VAVYAN

FABLE

Fabyen Kiadó, Budapest 2019

 © Molnár Éva

A kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül tilos és peres eljárást vonhat maga

után a mű bármely részének sokszorosítása, illetve bármiféle adattároló
rendszerben való rögzítése és feldolgozása, úgymint mikrofilmezés,
fénymásolás, elektronikus vagy mechanikus kép- és szövegtárolás.

Figyelem! Vigyázat!
A szerzői jog megsértése esetén lesújt a vudu varázsló!
Jobb ezt elkerülni.

Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében

egyetlen újabb fának sem kellett meghalnia…
Fabyen Könyvkiadó

Ennek a könyvnek a bevételéből a Hortobágyi Madárkórházat támogatjuk.

Elérhető a www.madarpark.hu címen

www.facebook.com/VavyanFableHivatalos
A Fabyen Kiadó honlapja: www.fabyen.hu

A kiadásban közreműködött a Totem Plusz Kiadó

Kizárólagosan terjeszti a Tóthágas Plusz Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.
Telefon: 369-2670

Kiadta a Fabyen Könyvkiadó

Szerkesztő: a szerző szerkesztője
Borító: Szerelem Melinda
Tipográfia és nyomdai előkészítés: ROGAIR
Korrektúra: Veréb Eta
Készült 23 ív (A5) terjedelemben

Nyomta és kötötte:
az Alföldi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, a 2019. évben
ISBN 978-963-9300-87-3
 Ahol több az érzés, ott több a szenvedés.
Leonardo da Vinci
*
Amikor rendes ember hal meg, elnémul egy lelkiismeret.
Ismeretlen
*
Szánom azt az embert, aki egy könyvben nem bír el olyan
gondolatokat, amelyek az övéitől idegenek.
Louis Aragon
*
Én leszek neki az apukalipszis lovasa!
Cyd
 Ha valakit annyi fizikai behatás ér, mint a magamfaj-
tát, az a pofozkodás utáni krémet mindig elöl tartja a
pipereszobában. Cyd barátom agyabugya kenőcsnek,
nevezi a rozmaringos-árnikás csodabalzsamot, Ella vi-
szont dédikenetnek az átható bukéja miatt. Én pedig
már nemegyszer nyomtam rá a fogkefémre merő szórakozott-
ságból. Iszonyatos ízét sose feledem, ám bármit megadnék, ha
még egyszer fogat moshatnék vele.
A szeretteim napok óta váltogatják egymást a majdnem ha-
lálos ágyamnál. Ha épp nem ácsorognak mellettem, akkor a fo-
telben kucorogva olvasást, telefonnyünyükézést mímelnek, fél
szemmel azt figyelve, mikor térek vissza a máslétből, végre-
valahára.
Ha csak kettesben vannak velem, beszélnek is hozzám. Én
pedig, akár egy jobb terapeuta, szótlanul hallgatom hosszabb-
kurtább monológjaikat, pillám se rezzen.
Ugyanis halálhatáros állapotom épp testen kívüli élmények-
ben részesít. Mivelhogy a külhoni nyaraláson lelőttek, jócskán
elvéreztem, újraélesztettek, órákig szabtak-varrtak a műtőben,
légi úton cipeltek egy hazai kórházba (ebben a kronológiában,
habár nem egyazon személyek), feltöltöttek vérrel, gyógysze-
rekkel.
Pillanatnyilag sliccgombot sem ér az életem. Még én is kí-
vülről bámulom az ágyban fekvő, mindenfelől becsövezett, fa-
kuló-fonnyadó, vörösbarna hajú nőt, akivé a terrorakció követ-
keztében váltam.
– Amikor hisztérikusan kerestük a szemüvegünket, vagy
egymásét kapdostuk fel apáddal, kinevettetek az öcséddel.

7
Amikor kezdtünk nem túl jól hallani, pláne ha félrehallottunk
valamit, rötyögtetek rajtunk. Amikor fájlalni kezdtük a testré-
szeinket, vigyorogtatok, biztosra véve, hogy a reuma csak va-
lami öregkori ürügy a szüntelen panaszkodásra – beszélt hoz-
zám gyengéden úrhölgy modorú anyám. – Ti is szentül hitté-
tek, mint mindenki más, miként sokáig magam is, hogy örökké
fogtok élni, anélkül, hogy megvénülnétek. Hát most már pe-
dzegeted: nincs kegyelem. Nem vagy halhatatlan, és nem ma-
radsz örökké fiatal. Akár használod az ízületeidet, akár nem,
ugyanúgy sajogni fog a térded, a derekad, az ülőideged, mint
más öregeknek. Egyébként az ülőideg-fájdalom nevében az
ideg szó abszolút telitalálat. Az ülőideg éppoly kegyetlenül tud
fájni, mint a fogideg, csak sokkal nagyobb kiterjedésben, kinek
mekkora a hátsója, pont annyira. Az enyém például nem kicsi,
pedig én úrinő vagyok! Ha az ülőidegzsábától gyötörten tüsz-
szentesz, az durvábban fáj, mint ha páros lábbal seggbe rúgna
egy sörösló. Pardon a kifejezésért. Keserves felismerések ezek,
én már túlestem a legtöbbjén. Szeretném, ha te is átélnéd, hi-
szen mindezek mellett sok szépet és jót kínál az élet, családot,
szerelmet, barátságot, ezernyi gyönyörűséget. Épp ezért térj
magadhoz, ébredj fel! – biztatott.
– Ahol te nem vagy jelen, ott nincs semmi. Függőd lettem,
mindörökre. Emlékezhetnél: úgy terveztük, hogy együtt fogunk
megöregedni. Ez számtalanszor meg is történt velünk különféle
események következtében. Mindent összeadva nagyjából hat-
ezer évesek vagyunk máris, de én továbbra is látni akarom, mi-
lyen leszel öt, tíz, harminc év múlva. Épp ezért ideje visszatér-
ned a sehol-létből. Ajánlom, hogy ezúttal felismerj! – suttogta
tengermély hangján egyszerelmem, Daniel, arra célozva, hogy
egyszer már történt hasonló, és én amnéziásan ébredtem.
– Az volt életem legszebb napja, amikor megszülettél. A
következő, amikor kimondtad: apapa. Aztán az, amelyiken fo-

8
lyékonyan felolvastál nekem az újságból. Máig emlékszem: a
hírecske arról szólt, hogy valami agyament pasas egy görgős
irodai székkel robogott el a több száz kilométerre lakó nőjéhez.
Lejtőre érve gurult, más szakaszokon lélekszakadva talpalt,
vagy rollerezett a székkel. Soha semmit nem olvastál azelőtt.
Senki se tanított rá, legfeljebb ötéves voltál. És ha már egyből
így ment az olvasás, a gyerekkönyveket átugorva rögtön ráha-
raptál az érettebb irodalomra. Az lesz életem következő leg-
szebb napja, amikor felébredsz végre, és teljesen orientált le-
szel.
Szívesen reagáltam volna a szavaira, ilyfélét felelve: fura
módon az emlékeink legfeljebb a végtelenben találkoznak, nem
mintha bármelyikünk rosszul emlékezne vagy lódítana, egysze-
rűen csak másként éljük meg az elmúltat. Sírvaríkatós érzés
volt, hogy fekszem az ágyban, totális alapjáraton, mint egy
bemonitorozott muskátli, bámulom apám gyérülő haját, a
szemüveg mögött megcsillanó könnyeit, és ezt a bámuló ma-
gamat is látom, amint saját eszméletlen testemen ücsörgök,
mások számára láthatatlanul, ráadásul irigyen amiatt, hogy a
bámészkodó énem galaxisokkal jobban néz ki, mint a takaró
alatti.
Eltökéltem, hogy ha végre – netán – felébredek, és apám
óhaja szerint teljesen orientált leszek, első utam Spiri Harihoz,
a látnok Ramonához vezet majd, és megtudakolom tőle, meny-
nyire vegyem komolyan, amit átéltem. Vagy inkább áthaltam.
Más különösségek is történtek, mióta már-már bekaputol-
tam. Eleinte nem értettem, miként jutottam a sír szélére. Majd
újfent jött a kívül-lévős állapot: a tengerparton fagyiztam Bel-
loqkal, Uriannel és Ellával. Hirtelen többszólamú motorbőgés,
fegyverropogás hallatszott. Reflexből földre löktem a két gye-
reket, föléjük borultam. Irtózatos rúgásokként értek a golyók,
és elvesztettem magam a semmiben.

9
 Később láttam a saját vérbe dermedt testemet, a tébolyultan
küzdő Belloqot a vérbe borított sétányon, a találataitól elhulló
terroristákat, a feléjük rohanó zsarukat…
És egyikük meglőtte Danielt.*
Meghaltam újra.
Végtelennek rémlő semmiben lebegés után érzékeltem,
hogy körülöttem mindenki jajgat, valaki a bordáimat tördeli,
Urian sikítva sír, Ella könnyei hullanak rám. Valahogy persze
tudtam: szívmasszázsban részesítenek, hátha újraéledek.
Nem vártam meg a végeredményt. Megint megszakadt a
kapcsolatom a külvilággal. Nem haltam meg, és nem is éltem.
Nem a tradicionális alagútban lépdeltem fehér fények között.
Virágos réten jártam. Őrült-eleven-vad erővel tűzött a Nap,
aranyos-ködös csillámfénybe vonva a környezetet. Émelygető-
en lassúnak és édeskésnek tűnt minden. Szelíd állatok vettek
körül, csillódzó nyulak, őzek, unikornisok.
Túl sokk volt ez nekem. Unikornisokk.
Újfent megszakadt az érzékelésem. Híg, fekete sármocsárba
süllyedtem, testestől-tudatostól. Utolsó reakcióm az lett volna,
hogy mégis inkább az unikornisos csillámvilágot óhajtom,
akármilyen édeskés is, de már nem volt választásom.
Néhányszor még elmentem és visszajöttem, majd mintha ál-
landósult volna a fura kettősség. Mozdulatlanul hevertem a ta-
karó alatt, orvosok, nővérek babráltak rajtam-köröttem. Szinte
mindig ült valaki az ágy melletti fotelben. Megtudtam, hogy
Daniel él, a zsaruk nem ölték meg, csupán elkábították.
Egyszer, amikor épp egyetlen ismerős sem időzött a szobá-
ban, izgatott fiatal nő surrant be. Nyirkos halbőr érintésű kezé-
vel megragadta és megrázta a karomat. Reakciótlanságom lát-
tán a mutatóujja élével megpöcögtette a szemhéjamat, ám ott

*
Vavyan Fable: Galandregény.

10
sem váltott ki reflexet. Arcon és vállon csipkedett, végül nyug-
tázta a semmit.
– Ha már úgyis nagyjából hulla vagy, tegyél meg egy szí-
vességet! – suttogta, közel hajolva a fülemhez. Néhány ak-
kordnyi szipogás után tovább hadart: – Azért pont rád esett a
választásom, mert ugyan lesz egy bypassműtét nemsokára, de
nem engednek be a műtőbe, hogy beszéljek az ipsével, aki ott
művileg meghal, és az operáció végén felélesztik, már ameny-
nyiben sikerül. Te viszont itt heversz, senki sem őriz, ráadásul
azt is hallottam, hogy zsaru vagy. Pont kapóra jössz! Mellesleg
nem a PIN-kódodra vagy a nyertes lottószámokra vagyok kí-
váncsi, hanem arra, hogy hova tűnt a nővérem. Él-e még? Ha
megölték, ki gyilkolta meg? Hol találom a mocskos rohadékot?
Na, koncentrálj! A testvérem Imagine Holth. Két hete nyoma
veszett. Ha odaát van, faggasd ki: hogyan, mi történt vele? A
tartózkodási helyét akarom tudni, élve vagy holtan! És persze a
gyilkosa nevét, címét, amennyiben halott! Na, igyekezz! Két
óra múlva visszajövök. Addigra ébren legyél ám, mert sürgő-
sen kell Imagine válasza!
A testen kívüli énemnek nem kellett körülnéznie, hogy lás-
sa, a közelben bujkál-e Martin öcsém és/vagy a másik móka-
mester, Cyd. Tudtam, nem ők ugratnak a halbőrű nőn keresz-
tül.
Így hát körbeszimatoltam odaát. Imagine Holth nem járt ott,
és én is visszajöttem. Ébredésem ugyan még várat magára, ki
tudja meddig, ha egyáltalán.
A nővérét kereső ifjú nő, Lucy Holth viszont sűrűn visszajá-
rogat az ágyamhoz. Egyre türelmetlenebbül noszogat, hogy éb-
redjek. Már eddig is több kötetre elegendő sztorit mesélt eltűnt
testvéréről, hátha ezzel tettekre motivál. Pörgök is, motiváló-
dom is, ébredezni mégsem sikerül.

11
 Kínomban rendszeresen lecsekkolom, kifüggesztették-e már
a táblát kórszobám ajtajára, miszerint:

A hímvessző mérete elhanyagolható az örömszerzés

szempontjából, kivéve, ha kicsi

Mintha egyszerre álmodnék valóságosat és azon tú-

lit, akárha cselekvő részese volnék az életemnek,
miközben persze nem. Mintha rezzenetlen kómá-
ban, lehunyt szemmel, háton fekve is magas fordu-
latszámon pörögnék, úgy történnek velem-bennem a furcsasá-
gok. Ez egyáltalán nem pihentető. Így már teljesen érthető,
hogy a kómából magukhoz térők levertek, lagymadtak.
Imagine Holthot keresve sokféle világot járok be. A boron-
gósan szürke halottasból fejvesztve menekülök, aztán győz a
zsarukíváncsiság, és mégiscsak visszamerészkedem.
Az ott bolygó lelkek látszólag nem vesznek tudomást rólam.
Hologramszerű, áttetsző testük a sármocsaras talaj fölött lebeg
a szürke homályban. Hallom a gondolataikat, amelyek az élő-
kéitől eltérően nem csaponganak összevissza. Nagyon is kon-
centráltan azon zakatolnak, mi történt velük a valódi életük
végszakaszában. Talán a személyemnek szólóan főleg meg-

12
gyilkoltak vesznek körül; hadarva, dühödten vádolnak-
vádaskodnak.
Muszáj megtorpannom egy tetovált felkarú fiatal férfi mel-
lett. Valami azt sugallja, fontos közlendőt tartogat számomra.
Az ő szemével látok, az ő agyával érzékelem a külvilágot,
bármilyen ijesztő is.
Egy csapat ölőlegény vesz körül, dermesztőén rideg, har-
sány biorobotok a konkurens bandából, a bicepszük nagyobb,
mint az IQ-juk. Miközben trágár stílben vitáznak-évődnek
egymással, mintegy mellékesen szitává lőnek. Vagyis nem en-
gem, hanem az ifjút, ám ebben a különösen gonosz varázsvi-
lágban oly mindegy: ő is én vagyok.
Ketten felkapják vérző holttestemet, és begyömöszölik egy
ócska verda anyósülésére. Az egyik fegyveres behuppan mel-
lém a kormányhoz, viccesen megpaskolgatja a hulla vállamat,
és padlógázzal indít.
Ernyedtebb nem is lehetnék, így hát a lendület a vállára bo-
rít. Ő röhögve letaszigál magáról, még egy lapos poént is elsüt
a buziskodásról. Erre még többször visszatér, mivel padlógázt
és satuféket váltogatva hibbant hullámvasút-szerűen vezet, akár
az izomagyú kezdők.
Durva stílusa következtében gyakorta rádőlök, vérrel mocs-
kolom a ruháját, az ölébe borulok, vagy meglököm a váltón
nyugvó kezét, bármennyire viszolygok is tőle (a hullaság elő-
nye, hogy a porhüvely nem érez hányingert, habár gondol rá).
Sofőröm már nem poénkodik. Úgy érzi, drasztikus szexuális
zaklatásban részesítem. Ha valóban ez történne, sajátos nekro-
fília lenne, végtére többnyire a hullát molesztálják, nem pedig
fordítva. Egyre durvábban lökdös vissza a helyemre, és vihog-
va nyugtázza, mikor a fejem az ablakhoz koppan.
A szitaszerűen lyukacsos trikót, műbőr dzsekit, marhahaj-
csárcsizmát viselő huszonéves fickó megmarkolja a hajamat, és

13
nyughass, hülye buzi! üvöltéssel még egyszer az üveghez locs-
csantja halott fejemet.
S végre lefékez egy kihaltnak tűnő utca végén lévő térnél. A
néhai felismeri a helyet, enélkül nem tudnám, hol járunk. Ar-
rébb keskeny, doboz jellegű, sötét ablakú házak sorakoznak.
Senki sem mozdul, talán még biztonsági kamera sem lát ben-
nünket.
A biorobot, falloszra hajazó rakéta tetkóval a nyakán, ki-
kecmereg a kocsiból, a saját helyére ráncigálja nyeklő-nyakló
hullámat, amely ernyedten ötször nehezebb lehet, mint élő ál-
lapotában volt. Durva mozdulatokkal elrendez az ülésben, alám
dugdos egy gányolt ketyerét, rám csapja az ajtót, és elkuncog a
sötétségben.
Ráérek, az örökkévalóságig. Addig biztosan nem fogok itt
ülni, bomolva s enyészedve, csak amíg valaki rám nem talál.
Az illető majd riasztani fog másokat, talán elsősorban a zsaru-
kat, és ha már elegen körém gyűltek, a rigoros hátsó felem alá
rejtett bomba felrobban, és én szétszóródom a szélrózsa összes
irányába.
Na persze a közelemben lévők szintúgy.
– Szia, besteha! – hallom, ezúttal a kórházi ágyban.
Hurrá, kimenekülhetek az időzített tetemből. Nem nézek fel
(bárcsak tudnék!), így is látom bakfisodó nevelt lányomat, El-
lát, és azt is tudom, mit simít a nyakamhoz: érzem az eleven
bunda selymes melegét.
– Elhoztam Szfinxet terápiás kékvérűnek, mert már éktele-
nül búsult nélküled. Akárcsak mi is, mindannyian – sóhajtja.
Az ezüstszínű macska hozzám gömbölyödik, mellső lábai-
val átöleli a nyakamat, és csiklandós bajszú arcát az enyémhez
simítva húszhengeres dorombolásba kezd. A forró szeretethang
erőteljesen megdobogtatja a szívemet. Látom a monitoron fel-
pörgő EKG-görbét, a boldog Szfinxet és az engem fürkésző El-

14
lát, amint reménykedőn arra vár, hogy figyelmessége kiser-
kentsen a kómából, és persze látom a saját rezzenetlen arcomat
is.
Olvadok az áradó érzelmektől, mégsem erőlködöm, hogy
visszatérjek. Nekifeszültem már számosszor, de sokkal rosz-
szabb lett minden. Megértettem, hogy ezúttal nem rajtam mú-
lik, bármennyire szeretnék is irányítani. A vágyva várt ébredést
talán meghozza a türelem (amim ha volna!). Meglehet, ki kell
állnom néhány hőspróbát, mint a legkisebb királyfinak. Vagy
csak várnom kell a csodára.
Ehhez persze hinnem is kéne a csodában. Élettapasztalataim
birtokában ez egyre nehezebben sikerül. Boldogok a borult
agyú, elvakult szektások, mert az ő szlogenjük: nem kell tudni,
elég hinni.
Ó, szent együgyűség!*
Szfinx dorombol, a szívverésem lassan normalizálódik, Ella
szorítja-simogatja a kezemet.
– Meséljek valamit, besteha? – kérdezi. – Mit hallgatnál szí-
vesebben? Vidámat, szomorút? Szatírásét, horrorost? Mostaná-
ban menők a zombis, vámpíros, szupercsávós sztorik, de ismer-
lek, te nem követed a trendeket. Naná, a trendek kövessenek
téged, ha jót akarnak! Tehát a horroros sztori ugrott. Szomorú-
hoz nekem nincs kedvem. Legyen szatirikus?
Az érzelemdús bakfis megállapodik magával. Oké: legyen
szatirikus. Szarkasztikus, forrt-epés!
Beszélni kezd, alig figyelek. A macskapurrogós, mesélős
idill közepette is aggaszt a sötét utcában leparkolt verda, veze-
tőülésében a robbanékony hullával.

*
O sancta simplicitas! – sóhajtotta Húsz János a máglyán, látva, amint a ha-
lálát kívánó mamókák buzgón cipelik alá a rozsét.

15
 A kora reggeli szürkület tovatűnt, bizonyára sokan járkálnak
az utcán. Előbb-utóbb észreveszi valaki a véres holttestet a ko-
csiban.
Nem először üvöltenék a tehetetlenségtől.

16
 A hatalom rohasztja a jellemet

Igazából az otthoni háztetőn volna a helyem, hogy

veszettül extrém-horgoljak, amilyen zsizsikes elme-
állapotban leledzem, több napja. De persze nem te-
hetem, mivel főnöknőm, a jégcsap Maryam a nővé-
rem halálközeli állapotára való tekintettel nem osz-
latta fel a nemrég mindössze egyetlen ügy megoldá-
sára összerántott csapatomat. Ad hoc egységből idültté váltunk.
Tágulékony jogköreinket meghagyva most újabb megbízás-
sal ajándékozott meg. Legalábbis ajándékozásként fognám fel a
rám bízottat, ha nem a bőszen kómázó Denisa helyett kaptam
volna a feladatot. Hiszen ő lenne itt a jackpot, ha épp nem ká-
belek és monitorok közt heverne, már-már súlytalanná fogyva,
hósápadtan.
Átrágtam a sógorommal, a majdnem-édeshúgommal, de
még a szüleimmel is: nyugiban maradok, nem cakkozom ma-
gam, teszem a dolgomat. Türelmesen kivárom, míg a tesóm
magához tér, és megereszt valami csípős beszólást, amellyel
nyomban igazolná is a személyazonosságát. Mert tutira magá-
hoz tér! Holtfix, hogy felébred, és – idővel – minden téren tel-
jesen ép lesz! Ámen.
Az orvosi vizsgálatok igazolták, hogy morzsányit sem agy-
halott, sőt: megdöbbentően élénk agyi tevékenységet folytat.
Lövésem sincs, mit jelent ez, a dokiknak sem sikerült megma-
gyarázniuk. Sűrű vállvonogatások közepette mindössze annyit
közöltek, hogy általában nem ez a jellemző, ugyanis ilyen álla-
potban az agy alapjáraton működik.

18
 Na persze, mikor jellemezte a nővéremet az általában jel-
lemző viselkedés?! Hát még az „alapjárat”?!
Önuralmat húzok magamra, ahogy a nők fűzőbe préselik a
testüket. Átkozottul kényelmetlen viselet, de legalább jól muta-
tok vele.
Kocsiba vágódom, Tasha beugrik mellém. Repülünk a me-
rénylet helyszínére.
Mire odazúdulunk, a mentők elviszik a sérülteket. A heve-
nyében felhúzott rendőrségi paravánok mögött a halottkém
foglalkozik a kevésbé szerencsésekkel.
Az utca e boldogtalan szakaszát szerves és szervetlen törme-
lék borítja. A laborosok bűnjelzacskókba szedegetik a felrob-
bantott jármű és a bomba maradványait. A széttépett testeket
vizsgáló szakértő szerint a kocsiban lévő áldozattal együtt
nyolcan haltak meg.
Az elsőként riasztott járőrtől megtudjuk, hogy a veteránnak
minősíthető verdában hagyott személy már a robbanás előtt ha-
lott volt. Egy járókelő értesítette őket a golyólyuggatott felső-
testű, véres hulláról. Szerinte a kivégzés előtt alaposan meg is
kínozták a fiatal férfit: erről puffadtra vert, rikító színű arca
árulkodott.
A szemtanú lefotózta a halottat, és mily bölcsen tette, hiszen
amint híre ment a gyilkosságnak, kitört a szokásos katasztrófa-
turizmus. Amikor pedig egy csapat – húszas éveiben járó – fic-
kó körbevette a járgányt, hogy megbámulja és/vagy azonosítsa
a holttestet, mintha csak rájuk várt volna, bekövetkezett a rob-
banás.
A szétvetett jármű körül tolongó fiatalok mind meghaltak. A
légnyomás, a röpködő test- és fémdarabok többeket súlyosan
megsebesítettek.

19
 A távozóban lévő szemtanú látta a tettest. Egy western
csizmás, műbőr dzsekis, fiatal fickó hozta működésbe a kocsi-
ba rejtett robbanószerkezetet a mobiljával.
Megdicsérem az adatgyűjtő járőrt az alapos munkáért, a tab-
letemre mentem a szemtanútól kapott fotókat. Az illető nemrég
elhagyta a helyszínt, ám előbb még gondosan megörökítette a
veterán verda körül nyüzsgő ifjakat, majd a halálukat követő
perceket is. Jelenleg talán a terapeutája díványán zokog.
Szólok a járőrnek, hogy szedje össze a területet pásztázó
kamerák felvételeit, ha léteznek ilyenek. Társaimnak is kiosz-
tom a feladatokat.
Tashával indulunk a halottas verdát felfedező tanúhoz.

Az én koromban ön se lehetett öregebb nálam*

Pördülékeny, csínes, dzsesszes, vadászgép társnőm

az első pillanattól nem hagy frigiden, ezt nem is tit-
koltam előtte, ám a testvérem sérülése háttérbe szo-
rította tűzvészszerű libidómat. Na persze, így is fel-
fogom Tasha jelenlétét, érzékelem a ruhájából-pórusaiból áradó
vérpezsgető feromonokat. Továbbra is fétisem a kétféle színű,
vaskos hajfonata.
Ő nem mutat érdeklődést, de nem is közömbös irántam.
Egymáshoz viszonyulásunk felemássága kölcsönösnek tűnik.
Kaptam tőle kisebb-nagyobb kosarakat, és azt is sugalmazta,
hogy esetleg összejöhetünk. Kétségkívül furcsákat érzek iránta,

*
Rejtő Jenő

20
ám jelenleg a zavaros nőügyi életem legfeljebb alapfokon fog-
lalkoztat.
Az előző nyomozati feladvány, sőt feladványok felfejtése
közben főleg az hajtott, hogy elkápráztassam nyaralás miatt tá-
vol lévő nővéremet. Hanem a nyaralás véres véget ért, és Deni-
sa, aki sosem hajolt el a forró helyzetek elől, most először elha-
jolt volna, hasztalan. Bár újraélesztették, majd sikeres műtétet
végeztek rajta, azóta sem eszmélt fel a kómából.
Mindent, amit azóta teszek, hozzá címezve, érte teszem, va-
lamiféle babonaságtól áthatottam. Ezúttal azt fogadom meg,
hogy a robbantásos ügy végére járva sittre küldöm a tetteseket,
és ha így lesz, ő felébred.
Saját gyötrelmeim cipelése is kegyetlenül nehéz, mindemel-
lett látom-érzem a szüleink, a majdnem-húgom, Daniel és a ba-
rátaink kínjait is. Nem először lep meg, milyen sokan szeretik
bontógolyó stílusú nővéremet.
Agyonféljük, betegre szorongjuk magunkat. Sokak szerint
ez a 21. századi populáció természetes mentális állapota, hiszen
távolabbra tekintve is bőven van mitől félni-szorongani.
Jót tenne most egy fegyveres akció, de legalább egy brutális
ökölzsúr, testcsata. Vagy egy dühödt hangulatú tüntetés a klí-
maváltozásra fittyet hányó kapzsi-habzsi egoisták ellen; talán
valamelyest csillapodna a bensőmet dúló vulkánfortyogás.
Legelőször is azonosítani kéne a kocsiban felrobbantott ál-
dozatot, csakhogy nincs miről ujjlenyomatot venni, és a fogso-
ra sem maradt épségben. Ha valaha is volt dolga a rendőrség-
gel, a DNS-e alapján megnevezhetjük, ám ez a vizsgálat idő-
igényes; a halottkém és a labor már dolgozik rajta.
Fotózgató szemtanúnk az egyik cipősdobozra hajazó épület-
ben lakik, amelyet csupán az eltérő házszám és a más színű
függönyök különböztetnek meg a többitől. A napsütötte elő-
kertben ácsorgó, bernáthegyi méretű kerti törpe épp a hátába

21
épített napelemet töltögeti az égi fénnyel, hogy aztán éjhosszat
világíthasson az orra, a sapkabojtja és a lámpása. Rajta kívül
még néhány nyamvadó növény és számtalan csikk díszíti a
zsebkendőnyi kertet.
Az ajtó gyorsan kinyílik, bentről kávé és pirítós illata, vala-
mint áporodott cigifüst tódul kifelé, utóbbi gyorsan lenyomja
az első kettőt.
A küszöbre lépő pasas bőre is kávészínű; ha nem genetikai-
lag ilyen, akkor fejbúbig feltöltődött a dopping nedűvel. Haja
őszülő, termete kiterjedt, lábkörmei rikító sárgára lakkozottak,
ez tisztán látható, mivel nem visel papucsot.
– Mi van? – kérdezi a korosodó férfiú a jelvényeink láttán. –
Áttöltöttem a képeket a kollégájuk mobiljára. Mi nem tiszta?
– A saját szavaival szeretném hallani, mi történt – felelem.
Bólint, elpöccinti az ujjai között tartott csikket, bár előbb fi-
gyelmesen kifacsarintja belőle a maradék dohányt, parazsat.
– Hát jó. Sétáltam Nostradamusszal. Ő a kutyám. Korán sze-
retek kimenni, amikor jóformán lélek sincs az utcán. Tudják,
utálok arról cseverészni a többi kutyással, hogy Buksi kakilt-e
vagy sem. Az arénázó pszichopaták is később járnak ki a vere-
kedős dögeikkel, de a sunyik is, akik nem tesznek pórázt az
idegbeteg állatukra, és oda se néznek, amikor az megtámad egy
nála kisebbet, aztán persze az orvosi költségeket sem vállalják.
Ráadásul a kutyaszart sem szedik fel, amelyet előkelően canis
mergának nevezünk. Tudták? Na ja, magukat nem ez érdekli.
Szóval megláttam az út közepén hagyott járgányt, és rögtön
rosszat sejtettem. Az a tér azon a sarkon egy bűnbanda játszó-
helye. Nem helyes srácok! Okos ember csakis akkor megy oda,
ha tasakost akar venni tőlük. Értik, mire gondolok!? Na szóval
egy félmeztelen hulla kornyadt a verdában, az ottani srácok
egyike lehetett. Látszott rajta, hogy agyba-főbe verték, mielőtt
ledurrantották. Ledurrantották? Konkrétan galuskaszedővé

22
lyukasztották. Szerintem nem ott lőtték rommá, annyi vér nem
volt körülötte. Csináltam pár fotót, és rosszat sejtve húztam is
elfele a csíkot. Ekkor kezdtek odaszállingózni a téri srácok.
Körbeállták a verdát, kiáltozták a benne ülő társuk nevét…
– Miszerint? – szúrta be Tasha.
– „Ez Yvan, kinyírták Yvant!” Ezt kiabálták. Akkor még
többen odacsődültek, és én tényleg elindultam hazafelé. Szem-
bejött egy zombiszerű figura, húsz év körüli. Inkább több
húsznál, mint kevesebb. Veszkó csizma, szita trikó, olcsó dzse-
ki, sötétlő vérfoltok. Semerre se nézve, a mobilját szorongatva
battyogott a halottas verda felé, és közben fura mozdulatokat
tett: vállat felránt, fejet ráhajt, és elölről, egyfolytában ezt a
görcsös vonaglást ismételgette. Én mentem tovább. Egyszer-
csak hallottam, hogy BUUUUUMMMM! A kutyám rémülten
kihúzta a fejét a nyakörvből, és elfutott, én meg loholtam utá-
na. Pont ott kötöttünk ki, ahol nem akartam lenni: a vérfürdő
kellős közepében! Mire észhez tértem, a mobilos főszer felszí-
vódott. Lőttem pár fotót a helyszínről, közben odaestek a zsa-
ruk is. Ennyi történt. Nostradamus már alszik, én is ledöglök,
hátha lenyugszom kicsit. Ki csinál ilyet? Milyen ember lő szi-
tává egy másikat, hogy aztán a holttesttel csaljon tőrbe máso-
kat?! Hol a kegyelet manapság?
– Mit tud a téri bandáról? – kérdezem.
A férfi újabb spanglira cuppan.
– Szinte semmit – közli vállat vonva. Minden szippantásnál
szerelmetesen csücsörít a ciginek. Extra mélyen szívja le a füs-
töt, meg is lep, hogy végül nem a sarkán fújja ki. – Sokan van-
nak, hangosak, agresszívek. A felkarjukra madárfejet varrattak.
Sast vagy keselyűt, gőzöm sincs, nem vagyok ornitológus.
Yvannek is ilyenje volt. Tudják, én még láttam őt egészben. A
robbantós krapek viszont nem madarat, hanem ízléstelen vibrá-
tor tetkót vagy ilyesmit hordott a nyakán. Pont láttam, mikor

23
elzombizott mellettem. Nem szeretném maguk helyett megol-
dani az ügyet, de szerintem a robbantós csávó egy másik banda
tagja, és ezek éppen leszámolnak egymással, nyilván valami
obligát drogviszály miatt.
– Ez is egy olvasat – bólintok.
Szolgálatait megköszönve kettesben hagyjuk a lámpást tartó
kerti törpével.

24
 A nép imád utálni

Ahogy ígérte, Ella mesél nekem. Frissiben talál-

ja ki a szatirikus sztorit, amely a Baromarcnak
(is) csúfolt szomszédról szól, aki notórius alko-
holista, lidércesen antiszociális, intellektusa egy nagybőgőével
rivalizál, óvodai jele csakis köpetkupac lehetett.
Az előadott történet műfajáról megállapítja, hogy pikareszk,
majd helyesbít: legyen inkább cikireszk, hisz teljes mértékben a
főhős negatív tulajdonságait állítja pellengérre, de hát pozitívak
nincsenek is neki. Ezután elmegy, magával viszi a zsongítóan
meleg, doromboló gallért, Szfinx cicát is.
Tüstént fázni kezdek. A testenkívüliség előnyeit kihasználva
a tengerpartra szököm, elnyúlok a forró homokon, a partot öle-
lő-simogató víz szívritmus-hangját hallgatom. Nem pusztán
melegséget, de valamiféle energiát adó hevületet is töltök ma-
gamba.
Fél percig se rágódom azon, hogy ez valóban megtörténik-e,
netán álmodom vagy képzelem. Egyszerűen elfogadom: most
ez jut nekem. Nem kekeckedem racionálisan, miszerint test
nélkül aligha fázhatnék-melegedhetnék, tehát a hevületet sincs
mibe töltögetni.
Hevület? Olyasvalami, ami térben és időben suhantat en-
gem, szabad bejárást teremtve bárhova-bárkibe. Csakis az ru-
gózzon az észérves-logikázós miérteken-hogyanokon, aki mi-
nél gyorsabban szeretne megtébolyodni. Ami engem illet, éber
és orientált állapotomban is túlnyomórészt emocionális va-

26
gyok, olyan adást is fogok, amelyet mások nem észlelnek, ergo
hihetetlennek tartják a vételt, engem pedig dilisnek.
Nem mattítja a portrémat, hogy az EQ-m markánsabb az IQ-
mnál. Ebből következően nem fogok belefagyni az értelem hi-
degébe, és például ilyen racionális agyasságot sem szólok soha:
„Azért nem olvasok, mert nem akarok álomvilágban élni.”
Anyám, kötögess!
Kihasználom a rendkívüli helyzetet, legfeljebb a végén kide-
rül, hogy csupán a pszichémben kalandoztam, így viszont meg-
tudtam, milyen különleges világ is ez; van itt mindenféle kacat
és kincs, közönséges holmitól a varázslatosig, akárcsak a ga-
rázsvásáron.
Emelem a tétet. Eddig a holtak között kerestem Imagine
Holthot. Most kijelentem magamban, hogy találkozni akarok
vele, és – csiribá! – máris mellette termek. Ennek ő nem veszi
hasznát, mivel nem érzékel engem, én pedig fizikailag cselek-
vésképtelen vagyok. Márpedig itt sürgősen cselekedni kéne.
Imagine fogoly, nem is egyedül. Rajta kívül még hárman
hevernek az eszkábált fekhelyeken. Közös helyiségben, rácsok
által elkülönítve raboskodnak egy tanyaház pincéjében.
Mind a négyen nők, külsőleg alig hasonlítanak egymásra.
Életkoruk változatos, húszévestől közel hetvenig. Börtönüket
vakító fényű mennyezeti lámpák teszik sebészeti műtő világos-
ságává. Nem véletlenül ötlik fel a hasonlat: a rácsmentes olda-
lon altatógép, műtőasztal álldogál. Üvegajtós szekrényben fém-
tálcákon tárolt operációs eszközök, kések, szikék, fogók, ter-
pesztők, horpasztók(?) és egyebek fertőtlenítődnek kékellő
UV-fény alatt.
Bőven középkorú házaspár él a faházban. A nappali-
konyha-étkező funkciójú helyiség falain aranyozott keretbe
foglalt családi fotók, orvosi diplomák függenek. Egyéb okmá-

27
nyok és kivágott újságcikkek rajzszöggel, tűzőgépkapoccsal
rögzülnek a vénülő deszkákhoz.
A kiállított holmikból kiböngészhető, hogy Karina és Ruben
Alba harminc évvel ezelőtt kelt egybe, miután lediplomáztak
az orvosin. A következő években szakosodtak-rezidenskedtek.
Idővel kaptak néhány szakmai díjat és más elismerést.
Ám egy napon illegális orvoslás vádjával lepleződtek le.
Zsaruk és/vagy riválisaik elől menekülő sérült bűnözőket rak-
tak össze, hogy azoknak ne kelljen a lebukást kockáztatva kór-
házba menniük „golyószedésre”. Másokat a felismerhetetlen-
ségig átváltoztattak, nem kevés pénz ellenében (amit viszont a
rendőrség nem talált meg). A bulvárlapok szerint új arc készí-
tésében Albáék verhetetlenek voltak. Egyéb specialitásuk is
akadt: az ujjlenyomatcsere. Az általuk kifejlesztett eljárásból
azóta más zugsebészek is szépen megélnek.
Különleges tudásukat a bíróság többéves börtönnel honorál-
ta. Orvosi engedélyük mindörökre odalett.
Szabadulásuk után önfenntartásra rendezkedtek be egy isten
háta mögötti tanyán. Amíg ez a fejlemény újdonságnak számí-
tott, firkászhadak háborgatták őket, ezért még titkosabb helyre
költöztek, és a naponta százával kirobbanó újabb és még újabb
szenzációk is feledésre ítélték a világtól elvonult házaspárt.
Végzetes hiba volt levenni róluk a sajtó, pláne Justitia sze-
mét!
A magára maradt sebészpár rejtett és nyilvánvaló mentális
problémái azóta még markánsabban kibontakoztak. Önfenntar-
tásuk nagyjából egyet jelent az orvvadászattal, amelyet szám-
szeríjjal, csapdával, hangtompítós flintával űznek. Az állatbőrt,
szőrmét, trófeát és a felesleges húst feketén értékesítik immár
kiterjedt (és hallgatag) vásárlói körüknek.

28
 Ugyancsak az önfenntartásukat szolgálják a titkon bevállalt
kisebb-nagyobb műtétek, amelyeket a kórházaknál jóval ol-
csóbban végeznek, habár a rizikófaktoruk magasabb.
Szexuális életük is sajátosan önfenntartó. Mivel már akkora
élvezetet sem lelnek egymásban, mint saját magukban, kibőví-
tették az alanyi kört. Erről ugyan nem akarok részleteket meg-
tudni, mégsem úszom meg. Jelen állapotomban ők is vagyok:
olvasok bennük, érzem őket, bármilyen irtóztató is.
Mi több, ők is éreznek engem, legalábbis nyugtalanná vál-
nak a közelségemtől. A szembeszökően sovány, banyásan-
kócosan őszülő, menyétképű Karina a fejét felkapva szimatolni
kezd, mintha kiszagolhatná ottlétemet.
Az asszony viselkedése láttán Ruben előhúzza a hosszú csö-
vű stukit a nadrágkorcból. Roggyantott térddel, éber-óvatosan
körbejárja a házat, majd kívülről is megkerüli, az ellenséget ku-
tatva.
A bűntudat paranoiát okoz.
Ha látható volnék, Alba habozás nélkül halomra lőne, hul-
lámat bevonszolná a disznók közé a dagonyás karámba, ahogy
(emberrel, állattal) szokta. De nem lát, csupán érzékel, sejt, ne-
szít. Éppenséggel vaktában is belém ereszthetné a tárat. Testet-
len állapotomban fel se venném.
Talán azt is gyanítják, hogy bárki is az, akit maguk körül
sejdítenek, nem árthat nekik.
Holott szüntelenül azon töprengek, miként árthatnék mégis.
Hogy a négy elhurcolt, fogva tartott nőt soha többé ne bántal-
mazhassák.
Egyértelmű, hogy fizikailag tehetetlen vagyok. A mestere-
imtől tanult letális pörgörúgásommal egy szállongó tollpihét
sem téríthetnék le röpútjáról. Verbálisan sem fektethetem ki
őket, hasonló ok miatt.
Na de akkor mit tehetnék?

29
 Aki az érvelést nem tudja támadni, az érvelőt támadja

Ruben visszatér a házba. A feszes tartású pasas

nem hízékony fajta, karja, lába virgácsvékony, hasa
mégis jókora és hegyes, bőre sárgás. Nyaka az átla-
gosnál hosszabb, mintha eredetileg zsiráfnak indult volna az
anyaméhben, majd sajnálatosan módosult, és az lett belőle, ami
(nagy kár). Álla szögletesen előreugró, ajkai sötétszürkék, orra
keskeny, mélyen ülő szeme mereven szúrós tekintetű, ínhártyá-
ja sárgás. Hosszú szálú, gyéres haja lebbenékeny, kicsillan aló-
la viaszos fejbőre.
A jogosultan paranoid házaspár összenéz. Karina felvonja
csontos vállát. Egyelőre feladják a gyanakvást. Ruben
visszadöfi a stukit a nadrágderékba. Barkácsolós asztalához le-
huppanva tovább bíbelődik a gyilokeszközeivel. Miközben ola-
jos ronggyal dörgöli a vasait, laptopján az erdőben elhelyezett
vadkamerák képeit szemléli.
Odalent a vakító lámpafényben fürösztött, romló állapotú,
meg- és elkínzott nők arról suttognak, hogy soha senki nem
fogja megtalálni őket. Tucatjával eszelik ki és vetik el a meg-
valósíthatatlan szökési terveket. Gyakori hangulatingadozások
közepette felváltva zokognak, átkozódnak, és bosszúterveket
szövögetnek rabtartóik ellen.
Karina időnként a pincebörtönben lévő kamerák képeire pil-
lant a saját laptopján, a foglyok beszélgetésébe is belehallgat.
Kigondolja, hogy éjszaka melyikükkel töltsék a kedvüket.
Látja a lent sínylődő nők hanyatló állapotát. Habár éppen-
séggel kiszolgáltatottságuk és elesettségük pumpálja fel a libi-
dóját, pontosan tudja: mielőbb meg kell műteni őket. Amíg
nem késő. Amíg piacképesek.

30
 Azután majd újabb alanyokat szereznek a további élvekhez
és más célokhoz. Némi szerencsével vevőt is lelnek a portéká-
nak, mire rájuk unnak.
De mindenekelőtt…!
Karina a háztartási ténykedést félbehagyva a padlótól plafo-
nig érő tükör elé lép. Annak idején ötöt is visszaküldött az üz-
letbe, mire megtalálta a legkevésbé torzító példányt. Ebben se
látja magát tökéletes szépségnek, de ez előtt állva képes elkép-
zelni, milyen lesz az új arcával, s csaknem elolvad gyönyörű-
ségében.
Már csak a pénzforrást kell előteremteni a bonyolult műtét-
hez, mert ez többorvosos kihívás, egyetlen sebész nem bír el
vele. Magától értetődően erre is van tervük. Ruben hamarosan
indul, és megszerzi a suskát.
Fantáziálás közben ismét elfogja a gyomorprés érzés, misze-
rint nincsenek egyedül az épületben (a foglyokat nem számít-
va). Rövid töprengés után a telefonhoz lép. A közeli faluban
praktizáló, boszorkány hírnevű, ügyfelei által Papnőnek szólí-
tott özvegyet hívja. S az máris indul hozzájuk a füstölőjével és
egyéb mágiás eszközeivel, hogy kiűzze a házban leskelődő
szellemeket.
Érdekel a rontásrontó nőszemély szakértelme. Mióta Ra-
monát, a Fellini-kedvence alkatú látnokasszonyt megismertem,
magabiztosan hiszem, hogy boszorkányok valóban léteznek,
jóllehet ezredannyian sincsenek, mint ahányan annak tartják-
hirdetik magukat. Eleinte Ramonában is kételkedtem, de ő nem
csupán engem győzött meg. Egykori mesteremet, Quasimodót
is megigézte. Olyannyira, hogy röpke liezonba keveredtek.
A röpkeség nem múlt el nyomtalanul. Ők ketten azóta is ke-
belbarátok. Nagy hasznát veszik egymás képességeinek, ahogy
én is az övéiknek. Belloq ezüstróka-hajszinű, zsarumúltú nagy-

31
bátyja, Quasimodo az evilági segítőm és informátorom, Ra-
mona a másléti világból hoz híreket.
Papnő a házba lép. A tarka ruházatban pompázó, telt alakú,
negyvenes asszonyság szagos parázzsal teli fémtálkát tart a te-
nyerén. Hanyagul kontyba tekert hajából méretes madártollat
ránt elő, sasét vagy griffét. Azzal legyezgeti a növényparázsról
felszálló füstöt.
Abrakadabra hangzású varázsigéket mormolva, fontoskodó
ábrázattal bebarangol minden zeget s zugot, némely pontokon
hosszabban elidőzget. Ilyenkor felakad a szeme, csak a fehérje
látszik, és ezt meglepő sebesen forgatni is képes. Olybá fest,
mintha önmagából igyekezne kiűzni az ördögöt, ám az veszet-
tül ellenáll neki.
A nyomában járok. Olykor elébe vágva a tálka fölé hajolok,
megmártózom a szelleműző füstben, vagy az arcába fújom azt
(vagy egy kósza légáramlat segít be), és ő könnyezni kezd tőle,
de nem a könnyeitől nem lát engem. A következő ráfújás után
krákogásra vált, eközben elbotlik egy széklábban. Kis híján or-
ra esik, felbuktában már-már a parázsba temeti az arcát. A bot-
rányos szagú, forró füsttől krákogása tüsszögéssé viharosodik.
Percekig képtelen abbahagyni a prüszkölést. Légzőszervei
viharában szanaszét fröccsen az orrfacsaró növényparázs.
A házaspár egyelőre türelmet tanúsít Papnő sajátos tevé-
kenysége iránt. Arra koncentrálnak, érzik-e még az ártó szel-
lemek jelenlétét.
Naná, hogy érzik: ők maguk azok.
– Folytassa, még itt vannak! – parancsolja Karina.
A jelenlétemre gyanútlan Papnő leteszi a fémtálat, visszadö-
fi a grifftollat a hajába. Az övén függő, herezacskóra hajazó,
szőröcske tarsolyból apró csontokat és kockákat szed elő; e
kincseket rázogatva újfent körbebarangolja a házat. Érezvén,
hogy füst nélkül kevésbé meggyőző a produkciója, a konyha-

32
asztalra szórja a csontokat, saját készítésű varázsmécsest gyújt,
amely inkább füstgránátnak hiszi magát, és fél perc alatt vasta-
gon beteríti a hajlékot átláthatatlan, orrfacsaró köddel.
Papnő felmarkolja a parányi csontokat, s szolid fuldoklás
közepette folytatja a szelleműző ténykedést. Olybá fest, mintha
a füst az ő szájából, orrából tódulna elő, megváltoztatva a
hangszínét is.
Ejha, ezzel a kongó hangeffekttel már egészen meggyőző!
A sebészpár krákog, köhécsel, legyezget. Átszellemülten fi-
gyelik, sikerrel járt-e a kifüstölés.
Visszahúzódom kissé, így hát megállapítják: minden rend-
ben, köszönik. Mennyivel tartoznak?
Papnő azt feleli, a teljes sikerhez a padlástól a pincéig végre
kell hajtania a mentesítési aktust.
Albáék kórusban közlik, hogy ők ezt egyáltalán nem igény-
lik.
A boszorkány a rossz szándékú szellemek visszatérésével
riogatva erősködik, ezért felengedik a padlásra, de a pincébe
továbbra sem mehet. Ellenben kicsalják a melléképületekbe,
hogy a haszonállatokból is kiűzze a gonoszt.
A gonosz bennetek van, sziszegem tehetetlenül.
Ha Papnőnek feltűnt, hogy tabu a pince, talán gyanút fog, és
megemlíti valakinek. Például szólhatna a helyi zsaruknak, hogy
Albáéknál valami bűzlik. Akkor azok nagy erőkkel kivonulná-
nak, tudván, mennyi fegyvere van a börtönviselt párnak, pedig
egy sem lehetne, és…
Honnan tudnák? Álmodj, királylány!
Kisvártatva Ruben átöltözik, rutinos búcsúpuszit cuppant
Karina szájára. A házból kilépőben már nem látja, hogy neje
fintorogva letörli ajkáról a házastársi nyálat.
Alba a fészerbe siet. Dobozba tuszkol egy kétségbeesetten
tiltakozó kölyökmacskát. Kocsiba huppan, elsüvít.

33
 Bár nem ejtettek szót a terveikről, tudom, mire készül a per-
verz fickó a kis cirmossal. Hiába töprengek, miként akadályoz-
hatnám meg a gazságot.

A műveltségnek nincs fegyelmező ereje

a barbársággal szemben*

A vezetőfülke kuplerájosan rendetlen, hipernegatív

kisugárzású, ráadásul pokolbüdös. Ruben barna pa-
pírba sodort vékony cigit szív, egyesével ugyan, de
futószalag-szerűen, mivel a házban nem teheti.
Az ablakot nem engedi le, nehogy megint kö-
zépfülgyulladást kapjon, tudniillik hajlamos rá, és semmitől se
fél jobban, mint ennek fájdalmától, pedig a mája is jócskán ro-
mos. Mindezt onnan tudom, hogy ő is én vagyok, miközben
persze magamat is érzem.
E kettősség brutális küzdelmet folytat bennem. Ilyen lehet a
skizofrénia. Még egy ok arra, hogy mihamarabb kievickéljek a
kómából.
Egyszerelmem, Daniel Belloq menekít ki a viszolyogtató
helyzetből. Az ágyamra ülve szájon csókol, bizsergető szavakat
sóhajt a fülembe, lehelete ölelésforró. Úgy igazít a takarón,
hogy engem is érintsen, arctól lábszárig. Közelsége korábbi
csókok és érintések görögtűzszerű emlékét robbantja fel ben-
nem.
Ha ocsúdni tudnék, katapultálássszerűen tenném. Felpattan-
va megragadnám életem pasasát, és követelném, hogy tüstént

*
Márai Sándor.

34
tegyen a magáévá, az előjáték utólag is ráér. S persze tudom,
hogyha valóban feleszmélnék, lehangolóan kripli volnék a
vérmes szexhez, mégsem bírok másra gondolni.
Már az ellentmondás is ellentmondásba keveredik bennem.
Sürgősen zizigyógyászra volna szükségem! Ide nekem egy
kóma-terapeutát!
Belloq az arcomat, hajamat simogatva szégyentelenül beszél
az érzelmeiről. Már-már feledteti velem, mire készül az aljas
sebész. Mivel reménytelen elkapnom őt egy vulkánkitörés-
szerű hitvesi szerelmezésre, igyekszem inkább a bűnbe téve-
lyedett exdoktor rendőri elkapására koncentrálni.
Először is: szó sincs eltévelyedésről, ődokisága roppant tu-
datosan, emelt fővel tért le az úgynevezett egyenes útról. Má-
sodszor: passzív kómában heverve mégis hogy a pitvarba hiú-
sítsam meg gyerekrablási szándékát?
Soha ragyogóbb alkalmat: itt ül mellettem az akciócsoportos
Belloq, aki – Shakespeare-rel szólva – ízről ízre király, nem-
csak férfinak, de zsarunak is. Miként adhatnám tudtára, hogy
meg kell mentenie egy gyereket?! S persze a kiscicát is!
Hallom a saját belső hangomat, amint kiabálja, hova men-
jen, miért menjen, rohanvást. Testetlenül rázom a vállát, muta-
tóujjal bökdösöm a mellkasát, a fülébe üvöltök. Hasztalan.
Egyszerelmem nem reagál a pattogásomra.
Értem aggódva újra elmondja: az engem lelövő terroristák
zöme halott, a többiek rabok. Emlékeztet, hogy megegyezett
velem, habár egyoldalúan: ha az utolsó szökésben lévő gyilkost
is elgáncsolja, cserébe felhagyok a kómával. Ő állta a szavát: a
hajánál fogva vonszolta az ágyamhoz a fickót, miután az fel-
fegyverzett társaival betört a kórházba, hogy a tengerparti tá-
madás sérültjeit velem együtt lemészárolja. Mivel ez nem teg-
nap történt, bőven aktuális a csere. Ideje felébredni a Csipkeró-
zsika-álomból.

35
 Kösz, hogy mondod, Mogorva! Ébrednék is, ha tudnék!
Miközben sápadt mozdulatlanságban fekszem a speciális
ágyon, elölről kezdem a kiabálást, amit csak én hallok. Lélek-
szakadva igyekszem rábírni Belloqot, hogy eredjen Alba nyo-
mába.
Ruben Albát is teljes mentális erőbedobással szuggerálom,
mégsem történik semmi. Nem hajt szakadékba, fának se rohan,
meg se gondolja magát. Töretlenül gyorshajt a célja felé.
A lafancos életbe! Ez nem ér! Miért jutnak tudomásomra
olyan dolgok, amiket nem befolyásolhatok? Ez olyan hétköz-
napian életszerű! Ezért kár volt bekómáznom!
Belloq zsebében rezegni kezd a telefon. Mielőtt felkapná,
rám pillant, azt fontolgatva, zavarna-e, ha itt beszélne a hívó-
val, vagy inkább kimenjen. Mivel meggyőzően zombinak lát-
szom, mellettem marad.
Patrick Wyne, a főnöke tudatja vele: akció készül, sürgősen
indulnia kell.
Hoppá! Hiszen Alba is arrafelé tart, amerre Daniel lendülne!
Akkor most kipróbálom, hány fejben lehetek egyidejűleg!

Az alkohol durva agyradír

A kiszemelt kislány minden délután egyazon idő-

pontban viszi a parkba a kutyáját. Megbízható, pre-
cíz, tízéves gyerek, az útvonalát sosem variálja. A
házuktól indulva elhalad a parkóló mellett, és besétál
a fák közé. A kavicsos sétányon megkerüli a nyírfaliget közre-
fogta tavat, hazafelé kanyarodva leveszi a pórázt a spánielről,

36
néhányszor eldobja neki a labdát, és harminc perc múlva újra
otthon van.
Bár a parkban lovasok, bringások, futók is járnak ilyenkor,
mindenki a saját sportteljesítményének rögzítésével törődik.
Beszélő-gondoskodó okosóráik fitneszapplikációi jobban le-
nyűgözik őket, mint a külvilág. Gyerekjáték lesz elkapni a
kölyköt, amikor az visszaér a parkolóhoz.
Ruben lesben áll a megfelelő helyen, közel a furgonjához,
hogy minél hamarabb lepattanhasson a színről a prédával.
Amint a gyerek lekapcsolja a pórázt, a bokrok mögött rejtő-
ző férfi a kutya elé hajítja a kis cirmost.
A vadászeb tüstént rámozdul a rémülten menekülő kölyök-
állatra.
A kislány futásnak ered mögöttük.
– Kanapé! Nem szabad, ne bántsd! Kanapé, gyere vissza!
Kanapé, te rohadék! – zihálja.
Minden terv szerint halad. A végrehajtással elégedett Ruben
a csalitosból előbújva a gyerek után lódul.
– Várj, segítek elkapni! – kiáltja.
A száguldó eb már-már utoléri a lélekszakadva cikázó cir-
most, ám váratlanul egy lovas terem előttük a bokrok mögötti
lovaglóösvényről, és megakasztja a hajszát. Hátasát megállítva
lepattan a nyeregből. Villámsebesen felkapja a földről a kiful-
ladt kölyökmacskát.
A hökkenten fékező spániel a ló lábának ütközve felhempe-
redik, majd szűkölve elinal.
A kislány továbbra is Kanapé nevét kiáltozza.
A lovas a pólójába rejti a nyitott szájjal lihegő, dermedtre
ijedt kis cirmost.
Ruben felháborodottan ráförmed:

37
 – Hé, mit képzel!? Magának tilos itt száguldoznia! Majdnem
legázolta a gyerekemet! Takarodjon vissza a kijelölt ösvényre!
Mindjárt hívom a zsarukat!
Dörgedelmét elhallatva a zsákmányra mozdul. A körbe-
körbe futkosó kutyát hajszoló kislány karját megragadva a par-
koló felé lódul a kapálózó zsákmánnyal.
A rettent gyerek szóhoz sem jut, nem értvén, mi történik.
Kanapét akarja. Sarkát a talajhoz tapasztva legyökerezik.
– Gyerünk, kicsim! Anyuci már nagyon vár – sziszegi a dü-
hödő Alba.
Szíve szerint nyakon vágná a konok taknyost. A fontoskodó
lovas nem volt bekalkulálva pöpec tervébe, le kell őt ráznia. A
gyereket felkapva hátraröffen a válla fölött, hogy elvegye a fic-
kó kedvét a hősködéstől:
– Kopjon le, fiacskám! A gyerekem autista! Speciális bá-
násmódot kíván!
– Kanapé! – nyöszörgi a kislány. – Kanapé!
– Utánunk fog jönni, ne nyavalyogj!
– Uram, álljon meg egy szóra! – követeli az ifjú, szorosan a
nyomukban vezetve a lovát. – Nem hiszem el, hogy magáé a
gyerek!
– DNS-tesztet ne mutassak? – mordul Ruben.
Villámgyors félfordulatot tesz a kezében tartott kislánnyal.
A fegyverként használt gyerek kipörgő lábai állon csapják,
lekaszálják a lovast. Amikor a férfi egyensúlyát vesztve meg-
roskad, Alba a tarkójára sújt, végezetül felrúgja az összegör-
nyedő testet. Legszívesebben lelőné a rohadék okvetetlenkedőt,
hogy az ne tanúsíthassa a gyerekrablást. Csakhogy a stukkert a
furgonban hagyta, nem számított komplikációra.
A hátas a fűben vonagló lovasa mellett harapdálja a füvet.
Kanapé előkerül a bozótból, és ugatva a gazdája után lohol.

38
Ruben egy nyolcpontos rúgással tőle is megszabadul. A gyerek
üvöltve zokog, mindenfelől nedvedzik és gusztustalan.
Alba magából kikelve ráordít.
– Kussolj már! Mi vagy te, sziréna?! Hogy az anyád vágott
volna a falhoz, amikor először felnyíttál!
A kislány tovább szűköl és nedvedzik, hiszen bántalmazott
kutyája mozdulatlanul hever a fűben, talán meg is halt, őt az
őrült idegen egy furgonba tuszkolja, a szájára nyomott ragasz-
tócsíkkal elnémítja, kábelkötegelővel szorosan gúzsba köti.
A leütött lovas kábultan felkecmereg. Néhány mozdulattal
ellenőrzi, épségben maradt-e a pólójába menekített kölyök-
macska. Visszakapaszkodik a nyeregbe, és a letipliző kisteher-
autó után nyargal.
A főútra toppanva szerencsésnek érezheti magát.
Kék villogós Mazda süvít felé.
Heves integetése, véres arca láttán a járgány lefékez mellet-
te.
– Mi történt? – kérdezi a kocsiból kilépő Belloq.
Válaszként ezernyi, izgatottan előadott információ zúdul rá.
Nem roppan meg a közlés súlya alatt, épp ilyen közegben érzi
nyeregben magát. Rutinosan rendszerezi a hallottakat. Azonnal
hívja az egyenruhás zsarukat, közli a gyerekrablást, a furgon
típusát, rendszámát, elrendeli a körözést.
Két percen belül fékez mellettük egy járőrkocsi. Daniel a
kipattanó rendőrök gondjaira bízza a szemtanút, a cirmost, az
odasántikáló spánielt, és tovább száguld a csapatához.

39
 Csak egy otthon van, a műveltség*

Mindennap reménykedve lépek Denisa kórházi

szobájába, hátha épp abban a pillanatban nyitja ki a
szemét, hátha engem részesít elsőként visszatérése
örömében, és én oszthatom meg a boldogító hírt az
érte aggódó többiekkel.
Ezt még annál is jobban értékelném, mint ha dicsőségesen
elcsípném az egyik brutális banda tagját kivégző másik brutális
banda tetteseit. Habár túl fiatal vagyok a kiégéshez, épp efféle
jeleket tapasztalok magamon, amióta megkaptam az ügyet.
Igyekszem csillapíthatatlan rendőri érdeklődést szítani ma-
gamban a feladat iránt, egyelőre csekély sikerrel. Tehát épp
ideje, hogy a nővérem észhez térjen végre. Ez felturmixolná
megülepedett életkedvemet.
A szoba felé igyekezve látom, hogy egy idegen nő hadoná-
szik Denisa ágya mellett. Öltözéke alapján nem orvos vagy
ápoló.
Kifinomult anyámtól tudom, hogy a nő (minden rendes nő!)
kiskosztümöt visel, sőt: decens kiskosztümöt.
Épp elégszer hallottam, hogy az ő korában már a tesómnak
is ilyenben kéne járnia. Ezen a tesóm hol bosszankodott, hol
ironizált, és továbbra is maga varrta extravagáns ruháit, ame-
lyeket aztán anyánk többnyire slamposnak vagy polgárpuk-
kasztónak titulált.

*
Márai Sándor.

