J. L.

ARMENTROUT

OBLIVION
FELEDÉS
 Ezt a könyvet Daemon Black minden rajongójának ajánlom, akik többet
szerettek volna kapni belőle. Remélem, örömöt leltek benne!
 ELSŐ FEJEZET

A VALÓDI ALAKOMBAN SUHANTAM A FÁK KÖZÖTT, hangtalanul

száguldva a sűrű fű és a harmatos, mohával borított sziklák fölött, gyorsabban, mint
hogy emberi szem követhetett volna. Mindössze egy fák között cikázó fényfolt
voltam. Egy tizenhárom milliárd fényévnyire lévő bolygó szülöttjének lenni
határozottan nagyszerű.
Könnyedén elsiklottam egy nagyon benzintakarékos kocsi mellett, ami éppen a
házunk mellett hajtott felfelé. Hogy a fenébe képes egy ilyen elhúzni egy költöztető
utánfutót?
Nem mintha fontos lenne.
Lelassítottam, visszaváltoztam emberré, de a vastag tölgyek árnyékában
maradtam, amíg a kocsi el nem gurult a bekötőút elején álló üres ház előtt - és aztán
lefékezett az én házam szomszédja mellett.
- A francba. Szomszédok - morogtam.
Kinyílt a bal első ajtó, és egy középkorú nő szállt ki. Figyeltem, ahogy lehajol,
és visszaszól valakinek, aki még bent ült. Felnevetett.
- Szállj ki! - utasította a bent ülőt, de akárki is volt az, nem engedelmeskedett. A
nő végül becsukta az ajtót, ruganyos léptekkel felsietett a veranda lépcsőin, és
kinyitotta a bejárati ajtót.
Ez hogy történhet meg? Annak a háznak üresen kellett volna maradnia. A
környék minden házának embermentesnek kellett volna lennie. Ez az út jelentette a
francos kaput a Seneca-sziklák tövében élő luxén kolónia felé, és nem valószínű,
hogy a házat úgy adták el, hogy az öltönyös seggfejeknek fel se tűnjön.
Ez nem történhet meg.
Az energia pattogott, zümmögött a bőröm felszínén. Alig bírtam legyűrni a
késztetést, hogy visszaváltozzak valódi alakomba. Ez pedig felbosszantott. Az
otthonunk volt az egyetlen hely, ahol önmagam lehettem. Ahol önmagunk lehettünk,
és nem kellett tartanunk attól, hogy felfedeznek. És ezt azok a seggfejek is tudták, a
kicseszett védelmisek a minisztériumban.
Ökölbe szorult a kezem.
Biztos, hogy Vaughn és Lane, a két személyes, kormányzati gyerekfelügyelőm
tudott a dologról. És biztos, hogy kiment az átkozott fejükből, amikor a múlt héten itt
jártak, ellenőrizni minket.
A Prius jobb első ajtaja résnyire nyílt. Ismét felfigyeltem. Először nem láttam, ki
szállt ki, de aztán megkerülte a kocsi elejét, és teljes alakjában a szemem elé került.
- Ó, a francba! - morogtam újra.
Egy lány volt az.
Amennyire láttam, nagyjából velem egykorú lehetett, legfeljebb egy évvel
fiatalabb. Ahogy lassan körbefordult, hogy szemügyre vegye az erdőt, amely a két
házat körülvevő füves rész pereméig terjeszkedett, úgy tűnt, mintha azt várná, mikor
veti rá magát egy veszett puma.
Óvatos léptekkel közelítette meg a verandát, mintha még mindig nem tudná, be
akar-e lépni a házba. A nő, aki hasonló, sötét hajszínük alapján az anyja lehetett,
nyitva hagyta az ajtót. A lány megtorpant a lépcső alján.
Csendesen odébb mozdultam a fák között, és felmértem a lányt. Átlagos termetű
volt - ami azt illeti, minden átlagosnak tűnt rajta. Sötétbarna haját kócos kontyba
fogta, az arca sápadt volt, kerekded, az alkata is átlagos - határozottan nem a csont és
bőr típus, amit utáltam -, és a... na jó. Nem mindene volt átlagos. A szemem
megakadt a lábán és egyéb részein.
A fenébe, micsoda láb!
A lány megfordult, és az erdőt nézte; közben lassan karba tette a kezét, éppen a
melle alatt. Oké. Két testtája kifejezetten átlag feletti.
A tekintete végigfutott a fák vonalán, aztán megállt - éppen ott, ahol én
leselkedtem. Ökölbe szorult kezem kinyílt, de nem mozdultam; még levegőt sem
mertem venni. Egyenesen rám nézett.
Azonban semmiképpen sem láthatott. Az árnyékok túlságosan jól elrejtettek.
Néhány pillanat múltán leeresztette a karját, megfordult, és lassan bement a
házba. Az ajtót sarkig tárva hagyta maga mögött.
- Anyu?
Oldalra hajtottam a fejemet, úgy füleltem. A hangja is... átlagos volt. Semmi
hallható akcentus, semmi utalás arra, honnan jöttek. De akárhonnan is, ott az
embereknek biztosan fogalma sincs a személyes biztonságról, mert egyiküknek sem
jutott eszébe, hogy becsukja az ajtót maga után. Ugyanakkor ezen a környéken a
legtöbb ember azt hitte, tökéletes biztonságban van. Hiszen nyugat-virginiai
Petersburg közvetlen szomszédságában elterülő Ketterman még a helységnévtárban
sem szerepelt. A rendőrök errefelé több időt töltöttek az elkóborolt marhák
kergetésével és a tarlókon rendezett bulik feloszlatásával, mint a tényleges
bűnüldözéssel.
Annak ellenére is, hogy az embereknek a környéken megvolt az a rossz szokása,
hogy néha eltűntek.
Az ajkamra kúszó gunyoros mosoly lefagyott, amikor eszembe jutott Dawson.
Nem csak az embereknek...
A gondolatra felforrt bennem a düh, mint egy kitörni készülő vulkán lávája.
Dawson elment - egy emberlány miatt halt meg. És most egy másik átkozott
emberlány költözik éppen ide, a szomszédba.
Kénytelenek voltunk... megjátszani az embert, beolvadni közéjük, még úgy is
viselkedtünk, mint ők, de ha közel kerültünk egyhez, az mindig katasztrófával
végződött.
Valaki mindig eltűnt vagy meghalt.
Nem is tudom, meddig álltam ott a házat bámulva, de végül újra megjelent a
lány. Félbeszakítottam a gondolatmenetemet, és kihúztam magam, figyeltem, ahogy
az utánfutó hátuljához megy, és a zsebéből előhúzott kulccsal kinyitja a fémajtót.
Vagy legalábbis megpróbálja.
Aztán újra próbálkozik.
Olyan sokáig szenvedett a lakat és a kallantyú kinyitásával, mint talán az egész
világtörténelem során senki. Elvörösödött, csücsörített - úgy tűnt, csak pillanatokra
van tőle, hogy belerúgjon az utánfutó farába. Jó ég, hát meddig tart, amíg valaki
kilakatol egy ilyen utánfutót? A lány maratont csinált belőle. Kísértést éreztem, hogy
felfedjem magam, odamenjek és kinyissam neki azt az átkozott ajtót.
Végül, egy örökkévalóság után az utánfutó ajtaja kitárult, és a lány kihúzta a
rámpát. Felugrott a kocsiba, és pillanatokkal később egy dobozzal jelent meg újra.
Néztem, ahogy beviszi, aztán újra kijön. Vissza az utánfutóba - szenvedő
arckifejezéséből ítélve ezúttal egy olyan dobozt választott, ami a saját testsúlyánál is
többet nyomhatott.
Elcsoszogott az autó oldala mellett, és még távolról is láttam, hogy remeg a
karja az erőfeszítéstől. Lehunytam a szemem. Felbosszantott. .. minden bosszantott. A
lány eljutott a lépcsőig, és tudtam, semmiképpen nem lesz képes felcipelni azt a
dobozt a verandára anélkül, hogy elessen, és talán a nyakát is kitörje.
Felvontam a szemöldökömet.
Arra gondoltam, ha kitöri a nyakát, az megoldja az egész „ideköltözünk a
szomszédba” problémát.
Egyik lábát feltette az első lépcsőfokra, most azon tántorgott. Ha onnan leesik,
nem lesz baja. Még eggyel feljebb lépett. Ekkor megkordult a gyomrom. A fenébe,
máris megéheztem, pedig csak egy órája ettem meg tíz palacsintát.
A lány már majdnem a lépcső tetején állt. Igaz, ha onnan esik le, nem biztos,
hogy a nyakát töri. Talán a karját? A lába már túlzásnak tűnt.
Fellépett az utolsó fokra, és lassan felemelte a másik lábát is. Lenyűgözött a
nyers elszántsága, hogy becipeli a dobozt a házba. Amikor a lépcső tetején
veszélyesen megingott, elmormoltam néhány mocskos káromkodást, és felemeltem a
kezem.
A lány karjában tartott dobozra koncentráltam, és szólítottam a Forrás erejét.
Fejben arra koncentráltam, hogy egy egészen kicsit megemelem a dobozt, hogy a
súly nagyját levegyem a lány karjáról. Egy rövidke pillanatra megállt a verandán,
mintha észrevette volna a változást, aztán megrázta a fejét, és besietett.
Lassan leengedtem a kezem. Magam is megdöbbentem azon, amit az imént
tettem. Semmiképpen nem hibázhatott volna rá, hogy a fák között álló ismeretlen srác
a felelős a történtekért, de attól azért ez még eléggé ostoba húzás volt a részemről.
 Ahányszor a Forrás erejéhez nyúltunk, akármilyen kis mértékben is, mindig
fennállt a felfedeztetés veszélye.
A lány ismét megjelent a verandán, az arca égőpiros a testmozgástól. A
farmersortjába törölte a kezét, és visszaindult az utánfutóhoz. Ismét egy gyilkos
dobozzal került elő, és nekem szöget ütött a fejembe a gondolat: hol a fenében van az
anyja?
A lány lába megbicsaklott. A nyilvánvalóan nehéz doboz tartalma megzörrent.
Üveg volt benne.
És mert versenybe szálltam a világ legostobábbja címért, ott maradtam a fák
között állva, a gyomrom korgott, mint egy átkozott motor, én pedig egymás után
segítettem neki becipelni a dobozokat, anélkül, hogy ő észrevette volna.
Mire bevitte/bevittük az utolsót is a házba, kimerültem, az éhhalál kerülgetett, és
biztosra vettem, hogy annyit kockáztattam a Forrás erejének alkalmazásával, ami már
megérne egy elmeorvosi vizsgálatot. Felvonszoltam magam a saját házam lépcsőjén,
és csendben besurrantam. Aznap este senki sem volt otthon, én pedig túl fáradt
voltam, hogy főzzek. Legurítottam vagy két liter tejet, és eldőltem a kanapén.
Az utolsó gondolatom a bosszantó új szomszédom volt, és a hibátlan, csodálatos
tervem, hogy sose lássam újra.
Leszállt az éj. Áthatolhatatlanul sűrű felhők takarták el a csillagokat és a holdat,
elfüggönyöztek minden fényt. Senki sem láthatott meg. Ami valószínűleg annál jobb
volt.
Főleg azt figyelembe véve, hogy éppen kint álltam a korábban üres ház előtt,
mint valami kukkoló azokban az igaz történeteken alapuló rendőrségi műsorokban.
Ismét. Ennyit a tervemről, hogy soha többé ne lássam a lányt.
A dolog gyorsan zavaró szokássá lett. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy
szükséges. Jobban meg kell ismerni a szomszéd lányt, mielőtt az ikerhúgom, Dee
felfedezi, és eldönti, hogy legjobb barátnők lesznek. Dee volt minden, ami a világon
megmaradt nekem, és bármit kész voltam megtenni, hogy megvédelmezzem.
A saját házamra pillantottam, és fújtattam egy nagyot az orromon át. Olyan
rémes volna, ha, nem is tudom, felgyújtanám ezt az átkozott házat? Úgy értem, nem
hagynám, hogy az emberek bennégjenek, vagy ilyesmi. Annyira nem vagyok
szörnyeteg. De ha nincs ház, nincs baj sem.
Egyszerűnek tűnt.
A legkevésbé egy újabb problémára volt szükségem. Mint mindannyiunknak.
Az egyik emeleti hálószoba ablakában még égett a lámpa, bár késő volt. A lány
szobájában. Csak pár perce múlt, hogy láttam a sziluettjét átvonulni az ablak előtt.
Sajnos teljesen fel volt öltözve.
Ez a csalódás a kukkoló mivoltomat egészen új szintre helyezte.
A lány gondot jelentett, nem is kicsit, ám nekem minden férfirészem működött,
amitől időnként elfelejtettem problémának tekinteni.
Az, ha valaki korunkbeli a szomszédba költözik, egyszerűen túl kockázatos. A
lány még csak két napja élt itt, de mindössze idő kérdése, hogy Dee észrevegye. Már
kérdezte is néhányszor, hogy láttam-e az új szomszédokat, tudom-e, kik ők. Ilyenkor
vállat vontam, és hogy letörjem a kezdeti lelkesedését, azt feleltem, valószínűleg egy
idős házaspár vonult vissza vidékre, de tudtam, milyen gyorsan pörög fel Dee, és
tisztában voltam vele, hogy nem tarthatom vissza sokáig.
Ha már a felpörgött húgomat emlegettem...
- Daemon! - suttogta egy hang a házam árnyékba borult verandájáról. - Mi a
fenét csinálsz idekint?
Azon töprengek, vajon megfelelő reakció-e arra, ha a szomszédba beköltöznek,
hogy a legközelebbi alkalommal, amikor elmennek bevásárolni, felgyújtom a házukat.
Hát igen, ezt a választ inkább megtartom magamnak.
Sóhajtva megfordultam, és visszafelé indultam. A bakancsom talpa alatt murva
csikorgott. A húgom a korlátnak támaszkodott, úgy nézte a szomszéd házat. Az arcára
kíváncsi kifejezés ült ki, a lágy szellő meg-meglebbentette hosszú, sötét haját.
Hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy rendes tempóban gyalogoljak, ahogy
felsétáltam a verandára, Dee mellé. Rendes körülmények között itthon ilyesmivel
nem is próbálkoztam, amióta képes lettem fénysebességgel mozogni, ám az új
szomszédok miatt vissza kellett szoknom rá, hogy... embernek tűnjek.
- Őrjáratoztam. - A csípőmmel nekidőltem a korlátnak, háttal a másik háznak,
mintha nem is létezne.
Dee felvont szemöldökkel pillantott rám. Ragyogó smaragdzöld, az enyémmel
megegyező árnyalatú szemében kétkedés villant.
- Nem úgy tűnt.
- Igazán? - tettem karba a kezemet.
- Bizony. - A pillantása elsiklott a vállam felett. - Úgy tűnt, a szomszéd ház előtt
állsz, és azt lesed.
- Aha.
Dee a homlokát ráncolta.
- Szóval, valaki beköltözött abba a házba?
Dee az előző néhány napot a Thompson ikreknél töltötte, ami rohadt jó dolog
volt, még akkor is, ha a gondolat, hogy egy másik, velünk egykorú idegen, Adam
társaságában éjszakázik, nem tett épp boldoggá. Mégis bevált. Dee-nek fogalma sem
volt, kik költöztek a szomszédba, és őt ismerve, ha rájön, hogy az egyikük egy
hasonló korú emberlány, az olyan lett volna, mintha talál egy elhagyott kutyakölyköt.
Amikor nem válaszoltam, nagyot sóhajtott.
- Na jó. Most akkor találgassak?
- Igen, beköltöztek a szomszédba.
Dee szeme elkerekedett, megpördült, és áthajolt a korláton. Úgy leste a házat,
mintha átláthatna a falán. A képességeink ugyan meglehetősen csodálatosak,
röntgenlátásunk azonban nincs.
- Jó ég, ezek nem luxenek. Ezek emberek!
Természetesen megérezte volna, ha magunkfajták.
- Igen, emberek.
Dee kissé megrázta a fejét.
- De miért? Tudnak rólunk?
A lány jutott eszembe, és az, hogyan küszködött a minap a dobozokkal.
- Erre nemet mondanék.
- Ez nagyon különös. Miért hagyja a Védelmi Minisztérium, hogy
ideköltözzenek? - kérdezte, aztán azonnal hozzátette. - Kit érdekel? Remélem,
kedvesek.
Lecsukódott a szemem. Hát persze, hogy Dee-t nem aggasztja a dolog, még az
után sem, ami Dawsonnal történt. Csak azzal foglalkozott, hogy kedvesek-e. Eszébe
sem jutott, egyetlen pillanatig sem, hogy miféle veszélyt jelent a számunkra egy
ember közelsége.
A húgomnak aztán nem. Teljesen átment szivárványt hányó egyszarvúba.
- Láttad, kik azok? - kérdezte izgatottan.
- Nem - hazudtam, és felnéztem.
Dee csücsörített, és ellépett a korláttól, tapsolt, majd felém fordult. Majdnem
ugyanolyan magasak voltunk, és láttam, hogy a szeme örömtől csillog.
- Remélem, egy szexi srác.
Összeszorítottam az állkapcsomat. Dee kuncogott.
- Ó! Esetleg egy lány, mondjuk, velem egykorú. Az fantasztikus lenne!
Ó, istenem!
- Sokkal jobbá tenné a nyarat, főleg, mert Ash olyan... tudod, milyen - folytatta.
- Nem, nem tudom.
Dee az égre nézett.
- Ne játszd meg az ártatlant, te bunkó! Pontosan tudod, Ash miért olyan cuki
most, mint egy méhészborz. Azt gondolta, az egész nyáron együtt lesztek, és együtt
is...
- Alszunk? - egészítettem ki cselesen.
- Ó, pfuj! Komolyan nem akartam idáig eljutni. - Dee megborzongott. Alig
tudtam elrejteni a vigyorgást, és azon gondolkodtam, Ash vajon bevallotta-e, hogy
néha valóban együtt aludtunk, bár egy ideje már nem. Nem is túl gyakran. - Arról
panaszkodott, hogy nem mentetek el oda, ahová megígérted, hogy elviszed a nyáron.
Fogalmam sem volt, miről beszél Dee.
- De különben tényleg nagyon remélem, hogy akárki lakik a szomszédban, jó
fej. - Dee elméje, mint a hörcsög a kerékben, egyre csak körbejárt. - Talán majd
beugrok...
- Be se fejezd ezt a mondatot, Dee. Nem tudod, kik azok és milyenek. Maradj
távol tőlük.
Csípőre tette a kezét, és összehúzta a szemét.
- Honnan tudjuk meg, milyen emberek, ha távol maradunk tőlük?
- Majd én megnézem őket.
- Nem kifejezetten bízom az emberekre vonatkozó ítéletedben, Daemon. - Dee
pillantása megkeményedett.
- Én meg a tiédben nem. Ahogy Dawsonéban sem bíztam soha.
Dee hátrált egy lépést, és lassú, mély lélegzetet vett. A harag eltűnt az arcáról.
- Rendben, értem - felelte. - Megértem, miért...
- Ebbe most ne menjünk bele! Ma este ne! - szakítottam félbe sóhajtva, és fél
kézzel a hajamba túrtam, amitől a fürtjeim vége felmeredt. Nagyon ideje volt már egy
hajvágásnak. - Késő van, és még le kell tudnom egy kört, mielőtt befejezném mára.
- Még egy kört? - Dee hangja suttogássá halkult. - Gondolod, hogy... arumok
vannak a közelben?
Megráztam a fejem. Nem akartam aggasztani, de igazság szerint ők mindig a
közelben voltak. Ők voltak a mi ragadozóink, az egyetlen természetes ellenségünk
még abból az időből, amikor a valódi bolygóink léteztek. Hozzánk hasonlóan ők sem
a Földről származtak. Sok tekintetben éppen a mi ellentéteink voltak, kinézetben és
képességekben is. De mi nem öltünk, mint ők. Ó, nem. Ők úgy jutottak hozzá a
Forrás erejéhez, hogy a megölt luxenekkel táplálkoztak. Mint a szteroidokat szedő
paraziták.
Az Öregek régen azt mondták, hogy amikor az univerzum kialakult, a
legtisztább fény töltötte be, és emiatt az árnyékban élők - az arumok - irigyek lettek.
Féltékenykedni kezdtek, és eltökélték, hogy kioltanak minden fényt. Így kezdődött a
háború a bolygóink között.
És a szüléink is meghaltak a háborúban, amikor az otthonunkat elpusztították.
Az arumok követtek minket ide. A légköri jelenségeket használták ki, hogy
észrevétlenül eljussanak a Földre. Akárhányszor meteorzápor vagy csillaghullás
történt, rögtön felfigyeltem. Az arumok általában az effélék után jelentek meg.
Nem volt egyszerű megküzdeni velük. Vagy a Forrás közvetlen erejével
pusztíthattuk el őket, vagy obszidiánnal, ami pengévé formálva halálosnak bizonyult
az arumokra, különösen azután, hogy táplálkoztak. Megtörte a fényt. Obszidiánt sem
volt könnyű beszerezni, de azért ügyeltem, hogy mindig legyen nálam egy darab,
amit általában a bokámra erősítettem. Dee is hasonlóan tett.
Sosem tudhatjuk, mikor lesz rá szükség.
- Csak szeretnék óvatos lenni - mondtam végül.
- Te mindig óvatos vagy.
Zárt szájjal rámosolyogtam. Dee tétovázott, aztán előrevetette magát, és
lábujjhegyre állva arcon csókolt.
- Követelőző bunkó bírsz lenni néha, de szeretlek. Csak hogy tudd!
Nevetgélve a válla köré fontam a karomat, és röviden magamhoz öleltem.
- Idegesítő dumagép tudsz lenni néha, de én is szeretlek téged.
Dee a karomra csapott, és hátralépett, de ismét mosolygott.
- Ne maradj túl sokáig!
Biccentettem, aztán néztem, ahogy bevillan a házba. Dee ritkán csinált bármit is
lassan. Mindig ő volt az, aki kimeríthetetlen energiával rendelkezett. Dawson a
nyugis típus. Én pedig - nevettem halkan - a bunkó típus.
Hármasikrek voltunk.
De most már csak ikrek.
Hosszú pillanatokig néztem a helyet, ahol korábban a húgom állt. Az egyike volt
annak a néhány maradék dolognak ezen a bolygón, ami igazán fontos volt nekem.
Visszafordítottam a figyelmemet a házra. Magamnak sem fogok hazudni erről.
Abban a pillanatban, hogy Dee rájön, a szomszédban egy lány lakik, úgy rátapad
majd, mint a rákocskák a hajótestre - egy rozsdásodó, jobb napokat látott hajótestre.
A húgomnak pedig senki sem tud ellenállni. Dee csupa francos, felturbózott napsütés.
 Emberek között éltünk, de tonnányi okunk volt, hogy miért nem
kerültünk közel hozzájuk. És nem fogom hagyni, hogy Dee elkövesse ugyanazt
a hibát, mint Dawson. Dawsont cserbenhagytam, ám Dee esetében ez nem
történhet meg. Bármit megteszek, hogy biztosítsam az életben maradását és a
biztonságát. Bármit.MÁSODIK FEJEZET

