1.

Tétel
A nap hatása a növényekre
A napsugárzás szerepe az egyik legfontosabb a növények életében. Az időjárás elemei közül
elsődleges szerepe a fénynek van, mint energiaforrás az asszimilációhoz szolgáltat
fényenergiát. A napenergiából a növény számára leghasznosabbak azok a sugarak, amelyek
részt vesznek a fotoszintézis folyamatában. A klorofillszíntesteket tartalmazó növényekben
lejátszódó,
fotokémiai reakciókhoz a kék-ibolya és a narancsvörös színeknek megfelelő hullámhosszú
sugarak alkalmasak. A zöld sugarakat visszaverik, ezért látszanak zöldnek a növények.
A termesztett növényfajok többsége teljes megvilágítást igényel, vagyis a szórt fény mellett a
közvetlen napfényt is megkívánják. A fénytényezők közül fontos még a fény erőssége vagy
intenzitása, melyet luxban mérünk, a megvilágítás időtartama vagy nappalhosszúság.
A megvilágítás erőssége alapján a növények eltérő igényűek.
Csoportjai:
- Fénykedvelő növények (heliofiták), kifejezetten igénylik az erős napfényt,
pl: napraforgó, kukorica, szőlő.
- Árnyékkedvelők (szkiofiták), a közvetlen, erős napfénytől károsodnak,
pl: gyöngyvirág, borostyán.
- Fény és árnyékkedvelők vagy árnyéktűrők (helioszkiofiták)
Virágzásukhoz erős fényt kívánnak, bírják a közvetlen megvilágítást, ugyanakkor a
részleges árnyékolást is jól tűrik, pl. réti füvek, évelők, gyomnövények.
A megvilágítás hossza vagy nappalok hossza a növények fejlődési szakaszait irányítja. A
növény testgyarapító vagy vegetatív növekedési szakaszból a generatív vagy reproduktív
virágképző, termésképző szakaszba megy át.
A megvilágítás időtartama szerint megkülönböztetünk:
- Hosszúnappalos növényeket, ide tartoznak a mérsékeltovi növények, amelyek 14-16 órás
megvilágítást igényelnek.
- Rövidnappalos növényeket, a trópusi és a szubtrópusi növények többsége tartozik ebbe a
csoportba. A mérsékelt övben a téli félévben fejlesztenek önmaguktól virágot, 10-12 óránál
rövidebb megvilágítást igényelnek.
- Nappal szemben közömbös növények, amelyek a megvilágítás hosszára nem érzékenyek
(árpa, bab).

A hőmérséklet hatása a növényekre

A növény életműködéséhez, növekedéséhez és fejlődéséhez megfelelő hőmérsékletet igényel,
ezért a hőmérséklet a növény állandó életfeltétele is.
A hőmérséklet általában a növény életjelenségeinek gyorsaságát, a felépítő és lebontó
biokémiai folyamatok sebességét szabályozza. Nappal különösen élénkek az életfolyamatok,
de az anyagforgalom és a légzés szakadatlanul, éjjelnappal folytatódik, még nyugalmi
állapotban is lélegzik a betárolt termény, a száraz vetőmag is. A növények életműködése csak
meghatározott hőmérsékleti határok között lehetséges.
- Minimális hőmérséklet: az a hőmérséklet, amikor már tapasztalható
növekedés.
- Optimális hőmérséklet: az a hőmérséklet, amikor a legkedvezőbb a
növekedés.
- Maximális hőmérséklet: az a hőmérséklet, amikor életfolyamat még
lejátszódik.
A hőmérsékleti értékek fajonként, fajtánként külonbözőek lehetnek és a növény fenofázisai
szerint is változóak. A növény hőigénye öröklött tulajdonság. A mérsékeltövi kultúrnövények
optimális növekedési hőmérséklete
10-30 oC,közötti a maximális érték 30oC.
A talaj hőmérséklete különös jelentőséggel bír a növények életében. A kellően felmelegedett
talajban indulhat meg a magvak csírázása, ezért a talajhőmérséklet döntő a vetés időpontja
szempontjából, de a talajéletre és a tápanyag feltáródásra is hatással van.
Alacsony hőmérsékleten, ha az talajfaggyal is párosul, megszűnik a tápanyagfelvétel és
lombhullással, illetve növénypusztulással jár. A téli hideg elviselésének mértéke jelenti a
télállóságot.
A fagyállóság a bármelykor fellépő faggyal szembeni ellenálló képességet jelenti. A
növények fagyállósága és télállósága függ a fajtól, fajtától, valamint a növény fejlettségétől.
A fagykárok formái:
Az elfagyás, a sejtnedv megfagyása a növényen részlegesen jelentkezik, elsősorban a tavaszi
fagyok okozzák. Kifagyás során a protoplazma megfagy, elvíztelenedik, és a növény gyorsan
elpusztul. Télen hótakaró nélküli hosszantartó erős fagyhatás okozza. A felfagyás során az
éjszakai fagy és a nappali olvadás miatt a növények a talajból kiemelkednek, gyökereik
elszakadoznak, és a növény elpusztulhat. Hazánkban a késő tavaszi fagyok
okozzák a legtöbb kárt, ennek oka a derült, késő tavaszi éjszakákon a talaj erős kisugárzása.
Előfordulhat akkor is, ha derült időben fagypont alatti hőmérsékletű levegő áramlik be
hozzánk idegen területekről.
A tavaszi fagyok elleni védekezés módjai:
Takarás: A növényeket szalma, lomb, kukoricaszár, fólia, üveg és egyéb anyagokkal fedjük
be, így gátoljuk a talaj hőkisugárzását.
Füstölés, ködfejlesztés: Nedves lomb, szalma, rozs elégetésekor nehéz, nedves füst
keletkezik, ez mesterséges felhőként megakadályozza a hőkisugárzást.
Fűtés: A talaj felett elhelyezkedő levegőt fűtik fel. Erre a célra olajtüzelésű kályhák
alkalmasak.
Öntözés: A permetező öntözés a legalkalmasabb. A növény felületére vékony jégrétegben
ráfagy az öntözővíz, így 0oC körüli hőmérsékleten tartja a növényt. A víz fagyásakor hő
szabadul fel. (1 g vízi336 J).
A túl magas hőmérséklet a növény két alapvető funkcióját az asszimiláció és a légzés arányát
zavarja meg. A magas hőmérséklet egy határon túl már jobban kedvez a lebontó folyamatnak,
a légzésnek, mint a gyarapodást szolgáló asszimilációnak. A növény az erős felmelegedéssel
szemben a párologtatás fokozásával hűti magát, amíg van felvehető víz a talajban. Nagy
melegben, tűző napsütésben a leveleken perzselési, napégési foltok is keletkezhetnek.

A szél hatása a növényekre

A vízszintes irányú légmozgást szélnek nevezzük. A levegő állandóan mozgásban van, emiatt
a levegő fizikai tulajdonságai is folyamatosan változnak. A légmozgás okozza a növény körül
a légcserét, gyorsítja a párolgást, ez száraz időjárás esetén különösen káros.
A talajnedvesség elpárologtatásával csökkenti a talaj vízkészletét. A viharos erejű széltől a
növények megdőlnek, nehezebbé válik az aratás, betakarítás.
Az erős szél a lazaszerkezetű, könnyű talajokon a termőtalaj részecskéit felkapja és elhordja.
A szélnek ezt a káros munkáját deflációnak nevezzük

Az agrometeorológia fogalma:
Az agrometeorológia a meteorológiai tudományok egyik ága. Feladata, hogy az időjárás és
éghajlat változásait figyelembe véve a növényekre való hatását vizsgálja, és a tapasztalatokat
a növénytermesztés, termelés és tudatos földhasználat szolgálatába állítsa. Foglalkozik a
növények élő környezetével is, a növényi kártevők és kórokozók megjelenésével, kártételével
az időjárási tényezők függvényében.

Növényfenológia

Növény jelenség vagy növényéletjelenség, a növények életfázisainak az évszaknak bizonyos

idejében való nyilatkozata, tehát növényfeljődés fokazatainak a klímától való függése.

Kritikus időszak

A kritikus időszak a legtöbb növény életében megtalálható. Jelentkezését meghatározza a

növény és az uralkodó időjárás (pl aszály  vizhiány). Ebben a stádiumban a növény
valamilyen minőségi változásban van. Ilyen állapot a rügyek differenciálódása, a virágzás, a
terméskötés, az intenzív termésnövekedés, és a gumó-, valamint a gyökérfejlődés.

A mállás lehet:
- Fizikai mállás, vagyis a tulajdonképpeni aprózódás. az aprózódás során a kőzetek a
külső erők hatására szétaprózódnak, egyre kisebbek lesznek, s alkotórészeikre esnek
szét.
- Kémiai mállás, mely a víz oldó hatására következik be. A víz kiváló oldószer a
benne oldott savak (szénsav, kénsav, humusz) következtében. Vegyi folyamat, mely a
kőzetek vegyi tulajdonságaiban hoz létre változást. A keletkező anyag a málladék.
- Biológiai mállás, mely a talaj élővilágának, a növények gyökerének bomlasztó
hatására következik be. A zuzmók, a gombák mikroorganizmusok tevékenysége révén
a lebomló szerves anyagokból humusz keletkezik, és idővel a kőzetmálladék
növénytermesztésre alkalmas termékeny talajjá alakul.
 2. Tétel

A talaj mechanikai szemcseösszetétele

Tapintással érzékeljük a fizikai talajféleségek közötti különbségeket.
A teszt értékelését a 2. táblázat mutatja be.

Fizikai talajféleségek

1. ábra Az ujj próba

Fizikai talajfélesége Jellemzői

Homok érdes tapintatú
Vályog puha tapintású, könnyen morzsolható
nedvesen képlékeny vagy száraz
Agyag állapotban kemény, nem alakítható

2. táblázat Az ujj-próba értékelése

KÖTÖTTSÉG
A kötöttség a talaj művelő eszközzel szembeni ellenállását jelenti. Meghatározása az
Arany-féle kötöttségi szám (KA) alapján történik, amely a fizikai talajféleség legfontosabb
jellemzője.

A talaj morfológiai szerkezete

A talaj szerkezetén a talajrészecskék térbeli elrendeződését értjük. A talaj szilárd

alkotórészei a kolloidok hatására összetapadnak, és tömörebb, vagy lazább
szemcsehalmazokat alkotnak. Kolloidok hiányában a vázrészek nem tapadnak össze
(pl. homok talaj) szerkezet nélküli talajról beszélünk. (3. ábra)

3. ábra A morfológiai szerkezet elemei (Stefanovits, 1992)

 Szerkezet nélküli talajok
 Szerkezetes talajok
 A szerkezet alak és forma szerint:
 Köbös szerkezetű
 Lemezes szerkezetű
 Hasábos szerkezetű

DUZZADÁS-ZSUGORODÁS

Következménye a felszín és az altalaj kémiájának és biológiaijellemzőinek méteres vagy még

annál rövidebb távolságon belüli megváltozása.

AGYAG-ISZAP TARTALOM MEGHATÁROZÁS (LI%)

A talaj szemcseösszetétele meghatározza annak, adszorpciós és kötőképességét

Higroszkóposság

A higroszkóposság a száraz talajnak azon tulajdonsága, hogy a levegőből is képes a

nedvességet megkötni. A felvett víz mennyisége a levegő páratartalmán kívül a talaj
szemcseösszetételétől függ.

ÖTÓRÁS KAPILLÁRIS VÍZEMELÉS

A talajok kapillarizáltságuk mértékének megfelelően vezetik a vizet. A kolloidokban

szegényebbek jobban (pl. homok), a kolloidokban gazdagabbak kevésbé, mert a kolloidok
megduzzadva elzárják a hajszálcsöveket. (2. ábra)
2. ábra A talajok 5 órás kapilláris vízemelése

Hézagtérfogat

A hézagtérfogat a talajban lévő vízzel és levegővel (vagy csak egyikével) kitöltött hézagok
térfogatának és a teljes térfogatának a viszonyszáma. Jele: n, értékeét rendszerint %-ban
fejezzük ki. A térfogat függ a rétegek keletkezésének módjától, a szemelosztási görbe
lefutásától, a víztartalomtól és a szemcsék alakjától.

Vízformák a talajban

A: Szabad víz, növények számára felvehető,

Gravitációs víz (nagyobb hézagokban lefelé áramló víz)
Kapilláris víz (kisebb hézagok a gravitációval szemben visszatartják a vízet.
B: Holtvíz: a növény nem tudja fekvenni
Adszorpciós víz: a talajkolloidokhoz nagyobb erővel kötödő vízmolekkulás, amit a gyökér
szívó ereje nem tud felülmúlni.
Kémiailag kötött víz: taaljkolloidokban kémiailag kötött víz
Biológiailag kötött víz, ahol a talajban élő szervezetekben találtahó meg.

Vízkapacitás: az a víz, amit a talaj a gravitációs erővel visszatud tartani. Jele: Vk

Hasznosítható vízkészlet (DV): az a vízmennyiség amelyet a növények a szabadföldi

vízkapacitásig telitett talajból felvehetnek, hasznosithatnak („diszponibilis víz”)

Holtvíz tartalom (HV): az a nedvességtartalom, amelynél a növényen tartós hervadás jelei

figyelhetőek meg (hervadáspont) konvencionálisan. Tényleges értéke függ a növénytől,
győkérzetének a sejtnedv-koncetráció által meg határozott „szívóerejétől” nagy párologató
felület és gyér győkérzetű (pl. saláta).

Hő- és levegőgazdálkodás

Nagy hézagtérfogatú homok talajok:

könnyen felmelegedő levegős talajok. Vízbefogadó képességük nagy, de vízmegtartó
képességük (Vk) kicsi, így vízgazdálkodásuk is gyenge

Kis hézagtérfogatú kötött agyagos talajok:

levegőtlen talajok, amelyek nehezen melegednek fel (hideg talajok). Bennük a levegőtlenség
szervesamyag felhalmozodást eredményez, ami a holtvíztartalmát növeli. Vízbefogadó
képeségük kicsi, vízmegtartó képességük nagy, vízgazdálkodásuk is rossz.

Közepes hézagtérfogatú aprómorzsás szerkezetű talajok:

Víz : levegő = 70 : 30. Víz-, levegő- és hőgazdálkodásuk legjobb, ami az aprómorzsák közötti
kapilláris hézagoknak köszönhető. Ezen nagyságú hézagok teszik lehetővé a víz lefelé és
felfeé történő mozgását és a legnagyobb szabad vízforma szolgáltatást a növények részére.

A talaj kémiai tulajdonságai

Talajkolloidok: A kolloidok kis méretű anyagi részecskék a talajban. Ezek határozzák meg a
talajszerkezetet, amely a talaj összes tulajdonságáa kihat, talaj termőképességét befolyásolja.
Típusai:
 Ásványi kolloidok
 Szerves kolloidok

A talajkémhatásának kialakításában a talajkolloidoknak döntő szerepük van. A kolloidok

felületén megkötődő ionok közül a hidrogén túlsúlya savanyú, a kalcium, vagy a nátrium
többlet lúgos irányba tolja el a talajkémhatását.

A talaj kémhatása pH-érték

erősen savanyú 4,5-nél kisebb
savanyú 4,5-5,5
gyengén savanyú 5,5-6,5
semleges 6,5-7,5
gyengén lúgos 7,5-8,2
lúgos 8,2-9,0
erősen lúgos 9-nél nagyobb

4. táblázat A talajok csoportosítása kémhatásuk alapján

 3. Tétel

A talaj élőlényeinek csoportosítása

A talajélőlényeket három csoportba soroljuk:
 A szerves anyagot felépítő szervezetek szervetlen anyagokból szerves anyagot
tudnak előállítani. Ide tartoznak a zöld növények és néhány baktériumfaj, mint például a
levegő szabad nitrogénjét megkötni képes Nitrosomonas, Nitrobacter és Azotobacter fajok.
 A szerves anyagot fogyasztó szervezetek a talaj szerves anyagait táplálkozásra
használják fel, ezáltal a szerves anyag aprózódik. A talajban élő állatok (fonálférgek,
gyűrűsférgek, ízeltlábúak és gerincesek) járataikkal javítják a talaj pórustérfogatát,
vízgazdálkodását és hőháztartását, maradványaik gyarapítják a talaj szerves anyag készletét.
 A szerves anyagot elbontó szervezetek a mikroorganizmusok. A növényen és
gyökereiken különböző állatok és mikroszervezetek élnek, melyek a növényekkel együtt
elhalva a talajba kerülnek. Ezek szerves anyagát a lebontó szervezetek táplálékként
hasznosítják. A folyamat eredménye a tápanyagdúsulás a talajban.
A mezőgazdasági termelés szempontjából mindhárom csoporton belül egyaránt vannak
hasznos, közömbös és káros élőlények.

A talaj hasznos mikroorganizmusai

A temőtalajban hasznos mikroorganizmusok milliárdjai élnek. Feladatuk a szerves anyagok

egyszerűbb vegyületekké, végső fokon ásványi anyagokká bontása.
Legnagyobb szerepük ebben a baktériumoknak és a gombáknak van.

Baktériumok

A baktériumok egysejtű, általában hasadással szaporodó, önálló anyagcserével rendelkező

szervezetek. Kedvező körülmények között számuk hirtelen képes megsokszorozódni. A
növénytermesztésben hasznos baktériumok felszaporodását segítik mindazon eljárások,
amelyek a talajok víz-, levegő- és hőháztartását optimalizálják.
A szénhidrátbontó baktériumok az összetett szénhidrátokat (lignin, cellulóz) egyszerű
cukrokká (glükóz, fruktóz) bontják. A virágzás után talajba kerülő és a fás szárú növények
elbontása nagy cellulóz és lignin tartalmuk miatt, hosszabb ideig tartó folyamat. A lebontás
gyorsasága oxigénfüggő tevékenység. Levegőtlen körülmények között igen lassú, levegős
körülmények esetén kielégítő gyorsaságú. A szénhidrátbontó baktériumok teste nagyrészt
fehérje, ezért életműködésükhöz nitrogénre van szükségük, amit a növényi maradványokból
nyernek. A legkedvezőbb a bontási tevékenységük akkor, ha táplálékuk C/N aránya20/1.
A nitrogénmegkötő baktériumok a légköri nitrogént képesek megkötni a talajban. A
szabadon élő Azotobacter fajok és a pillangósok gyökerén szimbiózisban é1ő Rhizobium
fajok közülük a legfontosabbak. Mindkét nitrogénmegkötő nemzetség levegős körülmények
között életképes.
A talaj szerves kötésű nitrogénjét az ammonifikáló baktériumok szabadítják fel a
növények számára. Hatásukra a szerves nitrogén ammóniává alakul, s a folyamat
eredményeként keletkező ammónium (NH4)-ionok vagy a talajkolloidok felületén kötődnek
meg, vagy gyors ütemben nitrifikálódnak, esetleg a talajból elillannak.
A nitrifikáló baktériumok az ammóniát először nitritté, majd nitráttá oxidálják. Sok
levegőt igényelnek a talajban és érzékenyen reagálnak a talajkémhatás változására. Legjobban
a semleges kémhatású talajokat kedvelik.
Levegőtlen körülmények között a talajban anaerob baktériumok szaporodnak el. Így a
denitrifikáló baktériumok a nitritet elemi nitrogénné alakítják át. A keletkező
nitrogénforma a növények számára nem hasznosul. A nitrátredukáló baktériumok a
nitrátot ammóniává alakítják, aminek nagy része elillan a talajból, mert a levegőtlen
körülmények miatt nem tud oxidálódni. Az anaerob baktériumok elszaporodását a
talajlazításával lehet megelőzni, illetve gátolni.

Gombák

A talajban élő gombák növényi maradványokból élnek. Gombafonalakból ál1ó

micéliumtelepeik szerves anyagokat bontanak le, vagy az élő növényi részeket támadják
meg. A baktériumok szerepét savanyú kémhatású talajokon képesek átvenni.

A humusz

A talajba jutó szerves anyag átalakulása és bomlása a humifikáció. A humusz

keletezésének első lépcsőjében a talajlakó állatok felaprózzák a szerves anyagot. A következő
lépésben a bonyolult felépítésű szerves anyagok a mikroorganizmusok és egyéb kémiai
hatások révén építő elemeikre esnek szét. A bomlás során bonyolult összetételű, kolloid
méretű, sötét színű vegyületek is keletkeznek, melyeket nagyrészt humuszsavak alkotnak.
A humusz növényi, állati és bakteriális eredetű, sötét színű, kolloid tulajdonságú
anyagkeverék, mely a talaj mikroorgunizmusainak hatására alakul ki.

A humusz tulajdonságai, szerepe a talajban

A humusz rendkívül összetett anyag, egyes vegyületeit a mai napig sem lehetett kémiailag
meghatározni. Alkotóelemeinek túlnyomó része a humuszsavak közé tartozik, melyek nagy
molekulájú, vízben oldódó savak. A humuszsavak sói a humátok. Leggyakoribb képviselői a
Ca-, Mg-, Na-humátok. A humusz kolloid természetű anyag, így nagy az adszorbeáló
képessége. A Ca-humátok révén a humusz könnyen kougulálja a talajrészeket, így
segítve ezzel a morzsás talajszerkezet kialakulását. A morzsás talajszerkezet ugyanakkor
kedvező víz-, levegő és hőháztartást alakít ki a talajokban. A magas humusztartalom nagyobb
holtvíztartalommal is jár. Vízmegkötő képessége miatt a nagy humusztartalmú, nedves talajok
lassabban melegednek.
A növények nitrogénigényük jelentős részét fedezhetik a humusz elbontásából.
A humusztartalom alapján történő talajosztályozást a következő táblázat mutatja be.
A humusz fajtái

Azokat a humuszanyagokat, amelyek könnyen elbomlanak és a növények számára felvehető

tápanyagot szolgáltatnak, tápláló humusznak hívjuk. A nehezebben feltáródó
humuszanyagoknak a talajszerkezet kialakításában van szerepe, ez a tartós humusz.
A különböző humuszformák eltérő körülmények között alakulnak ki. A barnásszürke humusz
aerob (levegős körülményeket igénylő) baktériumok hatására alakul ki. Leginkább a mezőségi
talajokra jellemző. Az anaerob (levegőtlen körülményeket igénylő) baktériumok
közreműködésével kialakult nyálkás tapintatú, barnás-fekete humusz a réti talajokban gyakori.
Az erdőtalajokra jellemző vörösesbarna humusz a gombák révén keletkezik.
A kálcium-humátok kialakulásával szelíd humusz keletkezik. Azt a humuszt, amely olyan
erősen képes összeragasztani a talajrészeket, hogy azt a víz nem tudja könnyen szétiszapolni,
aktív humusznak hívjuk.

A talaj érettsége és termőképessége

A növénytermesztő különböző agrotechnikai eljárásokkal (növényi sorrend megválasztása,

talajművelés, tápanyag-gazdálkodás. öntözés stb.) a növények számára kedvező
körülményeket igyekszik teremteni, azaz a morzsás talajszerkezet kialakítására törekszik. A
talajnak a mikrobiológiai hatásokra kialakult, növénytermesztésre legkedvezőbb
állapota a talajérettség. Az érett talaj nyirkos, sötét színű, porhanyós és könnyen művelhető.
Megszagolva kellemes földszagot érzünk. A talajérettség nem állandó tulajdonság, általában
a termesztett növény alatt a tenyészidő végére megszűnik. Hosszan tartó szárazság, belvíz
okozta levegőtlenség, a gyakori talajműveléssel járó, vagy heves záporok okozta
szerkezetrombolás megszünteti a mikroorganizmusok számár a kedvező feltételeket.
Amennyiben a növények életfeltételei közül bármelyik hiányzik, akkor élettevékenységükben
zavar következik be, termés átlaguk csökken. A termés mennyiségét, mindig az a tényező
határozza meg, amelyik a legkisebb mértékben áll rendelkezésre.
A talajerő-gazdálkodás azoknak az eljárásoknak az ésszerű és okszerű sorrendje,
melynek révén kialakítjuk és fenntartjuk a talaj termőképességét.
 4. tétel
A talajok genetikai osztályozása
A Magyarországon alkalmazott talajosztályozás genetikai és talajföldrajzi elvekre épül
- A talajokat a bennük lejátszódó folyamatok alapján osztályozza,
-a talajokat fejlődésükben vizsgálja (talajtípusok),
-talajképződés körülményeit figyelembe veszi,
-földrajzi adottságokból adódó eltéréseket szem előtt tartja,

A talajban ható folyamat párok:

szerves anyag felhalmozódás – szerves anyag lebomlás
kilúgzás – felhalmozódás
agyagosodás – agyagszétesés (podzolosodás)
nedvesedés – száradás
felmelegedés – lehűlés
oxidáció-redukció

A talajban sosem csak egy folyamat zajlik, hanem folyamattársulások a jellemzők.

