Magyar férjemnek

1. | BÉCS

Öt órára ért véget a hamvasztás előtti búcsúszertartás. Maggie egész

idő alatt kábultan ült. Szép magas férje hirtelen olyan kicsinek látszott
a ravatalon a bécsi anglikán templomban. Maggie azon kapta magát,
hogy a követségi karácsonyfákra gondol: azok is mindig kisebbnek
hatottak, szorosan összekötözve a padlón, mint amikor felállították
őket, és szétterpesztett ágaikkal a mennyezetig értek. Maggie a
szertartás végén felállt, és fogadta a részvétnyilvánításokat. Ugyanígy
állt sok-sok éven át Jeremy oldalán is azokban a városokban, ahová
férjét éppen helyezték. Mindenkivel kezet fogott, és mindig a
megfelelő szavakat használta, miközben semmire sem gondolt.
A másodtitkár és felesége, Eileen vitte haza Maggie-t kicsi, barna
Fordjával. A követségi autóban, amelyet nemrég még Maggie és
Jeremy használt, most az ideiglenes ügyvivő ült.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tartsam a frontot –
mondta Mackintosh fellengzősen annak a külügyminisztériumból
érkezett férfinak, aki a búcsúztatóra repült át Bécsbe. Hilary
Mackintosh el nem engedte volna Maggie kezét az egész szertartás
alatt. Meglehetősen nyirkos volt a tenyere, de Maggie úgy érezte,
barátságtalan gesztus lenne, ha elhúzná a kezét. Hiszen Hilary csak
kedves, mint mindenki más.
– Innál egy csésze teát? – kérdezte élénken, amint beléptek a
rezidencia előcsarnokába.
Maggie tétován körülnézett. Húzogatni kezdte a búcsúztatásra
felvett fekete pamutkesztyűjének ujjait. Az ő nemzedéke még kesztyűt
viselt, ha templomba ment.
– Talán inkább egy konyakot inna – javasolta a küszöbön toporgó,
ízületeit idegesen ropogtató másodtitkár.
 – Egy sherry talán jólesne – válaszolta Maggie.
A másodtitkár azonnal akcióba lendült. Italok tekintetében testileg-
lelkileg alkalmasnak érezte magát. Elárvult özvegyek vigasztalása
nem tartozott tanult mesterségéhez. Térült-fordult, már hozott is egy
pohárka borostyánsárga italt. – Amontillado megfelel? – kérdezte
Maggie-től, aki elmormolt egy köszönömöt.
– Annyira kedvesek vagytok – mondta. – Valóban mindenki
nagyon kedves volt.
– Szeretnéd, ha itt maradnánk veled? – kérdezte Eileen
kötelességtudóan, aki a szoba közepén állt és két kézzel szorongatta
apró lakkretiküljét.
– Nem, nem. Ne fáradjatok! Jól vagyok, tényleg. De azért nagyon
kedves tőletek.
– De mi lesz a vacsorával? Elgyengülsz, ha semmit sem eszel.
– Lehet, de most egyáltalán nincs étvágyam. Esmeralda mindig
rengeteg ételt hagy a hűtőben, mielőtt szabadságra megy. Rendben
leszek, higgyétek el! – Maggie titkon örült neki, hogy szakácsnőjük
éppen most tölti évi rendes szabadságát otthon, Portugáliában.
Nehezen tudná most elviselni Esmeralda jajveszékelését. Mire
Esmeralda pár nap múlva visszatér, talán benne is lesz elég erő a
viszontlátásra. De most végre egyedül akart lenni, hogy
feldolgozhassa a történteket.
A házaspár már kiment az előcsarnokba. Tétován álltak a csillár
vakító fényében. Maggie egyszerre azon vette észre magát, hogy arra
a rengeteg csillárra gondol, ami a Jeremy-vel töltött éveit beragyogta.
A csillár látszólag a követségi lét nélkülözhetetlen eleme volt,
akárhová is mentek – Bécs, Budapest, Róma, Párizs… minden egyes
nagykövetséget egy sor csillogó kristály ragyogott be: abban a
világban nincs helye árnyéknak, vagy titkos zugoknak.
– Hát, ha egészen biztos benne… – szólt a másodtitkár, miközben
keze már a kilincsen volt.
– Vigyázz magadra! – mondta Eileen.
Az ajtó tapintatos kattanással bezáródott mögöttük, és Maggie
végre egyedül maradt.
Az amontilladóval a kezében kedvenc székéhez lépett. Három és fél
éve ült először ebben a székben, amikor Jeremy-t Bécsbe helyezték. A
kandalló másik oldalán magas támlájú, moha-zöld bársonnyal
behúzott füles fotel állt. Jeremy mindig itt helyezte magát
kényelembe, miután hazaérkezett a követségről – a fotel melletti
dohányzóasztalon pedig mindig ott várta a whiskyje szódával. A fotel
még őrizte Jeremy tekintélyes termetének lenyomatát. Az állólámpa
most nem égett, és árnyak bujkáltak a bársony sarkokban. Férje, aki
huszonöt éven át volt a párja, innen szemlélte őt minden este, enyhén
lenéző pillantással.
Jeremy-ben, ebben a rendkívül rátermett állami hivatalnokban a
hagyományos diplomata minden lényeges tulajdonsága megvolt.
Legelőször Bécsbe nevezték ki nagykövetnek, de az is benne volt a
levegőben, hogy nagy ívű karrierjének megkoronázásaként akár hat
hónap elteltével Washingtonba helyezik át. Magas, elegáns férfi volt.
Korán őszülő haját magas homloka felett kifogástalanul elválasztva
hordta. Poharát kissé nőies, puha kezében tartotta, az elkerülhetetlen
csillárok fénye meg-megcsillant pecsétgyűrűjén. Karrierdiplomata
volt, külseje, viselkedése olyan, amilyet egy diplomatától elvár az
ember. Mindig tudta, mit mondjon, és sohasem mondott olyasmit,
amit nem kellett volna. Tudta, hogy egy nagykövet részéről az lehet a
legrosszabb, ha feltűnést kelt, vagy ha túlságosan markáns
személyiségről tesz tanúbizonyságot. Maggie kínosan ügyelt arra,
hogy ő is hasonlóképpen kifogástalanul viselkedjen, ne lógjon ki a
sorból, megtartsa a szabályokat. Jeremy a maga diszkrét módján
büszke volt a kötelességtudóan kezeket szorító csinos asszonykájára.
Maggie az italát kortyolgatva üldögélt, a sherry tüze átjárta szíve
kivételével teljesen átfagyott testét. A lába sajgott a búcsúztatásra
felvett elegáns cipőben. A lábfeje amúgy is állandó gondot okozott:
bütykös lett a tinédzser korában hordott hegyes orrú cipőktől.
Valamiféle megkönnyebbülést érzett, amikor eszébe jutott, most akár
már le is rúghatja a cipőjét, Jeremy nem fogja rosszallóan felhúzni a
szemöldökét a moha-zöld bársonyfotelében. Férje mindig rossz
szemmel nézte, ha valaki mellőzte a formaságokat. Maggie csak a
hálószobában vehetett papucsot. Most lerúgta a cipőjét, és
megmozgatta lábujjait. Órájára nézett. Hat óra múlt pár perccel. Az
egész este ott állt még előtte. Az elmúlt években ilyenkor még sosem
volt vége a napnak. Minden estére akadt egy-egy program: nemzeti
ünnep, kóruspróba a betlehemesekkel, egy festő kiállításának
megnyitója a British Councilban, megbeszélés a Brit Asszonyklubban
a soron következő jótékonysági vásárról. Ezenkívül Jeremy-nek voltak
más kötelezettségei is, ahol Maggie jelenlétére nem volt szükség.
Ritkán volt alkalmuk otthon kettesben vacsorázni. – Szabad este,
öreglány – dörmögte ilyenkor Jeremy a moha-zöld bársonyfotel
mélyéről, Maggie pedig szólt Esmeraldának, hogy üssön össze egy
báránysültet és – férje egyik kedvencét – rántott karfiolt, utána
felhörpintettek egy kis bordóit. Jeremy szerette a bort és valódi
„connaisseur” lett belőle az évek során, a neves borairól híres európai
országokban betöltött állomáshelyein.
Kint sötétedett. Maggie a szemközti fotelben sűrűsödő árnyékokat
figyelte, miközben arra gondolt, bárcsak ne küldte volna el olyan nagy
lelki nyugalommal Eileent. De nem Jeremy jelenléte hiányzott, inkább
maga a hiányérzet szívet tépő. Anyjára gondolt, aki akkor özvegyült
meg, amikor Maggie még kislány volt. – Úgy éreztem, mintha egy
bomba csapott volna be – mesélte anyja évek múltán.
Maggie nem szűnő ámulattal nézegette mindig anyja albumát, amit
a háború alatt készített. Egy újságból kivágott fotó különösen
megragadta, egy bombatalálatot kapott nagy londoni ház képe. A
homlokzatát letépte a bomba, az ágyak, szekrények, pohárszékek ott
álltak közszemlén. Lila virágok nőttek a romok közt, mesélt Maggie
anyja. Így érzett most ő is. Közte és a világ között brutálisan
lerombolták a falat, kegyetlenül ostromolta a metsző huzat. Közben
pedig várta a bánatot, de csak nem akart megérkezni. – Egyszerűen
nem értem. Nem érzek az égvilágon semmit – mondta Hilary
Mackintoshnak. – Ez csak a sokk miatt van – nyugtatta az ideiglenes
ügyvivő felesége, miközben nyirkos tenyerét Maggie kesztyűs kezére
nyomta.
Maggie felállt, és úgy, ahogyan volt, harisnyában, Jeremy
íróasztalához ment. Mindenképpen fel kell hívnia férje nővérét Új-
Zélandon. Isobel csak féltestvére volt Jeremy-nek, és jóval idősebb is
nála. Az utóbbi években nemigen tartották a kapcsolatot, ám ettől még
értesítenie kell. Próbálta kiszámolni, éppen hány óra lehet Új-
Zélandon. Nagyjából ugyanannyi, mint itt, csak épp tegnap, vagy
holnap – gondolta. Végigfuttatta tekintetét a Jeremy íróasztalán
katonás rendbe rakott papírokon: a névjegyeken, a precíz íráson a
telefon melletti jegyzetfüzetben. Maggie-t világ életében bosszantotta,
hogy férje a szőrszálhasogatásig rendszerető, de most, amikor
megpillantotta a régimódi töltőtollat, ami ott hevert megszokott
vájatában, kimondhatatlan gyengédség öntötte el. Jeremy halála óta
először törtek fel belőle a könnyek, megállíthatatlanul peregtek le az
arcán, mint a trópusi eső. Nem is emlékezett, hogy a könny ilyen
folyékony lehet. Eddig, ha sírt, épp csak bepárásodott a szeme,
viszketett az orra, szája széle legörbedt, de hamarosan ki is
egyenesedett. Ő csak fojtottan, szárazon hüppögött, soha nem
tapasztalt ilyen vízözönt, amely most alaposan meglepte.
Leült az íróasztalhoz, és a könnyein át bámulta a jegyzetfüzetet.
Nedves pacák kezdték pöttyözni azt a néhány sort, amit Jeremy
firkantott oda a halála előtti napokban. „Szólni Z-nek, hogy vigye a
kocsit a szerelőhöz” – volt az egyik. „Görögök” – szólt a másik. Ma
nemzeti ünnep van Görögországban. Normál körülmények között
sofőr vitte volna őket a görög rezidenciára – Maggie-n az a
kényelmetlen cipő lenne, amit az imént rúgott le a lábáról – és addig
állnának sorban, amíg végre ők is kezet foghatnak a görög
nagykövettel, molett kis feleségével, az első titkárral és a katonai
attaséval. Azután jöhetne egy kis habzóbor magas pohárból,
szőlőlevélbe tekert falatkák, biccentés a magas fekete föveget viselő
görög ortodox pap felé, rövid csevegés a többi nagykövettel, majd
angolos távozás. Kicsit elmélázott azon, hogy vajon férje mit akart
azzal, hogy „Virág”, hiszen mindig a titkárnője rendelte az elegáns
csokrokat, amelyeket rendszerint köszönet- vagy
részvétnyilvánításként küldtek. Maggie nekiállt férje telefonkönyvét
keresni.
Zsebkendőjével, amit mindig a ruhaujjába begyűrve hordott,
felitatta arcáról és nyakáról a könnyeit, majd sorban kihúzogatta az
íróasztal kis fiókjait, amíg rá nem akadt arra, amit keresett – az elnyűtt
fekete bőrkönyvecskére, amit Jeremy emberemlékezet óta használt.
Jeremy nővére, Isobel az I betűnél volt. Férje minden karácsonykor
felhívta Isobelt, apjuk végső betegsége során pedig gyakran beszéltek.
Maggie mély lélegzetet vett, és tárcsázta a számot. Eltartott egy
darabig, amíg a bécsi telefon felfogta, milyen iszonyú távolságot kell
áthidalnia, ám végül nagyon messziről felhangzott a kicsengetés
idegen búgása. Sokáig nem vették fel, és Maggie már attól tartott,
hogy talán épp az éjszaka közepén telefonál.
– Halló – szólt bele végre valaki habozva.
– Isobel, te vagy az?
– Igen, kivel beszélek?
– Isobel, én vagyok az, Maggie.
– Maggie, istenem, honnan hívsz? Olyan, mintha a szomszéd
szobában lennél!
– Bécsből telefonálok. Sajnálom, de rossz hírem van.
Egy darabig nem szólalt meg egyikük sem. – Jeremy? – kérdezte
végül a hang a világ túlsó végéről.
– Igen. Sajnos meghalt, csütörtökön.
Újabb szünet. – Szegény Jeremy. Beteg volt?
– Nem, legalábbis nem tudtunk róla. Az íróasztalánál ült, amikor
szívrohamot kapott.
– Ki gondolta volna, hogy Jeremy előttem megy el… – tűnődött el
Isobel. – És te jól vagy, kedvesem?
– Igen, hogyne – válaszolta Maggie magára erőszakolt
határozottsággal. – Ma volt a búcsúztatás.
– Nos, át kell írnom a végrendeletemet – mondta Isobel. – Mindent
Jeremy-re hagytam volna. Más rokonom már nincs.
– Ne törődj most ezzel! Vigyázz magadra. Azt hiszem… – Maggie
hangja megremegett –, most le kell tennem.
– Persze, persze, értem. Isten veled, kedvesem. Tudasd, ha
bármiben segíthetek. – A telefon egyszerre süket lett, a csendet mintha
szél és hullámzás zaja töltötte volna be.
Maggie ismét a kezébe vette a telefonkönyvecskét, és egy darabig
csak tartotta a jól ismert tárgyat. Mélyet sóhajtott. A sírás jót tett neki,
majdhogynem felfrissítette. Végre eltalálta a helyes magatartást. A
megözvegyült asszonyok végtére is elsiratják a férjüket. Eszébe jutott,
mennyire kétségbeesett a spanyol kulturális attasé felesége, amikor
férjét elütötte a villamos. Ráadásul ő és Jeremy híresen hűséges pár
voltak. Hosszan és jó hangosan trombitálva kifújta az orrát – úgysem
hallhatja senki. A szobára nyomasztó csend telepedett. Az egyetlen
hang a halk zúgás volt, az apró konyhában álló frizsider beszűrődő
zaja. Maggie visszatette a telefonkönyvecskét a helyére, és a fiók
mélyén észrevette a szépen egymásra rakott kis fekete, kemény
fedeles füzeteket. Azelőtt nem látta őket. Már éppen helyére tolta
volna a fiókot, amikor hirtelen ötlettől vezérelve kivette a legfelső
füzetet, és belelapozott. Napló! Hát persze, Jeremy mindig is szerette
leírogatni a gondolatait.
– Egy nap híressé teszlek – viccelődött feleségével egyszer. –
Megírom az emlékirataimat, és te is olyan híres diplomatafeleség
leszel, mint Lady Diana Cooper. Maggie olvasni kezdett.

OKTÓBER 4. Mackintosh indul Montenegróba. Shirley hétfőig

szabadságon van. Találkoztam Eisenbergerrel az amerikai
követségen. Szerinte összehozhatunk egy üzletet az IBM-mel. 450
schilling új pizsamára, Velencére.

Maggie nem emlékezett, hogy Jeremy Velencébe készült volna. Még

csak nem is rémlett, hogy szóba került volna a téma. Előrelapozott
néhány oldalt. Ha ez emlékirat, aligha akadna rá kiadó.

OKTÓBER 8. Hívtam Mausie-t. Jövő hétig nem ér rá.

Ki a csoda az a Mausie? A „Mausie” nem egeret jelent?

OKTÓBER 12. Találka Mausie-val a Sacherban. Tafelspitz meg egy

jó tramini. Mausie garnélát evett. **A minisztérium pénzügyi
jelentést kér. Felhívni Mackintosht.

Mit jelent ez a két csillag? Lehet, hogy Mausie a bécsi

külügyminisztérium egyik munkatársának a beceneve? Amennyire
emlékszik, egyikük sem hasonlít kifejezetten rágcsálóra. Inkább
disznószerű fazonok ültek az asztal körül, valahányszor ő és Jeremy
vacsorát adtak. A miniszter például – szőrös orrlyukaival és előreálló
fogaival – inkább vaddisznóra emlékeztetett, nem egérre, de az is
lehet, hogy a brit titkosszolgálat nevezte így. Hiszen mindig
kezdőbetűk, kódszavak és becenevek mögé bújnak.

OKTÓBER 18. Mausie csatlakozik hozzám a Wildrosslstüberlben, a

Dunánál. A kedvenc pisztrángunk. A zöld veltelini közepes. Csodás
délután.*
Ezúttal csak egy csillag volt a bejegyzés után. Mausie nyilván az MI5
embere. Ez megmagyarázná, miért nem említette soha Jeremy.

OKTÓBER 24. Mausie szomorú. A szokásos helyen. Mausie sült

polipot evett, de panaszkodott, hogy a szokásosnál is rágósabb volt.
Kivételesen dőzsöltünk: pezsgőt ittunk.*

Egy csillag. Nyilvánvaló, hogy ez valami kód.

OKTÓBER 30. A Stephansplatz közelében egy kiskocsmába

mentünk. Mausie-nak tetszett a sál, de duzzogott a heringsaláta
miatt. Ittunk egy-egy korsó sört.

Ezek a halnevek nyilvánvalóan fegyverszállítmányokat vagy ilyesmit

takarnak. Jeremy az utóbbi időben sokat foglalkozott a leszerelés
ügyével.

NOVEMBER 3.

Maggie születésnapja, amit Jeremy elpasszolt; néhány napra

Brüsszelbe kellett mennie egy konferenciára.

Mausie-t felvettem a ház előtt és az Attersee-hez mentünk. Egész

idő alatt esett. Ez a nő minden este szivárványos pisztrángot evett,
és ragyogó formában volt. Kracher igazán remek borokat
készít.***

Három csillag?! Ez a nő? Mausie női ügynök? Hogyhogy, hát Jeremy

nem Brüsszelben volt?
Az olvadó gleccser jeges lassúságával szivárogtak Maggie tudatába
a kétség erecskéi. Huszonöt év magabiztos elégedettsége úgy porladt
szét egy pillanat alatt, mint az óvatlan cipősarok alá kerülő sütemény.
A jegyzetfüzetet tartó keze fékezhetetlenül remegni kezdett, a nyelve
pedig, amit hirtelen túl nagynak, vaskosnak érzett, a szájpadlásához
tapadt.
Az éjszaka hosszúnak ígérkezett. Maggie kihúzta a telefont, kivette az
összes kis füzetet a fiókból, és időrendbe rakta őket. Az első három és
fél évvel korábbról származott, és Maggie átrágta magát mind az
ötvenöt füzetkén, Jeremy halála napjáig. Mausie egész korán feltűnt a
lapokon. A társadalmi események és Mackintoshnak, valamint a
sofőrjének, Zoltánnak adott utasítások között, mint sonkaszelet a
szendvicsben, ott volt Jeremy minden randevúja Mausie-val, a
kielégíthetetlen halevővel. A bejegyzéseket majd’ mindig egy sor
csillag követte, amelyek jelentősége szép lassan keresztülhatolt
Maggie jóhiszemű elméjének vattaburkán. Rádöbbent, hogy már nem
is emlékszik az ő utolsó csillagukra. Talán a perui rezidencián töltött
szilveszteri parti után volt? Nem sokkal a megismerkedésüket
követően Mausie születésnapját homárral ünnepelték – homárral!
Ilyen luxusról az ő életükben szó sem lehetett. És Jeremy még azt is
megjegyezte, milyen szexis Mausie, ahogy lenyalogatja az ujjairól a
vajat!
Maggie-ben kezdett felgyülemleni a düh, amelyet az amontillado
hatása még csak fokozott, úgy érezte, olyan a feje, mint egy pirosat
mutató közlekedési lámpa. A kandalló fölötti tükörbe nézve
ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a kristálytiszta tükröt egy
piszkavassal darabokra zúzza. De a tükör állami tulajdon. Minden
állami tulajdon. Még ő és Jeremy is az állam tulajdonát képezték
annyi éven át…
Egyik alkalommal Jeremy és Mausie mintha Rómában lettek volna.
Ez biztosan akkor történt, amikor Maggie anyja haldoklott, és ő
húgánál, Sue-nél időzött Herefordshire-ben. Amikor szüksége lett
volna rá, a férje Rómában ficánkolt. Ez aztán a szívébe hasított.
Mausie-t abba az étterembe vitte Jeremy, ami az ő kedvenc helyük
volt, amikor Rómában állomásoztak. Vajon azóta kicserélődtek-e a
pincérek, mert ha nem, egészen biztosan emlékeztek Jeremy-re, és
észrevették, hogy nem a feleségével vacsorázik. Giuseppe például. Ő
kicsit nyilván felhúzta a szemöldökét. Vajon hányan látták még a
férjét Mausie-val? A munkahelyén vajon tudtak róla? Az ilyesmi nem
maradhat sokáig titokban egy nagykövetségen. Vajon Maggie háta
mögött lopva oldalba bökték egymást az emberek, és szánakozó
pillantásokat vetettek rá? Miért van az, hogy a megcsalt feleségen
mindig lehet szórakozni? Na tessék, itt meg cipőt vásárolnak
Ferragamónál! Neki pedig ugyanazt az egy pár kényelmetlen cipőt
kellett viselnie a nemzeti ünnepeken és a férje búcsúztatásán.
A találkákat Mausie-val Jeremy legalább hetente egyszer említette
a naplóban. A randevúk közötti telefonbeszélgetésekről Jeremy
titokzatos feljegyzéseket készített. Mausie koncerten volt, virágot
kapott. Aha, a virágüzlet! Ráadásul tubarózsát. Mausie a
konditeremben találkozott valakivel a követségről. Elbűvölő frizurát
csináltatott. Délután moziba mentek. Na, legalább valami, amit nem
sajnált a nőtől Maggie. Az ő és a férje ízlése a filmek terén egyáltalán
nem egyezett. Maggie inkább a romantikus történeteket kedvelte,
Jeremy viszont a véres csatajeleneteket és a sci-fiket. Ezt a filmet egy
régi filmeket játszó moziban vetítették, és nagyon is francia
újhullámos címe volt – elég különös.
A legelső télen, amit Bécsben töltöttek, Jeremy még síelni is vitte
Mausie-t, egy teljes hétre Kitzbühelbe! Ez valószínűleg akkor volt,
amikor állítólag Londonba rendelték konzultációra. Maggie-nek
beugrott az emlék. Már akkor is felötlött benne, hogy egy hét kissé
hosszú idő az ilyesmire, mire Jeremy azt mondta, hogy ha már ott van,
benéz az apjához is. Ez alkalommal Mausie hal helyett fondue-t
választ, a hagyományos bor helyett pedig fűszeres forralt bort isznak a
hegyi kunyhóban. Sem Maggie, sem Jeremy nem volt gyakorlott síző,
kevés alkalmuk adódott rá. Az osztrák Mausie viszont kétségkívül
sítalpon jött a világra, és a hófedte lejtőkön csábító jelenség lehetett
testhez simuló sí nadrágjában, barnára sülve. Jaj, milyen igazságtalan
ez az egész!
Maggie még soha életében nem érezte magát ilyen kis senkinek.
Nyilvános eseményeken otthonosan mozgott Jeremy illemtudó,
dekoratív feleségének szerepében, és a magánéletébe is kényelmesen
bevackolta magát. Jeremy el is ejtett néha egy-egy pozitív
megjegyzést, vagy dicsérő szót, amitől Maggie úgy érezte, jól végzi a
dolgát. Most pedig szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy
nyilvánvalóan volt, amiben nem remekelt. Mausie szemlátomást sok
olyasmit tudott nyújtani, amit ő nem. Talán ő túlságosan is bízott a
férjében. Lehet, hogy az utóbbi időben, ahogy öregedett, kissé
elengedte magát. Az alakja már nem azé a karcsú lányé, akit Jeremy
eleganciájával, műveltségével és ragyogónak ígérkező karrierjével
levett a lábáról. Elképzelhető, hogy a magazinok mégis igazat
mondanak, és a csipkés alsóneműben meg a drága arckrémekben rejlik
a titok. A Marks & Spencernél vásárolt alsóneműje és az éjszakára
feltett egyszerű Nivea krém nyilvánvalóan nem tartozik a legcsábítóbb
megoldások közé. Most, hogy a hivatalos követségi étkezés már a
múlté, akár fogyókúrázhatna is. Másrészt viszont mi értelme, ha
Jeremy már nem láthatja a különbséget.
Bárcsak ne halt volna meg Jeremy! Kérdőre vonhatná, lehordhatná,
a képébe vághatná megvetését. Ha most itt állna előtte, rátaposhatna a
kifényesített cipőjének orrára, vagy felállhatna egy zsámolyra, és
megtéphetné Jeremy makulátlan ezüstös haját, vagy fejbe csaphatná
egyik golftrófeájával, mindjárt eltűnne a képéről az enyhén lenéző
pillantás.
Maggie végül kimerülten és kapatosan, álomba merült a kanapén.
Az utolsó gondolatfoszlány, ami átsuhant az agyán, mielőtt lehunyta
volna a szemét, az volt, hogy a férjével ellentétben Mausie feltehetően
még életben van…

Éjjel álmában Maggie lovagi tornán vett részt. A tér másik oldaláról
Mausie nézett vele farkasszemet, egy gyilkos bálna hátáról. Maggie-t
Jeremy sofőrje, Zoltán segítette fel a nyeregbe, egy akkora ló hátára,
amilyet Maggie még sohasem látott. Még a látványba is beleszédült,
ahogy lenézett a zöld pázsitra. Jeremy a tribünön foglalt helyet, de
nem nézett ki valami fényesen. Felfúvódott és tojásdad alakú volt,
Maggie néhai férje hátborzongatóan hasonlított a mesebeli tojásfejű
emberkére. Mausie sisakján karmazsin tollak díszlettek, mellvértjén
vakítóan csillogott a napfény.
– Hilary! – kiáltotta meggyötörtén Maggie az ideiglenes ügyvivő
feleségének, aki törülközővel a kezében, a háttérben húzódott meg. –
Nekem nincs mellvértem!
– Dehogy nincs! – közölte csillapítólag Hilary. – Csak éppen
sokkot kaptál.
Csengő szólt, a két bajvívó szembefordult egymással. Jeremy
hirtelen felállt, leesett a tribünről, és apró darabokra tört. Maggie
felébredt. A bajvívásra szólító csengő még mindig szólt. Egy egész
percbe telt, mire rájött, hogy jó ideje az ajtócsengő harsog kitartóan.
Felcihelődött és a kandalló feletti aranykeretes tükörben sebtében
megigazította a haját.
– Wer ist da? – kérdezte az elmúlt három és fél évben ráragadt
alapfokú németjével. – Ki az?
– Asszonyom, én vagyok az, Zoltán – jött a válasz az ajtó
túloldaláról. – Próbáltam hívni, de rossz a telefon. – Zoltán
szolgálatkész és szomorú tekintettel tétovázott a küszöbön, a bajusza,
ha lehet, még a szokásosnál is jobban lekonyult. Látszott rajta, hogy
nemigen tudja, vajon mit kíván ilyenkor az illem. Egy kis csokor
narancssárga rézvirágot szorongatott. Ez annyira magyar szokás,
virágot hozni, gondolta Maggie. Zoltán hivatalos mozdulattal
átnyújtotta a csokrot, röviden biccentett, miközben sarkát alig
hallhatóan összeütötte. – Kisztihand – szólt komolyan.
Látszott rajta, hogy mélyen érinti nemcsak a nagykövet elvesztése,
de óhatatlanul a sofőri állásáé is. Zoltán legelső állomáshelyük,
Budapest óta állt Jeremy szolgálatában. Kezdetben nem a követség
alkalmazta, mivel Jeremy állásához akkor még nem dukált saját sofőr.
Jeremy maga kérte fel Zoltánt, amikor gyengülő látása miatt, főleg
sötétedés után, már nem tudott volánhoz ülni. Akkoriban, amikor
Jeremy-t Rómába helyezték, nem volt egyszerű engedélyt szerezni,
hogy Zoltán elhagyhassa Magyarországot. Jeremy-nek néha még az is
megfordult a fejében, vajon Zoltánt azért engedték-e el, hogy a
nyugat-európai követségek tevékenységéről tegyen jelentéseket. Az
évek során azonban Zoltán sikeresen eloszlatott minden hasonló
gyanút, és nélkülözhetetlenné tette magát. Bármely európai városban
napok alatt kiismerte a „menekülő útvonalakat”, végtelenül
leleményes volt, és szinte bármit helyre tudott hozni, meg tudott
szerelni. Nemsokára más követségi munkatársak is előszeretettel
használták ki sokoldalúságát. Ha olyan gond támadt, amelybe Zoltán
bicskája beletört, bárhol is jártak, mindig kijelentette: – Van itt egy
barátom. – Maga volt a megtestesült diszkréció, ám ugyanakkor az
információk és a megbízható pletykák kiapadhatatlan forrásának is
bizonyult, és ez egy idegen országban, új testületben útját kereső
diplomatának életbevágóan fontos volt. Mire Jeremy-t Párizsba
nevezték ki nagykövetnek, Zoltán már a brit külszolgálat tényleges
alkalmazottja volt.
– Mi lesz magával, Zoltán? – kérdezte Maggie.
 Zoltán a plafont kezdte vizslatni. – Még senki nem mondott semmit
– közölte –, de nem hinném, hogy szükségük lesz rám.
– Mihez fog kezdeni?
– Akár haza is mehetnék Magyarországra, azt hiszem. Azóta jobbra
fordultak a dolgok arrafelé.
Maggie kávét készített kettejüknek abban a kis konyhában, amelyet
Jeremy-vel azért rendeztek be lakrészükben, hogy ne kelljen folyton
két emeletet lemenniük a nagy konyhába. Amióta csak ismerték
egymást, Zoltán kávét még soha nem utasított vissza. Erősen és
feketén itta, és közben mindig elszívott egy rendkívül büdös cigarettát.
– Hoztam dobozokat a követségről – szólalt meg az utolsó
füstgomoly kifújása után, miközben a csikket elnyomta a hamutálban.
– Shirley azt gondolta, hogy ön nem szeretne egyedül kipakolni a
nagykövet úr összes fiókjából. Volt ott néhány ruha is. Felhozzam a
dobozokat?
Zoltán a garázsba ment, Maggie pedig zuhanyozni indult. Állt a
vastag sugárban ráömlő víz alatt, és – bár nem volt szokása – teljesen
átadta magát a forróságnak és a vízsugár pezsdítő nyomásának.
Törülközőbe burkolózva alaposan megnézte magát a tükörben.
Szörnyen nézek ki, gondolta: a szemem duzzadt, a bőröm fonnyadt.
Másrészt viszont, valószínűleg épp így kell festenie egy özvegynek.
Belé azonban, mi tagadás, a gyász helyébe valami dühféleség
költözött, és abban a szúrós, kék szempárban, ami a gyors felöltözést
és fésülködést követően visszanézett rá, semmi özvegyszerű nem volt.
Megszólalt a csengő. Maggie még egy pillantást vetett a tükörképére,
és kihívóan ajkára kente a lehető legvörösebb rúzsát. Most már jöhet
Zoltán és a világ.

Hat jókora kartondobozt töltöttek meg Jeremy iratai, jegyzetfüzetei,

szótárai, tolltartói és a nagyvilág hírességeivel és hatalmasságaival
történt találkozásait megörökítő, ezüstkeretbe foglalt fotók. Zoltán
tiszteletteljesen egy szék támlájára terített egy lódenkabátot, a szék alá
helyezett egy pár elegáns lakkcipőt, végezetül a kilincsnek támasztotta
Jeremy csukott esernyőjét. Már csak egy bevásárlószatyor lógott a
kezében.
 – Ezeket majd később nézem át – mondta Maggie. Hirtelen furcsa
mód még a szuszt is kiszorította belőle a felismerés, hogy ennek a
cókmóknak a tulajdonosa egyszerűen nincs többé, hogy őt is
elcsomagolták, mint elegáns holmiját. Jeges félelem fogta el, már-már
pánik, hogy itt áll egyes-egyedül, és nincs senki, aki megvédené a
külvilágtól.
Huszonöt évig élt egy olyan férfi árnyékában, aki talán csak az ő
gondolataiban létezett. Ám akármilyen gazembernek bizonyult is,
Jeremy magas, elegáns alakja ott tornyosult Maggie és a hétköznapok
megpróbáltatásai és félelmei között. A sok együtt töltött év alatt
Maggie-nek alig néhány alkalommal kellett vezetnie, levelet feladnia,
inget vasalnia, kifizetni egy számlát, vagy annál fontosabb döntést
hoznia, hogy mit vegyen fel, vagy mit szolgáljon fel vacsorára.
Minderről a követségi alkalmazottak gondoskodtak, az ő feladata
csupán annyi volt, hogy mindezen ne törje a fejét. A
külügyminisztérium döntött az élete minden jelentősebb és egy sor
kisebb kérdésében egyaránt. Még egy karosszék huzatát is csak úgy
cserélhette ki, hogy engedélyt kért rá. Mindig oda költözött, ahová
küldték, azokba a házakba, amelyeket ők választottak, azzal a
személyzettel, amelyet valaki más alkalmazott. Mostanra már
semmiféle szabadságot nem ismert. A magánéletükben még
fennmaradt néhány választási lehetőségben ráadásul mindig Jeremy
határozott. Most azonban Maggie egyedül volt, hosszú idő után igazán
egyedül. Szabadon dönthet bármiről. Úgy érezte magát, mintha
lábujjhegyen állna egy szakadék peremén, és nem mer lenézni.
Zoltán térdelve igyekezett benyomni az íróasztalon lévő telefon
dugóját a falba. Amikor a telefon azonnal megszólalt, mindketten
összerezzentek.
– Hála az égnek! Azt hittem, valami baj van a telefonnal.
– Shirley volt az, Jeremy személyi asszisztense. – Már rengetegen
keresték. Mrs. Mackintosh különösen aggódott.
– Sajnálom – válaszolta Maggie. – Kikapcsoltam éjszakára.
– Gondoltam, nem bánná, ha a következő napokban Zoltán
fuvarozná – folytatta Shirley. – Biztosan el akar menni a bankba, vagy
ilyesmi. Elvarrni az elvarratlan szálakat.
– Meddig maradhatok itt? – kérdezte Maggie. Rádöbbent, hogy
valamilyen lépést biztosan várnak tőle.
 – Ó, ezzel ne is törődjön – vágta rá Shirley. – Nyilván még jó
sokáig nem találnak másik nagykövetet. Olyan hirtelen történt ez az
egész. Biztosan addig maradhat, ameddig csak jólesik. Amint
Esmeralda visszatér, segít majd önnek pakolni, és a követségről is
küldhetünk embereket, hogy segítsenek.
A bank jó ötletnek tűnt. Maggie-nek már csak néhány száz schilling
volt a pénztárcájában. Zoltán udvariasan kitárta előtte a bejárati ajtót,
és a garázsba vezető lifthez kísérte. A követség második számú
autóját, a mélyvörös Rovert bocsátották rendelkezésére. Igazán,
mindenki olyan jó hozzá. Mihelyt visszaér, fel kell hívnia Michael
Mackintosht, hogy megköszönje neki.
Maggie mindig a hátsó ülésen utazott, Jeremy oldalán, de ma –
egyfajta hallgatólagos megegyezés folytán – természetesnek tűnt,
hogy előre ül Zoltán mellé.
– Ki találta meg Jeremy-t? – kérdezte hirtelen, amint elindultak
Bécs belvárosa felé.
Zoltán erre nagy igyekezettel állítgatni kezdte a fűtés gombjait, és
Maggie lábára irányította a meleg levegőt. – Shirley – mondta végül. –
Az irodában.
– Mintha valaki azt mondta volna, hogy a takarítónő volt az – vélte
Maggie.
– Persze, Shirley meg a takarítónő – szögezte le Zoltán. Buzgón
sebességet váltott. – Azt mondják, rosszabbra fordul az időjárás –
jegyezte meg. Maggie az évek során megfigyelte, hogy Zoltán örömét
leli a rossz hírek közlésében. Előrejelzése szinte mindig szörnyű időt
jósolt.
A bankban is mindenki rendkívül kedvesen és figyelmesen bánt
Maggie-vel. Kávéval, süteménnyel, ásványvízzel kínálták, és egy
következő évre szóló határidőnaplóval is megajándékozták. A
formaságok elrendezése után hamar kiderült, hogy azon felül, amit
apjától örökölt, majd befektetett – és ami szépen jövedelmezett –
Jeremy tekintélyes összeget takarított meg az évek során. Volt annyira
előrelátó, hogy kettejük nevében eszközölt befektetéseket. A
számláján lévő pénznek és részvényeinek egy részét ebbe a bécsi
magánbankba tetette át, mondván – ahogy Maggie-nek elmagyarázta –
: nem bölcs dolog mindent egy lapra feltenni.
 A garasoskodás, amelyre Maggie mindenhol rá volt kényszerítve,
ahová csak helyezték őket, nyilvánvalóan meghozta gyümölcsét.
Nemcsak részvénytulajdonos volt, de Jeremy óvatos befektetései is
szép nyereséget termeltek. A Mausie-val folytatott tékozló
borozgatások és vacsorázgatások nem kurtították meg jelentősen a
nullák számát a lap alján. Ennek tudatában Maggie megkérdezte, ha
ott rögtön kiállít egy csekket, kaphat-e készpénzt, majd – nem minden
lelkifurdalás nélkül – odakanyarította a nevét egy olyan tetemes
összeg alá, amelyet Jeremy halálát megelőzően eszébe sem jutott
volna kivenni a közös számlájukról. Pillanatnyilag nem is tudta, mire
fogja ezt a pénzt költeni. Alig bírt a bankigazgatóra figyelni, aki
kimért hanghordozással, udvariasan elé tolt egy elképesztően nagy
halom papirost. Maggie és a papírok közé folyton egy minduntalan
változó formát öltő női alak furakodott be. Szőke, kék szemű, kiálló
pofacsontú arc, fényes ajakkal. Megcsörrentek a karperecei, amikor
megnyalogatta az ujja hegyét, bokáját keresztbe tette, karcsú lábán
hegyes orrú cipőt viselt.
– Köszönöm, igazán kedvesek, hogy ennyit fáradoztak – mormolta
Maggie, majd – kezében degeszre tömött tárcájával, hóna alatt
részvényportfoliójával – távozott.
A Meinlbe mentek, a bevásárlókocsit Zoltán tolta. Maggie
egyszeriben farkaséhesnek érezte magát, és mindent fantasztikusan
étvágygerjesztőnek talált a sajtpulton: a folyós brie-t és a pelyhes
parmezánt; a csemegepulton a pármai sonkát, a sokféle olajbogyót, a
napon szárított paradicsomot és ezer más olyan egzotikus finomságot,
amilyet azelőtt sohasem vásárolt. A halas-pultnál, amelyen egy homár
próbált meg minden tőle telhetőt, hogy kimásszon a dobozából, egy
halom rágós polip vonaglott fekete tintájában, Maggie megtorpant,
majd határozott léptekkel továbbment. A vásárolt holmit a Rover
csomagtartójába pakolták.
– És most hová vihetem, asszonyom? – kérdezte Zoltán.
Maggie maga sem tudta, mihez kezdjen. Nem volt hozzászokva,
hogy szabadon rendelkezzék az idejével, hogy nem kell folyton az
órájára pillantania, mikor kell Jeremy-hez csatlakoznia egy „kijelölt
helyszínen”, ahogy a követségen a találkozóhelyeket emlegették.
Kérdően nézett Zoltánra. Bécs utcái mintha hirtelen megteltek volna
csinos, szőke, kék szemű, csillogó ajkú, hegyes orrú cipőben korzózó
lányokkal. Maggie lenézett igénytelen, lapos sarkú cipőjére, amelybe
reggel belebújt. – Azt hiszem, vásárolgatnék egy kicsit – mondta.
A Kärntnerstrassén kirakat nézegetés közben Maggie szép lassan
levetkőzte a folyamatos bűntudatot, amiért kivételesen semmi
hasznosat nem csinál, és már-már úgy érezte, mintha vakáción volna.
Egy Melange meg egy Topfenstrudel került koronaként a gondolatra,
egy helyes kávézó teraszán. Egyetlen cipőüzlet sem maradhatott
látogatatlanul, és ahogy egyre több felháborítóan drága cipőt próbált
fel, Maggie egyre jobban nekibátorodott, és egyre felelőtlenebbé vált.
– Azt hiszem, ezt magamon tartom – szólt a fiatal és nyájas eladónak,
miután megtalálta a kedvére való cipőt. Ki is viselt piros cipőt? –
kutatott az emlékei közt Maggie. Hát persze, Marie Antoinette, a
vesztőhely lépcsőjén. Újonnan szerzett magas sarkain sietve
visszakopogott az autóhoz. Most meg azért gyötörte a lelkiismeret,
hogy Zoltánt olyan sokáig váratta. A sofőr a kormánynál szunyókált,
ölében sportújsággal, a bajsza minden egyes kilégzéstől meglibbent.
Maggie közeledtére egy horkantással felébredt.
– Sajnálom, hogy így megvárattam – kért elnézést Maggie, aztán –
gyámoltalanul, ám diadalittasan – megmozgatta lábujjait a piros
cipőben, ami igazán kellemes új szagot árasztott. – Vettem egy pár
cipőt. – Egy ilyenfajta hírt Maggie rendes körülmények közt nem
osztott volna meg Zoltánnal, de most izgatottságában nem tudta
magában tartani. Miközben elhelyezkedett az anyósülésen, Zoltán
némán a lábára pillantott.
– Talán kissé túlzásnak találja? – érdeklődött Maggie. Kétség
támadt benne, miközben kiszámította, hogy új cipője árából akár oda-
vissza repülőjegyet is vehetett volna Londonba. Aller, gondolta, és bal
lábára nézett, és Retour, nézett a jobbra. Aztán nagyot sóhajtott.
– Semmi esetre sem, asszonyom – közölte Zoltán, miközben lassan
eltávolodott a járdaszegélytől. – Szerintem nagyon szép a cipő.

Zoltán Maggie csomagjait egészen a bejárati ajtóig elvitte, majd

távozott, miközben valami olyasmit mormogott, hogy a követségen
van dolga. Maggie kicsomagolta minden szerzeményét, és a
konyhában állva befalta az egész szelet brie-t. Elővett egy üveg
bordóit, és egy vizespohárba töltött egy keveset. Ez a tevékenységsor
Jeremy-t mélységesen felháborította volna. Maggie nagyot kortyolt a
borból. Fogta a poharat, a szalon felé indult, és közben a kandalló
feletti tükörbe pillantott. Bámulatos, milyen hatással lehet egy pár
kihívó új cipő az ember hangulatára. Maggie-t feltüzelte a benne
fortyogó düh. Apró, a maguk idején jelentéktelennek tűnő események
most olyan fájdalmat okoztak, mint amikor valaki az ágy sarkába vagy
egy széklábba rúg egy sötét éjszakán – a sok apró hazugság, kibúvó és
bosszantó „véletlen” egybeesés. Jeremy-vel töltött életének egész
fejezetei kerültek most új megvilágításba. Nem árt még egy nagy
korty abból a bordóiból.
Újabb üres délután állt Maggie előtt. Körülnézett a szobában.
Igazán csinos. Mindig megtalálta a módját, hogy a kijelölt lakásukból
kényelmes otthont teremtsen, és Jeremy gyakran elismeréssel szólt az
ő „szimatáról”, ahogy ezt a készségét nevezte. Csak a képeken kaptak
néha össze, mert Jeremy nem engedett abból, hogy (túlságosan is)
magasra akasszák őket.
Maggie lenyomta az üzenetrögzítő gombját a telefonon. Sokan
hívták, hogy részvétet nyilvánítsanak, vagy felajánlják segítségüket.
Húga, Sue már kétszer is kereste, de Maggie egyelőre nem érezte úgy,
hogy bárkivel is képes lenne beszélni. Az alsó szinten a takarítónő,
Mrs. Lebowski porszívózott éppen az egyik vendégszobában. Előbb-
utóbb kénytelen lesz lemenni hozzá, fogadni a részvétnyilvánítását, és
végighallgatni egy litániát a Mrs. Lebowski napjainak vezérmotívumát
képező balszerencse-sorozatról. Talán kezdhetné a pakolást azzal,
hogy a személyes tárgyakat összeszedegeti a dohányzóasztalkákról.
Most már igazán fel kellene hívnia Michael Mackintosht.
Shirley vette fel a telefont. Megint tiszteletteljes hangon beszélt,
ahogy Maggie-vel mindig, mióta Jeremy meghalt.
– Ó, hogy érzi magát? – érdeklődött.
– Köszönöm, a körülményekhez képest egészen jól – válaszolta
Maggie az újonnan felvett öntudatos hangsúllyal. – Szeretném
megköszönni Mr. Mackintoshnak, hogy volt olyan kedves és
rendelkezésemre bocsátotta az autót és Zoltánt a következő néhány
napra. Nagy szolgálatot tett ezzel.
– Mr. Mackintosh sajnos éppen nincs bent – mondta Shirley. – De
megmondom majd, hogy kereste.
 – Ön is rengeteget segített – tette még hozzá Maggie.
– Szörnyű lehetett rátalálni szegény Jeremy-re…
– Én akkor már nem voltam itt – közölte Shirley. – Valamivel
nyolc óra után történt.
– De hát nekem csak kilenckor szóltak!
– Talán azért, mert ki kellett hívniuk az orvost, és megpróbálták
újraéleszteni.
– Kik?
– Zoltán talált rá. Azt hittem, tud róla.
A már ismerős fagy kezdett lefelé kúszni Maggie-ben, mintha jeges
ujjak masszíroznák a szívét. A nyelve is kezdett túl nagynak tűnni a
szájában. – Hát igen, persze, butaságokat beszélek. Csak olyan
zűrzavaros volt az egész.
– Valóban – nyugtatta Shirley. – Vigyázzon magára! És ha bármire
szüksége van, csak szóljon!
– Benton doktor ment ki végül? – kérdezte Maggie.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Shirley, de nem valami
meggyőzően.
– Nos, még egyszer köszönök mindent. – Maggie letette a kagylót,
és Jeremy füzetkéje után nyúlt a fiókba. Két embert azonnal fel kell
hívnia.
Az első Benton doktor volt. A titkárnője rögtön kapcsolta.
– Maggie – szólt az orvos, s hangjából melegség és nyugalom áradt
–, rengeteget gondoltam magára.
– Szeretnék egy kicsivel többet tudni Jeremy haláláról – közölte
Maggie.
– Nos… – mondta lassan Benton doktor –, meglehetősen hirtelen
történt, de ezt tudja. Nem hinném, hogy volt ideje felfogni, mi történik
vele.
– Engem csak az érdekel, hogy miért nem szóltak nekem azonnal.
– Gondolom, pánikban estek. – Az orvos megköszörülte a torkát. –
Aztán mire a mentők kiértek…
– Igen, persze, biztosan ezért. Pánikba estek. – Maggie úgy érezte,
menten szétrobban a feje.
– Szóljon, ha bármiben a rendelkezésére állhatok – zárta le a
beszélgetést Benton doktor.
 – Köszönöm – jött az automatikus válasz. – Önök mind nagyon jók
hozzám.
Másodszorra Zoltánt hívta.
– Beszélnünk kell – közölte Maggie. – Most azonnal!

Maggie a vendégszobában halmozta fel Jeremy dobozait, lódenjét a

hallban álló szekrénybe akasztotta. Az ernyőt ott hagyta, ahol volt. A
nagy papírzacskó is ott állt a kanapén, ahová Zoltán rakta – benne egy
új pizsama. Lila, szürke csíkokkal. Velence, gondolta Maggie éktelen
dühvel.
– Asszonyom, én vagyok az, Zoltán – szólt be a sofőr. Kínos
alapossággal törölgette a lábát, mielőtt belépett.
– Zoltán – szólalt meg Maggie. Nagyon igyekezett, hogy ne
remegjen a hangja. – Azt hiszem, ütött az őszinteség órája.
– Őszinteség? – Zoltán rémületében azt sem tudta, hová nézzen. A
bejárat felé sandított, ám az utat elállta a riasztóan határozott Maggie,
aki legalább tizenöt centivel magasabbnak látszott az új piros
cipőjében.
– Nos, ha lenne olyan kedves elárulni: maga talált rá a férjemre?
– Mondtam már önnek, hogy az irodában találták meg. Shirley és…
– Zoltán! Tudok Mausie-ról.
– Tud. Mausie-ról. Értem. – Zoltán egyik lábáról a másikra állt.
Maga volt a megtestesült kín. – Tehát akkor tudja.
– Mit tudok?
– Hogy hol érte a halál a nagykövet urat. – mondta Zoltán, és
nagyon úgy festett, hogy hamarosan elbőgi magát.
– Mert Mausie-val volt, amikor meghalt?
– Nos, így is lehet mondani, igen.
– Mausie-val, az ágyban?
– Történetesen a hálószobában, igen.
– És Mausie hívta fel magát?
– Frau Morgenstern telefonált, igen, valóban.
– És maga szólt Benton doktornak?
– Igen.
– És Benton doktor hívta a mentőket?
 – Igen.
– És maguk mind Frau Morgenstern lakásán találkoztak?
– Igen.
– És mind bementek a kórházba?
– Nem, Frau Morgenstern nem jött velünk.
– Azután telefonáltak Mr. Mackintoshnak?
– Igen.
– Mr. Mackintosh pedig felhívott engem.
– Igen, bizonyára.
Maggie egy pillanatra elgondolkodott. – Főzök egy kávét – szólalt
meg végül.
Zoltán csendben hörpölgette a kávéját, majd rágyújtott a
különlegesen büdös cigarettájára. Maggie várt, amíg végre elnyomta.
Zoltán akkurátusan harmonikává nyomkodta a csikket, majd
néhányszor körbeforgatta a hamutálban, amíg meg nem győződött
róla, hogy csakugyan kialudt.
– Zoltán, van egy ajánlatom a maga számára – mondta Maggie. –
Segíteni fog nekem elégtételt venni Mausie-n. A szokásos fizetését
adom, ameddig csak szükséges.
Zoltán rémületét bajusza jól látható remegése jelezte. – Nem
tehetek semmi törvénybe ütközőt, asszonyom, egyszerűen nem. Csak
ideiglenes tartózkodási engedélyem van, és ha…
– Nem fogom arra kérni, hogy szegje meg a törvényt.
Zoltán láthatóan megkönnyebbült.
– Csak egy picikét.
Zoltán újabb cigarettára gyújtott.
– Meg fogja nekem mutatni, hol lakik Mausie.
– Úgy nézem, esni fog – válaszolta Zoltán bágyadtan.

A Rennwegen haladtak, majd jobbra fordultak a Belvederével

szemközti utcába. Zoltán egy magas, nagykapus épület előtt parkolt le,
de a motort járni hagyta. – Asszonyom – fogta könyörgőre a dolgot –,
nem hinném, hogy jó ötlet oda bemenni. Frau Morgenstern…
– Ne aggódjon! Nem rendezek jelenetet. Melyik az ő ablaka?
 Zoltán egy sor csinos, második emeleti ablakra mutatott, amelyeket
vastag anyagból készült függöny díszített.
– Volt a nagykövetnek kulcsa a lakáshoz?
Zoltán még riadtabb képet vágott. – Igen, gondolom, volt kulcsa.
Nem tudom biztosan.
– És hol lehet az a kulcs?
– Bizonyosan a között a holmi között, amit a nagykövetségről
hoztam el.
– Akkor most hazamegyünk, és szépen megkeressük.
Maggie kimasírozott a liftből, Zoltán kissé tétovázva követte.
Az asszony egyenesen a vendéghálóba ment, és az egyik doboz
tartalmát az ágyra szórta. Aprópénz, tollak, rajzszögek és
tintapatronok lepték el az ágyterítőt, meg egy csomó kulcs. Maggie
felismerte a saját lakáskulcsukat. A többi kulcscsomóra mutatott és
kérdően nézett Zoltánra.
– Ezek az iroda kulcsai – vett a kezébe Zoltán egy kulcscsomót,
ami egy apró arany golflabdán lógott – Maggie vette Jeremy
születésnapjára. Egy újabb adag kulcs ezüstdelfin kulcstartón
fityegett.
– És ezek? – kérdezte Maggie.
Zoltán ádámcsutkája fel–alá járt.
– Azt hiszem, ez Frau Morgensterne.
Maggie a retiküljébe tette a kulcscsomót.
– De asszonyom, mégsem sétálhat csak úgy be oda, hogy…
– Ne aggódjon – válaszolta Maggie. – Nem áll szándékomban
kínos helyzetbe hozni magát. Viszont szeretném pontosan tudni,
mikor megy el otthonról Frau Morgenstern. Addig nem használom a
kulcsot.

Aznap éjjel sokáig nem jött álom Maggie szemére. Hánykolódott az

ágyban, összevissza cikáztak a gondolatai arról, hogyan állhatna
bosszút a gonosz Mausie-n. Egy sor olyan helyzetet képzelt el, ahol
Mausie-val a saját pályáján száll szembe. Az egyik helyzetben Mausie
arra ér haza, hogy Maggie egy karosszékben várja, lábát kecsesen
keresztbe vetve. Maggie azt a zöld ruhát viseli, amit Jeremy annyira
kedvelt, és ami most – az új, piros cipővel kiegészítve – még jobban
áll rajta. Addigra talán már le is ad néhány kilót. – Mit keres a
lakásomban? – kérdezné Mausie, mire Maggie azt felelné: – Mit
keresett a férjem az ágyában?
Pengeéles mondataival Maggie minden egyes szituációban ízekre
szaggatta a szerencsétlen nőt. Egy másik változatban az operában
botlanak egymásba. Maggie maga sohasem járt operába, mert Jeremy
mindig túlságosan drágának találta, de ez alkalommal ott van, ráadásul
egy premieren. Valaki bemutatja őket egymásnak. – Ó, ismeri Mausie
Morgensternt? – Maggie kecsesen biccent, majd a Mausie-t kísérő
férfi felé fordul: – De ön nem a férje, ugyebár?
Az éjszaka haladtával Maggie álmos gondolatai kusza maszlaggá
álltak össze, és Mausie-val való találkozásai kissé eltorzultak. Most a
Kämtnerstrassén futnak össze. Maggie tündöklően fest
szőrmekucsmájában. Nem, nem, dehogy. Hiszen nincs is
szőrmekucsmája, ki nem állhatja a szőrmét. – Ó, nézd csak! – szól a
partneréhez (vajon ki lehet? Talán a perui nagykövet felesége) – Ott
megy a férjem kis kurvája.
– Nem vagyok kis kurva! – kiált fel Mausie felháborodottan. – Hát
persze, hogy nem az – jön Maggie tőrdöfése. – Maga nem kis kurva,
hanem nagy! – Amikor végre elérte az álom, Maggie éppen Mausie
fejét kalapálta egy piros Ferragamo cipő tűsarkával.
Mausie ezekben a képzelgésekben mindig gyönyörű volt.
Valamiért ettől Jeremy árulása kevésbé volt fájdalmas, mintha a
szerető szimpla, molett kis nő lett volna. Maggie azért a lelke mélyén
tudta, hogy az elképzelt jeleneteknek vajmi kevés köze lehetne a
valósághoz, és amikor végre elaludt, a tökéletes megoldást az álom
hozta meg.

Maggie másnap sokáig aludt. Keze, ahogy Jeremy-vel közös életének

minden reggelén, férje oldala felé siklott. Akárhol hajtották álomra a
fejüket – a kezdeti időkben, Washingtonban, vagy később Londonban,
Rómában, Párizsban, Bécsben vagy Budapesten –, Maggie mindig
Jeremy jobb oldalán feküdt. Jeremy szó szerinti hűlt helye durván a
jelenbe rántotta Maggie-t. Amióta férje meghalt, minden reggeli
ébredésnél volt egy pár másodpercnyi űr, olyankor Maggie
változatlannak érezte az életet, ám a valóság hirtelen fejbe kólintotta.
Most is, mint mindig, gyorsan visszarántotta magát a szakadék
széléről. Egyedül volt. Kísérletképpen elengedett egy szellentést, majd
maga is elcsodálkozott merészségén. Amint ott hevert, egyedül az ágy
jobb szélén, ízlelgette az újszerű gondolatot: olyan nap elé néz,
amelyen senki nem vár el tőle semmit: nincsenek ebédek, találkozók,
és nincs Esmeralda sem, akit el kellene tűrnie. Szabadon tehet bármit,
amihez csak kedve szottyan. A szabadság, határozta el, nem is olyan
rémisztő. Miközben teáját készítette a kis konyhában, elkezdte
kidolgozni a mit sem sejtő Mausie-ra leselkedő bosszú részleteit.
Amikor Jeremy még élt, Maggie kedvenc napszaka a reggel volt.
Férje mindig korán ébredt, és az ébresztőóra fülsiketítő csörgésére
azonnal kibújt az ágyból. Maggie párnáinak támaszkodva kortyolgatta
reggeli teáját, és hallgatta a fürdőkádból kiszűrődő csobogás és
fütyülés egyvelegét. Maggie-vel ellentétben Jeremy mindig is jobban
szeretett egy kád vízben dagonyázni, mint gyorsan lezuhanyozni.
Kedvelte a régimódi angol varietészámokat. Az utóbbi időben,
gondolt vissza rá Maggie veszett dühvel, Jeremy egy bécsi
Fiakerliedet dudorászott. Ezután következett a hangos cuppanás,
amelynek kíséretében a hatalmas test kiemelkedett a szappanos vízből.
Maggie az ajtó résén át látta, amint Jeremy, törülközővel a derekán,
borotvakrémet ken rózsaszín képére. Jeremy sosem használt
villanyborotvát – az a példány, amit néhány éve Maggie adott neki
karácsonyra, még az eredeti csomagolásban porosodott. Néha, amikor
hirtelen eszébe jutott valami, előbukkant a fürdőből, kezében a
borotvapamaccsal. – Nem felejted el, ugye drágám, hogy a
szmokingom a tisztítóban van? – Mindig makulátlanul indult munkába
– öltönyt viselt, tükörfényes cipője kopogott a parkettán, elegáns
nyakkendője mindig illett a zoknija színéhez. Kedvenc szappanának
illata lebegett a nyomában. – Akkor este találkozunk – mondta, ahogy
minden reggel az elmúlt huszonöt évben.
Milyen megnyugtató volt ez a rituálé, gondolta Maggie, miközben
a teáját kortyolgatta. Jeremy közönségesnek találta a filteres Earl
Grey-t, ezért kizárólag a londoni Fortnum és Mason luxusáruházból
hozatott saját, különleges teakeverékét itta, bárhol állomásoztak.
Maggie sosem volt oda a meglepetésekért, nem kedvelte a megszokott
dolgokban bekövetkezett változásokat. Számára a változatlanság és a
dolgok megszokott rendje elégedettséggel volt egyenlő, az egymásba
olvadó, kínos közjátékoktól, kellemetlenségektől mentes napokkal.
Sosem volt kérdéses, hogy szilárd talajon jár. Úgy vélte, az élet
mindig ugyanebben a mederben folyik tovább, és meg volt róla
győződve, hogy Jeremy is pontosan ugyanezt gondolja. Nyilvánvaló,
hogy csúnyán elszámította magát, és férje már nincs ott, hogy kérdőre
vonhassa. Ehhez őrjítően késő volt már.