AZ ÜVEGNEK NYOMTAM A HOMLOKOMAT, és halkan káromkodtam.

Nagyrészt azért, mert az ablakon át megint azt a házat bámultam. Vártam, csak
vártam. Pedig jobb dolgokat is csinálhattam volna. Például a betonfalba is verhettem
volna a fejemet. Vagy meghallgathattam volna, amint Dee fájdalmas alapossággal írja
le a kedvenc fiúbandái minden tagját, a legapróbb személyes részletre kiterjedően.
Kényszerítettem magam, hogy ellépjek az ablaktól. Ásítottam, megdörgöltem az
állkapcsomat. Lassan három átkozott nap telt el, és egy részem még mindig nem volt
képes elhinni, hogy beköltöztek a szomszédunkba. Lehetne rosszabb is, gondoltam.
Lehetne fiú is az a szomszéd. Akkor aztán be kellene zárnom Dee-t a hálószobájába.
Vagy legalább egy fiús lány. Az is segített volna, de nem, ez a példány
egyáltalán nem fiús. Emlékeztettem magam, hogy átlagos - de semmiképpen sem fiú.
Egy intéssel bekapcsoltam a tévét, és addig keresgéltem a csatornák között,
amíg megtaláltam a Szellemvizsgálók ismétlését. Már láttam ezt a részt azelőtt, de
mindig elszórakoztatott a házukból elmenekülő emberek látványa, amikor azt hiszik,
valami fényt láttak.
A kanapéra vetettem magam, a lábamat felpakoltam a kisasztalra, és igyekeztem
kiverni a fejemből a napbarnított, nem épp átlagos lábú, remek fenekű lányt.
A mai nap előtt összesen kétszer láttam.
Az egyik persze a költözéskor volt, amikor ostoba módon távolról segítettem
neki. Ezért szerettem volna tökön rúgni magam. Persze ő nem tudta, hogy a dobozok
súlyát én csökkentettem le, hogy ne boruljon fel velük együtt, de azért még nem
kellett volna. Több eszem is lehetne.
 Tegnap egyszer láttam, hogy a kocsijához fut, és kiszed egy kupac könyvet.
Ragyogott az arca, mintha az ingatag könyvtorony valójában egymillió dollár lenne.
Az egész nagyon... nem volt cuki. Mi a fene jár a fejemben? Egyáltalán nem
cuki.
Jó ég, de meleg van... előrehajoltam, és hátranyúlva lerántottam a pólómat,
áthúztam a fejemen. Félrehajítottam, s oda sem figyelve megdörzsöltem a
mellkasomat. Amióta a lány beköltözött, többet mászkáltam félmeztelenül, mint
előtte bármikor.
Várjunk csak, háromszor láttam, ha beleszámítom a tegnap estit is, az ablakon
át.
A fenébe, muszáj volt kimennem, hogy csináljak valamit. Leginkább valami
olyasmit, amiben pokolian meg lehet izzadni.
Észre se vettem, és már megint átvágtam a szobán, hogy az ablak elé álljak.
Nem is akartam belegondolni, mi vezetett ide. Dühösen félrehúztam a függönyt. Még
csak nem is beszéltem a lánnyal, és máris, mint egy kukkoló, figyelem az ablakon át,
várok... Mire is? Hogy megpillantsam? Vagy hogy jobban felkészüljek az
elkerülhetetlen találkozásra?
Ha ezt Dee látná, már a padlón gurulna nevettében.
Ha meg Ash látná, kikaparná a szemem, a szomszédunkat pedig az
aszteroidaövezetig rúgná.
Ash és a fivérei nagyjából ugyanakkor érkeztek a Luxról, mint mi, és a
kapcsolatunk csak úgy... megtörtént. Őszintén szólva, inkább a közelség hozta létre,
mint a valódi érzelem. Bár hónapok óta nem találkozgattunk, tudtam, Ash még
mindig bízik benne, hogy végül összejövünk. Nem mintha valóban akart volna
engem, de elvárták tőlünk, és persze, nem akart mással sem látni. Én meg még
mindig törődtem vele, hiszen amióta az eszemet tudom, itt volt ő is, a bátyjai is.
A szemem sarkából mozgást észleltem. Kicsit elfordítottam a fejem, és
megláttam, hogy a másik ház széles verandára nyíló külső ajtaja becsukódik. A
fenébe!
Oldalra néztem. A lány éppen lesietett a lépcsőn. Vajon hova megy?,
töprengtem. Errefelé nincs sok szórakozási lehetőség, ráadásul nem is ismer senkit.
Az anyján kívül, aki fura időpontokban érkezett és távozott, senki nem lépte át a
küszöbüket.
A lány megállt az autója mellett, a rövidnadrágjába törölte a kezét. Az ajkam
mosolyra húzódott.
És akkor hirtelen balra fordult. Kihúztam magam, a kezem ökölbe szorult a
függöny szélén, elakadt a lélegzetem. Nem, nem ide jön. Semmi oka rá. Dee még rá
sem ébredt, hogy a szomszédjában egy lány lakik. Semmi oka...
Ó, a pokolba, ide jön...
Elengedtem a függönyt, elhátráltam az ablaktól, és az ajtó felé fordultam.
Behunyt szemmel számolgattam a másodperceket, és felidéztem az értékes leckét,
amit Dawson kárán tanultunk meg. Az emberek veszélyesek ránk. Már maga az, hogy
nap mint nap a közelükben vagyunk, kockázatos, de ha túl közel kerülünk hozzájuk,
előbb-utóbb nyomot hagyunk valamelyikükön. És minthogy Dee megszállottan
szeretne egy „rendes” barátot találni, ő különösen veszélyes erre a lányra nézve.
Közvetlen szomszédunk-semmiképpen nem ellenőrizhetem, mennyi időt tölt vele
Dee.
Meg aztán az az apróság is itt van még, hogy én is... nos, figyelem őt. Ez már
jelenthet bajt.
Ökölbe szorítottam leeresztett kezem. A húgom semmiképpen nem jut Dawson
sorsára. Nem bírnám elviselni az elvesztését. Dawson vesztét is egy emberlány
okozta, ő vezette hozzá az arumot. Az ilyesmi időről időre megtörténik a
magunkfajtával. Nem feltétlenül az ember hibája, de a végeredmény ugyanaz. Én
pedig nem és nem hagyom, hogy bárki is veszélybe sodorja Dee-t, akarva vagy
akaratlanul. Mindegy.
Előrelöktem a karom, a dohányzóasztal átrepült a szobán, de visszafogtam, még
mielőtt a szemközti falba csapódott volna. Mélyet lélegeztem, és visszatettem a
lábaira.
Halk, majdhogynem tétova kopogás hallatszott a bejárat felől.
A szaros életbe!
 Nagyot fújtam. Nem kell vele foglalkozni, ez a megoldás. Mégis az ajtóhoz
léptem, és kinyitottam, mielőtt észbe kaptam volna. Meleg léghullám csapott át
rajtam, barack és vanília halvány illatát hozva.
Imádom az édes, ragacsos barackot.
Lenéztem. A lány alacsony volt, alacsonyabb, mint korábban gondoltam. A feje
teteje alig ért a mellkasom vonaláig, talán ezért bámulta éppen azt. Vagy talán, mert
nem jutott eszembe, hogy visszavegyem a pólómat.
Tudtam, tetszik neki, amit lát. Mindenkinek tetszett. Ash egyszer azt mondta, a
sötét, hullámos hajam és zöld szemem, erős vonalú állam és lágy ajkam együttese
teszi. Szexinek nevezett. És az is voltam. Lehet, hogy ez arrogánsnak hangzik, de ez
az igazság. És mivel nyíltan megbámult, azt gondoltam, én is megteszem vele. Miért
is ne? Ő kopogott be hozzánk.
Nem volt cuki. A haja, nem igazán szőke, de nem is barna, most nem kócos
kontyban volt, hanem leeresztve, hosszan omlott a vállára. Pokolian alacsony volt,
mindenestől alig nőtt magasabbra százötven centinél, mégis, a lába mintha sosem ért
volna véget.
Nehezemre esett levenni a szememet a lábáról.
Végül a pólójára néztem. AZ ÉN BLOGOM JOBB, MINT A TE VLOGOD,
hirdette. Ez meg mi a fenét akar jelenteni? És miért viseli ezt a pólót? A „blogom
jobb” szavak igencsak kifeszültek. Nagyot nyeltem. Nem jó jel.
Még inkább nehezemre esett feljebb emelni a pillantásomat.
Kerek arc, merész orr, lágy bőr. Egymillióba is lefogadtam volna, hogy barna a
szeme, amolyan igazi őzikeszem.
Őrültség, de éreztem, ahogy a tekintete lassan felsiklik a csípőmre eresztett
nadrágom derekától az arcomig. Levegőért kapott, hangosabban, mint én tettem.
Nem barna volt a szeme, bár valóban nagy és kerek, hanem halvány
aranyosszürke, okos, tiszta szempár. Még nekem is el kellett ismernem, hogy szép, és
ez bosszantott. Az egész helyzet bosszantott. Miért bámulom? Egyáltalán, mit keres
itt? A homlokomat ráncoltam.
- Segíthetek?
 Nem felelt, csak úgy nézett az arcomba, mintha azt akarná, hogy csókoljam meg
telt, dacos ajkát. Forróság gyülekezett a hasam táján.
- Hahó? - kérdeztem ismét. Hallottam a saját hangomon a dühöt, a vágyat, a
bosszúságot és még több vágyat. Az emberek gyengék, kockázatot jelentenek. Dawson
egy ember miatt halt meg, egy ugyanilyen miatt. Ezt ismételgetve az ajtófélfába
kapaszkodtam, és előredőltem. - Tudsz beszélni?
Ez már eltalálta, és kibillentette a nézelődésből. Mélyen elvörösödött,
hátrahőkölt. Remek: elmegy. Ezt akartam, hogy forduljon meg és rohanjon el.
Elsimítottam a hajamat a homlokomból, elnéztem a válla felett, majd vissza rá.
Még mindig ott állt.
Pedig nagyon jó lett volna, ha elviszi a csinos fenekét a küszöbömről, mielőtt
valami ostobaságot csinálok. Például elmosolyodom a pirulásán. Szexi volt. És
határozottan nem átlagos.
- Először, másodszor...
Erre egészen sötétvörössé vált. A fenébe!
- Én... én csak azért jöttem, hogy tudod-e, merre van a legközelebbi bolt. A
nevem Katy.
Katy. A neve Katy. Kiscica, Katy-cica. Nézz ide, milyen sok szót mondtam ki
egyszerre.
- A szomszédba költöztem - intett a házuk felé. - Úgy három napja.
- Tudom. - Három napja téged leslek, akár egy kukkoló.
- Szóval, reméltem, hogy valaki elmondja, hogy jutok el a legegyszerűbben a
boltba, meg talán valahova, ahol kapok palántákat.
- Palántákat?
A szeme enyhén összeszűkült. Vigyáztam, hogy ne üljön ki semmi az arcomra.
Még egy kicsit piszkálta a nadrágja szegélyét, aztán kibökte:
- Aha, tudod, van ott elöl az a virágágyás...
- Jó - vontam fel a szemöldökömet.
Erre már igazán dühös pillantással válaszolt, szinte éreztem a belőle áradó
bosszúságot. Vidámság kerekedett bennem. Tudtam, hogy bunkó vagyok, de perverz
módon élveztem, ahogy az idegesség kihívón szikrázik a szemében. És az arcába
szökő vér izgató volt a maga furcsa, velem- nincs-minden-rendben-módján.
Emlékeztetett valamire.
- Nézd, virágpalántákat kell vennem... - próbálkozott újra.
- A virágágyásba. Értem én. - A csípőmmel is az ajtókeretnek dőltem, és
összefontam a karomat. Ez szinte már szórakoztató.
Mély lélegzetet vett.
- Egy boltot keresek, ahol élelmiszert és palántákat vehetek - ismételte azon a
hangon, amelyet én is használtam Dee-vel szemben, napjában százszor. Édes.
- Ugye, látod, hogy ez a hely egyetlen kereszteződésből áll?
És ez volt a kulcs, a szikra a szemében lánggá lobbant. Leküzdöttem a vigyort.
Most már nemcsak aranyos volt, sokkal, sokkal több annál. A gyomrom elnehezült.
Katy hitetlenkedve meredt rám.
- Tudod, csak az irányt szerettem volna megtudni. Biztosan rosszkor jöttem.
Dawson villant az eszembe, és az ajkam gonosz mosolyra húzódott. Vége a
játéknak. Csírájában kell elfojtani, Dee érdekében.
- Bármikor kopogtatsz be hozzám, az rosszkor van, kölyök.
- Kölyök?? - kérdezett vissza tágra nyílt szemmel. - Nem vagyok kölyök.
Tizenhét múltam.
- Valóban? - A fenébe, mintha nem vettem volna észre, hogy határozottan
felnőtt. Semmi gyerekes nem volt rajta, de a pokolba, már Dee is megmondta, hogy
pocsék a társasági érzékem. - Tizenkettőnek nézel ki. Nem. Tizenháromnak, de a
testvérem egyik babája hasonlít rád. Nagy a szeme, üres a feje.
Leesett az álla, és ebből megértettem, hogy talán túl messzire mentem az utolsó
kijelentéssel. Annál jobb. Ha utál engem, távol tartja magát Dee-től is. A lányok
többségénél bevált. A legtöbbjüknél.
Na jó, nem olyan soknál vált be, de ők nem is a szomszédban laktak, úgyhogy
különben is, a pokolba vele.
- Nahát, hűha! Hát, bocs a zavarásért! Többet nem kopogok be hozzád,
elhiheted.
 Megfordult, de nem elég gyorsan, még észrevettem a gyanús csillogást abban a
szürke szempárban.
A francba! Most aztán úgy éreztem magam, mint a világ legnagyobb seggfeje.
Ráadásul, ha Dee látná a viselkedésemet, felrúgna. Lenyeltem vagy egy tucat
összefüggő átkot, és utánaszóltam.
- Hé!
Megállt az alsó lépcsőn, de továbbra is a hátát mutatta felém.
- Mi van?
- Kimész a 2-es útra, onnan a 220-as autópályára északnak, nem délnek.
Petersburgbe visz. - Sóhajtottam, és azt kívántam, bárcsak sose nyitottam volna ajtót.
- A Foodland ott van, amint beérsz, el sem tévesztheted. Vagyis te talán
eltévesztheted. Mellette van egy vegyesbolt, ha jól tudom. Náluk lehet olyasmi is,
ami a földbe való.
- Köszönöm! - morogta, aztán halkan hozzátette: - Seggfej!
Felnevettem. Tényleg seggfejnek nevezett? Hát melyik évtizedben vagyunk?
Őszinte jókedvvel felnevettem.
- Hát, ez nem volt épp hölgyhöz méltó, Katy-cica!
Katy megpördült.
- Ne merészelj így nevezni! - csattant fel.
Hoppá, fájdalmas pontra tapinthattam.
- Még mindig jobb, mint leseggfejezni valakit, nem? - Visszalendítettem az ajtót.
- Ez felvillanyozó látogatás volt, sokáig fogom őrizni szép emlékeimben.
Apró keze ökölbe szorult. Úgy véltem, meg akar ütni. Úgy véltem, élvezném. És
úgy véltem, tényleg szakember segítségére lenne szükségem.
- Tudod mit? Igazad van. Tévedtem, hogy seggfejnek neveztelek. Az ugyanis túl
szép szó rád - folytatta édes mosollyal. - Te egy pöcsfej vagy.
- Pöcsfej? - Ezt a lányt nagyon is könnyű volna megkedvelni. - Igazán elbűvölő.
Beintett. Lehajtottam a fejem, de nem tudtam megállni nevetés nélkül.
- Vauu, milyen jól nevelt, cica! Biztos vagyok benne, hogy számtalan érdekes
jelzőt és mozdulatot tartogatsz még a számomra, de engem nem érdekel.
 Tényleg úgy tűnt, mint akinek könyvtárnyi sértése van tartalékban. Kicsit
csalódott is voltam, amikor visszafordult, és lesietett a lépcsőn. Elérte a kocsiját, és
feltépte az ajtót. Talán azért, mert tényleg seggfej voltam...
- Később találkozunk, cica! - kurjantottam. Halkan felnevettem, látva, hogy a
legszívesebben szétrúgná a seggemet. Bevágtam az ajtót, nekidőltem, és kiszakadt
belőlem a nevetés, ami végül nyögésbe fulladt. Egy pillanatig átláttam a mély, szürke
szempárban izzó, hitetlenkedő dühön. Fájdalom volt mögötte. És a tudat, hogy
fájdalmat okoztam neki, égetett, mint a sav.
Ami hülyeség volt, hiszen az előző este még azon töprengtem, hogy
gyújtogatással lakoltatom ki, és akkor nem éreztem bűntudatot. De az még azelőtt
volt, hogy szemtől szembe megláttam, és személyes kapcsolatba kerültünk. Mielőtt
szót váltottunk. Mielőtt rájöttem, hogy a szeme okos és szép.
Visszatértem a nappaliba. Egyáltalán nem lepett meg, hogy a húgomat a tévé
előtt állva találom. Vékony karját összefonta maga előtt, zöld szeme lángolt. Az
arckifejezése nagyon hasonlított Katyéhez: mintha tökön akarna rúgni.
Széles ívben elkerültem, visszamentem a kanapéhoz, és elnyúltam rajta. Vagy
egy tucat évvel idősebbnek éreztem magam a tizennyolcnál, amennyi voltam.
- Nem látom tőled a képet.
- Miért? - követelte.
- Ez egy rohadt jó rész - feleltem. Tudtam, hogy nem a sorozatról beszél. - Az
egyik pasi azt hiszi, hogy megszállta egy árnyékszemélyiség, vagy valami...
- Leszarom az árnyékszemélyiségeket, Daemon! - Apró lábával akkora erővel
toppantott, hogy beleremegett a dohányzóasztal. Dee mesterien tudott toporzékolni. -
Miért viselkedtél így?
Hátradőltem, és elhatároztam, hogy megjátszom az ostobát.
- Nem tudom, miről beszélsz.
Dee összehúzta a szemét, de még éppen megláttam, hogy a pupillája
gyémántfényben, fehéren felvillan.
- Semmi okod nem volt rá, hogy így beszélj vele! Az égvilágon semmi! Azért
jött át, hogy útbaigazítást kérjen, te pedig tuskó voltál!
 Katy nagyon is csillogó szeme villant az emlékezetembe. Elhessentettem a
képet.
- Mindig tuskó vagyok.
- Na jó, ez tulajdonképpen igaz. - Dee a homlokát ráncolta. - De általában nem
ennyire.
A sav újra a gyomromba mart.
- Mennyit hallottál?
- Mindent! - toppantott újra. A tévé megremegett. - Nincsen üres szemű babám!
Egyáltalán nincsenek babáim, te seggfej!
Az ajkam mindennek ellenére megrándult, de a jókedvem hamar elmúlt, mert
újra az a szürke szempár jelent meg előttem.
- Így kellett lennie, Dee. Te is tudod.
- Nem, én nem! Én nem tudom, és te sem!
- Dee...
- Viszont tudod, mit tudok én? - vágott közbe. - Teljesen hétköznapi lánynak
tűnt, aki átjött, hogy feltegyen egy kérdést. Hétköznapi volt, Daemon, te pedig
rettenetesen viselkedtél vele.
Nagyon jól meglettem volna a folyamatos emlékeztetők nélkül is, hogy milyen
durván bántam Katyvel.
- Semmi okod nem volt rá, hogy ezt csináld.
Semmi okom? Dee megbolondult? Egy villámgyors mozdulattal felpattantam, és
már előtte is álltam, közben egyetlen pillanat alatt kikerültem a dohányzóasztalt.
- Muszáj emlékeztetnem téged, mi történt Dawsonnal?
A húgom nem hátrált meg. Makacsul felszegte a fejét, a szeme fehéren villant.
- Nem. Nagyon is tisztán emlékszem mindenre, köszönöm szépen.
- Ha így volna, most nem kellene így beszélgetnünk. Akkor megértenéd, miért is
kellene annak az embernek távol maradnia tőlünk.
- Csak egy lány! Dee dühösen az égnek emelte a karját. - Ennyi az egész,
Daemon. Csak egy...
- Egy lány, aki a szomszédban lakik. Nem valami csaj az iskolából. Itt lakik -
mutattam ki az ablakon, hogy nyomatékosítsam.
- És ez átkozottul túl közel van hozzánk, és átkozottul túl közel a kolóniához.
Tudod, mi lesz, ha megpróbálsz összebarátkozni vele.
Dee hátralépett és a fejét rázta.
- Nem is ismered, és a jövőbe sem látsz. És miből gondolod, hogy
összebarátkoznánk?
A szemöldököm magasra szökött.
- Komolyan kérdezed? Nem próbálsz meg azonnal az öribarija lenni, amint
kilépsz az ajtón?
Dee összeszorította a száját.
- Még két szót sem váltottatok, de tudom, hogy te már azon gondolkozol, hogy
lehet-e az Amazonról barátságkarkötőket rendelni!
- Az Amazonról mindent lehet rendelni - morogta Dee. - Biztos vagyok benne,
hogy azt is.
A mennyezetre néztem. Végeztem ezzel a vitával. A legbosszantóbb új
szomszéddal úgyis végeztem már korábban.
- Maradj távol tőle - fejeztem be, megfordultam és visszaindultam a kanapé felé.
A húgom még mindig állt, amikor leültem.
- Én nem Dawson vagyok, mikor jössz rá végre?
- Már tudom. - És mert tényleg seggfej voltam, rátettem még egy lapáttal. - Te
nagyobb kockázatot jelentesz nála.
Dee lélegzete elakadt, megdermedt, aztán leeresztette a karját.
- Ez... ez övön aluli volt.
Igaza volt. Végighúztam a tenyeremet az arcomon, és lehajtottam a fejem.
Tényleg az volt.
Dee sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Néha olyan pöcs vagy.
Nem néztem fel.
- Nem hiszem, hogy ez annyira meglepő.
Dee elfordult, kisietett a konyhába, és néhány pillanat múlva a táskájával meg a
kocsikulcsával tért vissza. Szó nélkül ment el mellettem.
- Hova mész? - kérdeztem.
- Bevásárolni.
- Jézusom - mormoltam, és azon gondolkodtam, hány emberi törvényt sértenék
meg, ha bezárnám a húgomat egy szekrénybe.
- Kell valami kaja. Mindent megettél. - Azzal már kint is volt.
Hátraejtettem a fejemet a kanapén, és felnyögtem. Jó tudni, hogy minden, amit
mondtam, bement Dee egyik fülén, és kitáncolt a másikon. Azt se tudtam, miért
vettem egyáltalán a fáradságot. Dee-t nem lehet megállítani. Lehunytam a szemem.
Azonnal felmerültek az emlékezetemben az új szomszéddal folytatott beszélgetés
részletei, és igen, tényleg seggfej voltam vele.
De akkor is így volt a legjobb. Igenis. Utálhat engem, utáljon csak! Akkor távol
marad tőlünk. Ennyi az egész. Nem lehet máshogy, mert ez a lány maga a
megtestesült baj. Apró csomagban, francos masnival a tetején. És ami a legrosszabb,
olyasféle baj, ami tetszik nekem.
 HARMADIK FEJEZET

