarosan kereslek.
A lebeszélt percek miatt aggódik? Általában ezért zárta rövidre a
beszélgetéseket? Majdnem felnevettem.
– Oké, vigyázz magadra!
Akkor fogtam fel, amit mondtam, mikor már letette. Vigyázz
magadra? Csak megszokásból mondtam, gyakran köszöntem el így a
barátoktól vagy a családtagoktól, de John sem ez nem volt, sem az.
Annyira megszoktam már a beszélgetéseinket, hogy tudat alatt már
nem érzékeltem a különbséget?

Billy felhívott, hogy elmondja, John nem a szigetről telefonált, hanem

Prince George-tól északra, aztán eltűnt a hegyek között. Izgatott volt a
hangja, amiért ennyi mindent sikerült kiszedni belőle. Én is izgatott
voltam. Annyi minden nyert most értelmet. Az összes könyv arról ír,
hogy a sorozatgyilkosok eufóriába esnek, miután megöltek valakit, és
John számára ez valószínűleg abban a hitben manifesztálódott, hogy
ettől elmúlnak a fejfájásai.
Billy azt is említette, hogy John az első gyilkossága idején valószínűleg
még húszéves sem volt. Mivel valószínűleg ez volt az első szexuális
élménye is, az egész sokkal intenzívebb lehetett. Az anyja, aki elhagyta,
mítoszokkal tömte a fejét, ami könnyen megmagyarázhatja, miért
gyilkol rituálisan. A sorozatgyilkosoknak általában kifinomult a
képzeletviláguk, hogy megvédjék magukat az elszigetelődéstől. El sem
tudom képzelni, hogy egy, a hegyekben magára hagyott fiú, akinek
vadásznia kell a túlélésért, miről álmodozhat.

Mikor aznap este telefonált Evan, megpróbáltam mindent elmesélni

neki, a válaszai azonban kurták voltak, és másról is kérdezősködött,
például a munkáról, Allyről, vagy arról, hogy kiküldtem-e már az e-
mailes esküvői meghívókat, amit furcsálltam, mert rendszerint ő az
utolsó, aki ilyesmivel nyaggat.
– Nem volt még időm végigmenni az e-mail-címeken, de holnap
elintézem – mondtam.
– Nem volt rá időd, vagy nem akartál rá szánni?
– Kifutottam az időből, Evan. Egy kissé elfoglalt voltam, rémlik? –
Mikor rájöttem, mennyire rosszmájúnak tűnhettem, meglágyítottam a
hangom. – Ma este megteszem, rendben?
 Egy ideig hallgattunk, majd visszatértem a témára:
– Most már teljes mértékig értem, miért nem ismer korlátokat.
Valószínűleg rosszul szocializálódott. És lefogadom, hogyha
utánanéznék, milyen volt az időjárás, valahányszor John megtámadott
valakit, kiderülne, hogy azon a napon hőhullám vagy
légnyomásváltozás volt, ami nagyon erősen kihat a migrénesekre.
Tudod, hogy milyen meleg szokott lenni a belső területen.
Evan sóhajtott.
– Sara, beszélhetünk a változatosság kedvéért valami másról is?
– Nem találod különösnek, hogy pont olyan fejfájásai vannak, mint
nekem?
– Ez nem változtat azon, hogy egy gyilkos.
– Tudom, de segít megtudnom, hogy miért gyilkol.
– Számít az, hogy miért? Azért teszi, mert tetszik neki.
– Persze hogy számít. Ha tudjuk a miértjét, akkor több esélyünk van…
– Esélyünk? Ugye tudod, hogy nem vagy rendőr? Vagy beléptél a
rendőrséghez, amióta nem láttalak? – Tréfált, de a tréfa alatt ott
rejtőzött a feszültség. Dühös lettem.
Állj! Gondolkodj! Lélegezz! Csak azért lődözget, mert zaklatott. Ne
reagálj! Keresd meg a probléma gyökerét!
– Evan, tudod, mennyire szeretlek. Remélem, ezzel tisztában vagy. Ez
a John-ügy egyszerűen rengeteg időbe telik. De ez nem jelenti azt, hogy
rólad elfeledkeztem.
– Ha nem ez, akkor van valami más. Mindig van egy új
megszállottság.
– Mert hajlamos vagyok rá, és ezt tudod!
– Csak hiányoznak a régi szép idők, mikor én voltam a
megszállottságod tárgya. – Nevetett.
Én is nevettem, megkönnyebbülve, amiért eloszlott a feszültség.
– Nos, minél hamarabb sikerül ezt a fickót eltávolítani az életünkből,
annál hamarabb kezdhetek megszállottan a te életeddel foglalkozni,
oké?
 – Jó tervnek tűnik. Említette újra a találkozót?
– Még nem, de valószínűleg szóba fogja hozni. Azt hiszem,
legközelebb meg is jelenik.
– Legközelebb? Nem lesz legközelebb. – És már újra fenn voltak a
kesztyűk.
– Jaj, Evan. Dominálgatunk?
– Hajszál híján a férjed vagyok. Engedtessék meg, hogy ilyesmibe én
is beleszólhassak.
– De tévedésben vagy. Már mondtam neked korábban, egyetlen
esélyünk van rá, hogy múlt időbe tegyük ezt az egész ügyet: meg kell
beszélni vele egy találkozót, hogy le tudják tartóztatni.
Megemelte a hangját:
– És ha nem sikerül? Ha megint balul sül el valami? Akkor mi van?
– Ez nem fog megtörténni. Kezd bízni bennem. Érzem. Sokkal többet
mondott el a legutóbbi beszélgetés során, mint eddig összesen, és…
– Gondolod, hogy azért, mert beszélt a fejfájásairól, biztonságban
vagy? Hogy már pontosan tudod, mit gondolhat? Nem vagy rendőr, sem
pszichológus. Vagy Nadine is azt mondja, hogy tedd meg?
– Segített rájönni, mit akarok tenni.
– És az nem számít, hogy szerintem mit kellene tenned?
– Mire akarsz kilukadni, Evan?
– Arra, hogy ha találkozol vele, akkor komolyan el kell gondolkodnom
a kapcsolatunkon, és azon, hogy neked az mennyire fontos.
– Nem mondod komolyan, ugye?
– Veszélyezteted magadat, Sara.
– Te minden egyes alkalommal veszélyezteted magadat, amikor
kihajózol.
– A két dolog nem ugyanaz, és ezt pontosan tudod.
– Nem hiszem el, hogy megfenyegettél.
– Nem fenyegettelek meg, egyszerűen így érzek…
– Nos, akkor lehet, hogy nekem is el kell gondolkodnom ezen a
kapcsolaton. – Ezzel le is tettem. Hosszú ideig bámultam a telefont, arra
vártam, hogy Evan visszahív.
Nem tette. Úgyhogy felhívtam Billyt.

Nyomban átjött, kávéval és fánkkal felszerelve.

– Rendőrök fánkkal? Ez nem afféle klisé?
Megpaskolta lapos hasát.
– És még az étrendemre is ügyelek vele.
Nevettem, közelebb húztam a fánkosdobozt, és belenéztem, de nem
vettem egyet sem.
Mosolyogva kérdezte:
– Szeretne beszélni róla?
– Csak utálom ezt az egészet. Úgy érzem, muszáj választanom.
– Kemény választás.
– Tudom, hogy önző dolog azt elvárnom Evantől, hogy támogasson
mindenben, amit teszek, de gyakorlatilag megfenyegetett azzal, hogy
befejezi a kapcsolatunkat.
Felszaladt Billy szemöldöke.
– Most mondja meg, én vagyok a hibás?
– Ön tudja egyedül megválaszolni ezt a kérdést, Sara. Azt hiszem,
attól függ, hogy mivel képes együtt élni. Illetve, hogy önmagával képes-
e.
– Épp ez az. Képtelen lennék elviselni, ha John még valakit megölne.
Hogy éljem túl a nyarat? Illetve az összes nyarat? Minden hétvégén
kész katasztrófa leszek, azon gyötrődve, vajon újra gyilkolt-e. És hogyan
tartsuk meg az esküvőt, ha félpercenként kell a hátam mögé néznem?
– Megértem. Ugyanez volt a helyzet az exemmel. Ő egy átlagos pasit
akart, én viszont képtelen voltam a kanapén összebújva tévézni, mikor
épp egy gyilkos után nyomoztunk. Mindig le kellett zárnom az ügyeket.
– Pontosan így érzem magam. Én kezdtem el, tehát az én feladatom
befejezni. – Újra elöntött a harag Evan miatt. Miért nem képes
megérteni?
 Billy szólalt meg:
– Elhoztam A háború művészetének egy példányát. Kinn van a
kocsiban. De lehet, hogy elég lenne egy kis időre szabadságolnia magát
mindentől.
– És ezt hogyan tegyem meg?
– Kezdhetnénk azzal, hogy autózunk egyet? Elmegyünk, és
beszélgetünk egy sort.
– Nem is tudom. Ally iskolában van, nekem meg annyi dolgom lenne
itthon…
– És tényleg neki is fog a teendőinek?
– Valószínűleg nem. – Felsóhajtottam. – Na, jó. Menjünk!

Közel egy órán át autóztunk a környéken, közben csak kávéztunk, és

tereferéltünk céltalanul. Nem hoztuk szóba a veszekedést Evannel.
Garantáltan nem könnyíti meg a munkájukat, hogy tudják, Evan
próbálja megakadályozni, hogy segítsek, de Billy csupán annyit
mondott, megérti, Evannek miért annyira nehéz ezt megélni. Hazafelé
menet belelapoztam A háború művészetébe, és észrevettem, hogy
néhány szakaszt kiemelt. Néhány még be is volt karikázva.
Rám pillantott, és magyarázni kezdett:
– A stratégiát mindenre alkalmazni lehet – politikára, üzletre,
konfliktusok kezelésére, amire csak akarjuk. És minden nyomozásban
fel lehet őket használni. John esete tökéletes példa erre. A könyv lehet a
kulcs ahhoz, hogy végleg megfékezzük.
– Nekem csak egy halom idézetnek tűnik.
– De egytől egyig zseniálisak. Hadd mondjak egy példát: „Nem a
tervezés a lényeg, hanem a változó körülményekre adott gyors és
megfelelő válaszok.” Pontosan így kell egy rendőrnek gondolkodnia. –
Sötét szemei ragyogtak, ahogy a szemembe nézett. – Ha a testület több
tagja olvasná ezt a könyvet, sokkal több letartóztatásunk lehetne.
– Írnia kellene egy saját könyvet.
 – Ami azt illeti, egy pár éve már dolgozom valamin: hogyan
alkalmazható A háború művészete a rendőrség munkájában. „Azt illeti a
győzelem, aki az egyenes és a ferde művészetét is képes elsajátítani.”
– Ez tök jó.
– Igen?
– Abszolút. – Ha háborús stratégiát fog alkalmazni, hogy
megszabadítson Johntól, nekem teljesen megfelel. Ehhez az ügyhöz
olyasvalaki kell, aki hajlandó több erőfeszítést beletenni. Eszembe
jutott Sandy. Ő mennyi erőfeszítést tenne, hogy elkapja?

A hazaút fennmaradó részében Billy a könyvéről beszélt. Mire

hazaértünk, elpárolgott a haragom, és szörnyen éreztem magam azért,
ahogyan Evanre reagáltam a telefonban. És a Billyvel közös autózás
miatt is furdalt a lelkiismeret. Én tudtam, hogy semmiség, de Evan is
így gondolná?
Kétségbeesésemben képeket láttam arról, hogy Evan csomagol, hogy
el kell adnom a házat, a síró Allyről, akit hétvégente látogat meg Evan, a
magányos éjszakákról, amelyeket betölt a tudat, hogy Evan a legjobb
dolog, ami valaha történt velem, és én elveszítettem. Azonnal
elküldtem e-mailben az esküvői meghívókat. Ezután megpróbáltam
felhívni Evant, de ki volt kapcsolva a mobilja. Nem hagytam üzenetet.
Nem tudtam, mit mondjak neki.
Mikor később visszahívott, épp a műhelyben dolgoztam.
Felkavarodott a gyomrom, és mélyeket lélegeztem, mielőtt felvettem
volna. Gyerünk.
Ő szólalt meg először:
– Szia, bébi. Bocsáss meg a korábbiért, pöcs voltam veled. Csak ugye,
nincs valami jó híre a fickónak, és azt hiszem, nem fogod fel, mennyire
veszélyes.
Kifújtam a levegőt. Minden rendben lesz.
– Dehogyisnem, Evan, felfogom. És szívből remélem, hogy nem
gondoltad komolyan, amit a kapcsolatunkról mondtál, mert elküldtem a
meghívókat. – Felnevettem.
Evan csendben volt. Összeszorult a mellkasom.
– Na, jó, most megijesztesz – mondtam.
– Te ijesztesz meg engem, Sara. Feleségül akarlak venni, és veled
akarok élni… szeretlek – de veszélybe sodrod saját magadat, és Allyt is.
Szeretnélek megvédeni, de nem hallgatsz rám.
– Mióta kell minden szavadnak engedelmeskednem? Nem egy kutya
vagyok.
Én nevettem. Ő nem.
– Tudod, hogy nem így gondolom. Nem szeretném, ha találkoznál
vele. Nem tudom ezt egyértelműbben megfogalmazni. Eleve nem
akartam azt sem, hogy beszélj vele.
– Tudom, Evan. De azt próbálom veled megértetni, hogy nem tudom
a pokol tornácán leélni az életem. Belehalok.
– Sara. Tedd meg. Találkozz vele. Már nem érdekel. Le kell
feküdnöm. Nagyon hosszú napom lesz holnap.
– Várj, Evan, szeretnék beszélni veled erről…
– Nem szeretnél. Már rég eldöntötted, és csak azt szeretnéd, hogy én
is beleegyezzem. De nem számít, hány száz módon mondod el, akkor
sem egyezem bele. Kész energiapazarlás erről beszélgetni.
– Szeretném tudni, hogy kettőnkkel minden rendben lesz-e, ha
megteszem.
– Nem tudom, Sara.
Már sírtam.
– Te és Ally vagytok a világon nekem a legfontosabbak, Evan. Nem
akarlak elveszíteni, de saját magamat már kezdem. Nem eszem, nem
alszom, semmi nem működik. Roncs vagyok. Nem veszed észre?
– Csak hozd meg a döntésed. – Beletörődőnek tűnt.
Jó éjszakát kívánt, és én ugyanezt suttogtam vissza a könnyeim közt,
majd felhúztam az egyik pólóját, és ágyba bújtam. Nem tudtam
elképzelni az életemet Evan nélkül – nem is akartam. De ha nem zárom
le hamarosan ezt az ügyet Johnnal, akkor a kapcsolatom így is, úgy is
meg fog halni, mert kezdem elveszteni az irányítást. Akármi történjen,
tönkre fog menni.
Evannek igaza volt. Döntést kellett hoznom, és tudtam, hogy mi
mellett fogok dönteni. Csak egy kiút létezik. Akkor válik újra normálissá
az életem. Csak imádkozni tudtam azért, hogy Evan azután is része
legyen még.

A rákövetkező reggelen John hívott a mobilomon, mikor Allyt vittem

iskolába. Ezúttal valami mással próbálkoztam.
– Szia John, épp vezetek, Allyt viszem suliba, de visszahívlak, amint
tudlak.
– De szeretnék beszélni. – Meglepettnek tűnt.
– Az jó, mert nagyon örülnék, ha tudnánk beszélni azokról a
dolgokról, amiket a minap említettél.
– Nem maradhat bekapcsolva a mobilom. De szükségem…
– Jól van, akkor hívj fel egy fél óra múlva a vonalas telefonon. –
Letettem.
Arra számítottam, hogy azonnal visszahív, de nem tette. Billy hívott,
hogy elmondja, John a Williams-tó közelében van ismét, és minden
elérhető rendőr az utakon járőrözik.
Pontosan fél órával később hívott John az otthoni telefonon. Míg ő
arról áradozott, hogy egy fekete medve nyomát követte aznap reggel
egy ingoványban, én azon tipródtam, hogy várjam-e meg, amíg ő
forszíroz egy újabb találkozót, vagy említsem meg én. Mikor elkezdte
leírni, hogyan zsigerelte ki az állatot, majd hogyan húzta ki a százhúsz
kilós tetemet a bozótból minden erőfeszítés nélkül, közbevágtam:
– Biztosan nehéz dolog lelőni egy medvét. Én attól rettegnék, hogy ha
elhibázom, akkor utánam ered.
– Sosem hibázok. – Indulatos lett. – Minden évben találkozom az
erdőkben sebesült medvékkel, akiket valami amatőr lőtt meg. Ha nem
tudom biztosan meglőni a füle mögött, hogy egyenesen az agyát
találjam el, akkor meg sem húzom a ravaszt. A legtöbb vadász izgatott
lesz, az utolsó pillanatban felrántják a fegyvert, és…
– Hű, ez baromi izgalmas. Nagy kár, hogy nem tudtunk találkozni.
Nagyon szívesen hallgatnék meg néhány ilyen történetet személyesen
is.
– Ugyanarra gondoltunk! Épp most akartam javasolni egy újabb
találkozót. Elhozhatod Allyt is.
– Nem is tudom… első alkalommal talán jobb lenne, ha csak én
jönnék. Mondhatna valami furcsát Evannek. De hozhatok róla képeket?
– Igen, igen, hozhatsz. Az nagyon jó lenne. – Megborzongtam a
gondolattól, hogy hozzáér Ally egyik fényképéhez.
– És mikor szeretnél találkozni? – kérdezte.
– Te mire gondoltál? – Kiszáradt a szám.
– El kell tűnnöm. Kezd meleg lenni odakint. – A hangja újra dühössé
vált. – Az emberek kezdenek kempingezni járni, és eldobálják a
szemetüket az erdőben, és olyan hangosak a rádióik, hogy nem is
hallom a saját gondolataimat.
– Hamarosan, találkozhatnánk hamarosan is.
– Rendben. Holnap.

Ezért kértem rendkívüli találkozót. Tudom, hogy rendszerint nincsenek

esti időpontjaid, ezért ezt most nagyra értékelem. Hidd el, korábban
akartam jönni, de egész délután a rendőrségen voltam. Billy azt
mondta, ő majd vigyáz Allyre – hihetetlen, elviszi Allyt a Boston
Pizzába, és még pénzt sem fogadott el! Evan elvileg felhív még
valamikor este, és még nem tudom, hogyan mondjam el neki vagy hogy
egyáltalán elmondjam-e. Rosszul vagyok a gondolattól. De biztos vagyok
abban, hogy ha elkaptuk Johnt, akkor Evan meg fog bocsátani. Ki is
mondta, hogy bocsánatért könyörögni jobb, mint engedélyért?
Egyedül neked tudom ezt elmondani, de mikor a kapitányságon
hallgattam Billyt és Sandyt – ezútal a Bowen Parkban találkozom
Johnnal, ezért szerették volna átbeszélni az új tervet –, volt egy igazán
furcsa megérzésem. Azt hiszem, Billy miatt, aki valami olyasmit
mondott John fejfájásairól, hogy kifogásnak használja fel őket. Azon
vettem észre magam, hogy meg akarom védeni – hogy magamat
akarom megvédeni. Egész életemben úgy nézett rám mindenki, mintha
színlelnék, amikor migrénem volt. De tudom, mennyire kegyetlenül tud
fájni, az ember szinte beleőrül a fájdalomba.
Mikor még iskolás voltam, az egyik barátom folyamatosan
veszekedett az anyjával, és mikor az anyja azt mondta neki: „Pont olyan
vagy, mint amilyen én voltam a te korodban”, a barátom egyre-másra
hajtogatta, hogy mennyire nem hasonlít az anyjára. Nem értettem.
Egyrészt nagyon is hasonlítottak egymásra, másrészt pedig azt hittem,
sokkal rosszabb, ha valaki nem képes meglátni saját magát a szüleiben
– ahogy én sem voltam. Anyában egyértelműen nem, aki a világ
legkedvesebb, legtürelmesebb nője, és apa, nos, ahhoz még egy óra
kellene, hogy végigvegyük, mi mindenben különbözünk.
Ez az egyik oka annak a csalódásnak, amit akkor éreztem, mikor
találkoztam Juliával. Nem láttam benne magamat. Megrémít, hogy
mennyire hasonlítok Johnra – az impulzív természete, a koncentrációs
problémái, a vérmérséklete. És most még a migrének is. De rettegek
attól, hogy még jobban fogok rá hasonlítani. Valahányszor említ valamit,
ami magamra emlékeztet, arról fantáziálok, hogy meggyilkolom, hogy
viszek egy kést magammal a találkozóra, és megszúrom, újra és újra és
újra. A legjobb azonban az, amikor ott fekszik előttem, vérezve – mikor
látom, hogy végre meghalt. És ez jó érzéssel tölt el.
 TIZENNYOLCADIK BESZÉLGETÉS

Elgondolkodtam mindazon, amit mondtál, és annak ellenére, amin

keresztülmegyek, azt hiszem, lehetne sokkal rosszabb is. Részben a te
érdemed: mindegy, miről beszélek, mindegy, mennyire furcsán érzem
magam, akkor is ráveszel, hogy vizsgáljam meg. És mindig segítesz
kideríteni, mi honnan ered. Így képes vagyok megbirkózni vele, vagy
legalábbis megpróbálom megérteni. Evan minden szeszélyemet és
őrültségemet elfogadja – na, jó, pillanatnyilag azért ezzel is lehetne
vitatkozni. De nem hiszem, hogy valóban érti, miért teszem, amit
teszek.
Én mindig mindent megkérdőjeleztem – ez a tulajdonságom őrületbe
kergette apámat. Jó, a legtöbb embert az életemben. Te voltál az első,
aki azt mondta, nem baj, ha az embernek kérdései vannak, te
bátorítottál egyedül. Ami azt illeti, azt is te mondtad először, hogy nincs
baj velem. Még Lauren is azt mondja néha, hogy ne legyek ennyire…
ennyire Sara. De te nem.
Azt mondtad, a megszállottságom szenvedély, a lendületem egy nagy
ajándék, az eltökéltségem elismerésre méltó. Elgondolkodtam rajta,
hogy talán a gyengeségeim a legnagyobb erősségeim valójában. Ha
John egy tükör, amiben visszatükröződnek az én torzulásaim, akkor te
olyan tükör vagy, ami a jót tükrözi vissza. Néha eltűnődöm, mi történne,
ha te nem tartanád bennem a lelket.

Amikor az előző találkozónkról hazaértem, Evan üzenete várt, amiben

azt mondta, kimerült, és kikapcsolja a telefonját, mielőtt lefekszik
aludni. Rosszul éreztem magam, amiért nem mondhattam el, hogy
másnap tervezek találkozni Johnnal, de meg is könnyebbültem.
Üzenetet hagytam neki, hogy sajnálom, hogy nem tudott elérni, és jó
éjszakát kívántam. Majd letettem, mielőtt mindent kikotyogtam volna.
Billy hazahozta Allyt, megvárta, amíg lefektetem aludni, majd újra
átvettük a találkozó logisztikai részét. A rendőrség útzárakat állított fel
a Williams-tótól Vancouverig haladó főúton, és vadőrök állítanak meg
mindenkit a másodlagos utakon, de akár már át is engedhették Johnt. A
saját tervünkkel kellett folytatnunk.
Ezúttal Billy kertépítőnek álcázza magát, aki a pad körül dolgozik,
ahol ülni fogok. Sokkal jobban éreztem magam a tudattól, hogy közel
lesz. Annyira erős és szilárd, határozottan olyan figura, akit az ember
szeret maga mellett tudni, ha bemegy egy sötét sikátorba – vagy ha egy
sorozatgyilkossal találkozik. Elsütöttem néhány poént, és mosolygott, de
utána azonnal újra rábökött a park alaprajzára. A hite, hogy működni
fog a terv, engem is megerősített, hogy helyesen cselekszem. Csak annyi
a dolgom, hogy egy kis ideig ott üljek a padon, és az egész rémálomnak
vége lesz.
Miután tíz körül Billy elment, beomlottam az ágyba, és álomtalan
álomba zuhantam. Reggel azonban azon az oldalon ébredtem, ahol
Evan szokott aludni, és miközben a párnáját szorongattam, belélegezve
az illatát, kezdett elpárologni az önbizalmam. Mi van, ha történik velem
valami? Mi van, ha a legutolsó beszélgetésünk Evannel tényleg a
legutolsó beszélgetés volt? Tudatnom kell vele, mennyire szeretem.
Mikor azonban felhívtam a mobilján, nem vette fel. Egy pillanatra
kísértést éreztem arra, hogy felhívjam Billyt, és lefújjam az egészet.
Majd arra gondoltam, mi történne, ha így tennék.

Ally akart reggelit csinálni, olyan palacsintát, amilyet Evan szokott.