Zoltán pontosan kilenckor az ajtóban állt. Maggie rögtön észrevette,

hogy már nem az a sötét öltöny és tengerészkék nyakkendő van rajta,
amit mint Jeremy sofőrje egyenruhaként viselt. Most leginkább komor
cowboyra emlékeztetett kockás ingében és vadonatúj farmerjában,
aminek olyan széles volt a hajtókája, mintha Zoltán arra számítana,
hogy hirtelen meg fog nőni, vagy a nadrág megy össze drámaian a
mosásban. Halványszürke papucscipőjének a pántján
összetéveszthetetlenül kelet-európai hímzett minta ékeskedett.
Kisujjának hosszúra nőtt körmével fésülgette a bajszát, ami Jeremy-t
mindig kihozta a sodrából. – Minek neki az a hosszú köröm? Hogy a
füléből kiszedje a zsírt, vagy talán csavarhúzónak használja?
Zoltán elnyomta a cigarettáját. – Frau Morgenstern ma két hétre
elutazott nyaralni.
– Honnan tudja?
– Felhívott, hogy nála maradt a nagykövet úr aktatáskája. Azt
akarta, hogy menjek el érte.
– Szóval odament a táskáért?
– Igen, tegnap este.
Maggie nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: – Hogy nézett ki
az a nő?
– Nagyjából ugyanúgy, mint mindig – hangzott Zoltán
diplomatikus válasza.
– Csinos volt és elegáns?
– Igen, valahogy úgy. De fáradtnak látszott.
– Aha. – Maggie szívesen kérdezősködött volna tovább, de
leküzdötte kíváncsiságát. – Maradt valaki a lakásban?
 – Csak Fatima, de Frau Morgenstern azt mondta, szabadságra
küldi. Ezért kellett odamennem, és elhoznom a táskát tegnap, mielőtt
mindketten elutaztak.
Fatima! Szóval oda került végül Esmeralda unokatestvére. Jeremy
érdeklődött Esmeraldánál, hogy nem tud-e valakit egy kollégája
számára. Maggie-ben ismét kitört a már ismerős dühvulkán. Ha
Fatima Mausie-nál dolgozott, akkor Esmeralda mindenről tudott. A
néma összeesküvés valósággal fojtogatta, mintha párnát nyomtak
volna az arcára.
– Zoltán, most elmegyünk halat venni – közölte Maggie.
Fenyegetően villámlott a szeme. – Sok-sok halat.
Maggie mindenhol odavolt a piacokért, akármelyik városban éltek
is épp Jeremy-vel, aki vele ellentétben a nagy szupermarketek
kifogástalan tisztaságát kedvelte. Maggie imádott az árusokkal
csevegni, különösen a fejkendős falusi asszonyokkal, akiknek vörös
keze mosószappantól szaglott. Imádta a piac hangjait, a vibrálását; az
árusok tréfálkozását és összetartását; hangos, színpadias gesztusaikat;
a szakállas vicceiket, amelyeket nem is értett egészen. Úgy érezte,
mintha közéjük tartozna, és nem egy nagykövet felesége volna, akit a
protokoll fala választ el a való világtól. A Naschmarkt volt az egyik
igazán nagy kedvence, több sorban álló, alacsony tetejű bódéival, a
kora reggeli csípős hidegben topogó, párafelhőket lehelő emberekkel.
Ráérősen sétált fel-alá, szemét a tálcákon heverő halakon legeltette.
Bár jókora kosárral készült a vásárlásra, hamar rájött, hogy ez sem
lesz elég nagy. Olyan féktelen pazarlásra készült, mint még életében
soha. Korábban minden egyes tételnél azt számolgatta, mi szól
mellette és mi ellene, és még amikor kísértésbe esett, az ellenérvek
akkor is majd’ mindig győzedelmeskedtek. Kapott is dicséretet
rendesen Jeremy-től a takarékosságáért.
Kagylóból többfélét, irdatlan adagokat méretett le, csak úgy
dudorodtak a zacskók. Polipok kerültek mérlegre, majd zacskókba,
amelyekből ki-kicsusszantak sikamlós karjaik. A tetejükbe került egy
sor szivárványos makréla, több pisztráng, két gigantikus méretű
homár, egyenest a mélyhűtőből, nehogy véletlenül meg találjanak
lépni a kosárból, azután egy zsák kisebb kagyló és éti-csiga. Szinte
látta, ahogy egyre nagyobb erővel telepszik Zoltán csontos vállára a
rosszallás súlya, miközben az egyre nehezebb bevásárlószatyrok alatt
roskadozik. Az utolsó pult végén Maggie megpillantott egy hatalmas
pontyot. Úgy festett, mintha nem a halász horga, hanem természetes
halál végzett volna vele: szemét hályog borította, szája szegletéből
kísérteties bozót sarjadt. – Und das auch, szólt még oda Maggie a
csíkos kötényt viselő halárusnak. – Ezt is! – A ponty nem fért bele
egyik szatyrukba sem, ezért Maggie, mint egy kisbabát, karjába vette,
és úgy vitte az autóhoz. A magában fortyogó Zoltán néhány lépéssel
lemaradva követte. A csomagtartó megtelt a tengeri herkentyűkkel.
– Vigyen kérem Frau Morgenstern lakásához! – szólt Maggie
erélyesen.
Annyi, de annyi kérdése lett volna Zoltánhoz, de a sokévi kiképzés
visszatartotta. Jeremy helytelenítette a személyzettel való
fraternizálást, és a Zoltánnal folytatott párbeszédei is a forgalomra és
az időjárásra korlátozódtak. Maggie úgy döntött, nem ront ajtóstul a
házba. – Úgy tűnik, mintha kicsit tisztulna az idő – mondta, miközben
ártatlan arccal a felhőket kémlelte.
– Esőt jósolnak egész hétvégére – jött a fagyos válasz Zoltántól.
Maggie mély lélegzetet vett. – Biztosan jól ismeri ezt az útvonalat
– kockáztatta meg. Roppant merésznek érezte magát.
– Kiismerem magam a városban, igen.
– Úgy értem, elég gyakran járhatott erre…
– Igen, elég gyakran.
– Biztosan unta magát, hogy állandóan a kocsiban kellett
várakoznia.
– Nem kellett. A nagykövet úr mindig elküldött.
– Értem. – Egy jó darabig nem szóltak semmit. – Azután felhívta,
hogy menjen érte, amikor… – Maggie-t hirtelen émelygés fogta el. –
…amikor végzett?
– Igen.
Megint hosszú csend következett. Csak ültek egymás mellett, és
várták, hogy a lámpa zöldre váltson.
– De néha étterembe is vitte őket, ugye?
Maggie úgy érezte, mintha lejtőn csúszna lefelé, de ha kell,
gondolta, meg sem áll az aljáig.
– Néha csatlakozott hozzánk Frau Morgenstern, igen.
Mausie az ő helyén ült az autóban! Az ő helyén, Jeremy jobb
oldalán! Maggie leengedte az ablakot, hogy arcát hűsítse a szél. Zoltán
óvatosan leparkolt. Miközben Maggie lassan kikászálódott az autóból,
ráébredt, hogy Zoltánnal átléptek egy demarkációs vonalat.
A magas, boltozatos előtérben Maggie-t rossz érzés fogta el.
Ugyanaz az izgalom és félelem vett erőt rajta, amit kislány korában
érzett, ha valami csintalanságra készült. A válla fölött hátranézett
Zoltánra, aki sztoikus nyugalommal követte.
– Második emelet – mondta a sofőr szenvtelenül, miközben
kezében kétszatyornyi hal himbálózott. A lift hívógombját az állával
nyomta meg.
Mausie csillogó-villogó névtáblával és kopogtatóval ellátott ajtaja
előtt Maggie odaadta a kulcscsomót Zoltánnak. Három különböző
kulcs három különböző zárat nyitott, és teljes öt percig tartott, amíg a
megfelelő kombinációt sikerült megtalálni, és bejutni. A lakás
olyanforma volt, amilyennek Maggie elképzelte: halványszürke
padlószőnyeg, pasztellszínű falak, biedermeier bútorok, és kicsi ívelt
lámpákkal felülről megvilágított olajfestmények. Zoltán felkapcsolta a
villanyt, mire egy sor csillár kelt életre. A nappali egyik sarkában
selyemterítővel letakart zongora állt, tetején fényes ezüstkeretben
Mausie-t különböző életkorban ábrázoló fotók. Mausie
csecsemőkorában, Mausie egy póni hátán, Mausie első bálozóként, és
Mausie mint menyasszony.
Csupán egyetlen friss kép volt Mausie-ról, aki valóban szőke volt,
karcsú és negyven valahány éves. A nappali egyik damaszthuzatú
foteljében ült, keskeny bokái egymáson, háta mögött egy idősebb úr,
kezét Mausie vállán nyugtatva.
– A férje? – kérdezte Maggie Zoltántól, aki diszkréten a háttérbe
húzódott.
– Özvegy volt – válaszolta Zoltán komoran.
Maggie hátat fordított a zongorának. El kellett ismernie, hogy
Mausie nem csupán szőke és gyönyörű, de az arca is kedves. Persze
kedves nők nem bújnak ágyba más férjével, nem igaz?! Maggie
elkezdett kipakolni a szatyrokból.
Zoltán szolgálatkészen elindult létráért, majd Maggie mellett állva
nézte, mint munkálkodik az asszony. Maggie hamarosan észrevette,
hogy Zoltán is kezd ráérezni a dolog ízére. Sorra tárták ki a
szekrényajtókat, amelyekből több sor elegáns cipellő nézett
farkasszemet velük. Maggie minden egyes cipő orrát egy algával
benőtt kagylóval tömte ki. A garnélarákok egyenletes elosztásban
Mausie zsebeibe vándoroltak, az apró tengeri halacskák Mausie fodros
melltartóinak kosaraiba kerültek, vagy csipkés bugyikon pihentek
meg.
Átmentek a konyhába. Maggie kénytelen-kelletlen elismerte, hogy
ez is igen csinos helyiség. Parkettájával és a sarokban a számítógéppel
ellátott asztalka előtti karszékkel inkább nappalira emlékeztetett.
Mausie természetesen tudta, hogyan kell megzabolázni az engedetlen
egeret, kezelni a szövegszerkesztőt és szörfölni az interneten. Az ajtón
a Sixtus-kápolna freskójának egyik részletét ábrázoló kötény lógott.
Róma, forrt fel Maggie-ben az indulat. Az egyik konyhaszekrényben
finom kávéscsészék sorakoztak katonás rendben, egy
összetéveszthetetlenül brit teáskanna kíséretében, egy doboz Fortnum
és Mason-féle tea mellett.
– Zoltán, hová is tettük a tarisznyarákokat? – kérdezte Maggie.
Egy foltos páncélú rák a teáskannába költözött, egy a teában talált
új otthonra, a harmadik a cukortartót választotta, a többiek egy fehér
műanyag dobozba zsúfolódtak. Na, ez se fog az életben többet ötórai
teázni, gondolta Maggie.
A fürdőszobában nem sok említésre méltó akadt. Túl szép volt a
mozaik csempéjével, hímzett szélű kéztörlőivel, de kevés volt benne a
személyes holmi – az Mausie távozásával eltűnt a fürdőből. Maggie
kinyitotta a tükrös szekrénykét, és tanulmányozta a gyógyszeres
dobozkákat, a pipere holmit a polcokon. Sok vitamint és homeopátiás
port talált. A dobozokba, a tabletták közé egy-egy csíkos kagylót
rakott. A krémek láthatóan a felső árkategóriába tartoztak – mégiscsak
igazuk van a magazinoknak –, de sajnos ezeket mind ki kell nyomni a
tubusukból, mást nem lehet tenni velük. Volt ott azonban egy
testápolóval telt méretes edény, amelynek rózsaszín tartalmába
Maggie a legnagyobb kagylót süllyesztette, amit csak talált.
A homárokat az ebédlőasztalon, az ezüst gyertyatartókhoz
támasztva hagyta kiolvadni. Átsuhant az agyán a kérdés, hogy vajon a
halak bomlásakor is keletkeznek-e férgek, vagy ez a húsok sajátja.
Zoltán erre nem tudott válaszolni, de lehetséges, hogy csak a „féreg”
szóval nem találkozott még az angol nyelvben. Mindenesetre az ő
ötlete volt a polipokat a csillárokra aggatni. Eltartott egy darabig, amíg
a sikamlós, engedetlen polipokat, amelyek jó néhányszor a szőnyegre
toccsantak, végül sikerült felrakni. A művelet közben az egyik Zoltán
szürke cipőjének orrára zuhant, minek következtében a férfi teste
görcsbe rándult, szeme vérbe borult, ám mivel ő is igen jártas volt az
érzelemkitörések elfojtásában, végül legyűrte undorát. Maggie úgy
érezte, mindjárt kitör belőle a nevetés, de elég volt egy pillantás
Zoltán arcára, hogy meggondolja magát. Az egyik nagyobb polip,
karjaival a kristálycseppecskék köré tekeredve, elindult lefelé, ám
félúton megállt, groteszkül kiguvadó szemmel.
Már csak a ponttyal kellett valamit kezdeni. Zoltán, mint minden
tengerpart nélküli ország őshonos lakója, nem állhatta az olyan tengeri
herkentyűket, amelyek – ahogy erről Maggie-t is biztosította –
„hátrafelé másznak a tányéron”, de a pontyot igen nagyra tartotta. –
Micsoda pazarlás – mondta rosszallóan. – Tudja, milyen remek
halászlét lehetne ebből főzni?
Maggie magabiztosan a hálószoba felé indult. Ott állt, éppen úgy,
ahogy elképzelte, a hatalmas franciaágy, aranykeretes, halványkék
selyemmel behúzott barokk fejtámlával. Horkantott egyet, és
felhajtotta az ágytakarót. Szóval itt halt meg a férjem – gondolta.
– Asszonyom – morrant idegesen mögötte Zoltán, kartávolságban
maga előtt tartva a pontyot.
– Tegye az ágyba! – utasította Maggie.
Az óriási halat Zoltán gyengéden a monogramos fehér lepedőre
helyezte. Maggie fogott egy ízléses kispárnát, és a ponty feje alá tette,
majd hátrább lépett, hogy megcsodálja művét. Betakargatta a jobb
sorsra érdemes halat, és hangos nevetésben tört ki. Szegény hal
annyira röhejesen festett ott a fodrok között, mintha Alice
Csodaországából csöppent volna ide.
Maggie ezután a hálószoba sarkában álló kis asztalkának szentelte
figyelmét. Elbűvölő kis rózsafa bútordarab volt, hozzá illő apró
virágmintás gobelinkárpittal bevont székkel. Az asztalka két
rekeszében lila borítékok, ezekben levelek sorakoztak. Maggie-ben
feltámadt a kísértés, hogy átnézze őket, hogy megszerezze a végső
bizonyítékot Jeremy csalárdságára, de a hátában érezte Zoltán szúrós
pillantását. Egy antik tintatartónak támasztva ott állt Jeremy fényképe,
amelyen fiatalabb és karcsúbb volt, mint amilyennek Mausie valaha is
ismerhette. Alighanem a budapesti időszakban készült. Maggie
hirtelen úgy érezte, legszívesebben lerogyna arra a finom, elegáns
székre, és jól kisírná magát. Köhintést hallott maga mögött, Zoltán az
utolsó bevásárlószatyrot nyújtotta feléje.
– Még mindig van pisztrángunk – közölte.
Maggie minden rekeszbe rakott egy-egy pisztrángot vagy makrélát
– fejjel kifelé, olyanok voltak, mint a bokszukból kikandikáló lovak.
Egy utolsó rák árválkodott már csak a szatyor alján. Maggie óvatosan
kihalászta, és az írómappára helyezte, ollói közé pedig beillesztette
Jeremy fotóját. – Így ni! – jelentette ki diadalittasan. Megesküdött
volna rá, hogy Zoltán bajusza alatt valami mosolyszerű bujkál.
– Esetleg feltekerjem a fűtést? – kérdezte Zoltán.
Maggie elámult. – Zoltán, maga egy zseni! – Úgy döntött, inkább
nem kérdezi meg, vajon honnan tudja, merre van a fűtésszabályzó. –
Azt hiszem, ezt megünnepelhetnénk, mondjuk egy ebéddel.
Zoltán meghökkent. – Biztos benne, hogy ez megengedett? –
kérdezte. A hangjában kétség bujkált.
– Már nem vagyok diplomatafeleség, Zoltán. Azt csinálunk, amihez
csak kedvünk van.
Zoltánt a Königsbacherbe vitte. Ezt a vendéglőt egyrészt nagyon
kedvelték Jeremy-vel, másrészt nem szerepelt férje naplójában – talán
mert hal nincs az étlapjukon. Legnagyobb örömére Zoltán megtudta,
hogy a konyhafőnök ajánlatai közt borjúpaprikás is van. Hatalmas
korsókból sört ittak, Zoltán bajsza hamar merő fehér hab lett.
Rágyújtott büdös cigarettájára, és hátradőlt a székében. Most már
cseppnyi kétség sem lehetett felőle: valóban mosolygott.
–Jaj, asszonyom – szólt, miközben füst gomolygott az orrlyukaiból.
– Magam előtt látom Frau Morgenstern arcát, amikor hazaér.
Maggie is mámorosan érezte magát. – Tudja, Zoltán – mondta –,
nem hiszem, hogy ezek után is „asszonyomnak” kellene szólítania.

Ebéd után Maggie hazaküldte Zoltánt, majd busszal a Práterba ment.

Kiadós sétára vágyott. Jeremy-vel vasárnap délutánonként gyakran
kirándultak a Práterba. Melegen sütött a nap. Maggie a fákkal
szegélyezett sugárutakon sétált, elszántan tekerő biciklisták és kéz a
kézben andalgó fiatal szerelmesek közt. Próbálta felidézni, milyen is
volt fiatalnak lenni, és életében először beléhasított az irigység. Ezek a
párok még fiatalok voltak ahhoz, hogy bűntudatot vagy megbánást
érezhetnének. Az élet számukra, gondolta Maggie, kivilágított
szobába nyíló ajtó. Odaért a Bécs látképét uraló óriáskerékhez.
Egyszer rávette Jeremy-t, hogy üljenek be egy kabinba, és lebegjenek
a város felett, bár férje először tiltakozott, mondván, az ilyesmi
turistáknak való.
– De ez akkor is a város jellegzetessége – mondta Maggie.
– Erre egyszerűen muszáj felülni, legalább egyszer. – Emlékeztette
férjét Orson Wellesre és híres-nevezetes, a svájciakat sértő kakukkos
órás szövegére.
– Szerintem az meglehetősen tisztességtelen volt a svájciakkal
szemben – mondta Jeremy. – A kakukkos óránál jóval többet
köszönhetünk nekik.
– Mint például a sajtot – ugratta Maggie.
– Kiváltképp a sajtot – mosolygott Jeremy.
Ezután korai vacsorára betértek Bécs egyik jellegzetes
kiskocsmájába, ahol a hely különleges italát, savanykás, zöldes újbort
ittak, és hozzá kolbászt ettek savanyú káposztával. Akkor milyen
szerencsésnek tartotta magát Maggie, hogy idegen országokba
utazhat, és felfedezheti az élet apró jellegzetességeit magas és jóképű
férje oldalán. Jeremy mellett időnként úgy érezte, levetkőzte
angolságát és világpolgárrá vált. Akkor még sajnálatot érzett húga
iránt, akinek élete az egyhangúság jegyében telik, amit Maggie
rendkívül unalmasnak vélt.

Amikor Maggie hazaért, Esmeralda éppen egy halom dagadó

bőröndöt és egyéb csomagokat pakolt ki egy taxiból, amelynek sofőrje
láthatóan türelmetlen volt már. Nyilván nem kapott borravalót.
– Dona Margarida! – kiáltott fel melodrámaian Esmeralda, kezét a
szívére szorítva. Maggie meg sem lepődött fekete ruhája láttán.
Maggie érezte, mit várnak el tőle, és a két nő egymás karjába
omlott egy kiadós ölelésre. Maggie szeme is bepárásodott attól,
ahogyan Esmeralda a vállán hüppögött. A megfelelő közjáték és a
formalitások végeztével Esmeralda egy nagy, tiszta zsebkendővel
szárazra törölte szemét, majd elkezdte összeszedegetni a cókmókját.
Maggie segített a bőröndöket berakni a liftbe.
– Nem tudom elhinni, hogy nem voltam itt a búcsúztatáson. –
Esmeralda eltökélten folytatta önostorozási monológját.
– Vajon mit gondolhatott rólam a nagykövet úr?!
Ezután Esmeralda megrendülésének ismertetése következett, attól a
pillanattól kezdve, amikor Jeremy haláláról értesült, későn ahhoz,
hogy visszaérjen a búcsúztatásra, népes családja tagjainak reakcióin át
az álmatlan éjszakákig, amikor arra gondolt, szegény Dona Margarida
egyes-egyedül van Bécsben, és persze biztosan nem eszik rendes ételt.
Még az indulása előtti drámai percekről is beszámolt. – De – jelentette
be diadalittasan – hoztam magának egy keveset a kedvenc
bacalhaujából.
Esmeralda által táplált mítosz volt, hogy Maggie kedvenc étele a
portugál tőkehal, és minden alkalmat megragadott arra, hogy fel is
tálalja. Jeremy gyakran ugratta ezzel Maggie-t. Maggie
kötelességtudóan lelkendezett, amikor Esmeralda kicsomagolta
bőröndjeit és a konyhaasztalon felsorakoztatta kisebb-nagyobb
csomagocskáit és dobozait.
Jeremy gyakran – és joggal – kifogásolta, hogy Maggie képtelen
megfelelően kezelni a személyzetet. Attól fogva korholta, amikor még
fiatalasszonyként elkísérte Jeremy-t egy előkelő házba, ahol fehér
kesztyűs lakáj cserélgette előtte elegáns mozdulatokkal a tányérokat, ő
pedig minden alkalommal halk köszönömöt rebegett. A felszolgálók,
magyarázta Jeremy szigorúan az estélyt követően, láthatatlanok.
Ugyanez vonatkozott arra a személyzetre is, amelyet az ő
szolgálatukra rendeltek állomáshelyeiken. A cselédek mindig is
tisztelték Jeremy-t, Maggie-t viszont egyenesen kedvelték, mert látták
rajta a vele született kedvességet és törekvést, hogy a lehető
legkevesebb gondot okozza nekik. Nem is kellett hozzá soha sok idő,
hogy a ház asszonyának fejére nőjenek, Maggie pedig leginkább csak
megjátszotta, hogy ő állítja össze az étrendet, vagy vezeti a háztartást.
Esmeralda különösképp úgy kezelte, mint egy akaratos gyereket, és
nem titkolta nemtetszését, ha Maggie egy-egy hivatalos eseményre
olyan ruhát vett fel, amit Esmeralda nem tartott megfelelőnek, sőt
olykor vissza is zavarta átöltözni. A konyha egyértelműen Esmeralda
birodalma volt. Előfordult, hogy egy házon kívül töltött este után
Maggie lábujjhegyen a frizsiderhez lopózott, hogy iszik egy kortyot,
vagy harap valamit, de nem telt bele pár perc, és Esmeralda máris
feltűnt lakrésze ajtajában, virágos pongyolában, csavarokkal a
hajában, és azt tudakolta, vajon mit óhajt Dona Margarida. Maggie
főként ezért vette rá Jeremy-t, kérjen engedélyt a
külügyminisztériumtól, hogy saját kis konyhát alakíthassanak ki
emeleti lakrészükben.
Esmeralda konyhájában mintha minden Maggie-t figyelné árgus
szemmel: a tűzhely felett sorban lógó merőkanalak, a serpenyők réz
feneke, a metszett kristálypoharak, amelyeket csak a vendégek
kedvéért vettek elő, sőt, még az edényfogó kesztyűk is a
megperzselődött ujjaikkal… mintha mind Maggie után kémkednének,
betolakodónak tekintenék a tökéletes kis birodalomban. Maggie szinte
hallotta szemrehányó megjegyzéseiket, mert egy konyha, bármily
néptelen, soha nem hallgat, csupán lélegzetvételnyi szünetet tart.
Esmeralda aprólékosan megtervezte, hogyan pakolják össze
Maggie és Jeremy holmiját. Szerinte mindenképpen a
vendégszobákkal kell kezdeni, Shirley-vel már meg is beszélte, hogy
mikor jönnek a követségi költöztetők. Azután közösen összeszedik
szegény Dona Margarida személyes holmiját az emeleten. Maggie
immár megkapta a letörölhetetlen „szegény” jelzőt. A követségen
elrendelték, hogy Esmeralda maradjon, és üdvözölje az új nagykövetet
és feleségét, bár azt még nem tudta senki, ki lesz Jeremy utóda. Nem
mintha bárki is a nagykövet úr vagy Dona Margarida helyébe
léphetne, hányta magára a keresztet Esmeralda. Soha többé nem
lesznek ilyen nagyszerű gazdái. Ettől persze újabb könnyáradat indult,
amelyet Esmeralda fürgén felitatott nagy, fehér zsebkendőjével.
Esmeralda ragaszkodott hozzá, hogy a rezidencia hivatalos
ebédlőjében szolgálja fel Maggie-nek vacsorára a káposztalevest és a
bacalhaut. Maggie ott ült a gyertyafényben, és hallgatta a fülsiketítően
intenzív csendet. A régi mesterek festményei, amelyek mind a külügy
tulajdonát képezték, a vitrinekben álló antik porcelánok mintha mind
elképedten bámulnának rá. Mit keres itt ez a szélhámos a nagykövet
helyén, az asztalfőn?
Amikor ők vacsorát adtak, Jeremy határozta meg az ültetési rendet.
Pontosan tudta, melyik nagykövet szolgál a legrégebben Bécsben, és
kit illet meg előkelőbb hely az asztalfőhöz közelebb. Azt is tudta,
melyik miniszter felesége beszél angolul, akit nyugodtan egy
látogatóban lévő brit előkelőség mellé ültethet. A tányérok elé kerülő
névkártyákat egy követségi alkalmazott írta meg dőlt betűkkel, kézzel.
Nem lehetett eléggé vigyázni a titulusokkal. – Akarja, hogy ezt a
térítőt rakjam fel? – kérdezte ilyenkor Esmeralda, persze
ellentmondást nem tűrő hangon. Esmeralda adott utasításokat
Heinznek is, az alkalmi pincérnek, hogy milyen sorrendben szolgáljon
fel. Maggie egyetlen hozzájárulása a virágdísz volt, de a fantáziáját
sem engedhette szabadon szárnyalni Jeremy pollenallergiája miatt.
Férje különösen tavasszal kapott tüsszögő rohamokat.
Maggie szokásos zöld ruháját vette fel, és mosolyogva csevegett
mesterkélt franciaságával vagy akadozó németségével. Tudtán kívül
elbűvölte a vendégeit, mert figyelmes hallgató volt, és még később is
emlékezett, miről beszélgettek vele.
– Hogy sikerült a térdműtétje? – érdeklődött a külügyi
államtitkárnál, amikor legközelebb találkoztak. Vagy: – Végül a
cseresznyeszínű hálószobafüggöny mellett döntött? – kérdezte az
államtitkár feleségétől. Igencsak meg lett volna lepve, ha tudja, hogy
míg a diplomatakörökben Jeremy-t szakmailag kiváló, ám unalmas
embernek, őt nagy egyetértésben elbűvölő asszonykának tartják.
– Úgy vélem, rendkívül jól sikerült ez az este, drágám – mondta
ilyenkor Jeremy, miközben bemászott az ágyba, és gépiesen
megpaskolta Maggie fenekét. – Még szerencse, hogy Esmeralda nem
a kedvenc bacalhaudat szolgálta fel!

Maggie másnap reggel arra ébredt, hogy még mindig a lába alatt
tátong a szakadék. Előző napi hőstette csupán pillanatnyi
lélegzetvételt jelentett attól a múlni nem akaró, elfojtott pániktól,
amelyre naponta ébredt. Csakugyan olyan ostoba lett volna
mindvégig, tűnődött. Szinte félve gondolt arra, vajon Jeremy mit szólt
volna az egészhez. Amikor egy ember meghal, vajon le tud-e nézni
valakire odafentről, és látja-e, mit csinál, hallja-e, miről beszél? Vagy,
ami még rosszabb, amikor szerves részévé válik a szellemvilágnak,
lehet, hogy már gondolat-olvasásra is képes?
 De nem sokáig töprenghetett az ágyban, teás csészével a kezében.
Esmeralda máris úgy száguldott fel-alá a lépcsőn, mint a forgószél.
Maggie-nek az a feladat jutott, hogy filctollal különböző szavakat
írjon dobozokra, úgymint „Könyvek”, „Porcelán”, „Vegyes” –
ilyenből volt jó pár darab –, miközben azon gondolkozott, vajon mi a
csudát kezd majd ennyi holmival. Esmeralda ragaszkodott hozzá,
hogy Zoltán vigyen mindent a pincébe, addig is, amíg a költöztetők
nem jönnek. Mint a nagykövet házvezetőnője, Esmeralda a követségi
személyzet felett állónak tartotta magát, és egyetlen alkalmat sem
mulasztott el, hogy ezt a többiek tudomására hozza.
Maggie sorra szedte le a képeket és támasztotta őket a falhoz. Jó
darabig elnézegette azt a portrét, amelyet ő maga rajzolt tussal
Jeremy-ről, nem sokkal megismerkedésük után. Londonban
találkoztak, annak a galériának a megnyitóján, ahol Maggie
részmunkaidőben dolgozott. A Saint Martin képzőművészeti
főiskolára járt, és szinte egész keresete elment az albérletre. Jeremy
Maggie szobatársával, Amandával érkezett, akivel még norfolki baráti
összejövetelekről ismerték egymást. Maggie a katalógussal a kezében
ácsorgott, miközben hozzáértő arckifejezéssel igyekezett leplezni
bizonytalanságát, amikor egy szálfa termetű pasas lépett hozzá, karcsú
ujjai közt egy apró sajtkockát tartott.
–Jártas a képzőművészetben? – kérdezte tagadhatatlanul elegáns
kiejtéssel.
– Művészettörténetet tanulok éppen – válaszolta Maggie, és ahogy
felnézett, sasorrot és széles homlokot látott.
– Nem látszik művésznek. – Maggie egy Amandától kölcsönkért
kis fekete ruhát viselt, és hozzá anyja gyöngysorát. Ez még akkoriban
történt, amikor a mainál jóval formálisabban illett öltözködni. A
retikülnek illenie kellett a cipőhöz, és nőket nem engedtek be a
Dorchester Hotelbe nadrágban.
– Hát, nem minden művész bohém! – nevetett Maggie.
Jeremy később megcsodálta Maggie-nek a herefordshire-i vidéket
és a háttérben ködbe burkolózó walesi hegyeket ábrázoló
vízfestményét, de azt mondta, olajfestményei színhasználata kissé
eltúlzott.
Jeremy akkor már a külügyminisztériumban dolgozott, de még a
karrierje kezdetén állt. Éppen arra várt, hogy közöljék vele első
megbízatásának helyszínét. Jeremy, döbbent rá most Maggie, már
akkor feleséget keresett, aki fokról fokra segíti majd felfelé lépkedni a
ragyogó diplomáciai karriert jelentő ranglétrán.

Maggie megfordult és látta, hogy Zoltán a válla fölött a képet nézi.

Letette a rajzot a többihez a fal mellé. Zoltán igencsak csapzott volt. –
Csinálok egy kávét – mondta Maggie. – Előkészítettem magának egy
borítékot. Rendkívül sokat segített, és igazán hálás vagyok.
– Hazautazik Angliába? – kérdezte Zoltán.
– Még megvan a kis londoni lakásunk – válaszolta Maggie.
– Arra gondoltam, visszaköltözöm oda. Csak az a helyzet, hogy
nincs nagyon kihez visszamennem. Herefordshire-ben lakik a húgom,
de őt lefoglalják a gyerekek. Ráadásul a sok külföldön töltött év alatt
el is távolodtunk egymástól.
Zoltán komótosan elővett egy cigarettát, és rágyújtott.
– Esetleg mást is csinálhatna – mondta.
Maggie meglepetten nézett rá.
– Természetesen asszonyom dönti el, mit szándékozik csinálni, de
azok után, amit Frau Morgenstern lakásában műveltünk, arra
gondoltam… – Zoltán elhallgatott, és jó nagyot szívott a cigarettáján.
– Igen? – noszogatta Maggie kissé türelmetlenül.
– Hát, az járt a fejemben – Zoltán elszánt pillantást vetett a
hamutálra –, hogy esetleg elutazhatnánk Párizsba. Szigorúan szakmai
alapon persze – tette hozzá sietve, miután észrevette Maggie
szemében a riadalmat.
– Mégis miért kellene Párizsba utaznunk?
Zoltán orrlyukából füst gomolygott. Lendületes mozdulattal
elnyomta a csikket. – Delphine – jelentette ki rejtélyesen, hangja, mint
a smirgli. Megköszörülte a torkát. – Arra gondoltam, asszonyom
esetleg szívesen elutazna Párizsba, és elégtételt venne Delphine-en.
 2. | PÁRIZS

Zoltán bombasztikus javaslata nyomán Maggie-t újabb néhány

éjszakán át kerülte az álom.
A garázsban felkutatta a „Papírok – Jeremy” feliratú összes dobozt,
és betámolygott velük a liftbe. Négy nagy dobozt vitt fel, némelyikben
személyes iratok voltak, de többnyire Jeremy naplóinak gumival
kötegekbe fogott garmadáját tartalmazták. Maggie kiválogatta azokat,
amelyeken párizsi tartózkodásuk dátumai szerepeltek, a többit
visszarakta a dobozokba. Jeremy újabb üveg bordóijával
felfegyverkezve az egész éjszakát azzal töltötte, hogy előbb időrendbe
tette a naplókat, majd az első betűtől az utolsóig elolvasta
valamennyit.
Hajnalodott, amikor végre hanyatt dőlt a kanapén, és
kimondhatatlan fáradtságában a bársony párnákra hajtotta fejét. Biztos
volt benne, hogy a többi füzeten nem fogja aznap végigrágni magát.
Az ember szervezete képtelen ennél több mérget feldolgozni
egyszerre. A végén még ő is olyanná lesz, mint az a krimibeli hősnő,
akit a férje lassan, napról napra mérgez meg úgy, hogy arzént
csepegtet a kockacukrára. Ezt a regényt akkor olvasta, amikor Jeremy
éppen elutazott valahová, mert a férjének mindig is borsózott a háta
Maggie irodalmi ízlésétől.
Maggie azt hitte, hogy Mausie elszigetelt eset volt, az ilyesmi
bármely kissé elsekélyesedő házasságban megeshet. Fel sem merült
benne, hogy Jeremy többszörösen visszaeső bűnös lehetett. A
felismeréstől hirtelen elborította az önsajnálat. Legszívesebben kisírta
volna magát egy barátnője vállán, aki megpaskolná a kezét, és azt
mondaná: – Szegénykém, igazán nem ezt érdemelted…, de nem a te
hibád, hogy így történt. – És a női szolidaritás ölelésébe zárná. De ki
lehetne ez a barátnő? A diplomáciai körökben egyik asszonnyal sincs
ilyen kapcsolatban, ez ellenkezne a szabályokkal. A diplomaták
kikezdhetetlen életvitelt folytatnak, és a külvilág felé egységfrontot
alkotnak. Hilary Mackintosht nemcsak fejbe kólintaná az ilyen
bizalmaskodás, de viszolyogna is tőle. Őszintén szólva, Maggie is úgy
érezte, hogy ennyi év után – annak ellenére, hogy milyen érzéseket
kezdett Jeremy iránt táplálni – nem lenne ildomos férje hibáit felfedni
a külügyminisztérium előtt. Lehet, hogy önzés ilyet gondolni, de ez
árnyékot vetne nemcsak arra, amit Jeremy tett Nagy-Britannia és a
Brit Nemzetközösség érdekében, de arra is, amit ő maga tett egész
felnőtt életében. Na és Shirley? Hát, ő biztosan nem rejtené véka alá a
véleményét, hogy mindenért valahol Maggie tehető felelőssé – mint
amikor Esmeralda darált bélszínt tett a karácsonyi sütemény
töltelékébe, vagy amikor a földművelésügyi miniszter látogatásakor
kiöntött a fürdővíz. És Sue? Hogyan is dönthetné romba előtte a
tökéletes nővér mítoszát, a példaképét, aki maga mögött hagyta
Ledburyt, hogy felsőbbrendű férje oldalán meghódítsa a világot?
Esmeraldától az érzelmek melodrámai áradatát kapná a nyakába, és
Maggie különben is túlságosan sokáig volt Jeremy felesége ahhoz,
hogy követségi alkalmazottakkal tárgyalja meg személyes bánatát. Ezt
a terhet egyedül kellett hordoznia.
A következők éjszakákon kartondobozokban búvárkodott kis
fekete, keményfedelű füzetek közt, amelyek huszonöt évnyi árulásról
szóltak, Párizstól Rómán át Budapestig. A végén már olyan düh
tombolt minden egyes porcikájában, hogy tudta, ezt csakis a bosszú
lohaszthatja le. A gálád Jeremy-n már nem vehet elégtételt, de most,
hogy van nevük, arcuk és címük, férje bűntársaira zúdíthatja haragját.

Kiderült, hogy Delphine-nel Jeremy egy tévéinterjún találkozott,

amelyre az egyik francia csatornához hívták párizsi megbízatása
második évében. Bárhogy igyekezett, Maggie semmire sem
emlékezett az interjúval kapcsolatban, igaz, nemigen nézett tévét.
Jeremy és Delphine kapcsolata a jelek szerint coup de foudre –
szerelem első látásra – volt. Maggie-nek rögtön az elején kiszáradt a
szája, a kis füzetet erősebben kellett szorítania, annyira remegett a
keze. A szenvedélyük is nagyon francia volt, ahogy a lapokon
nyugtalanító gyakorisággal jelentkező csillagok mutatták.
 Delphine elvált asszony volt, tizenkét éves kisfia rendszeresen
hazalátogatott a bentlakásos iskolából, hosszabb szüneteket okozva a
bejegyzésekben. Jeremy végül megismerkedett Tancrède-del –
micsoda tipikusan francia, fennhéjázó név, gondolta Maggie –, és a
lapokon dicsérte a gyerek kedvességét és eszét. Egyszer még
születésnapi ajándékot is vett neki, monogramos töltőtollat.
Maggie úgy érezte, mintha valami összezúzná a bensejét, és
vasmarokkal szorítaná a torkát. Jeremy-vel évekig próbálkoztak, hogy
gyerekük legyen, igaz, inkább Maggie szorgalmazta a dolgot. Amikor
világossá vált, hogy Maggie nem fog örököst szülni, Jeremy-n
nemigen látszottak a mély bánat jelei. Ő viszont úgy hurcolta lelkében
hosszú-hosszú éveken át ezt a kudarcot, mint valami begyógyulni nem
akaró, érzékeny sebet. Ahányszor látta húga csemetéit, vagy egy
különösen bájos gyereket az utcán, szinte fizikai fájdalmat érzett a
mellkasában. Sokan próbálták Maggie-t kárpótolni azzal, hogy
keresztanyának kérték fel, ő pedig buzgó igyekezettel tartott észben
minden születésnapot, és gyakran küldött képeslapot a különböző
bentlakásos iskolákban tanuló keresztgyerekeinek. – Te meg a te kis
papírlurkóid – ingerelte Jeremy. Vajon férje csakugyan nem bánta,
hogy nem ajándékozta meg gyerekkel? Maggie-nek jellemző módon
eszébe sem jutott, hogy a probléma gyökere esetleg nem benne,
hanem Jeremy-ben keresendő.
Miután Delphine-t riporterből hírolvasóvá léptették elő, minden
este képernyőn volt, ám délutánonként szabadon élvezhette – ahogy a
párizsiak mondják – a cinq à sept az „öttől hétig” örömeit a Szajnára
néző kis lakásában. Jeremy beszámolói szerint ilyenkor nyitott
ablaknál ültek, aperitifet iszogattak, nézték, ahogy a sétahajók
elpöfögnek alattuk a folyón, Delphine pedig – ahogy Jeremy leírta –
„rendkívül elragadó” kimonót viselt. Ritkán mentek étterembe, mivel
Delphine ismert televíziós személyiség volt, és gyakori megjelenésük
pletykákat indított volna el. A nyomorult némber azonban a fakanállal
is boszorkányosán bánt, és Jeremy rendszeresen regélt naplójában az
általa készített válogatott francia ínyencségek gyönyöreiről. Ezzel
ellentétben, Jeremy és Maggie párizsi szakácsnője, Marielise a
szakmájához értett ugyan, de fantáziátlanul főzött. Maggie mindig úgy
látta, Jeremy elégedett, amikor a hivatalos vacsorákon levest kap,
utána pedig Marielise szóhasználatával un petit gigot – egy kis
báránycomb – következett. Marielise számára minden „petit” azaz
„kicsi” volt, legyen az pomme de terre – burgonya – vagy pain au
chocolat – csokis kenyér –, vagy petit instant – pillanat –, vagy coup
de fil – telefonhívás. Minden „petit”, Marielise kivételével, aki igen
termetes nőszemély volt, dinnyényi mellel és sötétvörös orrlyukkal
ékesítve. Maggie titokban rettegett tőle. Párizsi otthonukban Marielise
hordta a nadrágot, még Jeremy sem mert vele szembeszállni az ott
töltött négy év alatt.
A jelek szerint az is Delphine-nek volt köszönhető, hogy Jeremy
elkezdett érdeklődni a francia borok iránt – Maggie már a gyorsan
fogyó bordóijára is kezdett ferde szemmel nézni –, és naplójában
részletesen feljegyezte, milyen remek évjáratokat iszogattak együtt
nagy élvezettel. Delphine egy sor kiállítás megnyitóra vitte el Jeremy-
t, és irodalmi kávéházba is gyakran jártak. Ez megmagyarázza férje
hirtelen támadt érdeklődését Jacques Prévert iránt, amit Maggie
furcsának talált annak idején.
Mindent összevetve Maggie-nek el kellett ismernie, hogy Delphine
minden volt, ami ő nem. Megrázó gondolat volt. Vehetne ő is
kimonót, és olvashatna Verlaine-t, de még ha profi szakács válna is
belőle, és az asztalra varázsolna egy zöldségkrémlevest vagy egy
almáslepényt, Jeremy már nem élvezhetné.
Maggie mindaddig ismeretlen reménytelenséggel telve bújt ágyba.
Önbizalma darabokra hullott, és azzal a szörnyű következtetéssel
kellett szembenéznie, hogy egész felnőtt életét egy hozzá méltatlan
férfi oldalán töltötte. Maggie osztotta anyja véleményét, miszerint az
ember első húsz éve a felkészülés az életre, a következő harmincban él
igazán, és az azt követő években, ideális esetben, a kedves emlékeken
mereng, mintha az utolsó lépcsőfokokon küzdené fel magát. Maggie
legnagyobb szomorúságára az ő „igazi élete” Jeremy feleségeként telt
el.
A sötét alagút végén azonban aprócska fény pislákolt, és miközben
Maggie-ben lassan megérett az elhatározás, látta magát, amint a
Boulevard Saint-Germainen a Café de Floréban ülve café crème-et
kortyolgat. Bármennyire hosszú és sötét is az éjszaka, a hajnallal
bármikor belenghet az ablakon a friss kávé és a meleg croissant illata.
– Igen, Párizsba utazom – mondta másnap Shirleynek telefonon. – A
dobozainkat el lehet szállítani Angliába, de hazafelé szeretnék még
néhány hetet eltölteni Párizsban. Hogy kikapcsolódjak.
– Jól sejtem, hogy Zoltán magával tart? – Shirley hangjában némi
rosszallás bujkált. – Itt volt tegnap, és a végkielégítését kérte.
– Igen, jól sejti – hangzott Maggie ellentmondást nem tűrő válasza.
– Veszek egy autót, amelynek jó nagy a csomagtartója, és azzal
megyek vissza Angliába. Zoltán pedig velem jön, mert bal kormányos
autót még sosem vezettem.
– Értem – mondta Shirley, pedig nyilvánvaló volt, hogy nem érti. –
Nos, arra gondoltam, esetleg bejöhetne még a követségre elbúcsúzni,
mielőtt útnak indul. Rengeteg részvétüzenetet kapott, amikre talán
szeretne válaszolni, ha majd késznek érzi magát rá.
Jeremy halála után emlékhelyet állítottak fel a követség aulájában,
és sokan odamentek, és aláírták az emlékkönyvet. Sok csokrot is
vittek, ezeket Maggie mind átküldette a Nemzetközi Kórházba.
Néhány nagykövetfeleség, akikkel bizottságokban ült együtt,
személyesen is felhívta, de a hivatalos részvétnyilvánításokat
többnyire a követségre címezték.
– Maguk mind nagyon jók hozzám – mondta Maggie. – Mikor
menjek be?

Csakugyan roppant kedvesek voltak. Jeremy egykori irodájának

előterében harapnivalót raktak ki, és a követség pincéjéből Moët &
Chandon pezsgőt hoztak fel. Mr. Mackintosh egy csokor virággal
kedveskedett Maggie-nek. Rövid beszédben elmondta, mennyire fog
mindnyájuknak hiányozni, és koccintott párizsi kalandjára, és arra,
ami azután jön. Mindenki megállapította, milyen jól néz ki, majd
halkabban hozzátették: „a körülményekhez képest”.
Maggie észrevette, hogy Shirley szüntelenül a lábát nézi.
 – Kissé abszurd cipő, ugye? – kérdezte Maggie, röpke kacaj
kíséretében. Mivel Shirley nem reagált, Maggie elmagyarázta, hogy ez
tulajdonképpen hangulatjavító cipő.
Isten őrizzen attól, hogy valaki még azt higgye, Jeremy felesége
vígözvegy. Maggie azon gondolkozott, vajon az itteniek közül hányan
tudták az igazságot Jeremy-ről és Mausie-ról. Valószínűleg mindenki.
Úgy tűnt, az ő pártján nem állt senki – egytől egyig fedezték Jeremy-t
és takargatták a vétkét. Másrészt viszont nemigen mondhatták volna el
az igazságot, gondolta Maggie. Vállalja ő annak az ódiumát, hogy a
férje hűtlenségéről beszámol másoknak? Nem: erre valószínűleg nem
vállalkozna.
A búcsúpartira Zoltánnal már Maggie új Volkswagenjével mentek,
amit Jeremy félretett pénzéből vett. A bank már beváltotta egy szép
summáról szóló csekkjét, és annak sem látták akadályát, hogy
Párizsba utaljanak pénzt, mivel ott is van fiókjuk. Ha idegesek lettek
is attól, hogy Maggie egy hét alatt többet költött, mint amennyire a
nagykövetnek egy évben szüksége volt, ezt nem említették. Míg
Zoltán odakint türelmesen várakozott, Maggie mindenkitől öleléssel
és puszival búcsúzott a nagykövetségen, majd kilépett a fenséges
kapun, ki az egyik életéből, és be egy másikba.

Majd’ másfél napig tartott, amíg Párizsba értek a csomagokkal

telerakott autóval. A rakomány nagy részét a „Papírok – Jeremy”
feliratú dobozok tették ki. Zoltán úgy vélte, egy új autót nem szabad
túlságosan igénybe venni, ezért gyakran megálltak, hogy Zoltán
megigyon egy kávét, elszívjon hozzá egy cigarettát, és Maggie is
meglátogathassa a mellékhelyiséget. Estefelé remek vacsorát ettek egy
út menti vendéglőben, amelynek parkolójában sok kamion állt, s ez
Zoltán szerint mindig jó jel. A zsúfolásig megtelt, dohányfüsttől bűzlő
terem sarkában, egy nejlonterítővel letakart asztalnál kaptak helyet.
Zoltán nem volt oda a francia konyháért, de az étlapon szerencsére
talált pot-au-feu-t, ami a hőn szeretett gulyására hajazott, és ketten
elfogyasztottak egy kancsó helyi vörösbort.
Jeremy nem volt híve az alsóbb osztálybeliekkel való
barátkozásnak, és Maggie most ébredt rá, milyen keveset tud arról,
mit csinált Zoltán, mielőtt tizenöt éve melléjük szegődött. Azt tudta,
hogy van egy bátyja, aki Budapesten dolgozik az egyik
minisztériumban. Ezért is kapott könnyebben vízumot, amikor
Rómába helyezték őket. Évente egyszer hazautazott, de a karácsonyt
rendszerint velük töltötte. Karácsonyeste az egész személyzetet
vendégül látták; forralt borral és süteménnyel kínálták őket, és a fa
alatt ajándék várt mindenkit. Az ajándékok beszerzése Maggie-re
hárult, és szerette is ezt a feladatot. Az előző évben Zoltánnak ezüst
öngyújtót vett, aminek hatalmas lángja volt, és hangos kattanással
csukódott a fedele. Maggie arról is tudott, hogy Zoltán édesanyja
budapesti tartózkodásuk alatt halt meg, mert emlékezett, hogy
sofőrjük rendkívüli szabadságot kapott, hogy hazamehessen
szülőfalujába, a pusztára.
– Nem hiányzik az otthona? – kérdezte most tőle.
A házuk csak egyszerű parasztház volt, mesélte Zoltán, döngölt
padlóval, a zsúpfedél alatt száradó kukoricacsövekkel, és az udvaron
kúttal. Maggie jól ismerte ezeket a hosszú nácijukkal rézsútosan az
égre mutató kutakat. Amikor megérkeztek Budapestre, még vett is egy
libákkal körülvett gémeskutat ábrázoló naiv festményt, amit Jeremy
meglehetősen giccsesnek talált. Zoltán családja libából élt. Libát
tömtek, a májat eladták a konzervgyárnak. Maggie elfintorodott.
Zoltán gyerekkori emlékeiben elevenen élt a libagágogás. Anyja a
libapehellyel – a tollak alatt megbúvó finom pihékkel – párnát és
paplant töltött meg, ezzel is kerestek valamit.
Disznót is vágtak minden évben, és az állatnak egyetlen porcikája
sem ment veszendőbe. A fejhúsból meg a körömből kocsonyát főztek,
egyéb részekből több méternyi kolbász készült. A család egész éven át
fogyasztotta azt, ami ebből az egy disznóból kikerült. Különleges
alkalmakkor Zoltán anyja libát sütött. – Ó, asszonyomnak fogalma
sincs, milyen mesés volt annak a libának a piros, ropogós bőre, és az
illatos, omlós húsa! – Zoltán szeme bepárásodott az emlékektől. És
akkor még nem beszélt édesanyja galuskájáról, amilyet csak ő tudott
csinálni – ahogy egy agyagedény lyukacskáin beleszaggatta a lobogó
vízbe a tésztát! A kész galuskára aztán ráütött egy lúdtojást, majd az
egészet meghintette édes pirospaprikával. Ó, hogy tudott főzni a
mama! Az apjáról azonban alig voltak emlékei. Túl sok csörgött le a
torkán abból a szilva- és barackpálinkából, amit ő maga készített ódon
kádjukban, egyik éjjel pedig a kert végében álló árnyékszékre menet
elesett, és ott fagyott meg a hóban. Apjából igazán csak
mennydörgésszerű horkolására emlékezett, amitől még a fal is rengett
szülei szobája és a konyha között, ahol ő és a bátyja aludt a kemence
mellett.
Amikor édesanyja meghalt, eladták a házat, a telket, levágták a
libákat, ő pedig a feleségével Budapestre költözött.
Zoltán egyfajta mindenes lett, többféle munkát is végzett, de
pénzük mindig szűkösen volt, és a felesége torkig volt a szegényes
élettel.
– Nem is tudtam, hogy nős! – kiáltott fel Maggie meglepetten.
Zoltán rágyújtott és mélyet szippantott cigarettájából. – Nős
voltam. Tíz éven át. – Aranyos lányt vettem el, akivel gyerekkorunk
óta ismertük egymást. Nem szívelte a falut, és amikor Pestre
költöztünk, elment az esze a nagyvárosi élettől. Folyton új ruhákat
meg magas sarkú cipőket vásárolt, és a férfiak rendre utána fordultak,
amikor végigvonult a Nagykörúton. Azt hiszem, a fejébe szállt a
fővárosi élet. Sokáig nem sejtettem semmit, egy napon aztán, amikor
hazaértem, ott találtam őket. – Zoltán mutatóujjával erősen
megpöccintette a cigarettáját, amiről lehullott a hamu, majd jó nagyot
kortyolt a borából.
– Tudja, asszonyom, nem ön az egyetlen, akit… – Maggie még
hónapok múltán is emlékezett a Zoltán hangjában bujkáló
keserűségre.

Egy út menti motelben töltötték az éjszakát valahol a Francia-

középhegységben. Másnap korán útnak indultak. Maggie csöndbe
burkolózott Zoltán oldalán, az elsuhanó nyárfákat bámulta. Fehér
csíkos törzsük a fehér csüdű versenylovak lábára emlékeztette. –
Zoltán – szólalt meg nagy sokára –, mondja csak, milyen volt az a
Delphine?
A sebességváltás megint zajosra sikeredett, és fogpiszkálója is
átkerült Zoltán szájának egyik sarkából a másikba. – Delphine –
válaszolta – egy ribanc volt.
– Ribanc? – kérdezte Maggie elkerekedett szemmel.
 – Arrogáns volt, és el volt telve magától, mint minden francia nő.
Arra sem méltatott, hogy köszönjön, amikor beszállt az autóba,
ráadásul mindig bevágta az ajtót.
Maggie némán emésztgette ezt a váratlan információt. A francia
ínyencfalatok aranykezű készítője, ez a művelt, pallérozott elme, ez a
kimonóba bújtatott szoborszerű szépség – ribanc lett volna? Maggie-t
úgy járta át a melegség, mint vaníliafagylaltot a ráöntött forró
csokoládé. Ezzel a kellemes gondolattal szunnyadt el, és már Párizs
külvárosában jártak, amikor felébredt.
Maggie két szobát foglalt abban a Szajna bal partján álló
szállodában, amelyikben Jeremy-vel a nászútjukat töltötték. Az adott
körülmények között talán nem éppen a legmegfelelőbb választás, de
ez volt az egyetlen megfizethető szálloda Párizsban, amit ismert. A
látogatóba érkező előkelőségeket mindig a Champs-Élysées
luxushoteleiben szállásolták el, és Maggie nem akarta elpazarolni
Jeremy pénzét. Hamar rájött azonban, hogy vagy a szálló vesztett
bájából az évek során, vagy a fiatal és tapasztalatlan Maggie-nek tűnt
a hely huszonöt esztendeje jóval fényűzőbbnek. Vajon ugyanez a
zsémbes portás volt itt akkor is, aki most átadta nekik a
szobakulcsokat? Maggie leült az olcsó narancsszínű terítővel letakart
ágyra, és felidézte, mit érzett akkor, amikor friss házasként szálltak
meg itt.
Anyja kísérte ki őket a Viktória pályaudvarra. Hosszan integetett a
peronról, miközben a kikötő felé tartó vonatuk kidübörgött az
állomásról. Arcán széles mosoly, hogy az ő kicsi lánya milyen nagy
kalandra indul. Az esküvő előtti hetekben igazán közel kerültek
egymáshoz. Anyja annyira akarta, hogy Maggie boldog legyen, és
nehogy bármilyen kritikával illesse csodás új férje, aki oly nyájasan
fog kezet, és akinek oly lefegyverző a mosolya. Malvemből
gyorsvonattal mentek fel Londonba, hogy a kelengyéjét megvegyék.
A Basil Street Hotelben szálltak meg, és délutánonként újabb és újabb
bevásárlótáskákkal üldögéltek a szegényes, de tiszta hallban,
miközben egy tea mellett újra átélték az aznapi bevásárlótúra
élményeit. Maggie anyja nagy súlyt helyezett az alsóneműre és a
hálóingekre, és vizsla tekintettel ülte végig a próbákat a Selfridge
áruház fehérneműosztályán, miközben az eladók fölényes pillantásait
érezte a hátában. Tisztában volt vele, hogy a saját maga által kötött
gyapjúkardigánjában és vastag talpú cipőjében valóságos vidéki
asszonyságnak látszik az öltözőfülkéből csipkés alsószoknyában és
neglizsében ki-kiröppenő csinos kislánya mellett. A nehéz kerti
munkában megkeményedett kezét jókora kézitáskája mögé rejtette,
suttogva szólt csak, és hálásan viszonozta az eladólány kegyes
mosolyát.
Elvégre Maggie a társadalmi osztályánál magasabba kerül
jövendőbelije által, hogy azután elkápráztassa a kontinentális Európa
szalonjainak közönségét. Maggie háta mögött anyja meglehetősen
kifogásolható módon kérkedett nőegyleti társai előtt: – Nem, még nem
tudni, hová helyezik a férjét, de természetesen szeretnének Európában
maradni. Azt mondják, Jeremy ragyogó karrier előtt áll.
Arra sem emlékezett Maggie, hogy azon az ijesztő első éjszakán
melyik szobát kapták, de arra igen, hogy ő fodros neglizsében, Jeremy
csíkos pizsamában volt, és hogy akkor voltak életükben először
egyedül egy hálószobában. Férje nagyon finoman bánt vele, megértő
volt, és sem akkor, sem egész házasságuk alatt soha nem igényelte,
hogy olyan lepedőakrobata legyen, amilyeneket manapság a
filmekben látni. Fájdalmas beavatását követően Maggie megtanulta
élvezni a paplan alatt töltött perceket, bár az évek múlásával egyre
ritkábban került sor erre a tevékenységre.
Maggie visszagondolt a nászútjukra. Milyen hihetetlenül boldog
volt akkor. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy egy ilyen csodálatos
ember éppen őt, Maggie-t vegye feleségül. – Igen – mondta Jeremy, és
gyengéden nézett Maggie szemébe a habos menyasszonyi fátylon át.
Párizsban kéz a kézben sétáltak át a Pont Neufön, és bár tudta, hogy
Jeremy nem szíveli a nyílt színi érzelemkitöréseket, Maggie nem bírt
magával, ugrált örömében, és férje nyaka köré fonta karját, mire ő
felkapta, mint egy gyereket, és úgy tett, mintha át akarná dobni a
korláton, a Szajna vizébe. Ez volt az utolsó alkalmak egyike, amikor
Jeremy-t lezser ruhában látta. A ravatalra is öltönyben, nyakkendőben
fektették. Párizsban – ahogy ő mondta – gatyában és pulcsiban járt.
Reggelente későig aludt, sokat ültek kedvenc asztaluknál a Café de
Flore-ban, és nézték, mint zajlik az élet körülöttük.
Maggie sokáig ült így, megpróbálta szenvtelenül összemérni
házasságának boldog éveit ezzel a keserű epilógussal. Amikor egy
házasság fénye már megkopott, könnyű arra a következtetésre jutni,
hogy sosem volt boldog, még ha ez nem is feltétlenül igaz. Elvégre
nem úgy tartja a mondás, hogy a tudatlanság áldás? Ő például boldog
tudatlanságban élt férje mellett, nem sejtvén, hogy megosztja őt
Mausie-val, Delphine-nel és római meg budapesti „kolléganőikkel”.
Amit Jeremy ezeknek a nőknek adott, azt ő, tudatlanságában, nem
hiányolta.
A gondolatait hirtelen félbeszakította, hogy kopogtak az ajtón.
Vonakodva bár, de visszabújt a cipőjébe.
– Ki az?
– Asszonyom, én vagyok, Zoltán.
Maggie kinyitotta az ajtót, Zoltán bemasírozott, egyenesen a
tévéhez ment, és bekapcsolta. Egy női arc töltötte be a képernyőt.
Tökéletes bőre volt, ragyogó zöld szemének varázslatos ragyogása
valósággal keresztülszúrta a nézőt. Széles, halvány rózsaszín ajka igen
mozgékony volt, miközben az esti híreket olvasta be.
– Delphine – közölte tömören Zoltán.
Maggie elbűvölten nézte a képernyőt, amíg Delphine el nem
hallgatott. Azután a nő összerendezgette papírjait, szép estét kívánt a
nézőknek, és eltűnt a képernyőről. A Jeremy-vel és házasságukkal
kapcsolatos szeretetteljes gondolatok egy másodperc alatt semmivé
foszlottak Maggie-ben.
– Hogyan képes ennyi mindent megjegyezni? – kérdezte
irigykedve.
– Sehogy – mondta Zoltán –, csak felolvassa a híreket.
– De nem is nézett az asztalán lévő papírokba.
– Azért nem, mert a szöveg képernyőn jelenik meg előtte. Ez a
„teleprompter” vagy súgógép. A Magyar Televíziónál is dolgoztam.
Maggie csak ült, és az üres képernyőt bámulta. – Gondolom, enne
valamit – mondta azután Zoltánnak.
A Rue des Grands Augustins egyik kis sarki bisztróját választotta.
Zoltán kétkedve vizslatta az étlapot.
– Ez a nő annyira tökéletes – szólalt meg Maggie.
– Ne aggódjon – válaszolta Zoltán –, majd kitalál valamit, meglátja.
– Csak egy kicsit tökéletlenítenünk kellene – mondta Maggie,
miközben hangosan ropogtatta a salátáját. Lassan formálódott benne
egy gondolat…
Másnap Maggie megkérte Zoltánt, vigye el Delphine lakásához,
amelynek ablakai a Szajnára és a lassan tovapöfögő sétahajókra
kínálnak kilátást, a hajókat kísérő zenefoszlányokkal, és az
idegenvezetőknek a hajók fedélzetéről felhallatszó hangjával. Maggie
egy nyitott ablakból ki-kilibbenő fehér függönyre bámult. Ezen a
helyen történt, hogy egy gésaszerű nő meg Jeremy aperitifet
kortyolgattak, miközben ínycsiklandozó illatok áradtak Delphine
konyhácskájából. Maggie azon vette észre magát, hogy a fogát
csikorgatja. Delphine-nek, döntötte el, nem magán-, hanem nyilvános
kellemetlen percekben lesz része.
Ezen az estén a burgundi marhasült felett el is mondta Zoltánnak,
mit talált ki.
– Arra gondoltam, Zoltán, hogy ha maga a Magyar Televíziónál
dolgozott, miért ne kaphatna munkát az Antenne 2-nél?
– Asszonyom elfelejti, hogy magyar vagyok – felelte Zoltán, és
villájával igen kritikusan piszkálta tányérján az ételt.
– Ez a marha pedig nagyon is francia.

