PE-Energia Akadémia 287

Múltidézés 4 – életpályák korrajzzal

A korábbi, múltba való visszatekintések olvasóinkban is kiváltották a múltidéző emlékezést.
Dr. Perneczky László aranydiplomás kutató gépész- és villamosmérnök, volt tanítványom és
munkatársam is rezonált az írásainkra. Ebből csemegézünk, hiszen indulásunk kora ma már
történelminek tekinthető, egyszerű visszaemlékezésekből előbukkannak korrajzi elemek is,
amelyek 1956-tól indulnak.
*****
Az atomerőműves oktatás kezdeteiről
-----Original Message-----
From: pernec@aeki.kfki.hu <pernec@aeki.kfki.hu>
Sent: Friday, November 6, 2020 10:24 PM
To: petz.erno37@gmail.com
Subject: diplomataervem

Kedves Ernő!

Tudsz egy olyan kérdésemre válaszolni, hogy az 1960-61-ben Büki Imre konzulensem
irányításával egy gázhűtésű reaktor neutronfizikai és hőtechnikai számítása (cél a zóna kilépő
hőmérséklet eloszlása, kiegyenlítése) tárgyú diploma tervem előtt kb. hány atomenergetikai
tárgyú diplomaterv készült a Hőerőművek tanszéken? (Magyarán, mennyire számított ez
újdonságnak?)

Vírusmentes üdvözlettel Laci

*****

On 2020-11-06 23:35, pernec@aeki.kfki.hu wrote:

> Kedves Ernő!

*****

De a "legfontosabb" múltidézés most következik:

CV: Én dr. Perneczky László (82.5) vagyok, Keszthelyen a villanytelepi szolgálati, télikertes
lakásban születtem (1938), édesapám volt a villanytelep igazgató-főmérnöke (a húszas
években Verebélÿ professzor munkatársaként az ország első 100 kV-os távvezetéke
(Bánhida-országhatár, Bánhida-Zugló) építés-vezetője, nevéhez fűződik a Szeghalom
villanytelepe tervezője-építője, egy évig üzemeltetője, az Ecsedi-láp szivattyú-telepeinek,
valamin 200 község faluvillamosítása), a DÉDÁSZ kaposvári üzletigazgatósága főmérnökeként
ment nyugdíjba.
Keresztapám Bartos József főjegyző volt, (aki meglepetésemre azon kevesek közé tartozott,
aki Keszthelyen később 17 éven át tanácsi vb titkár lehetett), 1945 nagypéntekén a németek
a főhadiszállásuknak használt villanytelepi lakásunkat felgyújtották - mi a Főutcán egy
pinceóvóhelyben voltunk. 1951. februárban költöztünk Kaposvárra, a Kaposvári Táncsics
Mihály gimnáziumban érettségiztem (1956), a Műegyetemen kétszer két (gépészmérnöki -
1961/2011 és villamosmérnöki -1967/2017 ) kitüntetéses diplomát/aranydiplomát
szereztem, a BME-en dr.-techn címet szereztem (1972), az MTA Központi Fizikai Kutató
Intézet Atomenergia Kutató Intézetben (ma ELKH Energiatudományi Kutató Központ)
jelentős szerepem volt a Paksi Atomerőmű reaktorai üzemeléséhez a biztonsági elemzések
elkészítésében (ŰMBJ, VBJ, BNI, stb.), innen mentem nyugdíjba (1998, de 14 évet még
rádolgoztam), a Magyar Mérnöki Kamara (amelynek alapító tagja vagyok) Energetikai
Tagozatától (amelynek két cikluson át elnökségi tagja voltam) Ronkay Ferenc Energiamérnöki
díjat kaptam (2011). Legalább 10 civil szervezetnek tagja vagyok, egy műkedvelő szimfonikus
zenekar brácsás tagja, a zenekar alapítványa kuratóriumi elnöke vagyok, a német
atomtechnikusok amatőr zenekara, a Camerata Nucleare 27 éven át (1987-2014) tagja
voltam egyetlen magyarként Magyarországról ingázva, ezen belül 6 éven át egyetlen nem
német állampolgárként. Bélyeggyűjtőként a MABÉOSz-ban szakosztályi elnök vagyok, a
MAFITT-ban elnökségi tag voltam. Leányom, vejem, unokám Kaposváron élnek, Budapesten
a Somogyiak Baráti Körének tagja vagyok.

És ez a 73 éves! múlt idézése:

Az én keszthelyi gyerekkori emlékeimben volt egy fehér folt. Nem találtam semmit
Keszthely amatőr színjátszásáról, elsősorban a 40-es évek második feléből. Csak azt tudtam,
hogy az óvodás korunkban kezdett és a cserkészeknél folytatott (bátyámmal közös) színészi
pályafutásunkat, amelyet több fénykép is igazol, valamikor 1946-47 tájékán egyedül is
folytattam és a csúcsra értem (Keszthely ügyeletes gyermekszínészeként), amikor a Frances
Hodgson Burnett "A kis lord" című könyvének színpadi átiratának címszerepét (a hétéves
little Lord Fauntleroy-t) a keszthelyi akadémisták, vagy cserkészek (??) amatőr színtársulata
kérésére "elvállaltam". Az eredményes próbákat követően azonban a bemutatót, egy-két
nappal korábban betiltották. Ezt követően a színtársulat tagjai Kodolányi János Földindulás
című, az ormánsági születésszabályozás, "egykézés" témájú drámáját tűzték műsorra,
amelyben a beszakadó jégen vízbefúló Kántor Józsika szerepét kaptam meg (egy felvonást
halottként, engemet siratva kellett a színen töltenem - hangtalanul végig bőgtem). Az
előadást a keszthelyi sikeres bemutató után Kaposvárra is meghívták, de ekkor érte utol a kis
lord sorsa, vagyis a betiltás, vagy csak a kaposváriak lemondása (?).

Azóta, most augusztus első hetében lényegében megoldódott a fehér folt a Balatoni
Múzeum könyvtárában, a mellékelt Keszthelyi Újság cikkekből
megtudtam: a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem (1947-es elnevezés! - nem
Mezőgazdasági Akadémia) Ifjúsági Egyesülete színjátszói 1947 márciusában kétszer
adták/adtuk elő a Földindulást. Az újság 1947.05.18-i számában az előadás kritikájában név
szerint szerepelek. A betiltott A Kis Lordról természetesen semmit sem találtam, de most
már azt tudom, hogy azt is az agráregyetemista műkedvelőkkel szerettük volna bemutatni. A
fehér foltból ez maradt: miért tiltották be A Kis Lord bemutatóját valamikor 1947 januárban-
februárban? és miért mondták le május – júniusban (?) a kaposvári vendégszereplést?
 Üdvözöl Laci

*****

Sent: Sunday, November 8, 2020 7:27 PM

To: pernec@aeki.kfki.hu
Subject: RE: múltidézés

Kedves Laci!