41
 A kiskosztümös ismeretlen nő körül távolról is érzékelhető-
en rezeg a levegő. Ezt az idegvibrátor típust általában ívesen
kerülöm. Minden percben sokkoló magasfeszültség alatt tartják
magukat és a környezetüket. Az alakját meg se figyelem. Hu-
szonéves lehet, papírlapot lóbálva szenvedélyesen magyaráz a
nővéremnek. Közeledésemet megneszelve megpördül, és lódul,
hogy kiiszkoljon a szobából, ám két lépés után másként hatá-
roz.
Lecövekel, három centire az arcomtól.
– Nemdebár maga is zsaru!? – förmed rám vibráló hangon.
– Találja meg a testvéremet, amíg nem késő! A nővérét hiába
kérlelem, ő egyszerűen nem hajlandó segíteni…
– A nővérem momentán eszméletlen – sóhajtom, kihátrálva
az aurájából.
– Holth vagyok – legyint a nő. – Lucy Holth. A testvérem
két hete tűnt el, és maga is tudja, ha képzett rendőr: negyven-
nyolc óra múltán egyáltalán nem biztos, hogy még életben van.
Váltságdíjért senki nem jelentkezett, tehát aligha ilyen jellegű
emberrablás történt!
– Gondolom, a rendőrség tud az eltűnésről – vélekedem, fél
szemmel az ágyban fekvő, teljesen passzív Denisát nézve.
Tényleg nagy a baj vele, ha Lucy Holth agresszív vibrálása
nem téríti magához egy-két beszólásra.
– Persze hogy tud, de a drágalátos nyomozó urak nem jut-
nak semmire! Pont emiatt fordultam a nővéréhez! Csakhogy ő
rám se hederít! Azt akarom, hogy nézzen körül odaát, és keres-
se meg Imagine-t a halottak világában! Ha nincs ott, azt is tud-
ni akarom! Meg persze azt is, hogy akkor mégis hol van?! Él-e,
hal-e?
Keresem a megfelelő szavakat. Míg az agyamat gereblyé-
zem, Lucy a kezembe nyomja a keresett testvér eltűnési plakát-
ját. Időt nyerek a szöveg böngészésével. Úgy döntök, nem té-

42
rek ki a halottak világában történő kutatgatással kapcsolatos
vélekedésemre.
Aztán mégis.
– Na, és mit tudott meg Denisától? – kérdezem csípős hang-
súllyal.
– Hát azt, hogy nem hajlandó segíteni! Éjjel-nappal csak he-
verészik az ágyban, és fütyül a problémámra!
Ezt inkább elengedem a fülem mellett.
– A nyomozók kiderítettek valamit? Bármit? – érdeklődöm.
– Hogyne! Azt, hogy az eltűnése estéjén Imagine egyedül
szórakozott egy bárban. Utána kiment a kocsijához, és a parko-
lóban segített egy idősebb pasinak az elszökött macskáját ke-
resgélni. A macska megkerült, a testvérem eltűnt.
– Tehát van egy szemtanú?
– A bár egyik alkalmazottja látta őt utoljára, amikor kivitte a
szemetet a konténerhez. Imagine és az idősebb pasi fel-le jár-
káltak, ciccegtek, az autók alá hajolgattak. Végül meglett a kis-
cica, és a tanú visszament a konyhába. Zárás után feltűnt neki,
hogy egy kocsi a parkolóban maradt, pedig a tulaj ezt táblával
tiltja. Arra gondolt, hogy a vendég túl sokat ivott, és taxival
ment haza. Mivel a jármű még másnap este is ott állt, hívta a
zsarukat. Utólag már gyanús mesterkedésnek látta, amit a
macskás pasi művelt. A kretén! Huszonnégy órát késett a beje-
lentéssel! Egy teljes napot!
– Van erről felvétel?
– Nincs. Kamu kamerák néznek a parkolóra, piti spórolás-
ból!
Sürgetően eszembe akar jutni valami. Akárha Denisa hang-
ján hallanám a fejemben, hogy adjam meg Ramona telefon-
számát az idegvibri nőnek.
Odasandítok. A nővérem passzívan fekszik a párnán. Külön-
leges betegágya ekkor kapcsol felfekvés elleni, masszírozó

43
üzemmódba, ám ez még nem minden, amit ez a hencserek Fer-
rarija tud. A csúcsmodell csodálása közepette majdnem megfe-
ledkezem Ramonáról, a rubensi testalkatú, furabogár halottlátó-
ról és jósnőről, tesóm egyik tanácsnokáról.
Denisa nem tágít a fejemből. Előkapom a mobilomat. Ra-
mona koordinátáit keresve ejtek néhány ismertető szót a tudo-
mányáról (habár a tudomány kifejezést sokan támadnák).
Lucy Holth fintorog a halottlátó és jósnő szavak hallatán,
mintha nem is ő macerálná kómás nővéremet, hogy hozzon ne-
ki híreket a túlvilágról, majd beklimpírozza a telefonjába Spiri
Hari szalonjának címét, hívószámát. Távozáskor ünnepélyesen
nekem ajándékozza a körözési plakátot, közben odasziszegi:
nem lepi meg, hogy én is lerázom, hiszen a zsaruk csak ehhez
értenek.
S végre dacosan felszegett fejjel kivonul a szobából, viszi a
belőlem kiszippantott energiát is. Idegtépő vibrálása elenyé-
szik.
Hajtőig felvont szemöldökkel meredek utána. Elmémbe rak-
tározom a megfigyelést: kitűzője szerint Holth a kórház admi-
nisztratív alkalmazottja. Gyanítom, sűrűn zaklatja bizarr óhajá-
val a testvéremet.
A plakátot zsebre gyűrve Denisa mellé telepszem, megfo-
gom a kezét, az ujjait gyűrögetem, szólongatom őt. Nemigen
történik semmi, mégis heves nyugtalanság, vad tenni vágyás
kap el. Az állandósultnak rémlő szorongástól fonott kalácsnak
érzem a gyomromat.
Halkan beszámolok neki a Sasok és Rakéták közti viszály-
ról. Bármily furcsa, úgy érzem, dialógot folytatunk. A jelenség
nem először tűnik fel.
Anyám szerint valami hasonló történik az elhunytak és a
gyászolók között is; utóbbiaknak úgy tetszik, mintha a beszél-

44
getés kölcsönös volna, holott ez képtelenség. A csalóka cseve-
gés sajnos csak illúzió, a gyászoló képzeletének műve.
Ezt hallván apám megjegyezte: ő még mindig élénk eszme-
cserét folytat néhai atyjával, és hajszálnyi kétsége sincs afelől,
hogy párbeszédük abszolút valóságos és kétoldalú.
Újabb dilemma, a sokszorosan sokadik. Most akkor melyik
szülőmnek higgyek?
Próbálom normális történésként elfogadni a nővérem dizőz-
hangját a fejemben. Azt mondja, ne rutinból közelítsem meg a
Sasok vs. Rakéták ügyet. Keressem az igazi indítékot, ne fo-
gadjam el az obligát drogviszályt. Továbbá fontos volna, ha el-
gondolkodnék Imagine Holth eltűnésén.
Muszáj lesz elszívnom egy füves cigit. Hátha rendbe tesz
agyilag.

45
 Az anya személye mindig biztos

A túszejtésről szóló riasztás komolytalanabb volt,

mint vártuk. Véres lagziba invitáltak bennünket.
Két, egymással generációk óta ellenséges család
sarjai keltek egybe, azt remélve, hogy ez a frigy
majd összebékíti a szemben álló feleket. Egy darabig simán
zajlottak az események, a pap holtáiglan összeáldotta a megha-
tott ifjú párt. A násznép békésen átvonult a lakodalom helyszí-
néül szolgáló felvágós kastélyba, és behörpöltek néhány pohár
itókát.
Azután az eldobott aracsokorra pályázó nők és kevés számú
pasek egyszerre vetődött a bokrétára. A lázas buzgóság követ-
keztében kétharmaduk összefejelt. Ők zúgó aggyal a padlóra
rogyva a többieket hibáztatták, tépték-karmolászták. Szakadt a
taft, a csipke, a selyem és az emberbőr. Üveggyémántos fej-
ékek és egyéb bizsuk repkedtek a légben.
A talpon maradt egyharmad vadul összemarakodott a szűzi-
es liliomokból kötött csokron. Mindegyikük teljes erőből azon
gyúrt, hogy kisajátítsa magának a zsákmányt, s jövőre győztes-
ként vonulhasson az oltár elé. Evégett százféle női és uniszex
módszert-trükköt bedobtak, a karmolástól a harapásig, a bok-
szolástól a rugdosásig, a hajtépéstől a markecolásig.
A közönség eleinte vidáman viszonyult a női túlerős pank-
rációhoz, ám az idő telt, a sértő megjegyzések oda-vissza röp-
ködtek, a mulatság össznépi tettlegességgé durvult. A harc he-
vében vészesen fogyott az alkohol, és kiújult a többgenerációs
ősháborúság.

47
 Mire a bokréta szétmiszlikelődött, az összes korosztály
harcba szállt. Néhányan igyekeztek kibékíteni a küzdő feleket,
ám az eltévedt ütlegek őket is csatába bőszítették.
Amikor akciócsoportunk útnak indult a szabadfogású lagzi-
ba, a csokorröptetési jelenetet máris több százan látták a neten.
Néhány lájkfüggő vendég élőben közvetítette a szék- és tá-
nyérdobálással is kiegészült vérkőzést.
Behajtunk az angyalkadíszes csipkevas kapun. A puccos pa-
lota főbejárata előtt kipattanunk a furgonból. Agyarig fegyver-
ben sietünk az épületbe a virágszirmokkal felhintett márvány-
padlón, amelyet vércseppek és ruhafoszlányok is borítanak.
A váratlanul eldörrenő lövések háborúvá komolyítják az ed-
digi testcsatát. Koedukált sikoltozás tör ki a bálteremben.
Patrick Wyne kézjelére két csoportban közelítjük meg a bej-
áratokat. Ketten a bálterem fölötti galériára sietnek.
A felcifrázott hodályba rontva hatástalanítjuk a fegyveres
lagzizókat. Gumilövedéket, sokkoló stukit vetünk be a lövöl-
dözők ellen. Mindnyájunk mákjára nincs szükség éles lőszer
használatára. A hobbilövészek egyelőre a freskódíszes meny-
nyezetet vették célba, még nem egymást.
Elkobozzuk a lakodalomba hozott vasakat, lőfegyvertől a
machetéig. Fojtóhurkot, viperát, dobócsillagot is begyűjtünk.
A jövő évi esküvőt elbukott arajelöltek fosztogatni kezdik a
bálterem virágdíszeit, hogy azokból kössenek maguknak nászi
csokrot, amely az ősi babona szerint mielőbb férjhez segítheti
őket.
A rongálás miatt felháborodott vendéglátók gorombán jel-
zik, hogy a virágszedők alaposan visszaéltek a vendégjoggal.
Kiújul a harctéri hangulat a felforgatott teremben.
Újfent közbelépünk.
– Capuletek jobbra, Montague-k balra! – parancsolja Patrick
Wyne sudáran és szigorún.

48
 Az egyenruhás járőrök segítenek a bolydúlt vendégeknek a
megfelelő helyre csoportosulni.
Az újdonsült férj és neje tanácstalanul toporog közepén,
nem akarván különválni.
A szépségesre dizájnolt, csipkeruhás, hosszú uszályos újasz-
szony megpillantja a válsághelyzetet szerinte kirobbantó har-
mincas szinglit, amint az kifelé somfordál a méregdrága deko-
rációból gyűjtött bokrétával.
– Te vagy az oka mindennek! – sikoltja, nekifutásból a cso-
korrabló hátára vetődve. Tárgyalás nélkül, fojtogatással kezdi
az attakot.
A ragadozó nőszemély rogyadozva eltámolyog aktívan öl-
döklő terhével a meglepő módon épen maradt, felhőkarcoló jel-
legű tortaépítményig. Botorkálás közben mindkét lába a rajta
csüngő újhitves uszályába gabalyodik, majd arccal előre bele-
zuhan a bíborszínű gyümölcsökből és/vagy ételfestékekből
komponált süticsodába, a hátán tomboló bioputtonnyal együtt.
Krémben, vajban fürdenek.
Mi lelépünk a hevesedő tortacsatából.
A járőrök fogdába furikázzák a főbb kolomposokat.
Az eskető helyszínt bérbe adó cég menedzsere a haját tép-
desve perelni készül.
Hazaérve sorban végigölelem szeretteimet. Urian tőlem is
tudni akarja, felébredt-e már az anyja. Ella elmeséli, hogy a
kórházban járt a terápiás kékvérűnek kinevezett Szfinxszel.
Tarzan kutya a nyakamba szökken, az üdvözlésemre érkező
macskák többféle színű szőrt dörgölnek a nadrágszáramra.
Kisvártatva Martin is betoppan. Beszámol a kórházi látoga-
tásról, továbbá Lucy és Imagine Holthról.
Denisa hangját hallom a fejemben.
– Macska van a dologban! Keresd! – közli.

49
 Hát az van, számos. Szfinx, Fáraó Átka és a többiek. Kleptó
cicus ma lazázott, mindössze fél pár zoknit és egy sportmelltar-
tót csórt valamelyik szomszédtól.
Hoppá, Denisa! A lovas pasek szerint a gyerekrabló dobta a
kölyökmacskát a kutya elé, arra számítva, hogy az eb utána ro-
han, ő pedig zavartalanul viheti a kislányt.
A Martinnak tálalt sztoriban is szerepelt egy cicus. Szintén
egy csalinak használt cicus.
Még egy hoppá!

Nincs több veszítenivalója annak,

aki elvesztette a becsületét*

A gyerekrablási ügy nem ér rá reggelig.

Hívom az egyenruhást, akinek átadtam a szem-
tanút.
– A lovas neve Amon Fiord – kezdi beszámolóját Poleck
rendőr. – Majdnem mindennap a parkban lovagol, pár napja
már látta a gyerekrablót, amint az a kutyával labdázó kislányt
figyelte a fák közül. Fiord akkor még nem vette komolyan bal-
jós előérzetét. Adott személyleírást: az elkövető ötvenes, ke-
szeg, pocakos, kopaszodó, nem egészséges benyomást keltő
férfi. Holnap összerakják a képmását a jardon. A kutya mikro-
csipje alapján megtaláltuk a közelben lakó szülőket, Mike és
Miley Tareket. Az elrabolt kislány tízéves, Sophie a neve. Még
nem akadtunk a furgon nyomára, annyit tudunk, hogy a rend-
száma egy bontásra leadott kocsiról való.

*
P. Syrus.

50
 – Mi lett a macskával? – kérdezem.
– Nem volt benne mikrocsip. Fiord állatdokihoz készült ve-
le. Azt tervezte, hogy ha nincs különösebb sérülése, beoltatja,
hazaviszi, és igyekszik megtalálni a gazdáját, már ha van neki.
A tettes alighanem kilopta egy kertből, vagy az utcán szedte
össze kutyacsalinak.
Poleck segítségét megköszönve hívom az esettel foglalkozó
nyomzsarut. A kolléganőt kevesen kedvelik, azok se túlzottan.
Sokan Júdáscsóknak nevezik a háta mögött. Néhányan szemtől
szembe is így szólítják, egyébként Melany Norden a neve.
– Mi van, már ebbe is beleüti az orrát a kommandó? – nyeg-
léskedik kásás, csukladozó hangon Júdáscsók, meghallván, mi-
ért keresem. – Leszállhatsz az ügyről, ugyanis nincsen ügy. A
szülők köszönik szépen, ne kérik a segítségünket. A gyerekrab-
ló nyilván felhívta és megfenyegette őket, hogy kinyírja a kis-
csajt, ha hozzánk fordulnak. Tuti, hogy a hátunk mögött már
meg is állapodtak a váltságdíjról.
– Remek. Nyilván ráálltatok a telefonokra, és figyelitek a
szülők mozgását.
– Naná, lazíthatsz. Nélküled is tudom a dolgom. Egyébként
jelenleg a szülinapomat ünneplem, ugyanis több órája letelt a
munkaidőm. Bocs, hogy téged ne hívtalak meg, de sose bírta-
lak – feleli. – Holnap összekalapáljuk az elkövető pofázmányát
a szemtanúval, és kiadjuk a körözést. Ha addig lebonyolódik a
csere, a szülők visszakapják a kölyküket. Mi esetleg elcsípjük a
tetves tettest, és mindenki baromi boldog lesz. Ja: kívánj bol-
dog szülinapot!
– Boldog ez a napod, Júdáscsók? Még úgy is, hogy a saját
társaságodban kell töltened?
– Hát ezért is rühellek – morogja. Halkan, majd hangosab-
ban is csuklik néhányat. Akadozó nyelvvel folytatja: – Hozzá-
teszem, a nejeddel együtt. Na de őt már utolérte a karmája.

51
Lassan ideje lekapcsolni az éltető gépeket! Ja bocs, úgy hallot-
tam, gépek nélkül kómázgat. Nekem nyolc, egy biztos: utána te
következel, Belloq!
Nem reagálok a provokációra. A sas nem kapkod legyek
után.
Melany csaknem mindenkivel a csúcsról indítja az ismeret-
séget. Már az első találkozáskor ő a legjobb barát, a legcukibb
kolléga, a legnagyobb csodáló (utóbbiról főleg a feljebbvalóit
biztosítja). Innen már nincs út fölfelé. Egy darabig tartja ezt a
szintet, ám idővel kezdődik a süllyedés. Hamar rádöbben,
mekkorát csalódott új ismerősében, akire pedig rázúdította szí-
ve minden szeretetét, mégse kapta meg, amit cserébe elvárt.
Eleinte az alany háta mögött fogalmazza meg zordonás kri-
tikáját. Ha talál mások pocskondiázására hajlamos partnereket
– talál bizony! –, örömest eltobzódik velük az utálkozás, lerö-
fögés dágványában, szóban és írásban. Idővel annyira felhúzza
magát, hogy kirobban belőle a mérhetetlen gyűlölet, és mindezt
rázúdítja a gyanútlan – vagy alig gyanakvó – alanyra a többi
pocskondiázó nevével és a leröfögés írásos bizonyítékaival
együtt; ha utóbbiak hiányoznak, nem probléma: létrehoz-
hamisít néhányat.
Talán maga sem tudja, mi ennek az értelme. Mindenesetre
jólesik neki, mint disznónak a hasvakarás. Ebből a sajátos sze-
mélyiségjegyéből ered a csúfneve. Nem tőlünk kapta, már ez-
zel együtt érkezett hozzánk. Ha Ella lányom ismerné a nőt, így
vélekedne: már az óvodában is júdáscsók volt a jele.
Felhívom Patrick Wyne-t, beszámolok neki a gyerekrablás-
ról, valamint a macskakeresés ürügyén eltüntetett Imagine
Holthról. Megemlítem Júdáscsókot, akit az első ügy kevéssé
érdekel, a másikról viszont egyáltalán nincs tudomása.
– Szerinted a két eset összefügg? – kérdezi Wyne.
– A módszerek gyanúsan hasonlítanak.

52
 – Utánanézhetünk, hátha több ügy is akad – szól elgondol-
kozva.
– Ha megnyered Maryam Suttont, összedolgozhatunk Mar-
tin csapatával.
Jut eszébe:
– Denisa hogy van?
– Ugyanúgy – sóhajtom.

Ha hibátlanok volnánk, nem telne akkora gyönyörűségünk

abban, hogy mások hibáit felfedezzük*

Magától értetődik, hogy a szuggesztív Wyne sikert

arat a meggyőzésben. A jégkirálynő stílusú Maryam –
akinek vagány tűzoltóparancsnok a barátja, követke-
zőleg akár lazább is lehetne – kiadja az ügyet Martin
csapatának. Engem is felkér segíteni, úgymond, Deni-
sát helyettesítendő, azzal a kikötéssel, hogy a kislány megtalá-
lásán lázasan munkálkodó Júdáscsókot is vonjuk be, és szükség
esetén trombitáljam harcba az akciócsoportot is. Szerinte Me-
lany Norden máris sokat letett az asztalra e gyerekrablási témá-
ban, amely anyaként és nagymamaként amúgy is a szívügye,
bla-bla-bla-bla.
Ilyesmin már fel se nevetünk Patrickkal. Fásultan viszonyu-
lunk az irodások nyakatekert gondolkodásához, vezércikkszerű
beszédmódjához.

*
La Rochefoucauld.

53
 Denisa aligha állná meg szó nélkül a „letett valamit az asz-
talra” szövegklisét. Máris hallani vélem a válaszát: – Ühüm, le-
tette a trágyás vasvilláját.
Mátrix, a szuperhekker becsalizós ügyeket keres az adatbá-
zisban. Hamar talál is egyet.
Tymia Rico három hete vált köddé. A negyvenkét eves nőt a
munkahelyéhez közeli fitneszparkban látták móljára. Minden-
nap ott testgyakorolt a sporteszközökön. Egy ugyanott edző nő
szerint aznap összetűzött egy pasassal, aki az elveszett kiscicá-
ját keresve épp tőle érdeklődött, nem látta-e véletlenül a cir-
most.
A korláton húzódzkodó Rico nyomban üvölteni kezdett,
hogy tartsa a lakásban a rusnya dögét, miatta fullad bele a vá-
ros a macskaszarba, a múltkor edzés közben ő is beletenyerelt
egy pocsékságba, et cetera.
A férfi méltatlankodva elfüstölgött. Rico folytatta a dühön-
gést, annyira felhergelve magát, hogy a szokottnál hamarabb
feladta az edzést, és a kocsijához rohant, hogy aztán eltűnjön a
Fekete Lyukban.
A tanú újbóli kikérdezésével megbízott Zsöti semmi újat
nem derít ki. Mobilon jelenti: a sovány leírás alapján a magas,
ösztövér, ötven-hatvan év körüli pasas kapucnis sportgöncöt,
sportcsukát viselt. Fura terhespocakja nem illett a vékonyságá-
hoz. Ez volt a legfeltűnőbb rajta.
Összenézek magammal. Amon Fiord is hasonló küllemű
fickóról számolt be. Ő alaposabban megszemlélhette a macskás
egyént, az arcát is látta a kapucni-árnyékban.
Tymia Rico egyedül élt egy soklakásos házban. A szomszé-
dok a köszönésen kívül nem beszéltek vele, úgy vélték, rideg
és felvágós. Néha összefutottak a liftben vagy a folyosón.
Többnyire szólóban, némelykor más nőkkel együtt jött-ment.

54
 A távol élő, idős szülők Zsötitől tudták meg, hogy eltűnt a
lányuk. Nem rendültek meg különösebben. „Csalánba nem üt a
mennykő”, hajtogatták.
Martinnal felkeressük Rico munkahelyét, egy reklámügy-
nökséget.
A kollégák szívből sajnálják az eltűnést, és remélik, hogy
Tymia épségben előkerül, mindazonáltal cseppet se bánnák, ha
nem ide jönne vissza melózni. Megerőltető faggatózás nélkül is
előadják, mi bajuk vele. Nem szeretik Ricót, mert a nő valósá-
gos energiavámpir. Borzalmas a kisugárzása, szinte mindenki
lemerül, elfásul vagy zizi lesz a közelében.
A főnökség be akarta vezetni, hogy az irodai alkalmazottak
magukkal hozhassák az állataikat, kutyát, macskát, madarat,
kajmánt, elvégre manapság sok helyen így harmonizálják a
munkavégzést. Rico azonnal hevesen tiltakozott, és hogy csak
azért is neki legyen igaza, a nem létező szőr-, toll- és pikkelyal-
lergiáját tanúsító orvosi papírokat is beszerezte. A kezdemé-
nyezés elhalt.
Tymia mindenkivel negédizett, nyájaskodott, míg ki nem
ismerte az illetőt. Amint rájött, hogy az alany befolyásolható,
menten elhagyta a bűbájt, és szipolyozni kezdte áldozatát. A
kevésbé irányíthatókkal nyíltan ellenségeskedett. Beárult, ha-
zudott, ármányt szőtt-font, szította a viszályt.
Az eltűnése miatt mákszemnyit sem bánatos kollégák –
akárha a sokktalanító terapeutáik volnánk – ránk zúdítják a ve-
le kapcsolatos frusztrációikat. Lábjegyzetben átfut az agyamon:
nicsak, mintha Júdáscsók jellemzését hallanám.
– Tymia idegesítően becsvágyó volt, az ehhez kívánatos
szorgalom nélkül. Úgy is kifejezhetném magam, hogy azt sze-
rette, ha a munkát más végezte el helyette, és neki csak a babért
kellett learatnia. Ezt a kezdő és a gyengébb akaratú kollégákkal
bűntudat nélkül meg is tette. A főnökségnek orrmanduláig be-

55
nyalt, na persze, hátulról, és folyton árulkodott ránk. Piszok
irigy volt mások sikereire – meséli a Becca nevű nő, akivel Ri-
co közös irodán osztozott. – Pedig ő maga is tehetséges volt,
mégse ment vele sokra, ugyanis intrikálásra, mások manipulá-
lására forgácsolta el magát. Ha engem kérdeznek, szerintem
valaki annyira bepöccent rá, hogy kinyírta. Ha nem csuknak le
érte, hozzáteszem: megérdemelten. Keményen megdolgozott az
utálatért.
– Az eddig hallottak nyomán épp az jár a fejemben, hogy itt
mindegyiküknek volt oka eltüntetni őt – mondja Martin. – Már-
már magára gyanakszom, mivel következetesen múlt időben
beszél róla.
A kolléganő rácsodálkozik:
– Fix, hogy halott, különben rég előkerült volna. Megesett,
hogy pár nappal megtoldott egy-egy hétvégét, mert felszedett
valakit, de sosem hiányzott szó nélkül, mindig tudatta a főnök-
kel, miért, meddig marad távol. Azért is biztosra veszem a hul-
laságát, mert ha netán fogvatartási szándékkal rabolta el valaki,
az illető tíz perc együttlét után tutira megőrült a rigolyáitól.
Tymia mindenmentesen étkezett, állandóan steril kendőcskék-
kel csírátlanította a környezetét, nehogy elkapjon valamilyen
kórságot. Mániákusan sportolt. Pánikroham kerülgette, ha a
tervezett időnél öt perccel később kezdhetett edzeni. Mindeze-
ket fogságban nehéz biztosítani. Szóval én nagy összeget mer-
nék feltenni arra, hogy megölték Rühelkét. Na tessék, kisza-
ladt! Rühelkének hívtuk.
– Szép becézett név – bólintok. – Tymia beszélt a kapcsola-
tairól?
– Úgy érti, a csajairól? Nemrég ugyanis rájött, hogy leszbi-
kus. Ahogy rájött a glutén-, laktóz- és egyéb érzékenységeire
is. Mihelyt trendi lett az inzulinrezisztencia, ő is azonnal inzu-
linrezisztens lett, és képes volt naphosszat erről áradozni.

56
Hagyjuk is, mert felhúzom magam! Amúgy nem voltak ko-
moly csajügyei, inkább hangoztatni szerette a leszbizést, mint
csinálni. Ezt a beszámolóiból tudom, mivel reggelente kávéz-
gatás közben eldicsekedett az előző nap vele történtekkel. Egy-
éjszakás csajai voltak, de időnként egy-egy pasas is becsúszott.
Mostanában kezdte érdekelni őt a szvingerezés, a melegházas-
ság és az örökbefogadás. Tudniillik jelenleg ezek a slágertémák
a celebmédiában.
– Úgy tűnik, Tymia inkább a mások életét szereti élni a sa-
játja helyett – jegyzem meg.
Becca legyintve felnyög:
– Na de milyen másokét?!
Rico eltűnését nem egy rokon vagy barát jelentette a rendőr-
ségen, hanem a főnöke, miután a nő egy hétig nem ment dol-
gozni. A nyomozók a parkig jutottak el, megtalálták a tanút,
aki utoljára látta. Próbálták lekövetni az útvonalát a parktól a
kámforrá válásig, csekély sikerrel.
Mi már tudunk a csalimacskáról és a hamis rendszámú fur-
gonról. Ezen a nyomon baktatunk tovább. Kár, hogy nem visz
messzire.
Azon agyalok, mi lehet a közös Sophie-ban és Ricóban. A
terhespocakos férfi miért rabolta el őket?

57
 Amiként ponyvának látszó ponyva, ugyanúgy irodalomnak
álcázott ponyva és ponyvának álcázott irodalom is létezik.*

A terhespocak nem hagy nyugodni.

A jardra visszatérve benyitok Júdáscsók irodá-
jába. A negyvenes évei alkonyán élő, nagyon
szőke nő jóval kevésbé dögös, mint amilyennek
hiszi magát. Épp a maszkját renoválja.
Asztalán felcsapott fedelű laptop, sminkkészlet, két okoste-
lefon, műanyag dobozos salátakeverék, villával. Bekeretezett
fotók az új férjről, a felnőtt gyerekről, a kisunokáról – a képek
a belépő felé néznek, miként a falon függő feszület is, a külvi-
lágban óhajtván érzelmet forrósítani a helyiség gazdája iránt.
– Elkészült a tettes arcmása? – firtatom.
Melany előbb elhúzza a száját, majd kirúzsozza a tükörként
használt telefonhoz visszafordulva. Cuppant néhányat, a kisuj-
jával letörli a fogaira tapadt ajakfestéket, hosszasan vicsorgat-
csücsörget. Valójában orosz rulettet játszik a béketűrésemmel.
A látvánnyal eltelten rám pillant. Áhítatot vagy dühöt sze-
retne leolvasni az arcomról. Úgy vélem, semmit sem tud lebo-
garászni róla.
– Naná, hogy elkészült. Emiatt kár volt idetúráznod, átküld-
tem Rubynak – feleli nagyvártatva.
– A megfigyelőid hogy állnak? – kérdezem.
– Ugyanúgy, mint múlt este, amikor belezavarogtál a szüli-
napi bulimba. Sehol semmi. Az apa kihozta a kápét a bankból.
Most a nejével együtt otthon várja a hívást, hogy megtudja, ho-
va vigye. Az anya ötpercenként pánikrohamot kap.
– Lehet tudni vagy legalább sejteni, hogy az elrabló miért
pont Sophie-t választotta?

*
Joyita hercegnő.

58
 Júdáscsók vállat von.
– Talán mert tehetősek a szülők? Tényleg így akarod intézni
a nyomozást? Hogy engem faggatsz, mit végeztem?
– Mit végeztél? – érdeklődöm.
– Várok, mint pók a hálóban. Figyeltetem a házat, az apát és
a telefonját.
– Mivel foglalkoznak a szülők?
– Az apa divatguru, óriási céghálózattal. Az anya korházi
doki.
– Divatguru?
– Te biztos nem hallottad a Tarek márkanevet, és eszerint a
sirályos lógót sem ismered. Nos, ha ilyen márkás cuccot veszel,
automatikusan tiszteletet vívsz ki a felsőbb körökben, mert eb-
ből látják az odatartozásodat. De te nem veszel, mert nincs ér-
zéked a divathoz, és dohányod sincs rá. Én viszont máris kap-
tam Mike-tól egy piszok drága Tarek táskát. Elismerése jeléül!
– Mit ismert el vele?
– A munkámat, fafej! – közli dívás önérzettel.
Melany önképe végtelenül hamis, a küllemét illetően is.
Sajnálatosan a közeli szerettei nem figyelmeztetik a realitás és
az álomvilága közötti jelentős eltérésre, pokoli hisztireakciók-
tól tartva. A távolabbiak véleményét automatikusan támadás-
nak tekinti, s ahelyett, hogy eltűnődne rajta, véres harcba lódul.
Egyelőre nem nyilvánítok véleményt a munkájáról. Sem.
Denisa habozás nélkül nyilvánítana, én inkább kétségek között
hánykoltatom a Júdáscsók-féléket. Látom rajta, különösen csó-
valövellő tekintetén, hogy aprólékosan megölne, miután a kín-
zócölöpön kigyötörte belőlem, mit gondolok róla.
A mi irodánkban Zsöti már rárepült a gyerekrablóról Fiord
segítségével készült grafikára. Vagyis mindkettőre, ugyanis a
fitneszparki tanúval Bye és Tasha rakott össze használható arc-

59
és testképet Rico eltüntetőjéről. Alkatilag a két fickó nagyon
hasonlít, arcra valamivel kevésbé.
Igaz irigyletemre a filmekben percek alatt varázsolnak élet-
hű rajzot az elkövetőről, az arcfelismerő pedig tüstént kidobja a
nevét, bűnlajstromát. Valójában az emlékezet nem hajszálpon-
tos, két tanúé teljesen eltérő is lehet, még akkor is, ha egyazon
személyt írnak le.
Tehát az így létrejött arcmások alapján akár két tettesünk is
lehetne, ám vita nélkül hisszük, hogy ugyanaz a fickó az em-
berrabló. Nehéz volna eldönteni, Fiord vagy a másik szemtanú
látta-e taszítóbbnak a férfi keskeny, hosszúkás, kapucnikeretes
ábrázatát.
Az egyezésekre koncentrálok. Vékony test, furcsa bőrszín,
terhespocak, hosszú nyak, szúrós szem, tégla áll.
Martin vezet, tüzünk a kórházba, ahol Sophie anyja, Miley
Tarek dolgozik, és jelenleg – Júdáscsók információjával ellen-
tétben – nem otthon esik egyik pánikrohamból a másikba, ha-
nem orvosi felszerelést csomagol külsős jótékonysági munká-
hoz.
A negyvenhez közelítő, magas, elegáns megjelenésű asz-
szony titkolni sem próbálja idegességét. Minden segítő szándé-
kú kollégát elküldött a közelből, egyedül akar maradni aggo-
dalmával, miközben összeszedi a jótét akcióhoz szükséges
anyagot.
Nekünk sem örül.
– Na, megjöttek a hiénák – kedveskedik a jelvényeink lát-
tán.
– Lesifirkászoknak látszunk? – kérdezi Martin.
Az asszony ajakbiggyesztve legyint:
– Azok is hiénák.
– Oké, ezt kitárgyaltuk. Beszéljünk a lányáról – kezdemé-
nyezem. – A gyerekrabló magát is felhívta?

60
 – Honnan veszi ezt? – nyögi rám meredve. – Nálunk a fér-
jem intézi az anyagi ügyeket, és minden mást is. Én csak egy
orvos vagyok.
– „Csak?” – visszhangzom. Kiszalad a számon a hökkent
kérdés: – Ki minősítette le?
Martin a nő szeme elé tartja a tabletjét a gyerekrablóról ké-
szült képpel.
– Ismeri ezt az embert?
Miley Tarek homlokráncolva, hosszan szemügyre veszi a
fotónak beillő számítógépes grafikát. Úgy fest, mintha valamit
mondani készülne, ám öncenzúrát gyakorol.
– Nem ismerem. Sose láttam – közli.
– Norden nyomozó nem is mutatta a képet? – csodálkozik
Martin.
– Tegnap óta nem láttam Nordent. Nem is szeretnénk látni,
és ezt a férjem bebiztosította egy meggyőző ajándéktárggyal.
Ugyanis az emberrabló világosan megmondta, hogyha a rend-
őrség beavatkozik, megöli Sophie-t. Mit művel ez az alak a kis-
lányommal?! – nyögi felzokogva.
– Mit lát a képen, amit mi nem? – kérdezem.
Sötét szemével rám pillant, mérlegeli-taksálgatja, mire szá-
míthat tőlem.
– Ez az ember nem húzza sokáig – mondja végül. – Majd-
nem bizonyos, hogy súlyos májbeteg. Látják a hasát? Ascitese,
vagyis hasvízkórja van. A pontos diagnózishoz persze alaposan
ki kellene vizsgálni.
– Gondolja, hogy a gyógyuláshoz kell neki a váltságdíj?
Mennyi pénzt követelt?
– Épp eleget ahhoz, hogy megműttethesse magát valahol.
Diagnosztikai vizsgálatok hiányában nem akarok találgatni, de
eléggé valószínű, hogy májátültetésre van szüksége – közli. Sa-

61
ját szavain elmerengve felzokog: – Jaj istenem, Sophie! Jaj, ne!
Ne, ne, ne!
A vállát megragadva kényszerítem, hogy rám nézzen.
– Várjon! Mielőtt a legszörnyűbb feltételezésre jutna, gon-
dolkodjon orvosként! – kérem.
Kisvártatva bólintással jelzi, hogy lehiggadt. Elengedem a
vállát.
– Nem lehet Sophie a donora, nem lehet! – győzködi magát.
– Nincsenek róla olyan adatok semmilyen rendszerben, ame-
lyek alapján megállapítható lenne, hogy alkalmas-e az elrabló
májdonorának. Sophie nem beteges, sosem járt vizsgálatokra.
Megkapta az oltásait, összesen ennyi dolga volt az egészség-
üggyel. Az a szemét alak csak a férjem pénze miatt rabolta el!
A „férjem pénze” megüti a fülemet. Ezt elteszem a „csak
egy orvos vagyok” mellé.
Átnyújtok egy névjegyet.
– Ha eszébe jut valami, vagy ha elmondaná, amit a kép lát-
tán elhallgatott, hívjon fel!
Először néz nyíltan a szemembe.
– Elsőre azt hallgattam el, hogy felismertem a fickó beteg-
ségét. Ha segítek a rendőröknek, ártok a kislányomnak. Erről
hallgattam. A nyomozónőből kiindulva nem hittem, hogy ma-
guk komolyan veszik a munkájukat. – A kezemet megmarkol-
va sírva fakad. – Kapják el a nyomorultat! Kapják el! Csak a
kislányomnak ne essen baja! A férjem kifizeti a váltságdíjat!
Neki vagy maguknak! Csak az én Sophie-m épségben hazake-
rüljön! Kérem!
Bólintok.
– Ha úgy érzi, tudna segíteni még valamiben, bátran hívjon
fel – biztatom.
A válaszon tovább tűnődik, mint indokolt lenne.
– Úgy lesz – bólint végül.

62
 Pillanatnyi megingását kihasználva folytatom:
– Nem kell most rögtön válaszolnia. Orvosilag gondolkoz-
zon el a következőkön: az elrabló miért nem kórházban végez-
tetné a májátültetést? Hogyan tudna megfelelő donorra szert
tenni? Ehhez nyilvánvalóan tudnia kell, milyen alanyt kell ke-
resnie. Honnan szerezné az értesüléseit?
Tekintetét az enyémbe fúrva hallgat. Irizáló szemmozgása,
kétségbeesett tekintete jóval beszédesebb. Bizonytalanul bólint.
Lelépünk.
– Mi volt ez?! – hörren Martin a kocsiban.
Ezúttal én vezetek.
– Mármint? – pillantok rá.
– Jól értelmezem, hogy Norden ajándékot fogadott el vagy
csikart ki annak fejében, hogy ne csináljon semmit az ügyben?
Ez vesztegetés! Sőt: megvesztegettetés!
– Nálad van a tablet. Keress rá a sirály logós Tarek táskákra
a neten!
Megteszi, majd újabb hördülést hallat.
– Egy ilyen sznob szarságért adta el a lelkét? Mi olyan szen-
zációs ezeken a tatyókon?
– Mintha nem tudnád: a márkanév. Ugorjunk. Norden a tás-
ka ellenében hagyja a fenébe a gyerekrablót, az apára bízva a
dolgot. Mike Tarek nyilván azt hiszi, hogy a pénzéért vissza-
kapja a lányát. Ahhoz szokott, hogy bármit megvehet, számára
ez evidencia. De vajon nem azt tervezi, hogy utána a testőrei
vagy egyéb bérlegényei leszámolnak a Májassal?
Martin belső bugyogást hallatva rám mered.
– Ne májasozz, mert többé nem kajálok!
– Mivel még nem tudjuk a ficek nevét…
– Akkor se!
Az irodába érve megszervezzük a Tarek-villa titkos figyelé-
sét. Ruby rászáll a kommunikációs csatornákra, továbbá le-

63
csekkolja a házaspár banki helyzetét, és még egészségügyi vo-
nalon is merülést végez a nyilvános és titkos adatbázisokban.
Mátrix-Ruby régi cimbora, gárgyult Denisa-rajongóból küz-
dötte fel magát bizalmi állásig a jardon. Többek szerint némi
túlzással úgy hekkel, ahogy Rubinstein zongorázott. Bár a kül-
seje nem feltűnő, furabogár személyiség társul hozzá, így aztán
nem lehet vakon elmenni mellette, észlelni kell őt.
Végigpillantok a többi csapattagon.
A vikingszőke, kék szemű Zsöti úgyszintén régi versenyző.
Eredeti neve Cameron Bye, de az a boldogtalan nem él sokáig,
aki a gyűlölt keresztnevét ki meri ejteni. Kezdetben Zsötemnek
akarta szólíttatni magát, végül beérte a rövidebb becézettel is.
Denisa társaként kénytelen volt hegyláncokat lefaragni méretes
egójából. Mostanra igazi zsaruvá érett.
A több becenevű Scott „Stuki” Dingley, a Hétlövetű olyan
kigyúrt, hogy a bimbók már-már lepattannak a mellkasáról,
miként túlfeszített nadrágról a gombok. Tapétaszerű öltözéke
nem hagyja rejtve egyetlen izmocskáját sem, szűk farmerja szá-
rát hanyagul a bakancsba gyűri. A nyári melegre való tekintet-
tel mindössze egy szál rojtos bőrmellényt visel, ezt hűvösebb
időszakokban különféle színű és fazonú zakókra cseréli, rend-
szerint póló és ing nélkül. Tán attól tartva, hogy így is kevesen
figyelnek fel rá, kivarratta magát, s a fuxoktól sem idegenke-
dik. Testét, tagjait gyűrűk, karikák, ingyombingyomok ékesí-
tik. Kopasz fejét kalappal, sapkával óvja az UV-sugárzástól,
mindennap másikkal; a királynőnek sincs ekkora fejfedőflottá-
ja. Zsarunak hatékony, ért az önmarketinghez. Jókora egójából
bőven osztogathatna a rászorulóknak.
Tasha Rapsody az osztag nőtagja. Martin rajongással elegy
távolságtartással beszél róla. Bevallottan, már-már kényszere-
sen bukik a lány copfba font sötét hajában kígyózó vaskos sző-
ke tincsre. Tasha egyéb sajátosságai, telivér alkata, könnyed

64
mozgása is vonzzák a tekintetet. Legfőképpen külső-belső ter-
mészetessége hat a fogékonyakra. Nincs rajta semmi művi, csi-
nálmányos. Nem megjátszós, többé-kevésbé azonos önmagá-
val. Úgy tűnik, vonzalmuk kölcsönös, akárcsak az, hogy ön-
maguk és mások előtt is rejteni próbálják.

65
 Könnyebb ítélkezni, mint gondolkozni

Ma se tértem magamhoz.
Ez már több hete tart. A doktorok megint körbe-
vizsgálgatnak, megvitatják az agytevékenységemet,
amely többük szerint szokatlanul élénk, és arra utal,
hogy folyamatosan álmodom.
Kipróbálom, mit mutat nekik az agyhullámfigyelő szerkezet
különféle életszituációkban. Meglátogatom kicsi Uriant, Mar-
tint és Ellát; a szüleimhez röppenek; felülök Mamó nagyim
mögé a robogóra. Belloqhoz bújok, összeolvadunk.
A dokik szerint ilyenkor valamiféle izgalmas álmot láthatok,
ugyanis „tombolnak az agyhullámok”. (Hát még a hormonok!
Ám erről ők mit sem sejtenek. Milyen izgalmasnak látnák az
EEG-görbémet, ha testem is volna mindehhez?!)
Túlságosan belegondolok, mi mindent művelnék, ha élnék.
Mielőtt még tehetetlenségem tűrhetetlenné válna, elsüvítek az
Alba-tanyára, egyenesen a pincébe. Utam másodpercekig se
tart a tudatközti világban. Ezt a képességet szívesen megtarta-
nám ébredés utánra is. (Ám ha ennek feladása volna az ébredés
ára, már nem is kell, visszaadom! Inkább eszméljek!)
A foglyok rosszabbul festenek, mint legutóbb.
Tymia hangosan, élvezettel tervezgeti, mit tenne a rabtartó
párral, ha a kezébe kaparinthatná őket. Belezne, nyúzna, kaszt-
rálna, satöbbi; alig rosszabb, mint egy frusztrált kommentelő a
közösségi hálón.
Szavai kínzóan hatnak a többiekre. Ők csak haza akarnak
jutni. Élve.

67
 – Soha többé nem nézek, nem is olvasok thrillert, horrort
meg pláne! – fogadkozik Imagine. – Szakítok a zombis, vámpí-
ros műfajokkal. Ha kiszabadulok, azontúl csakis menyegzős
irodalmat fogok olvasni, esküvős filmeket nézek, és éjjel-
nappal lagziba járok, hogy boldogságot lássak.
– Baromságot beszélsz! – legyint a legidősebb nő. – Rólam
vegyél példát! Pasizz be, minimum kettővel, és naponta nászút-
ra mehetsz. Na persze, nem ilyen pasikra gondolok – fanyalog-
va a magasba int, Ruben Alba tartózkodási helye felé.
– Pfuj! – utálkozik Tymia. – A pasik büdös állatok! Majd-
nem mindegyik.
A negyedik fogoly hallgatásba menekül. Keresztrejtvényt
készít fejben, és nyomban meg is fejti. Így tartja távol magát a
gyűlölt körülményektől.
Sophie egy szinttel feljebb, a hálószoba melletti üres kamra
mélyén, kómaszerű állapotban hever egy ócska matracon. Haja
csimbókos, szeme alatt sötét karikák. Nem a félelemtől alélt,
elkábították. Így leglilább nem tud mire emlékezni, ha netán
hazakerül. Ez csakis a családján múlik.
Ruben megelégedésére mindkét szülő a gyerek hazajutásán
ügyködik, teljesítik a feltételeit. Naná, hogy az ő munkája a
legfárasztóbb, neki kell elrohangálnia otthonról, hogy bizton-
ságosan instruálhassa a házaspárt, aztán mehet a suskáért és a
többi cuccért, pedig senki sem olyan beteg, mint ő. Viszont ná-
la erősebb szervezetű férfiember sem létezik ám! Hamarosan
ez is véget ér, és lekombájnozhatja végre, amit vetett.
Karina megint a tükör előtt illeg-billeg. Próbálja elképzelni
magát Imagine hibátlan bőrű, csinos arcával. Egykori orvos-
ként tudja, hogy nem ugyanolyan lesz, más formájú lévén az
arckoponyája. A kockázattal is tisztában van, miszerint csak-
nem úttörő műtét előtt áll, ráadásul nem is a legmenőbb szak-
emberekre bízza az arcát. Vagyis nem a legmenőbb legálisokra.

68
 Férjével együtt átestek már arcplasztikai beavatkozáson.
Sajnos az inkább álcázásra, mintsem csinosításra irányult. El-
tökélten akarja a változtatást, fiatalodást-szépülést, épp ezért
tudni véli, hogy a legmenőbb dokik mind egy szálig szélhámo-
sok, a beosztottaik kihasználása révén – és persze ordenáré
seggnyalással – másztak fel a magas rangjukra. Épp ezért neki
teljesen jó lesz a kevésbé híres sebészekből verbuvált team is,
sőt, bennük bízik igazán!
Kikészít a skizó állapot. Albáék tudatán osztozni pokolibb,
mint bugyborgó sármocsárban, falánk hüllők közt kúszni-
vánszorogni. Igyekszem visszahúzódni belőlük. Azon tűnő-
döm, mégis miként csődítsem rájuk a zsarukat. Fizikai cselek-
vőképesség híján ötletem sincs. Visszatérek a foglyok közé,
hátha köztük megtáltosodom.
Tymia elrablásával kapcsolatban immár ismert az elkövető
személye. Na jó, nem egészen, őt még csak én ismerem, Bello-
qékat alaposabban nyomra kéne vezetni. Na de hogyan?
Hasonló a helyzet Sophie ügyében is. Imagine eltűnésénél is
a macskát kereső fickó a közös pont. A szemtanú mindössze
annyit tudott mondani róla, hogy idősebb pasas, ezt a hangja
alapján gondolja, mert alig látta őt a sötétben, és nincs aktív
kamera a parkolóban.
Mi a helyzet a többi nővel?
Csupán néhány pillanatra bújok bele a legidősebbikbe, és
már rebbenek is kifelé, mielőtt megártana a skizó kalandozás.
Isla Jurie, hatvanöt éves, szépészeti segítséggel rendszeresen
legyőzi a gravitációt, amely a talaj felé vonzaná az arcát, mel-
lét, nagyajkát. Férjezett, szeretőt tart, hármasban szép az élet!
jeligére. Szerepelt egy rongyrázós bulvárműsorban. Ő alakítot-
ta a jótékonykodó gazdagnét, noha jótékonyság, empátia hozzá
sem fér az egojától. A szerep szellemében kiáltotta világgá,
hogy imádja az emberiséget, bármikor boldogan lenne akár

69
szervdonor is, ha ily módon segíthetne valakin. Meglehet, po-
énnak szánta, főleg a bármikort, ám rajta kívül mindenki ko-
molyan vette ajánlkozását. Az imádott emberiség leborult ne-
mes gesztusa előtt.
Ruben Alba azonban szó szerint értette kínálkozását. Jó lesz
még valamire! felkiáltással érte küldte Karinát, majd megkezd-
te hasznavehetőségének kivizsgáltatását.
Isla, mint korelnök és egzisztenciálisan is magasabb polcon
lévő személy, rabtársai főnökének tekinti magát. Velük király-
nőként viselkedik, a rabtartókkal inkább alázatosan. Biztosra
veszi, hogy férje és szeretője időt, pénzt nem sajnálva bőszen
keresteti őt.
A negyedik nő, Katryn Vale visszahúzódó művészlelek.
Kamaszként még színdarab- és forgatókönyvírásról álmodo-
zott. Ehelyett most „újságot” ír, vagyis rejtvényeket, kvízeket
szerkeszt egy netmagazinnak. Negyven elmúlt, eltüntetése előtt
megalkuvó párkapcsolatban élt; ami hibádzott a valóságából,
azt képzeletben kipótolta, mint olyannyian.
Vale attól tart, hogy nélküle maradt társa nem túlzottan ag-
gódik miatta. A közepesen igényes pasasnak mostanra kezd
elege lenni a mosatlan edényekből, és lassan kifogy a na, még
egyszer felvehetem mocskosan! jellegű ruházatból is. Úgy ter-
vezi, ha Katryn nem kerül elő, akkor megörökli a lakását, bele-
nősül, és menten szép lesz megint minden. Szép tiszta. Mint a
karikacsapás.
Albáék viszont azt tervezik, hogy – ha ők már rájuk untak –
Katrynt és Islát eladják egy általuk ismert, szinte már baráti
perverznek, s az majd szexrabszolgaként veszi hasznukat, azt
téve velük, amit csak ferdesége diktál.
Úgy érzem, ismét ideje éreztetni az önelégült Alba család-
dal, hogy szellemek szállták meg a házukat. Ne legyenek már
olyan biztosak terveik sikerülésében!

70
 Felerősítem a jelenlétemet. Lövésem sincs, miként kell csi-
nálni, egyszerűen csak ráhangolódom, hogy ezt csinálom, és
működik!
No lám!

Ha még élne, forogna a sírjában

Ruben stukkerre kapva körbeóvakodja a házat, a

melléképületekbe is bekukkant. Odaköszön a kifu-
tójukban punnyadó disznóknak.
– Helló, röfik! Aztán kapjátok el az itt császkáló
idegeneket!
Ugyanis ő nem szellemjárásra gyanakszik. Kissé
zaklatott a folyamatban lévő (bűn)ügye miatt, hiszen nem tud-
hatja biztosan, hol tart a zsaruk technikai felkészültsége, lebuk-
hat-e az eldobható telefonokkal (eddig úgy véli, hogy nem).
Több készüléket használ, más-más kártyákkal, váltogatva.
Mindig máshonnan hívja Tareket vagy Tareknét, sosem locsog
velük, nem hagyja, hogy húzzák az időt. Mégis nyugtalan. Mi-
ért?
Dühös magára, mert a parkban nem volt nála a stukker. Ki
kellett volna nyírni a lovas fickót. Hála a kapucninak, a fontos-
kodó krapek aligha látta az arcát, eszerint nem is szabadíthatja
rá a kopókat. Szerencsére azon a részen biztonsági kamera
sincs.
Miután a ház körül teremtett lelket sem talál, élőt és holtat
se, belátja, hogy csupán a bűntudata szórakozott vele, azt vi-
szont könnyen tudja kezelni: nyomban félre is hessenti. Lehig-
gadva sétál vissza a hajlékba.

71
 Hanem az odabenn idegeskedő Karina továbbra is a szelle-
mektől retteg, és megint hívni akarja Papnőt.
– Kókler az a némber! – legyint Ruben. – Ha értene hozzá,
elsőre elűzte volna őket.
– Nem hagytuk végigmenni a házon, az lehet a baj! – sirán-
kozik az asszony. – Le kellett volna engedni a pincébe!
– És akkor?! – mordul Ruben. – Már a nyakunkon lenne a
rendőrség! Vagy meg kellett volna ölnünk a spinét!
– Tényleg, drágám! Akkor most mi legyen?
Némi tanakodás után rálelnek a megoldásra.
Közösen elszívnak egy spanglit, és már nem is izgatják őket
a hazajáró lelkek. Kacarászva találgatják, vajon melyik áldoza-
tuk szelleme kóvályog köröttük.
Az általuk sodronynak becézett, saját készítésű cigi fogytá-
val Karinában felmerül, hogy készíthetne valami eledelt, a fog-
lyok biztosan éhesek. Mivel azonban neki morzsányi étvágya
sincs, és a májbajos Ruben is inkább szív, mintsem eszik, le-
gyintve áttámolyog a kevéssé tüchtig konyhán, és elterül a ka-
napén a leendő új arcáról ábrándozni.
A férfi megjegyzi:
– Fene jó dolgod van! Heverészel, míg én gályázok! Ket-
tőnk közül melyikünk betegebb?
– Te, drágám, te – hagyja rá a nő. Tovább turbékol: – Te
vagy a legjobb férj a világon! A legeslegjobb! Na, menj már,
szerezd meg a cuccot! Jó lenne végre túlesni az egész cécón!
– Igazad van, mézesbödönkém. Nemsokára indulok.
Alba lehuppan a barkácsolós asztalhoz. Fejét az öklére tá-
masztva még egyszer átismétli a tervet.
Mindent alaposan kifundált. Először is, még a rendőrség be-
avatkozása előtt felhívta a Tarek szülőket, hogy ne működjenek
együtt a zsarukkal, amennyiben élve, egy darabban, pláne szü-
zén akarják visszakapni a lányukat. Ez hatott.

72
 Mire a sajnálatosan életben hagyott lovas fickó összetrombi-
tálta a fakabátokat, a szülők gatyája már csordultig tele volt, és
az ő oldalán álltak, egyértelműen. Már megkapták tőle az inst-
rukciókat a postaládájukban hagyott mobilokhoz. Ha mégis el-
árulták volna a kopóknak, vagy azok netán maguktól rájöttek,
hogy nem(csak) a saját készülékükön kommunikálnak, hát
nyomozzák le az eldobható telefonokat, ha tudják!
A doktornő bizonyára ügyesen összekészítette a kocsijában
talált listán szereplő orvosi felszerelést a jótékonysági akcióra
hivatkozva, és csak arra vár, hogy átadhassa neki a férjétől ti-
tokban átvett váltságdíjjal együtt.
Így aztán, vigyorog Alba, míg a hék árgus szemmel lesik az
apát, ő zavartalanul ráteszi a kezét a komplett szajréra. Ha
mindent rendben talál, hamarosan visszaszolgáltatja a gyereket,
elvégre ő nem ocsmány pedofil, nem is gyerekgyilkos. Egyelő-
re. Előbb meggyógyul, aztán az új májjal majd meglátja, mihez
támad gusztusa.
Ilyen egyszerű. A zsarolt házaspárban fel se merülhet, hogy
átverjék őt, inkább a rendőrök megtévesztésében érdekeltek.
Ruben oly mértékben biztosra veszi mesterterve sikerét,
hogy eljátszik a gondolattal, miszerint elrabolhatná Miley Ta-
reket. A nő mutatós portéka, ráadásul orvos, és nekik hamaro-
san minden befogható sebészkézre szükségük lesz.
Hát pontosan ez szól ellene. Miley nem sebész. Viszont nem
is halad öles léptekkel a demencia felé, mint szegény Karina.
Erre majd később visszatér. Egyelőre futni hagyja a doktornőt.
Kimenekülök Alba lelkéből. Már ha ez lélek. Kínomban úgy
érzem, helyben szaladgálok, jóllehet nincs mivel. Eszembe jut
Ramona mint lehetséges közvetítő.
Miért is ne?

73
 Megengedhetjük-e magunknak a civilizációt?*

Megint úgy érzem, hogy rögvest szétszakadok

az ezerfelé koncentrálástól. A hullás kocsi fel-
robbantásával is foglalkozni kéne, ám jelenleg a
gyerekrablásé az elsőbbség.
Ruby azt dünnyögi, ő már szét is szakadt, annyiféle feladat-
tal bíztuk meg. Viszont eredményeket is kaszál végre, ameny-
nyiben a negatívum is eredménynek számít.
A terhespocakos ipséről készült fantomkép alapján egyetlen
adatbázisban sem talál tutifixen azonos személyt, bár akad né-
hány hasonló fazon. Csakhogy az egyik túl fiatal, a másik túl
idős, a többi jelenleg is kóterben üdül. Vakvágány.
Melany nyomozó szerint megvan a váltságdíj, az apa már
csak a gyerekrabló hívására vár, és viszi a zsét, ahova kell. Ők
pedig készen állnak az elkapásra, mihelyt a kislány biztonság-
ban lesz.
Nekem ez a gigászi optimizmus bűzlik valamiért.
Akciócsoportos főnöke, Patrick Wyne időközben menekülő
bankrablók nyomába szólítja Danielt. Örökbálványom a sötét-
szürke (néhány árnyalat híján fekete) uniformis és a mellé járó
mesésen izgalmas harci kollekció (aminőre nyálcsorgatva vá-
gyom, cirka tízezer éve) felöltése közben is a feladványon
agyal. Mielőtt praxisba lendülne, rám telefonál:
– Mátrix nézzen utána a jótékonysági kitelepülésnek, amire
a doktornő csomagolt – kéri. – Valami azt súgja, lesz azzal va-

*
Mark Twain.

75
lami cicesz. Küldj megfigyelőket a kórházhoz! Érdekel a nő
mozgása!
Amíg Ruby a mátrixban keres-kutat, a gyógydához rendelek
egy járőrt.
A szuperhekker perceken belül közli az infót. Bizonyos hét-
végéken Tarek doktornő intézménye egészségügyi szolgálta-
tást, szűrést, tanácsadást biztosít hajléktalanok és más rászoru-
lók számára egy közeli rendelőben. Más önkéntes orvosokkal
együtt megvizsgálják a jelentkezőket, receptet írnak, injekciót,
oltást adnak be, kisebb műtéti beavatkozásokat végeznek. Az
ehhez szükséges felszerelést a kórház adományokból biztosítja.
A következő alkalom azonban nem mostanában, hanem három
hét múlva esedékes.
Tehát Tarek doktornő áthintázott bennünket! Nem a hajlék-
talanok számára készítette össze az orvosi szajrét, hanem (ezen
ürüggyel) a Májasnak! Ó, basszus!
Máris hívnám Danielt, hogy a fülébe kiabáljam, mire jöttem
rá, csakhogy ő a bankrablókat kergeti. Legfőképpen a nővé-
remmel vitatnám meg a zúzós fejleményt. Keserűségemre De-
nisa is elérhetetlen, noha ekkora intenzitással még sosem érez-
tem jelenlétét a szívemben-fejemben.
Összekapom az agyamat. Emlékszem, amikor Belloqkal tá-
voztunk onnan, a dokinő által összeválogatott holmit épp egy
Kangooba rakodták a kórházi parkolóban. A verdánkhoz sétál-
va gyanútlanul elhaladtunk mellette.
Tasha a laptopját fürkészve üldögél az asztalánál. Éppen
felpillant, és a kezét is felemelve közölne valamit, amikor sza-
bályos nőrablást hajtok végre. Kihasítom őt a székéből, és
csuklón ragadva vonszolom kifele az irodából.
Tasha Melody nem az a típus, akivel ilyesmit büntetlenül
meg lehetne tenni, mégsem áll ellen, hanem szaporán követ. Ez
tetszik, ráadásul a tesztoszteron-termelésemet is serkenti, bár

76
azt inkább csökkenteni kéne, bölcsen belegondolva. Nem tehe-
tek róla, ha csak eszembe jut a szürkeruhások/nagyszerűek (by
Denisa) pöpec harci cucca, a pasihormonszintem a szférákba
szökken, és erre még Tasha engedékenysége is rátesz néhány
tonnányit.
Kocsiba vágódunk. Vezetés közben megindokolom a nőrab-
lást.
Tasha bólogatva végighallgat, arca olykor megvonaglik a tü-
relmetlenségtől. Sürgősen mondana valamit. Amint kifejtem
serlokholmszi nagyszerűségemet, átadom neki a szót. Nyom-
ban előadja közlendőjét:
– Átnéztem a májátültetésre várók hétmérföldes listáját, fel-
fogni képtelenül, hogy a gyerekrabló miért akarja maga végez-
tetni a műtétet, mármint ha abból indulunk ki, hogy e célra kell
neki a váltságdíj. Már tudjuk, hogy jó volt a kiindulás. Nos,
azért akar önellátó lenni, mert ménkű sokan várnak májra, és
nem feltétlenül azokat veszik előre, akik a legsúlyosabb álla-
potban vannak. De nem ám! Azokat illeti az elsőbbség, akik
amúgy egészségesek, nincsenek májromboló szokásaik, úgy-
mint piálás, falánkság, drogozás, satöbbi. Vagyis az átültetés
után nem teszik kockára a szép új májukat. Még a büntetett
előélet sem probléma. Az élődonoros transzplantáció rendkívül
ritka, a halottas verzió pedig esetleges. A gyerekrabló nem ér rá
kivárni, míg e rendszerben sorra kerülhet, vagyis alighanem a
lista vége táján jegyzik a nevét. Mire sorra kerülne, bőven be-
kaputol, tehát saját kézbe veszi az ügyét. Kérdés egy: honnan
tudta, milyen eszközt, gyógyszert csomagoltasson Tarek dok-
tornővel? Egy per a: a kapcsolatfelvétel hogyan kerülte el az
ügyön dolgozó Norden nyomozónő figyelmét? Kérdés kettő: a
gyerekrabló vajon orvos, ápoló vagy más okból hozzáértő sze-
mély? Esetleg kapcsolatban áll egy őt tanácsokkal segítő doki-
val, netán elrabolt egyet? Lábjegyzet: Imagine Holth és Tymia

77
Rico sem egészségügyi végzettségű. Kettő per a: vajon melyi-
kük lehet a potenciális májdonor? Kettő per bé: még több em-
bert is elrabolt netán? Kérdés három: a műtét nem egyszemé-
lyes meló. Kikkel szándékozik elvégeztetni? Kérdés négy:
honnan vesz megfelelő szervet? Elő vagy holt donort választ?
Rápillantok. Tekintetem megfürdik az arcvonásaiban, oly
jólesőn, mintha a tengerbe csobbannék. Függetlenedni igyek-
szem a vonzó látványtól.
– Attól tartok, más tónusú beszélgetést kell folytatnunk Mi-
ley Tarekkel, mint korábban – felelem. – Mindenekelőtt pat-
tintsuk fel a jeladót az orvosi cuccos kocsira.