A következő napokban Zoltán elég sokat csavargott. Úgy tűnt, annak

idején, Jeremy párizsi megbízatása alatt szerzett néhány barátot, de
megnyugtatta Maggie-t, hogy már dolgozik az ügyön. Mindennap
elkocsizott a tizenötödik kerületbe a francia televízió központjához, és
az épülettel szemben lévő Bar des Copains-ben órákig kvaterkázott a
tévé hatalmas épületének melósaival, akik beugrottak munka után. –
Beszivárgók – mondta az egyre türelmetlenebb Maggie-nek vacsora
közben a sarki bisztróban. – Most építem ki a kapcsolatokat.
– Ezeket a kapcsolatokat – érdeklődött Maggie – franciául építi?
– Je parle pas mal – mondta Zoltán elképesztő magyar akcentussal.
– Főleg csúnya szavakat tudok. De azokból jó sokat!
Minden este ott ültek a tévé előtt, és Delphine-t nézték. Minden
este ott ült Maggie, és kínok között nézte a hibátlan arcbőrt, a
mézszínű haj csillogását, és csodálta a nő pikánsan szabott
kosztümjeinek hibátlan sikkességét. Arról fantáziáit, hogy Delphine
hosszú szempillái hirtelen úgy összeragadnak, hogy képtelen tovább
olvasni a szöveget, és a rózsás ajkakról alácsorgó mézédes mondatok
egyszerre elapadnak. Vagy arról, hogy közvetlen adás előtt megitatnak
vele valami sötét folyadékot, amitől a bonne soirée-ja két koromfekete
fogsor martalékává lesz. Vagy arról képzelgett – és ezt a gondolatot
már az elkeseredettség szülte –, hogy valami módon be lehetne
tanítani arra egy fülbemászót, hogy felkússzon Delphine vállára, és
bevegye magát kagylóformájú fülecskéjébe.
Kegyetlenül frusztráló érzés volt Maggie-nek Zoltán fáradságos
munkájára hagyatkoznia, hogy bosszúját beteljesíthesse, de be kellett
látnia, egyszerűen lehetetlen lenne nélküle kiviteleznie ezt az akciót.
Maggie mindent megtett, hogy az esti találkozókig hasznosan töltse az
időt. Múzeumba, piacra, kiállításokra, könyvesboltokba járt, és egy-
egy délután újhullámos fekete-fehér filmekre ült be. Imádott a
Luxembourg-kertben kószálni, leülni egy padra, nézni a kocogókat, a
szerelmes párokat, és a pónilovaglásért sorban álló gyerekeket.
– Merkúron szeretnél lovagolni? – kérdezte egy anyuka a
kislányától, aki kipirulva, izgatottan várta, hogy végre sorra kerüljön.
Maggie-ben megint elpattant valami, mint mindig, amikor anyukát
látott a kisgyerekével. Egy tarka pónilónak kockacukrot tartó kislány
iránt érzett szeretetet vajon pótolhatja-e valami? Ám miközben a
bulvárokon őgyelgett, metróra szállt, és a különböző butikokban
selymek és szövetek sorát tapintotta végig, egyetlen pillanatra sem
felejtette el, hogy miért is van Párizsban – dühe úgy lobogott benne,
mint a Diadalív alatt az Ismeretlen Katona sírján égő örökmécses.
Maggie minden reggel beült a Café de Flore-ba, és egy café crème
kortyolgatása közben figyelte a körülötte zajló életet. A pincérek
hamarosan megismerték, és kérés nélkül is elétették „a szokásosat”.
Kezdte magát úgy érezni itt, a francia divat központjában, mint ahogy
anyja érezte magát a Selfridge fehérneműosztályán. Ezek között a
karcsú, ellenállhatatlan nők között, akik láthatóan tisztában vannak
helyükkel a világban, és elidegeníthetetlen joguknak érzik, hogy
formás kis popójukkal és karcsú bokájukkal fel-alá vonuljanak a
fákkal szegélyezett bulvárokon. Ezek a nők, ahogy a franciák
mondják, jól érzik magukat a bőrükben. Ő mindig furcsán érezte
magát mind a bőrében, mind a környezetében, miközben feszengve
próbált beszuszakolódni egy hozzá cseppet sem illő formába, amivel
persze senkit sem győzött meg, legkevésbé saját magát. Most már
tudta, hogy az embernek el kell határoznia, ki is valójában. Jeremy
mellett mindig kész válasza volt erre a kérdésre: ő egy diplomata
felesége. Most eljött az idő, hogy felfedezze igazi személyiségét,
méghozzá, döntötte el, kívülről befelé haladva. Elkezdte a gall sikk
megtestesítőit követni a butikokba, ahol olyan otthonosan mozognak,
társalognak az eladólányokkal, és pipiskédnek a padlótól plafonig érő
tükrök előtt. Úgy döntött, új Maggie-t alkot, akinek nem kell
hozzáöltöznie egy férjhez, vagy betartania a külhonban élő brit
közösség előírásait, a diplomatafeleség kívánatos megjelenéséről
alkotott merev szabályokat. A külső beszivárog majd a belsőbe is, és a
bábból színpompás pillangó bontakozik ki.
Egy élet szokásait azonban nehéz levetkőzni, és Maggie minden
egyes darab megvásárlása előtt hosszasan töprengett, megrágta a
mellette és az ellene szóló érveket, és mindig hosszú távra
gondolkodott. A boltból nevetségesen óriási bevásárlótáskákkal
távozott, bennük színes selyempapírban a portéka, amit anyja „néhány
jól összeválogatott darabnak” nevezett volna.
Maggie örült, hogy anyja már nem láthatja. Régen évente egyszer-
kétszer ment hozzájuk látogatóba, és valósággal itta magába a
nagystílű környezetet, miközben mereven ült valamelyik keményre
kárpitozott fotelben. – Ez igen, Maggie! – csettintett vidáman. Heinz
föléje hajolt, fehér kesztyűs kezében tálca, rajta erős fekete kicsi
csészében, ami igencsak másként festett, mint az otthoni mázas
cserépbögrék. Micsoda sziporkázó anekdotákkal ajándékozhatná most
meg a hölgyeket a nőegyletben! Maggie anyja annak a generációnak
és társadalmi osztálynak volt a tagja, amelyben a házastársi hűtlenség
és a válás illetlen téma; az ilyesmi csak a közösségüktől messzire
vetődött emberek életét árnyékolhatja be.

Bevásárlás után Maggie összeszedte a bátorságát, és úgy döntött,

felkeres egy Place de la Concorde melletti fodrászatot. Itt egy karcsú
fiatalember piruettezte körbe a székét nagy csattogtatás közepette,
miután egy rakás puha, rózsaszín törülközőt csavart köré. – Eh, voilà,
Madame – dorombolta a végén, és pihe-puha suhintásokkal hessegette
el Maggie tarkójáról a hajszálakat. A hajszobrásztól rövid, fiús
frizurával távozott, ami, be kellett ismernie, „rendkívül elragadó”, és
jó pár évvel meg is fiatalította.
Noha évtizedeken át gyakorolhatta a közömbös sofőr szerepét,
Zoltán most képtelen volt leplezni meglepetését. A Delphine-nel való
közös esti randevújukra ropogós, vadonatúj sötétkék kezeslábasban
érkezett Maggie szobájába. – Salopette-nek hívják – közölte büszkén
Maggie-vel –, úgy, mint salope (kurva)! – Hüvelykujjait új sötétkék
zsebeibe akasztotta.
Delphine aznap este világoszöld ruhát viselt, amelynek a színe
kiemelte szeme ragyogó árnyalatát. Ügyesen, dallamos hangon olvasta
be a híreket, láthatóan jobban ügyelt szemöldöke ívelésére és tökéletes
álla dőlésszögére, mint arra, hogy mit mond.
– Ahogy én így elnézem, egy szó sem jut el a tudatáig – szólt
Maggie elgondolkozva.
– Minek magának a salopette? – kérdezte Maggie Zoltántól a
bisztróban.
–Je suis un ouvrier d’entretien – válaszolta Zoltán nehézkes
franciaságával.
– Mi az az ouvrier d’entretien? – érdeklődött Maggie.
– Karbantartó munkás! – mondta Zoltán nagy büszkén.
– C’est mon boulot, quoi. Azt akarta, hogy bejussak az épületbe –
ez megvan; most mi legyen?
Maggie kicsit sajnálta, hogy le kell mondania az összeragadó
szempillákról és a fülbemászóról. – Azt már tudom, hogyan kezdjünk
neki – mondta lassan. Valójában pompás kis jelenet rajzolódott ki
lelki szemei előtt. – Azt mondja, hogy a súgógépről olvassa be a
híreket?
– Igen – bólintott Zoltán, de már látszott rajta, aggódik, mi jöhet
ezután.
– Ki kell találnunk, hogyan lehet az utolsó pillanatban
megváltoztatni a beolvasandó szöveget.
Zoltán, nyakába tűrt szalvétával, csak ült, és szürcsölgette a levesét.
– Én főleg csúnya francia szavakat ismerek – morogta.
– Nekünk pedig éppen ilyenekre van szükségünk – válaszolta
Maggie jelentőségteljesen, és nagy adag pástétomot vett a villájára. –
Beolvastatjuk vele a maga csúnya szavait.
Maggie mindenképp el akart menni a párizsi követségre, mert biztos
volt benne, hogy akik emlékezhetnek rá, még mindig ott dolgoznak,
ráadásul a nagykövet is jól ismerte Jeremy-t. Néhányszor végigsétált a
Rue du Faubourg Saint-Honorén, amikor új személyiségét alakítgatva
a butikokban nézelődött, de az utolsó pillanatban elvesztette a
bátorságát, és nem tudta rászánni magát, hogy átlépje a követség
küszöbét. Ez azonban a régi Maggie volt, az, aki mindig azt tette és
azt mondta, amit elvártak tőle, és semmiképp sem az a Maggie, akit
egy gyanús magyar sofőr kísér és éppen az Antenne 2 elleni támadásra
készül. Párizsi tartózkodásuk alatt valamennyi barátnője
diplomatafeleség volt, és hozzá hasonlóan ők is követségről
követségre vándoroltak egyik országból a másikba. Jeremyt és
Maggie-t alkalomadtán meghívták francia politikusok, előkelőségek
és értelmiségiek otthonába is, de Maggie nagyon is jól tudta, hogy
ezeket a meghívásokat Jeremy státuszának köszönhetik, és
vendéglátóik közül nem lenne sok, ha lenne egyáltalán valaki, aki
emlékezne a charge d’affaires britannique illedelmes kis feleségére.
A francia nőket Maggie akkor annyira távolságtartónak, karcsúnak,
sikkesnek, éles eszűnek, annyira elkötelezettnek, naprakésznek tartotta
– hisz mind látták már a legújabb darabokat, és olvasták az az évi
Goncourt-díjas szerző még nyomda-meleg könyvét. A legfrissebb
botrány minden apró részletét ismerték, de Maggie nem tartotta
valószínűnek, hogy valaha is összejönnének egy kis csevegésre és
vihorászásra. Noha megvolt bennük az a valami, amit szellemnek
neveznek, Maggie tapasztalata szerint humoruk éppenséggel nem volt.
Neki viszont van humora, az biztos. Még Jeremyt is megnevettette, s
bár ez nem volt egyszerű, a szája sarkában bujkáló mosolyt időnként
sikerült harsány kacagássá változtatnia. Abban az illúzióban azonban
nem ringatta magát, hogy ő is femme d’esprit volna. Aranyköpések és
szójátékok golyózápora zúgott el Maggie füle mellett, amikre Jeremy
időnként velős választ adott nyelvtanilag tökéletes franciaságával,
hogy legalább így megőrizze a franciák által csak perfide Albionként
aposztrofált országa becsületét. A vacsorapartik vegytiszta kínzást
jelentettek Maggie számára, egészen addig, amíg ki nem fundált egy
stratégiát. A riasztó nagyvilági francia férfiak a felfújt egójukkal
néhány pillanatra leereszkedtek az ő szintjére. – Hogyan vélekedik
Bernard Henri-Lévy legújabb oeuvre-jéről? – kérdezte ilyenkor a
balján elhelyezkedő fölényes úrtól. Ez időt adott neki, hogy
elmajszolja a pȃ téját. – Mi a véleménye a legújabb Beaubourg-
előadásról? – érdeklődött a jobbján ülőtől, azzal a szándékkal, hogy
sikeresen megküzd egy csúszós fürjjel. Mire a desszerthez értek, az
urak már a feje fölött folytattak pénzügyi vagy filozófiai
eszmefuttatást, ő meg zavartalanul élvezhette a mousse au chocolat-
ját.
Maggie most jött csak rá, hogy párizsi éveik nem tartoztak
éppenséggel a legboldogabbak közé. Jeremy sohasem ért rá; egy
csomó dolga volt akkor – Maggie már nem emlékezett rá, de talán
éppen az Európai Unió kapcsán –, és csak nagy ritkán sikerült otthon
kettesben eltölteniük egy-egy estét. Talán ezért tűnhetett Gilberto
akkoriban olyan csábítónak Maggie szemében.
Gilberto volt rövid ideig az argentin nagykövet. A bús képű férfi
nem örvendett népszerűségnek a kollégái körében. – Úgy néz ki, mint
egy digó – vázolta tömören Jeremy a véleményét. Társasági
eseményeken ritkán látták, mert – nagykövettől szokatlan módon –
nem volt nős. Lehet, hogy özvegy volt – pletykálták, hogy valamilyen
sötét tragédia rejtőzik a múltjában. Maggie tisztán emlékezett első
találkozásukra az argentin nagy-követség szilveszteri partiján.
Az est annyira elütött a többi diplomatapartitól, hogy Maggie,
meglepetésére, már-már jól érezte magát. Egy pohár testes vörösbort
ízlelgetve csendesen üldögélt a fal mellett egy széken, és a zenekar
panaszos tangóit hallgatta. Jeremy egy közeli asztalnál ült, és
szertartásosan boncolt egy nagy adag véres marhasültet. Maggie már
azelőtt érezte az orrában Gilbertót, mielőtt felnézett, és meglátta a
feléje hajoló arcot, a férfi homloka közepén kunkorodó fekete
hajtincset. Férfiillata volt, friss izzadság és lime keveréke. Épp táncból
érkezett, szemében vad vidámság bujkált.
– Volna kedve táncolni? – Fogsora világított sötét bőrű arcában.
– Jaj, nem, nem, köszönöm – válaszolta Maggie zavarában. – Nem
tudok tangózni.
– Tangózni mindenki tud – válaszolta Gilberto, és talpra állította
Maggie-t. – Csak megfelelő partner kell hozzá.
 Maggie egykettőre a táncparketten találta magát. A terem elkezdett
előre-hátra ringani és sebesen körbe-körbe pörögni. Szédült és úgy
érezte, hogy elolvad, ahogy Gilberto izmos karjával a derekánál fogva
nyirkos ingének szorította. Úgy tűnt, a lába és a teste mindenben
engedelmeskedik a férfinak, és Maggie a csillárok kápráztató
csillogásától övezve kábultan adta meg magát a mesteri ölelésnek.
– Mikor mellém értél, megdobbant a szívem – mormolta Gilberto a
zenére, miközben végig zabolátlan jókedvvel nézett Maggie szemébe,
és ez őt is magával ragadta.
A táncnak hirtelen vége szakadt, Gilberto visszakísérte a székéhez.
Maggie leült, melegség járta át a testét, ám ennek vajmi kevés köze
volt a terem hőmérsékletéhez. Megpróbálta visszagyömöszölni a
palackba ezt a szenvedélyes, fesztelen viselkedést, ezt az ősi vágyat.
Ám az érzések továbbra is lassan, lágyan bugyborékoltak benne, mint
anyja nyári kamrájának csavaros üvegeiben az egres befőtt.
– Úgy láttam, belemelegedtél a dologba, öreglány – mondta
hazafelé menet Jeremy a kocsiban.
– Milyen dologba? – kérdezett vissza Maggie, mert máshol jártak a
gondolatai. Még mindig érezte a derekán Gilberto erős karjának
nyomását.
– A tangóba.
– Ja, abba – nevetett Maggie. – Vicces, hogy azt mondják, két
ember kell a tangóhoz, pedig valójában elég egy is.

Maggie csak most eszmélt rá, a párizsi sugárutak őszi levélszőnyegén

sétálgatva, hogy a többi állomáshelyükkel ellentétben itt nagyon kevés
hely ébresztett benne emlékeket. Pedig sok hivatalos eseményt
csináltak végig együtt. Maggie ott állt Jeremy mellett a hideg téli
reggeleken, amikor megkoszorúzták az Ismeretlen Katona sírját. Az
első sorban ült a véget nem érő beszédek közben, és kedvesen
mosolygott a fogadásokon a kényelmetlen cipőjében. Bárhol is jártak
éppen, a beszédek mindig hosszúak és fájdalmasan unalmasak voltak.
Csak az amerikaiak tudták, hogyan kell tömören, velősen beszélni és
mégis lelkes reakciót kicsiholni a hallgatóságból. Másutt az unalom új
dimenziókat öltött. Fogott kezet sok történelemformáló személlyel,
hajolt meg királyi családtagok előtt, és néha elcsevegett popsztárokkal
és a színház vagy az opera primadonnáival. E találkozók valódi
hatásának summázata azonban elfért volna egy boríték hátoldalán.
Senkitől nem hallott megjegyzésre érdemes szavakat, és kevés
szempárral létesített kontaktust. Persze, találkozott híres és befolyásos
emberekkel, de ez nem jelentette azt, hogy bármit is megtudott róluk.
– Úúú, tényleg találkoztál velük? – kérdezték tágra nyílt szemmel
anyja barátnői. – És milyenek voltak? – A válasz mindig az volt, hogy
pontosan úgy néztek ki, mint a fényképeken, és csak némelyikük
okozott meglepetést, mert alacsonyabb volt, mint amilyennek
képzelték.
Mindenki azt hitte, hogy diplomatafeleségnek lenni a csillogás
csúcsa, de valójában kemény munka. Ő és Jeremy éjjel-nappal
szolgálatban voltak, egyetlen este gyakran három vagy négy fogadást
kellett végigjárniuk. Maggie néha úgy érezte magát, mint egy
színésznő, aki az öltözőben kirázza a jelmezét és kifesti a szempilláját,
mielőtt estéről estére színpadra lép a maga operettjében. Némelyik
nagykövetségen a diplomatafeleségeket a csapat fontos részének
tekintették, és őket is bevonták hazájuk imázsának népszerűsítésébe.
Párizsi állomáshelyük nem tartozott ezek közé, Maggie-től csak azt
várták el, hogy a háttérben maradjon, és ügyeljen a háztartás rendben
tartására, ebben pedig a félelmetes Marielise-re hagyatkozott. Egy
vezető diplomata feleségeként a követségen dolgozók házastársával jó
kapcsolatot kellett ápolnia, és aktívan részt vennie a programjaikban.
Bécsben például Hilary Mackintoshsal jótékonysági rendezvényeket
szerveztek a helyi árvaház javára, sőt, a királynő születésnapja
alkalmából még egy bált is összehoztak. A párizsi brit nagykövet
azonban megrögzött agglegény lévén nemigen vett részt társasági
eseményeken. Pletykálták, hogy esetleg homoszexuális, de a brit
külszolgálaton belül nyíltan sosem tárgyalták ki ezeket dolgokat,
hiszen az ilyesmi távol áll a mi drága királynőnk életétől. Nem így a
hollandok, akiknek a meghívója mindig a nagykövetnek „és
partnerének” szólt, mintha legalábbis Jeremy-nek lett volna a
törvényes feleségénél jóval egzotikusabb partnere.
Maggie tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz átlépni
az Hôtel de Charost küszöbét, ám végül Shirley volt az, aki a
habozásának véget vetett.
– Nos, hogy mennek a dolgok? – hallatszott pattogós kérdése egyik
reggel Bécsből. Shirley addig győzködte, hogy a következő hetekben
egy csomó félbe maradt ügynek kell majd a végére pontot tenni, hogy
Maggie végül nagy nehezen megadta az itteni számát.
– Lassacskán megbékélek mindennel – válaszolta kitérően Maggie.
– Csak mert éppen most beszéltem Elizabeth Fairchilddal, azt
mondta, nem is tudott róla, hogy Párizsban van.
– Ó, hát igen… – nyögte zavartan Maggie – még nem igazán volt
időm elmenni a követségre. – Az ezt követő csendet érezhetően
áthatotta a rosszallás. – Tudja, annyi emléket hozna elő bennem –
fejezte be elhalóan.
– Azt mondták, nagyon szeretnének önnel találkozni – közölte
Shirley. – Végül is nagyon jól ismerték Jeremyt. Ha jól tudom, Roger
Fairchilddal együtt jártak Oxfordba.
– Öö… igen, tudom – válaszolta Maggie. – Mondanom sem kell,
hogy a tennivalóim listájának élén állnak.
– Jövő héten vacsorát adnak az OECD vezetőjének tiszteletére,
akivel Jeremy annak idején sokszor tárgyalt.
– Értem – mondta Maggie, miközben megpróbált rájönni, minek a
rövidítése az OECD.
– Egyszóval, várják a hívását – közölte Shirley, és ezzel véget is
vetett a beszélgetésnek.

A vacsorára a következő kedden került sor. Ki kell hagynia az esti

híradót, és Zoltánnal is közölte, hogy nélküle lesz kénytelen elkölteni
a vacsoráját. Hosszasan szemlélte szobája szekrényének tartalmát,
majd elővette fekete kosztümjét, amihez anyja gyöngysorát választotta
– olyasmit, amit egy özvegyasszonytól elvárnak.
– Maggie, kedvesem! – köszöntötte melegen Elizabeth Fairchild, és
olyan szorosan ölelte magához, hogy Maggie fekete gallérján
púdernyomok maradtak. – Hogy érzed magad? – Az erőtlen Maggie-t
hátra tolta, és úgy vette szemügyre. – Rád sem ismertem volna!
– Nos, igen – válaszolta Maggie –, gondoltam itt az ideje, hogy
kissé összeszedjem magam.
– Hát persze – szólt Elizabeth, és megpaskolta a karját.
 – Gyere, szeretnélek bemutatni az orosz nagykövetnek, Szergej
Plutonovnak. Jól emlékszik Jeremy-re még a leszerelési tárgyalások
idejéből.
Az orosz nagykövet megnyugtató módon egyforma magas volt
Maggie-vel, viszont jóval szélesebb. – Ó, igen asszonyom, valóban,
valóban. – Az angol nyelvben nyilvánvalóan nem volt igazán jártas. –
Nagyon szép az időjárásunk az évszakhoz képest – próbálkozott
reményteljesen, miközben alacsony homloka és széles pofacsontja
között ülő szemével bizalmatlanul nézett Maggie-re.
Maggie a mellé lépő pincér tálcájáról elvett egy poharat, amelyben
látszólag víz volt, de kiderült, hogy egy adag gin is. Ivott egy nagy
kortyot, csak azután válaszolt. – Igen, valóban rendkívül enyhe.
– És – folytatta Elizabeth – biztosan emlékszel Mercedes-re, a
mexikói nagykövet feleségére. Ők is veletek egy időben voltak itt.
Akkoriban az ő férje is ügyvivő volt.
– Persze, jól emlékszem rájuk – válaszolta Maggie, miután
leküldött még egy korty italt. – Az előtte lévő nagykövetet José
Luisnak hívták, ugye? – Kicsi, kövér emberke volt, szúrós bajusszal,
ami mindig csiklandozta Maggie-t, amikor a nagykövet nagy
lelkesedéssel kezet csókolt neki.
Mercedes értetlenül nézett rá, telt arca a szokásosnál is komolyabb
kifejezést öltött. – Hát nem hallottad?
– Nem, mit? – kérdezte Maggie, és kiitta a poharát.
– José Luis vízisízni ment a Zambézire. Párizs után Afrikába
helyezték. Azt hittem, talán értesültél róla. Itt bizalmas suttogássá
halkította a hangját. – A kalapján kívül semmit sem találtak belőle!
Maggie-ből majdnem kitört a nevetés, de inkább magához vett még
egy pohár színtelen nedűt.
– Borzasztó tragédia volt – sóhajtott Mercedes.
– Valóban – válaszolt Maggie olyan érzelemdúsan, ahogy csak
bírta, de máris elszégyellte magát a frivolságáért. – Ezek szerint vízbe
fulladt?
– Ó, nem – Mercedes orcája megremegett. – Egy krokodil volt!
– Rendkívül lehangoló – mondta Elizabeth Fairchild, és
kérlelhetetlenül tovább terelgette Maggie-t a teremben. – Szeretném,
ha megismerkednél az új dél-koreai nagykövettel, Mr. Szongjuval.
 Maggie azon tűnődött, hogyan volt képes éveken át túlélni ezeket
az estéket.
– És Mrs. Szong Ju – közölte háziasszonya, miközben bátorítóan a
férje oldalán álló igen alacsony személy felé hajolt.
Az igen alacsony személy mosolyogva biccentett. – Imádjuk az
országát – mondta, mert nyilvánvalóan összetévesztette Maggie-t
valakivel.
– És most – szólt drámai hangon Elizabeth – meglepetésem van
számodra.
Maggie szemtől szemben találta magát Jeremy legjobb barátaival.
– Geoffrey és Camilla csak azért utaztak ide Dél-Franciaországból,
mert megtudták, hogy te is itt leszel – jelentette ki diadalmasan a
nagykövet felesége.
Bár Geoffrey jó néhány évvel idősebb volt, együtt dolgozott
Jeremy-vel a külszolgálatban. Még hasonlítottak is egymásra:
Geoffrey is magas volt, finoman elválasztott őszes hajjal és dölyfös
arckifejezéssel – a nemzedékeken átívelő kiváltságosság
megtestesítője. Camilla mindig is a tökéletes, erőt sugárzó
diplomatafeleség volt, kiválóan helytállt bridzs- és
golfbajnokságokon, és fáradhatatlanul szervezte a
diplomatafeleségeknek a virágrendezési és főzőtanfolyamokat. A
lapszang szucsong teafűben marinált lazacát minden követségi
rendezvényen felszolgálták. Jeremy és Maggie egy-egy hétvégére
leugrottak hozzájuk Dél-Franciaországba, ahová Geoffrey fényes
karrierje befejeztével visszavonult. Jeremy és Geoffrey ilyenkor a
könyvtárszobában whiskyt kortyolgatva múltat idéztek, míg Camilla a
kertbe invitálta Maggie-t, hogy a hervadt rózsákat lemetsszék.
Maggie-t ugyan enyhe klausztrofóbia kerülgette ezeken a hétvégéken,
annak azonban örült, hogy Jeremy olyan nyugodtnak és kedélyesnek
látszik, ahogy ott ülnek a tűz körül Geoffrey és Camilla kis házában,
ebben a kenti oázisban, Provence szívében.
– Maggie, drágám, hogy bírod?
– Micsoda csapás…
– Ilyen hirtelen…
– Megkaptad a levelünket?
– Ó, igen, nagyon köszönöm – válaszolt bűntudatosan Maggie.
Arra a köteg levélre gondolt, amit Shirley adott át neki Bécsben, és
ami még mindig a kocsija csomagtartójában hever. – Még nem tudtam
mindenkinek válaszolni.
– Nem, hát persze, hogy nem. De, ahogy a levélben is írtam,
Jeremy halála nem csupán nekünk, hanem a külügynek is veszteség,
hatalmas veszteség.
– Ó, igen, ahogy – kapott a szón lázasan Maggie.
– És ti olyan csodás pár voltatok.
– Valóságos áldás a testületnek.
– Köszönöm, mindkettőtöknek. Igazán kedvesek vagytok.
– Remekül nézel ki!
– Biztos a frizurám miatt gondolod – mondta Maggie, és idegesen
beletúrt rövid hajába.
– Igazán remekül áll. – Geoffrey beszédes pillantást vetett rá.
– És mik a terveid? – kérdezte Camilla. – Hazamész Angliába?
– Igen, előbb-utóbb biztosan. Most azt tervezem, hogy
végiglátogatom a városokat, ahol Jeremy-vel állomásoztunk.
– Érzelmes utazás?
– Inkább Jeremy szellemének elbúcsúztatása.
Camilla sikkantós kis kacajt hallatott. – Jaj, Maggie, úgy örülök,
hogy már visszatért a humorod.
– Ennél komolyabb már nem is lehetnék – mondta Maggie
őszintén, majd megfordult, amikor valaki finoman megfogta a karját.
– Kezdődik a vacsora – közölte Elizabeth Fairchild.
Maggie felhörpintette maradék italát, és pohara hangosan koccant,
amikor visszatette a tálcára.
Az asztalnál egy magas, hallgatag férfi mellé ültették, aki –
Elizabeth közlése szerint – sokat dolgozott Jeremy-vel Párizsban.
– Nagyon elszomorított a hír, hogy a férje eltávozott – mondta
komolyan. – Sokat segített nekem, amikor itt volt szolgálatban. –
Ezzel a másik irányba fordult, és a jobbján ülő bőbeszédű francia
hölggyel kezdett eszmecserét.
Maggie fenékig ürítette fehérboros poharát. Emlékezett a poharakra
még abból az időből, amikor itt voltak Jeremy-vel. Ugyanezek a
metszett poharak voltak. Látszólag a damaszt-abrosz sem változott, és
a peremükön oroszlánnal és egyszarvúval díszített tányérok sem.
Egyre inkább érezte, hogy nem ebédelt, és minden csepp ital a fejébe
szállt. Általában sosem ivott gint, csak bort és sherryt.
 – Érdekelne, miként vélekedik a borról, Legay – szólt Roger
Fairchild az asztalfőről. – Elizabeth egyik barátja készíti.
– Valójában nem is barát – szólt közbe Elizabeth helytelenítő kis
nevetés kíséretében. – A felesége osztálytársnőm volt.
A pincér Maggie szomszédjának mutatott egy palack bort, miután
letekerte róla a szalvétát, hogy láthatóvá váljék a címke. Maggie is el
tudta olvasni: arany betűkkel „Chȃ teau Bosquières” volt a koronás
címer alá kanyarítva. A pincér az ő poharába is töltött egy keveset.
– Intéressant – véleményezte a szomszédja – un bouquet
exceptionnel… Különleges a bukéja.
Maggie mohón elfogyasztotta az erőlevest, de úgy érezte, abba is
tettek egy kis sherryt. A másik szomszédja felé fordult, akit úgy
mutattak be neki, mint a Párizsi Opera igazgatóját, és aki most
dermesztő csendben ült. Kiugró ádámcsutkája fel-le rohangált a
nyakán, miközben belekortyolt az italába.
– Most kezdődik az operaévad, ha jól emlékszem… – mondta
Maggie, visszatérve a művelt-vendég-egy-francia-vacsorán szerepébe.
A férfi feléje fordult, és kissé unottan ránézett. – Igen, holnapután
lesz a premier.
– Csak egyszer voltam az operában, amíg itt állomásoztunk –
közölte Maggie. – Díszelőadást tartottak Charles herceg tiszteletére.
– A Così fan tutte volt, ugye? Igen, az még az én időm előtt történt.
– Most melyik operát viszik színre? – kérdezte Maggie udvariasan.
Az igazgató a fény felé tartotta boros poharát. – A szezonnyitó az
Otelló lesz – válaszolta.
A pincér töltött a rubinvörös borból Maggie poharába, amiből ő
azonnal jó nagyot kortyolt. – Mindig is sajnáltam Othellót – mondta.
– Ah, Madame – válaszolta a férfi, akinek ádámcsutkája ettől
pillanatnyilag visszavonult a gallérja mögé –, la jalousie.
– Nem gondolja, hogy a féltékenység a legemberibb,
legtermészetesebb minden érzelmünk közül? – kérdezte Maggie, és
újabb adag bort csorgatott le a torkán.
– Szerintem egy igazi világfi felülemelkedik az ilyesmin – közölte
a szomszédja, miközben megpróbálta kihalászni az erőlevesében
kerengő apró tojást –, nem gondolja?
– Nem, nem gondolom – válaszolta Maggie, de nem vette észre,
hogy ezt némileg emelt hangon tette. – Othello annyira szerette a
feleségét, hogy teljesen összetört, amikor azt gondolta, Desdemona
hűtlen volt hozzá. – A férfi arca elhomályosult előtte, és Maggie-t
rázni kezdte a zokogás. A szobában csend lett, majd Maggie Elizabeth
púderes arcát érezte a magáén.
– Kedvesem – suttogta egy hang a fülébe –, nem szeretnél ledőlni
egy kicsit?
– Nem, nagyon is jól vagyok! – válaszolt durcásan Maggie. – Csak
más a véleményem Otellóról és Desdemonáról.
– Hát persze, persze – szólt csillapítókig háziasszonya, majd
Maggie azon vette észre magát, hogy átkísérik a szalonba.
– Azt hiszem, egy kicsit le kellene dőlnöd. Annyi mindenen mentél
keresztül mostanában.
Maggie lefeküdt egy kemény kanapéra, mellkasa zihált, de
homályosan érezte, hogy valami kimondhatatlanul rossz történt.
A nagykövet is megjelent a felesége oldalán. – Ha gondolja,
Maggie – szólt kedvesen –, előkészítünk magának egy szobát, és itt
alhat ma éjszaka. Biztos vagyok benne, hogy reggelre sokkal jobban
lesz.
– Jaj, nem – válaszolta Maggie, és rémületében hirtelen felült. –
Szeretnék hazamenni.

Maggie másnaposan botorkált le a reggelihez, és rosszkedvűen

könyvelte el, hogy előző este komplett hülyét csinált magából.
Mit szólt volna ehhez Jeremy?! Virágot kell küldenie Elizabeth
Fairchildnak.
Zoltán szertartásosan felállt. Maggie észrevette, hogy tojásos a
bajsza.
– Boldog születésnapot, asszonyom – mondta.
– Jaj, Zoltán, megjegyezte, mikor van a születésnapom?
– Nem nehéz megjegyeznem – válaszolta a férfi. – Ma ünnepeljük
a magyar forradalmat.
Úgy döntöttek, valami különleges helyen ebédelnek az ünnep
tiszteletére.
– Elviszem magát a Brasserie Lippbe – közölte Maggie. –
Különleges káposztás ételeik vannak. Maga szereti a káposztát.
 A brasserie-ben a fal mellé, egy kis asztalhoz ültették őket. Zoltán
igencsak kicsípte magát – még nyakkendőt is kötött, ami derűs
disszonanciában volt kockás zakójával. Maggie nagy figyelemmel
tanulmányozta a borlistát, amelyen csak nagyon kevés név látszott
ismerősnek. Talán a Chȃ teau Bosquières – de hol is látta ezt a nevet
utoljára? Hát persze, tegnap este…
Maggie a lehető legdrágább évjáratú bort rendelte, elvégre ez az
első születésnapja Jeremy halála óta. Férje sohasem feledkezett meg
erről a napról, a virágcsokor is minden évben megérkezett – amelyet
valószínűleg minden évben az aktuális titkárnője rendelt meg. Jeremy
meglehetősen közönségesnek tartotta a születésnapi üdvözlőkártyákat,
és inkább saját dombornyomású névjegyére írta gyöngybetűivel, hogy
„Boldog születésnapot az én Drága Feleségemnek!” vagy „Boldog
születésnapot, Maggie drágám!”. Az ajándékról sem feledkezett meg
soha, de a meglepetésben nem hitt, talán, mert ő maga sem szerette a
meglepetéseket. Inkább a praktikus ajándékokat részesítette előnyben,
amelyekről annak rendje és módja szerint egyeztettek is a nagy nap
reggelén, miközben Jeremy zuhanyozott, Maggie pedig a teáját
kortyolgatta. A vízforralót is Jeremy vette egyik születésnapjára. Az
előző évben nagy teljesítményű hajszárítót kapott, mert Maggie maga
mosta és szárította a haját. Néhanapján, mint például a királynő
születésnapján, elment azért fodrászhoz, aztán csak állt ott
begöndörített hajával, magas sarkú cipőjében lassan a gyepbe
süllyedve, miközben üdvözölte a brit kolónia tagjait, akik, mint derült
égből a villámcsapás, állítottak be minden évben, hogy csapolt sörrel
és dundi sült kolbásszal köszöntsék őfelségét.
Zoltán kritikusan elemezte choucroute-ját – A franciák – közölte –
elméletileg a világ legjobb szakácsai, de egy rendes töltött káposztát
sem tudnak megfőzni. Bezzeg anyám… – kezdte rá.
– Zoltán – vágott közbe Maggie –, hogy áll a mi kis projektünk?
– Időbe telik – mondta gyászosan Zoltán –, és rendkívül óvatos
tervezést igényel. Ha meg akarjuk bolondítani a súgógépet, be kell
jutnom az épületbe, és ez jóval nehezebb, mint gondolná…
– Elnézést – szólt egy hang a mellettük lévő asztaltól –, nem tudtam
nem észrevenni, hogy az én boromat isszák. Megmondanák, kérem,
hogy ízlik önöknek?
 Maggie megfordult, hogy lássa a mellettük ülő férfit. Úgy nevelték,
hogy ne álljon szóba idegenekkel, akik bemutatkozás nélkül szólítják
meg, de a hang tulajdonosának pirospozsgás, mosolygó arca láttán
megnyugodott. – Igazán remek – válaszolta.
Zoltán is bólintott. A férfi tányérjára nézett. – Megkérdezhetem,
mit eszik? – kérdezte.
– Szuflét! Csodálatosan készítik itt. Hadd rendeljek önöknek is! –
Intett a pincérnek, aki abban a pillanatban ott termett, és mintha
figyelme sem lett volna annyira felületes, mint amilyet Maggie-nek és
Zoltánnak szentelt.
– Tudják, én dordogne-i vagyok – közölte szomszédjuk. – Ott
csinálom a boraimat. Van ott egy kis kastélyom.
Vajon milyen lehet az a „kis kastély”, tűnődött Maggie.
– De a szufléhoz talán inkább Calvados illenék. – Jules! – szólt
ismét a pincérnek. – Sertést is tenyésztek, díjakat is nyertem vele –
mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem szívesen dicsekszik, de nem
tud ellenállni a kísértésnek. – A kocám most lett francia bajnok. Épp
megfelelő férjet keresek neki. Kurta ujjaival a hajába túrt, ami ettől
még borzasabb lett, majd felemelte poharát, és a fény felé tartotta. A
rubinvörös borban fényszilánkok táncoltak. – Csodás a színe, ugye?
Kedves egészségükre! – emelte poharát.
– Egészségére! – válaszolta Zoltán anyanyelvén.
Maggie csak mosolygott, ő is emelte poharát. Jeremy arra tanította,
hogy a „csírió” nem dívik a felsőbb osztályokban.
– Ön és a kedves férje itt töltik a szabadságukat? – kérdezte a férfi.
Maggie megrökönyödött. – Ó, mi nem vagyunk házasok! –
Elnevette magát, de borzasztó zavarban volt, és megrémítette a
gondolat, hogy bárki is a férjének nézhette a kockás zakós, busa
bajszú Zoltánt. De rögtön el is szégyellte magát reakciója
hevességétől.
– Üzleti úton vagyunk itt – helyesbített Zoltán komoly ábrázattal.
– Tudom, hogy maguk angolok nem szívelik a személyes
kérdéseket, de én mégis kíváncsi vagyok, milyen üzletről van szó?
– Export-import– válaszolta Zoltán sokatmondóan.
Új barátjuk a Luc nevet viselte, és ragaszkodott hozzá, hogy
elkísérje őket a szállodájukig. Abból sem engedett – Maggie
ellenkezésével mit sem törődve –, hogy ő állja a számlát, mert – mint
mondta – a borról végül is ő tehetett. – Nem mindennap esik meg az
emberrel, hogy a szomszéd asztalnál az ő borát isszák, ráadásul ilyen
jó évjáratot – mondta, és elismerő pillantást vetett Maggie-re.
– Áhá – szólt, amikor a szállóhoz értek. – Ismerem ezt az utcát.
Mindig idejövök sajtot venni. – A bejárat előtt emberesen kezet rázott
Zoltánnal, Maggie kezét pedig egy pillanatra az ajkához emelte. – Au
revoir, mon amié – mondta.
Miközben belépett az üvegajtón, Maggie hátrapillantott a válla
felett, és látta, hogy Luc még mindig ott áll, kezét buggyos nadrágja
zsebébe süllyesztve.
– Au revoir, mon amié! – utánozta rémséges kiejtésével Zoltán,
ahogy a szobája felé indult.
– Zoltán, maga csak koncentráljon a projektünkre! – mondta
Maggie szigorúan, és becsukta a szobája ajtaját. Leült az ágyra, és
lerúgta a cipőjét. Legnagyobb meglepetésére felvillanyozta ez a
találkozás. Gilberto óta senki nem ébresztett benne ilyen bűnösen jó
érzést.

Párizsi állomásozásuk alatt még egyszer találkozott Gilbertó-val. Egy

kora tavaszi napon bement egy könyvesboltba a Boulevard Saint-
Germain-des-Prés egyik mellékutcájában. Az üzletet egy festőművész
ajánlotta neki, akivel egy fogadáson találkozott. A bolt művészeti
könyvekre specializálódott, és Maggie Vuillard-ról keresett valami
irodalmat, akit akkoriban fedezett fel magának. A felső polcokon
sorakozó könyvek címét nézegette. A háttérben zene szólt. Mintha
már hallotta volna ezt a tangót, Maggie fülelt egy kicsit, és rájött,
honnan ismeri a dallamot.
– Cuando pasaste a mi lado se me apretó el corazón – szólalt meg
mögötte valaki.
Megfordult, és Gilberto éles profilját pillantotta meg. A férfi fekete
szeme nézett le rá.
– Azt hiszem, a mi dalunkat játsszák – mondta, és elmosolyodott.
Az arca egészen más lett ettől a mosolytól, lefegyverzően fiatalos,
majdhogynem csintalan.
 – Ó, helló – köszönt Maggie, és zavarában elvörösödött. Valamit
motyogott Vuillard-ról és a tavaszias időjárásról. Kiderült, hogy
Gilberto is kedveli Vuillard-t, rögtön ajánlott is egy könyvet a
Nabikról, amit meg is vettek.
Gilberto ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a bevásárlótáskát.
Hazakíséri Maggie-t, mondta: belekarolt, és vezette a keskeny járdán,
miközben a könyves tasak minden lépésnél a lábához verődött.
Angliában Maggie megszokta, hogy ő karol a férfiba, a mozdulat
fordítottját azonban nyugtalanítóan intimnek érezte. Kabátujjából,
ahol a férfi keze szorosan átfogta karját, mint egy kitörő napsugár, úgy
áramlott valami bizsergető érzés, és azon gondolkodott, vajon Gilberto
is ugyanezt érzi-e. Felnézett rá, és észrevette, hogy egy izom ráng a
férfi arcán.
Végigsétáltak a virágba boruló vadgesztenyefák által szegélyezett
bulvárokon, bele-beletúrtak a Szajna-parti könyvárusok portékájába.
Megálltak egy kávézónál, kiültek egy asztalhoz a járdán, és élvezték a
térítőkét fodrozó, ígéretes tavaszi szellőt. Gilberto Buenos Airesben
töltött gyerekkoráról mesélt, Maggie arról, milyen volt Ledburyben
felnőni – két meglehetősen különböző történet. Cseppet elidőztek az
egyik saroknál hegedülő öregember előtt, és amikor továbbindultak,
Gilberto egy tízfrankost dobott a hegedűtokba.
– Ez igen nagylelkű volt – kommentálta Maggie.
Gilberto szája megint mosolyra húzódott. – Olyan szörnyen
vernyogott – magyarázta hogy muszáj volt bátorítani egy kicsit.
Amikor megérkeztek az Hôtel de Charost-hoz, Gilberto jobbról-
balról megpuszilta. Maggie ismét érezte a lime gyenge illatát.
– Argentínában így köszönünk el – mondta a férfi, amikor látta
Maggie-n, hogy alaposan meglepődött. – És ugyanígy köszöntjük
egymást, amikor ismét találkozunk.
Maggie felbotorkált az emeletre, gondolatai szélvészként
kavarogtak. Monique, Jeremy titkárnője, íróasztala mögött ült, és
acélkeretes szemüvege fölött szigorú tekintettel vizslatta Maggie
kipirult arcát. – A Brit Nőegyletből a hölgyek már több mint fél órája
várnak önre – mondta.
– Ó, de szörnyű! – zihált Maggie. – Egészen elvesztettem az
időérzékemet.
 Egy hosszú és fárasztó megbeszélést követően Maggie végre
hazament. Marielise éppen a szalonba tartott, kezében jókora váza,
orrlyuka szinte égett egy nagy csokor hosszú szárú vörös rózsa fölött.
– Virág? – érdeklődött Maggie. – Ki küldte?
– Nem volt mellette névjegy – válaszolta Marielise –. Átnyújtott
Maggie-nek egy csomagocskát, amelyben egy kazetta volt:
tangóválogatás.
Maggie lehajolt, megszagolta a hatalmas, bársonyos rózsákat.
Valahogy nem olyannak tűnt ez a csokor, mint amilyet diplomáciai
körökben küldözgetnek. – Marielise, szeretném, ha hazavinné ezt a
virágot.
Marielise bizonytalan arcot vágott, mintha nem tudná eldönteni,
hogy örömet vagy rosszallást fejezzen ki.
– Tudja – kezdte magyarázni Maggie a férjem allergiája…
Nem sokkal ezután Maggie igencsak megkönnyebbült, amikor
megtudta, hogy az argentin nagykövetet hazarendelték. Azt a tavaszi
délutánt soha nem említette Jeremy-nek – ez volt az első alkalom,
hogy az élete valamely eseményéről nem számolt be férjének. Végül
sikerült az egész epizódot és a lappangó bűntudatot agya egyik távoli
zugába száműznie, ahonnan csak ritkán bukkant elő – valahányszor a
fülébe hatolt egy tangó szívbe markoló dallama. Milyen abszurd is
volt ennyi ideig magában hordoznia a bűntudatot. Milyen
ártalmatlannak tűnt mindez ahhoz a romlottsághoz képest, amit
Jeremy oly részletesen leírt naplóiban! Azt még magának sem akarta
beismerni, hogy annál azért kevésbé volt ártatlan az eset, mint
amilyennek szívesen gondolta.

Csöngött a telefon. – Maggie, drágám – szólt Camilla hangja a vonal

másik végén. – Épp most értünk vissza Seillans-ba, és Geoffrey is, én
is nagyon aggódunk érted.
– Tudom, és annyira sajnálom. Rettenetesen viselkedtem tegnap
este. Nem is tudom, mi ütött belém.
– Most nagyon nehéz időszakot élsz át. – Camilla nem hagyta
eltéríteni magát. – Geoffrey és én azon gondolkodtunk, nem kellene-e
szakemberhez fordulnod. A te helyzetedben sok nő megy el
pszichiáterhez.
Pszichiáterhez?! Maggie ereiben meghűlt a vér. Az ő és Jeremy
világában csak azok fordultak pszichiáterhez, akik Napóleonnak
képzelték magukat.
–Jaj nem, nem hinném, hogy annyira rossz lenne a helyzet –
mondta sietve –, tényleg nem. Általában nem úgy viselkedem, mint
tegnap este, becsületszavamra.
– Azért gondold át, rendben? És Geoffrey azt kérdi – hallatszott,
ahogy a férfi a háttérben dörmög –, hogy nem lenne-e kedved lejönni
hozzánk Dél-Franciaországba. Lehet, hogy jót tenne neked.
– Ó, köszönöm – válaszolta Maggie –, nagyon kedves tőletek,
igazán hálás vagyok.
Nagy kő esett le a szívéről, mikor végre befejezték a beszélgetést.
Vajon csakugyan kezd kicsúszni a lába alól a talaj? A bosszúállás
gondolata vajon nem azt jelenti, hogy épp most megy el az esze?

Eközben a jelek szerint Zoltán élete céljává léptette elő a Delphine-en

való bosszúállást. Sutba dobta személyes indítékait, és immár nem
csupán szakmai és potenciálisan hasznot hajtó vállalkozásként, hanem
küldetésként tekintett az akcióra, amelytől felizzott a benne szunnyadó
tüzes magyar lélek. Megbízója, noha nem lehetett bajba jutott
leányzónak nevezni, nyilvánvalóan nyomorultul érzi magát, és Zoltán
megfogadta, hogy ő bizony addig nem nyugszik, amíg el nem éri
célját.
Napjainak jó részét a francia televízió székházával szemben, a Bar
des Copains-ben töltötte. Sok tévés alkalmazottal megismerkedett,
szörnyűséges kiejtésével ékelődött velük, a tulajjal kártyázott, amikor
gyér volt a forgalom, együtt nézték a Paris-St-Germain–Marseille
meccset a tévében, és hasznossá tette magát a környéken mindenféle
alkalmi munkában. Le Hongrois közkedvelt figura lett, őt hívták, ha
villanyt kellett szerelni, ha csőrepedés volt – röviden: karbantartó
munkás lett. Lassan kiókumlálta, ki, hol és kivel dolgozik, mikor mi
történik az egyes emeleteken. Delphine-ről kiderült, amin Zoltán
cseppet sem lepődött meg, hogy nemigen szívelik. A harmadik
emeleten dolgozott egy sarokirodában, technikusok és asszisztensek
kisebb hadseregével és Leroy-val, az esti híradó rendezőjével.
Napra pontosan három hét telt el azóta, hogy Maggie kezében
eldördült a startpisztoly, és Zoltánnak végre óriási lehetősége adódott.
A kávé- és italautomata a televízió épületének első emeletén
ebédidőben mondta fel a szolgálatot. A házi karbantartó éppen ebédelt
valahol, és nem tudták elérni, miközben az egész első emelet
testületileg szomjan készült halni. Zoltán a bárban üldögélt egy sajtos
omlett és egy pohár vörösbor társaságában, amikor Léon, az egyik
portás berontott.
– Gyere, öregem, szükség van rád!
Léon átrángatta Zoltánt a túloldalra, és sötétkék hajtókájára egy
tévés személyzeti kitűzőt tett. Szerencsére nem volt nehéz felfedezni,
mi okozta a hibát, és egy fél óra sem telt bele, Zoltán máris
helyrepofozta az automatát. Meg is kapta érte a hátba veregetést: – Il
est génial, cet Hongrois! Mindenféle anyagi juttatásra tett kísérletet
egy királyi legyintéssel elhessegetett, mire jó néhányan esti
italmeghívást helyeztek kilátásba a bárban. Mielőtt lelépett volna, a
kitűzőt óvatosan a szerszámosládája mélyére süllyesztette, majd
kilépett az őszi verőfénybe.
Amint visszaért a Bar des Copains-be, felhívta Maggie-t.
– Asszonyom – jelentette be színpadias hangon –, végre eljött a mi
időnk.
Abban egyeztek meg, hogy Maggie egész délután el sem mozdul a
telefon mellől, és várja Zoltán hívását.
Zoltán kifigyelte, hogy Delphine minden este hét körül érkezik, és
sokáig marad. A délután hátralévő részében Zoltán alig tudott
nyugodtan ülni – úgy érezte, itt a nagy alkalom. Háromnegyed hétkor
már fél kézzel a Bar des Copains kilincsére támaszkodva szívta a
cigarettáját, és a televízió bejáratát leste. Második cigijének a feléig
jutott, amikor meglátta Delphine hosszú lábát kisiklani a Mini
Cooperből és az ajtó felé indulni. A fél cigi a sarka alatt lelte halálát,
amikor Zoltán megragadta a szerszámosládáját, és a válla fölött
visszakiabált:
– Viszlát, Gaston!
A portások hatkor váltották egymást. Ezt onnan tudta, hogy a
műszak végeztével gyakran ivott együtt Léonnal. Ezért aztán soha
nem találkozott az éjszakai portással, ami most éppen kapóra jött. A
kommunizmus és a tizenöt évnyi követségi sofőrködés megtanította
Zoltánt arra, hogy szinte láthatatlan maradjon. A portán úgy jutott túl,
hogy meg sem állították – a kitűzője jól látható helyen volt –, majd a
lift felé indult. A harmadik emeleten, a folyosó végén balra fordult, és
tétovázva megállt három egyforma ajtó előtt. Az egyik hirtelen
kicsapódott, kiviharzott rajta egy kócos, fekete inges, nyakkendős
fiatalember, és valakivel, aki a szobában lehetett, kiabálni kezdett.
Zoltán a nyitott ajtón át egy íróasztal mögött nagydarab, vörös képű,
hadonászó férfit látott, mögötte pedig Delphine-t, aki egy támlátlan
széken gubbasztott egy halom drót és kábel fölött, miközben egy fehér
köpenyes nő pirosítót pamacsolt az arcára. Zoltán besétált a
helyiségbe, mielőtt még az ajtó becsukódott volna.
A nagydarab férfi abbahagyta a hadonászást és rábámult.
– Mi van már megint?
– VIRus CONtrole – válaszolta Zoltán egykedvűen. A jó magyar
szokás szerint mindig a szavak első szótagjára tette a hangsúlyt.
A vörös képű férfi nyakában lazán lógott a nyakkendője. Most
rántott rajta egyet. – Maintenant?1 – dühöngött. – On sera en direct
dans une demi-heure!2
– Jefais vit3 – mondta hibásan Zoltán.
– Vous n’étes pas franfais?4– kérdezte a testes pasas a zsebében
kotorászva.
– Je suis hongrois.5
Leroy, mert Zoltán feltételezte, hogy éppen vele beszélget,
láthatóan megenyhült, miközben a cigarettáját kereste.
– Á, Budapest – mondta – j’étais lä, moi, en ’56.6
– Alors, faites vite. Je vaisfumer une cigarette…7 Leroy kiviharzott,
a folyosó végén befordult a sarkon, és eltűnt Zoltán szeme elől –
nyilvánvalóan a harmadik emeleti kávéautomatát vette célba.

1
Most?
2
Félóra múlva egyenes adásban vagyunk!
3
Gyorsan csinálom.
4
Maga nem francia?
5
Magyar vagyok.
6
Én ott voltam ’56-ban
7
Na csinálja gyorsan, elszívok egy cigarettát…
 Zoltán leült a mélák pasas asztalához, és a képernyőre nézett,
amelyről a Delphine előtt hamarosan megjelenő hírek betűi bámultak
rá. Azután a nőre pillantott, akit lefoglalt tökéletes frizurája, a fodrász,
a hajlakk, és Zoltán biztos volt benne, hogy Delphine nem fogja
felismerni – egyetlen egyszer sem nézett rá, akárhányszor nyitotta is
ki előtte a kocsiajtót.
Ennek ellenére az adrenalin csak úgy buzgott benne, bizsergett még
a haja töve és az ujjbegye is. Elővette a mobilját, és felhívta a
szállodát, ahol az undok portás végre kapcsolta Maggie szobáját.
– Bent vagyok – mondta Zoltán, és pánik fogta el. – Itt ülök a
súgógép előtt. Most mit csináljak?
– Olvassa a szöveget – utasította Maggie tömören.
Zoltán lassan végigfuttatta szemét a híreken, amelyekben egyre-
másra ismerős szavak és nevek tűntek fel. Megnyomta a lefelé mutató
nyilat a billentyűzeten, mire felgördültek a jelentéktelenebb hírek is.
És akkor, épp a legvégén, meglátta az ambassadeur szót. – „Son
Excellence, l’ambassadeur des Etats Unis, Monsieur Seton Salter.. .”8
– olvasta Maggie-nek akadozó franciaságával. – Lehetne, mondjuk,
Seton Salope, nem? – kérdezte Zoltán izgatottan.
– Nem, szerintem Salaud – vagyis gazember – jobb lenne –
szögezte le Maggie. Delphine francia kiejtésével ez úgy fog hangzani,
hogy C’est un salaud.
– Hogy kell ezt írni?
– S-A-L-A-U-D
– A végén T vagy D?
– D, mint… Devonshire.
– Vagy Debrecen?
– Debrecen.
– Kurva jó – ujjongott Zoltán, nem éppen szalonképesen.
– …a été refu – folytatta – par le ministre des Affaires étrangéres
au Quai d’Orsay…9
– Milyen durva szó hangzik úgy, mint az Orsay? – kérdezte Zoltán.

8
Monsieur Seton Salter őexcellenciáját, az Egyesült Államok nagykövetét…
9
fogadta a külügyminiszter úr a Quai d’Orsay-n.
 – Ordure?10 – próbálkozott Maggie. Lebetűzte. – Mi van még?
Zoltán két ujjal beütötte az ordure-t.
– Aszongya’, .. .pourféter… – Zoltán megtalálta az adu ászt.
– Ez úgy hangzik, mint a péter – tudja, fingani.
– Tudom, mit jelent! Mi van még?
Zoltán hosszú körmével követte a további sorokat. „.. .ensemble
l’anniversaire de l’ojfre de la statue de la Libertépar legouver-
nementfranfais ä la mairie…”11 Erre egyből lecsapott: Merde12 de
New York!
Maggie éppen kifogást akart emelni a merde ellen, hogy ez
túlságosan durva lenne, amikor Zoltán megszakította a vonalat. Súlyos
léptek közeledtek a folyosón.
Zoltán gyorsan megnyomta a „felfelé” nyilat, és éppen felállt,
amikor Leroy hatalmas teste megjelent az ajtóban. – Ça va – szólt
Zoltán. – Tout OK.
– Merci. Alors, à la prochaine fois.13
– Pás de quoi14 – mondta Zoltán, majd sietve távozott. Húsz
perccel múlt hét óra. Lement a lifttel, csendben kisétált az üvegajtón,
és máris az utcán volt. Úgy döntött, a Bar des Copains-ben fogja nézni
a híradót.
Zoltán a megszokott helyére ült, zsebkendőjével megtörölte izzadt
arcát, majd ismét hívta a szállodát. – Nézi? – kérdezte Maggie-t.
– De mennyire! – válaszolta Maggie. Idegességében letette a
telefont. A képernyőre meredve ült a szobájában, és várta Delphine
jelenését.
Zoltán whiskyvel és szódával jutalmazta meg magát. A bár egyik
felső sarkába felszerelt tévében már az időjárás-jelentés ment.
Delphine-t mutatták, amint épp a papírjait rendezgeti az égszínkék
háttér előtt. – Mesdames, messieurs, bonsoir. – Felvillantotta elbűvölő
mosolyát, és belekezdett a hírekbe, amelyeket Zoltán már nagyon jól
ismert. Delphine arca, mint mindig, kifejezéstelen maradt egészen

10
Szemét?
11
…együtt [ünnepeljék] meg annak évfordulóját, hogy a francia kormány a
Szabadság-szobrot New York városának adományozta
12
A szaros
13
Köszönöm. Hát, viszlát.
14
Nincs mit.
végig, még akkor is, amikor a Párizs külvárosában történt halálos
buszbalesetről számolt be. Zoltán egyre gyorsabban szedte a levegőt,
ahogy Delphine közeledett az általa elhelyezett csapdákhoz.
Delphine kimondta az amerikai nagykövet nevét, gyakorlatilag
rohadéknak nevezte őt, miközben a szeme sem rebbent, és az is
akadály nélkül gördült ki a száján, hogy a nagykövet és a
külügyminiszter ahelyett, hogy ünnepeltek volna, együtt fingottak a
külügyminisztériumban. Csak akkor kezdett szemmel láthatóan
meginogni, amikor a New York-i városházát merde-nek nevezte.
Tekintete most már rémületet tükrözött. Az asztalán megcsörrent a
telefon. Felemelte a kagylót, és zaklatottan ennyit mondott: – Mireille
St-Just tudósítása következik.
– Elle a dit „merde”? – kérdezte döbbenten a pult mögül Gaston.
– Elle a dit „merde”. Azt mondta: „szar”. – válaszolta Zoltán
széles vigyorral. Bedobta a maradék whiskyjét, és felemelte a földről
szerszámos ládáját.
– Adieu, Gaston – köszönt el, és életében utoljára kilépett a Bar des
Copains ajtaján.