Mindenekelőtt köszönöm a jelentkezésedet.

Először a kérdésedre válaszolok. Szinte biztos, hogy csak egyetlen diplomaterv készült, és
azt én készítettem. A Váradi Vilmos volt a konzulensem, gyakorlatilag semmi segítséget nem
kaptam, sem őtőle, sem a Csom Gyulától (ők ERŐTERVesként dolgoztak a tanszéken). Akkor
hallgatóként még nem tudtam, hogy a Büki Imre volt a profi, minthogy ő Norvégiában volt
előtte tanulmányúton. Ők hárman dolgoztak a H épület IV. emeletén, a belső szobában, én
1960-tól a külsőben. Az én diplomatervem témája is hasonló volt: egy gázhűtésű reaktor
hűtőkörének számítását, és a reaktorzóna magasságának optimalizálását kellett elvégeznem.
Igazolódott éles függvény szerint optimumként a szokásos magasság, ami nyilvánvaló.
Érdekes még ezzel kapcsolatban, hogy ezen a helyen volt 56 előtt a páncélos tanszék (hiszen
mi még honvédelmi oktatást is kaptunk), és az említett szobában volt egy T 34-es harckocsi
motor (500 LE) nagyon precíz metszete és egyéb bemutató darabok. Tudniillik én is
harckocsizó voltam, oly annyira, hogy 1956 nyarán Tatán az alapfokú harckocsizó vezetői
vizsgát is letettem. Egyik nap Baj határában a gyakorlóterepen gyakorlatoztunk, és a
magasban kinyílt egy, az amerikaiak által felküldött luftbalon, és lebegve érkeztek ezrével a
röpcédulák. A röpcédulán egy dőlni készülő Sztálin szobor volt látható, amely alól már
meggörnyedve próbál a Rákosi menekülni. A szöveg: Hiába futsz, hiába menekülsz, a
sorsrod elől úgy sem futhatsz el. A tanszékvezető Marián ezredesre még visszatérek.
Egyébként a Reaktortechnika tárgyat az előttem végző évfolyamnak (Vigassy J.) oktatták
először (1958-59). Első oktatási feladatom a reaktortechnika előadáshoz tartozó tantermi
gyakorlatok megtartása volt. Teljesen mélyvízbe dobtak, nekem kellett a gyakorlati számítási
feladatokat is kidolgozni. Utólag remélem, hogy a hallgatók nem vették észre. A következő
évben pedig nekem kellett összeállítani a Lévai prof részére, az (országosan első!)
szakmérnöki tanfolyamon, az ő általa tartott Reaktorszerkezetek c. tárgy anyagát. Büszke
voltam arra, hogy változtatás nélkül azt adta elő, amelynek jegyzete 1961-ben meg is jelent.
1962-ben a Hőerőművek szabályozása c. jegyzetem, és 1963-ban a Hóerőművek I.
(Gazdasági vizsgálatok) jegyzetem. Utólag úgy látom, hogy a Lévai prof szándékosan dobott
mély vízbe, s miután helyt álltam, meg is becsült, amiért kis feszültségek is keletkeztek.
Korán kineveztek adjunktusnak.

Az életpályádhoz csak gratulálni tudok, nagyon gazdag, sokoldalú életet éltél, éltetek a
kedves feleségeddel, akivel annak idején találkoztam is, és ha jól emlékszem a FORTE
gyárban dolgozott, amikor a színes film fejlesztése folyt.
Édesapáddal kapcsolatban említed a Verebélÿ professzort, és a vasút villamosítást. A Lévai
professzor hagyatékából előkerült egy érdekes jelentés, amelyet az akkori nagy szakemberek
(Schimanek Emil, Verebélÿ László, dr. Kandó Kálmán, dr. Bláthy Ottó, Papanek Ernő, Pöschl
Imre stb.) készítettek Herrmann Miksa m. kir. kereskedelemügyi miniszter részére, hogy
Bánhidán épüljön meg az új erőmű és ne Kelenföldet bővítsék. Ugyanis korrupciót sejtettek a
Fővárosi Elektromos Művek kelenföldi (itt-ott megtévesztő) javaslata mögött. Részletes
gazdasági elemzést készítettek, amely ma is minta lehetne, nem beszélve a stílusukról. A
miniszter a számításokat és szakvéleményüket elfogadta, és a bánhidai telephely mellett
döntött.