A fő talajtípusok és kapcsolata(Stefanovits Pál)

10. ábra Fő talajtípusok és kapcsolatuk (Stefanovits Pál)

Az ábrán jól láthatók a genetikai talajosztályozás törvényszerűségei. A főtípusokat három

csoportba soroljuk. A romtalajokhoz tartozó típusok állandóan változnak a külső és belső
tényezők hatására. Az éghajlati hatásra képződött vagy zonális talajok kialakulását elsősorban
a ráhullott csapadékvíz irányítja. A víz hatására képződött azonális vagy hidromort talajok
kialakulásában a csapadékon kívül az időszakos vízborításnak és a felszín közeli talajvíznek
van döntő szerepe.
Váztalajok
A váztalajok főtípusába azok a talajok tartoznak, amelyek képződésében a biológiai
folyamatok hatása korlátozott. E "korlátozás" lehet a talajképző kőzet tulajdonságainak
következménye, vagy származhat a felszín állandó, gyors változásából (erős erózió,
defláció). A talajképződés folyamatához csak rövid idő áll rendelkezésre.
Általában gyér növénytakaró borítja e talajokat, a humuszosodási folyamat többnyire
gyenge. Gyakran jelentős víz- és szélerózió-okozta talajpusztulás rombolja szelvényüket,
homokszemcsék mozgása alakítja, rendezi át ismételten felszínüket javítás nélkül nem lehet
vagy célszerű rajta növényt termeszteni.
Termeszthető növények: a humusztartalomtól függően alkalmas rozs, burgonya, dohány,
szőlő és gyümölcs termesztésére. Duna- Tisza köze, Nyirség, Dél- Somogy térségében
jellemző.
Típusai:
Köves sziklás váztalajok
Kavicsos váztalajok
Földes kopárok
Futóhomok
Humuszos homok

Kőzethatású talajok
Ebbe a főtípusba tartoznak azok a talajok, amelyeknél döntő szerep a talajképző kőzetnek
jutott. Emellett elsősorban a humuszképződés, a szerves-ásványi kolloidok kialakulása
jellemző.
Természetes növényzetük: sziklafüves társulások, erősen füves cserjések, vagy letörpült
erdők. A szerves anyag nagyobb részét a dús füves aljnövényzet szolgáltatja.
Szélsőséges mikroklímatikus viszonyok jellemzik területüket. Erősen felmelegedő, széljárta,
sekély termőrétegű területek. Szélsőséges vízháztartás hatásaként egy tavaszi nedves, majd
egy hosszú, száraz nyári időszak lép fel. Télen a talajszelvény teljes egészében átfagy, így a
szélsőséges talaj-klimatikus viszonyok miatt a biológiai tevékenység egy tavaszi erős
szervesanyag termelő időszakra, valamint egy hosszú nyári és téli "pangó" időszakra oszlik.
Termeszthető növények: gabona, napraforgó, vörös here (humuszkarbonát talajon)
Típusai:
Humuszkarbonát talajok
Rendzina talajok
Erubáz (fekete nyirok)

Közép- és délkelet európai barna erdőtalajok

A magyarországi erdőtalajok 40%-a barna erdőtalajok típusába sorolható.
Nagy víztartó képességgel rendelkeznek. A tavaszi felmelegedés lassúbb és egyenletesebb
mint a mezőké. A szerves anyag elbomlása aerob körülmények között gombák hatására
megy végbe. A szerves anyag legnagyobb része eloxidálódik, széndioxiddá alakul. Így az
évről-évre szaporodó szerves anyag nem halmozódhat fel túlságosan a talaj felszínén, hanem
állandóan elfogy. Az avartakaró bomlása közben a mikroorganizmusok humuszsavakat
termelnek, ezért állandóan sav tartalmú oldatok szivárognak lefelé a talajszelvénybe.
A Dunántúli- és Északi-középhegységben gyakori ez a főtípus. Termeszthető növények: a
legtöbb gazdasági növény termeszthető.
Típusai:
Agyagbemosódásos barna erdőtalaj
Pangóvizes barna erdőtalaj
Ramman-féle barnaföld
Kovárványos barna erdőtalaj
Karbonátmaradványos barna erdőtalaj
Csernozjom barna erdőtalaj

Csernozjom (mezőségi) talajok

Kontinentális klímán, sztyepp növényzet alatt kalciumban gazdag alapkőzeten alakultak ki.
Az „A” szint humuszban gazdag és többé-kevésbé morzsás szerkezetet mutat.
Humusztartalma többnyire 4-5%, néha magasabb. A megművelt 28-30 cm vastag legfelső
szintben többnyire már leromlott a szerkezet. A talaj nem önálló rögöcskékből áll, de már
aránylag kis nyomásra, apró morzsákra morzsolható szét. Ezek a morzsák igen kis
aggregátumokból állnak. Nagyságuk többnyire kisebb 1 mm-nél. Az A szint mélyebb
részében a talajmorzsa szerkezete többnyire valamivel jobb. Itt már gyakran 2-3 mm
nagyságú morzsákat találunk. Az A szint vastagsága leggyakrabban 40-50 cm.
A „B” szint Átmeneti szint a fekete vagy sötétbarna humuszos szint és a világossárga
alapkőzet között. A humusz csökkenése fokozatos. Nyelvek, hullámok nyúlnak le a
világosabb szintbe. A B szintnek többnyire szintén apró rögöcskékből álló szerkezete van.
A „C” szint az alapkőzet leggyakrabban lösz. Világossárga, meszes fonom porból álló
kőzet, melynek sajátos, igen apró aggregátumokból álló szerkezete van.
Termeszthető növények: mezőgazdasági termesztésre a leginkább alkalmas talajtípus.
Debrecen, Szolnok Békés, Csongrád, a Bácskai rész, Tolna, Baranya löszhátain fordul elő.
Típusai:
Kilúgzott csernozjom
Mészlepedékes csernozjom
Réti csernozjom
Öntés csernozjom

Szikes talajok
A talajok elszikesedésének folyamatát a nátrium sók felhalmozódása okozza. A szikes
talajok legjellegzetesebb sajátossága a vízzel szemben való viselkedés. Nedvesen
elfolyósodnak, sajátos pépes állapotúvá válnak. Az átázott szikes talajban a víz kapilláris
mozgása lehetetlenné válik.
Kedvezőtlen tulajdonságai miatt, szántóföldi hasznosítása korlátozott
Kiszáradva a szikes talajok kőkeményekké válnak. Összerepedeznek és száraz állapotban
majdnem megművelhetetlenek (perc talajok). A szikes talajoknak rendkívül rossz a
vízgazdálkodásuk. Nyáron, esős időben a talaj felszíne 1-2 cm mélyen teljesen szétázik. A
talaj vízvezető képessége jóformán teljesen megszűnik. A víz megáll a talaj felszínén és a
szikes területet tócsák borítják. Ha azonban a talaj szelvényét megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk,
hogy már 5-10 cm mélyen a talaj teljesen száraz.
A rossz vízgazdálkodás miatt a szikeseken sok esetben kimondottan szárazságtűrő növények
élnek, főleg legeltetésre alkalmasak.

A szikes talajok terméketlenségének okai:

-A talajok szélsőségesen rossz vízgazdálkodása.
-A szikes talajok oldható sótartalma.
-Erősen lúgos kémhatás..
Szikes talajok a Hortobágy, Kiskunság, Tisza és a Körösök mentén találhatók.
Típusai:
A szoloncsák típusú talajokban a feltalajban van a legerőteljesebb sófelhalmozódás.
A vízben oldható sók nagy része szóda, ritkább esetben konyhasó A feltalaj színe szárazon
fehér vagy világosszürke, a felszínen a sziksó, kivirágzik (sóvirágzás). A talajvíz 1 m-nél
közelebb van a felszínhez, és sok oldott sót tartalmaz. A legrosszabb, legértéktelenebb
szikesek növények termesztésére alkalmatlanok, a Kiskunságban foltokban találhatók.

A szikesek másik típusa szolonyec szikes talajok. A Hortobágyon, a Tisza és Körösök

vidékén találhatók. A nátriumsók (NaCl) a talaj mélyebb rétegeibe mosódnak. A talajvíz
szintje 2-3 m mélységben található. A szikesek közül a legtermékenyebb talajok.
Termeszthető növények: javítás ( pl.: meszezés, istállótrágyázás ) után rizs és gabonafélék-
jellemzően búza – termeszthetők rajta

Réti talajok
Az időszakosan vízzel borított területeken lágyszárú, savanyúfüves növényzet alatt
képződött. A vízhatásra beálló levegőtlenség jellegzetes szervesanyag-képződést és az
ásványi részek redukcióját okozza. Eredményeképpen sötét színű, ragacsos humusz
képződik, mely nehezen művelhető felszínt képez. A mélyebb rétegekben, anaerob
környezetben a három vegyértékű vas két vegyértékűvé redukálódik, és összegyűlve
kialakulnak a kékes, zöldes glejrétegek. A glej a gyökerek számára mérgező hatású.
Tömődött, rossz szerkezetű, levegőtlen talajok. Az alföldi folyók öntésterületein és a
hegyvidékek völgyeiben alakultak ki.
Típusai:
Szoloncsákos réti talaj
Szolonyeces réti talaj
Típusos réti talaj
Öntés réti talaj
Termeszthető növények: Altalajlazítással, mélyszántással és meszezéssel javíthatjuk a
szerkezetét ezt követően a legfőbb növényeink termeszthetők e talajon.

Láptalajok
A láptalajok fő típusába tartozó talajok állandó vízborítás alatt képződtek. Az állandó
vízhatás következményeként a vízi növényzet (nád, sás, káka) elhalása után a szerves
maradványok a víz alatt levegőtlen környezetben bomlanak el. A humifikáció ilyen
esetekben tőzegesedéssel társul, ezt nevezzük tőzeglápnak.
Típusai:
Tőzegláp
Mohaláp
Rétláp
A láptalajok másik típusa a mohaláp. Képződése igen hűvös, csapadékos éghajlat alatt
történik, a tőzegmoha szerves anyagának humifikálódása útján, erősen savanyú tőzeg
képződik. Középhegységeink erdeiben, a lefolyástalan mélyedésekben, kis foltokban
találhatók. Különleges növényviláguk miatt védett helyek.

A harmadik típust a rétláp talajok képezik. Az állandó vízborítás vagy vízbőség hatására
felhalmozódó szerves anyagból különböző vastagságú tőzegréteg képződik. A tőzegréteg a
felszínen, levegős körülmények között oxidálódik, ennek következménye a fekete, könnyű
morzsákból álló feltalaj, a kotu . A jól humifikált tőzeg jó nedvszívó, ezért a kertészetekben
termesztő közegként használjuk fel.
A Hanság, a Kis-Balaton, Sárrétek, az Ecsedi-láp területén találhatók.
Termeszthető növények: A javított láptalajok kiválóan alkalmasak gumós és
gyökérnövények termesztésére.

A mocsári és ártéri erdők talajai

Ebbe a főtípusba sorolt talajok kialakulását az állandó vízbőség irányítja, és ehhez az erdők
talajalakító hatása is társul. A nedvesség és a fás növényzet hatására erősen savanyúak,
és jelentős a glejképződés. A Tisza és a Szamos között szórványfoltokban találhatók.
Termeszthető növények: a rossz a víz- és levegőgazdálkodásuk, termesztési szempontból
kedvezőtlenek.

A folyó vizek és a tavak üledékeinek és hordalékainak talajai

A talajképződési folyamat kialakulását az időszakonként megismétlődő áradások és az ezek
után visszamaradó üledék gátolja. A humuszosodás a gyakori változás miatt jelentéktelen.
Nincs szintekre tagolódás. Az üledék - és hordaléktalajok kevés szerves anyagot tartalmaznak.
Típusai:

nyers öntéstalajok
A folyóvizek és tavak fiatal képződményei, melyek szárazra kerülve a növényzet
megtelepedésére alkalmassá válnak. A humuszosodás jelentéktelen. Az ismétlődő vízborítás a
megtelepedő növényzetet is ellepi, és mindig újabb hordalék önti el a kialakuló feltalajt,
emiatt a talajképződés mindig újra indul.
Termeszthető növények: Árterületeken előfordulhat a tavaszi túlnedvesedés, emiatt rövid
tenyészidejű kertészeti kultúrákkal hasznosíthatók.

Humuszos öntéstalajok ott képződik, ahol az ártér hosszabb ideje mentesült az áradástól. A
talajképződés folyamataiban a humuszosodás megfigyelhető. A humuszos réteg 20-40 cm
vastag. Folyószabályozás után váltak hasznosíthatókká. A Duna menti öntéstalajok meszesek,
a Rába, a Tisza és a Körösök vidékén savanyú kémhatásúak.
Termeszthető növények: a meszes öntéstalajokon jellemzően búzát, árpát, napraforgót,
cukorrépát, a savanyú öntéstalajokon rozsot, kukoricát érdemes termeszteni.

Lejtőhordalék talajok esetében a hordalék anyaga a közvetlen környezetből

származik. Összetételük attól függ, hogy milyen talajtípus található a magasabban fekvő
helyeken, ezek milyen mértékben erodáltak, és a talajpusztulás a talajképző
kőzetet eléri-e vagy sem. A lejtőhordalék-talajok tulajdonságai emiatt a
hordalékszállítás mértékétől, valamint a szállított hordalék jellegéből adódnak.
 5. Tétel

A talaj alapvető tulajdonsága a termőképesség. Azokat a kedvezőtlen tulajdonságokat,

amelyek a talaj termőképességét csökkentik, talajhibáknak nevezzük. ( Ilyenek a
túlzottan savanyú kémhatás, a szikesedés, a magasan elhelyezkedő talajvíz stb.) Azokat a
beavatkozásokat, amelyeket a rendszeres agrotechnikai eljárásokon kívül azért végzünk,
hogy a talajhibák megszüntetésével a talaj termőképességét növeljük, talajjavításnak
nevezzük.

A talajjavítás lehet:

mechanikai (mélyforgatás, altalajlazítás),

kémiai ( meszezés, gipszezés),
biológiai (zöldtrágyázás, vetésváltás ) talajjavítás.

Gyakorlati szempontból a javítandó talajtípus szerinti csoportosítás alapján beszélhetünk

savanyú-, szikes-, homok- és láptalajok javításáról.

A savanyú kémhatású talajok javítása

A savanyú kémhatású talajok közé tartoznak az erdőtalajok, a kötött réti talajok

és a savanyú öntéstalajok.
Szántóföldi növényeink nagy része nem kedveli a savanyú kémhatású talajokat. Az
ilyen talajok szerkezete kedvezőtlen. Ennek következtében vízgazdálkodásuk rossz,
művelhetőségük nehéz, a talajélet csökkent mértékű.
A savanyú talajokat meszezéssel javítjuk. Meszezés előtt talajvizsgálatra van szükség. A
talajvizsgálatokat az akkreditált talajvizsgáló laboratóriumokban végzik, ahol megállapítják a
savanyúság mértékét és a közömbösítéséhez szükséges javítóanyag mennyiségét.
Meszezésre mészkőpor, cukorgyári mésziszap és lápi mész használható.
A meszezés akkor lesz sikeres, ha a javító anyagot egyenletesen elterítjük, majd 12-15 cm
mélyen a talajba keverjük. Erre legalkalmasabb eszköz a tárcsa és a szántóföldi kultivátor
(grubber). Fokozható a meszezés talajjavító hatása, ha érett istállótrágyához keverjük a
meszet. A meszezés ideje a nyárközepétől az ősz végéig tartó időszak.
A meszezés kedvező hatása a tápanyagok jobb érvényesülésében, a nagyobb mértékű
tápanyag-feltáródásban, a morzsás szerkezet kialakításában és a terméshozamok
emelkedésében is megmutatkozik. A meszezés tartamhatása 6-8 esztendő.

A szikes talajok javítása

A szikes talajokon a kolloidok felületén nagy mennyiségben, Na ionok kötődnek meg,

amely rossz szerkezetűvé teszi a talajt. Az ilyen talajok szárazon kőkemények, esős időben
pedig szétfolyóak, nehezen művelhetők. A víz- és tápanyag-gazdálkodásuk rossz,
termékenységük gyenge.
A talajjavítás célja a káros Na ionokat Ca ionokkal helyettesíteni. Ennek keresztülvitele a
szikes típusa szerint különböző módon lehetséges.
A talajjavítás szempontjából megkülönböztetünk:
Szolonyec szikeseket (mélyben sós, savanyú).
A mészben szegény savanyú feltalajú szikeseknél a sók a mélyebb rétegekben találhatók.
Javításuk meszezéssel történik a savanyú kémhatású talajok javításánál megismertek szerint.
javítás másik módja a meszes altalajterítés (sárgaföld terítés vagy digózás).
Amennyiben a talajvizsgálatok azt mutatják, hogy az altalajban van elegendő mész, akkor a
javítandó területen vagy a közeli bányából kitermelt meszes altalaj a felszínen egyenletesen
elterítve, majd a talajba keverve biztosítja a javító hatást. Általában annyi meszes altalaj
szükséges, amely 6-8 cm laza réteget jelent egy hektáron. Az altalaj kitermelése jól
gépesíthető.
A szoloncsák szikesek (felszínen sós, vagy szódás) a legrosszabb tulajdonságú szikesek.
Felszíni rétegükben is lúgosak, nagyobb mennyiségű vízben oldható szódát is tartalmaznak.
A talaj vízszintje magasan van, ezért javításuknál legelső feladat a terület vízrendezése. A
talajvíz szintjének csökkentése. Ezután a talaj, gipszezéssel vagy lignitpor kiszórásával
javítható. A szikes talajok javításának lényege, a káros ionok felszínre hozásának
elkerülése, a talajműveléssel úgy, hogy a forgatás helyett altalajlazítást végzünk.

A homoktalajok javítása

A homoktalajok termőképessége gyenge. A talaj alkotórészei közül hiányoznak a

leiszapolható részek, (agyag és az iszap) valamint a humusz. Az agyag az iszap és a
humusz kolloid tulajdonságú részecskék, amelyek a talajszemcséket morzsákká
ragasztják össze. Az ilyen szerkezet nélküli talajok vízáteresztő-képessége jó, így a
csapadékot a növények nem tudják hasznosítani. A levegős talajban a szerves anyagok
gyorsan elbomlanak és a belőlük felszabaduló tápanyagok a talaj mélyebb rétegeibe
mosódnak. A laza homoktalajok ki vannak téve a szél károsító hatásának, mert a könnyen
mozgó homokot a szél felkapja, és tovább szállítja.
A javítás célja a kedvező talajszerkezet és ezzel együtt a jó víz- és tápanyag-gazdálkodás
elősegítése, a defláció megakadályozása, szél védő erdősávokkal, mulcsozással. A
homoktalajok termőképességét szervestrágyázással javíthatjuk a leghatásosabban, de jó hatást
érhetünk el a zöldtrágyázással és a szalmatrágyázással is.
A homoktalajokat többféleképpen javíthatjuk. Az Egerszegi-féle réteges homok javítás
lényege, hogy az istállótrágyát 60 cm mélységbe leforgatjuk, majd 2-3 év múlva 20 cm-re
sekélyen, újabb szerves trágya réteget dolgozunk be a talajba. Így egy tápanyagban gazdag
szelvény alakul ki, amelynek közelében a növények dús gyökérzetet fejleszthetnek. Javítjuk
ezzel a talaj szerkezetét, víz- és tápanyag-gazdálkodását.
A javítás másik módja a Westsik-féle biológiai homokjavítás. A savanyú homoktalajok
zöldtrágyázással javíthatók. A növényi sorrendet úgy kell összeállítani, hogy abban lehetőleg
mélyen gyökerező pillangós virágú növények is szerepeljenek, amelyeket zöldtrágyaként
szántunk alá. Pl.: első év: csillagfürt zöldtrágyaként alászántva
második év: rozs
harmadik év: burgonya

A láptalajok javítása
A láptalajokat a szélsőséges vízgazdálkodás jellemzi. Csapadékos időjárásban állandóan
vízzel telítettek, szárazságban feltalajuk könnyen kiszárad.
A javítás legfontosabb feladata a vízrendezés, amely a víz szintjének szabályozásával
érhető el. A csatornahálózatnak olyannak kell lennie, hogy magas vízszint esetén a felesleges
vizet elvezethessük, szárazságban a csatornákat feltölthessük. Tervezése mérnöki feladat.
A savanyú kémhatású láptalajok vízrendezés után meszezéssel is javíthatók. Azokon a
láptalajokon, ahol a vékony termőréteg szerves anyagban gazdag, a termőréteget az alatta lévő
homokos vagy iszapos réteggel összekeverhetjük. Ezt a vízrendezés után mélyen forgató
ekével végezhetjük el.

Ahogy a természeti erők hatására kialakul a termőtalaj, ugyanúgy le is pusztulhat. A

természeti erők talajromboló munkája a víz és a szél káros hatásaiban mutatkozik meg. A víz
talajpusztító munkáját eróziónak, a szél káros hatását deflációnak nevezzük. A
talajvédelem feladata talajpusztulás megelőzése, megakadályozása.

Az eróziót befolyásoló tényezők

A víz talajromboló hatása a dombvidéki lejtős területeken a talaj és vele együtt a
Növényzet, valamint a tápanyagok elhordásában jelentkezik.
Az erózió hatását befolyásolják:
- a domborzati viszonyok,
- a csapadék mennyisége és gyakorisága,
- a talaj tulajdonságai, és a
- növényzet.
A domborzati viszonyokat a lejtő meredeksége és hossza jelenti. Minél hosszabb
és meredekebb a lejtő, annál nagyobb az erózió veszélye.
A gyakori esőzések, főként a hirtelen lezúduló záporok fokozzák az erózió kártételét.
A talaj tulajdonságai közül a vízbefogadó és vízvezető képességtől függ, hogy képes-e
befogadni a lehulló csapadékot. A rossz vízgazdálkodású talajok jobban ki vannak téve az
erózió káros hatásának.
A víz romboló munkáját, a talajt borító növényzet is befolyásolja. A sűrű növényállomány
csökkenti az erózió kártételét. A gabonák és takarmánynövények jobban védik a talajt, mint
a tág térállású kukorica vagy burgonya.
Az erózió formái a következők:- felületi,
- barázdás,
- árkos, és
- vízmosásos erózió.

Az erózió elleni védekezés módjai

A védekezés alapelve a víz lefolyási sebességének megakadályozása azáltal, hogy a lejtőn

keresztben a rétegvonalaknak megfelelően 5-10 m széles és 30-40 cm magas talajhullámokat
sáncokat készítünk. A sáncok egymástól való távolsága a lejtéstől függően 25-50 m. A
műszaki talajvédelmi eljárás lehetséges módja a területrendezés és a teraszok kialakítása. A
25%-nál meredekebb lejtők nem alkalmasak szántóföldi művelésre. Rajtuk erdőt vagy
gyepet telepíthetünk. Az eróziónak kitett területeken talajvédő gazdálkodást kell folytatni. A
talajvédő vetésszerkezet kialakítása során a széles sortávolságú növények a sík vagy
enyhébb lejtésű, a sűrű állományú takarmánynövények, évelő pillangósok a lejtősebb
területekre kerüljenek. A növényállomány sűrűsége mellett a tenyészidő hossza is hatással
van az erózió mértékére. Arra kell törekedni, hogy hosszabb és rövidebb tenyészidejű
növények kerüljenek egymás mellé, hogy mindig legyen növényzet a lejtőn, amely útját állja
az eróziónak.
A talajművelés legfontosabb szabálya a rétegvonalak mentén történő talajművelés, a
lejtő irányára keresztben szántás. Ezzel megakadályozható, hogy a művelő eszköz nyomán
a víz utat találjon magának a lejtőn lefelé. Váltva forgató ekével szántsunk, a lejtőn felfelé
forgatott barázdaszeletekkel.
A talajművelés másik szabálya a mélyművelés, amellyel növeljük a talaj vízbefogadó-
képességét. Lehetőleg kerüljük a kertszerűen elmunkált talajt, mert az ilyen terület jobban ki
van téve az erózió veszélyének.

A defláció hatása

A szél talajpusztító munkájának mindazok a talajok ki vannak téve, amelyeknek felülete

laza és kiszáradva könnyen elmozdulnak. Ilyenek a homoktalajok és a kotus láptalajok.
A defláció nem csupán a talaj elhordásával okoz károkat, de vele együtt a tápanyagokat, sőt a
vetőmagot is elviszi. A szél által lerakott talaj betakarja a növényeket. Nagy károkat okozhat a
,,homokverés'', amely a fiatal, fejlődő növények leveleit felsérti, és ezzel kiszárítja. A defláció
mértékét befolyásolja a talajszemcsék mérete, nedvességi állapota, a talaj borítottsága és
a szél sebessége. Minél kisebb szemcsékből ál1 a talaj és minél lazábban kapcsolódnak
egymáshoz, annál könnyebben elmozdítja a szél. A nedves talajszemcsék jobban
összetapadnak, elmozdításuk nehezebb. A talaj növényekkel való borítottsága csökkenti a szél
erejét. A defláció veszélye annál nagyobb minél nagyobb a szél sebessége.

A defláció elleni védekezés módjai

A deflációnak kitett terület növényekkel való borítottsága nem csak a szél erejét, de a talaj
kiszáradását is csökkenti. Arra kell törekedni, hogy a talaj minél kevesebb ideig maradjon
növényzet nélkül. A szerves anyaggal jól ellátott morzsás szerkezetű talajok jobban
ellenállnak a szél pusztító munkájának, ezért nagy jelentőségű a homoktalajok
szervestrágyázása. A humusszá bomlott szerves anyag a talajrészecskéket összeragasztja,
ezért nehezebben mozdíthatók el.
A talajművelés inkább a tömörítésre irányuljon, mint a lazításra. Előnyös a szél irányára
keresztben járatott gyűrűshenger használata. A könnyen mozgó talajokon elmaradhat a
tarlóhántás, sőt a tarló bizonyos mértékig véd a deflációtól. Az őszi mélyszántás tavaszra
halasztható, mert az ősszel szántott talajt a tavaszi szeles időjárás könnyebben kikezdi.
A deflációnak kitett területen a szél erejének csökkentésében jó szolgálatot tesznek az
erdősávok. A szél irányára merőlegesen telepített fapászták magasságuk többszörös
távolságában megtörik a szél erejét.
 6. Tétel
A trágyák csoportosítása

A szerves trágyák túlnyomórészt a mezőgazdasági termelésből származnak és csak 1%

körüli mennyiségben kerülnek ki az ipari vagy más üzemekből (fekália, élelmiszeripari
hulladék stb.),

Fő jellemzőik:
 Azok a természetes eredetű trágyák, amelyek szerves anyagot tartalmaznak.
 Makro- és mikroelemeket természetes kötésben a növények számára felvehető
állapotban tartalmazzák
 Humusszá bomló szerves anyaguk javítja talaj fizikai, kémiai és biológiai
tulajdonságait.

A szerves trágyák közé tartoznak: az istállótrágya (almos és hígtrágya), a zöldtrágya, a

szalmatrágya, tarló- és gyökérmaradványok, a komposzt, a szennyvíziszap, a tőzeg-fekál,
baromfitrágya, továbbá az ipari szerves hulladékok.

A műtrágyák (ásványi trágyák), amelyek ipari termékek, szervtelen vegyületekből állnak.

A műtrágyákat csoportosíthatjuk a hatóanyag-tartalom alapján:

- egy hatóanyagú műtrágyákat, amelyek csak egy hatóanyagot (nitrogén, foszfor,
kálium) tartalmaznak.
- több hatóanyagú műtrágyákat (NP; PK; NPK)
ezek lehetnek:
- összetett műtrágya, amely vegyület egy képlettel leírható, minden molekulájában
két tápanyagot tartalmaz, ilyen pl. a káliumnitrát (KNO3).
- komplex műtrágya, amely több vegyületet és 2-3 vagy több tápanyagot tartalmaz egy
képlettel nem fejezhető ki, ilyen pl. a Volldünger, mikroelemtrágyák
- kevert műtrágya, amely gyári vagy üzemi keverék, NPK vagy PK vagy NP
kombinációk.

A műtrágyákat halmazállapotuk alapján lehetnek:

- szilárd és,
- folyékony halmazállapotúak (pl: lombtrágyák, szuszpenziók stb).

Az istállótrágya

Az istállótrágyának két fő csoportját különböztetjük meg:

- Az almos és a
- hígtrágyát.

Almos trágyának nevezük a gazdasági állatok bélsarának, vizeletének, valamint az alomnak

különböző arányú keverékét.
Az almos trágya a legértékesebb szerves trágya, mivel a növény számára szükséges összes
tápelemet tartalmazza, ezért teljes hatóanyagú trágyának is nevezzük.
Az almos trágya minőségét befolyásoló tényezők:
- Állat faja ( szm. 9-10t/év, sertés 1-2t/év, juh 0,5-0,6t/év )
- A feletetett takarmány beltartalma
- Az alom mennyisége, minősége
- Trágyakezelés módja

Az almos trágya érlelése:

Az istállókból naponta kikerülő, ún. friss istállótrágya nem használható fel azonnal, mert
erjesztése és hosszabb-rövidebb ideig tartó raktározása szükséges.
Célja, hogy a trágyában megtalálható tápanyagok a lehető legkisebb veszteség mellett a
növény számára felvehető állapotba kerüljenek. A friss trágyára jellemző igen tág C:N
arány szűkebbé váljon, a trágya szerves anyagai többé-kevésbé humifikálódjanak (a
végleges humifikáció a talajban történik), a szalma elkorhadjon, és a trágya porhanyós
tömeggé alakulva, egyenletesen elteríthető legyen.
Az istállótrágyát mikroorganizmusok erjesztik, amelyek a szerves anyagok lebontás során
szintetizáló tevékenységet is végeznek. Az alomszalmában levő sok és könnyen bontható
szerves anyag részükre kitűnő táptalaj, ezért gyorsan elszaporodnak.

Az érlelés során két szakaszt különböztetnek meg:

Az oxidációs szakaszban a lazán összerakott szalmás trágyában a hőmérséklet gyorsan eléri

az 50-70°C-ot. A patogén baktériumok elpusztulnak. A nitrogénmentes anyagok bomlása
során víz és szén-dioxid keletkezik. A nitrogéntartalmú anyagok közül az ammóniából a
nitrifikáció során salétromsav keletkezik, amely a denitrifikáció útján elbomlik, és a
felszabaduló nitrogén a levegőbe távozik. A nitrogénveszteség elkerülése céljából az aerob
oxidációs szakasz 3-5 napnál nem lehet hosszabb. Ezért a 3-5 napos trágyarétegből friss
trágya- vagy földterheléssel ki kell szorítani a levegőt.

A redukciós szakaszban oxigén hiányában csökken a mikroorganizmusok tevékenysége. A

szén-dioxid az ammóniával a nehezebben bomló ammónium-karbonát vegyületet alkot, és a
szén-nitrogén arány eléri a kívánatos 20:1 értéket. Ebben a szakaszban humifikálódnak a
szerves anyagok, és mineralizálódnak az ásványi anyagok. Erjedése akkor a legkedvezőbb, ha
nedvességtartalma 25% körül ingadozik. Száraz nyarakon célszerű vízzel nedvesíteni.
A megfelelően kezelt istállótrágya az összerakás után 3-4 hónappal felhasználásra alkalmas
lesz.