Maggie a szobájában várta Zoltánt. A tévét már kikapcsolta.

Összevissza cikáztak a gondolatai. Első reakciója a döbbenet volt. A
Mausie-n vett elégtétel úgymond „privát” volt, és egészen biztos,
hogy soha senki más nem fog tudni róla. Igaz, ő találta ki, hogy a
Delphine-bosszú nyilvános legyen, de most már határozottan
aggódott, hogy a francia nézők milliói előtt zajlott, és valószínűleg az
országos botrányba torkolló esetnek kellemetlen utóhatásai lehetnek.
Nem is beszélve Jeremyről. Mi van, ha valami magasztos égi
sasfészekből szemlélődve ő is tanúja volt felesége teljességgel
elítélendő ízléstelenségének? Hogy meg lehet botránkozva! Még hogy
Merde! Ez mindennel ellenkezett, amit Jeremy valaha képviselt, akár
magánemberként, akár hivatalos minőségben. És Zoltán? Vajon
szörnyeteget csinált belőle, amolyan Frankensteinfit, aki átgázol egész
Európán, miközben elégtételt vesz Jeremy szeretőin, és a hűtlen
házastársakon általában?
 Megrázta magát, és elhessegette aggodalmait. Zoltán briliáns
puccsot hajtott végre, ezért minden elismerést megérdemel. Maggie
sohasem lett volna képes egyedül szétzúzni azt a csillogó akváriumot,
amelyben Delphine oly könnyedén, hableány-kecsességgel úszkál
estéről estére. Végtére is, erősítette meg magában, amikor Zoltán
diadalittas ábrázattal belépett a szobába, Delphine igenis
megérdemelte, nem?!
Tizenöt év után először Maggie puszit nyomott Zoltán arcára, aki
ott állt az ajtóban kipirult, ragyogó képpel, arra várva, hogy bezsebelje
a gratulációt. – Menjen, vesse le ezt a salo-pette-et, Zoltán! – kérte
Maggie. – Ma este különleges helyen vacsorázunk!

– Tetszeni fog magának ez az étterem – mondta Maggie Zoltánnak,

miközben a taxi lassan a járda mellé húzódott a Chez l’Ami Louis
előtt. Maggie sosem volt még itt, de azt tudta, hogy Jeremy egyszer
egy nem hivatalos látogatáson Párizsban járó, közismerten ínyenc
minisztert hozott a Marais kerület e szerénynek látszó, ám méregdrága
éttermébe. Ódákat zengett erről a helyről a naplójában, amelyben az
immár bizonyára kegyvesztett Delphine-nel zajlott randevúiról írt.
Jeremy különösen a foie gras-t, a libamájat dicsérte, amit Chȃ teau
d’Yquemmel öblítettek le.
– Híresek a libamájukról – jelentette Maggie büszkén Zoltánnak.
A hírnév megalapozott volt. Zoltán vonakodva beismerte, hogy az
itteni libamáj jobb, mint bármi, amit Magyarországon valaha evett.
Bőségesen és mindenféle ceremóniát mellőzve szolgálták fel pirított
házi kenyéren az illatos, rózsaszín szeleteket.
Zoltán legjobb sötét öltönyében feszített – abban, amit akkor viselt,
amikor Jeremy-vel magas rangú személyekért mentek ki a reptérre –
és egymás után többször is elmesélte Maggie-nek az akció
mechanizmusának pontos folyamatát: a kávéautomatától kezdve,
Delphine leírásán át a Leroy-val folytatott beszélgetésig. A jelek
szerint Zoltán meg volt róla győződve, hogy az egész dolog az ő
fejéből pattant ki, és az eredmény csakis az ő tevékenységét dicséri.
 Maggie úgy döntött, nem fogja kiábrándítani. Tömött borítékot
csúsztatott át Zoltánnak az asztalon. – Ezt igazán megérdemelte –
mondta.
Zoltán gyorsan a belső zsebébe tette a borítékot, és élvezettel
lakmározott tovább.
– Zoltán, maga szerint olyan vagyok, mint máskor? – kérdezte
Maggie. – Nem tűnök zavartnak vagy… – keresgélte a megfelelő szót
– ...vagy nem is tudom, milyennek?
– Asszonyom – válaszolta Zoltán, az eufórikus helyzettől, legszebb
élményétől és a sauternes-i bortól megoldott nyelvvel –, szerintem
nagyon jó formában van, ha nem haragszik… – Ezzel kéjesen
végigszántotta bajszát hosszú körmével. – Hiányozni fog a mi export-
import vállalkozásunk.
– Nem kell feltétlenül hiányolnia – mondta Maggie. – Azt
reméltem, hogy esetleg kiruccan velem Rómába. Csak nem
feledkezett meg Arabelláról?!

A szállodaportás már várt rájuk, ráadásul a szokásosnál jóval

izgatottabbnak tűnt.
– Egy úr járt itt ma este – mondta, miközben átnyújtotta nekik a
kulcsukat. – Ezt hagyta itt önnek. – Ezzel szertartásosan a pultra
helyezett egy fadobozt. – Úgy tűnt, nem tudja az önök teljes nevét, de
azt mondta, ezt adjam át a magyar úr társaságában itt lakó gyönyörű
angol hölgynek.
Maggie és Zoltán csak meresztették szemüket a dobozra, amiből
igen határozott sajtszag terjengett. Maggie leemelte a doboz fedelét.
Szalmaágyon ott feküdt benne a sajt, finom héjának színe a halvány
pirítósé, a peremén lévő apró repedésekből krémes anyag buggyant
elő.
– C’est un don des dieux unfromagepareil15 – lehelte a portás,
láthatóan más szemmel nézve Maggie-t, egy ilyen pazar sajt
címzettjét.

15
Az ilyen sajt Isten ajándéka.
 – Azt mondja, az ilyen sajt az istenek ajándéka – fordította Maggie.
Zoltán kételkedve elhúzta az orrát.
– Üzenetet is hagyott hozzá – szólt a portás, és előhalászott egy
nagy, merev, krémszínű borítékot, olyat, amilyenben esküvői
meghívót szoktak küldeni. Az egyik oldalán a címfej: Comte et
Comtesse de Bosquières, és egy név, amiről Maggie feltételezte, hogy
a dordogne-i „kis kastély” elnevezése. Megfordította a borítékot. A
hátoldalán kézírással a következő állt: „A Crillonban szálltam meg, és
igazán hors de joie lennék, ha újra láthatnám.” Aláírás: Luc de
Bosquières.
Zoltán alaposan szemügyre vette a boríték mindkét oldalát.
– Ez mit jelent? – mutatott a „Comte” szóra. – Azt hittem, Lucnek
hívják.
– Ez a rangja – válaszolta Maggie.
– Gróf? Azt hittem, gazdálkodó. Bortermelő és sertéstenyésztő.
– Néha ez a két dolog együtt jár – mondta Maggie.
– És ez akkor mi? – Zoltán a körmével határozottan aláhúzta a
„Comtesse” szót. – Szóval van egy grófné is – közölte
szemrehányóan.
– A mi falunkban is volt egy gróf – kezdte mesélni Zoltán,
miközben elindultak felfelé a lépcsőn. – Édesanyám mesélt róla. Övé
volt a falunk és még vagy másik tíz, és rengeteg hold föld. Jóképű
férfi volt, olyan bajusszal, mint az enyém – Maggie igyekezett
elismerően nézni –, és minden reggel elügetett a házunk előtt a fehér
lován. Széles karimájú kalapot viselt, mindig megemelte, amikor
meglátott minket, és köszönt: „Jó reggelt, parasztok” A szüleim pedig
válaszoltak: „Jó reggelt, gróf úr.”
Maggie megfigyelte, hogy Zoltán csak akkor beszédes, ha az
anyjára és a gyerekkorára terelődik a szó.
Valóban csodás sajt, ismerte el Maggie, amint elfordította a kulcsot
szobája ajtajában – hogy ízlett volna Jeremynek! És mennyire nem
hagyta volna hidegen, töprengett rajta, hogy Maggie-nek csodálója
akadt, ráadásul egy gróf személyében. Be kell ismernie, ő is szívesen
találkozna Luc-kel. A férfi a maga lobbanékony, zabolázhatatlan
módján olyan örömet váltott ki belőle, amilyennel azelőtt sosem
találkozott. De ő, az ő neveltetésével ugyanúgy nem sétálhat be a
Crillonba és nem érdeklődhet Comte de Bosquières után, ahogyan
nem sajátíthatja el a tantál rejtélyeit, vagy magyarázhatja el a
kvantum-elméletet. Mindentől függetlenül ráadásul ott lebeg a
levegőben a grófnét illető megválaszolatlan kérdés.
Egy köszönőlevél azonban egészen más. Ez Maggie életének
annyira szerves részévé vált, hogy megbocsáthatatlan lett volna, ha
ennyire sem méltatja Luc de Bosquières ajándékát. Maggie-be anyja
alaposan beleverte a levélírás minden csínját-bínját még
kislánykorában, és ez a megszerzett készség később, a diplomáciai
protokollban nélkülözhetetlenné vált. Mivel nem volt kéznél
megfelelő levélpapír, Maggie elugrott egy kis üzletbe, amelyre a
Boulevard Montpamasse-on bukkant korábban. Elefántcsontszínű
vastag papírt választott, Luc vörösborának színét idéző selyempapírral
bélelt borítékkal. – Kedves Bosquières úr! – kezdte. Nem, ez kevés.
Elvégre egy grófnak szól a levele, de a „Kedves Gróf úr!” nem
hangzik valami jól. Jeremy bezzeg tudta volna, hogyan fogjon hozzá,
gondolta
Maggie. Hát persze, franciául fog írni! – Cher Monsieur le Comte –
írta máris – Merd pour le frontage16. Nem, ez túlságosan köznapi.
Rágcsálni kezdte a toll végét. Hogy is mondta a portás? – C’est un don
des dieux unfromage pareil! – írta. Valahogy a szokásos sentiments
les plus distingués17 hamisan hangzott, ezért csak így fejezte be: Merd
– és alákanyarította a nevét. Ez, gondolta, miközben megcímezte a
borítékot az Hôtel Crillonba, egy femme d’esprit, egy szellemes
asszony levele.

16
Kedves Gróf úr, köszönöm a sajtot.
17
„megkülönböztetett érzésekkel”
 3. | Róma

Az indulásig rengeteg idejük maradt győzelmük megünneplésére. A

Chez l’Ami Louis-ban elköltött ünnepi vacsora másnapján Zoltán már
akkor Maggie ajtaján kopogtatott, amikor ő még a teáját iszogatta az
ágyban. Forralója vele utazott, csakúgy, mint Jeremy urnája.
– Ezt nézze – mondta Zoltán, és egy halom újságot dobott az ágyra.
Delphine nyelvbotlásairól széles körben tudósítottak, csakúgy, mint a
következményeiről. Az amerikai külügyminiszter hivatalos panasszal
élt. Szegény Leroy-t minden oldalról támadták, és nagyon úgy tűnt,
egy hajszálon függ az állása az Antenne 2-nél. Homályosan utalt egy
keleti-európai titkos ügynökség szabotázskísérletére, de senki nem
vette komolyan. Miközben a franciák a hivatalos fórumokon gyászos
hangulatban mea culpáztak, titokban fergetegesen viccesnek találták
az esetet. Les Américains annyira komolyan veszik magukat, hogy
megérdemelnek néha-néha egy kis fricskát, n’est-ce pas? Nem igaz?
Delphine bájos kis pofija alkalmasint jó darabig hiányozni fog a
képernyőről. Elvégre nem ártott volna, ha adás előtt a cicomázkodás
helyett inkább elolvassa a híreket. Egy rivális csatorna többször is
bejátszotta az ominózus hírolvasást, lassítva, a Le Canard Enchaîné
pedig alaposan kiaknázta az esetet.
Maggie-ben valamiféle büszkeség bimbózott, hogy tulajdonképpen
ő volt a mozgatórugója a lassan cause célèbre-ré, botránnyá dagadó
sztorinak. Mindazonáltal nem bánta volna, ha minél hamarabb
eltűnnek Franciaországból, még mielőtt valaki rájöhetne, ők ketten a
felelősök mindenért.
Másnap kora reggel Maggie kifizette a számlát, amíg Zoltán lecipelte
a poggyászt, benne Maggie összes párizsi szerzeményével, és kivitte a
kocsijukhoz. Délnek készültek venni az irányt; Zoltán foncsorozott
napszemüveget vett föl a szokásosnál tarkább ruhadarabjaihoz, hogy
ezzel is emelje az alkalom fényét. Maggie éppen a szálloda lépcsőjéről
adott hasznavehetetlen tanácsokat a sofőrnek a bőröndök
beszuszakolásával kapcsolatban, amikor egyszerre ismerős alakot vett
észre az utca másik oldalán.
– Ce n’est pas vrai, ça! Ez nem lehet igaz! – kiáltott Comte de
Bosquières, és már futott is át az úton, hogy üdvözölje Maggie-t. –
Csak nem utazik el máris?!
– Asszonyom és én Rómába tartunk – közölte Zoltán fellengzősen.
– Rómába! Hogy micsoda véletlenek vannak! Néhány hét múlva én
is Rómába utazom. A fiamért megyek. Nyelvtanfolyamon van ott. Az
egyetemen a modern nyelveket fogja tanulmányozni.
– Nagyon szépen köszönöm a sajtot – szólalt meg Maggie. –
Életemben nem ettem ilyen finomat.
– Á, igen, és tudja, ez csupán egy annak a boltnak a sok-sok finom
sajtjából. Igazán kár, hogy máris indulnak – szívesen megmutattam
volna önnek az üzletet. De Gaulle mondta egyszer, hogy képtelenség
azt az országot kormányozni, ahol ennyiféle sajtot készítenek.
Zoltán befejezte a pakolást, és slusszkulccsal a kezében várakozó
álláspontra helyezkedett.
– Igen, valóban kár, hogy mennünk kell – válaszolta Maggie –, de
el kell intéznünk néhány dolgot.
– Á, hogyne – mondta Luc –, az export-import. Hol szállnak meg
Rómában?
– Asszonyom a Hotel d’Angleterre-ben, én magam barátoknál –
válaszolta Zoltán, és már ült is be az autóba.
– A Hotel d’Angleterre, milyen remek választás! Hadd adjak egy
névjegyet! – Luc minden zsebét végigkutatta, amíg végre sikerült
egyet előhalásznia, és ez is kissé megviselt volt. – Je regrette,
sajnálom, csak ez van nálam. – Ez – mutatott egy számra a kártya
alján – a dordogne-i számom. Természetesen előtte 0033-at kell
tárcsáznia, Franciaország hívószámát.
– 0033-at – ismételte Maggie automatikusan.
 – Ha külföldről telefonál, el kell hagynia egy nullát Dordogne
körzetszámából.
– Elhagyni egy nullát.
– De talán az volna a legkönnyebb, ha a mobilomon hívna. Valahol
van egy mobiltelefonom. – Megtapogatta a zsebeit.
– Itt is van! Ha ezen hív, akkor is 0033-mat kell előbb tárcsáznia.
– Értem, 0033-at. – Maggie-nek már zsongott a feje. – Akkor, a
viszontlátásra – köszönt el végül. Beült Zoltán mellé az anyósülésre.
– Au revoir, bon voyage! Viszontlátásra, jó utat!
Ahogy hátranéztek, látták, amint Luc két kézzel integet utánuk,
amíg a Volkswagen be nem fordult a sarkon.

Zoltán nem szólalt meg egy jó darabig, a foncsorozott üveg miatt

pedig az arckifejezését sem lehetett igazán kivenni. Maggie, miközben
azt nézte, sofőrje kuplungot és gázt nyomkodó lábán milyen kopott a
szürke mokaszin, arra gondolt, lehet, hogy karácsonyra meglepi
Zoltánt egy pár olasz cipővel. Elvégre mesterien elbánt Delphine-nel,
nélküle Maggie semmire sem ment volna.
Amint később kiderült, Zoltán nemhogy nem tiltakozott az Örök
Városba való kiruccanás ellen, de neki is jó oka volt rá, hogy
visszatérjenek Jeremy bűntettének helyszínére. Az történt ugyanis,
hogy mialatt Maggie-ék szolgálatában állt római kiküldetésük alatt,
barátnőt szerzett ott, akivel azóta is tartja a kapcsolatot, és aki szállást
is ad neki, amíg kitervelik és végrehajtják Maggie soron következő
akcióját. Zoltán azt mondta – és szokásos mélabúja egy pillanatra
eltűnni látszott már a gondolatra is –, hogy alig várja a viszontlátást.
A harmadik „Papírok – Jeremy” feliratú doboz alapos
áttanulmányozását követően azt az őrjítő tényt kellett Maggie-nek
tudomásul vennie, hogy a férje római szeretője olyasvalaki volt, akit ő
is ismer, akivel együtt ült különféle bizottságokban, akivel évről évre
egy standon árult az évi rendes Brit Asszonyklub jótékonysági
vásárán, akivel csevegett a követségi fogadásokon, sőt, akit
alkalomadtán még ötórai teára is meghívott. Maggie úgy érezte, itt
kettős árulással van dolga. Arabella Stuart Watsonra annak idején
barátként tekintett. Arabella az Asquith-i Szűz Mária Leányiskola
igazgatónője. Az exkluzív tanintézetbe az elit családok lányait veszik
fel, a jelentkezők sorban állnak a bejutásért. Némelyik aspiránsnak,
miután Arabella Stuart Watson személyes inkvizícióján átesett,
kegyesen megengedték, hogy befizesse a tandíjat az iskola pénztárába.
Maggie szemében Arabella mindig a felsőbb osztálybeli neveltetés
eszményképe és az erkölcs szobra volt; olyan asszony, akit az ember
inkább képzel el, amint egy pejparipán lovagol, nem úgy, mint –
Maggie-t már a gondolatra is hányinger kerülgette – egy férfin.
Arabella néhány évvel fiatalabb volt Maggie-nél, de csinosnak
éppen nem lehetett mondani. Maggie-t ez különösen bántotta: egy
ilyen csupa csont, nagyorrú és nagyhangú némber! Mausie és
Delphine mindketten gyönyörűek, különösen Delphine, ráadásul
határozottan nőiesek és kívánatosak. Azt azonban még Maggie is
kénytelen volt beismerni, hogy Arabella birtokában van egy bizonyos
stílusnak, és ez fájt neki a legjobban: lehetséges, hogy Jeremy azért
érzett vonzalmat valaki iránt, mert az illető közelebb állt az ő
társadalmi osztályához? Maggie világosan látta, amikor
összeházasodtak, hogy – bár a kiejtése gyanú felett áll, őbenne pedig
megvan az a veleszületett előkelőség, amellyel bármilyen helyzetben
ösztönösen megérzi, mi a helyes viselkedés – hiányzik belőle az a
fajta öntudatosság, amit csak generációkon átívelő első bálozások, és a
vidéki kúriákon töltött élet teremthet meg. Noha huszonöt évig volt
diplomatafeleség, egy terembe még mindig inkább betipegett, mint
bevonult. Az ő ladikja csendesen siklott a tenger nyugodt vizén. Ezzel
szemben Arabella hajója duzzadó vitorlákkal szelte a habokat.

Úgy határoztak, szavukon fogják Camillát és Geoffrey-t, és eleget

téve meghívásuknak, Dél-Franciaországban töltik az éjszakát. –
Természetesen, remek lesz – válaszolta Camilla, amikor Maggie
felhívta. – Mindketten boldogan látunk viszont.
– A sofőröd is? Kitűnő – folytatta Camilla. – Hogyne,
természetesen ő is elfér. Nagy a ház, te is tudod.
Camilla és Geoffrey egy átalakított tanyaházban laktak Seillans
közelében. Maggie és Jeremy utódára az előző húsvétkor járt ott,
amikor Jeremynek sikerült néhány napra elszabadulnia. Maggie
imádta Dél-Franciaországot, és nem egyszer ábrándozott arról, hogy
ide költöznek majd, ha Jeremy nyugalomba vonul. Ő festegethette
volna a levendulatengert, Jeremy meg golfozhatott volna a közeli
tizennyolc lyukú pályán. Az utóbbi időben azonban férje egyre
többször említette, hogy inkább egy Duna menti bortermő faluban
töltené nyugdíjas éveit, olyan helyen, ami autóval nincs messze
Bécstől. Miközben a bejárat elé kanyarodtak, az jutott Maggie eszébe,
vajon Jeremy már akkor azon gondolkodott, hogyan maradhatna
Mausie közelében, és egy pillanatra úrrá lett rajta a gyűlölet.
Camilla és Geoffrey a régi kőház lépcsőjén állva várták őket. Noha
Fairchildéknál már látták Maggie új frizuráját, nyilván egy csüggedt
Maggie-t vártak özvegyi fátyolban, mert majd’ leesett az álluk, amikor
Maggie sugárzó arccal és a bolti eladó által „eau de Nil” színűnek,
níluszöldnek mondott ruhában pattant ki elébük az autóból.
Döbbenetüket jottányit sem tompította a Maggie-t derűs mosollyal,
foncsorozott napszemüvegben és rikító kockás zakóban követő Zoltán
figurája. Noha Zoltán következetesen asszonyomozta Maggie-t, hála
közös kalandjaiknak és az Európa útjain az autóban együtt töltött
hosszú óráknak, kapcsolatukba egyfajta bajtársiasság költözött, ami
egy nagykövet özvegye és sofőrje között meglehetősen szokatlannak
mondható. Bár Zoltán a konyhában étkezett a szakácsnővel, és
semmilyen módon nem furakodott köreikbe, az idő múlásával
lehámlott róla a közöny szürkesége, olyannyira, hogy most Maggie
rosszalló hidegséget érzett.
Amikor Maggie lejött az emeletről a vacsorához, vendéglátói
szótlanul üldögéltek a virágmintás kretonnal bevont kanapén. Egy ősz
hajkoronás, alacsony, csokornyakkendős férfi állt fel, amint Maggie a
szobába lépett.
– Ó, Maggie, drágám – csilingelte Camilla –, ismerkedj meg
szomszédunkkal, Franklin Stern doktorral. Nemrégiben vonult
nyugalomba, és költözött ide New Yorkból.
– Ez bizonyára jelentős változást jelentett önnek – mondta Maggie.
A férfi két tenyere közé fogta Maggie kezét és átható pillantással
nézett a szemébe. – Előfordul, hogy az ember életében jelentős
változások történnek. Minden azon múlik, hogyan szállunk szembe
velük – búgta Franklin Stem doktor.
– Valóban – bólintott Maggie.
 – Parancsolsz egy pohár narancslevet? – kérdezte Camilla.
Maggie szeme az italos tálcára tévedt. – Egy… sherryt nem
utasítanék vissza.
Geoffrey egy piciny üvegpohárral tért vissza, és Maggie elé tette.
Maggie érezte, hogy minden szem rászegeződik, amint belekóstol az
italba.
– Stern doktor bájos kis tanyát vett a domb túloldalán – közölte
Camilla.
– Jeremyvel mi is arra gondoltunk, hogy egyszer ide vonulunk
vissza – mondta Maggie.
A beálló kínos csendet Stern doktor törte meg. – Értesültem róla,
hogy nemrégiben megözvegyült.
– Igen – válaszolta Maggie könnyedén –, a férjem Geoffrey egyik
legrégibb barátja volt.
– A jó barát valóságos áldás az ilyen időkben – állapította meg
Stern doktor.
– Pontosan így van – helyeselt Maggie, és ivott még egy kortyot,
miközben érezte, hogy a többiek még mindig őt nézik.
– Akkor talán menjük át vacsorázni – javasolta Camilla.
Az első fogás vichysoisse, hagymás burgonyaleves volt, amit az
elengedhetetlen báránysült követett, noha az utóbbinak nem ártott
volna, ha rövidebb ideig tartózkodik a sütőben. A mártáshoz – mint
önelégült közléséből kiderült – Camilla saját kertjéből szedte a mentát.
– Úgy hallottam, mostanában igen sokat utazott – jegyezte meg
Stern doktor, miközben férfias küzdelmet folytatott egy rágós
bárányszelettel.
Vajon miket hallhatott még, jutott Maggie eszébe. – Igen, az utazás
eltereli az ember gondolatait – válaszolta, és lopva lecsusszantott egy
korty vörösbort.
– Az utazás – vélekedett Stern doktor – gyakran segít elnyomni a
fájdalmat, ámde elodázza az elkerülhetetlen szembesülést.
– Igen, ezzel tisztában vagyok – bólintott Maggie.
– Remélem, ízlik a bor – vágott közbe Geoffrey, a doktor körül
sündörögve. – A párizsi követségen ittunk ilyet először. A nagykövet
barátainak borászatából való.
 – Attól tartok, nem vagyok valami nagy szakértő – ismerte el
Franklin Stem doktor. – Nálam alapszabály, hogy italt csak mértékkel
fogyasztok.
– Egy kis seillans-i üzletben vásároltam belőle néhány palackkal –
folytatta zavartalanul Geoffrey. – Meglehetősen borsos az ára, de
Camilla és én igen megkedveltük, igaz, Camilla?
Maggie-nek már azelőtt is feltűnt, hogy az öreg házasok folyton a
párjuk megerősítését kérik, bármiről beszélnek. Vajon ő és Jeremy is
ilyenek voltak, jutott eszébe.
– Nem kellett volna áttöltened? – kérdezte Camilla.
Maggie-nek eszébe jutott, hogy Jeremy mindig finoman ékelődött
Geoffrey kárára a háta mögött. Fogalma sincs a borokról, mondta
Jeremy, de azt hiszi, borszakértőnek lenni olyan, mintha egy előkelő
klubhoz tartozna az ember.
– Ó, dehogy – válaszolta a „borszakértő” –, ez egészen fiatal bor.
Maggie furcsának találta, hogy Luc bora mostanában mintha
mindenhová elkísérné. – Ismerem azt a férfit, aki ezt a bort készíti –
mondta. – Luc de Bosquières-nek hívják. – Egyszerre mindenki feléje
fordult. – Párizsban találkoztunk.
Geoffrey az asztalfőnél állt, a palack még mindig a kezében, és
kissé lehangoltnak tűnt. Maggie úgy érezte magát, mint egy naiva, aki
ellopta a nők bálványának legjobb szövegét.
– Hát igen, ő Fairchildék barátja – mentette a helyzetet Camilla.
– Valójában egy étteremben találkoztam vele.
– Egy étteremben?
– Igen, éppen a borát ittuk, mire a szomszéd asztaltól áthajolt
hozzánk, és megkérdezte, hogy ízlik-e.
Camilla szemmel láthatóan azon tűnődött, ki lehetett a „hozzánk”.
– Nos, ez igen tolakodónak tűnne – gondolta.
– Ó, ti nem ismeritek Lucöt – riposztozott Maggie, és egyszerre
igen izgatottnak érezte magát. – Ő nem törődik a szabályokkal. Ő
olyan, mint… – keresgélte a megfelelő hasonlatot – ...mint az őserő.
„Te jó ég, mit művelek, döbbent rá Maggie, így beszélek valakiről,
akit alig ismerek! A végén még felvágok vele!”
– Értem – zárta le Camilla. – Hozom a desszertet.
Maggie ivott még egy kortyot Luc borából, és Stem doktorhoz
fordult. – Orvosként praktizált New Yorkban?
 – Ó, nem – felelte Dr. Stem –, orvosi végzettségem is van, de
pszichiáteri praxist folytattam Manhattanben.
– Remélem, a világ központjában eltöltött évek után nem találja
majd az itteni életet túlságosan lassúnak! – mondta Maggie, és úgy
érezte, tetőtől talpig elönti a bosszúság.
– Biztosíthatom, asszonyom, hogy az ember az én szakmámban itt
is rengeteg anyagot talál – közölte Stern doktor, és szinte hipnotikus
tekintettel meredt Maggie-re.
Maggie már-már pánikba esett. – Igen, elképzelhető, hogy így van,
ám én ennek ellenére úgy érzem, hogy errefelé az emberek számos
egyéb módot találnak rá, hogy megbirkózzanak a gondjaikkal.
– Áhá – csapott le erre Stern doktor –, és mik lennének ezek a
módok?
– Nos, a jó étel – pillantott le Maggie kétkedve tányérján az almás
süteményre–, a jó bor – ezzel tüntetőleg az utolsó cseppig kiitta a
poharát –, és a szerelem. – Látta, amint Camilla és Geoffrey gyorsan
összenéz.
– Ezek mind csillapítók, kedves hölgyem, csupán csillapítók.
– Mindazonáltal, ha már úgyis itt van, talán önnek sem ártana
kipróbálni egy-két ilyen csillapítót… – vágott vissza Maggie.
Camilla talpra ugrott. – Menjünk át a nagyszobába kávézni! –
javasolta.

Camilla minden jel szerint felkészült rá, hogy Maggie-t testvéri

részvétéről biztosítsa, és amikor mindenki visszavonult és őt is
hálójához kísérte, sápatag mosollyal megjegyezte: – Ezúttal másik
szobában ágyaztam neked. – Nyilvánvalóan elismerésre számított
fantasztikus figyelmességéért. – Azért valamivel jobban érzed magad?
– kérdezte, miközben a provanszi ágytakarót paskolgatta.
Maggie elméjét megfeszítve igyekezett visszarázódni a
vigasztalhatatlan özvegy szerepébe, de valahogy olyan érzése volt,
hogy az alakítása nem tökéletes. – Tudod – válaszolta –, azt hiszem,
hogy az egész igazán akkor nehezedik majd rám teljes súlyával,
amikor hazatérek Londonba. Talán éppen ezért utazgatok még mindig
ide-oda Európában…
 – Igen, valószínűleg ez lehet az oka – mondta mereven Camilla.
– Nagyon kedves tőled, hogy így aggódsz értem – folytatta Maggie
magához képest kissé ingerülten –, de rendben leszek, hidd el!
Camilla szája elkeskenyedett. – Nagyon kedveltük Jeremyt, hiszen
tudod. Ő és Geoffrey ezer éve barátok voltak.
– Igen, hát persze, hogy tudom. Rendkívül szomorú ez az egész. –
És valóban szomorú volt. Ez legalább őszintén hangzott.

Éjszaka Maggie azt álmodta, hogy ismét a Chez l’Ami Louis-ban ül

Zoltánnal, rózsaszín libamájszeleteket esznek. Ekkor nyílt az ajtó,
belépett Camilla és Geoffrey, és leültek egy másik asztalhoz. Franklin
Stern doktor főszakácsnak öltözve, hosszú fehér kötényben tűnt fel a
színen, kezében egy tálca sütemény.
– Azt hiszem, ehhez kérnék egy kevés Marmite krémet – közölte
Camilla, és megvető tekintettel nézett rájuk.
Stern doktor egy nagy üveg Marmite-tal tért vissza, majd Zoltán
kivételével mindenki felpattant a székéről, amint az angol himnusz
első taktusai felhangzottak a konyha felől. Maggie éppen Zoltánt
próbálta meg felráncigálni, amikor arra ébredt, hogy Camilla hajol az
ágya fölé a reggeli teás tálcával.

Valamivel később, miközben Zoltánnal kigördültek a ház elől, Maggie

búcsúintésre emelte kezét a repkénnyel benőtt lakjuk előtt mereven
álló vendéglátói félé, és borzasztóan megkönnyebbült, hogy a
látogatás véget ért. Az új Maggie, aki a Jeremy halála óta eltelt
hetekben valamiként számkivetetté vált, az egész epizódot kezdte
humoros fényben látni. Hogy lehet az, hogy egészen mostanáig észre
sem vette, milyen begyepesedett Camilla és Geoffrey, tűnődött,
miközben a ház eltűnt mögöttük a kanyarban.
Azon kapta magát, hogy a szeme sarkából a volánnál ülő Zoltánt
figyeli, és most először gondol rá úgy, mint férfira. Házassága alatt
szinte senkire nem tekintett úgy, mint férfira, annyira átitatta a Jeremy
feleségeként betöltött szerepe. Áthatolhatatlan tüskebozótot növesztett
maga köré, s amikor mégis meglegyintette egy másik férfi iránt érzett
vonzalom, a gondolatot eltemette, mint önmagához nem méltót, és a
legapróbb morzsáit is kivetette az elméjéből. Egyedül Gilberto volt
képes arra, hogy felrázza ezt a gondosan őrzött rendet, és kiengedje a
szellemet palackból. Ahogy most elnézte Maggie, Zoltán még akár
vonzó férfi is lehetne, ha végre megszabadulna nevetséges bajuszától.
Az ő bőre is olyan szürkés-sápadt, amilyennek ő a kelet-európaiakét
gondolta, de Maggie-t úgy tanította anyja, hogy az egészséges
barnaságban van valami közönséges. Jeremy a leghatározottabban
fehér ember volt; Maggie anyja is mindig dicsekvően mesélt az ő
„fenséges” vejéről. Maggie-nek be kellett ismernie, hogy Zoltán
karcsú alakjában van valami inas férfiasság, ami akár vonzó is lehet.
Másrészt viszont mekkora badarság Camilla és Geoffrey részéről azt
gondolni, hogy viszonya lehet vele! Jeremyt még a gondolattól is
kiverte volna a hideg verejték; számára ez lett volna a létező
legdurvább megcsalatás – minden szempontból. Maggie hálás volt
Zoltánnak, amiért ott állt közte és a szakadék között Jeremy halálát
követően, ráadásul valahogyan nagyobb biztonságban érezte magát,
ha maga mellett tudhatta a férfit. A rájuk váró új kaland Rómában –
amint a rettenetes Stern doktor oly magvasan megfogalmazta –
csillapítani hivatott, és egy darabig elodázni a visszatérést korábbi
önmagához, és az egyelőre ismeretlen jövőhöz.

– Róma? – Shirley hangjában már nyoma sem volt annak a

tiszteletnek, amit a frissen megözvegyült Maggie-vel szemben
használt.
– Igen, gondoltam, meglátogatom néhány régi barátomat –
magyarázta Maggie. – Csak szerettem volna tudatni, ha esetleg
postám jön, továbbíthatja a Hotel d’Angleterre-be.
– Nem lesz az túlságosan drága? – kérdezte egyértelműen
helytelenítő hangon Shirley.
– Kedvező árat szabtak, mivel nincs főszezon, és Zoltán barátoknál
fog lakni.
– Tehát Zoltán még mindig magával van?
 – Igen, ő vezeti az autót, emlékszik? Mondtam már, hogy… –
Maggie úgy érezte, egyre veszélyesebb vizekre téved.
– Ez esetben kérem, szóljon neki, hogy jelentkezzen nálam –
mondta Shirley búcsúzóul. – Kerestek minket a papírjaival
kapcsolatban.

Maggie-nek valóban maradt néhány barátja Rómában. Guinevere egy

olasz köztisztviselőhöz ment feleségül, és annak a
hajléktalanközpontnak az irányításában segédkezett, amelynek
Maggie is támogatója volt, amíg itt éltek. Maggie néhány korábbi
ismerősével ellentétben Guinevere elérhető volt a régi telefonján. A
Babingtonnál találkoztak egy teára, és Maggie megtudta, mi minden
történt azokban az években, amikor Jeremy-vel Párizsban majd
Bécsben állomásoztak. A Rómában élő brit kolónia a többi külföldön
tanyázó „kommunánál” is gyakrabban változott, valaki meghalt,
mások elváltak, és rengeteg régi ismerősük már továbbállt. Ráadásul
az elmondottak szerint az új nagykövet nem túlságosan népszerű.
Rengeteget utazik, és nemegyszer előfordul, hogy a helyi brit kolónia
számára fontos alkalmakon nem tud megjelenni. Mindezek ellenére
Guinevere egy valamivel kapcsolatban megnyugtató hírrel szolgált.
– Arabella Stuart Watson? Hát persze, ő még itt van, de még
mennyire. Jelenleg egy sejk lányai is az ő iskolájába járnak, és ezzel
minden adandó alkalommal elhenceg.

Maggie imádta Rómát. Miután Jeremy-vel megérkeztek, egy napig

elveszettnek érezte magát a zajos forgalom, a kukákból kibuggyanó
szemét és a város terein őgyelgő girhes macskák láttán, de ahogy múlt
az idő, egyre jobban hatalmába kerítette Róma varázsa. Egyik első
estéjükön a Campo di Fiori valamelyik trattoriájának teraszán ült,
arcát végigcirógatta a lemenő barackszínű római nap, amikor a fények
pislákolni kezdtek a régi kandeláberekben, apró fénytócsákat rajzolva
az okkersárga vakolatra. A málladozó párkányú ódon falakból és a
kőlapokkal fedett utcákból szinte áradt az ókor, és ők sem törődtek az
évszázadok múlásával, akárcsak maguk a rómaiak. Ez nem is lehet
valódi, ámuldozott Maggie. Színpadi díszlet, amelyben előbb-utóbb
kicsapódik az a lepattogzott festékú, zöld spa-letta, és az ablakban egy
nő hatalmas keblével a párkányra dőlve a szárítókötél fölött
hamarosan dalra fakad. Kisfiú lépett az asztalukhoz egy halom
rózsával, és egy csokrot Maggie felé nyújtott. Rá nem jellemző módon
férje vett neki egy szálat.
– A temetőkből lopkodják össze a virágot – mondta Jeremy. Ott ült
vele szemben, és annyira jóképű volt, ahogy elegáns ujjai a sós
rudakkal játszadoztak. Balzsamos szél libegtette a terítő sarkait,
miközben párától gyöngyöző pohárból fehérborukat iszogatták.
Maggie áthajolt az asztalon, és megfogta Jeremy kezét. – Köszönöm,
hogy elhoztál ide – búgta neki.
Összes állomásuk közül Maggie Rómát szerette a legjobban. A
város önzetlen ölelése meleg burokként vette körül. Odavolt az
olaszokért, a boltjaikért, a járókelőkért, akik elismerő tekintettel
vizsgálták a lábát. – Che bona! – Rittyentettek, amikor elment
mellettük – ilyen nem történt vele sem Ledburyben, sem Budapesten,
de még Párizsban sem. Az olaszok tudták, hogyan kell elérni, hogy
egy nő nőiesnek érezze magát – még a követségre látogató
miniszterek és államtitkárok is tették neki a szépet a maguk formális
módján. A fogadásokon megszorították a kezét, sőt, távozáskor még le
is hajoltak, és csókot leheltek rá. Maggie tudta, hogy badarság az
egész, mégis gyakran érezte úgy, hogy valóban vonzónak tartják, és
ezek a férfiak a nőt látják benne, nem csupán egy diplomata feleségét.
Az olasz politikusok Maggie-t galambokra emlékeztették, mert
peckesen csipegetve ugrálták körül magas férjét, akinek körülbelül a
válláig értek, és Jeremy-nek le kellett hajolnia, ha enyhén megvető
mosolyával üdvözölni akarta őket. A nők pedig, akik hagyományos
kosztümben, a kelleténél jóval több ékszerrel felcicomázva tolongtak
a jótékonysági teadélutánokon, olyanok voltak, mint az első villamos,
csilingeltek, amerre jártak. Több sorban lógtak nyakukban az
aranyláncok, mint Róma templomaiban az üveg mögött tartott
Madonnáknak, míg Maggie-t arra tanították, hogy egyszerre csupán
egyetlen ékszert ildomos viselni. Ott támasztották a szalonok
damaszthuzatú kanapéinak támláit az elmaradhatatlan csillár alatt,
csacsogtak, csörögve gesztikuláltak karkötős karjukkal, nevetgéltek,
és őt „Maggie, cará’’-nak szólították. Nőiességük olyan volt,
amilyenről Maggie álmodni sem mert – keblük lágysága kasmír
garnitúrában, sötét, pajkosan villogó szemükben olyan tudás, amit ő,
úgy érezte, sosem szerezhet meg. Végül megállapította, hogy biztosan
a levegő az oka mindennek, a finom, balzsamos levegő a barackszínű
naplementében az emberek körül, akik úgy kószálnak az utcán, mintha
Róma egyetlen nagy salotto, lakószoba volna.
A római asszonyok széket tettek ki a kapu elé, hogy onnan
szemléljék, mint örvénylik előttük az élet, mintha minden római
börtönben érezné magát a négy fel között, és muszáj lenne a nap
végének közeledtével kapcsolatba lépni a többi városlakóval. A forró
nyári éjszakákon egész családok üldögéltek a szökőkutak peremén – a
férfiak trikóban, a nők magukat legyezgetve –, a téren gyerekhad
rohangált. Róma hemzsegett a gyerekektől. Maggie imádta a római
napok ráérős ritmusát, a hosszúra nyúló ebédidőket, és hogy a
mindennapi tevékenységből teljes mértékben hiányzik a sietség.
Látszólag még Jeremyt is megfertőzte a római élet méla bája, és
Maggie szerint jóval kedélyesebb és nyugodtabb volt, mint azelőtt
bármikor. Előfordult, hogy ebédidőben a porlepte leanderekkel
szegélyezett autópályán elautóztak Ostiáig, és a Bagno Marinellánál
nyugágyat és napernyőt béreltek a tengerparton. Jeremy sosem
napozott, mert a bőre nem bírta az erős sugarakat, de a tengerbe
mindig bement, határozott karcsapásokkal messze beúszott, majd
csöpögő testtel visszatért a nyugágyhoz, és előkelő ujjaival
végigszántott a haján. Maggie viszont életében először csokibarnára
sült. Itt minden annyira más volt, mint gyermekkorában a tenger
mellett töltött vakációkon, amikor Sue-val kötött sapkában és
széldzsekiben, kezükben vödörrel és lapáttal várták, hogy a tenger
végre visszakússzon a messzi látóhatáron túlról. Az apály a Földközi-
tengeren elhanyagolható volt, a gyerekek akár reggeltől estig ott
pancsolhattak a vízben. Milyen csodás lehet olyan vidéken felnőni,
ahol mindig süt a nap! Ezek a gyerekek sohasem éreznek hideget,
iskolába menet sohasem állnak úgy az utcasarkon, hogy a nap még fel
sem kelt – télvíz idején Flerefordshire-ben a hajnal igen lusta volt –,
hogy felszálljanak az emeletes buszra, amelynek ablakait zúzmara
takarja. Maggie hasonló kábulatot érzett akkor is, amikor Jeremy-vel
kiültek a hűsebb estéken a Piazza Navonára, elnyalogattak egy-egy
fagylaltot a Bernini-szökőkút mellett. Egyáltalán létezhet ilyesmi?
Hogy az emberek nemcsak a szabadságuk alatt tehetik meg ezt, hanem
az év bármelyik napján?
A hátuk még viszketett a sótól, amikor ebéd után visszaindultak a
belvárosba a délutáni hőségben, hogy Jeremy folytathassa a munkát.
A varázs nem tartott sokáig – Jeremy dühöngeni kezdett, mihelyt
beértek a dudáló autók tengerébe. Fájt Maggie-nek, hogy férje nem
szíveli az olaszokat. Zavarosnak és korruptnak tartotta őket, és
egyenesen szinte felforrt az agy vize attól, hogy az olaszok gyakorta
halogatják az elintéznivalókat. A tárgyalóasztalnál alacsonyabb rendű
partnereknek tekintette őket, és sokkal jobban örült később, amikor
már bécsiekkel intézte az ügyeket. Maggie emlékezett rá, hogy egy
presszó teraszán lebzselő borostás pasas mennyire kihozta a sodrából
Jeremyt.
– Meg tudná mondani, merre találom a Pantheont? – kérdezte
tökéletes Berlitz-olaszságával.
A férfi felpillantott, és alig láthatóan balra rándította a fejét. –
Appresso – közölte unottan.

Maggie jól tudta, hogy ilyen exkluzív szállodában szobát bérelni

egyenlő a tékozlással, és kínosan ügyelt rá, hogy semmilyen plusz
kiadásba ne verje magát. A mosdóban mosta a fehérneműjét, és
éjszakára a fűtőtestre rakta száradni. Az első néhány napban keresztül-
kasul bejárta Rómát, fel a Spanyol lépcsőn, át a Borghese-kerten,
meg-megállva az ismerős helyeken. Bár szentül megfogadta, hogy
ellenáll a Via Condotti csábító boltjainak, azt azért nem bírta megállni,
hogy beugorjon Ferragamóhoz. Jeremy talán nem költött egy rakás
pénzt Mausie karcsú lábára, amikor Rómában voltak? Komoly
mérlegelést követően egy pár téli csizmát vásárolt, ami úgy simult a
lábára, mint egyetlen más praktikus cipője sem, amelyet akkor vett fel,
amikor Jeremy alkalomadtán elvitte egy-egy hétvégére, vidékre.
Zoltánt is sikerült rábeszélnie, hogy fogadjon el tőle egy pár fűzős
cipőt, olyat, amilyet Jeremy is hordott – ez igen erős meggyőző érv
volt – különleges alkalmakra. Ezalatt egy terv is elkezdett motoszkálni
a fejében.
Maggie többé már nem ébredt az özvegységének első néhány
hetére jellemző pánik és elhagyatottság érzésével, de a dühe Jeremy
hűtlenségével kapcsolatban még mindig ott sistergett benne. Minden
egyes új felfedezés újabb nyíl volt a szívébe, míg végül úgy látta
magát, mint a szemét az égre emelő Szent Sebestyén azon a képen,
amelyet Jeremy-vel egy firenzei templomban láttak. Bécsi és párizsi
vendettái csak egy bizonyos pontig enyhítették ezt az érzést. Kezdte
átérezni, hogy az Egyesült Államokban az áldozatok rokonai miért
ragaszkodnak olykor ahhoz, hogy végignézzék az elkövető kivégzését:
mint vonaglik testvérük gyilkosa a villamosszékben. A baj csak az,
hogy az ő bosszúja Jeremy szeretőit sújtja, és nem magát az elkövetőt.
– Appresso? – üvöltötte Jeremy céklavörös arccal. – Hallod, csak
annyit képes kinyögni, hogy a „közelben”?!

– Ó, de örülök, hogy újra látlak – ömlengett Arabella az Asquith-i

Szűz Mária Leányiskola igazgatói íróasztala mögött ülve. –
Mindannyian egészen oda voltunk, amikor értesültünk róla, mi történt
Jeremy-vel. És ilyen hirtelen! El tudom képzelni, mekkora csapás ez
neked. – Arabella furcsállóan nézett Maggie-re. A megszokott
bábjából előbújt új Maggie láthatóan meglepte. – Hogyan boldogulsz?
– Ó, egészen jól, a körülményekhez képest – felelte Maggie, és egy
pillanatra visszabújt régi szerepébe. – Ahogy mondod, valóban
váratlan volt. – Arabella együttérzően hümmögött. – Nos, miben
lehetek a segítségedre? A titkárnőm említette, hogy az unokahúgaid
esetleg szeretnének hozzánk járni.
– Valóban – erősítette meg Maggie, és máris biztosabb talajon
érezte magát Daisy és Janet. Egyik tizennégy, másik tizenhat éves, és
a húgom szerint nem ártana nekik egy kis finomhangolás a jó öreg
kontinensen.
– Igen, értem – bólintott Arabella, és máris visszavedlett
igazgatónővé. – Természetesen, mint tudod, nincs sok helyünk, de
biztos vagyok benne, hogy Jeremy rokonaival nem lesz gond. A
döntés természetesen az igazgatótanács kezében van.
 Mennyire elszörnyednének az unokahúgai, gondolta Maggie, ha
tanúi lehetnének nagynénjük álnokságának – Daisy a piercingjeivel,
Janet, akinek a tépett farmerjából kikandikálnak a tetoválásai.
– És szeretnek a lányok sportolni?
– Hogyne – hazudta Maggie. – Janet egészen ügyesen teniszezik,
Daisy pedig… – itt kicsit megállt, és várta az ihletet – szereti a
krokettet. – Vajon túl messzire ment?
– Krokett-pályával sajnos nem rendelkezünk – közölte Arabella
egy kis kacagás kíséretében –, de hetente egyszer golfozni visszük a
leányokat, és némelyikük a lovaglást is kedveli.
– A húgom elsősorban azt szeretné, ha rájuk ragadna egy kis
kultúra – informálta Maggie Arabellát jámboran.
– Természetesen nagy súlyt helyezünk a művészettörténetre,
gyakran teszünk múzeumi látogatást és tekintünk meg ókori romokat a
leányokkal. Leányaink nevelésének legfontosabb eleme azonban –
lendült bele Arabella –, hogy jellemük formálására törekedjünk és
kristálytiszta erkölcsi alapra helyezzük őket. Ez egyre nagyobb
jelentőséggel bír manapság, amikor a család hagyományos értékét
mind kevésbé becsülik, fokozódik a serdülő kori szexuális élet és
sokkal több a terhesség.
– Ja. Persze – hallotta Maggie lelki füleivel Janet válaszát.
– Ez valóban borzasztó – erősítette meg Maggie. – És menynyire
eltér attól, ahogyan mi nevelkedtünk. – És bájosan mosolygott
Arabellára.
– Körülvezesselek az iskolában?
Arabella ment elöl a márványfolyosókon, és be-benéztek az
osztályok ajtajának üvegablakocskáján a termekbe. – Vizsgaidőszak
van. – suttogta. Ceruzavéget rágcsáló fiatal arcok fordultak a tábla
felé. Minden lány kék szoknyát, fehér blúzt és piros-kék csíkos
nyakkendőt viselt. – Az Asquith-i Szűz Mária színei – magyarázta
Arabella.
Maggie engedelmesen lépdelt Arabella után, aki az elmúlt években
szinte semmit sem változott. Talán egy kicsit még ló-szerűbb lett,
állapította meg Maggie rosszmájúan, és felvillant az agyában az
„elhullatta már a csikófogait” mondás is. Vajon mi lenne, ha az új
Ferragamo csizmájában egy egészséges rúgással illetné Arabella
ringatózó, széles hátsóját? A Hotel d’Ang-leterre-ben újraolvasta
Jeremy feljegyzéseit, és már jóval többet tudott Arabelláról, mint
korábban. A legmélyebben talán az bántotta, hogy férje gyakorta
politikáról és a napi eseményekről diskurált Arabellával, sőt, időnként
filozófiai kérdéseket is megvitattak. Beethoven-vonósnégyeseket
hallgattak együtt. Politikai vitaműsorokat néztek a tévében, és komoly
témákról beszélgettek. Jeremy csodálta Arabella tiszta és világos
gondolatait, gyakran kérte ki a tanácsát. Maggie meg a férje sohasem
beszélt efféléről. Ezt Jeremy munkája részének és feltétlenül
bizalmasnak tekintette. Való igaz, hogy gyakran kérte ki Maggie
véleményét követségi alkalmazottakkal vagy diplomatatársaival
kapcsolatban, mivel bízott felesége ilyen irányú ösztöneiben, de sosem
érdekelte, mit gondol a világméretű kérdésekről vagy az élet
értelméről. Vajon Jeremy és Arabella őt is kitárgyalták, és kivesézték
a házasságukat is? Ez túlságosan felkavaró gondolat volt.
Arabella a tornaterembe kísérte, ahol a gyűrűket nem használta
senki. Egy sarokban táncóra folyt. – Nincs megállás, lányok – dörrent
oda Arabella vezénylő-tiszti hangon. – Csak folytassátok! – Két sötét
fürtökkel keretezett arcú, dundi kislány a korlátnál spiccelt. –
Őexcellenciája, Ibn Daoud leányai Dubaiból – ömlengett Arabella, és
a lányokra mosolygott. – Bátorítjuk a leányokat, hogy testmozgást is
végezzenek – folytatta. „Mens sana in corpore sano.” Ép testben ép
lélek.
– Plié! – harsogta valaki a terem túlsó végéből, és a két kislány
behajlított térddel imbolyogni kezdett.
– Szalontáncot is tanítunk – folytatta Arabella. – Fontos, hogy
amikor tanítványaink kikerülnek a nagybetűs Életbe, kecsesen
mozogjanak a táncparketten, a társasági eseményeken. Év végi
táncbemutatót is rendezünk a jezsuita fiúiskola növendékeivel
közösen. Természetesen szigorú gardedámok felügyeletével. A
leányoknak fesztelenül kell viselkedniük az ellenkező nem
társaságában, de természetesen a szabadosság minden formáját
keményen ellenezzük.
– Ezt örömmel hallom – helyeselt Maggie.
Arabella irodájába visszatérve Maggie távozni készült. – Nos,
akkor mindenről tájékoztatom majd a húgomat – mondta.
– Ha lenne esetleg egy brosúrád a tandíjról és egyebekről…
 Arabella átvonult a könyvespolchoz, ahol takaros rendben
ismertető füzetkék sorakoztak sok vadonatúj, szattyánbőr kötésű
könyv mellett. – Nemsokára jön a mi nagy iskolai ünnepünk – mondta
–, és ilyenkor a jó teljesítményt nyújtó leányokat megjutalmazzuk
erkölcsnemesítő irodalmi művekkel. Ezzel Maggie-nek átnyújtotta a
Kisasszonyok elegáns kötésű példányát.
Maggie kinyitotta a könyvet az előzéklapnál, amelyen az arany
tintával írt szöveg tudatta az olvasóval, hogy a díjat bizonyos
Theodora Schellenberg kapja jó magaviseletéért.
– Ah, igen – nézett Maggie válla fölött a könyvbe Arabella. – Az
osztrák nagykövet leánykája.
Maggie a polcokon sorakozó könyvhalomra tekintett. – Mindenki
kap egyet? – kérdezte.
– Valóban. Mi nem vagyunk az anyagi javakért folytatott versengés
hívei – közölte Arabella önelégülten. – Mindenkinek jár dicséret
valamiért, amiben jól teljesített. Mind a nyolcvanhárom diákunk kap
ilyen könyvet.
Ekkor megcsörrent a telefon, Arabella az íróasztalához lépett, hogy
felvegye a kagylót. Maggie kihasználta az alkalmat, és a Theodorának
szánt könyvet lopva a táskájába csúsztatta, majd búcsúpillantást vetett
Arabella Stuart Watson tekintélyes tomporára.
Az igazgatónő folyékonyan csevegett olaszul – cheltenhami
akcentussal – a vonal túlsó végén lévő személlyel. Intett Maggie-nek,
majd befogta a kagylót, és halkan elköszönt tőle: – Akkor találkozunk
az ünnepélyen!

– Ez iszonyú drága lesz, asszonyom – mondta Zoltán egy nappal

azután, hogy Maggie az Asquith-i Szűz Mária Leányiskolában járt. A
találkát Maggie szervezte, semleges terepen, a Via Cavour közepén
lévő kis bárban találkoztak. Zoltán magával vitte régi barátnőjét,
Simonát is, akivel Maggie itt találkozott először. Zoltán a legtöbb
idejét Simonával töltötte, aki szőkített frufruja alól bátorítóan
mosolygott Maggie-re. – Sajnos ehhez mi ketten kevesen lennénk –
mondta Zoltán. – Simona természetesen segít, ő lehet mondjuk a
megfigyelőnk. De muszáj volt a bátyját is beavatnom, mert egyikünk
sem ért a riasztóberendezésekhez, ő viszont ingatlanok
megfigyelőrendszereivel foglalkozik.
– Én pedig egy nyomozóirodánál dolgoztam itt Rómában, Tom
Ponzinál – tette hozzá Simona lelkesen.
– Nem azt mondtad, hogy a könyvelésen dolgoztál? – vágott
döbbent arcot Zoltán.
– Attól még láttam, hogyan működnek ott a dolgok. Nahát – vágott
vissza Simona, és nyelvet öltött Zoltánra.
– Tehát négyen kellünk ahhoz, hogy ezt meg tudjuk csinálni –
mutatta fel négy ujját Zoltán.
– Egyáltalán nem örülök, hogy ilyen kockázatos vállalkozásba
keverem magukat – tétovázott Maggie.
– Ó, belementem én már melegebb helyzetekbe is – jelentette ki
fölényeskedve Zoltán.
– És én is – nevetett Simona.
– Ezúttal semmi kétség, valóban megszegjük a törvényt – mondta
Maggie. – Mi lesz, ha elkapnak minket?
– Asszonyom – szólt Zoltán, és meghúzogatta a bajsza végét –, ha
nem törtem meg a kommunizmus alatt, nem valószínű, hogy egy
carabiniere szóra bírhat.
Maggie valamiért ezt nem találta annyira megnyugtatónak, mint
amilyennek Zoltán szánta. Azt sem tudta, ő maga miként reagálna, ha
bűncselekményen kapnák rajta, de attól tartott, a kihallgatásánál elég
lenne egy egyenruhás rendőr és egy erős villanykörte, hogy mindent
bevalljon. – Tulajdonképpen mennyire bonyolult az a riasztórendszer?
– kérdezte.
– Na, éppen ezért lesz szükségünk Simona bátyjára. Ő tudja majd,
hogyan kell hatástalanítani.
– És nincs ott biztonsági őr?
– Azt is kideríti majd – mondta öntudatosan Zoltán. – Ismeri a
biztonsági céget.
– És mi lesz a könyvkötővel?
– Van itt egy barátom.
– Na jó – mondta végre Maggie. – De rendkívül óvatosnak kell
lennünk. És ne felejtsék el, hogy az ünnepélyig már egy hónap sincs
hátra.
Eleredt az eső. A szállodája felé menet Maggie azon morfondírozott
az ernyő alatt, mi a csudába mászik éppen bele. Azután eszébe jutott
Arabella és álszent kiselőadása az erkölcsről, amitől maradék aggálya
is elpárolgott. Arabella is megkapja, ami jár neki.
Útközben Maggie még beugrott egy idegen nyelvű könyvesboltba.
Sorra végignézte a polcokat, valamilyen ütős cím után kutatva.
Időnként a táskájából elővette a mintapéldányt, a Kisasszonyok-at.
Háromnegyed órába telt, ám végül meglett a telitalálat. Nemcsak hogy
nemrégiben kiadott könyv volt, ami mind méretét, vastagságát és a
papírjának minőségét tekintve megegyezett a prototípussal, de még a
címe is felülmúlta Maggie legmerészebb álmait. Megvette, és
igyekezett a leghétköznapibb ábrázatát magára ölteni, amikor a
pénztárnál letette a könyvet a pultra. A boltban azonban a jelek szerint
hozzá voltak szokva, hogy középkorú hölgyek kétes irodalmat
vásárolnak. Dudorászott, míg ártatlan arccal várta, hogy az eladó
zacskóba csúsztassa a remekművet.

A technikai dolgokkal Maggie világéletében hadilábon állt, még a

számítógépet sem tanulta meg kezelni, így aztán kissé remegve
merészkedett be élete első internetkávézójába.
– Elnézést, kérem, segítene nekem egy kicsit? – kérdezte félénken.
– Rendelni szeretnék valamit az amazon.com-on.
Egy lófarokfrizurás, udvarias fiatalember türelmesen elmagyarázta,
mit kell tennie, és végül – többszöri nekifutással – sikerült
nyolcvanhárom könyvet megrendelnie a Hotel d’Angleterre címére.