Írod, hogy sok szervezetnek, együttesnek stb. vagy és voltál tagja, mivel mindenütt
alkalmazkodó és tevékeny tagként tudtál közreműködni. Ehhez őszinte szívvel csak gratulálni
tudok. 56-ban én is részt vettem a felvonuláson, amelyet a páncélos tanszék irányított.
Emlékszem a Kékesi főhadnagyra, aki oldalt végig kísérte a menetet, hogy ne engedjünk
senkit beférkőzni. Arra is emlékszem, hogy a Piros nevű belügyminiszter betiltotta a
felvonulást, majd egy visszaérkezett delegáció bejelentette, hogy a Fekete miniszterhelyettes
megadta az engedélyt. Elindultunk a Bem tér felé, majd a Parlamenthez, igen
fegyelmezetten. Amikor besötétedett, néhányan elindultunk korgó gyomorral a vári
diákotthonba, hogy még kapjunk vacsorát. Hát én ilyen forradalmár voltam. Néhány nap
múlva az Osztyopenkó szobortól egy teherautóval hazajutottam. Hosszú ideig szünetelt az
oktatás, ezért végig a falunkban működő szénbányában dolgoztam. A szénre nagy szükség
volt, hát ezzel „járultam hozzá a forradalomhoz”.
A Marián ezredest bebörtönözték, kb. 1964-65-ben a Felvonulási téren találkoztam vele, ott
sétálgatott egyedül, teljesen megőszülve. Máig sajnálom, hogy nem szólítottam meg, mint
„páncélos”.
Visszatérve a szervezeti tagságokra, az én életem egészen másként alakult. A KISZ-ből korán
kiléptem. Az ETE választmányának tagja voltam, mint az Energia és Atomtechnikai folyóirat
szerkesztője. Mielőtt az Antal-kormány megalakult, egy választmányi ülésen javasoltam,
hogy mondjon le az elnökség és a választmány, hogy a megújulásnak lehetőséget adjunk.
Lehurrogtak, egy hét múlva mégis lemondtak. Megújulni mégsem tudtunk, mert a
közgyűlésen néhány szavazattal a beágyazott elvtársak (mindent megmozgatva) győztek.
Ezért minegy 20-30-an kiléptünk, és megalakítottuk MET-et. Itt meg az elnökségem idején
puccsot szerveztek ellenünk, főleg a privatizációellenességünk miatt. Lemondtunk és
kiléptünk. Később megalakítottuk az Enpol 2000 Társulatot. Alelnökként elvtelenségekkel
találkoztam, ezért lemondtam, később kizártak. A Mérnöki Kamara Megalakulásakor az
Energetikai Tagozat elnökségi tagja lettem. Rájöttem, hogy gitt-egylet, lemondtam, és a
Ronkay Feri javaslatára felfüggesztettem a tagságom, majd öt év múlva felszólításra
kiléptem. Kandidátus lévén automatikusan az Akadémia köztestületének tagjává váltam.
Amikor a Horn Kormány az Akadémián tartotta (tarthatta!) program-adó rendezvényét,
kértem a főtitkártól, hogy töröljenek a tagok sorából. Elötte, hosszabb ideig megválasztottak
az Energetikai Albizottság tagjává (amely bizottságnak sokáig a Heller és Lévai professzorok
voltak az elnökei, és tagja pl. Dr. Száday Rezső). Hamarosan rájöttem, hogy ez is gitt-egylet,
ezért távol maradtam. Az idén végre sikerült a Lévai Alapítványt is megszűntetni, miután a
fogyó kuratóriumi tagok helyére nem találtunk méltó tagokat. Az alapítvány elsősorban a
Lévai-szellemiséget próbálta képviselni, emléktáblát avattunk a lakóházán (Fillér u.),
emlékszobrot a Műegyetemen (D ép.), és emlékkiállítást rendeztünk az Egyetem
könyvtárában).
Hát én ilyenre sikerültem, nem tudok megalkudni. A politika sem kedvel, mert ha úgy látom,
kemény bírálatokat is megfogalmazok. Maradt a honlapunk, ahol repdesek, mint a szabad
madár.
Röviden ennyit a múltidézésről.
Későbbi kiegészítés (dőlt betűkkel):
Utólag azért még hozzáfűznék valamit, ami lényegesen befolyásolta a szakmai és
életpályámat egyaránt. Miután 1977-ben nem hosszabbították meg a Lévai professzor
tanszélvezetői mandátumát (már türelmetlenül készült az ifjútörök elvtársi generáció átvenni
a tanszékvezetői pozíciókat), egy bizonytalan átmenet után a Szabó Imrét nevezték ki
egyidejűleg három tanszék (Hőerőművek, Hőenergetika, villamos kari Géptan Tanszék,
amelyet áthelyeztek a Gépész karra) vezetőjévé. (Csak zárójelesen: ilyen sem volt még a
Műegyetem történetében). Már azzal a céllal, hogy a tanszékek összevonásával létrehozzák
a Hő- és Rendszertechnikai Intézetet, amelynek a nevét is tőlem lopták, hiszen így neveztem
el a volt kazánházban készülő energetikai laboratóriumot. Aztán két dologtól elegem lett. Az
egyik, hogy a Szabó hetekig összekeverte a kW-ot és a kWh-át (amig valaki nem
figyelmeztette). Nem csoda, hiszen az energetikához egyáltalán nem értett. A másik, hogy
valamit azért oktasson is (hiszen közben rektorhelyettessé is vált), a tantervből tudtam meg,
hogy a szabályozástechnika előadást ő fogja tartani. De hát ahhoz sem értett, olyan is lett
az előadása. Közben nekünk kellett a Hegedűs Feri kollegával a hat mérőhelyes
szabályozástechnikai labort összehozni, igen rövid idő alatt. Tulajdonképpen én
szorgalmaztam, hogy vegyük át a szabályozástechnikai oktatást a Kalorikus Gépek
Tanszéktől, mert a hallgatók már lázadoztak a rossz előadások miatt. Szádai Rezső félállású
docenst (aki a Szabályozáselmélet c. tárgyat bevezette, elsőként a Műegyetemen, és a Láng
Gépgyár főkonstruktőre volt) ugyanis kirúgták az egyetemről, pedig briliáns előadó volt.
Lementem hát Paksra, és megállapodtunk a vezérigazgatóval, hogy én leszek a Fejlesztési
Osztály vezetője. Szekszárdon kaptunk lakást, és költöztünk (1979). Szerettem az egyetemen
dolgozni, de a Lévai prof után ezt az új helyzetet nem tudtam már elviselni. Ott hagytam a
kazánházban épülő labort is. Az egyetem kazánháza ugyanis felszabadult, miután
rákapcsolódott a távfűtési hálózatra. Az ERŐKAR (grátisz) lebontotta az öreg kazánokat és az
EGI (grátisz) elkészítette a kis erőmű terveit. Előkészületek folytak az 5 t/órás kis gőzkazán
szereléséhez, szereztem turbinát a Bakonyszentlászlói téglagyártól (amelyet a LÁNG (grátisz)
felújított), már megvásároltuk a generátort, elkészült a speciális turbinaalap is (hiszen ez
feltöltött terület – ott van most is a padozat alatt), és megérkeztek a kis Heller-féle
hűtőtorony elemei. A ma is létező kéményt átalakítottuk. A GÁZMŰVEK a Dunapartról
megépítette a gázleágazást, az első hazai kísérleti műanyag gázcsőként. Aztán mindent
elkótyavetyéltek, inkább szabadulni kívántak a nagylabortól. Talán azt is érdemes
megemlíteni történelmi adalékként, a speciális turbinaalaphoz kapcsolódva, hogy a
Műegyetem központi nagy épülete is megsüllyedt egy kicsit a talajviszonyok miatt, amit a
Dunán hajózó nagy lapátkerekes gőzhajók (pl. a „Kossuth”) üzemeltetésével indokoltak.
Hallgató koromban (50-es évek második fele) bizony, ha a központi épületben volt az
előadásunk (Pl. Aud-Max, vagy KA 51.), és elhaladt a Dunán egy ilyen gőzös, az alacsony
fordulatszámú gőzgép fordulatszámának ütemében érezhetően beremegett az egész épület.
Hol van ma már a magyar dunai hajózás?