A művész az értelemre hat, a tiszteletre méltó művész az

érzelmekhez is szól, a zseni a szívedet is felemeli*

Mielőtt odaérnénk, a kórházi parkolóban álló

Kangoot szemmel tartó járőrök felfigyelnek egy
gyanús verdára.
A kocsiban várakozó férfiakat felkavarja a zsarumobil fel-
bukkanása, és megpróbálnak eliszkolni.
A rendőrök igyekeznek elállni az útjukat.
A három fickó habozás nélkül tüzet nyit rájuk.
A zsúfolt parkolóban jövő-menő civilek miatt a zsaruk nem
viszonozzák a lövéseket. Inkább elengedik a menekülőket,
majd a nyomukba erednek. Gyerekrablónak, kislánynak híre-
hamva sincs, jelentik hajsza közben.

*
Márai Sándor.

78
 Baljós előérzet fog el. Érzésem szerint alattomban testszerte
kopaszodom. Most már az adrenalinszintem is az egeket hágja.
Mire a kórházhoz toppanunk, a Kangoonak nyoma vész.
Ezt rakd össze, Martin Wry!
Az orvosi holmival megpakolt puttonyost nyilván a gyerek-
rabló vitte el. Kapóra jött neki a fegyveresek és a járőrök ösz-
szecsapása, így észrevétlenül megléphetett a szajréval.
Még nem járhat messze. Az épület felé loholva tüstént el-
rendelem a kocsi körözését.
Na de kik voltak és mit akartak a fegyveresek?
Sejtvén, hogy Miley Tarek érti, mi történt, hozzá igyek-
szünk. Nem jutunk messzire, a doktornő is hallott a lövöldözés-
ről. Lélekszakadva rohan a parkolóba, siettében már-már fel-
dönt bennünket a bejáratnál.
– Sophie, kincsem! Hol van Sophie? Ugye, nem sérült meg
a kislányom!? – kiáltozza, mihelyt felismer.
Futna tovább. Lekapom testét a levegőből.
– Sophie nincs itt – tudatom. – Maga bizonyára tudja, mi
volt ez! Beszéljen!
– Nem tehetem! – tiltakozik sírva. Ököllel csépeli a válla-
mat. A Kangoo hűlt helyére mered.
Mellkasomon érzem felgyorsuló szívdobbanásait. Holott
azok eddig se voltak lassúak.
– Mi történt? – kérdezem. Meggyőződésem, hogy tudja.
Lassan elernyed a karomban. Áttolom őt Tashához. Inkább
egy másik nő ölelje-tartsa tovább.
Miley nem higgad, csupán erőtlenedik.
– Mit tettél, te antilángész?! – sziszegi. – Az idióta! A hü-
lye! A barom! A majomarc!
A jelzők és a hangsúlyozás alapján úgy sejtem, a férjéről be-
szél.
– Mit tett? – kérdezi Tasha lágy terapeuta hangszínen.

79
 – Most ölette meg a lányunkat! Az idióta! Mert neki mindig
okosabbnak kell lenni! Mert mindent neki kell irányítania! Kü-
lönben kétségessé válik a férfiassága! Mert folyton azt kell bi-
zonygatnia, milyen nagy férfiállat is ő! Mert azt hiszi, pénzért
mindent megvehet! A baromarc most ölte meg a lányunkat!
– Mi történt? – kérdezem sürgetően.
A nő lehántja magát Tasháról, és szembefordul velem.
– Idióták! Maguk is! Az elrabló előre felkészült a tettére!
Mire maguk képbe kerültek, kiosztotta a lapokat a férjemnek és
nekem is! Mobilokat is biztosított, hogy ne hallgathassák le,
amikor velünk tárgyal! Azt akarta, hogy a zsaruk ne tudjanak
semmiről. Tőlem egy hosszú listán gyógyszert, műtéti felszere-
lést követelt! Mike-tól sok pénzt. Meg is kapta! Mindezt beké-
szítettem a Kangooba! Amit elvitt! Az orruk elöl! És cserébe
nem hagyta itt Sophie-t! Pedig megígérte!
– Eszerint a gyerekrabló nemcsak a zsarukat csellózta át,
hanem magukat is – összegzi Tasha a kissé kusza beszámolót.
A nő elgondolkodik.
– De hiszen mindent úgy tettünk, ahogy ő akarta! – leheli
elhűlten. – Miért vert át minket?
– Talán a lesben álló fegyveresek miatt? – tippelek.
Miley ismét kirobban:
– Hiába kértem az okostojást, hogy ne akarjon bosszút állni!
Ajánlottak neki valakit, aki feltűnés nélkül intézi az effajta
ügyeket. Azt mondták, az illető gyors, precíz, nem hagy nyo-
mot. Na hiszen!
A hátsó ülésre parkolt doktornővel a Tarek-villa felé szágul-
dunk. Útközben megtudom, hogy a menekülő fegyveresek le-
rázták a járőröket. A Kangoonak nyoma sincs.
A kudarcoktól sápadtra frusztráltan nyitunk rá a rab tigris-
ként járkáló Mike Tarekre a fényűző ház nappalijában.
Mielőtt megszólalhatnánk, a felesége ront neki.

80
 Tarek meglepődik a fúriaság észleltén. Eddig nem ez volt a
házirend náluk.
– Te idióta! – kiabálja Miley, s kíméletlenül sorolja tovább.
– Töketlen! Kretén! Baromállat! Önmagadtól elszállt seggarc!
Agyonkompenzálós díszpöcs! Mit műveltél?! Megöletted
Sophie-t!
Mielőtt közbeléphetnék, a szürke arcbőrű, táskás szemű Mi-
ke Tarek rutinosan gyomron öklözi asszonyát, azonnali elné-
mulást előidézve, és ránk förmed:
– Maguk meg miért ütötték bele az orrukat a családi magán-
ügyünkbe?! Nem megmondtam világosan, hogy mi akarjuk in-
tézni az ügyletet?!
– Ügylet?! – hörgi a kanapéra roskadt, gyomorgörccsel, lég-
szomjjal küzdő Miley. – Neked ez szimpla ügylet?!
Tarek tovább üvölt:
– Te kussolsz! Még mindig én vagyok a családfenntartó!
Hogy te a gyógyító hobbidnak élhess! Miért hoztad ide a hülye
zsarukat?! Mindent elszúrtál, mindent!
– Én szúrtam el? – sikolt az asszony. – Te okostojás! Az ab-
lakból figyeltem a Kangoot, miután a parancsod szerint elrej-
tettem benne a pénzt meg a nyomkövetőt! Láttam, hogy a bé-
renceid begurulnak a közelébe! Laikusként is kiszúrtam őket!
Naná, hogy feltűntek a zsaruknak! Nyilván az elrablónak is! Te
kretén! Miért nem bírtad megvárni, míg elengedi Sophie-t? A
nyomkövetővel utóbb is levadászhattad volna a mocskot!
– Kussolj végre! – ordít a férj.
Már nem szürke az arcbőre, hanem céklaszínű, mint a nap-
pali ülőbútorainak huzata. Úgy fest, az asszonylázadás újdon-
ságként hat rá. Bőszül tőle, pedig leolvashatná Miley arcáról,
hogy ezt a felkelést ő már le nem veri. Fehér zászlót kéne len-
getnie egy kellő mélységű, lövésbiztos futóárokból, fején
kevlársisakkal.

81
 Pillanatnyi bősz egymásra meredésüket kihasználva közbe-
szólok:
– Ha van jeladó, átvesszük a Kangoo követését.
Mike Tarek lebiggyedt szájjal végigmér. Nagyjából tíz év-
vel, harminc kilóval és pár száz millió fityinggel idősebb ná-
lam, szerinte ez épp elég ok a lenézésre. Az öklét felém lenget-
ve rám hörög:
– Még mit nem! A nyomkövető az én ötletem! Én fizetek ér-
te! Az én megbízottam megy a rohadék bűnöző után, akit ma-
guk képtelenek elkapni!
E szemvillogtató, ökölrázó dramaturgiai pillanatban kopo-
gás nélkül közénk ront Júdáscsók nyomozó, és hárpiaként veti
rám magát:
– Mit műveltél, szánalmas, hülye kis pancser?! Beleköptél
az akciómba! Miattad fuccsolt be az egész! Most már biztos,
hogy a kiscsaj nem kerül elő élve!
Kés, villa, olló sem kell ahhoz, hogy felfaljam Nordent.
– Máris megjöttél, drámakirálynő? Hol maradt a Tarek ridi-
külöd? Milyen akciód fuccsolt be itt neked? Pláne miattam?
Melany a többszörös sértés hatására bokától homlokig elfa-
kul. Váratlan légszomja közepette benne reked a soron követ-
kező üvöltés.
Miley fejében tovább visszhangzanak a szavai. Most már
biztos, hogy a kiscsaj nem kerül elő élve!
A kékülő Norden dermedt képébe üvölt:
– Hagyta magát leállítani! Pedig nem ez a dolga! Maga al-
kalmatlan!
Júdáscsók nem bírja a kritikát, ráadásul nem is szereti. Vé-
dekezésképpen inkább vádaskodna, ahogy szokása, ám hűdéses
állapotában egyszerűen nem jut szóhoz. Tátog, mint egy ponty
tenné a karaokebárban.
Tasha megjegyzi:

82
 – Essünk túl végre a körkörös hibáztatáson. Tudjuk, hogy
van egy jeladó…
Tarek elbődül:
– Közük sincs hozzá! A végrehajtóim már követik!
Tasha vállat von:
– Oké, gondolja át: ha a végrehajtói üldözik a fickót, és
Sophie vele van, életveszélynek teszik ki a gyereket. Ha nincs
vele, és netán kinyírják a tagot, hogyan találjuk meg a kislányt?
Értem a szempontját: a fickó megkapta, amit rendelt, átadhatná
Sophie-t. Csakhogy képbe jöttek a maga lövöldözős ipséi, és a
gyerekrabló begurult. Tegye lehetővé, hogy követhessük a jel-
adót.
– Lószart! – üvölti Tarek. – Sőt: tripla lószart!
Megcsörren a bárpulton sorakozó mobilok egyike. A márkás
ridikülök ura felkapja, belemorran. A hívót hallgatva arcszínt
vált: a sötét céklaszín visszaszürkül, mintha az elegáns pult-
burkolat szürkéjéhez igazodna, majd a gazdája ingéhez fehére-
dik.
Valóságos kaméleon ez a pasek. Bár elég közönséges kamé-
leon. A ketyerét lecsapva felordít:
– A kurva életbe! A kicseszett, büdös kurva életbe! A vég-
rehajtóim balesetet szenvedtek! És most lőnek rájuk! Na de
nem hagyják ám magukat!

83
 Nemcsak a szerencse vak, többnyire azokat is elvakítja,
akiket kegyeibe fogad*

Ki rendez ilyet az életben?

Kizárólag Isten és a Véletlen!
Ha a nővérem nem kómázna, az ő rendezésére gya-
nakodnék, hiszen hites férjével, Belloqkal együtt
régóta ismerjük hétpróbás viszonyát a Véletlennel.
Ugyanakkor Istennel kevésbé intim a kötelék. Pedig most för-
getegesen jóban kéne lenniük, hogy visszatérhessen közénk.
Míg Tashával a Tarek házaspár és Júdáscsók magas decibel-
számú, stresszorokban bővelkedő revüjét élveztük, a szürkeru-
hás csapat, élén a sudár Patrick Wyne-nal, apránként elkapdos-
ta a szökésben lévő bankrablókat. Két maszkost lőpárbajban
tettek a földdel egyenlővé. A harmadik bűntevő elmenekült a
füstölgőre sérült tragacsukkal, miközben a negyedik szorgosan
tüzelt a fedélzetről, és gránátot is szórt az üldözők útjába.
Még most is zajlana az űzőcske, ha egy meglepően gyér
forgalmú kereszteződésben össze nem ütközik a bankrablók
járgánya egy másik veszett tempóban robogó verdával, amely
három fegyveres fazont tartalmazott. Ezt a hármat – Tarek vég-
rehajtóit – történetesen mi kerestettük a kórháznál történtek
kapcsán.
Mindkét kocsi mozgásképtelenné vált a pusztító csattanás
következtében. Utasaik többé-kevésbé sértetlenül kászálódtak
elő a romokból. A bankrablók siettek volna az illegalitásba,
mielőtt a taktikai egység elkapná őket.
Az üldöző járőröket korábban lerázó három bérlegény mit
sem sejtett e vészről, viszont úgy vélték, a másik jármű vezető-
je idézte elő a balesetet, tehát elégtételt kell venniük.

*
Cicero.

84
 A felek buzgón tüzelgettek egymásra a roncsok fedezékéből,
amikor az akciócsoport rajtuk ütött. Késő volt már összefogni.
Mire a tartalék tárakból is kifogyva észbe kaptak, bilincs csör-
rent a csuklójukon. Mind az öten tolóágyra kerültek.
A két bankrablóval és Mike Tarek három bérlegényével ro-
hammentő szirénázott ugyanabba a kórházba, ahonnan utóbbi-
ak lövöldözve útnak indultak nemrég. Kocsijuk rendszáma
alapján Wyne-ék egy perc alatt megvilágosodtak, hogy őket
köröztetjük.
Danieltől értesülök a véletlen fogásról. Tüstént elhadarom
neki, hogy szerezzék meg a jeladót vevő mobilt vagy más kü-
tyüt az elfogott fickóktól. Kerítsék elő a Kangoot, kapják el a
gyerekrablót, lehetőleg Sophie-val együtt, de mindenképp kar-
colatlanul.
Otthagyjuk Júdáscsókot a Tarek házaspárral, valamint az
instrukcióval, miszerint sürgősen oda-vissza tartóztassák le
egymást (igen, Ridikülös Norden is sittre való!), egyelőre a
nyomozás akadályozása miatt. Röptömben még hozzáfűzöm:
később az ügyész összerak néhány további vádpontot, mi most
rettentően rohanunk.
Száguldás közben végig tartjuk a kapcsolatot a Kangoo
nyomát követő Belloqékkal.
Egy városszéli grundon megtalálják a puttonyost. Mire mi is
odazuhanunk, kiderül: a gyerekrabló tisztára pucolta a kocsit,
ujjlenyomat se maradt utána. A jeladót az üres raktér legfeltű-
nőbb helyén hagyta, csúfondáros üzenetképpen. Ő maga köddé
vált Sophie-val (vagy nélküle).
Bikadöntő dühömben messzire dobnám és lélekszakadva
meg is taposnám a kalapomat (ha volna). Amikor az irodában
beszámolok a kudarcról, megteszi helyettem Scott „Stuki”
Dingley.

85
 – Márpedig jó lett volna elkapni a mocsadékot, ugyanis sze-
rintem még egy nő elrablása rohad a lelkén – háborog feldúl-
tan. – Egy bizonyos Isla Jurie-t is a macskás módszerrel rabol-
tak el. A nő kihajtott a villájuk kapuján, és amint kikerült a
kamera látószögéből, egy fejkendős némber ugrott elé azt kia-
bálva, hogy álljon meg, mert elüti a kiscicát. Isla Jurie kiszállt,
hogy segítsen a kocsi alá bújt kölyökmacska előcsalogatásában,
aztán mehessen a dolgára. A szemtanú szerint a fejkendős, on-
dolált ősz hajú, leginkább Erzsébet királynő hasonmásként le-
írható nő a kiscicát hívogatva többször körbekúszta a verdát, és
más módon is csinálta a műsort, majd egy óvatlan pillanatban
megsokkolta Jurie-t. Az ájultat betuszkolta a csomagtartóba, és
a kocsiba ugorva elsüvített vele. A cica az úttestbe lapulva
megúszta. Az állatvédők vették párfogásukba.
– Kamerafelvétel? – kérdezem.
– Nincs. A szemtanú szerint a támadó alighanem parókát vi-
selt, és a mozgása alapján nem volt olyan öreg, amilyennek lát-
szani akart. Még az sem biztos, hogy nő volt.
– Ha arra várt, hogy az áldozat kihajtson a villából, akkor
egy darabig elidőzött az utcában. Talán felvette valamelyik
szomszédos ház biztonsági kamerája – vélekedik Tasha. –
Vagy mások is látták.
Scott felkapja a padlóról megtaposott kalapját. Kiegyengeti,
a fejére illeszti.
– Arrafelé nem egymás hegyén-hátán sorakoznak a házak,
és a kerítések is inkább várfalak, de utánajárunk a kameráknak,
hátha – mondja. – A hatvan fölötti Isla Jurie szerepelt egy puc-
cos tévéműsorban, amely arról szólt, hogyan élnek a gazdag-
nék. A férje menő szállodalánc-tulajdonos. Bár nem olyan vas-
tagok, mint a Hilton família, van mit a kaviárba aprítaniuk. Az
elrablás több mint két hete történt, azóta senki sem követelt
váltságdíjat. Pedig a férje és a szeretője is busásan fizetne, ha

86
visszakapnák, de mintha a föld nyelte volna el a nőt. A nyomo-
zó kollégák azt is vizsgálták, milyen üzeneteket kapott Isla Ju-
rie a műsor kapcsán, hátha valami pszichopata kattant rá, vagy
valamelyik irigye hurcolta el megkínozni, hogy ne legyen már
olyan fenemód önelégült. Semmi eredmény. Még egy lehető-
ség felmerült, ám erre sem találtak bizonyítékot. Jurie a műsor-
ban kijelentette, hogy imád jótékonykodni, például bármikor
boldogan odaadná szerveit a rászorulóknak. Ez a szövege sok
vicces mémet ihletett a közösségi oldalakon. Nekem is szöget
ütött a fejembe. Mi van, ha a gyerekrabló nemcsak a saját má-
ját akarja kicseréltetni, hanem egy komplett szervcserélő zug-
klinikát óhajt működtetni?
– Aha – bólintok. – És ez lesz a reklámszlogenje: ha sürgő-
sen új szervre vágysz, fordulj Alvilági Macskás Csávóhoz!
Zsöti végszóra toppan az irodába. Magas, szőke, kék szemű,
viking, tehát olyan, mint általában. Póniló méretű ír farkas ku-
tyája ezúttal nincs vele, IRA otthon hűsöl a kanapén. Régebben
mindenhova magával hurcolta a passzív természetű ebet a hu-
zatos dzsipjén, pedig az nem vágyott másra, mint hogy tunyul-
hasson egy kényelmes fekhelyen. Miután zárt terű kocsira vál-
tott, és állatvédők bezúzták annak ablakát, hogy megmentsék a
halottnak látszó kutyát a hőgutától, Zsöti belátta: nyárvíz idején
bölcsebb otthon állomásoztatni őt.
– Találtam még egy elhurcoltat! – újságolja. – Szerintem ezt
a nőt is a gyerekrabló tüntette el! Illetve bárcsak megtaláltam
volna! Az áldozat Katryn Vale, negyvenes, otthonról dolgozott
egy netes magazinnak. Egy este szokás szerint leugrott tejért a
sarki boltba, azóta nem látták. Két hete történt, ám a pasija csak
tegnap jelentette, ugyanis eddig jámboran hazavárta, legalábbis
így mesélte. Azt óhajtotta a kollégáktól, hogy adják neki írásba
a nője hullaságát, mert az már biztosan nem tér haza többé, így

87
hát ideje megörökölni a lakását, és új barátnőt keresni a Tinde-
ren.
Tasha a homlokát ráncolja:
– Megörökölni a lakását? Mi van?! És itt hogy jön a képbe a
Májas?
– Ja, azt nem tudom – von vállat Bye – ugyanis nem pasek
rabolta el Katrynt, hanem egy fejkendős öregasszony, ballon-
kabátban. Egy szép kis cicát vezetett pórázon, szóba elegyedett
a boltból kilépő Vale-lel, és cseverészve elsétáltak a közeli fur-
gonig. Ott az öreglány megsokkolta az ifjabbat, betuszkolta a
kocsiba, és huss! A boltos a kassza melletti monitoron nézte
végig a történteket.
– Miért nem jelentette a zsaruknak? – firtatom értetlenül.
– Állítása szerint nem gondolta, hogy bűncselekmény tör-
tént. Azt hitte, a két nő rokon, hisz tök jól eldumcsiztak. Az ő
értékrendjében a sokkolós közjáték teljesen normális a családi
kapcsolatokban. Ja, a macska az utcán maradt, pórázzal, hám-
mal. A boltos túl kicsinek találta ahhoz, hogy megegye, így hát
hívta az állatvédőket, és azok elvitték.
– Hogy megegye? – hüledezik Tasha újfent.
– Én is kiakadtam, de azt mondta, csak viccelt.
Őrült világ ez – vagy őrültek világa?
Eszembe jut Donald, aki szomszéd és író. Rendszeresen fo-
teltüzeket okoz, ám ezúttal másért gondolok rá. Nemrég kije-
lentette: nem ír több regényt, mert az emberlakta világnak vé-
ge, hamarosan mind feldöglünk. Márpedig ha nem lesz utókor,
ugyan kinek írjon?

88
 A művészet a kimondhatatlan tolmácsa*

Legutóbbi látogatóm – Lucy Holth – egyáltalán nem

ismer. Mellettem hagyott egy bekapcsolt rádiót,
mondván: az emberi hangok holtbiztosan magamhoz
térítenek.
Térülnék is hamar, hogy átdobjam a készüléket a csukott ab-
lakon. A műsor: reklám, aztán megint reklám. Fel nem fogha-
tom, miért üvöltenek úgy a pasik a hirdetésekben, mintha szo-
rosan satuba fogták volna a heréiket szilveszter éjjel, pezsgő-
bontáskor.
Két reklámblokk között játék következik a hallgatókkal, a
nyertes értékes bigyulát nyerhet (ergo ez is reklám). A megvá-
laszolandó fogas kérdés így hangzik:
– Soroljon fel három híres vakot!
A kérdezett így felel:
– Öööööö… Izé… Beethoven!
– Beethoven süket volt – helyesbít a műsorvezető.
– Megvan! Stevie Wonder! – ujjong a hallgató.
– Jaj, de jó! Jaj, de nagyon jó! – üvölti a rádiós műlelkesen.
– Na, még kettőt!?
– Fortuna és Justitia – dünnyögöm.
Senki se hallja. Pedig tényleg, hallhatóan kimondtam! Ha
beszélni sikerült, a rádiót is elnémíthatom. Némi hiábavaló
erőlködés után belátom: a fizikai ugribugrizás túl korai még
nekem.

*
Goethe.
 Lucy Holth nyilván rádióműsoros terrorgatással óhajt kiké-
szíteni, amiért nem tudattam vele, él-e a testvére. Holott épp az
ő ügyén dolgozom!
Megszálltam Ramona agyát, aki nekem már bizonyította:
autentikus médium, látnok, halottlátó, Meta Hari, Spiri Boszi.
Hozzám képest mozgás- és beszédképes is (így persze köny-
nyű), és remélhetőleg megment mindenkit.
A műsorvezető tovább üvölt, mintha kínzócölöpön gyötrőd-
ne, de titkon azért élvezné is. Manapság ez a fajta óbégatás a
műsorvezetés csimborasszója, ez által lesz valaki sztárok sztár-
ja, komoly díjakat osztanak érte.
Hosszas kérlelés, rávezetés után az IQ-vitéz hallgató meg-
nevezi Andrea Bocellit.
– Jaj, ez is milyen jó! Iszonyú jó! Zseniális! Na, még egy
vakot, még egyet! – biztatja a rádiós. – Nem nehéz! Könnyű!
Gyerünk, még egy vakot, és öné lesz a kutyusfésülő kesztyű,
amivel cirógatás közben távolíthatja el a kutyuskája elhalt sző-
rét a…
Egy arra járó nővér elnémítja a rádiót. Örökre lekötelez.
Néhány hónappal ezelőtt láttam egy filmet, amelyben egy
nőnemű agykutató számolt be arról, hogy mit élt át, amikor
stroke-ot kapott. Abszolút szakértőként mondta el, miként
vesztette el kapcsolatát a saját testével, milyen ellentmondáso-
san élte meg fizikai tehetetlenségét, miközben az egyik agyfél-
tekéje folyamatosan, értelmesen, tisztán működött. Ebben a ve-
getatívnak tűnő, mozdulatlan-néma állapotban hevert hónapo-
kig. Szelleme mindvégig segítségért kiabált, magyarázott, ér-
velt, önmagát tanulmányozta, megfigyelt és alkotott, ám ezt
senki sem észlelte. Senki. Utólag úgy érezte, az első megrendü-
lésen túljutva már-már békés, szeretetteli állapotban leledzett.
Na persze, utólag könnyű így érezni. A nosztalgia szépít.

91
 A dokik szerint a lövések következtében nem kaptam
stroke-ot, a vérvesztés miatti agyi oxigénhiányos állapotom
sem vált kritikussá, egyszóval szellemileg csodásan ép vagyok,
bár lehetséges, hogy egy picit amnéziás leszek. Vagyis semmi
akadálya, hogy magamhoz térjek.
Oké. Nos, akkor miért nem térek?
Passz. Épp eleget foglalkoztam magammal. Megnézem, mi
történik Sophie-val.
Az ájultra zsibbasztott kislány továbbra is a hálószoba mel-
letti kamra foglya. Mákjára nem is tud róla.
Ruben és Karina a pince műtőnek és orvosi helyiségnek be-
rendezett részébe hordja a Tarek doktornőtől zsarolt felszere-
lést. A nyestarcú nő óvakodik megemelni magát. Kisebb dobo-
zokat választ, és minden fordulónál izgatottan belekukucskál a
konyhapulton parkoló, degeszre tömött pénzes táskába, olykor
két ujjal ki is csippent belőle néhány bankjegyet és a melltartó-
jába rejti.
– Látlak, tündérem! – figyelmezteti a cipekedő Ruben. – A
végén majd mindent tegyél vissza szépen!
– Drágám, olyan édes vagy, hogy engeded élvezni – hízeleg
Karina.
– Mindig engedlek élvezni, legtündéribb feleségem, hiszen
tudod! – búgja a férj.
Borzongok és hátborsódzom tőlük, a hátam se kell hozzá.
Épp elégszer éltem át undort, viszolygást, emlékezetből is ké-
pes vagyok rá.
Újra meg újra elfog az utálkozás, ha eszembe jutnak élvezé-
seik. Egymással jó ideje túlságosan unalmas nekik, így hát fog-
lyaikat használják kielégülési célra. Perverzió nélkül egyköny-
nyen így sem jutnak kéjhez.
 Kiégésük nem csupán egymás iránti vágyaikat érinti, régóta
szinte semmi sem eléggé izgató számukra, amennyiben az a
másik félnek nem fáj, azt nem taszítja, irtóztatja, üvöltözteti.
A sokat beszélgető foglyok hallgatnak arról, ami velük tör-
ténik Albáék aberrált hálószobájában, miután Karina vagy Ru-
ben letrappol a picetömlöcbe, és a sokkoló bottal rámutat va-
lamelyikükre: ma téged ér a megtiszteltetés!
Ha élve kijutnak a humán pokol eme bugyrából, életük vé-
géig terapeutára lesz szükségük. Egyikük kivételével.
Ruben leteszi az utolsó dobozt, végignéz a jókora halmon,
és megjegyzi:
– Holnap mindent összerakunk. Ha esetleg hiányzik még va-
lami, azt gyorsan megszerezzük, azután nekiveselkedhetünk az
átváltozásnak.
– Átváltozás – ízlelgeti Karina áhítattal. – Milyen igaz, át-
változunk! Velem kezdünk, ugye, drágám!?
Mielőtt Alba felelne, a rácsok túloldaláról őket bámuló nők-
re mered. Azok tüstént másfelé fordulnak, vagy a padlóra sütik
a tekintetüket. A férfi int a nejének, hogy igyekezzenek kifelé.
Becsukja, lepántolja a fémajtót.
Karina nevetgél:
– Nyugodtan beszélhetsz előttük! Úgysem tudnak meglógni
a titkainkkal!
– Nos, velem fogunk kezdeni, mert én a műtét után néhány
nappal már szikeképes leszek – közli Ruben.
Az asszony tovább nevetgél:
– Alba, az alfa! Olyan férfias vagy, életem drágasága! Ugye
tudod, milyen fontos nekem, hogy szép új arcom legyen!?
– Épp ezért kezdünk velem. Az arcátültetés jóval durvább
műtét, mint a májé. Neked magyarázzam, tündérszép dokisá-
gom!? Utána te akár az öröklétig is lábadozhatsz, nem fog sür-

93
getni a tudat, hogy én haldoklom a purcant májammal. És per-
sze sürgősség szempontjából is enyém az elsőség.
– Ez igaz – bólogat Karina. – De ugye tudod, milyen régen
utálom ezt az arcot!? És már te sem szereted. Ha menyét len-
nék, nyilván jól néznék ki vele. Na, de így? Ha viszont egy
menyét kapná meg az én arcomat, az se lenne boldog! Egyszó-
val ez a pofa totálisan kukaérett. Oké, nem sürgetlek! Egy hetet
még kibírok vele.
Felérnek a nappali-konyha-barkács funkciót egyesítő helyi-
ségbe. Alba kikanyarítja asszonya melltartójából a nagy ma-
réknyi bankjegyet, visszateszi a degesz sporttáskába, lerogy ve-
le a kanapéra, utóbbit megpaskolja maga mellett, jelezve
Karinának: üljön le.
Körbeülik a pénzkupacot. Helyezkednek, fészkelődnek,
egymás kezéért nyúlnak fölötte. Vigyorogva élvezik a gazdag-
ságot.
Ruben hirtelen elkomorodik:
– Meg kell szabadulnunk a gyerektől! – közli. – Mint észre-
vehettük, az idősebb tyúkokat nem keresik a zsaruk, vagy nem
viszik túlzásba a keresést. Mindenesetre hiába túrom fel napon-
ta a netet, sehol se lelem nyomát, hogy gebedtre nyomoznák
magukat. Hálistennek, teszem hozzá! A kölyök viszont más
tészta! A gyerek a képmutató társadalom szent tehene! Ha gye-
rek tűnik el, ráindul a gépezet. Nos hát, mit szólsz: ezt a farize-
us népséget hagytuk faképnél, amikor kivonultunk a hülye tö-
megből!
Az asszony hunyorogva bólogat. Igyekszik követni férje
gondolatmenetét. Reménye szerint az nem veszi észre, hogy ő
napról napra nehezebben birkózik meg a szellemi kihívásokkal.
– Igazad van, drágám, színtiszta képmutatás az egész! – he-
lyesel. – Hát kérdem én: ha nem lennének a szüleik, ugyan ki
szeretné a gyerekeket!? Idegesítő idióta mindegyik! Én már a
szaporodás témát sem értem. A terhesség hírére őrjöngve ün-
nepelnek, a születés örömétől majdnem megvesznek, miközben
sokszoros a túlnépesedés! Halni kéne, nem születni! Oké, tehát
kinyírjuk a kiscsajt! Legalább ma nem kell moslékot kutyul-
nom a disznóknak. Fejedelmi vacsorát kapnak.
Az összeránduló Alba gyorsan körbenéz, mintha azt figyel-
né, hallotta-e valaki Karinát, holott tudja: magukban vannak,
nem számítva a napok óta itt kísértő szellemet, de hát az nem
élő személy, rendőrt sem hívhat.
– Most nem nyírunk ki senkit! – tiltakozik. – Elviszem vala-
hova a gyereket, és szabadon eresztem. Nem fog ránk emlé-
kezni! Még mindig a szer hatása alatt áll. Agyilag totál matrac.
– De hol ereszted szabadon? Nehogy már hazavidd! Biztos
lesben állnak a zsaruk!
– Miért állnának lesben? Ott várnak a legkevésbé! Gondol-
kozz, ha van mivel! Bocs, drágám! Na, figyelj! A kretén zsaruk
eltűztek a rám leső privát kopók vagy kicsodák után. Mire
megtalálták a kórház kocsiját a gagyi jeladóval, jéghidegre hűlt
a nyomom. Most alighanem lesunyt fejjel szégyellőznek a ra-
porton, míg a felettesük habzó szájjal dorongolja őket, amiért
hagyták magukat megvezetni. Mielőtt nagyon rákapcsolnának
a keresésre, visszajuttatom a kölyköt.
– És akkor leszállnak rólunk?
– Le hát! De persze nem egyből. Majd látszatnyomozgatnak,
szöszörészgetnek egy ideig, mielőtt lezárnák az ügyet. Általá-
ban így csinálják. Pöcsörészéssel hagyják elhalni a dolgokat,
ezért van annyi döglött esetük. Ha visszakerül a gyerek a csa-
ládjához, a sajtó leszáll róluk. És ha nem lesz nyomás a fakabá-
tokon, fütyülnek a nyomozásra, mert az totál fárasztó szellemi
provokáció számukra. Inkább elmennek fánkozni. Ilyen egy-
szerű. Ez a képletük.
Anyád, az a…! – gondolom barátságtalanul.

95
 Nem teszem jól, Alba halott anyja tüstént érintkezésbe lép
velem. Megtudom, hogy ő mindent megtett a pici Rubenért, há-
romévesen már írni, olvasni, matekra tanítgatta, mindig azon
volt, hogy a kicsikéje sokra vigye, nagy karriert csináljon, és
erre tessék…!
 Le ridicule tue. A nevetségesség öl.*

Júdáscsók képtelen kimagyarázni magát a Tarek táska

és a szülők-gyerekrabló közötti, ostobán elbénázott
kommunikáció összefüggéseiből. Így aztán félreteszi a
viszonylag bájosnak mutatott énjét és előkapja a drá-
makirálynőset. Nehéz volna eldöntenem, melyik visz-
szatetszőbb számomra.
Martinnak és Tashának is forog a szeme, ám én szokásosan
faképű maradok, miközben a nő hisztérikusan bevádol bennün-
ket Suttonnél, miszerint miattunk bukta az ügyet, ugyanis mi
beavatkoztunk, csakis miattunk halt meg a kislány, hiszen már
biztosan megölték, ugyebár…
A jégpáncélos Maryamnél nem jön be a hitvány taktika, ő
nem bírja a gyengeséget, márpedig aki másokat okolva földhöz
verdesi magát, ahelyett, hogy jóvá tenné a hibáját, vagy leg-
alább elismerné azt, aligha erős jellemű.
Tehát Nordennek reggelig elő kell kerítenie Sophie-t, még-
pedig élve, továbbá az elrablót, élve vagy holtan.
Martin egész csapata velem együtt a terhespocakos bűnöző
kilétének felderítésén gürcöl. A feltételezéseink szerint általa
elrabolt nőkön keresztül is próbálunk eljutni hozzá. Ezekről az
ügyekről Júdáscsók – érdeklődés hiányában – egyelőre nem
szerzett tudomást.
Még egyszer visszamegyünk a parkba, ahol a kapucnis fickó
foglyul ejtette Sophie-t, a lovas szemtanúval is találkozunk a

*
Francia mondás.

98
helyszínen. Minden apró részletet újravizsgálunk, az informá-
ciószerzés nagymestereit, Cydet és Quasimodót is ráeresztjük a
fickóra.
Az ügyön rágódva úgy érzem, haladéktalanul látnom kell
nőmet, még ideálisabb lenne, ha beszélhetnék vele. Hátha fel-
ébredt végre, vagy éppen akkor tekint fel, amikor belépek az
ajtón. Mindennap ebben bízom, ahogy mindegyik őt szerető
híve, és egy közeli napon be is fog következni, ha fülesbaglyok
potyognak az égből, akkor is.
Donald üldögél az ágya mellett, fogja a kezét, beszél hozzá.
Denisa kifejezéstelen arccal, sápadtan hallgat.
Magától lélegzik. A hasfalán metszett nyíláson átvezetett
szonda révén jut táplálék a gyomrába az infúziós állványon
függő tasakokból. Ma bézs- és spenótzöld színű menüt kap. El-
la nemrég tette rendbe a körmeit, a haja sem kócos. Keringését,
izmait a sokfunkciós szuperágy tartja karban.
– Den a legjobb barátom – üdvözöl Donald, amikor belépek.
– Régebben nem mindig hallgatott végig, gyakran belekaraty-
tyolt a mondandómba. Most elégtételt vettem. Viszont elég sű-
rűn előfordult, hogy nem reagált a közlendőmre, én pedig be-
noteszeztem magamnak, hogy biztos máshol jár az esze, de az-
tán hetekkel később visszatért a korábbi témára, nekem pedig
lezuhant az állam. Most is így lesz, lefogadom.
– Nekem is ő a legjobb barátom – felelem. – Szinte minden-
ben ő a legem.
– Szinte?! Ezt még megtorolja, nekem elhiheted! Már me-
gyek is, megdumáltuk vele, amit kellett. Lehet, hogy nem dob-
tam fel túlzottan. Elég komoly témákról csevegtünk. Elmond-
tam például, hogy alkotói válságban nyűglődöm. Pedig milyen
szívesen olvasnám fel neki az új regényemet! Halálbiztosan
magához térne tőle. Csakhogy nem készül új regény! Nem írok

99
le egyetlen betűt sem! Képtelen vagyok dolgozni, amíg érte
eszem a kefét.
A szalmaszőke, vízfesték-kék szemű Donald érzelmesen né-
zi Denisa arcát. Odahajol, megcsókolja. Mutatóujjával végig-
simít a szemöldökén, majd alig észlelhető gesztusokkal keresz-
tet rajzol az arca fölé, mintha megáldaná, jóllehet még egyikük
sem térdepelt gödröt a templompadlóba. Na persze, a hit nem is
a templomról szól.
Távozása után leülök a feleségem mellé. Halkan mesélek
neki arról, milyen az életünk nélküle. Senki nem telepszik a he-
lyére az asztalnál, de a kanapén sem. Beszélgetés közben gyak-
ran odanézünk, ahol ülni szokott, és sejteni véljük, mit monda-
na, látjuk a mimikáját.
Reggelente nem kapcsoljuk be a rádiót, pedig most nem
kötne bele a hírolvasóba pukkancs hangulatban, amiért a sajtó
csak ritkán mond igazat, nem cikizné az együgyű reklámokat, a
hatályos slágereken sem akadna ki a jó zene nevében. Nem ne-
vetünk vele, rajta és egymáson, ahogy szoktunk. Hiányoznak a
beszélgetések, a civódások, az őt körüllengő feszültség bizser-
getése. Az esték és éjszakák. A meghittség, a szerelem.
Megúszom a részletekbe merülést, zsebemben bejelez a
masszázstelefon. Hökkenten meredek a kijelzőre.
Miért keres engem Ramona?!
Nem teketóriázik, legott közli:
– Tudja Daniel, utálom, hogy kétkedik a képességeimben,
pontosabban irritál, miközben magát kiemelten bírom. De most
nem kettőnkről akarok trécselni. Ne ijedjen meg, pánikrohamot
se kapjon attól, amit mondani fogok. Denisa itt van bennem. Is-
tentelenül felzaklató a jelenléte, úgy zsezseg, mint egy zsák
bolha, és persze türelmetlen és mindent azonnal akar, ahogy
többnyire, de hát ismeri, na.

100
 – Tehát? – sürgetem rekedten. A halottlátót hallgatva meg-
nyugtat, hogy foghatom nőm meleg, eleven kezét.
– Az a lényeg, mert magát ismerve nyilván a lényegre kí-
váncsi, hogy most fene gyorsan el kell mennie egy helyre. Ab-
ba a parkba siessen, ahonnan elraboltak egy kislányt. Az a
gyermek most teljesen zavart, nem tudja, hol van, mi a neve.
Öntudatlanul bolyong. Rohanjon, szedje össze, mielőtt baja
esik!
– Nemrég jártam ott… – kezdeném.
– Menjen! Most! – rivall rám Ramona.
Denisa keze kicsúszik az enyémből. Vagy ő maga húzza el,
engem sürgetve.
Zsebre vágom a mobilt. Robogok a Mazdához.
Iszonyatosan hülyének érzem magam. Már csak az a kérdés,
joggal-e vagy alaptalanul.

Ha lennének érvei, nem zsarnok volna

Eldobom a kocsit az éjszakába burkolózott, üres

parkolóban. Elemlámpával lódulok a sejtésem után,
abból kiindulva, hogy az elrabló nem akart időzni
Sophie-val.
Alighanem behajtott a legsötétebb zugba, kiragadta a kocsi-
ból a kislányt, bedobta a legközelebbi bokor mögé, és elhajtott,
mint a förgeteg, mielőtt valaki megláthatta volna. Amennyiben
ez megállja a helyét, irányadó lehet Ramona további közlése is
a zavartan bolyongó Sophie-ról.
Lámpám fényében jól kivehető a gyerektest által csak nem-
rég lenyomott fű a kiválasztott bokor mögött. Zsaru vagyok,

101
nyilvánvalóan azok a velem született képességek predesztinál-
tak erre, amelyek most szó szerint az orromnál fogva vezetnek
Sophie nyomában. Szimatolva lépdelek előre, akár egy rendőr-
kutya, mintha érezném – s meglehet, érzem is – a rémülettől,
mosdatlanságtól izzadt kislány szagát.
Átvágok a füves, nyílt terepen. A szúrós magyalsövény szűk
nyiladékán keresztül elérem a homokos talajú lovaglóösvényt,
amely most kísértetiesen üres. Haladok rajta húsz-harminc mé-
ternyit. Az ellenoldali sövény csekély folytonossági hiányát
észlelve átbújok a résen. A park egyik ligetes részén találom
magam, fluoreszkálóan fehér törzsű nyírfák között. Alattuk a fű
csaknem feketének rémlik.
Sajnálom, hogy nem spájzolok a Mazdában éjjellátót. Hol-
naptól változtatok ezen. Továbbra is a szimatomra hagyatkozva
tartom az irányt. Fokozódik bennem a feszültség, hordószám
termelek adrenalint, dopamint. Eljutok a tópartig.
Hangokat, neszezést hallva lekapcsolom a lámpát, hogy ész-
revétlen maradjak, míg átlátom a helyzetet. Teljesen az ösztö-
neimre bízom magam.
Két dülöngélő fickó fog közre valamit a parton. A csillag-
tengeres, aligholdas sötétségben önmaguk árnyainak látszanak,
társalgásuk kaffogásnak hangzik. A körbeállt, lábbal piszkálga-
tott valami első ránézésre buckának rémlik, ám nyöszörgő han-
gokat hallat, halkan szűköl-sírdogál.
Az egyik toprongy (by Ella) a vonagló testet markolgatja, a
másik a víz felé görgetné a lábával. Mindketten kótyagosak,
szesztől és/vagy drogtól. Kásás hangon civódnak a prédájuk fö-
lött. Egyikük azt akarja, hogy öljék a tóba, a másik becipelné a
bozótba.
– Elébb vele alukálok, majd utána befojcsuk – kerregi az
utóbbi.
– Fojccsuk be most! – vihog a társa.

102
 A vihogóst hajítom elsőként a vízbe, felijesztve néhány bó-
biskoló vadkacsát. A fickóra bőven ráfér a fürdés, detoxikálási
és higiénés szempontból egyaránt.
A másik toprongy tüstént ősellenségre ismer bennem, bizo-
nyítva: olcsó pirulát falt be, melynek hatóideje alatt a leggyá-
vább egyén is ütésálló szuperhőssé válik, bárkinek puszta kéz-
zel nekimegy és gyilkol. Ha a megtámadott viszonzásképpen
nem végez vele, majd megteszik a mellékhatások.
Ezúttal én leszek neki a mellékhatás. Valahányszor nekem
ugrik, kifordulok előle, megtáncoltatom egy pörgőrúgással
vagy megtámasztom a homlokát a talpammal. Harcmodora
elegyes: faltörő kost, cséphadarót, tankot, hegyomlást ismerek
fel benne.
Mindeközben a vízbeölős deklasszált hatalmas hullámverést
keltve fuldoklik, és a dobhártya-tépdesően háborgó vadkacsá-
kat is túllármázva azt gargalizálja, hogy segíccség, nem tok
úszni!
Hamarosan ez lesz a legkisebb problémája. Ugyanis fellár-
máz egy bősz hattyút, méghozzá hímet.
Az óriási, brutális kedélyű madár kiterjesztett szárnyakkal
nekiront. Csípi, rúgja, a mélybe nyomja-tapossa a bugyboréko-
ló fickót. Addig-addig öldösi, mígnem az hirtelen ráébred,
hogy mégis tud úszni, ha csak kutyául is. Méteres hullámokat
csapdosva a partig kalimpál. Hasmánt kimászik, elterül, és vi-
zet okád.
A diadalittas atyahattyú visszatér a nádasba az övéihez.
Mindeközben a másik bepirulázott toprongy nem adja fel a
harcot, újra és újra nekem ront:
– Kettéhugyozlak! Kinyiffantlak! Széttéplek! – rikoltozik
hősleg.
Tenyérrel és talppal tartom távol a rohamozó hőscincért. Fá-
radhatatlan ostromlása közepette elintézek néhány telefonhí-

103
vást. Végül egy jól irányzott ütéssel hibernálom a zakkant kelj-
feljancsit.
Az elkábított Sophie alig reagál az érintésemre.
A mentősök, járőrök perceken belül megérkeznek.

Aki sárral hajigál, magát piszkolja be*

A megtalálásról korrekt módon tájékoztatott Me-

lany Norden lélekszakadva száguld a kórházba.
Útközben értesíti az ismerős tudósítókat, és azok
szélvészként követik nyomát.
Odasiet Maryam Sutton és a szülők is.
Az orvosok néhány injekcióval eszméletre térítik Sophie-t a
veszélyes kábulatból. Sokféle szempont szerint, alaposan meg-
vizsgálják. Senki nem mehet a közelébe, míg nem végeznek.
A feldúlt szülők a folyosón toporognak. Úgy döntök, holna-
pig békén hagyom őket a kérdéseimmel.
Sutton telefonon beszél a rendőrfőnökkel, aki éjnek évadján
holtbiztosan nem fogja öltönyre cserélni a pizsamát, hiszen
nemrég nyerte meg a választást, minek nyomulna máris a saj-
tóban?! A babérkoszorút ezúttal nagyvonalúan átengedi az ala-
csonyabb rangúnak.
Amíg Maryam a főnökével társalog, Júdáscsók megragadja
a kínálkozó alkalmat, és kilép a média dicsfényébe. Büszkén
elújságolja, hogy erőfeszítéseinek hála, Sophie Tarek élve, ép-
ségben előkerült.

*
Közmondás.

104
 A riporterek nem érik be ennyivel. Kíváncsiak arra is, vajon
Norden elfogta-e a gyerekrablót. Ha nem fogta el, mit tud róla?
Közel jár-e az elkapáshoz?
A kislány megtalálásának részleteit is firtatják. Mi van a
váltságdíjjal? Kifizették? Visszaszerezte? Hol, mikor, hogyan
lelte meg a gyereket? Honnan tudta, hol keresse? Ki informál-
ta?
A kitérő válaszokat habogó Júdáscsók későn kap észbe. Fé-
nyes kedve jócskán megkeseredik. Úgy véli, érti már, miért te-
lefonál hosszasan Maryam, miért nem lát engem kameraközel-
ben. Bölcsebb ötlete nem lévén, beveti klasszikus szerep játé-
kát, a drámakirálynőt. Korrekt válaszadás helyett meghatott-
ságtól nedvedző szemmel, patetikusan ecseteli a zsarumeló ne-
hézségeit, árnyoldalait. Na de lám, mindez megérte: a drága
kicsi Sophie megvan, él és virul, jöhet a vastaps.
Az orvosok közlik végre, hogy a kislányt nem bántalmazták
szexuálisan. Valószínűleg rehipnollal kábították el, ez esetben
sajnos aligha lesz képes visszaemlékezni az elrablás és a fogva-
tartás körülményeire; a toxikológiai vizsgálat eredménye reg-
gelre várható.
Söpörnék kifelé. A megkönnyebbültnek tetsző Miley Tarek
elállja az utamat.
– Köszönöm, amit tett, örökké hálás leszek érte! – közli ki-
sírt szeműen, sápadtan. Továbbra is zaklatottnak látszik. Ez így
is marad, amíg az orvosok nem engedik be a lányához. – Tu-
dom, maga találta meg Sophie-t a parkban, nem is néztem ki
senki másból, hogy képes lenne rá. Ami a szerepemet illeti: az
ügyvédünk bizonyítani fogja, hogy zsarolásnak engedve tulaj-
donítottam el az orvosi felszerelést. A férjem megtéríti a kór-
háznak okozott kárt. Az állásomat nyilván elveszítem, de a kis-
lányom életben van! Visszakaptam őt! Nekem már nem is kell
ennél több!

105
 Szótlanul bólintok.
Az viszont kevés lesz, ha Mike Tarek megtéríti az anyagi
kárt. Számot kell adnia a végrehajtóiról, a nyomozás akadályo-
zásáról, az eltervelt önbíráskodásról is. Mindazonáltal fikarcnyi
kétségem sincs, hogy szabadlábon megússza.
Júdáscsók immár menekül a kínossá vált sajtóérdeklődés
elöl. Liftre sem várva gyalog vágtat le a lépcsősoron.
Kényelmesen lesétálok a parkolóba.
A Mazdába ülve kikanyarodom az útra. A tükörben látom a
hátam mögül kirobbanó járgányt.
A sietős sofőr elém vág, hirtelen satuzik egyet, nyelvem he-
veny elharapásában bízva, majd középső ujját felmutatva tova-
süvít.
Szánakozó vigyorral nézek utána.
Jó éjt, Drámakirálynő!
Melany gyorsítgat-lassítgat, nem veszít szem elől. Továbbra
is a kocsiablakon kívül tartja a csüccsentőujját.
E jelzést kihívásként kéne értelmeznem. Azt provokálja,
hogy ütköztessük meg vadállatias lóerőinket az éji utcákon. Az
győz, aki életben marad – vagy ilyesmi.
Passzolom. Bölcs ember megválogatja, kivel áll ki bajusz-
pödrőversenyre.
Eszembe jut, mit mondott nemrég a kamasz Ella az agyatlan
rivalizálásról: irtó röhögséges, amikor egy csomó elvetemült
lelkiállapotú ember egymásnak feszül.
Norden továbbra sem tágít előlem, gázt ad, fékezget, hul-
lámvonalban halad. Nem töröm össze magam, mint reméli. Le
se rázom, hagyom kínlódni.
Most már a Drámakirálynő gúnynév is rajta ragad a Júdás-
csók mellett, kibuzogta magának. És még nem is sejti, hogy
Martin a Ridikül nevezetet is ráaggatta.

106
 Holnap elintézem neki, hogy beutalják emelt szintű taktikai-
vezetés-oktatásra. Bőven volna még mit tanulnia.
Bepecheltél, mondaná minderre Cyd.
Egy kereszteződésnél hanyagul irányt váltok. Júdáscsók
szem elől veszít.
Elmerülök a gondolataimban. Nem érzek megdicsőülést,
még csak elégedettséget sem. Sophie előkerült, mert az elrabló-
ja visszaadta.
Májas még négy nőt tart fogva – ha élnek egyáltalán, s ha
jól sejtjük, hogy ő a tettes. E nőket is vészsebesen meg kell ta-
lálnunk.
Mielőtt a sajtó kiszagolja az ügyben rejlő szenzációt.

Ha Isten azt akarná, hogy szavazzunk,

teremtett volna jelölteket is

Lefekvéskor a következőket találom az ágyban: két

eleven macska, dorombolnak; hat darab plüss játékáll-
atka, némák; egy tábla mogyorós étcsoki, némileg
összeharapdálva. Utóbbit is nyilván Uriantől kaptam,
és ellenőrzötten ehető. Az ágyi bentlévőségek helyet
szorítanak maguk között. Elhelyezkedem, próbálok álomba
ájulni. Nem sikerül.
Némi forgolódás után kikecmergek a hálótársak közül. Meg-
tekintem, hogy legalább a sarjak jól alszanak-e a szobájukban.
Ellával, Uriannel minden rendben.
A nappaliba szédelgek. Ideám sincs, mi célból.
A kanapén Martin sóhajtozik.
– Jól vagy? – kérdezem.

107
 – Naná, hogy nem! Addig nem, amíg Denisa kómázik. Min-
denféle szörnyű rémképet fantáziálok róla. Nem ébred fel soha
többé. Felébred, de farkasemberré változik. Fel is ébred meg
nem is: ennek következtében köztes alakváltó lesz belőle, és a
mi húsunkból, vérünkből kell majd táplálkoznia az életben ma-
radásért. Ne hidd, hogy most marhulok. Komolyan aggaszt a
nővérem sorsa. Valami történik vele, vagy inkább benne. Iszo-
nyú erősen érzem!
Lehuppanok mellé.
– Ramona küldött a parkba – tudatom. – Így találtam meg
Sophie-t.
Vállat von. Nem vágja az összefüggést.
– Tudjuk, hogy Meta Hari képes ilyesmire – feleli. – Vele
kapcsolatban félretettem a kétkedést.
– Azt mondta, Denisa üzent rajta keresztül.
– Na, azért ebbe ne menjünk bele! – nyögi hátrahőkölve. –
Denisa igenis él! Ramona átlépett egy határt! Ez már cinizmus
egy halottlátótól! Beszéljünk inkább a munkáról! Félretettünk
egy gyilkossági ügyet a gyerekrablás miatt. Ideje visszatérni rá.
– Majd reggel, vénás kávézás után – csillapítom.
– Nem tudok aludni! – panaszolja.
– Én sem, de ettől még nem vagyunk fittek szellemileg.
Eszembe jut Denisa rigolyás barátnője, Dalia. Az esküvője
előtti éjszakán mindenki éktelenül hangyás volt már, főként tő-
le, és a mi szállodai ágyunkban óhajtotta kibeszélni, kipoén-
kodni magából a feszültéget. Reggelre megtelt a nyoszolyánk,
már-már le is szakadt: ott volt az ara és a vőlegény, továbbá
Cyd, Martin, Ella, valamint mi ketten Denisával. Kifelejtettem
volna valakit? Fikarcnyit sem aludtunk.*
Mit nem adnék azért az álmatlan éjért! A mostanival boldo-
gan elcserélném.
*
Vavyan Fable: Habospite.

108
 Martin, bár nem szokása, cigire gyújt. Édeskés illat lengi be
a nappalit.
– Kérsz egy slukkot? – kérdezi, számhoz emelve a staubot.
Szippantok egyet. Azonnal slózi ízű lesz a szám, azon belül
a fogaim, a nyelvem, a nyálam és a torkom.
Kész, lezüllünk. Hamarosan két füvezős, torzonborz, retkes
lábú csöves leszünk.
– Honnan szedted? – firtatom fintorogva.
– Rendőrileg érdekel?
Vállat vonva slukkolok még egyet. A slózi íz fokozódik. Jó-
tét hatást nem észlelek.
– Baromarc szomszéd vetette pár éve a kertjében, ha nagyon
tudni akarod – tájékoztat. – Nem ültetett sokat, csak amennyit ő
maga elfüstölne. Hanem az aratás nagyjából elmaradt, amikor
hetekre kórházba került, miután kerekesszék-gyorsasági ver-
senyt rendezett a háztetőn két másik alkesszel. Azok csak dili-
ből ültek tolószékbe, de a verseny óta teljesen rászorulnak. Ja,
mert a házon nyeregtető van. Na mindegy, vissza a vadkender-
hez! A cucc a gazda távollétében is beérett, a szél szanaszét ci-
pelte a magvait, mégpedig tág sugarú körben. Azóta az egész
környéken magától nő a kertekben a fűnek való, csupán szüre-
telni kell. Donald is kipróbálta spleenesség ellen.
– Nála sem vált be – közlöm. – Még mindig spleenes, alko-
tói válságos. Érthető: a dzsanga klozet ízű.
– Mikor kóstolgattál te klozetot?!
– Semmikor, de pont ilyen ízűnek képzelem.
– Mivel sose dohányoztál. Ezért finnyáskodsz. Várj egy ki-
csit, mindjárt jobb kedvre derít!
Adogatjuk egymásnak a dekket, folyik a nyálcsere, a DNS-
keveredés. Már a csikk is fogytán van, mégse derülök. Hango-
san töprengek:

109
 – Nem értem: ha régebben fennáll itt ez a marihuánatermő
helyzet, miért nem tett feljelentést valaki?
Martin vigyorogva rám mered. Az arcomba fújja az émely-
gető füst maradékát:
– Ezt most komolyan kérdezed? Ugyan ki tett volna felje-
lentést? Mifelénk nem beköpős a szomszédság! Gyerekkora óta
mindenki tudja jól, hogy az árulkodás spionszokás, nem jár érte
piros tojás! A feljelentgetés nem morális! Te is jól jegyezd
meg!
Másokat a füvezés feldob, víg hangulatba ringat, irigylem
őket. Nekem leragad tőle az agyam, a szemem.
Vakon botorkálok vissza az ágyamba.

Valóban át szeretnénk látni magunkon?

Erre a pokolra vágyunk?*

Reggel az irodában felosztjuk az aznapi feladatokat.

Martin vívódik, szíve szerint egyszerre lenne velem
és Tashával is. Évek óta a mi házunkban él, kivéve,
amikor jobbnak látja a saját héderébe vinni néme-
lyik új barátnőjét Denisa jogos kritikájától tartva. Így hát képes
vagyok néhány órácskára lemondani a társaságáról.
Ők ketten elsüvítenek, hogy alaposan felderítsék a felrob-
bantott bandatag ismeretségi körét. Zsöti és Scott „Stuki”
Dingley az angol királynő sokkolós alteregója által elhurcolt
nők környezetében kutakodik.

*
Popper Péter.

110
 Lehuppanok Ruby mellé. A csúcshekker mélyen átélt áhítat-
tal tekint rám. Ettől a nézéstől mindannyiszor kilel a hideg, a
meleg és a hátborsódzás, bárkitől eredjen is a köbre emelt cso-
dálat.
A túlzott rajongást többnyire csupán egy hajszál választja el
a gyűlölettől. Az imádó teljesíthetetlen elvárásokat támaszt,
engem például legyőzhetetlen szuperhősnek tekint, noha nem
vagyok az, és megfelelni sem kívánok e követelménynek.
A regényíró Donald is épp a felfokozott érzelemvilágú ra-
jongók miatt nem szeret híres lenni. Úgy véli, nem szerencsés,
ha az ismertség és az elismertség összetévesztődik; ő beéri az
utóbbival. A talmi ismertség vakító fényében pedig sütkérezze-
nek az extrovertáltak, exhibicionisták, profitlesők, nárcisztiku-
sok, és a többik.
Donald szerint a híres mivolt sok esetben kínos bájolgáshoz,
alkatidegen viselkedéshez, álarchordáshoz vezet, s ha ő effélén
kapná magát, menten kiábrándulna az önszeretetből, holott az
ember szeresse önmagát. Mértékkel, persze. Lehetőleg mindent
mértékletesen műveljünk, kivéve azt a tevékenységet, amely-
hez tehetséget kaptunk.
– Sutton ultramodern számítógépasztalt ígért, egész falnyi
kivetítővel és hozzáféréssel szinte minden rendszerhez, adatbá-
zishoz. Napokon belül megkapjuk! – újságolja Mátrix, árnya-
latnyit lazítva az áhítatos nézésen.
Helyeslően bólintok.
– Szétvet az öröm a megtiszteltetéstől, hogy veled dolgozha-
tok – fűzi hozzá, s újfent úgy tekint rám, mint imádattól alélt
hívő az öngyilkos szekta vezérére, mielőtt imaláncot szervezne
érte, hírül véve, hogy közelednek a zsaruk a bilinccsel. E nézés
arra inspirál, hogy kibújjak a bőrömből.
– Hát akkor dolgozzunk! – indítványozom. – Derítsük ki,
milyen verdával közlekedik a gyerekrabló, bizonyítsuk be vagy

111
vessük el, hogy ugyanő rabolta el Holthot, Ricót, Jurie-t és Va-
le-t. E nők egyike sem egészségügyis. Holth testvére ugyan
kórházban dolgozik, de adminisztratív munkakörben. Tehát
aligha azért van rájuk szüksége, hogy végrehajtsák a májátülte-
tést. Nézzünk utána e nők elérhető orvosi adatainak, találjunk
végre nyomot, összefüggést, valami kapaszkodót eme
katyvaszban. A Jurie-t és Vale-t elkapó személy lehetett az ál-
cázott Májas, ám az is előfordulhat, hogy női bűntárs is van a
dologban.
Ruby összedörzsöli a két tenyerét, majd a kezét maga elé
tartva megtornáztatja az ujjait, aztán egymásba fűzi és megre-
csegteti azokat. A szertartás végén lecsap a billentyűzetre. Ör-
dögi gyorsasággal zongorázgat.
Átfésüljük a parkhoz közeli utak közlekedési kameráinak
előző esti felvételeit. Hosszas szemkáprázás után lelünk egy
jellegtelen, sötét színű verdát, amely épp az ominózus parkoló-
nál kanyarodik le a képről. Másfél perc múlva visszatér az útra,
és elsüvít. Az ablaküvegek visszatükrözik az utcai lámpák fé-
nyét, a sofőr arcát nem látjuk.
Másfél perc éppen elegendő lehetett ahhoz, hogy Májas be-
hajtson a parkoló legtávolibb zugába, kivegye az eszméletlen
Sophie-t a csomagtartóból, és az egyik bokor túloldalára gurít-
sa.
Ruby rákeres a rendszámra. Az persze nem passzol a kocsi-
hoz. A fickó alighanem egy szatyornyi hamis rendszámtáblával
zsonglőrködik a járgányain. Kettőt már ismerünk a flottájából,
remélem, nincs több. Azt a furgont is fals azonosítóval használ-
ta, amellyel elrabolta Sophie-t. Ha az általa kultivált kommersz
márkák alapján kerestetnénk Májast, minden harmadik verdát
és a furgonok nagy részét megállíthatnánk.
Rászabadítjuk a rendszámfelismerőt az elmúlt hét kamera-
felvételeire. Nagy stratéga a fickó, ám ezzel nem tervezett. Az

112
azonosító táblákat az akció után cserélte le, addig viszont azo-
kat használta. Nagyjából követhetővé vált, merre járt-kelt a vá-
rosban a gyerekrablás előtt. Az adatok alapján azt is feltételezni
merem, hogy nem itt lakik, egy közeli településről ruccangat
ide.
Sajnos nem mindig használt bekamerázott útvonalat. Az el-
múlt héten többször megfordult azon a környéken, ahol Sophie
lakik, ám a konkrét utcában nincsenek köztéri képrögzítők. A
Tarek-villa biztonsági kamerái a kerítésen túl nem végeznek
megfigyelést. Talán valamelyik szomszédé megörökített né-
hány bennünket érdeklő momentumot; erre is rá kell repül-
nünk.
Mátrix kutacsig merül a teendőkbe.
Telefont ragadva megkérem Cydet és Quasimodót, hogy
deklasszált doki vonalon kutakodjanak a fél- és alvilágban.
Úgy vélem, Májas a lecsúszottak közül választana magának
sebészeket. Az is felötlik, hogy talán ő maga is orvos. Ideje ki-
szűrni a májért sorakozók listájáról a doktor előnevűeket. Hi-
szen a fickó intelligens: tervez, cselez, mérlegel, felkészül, utál
hibázni.
Ennek tudatában és a négy nő elrablásának okát továbbra
sem értve felkeresem a céh egyik kriminálagyászát, Zizi dokit.