– Egy hölgy vár önre a hallban – közölték vele, amint összecsukta az

ernyőjét, és belépett az előcsarnokba.
– Egy hölgy? – Maggie izgatottan ment el a fogadópult mellett, és
kíváncsian belépett a hallba.
 Egy feketébe öltözött alak görnyedt a kanapén, ölében egy méretes
retikül, a szófa karfájának támasztva pedig egy szekrény nagyságú
bőrönd. Amint Maggie belépett, az alak felnézett. – Dona Margarida!
Maggie döbbenettől dermedten hagyta, hogy Esmeralda bevesse
híres kiadós ölelését. – Örülök, hogy látom – mondta, de maga sem
volt meggyőződve arról, hogy kijelentése őszintének hangzott; Kávét
rendelt, majd Esmeralda megnyitotta a magyarázat-csapot.
Az új nagykövet, itt Esmeralda a Hotel d’Angleterre freskókkal
díszített mennyezetére emelte tekintetét, nem volt úriember. Nem
tudott viselkedni, és nem méltányolta Esmeralda főztjét sem;
legkevésbé – képzelje csak! – a bacalhau-t. Mindennek tetejébe, itt
Esmeralda hangja suttogássá halkult, zokniban aludt, ráadásul nem
olyan elegáns kék térdzoknijai voltak, mint a nagykövet úrnak, hanem
bokazoknik – méghozzá mintásak! Esmeraldának látomása volt néhai
férjéről, Luisról, aki álmában fölé hajolt, és azt lehelte a fülébe: „Dona
Maigaridának szüksége van rád.” És ő hipp-hopp, el is jött, és most itt
van.
Maggie kicseréltette kis szobáját kétágyasra, és aggódva figyelte,
hogyan tölti fel a szekrényeket Esmeralda a holmijaival, aminek nagy
része ehetőnek tűnt. Az abrosznyi hálóingekbe csavarva jó néhány
palack alentejói bor rejtőzött, és előkerültek Esmeralda ismerős
műanyag dobozai is. Maggie-nek be kellett ismernie, hogy a szíve
mélyén örül Esmeraldának. A fehér köténye alatt formátlan keblével
Esmeralda igazi anyafigura volt, ráadásul olyan anya, akinek nem kell
mindig megfelelni, sem pedig imponálni.
Maggie-nek egész házassága alatt sosem volt sem ideje, sem kedve
szoros barátságokat kötni, hiszen folyton új helyre, új emberek közé
kellett költözniük. Szerepe rengeteg embertől tartotta távol, és az
asszonyok, akiket esetleg közel engedett volna magához, hasonló
cipőben jártak, és előbb-utóbb mindegyikük elutazott egy másik
kontinensre, egy másik életbe. Egy darabig még küldözgettek
egymásnak karácsonyi üdvözlőlapokat, de olyan nem akadt köztük,
akinek Maggie kiönthette volna a lelkét, és rábízhatta volna a titkait.
Összességében rá kellett jönnie, a diplomáciai testület sekélyes, sőt,
leginkább unalmas. Azok, akik hozzászoktak, hogy külföldre küldik
őket, hogy hazudjanak az országuk érdekében – ki is mondta ezt,
Talleyrand? –, ritkán viselkedtek keresetlenül vagy őszintén a
magánéletükben, sosem vetették le az álarcot, sosem lazítottak, sosem
rakták le a terhet otthon sem. Bármilyen bizonyíték ellenében képesek
voltak azt szajkózni, hogy ők igenis tökéletes világban élnek, és egy
idilli ország patyolat tiszta kormányát képviselik. A
diplomatafeleségek ajkát panasz nem hagyta el soha. A legsötétebb
Afrikában vagy Kelet-Európa borús napjaiban is ott álltak szilárdan,
mosolyogva férjük oldalán, eggyé forrva a nővéri összeesküvésben,
hogy minden a lehető legjobban van – valahogy úgy, ahogyan Maggie
anyjának generációja sem ismerte be soha, hogy a szülés bizony
fájdalommal jár. Vajon ő maga is olyan unalmas, mint a többiek,
merengett Maggie. Ezt nem tudhatta, azt viszont igen, hogy az elmúlt
huszonöt évben másnak mutatta magát, mint amilyen valójában volt.
Rájött, hogy Esmeralda személyében végre barátra lelt, igazi
bizalmasra. A munkaadó és az alkalmazott közötti fal lassan leomlott,
és amikor Maggie éppen nem jövendőbeli tettestársaival szőtte tovább
a konspiráció fonalát, kiültek egy padra a Boighese-kertbe, vagy
beültek egy kávézóba, és beszélgettek erről-arról – de főleg arról.
– A férfiak – magyarázta Esmeralda Maggie kezét paskolgatva –
nem olyanok, mint mi vagyunk. Nekik más az étvágyuk. Az biztos,
hogy a nagykövet úr imádta magát. Ebben véletlenül biztos vagyok.
És mennyit mulattak együtt! Biztosan emlékszik rá. Hallottam a
kacagását, amikor mentek fel a lépcsőn egy-egy vacsora után az
emeletre.
– Meglehet, de ha annyira imádott, és még meg is tudtam
nevettetni, miért kellett neki mégis annyi más nő?
– A férfiak – magyarázta Esmeralda – sosem nőnek fel. Vegyük az
én Luisomat. Soha nem tudott ellenállni egy szép pofikának, de
amikor a halálán volt, csak engem hívott. Fogta a kezemet, és
szorította az utolsó pillanatig.
– De én nem voltam Jeremy mellett, amikor meghalt…
– Biztos lehet benne, hogy ő azt szerette volna, ha maga van ott. Az
a Frau Morgenstern, Fatima mesélte nekem, unalmas egy némber volt,
chata, muito chata. – Esmeralda elnevette magát. – Gondolta ám,
hogy maga volt az az őrült halaskofa! Fatima mesélte, hogy be akarta
perelni magát, aztán rájött, hogy saját magából csinálna bolondot. El
sem tudja képzelni – folytatta nevetve –, hogy mekkora botrányt
okozott! A szomszédok kezdtek panaszkodni a szag miatt, és ki kellett
hívni a közegészségügyieket, hogy nézzék meg, mi történt odabent.
Fatima hetekig dörzsölte, mosta Frau Morgenstern ruháit és
szekrényeit, hogy kijöjjön belőlük a rohadt hal szaga, a cipőket meg
mind egy szálig ki kellett dobni! Az ebédlőben a szőnyeget is ki
kellett cserélni. Igen kényes, világos darab volt, a polipok jól
összetintázták. Az ebédlőasztal politúrja tejesen tönkrement. Frau
Morgenstern tajtékzott! A biztosító nem volt hajlandó fizetni, mert
betörésnek nyoma sem volt. És a ponty! Na, az szétrohadt, ahogy volt!
– Esmeralda műanyag kanalával kikapargatta a papírpohár aljáról a
pisztáciafagylaltot. – Maga nagyon huncut kislány, Dona Margarida!

Zoltán időnként telefonált, és helyzetjelentést adott, persze kódolva,

mintha legalábbis lehallgatnák a mobiljukat. – Asszonyom, holnap
húsz óra negyven percre megbeszéltem az ön által kért interjút
Matthew Ravennel.
Zoltán találta ki, hogy könyvkötő barátja, Matthew Raven –
magyarul Holló Mátyás – legyen. Maggie rájött, hogy ezzel Mátyás
király budai könyvtárára utalt. Matthew Raven műhelye Rómának az
egészségre ártalmasabb részén volt a Hotel d’Angleterre környékéhez
képest. Raven munkaidő után fogadta őket a pincéjében, ahol a
halvány neonfényben egy deszkaasztalnál ültette le a társaságot. Az
alacsony, idegrángásos, patkányszerű emberkének megnyerő modora
volt, és szinte levegőt sem véve hadarta a mondókáját, alig érthető
római dialektusban. Keze úgy repkedett a levegőben, hogy
gesztusaiból még Maggie is tudott olvasni. Gyakran húzott függőleges
vonalat a hüvelykujjával az arcán, és amikor hangsúlyozni akart
valamit, oldalról az orrát ütögette. Néhányszor a hüvelyk- és
mutatóujját dörzsölte össze, amiről Maggie tudta, hogy pénzt jelent.
Egyszer elmutogatta, hogy tűvel és cérnával bevarrja a száját, de ennél
sokkal ijesztőbb volt, amikor mutatóujját villámgyorsan keresztbe
húzta a nyakán, mintha elvágná, bár ezt a mozdulatot szerencsére
cinkos kacsintás követte. Amikor eljöttek a műhelyből, Maggie nem
érezte magát sokkal nyugodtabbnak, mint amikor odaértek.
Mivel Maggie-nek a várakozáson kívül más feladata nem volt, az időt
Esmeralda társaságában ütötte agyon. Róma utcáin csavarogtak, és
órákat töltöttek különböző áruházakban, amelyeket Esmeralda jobban
kedvelt a különálló kis boltoknál. Maggie elvitte újdonsült barátnéját a
Kolosszeumba, és a Trevi-kútba is bedobták a maguk pénzérméjét. –
Que lindo! – Milyen szép! – szuszogta elismerően Esmeralda,
kitartóan lépdelve Maggie nyomában. Kis trattoriákban ebédeltek a
Trastevere negyedben, ahová nyári estéken Jeremy-vel időnként ők is
ellátogattak annak idején, és ahol az emberek csoportokba verődve
hallgatták, amikor utcai zenészek kiálltak, és népszerű dalokat
énekeltek. Rómában Jeremy gyakrabban tudta együtt tölteni az estéit a
feleségével, mert csak a követségi titkárság vezetője volt, így bár
napközben sok volt a dolga, nem akadt annyi kötelező esti társasági
esemény, mint később. Jeremy megfogta Maggie kezét, amikor ő
csatlakozott a refrén éneklésében a többiekhez. – Nem vagyok benne
biztos, öreglány, hogy ez a te fülednek való. – Nem úgy, mint a
feleségének, Jeremy-nek fantasztikus nyelvérzéke volt, ami a karrierje
építésében óriási előnynek bizonyult. Az olaszoknak Dantét idézett, a
franciáknak Montesquieu-t, a németeknek Rilkét, ráadásul a
közepesnél jóval helyesebb kiejtéssel.

Maggie elvitte Esmeraldát egy helyes kis térre, egy csomó

kőteknőccel díszített kút szomszédságában lévő étterembe is – ez volt
Jeremy-vel a kedvencük. Maggie emlékezett néhány pincérre, de
közülük már egyet sem találtak ott, és mintha a dekoráció is
megváltozott volna. Kérdezősködött Giuseppe felől, de senki sem
tudta, mi lett vele. Ellátogattak a Campo del Fiorin lévő piacra is, ahol
Esmeralda boldogan kacsázott egyik árustól a másikig, ékes portugál
nyelven, nagy hangon dicsérte a kupacokban álló gombát, a pompás
kis salátákat, a római bárányt, amit, ha lehetősége lett volna rá,
boldogan főzött volna meg bécsi konyhájában. Együtt meglátogatták
Guinevere hajléktalanközpontját, ahol találkoztak néhány öreggel,
akik még emlékeztek Maggie-re és búcsúzóul egy borostás csókot
nyomtak a kezére.
 – Ebbe a levesbe kell még egy kis peperoncino, egy kis paprika –
figyelmeztette Esmeralda a fiatal bevándorló szakácsot a konyhában,
miközben egy kanállal a hatalmas üstökben rotyogó ételeket
kóstolgatta. – Na, most menj szépen, és moss kezet, mielőtt asztalhoz
ülnél – zavarta ki Ginót, aki a nappalokat egy híd alatt töltötte, és aki
mindenki meglepetésére alázatosan a mosdó felé indult.
December elején megnyílt a Piazza Navonán a karácsonyi vásár,
amitől Esmeralda el volt ragadtatva. Visongott gyönyörűségében, és
tapsolt, mint egy gyerek, amikor meglátta a sok pazarul díszített
betlehemi jászolt az apró pásztorfigurákkal, a csörgedező
patakocskákon a kis malmokat és a háttérben a rózsaszín
naplementéket.

Egy csípős hideg napon, amikor már majd’ három hete voltak
Rómában, épp a Forum Romanumon andalogtak, amikor Esmeralda
minden figyelmeztetés nélkül, egyszer csak lehuppant egy kőoszlop
maradványára. Az oszlopoknak, amelyek közt valaha az ókori Róma
tógába öltözött szenátorai vitáztak, most Esmeralda ülepének súlyával
kellett megbirkózniuk. Az asszony előhalászott egy csomag mentolos
cukorkát nagy kézitáskájának mélyéről, és Maggie felé nyújtott egy
szemet.
– Tudja, azon gondolkodtam – szólalt meg –, lehet, hogy itt az ideje
elásni a… a… a kardot.
Maggie döbbenten forgatta szájában a cukorkát.
– Itt az idő, hogy maga mögött tudja a múltat – magyarázta
Esmeralda –, és továbblépjen. Maga csinos, vonzó asszony, ráadásul
ezzel az új holmival – tetőtől talpig végigmérte Maggie-t – hamar
találna valakit, aki úgy szereti, ahogy megérdemli.
Maggie megrázta a fejét.
– Dehogynem, higgye el! El kell már felejteni a nagykövet úr kis
kilengéseit – Esmeralda keresztet vetett, és megcsókolta az ujjait –, és
megbocsátani. Elég a vendettából! – Felállt és leporolta a hátsóját.
– Ezt maga nem értheti – válaszolta Maggie. – Ha akkor jövök rá a
dolgokra, amikor még él, megbeszélhettük volna. Toporzékolhattam
volna, ordíthattam volna vele, talán még pofon is ütöm, és
magyarázatot adhatott volna, vagy legalábbis megpróbálhatta volna
indokolni. De mivel ezt már nem tehetem, a békémet sem lelhetem
meg. És ez annyira igazságtalan!
Eszébe jutott, hányszor látta együtt Arabellát és Jeremy-t,
miközben fogalma sem volt semmiről. Hányszor beszélgetett
Arabellával különböző követségi fogadásokon az Asquith-i Szűz
Mária Leányiskoláról, s olyan közel hajoltak egymáshoz – Arabella
jóval magasabb volt nála –, hogy szinte a fejük is összeért. Eszébe
jutott, amikor Jeremy cikkeket olvasott fel neki az Economistból,
amelyben egész bekezdések voltak aláhúzva. Akkor azt hitte, a
titkárnője szemlézte neki a sajtót, de most már ebben sem volt annyira
biztos. Arabella néha otthon hívta őket telefonon. Miért ne tette volna?
Végtére is barátok voltak.
– Szervusz, beszélhetnék Jeremy-vel? – kérdezte. – Egy kis gond
támadt az iskolában, és a tanácsát szeretném kérni.
És ha Jeremy éppen nem volt otthon, Maggie szépen átadta, hogy
Arabella kereste, annyira feltétel nélkül bízott a férjében. Milyen
hülye is volt. Lehet, hogy Jeremy azt is elárulta Arabellának, hogy a
feleségével soha nem beszélnek azokról a „komoly” témákról, amikről
ők, és ettől aztán Arabella jogosan tekintette Maggie-t intellektuálisan
alsóbbrendűnek. Na nem, ebből elég!
A két nő a kijárat felé indult a Forum Romanumon. – De gondoljon
csak bele – szólalt meg Esmeralda –, sosem tudta meg, nem is sejtette.
Boldog éveket töltöttek együtt. Mérlegelje, mi szól ellene és mi
mellette.
Az érvek és az ellenérvek jó ismerősei voltak Maggie-nek.
– Nem tudok beletörődni – válaszolta. – Ezek a nők ellopták az
életemet!

Advent első vasárnapja volt, több mint egy hónappal Rómába

érkezésük után, és Esmeralda mindenképp templomba akart menni.
Betuszkolta Maggie-t a Szent Péter-székesegyház egyik padsorába,
aminek következtében az ott ülők szinte felkenődtek a támlára, hogy
Esmeralda a maga terebélyes testével eloldalazhasson előttük. Maggie
a fejét hátra hajtva bámulta a hatalmas boltozatot, a különböző színű
márványoszlopok sorát, a rengeteg stukkót és aranyozott cirádát, a
színpompás freskókat. Az egész egy monumentális desszertre
emlékeztette, amelyet anyja csak úgy írt volna le: „pazar”. A díszes
kupolákat tartó oszlopok olyanok, mint megannyi cukorhenger, a
stukkók, mint a torta tetején a hab, a szoborfülkék zöld erezete, mint a
gyerekkorában az iskolából hazafelé menet az édességboltban vett
réteges nyalóka.
Maggie az anglikán egyház kebelébe tartozott, bár anyja a vallást
inkább a tisztesség kirakatának tekintette, mint hitnek. A pápisták
természetesen mások. Mint emberekkel, persze semmi gond nincs
velük, de azért folyton éreztették Maggie-vel, hogy különböznek
egymástól. Maggie anyja mindig is fontosnak tartotta, hogy az
emberek olyan csoportjához tartozzon, amelynek tagjai
hasonlóképpen gondolkodnak, és tudják, mi a helyes. Maggie a falu
templomába járt vasárnapi iskolába, és az évenkénti aratási
ünnepségen mindig segített anyjának és barátnőinek feldíszíteni az
oltárt. Kislánykorában minden este az ágy mellett térdelve mondta az
imát: „S ha többé fel nem ébredek, Az Úr vegye el lelkemet.” És
minden este, a takarót a feje búbjáig felhúzva, hozzátette a maga kis
utószavát: „De kérlek, azért ne hagyd még, hogy meghaljak, Uram!”
Később Jeremy állomáshelyein is az anglikán egyház szertartásain
vettek részt, bár Budapesten nemigen tartottak ilyet, mivel lelkész
csak Bécsben volt, és évente csupán két-három alkalommal jött át.
Mindig az első padsorban ültek, ahogy illett, és Jeremy zengő
baritonján együtt énekelte a többiekkel a zsoltárt. Maggie a karácsonyi
éneklésben vett részt. „Egy tiszta, fényes éjszakán csendült az ősi dal”
– csicseregte a többiekkel, bár lelkesedése inkább a zenének szólt,
mint az egész ceremónia jelentőségének. Maggie mindig úgy vélte, a
karácsonyt legjobban a gyerekek élvezik, neki és Jeremy-nek nem
jelentett mást, mint még egy kötelességet, amelynek keretében Nagy-
Britannia és a Brit Nemzetközösség jókívánságait kellett
tolmácsolniuk mindenkinek.
A Szent Péter-székesegyház egészen más volt. Maggie elnézte
Esmeraldát, aki feszült figyelemmel, tátott szájjal ült mellette, és
bámulta a gyertyafénytől ragyogó főoltár körül szorgoskodó papok
csillogó seregét. A muzsika ünnepélyes és magával ragadó volt – nem
úgy, mint az anglikán egyház vidám közös éneklésének hangulata –,
ahogy egyre erőteljesebben hömpölygött, terebélyesedett, mialatt az
illatos tömjénfüst felhőcskéi a fejük felett tornyosuló hatalmas kupola
félé kúsztak. Maggie ugyan nevetségesen dagályosnak tartotta az
egészet, ám ennek ellenére emelkedett és átszellemült hangulatba
került. Jeremy halála óta először érezte, hogy enyhül a szívére
nehezedő tompa nyomás. Egy pillanatra megfeledkezett arról, miért is
jött Rómába, és elmélázott, noha csak másodpercekre, az
örökkévalóság rejtélyén.
Miközben kiléptek a templomból a téli napsütésbe, Esmeralda
megszorította Maggie karját. – Mondtam egy imát a nagykövet úrért –
közölte.
– Azt hiszem, én is – mondta Maggie. – Ez a szertartás nem
ugyanolyan, mint amilyeneken Angliában vettünk részt.
– Dona Margarida – magyarázta Esmeralda, miközben igyekeztek
kijutni a tömegből ez is csak olyan, mint egy követségi fogadás. Egyik
követség többet ad a külsőségekre, a másik kevesebbet. De a végén
mindegyik egyetlen dologról szól: egy megbecsült vendég
fogadásáról.

Ahogy közeledett az Asquith-i Szűz Mária Leányiskola évi

ünnepségének napja, Maggie egyre idegesebben várta a könyveket.
Ám épp mielőtt istenigazában elfogta volna a pánik, az amazon.com
kifogástalanul leszállította a megrendelt árut, amely egy Esmeraldával
tett újabb római kalandozás után ott várt rájuk nagy halomban a
fogadópultnál.
Esmeralda felment a szobájukba, és lepihent, Maggie pedig éppen
az egyik kartondobozt tanulmányozta, amikor valami kavarodás
támadt a háta mögött – újságpapír zörrent, porcelán csörrent, mintha
valaki felborított volna egy kávéscsészét, és egy sor nehezebb tárgy is
puffant. Maggie megfordult, és már hallotta is az ismerős hangot.
– Na, végre! – kiáltotta Luc a maga által okozott csatatér kellős
közepéről, és már szökellt is Maggie felé. – Már azt hittem, sosem ér
haza! Néhány óra múlva a fiamért kell mennem a nyelviskola elé.
Maggie azon kapta magát, hogy nagyon megörült Lucnek.
– Áhá – mutatott Luc a dobozhalomra –, export-import!
 – Hát, igen… – Maggie visszakísérte Lucöt az asztalához, és
takarítani kezdte a kávés baleset nyomait, felkapkodta a széthullott Le
Monde lapjait.
– Remélem, nem zavarom – mondta Luc, hirtelen kijózanodva,
mintha nem volna biztos abban, hogy Maggie örül neki. – Maga az
egyetlen itt Rómában, akivel volt kedvem találkozni, és abban
reménykedtem, hogy együtt ebédelhetünk.
– Lefegyvérzően kisfiúsnak hatott, ahogy beletúrt rakoncátlan
tincseibe, miközben esdekelve nézett Maggie-re. – Természetesen úgy
értem, ha nincs más programja.
Maggie-nek véletlenül nem volt más programja. Egy pillanatra
eltűnődött azon, vajon egy idegen férfi ebédmeghívását elfogadni
„méltóságon aluli”-e, ahogy anyja mondta volna, de azonnal el is
vetette a gondolatot. Elvégre Lucöt már nem lehet idegennek nevezni:
ő olyan típus, akiről már az első találkozáskor is azt gondolja az
ember, hogy világéletében ismerte. Végtére is éppen ő ecsetelte
Geoffreynek és Camillának, hogy Luc fütyül a formaságokra! Hát
akkor az új Maggie is fütyül rájuk. Luc oldalán kilépett a Hotel
d’Angleterre-ből a városba, amelyet mintha ígéret-csillámokkal
szórtak volna tele a télies napsugarak.
Luc a gettóba vitte el Maggie-t, mert gusztusa támadt egy kis
carciofi alla giudeatz, zsidó módra készített, sült articsókára.
– Tudja – mesélte Luc, miközben Maggie a szűk macskaköves
utcákon kopogott mellette magas sarkú cipőjében –, a nagymamám
zsidó volt. Sosem felejtem el, hogy amikor elmentünk hozzá
látogatóba Neuillybe, mindig zsidó ételeket főzött nekünk. Micsoda
sóletet csinált! Péntekenként gyertyát gyújtott, és mindannyian
imádkoztunk. Engem persze katolikusnak neveltek a szüleim.
Maggie, aki Ledburyben nevelkedett, nemigen érintkezett
zsidókkal. Ott volt Mr. Ross, a szabó a főutca végén, de Maggie csak
onnan tudta, hogy más, mint a többiek, hogy amikor elmentek az
üzlete előtt, anyja odasúgta neki: „Ők zsidók, tudod.”
Luc és Maggie egy kis trattoriába tértek be. Maggie úgy érezte,
hogy világéletében ismerte ezt a nagydarab, gyűrött figurát, aki ott ül
vele szemben, gesztikulál és nevet, és láthatóan élvez minden korty
bort. Teljességgel ellazult a társaságában, mintha többé nem kellene se
tettetni, se meggyőzni a másikat bármiről, és úgy tűnt, Luc is olyannak
kedveli őt, amilyen – feltétel nélkül elfogadja tökéletlenségét, mint
bája szerves részét.
Kiderült, az articsókának még nincs szezonja, ezért helyette Luc
grillezett gombát javasolt. – Remek gombász vagyok – mondta, és
mindjárt látszott, hogy elszégyelli magát, mint amikor a díjnyertes
kocájáról mesélt. – Már gyerekkoromban könnyen kiszúrtam a
fatörzsek gyökerei közt bujkáló apró chanterelle gombát – nagyon
visszahúzódó ám a chanterelle –, de én BUMM! – a szomszédos
asztalnál ülő amerikai pár riadtan nézett feléjük –, már le is csaptam
rá!
Mire elköltötték az ebédet, Luc már késésben volt a fiával esedékes
találkozóról, ezért Maggie-t beültette egy taxiba, és a sofőrnek
háromszor is elmagyarázta, hová vigye utasát. Lapáttenyerét
benyújtotta az ablakon, és megszorította Maggie karját. – A bientôt –
köszönt el. – A mielőbbi viszontlátásra.

Aznap délután Maggie is leintett egy taxit, és a csomagtartóba tuszkolt

dobozokkal elindult szokásos találkozóhelyükre, a Via Cavouron lévő
bárba.
Zoltán komoly képpel közölte: – Minden a terv szerint halad,
asszonyom. Amit most csinálok, ezerszer jobb, mint bármi, amit eddig
véghez vittem.
Simona is magabiztos nemtörődömséggel vetette hátra sárga
tincseit. Ő könnyen vette az életet; szinte mindenen tudott nevetni,
függetlenül attól, hogy vicces-e vagy sem. És nem csak a kusza
fogaival vagy a csillogó barna szemével nevetett – amikor ő kacagott,
mindene nevetett: a válla, rövidke, mozgékony ujtjai, még a hegyes
orrú cowboycsizmába bújtatott lába is. Maggie-t az ő bosszúálló
angyaluknak nevezte, és jól oldalba bökdöste. – Ezt a kódnevet adtuk
magának! – mondta és nevetett. – Odanézzen! – szólt pergő római
ritmusával. – Szerzett egy hódolót! Úgy nézem, hogy tetszik a
pasasnak. – Ezzel egy sarokasztalnál ülő köpcös férfira mutatott,
akinek a megjelenése arra vallott, hogy napjai nagy részét egy kamion
volánja mögött tölti.
 Zoltán megrovó tekintettel próbálta jobb belátásra bírni Simonát –
persze sikertelenül.
– Nézze, mosolyog! – mondta Simona. És valóban, a férfi letette
kávéscsészéjét és Maggie-re nézett, elképesztően visszataszító
vigyorral.
Simona minden jel szerint nagyon kedvelte Zoltánt. Bár az elmúlt
években rendszertelenül találkoztak, kapcsolatuk szilárd maradt.
Simona elmesélte Maggie-nek, hogy férjnél volt, de a figlio diputtana,
a kurafi több mint tíz éve elhagyta egy másik nőért, ezért ő egyedül
nevelte fel a fiát. A gyerek ma már húszéves, műszerészsegéd, és a
barátnőjével lakik Róma külvárosában. Ezért aztán – itt Simona
megszorította Zoltán karját – ő követheti Zoltánt, bárhová is megy
ezután.
– Köszönöm mindkettejüknek – mondta Maggie, miután minden
csomagot beszuszakoltak Simona Fiatjába. – Hétfőn találkozunk a
ruhapróbán!
Maggie rájött, hogy a Párizsban beszerzett ruhatárában egyetlen
megfelelő darab sincs az Asquith-i Szűz Mária Leányiskolába való
betöréshez. Ezért farmert és edzőcipőt vásárolt – ilyen holmit utoljára
tizenévesen hordott. A tükörben tanulmányozta, hogyan mutat az új
szerelésében, és villámcsapásként érte a felismerés, tulajdonképpen
milyen hihetetlenül abszurd a terve. Talán Camillának és Geoffreynek
igaza van, és valóban kezd becsavarodni.
Ezen a hétfőn, ahogyan eltervezték, Zoltán és Simona elmentek érte
a szállodába, hogy elkísérjék a „célponthoz”, ahogyan Zoltán nevezte,
hogy teljesítsék a – szintén Zoltánnak köszönhető elnevezéssel –,
„felderítő küldetést”. Simona bátyja is velük tartott, aki az akcióban –
ehhez Zoltán ragaszkodott – „Terminátor” fedőnéven szerepelt.
– Na most, asszonyom – kezdte Zoltán ellentmondást nem tűrő
hangon a Maggie-nek szóló utasítást –, maga itt helyezkedik el, ennek
a két utcának a sarkán. Ha meglát egy rendőrautót, vagy bármi más
gyanúsat, hármat füttyent.
– De én nem tudok fütyülni – tiltakozott Maggie.
– Majd szerzek magának egy sípot – válaszolta Zoltán.
Arról is beszámolt, hogy az időjárás-előrejelzés remek időt jósolt
az ünnepély előtti éjszakára. Felhős lesz az ég, tehát holdfény sem
lesz, viszont eső nem valószínű. Megkérte Maggie-t, hogy lehetőleg
tömegközlekedéssel menjen a helyszínre, hogy senki ne emlékezzen
rá, amint a szálloda előtt beszáll egy autóba, vagy, hogy taxiból száll
ki, amikor megérkezik. A találkozót huszonegy órára beszélték meg.
Maggie gyors fejszámolás után megkérdezte: – Nem lesz kicsit
korán a kilenc óra?
– Nem – felelte Zoltán –, már sötét lesz, és mindenki az Európa-
bajnokságot fogja nézni a tévében. – Zoltán figyelme láthatólag
mindenre kiterjedt.

Huszonegy órakor tehát Maggie elhelyezkedett az utca sarkán,

kezében a síppal. Összeesküvő társai az iskola kertjében lapultak,
Simona a sarkon túl várakozott a „menekülőjárműben”, amelynek
ilyetén elnevezéséhez szintén Zoltán ragaszkodott. Bár már valóban
sötét volt, minden ablakból fény szűrődött az utcára, némelyikben tévé
villódzása látszott – hát persze, a focimeccs! A foci volt az olaszok
nemzeti őrülete. Ez a sport nem állt közel Maggie szívéhez, Jeremy
pedig egyenesen proli sportnak bélyegezte.
Maggie-nek kedve lett volna legalább egyszer belefújni a sípjába,
hogy egyáltalán működik-e, de ehhez már késő volt. Nem Humphrey
Bogart volt az, aki Lauren Bacallnak sípot adott, hogy csak fújjon
bele, ha oda akarja hívni? Milyen csodálatos lenne, ha ő most
belefújna, és a sarkon egyszer csak befordulna Luc, és közeledne
feléje azzal a kirobbanó energiával és lelkesedéssel, amit az ő életébe
is becsempészett mostanában! Vajon mit szólna a mostani csínyhez? –
töprengett Maggie. Afelől kétsége sem volt, hogy Jeremy mit szólna
hozzá.
Maggie annyira idegesen ácsorgott a sarkon ácsingózva, hogy még
a levegőt is kapkodva szedte. Jaj, bárcsak vége lenne már! Tompa
puffanásokat hallott valahonnan a háta mögül, és megpróbált átlátni a
sötétségen, s megtudni, mi történik az iskola előtti részen. A
lámpaoszlop fénye a tolóablak üvegén tükröződött, sötét árnyak
mozogtak fel-alá. Újabb puffanások.
– Vár valakire? – kérdezte egy hang közvetlenül mellette. Csak
nagyon nehezen sikerült egy sikolyt elfojtania. Alacsony, keszeg
emberke állt tőle vagy két lépésre, és tetőtől talpig végigmérte.
 – Öö… igen, a férjemet várom.
– Nem szabadna magát egyedül hagynia egy ilyen éjszakán –
fixírozta tovább az idegen. – Maga nem olasz, ugye?
– Nem – felelte Maggie rémülten. Fogalma sem volt, hogyan
szabadulhatna meg a pasastól. – A férjem épp a kocsiért ment,
kórházba kell vinnie – nyögte ki végül. – Lázam van.
A keszeg emberke érdeklődése mintha megcsappant volna.
– Lehet, hogy… – Maggie nem ismerte a „mumpsz” szót olaszul,
ezért kezét az álla elé téve felfújta a pofazacskóit. – Talán a fiamtól
kaptam el. – Tudta, hogy a férfiak rettegnek a mumpsztól.
– Oreahioni, mamma mia! Buona notte. Fültőmirigy! Szűzanyám!
Jó éjszakát. – Ezzel a keszeg férfi elsomfordált.
Újabb puffanások.
– Asszonyom! – Kétségbeesett suttogás hallatszott a kerítés mögül.
– Jöjjön, segítsen! – Zoltán egy óriási csomagot adott át a kerítés
fölött, majd visszarohant a következőért.
Ahogy Maggie megragadta a zsákot, meglátta Simona bátyját,
amint épp az egyik földszinti ablakon hajol ki, Arabella irodájából.
– Fogja! – nyögte Zoltán. – Az őrök hét perc múlva megint
ideérnek!
Maggie háta mögött felbőgött egy autó motorja. Amint egy újabb
csomagért nyúlt, fémes, reszelős hangot hallott, majd csörgést, végül
az autó elnémult.
Tekintete találkozott Zoltánéval a kerítés fölött. – Ez Simona –
mondta Zoltán. – Sosem tudott rendesen vezetni.
A kis Fiat rángatózva, hörögve állt a járdaszegély mellett. Maggie
odafutott. – Hadd próbáljam meg én! – kérte. Miután sikerült Simonát
kiimádkozni az autóból, behuppant a vezetőülésbe, és megpróbált a –
rémületére a jobbján található – kuplunggal zöld ágra vergődni. Az
autó végül hármat ugrott, majd vonakodva életre kelt.
Zoltán egy pillanat alatt az autó hátuljánál termett, felrántotta a
csomagtartó tetejét, és elkezdte bedobálni a csomagokat. – Bármelyik
percben itt lehetnek – hörögte. Az utolsót lökte be éppen a
csomagtartóba, amikor a csomag szétszakadt, és a könyvek az útszéli
csatornába hullottak. Simona és a bátyja máris odarohantak, hogy
összeszedjék őket, amikor az utca végén reflektorfény villant. – Az
őrök! – süvítette Zoltán, és bevágódott az autóba.
 Maggie lassan elhúzott a járda mellől, Simona és a bátyja pedig
hátramaradtak. Igaz, hogy Maggie halálra volt rémülve, de még ebben
az állapotban is tudta, hogy nem szabad száguldania. Épp akkor
fordult be a sarkon, amikor egy lassan guruló autó az iskola elé ért. A
két egyenruhás figura az első ülésről a sötét épületet vizslatta.
Hátrafordulva még látta, hogy az autó lefékez. Megálltak,
megkérdezték, mit csinál ott Simona és a bátyja, akik próbáltak
ártatlan kószálóknak tűnni, és véletlenül éppen ezt a csendes római
utcát választották esti programjukhoz. Ebben a pillanatban ordítás
hasított a levegőbe a környék minden világos ablakából, majd az
egész éjszaka egyetlen nagy zajtengerré változott.
– Gólt lőttek az olaszok – magyarázta Zoltán. – Most már biztos
nem fognak Simonával foglalkozni. Mehetünk. – Ezzel rácsapott a
műszerfalra, Maggie pedig nem tehetett mást, mint hogy szépen
elindul a rakomány elcsent könyvvel, sorsára hagyva Simonát és a
Terminátort.

Simona természetesen felnőtt a feladathoz, és erről harsogó jókedvvel

és igen hosszan be is számolt összejövetelükön a szokásos bárban.
Egy kuncsaftját éppen szobára vivő örömlánynak adta ki magát.
Riszált egyet a popóján, ahogyan ő fogalmazott, és egyáltalán olyan
meggyőző volt, jelentette ki büszkén, hogy az őrök szó nélkül
továbbálltak.
Maggie még akkor sem tért magához. Ennyire botrányosan
törvénybe ütköző dolgot még életében nem művelt, szinte el sem
akarta hinni, hogy ilyesmi telt ki tőle, aki sosem csalt egyetlen
vizsgáján sem, és még a buszon sem bliccelt soha! Ráadásul majdnem
rajta is kapták! Átvillant az agyán, vajon az ismerősei, Hilary
Mackintosh, Shirley, Geoffrey és Camilla és Elizabeth Fairchild
hogyan reagálnának a hírre, hogy Jeremy feleségét letartóztatták, mert
betört az Asquith-i Szűz Mária Leányiskolába?!
– Szerintem meg tudna most inni egy pohárkával – mondta Zoltán.
Egy sötét színű és riasztóan erősnek tűnő itallal tért vissza. –
Huszárkoktél – jelentette ki büszkén. – Igya meg, jót fog tenni!
 Maggie érezte, hogy fagyos tagjaiba visszakúszik a melegség.
Elővette a sípját és belefújt. Persze senki nem jött, de a bárban
mindenki feléjük fordult, és néhányan még mosolyogtak is. Eszükbe
sem jutott, hogy nem komplett – elvégre Olaszország megnyerte a
meccset!
Zoltán, Simona és a bátyja részletesen megtárgyalták az akció
további menetét. Eldöntötték, hogy kora reggel elmennek a
könyvkötőhöz, és Maggie nélkül mennek vissza az iskolába,
méghozzá az őrség utolsó, öt harmincas köre után.
Még utóljára átvették az egész tervet, majd visszafuvarozták
Maggie-t a szállodájába. Ahogy a párnára tette a fejét, nyugtalan
álomba merült: lovagló huszárokat látott, akik vörös csákójukat hónuk
alá csapva azt ismételgették: „Jó reggelt, parasztok!”. Hajnalban vörös
szemmel, sikoltva ébredt. A huszárok sípoló carabinierivé változtak.
– Dona Margarida! – búgta mellette a mély álmából felriasztott
Esmeralda. – Semmi baj, minden rendben lesz.
Maggie csak feküdt, és maga elé képzelte a jelenetet, a nyitott
tolóablakot, a kerítés felett átadott, majd az Arabella irodájába beadott
zsákokat. És mi lesz, ha Simona most sem tudja beindítani az autót?

A végén Maggie későn ébredt, és alaposan össze kellett kapnia magát,

hogy ne késsen el az ünnepélyről, amelyre a legdögösebb párizsi
kollekcióját vette fel. Az angol lányok szülei közül ismert egyet-
kettőt. Kecsesen bólintott, ahányszor csak biztosították afelől, hogy
mennyire lesújtotta őket Jeremy halálhíre. Jó néhányan megdicsérték,
milyen jól néz ki, és sokukon látszott, hogy őszintén örülnek a
viszontlátásnak, de Maggie nem tudott figyelni, csak úgy zakatolt az
agya. Zoltán kikapcsolta a mobiltelefonját – Simonával együtt minden
bizonnyal be akarják hozni az alvás terén fellépett lemaradásukat, így
azt sem tudhatta meg, hogyan fejeződött be az este elkezdett akció.
Ideges volt. A hátsó sorban keresett egy széket, leült, és
moccanatlanul maga elé meredve várta a fejleményeket. Tőle jobbra
is, balra is elegánsan öltözött családtagok igyekeztek helyet találni,
gyakran a nagymama, az öcsi vagy éppen a hugi kíséretében.
 A mellette ülő hölgy legyezőt vett elő, és Maggie-re mosolygott. –
Az ön lánya is idejár? – érdeklődött.
Maggie-nek összerándult a gyomra, mint mindig, ha füllentenie
kellett, de hősiesen azt válaszolta, hogy az unokahúgai esetleg a
következő évben itt fognak tanulni.
– Ó, majd meglátja, imádni fogják – mondta a hölgy, miközben
vadul legyezte magát. – A mi Mathilde-unk mindig alig várja, hogy
vége legyen a szünetnek!
Mi van akkor – gondolta Maggie –, ha valami baj történt? Mi van,
ha időközben valaki rájött?
Az ünnepélyen kezdetben minden olajozottan ment. Az olasz
kormány egy prominens köztisztviselőnője lelkesítő beszédet tartott.
Mennyi lehetőség vár már a nőkre, a világnak nagy szüksége van
rájuk, meg arra, hogy ők is vezető pozícióba kerüljenek, céget
vezessenek, és – itt látványosan a pódiumon mellette ülő Arabella felé
fordult – hogy tanítsanak.
Az iskolazenekar tagjai felmasíroztak a színpadra, majd székek
huzigálása és sustorgás közepette félkört alkotva leültek, és lármás
hangolásba kezdtek. A zenetanár, egy sápadt fiatalember, a milánói
Scalában érezte magát lobogó frakkjával és homlokába lógó hajával.
A zenekar egy Monteverdi-műre emlékeztető produkciót adott elő,
ügyetlenül, majd színlelt vonakodást követően, a tapsorkán után egy
Schubert-nyitányt is hozzácsaptak. Ibn Daoud sejk lányai pas de deux-
t lejtettek, amit lelkes tapssal jutalmazott az első sorban helyet foglaló,
láthatóan Dubaiból érkezett nagyobb delegáció.
Végül Arabella Stuart Watson emelkedett szólásra, hogy elmondja
szokásos felemelő beszédét, amelyben kiemelt helyet kapott a szűzies
erény és a család értéke. Tengerészkék kosztümöt és fehér blúzt viselt,
a haja kontyban – róla lehetett volna megmintázni az Igazgatónő
szobrát. A mögöttünk lévő időszak, mondta, a szokásosnál is
sikeresebb volt, mivel az iskola tizenkét diákot küldhet különböző
egyetemekre, és a hokicsapat is sorozatos győzelmeket aratott. Az
intézmény immár tizenhárom nemzetiséggel büszkélkedhet – itt
ragyogó mosollyal az első sorra nézett –, ezért úgy tekint az iskolára,
mintha az az ENSZ lenne kicsiben.
Majd közölte, szeretné a leányokat egyesével az emelvényre
szólítani, hogy átvegyék jutalmukat. Az asztalon lévő nagy
könyvtoronyról leemelte a legfelsőt, és máris hívta az első díjazottat: –
Isabelle Devereux.
Egy göndör hajú, égő arcú kislány lépett fel szégyenlősen a
pódiumra. – Az alapfokú matematikában elért kiemelkedő
teljesítményért – folytatta Arabella. A kislány bókolt az igazgatónő
előtt, majd hóna alatt a könyvvel visszasietett a helyére.
– Magdalene Goodson… Petronella von Heinrich…
Az ünnepség egy darabig rendben zajlott, mivel sem a gyerekek,
sem szüleik nem lapoztak tovább a könyv előzéklapjánál, ahol a
tanuló neve szerepelt. Végül a Maggie előtti sorban az egyik
megjutalmazottnak a kisöccse, aki már unta a banánt, és jobb dolga
nem akadt, belelapozott nővére könyvébe.
– Fú, anya, ezt nézd! – suttogta rekedten az édesanyjának.
Elkerekedett szemmel bámult egy tusrajzot, amely nem sokat bízott a
fantáziára.
Maggie látta, amint a nő kikapja fia kezéből a könyvet és valamit
férje fülébe súg.
Ezután egyik sor a másik után kezdett morajlani. A moraj egyre
hangosabb lett. A Maggie másik oldalán ülő szülők dühösen
pusmogtak egymással olyan nyelven, amit Maggie nem ismert fel.
Egy kis idő elteltével felálltak, összeszedték a cókmókjukat és
kivonultak.
– Alors là! Nahát! – kommentálta a látottakat hangosan a legyezős
hölgy. Talpra ugrott, és átgázolva Maggie lábán a sor vége felé indult,
nyomában Mathilde, és egy turbános férfi, feltehetőleg a hölgy férje.
Többen követték a példájukat.
Arabella eközben teljes gőzzel mondta záróbeszédét: – … és
mindenekfelett büszke vagyok arra – zengte –, hogy leányainkat
felvérteztük a sok alattomos veszély ellen, amely ma a fiatalságot
fenyegeti. Tisztában vannak azzal, mit érnek, és úgy lépnek ki
iskolánk kapuin, mint az erény katonái, akik a dekadencia és a
kicsapongás erői ellen indulnak csatába… – Arabella csak ekkor vette
észre, hogy egyre többen indulnak a kijárat felé. Hangja elcsuklott,
most az egyszer fogalma sem volt róla, hogyan tovább, ezért úgy
döntött, gyorsan befejezi beszédét. – Ezzel szeretném is megköszönni,
hogy ma eljöttek, és reméljük, a következő ünnepélyen ismét
találkozunk.
 – Azt majd meglátjuk – szólt oda egy vörös arcú férfi, aki szintén
az ajtóhoz igyekezett.
Arabella az előcsarnok ajtaja felé sietett, amelynek mindkét
szárnyát kitárták, hogy képes legyen megküzdeni a tömeges
kivonulással. Egy papi gallért viselő izgatott férfi Arabella kezébe
lökte a Kisasszonyok egy példányát. Arabella zavarában addig
lapozott, amíg a címlaphoz nem ért: – Káma Szútra – olvasta. – Képes
bevezető a Kelet szerelmi művészetébe.
Egy olasz nő tört angolsággal rikácsolt, miközben ököllel ütötte
lánya szattyánbőr kötésű jutalomkönyvét. – Eine Schande! Szégyen! –
háborgott egy elegáns úr, talán éppen Theodora apja. Utolsóként a
dubai delegáció távozott zárt alakulatban. Tekintetre sem méltatták
Arabellát, aki ott maradt egyedül a kebeléhez szorított könyvvel, és
nehezen lélegzett – látszott, hogy sokkos állapotban van.
Maggie odalépett hozzá, és megpaskolta a karját. – Nem is
említetted, hogy a szexuális felvilágosítás is a tananyag része nálatok
– mondta, és emlékezetébe idézve Matthew Ravent, hüvelykujjával
függőleges vonalat húzott lefelé az arcán. – Jeremy unokahúgai el
lesznek ragadtatva. – Mielőtt távozott volna, még megkísérelte
utánozni a könyvkötő pajzán kacsintását.

Elhatározták, hogy ebéddel ünnepelnek, méghozzá egy Róma közeli

étteremben, amelyet Zoltán ajánlott, a Castelli Romaniban. Simona a
bátyjával és a könyvkötővel érkezett, aki megállás nélkül beszélt, és
olyan trágár vicceket mesélt különleges római dialektusában, amikről
Maggie csak sejtette, hogy miről szólnak. Esmeralda is elemében volt,
sírt, nevetett, és össze-vissza ölelgetett mindenkit. Óriási mennyiségű
ételt pusztítottak el, és az eléjük rakott nagy tál báránysült is
pillanatok alatt elfogyott. Simona a finom bárányborda fogyasztása
közben nagy cuppantásokkal nyalta le a zsírt mind a tíz ujjáról, és úgy
tűnt, még Zoltán is elégedett a kínálattal. Vastag falú, literes
kancsókban tették eléjük a hús, aranyszínű bort, és az ebéd sehogy
sem akart véget érni. Egy vándor muzsikus jött az asztalukhoz,
kezében tangóharmonika, a könyvkötő pedig vezérénekesként elöl járt
a dalolásban, ami rendszerint trágár nevetésbe torkollott. Több
pohárköszöntő is elhangzott.
– Bosszúálló angyalunkra, Meggííre! – kiáltotta Simona.
– Hasta la vista, bébi! Viszontlátásra! – dörrent a Terminátor, aki
levetette zakóját, karján kék tetoválások virítottak.
– Viva Meggíí!
– Viva Meggíí, viva Meggíí!
Kitörő jókedvük nem maradt észrevétlen a szomszédos asztaloknál
ülők számára sem. – Viva Meggíí! – emelték rájuk sötétsárga borral
teli poharukat vadidegenek is, kipirult arccal mosolyogtak Maggie-re.
Ezután a csapat tagjai sorra beszámoltak az akció fázisairól.
Elmesélték, hogyan kapcsolták ki a riasztót, hogyan szakította el a
nadrágját Simona bátyja, miközben átmászott a kapun, és hogyan
szakadt ki a zsák. Ezután jöttek az őrök, és Simona eljátszotta, hogy a
bátyja a kuncsaftja, aki viszont kétségbeesetten igyekezett palástolni a
nadrágján keletkezett lyukat. Arról is tájékoztatták Maggie-t, hogyan
mentek vissza másnap kora reggel. Elmondták, hogy egy pillanatra
megfagyott ereikben a vér, amikor azt hitték, az őrjárat közelít, pedig
még nem fejezték be a pakolást, de szerencsére kiderült, hogy csak
egy csapat részeg kamasz tántorog hazafelé a diszkóból. Ezután
Zoltán elhasalt egy padban, óriásit puffant, mire a szemben lévő
házban felkapcsolták a villanyt. Most már fetrengtek a nevetéstől, ha
csak eszükbejutott az egész, főleg az, amikor a menekülőjárműhöz
érve Zoltán nem találta a slusszkulcsot. Visszatekintve az akció
egetverően mulatságosnak tűnt.
Ekkor a könyvkötő vette át a szót. Egész éjjel fent volt, hogy a
Kisasszonyok at kicserélje a Káma Szútrá ra. Kezét végighúzta a
homlokán, majd többször erőteljesen lerázta, mintha több liternyi
verítéket törölne le. A munka vége felé járt, mesélte, amikor az
asztalára borulva elaludt, és csak akkor tért magához, amikor Zoltán
telefonált, hogy úton vannak a könyvekért. Valamennyi részvevő
közül az ő borítékja volt a legvastagabb. Zoltán jóslatának
megfelelően, ez a kis kaland nem kevés pénzbe került. Mindenesetre
az is kiderült, hogy azon az éjszakán, amelyiken a könyveket be
kellett pakolni az autóba, majd onnan becsempészni őket az iskolába a
polcokra, senki nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Mire befejezték a
manővert, a római kupolák mögött már feltűntek a nap citromsárga
sugarai.
Ez tényleg ő volna, a ledburyi lány?, csodálkozott Maggie,
miközben őt is ugyanúgy rázta a nevetés, mint a többieket. Na, ehhez
vajon mit szólna Jeremy? De rögtön ki is verte a fejéből a férje képét,
és a helyét átvette az a szörnyeteg Arabella, Jeremy római múzsája,
mire rögtön rendelt is még egy bodzalikőrt.
A Róma környéki ablakokon át már látszott, hogy sötétedik,
amikor visszaindultak a városba. Maggie kissé ázottan ült az esti
forgalomban araszoló autóban, miközben Simona még mindig
nevetett, a könyvkötő folytatta a viccmesélést, és Esmeralda egy halk
fadóra gyújtott mellette a hátsó ülésen.

A Káma Szútra-botrány közbeszéd tárgya lett a római brit

közösségben, sőt, még az angol nyelvű újságokban is írtak róla.
Guinevere a sztori minden részletéről beszámolt, amikor néhány nap
múlva egy teára találkozott Maggie-vel a Babingtonban.
Őexcellenciája, Ibn Daoud Dubaiból kivette lányait az Asquith-i Szűz
Mária Leányiskolából, és nagyon úgy tűnt, más szülők is ezt tervezik.
Arabella azt a hivatalos magyarázatot adta a történtekre, hogy az
egészet egy bosszúálló szülő találta ki, akinek a gyermekét nem vették
fel az iskolába. Mindazonáltal egy pletyka is szárnyra kapott, mondta
Guinevere.
– Miféle pletyka? – érdeklődött ártatlan arccal Maggie.
– Nos – kezdte Guinevere –, a jelek szerint, amíg Arabella a
szűzies erényekről és hasonló dolgokról tartott állandóan
kiselőadásokat, egy nős férfival hetyegett.
– Csak nem?!
– De igen! Most mondd meg! Amögött az ájtatos beszéd mögött
micsoda vadmacska lapult.
– Hát igen, ki gondolta volna! – Maggie hitetlenkedve rázta a fejét.
– Szóval, azt mondják, nem is egy bosszúszomjas szülő volt,
hanem egy megcsalt feleség.
– Te jó ég! – hüledezet Maggie.
Maggie úgy döntött, hogy az ő holmijával, Esmeralda csomagjaival és
a „Papírok–Jeremy” dobozokkal megrakott autót Zoltán és Simona
vigyék Angliába, ő Esmeraldával repülőre ül, és mindannyian Jeremy
Ebury Streeten lévő legénylakásában találkoznak. Maggie úgy érezte,
a legkevesebb, amit a történtek után tehet, hogy meghívja őket egy kis
időre Londonba.
Az igazat megvallva, annyi külföldön töltött év után rettegett a
gondolattól, hogy egyedül kell hazatérnie Angliába. Noha egy
cseppnyi enyhülést sem érzett, és szó sem volt róla, hogy beletörődjön
a megváltoztathatatlanba, némi habozás után egyelőre elvetette az
ötletet, hogy Jeremy budapesti szeretőjét is megleckéztesse. Oda-
vissza átolvasta férje naplóit, de mégsem jött rá, hol kereshetné a nőt.
Akkor is nehezen találná meg, ha véletlenül nem költözött el azóta.
Elérkezett az idő, hogy szembenézzen a ténnyel: egyedülálló nő,
akinek jövőjét nem alakíthatja más, csakis ő maga. A haladék lejárt:
összezárult a szakadék aközött, ami volt, és ami csak most következik.

Mielőtt elbúcsúztak volna Rómától, Esmeralda és Maggie beültek egy

utolsó „trattoriázásra” a Trasteverében. Vacsora után Maggie a refrént
dúdolva csatlakozott az éneklőkhöz. Még le is fordított egyet
Esmeraldának, aki rekedt röhögéssel reagált.
– Ó, Dona Margarida – mondta –, meglátja majd, milyen szép jövő
áll maga előtt. Ha nem talál egy másik unalmas angolt, majd keresünk
egy portugált! – És csak nevetett, nem is sejtve, milyen otrombaságot
mondott.
Miközben a Via della Lungarán, a Regina Coeli börtön előtt
sétáltak vissza a szállodába, Maggie-nek eszébe jutott, amikor egy
este a börtön feletti Gianicolón sétáltak édesanyjával, és hallották,
amint a rabok rokonai lekiabálnak a dombtetőről a cellákban fogva
tartott szeretteiknek. – Ahoh, Mario, semmo qua! Hahó, itt vagyunk!
Gyújts gyufát, ha hallasz, mind itt vagyunk!
 – Nem tetszik ez nekem – mondta Maggie-nek az édesanyja, és
megszaporázta lépteit. – Egy cseppet sem tetszik.
Maggie keserűen gondolt arra, mennyire neheztelt volna rá anyja az
elmúlt néhány hónapban művelt komiszkodásért. Miközben egy taxit
próbáltak leinteni, Maggie az ódon kandeláberek borostyán fényében
rádöbbent, hogy jóval nehezebb lesz elszakadnia Rómától, mint
gondolta.

Éjjel Maggie-nek rémes álma volt. Megint ünnepséget rendeztek az

Asquith-i Szűz Mária Leányiskolában. Arabella Stuart Watson-díjakat
osztott, ám ezúttal más ruhát viselt. Fehér papi gallért és hozzá
egyáltalán nem illő háromszögletű kalapot, ráadásul az emelvényre
magával cipelte a golfütőit is. A dubai sejk és kísérete az első sorban
ült, de a fejdísze alatt a sejk tisztára úgy nézett ki, mint Jeremy, csak
hegyes szakálla és bajusza is volt. Úgy ült, ahogyan Jeremy szokott,
hosszú ujjait a hegyüknél összeérintve, és a kisujján pecsétgyűrű
csillogott. Mindenkit a pódiumra szólítottak, hogy vegyék át a díjukat.
– Valamilyen tantárgyból minden tanuló jól teljesít, és ezért jár
nekik az elismerés – magyarázta Arabella Maggie-nek, aki szintén a
maga díjára várt. Úgy tűnt, minden ismerőse díjat kap valamilyen
teljesítményért. Hilary Mackintosht szólították az emelvényre, utána
jött Shirley, és Maggie meglepetésére még a Place de la Concorde-i
fodrász is kapott egy szattyánbőr kötésű könyvet. Az ünnepély véget
ért, csak Maggie nem kapta meg a jutalmát. Igencsak elkeseredett, és a
többiek után indult az előcsarnokba, ahol Arabella egy hetes ütőt
lóbálva várta.
– Én miért nem kaptam jutalmat? – kérdezte Maggie sírós hangon.
Arabella körbejártatta a tekintetét az egybegyűlteken, arcára
megvetés ült ki. A dubai sejk, aki családja körében éppen távozóban
volt, a szája sarkából köhintett, Shirley pedig horkantott egyet, és
kivonult az ajtón. Hilary Mackintosh is kerülte Maggie tekintetét.
– Jobban kellett volna szeretned a férjedet – mondta szigorúan
Arabella, és a padlóba döfött T-vasra igazított labda felé suhintott
egyet. A labda, mint egy lufi, szomorú pukkanással kidurrant. –
Mégis, mit vártál?
 Maggie zakatoló szívvel ébredt. Esmeralda ott feküdt a másik
ágyon, és halkan horkolt. Bepakolt bőröndjeik az ajtó mellett
sorakoztak. Hallotta, amint az első kocsikat beindítják, és az
autógumik surrogni kezdenek a római utcák nedves aszfaltján. Léptek
zaja hallatszott fel, a munkába indulók mentek el a szálloda előtt.
Maggie nyitott szemmel feküdt, és a mennyezeten pásztázó
reflektorfényeket nézte.
Igenis szerettem Jeremyt, gondolta ingerülten. Különben is, hogyan
lehet mérni a szeretetet? Az ember vagy őrülten szerelmes valakibe,
vagy szerelmes, vagy szeret valakit – ez vagy mind ugyanaz, vagy
sem. És lehet valakit tiszta szívből szeretni, amit Yeats felettébb nem
tartott tanácsosnak – az ír költőről ezt még az iskolában tanulta. És
lehet valakit kedvelni, nagyon kedvelni, és borzasztóan kedvelni.
Csakugyan ennyire átalakult volna az évek során a szerelem az
őrületestől a megfontoltabb változatokig? Majd reggel megbeszéli ezt
Esmeraldával. Megpróbált megint elaludni, de közben még eszébe
jutott, hogy a portugál nyelvben valószínűleg nincs megfelelő
kifejezés arra, hogy megfontoltan kedvelni valakit.
 4. | London

Maggie nehéz szívvel fordította el Jeremy lakásának ajtajában a

kulcsot. Pontosan úgy állt ott minden, ahogyan emlékezett rá – bár
badarság lett volna azt képzelni, hogy bármi is megváltozhatott. A
nagyszoba falán Jeremy lehetetlenül magasra akasztott,
rókavadászatokat ábrázoló festményei, a két ablak közt az íróasztala,
az ebédlő a chippendale székekkel és a borzalmas tálalóval. Jeremy
néha kiadta a lakását egy-egy külügyminisztériumi kollégájának, de
jelenlétüknek távozásuk után szinte semmi nyoma sem maradt. Ő és
Jeremy csak rövid ideig laktak itt házasságuk kezdetén, és néha két
kiküldetés között is ide költöztek vissza. Maggie legjobban a
hálószobától tartott, a merev fejtámlás ágytól, a steppelt ágyterítőtől,
meg a gardróbszobától, amelyben ott hányódott Jeremy holmija, és
amelynek levegőjében még mindig ott lengedezett a Floris szappan
illata.
Esmeralda ismét elemében volt. – Kisuvickolunk és rendbe teszünk
itt hipp-hopp mindent, úgy ám – mondta, és átölelte a magába roskadt
Maggie-t. Máris sürgött-forgott a bőröndök körül, lerángatta a
porhuzatot a székekről, felkapcsolta a villanyt, ujját végighúzta a
poros mahagónibútorokon. Neki a konyha mögötti kis szoba jutott,
ahol mindjárt otthonosan érezte magát. Felrázta a takarókat, és
Maggie-t egy forró vizes palack társaságában ágyba dugta, majd
tálcán vitte be neki a vacsorát.

Maggie porszívózás hangjára ébredt és beletelt egy kis időbe, mire

rájött, miért van máshol az ablak, mint a Hotel d’Angle-terre-ben.
– Zoltánék hol fognak aludni? – kérdezte Esmeralda egy hangos
szippantás kíséretében. Az egyetlen értelmes megoldásnak az ebédlő
kiürítése tűnt. – Végtére is – mondta Esmeralda – most egy darabig
nem hívunk vacsoravendégeket.
 Vajon hívnak-e még valaha, tűnődött Maggie. Nézte, ahogy
Esmeralda fürgén szétszedi Jeremy nagy becsben tartott
ebédlőasztalát, majd apránként levitték a lapjait a pincébe. A lakás
lassan életre kelt. Dübögött a mosógép, szünet nélkül zümmögött a
porszívó, és a méhviasz szaga Esmeralda hőn szeretett fehérítőjének
illatával birkózott. Maggie hálóköntösben, lábát maga alá húzva ült
egy fotelben, teát kortyolgatott, és kimondhatatlan hálát érzett, amiért
nem kell egyedül lennie.