Még megemlítem, hogy hat, akkor (1979) végzett tanítványommal együtt mentünk az
atomerőműbe. Már Pakson dolgoztam, amikor a T épület előtti lépcsőn összefutottam a
Strommer professzorral (ábrázoló geometria), aki akkor dékán volt, és azt kérdezte tőlem,
hogy ki volt az a marha, aki a kazánházba azt a „nagy” kazánt építette, mert a gázszámlája
elviszi a kar üzemeltetési költségeinek a felét. Hát én voltam, válaszoltam. Utólag sajnálom,
hogy nem intéztem el, hogy az iparág támogassa a gépész kart. A műegyetemi Lévai
emlékszobor avatásán (2008), a Lévai Alapítvány elnökeként el kellett mondanom (név
nélkül), hogy a szóban forgó professzor nem volt alkalmas az intézetvezetői feladatra. Az
előző dékán kivonult az ünnepségnek helyt adó D épületi csarnokból. Őnála nem volt
rendszerváltozás. Még megemlítem, hogy a Kapolyi Lászlónak (aki annak idején hosszú
hezitálás után az érvelésem alapján írta alá a paksi blokkszimulátor létesítésének szabad
utat nyitó adatlapját), mint ipari miniszternek felvetettem, hogy miként lehetne az új intézeti
igazgatót eltávolítani? Azt felelte, hogy nem lehet, mert többet tartózkodik a XI. kerületi
pártbizottságon, mint az egyetemen. De azt is meg kell említenem, hogy a rendszerváltozás
után kezdeményezésemre sikerült az új ipari minisztersegítségével elérni, hogy szüntessék
meg a Hő és Rendszertechnikai Intézetet, és hozzák létre az Energetika Tanszéket, amelynek
Büki Gergely lett a vezetője.
Visszatérve az első paksi éveimre, miután kiharcoltam a blokkszimulátor létesítését (3 millió
dollárt!), és aláírtuk a finn céggel a szerződést, a vezérigazgató meghazudtolt a
szimulátorközpont szervezetének létrehozása kapcsán, ezért azonnal telefonáltam az MVM-
be, küldjék a kikérőt. Pedig egyedül harcoltam ki azt is, hogy önálló oktatási és
szimulátorközpont létesüljön, amiért a meteorológiai állomást is át kellett helyezni. Az MVM-
ben, többek között létre kellett hoznom az új üzemviteli osztályt (és zárójelesen: sikerült
meggyőznöm a vezetést, hogy majdan a Nagymarosi Vízerőmű már elkészült átmeneti
szállodájából, az erőmű üzembelépése után létrehozzuk az MVM oktatási központját, a 200
MW-os blokkok szimulátorával. Az ERBE már el is készíttette az átalakítási terveket. Az
osztrák vízerőműveknek, a környezetvédelmi miniszterrel együtt való meglátogatása után az
MVM vezérigazgatója úgy döntött, hogy „ebben a kényes politikai helyzetben (nyolcvanas
évek második fele) nem lenne politikus egy oktatási központot ott a gyönyörű hegyoldali
környezetben kialakítani.” (Hosszú ideig üresen állt az épület.) Ez idő tájékán az MVM vezetői
értekezlet úgy döntött, hogy én lehetek a nyugdíjba menő fejlesztési főosztályvezető utóda,
ami ambicionált volna, de a közvetlen főnököm félrevezetett, mert a haverjának szánta ezt a
pozíciót. Ekkor megpályáztam a BME Nukleáris Intézete által kiirt pályázatot, és rövid időre
én lettem a kis tanreaktor vezetője docensként és igazgatóhelyettesként. Itt ért a
rendszerváltozás, ahonnan megpályáztam a Paksi Atomerőmű vezérigazgatói posztját. Hát
így kerültem vissza 1991 végén az atomerőműbe. A rendszerváltozással kapcsolatban meg
kell említenem, hogy Andrásfalvy Bertalan új oktatási miniszter lehetőséget biztosított arra,
hogy a felsőoktatási intézmények dolgozói demokratikusan megválaszthatják új vezetőiket, a
rektortól a tanszékvezetőkig bezárólag. Sokat győzködtem a munkatársaimat, hogy ne az
induló elvtárs-jelöltekre szavazzanak. Így lett az általam is támogatott, nagy ipari
gyakorlattal rendelkező Michelbergel Pál a Műegyetem új rektora. Csupán egy dékán helyett
választottak újat, és a tanszékvezetők is a helyükön maradtak. Nem csoda, hiszen az
oktatóknak több, mint 60 %-a párttag volt. Nem régen írtam: természetesen nem voltak
kommunisták, még csak posztkommunisták sem, csak konformisták.
A Paksi Atomerőműben a Fejlesztési Osztály elkülönített fejlesztési kerettel rendelkezett,
amelyből számtalan eredményes fejlesztést tudtunk megvalósítani, természetesen a külső
kutatóintézetekkel és cégekkel együttműködve. Később a vezérigazgatói időszakomban pedig
sok mindent újra gondoltunk, és Csernobil után jelentős biztonságnövelő intézkedéseket
indítottunk, kiemelten figyelve a munkahelyi jó legkör kialakítására. Mégis, már 1994
tavaszán baráti jelzést kaptam, hogy felkerültem a Horn-kormány (pontosabban az SZDSZ)
fekete listájára. 1994 novemberében (hét végén) kaptam egy levelet, hogy nem tartanak
igényt a munkámra (már hétfői napon sem). A posztkommunista stílus szerint. Legalább egy
jó szót, vagy köszönetet megérdemeltem volna, hiszen a hat legfontosabb üzemi mutató
szerint 1994-ben értünk el addig a legjobb eredményeket („Legek éve”).

Talán még két személyesebb dologról. Fiatal oktatóként kaptam egy levelet az egyik
tanítványomtól, vidékről (Győr?) szeretne Pestre jönni. Beajánlottam a VEIKI-nek. Aztán
együtt dolgoztunk a turbinaindítás automatizálása témakörben. Emlékszel? Máig is
haragszom, hogy az MVM a Borsodi Hőerőművet jelölte ki, ahol a szelepek és tolózárak nagy
része nem rendelkezett villamos hajtással.
A másik: természetesen emlékszem, hogy a KFKI-ban Te végezted a reaktorbiztonsággal
kapcsolatos elemzéseket, ha jól írom a Relap nevű programmal. Fejlesztési osztályvezetőként
több szerződést is kötöttünk, később (1992-94) pedig a nagy biztonsági felülvizsgálat során
találkoztam az eredményeitekkel.

Így érnek össze sorsok. Amiért legjobban "irigyellek", hogy zenéltél, zenélsz, mások és a
magatok örömére.
Múltidéző üdvözlettel,
PE.
Mellékelem a majdnem végleges legújabb írásomat (PE-Energia Akadémia 285).

*****

On 2020-11-08 19:26, Dr. Petz Ernő wrote:

> Az életpályádhoz csak gratulálni tudok, nagyon gazdag, sokoldalú

> életet éltél, éltetek a kedves feleségeddel, akivel annak idején
> találkoztam is, és ha jól emlékszem a FORTE gyárban dolgozott, amikor
> a színes film fejlesztése folyt.