Hagytam, hogy összerumlizza a konyhát – annyira édesen festett a kis
köténykében és séfsapkában, mikor feltálalta –, majd ahelyett, hogy
körbeszaladtam volna feltakarítani, leültem mellé az asztalhoz. Ahogy a
reggeli csicsergését hallgattam, a történeten mosolyogva, mit tett Jávor
a plüssállatával, azért imádkoztam, hogy ne ez legyen rólam az utolsó
emléke. Megpróbáltam emlékeztetni magam arra, hogy John egyszer
sem fenyegetett meg, de képtelen voltam elfelejteni, hogy egy gyilkos.
Mikor Ally iskolájához értünk, bekísértem az osztályteremig, majd
térdre estem előtte.
– Ally, ugye tudod, hogy anyu mennyire szeret téged?
– Aha.
– Mennyire? – Kérdeztem incselkedő hangon.
– Jobban, mint Jávor a nyusziját! – Kuncogott, és én magamhoz
húztam, hogy megöleljem, olyan szorosan, hogy felkiáltott: –
Anyaaaaaa! – ezért el kellett engednem. Odament néhány barátjához,
és bement a terembe, röviden visszaintegetve.
A kapitányságra vezető úton, ahol még egy utolsó eligazítást
tartottunk Sandyvel és Billyvel, megpróbáltam felhívni Laurent, de
nem vette fel. Olyan kétségbeesetten akartam beszélni valakivel, hogy
kis híján felhívtam Melanie-t, de eszembe jutott, hogy még mindig nem
hallgattam meg Kyle cédéjét. Mikor újra tárcsáztam Evan számát, csak
a hangpostát értem el. Ezúttal még a vendégházban levő irodája
közvetlen számát is hívtam, bár ritkán tartózkodik ott. Az asszisztense,
akit nem kedvelek, mert semmi humorérzéke sincs, azt mondta, az
egyik hajón dolgozik épp.
A rendőrségi találkozót követően hazafelé tartottam, hogy elüssek
egy órát, mikor elmentem egy virágbolt előtt. A bejáratánál egy halom
virágcsokor volt kitéve. Kiválasztottam a legnagyobbat, és a szüleim
háza felé indultam. Mikor anya ajtót nyitott, felragyogott az arca.
– Sara, micsoda kellemes meglepetés. Ettél már?
Ahogy ott ültem a kávém mellett, a fahéjas csigámmal bíbelődve,
azon tipródva, vajon megélem-e a holnapot, anya kétpercenként ért
hozzám.
– Örülök, hogy átjöttél, kedvesem. Olyan rég volt lehetőségünk
találkozni.
– Sajnálom, anya, csak az esküvő szervezése és a munka kész
őrültekháza volt.
 – Mindig megtalálsz, ha segítségre van szükséged. – Ahogy
mosolygott, észrevettem, hogy pirosítót tett az arcára, de a smink
erősen kiütközött a sápadt bőrén. Szerettem volna letörölni, és egy
puszit nyomni a helyébe. Mindig megpróbált mellettem állni, a
betegsége ellenére. De ebben most nem tud segíteni. Nem segíthetett
gyerekkoromban sem a problémáimon – nem mintha valaha is kértem
volna. Szerettem anyám kedves és szelíd természetét, de épp ezek a
vonások fékeztek meg abban, hogy megosszak vele bármi húsbavágót.
Mindent megtennék, hogy megvédjem a fájdalomtól.
– Tudom, anya. Nagyszerű vagy.
Ismét elmosolyodott. Olyan könnyű volt a kedvére tenni. Semmi mást
nem akart, csak hogy a gyerekei boldogok legyenek. A gondolattól, hogy
mennyit hazudtam neki az elmúlt hónapokban, és még mindig hazudok,
könnyek gyűltek a szememben.
– Apa nem is akart örökbe fogadni, ugye? – El sem hittem, hogy ezt
kérdeztem, és anya elpiruló arcából ítélve ő sem.
Körbenézett, mintha apa bármelyik percben itt teremhetne.
– Dehogyisnem, csak…
– Semmi baj, ne idegesítsd magad ezen. – Már meg is kaptam a
választ. Az arcára kiült a bűntudat. Mindig is tudtam, apa miért olyan
távolságtartó velem, de hogy ez végül be is igazolódott, jobban fájt,
mint hittem volna.
Allyre tereltem a beszélgetést, amíg el nem érkezett az ideje, hogy
elinduljak a találkozóra. Szorosan megöleltem és megpusziltam anyát
az ajtóban, átadtam magam a pillanatnak, magamba szívtam fahéjas
illatát. Majd megígértem, hogy hamarosan elhozom Allyt.
Ahogy közeledtem a parkhoz, újra megpróbáltam felhívni Evant.
Továbbra sem válaszolt, így üzenetet hagytam neki. Nem tudtam, mit
mondhatnék, ezért csak annyit üzentem, hogy szeretem, és „sajnálom,
hogy ekkora macera vagyok”.
A Bowen Parknál megtaláltam a padot, nem messze a teniszpályától,
amiről azt mondtam Johnnak, hogy a közelében fogom várni.
Szemügyre vettem minden egyes érkező autót és kamiont. A tekintetem
a parkot pásztázta, arra az esetre, ha másik irányból érkezne. Minden
alkalommal visszatartottam a lélegzetem, mikor kiszúrtam valakit, és
gyorsan kiengedtem, amikor kiderült, hogy vaklárma. Billy, aki tőlem
jobbra gazolt egy virágágyást, néhány alkalommal összenézett velem,
és biztatóan elmosolyodott. Mikor nem Johnt kerestem a
tekintetemmel, a civil ruhás rendőröket igyekeztem beazonosítani.
Eltelt tíz perc. Hogy elfoglaljam a kezem, körbe-körbe forgattam a
kávéspoharamat. Újabb tíz perc, Johnnak még mindig se híre, se
hamva. A kávétól, amit literszám ittam, pisilnem kellett, de nagyon. A
felrobbanó hólyagom képei töltötték meg a fejem. Istennek hála,
ezúttal eszembe jutott bevenni a gyógyszerem. Épp meg akartam
kockáztatni, hogy belebeszélek a lehallgatókészülékbe, mikor
megcsörrent a mobilom. John volt az.
– John! Merre vagy?
– Sajnálom, Sara, de ma nem fogunk tudni találkozni.
– Most biztos csak viccelsz. Itt ülök már majdnem fél órája. –
Nyugalmat erőltettem magamra. – Összezavarsz. Tegnap olyan izgatott
voltál, hogy végre összefutunk, most akkor miért…
– Meggondoltam magam. – Idegesnek tűnt.
Nehogy azt hidd, hogy én nem akartam meggondolni magam, te köcsög!
– Ez igazán nagy kár, John. Nagyon vártam már, hogy találkozhassak
veled.
– Sajnálom. Szerettem volna, de egyszerűen nem megy.
– Most hol vagy?
– Vancouverben.
– De hát akkor majdnem itt vagy. Miért nem nézed meg, hogy eléred-
e a következő kompot?
– Nem, el kell napoljuk néhány nappal a találkozót.
– Sajnálom, de ez nekem nem felel meg. Evan holnap hazajön. – Én is
játszhatok az ő szabályai szerint.
– És?
– És el leszek foglalva.
Felemelte a hangját.
– Nem akarok ma találkozni. Mikor felébredtem, rossz előérzetem
támadt.
Persze hogy rossz előérzeted támadt, te nyomorult gyilkos szarházi – a
rendőrök jól lecsaptak volna rád. De ennek így már soha nem lesz vége.
Muszáj volt még egy lehetőséget adnom:
– Nem bánom, ha egy kicsit tovább kell várnom, hogy átgondolhasd…
Letette. Ideges volt? Induljak haza? Billyre néztem, de nem tudtam
értelmezni az arckifejezését.
A telefon egy perccel később ismét megszólalt.
John valamivel nyugodtabbnak tűnt.
– Még mindig rossz előérzetem van. Tegyük át holnapra.
– Mondtam már, hogy az nem fog menni.
– Evan miatt? – A hangsúlyából egyértelműen kiderült, mi a
véleménye Evanről, és már rá is jöttem, hol hibáztam.
– Nem, egy rakás teendőm van: munka, Ally, bevásárlás. – Gyorsan le
kellett zárnom a beszélgetést. – Akkor hát muszáj lesz valamikor
máskor egyeztetnünk újra. Vigyázz magadra, John! Vezess óvatosan!
Letettem, mielőtt bármit mondhatott volna. Mikor elmentem Billy
mellett, megráztam a fejem – diszkréten, arra az esetre, ha John
figyelne. Mikor beszálltam a Cherokee-ba, szöveges üzenet érkezett a
mobilomra: Találkozzunk a kapitányságon!
Remek. Még több kávé, még több szövegelés. Legalább volt mosdójuk.
Az odaúton hívott fel Evan.
– Szia, kerestél.
– Ó, Evan. Meg fogsz ölni.
Elengedte az egyik tipikus mély sóhaját.
– Már megint mit tettél?
– Nem akartam üzenetben elmondani, ezért hívtalak folyamatosan,
de az az ostoba recepciósod azt mondta, hogy…
– Hé, hé, bébi, csillapodj le. Mit tettél?
– Megbeszéltem egy találkozót.
– Jézus Krisztus, Sara! Mikor?
– Ma lett volna, de…
– Ma? És nem mondtad el?
– Megpróbáltam elmondani, de nem vetted fel.
– Mikor lesz? – Ijedt volt a hangja. – Lemegyek, és…
– Most volt, de…
– Micsoda?
– Nem jött el. Igazad volt, csak manipulál. – Mindent elmondtam neki.
– De ennyi. Vége, befejeztem, Evan.
– Ezt mintha már hallottam volna.
– Nem, most tényleg ennyi volt. Újra lecserélem a számainkat. Talán
elköltözhetnénk, vagy elmegyünk a vendégházba, ahogy mondtad is.
Majd tanítom Allyt otthon. Vagy talán egyszerűen el kéne adni a házat…
Nem tudom, de elmondom a rendőrségnek, hogy többé nem
hallgathatják le a telefonjainkat. Nem nézek többé tévét, nem olvasok
újságot…
– Lassíts már le. Ma este érkezik egy nagy csoport, de lemegyek
holnap reggel, és akkor megbeszélhetjük.
– Biztos?
– Kitaláljuk, mi legyen, jó? Csak ne döntsél semmiről, amíg nem érek
haza, és ne változtass semmin. Kérlek.
– Oké, oké.
– Komolyan gondolom. Nem szeretnék arra hazaérni, hogy a ház
előtti pázsitba le van verve az „eladó” tábla.
– Oké. Most vissza kell mennem a rendőrségre, hogy találkozzam
Billyvel és Sandyvel. – Felnyögtem.
– Nekik se engedd, hogy manipuláljanak.
– Jelen pillanatban mindenki manipulál.
– Ugyan már, Sara. Ez nem volt fair.
 – Bocsáss meg. Csak akkora szívás az egész. Azt kívánom, bárcsak ne
kellene velük találkoznom. Most csak haza akarok menni.
– Akkor mondd nekik, hogy basszák meg.
– Beszélnem kell velük, de nem fog nekik tetszeni, amit mondani
akarok.

Evannek igaza volt a rendőröket illetően, ahogy nekem is. Amint

becsuktuk a kihallgatószoba ajtaját, Sandy azt mondta:
– Legközelebb azt hiszem, azt kellene…
– Nem lesz legközelebb.
Azonnal ledózerolt:
– Valami súlyosabb indokkal kell rávennünk, hogy a szigetre jöjjön.
Azt hiszem, azt kellene mondania, hogy mégis megengedi, hogy
találkozzon Allyvel…
– A lányomat nem fogom csalinak használni, Sandy.
– Nem lesz ott ténylegesen, elég, ha John azt gondolja, hogy ott lesz.
– Nem, vége. Ki akarok szállni. Ma megváltoztatom a telefonszámom,
és többé nem hagyom jóvá a vonalas telefonom lehallgatását. És a
mobilomét sem.
– Megértjük, ha szünetet akar tartani – mondta Billy. – Ez…
– Nem szünetet akarok tartani, lezárni akarom. Kockára tettem az
életem, a gyerekem, és a kapcsolatom, mindezt hiába. Evannek igaza
volt – John manipulál, önöknek pedig a saját erejükből kell kézre
keríteniük.
Sandy válaszolt:
– És ha megint elkap valakit?
– Akkor hamarabb kell elfogniuk. – A szememet meresztettem rá.
– Ha minden lehallgatókészüléket eltávolítunk, nem fogjuk tudni
megfelelően megvédeni. Mit tesz, ha önt vagy a családját támadja meg?
– Korábban azt mondta, nem hiszi, hogy engem bármilyen veszély is
fenyegetne miatta.
 – Azt mondtam, hogy nem tudjuk megjósolni, mit fog tenni.
– Különös, mikor az volt a cél, hogy találkozzam vele, akkor nem
gondolta úgy, hogy veszélyben vagyok, most viszont, hogy nem akarok
vele találkozni, most igen.
Billy szólalt meg.
– Csak arról van szó, hogy nem tudjuk, hogyan reagál majd arra, ha
ön visszautasítja. Legutóbb egy e-mail volt…
– Blokkolom az e-mailjeit.
Mindketten engem bámultak. Folytattam:
– Nézzék, azt hittem, ha beleegyezem egy találkozóba, akkor vége
lesz, de ennek sosem lesz vége. Az életem a feje tetejére állt – alig
dolgozom, szüntelenül veszekszem Evannel, nem töltök elég időt a
lányommal. Minél többet segítek önöknek, annál szarabb az egész. Most
pedig hazamegyek, és folytatom az életem, mintha John nem is létezne.
Ezt kellett volna tennem már jó ideje.
Billy reagált:
– Úgy tűnik, már el is döntötte, és nyilván azt kell tennie, ami önnek a
legjobb. De azt hiszem…
Felálltam.
– Köszönöm a megértést.
Sandy, aki a legkevésbé sem látszott megértőnek, megrázta a fejét, és
azt mondta:
– Remélem, képes lesz majd tükörbe nézni, mikor John megtalálja a
következő áldozatát.
– Remélem, képes lesz ön tükörbe nézni. Évek óta tud róla, és nem
fékezte meg. Több nyomot szolgáltattam, mint amennyit sikerült
ezalatt összekaparnia. – Az arca elvörösödött, mikor ökölbe szorított
kézzel felemelkedett.
– Te…
Egy lépést hátráltam, Billy meg rászólt:
– Sandy?
Megpördült a sarkán, és kiment a szobából, becsapva maga mögött az
ajtót.

Billy kikísért a Cherokee-hoz. A nap során felgyülemlett adrenalin még

ott dübörgött az ereimben, miközben Sandy miatt dühöngtem.
– Jól van, bajnok – mondta Billy, mikor végre lecsillapodtam. – Mi
legyen ma este? Ha szeretné, átjövök később némi kínaival, és szemmel
tartom Allyvel együtt.
– Ez nagyon kedves öntől, Billy, de azt hiszem, igaza van:
szabadságolnom kell magam, megszabadulnom ettől az egésztől. – És
azt is tudtam, Evan hogyan reagált, mikor Billy legutóbb kaját hozott
nekem.
– Persze, de ha szüksége van rám, tudja a számomat.
– Kilenc-tizenegy?
Nevetett, de fájdalom villant meg a szemében, és ettől
elszomorodtam.
– Na, vigyázzon magára. – Újra bement a rendőrségre. Ahol Sandy
feltehetően a fényképemen csiszolta a dartstudását.

Szóval, vége van. És azt hiszem, ezzel be is fejezem mára. Eleget

beszéltem egy napra. Tudom, ez nem olyasmi, ami miatt panaszkodni
szoktam. Emlékszel a régi szép időkre, mikor a vérmérsékletemmel volt
a legtöbb problémám? Soha nem gondoltam volna, hogy azok lesznek a
régi szép napok, de azt sem gondoltam volna, hogy az apám egy gyilkos
– különösen azt nem, hogy olyan heves gondolkodású, mint én.
Azt mondtad, azt a kérdést kell feltennem magamnak, hogy mit
szeretnék, nem pedig azt, hogy mi helyes, és mi nem, vagy hogy mit
gondol mindenki más. És kitalálni, mit is szeretnék, annyit tesz,
objektíven kell rálátnom arra, mit érzek, és hogy mik a döntéseim
következményei. Például, hogy szeretném, ha John eltűnne az
életemből, és félek attól, hogy valakit elkap. Szeretném, ha elfognák, és
rettegek tőle, hogy megtámadja a családomat. De azt mondtad, döntést
kell hoznom, és tartanom kell magam hozzá. És ezt is fogom tenni. Mert
szeretném visszakapni a józan eszem, és tartok tőle, hogy már túl késő.
 TIZENKILENCEDIK BESZÉLGETÉS

Már nem tudom, kire hallgassak. Jelenleg annyira szét vagyok esve,
hogy még a forgalomba is belegyalogolnék, ha jó ötletnek tartanád –
egész biztosan hamar rendet teremtene a dolgok között. Istenem,
sosem ér véget ez a rémálom. Óvatosan kívánjon az ember bármit is. Én
csak egy apát akartam, aki törődik velem. Ó, törődik is, annyi szent.
Annyira, hogy egyenesen meg is ölne, hacsak először nem öl meg
mindenkit, akit szeretek.

Előző este John telefonált ismét. Isten tudja, ezúttal mit akart, és soha
nem is fogom megtudni, mert kikapcsoltam a mobilomat. Aztán párszor
próbálkozott a vezeték nélkülivel is, de nem foglalkoztam vele. Billy
nem hívott fel, hogy tudassa velem John tartózkodási helyét,
valószínűleg azt remélte, hogy felülkerekedik rajtam a kíváncsiság – de
nem akartam tudni. Alig vártam, hogy megváltozzanak a telefonszámok
– az egyetlen dolog, ami gátat szabott, Evan intelme volt, hogy még
várjak. De végtelenül bosszantott, hogy rájöttem, a rendőrséget anélkül
hagytam el, hogy a zsaruk megerősítették volna, nem hallgatják le a
mobilomat, a vonalas pedig még mindig be volt poloskázva.
Evan később felhívott, de egy halom teendője volt még a reggeli
indulás előtt, ezért csak jó éjszakát kívántunk egymásnak, és
megbeszéltük, hogy csak akkor döntünk mindenről, ha hazaért.
Még egy napig bírtam, hogy kizárjam Johnt.
Ma reggel, ami mintha egymillió éve lett volna már, elvittem Allyt az
iskolába – ez volt a nyári szünet előtti utolsó napja –, majd őrült
rohamban kitakarítottam a házat. Meglepett, hogy Evan nem hívott fel,
mikor elindult a vendégházból, de gondoltam, biztosan csak elfoglalt.
Nehezen tud onnan elszabadulni. A telefonján folyton az üzenetrögzítő
kapcsolt be, ezért biztos voltam benne, hogy már úton van – a térerő
nagyon rossz arrafelé. Tíz körül hagytam abba a porszívózást, hogy
betegyek még egy mosást, és akkor meghallottam a kavicson csikorgó
gumikat, majd Jávor rohant az ajtóhoz ugatva. Hazaért Evan!
A bejárathoz siettem – és Billyt és Sandyt láttam kiszállni a Tahoe-ból.
Az egész testem összerándult komor ábrázatuk és sötét
napszemüvegeik láttán.
– Bejöhetünk? – kérdezte Billy.
– Evan elvileg hamarosan érkezik, de persze.
Ezúttal a nappaliba vezettem őket. A rossz hírek hivatalos közeget
érdemelnek. Miután letelepedtek velem szemközt a kanapéra, fejest
ugrottam:
– Még egy lány eltűnt, igaz?
– Sara… – Billy levette a napszemüvegét. – Evant meglőtték ma reggel
a vendégháznál, és…
– Micsoda? – Egy darabig csak bámultam őket, majd felugrottam. – Jól
van? – A tekintetem cikázott köztük, kétségbeesetten igyekeztem
olvasni az arcukról.
– Rendbe fog jönni – mondta Billy. – A Port Alberniben levő kórházba
szállították.
– Mi történt?
– Kora reggel lement a dokkhoz. Akkor lőtték meg. Sikerült bekúsznia
az egyik hajóba, és az ottani elsősegély-felszereléssel elállította a
vérzést. Az egyik túravezető találta meg.
– Oké. Csak. Most muszáj… – Körbe-körbe járkáltam, felmarkoltam a
táskámat a folyosón levő padról, a kulcsaimat és a mobilomat kerestem.
Hogyan hozom el Allyt az iskolából? El tudna érte Lauren menni?
Vegyem fel útközben?
Sandy szólalt meg:
– Elvisszük a kórházba.
Jávor. Meg kell kérnem egy szomszédot, hogy engedje ki. Mi van
még? Egy ügyfél jön ma elvinni egy ágy fejtámláját. Felnyitottam a
mobilom, de Sandy rámarkolt a csuklómra.
– Álljon meg.
Kirántottam a kezem.
– Valakit fel kell hívnom Ally miatt.
– Megértjük, de először meg kell kérdeznünk néhány dolgot.
– Biztosan John volt.
– Épp ezért… – mondta Billy.
– El kell mondanom a családomnak. Hogy fogom ezt nekik
elmagyarázni?
Sandy következett:
– Van néhány elképzelésünk arra vonatkozóan, mit kellene
mondania.
Billyhez fordultam:
– De nem… ölte meg. Csak figyelmeztetés volt, ugye?
– Nem így gondoljuk. Az egyik szakács kiment elszívni egy cigarettát,
nagyjából akkor, amikor Evant meglőtték, és hallott valamit a
bozótosban. Azt hisszük, elijesztette Johnt, mielőtt még végezhetett
volna.
John meg akarta ölni Evant. Miattam. A szemem megtelt könnyel.
– Most azonnal el kell hoznom Allyt az iskolából.
Sandy szólalt meg újra:
– Néhány rendőr a kórházban van Evannel, és egy járőr az iskolát
figyeli. Felmehet Billyvel meglátogatni Evant, és elküldünk egy rendőrt,
hogy hozza haza Allyt. Csak hívja fel az iskolát, és mondja azt, hogy a
család barátja megy érte. Nem akarunk senkit azzal megrémíteni, hogy
egy gyilkos kószál szabadon.
Leszámítva, hogy egy gyilkos kószált szabadon. Egy gyilkos, aki most
igazán pipa rám, és rendkívül hathatósan tud érvelni.
– Ally tudja, hogy nem szabad idegenekkel elmennie sehova.
Felhívhatnám az egyik húgomat, de akkor el kell mondanom nekik, mi
történt, és…
– Egyelőre ne tegyünk semmi ilyesmit – vágott közbe Sandy. – Engem
ismer Ally. Én hozom el, és vigyázok rá, amíg ön elmegy Evanhez.
Megráztam a fejem.
– Azt mondtam Johnnak, azért nem tudok vele találkozni, mert Evan
hazajön. Biztosan úgy döntött, egyszerűen csak… – Elakadt a szavam.
Billy arca elgyötört volt.
– Nem tudhatta, hogy ezt fogja tenni, Sara.
Sandyre néztem.
– De ön igen. Figyelmeztetett.
A vele kapcsolatos érzéseimet hagytam a valóság útjába állni?
– Nem rágódhat azon, ami már megtörtént, Sara – válaszolt Sandy. –
Most Evan miatt kell erősnek lennie. A többit mi elintézzük. – Most
először mondott valami szimpatikusat.

A kórházba menet felhívtam mobilon a szüleimet. Amint meghallottam

anya kedves hangját, átszakadt a gát, és bőgni kezdtem. Sikerült annyi
időre összeszednem magam, hogy elmondjam a fedősztorit – a
rendőrség úgy hiszi, Evant egy elégedetlen dolgozó lőtte meg. Nem
tudtam, mennyire fogják ezt bevenni, mert Evan soha életében nem
bosszantott fel senkit. A gondolattól még jobban elkezdtem sírni.
Mielőtt megfékezhettem volna, anya átadta apának a telefont.
– Mi a helyzet?
– Apa, Evan kórházban van. Meglőtték a vendégháznál. Jól van, de
átrepültek vele Port Albernibe, és…
– Odamegyünk édesanyáddal, ott találkozunk.
A rendőrség valószínűleg ezt akarta a legkevésbé. De én ezt akartam
a leginkább.
– Köszi, apa. Megteszed, hogy felhívod a szüleit? – Az Államokban
élnek, és bár Evan közel áll a családjához, nem tudnak túl sűrűn
találkozni. Anya és apa sok tekintetben helyettesítik őket számára.
– Értesítjük őket – válaszolt apa. – Ally merre van?
– Egy barátom vigyáz rá. – Most először és utoljára neveztem így
Sandyt.
– Hogyan jutsz oda?
– Billy, a rendőr ügyfelem vállalta önként, hogy elvisz.
Apa egy pillanatig várt, majd annyit mondott:
– Azonnal elindulunk.
Letette, mielőtt megszólalhattam volna. Billy azt mondta, majd ő
elintézi – fogalma sincs, milyen is apámmal elintézni bármit is.
Pillanatnyilag azonban nem is érdekelt. Egyedül Evan számított.
Bárcsak elmondtam volna neki ezt tegnap.

Eljutni Port Alberinibe nem egy egyszerű mutatvány – több mint

egyórányi szűk országút, meredek hegyeken kanyarogva, ahol
rönkszállító kamionokkal kell megküzdeni a helyért. A mai út azonban
elviselhetetlen volt. Szerencsére Billy ült a volánnál – ha én vezettem
volna ilyen sebes szívverés mellett, biztosan balesetet szenvedek. Nem
emlékszem rá, miről beszéltünk, csak foszlányokban Billy bátorító
szavaira: El fogjuk kapni. Evannel minden rendben lesz.
A kórházban azt mondta az orvos, hogy Evant egyenesen átlőtte a
golyó a bal vállizmánál. Arra vártak, hogy az állapota stabilizálódjon,
mielőtt Nanaimóba küldik egy mentőkocsiban a sebészetre.
Izomsérülései voltak, és egy hatalmas lőtt sebe, de nem volt maradandó
károsodás. Boldog voltam, hogy él – különösen, mikor az orvos azt
mondta, ha húsz centivel odébb találja el a golyó, egyenesen a szívébe
fúródik. Elég volt ezt hallanom, hogy megálljon az enyém.
Adtak neki fájdalomcsillapítót, amitől teljesen ki volt ütve, de
beengedtek, hogy láthassam. A vállán hatalmas fehér kötés volt, és egy
branül lógott ki a karjából. Könnyek csorogtak végig az arcomon, mikor
megpusziltam, és lesimítottam a haját. Utáltam ilyen sápadtan látni,
utáltam az összes csövet, ami kikandikált belőle. De magamat még
ennél is jobban utáltam, amiért veszélybe sodortam.
Amíg Evan fölött sürgölődtem, nővérek figyelték az értékeit, és
felírtak dolgokat a kórlapra. Az egyik megkérdezte, szükségem van-e
valamire. Igen, egy sorozatgyilkos látványára a rács mögött. Ezt meg
tudja oldani? Majd egy idősebb nővér megkért, hogy egy kis időre
menjek ki, amíg lecserélik a kötést. Épp elkezdtem volna vitatkozni,
mikor meghallottam apa harsány hangját, ahogy Evan kórterme után
érdeklődik.
Mikor kimentem a szüleimmel találkozni, észrevettem, hogy Billy két
rendőrrel beszélget egy kis váróteremben. Felegyenesedett, mikor
meglátta apámat, és egyenesen felé indult, de apa elment mellette, és
odajött hozzám.
– Hogy van Evan?
– Most épp alszik. Rendbe fog jönni, de meg kell műteni. Megvárják,
amíg stabilabb lesz az állapota, majd elviszik Nanaimóba, és… –
Megálltam, mikor a húgomat láttam végigsietni a folyosón.
Anya szólalt meg:
– Lauren is eljött velünk. Épp az imént hívta fel Greget.
Lauren és én egymás karjába borultunk.
– El sem hiszem, hogy Evant meglőtték. Biztosan halálra vagy
rémülve. – A teste ott reszketett mellettem, ami belőlem a félelem
újabb hullámát váltotta ki. Igen, ez nem jó. Ez nagyon, nagyon nem jó.
Szétváltunk, majd azt mondtam:
– Köszönöm, hogy eljöttél. – A hangom rekedt volt.
– Ez csak természetes. Miért nem hívtál?
– Hívni akartalak, de minden…
Billy jött oda.
– Üdv mindenkinek. Bill vagyok. – Apa felé fordult, és kinyújtotta a
kezét. – Saránál találkoztunk.
Apa keményen megrázta a kezét.
– Ez a maga ügye?
– Nagyon szívesen teszek meg ezt-azt Saráért, de nem, ezt a
nyomozást a helyi erők végzik.
Apa végignézett a folyosón.
 – Elég sok rendőr van itt. – Engem bámult. – Mi a helyzet, Sara?
Az arcom felforrósodott.
– Öö… Ezt hogy érted? Evant meglőtték, és…
Majd láttam, hogy apa fejében összeáll a kép.
– Ennek van valami köze a kempingeshez, igaz?
Anya felszisszent. Lauren kezét a szájához kapta.
Apa felém fordult:
– Most azonnal mondd el, hogy mi történik itt, Sara.
Kétségbeesetten néztem Billyre. Újra kimentett:
– Menjünk be valahova, ahol bizalmasan beszélhetünk.
Billy egy üres helyiséghez vezetett minket, és beavatta őket,
miközben anya egyre sápadtabb lett. Lauren az egész beszélgetés során
remegett. Miután Billy befejezte, apa rám nézett, és megrázta a fejét.
– Egész idő alatt hazudtál nekünk.
– Apa, én…
Billy közbevágott:
– Sara nem akarta ezt eltitkolni önök elől. Szigorúan utasítottuk arra,
hogy ne beszéljen róla senkivel. Megzavarhatta volna a nyomozás
menetét, és veszélybe sodorhatta volna a családját – önöket,
mindannyiukat. Rendkívül sokat segített nekünk.
– Azt nem magyarázta meg, hogy Evant miért lőtték meg – kérte
számon apa.
– John, a kempinges gyilkos újra találkozni akart velem. És én azt
mondtam, hogy nem megy, mert Evan épp most érkezik haza.
– Most merre van ez a rohadék? – Apa arca elsötétült. – Hol van Ally?
– Egy munkatársammal – válaszolt Billy. – Biztonságban van.
– Mit fognak tenni, hogy elkapják ezt a fickót?
– Minden erőnkkel ezen vagyunk, uram. A lánya lényeges eleme volt
a nyomozásnak, de mostantól más irányban folytatjuk.
– Miért is?
– Mert már nem vagyok hajlandó segíteni – feleltem. – Evan már a
kezdetektől fogva nem akarta, hogy találkozzam vele, de azon
aggódtam, hogy végez egy újabb nővel, most viszont, miután Evant
meglőtték, nem…
– Evan nem akarta, hogy találkozz vele, de te ennek ellenére
megtetted?
Egymást bámultuk.
– Azt gondolta, hogy ez a leghelyesebb, Patrick – szólt közbe anya.
Apa az ablakhoz ment, és lenézett a parkolóra. A karját keresztbe
fonta, hatalmas válla fal, amin soha nem tudtam átmenni.
Mind a négyen kínos csendben néztük apát.
– Ideje volna beszélnem a többi rendőrrel – mondta Billy. – Ha még
felmerülnek kérdések, a folyosón leszek. – Senki meg sem szólalt, mikor
távozott.
Apa rövidesen visszajött hozzánk:
– Evannek igaza volt. Egyszerűen ki kellett volna maradnod az
egészből.
– Apa, segíteni próbáltam.
Megfordult, és keményen végigmért.
– Mostantól hagyd, hogy a rendőrök maguk végezzék a dolgukat,
Sara. – Ahogy elindult kifelé a helyiségből, hozzátette: – Megyek,
megkeresem az orvost.
Anya vigasztalón mosolygott, és megérintette a kezem.
– Csak nagyon zaklatott.
– Tudom, anya, de nem gondolod, hogy én is az vagyok? Elképzelésed
sincs, mekkora nyomás alatt voltam eddig. A rendőrök, Julia – mindenki
nyomást gyakorolt rám, hogy megtegyem. Nem egyedül találtam ki az
egészet.
– Julia?
– Az anyám. – Anya megrándult, mint akit megütöttek. Picsába, bassza
meg! – Úgy értem, a vér szerinti anyám. Azt akarta, hogy találkozzam
Johnnal, és…
– Újra találkoztál vele?
– Elmentem néhányszor a házához, de neked nem mondhattam el,
mert a nyomozásról beszéltünk. Évekig élt rettegésben… nagyon fontos
volt számára, hogy elkapják Johnt. Én pedig segíteni akartam, mert…
– Mert ő az édesanyád.
– Egyáltalán nem erről van szó, anya… egyszerűen csak sajnáltam.
– Persze hogy sajnáltad, édesem. Gondoskodó természeted van.
– Igen, emiatt jártam most pórul.
– Sara, bárki más fogta volna magát, és hátat fordít ennek. Te átadod
magad mindennek, amit csinálsz, és mindenkinek, akit szeretsz. –
Mosolygott, de a tekintetétől szilánkokra tört a szívem. Folytatta: –
Megyek, gondoskodom róla, hogy apád kedves legyen a nővérekkel –
ezzel apa után sietett.
Laurenhez fordultam.
– Remek, most már anya is zaklatott.
– Most ne aggódj emiatt. Csak Evanre koncentrálj.
Felsóhajtottam.
– Úgy érted, a másik emberre, aki miattam sérült meg?
– Nem a te hibád volt, Sara.
– Nem, apának van igaza. Elszúrtam. Azt mondtam Johnnak, hogy
Evan miatt nem tudok vele találkozni. Tudhattam volna előre, hogy ez
mennyire ki fogja akasztani.
– Nem tudhattad, hogy meg fogja támadni.
– Evan már jó ideje azt akarja, hogy vessek ennek véget. Hallgatnom
kellett volna rá.
– El sem hiszem, hogy ezt az egészet eddig egyedül csináltad végig.
Előrelépett, és átölelt. A vállára dőltem, és sírni kezdtem.