Néhány nap múlva Maggie híveinek kicsiny csapata ismét

összeverbuválódott, és lassan Jeremy lakása is vidám otthonná vált.
Zoltán és Simona egész nap Londont járták, és esténként tarka-barka
szerzeményekkel állítottak be. Esmeralda megfőzte a vacsorát, és
mindenki az ölében egyensúlyozott tányérjából evett, poharuk nyomot
hagyott Jeremy dohányzóasztalán, amit még Maggie sem bírt
rezzenéstelen arccal nézni. Simona kacagott, Zoltán hosszú körmével
a bajuszát fésülgette, és felelevenítette győzedelmes hadjáratuk
legemlékezetesebb pillanatait. Maggie-t magát is meglepte, amikor a
többiekkel együtt leült focimeccset nézni Jeremy kis képernyős
tévéjén, és a sört nem pohárból, hanem dobozból itta. Ismét eszébe
jutott, férje vajon mit szólna mindehhez.
Körülbelül egy hét telhetett el így, és Maggie nyugtalankodni
kezdett. – Tudja – mondta Zoltánnak reggeli közben –, jövőre
mindenképp el kell mennünk Budapestre, és elégtételt vennünk
Ilonkán. Valamiért úgy érzem, nélküle nem lenne kerek ez a történet.
– Hát igen – gondolkodott el Zoltán –, kíváncsi vagyok, mi lett
vele. – Úgy tűnt azonban, nem fűti a vágy, hogy ezt kiderítse.
– Arra gondoltam, esetleg diszkréten kérdezősködhetne felőle egy
kicsit, amikor hazautazik – jegyezte meg csípősen Maggie.
Közeledett a karácsony, és Maggie-nek eszébe jutott, hogy
hamarosan egyedül marad. Zoltán Budapestre megy, Simona Rómába,
Esmeralda Portugáliába. Felhívta a húgát Ledburyben.
– Ne viccelj, gyere, persze! Nagyon várunk! – biztatta Sue,
miközben hangját elnyomta a kutyaugatás és valamilyen
mezőgazdasági gép zaja.
Maggie az új autóján ment Herefordshire-be. Zoltán legnagyobb
bánatára a tágas Volkswagent egy kis jobbkormányos angol kocsira
cserélte. A hátsó ülésre bepakolta Jeremy néhány ruháját, remélve,
hogy jó lesz Sue férjére, Jimre. Ezeket még Esmeralda segített neki
elhozni a bécsi követség raktárából, ahogy az ottani lakásukból egy-
két konyhai dolgot is. Esmeralda szerint Jeremy legénylakásának
konyhafelszerelése hagy némi kívánnivalót.
Maggie már régen nem járt arra, és jó érzés volt visszatérni a
gyermekkorát idéző tájra. Húga házának zsúpfedele alól az ablakok
fénypászmákat küldtek az éjszakába. Maggie begördült az udvarra,
mire néhány heves vérmérsékletű eb azonnal a kocsi mellett termett,
és felugráltak az ablakához, majd az unokahúgai rontottak ki az ajtón,
hogy fogadják.
– Aszta’, milyen csúcs frizura! – dicsérte meg Janet, akinek haja
időközben riasztóan narancssárga lett. Mindenki megölelgette,
megpuszilta Maggie-t, akit hihetetlen melegség öntött el, amikor Jim
szertartásosan átölelte, és széles mellkasára szorította.
A húga fáradtnak, de elégedettnek látszott, és régi pulóverében és
farmerjában Maggie soványabbnak látta, mint ahogyan az
emlékezetében élt. Nem telt el sok idő, Maggie máris meglehetősen
feszengett ízléses párizsi holmijában. A családban az övé volt
mindenki szemében a sikertörténet, ő volt a lány, aki egy
diplomatához ment feleségül, és idegen országokba utazott, aki
elkápráztatta a jó öreg Európa szalonjait – legalábbis így állította be őt
roppant büszke mamája. Sue azonban láthatólag megelégedett a
második helyezéssel, egy derék, őszinte fickóval, a helyi bank
egyszerű fiókvezetőjével. Sue gondozta a házat és a kertet, csirkéket
tartott, isteni házikosztot varázsolt az asztalra, és a helyi kocsmán
kívül szinte sehova sem járt, kivéve talán néhány vacsorát a
barátoknál, vagy amikor Jim magával vitte egy-egy banki
rendezvényre.
A házban Maggie-t barátságos meleg fogadta; a lányok már
feldíszítették a fát. A rádió karácsonyi dalokat játszott. Jim hozott neki
egy pohár italt, majd valahonnan előkerült egy macska, felugrott
Maggie ölébe, befészkelte magát, és dorombolni kezdett. A lányok
melléje telepedtek, és kérdésekkel ostromolták. Sting tényleg ott járt a
bécsi követségen, és találkozott is vele? Tényleg volt nekik is inasuk,
és úgy nézett-e ki, mintha az Urak és cselédek-ből lépett volna elő?
Sue feltálalta a pulykát, és Jim eldörmögött egy rövid asztali áldást.
Maggie nem is emlékezett rá, hogy a mártás ilyen finom lehet. Csak
ült ott, és nézte, ahogy Jim felszeleteli a pecsenyét, és Sue kelbimbót
rak a tányérjára. Az egyik kutya Maggie kezéhez dörgölte nedves
orrát. Maggie megsimogatta a fejét. Nekik sosem lehetett kutyájuk,
mert Jeremy allergiás volt az állatszőrre. Ha egy házban kutyát
tartottak, ők oda már be sem tehették a lábukat. Maggie elnézte az
asztal körül ülő családot, és legnagyobb döbbenetére sírva fakadt.
– Jaj, M néni, ne sírjál! – vigasztalta Daisy, és átkarolta.
Maggie maga sem tudta, miért sír, de abban biztos volt, hogy nem
Jeremy miatt.
Vacsora után Jim kinyitott egy üveg brandyt, a lányok pedig
gesztenyét sütöttek a kandallónál. Maggie a kedvencét választotta egy
doboz Black Magic csokoládéból.
Húgának egy Hermès sálat hozott Párizsból, amit Sue nem győzött
simogatni. – Milyen gyönyörű selyem! – áradozott.
Jim hatalmas mancsával sután fogdosta Jeremy ruháit. – Na,
próbáld fel! – unszolta Maggie.
Jim elvörösödve állt eléjük Jeremy londoni szabónál csináltatott
hajszálcsíkos öltönyében, amiben igazán jól festett. – Én leszek a
legsnájdigabb pasas az egész bankban – mondta, amin mindannyian
jót nevettek.
– Biztos nem ilyen buliról álmodoztál – mondta Sue, miközben a
gesztenyét pucolták, és a lányok kibontották az ajándékaikat.
– Jaj, ne butáskodj! – válaszolta Maggie. – Pontosan arról
álmodtam, hogy egyszer így fogok karácsonyozni, és annyira örülök,
hogy itt lehetek!
A szomszéd szobában megcsörrent a telefon. – Ez meg ki lehet? –
kérdezte Jim. Maggie hallotta, hogy tanácstalanul kérdezgeti a hívót. –
Téged keresnek, Maggie – mondta végül. – Külföldről.
– Boldog karácsonyt, asszonyom! – szólt bele Zoltán, de mintha
egy másik bolygóról beszélne, olyan rosszul lehetett hallani. – Csak
azt akartam mondani, hogy belebotlottam Ilonkába.
Londonba visszatérve Maggie berontott a gardróbszobába, és
előráncigálta a legkorábbi „Papírok – Jeremy” dobozt. El fogja
kezdeni a legelejéről. Budapest jó régen volt, és fel akarta frissíteni az
emlékezetét. Felbontotta az édes pezsgőt, Zoltán búcsúajándékát, és
sorra átolvasta az összes kis füzetet, amíg el nem nyomta az álom –
megint a kanapén.

Első közös kiküldetésük Washingtonba szólt, és Jeremy ott írt először

a kis füzeteibe. A naplókban egyetlen bejegyzés sem volt az
esküvőjük után Londonban töltött egy évről. Washingtonban, kezdő
diplomataként, Jeremy kénytelen volt ingázni – mindennap beutazott a
fővárosba, fiatal feleségét pedig otthon hagyta a minisztérium által
részükre kiutalt földszintes házban, amelynek szürke belső világát
alig-alig tette színesebbé néhány személyes tárgyuk. Mivel Jeremy
karrierje épp csak beindult, még nem gyűlt össze sok holmijuk.
Napközben Maggie kis kertjükben pepecselt, és a házban minden
háztartási gépet egyszerre kapcsolt be: életében először volt
szárítógépe, jégkocka-készítője meg konyhamalaca. Egy kis Mazdát
vettek, amit D, mint drive-ba kellett kapcsolni, hogy elinduljon és S-
be, mint stop, hogy megálljon. Órákig járkált kedvetlenül a hatalmas
bevásárlóközpontokban az ismeretlen feliratokkal díszített pólók
végtelen sorai között. – Tizenkenc-kencven-kenc lesz – nyögte a
pénztárban ülő termetes és álmos fekete lány, és ezüstszínűre festett
hosszú körmökkel ékes kezével tunyán szedegette le a ruhákat a
vállfákról.
Maggie életében nem érezte magát olyan nyomorultul, mint akkor.
Anyjának természetesen lelkes beszámolókat írt, aki ráadásul még
tovább színezte, mielőtt továbbadta volna őket a Nőklub hölgyeinek:
Jeremy még az Elnökkel is találkozott, egymás mellett álltak a
díszsorfalban a királynő születésnapján rendezett fogadáson, Maggie
pedig a többi diplomatafeleséggel vett leckéket virágrendezésből – és
első díjat nyert…
 Olykor nagyszabású partikra hívták őket, ahol Maggie-t egy csomó
jelentéktelen alaknak mutatták be, akiket csak a szervezetük
kezdőbetűivel azonosítottak, ami cseppet sem segítette őt a
tájékozódásban. – Mr. Hogarth az SPQR-től, Anthony Bigelow, a RIP
volt elnöke. – Egyszer, mindjárt kezdetben, a nagykövet felesége,
Lady Smythe hívta meg teára a Lutyens tervezte impozáns követségre,
sőt, egyszer vendéglátója megmutatta neki a házat szegélyező csodás
sövényt, amely eseményről Maggie Ledburybe heti rendszerességgel
írt leveleiben többször is beszámolt.
Hétvégenként Jeremy lenyírta a füvet, Maggie pedig
vasárnaponként marhasültet készített, krumplival, zöldséggel és
Yorkshire pudinggal. A hét többi napján nem pepecselt, csak bedobta
új mikrójukba a Safeway-ben felfedezett fincsi tálcás készételeket. Ez
még akkor volt, amikor Jeremyt nem ragadta magával a
konyhaművészet iránti lelkesedés. Vasárnap délutánonként férje
pótolta a lemaradását, a The New York Times vezércikkét olvasgatta.
Időközben Maggie a gyors sütemények gyártásába is belejött, hála
a szupermarketekben kapható különféle keverékeknek, és ő is a
„További szép napot!” formulával köszönt el. Többórányi, hetvenes
évekbeli sorozatot nézett végig, és minden reklám dallama a fülében
csengett. A végén Jeremy már rászólt, különösen akkor, amikor egy
vacsora után közölte, hogy a csirke „igazán fincsi” volt. – Nem kéne
valami hasznosabbal töltened az idődet? – kérdezte.
Maggie égszínkék melegítőt vett magának, beiratkozott aerobicra,
és megkérte anyját, hogy küldje el neki Anthony Powell
regénysorozatának összes kötetét. Az amerikai nők, közölte
rosszallóan Jeremy, mind végeznek valamilyen önkéntes munkát. Így
hát Maggie örökbe fogadott egy fát. Elment az ültetésére a Rock
Creek Parkba, és később időnként meg is látogatta. Több követségi
hölggyel együtt részt vett a jótékonysági süteménysütésekben, ezzel
próbára téve újonnan szerzett tudományát, és versengve a helyi
szupermarketben kapható termékekkel.
Közvetlen szomszédja Delia volt, egy zaklatott háziasszony, akinek
a férje a Pentagonban dolgozott. Maggie összebarátkozott a vidám,
kétgyerekes anyával, akivel öröm volt együtt lenni. Valaha csinos
teremtés lehetett, de akkor már határozottan a kövérség határán járt,
amit viszont esze ágában sem volt takargatni – teljes nyugalommal
viselt rövidnadrágot és szűk felsőt. Maggie-nek elmondta, hogy
képtelen leadni a két terhessége közben felszedett súlyt, különböző
diétáiról pedig ugyanolyan odaadással beszélt, mint amennyire
Maggie Anthony Powellért lelkesedett. Csevegésük alatt csokis
süteményt eszegettek a teájukhoz.
Maggie időnként vigyázott a gyerekekre, amíg Delia elugrott a
boltba. Ott ült a kanapén a srácok közt, üdítőt ivott és rajzfilmeket
nézett velük. Egész testét átjárta az öröm, amikor a tüsihajas kis fejek
két oldalról álmosan a vállára buktak, vagy amikor a gyerekek a
térdén felejtették a kezüket. Amikor egy alkalommal a fiúk a
nagymamánál aludtak, Maggie és Delia kint ült a verandán, kezükben
koktél, és áhítattal hallgatták a közeli fán trillázó poszátát. Ahogy a
véralkoholszintjük egyre magasabbra kúszott, úgy eredt meg lassan a
nyelvük is, majd jött az igen szigorú ábrázatú Jeremy, és hazavitte
Maggie-t.
A karácsonyi időszakban, ami Amerikában az elsárgult levelekből
rakott máglyák kihunyásával kezdetét is vette, vörös orrú, hámjukon
egész éjjel világító-villogó villanykörtécskéket viselő rénszarvasok
lepték el az előkerteket. Maggie ilyenkor az ágyban fekve figyelte a
mennyezetet pettyező fényeket, és azon gondolkodott, vajon ennek az
idegen bolygón élt életnek valaha is vége szakad-e.
A washingtoni naplókban sok érdekeset nem talált. Mint kezdő
követségi alkalmazottnak, Jeremy-nek nem jutott hely a főváros
nagystílű életében, és a fiatal titkárnők vagy csinos lobbisták részéről
nemigen számíthatott csábos mosolyokra. Lehet, hogy munkáját
fontosnak tekintették a színfalak mögött, de a társadalmi színtéren sem
ő, sem Maggie nem számított valami sokat. A nagykövet és felesége
találkoztak a világ befolyásos embereivel, és a színes fotókon olyanok
mellett virítottak, akik a nap minden percében történelmet írnak.
Jeremy a naplóiban feljegyzett egy sor társadalmi eseményt, amelyen
a kollégáival vett részt, úgymint: flekkensütések, amelyeken a
házigazdák viccesnek szánt kötényt, a vendégek pedig hawaii-mintás
inget és rövidnadrágot viseltek. A kertvárosi amerikaiak Maggie
szerint a kényelem megszállottjai voltak. Például folyton olyan ruhát
hordtak, amelyet Maggie vagy tornaterembe, vagy sportpályára
valónak tartott, és mindenhová magukkal hurcolták vízzel vagy
gyümölcslével töltött műanyag kulacsukat. Barátságos, gyermeteg
népek voltak. – Honnan való? – kérdezgették Maggie-től csodálkozva.
És milyen lefegyverzően hiszékeny természetük volt! Maggie néha
úgy érezte, azt is elhinnék neki, ha azt találná mondani, hogy a Télapó
és a rénszarvasok rokona. Mindenki mosolygott rá az utcán, a boltban,
ő pedig visszamosolygott, és a ház-bevásárlóközpont-ház útvonalon
közlekedő Mazdájának ütközőjére „Keep Smiling” matricát ragasztott.
Egyik délután Maggie arra ment át Deliához, hogy szomszédja
homlokára tapadt hajjal, kisírt szemmel, hálóköntösben ül odahaza.
Két kisfia behúzott nyakkal gubbasztott a tévé előtt és rajzfilmet
nézett. – Mi történt? – kérdezte Maggie, miután kimentek a konyhába,
ahol Delia lerogyott egy székre.
– Dan… – válaszolta hüppögve. – Rájöttem, hogy viszonya van.
Éppen fel akarta akasztani férje egyik nadrágját, amikor a zsebéből
kiesett egy cédula. Gondolta, mielőtt kidobja, megnézi, nem valami
fontos-e. Ezzel Delia benyúlt a köntöse zsebébe. Maggie kisimította
az összegyűrt, jegyzetfüzetből kitépett lapot. „Gyere ma négykor.
Egyedül leszek. Helen.” Maggie szíve majd kiugrott a helyéből.
– Ez még nem bizonyít semmit… – mondta bizonytalanul.
– De én rákérdeztem, amikor hazaért – válaszolta Delia. – Viccesen
kezdtem. Azt mondtam neki, ez biztos nem az, aminek látszik. Erre
elkomorodott, és azt felelte, már egy ideje el akarta nekem mondani,
csak nem találta a megfelelő pillanatot.
– Elmondani? Mit?
– Hogy beleszeretett valakibe a munkahelyén, és hogy el akar
válni.
Maggie lerogyott a másik konyhaszékre.
–Jaj, Delia – sóhajtotta. Tiszta szívből sajnálta a barátnőjét, de
közben az a hátsó gondolata támadt, micsoda szerencse, hogy ez vele
soha nem történhet meg. Elhessegette még a gondolatot is, kávét
főzött Deliának, és közhelyekkel vigasztalta. Lehet, hogy a férje majd
meggondolja magát. Lehet, hogy ez csak múló fellángolás. Visszatér
majd Deliához, hát persze, hogy visszatér. És mi lesz a fiúkkal? Őket
úgysem képes itt hagyni. Eközben Maggie persze tudta: nemcsak,
hogy képes, de ott is fogja hagyni őket. Delia galacsinná gyúrta a
papírzsebkendőjét, majd apró darabokra tépte, és a kézfejével törölte
meg az orrát. Megitták a kávét, és Delia addig sírt, amíg már esedékes
volt, hogy Dan hazaéljen. Akkor Maggie szépen kisurrant az ajtón, és
hazament.
Másnap Delia visszaköltözött az anyjához, és a két fiút is magával
vitte. Indulás előtt Maggie még utoljára megcirógatta tüsihajas
buksijukat, és Delia és Dan háza előtt, a járdán állva intett búcsút
nekik. A következő hetekben a ház előtt jócskán megnőtt a fű, majd az
előkertbe kikerült egy „Eladó” tábla. A verandán hagyott szélcsengő
szomorú csilingeléssel válaszolt az apró fuvallatokra. Azon a
karácsonyon nem jelentek meg a rénszarvasok, hogy a hámjukon
világító-villogó lámpácskák fénye táncot járjon Maggie mennyezetén.
A kényelmes hitvesi ágyban Maggie befészkelte magát Jeremy ölelő
karjába, abban a biztos tudatban, hogy az ilyenfajta csapás az ő
világukat távolról sem fenyegeti.
Ez a dráma kevéssé érdekelte Jeremyt, egy szó sem esett róla a
naplóban. Valamennyi bejegyzés száraz és lényegre törő volt. Szó
esett néhány ebédről és egy vacsoráról egy bizonyos Jessicával, de
nem tűnt különösebben szorosnak a kapcsolat. Washington jelentős
ugródeszka volt a rendkívül ambiciózus Jeremy pályáján – a naplója is
szinte csak a napi munkájáról számolt be nagyon részletesen.
A dobozt azonban, amely budapesti tartózkodásuk „emlékeit”
őrizte, más fából faragták – ahogy Maggie anyja mondta volna.
 5. | Budapest

Washingtonból Jeremyt Budapestre küldték. Akkoriban

Magyarországon még kommunista rendszer volt, és nemigen látszott
esély arra, hogy ez a helyzet egyszer megváltozik. Maggie anyja azzal
igyekezett enyhíteni csalódásán, hogy a Nőklub tagjai előtt igen
„kényes” megbízásnak titulálta a budapesti posztot. Jeremyt
másodtitkárnak nevezték ki, akinek a követségi élet politikai fele
jutott, ami ott és akkor, Kelet-Európában valóban kényes területnek
volt tekinthető.
Kezdetben minden eléggé sivárnak és rémisztőnek hatott: a
kivilágítatlan utcák, a koszos, kormos homlokzatok, amelyek még
mindig viselték a háborúból és az ötvenhatos forradalomból származó
golyók nyomait. Maggie rendszerint diplomataboltokba járt, de a napi
bevásárláshoz kénytelen volt kilátogatni a komor piacokra, ahol
göcsörtös, földes répa halmozódott a káposzta mellett, és
nejlonszatyrot szorongató rozzant öregek álltak csüggedten sorba.
Maggie életében először gazdagnak és kiváltságosnak érezte magát, és
ezt egyáltalán nem viselte jól. Az emberek úgy bámultak rá, amikor
kiszállt a követségi autóból, mintha legalábbis ő volna Grace Kelly.
Akkor a követségi autó volt az egyetlen Daimler Budapesten. Amikor
Zoltán a sötét utakon vitte őket valahová, a kocsi elől udvariasan
félrehúzódtak a barna füstöt okádó Trabantok. Jeremy és Maggie
üvegpalotában érezték magukat a nélkülözés országában, és Maggie-t
megdöbbentette, milyen méltósággal viselik az emberek a
szegénységüket. A metróállomások előtt a hidegben ácsorgó fejkendős
néniktől rendszeresen vett több csokor virágot is. – Köszönöm,
aranyos – suttogták, amikor a kezükbe adta az aprót. – Ne aggódj,
majd megszokod – mondták a diplomatafeleségek, akik már régebben
éltek Budapesten, és immunissá váltak az ilyesmire. – Egy idő után
már észre sem veszed. Ha igazi szegénységet akarsz látni, menj
Romániába!
Amikor Maggie elkísérte Jeremyt egy felfedező körútra
Romániába, belátta, hogy igazuk volt. Soha nem hitte volna, hogy egy
európai nemzet olyan elnyomás alatt élhet, mint Haiti népe Papa Doc
rezsimje idején. Nem telt el huszonnégy óra, már Maggie is csak
suttogva mert beszélni, annyira beférkőzött minden zugba a félelem
köde. Volt valami félelmetesen sötét a román hivatalnokok arcán – a
negédes mosoly fölött a szem olyan volt, mint a mentőautók tejüvege.
– Menjünk haza! – kérte Jeremyt egy szállodának nevezett
betonbunker fürdőszobájában állva, amikor a barnás víz úgy döntött,
nem folyik tovább a csapból. Ceaufescu hatalma teljében volt, a
városon átívelő hatalmas transzparensek a „Kárpátok géniuszának”
dicső tetteit hirdették, míg a szürke város fölött óriási gázvezeték
tekergett, mint egy rosszindulatú polip. Amikor visszaértek
Budapestre, Maggie úgy érezte, végre ismét civilizált országban lehet.
Csupán néhány diplomata tanult meg magyarul, de Jeremy
csakhamar folyékonyan beszélte a nyakatekert nyelvet. Igaz, a nyugati
diplomatáknak nem volt ajánlatos barátkozniuk a helyiekkel.
Társasági életük a többi nyugati diplomatával és feleségükkel való
érintkezésre korlátozódott tehát, akik látványosan igyekeztek a
legjobbat kihozni lehetetlen munkájukból. Maggie-t és Jeremyt
formális kis estékre hívták pazarul kivilágított lakásokba, ahol
udvariasan csevegtek a jelenlévőkkel, de mindig kínosan ügyeltek rá,
mit mondanak, mert bárhol lehetett poloska. – Óvakodj a siránkozó
nőktől! – figyelmeztette a nagykövet felesége Maggie-t, miután
megérkezett. Az ilyen nők rossz fényt vetnek a testületre. – A
kórházban is vannak olyanok, akik sikoltoznak szülés közben –
mesélte Maggie anyja Sue-nak, mielőtt Janet megszületett –, de ők
alsóbb osztálybeliek.
Maggie alig várta a hétvégéket, amikor a többiekkel
kilovagolhatott, végig az akácos utakon, és át a mezőkön, a puszta
szélén. Ilyenkor megálltak egy tisztáson, a lovászok vigyáztak a
lovakra, amíg a vaskondérokban gulyás rotyogott, ők meg
szénabálákon ülve műanyag pohárból szalmaszín fehérbort ittak.
Maggie arra gondolt, ilyen lehetett az élet annak idején Indiában, a
brit uralom alatt. Nem volt tapasztalt lovas, ezért mindig szelíd kancát
kapott, aki türelmesen, moccanás nélkül várta, amíg Maggie nagy
nehezen felkapaszkodott a nyeregbe, és könnyű vágtánál gyorsabban
sosem ment. Az ilyen kiruccanásokra néha Jeremy is elkísérte, aki
fiatalabb korában rókavadászatokon vett részt, ezért aztán nem is volt
csoda, hogy erőteljes hátaslován száguldva messze maga mögött
hagyta Maggie-t. Télen ló vontatta szánnal suhantak csodás hófödte
tájakon, és míg kívülről a térdükre rakott vastag takaró, belülről
néhány kupica pálinka melegítette őket.
Jellegtelen kockaházban laktak Budán, a kertben akár gyerekek is
kergetőzhettek volna kutyákkal, ha Maggie-nek lehetett volna gyereke
vagy kutyája. Ezekben az években Maggie mindent megtett azért,
hogy teherbe essen, és egészen addig megmaradt benne a bizonyosság
mámoros érzése, amíg minden egyes hónap szét nem zúzta a
reményeit.
A tél hosszú volt és bővelkedett hóban, a város viszont egykettőre
lucskos barnába öltözött. Maggie úgy találta, a kommunizmus igazi
színe nem a szürke, hanem a barna. Barna volt a hó a lombhullató fák
csupasz, barna ágai alatt, mindent áthatott a barnaszén és a barna
szmog szaga, barnák voltak a függönyök és sötétbarnák a bútorok a
néhány nemzetközi szállodában is.
Azután jöttek a politikai változások. Ledőlt a berlini fal, az
emberek az utcára tódultak, és gyertyafénynél virrasztottak, amikor az
épületekről leverték a vörös csillagot, és nagy pompával újratemették
az 1956-os forradalom hőseit. Felvillanyozó időszak volt ez, és
Maggie az otthoniaknak írt leveleiben őszinte lelkesedéssel számolt be
az eseményekről, mert életében először úgy érezte, hogy részese a
történelemnek. Jeremy-vel együtt rendkívül intenzíven élték meg ezt
az időszakot, és úgy emlékezett rá, mint közösen eltöltött éveik egyik
legboldogabb periódusára. Akkor álmában sem gondolta volna, hogy
ezen az idillen Ilonka folyamatosan átgázolt.

Maggie emlékeiben elevenen élt Ilonka. Akkoriban a követségi

alkalmazottakat a brit titkosszolgálat és a magyar titkosrendőrség is
szigorúan ellenőrizte. Gizi néni, aki főzött és takarított náluk, kedves
asszony volt, amolyan anyatípus, de rendszeresen átkutatta a
papírkosarukat, és minden lépésüket figyelte. A brit külügy azt
javasolta diplomatáinak, hogy soha semmilyen pénzügyi jellegű iratot
ne hagyjanak az asztalukon, és ne utazzanak az országon belül
házastársuk nélkül. A telefonjukban kattogás hallatszott, akárhányszor
fel akartak hívni valakit, és felvették a kagylót.
Ilonka valószínűleg átment a vizsgán, mert megengedték neki,
hogy a követségi hivatalnokok merev izmait a lakásukon vegye
kezelésbe, és gondja legyen a feleségek lábkörmére és felesleges
szőrzetükre is. Minden szerdán ebéd után érkezett, szerényen megállt
a küszöbön, csuklóján a kellékeit tartalmazó, elmaradhatatlan
nejlonszatyor fityegett. Felakasztotta a kabátját, levette svájcisapkáját,
és cipőjét akkurátusan a lógó kabát alá helyezte a földre. Papucsot és
fehér köpenyt is hozott magával. Jeremy visszavonult a hálószobába,
hogy Ilonka masszázzsal enyhítsen hátfájásán. Néha még rózsaszín,
ovális körmeit is manikűrözte. Olykor Maggie is megengedte
magának a pedikűr luxusát, mert gyakran fájt a lába a fogadásokon
való több órányi ácsorgástól. Ilonka azok közé tartozott, akiket
Maggie rendszeresen meghívott a forralt boros, diótortás
karácsonyestékre, és akiket mindig várt egy csomag a fa alatt. A
magyarok sosem bontották ki a többiek előtt az ajándékukat.
Udvariasan megköszönték, becsúsztatták a nejlonszatyrukba, és a
továbbiakban nem beszéltek róla. Maggie mindig azon töprengett,
hogy vajon túl jelentéktelen, esetleg túl nagystílű ajándékot vett-e?
Ilonkáról kiderült, hogy korántsem olyan szerény, ártatlan teremtés,
mint amilyennek látszik. Jeremy masszázsai virtuóz
szexprodukciókban csúcsosodtak ki – ez még Jeremy szikár stílususú
naplóbejegyzésein is átütött. Ilonka kis lakásában is találkozgattak,
amikor a férje éppen dolgozni volt, és az asszony fürge ujjai olyan
reakciókat váltottak ki Jeremyből, amiken ő maga is meglepődött.
Maggie-nek kellemes emlékei voltak a férjével való
szeretkezésekről. Amikor befejezték, Maggie Jeremy mellére hajtotta
a fejét, ujjai férje gyér szőrzetével játszadoztak, hallgatta, mint válik
egyre lassabbá a szapora szívverése. – Édes kicsi Maggie-m – mondta
Jeremy ilyenkor, és megpuszilta felesége feje búbját. Ezekben a
pillanatokban Maggie gyakran fantáziáit jövendőbeli gyermekükről.
Természetesen fiú lesz, gondolta, és magas, mint az apja. Edwardnak
fogják hívni, Maggie apja után, akit Maggie kislánykorában veszített
el. Maggie szinte már látta is maga előtt fiát iskolai egyenruhájában,
iskolatáskájával, útban az iskola felé. A Jeremy-vel folytatott nagyon
kevés, parázs vitájuk tárgya éppen az volt, vajon képzeletbeli
gyerekük bentlakásos iskolába kerüljön-e vagy se. Jeremy amellett
kardoskodott, hogy már a fiú születésekor jelentkezni kell a nagy
múltú, London melletti bentlakásos tanintézetbe, az Eton College-ba,
míg Maggie ragaszkodott hozzá, hogy egy gyereknek a családban a
helye.
– De mi lesz, ha Keletre vagy Törökországba helyeznek? – tette fel
a kérdést Jeremy.
– Majd meglátjuk, ha arra kerül a sor – válaszolta Maggie. – De
nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy a fiunk enyhe
idegösszeomlást kap az öltözőben.
– Kedvesem – borzolta tovább Jeremy Maggie idegeit –, még meg
sem született, és te máris azon aggódsz, hogy idegösszeomlást kap az
öltözőben?
– Mintha nem tudnád, milyen komiszságokat csinálnak a fiúk az
internátusban? – csattant fel Maggie haragosan.
– Ugyan már! – mondta Jeremy. – Az hozzá tartozik a felnőtté
váláshoz. Ezzel megfordult és behunyta a szemét. – Aludj, öreglány,
késő van – mondta, és a vita a részéről le is volt zárva.

Jeremy Budapestről szóló naplójának olvasása közben Maggie sajgó

szívvel arra gondolt, vajon higgadt angol férje mennyivel kapott
többet Ilonkától abban a sivár lakásban, ahol a hálót egy barna
függöny választotta el a konyhától, és minden káposztaszagú volt.

– Üdvözlöm, Zoltán – szólt a telefonba Maggie. – Holnap érkezem

Budapestre a 12:15-ös Malév járattal.
– Várni fogom – válaszolta Zoltán. – Simona és én is hiányoltuk
már.
 Mielőtt azonban eljött volna Londonból, Maggie betért a Selfridge
áruház fehérnemű-osztályára. Ezúttal kevésbé szigorú holmit
választott, mint amilyen kelengyéhez annak idején drága édesanyja
ragaszkodott. Az ilyen helyeken a tükör mindig könyörtelennek
bizonyult, de ahogy Maggie oldalra fordulva, hasát kicsit behúzva állt
ott, be kellett ismernie, hogy a fenekén a bőr még mindig feszesnek
látszik, ráadásul úgy tűnt, hogy a kötelező diplomáciai fogadások
hiányában néhány kilótól is megszabadult. Ha már egyszer Ilonka
fogja masszírozni, legalább azonos szintről indulhat vele szemben.
Megállapította, hogy külső átalakulása befejeződött, ám forrongó
bensőjéről ez kevésbé mondható el.

Nemcsak Zoltán, Simona is kiment elé a reptérre. Zoltán új autójával,

egy Fiat Puntóval érkeztek, amire gazdája rendkívül büszke volt.
Simonának vacogott a foga a leopárdbőr-utánzat kabátjában, és bár
keményen szidta a hideget, azért sárga frufruja alatt, aminek töve már
sötétbe hajlott, ugyanúgy nevetett, ahogy szokott. Menet közben
letekerte az ablakot, és rágyújtott vékonyka cigarettájára. – Na,
mesélj, Meggííí! Hogy vagy? Újra itt a mi bosszúálló angyalunk!
Zoltán alig várta, hogy megmutassa Maggie-nek, milyen változáson
ment át városa az elmúlt tíz évben. – Szerencsénk van az időjárással –
közölte.
A jelen Budapestje fényben úszó utcák és kirakatok városa volt, és
úgy tűnt, minden sarkon étterem vagy bár nyílt. A forgalom is
elképesztő volt, a főútvonalakat minden irányból ellepték a nyugati
autók. A frissen vakolt homlokzatokon nyoma sem volt golyó ütötte
lyukaknak, mindenki sokkal jobban öltözöttnek tűnt, és senkinél nem
volt nejlonszatyor. A szmog felszállt, és a Dunában tükröződő hideg
égbolt majdhogynem kékre festette a folyót. Zoltán egy budai Duna-
parti kis szállodában foglalt neki szobát, ahol a helyiségek pasztell
színűek voltak – a barnának még csak árnyalata sem látszott sehol.
– Milyen bájos lett Budapest – mondta Maggie a büszkeségtől
dagadozó Zoltánnak, aki elvörösödött örömében.
 Zoltán egy szürke toronyházban lakott a város szélén, egy
lakótelepen. Itt készíti majd el Simona a vacsorát, spaghetti alia
carbonarát, mondta Zoltán.
Simona nevetett, és azt mondta, reméli, hogy sikerül, mert az itteni
szalonna nem olyan, mint otthon. Megnyugtatásul azért közölte, hogy
van nála hazai Parmigiano. Látott ugyan az egyik budapesti piacon is
parmezánt, de nagyon drága volt.
Hamarosan Maggie is rájött, mennyire felmentek az árak, mióta
utoljára itt járt.

Aznap este az összeesküvők annak rendje és módja szerint ismét

kupaktanácsot tartottak. Zoltán kis konyhájában ültek carbonara és
magyar bor felett, amelynek üvegéből Zoltán szertartásos
mozdulatokkal húzta ki a dugót. Zoltán részletesen elmesélte, éppen
melyik utcán járt, melyik villamosról szállt le, és mi volt a legelső
gondolata, amikor Ilonkába botlott. Ilonka sokat változott az évek
során, mégis rögtön ráismert. Meghívta egy kávéra a sarki presszóba,
ahol Ilonka Jeremy felől érdeklődött, és igen lesújtotta, amikor
megtudta, hogy már nincs az élők sorában. Maggie a fogát csikorgatta.
Ilonkának szépségszalonja van a Margit körúton, folytatta Zoltán.
Simona el is ment hozzá manikűrre és arckezelésre, és elmondása
szerint Ilonka persze hogy ronda trampli, de a szépségszalonja
fényűző, halvány rózsaszín törülközőkkel, lágy zenével, és helyes kis
öltözőfülkékkel. Nem Ilonka masszírozta meg Simona arcát, ő csak ült
a sarokban az íróasztala mögött, szarukeretes szemüveggel. A lányok
időnként tanácsot kérnek tőle egy-egy különösen engedetlen
szőrszállal vagy jól fejlett pattanással kapcsolatban, de egyébiránt
Ilonka kizárólag pici „pink” birodalmának vezetésével foglalkozik, és
azzal, hogy különböző nyelveken túláradó udvariassággal üdvözölje
betérő vendégeit. Ilonka egy kicsit még olaszul is beszélt, mondta
Simona, ráadásul megdicsérte Simona retiküljét, amit Rómában vett
még indulása előtt. Maggie-nek másnapra kértek időpontot. –
Természetesen álnéven – tette hozzá Zoltán összeesküvőhöz illő
módon.
 Zoltán Fiat Puntóján visszavitte Maggie-t a szállodájába. Maggie
fáradt volt, nem is beszélgettek, csak suhantak az utcákon, amelyek
most sokkal jobban ki voltak világítva, mint annak idején.
– Hanem – szólalt meg Maggie, amikor kinyitotta a kocsi ajtaját –,
hogyhogy ráismert Ilonkára? Eddig nem mondta, hogy találkoztak.
Csend telepedett az autóra. Zoltán és Simona összenézett.
– Ó, ez igazán könnyen ment – mondta komoran Zoltán. – Azért
nem mondtam, mert a nagykövet úr megígértette velem, hogy
senkinek nem beszélek róla, de Ilonka a feleségem volt.

Maggie-nek egyszerűen nem jött álom a szemére ezután a döbbenetes

felfedezés után. Jól emlékezett még, mit mesélt Zoltán a házasságáról,
miközben átszelték Franciaországot, hogy lesújtsanak bosszújukkal
Delphine-re. Hogy egyszer, amikor hazament, ott találta a feleségét
egy másik férfival. Vajon Jeremy volt az a férfi? Visszagondolt rá,
miként állt be hozzájuk Zoltán, és kezdte egészen más fényben látni az
egészet. Amikor egyik nap Jeremy hazatért a munkából, egy
jelentéktelen, sovány férfit hozott magával. Zoltán ott állt a küszöbön
komor ábrázattal, a kezét ökölbe szorította, és a cipőjét bámulta. – Ez
itt Zoltán – mutatta be Jeremy. – Úgy döntöttem, felveszem sofőrnek,
annyit kellemetlenkedik a szemem mostanában.
Maggie akkor már egy ideje tudta, hogy Jeremynek nincs teljesen
rendben a látása. Együtt ültek a budapesti szemészeti klinika
szürkésbarna folyosóján, körülöttük hálóköntöst viselő, suttogó,
szomorú emberek, és várták, milyen ítéletet mond Jeremy felett a
szakorvos. Azt mondta, veleszületett rendellenességről van szó, és bár
a látása lényegében akár évekig változatlan maradhat, később
romlásnak indulhat. Közölte, jobb, ha Jeremy felkészül rá, hogy a
kimerültségtől bizonyos fokú kettős látása lehet, és óva intette attól,
hogy este vezessen. Később, Londonban, a Harley Street egyik
nagynevű szemésze is megerősítette a diagnózist, ám Maggie akkor
úgy gondolta, nem annyira súlyos a helyzet, hogy sofőrt kellene
felvenni.
Milyen furcsán tudnak a férfiak viselkedni, amikor valami bajuk
van, gondolta Maggie, de Jeremy-től mégis rendkívül szokatlan volt
az efféle tékozlás, bár annak idején egy magyar sofőr fizetése nemigen
viselte meg a havi büdzséjüket. Vajon Zoltán zsarolta meg Jeremy-t,
hogy alkalmazza? Ha Maggie belegondolt, be kellett látnia, nagyon is
képes lehetett rá. Egy diplomata sofőrjének lenni akkoriban – külföldi
utakra és kemény valutára való kilátással – óriási szerencsének
számított.
De akkor sem volt jellemző Jeremyre, hogy leálljon alkudozni
olyasvalakivel, mint Zoltán. Másrészt viszont, ha kiderült volna
Jeremy Ilonkával folytatott viszonya, az óriási botrányba torkollik,
amit Jeremy bimbózó karrierje is alaposan megsínylett volna. Ha a
diplomatáknak megtiltották, hogy társadalmilag érintkezzenek a
Varsói Szerződés országainak lakóival, akkor egészen biztosan nem
volt szabad velük ágyba bújni sem. Korábbi esetekből időnként
kémbotrány keveredett, és szenzációs szalagcímekkel hozták őket a
brit szennylapok. Jeremy mindig is rendkívül ambiciózus volt, és
valószínűleg nem akarta, hogy bármi is az előmenetele útjában álljon.
Maggie-nek most jutott eszébe, hogy ő is gyakran észrevette, milyen
hűvös Jeremy és Zoltán viszonya. Jeremy mindig is így viselkedett
azokkal, akiket társadalmilag alacsonyabb szintűnek tekintett.
Ráadásul még valami kezdett értelmet nyerni: az anyagi
ellenszolgáltatáson kívül mi buzdította Zoltánt arra oly erősen, hogy
támogassa Maggie-t a bosszúhadjáratában.

Maggie korán ébredt. A nap első sugarai éppen csak átszúrták a

Parlament mögött elterülő ködfátylat. Hányszor ácsorgott órákon
keresztül a gazdagon festett és aranyozott kupola alatt, végtelennek
tűnő beszédeket hallgatva, utána elénekelve a magyar himnuszt,
aminél szomorúbb dalt szinte nem is ismert! Akkoriban hatalmas
vörös csillag terpeszkedett az impozáns eklektikus épületen, amelynek
mintájául az angol parlament szolgált, de amelyről Maggie magyar
vendéglátói sosem mulasztották el megjegyezni, hogy az övék húsz
centivel magasabb.
Felkelt, és a ruhásszekrényhez lépett. Körültekintően kell
kiválasztania a ruhadarabjait, különösen a fehérneműjét. Fontos
napnak néz elébe!
A recepciós taxit hívott Maggie-nek, hogy elvigye a Margit körútra.
Feltűnt neki, hogy más neve van az útnak, mint amikor Jeremyvel itt
voltak. Akkor még Mártírok útjának hívták, de ezek szerint a névadók
rossz ügy érdekében lettek mártírrá. Később Maggie észrevette, hogy
– ehhez hasonlóan – sok utcanevet megváltoztattak a rendszerváltás
óta.
A szépségszalon egy alacsony mennyezetű helyiség volt,
különböző illatok keveréke és olvadt gyantaszag töltötte be. Az üresen
maradt sarkokat vázába állított egzotikus művirágok töltötték ki.
Ilonka egy karcsú kis íróasztal mögött ült, szarukeretes szemüveggel,
éppen úgy, ahogyan Simona lefestette.
Maggie eltűnődött, vajon felismeri-e ebben a vaskos, középkorú
nőben azt a vékony asszonykát, aki évekkel ezelőtt olyan szerényen
állt meg a küszöbén. A magyar nők fiatalon csodásan néztek ki, és
rendkívül nagy figyelmet fordítottak a bőrükre – még a kommunizmus
alatt is szinte minden sarkon volt egy „Kozmetika”. Még azokban a
sötét időkben is „nettek” voltak, ahogy Maggie anyja mondta volna.
Ennek ellenére hamar hervadásnak indultak, talán a kemény munka
vagy az egészségtelen étrend miatt. Ilonka bőre viszont még mindig
sima volt, és a hajának szemmel láthatóan jót tett a közelmúltbeli
látogatás a fodrásznál. Maggie-nek eszébe jutott a fodrász szó magyar
megfelelője, s az is: mennyire frusztrálta őt annak idején, hogy a
magyar szavak semmilyen más nyelv szavaira nem hasonlítanak.
Ilonka üdvözlő mosolya inkább formális volt, mint kedves.
Odakísérte Maggie-t az öltözőfülkéhez, a kezébe nyomott egy
papucsot meg egy halvány rózsaszín leplet, amelyet a jelenlévők
példájára a melle fölött, hónaljban kellett magára tekerni, mint egy
fürdőlepedőt. Egy karcsú, szőke lány kísérte az arckezeléshez.
Maggie hanyatt feküdt a masszírozóágyon, a haját rózsaszín
fejpánttal választották el a homlokától. Élete legelső arckezelése várt
rá. Ilyesmit sem az anyja, sem Jeremy nem helyeselt volna, és a lelke
mélyén ő maga is úgy vélte, ez léha és alapvetően felesleges időtöltés.
Mereven feküdt rózsaszín leplében az ágyon, körülbelül úgy, mintha a
hullaházban volna kiterítve a boncasztalon. – Lazítson! – szólt üde,
mentolos lehelettel a lány, aki kinézetre akár Ilonka lánya is lehetett.
Ujjaival lassan simogatni kezdte Maggie nyakát, majd az arca
következett. A tokájánál finoman csipkedő, a szeme környékén
körkörös mozdulatokkal masszírozta, és a homlokán is elsimította a
ráncokat. Az érzés olyan élvezetes volt, hogy Maggie meditativ
állapotba siklott, amelyben szinte lebegett. Egyszer csak erősebb
kezeket érzett a testén. A válla és a tarkója volt soron. Maggie egészen
elvesztette az időérzékét, már nem is gondolt a bőrét és izmait gyúró
ujjakra, amíg hirtelen abbamaradt a művelet, és meleg, erős nyomást
érzett a mellkasán.
– Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte egy új hang a füle
mellől. Maggie kinyitotta a szemét, immár tejesen éberen.
Ilonka arcát látta maga előtt fejjel lefelé, tekintetét szarukeretes
szemüvege mögül egyenesen Maggie-re szegezte. Olyan közel volt,
hogy Maggie még a pórusait is ki tudta venni.
– Nem hinném – válaszolta Maggie, tétova hangsúllyal.
Ilonka határozott mozdulatokkal letörölte Maggie arcáról a
felesleges krémet. – Feltehetek esetleg egy pakolást? – kérdezte.
Maggie-re egy spenótra hajazó krémet kentek, ami lassan kezdett
megkötni az arcán. Csak az orrlyuka, a szája és a szeme maradt
szabadon.
– Eleinte egy kicsit csípni fog – figyelmeztette Ilonka. Idővel már
nemcsak csípett, de viszketett is a bőre a pakolás alatt, és Maggie azt
kívánta, bárcsak ne ment volna bele ebbe a procedúrába, különösen
amikor olyan durván rántották le az arcáról a megkötött spenótot,
hogy a lélegzete is elakadt, mert a pakolással együtt jó néhány
arcpihéje is távozott. Észrevette, hogy ezeket az arcról lehúzott
pakolás-álarcokat a helyiség túlsó falára akasztották.
– Aláírná, kérem? – nyújtott feléje egy filctollat Ilonka. Maggie
próbált visszaemlékezni az álnévre, amelyben Simonával és Zoltánnal
megegyeztek, de halvány fogalma sem volt róla, mi volt az. A tollal a
kezében csüggedten nézett Ilonkára. Végül az első nevet
odafirkantotta, ami – ki tudja, honnan – az eszébe jutott.
– Pandora? – csodálkozott Ilonka értetlenül.
– Ez a becenevem – hazudta Maggie, miközben lekászálódott a
boncasztalról, a papucsát keresve. – A férjem hívott így.
Zoltán egy kis pincevendéglőt válaszott, oda mentek ebédelni
hármasban. Átható hagyma- és paprika szag terjengett odalent, és
Zoltán természetesen elemében volt: mindenkinek csirkepaprikást
rendelt.
– Szííjja Meggíí, csodásan nézel ki! – mondta Simona. – Tíz évet
fiatalodtál. – Zoltán kérdőn-figyelmeztetőn nézett rá.
– Nem mintha kellett volna tíz évet fiatalodnod, miket beszélek! –
tette hozzá gyorsan Simona, és tovább kanalazta a levest.
– Biztosan a pakolás teszi – mondta Maggie.
Simona felkacagott. – Az a zöld? Abban én is ott feküdtem, és azon
filóztam, mikor jön végre valaki, hogy levegye. – Terribile! Szörnyű!
Az összeesküvők a csokoládéöntetben fulladozó palacsinta fölött
kezdték kidolgozni stratégiájukat. – Ilonka egy vagyont keresett ezzel
a szalonnal – közölte Zoltán. – A Rózsadombon vett úszómedencés
villát.
– Úszómedencéset? – kérdezte Maggie hitedenkedve. Eszébe jutott,
a régi időkben milyen büszkén viselték a magyarok a szegénységüket.
– Ma már rengeteg a gazdag ember itt – magyarázta Zoltán, bár
nem volt egészen világos, hogy ezzel kérkedni akar, vagy inkább
szégyelli. – Ilonka ügyfelei mind gazdag nők, akik nem tudnak mit
kezdeni a pénzükkel. Sokkal többe kerül nála minden, mint bárhol
másutt a városban.
Maggie-t is megdöbbentette az összeg, amit Ilonka a fülébe
suttogott, amikor eljött a távozás ideje. Ugyanakkor – most, hogy túl
volt az elsőn – elhatározta, hogy az élete nem lehet ismét teljes, ha
nem megy el legalább még egy arckezelésre. Noha a pakolás
kellemeden volt, az arcbőrét feszessé és üdévé varázsolta, és valóban
mintha tíz évet fiatalított volna rajta. Lehet, hogy a következő
alkalommal még a szemöldökét is kiszedeti, és feketére festeti a
szempilláit, mint a szomszéd masszírozóágyon fekvő nő. A terebélyes
hölgy pedig, a másik oldalán, olyannyira ellazult kezelés közben, hogy
el is aludt, és időnként hangosan felhorkant álmában.
– Mi lenne – gondolkozott Maggie hangosan –, ha viszketőport
tennénk valamelyik krémbe?
 A többiek bámulattal néztek rá.
– Ehhez vegyészre lesz szükségünk – jelentette ki Zoltán, mint egy
parancsúr, és átvette az irányítást. – Egyáltalán nem lesz gond a
krémeket kicserélni.
Hát persze, hogy nem, gondolta Maggie komoran. Már szakértőivé
váltak annak, hogyan kell Európa minden országában megszegni a
törvényt. – Hol találunk vegyészt? – kérdezte.
– Van itt egy barátom – felelte Zoltán.
– Szerintem – mondta Simona – azzal a pakolással kellene
kezdenünk valamit.

A trió másnap, szombat délután leautózott a Balatonra. Zoltán barátja

évekig egy gyógyszercégnél dolgozott, de már nyugdíjba ment.
Feleségével egy zsúpfedeles házban éltek a tóra néző egyik faluban.
Miközben az északi parton haladtak úti céljuk felé, Maggie arra
gondolt, milyen romantikus télen a Balaton, egészen más, mint
amilyennek nyáron látta, amikor kelet-német turisták özönlötték el a
partot. Most magasra nőtt káka tükröződött a tó zöldesszürke
felszínén, és vízityúkok ücsörögtek a parton, felborzolt tollakkal, hogy
ne fázzanak annyira.
Eltartott egy darabig, amíg megtalálták Dénes házát, mert úgy tűnt,
néhány falunak nagyon hasonló a neve. Végül Dénes
szomszédasszonya, aki piros fejkendőjében a veteményes kertjében
állt, angyali mosollyal – mintha egy mesekönyvből lépett volna ki –
igazította útba őket.
A tűzhelynél ültek, karcos pálinkát iszogattak, miközben
ínycsiklandó illat árasztotta el a konyhát. Dénes felesége libát sütött a
tiszteletükre. Ebéd után Zoltán hosszú körmével megsimogatta
bajszát, és pontos utasításokkal látta el barátját a zöld krémre
vonatkozóan. Dénes csibészes mosollyal bólogatott.
Későre járt. Visszakászálódtak a Fiat Puntóba. Ezúttal Simona
vezetett, mert Zoltánra észrevehető hatást gyakorolt a legurított
szilvapálinka. Maggie-nek eszébe jutott, annak idején milyen
szigorúak voltak az ittas vezetésre vonatkozó törvényék, bár ők mint
diplomaták védettséget élveztek. Az ő kocsijukat, a halványkék, DT-s
rendszámtáblával, sosem intették le a rendőrök. A követségen az a
vicc járta, hogy a DT a delirium tremens rövidítése. Búcsút intettek
Dénesnek, a feleségének és a tündérmeséből előtoppant öreg néninek
is, aki azonnal friss, meleg tojásokat nyomott a kezükbe, amikor
megálltak, hogy megköszönjék a kedvességét. Már besötétedett, mire
visszaértek Budapestre, és Simona kitette Maggie-t a szállodája előtt.

Az új krémet a következő hétre ígérte Dénes. Zoltán gyakran mászkált

a városban valamilyen titkos ügyben, amelyről egyelőre nem volt
hajlandó nyilatkozni. Így aztán Maggie és Simona egymás társaságára
voltak utalva.
– Mit csináljunk ma? – kérdezte Simona, miközben Zoltán ablakán
át az újabb havazást ígérő felhőket kémlelte. – Úgy tűnik, ebben az
országban nem nagyon lehet mást csinálni, mint enni meg inni. –
Elhallgatott egy pillanatra. – Nem mintha bánnám – kacagott fel.
– Elmehetnénk egy gyógyfürdőbe – javasolta Maggie.

Mikor Maggie kitárta a Gellért fürdő előcsarnokába vezető nehéz

ajtót, Simona megszorította a karját. – Ó, Meggíí, úgy örülök! –
lelkendezett. – Gyógyfürdőbe megyünk – csak mi ketten! – Simona
gyakran megcirógatta Maggie arcát, átkarolta a derekát vagy vállon
ragadta, ami Maggie számára teljességgel idegen volt, ám mégis azt
tapasztalta, hogy élvezi ezt a fajta fizikai közelséget. Az ő családja
nem volt ölelkező típus. Találkozáskor és búcsúzáskor egy-egy gyors
puszi az arcra, és kész. Simona ellenben pusztán forró lelkesedésből a
nyaka köré fonta a karját és megölelte, amitől Maggie életében először
érezte úgy, hogy ő is az emberiség hatalmas ölelkező családjához
tartozik.
A fürdőben apró kötényt kaptak, ami elöl ugyan részben takarta,
ám hátul pucéron hagyta testüket – ettől Simona folyton vihogásban
tört ki. Az ő testét a németek étvágygerjesztőnek mondták volna: a kis
hájfodrokkal a megfelelő helyeken. Elnézte Maggie-t, amint
megkövülve áll köténykéjében. – Dögös cickóid vannak, Meggíí –
mondta leplezetlen csodálattal a hangjában. Maggie magában
elismerte, hogy igaza van, mert a melle még mindig olyan, mint egy
fiatal lányé, talán, mert sosem kellett szoptatnia. Még Jeremy is
láthatóan odavolt a melléért, és gyakran temette hosszúkás,
arisztokratikus arcát a dekoltázsába.
Egymással szemben ültek a szaunában. Simona mindenféle arcokat
vágott. – Elképesztő ez a forróság! – sopánkodott, miközben vadul
legyezte magát a forró gőzben átnedvesedett mosogatóronggyá
változott kötényével. Egy termetes, bajuszos nő, aki már fixírozta egy
ideje, rádörrent: – Shhh! – Simona feléje fordult. – Hő! – dacolt a
kihívóval. A lottyadt fenekű nő feltápászkodott, amitől több réteg
nedves zsír csusszant hirtelen a helyére, és megbotránkozva
kimasírozott. Simona rákacsintott Maggie-re, és úgy emelte fel a lábát,
mint aki farba rúgja a távozót.
Maggie rádöbbent, hogy nem is olyan régen még szégyellt volna
egy Simonához hasonló barátnőt, aki annyira más, mint akikkel
általában találkozott – annyira nem „közülünk való”. Úgy érezte,
mintha kilépett volna egy szoros, hegyes orrú cipőből, és
megkönnyebbülten belebújt volna egy pár kényelmes papucsba, amely
már felvette lábfejének minden kanyarulatát. Simona az önzetlen,
feltétel nélküli barátság jegyében fogadta el Maggie-t, őrá pedig
megnyugtatóan hatott Simona jelenléte. Úgy érezte, a szabadság új
dimenziója nyílt meg előtte. Most már nemcsak az ideje felett
uralkodik korlátlanul, de szabadon választhat barátokat is, nincs
szüksége senkinek a beleegyezésére, legyen az a férje, a nagy-
britanniai kolónia vagy a Brit Nemzetközösség. Ahogy a verejték
kezdte elborítani egész testét, arra is rájött, hogy mostanra
megbarátkozott magával, jól érzi magát a bőrében.

Másnap, amikor a telefon megcsörrent, Maggie még nem volt egészen

magánál. – Végre! – szólt bele Shirley, és már meg sem próbálta
leplezni hangjának vádló tónusát. – Már egy ideje próbálom utolérni.
Esmeraldától tudom, hogy most meg Budapesten van?!
 – Igen – válaszolta Maggie álmosan. – Mondtam, hogy utazgatni
fogok egy darabig.
– Épp most érkezett Jeremy részére adóvisszatérítés, és fogalmam
sem volt róla, hogy hová kell küldenem.
– Nemsokára megint Londonban leszek – mondta Maggie. –
Küldheti oda, ha nem okoz gondot.
– És még valami – folytatta Shirley. – Az argentin külügyminiszter
nemrég itt járt, és ön után érdeklődött.
– Feltételezem, hogy még a Falkland-szigeti események idejében
ismerte meg Jeremyt. Akkor sokat tárgyalt az argentinokkal.
– A Falkland-szigeteket éppenséggel nem említette – folytatta
Shirley. – Azt mondta, ő tanította meg magát tangózni. Állítólag
Párizsban volt nagykövet, amikor ott állomásoztak.
– Ja, az a nagykövet… – döbbent rá Maggie.
– Igen, gondolom, az a nagykövet lehetett – mondta Shirley, és
ezzel be is fejezte a beszélgetést.
Jaj nekem, gondolta Maggie. Vagy ezzel, vagy azzal csak sikerül
magamra ragasztatni a könnyűvérű feleség címkéjét. Nem csoda, hogy
Jeremy többször is megcsalt.
Zoltán is korán telefonált. – Simona szeretné, ha átjönne, és
kipróbálná a pakolást.
Ezúttal Maggie nagyon is ébren volt. – Rendben van – válaszolta. –
Csak hadd igyam meg a teámat, ott leszek, amilyen hamar csak tudok.
Néha úgy érezte, hogy a bosszúja kicsúszott a kezéből, és önálló
életet él. Mintha magától fejlődne – egy szellem, amely kiszabadult a
palackból, és esze ágában sincs hagyni, hogy valaki
visszagyömöszölje. Ez nyilvánvalóan olyasmi volt, ami elrendeltetett,
gondolta, miközben beszállt a taxiba és elindult a külváros felé.
Jeremy feltehető véleménye a kérdéssel kapcsolatban már rég nem
érdekelte.

Simona kezében egy tányér ismerősnek tűnő, zöld massza volt,

amikor ajtót nyitott. A massza közepéből egy kanál állt ki.
– Azt reméltem, segítesz rám kenni – mondta.
 – De Simona, miért lennél te a kísérleti nyúl? – kérdezte
aggodalmasan Maggie. – Rakhatjuk nyugodtan az én arcomra.
– Én nem az arcomra gondoltam – kuncogott Simona.
– Azt hiszem, inkább a popómra kéne kenni!
Simona hasra feküdt Zoltán franciaágyán, és Maggie óvatosan egy
kis kanál zöld masszát kent hátsójára. – Ennél többre lesz szükség –
sandított hátra Simona. – Különben nem tudjuk meg, milyen lesz a
hatása.
– Biztos nem lesz tőle bajod? – kérdezte Maggie hátrafordulva,
miközben behajtotta a hálószoba ajtaját. Visszament a kis konyhába,
ahol Zoltán éppen kávét főzött, majd tálcára rakta a feketét, és bevitte
a nappaliba, ahol egy túltömött kanapé és egy fotel versengett a
szűkös helyért a nagy képernyős tévé előtt, amely minden jel szerint
állandóan be volt kapcsolva. Leültek elé. Úgy tűnt, valóságshow
legújabb folytatását látják. Ez is az új Magyarország része, gondolta
Maggie, miközben kávés csészéjét a kanapé előtt álló kis
dohányzóasztalra tette. Az asztal közepén hímzett terítő volt, rajta egy
kis csokor művirág. Zoltán elnyomta a cigarettáját, háromszor
körbenyomogatva a hamutartóban.
– Mit tervez, amikor ennek vége lesz? – kérdezte tőle Maggie.
Vajon miben sántikált Zoltán az előző néhány napon, tűnődött. Zoltán
hosszú körmével elgondolkodva vakargatta az orrát.
– Arra gondoltam, vállalkozni fogok – jelentette ki
méltóságteljesen. – Van egy barátom, aki használt gumikat árul.
Maggie igyekezett lelkesnek látszani. – Használt gumikat?
– Igen – erősítette meg Zoltán –, Magyarországon feltétlenül nagy
jövő előtt áll a használtgumiüzlet.
Maggie belekortyolt a kávéjába. A falon egy túl magasra akasztott
festmény a pusztát ábrázolta, rézsűt felfelé mutató gémeskúttal és a
tanyaudvaron gágogó libákkal. – Nem érez kísértést, hogy visszatérjen
a libamájhoz – kérdezte.
–Jaj ne, Isten őrizzen! Túl sok emlék kötődik hozzá… – mondta
Zoltán, majd tekintete az ablakra tévedt. – Azt hiszem, havazni fog –
közölte borúsan.
 Hirtelen sikoltást hallottak a másik szobából. – Li mortacci tual!18
– visította őrjöngve Simona, majd megjelent az ajtóban teljesen
pucéran. – Szedjétek le ezt az izét a fenekemről!
Hasra feküdt a kanapén, Maggie és Zoltán pedig megpróbálták
lefeszegetni hátsójáról a megkötött zöld pakolást. Zoltán végre új
területen is bevethette hosszú körmét. A massza azonban igen
ragaszkodónak bizonyult.
– Próbáljuk egy kis vízzel! – javasolta Maggie. Zoltán egy lábos
meleg vizet és egy kefét hozott a konyhából. Megint nekiveselkedtek,
de hiába. – Esetleg krémmel? – próbálkozott Maggie, és a
konyhaszekrény méretű fürdőszobába sietett, hátha Simona kencéi
között talál valami megfelelőt. Oil of Olazt kentek a sértett testrészre,
néhány percet vártak, hátha felpuhítja a pakolás kérgét.
Simona kezdte elveszíteni a türelmét. – Ma, insomma19, hát szóval,
mire vártok még?! – kiabált Zoltánra.
– Úgy sajnálom – kesergett Maggie. – Tudtam, hogy rajtam kellett
volna kipróbálni… – Nyilvánvalóvá vált, hogy semmi sem távolíthatja
el a zöld páncélt Simona alfeléről.
– Sajnos, muszáj lesz kórházba mennünk – jelentette ki végül
Zoltán. – Van egy barátom a János kórházban.