Jól emlékszel, Andrea miniszteri dicséretet kapott a színes fotópapír gyártás bevezetéséért.
A KGST-ben úgy döntöttek, mivel a színes film minőségének stabilizálásával a Forténél nem
boldogultak, hogy Forte színes filmet NDKás wolfeni Orwo film kiszerelésével gyártották,
cserébe az Orwo színes fotópapír csomagokba valójában Forte fotópapírból lett betéve.
Sajnos az én memóriám egyre lyukasabb, nem emlékszem, hogy milyen alkalomból
találkoztál Andreával, akit 2012 óta csak a Városmajori templom - ahova Lévai is
rendszeresen járt - kolumbáriumában tudom meglátogatni. Lányom, vejem Kaposváron
laknak, első osztályos gimnazista unokám, aki már elsős elemistaként az anyanyelvi,
másodikos elemistaként a matematika Somogy-megyei döntőjét megnyerte.

> .... Talán még két személyesebb dologról. Fiatal oktatóként kaptam egy
> levelet az egyik tanítványomtól, vidékről (Győr?) szeretne Pestre
> jönni. Beajánlottam a VEIKI-nek. Aztán együtt dolgoztunk a
> turbinaindítás automatizálása témakörben. Emlékszel? Máig is
> haragszom, hogy az MVM a Borsodi Hőerőművet jelölte ki, ahol a
> szelepek és tolózárak nagy része nem rendelkezett villamos hajtással.

Ennek előzménye az volt, hogy Lévai prof a diplomavédéskor megkérdezte, hogy milyen
további terveim vannak, azt válaszoltam, hogy a győri ÉDÁSZnál kötelezettségem van két és
fél év ott dolgozásra, mivel amikor minden indoklás nélkül megvonták a Népköztársasági
Ösztöndíjamat (amit persze meglepetésre másfél évig kaptam), velük kötöttem ösztöndíj
szerződést.
Lévai azt válaszolta, hogy nagyon jó, Győrben végigcsinálod a 2x50 MW-os Győri fűtőerőmű
beruházását, utána gondoskodik arról, hogy felkerüljek Budapestre. Fél évig ingáztam Győr
és Budapest (az ERŐTERV-ben) között, amikor a Terv-hivatal törölte a beruházást. Ezután az
ingázást Győr és Sopron között folytattam, ahol az EGI építette a Soproni Sörgyár kis
erőművét, végül a Győr 1 erőmű kalorikus üzemvezetőjeként "közelről szagoltam" a szenet,
meg a salakot és a hőszolgáltatás tíz közeli fogyasztójával veszekedtem, hogy miért nincs
meg a szerződésben lévő érkezési nyomás (mert a szerződésben az indulási nyomást
garantáltuk).
2 és fél év után Lévai, mint miniszterhelyettes népgazdasági érdekből áthelyezett a VEIKIbe,
valamint a budapesti főpolgármestertől felmentést kaptam a lakásépítés/vásárlás öt éves
korlátozása alól. Persze engem csak úgy engedtek el, ha szerzek a helyemre valaki mást,
akinek lakást is ígértek. Szerencsére volt a BME-n egy „ismerősöm”, aki jól ismerte a
hőenergia szakon végzetteket, így egy Legény László nevű évfolyamtársam került a helyemre,
akiről azóta sem hallottam semmit.

Bevallom, hogy a "kaptam egy levelet az egyik tanítványomtól" levél szerzőségét magamra
kell vállalnom és főleg azt, hogy én eddig nem is gondoltam végig, hogy az áthelyező levelet
ugyan Lévai aláírással kaptam, de pl. a VEIKIvel nyilván nem Lévai tárgyalt, meg a Fővárosi
Tanács illetékeseinél sem ő.

Ha már a turbinaindítás automatizálásáról esett szó, akkor meg kell említsem, hogy egyre
rövidebb memóriám okán arra sem emlékszem, hogy a BME Hőerőművek Tanszék kapott-e
meghívót a Borsodi Erőműbe összehívott iparági bemutatóra, amelyen én egy
gombnyomással elindítottam a 32 MW-os turbinát az összes szükséges segéd-művelettel
együtt. Azt pedig most kérdezem, hogy van-e tudomása a tanszék képviselőjének, hogy Stock
Béla írt egy cikket erről, amit nekem eddig nem sikerült megszereznem.
Tudomásom szerint a turbina indítót tovább már nem használták, (mivel VEIKI tulajdonban
volt), hanem leselejtezték.

De a „BME-s ismerősöm” 9 évvel később telefonon felhívott, hogy a KFKI-ban

megüresedett
Bollok Lali munkahelye, pályázzam meg. Kiderült, hogy a helyét időközben már betöltötték
egy Vég Endre nevű úrral, akit véletlenül még az egyetemről barátomként ismertem, viszont
volt a KFKIban egy másik úr is, aki éppen egy hőerőgépész munkatársat keresett (akivel a
Balaton közepén úszás közben ismerkedtem meg, és akiről kiderült, hogy ugyanabban a
kaposvári Táncsics gimnáziumban érettségizett néhány évvel korábban, mint én és az
unokám fog 4 év múlva).

Egyébként Bollok Lalival húsz évvel később személyesen is megismerkedtem Svájcban,

amikor két svájci atomerőmű 10 és 25 éves jubileuma alkalmából hangversenyt adtunk a
Camerata Nucleare zenekarral, és kiderült, hogy a hangverseny fő szervezője, a zenekar
másik "idegen légiósa", a svájci nagybőgőse jól ismeri és meghívta a koncertre, aminek az lett
a következménye, hogy egy nappal meghosszabbítottam az ott tartózkodásomat és reggel
Lali kocsival jött értem és csak este rakott le a nagybőgőséknél, akiknél a szállásom - mint
idegen légiós társnál - volt, napközben Lali megmutatta Svájc negyedrészét (és mindezt
tulajdonképpen a „BME-s ismerősömnek” köszönhetem!)

> A másik: természetesen emlékszem, hogy Te végezted a

> reaktorbiztonsággal kapcsolatos elemzéseket, ha jól írom a Relap nevű
> programmal. Fejlesztési osztályvetetőként több szerződést is
> kötöttünk, később (1992-94) pedig a nagy biztonsági felülvizsgálat
> során találkoztam az eredményeitekkel.

Most jött el annak a mellékletnek behívási ideje, amelyre a minap éjjel, nagy
álmosságomban már nem kerülhetett sor, amelyet a RELAP5 40 éves évfordulójáról a
Mérnök Újság részére készítettem, de amelynek terjedelmével gondok voltak, mivel
meghaladta tizenhétezer karaktert a megengedett tízezerrel szemben, Most tizenkétezernél
tartok, de még nem kaptam választ.