A trágya kezelése
A szakaszos trágyakezelést a hazai nagyüzemi gyakorlat fejlesztette ki Kreybig útmutatásai
nyomán. A trágyát az ún. trágyakazalban erjesztik, amelynek szélessége 4 m, hossza pedig
általában 20-25 m, amelyet fokozatosan érnek el. A meredek falú kazal magassága 3 m, ami a
leföldelés utáni érés során 3 hó múlva 2,5 m-re csökken. A kazalban az érett trágya tömege
köbméterenként 70-90 t, a nedvességtől és a tömődöttségtől függően.
A trágyakazal fenekére 25-30 cm vastagon szalmát, töreket vagy tőzeget rétegeznek a trágyalé
felitatása céljából. A naponta kihordott trágyát a kazal teljes szélességében úgy terítik el, hogy
a trágya vastagsága elérje az 50-60 cm-t. A trágya nyáron 2-3 napig, télen 3-5 napig laza
állapotban marad, hogy meginduljon az oxidációs folyamat. A következő napokon a kikerülő
trágyát az 1. napi trágya mellé rakják és az 1. napi szakaszra csak 2-3, illetve 3-5 nap múlva
raknak újabb réteget azért, hogy az alatta levő rétegből kiszoruljon a levegő és meginduljon a
redukciós szakasz. Ezt mindaddig folytatják, amíg a megkezdett szakasz a 3 m magasságot el
nem éri, s ekkor a szakaszt leföldelik. A mellette kialakuló szakaszokkal folyamatosan érik el
a kijelölt 20-25 m-es hosszúságot.

Az istállótrágya érési fokozatai:

- Friss vagy nyers trágya
Az alkotórészek az eredeti állapotban találhatók, felhasználásra nem alkalmas
- Félérett trágya
Az oxidációs szakasz befejeződött, a bomlás elindult, felhasználásra nem alkalmas
- Érett trágya
Erjedési folyamat befejeződött, a trágya egynemű anyaggá érett, felhasználásra
megfelelő
- Túlérett trágya
Sötét színű, földszerű anyag, tápanyagaiból sokat vesztett, csökkent az értéke

Az istállótrágya felhasználása:
A tápanyagfelvételhez a trágya anyagainak el kell bomlania. Ehhez a talaj függvényében 2-4
hónap szükséges. Emiatt a kijuttatása: szerves trágya szórógépekkel

 Nyár végi, őszi vetésű növények esetén nyár elején

 Tavaszi vetésű növények esetén nyár végén
 Trágyaigényes növények (cukorrépa, burgonya, kukorica, pillangós növények)
meghálálják
 Legalább 4-5 évente célszerű szerves trágyázni minden területet
 A lehető legrövidebb idő alatt juttassuk ki és szántsuk le, különben jelentős a
 veszteség.

A hígtrágya
Az utóbbi évtizedben számos nagyüzemi szakosított szarvasmarha- és sertéstelep létesült.
Ezekben alom nélkül tartják az állatokat, így folyékony halmazállapotú hígtrágyát nyernek,
amely bélsárból, vizeletből, elcsurgó ivóvízből, öblítő- és mosóvízből, valamint kis
mennyiségű egyéb hulladék anyagokból áll. Az állattartó telepeken keletkező hígtrágya
gyűjtését, tárolását és a hasznosításra való előkészítését a hígtrágya-kezelő telepeken végzik,
amelyek szorosan kapcsolódnak az állattartó telepekhez. A hígtrágya jelentős környezeti
veszélyforrás, mert a talajba jutva szennyezheti az ivóvizet, és a felszíni vizeket.
Tarló és gyökérmaradványok
A betakarítás után a táblán maradó tarló és gyökérmaradványok számottevő szerves anyagot
tartalmaznak. Legértékesebbek a pillangósvirágú növények tarló és gyökérmaradványai,
mert nitrogénben gazdagítják a talajt a szén nitrogén arányuk 15:1-hez jobb, mint az almos
trágyáé. A táblán maradó kukoricaszár nagy mennyiségű szerves anyagot eredményez.
Bedolgozása előtt 1t szármaradványra 100kg nitrogén műtrágyát kell kijuttatni a káros
pentozán hatás elkerülése végett.

Káros szénhidráthatást pentozán-hatásnak nevezzük. Magas rosttartalmú (cellulóz) növényi

részek hirtelen talajba jutása felborítja a talajélet egyensúlyi állapotát. Ezt a nehezen bomló
anyagot a talajban élő hasznos mikroszervezetek nem képesek olyan gyorsan és hatékonyan
elbontani, ami ahhoz vezet, hogy ezek a növényi anyagok visszamaradnak a talajban és
gátolják a talaj regenerálódását és a termesztendő növény termesztési feltételeit
(talajszerkezet, talaj-előkészítés, tápanyag feltáródás)
Pentozánhatás elkerülése: Nagy tarlómaradványt hagyó növények ( kukorica, napraforgó)
után szárzúzás és N tartalmú műtrágya kijuttatása szükséges a tarlóhántás elvégzése előtt.
Növénynemesítéssel: kisebb szár- és gyökértömeget képző gazdasági növényfajták
létrehozása.
 7. Tétel
Műtrágyák

A növények számára szükséges tápsókat kedvező összetételben és mennyiségben,

koncentráltan tartalmazzák.

A műtrágyák csoportosítását korábban tárgyaltuk. A 8-10. táblázat összefoglalja a nitrogén,

foszfor és a kálium műtrágyák legfontosabb ismérveit

8.táblázat A fontosabb nitrogén tartalmú műtrágyák

 9. táblázat A fontosabb foszfor tartalmú műtrágyák

10. táblázat A fontosabb kálium tartalmú műtrágyák

A nitrogént, a foszfort és a káliumot makroelemeknek nevezzük, mivel ezek kellenek a

legnagyobb mennyiségben a növény számára. Pótlásuk műtrágyázással történik, ami célja
kettős:
 A növényi tápanyagokat pótoljuk
 A talaj termőképességét fokozzuk

Nitrogén
 A növények zöld, un. vegetatív részeit fejleszti
 A fehérjék legfontosabb építőeleme ( DNS, RNS, enzimek )
 Kedvező ellátás mellett a növények zavartalanul fejlődnek, üde, zöld színűek.
 Túlzott mennyisége a növények buja fejlődését, megdőlését, a tenyészidő
meghosszabbodását, a betegségre való fogékonyság növekedését okozza, egyes
terméseknél ( burgonya ) rontja az eltarthatóságot, illenve a minőséget ( cukorrépa )
 Hiányában az asszmiláció ( tápanyag-előállítás ) csökken, a levelek halványabbak, a
termés csökken.
 A nitrogén mobil elem a talajban, nem lehet feltöltő trágyázást végezni
( környezetvédelem, N hiány léphet fel, pénz kidobás )
 Legfontosabb N tartalmú műtrágyák:
Pétisó ( mészammon-salétrom 27-28 %- os )
Ammónium nitrát ( 34 %- os )
Karbamid ( 46 %- os )
Foszfor
 A növény generatív szerveit fejleszti
 A növényi sejtmag nélkülözhetetlen alkotó eleme
 Részt vesz a legfontosabb életfolyamatok lebonyolításában, a fehérjék, zsírok
szintézisében, a sejtek osztódásában, a növekedésben, az energia tárolásában
 Rövidíti a tenyészidőt, a szárat szilárdítja
 A megfelelő foszfor ellátás kedvező a gyökerek fejlődésére, a szárazságtűrésre
 A foszfor hiánya nem olyan feltűnő, mint a nitrogéné  lassul a növekedés, a levelek
vörösesen elszíneződnek, idő előtti gyümölcshullás
 Foszfor túlsúly nem okoz gondot
 Legfontosabb P tartalmú műtrágyák:
Szuperfoszfát ( 18 %- os )
Triple foszfát ( 45%- os )

Kálium
 A növény vízháztartásának szabályozásában alapvető
 Elősegíti a szénhidrátok, keményítő képződését ( CH- ban gazdag növényeknek sok kell )
 Fokozza a vízfelvételt, csökkenti a párologtatást
 Javul a gyümölcsök eltarthatósága, a szárat szilárdítja
 Fokozódik a fagyállóság, betegség-ellenállóság
 Hiányában a levéllemez sárgul, a levél szélei elhalnak
 A K műtrágyák savanyítják a talajt, ezért túlzott adagolásuktól óvakodni kell
 A legfontosabb K tartalmú műtrágyák:
Káliumklorid ( kálisó 40 vagy 60 %- os ), Kénsavas K ( 50 %- os )

A műtrágyázás módja:
- A vetés előtti talaj-előkészítéskor kijuttatva alaptrágyázásnak
- A vetéssel egy menetbe történő műtrágyázást starter trágyázásnak
- A tenyészidő alatti kijuttatást fejtrágyázásnak nevezzük

Kijuttatható:
- Szilárd állapotban
- Folyékony állapotban ( lombtrágyázás )

Adagolása:
- Egész területre
- Sorba
- Fészkesen
Mennyisége függ:
- Talajvizsgálat eredményétől a talaj tápanyag-szolgáltató képességétől )
- A tervezett növény termésszintjétől
- A visszamaradt növényi anyagoktól ( elővetemény )
- A kijuttatott ( tandó ) szervestrágya mennyiségétől
 8. Tétel

A talaj rendszeresen művelt rétegének, esetleg mélyebb rétegeinek művelőeszközzel végett

fizikai állapotváltoztatása. A termesztett növények számára kedvező talajállapot
kialakítása.
Alapműveletek:
- forgatás
- lazítás
- porhanyítás
- keverés
- tömörítés
- talajfelszín egyengetés

A forgatás a hagyományos talajművelési technológia legfontosabb alapművelete, eszköze

az eke (10. ábra). A forgatással talajcserét végzünk. A felső elporosodott, tömődött
réteget és a rajta lévő tarló maradványt leforgatjuk, és a tápsókban gazdag talajréteget
a felszínre hozzuk. A forgatással a téli csapadék befogadására és raktározására is
alkalmassá tesszük a talajt (6. táblázat).

Szántás Alkalmazás
Elnevezése Mélysége Célja Ideje Talajállapot
Gyomirtás, Talajlazítás, Tavasz Száraz, sekély
termőrétegű
Sekélyszántás 14-16 cm Tarló és Nyár
talajon,
gyökérmaradványok
szikeseken
beforgatása
Középmély 16-20 cm Istállótrágya, zöldtrágya Nyár
szántás beforgatása, vetőágy készítés vége Nyirkos, jól omló,
Mélyszántás 26-32cm Ősz mélytermőrétegű
talajokon
Mélyítő szántás 32-40 cm Eketalp megszüntetése 4-5
évente
Mélyforgatás 50cm< Melioráció
(rigolírozás)

6. táblázat A szántás mélysége és alkalmazás

A lazításkor a talajművelő eszköz hatására a talaj alkotórészei vízszintes irányban távolodnak

el egymástól. Ezáltal levegősebbé válik a talaj, hamarabb felmelegszik és nő a
vízbefogadó képessége. A lazítás eszközei, a kultivátorok, közép és mélylazítók.
Nagy szerepük van a talaj és a széles sortávú növényállományok gyommentesen
tartásában is.
Porhanyításkor a talajrögök, finomabb részekre esnek szét, ezáltal az aprómorzsás
szerkezetű vetőágy kialakításában is jelentős szerepe van. A porhanyítás eszközei a
kombinátor, a fogas borona ásóborona.
A keverés hatására a talajrészecskék a helyzetüket minden irányba megváltoztatják. A
talajművelő eszközök hatására a talaj rendszerint erősen porosodik, a talajszerkezetre
kedvezőtlen hatású lehet.
Eszközei: a tárcsa, a talajmaró. A művelőeszközökkel a talajba egyenletesen bekeverhetők a
műtrágyák, a talajjavító anyagok és a növényvédő szerek.
A tömörítés hatására a talajrészecskék közelebb kerülnek egymáshoz. Ezáltal csökkentjük a
talajpárolgást a rögök felaprózódnak, a talajfelszín egyenletesebbé válik, és így a
csírázás feltételei is javulnak. Eszközei a különböző típusú hengerek: sima-, gyűrűs-, és
rögtörő hengerek.
A talajfelszín egyengetés hatására a talajfelszín simább lesz, ezáltal csökkentjük a
párologtató
felületet. Az egyenletes talajfelszín kialakításával megkönnyítjük a vetés, a növényápolás
és
a betakarítás gépi munkáit. Eszköze: a simító. A simítók a szikkadt, nem kenődő
talajokon használhatók eredményesen.
A talajelőkészítés sorrendje a gyakorlatban okszerűen alkalmazott talajművelési
alapműveletekből áll.

A talajelőkészítés sorrendje a következő:

- tarlóhántás,
- hántott tarló ápolása,
- alapművelés forgatással végzett

forgatás nélkül végzett

- alapművelés elmunkálása
- magágykészítés

A tarlóhántás, a nyári betakarítású növények tarlóján végzett sekély talajmunka.

Elvégezhető a tarlómaradványok zúzását követően, vagy azzal egy munkafolyamatban.
Az alapművelés, a növények termesztési rendszerében a legmélyebb művelés. Feladata a
növények tenyészideje alatt igényelt talajállapot és mélység biztosítása. Végezhető
forgatással, forgatás nélkül.
Az alapművelés elmunkálása az alapműveléssel létrehozott talajállapot további alakítása a
termesztés céljának megfelelően.
A magágykészítés, a talaj felső rétegének a növény és a vetéstechnológia igényeihez mért
kialakítása a gyors kelés és kezdeti fejlődés érdekében.
A vetés lezárása, a vetés során lazábbá vált talajréteg megfelelő tömörítése és formálása a
kelés elősegítése és a talaj védelme céljából.
 9. Tétel
Talajművelési rendszer

A talajművelési rendszer alatt az egyes növények gazdaságos termesztéséhez szükséges

talajmunkák összességét és sorrendjét értjük. Magába foglalja az adott területen végzett
összes talajművelési eljárást az elővetemény lekerülésétől a vetési munkákig bezárólag.
A talajművelési rendszert meghatározó tényezők:
- az utóvetemény vetési ideje,
- a gyökeresedés mélysége,
- az elővetemény lekerülési ideje,
- a visszamaradó tarló- és gyökérmaradványok mennyisége,
- a talaj kötöttsége,
- a nedvességi állapota,
- a gyomossága.

A talajművelési rendszereket többféleképpen csoportosíthatjuk (7. táblázat). A

modulfüzetben csak a vetés idő szerinti talajművelési rendszerekkel foglalkozunk
bővebben.

Talajművelési rendszerek
Nyárvégi,
Őszi,
Vetésidő szerint Tavaszi,
másodvetésű
Homok,
Talajok szerinti Szikes,
Láp talajok
Campbell művelési rendszere
Jean-féle művelési rendszer
Szerzőkről elnevezett Baross László művelési rendszere
Id. Manninger G. Adolf sekélyművelési
rendszere
Sipos Sándor művelési rendszere
Minimális talajművelés
Új talajművelési irányzatok Talajvédő művelés
Zero tillage (művelés nélküli direktvetés)
7. táblázat A talajművelési rendszerek csoportosítása
Vetésidő szerint csoportosított talajművelési rendszereket mutatják a (16-19. ábrák).

16. ábra Nyárvégi vetésű növények talajművelési rendszere

17. ábra Az őszi vetésű növények talajművelési rendszere

18. ábra A tavaszi vetésű növények talajművelési rendszere

19. ábra A másodvetésű növények talajművelési rendszere

 10. Tétel
VETŐMAG ÉS VETÉS

A szántóföldi és a kertészeti növények szaporítása történhet ivaros (generatív) és ivartalan

(vegetatív) úton. A szaporításra alkalmas generatív és vegetatív növényi részeket
összefoglaló néven szaporítóanyagnak nevezzük.
Az ivaros (generatív) szaporítás magról történik, a szaporítóanyagot ekkor vetőmagnak
nevezzük. A vetőmagvak talajba juttatását akkor, ha egy- vagy kétéves kultúráról van szó
vetésnek, hívjuk. Az évelő kultúrákat telepítjük.
A vegetatív szaporítás esetén a növények valamilyen vegetatív részét (gumó, szár-,
gyökérdugvány stb.) használjuk fel új növényi egyedek előállítására. Elsősorban a
kertészeti ágazatban alkalmazott szaporítási mód. A vegetatív szaporítóanyagok talajba
juttatása az ültetés. Fás szárú ültetvények létrehozását telepítésnek hívjuk.

A vetőmag és tulajdonságai

A vetőmagra jellemző tulajdonságokat két csoportba soroljuk.

- a termesztési értéket hordozó tulajdonságokra és
- a vetőmag minőségét meghatározó tulajdonságokra.

A vetőmag termesztési értéke

A termesztési értéket meghatározó tulajdonságok örökletesek, részben a vetőmagtermesztés

környezeti adottságaival kapcsolatosak, részben a növényre és nem közvetlenül a magra
vonatkoznak.

Faj- és fajtaazonosság

Idegen faj- és fajtától való mentességet jelent. A vetőmag-termesztési technológiában

alkalmazott szelekciós munkával lehet elérni.

A fajta termesztési értékei

A fontosabb termesztési tulajdonságok a termőképesség, a környezeti igények, a

károsítókkal szembeni rezisztencia.
A termesztésbe kerülő hazai és külföldi fajták az Országos Mezőgazdasági Minősítő
Intézethez tartozó Fajtakísérleti Állomásokon, hivatalos kísérletben kipróbálásra kerülnek.
Az Országos Mezőgazdasági és Minősítő Intézet (OMMI) által vizsgált hazai és külföldi
fajtákat, az Országos Mezőgazdasági Fajtaminősítő Tanács véleménye alapján a
Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium állami minősítésben részesíti, és
engedélyezi a fajta termesztését. Az igényeknek már nem megfelelő fajták állami minősítését
visszavonja, termesztését megszünteti. Az államilag minősített fajtákról évente kiadvány
készül, az „Államilag minősített növényfajták jegyzéke'' címmel, melyet az OMMI ad ki.

A vetőmag származási értéke

A tájhatásra vonatkozik. A termőhely talaj és klimatikus adottságai beépülnek a termesztett

növénybe, és módosítja az onnan származó vetőmag termesztési értékét. Például az
Alföldön termesztett lucernamagnak jó a fagyállósága. A kedvező és kedvezőtlen termőhelyi
adottságú területeken termesztett vetőmagvak közötti különbséget jelenti.

A vetőmag minőségét meghatározó tulajdonságok:

- tisztaság,
- csírázóképesség és csírázási erély,
- használati érték,
- ezermagtömeg,
- osztályozottság,
- nedvességtartalom,
- egészségi állapot.

A vetőmag jól mérhető és mutatószámokkal kifejezhető tulajdonságai.

Tisztaság

A fajtaazonos ép magvak tömegszázalékát jelenti.

A Magyar Szabvány vetőmagfajonként előírja, hogy mennyi lehet az idegen és gyommag.
Az előforduló karantén gyommag, pl: az arankamag a vetőmag újratisztítását, illetve
kizárását, vonja maga után.

Csírázóképesség és csírázási erély

A tiszta vetőmagból válogatás nélkül vett minta meghatározott idő alatt kifejlődött egészséges
csírák darabszázaléka. Kétszer számolják a csírákat. Az első számolással a csírázás
gyorsaságát, vagy csírázási erélyt állapítják meg, a második számolással a csírázóképességet.

Használati érték

A tényleges magmennyiség kiszámításához szükséges, és azt fejezi ki, hogy adott tömegű
tiszta vetőmagban mennyi csíraképes mag található.
A használati érték kiszámítása:

HÉ= T% x Cs% =
100

Ezermagtömeg
1000db magnak a grammban kifejezett tömege. A vetőmag mennyiség kiszámításánál fontos
tényező (pl. búza 42 g, saláta 0,6 g).

Osztályozottság vagy egyenletesség

A különböző osztályba sorolás a magvak azonos nagysága, mérete és tömege alapján történik.
Az egyenletességet vagy osztályozottságot mérethűségnek is nevezzük. Az azonos nagyságú
vetőmag lehetővé teszi az egyidejű kelést és a növényállomány egyenletes fejlődését.
Hektolitertömeg

100 l mag tömegét jelenti. A malomiparban van jelentősége, a Szem nagyságára és teltségére
utal. A szabványbúza hektoliter tömege 78 kg, ez alatti gyengébb minőséget jelent.

Nedvességtartalom

A raktározott vetőmag optimális nedvességtartalma 12_14% közötti, ezt fajonként a tárolási

normák és szabványok írják elő.
A nedves mag esetében élénkül a légzés, közben a tartaléktápanyag egyre csökken, és a
fokozódó maglégzés következtében a vetőmag egyre jobban bemelegszik, megizzad. A
felgyülemlő CO2 okozta felmelegedés és a káros mikroorganizmusok felszaporodása a
csíraképesség csökkenését, okozza.

Egészségi állapot

Az egészséges vetőmag, a növényfajra jellemző színű, jellegzetes szagú vagy szagtalan,

fényes, vagy matt felületű. Az ettől való eltérés kórós, beteg állapotra, elöregedett vetőmagra,
kártevők által okozott minőségi romlásra utal. A nedvesen tárolt magvak felületén
megtelepednek, az élesztő- és penészgombák, a baktériumok, hatásukra jellegzetes dohos
szag érezhető. Dohszagot okozó gombák: Aspergillus, Penicillium, Mucor, Fuzárium és az
Alternaria fajok lehetnek. A dohos vetőmag alkalmatlan a vetésre, még ha a csíraképessége
jó is, de a csírázása lassú, elhúzódó lesz, és gyenge növény fejlődik belőle.

Fémzárolás

A minőségi előírásoknak megfelelő vetőmagot fémzárolják. A fémzárolás a vetőmagnak

olyan lezárási módja, mely biztosítja, hogy az állami garanciát jelentő minősítést
szerzett vetőmagtétel a csomagolási egység megsértése nélkül ne legyen hozzáférhető.
A fémzárolás során a vetőmagtételt meghatározott, színű és feliratú függőcímkével látják
el. A címkék színei a felhasználási cél és a szaporulati fok függvényében változnak.

A szaporulati fok a vetőmag genetikai értékére utal. Az adott fajta nemesítője

tenyészkertekben, más fajtáltól elkülönítetten tartja fenn a fajta elismeréséül szolgáló, eredeti
génállományú törzseit.
A szuperelit szaporulati fokú vetőmagot a nemesítő adja ki a vetőmagtermesztők
számára. A szuperelit vetőmag első továbbszaporítása, az elit szaporulati fokú vetőmag.

Az elit fok továbbszaporítása az I., illetve II. szaporítási fokú vetőmag (III. szaporulati
fokú vetőmag csak olaj- és rostlen esetében engedélyezett). Az elit, és az I. szaporulati fokú
vetőmagot alacsonyabb szaporulati fokú vetőmag termesztésére és árú-előállításra egyaránt
lehet használni.
A II., illetve az ez alatti szaporulati fokból előállított vetőmag az utántermesztett
vetőmag, mely ugyan gyakran kerül vetésre, de semmiképp nem kap állami garanciát.
A hazai fajtaigazolási rendszerben árutermelésre felhasználható, fémzárolt vetőmagtételek

címkéinek színe:

- fehér: elit szaporítási fok,

- kék: I szaporítási fok,
- piros: II. és további szaporítási fok,
- zöld: vetőmagkeverék,
- barna: szántóföldi technológiai ellenőrzésben nem részesült, de laboratóriumban
ellenőrzött minőségű vetőmag,
- sárga: zöldség vetőmag.

A vetőmag előkészítése vetésre

A vetőmag előkészítése vetésre a betakarítás után kezdődik, és mindazon munkákat jelenti,

melynek eredménye, hogy a nyers terményből szaporításra alkalmas tiszta vetőmagot
nyerünk. A betakarított terményt a raktárérettségnek megfelelően szárítani kell. A szárítással
a magvak beérési folyamatát lezárjuk, és egyben a csírázóképességét javítjuk.
A vetőmag-előkészítés legfontosabb és legtöbb munkát igénylő része a tisztítás és az
osztályozás. A tisztítás során el kell távolítani az idegen fajtájú gazdasági magvakat, a
gyom magvakat és a különböző hulladék anyagokat. A fajsúly alapján tisztítjuk meg a
vetőmagvakat a hulladék anyagoktól és a léha szemektől tisztítással egy időben a különböző
lyukbőségű rostákkal, osztályozzuk (kalibrálás) a vetőmagot a szabványban előírt méretnek
megfelelően, így kiegyenlített vetőmagot nyerünk.

Csávázás

A csávázás célja a vetőmag és a belőle fejlődő kis csíranövény védelme a kórokozók és

kártevők ellen. Csávázással pusztítjuk el a vetőmag felületére tapadt, vagy a mag belsejében
levő kórokozókat. A csávázás módja szerint megkülönböztetünk nedves és porcsávázást.
A nedves csávázáskor a vetőmagot meghatározott töménységű vegyszer oldatával nedvesítjük
be vagy áztatjuk, így a mag felületén lévő kórokozók elpusztulnak, így védekezhetünk a
maggal terjedő vírusbetegségek, üszöggomba betegségek ellen.
Porcsávázáskor a vegyszert összekeverjük a vetőmaggal. A mag felületére tapadt vegyszer
a talajnedvességben feloldva hat a károsítókra.
A csávázószerek az emberi szervezetre ártalmasak, ezért csávázáskor és csávázott
vetőmagvak felhasználásakor az óvórendszabályokat be kell tartani.

Előcsíráztatás, előhajtatás

Az előcsíráztatás célja a kelés gyorsítása, a kelési idő lerövidítése. Elsősorban a kertészeti

növények szaporításakor alkalmazzuk, a szántóföldi növényeknél gyakorlatilag nincs
jelentősége. Az előcsíráztatás lényege: a vetőmagot növényfajtól függően (4-12) óráig
langyos vízben áztatjuk, majd a növényfaj optimális csírázási hőigényének megfelelő
hőmérsékleten tartjuk a gyököcske megjelenéséig. Az előcsíráztatott magot gyorsan el kell
vetni. Gépi vetéskor a fluid vetési módszert alkalmazzuk, vagy nem várjuk meg a gyököcske
megjelenését, hanem a maghéj megpattanása után vetünk.

Előhajtatás
Az előhajtatást a szántóföldi kultúrnövények közül a burgonyánál alkalmazzuk. A korai
burgonya termesztésben van jelentősége, az előcsíráztatott burgonya korábban szedhető.
Ezzel az eljárással lerövidítjük a tenyészidőt, továbbá a csírák egészségi állapota alapján a
cérnahajtásos, vírusos gumókat kiszelektáljuk, így a vírusbetegségek elleni védekezésben is
szerepe van.

A magvak koptatása és dörzsölése

Cél a magvak felületén lévő szőrök és egyéb magképletek eltávolítása, továbbá a mag- és
terméshéj vékonyítása. Az eljárással megkönnyítjük a szemenkénti vetést és elősegítjük a
csírázást.

A drazsírozás vagy pillírozás

Ez az e1járás az aprómagvak szemenkénti vetését teszi lehetővé. A magvak felületére

drazséanyagot visznek fel, és gömbölyűvé formálják. A vivőanyagba talkumpor, tápanyagok,
mikroelemek, növényvédő szerek és serkentőanyagok is keverhetők. A bevonóanyag a
talajban lévő nedvesség hatására szétválik, így a csírázást nem gátolja'

A vetőmagvak inkrusztálása

A vetőmag felületét vékony, élénkszínű vegyszerrel vonják be. Az eljárás hatására a simább
magfelületű vetőmag, könnyebben vethető, az élénk szín miatt a vetés jól ellenőrizhető, és a
vegyszermáz védi a csíranövényt.