Maggie egy széken ült Simona ágya mellett. Valósággal összetörte a

bűntudat és a szégyen. Simona, akinek feneke nyers hús volt a kötés
alatt, elaludt, hála a nyugtátoknak. Hogyan is mehetett bele ebbe? –
korholta magát Maggie. Nyilvánvalóan elveszítette a józan eszét.
Hogyan hagyhatta idáig fajulni a dolgokat?! Simona kórházba került,
csak azért, hogy ő bosszút állhasson valakin, aki rosszat tett vele
tizenöt évvel ezelőtt…
A legrosszabb az volt, hogy meg kellett magyarázni az orvosoknak,
mi történt. – Olasz kezelés narancsbőr ellen – mondta Zoltán.
– Nekem nincs narancsbőröm! – fortyant fel Simona.

18
Az anyád… (főleg Rómában használatos káromkodás)
19
Durva, főleg Rómában használatos káromkodás
 – Drágám, neked súlyos narancsbőr-problémád van, hidd el –
simogatta meg Zoltán Simona kezét. – Szóval emiatt kented azt az
olasz krémet az ülepedre.
Simona csak bámult Zoltánra és az orvosra, aki mindkettejükre
értetlenül nézett. Két órába telt, mire Simona hátsójáról eltávolították
a zöld pakolás minden darabkáját.

Maggie egész napját a kórházban töltötte. Időnként ki-kiment az

éretlenbanán-színű folyosóra, és ott járkált fel-alá, de a padokon
hálóköntösben ücsörgő betegek bámész tekintetétől kellemetlenül
érezte magát. Még inkább egy öreg néniétől, aki folyamatosan felé
imbolygott járókeretével. Maggie még bűnösebbnek érezte magát
amiatt, hogy ő egészséges és tehetős létére mégis piszlicsáré
ostobasággal terheli a túlhajszolt, rosszul fizetett nővéreket, mint
Simona zöld feneke.
Simona kinyitotta a szemét. – Meggíí – szólt álmosan.
– Simona – sóhajtott nagyot Maggie. – Borzasztóan sajnálom.
Mindenről én tehetek, és most rögtön abbahagyjuk az egész projektet.
Nem is értem, hogy gondoltam.
Simona tágra nyitotta szemét. – Viccelsz? Pont most, amikor
kezdtük jól érezni magunkat?! – És felkacagott. – Zoltán már le is
ment a Balatonra, hogy Dénes módosítson a recepten!
– Nem, én ezt igazán nem engedhetem – jelentette ki Maggie igen
határozottan.
– Dehogynem – feleselt Simona immár teljesen éberen, és olyan
hangosan nevetett, hogy a mellette lévő ágyból már meg is kapta a
rosszalló pillantást –, mert legközelebb te próbálod ki magadon a
krémet!
A nővér hat órakor betolta a vacsorát. Mindenki kapott egy nagy
zsömlét és egy szelet löncshúst.
Simona értetlenül bámulta a tányéiját. – Én nem értem ezt az
országot. Ha Rómában ilyen vacsorát adsz egy betegnek, a családja
már meg is lincselt.
Szerencsére Zoltán éppen ebben a pillanatban érkezett meg a
Balatonról, és egy műanyag dobozból elővette a sült libacombot, amit
Dénes felesége küldött némi parasztkenyér és savanyúság kíséretében.
A zsebéből meg előhúzott egy üveg pálinkát.
– Ezt már szeretem! – csettintett Simona, és jókorát harapott a
combból. Aztán bűntudatos arccal a mellette lévő ágyban fekvő
asszonyhoz fordult, kettétörte a combot, és az egyik darabot
odakínálta neki.

Az estéit azonban Maggie még mindig egyedül töltötte. Rendelt egy

szendvicset a szobaszerviztől, és ágyból nézte a CNN-t. A fürdőben
tett látogatást követő estén különösen magányosnak és lehangoltnak
érezte magát. A taxisofőr, aki visszavitte a szállodába, goromba volt,
amikor Maggie kifogásolta a túl magas viteldíjat. Pedig a sofőr
nyilvánvalóan kihasználta, hogy az utasa nő, ráadásul külföldi. Jeremy
mellett sosem történt ilyesmi Maggie-vel, és ez a gondolat rossz utóízt
hagyott. Azon kezdett töprengeni, mit keres ő itt tulajdonképpen,
tejesen egyedül egy hotelszobában, mindentől elszakadva, ami valaha
közel állt hozzá. Sosem kedvelte a szállodákat, és nem volt
hozzászokva az egyágyas szobához, a szűkös helyhez és a keskeny
ágyhoz. Jeremyvel mindig lakosztályt kaptak.
Kedvetlenül kinyitotta a minibárt. Ásványvizet akart kivenni,
amikor meglátott egy sor apró üveget a felső polcon.
Brandy, gondolta. Most igazán megérdemel egy brandyt. Leült a
szoba egyetlen székére, lerúgta a papucsát, és belekortyolt az erős
italba, egyenesen az üvegből. Egyszerre iszonyúan magányosnak
érezte magát: Zoltán és Simona vacsorázni mentek Zoltán bátyjával,
és Budapest nagyon messzinek tűnt az ő ismerős világától. Bárcsak
lenne valaki, akivel beszélhetne!
Maggie a telefonkönyve után nyúlt. Biztató angol „dring-dring”-gel
kicsöngött a ledburyi telefon. Jó hosszan csöngött, végül Janet vette
fel. Hangos zene szólt a háttérben, közelebbről pedig nevetés
hallatszott.
– Ó, M néni – szólt bele az unokahúga. – Hogy vagy? Anyu nincs
itthon. Átmentek Hicksonékhoz vacsorára.
Vajon kik azok a Hicksonék, tűnődött Maggie, és a szeme Luc
névjegyére tévedt, amit még Párizsban csúsztatott a telefonkönyvébe.
Milyen csodás lenne hallani most érces baritonját! Legurította a
maradék brandyt, és már tárcsázta is a 00-33-at és az utána következő
mobilszámot.
– Budapesten van? – kérdezte Luc lelkesen. – Mais j’arrive! Már
megyek is!
– Ó, nem, nem, nem – tiltakozott Maggie rémülten.
– Amúgy is mentem volna jövő héten – mondta Luc. A hangokból
ítélve egy étteremből beszélt. Maggie hallotta a tányérok csörrenését
és a glu-glu-t, ahogy a bort töltötték. – Az új disznómért megyek. A
Gellértben szállok meg.

Néhány nap múlva Zoltán és Simona beállított Maggie szállodájába.

– Ez – varázsolt elő Zoltán színpadias mozdulattal előrántva egy
tégelyt – a Krém. Kenje az arcára, és hagyja rajta egy óra hosszat,
hogy beivódjon. Azután ezzel mossa le – mutatott egy krémet
tartalmazó műanyag flakonra. – Dénes azt mondja, ez elmulasztja a
viszketést.
Maggie teát ivott, legalábbis olyasmit, amit a kontinentális
Európában teának neveznek. Zoltán Unicumot hörpölgetett, az egyik
kedvenc italát.
Simona ezalatt fel és alá járkált, és megszokott hosszú cigarettáját
szívta. – Voltam tegnap Ilonkánál – mesélte. – Elloptam egypár üres
tégelyt, és holnap tízre mind a kettőnket bejelentettem.
Hát, megint indul az akció, gondolta Maggie.

Később az ágyon ülve figyelte, ahogy a Parlament csúcsos tornyainak

körvonala mögött rózsaszínűvé válik az égbolt. Felkente magára a
krémet, alaposan bemasszírozta vele az arcát, úgy, ahogy Ilonka
szépségszalonjában csinálták, majd lefeküdt és várt. Lassan
elbóbiskolt, és nem volt egészen magánál akkor sem, amikor vagy
negyven perc elteltével iszonyú viszketés kerítette hatalmába, úgy
érezte, lángra kap az arca és a nyaka. Kiugrott az ágyból, és igyekezett
ellenállni a vágynak, hogy a Duna alant szélesen hömpölygő sötét és
jeges vízébe vesse magát. A viszketés elviselhetetlen volt. A
fürdőszobába rohant, felkapta a flakont, egy vattacsomóra nyomott
egy kis krémet és addig törölgette az arcát, amíg a bűnös kenőcs
utolsó cseppjét is el nem távolította. Hideg vizet fröcskölt az arcára, és
belenézett a tükörbe. A viszketés ugyan elmúlt, de a bőre márványos
maradt, homlokán és állán pedig jókora foltok keletkeztek. Fogta a
telefont, és felhívta Zoltánt. – Működik, de még hogy! – mondta. – De
mi lett volna, ha nincs ez a krém?
– Ó, Dénes azt mondta, bármilyen pórusösszehúzó krém megteszi.
– De nem akarom, hogy valami komoly baja legyen azoknak a
nőknek!
– Nem gond, asszonyom, bízza csak rám – felelte Zoltán
könnyedén.
Maggie a szobába rendelte a szokásos szendvicsét, és bekapcsolta a
televíziót. Egy természetfilm ment, amelyben éhes disznók tülekedtek
a vályú előtt. Megcsörrent a telefon. – Egy úr keresi önt a Gellért
Szállóból.
Maggie rémülten felült. Az öltözködő asztal tükrében látta, milyen
foltos az arca. – Legyen szíves megmondani neki, hogy nem vagyok
itt! – hadarta ijedten. – Üzleti úton vagyok, és holnap este érkezem
vissza!

– Á, Pandora, jó reggelt! – köszöntötte Maggie-t Ilonka a szalon

ajtajában, és már vette is el tőle a kabátját. Maggie kínosan ügyelt rá,
hogy ne is pillantson Simonára, aki már ott volt, és öltözőfülkéjéből
kacsingatott felé a függöny résén át.
– Ha jól látom, manikűrre jelentkezett be. De jaj, mi történt az
arcával? – Maggie ábrázatát még mindig égővörös foltok tarkították,
orráról csíkokban hámlott a bőr. – Kérem, jöjjön ide a fényre! – kérte
Ilonka és az ablakhoz vezette Maggie-t.
– Nézzétek! – mutatta a két lánynak, akik ott hagyták vendégeiket,
hogy felmérjék a kárt. – Mikor kezdődött ez?
Maggie a szeme sarkából látta, amint Simona lábujjhegyen,
kezében hatalmas olasz táskájával kioson a fülkéjéből. A heverő
vendégek mögötti pulthoz lépett, és látványosan ki-bepakolt a
táskájából. Amíg Ilonka és a két lány Maggie arcát tanulmányozta,
látta, amint Simona ügyesen kicserél két nagy tégelyt a magával
hozott ugyanolyan darabokra.
– Az arckezelésem utáni napon – magyarázta Maggie – a bőröm
elkezdett viszketni, és azóta egyre rosszabb. Azt hiszem, allergiás
vagyok valamelyik krémre.
– Megnézem, mit tehetünk – felelte Ilonka, és az öltözőfülkékhez
kísérte Maggie-t. – Van allergia elleni kenőcsöm.
Maggie a szalon sarkában foglalt helyet, amíg ujjai egy tálka
szappanos vízben áztak. Beléhasított a fájdalom, amikor arra gondolt,
hogy legutóbb az esküvője előtt manikűröztetett. Jeremy nem állhatta
a körömlakkot, ezért Maggie általában maga reszelte a körmét, azután
szarvasbőr csiszolóval kifényesítette. A pedikűrről azonban nem
mondhatott le.
A lányok visszatértek vendégeikhez. Már Simona is egy kereveten
feküdt, sárga frufruját rózsaszín fejpánt fogta hátra. A lány, aki olyan
volt, mintha Ilonka lánya volna, befejezte egy hölgy masszírozását,
Ilonka pedig átvette a vendéget, s az egyik új tégelyből kente a krémet
az arcára.
A másik alkalmazott, egy sudár, fekete lány, szintén kikanalazott
egy jókora adagot ugyanabból a tégelyből. – Lazítson – szólt kedvesen
egy rózsaszín lepelben fekvő, terebélyes asszonysághoz.
Lágy zene szólt a háttérben. A barackszínű falon egy óra függött, és
Maggie azon vette észre magát, hogy meredten figyeli. Az egyik
vendégre már kenték is fel a spenótszínű pakolást. A lány alaposan
megmosta a kezét a művelet után, és Maggie-hez lépett. Kiemelte
Maggie kezét a szappanos vízből, tenyerébe fogta, majd egy halvány
rózsaszín törülközővel finoman megszárogatta Maggie ujjait. Igen,
éppen ilyen volt Ilonka annak idején, gondolta Maggie, miközben a
lehajtott szőke fejet figyelte. Mögötte látta, hogy az utolsó simításokat
végzik Simona pakolásán is. Simona V-t formált a lány háta mögött.
Az óra tovább ketyegett. Újabb vendéget fogadtak, neki is odaadták a
rózsaszín leplet. Maggie körmeit ezalatt a lány szakszerűen lereszelte
és kifényesítette.
– Körömlakkot? – kérdezte.
– Élénkvöröset kérnék – felelte Maggie.
 Az egyik vendég arcáról lehúzott pakolást éppen felakasztották a
falra a többi mellé, a nőre felsegítették a kabátját, és az ajtóhoz
kísérték. Ekkor már a kezelés különböző szakaszaiban lévő hét test
feküdt az ágyakon. Maggie széttárt ujjakkal legyezte a kezét, hogy
megszáradjon körmén a lakk.
Egy idő után a Simona jobbján fekvő hölgy hánykolódni kezdett.
Vadul gesztikulált, és megpróbálta letépni magáról a zöld pakolást.
Ilonka felállt az íróasztalától, és odament a nőhöz. – Viszket – szólt
egy fojtott hang a megkötött pakolás mögül. – Vegye le! – Ilonka
letépte a pakolást, ami alatt tátogó, fújtató vörös arc rejtőzött. –
Csináljon valamit! – lihegett az arc.
Ebben a pillanatban felpattant a szalon ajtaja, és megjelent benne
egy haragos, vörös ábrázat – a vendég, aki épp az imént távozott. –
Segítsenek, én ezt nem bírom! – Ledobta a kabátját, és vadul
gesztikulálva Ilonkára vetette magát.
Simona egy üvöltéssel felpattant az ágyáról, bár Maggie-nek az
volt az érzése, a hangerőt főleg a hatás kedvéért alkalmazta. Ettől
kezdve a szalonban eluralkodott az anarchia. A nők felugráltak a
fekhelyükről, a zöld pakolás-álarcok mögül sikolyok törtek fel. Ilonka
és a lányok egyik vendégtől a másikig rohangáltak, tépték le a
pakolást, és hideg borogatást tettek az arcokra.
– La polizia – süvöltötte Simona. – Hívják a rendőrséget! – Az
egyik lány vattacsomóval törölgette az arcát. – Mindenhol égek! –
sivította Simona, és őrült dervisként rohant körbe-körbe a szalonban,
nyomában a többiekkel, akik különböző nyelveken hasonlóképp
jajveszékeltek.
Maggie csak ült tovább a székében, legyezgette a kezét, hogy
megszárítsa vörös körmét, és a döbbenetében azt sem tudta, sírjon-e
vagy nevessen. Egy nő, akiről később kiderült, hogy a török
nagykövet felesége, bekúszott egy sarokba, és sírva fakadt. Maggie-
ben felébredt a lelkiismeret, benedvesített egy törülközőt, odavitte az
asszonyhoz, és az arcára simította. – Egy perc és rendben lesz –
mondta. Kihalászta táskájából a pórusösszehúzó krémet. A török nő
lassan megkönnyebbült. Kikapta Maggie kezéből a flakont, Ilonkához
rohant vele és meglengette az orra előtt. – Ez kell magának – közölte
torokhangú akcentussal.
 Két új vendég érkezett, megtorpantak az ajtóban, és nem hittek a
szemüknek. A vörös képű nők mind az arcukat és mellkasukat
dörzsölték, miközben egymást bámulták, hajuk égnek állt rózsaszín
hajpántjuk felett, itt-ott egy spenótpakolás-darabka fityegett az
arcukról. Ilonka, aki szemmel láthatóan mind a helyzet, mind frizurája
felett elvesztette az uralmat, bevágta az ajtót, és kiakasztott egy
„Zárva” táblát. Simona buzgón kente magára a krémet, és átadta a
flakont a balján lihegő testes hölgynek, aki már alig kapott levegőt. Jó
időbe telt, amíg a helyzet normalizálódott.
Maggie és Simona együtt távozott a szalonból, fizetés nélkül.
Jellemző volt Maggie-re, hogy sokkal jobban furdalta a lelkiismeret az
ingyenmanikűrért, mint a török nagykövet feleségére mért
gyötrelemért, vagy az Ilonkának okozott kínos percekért.

Maggie ragaszkodott hozzá, hogy Budapest legjobb éttermébe

menjenek ünnepelni, Zoltán tehát asztalt foglalt a Gundelben. Maggie
éppen kilépett a szálloda liftjéből az előcsarnokba – már várt rá a taxi
–, amikor félelemmel vegyes örömmel ismerős, gesztikuláló alakot
vett észre a recepciónál.
– Ó, bonsoir, bonsoirl Jó estét! – köszöntötte Luc áradozva. –
Képtelen voltam elmagyarázni ennek az embernek, hogy kit
keresek…
– Bonsoir – üdvözölte kissé zavartan Maggie.
– Remélem, ráér, és velem vacsorázik – mondta Luc. – Épp most
értem vissza vidékről, megvettem a disznómat.
– Nos, tulajdonképpen vacsorázni indultam, de Zoltánnal –
válaszolta Maggie bizonytalanul. – Tudja, az üzlettársammal.
– Valóban fönséges disznó – folytatta Luc, majd amikor felfogta,
hogy mit is felelt Maggie, egészen elcsüggedt. – Akkor nem ér rá?
Tudja, én már holnap hazautazom Franciaországba…
Olyan bánatosan nézett, hogy Maggie őszintén megsajnálta.
Világéletében igyekezett szolgálatkész lenni, úgy rendezni a dolgokat,
hogy mások kedvére tegyen, hogy fontosnak érezzék magukat. Jeremy
gyakran a szemére vetette, hogy olyan nehezére esik nemet mondania.
Aztán arra gondolt, végül is kinek árthat ezzel?
 – Nincs kedve csatlakozni hozzánk? A Gundelben vacsorázunk –
bökte ki Maggie.
– Akkor nemsokára találkozunk, ha megengedi – mondta Luc. –
Csak el kell intéznem néhány telefont, és elhoznom ezt-azt a
szállodámból. A Gundelben – áh, ki-tű-nő!

Az étteremben Maggie a szokásosnál is káprázatosabb és csiricsárébb

Simonát egy bárszéken ücsörögve találta, amint egy magas poharat
szorongat, benne pezsgővel. Zoltán a bárpultot támasztotta. A
nagykövetségi időkből származó zakóját és olasz cipőjét viselte, ami
olyan fényes volt és annyira újnak hatott, hogy Maggie arra gondolt,
valószínűleg most került ki a dobozból.
– A szálloda halljában futottam össze Luc de Bosquières-rel. Üzleti
úton van itt – magyarázta Maggie. – Meghívtam, hogy tartson velünk,
remélem, nem bánjátok.
Simona szépen kiszedett szemöldöke a magasba ugrott. – Ó,
Meggíí! – kacarászott. Zoltán nem szólt semmit. Bevonultak az
étterembe. Simona Maggie-re kacsintott, amikor a pincér hátrahúzta
neki a székét. Zoltán testes egri bort rendelt, majd gulyáslevest kért és
libasültet, amiről később kijelentette, hogy majdnem olyan finom,
mint édesanyja legendás műve. Láthatóan remekül érezte magát.
Koccintottak a távol levő Esmeralda egészségére. A cigányprímás az
asztalukhoz lépett, és szívszaggató dallamokat húzott Maggie fülébe.
Simonának vidámabb nótát válaszott, és a refrénbe már a banda többi
tagja is beszállt.
– A kék szemekről szól – fordította Zoltán, és szeretettel nézett
Simonára. – Az mondja, az a szép, akinek a szeme kék – de az én
babám szeme fekete.
Ekkor tűnt fel a színen Luc, és már az ajtóból vadul integetett
feléjük. Amikor leült közéjük, Maggie észrevette, hogy bár Luc
láthatóan igyekezett kicsípni magát, a hajából kikandikált néhány
szalmaszál.
– Épp most jöttem meg vidékről – mesélte –, méghozzá – itt tömött
zsebéből előkotort egy cédulát – Kisz-kün-félegy-házáról. Micsoda
lehetetlen név.
 – Ha lefordítjuk, nem is olyan lehetetlen. – segített Zoltán. –
Olyasmit jelent, mint kicsi rokon nép fele háza.
– Azt nézzék, micsoda pompás disznót vettem ott! – Egyik
zsebéből előhúzott egy digitális kamerát. A videón a disznó egy sáros
karámban döcögött egyenesen a kamera felé, amíg a képet be nem
töltötte az orra. Ilyen disznót Maggie még életében nem látott. Egész
testét vörösesszőke bongyor szőr borította, mint egy airedale terrierét.
– Igazán jóképű malac – mondta Zoltán, és egy fokkal nagyobb
tisztelettel nézett Lucre.
– Che schifo– rázkódott össze Simona. – Undorító!
– Manga-leeca – jelentette ki büszkén Luc.
– Mangalica – hangsúlyozta Zoltán az első szótagot.
– Hiszen azt mondom! – és elismételte: – Manga-lee-ca!
Luc nagyon megörült, hogy a kínálatban csigát is talált, és szuflét
rendelt desszertnek. Visszahívta az asztalhoz a cigányokat, és a
Pacsirtát rendelte tőlük. – Hallgassa a kis madarat – szólt Maggie-nek,
amikor a zenész virtuóz kunsztokat mutatott be az E-húron. Ezután a
Cigánybárót kérte. – „Ki esketett?” – zengte baritonján, miközben le
nem vette a szemét Maggie-ről. – „A pap egy kis pacsirta volt” – tette
hozzá, és konyakot rendelt mindenkinek, majd rágyújtott egy igen
szúrós szagú szivarra. – Az új disznómra! – emelte poharát – és – itt
megint a cédulára sandított – Kiskunfélegyházára!
– Egészségedre! – mondta Zoltán.
– Csin-csin! – toldotta meg Simona.
– Csirió – tette hozzá Maggie a magáét.
– Hogy megy az export-import? – kérdezte Luc egy kacsintás
kíséretében Zoltántól.
– Arra gondoltam, átnyergelek használt gumira – jelentette ki
Zoltán teljes komolysággal.
– Használt gumira? – Luc hitetlenkedve nézett Maggie-re.
Maggie-ből kitört a nevetés. – Ó, az csak Zoltán másodállása –
mondta.

Vacsora után elbúcsúztak egymástól. Zoltán királyi gesztussal

visszautasította a borítékot, amelybe Maggie már bekészítette a
szolgálataiért járó szokásos honoráriumot. – A cég vendége volt –
közölte büszkén.
Maggie a másnap kora reggeli gépre foglalt jegyet. Simona a
nyakába borult.
– Hiányozni fogsz, Meggíí! De tényleg.
– Nekem is hiányozni fogtok, mindketten – felelte Maggie –, de
biztosan találkozunk még.
Luc felajánlotta, hogy visszakíséri Maggie-t a szállodába.
– Én még nem állok készen a búcsúra. Igyunk meg egy kávét a
Gellértben – mondta –, azután hazakísérem.
– Nincs ehhez túlságosan hideg? – pillantott Maggie a járdát borító
friss hóra.
– Kölcsönadom a kabátomat – felelte Luc –, gyalog sincs messze.

A Gellért előcsarnokában estélyi ruhás tömeg kavargott. Valamilyen

kongresszus lehetett a városban. Luc és Maggie egymás mellé
telepedtek egy kanapéra – Luc kávéval, Maggie teával –, és barátságos
csendjüket csak a lengőajtón távozó és belépő párokra tett
megjegyzések törték meg.
– Ezek angolok – biccentett Maggie a szökőkút mellett ácsorgó két
nő felé.
– Vagy németek – vélte Luc –, de egy dolog biztos: azok ketten ott
franciák. – A pár éppen hangos szóáradatba készült fullasztani a
szállodaportást.
– És az a bajuszos ott? – kérdezte Maggie. – Mexikói, nem
gondolja?
– Tudja – merengett Luc –, nevet kell találnom a disznómnak.
Méghozzá magyar nevet, hiszen kiskunfélegyházi.
– Mit szólna az Attilához? – javasolta Maggie.
– Mais c’est parfait! – kiáltott fel Luc. – Tökéletes!
Maggie elnyomott egy ásítást.
– Maga fáradt, mon amie – monda Luc –, megyek és hozom azt a
kabátot. Elindult a lifthez, Maggie pedig felállt, és a lengőajtó felé
tartott.
 – Maggie! – szólt egy meglepett hang közvetlen mellette. Geoffrey
és Camilla éppen akkor léptek be az ajtón, és csapkodták lábukat a
szőnyeghez, hogy leverjék cipőjükről a havat. Ők is estélyiben voltak.
– Micsoda meglepetés!
– Valóban, micsoda meglepetés – bólintott Maggie.
– A kongresszusra jöttünk – magyarázta Camilla. – Felkérték
Geoffreyt, hogy tartson előadást. Még mindig nagyon kapós, tudod.
– Ebben biztos vagyok – felelte Maggie. Most rajta volt a sor, hogy
elmondja, mit keres Budapesten. Ekkor robbant ki Luc a liftből,
kezében egy pilótadzsekit lóbálva. Odament hozzájuk, és Maggie
vállára terítette a dzsekit.
– Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást – mondta Geoffrey.
– Ó, igen, bocsánat, hát persze – mentegetőzött Maggie.
– Hadd mutassam be Luc de Bosquières urat. Régi barátunk –
Jeremynek és nekem. Biztos voltam benne, hogy már találkoztak.
Geoffrey Luc felé hajolt. – Sajnos nem emlékszem…
Luc kezet fogott Geoffrey-val és ajkához emelte Camilla vonakodó
kezét. A magas Geoffrey-n kifogástalanul állt a szmoking, őszülő
haját simán hátrafésülte – minden ízében a nyugalmazott diplomata
volt, hajtókáján egy érdemrend diszkrét szalagjával. Camilla alaposan
végigmérte Luc-öt kopott cipője orrától leírhatatlan nyakkendőjéig,
ami időközben igencsak félrecsúszott.
– Üzlettársak vagyunk – magyarázta Luc csillogó szemmel. –
Export-import.
– Nahát, ez igazán új terület a maga számára Maggie, nemdebár? –
nézett rá Geoffrey kérdőn.
– Disznókat importálunk – magyarázta Luc, cseppet sem zavartatva
magát. – Nézzék, megmutatom… – Ezzel előkapta zsebéből a
kameráját, amelynek a pántja magával rántotta Luc szivartokját, egy
összenyomorított gyufásdobozt, és egy kis köteg forintbankjegyet.
Geoffrey elegánsan derékból lehajolt, két ujjával felemelte a
szivartokot, és Luc felé nyújtotta, mialatt Maggie a pénzt igyekezett
összeszedni. Luc rájuk sem hederített, annyira belefeledkezett a
kamera gombjainak nyomogatásába. – Nézzék! – kiáltott fel
győzedelmesen, és a felvétel végét mutatta meg, amelyiken Attila
szaglászó, fekete orra betölti a képernyőt, dühös kis szeme pedig ott
villog a vörösesszőke bungyurkák közt.
 Camilla hátrált egy lépést. Estélyi táskáját két kézzel a melléhez
szorította. – Geoffrey – szólt határozottan–, hosszú volt ez a nap.
– Valóban – helyeselt Geoffrey –, úgy vélem, ideje ágyba bújni, és
elkezdeni báránykákat számolni. Vagy éppenséggel disznókat –
pillantott hátra búcsúzóul a válla felett.
Maggie tudta, hogy el fogja kapni a nevetőgörcs, mihelyt kilépnek
az ajtón a hideg éjszakába.
– Tudja, maga igen titokzatos nő – mosolygott Maggie-re Luc,
miközben a budai rakparton sétáltak –, a maga Zoltánjával, az export-
importjával és a nyársat nyelt angol barátaival.
– Tudom – válaszolta Maggie –, és biztos nagyon furcsának tűnik
ez az egész. Egyszer majd elmagyarázom.
Megálltak, és nézték a Duna sebes folyású, sötét vizét. A
lámpaoszlopok fényei kígyóként tekergőztek a vízen.
Maggie megborzongott. Luc két tenyere közé vette Maggie kezét,
hogy átmelegítse. – Miért nincs magán kesztyű? – feddte meg. És
valóban: Maggie addigra száműzte ruhatárából a kesztyűket. – Tudja,
amikor Kiskunfélegyházán voltam, arra gondoltam, a legjobb lenne,
ha nem találkoznánk többé – mondta Luc bánatosan.
Maggie, aki élvezte a Luc erős szorításából a karján végigáramló
melegséget, úgy érezte, hogy kihagy a szívverése, amíg ki nem
bukkantak belőle a szavak: – Miért gondolta ezt?
– Mert, tudja, én régimódi férfi vagyok. Több mint húsz évet
töltöttem házasságban, egy csodás feleség oldalán. Amikor mi
találkoztunk, arra gondoltam, lehetne köztünk egy – ahogy a franciák
mondják – amitié amoureuse, szerelmetes barátság, de most már arra
gondolok, egyszerűen akár szeretők lehetnénk. – Elérzékenyülve
nézett Maggie szemébe. Maggie érezte Luc szivarjának meg a
fokhagymás csigának a szagát, a bőr, a gyapjú meg a friss veríték
megnyugtatóan férfias egyvelegét. Nem tudta, mit feleljen. – Holnap
el kell utaznom, és nem vihetek magammal mást, mint az emlékeimet
– mondta Luc. Olyan bánatosan nézett, hogy Maggie nem tudta
meghazudtolni önmagát, megpróbálta felvidítani, a maga
csalódottságával nem is törődve.
– Meg a disznóját – mondta.
– Igen, Attilát. Ő mindig magára fog emlékeztetni.
 – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt bóknak kell-e vennem –
nevetett Maggie.
Megérkeztek a szálloda bejárata elé. Luc a karjába zárta Maggie-t,
megölelte, majd sarkon fordult, és távozott. Vissza sem nézett.
Maggie befelé indult. Hirtelen nagyon hidegnek érezte a sötét téli
éjszakát, megrázkódott. Csak amikor felért, vette észre, hogy rajta
maradt Luc pilótadzsekije.
 6. | ISMÉT LONDON

Maggie nehéz szívvel lépdelt fel a lépcsőn Jeremy Ebury Street-i

lakásába. Azt hitte, képzelődik, de amikor bedugta a kulcsot a zárba,
egészen közelről egy tévé hangját és porszívózás zaját hallotta.
Kinyitotta az ajtót. Fényárban úszó lakás fogadta, a szoba közepén, a
porszívó fölé görnyedve, fejkendősen ott állt Esmeralda, akinek
alakját Maggie a világon senkiével nem tévesztette volna össze.
– Dona Margarida! – Esmeralda ledobta a porszívó csövét, és
Maggie karjaiba vetette magát. – Még nem készültem el teljesen. Nem
vártam vissza ilyen hamar.
– Én nem vártam egyáltalán – felelte az elképedt Maggie.
– Áh, Dona Margarida, Lisszabonban nem találok munkát –
mondta bánatosan Esmeralda. – Azt mondják, túl öreg vagyok. –
Lehuppant a kanapéra, és lehúzta a fejéről a kendőt. – Így aztán
fogtam magam, elmentem az Estrelába egy misére, és Luis
megmondta, mit kell tennem. „Neked Londonban a helyed”, azt
mondta. – Aztán csak ült ott és Maggie-t bámulta. – Csinálok én
magának egy teát – mondta végül.
Maggie legutolsó beszélgetése a bécsi bankkal nem volt túl biztató.
Eddig természetesen jóval nagyobb lábon élt, mint amit
megengedhetett volna magának. Bár Jeremy pénzének nagy része még
megvolt, eljött az ideje, hogy komolyan elgondolkozzon a jövőjéről.
Ráébredt, hogy rendes álláshoz egyáltalán nincs végzettsége. Talán
eladhatná Jeremy lakását, befektethetné a pénzt, és elköltözhetne
Ledburybe vagy valami más szerényebb helyre. Egy dologban biztos
volt: házvezetőnőt, szakácsnőt nem engedhet meg magának. Teás
csészéjének pereme felett a választ váró Esmeraldára nézett.
– Esmeralda, egészen egyszerűen nincs annyi pénzem – nyögte ki
végül szomorúan.
 Esmeralda erre felpattant. – Ó, Dona Margarida, arra nem is lesz
szükség! Én majd keresek eleget mindkettőnknek. – A szobájába
vezette Maggie-t és színpadias mozdulattal az ablak melletti asztalra
mutatott, amelyen rojtos damasztterítő alatt egy hordozható varrógép
trónolt. – Rengeteg munkám van – közölte büszkén. – A lenti
házaspárnak függönyöket varrok, a lányoknak a péknél kötényt, a
takarítóktól elromlott cipzárakat kaptam, és szegni való…
Maggie hirtelen elérzékenyülten ölelte át.
– ... és ha megtarthatom az egyik szobát, magáról is gondoskodni
fogok – fejezte be Esmeralda.

A következő napokban Maggie igyekezett visszatérni a földre. Erőt

vett magán, befizette a csekkeket, elvégezte a szükséges papírmunkát.
Távolléte alatt tekintélyes levélhalom gyűlt össze az ajtó előtt. Még
egy táviratot is talált, amelyet reszketve bontott ki. Sajnálattal
értesítjük, hogy sógornője, Isobel Davenport, december 5-én elhunyt.
Legmélyebb részvétünk. A távirat alján a „Reginaid Appleyard” aláírás
állt. Szegény Isobel. Maggie alig ismerte, de a halál mindig
elszomorította. Jeremy családja ezzel kihalt. A táviratot feltette a
kandalló párkányára.
Ezután nagy nehezen rávette magát, hogy végigolvassa a Jeremy
halála után érkezett összes részvétlevelet és – táviratot, és válaszolt is
mindegyikre. – Nagyon köszönöm együttérzésükről tanúskodó
megható soraikat, írta Jeremy kék levélpapírjára, amelyen fehér
dombornyomással szerepelt lakáscíme. Esmeraldával kirámolták
Jeremy összes szekrényét, dobozokat pakoltak tele a ruháival,
cipőivel, majd az egészet elküldték Portugáliába Esmeralda
rokonainak. Maggie megpróbálta maga elé képzelni a derűs falusi
népeket Jeremy iskolai nyakkendőjében és templomi cipőiben.
– Tiszta lapot kell nyitnunk – mondta Esmeralda, és sorra kidobta a
nagykövet borotvahabjait és – pamacsait, valamint a Floris fürdősókat,
minden alkalommal keresztet vetve.
Kirámolták a gardróbszobában évek alatt felhalmozódott kacatokat
is, majd Maggie összecsomagolta Jeremy iratait és egyéb papírjait. A
Külügyminisztérium korábban már figyelmeztette, ügyeljen rá,
hogyan szabadul meg az iratoktól. Lehet, hogy a régi képeslapok és
ezeréves magazinok között kényes anyagok bújnak meg. Elhatározta,
hogy az összes papírt elviszi magával Ledburybe, máglyát rak
belőlük, és kész.

Maggie-t nyugtalanító erotikus álmok gyötörték. Mindegyikben

hiányosan öltözött alakok szerepeltek, amint spenótzöld pakolásban
etyepetyéltek. Egyikük Ilonka volt, felismerte szarukeretes
szemüvegéről. A Gundel prímása argentin tangókat játszott a tömeg
közepén. A legrosszabb az volt, hogy tudta, valahol máshol kellene
lennie, Jeremyvel egy fontos eseményre hivatalos, a Duna közepén
egy hajóra. Végül sikerült kiérnie a kikötőbe, de a hajó épp akkor
futott ki. Jeremy a korlátnak támaszkodott, alatta fehér fodrokat vetett
a Duna vize, feje felett sirályok repdestek. Férje felemelte a kezét, de
hogy figyelmeztetőleg vagy üdvözlésképpen, azt már nem tudta
megállapítani.

Maggie Jeremy íróasztalának kipakolása közben bukkant rá a

levelekre. Este tíz óra volt, Esmeralda már lefeküdt. Maggie berakta
Jeremy egyik CD-jét, és éppen kupacokba rendezgetett különféle
papírokat a földön, amikor megakadt a szeme három köteg, rózsaszín
szalaggal átkötött borítékon. Már azon volt, hogy az egyik kupac
tetejére rakja a kötegeket, amikor felfigyelt a kézírásra. A kerek,
szépen formált betűk eltéveszthetetlenül női kéztől származtak.

Kedvesem, el sem hiszem, hogy már egy egész hét telt el az esküvő
óta, ahol kisétáltál az életemből egy másik nővel az oldaladon.
Tudnod kell, hogy a tiéd vagyok, és mindig is a tiéd leszek, ha
bármikor szükséged lesz rám. Tiszta szívemből szeretlek, és szeretni
is foglak mindig.
Örökké a te
Laviniád
A jól ismert térdremegés ismét hatalmába kerítette Maggie-t, a szája is
kiszáradt. Ki a csoda az a Lavinia? Megnézte a dátumot a borítékon.
Ugyanaz volt, amit a levél is jelzett: egy héttel az esküvőjük után.
Ezek szerint ez a nő ott volt valamelyik padsorban, és nézte, amint
Jeremy kisétál a templomból a ragyogó napsütésbe és konfettifelhőbe.
Lavinia. Talán az a magas, vörös hajú nő, türkizkék
santungkompléban és kabátban, aki a fogadáson spiccesre itta magát?
Legalábbis Maggie azt hitte, hogy kissé kapatos, mivel a fejét Jeremy
vállán nyugtatta, amikor az újdonsült férj a kocsijához kísérte.
Sorra elolvasta a többi levelet is. Úgy tűnt, az elsők még a Jeremy-
vel kötött házassága előtti időkből származnak, abból az évből, amikor
Jeremy még csak udvarolt neki. A levelek tele voltak szenvedélyes
kijelentésekkel és könyörgéssel. Maggie megpróbálta meggyőzni
magát, hogy ezért vajmi kevéssé lehetett Jeremy-t hibáztatni. A nő
őrülten szerelmes volt Jeremy-be, és elszántan küzdött érte, miközben
Jeremy arra készült, hogy mással kösse össze az életét. De miért nem
említette ezt neki Jeremy? Be is vonhatta volna őt a drámába,
kikérhette volna a tanácsát. Vagy talán csak nem akarta megbántani?
De az is lehet, gondolta keserűen, hogy hidegvérrel megcsalta akkor
is, amikor ő már az esküvőjére készülődött, ott ült a Basil Street
Hotelben anyjával, és a kelengyéjét tervezték.
Néhány levél félreérthetetlen volt.

Csodás volt újra látni téged tegnap este – épp, mint a régi, szép
időkben. Oly nagy megkönnyebbülés tudni, hogy nem veszítettelek
el örökre. Hogy mindig találunk majd időt egymásra, és
mérhetetlen szerelmünket nem veheti el tőlünk soha senki.

Maggie ránézett a levél keltezésére, és megdermedt döbbenetében.

Egy hónappal az esküvőjük után! Sokáig ült mozdulatlanul, a levéllel
a kezében, és csak hagyta, hogy könnycseppek csorogjanak az arcán.
Már nem tartott zsebkendőt a ruhája ujjába gyűrve, és most sem jutott
eszébe, hogy szüksége volna rá. Épp amikor már azt hitte, sikerült
minden lyukat befoltoznia az elmúlt huszonöt év szövetében, ez az új
repedés egész életének hálóját darabokra tépte. Hol van most az új
Maggie, gondolta undorral, a pajkos frizurájával és csini cipőivel, aki
új életre szánta el magát, aki együtt nevetgélt Simonával a szaunában,
és akire új barátai így koccintottak: „Viva Meggíí!”? Az életében
minden fény kihunyt, egyedül érezte magát, és rázta a hideg.
Gépiesen végigolvasta az összes levelet, miközben agya egy része
párhuzamosan újraélte házasságuk első évét, majd azokat az éveket,
amikor annyira boldog volt, és fülig szerelmes Jeremybe.
Hirtelen kivágódott az ajtó, Esmeralda rontott be a
csillapíthatatlanul zokogó Maggie-hez, aki ott ült a rózsaszín szalagok
és miszlikbe tépett levelek között, amelyek szakasztott olyanok voltak,
mint az esküvője napján a templom előtt a nyakukba szórt
konfettizuhatag. – Ó, Dona Margarida – mondta halkan Esmeralda, és
karjába vonta Maggie-t.
Már éjfél is elmúlt, amikor Zoltánt felébresztették budapesti
lakásában. Felrázta Simonát. – Esmeralda volt. Asszonyomnak
szüksége van ránk.

Másnapra Maggie belázasodott, és ágyban maradt. Esmeralda buzgón

sertepertélt körülötte – levest és forróvizes palackot vitt neki, és
megszámlálhatatlan csésze teát.
– Bosszút állunk ezen is, Dona Margarida, meglássa… –
Nyilvánvaló volt, hogy már nem akarta annyira elásni a csatabárdot.
Zoltán telefonált, hogy Simonával együtt találtak olcsó
repülőjegyet, és másnap érkeznek.

Ahogy megérkezett, Zoltán máris szolgálatra jelentkezett. Simonával

ott ültek Maggie ágya szélén, és megbeszélték a stratégiát. Maggie
Jeremy kis fekete telefonkönyvét tartotta a kezében.
– Itt van egy Lavinia az L betűnél – mondta. – Egy számot
áthúztak, de van alatta egy másik, egy londoni.
Zoltán az ágy melletti telefon után nyúlt. – Mondja a számot! –
szólt ellentmondást nem tűrő hangon.
 Dring, dring. Az angol telefon csengése egyedülálló az egész
világon. Jó sokáig nem vette fel senki.
– Halló, Weidenfeld és Nicolson – szólt végül egy unott férfihang.
Zoltán átadta Maggie-nek a kagylót.
– Öö… – nyögte Maggie. – Laviniával szeretnék beszélni, kérem.
– És milyen Laviniával egészen pontosan? – kérdezte a férfihang
türelmesen.
– Sajnos nem tudom az asszonynevét. Egy vöröshajú Laviniát
keresek – próbálkozott. – Lehet, hogy már nem is dolgozik önöknél.
– Atyaég, azt a Laviniát keresi? – felelte a hang. – Sajnos
csakugyan nem dolgozik már a Weidenfeldnél. Évekkel ezelőtt
kilépett.
– Esetleg… – érdeklődött Maggie bizonytalanul – esetleg nem
tudja, hová ment, miután kilépett? Ugyanis – folytatta, mivel megjött
az ihlete – osztálytalálkozót szervezek…
– Hát, nem tudom, ott van-e még, de arra emlékszem, hogy a
Bagshot és Newbyhez ment innen dolgozni, abba a könyvesboltba a
South Audley Streeten.
Maggie jól ismerte azt a boltot. Jeremy gyakran rendelt onnan
könyvet külföldi állomáshelyeikről. Az üzlet felkutatott Jeremynek
olyan könyveket is, amelyek már nem voltak forgalomban, egyszer
pedig közösen rendeltek egy káprázatos kertészeti kötetet Maggie
anyjának hatvanadik születésnapjára. Most már világos volt, mint a
nap, hogy Jeremy miért választotta éppen azt a boltot. Amikor itthon
tartózkodtak, Jeremy meg Lavinia nyilván együtt lapozgatták a
könyveket, és közösen ízlelgették az irodalmi aforizmákat a Bagshot
és Newby poros polcai mögött. Maggie elhatározta, hogy ezt a
felderítő akciót maga hajtja végre.
– Öltözzön fel rendesen! – figyelmeztette Esmeralda.
– Igen – tette hozzá Zoltán –, mára egyáltalán nem jósolnak jó időt.

Maggie a lakásban hagyta Zoltánt és Simonát, hadd nézzék a Ben-

Hurt. Esmeralda sálat tekert Maggie nyaka köré, és biztatólag
megpaskolta a karját. Milyen megnyugtató, gondolta Maggie,
miközben lefelé lépdelt a lépcsőn, úgy bezárni maga mögött az ajtót,
hogy tudja, amikor hazaérkezik, mindannyian ott várnak majd rá.
Úgy döntött, gyalog megy Jeremy lakásától a South Audley
Streetre. Felment az üzletbe vezető lépcsőn, és lenyomta a hatalmas
rézkilincset. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a feje fölött megszólalt egy
kis csengettyű, mintha egy régimódi fűszereshez lépne be.
Meglehetősen sötét volt odabent, különösen a téli londoni délelőtt
metsző fényei után. Maggie körülnézett, de úgy tűnt, a bolt üres. Több
kupac könyv egyensúlyozott a kerek mahagóniasztalokon, és a
roskadásig rakott polcok előtt a földön is oszlopokban álltak a
könyvek. A gázkandalló rostélya mögül sistergés hallatszott.
– Jó napot! – köszönt Maggie hangosan.
Az üzlet mélyén levő ajtóban egy alak bukkant fel, és úgy nézett
Maggie-re a szemüvege felett, mint egy autó reflektorfényébe került
pocok. – Jó napot! – mondta.
– Mr. Bagshotot keresem – szólt Maggie.
– Én volnék az. Desmond Bagshot vagyok – mutatkozott be. Kezet
fogtak.
Maggie akaratlanul is észrevette, hogy a férfi feje búbját pókháló
díszíti.
– Lent voltam, át kellett néznem valakinek a könyvtárát, amit épp
most ajánlottak fel megvételre – magyarázkodott a férfi.
– Lavinia…? – húzta fel a szemöldökét Mr. Bagshot, amikor
Maggie elmagyarázta jöttének okát. – Á, igen, Lavinia… Sajnálom, de
már régen kilépett innen. Amikor férjhez ment.
– Nem tudja véletlenül az asszonynevét?
– Tudnom kellene, de most nem emlékszem. Talán Derek tudja. –
A bolt hátsó részében nyíló ajtóhoz ment, és lekiabált a lépcsőn. –
Derek! – Egy idő előtt kopaszodó fiatalember tűnt fel, igen zaklatott
állapotban és, ha lehet, még Mr. Bagshotnál is porosabban. – Nem
emlékszel véletlenül, kihez ment feleségül Lavinia Thorpe?
– Lady Lavinia? Azt hiszem, valami külföldihez. Nem tudom a
nevét.
– És azt tudják, hol lakik? – kérdezte Maggie, már kissé
türelmetlenül.
– Ó, nem, már nincs meg a címe, nem hinném. Az a cím talán
megvan, ahová a távozása után érkezett leveleit továbbítottuk. Meg
kell néznem a papírok között. – Derek beásta magát az egyik
mahagóniasztal alá, és előhúzott egy jókora dobozt. – Átnézem ezt, és
majd értesítem – mondta. – Megadná a telefonszámát?
Mivel számos okból nem szerette volna meghagyni a nevét,
Maggie azt mondta, inkább ő telefonál másnap reggel, majd távozott.
Egyszer talán majd lesz kedve elmondani, hogy ő Jeremy felesége, és
eldiskurálhatnak néhai férje irodalmi ízléséről.

Maggie hirtelen ötlettől vezérelve hazafelé betért a Fortnum és Mason

luxusáruházba, „crumpet”-ért, hogy új családjával megismertesse ezt
az ízig-vérig angol teasüteményt. A régi Maggie egy köznapi
élelmiszerboltban állna sorban, de az újjászületett Maggie élvezettel
lépked az üzletház süppedős szőnyegén, majd átveszi a süteményt a
jellegzetes zöld zacskóban. A borrészleg mellett sétált, amikor
kellemes, ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Mondja csak – szólt Luc, aki Maggie-nek háttal ült, egy
palackokkal telerakott kis asztalnál –, érzi benne a szedret?
– Poharat tartott a fény felé, és erősen forgatta benne a bort. Olyan
vehemenciával, hogy Maggie attól tartott, a Luc-kel szemben helyet
foglaló borbeszerző sápadt arcába és hajszálcsíkos öltönyére
hamarosan jut egy adag Luc rubinvörös borából.
Már éppen azon volt, hogy megszólítja, de túl hosszú ideig volt
hivatásos feleség ahhoz, hogy egy üzletről tárgyaló férfit
félbeszakítson. Egy darabig még állt, és nézte, titokban azt remélve,
hogy Luc megfordul és elkapja a pillantását, de a férfi teljes
odaadással figyelte, amint a borbeszerző szagolgatja, ízlelgeti,
hörpölgeti, öblögeti a nedűt, majd kiköpi az ezüst köpőcsészébe. –
Luc, még mindig nálam van a dzsekije – akarta mondani, és már előre
mosolygott a pillanatra várva.
– Segíthetek, asszonyom? – kérdezte valaki mellette.
– Ó, igen – felelt Maggie, és sajnálta, hogy el kell fordulnia. – A
teasüteményt keresem.
– Ott találja, asszonyom, kicsit jobbra.
Mire Maggie a csuklóján himbálózó zacskóval visszatért, a
tweedzakós széles hát már nem volt sehol. A borbeszerző szorgosan
szedegette össze az üvegekét és vitte őket egy hátsó helyiségbe.
Maggie sóhajtott, és kilépett az utcára.

Mire hazaért, Zoltán és Simona már elmentek megnézni a jégrevüt,

Esmeralda pedig a varrógépnél görnyedt és keményen robotolt.
Maggie megpirította a süteményt, valahol talált egy régi üveg Marmite
krémet, és rákente – épp, mint gyerekkorában.
Eszébe jutottak a Herefordshire-ben töltött gyermekévei, mire
rátört a nosztalgia a masszív tölgyfára szerelt hinta, a Krumpli, a
golden retriever, a rádió esti meséje és édesanyja házi eperdzsemmel
kínált teazsömléje iránt. Eszébe jutott, hogy szopogatták a mentolos
cukorkát Sue-val a kiült kanapén, hogyan simítgatták ki a cukorka
papírját, miközben hallgatták a rádióban az ismerős hangot:
„Kényelmesen ültök? Akkor elkezdem…” Maggie azt szerette volna,
ha sose ér véget az a világ, amelyet az a kimért hang ígért.
Úgy ment át Esmeralda szobájába, hogy a keze még mindig zsíros
volt a teasüteménytől, az orrán pedig egy cseppnyi krém díszelgett. –
Dona Margarida – szólt szelíden Esmeralda, miközben felállt a
varrógéptől –, mégis mi a manót tömött magába?

– Lady Lavinia egy kenti címet hagyott meg – közölte Derek, amikor
Maggie másnap felhívta a boltot. – Chilham. Kis falu Canterbury
mellett.
– Zoltán, holnap odamegyünk – mondta Maggie. – Valaki csak
fogja tudni, mi történhetett Lady Laviniával.

Másnapra Simona nézett ki úgy, mint akin átment az úthenger.

Biztosan elkapta Maggie-től a náthát, így aztán otthon hagyták, és
Esmeralda gondjára bízták. A városból Maggie vezette ki a kocsit,
miután Zoltán bevallotta, hogy még életében nem volt dolga
jobbkormányos autóval. Amikor átvette a kormányt, egy darabig csak
az ülés peremén mert ülni, láthatóan feszélyezte minden
sebességváltás. De mire Kernbe értek, kicsit oldódott, a vidék pedig –
a zöld sövények közt kanyargó keskeny utak, a dér csípte kertekkel
díszített házacskák – valósággal elvarázsolta. – Meseszép lehet itt
tavasszal – mondta.
Chilham felé menet Maggie elvitte Zoltánt a canterburyi
katedrálisba. Az őszintén ámuló Zoltán körbejárta a kőágyukon
felravatalozott angol királyok sírját. – Mint Árpád, a magyar nemzet
alapítója – mondta Maggie-nek ünnepélyesen.
Maggie nem akarta kiábrándítani, hogy a szobrok őt leginkább
Simonára és saját magára emlékeztetik, amint ott feküdtek a
masszírozóágyakon Ilonka szépségszalonjában.
Egy chilhami kocsmába tértek be ebédelni, ahol Zoltán a konyhával
már nem volt annyira megelégedve. Valaha azt hitte, hogy a
kelbimbó, amit Maggie rendelt, káposzta, csak nem hagyták
kifejlődni. – A melaszos torta ízleni fog – biztatta Maggie.
– De miért van rajta ez a sárga kulimász? – kérdezte Zoltán
kétkedőn, villájára véve egy kis vaníliakrémet.
Maggie megkérdezte, vannak-e hírei Ilonka felől.
– Hóógyne – felelte vidáman Zoltán –, a török nagykövet felesége
beperelte. Otthagyta minden külföldi vendége, és kénytelen helyi
árakon dolgozni. Amikor Simona egyik nap elment hozzá, Ilonka
Pandora iránt érdeklődött. Ki az a Pandora?
– Szerintem ő tudja, kicsoda Pandora – felelte Maggie.
Zoltán cigarettára gyújtott, és füstkarikákat fújt. – Gondolja, hogy
van ezeknek pálinkájuk? – kérdezte.
– Nem hiszem – válaszolta Maggie –, és egyébként sem szabadna
ilyenkor innia. – Zoltán vállat vont, és élvezettel szívta le a füstöt. –
Zoltán – kezdte Maggie bátortalanul –, valamit meg kell tudnom
magától. – Zoltán riadtan nézett rá. – Maga megzsarolta a nagykövet
urat?
– Nem volt rá szükség – felelte Zoltán. – Annyira félt, hogy maga
rájön a dologra, nem is beszélve a követségről. Ő ajánlotta fel a
munkát.
– Értem – mondta Maggie, egyszeriben megkönnyebbülve. –
Akkor induljunk, rendben?
Maggie kinézett egy idősebb férfit, akiről látszott, hogy sok évet
lehúzott már a pult mögött. – Bizonyos Thorpe családot keresek –
mondta.
– Áh, igen – mondta a kocsmáros –, Lord és Lady Thorpe. Abban a
nagy házban laktak, ott.
– Már nem laknak itt?
– Nem, vagy tizenöt éve eladták a birtokot – válaszolta. – Benne
jártak a korban. Azon az úton vettek egy házat. Már jó ideje nem
hallottam felőlük. – Részletes útirány-magyarázatba kezdett, aminek a
végén természetesen ott volt a „nem lehet eltéveszteni” kitétel.
Maggie és Zoltán a kocsma előtt hagyták az autót, és gyalog
mentek végig a falun, földútra értek, és ott találták a kis házat. –
Biztosan ez lesz az – mondta Maggie. A ház előtt kis tavacska volt,
épp úgy, ahogy a kocsmáros ígérte. Kinyitották a főkaput és a kis
ösvényen az ajtóhoz mentek. A verandán játékok hevertek szerteszét.
– Helló – üdvözölte őket egy félénk fiatalasszony, aki ajtót nyitott
nekik. Egy fejhangon ugató kutya rontott ki a házból, és két kisgyerek
megpróbált átkúszni a nő lábai között. – Á, már nem – mondta,
amikor Maggie elmagyarázta, kit keres –, Lord Thorpe elköltözött,
miután a felesége meghalt, úgy egy-két éve. A lánya idejött, eladta a
házat, és úgy hallom, Lord Thorpe-ot berakta egy otthonba. Már nem
tudta ellátni magát, tudják.
Az öregek otthona tíz mérföldre volt onnan, a nevét a nő nem tudta.
Csak annyit, hogy nagy fehér ház a dombtetőn.
– Ott is van – szólt Zoltán diadalittasan, miután egy ideje már
kanyarogtak a kísértetiesen egyformának tűnő vidéki utakon.
Végigmentek a házhoz vezető, ősöreg bodzafákkal szegélyezett
ösvényen.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha az autóban várna meg – mondta
Maggie, és gyanakodva mérte végig Zoltánt, aki nem úgy festett, mint
akinek egy brit főnővér hajlandó lenne bármilyen információval
szolgálni.
– Nem, sajnos nem tudom megadni Lady Lavinia címét – közölte
mogorván a főnővér egy hatalmas asztal mögül. – Úgy vélem, jelenleg
külföldön él, de a havonta esedékes díjat egy londoni banktól kapjuk.
– És soha nem látogatja meg az édesapját? – kérdezte Maggie
meglepetten.
– Nem, azóta nem járt itt, hogy behozta ide. Ha jól tudom, nem
jöttek ki egymással valami jól, és az édesanyja halála után Lady
Lavinia megszakított édesapjával minden kapcsolatot. Őurasága nem
egyszerű eset.
– Értem – mondta Maggie leplezetlen csalódással.
– Lady Lavinia férje történetesen itt volt az elmúlt héten a fiával. A
fiú szerette volna látni a nagyapját. Sajnos a látogatás nem sikerült
valami fényesen.
– Mi történt?
– Nos, Lord Thorpe azt hitte, a fiú a tisztiszolgája még a háborúból,
lehordta, amiért nem suvickolta elég fényesre a csizmáját. Le kellett
kötöznünk, mert kezdte kihajigálni a cipőit az ablakon. Mind a
szerelemvirág közt landolt. A kertész roppant ideges volt.
– Bemehetek hozzá? – kérdezte Maggie. – Lehet, hogy emlékezne
rám. Ugyanis iskolatársak voltunk Laviniával.
– Nos… – a főnővér tétovázott. – Nem hiszem, hogy bármi baj
származhatna ebből. Talán még jót is teszünk vele.