113
 Ha a marionettfigura elvágja a zsinórjait,
nem szabad lesz, hanem halott

Hiába képeztek ki érzelemmentességre, mindent át-

érzek, mindenkinél keresem a választ a miért-re,
azoknál is, akiknek a tetteit fel nem foghatom.
Most, amikor kéretlenül és szándéktalanul azonosu-
lok bárkivel, a felfoghalatlanokkal is, nem lett könnyebb a dol-
gom, sőt.
Azonosulás… nem pontos szóválasztás. Miközben mások-
ban vagyok, magamtól sem válok külön, és a kölcsönlelkeket
sem fogadom el a magaménak. Hátborzongatóan skizó fíling,
idővel bizonyára bedilizéshez vezet. Rajtam kívül senkinek se
fog feltűnni, ha megörülök végül. Hiszen külső szemlélők szá-
mára teljesen egyforma a bedilizett és a be nem dilizett kómás.
A brit tudósok nyilván erről a témáról is kiderítettek egyet s
mást, de talán magam is végezhetnék kutatást, sokkal autenti-
kusabbat. Aha, és miként osztom meg a nyilvánossággal?
Ruben Alba visszajuttatta Sophie-t a parkba, ahonnan elra-
bolta. Nem szívjóságból döntött így. Nem akarta a nyakába
kapni a zsarukat, akik szerinte a felnőtt nőket csekélyebb lelke-
sedéssel keresik, mint az elhurcolt kislányokat. Azzal viszont
már nem számolt, ami a sötét estében kirakott, zavarodott gye-
rekkel történhetett volna, ha Belloq nem zúdul oda.
Később, jóságos gondoskodása fölötti elégedettségében,
Karinával egyetértve Tymia Ricót vitte a hálószobába. Azt már
mindketten tudták, hogy a fogoly bizarr élvezettel vesz részt
durva szexuális játszadozásaikban, irántuk táplált bárminemű

115
valódi kötődés nélkül. A rajongó érzelmeket csupán eljátssza,
úgy téve, mintha nemcsak a pőre kéjt imádná, hanem még őket
is. Ám a pincében elrejtett kémcuccok elől nem titkolhatta el,
hogy valójában számtalan módon végezne velük, ha tehetné,
hiszen reggeltől estig erről fantáziál a társainak, a halálnemek
tervezgetésén túl borzadó hallgatósága reakcióit is felettébb él-
vezve.
Múlt éjjel úgy vélte, eljött az alkalom.
Ruben számított a próbálkozásra, mi több, saját kéjérzete ré-
szévé tette a támadásra adott válaszát.
Tymia összetörten, félájult állapotban került vissza a prics-
csére.
Alba rázárta a rácsos ajtót. A többi nő rémülete láttán le-
ereszkedően közölte:
– Ez a ribanc naphosszat bosszút forral ellenünk, aztán el-
meséli nekünk a terveket, mintha tőletek hallotta volna, és vé-
res bosszúra biztat minket. Ez a piszkos lelkű még nálunk is
betegebb! Született áruló! Ha agysebész volnék, feltárnám a
helyet a fejében, ahonnan az aljassága ered. Mivel nem vagyok
az, hobbiból fogom feltárni! Méghozzá hamarosan!
Ruben nevetgélve kisétált a pincéből. Amikor más már nem
hallhatta, félhangosan megjegyezte:
– De mindenekelőtt megszerzem a máját! Fehérmájam még
úgyse volt!
Rico azóta is kínok közt vonaglik a fekhelyén. Rabtársnői
alvást színlelnek, nem tudván, mihez kezdjenek a helyzettel,
higgyék-e, amit hallottak, s ha hiszik, ha nem, miként viszo-
nyuljanak a mindannyiuk által megvetett-irtózott sérülthöz.
Isla Jurie fejben vásárol, és mert képzeletben ez lehetséges,
a ruhapróbálgatással egyidejűleg manikűröztet és lábat áztat a
körömszalonban, amely valójában ÖRÖMSTÚDIÓ, olyannyi-

116
ra kedvel ott szépülni. Úgy dönt, ha végre kimentik innen, fel-
ajánlja a tulajnak az imént kigondolt új nevet.
ÖRÖMSTÚDIÓ, ez egyszerűen zseniális! Cserébe nem
pénzt kér, hanem grátisz kezeléseket, többek közt rengeteg hal-
pedikűrt, az olyan aranyosan csikis! Nem mintha nem tudna fi-
zetni, csak éppen nem szeret. Az ő társadalmi pozíciójában a
nemfizetés a lehető legtermészetesebb, mi több: elvárt opció.
Ha ő kiteszi a közösségi oldalára, hol vett ruhát, cipőt, kivel
plasztikáztatott, legközelebb már ingyen kapja, ahogy a többi
járandóságot is, a gourmand étkeztetéstől a legmenőbb kocsiig.
Ez alanyi jogon jár neki mint fizetőképes imádótáborral megál-
dott, atomhíres tévésztárnak.
Isla Jurie utal arra gondolni, hogy bezárva tartják, bántal-
mazzák, nem sminkelhet, fodrász sincs, viszont máris van két
centi botrányos lenövése, hajban, körömben egyaránt! Ugyan-
azt a ruhát viseli, amiben idecipelték, és kizárólag akkor zuha-
nyozhat (miközben sokkolóval felügyelik!), ha utána a két rus-
nya a kedvét tölti rajta az ízléstelen, sivár hálószobában. Hiába
kérdezi, miért tartják fogva, miért nem gondoskodnak róla tár-
sadalmi rangjához illően. Már nem is firtatja. Elege lett abból,
hogy hasztalan követel tiszteletet, a két perverz pocsékság
mindig röhög rajta. Megérdemelnének egy grátisz lábpedikűrt,
cápákkal!
Katryn Vale is a saját tudatába menekül a valóság elől. Fej-
ben sorra gyártja a rejtvényeket, naplót ír, és már élete főmű-
vének is nekifogott. Regényt alkot, cselekményest, egy-
szersmind mondandósat, amely ha nyomtatásban is megjelenik
valamikor (hátha!), világsikert hoz neki! Ő is olyan lesz, mint
Susan Boyle, a mesés hangú rút kiskacsa, aki már iszonyúan
világhírű és pokoli gazdag, s mind a rútságból, mind a komple-
xusaiból jócskán kikupálódott.

117
 Katryn arról ábrándozik, hogy idővel majd talál egy szenve-
délyes, véreleven pasast is az otthon maradt dögunalmas, tunya
egoista helyett. Ám ha mégsem, prímán meglesz magában is,
mert varázsütésre kigyógyul a társfüggőségből. Ámen.
Imagine Holth képtelen elbújni a saját fejében, számára az
rossz hely, nem otthonos. Sosem tűrte maga körül a csendet,
mert akkor hallotta a gondolatai sustorgását. Legalább hárman
összevissza karattyoltak a fejében.
A húga, Lucy elmagyarázta: azok a hangok is tőle származ-
nak, teljesen az övéi. Az énje részei. Leegyszerűsítve, hogy ért-
se: ez mindenkinél egyformán megvan, az egyik én gyerekes, a
másik felnőttes, a harmadik atyás stílusú, ezek adják az ember
személyiségét. Rendszerint utóbbi, a fölöttes én hozza meg a
végső döntéseket, legalábbis szerencsés esetben. Akik inkább
hallgatnak a gyerekes énjükre, gyakran bajba kerülnek, szét-
csúsznak, lezüllenek…
Imagine akkor eléggé unta húga tudóskodó magyarázatát,
nem is hitte, oda se fülelt, ám most bármit meghallgatna, egész
nap tévézne, akár még holtunalmas lencseszámolást vagy
sakkversenyt is bámulna. Bármi másra szívesebben figyelne a
valóság megélése helyett. Pláne ahelyett, amit a hangok össze-
hordanak a fejében.
Alba és neje a konyhai pultnál ülve reggelizik a pince fölötti
szinten.
– Finomabb is lehettél volna, drágám! – fogalmaz óvatosan
az asszony, ismerve Ruben könnyen eldörrenő pofonjait, ame-
lyek után többnyire elnézést is kér, mintha ezzel semmissé te-
hetné a durvulást. Na persze, akkor már cseszheti az elnézést. –
Gondolj arra, hogy Tymia máját fogod megkapni. Remélem,
nem tettél kárt benne.
– Igazad van. Talán túlzásba vittem a megkínzást – látja be a
férfi. Részéről a téma lezárva.

118
 Útra készül, az orvoskollégákkal kell tárgyalnia. Meglengeti
előttük a zsozsót, tán még némi előleget is perkál, bár ez koc-
kázatos, mert esetleg ellumpolják, és kábulatukban megfeled-
keznek a neki tett ígéretükről. Miszerint időben a megbeszélt
helyen lesznek, csontjózan állapotban, azaz nuku pia, nix drog.
Öt valamikori dokival fog találkozni a külváros őt különbö-
ző pontján. Igazából ők most is orvosok, csak éppen tilos prak-
tizálniuk (az álszent társadalom…!). Csakhogy hiába tilos, a
tudásától senkit el nem tilthatnak. Az engedélyüket elvehették,
a szikéjüket soha!
Az öt helyszín nem okozna gondot, ha bármelyikük hajszál-
nyit is megbízható lenne. Mivel azonban mindannyian szétesett
arcok, fáradságos lesz levadászni őket. Viszont ha jófélék vol-
nának, vagyis a farizeus társadalom idióta elvárásai szerint él-
nének, volna munkahelyük, egzisztenciájuk, és nem vállalkoz-
nának ún. sufniműtétekre. Akkor puccparádés-medencés villá-
ban élnének, nyakukon hasonló adottságú, übersikeres házas-
társsal, szuperokos, élsportoló kölykökkel, és legalább az egyik
világtengeren lebegne egy saját jachtjuk, s a szárazföldön gol-
fozni járnának, pfuj!
Ha már a puccparádén jár az esze, amit ő maga, mint szabad
lélek, undorodva lebecsül és elutasít, úgy határoz, hogy az
egyik melléképületbe rejtett, ponyvával takart verdát veszi
igénybe a mai programhoz, amelyet Papnő volt szíves a szel-
lemektől mentesíteni a bűzös füstölőjével, anélkül, hogy észlel-
te volna, mit rejt a takarás.
Ruben kibontja Isla Jurie virító-sárga izomverdáját a poros-
pókhálós ponyva alól. Feltűnő kocsi, kétségkívül. Pontosan jel-
lemzi rongyrázós tulajdonosát. Viszont hamis a rendszáma, és
ha a zsaruk mégis űzőbe vennék, sanszuk sincs utolérni, pláne
elkapni őt. Az orvos kollégák álla pedig padlót fog tőle, amint

119
meglátják, és egymást fogják tiporni, hogy neki, sőt rajta me-
lózhassanak.
Hát így kell élni.

A demokrácia rejtélyes folyamat, s nem szabad

összetéveszteni a rossz modorral.*

Kimenekülök Albából, el a tanyájáról. Irány az ott-

hon, hogy megszabaduljak a lelkiférgesség-érzettől.
Kisfiam, Urian Surprise Belloq és Donaldék
Gabriel nevű kicsi angyalkája (ahogy a szülők em-
legetik) a medencében pancsol, zsenge koruk dacára
mindketten ügyes úszók, már-már kétéltűek. Lobo
és Tarzan, a két középkorú eb köröttük lebegve vigyáz rájuk. A
parton a közös tulajdonú macskák heverésznek arisztokratikus
pózokban.
Ella a laptopját böngészi a közeli kerti asztalnál, gyakorta az
öcsikékre pillantva. A dús növényzet zöldell, virágzik, ontva a
késő nyár érett illatát.
Az alkotói válságos Donald a csutorát rágcsálva könyököl
az íróasztalánál, a szűztiszta monitor előtt. A parázs méla
csendben izzik a pipában, megfelelő alkalomra várva, aligha
hiába.
Iris a konyhában sürög: gyümölcsöt mos, zöldséget tisztít, és
kézügyben tartja a poroltót, tudván: amíg a férje csibukozik, az
ördög sem alszik, máris térdig csipás a nyavalyás.

*
Márai Sándor.

120
 Átnézek a saját házunkba. A hajlék üres, hiszen Tarzan
ebünk, a macskák és a két gyerek odaát nyaral.
A nagyfiúk munkába mentek. Indulás előtt Martin bekap-
csolta a robotporszívót, és nyitva felejtette a szobáját. A por-
nyaló mostanra végzett a rábízott melóval, és le se merült.
Társtalanságában önállósítja magát. A legényszobát elhagy-
va a nappali tárt ajtaján át a teraszra gurul, onnan a kerti utacs-
kán keresztül a kapuhoz zakatol, és az alatta lelt résen átférve
az utcára szökik. Egy arra járó szomszéd visszatereli a kalan-
dozó robotot.
A hazatérített taksimasina keseregve kószál a kanyargós
utacskákon. A kerti szerszámos házikónál váratlanul összebot-
lik a daliás robotfűnyíróval, és első látásra beleszeret. Rá is
hág, ám hódolatának tárgya nyilvánvalóan kimúlt: nem moc-
can, nem zörög, LED-jei sötétek.
A pornyűvő képtelen rájönni, hogy ez csak tetszhalál, vele is
gyakran előfordult már. Fájdalmas gyászba bénul, villódzó fé-
nyei kihunynak. Elhagyja őt az élet, hiába szuggerálom, hogy a
kerti házikóban mindketten dokkolhatnának, aztán következhet
a nagy beteljesülés. Szenvedélyük gyümölcseként sokoldalú
robot jönne létre, amely port szív és a füvet is lenyírja, de nem
ám fordítva!
Átlesek a szomszédos Baromarchoz. Szomorédes, fanyarbús
hangulatom véget ér.
Úgy döntök, a kretén fazon tanulmányozása helyett inkább
felkeresem a rakéta tetkós gyilkost. Még nem látom az Yvan
tetemével furikázó bombarobbantót, amikor megérzem: a fickó
mérhetetlenül halott.
Holtteste a lagúnás part közelében hosszan húzódó Hamlet
Jardin tömbházmonstrumainak egyik összeégett lakásában he-
ver.

121
 Yul Musso, alias Alamo, a Rakéták nevezetű banda tagja
kedvelt szerelésében, hálós trikóban, műbőr dzsekiben, western
csizmában halt meg, és bár gyilkosai azt akarják elhitetni, hogy
a tűz végzett vele, tervükkel befürödtek: a lángok elbágyadtak,
mielőtt elemészthették volna a három golyóval kivégzett fickót.
Nem ő az egyetlen áldozat, a másik két test is füstöl még.
Ők is golyót kaptak. Hullájukat gyúanyaggal öntözték, majd a
tűzgyújtó időzítőben és a teljes megsemmisülésben bízva ott-
hagyták a kivégzők.
A lebontásra ítélt, erődítményszerű épületkolosszusok mára
csaknem teljesen elnéptelenedtek. A víz- és áramszolgáltatást
lekapcsolták, az elhagyott lakások ajtaját leplombálták, a fo-
lyosók üresen konganak. Csupán néhány csökönyös bérlő tart
ki, az elköltözés ellen küzdve. Sem ők, sem a többé-kevésbé
kihalt objektumot őrző biztonsági szolgálat kevés számú, nem
túl buzgó embere nem észlelte a gyorsan kialvó hajnali tüzet.
Macerás nyomozómunka nélkül ismerem meg a hogyant és
miértet. Képtelenség megszokni e mindent-érző, pokoli tudatál-
lapotot. Inkább a macerát választanám a három áldozat ölhetet-
len lelkében tett utazás helyett.
A hosszú és bonyolult történet tökéletesen jellemző jelenlegi
világunkra. A lagúnás parton hegyláncszerűen magasodó, régi-
es lakásokkal zsúfolt épületegyüttest megvásárolta egy ingat-
lanfejlesztő cég, azt tervezve, hogy kiűzik onnan a szerény
életmódú, miszerint proli bérlőket. Az eldózerolt házak helyére
csilivili felhőkarcolókat rittyentenek, saját medencés oko-
sotthononként egy vagyon ellenében eladogatják, és persze fel-
árat is számolnak a kék lagúnákra nyíló kilátásért. Nehogy már
az igénytelen csórók csodálgassák a pazar panorámát!
A terv botrányt kavart, tiltakozást, tüntetéseket váltott ki, ám
a TISZTA KEZŰ VÁROSHÁZA (az intézmény saját kiötlésű,
képzavaros szlogenje) kötötte az ebet a karóhoz, fejlesztésről,

122
modernizálásról, városképszépítésről áradozva hiszékenyebb
polgárainak. Végül persze az ingatlanos cég megkapta az ösz-
szes engedélyt az élőhely és a bérlők szétbombázásához.
Sok lakó magától elköltözött a fenyegető hangú felmondás
olvastán, mások a sokasodó zaklatások következtében mene-
kültek el. Végül az életterükben konokul kitartó bérlők felőrlé-
se került sorra.
Az ingatlanos cég titkos képviselője, Gringo Callen a Raké-
ták és a Sasok nevű, olcsó drogokkal üzletelő, kisstílű bandákat
is bevetette az utolsó mohikánoknak gúnyolt lakók, valamint a
szintén hőbörgő, tüntetési, flashmobot szervező jog- és kör-
nyezetvédők ellen.
Egy idő után a Sasok és a Rakéták is kizárólag maguknak
akarták a rendőrileg kevésbé üldözött, kedvükre való, jól fizető
megbízást. Evégett utóbbiak elfogták érvelésképpen kivégezték
Yvant. A western csizmás Alamo elvitte a tetemet a Sasok gyü-
lekezőhelyére egy roncstelepről adoptált kocsiban, és amikor
más Sasok a halott társuk köré gyűltek, felrobbantotta őket.
A veszteség alaposan meggyőzte a banda maradékát arról,
hogy további huzavona nélkül engedjék át a melót a Rakéták-
nak.
Az ingatlanosok titkos embere természetesen nem ilyen bot-
rányosan feltűnő megoldást akart. Azért volt ő „titkos”, hogy
az erőteljesen törvénybe ütköző tevékenységet ne köthessék
Better Future nevű, jó hírű cégéhez. Eddig minden szép simán
ment, a makacskodó bérlők kiszorítását célzó akciókat sikerült
balesetnek, betegségnek álcázni. Több esetben elhitették a zsa-
rukkal és halottkémekkel, hogy a saját lakásában sajnálatosan
elhunyt személy túladagolta magát; a másik bérlő hirtelen halá-
lát szívroham vagy gyors lefolyású szepszis okozta, de zokszó
nélkül elfogadták a véletlen gázrobbanást és a felelőtlen ágy-
ban dohányzásból eredő tüzet is.

123
 Miután Janet Dijk, egy okvetetlenkedő jogvédő kiderítette,
hogy a Better Future megbízásából két utcai bunda a hajlékuk-
ban maradni vágyók megfélemlítésével és/vagy kivégzésével
foglalkozott, majd ezt a feladatot egy még kétesebb hírnevű
szerveződés vállalta magára, s ezen állítását bizonyítékokkal is
képes volt alátámasztani, információit megosztotta egy újság-
íróval.
Andreas Litz megírta és megjelenésre szánta leleplező ri-
portját. A hazai ingatlanos módszert párhuzamba állította az
„üzleti célú gyilkolás”-nak nevezett, tradicionálisnak tekinthe-
tő, államilag elnézett (elvárt?) orosz modellel, amely szembe-
tűnően hasonló taktikát alkalmaz a kiüldözésnek ellenszegü-
lőkkel szemben.
Csakhogy ez az elintézési mód, az ún. orosz modell jogál-
lamban nem számít elfogadottnak.
A robbantásos balhé médiavisszhangja miatt Gringo Callen
nyomban elbocsátotta az ostobán versengő Rakétákat, a továb-
bi munkát a háttérben ténykedő, komolyabb versenyzőkre bíz-
va. Merő véletlenségből az új csoport vezére, a gyilkolás terén
kitűnő referenciákkal bíró Kolia Buffin is orosz származású.
Hazájában egy félkatonai milícia élén terrorgatta a hatalomnak
nem tetsző polgárokat. Sosem ítélték el, ám amikor ezt már
nem lehetett volna tovább odázni, barátilag azt tanácsolták ne-
ki, hogy pályafutását folytassa külföldön, amig az iránta támadt
túlzott háborgás el nem csendesül.
Így aztán Kolia momentán nálunk nyújt biztonsági és testőr-
szolgáltatást. Csapatának a cimborás Buffin Fiúk nevet adomá-
nyozta, és egyelőre semmi sem ingatta meg ama hitében, mi-
szerint a hatóságok majd itt is szemet hunynak bevett módsze-
rei fölött, egyetértésből kifolyólag, félelemből vagy zsarolás
hatására.

124
 A Better Future titkos emberének végzett vizsga munka a
western csizmás robbantó, az okvetetlenkedő jogvédő és az
oknyomozó újságíró véletlen tűzhalálnak álcázott kivégzése
volt.
Úgy tűnik, ezt bukták.
Ám félő, hogy erre maguk is rájöttek, és visszatérnek korri-
gálni.

125
 Majd találkozunk egy másik életben, egy új illúzióban*

Tashával kiderítjük, hogy a mobiltelefonos rob-

bantó a Rakéták nevű bűnbanda tagja (ehhez
nem kellett zseniális detektívmunka). Noha a
levegőbe röpített verda nem az ő tulajdona volt, a biotópjához
közeli Birsh autószalon és roncstelep (autószalon! ÉS roncste-
lep!) kamerái megörökítették, hogy néhány nappal ezelőtt bi-
zony ő hatolt be oda éjnek éjszakáján másodmagával. Lecsap-
ták az éjjeliőrt, begurították a kiszemelt verdát, és leléptek vele.
Mivel ezt bizonyítani tudjuk, aligha lesz gond a folytatássál.
A kutyasétáltató szemtanú a kamerafelvételről készült fotó lát-
tán habozás nélkül azonosítja a fickót a robbantóval.
A zsizsikes portré alapján az adatbázist faggató Ruby közli,
hogy az illető Yul Musso, gúnyneve Alamo, tagja a Rakéták
bandának. Bűnözői képlete nem előjelezte a robbantásos gyil-
kosságokat, eddig beérte kisebb balhékkal, pirulás drog terjesz-
tésével, bandabunyókkal. Musso az anyja házában lakik, a
Hamlet Jardin közelében.
A címre robogva én vezetek, Tasha cikizget, mivel a fi-
gyelmem megoszlik a virtuóz haladás és a fejemben zajongó
nővérem között. Denisa dallamos hangja csökönyösen ismétel-
geti: Hamlet Jardin, Hamlet Jardin.
Lövésem sincs, mire véljem ezt a szellemi (spirituális?) fata
morganát. Talán elnémíthatom a hangot, ha foglalkozom vele.
– Ismered a Hamlet Jardint? – kérdezem társnőmet.

*
Popper Péter.

127
 Tasha bólint.
– Zűrös hely. Volt – mondja. – Rengeteg ember élt azokban
a kaszárnyaszerű háztömbökben, egymás hegyén-hátán, ahol
végtelen hosszúságú folyosókról végtelenül sok ajtó nyílik,
meglehetősen kicsi lakásokba. Sok családi haccáréhoz vonul-
tam ki járőrként. Családtagok képesek voltak megkéselni egy-
mást piti dolgok miatt is. Például az egyik tusolt, a másik sür-
gősen használta volna a vécét, de zárva találta a fürdőszobaaj-
tót. Emialt képesek voltak gyilkolni egymást. Hamarosan le-
bontják az egész kócerájt. Ahogy elkezdtek kiköltözni az em-
berek, hozzáteszem: nem teljesen önszántukból, ritkultak a hí-
vások. Talán két hónapja jártam ott legutóbb. Két fegyveres
erőcsávó betört az egyik bérlőhöz. Megtépázták, majd megfe-
nyegették, hogy ha nem húzza el a csíkot a héderből, agyonve-
rik. Mire a társammal kiértünk, a támadók leléptek. A bántal-
mazott férfi mindkettőjük felkarján sasmadár tetkót látott.
– Hát ez hoppá! – jegyzem meg. – Alamo sasmadár tetkós
fiúkat robbantott. Tehát nem csak pirulával boltolnak?
Denisa tovább hajtogatja mantráját a fejemben.
Elhallgatsz, ha arrafelé kerülök? – kérdezem tőle.
Tüstént csend lesz az agyamban, kivéve a megszokott örök-
hangokat.
– Akkor most elnézünk a Hamlet Jardinhez – szólok hango-
san. – Utána is ráérünk meglátogatni Alamót.
– És a Hamletnél mit csinálunk? – firtatja Tasha. – Körbe-
kocsikázzuk nosztalgiából? Tény és való, tengersok embernek
adott otthont, új korában tán szép is volt. Imádnám, ha parkot
létesítenének a helyén, erdőnyi fával, bokrokkal, virággal! De
persze égig érő, bubiliftes tornyokat fognak emelni a zsozsós
elitnek, a tetőn óriáskerékkel, kopterleszállóval, űrsiklókilövő-
vel.

128
 – Plusz márványistállóval az elit bébik csillámtökű lámái-
nak. Az itt élők meg mehettek, amerre láttak. Bérlakás híján
sokuknak az utca jutott – sóhajtok. – Jártam itt tüntetni.
– Sejtettem. Beszélik, hogy tüntetésfüggő vagy.
– Ezt vitatnám. A tüntetésre járás a rendszer folyománya. Itt
speciel komoly szociális problémákat okozott a bérlakások
felmondása. Sokan váltak hajléktalanná, gyerekkel, betegen,
öregen, háziállattal.
Máris a monstruózus épülettömb végénél járunk.
Tasha többször nekifut a válasznak, végül benne reked a
közlendő. Mindkettőnk figyelmét az előttünk haladó fekete ba-
tár béklyózza. Semmi különöset nem látunk rajta.
Viszont érezzük rosszfajta kisugárzását. Ezt nehéz lenne el-
fogadhatóan megindokolni.
Miért mentek a Hamlet Jardinhez?
Mert a kómában fekvő nővérem küldött.
Miért találták gyanúsnak a fekete járművet?
Mert rosszfajta kisugárzása volt.
Nagyszerű, akkor most az ön kedves mellére tűzöm a Hiszti-
keresztet! Az ápolók mindjárt elvezetik egy csendes helyre.
Imádni fogja, amikor lekötözik!
A fekete kocsi csikorgó gumikkal befordul a Hamlet Jardin
háztömb déli oldalánál, és tüstént leparkol az épület sarkához
legközelibb bejáratnál, az őrség fülkéjétől távol. Még gurul,
amikor két fegyveres fickó pattan ki a hátsó ajtókon. Siettük-
ben nyitva is hagyják azokat.
Továbbhajtok, hogy ne keltsek gyanút. Társnőm figyeli, mi
történik. Mihelyt takarásba kerülünk, leállítom a verdát, és ki-
vetődünk az utcára.
A batár üres, az épületbe nyíló rozsdás ajtó kitárva. Szél le-
begteti a belépést tiltó, letépett szalagot.

129
 Stukit ragadva a házba surranunk. Követjük a neszeket,
hangokat.
Egymást biztosítva haladunk a szemetes, mocskos padlón.
Lakásajtók hosszú sora előtt suhanunk el. A folyosó üvegfalait
és a vakoltakat is értelmetlen pingálmányok piszkítják, nem
klasszikus (szöveges vagy rajzos) graffitik.
Megtorpanunk egy bejáratnál. Az eredetileg székletbarna aj-
tót vékony koromréteg fedi, egyenetlenül. Az ujjbeggyel meg-
érintett feketeség frissnek tűnik.
Mutatóujjam finom pöccintésétől kinyílik az ajtó. Felkavaró
szag csapja meg az orromat.
Most kéne erősítést kérni, gondolom, és ezt is: nyugodtabb
volnék, ha itt lenne a kommandó.
S ahelyett, hogy visszahátrálnék segítséget hívni, Tashával a
nyomomban behatolok a füst és égett hús szagú, kormos hé-
derbe.
Mágneseznek a folyosóvégi szobából hallatszó hangok.
– Most aztán rendesen égjenek el, ne csak szőrmentén! – pa-
rancsolja valaki. – Majdnem rátosztunk! Szerencsére odafi-
gyeltem, hogy nem kaptak riasztást a tűzoltók! Na, és miért
nem? Mert balfaszok vagytok! Tüzet gyújtani se tudtok! A fő-
nök rohadtul bepipult!
– De legalább még egyszer átkutathattuk őket – védekezik
egy másik hang.
– És? Megtaláltad, amit keresünk? – mordul az első valaki.
– Nem, de majd felássuk a kéglijüket, padlótól a plafonig, és
meglesz! – feleli a második.
A harmadik valaki ránk pisszeg. Hátulról.
A pisszegő személy vigyorog, tetőtől talpig fekete göncben
pompázik, és meggyőző mordályt tart a kezében; ez az érv
mindent visz.

130
 Eszembe jut, hogy hétördögként bunyózom, elvégre zseniá-
lis kiképzést kaptam. Amely jelen helyzetben sliccgombot sem
ér.
A fickó rábír a fegyvercsővel, hogy dobjuk le a rámeresztett
stukikat, majd behesseget minket a nagyon ablaktalan, parányi
fürdőszobába.
Mielőtt ránk vágná az ajtót, megtekinthetjük hasonló hirte-
lenséggel felbukkanó társát. Az is fekete cuccban vigyorog, vi-
szont nem AK-t, hanem koktélos palackol tart a kezében.
Pechünkre a koktél nem daiquiri, pedig ránk férne. A ba-
zsalygó barista éppen meggyújtja a folyadékból kandikáló ron-
gyot. Élvezném letörölni a vigyorát a talpammal.
Az ajtó ránk záródik. A lángoló flaska koppan a deszkáján.
Futó léptek távolodnak.
Tekergetem a csapokat. Víz persze nincs, van helyette sötét-
ség.
Koromsötétség, stílszerűen.
Hullagyorsan növekszik a hőség és a füst. Fogytán az oxi-
gén.
Mit mondasz erre, nővérkém? Hamlet Jardin?
Lenni vagy nem lenni?

A beszédhez igen kevés ész is elég*

Tasha nem kezd jajgatni nőileg. A vállamba se ka-

paszkodik, sem halálfélelmében, sem pedig azért,
hogy örök szerelmet valljon, mielőtt elpatkolunk.

*
Descartes.

131
 Pedig ugyanaz a gondolat ötlik fel mindkettőnkben, ám ez
most nem szexuális témakör. A túlzott halálközelség lohasztja
a libidót.
Megkopogtatjuk az oldalfalakat. A jobb oldali kongósabb.
Jól sejtettük. Itt házilag különválasztották a sürgősen igénybe
veendő helyiséget a ráérősebben használttól. Átrúgjuk magun-
kat a gipszkarton falon.
A fürdőszobánál is kisebb térbe szökkenünk, ide a király is
gyalog jár. Az ablakként szolgáló két üvegtéglán keresztül jut
be némi fény a külvilágból.
Sürgősen felfegyverkezünk: Tasha felkapja a bacitanya vé-
cékefét, én lehasítom a fajanszról a cápamintás illőkét. A tömör
műanyag ígéretesen nehéz. A higiéniás elvárásokat ezúttal mel-
lőzzük.
Ijesztőbbek nem is lehetnénk, amikor a keskeny vécéajtón át
kirontunk az orrfacsaróan füstös folyosóra. Két lépéssel odébb
lángol a fürdőszoba ajtaja.
Közelgő lábdobogást hallok. Nem félnék használni a miaz-
más slózifedelet, ám még időben felismerem a felénk siető
Zsötit.
Ő pedig minket. Mi jobban meglepődünk.
Tasha is leengedi a feje fölé lendített vécékefét. Kérdeznénk
Bye-t: hogy kerül oda, hova rohan, mi történik, ám úgyse hal-
laná a tűzoltószirénák üvöltésétől.
A slózis fegyverzettől megválva felkapjuk a folyosópadlón
félrerúgott stukkereinket. Rohanunk Zsöti után, kifelé az épü-
letből.
Lendületem megtörik, amikor szemből Scott szalad felém,
kezében poroltóval.
Sarkon fordulva követem Stukit. Bye is utánunk pördül.
Ugyanekkor csörömpölés hallatszik a kinti folyosóról. A be-
zúzott üvegfalon át követhetetlen gyorsasággal bekígyózik egy

132
vaskos tömlő, aktívabb végén egy felpörgött tűzoltóval, és az
már oltja is a lakástüzet. A tűzzel együtt engem, Tashát, Stukit
is.
– Hol vannak a…? – üvöltöm, kikecmeregve a vízokádó
óriáskígyó hatóköréből.
Scott oltóvizet nyáladzik.
– Kicsodák? – bugyogja.
– Basszus! – nyögi Tasha. – Nem találkoztatok a gyújtoga-
tókkal? Akkor még itt vannak valahol! Kijáratokat lezárni!
Utánuk!
Az efféle, körömre égett helyzetekre mondjuk banálisan:
minden olyan gyorsan történt.
Próbálom időrendbe rakni a történteket. Miután a mordályo-
sok megkoktéloztak bennünket, felgyújtották a távolabbi helyi-
séget az ott lévő áldozatokkal, akikről beszélni hallottuk őket,
majd a házon belül elpucoltak a rohanvást érkező Stukiék és a
szirénázó tűzoltók elől.
A betört folyosóablakon kinézve látom, hogy tárt ajtajú ko-
csijuk még ott áll, ahol hagyták. Eszerint a másik kijárat felé
menekültek.
Abból az irányból a biztonsági szolgálat négy egyenruhása
közelít, képükön szigorral, markukban fegyverrel.
Odakiabálom, hogy zsaruk vagyunk. Nem értik a tűzoltószi-
réna üvöltésétől. (Miért nem hallgattatják el végre?!) A feléjük
lóbált jelvény kissé lehiggasztja lövöldözős kedvüket.
Mielőtt a következő lakásajtóhoz érnének, azt szétszaggatja
bentről egy sorozat. Az őrök reflexből a falhoz tapadnak, mi is
ezt tesszük az inneni térfélen.
Úgy döntök, hívom az akciócsoportot. Ennyi AK ellen ke-
vés a stukink. Mielőtt megtehetném, a bent rejtőzők pokoli tűz-
erővel kitörnek.

133
 Két feketeruhás rohan előre. Menten golyózáport zúdítanak
ránk és az őrökre. Falhoz, földre, ajtónyílásba lapulva tüzelünk
vissza.
A harmadik piromán átlendíti a vállán cipelt súlyos szőnye-
get a törött üvegű folyosóablakon, és utána vetődik. A negye-
dik AK-s is a szabadba lendül. A monstrumok mögött rejteket
kereső tűzoltókat fenyegetve fedezi a kocsihoz igyekvő, sző-
nyeges társát.
Tasha eltűnik mellőlem. Háromig se számolhatnék, mire
ismét felbukkan, két kézben tartva a füstölgő lakásból előcipelt
tűzoltófecskendőt. Brutális szökőárral árasztja el a mordályo-
sokat.
A két fegyverest a falhoz és a földhöz vágja a víznyomás
ereje. Flintájukat elveszítik, és bár értük kúsznának, a vízágyú
távol tartja őket.
Tasha nekivadultan locsol, a fickók hasmánt csúsznak hátra-
felé, miközben tíz körömmel kapaszkodva másznának előre.
– Hát fiúk, a vízerő leverte a tűzerőtöket! – gúnyolódik a
lány. – Ilyen hatékony! Mindjárt áramot is termelek vele! Az
lesz ám a sokkolás, bikázás!
Az épületből kijutott negyedik feketeruhásnak feltűnik társai
késlekedése, lövést se hall bentről. Rosszat sejtve visszafordul.
Tasha átengedi a meghasaltatott támadókat a hozzájuk köze-
lebb lévő őröknek. A befelé tartó fegyveresre irányozza a fecs-
kendőt.
A droid mordályostól felhanyatlik a levegőre, mintha gravi-
tációról sosem hallott volna, és az AK-tól különválva hátúszás-
ban elsuhan a vízsugáron.
Scott és Zsöti észleli az őrök tétovázását. A vízözön elhá-
rult, a támadók menekülnének, s mintha a biztonságiak nem
túlzottan sietnének útjukat állni.

134
 Az egyik ázott ürge a derékszíja felé kapdos, őt Stuki le-
csapja a poroltóval. S ha már ott van ő és az oltókészülék,
mandinerből szökésképtelenné teszi a másikat is. Az őröknek
ez kevéssé tetszik, de nem lépnek közbe, mákjukra.
Az elejtett mordályokat magamévá téve átvetődöm a leom-
lott üvegfalon. A fekete batár felé lendülök, amelybe már-már
begyömöszölödött a gyanúsan nehéz szőnyeggöngyöleg.
A gyömöszölő pasek a kormány mögé ugrik. A csomagtar-
tóba félig betuszkolt padlókárpitot hátrahagyva a vízsugarat lö-
vellő Tasha és az általa hánykolt társa közé hajt. Az ázott droid
reszkető végtagokkal a verdába mászik.
A batár kézifékkel fordul, és elsöpör.
Utánuk eresztek egy sorozatot. A kilyuggatott járgány eltű-
nik a takarásban.
Rádión riasztom az utcai járőröket.
Scotték megbilincselik az ázott támadókat.
Kibontom a szőnyeget.
Enyhén összeégett, véres holttestet találok benne.
A lyukacsos trikó, olvadt műbőr dzseki, western csizma lát-
tán biztosra veszem, hogy a felkarján sasmadár tetkót látnék,
ha levetkőztetném.
Tasha mellém kuporodik. Mindketten csöpögünk.
– Hozzá indultunk – mondom, noha nyilván magától is rá-
jött. – Ő itt néhai Yul Musso, bandanevén Alamo. Miért akar-
ták eltüntetni a tetemét?
– Mit csinált itt, és miért ölték meg egyáltalán? – mereng
társnőm. – Ezek a droidok nem a Sasokhoz tartoznak.
A szintén ázott Scotthoz fordulok.
– Ti hogy kerültök ide?
– Ruby szólt, hogy jöjjünk gyorsan. Ő küldte a tűzoltókat is.
Összebámulunk Tashával.
– Mondtuk Rubynak, hogy ide jövünk? – nyögöm.

135
 A diplomácia a sértés nélküli igazmondás művészete*

Belloq ugyan velünk dolgozik, ám ha a csapata ak-

cióba siet, neki is köztük a helye. Akárcsak tegnap,
ma is nélkülöznünk kell őt egy időre.
Körbeüljük Mátrixot a monitorai között.
Kávét kortyolgatok. Vizes ruhám, cipőm enyhén
gőzölög, s ha mocorgok a széken, itt-ott cuppog is.
Tasháé szintén. Copfjából már nem csöpög a víz, ám súlyos
fonata továbbra is nedves, emiatt a benne kígyózó szőke tincs
sötétebbnek tűnik.
Elteszem ezt az erogénes képet a vécékefét halálos pallos-
ként a feje fölé lendítő amazonkirálynőé mellé, a Nagypapa
Emlékalbuma című agyrekeszembe, majdani nosztalgikus la-
pozgatás céljára. Már jó ideje gyűjtöm bele az anyagot. Mire
megvénülök (ha megérem), albumom százkötetesre is hízhat.
A két körben is felgyújtani próbált lakásban lelt holttesteket
az ujjlenyomataik alapján sikerül azonosítani, gyilkosaik hiába
igyekeztek elhamvasztani őket.
A harmincéves jogásznő, Janet Dijk harcos jogvédő volt,
sok szociális és politikai célú tiltakozáson, tüntetésen vállalt
aktív szerepet. E felforgató tevékenység okán spájzolta el a
rendőrség az ujjlenyomatát. Noha több demonstráción is talál-
koztam-beszéltem vele, fel nem ismertem volna összetört arcú,
véres-kormos holttestét.
A másik áldozat Andreas Litz, szintén harmincéves volt,
nyomozó újságíróként tevékenykedett egy nívós közéleti lap-
nál. Kurtán maradt pályafutása során számos közpénzlenyúlási
és korrupciós ügyet derített fel. Könyvet írt arról, hogy a kü-
lönböző – főleg a kevéssé vagy nyomokban sem demokratikus

*
W. S. Churchill.

136
– országok felsőbb körei milyen gálád módszerekkel hallgattat-
ják el a bűntetteik leleplezésén munkálkodó zsarukat, riporte-
reket, jogvédőket, tiltakozókat.
Andreas Litz ujjlenyomatát és DNS-ét a saját kérésére tárol-
juk a rendszerben, erről a könyvében is írt. Az ő szavaival: a
rendőrökre bíztam az azonosítóimat, arra az esetre, ha egyszer
– ne adj isten! – erőszakkal, a felismerhetetlenségig megállíta-
nának.
Dijk és Litz bizonyára közös ügyön dolgozott. Egyelőre
nem értem, mi dolga volt velük a bandás Alamónak. Az sem
világos, miért épp az ő holttestét akarták mindenáron elvinni a
támadók, miután felfogták, hogy a másodszori tűzgyújtással
sem érik el céljukat, és itt bizony nyomuk marad.
Lássuk, mink van.
Az elfogott droidok, akiket Tasha kis híján kettéfecskende-
zett, váltig állítják, hogy betépve mentek oda, és csupán van-
dálkodni akartak, mivel a gigászi épület lakatlan, tehát senki-
ben se tehettek volna kárt. Úgy gondoltuk, kielégítjük pirózós
ösztöneinket, magyarázzák. Ezért a pancser szövegért a kettér-
öhögés is kijár nekik, és a toxikológiai vizsgálat sem őket fogja
igazolni.
Fekete bakancs, oldalzsebes fekete nadrág, taktikai derék-
szíj, fekete póló az egyenviseletük. Semmilyen azonosító, sze-
mélyes holmi sincs náluk.
Dehogynem, az ujjlenyomatuk, amely kissé furán fest, akár-
ha egy másik bolygóról származnának. Ruby végigkutatja az
összes létező adatbázist. Nincs találat.
Hívom a Hamlet Jardinben dolgozó helyszínelőket, hogy a
tetthellyel szomszédos lakásokban is alaposan nézzenek körül.
Keressenek eldobott, elrejtett, megsemmisítésre szánt okmányt,
fegyvert, mobiltelefont, rádiókészüléket. A fickók nyilván

137
megszabadultak ezektől a kitörés előtt, hogy megóvhassák in-
kognitójukat (vagy a batárban hagyták).
Meglepő hírt kapunk a kórházból, ahol Mike Tarek előző
nap elcsípett, súlyos állapotú végrehajtóit kezelik. A három
fickót nem sikerült azonosítani, ugyancsak ujjlenyomat és sze-
mélyes holmik híján.
– Az a furcsa helyzet – kezdi az őrzésükkel megbízott
egyenruhások egyike –, hogy a dokik szerint mindhárman ujj-
begyműtéten estek át valamikor. Ez azt jelenti, hogy műtétileg
eltávolították a bőrt az utolsó ujjízületükről. A hiányt saját bőr-
rel pótolták, hasonlóan érzékeny helyről, hogy ne romoljon a
tapintásérzetük.
– És ez mire jó? – hörrenek. – A DNS-üket nem cserélhetik
ki!
– Lehet, hogy valahol már levették az ujjlenyomatukat, de
az adatrögzítés nem terjedt ki a tenyerükre, DNS-ükre, íri-
szükre, mint komolyabb helyeken. Így még elficánkolhatnak
egy darabig.
Tovább csodálkozom, mint apáca a szvingerklubban:
– Na de ki végez ilyen faramuci műtétet? Ez illegális!
– Szimatom sincs – feleli.
A beszélgetés végén a két droidtól levett ujjlenyomatot át-
küldetem a jardi patológus gépére.
Kisvártatva megcsörren a telefonom, és a papucscsőrű ma-
dár küllemű Pelenos doktor tudatja velem, hogy a bőrnyomat
nem ujjbegyről származik, hanem a farpofa belső feléről.
– Hát… ha el lehet menni a Marsra, Holdra, ez miért is vol-
na lehetetlen?! – sóhajtom, óhatatlanul eltűnődve azon, hogy a
farpofám belső fele valóban kellően érzékeny-e, például fegy-
verelsütési vagy macskasimogatási szempontból.
Nincs válasz. Rögvest átugrom egy másik vonalba, és
Cydtől kérem, hogy ha már úgyis zugdokik felkutatásával bíz-

138
tuk meg, keressen olyat is, aki ujjlenyomat-cseréléssel foglal-
kozik. Fura, de a manót meg se lepi a kérésem.
Ugyanezt kérdezem Rubytól is. Akad-e a rendszerünkben
olyan zugsebész, aki ilyesmivel keresi a betevőjét, és lebukott
már vele?
Amíg ő digitálisan kutatgat, a Scott-Zsöti páros ellátogat Ja-
net Dijk lakására. Az elvált jogásznő egyedül élt, gyereke nem
volt.
Tashával Andreas Litz szerény méretű otthonába megyünk.
Az efféle hajlékot többnyire hangulatos stúdió-ként hirdetik el-
adásra. A kevés helyiségből álló, valóban kellemes lakásban a
hálószoba és a fürdő kivételével minden egyéb közös légtérben
leledzik.
Az egyedül élő Litz nem volt klasszikus szingli pasek. Pati-
karendet tartott a héderében, meglepő módon az íróasztala és
annak környéke sem kaotikus, mint például az enyém.
A napellenzővel védett erkélyen gigacserepes pálmafa, gril-
lező, műrattan bútor áll. A kanapén heverő, pedánsan összehaj-
tott hálózsák tanúsága szerint nyáréjeken Litz itt aludt. A stran-
dolás is itt történt, a balkon felét csővázas, vízforgatós meden-
ce foglalja el, amelyben akár úszni is lehet pár tempónyit,
aranyhalasan. A korláton álló virágládákban futópetúnia illato-
zik.
Ide magam is kiülnék esténként csillagokat bámulni. A me-
dencében ázva bort kortyolnék, vagy a laptopon írnám a lelep-
lező cikkemet, amelynek nyomán néhány gaztevő kénytelen
volna felhagyni a gaztevéssel. Na persze, ha az igazságszolgál-
tatás is úgy akarná.
Hol a laptop?
Körbenézek a portalan íróasztalon, annak fiókjaiban, szek-
rényes részében. Tágítom a kört. Tasha is a gépet keresi.

139
 Éppen a fürdőszobát vizsgálja át, én pedig a hálót, amikor
valakik a lakásba rontanak.
A lábdobogásból ítélve ketten érkeznek.
– Hová a faszba rakta az a tetű?! – nyögi egyikük.
Az antikultúrlény nyilván körbepillantott, észlelte a kétség-
beejtő rendet, és bepánikolt tőle.
– Ne rinyálj, kutass! – parancsolja a másik.
Ezt a hangot nemrég hallottam. Mégpedig a Hamlet Jardin
egyik tömbjének füstös kecójában. Akkor is utasítást vakkan-
tott, tetemek eltüzelésére vonatkozót. Tehát az onnan meglépett
két droid továbbra is keres valami fontosat. Bármi is az, nincs
még náluk. Mivel emiatt halt meg Andreas Litz és Janet Dijk,
soha nem is kerülhet hozzájuk. Gondom lesz rá.
Feltéve persze, hogy innen épségben kijutok.
A hangokból ítélve a pribékek a nappalit forgatják fel. Szét-
kapják az ülőgarnitúrát, dobálnak, hasogatnak, hümmögnek,
csapkodnak. Utálják a patkány melójukat.
Ideje rajtuk ütni. Épp eleget néztem a hálószoba falán függő,
Litzet ábrázoló képet. Andreas alighanem azért aludt egy helyi-
ségben e fotóval, mert az egy rommá vált várkápolna gótikus
ablakívei előtt készült róla, a leomlott kupola helyén az égbolt-
tal, körös-körül vadon nőtt fákkal, misztikus hangulatot árasz-
tóan.
A nappaliban kutakodó droidok összevert, agyonlőtt, meg-
pörkölt hullát csináltak Litzből. Sem ő, sem Janet nem engedett
a vallatásnak. Agyam a plafonra fortyan.
Rendőrségfegyverteldobni! üvöltéssel kipattanok a hálószo-
bából. Nem tudván, miként reagál Tasha, mindkét pribéket
igyekszem ártalmatlanná tenni.
Az egyiket vállon lövöm, pont időben. Bár a stuki házkuta-
tás közben is a droid markában feszül, használatára nem jut
ideje.

140
 A másik dömper még csak kapdos a vas után, és miközben
átfut a fejemen a Veszett vad egyik gondolata az ölésről,* két
golyót eresztek belé, egyet a vállába, egyet a karjába.
Tasha is előkerül a fürdőszobából. Sokkert rántva megaka-
dályozza, hogy az elsőként meglőtt droid vérző vállal lelécel-
jen.
A másik is rohangálna, őt megakasztom a lábammal. Ami-
kor elterül, a hátára pattanok, hogy megbilincseljem.
Teljes erőből vergődik-vonaglik alattam. Nyereg nélkül,
szőrén ülök rajta, mégse tud leverni.
Felidézem a Litzről készült szívfacsaró képet. Átérezve, ki
volt ő, és még mivé válhatott volna, lecsapom a gyilkos döm-
pert a stukkeraggyal.

Szűzen akarok meghalni, hogy példát mutassak a

gyermekeimnek!**

Átgondolva, mennyiféle, akár kacatnak látszó tárgy is

rejthet manapság pendrive-ot, még aprólékosabban
átvizsgáljuk a lakást, fogkefétől a borosüvegdugóig,
potyára. Toll, lámpa, hegyező, hangfal, kütyü, bigyó,
dísztárgy nem marad szétszedetlen. Semmit sem lelünk.
Litz bringával közlekedett, kocsija nem lévén. A tárolóban
nyoma sincs a cajgának. Bizonyára azzal tekert a Hamlet Jar-
dinbe, hogy Janettel (és Alamóval?) találkozzék.

*
Valami ilyesmi: előbb mentálisan kell gyilkossá válni, csak ezután lehet fi-
zikailag is ölni, de nem biztos, hogy azután le tudsz jönni róla.
**
Internet graffiti.

141
 Meglehet, Musso csalta oda őket a fődroid megbízásából.
Hiszen a Sasok besegítettek a bérlők elűzésébe, a rakétás Ala-
mo talán ezzel kapcsolatban ígért nekik infót vagy bizonyíté-
kot, és persze rápacsált. Kivonták a forgalomból, mert előbb-
utóbb elkaptuk volna a nyolc halálesettel járó robbantás miatt,
és ez veszélyeztethette a fődroid buliját.
Egyik hazugság, csalárdság nemzi a másikat. Ha valamit tit-
kolna valaki, újabb és újabb kamuréteget kell ráhúznia, mint
felrobbant atomreaktorra a védőkupolákat, mégis gyakorta le-
dől a tákolmány, építőjét is elveszejtve. A korrupciós, zsarolá-
sos ügyekbe hasonlóképp lehet begabalyodni. Apróbb stiklik-
ből végül halálos bűn lesz, ha az ember nincs észnél, és nem
borít még az elején. A fődroid (és megbízója) már belekergette
magát (és végrehajtóit) e végzetes spirálba.
Erről jut eszembe. Andreas Litz lakásából a kórházba haj-
tunk. Először is látnunk kell a tegnap más ügyben elfogott vég-
rehajtók gúnyáit.
Bakancs, oldalzsebes nadrág, póló, mindegyik fekete, ahogy
sejtettük. Azonosító okmány egyiküknél sem volt, ám a bank-
rablókkal folytatott lőharc miatt nem maradt idejük megszaba-
dulni a mobiljaiktól. Az eldobható készülékekben lelt hívószá-
mok elvezethetnek a fődroidhoz, ha netán letagadnák, ki a fő-
nökük. Lőfegyvereiket a ballisztikai szakértő vizsgálja.
Az is megfordul a fejemben, hogy a Hamlet Jardin őrségé-
nek is köze lehet e titokzatos főnökhöz. A mordályosok elkapá-
sakor a négy fickó gyanúsan sunnyogott.
Az első – idő előtt kialudt – lakástüzet tényleg nem észlel-
ték, vagy csellóztak jelenteni, ez lévén a parancsuk. Majd őket
is megkapargatjuk.
Az őrzött szobákban ápolt végrehajtók egyikét altatják, a
másik magától kómázik. A harmadik az ágyhoz bilincselve,
éberen várja, hogy feltárhassa előttünk virágszőnyeges lelkét.

142
 A széltében és hosszában egyaránt megtermett fickó alig fér
el a fekhelyen. Teljes korpusza kopaszra borotvált, máris bo-
rostásodó. Kórházi ing és takaró híján mindez jól látható azon
testrészein, amelyeket nem fed kötés.
– Megengedi, hogy betakarjuk? – kérdezi Tasha szemérme-
sen, és máris takarná.
A tejeskávészínű, harmincas kolosszus ráripakodik.
– Meg ne próbáld! Nem láttál még pucér pasit?
A lány vállat von.
– Épp ez a gond. Az eddig látottak finnyássá tettek az eszté-
tikus kinézetükkel – feleli.
– Te se vagy valami szép!
– Nem is gyönyörködtetni jöttem. Mi a neve?
– Közöd, kisanyám?
Mielőtt férfilag közbelépnék, Tasha megismétli a kérdést
egy lövésgyors mozdulat kíséretében, amelytől a névtelen fel-
üvölt, én pedig úgy döntök, nem láttam semmit. Tán nem „pol-
korrekt”, ám üdvözítő, ha egy nő efféle trükköket tud alkal-
mazni a nagyarcú férfisovének ellen.
– Tehát? Neve? – firtatózik társnőm.
A kérdezett hisztérikusan ordibál.
– Azonnal takard le a farkamat! Engem is! Teljesen! Segít-
ség!
Tasha átveszi a bizalmas stílust.
– Majd ha kipurcansz, letakarlak. Lábcédulát is kapsz. Mit is
írjunk rá? Neved?
– Nincs nevem!
– Van, és megmondod.
– Lószart mondom meg!
Tasha előrébb lép. A névtelen fickó, megelőlegezve, amit
szerinte tenni fog, előre kínüvölt és halálsikolyt is hallat, nem
kettőt.

143
 – Takarót akarok!
– Ki akarja?
– A kurvanyádat! Steven Dox vagyok! Takarót!
– Kinek dolgozol?
– Magamnak!
– Ne kelljen még egyszer megkérdeznem – sóhajtja Tasha a
körmeit fújogatva, mintha lakkot szárítgatna rajtuk.
– Egy Tarek nevű pénzeszsáknak melóztam tegnap.
– Mi volt a megbízás?
– Figyelni kellett a Kangoot a kórháznál.
– És? – kérdezi a lány egy lépésnyit előrébb mozdulva.
A pasek ismét bepánikol, vagy a már meglévő rémületben
zuhan még mélyebbre.
– Takarót akarok! Valaki védje meg a farkamat!
Elcsodálkozom.
– Senkit nem érdekel a cerkája, Steven Dox – tudatom. –
Nem nagy szám. Szóval figyelte a Kangoot. És aztán?
– Szerintem meg ötször nagyobb szám a tiednél, öcsike!
Akarod összemérni? – fölényeskedik, holott ismerhetné a mon-
dást: mindig az kiabál legjobban, akinek a farka ég. – El kellett
volna kapni az ürgét, aki majd a kocsiba ül. Nem azonnal, ha-
nem ha követtük a házáig, vagy ahova ment volna. Csakhogy
odaestek a fakabátok, pedig meg volt mondva, hogy nem jö-
hetnek, mégis jöttek! Lulu lőni kezdett rájuk, és ekkor már
mindegy volt, hát én is lőttem.
– Úgy fogalmaz, mint egy kétéves. Lulu?
– Ja, Lulu. Ilyen neveken ismerjük egymást.
– Maga netán Lola?
– Hehe, rohadt vicces.
– Tehát személyesen Mike Tarekkel tárgyalt a megbízásról?
– kérdezem a telefonomat böködve.
Az adatbázis nem ismeri az ágyban heverő Steven Doxot.

144
 – Mi az igazi neve? – firtatom. – Nem hiszem el, hogy még
nem volt büntetve.
– Amit csak akarok, az az igazi nevem – kacarászik.
Vállat vonva Tasha felé tárom a karomat.
– Te is tégy, amit csak akarsz – biztatom előzékenyen.
– Polkorrekt? – kérdezi ironikusan.
(Melléksodor: a polkorrekt kifejezés többünk szótárában
immár azon dolgok gyűjtőneve, melyeket valamiféle álságos
megfontolásból és/vagy képmutatás okán nem ildomos a nevü-
kön nevezni és/vagy megcselekedni.
Nem polkorrekt autistának mondani az autistát, mert az ki-
zárólag autizmussal élőnek mondva helyes. Jogos a kérdés,
Cydtől való: ha a süket polkorrektül siket, akkor a süketnéma
siketnima, a vak pedig vik?
Ja, és nem polkorrekt lesittelni a gyűlöletpolitikát folytató,
másokat zaklató, rasszista szélsőségeseket, elvégre ők csak a
szabadságjogukkal élnek. Nem polkorrekt bizonyos kihallgatá-
si technikák alkalmazása, nehogy megsérüljenek a brutális bű-
nözők emberi jogai.
Ellenben polkorrekt például közpénzből milliós jóvátételt fi-
zetni az életfogytos tömeggyilkosnak, aki nyolcvan ember le-
mészárlása után azért perli az államot, mert szerinte nem elég
komfortosak a börtönviszonyai. Jóllehet csupán hastáncos hu-
rikat és további legyilkolható áldozatokat nem kapott unalom-
űzésre, plusz egy Ferrarit. Minden egyébbel rendelkezik cellá-
nak nevezett, többhelyiséges, összkomfortos luxuslakosztályá-
ban.)
Portrét kattintok az ágyban rettegő fickóról, hátha az arcfel-
ismerő talál róla valamit, amennyiben nem zavarja össze a mo-
dell bedagadt szeme és a feje egyik felén ferdéllő falfehér kö-
tés, amit a viselés stílusa miatt inkább barettnek, mint turbán-
nak neveznék.

145
 – A társam azt kérdezte, hogy személyesen Mike Tarekkel
tárgyaltál-e a kangoos melóról – emlékezteti Tasha. – Vigyázz,
mit válaszolsz, mert tudjuk, hogy nem. Ki a megbízód?
– Nem tudom, nem ismerem! Sose láttam! Lulu szólt, hogy
van ez a meló, én meg elvállaltam, mert kell a lé a beteg anyu-
kám gyógyítására.
– Aha – bólint a lány. – Aha, hihető. A mancsműtétet ki, hol
és miért végezte rajtad? Továbbá Lulun, meg a többieken.
Nos?
– Tudd meg, mink találtuk ki! Hogy mink leszünk a Szel-
lemcsapat! Eltüntettük az ujjnyomatunkat, elfelejtettük a ne-
vünket. Ennyi.
– Ki mondta neked, hogy ha ezzel a hülyeséggel eteted a
zsarukat, megúszod a sittet? Tényleg ilyen hiszékeny hülye
vagy? Szavazni is szoktál, mi?! Mindig a leghazugabbra, gya-
nítom.
Nem-Dox haladéktalanul visszasértegeti Tashát:
– Miért látom a pofázmányodat, kisanyám? Azt hittem, a
kommandósoknak, zsaruknak nincs arcuk, mert csuklyában
születnek!
– Te aztán summa cum laude végezted a seggarc képzőt! –
legyint a lány.
Ezután feltesz még néhány kérdést, és nem tűri a mellébe-
szélést. Búcsúzásképpen betakargatja az elnyűtt fickót. Az
üvölt, mintha nyársra húznák.
– Mi bajod van?! – csodálkozik Tasha. – Csak anyáskodom.
– Ha ilyen anyám lett volna, inkább leugrok a hídról!
– Ehelyett az IQ-dról ugrottál le, és jól összetörted magad.
Jaj, kreténkém.

146
 Ha önhitt vagy, a buták kiválónak fognak tekinteni*

Ruby-Mátrix tudatja velünk, hogy a Buffin Fiúk nevű

biztonsági szolgálat védi a Hamlet Jardint. A cég po-
lipkarszerűen szerteágazó profiljába tartozik a testőr-
szolgáltatás, épületőrzés, rendezvénybiztosítás, érték-
tárgy-szállítás, satöbbi. Ugyanitt hölgy kliensek kísé-
rőt bérelhetnek, ha nem akarnak egyedül bulizni az éjszakában.
Imagine Holthra például ráfért volna.
Mátrix a cégvezetőről is összekutakodott ezt-azt. Kolia Buf-
fin büntetlenül, ám nem makulátlan előélettel távozott orosz
hazájából. Az ottani hatóságok nem foglalkoztak vele, ellentét-
ben néhány nyomozó riporterrel. Utóbbiak azonban nem érték
meg a nyugdíjazásukat, életük virágjában elhaláloztak.
Ha már úgyis Rubyval beszélek, felteszem a kérdést:
– Honnan tudtad, hogy Zsötiéket és a tűzoltókat a Hamlet
Jardinbe kell utánunk küldened, amikor eredetileg nem is oda
mentünk?
– Denisa mondta.
– Már hogy mondhatta volna?! – hördülök.
– Ja, tényleg. De hát ott voltatok, nem!? És tűz is volt,
ugye!?
Összemeredünk Tashával. Ruby bontja a vonalat.
A Buffin Fiúk nevű cég egy spanyol-arab stílusú villát bérel
a városban. A kapubejáró körül, a C alakú épület szárai közötti
szökőkutas-medencés kert pergoláin, de még a házfalakon is
futórózsa, kúszóakác és -jázmin burjánzik.
Bódító virágillatban sétálunk be a mesterien megmunkált,
kolibrit és szitakötőt formázó csipkevas kapun. Már-már elan-
dalodva vágunk át a pompázó kerten. Kevés hiányzik ahhoz,

*
La Bruyere.

147
hogy kézen fogjam Tashát, és rózsabimbót tűzzek a hajába.
Hátborzongató.
A türkizkék csempés medencében többvitorlás kalózhajó
ringatózik, árbócrúdja csúcsán halálfejes zászlóval. Ez valójá-
ban egy érzékkáprázatot keltő, különleges szökőkút. A mesébe
illő rablóhajónak a saját fémvázából csorduló vízsugarak adnak
testet.
Az épületben üvegfülkés irodavilág fogad. E kuckókban
körmöl az adminisztratív személyzet.
A főnöknek magától értetődően szárnyas ajtós, teremnyi
iroda jár, macás titkárnővel.
Az előtérben ücsörgő, többfunkciósnak látszó személyi asz-
szisztens (a titkárnő polkorrekt elnevezése) a festéket nem saj-
nálva, kiadós mennyiséget sminkelt magára. Alakja tűvékony,
csípőjét kivéve, mivel az módisan kerekded.
A jelenség várakozásra szólít fel bennünket, és eltűnik a fő-
nök irodájában.
Tasha kritikus megjegyzésekkel mulatja az időt.
– Szerintem a gumisnál pumpálták ekkorára a csajzat száját.
Hallgatok, hősiesen harapdálva a saját számat, úgy, hogy
társnőm ne lássa.
– Egyébként a seggét is – folytatja. – Olyan, mint egy légha-
jó. Mit gondolsz, hány barral fújták fel? Ja, meg a mellét is.
Elképzelem a jelenetet elektromos és kézi pumpával egy-
aránt. Utóbbi videó szívderítőbb. A nővéremre is gondolok. Ő
hasonló elemzést végezne, ha itt várakoztatnák. Bárha elemez-
hetne!
– Mi tart ennyi ideig? – türelmetlenkedik Tasha a parkolta-
tás tizedik percében. – Ha ez a csaj elaludna a napon, a nyakig
leomló műszempillái réseiben csíkosra égne az egész arca.
Amely egyébként porcelánbabásra vakolt. Fogadjunk, hogy
neked tetszik.