A RELAP és TRAC megismerésére kaptam 1979-ben egy egyéves ösztöndíjat Karlsruheba,

természetesen a családot nem vihettem. Vittem viszont a brácsámat és két zenekarban is
játszottam, a karlsruhei kutatóintézet kamarazenekarában és a karlsruhei Műegyetem
zenekarában (mindkettőt fizikus vezette). Nagyon meg lehettek velem elégedve (itthon),
mert az utolsó hónapra nejemet és 5 éves lányomat is kiengedték, sőt kaptam három hónap
hosszabbítást is. Közben egy előadást beadtam egy nyugat-berlini konferenciára, de nem
mentem el, pedig a karlsruhei főnököm kocsival elvitt volna magával, anélkül, hogy az
útlevelemben nyoma maradt volna. A karlsruhei Műegyetemi zenekar a Tel Aviv-i
Műegyetem maghívására egy hétig volt Izraelben (két koncert + Szentföld). Oda engem is
vinni akartak, de nem mentem, pedig Brüsszelből lehetett volna olyan vízum-betétlapot
kapni, amit visszaérve össze lehetett volna tépni. Itthon aztán az "illetékes elvtárs" behívott
és megköszönte, hogy nem mentem Izraelbe, mert neki nagyobb baja lett volna miatta, mint
nekem.

> Így érnek össze sorsok. Amiért legjobban "irigyellek", hogy zenéltél,
> zenélsz, mások és a magatok örömére.

Hogy tényleg összeérjenek, szándékomban áll a Camerata Nucleare egy CD felvételét

eljuttatni Neked.

Vírusmentes üdvözlettel Laci

*****
Azt hiszem, eddig még neked nem írtam, hogy a villamosmérnöki diplomámat a
Turbostartból írtam, diplomatervezési gyakorlaton az EMG-ben voltam 66 nyarán Klatsmányi
Árpádnál, akkor volt az EMG830-as számítógép fejlesztésének finise, a Gagarin hőerőmű
részére az adatgyűjtéshez szükséges szubrutinok, az adatgyűjtési programok tesztelése és a
Simple programozási nyelv véglegesítése. Én a TURBOSTART műveleti ábráihoz
hozzárendelhető folyamatirányító (beavatkozó) szubrutinokat készítettem el (volt, hogy
reggel szóltak, hogy az éjszaka folyamán a Simple valamelyik utasítását gépi nyelv szintjén
módosították, amiknek következményeit nekem is át kellett vezetni. A diploma tervem így
több mint 160 oldal lett. A tanszéki konzulensem szerint túl sok volt, azt javasolta, hogy az
EMG830-as részt vegyem ki belőle és majd azzal kiegészítve adjam be doktori
disszertációnak. Így is történt. (…) A doktori szigorlataim 69-re, a védésem eltolódott 72-re).
Az iparági bemutató dátumára sem emlékszem, a Te szakvéleményed 74 májusában készült,
nyilván ezt követően volt (akkor én már régen KFKI-s voltam).

*****

Kiegészítés a Turbostart történetéhez (PE)

Ha már reagáltál a TURBOSTART-al kapcsolatos VEIKI-fejlesztésre, megragadom az alkalmat,