Végigmentek egy folyosón, Maggie-ben felébredt az ismerős

viszolygás az ilyen intézmények szagától – a fertőtlenítő és a
birkafaggyúra emlékeztető ételszag keverékétől.
– Nincs mindig eszénél, sajnos – figyelmeztette a fonővér úton
Lord Thorpe szobája félé. – Vannak jó és rossz napjai.
Lord Thorpe az ágyában ült, kék-fehér csíkos flanellpizsamában.
Valaha jóképű lehetett, de az arca most vörös volt és foltos, ősz haja
úgy meredt az égnek, mintha glória övezné a fejét. Láthatóan éppen
rosszabb napja volt. Szeme fenyegetően villant, amikor Maggie és a
főnővér beléptek a szobába. – Mit akarsz itt, te ringyó?! – kiáltotta
rekedten.
– Magának is jó napot, Lord Thorpe – mondta a főnővér.
 – A hölgy Lavinia felől érdeklődik. Iskolatársak voltak.
– Áá! – üvöltött fél Lord Thorpe. – Áá, Lavinia, mi?! Mit akarsz
tudni Laviniáról, mi? Mindig is mindent tudni akartál róluk…
Laviniáról, Bertháról, Inesről…
– Azt hiszem, összetéveszti önt a feleségével – mormogta a
főnővér.
– Elhallgass, te ribanc! – ordította dühösen Lord Thorpe. – Mindig
is kémkedtél utánam, teee!! – Dühösen bámult Maggie arcába. –
Kulcslyukon leskelődünk, belehallgatunk a telefonba... mindig is
féltékeny voltál a nőkre, akiket szerettem! De én túljártam az eszeden!
Nem is sejted, hányszor szedtelek rá! – Lord Thorpe röhögésben tört
ki, ami azonban köhögőrohamba csapott át.
– Gondolom, kimerült – próbálta lezárni a műsort a főnővér.
Lord Thorpe azonnal összekapta magát. – Ami pedig téged illet, te
büdös kurva, tudom, hogy te mire vágysz. – Őlordsága kipattant az
ágyból. A jelek szerint közben levedlette magáról a pizsamanadrágját,
mert alul teljesen pucér volt. Pizsamakabátjának alsó szélét jól
megtermett, merev szerszám nyomta ki.
Maggie az anyósülésre huppant a várakozó Zoltán mellé. – A nyom
kihűlt – mondta.
A visszafelé úton egészen Londonig meg sem szólaltak.
Leparkoltak Jeremy lakása előtt, Zoltán kiszállt – Maggie be akarta
vinni a kocsit a garázsba.
– Mondja meg Simonának, hogy a bosszúálló angyal összecsukja a
szárnyait – mondta Maggie. – Nem tudom, ezek után hogyan
találhatnánk meg valaha is Laviniát.

Aznap este legyőzött kis csapat ülte körül Jeremy dohányzóasztalát, és

csak ímmel-ámmal csipegettek Esmeralda bacalhau-jából.
– Nem tudom, mihez kezdjek most – sóhajtott Maggie.
– Muszáj kitalálnom, hogyan kereshetnék pénzt, hogy a számlákat
fizetni tudjam – itt is van egy rakás. – Esmeralda egy halom borítékot
rakott a tányérja mellé. Maggie felületesen átnézte őket.
– Megkaphatom a bélyeget az unokaöcsémnek? – mutatott Zoltán a
kupac alján lévő borítékra.
 Maggie felvette az asztalról. – Ez Új-Zélandról jött – mondta. Az
ujjával tépte fel a borítékot, amivel mindig kiborította Jeremyt, aki
papírvágó kést használt erre a célra. – Te jó ég – mondta elképedve. A
levelet az Appleyard és Crosby iroda küldte, Isobel ügyvédei. Az állt
benne, hogy Maggie Isobel egyetlen élő örököse. Maggie odanyújtotta
a levelet Zoltánnak.
– De asszonyom – mondta Zoltán, amint a második oldalra ért az
olvasásban – magának egy egész farmja van Új-Zélandon! –
Döbbenten néztek egymásra.
– Akar esetleg valaki Új-Zélandra költözni? – kérdezte Maggie. A
válasz három üres tekintet volt.
– De nézzen csak ide, olvassa! – mondta Zoltán. – Azt javasolják,
fogadja el a farmra tett ajánlatukat – Zoltán szeme elkerekedett a
döbbenettől –, egymillió angol font!
– Ó, Meggíí – nevetett Simona. – Milliomos vagy!
Maggie hátradőlt a székén, még nem fogta fel a hírt.
– Ennyi pénzzel – lelkesedett Zoltán – belevághat egy üzletbe, mint
én Budapesten.
– De engem nem igazán hoz lázba a használt gumi – mondta
Maggie.
– Nem is arra gondoltam – Zoltánt szokatlan türelem szállta meg. –
Beszállhat a divatiparba, nyithat művészeti galériát, bármit, amihez
csak kedvet érez.
Simona letette a villáját. – Miért nem nyitsz egy házassági
ügyekkel foglalkozó nyomozóirodát? – kérdezte. – Olyat, mint a Tom
Ponzi Rómában, ahol dolgoztam. Elvégre elég tapasztalatod van hozzá
– kacagott fel.
Maggie első gondolata, amit persze azonnal el is hessegetett, az
volt, hogy Jeremy egészen biztosan betegesnek tartaná, ha
nyomozóirodát nyitna.

Amikor Esmeralda másnap reggel behozta a teát, Maggie már ébren

volt. Minél többet gondolkodott rajta, annál jobban tetszett neki az
ötlet, hogy magánnyomozó irodát nyisson. – Pandora Házassági
Nyomozó Irodájának nevezzük el – közölte Esmeraldával, miközben a
teáját kortyolta.
– Jaj, Dona Margarida – sóhajtotta Esmeralda, és kikacsázott a
szobából.
Zoltán és Simona később keltek, addig Maggie Jeremy papírjainak
csomagolásával ütötte el az időt, majd a bejárati ajtó mellé halmozta a
dobozokat. Megvárta, amíg Zoltán megissza a kávéját, és háromszor
körbeforgatja a csikket a hamutálban, majd kijelentette: – Máglyát
fogunk gyújtani.
– Esőt jósolnak – felelte erre Zoltán.
A Jeremy papírjaival telepakolt dobozokat lehordták a kocsiba.
Elhatározták, hogy ha már lúd, legyen kövér, Maggie leviszi
mindannyiukat Herefordshire-be a hétvégére. Azért az eszébe jutott,
mit szól majd Sue és Jim. Néha úgy érezte magát, mint Dorothy az Óz,
a nagy varázslóban, amit gyakran megnézett Amerikában Delia
kisfiáival. Most már neki is megvoltak a maga hűséges, tarka-barka
hívei.

A hétvége remekül sikerült. Jim segített máglyát rakni a kert végében,

Zoltánnal felhasogattak egy régi kerítést és néhány gallyat is
hozzácsaptak, hogy jól égjen a tűz. Körbeálltáka máglyát, melegedtek,
és nézték, hogyan emésztik el a lángok Maggie házasságát. Maggie az
éjjeli égbolt felé tekergő leheletfinom kékes-zöldes füstcsíkokat
figyelte. Huszonöt év Őfelsége kormányának tiszteletreméltó
szolgálatában hamarosan nem lesz más, mint néhány izzó széndarab,
és ez a sors vár huszonöt évnyi tisztességtelen hűtlenségre is.
A máglya mindenkiben emlékeket ébresztett. Esmeralda arról
mesélt, milyen falusi ünnepségeket csaptak gyerekkorában
Alentejóban, Zoltán arról, hogy ők kukoricacsutkából raktak tüzet,
Simona pedig azokat a napokat elevenítette fel, amikor a Castelli
Romani dombjain lehullott gesztenyeleveleket égették el. Sue-nak a
november ötödikéi Guy Fawkes-máglya jutott eszébe, abból az időből,
amikor Jim még csak udvarolt neki. Maggie számára ez a máglya bírt
először jelentőséggel, és bámulatos érzés volt nézni a lángokat.
 Amikor a többiek visszaballagtak a házba, Maggie észrevétlenül
elővette Jeremy urnáját, és a halotti máglyára szórta a hamvait. – Ég
veled, Jeremy – suttogta. Az urna hamvai összekeveredtek a „Papírok
– Jeremy” hamujával, és már nem látszott a különbség köztük. Hamut
a hamuhoz, gondolta. Vajon az elmúlt negyed század egyetlen óriási,
szerencsétlen hiba volt, ami most itt füstölög a lába előtt, az esti égbolt
alatt? Vajon lehetne ő is olyan, mint a főnix madár, hogy feltámadjon
ebből a hamuból? Valaki hangosan szipogott a háta mögött.
Esmeralda volt az, akitől megtagadtatott a látványos bánat a
nagykövet búcsúztatásán, és most nem hagyta elillanni a lehetőséget,
hogy ezúttal kiadhatja magából a szükséges könnymennyiséget.
Maggie megsimogatta a karját. – Emlékszik arra, amikor Rómában
azt mondta, ideje lenne elásni a kardot? – kérdezte.
– Iii-hi-gen – hüppögte Esmeralda.
– Nos, én azt hiszem, el kell ásni a csatabárdot – mondta Maggie.

Később, amikor már mindannyian a házban voltak, Sue forralt bort

készített, és gyömbéres süteménnyel kínálta a vendégeket. Esmeralda
kitessékelte Sue-t a konyhából, és megsütött két frissen levágott
csirkét. Jim kibontott egy üveg whiskyt, Janet és Daisy zenét tettek
fel, és mindenkit felszólítottak, hogy táncoljanak. Simona olasz
vicceket mesélt, amiket Zoltán fordított angolra, és mindenki nevetett,
ahogy a viccek az este előrehaladtával egyre abszurdabbnak
hangzottak. Végül együtt elénekelték a „Volt egyszer rég” – et.
Amikor Maggie még mindig dudorászva ágyba bújt, érezte, hogy a
hajából füstszag árad.
Lehet, hogy sem a nő, sem a férfi nem találja meg az ideálját
egyetlen személyben, gondolta, mielőtt elnyomta az álom. Lehet, hogy
Jeremy eleganciát és kényelmet talált a helyi társadalmat képviselő
Mausie-ban, amitől úgy érezhette, ő is a megfelelő klub tagja; a
csillogást, a kitűnő konyhát Delphine-nel fedezte fel; az intellektuális
ösztönzést Arabella biztosította, akinek ráadásul ugyanolyan volt a
gyerekszobája, mint az övé, akivel egyforma háttérrel bírtak; míg
Ilonkával csak szex volt, mocskos szex, ahogy mondják… A
tökéletesség ilyen összetételével önmagában egyetlen nő sem
rendelkezhet. Már csak az a kérdés, hogy ő, Maggie, vajon mit
jelképezett Jeremy számára. Mennyire szörnyű lenne, ha ő csupán a
Jeremy nyomában alázattal kullogó tökéletes diplomatafeleség lett
volna. Remélhetőleg Esmeraldának igaza van, és Jeremy valóban
szórakoztatónak találta Maggie-t.

Azon az éjjelen megint álmodott. Ez alkalommal Velencében járt, a

Canal Grande mentén sétált, amikor meglátta Jeremy-t, amint egy
gondolában hever az új lila-szürke csíkos pizsamájában. Elegáns
kézfeje a vizet fodrozza. – Jeremy –kiáltotta Maggie. – Jeremy!
Jeremy megfordult és ránézett. – Ideje mennem – mondta, és
jellegzetes mozdulatával a karórájára nézett. Jeremy távollátó volt,
ezért a karját messze eltartotta a szemétől, és kissé elfordította, hogy
az óra üvegén ne tükröződjön a fény.
– De miért, Jeremy? – kiáltott Maggie álmában. – Miért?
– Nagyon szerettelek, drágám – mondta Jeremy, és Maggie ijedten
vette észre, hogy a gondola süllyedni kezd. A víz lassan már
beáramlott a peremen, és Jeremy meztelen lábujjait nyaldosta.
– Isten veled – mondta Jeremy.
– Várj! – sikoltotta Maggie. – Várj…! A víz már Jeremy
nyakmagasságában bugyogott.
– Valamit tudnod kell… – ezek voltak férje utolsó szavai. A
csatorna vize bezárult Jeremy felett, és Maggie végignézte, mint merül
le a gondola a sötét fenékre, miközben Jeremy sápadt, ovális arca még
átdereng a homályon. Férje nyomát már csupán táguló koncentrikus
körök jelezték a víz felszínén.

Pandora Házassági Nyomozóirodája másnap az autóban született meg.

Zoltán ötlete volt, hogy az iroda – legalábbis kezdetben – Jeremy régi
lakásában, az Ebury Streeten működjön. Jó környék, remek hely, és
kényelmes, elegáns bútorokkal van berendezve. Később, ha már az
üzlet beindul, kereshetnek másik helyet. Megegyeztek, hogy Zoltán
lesz a felderítő, ő jár majd árnyékként a félrelépő férjek nyomában, és,
ha a szükség úgy hozza, beszivárog irodákba, lakásokba. Simona –
mivel korábban Róma leghíresebb nyomozó ügynökségében dolgozott
– tudta, hogy hasonló szolgáltatásokat nagyjából milyen áron
kínálnak. Miután az általa ismert árak nem naprakészek, és végtére is
Londonban vannak, huszonöt százalékkal megemelték a tarifát.
Simona vállalta a könyvelést, Maggie pedig az ügyfelek fogadását
Jeremy nappalijában, amihez majd egyik párizsi toalettjét ölti fel.
– Én nyitok ajtót – mondta Esmeralda –, fogadom a klienseket, és
frissítővel kínálom őket.
– És mindannyian üzlettársak leszünk a Pandora Házassági
Nyomozó Irodában – döntötte el Maggie.
A négy partner egymás mellett ült egy íróasztal előtt az ügyvédi
irodában, amit a Szaknévsorban találtak. Londonban történetesen nem
volt Zoltánnak egyetlen barátja sem. Az ügyvéd a szemüvege fölött
kétkedve mérte végig a kis csapatot. A papír felett tartott golyóstoll
izgett-mozgott a kezében. Tétovázott. – Nem lesz gond a magyar
úrral? – kérdezte.
Zoltán kihúzta magát. – Magyarország már hivatalosan is az
Európai Unió tagja – jelentette ki büszkén.
Később egy kocsmában pezsgővel koccintottak új vállalkozásukra.
– Viva Meggíí! – kurjantotta Simona.
– Viva Pandora! – mondta Esmeralda.
– Éljen a remek csapat! – csatlakozott Maggie.
Még aznap délután munkához láttak. Maggie úgy döntött, felad egy
hirdetést néhány divatos magazinba, aztán eszébe jutott, hogy nem
ártana egy a vidéki társadalom kedvelt lapjába is. Sosem lehet tudni,
mire képesek az emberek annyi sok búcsúpohár elfogyasztása után,
abban a rengeteg szénaboglyában.
Pandora Házassági Nyomozó Iroda – szólt a hirdetés. – A
legteljesebb diszkréció. Amennyiben a gyanú alaptalannak bizonyul, a
honoráriumot visszatérítjük.
Maggie ragaszkodott az utolsó mondathoz. – Ezzel is arra buzdítjuk
az embereket, hogy hozzánk jöjjenek – magyarázta. – Arra a
reményükre építünk, hogy félelmük végül alaptalannak bizonyult, és a
házastársuk mindvégig hű volt hozzájuk.
 Diszkrét réztáblát készíttettek, amit Zoltán felcsavarozott az ajtóra
a csengő mellé.
Zoltán javaslatára Maggie cserepes növényeket állított a szoba
üresnek ható sarkaiba. Az irodákban mindig van cserepes növény,
magyarázta Zoltán. Maggie igyekezett megtalálni a helyhez illő
háttérzenét. Úgy vélte, nyugtató, egyszersmind bizalomkeltő
muzsikára lesz szükség. Végül Schumann mellett döntött. Mozart
egészében véve túlságosan vidám, Rahmanyinovtól pedig
valószínűleg elsírnák magukat, és Maggie azt sem akarta, hogy az
ügyfelei, mint Lucy Honeychurch a Szoba kilátássalban „túl sok
Beethovennek” legyenek kitéve. Esmeralda falatnyi szendvicseket és
aprósüteményt készített, és tekintve, hogy egyelőre nem jelentkezett
megbízó, ők ették meg az egészet ebédre.

Négy nappal azután, hogy kirakták a cégtáblát, és megjelent a

hirdetésük a magazinokban, megérkezett az első kliens. Az iroda azon
nyomban felvillanyozódott. Esmeralda abban a fekete szaténruhában
és fehér kötényben ment ajtót nyitni, amelyben a követségen
dolgozott. Zoltán a nappaliban ült, hosszú körmével a bajuszát
fésülgette – kiköpött kopó volt. Új szokása szerint bezselézte és
hátrafésülte a haját, középen elválasztva, mint egy harmincas évekbeli
chicagói gengszter. Maggie Jeremy íróasztala mögött ült az asztali
lámpa selymes fényénél, lábát kecsesen keresztbe vetette, és minden
porcikájával azon volt, hogy úgy fessen, mint az elegáns és
arisztokratikus írónő, Nancy Mitford.
Az ügyfél magas, ötvenes éveiben járó asszony volt, sportos
öltözékben. A vidéki magazinban olvasta a hirdetést. Bizonyos benne,
közölte Maggie-vel, hogy feleslegesen aggódik, éppen ezért mert
benézni az irodába. – Végül is – nevetett – pénzvisszafizetési
garanciát vállalnak. – Csak éppen az a helyzet, hogy a férje az utóbbi
időben furcsán viselkedik. Sosem adott túlságosan sokat az
öltözködésre, most azonban kifejezetten piperkőc lett. Meglehetősen
kifogásolható illatú kölnit locsol magára, és rendszeresen azzal áll elő,
hogy egy-két napra elutazik, mert meg kell néznie egy lovat. Pedig
már évek óta nem vásároltak. Sokszor előfordul, hogy férje tekintete a
semmibe réved, és elengedi a füle mellett a felesége kérdéseit. Egy
nap, mondta, ezt találta a férje zsebében – ezzel elővett egy
narancssárga selyemsálat. Megkérdezte a férjét, hogy kié a sál?,
tudakolta Maggie. Igen, megkérdezte, mondta az ügyfél, mire azt
válaszolta, hogy a sövénybe akadva találta, és zsebre dugta, mert azt
gondolta, talán a vadásztársaság egyik tagjáé lehet.
– Értem – bólintott Maggie. Előhúzott egyet Jeremy kék
levélpapírjai közül, és jegyzetelni kezdett. Neve? Címe? Kora? Hány
éve házasok? Vajon mit kellene még kérdeznie, gondolkodott. Volt
büntetve a férje?
Az ügyfél, akit Marjorie-nak hívtak, meglepetten nézett rá. Nem,
házasságuk harminc éve alatt férje egyszer sem adott okot panaszra.
Lehet, hogy nem ártana formanyomtatványokat készíttetnünk, jutott
Maggie eszébe. Esmeralda bejött a teával, amelyet porceláncsészében
szolgált fel, és mellékelt hozzá néhány ínyenc szendvicset egy tálcán.
Behívták Zoltánt.
Meghajolt, és Marjorie kézfejére nedves csókot lehelt. – Kezét
csókolom – köszöntötte.
Amennyire Marjorie feloldódott Maggie elegáns külsejétől és
Esmeralda teáscsészéitől, most legalább annyira meglepődött. –
Kovács Zoltán, szolgálatára – mutatkozott be Zoltán, és vidáman
összecsapta a bokáját.
Megállapodtak, hogy Zoltán másnap Sussexbe utazik
asszisztensével. Természetesen egy bizonyos összeget letétbe kell
helyezni, aminek az intézését Maggie egy királyi kézmozdulattal –
ahogy ő mondta – a „könyvelési részlegre” testálta. Simona belibbent
az ebédlőből. Szőke frufruja alatt mosolygott, fekete bőrnadrágot és
szűk felsőt viselt, ami láttatott néhány centiméternyi puha hasat.
Marjorie kétkedve nézett Simonára, mielőtt aláírta volna a csekket,
amiért cserébe kapott egy nyugtát a külön erre a célra nyomtatott
tömbből.
– Nemzetközi ügyfélkörrel rendelkezünk – mondta Maggie,
mintegy magyarázatképpen, miközben Esmeralda Marjorie-ra
segítette vastag kapucnis kabátját.
– Arrivederci – köszönt el vidáman.
Amint az ajtó bezáródott Marjorie mögött, a négy üzlettárs
ujjongásban tört ki. A Pandora Házassági Nyomozó Iroda ezennel
hivatalosan megkezdte működését. Kedélyesen elfogyasztották
Esmeralda megmaradt szendvicseit, majd Maggie elküldte Zoltánt a
sarki boltba néhány üveg könnyű borért. Zoltán kijelentette, hogy ő
Simonával másnap Sussexbe megy.

Másnap reggel Maggie kocsiján útra keltek. Zoltán feltette

napszemüvegét, noha – amint szokásos mélabújával közölte is –
aznapra nyirkos, esős időt jósoltak. Maggie rábeszélte Simonát, hogy
kevéssé feltűnő ruhát vegyen fel, és sapkát is, amely eltakarja
szalmaszín haját. Így nem lesz feltűnő, magyarázta – nem túl
meggyőzően. Zoltán vadonatúj angol mobiltelefont kapott, amely
kikandikált kockás zakójának felső zsebéből. Esmeralda és Maggie az
ajtóból intett búcsút. Aznap délelőtt újabb ügyfél nem érkezett.
Délután öt órakor megcsörrent a telefon. Zoltán volt, amerikai
akcentussal beszélt, mint Humphry Bogart A máltai sólyomban.
– Tizennégy óra húszkor a célszemély elindult otthonról. Piros
Ford Focust vezetett. – Itt Zoltán bemondta a rendszámot. – Negyven
percig volt úton, majd megérkezett Brighton városába.
– Brightonban a célszemély bejelentkezett a Hotel Esplanade-ba –
folytatta –, majd körülbelül harminc perc múlva, tizenöt óra
negyvenötkor kisétált a szállodából – nőnek öltözve.
– Minek öltözve?! – kérdezte Maggie elképedve.
– Nőnek, asszonyom.
– Mi történt azután?
– Célszemélyt gyalogosan követtem egy, a város kevésbé elegáns
részén lévő bárba. Utánamentem az alagsorba, de privát klub volt,
nem engedtek be. A nyitott ajtón keresztül azonban láttam, hogy
számos női személy ül a bárpultnál, mind parókában, és egyáltalán
nem úgy festenek, mintha nők volnának.
– Úgy érti transzvesztiták voltak?
– Úgy vélem, ezzel a szakkifejezéssel illethetők, igen – felelte
Zoltán. – Célszemélyről átöltözése előtt és után is készítettem fotókat.
Hogy lehet egy ilyen hírt közölni Marjorie-val? – gyötrődött
Maggie. Tárcsázta a számot, amit Jeremy levélpapírjára írt, és
miközben hosszan csöngött a telefon, magában gyakorolta a szövegét.
 – Halló – szólt bele Marjorie élesen. A háttérből fülsiketítő
kutyaugatás hallatszott.
– Marjorie? – tapogatózott Maggie. – Én vagyok az, Pandora.
– Ó, üdvözlöm. Vannak hírei?
– Azt hiszem, nem lenne szerencsés, ha telefonon beszélnénk meg.
Vissza tudna jönni Londonba, hogy személyesen tárgyalhassuk meg?
– Igen, azt hiszem, be tudok menni. De akkor most igen vagy nem?
– Mondjuk azt, hogy a helyzet nem mindennapi – zárta le Maggie a
beszélgetést.

Közben Pandora Házassági Nyomozóirodája új ügyfelet szerzett.

Egérszerű lány volt, a közeli pékségben dolgozott, ahová Esmeralda a
kötényeket szállította.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt megengedhetem magamnak
– mondta, és idegesen pislogott körbe Jeremy visszafogott eleganciájú
lakásán. Esmeralda ragaszkodott hozzá, hogy egy csésze kávéval és
keksszel kínálja, de közben a háta mögött groteszk kacsingatásba
fogott.
– Nos, szerintem meg tudunk majd egyezni – mondta Maggie
nyugtatólag. – A környéken lakók részére egyedi tarifát alkalmazunk.
Louise az utcában lévő ingatlanügynökségen dolgozó
fiatalemberrel járt már több mint két éve. Hogy egészen pontosak
legyünk, két éve, egy hónapja és tíz napja Valentin-napon ismerkedtek
meg, mesélte. Ben mindig rendkívül figyelmes volt, és esténként,
munka után találkoztak a kocsmában. A fiú minden hétvégén
hazament az édesanyjához Richmondba, legalábbis ezt mondta, és
eddig még nem mutatta be Louise-t a családjának, miből ő már arra
következtet, hogy Ben nem veszi őt komolyan.
Maggie felírta a részleteket. – Majd mi utánanézünk ennek – ígérte
Louise-nak –, amint a nyomozónk visszatér egy sussexi küldetésről. –
Esmeralda megpaskolta Louise kezét, és kérte, ne aggódjon. Úgy tűnt,
Louise megkönnyebbülten távozott. – Dona Margarida, már két
ügyfelünk van! – mondta Esmeralda, amint kattant az ajtó zárja.
Marjorie másnap érkezett meg vidékről a fővárosba. Felhevült volt és
nyugtalan. Ezúttal Esmeralda az egyik kanapéra ültette, és mixerhez
méltó gin-tonikot kevert a kedves ügyfélnek. Maggie finoman
sommázta Zoltán nyomozásának eredményét. Megmutatta a
fényképeket is, amelyek egészen kiválóan sikerültek. Marjorie
reakciójának hevessége váratlanul érte. A nő zokogásban tört ki,
felpattant, szitkozódott, végül kimerülten hátradőlt a kanapén, szemét
lehunyta, és szinte önkívületbe süllyedt. Esmeralda ismét teletöltötte a
poharát.
– Azt javasolnám – mondta Maggie –, hogy beszélje meg ezt az
ügyet a férjével. Nyilvánvalóan egyfajta kapuzárási krízisen megy át.
Lehetséges, hogy pszichiátriai segítségre van szüksége.
Marjorie szeme hirtelen felpattant. – Pszichiátriai segítség, a
francokat! – kiáltotta. – Egy jó seggberúgásra van szüksége!
Amikor Marjorie bevágta maga mögött az ajtót, és Simona
elkönyvelte első bevételüket, Maggie azon kezdett töprengeni, vajon
első esetüket sikeresnek tekinthetik-e vagy sem. Azonban nem sokáig
tűnődhetett, ugyanis aznap Pandora ügynökségének klientúrája két
újabb megbízóval gyarapodott.

Maggie hamarosan rájött, hogy London valójában tele van megbántott

feleségekkel és dühödt szeretőkkel. Az ügynökség elindítása óta
egyetlen egyszer sem kellett megalapozatlan gyanú miatt visszaadniuk
a letétet. Csak a kis Louise-nak volt szerencséje. A hétvégéken Ben
valóban hazautazott Richmondba édesanyjához, aki Alzheimer-kórban
szenvedett, és Ben nővére vigyázott rá. Ben talán csak nem érezte még
készen magát arra, hogy feltárja az igazat Louise előtt. E felfedezést
követő több héten át Pandora Házassági Nyomozó Irodájába naponta
érkezett egy szállítmány friss, forró croissant.
Maggie nem egy ügyfelével került baráti, tanácsadói viszonyba.
Elvégre ő maga szakértőjévé vált a külső-belső személyiségváltásnak,
és eme tudását megosztotta egy sor boldogtalan nővel, akik alig
várták, hogy visszahódítsák megbotlott partnerüket, vagy éppenséggel
lecsapjanak egy újra. Szombatonként, amikor az iroda zárva volt,
„shoppingolni” vitte őket, különös figyelmet szentelve a nagy
áruházak fehérneműosztályának. A következő állomás a fodrász volt,
aki legalább annyira tehetségesen bánt az ollóval, mint a párizsi
fiatalember a Concorde tér közelében. Az extrém eseteket Maggie
elkísérte szépségszalonba, arckezelésre és – pakolásra. A legnagyobb
sikert kétségtelenül Evangeline-nel érte el.
Evangeline hosszú lábú amerikai nő volt Bostonból, egy Cityben
dolgozó bankárhoz ment feleségül. Lelkipásztor lányaként soha
eszébe sem jutott, hogy a férjek hűtlenek is lehetnek feleségükhöz, és
rettenetesen összetört, amikor rájött, hogy brit férjének szeretője van.
Maggie határozott kezelésbe vette. Kiderült, hogy Evangeline
szigorúan fehér pamut alsóneműt hord, a sportmelltartót részesíti
előnyben, hogy csodás keblei ne ugráljanak kocogás közben. Mint
minden amerikai nő, iszonyodott mindenféle testszőrzettől, amit
naponta villanyborotvával távolított el a lábáról és egyéb helyekről.
Maggie elmagyarázta neki, hogy ettől csak még szőrösebb lesz, és
elvitte Evangeline-t egy szépségszalon kényeztető-cicomázó kúrájára,
mielőtt tovább suhant volna vele a főváros előkelő fehérnemű
üzleteibe. Reggeli vásárláshoz ezentúl nem vehet fel se sportcipőt, se
tréningruhát, utasította szigorúan. Elvégre Coco Chanel is
megmondta, egy nő mindig nézzen ki a lehető legjobban, mert sosem
lehet tudni, mikor botlik az ember a végzetébe.
Evangeline alázatosan beiratkozott egy Cordon Bleu
főzőtanfolyamra, és Maggie még egy krikettmeccsre is elvitte.
Elolvastatta vele Anthony Powell regényfolyamának összes kötetét, és
rendszeresen kikérdezte a napi hírekről és a világegyetem értelméről.
Tubarózsaillatú illóolajat csepegtettek kicsi agyaggyűrűkre, amelyeket
rózsaszín – ehhez a színhez Maggie ragaszkodott – gyertyaégőkre
helyeztek Evangeline chelsea-i lakásában. A sportcipőket és
tréningruhákat száműzték, a kocogás helyét pedig átvette a jóga –
Evangeline indiai selyembugyogóban relaxált otthonában. Kasmír
pulóverek ölelték a pazar kebleket, amelyek szinte kibuggyantak a
csipkés, merevítős melltartóból, és Maggie javaslatára karperecek
kerültek Evangeline csuklójára, hogy játékosan csilingeljenek,
valahányszor csak int egyet szögletes amerikai kezével. Maggie lett
Evangaline Pygmalionja. Mindent, amit szeretett volna megvalósítani,
hogy megalkossa Jeremy tökéletes, összetett ideáját, a szolgálatkész
Evangeline-re erőltetett. Egy szeszélyes ötlettől vezérelve még egy
könyvet is vett neki a Kelet szerelmi művészetéről.

Eközben Pandora Házassági Nyomozó Irodája elképesztően sikeressé

vált. Már hirdetniük sem kellett, mivel teljesítményeik híre szájról
szájra járt. Zoltán túlterheltségre panaszkodott, és néhány esetet
Simonára bízott, aki – bár nem minden nehézség nélkül – lassan
megtanulta, hogyan legyen kevésbé feltűnő és vegyüljön el
észrevétlenül a tömegben.
Egyik délután, közvetlenül húsvét után, Maggie éppen az asztalánál
ült, amikor Esmeralda beosont, és óvatosan becsukta maga mögött az
ajtót.
– Dona Margarida – súgta félhangosan –, férfi kliens érkezett.
Amikor visszajött, egy tweedzakós, kordbársony nadrágos férfit
tuszkolt maga előtt, akinek égnek állt a haja, nyilvánvalóan éppen
levette a kalapját. Rémülten nézett hátra a válla fölött, de addigra az
ajtó már becsukódott mögötte. Tömzsi, erős ujjait párszor átfuttatta a
haján, amelynek kuszasága ettől jottányit sem változott. Az egész
ember gyűröttnek és rendetlennek hatott, nyakkendője csálén állt, és
kék farmeringe is igencsak igyekezett kibújni az öv öleléséből.
– Ó, mon Dieu – szólalt meg. – Istenem! Ez nem lehet igaz. C’est
une erreur. Tévedtem. – Maggie-hez lépett, megfogta és felemelte a
kezét, ajka szinte súrolta Maggie ujjait. – Sosem hittem volna, hogy
valaha is megtalálom. – Luc de Bosquières volt.
– Foglaljon helyet. – Maggie mosolyogva nézett Lucre, és
kimondhatatlanul boldog volt, hogy újra látja. – Hadd halljam, miben
tévedett.
– Á, Schumann – szólt a férfi, és úgy tett, mintha csakis a zene
érdekelné. – Még sosem jártam ilyen irodában. Másmilyennek
képzeltem. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy magát találom
itt. – Megint hátranézett az ajtóra, amin nemrég lépett be. – Nem is
akarom tovább rabolni az idejét. Én…
 Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belibbent Esmeralda, tálcán
egyensúlyozott két talpas poharat meg egy üveg bordóit Jeremy
készletéből. – Ó, Chȃ teau Palmer – állapította meg a vendég
nekividultan –, ráadásul 1961-es. C’est magnifique! Pompás!
– No, akkor igyunk erre a tévedésre – mondta Maggie.
– Szóval ez a rejtély áll minden mögött. Ez az export-import.
Akkor maga Pandora! – mondta Luc, és arca felderült, ahogy
élvezettel kortyolta a bort, és legeltette szemét az új szerepbe bújt
Maggie-n.
– Hogy van Attila? – érdeklődött Maggie.
Luc arca még jobban felderült. – Ó, Attila óriási siker lett! Neki és
a díjnyertes kocámnak már huszonegy malaca született. Megforgatta a
bort a poharában, és hangosan beleszippantott. – Tegnap vacsoránál
találkoztam Evangeline-nel és ő ajánlotta, hogy nézzek be ide.
Természetesen fogalmam sem volt róla, hogy magát találom itt.
Maggie bátorítóan mosolygott Lucre. – Most, hogy itt van, talán
mesélje el, mi nyomja a lelkét.
– A feleségem miatt jöttem – mondta Luc, és kezében a pohárral
lassan hátradőlt a székén. – De mégis… annyira furcsa erről magával
beszélnem. Evangeline azt mondta, maga a legjobb, a legeslegjobb…
– tette hozzá bizonytalanul.
– Nekem maga azt mesélte, már több mint húsz éve házas – mondta
Maggie. Már elkészültek a megfelelő formanyomtatványok, és
Maggie tollal a kezében, egyenes derékkal várta a választ, igyekezvén
profinak tűnni.
– Huszonhárom éve – helyesbített Luc de Bosquières.
– És gondolja – Maggie nem tudta, hogyan fogalmazhatna másként
–, hogy a felesége hűtlen volt önhöz?
– A feleségem angol – közölte az ügyfél –, de Franciaországban
élünk. Amint korábban már említettem, van egy kis chȃ teau-m
Dordogne-ban.
Ahogy korábban, Maggie most is megpróbálta elképzelni, hogyan
festhet az a „kicsi kastély”.
– De itt Londonban is van lakásunk – folytatta Luc –, és talán ez
volt a hiba. Úgy látszik, ez is tévedés volt… Mert tudja, a
feleségemnek hiányzott Anglia és a barátai, ezért sokat időzött
Londonban. Mostanában szinte mindig itt volt.
 – De ez még önmagában… – kezdte volna nyugtatólag Maggie.
– Nos… – Luc de Bosquières-en látszott, hogy zavarban van. – Már
nem akar velem hálni. Merde, c’est vachement difficile. A pokolba,
annyira nehéz erről magának beszélnem. Éppen magának.
– De ez sok mindent jelenthet – próbálkozott Maggie. Luc
döbbenten nézett rá. Maggie nem volna vele tisztában, hogy csakis
egy másik férfi lehet képes lebeszélni az ő feleségét arról, hogy
elmerüljön a házastársi gyönyörökben?
– És ott voltak még azok a telefonhívások is. Férfihang. Ha én
vettem fel, letette.
– Értem – bólintott Maggie. – Nézze, lehet, hogy semmi oka az
aggodalomra. Elküldhetem Zoltánt, hogy szimatoljon körbe. Szabad
tudnom a címét?
Luc megadott egy címet egy elegáns környéken, Knightsbridge-
ben.
– Ott lakik most a felesége? – kérdezte Maggie.
– Igen, és én is, de szállodába költözhetek, amíg a nyomozás folyik.
Majd azt mondom a feleségemnek, hogy visszautazom Dordogne-ba,
hogy felügyeljem az oltványozást. – Nagyot kortyolt a bordóiból. –
Sosem hittem volna, hogy egyszer majd itt ülök, és erről beszélek. –
Annyira szánalmasnak látszott, hogy Maggie legszívesebben
megsimogatta volna a karját, de végül ellenállt. – Tudja – mondta Luc
de Bosquières –, én olyan ember vagyok, aki teljes szívéből szeret.
Hiszek abban, hogy a szeretett nővel mindenemet meg kell osztanom.
Nincs előtte titkom, és őszintén bíztam benne. Nincs félmegoldás.
Számomra nincs másik út. Lehetséges, hogy régimódi vagyok, naïf! –
nézett esdeklőn Maggie-re.
– Ó nem, dehogy – mondta Maggie gyengéden –, egyáltalán nem.
Én is ilyen vagyok. Csak így lehet bárkit is szeretni…
Ügyfele meglepetten nézett fel pohárról. – Szóval maga is így
gondolja?
– Ó, de még mennyire – felelte Maggie őszintén, és a hangjából
mintha szenvedély csendült volna ki. – Én is egyetlen embert
szerettem egész életemben, és teljességgel megbíztam benne. Nem is
lehet máshogy.
– A férjét? – kérdezte Luc.
 – Igen. Huszonöt évig éltem házasságban – mondta Maggie, és
legnagyobb rémületére könnyekben tört ki.
Luc de Bosquières talpra szökkent. – Ó, Pandora – kiáltotta, és egy
gyűrött zsebkendőt húzott ki tweedzakója zsebéből. – Ó,je vous
supplie, könyörgök– mondta, miközben erős kezével megfogta
Maggie vállát.
Esmeralda belépett, kezében tálcával, amelyen friss sós sütemény
illatozott. – Dona Margarida! – sikkantotta, majd az ügyfelük kezébe
nyomta a tálcát, és átölelte a zokogó Maggie-t. Luc de Bosquières
maga előtt tartva a tálcát értetlenül állt ott, amíg Maggie végre
összeszedte magát.
– Rendkívül sajnálom – hüppögte –, általában nem vagyok ilyen. –
Könnyei fátylán át Luc-re mosolygott, aki olyan szerencsétlenül
festett, ahogy ott állt, esetlenül tartva a tálcát, hogy Maggie elnevette
magát. Egy kis idő után Esmeralda és Luc is csatlakozott.
Valószínűleg elég hangosan nevettek, mert Zoltán is bedugta a fejét az
ajtón, hogy megnézze, mi ez a lárma.
– Á, Zoltán – mondta Maggie –, nézze csak, ki van itt!
Zoltán erőteljesen megrázta Luc kezét. Esmeralda elvette Luc-től a
tálcát, és mindenkit megkínált. Körben álltak, mindenkinek tele volt a
szája.
Maggie nyelte le először a falatot, és folytatta a beszélgetést.
– Azonnal munkához látunk – közölte –, de még nem árulta el,
hogy hívják a feleségét. Leült, és felvette a tollat.
– A feleségem neve Lavinia – mondta Luc de Bosquières.

Zoltán hamarosan megállapította, hogy nincs minden rendben

Bosquières-ék háza táján. Amint Luc kiteszi a lábát otthonról, a
feleségéhez vendég érkezik, egy izmos, barna bőrű, harmincöt körüli
fiatalember személyében. Zoltán követte egészen az Earl’s Courton
lévő lakásáig, majd onnan másnap reggel a munkahelyéig, egy
kereskedelmi bankig a Cityben. Simona szóba elegyedett a férfival a
bárban, ahol ebédelt. A férfi elejtett néhány megjegyzést liezonjáról
egy idősebb angol hölggyel, de Simonában nem keltette azt az érzést,
hogy ellenére volna, ha egyidejűleg több szálon futnának az
események. Fotók készültek, majd találkozót beszéltek meg Luc de
Bosquières-rel.
Zoltán maga volt a megtestesült profizmus. – A célszemély
tizenkilenc órakor érkezett haza. Fél óra múlva egy olasz bankár,
bizonyos Enrico Morozzi csengetett be hozzá. Beengedte. Főzés illata
érződött a lakásból, majd sötét lett. Enrico Morozzi hajnali két órakor
tért vissza Earl’s Court-i lakásába.
Luc-nek egy képet mutattak Enrico Morozziról, amint Lavinia
ajtaja előtt áll. Még Maggie-nek is, aki pedig imádta az olaszokat, be
kellett ismernie, hogy a férfi kissé közönségesnek látszik.
– Quel mauvais goût!– nyögte Luc komoran. – Micsoda rossz ízlés!
– További képeket mutattak a párról, amint a Soho egyik olasz
éttermében vacsoráznak. Fogják egymás kezét, és Lavinia
arckifejezésénél beszédesebb bizonyítékra nem is volt szükség.
Maggie sokáig nézte a fotót, de nem Lavinia arcát. A nő haját
bámulta: Lavinia de Bosquières hosszú, hullámos haja határozottan
vörös volt.
Esmeralda és Maggie oltalmazón Luc-re segítették a kabátját.
Simona Luc csekkjével álldogált, Zoltán pedig a látogatóba érkezett
előkelőségeknek kijáró komor arckifejezésével biccentett. Luc-öt
mindannyian az ajtóhoz kísérték.
– Annyira sajnálom – mondta Maggie, miközben nézte a lefelé
lépdelő férfit.
Luc visszarohant, és a kezébe kapta Maggie kezét. – Maga olyan
kedves volt, Pandora. Egészen bizonyosan a sors akarta, hogy ismét
találkozzunk. Au revoir!
A munkaidő végeztével Zoltán és Simona bejelentették, hogy
moziba mennek. Esmeralda korán visszavonult. Azt mondta, varrnia
kell, de még a konyhaajtón keresztül is hallatszott hangos horkolása.
Maggie egy csésze teával a kanapéra kuporodott, és egy tévésorozatot
kezdett nézni. Valaki csöngetett. Maggie belebújt a cipőjébe és az
ajtóhoz ment. – Ki az? – kérdezte izgatottan.
– Pandora, én vagyok az, Luc. – Ott állt a küszöbön, hóna alatt egy
üveg márkás pezsgő, kezében hatalmas csokor virág.
– De jó, hogy még itt van. Hál’ istennek! – mondta Luc.
Szembesítette a helyzettel a feleségét. Bejelentette, hogy el akar
válni. Az asszony cseppet sem tiltakozott. A házassága véget ért,
mondta Luc. Nem képes egyenesen visszamenni a szállodába. Meg
akarja köszönni Maggie segítségét, hogy szabaddá tette. Borzasztó
arcátlanság, de nem bánná, ha volna olyan kedves, és egy órát vele
töltene, mielőtt visszamegy szállodai szobájába? Maggie volt olyan
kedves…

Később Maggie magának sem tudta megmagyarázni, hogy Luc akkor

éjjel hogyan is nem ért vissza a szállodai szobájába. A kanapéhoz
mentek, Luc kinyitotta a pezsgőt. Ott ült egyenesen, tömzsi ujjait
izmos combján pihentette, és elmesélte Laviniával kötött házassága
történetét.
Lavinia annyira angol volt, mondta, porcelánszerű fehér bőrével és
sötétvörös sörényével szakasztott preraffaelita festmény. Olyan érzetet
keltett benne, mintha egy szirén szólította volna a hullámok közül
mézédes, dallamos hangján, ő pedig kiváltságosnak érezte magát,
hogy hazaviheti ezt a főnyereményt a kis chȃ teau-jába, Dordogne-ba.
Ő maga olyan volt, mint egy medve, magyarázta Maggie-nek, olyan
bumfordi, olyan ügyetlen, hogy mindig attól tartott, összeroppantja azt
a tündéri teremtést, ahogy szorosan a keblére ölelte. Egy fiuk született,
aki mindenben az anyjára ütött. Néha úgy érezte, mindketten lenézik
őt, a falusi fiút, aki imád a szőlőben dolgozni, kimenni a disznókhoz, a
kutyáit sétáltatni, a faluban a helybeliekkel meginni egy pohár
vörösbort. A családfája kilenc évszázadra vezethető vissza, de minden
tagja Dordogne gazdag földjében gyökerezett. Ő is rustique, falusias,
nem kifinomult, ezt tudja. Talán az ő hibája, hogy a felesége hiába
keresett benne társadalmi kellemet.
Maggie ismét úgy érezte, a szíve szakad meg ezért a sebzett
medvéért, aki annyira evilági és szeretni való, oly őszinte és spontán.
Az egész üveg pezsgőt megitták, és ahogy ott ültek egymás mellett a
kanapén, érezték, amint meleg aura öleli át őket.
Luc megemelte poharát. – Maga olyan gyönyörű – mondta, és
Maggie felé nyúlt, hogy újból megcsókolja a kezét.
Később Maggie nem tudta felidézni, mi történt ezután, arra
ocsúdott, hogy egyszer csak az ágy szélén ül, a sebzett medve mellett.
Halványan érzékelte, hogy a helyzet kicsúszott az irányításuk alól, de
annyira megittasult a pezsgőtől és a mindent magába olvasztó
melegségtől, hogy ez már nemigen számított. Luc a karjába vette.
– Tudod – súgta Maggie –, én már szinte nem is emlékszem,
milyen a szerelmeskedés.
– Mon amour– dörmögte egy hang a fülébe –, ez olyan, mint a
biciklizés. Nem lehet elfelejteni.

Másnap reggel, amikor Maggie felébredt, egyedül találta magát az

ágyban. Feküdt, felidézte az előző este eseményeit, és bár magában
volt, jócskán belepirult a kellemes emlékekbe. Egész teste sajgott, az
arca égett Luc borostás ölelésétől. Észrevette, hogy sokáig aludt, és
Esmeralda még nem hozta be a teáját. Megszólalt a telefon. – Halló –
vette fel Maggie. – Ki beszél?
– Én vagyok, Evangeline – szólt bele egy elragadtatott hang. –
Csak tudatni akartam, hogy John és én kibékültünk. Elhagyja a
szeretőjét. Azt mondja, ki akar engesztelni. És meg kell mondjam,
tegnap este szerelmeskedtünk, és soha életemben még nem volt ilyen
jó!
– Nekem sem – mondta Maggie, majd letette a telefont, és a
köntöse után nyúlt.
Félénken bújt elő a hálószobából, ám a Pandora Házassági
Nyomozó Iroda többi tagja már nagyon is ébren volt. Esmeralda a
szokásosnál is gyúröttebbnek tűnő Luc-kel keringőzött. Zoltán
cigarettázott, és feltűnően közönyös képet vágott. Simona
ugrándozott, és Luc háta mögött az elismerés nemzetközi kézjelét
mutogatta. – Szerelmes vagyok – jelentette ki Luc az
egybegyűlteknek. – Mindannyiótokat el akarlak venni!

Luc az első franciaországi járatra foglalt magának jegyet, hogy otthon

konzultáljon az ügyvédjével. Mivel Laviniával Párizsban keltek
egybe, a házasságukat is csak francia törvények szerint lehet
felbontani. Mindegyiküknek megígérte, hogy visszajön, amint lehet,
és háromszor rohant vissza a lépcsőn Maggie-nek búcsúcsókot adni.
Mindenkinek kirobbanó jókedve volt. Esmeralda a konyhában énekelt,
Zoltán napsütést jósolt, és Simona is diadalittas volt. – Viva Meggíí! –
kiáltott fel rendszeres időközönként.
A házasélet fájdalmaival aznap reggel Pandora irodájába beállító
ügyfelek láthatóan nem tudták hová tenni a helyiségben uralkodó
eufórikus hangulatot. Maggie szélesen mosolygott, mint a tejbetök a
megbántott feleségek felvonulásán, akik sorra érkeztek Jeremy
társalgóján keresztül, és amint elmentek, már el is felejtette őket.
Esmeralda bacalhaut szolgált fel ebédre. Zoltán volt az egyetlen, aki
nem vesztette el a fejét.
Luc mindennap telefonált Dordogne-ból. Lavinia is eljött, a
holmiját csomagolja össze, mondta. Hála az égnek, hogy Maggie ott
van neki, mert annyira szívszaggató felosztani egy élet emléktárgyait.
Melyik könyv kié, melyik CD Laviniáé? A feleségéé maradnak a
monogramjával ellátott törülközők, az övé a bejárati ajtónál tartott
antik sárkaparó. Lavinia nem emel kifogást az ellen, hogy Luc-nél
maradjon a teljes komolyzene gyűjteményük, és megtarthatja a
márkás borokkal megrakott pincét is. Luc ügyvédje már dolgozik az
ügyön. Luc persze teljesíti Lavinia minden anyagi követelését, és
felőle akár a londoni lakást is megkaphatja. A fiával viszont gondjai
vannak. Bár már felnőtt, és éppen Aix-en-Provence-ban tanul,
egyáltalán nem boldog a fennálló helyzettől. Luc nem akart túlságosan
belemerülni a részletekbe, de úgy tűnt, a fiú az anyja pártját fogja. Luc
hamarosan visszatér Londonba, mondta, és mindannyiukat nagyon
hiányolja. És Pandorát, ezt nem győzte elégszer ismételni, teljes
szívéből szereti.

A 14:45-ös Air France-járattal érkezik Párizsból, mondta Luc. Maggie

ott állt a korlátnál az automatikusan nyíló ajtók előtt, amelyek ontották
a kerekes bőröndöket húzó embertömeget. Anyák jöttek, gyerekeket
vártak olvatag nagyszülők, szeretők omlottak egymás karjába a
viszontlátás örömében, üzletemberek léptek a rájuk váró sofőrökhöz,
akik mint egy operakórus, úgy álltak ott, táblára írt neveket tartva
maguk előtt. Ahányszor csak nyílt az ajtó, Maggie szívverése
kihagyott. Úgy érezte, elviselhetetlenül vágyódik arra, hogy lássa azt a
nagydarab férfit átlépdelni végre azon az ajtón. Az érkező utasok sűrű
áramlása idővel megcsappant, amíg végül már senki nem jött ki. Luc
nem jön vissza. Persze, hogy nem jön, meggondolta magát. Túl szép
volt, hogy igaz legyen. A férfiak folyton azt mondják a nőknek,
mennyire szeretik őket, de általában nem gondolják komolyan.
Maggie tudta ezt, annyi féle-fajta nőt hallgatott végig az elmúlt
hónapokban. Mély csalódottságában halkan sírni kezdett – ilyen
nyomorultul soha életében nem érezte magát.
Az ajtó hirtelen széthúzódott, ott állt Luc, karja drámai pózban
kitárva. – Mon amour! – ordította torka szakadtából.

Maggie nem volt tétlen Luc távolléte alatt. Úgy döntött, új lakást bérel
valamilyen semleges helyen, a város olyan részén, amely egyiküket
sem emlékezteti korábbi életükre és elmúlt szerelmeikre. Új életet
kezdenek a Notting Hill negyedben. A család másik fele továbbra is
lakhat az Ebury Streeten, ahol Pandora Házassági Nyomozóirodája is
pontosan úgy működik majd, ahogy eddig.
Taxival vitte Luc-öt új otthonukba, amelyet modern olasz
bútorokkal rendezett be, minimalista stílusban. A lakás semmire sem
emlékeztette, amit korábban ismert. Egyaránt távol állt Ledbury
polgári kényelmétől, a követségi rezidenciák csillárjaitól és Jeremy
lakásának dohosán hagyományos stílusától. Luc lelkes volt.
Kényelmesen elnyúlt az alacsony, kínai lakkágyon. – Ó, Pandora –
dörmögte –, kérlek, jöjj karomba. – Lyukas volt a zoknija. Maggie
akaratlanul észrevette, miközben befészkelte magát Luc ölelésébe.
Ezentúl majd ő gondoskodik róla.
Szerelmeskedés után egymás mellett feküdtek az ágyon, a plafont
bámulták, és Maggie elégedetten sóhajtott. – Mennyire találó, hogy
mindent, ami csak kapcsolatos a szexualitással, franciának gondolnak!
Luc átkarolta és magához húzta. – Annyira örülök, hogy itt vagy
velem – mondta. – Iszonyú nehéz így véget vetni egy életnek.
– Igen, tudom – mondta Maggie halkan. – Beszéltél Laviniának
rólam?
– Persze, természetesen.
 – Azt is megmondtad neki, hogy hívnak?
– Igen. Azt mondta, ismerős a név, de arról nem tudott, hogy lett
volna Pandora is a családban.
– Ezen cseppet sem csodálkozom – mondta Maggie.
– De nekem mindig is Pandora leszel – jelentette ki Luc.
– Nem kérdezte, hogy milyen vagyok? – puhatolózott tovább
Maggie.
– Nem, de én azért meséltem rólad. Elmondtam, milyen gyönyörű
vagy, mennyire érzéki, elbűvölő, milyen jó és kedves, mennyire
hűséges és állhatatos, ma douce Pandora, édesem.
– Csak ennyit? Biztos alig várja, hogy találkozzon velem – mondta
Maggie szárazon.
Luc feléje fordult és a szemébe nézett, halványan sejtve, hogy
éppen ugratják.
– Nem kérdezett semmit?
– Azt akarta tudni, hol nőttél fel, és hová jártál iskolába. Tudod,
milyenek az angolok. Folyton az érdekli őket, milyen iskolába járt
valaki.
Maggie-nek eszébe jutott a sötétvörös rakott szoknya és kardigán, a
Malvern Leányiskola uniformisa. A hokicsapatban játszott. Milyen
hideg volt a jégen, hideg a hosszú, kőpadlós folyosón, amelyen
libasorban kellett végigmasírozni, hideg a tantermekben, ahol
versengtek a radiátor melletti helyekért. Milyen hideg volt az
igazgatónő, aki elszáradt az élet faján. Milyen butaság a mondás, hogy
az iskolás évek a legszebbek az ember életében. Maggie rájött, hogy
most boldog életében először.

Összeházasodnak, amint a válást kimondják, mondta Luc. Egy

szerény, privát szertartáson, ahol Esmeralda, Zoltán és Simona
lesznek a tanúk. Remélte, hogy a fia is eljön majd. – Muszáj
találkoznod Jerome-mal. Egészen biztosan jól meglesztek, ha egyszer
megismeritek egymást. Végül is mindketten angolok vagytok. – Az év
egy részét Londonban töltik majd, hogy Maggie tudjon foglalkozni az
irodával, és hogy Luc eladhassa a borát. A maradék időben együtt
lesznek Luc kis chȃ teau-jában. Maggie imádni fogja Dordogne-t,
biztosította Luc, miközben fel s alá járkált új nappalijukban. Imádni
fogja a régi házat, Luc kutyáit és disznóit. Viszontláthatja Attilát, és
megismerheti gyarapodó családját. Együtt szüretelnek majd, és együtt
ülnek a szőlőben dolgozó munkásokkal az udvaron felállított hosszú
asztalnál, hogy megünnepeljék az új termést.
– Eszünk majd tripes à la mode de Caent – lelkesedett Luc, és
egészen belelkesedett.
– Pacal…? – ingott meg Maggie, és árnyék kúszott keresztül az
eleddig felhőtlen látóhatáron.
– És zsavát fogunk táncolni – folytatta Luc, majd hirtelen
bizonytalan ábrázatot vágott. – Tudod egyáltalán, milyen tánc le java?
– Nem – felelte Maggie –, de tangózni tudok.
Maggie családja persze akkor látogat el hozzájuk, amikor csak
akar.
Maggie rájött, hogy Luc nem Jimre, Sue-ra és a lányokra, hanem az
Ebury Street-i családjára gondol. Tisztában volt vele, hogy Esmeralda,
Zoltán és Simona már egészen más fényben látják, most, hogy ismét
férfi van mellette. Vajon miért tartják a nőket érdekesebbnek, ha van
társuk, tűnődött. Özvegyként és felszarvazott feleségként sajnálatra
méltó volt. Zoltán most megújult tisztelettel bánt vele, miközben
Simona szokásává vált kacsingatni rá, és rézsútos szeletelő
mozdulatokat végezni a kezével, ami olasz gesztus, és azt jelenti: „Te
meg miben sántikáltál, te rossz életű?!” Esmeralda eközben a
varrógépnél szorgoskodott: sorra gyártotta a lepedőket és
monogramos törülközőket, eltökélten – akárcsak Maggie anyja oly
sok évvel azelőtt –, hogy márpedig Maggie nem lépheti át a kis
chȃ teau küszöbét üres kézzel.

Néha Luc-kel átmentek az Ebury Streetre vacsorázni. Luc

ragaszkodott hozzá, hogy Esmeralda keze alá dolgozzon a konyhában,
hagymát szeletelt, kavargatta az ételt. Idővel azonban sikerült finoman
megfordítania a szerepeket. Ó lett a séf, szögletes alakját óriási
köténybe burkolta, ami nem sokáig maradt tiszta, míg az őt rajongva
figyelő Esmeralda visszaminősült kuktává, és a vágódeszka mellett
sürgölődött. Luc úriember, a szó igazi értelmében, figyelte meg
Maggie, mert úgy sikerült végrehajtania ezt a manővert, hogy közben
nem esett csorba Esmeralda portugál büszkeségén.
Otthon, az új lakásukban Maggie mindössze egyszer készített
„vasárnapi lakomát”, vagyis zöldséges marhasültet Yorkshire
pudinggal, ám attól kezdve kizárólag Luc főzött. A szerelmi
fészkükhöz való hozzájárulásaként hozott hi-fi rendszerből felzengő
Mozart-dallamokra készített pazar étkeket, amiket Maggie anyja
különösen laktatónak talált volna. Maggie-ben azért bujkált némi
szomorúság, ha arra gondolt, milyen büszke lett volna az édesanyja: a
lánya francia comtessel Milyen diadalmasan szállította volna a hírt
nőklubbeli társainak Maggie chȃ teau-járól, amelyet még véletlenül
sem mondott volna kicsinek.
– „Megrontott a francia márki / Kis Léonie-nk? Kár kiabálni” –
cukkolta telefonon Sue Ledburyből.
– Luc gróf, nem márki – tiltakozott Maggie.
– „Megszeplősítve bár erénye, / A franciát is töri végre.”
– Kitűnően beszél angolul, tudd meg! – közölte nővérével
határozottan Maggie.

Maggie egyik nap arra ért haza az irodából, hogy Luc festőállványt
állított fel a szoba sarkában, ahol a legjobb a fény. – El kell kezdened
megint festeni – közölte. – Te igazi művész vagy! – Maggie hatásos
portrét festett Lucről, amely nagyban hajazott Lucien Freud stílusára,
és amelyet Jeremy kétségkívül eltúlzottnak minősített volna. A
közelébe sem jöhetett a néhai férjéről készült tusrajznak, amely egy
londoni pinceraktárban sínylődött éppen.

A következő hónapokban Luc gyakran repkedett oda-vissza London

és Franciaország között. Üzleti ügyeket intézett otthon, és az
ügyvédjével is gyakran konzultálnia kellett. Maggie lassan
törzsvárakozó lett a reptéri korlátnál, Luc pedig kivétel nélkül mindig
utolsónak szállt le a gépről.
 – Van egy meglepetésem – mondta Maggie-nek, miközben
medveölelésébe zárta egyik érkezése után. – Jerome jövő héten
Londonba jön. Az anyjánál fog lakni, és szeretne megismerkedni
veled.

Jerome gépe késett. Hogy elüssék az időt, Luc és Maggie a

repülőtéren mászkáltak, butikokban és ajándékboltokban nézelődtek.
Luc vett egy Le Monde-ot. – Tudod – mondta –, igazán kár, hogy
nekünk már nem lehet gyerekünk.
Maggie-t szívét összeszorította az ismerős fájdalom, amelyet a
gyerekek említésére mindig érzett. – Igen, nagy kár – mondta.
– Igazi francia férfi lett volna belőle – közölte Luc magabiztosan. –
Majd meglátod, Jerome milyen helyes fiú, de nagyon-nagyon anglais.
Maggie képzeletében a kis Edward is meglehetősen angol lett volna
az iskolai egyenruhájában, és szürke rövidnadrágjának szára alól
kilátszó csontos kis térdével, de most már igazán kár ilyesmire
gondolni.
Ott álltak a korlát előtt, figyelték, mint nyílik és csukódik az ajtó,
és okádja magából a Párizsból érkező utasokat. Abban a pillanatban,
ahogy a fiatalember kilépett az üvegajtón, Maggie megdönthetetlen
bizonyossággal tudta, hogy Jerome az. Mosolygott, ahogy feléjük
tartott, és rózsaszín, ovális körmökben végződő puha ujjaival az
állához ernelte Maggie kezét. Maggie csak bámulta a magas homlok
feletti tökéletes választékot a keze fölé hajló ifjú fejen. – Késtél –
mondta Luc, és hátba veregette a fiát.
Jerome az órájára nézett, és olyan szögbe fordította, hogy az
üvegén ne tükröződjön a fény, mindezt olyan mozdulattal, amelyet
Maggie ezer közül is felismert volna. A szája sarkát félrehúzva
nevetett. – Azért remélem, érdemes volt várni rám.
– Mindenképpen – felelte Maggie.
Apa és fia nyomában kilépett a repülőtéri terminál ajtaján. Nézte,
ahogy egymást bökdösik és gyömöszölik azon a suta módon, ahogy
csak férfiak tudják kifejezni egymás iránti érzelmeiket, a szíve pedig
majd szétrobbant.
 Ahogy a két férfi között ült a Londonba tartó taxi hátsó ülésén,
olyan titok birtokában, amelyet soha egy lélekkel sem oszthat meg,
arra gondolt, hogy végül mégis Jeremyé lett az utolsó szó.