DEE-NEK MINDÖSSZE NÉHÁNY ÓRA KELLETT, hogy mindent, amit

elmondtam neki, kidobjon az ablakon, és még át is hajtson rajta a Volkswagenjével.
Többszatyomyi cuccal, az arcán széles mosollyal jött vissza a boltból, és tudtam,
megtalálta a szomszédunkat.
Amikor rákérdeztem, úgy röppent el mellettem, mint egy átkozott kolibri, és
hiába faggattam, mi a fenét csinál, nem volt hajlandó válaszolni. Nem sokkal egy óra
után megint kisietett a házból. Én, a gondos báty - a néhány perccel idősebb testvér -
az ablakhoz léptem, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. Dee azonban
nem a kocsijához ment. Ó, nem - egyenesen a szomszédba. Nem mintha ez olyan
nagyon meglepett volna. Biztos, hogy már bekopogott hozzájuk, esetleg járt is a
házban. Az iskolaév alatt is elég nehéz volt Dee-n tartani a szemem, de most?
Amikor végre visszatért, került engem, amit nem is bántam. Nem voltam benne
biztos, hogy kibírom kiabálás nélkül, és ugyan hivatalosan is felső kategóriás seggfej
voltam, mégsem szerettem kiakadni a húgomra.
Este én ültem kocsiba, és húztam el, és sikerült elkerülnöm, hogy rápillantsak
arra az átkozott szomszéd házra. A város felé félúton felhívtam Andrew-t, Adam
testvérét, azt a Thompson ikret, aki személyiségben és temperamentumban a
leginkább hasonlított rám. Más szavakkal, mindketten csupa kicseszett napfény
voltunk.
A Smoke Hole vendéglőben találkoztunk, a Seneca- szikláktól nem messze. A
közeli hegylánc kövei béta-kvarcot tartalmaztak, egyfajta kristályt, amely azzal a
csodás képességgel bírt, hogy elrejtette a jelenlétünket az arumok elől, akiket a
legtöbb luxen az igazi ellenségének tekintett. De hiába rejtette el a béta-kvarc a
luxeneket, ha egy arum meglátott egy embert, rajta a nyommal, azonnal tudták, hogy
a közelben luxenek is vannak.
Hátul kerestem helyet magamnak, a hatalmas kandalló közelében, amit télen
mindig jól megraktak. A vendéglő elég jó hely volt, az asztalok között
szikladarabokat helyeztek el. Volt egy bizonyos földközeli kisugárzása, és ezt bírtam.
Amikor a magas, szőke Andrew végigvonult az asztalok között, többen utána
fordultak.
Korábban én is ezt a hatást váltottam ki a vendégekből.
Talán úgy tűnik, jókora arrogancia rejlik bennem - na igen, az is -, de egyszerűen
ez volt az igazság. Az emberi és luxen DNS keveredése, és a mi választásunk az ügy
során általában azt jelentette, hogy nagyon jól jártunk a kinézetünk terén. Úgy értem,
ha valaki megválaszthatná, hogy milyen legyen a külseje, nem a legszexibbet
választaná, amit csak el tud képzelni? A zöld szemem családi adottság volt, a tincseim
vége akkor is begöndörödött, ha nem akartam, de a csaknem kétméteres, atletikus
testalkatom és filmcsillaghoz illő arcom... nos... kiválóan illett ragyogó
személyiségemhez.
Andrew leült velem szemben. Az ő szeme, mint Adamé és Ashé, ragyogó kék
volt. Biccentéssel üdvözölt.
- Most szólok, Ash tudja, hogy azért jöttem el, hogy veled találkozzam. Ne
lepődj meg, ha felbukkan!
Remek.
Ash és a velem szemben ülő bátyja iránti tiszteletből megőriztem nyugodt
arckifejezésemet, de most igazán nem arra volt szükségem, hogy Ashsel találkozzam.
- Legutóbb azt hallottam, hogy haragszik rám, szóval igazából meglepődnék, ha
felbukkanna.
Andrew felnevetett.
- Meglepődnél? Tényleg? Azóta ismered Asht, amióta az eszedet tudod. Azt a
lányt a veszekedés élteti.
Ez igaz.
- De téged is - tette hozzá Andrew, és csak elmosolyodott, amikor felvontam a
szemöldökömet. - Nem tudom, mi folyik köztetek.
- Az nem is olyasmi, amiről szeretnék veled beszélgetni, Oprah. - Azt
leszámítva, hogy testvérek, szóval nehogy már, a dolgot egyébként is nehéz volt
szavakba önteni. Kedveltem Asht. A pokolba, tényleg voltak iránta érzéseim, de
untatott az egész helyzet, és a luxenek elvárása, hogy mi ketten természetesen együtt
maradunk. Nem akarok kiszámítható lenni.
Andrew nem törődött a válaszommal.
- De te is tudod, mit várnak el tőlünk. - Lehalkította a hangját, és a szemembe
nézett. Az egyik pincérnő luxen volt, de a körülöttünk lévők 99 százaléka ember. -
Nem vagyunk sokan hasonló korúak, és tudod, mit akar Ethan...
- A legkevésbé az érdekel, mi a francot akar Ethan - feleltem halálos
nyugalommal, de Andrew megdermedt velem szemben. Semmivel sem lehetett
gyorsabban felbosszantani, mint ha az Ethan nevű Öreggel akadt dolgom. - Vagy
hogy mit vár el tőlem bármelyikük.
Andrew elhúzta a száját.
- Valami nagyon bántja a csőrödet ma.
Hát igen, mégpedig egy olyan valami, ami egy kicsi, szőrös, tehetetlen állatkára
emlékeztet.
- Szóval, mit akarsz? - erősködött. - Most éppen olyan arcot vágsz, mint aki
vagy nagyon éhes, vagy meg akar ölni valamit.
Megráztam a fejem, és a karom a bokszülés támlájára tettem. A Thompson
testvérek nyilvánvalóan nem tudtak a lányról a szomszédban, és valami okból úgy
gondoltam, jobb lesz, ha ez így is marad, ameddig csak lehetséges. Nem mintha
érdekelt volna, vagy valami, de ha egyszer megtudják, hogy egy ember lakik a
szomszédomban, kénytelen leszek elviselni az ezzel kapcsolatos piszkálódásukat.
És már amúgy is mindannyiunk helyett dühös voltam.
Evés után hazaindultunk. Andrew csípős humora kissé felderítette a kedvemet,
de mire beálltam a házam elé, újra mindent sötéten láttam.
Aznap este a Thompson testvérek dolga volt az őrjárat, én azonban túlságosan
fel voltam húzva, hogy nyugton maradjak otthon. A mi családjaink voltak a
legerősebbek a luxenek között, ezért is tervezgette már a teljes kolónia az esküvőnket
Ashsel, és ezért maradt ránk az őrjárat és az újonnan érkezők betanításának
legnagyobb része is.
 A fél éjszakát az erdőben töltöttem, de nem találtam semmit, amin kiélhettem
volna egyre növekvő
frusztrációmat. Növekvő?
A pokolba is, ez már nevetséges volt. A dühöm állandó szinten maradt, amióta
Dawson... Amióta meghalt. Csak nagyon kevés dolog tudta enyhíteni. Bizonyos,
Ashsel művelt dolgok igen, de a béke mindig illékony maradt, és sosem érte meg az
összes vele járó terhet.
Valamikor hajnali három felé zuhantam ágyba, és átkozottul túlságosan későn
ébredtem, tizenegy tájban. A felgyülemlett energia még mindig zsongott bennem.
Kirángattam magam az ágyból, fogat mostam, aztán melegítőt és cipőt húztam. Mire
kiléptem a forró, párás nyári napra, Dee már sehol sem volt. A kocsija a felhajtón állt,
de a lányé eltűnt. A pokolba. Együtt vannak. Hát persze. A vérnyomásom az
agyvérzésig szökött.
Mármint, ha valóban fenyegetne az agyvérzés.
Lerontottam a veranda lépcsőjén, és végigfutottam a felhajtón, majd átvágtam az
úton és beszaladtam a fák közé. Emberi tempót kényszerítettem magamra, hogy annyi
energiát használjak fel, amennyit csak lehet, és kiürítettem az agyamat. Futás közben
igyekeztem nem gondolni semmire. Az arumokra sem. A védelmisekre sem. Az
elvárásokra sem. Dee-re sem. Dawsonra sem.
A szomszéd lányra sem.
Izzadság csörgött meztelen mellkasomon, és eláztatta a hajamat is. Fogalmam
sem volt, mennyi idő telt el, amikor végre megéreztem, hogy sajognak az izmaim, és
visszafordultam. Mire hazaértem, úgy éreztem, képes lennék megenni egy egész
tehenet.
A felhajtó már nem volt üres. A lány kocsija állt rajta.
Gyaloglásra lassítottam, és megláttam, hogy a csomagtartó mögött zsákok
fekszenek a földön. Homlokráncolva kisöpörtem a hajamat a homlokomból.
- Mi a fene...?
Virágföldes és tőzeges zsákok voltak - a nehezebb fajtából.
Megálltam, és gyanakodva néztem a házra. Ó, igen, növények a virágágyásba,
ami tényleg valahogy úgy festett, mint egy horrorfilm díszlete. Dee igazán vele van?
Halkan felnevettem. Dee segít neki virágot ültetni? Hát ez rohadtul nevetséges. A
húgomnak fogalma sincs, mi a különbség a gaz és a virág között, ráadásul azért sem
igazán rajong, ha föld kerül a körme alá.
Elléptem a szedán háta mögött, aztán megálltam. Az égre emeltem a tekintetem,
megráztam a fejem, és őszintén kinevettem magam. Keménynek látszom, és mégis
úgy tűnik, képtelen vagyok elmenni egy nehéz doboz vagy zsák mellett úgy, hogy ne
segítsek vele egy lánynak.
Sarkon fordultam, és a karomba emeltem a zsákokat, hangosan nyögve a súlyuk
miatt. Hihetetlen sebességgel pakoltam le őket egy rendezett kupacba a szánalmasan
elgazosodott virágágyás mellé, aztán besiettem, hogy lezuhanyozzak.
Már az egyenletes vízsugár alatt álltam, amikor rájöttem, hogy nem is
emlékszem, mikor nevettem utoljára őszinte jókedvvel.
Éppen kiléptem a zuhany alól, amikor megszólalt az éjjeliszekrényen hagyott
telefonom. Odaléptem, és amikor megláttam, hogy Matthew az, ráncba szaladt a
homlokom.
Matthew nem sokkal volt idősebb nálunk, többieknél, de afféle pótapánkká lett,
mivel a szüléink nem jutottak el idáig. Hozzánk hasonlóan ő is a kolónián kívül élt, és
a petersburgi középiskolában tanított. Nem kételkedtem benne, hogy bármit
megtenne értünk és a Thompson ikrekért, de telefonálni nem nagyon szokott.
- Mi az? - vettem fel, miközben kiszedtem egy tisztának vélt farmert a padlón
halmozódó ruhák kupacából.
Matthew egy pillanatig hallgatott.
- Vaughn járt itt az imént. Lane nélkül.
- Értem. - Lekaptam a törülközőt magamról, és visszadobtam a fürdőbe. - Van
még valami?
- Éppen mondani akartam - válaszolta Matthew. Magamra rángattam a farmert. -
Vaughn szerint ismeretlen luxeneket észleltek a közelben. Tudod, mit jelent ez.
- A francba - morogtam, és begomboltam a nadrágot. - Arumok érkeztek.
A védelmisek még ennyi idő elteltével sem tudták megkülönböztetni egymástól
a luxeneket és az arumokat, márpedig igazán cseppet sem hasonlítottunk egymásra.
Ostobák. Alighanem azért lehetett, mert még soha egy patkányt sem sikerült
elkapniuk. Mindig megszabadultunk tőlük, mielőtt a védelmiseknek esélye lett volna
begyűjteni őket, mint minket. Rendkívül fontos volt, hogy a kormányzat fel ne
fedezze a különbséget, mert hiába nézett bele a
Védelmi Minisztérium még a fenekünkbe is, arra nem jöttek rá, pontosan mi
mindenre is vagyunk képesek. Így is kellett, hogy maradjon, ám ez lehetetlen lett
volna, ha rájönnek, hogy az arumok egészen más faj.
- Tudják, hányan vannak? - kérdeztem.
- Úgy hallottam, egy egész csoportról beszélnek, de te is tudod: ha már egy
csoport itt van, több is itt van.
Hát ez aztán igazán rohadtul nagyszerű. A gyomrom megkordult, emlékeztetve,
milyen szörnyen éhes vagyok. Kettesével vettem a lépcsőfokokat lefelé, a konyha
felé. A legutolsó pillanatban meggondoltam magam, és inkább kiléptem a verandára.
És megláttam őket.
Mindkét lány keményen dolgozott a virágágyásban, és meg kell hagyni, onnan,
ahol én álltam, máris jobbnak tűnt az egész. Rengeteg gazt és elszáradt növényt
kiszedtek, ezek fekete kukazsákokba tömve sorakoztak a lépcső mellett.
Dee tökéletesen nevetséges volt, amint óvatosan húzogatta egy friss palánta
leveleit, mintha meg akarná fordítani a földbe már leásott tövet. Fogalmam sem volt,
mit akart elérni. Alighanem azt, hogy ne kerüljön föld a körme alá. A tekintetem a
másik lányra tévedt. A földön térdelt, fél kézzel a friss tőzegben támaszkodott, a háta
kissé meghajlott, a feneke a levegőbe meredt. Elnyílt a szám, és igen, a gondolataim
azonnal arrafelé kanyarodtak. Nagyjából ugyanebben a testhelyzetben képzeltem el,
csak kevesebb ruhában.
Ez felbosszantott. A legkevésbé ilyen gondolatokra volt szükségem. Ennyire
nem is találom vonzónak, a fenébe is. Nem. Egyáltalán nem!
Visszaült a sarkára, mert Dee mondott neki valamit, aztán lassan felém fordította
a fejét.
- Hahó? - szólalt meg Matthew hangja a fülem mellett.
 Homlokráncolva félrenéztem, és megdörzsöltem a
mellkasomat.
A fenébe. Nem vettem pólót.
- Mi az?
- Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok neked? - kérdezte Matthew
haragosan.
- Aha... - válaszoltam oda sem figyelve. Azt néztem, ahogy a lány visszafordul a
virágágyáshoz, és vadul ásni kezd. - Dee-nek lett egy új barátnője. Egy ember.
A vonalból sóhajtás hallatszott.
- Mondhatni, körülvesznek minket az emberek, Daemon.
Csak nem?
- Igen, de ez a csaj a szomszédunkba költözött.
- Micsoda?
- Fogalmam sincs, miért engedték. - Elhallgattam, a lányokra néztem. A húgom
épp átadott Katynek egy palántát, ami egy szép tő vadkendernek tűnt. - Dee viszont
teljesen rámászott, és ismered Dee-t. Dawson és Bethany esete óta kétségbeesetten
szeretne... - mindent, ami Dawsonban megvolt, bennem azonban nem.
Ez az átkozott, teljes igazság.
- Az iskola egy dolog - jelentette ki Matthew, kissé enyhébben megfogalmazva,
amit nem mondtunk ki, de a levegőben lógott. - De ilyen közel... az otthonotokhoz és
a kolóniához? Mi a fenét gondoltak a védelmisek?
- Nem hiszem, hogy egyáltalán gondolkodtak. - Ez azonban nem egészen volt
igaz. Soha semmit sem tettek ok nélkül.
- Óvatosnak kell lenned.
- Mindig óvatos vagyok.
- Komolyan beszélek - mondta Matthew elkeseredve.
- Elintézem - ígértem. - Egyelőre ne szólj róla Thompsonéknak, rendben? Nincs
szükségem rá, hogy az egész tetejébe még az ő reakciójukkal is meg kelljen
birkóznom.
Matthew beleegyezett, aztán még vagy fél óráig szövegelt, felváltva az új
szomszédomról és az arumokról. Csak egyes részletek jutottak el a tudatomig, mert a
verandán álltam, és a lányokat figyeltem. Szükségtelen volt, hogy Matthew
kioktasson, mennyire nagy baj, ha arumok vannak a közelünkben, és hogy miféle
megelőző intézkedéseket kell tennünk, ráadásul ezt ő is tudta. De hát ilyen volt
Matthew, a végítélet prófétája.
Csakhogy most, hogy megbizonyosodtunk róla, valóban arumok érkeztek, ennek
a dolognak Dee és az új lány között véget kell vetni, mielőtt valami történik, és az
egyik patkányt egyenesen hozzánk vezeti, mint Dawson esetében.
Amikor letettem a telefont, behúztam, felvettem egy pólót, és üresen korgó
gyomrom ellenére ismét kimentem. Éhes voltam, és bosszús. Sosem jó párosítás.
Dee felemelkedett, amikor átvágtam a felhajtón, és leporolta a tenyerét, de a
szomszéd lány a földön maradt, és a talajt csapkodta. Dee vállára ejtettem a kezemet,
és szorosan tartottam, amikor ki akart szabadulni.
- Hahó, hugi!
Dee reménykedve mosolygott rám. Csak a jó ég tudja, mit gondolt, miért
mentem oda, de tudtam, alaposan cserben fogom hagyni.
- Köszi, hogy áthoztad a zsákokat! - mondta.
- Nem én voltam.
- Jól van, tökfej - hagyta rám.
- Ez nem szép. - Átöleltem és rámosolyogtam, amikor felhúzta az orrát.
Éreztem, hogy figyelnek, és amikor felnéztem, a lány tekintetével találkoztam. Az
arca kipirult a naptól - vagy valami mástól. A haját felkötötte, de a tarkóján néhány
tincs izzadságtól nedvesen tapadt a bőrére. Lehervadt a mosolyom. Ebből még nagy
baj lesz.
- Mit csinálsz?
- Rendbe hozom...
- Nem téged kérdeztelek - szakítottam félbe, és Dee-re fordítottam a
figyelmemet. - Te mit csinálsz?
A lány vállat vont, és felvett egy cserepes növényt. Egyáltalán nem érdekeltem.
Összeszűkült a szemem. Úgy viselkedett, mintha itt sem lennék. Ez elfogadhatatlan.
 Dee gyomron vágott. Tudtam, hogy ha akar, ennél sokkal erősebben is tudott
volna ütni, ezért nem reagáltam.
- Nézd csak, mit csináltunk! Azt hiszem, rejtett tehetségem van a dologhoz.
A virágágyásra pillantottam. Valóban nagy munkát végeztek. Ugyanakkor
igazából mennyire lehet nehéz kihúzni pár gazt és ledugni pár másikat? Amikor a
lány rám nézett, felvontam a szemöldökömet.
- Mi van? - kérdezte.
Vállat vontam. Igazán, nem is érdekelhetett volna kevésbé.
- Jól néz ki, azt hiszem.
- Jól néz ki? - Dee csaknem sikított. - Több mint jól. Szuperül megcsináltuk!
Vagyis Katy volt szuper. Én csak a keze alá dolgoztam.
Nem foglalkoztam a húgommal, teljes figyelmemet a lányra fordítottam.
- Szóval, ezzel foglalod el magad szabadidődben?
- Mi van? Most már szólsz hozzám? - Elmosolyodott; összeszorítottam a
fogamat, ahogy belemarkolt a tőzegbe. - Igen, ez afféle hobbi. És a tiéd?
Kölyökkutyák megrugdosása?
Az első pillanatban nem értettem, miért mondja ezt. Nekem senki nem szokott
visszaszólni. Senki nem volt olyan eszement.
Oldalra hajtottam a fejem.
- Nem biztos, hogy a húgom előtt kéne elárulnom.
- Auu - fintorgott Dee.
A lány még jobban elpirult. Éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik. Mire
gondolhat?
- De tuti nem ilyen bénaság - intettem a virágágyás felé.
Megdermedt. Tőzegfoszlányok peregtek az ujjairól.
- Miért bénaság a kertészkedés?
Felvontam a szemöldökömet. A lány bölcsen visszavonult, de az állát dacosan
előretolta, miközben elterítette a tőzeget az ágyáson.
A szemem még inkább összeszűkült. Láttam rajta, hogy kényszeríti magát a
hallgatásra. Olyan érzés vett erőt rajtam, mintha cápa lennék, aki épp megérzi a vért a
vízben.
Dee megértette a szándékomat, és megtaszított.
- Ne legyél már tahó! Légyszi!
- Nem vagyok tahó - feleltem a szomszéd lányt bámulva.
Ő is felvonta a szemöldökét. Ez volt az. A viselkedése.
Nem tetszett. .. de mégis, és amikor erre ráébredtem, felpörögtem.
- Mi az? - tudakoltam. - Van valami mondanivalód, cica?
- Azon kívül, hogy ne szólíts még egyszer cicának? Nincs. - Nyugodtan
befejezte a talajegyengetést, aztán felállt, és Dee-re mosolygott. - Azt hiszem, jó
munkát végeztünk.
Ez a lány konkrétan nem vett rólam tudomást.
- Igen. - Dee megint taszított rajtam egyet a házunk felé. - Jól csináltuk, bénaság
ide vagy oda. És tudod mit? Tetszik ez a bénaság.
A frissen ültetett virágokra néztem. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy ott
áll, és úgy tesz, mintha nem is léteznék. Ez a csaj kicsit sem jött tőlem zavarba. Ettől
padlót fogtam. Biztos, hogy nem jól értem, amit látok. Persze, a legtöbb emberlány
nem szaladt el előlem. Inkább hozzám rohantak volna, de egy pillantás elég volt,
hogy helyette inkább elmeneküljenek. Ez a lány azonban... szóval... nem is
foglalkozott velem.
- És úgy gondolom - folytatta Dee -, ezt a bénaságot ki kellene terjesztenünk a
mi házunk előtti ágyásra is. - Szinte remegett az izgalomtól. - Elmehetünk a boltba,
vehetünk mindenfélét, te pedig...
- Nem léphet a házunkba - szakítottam félbe bosszúsan, mert tudtam, hová vezet
ez az irány. - Komolyan.
Dee ökölbe szorította a kezét.
- A virágágyást gondoltam, azon dolgozhatnánk. Amikor utoljára láttam, az még
kint volt, nem bent.
- Nem érdekel - csattantam fel. - Nem akarom, hogy átjöjjön.
- Daemon, ne csináld! - suttogta Dee, és láttam, hogy a szeme nagyon is
csillogni kezd. - Kérlek! Kedvelem őt.
 Gyűlöltem ezt a pillantását. Halkan sóhajtottam.
- Dee...
- Kérlek... - kezdte újra.
Némán átkozódva összefontam a karom. Nem engedhetek. Túl sok minden
forog kockán. Az élete.
- Dee, vannak barátaid.
- Az nem ugyanaz, te is tudod - utánozta a mozdulatot a húgom. - Az más.
Katyre pillantottam, és öntelt mosoly kúszott az ajkamra. Úgy tűnt, mint aki a
fejemhez akar vágni valamit.
- Pedig ők a te barátaid, Dee. Akik olyanok, mint te. Nincs szükséged ilyenek
barátságára... ilyenekére, mint ő.
- Hogy érted azt, hogy ilyenekére, mint én? - tudakolta Katy.
- Nem értette sehogy - sietett válaszolni Dee.
- Lószart - morogtam. Nagyon is úgy értettem. A lány csak azt nem érti, mit
jelent ez valójában.
Katy úgy állt be, mint aki verekedni akar, és ha nem vagyok olyan átkozottul
bosszús, aranyosnak találhattam volna.
- Mi a franc bajod van neked?
Döbbenten fordultam felé. Ez a lány... nahát! Amikor a szeme haragosan
csillogott, szebb volt az átlagnál, de eltökéltem, hogy nem foglalkozom vele.
- Te.
- Én vagyok a bajod? - Előrelépett, és valóban, keményen ütni szeretett volna. -
Még csak nem is ismerlek. És te sem engem.
- Ti mind ugyanolyanok vagytok. - A pokolba is, ez volt az igazság. - Nem kell,
hogy megismerjelek. Nem is akarlak.
Értetlenség ült ki az arcára, és az égnek emelte a karját.
- Hát, haver, ez nekem bejön, mert én sem akarlak megismerni téged.
- Daemon - szólt közbe Dee, és megragadta a karomat -, hagyd már!
Nem vettem le a szememet Katyről.
- Nem tetszik, hogy a húgommal barátkozol.
 - Rohadtul leszarom, mi tetszik neked és mi nem! - csattant fel.
Szent szar! Cseppet sem tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy egyáltalán nem
sikerült megfélemlítenem. És legelőször, gondolkodás nélkül, az jutott eszembe, hogy
ez tetszik nekem.
Márpedig erről szó se lehet.
Valószínűleg gyorsabban mozdultam, mint kellett volna, és már ott is álltam
előtte. A tekintetünk összekapcsolódott.
- Ezt hogyan... hogyan csináltad? - Hátralépett, kikerekedett a szeme és
megborzongott.
Ez az. Félelem. És talán ettől lettem igazán bunkó, de azt akartam, hogy féljen,
mert az én világomban a félelem jelentette a józan észt.
- Nagyon figyelj - kezdtem, és addig kényszerítettem hátrafelé, amíg neki nem
szorult az egyik fának. Csapdába ejtettem. Nem vette le rólam a szemét. - Csak
egyszer mondom el. Ha bármi történik a húgommal, hát úgy éljek... -
Félbeszakítottam magam. A pillantásom a lány elnyílt szájára esett. A fenébe, eddig a
pillanatig észre sem vettem, milyen telt az ajka. Amikor újra felnéztem, az arcán a
korábbi kifejezést láttam, ami arra vallott, hogy az esze tudja, mekkora
veszélyben van, a teste azonban nem követi.
Vonzódott hozzám, ebben a pillanatban is, amikor átkényszerítettem az udvaron.
Mégis vonzódott hozzám. És ez beindított bennem valamit, amit nem akartam
közelebbről megvizsgálni.
Elmosolyodtam, lehalkítottam a hangomat.
- Milyen piszkos kiscica vagy te!
Lassan, szinte kábán pislogott.
- Mit mondasz?
- Piszkos - ismételtem, és hagytam a szót függeni a levegőben. Végül
hozzátettem: - Csupa föld. Miért, mit gondoltál?
- Semmit - felelte, de elpiruló arca másról tanúskodott. - Kertészkedek. Ilyenkor
az ember piszkos lesz.
Majdnem felnevettem a szánalmas kísérleten, hogy kimagyarázza magát,
csakhogy még mindig nem törte meg a félelem, és ez igazán szexi volt.
- Sokkal jobb módja is van annak, hogy valaki piszkos legyen. - Észbe kaptam.
Ez honnan a fenéből jutott az eszembe? Muszáj kijavítani. - Na, nem mintha meg
akarnám mutatni neked.
Az az érdekes pír a nyakáig lekúszott.
- Inkább hemperegnék trágyában, mint akárhol, ahol te alszol.
Ebben nagyon is kételkedtem. Egy részem szerette volna ott,
azonnal a szaván fogni. Lehajtani a fejem, és megízlelni azt a kicsiny, mégis telt
száját. A fél karomba fogadtam volna, hogy nem lökne el, de a pillanatnyi
elégedettség nem érte meg. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán sarkon
fordultam, és ahogy elsiettem Dee előtt, odaszóltam neki:
- Fel kell hívnod Matthew-t! Méghozzá most, nem öt perc múlva!
 Hazugság volt, de mint a legtöbb hazugság, bevált.NEGYEDIK
FEJEZET