hogy annak előéletét itt leírjam, legyen annak is nyoma.
Távolról kell kezdenem, mivel a cím szerint egy kis korrajzot is ígértem. Amikor megszületett
a lányunk, hát nem igen tudtunk megélni az akkori 1200-1300 Ft-os fizetésből, mivel
házasságkötésünk után az egyetemista feleségem ösztöndíját megvonták. Biztosan azt vélte
a törvényhozó, hogy egy szép egyetemista lány csak egy jólmenő pártkáderhez mehet
feleségül. Így javasoltam a Lévai professzornak, hogy szívesen elmennék félállásba a
VILLENKI-be, az Automatizálási osztályra. Úgy gondoltam, hogy az erőművi
szabályozástechnikai ismereteimet ott jól kiegészíthetném további villamos és
digitálistechnikai ismeretekkel. Ott folyt annak idején az Oroszlányi erőműbe telepítendő
FÉTIS digitális adatgyűjtő fejlesztése. Már egy-két nap múlva telefonon felhívott a Vámos
Tibor (a későbbi akadémikus), az említett osztály vezetője, hogy keressem meg személyesen.
Néhány hét múlva Vámos Tiborral felkerestük Hargittai Emilt, a HŐKI egyik vezetőjét,
javaslatát kérve, hogy milyen erőművi gépészeti berendezés, technológia automatizálásával
lenne érdemes foglalkoznunk. (Zárójelesen megemlítem, hogy Lévai professzor
miniszterhelyettesi kezdeményezésére az említett két iparági kutatóintézetet összevonták,
így jött létre a VEIKI.) A Hargittai Emil kapásból azt javasolta, hogy a turbinamosást kellene
automatizálni, mert az jelentős gondja az erőműveknek. Ugyanis a hőkörfolyamatokba
táplált pótvíznek magas volt a sótartalma (akkor még evaporátorokban, azaz
elgőzölögtetéssel állították elő a pótvizet), amelynek csekély részét a kazándobban szétváló
gőz magával ragadja, majd az expanzió során (nyomás és hőmérséklet csökkenés) a só kiválik
és rárakódik a turbinalapátokra. Ennek következtében romlik a hatásfok, és megnő a
kerékszekrény nyomása. Utóbbiról lehet következtetni az elsózódás mértékére. Pl. az Inotai
Hőerőműben hat hetenként kellett a turbinamosást elvégezni, rendkívül primitív módon. Hét
végén, amint lehetett, leálltak a turbinával, a kondenzátor felől feltöltötték kb.
tengelyközépig csapadékvízzel, és a tengelyforgatóval forgatták hétfő hajnalig. Leodódott a
lapátokról, ami leoldódott, de távolról sem elegendő mértékben. Évekig hathetenként! Mivel
öt turbinája volt az erőműnek, a mosás állandóan napirenden volt.
Gépészmérnökként természetesen nem ennek a technológiának az automatizálásával
kezdtem foglalkozni, hanem a turbinák elsózodásának folyamatával. Néhány kitűnő cikket
találtam. Ami az elsózódás szempontjából lényeges kérdés, hogy van-e a sóösszetételben
szilícium, mert annak kialakuló vázát nem lehet oldással eltávolítani. Ha marad a váz, rövid
idő alatt a lapátok újra elsózódnak. Az Inotai erőműben ez volt a helyzet.
Az orosz Tyeploenergetika c. folyóirat egyik cikkéből viszont megtudtam, hogy ott 300 MW-
os turbinákon „terhelés alatti turbinamosással” kísérleteznek. Ennek lényege, hogy a turbina
kb. 25 %-os teljesítménye mellett (azaz terhelés alatt) a frissgőz hőmérsékletét addig kell
csökkenteni, hogy az így kialakult kezdőpontból induló expanziós vonalnak az a szakasza,
ahol a lapátok elsózottak, az expanzió már nedves mezőbe essék. A feltételezések szerint a
gőzben kialakuló vízcseppek egyszerűen erózív hatásukkal szinte leborotválják a sóréteget.
Nagy Józseffel, az erőmű turbina osztályának fiatal vezetőjével megterveztük és
előkészítettük a kísérleti turbinamosást. Ehhez az MVM főmérnökének az engedélyére volt
szükség, amit megszereztem.
Kezünkre játszott egy kedvező adottság. A VEIKI több erőműben is un. gyorsindítású
kísérleteket végzett, amelynek lényege, hogy a turbina felterhelését ne a gyár által megadott
merev menetrend szerint végezzék, hanem a kritikus szerkezeti elemekben ébredő
hőfeszültségek alakulása szerint. Ezekhez a kísérletekhez számos hőelemet helyeztek el a
turbina különböző pontjain. Az Inotai Hőerőmű egyik turbinája is tele volt aggatva ilyen
hőelemekkel, amelyekből kiválasztottuk a nekünk megfelelőket. A regisztráló készülékeket és
a mérés előkészítését az MVM KHSZ szervezete biztosította, Juhos László irányításával,
akinek a neve manapság a Reális Zöldek Klub alapító elnökeként ismert. Mert így érnek össze
a sorsok.
Kijelöltük egy hét vége éjszakáját a kísérleti terhelés alatti turbinamosás elvégzésére. Az
MVM főmérnöke megkérte a Pécsi Hőerőmű turbina osztályának vezetőjét, Veszely Károlyt,
hogy felügyelje egy kicsit ezt a fiatal tanársegédet (1964-et írtunk, négy éve végeztem az
egyetemen). Kitérőként meg kell említenem, hogy 1991-ben Veszely Károlyt javasoltam a
részvénytársasággá alakult Paksi Atomerőmű akkor még csak öttagú igazgatóságába. Így
érnek össze a sorsok.
A teherelosztó engedélyével az esti csúcs után leterheltük a turbinát, és egy kitűnő
kazángépész kézi beavatkozással csodálatos módon visszahűtötte a frissgőzt (a turbinát és
egy kazánt blokküzembe kapcsolva, hiszen az erőmű gyűjtősines kapcsolású) a
gőzhőmérséklet szabályozása céljából beépített vízbefecskendező szabályozószelep
fokozatos nyitásával. A kazánház és a turbinaház átjárójába egy nagyméretű analóg
hőmérsékletmérőt telepítettek, ezt figyelve végezte a kazángépész a visszahűtést. És hajnalig
feszülten vártunk, vajon mit végeznek a turbinában a vízcseppek. A gőzhőmérsékletet a
mosás végén az említett szelep zárásával a kazángépész névleges értékére növelte, majd a
turbinagépész felterhelte a turbinát a 20 MW-os névleges teljesítményére. Mindnyájan a
kerékszekrény nyomását kijelző manométert figyeltük. Névleges teljesítményen a
nyomásmérő a gyári előírás szerinti értéket jelezte. A vízcseppek tökéletes munkát
végeztek!
Örömünkben felmentünk a turbina osztály irodájába, és fiatal mérnökökként hamarjában
megfogalmaztunk egy újítási javaslatot, egy kis pénzecskére is számítva. Hosszú-hosszú idő
után kaptam egy levelet az MVM-től, mely szerint a benyújtott javaslat nem fogadható el
újításként, mert a kísérlet lefolytatása munkaköri kötelességem volt. És inkább nem
alkalmazták üzemi technológiaként a javasolt megoldást. (Ígértem, hogy korrajz is szerepelni
fog. A pécsi erőműben itt-ott, amikor szükség volt rá „stikában” éltek a lehetőséggel.)
Ezt követően javasoltam a VEIKI-ben a turbina indítás automatizálására irányuló kutatás-
fejlesztés indítását, amelyből végül a borsodi TURBOSTART született. Az is a korrajzhoz
tartozik, hogy miért selejtezték le a TURBOSTART hardver-eszközeit. Ugyanis azt műszaki
fejlesztési keretből finanszírozta az erőmű, és ha üzemi berendezéssé nyilvánították volna az
új berendezést, akkor a beruházási keretből az összeget vissza kellett volna helyezni a
fejlesztési keretbe. Az erőműveknek viszont éppen a beruházási (és felújítási) kereteik voltak
mindig szűkösek. Hát inkább selejteztek. Ez történt az említett oroszlányi FÉTIS adatgyűjtővel
is. Bezzeg Stuttgartban az egyetem fűtőközpontjában, az ott megvalósult kísérleti
kazánindító automatikával indították a kazánt.
Írod, hogy szeretnél eljuttatni utólag Camerata Nucleare CD felvételeket. A legnagyobb
meglepetésemre négy lemezt is találtam, amelyeket biztosan Tőled kaptam, csak mindketten
megfeledkeztünk róla.

*****

Hogyan lett Perneczky László az „utosó láncszem”?1 (ami már történelem)