148
 Ideje elárulni, hogy nekem ő tetszik.
Ekkor nyílik az ajtó, és a saját bőrként viselt, tűzpiros ruhá-
ban pompázó személyi asszisztens bebocsát a főnöki szentély-
be.
Miközben elhaladunk szóló sorfala mellett, Tasha odasúgja
nekem:
– Észrevetted, hogy felakadt hátul a ruhája? Korrekt, tízper-
ces menet volt, nem csapták össze.
– De miért kellettünk hozzá? – csodálkozom.
– Ki a Viagrától, ki a hatalomtól válik vérbővé.
A cégvezető, Kolia Buffin kerek képű, szőkés hajú férfiú.
Szeme pasztellesen halványkék, orra kicsiny és csaknem elvész
a dús arcpárnák között. Szögletes álla kevéssel a szája alatt ve-
szi kezdetét. Katonai gyakorlóban ül a térdig érő katedrán elhe-
lyezett antik íróasztalnál. Testét önringatós bőrfotel billegteti.
– Mit akarnak? – kérdezi a fogai közt tartott ceruza mellől.
A csüccs le felszólítást mellőzve, tetőtől talpig méreget ben-
nünket.
– Az ön cége őrzi a Hamlet Jardint? – kérdezem.
– Na és?
– Ezt vegyem igennek?
– Vegye – hagyja rám.
Kiveszi szájából a cerkát. Engem bámulva két ujjal ket-
téroppantja. Tekintete azt üzeni, hogy ezt megtehetné a gerin-
cemmel is. Szeret alfahím lenni.
– Ön biztosított tegnap három személyt Mike Tarek részére?
– tudakolom.
– És ha?
– Tud arról, hogy az emberei lövöldözést kezdeményeztek
egy forgalmas kórházi parkolóban? Rendőrökre lőttek, majd
elmenekültek előlük!

149
 – Mégis az enyémek sérültek meg, nem a magukéi! Remé-
lem, sejtik, hogy ezt nem hagyom annyiban! – háborog. – Arról
volt szó, hogy a pénzátadásnál a rendőrök ott sem lesznek! A
megállapodás felrúgásával veszélyeztették egy ártatlan kisgye-
rek életét! Ráadásul rátámadtak az embereimre. Még szép,
hogy ijedtükben védekeztek! Még szép!
– Ez a tényeket kifordítós duma biztos bejön az ön kedves
hazájában… – kezdem.
Közbevág:
– Mit tud maga az én kedves hazámról?
– Ne offoljunk, nem ezért vagyunk itt – felelem. – Az ön
kedves hazája egy másik csevegés témája lehet. Majd máskor.
Most maradjunk az eredeti tárgynál. Jelenleg négy embere áll a
megőrzésünk alatt. Gyilkossággal vádoljuk őket.
– Akkor nem az enyémek! Azok nem csinálnak ilyet!
– A kocsijuk a maga cégéhez köthető. Lőfegyvereik egy ré-
sze úgyszintén.
– Amikor ebbe az úgynevezett szabad országba jöttem, nem
is gondoltam volna, hogy maguk nem hagyják a polgáraikat
vállalkozni, dolgozni! De most már látom! Folyton akadékos-
kodnak, nehézségeket támasztanak! Ha így folytatják, hazame-
gyek! Én mondom, visszamegyek a hazámba! Ott szabadon él-
hetek!
– Van olyan ember, akinél bejön ez az ócska terelés? – in-
formálódik Tasha. – A szabadon élhetek szöveget máris korri-
gálhatjuk. Maga otthon szabadon ölhet. Itt nem. Hát ez gáz.
– Mit tud maga a férfidolgokról, kicsi lány? – sóhajtja Buf-
fin. – Én például teljesen pacifista vagyok. Képzelje, kisko-
romban nem tankot tologattam, hanem babáztam! Érti? Babá-
val játszottam! Mégis micsoda férfi lett belőlem!
– Aha. Hát Barbie és Ken helyett nyilván Ted Bundy babát
kért karácsonyra!

150
 A fődroid segélykérően néz rám.
– Ki az a Ted Bundy?
– Sajnálatosan nem vágom az orosz sorozatgyilkosok névso-
rát – feleli Tasha. – Ezért példálóztam amcsi szörnyeteggel.
– Ha jól értettem, arra célzott, hogy kissrácként Csikatilo
babát kértem karácsonyra. Jó lett volna. Hallott már Csikatiló-
ról? Ötvennél több embert ölt meg, be is puszilta őket. Imádta
az emberhusit, a kis ínyenc. Egyébként kösz a tippet. Fogad ve-
lem, hogy hamar szétkapkodnák a portékámat, ha sorozatgyil-
kos babákat árulnék? Hasfelmetszőt, fojtogatót, emberevőt…
Vennék, mint a cukrot! Pontosan ebbe az irányba tart az embe-
riség! Még akkor is, ha maguk keresztbe fekszenek előtte!
– Tehát van egy legális vállalkozása, a Buffin Fiúk, amely
például olyan munkákat vállal, mint a Hamlet Jardin őrzése. Az
illegális tevékenységeit e mögé rejti el – foglalja össze Tasha. –
Ki bízta meg Andreas Litz és Janet Dijk meggyilkolásával?
Buffin megjátszott rökönnyel mered rám:
– Miről blablatyol ez a nő? – nyögi.
– Hablatyol – pontosítom. Eszembe jutnak Cyd barátunk ér-
dekes, meghökkentő, furcsa szóalkotásai, amelyek legtöbbje
aztán elterjed közöttünk, és a szókincsünk részévé válik. A
blablatyol is kifejező, valamelyest cydes is, mégsem érzéke-
nyülök el. – Belépéskor közöltük a nevünket. A társnőmé Tas-
ha Melody. Válaszoljon a kérdésére!
– Nincs ilyen megbízatásom, tehát megbízóm sincs. Eleget
zaklattak. Most már elmehetnek.
– Otthon nyilván megszokta, hogy következmények nélkül
vállalkozhat… – kezdem.
– Itt is megszoktam. Ideje, hogy maguk is hozzászokjanak!
– torkoll le fölényesen. Hátravágja magát az extrarugós, önrin-
gatós fotelben.

151
 Ha az ember ekkorát menőzik, többnyire megszívja. Saját
tapasztalat. Az pedig az övé, hogy a nagyfiús gesztussal kinyír-
ja az ülőbútorát.
A gerinctörött bőrfotel hanyatt vágódik. A vele repülő Buf-
fin a tarkóján fog katedrát. Lendületből dob egy sikktelen hát-
rabukfencet, röptében elhagyva az emelvényt. Végül kevéssé
méltóságteljesen négykézlábra tápászkodik előttünk a padlón,
és nyögdécselve úgy is marad.
– Ó, jaj! – sóhajtja Tasha. – Máris beküldöm a személyi asz-
szisztensét!
Az irodából kilépve odaszól a sminkjét tökéletesítő titkár-
nőnek:
– A főnöke várja. Ezúttal négykézláb csinálná.
Ami azt illeti, ez a minimum kétértelmű beszólás sem pol-
korrekt. Nem is teszem szóvá.
Denisa kuncog a fejemben. Azt hiszem, bírja Tashát. Épp
ideje volna, hogy megismerkedjenek.

Olyan légvárakat építettem, hogy még a romjaikkal is

megelégednék*

Az irodába tartva megegyezünk abban, hogy Kolia

Buffin többet mondott el a testbeszédével, mint a
szájával. A tableten átnézem az anyagot, amit Ruby
gyűjtött róla a mátrixban. Nem fáradok el az olvasásban.
Buffin különböző gaztettek kapcsán keveredett gyanúba a
hazájában, ám bizonyíték híján (és alighanem más okból is)

*
Jules Renard.

152
mindent megúszott. Néhány riporter mégis rágerjedt az üzel-
meire. Ők nyilván kiderítették, amit a rendőrségnek sehogy se
sikerült. Ám a fickó ezt is megúszta, miután a nyomában szi-
matoló újságírók baleset, mérgezés, tarkólövés következtében
lerobbantak vagy elhaláloztak, és egy szerkesztőség is porrá
égett.
Gyanítom, hogy Andreas Litz valamiképp hozzájutott a Buf-
fin otthoni bűntetteiről szóló anyaghoz, vagy Janet Dijk segít-
ségével maga gyűjtött bizonyítékokat az itteniekről, esetleg is-
is. Egyre valószínűbbnek látom, hogy Alamo ez ügyben került
velük kapcsolatba. Tanúként vagy azért, hogy Buffin parancsá-
ra tőrbe csalja őket, és mindhármukat kivégezhessék.
A Scottékkal folytatott telefonos konzultáció során kiderül:
Janet Dijk lakása sem rejtett kompromittálót. Az ügyvédnő ke-
vésbé takaros háztartást tartott fenn, mint Litz, elannyira, hogy
Stukiék első látásra azt hitték, más kutatók megelőzték őket.
Alaposabban körbenézve belátták tévedésüket, és teljesen tűvé
tették a hédert, azaz már-már rendet csináltak benne. Hasztalan,
semmi olyasmi nem került elő, ami (szerintük) kivégzést ért
volna.
Na persze, mi a saját kultúránkból indulunk ki. Ám Buffin
egészen más világból pottyant ide, ahol ez idő tájt mindaz ül-
dözendő, amit Janet aktív jogvédőként véghez vitt, továbbá
maguk a jogvédők és az ellenzékiek is. Ám a 21. században
már ott se hajkurászhatnak teljes nyíltsággal. A hivatalos üldö-
zés egy pontig megokolható, eladható a magas ingerküszöbű,
agyonmanipulált közvéleménynek.
A kritikus ponton túl a kormány által titkon fenntar-
tott/támogatott/megtűrt félcivil, félkatonai hordák hajtják végre
az űzőcskézést, terrorgatást, leszámolást. Bár ez is inkább nyílt
titok. Miként az is, hogy nem ildomos e témát kapargatni, mert
a kapargatókat tönkreteszik, összeverik vagy eltüntetik, esetleg

153
halálos balesetet szenvednek, érdekes stílusú öngyilkosságot
követnek el, titokzatos idegméreg vagy sugárfertőzés végez ve-
lük.
Tarek pontosan fogalmazott, „végrehajtók”-nak nevezve
Buffin pribékjeit. A derék vállalkozó ezt a sajátos nemzeti tra-
díciót igyekszik meghonosítani itt is. Mellesleg nálunk is akad
konkurenciája, hiszen Justitia sem fenékig tejföl, ráadásul vak
is, sokak szerint egyáltalán nem azért, hogy pártatlan lehessen,
hanem mert látni sem bírja, amit az emberiség művel.
Más: Dijk kocsival ment a Hamlet Jardin-beli találkozóra. A
verda eltűnt, a járőrök városszerte körözik. Ruby is lázasan ku-
tat utána a sötét neten és egyéb rejtett rendszerekben. A sokko-
lóval dolgozó királynő-hasonmásról is elővarázsolt néhány
kamerafelvételt. Azok tanúsága szerint a Vale-t és Jurie-t el-
hurcoló nőszemély valóban nőnemű, fiatalabb az álcájánál.
Mátrix szavaival: a némber kábé ötvenes, szépnek jóindulat-
tal sem mondható, a királynőre csak habitusában hasonlít. A
kendő és a műhaj sok részletet kitakart kicsiny, kerek, hegyes
orrú, áll nélküli arcából. Ugyanolyan (vagy egyazon) furgonnal
vitte el a megsokkolt Vale-t, aminővel Sophie-t elrabolták.
Vagyis a terhespocakos pasas és a ballonkabátos-kendős
perszóna együttműködik. A macskás trükk révén négy áldoza-
tot szedtek (a szabadon engedett kislányt nem számítva). Róluk
nem sejthető, hogy élnek, halnak-e, miként elrablásuk célja
sem ismert. Egyelőre.
Az asztalomnál ücsörögve épp azon töprengek, miként kös-
sem a vénámba a kávét, hátha így segítene gyorsabban megvi-
lágosodni a körmömre égni igyekvő ügyekben, amikor Belloq
hív telefonon.
Szeizmikus szívdobbanásaimat a folyosón is hallják. Daniel
most fogja elújságolni, hogy végre megtört a gonosz varázs,
egyetlen nővérem magához tért, és legott be is szólt az őt zak-

154
lató Lucy Holthnak. Orvosi utasításra máris be kell vinnünk a
szájkosarát.
– Cyd nyomra bukkant – közli bálványozott sógorom. – Az
egyik zugdoki egy külvárosi krimóban tárgyalt valakivel, ami-
kor a manó odatoppant, hogy kikérdezze. A csevegésre nem
került sor, ugyanis a dumapartner élénksárga Lamborghinivel
érkezett, s mivel azon a környéken ritka ez a márka, az arra té-
vedt járőr kollégák tüstént lecsekkolták a rendszámát, és persze
kiderült, hogy a tábla egy roncstelepi kocsihoz tartozik. A szá-
mítógép kidobta Isla Jurie kanárisárga verdájának körözését, a
járőrök pedig hívtak engem. Sajnálatos módon nem vártak tét-
lenül, hanem beslattyogtak a krimóba, igazoltatni a luxusko-
csist. A kicsit sem hülye Májas szempillantás alatt meglógott a
szélvész járgánnyal. Mire odaértem, már bottal sem üthettem a
nyomát. Cyd tovább figyeli a zugdokit. Rendőrileg nem avat-
kozunk be, nehogy a ficek gyanút fogjon, és riassza a májba-
jost.
– Basszus – dünnyögöm. – Oké, azért nem teljes a kudarc.
Immár biztosra vehetjük, hogy a gyerekrabló nője tüntette el
Jurie-t, és a pasek tényleg zugsebészt keres, ahogy sejtettük.
Mára végeztem. Megyek a tesómhoz.
– Ahogy én is – sóhajtja Belloq.
Denisa változatlanul kómázik. Ülünk az ágya mellett, Dani-
el a kezét fogja, én a haját rendezgetem. Eszembe jut, ő hány-
szor fésülte, színezte, fazonírozta az enyémet, a legvadabb óha-
jaimat is teljesítve, és persze tudtomra adta, hogy hülyén fogok
kinézni a kiagyalt séróval, és többnyire igaza is lett. Voltam
szőke, kék és zöld hajú, sakktáblát, sörényt, partvist is hordtam
a fejemen, mielőtt felnőttem, és már jócskán nagykorú voltam,
mire a felnőtté válás bekövetkezett.

155
 Az arcán végigsimítva üvölteni támad kedvem. Teli torok-
ból ordítanám a fülébe, hogy ébredj fel, ébredj már fel, nagyon
szeretlek, hadd ne rettegjek tovább!
Megfojtja szívemet a várakozás, a bizonytalanság, a féltés.
Sosem koptattuk köszönésképpen a szeretlek szót, nem is tün-
tettünk egymás iránti érzéseinkkel. Most még ezt is bánom.
Esküszöm, ha a nővérem magához tér, olyan szirupos leszek,
mint egy szentimentális málnaszörp!
Belloq arcvonásairól is érzelmi viharzást olvasok le. Ő sem
ömleng ilyenkor, inkább beszédessé válik, amilyen pedig
másmilyenkor nem szokott lenni.
– Elmesélem a mai, nem hivatalos autósüldözést – mondja a
feleségének. – Miután végeztünk Wyne-ékkal, beléptem egy
üzletbe gyümölcsért. Kifelé jövet láttam, hogy a parkolóban két
nő tépi egymás haját, aztán a pasasnak estek, aki miatt hajba
kaptak, majd újra egymásnak ugrottak. Repkedtek a tincsek,
műkörmök, bizsuk. A vetélkedés tárgya a kocsija mellett topo-
rogva kamu szövegekkel próbálta csitítani az érte küzdő nőket.
A verdában ülő nyolc év körüli fiú egy darabig unott képpel fi-
gyelte a csetepatét, oly unottan, mintha az mindennapos volna
az életében, majd a vezetőülésbe mászva padlógázzal eltűzött a
színről. Csélcsap apukát ekkor már ridikülökkel és hálós
krumplival csépelték a rajongói, méltán. A Mazdába pattanva
űzőbe vettem a srácot. Fogócska közben többszörösen, nem is
kétszer átléptük a sebességhatárt, és elég messzire jutottunk
csélcsapukától. Végül a gyerek mellé érve elmutogattam, hogy
álljon ügyesen a járda mellé, és ő ügyesen oda is állt. Megkért,
hogy vigyem haza, mármint hozzánk, ugyanis új családot akar,
a régivel túl telt a puttonya. Kérdeztem, mikor tanult meg autót
vezetni. Azt felelte, hároméves korától tanulja. Számítógépes
vezetéssel kezdte, de már élesben, a szülei járgányaival is meg-
csinálta párszor. Apu, anyu külön él, éktelenül utálják egymást,

156
mert apu hazug és csapodár. Felváltva viszik őt magukhoz, és
egész ottléte alatt hagyják „gépezni”, mert órákig telefonálnak,
netán a jakuzziban pezsgőznek egyedül vagy másodmagukkal,
esetleg órákra el kell rohanniuk otthonról.
– Lesz egy újabb unokaöcsém? – sóhajtom, azon töprengve,
örvendjek-e. De inkább a nővérem visszatértének örülnék.
– Nem vagyok én Vis Major! – feleli Daniel. Ismét Denisá-
hoz fordul. – Jut eszembe, Vis Major a minap ágyszekrényt
épített a fiának. Akit, mint tudjuk, az utcáról fogadott örökbe,
azzal a rögzött szokásával együtt, hogy inkább a ruhásszek-
rényben alszik, semmint ágyban. Murphy próbált felhagyni ez-
zel, de nem sikerült, így hát az apja alkotott neki egy rendes al-
vószekrényt. Hasonló bútordarabok a középkorban készültek,
fa- vagy függönyajtóval, rövid ágyrésszel, részint helykihasz-
nálási célból, részint ama fura hiedelem okán, hogy az embe-
reknek ülve kell aludniuk, máskülönben elpatkolnak álmukban,
ugyanis csak a halottak fekszenek vízszintesen. Gyanús, hogy
Murphyt nem ez a babonaság motiválta a szekrényben alvásra,
hanem élménydús előélete. Ágyszekrény néven manapság is
készülnek felhajtható heverők, de Vis Major igazi faajtós mo-
dellt épített. Belül olvasólámpával, a tetején szellőzővel. Lát-
tam a fotókat, pöpec lett.
Belloq a kezére mered.
Denisa ujjai néhány pillanatig szorítják az övéit, majd ismét
elernyednek.

157
 A kultúrához vezető első lépcsőfok az önuralom

Hiába kérik kórusban, hogy ismételjem meg, kép-

telen vagyok újra megszorítani Belloq kezét.
Ha tudná, mi mindent szeretnék csinálni vele, a
kezével és a testével is! Ha sejtené, mi zajlik ben-
nem, nem csak sejtszinten… Ha majd felkelek és
elmesélem, vajon elhiszi nekem?
Amikor egy gyászoló hősiesen bevallja, hogy érzi az el-
hunyt jelenlétét, beszélget is vele, senki sem vitatja igazmondá-
sát. Valójában persze szavát se hiszik, de jóságosan ráhagyják,
mert fő a kegyelet, s ha végre letelik a gyászév, biztos meg-
nyugszik szegény.
Mármost, amikor majd én regélek a kómaközi kalandjaim-
ról, miszerint az emberekből ki-be járva, lélektől lélekig szál-
longva, magamtól se különválva mindegyikük én is voltam, a
tér-időben ficánkoltam, testetlenül is érzékelve mind az összes
porcikámat…
Nos…
Oké, hát csak Belloqnak és legfeljebb Ramonának fogok
mesélgetni, bár utóbbi úgyis tudja.
Martin elmondja, mit végzett ma. Rövidre fogja a beszámo-
lót, kissé hülyének érezvén magát attól, hogy az eszméletlen
nővéréhez szövegel.
Ne szendéskedj, öcsikém! Mihelyt kipattanok az ágyból,
bevasalom rajtad a szentimentális málnaszörp jellegű viselke-
dést, nem hagyom elsumákolni. Elvégre megfogadtad!

159
 Megfeszülten akarom tudatni velük, hol keressék az elrabolt
nőket, valamint a májbajost és annak nejét. A segítségem nél-
kül talán meg sem találják Litz laptopját. És persze minél job-
ban megfeszülök, minél inkább akarom a visszatérést, annál
többet ártok célomnak; már-már félő, hogy a tér-időbeli és tu-
datközti jövés-menés, bele- és átélés lehetőségét is elveszítem.
Meglehet, ezt az egészet csak álmodom. Hamarosan reggel
lesz. Macskáink a hálószobába szivárogva rám telepszenek.
Belloq már elhagyta az ágyat, a parkban formagyakorlatozik
Dounggal. Urian slattyog a helyére, pucéran csattogó talppal, a
hóna alá dugdosott plüss állatsereggel és egy eleven, empatikus
macskával, amelynek cipelés közben leérnek a hátsó lábai, ám
rúgkapálás helyett készségesen együtt tipeg a gyerekkel. Urian
mellém mászik, beborít macival, fókával, zsiráffal; az eleven
kékvérű empatikusan az arcomra ül. Még nincs vége a tömege-
sedésnek, máris érkezik Kleptó cica, lopott szalámirudat von-
szolva. Betoppan a bakfis Ella, aztán Martin öcsém megáll az
ajtóban, és odaszól neki, mint az utazásunk előtti reggelen:
– Sorold fel a sznobok fajtáit!
A sudárszép lány máris sorolja:
– Hülye sznob. Műfajsznob. Divatsznob. Agyas sznob.
Majmoló sznob. Pontoskodó sznob. Borsznob. Kajasznob. Dié-
tasznob. Satöbbi.
– Eljátsszuk? – kérdezi Martin.
Bőgnék, toporzékolnék, ha tudnék.
Csihadj, Denisa.
Miután magamra maradok, és Lucy Holth kedves látogatá-
sára sem kell számítanom, mivel ma már ötször leellenőrizte,
magamhoz tértem-e a neki hozott válasszal, elszánom magam a
Litzcel és Dijkkel történő találkozásra.
A holtak világában senki se törődik velem. Szürke szellem-
félék lebegnek a meztelen csigák belsejére hajazó környezet-

160
ben, főleg háborgást zümmögnek, zizegnek, zakatolnak, a fül-
nek érthetetlenül, csak lélekkel felfoghatóan.
Litz asztrállénye nem is hasonlít egykori önmagára. Átér-
zem vele tartalmasan sűrű élete legvégét, akárha ő is lennék és
magam is. Párbeszéd nélkül kapok választ a kérdéseimre, és
még annál is sokkal többre. Janet Dijk asztrálja is átlebeg raj-
tam, megosztva velem mindazt, amit szükséges, a megrendítő
ráadás sem marad el.
A holtak közül menekülve tengerkék vízben úszkálok,
aranyló napfény reszket a lusta hullámverésben. A ragacsos
csiganyálka leázik rólam, nyúlósan terjeng körülöttem, majd
elfoszlik. Látni próbálom a karomat, lábamat vagy bármimet,
hiszen sejtről sejtre érzem a létező, ám láthatatlan testemet, del-
finúszásban tempózom vele. Muszáj elfogadnom a megszokott
logikával szemben, ami velem-bennem történik.
Ne golyózz be, Denisa. Menj el azokhoz, akik már bediliz-
tek.
Irány az Alba-tanya.

Amilyen a munka, olyan a gyümölcse

Ruben a dúsan megpakolt tányérja fölött könyököl.

Nem tartja be a májkímélő diétát, elvégre leendő
egészséges mája már az élő szervbank testében, a
ház alatti pince mélyén várja, hogy az övé lehessen.
A műtétet sem kell tovább halasztgatnia, a kiválasztott kol-
légák elfogadták a megbízást. Ha vonakodtak is kicsit, meg-
győzte őket az orruk előtt megvillantott bankjegyköteg és az
utcán parkoló luxusverda látványa, sőt még az ostoba fakabá-

161
tok előli sportos menekülés is, noha ez a programpont nem sze-
repelt a forgatókönyvben.
Holnap este mindannyian eljönnek, és alaposan felkészülnek
a beavatkozásra. Nyilván berozsdásodtak az engedélyeik bevo-
nása óta. Mivel nem szimpla magzatelhajtást, golyóeltávolítást
vagy sebösszevarrást kell végezniük, mint az utóbbi időben,
muszáj lesz gyakorolniuk.
Talán nem is rajta és Tymia Ricón fogják kezdeni, hanem
Jurie nagyságán. Végtére ő nyilatkozta egy tévéműsorban, és
még bulvárcímlapot is kapott érte, hogy megörülne, ha nem jó-
tékonykodhatna, akár a szerveit is boldogan odaadná imádniva-
ló embertársainak.
Hitte volna, hogy fene hamar a szaván fogják?!
Maga mondta, hogy nem hitte volna, amikor hármasban szó-
rakoztak a hálószobában. Karina elárulta neki, mekkora élve-
zettel nézte a gazdag nejek pazar életéről szóló sorozatot,
amelyben Isla briliáns módon alakította önmagát. Nem is lódí-
tott, ugyanis fanatikusan rajong a seggbuta műsorokért, aligha-
nem hasonló a hasonlónak örül alapon.
Jurie azonnal kivirult a büszkeségtől. Addig csak hagyta,
hogy tegyenek vele ezt-azt, a méltatástól nyomban felélénkült,
és az események aktív résztvevőjévé vált. Röhejes, hogy a leg-
több ember nem nézi ki a hatvan fölöttiekből ezt a fajta vehe-
menciát.
Ami azt illeti, nem is korfüggő. A húszassal fiatalabb Kat-
ryn Vale például totálisan aszexuális. Ő aztán utálja a testisé-
get. Mindennemű fizikai érintkezéstől hideglelős lesz, mégis
gyakran emlegeti a pasiját, akivel évekig együtt élt, vagyis in-
kább egymás mellett pangtak. Mesél róla a többieknek a pincé-
ben, jócskán kiszínezve a sárszürke rögvalót. Zseniális ötlet
éppen őt szexrabszolgának eladni! Leendő gazdája is egyetért
ezzel.

162
 Eredetileg Jurie-t is erre a célra szánta, ám kérdéses, hogy a
hatvanas nő túléli-e a gyakorló műtétet. A tervek szerint csupán
az egyik veséjétől szabadítják meg. Az előzetes laborvizsgálat
alapján befogadót is leltek a szervhez, aki enélkül aligha érné
meg a hivatalos adományozást, tehát lelkesen elfogadta az
életmentő alkut. És ha a jótékony Isla felépül, mehet a perverz-
hez rabszolgának, amíg a kínzást bírja.
Alba az arcába villáz két falatot. Megint felfordul a gyomra.
Lekönyököl, megvárja, míg az émelygés elcsitul, és tovább
próbálkozik az evéssel. Valamikor az étkezés is az élvezetei
közé tartozott, ám amióta rohad a mája, kénytelen volt más ké-
jek után nézni.
Ideje otthagynom Rubent. Immár hosszasnak tekinthető zsa-
rupraxisom során rengetegszer méláztam az elkövetők lelküle-
tén, rendszerint ezt kérdezve: de hát hogy volt képes erre? Nos,
így. Nem gyötri őket bűntudat, nem is értik, miért üldözi őket
az igazságszolgáltatás. Ha egy ilyen fazon a rend és morál őré-
nek adja ki magát, az minden esetben szerepjáték, manipuláció.
Alba éles eszű, agyafúrt fickó, szerencsére néha kissé túl is
taktikázza magát (mint például a felvágós Lamborghinivel,
amelynek az lett volna a szerepe, hogy ámulatba ejtse a zugor-
vos kollégákat, a járőrök felizgatása nem volt tervbe véve).
Lövése sincs az erkölcsi, etikai minimumról, neki a humán ala-
pok alatt teljes a komfortérzete.
A pincében éjjel mérsékelt a világítás, sosincs sötét. Katryn
a priccsén heverve a regényét írja fejben.
Donaldtól tudom, hogy (agyra, szalvétára, a saját karjára,
bármire, ami kéznél van) folyton ír az, akit írósággal áldott-
terhelt a teremtő. Az egész környező világot úgy látja, mintha
maga írná, sokféle műfajban, emiatt többnyire áldottnak, rit-
kábban elátkozottnak érzi magát.

163
 Az íróság szüntelen magasfeszültség alatt tartja az embert,
az pedig olykor elsápítozik azon, mily jólesne néha megfeszí-
tetlennek, átlagosnak lenni. Ám ha ez bekövetkezik, hiába tud-
ja korábbi tapasztalataiból, hogy e szünet múló állapot, bepáni-
kol, depresszióba süpped, tehetségét siratja, kútba ugráson
agyal.
Katryn az íróságba menekül a rabságból, és Alba kapitálisát
téved, aszexuálisnak tartva őt. Ha netán hallaná, amit én, a
mondatról mondatra épülő regényt, jócskán megrökönyödne.
Mindenesetre jobb nem hallania. Miként Vale rettegéséről sem
tud.
Katryn már nem tőle fél, hanem attól, hogy a le nem írt so-
rok semmivé foszlanak, elfelejtődnek. Tollat és papírt akar,
láthatóvá kell tennie a gondolatait. Muszáj! Evégett bármit
megtenne. Bármit! Úgy dönt, amint megjelenik valamelyik
fogvatartójuk, ezt nyomban közli is vele.
Imagine, akit annyira szeret a testvére, hogy engem is feléb-
resztene érte, dúdolgat vagy szaval. Sok gyerekversre emlék-
szik kislány korából, ezeket ismételgeti, a többiek háborgásával
mit sem törődve. Ha nem szavalna, meghallaná a fejében zsi-
bongó hangokat, és megzakkanna tőlük. Világéletében ettől
rettegett, és most már komolyan sajnálja, hogy nem fordult te-
rapeutához, pedig Lucy rengetegszer kérte erre.
Aggasztó, hogy mire legközelebb alkalma lesz odafordulni,
teljesen becsavarodik, megzombul. A pokoli hangzavar miatt
ment inni a bárba, lehetővé téve a szemét pacáknak, hogy a
kiscica keresése ürügyén lesokkolja és elrabolja őt a parkoló-
ból. Jobban járt volna, ha otthon piál, vagy inkább bekap egy
átmeneti enyhet nyújtó pirulát a kanapén, ekit, katit, spinyót,
effélét, habár ezek utóhatása a saját rémes alapállapotánál is
szörnyűbb. Tudja, kitapasztalta.

164
 Tymia a verselőhöz vágja a cipőjét. A céltévesztés garantált,
a topán visszapattan az útjában álló ketrecrácsról.
– Ha elérném a nyakadat, kitekerném! – hörgi Rico.
Minden porcikája fáj, és ha a lélek is porcika netán, az fáj
legjobban, méghozzá a múlt éji megaláztatástól.
Ki lehet az áruló? Hiszen a többiek füle hallatára eszelte ki,
hogy nőies furmányokkal elcsábítja Rubent, és együtt kinyírják
az unt macát, a rút Karinát. Később párnával megfojtja a mel-
lette hortyogó pasit, és letiplizik. Nem volt megalapozatlan
terv. Kezdettől látja, hogy Ruben lenézi a nejét, még ha általá-
ban gügyögnek is egymással, így drágám, úgy szivecském. Un-
dorító. Ám a csábítás félrecsúszott, őt pedig házastársi duóban
alázták, bántalmazták.
Ez vendettáért kiált. Meg is kapják!
A füle hallatára nosztalgiáztak azon, hogy a disznóik milyen
jó étvággyal zabálják az emberhúst. Először azt hitte, látták a
Hannibált, és úgy tesznek, mintha ők találták volna fel az ocs-
mány megoldást. Aztán eszébe jutott egy állattartó ismerőse,
aki hasonló módszerrel szabadul az elhullott jószágtól. Tehát a
disznók elé hajítás ősrégi, közkedvelt gyakorlat. Tradíció. És
eszerint Rubenék komolyan gondolták, hogy őt is a sertéseik-
kel falatják fel.
Na, majd akkor inkább ő fog élni ezzel a technikával! Mi-
helyt kicsit összeszedi magát.
Még az incidens előtt igyekezett bebiztosítani, hogy Rube-
nék csak vele akarjanak hálni. Minden rabtársát beárulta náluk,
nem is először, elmesélve nekik az ellenük szövögetett gyilko-
lási terveket és sok egyéb ármányt, vegytiszta örömét lelve a
képzelgésben, hazudozásban. Azok meg úgy tettek, mintha
hinnék a szavát.
Majd meglátják, hogy igenis nagyobb spíler náluk!

165
 Melyik lehet a beköpő? A szavalgatós Imagine? A magába
süppedt Katryn? A fiatalságmániás Isla?
Rohadék júdások! Őket is kinyírja! Hadd dagadjanak a disz-
nók!
Nem bírom tovább a másokban (pláne a tőlem idegenekben)
időzést. Tébolymentes övezetre vágyva most inkább hazame-
gyek.
Urian kicsavart testhelyzetben alszik az ágyában. Éppúgy,
mint hajdan Ella, ő is körbeveszi magát a plüssállat haddal, és
ő is alig fér el tőlük. Nem igényel éjszakai világítást, tompítot-
tat sem, mint sok poronty. Szerinte ugyanis ő macska, lát a sö-
tétben, és mert az apja kommandós, az anyja zsaru, ettől ő két-
bátor, nem is csak egy. S ha ráadásul Martin is otthon van, ő
menten hárombátorrá válik!
Ella az ágyán hasalva naplót ír a laptopján, majd azt félbe-
hagyva felül, és a párnának dőlve csetelget a haverokkal.
Martin bekopogtat hozzá. Mellé huppanva megkérdezi:
– Te se tudsz aludni?
– Nem nyilvánvaló?
– Mi hír a világban, hugi?
– Semmi biztató. Kit csuktál le ma?
– Sajnos senkit, habár szerettem volna.
– Milyen óvodai jelet adnál az illetőnek?
Martin elgondolkodik.
– Legyen szarcsimbók? Bitófa? Megvan! A legsértőbbet ér-
demli! Bőrkalap legyen a jele! Bőrkalapot Koliának!
– Hű, tesó! Ha bőrkalap, akkor iszonyatosan gáz fazon le-
het! Nyugi, te úgyis elkapod! – tüzeli a leány.
– El én!
– Képzeld, jártam Denisánál. Ma is bevittem hozzá Szfinxet.
A cinyó elhelyezkedett a vállán, arcát az övéhez simítva. Es-

166
küdni mertem volna, hogy Den viszonozta a simulást. Ugye,
már nem sokáig kell várnunk rá?
– Nem tudom – sóhajt öcsém. – Az orvosok is tanácstala-
nok.
– A nagyiék is meglátogatták őt. Az összes gyerekkori em-
lékét elmesélték neki. Ő mégse ugrott ki az ágyból, pedig ré-
gebben gyakran kiakadt az ilyen sztorizásoknál, hogy az nem is
úgy volt, ő totál másképp emlékszik. Az idegen nő is ott járt,
aki napok óta látogatja. A folyosóról figyeltem, balhézott Den-
nel, aztán elsírta magát, és kiszaladt. Te tudod, mit akar tőle?
– Szerintem dilinyós. Az elrabolt nővérét keresi rajta. Tudni
akarja, hogy él-e, s ha igen, hol tartják fogva.
– Denisa ezt honnan tudná? Pláne, hogy elmondani sem ké-
pes, ha mégis tudna valamit.
Ella kettőjük közé csúsztatja a laptopot az öléből.
– Olyan furák az emberek! – sóhajtja. – Lefilmezték, hogy
egy pasek összecsuklott a metrón, és senkit sem érdekelt, mi
ütött belé. Jött négy biztonsági mandró, és a lábánál fogva le-
rángatták a kocsiról. Négyen vígan felemelhették volna. De
nem, ők lecibálták a peronra! Úgy bántak vele, mint egy dög-
gel!
– Örüljünk, hogy nem tépdesték ki a végtagjait. Sőt! A szer-
veit is kivehették volna, üzleti célból! Egy vagyont kereshettek
volna!
– Nem vicces a szitu – fintorog a lány. – A metró szóvivője
azt nyilatkozta, hogy a pasek részeg volt.
– Na látod! Ha részeg, simán ott lehet hagyni a földön, lehet
rángatni, húzgálni, leköpni, felkoncolni, négybe vágni akár –
ironizál Martin.
– Szép kis világban élünk. A múlt század húszas éveiben,
vagyis a két világégés között ugyanígy tombolt az egoizmus, a
cinizmus, a dekadencia. Ja és a szving. Most meg a szvingelés!

167
Ez nem ígér semmi biztatót! Tanultam töriből. Különben az
összecsuklott pasek nem is részeg volt! Azóta kiderült, hogy
szívroham miatt ájult el. A szóvivő baromi nagyot hazudott!
– Ezért szóvivő.
– Martin, túlélnéd, ha elpatkolnék!?
A kérdezett gyanút fog.
– Mire akarsz kilyukadni? – firtatja.
Ella vállat von. Lecsapja a laptop fedelét, magára rántja a
takarót, jelezvén: az audienciának ezennel vége.
Öcsém visszapasszolja a sarkalatos kérdést.
– Te túlélnéd, ha meghalnék?
– Ó, én nem tudnék nélküled élni, tesó! Nem bírnám elvi-
selni, ha bajod esne! Többé ki se járnék a szobámból! Kivéve
az étkezéseket.

168
 A gyász megmarad, csak éppen körbenövi az élet*

Reggel az irodában szétosztjuk a feladatokat.

Júdáscsóké az, hogy a parókás, ballonos nőről
és a májbajosról készült gyengécske fantomképek
birtokában azonosítsa az emberrablókat.
Mivel Maryam bízza rá a talpalást, vele nem vitatkozik, ám
patetikusan elkérkedi, hogy ez ügyben ő tette le a legtöbbet az
asztalra, neki köszönhetően a kis Sophie épségben, egészsége-
sen hazakerült, és boldogan repesve él szerető családja köré-
ben. Mi többiek csak lébecolunk naphosszat, semmiféle ered-
ményt nem tudunk felmutatni. Most is ő fog megszakadni a
melóban… S így tovább, blabla és öndicsfény.
Az önsuvikszolás felénél, konkrétan a boldogan repesve él
résznél Sutton pánikszerűen lefalcol, pedig ő is tud banális stílű
szpícseket tartani. Ridikül lendületből folytatja az önfellációt.
Az ömlengés végén Tasha rátárja nagy, sötét szemét:
– Téged nem zavarnak a tények? Te egy magad kreálta va-
lóságbuborékban élsz?
– Te csak hallgass! Én már rengeteg mindent letettem az
asztalra! – torkollja le Drámakirálynő. – Én már akkor sikeres
zsaru voltam, amikor téged még pelenkáztak!
– És ezzel mit is akarsz mondani?
– Tiszteld a koromat!
– Mit tiszteljek rajta? Téged tisztelnélek, ha volna miért.
Adj rá okot!

*
Keszthelyi Gyöngyvér.

170
 Júdáscsók végignéz rajtunk. Tekintete egyenként ledöf
mindnyájunkat.
– Mit tettél le az asztalra? – érdeklődik a gyilkos pillantással
agyonölt Scott. – Tányért, evőeszközt? A szalvétáról nem fe-
ledkeztél meg? Nehogy szaftos képpel álljon fel a szentséges
család!
– A piás poharat raktad le? – tippelget Ruby a monitorok
mögül. – A füves spanglit?
– A gumicsizmát tetted az asztalra? – mereng Scott.
– Az ásót, vasvillát? A kolbászfaragó bicskát?
– A Tarek ridikült? – találgat Martin.
– Ti is utáljátok az asztalra letevős közhelyet? – csatlakozik
Zsöti.
– Júdáscsók már annyi mindent letett a szerencsétlen asztal-
ra, hogy annak rég kitört mind a négy lába. Méltányoljátok –
ajánlom.
Drámakirálynő rohanvást távozik, ránk vágva az ajtót.
Fellélegzünk, és tovább osztozunk a teendőkön. Ma sem
szakítom szét a Martin-Tasha párost. Scott és Zsöti, a két ver-
sengéskóros is együtt marad. Nagyszerűen inspirálják egymást.
Elsüvítek Litz szerkesztőségébe. Kollégák jártak már az iro-
dájában, átfésülték a holmiját, nem találtak semmit.
– Andreas igazi különc volt – közli a főszerkesztő. – Ritkán
láttuk. Gyakran volt távol, ő aztán tényleg minden infónak utá-
najárt. Kizárólag a kényes ügyek izgatták, főleg politikai-üzleti
témájúak. Mindig felfedte a svindlit, a korrupciót, a bűnügyet,
bármennyire is titkolták volna az elkövetők. Imádta lebuktatni
őket. Cserébe sok fenyegetést kapott e-mailben és telefonon,
ezeket nem vette komolyan. Nagyon sajnálom, hogy nincs már
közöttünk.
Az ötvenes pasas az egyetlen tincsnyi sötét haját úgy oszlat-
ja el a fején, hogy az a dússág látszatát keltse. Mégsem ez a

171
legfeltűnőbb rajta. Miközben hozzám beszél, fluoreszkálóan vi-
lágoskék szemgolyói mindjobban kidüllednek, kieséshatárig.
Amikor már-már moccanok, hogy a helyére pöccintsem őket,
maguktól visszahúzódnak, s az egész folyamat kezdődik elöl-
ről.
– Mivel foglalkozott legutóbb? – kérdezem, másfelé nézve.
Félő, hogy reflexből cselekednék, ha megint kiesni látnám a
szemét.
Denisa szerint ez a szekrényrend-hóbortommal függhet ösz-
sze, ugyanis nem bírom, ha rumli van a polcokon. De miért is
hallom most a nejemet?!
– Úgy vélte, hogy a Hamlet Jardin kiürítése körül nem tiszta
valami – mondja a főszerkesztő. – Őszintén szólva nem örül-
tem a témának, mert nem óhajtok pereskedést az önkormány-
zattal. Tudniillik az a baromi méretű, kiszolgált bérlakáskomp-
lexum a városé volt, míg el nem adták egy befektetőnek, az pe-
dig felszámolja az egészet, és luxuslakásokat épít a helyére.
Már túl régóta ráfizetéses volt a kócerájkolosszus állagmegőr-
zése. A lakók folyton karbantartásért rinyáltak, a bevétel mély-
ségesen elmaradt a kiadásoktól. A kiürítés nem ment problé-
mamentesen. A bérlők balhéztak, tüntetgettek, de hát ez termé-
szetes, ahol emberek vannak a dologban. Sokan vonakodtak el-
hagyni az olcsó bérleményeket, ráadásul önkormányzati segít-
ség nélkül kellett másikat keresniük. Ez persze nem könnyű,
kevés a lakás, sok a fóka, a szociális háló meg csupa lyuk és
hasadás.
– Már nem is háló, hanem csapóajtó – jegyzem meg.
– Jómagam nem is sejtem, mi izgalmasat találhatott Litz
azon a szemétdombon, ám ha ő ráharapott valamire, annak a
végére is járt. Általában senki nem látta a riportjait a leadásig,
épp ezért pukim sincs, min dolgozott voltaképpen. A fenyege-
tések nem dúlták fel. Viszont az anyagait féltékenyen óvta.

172
 – Milyen kapcsolatban volt a munkatársaival?
– Semmilyenben – von vállat, és visszahúzza zuhanáshatárig
meresztett szemgolyóbisait.
Oda se nézve is látom. Jobbára ütésálló vagyok, a vértől sem
dobok hátast, ám ez még nekem is sokk. Ráadásul úgy rémlik,
mintha manapság elszaporodtak volna az ijesztő szemdülleszt-
getők.
Ha nem vigyázok, lesz egy fóbiám.
– A magánéletéről tud valamit? – nyögöm, azon iparkodva,
hogy a gyomromban marasztaljam a reggelit.
Kérdésem felesleges, mint vámpírnak a tükör. A főszerkesz-
tő nyilván tovább dagonyázik a semmitmondás mocsarában,
mivel az biztos menedék számára.
Ismét vállat von, s öt ujját széttárva szertegereblyézi a haj-
szálait, a dússág látszatának fenntartása végett, eszembe juttat-
va Denisa egykori, szintén önhajfetisiszta, szívből kedvelt fő-
nökét.
– Nem ismertem Andreas privát szféráját, csupán annyit tu-
dok, hogy szingli volt – feleli. – Talán kérdezze Mannát. Ő
gyakornok, kicsit még lóti-futi munkakörös, de hát mindannyi-
an így kezdjük a pályát. Apróbb dolgokban sokszor segített
Litznek. Talán valamivel közelebb állt hozzá, mint jómagam.
Tippjét megváltásként fogadom.
Manna kis termetű, kerekded alkatú, melles-faros, zöld hajú
lány Nyugodj le a ’csába! Attól megnyugszol! feliratú, zöld pó-
lóban, szűk farmerban, neonzöld sportcipőben, a vezérszínei-
hez illően manós arcberendezéssel.
– Nem akarom elhinni, hogy Andreas meghalt! – szipogja a
szerkesztőségi konyhában, elmélyült kávéfőzési tevékenység
közepette. – Ő volt a lap sztárja! Mindig hozta az újságírói
színvonalat, mindig! Nélküle holtbiztosan bulvárposványba
süllyedünk!

173
 Elszántan igyekszik üzemi állapotba hozni a ránézésre is
komplikált, króm- és bíbormetál színű kávéfőzőmonstrumot,
amely nemcsak csilivili, de a munkaital előállításának százféle
verziójára is képes. Laza becslésem szerint a masina két kocsi
árába került. Vagy a gyártó rakta le ide ajándék gyanánt, ám
ingyen sajtóreklámért cserébe, miként mostanság szokás.
Egyszerűen használható, ezeréves otthoni lombikomra gon-
dolva bölcs vigyorral szemlélem Manna serénykedését a légió-
nyi piktogrammal érdekesített, mosógép méretű okosgéppel.
A megerőltető programozással végezve a lány felül az asztal
szélére, szemközt velem.
– Miért nem csüccsen le? – kérdezi. – Nem fél, hogy vissze-
ret kap?
– Sok mindentől félek, a visszértől pont nem. Csapjunk a
közepébe. Litzet nyilvánvalóan azért ölték meg, mert a mélyére
hatolt valaminek, amit a tettesek mindenáron titkolni akartak.
Hol keressem ennek a dokumentációját?
– Énszerintem? – bök magára.
Jómagam főszerkesztő Énszerintem gyakornoka. Rezzenés-
telen arccal bólintok.
A lány folytatja:
– Miért nem mesél nekem arról, hogy Andreas emiatt halt
meg, és megérdemli, hogy a munkája ne menjen veszendőbe,
hogy rajtam múlik a mennybemenetele…
– Úgy sejtem, ez a mese már megvolt. Kitől hallotta?
– A főnöktől.
– Ő megkapta, amit akart?
– Dehogy kapta! Honnan tudnám, hol tartotta az anyagát
Andreas!? Az itteni gépét alig használta! A zsaruk nem is talál-
tak rajta semmit se, az íróasztalában sem voltak érdekes cuc-
cok, de ezt maga már úgyis tudja! Ő rendszerezés- és rendmá-
niás volt. A tabletjébe jegyzetelt, és ha már nem kellett valami,

174
mert például felhasználta, egyből törölte is, hogy ne foglalja a
helyet. Durván atombiztos jelszóval védte a laptopját, amely-
ben fotót, hanganyagot, mindenfélét tárolt. Azon készültek a
cikkei, riportjai. Ebből az utolsó ügyből könyvet is akart írni!
Ha valahonnan előássák is a laptopot, nincs az a hekker, aki
feltörhetné! De énszerintem nem lesz meg. Azt mondta, olyas-
mibe tenyerelt, ami könyörtelen, lelketlen és rémisztően na-
gyobb nála, ezért önvédelemből alaposan bebiztosítja magát.
Ennyit tudok, és azt, hogy az önvédelem nem lett sikeres.
Mindezt nem tőlem hallotta!
– A főnök szerint gyakran segített neki apróbb dolgokban.
Mint például?
– Ja, persze, erről már ő is faggatott. Semmi különös, elhoz-
tam a cuccát a tisztítóból, bevásároltam neki, hogy nyugodtan
tudjon dolgozni, satöbbi. Egyszer még az influenzás anyját is
meglátogattam helyet te, mert ő nem ért rá vizitelni, de az any-
ja kirúgott. Ezek persze nem egy újságíró-gyakornok feladatai.
Megtettem, amire kért, a tiszteletem jeléül.
– Mint például? – kérdezem újra.
Csészébe tölti a körülményesen világra jött kávét, csapokat
tekerget, karokat huzigál, gombokat nyomkod, hogy tejet, fahé-
jat, gőzt, habot, csokikrémet (aranyport, lapostévét, toronyórát
lánccal) juttasson az italba.
Elhárítom a szíves kínálást. Manna az asztal sarkára vissza-
ülve fújogatja a kész műalkotást.
– Máris mindenki gyanakszik rám, olyan sokat beszélek
magával!
– Ha kérdezik, mondja nekik, hogy az okosgépről cseveg-
tünk, mert teljesen elbűvölt – javaslom.
– Nem szeretnék Litz sorsára jutni. Ő csak csicskáztatott en-
gem, nem avatott a bizalmába. Adjam postára ezt, vigyem ide
azt, keressem ki az adatbázisból, a telókönyvből vagy a netről

175
emezt. Pár hete orosz oknyomozó újságírók könyveinek be-
szerzésére kérte. Némelyiket velem is elolvastatta volna. Azt
akarta, hogy jegyzeteljem ki az énszerintem fontos dolgokat, de
még a könyv elején kiborultam a leírt borzalmaktól, és hanya-
goltam az olvasást.
Összefoglalom:
– Tehát Litz kutatómunkáját segítette. Hallott tőle Kolia
Buffinról?
Egy hajtásra megissza az izzó kávét, aztán gőzt fúj mindkét
orrlyukán. Felső ajka fölött egymással nem keveredett cso-
kikrém és tejhab bajusz márványosodik.
– Nem hallottam – hazudja.
– Oké. Mit nem hallott róla?
Lecsapja a csészét az asztalra, az ajtóhoz rohan, majd visz-
szasiet hozzám, és – még mindig vegyesbajszosan – a bal
mellbimbómat bökögetve, szenvedélyes hangszínen közli:
– Maga is csöcsös pasi, oldja meg! A bűnügyi tévésoroza-
tokhoz direkt úgy szedik össze a szereplőket, hogy a pasik csö-
csösebbek legyenek a női hősöknél! Tuti, megfigyeltem! Úgy
látom, maga is csöcsös pasi, tehát képes lesz megbirkózni az-
zal, amibe szegény Andreas belehalt! Előbb tisztítsa meg a vi-
lágot Buffintól, aztán majd mesélgetek! Amennyiben bizton-
ságban érzem magam!
Félrepöccintem a mellbimbómon feledett mutatóujját. Gyors
pillantással felmérem csöcsös mivoltomat. Tényleg nem va-
gyok horpadt, tyúkmellű vagy sorvadt izmú, viszont gyúrórudis
és csöcsös kinézetű sem.
Vele ellentétben. Ha jól látja a szisztémát, őt sosem kérik fel
akciósorozat-hősnőnek.
Önérzeti megtiprottságomat leplezve arra kérem, ragadjon
tollat, és írja össze, hogy az elmúlt egy hétben milyen szolgála-
tokat tett Litznek.

176
 – Mindet? – kérdezi. Fejben már buzgón listázza is, kidugott
nyelve, elrévedő tekintete árulkodik erről.
– De mindet ám!
– És maga megvéd a gyökér ruszkitól?
– Mindenki mást is.
– Ismeri a pasit?
– Még csak a hírnevét.
– Legyen óvatos, csöcsös manus! – tanácsolja, és kidugott
nyelvvel, okoskávé-bajszosan körmölni kezd.
Öklömnyi betűkkel, szélsebesen teleír egy jegyzetlapot. Úgy
teszi a kezembe, hogy ujjaink érintkezzenek.
– A főnöknek azt fogom mondani, hogy azért dumáltunk
sokáig, mert csapta nekem a szelet, és a telószámomat írtam fel
magának. Érti?
– Jó hosszú telefonszám, és értem – bólintok.
– Egyébként tényleg felírtam, és ha még eszébe jut valami
kérdés, nyugodtan tegye fel – bátorít.
– Úgy lesz – ígérem.
Kifelé menet megszólítom a fejemben és egyéb porcikáim-
ban érzett Denisát:
– Szerinted is csöcsös pasek vagyok?

177
 Mióta a boldogság meghallotta a neved,
fel-alá szalad az utcákon, és próbál megtalálni téged…*

Hát jó.
Megérzésre mazsolázgatok a hosszú lista elemei-
ből. Olyan furcsa sejtésem támad, mintha nem is én
válogatnék, hanem Denisa kocogtatna meg egyes so-
rokat a körmével, figyelmemet felcsigázandó. Ra-
monáig nem hittem ezopraktikákban és paratalentumban, ám a
dúsan kerekded alkatú spiriboszit közelebbről megismerve mó-
dosítottam gőgös-gyöpös nézeteimen. Ezek után Denisa spiri-
tuális képességeit úgyszólván rököny nélkül fogadtam el.
Viráglocsolás az erkélykorláton.
Besétálok Litz leplombált lakásába. A takarítók még nem
jártak itt, a szőnyegen a letarolt pribékek vérnyomai sötétlenek.
A fegyveresek általi házkutatás, valamint a lőharc utáni hely-
színelés módosított az eredetileg elvágólagos renden, amelyről
Martinék beszámoltak, ám a kényszeres tüchtigség továbbra is
érzékelhető.
A balkonládákban tikkadó petúniákhoz lépek, kiborítom az
elsőt. Az összeszáradt föld szétesés nélkül, egyetlen téglában
fordul a padlóra. Felemelem a láda fenekén lévő elválasztót,
amely a túllocsolás ellen védi a növényt. A plasztik lap fonák-
ján celluxszal rögzített kulcsot találok.
A következő virágládában vízhatlan tokba rejtett mobiltele-
fonra, a harmadikban hasonló tasakban óvott pendrive-okra
bukkanok.
A gyökerekkel átszőtt, szikkadt földtéglákat visszahelyezem
a ládába. Kancsót kerítve megöntözöm a növényeket. A hordó-
szerű cserépben vágyakozó hatalmas pálma is kap vizet. A pe-

*
Háfiz.

178
túniákkal együtt megérdemli, és végre a ládák elválasztó lapjai
is elláthatják túllocsolás ellen védő funkciójukat.
Scotték elárvult macskára leltek Janet Dijk lakásában, őt
biztonságba helyezték a jogásznő anyjánál. A pálmáról, petúni-
ákról vajon ki fog gondoskodni?
Küldemények postafiókcímre.
Ruby néhány perces utánjárással kideríti a postafiók hollé-
tét. Odagurulok.
A virágládában lelt kulcs nyitja az ajtócskát. A dugig töltött
rekeszben több nagy alakú, vaskos boríték várja a szabadulást.
Feladójuk Andreas Litz, címzettjük Janet Dijk. Úgy gondolták,
a postafiókban néhány hétig biztonságban elheverhet az anya-
guk, itt rajtuk kívül senki nem bukkanhat rá. Talán a Hamlet
Jardin körüli visszásságokról szóló bomba megjelenéséig szán-
dékoztak rejtegetni a bizonyítékaikat (amennyiben a levélcso-
magok valóban azokat tartalmazzák), arra számítva, hogy a saj-
tóbeli robbantás után a rendőrség vizsgálatot indít, a veszedel-
mes szereplőket őrizetbe veszik, ezáltal az ő fejük fölül elhárul
a fenyegetés.
A borítékokat begyűjtve az irodába süvítek. Ott nyomban
kisiklatnak a másik üggyel.
Scott és Zsöti azzal a hírrel fogad, hogy Tymia Ricónak és
Imagine Holthnak ugyanabban a kórházi laborban készült vér-
tesztje. Rajtuk kívül még több páciens vérét vizsgálták donor-
kiválasztást célzó faktorokra. Holott az orvosok Tymia és
Imagine részére is csupán általános tesztet kértek. Egyiküknek
sem volt szüksége a megvalósult részvizsgálatokra (vércsoport,
szerológia, immun-antigének stb.). Abban a kórházi laborban
több egyéb okból beutalt páciens esetében is elvégezték a spe-
ciális donorszűrést, bizonyára sötét szándékkal.
Ugyane helyen dolgozik adminisztratív alkalmazottként
Lucy Holth. Imagine bizonyára az ő javaslatára fordult az otta-

179
ni laborhoz, azaz Lucy akaratlanul is hozzájárult nővére elrab-
lásához, miután Imagine alkalmasnak bizonyult… mire is?
Tymia és Holth vércsoportja nem azonos. Eszerint nem csu-
pán Májas vár mentőszervre. Esetleg a ballonkabátos, parókás
tettestársnő vágyik új valamire: vesére, gyomorra, szemre? Ne-
tán szaporodásképes méhre, hogy babicát szülhessen az egész-
ségesre operált Májasnak? Ezen se csodálkoznék.
Az ügy további felgöngyölítése az orvos szakértő kérdései,
útmutatásai alapján folytatódik. Az máris tudható, hogy ki vé-
gezte a laborban a speciális vizsgálatokat. Ruby előtt immár az
sem titok, hogy az illető megpróbálta eltüntetni a nyomait a
rendszerből, sikertelenül. Ugyanitt feltehetően Májas adatai is
hozzáférhetők, abból kiindulva, hogy itt talált segítőre. Ruby
hamarosan rá fog találni.
Zsöti megbotránkozottan dohogja:
– Fasza! Gyanútlanul eldzsalok a dokihoz egy szimpla hó-
lyaghuruttal vagy répasömörrel, az elküld vérvételre, én pedig
hamarosan szervrablók markában találom magam! Mily meg-
nyugtató!
– Szerv second hand! – háborog Scott. – Az a tudat is fel-
dobja az embert, hogy az egészségügyi adatai simán bekerül-
hetnek egy ilyen szervdonor-turkálóba! A két nőnél hasi ultra-
hangvizsgálatot is végeztek rendes évenkénti szűrés céljából,
ezáltal legott felcsobbantak a legkevésbé sem önkéntes szerva-
dók listájára. Nézzük az előnyét: legalább biztosra vehetik,
hogy egészségesek, másképp nem rájuk esett volna a választás.
A szakértő doki szerint nagyon rizikós a sufnitranszplantáció,
Na de ő rutinból úgy gondolkodik, hogy a szervadó is életben
marad a műtét után. Ki sejti, miként gondolja Májas?
– A másik két elrabolt nő vérét nem vizsgálták? – kérdezi
Tasha. – Velük vajon mi a célja?

180
 – Minek neki két különböző vércsoportú májadó? – töpren-
gek fennhangon.
– És ha csak az egyik ad májat? Akkor viszont mit ad a má-
sik? És kinek? – mereng Martin, majd hirtelen vágányt vált: –
Egyébként behoztunk egy Rakéta bandatagot. Jelenleg a ki-
hallgatóban aszaljuk. Tudni illik Mátrix kiszúrta a neten, hogy
véres balhé alakulgat a két csoport között, de egyazon bandán
belül is. Úgy néz ki, összeugranak, mindenki mindenki ellen
alapon. Elkaptunk egy harcias fazont. A hergelt ürge motorra
pattanva egy kézzel kormányzott, a másikkal lengette a stukit,
így tűzött a Rakéták bázisához, azaz egy pubhoz, leszámolás
céljából. Ruby súgása nyomán pont arra jártunk, így hát mó-
dunkban állt viperát dobni a küllők közé.
Tasha halkan köhint.
Martin helyesbit:
– Nem mi dobtuk a küllők közé, hanem Tasha. A felborult
motorról taknyán tovasikló krapekot viszont én kaptam el, há-
rom kilométeres akadályfutás végén. Mindketten tele vagyunk
zúzódásokkal, csak ő jobban, és most arra vár, hogy mesélhes-
sen nekünk.
Erős túlzásnak bizonyul, hogy a latte bőrszínű Silvio mesé-
lési alkalomra várna. Valójában nagyon is vonakodik beszélni
velünk. Némi blöff és az obligát vádalku meglengetése végül
szóra bírja.
– Mi, a Rakéták segítettünk, hogy a bérlők elhúzzanak a
Hamletból, aztán beszálltak a buliba a Sasok is, de ez kevés
volt nekik, teljesen el akarták foglalni a helyünket. Kinyiffan-
tottuk és holtan küldtük vissza nekik Yvant, aztán a hullájával
együtt felrobbantottuk a cimbijeiket, azt üzenve ezzel, hogy
kopjanak le, ugyanis a meló egészen a mienk. Ők meg vissza-
üzentek, hogy ez vérért kiált!