Vetési munka

A vetés ideje

Termesztett növényeink vetési idejét elsősorban a növényfajokra, illetve fajtákra jellemző

csírázási hőigény, másodsorban a tenyészidő hossza határozza meg.
Ennek alapján az alábbi vetési időszakokat különböztetjük meg.

Kora tavasziak vetése

Idejét a csírázási hőmérséklet és a kikelt növény fagyérzékenysége szabja meg. Ideje február
végétől április elejéig tart. Ebben az időszakban a talaj3-6 oC-ra melegszik fel. A vetési időt
módosíthatja a talajnedvességi állapota és a tájegységenként eltérő felmelegedés.
Vethető növények: tavaszi árpa, kukorica, vöröshere, borsó, mák, len, sárgarépa stb.

Késő tavasziak vetése

A közepes hőigényű és a melegigényes növények vetési ideje, április közepétől május

közepéig tart. Ebben az időszakban a talaj 8-12oC-ra melegszik fel.
Vethető növények: burgonya, kukorica, bab, szója, tök, paradicsom stb.
Nyári vagy másodnövények vetése

A korán lekerülő elővetemények után újra hasznosíthatjuk a területet rövid tenyészidejű

zöldség és takarmánynövényekkel, ezek az év során még betakarításra kerülnek.
Vetési idő: június-július.
Vethető növények: csemegekukorica, csalamádé, tarlórépa, mustár, cékla, stb.

Nyár végi vetésűek

A hosszú tenyészidejű áttelelő egyéves és évelő növények vetési időszaka. A vetési idő
megválasztásánál alapvető szempont, hogy a növényállomány a tél beállta előtt kellően
megerősödjön, így jobb lesz a fagyállóképessége. Vetés ideje augusztus vége.
Vethető növények: lucerna, bíborhere, repce, gyepkeverékek stb.

Ősziek vetése

Az őszi kalászos kenyér- és takarmány gabonafélék vetési időszaka.

Vetés ideje: szeptember-október közepéig. A vetési időt módosíthatja az elővetemény késői
lekerülése.
Vethető növények: őszi búza, rozs, őszi árpa, tritikálé. A vetési időt módosíthatja az
elővetemény késői lekerülése.

A vetés módjai

A vetés módjának megválasztásával biztosítjuk a növények számára megfelelő életteret,

ezt tenyészterületnek nevezzük. Egy növény tenyészterületét a sor- és tőtávolság szorzata
adja, ezt cm2- és m2-ben fejezzük ki.

A vetési módok

Szórva vetés: a legrégibb vetési módszer. A sekély és sűrű vetést kívánó gyepterületeket
telepítjük ezzel a módszerrel. Hátránya, hogy egyeletlen a mageloszlás és a kelés is, emiatt
a területegységre vonatkozó optimális tőszám eléréséhez legalább 15-20%-kal több vetőmagot
kell kiszórni.

Sorba vetés: a leggyakoribb és a legelterjedtebb vetési módszer. A sorba vetéssel

egyenletesebb tenyészterület, egyenletesebb vetésmélység érhető el, és szabályozható a
magmennyiség. A sorközökben a növényápolás könnyen elvégezhető. A sortávolságot a
növény igénye és a termesztés célja szerint változtatjuk.

A sorba vetés változatai

Sima soros vetési módszerek esetében a sorok azonos távolságra vannak egymástól, a
távolságtól függően ezek a következők:
- sűrűsoros (6-8 cm),
- gabona-sortávolságú (10-12 cm),
- két- vagy háromszoros gabona-sortávolságú (24-36 cm),
- kapás vagy széles sortávú (40-70 cm).

Ikersoros vetés: Ennél a módszernél a szűkebb és a tágabb sorközök váltják egymást.

Előnye a terület jobb kihasználtsága, a technikai berendezések, pl. öntözőcsövek könnyebb
elhelyezése. Leggyakoribb a hajtatásban termesztett zöldségkultúrák ikersoros elrendezése.

Sávos vetés: a vetőmagot egy, vagy több vetőszélességben váltakozva vetjük el. Elsősorban a
lejtős területek talajvédelmében van jelentősége, ahol az évelő és egyéves, a ritka és sűrű
sortávolságú növényekből alakítunk ki sávokat az eróziós károk csökkentése érdekében.

Szalagos vetés: a vetőgép 4-5 cm szélességben, szalagszerű sorokba helyezi el a vetőmagot.

A nagy tőszámmal vetendő növényeknél van jelentősége, ahol a magvak egy sorba nem
helyezhetők el. Ezt a módszert alkalmazzuk a rostlen vetésénél.

Szemenkénti vetés: a sorba vetés korszerűbb és tökéletesebb formája. Előnye, hogy a

sortávolság mellett a magok a tőtávolságnak megfelelő helyre kerülnek. A tenyészterület
alakja és mérete szabályozható. Gazdaságosabb a vetőmag-felhasználás és a tenyészidőszak
alatt nincs szükség tőszámbeállításra.

Fészekbe vetés: a nagy tenyészterületet igénylő növényeknél alkalmazzuk (tök, dinnye).

A magokat pontosan meghatározott sor- és tőtávolságra, előre elkészített fészekbe vetjük,
egy helyre 3-4 magot.

A vetőmag mennyisége
Az elérhető nagy termések alapja az optimális tőszám és a jól beállott növényállomány.
Ezért nagyon lényeges a vetőmagmennyiség pontos kiszámítása, figyelembe véve a módosító
tényezőket. Döntő fontosságú a vetőmag használati értéke és az ezermagtömeg.
Módosító tényezők: a termesztés célja, a vetés módja, a vetés ideje és az időjárási tényezők.

A vetőmagmennyiség kiszámítása:

Vsz = Ezermagtömeg. x Tőszám (csíraszám) +10-20%=

Használati érték x 10000

Az így kiszámított magmennyiséget a körülményektől függően 10-20%-kal növeljük.

A vetés mélysége
A csírázás feltételeit a vetésmélység szabályozásával érjük el, túlzottan sekély vetés esetén
a nedvesség, túl mély vetés esetén a levegő hiánya lassítja a csírázást. A vetés mélységét,
alapvetően a mag nagysága, és az ezermagtömege határozza meg. A nagyobb tömegű
magban több a táplálószövet, ezért lehetővé teszi a mélyebb vetést (kukorica), a mélyebb
talajrétegben több nedvesség van a csírázáshoz.
Minden növényfajnak az ezermagtömege alapján adott az optimális vetésmélysége, ezt a
talaj, nedvességtartalma és kötöttsége módosíthatja. Kötött, nedves talajba sekélyebben,
száraz lazább szerkezetű talajba mélyebben vetünk. Mindenkor törekedni kell a csírázási
feltételek (víz, hőmérséklet, levegő) minél előnyösebb biztosítására.
 11. Tétel

A növényvédelem fogalma: „A növények, növényi termékek károsítóinak behurcolását,

elterjedését, kármegelőzését szolgáló intézkedések, valamint a kárelhárításra alkalmas
hatékony eljárások alkalmazásának összessége.” (2000. évi XXXV. törvény a
növényvédelemről)
Feladata a növények, növényi termékek megóvása a károsító szervezetektől, a károsítók
behurcolásának megelőzése, az ember és az állat egészségét, a környezet és a természet
védelmét szolgáló intézkedések elsőbbségének biztosításával.
A legfontosabb gyakorlati feladat a megelőzés. Általánosan elterjedt, rossz szokás, hogy a
növényvédelmi eljárásokat akkor igyekeznek elvégezni, amikor károsítás már látható.

A károsítók elleni védekezés módjai

Agrotechnikai növényvédelem

Az agrotechnikai növényvédelem tipikusan a megelőző jellegű eljárások összessége.

Lényege, hogy a termesztett növények számára olyan kedvező életfeltételeket teremtünk,
melyek lehetővé teszik azok zavartalan fejlődését. A legfontosabb, növényvédelmi
jelentőséggel is bíró agrotechnikai szempontok a következők:
- fal, fajta kiválasztása (termőhelyi igények, rezisztencianemesítés),
- vetés, telepítés helyének meghatározása (idő- és térbeli izoláció),
- helyes talajművelés,
- talajvizsgálaton alapuló tápanyagellátás,
- egészséges. minősített szaporítóanyag használata (fémzárolás),
- vetésidő és vetésmélység megválasztása,
- optimális tőszám (tenyészterület),
- szakszerű terménytárolás.

A mechanikai növényvédelem

A mechanikai növényvédelem a károsítók fizikai eszközökkel történő megsemmisítését

és/vagy távoltartását jelenti. Módszerei igen sokfélék lehetnek. A kapálással,
kultivátorozással a gyomnövényeket fejlettségi állapotuktól függetlenül lehet irtani. A
fogasborona a fiatal, legfeljebb 1-3 leveles gyomnövények irtására alkalmas. Szintén
mechanikai gyomirtó eszközök a gyomfésűk, és a termikus gyomirtó gépek.
A metszéssel, a hernyózó olló használatával a fásszárúak beteg vesszőinek, hajtásainak és a
kórokozók áttelelésére alkalmas gyümölcsmúmiáknak eltávolítása lehetséges. A kopogtatás és
a kártevők, összegyűjtése ritkítja, a vadvédelmi kerítés távol tartja a kártevőket.

Biológiai növényvédelem

A biológiai növényvédelem a károsítók természetes ellenségeit használja fel a védekezésre.

Ennek egyik módja a hasznos élő szervezetek megkímélése. A hasznos élő1ények a
hagyományos növényvédő szerekre rendkívül érzékenyek. Új generációs, szelektív
növényvédő szerekkel, a célzottan a károsítók irtására alkalmas növényvédő szerek
használatával kímélhetők meg ezek a szervezetek.
A természetes ellenségek mesterséges szaporítása, különböző fejlődési alakjainak
kihelyezése a biológiai növényvédelem eleinte zárt termesztő berendezésekben, újabban
szántóföldön is megjelenő formája. Nagy szakértelmet igénylő módszer.

Nemcsak kártevők ellen használhatók fel a természetes ellenségek. Vannak hazai

forgalomban hiperparazita gombákat tartalmazó gombaölő szerek. Ezek olyan, számunkra
hasznos gombafajok, amelyek táplálékául kórokozó gombák, valamely fejlődési alakja
szolgál. Az ilyen típusú növényvédő szereket a talajba dolgozva, vagy levélre permetezve kell
kijuttatni.
Ismert az önpusztító módszer, melynek során laboratóriumban, kémiai anyagokkal vagy
sugárzással sterilizált hímeket engedünk szabadon az egyes fajok rajzásának idején. Ezzel a
módszerrel jelentősen csökkenthető a károsítók utódnemzedékének száma.
A feromonos légtértelítés során a kártevő mesterségesen előállított ivari csalogató anyagával
(szexferomonjával), elárasztjuk” a gyümölcsös, szőlő légterét rajzáskor. A hím egyed a
nőstényt keresve mindenhonnan a nőstény illatát érzi, ezért elveszti tájékozódó képességét, és
nem találja meg a nőstényt. A párosodás így elmarad, a nőstények nem raknak petét. A
módszerrel minimálisra csökkenthetjük a kártevő lárvák létszámát, hosszú távú (3-4 éves)
alkalmazásával az adott ültetvényből gyakorlatilag kiszorul a kártevő. Csak nagyobb területű
ültetvényekben eredményes módszer.
Átmenetet jelent a biológiai és a kémiai növényvédelmi eljárások között a vedlés-és
kitinszintézis-gátló szerek használata. Ezek az anyagok a kártevőkben időszakosan
termelődő hormonok mesterségesen előállított változatai, kipermetezésükkel a kártevők
fejlődési folyamatai megzavarhatóak Az életfolyamatok megzavarása a kártevők
pusztulásához vezet.
Kisüzemi módszer egyes, úgynevezett riasztó hatású növényfajok ültetése a területre. Ezek
a növények gyökérsavaik illata révén tudják a kártevőket elriasztani. Szintén kisüzemi
védekezési mód, különböző, riasztó hatású növényi főzetek (pl. csalánlé) készítése.

Kémiai növényvédelem

A legismertebb védekezési mód. A hagyományos értelemben „kultúr sivatag” kialakítása

a cél. A modern értelmezésben a költségei, emberre és a környezetre való veszélyessége
miatt csak előrejelzésre alapozottan végezhető. Az előrejelzés eredményeinek értékelésekor
fontos tudni, hogy általában nem célunk a területen a károsítóktól mentes állapot elérése. A
károsítók jelenlétét egy gazdaságilag elfogadott határérték, a kártételi küszöb alá kell
szorítanunk. Amennyiben az elvégzett előrejelzés eredménye azt mutatja, hogy a károsítók
kártételi küszöb alatti létszámban vannak jelen, vagy a környezeti körülmények nem teszik
lehetővé tömeges fertőzésüket, a vegyszerezés elhagyható.
A károsítók ellenállóvá (rezisztenssé) válhatnak egyes növényvédő szerekkel szemben.
Ennek elkerülésére az ellenük felhasznált hatóanyagokat, hatóanyag csoportokat váltogatnunk
kell. A hatóanyagok változtatását szerrotációnak hívjuk.
A kémiai védekezés végrehajtásáról adminisztrációt kell vezetnünk. A védekezés tényét a
táblatörzskönyvben és a permetezési naplóban mindenképp rögzítenünk kell.

Integrált növényvédelem

Az integrált növényvédelem okszerűen hangolja össze az agrotechnikai, mechanikai,

biológiai és kémiai növényvédelmi módszereket. Célja a hatékonyság mellett az, hogy
minél kisebb mértékben alkalmazzon növényvédő szereket.
A kémiai védekezés az utolsó védvonal az integrált növényvédelemben. Az Európai Unió
integrált agrárkörnyezet-gazdálkodási célprogramok, kiírásával próbálja mérsékelni a
növényvédő szerek használatát. A célprogramokban való részvétel önkéntes alapú, vállalása
esetén a gazdálkodó többlet-támogatásban részesül. Ennek oka, hogy a célprogramban
részt vevő gazdálkodó a növényvédő szerek használatát korlátozó előírások betartása esetén
kisebb mértékű terméskiesés kockázatát is vállalja.
Azoknak a termelőknek, akik részt vesznek az integrált agrárkörnyezet-gazdálkodási
célprogramok valamelyikében, figyelembe kell venniük a növényvédő szerek integrált
védekezésben történő felhasználhatóság szerinti csoportosítását. Eszerint megkülönböztetünk
zöld, sárga és piros besorolású növényvédő szereket. A zöld szerek környezetkímélők,
felhasználásukhoz nem fűződik tilalom. A sárga besorolás azt jelenti, hogy az adott
növényvédő szer a vegetációs időben kétszer, legfeljebb háromszor használható fel és
akkor is csak úgy, ha azt felsőfokú növényvédelmi szakember tanácsára tesszük. A piros
kategória a növényvédő szer felhasználását megtiltja az adott kultúrában. Azt, hogy az
egyes növényvédő szerek milyen növénykultúrában milyen besorolást kapnak, jogszabály írja
elő.

Vegyszeres növényvédelem

A növényvédő szerek csoportosítása

A növényvédő szereket különböző szempontok szerint tudjuk csoportosítani.

Biológiai hatás szerinti csoportosítás

Biológiai hatásuk szerint megkülönböztetünk gyomirtó szereket (herbicideket), gombaölő

szereket (fungicideket), csigaölő szereket (moluszkicid), rovarölő szereket
(inszekticideket), rágcsálóirtó és vadriasztó szereket.

Forgalmi kategória szerinti csoportosítás

A III. forgalmi kategóriájú szerek szabadforgalmú szerek. Végzettségüktől függetlenül

minden felnőtt korú magyar állampolgár megvásárolhatja és felhasználhatja őket.
A II. forgalmi kategóriájú szerek feltételes forgalmúak. Forgalmazásuk, vásárlásuk és
felhasználásuk feltétele a növényvédelmi hatóság által kiadott engedély (zöld könyv). A
zöld könyvet a hatóság alapfokú növényvédelmi végzettséget igazoló oklevél, vagy a hatóság
által tartott 80 órás növényvédelmi tanfolyam elvégzése esetén adja ki.
Az I. forgalmi kategória a nagyüzemi szereké. Forgalmazásuk, vásárlásuk, felhasználásuk
kizárólag felsőfokú (egyetemi, szakmérnöki) növényvédelmi végzettség alapján kiadható
hatósági engedéllyel és Magyar Növényvédő Mérnöki és Növényorvosi Kamarai tagsággal
lehetséges. Ezek a szerek kiskereskedelmi forgalomba nem kerülnek, gazdaboltokban nem
vásárolhatók meg. A gazdálkodók növényvédelmi mérnökök és szaktanácsadók révén
juthatnak hozzájuk. A szakemberek vásárlási joga névre szóló növényvédelmi vény
kiállításával átruházható.
Hatáskifejtés szerinti csoportosítás

A hatáskifejtés befolyásolja a kijuttatás módját és a hatástartamot. A kontaktszerek érintés

útján hatnak, hatásuk kifejtéséhez érintkezniük kell a károsítókkal. Hatásuk 7-l0 napig tart.
A mélyhatású (lokálszisztemikus) szerek bejutnak a növényi szövetekbe, de a bejutást
követően csak igen kis mértékben tudnak elmozdulni a növényben. Felhasználásuk a levél
fonákán é1ő károsítók ellen tipikus akkor, ha csak a levél színére tudjuk a permetlevet
kijuttatni.
A felszívódó (szisztemikus) szerek nemcsak a növénybe jutnak be, hanem annak
szállítószöveteibe is. A növényi nedvek által eljutnak minden növényi szervbe, ezáltal,
„belülről védve'' fejtik ki hatásukat. Használatuk során gyakori a rezisztencia megjelenése. A
mélyhatású és felszívódó szerek hatástartama l0-1 4 nap. A gázformájában újra eloszló
(mezoszisztemikus) hatású növényvédő szerek új generációs termékek. Kijuttatásuk után
a hatóanyag egy része a növény körül nagyon vékony gázréteget hoz létre, mellyel
érintkezve a károsítók elpusztulnak. A hatóanyag másik része a növény felszínét borító
viaszrétegbe ágyazódik, s amikor a gázréteg illanni kezd, a viasz rétegből a növényvédő szer
kioldódva fenntartja a hatást. A mezoszisztemikus szerek hatástartama 14-21 napra tehető.

Felhasználási terület szerinti csoportosítás

A vegyszeres növényvédelmi eljárások folyamán a növényvédő szert egyenletesen elosztva

arra a helyre kell juttatni, ahol a károsítók vannak, illetve ahol megjelenésük várható.
A talajfertőtlenítő szerek talajlakó kártevők ellen használtatók, melyek a növények föld
alatti részeivel táplálkoznak. Kártételük miatt a növények táplálkozása gátolt, ami gyakran
pusztulásukhoz vezet. A talajfertőtlenítő szerek folyadék vagy granulátum formájúak. A
folyadék formájú szereket a talajra permetezzük, a granulátumokat műtrágyaszóróval vagy
speciális granulátum-szóróval juttatjuk ki a talaj felszínére, majd ekével, tárcsával,
talajmaróval a talajba keverjük. Kijuttatásuk történhet „teljes felületkezeléssel' illetve
sorkezelés formájában (pl. a vetőgépre szerelt speciális adago1ó szerkezetekkel. a vetéssel
egy menetben).
Speciális eljárás az általános talajfertőtlenítés. Ekkor olyan talajfertőtlenítő szert dolgozunk
a talajba, amely gázhalmazállapotúvá alakul. Nemcsak a kártevők, hanem a kórokozók
talajban lévő fejlődési formái és a gyomnövények magvai is elpusztulnak. Speciális
technológiát igénylő, drága, időigényes és kiemelten környezetszennyező módszer. A
vegyszeres talajfertőtlenítés e formája, mára teljesen kiszorult a gyakorlatból, mert
betiltották azon hatóanyagokat, melyek erre a célra alkalmasak voltak.
A talajlakó kártevők jelenlétét szőlő- és gyümölcsültetvények telepítése előtt minden esetben
ellenőrizni kell.
A csávázó szerek használata a legolcsóbb és leghatékonyabb módja a károsítók elleni
védekezésnek
A permetezés a növényvédő szereknek a legelterjedtebb felhasználási módja. A növényvédő
szereket víz segítségével felhígítjuk, és cseppekre bontva juttatjuk ki, a kezelt felületre.
A kijuttatás alapvető követelménye az egyenletes elosztás. Ehhez általában lágyszárú
kultúrákban 200-400liter, a gyümölcs szőlő kultúrákban 600-800 liter permetlé szükséges
hektáronként. A permetlének a kezelt felületen nem szabad megfolynia. Ez alól a lemosó
permetezés a kivétel, amelyet fásszárú kultúrákban használnak az áttelelő károsítók
elpusztításának érdekében. A cél ebben az esetben az, hogy a permetlé becsorogjon a
kéregrepedésekbe, ezért lemosásra általában l000-1 200 liter permetlevet használunk.
A permetlé kijuttatása történhet földi, vagy légi úton. A permetlé elsodródását, élő
vizekbe kerülését meg kell gátolni.
A gázosítás a tárolt termények kártevő mentesítését szolgáló eljárás. Lényege, hogy olyan
növényvédő szerrel kezeljük a terményeket, mely a levegő páratartalmával reakcióba lépve
gázzá fejlődik. A keletkező gáznehezebb a levegőnél' kiszorítja a levegőt a terményből. A
károsítók így megfulladnak. A gázosító szerek mindegyike I. forgalmi kategóriás
növényvédő szer. Felhasználásuk fokozottan baleset,- tűz- és robbanásveszélyes, erősen
környezetszennyező anyagok (gázmesteri vizsgához kötött).

VEGYSZERES GYOMSZABÁLYOZÁS

A vegyszeres gyomirtás meghatározó a növényvédő szerek felhasználásában. A világban a

felhasznált növényvédő szerek nagyobb része gyomirtó szer. A korábban használatos
gyomirtás kifejezést mára már a gyomszabályozás kifejezés váltotta fel. Már nem
törekszünk a terület teljes gyommentességének elérése. A feladat a gyomnövények
kártételi küszöb szint alatt tartása, ami legfeljebb 5%-os területi borítottságot jelent.
A gyomirtó szer(ek) kiválasztását a terület gyomnövényeinek összetételére kell alapozni. A
totális, minden növényt elpusztító gyomirtó szerek kivételével nincs olyan gyomirtó szer,
amely minden gyomfajt képes elpusztítani. A totális gyomirtó szerek viszont minden
növényt kiirtanak, állományban nem 1ehet használni őket. A célnak leginkább megfelelő
gyomirtó szer kiválasztásához a területen gyomfelvételezést kell végeznünk. A
gyomfertőzöttség vizsgálatakor az egyes gyomfajok területi borítása alapján rangsoroljuk a
gyomfajokat. A gyomirtó szert, vagy a szerek kombinációját úgy választjuk meg, hogy az a
legnagyobb borítást elérő fajok ellen legyen hatásos.

A gyomirtó szerek hatásmechanizmusa

A gyomirtó szerek hatásmechanizmusuk alapján lehetnek kontakt és felszívódó szerek. A

kontaktszerek, perzselő hatásuk révén a zöld részek klorofillját égetik ki, aminek
következtében a növények elszáradnak. A felszívódó szerek a növényi szervezetben fejtik
ki hatásukat. Lehetnek:
- gyökérherbicidek (gyökéren keresztül felszívódók),
- és levélherbicidek (levélen keresztül felszívódók).
A gyökéren keresztül történő felszívódás alapfeltétele, hogy a növényvédő szer a talajba
jusson. A szükséges mélységű bemosódáshoz 20-30 mm csapadék szükséges a
permetezéstől számított 2 héten belül. Ha ez a csapadékmennyiség nem jut a talajra, a
növényvédő szer hatása elmarad.
A levélen keresztül történő felszívódás feltétele az elegendő levélfelület, az egyenletes
permetléborítás elérése és a növényvédő szer megtapadása a levélfelületen. Gyakori, hogy
a kijuttatásukhoz, a permetléhez tapadást elősegítő adalékanyagot keverünk. A levélen
keresztül felszívódó gyomirtó szerek ellen egyes kultúrnövényeink vastag viaszrétegük miatt
védettek. Áztató eső hatására ez a védelem megszűnhet, ezért a várható eső előtt és eső
után ilyen típusú permetező szerrel ne permetezzünk.
Arra a kultúrnövényre, amelynek állományában egy gyomirtó szer felhasználásra
engedélyezett, az adott gyomirtó szernek nincs hatása. Gyakran előfordul azonban, hogy ez
a védettség csak bizonyos fejlettségi állapotig áll fenn. Erre vonatkozó utalást a növényvédő
szer csomagolóburkolata tartalmaz.
A gyomirtó szerek kijuttatásának ideje

A vetés előtt, talajba dolgozva kijuttatott (angol megfelelőjébő7 ,,ppi''-ként rövidített)

technológia során a talajra permetezett, napfény hatására gyorsan bomló növényvédő szert, a
kijuttatást követően azonnal sekélyen a talajba kell dolgozni. A bedolgozás eszköze a
kombinátor, ásóborona, esetleg a tárcsa lehet.
A kultúrnövény vetése után, de annak kelése előtt (angol kifejezéssel: preemergensen)
kijuttatott gyomirtó szerek gyökéren keresztül szívódnak fel. A ppi és a preemergens
technológia alapja a helyismeret, hiszen a növényvédő szer kiválasztásakor a gyomnövények
még nem keltek ki, csak az előző évek gyomnövény-összetételének ismeretére
támaszkodhatunk. Lágyszárú évelő növényállományban (pl. lucernában) a preemergens
kezelést a tavaszi fakadás e1őtt kell elvégezni.
A kelés utáni kezelés (másik nevén állománykezelés, vagy posztemergens kezelés) során a
gyomok már láthatók. Ekkor arra kell törekedni, hogy a gyomnövények minél fiatalabb
fejlettségi állapotában végezzük el a kezelést, mert a gyomirtó szerek hatása a
gyomnövények növekedése során ugrásszerűen csökken.

A gyomirtó szerek hatástartama

A gyomirtó szerek többsége egy vegetációs idő alatt lebomlik a talajban. Az, hogy a
növényvédő szernek a vegetációs időn belül mennyi ideig tart a hatása (azaz milyen
tartamhatással bír), a talajkolloidok és a csapadék mennyiségétől, az adott növényvédő szer
tulajdonságaitól függ. Tartós (reziduális) hatásúak, azok a gyomirtó szerek, melyek egy
vegetációs idő alatt nem bomlanak le a talajban. Az ilyen gyomirtó szerek mindegyike
I. forgalmi kategóriába tartozik. Az utánuk termeszthető növények köre erősen
korlátozott. Újonnan művelésbe vett területeken a szermaradványokat házilag is ki lehet
mutatni bioteszt segítségével. A teszthez talajmintát kell venni a felső, 10-15 cm-es
talajrétegből, több helyről. Az összekevert mintából három virágcserépnyi talaj szükséges, de
érdemes a mintából a későbbi ismétlés lehetősége miatt kis mennyiséget tárolni. Kontroll
cserepekbe olyan talajjal is állítsuk be a kísérletet, melybe tartós gyomirtó szerrel biztosan
nem kezelt talajt teszünk. A cserepekbe zabot, repcét és salátát vessünk. Ezek a növények
viszonylag gyorsan kelnek és érzékenyen reagálnak a szermaradványokra (indikátor
növények). A teszt értékelését a növények két leveles állapotában végezzük el. Amennyiben a
kontroll cserepekhez képest valamely növény rendellenességet mutat (a kelés részlegesen
vagy teljesen elmarad, törpenövés, elszíneződések stb. láthatók), akkor valószínűleg
szermaradvány van a talajban. A vizsgálat eredménye csak tájékoztató jellegű, pontos kémiai
vizsgálatot a megyei növényvédelmi hatóság talaj laboratóriumában lehet végeztetni.