AZ ELKÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAP SORÁN az otthonom háborús övezetté

változott.
Dee meg én szünet nélkül a szomszéd lány miatt veszekedtünk. Hiába
beszéltem, csak az időmet pocsékoltam, mert Dee végül úgyis azt csinált, amit akart,
akármilyen kegyetlen őszinteséggel ecseteltem neki a kockázatokat, amiket a
barátkozásuk jelenthet.
Csak azért nem vesztettem el a fejem, mert tudtam, hétfőn elmegy itthonról, egy
hetet a kolónián tölt. Az átkozott Öregek évente egyszer elvárták ezt, hogy ne
feledjük, kik vagyunk és honnan jöttünk, vagy valami más hasonló lószar indokkal.
Talán a távol töltött hét alatt észhez tér.
Kétséges.
Pénteken aztán kiderült, hogy néhány francos kedvenc pólóm - az egyik
szellemvizsgálókos volt - hiányzik. Erős gyanúm támadt a sorsukról még aznap.
Valamivel később a konyhai mosogatóban egy hamukupacot találtam.
Átkozott Dee!
Elegem lett a helyzetből. Átmentem Thompsonékhoz, és Ash nagyon is szívesen
segített levezetni némi feszültséget, de ez sem vált be. Amikor szombat hajnalban
hazaértem, azon kaptam magam, hogy a kocsim motorháztetején ülök, és a semmibe
bámulok, mindössze a csillagok és a közelben neszező lények társaságában.
Már a gondolat is, hogy összejöjjek Ashsel, üres volt és unalmas. Semmi sem
történt. Egymáshoz sem értünk. Ashsel egyébként is ilyen, eszi vagy nem eszi alapon
voltunk már egy ideje, de mi ez az üresség?
Lehajtottam a fejem, és megdörgöltem a nyakam. Futhatnék még egy őrjáratot,
de Matthew és Adam is kint volt. Arumot nem láttak. Egyelőre.
Legalább a fejem kiürült. Leszámítva, hogy amikor kiürült a fejem, mindig azon
kezdtem gondolkodni, mi a fene lesz velünk. Nyár végén elkezdjük az utolsó
középiskolai évünket, jövő tavasszal pedig mindannyian - Dee és a Thompson ikrek
is - leérettségizünk. És utána mi a fenét kezdünk?
Dee nem sokat beszélt erről, velem legalábbis nem, de úgy éreztem, el akar
menni. Egyetemre, valahová messze innen, és meg is értettem. Én is szerettem volna
elhúzni innen a pokolba, de a többi tizenévestől eltérően, akik egy osztályba jártak
velünk, nekünk ez nem volt olyan egyszerű döntés. Meg kellett szerezni a védelmisek
engedélyét. Bele kellett egyezniük a költözésbe, és még ha ez meg is van, akkor is
olyan helyet kell találnunk, ahol biztonságos, mert a közelben béta kvarc van,
márpedig az nem fordult elő olyan rengeteg tájékon.
És a kolónia - pontosabban Ethan - egyáltalán nem akarta, hogy elmenjünk. Már
annak sem örült, hogy az átkozott csoporton kívül laktunk. Ő gondot fog okozni.
Minden Öreg azzal volt elfoglalva, hogy összehozza a fiatalokat, hadd gyártsanak és
neveljenek fel még több luxenbébit itt a Földön, és hát igen, ez nem szerepelt a
terveim között.
- A pokolba - mormoltam, leeresztettem a karom, és felemeltem a fejem.
Ezekben a csendes percekben Dawson is az eszembe jutott, és innen mindig
visszajutottam oda, miként lehettek olyan erős érzései egy ember iránt, hogyan
szerethetett bele, tudva, mit kockáztat. Nem bírtam felfogni. Számtalan sok álmatlan
éjszakán át próbáltam rájönni. Végső soron Dawson nem törődött a kockázattal, amit
a családjára jelentett, de ha igazán szerette a lányt, Bethanyt, tőle sem maradt volna
inkább távol? A luxen öregek és a kormányzat sem tolerálta a két faj keveredését, és
akkor még ott voltak az arumok is.
A szerelem ennyire önzővé tette? Nem jött rá, hogy ha vele történik valami,
nekem végem?
A csillagok, amikre bámultam, nem adtak választ. Lassan leeresztettem a
pillantásomat, és rátaláltam a szomszéd ház hálószobaablakára. Az új bajom. Egy
részem elfogadta, hogy nem tehetek semmit, amivel megakadályozhatom, hogy a
lány és Dee közel kerüljenek egymáshoz, mégsem hagyhattam csak úgy egyszerűen.
Mert amikor Dawson kérte, akkor éppen azt tettem.
 Igaz, ez egy egészen más forgatókönyv, mégis nagyon nagy az esélye, hogy
ugyanaz legyen a vége, szóval nem sétálhatok csak úgy ki a helyzetből. Meg fogom
figyelni azt a lányt. Méghozzá nagyon közelről.