181
 Martin gyorsan rám pillant, elfintorodik és visszafordul a
beszélőhöz. Tudom, mi cikázott át a fején. Eljátsszuk? Kiált-
sunk vérért?
Silvio mondja tovább.
– Hadiállapotot hirdettünk. Ott szívattuk a Sasokát, ahol
csak bírtuk, aztán nagy hirtelen mind lapátra kerültünk, ők is,
mink is. Pedig fasza meló volt a kipaterolás, egész rendesen
meg is fizették. Az egyik spanunk, Alamo nem nyugodott bele
a lekoptatásunkba, szimatolni kezdett az új versenyző után.
Cápavadászat közben megtudta, hogy többen is nyomoznak ez
ügyben, persze nem zsaruk, mert azokat lefizették vagy be-
fosatták, hanem civilek, valami újságírók vagy mik. Úgy dön-
tött, bosszúból elmondja nekik, amit velünk műveltettek, meg
amit kiderített a cápáról. Sőt, cápákról, mert legelőször egy
Gringo Callen nevű ki rühellődött mitugrász tárgyalt velünk.
Az adta a tippeket, hogyan csináljuk ki a makacskodó bérlőket.
– Na, és hogyan? – kérdezem. Érzésem szerint Silvio vadul
csapong a kronológiában, nem csupán feldúltsága okán, de
bűnkisebbítési és ködösítési céllal is, mesélés közben hajlítgat-
va-módosítva a valóban megtörtént eseményeken.
– Hát például, amelyiknek szociálisan vitték a kaját, annak
az ételébe bekevertük a bogyeszt, amit Callen adott, és a sze-
mély másnapra hulla volt.
– Mit adott ez a Callen?
Silvio vállat von.
– Hát valami bogyót. Pirulát, na. Azt is mondta, hogy ha a
személyt nem találják meg három napig, jók vagyunk, mert ad-
digra pont lebomlik a cucc, és nincs az a halottkém, aki rájönne
a mérgezésre. Mi meg gondoskodtunk arról, hogy ne találják
meg, napokig csereberéltük az ajtó előtt az ételhordókat. Nem
is tűnt fel senkinek, hogy hulla a személy, mert addigra már
csak kevesen mertek a házban lakni. A pirulás módszert több-

182
ször megcsináltuk, nyanyával, tatával is. Később már az edé-
nyeket se cserélgettük, akkorra mindenki leszarta, hogy élnek,
halnak-e. Callen találta ki a több legyet egy csapásra akciót is.
Az ő ötlete volt, hogy nyírjunk ki egy Sasok banditát, tegyük
lopott kocsiba, satöbbi. Mi csak végrehajtottuk. A kis senki az-
óta megismerni se hajlandó minket. Megüzente a cápával, aki
egy ideje már körötte úszkál, hogyha lekopunk hamar és kusso-
lunk, mint szar a fűben, nem esik bántódásunk, ha meg nem,
akkor felnyom a zsaruknak. Ő! Minket! Ezt a pofátlanságot!
Na, szóval Alamo kikészült a tettétől, mármint a robbantástól,
halálos komolyan szívre vette, hogy széttrancsérolt egy csapat
fiatal srácot. Rágta magát, gyötrődött. Aztán megkereste a civil
nyomozókat, és mesélt nekik a történtekről. Bizonyítéknak vitt
nekik gyilkos bogyeszt, a Callentől kapott stukit meg miegy-
mást, és azokat a fotókat is, amiket eleinte a nyikhaj kért tőlünk
a verésekről, lakástüzekről, bizonyításképpen, hogy becsülettel
megdolgoztunk a bérünkért, nem csak sundám-bundám. Több-
ször találkoztak, egyszer csak Alamo nem került elő. A cápa
szólt nekünk, hogy a Sasok nyírták ki, aztán a Sasoknak meg-
üzente, hogy beköptük őket a zsaruknál, és akkor mi is össze-
ugrottunk a bandán belül, egymást hibáztatva, hogy pont abba
a melóba bukunk bele, amiről azt hittük, a drognál kevésbé
vonzza a zsernyákokat. Egyébként ez jó darabig így is volt, a
fakabátok magasról leszarták a Hamlet Jardin kiüldözött lakos-
ságának sirámait. Mi viszont annyira bírtuk egymást Alamóval,
mintha vértesók lennénk, és amikor meghallottam, hogy a Sa-
sok élve felgyújtották őt, elborult az agyam. Mindet kinyírom,
ha kijutok innen!
– Kit emleget cápaként? – kérdezi Martin. Nem pontosítja
Alamo halálának körülményeit.
– A rohadt ruszkit!
– Kolia Buffint?

183
 – Azt, de én ennek a mocsoknak a nevét a számra nem ve-
szem! A gennyláda megfenyegetett, hogy ha ruszkizom, kibe-
lez, különben is ő itt született, még ha orosz szülőktől is, tehát
itteni állampolgár. Ez igaz, de ötéves volt, amikor az ősei haza-
rongyoltak vele. Azt hitték, boldogok lesznek, miután szétzu-
hant a Szovjetunió, de szerintem nem lettek boldogok, külön-
ben nem neveltek volna ilyen szarházit a fattyú kölykükből,
meg egyébként is, miért pont ott lettek volna boldogok, ahol
mindig valami cár atyuskát imádgat a nép?! Az a rezsim még a
mienknél is durvább, pedig ez se habcsók ám! Ha ott csinálsz
valami bibit, élve el se jutsz a kóterig! Az a rohadt pörölycápa
nemrég visszajött ide, és minden bulinak ő akar a királya lenni!
Nem válogat az eszközeiben, a szenya rohadt féreg! A háttér-
ből áskál, bomlaszt, sunnyog, kavar, zsarol! A biztonsági őrnek
álcázott bérgyilkosaival öleti a népet, miközben a hivatalos bu-
lija tiszta, mint a szűzlányok hártyája. A Sasok után őt is kinyí-
rom! Bandabecsszóra!

A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit

tárjuk fel barátunknak, hanem az,
ha neki tárjuk fel az övéit*

Kávét veszünk magunkhoz a primitív irodai főző-

ből, amely mindössze vízzel és kávébabőrlemény-
nyel funkcionál. A tejet, habot, cukrot ki-ki s.k. te-
szi bele, meg is lankadunk az erőfeszítéstől.

*
La Rochefoucauld.

184
 A munkaitaltól betépve a postafiókban talált borítékokra ve-
tődünk. Ruby a pendrive-okat kapja, a mobilmániás Zsöti a vi-
rágládában lelt telefont nyomkodhatja.
Hamarosan összeáll a rémtörténet. Gringo Callen, a Better
Future nevű kamucég fedezékében a Hamlet Jardin lakóinak
minél gyorsabb eltávolításán ügyködött, hogy a háttérben álló
megbízó, aki nem más, mint a leendő luxustornyok egyik (vagy
több) építtetője, mielőbb belevághasson a projektbe.
Gringo Callen az általa cinikusan végső megoldásként em-
legetett brutális kiköltöztetési technikákat nem az ujjából cu-
mizta, Kolia Buffin volt a titkos szaktanácsadója. A tapasztalt
„cápa” iránymutatása alapján az egymással rivalizáló Sasok és
Rakéták elvégezték a piszkos munka nagyját, majd összeug-
rasztották őket, hogy ne maradjon tanú, és az eszementek kész-
séggel irtogatták is egymást. Ha pedig meginogtak a riválisok
gyilkolásában, Buffin besegített a humán buldózereivel.
Litz és Dijk oroszországi újságírók, jogvédők segítségével
begyűjtötte mindazt, ami Buffin ottani tevékenységéről össze-
szedhető volt. Legelsőként azt, hogy a köztörvényes bűntette-
ket végrehajtó Kolia szerényen Lovagnak neveztette magát.
Ezt hallván Martin felnyög:
– Nekem Ellenlovag. Vagy Antilovag. Sőt: Unlovag. Füstöl
az aurája, olyan fekete!
Kolia Lovag seregnyi „üzleti célú” kilakoltatásban vett
részt, amelyek arról szóltak, hogy egy befektető kinézett magá-
nak egy helyet, ahova építeni vágyott, ám ott emberek laktak,
akik általában nem szívesen költöztek el, pláne ha nem is volt
hova menniük.
Ilyenkor színre léptek Buffin biobuldózerei. Felgyújtottak
néhány házat, megverték, megmérgezték az ellenszegülőket,
azok családját, háziállatait. Kezet-lábat tördeltek, balesetet
okoztak. Emberek potyogtak le létrákról, estek ki magas abla-

185
kokból, ugrottak le tetőkről; túladagolták magukat, száguldó
kocsi vagy metró elé szédelegtek.
Buffin tüntetéseket, tiltakozásokat oszlatott, veretett szét
biztonsági őrnek nevezett robotjaival, létező és nem létező
adósságot egyaránt behajtott. Elrabolt, eltüntetett embereket. A
számonkéréstől nem kellett tartania, többnyire eljárás sem in-
dult ellene, s ha még is, a feljelentő hamar visszalépett; ha ne-
adjisten vonakodott meghátrálni, csiribí-csiribá, gyorsan nyo-
ma veszett. Akárcsak a bizonyítékokat gyűjtögető riporterek-
nek.
– Ehhez nem kell ruszkinak lenni – állapítja meg Zsöti. –
Ezek globális maffiamódszerek.
– Ehhez nem. A megúszáshoz kellett, Ruszkiföld Patyom-
kin-jogállamában. Valódi jogállamban a buffinokat előbb-
utóbb levadásszák – mondja Tasha.
– Oké, ez nagyjából igaz, de gyorsan terem helyettük másik
– legyint Scott.
– Mi lesz a pozitív gondolkodással? – sóhajtom.
– Nehogy már a pörölycápával és atyafiaival kapcsolatban
várj tőlünk pozitív gondolkodást! – morván Martin. – Ruszki-
föld antidemokratikus látszatjogállam! Viszont világuralomra
tör, nem feltétlenül atomfegyverrel, hanem hírhamisító trollok-
kal, aljadék hekkerekkel, Buffin-féle pörölycápákkal, bagóért
megvett, segghülye szélsőségesekkel, választási csalásukban
megtámogatott, morálisan olcsójancsi diktátorokkal, satöbbik-
kel. Ezt mindenki tudja. Na jó, majdnem mindenki.
– Hagyjuk a politikát! – utálkozik Scott.
Sapkáját lekapva mímeli, hogy belehány. Zsöti csatlakozik,
élethűen öklendezve. Ruby az asztala mögül jelzi, hogy ő is így
érez.
– A politika is hanyagolhatna minket – dörmögi Martin. –
Oké, térjünk vissza a fősodorba.

186
 Gringo Callen és Kolia Buffin bűnösségét fotók, film- és
hangfelvételek bizonyítják. Megnézzük, meghallgatjuk valam-
ennyit, és nehéz igénybe nem vennünk Scott sapkáját. A
pendrive-okon mindezen szörnyűségek másolatai megtalálha-
tók. Litz és Dijk semmit sem bízott a véletlenre. Félniük is volt
kitől.
A Manna firkantotta listán akad még egy tétel, amelynél
Denisa kopogtatását véltem hallani; ennek csekkolását holnap-
ra hagyom.
A főhunyó továbbra sincs megnevezve.
Egyik boríték sem rejt támpontot, terhelő anyagot, bizonyí-
tékot Callen és cápája főmegbízóját illetően, ám a több cso-
portból álló beruházó cég igazgatótanácsi névsora csemegének
ígérkezik. Ezt is eltesszük másnapra.
Zsöti búsan közli, hogy nem boldogul a telefon feltörésével.
Ruby, tenyerét a feje fölött húzogatva jelzi, hogy addig van, rá
ne számítson.
Feloszlatjuk magunkat másnapig.
Nem hagyom az irodában Litz féltve őrzött anyagát.
A bomba egy fél vállra vetett hátizsákban velem tart Deni-
sához a kórházba. Biztosabb helyen nem is lehetne, mint a dö-
gönyözős szuperágy lábánál, míg nőm kígyóbőr selymességű,
hűvös kezét fogom, és a tekintetére vágyakozva nézem lehunyt
szemét, halvány arcát. Halkan beszélek hozzá, csak mi ketten
halljuk.
A szerelmesek számtalanszor igyekeznek megfogalmazni,
mit jelent számukra a kedvesük, ám többnyin ennyit sikerül
mondaniuk: ő a mindenem, a szeretőm, a legjobb barátom (fi-
vérem, apám, anyám, húgom), nem tudok nélküle élni, mindig
megnevettet.
Ha az ember nem költő, nehéz szonettet írni. Na jó, hát poé-
taként sem könnyű.

187
 Én sem tudnék másképp fogalmazni, mint a nemköltők, ha-
bár az anyám, húgom kitételt biztosan elhagynám, hiszen alig-
ha lángolnék vérrokon iránt. A többit azonban elsorolnám,
hozzátéve: éjjel-nappal érzem jelenlétét az összes sejtemben-
porcikámban, s ha igaz, hogy szüntelenül három hang beszél
hozzánk a fejünkben, én az övével együtt négyet hallok, és él-
vezem.
Nőm most is gyakorta megérint, miként a kómaidőszámítás
előtt valóságosan is. Mintha könnyed madár- vagy pillangó-
szárny lebbenne rám, lágyan, meghitten simít végig a vállamon
vagy az arcomon, s ennél mélységesen többet is érzek, amikor
éjszakánként a közös ágyunkban forgolódva aludni próbálok.
Akkor aztán tényleg ott van mindenütt, velem, rajtam, bennem,
eget-földet összeborító gyönyörűségek emlékét idézi-lobbantja
fel, majd világűrnyi hiányt keltve szétszaggatja a szívemet.

A hatalom és az őrület egymásba játszik*

Reggel az utasülésre hajítom a hátizsákom az ott

heverő másik mellé, melynek láttán átfut az agya-
mon, milyen jó lenne, ha végre mindannyian elme-
hetnénk Donald tóparti nyaralójába, és együtt úsz-
nánk, lovagolnánk.
Meglóbálgatom a kacarászó Uriant és odadobom Ellának.
Mindketten víg paripahangokat hallatnak.

*
Maurice Lever.

188
 Világszép kamaszlányom a kistesót ölelve közli, hogy ők
egész nap medencézni fognak, míg mi izzadunk a gályán. Rá-
fintorgok, majd követem a motoron kibrummogó Martint.
Megvárom, míg a kapu bezáródik mögöttem. Piciklon, a
messzi földről hazatért kertgondozó említette, hogy valamelyik
nap a szomszéd toloncolta vissza a szökevény robotporszívót
az utcáról. Nem a méltán rühellt Baromarc hiúsította meg a le-
tiplizést, mert ő inkább piára, kokszra cserélte volna a krimó-
ban a gépet, hanem egy távolabbi lakó, aki túrázni szeret, tüs-
kén-patakon át, aztán a kertben szellőzteti befülledt bakancsát.
Amelyet a notórius Kleptó macska rendszeresen hazavonszol,
hol a jobbost, hol a balost, és nálunk levegőzteti tovább, né-
melykor az ágyon.
Vajon a túrázó akkor is visszajuttatta volna a robotporszívót,
ha tudná, ki csórogatja el a surranóját? Miért is ne, hiszen Ella
és Martin mindig visszacsempészi a lopott cuccot a tulajdono-
sának; titkos tevékenységüket kommandózásnak nevezik, és
pompásan szórakoznak közben.
Megint Denisát érzem magamban. Különös jelenlétét már-
már otthonosnak fogom fel. Ha megszűnne, csak a valóságos
ittlétével kárpótolhatna érte. Nőm gyengéd mellkasi szúrással
visszatérít a környezetem figyeléséhez.
A tükörbe nézek. Fekete verda gördül utánam a három ház-
zal odébbi járda mellől. Reflexből memorizálom a rendszámot.
Előttem két kocsi halad.
Martin motorja távolodik. Összekapcsolódunk a füleseink-
ben.
– Lehetséges, hogy nem vagyunk egyedül – tudatom.
– Mögéd kerülök – feleli.
Vészmadár-sebesen repeszt el a látóteremből.

189
 Úgy haladok, mint máskor. A fekete járgány három-
kocsinyi távolságot tart mögöttem. Egy piros lámpánál beütö-
getem a rendszámát a tabletbe.
Épp csak átvillan az elmémen, hogy néhány éve még ber-
zenkedtem a mosogatógép ellen, Denisa szerint féltékenység-
ből, azóta viszont örömmel és profin használom, akárcsak az
agypótló kütyüket. Nem kell tovább várakoznom a megfejtésre,
a táblagép máris tudatja: a Buffin Fiúk nevű sokoldalú cég ko-
csiparkjához tartozó verda követ.
Ami azt illeti, igencsak értékes szállítmányt viszek. Jóllehet
biztosra vehetem az utánfutók rosszindulatú szándékát, próbára
teszem őket. Felszállási sebességre gyorsítva sávról sávra ciká-
zom. Ha a buldózerek csupán kóstolgatás céljából lógtak raj-
tam, most okosan lemaradnak.
Nem, ők nyilvánvalóvá teszik, hogy rám pályáznak, forgal-
mas reggeli órában, nyíltan.
A fülesben közlöm Martinnal, mit tervezek. Rá nem számí-
tanak, látták őt elsüvíteni a motorján.
Némi szédelegtető kanyargózás után befordulok egy kavi-
csos talajú, félreeső parkolóba, és hátizsákostól eltűnők a dús-
gazdag növényzetű Royal Parkban Nem megyek messzire, fe-
dezékben várom a Buffin Fiúk kirendeltjeit.
Ősrégi szokásom (babonám?) szerint a mellkasomat meg-
érintve ellenőrzőm, helyén van-e a szívem. Halkan elmormo-
lom a fohászt, akihez szoktam, és még Denisát is megszólítom.
A fekete verda begurul a bokrokkal szegélyezett területre.
Hirtelen befékezett abroncsai fülbántóan csikorgatják a kavi-
csot. Négyen ugranak ki a járgányból, markukban fegyverrel.
Óvatosan a Mazda felé indulnak.
Lendületből a kocsi mellé röptetem a hátizsákot. Ugyaneb-
ből a nekirugaszkodásból helyet változtatok. Az utánam tapo-
gató golyózápor feljogosít a fegyver használatra.

190
 Az egyik lövöldöző átmeneti tűzszünetet tartva a táskára ve-
tődik, és röhögve felém üvölt:
– Köszi, de már nem úszod meg élve!
Tettleg válaszolok.
A kacagó fickó a karjait széttárva elejti a zsákmányt, a
fegyvert, és félpördületből a táskára zuhan.
Megint golyózápor zúdul a bokorra, amely mögött sejtenek,
ám mert azt is sejtik, hogy odébbálltam, szélesítik a viharsávot.
Az egyik ölőlegény igyekszik lehengergetni társát a háti-
zsákról, amíg a többiek rám tüzelnek, holott már nem is ott va-
gyok.
Oldalba kapom őket. Elzuhan egy újabb véreb.
Martin robban a maradék kettő mögé a motorral. Száguldás
közben lövi lábon a táskát rángató fickót, majd éles kanyarba
dőlve s a térdét szikráztatva halálsebesen helyet változtat. Röp-
tében egyenesedik fel, csutkagázzal nekiront a tüzelni készülő
negyedik droidnak, és letarolja azt.
A fedezékből kipattanva félrerúgom az elhagyott stukikat.
Sunyiságot sejdítve fél szemmel a fekete verdát figyelem.
Üvölt a vészvijjogóm. Meg se várom, hogy a kormánynál lapu-
ló fegyveres felfedje magát, vagy lelépni próbáljon, néhány
skulóval kipukkasztom a sötét ablaküveget.
A találatjelző üvöltés hallatán odasietek. Az ajtót feltépve
megtekintem, mi a helyzet odabenn.
Nincs több aktív buldózer.
Megbilincseljük a mászékonyabb ölőlegényeket, a többinek
is mentőt rendelünk.
Felveszem a földről a körberajongott táskát, és leporolga-
tom.
Martin belenéz, majd rám pillant.
– Hát ez meg…? – kérdezi.
– Lovaglócucc, amint látod.

191
 – Zsír csali. Veszettül buktak rá.

A környezetvédelem nem perverzió, hanem tudatállapot. Ezzel

szemben a környezetkárosítás elmeállapot. Beteges.*

A történtek miatt programot módosítok. Mindenek-

előtt a kocsi alá kúszva megkeresem a feltételezett
nyomkövetőt, és amikor az már nem paranoiám tár-
gya, hanem valóságos kütyü a kezemben, társamra
bízom, tegyen vele, amit jónak lát.
A motorra pattanó Martin hamarosan tudatja ve-
lem, hogy átpattintotta a jeladót egy hosszú távú buszjáratra.
Az ügyészi hivatalba toppanva kávézás közben lepem meg a
főügyészhelyettest.
Gerret Flach a csokis-mentásat kedveli, többéves ismeretsé-
günk alatt sem változtatott eme szokásán. Kínálását elhárítva
belevágok jövetelem céljába.
A harmincas éveiben járó, örökbarna bőrű, nyúlánk, sportos,
az eleganciát természetes módon, vérforraló gesztusoktól men-
tesen sugárzó Gerret figyelmesen hallgat. Öltönye, inge maku-
látlan, mintha egész éjjel azt vasalgatta volna, bár biztos nem a
háztetőn csinálta, ahogy régebben Martin. Karjai az anyahajó
méretű asztal tükörfényes lapján nyugszanak, amelyen mind-
össze két mobiltelefon és egy laptop hever, épp annyi helyet
foglalva, hogy néhány F-16-os simán landolhatna közöttük.
Beszámolok Andreas Litz és Janet Dijk haláláról, meggyil-
kolásuk indítékáról. Callenről és Buffinről. Arról, hogy a hát-

*
Joyita hercegnő.

192
térben lapuló értelmi szerzőt, a legfőbb hunyót még keressük,
és eddig mindössze néhány végrehajtót fogtunk el. Végül köz-
löm jövetelem célját: itt hagynám az áldozatok nyomozásának
eredeti anyagát, nála megbízhatóbb személyt nemigen ismer-
vén, mi majd a másolatokkal dolgozunk tovább.
Gerret elmosolyodik:
– Tehát széfnek nézel engem?
– Nem ismerek nálad tutibb mackót. Terveink szerint né-
hány napon belül elkapjuk a főhunyókat. Remélem, te fogsz
vádat emelni ellenük.
– Rágyúrok – ígéri, továbbra is mosolyogva: – Amúgy ki
akarsz nyíratni?
– Senki sem fog tudni rólad, amíg mindez nem hivatalos.
– Pakold ki, amit hoztál – legyint nagyvonalúan. Csuklóján
aranyszínű, bilincset formázó mandzsettagomb, gyűrűsujján
platinakarika villog.
Látván, hogy észrevettem a gyűrűt, megjegyzi:
– Segíthetnél nekem te is. Éppen idézetet keresek az esküvői
meghívónkra. Eddig ez vezet: „Amikor a zsákállatka saját ott-
honra találva megállapodik, többé nincs szüksége az idegrend-
szerére, és megeszi a saját agyát.”
Felnevetek.
– Arád tud erről? – kérdezem.
– Még nem, csak az imént találtam.
– Ezt aligha tudnám überelni. És persze, ha valami szerel-
mes idézetet keresnél, az totál szokványos lenne…
– Az esküvő nem az?
– Biztos, hogy készen állsz? – firtatom.
– Szerinted még halogatnom kéne?
– Két barátunk ima-szép Saint-Exupéry-idézettel kelt egybe.
– Miszerint?

193
 – „Eljön az a pillanat, amelytől a neve egymaga elég imád-
ságnak, mert már semmit se tudsz hozzátenni.”
– Valóban nagyon szép. Ha jól tudom, írója vadászpilóta-
ként tűnt el a második világháborúban. Bár ennek az esküvőm
szempontjából nincs jelentősége Oké, hallgatok rád, és tovább
keresgélek.
– Idézetet?
Rám nevet, a gyűrűkarikát tekergetve:
– Nem is arát! Denisa gyógyul?
– Az orvosok szerint teljesen egészséges. Csak épp nem tér
magához.
– Csigavér. Tudjuk, milyen pörgős-nyüzsgős hajlamú, nem
képes sokáig nyugton heverni.
– Ebben bízom.
– Kapd el a rusnyákat! Ha bármiben segíthetek, hívj bátran.
– Te is – biztatom.
Litzék borítékjait és a pendrive-okat átadva, lapos hátizsák-
kal távozom.

Bekopog az ajtón a szerelem*

Úton Manna listájának „karácsonyi ajándék-

csomag anyunak postán” pontja felé, felhívom
Donaldot a kocsiból, és megkérem, kapja fel az
összes kutyát, gyereket, hitvesnőt, és süvítsenek el a tóparti vil-
lába. Indulás előtt horizontálisan, vertikálisan és alámászva is

*
Kop-kop!
(bulvárfrázis).

194
nézze át a kocsiját, van-e rajta jeladó, habár ez nyilván para-
noia a részemről.
– Az bizony! – vágja rá. – A járgányom a hűvös garázsban
rostokol legalább két hete. Azóta ki se dugtam az orromat az
utcára, és az utca se dugta ide az övét. Mint tudod, válságos ál-
lapotban vagyok. Remek, hogy muszáj lesz lemenni a tóhoz!
Ott mindig feltöltődöm. Kérdezhetnéd, mitől merültem le, hi-
szen nem is írok!?
– Tényleg nem értem.
Az ember hallgassa végig a gyötrődő barátját, még akkor is,
ha ezer más dolga van. Ő is végighallgatott nemrég, amikor
hajnali háromkor átugrottam hozzá némi bús csevejre a bizony-
talanságról, s ha már ott jártam, legalább a kezdődő pipatüzét is
elfojthattam.
Donald belevág:
– Bámulom azokat az írókat, akik évente többször is megle-
pik az olvasóikat, méghozzá kétkötetes művekkel. Még másol-
ni is képtelen volnék hatezer oldalt, nemhogy a szívemből-
fejemből kiírni! Ehhez nekem egy szellemíró osztag melója
kéne. De nem kell, mert sajnos a szellemek ektoplazmája pont
olyan ragacsos váladék, mint a meztelen csigák trutyija.
Egyébként a brit tudósok tanulmányozhatnák, hogy a futóka-
csák olyan mohón falnák-e az ektoplazmát is, mint a trutyis
csigákat. Ahogy azokat az írókat is csodálom, akik évtizedig
faragnak egy regényt. Én bizony beleőrülnék, de hát ahány író,
annyi penna. Senki se tudhatja, miként csinálja a másik, még az
se, aki tudni hiszi. Részemről mindig kivárom, míg eljön a mú-
zsám, akit így hívok: Ichlet; ch-val és finoman eltartott kisujjal.
Ha nem jön, nem írok. Akkor csak várok. És várok. És vároga-
tok. És idővel a téboly játékszerévé válok. Na, ilyenkor kell a
tóhoz rohanni! És persze másmilyenkor is, mivel ott lenni min-
dig élvezet. Azok a pecázások, édes istenem! Sose fogtam

195
semmit, azt is visszaengedtem! Azok a csontroppantó téli kori-
zások, emlékszel!? Ha pedig Ichlet múzsa megjön és elvará-
zsol, oly könnyedén írok, mint a pinty. Mint a gátszakadás, írni
olyan, mint a mennyvilágban szálldosni. Teljesen valóságosnak
érzem a hőseimet, amíg velük vagyok. Mindent együtt élünk át.
Ichletettség nélkül viszont még egy hivatalos levelet sem bírok
megfogalmazni. Habár azt sehogy se! Számomra a hivatalos
szöveg abszolút idegen nyelvű. Persze az utókor is aggaszt,
mert erősen úgy fest, hogy nem lesz. Ha pedig kihalnak az ol-
vasók, mégis minek írnék, nemde!? Az emberiség felélte ma-
gát. Imádta, hogy felsőbbrendű, de persze nem az, csupán
nagyzolós; meg azt is imádta, hogy okos, és tényleg, parádésan
túljárt a saját eszén! Sőt, derekasan átkúrta magát! Olyannyira,
hogy ezt még fel se fogta! Az emberi világ már most se jó na-
gyon, nemsokára egészen pocsék lesz. És még mindig nem tér-
tünk észhez. De neked mondom?! Hisz te is tudod!
– Sötéten látsz – sóhajtom.
– Na, majd nézz meg néhány nap múlva! Addigra feltöltő-
döm gyerekszáj szöveggel a srácoktól, és optimistára úszom
magam a tóban. Mire legközelebb látsz, kékre-zöldre verem a
klavit az írás hevében! Áldás lesz rajtam, Ichleté!
– Úgy legyen!
Donald felvidultan lép ki a vonalból.
Denisa szerint az emberek (a feleségek például) nem a taná-
csainkra vágynak, hanem a figyelmünkre (ugyanis mi, férfiak
örömmel osztogatjuk a problémák megoldáskulcsait). Ha a pa-
naszkodók meghallgatják is az okosságainkat, csakis azért,
hogy aztán homlokegyenest másképp cselekedjenek.
Litz anyja, Luisa egy fővároshoz közeli településen él. Fia a
nyár derekán karácsonyi ajándékot küldetett a címére Manná-
val. A lány azt mondta a lista ezen eleméről, hogy Andreas to-
tál szétszórt, ami a memóriáját illeti, amúgy is évek óta nem

196
tárgyal vele a családja, így aztán akkor küldet karácsonyi aján-
dékot a nővére gyerekeinek, amikor épp eszébe jut.
Luisa Litz, a soklakásos folyóparti házban élő hatvanas asz-
szony egy percig habozik az ajtóban, mielőtt bebocsát a hajlé-
kába.
– Szörnyű, hogy szegény fiamat megölték – sóhajtja. – De
hát én megmondtam neki előre, hogy ez lesz a vége! Évek óta
nem beszéltünk, ugyanis vannak bizonyos elveim, amelyeket
még a saját vérem kedvéért sem adok fel! Nem, nem, sohasem!
Még akkor se, ha ideküld egy kis hugyost, amikor ki se látszok
az influenzából, hogy jobbulást kívánhasson vele. Pimaszság!
Tehát nem jártunk össze, és a lányom is teljesen elzárkózott tő-
le. Sőt, ő még nálam is jobban távol tartja magát az öccsétől!
Andreas minden évben rajtam keresztül küld karácsonyi aján-
dékot Rebie gyerekeinek. A lányom viszont nem fogadja el tő-
le! Érthető: félti a srácait! Így hát a csomagot elspájzolom a tá-
rolóban, és karácsonykor lepasszolom egy jótékonysági szer-
vezetnek.
Nem firtatom, mi váltotta ki a szakítást. A praktikus és ke-
vésbé hasznavehető bútorokkal, tárgyakkal zsúfolt, por- és csí-
ramentes, horgolt terítős nappali láttán megértem, kitől örököl-
te Litz az elvágólagos rend iránti hajlamát. Némileg módosított
kényszeres örökségén, ugyanis ő nem tűrt meg felesleges hol-
mit a héderében, ellentétben az anyjával.
– Megkaphatnám a küldeményt? – kérdezem.
Kissé kínosan érzem magam attól, hogy a csipketerítővel le-
takart tévé közelében álló futópadon is cifra horgolmány dísze-
leg. Úgy tudtam, ez a módi kihalt a dédanyám korabeli matró-
nákkal együtt.
– Elment az esze?! – hörren rám az asszony. – Csak a teg-
napi postával érkezett! Andreas még sosem küldött ekkora do-

197
bozt! Nyilván módfelett értékes! Hozott végzést, hogy lefog-
lalhatja?
– Nem hoztam.
– Oké, akkor fizesse ki, és viheti!
Még egyszer szemügyre veszem az anyát. A középmagas,
ultravékony testalkatú nő testhez simuló, fehér sztreccsnadrá-
got, tapadós pólót visel. Láthatóan nemrég járt frizurásnál,
körmösnél. Ráncmentesítése is viszonylag friss, ennek felújítá-
sa még nem esedékes. Éles vonású, ováldad arcát hidegkék
szempár, sasorr, csúcsos áll uralja.
Meglebegteti az ujjait az arcom előtt. Közelebbről látva gö-
csörtös ujjízületeit, pláne amiben végződnek, félő, hogy inkább
karmoshoz jár, mint körmöshöz.
– Kifizetem – bólintok.
Luisa egyetlen szempillantás alatt bicskát ránt a sztreccsnad-
rág farzsebéből. Kipattintja a pengét, és az orrom elé tartja,
hogy jól lássam. Mivel másodszor csinálja ezt a közelítést, el-
töprengek: rövidlátónak látszanék?
Rövidlátó, csöcsös csávó. Ez volnék én?
Denisa kuncog a fejemben.
Az asszony int a zsebmacsétával, hogy kövessem. Elsétá-
lunk egy padlótól plafonig érő tükör előtt. Hiúság, férfi a ne-
ved, lopva szemügyre veszem magam. Ami azt illeti, belém
tudnék szeretni. Ettől megnyugszom.
A lakást elhagyva liftbe szállunk. Leereszkedünk a legalsó
szintre, a föld alá. Göröngyös padlatú, félhomályos folyosóra
jutunk. Mindkét oldalon számozott ajtók sorakoznak. Luisa
előttem lépdel, keskeny, lapos csípőjét merészen ringatva, ke-
zében a meresztett bicskával.
Végre megállunk az egyik tárolónál. A nő kábé harminc
számjegyből álló kóddal nyitja ki az ajtót, s közben a testével
igyekszik takarni a billentyűzetet.

198
 Belépünk. A kamraszerűségben helykihasználó módon,
tüchtigen elrendezett dobozok, kosarak, ládák gúláznak. Sose
láttam takarosabb lomtárat.
Luisa kiválaszt egy jókora dobozt, és int, hogy vegyem le a
rakás tetejéről. Aztán ráveti magát a bicskával, és felhasítja a
ragasztásokat.
A fedélszárnyak feltárulnak. Félbehajtott papírlap, és egy
újabb doboz kerül elő.
Anya, kérlek add át ezt az unokaöcséimnek, de csakis karácsonykor! Fel-
tétlenül várd meg a karácsonyt!
Köszi, Andreas
A nő a kisebb doboz zárószalagját is felhasogatja.
Az első, amit a fedelek alatt megpillantunk, egy bezacskó-
zott stukker. Silvio szerint a Rakéták használtak ilyet, Callentől
kapták.
Luisa ezt nem tudja.
– Hát ez ő! Ez Andreas! – rikoltja dühödtem – Ha már más-
képp nem hagytuk, hogy megrontsa szegény kicsikéket, hát ez-
zel akar bepróbálkozni! Pisztolyt ajándékozna a kis ártatlanok-
nak! Uramisten, vajon miket küldhetett korábban!? És én bon-
tatlanul odaadtam a dobozokat a gyereksegítőknek! Még pénzt
is kértem! Igaz, csak az odafuvarért. Na, de azóta se reklamál-
tak. Akkor mit keres nálam a rendőrség!? Voltaképpen miért is
jött el hozzám maga?!
Végigpörgetem a doboz tartalmát. Az égre-földre keresett
laptop és tablet, tárgyi bizonyítékok, feljegyzések. Precízen be-
tasakozva, beszámozva, dátumozva, kézírásos jegyzetekkel el-
látva.
Luisára csodálkozom:
– Ez tegnap jött, és máris lehozta ide?
– Látta, mekkora a kéglim! Nem csomagmegőrző méretű!
Különben is tudtam, hogy a fiam karácsonyra küldi, mint más-

199
kor is! Amúgy tényleg jól tettem, maga is láthatja! Hogy lehet
ilyesmit küldeni az ártatlan csimotáknak?
– Még nem fogta fel, hogy a fia ezt a holmit magánál akarta
biztonságba helyezni?! Ezért küldte, kikötve, hogy karácsonyig
ne adja át! Személyesen akart érte jönni, mihelyt biztonságban
érezhette magát.
– Képzelje, nem fogtam fel! Eddig is utáltam és megvetet-
tem őt, ezentúl még jobban fogom! Császárral szültem, tuti biz-
tos, hogy a hülye nővérek elkeverték a kölyköket, és ez a pedo-
fil buzi nem az én vérem!
– Volt.
Bólint.
– Volt! Egy gonddal kevesebb. Ne raboljuk egymást idejét!
Fizessen, és viheti!
– Az a helyzet állt elő, hogy végzés nélkül is vihetem, mert
fegyver van a dologban.
– Egy roppant nagy túróst! Ez a stukker egy csomó pénzt ér!
Elég, ha kimegyek vele a folyópartra, és az első rossz arcú fic-
kót megkérdezem, mennyit adna érte!
– Tőlem is megkérdezheti. Három-öt évet kaphat érte.
A nő hátraszökken, mintha vipera marta volna meg. Cipő-
sarkáról lebillenve meginog, és leborítja a legközelebbi doboz-
hegyet. Tornyos hajhullámai összeborzolódnak.
– Mit ért az alatt, hogy Andreas „pedofil buzi”? – kérdezem.
– Azt, hogy az! Már vagy tíz éve bevallotta, hogy nem ér-
deklik a nők. Magának ebből nem világos? Kis fiúkat ront
meg! Kitagadtam! A mi családunk nem olyan! Ide nem valók
pedofil buzik! A nővére is kitagadta! Mielőtt még kárt tehetett
volna a meg sem született gyerekeiben! Azóta megszülettek, és
buzimentes életvitelt biztosítunk nekik!
– És ha majd valamelyikükről mégis kiderül, hogy meleg?

200
 – Akkor kasztráltatjuk! Andreast is kasztráltatnunk kellett
volna! Hogy ne bánthassa a kisfiúkat! Egyik unokám se lesz
buzi pedofil! A mi családunkban ez nem szokás!
– Összekeveri a melegeket a pedofilekkel. Jobb, ha tudja, a
melegek nem betegek, és köztük sincs több pedofil, mint a he-
teroszexuálisok között. Azt hiszem, most meglepem magát az
infóval: a heterók is lehetnek gyerekmolesztálók.
– A buzi az pedofil! Minden buzi pedofil! Nincs helye vitá-
nak! És egyébként a heterók totál rendes emberek! Ne mocs-
kolja be őket! – förmed rám.
– Nem ártana, ha utánanézne. A tudatlanság nem szexi. Tel-
jesen potyán tagadta ki a fiát. Andreas bátor ember volt. Elő-
ször is, mert meg merte mondani magának, hogy meleg. Orosz-
lánszív kellett hozzá. Aztán a munkájában is sokakat felülmú-
lóan bátor volt. Olyan förtelmes bűncselekményt derített fel,
amelynek rajta kívül csak egy nő mert utánajárni. Most mind-
ketten halottak: megkínozták, kivégezték őket. Gondolom, nem
veszi a szívére, ha nem magának nyilvánítok részvétet.
A dobozt felkapva kifelé indulok.
Luisa Litz utánam vijjog:
– Hé! Fizetni ki fog?!

201
 Egy idő után támadt egy olyan érzésem, hogy a jobb
petefészkem újra működni kezdett*

Az irodában másolatokat készítünk a doboz vesze-

delmes tartalmáról. A biztonság kedvéért adathor-
dozókra menekítjük a gigantikus bizonyító anyagot.
Litz egyedi stílusú feljegyzései mindent érthetővé, átláthatóvá
tesznek.
Így aztán megtudjuk, hogy a tengerparti fekvésű Hamlet
Jardin irdatlan területét felvásárló, a lakókat kiüldöztető cég tu-
lajdonosai valamilyen (rokoni, szerelmi, haveri) szálon politi-
kusokhoz – városháziakhoz, párt- és kormánytagokhoz – köt-
hetők, azaz strómanok, akik az összeférhetetlenség miatt hát-
térbe bújt népboldogítókat fedezik.
Andreas és Janet nem volt rest szétbogozni, lenyomozni az
összefüggéseket. Amint ezzel megvoltak egyenként rámentek a
háttérbe bújt főbb szereplőkre, és kiderítették azok titkos életét.
Legtöbbjük pénzzé váltotta befolyását, gátlástalanul adták-
vették a közvagyont. Ugyanők a hatalmukkal visszaélve min-
dent megszereztek maguknak (lehetőleg ingyen vagy bagóért),
amit csak megkívántak, vagy amijük még nem volt: ingót-
ingatlant, céget, emberi lényt, kacsalábat, láncos toronyórát,
bármit.
Noha ez is főbenjáró, egyikük még ennél is tovább ment. Az
igazgatótanács elnöki székébe ültetett Todie Ladron valójában
a fivérét, a városházi politikusból pártbáróvá felvergődött Agar
Ladront képviseli.
Agar a főhunyó. Még városházi nagyfejűként vett részt a
Hamlet Jardin átminősítésében, az értékes ingatlanegyüttes
áron aluli eladásában, a toronyházépítési tervek elfogadásában,

*
Bulvár gyöngyszem.

202
majd bűngyorsan hivatalt váltott, hogy ne hozhassák összefüg-
gésbe az umbuldával. Öccsét bejátszotta a megkaparintott terü-
let beépítésére alapított Wonderful Views – WV – nevű cégbe,
és rajta keresztül irányítja az ügymenetet. Sutyiban megbízták
Gringo Callent a Better Future nevű felszámolási vállalkozás
létrehozásával, amelynek mindösszes feladata a kiköltöztetés-
nek ellenszegülő bérlők elüldözése volt. Bármi áron.
Litz mélyreható kutatása még azt is kiderítette, hogy hajdan
Agarnak is volt képzeletbeli barátja, mint oly sok gyereknek.
Alfi a legtöbb pszeudo-cimbivel szemben nem kopott el az
évek során, hanem pszichózissá nőtte ki magát. Meggonoszod-
va zaklatta, megöléssel fenyegette egykori pajtását. A kevéssé
népszerű Agar őt látta bele mindenkibe, akit gőgös, lekezelő
stílusával és általában a jellemével maga ellen fordított. Min-
den rossznak Alfi lett az oka, magyarázata.
A paranoid Ladron testőr nélkül egy lépést sem lett, atléta-
trikó gyanánt golyóálló mellény lapult az inge alatt. Ha elegen-
dő pénzt lopott volna össze, aligha adja alább páncélozott, go-
lyószóró-állásos verdánál, de hát volt még mit harácsolnia.
Két gyereket nevelő, áldozatos neje iránti tiszteletből öröm-
lányokkal elégíttette ki bizonyos, nem felszentelt házasságba il-
lő szexuális vágyait. A prostikat is a testőre szállította egy fel-
tétlen diszkréciót ígérő hotelbe. Agar gyorsan lehorgonyzott az
egyik ledér, Ardilla mellett, jól tudván, hogy több nő biztosab-
ban kifecsegi a sajtónak szexualitása sötét oldalát, mint egy.
Szerinte a legtöbb ribanc direkt a befolyásos férfiak kifacsará-
sára hajt.
A választások közeledtével, midőn a politikai ellenfelek ha-
gyományosan felfedik és zajosan megszellőztetik egymás zű-
rös-bűzös ügyeit, Képzelt Alfi közölte Agarral, hogy Ardilla a
kapcsolatukról akar pletykálni a firkászoknak, szaftosat, jó

203
pénzért. Ráadásul minden elővigyázatosság ellenére filmet is
birtokol arról, amit a diszkrét szladiban műveltek.
Vagyis nemcsak ország-világ, de még a tiszteletre méltó fe-
leség, imádott gyermekeinek anyja is megtudná, milyen szextől
indul be igazán. Bármi áron megvédelmezendő csemetéiről
nem is beszélve. Őket aztán végképp nem érheti ilyféle csapás!
Mivel a család szent és sérthetetlen, Ardilla gaz merényét meg
kellett akadályozni. A csúfos lebukástól rettegő Agar megpa-
rancsolta testőrének, hogy sikálja el a dolgot.
A véreb el is sikálta a prostit, és eltüntette a holttestet.
Ahogy a filmezésben segédkező szobalányét is. Természetesen
a mozit is megszerezte, de persze egy másolatot megtartott, so-
se bízz senkiben jeligére. (Arról a példányról nem tudott, ame-
lyet a szobalány dugott el magának; utóbb ez jutott a virtuóz
módon nyomozók és maró stílusban jegyzetelő – Litz kezébe).
Végül a testőr közölte a pártbáróvá felmászott Ladronnal,
hogy ezennel kinőtte a családi gorilla szerepkört, és magasabb
posztra kívánkozik.
Hát így esett, hogy Kolia Buffin az ő (többé-kevésbé ismert,
de nem szankcionált) külhoni múltjával biztonsági céget ala-
píthatott nálunk. Azóta is szorosan a markukban tartják egymás
tökeit Ladronnal, e sajátos kapcsolódást barátságnak nevezvén.
Ha Buffin elveti a sulykot – például bekokszolva vezet és bal-
esetet okoz –, Agar a kapcsolatai révén elgyalulja az ügyet – és
viszont: aki Ladron útjába áll, azt Buffin brutálisan elgáncsolja.
Könnyfakasztó barátságuknak köszönhetően mindketten
egyre magabiztosabbak és tempósan tollasodnak; viszont gát-
lástalanságukra nem e sikerek révén tettek szert, az velük szü-
letett.
A kémeszközök használatában is bravúros Litz a meggyil-
kolt prostituált és a szobalány tetemének nyughelyét is felderí-
tette. Ottlétükről megbizonyosodni nem tudott.

204
 Rajtunk a sor.
Ideje megrázni az uborkafát. Hulljon a férgese.
Fejünket összedugva megtanakodjuk, hogy ebben a stádi-
umban még nem tanácsos bevonni Maryam Suttont. Kész té-
nyeket kell rázúdítanunk, különben karrieróvásból eltaktikáz-
hatná a leleplezést, letartóztatást.
Az egyéb városháziak és más politikusok köreiben várható
pánikrohamokra számítva mindenki elrejt magánál egy-egy
atombombával felérő pendrive-ot az ügy bizonyítékmásolatai-
val.
Hagyományosan megkérdezzük egymástól: ki akar maradni,
ki szeretne kiszállni?
Végül kiosztjuk a feladatokat, és szétszéledünk.

Az árulás hatalmat biztosít az elárult felett*

Épp az akcióosztagos bázisra süvítek, amikor Cyd

hív a mobilon.
– Beszélhetnénk később? – kérdezem. – Most
nagyon nyakig vagyok valamiben.
– Nem a májcserés ügyletben?
– Másvalamiben.
– Szent Habakuki! Jól van, ez esetben csak ennyit: tudom, ki
a májbajos mandró, és Quasimodóval együtt most is azon va-
gyunk, hogy a hollétét is felkotorjuk.
– Rátok bízom. Tudjuk, mekkora zsenik vagytok.
– Tudjuk? Denisa is? Felébredt?

*
Para-Kovács Imre.

205
 – Még nem.
– Ha belefér az időmbe, ma is meglátogatom őt. Talán Ari-
ettát is beviszem hozzá a családias fíling végett, és amúgy is
bírják egymást. Attól függetlenül, hogy nem egyenformák.
Most már kiugrasztom őt az ágyból!
– Na, ettől kiugrik – vélekedem.
– Mondd csak, el is kaphatjuk a májbajos mandrót, ha úgy
adódik? Én leszek neki az apukalipszis lovasa! Hadd én le-
gyek!
– Az elkapást együtt kéne csinálnunk. Hívlak, ha végeztem
a másvalamivel.
– Csak ügyesen, Daniel! Tudod: bátraké a virtus! Aztán
majd hívj, ha szükségemet látod, és én ripsz-ropsz ott leszek,
ahol kell!
Ezerfélén agyalok egyszerre, Arietta említése mégis kisiklat
egy percre. Ő ugyanis egy tetőtől talpig életnagyságú, valóság-
hű, abszolút valódi nőnek látszó, sokoldalú szilikonbaba. Cyd
szerint társalkodónői szerepet tölt be mellette. Többet nem is
akarok tudni róluk. Elképzelem a jelenetet, amelyben Cyd vé-
gigtolja a kórházi folyosón a járóképtelensége miatt kerekesz-
székben közlekedtetett, kacér öltözékű Ariettát. Be kell látnom:
Denisa értékelné a látogatást.
Alighogy visszatérek a munkaköri gondolatokhoz, újfent
megzörren a telefon. Nava hív, Denisa anyja.
– Nagyon zavarlak, épp üldözöl valakit? – hadarja. Zaklatott
hangján érződik, hogy csakis nemleges választ fogad el. – Nem
akarlak feltartani, csak elmesélem, mi történt.
Nyitom a számat, de nem jutok szóhoz.
– Most jövök a lányomtól, és képzeld, még mindig extra he-
vesen ver a szívem! Eszeveszetten izgatott lettem! Sőt: felizga-
tott!
– Most már én is – sóhajtom dúltan. – Mi történt?

206
 – Ültem mellette, és főleg a közös emlékeinkről beszéltem
neki, mert a pszichológus szerint ez elősegíti a visszatérést.
Kérdeztem, emlékszik-e, amikor nemrég hármasban néztünk
egy állatdokis filmet Uriannel. A műtéthez elaltatott kutya
nyelvét kihúzták a szájából, és olyan életjelfigyelő bigyót, pul-
zoximétert csíptettek rá, amilyet az emberek ujjára szoktak a
kórházban. A kicsi megkérdezte, hogy az embereknek miért
nem a nyelvére teszik a csipeszt, úgy sokkal murisabb lenne.
Ekkor az anyja alvást mímelve kidugta oldalra a nyelvét, és
Urian két ujjal megcsipeszelte neki, ezt kiabálva: pulzus nulla-
hetven, szatírráció ezer! Olyan aranyos volt! Nagyot nevet-
tünk.
Felsóhajtok. Egy ideje pontosan az efféle jeleneteket hiá-
nyolom az életemből…
– És képzeld, Daniel, amikor ehhez a részhez éltem az em-
lékezésben, az én Denisám kidugta oldalra a nyelvét, mókázó-
san! Csak egyetlen pillanatra, aztán megint moccanatlanná
vált! Izgalmamban összevissza csókolgattam, bevallom, egy
kicsit meg is rázogattam, és a nevét is kiabáltam, meg hogy na-
gyon szeretem őt. Már kezdtem azt hinni, hogy vizionáltam, és
ekkor rám nézett! Érted? Rám nézett a nagy, barna, gyönyörű
szemével! Egyetlen pillanatra. Utána megint semmi, de a moni-
toron látszott, hogy felgyorsult a pulzusa! Ott ültem még egy
órát, de nem ébredt fel többé. Alig mertem eljönni tőle. Mikor
mész be hozzá?
– Amint végeztem – felelem, olyan berozsdállt hangon,
mintha egy hete meg se szólaltam volna.
Minden önuralmamra szükség van, és egy raklapnyi köl-
csön-hidegvér sem ártana. Legszívesebben máris száguldanék
hozzá a kórházba. Fejemben a negyedik hang – az övé – csitít-
gat. Hallgatok rá, észben tartva, hogy egy rakás bűnözőt le kell

207
szüretelnünk az uborkafáról, köztük a gazságok főhunyóját,
Agar Ladront.
Litz feljegyzései szerint, ha Agar lebukna, Képzelt Alfit fel-
használva próbálna kibújni a büntethetőség alól; ilyesmire volt
már precedens. Több gaztevőnek sikerült a gyerekkori képzelt
cimbi mögé bújni a felelősségre vonás elől, előbb persze busá-
san megfizették az ügyvédjüket és az elmeszakértőt.
Andreas posztumusz tanácsa alapján a bűnbaknak szánt Al-
fit rögtön ki kell lőni, mihelyt a védőügyvéd bepróbálkozik ve-
le. Épp ezért különösen ügyelnünk kell a hangfelvételre, ame-
lyen Agar azzal dicsekszik, mekkora géniusz, hogy mentsvár-
ként kitalálta a sztorit, amely szerint minden törvénytelen tetté-
re Képzelt Alfi kényszerítette őt.
Megérkezem akciócsoportos társaimhoz.
Az ügy ezennel meghaladta Maryam Sutton hatáskörét. E
ponton végre beléphet a stabil gerincű helyettes ügyész, Gerret
Flach. Ő megadja a kilövési engedélyeket.
Vadászat indul.

Az istenek mindig azt követelik, hogy a híveik másképp

viselkedjenek, mint ami a természetükből fakadná*

Agar Ladron első sikeres visszaélési ügye egy szociá-

lis otthon céljára használt, védett természeti jogállású
önkormányzati kastély megszerzése volt, a hozzá tar-
tozó parkkal és tóval. A hivatal közpénzen felújíttatta

*
Terry Pratchett.

208
az épületet. Egy évvel később áron alul magánkézbe adta az ér-
tékes ingatlant a mit sem sejtő lakókkal együtt.
Az új tulajdonos, Lara Dorado (mit tesz isten: a hölgy Agar
távoli unokahúga) az alkalmi vétel fejében vállalta az otthon-
ban élő, jobbára rokontalan, segítségre szoruló idősek további
gondozását, majd különféle egészségügyi okok ürügyén sorra
megszabadult tőlük, más szociális fenntartású intézményekben
elhelyezve őket; és persze a megtisztítási terv véghezvitelében
is bizton támaszkodhatott Agarra.
Egy-két éven belül azok az öregek is kikoptak a kastélyból,
akiket nem sikerült máshova testálni: ők együttmüködően elha-
láloztak; a halottkém nem talált gyanús körülményt. Néhányan
elkóboroltak, és sosem kerültek elő.
Miután a magánkézbe átjátszott kastély megüresedett, és ko-
rábbi funkciója – okafogyottá válván – megszűnt, Lara Dorado
értéken alul továbbadta az ingatlant.
Na, vajon ki lett az új gazda?
A feltört Ladron rajongta főúri birtokát. Óriási bulikat ren-
dezett a felvágósra kikupált kastélyban, magánhelikopterrel
hordatta oda a vendégeket, és persze ő maga is légi úton keres-
te fel a fővárostól egyórányi autózásra lévő birodalmát, nehogy
kihasználatlan maradjon a kopterleszállóhely.
Agar szenvedélyesen jet skizett és motorcsónakázott a vad-
regényes környezetben lévő, tiszta vizű, hatalmas tavon. Ami-
kor a helyi hatóságok megtiltották neki a védett természeti kör-
nyezet otromba szennyezését, felvette velük a harcot, ám gyor-
san el is bukta, ugyanis idegen pályán befuccsolt a hatalma,
mely bosszantó módon nem volt korlátlan kiterjedésű (ilyesmi-
re kevésbé alkalmas a jogállam, e célra diktatúra való).
Ladron időben ráeszmélt, hogy rizikós az oroszlán farkát
ráncigálni, és visszavonult a csatából, mielőtt valaki megkapir-
gálta volna, hogy mégis mi módon, miből, mennyiért jutott az

209
önkormányzati tulajdonból priváttá hókuszpókuszolt, puccos
ingatlanhoz.
Hanem ez csupán a meghátrálás egyik oka volt. A másik,
amiért Agar kapitulált, a természetvédelmi hatóság részéről ki-
látásba helyezett, a tavon és környékén végzendő szakértői ál-
lapotfelmérés volt. Ezt mindenképp el kellett kerülni, mivel a
nádassal szegélyezett, mély vizű, zegzugos tó másodlagos sze-
repe szerint corpus delictit eltüntető helyként is funkcionált.
Ezt ugyan nem Ladron akarta így, ám mire észbekapott,
nyomásgyakorlásban és zsarolásban is jártas testőr vérebe, Ko-
lia Buffin a kocsijával együtt a vízbe temette Adrillát és az in-
diszkrét szobalányt. Ezt lebukás nélkül visszacsinálni nemigen
lehetett.
Helikopterrel közelítjük meg a műholdas térképen Litz által
bejelölt eltüntetési helyszínt. Patrick Wyne-nal és Steve Del-
gadóval búvárszerelésben várakozunk az ajtónál.
Rühl Fresson a karmester. Amikor majd ő beint, mi kiug-
runk a gépből. Alattunk tengerkék vizet fodrosít-hullámoztat a
rotorszél. Körös-körül zöldell az ősfás park, a távolban a kas-
tély tűtornya bök az égboltra.
– Nem irigylem ezt a Ladron manust – mondja Steve a lát-
ványt csodálva, a gép dübörgését leküzdő hangon. – Miközben
a szerzeményével pöffeszkedik, rengeteg zabszem lehet a seg-
gében. Tudnia kell, és nyilván tudja is, hogy előbb-utóbb min-
den pünkösdi királyság véget ér. Mégis megéri neki a kurta
gyönyör?
– Gerret majd tesz róla, hogy kétezer évig rágódhasson ezen
a basztíjban – közli Patrick.
Fresson integet, hogy készüljünk.
A csevegést berekesztve teljessé tesszük melyvízi viseletűn-
ket, és az indítási jel láttán kivetődünk a gépből. A csobbanást
követően a távoli fenékig süllyedünk.

210
 Eddig úgy tudtuk, a rendmániás, maximalista Andreas lelep-
lezte Ladron összes titkát. Az opálosan áttetsző víz alatt kide-
rül, hogy maradt még néhány.
Ardilla, az örömlány egykor piros kocsiját rozsda zabálja,
többféle színű-állagú alga lepi. A nyitott ablakokon át halak
úszkálnak ki-be, kisebbek, nagyobbak; morbid módon eszembe
juttatják a kapós halpedikűrt.
Az első ülésekbe kötözött holttestek mára csontvázzá fo-
gyatkoztak, ruházatuk jócskán szétmállott.
Meglepetés gyanánt még egy járgány parkol a mélyben, ezt
még nem kezdte ki az erózió. Csupán egy kerékpár enyészedik
benne. A tulajdonosok, Janet Dijk és Andreas Litz megpörkölt
holttestei immár a boncológián vannak.
Gyanítjuk viszont, hogy további emberi maradványok nyug-
szanak a valamivel odébb heverő, kilyuggatott oldalú, rozsda-
rágta hordókban.
Két mozdulattal ablakot nyitok az egyik Buffin-féle kon-
zervdobozon. A benne rejlő tetem valamivel régebben kerülhe-
tett ide, mint a két nőé.
Összesen négy hordót találunk. A kutatási kört kiterjesztve
sem bukkanunk több áldozatra.
Úgy sejtjük, a holttestek azonosítása révén megoldódik a
kastélyból elkóborolt idős emberek rejtélye.
A halottkém hamarosan kideríti. Mintha Ladron a kastély-
ügylettel gyakorolt volna a nagyobb falat Hamlet Jardin lenyú-
lására.
A közeli tisztásnál kiúszunk. A nádasba nyitott ösvényen át
lépünk a partra. Mellettünk széles stég nyúlik hosszan a víz fö-
lé. Szárazföld felőli végét lakattal lezárt sorompókar és fürdést,
horgászást, illetéktelen behatolást tiltó táblák védik, utóbbiakat
céllövészetre is használták. A golyóütötte lyukak nyomatéko-

211
sabbá teszik a tiltó üzeneteket. Elég nyilvánvaló, hogy az el-
süllyesztett verdákat a stégről lökték a vízbe.
A fűbe telepedve megszabadulunk levehető cuccainktól; a
neoprén ruha és az öv rajtunk marad.
Szitakötők szálldosnak az aranyló levegőben. A lágyan fod-
rozódó vízen vadkacsák, hattyúk lebegnek. A nyárvég érett
harmóniája úgy csordul körénk, mint a méz.
Patrick visszahívja a helikoptert. A gép érkezésére várva tu-
datja távolabb lévő, stand by állapotú társainkkal, hogy jöhet a
kocsikat kiemelő csapat, az orvos szakértő, a helyszínelők.
Elintéz még néhány hívást, amelyek nyomán több kisebb-
nagyobb közmogul helyzete irigylendőből, übergázosra vált.
Motorzúgást hallunk, nem az égből. Illetéktelenektől elzárt
területen tartózkodva a területre felügyelő biztonsági szolgálat
közeledésére gyanakszunk.
Nem tévedünk, golfkocsival keresztezett dzsipnek rémlő,
nyitott járműcsoda száguld felénk. Géppisztolyos utasai nem
kérdezősködnek kilétünk felől. Haladéktalanul tüzet nyitnak
ránk.
A levetett búváruszonnyal aligha dobhatjuk agyon őket, így
azt hanyagolva stukkert rántunk, és fedezékbe röppenve viszo-
nozzuk a gorombáskodást.
A paravánul választott fatörzs alig szélesebb nálam, kérgét
hántolják az utánam zúdított golyók. A fegyverropogásból ki-
hallom, hogy Delgado és Wyne is épségben maradt, és vésze-
sen aktívak.
A fekete egyenruhás jövevények eldobják az autójukat. Tö-
retlen önbizalommal, eszeveszett lövöldözés közepette rohan-
nak felénk. Érthetetlen magabiztosságuk vaksággal határos, hi-
szen eredetileg öten nyomorogtak a dzsipféleségben, létszámuk
máris háromra apadt.
Nem hibázhatjuk el őket. Nincs tartalék lőszerünk.

212
 A hozzám közelebbi fickó nyakmagasan szilánkozza az en-
gem rejtő fát. Meztelen talpamat bolydult hangyák mardossák.
Úgy rémlik, estig sem ürül ki az ellenséges tár.
Nem várok újratöltésre. Hasra vetődve lábon lövöm a roha-
mozót. Fut még két lépésnyit, majd lelassul, és mordályát ma-
gasra hajítva hanyatt vágódik.
Wyne-ék jóvoltából a másik kettő sem jut közelebb. Egyi-
kük a fegyverét dobja el hamarabb, azután önmagát. Társa
megfordítja a sorrendet.
Rejtőhelyünkről előpattanva összekapkodjuk az elszórt flin-
tákat. Tüstént használatba is vehetnénk a még forró vasakat.
Ugyanis újabb támadók közelednek a kastély felől.
Biztató rotordübörgés hallatszik a magasból.
A mesterlövész Fresson célba veszi a kormánynál ülő fekete
egyenruhást. A következő skulóval felpattintja a motorházfede-
let.
A tántorogva haladó kocsiöszvér zátonyra fut egy bokron, és
leugrálni igyekvő utasaival együtt felborul.

213
 Minden pillanat úgy vész el az időben,
mint könnyek az esőben*

Nem mélyedek el anyám látogatásában, mert meg-

buggyannék türelmetlenségemben. A bomlottan ma-
gához térni akaró kómás hajszálra úgy fest, mint egy
totál passzív, csak épp szörnyen szenved a tehetetlen-
ségtől, és ezt rajta kívül senki sem tudja. Ezen már
többször agyaltam.
Ösztönből reagáltam Urian jókedvű állatdokis története hal-
latán, és ugyan megint visszaestem, felébredésem esélye to-
vább növekedett. Anyám örömkitörése következtében híre
ment mocorgásomnak.
Az orvosok körbevettek, csodáltak, vizsgáltak, szokásosan
hümmögve, fejvakargatva. Utánuk Lucy Holth is bezuhant.
Hisztérikusan rázogatott-pofozgatott, ezt kiáltozva: add már
elő a testvéremet!
Mintha én raboltam volna el!
Éktelenül bepöccentem. Szemernyi híja volt, hogy ki ne üs-
sem őt. Láttam is magamat, amint kórházi hálóinges szellem-
ként kipattanok a testemből, és irgalmatlanul állcsúcson vágom
Holthot.
Vajon mekkorát tudnék ütni többhetes passzivitás után? Egy
legyet biztos agyoncsapnék. A dögönyözős-ringatós szuperágy
tűrhetően fenntartotta a kondimat, sebeim begyógyultak, sőt
már a hegeim is behegedtek. Néhány cső persze az ágyhoz köt,

*
Szárnyas fejvadász – Rutger Hauer.