Evan kórterme előtt várakoztunk néhány órán át. Billy a többi rendőr
közelében maradt, fojtott hangon beszélgettek, apa pedig az egyik
széken ült, keresztbe font karral, legalábbis amikor nem fel-le járkált a
folyosón. Anya egy magazint lapozgatott, de folyton apát, Laurent és
engem nézett. Lauren elment az étterembe, és hozott nekünk valamit
enni, de én csak a kávét tudtam kortyolgatni. Leült mellém, a fiúkról
beszélt, a házról, a kertjéről. Megnyugtató volt a terefere, de alig
tudtam felfogni, amit mondott, az orvosokat és nővéreket figyeltem,
azon aggódva, melyikük megy be Evan kórtermébe.
Apa a mobiljára nézett, majd felkelt, és végigsétált a folyosón. Nem
sokkal később vissza is jött.
– Vissza kell mennem Nanaimóba. Elszakadt a rönkvontatón egy lánc.
Anya felállt.
– Nem gond, ha magadra hagyunk, Sara?
– Jól vagyok, anya. Valószínűleg amúgy is csak ücsörögnétek.
Lauren szólalt meg:
– Én maradhatok.
– Nem, neked meg ott vannak a fiúk. Jól leszek.
– Később még eljöhetünk – mondta anya.
– Köszi, anya. De holnap valószínűleg már átviszik Evant Nanaimóba.
Nyugodtan várjátok meg, és ott majd meglátogatjátok.
– Légy szíves szólj nekünk, ha bármi változna, vagy ha bármire
szükséged van, édesem!
– Mindenképp.
Még egy órát várakoztam Billyvel, de most én sétálgattam fel-alá a
folyosón. Egy nővér jött oda, és azt mondta, Evan rövid ideig fenn volt,
és kapott még fájdalomcsillapítót. Valószínűleg aludni fog a nap
fennmaradó részében, van időnk hazamenni, és elhozni pár holmiját.
Elmentem megkeresni Billyt, éppen telefonált.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen, csak Sandyvel számoltunk be egymásnak.
– Ally jól van?
– Remekül elvannak.
Aprót sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.

Alig tíz perce értünk ki a városból, amikor megszólalt a mobilom.

 Billyre néztem.
– John az! Mit csináljak?
– Ha úgy érzi, hogy nem tudna nyugodt maradni, akkor ne…
– De ha még mindig a közelben van, akkor megtalálhatná a
tartózkodási helyét, és elkaphatná, nem?
– Ez a legjobb esélyünk, de végig kell gondolnia, amit mond, mielőtt…
A következő csengésnél felvettem.
– Mit akarsz?
– Sara! A szigeten vagyok, mikor tudunk találkozni?
– Komolyan azt gondolod, hogy találkozom veled, azok után, hogy
lelőtted Evant?
Csend.
– Alaposan elszúrtad, John. Soha ne hívj többé. Ennek most vége. –
Letettem, egész testemben remegve.
Billy a vállamra tette a kezét.
– Jól van?
– Igen. A fenéket, dehogy vagyok jól. Sajnálom, hogy nem tudtam vele
tovább beszélni. Elveszítettem a türelmem. De azt hiszem – azt hiszem,
pánikrohamom van. A mellkasom… szorít, és…
– Csak lélegezzen mélyeket, Sara. Muszáj… – Csörgött a telefonja. –
Reynolds… Rendben, elmondom neki.
– Mi történt?
– John telefonjának jelét egy nanaimói torony játszotta át, tehát a
városban van.
Lepadlózta a Tahoe gázpedálját. Most még jobban remegett a testem.
– Istenem, biztos teljesen ki van akadva, amiért letettem a telefont.
– Biztosan nem tölti el nagy boldogsággal. – Billy keze olyan erővel
markolta a kormánykereket, hogy az alkarján kidagadtak az erek.
– Gondolja, hogy még mindig találkozni szeretne? De azt mondtam,
vége, és…
– Ez egy olyan ember, aki nem szereti, ha nemet mondanak neki.
A mellkasom újra összeszorult, az arcomat tűzforrónak éreztem.
 – Gondolja, hogy találkoznom kellene vele? Ha nem teszem, megint
Evant fogja megtámadni?
– Mindkét oldalon felfokozott a hangulat jelenleg, tehát lehet, hogy
nem most lenne a legokosabb találkozni. De ha impulzívan viselkedik,
akkor valószínűbb, hogy hibát követ el…
– Azt hiszem, újabb pánikroham. – A dübörgő szívemre nyomtam a
kezem.
Billy aggodalmasnak tűnt.
– Talán vissza kellene mennünk a kórházba, és…
– Nem. – Letüdőztem egy nagy korty levegőt. – Nem, beszélnem kell a
pszichológusommal.
– Most?
Hevesen bólogattam.
– Muszáj, különben végem van, Billy. Le kell csillapodnom, de nem
tudok, ha nem beszélek vele.
– Hívja fel!

Nem számítottam rá, hogy azt mondod, azonnal jöjjek be. Azt hittem,
megoldhatjuk telefonon, de tényleg úgy tűnhetett, hogy egy
pánikroham választ el a teljes hisztériától. Evannel akartam lenni, de
egy belső hang sikoltozott, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek
haza Allyhez. Persze igazad van, előbb le kell csillapodnom. Meg kell
óvni attól is, hogy lássa, amikor az anyja épp összeomlik.
Szerencsétlen Billy odakint vár a Tahoe-ban. Azt mondtam, menjen
el, igyon egy kávét, de azt felelte, marad, és gondoskodik rólam. Csak
úgy tudtam idejönni, hogy előbb hazatelefonáltam, és beszéltem
Sandyvel, majd Allyvel is, aki remekül érezte magát. Sandy azt mondta,
hogy az élete árán is megvédi Allyt. Hiszek neki. Lehet, hogy nem
kedvelem, de egészen biztos vagyok abban, hogy ha meglátná Johnt,
helyben lelőné.
Ami engem illet, én épp minden irányba egyszerre szóródok szét, ide-
oda csapódom. Bárcsak tudnám, John milyen állapotban van most, hogy
ő is ugyanilyen félőrült-e. De biztosan az – máskülönben miért lőtt
volna Evanre? Biztosan egyre felfokozottabb állapotban van – én meg
fogtam magam, és megszakítottam a hívást. Tudom, milyen vagyok,
amikor kezdek bekattanni – ahogy most is –, de fegyverem, az nincs.
Isten tudja, mit tennék, ha lenne. Ami azt illeti, ez nem is igaz: pontosan
tudom, mit tennék.
 HUSZADIK BESZÉLGETÉS

Annyira sajnálom, ami történt. Istenem, el sem hiszem, hogy látni

szeretnél azok után, amin keresztülmentél. Nem számít, hányszor
mondod el, hogy ne hibáztassam magam, folyamatosan arra gondolok,
hogy éreznem kellett volna. Annyira zaklatott voltam, hogy nem
tudtam józanul gondolkodni. Még mindig nem tudok. Tehát ha túl sok
vagyok, fárasztalak, akkor kérlek, szólj, és abbahagyom. Lehet, hogy
párszor el kell mondanod, mert mindketten tudjuk, hogy nem tudok
egykönnyen leállni. Még valami, amit az apámtól örököltem.

Az előző beszélgetésünk után Billy hazavitt, Sandy pedig ott várt

minket. Allyt felzaklatta, ami Evannel történt – Sandy azt mondta,
ahogy meg is beszéltük, hogy a hajón sérült meg a válla –, de
megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Ezután beszámolt nekem
mindenről, amit Sandyvel csináltak. Meglepődtem, hogy Sandy ennyire
jól kijön a gyerekekkel, ezt egyáltalán nem feltételeztem róla, de erődöt
építettek és jelmezest játszottak – még egy énekversenyt is rendeztek.
Én általában eléggé zilált vagyok egy Allyvel töltött nap után, Sandy
arca azonban ki volt pirulva, és a szeme ragyogott. De ez az izgalomtól
is lehetett, amiért John újra telefonált.
Billy sütött pár mirelit pizzát, amíg én a vendégház dolgozóival és az
aggódó barátokkal beszéltem telefonon. Jelentkeztem anyánál és
Laurennél is, mindketten jelezték, hogy átjönnek, de köszönettel
visszautasítottam az ajánlatukat. Nem mondtam nekik, hogy John ismét
telefonált, sem azt, hogy még a városban van. A kórházat is felhívtam
néhányszor, de Evan állapota egyelőre nem változott. Mikor újra
felébredt, még több gyógyszert kapott, aludt tehát, mikor telefonáltam.
Ismeretlen számokról is érkezett pár hívás, amiket nem vettem fel, csak
a hangpostámat hallgattam meg zakatoló szívvel. John az? Értem jön
talán? De nem hagyott üzenetet. A rendőrség lekövette a hívásokat,
nanaimói telefonfülkékből érkezett mind.
Miután ettünk – azaz ők ettek, én pedig a kajámat bámultam –, Billy
és Sandy rendet raktak, én pedig megfürdettem Allyt. Majd
megengedtem, hogy az ágyamban tévézzen, hogy a felnőttek a
földszinten tudjanak beszélgetni.
– Remek kölyök – mondta Sandy.
– Köszi, szerintem igazán különleges.
– Az is. – Sandy belekortyolt a jeges teájába. – Elgondolkodott azóta
egy új találkozón Johnnal?
Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan a tárgyra tér.
– Még mindig nem tudom, mit tegyek. Evan, apa, a pszichológusom –
senki sem tartja jó ötletnek.
Sandy nagy lendülettel tette le a szemüvegét, és kiegyenesedett a
székében.
– Azok után sem szeretné megállítani, hogy meglőtte a vőlegényét?
– Dehogyisnem akarom megállítani, de a pszichológusom azt
gondolja, túlpöröghet, és lehet, hogy megöl, ha…
– Ezért volna fontos mihamarabb letartóztatnunk.
Billyre néztem, arra vártam, hogy közbevágjon, de csendben maradt.
– Sandy, nem tudja garantálni, hogy valami nem sül el balul, és John
nem old kereket.
– Nem, és a biztonságát sem tudjuk garantálni. Allyét sem.
– Most komolyan a lányomat akarja felhasználni arra, hogy
megijesszen? Minden nap erre gondolok, nincs arra szükségem, hogy
ön…
– Nem megijeszteni akarom, de ha John úgy érzi, elutasítják, akkor…
– Tudom. Azóta gondolkodom ezen, amióta újra felhívott, miután
meglőtte Evant. De ha ezt megteszem, akkor megkockáztatom, hogy
elveszítem a vőlegényem, a családom, talán még az életem is.
Billy végre megszólalt:
 – Azt hiszem, Sarának ma este szüksége van egy kis pihenőre, Sandy.
– Jól vagyok. De ha még valaki elmondja, hogy mit kellene csinálnom,
akkor ki fogok borulni.
Sandy csendesebben folytatta:
– Sara, megértem, sajnálatos, amin keresztülmegy, de azt is tudom,
hogy nem szeretné, ha egy sorozatgyilkos garázdálkodna odakinn,
mikor Ally biztonságát kell szem előtt tartania.
– Elegem van abból, hogy folyamatosan bűntudatot akar ébreszteni
bennem. Csak dühös, mert képtelenek elfogni.
Kinyílt a szája, mint aki épp mondani akar valamit, majd megszólalt
egy hang az ajtóból:
– Anya, itt az ideje a mesének.
– Rendben, édesem, azonnal jövök. – Megfogtam Ally kezét és
elvezettem, közben éreztem, ahogy Sandy tekintete a hátamba fúródik.
Mikor később lejöttem a földszintre, már nem volt ott, csak Billy ült az
asztalnál. Pasziánszozott.
– Hova ment Sandy?
– A kapitányságon van még dolga.
– Utál. – Sóhajtva ültem le.
– Nem utálja, Sara.
– Nos, azt sem mondanám, hogy én a legnagyobb rajongója vagyok.
– Sose találtam volna ki – vigyorgott.
– Tudja, Nadine – a pszichológusom – nem mondta soha, hogy szerinte
John megölne.
– Nem?
– Nem, csak azt mondta, úgy tűnik, eléggé mániás állapotban van, és
talán veszélyesebb, mint eddig. Majd elgondolkodtam azon, amit ön
mondott – hogy ha kezd kiakadni, könnyebb lesz elkapni. Szeretném, ha
sikerülne, és ha nem lőtte volna meg Evant…
– Nem kell ma este eldöntenie. Csak jusson eszébe: „A ragadozó
madár gyorsasága, amellyel villámgyorsan tud lecsapni áldozatára: a
csapás kiszámítottsága.” Lőtávolságban van, Sara.
 – Tudom, tudom – sóhajtottam. – Nadine-nak azt mondtam, alszom rá
egyet, majd felhívom holnap, mielőtt elmegyek meglátogatni Evant.
– Nagyszerű, hogy van egy ilyen ember az életében.
– Evan is így gondolja. – Nevettem. – Egy csomó nyűgtől megszabadul
így, hogy először Nadine-nal beszélem meg a dolgokat. – Majd Evanre
gondoltam, aki egyedül fekszik a kórházban, és újra elöntött a
szorongás. – Megyek, felhívom újra a kórházat.
A nővér azt mondta, Evan állapota stabil, de erősen le van
nyugtatózva éjszakára, ezért jobb, ha csak reggel megyek vissza.
– Ott kéne lennem mellette, Billy. Úgy utálom ezt.
– Pontosan ugyanígy érezném magam én is, de kezd besötétedni, és
az az út még a legjobb körülmények mellett is veszélyes.
– De mi van, ha hirtelen rosszabbra fordul az állapota, vagy John
odamegy, és…
– Akkor az az utolsó hely, ahol lennie kellene. Először is: Evant
szigorúan őrzik. Tapasztalt rendőrök látják el a felügyeletét.
Másodszor: biztos vagyok benne, hogy az orvosok nagyon odafigyelnek
rá. Ha komplikációk merülnének fel, telefonálnak. Ha mi lennénk
jegyesek, és én lennék kórházban, azt szeretném, ha olyan helyen
maradna, ahol biztonságban van.
Felnyögtem.
– Evan valószínűleg pont ugyanezt mondaná.
– Ha John a városban van, akkor felügyeletre van szüksége.
Felhívhatjuk Sandyt, vagy én…
Feltartottam a kezem.
– Sandyt nem. Rendbe teszem a vendégszobát.
– Talán jobb lenne, ha itt maradnék a kanapén. Közelebb van az ajtó.
– Rendben van. – Bár még kora este volt csupán, lehoztam néhány
takarót, és megágyaztam a kanapén. Billy odajött segíteni. Ahogy
odanyúlt a lepedő széléért, összeért a karunk, amitől tiszta libabőr
lettem. Ezzel egy időben futott át az agyamon: jó az illata.
Gyorsan hátraléptem.
 Billy abbahagyta, amit csinált – épp a lepedőt igazította a helyére –,
és felegyenesedett.
– Jól van?
Égő arccal válaszoltam:
– Igen, abszolút. De a nyakam kicsit bemerevedett. Azt hiszem,
elmegyek, veszek egy forró fürdőt, és bedőlök az ágyba. – A lépcső felé
tartottam. – Hosszú nap volt a mai. És azt mondtam Nadine-nek, hogy
korán felhívom. Ma éjszaka a sorozatgyilkosokkal kapcsolatban kutat.
Nem mintha tudnék is aludni. – Kussolj, Sara!
– Miért nem vesz be valamit? Mintha azt mondta volna, hogy a
pszichológusa felírt valamit a szorongásra.
– Igen. – Ránéztem. – De biztonságos dolog bevennem valamit, amíg
John ilyen közel van?
Billy kitárta a karját, és vigyorgott.
– Ugyan ki juthat át rajtam?
Mosolyt erőltettem magamra.
– Kösz, hogy itt marad velem, Billy.
– Csak a munkámat végzem, kis hölgy – felelte John Wayne-hangon,
miközben próbált felvágni. Nevettem, majd megpördültem, és
elindultam felfelé.
Billy utánam szólt:
– Várjon, mi a riasztó kódja? Beállítom.
Menet közben hadartam el a számokat. A lépcső tetejéről szóltam
vissza:
– Oké, hát akkor jó éjszakát! – De nem vártam meg a választ,
becsuktam a hálószoba ajtaját. A szoba közepén álltam, és a fejemet
ráztam. Istenem, Billy most biztosan azon spekulál, miért viselkedtem
furán. Én is épp ezen tűnődtem. Ahogy Ally pink takaróba burkolt
mellkasát néztem emelkedni és süllyedni – mélyen aludt az ágyamon
Jávor mellett –, fejben újra lepörgettem azt a pillanatot.
Miért vettem észre hirtelen, hogy Billynek jó az illata? Amióta
Evannel vagyok, egyetlen férfit sem tekintettem vonzónak. Egyszer
sem. Soha nem éreztem magam kényelmetlenül amiatt, hogy ennyi időt
töltök Billyvel, mert nem jelentett semmit. Sem nekem, sem neki –
gondoltam mostanáig.
Nem, ez ostobaság, még mindig nem jelent semmit. Megengedtem
magamnak, hogy észrevegyek valami kellemeset egy jóképű férfin –
tehát nő vagyok. És nem dobtam le a kanapéra, nem vetődtem rá. Egész
biztosan a vendégházban is voltak nők, akiket Evan csinosnak tartott. Ez
azonban nem jelentett semmit. Valószínűleg ez olyan transzferencia-
dolog. Billy a biztonságot testesítette meg, én pedig a valós félelmemről,
Evan elvesztéséről próbáltam elterelni a figyelmem.
Teletöltöttem forró vízzel a kádat, és elmerültem a levendulaillatú
buborékok közt. De folyton azon járt az agyam, hogy Evant meglőtték.
Bár nem voltam ott, láttam magam előtt megrándulni a testét a
becsapódás erejétől, láttam elesni, láttam, ahogy bekúszik a hajóba.
Kínoztam magam a gondolattal: mi lett volna, ha John sikerrel jár. Majd
eszembe jutott az összes alkalom, amikor foghegyről beszéltem
Evannel, vagy egyáltalán nem foglalkoztam vele, mert annyira elfoglalt
a saját idegbajom.
Kimásztam a kádból, bedobtam egy nyugtatót, majd felhúztam Evan
egyik pólóját, és bebújtam Ally és Jávor mellé az ágyba. Ally az én
oldalamon volt, de ott hagytam, jó éjszakát suttogtam neki,
megpusziltam, és kisimítottam a haját az arcából.
A könyv, amit Billytől kaptam, még mindig ott feküdt az
éjjeliszekrényen, ahova aznap tettem, amikor elmentünk autózni.
Remélve, hogy kissé elvonja a figyelmem, átpörgettem a lapokat.
Kiszúrtam egy idézetet: „A háború mindig a csalás útját járja.”
Megpróbáltam becsapni Johnt, de ezt a csatát erőfeszítések nélkül
megnyerte. Ahogy az oldalakat vizsgálgattam, láttam, hogy Billy hogyan
alkalmazhatta a stratégiákat, különös tekintettel a kémkedéssel és
hadviseléssel kapcsolatos elveket.
Majd találtam egy mondatot, amitől megborzongtam. „Ezért a
hadsereg minden dolga közül a kémekkel tartsuk fenn a legszorosabb
kapcsolatot, senki ne kapjon busásabb jutalmat a kémeinknél, s ne
legyen titkosabb dolog, mint kémeink szolgálata.” Billy rajtam is
kipróbálta volna ezeket a stratégiákat?
Remek, Sara. Vonzónak tartod a fickót, és bűntudatod van, ezért
megkeresed a módját, hogy faszkalapnak minősíthesd. Billy nem volt
más, csak egy elhivatott rendőr. Visszatettem a könyvet az
éjjeliszekrényre. Majd Evan párnájába fúrtam az arcom, belélegeztem
a tiszta illatát, és újra és újra elmondtam magamnak: Minden rendben
lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

Másnap reggelit készítettem, míg Billy Allyt szórakoztatta, de úgy tűnt,

fordítva van a dolog: Ally épp Jávorral birkózott, próbálta
visszaszerezni az egyik plüssállatát. Örültem, hogy ilyen jól megvannak,
mivel Billy fog rá vigyázni, amíg én elmegyek meglátogatni Evant. Billy
azt mondta, Sandy is maradhatna Allyvel, és ő elkísérne a kórházba, de
egy kicsit el kellett tőle távolodnom az előző esti különös reakcióm után.
Nem mintha elmondtam volna neki. Csak azt mondtam, szükségem van
egy kis vezetésre, hogy kitisztuljon a fejem, és megkérdeztem,
követhet-e egy járőrkocsi.
– Mindenképp küldtem volna egyet, akár tetszik, akár nem. Valakinek
önre is vigyáznia kell – válaszolta. Majd elmosolyodott, én pedig
megpróbáltam visszamosolyogni, de a fejem nehéz volt az
aggodalomtól.

Megpróbáltalak felhívni aznap reggel párszor, és bosszús voltam,

amiért nem vetted fel. Mikor ezt megemlítettem Billynek, azt mondta,
valószínűleg egy másik pácienseddel van valami vészhelyzet, de én azt
gondoltam: Mi lehet fontosabb egy sorozatgyilkosnál?
A kórház felé minden mást eltüntettem a tudatomból, és arra
koncentráltam, amit John ügyében tenni akarok. Evan lelövésével azt
bizonyította be, hogy nem fog csak úgy, csendben távozni. Arra
gondoltam, megállok hazafelé Laurennél vagy a szüleimnél, hogy
kitárgyaljuk, de valahogy mégsem akartam szembesülni a
véleményükkel, mivel már tudtam, mit mondanának. Az agyam
egyszerre volt ezer helyen, de folyamatosan visszatért az eredeti
gondolathoz: Johnnal találkozni az egyetlen kiút ebből a zűrzavarból.