Hétfő reggel a húgom előtt ébredtem, és gofrit meg szalonnás tojást készítettem
neki reggelire. Bármennyire is dühös volt rám, nem tetszett a gondolat, hogy így
menjen el egy hétre.
És senki, még a testvérem sem képes ellenállni a reggelikészítő tehetségemnek.
Bevált.
Dee eleinte gyanakodott a szándékaimra, és óvakodva méregetett, de amikor
nem hoztam szóba a szomszéd lányt, visszatért a mosolya, és meg is ölelgetett.
Követtem, amikor indult, kivittem a csomagját, bár ő maga is elbírta volna, kisujjal
is. Beraktam a kocsija csomagtartójába. A kolóniára az erdőből nyílik bejárás, de
néhány kilométert vezetnie kell, és végig kell hajtania a csaknem láthatatlan bevezető
úton. A helyiek azt hitték, a kis faluban csupa természetbolond lakik, aki jobban
szeret a térkép szélén túl élni.
Az emberek mindig azt látják, amit látni akarnak, sosem azt, ami valójában a
szemük előtt van.
- Biztosan nem akarod, hogy veled menjek? - kérdeztem.
Mosolyogva megrázta a fejét, és megkerülte a kocsit.
- Most kérdezed meg ötödször.
- Harmadszor.
- Mindegy - nevetett. - Tudod, hogy ha az Öregek egyike vagy Ethan meglát
téged, a belátható jövőben nem kerülsz ki onnan. Velem minden rendben lesz.
Még mindig nem tetszett a gondolat, de biccentettem.
- Üzenj, ha megérkeztél!
- Csak meg ne próbálják elvenni a mobilomat, mint legutóbb! Felszeletelem
őket. - Dee hozzám fordult, és rám mosolygott, mielőtt beült volna a kormány mögé.
- Kérhetek egy szívességet, amíg távol vagyok?
- Hm?
 Dee arcára komoly kifejezés ült ki.
Felvontam a szemöldökömet.
- Sőt, mi lenne, ha igyekeznél találkozni vele, anélkül, hogy bunkón
viselkednél? Így nem tennéd tönkre az esélyemet, hogy legyen egy normális barátom,
akinek nem azért muszáj bírnia a fejemet, mert mindketten francos idegenek
vagyunk. Tényleg bírom, és remek lenne, ha a barátnőm nem utálná a bátyámat -
folytatta, én pedig nem tudtam, mit is érzek amiatt, hogy a lány utál.
Na persze, éppen ez volt a tuskó viselkedésem célja.
- Megtennéd a kedvemért? - Kinyitotta a kocsiajtót. - Legyél vele kedves! Légy
szíves!
Őszinte, kérlelő pillantását látva azon kaptam magam, hogy bólintok.
- De komolyan? - erősködött.
Sóhajtottam, félrepillantottam.
- Persze, komolyan.
Dee ismét elmosolyodott, olyan mosollyal, amitől az iskolában minden fiú
csetleni-botlani kezdett. Aztán itt álltam én, a bátyja, aki alighanem éppen a szemébe
hazudik.
De a hazugságok... beválnak.
Figyeltem, ahogy elhajt, aztán visszamentem, fel az emeletre, hogy letusoljak.
Utána farmert vettem, és egy pólót, ami nem égett el, majd fel-alá járkáltam a házban.
Még össze is pakoltam magam után. Ez maga a csoda.
Legyél vele kedves!
Megráztam a fejem, odamentem a bevált leskelődőablakhoz, és félrehúztam a
függöny szélét. Arra gondoltam, hátha... Mi a franc?
Hunyorogva néztem a lányt, ahogy ugrálva igyekezett elérni a kocsija tetejét a
kezében tartott szivaccsal, teljesen sikertelenül. Lassan elmosolyodtam.
Múltak a percek. A lány egyre nevetségesebb volt.
Mielőtt végiggondoltam volna, mit csinálok, megfordultam, és kisiettem a hátsó
ajtón, hogy hangtalanul meg tudjam közelíteni a két ház között. Éppen akkor értem
előre, amikor a lány lehajolt, hogy felszedje a leejtett szivacsot. Megtorpantam, és
csak csodáltam az elém táruló látványt. Idegen vagy ember, úgy látszik, egyformán
kiszámíthatóak vagyunk.
Kiegyenesedett, én pedig közelebb léptem. Mintha átkozódást hallottam volna,
amikor kiszedegette a koszt a szivacsból, mielőtt a vödörbe hajította volna.
- Úgy tűnik, elkelne némi segítség - szólítottam meg, és zsebre dugtam a kezem.
A lány összerezzent és megfordult, szürke szeme elkerekedett. Félreérthetetlenül
meglepődött; ahogy méregettük egymást, egyértelműen láttam, hogy fogalma sincs,
mit keresek én itt kint.
Nekem sem volt.
Legyél vele kedves!
Visszanyeltem a sóhajt, és könyökkel a vödör felé intettem.
- Úgy láttam, megint le akarod dobni. Gondoltam, itt az alkalom a napi
jócselekedetre, és közbelépek, mielőtt még több ártatlan szivacs veszíti életét.
Felemelte az egyik kezét, és kisimította vizes haját az arcából.
Nem szólt, csak nézett. Sugárzott belőle a feszültség. Mivel hallgatott,
odaléptem a vödörhöz, kikaptam a szivacsot és kicsavartam.
- Látom, te alaposabban megfürödtél, mint a kocsi. Sosem gondoltam volna,
hogy az autómosás ilyen nehéz műfaj, de az elmúlt tizenöt percben, amióta figyellek,
meggyőztél, hogy olimpiai szám is lehetne.
- Figyeltél?
Ezt talán nem kellett volna bevallanom. Na, mindegy. Vállat vontam.
- Még mindig elviheted a kocsidat a mosóba. Sokkal könnyebb volna.
- Az autómosó pénzpocsékolás.
- Ez igaz. - Megkerültem a kocsiját, és letérdeltem, hogy áttöröljek egy helyet,
amit kihagyott. Ha már lent voltam, megnéztem a gumijait is. Jesszus, rémes
állapotban voltak.
- Szerezz be új gumikat! Ezek majdnem teljesen lekoptak, és a tél bolond
errefelé.
Csend fogadta a jó tanácsot. A pilláim alól kilesve egyenesedtem fel. Katy
leeresztett karral nézett rám, mintha valami jelenés volnék. A fenébe is, a pólója eleje
teljesen átázott, és igencsak érdekes körvonalakat mutatott - amire egyáltalán nem
kellett volna odafigyelnem.
Elfordultam, és nekiálltam a kocsi tetejének. Amikor befejeztem, még mindig
ugyanúgy állt, tökéletesen mozdulatlanul, amin muszáj volt elvigyorodnom.
- Amúgy örülök, hogy kint vagy. - Felvettem a locsolócsövet, és leöblítettem a
kocsit. - Azt hiszem, illene bocsánatot kérnem.
- Azt hiszed, illene?
Ó, hát mégis beszél.
Lassan megfordultam, majdnem Katyt is lelocsoltam, ahogy az autó másik
oldalát támadtam meg. A szeme kissé összeszűkült, és ez hatalmas elégedettséggel
töltött el.
- Aha. Dee azt mondta, hogy vonszoljam át a seggemet ide, és legyek kedves.
Valami olyasmit emlegetett, hogy tönkreteszem az esélyeit, hogy legyen egy normális
barátnője.
- Normális? Miféle barátai vannak?
- Nem normálisak.
- Hát, az őszintétlen bocsánatkérés hazavágja az egész bocsánatkérést.
Halkan felnevettem.
- Igaz.
A szemem sarkából láttam, hogy áthelyezi a testsúlyát az egyik lábáról a
másikra.
- Komolyan beszélsz?
- Aha. - Leöblítettem a maradék habot a másik oldalról is. Közben egy zseniális
ötlet villant az eszembe. Ettől a lánytól nem szabadulunk meg, és a valószínűsége,
hogy Dee egyszer ráun, zéró volt. Szombat reggel eldöntöttem, hogy figyelni fogom,
ehhez pedig kifogásra volt szükségem. Katy semmiképpen nem fogja elhinni, hogy a
társaságát keresem, amikor nem is így van, de ha Dee-vel öribarik lesznek, mindent
tudnom kell róla. Nem csak annyit, hogy bízhatunk- e benne, ha valami furcsaság
történik. - Valójában nincs választásom. Rendesen kell viselkednem.
- Nem olyan embernek tűnsz, aki bármi kedve ellen valót megtesz - rázta meg a
fejét.
- Rendes körülmények között nem is. - Lefröcsköltem a kocsi hátulját, és
kimondtam, ami először az eszembe jutott. - De a húgom elszedte a kocsikulcsaimat,
és nem is kapom vissza őket, amíg rendesen nem viselkedek. Átkozott macerás
pótkulcsokat szerezni.
Elvigyorodtam, mert az egész teljesen nevetséges volt. Nem mintha szükségem
lett volna a kulcsaimra, hogy eljussak bárhová. És nem mintha ezt a lány tudta volna.
Az eszembe véstem, hogy amint tudok, üzenjek Dee-nek.
Katy felnevetett.
- Elszedte a kulcsaidat?
Elolvadt a mosolyom. Visszatértem arra az oldalra, ahol ő állt.
- Ez nem vicces.
- Igazad van - felelte, de tovább nevetett. Szép, torokhangú nevetése volt. Szexi.
- Egyenesen nevetséges!
Sötét pillantást vetettem rá. A kulcsaim persze a konyhapulton hevertek, de attól
még lehetett volna együttérzőbb a megpróbáltatásaim iránt.
Karba tette a kezét.
- Mindenesetre sajnálom, de nem tudom elfogadni ezt a te nem túl őszinte
bocsánatkérésedet.
Felvontam a szemöldökömet.
- Még úgy sem, hogy most mosom le a kocsidat?
- De nem ám. - Egyre szélesebben mosolygott, és az az átlagos arc máris nem
volt többé átlagos. - Az is lehet, hogy sosem kapod vissza azokat a kulcsokat.
- A francba, ennyit a tervemről! - Vonakodva elsomolyodtam. A hozzáállása...
érdekes volt. Szórakoztató. - Pedig azt hittem, ha már nem bánok semmit, legalább
kárpótollak.
- Alapjáraton ilyen kedves és sziporkázó vagy? - billentette oldalra a fejét.
Elléptem mellette, a fali csapig, és elzártam a vizet.
- Mindig. És te alapjáraton mindig megbámulod a pasikat, amikor átugrasz,
hogy megkérdezd az utat a boltig?
 - Mindig félmeztelenül nyitsz ajtót?
- Mindig. És nem válaszoltál. Mindig bámulsz?
Mély rózsaszínre pirult.
- Nem bámultam.
- Tényleg? - kérdeztem vissza vigyorogva, és megfordultam. - Különben meg
felébresztettél. Reggelente nem vagyok formában.
- Annyira nem volt korán.
- Sokáig alszom. Nyár van, tudod. Te nem szoktál lustálkodni?
Hátrasöpört egy tincset, ami ismét elszabadult a kontyából.
- Nem. Mindig korán kelek.
Ki gondolta volna.
- Úgy beszélsz, mint a húgom. Nem is csoda, hogy máris megkedvelt.
- Dee-nek van ízlése... egyesekkel ellentétben.
Már megint ez a szemtelenség!
- És nagyon jó fej - folytatta. - Kedvelem őt, szóval, ha azért jöttél, hogy eljátszd
a csúnya nagy testvért, felejtsd is el!
Istenem, micsoda kis tűzijáték!
- Nem azért. - Felvettem a vödröt meg a különféle tisztítószereket. Amikor
visszanéztem rá, mintha éppen az ajkamat leste volna. Érdekes.
- Akkor miért? Azt leszámítva, hogy pocsék egy bocsánatkérést produkáltál?
Leraktam a felszerelést a lépcsőre, és kinyűjtóztam. A pillantásom ráesett, és ott
is maradt.
- Talán csak kíváncsi vagyok, miért esett így beléd. Dee nem jön ki jól az
idegenekkel. Egyikünk sem igazán.
- Volt egyszer egy kutyám, aki nem jött ki jól az idegenekkel - vágott vissza.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, aztán felnevettem, igazán, és a hang még a
saját fülemben is különösen csengett. A fenébe. Gyorsan jár az agya.
A tekintete lejjebb vándorolt, aztán megköszörülte a torkát.
- Hát, köszi a kocsit!
Ezzel kétségtelenül elbocsátott.
 Átvágtam a minket elválasztó távolságon. Még csak nem is mozogtam olyan
sebesen, de Katy riadt lélegzetvételéből ítélve mégis váratlanul érte. Közvetlenül
előtte álltam. Ismét őszibarackillata volt.
- Hogy tudsz ilyen gyorsan mozogni?
Nem foglalkoztam a veszélyes kérdéssel. A pillantásom bejárta az arcát. Mi volt
benne, amitől a húgom úgy felpörgött? A nyelve pengeéles, és esze is van, de azért
ilyen emberből járkál még néhány milliárd a bolygón. Nem értettem.
- A kishúgom, úgy tűnik, kedvel téged.
A lány kinyitotta a száját, aztán becsukta. Elmúlt egy másodperc.
- Kishúgod? Ikrek vagytok.
- Teljes négy perccel és harminc másodperccel előbb születtem - néztem a
szemébe. - Szigorúan véve a kishúgom.
- Ő a családban a kisbaba? - Megváltozott a hangja, és lesütötte a szemét.
- Aha, és ezért én éhezem a figyelemre.
- Hát, azt hiszem, ez megmagyarázza a pocsék modorodat - vágott vissza.
- Talán. De amúgy a legtöbben elbűvölőnek találnak.
Néha.
A pillantása az enyémbe akadt, és ott is maradt. Valami megmoccant a szürke
mélységben.
- Ezt... kissé nehezen tudom elhinni.
- Pedig megtehetnéd, Kat - a neve ugyanolyan különösen hangzott kimondva,
mint a gondolataimban. Az az átkozott kis tincs megint kiszabadult, és az arcába
hullott. Az ujjaim közé fogtam. - Ez miféle szín? Se nem barna, se nem szőke.
Kirántotta a tincset a kezemből.
- Világosbarnának hívják.
- Hmm - mormoltam, lejjebb irányítva a tekintetemet. - Neked és nekem
terveink lesznek.
- Mi van...? - Oldalra lépett, hogy távolabb kerüljön tőlem. - Semmiféle terveink
nem lesznek.
Leültem a lépcső tetejére, a könyökömre támaszkodtam, és kinyújtottam a
lábamat. Tervek. Tervek. Tervekre volt szükségem. A szám megint gyorsabban járt,
mint az eszem.
- Kényelmes? - csattant fel.
- Nagyon is - hunyorogtam fel rá. A pólója eleje megszáradt. A fejemben formát
öltött a legjobb terv, amit ember vagy luxen valaha kigondolt. - Ami a terveket illeti...
Katy állva maradt.
- Miről beszélsz?
- Emlékszel, hogy át kellett jönnöm, és szépen játszanom, nem? A kocsikulcsaim
meg minden. - Keresztbe vetettem a bokámat, tekintetem az erdő felé kalandozott. Jó
ég, micsoda hazug vagyok. - A tervek része, hogy visszaszerezzem a kulcsaimat.
- Ennél azért kicsivel több magyarázat kell.
- Hát, persze - sóhajtottam. - Dee eldugta a kulcsokat. Ügyes ebben az
elrejtősdiben. Már szétszedtem az egész házat, mégsem találtam meg őket.
- Akkor vedd rá, hogy elmondja, hol vannak!
- Ó, meg is tenném, ha itt volna. De elment, és vasárnapig haza sem jön.
- Hogyan? - Elhallgatott. - Nem is tudtam.
- Hirtelen ötlet volt. - Kinyújtottam a lábamat, és az egyik lábfejemmel dobolni
kezdtem. - És csak akkor fogja megmondani, hol vannak a kulcsok, ha szerzek pár
piros pontot. Tudod, a húgomnak van ez a piros pont mániája, már általános iskola
óta.
Ez a dolog a piros pontokkal igaz volt.
- Oké...
- Szóval, piros pontokra van szükségem a kulcsaimért. Csak úgy szerezhetem
meg őket, ha valami kedveset teszek érted.
Hangosan felnevetett. Összehúzott szemmel néztem rá.
- Bocs, de ez azért vicces.
A nem létező problémáim iránti együttérzése teljes hiánya valóban szórakoztató
volt.
- Aha, tényleg vicces.
A nevetése csak lassan halt el.
 - Mit kellene csinálnod?
- Holnap el kéne vigyelek úszni. Ha megteszem, Dee megmondja, hol vannak a
kulcsaim. De kedvesnek kell lennem.
Ez igazán úgy hangzott, mint amit Dee mondana. Meglehetősen büszke voltam
magamra.
Katy leesett állal bámult rám egy pillanatig.
- Szóval az egyetlen módja, hogy újra a kulcsaid birtokába juss, ha elviszel
úszni, és kedves vagy velem?
- Nahát, tényleg gyors a felfogásod.
A nevetése ezúttal kifejezetten gonosz volt.
- Hát, akkor búcsút inthetsz a kulcsaidnak.
Hátrahajtottam a fejemet, és vártam, hogy bevallja: csak
viccelt.
- Miért?
- Mert én nem megyek veled sehová - közölte önelégülten.
- Nincs választásunk.
- Szó sincs róla. Neked nincs választásod. Nekem van. - A válla felett az ajtóra
pillantott. - Nem engem fosztottak meg a kulcsaimtól.
Hűha. Talán az első két alkalommal, amikor beszéltünk, túlságosan is tuskó
voltam. Még jó, hogy nem tudja: röviden az is megfordult a fejemben, hogy
felgyújtom a házát.
- Nem akarsz velem lógni?
- De még mennyire nem.
- Miért?
- Először is, mert bunkó vagy - emelte az égre a tekintetét.
- Tudok az is lenni - biccentettem. Ezzel nem szállók vitába.
- És nem lógok olyan sráccal, akit a húga kényszerít rá. Nem vagyok
kétségbeesve.
- Nem?
Harag villant át az arcán, egészen elváltoztatta a vonásait.
 - Tűnj el a verandámról!
A tervemhez mindenáron ragaszkodtam, de azért úgy tettem, mint aki fontolóra
veszi.
- Nem.
- Mi? Hogy érted, hogy nem?
- Nem mozdulok, amíg bele nem egyezel, hogy eljössz velem úszni.
Úgy tűnt, mindjárt gutaütést kap.
- Jól van. Akkor elücsöröghetsz itt, mert inkább rágok üveget, mint hogy veled
töltsem az időmet.
Ezt a kijelentést igazán viccesnek találtam.
- Ez keményen hangzik.
- Pedig nem az - vágott vissza, és elindult felfelé a lépcsőn.
Derékból kifordulva elkaptam a bokáját. A fenébe, hihetetlenül lágy volt a bőre.
Törékeny. Lazán markoltam. Lenézett rám. Olyan mosolyt préseltem ki magamból,
ami már sok iskolai feladat alól kimenekített.
- Egész nap és egész éjjel itt maradok, cica. Letáborozok a verandádon. És nem
megyek innen. Előttünk áll az egész hét. Vagy túlesünk rajta holnap, és végeztél is
velem, vagy addig ülök itt, amíg bele nem egyezel. Ki sem léphetsz a házból.
Tátott szájjal meredt rám.
- Nem mondhatod komolyan.
- De még mennyire, hogy igen.
- Csak mondd meg Dee-nek, hogy voltunk úszni, és remekül éreztük magunkat!
Hazudj!
Megpróbálta elhúzni a lábát, de nem engedtem.
- Tudni fogja, ha hazudok. Ikrek vagyunk, megérezzük az ilyesmit. -
Elhallgattam, határozottan élveztem a helyzetet. - Netán szégyenlős vagy az
úszáshoz? Zavar a gondolat, hogy csaknem le kell vetkőznöd a társaságomban?
- Floridából jöttem, te ostoba. - Megragadta a korlátot, úgy próbálta
kiszabadítani a lábát, ám nem bírta. - A fél életemet fürdőruhában töltöttem.
- Akkor mi a baj? - A kezem alatt, a bokája körül növekedett a forróság.
 - Nem kedvellek. - Mély levegőt vett, a mellkasa megemelkedett. - Ereszd el a
bokámat!
- Nem megyek el, cica. - Álltam a pillantását, egyenként vettem le a bőréről az
ujjaimat. A fenébe a megfigyeléssel. Ez most már elvi kérdés volt. Kihívás. - Meg
fogod csinálni.
Az ajka felhúzódott. Vártam, alig bírtam a vigyorommal, mert láttam, hogy
pillanatokra van tőle, hogy megüssön. Talán még belém is rúgjon. De akkor kinyílt az
ajtó, és megállította.
Felnéztem. Az anyját pillantottam meg. A pizsamáján... nyuszik voltak.
- Ti laktok a szomszédban?
Látva a végzetemet, megfordultam, és szélesen rámosolyogtam.
- Daemon Black a nevem.
- Én Kellie Swartz vagyok. Örvendek. - A lányára pillantott. - Bejöhettek, ha
szeretnétek. Nem kell kint ücsörögnötök a hőségben.
- Ez igazán kedves. - Felpattantam, és oldalba könyököltem Katyt. - Talán
bemehetnénk, hogy ott fejezzük be a terveink megbeszélését.
- Nem szükséges! - vágta rá azonnal.
- Miféle tervek? - kérdezte az anyja. - Támogatom a terveket.
Máris kedveltem.
- Igyekszem rávenni a kedves lányát, hogy jöjjön el velem úszni holnap, de azt
hiszem, tart tőle, hogy ön nem örülne neki. - Finoman, kedvesen megböktem Katy
karját, és az ajkamba haraptam, amikor majdnem a korlátnak esett. - Talán kicsit
félénk.
- Micsoda? Nincs azzal bajom, ha úszni megy veled. Remek ötletnek tartom.
Már én is mondtam neki, hogy ki kellene mozdulnia. Az, hogy a húgoddal van,
remek, de...
- Anyu! - vágott közbe Katy. - Ez nem igazán...
- Én is ugyanezt mondtam Katynek. - Képtelen voltam megállni: a vállára
ejtettem a karomat. Kat megfeszült. - A húgom a jövő hétig nincs is itthon. Azt
gondoltam, eltölteném az időt Katyvel.
 Mrs. Swartz mosolygott, a szeme egészen elkerekedett.
- Ez nagyon aranyos dolog.
Katy átfogta a derekamat. Ezen meglepődtem - aztán megéreztem, hogy kicsi
ujjai belém vájnak.
- Aha, nagyon aranyos.
A körmei rohadtul élesek voltak.
- Tudod, mit szokás mondani a szomszéd srácokról...
- Hát, én úgy tudom, Katynek nincsenek tervei holnapra - mondta az anyja. -
Elmehet úszni.
Katy leejtette a karját, és kifordult az enyém alól.
- Anyu...
- Semmi gond, drágám. - Az anyja felém fordult, és rám kacsintott. - Örülök,
hogy végre megismerhettelek.
- Én is! - Megvetettem a lábamat.
Katy anyja becsukta az ajtót, és ő még ugyanabban a pillanatban megpördült és
mellbe lökött. Nem mozdultam.
- Bunkó!
Tudtam, mikor kell visszavonulni a győzelem érdekében. Lehátráltam a lépcsőn.
- Holnap délben találkozunk, cica!
- Utállak! - vágta a fejemhez.
- Ez kölcsönös. - Megálltam, és hátrapillantottam a vállam felett. - Húsz dolcsiba
lefogadom, hogy egyrészes fürdőruhát hordasz!
Dühösen felkiáltott.
 Tulajdonképpen reméltem, hogy holnap elveszítek egy húszast.ÖTÖDIK
FEJEZET