215
az egyiken táplálnak, a másikon pisilek. Elsőként ezektől sza-
badulnék. Miután lecsaptam a vibrálékony, zizi Lucyt.
Úgy ennék már, nem csövön keresztül, hanem az ízlelőbim-
bókkal teli számmal! Dinnyét, avokádót, tejszínes gombát tész-
tával, mogyorós csokit, Belloqot…
Na tessék, máris tervezgetek! Remélem, ez jelent valamit.
Ha mást nem, türelmetlenség miatti megőrülést, hamarra.
Már-már rutinos spirinautaként ideje kiszállni a saját el-
mémből.
Ha őrület, irány az Alba-tanya.
Ruben a tegnapi fiaskó után újabb verdát szedett elő a han-
gárnyi fészerből, ezt is lopta valamikor, a zsaruk körözik, koc-
kázatos közlekedni vele, ám ő épp a veszélyt élvezi. Mint min-
den problémagyárost, bajkeverőt, pszichopatát, Albát is az őrü-
let villanyárama élteti. Ha magától nincs körötte diliörvény, ő
gerjeszt hamar.
A lopott kocsival az őt zugdokiból négyet begyűjtött. Az
ötödik, az előző napi lamborghinis jelenettől kiakadva, vala-
mint kellő kedv és önbizalom hiányában, felszívódott. Ruben a
tanyára fuvarozta az orvosi teamet, és Karina gondoskodására
bízva őket, visszahajtott a városba a rejtőzködő kollégáért.
A doktorokat nagyjából ugyanazon okból tiltották el hivatá-
suk gyakorlásától: gyógyszer-, drog- vagy alkoholfüggésbe
süllyedve megbízhatatlanná, leszokásra képtelenné váltak. Ha
olykor nekiveselkedtek is az elvonónak, gyorsan feladták. Egy
idő után felhagytak a leállási kísérletekkel.
Többnyire az utcán élnek, naphosszat a kedvelt helyeiken,
kocsmában, piacon, parkban lógnak; ha épp jobban megy a so-
ruk, olcsó motelszobákban húzzák meg magukat. Kezelni való
betegük mindig akad, bár viszonylag ritkán vannak munkavég-
zésre alkalmas állapotban.

216
 Ezúttal sincsenek a topon. Karina megeteti őket, ám alkoho-
los italt nem kapnak, csupán vizet, üdítőt, teát kortyolhatnak. A
nő nagyvonalúan megengedi, hogy kimutassák emiatti undoru-
kat. Pirulát vagy más drogot tilos magukhoz venniük. Füvet
szívhatnak, bár az meg se kottyanna nekik. Azért jobb híján a
sodronnyal is beérik.
Az asszony a bőkezű fizetség ígéretével tartja bennük a lel-
ket. Ha kibírják másnapig, a műtét után megkapják a pénzüket.
Karina visszafurikázza őket a városba, és máris tobzódhatnak a
függőségeikben. Az arcátültető műtétig, amely körülbelül 2-3
hét múlva, Alba talpra állása után esedékes. Jurie veséje még
áralku tárgyát képezi, azzal most nem is terveznek.
A csökkent akaraterejű, remegő végtagú dokik pihenni pró-
bálnak a rég nem gyakorolt Nagy Műtét előtt, ám testszerte
viszketnek, csontfájdalmaktól gyötrődnek. Amikor ketten is
felvetik, hogy inkább hagynák a francba az egészet, és máris
hazamennének, Karina felmutat nekik egy szakajtónyi bankót
aduász gyanánt.
Érvelése hatásosnak bizonyul, a gerjedt csapat a pincébe
vonul, hogy előkészüljenek a dupla műtétre. Az altatóorvos –
jasszneve Szundi, de nem törpe – alaposan megvizsgálja Tymi-
át a ketrecében. Aggályai támadnak a nő sérülései, soványsága
miatt. A többiek is odagyűlnek, azon sopánkodva, hogy sóher a
felszerelés, megfelelő laborgép híján nem vizsgálhatják meg
behatóan a máj állapotát.
– Mi lesz, ha elvérzik a műtőasztalon? – sóhajt egyikük.
Karina úgy néz rá, mint egy olyan hülyére, aki ahhoz is ka-
pitálisan kretén, hogy ezt tudná magáról. Felvonja a vállát, és
egy ideig úgy is hagyja:
– És? Akkor mi van, ha elvérzik?
– Én is itt vagyok, és hallom! – sikoltja Tymia.

217
 – Te kussolsz! Nem te akartál kinyiffantam minket? Mi meg
most pont azon tanakodunk, hogy életben maradj a műtét után
is! Kezet csókolhatnál!
– Engem nem kell műteni! Jól vagyok!
– Persze, hogy jól vagy! Épp ezért fogunk műteni! Na, ez is
milyen ostoba! – nyögi Karina az arca előtt legyezgetve. Még
nálam is hülyébb, gondolja önelégülten. – Tök süsü! Mesüge!
– Nem egyezem bele! Hozzám ne érjenek!
Tymia nekik ugrik. Erővel szorítják le.
Karina zsibbasztó injekciót döf a vállába. Futva kimenekül-
nek a ketrecéből.
A többi nő lesunyt fejjel hallgat a saját rekeszében. Úgy
tesznek, mintha ott se volnának, nehogy nekik is közük legyen
ehhez a felfoghatatlan őrülethez.
A hobós küllemű exdoktorok hamar túlteszik magukat a vad
jeleneten, már száz hasonlót láttak. Visszatérnek a műtőnek ki-
nevezett pincerészbe, tovább szöszölnek az előkészületekkel.
Ritkán szólnak egymáshoz, csakis orvosi témáról beszélnek.
Mindegyikük a tojásgyűjtő szakajtóban megvillantott ban-
kókon agyal. Ahonnan ez jött mutatóba, ott biztos van még
sok. Miként lehetne megszerezni a többiek, pláne Albáék tudta
nélkül? Kizárólagosan?
Tymia nem alszik el, különösebben le se higgad. A félelmi
adrenalin tartja éberen. Elővigyázatosságból nem ad életjeleket.
Szokás szerint menekülési terveket szövöget.
A szakadt fazonok dünnyögését fülelve rádöbben, mire ké-
szülnek vele. Tehát egyáltalán nem szexelés céljából rabolták
el! Nem is ezért jött ez a retkes csapat! A máját akarják! Opti-
mális esetben csak az egyik májlebeny valamekkora darabját
veszik ki. Így esetleg túlélheti. Már ha ezek a szutykosok nem
fertőzik meg műtét közben!

218
 A férjét féltő Karina sem óhajt fertőzést. Közli a dokikkal,
hogy mindegyikük kap egy órát a fürdőszobában. Tiszta testtel
és hajjal, tövig vágott, bacimentes körömmel jöjjenek ki onnan!
A ruhájukat hagyják a padlón, a bekészített köntöst vegyék fel.
Ez a legtutibb megoldás szökés ellen, teszi hozzá magában.
Ki akarna fedetlen altesttel, kurta slafrokban visszagyalogolni a
városba? Egyáltalán gyalogolni?!
– Legalább az alsógatyánkat visszavehetnénk? – alkudozik
az egyik exsebész, magas, vékony, bokorarcú fickó. Nem túl
találékonyan Szike a ragadványneve.
– Hogyne! – hördül Karina – Akkor minek fürödnétek, ha
utána visszamásztok a mocskos gatyába?
– Márpedig nekem alsógatya kell! – szögezi le Szike. –
Anélkül úgy érezném, hogy elhagyom a krampuszomat! Kü-
lönben is, ha véletlenül szétnyílna a köpeny, te szörnyet halnál
ijedtedben!
– Nem ismersz te engem! – gúnykacag a nő. A férfit végig-
mérve gerlehangra vált. – Hosszú az éj, tehát még megismer-
hetsz!
– Lemondok róla. De a gatyáról nem!
– Jól van, kapsz egyet Ruben készletéből.
– Nekem is kell! De tiszta legyen ám! – követeli a másik bo-
rotválatlan zugsebész, Bourbon jassznevű. Kevéske, ritkás haja
vörös, akárcsak az arcszőrzete. Még a bőre is pirosas.
Szundi is ragaszkodik az alsónadrághoz.
Az alkoholizmusa ismertetőjegye után Rézorrnak csúfolt
negyedik doki a csoportdinamikától sodortatva szintén gatyáért
kiabál.
– Ruben nem fog örülni – jósolja Karina. – Széthordjátok az
alsóit!
– Ha nincs gatya, nincs műtét! Akkor kár volt neki elmenni
Báró Habókért.

219
 Mintha megidézték volna őket, Ruben és Báró Habók a ház-
ba lép. Utóbbi nem teljesen önként érkezik, Alba taszigálja bel-
jebb.
Karina első pillantásra felméri, hogy bármi áron meg kell
akadályozni a kelletlen orvoskolléga szökését.
– Habók, te kezded a fürdést! – közli.
– Báró, ha kérhetem! – morran a jövevény – A megszólítá-
som Báró Habók! Minimum harminc nemzedékre visszamenő-
en igazolni tudom a báróságot!
– Mondtad már – legyint Rézorr.
– Milliószor – dünnyögi Bourbon.
A bőven ötvenes doki a jobb szemére csíptetett, nulla diopt-
riás monoklin keresztül néz a világba, rangjához illően, utóvég-
re nemes. Elpiszkolt, szakadt, gyűrött öltönyben pompázik, de
így is öltöny az. Egykor fehér inget, repedezett orrú fekete-
fehér lakkcipőt visel, haját nemrég nyeste rövidre, bokorarcú-
ság sem jellemző rá. Körme rövid, habár rágott. Zakója zsebé-
ből papírzacskóba rejtett lapos üveg kandikál.
– Fürdés?! Alig várom! – lelkesül. – Jó ideje nem jutottam
hozzá.
– Nem is kell mondanod – fintorog Karina. – De nincs kis-
gatya!
– Nincs bizony. Én alsóneműt hordok!

220
 Ha már egy kanállal kell tökön szúrnom magam,
az legalább ezüstkanál legyen*

Valami kizökkent Albáékból. Mintha átülnék egy

másik moziterembe, egy teljesen más filmre, otthon
találom magamat, az utcánkban.
A járda felől látom a sajtókerülő Donald lesifotósoktól védő,
magas kerítését, majd a hasonló sajátot, a kapuoszlop tetején
szoborszerűen üldögélő, ezüstkék Szfinxszel. Az érzelmes
kékvérű máris hazavárja a tóhoz menesztett családot.
Mellettünk Baromarc szomszéd dróthálója húzódik, amely
nem rejti el önkezűleg csigaház alaprajzúvá toldott-bővített
hajlékát. Flepnis gyakorta új nevet pingál a homlokzatra, ő így
költözik házról házra.
Olykor Martinék is besegítenek, habár a gazda tudta nélkül,
gerillázva. Legutóbb FELRÚG-LAK-ra módosították a pia-
szivacs-pszichopata szomszéd agresszív szexuális tartalmú ki-
áltványát, miszerint SZÉTKÚR-LAK.
Baromarc hamarosan újrapingálta a nevet. Sok ráérő ideje
volt, mivel szeszkimérő törzshelyét tatarozás miatt bezárták
egy hétre. Alighanem metálfestéket is onnan akasztott le, míg
az éjjeliőr másfelé figyelt.
Aztán – csodával határos módon helyesírási hiba nélkül –
gyöngybetűkkel felpingálta a házfalra, hogy
SWAT-FŐHADISZÁLLÁS – MI6-BÁZIS
– SEAL-TÁMASZPONT.
Meglehet, azzal a hőstettével akart e sajátosan egyedi mó-
don eldicsekedni, hogy egyszer a krimóban aléltra vert egy
deklasszáltat, aki veterán kommandósnak adta ki magát, és ru-

*
Konok Péter.

221
mért cserébe durva harcokról mesélt, amelyeket a túlerő dacára
mindig ő nyert meg.
Az utcában guruló fekete verda utasai a homlokzat láttán
nem keresgélnek tovább. Szerintük megérkeztek. Gyors fordu-
lattal a kapu elé parkolnak.
Alighogy a kocsiból kiugrálva berontanak az ingatlanra, Ba-
romarc siet a fogadásukra, mint aki (szokás szerint) épp azt les-
te az ablakból, mikor merészkedik valaki a felhajtójára. Kapást
észlelve kirobban az ajtón, és motoros tolószékéből felpattanva
durva üvöltéssel próbálja megállítani a felé rohanó böhömbi-
kákat, ám azokat nem ijeszti meg.
Az élen robogó fekete egyenruhás már nyújtja is a kezét,
hogy nyakon ragadja Flepnist, amikor az hirtelen kitér előle, és
hozzávágja a kerekesszéket.
A járgány feldönti a vezérbikát, az pedig ledominózza mö-
götte rohanó társát.
A másik kettő kikerüli őket, és a széket átugorva Barom-
arcra vetődnek. A házba sodorják a bőszen tiltakozó szomszé-
dot, és ütni kezdik, ezt firtatva:
– Hol vannak Litz cuccai? Hol vannak?
Először is: a jelenetet sürgősen lefilmezném és feltolnám a
YouTube-ra, hadd lássa a világ: nemcsak a zsaruk vétik el a
címet olykor, néhanap, nagy ritkán. Lám, a bűnözőkkel is elő-
fordul!
Másodszor: a böhömbikák rögvest agyonverik Flepnist, aki
amúgy bőven rászolgált, de épp most nem. Tehát ezt most nem
hagyhatom. Mit tegyek?
Mintha bármit is tehetnék.
Mire való a telepátia? Elvégre telefonálni nem tudok.
Amikor már mind a négyen ütlegelik, Baromarc vért és fog-
törmeléket köpködve beadja a derekát.
– Átadom a cuccot – hebegi.

222
 Ekkor az orrba veréssel, gyomrosokkal felhagyva eleresztik.
Négyen négy stukit nyomnak az oldalába, és a nyomába ered-
nek a csigaházi labirintusban.
Flepnis a konyhába támolyogva rámutat a sarokban támasz-
kodó létrára.
Az egyik SECURITY jelvényes böhömbika a vállára dobja
a lajtorját, és serpaként követi a vészjós menetet.
Kilépnek a házból. Baromarc a felborult kerekesszékre bök-
ve jelzi, hogy ő aztán nem kutyagol.
Az akaratátvitel működik: a böhönyék felállítják a székét, ő
pedig beletrónol. Kipróbálja, működik-e az elektronika. Az is
működik.
Flepnis átszáguld az udvarán, a stukilengetők loholnak utá-
na. Az ingatlanát a mienktől elválasztó kőfal tövébe érve közli:
– Odaát! Tuti, hogy őket keresitek, cimborák! Adjatok az
ótvar zsaruknak!
S megint vért köp, legényesen.
A böhömbikák a létrát a falhoz támasztva áthatolnak az
akadályon.
Az utolsó fickó, mielőtt levetődne a túloldalon, leszól a kerí-
tés tetejéről:
– Ha kamuztál, visszajövünk!
Mihelyt eltűnik, Baromarc dühösen felrúgja a lajtorját. Visz-
szarobog a házba a kamrában rejtegetett vadászflintáért, eszébe
jutván, hogy a tanúkat általában kinyírják.
Ijedtében már épp azon tűnődik, hogy rendőrt kéne hívni,
holott ez véridegen tőle, amikor meghallja a szirénavijjogást.
Ezt is elintézte valaki! Zsíííír! Begurul a fürdőszobába, a
mordályt a combjára fektetve nézegeti magát a tükörben. Mie-
lőtt lemosná az arcára alvadt vért, kattint néhány szelfit a sze-
me alatt lilálló monoklikról. Este majd kaszál néhány kupica

223
italt a kricsmiben a sztoriért. Fejben már színezi is a mesekifes-
tőt.
A bősz szirénázás hallatán a böhömbikák belapulnak Picik-
lon gondozott bokrai mögé a kertünkben, remélve, hogy a zsa-
ruk odébbállnak.
Nem állnak odébb, konkrétan erre a címre riasztotta őket
egy zaklatott női hang.
Így aztán a járőrök behatolnak a területre, és némi golyóvál-
tásos kergetőzés végén őrizetbe veszik az illetékteleneket.
Örök hálám, Ramona.
A történteket végiggondolva az agyamra hűl a bőr.
Buffin és pribékjei jószerivel zavartalanul terrorizálhatták,
gyilkolhatták a védtelen populációt a mindenkori cár atyuska
földjén. A véres cápa ezt a hagyományt próbálja meghonosítani
itt is, kápókat bőven talál hozzá. Még mindig úgy véli, hogy ha
eltünteti Litzék bizonyítékait, és lenyomja a vele kekeckedőket,
az üzlet vígan gördülhet tovább. Mivel eddig könnyedén men-
tek a dolgai, a sanguis pupula, vérszem nevű kórságba esett.
Akárcsak Ladron.
S miként a vérszemszindrómában szenvedők általában – hi-
bát hibára lapátolnak.

224
 Az ember tágulni kezd, amint mások lelkét fölfedezi*

Lövésem sincs, mi történik velem.

Buffin gaztettein elmélkedve filmszakadást
szenvedtem el. Időnként néhány óra kiesik, elvész.
Ilyenkor alighanem tényleg ájult vagyok, még a
magam számára is. Utána viszont olyan gyorsan
ébredek, hogy még látom magam aludni, mint
Chuck Norris.
Albáéknál ég a világ, sütik már a rántott gombát.
A zugdokik sorban megfürödtek, Karina megnyírta lobon-
cos hajukat. Nem feltűnően, de azért látszik rajtuk, hogy a nő
sebész, nem fodrász. Arcuk lecsupaszítását nem engedték, csak
a szakállborotválást.
A hiúság gyakran a nagy falitükör elé viszi a középkorú fér-
fiakat. Rég látták magukat ilyen jóképűnek, emberek közé va-
lónak. Ezzel a külsővel akár vizitelni is mehetnének, amennyi-
ben a combközépig érő fehér köntöst képesek volnának orvosi
köpenynek képzelni. Ilyen nedvszívó, meleg holmit főleg szál-
lodai szobából lehet capcarázni; Rubent ismerve onnan is való.
Alba is testfürdőt vesz a kádban, Epsom-sós vízben heverve
méregteleníti szervezetét, ha már a mája nem. Gondolatban át-
veszi a műtét fogásait. Értelmetlenül, hiszen nem ő fogja vé-
gezni; rajta csinálják.
Távollétében a finom gombavacsorát készítő Karina fel-
ügyeli Báró Habókot. A harminc generációs nemes a team leg-
profibb sebésze, úgy operál, ahogy Karajan vezényelt. Csak
addig nehéz vele, amíg nem kezd a feladatára koncentrálni.
Mihelyt műtétet tervez, hát még ha nekilát, megszűnik habó-
kossága. Jelenleg azonban a lelépést fontolgatja, mert cseppet

*
Saint-Exupéry.

225
sem bízik magában. Azt viszont tudja, hogy ez a bizonytalan-
ság egyértelműen zsenire vall, mivel csakis az idióták nem ké-
telkednek magukban.
– Nyolc éve nem nyúltam emberi májhoz, még késsel-
villával se, nemhogy szikével! – sápítozik a kurta köpenyben,
fél fenékkel a kanapén, felugrásra készen. Monoklis tekintetét
nemigen veszi le az ajtóról.
Karina készen áll a meglasszózására, ha menekülni kezdene.
Lasszó alatt a jól bevált sokkolót érti. Ezzel vadászta le Isla Ju-
rie-t, miután az nyilvános tévéadásban transzplantációra kínálta
a szerveit.
Katryn Vale-t úgyszintén. Ő is bedőlt a macskás trükknek,
végtére a cicusokért szinte mindenki rajong, az itteni pajtában
pedig gombamód teremnek, akárcsak a gombák. Ez így jó ha-
sonlat? – elmélkedik. – Vagy mégsem?
Azt viszont nem tudta volna megmagyarázni, miért nézte ki
a szürkécske Vale-t, mi fogta meg benne. A szenvek és ellen-
szenvek érthetetlenek, meglátni és megkívánni egy pillanat
műve volt. A többiben a sokkoló segített.
Jól választott, mint kiderült, Katryn kvízben is remekel, ma-
ga találja ki azokat, és rabtársai megoldják a feladványokat, fel-
téve, hogy kedvük van hozzá. A rejtett kamerával közvetített
fejtörőt Karina éppoly izgalommal nézi a monitorán, mint a ha-
sonló témájú tévéműsorokat. Ruben viszont utálja a kvízesdit,
mindannyiszor be is szól neki, ha ilyesmivel tölti az időt, hogy
ne csak bámulja, vegyen is részt benne.
Hát ez az. Részt venne ő. Ha volna mivel. Orvos lévén gon-
dolni sem akar az agyában végbemenő pusztulásra. Vale fejtö-
rői segíthetnek megóvni maradék memóriáját, szellemi képes-
ségeit. Majd az operációk után foglalkozik ezzel komolyabban.

226
 A forró olajba helyezi az erdőben saját kezűleg gyűjtött, be-
panírozott gombát. A sütésre is figyel, de a keze ügyébe készí-
tett sokkolót sem téveszti szem elől Báró Habókot meg pláne.
A tisztára fürdött, fehér köpenybe burkolt dokik beleélik
magukat az orvosi szerepbe. Felidézik a régi időket, amikor
még használhatták a doktor előnevet. Emlékezetes ügyeket,
eseteket sorolnak, majd rátérnek az elvégzendőre. Hamarosan
Habók is a műtétről beszélget velük.
Ruben kiszáll a kádból, tiszta ruhát ölt, a nejére parancsol:
– Drága szépem, fürdesd meg Ricót!
Karina felemeli a sistergő serpenyőt a tűzhelyről.
– Átveszed addig? – kérdezi.
Na persze, Ruben és a konyházás, ha-ha!
Karina rejteget egy kötényt, ezzel a szöveggel: Áldja meg a
jóisten azokat a férfiakat, akik tudják, hol a konyha, és nem fél-
nek használni, de végül megmutatni se merte a férjének, nem-
hogy felvenni.
Alba megfordul, és kollégáin végigtekintve int Szikének.
– Fürdesd meg te!
– Mi van?! – nyögi a megtisztelt.
– Nem kell lemosdatnod, csak legyél ott vele, nehogy ki-
másszon az ablakon.
– Ablak?! Azon egy macska se mászik ki!
– Ne vitatkozz, mert levonok a pénzedből! És vigyázz a
csajjal, ne hagyd magad fűzögetni! Meg fogja próbálni, előre
szólok. Ne kerüljön elő a farkad, bármit is ígérjen! A manipulá-
tor dög arra is megpróbál majd rávenni, hogy végezzetek ve-
lünk!
– Mégiscsak egy nő… – próbálkozik Szundi.
Alba rámered:
– És?
– Hát csak úgy mondom. Hátha nem tűnt fel.

227
 – Nyugodt lehetsz: feltűnt. Jó párszor felpróbáltam a
muffost!
Szundi döbbenten lehúzza a fejét, attól tartva, hogy repülni
fog a forró olajos serpenyő, és elvétheti Rubent.
Karina felkacag:
– Másodszor is nyugi: én is felpróbáltam a muffost.
– Ti aztán tényleg lezüllöttetek! – nyögi Szundi.
Ruben szemközt kacagja:
– Miért, te nem?
– Ugyan már! – förmed rájuk Báró Habók. – Maradjunk a
témánál! Szike, te fürdesd meg a ribit! Szundi, te fejezd be az
álmélkodást! Ha ki leszünk fizetve, elviszlek egy szvin-
gerklubba.
– Tényleg elviszel?
– Báró becsületszavamra!

Többen szomjaznak hírnévre, mint erényre*

Miután (a műtétre váró Rubent kivéve) bevillázzák

a gombavacsorát, az étkezéstől pilledten elterpesz-
kednek, a kanapén és a többi ülőalkalmatosságon.
Úgy festenek, akár egy wellness-szálló semmitte-
véstől tikkadt vendégei.
Karina csőre töltött sokkolóval a fürdőbe kíséri és a kellet-
len Szike felügyeletére bízza Tymia Ricót. A sebész is kap egy
hosszúdad bénítóbotot foglya fegyelmezésére.

*
Juvenalis.

228
 A nő visszatér a ház fő helyiségébe. Szemmel kell tartania a
többieket. Már bánja, hogy megmutatta nekik a szakajtó pénzt.
Ezt a butaságot nem is merné elárulni Rubennek. A sunyik az-
óta is sűrűn a kamra felé lesegetnek, ahol a többi bankjegyet
gyanítják. Egyértelmű, mi jár a fejükben.
Mázli, hogy a rejtekhely, nevéhez illően pompásan rejtett, és
nem a kamrában leledzik. Mázli-duplázásként a keze ügyében
tartja a tonfa méretű sokkolót. Az emberrablásokhoz használt
pisztoly alakút ugyan jobban kedveli, ám azt Ruben kisajátítot-
ta magának.
Báró Habók a bankjegyvillantáskor még nem volt itt, tehát
nem tud a lóvéról, meglógni is kevésbé akar, mint érkezéskor.
Ettől függetlenül Karina miatta aggódik leginkább, elvégre ő a
legprofibb sebész, ha ez nem is ordít le róla. Jelenleg is arról
magyaráz a nyíltan unatkozó társaságnak, hogy a családfájában
előforduló többvallásosság és etnikai sokféleség tiszteletére
kapta születésekor a mindezekre utaló keresztneveit, és elsorol
vagy harmincat. Mivel ismeretségük régi keletű, még a legális
praxisból való, az eredetsztorit kábé kétezerszer hallották.
A hálószobába vonult Ruben aludni próbál. Miután bekap
egy tagló pirulát, sikerrel is jár.
Tymia néhányszor megfordult már a fürdőszobában, sosem
egyedül. A legutóbbi zuhanyozáskor lézeres mérőműszer-
tekintettel vizsgálgatta az ablakot. Úgy tippelt, hogyha még ke-
vesebbet enne – bár így is alig csipeget, mivel nem gondos-
kodnak számára mindenmentes diétáról, tehát épp csak a lét-
fenntartás végett szemezget morzsákat –, lefogyhatna annyira,
hogy kiszuszakolhassa magát az ablaknak titulált résen át a
szabadba.
Aztán tipli! Irány haza! Csupán egy kis bibi akad: előbb le
kell küzdenie emberszabású villanypásztorát.

229
 Épp ezért megörül annak, hogy ezúttal a megmosdottan és
szakállborostásra nyírtan szinte jóképűnek mondható pasasra
bízták az őrzését. Az ipse orvos, azaz elvileg humánus. Ugyan-
csak elvileg: empatikus, jóságos, gyengéd… Ó, ó! Tymia leál-
lítja a sziruposodó képzelgést. Ruháit ledobva kétszer körbe-
fordul a tüntetően másfelé bámuló férfi előtt.
– Hogy hívnak? – kérdezi.
– Szikének – morogja a vécétetőn ücsörgő sebész.
– Istenien festesz ebben a szexi köntösben! Megmutatod, mi
van alatta?
– Gatya.
– Ó, akkor ez nem olyan, mint a skót szoknya!? Az alá nem
kell gatya! Tudtad?
– Zuhanyozzál! Az antibakteriális tusfürdőt használd!
Szike továbbra sem néz rá.
Helyes. Tymia szemügyre veszi a nyitott ablakot. A szeny-
nyestartó ládára állva holtbiztosan kiférne rajta, amilyen nád-
szál.
Belép a kabinba, kinyitja a vízcsapot. Az ajtót nem húzza be
maga után. Kézbe fogja a tusfürdős flakont, ütközésig tekeri a
hőszabályozó kart. Leakasztja a kézizuhanyt, ügyelve, hogy ne
forrázza le magát, és dalra fakad.
Kézitus, kézitusa, kézitus, kézitusa, dúdolgatja.
Pokolian hamis trilláitól még a violinkulcs is kiegyenesedne.
Csak halkan danászik, nehogy bevonzza a sasszemű, szadista
Karinát, aki rögvest felmérné, mire készül, és kifektetné a sok-
kolóval. Aztán rácsukná az ajtót, és ő megfőhetne odabenn.
Szike nem bírja a kornyikálást. A vécétetőről felállva köze-
lebb lép, és elgyötörten ráförmed:
– Abbahagyná, kérem!?
Tymia a férfi szemébe lövelli a tusfürdős flakon tartalmát,
és a kellően felforrósodott vizet is ráirányítja.

230
 Kínjában Szike elejti a kezében tartott sokkolót. Vakon dör-
zsölgeti a szemét, szappanhabot fújtat, köpköd.
Rico a fülkéből kipattanva felkapja a villanybotot. Többször
a sebész fejére sújt vele, azután kidobja a fegyvert a nyitott ab-
lakon.
Kifordítja az ájult pasast a köntöséből, azt is áttuszkolja a
résen, majd odatolja a szennyestartó ládát. Siettében megcsú-
szik a tusfürdőn, bokája meg- vagy kibicsaklik. Reméli, hogy
csak az előbbi.
Felhág a ládára, átpasszírozza magát az ablaknak hízelgett
lyukon. Testhelyzetéből adódóan fejjel fog talajt odalent. Im-
már a nyaka is fáj, és még ferde is, király! Talpra kecmereg,
magára ölti a köntöst, felkapja a sokkolót.
Tudatosul benne, hogy nemrég elkábították egy injekcióval,
nyakficamos és a bokája sincs túlzottan a helyén. Már-már ösz-
szeesik.
Mindezek tetézeteként meghallja a leütött pasas óbégatását.
– Segítség! Segítsen valaki! Megvakított! Megszökött!
Tymia találomra irányt választ. Futásnak ered, halad öt lé-
pésnyit, felszisszenve összeroskad, és lehülyézi magát.
Cipő! Nem gondolt a cipőre!
A cipőjét is ki kellett volna dobnia a köntös után!
Mivel nem önhibáztató típus, azonnal tudja, ki a felelős a
mezítlábasságért. Isla Jurie, aki álló nap jártatja a száját, pedig
csak a szépségem-férjem-szeretőm témakörről bír locsogni. A
vén tyúk azt hiszi, hogy a dupla pasizását bárki beveszi! Aztán
Imagine, aki mindennap rejtvényjátékot követel Katryntől,
hogy ne őrüljön meg a tévéje nélkül, és persze Vale, aki a ba-
romhülye kérdéseket kitalálja, de csak hosszas csesztetésre
osztja meg velük.
Miattuk nem gondolt a cipőre, pedig aztán éjjel-nappal a
szökést tervezgette! Noha sokszor a gondolatait sem hallotta a

231
gyomra korgásától. Ja, és persze a legfelelősebb nem más, mint
az aberrált Karina! Annak kiagyalásával ment el a legtöbb idő,
miként szabaduljon meg tőle zuhanyozás közben, hogy ki-
mászhasson az ablakon. Vadabbnál vadabb támadásokat tervelt
ki és vetett el.
Karina ma is azonnal felismerte volna a letiplizési szándékra
utaló jeleket! Mákja volt, jól járt a gyanútlan Szikével.
Tymia a delejbotra támaszkodva felkecmereg. A borult eget
fürkészi, melybe ráadásul az erdő is jócskán belenyúlik körös-
körül. A hülye fák! Akkor most merre menjen?
Mivel a lakott település fölött világosabb az égbolt a renge-
teg lámpafény jóvoltából, azt az irányt kell célba venni.
Bicegve nekilódul. Hallja a hangzavart a háta mögött ha-
gyott ház felől. Kisvártatva faépületbe ütközik. Tudja, hogy a
sokkolóval világíthatna is, de nem mer, nehogy meglássák a
fényt. Furcsa szuszogást, röfögést hall.
Röfögés?!
Pfuj, disznók!
Semmi kedve mezítláb disznószarba lépni! Holtbiztosan
megcsúszna rajta. Dobna egy hátraszaltót, és mire magához
térne, már bele is fulladt a szarmocsárba!
A röfögés forrásvidékét ívesen elkerülve tovább sántikál.
Lábbelihez szokott, érzékeny, kifinomult talpának minden lé-
pés gyötrelem.
Szenvedése közepette alig fogja fel, milyen hangosan nyög-
décsel. Mire felocsúdik, már mást is hall.
Lábdobogást. Lihegést.
Visszapördül.
Lámpafény vetül rá. Egy pillanatra megdermed tőle.
Aztán észbe kap.
Oldalvást bevágódik a mellette húzódó bozótba. Rögvest
meg is bánja, pucér fenékkel csalánban, szederben.

232
 Viszont a lámpás üldöző hiába kaszálgat a fénynyalábbal,
nem látja őt a tüskés, pókos, ágas-gallyas, nyirkos borzadály-
ban.
Tymiát tetőtől talpig elönti a vérszomj.
Karina az! A szadista spinkó most meghal!
Na nem, a meghalás túl kíméletes volna neki! Rosszabb vé-
get érdemel. Megdöglik!
Megvárja, míg a fénysugárral tapogatózó némber a közelébe
ér.
A bokorból kiugorva rátámad a sokkolóval.

A dicsőség csak annak válik javára, aki méltó rá*

Cyd és Quasimodo egész nap Báró Habókot fi-

gyelte, remélve, hogy az majd Májas nyomára ve-
zeti őket. Utóbbinak már tudták a nevét, mégpedig
Habóktól. Cyd énekelte ki belőle, úgy iparkodva, hogy a zug-
doki ne fogjon gyanút a firtatózás okát illetően. Gyanút nem is
fogott, viszont baljós előérzete támadt, és egész nap nem bírt
annyit vedelni, hogy ettől szabaduljon.
Így aztán, amikor a pultos szóba hozta a fizetést, és az Al-
bával megbeszélt találkozó ideje is közelgett, Báró Habók ész-
revétlenül felszívódott a törzshelyéről.
Megfigyelői úgy vélték, hogy az előző nap meghiúsult talál-
kozásnak mindenképpen létre kell jönnie, tehát türelmesen vár-
tak, és Májas valóban meg is jelent, ezúttal feltünésmentesen,

*
G. L. L de Buffon.

233
nem a Lamborghinivel. Csekkolta, hogy Habók nincs jelen, és
a keresésére indult.
Cyd és Quasimodo két különböző járművet követte.
Időközben a felderített név alapján Zsöti és Scott megtalálta
az Albát segítő laboros orvosnőt a kórházban, és már vitték is a
kihallgatóba.
A középkorú hajadonna nem tudta megmondani, hol lakik
hajdani szerelme és évfolyamtársa, Ruben Alba. A férfi, aki
több évtized után előkerülve nyomban eljegyezte és arájának
szólította őt. Örökké tartó imádást és házasságot ígért, ameny-
nyiben segít neki májdonort találni.
Martin és Tasha elment az Alba házaspár utolsó ismert cí-
mére, egy városszéli tanyára, melyet szabadulásuk után a mé-
dia is bemutatott, ám ott már régen mások éltek, és a vétel óta
nem látták Rubent. A priuszos párnak nyoma veszett.
A Karináról és férjéről készült rendőrségi fotókat a bizton-
sági kamerák felvételeivel összevetve világossá vált, hogy az
arcfelismerő azért nem lelt rájuk a bűnözői adatbázisban, mert
ennek megelőzése végett az egykori orvosok némileg át-
szab(at)ták a fizimiskájukat. Mégis bizonyossá vált, hogy Kar-
ina a ballonkabátos, parókás királynő-imitátor, aki Isla Jurie-t
és Katryn Vale-t elrabolta. A szemtanúk azonosították a nőt a
képek alapján. A munka ezen részét a dühtől füstölgő Júdás-
csók végezte, a ráosztott feladatot durva csicskáztatásnak érté-
kelve.
Mire mindez lezajlott, Májas egy másik kocsmában fellelte
Báró Habókot, aki addigra úgy elázott, hogy már grófnak adta
ki magát.
A felkészült Ruben kannányi kávét itatott meg a szittyós
kollégával, és spéci infúziót csorgatott a vénájába a hörpölde
raktárában, majd a kocsiba tuszkolta a többé-kevésbé detoxiká-
lódott csodasebészt, és elindult vele hazafelé, tudtán kívül

234
Cyddel és Quasimodóval a nyomában. Még ő sem lehetett
eléggé gyanakvó ahhoz, hogy árnyékait észrevegye.
A tengerkék szemű Quasimodo nyugalmazott zsaru, sok év-
vel ezelőtt, önmagát is meglepve, túlélte saját megöletését. A
halálból visszatérve felvette a Notre Dame-i toronyőr nevét.
Miután mindenkit meggyőzött kripliségéről, titokban edzeni
kezdett, majd egyenként felkutatta, kihívta és legyőzte támadó-
it. Mire velük végzett, már-már daliává gyógyult. Szikár, izmos
küllemével rég nem hasonlít a párizsi toronyőrre, mégis meg-
tartotta a Quasimodo nevet. Bár az eset után hivatalosan nem
tért vissza a jardra, ízig-vérig zsaru maradt, a hajlíthatatlan ge-
rincű, ezeroldalú, ritka fajtából, és gyakran segít nekünk.
Cyd vezetéknevére alig gondolunk; ő a manó, a furabogár, a
legjobb barátunk, társunk, informátorunk – és koszorúslánynak
is remekül bevált. Közepesen sudár termetű, nem nyomasztóan
jóképű, érdekesen kancsal fickó, közel 360 fokos térlátással.
Ezen gyakran élcelődtünk ismeretségünk elején, ma már észre
sem vesszük szerteágazó nézését. Járása is különleges, mozgá-
sa ugyancsak, senki se nézné ki belőle a feketeöves testharcost.
A manó sajátos alkotói, alkalmazási viszonyban áll édes
anyanyelvűnkkel, sok kifejezést tanulunk tőle (és viszont).
Némelyek attól érzik magukat nagy tudósnak, ha kijavítják üde
szóképzéseit, ám gyanús, hogy ezen sótlan, csömörkeltő illetők
alighanem az élet más területein is túltolják az agyaskodást, és
embertársaik idegeire dzsalnak.
Cydék tehát meglelték a nőrabló lakhelyét.
Miután járgányaikat elrejtik az erdőben, és felszerelkeznek a
továbbiakhoz szükséges holmival, felderítésre indulnak. Ház-
őrző ebbel nem találkoznak. A kifutójukban szuszogó disznók
érzékelik ugyan a jelenlétüket, ám nem csapnak zajt, így feltű-
nés nélkül megközelíthetik a lakóházat.
Ruben Alba az egyik hálószobában hortyog.

235
 A szúnyoghálós ablakokon bekandikálva fogságban tartott
nőket nem, viszont neglizsés férfiakat látnak a nappali-
konyhában, egyikük a monoklis Báró Habók. A fehér köntös-
ben ücsörgő fickók idegesnek rémlenek, a levegőben feszültség
zizeg.
Az erős csontozatú, menyétarcú feleség, exdoktor és bűntárs
cicanadrágot, haspólót, feliratos kötényt (Szexi vagyok, és tu-
dok róla!), valamint sokkolót visel. Utóbbival a rövid köpeny
ellenére tágas terpeszben üldögélő, bokszeralsós pasasokat kí-
vánja sakkban tartani, miközben sütöget valamit a tűzhelyen.
Talán nem most falják be az elrabolt nőket, egyéb célból gyűl-
tek össze.
– Ha Báró Habók sebész, és itt tényleg májültetés készül,
akkor a többiek is hentesfélék – suttogja Cyd.
– Nem alaptalanul rebesgették, hogy valaki deklasszis doki-
kat kajtat az alvilágban. Nem kamuzott az infó.
– Nem is úgy festenek, mintha üdülni jöttek volna – véleke-
dik Quasimodo.
– Nincs előttük piás üveg – bólogat a manó. – Egyéb élveze-
ti cuccokat se látok. Ezeket éppen józanítják! Pont emiatt fog
rezegni a szikéjük! És majd cikcakkos heget csinálnak Alba
hasára! Vagy a prosztatájához fércelik a donormájat!
– De hol lehetnek az elhurcolt nők?
A vacsora elköltése után Karina elővezeti az egyik foglyot.
Az ütött-vert kinézetű, sovány nőt a fürdőszobába taszigálja.
Delejbotot tesz az egyik neglizsés doki kezébe, és azt is betolja
az ajtón.
Cydék elégszer látták a négy elhurcolt személy fotóját. Fel-
ismerik Tymia Ricót.
Quasimodo odasúgja, hogy tágabb körben is széjjelnéz. Fel-
teszik a füleseket, még egyszer tisztázzák Belloq óhaját, misze-

236
rint: amíg ő másvalamizik, maradjanak nyugton, nélküle ne ak-
ciózzanak.
Na de még meddig másvalamizik?! Hahó, kapás van!
A manó ház körüli sétára indul, arra kíváncsian, hova szel-
lőzik a pince, talál-e ablakot. A foglyok nincsenek a földszinti
helyiségekben, tehát lent spájzolódnak. Ha Rico itt van, a töb-
biek se lehetnek másutt, amennyiben élnek még.
Nincs pinceablak, hiába keresgél, csupán néhány ventiláto-
ros szellőzőt talál a falon, amelyek lamellái közül fény szivárog
kifelé, ám a belesésnek útját állják. Finnyás orra szerint teli
küblik ontják bűzüket odalent, bőséges okot adva a szellőzte-
tésre. Ez viszont egyszersmind életjelnek is tekinthető.
Cyd előkapja ezermester halefét, hogy leszerelje a rácsot,
ám ekkor zajt hall a fürdőablak felől. Rejtekhelyét keresve a
közeli esővízgyűjtő hordó mögé gurul.
Az ablakon kirepülő tárgyak után pucér nő tuszkolja át ma-
gát a lőrésnél alig tágabb nyíláson. Fejre esik, nyekken, szi-
szegve lehibáztatja az összes csillagot az égről. Ez baj, menten
beborul az égbolt. A feltámadó szél kövér fellegeket taszigál
rajta.
Tymia magára kanyarítja az előre küldött köpenyt, kézbe
kapja a delejbotot. Vaktában futásnak ered, öt lépés után lesán-
tul, nyög, morog. Cipőért hörögve elbukdácsol a disznók rezi-
denciája felé.
Cyd éjjellátót használva követi Ricót. Hallja a házban kitörő
lármát.
A menekülő nő alig lát a felleges éjben, ellenben a fluoresz-
kálásig hófehér köntös már-már kivilágítja őt magát.
Tymia teljes lendülettel nekirohan a sötét disznóháznak, pe-
dig a lengedező bűz lefékezhette volna. Az épület lefejelése
után a kifutó kerítésébe ütközik. Beveri a jobb lábát. Azt fel-
kapva körbe-körbe pattog a balon, és zajosan dühöng.

237
 Az álmukból felvert sertések a palánkhoz cuppognak a saját
gyártású mocsárban, amelyet egy rész sár, egy rész húgy, har-
madrész ürülék (miszerint szar) alkot.
Rico frászt kap az állathangok hallatán. Az eget fürkészi,
úgy tudván, hogy a lakott területek fényei megvilágítják az ég-
boltot, tehát arrafelé kell tartania, amerre effélét lát. Az égbolt
egyenletesen sötét, Tymia találomra tovább bukdácsol. Vaktá-
ban rátalál az erdőbe vezető ösvényre.
A házibanya Karina gyorsan lohol utána, részint helyisme-
retből, részint az univerzális delejbotján lévő lámpával tájéko-
zódva.
Az eseményeket figyelő Cyd a haját tépdesné, nem tudván,
mi mást tehetne. Még mindig nem akciózhat? Most se?!
Rico beugrik az ösvény melletti bozótba, és menten kinyil-
vánítja, milyen pocsékul érzi ott magát. Meztelen fenékkel lapít
a csalánban.
A manóban fölmerül, hogy ez mindig-mindenütt így lehet
vele. A csaj totálisan örömképtelen. De hát teljes a vérszitu,
minek örvendezzen?! Nos, például annak, hogy a sűrű bozót
sötétjében még a neglizséje se virít, legalább rejtőzhet.
A közeledő Karina nem látja üldözöttjét. Márpedig ha Rico
lelép, ő megözvegyül. Ruben már nem sokáig húzza májcsere
nélkül, újabb szervadó beszerzésére nincs elég idő. Bár van egy
tartalék egyén a laboros menyasszony tarsolyában, azt a donort
még el kéne rabolni.
Idő, idő, idő. Az már fogyóban.
A vigaszra vágyó asszony épp belegondolna, milyen elő-
nyökkel járhatna özvegysége, mivel a hátrányokkal tisztában
van, amikor Tymia előugrik a bozótból. Elsütni készül a sokko-
lót.
Karina reflexből félreüti azt a sajátjával, és próbál tüzelési
helyzetbe kerülni. Csakhogy Rico sem hagyja magát. Csapdos-

238
va, kardozva hárítgatnak, támadnak, azon igyekezve, hogy ki-
verjék a zsibbasztót a másik kezéből.
Az amatőr vívás és műkedvelő favágás mozgáselemeit öt-
vözve visszacsépelkednek a szagos disznóházhoz. Míg ők szit-
kozódva tángálják egymást, a mostig habozó időjárás döntésre
jut.
Elered az eső, nem dézsából ömölve, inkább dézsástól lezú-
duló érzetet keltve. Az összefüggően zuhogó víz csaknem le-
taglózza a harcolókat.
A szüntelenül villámló égbolt fényes cikázatai mindenfelé
csapdosnak, kísérteties villódzásba vonva a környezetet. A de-
lejkisülések nyomában üvöltöző mennydörgés a talajt remegte-
ti.
A mezítlábas Tymia a sárban megcsúszva a derékig érő ke-
rítésre hanyatlik.
Karina lendületből áttaszítja őt a palánkon, a kifutóba.
A disznók körbesereglik a közéjük hullott csemegét. Izgatott
horkantásokkal szaglásszák, bökdösik.
Él még? Él még. Nem eszünk belőle, amíg nem halott!
Karina észbe kap. Ha Ricót felzabálják, Rubennek vége! A
palánkon áthajolva megragadja a köntös övét. Majdnem meg-
szakadva kirángatja a donort a karámból.
Igyekezetében megfeledkezik arról, hogy a bokától fejbúbig
sáros nő továbbra is a villanybotot szorongatja. Figyelmetlen-
ségét megkeserüli, mihelyt kap egyet a nyakára.
Arccal előrebukik. Rajta a sor, hogy disznót látogasson.
Tymia egy erőteljes lökéssel vizithez segíti.
Karinát is nyomban körülzárják, szimatolják a falánk serté-
sek; a gazdával sincs kivételezés. Orral, lábbal tapogatva elem-
zik ehetőségét.
Él még? Él még. Nem eszünk belőle, amíg nem halott!

239
 Röfögői mindenevőségének ismeretében a halálfélő asszony
rugószerűen kicuppan a sárból.
– Kannibálok! – sikoltja rémülten.
Lendületből átröppenne a palánkon.
Tymia nem hagyja.
Hadonásznak a botokkal.
A donor az alacsony kerítésen áthajolva bökdösi vissza
Karinát a ganajmocsár sűrűjébe, hogy a kitervelt megdöglés
megvalósulhasson. A disznókkal történő felzabáltatás pont
ilyen, nem szimpla kínhalál.
S végre, először rendeltetésszerűen, egyszerre sütik el a
sokkolót.
Nincs idejük eldönteni, hogy villám csapott-e beléjük, vagy
a delejbot.
Máris lebénulnak.
Tymia befelé zuhan.
Karina már amúgy is belül van.
Aztán csak fekszenek az ürülékmocsárban fej fej mellett,
dörgés-villámlás közepette, az arcukba ömlő esőtől fulladozva,
tucatnyi röfögő mohó érdeklődésének középterében.
Élnek még? Élnek még. Na és?! Eszünk belőlük, ha hullák,
ha nem!
Cyd továbbra sem tudja, mitévő legyen. Idegességében
helyben szaladgál.
Be kell avatkozni! Muszáj! Különben még csak most kez-
dődik az igazi vérbál! Belloq jelenleg szintén szarmocsárban
dagonyál, ha mégoly képletesben is, nem bír idejönni.
A zabálnok sertések egyre nyüzsgőbbek. Embertoros lesz
vacsorára! Embertoros! Juhé!
A kiütött nőket ki kell menteni onnan! Azonnali intravénás
kezelést kell kapniuk, máskülönben végzetes szkepszisbe ke-
rülnek!

240
 Csakhogy Daniel megmondta: ne akciózzanak nélküle!
Nix közbelépés!

A tehetségről még ma sem tudjuk, micsoda,

ám az biztos, hogy deviáns*

Quasimodo a terület felderítésével végezve visszatér a

házhoz. Ott épp ekkor robban ki a tömegőrület.
Az egyik doki kezdi a segítségért kiabálást, a töb-
biek íziben átveszik, s noha nem tudják, mi ütött tár-
sukba, az összhangzat kedvéért ők is rémüldözve óbé-
gatnak.
A cicanadrágos nő sokkolót lóbálva kirobban az épületből,
és ellohol disznószag iránt. A távolban mozgó fehér pacát ül-
dözi.
Quasimodo hosszan utána bámul, majd az ablakhoz surran-
va a nappaliba kukkant.
A fehér slafrokos pasasok izgatottan le-föl futkosnak a ren-
detlen házban. Az egyetlen slafroktalan, alsónadrágos doki
magánkívül csápolva magyaráz nekik. Leforrázást, leütést,
megvakítást kiabál.
Aha! Tehát az ő köpenyét kergeti Albané.
Báró Habók gyengéden leülteti a felbolydult Szikét. Monok-
liját praxisba csiptetve vizsgálgatja a fürdőhabos látószervet. A
többiek körbeállják, tanácsokkal árasztják el őket.
– Öblítsd át élettani sóoldattal!
– Csapvízzel is kimoshatod!

*
Vekerdy Tamás.

241
 – Van itt valahol szemcsepp?
Egyszerre csak a vörös bajszos Bourbon a kamra felé olda-
logva eltűnik odabenn.
Az ugyancsak arrafelé lesegető Rézorr utána lopakodik.
Szundi feldühödve siet utánuk. Nehogy már meglopják!
Aztán a szűk kamraajtón egyszerre próbálnak kijutni, ám
kegyetlenül a nyílásba szorulnak. Egymást lökdösve, taszigál-
va, szapora szidalmazás közepette küzdenek a szabadulásért.
A pénzzel teli szakajtó egyik kézből a másikba tépődik. Kó-
bor bankjegyek szálldosnak a légben.
Szike a habzó szemében kotorászó Habókot félretolva rá-
üvölt marakodó társaira:
– Az a lóvé engem illet! Fájdalomdíj gyanánt! Az én sze-
mem világát folyatták ki, nemde?!
A harmincgenerációs báró homlokráncolva bámulja a töme-
ges pankrációt. A nulldioptriás úri monokli lezsibbad az arcá-
ról, mihelyt megérti, miről szól a küzdelem.
Mielőtt egyetlen szót is nyöghetne, holott épp azt fogalmaz-
gatja, hogy övé az egész dohány, már csak a rangja miatt is,
közéjük támolyog Ruben a hálószobából, a nemrég bevett
nyugtatótól félkókadtan, kezében stukival.
– Szedjétek össze a lovettát, és rakjátok vissza a kosárba! Ez
mindnyájatok pénze! – közli szigorú hangon, ám (a pisztolyt
leszámítva) simulékony stílben. Nem akar összetűzést, egyelő-
re. Mégiscsak ezek a piás, drogos, tolvaj orvosfajzatok fogják
műteni. – Mindnyájatok pénze! Pont elég lesz nektek Karina
arcátültetéséig. Utána sokkal többet kaptok.
– Na, azt a műtétet pont nem vállalom! – szögezi le Báró
Habók. – Még sose csináltam! Egyáltalán, nagyon kevesen csi-
náltak ilyet a planétán, és nem véletlenül! Ilyen putri körülmé-
nyek között meg pláne nem! És ha elszúrom?

242
 – Nem is gondolsz a dicsőségre, amire egy ilyen ritka műtét-
tel szert tennél? Még az engedélyedet is visszakaphatnád! – hí-
zeleg Alba, a hajladozva szedegető kollégákat figyelve, hogy
közbeléphessen, ha egy bankó netán zsebbe dugódna. – Ahogy
mindannyian megdicsőülnétek az orvosi bravúrral!
– Na ja, mert majd mosolyogva kiálltok a reflektorfénybe
Karinával, és elmesélitek a médiának, ugyebár?! – gúnyolódik
Rézorr. – A lenyúzott képű nő is odaáll? Arc nélkül hogy fog
vigyorogni? Vagy cserére gondolsz, és ő Karináét kapja meg?
A média ujjongása közepette erről is beszámolsz?
– Miért is ne?
– Hát csak azért, mert ha a donor nőci netán túléli a
májcsonkolást, nem önszántából adja neked a kedvenc szervét,
jól tudom!? Az arcosról már nem is beszélve.
– Miért, talán te az engedélyed birtokában operálsz?! – vág
vissza Ruben. – Egyébként a májadó csaj kedvenc szerve a
muffja! Szarik a májára! Kipróbálod?
– Nem nagyon érdekel – von vállat Rézorr.
– Sejtettem, hogy rég elittad a libidódat – legyint Alba.
– Na, ide figyelj! Az én libidóm igényes és válogatós! De
nem is én szedek farokemelő bogyókat kilószámra, hanem te!
Örülhetsz, hogy csak a májad krepált be tőlük, nem pedig a
szíved! Stroke-ot is kaphattál volna!
– Úgy beszélsz, mintha a te májad nem érne a bokádig a sok
helikop… hektoliter beszlopált piától! Egyébként olvastátok az
orvosi lapban, hogy az ivóvízből simán kimutatható a férfitár-
sadalom által befalt töméntelen Viagra és társai? Az ivóvizet
maholnap át is nevezhetik ivóvízzé. Te már recept nélkül, in-
gyen hozzájuthatsz, Rézorr testvér! Ugyanakkor nem kell tar-
tani a nem kívánt terhességtől, mert a tengernyi bekajált fo-
gamzásgátlóból kifolyólag már-már vegytiszta ösztrogént
iszunk a csapból.

243
 – Orvos létedre hogy mondhatsz ilyen hülyeséget?! Ki iszik
vizet?! – hördül Báró Habók, az úri kifinomultságról megfe-
ledkezve. – Mert én ugyan nem iszok! Amúgy az a fene sok
ösztrogén tehet a meddőségről, ami korunk lépfenéje! Nézzél
már körül! Manapság a legtöbb gyerek a Petri-csészéből jön!
Hagyományos úton már szinte csak az fogan, aki nem is akar
gyereket! Ez ám a kitoszás! És az a sok elhízás, már kiskölyök
kortól kezdve! Persze, a féktelen mohózás a fő felelős, de a
vízben lévő ösztrogén rohadt sokat hozzátesz!
Szike rájuk legyint:
– Korunk lépfenéje a lépfene. Mert az is bőven jelen van.
Meg a túlszaporodás. Nézzetek rám! Van gyerekem? Nincs! És
miért nincs?
– Mert impotens vagy? – tippel Szundi.
– Apád impotens! Téged a tejesember csinált! A meddőség-
gel védekezik a Teremtő a túlszaporodás ellen!
– Aha, tehát a Teremtő húgyozza tele az ivóvizet ösztrogén-
nel! Vágom – fanyalog Bourbon.
Alba örül, hogy a kollégák már nem akarnak lekoccolni a
pénzzel. Mindenestül lassulni érzi magát.
– Felőlem máris kezdhetjük a transzplantot – indítványozza.
– Olyan hatásos bágyasztót vettem be, hogy elaltatni se kéne a
műtéthez. – Hirtelen észbe kapva felnyög: – Hol van Karina?!
– Üldözi a májadat – feleli Szike.

244
 Az igazi tehetség mindig becsületes is*

Cyd képtelen a közbe nem avatkozásra. A disz-

nósereg hangos röfögéssel szaglássza, tiporja-
vonszolja a sárposványban heverő nőket. De leg-
alább az eső elállt.
Mentés kell. Muszáj! Kihúzgálja őket innen, elsőként Ricót,
mégiscsak ő az elrabolt, az áldozat.
Utána kirángatja Karinát, hiszen ha felfalják a röfik, Belloq
ugyan kit tartóztat le?! Majd, amikor már nem másvalamizik.
Tervét kiötölve Cyd befogja az orrát, mintha vízbe ugrana,
és a karámba vetődik. Egyik cipőjét menten leszaggatja a sár-
vákuum. A másik néhány lépésig még kitart, majd az is lema-
ródik a lábáról.
Ideája sincs, hol ragadja meg a dágványba taposott Ricót.
Ahogy az imént Karinától látta, a köntös övénél fogva tépi fel
onnan. Igyekszik minél kisebb felületen kontaktusba kerülni a
borzalmas szagú cuppanós trutymóval borított testtel, de az öv-
nél fogva sem tarthatja a nőt, mert annak a kétfelé íveléstől el-
törhet a dereka.
Kénytelen a hónaljánál megmarkolva kifelé vonszolni az
alélt testet. Néhány disznó horkantgatva-röfögve követi őket a
palánkig.
Amikor a manó köldök-, lágyék- és heresérvet egyaránt
kockáztatva igyekszik átgörgetni a túloldalra a nyeklő-nyakló
ájultat, az egyik sertés megragadja a sáros neglizsé szélét, hogy
teljes erőből visszarángassa a prédát a másik mellé, a terítékre.
– Coca, sicc! – morran Cyd.
Rico lezuttyan kívül. Jöhet a következő páciens.

*
Márai Sándor.

245
 Visszacaplat a másik nőért. Ezt a lábánál markolja meg, az
lévén közelebb hozzá. Vonszolás közben Karina feje egyre mé-
lyebb árkot szánt a sűrű posványba, már-már elnyelődik benne.
– Gondolataid oly mélyen még sosem szántottak, mint most
a fejed – lírázik kínjában a manó.
Mielőtt a nő megfulladna, a kerítéshez érnek, a jutalomfalat
elvesztése miatt aggódó röfögőkkel a nyomukban.
– Kopjatok le, cocák!
Most jön a neheze. Fel kell emelni a tartástalan testet. Ez a
korpusz se nehezebb, mint a szintén vékony Ricóé, viszont
ugyanolyan nyaklatty.
Fények villannak a ház felől.
Kézilámpák. Közeledők.
– Mi történik? – suttogja Cyd a fülesbe.
– Tudod, hol van a két nő? – kérdezi Quasimodo. – Őket ke-
resik.
– Ja, tudom. Jó az irány, basszus.
A lámpásos mandrók túl sebesen közelednek, pillanatokon
belül megláthatják őt. Márpedig ez nem történhet meg! Válto-
zatlanul érvényes a közbenemlépési parancs! Elvileg ő nincs is
itt!
Mindössze annyi ideje marad, hogy a kerítésre emelje
Karinát.
Az asszony ott marad félbehajtva, mintha száradna; rá is fér
amúgy. Feje, két karja kifelé lóg, már csak a lábát rághatják le
a kannibálnak titulált röfik.
Cyd csupán egy irányba menekülhet a lebukás elől. Nincs
választása: be kell bújni a disznóházba, a szalmaalomra.
Néhány sertés a passzív Karinát kóstolgatja.
A többiek a vackukban kucorgó manót vizslatják. Él még?
Él még. De azért ehető.

246
 A gyűlölet magától visszaszáll azokra, akik táplálják*

Úgy tervezzük, egyidejűleg kapjuk el Agar Lad-

ront, Gringo Callent és Kolia Buffint, nehogy va-
lamelyikük letiplizzen a másik őrizetbe vételéről
hallván.
A Wonderful Views sötét ügyleteiben sáros kisebb halaknak
is érezniük kell a törődést, tehát több tucat elfogatóparancs ké-
szül. Egyidejűleg lehetővé válik bankszámlák, híváslisták,
számítógépek és kütyük zárolása, lefoglalása, vizsgálata, a csa-
ládtagokéit is beleértve. Hatalmas apparátus buzdul rá az And-
reas Litz és Janet Dijk felfedte gazságok elkövetőire.
Abban bízunk, hogy a meggyilkoltak temetésén elmondhat-
juk majd: a tettesek mind egy szálig megbűnhődnek.
Scottot és Zsötit éri a megtiszteltetés, hogy elfoghassa Agar
Ladront. Tudván, hogy a paranoid fickó golyóálló lajbit visel,
és gyúrórudik nélkül egy lépést sem tesz, erősítést is visznek
magukkal.
A meglepetés mégis meghiúsul.
Agar toronyházi irodájában harcias fegyveresek várják a
gazdájukért érkezőket.
A terelés nem sikerül, Scott Stuki Dingley gyors pillantással
felméri, hogy Ladron nincs a veszett tűzerővel védett, hombár-
szerű helyiségben. Az egyenruhásokra bízza, hogy a lövészeket
tartsák benn az irodában.
Ő és Zsöti a tetőre szárnyal a gyorslifttel.

*
L. von Beethoven.

248
 Agar Ladron két cipekedő gorillája kíséretében degeszre
tömött sporttáskákat vonszol a rájuk várakozó helikopter felé.
Üldözőik láttán eldobják terhüket. Ladron parancsára a gyú-
rórudik stukkert rántanak.
Védencük az egyik táskát felkapva tovább iszkol a gép felé.
Nem csak neki súgott valaki, az első lövések eldörrenésekor őt
is elárulják.
Pilótája kiugrik a kabinból, és törpejárásban elsomfordál a
tűzvonalból.
Ladron szólongatja, becézi-átkozza a szellőzőmotorok taka-
rásában tovasurranó fickót, hasztalan.
Scott térden találja az egyik tevékenyen lövöldöző gorillát.
Zsöti leteríti a másikat. Egyszerre tüzelnek, és az ellenfél is
rutinos: Bye is kap egy golyót. Mellénye felfogja ugyan, ám az
iszonyú erejű ütéstől hanyatt vágódik, és abbahagyja a léleg-
zést.
Scott felméri a helyzetet.
1) Ladron és közte fetreng az általa térden lőtt gyúrórudi,
úgy intézve a kínlódásos hempergést, hogy az közelebb vi-
gye elejtett stukkeréhez.
2) A főhunyó úgy dönt, majd ő elvezeti a magára hagyott
koptért, nem lehet az olyan nehéz meló, pláne a magafajta
mindenben zseninek. A fülkébe hajítja a tömött táskát, és ké-
szül utánamászni.
3) Zsöti agonizál.
Dingley a sorrendet eldöntve villámhamar cselekszik.
1) Ártalmatlanná teszi a sunnyogó gorillát.
2) Elmésebb ötlet híján ülepen lövi a botkormányhoz igyek-
vő Ladront, és az ordítva visszapotyog félútról.
3) Végül fedezékéből kipattanva a kékülő Zsötihez rohan, és
ököllel a mellkasára sújt.

249
 Bye halkan nyög néhányat, majd felhördül, s végre lélegezni
kezd.
Ekkor az általa leterített, holtnak hitt gyúrórudi zombiszerű-
en felülve tüzet nyit rájuk.
Scott kilyukasztott kalapja lerepül és a tetőn táncoló szél já-
tékszereként szálldos a levegőben. A termikelő fejfedő látvá-
nyától bűvölt, zavarodott fickó ismét beleereszt egy golyót.
Mire észbe kapna, hogy téves célpontra vadászgat, a kellően
életre kelt Zsöti hatástalanítja a zizzent zombit.
Összeszedik a vérző farral is a gépbe igyekvő, fájdalomtól
nyüszítő Ladront. Mielőtt a tüskefrizurás, nyakkendős főhunyót
megbilincselnék, babonásan megköpdösik a csuklóvasát.
Stuki megtekinti a gépbe hajított táska tartalmát.
– Ennyi pénzből vígan eltengődnél valami fasisztoid maffia-
államban – véli. – Tán még politikai menedékjoggal is meg-
dobnának. Amúgy tudsz koptért vezetni?
– Többször láttam, hogyan csinálják, mint hinnéd, öcsi! –
veti oda a negyvenes éveiben járó Ladron. Nem lehet nehe-
zebb, mint az ágybaszarás!
– Köszönd meg, hogy elfogtunk! Mostanra a házakra zuhan-
tál volna a géppel, és lángolnál, lóvéstól!
– Felégetném az egész kurva várost! Legalább mások is
megdögölnének!
Scott megkocogtatja testkamerája dobozát.
– Gratulálok. Ezt is felvettem.
A gorillahűség véges. Időközben az irodában csalinak ha-
gyott fegyveresek olyannyira megadták magukat a kérlelhetet-
len egyenruhásoknak, hogy mire Zsötiék leérnek, már el is fu-
varozzák őket a fogdába a nagyzolós bútorzatú, pozdorjává lőtt
helyiségből, amely immár új lakóra vár.
Mindazonáltal felvetődik a sarkalatos kérdés: ki riasztotta a
főhunyót?