Mielőtt bementem Evanhez, a kórház parkolójában ültem, és

megpróbáltam magam összekaparni. A kedvéért jókedvű és pozitív
leszek. Most a legkevésbé a félelmeimre és a szorongásaimra van
szüksége. Képes vagyok rá. Az eltökéltségem elnyerte méltó jutalmát –
mikor beléptem Evan kórtermébe, ő a leghelyesebb fiús vigyorát
villantotta rám.
– Szia, bébi. Azt hiszem, a faterod nem csíp engem.
Könnyekben törtem ki.
– Jaj, Sara, ne sírj már. A cél az volt, hogy nevess.
Belerogytam az ágya melletti székbe, és a matracra támaszkodtam.
– Sajnálom, Evan. Ezt az egészet.
– Nem te lőttél meg, te lüke. Vagy várj, te voltál? – Mosolygott.
– Nem.
– Akkor pofa be, és tessék megcsókolni a vőlegényed. – Hosszan
csókolóztunk, majd elmeséltem neki mindent, ami eddig történt.
Szerettem volna elmondani, hogy John újra telefonált, de a nővérek
folyton megzavartak minket. Majd bejött az orvos. Épp arról beszélt,
hogy Evant aznap délután átszállítják Nanaimóba, mikor az egyik
rendőr belépett a kórterembe.
– Elnézést, Sara. Reynolds rendőr szeretné, ha felhívná őt.
Evanre néztem, ő pedig azt mondta:
– Menj. – Kimentem, és felhívtam Billy mobilját.
– Mi a helyzet?
– Történt valami, Sara.
A szívverésem is elállt.
 – Ally…
– Allyvel minden rendben. A pszichológusa – valaki megtámadta
előző este, amikor távozott az irodájából.
Egy pillanatra megkönnyebbültem, mikor hallottam, hogy Ally jól
van, majd sikerült értelmeznem, amit Billy mondott.
– Uramisten! Jól van?
– Leütötték, és beverte a fejét a padkába. Jól lesz, de a nanaimói
kórházban van, megfigyelés alatt tartják.
Belerogytam a folyosó egyik székébe. Leütötték… Láttam az
útpadkára koppanó fejét, a vörössé változó ezüst haját. Mi van, ha
kómába esett? Mi van, ha meghalt? Levegővételre kényszerítettem
magam. Ne ess pánikba! Nadine jól lesz. Majd eszembe jutott valami.
– John volt az?
– Ezt a lehetőséget is szem előtt tartjuk, ahogy a pácienseket is,
akikkel az utóbbi időben gondja lehetett. Rövid időre elvesztette az
eszméletét, és hátulról érte a támadás, ezért nem láthatta a támadóját.
Elfutott, mikor néhányan kiléptek a szomszédos irodából. Tudom, hogy
ő fontos önnek, ezért Sandy le fog itt váltani, én pedig beszélek a
nyomozókkal. Van ellenvetése?
– Dehogyis. Képtelen vagyok elhinni. – A szemem megtelt könnyel.
– Majd tájékoztatom. Akkor Sandy vigyáz Allyre, amíg ön haza nem
ér.
– Köszönöm, Billy.
Ahogy letettem a telefont, visszamentem elmondani Evannek, mi
történt.
– Ezt igazán szomorúan hallom. Te jól vagy, bébi?
– Nem! Istenem, téged meglő, most meg megtámadja Nadine-t? –
Róttam a köröket a kórteremben.
– De nem tudják biztosan, hogy ő volt, nem igaz?
– Biztosan ő volt. Pont előző este voltam Nadine-nél. Valószínűleg
követett, én pedig egyenesen hozzá vezettem. – Megráztam a fejem. –
Ez egyáltalán nem a megszokott módszere. Tuti, hogy kezd széthullani.
 – Hallottál felőle?
– Tegnap óta semmit. Akkor hívott, mikor Billy épp hazafelé vitt. Újra
találkozni akart. Rácsaptam a telefont, de…
– Nem találkozhatsz vele.
– De John, most Nadine-t támadta meg. Ki lesz a következő? Ez kurva
gáz! Baromira kezdem unni a játszadozását. Meg kell tudnia, hogy nem
lehet…
– Sara, nem teheted… – Mikor a kezemért nyúlt, a felsőteste
megmozdult, és a karját egy nyögéssel visszaejtette az ágyra.
Összeszorította a fogait.
– Hívjam a nővért, vagy…
– Most azonnal kijelentkezem, ha találkozni fogsz…
– Oké, oké, a közelébe se megyek.
– Ígérd meg.
A kezemet a szívemre tettem:
– Megígérem.
Kimerültnek tűnt.
– Elmész meglátogatni Nadine-t?
– Veled maradok addig, amíg nem leszel indulásra kész Nanaimóba.
– Én jól vagyok. De neked el kell menni, meglátogatni őt, különben
képtelen leszel bármi egyébre figyelni.
– Valószínűleg nem engednek be hozzá senkit.
Vállat vont, majd megrezzent.
– Mondd, hogy a lánya vagy.
– Ez nem rossz ötlet. Azt hiszem, van is egy korombeli lánya, de biztos
vagyok benne, hogy nem él itt. Bár Nadine sosem beszél róla. Csak egy
képet láttam róla az irodájában. Tudod, Nadine özvegy. Istenem, vajon
teljesen egyedül van…
– Hamarosan úgyis elvisznek Nanaimóba. Találkozhatunk ott, miután
bementél hozzá.
– Szeretnék itt maradni, amíg nem tesznek be a mentőbe, és
megbizonyosodni róla, hogy jól vagy.
 – Igen, pontosan erre van szükségem – rád, teljes pánikban Nadine
miatt. Menj, és találkozunk pár óra múlva a kórházban. Amúgy is
szeretnék még hunyni egyet, és esélytelen, hogy te képes legyél itt ülni
addig.
– Rám is rám férne.
Jelentőségteljesen nézett rám.
Felsóhajtottam.
– Jól van. Elhozom magammal majd Allyt is, ha a rendőrség úgy ítéli
meg, biztonságos.
– Hiányolom a kis Ally babát. Most még játsszunk doktorost, mielőtt
elmennél. Hagyom, hogy megmérd a lázam… – A szemöldökét
vonogatta, és nevetett, miközben én úgy tettem, mintha lekötném az
infúzióról.
Miután búcsúcsókot váltottunk – néhányszor – elindultam kifelé.
Ahogy elmentem a nővérállomás mellett, egyikük feltartott egy
telefonkagylót.
– Önt hívják. – Megálltam, és rábámultam. Ugyan ki hív fel egy
kórházban?
Aznap nem jutottam el hozzád, Nadine.
 HUSZONEGYEDIK BESZÉLGETÉS

Amióta John megtámadott téged, a poklok poklát járom meg. Neked

kellene rettegned, és biztos vagyok benne, hogy rettegsz is. De én úgy
érzem, hogy kezdem elveszteni az eszem – mármint, ami maradt
belőle. Arra ébredek, azzal fekszem, hogy körém csavarodott a
szorongás, mint egy takaró. Minden izmom sajog. A vádlimat
masszírozom, hogy eloszlassam a feszültséget. De nem működik. Ezért
izomlazítót veszek be, és befekszem a kádba. Majd félig zsibbadtan,
tántorogva megyek visszafeküdni. Labdává tekeredem, nyugtatgatom
magam, azt duruzsolom, vége van. De mindig arra ébredek, hogy a
lábamat karmolom.

Mikor a nővér átadta a telefont, arra gondoltam, talán apa az, vagy
Lauren, és nem érnek el mobilon, mikor azonban beleszóltam, halló,
John hangját hallottam:
– Találkoznunk kell ma.
Annyira kihúztam a zsinórt, amennyire csak tudtam, és eltávolodtam
a pulttól.
– Honnan tudtad, hogy itt leszek?
– Találkoznunk kell.
Visszanéztem a nővérekre, azon tűnődve, vajon hallanak-e, de az
egyik elment, a másik pedig írt valamit a folyosó végén.
– Nem dobhatok el miattad mindent. Át kell gondolnom a…
– Nincs több idő.
– Arra volt, hogy megtámadd a pszichológusom? – A dühtől remegni
kezdett a hangom. – Azt gondolod, ha azokat támadod meg, akiket
szeretek, attól majd közelebb kerülsz a szívemhez?
Síri csend a vonal túloldalán.
 Végignéztem a folyosón. Az Evan kórterme előtt ülő rendőr a
magazinját lapozgatta, teljes tudatlanságban azt illetően, hogy épp
azzal a férfival beszélgetek, akitől meg kellene védenie.
John még mindig hallgatott, így azt mondtam:
– Ezt abba kell hagynod.
– Segítened kell. Egyedül te tudsz segíteni, Sara. – Kétségbeesettnek
tűnt. Annyira nem, amilyennek én éreztem magam. Mit tegyek? Csak
valami trükk? De mi van, ha nem?
Nem számított. Tudtam, hogy mit fogok tenni. Becsuktam a szemem.
– Találkozom veled, jó? És beszélni fogunk róla. De egy ideig nem
tudok elszabadulni.
– Allynek is jönnie kell.
Összerándultam, mintha megütött volna, és rámarkoltam a telefonra.
– Már mondtam, hogy nem.
– Muszáj. Allyvel hozzám kell költöznötök.
– Költöz… nem költözhetünk hozzád! Ez lehetetlen.
– Muszáj. – A hangja kétségbeesett volt. – Ha eljöttök, senkit nem
fogok többé bántani. Örökre abbahagyom. De ha nem, akkor… akkor
megölöm az agyturkászod, és végzek Evannel is. Sajnálom, hogy így kell
lennie, de ez egy vészhelyzet.
– John, kérlek, ne tegyél semmit…
– Semmit nem is teszek, ha eljöttök. Biztonságban lesztek.
Pörgött az agyam. Gondolkodj, Sara! Gondolkodj!
– Találkozhatunk, oké? Találkozunk, és akkor megbeszéljük.
– Nem, ez így nem elég. Te és Ally eljöttök, vagy mindkettővel végzek.
– Oké. Csak kérek egy kis időt, hogy tervet készítsek. A rendőrség
megfigyelés alatt tartja a kórházat és a házunkat, mert nem tudják, ki
lőtt Evanre. Nem lenne biztonságos most találkoznunk. Módot kell
találnom rá, hogy meglépjek előlük.
– Ha tudomást szereznek erről a hívásról, megölöm Evant, ha
elmondod nekik, hogy találkozunk, megölöm Evant, ha magaddal hozod
őket, megölöm Evant. Ha…
 – Ne fenyegess! Óvatosan kell bánnom az egésszel. Szükségem van egy
kis időre. Hogy gondolkodhassak. Nem teheted, hogy…
– Ma délután kell találkoznunk. A parkban.
Ma délután?
– Ally iskolában van. Ha kirángatom onnan, akkor kérdéseket fognak
feltenni – és egy járőrautó is megfigyelés alatt tartja.
Egy pillanat szünetet tartott, majd azt mondta:
– Ma este a parkban. Hat órakor. Győződj meg róla, hogy nem követ
senki. Ha bárkinek elmondod, Evan meghal.
És letette.

A lábam annyira remegett, hogy alig tudtam visszamenni Evan

kórtermébe. Megálltam az ajtónál, és belestem. Aludt. Egy darabig
néztem, még mindig próbáltam felfogni, ami az imént történt. Semmi
értelme felébreszteni, és megkérdezni, mit tegyek – már tudtam a
válaszát –, így elmentem. Az ügyeletes járőr, aki a felügyeletével volt
megbízva, épp kávét vett az automatából a folyosó végén. Beszéljek
vele a hívásról? De mi van, ha John a kórházon belül van, és figyel
valahonnan?
Gondolkodnom kellett és összpontosítanom. Egyedül találkozzam
Johnnal, vagy beszéljek a rendőrökkel? De mi van akkor, ha beszélek
velük, John pedig beváltja a fenyegetését?
Nem, el kell mondanom a rendőröknek. Ez túl nagy volumenű volt.
De ha John megtudja, azt mondta, megöli Evant. Állj, Sara, gondold
végig! Esélytelen, hogy John megtudja, hogy beszéltem-e a rendőrökkel,
csak meg akar ijeszteni. Mikor azonban megpróbáltam felhívni Billyt,
nem vette fel senki. Valószínűleg a kórházban van Nadine-nél. Valakivel
beszélnem kell, most.
Sandy elsőre felvette. Elkezdtem beavatni.
– Lassítson, Sara. Semmit nem értek.
– Esélytelen, hogy elviszem Allyt magammal, hogy találkozzon vele,
Sandy. Azt mondtam neki, iskolában van. De nem tudom, mit tegyek.
– Tegnap még makacsul ellenezte a találkozót Johnnal. Most is
ugyanígy gondolja? – Feszült volt a hangja.
Egy pillanatra elfogott a pánik. Apa és Evan is kibuknának. Majd
éreztem, ahogy minden egyes részem a helyére kerül. Nem számított,
mit gondolnak mások. Ez az egész csak egy módon érhet véget.
– Találkozni akarok vele. Kész vagyok rá. De Allyt nem vihetem. Ha
megjelenek, csaliként vagy ilyesmi, le tudják tartóztatni, mielőtt rájön,
hogy Ally nincs ott?
– Ha a távolból figyel, és látja, hogy nincs ott, akkor lehet, hogy
beváltja, amit ígért.
– Egész biztosan van mód arra, hogy valahogy kifüstöljük, anélkül,
hogy Ally is belekeveredne.
Egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt:
– Beszéljük meg majd, ha ideért. Csak lassan vezessen haza, és ne
csináljon semmi rendkívülit, arra az esetre, ha John követné. Ne riassza
a rendőröket a kórházban, velük majd foglalkozom én. Ne vegye fel a
telefonját sem vezetés közben. Pánikba eshet, ha azt gondolja, minket
hív. Gondoljon rá úgy, mint egy bombára, Sara. Nem kell sok ahhoz,
hogy felrobbanjon.
– De mi van, ha pont ő hív?
– Ne beszéljen vele, amíg nem dolgozunk ki egy tervet.
– Megerősíti Evan és Nadine rendőri biztosítását?
– Már el vannak látva megfelelő védelemmel. Ha küldünk még
embert, és John figyeli őket, akkor tudni fogja, hogy szólt nekünk.
– Mi van Billyvel, hívjam fel, és…
– Majd én értesítem Billyt. – A hangja szilárd volt. – Ön csak maradjon
nyugodt, és folytatjuk, amikor ideért.

A következő óra életem leghosszabb órája volt. A testem sikamlós volt

az idegesség okozta izzadságtól, a kezem görcsösen markolta a
kormánykereket. Az út jelentős részében nem volt térerőm, ezért nem
tudhattam, hogy John megpróbált-e újra felhívni. Folyamatosan a
visszapillantó tükröt néztem, azon töprengve, vajon engem követ, vagy
Nanaimóban van. Mi van, ha Ally iskoláját figyeli, és már rájött, hogy
nincs is ott?
Még mindig a legrosszabb forgatókönyvek pörögtek a fejemben,
amikor már a házunk közelében keresztüllőttem egy sárgán, és az
engem követő járőr megállt a pirosnál. Felkapcsolta a megkülönböztető
jelzését, de a kereszteződésen épp egy nyergesvontató haladt keresztül.
Mikor beértem a kocsifeljárómra, észrevettem, hogy az általában az
utcán parkoló járőr nincs sehol. Biztosan felváltotta az, amelyik engem
követett. Kiugrottam a kocsiból, és rohantam a bejárati ajtóhoz.
Benyomtam a kulcsot a zárba, és elkiáltottam magam:
– Én vagyok. Sara. Hazajöttem. – Semmi zaj, semmi dobogó láb. Jávor
sem ugat.
Mikor elfordítottam a kulcsot, észrevettem, hogy az ajtó nincs
bezárva. Sandy sosem hagyná nyitva az ajtót. Haboztam – John lehet
odabent? Az adrenalin elárasztotta a testem. A lányom odabent van?
Kinyitottam az ajtót.
A ház csendes volt.
– Sandy? Ally? Hahó!
Felfutottam, és benéztem Ally szobájába. Nem volt ott. Az egyik cipője
a szoba közepén hevert. Ma reggel ez volt rajta.
Végigszaladtam a folyosón, a szobámig. Üres volt. A kertben
lehetnek? Lerohantam, és kinyitottam a tolóajtót. Amint kiléptem,
Sandyt láttam megkötözve a földön, a lábam mellett hevert.
Az agyam egy percig képtelen volt feldolgozni a képet, majd
felfogtam. Térdre estem mellette.
– Sandy! – Meg akartam rázni, és azt üvölteni: – Hol van Ally? – De az
arca oldalra dőlt, és vér csorgott vékony csíkban az orrából. A tarkója
csurom vér volt.
A válla mellett észrevettem egy borítékot, a nevem volt lendületes
betűkkel rákörmölve. Egy mobil és egy összehajtott papírlap volt
benne. Kihajtogattam a lapot. Az írás zavaros volt, de a szavak
szembeötlőek: Ha látni akarod Allyt valaha is, akkor ne mondd el
senkinek… Mielőtt a többit el tudtam volna olvasni, valami kiesett a
borítékból. Felvettem. Ally hajtincse volt az, egy puha, sötét kis
rugócska. Hosszú sípolással hagyta el a levegő a tüdőmet.
Egy férfi kiáltott fel a házban.
– Minden rendben? Az ajtó tárva-nyitva volt.
A járőr.
Kinyitottam a szám, hogy odakiáltsam: Ally eltűnt. Állj, gondolkodj! Mi
van, ha John megölte? Ha elmondom a rendőrségnek, hogy eltűnt,
akkor soha nem engednek ki a házból.
Hallottam a saját kiáltásom:
– Sandy megsérült!
Nehéz léptekkel érkezett. Kilépett a tolóajtón, a szájánál a rádióval.
– Megsérült egy rendőr, megsérült egy rendőr!
A mobilt és a levelet bedugtam a zsebembe, és nagy nehezen
felálltam.
– Lélegzik, de vérzik a feje, és…
Eltolt az útból, és megnézte Sandy pulzusát. A hátát bámultam.
Említsem meg neki a levelet?
Ha látni akarod Allyt valaha is…
Bizonytalanul elhátráltam. A nappaliban megálltam, és elolvastam a
levél folytatását. A szavak táncoltak a szemem előtt.
Vezess észak felé! Egyedül gyere! Felhívlak a pontos útvonallal. Ha
bárki követ, meghal.
Szirénák visítottak a távolban. Várjak? A fejemben ott sikoltozott egy
hang: Indulj, menj Allyért, nincs időd!
Kirohantam a bejárati ajtón, menet közben kirántottam belőle a
kulcsaimat, beugrottam a Cherokee-ba, és tövig nyomtam a gázt.
Kitolattam a kocsifeljárón, sikerült pont nem elsodornom a parkoló
járőrkocsi oldalát. A felhajtó végén a Cherokee-t sebességbe dobtam, és
keményen rátapostam a pedálra.
Ahogy végigszáguldottam az úton, az agyam pörgött, valahogy fel
akartam készülni, de Allyn kívül semmi másra nem tudtam gondolni.
Muszáj eljutnom hozzá – gyorsan. Pillanatnyilag Sandy volt a rendőrök
prioritása, de bármelyik pillanatban észrevehették, hogy eltűntem. Le
kell tennem a Cherokee-t. Eljutok Laurenig? Nem, túl messze van. Egy
szomszéd! Az öreg Gerrynek, pár háznyira tőlünk, volt egy
kisteherautója, amit sose használt, és egy hosszú kocsifeljárója is.
Lekanyarodtam, egy fákkal határolt tisztáson leparkoltam, majd
felfutottam az ajtajához.
Nem reagált a kétségbeesett kopogásra, ezért újra dörömbölni
kezdtem. Épp el akartam indulni, mikor kinyílt az ajtó. Gerry ősz haja
egyenesen az égnek állt, egy köntös volt rajta.
– Sara, mindenütt tiszta vér vagy!
– Gerry, elkérném a teherkocsit. Épp sétáltam, és Jávort elcsapta egy
autó. Nincs időm visszamenni a házhoz.
– De szörnyű. Persze. – A konyha felé csoszogott, én szorosan a
sarkában, majd egy kosárban kotorászott a pulton, miközben én
igyekeztem leküzdeni a vágyat, hogy arrébb lökjem.
Mikor feltartotta a kulcsait, gyakorlatilag kitéptem a kezéből, majd
hátrakiáltottam, Köszi!, és az ajtón kirohanva az öreg Chevy felé
futottam.
John nem mondta, melyik úton menjek ki Nanaimóból, ezért
felhajtottam a város mellett haladó elkerülőre, és észak felé indultam.
Ez az országút a sziget belsején vezet át, mindkét oldalon csak erdőket
látni, és minden lejárat közt hosszú szakaszok vannak. A térerő is elég
szakadozott volt itt, és aggódtam, hogy el ne mulasszam John hívását. A
mobil, amit Sandy mellett találtam, az ölemben feküdt, és néhány
alkalommal hozzá is nyúltam.
Gyerünk, te seggfej! Mondd el, hol a lányom!
A fejemben borzalmas képek kavarogtak, azon töprengtem, merre
lehet Ally, és mit tehet vele John. Hívjam fel a rendőrséget? Vajon most
értékes időt vesztenek miattam? Az egyik percben ez tűnt a helyes
döntésnek, a következőben már elfogott a pánik, hogy John esetleg
megtudhatja, és megölheti Allyt.

Harminc perc az országúton, a testem még mindig remegett az

adrenalintól, cikáztak a gondolataim. Az utat néztem, de nem láttam
semmit. Átmentem egy piroson. Gumik csikorogtak, a kocsik
kanyarogva igyekeztek elkerülni. A félelem újabb lökése rázta meg a
testem. Ráébredtem, hogy sírok, amikor a karomra csöppent egy
könnycsepp. Billy hangját hallottam: Bármikor úgy érzi, hogy pánikba
esett, lélegezzen, szedje össze magát, és koncentráljon a stratégiára.
Az orromon át szívtam be mélyen a levegőt, és a számon engedtem ki,
mindaddig, amíg végre képes voltam gondolkodni. Mi a következő
lépés? John hívni fog. És utána? Elmondja, hol találkozzam vele. Mit
fogok tenni akkor? Az ő játékát kell csak játszanom, azt mondanom
neki, amit hallani akart, és várni a lehetőséget, hogy…
Megcsörrent a telefonom.
Felmarkoltam, és beleüvöltöttem:
– Hol van?
– Vezetsz?
– Ally jól van?
– Követett bárki?
– Ha megsebesült, akkor…
– Egy ujjal se nyúlnék hozzá.
– De a rendőrnőt…
– Le akart lőni. És hazudtál megint. Ally nem iskolában volt.
– Mert aggódtam, hogy valami őrültséget csinálsz, és igazam is volt.
Nem viheted el csak úgy a gyerekemet, és fenyegethetsz azzal, hogy… –
Elcsuklott a hangom.
– Csak így vehettelek rá, hogy gyere. Tudom, hogy beszéltél a
rendőrséggel. Később mindent elmagyarázok.
 – Kérlek, ne bántsd Allyt. Mindent megteszek, amit csak akarsz, csak
kérlek, ne bántsd. Könyörgök.
– Nem fogom bántani. Az unokám. Nem vagyok szörnyeteg. De ha
elmondod a rendőröknek, vagy hozzám vezeted őket, akkor soha nem
látod viszont.
Még hogy nem volt szörnyeteg. Az egyik legszörnyűbb, akit a világ a
hátán hordott.
– Nem fogok…
– Fogd be, és figyelj.
Ráharaptam a nyelvemre. Nála volt Ally.
– Fordulj balra a Horne Lake Roadon, majd parkolj le a régi
betonpadkánál az első tisztáson. Az átereszben lesz egy doboz, benne
egy szemkötő. Tedd fel, és feküdj le a dzsip első ülésén.
Tudta, hogy egy Jeep Cherokee-m van. Biztosan követett.
– Egy szomszéd kocsijával jöttem.
– Olyan agyad van, mint az öregednek. – Nevetett, majd hozzátette: –
Hamarosan találkozunk. – Épp le akartam tenni, mikor azt mondta: –
Kop, kop.
Megfeszítettem az állkapcsom.
– Ki az?
– Szar a humorom, azért nem nevetsz?
Megakadt a hangom, ahogy válaszoltam:
– Nagyon féltem Allyt.
– Biztonságban van. Megkötöztem, tehát nem tud sehova elmenni.
– Hogy érted, hogy meg…
– Minden rendben lesz. Majd jól ellesztek velem ti ketten, meglátod. –
Letette.
A szélvédőre üvöltöttem.

A mobil forró volt a kezemben. Kapkodtam a levegőt. Ez nem volt jó,

nagyon nem. Fel kellene hívnom a rendőrséget. Ők a profik, tudnák,
hogy mit kell tenni. De mi van, ha Johnnál is van rendőrségi rádió?
Eltűnne Allyvel együtt, és sosem kapnám vissza. A hajtincsre gondoltam
a zsebemben, az egyenetlen végére, mintha csak egy késsel metszette
volna le, és újra elöntött az iszonyat. Letettem a telefont.
Húsz perccel később végre megláttam a leágazást a Honre-tó felé, és
amint leparkoltam a kavicsos tisztáson, észrevettem az átereszt. Ahogy
mondta is, ott volt benne egy doboz. Mikor visszasétáltam a kocsihoz,
megnéztem a mobilt, de nem volt térerő. Egyedül voltam.
A szívem őrülten vert, a szám kiszáradt. A szemkötőt a fejem köré
tekertem, és lefeküdtem az első ülésre. A nap átsütött a szélvédőn, és
órák óta nem ittam egy kortyot sem. Izzadság csorgott le az arcomon.
Úgy tíz perccel később hallottam az úton közeledni egy kocsit.
Megfeszültem. Mikor a kocsi bekanyarodott az útról a tisztásra, és
megállt az enyém mellett, remegni kezdtem.
Kinyílt egy ajtó, becsapódott, majd nehéz lépteket hallottam. A
kocsim ajtaja felnyikordult, és egy kéz lapogatta meg a lábszáram.
Megrándultam, a fejemet beütöttem az ajtókeretbe.
– Ez biztos fájt. – John hangja aggodalmas volt. – Jól vagy?
– Levehetem a szemkötőt?
– Még nem. Kússz az ülés végéig, és kivezetlek.
Mikor egy hatalmas kéz kulcsolódott a lábamra, minden lelkierőmre
szükségem volt, hogy ne rúgjam meg. Ahogy kifészkelődtem, a térdem
elakadt valamiben, és felkészültem az ütésre, de nem történt semmi.
Most már álltam, és éreztem a jelenlétét magam előtt. Azon tűnődtem,
merre lehet Ally, és az államat felszegve igyekeztem kilesni a szövetcsík
alatt, amit lazán kötöttem a szememre, de semmit nem tudtam kivenni.
Lazán megfogta a könyökömet, vezetett néhány tucat lépést előre, majd
megállt. Elengedte a kezem, és én megrezzentem, mikor becsapta
Gerry kocsijának ajtaját mögöttem.
– Hol van Ally? – kérdeztem.
– A táborban hagytam.
– Ott hagytad egyedül? Hatéves. Nem lehet csak…
 – Nem hiszi el, hogy én vagyok a nagyapja – el kell neki mondanod.
Nem hagyja abba az üvöltést. – Összetört a szívem, amikor arra
gondoltam, milyen rémült lehet Ally.
– Jól lesz, amint engem meglát. – Imádkoztam, hogy ez így is legyen.
Még néhány lépésnyit vezetett, majd kinyílt egy ajtó.
– Vigyázz a lábaddal – mondta, mikor az egyik lábamat felemelte, és
betette a kocsiba. Összerezzentem a vádlimat megmarkoló forró, durva
kezet érezve, de nem időzött ott soká. Az ajtó becsapódott mellettem. A
torkom összeszorult a félelemtől. Mi van, ha ez az egész csak csel volt,
hogy egyedül maradjak? Mi van, ha Ally valójában a házban van, a
garázsban megkötözve, Jávorral együtt? Az agyam nem akart a másik,
sokkal rosszabb lehetőségre váltani. Ehelyett inkább arra
koncentráltam, amit a könyvekben írtak a sorozatgyilkosokkal való
bánásmódról. Sehogy nem lehet velük egyezkedni. A tárgyalás, a
könyörgés vagy az ellenállás általában nem hoz eredményt. A
menekülés az egyetlen lehetőség. Nem idegesíthetem föl, amíg nincs
velem Ally, utána pedig esélyt kell találnom a menekülésre.
Elindította a kocsit, az megdöccent, mikor sebességbe tette. Egy kézi
váltós. Nem tudtam, mi haszna lehet az információnak, de jobban
éreztem magam attól, hogy legalább valamit megtudtam.
– Itt vagyunk hát, végre együtt.
– Nem értem, miért jöttél oda korábban a házhoz. Azt hittem, később
találkozunk, a parkban, és…
– Nem találkoztál volna velem, Sara.
Olyan válaszon gondolkodtam, ami nem hangzana teljes
hazugságnak.
Végül azt mondtam:
– Nem adtál lehetőséget a gondolkodásra…
– Mondtam már, nincs időm. Nem vagyok őrült. Tudom, hogy mit
csinálok. – Felsóhajtott. – Később megmagyarázom. – Majd azt mondta:
– Elhoztam megmutatni néhány fegyveremet. A Browning 338-ast és a
Ruger 10/22-est. Nagyon meg akartam mutatni neked a Remington .223-
ast – az egy remek puska, de múlt héten tört el az ütőszeg, és még
mindig javítják. – Szünetet tartott. Bár nem láthattam az arcát,
megéreztem, hogy válaszra vár.
– Remekül hangzik. – De jobb lett volna, ha meggyőzhetem arról,
hogy adjon oda egyet. Megtöltötték az agyamat a látomások,
amelyekben lelövöm, és elmenekülünk Allyvel.
Témát váltott, elmagyarázta, mennyire eltér a sziget buja, part menti
erdeje a belső terület szárazabb, bozótos talajától. Nem tudtam
eldönteni, hogy izgatott, mert közönsége van, vagy ideges, de alig vett
közben levegőt.
Kátyúkon döcögtünk keresztül, közben megkérdeztem:
– Bocsáss meg, hogy közbevágok, de Ally jól van ott, ahol hagytad?
Meleg van, van vize és…
– Tudom, hogy viseljem egy gyerek gondját. – Újra bosszús volt. – Csak
meg van rémülve, mert nem ismer. De mikor meglát majd téged,
rendben lesz. – Örültem, amiért úgy tűnt, fontos neki a boldogságunk.
De mi történik, ha nem tudom lecsillapítani Allyt? Bizonyára halálra
van rémülve.
– John, volt egy rendőrnő a házban. Ally látta, hogy bántalmaztad?
– Nem. – Istenem, köszönöm az apró áldásokat is. – Nem akartam
annyiszor megütni azt a nőt, de nem akart kidőlni.
A testem remegni kezdett.