SZERETNÉL TÁRSASÁGOT?
Lepillantottam a telefonomra, miközben farmert vettem az úszóshortom fölé.
Most az egyszer hálás voltam, amiért Ashnek több esze volt annál, mint hogy
bejelentés nélkül megjelenjen a házunkban. Ha azt látná, hogy Katyvel indulok a tóra,
akkorát robbanna, mint egy atomrakéta.
És nem azért, mert Katy ember - hanem mert Ashsel sosem mentem a tóra,
akkor sem, amikor jártunk. A tó afféle szentély volt, amióta beköltöztünk, csak Dee,
Dawson és én jártunk oda. Egy részem el se hitte, hogy ezt terveltem ki a Katyvel
töltendő napra. Ki tudja, mi történt a fejemmel.
Gyors választ küldtem.

Nem lehet.
Ash azonnal felelt.

Mit csinálsz?

Dolgom van.
A szekrényhez léptem, hogy felvegyek egy pólót. Halvány mosollyal láttam az
üzenetét.
 Na és? Unatkozom. Szórakoztass!

Nem lehet.
Sikerült leérnem a földszintre, mielőtt visszaírt.

Szánalmas vagy.
Ebben hasonlítunk - küldtem vissza.

Seggfej vagy. Nem érdekelsz. Csináld a DOLGODAT!