A növényvédő szerek felhasználásának óvórendszabályai

- A növényvédő szereket más vegyszerektől és személyektől elzártan, jogszabályokban
rögzített módon kell tárolni.
- A növényvédő szerekkel csak megfelelő végzettség, egészségügyi alkalmasság esetén
szabad dolgozni. Csak 18 év feletti és 65 év alatti férfiak végezhetnek velük munkát.
- Nyolc órával a növényvédő szerrel végzett munka előtt és után alkoholt fogyasztani
tilos.
- A növényvédő szerrel történő munka megkezdése előtt a dolgozókat az alkalmazott
növényvédő szer veszélyességéről és az alkalmazás munkavédelmi előírásairól ki kell
 oktatni.
- A növényvédő szerekkel csak a használatát utasításukban rögzített egyéni
védőfelszerelések használatával szabad dolgozni. Az egyéni védőfelszerelések más
célra nem használhatók.
- A növényvédő szerek csomagolóburkolatán lévő, vagy hozzá mellékelt használati
utasítást maradéktalanul be kell tartani.
- Az adott napon bekevert permetlevet aznap fel kel1 használni.
- A kijuttatás során az elsodródást meg kell gátolni. A vegyszerek takarmányba,
élő vizekbe történő bejutását védősávok, betartásával meg kell akadályozni.
- A kezelt területen csak a dolgozók és a munkát irányító személyek tartózkodhatnak.
- Étkezni, dohányozni csak a kijelölt területen és alapos kézmosás után szabad.
- A munka végeztével a megmaradt permetlevet hígítás után a kezelt területre kell
kipermetezni. A gyomirtó szert húszszoros, egyéb növényvédő szeres permetlevet
tízszereses mértékben kell hígítani. A munka végeztével a permetező gépet a tábla
szélén ki kell mosni. A mosóvizet a kezelt tábla területére kell kipermetezni.
- Munkavégzést követően alapos tisztálkodást kell végezni.
- A kezelt területet munkavégzés után figyelmeztető táblák, kihelyezésével meg kell
jelölni.
- A jogszabályban meghatározott egészségügyi várakozási időket be kell tartani.

A munkaegészségügyi várakozási idő az a napokban kifejezett időtartam, amelynek letelte

előtt a növényvédő szerrel kezelt területre bemenni csak a felhasználásra előírt egyéni
védőfelszere1ésben szabad.
Az élelmezés-egészségügyi várakozási idő az a napokban meghatározott időtartam, melynek
a növényvédő szeres kezelés és a betakarítás, vagy értékesítés között el kell telnie ahhoz,
hogy a kezelt növények a növényvédő szer hatóanyagát az ember, állat számára veszélytelen
mértékig lebontsák. Az élelmezés-egészségügyi várakozási idő betartásának
alapbizonylata a permetezési napló.

A veszélyes hulladékok tárolása és megsemmisítése

A növényvédelem területén előforduló veszélyes hulladék lehet:

- növényvédő szer, ha az azonosíthatatlanná vált, lejárt a szavatossági ideje,
vagy összekeveredett más anyaggal,
- üres csomagoló burkolat, ha az 2000 cm3 űrtartalom felett van, használhatatlan
védőfelszerelések,
- növényvédő szerrel érintkező anyagok (pl. bekeverés és kijuttatás eszközei,
mosóvíz).

Az üres csomagoló burkolatot kiürülése után a növényvédő gép tartályában kell öblíteni. A
2000 cm3 űrtartalom alatti növényvédő szerrel érintkezett csomago1ó burkolatokat ki
kell lyukasztani, össze kell törni és ezután kommunális hulladéknak minősül. A veszélyes
hulladékok tárolását célszerű a növényvédő szer raktárban végezni. Legfeljebb két évig
tárolhatók, tárolásukról nyilvántartást kell vezetni.
A veszélyes hulladékot a gazdaság területéről el kell szállítani. A szabályosan kiöblített
csomagoló burkolatok ingyenesen leadhatók a növényvédő szert forgalmazók kijelölt
telepein, amelyek tavasszal és ősszel akciót szerveznek az üres csomagolóburkolatok
begyűjtésére. A gazdálkodó erről a szakmai folyóiratok révén értesülhet.
Az egyéb veszélyes hulladékokat veszélyes hulladék-lerakó helyekre, vagy égetőművekbe
kell szállítani, s ott azt térítés ellenében átveszik. Másik megoldás egy erre engedéllyel
rendelkező vállalkozás ezzel történő megbízása. A veszélyes hulladék átvételéről minden
esetben igazolást kell kiállítani.
 12. Tétel
Betakarítás és tartósítás

Termésbecslés

A gazdálkodás során szükséges a várható termés nagyságát megismerni. A termésbecslés a

növénytermesztés várható eredményeinek megállapítósára szolgáló eljárás. Szükség van
rá a betakarítás eszköz-, gép- és munkaerő-szükségletének meghatározásához, a göngyölegek
(rekeszek, ládák, rakodólapok). a tárolókapacitás biztosításához és a várható bevétel
tervezéséhez. Elvégzésének ideje a tervezett betakarítás előtti 2-3 hét.
Sűrű vetésű növények termésbecslésére l m2-es mintatereket jelölünk ki. A mintaterületeket
vehetjük a táblán átlósan és cikk-cakk vonalban is. A mintaterek a tábla szélétől 20 méterre
legyenek. Minimum 10, de nagyobb táblákon 20 darab mintateret érdemes kijelölni.
Kapásnövények termésbecslésére sorok tíz méteres szakaszait jelöljük ki mintatérnek. A
becslés során megállapítjuk az egy mintatérre eső növények terméshozamát. A mintaterek
terméseredményeit átlagoljuk, majd sűrű soros növények esetén a kapott eredményt 10.000-
rel, kapás növények esetén a vetésfolyóméterek számával szorozzuk. A termésbecslés
eredményét csökkenteni kell a tervezett betakarítási veszteséggel, valamint korrigálni kel1 a
nedvességtartalom csökkenésének mértékével.
A gyümölcs- és szőlőültetvények termésbecslésének alapja a próbaszüret. Ekkor mintafák
(tőkék, bokrok) teljes leszedésével állapítjuk meg a várható termésmennyiséget. A mintafák
száma minimum az ültetvény egyedszámának 5%-a legyen. A kapott átlagtermést az
ültetvény egyedszámával felszorozva kapjuk meg a várható termésmennyiséget.

A betakarítás idejének meghatározása

Az érettség fogalma a különböző fajoknál, fajtáknál mást és mást jelenthet. Alapvetően
megkülönböztetünk biológiai és gazdasági érettséget. A termény biológiailag akkor érett,
ha a benne lévő mag csíraképes (pl: kalászosok, kukorica, napraforgó).
Gazdasági érettségről akkor beszélünk, ha a növény betakarításra kerülő vegetatív része
elérte a felhasználási méretet, vagy fejlettségi fokot (pl. burgonya, cukorrépa, sárgarépa). A
felhasználásmódja egyes esetekben meghatározó lehet, (az uborkasavanyításra 3-6 cm-es,
salátának 15 cm-es, kígyóuborka 40-50 cm-es méretben érett gazdaságilag, magnyeréshez
biológiai érettség kell). Az érés ideje faj és fajtafüggő tulajdonság. Az egyes fajokon belül
különböző tenyészidejű fajtacsoportok is lehetnek (pl. kukorica, szója. borsó stb.).
A betakarítás idejének meghatározása összetett feladat. Különösen azoknál a fajoknál nehéz a
meghatározása, amelyek elhúzódóan érnek (pl. zab, őszi káposztarepce, kajszibarack,
szamóca, málna stb.). Ezeknél a fajoknál a termés kétharmadának érésére időzítjük a
betakarítást, vagy állományszárítást végzünk (szántóföldi növények esetében), illetve több
menetes betakarítással takarítjuk be a termést (gyümölcsöknél). A kalászosok, a szemes
kukorica és a napraforgó esetében a betakarítás idejének meghatározásában fontos
szempont a termés nedvességtartalma. A szedésérettség megállapítására a
gyümölcsféléknél jellemzők a sajátos vizsgálatok (a gyümölcs és a kocsány elválasztásához
szükséges erő folyamatos nyomon követése, színskála alkalmazása, a gyümölcshús
megroppantásához szükséges erő meghatározása, a beltartalmi jellemzők vizsgálata).
A betakarítás idejét módosíthatja az időjárás. Csapadékos időben, illetve azt követően a talaj
felszáradásáig a betakarítást el kell halasztani.
Szemes termények betakarítása

A gabonafelék érési folyamatát négy szakaszra oszthatjuk (tejes érés, viaszérés, teljes érés,
túlérés), mely szakaszok nem különülnek el élesen, hanem fokozatosan átmennek egymásba.
Betakarításuk legkedvezőbb viaszérés végén. A sörgyártás céljára termelt tavaszi árpát és a
szemes kukoricát teljes érésben kell aratni. A szemes termények betakarítása egymenetes, ami
azt jelenti, hogy a betakarítás minden lépését egyetlen gép, az arató-cséplő gép (kombájn)
végzi. A kombájn levágja a növények szárát, a kalászt kicsépeli, illetve a kukoricacsövet
morzsolja. A magvak tisztítás után a szállító pótkocsira kerülnek, mely a tárolás helyére
szállítja a terményt. A szalmát (a gabonafélék szárát) és a kukoricaszárat a kombájn rendre
rakva a tarlóra szórja. A szalmát ezután bálázó géppel bálázzuk, és a tároló helyre szállítjuk.
A kukoricaszárat aprítás után a talajba keverjük (tarlóhántás).
A gabona betakarító gépek kukorica betakarítására, úgy válnak alkalmassá, hogy
vágóasztalukat csőtörő adaptere kell cserélni és belső szerkezetüket át kell állítani.
Megfelelő vágóasztallal és beállításokkal a kombájnok alkalmasak hüvelyes növények
egymenetes betakarítására is.

A gyökér- és gumós növények betakarítása

A burgonya betakarításának első lépése a szártalanítás. Ez történhet fizikai úton
(égetéssel), mechanikai úton (kézi szárfeltépéssel és gépi szárzúzással), illetve kémiai úton
(növényvédő szerrel). Ezt követi a burgonyagumók talajból történő kiforgatása, melynek
kézi eszköze a kapa, gépi eszköze a töltögető eke.
A gumók összeszedését, majd válogatását végezhetjük két külön menetben kézzel, vagy
gépekkel (forgóvillás szedő, rázőszalag), de létezik olyan betakarítógép, amely ezt a két
műveletet egy menetben végzi el.

A cukorrépa betakarításának munkafolyamatai:

- a gyökerek lefejezése,
-a leveles répafej összegyűjtése,
- a gyökerek kiemelése,
- a gyökerek felszedése.
A műveletek összekapcsolása szerint beszélünk egy-, két-, és hárommenetes betakarításról.
Az egymenetes betakarítás során minden műveletet egyetlen gép végez. A kétmenetes
betakarítás egyik változata az, hogy egy menetben megtörténik a fejezés, a kiszedés és a
kiszedett répatestek rendre rakása. A második menetben a gyökereket szedjük fel, s a
leveles répafej a tarlón marad. Egy másik változat esetén az első menetben a fejezés és a
répafejek kocsira rakodása, a második menetben a gyökerek kiszedése és kocsira rakodása
történik. Így a leveles répafej is elszállításra kerül, de a szállító járművek számának
megkétszerezése szükséges. A három menetes betakarítás során külön menetben zajlik a
fejezés, majd ezt követi a kiszedés és a répatest rendre rakása, s a harmadik menetben
történik meg a rendfelszedés.

A szálas takarmánynövények betakarítása

A szálas takarmánynövényeket tartósítva az állattenyésztésben téli takarmányozásra
használják. A tartósítás kétféle módon történhet:
- szárítással (szénakészítés)
- erjesztéssel (szilázs, szenázs)
Szénakészítés
A legősibb módja a takarmányok tartósításának. A magas léghőmérsékletnek köszönhetően, a
zöldtakarmányt kiszárítjuk. Szénakészítéskor a betakarítás módja a kaszálás. A kaszálást a
zöldbimbós állapotban kell elvégezni, különben a növények beltartalma kedvezőtlenné válik.
A kaszálás történhet alternáló vagy rotációs kaszával. A két típusú kasza munkája közti
különbség az, hogy a rotációs kasza szűkített rendet képez a levágott takarmányból, míg az
alternáló kasza szőnyeg rendet alakít ki.

Az alternáló kasza munkája után rendsodróval rendet kell képezni. Ezt követően
amennyiben zölden etetjük fel a takarmányt, rendfelszedő kocsi segítségével azt az állatokhoz
szállítjuk. Ha szénát készítünk, akkor pár napos renden szárítás következik a kaszálás után.
Ezt az időszakot lerövidíthetjük, ha a kaszára a szársértőket szerelve gyorsítjuk a vízleadást. A
rendet annak egyenlőtlen száradása miatt rendszerint forgatni kell. A forgatás eszköze a
rendkezelő.

A rend teljes kiszáradása után rendsodrást végzünk, majd bálázó géppel bálákat készítünk
és a kész bálákat kazlakba rakva, vagy fedett tárolóba szállítva tároljuk.

Kisebb mennyiség esetén a széna - rendfelszedő kocsival történő felszedése után - fedett
helyen, ömlesztve is tárolható.
Amennyiben a kisüzemi módszerre van csak lehetőségünk, a forgatást és a rend
összegyűjtését kézi módszerrel, villával végezzük és a szénát boglyákba gyűjtjük. A
boglyákat elszállítva kézi erővel, villával építünk kazlakat.
Új technológiai lehetőség a zöldtakarmányok zölden történő tárolása. Ekkor a lekaszált zöld
takarmányt speciális géppel fóliazsákba tömörítjük, s a zsákból a levegőt kiszívatva zártan,
vákuumban tároljuk a takarmányt. A módszer előnye, hogy így bármikor friss, zöld
takarmányt tudunk adni az állatoknak. Hátránya, hogy ha a szállítás vagy a tárolás során a
zsák megsérül, a takarmány tönkre megy.

Szilázs- és szenázs készítés

A nagy szénhidráttartalmú növényeinket (kukorica, cukorcirok) erjesztéssel tartósítjuk. A

betakarítás módja ekkor a szecskázás, melynek során a szecskázó gép a növény minden föld
feletti zöldrészét 3-5 cm nagyságú darabokra, szecskákra vágja fel. A szecskákat a silózó gép
szállítójárműre ömleszti, és az a takarmánytároló térbe, a silóba kerül. Itt a levegő
kiszorítása érdekében folyamatosan tömörítjük a szecskát, majd a silótér megtelése után a
tömörített takarmányt fóliával lezárjuk. Az így biztosított levegőtlen körülmények között
anaerob baktériumok hatására a takarmányok szénhidráttartalma tejsavvá alakul át. A
tejsav tartósítja és ízesíti a takarmányt. Az ezzel a technológiával készült erjesztett
takarmányt szilázsnak hívjuk.

A szilázs készítés lépései:

- Szecskázás
- Szállítás
- Tömörítés
- Takarás
A nagy fehérjetartalmú szálas takarmányokból szenázs készíthető. A szenázs készítés
során a takarmányt a szecskázás előtt fonnyasztjuk, majd szecskázva tömörítjük és anaerob
körülmények között tároljuk. A szenázs készítés új technológiája a szenázs bálakészítés. A
lekaszált fonnyasztott szálas takarmányt rendsodrás után bálázzuk, és a bálákat fóliával
körbetekerve légmentesen erjesztjük.

Gyümölcstermő növények betakarítása

A gyümölcstermő növények betakarítása történhet géppel és kézzel. Azoknál a
gyümölcsöknél, melyek szakaszosan érek, a kézi szüret ad csak lehetőséget a válogatásra. A
gépi szedésre bogyósok és szőlő esetében speciális betakarító gépek állnak rendelkezésre. A
többi gyümölcsfajt gépi úton rázógéppel lehet betakarítani. A rázógépes betakarítást követően
a legtöbb gyümölcs csak ipari felhasználásra alkalmas.

A TERMÉNYEK TÁROLÁSA

Szántóföldi növények tárolása

A szántóföldi növények magvait csak megfelelő nedvességtartalom mellett lehet, hosszabb

ideig egészségesen tárolni. Az optimális tárolási nedvességtartalom gabona magvaknál
l2%-os, olajos magvú és hüvelyes növényeknél 9-10% (ezt légszáraz állapotnak hívjuk).
Amennyiben a betakarítás során ennél magasabb a termények víztartalma, akkor a terményt
szárítani kell. A terményszárítás hőfoka, ideje és körülményei nagy szakértelmet igényelnek.
Ha a nedvességtartalom bármilyen okból a tárolási maximum érték fölé jut, a magvakat
kártevők és penészgombák károsíthatják. Mindkét esetben értéktelenné válik a termény,
esetleg öngyulladás is bekövetkezhet. A nedves terményt ekkor forgatással, levegő
átfúvásával ki kell szárítani, vagy szerves savval (propionsav, hangyasav, ecetsav) tartósítani.
Kártevők terményben történő megjelenésekor gázosítást kell végezni.

Szemes termények tárolása

A szemes terményeket leggyakrabban ömlesztve tároljuk. A szakszerű tárolás feltételeit

Szemes terményraktárak és terménysilók tudják csak biztosítani. A terményraktárakban a
termény folyamatos szellőztetése is végezhető (átmozgatással vagy légfúvással). A
vetőmagvak különleges tárolási módja a papírzsákban történő tárolás. A magvak a
papírzsákban levegőzni tudnak, a talajból történő nedvességfelszívásukat a zsákok raklapokra
helyezésével gátoljuk meg.
Kisüzemekben a magvakat kisebb halmokban ömlesztve, úgynevezett garmadában tároljuk.
Ismeretes a kukorica, morzsolás nélkül, góréban, illetve kasban történő szárítási módja is.

Gyökér- és gumós növények tárolása

A gyökér- és gumós növények jellemző tárolási módja a prizmában történő átmeneti,
ömlesztett tárolás. Nagy nedvességtartalmuk miatt a tárolás alapvető feltétele a termény
sérülésmentessége. A csoporttagjai közül csak a burgonya esetében kell huzamosabb,
4-7 hónapos tárolásra felkészülni. A burgonyát tárolás előtt válogatjuk. Eltávolítjuk a gumók
közül a sérült gumókat, a földet és a növényi maradványokat. Legtöbbször eközben méret
szerinti osztályozás is történik. A tárolóba szállítás után a gumókat szikkasztani, majd hűteni
kell. A gumó tárolásának optimális hőmérséklete 4 oC, a páratartalmat a tárolás ideje alatt
szabályozni kell. A tárolás történhet hálós (rachel) zsákban, nagy méretű (big-bag) zsákban,
vagy prizmában.
Kisüzemben a tárolás történhet pincében és veremben. Ezek a helyek nem adnak 1ehetőséget
szabályozott légtér kialakítására, hosszú idejű tárolásra. A nagyüzemi, tárolás során a légtér a
tárolókban szabályozható.
Nem megfelelő tárolás esetén a burgonya, rothadásnak indul, vagy csírázni kezd. A rothadt
gumókat válogatással el kell távolítani, a csírákat le kell törni a gumóról. Léteznek olyan
csírázásgátló szerek, amelyeknek a gumóra permetezésével 4 - 6 hónap csírázásgátlást lehet
elérni. A burgonyához hasonló módon lehet tárolni a gyökérzöldségeket is. Ezek házi tárolási
módja a vermelés.

Szálas- és tömegtakarmányok tárolása

A széna és a szalma bálázva vagy ömlesztve tárolható. A bálák lehetnek henger-és
szögletes bálák, mindkét esetben létezik kis és nagy méret. Az alak és a méret a rendelkezésre
álló bálázó géptől függ. A gépválasztást az állatállomány mérete és egyéb munkaszervezési
szempontok befolyásolják.
A szálas takarmányokat nyitott téren kazlakban, fedett téren színben tároljuk. A
kazalépítése során gondoskodni kell a széna és szalma szellőzéséről, valamint a kazal
fedéséről. A kazlakat lesúlyozott fóliával, vagy gabonával történő bevetéssel védjük a
nedvességtől. Utóbbi esetben a gabona sűrű gyökérzete gátolja a csapadék kazalba történő
beszivárgását. A szín lehetőleg három oldalról nyitott, szilárd aljzatú, fedett tárolótér.
Építésekor vegyük figyelembe, hogy meg kell felelnie a bálák géppel történő szállítási és
rakodási követelményeinek is. A széna- és szalmatárolás fokozottan tűzveszélyes.
Villámhárításról, tűzoltó anyagokról és eszközökről mindig gondoskodni kell a tárolás során.
Az erjesztett takarmányok tárolása a silóban történik. A kitermelés során ügyeljünk a
tárolás légmentességének minél kisebb mértékű megzavarására. Az előbbiekből kiindulva
egyre inkább terjed a fólia tömlőben való tárolás és a bálacsomagolás (silóbála).

A zöldség- és gyümölcsnövények tárolása

A zöldség- és gyümölcsnövények tárolása, leszámítva a konzerv- és hűtőipari felhasználást,

hűtőházakban történhet. Itt a termények 0 oC körüli hőmérsékleten tartása a cél.
Megkülönböztetünk kereskedelmi és tároló hűtőházakat. A kereskedelmi hűtőházaknak
nem célja a termény hosszú távú tárolása, ezért gyakran nem is 0oC-os hűtőkapacitásra
tervezik őket. A tároló hűtőházakban a termények 3-4 hónapos tárolása a cél.
 13. Tétel

Az emésztőkészülék

Az emésztőkészülék az emésztőcsőből (elő-, közép-, utóbél) és a járulékos mirigyekből áll.

Az emésztőcső szakaszait mutatja be a következő ábra.

Az emlősállat emésztőcsöve A madár emésztőcsöve

Az előbél feladata a táplálék felvétele, felaprítása, puhítása, falattá alakítása. Az emlősöknél

fajra jellemző fogazat található a szájüregben. A madarak csőrükkel veszik fel a táplálékot,
melyet egészben nyelnek le, fogazatuk nincs.
A szájüregben megkezdődik, majd a gyomorban folytatódik az emésztés. A gyomor alakja és
felépítése állatfajtól függően eltérő. A ragadozó állatoknak együregű egyszerű, a lónak, a
sertésnek együregű összetett, míg a kérődző állatoknak többüregű összetett gyomra van. A
többüregű összetett gyomor részei: bendő. recés, leveles vagy százrétű és oltógyomor.
A középbél (vékonybél) a bélcsatorna leghosszabb szakasza. Feladata az emésztés
gyomorban megkezdett részének folytatása, a megemésztett táplálóanyagok feszívódásának
biztosítása.
Az utóbél (vastagbél): az emésztés és a felszívódás a vastagbélben fejeződik be. Az
emésztetlen rész a végbélnyíláson keresztül távozik a szervezetből.
Az emésztőcső járulékos mirigyei közül a szájüregben található nyálmirigyek
termelik a nyálat, mely megkezdi a szénhidrátok emésztését.
A máj a belső anyagcsere-forgalom központja. Rajta található az epehólyag az
epefolyadékkal, ami a vékonybélbe ürül. E1sősorban a zsíremésztésben van fontos szerepe.
A hasnyálmirigy váladéka a hasnyál, ami szintén az epésbélbe ürü1. A fehérje, a zsír és a
szénhidrátok bontásánál játszik fontos szerepet.
Az emésztés az a folyamat, amikor a táplálék a szervezet számára felvehető formába
kerül. A bonyolult vegyületek kismolekulájú, vízben oldható vegyületté alakulnak. Az
emésztést enzimek, valamint a gyomorban és a belekben é1ő baktériumok segítségével
végzi a szervezet. A takarmányalkotók az emésztőcső különböző helyein, különböző enzimek
hatására bomlanak le.
Az emésztőnedveket és termelődési helyeiket foglalja össze a következő táblázat.

Az emésztőnedvek és termelődési helyeik a különböző táplálóanyagok

bontásakor

A megemésztett táplálóanyagok felszívódása kis mértékben a gyomorban, nagyobb részben a

vékonybélben, valamint a vastagbélben történik. A felszívódott táplálóanyagokat a vér és a
nyirokrendszer szállítja a szervekbe.

A kérődzők emésztési sajátosságai

A kérődzők bélszakaszainak felépítése (előgyomor), egymáshoz viszonyított aránya eltérő az

együregű gyomrú állatokétól. Emésztőrendszerük alkalmazkodott a sok nyersrostot
tartalmazó, terimés növényi táplálékok hasznosításához. Belső anyagforgalmuk a bendőben
képződő zsírsavak értékesítésére épül, amelyekből a kérődző állat energiához jut. A felnőtt
szarvasmarha bendőjének térfogata 120- 150 liter. A táplálék elfogyasztásakor felületes
rágással egyszerre nagy mennyiségű takarmányt vesznek fe1. Naponta 6-8 alkalommal,
alkalmanként 40-60 perces kérődzéssel a bendőben már kellően felpuhult takarmányt újra
rágják, mely alapos mechanikai aprítás. A bendőben élő baktériumok és egysejtű véglények
a takarmány táplálóanyagait, köztük a cellulózt is lebontják A szénhidrátokból szerves savak
képződnek, amelyek az e1őgyomrokból felszívódnak, s energiaforrásul szolgálnak.
Másik jellegzetességük, hogy a takarmány fehérjetartalma az előgyomrokban ammóniáig
bomlik le és beépül az ott lévő baktériumok szervezetébe. Ezért a nem fehérje szerű
nitrogénanyagokat (ún. NPN) is képes hasznosítani a szervezetük.
A szarvasmarha bendőmozgásainak száma 5 perc alatt nyugalmi állapotban átlagosan
7-9,kérődzés közben 10-12, evés közben l3-14. Egy felnőtt szarvasmarha napi nyáltermelése
60-70 liter, de elérheti a 100 liter feletti mennyiséget is. A bendőemésztés folyamán
keletkezett szerves savak okozta pH-eltolódást a lúgos pH-jú (pH 8,2-8,7) nyál közömbösíti,
így lesz a bendőfolyadék pH-ja 6,2-6,7 , amely mellett mind a bendőflóra működése, mind a
bendő működése szabályszerű. Ha nincs elegendő struktúrális rost a takarmányban, a
kérődzés elégtelen lesz, kevesebb a nyál, s a nyáltermelés hiányában a bendőfolyadék
kémhatása 2-3-ra savanyodhat (bendőacidózis). Ez az állapot következik be pl. akkor is. ha a
takarmány abrak-szálas aránya hirtelen vagy nagymértékben az abrak javára tolódik el és az
abrakban lévő szénhidrátokból jelentős mennyiségű szerves sav képződik.
 14. Tétel

AZ IVARSZERVEK RENDSZERE
A hím- és a női ivarszervek felépítése

Az ivarszervek (nemi szervek) a faj fenntartását szolgálják. Hím- és női ivarszerveket

különböztetünk meg, melyek külső és belső ivarszervekből állnak. Az emlősállatok nemi
szervének részeit mutatja be a következő táblázat.

Hímivarú állat Ivarszervek Nőivarú állat

Hímvessző Külső ivarszervek Péra
Húgycső Hüvely
Here Belső ivarszervek Méh
Mellékhere Petevezető
Ondóvezető Petefészek
Járulékos nemi mirigyek
A hím és nőivarú emlősállat ivarszerveinek részei

A külső nemi szervek a közösülés szervei. A hím és női nemi szervet a következő ábra
szemlélteti. A belső nemi szervek a nemzés szervei. Itt találhatók az ivarsejteket termelő
mirigyek, az ivarsejtek, az ezek vezetésére szolgáló nemi utak és járulékos nemi mirigyek.