A kocsi lelassított néhány kanyarban, majd egyenetlen talajon

döcögtünk és imbolyogtunk, mintha egy régi fakitermelő úton
haladtunk volna. Néhány perccel később megálltunk. John kiszállt, és
becsapta az ajtót.
Egy pillanattal később nyílt az én ajtóm is.
– Most már kiszállhatsz.
Ahogy kiléptem a kisteherautóból, leemelte a szemkötőmet, és ott
álltam, apám előtt. Rémálmaimban mindig dühös és eltorzult volt az
arca, ezért meglepetten láttam, hogy a maga durva módján egészen
jóképű. Nem tudtam levenni róla a szemem. Minden ott volt: a zöld
szemem, a csontszerkezetem, még a bal szemöldököm is, ami kicsit
magasabban ível, mint a jobb. A haja rövidre volt vágva, de
gyakorlatilag ugyanaz a barna árnyalat volt, mint az enyém. Jóval
magasabb és szélesebb volt nálam, de mindketten hosszú végtagokkal
rendelkeztünk. Munkás farmerkabát volt rajta, egy kockás ing, kopott,
oldalzsebes farmer és túrabakancs; úgy nézett ki, mint egy favágó.
Vagy egy vadász.
Mikor megigazította a nadrágját, a tekintete elsiklott rólam, és
feszélyezve mosolygott.
– Na… Hát itt vagyok.
Azt feleltem:
– Úgy nézel ki, mint én.
– Nem, te nézel ki úgy, mint én. – Nevetett, és én is nevetésre
kényszerítettem magam, de a tekintetem a tábort pásztázta. Hol van
Ally? Egy apró, fenyőkkel körbenőtt tisztáson voltunk. Tőlem jobbra állt
egy utánfutós lakókocsi, méterekre a kocsitól – egy vörös Tacoma. Egy
műanyag, kihajtható asztal állt egy tűzrakóhely mellett, amit néhány
szövetülőkés szék vett körbe, és egy kisebb, pink műanyag szék, a
háttámláján egy Barbie-fejes matricával. John a tekintetem irányába
fordult.
– Gondolod, hogy tetszeni fog neki?
Visszanéztem rá. A tekintete szorongó volt.
– Imádni fogja.
Megkönnyebbültnek tűnt.
– Hol van?
A homlokára csapott, mint aki nem hiszi el, hogy elfeledkezett
valamiről, aztán intett, hogy menjek vele a lakókocsihoz. Elővette a
kulcsát, és hátul kinyitotta.
Ahogy kinyílt az ajtó, azt mondtam:
– Itt van anyu, Ally. – Kinéztem John széles válla mögül, de nem
láttam semmit a félhomályban. Apró neszezést hallottam.
– Édesem, most már kijöhetsz.
Kúszás hangjai, majd mozgás az asztal alatt. Épp hogy ki tudtam
venni Ally fejének tetejét, ahogy kimászott, de mikor meglátta Johnt,
visszahátrált az asztal alá.
Megsebzettnek tűnt.
– Mondd el neki, hogy nem kell félnie. Nem fogom bántani. – Bárcsak
elhihetném.
Beléptem a lakókocsiba.
– Ally…
Mikor benéztem az asztal alá, hatalmas, zöld szeme bámult rám
vissza. A szája át volt kötve egy kendővel, ahogy a két csuklója is össze
volt kötözve. Fojtott nyafogások közt vetette magát a karjaimba.
– Ó, édes istenem! Betömted a száját. – Az ujjaim a csomóval küzdöttek
a tarkóján.
– Vigyáztam, hogy kapjon levegőt. Mondtam, hogy nem akarta
abbahagyni a kiabálást.
Levettem a kendőt, de Ally sípolva kapkodta a levegőt. Igyekeztem
megfékezni a hangom.
– Ally, vegyél mély lélegzetet. Minden oké. Most ki fogom kötözni a
kezedet. Minden rendben van. Csak csináld, amit anyu mond, jó?
Még mindig tátogott, amikor a csuklóján bogoztam ki a csomót. Le
kellett nyugtatnom. Eszembe jutott egy játék, amit akkor játszottunk,
amikor még kisebb volt, és a koncentrációja még gyengébb.
– Emlékszel még a bűvkukucskára, édesem? – Ally teste megfeszült.
– Az mi? Mit mondtál neki? – kérdezte John.
– Csak egy szó, ami azt jelenti, hogy bízhatunk valakiben, mert a
barátunk. – Valójában azt jelentette, hogy nagyon oda kell figyelni
anyura, mert a tündérek látnak minket. Ha jó kislány volt, akkor kis
ajándékokat hagytak neki a ház körül – üvegvirágokat, apró
harangocskákat, kis kristálycipellőket. Hamar rájött, hogy én hagyom
ott mindenütt a kis csecsebecséket, de reméltem, megértette, amit most
mondani akartam neki – rám kell hallgatnia.
Felemelte a fejét, és könnyekkel teli szemmel nézett rám.
– A bácsi levágta a hajam, és megkötözte a kezem, és betett ide, és…
John közbevágott:
– Nem akartam, hogy kárt tegyél magadban. – A lakókocsi hátuljánál
járkált ide-oda. – Mondd meg neki! Mondd el, ki vagyok.
– Emlékszel, mikor anyu elmondta neked, hogy örökbe fogadták? Nos,
ő itt a te nagyapád.
Rám bámult, és remegő hangon válaszolta:
– Nem az.
– De az, Ally, ő az én igazi apukám. Anyunak két apukája van, mint
neked. De egészen mostanáig nem is tudtam róla. Szeretne megismerni
téged, de nem jól csinálta, és most sajnálja, hogy megijedtél tőle.
John hozzátette:
– Így van, Ally. Sajnálom.
Ally pityergett:
– Fáj a kezem. – Belefúrta az arcát a nyakamba. A teste remegett a
kezemben. Meg akartam ölni Johnt.
– Nem akarattal tette, édesem. Ugye, John?
– Nem, nem, dehogyis! Nem akartam szorosan megkötni, de
feszengett.
– Látod? Nagyon sajnálja. Van egy új széke odakint, csak neked.
Gyere, nézzük meg, oké?
John hozzátette:
– Barbie-szék, de nem tudtam, melyiket szereted. A szőkéset vettem
meg. Nem tudtam, hogy sötét színű hajad van.
Aggódónak tűnt, ezért megnyugtattam:
– A szőke Ally kedvence. – Ally feldobta a fejét, és elkezdte kinyitni a
száját. Gyorsan rámosolyogtam, és kacsintottam egyet. Kérlek, kérlek,
kérlek!
Ally egy pillanatra megállt.
– Ő a legszebb.
 Hatalmas mosollyal jutalmaztam.
– Igen, tényleg ő.
Az ajtó felé néztem, hogy kiderítsem, John bevette-e. A szívét
szorongatta.
– Pfü. Órákat töltöttem azzal, hogy a megfelelőt hozzam. – Az asztal
felé intett. – Gyertek, üljünk le a tűzhöz, és beszélgessünk.
Felálltam, és megfogtam Ally kezét. Körbenéztem a lakókocsiban,
fegyvereket keresve, de csak műanyag shakerek voltak az asztalon. Ally
hagyta, hogy az ajtóhoz vezessem. Én ugrottam ki elsőnek, és
megfordultam, hogy lesegítsem, mikor azonban megpróbáltam letenni,
a nyakamba csimpaszkodott. Odavittem a tűzhöz, ahol John a székekkel
szöszmötölt. Közelebb húzott egyet, majd visszatette, majd újra
közelebb húzta. Álltam, és vártam, Allyt ölelve.
Végül megszólaltam:
– Jó lesz így.
Hátralépett.
– Akkor jól van. De kérlek, szólj, ha túl meleged van. Oda tesszük őket,
ahova csak akarod.
Mikor leültem – Ally még mindig rám volt tekeredve –, John rádobott
néhány fadarabot a tűzre. Majd leült a székébe, de nagyon idegesnek
látszott. A fejét vakargatta, és újra felvillantotta azt a félszeg mosolyát,
mikor a tekintete elkerülte az enyémet.
– Kérsz valamit ebédre? A gyerekek mindig éhesek. – Felállt. – Van
jávorkolbász a hűtőládában.
Ally kétségbeesett hangon szólalt meg:
– Nem akarom megenni Jávort!
– Nem úgy érti, hogy a mi Jávorunk, Ally.
John nevetett.
– Idén tavasszal ejtettem egy nagy borjút, és a nagy részéből kolbászt
és darált húst csináltam. – A lakókocsi felé indult. – A hús elolvad a
szádban. Nincs neki egyáltalán semmi vadíze. – Ally grimaszolt, én
pedig a fejemet ráztam, és a számra tettem az ujjamat.
 – Ínycsiklandozóan hangzik – mondtam John hátának.
John egy kék hűtőládáért nyúlt be a lakókocsi alá. Amíg ezzel volt
elfoglalva, én körülnéztem, de semmi sem volt, amire rámarkolhattam
volna. A farönkökkel szemeztem, és azon gondolkoztam, vajon
leüthetném-e valamelyikkel, de nagyok voltak, és nem tudnék elég
gyorsan felemelni egyet, ami azt jelentené, hogy oda a meglepetés
ereje. Talán később, mikor alszik? A gondolat, hogy vele töltjük az
éjszakát, újra rémülettel töltött el.
John letette az asztalra a becsomagolt kolbászokat, és egy pár tojást
is, majd visszament a lakókocsiba. A vérem megtelt adrenalinnal, amíg
bent tett-vett, és megfeszültek az izmaim. A testem minden egyes sejtje
azt üvöltötte: Fuss! De megfékeztem magam. Bár még nem láttam a
fegyvereket, tudtam, hogy nála vannak. És egy hatévessel jókora
előnyre volt szükségem – Ally nem futott elég gyorsan. Kivárni, és
kibeszélni magam ebből az egészből – ez volt továbbra is a legjobb
választásom.
John előbújt a lakókocsiból egy halom fűszerrel, letette őket az
asztalra, majd visszament, és újra előbújt, ezúttal néhány műanyag
pohárral és tányérral.
– Nem akarod kipróbálni a székedet, Ally? – Elkezdte megteríteni az
asztalt.
Ally megfordult, és rámeredt. Ennyit mondott:
– Nem.
John elfintorodott, letette az utolsó tányért, majd hatalmas tenyerét
az asztalra fektette. Szorosabban fogtam Allyt.
Szemrehányás volt a hangjában:
– Úgy emlékszem, azt mondtad, tetszik.
Ally szája kinyílt, de megelőztem:
– Tetszik neki. Csak fél, hogy összetöri. De nem haragszol rá, ha
esetleg igen, ugye, John?
John felnevetett:
– Ha összetörne egy széket? Ugyan, dehogy!
 Ally értetlenül nézett rám. Mosolyogtam, és azt mondtam:
– Látod, semmi baj. Beleülhetsz. – Lefeszített állal, hogy Ally fejétől
John ne láthassa a számat, hang nélkül mondtam: Menj, most.
Lecsúszott az ölemből, és egyik szemét Johnon tartva közelebb húzta
hozzám a széket, és megmarkolta a kezemet. Megpróbáltam egy
mosollyal megnyugtatni, de Johnt figyelte. Könnyek nyomát vettem
észre az arcán, és kis híján rosszul lettem. Biztosan nagyon össze van
zavarodva. Itt egy férfi, aki fájdalmat okozott neki, most meg azt
mondom, tegye, amit mond.
John mindent kipakolt az asztalra – sót, borsot, vajat, szirupot,
kenyeret. Párszor elrendezte a tányérokat, mindent pontosan a helyére
tett, majd rám nézett.
– Tegnap szereztem a tányérokat, de nem tudtam, milyen színű…
– A zöld szép. Köszi.
– Igen? – Felragyogott az arca.
Bólintottam, és imádkoztam, hogy legyen elég ostoba ahhoz, hogy
kést adjon a kezembe, de nem rakott ki evőeszközöket az asztalra.
Ehelyett egy fémrácsot tett a tűz közepére, majd kihozott a lakókocsiból
egy öntöttvas serpenyőt, és ráhelyezte a rácsra.
– Alig várom, hogy megmutassam a farmot, amit hármunk számára
vettem – mondta, miközben a serpenyőben rendezgette a kolbászokat.
Ally szólalt meg:
– Nem akarok farmon lakni.
Figyelmeztetőn néztem rá. John egy műanyag lapátot használt a
kolbászok forgatására, majd egy kisebb serpenyőt is letett a másik
mellé, és beleütött néhány tojást.
– Remélem, szeretitek a rántottát. – Újra az a félszeg mosoly. Allyre
nézett. – Vannak csirkék a farmon, szóval minden nap lesz majd friss
tojás. Megmutatom neked, hogyan szedheted őket össze. Egy pár
tehénnel együtt adták el, szóval lesz tejünk, és megtanítom, hogyan
készíts sajtot.
Ally kérdezett:
 – És pacik? – Visszatartottam a lélegzetem.
John válaszolt:
– Szerezhetünk pacikat. Persze – bólintott. – Még neked is lehet egy
sajátod. Mondjuk egy póni.
Kifújtam a levegőt, és azt mondtam:
– Ez nagyon kedves tőled. Ugye kedves, Ally?
Ally kérdezett újra:
– Adhatok neki nevet? – Ne csináld, Ally, ne bosszantsd fel!
– Persze, ami csak tetszik. – A kolbászok már sercegtek, és odébb
kotort párat.
– Hozhatok kutyust is?
John megrázta a fejét.
– Nem mehetünk érte vissza. – A testem megfeszült. Helyben
vagyunk. Ally arca elvörösödött.
– Nem akarok elmenni arra a hülye farmodra.
A pulzusom felgyorsult. John Allyre mutatott a lapáttal.
– Na, idefigyelj, kis hölgy…
Ally felállt.
– Nem akarok menni!
John arca elvörösödött, és előredőlt a székben. Felemelte a kezét.
Felálltam, és olyan erősen rúgtam meg a fémrács alját, ahogy csak
tudtam. Felpördült a levegőbe, a nagyobb serpenyő John felé repült,
egyenesen a homlokán találta el egy hangos puff kíséretében, és forró
zsírt terített szét az arcán. Üvöltött, az arcát markolta, és kínjában a
földön hempergett. Allyt a karjaimba kaptam, és futottam, mint akit
puskából lőttek ki.
 HUSZONKETTEDIK BESZÉLGETÉS

Nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy beszéljek arról, ami történt, de
muszáj. Meg kell találnom a módját, hogy megbirkózzak ezzel, vagy az
emlékek elevenen fognak felfalni. Valahányszor becsukom a szemem,
azonnal rám törnek újra, és a pánik kezd fojtogatni. Az éjszaka közepén
ébredek, dübörgő szívvel, csatakosan az izzadságtól, zaklatottan. És egy
gondolat ismétlődik újra és újra: Ha megállsz, meghalsz.

Az erdőbe menekültem be, egy folyó hangja irányába. Egy

másodperccel később már rájöttem, hogy az út felé kellett volna
mennem, ahol volt némi esély segítségre, de már túl késő volt. Ahogy
futottam az erdőn át, a fák és az ágak beletéptek a karomba. John a
táborban a nevemet kiáltozta. Ally felsikoltott.
– Ally, ne. Csendben kell maradnod. – Keményen löktem magam
tovább, rönkökön rugaszkodtam át. A karom fájt Ally súlyától. John újra
a nevemet kiáltotta. Gyorsítottam a tempón.
Gyerünk, gyerünk!
A folyó fölötti parton rohantam, azt remélve, hogy a víz dübörgése
minden hangot elnyom. A lábam elakadt egy ágaskodó gyökérben, és
lecsúsztam egészen a víz pereméig. A mobil a vízbe esett a zsebemből,
és kis híján Allyre zuhantam. Felsikoltott, én pedig a kezemmel
betapasztottam a száját. Shhhh! Az arca sápadt volt és rémült.
Letérdeltem.
– Mássz fel a hátamra, és kulcsold a lábadat a derekamra!
Amint fenn volt, és jól megkapaszkodott a nyakamba, újra
elindultam. A folyó medrét követtem, sűrű bozótoson verekedtem át
magam, ledőlt fákon másztam át, a moha benőtte köveken csúszkáltam.
Aztán meghallottam John kiáltásait, már az erdőben volt.
 – Sara! Gyere vissza!
Egy új löket adrenalint kaptam, és olyan gyorsan futottam,
amennyire csak tudtam, a köveken csúszkálva és botladozva.
Elvesztettem az egyensúlyom, mikor Ally testhelyzetet váltott, és
keményen a bal térdemre csapódtam. Felemeltem a könyököm, hogy
megóvjam a lezuhanástól, és véresre sebeztem a tenyerem egy kövön.
Állj fel! Fuss!
A sebesen áramló víz hangja hangosabb lett, ahogy valami vízesés
tetejéhez közeledtünk. Előttem sűrű bozót és a téli áradások által
lesodort rönkök alkotta falban végződött a part. Csapdába estem.
Kétségbeesetten néztem körbe a vízmosásban. Hogy fogom ezt
megkerülni?
A folyó túloldalára pillantottam, de a víz túl sebesen folyt. Felnéztem
balra, és megláttam egy szűk nyílást az egyik fenyő alsó ágai alatt.
Felkapaszkodtam, de minden lépésnél meg kellett küzdenem Ally
súlyával is. Végül átkúsztam rajta, majd követtem pár méteren át az
ösvényt, ami visszakanyarodott, és a vízesés pereme fölé vitt ki. Úgy
tűnt, állatok kitapostak egy ösvényt a vízesés oldalában, de meredek és
szűk volt.
Elszédültem, ahogy lenéztem. Megragadtam egy ágat, és becsuktam a
szemem. Allyvel a hátamon nem tudtam lemászni. Mit kellene tennem?
Semmi esélyem sem volt lefutni Johnt. Julia hangját hallottam a
fejemben: Órákig rejtőztem az erdőben…
Elrejtőzhetnénk. De utána? Valamikor elő kell jönnünk, és ő még
akkor is az erdőben várna ránk. Ennek sosem lesz vége. Egy megriadt
fajd rohant elő a bozótból az orrunk előtt, a szárnyát húzva, sebesülést
színlelve, hogy ne vegyük észre a kicsinyeit. Erre volt szükségem –
valami csalira, ami elvonja a figyelmét. Az erdő felé néztem, le a
folyóra. A folyó…
John azt mondta, nem tud úszni.
Balra fordultam, és elindultam az erdőbe. Hála az égnek csak pár
métert kellett megtennem, mielőtt megláttam a sziklafalba vájt, szűk
barlangot. Letettem Allyt, és térdre estem előtte.
– Ally, szeretném, ha most nagyon figyelnél rám. Azt szeretném, ha itt
maradnál, ebben a barlangban, és nem adhatsz ki hangot – egy
pisszenést se –, amíg nem jövök érted.
– Neeeeeee! – Sírni kezdett. – Ne hagyj itt, anyu! Kérlek! Nagyon,
nagyon jó leszek, ígérem.
Könnyek öntötték el a szemem, de megragadtam a kezét, és
megszorítottam.
– Nem akarlak itt hagyni, édesem, csak mindkettőnket kijuttatom
innen. Megígérem neked.
John hangját visszhangozta az erdő: Saraaaaaa…
Közel járt.
– Szeretném, ha most nagyon bátor lennél, Ally baba! Nagyon nagy
zajt fogok csapni, és újra és újra a nevedet fogom kiáltozni, de csak
azért, hogy megtévesszem. Az egész csak színjáték lesz. Szóval nem
jöhetsz elő, rendben?
Bólintott, a szeme elkerekedett. Nagy puszit nyomtam az arcára.
– Most menj! Gyorsan, mint a nyuszik. – Mikor megfordult, hogy
bebújjon a lyukba, azt mondtam: – Ne felejtsd el, Ally, segítesz nekem
átverni a bácsit, szóval bármi is történik, ne gyere ki. – A fejemen
átfutott az évek múlva itt megtalált kis csontvázának képe, és azért
fohászkodtam, hogy ez legyen a helyes lépés. Megmarkoltam a kezét, és
még egyszer megpuszilgattam a kis ujjait.
Mikor már olyan mélyre bebújt, amennyire tudott, azt suttogtam:
– Hamarosan visszajövök. Legyél bátor, kicsi Ally!
Visszasuttogott:
– Mint az oroszlán!
Nagy levegőt vettem, és otthagytam a kislányomat.

Egyenesen visszamentem arra, amerről jöttem, a folyó irányába.

Mielőtt kiértem volna az erdőből, az ösvény tetejére, amely a vízesés
oldalánál vezet le, megálltam, hogy hallgatózzak, de a víz dübörgése
minden hangot elnyomott. Tudtam, hogy nem lesz sok időm, ezért
lecsúsztam a térdemen és a tenyeremen a meredek ösvényen,
páfrányokat és ágakat megragadva, nehogy átbucskázzak a peremén.
Majd leértem az aljára, ahol a vízesés jeges vize egy jádezöld
medencébe gyűlt össze.
Levettem a futócipőmet, és a folyót bámultam.
– Sara! – John üvöltött fentről, az erdőből.
Mélyen beszívtam a levegőt, és fejest ugrottam. A fagyos levegő és a
hideg víz miatt köhögve, prüszkölve érkeztem a felszínre. Miután újabb
levegőt vettem, elmerültem ismét, és mikor újra felszínre bukkantam,
elkiáltottam magam, amilyen hangosan csak tudtam: Ally!, attól
rettegve, hogy elfelejti a figyelmeztetésemet, és elkezd errefelé futni.
Még jó néhányszor lebuktam. A merülések közt a partot pásztáztam,
Johnt keresve.
Végül megláttam, ahogy a meredek ösvényen próbál leereszkedni.
Őrülten elkezdtem csapkodni a vizet, körbe-körbe forogva, újra
lemerültem, majd sikoltozva törtem a felszínre.
– Ally! Valaki segítsen!
Ismét a víz alá buktam, és mire feljöttem, John a parton állt, az
oldalánál tartva a puskáját. A forró zsír haragos, vörös csíkokkal
mintázta az arcát, a homloka is vörös és hólyagos volt.
– John, Ally fent beesett, és lehozta a vízesés! – A hangomba a lehető
legtöbb rettegést és ijedtséget belezsúfoltam. – Meg fog fulladni!
Előrerohant, és a vízbe kiszögellő sima szikla peremén állt meg.
– Hol merült el?
A vizet taposva megráztam a fejem, és odaböktem:
– Nem tudom. Nem találom sehol. – A fogaim kocogtak, ahogy
folytattam. – Segíts. Sajnálom, John. Kérlek, segíts!
Egy pillanatig habozott, majd azt mondta:
– Meg kellene néznünk lejjebb. Lehet, hogy a sodrás továbbvitte.
A nagy, lapos kő felé nyúltam, amelyen állt, mintha ki akarnék
kapaszkodni, majd hagytam, hogy a kezem lecsússzon a nedves
felszínről, és visszacsobbantam a vízbe. A víz fölé hajolt, és kinyújtotta a
kezét. Közelebb úsztam.
Csak egy lehetőségem volt.
Mindkét lábamat megtámasztottam egy nagyobb kövön a víz alatt.
Ahogy megmarkoltam az egyik kezét, hagytam kicsúszni az ujjaimat,
így még előrébb hajolt, hogy elkapjon. Mikor az egész felsőteste a víz
fölött volt, újra megragadtam a kezét, és teljes erőmből húzni kezdtem,
miközben oldalra fordítottam a testem.
John mögöttem zuhant bele a vízbe. Köpködve, a vizet csapkodva
került a felszínre.
– Sara, nem tudok úszni!
Sebesen a partra úsztam, és megpróbáltam a sziklára felhúzni
magam, de megragadta a lábamat, és újra visszarántott a folyóba. A
torkom megtelt vízzel.
Kicsavartam magam a szorításából, és újra felrúgtam magam a
felszínre, levegőért kapkodva. Fogta a pólómat, és ő is feljött velem
együtt. Az arcát karmoltam, és a térdemet a vízben belemélyesztettem
az ágyékába. A szorítása gyengült, én pedig hátrafelé kezdtem
tempózni.
A küzdelem során lejjebb sodródtunk, és közelebb kerültünk a
parthoz, ahol a víz sekélyebb volt. John hamarosan leér a mederig.
Mikor a lábammal lazább köveket tapogattam ki, elkezdtem
kiemelkedni. John újra mögöttem volt, de kétségbeesésében nem vette
észre, hogy a víz alig egy méter mély. Elkapta a derekamat, és lehúzott.
Mikor feljöttem levegőért, hátrarúgtam, és a sarkammal eltaláltam az
állkapcsát.
A kezemmel a kövekbe kapaszkodtam a víz alatt, és azok segítségével
igyekeztem eltávolodni. Ezúttal ő is fogódzót talált a köveken, és
elkezdett mögöttem kiemelkedni.
Kitapogattam egy nagy, érdes követ. Kicsavartam magam, mikor
felém nyúlt.
 – Sara, én csak megpróbáltam…
Felemelkedtem, és homlokon vágtam a kővel, amilyen keményen
csak tudtam. Felnyúlt, hogy megtapogassa a véres repedést, ami a feje
oldalán keletkezett. Térdre esett.
– Sara… – A hangja kétségbeesett volt. Vér csorgott a sebből.
Lábra álltam. Mindkét kezemmel a követ markoltam, erősen és
gyorsan fellendítettem, és hangos reccsenéssel csaptam bele a
homlokába. A kő kicsúszott a kezemből, és a vízbe csobbant.
Előrezuhant, bele a vízbe, majd ingadozva térdre emelkedett.
Megrázta a fejét, és felém nyúlt, miközben én hátrafelé kúsztam. A
felsőteste a lábamon landolt. Kioldalaztam, és lábra álltam.
Bizonytalanul emelkedett fel. Megrúgtam a térde oldalát. Rávetődtem,
és minden súlyommal a mellkasára nehezedtem. A feje víz alá merült,
és körbe-körbe csapkodott. Egyik térdemet a mellkasán tartva, a
másikkal keményen rátapostam a torkára. Újra megrándult, amitől
majdnem leestem róla. Egy újabb követ markoltam meg a vízben. Fejbe
vertem vele. Keményebben küzdött, a lábamat karmolta. Megütöttem,
újra, újra, újra. Hallottam, hogy üvölt. A feje körül vörössé vált a víz.
Mozdulatlan volt.
A szívem dübörgött, levegőért kapkodtam. Jóval tovább maradtam
ott térdelve rajta, mint ameddig vissza tudná tartani a lélegzetét. Végül
felemeltem a térdem és felálltam, elgyengülő lábaimon botladozva
hátrafelé. A teste a vízen lebegett. Az arca döbbent álarc, a szája tátva,
haja együtt vöröslött a vérrel. A feje oldalán levő repedés alól kilátszott
a fehér csont.
A síkos köveken kikapaszkodtam a partra, majd előrebuktam, vizet és
félelmet öklendezve a homokba.
Megöltem. Megöltem a saját apámat. A mozdulatlan testét bámultam,
néztem, ahogy a sodrás egyre távolabb viszi.