Számítottam erre a reakcióra. A pulton hagytam a telefonomat. Be se zártam a
házat, csak felkaptam egy törülközőt, és elindultam... Kathez.
Hűha!
A jelek szerint már nem „a lány” volt, amikor rá gondoltam. Valami okból
azonban nem tetszett a Katy név. Nem illett hozzá. A Kat viszont igen, döntöttem el.
Ahogy a „cica” is, gondoltam önelégült mosollyal, mert emlékeztem, mennyire utálja
ezt a becenevet.
Tegnap este megüzentem Dee-nek, mit találtam ki. A válasza - csupa felkiáltójel
és döbbent emotikon - kissé túlzó volt. Beleegyezett, hogy eljátssza a kulcsos
színjátékot, de nem tekintettem várakozással az ezernyi kérdés elé, amit majd rám
zúdít, amint hazaér.
Abban sem voltam biztos, hogyan végződik ez a nap. Sokféle lehetséges
kimenetből választhattam. Talán szerencsém lesz, és megtudok valamit Katről, ami
majd eltávolítja tőle Dee-t. Hogy mit, arról fogalmam sem volt, de a francba, akkor is
reménykedtem.
Tudtam, hogy korán van még, amikor felértem a verandájukra, és ököllel
kopogtam be, de élveztem, hogy nem hagyok neki nyugtot. Néhány pillanat múlva
kinyílt az ajtó.
Kat jelent meg: szürke szeme nagyra tágult, amikor a tekintetünk egy futó
pillanatra összekapcsolódott.
- Kicsit korán jöttem - mondtam.
- Látom - felelte, és olyan volt a hangja, mint aki fogorvoshoz készül. -
Meggondoltad magad? Még mindig megpróbálkozhatsz a hazugsággal.
- Nem hazudok. - Ez például teljes hazugság volt.
- Csak egy perc, és hozom a holmimat. - Azzal az arcomba vágta az ajtót.
Kínlódva felnevettem. Tényleg karmolós, dühös cica volt. Egy részem szerette
volna megmutatni neki, hogy rendes srác is tudok lenni. Nem azért viselkedtem vele
bunkón, mert az, aki... nos, leszámítva, hogy ember. És ugyan nem maradt adósom,
azért láttam a szemében a villanásnyi fájdalmat, amiért ok nélkül bántottam. Az egész
helyzet zavaros volt. Ha nem bánok vele csúnyán, lehet hogy veszélybe sodrom
mindannyiunkat, de a csúnya viselkedés engem is felzaklatott. Nem volt nyerő oldal.
Végül megjelent, és kilépett, vigyázva, hogy ne érjen hozzám, ahogy becsukta
maga mögött az ajtót. Azon töprengtem, mi van rajta a pólója és rövidnadrágja alatt.
- Na, jó, hova viszel? - kérdezte, és nem nézett rám.
- Miféle meglepetés volna, ha tudnád? Az nem lenne vicces.
Lesétáltunk a verandáról, és a bekötőút felé vettük az irányt.
- Új vagyok errefelé, rémlik? Számomra minden hely meglepetés.
- Akkor minek kérdezed? - vontam fel a szemöldökömet.
Erre teljesen felpaprikázódott. Elsétáltunk az autók
mellett.
- Nem kocsival megyünk?
Elképzeltem, ahogy autóval kerülgetjük a fákat, és felnevettem.
- Nem. Ahova megyünk, oda nem lehet behajtani. Nem túl ismert hely. A legtöbb
itteni azt sem tudja, hogy létezik.
- Ó, szóval különleges vagyok.
Rápillantottam, és a profilját tanulmányoztam, amíg sétáltunk. Azon vettem
észre magam, hogy nehezemre esik félrenézni. Hát igen, ez a lány nem volt semmi.
- Tudod, mi erről a véleményem, Kat?
Rám sandított, és meglátta, hogy figyelem, mire kissé elpirult. Elhaladtunk az út
végén álló üres ház mellett.
- Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem is akarom tudni.
- Az, hogy a húgom nagyon különlegesnek talál - a szavak gondolkodás nélkül
szöktek ki belőlem, de amint kimondtam, rájöttem, hogy igazak. - És már kezdek
gyanakodni, nem fedezett-e fel valamit.
Kat ajkán humortalan mosoly jelent meg.
- De hát annyiféle különlegesség van, nem igaz, Daemon?
A nevemet hallva összerezzentem. Tényleg most mondta ki először? Tetszett,
ahogy a hangján szólt. Félrepillantottam, lassan fújtam ki a levegőt. Együtt átvágtunk
a főúton, a másik oldalon sűrűn álló fák közé.
- Az a vicc, hogy beviszel az erdőbe? - kérdezte.
A vállam felett, félig lehunyt szemmel visszanéztem.
- És mit csinálnék itt veled, cica?
Nem felelt azonnal.
- A lehetőségek száma végtelen.
- Valóban? - kacsintottam rá.
Nem válaszolt: botladozva igyekezett átvergődni a bokrok és indák
szövevényén, amely az aljnövényzetet alkotta.
- Nem lehet, hogy eljátsszuk, hogy túl vagyunk rajta?
Eljátszani, hogy velem sétált? Pislogtam. Nem jutottam
szóhoz, talán most először életemben. Pedig most éppen rendes voltam vele.
Sem a bunkó Daemon, sem a kedves Daemon nem tetszik neki? Mi a fene. Jó ég, ez a
lány oda- vissza kikészít, hogy már magam se tudom, mit gondoljak. Most akkor
kedves akarok lenni hozzá? Vagy csak azért viselkedek rendesen, hogy közelebb
férkőzzek, és elriasszam Dee-t? Jesszus, mi ez a filozofálgatás a saját érzéseimről
meg az övéiről? A végén a vérzésem is megjön.
- Hidd el, én sem élvezem - ugrottam át egy kidőlt fatörzset, aztán
megfordultam, és a kezemet nyújtottam. - De ha bosszantjuk egymást, attól nem lesz
könnyebb.
- Veled csupa öröm a beszélgetés - a tekintete a kezemre esett, és beharapta az
ajkát, ezzel odavonzva minden figyelmemet. Az altestemben fellobbanó forróságnak
semmi köze sem volt a bosszúsághoz.
Nem fogja elfogadni a kezemet. Nem is kellene.
Mégis megtette.
A tenyerembe tette a sajátját, apró bizalmi gesztusként. Elektromos szikra
csapott át a bőréről az enyémre. Néha történt ilyesmi, amikor az emberekhez értünk,
mintha átcsoszogtak volna a szőnyegen. Nem törődtem vele, ahogy azzal sem, milyen
hihetetlenül kicsinek tűnt a keze az enyémben. Átsegítettem a törzsön.
- Köszönöm! - mormolta, amikor eleresztettem.
Félrelegyintettem az érzést, hogy összeszorul a mellkasom, amiért hős lettem,
még ha csak kicsiben is.
- Izgulsz az iskola miatt?
- Nem olyan izgalmas új csajnak lenni. Tudod, kilógni, mint egy sebzett ujj.
Nem vicces.
- Megértem.
- Tényleg? - Meglepődést hallottam a hangjában.
El se tudta képzelni, mennyire.
- Aha, tényleg. Mindjárt ott vagyunk.
- Mindjárt? Mióta is j övünk?
- Húsz perce, talán kicsit több. Mondtam, hogy jól el van rejtve.
Gunyoros mosollyal vezettem át egy újabb kidőlt fatörzsön, aztán félreálltam,
hogy láthassa a tisztást, ahová kiértünk. Még mindig csodálkoztam egy kicsit, hogy
tényleg idehoztam.
- Üdv a mi kis édenünkben!
Kat némán lépett el mellettem, a pillantása ide-oda járt, ahogy mindent
befogadott. Az izmaim megfeszültek.
A tisztást egy patak osztotta ketté, amely itt aprócska, természetes tóvá
szélesedett. A lágy szellőben a víz finoman fodrozódott. A közepén lapos, simának
tetsző kövek emelkedtek ki, a tó körül kék és lila vadvirágok pompáztak.
Kat is azt látta, amit én? Tudtam, hogy Dee igen. Ash, ha őt valaha elhoztam
volna ide, csak unatkozott volna. Dawson megértette. Matthew talán ráérzett volna.
- Hűha! - suttogta. - Ez a hely csodaszép.
- Valóban. - Megálltam mellette, fél kezemmel elárnyékoltam a szememet, hogy
védjem a víztükrön megtörő napfény csillogásától. Békés. Ez a hely mindig a béke
forrása volt. Ide mindig eljöhettem, hogy megszökjek a világ elől, ha csak néhány
órára is. Leeresztettem a kezem.
Kat lágyan megérintette a karomat. Lenéztem a kezére, aztán a szemébe
pillantottam.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide! - mondta, aztán sietve elvette a kezét és
félrepillantott.
Nem tudtam, mit felelhetnék. Az az átkozott szorongatott érzés a mellkasomban
csak terjedt.
Kat a víz partjára lépett.
- Milyen mély?
- A legtöbb helyen háromméteres, a sziklák másik oldalán hathét. - Hangtalanul
léptem mögé. - Dee imád itt lenni. Mielőtt megérkeztél volna, a napjai nagy részét itt
töltötte.
A homloka ráncba szaladt, ahogy a vízre nézett, aztán mély lélegzetet vett.
- Figyelj, nem keverem bajba a húgodat.
- Azt majd meglátjuk.
- Nem vagyok rá rossz hatással - jelentette ki. - Még soha nem kerültem bajba.
Megkerültem. Értettem, hogy szeretne túllépni a kezdeti összecsattanásunkon,
de én kételkedtem benne, hogy Bethanynek valaha is eszébe jutott, hogy ő lesz
Dawson veszte. Az ember úgy is fegyverré válhat, hogy ő maga nem tud róla.
- Nincs szüksége olyan barátokra, mint te.
- Nincs velem semmi baj! - csattant fel. - De tudod mit? Felejtsd el!
Amikor elfordult volna, megállítottam, azzal, ami éppen az eszembe jutott.
 - Miért kertészkedsz?
Ökölbe szorított kézzel fordult vissza.
- Mi van?
- Miért kertészkedsz? - Kibámultam a vízre, és azon gondolkodtam, mi a fenét
érek el vele, ha megismerem, de a kérdés nem állított meg. - Dee szerint azért, hogy
ne gondolkodj. Mi az, amire nem akarsz gondolni?
Kat nagyot fújt.
- Semmi közöd hozzá.
Hát jó.
- Akkor gyerünk úszni!
Rápillantottam: úgy tűnt, szeretne kicsit megfojtani. Lehajtottam a fejem,
mielőtt megláthatta volna a vigyoromat, mert nem hittem, hogy segítene. Odébb
mentem, lerúgtam a cipőmet, és kigomboltam a farmeromat. Nem kellett odanéznem,
hogy tudjam: Kat figyel. Éreztem magamon a pillantását, amikor lehúztam a
nadrágot, majd a pólót is.
Tudtam, amikor már csak az úszósort maradt rajtam, akkor bámult igazán.
Nem néztem vissza, inkább odaléptem a víz szélére, és belevetettem magamat. A
hűvös hullámok rögtön szétkergették, elmosták minden gondolatomat. A felszín alatt
tempóztam. Imádtam a vizet. Az úszás nagyon hasonlított a repüléshez, és képes
voltam olyan sebesen mozogni, hogy egészen olyannak is tűnjön.
Amikor felrúgtam magam a felszínre, Kat még mindig a parton állt, az arca
paradicsompiros. Már majdnem elkezdtem ismét cukkolni, de aztán úgy döntöttem,
hogy nincs kedvem kergetni, ha faképnél hagy.
- Bejössz?
A cipője orrával a laza homokot szántotta, és az alsó ajkát harapdálta. Áradt
belőle a bizonytalanság, amikor a tekintete összeakadt az enyémmel, aztán
továbbvillant. Aranyos. Ez tulajdonképpen aranyos volt.
- Félénk vagy, igaz, cica?
Megállt a lába.
- Miért nevezel így?
 - Mert ettől égnek áll a hajad, éppen, mint egy kiscica szőre. -Hanyatt
felfeküdtem a vízre, és tempóztam néhányat. - Na? Bejössz? - Amikor erre sem
mozdult, úgy gondoltam, valahogy motiválnom kell. - Kapsz egy percet, hogy
begyere.
Kat összehúzta a szemét.
- Különben mi lesz?
Visszafordultam, és közelebb evickéltem a parthoz.
- Kimegyek, és elkaplak.
A szája haragos fintorba húzódott.
- Azt szeretném látni, hogy megpróbálod!
- Negyven másodperc.
Vajon tényleg azt hiszi, hogy nem tenném meg?
- Harminc másodperc - mosolyogtam, és reméltem, hogy nem teszi meg.
Mert igenis beledobtam volna a vízbe, méghozzá élvezettel.
Valamit mormolt az orra alatt, és gyors, kapkodó mozdulattal megfogta a pólója
szegélyét, aztán lerántotta, és letolta a rövidnadrágját is. Végül csípőre tett kézzel
kiegyenesedett.
- Boldog vagy?
Szent szar.
Teljesült a kívánságom, nem egyrészest viselt. Piros bikinit vett fel, és igen,
szent szar, semmit nem tudtam csinálni, csak bámulni. Nem tudom, mit vártam, de
nem ezt.
A sima rövidnadrágok és formátlan pólók alatt, amikben eddig láttam, egy... egy
fantasztikus testet rejtegetett, csupa olyan hajlattal, amiktől kedvem támadt ostoba
dolgokat tenni. Kellemes dolgokat, persze, de olyanokat, amik mindent egybevetve
rendkívül eszetlenek volnának.
Nem bámultam. Nem vettem észre, hogyan feszül a vérvörös anyag a mellén,
egy szív felső vonalára emlékeztetve engem. Nem vettem észre, miként reagál a teste
a pillantásomra, mert egyikünk sem mozdult, és abban a pillanatban valami tapintható
volt köztünk, mint egy simogatás. És pokolian biztos, hogy nem mértem fel a négy,
legfeljebb öt centi meztelen bőrfelületet a köldöke és az alsója szegélye között.
Ó, a fenébe!
Most lenne alkalmas vízbe fojtani magamat.
Kit akartam megtéveszteni? Igenis megbámultam.
Ilyen alacsony testalkathoz képest a lába hihetetlenül hosszú volt, de ennek
lehetett valami köze a fürdőalsója anyagspórolós szabásához is, ami kirajzolta telt
csípőjét és meglepően vékony derekát. Az altestemben megfeszültek az izmok, ahogy
a tekintetem felfelé vándorolt lágy hasán, aztán még feljebb. Fel sem fogtam, miként