250
 A Gringo Callen elfogásával megbízott Drámakirálynő örül,
hogy félreteheti az Alba-ügy tanúinak kajtatását. Ám ő és társai
sem képesek meglepetést okozni a célpontnak. A Best Future
vezetője percekkel az érkezésük előtt ismeretlen helyre távozik
az irodájából.
Ridikül jelenti, hogy lekésték a zsákmányt.
Callent vajon ki értesítette az utolsó pillanatban?
Ruby rázuttyan néhány mobiltelefonra és egyéb eszközökre.
Kisvártatva kommandós társaim, Oscar és Pierre helikopterbe
pattannak.
A magángépéhez igyekvő Callen kabrióját a kifutópályán
érik utol. A kopterről ugranak a nyakába, nem ölelkezési szán-
dékkal.
Nála is találnak egy degesz táskát, nagy címletű bankókkal
kitömve.
Martin és Tasha tart velem Buffinhoz.
A spanyolos hangulatú irodaházat ciánozás közbeni állapot-
ban leljük, ugyanis mindenki felszívódott. Amikor kifelé
igyekszünk, a sújtólég titkárnő a szemközti kávézóból sétál elő.
– Koliát keresik? – kérdezi csúfondárosan.
– Á, csak Jason Momoát – legyint Tasha hasonló hangszí-
nen.
– Kolia elment a Ladron-birtokra. Idegen behatolás történt,
ott intézkedik.
– Miért üres az iroda? – firtatom.
– Bombariadó volt.
– Hát a tűzszerészek? – csodálkozik Martin. – Hol késnek?
Az idomított küllemű némber két kézzel feljebb tolja a mel-
leit, holott azok eddig is dúcolták az állát, és megjátszottan el-
ámul:
– Szólni kéne nekik? – kérdezi fals hangon.

251
 Az elnyomás addig létezhet, amíg az emberek
magukra hagyják a bátrakat

Bedőljünk a fröccsöntött női lény dezinformációjá-

nak?
Hiszen csak nemrég jártunk a Ladron-birtokon,
sőt: mi voltunk az idegen behatolók. Buffin minek
ment volna oda? A tóparton jelenleg is zsaruk, hely-
színelők nyüzsögnek, kiemelik a kocsikat, hordókat,
testmaradványokat.
A körzeti járőrök parancsnoka ekkor értesít, hogy elfogták
Buffin négy emberét a kertünkben. A fekete egyenruhás latrok
nem jutottak be a házba, rajtuk kívül senkinek nem esett bántó-
dása. Nem hát, Donaldék időben elűztek a tóparti házba az ösz-
szes kiskorúval, ebbel együtt. Egy szélütéssel kevesebb.
Ha Buffin mindenáron meg akarja szerezni az ellene szóló
bizonyítékokat, akkor a titkárnő tán mégsem dezinformált min-
ket!?
A víz mélyére süllyesztett meggyilkoltaknál perdöntőbb bi-
zonyíték aligha létezik. Buffin azt hiheti, hogyha az megsem-
misül, a főbűnösök megúszhatják a többszörös életfogytiglani.
Ahhoz persze még a víz alatti felvételeinket is meg kellene sze-
reznie.
Ebből már nincs menekvés-kibúvás, be kéne látnia. Csak-
hogy az ő fajtája nem belátó. Számára ez mostantól személyes
ügy. Sok hasonlóval találkoztam már.
Helikopterbe pattanva másodszor is a bitang bűnös úton
szerzett kastélyhoz indulunk. Wyne-ék is velünk tartanak.
Útközben Martin hangosan tervezget:
– Ott találjuk a fődroidot, és ő fegyveres ellenállást fog ta-
núsítani! Én pedig felszámolom a rohadékot!

252
 Épp a birtok fölé érünk, amikor sebtében összetákolt bom-
bákkal megpakolt dzsip-golfkocsi öszvérek gördülnek elő a
kastély garázsából, szám szerint három. A helyi közlekedés
céljára készült, otromba verdák a tó felé robognak a füves úton.
Nem érhetnek oda.
A vezetőn kívül két fegyveres tartózkodik a nyitott járgá-
nyokban. A lövészek buzgón tüzelnek az útjukba kerülő rend-
őrökre. Fő céljuk a tópart elérése, hogy megsemmisítsék a víz-
ből kiemelt bizonyítékokat.
A magasból úgy rémlik, Kolia Buffin nincs közöttük.
Amikor föléjük dübörgünk a helikopterrel, gondolkodás
nélkül tüzet nyitnak ránk.
Patrick felsóhajt.
– Ejnye! Puskaporos hordón ne dohányozz! – tanácsolja.
Bőkezűen viszonozzuk a golyózáport.
Az élen robogó kocsiöszvér felrobban.
Aztán a következő mobil puskaporos hordó is a levegőbe
repül.
A harmadikon heveskedő Buffin-fiúk menet közben ugrál-
nak ki a balul járt verdákat kerülgető járműből.
A kocsit vezető droid úgy dönt, egy élete, egy halála, ő szál
magában is véghez viszi Robbantásos Szent Küldetését. To-
vább robog a tópart felé a gányolt bombával, amely gányoltsá-
gából fakadóan módfelett labilis.
Egy jókora huppanón a bomba bizonyít.
Ha ez a halálozás hősi, a fickónak kijár a posztumusz Lator
Kereszt. A Darwin-díjat eleve posztumusz osztják, azt tuti
megkapja.
Tűvé tesszük a birtokot a csónakháztól a kápolnáig, a kas-
télyt a pincétől a toronyig. További bujkáló, bombatákoló bö-
hömbikákat nem lelünk.
Kolia Buffin sincs sehol.

253
 Mire ott végzünk, a jardra vitt titkárnőt faggató kihallgatók
közlik: semmit nem tudtak meg tőle a főnöke hollétét illetően.
Ruby előáll néhány helyszínnel, ahol még fellelhetnénk a
fődroidot. Mi pedig keressük őt, lankadatlanul.
Időközben a komplett média ráharap a letartóztatásokra. Té-
vé-, rádiócsatornák, internet röpíti szét a híreket. A Hamlet Jar-
din neve beég az agyakba. Akik korábban nem figyeltek fel az
otthonukat elvesztő bérlők segélykérésére, a gyilkossági hírek-
re felkapják a fejüket.
A bűncselekményes úton-módon megszerzett és kiürített
épületkomplexumnál beindul a tradis katasztrófaturizmus.
A háttérben pedig hamarosan megkezdődnek a bőrmentő
játszmák, hogy akik már belekeveredtek, és akik még lebuk-
hatnak, minél simábban megúszhassák korrupt, kapzsi, alávaló
gaztetteiket.
Máris biztosra veszem, hogy szükség lesz a titkos helyekre
rejtett pót-pót-pót pendrive-okra. Ez ügyben is, mint olyannyi-
ban, mindenféle furcsaság várható: rejtélyes irateltűnések, val-
lomásukat visszavonó tanúk, felszívódó bizonyítékok, engedé-
keny bírák, háttéralkuk, megegyezések, vesztegetés, fenyege-
tés, handabanda, et cetera. Ebben a fázisban Denisa már fi-
gyelmeztetne: ideje előkészíteni a hányászacskót.
Ramona hív, miközben újabb címre tartunk, ahol esetleg
meglelhetnénk a bujkáló fődroidot.
– Meglátogattam Denisát – újságolja zizegős celofánhang-
ján. – Már nagyon szeretne önállóan enni és felkelni.
– Ő mondta? – kérdezem, mintha nem ismerném látnoki ké-
pességeit.
Videóhívás nélkül is magam előtt látom Ramona gömböly-
ded alakját, habfehér, szeplős bőrét, kristálykék szemét. Ponto-
san tudom, hogy ő egy boszorkányba oltott tündér. Amikor mi
még mit sem sejtettünk, ő megjósolta Urian közeli születését,

254
sőt: maga javallotta, hogy Urian Surprise legyen a fiunk neve.
Az észrevétlenül fejlődő magzat ekkor már félidős volt.
– Nem mondta, de tőle tudom – feleli. – Ne aggódjon, ami-
ért ma nem lesz ideje bemenni hozzá. Cyd otthagyta társaság-
nak Ariettát. Nyugi, nincs a személyzet útjában! Szépen elül-
dögél a kerekesszékében, oldalvást, a fal mellett. Denisa
egyébként sem unatkozik, spirituálisan roppant elfoglalt. Ez a
tehetség később is hasznára válhat. Miután felébredt. Érti,
ugye!?
Mintha hangyák mászkálnának a fejbőrömön. Szívem a
csontketrecét döngeti.
– Valami érdemi? – kérdezem sürgetőn. Mondd már ki,
hogy mindjárt felébred! Már oly régen várom.
– Tudom, milyen elfoglalt maga is. El akarja kapni azt a sá-
táni gonosztevőt! Ha sejtené, hány meggyilkolt áldozat szelle-
me követi a nyavalyást!
– Mit kezdhetnék ezzel? – firtatom csalódottan.
– Azok a szellemek a gyilkosuk vesztét akarják! Az igazsá-
got! Figyeljen a megérzéseire! Egyébként csak azért hívtam,
hogy megnyugtassam: a feleségével minden rendben van.
– Úgy véli? – hörrenek.
– Igen. Tehát nyugodtan koncentráljon a folyamatban lévő
ügyre. Őmiatta most ne aggódjon. Legyen szép estéje!
Fintorogva lenémítom a telefont.
– Mi történt? – néz rám Martin.
Legyintek. Hamarosan megérkezünk Buffin következő fel-
lelhetőségi helyére. A „megérzéseimre hallgatva” úgy sejtem,
ismét lemaradunk róla.
A feleségemre gondolok, akivel minden rendben van. Aki
néhány hete kómában fekszik, testén a golyótépte sebek hegei-
vel. Senki nem tudja, felébred-e valaha, és oly fájón hiányzik,
hogy minden éjszaka belehalok.

255
 Miért pont éjszaka? Hiszen egész nap belehalok. Csak éj-
szaka sokkal jobban.

256
 A vágy és a szeretet együtt az Isten ajándéka, iránytű, amely
tévedhetetlenül mutatja az utat az örökkévalóhoz*

Egyre több furcsaság történik velem.

Például viszket az orrom. Igaziból.
Magamtól oldalra fordulok az ágyon. Az erre
járó nővér észleli a megváltozott testhelyzetet. Azt hiszi, a má-
sik ápoló fordított meg.
Iszonyúan szomjazom. Bekortyolok egy hatalmas tavat; szá-
raz, homokos meder marad utánam. Ez látomás. Szomjas ma-
radok. Ez valóságos.
Ennék! Végigenném magam egy komplett szakácskönyvön.
Ízeket akarok érezni, nem csupán gyomorteltséget, mint a
szondától.
Ki akarok sétálni a fürdőszobába. Sikerül felülni. Mázsás-
nak érzett fejem visszaránt az ágyba. Bámulom a plafont.
Nincs ott semmi érdekes, hacsak az nem, hogy ez valóságos
bámulás, nem kívülről látom. Hallom a légkondi surrogását; na
jó, ezt elvileg nemigen hallhatnám.
Megmozdítom a lábujjamat. Egyiket a másik után.
Mindegyiket egyszerre. Ökölbe szorítom őket. A kezemet is.
Integetek Ariettának. Ő nem integet vissza, de azért kedve-
sen néz rám.
Mi van velem? Ez még az eddigieknél is zűrzavartabb álla-
pot!
– Mostantól nyugodtan hívjatok Zombillának! – suttogom.

*
Feldmár András.

258
 Ezt most tényleg kimondtam? A saját számmal?
Ismét suhanok.
Az Alba-tanyán eszmélek. Persze nem fizikailag. Pedig
imádnám, ha ez lehetséges volna.
Akkor ma éjjel végre igaziból is Belloqkal lehetnék. Vele,
akit Cyd így jellemzett: oroszlánszív dobog a kiltje alatt.
Édes isten, micsoda kép! Beleőrülök.
Ella szerint az apja simán felnyergelhetné az egyszarvút.
Majd, még ezt is fokozni akarván, kijelentette: ő szőrén ülné
meg az unikornist!
Legfeljebb ennyit fűzhetnék hozzá: számomra Belloq az
unikornis.
Eszembe jut egy régi eset. Nyomozás közben benyaldostam
valamilyen téveszméztető porocskát, aztán éjhosszat dúdolász-
tam egy furcsa erdőben: holdtányérban ezüst leves, trallala!
Akkor éreztem magam ehhez hasonlóan.
Betépve.
Mi folyik itt, velem?
Pokoli büdösséget érzek. Cyd a disznók közt kuporog a
szalmán. Nem falatoznak belőle. Hozzábújnak, melegítik.
A manó egy sertés-suttogó.
Sikeresen rábírta a falánkokat, hogy maradjanak nyugton, ne
sivalogjanak, ne is harapdálják őt, amíg Ruben és a többi férfi
undorodva-öklendezve feléleszti és a házba támogatja a karám
mellől a két nőt.
Tymia azonnal menekülne, mihelyt visszanyeri a tudatát. A
feleszmélő Karina viszont úgy véli, minden baját, bűzét a szö-
kős Rico okozta.
Dühében elgáncsolja a megugró májdonort. A feldöntött nő
hátára ugorva két kézzel a hajába markol. Töréshatárig hát-
rarántja a fejét, gyűlöletnyálat fröcsköl rá.

259
 – Most kinyuvadsz, te szemét ringyó! – ordítja. – Élve dob-
lak vissza a disznóknak! Szenvedd meg a feldöglést!
E szavakból kiviláglik, hogy lelki társak: egy rugóra jár az
agyuk, mindketten ugyanazt tennék a másikkal. Már késő ösz-
szecimborálniuk.
Ruben a tőle ismert férji gyengédséggel lerúgja bénejét Ri-
córól, és még taszít rajta néhányat a lábával.
– Hogy bánsz a májammal, drágaszép szerelmem?! – üvölti.
– Normális vagy, gyönyörű virágszálam?!
Később gyökérkefével sikálják Ricót a kádban. Amíg az a
súrolóival hadakozik, Karina önállóan tisztul a zuhany alatt.
Alba teljesen felébred korábbi bódulatából. Hogyne, hiszen
az idióta felesége feladatait is neki kell ellátnia.
A Tymiát sikáló Szundi minden mozdulatnál felhördül és
öklendezik utálatában. A neki segédkező Szike vezeklésből
csak némán szenved. Az ő óvatlansága okozta a bajt, a nő tőle
szökött meg.
Alba a másik három kollégát is szemmel akarja tartani, tud-
ván róluk, hogy notórius pia- és/vagy drogfüggők, gyalázato-
san simlisek, valamint enyveskezű tolvajok.
Pedig micsoda karriert csinálhattak volna, ha nem esnek a
szenvedélyeik rabjául! Akárcsak ő! Már mindannyian orvos-
professzorok lehetnének, agyuknál/szívüknél összenőtt sziámi
ikreket szétválasztó, rizikós úttörő műtéteket vállaló, agyba-
főbe sztárolt, undorítóan hipergazdag hírességek. Ha le nem
buktatták volna őket a gyengéikkel! Szemét világ. Szemét em-
berek!
Nos. A fürdőből nincs menekvés, aki az ablaknál próbál-
kozna, bedugul a résbe. Karina is itt van, ha szét kéne csapni.
Szundiékra tehát nem kell felügyelni.
Ruben kimegy a nappaliba Bourbont, Rézorrt, Báró Habó-
kot csekkolni. Jól teszi, azok megint a kamra környékén som-

260
fordáinak. Ott ugyan piát nem találnak, mivel mindennemű
csábító dolgot előrelátóan eldugtak előlük. Persze a huncutok-
nak főleg a váltságdíj-pénzre fáj a foguk, nem csak a szakajtó-
nyira, az összes többire is, ami később, a második műtét után
lenne esedékes számukra.
A sompolygók közlik Albával, hogy nyugodtan odaadhatja
előre a nekik járó zsét. Ők pedig pár hét múlva visszajönnek, és
ügyesen kicserélik Karina arcát csinosabbra. Doktori becsszó-
ra!
Na hiszen! Az ő becsszavuk! Ettől még a hullák is röhögve
felülnek a disznókarámban!
Ruben rájuk szegezi a stukkert.
– Jobban teszitek, ha abbahagyjátok a sunnyogást! Nem
perkálok előre! És ezt nem mondom el még egyszer! Látom,
nem bírjátok ki holnapig a piátok, fecsitek nélkül! Tehát most
álltok neki! Mihelyt a donorom tisztán, illatosan kikerül a kád-
ból, nekifogtok a műtétnek! Amíg én altatásban leszek, Karina
felügyel rátok! Jobb, ha féltek tőle! Imádja emberhússal ké-
nyeztetni a disznóit! Megnézitek videón?
– Aha, láttuk az etetést – dünnyögi Rézorr. A köntös zsebé-
be rejti a kezét, hogy leplezze remegését. – Ha nincs más, a ne-
jed a saját húsából ad nekik. Elég gusztustalan.
Társai idegesen nevetgélnek.
A kívül hallgatózó Quasimodo a fülesbe suttog:
– Cyd, merre vagy?
A manó nem szívesen válaszol. A pajta végében lelt esővi-
zes hordóban áztatja-dörzsöli magát. Alámerülve a bűzös sártól
ragacsos haját is megmossa, kellően távol a háztól, így nem
kelt feltűnést az undorhangos, prüszkölős csobogással.
Ruhában, mezítláb búvárkodik, búsong. Kedvenc surranója
mindörökre a disznóké lett. A szolgálati éjjellátót is elnyelte az

261
ingovány. A mobilja a farzsebében maradt ugyan, ám az is hősi
halált halt a ganémocsárban.
Az algától zöld falú hordó poshadt levében sokféle valami
úszkál magától is, továbbá róla leázva. A vonagló mozgású,
ocsmány valamik ékesen igazolják, hogy mindennemű élet a
vízből ered; az itt fejlődők még az evolúció elején, a féreglét
szakaszában járnak.
– Közbe kell lépnünk! – közli Quasimodo. – Különben Ri-
cót felnyitják!
– Most?! – hörren a manó. – Nem reggelről volt szó?
– Alba most rögtön akarja.
– Daniel világosan megmondta, hogy ne csináljunk semmit,
amíg nem keres bennünket!
Quasimodo felmorran:
– Küldtem neki sms-t. Amúgy mióta vagy szolgalélek?
– Semmióta! Oké, vérbálozzunk nélküle. Már megyek is!
Cyd kimászik a férgekkel teli hordóból, és abban tüstént fe-
lére csappan a vízszint. A hiányzó mennyiség az ő ruhájából
folydogál. Kutyamód megrázkódik néhányszor, majd a ház felé
lépdel, pontosabban caplat.

A gonoszság kielégületlenségből és műveletlenségből

táplálkozik

Szundi és Szike belafatyolja az összes arc- és száj-

vizet a fürdőszobában, elvonási tüneteik mérséklése
céljából. Meginnák a faliszekrényben tárolt köhö-
gés elleni orvosságot, és a sebfertőtlenítőre is rábuknának, ha
Karina észre nem venné, miben somfordálnak.

262
 Már mindkét nő vakítóan tiszta, harapott sebeiket flastrom
fedi. A helyiség iszonyúan bűzlik. Meg kell szabadulni a disz-
nós ruháktól.
Ha Karina viszi ki a szennyest, Szundiék beszlopálják a ma-
radék sebfertőtlenítőt, ha őket küldi ki a házból, ész nélkül le-
tiplizhetnek.
– Figyeljetek a ribancra! – mordul a nő a két dokira.
Felnyalábolja a bűzlő rongykupacot, és a szennyestartó ládá-
ra fellépve kituszkolja az ablakrésen.
Ezután elölről kezdhetné a mosakodást. Ledobja a maga kö-
ré tekert törülközőt, felölt egy másikat, az előzőnél hajszállal se
nagyobbat.
A két férfi úgy érzi, kiég a szemük. Megfelelő komfortérze-
tük kialakításához még nagyon sokat kéne inniuk.
Tymia a legbájosabb modorát elővéve könyörög, hogy en-
gedjék el őt. Nem szól senkinek, ő itt se volt.
Ha kérdezik, merre járt hetekig, majd hazudik valamit, őrült
jól tud hazudni, világversenyt nyerhetne, higgyék el! Engedjék
szabadon, ne kapják szét! Elvégre ő nem kocsironcs, se bontott
alkatrész, ő élő ember. Nő. De mennyire nő! Ezer módon meg-
hálálja, ha épségben elmehet.
Karina nem bírja tovább hallgatni a szóáradatot. Kiismerte a
ribancot a közös hálószobázások során. Pontosan tudja, hova-
merre kígyózik a sok duma. Ráfarag, aki gyanakvás nélkül vé-
gighallgatja. Ha olyan naivak volnának, ahogy a cafka hitte,
rég összeugrasztotta volna őket Rubennel. Akkor már mindket-
ten holtan rothadoznának a franciaágyon, a rájuk zárt szobában,
és köszönnék az ördögnek, hogy a rüfke nem gyújtotta rájuk a
házat.
Karina felkapja a vasalót a sarokba támasztott állvány mel-
lől, és egy ütéssel véget vet a szókígyózásnak.
Tymia vérző fejjel lehanyatlik.

263
 – Nesze, Szundi! Már altatnod sem kell. Koncentrálhatsz
Rubenre.
Karina előkelően kivonul a fürdőből.
A két doki döbbenten mered egymásra.
Szike felsóhajt a karjába dőlt, zúzott arcú nő fölött:
– Alba meg Albané. Te, ezek nagyon betegek!
Szundi bólogat:
– Ja. Pszichopaták, esküszöm! Habár nem az elmebaj a
szakterületem.
– Pontos a diagnózisod. Tudod mit? Én inkább vagyok
szeszfüggő, mint tök perverz!
Megosztoznak a sebfertőtlenítőn, aztán az ájult nőt felnyalá-
bolva a pincébe támolyognak a többiek után.
Mihelyt mindenki eltűnik a nappaliból, Cydék a házba lo-
póznak. A manó ruhája továbbra is csöpög, a szaga is feltűnő,
hiába áztatta magát a kukacos hordóban. Épp indulnának lefelé
a keskeny lépcsősoron, amikor hallják, hogy valaki siet vissza
a pincéből.
A kanapé mögé vetődnek.
Férje parancsára („Öltözz fel, cseszd meg, drága édesem!
Nem mintha rosszul néznél ki, csak nem fotogén a tested!”)
Karina a hálószobába igyekszik, és a kis méretű törülközőt ci-
canadrágra, pólóra cseréli.
Odalent nem várnak a visszatértére. Az egyik asztalra szí-
jazzák a leütött Tymiát.
A másikra felfekszik Ruben. Érzi, hogy elhagyja az ereje.
Pokoli betegen csinálta végig az eddigi procedúrát. Ideje májat
cserélni, halálosan ideje.
A valamivel távolabbi ketrecekben lévő nők képtelenek úgy
tenni, mintha aludnának. A rácsot markolászva nézik, mi folyik
a fényesen megvilágított pincerészben.

264
 – Melyik lesz a nejed új arca? – érdeklődik Báró Habók a
foglyok mozgolódását észlelve.
Ruben nem fordul oda. Felnevet fektében:
– Hát nem a legvénebb!
A gépies bemosakodással elfoglalt dokik megszemlélik a
nőket.
Isla Jurie kihívóan mered vissza rájuk, amolyan majd meg-
tudjátok, ki vagyok én! nézéssel.
Katryn Vale az álluk vonalában tartja a tekintetét, nem pil-
lant a szemükbe.
Imagine Holthot érdekli, mi történik. Készülődésük láttán az
egyik tévésorozat ötlik fel benne. Rajong a dokis filmekért.
Eszébe jut kórházban dolgozó testvére is. Bár Lucy nem orvos,
sokat sztorizik a gyógyítókról. Akik egyértelműen nem angya-
lok, és izgisen, szappanoperásan élnek.
Karina visszasiet a pincébe.
Cydék előbújnak a kanapé mögül.
Motorzúgás, fékcsikorgás hallatszik kintről. Kocsiajtók csa-
pódnak.

A gyávaság senkit nem tett halhatatlanná*

Csak néhány pillanatig hihetik, hogy Belloqék ér-

keznek.
A berúgott ajtóval foszlik el reményük.
Villanásgyorsan visszalapulnak a rejtekbe. Csőre
töltenek stukkert, öklöt.

*
Sallustius.

265
 Négy fegyveres robban a házba. Security feliratos fekete
egyenruhában.
A kivilágított helyiségen körbesvenkelve látják, hogy a la-
kók nem itt időznek. A meglepetés bénító hatása minden má-
sodperccel csökken. Ajtókat nyitogatva, dübörgő léptekkel vé-
gigrobognak a földszinten. Gyorsan eljutnak a pincelejáróig.
Ott szemberohan velük a feldühödött Karina.
– Hogy merészelnek? Kicsodák maguk? – üvölti.
Ketten elkapják a nőt.
A másik kettő a lépcső két oldalára lép őrködni.
Az asszonyt szorongató droidok lezúdítanak néhány pofont,
és a tárgyra térnek:
– Hol a pénz?
– Miféle pénz?
– A váltságdíj.
– Milyen váltságdíj?
Karina ezúttal egy sorozat gyomorütéssel gazdagodik. Meg-
görnyedten, öklendezve, légszomjasan sem tud a pénzről.
– Kik maguk? – hörgi.
Holott látja ő. Pár nappal ezelőtt ugyanilyeneket bízott meg
Sophie Tarek faterja a lóvé visszaszerzésével. Ruben simán le-
rázta őket; utóbb esthosszat ezzel hencegett.
Akkor most mégis miként kerülnek ide ezek a majmok?!
Senki se tudhatná, hol laknak!
– Mi vagyunk azok, akik visszaveszik a dohányt! Na, ide
vele, nem érünk rá szarozni!
– Nem a házban tartom. Eldugtam – közli Karina. Nem is
hazudik. – Illetve a nagyját dugtam el. Egy része idebent van.
Rögtön hozom.
Jelzi, hogy engedjék el. A vasmarokból szabadulva a kamra
felé indul. A konyhapult belső oldalán halad el, amelynek pol-
cain nem csak bögrét, poharat tartanak.

266
 Felkapja Ruben sokkoló stukiját. Mihelyt elsüti, ledobja
magát a padlóra.
Hallja, hogy talált, egy test lezuhan.
A rajtaütők rohannak torolni. A pult kerülgetésével sem
időzve, átlendülnének fölötte.
Cydék előpattannak rejtekükből.
– Kukucs, mandrók! Meglepi!
Repülés közben nem könnyű oldalra lőni, célozni egyik dro-
idnak sem sikerül. Ettől függetlenül észvesztve lövöldöznek.
Hamarosan mindhárman szárnyaszegetté válnak.
Az ajtó ismét berobban.
Ezúttal hárman rontanak be, a tartalék csapat. A következő
pillanatban ők is elvesztik fegyvereiket.
Quasimodo kettőt is bevállal a pusztakezes csetepatéhoz.
Cydnek be kell érnie egy szál küzdőféllel. Hamar felméri,
hogy az sem elsőbálozó.
Mihelyt egy pörgőrúgással leteríti a neki jutott fickót, a há-
látlan Karina őt lövi ki a sokkolóval.
Quasimodo a következő lövés útjába taszítja ellenfelei egyi-
két, majd egy korához képest pazar vetődéssel letarolja az asz-
szonyt, és visszakézből kiüti az utána kapdosó droidot.
Cyd kiterült állapotát felmérve búsan felsóhajt. Egyedül
kénytelen testeket gúlázni, szétszórt fegyvereket összeszedni.
A hatástalanításból Albané asszony se marad ki. Gyorsbilincs-
csel hátrafixálja az eszmélkedő nő kezét is.
Mindezzel végezve a pincébe indul.
Szundi, Báró Habók, Rézorr, Szike és Bourbon fehér zászlót
lengetve várják odalenn.
Tymia Rico alszik a műtőasztalon.
A másik három nő a ketrecében jajgat, kiabál.
Valaki hibádzik a létszámból.
– Hol van Alba!? – hördül Quasimodo.

267
 – Felment – Báró Habók az irányt is mutatja. – Amikor nagy
lett a zaj odafent. Nincs ott?
Quasimodo rájuk zárja a pinceajtót, nehogy oszlásnak indul-
janak a távollétében. Felrohan a nappaliba. Majdnem átesik a
szédelgő Cyden.
A padlón ülő manó a fejét fogja, szabad kezével az ajtó felé
integet:
– Kiloholt! Stukival! Fehér lepedőben! Vagy pedig már
szellem!?
– Te jól vagy? – veti oda Quasimodo rohamában.
– Mindjárt! Jól leszek. Nézzük csak az érem két végét! Az
egyik végen kinyírt a spinkó a sokkerrel. Az érem másik végén
újjászületek, de most még csak a szülőcsatornában mászok.
Quasimodo csupán a mindjártot hallja, miközben szuper-
szonikusan elhagyja a házat. Meglepetésére a bejáratnál eldo-
bott fekete batárok hidegen hagyják a menekülő Albát.
A fehér lepelben botorkáló fickó a disznóház felé igyekszik.
Mi vonz oda mindenkit?!
Belloq ezüstróka hajú nagybátyja eltöpreng futtában. Nem
sokáig töri a fejét. Nyilván a sertésrezidencia mögötti pajtában
eldugott Lamborghini az exdoki célpontja.
Majdnem.
Alba előbb betér a disznókhoz, nem a mocsaras kifutó, ha-
nem a száraz oldal felől. Mire Quasimodo odaér, a fehér leples
fickó végez a rapid vizittel. A vállára dobott sporttáskával fut
tovább a ponyvával takart sportkocsi felé.
Bár a verda sportos, Ruben kevésbé az.
Alba érzi, hogy üldözője utoléri, mielőtt beindíthatná a mo-
tort. A kocsiajtóból visszapördülve célba veszi a mögötte nyar-
galó férfit.

268
 Quasimodo röptében elveti magát a földön, és végzetgyor-
san Albához siklik. Lendülete ahhoz is elég, hogy kirúgja alóla
a lábát.
A golyó elsüvít a kozmoszba. Ruben leroskad, arcával erő-
sen megüti Quasimodo könyökét. Tudata kialszik.
Villogó kék lámpás verdákkal berobognak Belloqék.

Egy jó bókból két hónapig is elélek*

Kolia Buffin nem kerül elő.

A nőrabló Alba család és Ladronék között nincs
kapcsolat, az egyetlen közös nevező Buffin pribék-
kölcsönző cége. Mike Tarek őt bízta meg a Sophie-
ért követelt váltságdíj visszaszerzésével. Az első menetet Alba
nyerte, övé lett a pénz és az orvosi felszerelés, a végrehajtók rá-
faragtak.
A történtek után Tarek még hevesebben követelte a megbí-
zás teljesítését, ám időközben Buffinnak is megtetszett a pikáns
összeg. Kiválasztott egy zsarut az ügyön sertepertélők közül, és
megfenyegette: ha nem szolgáltat neki infókat, kegyetlenül ki-
irtja a családját.
Így hát időben értesült Litz megtalált bizonyítékairól, vala-
mint a Ladron és bűntársai ellen induló letartóztatási hullámról.
Aztán persze arról is, hogy ismertté vált a gyerek- és nőrabló
személye, majd búvóhelyének hollétére is fény derült.
Az erőteljes hajszát érzékelő Kolia Buffin úgy döntött, saját
céljaira kaparintja meg Mike Tarek pénzét. A zsíros összegből

*
Mark Twain.

269
hosszú ideig bujkálhat, és még a legjobb embereit is megtart-
hatja. Vagyis tovább űzheti az ipart, underground jelleggel.
Akinél a pénz, paripa, fegyver, annál a hatalom.
Így hát megparancsolta a zsarunak, hogy szerezze meg a
pendrive-ot Litz bizonyítékaival, mert így pontos képet kaphat
arról, mely gazságai ismertek a rendőrség előtt, és kiagyalhatja
a megúszási taktikát.
Ruby az asztalán felejt egy kulcstartóra lógatható kabalama-
cit, annak hasában egy adathordozóval.
A rejtett kamerák többféle szögből is megörökítik az irodát
végigkutató, végül a kismacit lenyúló kedves kollégát.
Senkinek nem okoz meglepetést a kiléte.
A leleplezés halasztódik. Elvégre a megtorlási vágytól fűtött
Kolia Buffin szabadon jár-kel, és időben tudni akarja az áruló-
tól, ha netán a nyomára bukkannak.

– Szólítsatok Zombillának!
Anyám és Mamó nagyi ül mellettem, amikor felpattanó
szemhéjjal ezt a közlést teszem.
Anya kis híján elájul.
– Nava, szedd össze magad, vagy helyet cserélhetsz a lá-
nyoddal! – óvja gyermekét a nagyi.
A székről felpattanva megáll mellettem. Félrehajtott fejjel,
hunyorogva nézeget. Hasonló módon bámulok vissza rá. Nem
utánzásból, pusztán nem vagyok erőm teljében.
Arcán, szemében mosoly, ajkain leheletnyi rózsaszín rúzs
csillog. Régen magasabb volt, a néhány centis csökkenést a fej-
tetőre tornyozott hajjal korrigálja.
Összegzi megfigyelését:

270
 – Na jól van. Tehát komolyan gondolod a magadhoz térést,
Denisa! Istenem, de jó! Már EKKORA tűkön ültünk!
Széttárt karjait leengedve repesni hagyja az érzelmeit. Két
tenyerébe zárva összecsókolja az arcomat.
Keze a vállamnál rögzített tápcső végébe akad.
– Ezt kivesszük! – rendelkezik.
Anyám magához tér az alélatból.
– Hozzá ne nyúlj, mama! Denisa, kislányom! Ugye, most
már így maradsz?!
– Dehogyis maradok! Fel akarok kelni! Nógasd ide a doki-
kat, kérlek!

A dokik, nővérek nem hagynak felkelni.

Azt se hiszik el, hogy magamtól is tudnék pisilni. Határozot-
tan követelem, hogy vegyenek le a pórázról. Miután megtörté-
nik, kisvártatva bebizonyítom, milyen ügyes, önálló nagylány
vagyok.
Rövidesen a szondától is különválhatok.
Tovább kardoskodom. Csökönyösségem jutalmaként kerek-
esszékkel a zuhany alá tolnak.
Egek, folyó vízben fürödkélek! Minő élvezet!
Az élményes tusolás, fogmosás végére úgy elfáradok, mint-
ha elgyalogoltam volna a Holdra.
Hagyom magam visszarakni az ágyba. Mire betakarnak, mé-
lyen alszom. Álmomban is tudva: immár készen állok (na jó,
fekszem) Belloq fogadására.

271
 Mégis alszom, amikor ő besiet hozzám. Tudom, ha erőlte-
tem az ébredést, sokkal rosszabb lesz minden. Beletörődöm,
hogy megint kívülről látom magam az ágyon fekve (szerencsé-
re sokkal jobban nézek ki, mint tegnap meg azelőtt!), körötte
szálldosva gyönyörködöm életem pasasában. A rövidre vágott
sötét hajában megcsillangató ezüst szálakban. Szilvamag alakú
résben ülő, forrócsokoládé-színű, perzselő tekintetében, műal-
kotásnak látott, nem szerény orrában. Szívesen ráakaszkodnék
a fogaimmal telt alsó ajkára, széles állát harapdálnám, és ha-
ladnék, egyre lejjebb, még lejjebb, annál is lejjebb, simogatás-
sal, öleléssel is.
Érzem, hogy viszontszorítom a kezét, és amikor az arcom-
hoz hajol egy csókra, elindul egy könnycsepp a szemhéjam
alól, s ő azt is lecsókolja.
– Zombilla, azt mondták, ébren vagy – súgja. – Úgy rémlik,
rossz pillanatban érkeztem. Na persze, magadhoz térve azonnal
hegycipelésbe fogtál. Mások szép nyugodtan, fokozatosan
gyógyulnak ilyen hosszúságú ájulat után, nem pattognak ki
rögtön az ágyból. Úgysem fogadod meg, amit mondok, mégis
megkérlek: ne egyből sziklamászással kezdd a visszatérést!
Nava és Mamó már mindenkinek elujjongta, hogy beszéltek
veled. Ella és Urian még nem jöhet haza, pedig türelmetlenül
várják, hogy lássanak. Oké, most ismét megszorítottad a keze-
met, átadom nekik ezt az üzenetet. Mennem kell, hogy elkap-
juk a fődroidot. Mihelyt őt sitten tudom, már jövök is érted, és
akár ébren leszel, akár nem, együtt megyünk a tóhoz, a gyere-
kekhez!

272
 Kisvártatva felébredek, a Belloq ittlétét követő, tombolóan
erogénes álom utóízének édesével a testemben. Mohón megte-
ázom, azután Martinit kérek jégkockával, és egy szivart is, de
csak valami pempőt kapok, a nővér akarja a számba kanalazni.
Nagyarcúan közlöm vele, hogy nem vagyok már kisbaba, és
a nyakamba lapátolom a kenőcsöt.
Bejön Lucy Holth, és köszöngeti, hogy megkerült a testvére.
Miért nekem?! Hálából fogja a kanalat, és megtöm a péppel.
Azt mondja, mivel az elrabló házaspár többször megerősza-
kolta Imagine-t, és az arcát is lenyúzták volna, halva akarja lát-
ni a rohadékokat, és legszívesebben saját kezűleg végezne ve-
lük. Vérengző fenevaddá vált dühében; ez is megbocsáthatat-
lan.
Megértésem jeléül bólintok, de a következő falatot félreto-
lom.

Kerekesszékbe ültetve az ablakhoz gurítanak. Ariettát is

mellém gördítik. Felmérem, hogy csukva az ajtó, nem hallanak
minket. Elmondom neki, amit rajta kívül legfeljebb Ramona
érthet meg maradéktalanul.
Arietta hallgatja aggodalmaimat. Miszerint azon a kérdéskö-
rön már túlléptem, hogy a kóma közben átélteket álmodtam
volna. Még ezen is: ha nem álmodtam, akkor megörültem ne-
tán?! Ami történt, elfogadtam, mint olyat, amit Vaskalap pro-
fesszor a Racionalitás Akadémiáról szigorúan visszautasítana,
tűzzel-vassal irtana. Nekem bejön, inkább tetszik, mint nem.
– A helyzet az – magyarázom Ariettának –, hogy Vaskalap
professzor csigavonalban és szaftosan is le van tojva. Igazából
azt akarom tudni, de biztosan ám, hogy ez a spiriboszis, para-

273
zseniális képesség a felépülésem után is megmarad-e. Ha igen,
kiegészíthető-e? Ugyanis elég gyakran gondolok spirituális ön-
bíráskodásra. Arra például, hogy puszta gondolattal falhoz vág-
jak vagy felrúgjak valakit a Plútóra, miközben fizikailag hozzá
sem érek. Ugyebár ez nem törvénytelen!? A spribosziság nagy-
jából olyan, mint Donald írói skizója: ő is azonossá válik a hő-
seivel, nem csupán egyikükkel, hanem mindvalamennyivel. Ki-
be jár belőlük, a gennyes szívűekből is, de mihelyt befejezi az
írást, visszaváltozik teljes értékű Donalddá. Tény és való, köz-
ben zizzent, szétszórt és gyámságra szorul, viszont amikor épp
nem alkot, szinte fárasztóan hétköznapias.
Arietta mosolyog, ezt biztatásnak veszem. Nos igen, idővel
nyilván kiderül, mi lesz született, szerzett, kapott képessége-
immel.
Próbálok felállni a székből, hogy jobban rálássak az ablak
előtt virágzó növényre, amely minden bizonnyal futórózsa. A
botanikai szenvedély segít felkecmeregni. A párkányba ka-
paszkodva talpon maradok.
Hanem az elhagyott kerekesszék aljas módon hátragurul,
majdnem az ágyamig. Elérhetetlen messzeségbe távolodik tő-
lem.
Fel se merül, hogy Arietta segítségét kérjem.
Nagylány vagyok, elvégre.
Jár a baba, jár. Egy lépés, két lépés.
Pihenő, billegés.
A billegős pihenő közben tovább tűnődöm. Lomha lajhár
vagyok, azaz lomhár.
Zombilla, a lomhár.
A bátorítás használ. Elérem a széket, arról az ágyat, és elte-
rülök rajta.

274
 Inkább tündökölj erkölcsöddel, mint vagyonoddal*

Félig-meddig visszatért állapotban próbára teszem pa-

raspiri kvalitásaimat. Tudni vágyom, mi történt az Al-
ba-tanya népességével, amióta Quasimodo elcsípte a
szellemleples Rubent a táska pénzzel a kanárisárga
Lamborghini mellett.
Az öt zugdoki, valamint Karina, tehát mindazok, akik ettek
a saját kézzel szedett és megsütött gombából, azóta is okádgat-
nak a kórház börtönszekciójában. Nem halálosan mérgező ka-
lapost ettek, csak amolyan hánytatósat; új májra nem lesz szük-
ségük. Gyomormosás, aktív szén és folyadékpótlás után me-
hetnek is a kóterbe; Karina alighanem mindörökre. Teljes
gyógyulásról egyelőre szó sem lehet: még az elvonási tüneteket
is túl kell élniük.
Ruben Alba ugyan kihagyta a spórást, ám rajta ez már nem
segít. Habár lényegében haldoklik, megőrzi hátrányos helyét a
transzplantációs listán, tapodtat sem jut előrébb. Azonnali tö-
megszerencsétlenség vagy kisebb helyi háború kellene ahhoz,
hogy időben májdonorhoz jusson.
Zsaruk, helyszínelők dolgoznak a sertésrezidencián. A ga-
némocsárban talált emberi csontmaradványok összerakosgatása
alapján a patológus már négy áldozatról tud, és az ásatás még
nem fejeződött be.
Mike Tarek bejelentkezik a disznóházban elrejtett millióiért,
ám azokat a bizonyítási eljárás végéig nem kaphatja vissza. Az
is mélyen érinti a márkagurut, hogy rendszeres verbális alázás-
ban részesített felesége összecsomagol, és a lányával együtt fa-
képnél hagyja. Ez vajon karmikus igazságszolgáltatás vagy
csupán házastársi?

*
Cecilius Balbus.

275
 Tymia Rico vasaló zúzta arcát plasztikai sebészek rakják
össze s gondozzák. Ha majd jobb fizikai állapotba kerül, ő is
számíthat a pszichédokik segítségére, akárcsak kiszabadult
társnői. Utóbbiakkal nincs más teendő a lelki terápián és a fel-
tápláláson kívül, ám ez is bőven sokk. A poszttraumásstressz-
szindróma garantált számukra.
Arra eszmélek, hogy Cyd ül mellettem, és az ujjaimat bará-
tilag gyűrögetve, lelkesítően beszél hozzám:
– Mi van már?! Úgy tudtam, magadhoz tértél! Még mindig
identitásféleségben szenvedsz? Jól kijössz a cukorborsó Ariet-
tával? Szerintem mulatságos társaság, azt imádom legjobban,
amikor a fülembe suttogja, hogy Cyd, te kis pocifenomén! Tu-
dom, nincs is pocim, vagyis van, de kockás, pont ez benne a
pláne, ráadásul én vettem fel a szöveget. Te is felvehetnéd,
amit szívesen hallanál tőle, például: annyira szeretlek, hogy
mézet izzadok! Ja, ti nem vagytok leszboszik. Nem bűn ez
egyébként, de ha nem, hát nem, ti tudjátok, én elfogadom.
Amíg itt lazáztál ezen a speckó ágyon, máskülönben gyűjteni
fogok, hogy vehessek egy ilyet otthonra, addig mi felgöngyöl-
tünk egy csúf ügyet! Egy totál elmeroggyant házaspár rémtette-
inek vetettünk véget…
– Jólesett a sertésiszap-pakolás? – kérdezem, lustán nyúj-
tózkodva.
A manó kissé hátrahőköl. Teljes erőből összpontosít, még a
szemei is összerendeződnek néhány másodpercre, majd elvi-
gyorodik:
– Ja, te már beszéltél Quasimodóval!? Ő bezzeg megúszta
dagonyázás nélkül! Rendes gentlemandróként bevállaltam he-
lyette a sárban truttyogást. Mégiscsak ő az idősebb!
Martin toppan közénk.
Lehajol hozzám, megölelget, elborít csókokkal (amelyek va-
lójában puszik. Bizonyos szavakat – rejtélyes okból – képtelen

276
vagyok kimondani, ilyenek például a párom, a kutyus, a paci, a
puszi).
Miközben ezt műveli, a vállán lógó táskája rám zuhanva
gyomron vág.
– Jaj, bocs tesó! – jajdul, majd a tatyót jó magasról a hasam-
ra pottyantva pakolászni kezdi a tartalmát. – Itt van pár könyv
neked. Nyugi, nem nyálasak, sőt! Az egyiket Anna Politkovsz-
kaja írta, szörnyű olvasmány, de kötelező. Nőlapokat is besze-
reztem, hogy legyen min vidulnod. Ha unnád a kórházi kosztot,
íme, néhány szendzsó! Sajna az imént tudtam meg, hogy ilyet
még nem ehetsz, de sebaj, nem dobjuk ki, majd mi betoljuk
Cyddel! Elhoztam az okostelódat. Fel van töltve, használhatod.
Hoztam töltőt is, értelemszerűen. Így nagyjából nyomon kö-
vetheted, merre járunk, hol tartunk a dolgainkban. Még van egy
függő ügyünk, aztán elhúzunk a tóhoz. Veled együtt, természe-
tesen. Daniel már biztos mondta. A dokik persze nem örülnek,
mert ők még kotlanának rajtad, de szerintünk a családban ha-
marabb talpra állsz. Urian, Ella, a macskák és a kutyák is na-
gyon hiányolnak. Mellesleg a folyamatban lévő ügyet te kaptad
volna, ha nem itt heverésznél.
– Ez már a szirupos nekem-örvendezés? A szentimentális
málnaszörp? – érdeklődöm kétségek közt.
Martin épp harapna a szendvicsből. A kérdés hallatán rágó-
izom-merevedést kap. A szája tátva marad, előtte egy centivel
reszket a finomságokkal turbózott kenyér.
– Ezt te honnan…? Ezt ki mondta neked? – nyögi.
– Spirituális kommunikáció – felelem.
Cydnek már sikerült a harapás a csupa salátalevél, főtt tojás,
uborka szendvicsből. Teli szájjal motyogja:
– Apja neve: Spiritus Sanctus. Szentlélek. Ámen.

277
 Az ember nem más, mint testbe öltözött lélek*

Martin úgy dönt, napirendre tér a málnaszörpös

megjegyzés fölött. Őt ismerve sejtem, hogy hama-
rosan előkerül a téma, négyszemközt.
Míg felfalják a nyálcsorgás kiváltására alkalmas, jóképű
szendvicseket, gyönyörködnek bennem, szótlanul kifejezve
örömöt, szeretetet és más jólesőségeket. Pasekféléknek szavak
nélkül könnyebb.
Utóbb öcsém előrántja a tabletjét, felhívja Ellát, és úgy he-
lyezi el a készüléket a hasamon, hogy mindhárman lássuk a
képernyőt.
– Szia, besteha! Vagyis Zombilla – sóhajtja a bakfis. – Any-
nyira örülök neked! Képzeld, többször bent jártunk nálad
Szfinxszel!
– Élveztem, és köszönöm.
– Én köszönöm, Uriannel együtt, hogy megmentetted az éle-
tünket. Feláldoztad magadat értünk. Nem nagy szavak, le ne
hurrogj! Komolyan így érzek. De tudom ám, mikor kell lapoz-
ni, bestehám! Már lapozok is! Uriannel ma is kétéltűre úsztuk
magunkat. Ebéd után Iris és Donald egymással versengve altat-
ta el az öcsköst és Gabrielt. Most mindannyian húzzák a lóbőrt,
én pedig Iris magazinjait lapozgatva elmerültem a csodás ce-
lebvilágban.
Martin felujjong.
– Játsszuk el!
Ella ránevet, és folytatja:
– Azt olvasom, hogy az egyik celeb pár nőtagja, terhességet
gyanítva vett egy kék és egy rózsaszín tesztet, és mindkettőre
rápisilt. Mindkettő pozitív lett, ő pedig megijedt: jesszusom, ik-

*
Joubert.

278
rek!? Aztán rájött, hogy csak szimplán terhes. Mivel még nem
lehetett tudni, milyen nemű lesz az áldás, további teszteket
shoppingolt a férjével, és mindet lepisilte. Aztán ékszerdoboz-
ba csomagolva osztogatta a lebrunyált pálcákat, hadd örüljön
mindenki a családi, baráti körben, és persze a tévé- és lapszer-
kesztőségeknek is küldtek pár tucatot. Amikor megtudták, mit
várnak, ország-világra szóló bulit hívtak össze. Ott már csak
kék pisispálcákat osztogattak, kék lufikat engedtek fel a sztra-
toszférába, kék füstbombákat robbantottak, kék tortát ettek.
Utána emléklappal kedveskedtek, amelyre mindenki ráragaszt-
hatta a neki címzett szaporodási tesztet, és később kitehette a
falra, beüvegezve.
– Érzem már az otthonosságot – közlöm felvidultam.
– És hamarosan mindent elborít a pocaklakó, babuci, mell-
csi, szopcsi, hajcsi meg a többi nyálcsi dumcsi – bólogat Mar-
tin.
Ella meglebbenti az egyik magazint.
– Ezt is telezsúfolták ilyen cukrokkal. Szerintem főleg az ef-
féle nyalókák okozzák az inzulinrezisztenciát. Amúgy egyetlen
lapszámból se hiányozhat a melyik celeb hogyan szépül rovat.
Innen tudtam meg, hogy némelyeknek van például természetes
fiatalságért felelős orvosa, vagy mellcsere- és szemöldökkoor-
dinátora.
– Régebben sokkal könnyebb volt a pályaválasztás – jegyzi
meg öcsém. – Lehetett az ember királyi fősolymász, királyi
kézmosó, királyi patkányfogó vagy órafelhúzó, a hátsó lépcső
apródja, vagy királyi utódnemzés-figyelő. Most meg…?!
– Mikor jöttök végre? – jajdul a leány. – Annyira hiányoz-
tok!
– Amint elkaptuk a fő közvészt – feleli Martin. – Az ipse a
vérvonalát tekintve ruszki, de nincs akcentusa, mert itt szüle-
tett. Fura kiejtéssel legalább egy kicsit szórakoztató lenne.

279
 – Pedig a filmekben a ruszkik még egymás közt is akcentus-
sal beszélnek – mondja Cyd. – Az is mulatságos.
– Eljátsszuk? – indítványozza Ella.
Eljátsszák. Később azt is, hogyan kell meglepődni, ha az
ember pingvin.
Azután elalszom, mintha leütöttek volna.

Egyesek szerint az irodalmi rátermettség próbája az, vajon

képes-e valaki sírverset írni.
Szerintem az, hogy tud-e nevet adni egy cicának*

Talán csak átmenetileg, szünetel testenkívüli jö-

vés-menésem. Ha pedig alszom, mozzanatnyit sem
álmodom. Aggasztó.
Sokasodó ébrenléteimben az ablakhoz gurítom
magam, Ariettával együtt várva, hogy a futórózsa
a szobába kússzon, és az arcom előtt bontsa ki ék-
szerszép virágait. Mámorító illata már megérkezett, az egész
helyiséget belengi, egyszerre andalít álmodozásba és serkent,
hogy pattanjak fel, lóduljak élni.
Most lenne a legnagyobb szükség a kómaközi képességemre
a fő közvész megtalálásában, ahogy Martin a gyilokjártas Buf-
fint nevezte. Immár élőszóban közölhetném a nagyszerűekkel,
hol bujkál a bojnyik. És persze most (vagy már?) nem működik
a paraspiriség.
Megtapogatom a köntösöm zsebébe dugott telefont. Mivel
csak nemrég váltottam néhány szót Ellával és Uriannel, aztán

*
Samuel Butler.

280
Cyddel, majd Quasimodóval, a szüleimmel, Mamóval s főleg
Daniellel, és már azt is megnéztem a spéci applikációval, ki
merre jár, pihenni hagyom a ketyerét.
Könyvhöz jelenleg nincs türelmem. Fogok egy magazint,
celebinterjút olvasok. Ehhez sincs türelmem.
A riportalany olyannyira extrovertált, hogy épp csak az
aranyerét nem teszi közszemlére. Néhány éve nőül vetette ma-
gát egy agg krőzussal, azóta szitává posztolta a világot privát
röpcsivel, kabrióval, jachttal, rubinttal. Babaarcúra, Barbie-
alakúra szépíttette a teljes korpuszát, úszott a pénzben és az
összes óceánban, csilliónyi irigylőjét őt imádó rajongóseregnek
vélve. Úgy számolt, a megözvegyüléssel még rongyrázósabbá
válik majd az élete. Ám midőn ez bekövetkezett, hamar kide-
rült: ugrik a mesés örökség, a vagyon másé lesz. Krőzusné je-
lenleg a hírnévből próbál gazdagon ingyenélni.
– Muci, az élet nem fenékig mikulásbajusz – szomorkodom
félhangosan. – Ha már nincs miért sorscserét remélni veled, hí-
veid sürgősen faképnél hagynak. Lehullázódott az édes életed.
Így jár, aki nulla.
Továbblapozva rácsodálkozom még néhány bulvárlap-
töltelékre, s azon mélázva, hogy Ella vajon melyiküknek mi-
lyen óvodai jelet adna (kaloda, bőrkalap, bohócsipka stb.?), el-
szunyókálok.

Arra ocsúdom, hogy alighanem vizsgálatra tolnak. A neuro-

lógus agyi CT-t vagy effélét rendelt. Lövésem sincs, minek,
maradéktalanul az agyamnál vagyok! És úgysem találják meg a
kaput, amelyen másféle létállapotokba járkálok át. Az agykur-

281
kászás unalmas programnak ígérkezik, nem is érdemes feléb-
redni miatta.
Az ápoló végigröptet a folyosón. Betol a liftbe; nem szól
hozzám, nem lép ki mögülem. Tükör híján nem látom az arcát.
A parkolóban kezdek gyanút fogni.
Elrablóm sietve a közelben álló ponyvás teherautóhoz gurít,
és felsiklat a rámpán.
A platón várakozó két fickó megragad, és a vezetőfülkéhez
taszít a székkel. A kabin falához bilincselve két pokróccal leta-
kart, vonagló test hever.
A hátsó ponyva máris legördül, akár egy színházi függöny.
Homályba borulunk.
A tologató pasas előrerobogva az utasülésre pattan, és be-
vágja az ajtót.
A jármű padlógázzal indul, a két fegyveres strázsa majdnem
rám zuhan. Emiatti dühükben megrugdalják a padlón fekvő
foglyokat, egyikük ököllel fültöven vág.
Miután lezajlik a fülcsengés, hosszú percekig a városi köz-
lekedés hangjait hallom. Nem kell kábulatot tettetnem, voltam
már virgoncabb is. Nem moccanok, markolom a karfát, félár-
bócra konyult szemhéjam alól meredek kifelé.
A lassításoknál székem előrébb gurul, ilyenkor valamelyik
ökölagyú visszalöki a vezetőfülkéhez; eszükbe se jut, hogy be-
fékezzék. Ha rajtam múlik, megszerzik a kerekesszék-
jártasságot, hamarost.
Egyszercsak elhagyjuk a várost, nincs több lassulás, lámpá-
nál megállás. Folyamatosan haladunk, autópálya zúg körös-
köröttünk. A pótkocsit borító ponyvák suhognak a szélben.
A hátravezényelt két droid haptákban ácsorog, olykor a ve-
zetőfülke falához dőlnek. Mindketten tereptarka gúnyát, golyó-
álló lajbit viselnek. Combtokban tartják a stukit. Pózaikból

282
végtelen önhittség árad. Bakancsuk orra vassal bélelt: a meg-
rugdalt pokrócok alig mozdulnak.
A fékezések okozta gurulgatás során néhány pillanatig be-
láttam a vezetőfülkébe a homályos ablakon keresztül. Hárman
utaznak elöl. A sofőr és a mellette ülő, tabletet bámuló pasas
terepszinű gyakorlóban feszít. Az engem tologató fazon to-
vábbra is kórházi ruhában pompázik.
A sofőr csicska. A tologatós csicska. Őrzőim csicskák. Te-
hát a tabletes fickó a fődroid.
Időbe telik, mire képbe kerülök.
Ekkor Buffin is úgy dönt, felfedi kilétét. Az ablakocskát
megnyitva hátraszól:
– Hé, Denisa Wry! Hall engem?
– Ki maga? – kérdezem.
– Ki fogja találni! Még nem volt dolgunk egymással. Ne
sajnálja, majd most lesz! Tudom, maga ártatlan, legalábbis ve-
lem kapcsolatban. Ráadásul roki, de nem ezért fogom vízbe
fojtani. Az öccse pofátlanul pimaszkodott velem, a férje is ce-
fetül nyomul rám! Szemét módon beleköptek az olajozott biz-
niszembe! Ezért maga fog megfizetni! A padlón döglődő gyáva
fosokkal együtt! Így jár, aki elárul engem! Maga is lassú, kínos
halálra számítson. Amikor végül a vécébe nyomom a fejét, az
már a megváltás lesz! Az egészet filmre veszem, és elküldöm a
tetves családjának! Tudom, hogy fél. Nekem ennyi nem elég!
Máris kezdjen rettegni!
– Már nem is vagyok az eszméletemen – sóhajtom alig hall-
hatóan.
A fő közvésznek tényleg nincs akcentusa. Habár azzal se ta-
lálnám mulatságosnak.
– Ó, a felélesztésben zseniális vagyok! – biztosít kuncogva.
– A teljes kínzási repertoárt át fogja élni, akárhogy ájuldozna!
– Ez már az? – kérdezem.

283
 – Fogadjon meg egy tanácsot! Velem ne pimaszkodjon,
mert csak még pocsékabb lesz a halála!
Én is kedveskedem neki néhány tanáccsal, bár csak magam-
ban.
1) Ha elfogsz valakit, ne hagyj nála mobiltelefont!
2) Ne vedd semmibe a nőket! Semmilyen nőt!
3) Hallod ezt?
Nem hallja, vagy pedig az autópálya hétköznapi tartozéká-
nak véli a fölénk dübörgő helikoptert. Máskor igaza is lenne.
– Már nem tart sokáig! – kiabál hátra újfent. – Húsz perc
múlva a vesztőhelyen leszünk! Egy normálisan működő világ-
ban nincs szükség tolószékesekre! Véged van, nyomikám!
Annyira nem vagyok zsibbadt, amilyennek láttatom magam.
A körülöttem feszítő csicskák nem is törődnek velem.
A rotorzaj süketítővé válik, elnyomva minden egyéb hangot.
Az idegesedő pribékek a vezetőfülkébe néző ablakhoz tapadva
kifelé lesnek, hogy lássák, mi történik.
A dübörgés olyan közelről hallatszik, mintha a helikopter
épp a teherautón landolna.
Aztán a kocsi elé repül, kellőleg alacsonyan ahhoz, hogy a
nagyszerűek kidobálhassák a szöges útzárakat.
A kocsi többször egymás után nyelvharapósat zuttyan,
ahogy átrobog a tüskecsíkok fölött.
Aztán állandósul a döcögés. Pucér felniken zötyögünk.
A teherautó imbolyogva lassul.
Oldalvást a ponyva felhasad.
Belloq berepül a kapkodó droidok közé.
A nyakonvágós pribék ellendül mellőlem. Az üres comb-
tokhoz kapva észleli, hogy egy másodperccel hamarabb lenyúl-
tam a stukiját.

284
 A másik fickó buzgón tüzelne, ám Belloq a karjára sújt a
csuklóján rögzített karom formájú pengével, amellyel felvágta
a ponyvát. Most eret vág vele.
A stukker elrepül. A vérző böhömbika, sérüléséről tudomást
sem véve, a jövevénynek ugrik. A másik fickó betársul.
A három férfi kavarogva üti, hajigálja egymást.
Daniel ütésre használja a marokfegyverét. Lecsapja vele az
egyik pribéket, és lélegzethez jut.
Ellökdösöm magam a vezetőfülke falától. Gyors pillantással
észlelem, hogy a nagyszerűek a bezúzott szélvédőn át érintke-
zésbe léptek a végrehajtókkal.
A sofőr a kormányra borulva örökpasszívvá vált.
A kórházi ruhás fickót Lipowski markolja ki a nyakánál
fogva, és medvetáncot járat vele.
Buffin, a gyáva fő közvész, lélekszakadva távolodik az út
mentén, kezében géppisztollyal, nyomában Martinnal és Wyne-
nal. A helikopter fölötte lebeg.
Idebenn a vérző karú fickó a padlón ülve vasat kotor elő a
bokatokból, hogy lelője a társát aprító Belloqot. A kerekesszé-
ket előrelendítve páros lábbal rúgom fejbe az alattomozót.
A másik droid ekkor felém repül, nem önszántából. Szár-
nyaltában ő is tartalék stukkert vakar elő a sifonérból, és hasz-
nálni akarja.
Kétségeim ellenére rozzantan is pöpecül célzok.
Bár nem a vállát találom el, hanem telibe a mellényt.
Az ütés erejétől a böhömbika visszarepül Daniel keze ügyé-
be, és ő felteszi az i-re a pontot.
Amíg mi szenvedélyesen ölelőzünk, s ami engem illet, pi-
tyergek is, az út szélén menekülő Buffin visszapördül, és célba
veszi üldözőit.
A helikopter ajtajában ülő mesterlövész, Rühl Fresson erre a
mozdulatra vár.

285
 A fő közvész utolsó mozdulatára.

Júdáscsók a bizonyítékok hatására sem törik meg: körömsza-

kadtáig tagad, másokat vádol-mószerol, a családját érintő fe-
nyegetésre, kényszerítésre hivatkozik, mindenkit elátkoz.
A jelvényét kénytelen átadni, de a Tarek ridikült megtarthat-
ja. Dörren mögötte a fogdaajtó.
Mi pedig becsomagolunk némi ruhafélét, valamint az összes
macskát, Kleptót is beleértve, ám hátrahagyva az általa frissi-
ben hazacipelt hallókészüléket, prémes mamuszt, gumikacsát,
és elindulunk végre Donald tavához.
A kerekesszéket a csomagtartóban sem visszük magunkkal.
Jobban hiszünk a lovas- és ölelésterápiában.

286