Visszaküszködtem magam az ösvényen. A kimerültségtől néhányszor

megcsúsztam, gyökerekbe és páfrányokba kapaszkodva húztam fel
magam. Mikor felértem, nem tudtam hirtelen tájékozódni, és nem
találtam az ösvényt, ami arra vezet, ahol Allyt hagytam. A szívem
megfagyott abban a pár percben, amíg a saját nyomomat próbáltam
visszakövetni, amíg nem ismertem fel egy öreg, kicsavarodott cédrust,
és nem találtam meg a barlangot.
– Ally, én vagyok, most már kijöhetsz. – Mikor nem reagált, pánikba
estem, de akkor mozgást hallottam, és már a karjaimba is vetődött,
miközben majdnem feldöntött. Sírva kapaszkodtunk egymásba.
Végül elhúzódott tőlem.
– Hallottam, hogy hívsz, de itt maradtam, ahogy mondtad is.
– Remekül csináltad, Ally. Igazán büszke vagyok rád.
Csodálkozva állapította meg:
– Tiszta víz vagy.
– Beleestem a folyóba.
Körülnézett, majd suttogva kérdezte:
– Hol van a rossz bácsi?
– Elment, Ally, és többet nem jön vissza.
Szorosan megölelt.
– Haza szeretnék menni, anyu.
– Én is.

A táborban még izzott a tűz, és remegés futott végig rajtam, a földön

heverő serpenyők és John felborult széke láttán. Mivel a mobilomat a
folyóba ejtettem, azt reméltem, ő a lakókocsiban vagy a
kisteherautóban hagyta a sajátját. De nem találtam sem a mobilt, sem a
kulcsait.
Most, hogy már nem fűtött az adrenalin, nem tudtam megfékezni a
remegést. Felvettem egy dzsekit, amit John hagyott a lakókocsiban,
öklendezni kezdtem a fafüsttel kevert illatától, és a kocsi kulcsát
kerestem. Mikor tíz perc után sem került elő, pánikba estem. Ally, akit
az egész próbatétel megrémített, szorosan jött a nyomomban,
miközben én tűvé tettem a lakókocsit és az autót.
John kulcsai biztosan nála voltak, vagy a folyóba estek. A
lehetőségeimet latolgattam: visszamegyek a folyóhoz, és megnézem,
hogy még nála vannak-e, vagy elindulok az út felé Allyvel, és szerzek
segítséget. Jó ideig jöttünk Johnnal, és egyetlen jármű hangját se
hallottam. Ally hamar elfáradna, és nem tudom, meddig tudom cipelni.
Még mindig próbáltam kitalálni, mit tegyek, mikor Ally megszólalt:
– Éhes vagyok.
Átkutattam John készleteit, és minden alkalommal, amikor
felfedeztem valami apró részletet az életéről, elkapott a hidegrázás. A
zsíros tejet és a fehér kenyeret szerette. Minden tele volt
rágcsálnivalóval. Kedvelte az Orange Crusht és a Coffee Crispset. Ez
utóbbi rázott meg a legjobban – a kedvencem volt. Végül találtam némi
mogyoróvajat, és csináltam Allynek egy szendvicset.
Majd azt mondtam:
– Ally baba, egy ideig itt kell várnod rám, amíg lemegyek a folyóhoz,
rendben?
– Nem! – Sírni kezdett.
– Ally, ez nagyon fontos. Nem sokáig leszek távol, és addig elbújhatsz
a lakókocsiban, ha…
Elkezdett sikoltozni.
– Nem, nem, nem, nem! – És leejtette a szendvicset, mikor térdre
zuhant. Nem hagyhattam itt, de az is lehetetlen, hogy meglássa John
testét.
Úgy egy órája sétálhattunk már az úton, mikor végre meghallottam
egy járművet közeledni. Megfordultam, és ahogy megláttam az
erdészek fehér kocsiját, integetni kezdtem. A kisteherautó megállt
mellettünk, és egy mosolygós öregúr engedte le az ablakot.
– Eltévedtek a hölgyek?
Sírni kezdtem.
Miután a rendőrök kihúzták John holttestét a vízből, és megvizsgálták a
helyszínt, megtalálták a pénztárcáját a kocsija ülése alatt. A neve
Edward John McLean, és miután lefuttattak pár keresést, kiderítették,
hogy a belső területen utazgató kovács volt. A kovácsolás összevág a
fémbábukkal, és Billy azt mondta, a zajok, amiket néhány hívás
hátterében hallottam, valószínűleg lovak lehetek. Azóta megtalálták a
szerszámaival megrakott utánfutóját is, Nanaimóban parkolt, egy motel
közelében.
Sandy jól van. Agyrázkódása volt, és néhány napig megfigyelés alatt
tartották a kórházban. Evan és ő ugyanabban az időben voltak bent.
Miután vallomást tettem még azon a napon, amikor megöltem Johnt, a
rendőrökkel egyenesen Evanhez vitettem magam. Mikor a rendőrség
közölte vele, hogy Allyvel együtt eltűntünk, szerette volna elhalasztani
a műtétet, de az orvosok azt mondták, túl kockázatos lenne várni, ezért
megoperálták. Épp ébredezett, mikor Allyvel a kórházba értünk, és
sírva fakadt, ahogy meglátott minket.
Ally és én vittünk Sandynek virágot. Mikor Ally átadta a csokrot, és
azt mondta: „Köszönöm, hogy próbáltál megmenteni”, Sandy úgy
festett, mint aki nagyon keményen küzd a könnyeivel. Azt gondoltam,
kivallat mindenről, ami Johnnal kapcsolatos, de nem szólt egy szót sem,
még akkor sem, mikor Ally elmesélte, hogy egy barlangban húzta meg
magát. Annyira megszoktam, hogy Sandy épp fel van tüzelve valamitől,
hogy furcsa volt sápadtan, nyomott hangulatban látni. Valószínűleg
boldogtalan volt, amiért nem neki sikerült végezni Johnnal.
Billy már beavatott abba, hogy Johnnak hogyan sikerült elrabolnia
Allyt. Tüzet gyújtott az út mellett valaki fáskamrájában, és a házunk
előtt parkoló rendőr elindult megvizsgálni. Majd elrejtette a
kisteherautót a szomszédunk kocsifeljáróján, és a kerten át
megközelítette a házat. A hátsó udvarban volt, valószínűleg a betörést
tervezte, mikor Sandy kikapcsolta a riasztót, és kinyitotta az üveg
tolóajtót, hogy kiengedje pisilni Jávort. John rátámadt, a padlóra
teperte, de előbb még elvette a fegyverét. Nyitva hagyta a hátsó kaput,
amin Jávor elmenekült a helyszínről – egy szomszéd találta meg
később.
Ally a hálószobában volt, mikor a „rossz bácsi” bement, és azt
mondta, Sandy megkérte őt, hogy vigye el magával anyuhoz, aki a
kórházban van. Ally először nem hitt neki, de azt mondta, Jávor már a
kocsiban van. Csak ennyire volt szükség.
A rendőrök nem voltak elragadtatva attól, hogy leléptem, miután
Sandy megsérült, de most már nem tehettek semmit ezzel
kapcsolatban. Vallomást kellett viszont tennem a gyilkosságról, az
ügyészségnek pedig nyomozást kell indítania, de Billy azt mondta,
teljesen esélytelen, hogy ne nyilvánítsák önvédelemnek.
Evan alaposan lehordott, amiért egyedül mentem Ally után, és nem
vártam meg a rendőröket, de ezzel le is zárta – azt hiszem, eléggé
megrázta a tudat, mennyire közel kerültünk ahhoz, hogy végleg
elveszítsük egymást. Ezzel nem volt egyedül.

Azt hiszem, sokkal jobban hasonlítok apámra, mint azt gondoltam.

Tudom, hogy önvédelem volt, de akkor is – megöltem egy embert. És
nem egyszerűen akárkit, hanem a saját apámat. Azon tűnődöm, isten
mit szól majd ehhez. Még azt sem tudom pontosan megmondani, én
hogy érzek az egésszel kapcsolatban. Azt hiszem, a legjobban nem az
ijeszt meg, hogy megtettem, hanem hogy még csak nem is haboztam
megtenni.
 HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS

Rendkívül csalódott vagyok jelenleg. A legjobban az bosszant fel, hogy a

legutóbbi találkozásunk után kezdtem magam újra jól érezni. Annyira
örültem, hogy mindennek vége, hogy ettől mindent bevont valamiféle
euforikus máz. A médiaőrület is elhalt. Evan és én nem veszekedtünk,
Ally nem rosszalkodott, imádtam a családomat, és minden egyes tagja
imádott engem. Még az ételnek is jobb lett az íze. Minél normálisabbá
változtak azonban a dolgok, annál inkább változott vissza minden, nos,
megszokottá.

Ma reggel átjött Melanie, hogy átvegye a dalok listáját, amit Evannel

összeállítottunk az esküvőre. A hétvége során tűvé tettem a házat, hogy
megtaláljam a cédét, amit adott, de hiába, ezért úgy döntöttem,
egyszerűbb hagyni, hogy Kyle fellépjen, mint kirobbantani a családi
háborút. Jelenleg mindent a könnyebb úton igyekszem megoldani.
Aztán tegnap este Evan megtalálta a cédét, sikerült betennem egy
másik tokba. Meghallgattuk, és mint kiderült, határozottan jó a
produkció, de a háttérben vokálozó nő tűnt ki igazán. Elképesztő volt a
hangja. Valahol Sarah McLachlan és Stevie Nicks közt félúton.
Mikor Melanie megjött, a hátsó udvarban öntöztem épp a szánalmas
kis kertkezdeményemet. Bementünk, és átadtam neki a listát.
– A cédén van egy háttérvokálos lány – mondtam, miközben
végigfutotta a lapot. – Nem tudod véletlenül, hogyan érhetnénk el?
Felkapta a fejét.
– Miért?
– Abban reménykedtem, hogy talán énekelne az esküvőn is.
Melanie arca elvörösödött, és a cédét kezdte bámulni.
– Te voltál az? – kérdeztem.
 Felnézett, és megvillant a tekintete.
– Nem kell ennyire meglepettnek tűnni.
– De az vagyok. Soha nem énekeltél korábban. Vagyis nem tudok róla.
– Néha énekelek a pubban – bökte oda.
– El kéne kezdened ezzel komolyabban foglalkozni, Melanie.
Vihetnéd vele valamire.
– Ahelyett, hogy csak pultozom?
– Nem így értettem. – Eszembe jutott a fogadalmam, amit a majdnem-
halálom után tettem: több türelem, több megbocsátás. – De sajnálom,
ha így tűnt. Egyszerűen csak szerintem lenyűgöző a hangod. És örülnék,
ha az esküvőn is énekelnél. Kérlek.
Rám nézett, majd vállat vont.
– Ha szeretnéd. De nem az összes dalt, mert táncolni is szeretnék.
– Köszi, nagyon örülnék neki. – Egy ideig hallgattunk, majd
megkérdeztem: – Szóval, nincs kedved maradni egy kávéra?
Meglepettnek tűnt.
– De, van.
Bevittük a bögrénket a nappaliba, és leültünk egymással szemben a
kanapékra, egymást bámulva, kortyolva egyet, majd félrenézve. Egyre
nagyobb lett a csend. Valami zavart az utóbbi időben, amiről meg
akartam kérdezni, csak féltem, hogy veszekedést szítok. Evan azt
mondta, ne foglalkozzam vele. Akkor egyet is értettem vele, de most itt
ült Melanie, és úgy látszott, egész jól kijövünk. Még két másodpercig
bírtam.
– Láttad az újságban a vér szerinti apám fényképeit? – Bólintott. –
Láttad őt valaha a bárban?
Megrázta a fejét.
– Miért?
– Tudott néhány dolgot Allyről, és azon tűnődtem…
– Kibaszottul elképesztő! Még mindig azt hiszed, hogy én kotyogtam
annak a weboldalnak, most meg azt gondolod, egy sorozatgyilkosnak
fecsegtem Allyről? – Nagy erővel lecsapta a kávésbögrét, és felállt.
 – Nem! Csak arra gondoltam, nem tudhattad, hogy ki ő, és…
– Azt hiszed, annyira ostoba vagyok, hogy egy idegennek mesélek az
unokahúgomról?
– Ennek semmi köze az ostobasághoz. Kedves fickónak tűnt, és képes
lehetett úgy kihúzni belőled dolgokat, hogy még csak…
– Akár hiszed, akár nem, Sara, amikor dolgozom, akkor dolgozom –
nem csodabogarakkal trécselek a bárban. De köszönöm, hogy ismét
engem vádolsz.
– Nem vádollak semmivel, Melanie. Csak próbálok elvarrni egy
elvarratlan szálat.
Nevetett, mikor felemelte a kávéját, és a konyhába sétált.
Felálltam, és utánamentem.
– Most hova mész?
– Valahova, ahol nem vádolnak meg azzal, hogy miattam rabolták el a
gyereküket. – Hangos koccanással tette le a pultra a bögrét.
– Melanie, mérhetetlenül felfújod az egészet. Nem mondtam…
– És még te beszélsz – te, a kiakadások királynője. – Felvette a
táskáját, és kisétált, becsapva maga mögött az ajtót.

Még füstölögtem, amikor fél órával később felhívott Billy. Azt

gondoltam, amint John meghal, lezárják az ügyet, de még mindig
próbálnak visszakereséssel többet megtudni róla – Billy azt mondta,
segít a többi sorozatgyilkossal kapcsolatban. Elég sok dolgot megtudtak,
de nem azt, amire számítottam: nem volt hullákkal teli pince és egy
halom pornófelvétel. A háza rendezett volt, a maga agglegényes
módján, és csak vadászatokról voltak videói. De nem tűnt úgy, mintha
sokat időzött volna ott. Nem voltak sehol személyes tárgyak, sem
fényképek, sem emléktárgyak, és egy hálózsákban aludt a matrac
tetején.
Megpróbáltak néhány eltűnt személy utáni nyomozást összekapcsolni
a helyekkel, ahol John bizonyos években tartózkodhatott – nomád
életmódot folytatott –, de semmi nem passzolt össze. Azok, akik
megbízták, többnyire azt mondták, elég kedves volt, és mindig elsütött
valami tréfát. De az évek során össze is verekedett néhány ügyféllel,
akik az ő véleménye szerint „elcsalták” a kifizetéseit. Egy dologgal
kapcsolatban igazunk volt: a legtöbb városban ismerték, ahonnan a
hívásokat indította. Ezenkívül szenvedélyes fegyvergyűjtő volt, és jó pár
lövészklub tagja.
Azt kérdeztem:
– Azt megtalálták, amivel Evant megsebesítette?
– A ballisztikai jelentés szerint a helyszínen talált hüvely egy
Remington .223-asból származott. Összevágott néhánnyal, amit más
helyszíneken is találtunk, tehát az biztos, hogy ugyanabból a fegyverből
származnak, de John személyes tárgyai közt nem találtuk. Érdeklődünk
néhány fegyverkereskedőnél, de kétlem, hogy valaha is meglesz.
Egyébként sikerült befejezni azt a cseresznyefa asztalt, amin dolgozott?
Láttam egy pont olyat egy antik bútorkereskedésben, amelyre ráférne
egy újrapolírozás. Meg tudná nézni valamelyik nap, és elmondaná a
véleményét?
– Persze, mennyit kértek érte?
A beszélgetés további részében antikvitásokról beszélgettünk, majd
Evan becsipogott, hogy megkérdezzen valamit, így mennem kellett.
Később azonban, mikor próbáltam rendbe tenni a műhelyt, eszembe
jutott, hogy John azt mondta, a Remington .223-as a kedvence – és hogy
épp javítják. Hogy lőhetett Evanre egy olyan fegyverrel, ami nála sem
volt?

Becsapódott a bejárati ajtó. Evan hazajött. Míg a sporttáskájába pakolta

a ruhákat, amiket magával visz a vendégházba, én az ágyon ültem, és a
délelőttömről számoltam be neki, kezdve a veszekedéssel Melanie-val.
– El se hiszem, hogy képes volt így viselkedni, miután Johnról
érdeklődtem.
 – Mondtam, hogy ne foglalkozz vele. – A fiókokban kotorászott, az ép
kezével zoknikat hajigált a táskába – a bal karja még mindig fel volt
kötve.
– Csak egy egyszerű kérdést tettem fel.
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Sara, a te kérdéseid soha nem egyszerűek.
– Bárcsak ne mennél vissza most a vendégházba.
– Bárcsak. Jasonnal kell felmennem, és úgy vezet, mint valami
nyugdíjas. – Nevetett, én viszont morcosan néztem rá. – Bébi, ugyan
már, hetek óta nem voltam ott, és minden kész káosz. Azt mondtad, te is
szeretnél visszatérni a munkádhoz.
– Megpróbáltam, miután Melanie elment, de aztán Billy hívott fel, és
megint elkezdtem töprengeni.
– Most megint miről?
– Azt mondta, a vendégháznál talált töltényhüvely John Remington
.223-asából származik, de nem találják a fegyvert. Majd később
eszembe jutott, hogy John azt mondta, azt a fegyvert épp javítják. Nem
tűnik furcsának?
– Lehet, hogy volt neki néhány, és megszabadult egytől, közvetlenül
miután meglőtt.
– Talán… de az az érzésem, hogy nagyon szereti azt a fegyvert. Miért
tartana bárki kettőt?
– Nos, senki más nem lőhetett rám.
Egy pillanatra megálltam.
– Tudod, különös, hogy John csak megsebesített. A benyomásaim
alapján remek lövész – soha nem hibázott el eddig senkit.
– Bébi, ő volt az. – Evan bement a gardróbszobába, majd kijött néhány
farmerrel, és bedobta azokat is a táskába.
– Tudom. Csak azt mondom, furcsa ez a dolog a fegyverrel… Még
mindig nem tudjuk biztosra, hogy ő támadta meg Nadine-t – nem lőttek
rá, pedig az John stílusa –, csak tarkón csapták. És nem látta, ki tette.
Azon tűnődöm, vajon lenyomozták-e valamelyik páciensét. Talán
beszélnem kellene Billyvel, és megtudni, ő mit gondol.
– Sara, hagyd békén a pasast.
– Ez meg mit jelentsen?
– Biztosan hülyét kap már tőled a rendőrség. Az ügynek vége, de te
még mindig zargatod őket. – Visszament, és egy újabb farmerrel jött ki.
– Hol van a Nike baseballsapkám? Tegnap láttam rajtad.
– Nem tudom, de el se hiszem, hogy ezt mondod. Nem zargatom őket,
hanem segítek nekik. Beszélnem kell Billyvel a fegyverről.
Összehasonlíthatnák valamelyik régi üggyel, vagy ilyesmi. Mi van, ha
John megölt egy nőt, akiről még csak nem is tudnak, és a családja évek
óta keresi őt, és…
– Sara, én is hülyét kapok tőled. Épp most tettem be hat farmert, és
egy darab pólót sem.
– Jól van, akkor nem is zavarlak tovább. – Felálltam.
– Nem kell elmenned, csak beszélgessünk valami másról. – De én már
ki is mentem a szobából.

Egy asztalt bámultam a műhelyben, az járt a fejemben, amit Evan

mondott, és sikerült tajtékosra dühítenem magam.
Később benézett, és azt mondta: – Megyek.
A fa szemcséit tanulmányoztam, az ujjaimmal végigsimítva rajtuk.
– Ugyan már – mondta.
Odajött, és körém fonta a karjait.
Merev maradtam az ölelésében.
– Haragszom rád.
– Tudom, de akkor is ölelj meg.
– Utálom, hogy semmit nem veszel komolyan, amit mondok.
– Ez nem igaz, Sara. Csak örülnék, ha nem értelmeznél agyon mindig
mindent.
– Szóval azt hiszed, már megint túlreagálom?
– Lássuk csak, a húgodat megvádoltad azzal, hogy egy
sorozatgyilkossal cseverészett, és most azt gondolod, valaki más lőtt
meg, csak úgy, ok nélkül? Hé, talán pont Melanie lőtt rám.
A tehetetlenség könnyei jelentek meg a szememben.
– Csak azt mondom, hogy nem tudjuk…
– Bébi, Jason odakint vár. Este hívlak, jó?
– Persze. Menj.

Pár órája ment el, én pedig annyira fel voltam paprikázva, hogy a
találkozónkig fennmaradó időben fejben újra átvettem az ügyet. Még a
jegyzeteimet is előkerestem, az időpontokat, mindent. Ez a
fegyverdolog az őrületbe kerget.
Felhívtam Billyt, és elmondtam, hogy valami nem hagy nyugodni az
üggyel kapcsolatban. Épp egy találkozó közepén volt, de azt mondta,
később beugrik. Miért nem tud Evan is ilyen lenni? Billy sosem érezteti
azt velem, hogy megszállott drámázó vagyok.
 HUSZONNEGYEDIK BESZÉLGETÉS

Most sírhatnékom támadt miattad. Megértem, hogy szünetet kell

tartanod, mielőtt eldöntöd, átteszed-e a praxisodat Victoriába – az
utóbbi időben veled is nagyon sok minden történt. Istenem, nem
tudom, hogy voltál képes az egész őrület alatt még pácienseket is
fogadni. És köszönöm, hogy ajánlottad a barátodat. Valószínűleg
meglátogatom, legalábbis addig, amíg nem hozod meg a döntésedet. De
el sem hiszem, hogy talán ma ülök utoljára a kanapédon, ma vagyok
utoljára ezen a helyen. Remélem, nem így lesz. De idővel majd eldől,
gondolom. Idővel rengeteg dolog eldől. Én az egész életem során az idő
elől rejtőztem – általában azért, mert túl lassú voltam saját magamnak.
Aztán meg vannak pillanatok, amikor minden feléd száguld, és bármit
megadnál, csak hogy megállítsd az órát.