Az emlősállat hím nemi szerve (sertés)

Az emlősállat női nemi szerve (sertés)

A hím nemi szervek és működésük

A hímivarsejteket termelő páros herék a sövénnyel elválasztott herezacskóban

helyezkednek el. A herezacskó a combok között helyezkedik el, a hasüreggel van
összeköttetésben. A herék a hasüregben fejlődnek és csak később ereszkednek le a
herezacskóba.
A herék tojásdad alakú szervek, a bennük termelődött ondósejtek a mellékheréken keresztül
az ondóvezetéken jutnak a húgycsőbe. A húgycsőben keverednek a járulékos nemi
mirigyek váladékával, így alakul ki a sperma. A párzási aktus során a megmerevedett
hímvessző végén nyíló húgycsövön át ürül a sperma a női nemi szervbe. A here belsejében
lévő lebenykék felületét csírahám béleli, melyben az ondósejtek képződnek. A
spermiumok keletkezése, fejlődése kb. 15 nap, ezután mintegy 15 nap érlelődés következik a
herében.
A nemi inger hatására a sima izmok összehúzódnak és az ondósejteket a mellékherékből az
ondóvezetőbe juttatják.
A hímvessző üreges felépítésű, mely nemi inger hatására artériás vérrel telítődik úgy, hogy
közben záródnak az elvezető vénák.
A pénisz végén található a makk, melyet kettős falú tasak vesz körül. Ezt szarvasmarhánál,
juhnál tasaknak, lónál vaszorának, sertésnél fitymának nevezik.

A női nemi szervek és működésük

A női ivarsejtek a petesejtek, a petefészekben fejlődnek. A petefészek páros szerv, a

hasüregben függesztő szalagok rögzítik a vesék mögötti ágyéki részhez, Az ondósejtek a
szervezet egyik legkisebb sejtjei, a petesejtek a legnagyobb sejtek. A petefészek felületén
csírahám található. A csírahámban már születéskor adva van az összes petesejt, melyek
közül szabályos időközönként érett petesejtek válnak le. A petefészek felületén
domborodó érett petesejtek a Graaf-féle tüszők. A tüszőket hormon (ösztrogén) tartalmú
folyadék tölti ki, mely az ivarzást váltja ki. A Graaf-féle tüszőből a petesejt kijutási
szakaszát ovulúciónak nevezzük. Az ovuláció állatfajonként jellemző időközönként
ismétlődik (szarvasmarha, 1ó, sertés 21 nap, juh 17 nap). Az ovulált petesejt a petevezetőben
kb. 10 órán keresztül marad életképes. Az ovulációt követően a Graaf-tüsző helyét
szövettest, a sárgatest tölti ki. Ha nem történt megtermékenyülés, a sárgatest visszaalakul, és
szabaddá válik az ovulációs felület. Ha történt megtermékenyülés, akkor a sárgatest
állandósul és a vemhességet fenntartó hormont (progeszteron) termel.
A petevezető a levált petesejt vezetésére szo1gál. A petefészek felöli része tölcsérszerű,
mely kanyargós lefutású résszel folytatódik a méhszarvig. A méh a méhszarvból,
méhtestből és a méhnyakból áll, melyet szalagok rögzítenek a has- és medenceüreg falához.
A két méhszarv a méhtestben egyesül, ami a méhnyakban folytatódik, és a méhszáj határolja
el a hüvelytől. A hüvely a pérarésig terjedő izmos falú cső. A hüvely falát nyálkahártya
borítja, melynek szerkezete, az általa termelt nyálka mennyisége a nemi ciklussal változik. A
szeméremtest (péra) a hüvelytornác külső nyílását veszi körül. Részei a péraajkak és a
csikló.
Az ivarzás az az időszak, amikor a nőivarú állat hajlandó párosodni (a hím állat általában
folyamatosan párzásra képes). Az ivari ciklus az ivarzás kezdetétő1 a következő ivarzásig
eltelt időszak. Az ivarzás szünetel, ha a petesejt az ondósejttel egyesül, az állat vemhesül
(termékenyül).
A tejelválasztás
Az emlősállatok utódaikat születés után anyatejjel táplálják A tejképződés helye a tőgy.

A tőgy anatómiája

A szarvasmarha tőgye négy mirigytestből, tőgynegyedből áll, négy tőgybimbóval,

mindegyikben egy bimbócsatorna. A tőgynegyedek egymástól függetlenek.
A juh és a kecske két bimbójú tejmirigye két önálló mirigytestből áll, mindegyik bimbón egy
bimbócsatorna. A kanca két csecsbimbójú tejmirigye négy mirigytestből épül fel, egy-egy
csecsbimbón két nyílással. A sertés csecsbimbóinak száma 6-8 pár, a csecsbimbón 3
pontszerű bimbócsatorna nyílás található.
A tőgy legfontosabb része annak mirigyállománya, melyet zsír- és kötőszövet hálóz be. Bőr
alatti kötőszövet és tőgypólya védi a külső sérülésektől. Az epitel sejtek a tejmirigy legkisebb
egységét képezik. Tejképződéskor a mirigysejtek tejjel telnek meg. Formájuk kúpos.
Kiürüléskor ellaposodnak.
Az alveolusok (tömlőcskék) falát világos színű, vékony hártya, membrán alkotja. Belülről
sűrűn egymás mellett elhelyezkedő mirigyhámsejtek bélelik. Kívülről kosársejtek hálózzák
be. Ezek inger hatására összehúzódnak.
A lebenykék szőlőfürtszerű képződmények, melyek alveolusokból állnak. Külön
kivezetőcsővel rendelkeznek, több lebenyke kivezető csöve tejcsatornává egyesül. A
tejcsatornák közös tejutakba torkollnak. Ezek hámrétegét simaizom-köteg borítja. A
tejmedencébe torkollnak a tejutak, falát fehér színű nyálkahártya borítja, mely szivacsos
állományú. Minden tőgynegyedhez tartozik tejmedence.
A tőgy felépítését mutatja a következő ábra.

A tőgy felépítése

A születéstől a nemi érésig a tőgynek csupán a zsírszövetei gyarapodnak. A nemi érés után
indul meg a tejutak képződése. A vemhesség első részében az alveolusok (mirigykamra apró
üregei) és a kivezető járatok gyorsan fejlődnek, majd ezt követi az ér- és ideghálózat
kialakulása. A tőgy fejlődését a sárgatest hormon (progeszteron) szabályozza.
A tejképződés és tejleadás

A tejelválasztás (szekréció) folyamata az alveolusok mirigyhámsejtjeiben megy végbe. Az

epitel hámsejtek alakítják át a táplálóanyagokat tejjé. Egyes táplálóanyagokból szelektív
módon asszimilálnak, újszerű anyagokat képeznek. Ezek az anyagok az alveolusokba ürülnek.
A tőgynek fejlett vénás rendszere van naponta több ezer liter vér áramlik keresztül rajta. A
tejtermelés jelentős megterhelést jelent a szervezet számára, mivel például 1 liter tej
képződéséhez 400 liter vérnek kell átáramlania a tehén tőgyén.
Tejkiválasztás (exkréció) során a mirigyhámsejtekben keletkezett tej az alveoluszokba, majd
onnan a kivezető járatokba ürül. A lassan megtelő alveoluszokban a tej a mirigyhámsejtekre
nyomást gyakorol. Ennek hatására a képződött tej egyre nehezebben tud kiürülni. A
tejképződés a fejés ideje alatt is tart, és a csökkenő tejnyomás is serkentőleg hat a
tejképződésre.
A tejleadása bonyolult ideg- és hormonális kölcsönhatás eredményeképp jön létre ezt
szemlélteti a következő ábra.

A tej leadás neurohormonális szabályozása

Az agyalapi mirigy hátulsó lebenyében található oxitocin hormon váltja ki a tejleadást.

Az ingerek az érzőidegeken át a gerincvelőbe, majd onnan átkapcsolódás útján az agykéregbe
jutnak. Ezzel egy időben a tőgybimbó gyűjtőerei kiürülnek, a bimbójárat körkörös izomzata
elernyed. A bimbómedence megnyílik és a tőgymedencébe található tej a bimbómedencébe
áramlik. Ez a reflex 5-8 percig tart.

A tejképződés és tejleadás élettana

Már az ellés előtt jelentősen csökken, majd az ellés után megszűnik a placenta (magzatburok)
progeszteron (sárgatest hormonja) termelése. A progeszteron blokk megszűntével a hypofízis
(agyalapi mirigy) elülső lebenye prolaktin hormon termelésébe kezd. A prolaktin indítja el
és tartja fenn a laktáció során a folyamatos tejképződés mechanizmusát. A tejtermelődés,
tőgyfeltöltődés folyamatát nyomáskülönbség irányítja. A tej mindaddig termelődik, míg
nyomása a tőgyben el nem éri a 3,9-5.3 kPa-t (kilopascal) (30-40 hgmm). A tejkiválasztás
ekkor leáll.
A tőgy tágulásra képes szerv így a befogadóképessége (kapacitása) függ egyrészt a tőgy
tényleges terjedelmétől, másrészt a tágulóképességétől. A tőgy 6-8óránként töltődik fel, azaz
6-8 óránként fejhető. Idegi hatásra - a borjú meglátása. döfködése, nyalakodása, illetve a
fejőberendezés bekapcsolása, a fejőedények zörgése, a tőgymosás, a masszírozás stb. -
elindítja a hormonális folyamatokat. A hipofizis hátulsó lebenyéből oxitocin kerül a vérbe.
Az oxitocin hormon izomösszehúzó hatása kipréseli a tejet az alveolusokból és
kapillárisokból, ugyanakkor ellazítja a bimbó tövének a záróizmait, így a tejleadás megindul.
Az oxitocinhatás, azaz a tejleadás mindössze 7-8 percig tart. Ezután oxitocin enzim lökődik a
vérbe, amely az oxitocin hormont feloldja, hatástalanítja. Stresszhatásra a vérbe kerülő
adrenalin szintén blokkolja az oxitocinhatást, a tejladás leáll.
 15. Tétel
Értékmérő tulajdonságok

Az értékmérő tulajdonságok az állattenyésztési és gazdasági értékét határozzák meg. Az

értékmérő tulajdonságok egy része szemmel látható, mérhető tulajdonság, ezek a külső
értékmérők. A belső értékmérők közvetlenül nem érzékelhető tulajdonságok.

Külső értékmérő tulajdonságok

Az állatok testalakulásának vizsgálatával a küllemtan foglakozik. A küllem megítélése,

és ebből levont következtetések a küllemi bírálattal állapíthatók meg. A küllemből lehet
következtetni az állat faji hovatartozására, fajtajellegére, ivarára, korára, egészségi állapotára,
hasznosítási típusára.
A fejtettség (testtömeg): azt fejezi ki, hogy az egyed fajtájához. típusához, ívarához,
korához képest milyen méreteket és testtömeget ért el. A nagyobb és a kisebb testtömeg
előnyös és hátrányos is lehet. A hústermelésnél általában előnyös a nagy test, míg a
tojástermelésnél a kisebb testtömeg gazdaságosabb terme1ést biztosíthat. A testtömeget
méréssel pontosan, míg becsléssel közelítően lehet megállapítani.
Kondíció: a szervezetnek a külső testalakulásban megnyilvánuló állapota, amelyet
külső környezeti tényezők befolyásolnak. A kondíció nem azonos a tápláltsági állapottal. Egy
állat élete során különböző kondícióban lehet, pl. termelő-, kiállítási-, tenyész-, verseny-, hízó
kondícióban.
Arányosság: az állat összbenyomási képe, az egyes testrészek egymáshoz és a
testtömeghez viszonyított aránya. Arányos az állat, ha az egyes testrészek aránya megfelel a
típusnak.
Kültakaró, színeződés: az állat bőre, szőre, tollazata. Az állat színét a bőr, a szőr, a
tollazat pigmentáltságának összessége adja.
Ivarjelleg: az állat ivari hovatartozását fejezi ki. Az elsődleges ivarjelleghez
tartoznak a nemi szervek és ezek tulajdonságai. Az ivarmirigyek hormontermelése által
kialakuló másodlagos ivarjelleg testalkati, élettani tulajdonságok összessége, melyek a hím
vagy a nőivarú egyedekre jellemzőek. Az ivartalanított állatok nemi jellegüket elvesztik,
tulajdonságaik az ivartalanítás hatására megváltoznak (kevésbé élénk vérmérsékletűvé
válásuk miatt hízékonyabbak, a hús minősége javul, a hús kanszaga csökken). A hímivarú
állatok ivartalanítása a herélés, kasztrálás, a nőivarú egyed ivartalanítása a miskárolás.

A belső értékmérő tulajdonságok

A belső értékmérő tulajdonságok kialakulása függ az öröklött tulajdonságoktól és a környezeti
feltételektől.
A termelőképesség azt fejezi ki, hogy az állat optimális feltételek között mennyi termék
előállítására lenne képes, míg a termelés adott feltételek mellett, a ténylegesen megtermelt
termék mennyisége. A termelőképességhez tartozik a tej-, a hús-, a tojás-, a gyapjú és az
erőtermelő képesség.
Tejtermelő képesség

A tejtermelő képesség több tulajdonság összességének eredménye. Ezek közül a

legfontosabbak a tej mennyisége, a tejzsír-, a tejfehérje%, a perzisztencia és a gépi
fejhetőség.
A tej mennyisége értékelhető az egyedre és az állományra vonatkozóan.
A tejtermelés mérésére használt standardok:
Egyedre vonatkoztatva:
- a napi tejtermelés 24 óra (napi két fejés) alatt termelt tej mennyisége,
- a laktációs termelés: elléstől az elapasztásig tart, a laktáció (termelési periódus)
idején termelt tej mennyisége, a 305 napos laktációs termelés: szabályos ivari életű
tehén évente ellik, ez alatt 305 napig termel és 60 napig szárazonáll (ez a standard
laktáció, ezzel hasonlítható össze egyes egyedek laktációs termelése),
- az éves termelés: egy naptári év alatt termelt tej mennyisége, ami két rész
laktációból tevődik össze, és jelentősen befolyásolják a reprodukciós viszonyok. Az
éves termelésben a többször ellő és egyben jó tejtermelő tehenek előnyben vannak.
- az életteljesítmény: az egyed élete folyamán megtermelt összes tej mennyisége. Ez a
mutató jól tájékoztat az egyed konstitúciójáról.

Az állományra vonatkoztatott mutatók :

- az istállóátlag: a napi összes kifejt tejmennyiség és az összes tehén hányadosa (a
nem fejt tehenek is benne vannak),
- a fejési átlag: a napi összes kifejt tej mennyisége és a fejt tehenek átlaga (csak a fejt
teheneket vesszük figyelembe).

A tejtermelés mennyisége évente kettős hasznosítású fajtáknál4000 kg alatt gyenge, 4-5000

között közepes, 5000 felett jó termelésnek minősíthető. A tejhasznosítású fajtáknál 7-8000 kg
feletti termelés elvárható.

Hústermelő képesség

A hústermelő képességet a hizlalási és a vágási eredmények határozzák meg. Ezek

mennyiségi (növekedési erély, takarmányértékesítő képesség, hizlalás időtartama) és
minőségi (vágási %, értékes húsrészek aránya, hús minősége) tulajdonságok.

Mennyiségi összetevők
Növekedési erély: egy időegységre eső élőtömeg-gyarapodással fejezhetjük ki. A növekedés
az állatok mennyiségi növekedését, a belső szervek, az izomzat és a csontváz gyarapodását
jelenti. A fejlődés minőségi változást jelent, amely során az állati testben a szövetösszetétel
és a szövetek közötti kölcsönhatás (az anyagcsere) megváltozik.
Mutatói:
- napi testtömeggyarapodás (g/nap),
- egy hizlalási napra eső tömeggyarapodás,
- egy életnapra eső tömeggyarapodás,
- vágásra érett testtömeg elérésekor mutatott életkor napokban.

Hizlalás időtartama: a hústermelés tartama időtartamot jelöl, ameddig az állat az

izommennyiségét gyarapítja. A gyakorlatban a hizlalás végi élőtömeggel számolunk még, ami
az intenzitás és az idő szorzata, hozzászámolva még a hízóba-állításkori tömeget.
Takarmányértékesítő képesség: azt fejezi ki, hogy egységnyi termék (1 kg hús, tej, tojás)
előállításához mennyi takarmányt használ fel az állat.
Minőségi összetevők:

Vágási százalék: a hasított féltestek arányát mutatja az élőtömeg százalékában.

Értékes húsrészek aránya: az egyes húsrészek felhasználása között különbség van. Így
vannak elsőrendű húsok (p1. karaj, comb) és kevésbé értékes részek (pl. fej, köröm stb.). A
vágóértéket jelentősen befolyásolja az értékes húsrészek aránya.

A hús minősége (pl. exudatív hús stb.): a hús minőségét a víztartó képessége, állománya,
szerkezete, színe, márványozottsága határozza meg. Általában a hús mennyiségének
növelésével csökken a hús minősége. Az úgynevezett PSE (P-pale-halvány, S-szoft-lágy,
E-exudativ-vizenyős) húsok víztartalma magas, egyes termékek készítésére (pl. sonka) nem
alkalmas
Hús-csont arány: azt fejezi ki, hogy a vágott féltestben mennyi a hús és a csont aránya.
Zsírtartalom: azt fejezi ki, hogy a vágott féltestben mennyi a hús-zsír aránya. Hazánkban
1993-ban dolgozták ki és vezették be a hasított sertésfelek EU-konform vágás utáni
minősítését, ami a féltestekből kinyerhető színhús százalékos arányát jelenti. A minősítés
történhet műszerrel, illetve a hasított féltestek hasítási síkjában felvett méretekkel (kétpontos
módszer). A vágott sertések minősítésekor a hasított felek tömege, illetve a szalonna és az
izomvastagsági méretek alapján történik a színhústartalom becslése. A SEUROP betűk, hat
minőségi kategóriát jelentenek, a színhúskitermelés vonatkozásában.

Minőségi kategóriák Színhús %

60% felett
S
E 55,0-59,9%
U 50,0-54,9%
R 45,0.49,9%
O 40,0-44,9%
P 40,0% alatt
Sertés színhústermelési kategóriái

Szúrószondás műszereknél a mérési pontok:

1. mérési pont
A hasítás síkjától 8 cm-re a3-4. ágyékcsigolya között a szalonna (mm)
2. mérési pont
A hasíték síkjától 6 cm-re a3-4. borda között a szalonna és az izomvastagság mérése (mm)
(karajátmérő)

Ultrahangos műszereknél a mérési pontok:

1. mérési pont
A hasíték síkjától J cm-re a3-4. ágyékcsigolya között a szalonna (mm)
2. mérési pont
A hasítás síkjától 7 cm-re a3-4. borda között a szalonna és az izomvastagság mérése (mm)
(karajátmérő)
A sertés vágás utáni minősítése
A marha vágóértékénél elsődleges szempont a hasított féltestekben a csont-hús arány. A
faggyú mennyiségénél már megoszlanak a vélemények. A vágóérték becslése az állatból vett
minták alapján történik. Ilyen módszer a rostélyos keresztmetszetének mérése, hármas
bordarész szöveti összetételének megállapítása. A csontok súlyának és méreteinek ismeretével
17%-os pontossággal meghatározható a színhús tömege.

A termékenység és a szaporasági mutatói

A termékenység azt jelenti, hogy az ivarérett hím állat termékenyítésre. a nőivarú állat
termékenyülésre képes . A szaporaság az időegység alatt fajra, fajtára, típusra jellemző
számú életképes világra hozott ivadékok számát jelzi.

A termékenység mutatói:

Termékenyítési index: azt jelzi, hogy hány fedeztetésre (termékenyítésre) volt szükség a
termékenyülésig.
Vemhesülési és az ellési %: mutatja, hogy az alkalmas állatlétszám hány %-a vemhesült,
illetve ellett.
Két ellés között eltelt napok száma: az állatfaj vemhességi idejétől, valamint a
termékenyítési indextől függően változik.

A szaporaság mutatói:

Szaporasági %: egyet vagy többet ellő fajoknál a világra hozott utódok száma.
Ellésforgó: egy év alatt az ellések száma.
 16. Tétel
A NEMESÍTÉS FOLYAMATA

Az állatok nemesítése az állattenyésztési törvény megfogalmazása szerint, az állatok

haszonértékét növelő tevékenységek összessége.
A gazdasági állatok nemesítése során a populációk teljesítménye generációról generációra
javul. Az egyedeket tenyészértékük alapján rangsorolják, és a legjobb teljesítményű
egyedeket hagyják meg továbbtenyésztésre. A nem megfelelő tenyészértékű és származású
egyedeket kizárják a tovább tenyésztésből.

A törzskönyvezés

A törzskönyvezés a gazdasági állatok tenyészértékének felismerésére szolgál. A tenyésztői

munka alapja a törzskönyvi ellenőrzés.
A törzskönyvi ellenőrzés feladatai:
- az állat egyedi tartós megjelölése, nyilvántartásba vétele,
- teljesítmények vizsgálata, adatok feldolgozása,
- küllemi bírálat,
- osztályba sorolás.
A törzskönyvezés az állomány egyedeiről közhitelű adatokat szolgáltat. A
köztenyésztésben és a tenyészállat forgalomban való részvétel feltétele, hogy az állományról
vezetett törzskönyvi adatok hitelességét a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal, mint
tenyésztési hatóság szavatolja.
A termelésellenőrzés előfeltétele az állatok egyedi megjelölése. Az állatok je1ölését az
állattenyésztésről szóló törvény szabályozza.

Az egyedi megjelölés legáltalánosabb módszerei a következők:

• bélyegzés (besütés): vagy fagyasztás: tüzes, vagy mélyhűtött nitrogénbe (-196°C)
mártott vassal számok és jelek besütése, a különböző testrészeken a bőrbe (lapocka,
nyak, szarv, pata),
• tetoválás: tűszúrásokat ejtenek a számok alakjának megfelelően a bőrön (rendszerint
a fülbe, és a lyukak helyét be kell dörzsöljük vízben oldhatatlan festékkel),
• fülcsipkézés: meghatározott rendszer szerint a fülkagyló szegélyének különböző helyeiről
egy-egy darabot kicsípnek,
• füljelzők (krotáliák): fémből vagy műanyagból készülnek, ráírják, vagy beütik az azonosító
számokat, és a fülbe illesztik,
• lábgyűrűzés: az azonosító számot vagy kódot tartalmazó fémszalagot (gyűrűt) a lábvégekre
húzzák,
• chip: első generációs chip (transzponder a nyakszíjon, nyakörvön), második generációs
chip (bőr alá ültethető kapszula, amely csak olvasható vagy író-olvasható lehet).

Jogszabály rögzíti az is, hogy az állatok ivadékát függetlenül hasznosítási irányuktól, a

megszületést követően, meghatározott időn belül, országosan egységes módon és tartósan,
egyedileg vagy, mint csoport részeként meg kell jelölni, valamint nyilvántartásba kell venni.
Az egyedi jelölés (krotália) adatait a következő ábra mutatja.
 Egyedi azonosító

A számok, betűk és egyéb jelek (ivar jele vonalkód stb.) kombinációjából állhat. A jelölés
legyen jól látható, könnyen olvasható, megváltoztathatatlan és eltávolíthatatlan. Az
egyedi megjelölés nem zavarja az állatot, és ne okozzon stresszhatást. Minden egyed más
számot, jelet kap, amely igazodik a számítógépes adatfeldolgozás feltételeihez. Az egyedileg
megjelölt állatok hivatalosan nyilvántartásba kerülnek. Az állatok származásával, születésével
és szaporításával kapcsolatos adatok a tenyésztési adatok, a teljesítményüket jellemző adatok
pedig a termelési adatok. A tenyésztési és termelési adatok a törzskönyvben kerülnek
rögzítésre.
A törzskönyv lehet:
- zárt törzskönyv - amelybe csak azok az egyedek kerülhetnek, melyek mindkét szülője
abban már szerepelt. A zárt törzskönyv a fajta védelmét szolgálja, gyenge teljesítmény
miatt nem esnek ki egyedek (pl. angol telivér, lipicai),
- nyitott törzskönyv - amelyben azok az egyedek törzskönyvezhetők, amelyek a fajtára
vonatkozó küllemi és termelési követelményeket teljesítették. A legtöbb hazaifajta
esetében a nyitott törzskönyvet használják.
A nem hivatalos üzemi feljegyzéseket házi törzskönyvbe jegyzik be, amelyek később a
hivatalos törzskönyv alapjául szolgálhatnak.

A tenyészkiválasztás és a tenyészértékbecslés

A tenyészkiválasztás

A tenyészállatok azok az állatok, amelyek a következő generáció kialakításához

hozzájárulnak. Az állattenyészértékét az határozza meg, hogy előnyös tulajdonságait
milyen mértékben, képes utódaiban örökíteni. Azokat az egyedeket hagyják meg
továbbtenyésztésre, amelyek a tenyészcélban meghatározott értékmérő tulajdonságok szerint a
legjobbak, és ezeket a tulajdonságokat megbízhatóan átörökítik ivadékaikra. A tenyésztői
munka fontos mozzanata, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján kiválasszák, szelektálják a
következő generáció egyedeit. Ez a tevékenység pozitív irányban hat, mert a számunkra
kedvező egyedeket válogatják ki, és tartják meg. Ezzel ellentétes irányú munka a selejtezés.
amikor a számunkra kedvezőtlen egyedeket válogatják ki. A fajtatiszta tenyésztésnél
selejtezni kell az olyan egyedeket, melyek a fajtajellegtől (szín, testalakulás) eltérnek.

Tenyészértékbecslés az egyedek tulajdonsága (fenotípus) alapján

A teljesítményvizsgálatok rendjét, az állatok kijelölését, a vizsgálat végrehajtását, a

kiértékelés, ellenőrzés, közzététel módját a Teljesítményvizsgálati Kódex tartalmazza.
Fenotípus az állatok megjelenési formája, alaktani és élettani sajátságainak összessége. mely
az öröklött tulajdonságok és a környezet együttes hatására jön létre.
Genotípus az állatok örökletes alapja, azt jelenti, hogy milyen képességeket kapott az őseitől,
illetve milyen tulajdonságokat örökít majd utódaira.
A mennyiségi tulajdonságok örökölhetőségének mértékét a h2-értékkel (örökölhetőségi
értékszám,) fejezzük ki. Az érték a tulajdonság öröklődésének valószínűségét jelenti. A
küllemében, külső és belső tulajdonságaiban kiemelkedő, a tenyészcélnak megfelelő
egyedeket igyekeznek összepárosítani, hogy utánuk hasonló vagy értékesebb tulajdonságú
utódokat kapjanak. Ezen módszer eredményes alkalmazásakor a siker a tulajdonságok
örökölhetősége (h2) szerint változhat. Ez az eljárás a jól öröklődő tulajdonságoknál
eredményes, pl. a hústermelésnél, a takarmányhasznosításnál, a hús minőségénél, a
tejzsír és a tejfehérje %-ánál. A tej mennyisége gyengén öröklődő tulajdonság.

Tenyészértékbecslés sajátteljesítmény-vizsgálat alapján

A sajátteljesítmény-vizsgálat lehet központos és üzemi (ÜSTV) rendszerű. A központos

állomáson végzett tenyészértékbecslés lényegesen költségesebb. Gyakoribb az állat-
egészségügyi probléma, ugyanakkor nagyobb termelési színvonal mellett azonos
körülmények között egyidejűleg több tulajdonságra vizsgálhatják az ivadékokat.

A sajátteljesítmény-vizsgálat fontosabb szakaszai:

- Az előkészítő szakaszban a célpárosításból származó utódokat egy telepre összevonják.
- A végrehajtó szakaszban csoportos felnevelést alkalmaznak, és a teljesítményvizsgálatok
mindenkori előírásai szerint mérik a havi élőtömegtermelést, esetenként a felhasznált
takarmány mennyiségét a takarmányértékesítés kiszámításához.
- Az értékelő szakaszban végzik el a tenyészállat-jelöltek rangsorolását a növekedési
erélyük, takarmány értékesítő-képességük és a küllemük alapján.
-Az utóvizsgálati szakaszban a felállított istállókba került apaállatok esetében vizsgálják
ugróképességüket, libidójukat és az ondó mélyhűthetőségét, amely a mesterséges
termékenyítés előfeltétele.