1956-ról a nyilvánosság előtt csak 38 év múltán,
1994. október 27-én, a Magyar Elektrotechnikai Múzeumban
Taky Ferenc professzor – a Műegyetem Forradalmi
Bizottságának egykori elnöke – emléktáblája
avatásánál beszéltem először, és csak arról, hogy az „én
1956-om Taky Feri bácsihoz köt”. Ott jelen volt többek
között Marián István alezredes, Maléter Pál özvegye,
Gyenes Judith, és aki felkért a megemlékezésre, Király
Árpád, a Múzeum igazgatója, édesapám egykori munkatársa.
Az ott elhangzottak egy részlete következik:
„[…] Október 30, vagy 31-e lehetett, amikor a budai
kerületek rendjének fenntartásához a Műegyetemi
Nemzetőr Zászlóalj szervezése megkezdődött. Csalódottan
vettem tudomásul, hogy az elsőéveseket, a gólyákat
nem veszik be a zászlóaljba, mivel mi még nem
vettünk részt katonai kiképzésen, ezekre akkoriban az
első, második és ötödik év utáni nyáron egy-egy hónap
időtartammal került sor. De azért nem maradtunk
tennivaló nélkül. A központi épület alagsorában, a tornacsarnokban,
az egyik sarokban, nagy halomban hevertek
a töltények és üres dobtárak. Néhányan ezekbe a
dobtárakba töltöttük be a töltényeket. Itt talált rám Taky
professzor úr. Megállt mögöttem.
„Laci, te mit keresel itt? Azonnal, mars haza. A ti
feladatotok a tanulás lenne. Meg ne lássalak addig az
egyetem területén, amíg az oktatás újra el nem kezdődik.
Rátok a hazának majd néhány év múlva lesz nagy
szüksége, mint jól képzett szakemberekre.”
Felnéztem és elpirultam. Válaszolni nem tudtam,
de a tanácsát megfogadtam, másnap hazamentem, – a
menzán egy kaposvári teherautót pakoltunk le, a somogyiak
is küldtek élelmet az egyetemistáknak – ezzel a
teherautóval.
Így aztán a november 4-e már a csendes Kaposváron
talált, és valóban csak akkor tértem vissza az egyetemre,
amikor 1957 tavaszán az oktatás újra elkezdődött.
Sajnos Taky professzor úrral a kapcsolatom megszakadt.
Annyit még hallottam, hogy nagyon sok egyetemistát
megmentett, egészen addig, ameddig őt is el
nem távolították az egyetemről. Aztán hallottam még
jóval később, amikor én már dolgoztam, hogy hirtelen
meghalt. Végül is nem tudtam neki megköszönni,
hogy megmentett esetlegesen olyan dolgoktól, amelyeknek
súlyosabb következményei lehettek volna.
Megszereztem a gépészmérnöki diplomát, utána a villamosmérnöki
oklevelet is.”15
Ennek a találkozásnak a folytatása pedig szoros
kapcsolatban van azzal, hogyan született meg az a
1
Perneczky László: A hiányzó láncszem – Adalékok a Gellért-hegyi Szabadságszobor történetéhez. Zalai
Múzeum 24. 203-204.
Perneczky László-interjú, amelyet Marián István alezredes,
a Műegyetem egykori 56-os katonai parancsnoka,
a Műegyetem 1956 Alapítvány egyik alapító tagja
kezdeményezésére Pogány Mária 1994. november 8-án
készített.
3. A hiányzó láncszem
Az emléktábla avatása után a résztvevők a Magyar
Elektrotechnikai Múzeumból átmentek a Budapesti
Elektromos Művek sporttelepére, fehér asztalnál folytatni
az ünnepséget.
Ott aztán odamentem Marián István alezredeshez,
(aki 2005. januárjától, Mádl Ferenc köztársasági elnök
kinevezése nyomán már posztumusz altábornagy, de
nekem ő mindig alezredes marad), és bemutatkoztam:
- „Perneczky László gépész- és villamosmérnök
vagyok. Mi már egyszer, valamikor régen találkoztunk,
de Ön nyilván már nem emlékezhet rám.”
- „Valóban, a Perneczky név nekem nem mond
semmit.”
- „Ez 1956-ban történt, pár nappal azelőtt, hogy
Taky Feri bácsi hazazavart Kaposvárra” – és elmeséltem
neki a gellérthegyi Felszabadulási Emlékművel (a
mai Szabadság-szoborral) kapcsolatos akkori emlékeimet.
És közben Marián alezredes úr maga elé mormogott
valamit (ma már tudom: „a hiányzó láncszem?”)
és további részletek után érdeklődött. Én igyekezetem
válaszolni, de mondtam, hogy az elmúlt 38 évben
nagyon megkoptak az emlékeim, hiszen a hivatalos
politika mindenkit arra ösztökélt, hogy felejtsünk el
mindent azokból az időkből. Aztán váratlanul ezt kérdezte:
- „Az a név, hogy Dékány Csaba, mond-e valamit?”
- „Nem, őt nem ismerem.”
- „Biztos, hogy nem találkoztatok?”
- „Nem tudok róla.”
- „És az a név, hogy Pogány Mária, sem ismerős?”
- „Nem.”
Most már egyre érthetőbben mondogatta: „A HIÁNYZÓ
LÁNCSZEM”, amit persze nem értettem,
miért mondja. De megmagyarázta:
14 POGÁ NY M. 1996.
15 N. VIDOV SZKY Á. – PERNECZKY L. 2005.
A hiányzó láncszem – Adalékok a Gellért-hegyi szabadságszobor történetéhez 207
- „Mert ma már egyre többen jelentkeznek, mint
„egykori forradalmárok”, egyre többen vannak azok,
akik olvasnak valamit, aztán úgy adják elő, mintha ők
is ott lettek volna, ők is részt vettek volna benne. Ma
már többen vannak ilyenek, mint az oroszok voltak.
Így hát – és ezért elnézésedet kérem – de meg kellett
győződnöm róla, hogy valóban te vagy-e az igazi
hiányzó láncszem. Mert Dékány Csaba volt az az
elsőéves mérnökhallgató, aki veled együtt részt vett
a „Felszabadulási szobor akció”-ban. Ő négy évvel ezelőtt
már elmondta az 56-os emlékeit, az nyomtatásban
is megjelent, hetilap is írt róla, innen, tőle tudjuk
az akció részleteit, de maradt egy hiányzó láncszem.
Csak annyit tudtunk, hogy egy műegyetemi hallgató
hozta a hírt hozzám, hogy a szobrot le akarják dönteni,
és azt is, hogy Csabával együtt ő is beszállt a gépkocsiba
és részt vett az akcióban. De hogy ki volt az,
nem tudtuk eddig, és azt hittük, hogy ennyi idő után
már nem is tudhatjuk meg, hogy ki volt ez a hiányzó
láncszem. Menj el Pogány Máriához, jelentkezz nála,
hogy én küldelek, mert ő készítette az „Amiről kevés
szó esett … a műegyetem 56-os történetei” interjú sorozat
három kötetét és talán még egy negyedik kötetre
is összegyűlik nála az anyag.”
A kapott telefonszám segítségével így jutottam el
Pogány Máriához és így kerültek 1994. november 8-án
magnetofonos rögzítésre a „csak magamnak való titkaim”,
majd született meg nyomtatásban az én interjúm
is, amelynek csírája Király Árpádhoz kapcsolódik,
mert ő kért fel a Taky Ferenc professzor emléktáblájának
felavatása alkalmából az 56-os emlékeimmel való
első, nyilvános szereplésre és így kerülhetett sor személyes
találkozásomra Marián István alezredes úrral.

*****
A hiteles és igaz történetek mindig érdekesek. Remélem, érdemes volt elolvasni.

(Petz Ernő, 2021. 01. 12.)