Billy átjött, miután Allyt már lefektettem. Mikor beengedtem,

mondtam, hogy üljön le az asztalhoz, amíg én végzek a maradék
tányérokkal, de fogott egy törlőruhát.
Barátságos csendben dolgoztunk pár percig, majd megszólalt:
– Na és Evan merre van ma este?
– Vissza kellett mennie a vendégházba. – Felhorkantam: – Alig várta,
hogy leléphessen innen.
– Hűha. Veszekedés volt?
– Csak a szokásos – sóhajtottam. – Ő szeretné, ha továbblépnék, és
elfelejteném az egész ügyet, de nekem nem megy ilyen egyszerűen. Az
elvarratlan szálak az őrületbe kergetnek.
– És mi zavarja ennyire?
– Emlékszik, mikor azt mondta, Evant John Remington .223-asával
lőtték meg? Nos, később eszembe jutott, hogy John azt mondta, az a
puska a műhelyben van, mert eltört rajta az ütőszeg.
– Hm. Érdekes, de valószínűleg volt neki egy másik.
– Evan épp ugyanezt mondta, de John többször hangsúlyozta, ez a
kedvence, és ebből az következne, hogy nem volt neki több. Hallotta a
szalagokat: úgy beszélt a puskáiról, mintha a női lennének. Majd
elkezdtem töprengeni… nézze, tudom, hogy őrültségnek hangzik, de
honnan tudjuk biztosan, hogy ő lőtt Evanre?
Felvonta a szemöldökét.
– Ki másra gondolt?
– Igen, itt lukas az elméletem. – Vágtam egy grimaszt, és
elvigyorodtam. – Az egyetlen ember, aki ki akarhatta volna iktatni
Evant, az Sandy.
– Hű, Sara. Tudom, hogy nem kedveli, de ez azért durva.
– Nem arról van szó, hogy nem kedvelem – ő nem kedvel engem. És
ezt utálom! Na, mindegy, tudom, hogy nem ő volt az, csak azt jegyeztem
meg, hogy furcsa ez a dolog a fegyverrel. Lehet, hogy több volt neki,
ahogy ön is mondja, de utána tudna nekem nézni, hogy ne kínozzam
magam vele? Ha tagja volt ezeknek a lövészkluboknak, talán ott
listáznia kellett a fegyvereit…
– Rendben, utánanézek. De csak a vita kedvéért: ha nem John volt az,
ki másnak lett volna még indítéka meglőni Evant? Ne felejtse el a
hüvelyt, amit a helyszínen találtunk, az John puskájából származott.
– Tudom, hogy John az egyetlen lehetséges gyanúsított, de a puska
valahogy nincs a helyén. – Felnevettem. – Mint O. J. Simpson kesztyűi.
Mikor Billy az utolsó tányér törölgetését is befejezte, elvettem tőle a
kendőt.
– Majd én elteszem a tányérokat. Üljön le.
Megfordult, és kihúzott egy széket az asztal alól.
– Csupán kíváncsiságból, miért gondolja, hogy Sandy szerette volna
kiiktatni Evant?
Vállat vontam.
– Megszállottan el akarta kapni Johnt, és tudta, hogy Evan az egyetlen
ok, amiért nem akarok vele találkozni – továbbá úgy gondolta, hogy a
terapeutám is ellenzi a találkozást. Könnyen megtehette, hogy elhelyez
egy hüvelyt a helyszínen, és ezzel Johnt teszi gyanúsítottá. Több legyet
egy csapásra.
– Ennyi?
Odanyúltam, hogy elvegyem az utolsó tányért.
– Nos, Nadine-t a Sandyvel való legutolsó vitánkat követően támadták
meg. John mindenkit meglőtt – soha senkit nem támadott meg egy
parkolóban. Mikor John felhívott a kórháznál, nagyon fel volt
spannolva, és folyamatosan azt hajtogatta, találkoznunk kell. Nem úgy,
mint aki feszült, sokkal inkább úgy, mint aki fél.
Felakasztottam a törlőkendőt. Billy érdeklődő tekintettel nézett rám,
a fejét oldalra döntve. Istenem, de jó volt végre egy olyan férfival
beszélgetni, aki tényleg figyelt, és nem csak azt hajtogatta, hogy
hagyjam az egészet.
Folytattam:
– Ma este meg azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy John
egyenesen a házamhoz jött akkor, miután felhívott a kórházban.
Honnan tudta, hogy Ally ott van, és hogy csak egy rendőr tartja
szemmel? Plusz tudta, hogy beszéltem a rendőrséggel – azt mondta,
később elmagyarázza, de nem volt rá módja. Talán ő is megfigyeléseket
tartott, ahogy ön is említette, és meglátott valamit. – Jávor lejött Ally
szobájából, én pedig kiengedtem a tolóajtón. – Nem gondolja, hogy ez-
az különös itt?
Leültem az asztalhoz, Billyvel szemben. Felsóhajtott.
– Az olyan ügyekben, mikor meghal a gyanúsított, nehéz minden
egyes elemet a helyére tenni, Sara. Ez viszont nem jelenti azt, hogy
valamit még ki kell deríteni – általában csak annyit jelent, hogy nincs
meg az összes válasz. Ellenőrzöm a fegyvert, de kíváncsi lennék, nem
valami egészen más okból képtelen-e elengedni az ügyet.
– Ezt hogy érti?
Óvatos hangon folytatta:
 – Lehet, hogy még mindig nem birkózott meg John halálával. Vagy
talán gondjai vannak azzal, hogy egyéb dolgokkal nézzen szembe.
Közeleg az esküvője, és…
– Nem erről van szó. Csak nagyon bosszant ez a sok kicsi rejtély. Úgy
érzem magam tőlük, mintha nem lenne az egésznek vége. Később
felmegyek a netre, és megnézek néhány fegyvertartó fórumot. John
elég sok időt töltött a számítógép mellett. Biztosan találok valamit.
– Igen valószínűtlen, hogy John bejegyzetlen fegyvereket listázna,
vagy hogy a valós nevével fórumozna. De még ha találnánk is valahol
egy listát, soha nem fogjuk megtudni, hogy pontos-e. Nem áll
módunkban ellenőrizni, hány fegyvere volt.
– Igaza van. – Nagy levegőt vettem, és hosszan lélegeztem ki, mikor
mindent újra átvettem magamban. – Talán az egészet rossz irányból
közelítem meg. Ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy nem ő lőtte meg
Evant, akkor nézzük meg, a hüvelyen kívül van-e bármi egyéb
bizonyíték arra, hogy ő volt. Tofino közel háromórányira van innen.
Johnnak valahol útközben tankolnia kellett. Talált nyugtákat a holmija
közt?
– Nem hiszem, de ez…
– Persze, akár készpénzzel is fizethetett. Ó! Körbe kellene járnunk az
összes benzinkutat az úton egy róla készült fényképpel. Nem lenne túl
nehéz, csak egy főút van arrafelé. A legtöbb benzinkúton már vannak
kamerák is, nem? A legtöbben Port Alberniben szokták teletölteni a
tankot, mert az az utolsó megálló. Kezdhetnénk ott. Miután holnap
elviszem Allyt az iskolába, elmehetünk…
Billy feltartotta a kezét.
– Álljunk meg. Nincs időm benzinkutakat felderíteni.
– Oké. De én addig nem lelek nyugalomra, amíg a kérdéseimre nem
találok választ. Elmegyek egyedül minden benzinkútra, ha kell. –
Mosolyogtam. – Hajthatatlan vagyok.
Visszamosolygott.
– Hadd gondolkodjam rajta. Van kávéja?
 – Naná.
Töltöttem egy csészével, majd visszafordultam.
Billy rám szegezte a fegyverét.
Nevettem.
– Mit műve… – Majd megláttam a tekintetét.
Azt mondta:
– Tedd le a bögrét a pultra.
Egy izmom se rándult.
– Mi a helyzet, Billy?
– Neked mindig mindenbe bele kell piszkálni.
– Nem értem…
– Vége volt, Sara. Senki soha nem tudta volna meg.
Hátraléptem, amíg a konyhapult pereme bele nem fúródott a
gerincembe. Mi a fene folyik itt?
– Billy, megijeszt. – Az arcát figyeltem, kerestem a jeleket, amik arra
utalnak, hogy ez egy borzalmas vicc, de komolynak tűnt. – Mit tett…
– Tedd le a bögrét!
Ahogy megfordultam, hogy a pultra tegyem, cikáztak a fejemben a
gondolatok. Ez most tényleg megtörténik? Szükségem lehet fegyverre?
Meg kellene próbálnom hozzávágni a bögrét? Elő tudok szedni egy kést?
A pult végére néztem.
– Eszedbe ne jusson! Háromszor akkora vagyok, mint te, és
háromszor olyan gyors. – Felállt, és elindult felém.
– Miért csinálod ezt? Sandy…
Közvetlenül előttem állt meg.
– Sandy nem csinált semmit.
Az arcát vizsgáltam.
– De akkor miért…
– Mert igazad van. Tényleg Port Alberiniben tankoltam. De nem
fogom megvárni, amíg kiderül, hogy van-e a kúton kamera.
– Te? Te lőttél rá Evanre?
– „Az ellenség feltüzelésében jártas harcos jól láthatóan
megmutatkozik, ezért az ellenség biztosan eljön.” – Billy keskenyre
húzott szemmel nézett rám. – Evan útban volt, és neked szükséged volt
némi buzdításra. Azt is tudtam, hogy ezzel kifüstölöm Johnt, mert meg
akar majd védeni téged.
Képtelen voltam elhinni, amit hallok.
– Megpróbáltad megölni Evant azért, hogy John azt higgye, valaki
engem akar megtámadni?
– „Megtámadni azt kell, amit a másik félnek kötelessége
megmenteni.”
Kezdett összeállni minden.
– John tudta, hogy valami nincs rendben – mondtam. – Ezért volt
olyan kétségbeesett, mikor felhívott a kórházban, és ezért
fenyegetőzött annyira… ezért nem hívott a mobilomon. Meg akarta
menteni Allyt. – Hangosan szívtam be a levegőt. – Nadine-t is te
támadtad meg?
– Egy ujjal se nyúltam hozzá. És ha meg akartam volna ölni Evant,
már nem élne. Csak meg kellett sebesítenem, hogy működjön a tervem.
És igazam volt. Te is reagáltál, John is, és most már senkit nem bánthat
többé. – Közelebb lépett. – De akadt egy másik problémánk.
Cseppfolyóssá vált a lábam.
– Nem mondok semmit, Billy. Esküszöm.
– Sajnos ezt a kockázatot nem vállalhatom.
Ömlöttek belőlem a szavak:
– Nincs kockázat. Nem mondom el senkinek. Hibáztál. De csak Johnt
próbáltad elkapni. Még ha valaki ki is deríti, nem lennél olyan komoly
bajban…
– Nem hibáztam. – Olyan hűvösnek tűnt, mint mindig. – Meglőttem
valakit, Sara. Ez gyilkossági kísérlet. Nagyon hosszú időre zárnának
börtönbe. De ez nem fog megtörténni.
Az, ahogy mondta, rettegéssel töltött el. Nem félt, nem volt pánikban,
kétségbeesett még kevésbé. Magabiztos volt.
Remegni kezdtem.
 – Mit… mit fogsz most tenni, Billy? Nem lőhetsz le. Ally odafent van,
és…
Az ujjait az ajkához emelte.
– Hadd gondolkodjam.
Befogtam a számat. Engem bámult. A szeme sötét volt. A háttérben
ketyegett a konyhai óra.
Sírni kezdtem.
– Billy, kérlek, a barátom vagy, hogy lehetsz képes…
– Kedvellek, Sara, de „a bölcs hadvezér megfontoltsága mindig
összeköti egymással az előnyt és a hátrányt”. Nem származik előnyöm
abból, ha életben hagylak. De hátrányom igen nagy.
– Nem, esküszöm. Nincs ebben semmi…
A homlokára csapott.
– Már meg is van. Én nem teszek semmit. – Megkönnyebbültem egy
pillanatra, de ekkor találkozott a tekintetünk, és azt mondta: – Majd te.
Elhomályosult a látásom, miközben a vér a fülemben dübörgött. Egy
pillanatra megpördült a szoba, és megmarkoltam a pultot magam
mögött. Képtelen voltam gondolkodni.
Azt mondta:
– Felmegyünk az emeletre, és fogjuk azokat a gyógyszereket, amiket a
pszichológusod felírt, majd beveszed az összeset, és írsz egy
búcsúlevelet.
– Billy, ez őrültség! Hogy teheted ezt? És mi lesz Allyvel?
– Mindent úgy kell tenned, ahogy mondom.
– Nem vehetsz rá, hogy írjak egy…
– Szereted a lányod, Sara? – A tekintete eltökélt volt. Nem tudtam,
hogy valóban ártana-e Allynek, de nem is akartam megtudni.
– Megteszem, csak…
A fegyverrel intett.
– Akkor gyerünk.
– Nem beszélhetnénk erről egy…
Megragadta a karom, és elhúzott a pulttól. Majd a fegyvert a hátam
közepébe nyomva lökdösött fel a lépcsőn. Igyekeztem összehozni egy
tervet, de csak arra tudtam gondolni, hogy kérlek, Ally, ne most ébredj
fel. A lépcsősor tetején megfordultunk és elsétáltunk a folyosón, el a
szobája mellett, a szívem közben olyan erősen vert, hogy már fájt.
Mikor beléptünk a hálóba, könnyek kezdtek csorogni az arcomon.
– Hol vannak a gyógyszerek, Sara?
– A… a fürdőszobában. – Ez tényleg megtörténik. Meg fogok halni.
– Nyisd ki a gyógyszeres szekrényt, és vedd ki a tablettákat, de csak
azokat! – Magamat bámultam a tükörben. A szemem hatalmas volt, az
arcom sápadt. Kinyitottam a szekrényt, és kivettem az üveget.
– Töltsd meg azt a poharat vízzel! – Billy a pohárra intett, amit
korábban ott hagytam. – Siess!
Elfordítottam a csapot.
– Billy, kérlek, ezt nem kell végigcsinálnod!
A hangja mélyebb lett.
– Vedd be őket!
A remegő kezembe ürítettem az üveget, és a kis, fehér tablettákat
néztem. A poharat hidegnek éreztem a másik kezemben.
Billy hangját hallottam:
– Ha nem nyeled le őket, akkor le kell, hogy lőjelek. Ally meghallja,
aztán idejön, hogy…
A tablettákat a számba löktem, a krétás, kesernyés íztől öklendezve. A
hideg poharat az ajkamhoz emeltem, és kortyoltam a vízből, majd még
egyszer, miközben a tabletták a torkomon akadtak, a kesernyés íz
felkúszott egészen az orrom tövébe.
– Azokat is. – A fegyvert egy kis üvegre irányította, amiben a migrén
elleni gyógyszereim voltak.
Mikor végeztem, bólintott, és azt mondta:
– Most az ágyat kell egy kicsit szétdobnunk.
– De én nem…
– Megpróbáltál lefeküdni, de annyira nyomott voltál, hogy úgy
döntöttél, egyszer s mindenkorra véget vetsz mindennek.
 A fegyverrel továbbra is a hátamra célzott, mikor szabaddá tettem a
lepedőt.
– Most vetkőzz!
– Billy, te ezt nem akarod végigcsinálni.
Felemelte a fegyvert, és rám célzott vele.
– Igazad van, nem akarom. De nincs az az isten, hogy én börtönbe
menjek.
A könyvek azt írták: küzdj. Arról viszont egyik sem tesz említést, mi a
teendő, ha egy rendőr jelent fenyegetést. És arról sem, mi a teendő, ha
az ember lánya a másik szobában van. Elképzeltem, ahogy Ally reggel
besétál, hogy felébresszen, és bemászik a hideg testem mellé az ágyba.
A fejemen át lehúztam a pulóverem. A fegyverrel a nadrágom felé
intett. Lehúztam a cipzárat, és lerángattam magamról, a padlóra ejtve.
Melltartóban és bugyiban álltam előtte. Körbenézett a szobán,
megnézte az ágyat, az ajtót. Mintha meg akarna róla győződni, hogy
megfelel a helyszín.
Közelebb lépett, amíg a hatalmas teste ki nem töltötte a látóterem.
– Vedd le a melltartót! – Miután az is a padlóra hullott, a keresztbe
tett kezemmel takartam el a mellemet. Az egész testem remegett.
– Ejtsd le a kezed!
– Billy, kérlek, nem…
– Ha nem teszed, nekem kell.
Leejtettem a karjaimat.
– Most pedig a bugyit is.
Könnyek szöktek a szemembe, mikor lehámoztam magamról.
– Meg fogsz erőszakolni? – Allyre gondoltam a másik szobában. Nem
sikolthatok, függetlenül attól, mit tesz velem, nem sikolthatok. – Nem
kell így történnie. Lefekszem veled, és…
– Dehogy foglak megerőszakolni. – Sértettnek tűnt. – Én nem az apád
vagyok. Nekem nem kell ráerőszakolnom magam a nőkre.
Felforrt a vérem, de igyekeztem visszafogni magam. Kussolj, Allyért!
Allyért tedd meg!
 A gardrób felé intett.
– Vedd fel a pizsamádat!
Kivettem egyet Evan pólói közül – egy olyat, amiről tudja, hogy
utálom –, és egy alsóját, amit soha nem veszek fel. Azt reméltem, hogy
feltűnnek majd neki ezek a részletek, miután meghaltam. Felvettem
őket.
– Most pedig kerítsünk papírt a búcsúlevélhez!
Miután találtam egy tollat és egy papírtömböt az irodámban,
lementünk a földszintre. Amint a konyhában voltunk, egy félig üres
borosüveg felé intett a pulton.
– Fogd azt meg, és ülj az asztalhoz!
Leültem, és őt bámultam.
– Kortyolj valamennyit az üvegből!
Meghúztam az üveget.
– Újra.
Megtettem, öklendezve az utolsó kortynál. Valamennyi a pólómra
folyt. A halálos kotyvalékon gondolkodtam, ami már kezd szétáradni az
ereimben, azon tűnődtem, mennyi idő, mire megáll a szívem. Billy
körbenézett a konyhában, majd vissza rám, újra felmérve a terepet.
– Jó. És most kezdj el írni. Mikor a tabletták hatni kezdenek, lefekszel
a kanapéra.
– Ally meg fog találni reggel, és…
– Reggel az első dolgom lesz idejönni, és megtalálni a testet, mielőtt
felébred. És gondoskodom róla, hogy ne legyen a házban, mikor
megjelenik a rendőrség.
– Ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy így lásson!
– Megígérem.
Mikor felvettem a tollat, a kezem durván remegett. Ki kellett
találnom valamit, amivel késleltetni tudom a dolgokat, hogy kieszeljek
egy tervet. De még ha oda is jutok a riasztóhoz… utána?
– Írd meg a levelet, Sara!
Nem volt túl nehéz szomorú búcsúlevelet írnom. Leírtam, mennyire
szeretem őket, mennyire sajnálom, mennyire fognak hiányozni, de csak
ennyit tudtam tenni. Az írás során végig sírtam. Legszívesebben Billy
szemébe szúrtam volna a tollat, de nem lehet valakit leszúrni
semmivel, ha épp fegyvert fog rád. Ally jól lesz. Evan gondoskodni fog
róla. Úgy nő fel, hogy engem utál, azt gondolva, hogy otthagytam. De
legalább lesz lehetősége felnőni.
Mikor végeztem, Billy megszólalt:
– És most várunk.
Félelemtől összeszűkült torokkal mondtam:
– Ezt nem fogod megúszni.
– Soha senki nem fog rám gyanakodni, és ezt pontosan tudod.
Megszólalt a telefon, és mindketten összerezzentünk. Felnéztem az
emeletre, imádkozva, hogy Ally fel ne ébredjen.
– Reméljük, hogy mélyen alszik – mondta Billy, mikor másodszor is
megcsörrent. Mélyen alszik, miután már elaludt, de nem olyan régen
feküdt le. Visszafogtam a lélegzetem, miközben azt vártam, hogy értem
kiált. Hála az égnek csendben maradt, és a telefon nem csöngött többet.
Biztosan bekapcsolt a hangposta.
Emlékszem, Melanie számát láttam a híváskijelzőn, mikor hazaértem.
Azt gondoltam, azért hív, hogy leszidjon, nem is foglalkoztam vele, most
azonban azt kívántam, bárcsak felhívhatnám, és elmondhatnám neki
ezerszer, mennyire sajnálom.

Legalább tizenöt perc eltelt már, amióta bevettem a tablettákat. Most

már nem tudtam megállítani az arcomon lecsorgó könnyeket. Meg
fogok halni, és még a lányomat sem lesz lehetőségem megpuszilni még
egyszer, utoljára. Evant is csak ímmel-ámmal öleltem meg búcsúzóul.
Soha nem fogunk már összeházasodni. Állj le, Sara! Csillapodj le, hogy
kitalálhasd, hogyan jutsz ki ebből! Ha tovább beszélek, talán elég ideig
maradok magamnál, hogy legalább nyerjek egy kis időt, és kitaláljam,
mit tegyek.
 – Lehet, hogy nem azonnal fognak rád gyanakodni, de senki nem
fogja elhinni, hogy megöltem magam. A családom, Evan, a
pszichológusom, mindenki tudja, hogy ezt nem tenném meg Allyvel – és
hamarosan férjhez megyek. Épp most beszélgettem az egyik húgommal
a lánybúcsúról. Miért lennék…
– Ott egy búcsúlevél, a te kézírásoddal. El fogják hinni. – Valami
azonban megvillant a szemében.
– A hívásaim listáján ott szerepel a ma esti beszélgetésünk – te leszel
az utolsó, aki látott élve. Ott vannak az ujjlenyomataid az edényeken.
– Átjöttem beszélgetni, mert feszültnek tűntél. – Vállat vont. – Nem
hittem volna, hogy szuicid vagy.
– De te képzett szakember vagy, és tudnod kellett volna. Nyomozni
fognak, Billy.
– Majd megoldom. Működni fog.
Túl eltökélt volt. Semmi nem tudta megingatni. A pánik újra teljes
súlyával zuhant rám, minden gondolatomat megbénítva, egyet
leszámítva: apad az időm. Meg fogok halni.
Billyt bámultam. Minden olyan távolinak és lassúnak tűnt, mintha víz
alatt lennék. Dübörgést hallottam a fülemben, és azon tűnődtem, el
fogok-e ájulni. Ekkor Billy testhelyzetet váltott, és a tetoválásaira esett a
tekintetem.
„Erejét csökkenti az, aki felkészülni igyekszik az ellenség támadására.
Megsokasítja erejét az, aki ellenségét tudja rákényszeríteni, hogy
felkészüljön őellene.”
Ez volt az. Megtaláltam a stratégiát. Támadnom kell. A félelem
elhagyta a testem, és kitisztult a tudatom.
– Ahogy működött a John elfogására szőtt terved is?
Összeszűkült a szeme.
– Működött.
– De nem kaptad el – én öltem meg. Helyetted végeztem el a te
munkádat.
A keze megfeszült a markolaton. Eszembe villant a beszélgetés,
amiben elmesélte, hogy milyen heves volt régen. Képezte magát, hogy
csatornázni tudja és magában tartani az indulatait, de ez nem jelenti,
hogy már teljesen ki is irtotta magából. Mit is mondott a kick-boxról? Az
az ellenfél, amelyik elveszti a fejét, az elveszti a koordinációját is. Talán
ha provokálni kezdem, akkor megzavarhatom annyira, hogy elinduljak
a telefon vagy a riasztó felé.
– A háború művészete nem segített. Nagy halom baromság.
– Ez az eset bizonyítja, hogy működik.
Meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, de enyhe pír jelent meg a
nyakán. A lényegre tapintottam.
– Senki nem veszi majd komolyan azt a hülye könyvet, amit írsz – a
rendőrség biztosan nem. Még Sandy sem hallgat rád.
Egyre sötétebb lett a nyakán felkúszó pirosság.
– Hallgatni fog rám. Mikor elolvassa, és látja, mennyit segített ebben
az ügyben.
– De kihagyod azt a részt, amelyben meglövöd Evant, nemde? Ezért
ölsz meg engem. Mert ha kiderül az igazság, akkor mindenki tudni
fogja, hogy hazudsz – nagy lószar az összes stratégia és tervezés.
Törvényt szegtél.
– Működik. Egy nagy ügy kellett csupán, hogy bebizonyítsam. És
megtörtént.
– Nem, Billy, jól elbaltáztad. Azt mondtad, türelmesnek kell lennem,
de te a saját kezedbe vetted a dolgokat. Majd egy rendőr – a partnered –
megsérült. Elsietted a dolgokat, és ettől John is hevesebb lett.
– Johnt meg kellett állítani. Soha többé senkit nem fog megölni, azért,
amit én tettem.
– De ha engem megölsz, akkor te is éppolyan gyilkos vagy, és…
– Mondtam már, nem megyek börtönbe. Életek megmentéséért nem.
– Nem érdekelt téged, hogy megállíts egy gyilkost vagy hogy életeket
ments meg. Mindent, amit az egész ügy során csináltál, magadért
tetted. – A szeme még mindig sötét volt, de sikerült lecsillapítania
magát. Kezdtem álmosnak és tompának érezni magam. Muszáj volt még
egy próbát tennem. – Téged nem érdekelnek azok, akiket megölt.
– Nem tudsz te rólam semmit.
– Tudom, hogy a rendőrök nevetni fognak, ha megtudják, mit tettél.
Nem ez az első alkalom, hogy valamit elbaltázol. Emlékszel az öreg
hölgyre, akit meglőttek, mert neked be kellett törnöd az erőszakolóhoz?
Felállt.
– Te ostoba ribanc. Nem…
– Nem tudtad irányítás alatt tartani az ügyet, és engem sem tudsz
irányítani. Megszegted a törvényt, hogy az ügy illeszkedjen a
stratégiádhoz, nem pedig fordítva.
– Ha a helyedben lennék, befognám a számat. – Egy ér kezdett
lüktetni Billy homlokán, és tett felém egy lépést.

Mindketten egyszerre hallottuk meg a kinti kavicsokon fékező gumi

hangját.
– Ne mozdulj – mondta Billy. – Picsába, a húgod az. Egy szót se,
különben kiloccsantom az agyadat.
Istenem, Lauren.
Fel akartam sikoltani, figyelmeztetni őt, de Ally is a házban volt, és
már túl késő lett volna. Billy már nyitotta az ajtót.
– Helló, Melanie. A nővére a konyhában van. – Melanie? Mit keres ő
itt?
Bejött, és meglátott, ahogy az asztalnál ülök.
– Szia, itt hagytam a mobilom. Próbáltalak hívni… – Látta az arcom,
megfordult, hogy Billyre nézzen. A fegyvert egyenesen a fejének
szegezte. Mikor elámult és hátralépett, előtört a sírás, amit eddig a
torkomban próbáltam megfékezni.
Billy a húgomra tartott fegyverrel lépkedett előre.
– Ülj az asztalhoz a nővéred mellé. – Melanie megfordult, rám nézett,
majd az üveg tolóajtóra. – Eszedbe se jusson. Sara már felfogta, mi
történik Allyvel, ha bárki bármilyen ostobaságot művel.
 Találkozott a tekintetünk Melanie-val. Bólintottam.
– Ülj le, Melanie – mondta Billy.
Kihúzta mellettem az egyik széket.
– A kezedet tedd az asztalra, hogy lássam.
Lassan engedelmeskedett.
– Sara épp egy öngyilkosság kellős közepén van. Már bevette a
tablettákat. – Melanie tekintete az arcomra röppent. A szememmel
mondtam, hogy nem hazugság.
Billyhez fordult:
– Nem vehetsz rá mindkettőnket, hogy megöl…
– Kussolj, csak a tervemen kell változtatnom. – Járkálni kezdett.
Melanie megkísérelt felállni. Billy arcon ütötte a kézfejével. Egy
sikkantással esett vissza a székébe.
– Fel akarod ébreszteni Allyt? – kérdezte.
Én folytattam:
– Igaza van, Billy. Hogy fogsz megmagyarázni két halálesetet?
Rám célzott a fegyverrel.
– Neked már mondtam, hogy kussolj! – Folytatta a járkálást. Majd
megállt, és megfordult. – Johnnak elég nagy rajongótábora volt, egy
rakás gyilkos-fan – haragszanak rád, amiért megölted. Egyikük úgy
döntött, bosszút áll. – Bólintott. – Ez működni fog.
Billy odasétált a késtartóhoz, kiemelte a legnagyobbat, és lóbálgatta a
kezében, mintha a súlyát latolgatná. Végighasította vele a levegőt,
egyszer, kétszer.
Melanie szólt hozzá:
– Vagy segíthetek. – Nyögtem egyet. De nem nézett rám. Azt mondta:
– Az öngyilkosság sokkal hihetőbb. Már ott vannak a gyógyszerek Sara
szervezetében. A kölyköt nem kell bántanunk. De jobban jönnél ki
belőle, ha én találnám meg Sara holttestét. Megpróbálhatnám
újraéleszteni, de… – Vállat vont.
– Gondolod, bedőlök ennek? – De feszültnek tűnt. Tudta, hogy
Melanie-nak igaza van.
 – Utálom Sarát. – Melanie úgy köpte ki a szavakat. – Mindig is utáltam.
Még csak nem is vér szerinti testvérem. Ha meghal, életem végéig
hálával tartozom neked. – Térdre borult a székről. Billy döbbenten
lépett hátra, a fegyvert az arcára irányítva, de Melanie a térdén
csúszva ment utána. – Még a rendőröknek is azt mondom, hogy ma
láttam, és eléggé depressziósnak tűnt.
Oldalról láttam megcsillanni valamit Melanie szemében. Mondani
akartam valamit, bármit, de a nyelvemet vastagnak éreztem, és a
látásom is homályos volt. A tabletták egyértelműen hatni kezdtek.
Melanie Billy előtt volt már. Az nem mozdult.
– Én vagyok a legjobb esélyed, hogy ebből kikeveredj – mondta. Billy
arcán élénk érzelmek váltották egymást, a homlokát vékony rétegben
veríték borította.
Melanie oldalra ejtett kézzel emelkedett fel, még mindig térden, így
az arca egyenesen Billy ágyéka elé került. Áthatón nézett lefelé.
– Bármit megteszek, amit kívánsz, Billy.
Végül megtaláltam a hangom:
– Nem számít, hogy mit mond – ezt nem úszhatod meg. És mikor az
apád megtudja, akkor…
Billy felnézett.
– Te ribanc…
Melanie homlokkal Billy ágyékába fejelt. Jókora üvöltéssel
tántorodott hátra. A kés kiesett a kezéből, és tőlem balra repült el. Felé
kaptam, de a testem lassan reagált, és puffanva értem padlót.
Melanie és Billy a fegyverért dulakodtak. Billy megmarkolta Melanie
haját, és a fejét beleverte a hűtőszekrénybe. A késért nyúltam, de az
ujjaim csak a levegőt markolták. Elnéztem balra, és láttam, hogy Billy a
földön heverő fegyverért nyúl – Melanie időben elrúgta előle.
Billy megütötte. Melanie elesett, és a padlón maradt. Most felém
tartott. Homályosan láttam, de ki tudtam venni a fegyvert a kezében.
Kétségbeesetten kaszálva kutattam a padlón. Épp amikor sikerült
megmarkolnom a kést, a keze a bokámra kulcsolódott, és kirántott az
asztal alól. Megpróbáltam egy kézzel megfogni az asztal lábát, de még
keményebben megrántott.
Ezután egy apró hangra lettem figyelmes.
– Anyu?
Billy elengedte a lábam, és felegyenesedett. A kést beledöftem a
combjába. Felüvöltött, és odakapott. Még mindig a markolatot fogtam,
mikor hátrarántotta magát, így ott maradtam, a kést markolva.
– Anya!
A Billy lábából csorgó vér kezdte sötétté színezni a farmerét. Térdre
esett. Egyre rosszabbul láttam.
Ally még mindig kiáltozott. Billy a fegyver felé kúszott, ami az üveg
tolóajtó közelében kötött ki. Jávor teljesen meg volt őrülve az üveg
túloldalán.
Kezemben a késsel kúsztam Billy után, de meginogtam. Homályos
tekintettel a hátára összpontosítottam, amíg a fegyveréért nyújtózott.
Mikor a háta mögé értem, felemeltem a kést markoló kezemet.
Meglátta az ajtóban a tükörképemet, és hátrarúgott. Az államon talált
el, és a szekrények mellé repültem. Ally felsikoltott, és felém futott.
Elkiáltottam magam:
– Maradj ott!
Billy tajtékzott a dühtől, és rám célzott a fegyverrel. Utolsó erőmmel
feltámaszkodtam a könyökömre, és a sarkamat nagy erővel beledöftem
a combján levő sebbe. Felüvöltött, és én újra odarúgtam, sikeresen
eltalálva a kezét, amiből széles ívben repült át a pisztoly a konyhán.
Ally lábánál ért földet. A kezét a fülére tapasztotta, miközben csak
sikított és sikított. Billy és én a fegyver után kúsztunk. A hátára
kapaszkodtam, és a karomat igyekeztem a nyaka alá ékelni. Felállt,
miközben rajta csimpaszkodtam, és bömbölve tántorodott hátra.
Egy puffanással érkeztünk az üvegajtónak, ami kipréselt belőlem
minden levegőt. Mikor előrelépett, lecsúsztam a hátáról, és keményen a
padlóra estem, levegőért kapkodva. A számban éreztem a vér fémes
ízét. Megfordult, és elkezdett rugdosni. A mellkasomat, a lábamat, a
fejemet. Az üvegnek szorulva semerre sem tudtam menekülni. Jávor
őrülten ugatott mögöttem.
Melanie hangját hallottam:
– Hagyd békén a nővéremet, te fasz!
A fegyver hangos dörrenése. A képek homályosak voltak, de ki
tudtam venni Billy döbbent arckifejezését, és a vérfoltot, ami a pólóján
kezdett szétterjedni. Még egy lövés dörrent, és Billy rám omlott.
Minden elsötétült. Kezek ragadták meg a karomat, és valaki erősen
húzott, majd egy ujj nyúlt le a torkomon.
– Sara, gyerünk, hányj már!
Az ujjal küzdöttem, de az még erősebben feszült lefelé.
Melanie hangját hallottam:
– Ally, hívd a kilenc-tizenegyet!