Tenyészértékbecslés genotípus alapján

Az utódok tulajdonságainak alakítását döntő módon (50%;) a szülők határozzák meg. A
nagyszülők szerepe már csökken (25%).
A becsült tenyészérték egy egyednek a populáció átlagához viszonyított genetikai értéke,
amely egyben a tenyészállat átörökítő-képességét is kifejezi. A genetikai érték a fenotípusos
érték öröklődhetőséggel korrigált hányadát jelenti. A tenyészértékbecslés tehát az apa- és
anyaállatok örökítő-képességének megállapítására szolgáló eljárás, melyet a tenyészérték
fejez ki. Megkülönböztethetünk általános és különleges tenyészértéket.
Az általános tenyészértéket az additív (összeadódó, közel azonos értékű, intermedier
öröklésmenetet mutató) gének határozzák meg. Egy apaállat általános tenyészértéke akkor
nagy, ha utódainak többségében az apaállat javító hatása érvényesül. Az általános
tenyészérték a fajtatiszta tenyésztés alapja.
Az egyes apaállatok különleges tenyészértéke az additív génhatások mellett a különleges
génhatásoknak köszönhető. Az apaállat különleges tenyészértéke csupán meghatározott
párosítások esetén érvényesül, amely a gének szerencsés kombinálásának köszönhető, ami a
későbbi generációkban egyre kisebb eséllyel alakul ki újra. A különleges génhatások
megjelenésére annál inkább lehet számítani, minél nagyobb genetikai különbségek vannak az
egyes populációk között. Vagyis a keresztezés során számíthatunk megjelenésükre, és ezek
különleges párosítási eljárásokkal (heterózis tenyésztés) tarthatók fenn.
A tenyészértékbecslés pontosságát a tenyészérték megbízhatósági ér1ékével fejezik ki, amely
0 és 1 közötti érték lehet. A korszerű tenyésztésszervezés feltételei között a 0,7 feletti
megbízhatósági érték fogadható el. A megbízhatósági érték függ az értékelt tulajdonságok
öröklődhetőségétől, a tenyészértékbecsléshez felhasznált állatlétszámtól és a vizsgált állatok,
valamint az étékelt egyed rokonsági fokától, továbbá a tenyészértékbecs1és módszerétől.

Tenyészértékbecslés a származás és az oldalági rokonok alapján

A származás alapján történő tenyészértékbecslés általában a szülők, nagyszülők, illetve a

testvérek, féltestvérek termelési és tenyésztési adatai alapján végezhető el. A származás
szerinti információ a legkorábbi információ a születendő egyed várható tenyészértékéről,
mivel a párosítás idejétől ismert. Az előszelekció során használható, mert a megbízhatósági
értéke csekély.

Az ivadékvizsgálat (ITV)
Az ivadékvizsgálat alatt a tenyészállatok genotípusának becslését értjük, az ivadékok
minősége alapján. Az apaállat örökítő-képességét az utódok tükrözik leghatékonyabban. Az
ivadékvizsgálat a legpontosabb, de a legköltségesebb és a legidőigényesebb
tenyészértékbecslési módszer. Segítségével az alacsonyabb öröklődhetőségű tulajdonságok
esetében is megbízhatóan lehet következtetni az apaállatok örökítő értékére.
Az ivadékvizsgálat megbízhatóságát több tényező befolyásolja, például az ivadékok száma
apaállatonként, vagy a gazdaságok száma és körülményei, ahol a vizsgált apaállat ivadékai
termeltek.
Az ivadékvizsgálat alapján becsült örökítő-képesség azt jelzi, hogy az értékelt apaállat
születendő ivadékai várhatóan mennyivel termelnek többet vagy kevesebbet más apaállatok
ivadékainak átlagos termelőképességéhez viszonyítva.
Az apaállatok átörökítő-képességük szerint lehetnek javító, közömbös vagy rontó hatásúak.

Az ivadékvizsgálat fontosabb módszerei időrendi sorrendben az alábbiak:

a) Leány-anya párok összehasonlító módszerénél először az ivadékvizsgálatot végzik. A

vizsgált apaállatokkal párosított egyedek és a született nőivarú egyedek teljesítményét
hasonlítják össze öröklési rács (eloszlási táblázat), vagy öröklési poligon segítségével. A
vizsgált hím állat becsült örökítő értékét a leányai és anyáik átlagos termelésének különbsége
alapján határozzák meg. A módszer alapvető hibája az volt, hogy az anyák és leányaik eltérő
időben és különböző környezeti feltételek között termeltek.

b) Egykorú istállótársak összehasonlító módszere, vagy a kortársas módszer esetében a

vizsgált tenyészhímek utódainak súlyozott átlagából kivonták a kortárs ivadékcsoportok
súlyozott átlagát, és a kapott különbséget a mérlegelt utódlétszámmal korrigálták. A
vizsgálatra kijelölt apaállatok termékenyítő anyagával számos gazdaságban véletlenszerűen
párosítottak, így az ivadékok eltérő környezeti feltételek között termeltek, az eltérő környezeti
hatások kiegyenlítődtek. A módszer hátránya, hogy a tenyészhímek ivadékteljesítményét
véglegesnek tekintették, pedig a populációkban folyamatosan érvényesült a genetikai
előrehaladás, így a megállapított ITV eredmény idővel elévült.

c) BLUP-módszer (Best Linear Unbiased Prediction = legjobb lineáris torzítatlan

előrejelzés). A BLUP-eljárást Henderson és munkatársai dolgozták ki az USA New York
államának Cornell egyetemén. A BLUP-eljárásban a matrix algebra módszereit használják, a
BLUP-modellben szereplő környezeti és genetikai tényezők függvényében alakítják ki a több
ismeretlenes egyenletrendszereket. Hazánkban a BLUP-eljárás számos változatát
alkalmazzák, így az apamodellt és az anyai nagyapa modellt.
A jelenlegi egyedmodell (BLUP Animal Model) a BLUP-eljárás továbbfejlesztett
változata, melyre jellemző:
- A tenyészértékbecslés során figyelembe veszt az összes rokonsági kapcsolatot a szülők, a
saját- és az ivadék tenyészértékét optimálisan súlyozva.
- Párhuzamosan becsülik az apaállatok és az anyaállatok tenyészértékét. A korábbi BLUP-
eljárás előre jelzett termeléskülönbség mutatója helyett az előre jelzett átörökítői-képességet
számítják ki hímivarra és nőivarra egyaránt.
- Az egyedmodell alkalmazásával becsülhető az előre jelzett termelőképesség is, amely a
nőivarú egyedek relatív termelőképességét jelenti a későbbi termelési periódusokban.
- Az egyedmodell segítségével kiszámítható az egyes egyedek tenyészértékének
megbízhatósága is.
A BLUP-eljárás különböző változatait használják a szarvasmarha-, a sertés-, a juh- és a
lótenyésztésben egyaránt. Az előre jelzett átörökítő-értéket a módszer segítségével pénzben is
kifejezhetjük.
 17. Tétel

A tenyésztési eljárások

A gazdasági állatfajok tenyésztésében a nemesítés eredménye szempontjából meghatározó

jelentőségű az alkalmazott párosítási rendszer, majd az erre alapozott tenyésztési eljárás.
A párosítás fogalmán a következő generáció szüleinek kijelölését, kiválasztását értjük. A
párosításcélja tehát nem más, mint a számunkra legkedvezőbb genotípus-gyakoriság
kialakítása a populációban, azaz a meglévőnél értékesebb, a tenyésztői és a piaci igényeket
jobban kielégítő utódok létrehozása.
A tenyésztési módszerek rendszere összetett feladat, hiszen a gazdasági állatok tenyésztése
igen sok fajra és típusra terjed ki. A tenyésztési eljárások két nagy csoportja a fajtatiszta
tenyésztés és a keresztezés. Mindegyik csoportba több módszer tartozik, amelyeknek a
nemesítés lehetőségétől függően további változatai is előfordulnak.

Tenyésztési eljárások
Keresztezés
Fajtatiszta tenyésztés Tenyészállat- előállító Haszonállat- előállító
keresztezés keresztezés
Vérfrissítés Cseppvér- keresztezés Közvetlen Közvetett
Közvetlen
fajtakeresztezés Váltogató-
Beltenyésztés, Nemesítő keresztezés
keresztezés
rokontenyésztés
Fajtaátalakító keresztezés Rotációs-
keresztezés
Vérvonal-tenyésztés
Közvetlen
Új fajtát előállító Kombinatív
fajkeresztezés
keresztezés 3 fajtás
keresztezés
4 fajtás
keresztezés
hibrid-előállítás

A tenyésztési eljárások csoportosítása

A fajtatiszta tenyésztés azonos fajtába tartozó egyedek párosítását jelenti. Ez az eljárás

hosszú múltra tekint vissza, nagy szerepe volt a kultúrfajták kialakításában. A fajtatiszta
tenyésztésben a tenyészállat- és a haszonállat-állomány azonos. A genetikai előrehaladás
legfőbb eszköze a szelekció, ezért elsősorban a jól öröklődő tulajdonságok javíthatók vele
eredményesen. Az eljárás célja napjainkban: fajtatiszta állatokkal árutermelés,
fajtamegőrzés (génmegőrzés céljából) és keresztezési partner előállítás a hibridprogramok
számára.
A keresztezés során különböző fajtákhoz tartozó állatokat párosítunk egymással. Ez a
módszer új tulajdonságkombinációk létrehozását célozza meg. A heterozigozitás növekedése
révén a keresztezett állományok vitalitása, ellenálló képessége növekszik, javul a szaporasága,
termelőképessége. A tenyésztési-párosítási eljárások rendszerezésének másik módszere a
párosítandó egyedek genotípusos és fenotípusos hasonlósága, illetve különbözősége lehet.
Ennek megfelelően a párosítási eljárások két csoportját különböztetjük meg:
• a homozigozitást növelő (fajtatiszta tenyésztés) és
• a heterozigozitást növelő párosítások (keresztezések).

Fajtatiszta tenyésztési eljárások

A kombinációs párosítás célja az, hogy az apai és anyai eredetű gének által kódolt
tulajdonságok optimálisan egészítsék ki egymást, azaz megtaláljuk azokat a szülőket,
amelyeknek az utódai megfelelnek a tenyészcélnak, és felülmúlják azokat a kívánt
tulajdonság (tulajdonságok) tekintetében. A szülők kiválasztásánál figyeljünk arra, hogy: „Jó
a jobbal, jobbat ad”, vagy „Párosítsd a jót a jóval, a legjobbat a legjobbal”!
Vérfrissítésről akkor beszélünk, ha ugyanazon fajtának (fajtacsoportnak) idegen
tenyészetből, tenyészkörzetből vagy külföldről származó egyedeit (főleg apaállatot)
használunk a tenyésztésben (pl. juhtenyésztés – kos import stb.).
Beltenyésztés esetén a párosításra kerülő hím- és nőivarú egyedeket hosszabb időn át egy
adott állományból válogatjuk ki, azaz zárt tenyésztést folytatunk.
Rokontenyésztésről akkor beszélünk, ha közelebbi rokonokat párosítunk egymással.
Ennek fokozatai az igen szoros, a szoros és a mérsékelt; annak megfelelően, hogy a közös ős
az 1-2., a 3-4., vagy az 5-6. ősi sorban található (pl. sertés- és baromfitenyésztésben
szülőivadék, édes- és féltestvér, unokatestvér párosítás stb.).
Rokontenyésztés esetén meg kell említeni az ún. beltenyésztési leromlást, amely az
utódokban a termelőképesség, a szaporodóképesség és az életképesség csökkenésében
nyilvánul meg.

Vérvonaltenyésztés a rokontenyésztésnek általában enyhébb változata. A vérvonal egy

kiváló állatra, a vérvonal-alapítóra visszavezethető részpopuláció, amelynek egyedei a
mérsékelt rokontenyésztés révén szorosabb rokonságban vannak a vérvonal-alapító őssel,
mint a vonal kialakításában részt vevő többi egyeddel. A nagyállatok (szarvasmarha)
tenyésztésében a kiváló apától származó vonalat törzsnek, a kiváló anyától származó
vérvonalat családnak nevezzük (pl. tehéncsaládok).

Keresztezési eljárások

Tenyészállat előállító keresztezések

A módszer alapja a fajtatiszta tenyésztés, mert fajtákat keresztezünk egymással, de a
tenyészállat – és a haszonállat-állomány nem különül el egymástól. Általában – jól öröklődő
tulajdonságok javítása érdekében – akkor használjuk, ha a fajtatiszta-tenyésztés módszereivel
a genetikai variancia beszűkülése miatt már nem tudunk számottevő előrehaladást elérni.
A cseppvérkeresztezés lényege, hogy a javító fajta apaállataival csak egyszer keresztezik
javítandó fajtát, majd az F1 nemzedéktől visszatérnek az eredeti fajta hímjeihez. Így a javító
(nemesítő) fajta hatása fokozatosan megszűnik (pl. magyartarka x jersey).
Nemesítő keresztezéskor a javító fajta apaállataival termékenyítik a javítandó fajtába
tartozó anyaállományt. Az így előállított F1 nemzedéket a tenyészcélnak megfelelően
szelektálják, majd visszakeresztezik az eredeti fajta apáival, előállítva az R1 nemzedéket. Ha
az R1 populáció megfelel a tenyészcélnak, akkor önmagában tenyésztik tovább (R1 x R1
párosítással) fenntartva a 25:75%-os génarányt a nemesítő és a nemesítendő fajta
genotípusából, 2.2 ábra (pl. tejelő magyartarka : 75% magyartarka és 25% jersey).

Fajtaátalakító keresztezés Ebben az esetben nem a meglévő fajta megőrzése a cél, hanem
teljes átalakítása egy másik fajtává. A meglévő, céljainak már nem megfelelő fajta, majd a
keresztezett nemzedékek nőivarú egyedeit is mindig a kiválasztott javító fajta apaállataival
termékenyítik (2.3. ábra).
A keresztezést 5-6 nemzedéken át folytatják, majd a javító fajtával már gyakorlatilag azonos,
átalakított fajta egyedeit egymás között párosítják. A fajtaátalakító keresztezés hatására
nemzedékrőlnemzedékre nő a javító és csökken az eredeti fajta génaránya. Növekszik a
termelés, csökken, majd teljesen megszűnik a heterózishatás (pl. magyartarka x holstein-fríz
F1, R1, R2,R3, R4, R5).

Új fajtát előállító keresztezés. Két vagy több fajta előnyös tulajdonságainak egyesítését,
„ötvözését” és ezáltal alapvetően új tulajdonságokkal bíró fajta előállítását célozza
(2.4. ábra). A keresztezés megkezdése előtt kiválasztják a programban részt vevő fajtákat,
megtervezik a kívánatos génarányokat és a keresztezett nemzedékek milyen sorrendben
követik egymást.

Fontos eleme az új fajtát előállító keresztezésnek a kívánatos génarányok kialakítását

követően a szigorú és célirányos szelekció. Nagyon lényeges az új fajta létszáma, mert
kellően nagy szelekciós bázis nélkül sem a szelekció, sem a párosítás nem lehet hatékony.
Kettőnél több fajta keresztezésével előállított új fajtát szintetikus fajtának is nevezik
(pl. a hungarofríz fajta – magyartarka, holstein-fríz, jersey –, vagy a szintetikus fekete tejelő
juh – merinó, kelet-fríz, pleveni feketefejű – fajták felhasználásával).

Haszonállat előállító keresztezések

A haszonállat előállító keresztezésekben a tenyészállat- és a haszonállat-állomány részben
vagy egészében elkülönül. További változatai: a folytatható és a nem folytatható, illetve a
közvetlen és közvetett haszonállat előállító keresztezés. Speciális esete a fajkeresztezés,
amikor fajhibrid előállítása a cél.
Közvetlen fajtakeresztezéskor két fajtát párosítunk egymással és a megszületett F1
nemzedéket nem szaporítjuk tovább, ivarra való tekintet nélkül általában vágóra értékesítjük
(2.5. ábra).

Közvetlen fajkeresztezéskor két fajt párosítunk egymással és így fajhibridet állítunk

elő, amely terméketlen, így tovább már nem szaporítható! A gyakorlatban is használt
esetei az öszvér (ló x szamár vagy szamár x ló) és a mulard kacsa (házikacsa tojó x
pézsmakacsa gácsér) előállítása (2.5. ábra).

A váltogató keresztezést (2.6. ábra) két fajtával végzik, és az F1 nemzedék nőivarú

egyedeit felváltva termékenyítik a kiinduló két fajta apáival.

A rotációs keresztezés során három vagy több fajtával folyik a keresztezés. Az A és B fajta
keresztezésével létrehozott (AB) nemzedéket egy harmadik, C fajta apáival termékenyítik,
majd a fajták hímjeinek rotációja kezdődik elölről (2.7. ábra).
A kombinatív vagy háromfajtás keresztezés (2.8. ábra) során a két (A és B) fajta
keresztezéséből származó F1 nemzedék nőivarú egyedeit egy harmadik (C) fajta hímjeivel
párosítják. A második keresztezett nemzedék a végterméknemzedék, amelynek mindkét ivarú
egyedei haszonállatként értékesülnek, vagyis a keresztezés tovább nem folytatódik. A
háromfajtás keresztezés a heterózis maximális kihasználását teszi lehetővé.

A négyfajtás vagy négyvonalas keresztezés esetében két egyszeres keresztezést végeznek

egyidejűleg majd a két keresztezett F1 nemzedéket egymással keresztezik (2.9. ábra). A
kétszeres keresztezéssel létrehozott ivadéknemzedék a végtermék. A módszer előnye, hogy az
apai heterózis is kihasználható. Ezt az eljárást a baromfitenyésztésben és a
sertéstenyésztésben a rokontenyésztett vonalakkal végzett hibridizáció során alkalmazzák.
 18. Tétel

A gazdasági állatok szaporítása

Az ivarzás, ivar- és tenyészérettség

Az ivarzást a szarvasmarhánál folyatásnak, üzekedésnek, lónál sárlásnak, juhnál
berregésnek, üzekedésnek és sertésnél búgásnak nevezzük.
Az ivarzás: a nőivarú állatok ciklikus ivari működésének azon szakasza, amelyben a
szaporodási szervrendszer funkciói és az állat pszichoszexuális viselkedése úgy alakul, hogy
lehetővé váljék az érett petesejt (petesejtek) találkozása az ondósejtekkel.
Az ivarzás jelei: a péraajkak nyálkahártyája bővérű lesz, kipirul. A péra megduzzad, belőle
nyálkás váladék távozik. Az állatok nyugtalanul mozognak, gyakran vizelnek, étvágyuk
megváltozik, jellegzetes hangot adnak, pl. a sertés búgó hangon röfög. Az ivarzó állat
jellegzetes viselkedése, hogy társait ugrálja.

Az ivarzás, az ösztrusz három szakaszra osztható, amely általában a viselkedés

megváltozása és a külső tünetek alapján elkülöníthető de időtartama fajonként eltérő:
- proösztrusz (előivarzás) időtartama állatfajtól függően változik (1-2 nap), az ivarzás jelei
megvannak, de a nőivarú egyed nem tűri a hímet.
- ösztrusz (fő ivarzás) az ivarzás jelei intenzívek, időtartama állatfajtól függően változik. A
nőivarú egyed tűri a hím állat közelségét, a párzási aktust.
- posztösztrusz (utóivarzás) az ivarzás jelei megszűnnek.

A női nemi ciklus tartama ismétlődése a legfontosabb gazdasági állatfajok esetében eltérő,
melyet a következő táblázat foglal össze.

Állatfaj Nemi ciklus tartama (nap) Ismétlődés (nap)

Szarvasmarha 1-2 21
Ló 5-6 21
Juh 1-2 17
Sertés 2-4 21
A különböző állatfajok nemi ciklusa

Az ivarzás rendellenességei
Csendes ivarzás esetén az ivarzás jelei alig vehetők észre, de peteleválás történik. Elsősorban
gazdasági kárt okoz, mert az elmaradó pároztatás miatt kevesebb utód születik.
Álivarzás esetén az ivarzás jeleit láthatók az állaton, azonban peteleválás nem történik.
Fokozott ivarzás (nimfománia/ esetén gyakrabban és hosszabb ideig tart az ivarzás, esetleg
állandósulhat is. A meddőség a vemhesség kimaradása, tágabb értelemben a szaporodási
képesség hiánya.
Ivarzás szinkronizálás: mesterségesen kiváltott ivarzást, ovulációt eredményező eljárás.
Hatására közel azonos időben születhetnek az utódok, így a piaci értékesítés előnyösen
alakítható.

Ivarérett az állat attól az életkortól, amelytől folyamatosan életképes ivarsejteket

(petesejt, ondósejt) termel. Ez az állapot a szaporodóképességének kezdetét jelenti. Az
ivarérés jóval a teljes kifejlődés (fiziológiai érettség) előtt bekövetkezik. Időpontja a
gazdasági állataink esetében rendszerint fiatalabb korban jelentkezik, mint a vadon élő
őseiknél. Bekövetkezését befolyásolja az állat faja, fajtája, ivara, növekedési- fejlődési típusa,
de függ a tartási, takarmányozási körülményektől is. Az ivarérettség elérésekor az állatok – a
baromfi fajok kivételével – még nem érettek a tenyésztésre, nem alkalmasak arra, hogy
rendszeresen szaporítsuk őket.
Tenyészérett az állat, ha tenyésztésbe vehető, szaporítható anélkül, hogy későbbi fejlődése,
termelése károsodást szenvedne. A tenyészérettséget nehéz pontosan meghatározni, hiszen
nem köthető olyan biológiai állapotváltozáshoz, mint az ivarérettség. Emiatt a gyakorlati
tapasztalatokra hagyatkozva szoktuk megadni állataink tenyészérettségét.
A tenyésztésbe vétel optimális időpontjának meghatározása érdekében általában kettős
követelményt fogalmazunk meg, illetve várunk el az állattól:
• az egyik az adott élősúly
• a másik az adott életkor elérése.

Tenyészérettnek tekinthető általában az állat (a sertés és baromfi kivételével), ha a

kifejlettkori testsúlyának 2/3-át – 3/4-ét eléri. Ez a súly az állat kedvező tartási,
takarmányozási körülményei között meghatározott életkorára alakul ki.
A gazdasági állatok ivar- és tenyészérettségi idejét és testtömegének alakulását foglalja össze
a következő táblázat.

Testtömeg a tenyészérettség
Ivarérettség Tenyészérettség idején (kifejlettkori
Állatfaj
ideje (hónap) Ideje (hónap) testsúlyának
2/3-át – 3/4 része) (kg)
Ló 9-12 24-48 380-420
Szarvasmarha 6 14-24 350-450
Juh 6 8-10 30-45
Sertés 4-5 8-10 100-110
A gazdasági állatok ivar- és tenyészérettségi idejének és testtömegének alakulása

A pároztatási módok

A hím állatok szexuális érdeklődése folyamatosan irányul fajuk nőivarú egyedeire. A

hímek állandó ellenőrzés alatt tartják a nőivarú társaik szexuális állapotát. A nőstény a
szexuális izgalom megfelelő fokát kopulációs (vizelési) testtartás felvételével jelzi. A
párosodás során a hím állat az ivarzó nőstényre felugorva gerincének erős behajlításával
medencéjét a nőivarú állathoz közelíti, és hímvesszőjét betaszítja a hüvelybe, és fajonkénti
jellegzetességgel megtörténik az ejakuláció. A kérődzők hímjei általában egy ellökéssel
párosodnak, míg a kan ejakulációja hosszabb ideig, kb. 15 percig is eltart.

Gazdasági állataink szaporításakor a következő pároztatási módokról beszélhetünk:

Szabad pároztatás: a pároztatás ember által nem befolyásolt módja, amikor a csordában, a
gulyában, a nyájban a nőivarú egyedeket együtt tartják a hímivarúakkal. A hím állatok
rendszeresen felkeresik az ivarzókat, és az ivarzás ideje alatt többször is befedezik azokat.
Minthogy több hím állat is van az állományban, lehetőség van arra, hogy többen is szerephez
jussanak a fedezésben. Az újszülött apai származása így nem állapítható meg.
Háremszerű pároztatás: ezen eljárás során egy-egy kiválasztott nőivarú állatcsoport
(üszők, tehenek, anyajuhok, anyakecskék, kocák) fedeztetésére egy hím állatot osztanak be.
Az újszülött származása ebben az esetben ismert.
Kézből való pároztatás: az apaállatok jobb kihasználása és kímélése, valamint az ivadék
származásának ismerete céljából az apaállathoz vezetik a nőivarú állatot, és úgy fedeztetik
(pl. lótenyésztés, sertéstenyésztés, juhtenyésztés).

A pároztatási módok jellemzőit mutatja be a következő táblázat.

Pároztatási mód Jellemzői Alkalmazása Előnye Hátránya

Vad A nőivarú Szarvasmarha, juh Az ivarzó egyedet Ismeretlen a

egyedek közé hím a hím állat termékenyítés

pároztatás
állatokat választja ki. időpontja az apai

engednek származás.

Háremszerű A nőivarú Juh, baromfi Az állat A termékenyítés

pároztatás egyedek közé egy származása időpontja nem

hím állatokat ismert. ismert, ezért a

osztanak be Az ivarzó egyedet várható ellés ideje

sem tudható.
a hím állat

választja ki

Kézből való Az ivarzó nőstény Szarvasmarha, ló, A származás és a Az ivarzó egyedet

állatot a kijelölt juh, sertés, nyúl várható ellés ideje a gondozó

Pároztatás
hímmel ismert. válogatja ki.

pároztatják Munkaigényes.

Mesterséges Egy hím állat Szarvasmarha, ló, Egy kiváló

ondójával több juh, sertés, nyúl, apaállattól több

termékenyítés Munkaigényes.
nőivarú egyedet pulyka utód származhat.

termékenyítenek

A pároztatási módok jellemzői

Mesterséges termékenyítés
A mesterséges termékenyítés nem pároztatási mód, hanem komplex tenyésztéstechnológiai
eljárás, amelynek lényege, hogy az ondót a párzás mellőzésével, művi úton (inszeminálás),
juttatják a nőnemű állat ivarszerveibe.
A mesterséges termékenyítés történhet friss-, hűtött- és mélyhűtött (majd felolvasztott)
spermával.

A mesterséges termékenyítés a következő lépésekből áll:

- ondóvétel,
- laboratóriumi vizsgálatok,
- hígítás,
- dozírozás,
- hűtés- mélyhűtés,
- tárolás (-196 °C-on folyékony nitrogénben),
- felolvasztás (+ 37-39 °C-on), felhasználás (inszeminálás).

A mesterséges termékenyítés alkalmazásának indoka a következők:

- kevesebb apaállatra van szükség,
- nagyobb genetikai előrehaladás érhető el a kiváló teljesítményű apaállatok
termékenyítő anyagának széles körű alkalmazásával.
- Mélyhűtéssel kombinálva a módszer teljesen kiküszöböli a térbeli és időbeli
korlátokat.
- Az apaállat kimúlása után is születhet utód, a termékenyítő anyag földrészek közötti
szállításának sincs akadálya.
- Gátat vet a párzás útján terjedő fertőző betegségek terjedésének (trichomoniazis,
brucellózis, vibriózis).

Hátránya lehet, ha szakszerűtlen párosítás esetén néhány favorizált apaállatot túlzott

szerephez juttatnak.
A mesterséges termékenyítéskor (inszeminálás) a fagyasztott spermát fel engedik, majd a
termékenyítő anyagot a termékenyítő katéterrel fecskendezik az állatba. Egy-egy anyaállat
ondódózisa 0,l-0,2 ml.