Szívből remélem, hogy soha nem lesz gyomormosásban részed, Nadine.

Nem túl vidám esemény – a többnapos kórházi tartózkodás sem. El sem
hinnéd, milyen nagy hangzavar van ott, különösen éjszakánként. De
amúgy sem tudtam aludni. Még mindig kísértett, hogy John vitte el a
balhét a téged ért támadásért és Evan sérüléséért. Biztosan gyanította,
hogy a rendőrség egyik tagja volt. Azon rágódom néha, miért nem
mondta el, hogy nem ő volt az, bár úgysem hittem volna neki. És ezt
valószínűleg tudta.
És azt is tudhatta mindvégig, hogy együttműködöm a rendőrséggel,
és azért egyeztetett találkozókat, hogy leteszteljen. De azt nem értem,
miért telefonált folyton. Tisztában lehetett azzal, hogy minden hívása
kockázatos. Ennyire biztos volt abban, hogy nem fogják el, vagy annyira
vágyott a kapcsolatra velem, hogy kész volt vállalni a veszélyt? Újra és
újra visszaéltem a bizalmával, de még így is meg akart védeni. Ha eddig
volt némi lelkiismeret-furdalásom, amiért megöltem, most másom sem
volt, csak bűntudatom. Megértem az elméleted: megpróbálok
megbékélni a tudattal, hogy egy sorozatgyilkos volt. De épp
ellenkezőleg. Sokkal nehezebb a tudat, hogy nem volt velejéig romlott,
mint azt hinni, hogy ő volt a megtestesült gonoszság.
Állandóan visszatérek gondolatban ahhoz az utolsó naphoz Johnnal –
az én egyetlen, vele töltött napomhoz –, és hogy mennyire szeretett
volna a kedvemben járni. És mikor megtámadtam a folyónál… Azon
tépelődöm, mit akarhatott elmondani. Soha nem fogom már megtudni.
Egy csomó mindent sosem tudunk meg az üggyel kapcsolatban, és épp
ez az, amit a legnehezebb feldolgoznom. Az elfogadás és az elengedés
nem igazán a repertoárom része. De kénytelen leszek megtenni, ha
valamiféle békét próbálok lelni valaha is.
A rendőrök keményen viselkedtek velünk, mikor az első vallomást
felvették, de amint megtalálták a Remington .223-ast Billy házának
tetőterében, és felfedezték, hogy a bizonyítékok közül hiányzik egy
töltényhüvely, megváltozott a hozzáállásuk. Sandy eljött meglátogatni a
kórházban. Mint kiderült, Billy győzte meg Juliát arról, hogy beszéljen
rá a Johnnal való találkozásra. Egész végig tájékoztatta az ügy
menetéről – halálra rémíteni Juliát a stratégiája része volt, hogy ő
ennek hatására nyomást gyakoroljon rám. Sandy csak néhány
alkalommal beszélt vele. Julia egyáltalán nem hazudott.
Sandy elnézést kért, amiért annyira megszállottan viselkedett az ügy
során, és elismerte, hogy túl kemény volt velem. De ez is a terv része
volt. Miután egyértelművé vált, hogy Sandyvel nem jövünk ki, Billy azt
javasolta neki, legyen Sandy az agresszor, amíg ő eljátssza a jófiút. Még
mindig kínos számára, hogy John megkaparintotta Allyt, és teljesen
meg volt rendülve attól, hogy fogalma sem volt róla, mire készül a
partnere. Mikor azt mondtam neki, tudom, hogy minden tőle telhetőt
megtett, esküszöm, könnyeket láttam a szemében. Most már másképp
nézek rá – de az is lehet, hogy most látom csak őt igazán.
Mikor átkutatták Billy házát, megtalálták A háború művészetének
több példányát, néhány egyéb kínai klasszikus mellett. A
merevlemezén ott volt a saját könyve kézirata, amelynek címe: A
rendőrségi munka művészete. Számos híres ügyet hozott benne
példaként, de a legtöbb stratégiát a „legnagyobb ügye”, a kempinges
gyilkos utáni hajsza kapcsán alkalmazta. Továbbá találtak nála Johnnal
kapcsolatos feljegyzéseket is, illetve az összes akta másolatát.
Újabb rejtélyre derült fény, mikor végignézték Billy keresési
előzményeit, és megtalálták az összes weboldalt, ahova feltette annak a
cikknek a linkjét, amiben szerepelt, hogy a kempinges gyilkos az apám.
Ő gondoskodott róla, hogy elterjedjen az interneten – egyértelműen
annak reményében, hogy ezzel cselekvésre készteti Johnt. Mikor a
rendőrség vizsgálódni kezdett, kiderítették, hogy a cikket még néhány
„hol érdemes kempingezni BC-ben”-fórumra is feltette, Sötét Lovag
álnév alatt. Még a céges adataimat is átlinkelte, feltehetően így szerezte
meg John a telefonszámomat.
Mikor hazaértem a kórházból, elejétől végéig elolvastam A háború
művészetét, annak reményében, hogy értelmezni tudom Billy tetteit. De
végül olyan érzésem támadt, hogy minden egyes idézetet a céljai
szempontjából értelmezett. Volt egy sor, ami lényegében az egész
barátságunkat összegezte: „Amikor kiadjuk nekik a parancsokat,
alkalmazzuk a polgári elveket, és ha parancsainkat egy emberként
követik, akkor alkalmazhatjuk a katonai elveket. Így lehetünk biztosak a
sikerben.” Most ébredek rá, mennyire manipulált Billy már a
kezdetektől – fenntartotta a lelkesedésem, hozott enni, felkészített a
következő „csatára”, még Jávort is elrabolta, hogy utána segíthessen
megkeresni.
Apa első mondata ez volt:
– Tudtam, hogy valami nem tiszta azzal a fickóval. Nem úgy öltözött,
mint egy rendőr.
Vitatkozni kezdtem, hogy Billy körültekintő öltözködése lópikulát sem
számít, aztán ráébredtem, hogy azért viselkedem defenzíven, mert
kedveltem Billyt. Ez volt a legkeményebb, hogy kedveltem. De talán
igazad van, és nem is Billyt kedveltem igazán, hanem azt, amit tanított.
Tudom, hogy pusztán szüksége volt a nyugalmamra, mert csak úgy
tudott felhasználni. De segített. Még most is, mikor stresszelni kezdek
és pánikba esem, eszembe jut: Lélegezzen, szedje össze magát, és
fókuszáljon a stratégiára.
Ha bármit is tanultam ebből az egészből, akkor azt, hogy bár az idő
kilencvenöt százalékában egyenesen rettegtem, mindent kezelni
tudtam, ami az utamba került. Most csak azt kell szem előtt tartanom,
hogy haladni kell előre, akkor is, mikor minden kisiklani látszik. Kétlem,
hogy valaha is higgadt maradok egy krízisben – egész egyszerűen nem
így vagyok becsavarozva. De talán nem fogok folyton kétségbeesni a
ténytől, hogy kétségbe szoktam esni.
A rendőrség még mindig nem tudja, téged ki támadhatott meg. Billy
kiosonhatott aznap este – még a riasztó kódját is elmondtam neki,
miután arra bátorított, hogy vegyek be egy szorongásoldót. De biztosan
elhencegett volna vele. Sandy még mindig azt gondolja, John volt az, de
ebben erősen kételkedem. Ne aggódj, ebből már kimaradok. Mikor
Evannek ugyanezt mondtam, ő csak nevetett, és azt válaszolta: Na,
persze. De esküszöm, ezúttal a rendőrségre hagyom a nyomozást.
Evan óriási seggfejnek érzi magát, amiért félvállról vette a fegyverrel
kapcsolatos feltevéseimet, ugyanakkor baromi büszke is magára,
amiért soha nem bízott meg Billyben. Ezt azóta is gyakran az orrom alá
dörgöli, de összességében nagyon kedves. Megijesztett a rengeteg
veszekedés, amin keresztülmentünk, de végül ráébresztett, hogy a
nézeteltéréseink ellenére is lehetünk mi a megfelelők a másik számára.
Ha sikerült két gyilkost átvészelnünk, a házasság már sétakocsikázás
lesz.
Elhozta Allyt meglátogatni engem a kórházban. Először nagyon
feldúlta az élmény – semmi sem hasonlítható ahhoz, ha a saját anyádat
látod csövekkel teletűzdelve –, de az egyik orvos mindent megértetett
vele, és akkor megnyugodott. Utána már szívesen jött be, mert kapott
tőlem pudingot.
Mindkét éjszaka, amíg a kórházban voltam, a közös ágyunkban aludt
– Evan azt mondta, folyamatosan sikoltozva ébredt fel. Rábeszéltük,
hogy elmenjen terapeutához, és már jobban van, de még mindig kissé
szorong. És az utóbbi időben óriási dührohamai voltak, szóval ezen is
dolgoznunk kell még. Tegyük hozzá, az elmúlt hónapban elrabolták,
végignézte, ahogy az anyját és a nagynénjét verik, és látta, ahogy
halálos lövés ér valakit. Valahogy ki kell mindezt engednie.

Melanie a kórházi tartózkodásom első napján meglátogatott. Aludtam,

de mikor kinyitottam a szemem, a mellettem levő széken ült, és a
People magazint lapozgatta. Evan mondta, hogy volt egy enyhe
agyrázkódása, ezért nem lepett meg, hogy kötés volt a homlokán, de a
lila folt a szeme alatt megdöbbentett.
Megköszörültem a torkom, ami még mindig fel volt dagadva a csőtől,
amit letoltak rajta az orvosok.
– Csinos monokli.
Rám mosolygott.
– Kenterbe veri a tiédet.
Visszamosolyogtam.
– Nekem a lila jobban fekszik, kiemeli a szemem zöldjét.
Nevettünk, de felnyögtem az erőfeszítéstől.
– Állj, ez fáj. – Találkozott a tekintetünk, összekötött minket az utolsó
közös emlék Billyvel. Áthelyezte a széken a testsúlyát.
– Amiket mondtam… – megköszörülte a torkát –, nem gondoltam
komolyan.
– Igen, tudom. De tény, hogy a kapcsolatunk egy rakás
szerencsétlenség.
Harag villant a szemében, de feltartottam a kezem.
– Túlreagálok mindent, és heves a vérem. – Mély levegőt vettem,
amitől köhögnöm kellett, az meg piszkosul fájt. Melanie adott egy pohár
vizet. Egy korty után folytattam: – És igazad van, néha ítélkezem
feletted. De csak féltékeny vagyok amiatt, ahogy apa veled bánik.
– Ne legyél, mert eléggé szégyelli, hogy akkora csalódást okozok neki.
Mindig arról beszél, hogy te milyen szépen lábra álltál. És gyűlöli a
fiúmat. – Soha nem szemléltem meg még ezt ebből a szemszögből, soha
nem hittem volna, hogy ő is ennyire igényli apa elismerését.
– Nem vagy csalódás. De tényleg utálja Kyle-t.
Felnevetett.
– Az sem segít, hogy Evant tökéletesnek találja. Tudom, hogy Kyle
más, de jól szórakozom mellette, és jól is érzem magam. Soha nem is
próbáltad megismerni.
– Igazad van. De megpróbálom, oké?
– Oké. Bár nem tudom elképzelni, hogy dupla randira menjünk.
Felnevettem, majd fogcsikorgatva az oldalamra szorítottam a kezem.
Ahogy elmúlt a fájdalom, azt mondtam:
– Valószínűleg igazad van, de sosem lehet tudni. – Megérintettem a
karját. – Hé, eláruljak valamit? Mikor nagyon kicsi voltál, beosontam
egyik éjszaka a szobádba. Azt gondoltam, ha odaadlak valakinek, akkor
apa majd engem fog szeretni. De órákig ott maradtam a szobádban, és
néztem, ahogy alszol.
– Oda akartál adni valakinek?
Elmosolyodtam az arckifejezésén.
– A lényeg az, hogy úgy döntöttem, megtartalak. Istennek hála,
máskülönben most halott lennék.
Nevetett. Majd a kórházi ágyamra támasztotta a homlokát, és sírni
kezdett.
– Ó, Sara, azt hittem, tényleg meghaltál. Elvesztetted az eszméleted,
és képtelen voltam felébreszteni. Csak arra tudtam gondolni, hogy
meghalsz, abban a hiszemben, hogy gyűlöllek.
Megsimogattam a puha haját.
– Tudom, hogy nem gyűlölsz. És én sem gyűlöllek téged – akkor sem,
amikor felbosszantasz. Lauren azt mondja, hogy nagyon sokban
hasonlítunk, te meg én, és ezért is veszekszünk ennyit.
Melanie felvetette a fejét:
– Egy cseppet sem hasonlítunk.
– Én is épp ezt mondtam. – Egymást néztük.
 – Ó, bassza meg – tette ki a pontot.

Mikor Lauren behozott nekem pár ruhadarabot, beszéltem neki

Melanie látogatásáról.
– Azt hiszem, rendben leszünk. Egész biztosan fogunk még vitázni, de
most már legalább beszélünk róla. Még mindig érdekelne, John hogyan
tudhatott meg annyi mindent Allyről, de soha nem gondoltam
komolyan, hogy Melanie-nak köze lett volna ehhez, és most már biztos
is vagyok benne.
Lauren elfordult, és elkezdte kipakolni a táskámat.
– Evannek szereznie kellene pár gyógyteát, mire hazamész.
– Lauren?
Tovább rámolt.
– A borsmenta jót tesz a gyomornak. És vegyél néhány
gyógynövényes méregtelenítőt a bioboltban, segítenek kitisztítani a
szervezeted.
– Lauren, ide tudsz nézni rám egy percre?
Kezében egy nadrágommal fordult meg. A mosolygó arcát, a túl élénk
szemeit figyeltem. A gyomrom megremegett.
– Tudsz valamit? – A hangom még rekedtes volt a csőtől.
– Miről? – A húgom arcáról olvasni lehetett.
– Mit tettél, Lauren?
Ott állt egy darabig, majd az ágy melletti székbe zuhant.
– Nem tudtam, hogy ő az.
– Mi történt?
Lekonyult a szája.
– Felhívott egy férfi, azt mondta, egy újságtól van, és épp azzal
kapcsolatban végez egy cikkhez kutatást, hogy a mai gyerekeket mi
érdekli. Azt mondta, a nevemet egy szülőtől szerezte, akit ismerek –
Shelia Watson, az egyik szomszédunk –, ezért meséltem neki a fiúkról.
Majd megkérdezte, vannak-e rokonaik, és mikor mondtam, hogy van
egy unokahúguk, szerette volna megtudni, neki mik a kedvencei.
Elmondtam, de mikor egyre több mindent akart megtudni Allyről, újra
megkérdeztem a nevét, és akkor letette. Elmeséltem Gregnek, és ő azt
mondta, ne szóljunk egy szót se, mert csak megrémítene téged.
Életemben először meg akartam ütni Laurent.
– Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt elhallgatni. Különösen, miután
Evant meglőtték!
– Nem tudtam biztosan, hogy a kempinges…
– Ó, hát persze. – Lángolt az arcom. – Azért nem akartál semmit
mondani, mert féltél, hogy zabos leszek. Tudta, hogyan férkőzzön közel
Allyhez.
Lauren az ajkát rágcsálta.
– Greg azt mondta, ettől függetlenül is megoldotta volna.
Borzalmasan érzem magam, amiért beszéltem neki Allyről. De olyan
kedvesnek tűnt.
Mindketten csendben voltunk, miközben a zavartól piros arcát
fürkésztem. Majd valami más is a helyére pattant.
– Elmondtad valakinek, hogy a kempinges gyilkos az apám? Így
szivárgott ki?
Az arca most már bíborvörös volt.
– Greg… Néha túl sokat beszél, amikor iszik. Nem tudta, hogy az egyik
srác a telepről együtt jár egy riporter csajjal, aki a weboldalnál
dolgozik, különben…
– Elmondtad neki, annak ellenére, hogy megkértelek, ne mondd el
senkinek, még Gregnek se? – Olyan erővel szorítottam egy magazint,
hogy az éle már vágta a kezemet. Majd valami másra is ráébredtem: –
Várj csak. Greg mindig hülye vicceket mesél részegen, de soha nem
pletykál. Tudhatta, hogy ez igazán összekuszálhatja az életem. Akkor
miért kotyogta volna ki?
Lauren félrenézett.
Hirtelen megvilágosodtam:
– Szándékosan csinálta?
 Lauren még mindig nem nézett rám, és az arca kétségbeesett volt,
mintha mondani akarna valamit, de képtelen lenne rá. Kizárt, hogy ez
egy részegen elkövetett baklövés volt. Greg haragudott rám, mert azt
gondolta, Lauren velem beszéli meg az ő italozását? Nem, nem erről
van szó, túlzottan lojális, és ezt ő tudja. Valami más oknak kell itt lennie.
Vagy valaki másnak.
Lassacskán tapogatóztam:
– Apát próbálta szégyenbe hozni?
Lauren most a szemembe nézett, és már meg is kaptam a választ.
– Ennyi? – Nem is tudtam, mi fáj jobban: hogy Greg ilyen simán
kilökött az útra, hogy megtámadhassa apát, vagy az, hogy tudta, ezt
általam teheti meg.
– Azt hiszem. – Beletörődő volt a hangja. – Esküszik, hogy fogalma sem
volt a riporterről. De olyan dühös volt, amikor apa egy másik
műszakvezetőt jelölt ki…
– Ott ültél mellettem, hallgattad, ahogy apa megszégyenít, és a te
férjed volt az, aki szivárogtatott?
Lauren szeme megtelt könnyel.
– Annyira sajnálom…
– Az a legkevesebb, hogy ezt most sajnálod. – Sebesen vettem levegőt,
amitől szurkáló fájdalom terjedt szét a bordáim közt, de túl bosszús
voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam.
– Néhányszor próbáltam neked elmondani, de aggódtam, hogy Greg
elveszíti a munkáját, és apa is dühös lesz, és…
– …úgy bánik veled, mint egy darab szarral?
– Ő az egyetlen apám.
– Nekem is ő az egyetlen apám, Lauren.
Lauren a takarót nézte az ágyamon, és már folytak a könnyei.
– Tudom, hogy neked egészen mást kellett megélned – mondta. – Nem
helyes, ahogy bánik veled.
Csendben voltam, minden dühös szót elfojtottam még a torkomban.
– Sajnálom. Soha nem álltam ki melletted, amíg gyerekek voltunk.
Egyikünk sem.
Most én kezdtem el sírni.
– Gyerek voltál még.
– De most nem vagyok az. – Felemelte a fejét. – Elmondom apának.
– Ki fogja rúgni Greget.
– Elegem van a bujkálásból. Változtatnom kell az életemen. Te
fontosabb vagy. Te a nővérem vagy. – Összetalálkozott a tekintetünk. –
Csak azt szeretném, ha boldog lennél.
– Az vagyok. – Majd rájöttem, hogy tényleg az vagyok. Mindenem
megvolt, amit csak kívántam.

A kórházban az utolsó látogatómra számítottam a legkevésbé. Amíg a

tévén kapcsolgattam a csatornák közt, halkan megkopogtatták az ajtót.
Odapillantottam, azt gondoltam, az egyik nővér az, de megláttam az
ajtóban Juliát. Elegánsan festett fehér vászon nadrágkosztümjében. De
mintha nagyon feszengett volna.
– Bejöhetek?
Kellett egy kis idő, mire megleltem a hangom.
– Persze, hogyne. – Kikapcsoltam a tévét. – Üljön le. – Az ágy mellett
álló szék felé intettem a fejemmel, de az ablak mellett állt meg végül.
Az egyik vázába állított virággal babrált, letépett egy szirmot, és az
ujjai közt forgatta. Végül megfordult, és megszólalt:
– Nem beszéltünk azóta, hogy… megölted.
A hangja elhalt, én pedig alig tudtam megállni, hogy meg ne
kérdezzem: Miért vagy itt? Örülsz, hogy meghalt? Még mindig gyűlölsz?
– Köszönetet akartam mondani. Most már tudok aludni. – Mielőtt
felelhettem volna, a szemembe nézett. – Katharine kiköltözött.
Nem tudva, miért mondja ezt el, azt feleltem:
– Sajnálom.
Elmerengve folytatta:
– Könnyű volt mindenért őt hibáztatni, ami félresikerült az
életemben.
– Amit tett…
– Már nincs köztünk. És most már látom, ahogy viselkedtem… mindez
milyen hatással volt azokra, akik körülvettek. Hogyan taszítottam őket
el magamtól… – A szeme megállt az asztalkámon álló fényképen.
– Ő a lányod?
– Igen, ő Ally.
– Nagyon csinos.
– Köszönöm. – Még mindig a fényképet nézte, mikor anya visszajött a
kórterembe a kávéval, amit néhány perccel ezelőtt kértem. Mikor
meglátta Juliát, visszahőkölt.
– Ó, elnézést. Később visszajövök.
– Semmi gond, anya. Kérlek, maradj.
Julia elpirult, és a táskájáért nyúlt.
– Mennem kellene.
– Kérem, várjon egy percet. – Megfeszült. – Julia, engedje meg, hogy
bemutassam az édesanyámat, Carolynt.
Anya Juliáról rám nézett, és felragyogott az arca. Elmosolyodtam, a
szemem mindent elárult, amit mondani akartam volna.
Visszamosolygott.
Juliához fordult, és kinyújtotta a kezét. Visszatartottam a lélegzetem.
Julia is kinyújtotta az övét. Anya egy kis ideig mindkét kezével tartotta,
majd megszólalt:
– Köszönöm, hogy hozzánk kerülhetett.
Julia párat pislogott, de azt felelte:
– Bizonyára nagyon büszke. Bátor fiatal hölgy.
– Mindannyian nagyon büszkék vagyunk Sarára. – Anya kedvesen
rám nézett, nekem pedig összeszorult a torkom.
Julia szólalt meg újra:
– Mennem kellene. – Hozzám fordult: – Még mindig nálam vannak
édesapám asztalos szerszámai. Ha már jobban leszel, és van kedved,
eljöhetsz őket megnézni. Lehet, hogy van köztük olyan, ami tetszene.
 – Rendben. Nagyon jó ötlet. – Olyan meglepett voltam az ajánlattól,
mint a ténytől, hogy talán végső soron nem is Johntól örököltem a
kreativitásomat.
Gyorsan bólintott, és kisétált a kórteremből.
– Komolyan mondtad, hogy apa is büszke rám? – kérdeztem anyát.
– Mintha kicsit mérges lenne. De emlékeztet az apádra.
– Ezt ugyan miből gondolod?
– Mindketten mérgesek, ha meg vannak rémülve. – Letelepedett az
ágyam melletti székre.
– Tudtad, hogy apád itt volt melletted egész éjszaka, amíg aludtál?
Rám mosolygott, majd az ajtóra nézett, amin Julia lépett ki az imént.
– A kezeit örökölted.

Tegnap reggelit készítettem Allynek, és épp feltálaltam neki az

áfonyával és tejszínhabbal megrakott palacsintát – az utóbbi időben
agyonkényeztetem –, amikor túl gyorsan mozdultam meg. Ally látta,
ahogy megrezzenek.
– Szegény anyu. Mi vidít fel, amikor beteg vagy?
– Te vidítasz fel.
A szemét forgatta.
– Ez egy poén.
Repdesni kezdett a szívem.
Dallamos hangon ismételte meg:
– Mi vidít fel, amikor beteg vagy?
Belementem a játékba:
– Savanyúság?
– Egy jobbulásító képeslap! – Kacagásban tört ki.
– Ezt meg hol hallottad?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Szeretem a poénokat. – Foghíjas
vigyort villantott rám, én meg azt akartam mondani, hogy dilisek a
poénjai. Szerettem volna megragadni és eltávolítani belőle mindent,
ami Johnra emlékeztet. De miközben néztem, hogyan harap jókorát a
palacsintából, még mindig mosolygó arcocskával, egy olyan apa jutott
eszembe, aki nem engedte, hogy a kisfia vicceket meséljen.
– Én is szeretem őket, Ally.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv nem készülhetett volna el néhány csodálatos ember

segítsége nélkül, akik megosztották velem idejüket és tudásukat.
Nélkülük és a megszámlálhatatlan csészényi tea és tálnyi popcorn
nélkül, amelyeket a regény írása alatt elfogyasztottunk, nem jutottam
volna el ide. Először is köszönetet szeretnék mondani nagynénémnek,
Dorothy Harthsorne-nak a brainstormokért és a hasznos e-mailekért, és
nagybátyámnak, Dan Hartshorne-nak a fegyverekkel kapcsolatos
útmutatásokért. Szeretnék egy óriási köszönömöt küldeni Renni
Browne-nak és Shannon Robertsnek, értékes segítségükért. Mély
hálával tartozom továbbá kritikai partneremnek, Carla Buckleynek is,
aki igaz barátként és remek íróként nyújtott kiber-társaságot azokon a
hosszú és magányos, billentyűzet előtt töltött napokon.
Szaktudásuk megosztásáért köszönettel tartozom J. Moffat
rendőrtisztnek, J. D. MacNeill őrmesternek, Doug Townsendnek, dr. E.
Wisenbergernek, Nina Evans-Locke-nak és Garry Rodgersnek, akik
mind nagylelkűen felajánlották az idejüket. Külön köszönet Tamara
Poppittnek, aki a hatévesekkel kapcsolatban osztott meg velem
dolgokat, Sandy Jacknek, aki elolvasta az első kéziratot, és
rendelkezésemre bocsátotta Eddie-t, a francia buldogot, valamint
Stephanie Paddle-nek, aki nem nevetett ki, mikor furcsa orvosi
kérdésekkel ostromoltam.
Egy írónak támogatók stabil hátterére van szüksége, és rendkívül
hálás vagyok azért, hogy ezt ügynököm, Mel Berger a rendelkezésemre
bocsátotta, valamint mindig szellemesen és bölcsen válaszolta meg
kérdéseimet és eposzi terjedelmű e-mailjeimet. Graham Jaenickének
úgyszintén köszönöm a támogatást és e-mailes szórakoztatást.
Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy a St. Martin’s Press
kiadóval és szerkesztőmmel, Jen Enderlinnel dolgozhattam, aki mindig
pontos észrevételekkel bombázott, akkor is, ha néha túl lassan értettem
meg azokat. Köszönettel tartozom továbbá Sally Richardsonnak,
Matthew Shearnek, Lisa Senznek, Sarah Goldsteinnek, Ann Daynek és
Loren Jaggersnek. Köszönöm a kanadai publicistám, Lisa Winstanley
munkáját, aki a színkódolt időrendje miatt a világ összes hamburgerét
megérdemelné.
Szeretném kifejezni hálámat Lisa Gardnernek és Karin Slaughternek,
amiért erejükön felül segítettek egy új szerzőnek. Don Taylor, te egy
igazi úr vagy. Szeretnék továbbá köszönetet mondani minden külföldi
kiadómnak, akik a munkámat a világ többi részével is megismertetik.
Külön köszönet a Cargónak, amiért elvittek Amszterdamba. Ihlettel
feltöltve, írásra készen érkeztem haza.
Ezen túlmenően hálás vagyok minden barátomnak és
családtagomnak, mert megértőek, amikor hónapokra eltűnök a föld
színéről – miattatok éri meg ez az egész. És végül, de nem utolsósorban,
a férjemnek, Connelnek, a kősziklának, aki egy helyben van, míg a világ
körbeforog.