Embrió átültetés
Az embrió átültetés összetett technológia, melynek során a szuperovulációt követően az
embriót kinyerik az anya szervezetéből és beültetik a megfelelő ivarzási ciklusú egyedbe. A
fölösleges embriók mélyhűtéssel tárolhatók.
Az embrió átültetés előnye, hogy felhasználható állománynemesítésre, mert a legjobb
párosításokból több utód nyerhető, élő állatok szállítása helyett embriók szállításával lehet
megoldani az állatok adásvételét, embrió átültetéssel lehetőség nyílik az ikerellések
fokozására, valamint a nagy genetikai értékű, fertőző betegségekke1 terhelt ál1ományok
mentesíthetők.
 19. Tétel
Vemhességi vizsgálat

A korai vemhesség megállapításának legegyszerűbb és leginkább alkalmazott módja a

visszaivarzások megfigyelése. A termékenyülés után az ivarzás elmarad. Vemhességre
következtethető még a hüvelynyálka mennyiségének és minőségének, az állatviselkedésének,
étvágyának megváltozásából. A termékenyülés után a méh, a magzat kitapintható rektális
vizsgálattal. Ultrahangos készülékkel a vemhesség már korai stádiumban megállapítható.
A tej, a vér laboratóriumi vizsgálatával, azok hormontartalmából kimutatható a vemhesség.

A vemhesség, az ellés
A gazdasági állatok vemhességi ideje fajonként eltérő. Ezt foglalja össze a következő táblázat.

Állatfaj Vemhesség ideje Utódok száma

Hónap Hét Nap ellésenként
Ló 11 48 335 1
Szarvasmarha 9,5 41 285 1
Juh 5 21 150 1-3
Kecske 5 21 150 2-3
Sertés 3,8 16 115 6-14
Az egyes állatfajok vemhességi ideje és a született utódok száma

A vemhesség elején az anyaállat nem szorul különleges ápolásra, takarmányozásra,

gondozásra. Ebben a szakaszban még olyan kicsi a magzat, hogy növekedéséhez, fejlődéséhez
elenyésző a táplálóanyag szükséglet. A vemhesség utolsó harmadában kezd el jelentősen
fejlődni, növekedni a magzat.

Az ellés előkészítése
Az ellés előkészítése négy részből áll. Az elletőhely-, az eszközök-, az állat- és az ellést
vezető személy előkészítése.
Az elletőhelyet ki kell takarítani, fertőtleníteni, majd bőségesen be kell almozni tiszta
szalmával. Az ellés előtt2-3 nappal helyezzük el az állatot az elletőhelyre, hogy megszokja
környezetét.
Az elléshez szükséges eszközök: elletőkötél vagy -lánc, roncsolóolló, szivacs, kefe, meleg-
hideg víz, törlőruha, fertőtlenítőszer, valamint a magzatburok tárolására fóliazsák.
Az anyaállatot ellés előtt meleg vízzel le kell tisztítani, majd fertőtleníteni (faroktő, péra, tőgy
fertőtlenítése, öblítése, szárazra törlése).
Az ellést levezető személynek szükséges hosszúszárú gumikesztyű, gumikötény.
A közeledő ellés jelei: az ellés előtt 2-4 nappal lehet érzékelni a közeledő ellést, amikor az
állat viselkedése megváltozik, nyugtalan lesz. Ilyenkor a péra megduzzad, kipirosodik, belőle
nyúlós váladék ürül. A faroktő és a horpasz beesik, a tőgy megduzzad, majd megindul a
tejelválasztás.
Az ellés szakaszai
Előkészítő szakasz: az állat a közeledő ellés jeleit mutatja. A nyugalom biztosítása miatt az
állatokat ellető istállóba kell elhelyezni, vagy el kell különíteni.
A megnyílási szakasz: erre a szakaszra jellemző, hogy az állat gyakran vizel és ürít, a hátát
púposítja. A magzatburok megnyitja a méhszájat, és láthatóvá válik a kékesszínű vízhólyag,
ami kitágítja a szülőutat. A vízhólyag felrepedése után a fehér lábhólyag jelenik meg, ami
sikamlóssá teszi a szülőutat.
A kitolási szakasz: a szülőfájások és a „hasprés” hatására megszületik az utód. Amennyiben
ehhez szükség van emberi segítségre, akkor a lábára a bokaízület felett elletőkötelet, -láncot
kötnek, és az anya erőlködésével összhangban maximum két ember erejével húzva lehet
segíteni az ellést.
Az utószakasz: az utófájások hatására a magzatburok visszamaradt részei leválnak és
eltávoznak. Amennyiben ez 8-12 óra elteltével sem következik be, állatorvos ellenőrzését kell
kérni. A magzatburkot veszélyes anyagként kell kezelni, ezét el kell távolítani az alomból.
Az állati hullákkal azonos kezeléssel kell összegyűjteni és tárolni, majd elszállíttatni.

Az újszülött állat és az anya ápolása

Az újszülött állat száj és orrüregéből a nyálkát el kell távolítani. Ellenőrizni kell a légzés
megindulás át, ha ez nem történik meg, a légvétel beindulását elősegíthetjük, ha fejjel lefelé
tar1juk, vagy a tarkójára hideg vizet öntünk, illetve mesterséges légzés alkalmazásával az
elülső lábak mellkasra nyomásával. A köldökzsinór általában elszakad. Amennyiben túl
hosszú a köldökcsonk, roncsolóollóval arasznyira elvágjuk (roncsolt felületen a vér
hamarabb megalvad, mint a vágott seben), majd száritó hatású oldattal fertőtlenítjük.
Biztosítani kell, hogy az újszülött a születést követően minél hamarabb, de legkésőbb 2 órán
belül föcstejhez jusson. Az újszülöttet a későbbi azonosítás miatt ideiglenesen meg kell
jelölni. Az anyaállatot ellés előtt le kell tisztítani (far, péra, hátulsó végtagok
fertőtlenítőoldattal való lemosása). Az ellés során az esetlegesen keletkezett sérüléseket
állatorvosnak kell ellátnia. Figyelemmel kell kísérni a magzatburok eltávozását, a hüvely
folyását. Ellést követően minél előbb biztosítsuk az utódnak a föcstejhez jutást. Az anyát
néhány órával az ellés után meg kell kínálni vízzel, vagy híg, korpás ivóval.
 20. Tétel

Állattartó épületek elhelyezésének általános szempontjai

Istállók, ólak építése egyidős a vadon élő állatok háziasításával, mindenkori célja az állatok és
az őket gondozó ember szélsőséges időjárási viszonyoktól való megóvása. Az állattartó
épületek helyének kijelölésekor minden esetben az állatok biológiai igényét és a környezethez
való alkalmazkodó képességét kell szem előtt tartanunk. Ennek szellemében figyelembe kell
venni a talajtani domborzati viszonyokat, a talaj mikrobiológiai állapotát. Az épületek
építésénél tekintettel kell lenni az időjárási tényezőkre, is, amely az épületek tájolásánál
fontos tényező.
Építészeti szempontból az istállók szerkezeti elemekből (lábazat, falak, tetőhéjazat stb.) és
technológiai rendszerekből állnak. A szerkezeti elemek az istállót elhatárolják a külső tértől
és befogadják a technológiát. A technológia az állattartás pl. kötött vagy kötetlen, almozott
nagy almozatlan tartás, szárazdarás vagy nedvesített etetés stb.) és a megvalósító technikai
megoldások (pl. fűtő-, szellőztetőberendezések, takarmány kiosztó, trágyaeltávolító gépek
stb.) együttese. Amíg az istállók szerkezete általában időtálló, addig a technológia erkölcsi és
fizikai elavulása viszonylag gyors. Erre való tekintettel az istállóknak történelmileg két
formája alakult ki. Az egyik lehetséges istállótípusban a technológia megváltoztatása nem
valósítható meg a szerkezeti elemek lényeges átalakítása nélkül. Ezek általában egyszerűbb
épületek, amelyek kialakítása során olcsóbb szerkezeti és egyszerűbb technológiai
megoldásokat alkalmazhatnak. Az ilyen ún. költségtakarékos istállók gondos tervezést
igényelnek, üzemeltetésük és élőmunka-szükségletük lényegesen nagyobb, mint az egyéb
istállóké. Költségtakarékos épületek kialakítása általában a háztáji és kisegítő gazdaságokban
lehet indokolt, elsősorban kisebb számú állat tartására.
Az istállók másik csoportját azok az épületek alkotják, amelyekben az állattartás
technológiáját úgy lehet megváltoztatni (korszerűsíteni), hogy ehhez nem kell lényegesen
átalakítani a szerkezeti elemeket. Az ilyen istállók hosszú élettartamúak, nagyobb számú állat
befogadására alkalmasak, szerkezetük általában az ún. vázas építési módot követi, azaz az
épület vázszerkezete tartja a tetőszerkezetet és fogadja be az épület határoló- és nyílászáró
szerkezeteit.
Igen lényeges alkotói az istálló épületnek a falak, nyílászáró szerkezetek, tetőszerkezet
és a padozat.

Az állat és környezete

A környezet mindazon hatások összessége, amelyekkel az élő szervezet szoros

kölcsönhatásban van. Az élő szervezet számára a környezet az a közeg, amely az
életfeltételeket biztosítja az állat számára. Az állatok háziasítását megelőzően az állatok
környezetét a természeti hatások jelentették az ember által biztosított mesterséges környezet a
termelés intenzitásával egyre nagyobb jelentőséget nyert.
Az élő szervezet és környezete között állandóan változó dinamikus egyensúly alakul ki, ami
azt jelenti, hogy a szervezet folyamatosan alkalmazkodik a környezet ingereihez. Ilyen módon
az idegi (neuro-) ill. a hormonális (endokrin) szabályozás segítségével alkalmazkodik a
szervezetét érő ingerhatásokra.
A belső környezet dinamikus állandóságát homeosztazisnak (homeo=azonos, status=állapot)
nevezzük. A homeosztazis fenntartása azt jelenti, hogy a szervezet képes változtatni azokon a
tényezőkön, amelyek a szervezet belső egyensúlyát tartják fenn.
Az élő szervezet szerveinek, szöveteinek működését az idegrendszer és az endokrin
rendszer szabályozza. A két szabályozórendszer egymással morfológiai, funkcionális
egységet alkot, így valósul meg a neuroendokrin szabályozás. Feladata a szervezet
homeosztazisának fenntartása, a környezet ingereihez való alkalmazkodás biztosítása.
Az ember már régóta tudja azt, hogy a biztonságos termelés érdekében háziállatait az
éghajlat szélsőségeitől, fagytól, hidegtől, esőtől, hótól stb. meg kell óvnia. A környezettel
kapcsolatban beszélhetünk makro- és mikroklímáról. Makroklíma a szabad környezet,
melyre az embernek nincs befolyása, mikroklíma általában a zárt istálló az ól az akol, a
makroklíma része, amelynek körülményeit az ember alakíthatja az állat igényei szerint, annak
érdekében, hogy termelésének optimumát tudja nyújtani. Ennek érdekében olyan környezeti
optimumot kell biztosítanunk az állatok fejlődéséhez, termeléséhez, amelyben az állati
szervezet nem kényszerül alkalmazkodásra. (Ezt mutatja a 7.1. ábra).

A legfontosabb külső környezeti tényezők:

A mikroklíma összetevői:
• a levegő hőmérséklete,
• a levegő páratartalma,
• a levegő kémiai összetétele,
• a levegő mikrobiológiai állapota
• légmozgás,
• fény.
Hazánk kontinentális jellegű éghajlata következtében az évi hőmérsékleti ingadozás
meglehetősen nagy (50-55o C) Ez a nagy hőmérséklet ingadozás jelentősen befolyásolja az
istálló mikroklímáját. Mivel az állatok hőmérséklet igénye egész évben azonos, tehát
biztosítanunk kell az állatok hőmérsékleti optimumát. A hő hiányát pótolni, a hőtöbbletet el
kell vonni az istálló légteréből.
Az állatok hőmérséklet igénye az állat faja, fajtája, kora, hasznosítási célja, termelése stb.
szerint változik. A belső testhőmérséklet állandóságát az áramló vér és a szövetek közötti
folyamatos hőcsere biztosítja. Az állat testét maghőmérsékleti és köpenyhőmérsékleti
zónára oszthatjuk. A maghőmérséklet a belső szervek, a köpenyhőmérséklet a bőr, bőr alatti
kötőszövet hőfokát jelenti. A pufferlevegő a kültakaró (szőr, toll) hőmérséklete, kiegyenlítő
szerepe van az izotermia fenntartásában.
Az alacsony hőmérséklet károsan hat az állatok növekedésére, termelésére. A kifejlett állat
jobban tűri a hideget a háziállat fajok közül a szarvasmarha hidegtűrő, megfelelő
takarmányozás mellett a felnőtt juhok is jól elviselik a hideget. A fiatal állatok az alacsony
hőmérséklettel szemben jóval érzékenyebbek, mint az idősebbek.
Számukra a hideg stresszhatásként jelentkezik, amely a szervezet hőszabályozását
hozza működésbe. A hőszabályozás alkalmazkodását kiváltó legfontosabb tényező a
környezet hőmérséklete. Ha a hőmérséklet bizonyos optimum alá csökken, akkor a szervezet
az anyagcsere élénkítésével a hőtermelést növelni, a leadást pedig csökkenteni képes. A
hőmérséklet emelkedésekor viszont hőleadás növelésre, ugyanakkor anyagcseréje és ezzel
együtt hőtermelése csökkentésére törekszik.
A fiatal állatok a magas hőmérsékletet jobban elviselik, káros hatása inkább az idősebb
korú állatokon jelentkezik. A magasabb hőmérsékletre legérzékenyebben a szarvasmarhák
reagálnak, ilyenkor csökken az állatok takarmány felvétele, tejtermelése, emelkedik a
pulzusszám, növekszik a légzés frekvenciája

Az istálló levegőjének nedvességtartalma

Az istálló levegőjének páramennyiségét befolyásoló tényezők

• a külső levegő páratartalma,
• az állatok által kilélegzett és bőrükön keresztül elpárologtatott nedvesség,
• a vizelet és trágyalé elpárolgásából adódó nedvesség,
• a nedves takarmány etetése során elpárolgó vízmennyiség.
Az állatok által termelt pára függ az állatok fajától, fajtájától, korától, nemétől,
takarmányozásától, a környezet hőmérsékletétől.

Az abszolút páratartalom maximális értéke függ a levegő hőmérsékletétől. Minden levegő-

hőmérséklethez az abszolút nedvességtartalomnak egy olyan értéke tartozik, amelynél több
vízgőzt már nem tud magában tartani, mert kicsapódik.
Az állati szervezet páraforgalma szempontjából újabban a fiziológiai relatív páratartalmat
tekintik mértékadónak. Ez a páratartalom a levegő abszolút páramennyiségének és az
állati test hőmérsékletéhez tartozó telítési páramennyiségnek a hányadosa. A két páratartalom
közti különbség a fiziológiai párahiány. Minél nagyobb ez a hiány, annál több hőtől tud
megszabadulni az állat. A levegő páratartalmának emelkedésével nő a levegő hővezető
képessége.

Az istállón belüli légmozgás

Az állatok faja, fajtája és kora szerint az optimális légmozgás 0,05-0,3m/s. Az ettől eltérő
légmozgási értékek különösen a fiatal állatokat hajlamosítják a nem fertőző eredetű
megbetegedésekre.
Az istállólevegő összetétele és szennyezettsége a zárt istálló levegőjének öszszetétele
eltérhet a külső levegő összetételétől. Az eltérés a szerint módosul, hogy milyen
mértékű az istálló szellőztetése, milyen fajú, fajtájú, korú állatokkal népesítettük be. Az istálló
levegőjének optimális szint fölötti gázkoncentrációja direkt és indirekt úton fejtheti ki
mérgező hatását. Egyrészt az orr nyálkahártya csillós hengerhámjának csilló mozgását
lassítja, szélsőséges esetben meg is béníthatja, aminek az a következménye, hogy az orr
nyálkahártyára kerülő szennyezőanyagok szerves és szervetlen egyaránt szinte akadálytalanul
jutnak az alsóbb légutak nyálkahártyájára, másrészt az állat szervezetének általános ellenálló
képességében olyan csökkenést okoz, amely gátolja a genetikai képességek szerinti elvárható
termelőképességet.
A zárt istállók levegőjében a leggyakrabban a megengedett határ fölé emelkedő
koncentrációban a széndioxid az ammónia fordul elő. Kisebb gyakorisággal ugyan, de a
szénmonoxid és a kénhidrogén is felhalmozódhat.

Széndioxid

A légzés során kicserélődik az oxigén és a széndioxid, a légköri levegő, a vér, valamint

a vér és a szövetek között. A belélegzett levegő 0,3 tf% széndioxidot tartalmaz, amely az
emlősállat kilélegzett levegőjében 3,5-4 tf%, baromfié pedig 6-7 tf%. Az egyes állatfajok
széndioxid termelése az állatok korától nagymértékben függ, minél fiatalabb egy állat annál
élénkebb az anyagcseréje. A széndioxid mennyiségét szaporítja az ürülékből a karbamid és
húgysav bomlásából keletkező széndioxid. Általában nedvszívó padozatú istállóban a padozat
átnedvesedésével a szerves anyagok bomlása miatt nő a széndioxid mennyisége. A mélyalmos
baromfiistállókban a mélyalom telitettségével párhuzamosan nő a széndioxid mennyisége.
Különös figyelmet kell fordítanunk a broiler csibék tartására szolgáló épületekben az istálló
szellőztetésére, ugyanis a széndioxid az alom fölött olyan koncentrációt érhet el, ami
kezdetben étvágytalanságot, aluszékonyságot okoz, majd hosszabb idő múlva
anyagcserezavarokat, testsúly csökkenést idéz elő. A felső légutak nyálkahártyája csillós
hengerhámmal van borítva a tartós széndioxid hatás következtében a csillók mozgása lelassul,
a nyálkahártya kémhatása savas irányba tolódik el, ekkor már a gázcsere is akadályozottá
válik, a légzés szapora, fokozódik a vízfogyasztás és a vizelet kiválasztás, a tojásrakás
csökken, és tojások héja elvékonyodik, törékennyé válik. 4-6 tf% fölötti széndioxid tartalom
már narkotikus hatású és fulladásos halált okozhat. Növendék állatok istállóiban a
megengedett széndioxid határ 0,20 tf% felnőtt állatok esetében ez az érték 0,30tf %.

Ammónia

A vizelet és bélsár nagy mennyiségben tartalmaz nitrogént is, aminek bomlása során ammónia
keletkezik. A híg és szilárd trágya különösen gazdag baktériumokban. Az ürülékvizelet
keverék nitrogéntartalmú anyagai a külvilágon a bélsárban található nagyszámú
mikroorganizmus tevékenysége következtében bomlásnak indul. A lebomlás fő terméke az
ammónia. Az így kialakult lúgos közeg kitűnő táptalaja a baktériumoknak. Megfigyelések
szerint almos tartásnál csökken az istálló levegőjében az ammónia szint emelkedésének
lehetősége, ugyanis az alom a nedvességen túl a szaganyagok egy részét is megköti,
megfelelő higiéniai szint tartásával így az ammónia szint emelkedése lassítható.

Kén-hidrogén

A kén-hidrogén (H2S) gáz a fehérjék rothadásakor jelentkezik. Az istálló levegőjében

akkor szaporodik, ha a rácsos padozatú istállóból a trágyát hosszabb ideig nem távolítják el
vagy a gyűjtőaknából a zárt csatornarendszeren keresztül kerül vissza az istállóba.
A kén-hidrogén izgatja a kötőhártyát, hörghurutot, tüdőgyulladást okoz. 0,8-1,00 tf%-ben, fél
órán belül elhullást okozhat.

Szén-monoxid

A szén-monoxid (CO) olyan istálló levegőjében fordulhat elő, amelyben télen főként
szénnel fűtenek és az tökéletlenül ég el. Az istálló levegőjében, mint a benzinmotor
kipufogógázai is előfordulhatnak. A szén-monoxid színtelen, szagtalan gáz, amelynek 250-
szer nagyobb az affinitása a vér hemoglobinjához, mint az oxigénnek, így szén-monoxid-
hemoglobin alakul ki, ami azt eredményezi, hogy csökken az oxigén parciális nyomása. A
levegőben levő 0,1%-nyi CO már az egészségre igen veszélyes.

Az istállólevegő porszennyezettsége

Összetételük szerint megkülönböztetünk ásványi (anorganikus) és szerves (organikus)

porokat. Ásványi eredetűek: a homok, föld, cement stb., szerves eredetűek: a takarmány
őrlemény, növényi és állati eredetű részecskék, pollen, szőrszálak stb.
Állategészségügyi nézőpontból a szerves eredetű porok jelentősebbek, ugyanis gyulladások,
allergiás jellegű elváltozások forrásai lehetnek.

Az istállólevegő élőcsíra-szennyezettsége (mikroflórája)

Az istálló levegője számos kórokozót tartalmazhat, amelynek feldúsulása az állatok

betegségét okozhatja. A kórokozók (baktérium, vírus) közül vannak olyanok, amelyek csak a
szervezet ellenálló képességének csökkenése után betegít (fakultatíve pathogen) és vannak
olyanok, amelyek minden esetben a szervezet megbetegedését okozzák (obligát pathogen)

Állattartási technológiák

Tartási módok

Tartási módok
Zárt Szabad vagy természetszerű
Kötött Kötetlen kötetlen
Szarvasmarha, Az istálló lehet
ló nyitott, vagy zárt
Szarvasmarha, ló, juh, sertés, baromfi
Ketreces tartás: Szarvasmarha, ló, juh,
baromfi, sertés, baromfi
prémesállatok

Az istálló belső kialakítása, felszerelése, berendezései

Az istállóban pihenőrész, trágyázórész, etető-, itatórész különíthető el. Ezek

megközelítése a kezelőútról történhet, mely vagy az istálló közepén, vagy a határoló falaknál
helyezkedik el.
Kötött tartásnál az etető-, itató-, pihenőrész együtt található. A pihenőrész az (ábrán
látható) terü1ete az állatok nagyságátó1, számától függ. E kialakítás az állat számára a
legtermészetszerűbb. Hátránya, hogy a csoporton belül az állatok nyugtalaníthatják egymást,
ami a termelést csökkentheti. Az épületen belül célszerű kisebb csoportokat elrekeszteni úgy,
hogy a rekeszek mozgathatók legyenek. A csoportokat határoló rács készülhet fémből, fából.
Az etetés történhet etetőútról, ahol a rekeszek határoló elemének kialakítás a biztosítja, hogy
az állatok az etetőútról a takarmányt e1tudják fogyasztani. Ennél a megoldásnál az abrakot a
fejésnél kapják az állatok.
A takarmány kiadagolása történhet szállítószalag használatával, amely az állatok elé viszi a
takarmányt. A takarmány kiadagolható jászolba, mely a kezelő folyosón, az istálló hosszanti
falán helyezkedhet el. A takarmányt traktorral szállítják be az istállóba, vagy az épületen
kívüli jászolhoz, ahol vagy adagoló pótkocsiról, vagy kézi erővel töltik fel az etetőket.
A takarmányt traktorral szállítják be az istállóba, vagy az épületen kívüli jászolhoz, ahol vagy
adagoló pótkocsiról, vagy kézi erővel töltik fel az etetőket. A takarmány kiadagolása történhet
önetetőből. Az önetetők a rekeszek falán helyezkednek el, melynek a feltöltése a kezelőútról
történik.

Az itatás legegyszerűbb formája a kézi feltöltésű, felül nyitott, egyszerű itatóvályú. Nagy
létszámú állatnál munkaigényes a folyamatos tisztántartása és vízzel való feltöltése. Az
önitatók nagyobb mennyiségű vizet tárolnak, és folyamatosan biztosítják az ivóvizet. A
vákuumos itatót a baromfitenyésztésben használják. A vízhálózatra kapcsolt itatók szinte
valamennyi állattartás technológiájában megtalálhatók. Ilyen az úszószelepes, a rugószelepes,
a tömegszelepes, szopókás itató. Az itatóban a víz mennyiségét szelep szabályozza, melyet az
állat is mozgathat, pl. csészés önitató.

Az állatok gondozása

Az állatok ápolása, gondozása az állattenyésztésben dolgozók számára fontos feladat. A

csoportos állattartásban az állatok saját magukat és társaikat is tisztogatják. Azoknál a
tartásmódoknál, ahol korlátozott az állatok mozgása, ott is biztosítani kell az állat nyugodt,
egészséges termelését, aminek feltétele az ápolás, gondozás.
Az állatok ápolásánál, gondozásánál legfontosabb követelmény a balesetmentes
munkavégzés. A baleset elkerülhető a helyes bánásmóddal. Az állatokkal szemben mindig
határozottan, de nem durván, kiszámíthatóan kell fellépni Az állat megközelítésénél, arra kell
törekedni, hogy az ne legyen félelemkeltő, ne ijedjen meg az állat. Az állat megijedése
elkerülhető, megszólításával (lehetőleg a nevén, ha ezt nem ismerjük, akkor határozott
hanggal). Csak azt követően lehet az állathoz érmi, amikor már tudomást vett a gondozó
jelenlétéről. Az élénkebb vérmérsékletű, rugós, harapós állatok megszólítása legyen mindig
határozott. A rossz bánásmód, a helytelen fegyelmezés a termelés csökkenésével, rossz
szokások kialakulásával járhat, ami az állat értékét csökkenti. A jó állatgondozó türelmes,
kíméletesen és elővigyázatosan bánik az állatokkal. Az egyes állatfajoknál különböző ápolási,
gondozási feladatokat kell elvégezni. Ezek a feladatok állandóak és időszakosak.

A bőr, szőr ápolása

A szabadon járó állat mozgásával, vakaródzásával, a ráhulló csapadékkal, a széllel

megszabadulhat a szennyező anyagoktól. Az állatok testfelületük nagy részét lábukkal,
nyelvükkel, esetleg szarvukkal tisztán tudják tartani. A csoporton belül az állatok egymást is
tisztogatják. Az állatok megszokják a tiszta helyen való fekvést, így bőrük kevésbé
szennyeződik.
Legelőn, nagy létszámú szarvasmarha esetén megkönnyíti a testápolást a vakaródzó kapu és a
fertőtlenítő-lemosó zuhany. Az istállóban tartott állatok bőrének tisztántartása szükséges
ahhoz, hogy jól érezzék magukat, valamint ahhoz, hogy a külső élősködők ne tudjanak
elszaporodni. A bőrápolás csutakolással, keféléssel, vakaróval, lemosással történhet.
Pata és csülökszaru ápolása

A keveset mozgó, kötötten tartott állatok patája, csülökszaruja nem kopik arányosan a
növekedéssel. A túlnőtt szaru alakja miatt a tehereloszlás, a testtartás megváltozik. Az állat
számára fájdalmas a láb ilyen terhelése, ízületi gyulladás is kialakulhat, ami a termelés
csökkenését eredményezheti.
A tavaszi időszakban a legelőre hajtás előtt ajánlott a körmözés végrehajtása. Ezt a feladatot
általában erre a feladatra összeállt brigádok végzik, ahol az állat gondozónak az állatok
mozgatásában, rögzítésében kell segédkezni.
A lovak pataápolásához tartozik a rendszeres patkolás. A szarvasmarha körmözését az úgy
nevezett körmöző kalodában célszerű elvégezni, a csülökszaru megpuhítása után. A juhászok
körmözőkéssel végzik a csülökszaru ápolását.

Almozás, trágyázás

Az ápolás szükségessége nagymértékben az almozástól függ. A bőséges, tiszta, pormentes

alom tisztán tartja az állatok kültakaróját. Az istállóba általában kézzel hordják be a bálázott,
vagy a szalmakazalban ömlesztve tárolt szalmát. A nagy bálákat géppel kell mozgatni.
Ügyelni kell a bálamadzag összegyűjtésére. Bálamadzag ne maradjon az alomban, mert az
balesetveszélyes lehet, és a trágyakijuttatásnál is gondot okoz. A villával összegyűjtött trágya
talicskával, géppel kihordva az istálló előtti betonozott tároló térbe kerül, ahonnan rendszeres
időközönként a trágyatároló helyre kell juttatni.
A mélyalmos rendszernél a trágya naponta nem kerül eltávolításra, hanem évente egy-két
alkalommal történik csak kitrágyázás. A száraz fekvőhelyet a folyamatosan növekvő trágyát a
szőrt tiszta alom biztosítja.