marad rajta az a vörös felső, és nem tudtam, hogy emiatt hálás vagy csalódott legyek
inkább.
Átlagos? Tényleg az átlagos, vagy semmi különös szavakat használtam rá? A
pokolba, ez a lány...
Eszembe jutott a régi mondás. Vigyázz, mit kívánsz! Nagyon igaz. Ezt sosem
kívántam volna, ha tudom, milyen hevesen reagál rá a testem, márpedig reagált, de
még mennyire!
Ez a terv, amit kitaláltam, biztosan minden idők legostobábbja.
Leolvadt a mosolyom.
- Sosem vagyok boldog a társaságodban.
- Mit mondtál? - tudakolta összeszűkülő szemmel.
- Semmit. Jobb lesz, ha bejössz, mielőtt a lábujjaid is elvörösödnek.
És mielőtt igazán végiggondolom az összes ostobaságot, amit elkövethetnék.
Erre még jobban elvörösödött. Merev lépésekkel a vízhez ment, ahol kissé
sekélyebb volt, ezzel rálátást adva a fenekére. Ez igazán nem segített a testi reakcióim
lecsillapításában.
Átkarolta saját magát, és a lábujjait a vízbe mártotta.
- Szép itt.
Igen, szép volt. És vérforraló. A tekintetem behajlított térdére esett, aztán feljebb
siklott, bizonyos helyeken megakadva. Összeszorult a torkom; más testrészeim
megfeszültek.
A fenébe.
 Lemerültem, de az sem segített, mert amikor újra felbukkantam, Kat vizes volt.
Biztosan akkor ugrott be, amikor én a felszín alatt lebegtem. Csak néhány méterre
voltunk, én a mélyebb részben; úgy bújtam a vízbe, hogy a hullámok a számat érték.
- Mi az? - kérdezte.
- Miért nem jössz ide? - A szívem a torkomban dobogott. Ha van esze, ebben a
percben egyáltalán nem jön a közelembe. Ami azt illeti, ha nekem volna eszem, ide se
hívtam volna.
Katnek több esze volt nálam.
Megfordult, és alámerülve a sziklák felé kezdett úszni. Amikor kimászott a
kövekre, elnyomtam egy nyögést. Szerettem volna...
- Csalódottnak tűnsz - jegyezte meg.
Egek, de még mennyire csalódott voltam, és igazán nem tudtam, mit kezdjek a
helyzettel. Félretoltam az egészet.
- Nahát... mi van itt nekünk?
A lába lelógott a szikláról, a lábfeje a vízbe ért.
- Most meg miről beszélsz?
- Semmiről. - Közelebb evickéltem a sziklához.
- Pedig mondtál valamit.
- Mondtam volna?
- Fura vagy.
- Te pedig nem olyan vagy, amilyenre számítottam - ismertem be halkan.
Kat megrázta a fejét.
- Ez mit jelentsen?
Megpróbáltam elkapni a bokáját, de elrántotta. A fenébe.
- Nem vagyok elég jó, hogy a húgoddal barátkozzak? - folytatta.
- Nincs bennetek semmi közös.
- Ezt honnan tudod? - Hátrébb mozdult, mert most a másik lába után kaptam.
- Tudom.
- Sok közös dolgunk van. És kedvelem őt. Aranyos, és jó vele lenni. - Most már
teljesen hátrahúzódott, hogy egyáltalán ne érjem el. - Te pedig megszűnhetnél végre
ilyen pöcs lenni, hogy elüldözöd a barátait.
A szavai elszálltak a fejem felett. Hangosan felnevettem.
- Te nem igazán hasonlítasz hozzájuk.
- Kikhez?
Valójában senkihez, akivel valaha is találkoztam. Igazság szerint az emberi és a
luxen nők is ugyanúgy néztek rám. Csak Ash és Dee beszélt vissza, de hát velük
együtt nőttem fel. Az ő esetük más volt. De a többiek? Leginkább csak egyvalamit
akartak tőlem. A legtöbbször ez a részemről is rendben volt, de ha csak görbén
néztem rájuk, már szétszaladtak, mint a megriadt bogarak. Valójában nem valami
vonzó, ha belegondolok. Nem így Kat. Lehet, hogy fogalma sincs, mi vagyok, de
nincs beijedve tőlem, nincs elájulva sem, és akármilyen feje tetejére állított helyzet
volt ez így, engem beindított.
Ez tette őt veszélyessé.
Hullámokat kavarva eltoltam magam a szikláktól, aztán lebuktam. Átúsztam a
túloldalra, és lent is maradtam, abban bízva, hogy a jéghideg víz lehűti rendkívül
illetlen izgalmamat.
A francba, még csak nem is kedvelem a csajt, gondoltam, igyekezve meggyőzni
magamat.
Na igen, vicces. Talán még szórakoztató is. És valóban szeretném végigsimítani
a domborulatait a kezemmel és az ajkammal is. Talán a nyelvemmel is - na jó,
biztosan -, de akkor is pokolian bosszant.
És ő sem kedvel engem. Szeret nézni, mert ki nem szeret, de az ellenszenv
kölcsönös volt.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem a víz alatt, amíg végre legalább 92
százalékban biztos lehettem benne, hogy nem teszek semmit, és felbukkantam.
- Daemon!!
A hangjából kicsendülő tiszta rettegés meghökkentett. Felszökkentem a sziklára,
lekuporodtam, és úgy néztem körül, mert arra számítottam, hogy megjelent egy arum
valahol. Azok a seggfejek egy szemrebbenés nélkül gyilkolnának meg egy ártatlan
embert.
 De csak Katet láttam térdepelni, abban az átkozott bikinijében.
Ó, jaj, odalett minden, amit a hideg víz elért.
Egy pillanatig dermedten nézett rám, aztán hozzám botorkált, és megragadta a
vállamat. A vér kifutott az arcából, rendkívül sápadt volt.
- Te jól vagy? Mi történt? - Aztán elengedte a vállamat, hátrahúzódott, és
rácsapott a karomra. Erősen. - Ezt ne merészeld még egyszer megcsinálni!
- Hé, hűha, mi a bajod? - emeltem fel a kezemet.
- Olyan sokáig voltál a víz alatt, hogy azt hittem, megfulladtál! Miért csináltad?
Miért ijesztettél így rám? - Zihálva talpra ugrott. - Egy örökkévalóságig voltál lent!
Ó, a fenébe! Tovább búvárkodtam, mint gondoltam. A testem nem úgy
működött, mint az övé, és erről elfeledkeztem. A luxeneknek nem volt szüksége
oxigénre, de az embereknek erre nem kellett volna rájönniük... ostoba.
- Nem volt az olyan sok. Úszkáltam.
Reszketett a keze.
- Nem, Daemon, sokáig tartott. Legalább tíz percig! Kerestelek, kiabáltam
utánad. Én... én azt hittem, meghaltál.
Lassan felálltam a kövön, közben ezerféle módon elátkoztam magamat.
- Nem lehetett tíz perc. Lehetetlen. Senki sem bírja olyan sokáig visszatartani a
lélegzetét.
- Hát a jelek szerint te mégis. - Kat nagyot nyelt.
A francba. Közelebb léptem, és a tekintetét kutattam.
- Tényleg aggódtál, igaz?
- Cseszd meg! Mit nem lehetett érteni abból, hogy azt hittem, meghaltál? -
Megremegett. A fenébe, komolyan felzaklattam. Őszintén szólva arra számítottam,
hogy ha megfulladok, örömtáncot jár a síromon. Bikiniben.
A pokolba vele meg a bikinijével.
- Kat, közben felbukkantam. Biztosan nem vettél észre, mert azonnal vissza is
merültem.
Hátralépett, a fejét rázta. Láttam acélszürke szemében, hogy nem hisz nekem. A
francos pokolba, amiatt aggódtam, hogy Dee fedi fel a titkunkat, erre én csinálom a
legnagyobb ostobaságot. Felejtsd el, Kat! Felejtsd el! Mély lélegzetet vettem, az
jutott az eszembe, hogy talán ha felbosszantom, dühében elfelejti, mi történt. Jobb,
mint a másik lehetőség.
- Ez gyakran történik meg veled? - kérdeztem.
A tekintete újra rám villant.
- Micsoda?
- Hogy beképzelsz dolgokat - a víz felé intettem. - Vagy csak rettenetesen rossz
az időérzéked.
- Nem képzeltem be semmid És az időt is meg tudom állapítani. Te bunkó!
- Akkor nem tudom, mint mondhatnék. - Előreléptem, túl közel nyomulva. -
Nem én hiszem úgy, hogy tíz percig voltam lent, holott kettőnél nem lehetett több.
Talán legközelebb, ha bejutok a városba, veszek neked egy órát. Amint visszakaptam
a kulcsaimat.
Megmerevedett, felnézett rám, a harag elhomályosította a szemében a
gyanakvást.
- Hát, akkor mondd meg Dee-nek, hogy remekül szórakoztunk, hogy
visszakaphasd az idióta kulcsaidat. Akkor nem kell megismételnünk a mai
produkciót.
Rámosolyogtam.
- Ez rajtad múlik, cica. Biztos vagyok benne, hogy átmegy és megkérdez.
- Visszakapod a kulcsaidat. Nekem ennyi elég...
Meg akart fordulni, de túl gyorsan mozdult, a lába megcsúszott a vizes sziklán.
Elvesztette az egyensúlyát, a karja tehetetlenül kaszálta a levegőt.
Nem fecséreltem az időt gondolkodásra. Kinyúltam, és elkaptam a kezét, éppen
abban a pillanatban, amikor a lába végképp lecsúszott a kőről. Visszarántottam, és
egyszerre szorosan összesimulva álltunk. A bőre száraz volt és meleg, az enyém
nedves. Összeharaptam az álkapcsomat, ahogy az érzés minden sejtemen
végigvágott. Nem volt értelme tagadni: villámként csapott belém a vágy.
A fenébe, olyan lágy volt, épp a megfelelő helyeken.
- Óvatosan, cica! - mormoltam. - Dee dühös lenne rám, ha betörnéd a fejed, és
megfulladnál.
Kat lassan felemelte a fejét, szürke szeme rátalált az enyémre. Elnyílt az ajka, de
nem szólt, és ezzel tökéletesen elégedett voltam.
A szavaknak rohadtul nem volt értelme ezen a ponton, mert a testünk
összesimult.
Elektromosság vibrált végig a bőrömön. Fogalmam sem volt, hogy érzi-e, és ha
igen, vajon úgy gondolja-e, hogy mindössze képzeli, de vissza kellett fojtanom egy
halk nyögést, amikor a szellő megsimított minket. Éreztem a mellkasa emelkedését,
és tudtam, muszáj lesz eleresztenem vagy... vagy mi?
Nem volt más lehetőség.
Levettem a kezemet a derekáról, hagytam, hogy lassan csússzon le, ezzel is
kínoztam magam. A bőre puha volt és sima, megérte a bennem növekvő, szinte
fájdalmas feszültséget.
- Azt hiszem, ideje visszamenni.
Hivatalosan is a legokosabb döntés, amit meghoztam, amióta először megláttam.
Szánalmas.
Kat biccentett. Nem beszéltünk, amíg visszajutottunk a partra, megszárítkoztunk
és felöltöztünk, ami átkozottul jó dolog volt, mert több okból is pocsékul éreztem
magam.
Kínos csendben gyalogoltunk visszafelé. Amikor átvágtunk a bekötőúton, a
kedvem pocsékból verekedéshez valóra változott, mert megláttam a felhajtón álló
kocsit. Az egész világ elmehet a pokolba.
Kat felnézett rám, az arcára kíváncsiság ült ki.
- Kat, én...
Kivágódott a házam bejárati ajtaja, de annyira, hogy a fal adta a másikat.
Matthew úgy vonult ki, mint akinek minden joga megvan hozzá. Lesietett a veranda
lépcsőfokain, és még csak nem is nézett Kat felé.
- Mi folyik itt? - tudakolta.
Nos, én bátyámként kedvelem Matthew-t, de semmi keresnivalója sem volt a
házamban. Karba tettem a kezemet.
 - Az égvilágon semmi. Mivel a húgom nincs itthon, érdekelne, mit keresel a
házamban.
- Beengedtem magam - válaszolta. - Nem gondoltam, hogy gond lenne.
- Most már az, Matthew.
Kat kényszeredetten moccant meg mellettem, ezzel magára vonva Matthew
figyelmét. Matthew elhúzta a száját, és megrázta a fejét.
- Éppen te, Daemon? Azt hittem, ennél több eszed van.
A levegőben vibrált a feszültség.
- Matthew, ha drága neked a testi épséged, hagyd ezt ki!
- Azt hiszem, jobb, ha megyek - jegyezte meg Kat, és oldalra lépett.
Valami érthetetlen okból elé léptem, hogy megvédjem Matthew tekintetétől.
- Én meg azt hiszem, jobb, ha Matthew megy, hacsak nincs más oka az
ittlétének, mint az, hogy olyanba üsse az orrát, amihez semmi köze.
- Elnézést - bökte ki Kat remegő hangon, ami különös hatást gyakorolt a
lelkiismeretemre. Észrevetette magát. - De fogalmam sincs, mi folyik itt. Mi csak
úszni voltunk.
Kihúztam a vállamat.
- Nem az van, amire gondolsz. Ennél jobban is bízhatnál bennem. Dee eldugta a
kulcsaimat, és arra kényszerített, hogy szórakozni vigyem Katét, hogy visszakapjam.
Kat levegőért kapott.
Matthew arcán felvillant a felismerés.
- Szóval ez itt Dee kis barátnője!
- Az vagyok, igen - szólt ki Kat a hátam mögül.
- Azt hittem, uralod a helyzetet - intett felé Matthew. - És hogy megérteted a
húgoddal is.
- Nos, miért nem próbálod meg te megértetni vele? - vágtam vissza türelmem
fogytán. - Idáig nincs valami nagy sikerem.
Matthew összepréselte az ajkait.
- Mindkettőtöknek több esze lehetne.
Ekkor elszakadt a cérnám. Fáradt voltam, egy bizonyos testrészem sajgott, és
nem voltam hajlandó eltűrni, hogy leszidjanak. Az energia pattogott a bőrömön,
emberi szemnek láthatatlanul, ám szivárgott, és feltöltötte a levegőt.
Mennydörgés csattant. A fejünk felett villám csapott át az égen, csaknem vakító
fénnyel. Amikor a fény elhalványult,
Matthew elkerekedő szemmel megfordult, és visszaindult a házamba.
Vette a figyelmeztetést.
Kathez fordultam volna, de igazán nem tudtam mit mondani, úgyhogy némán
indultam Matthew után. Mintha hallottam volna, hogy még mond valamit, de nem
számított.
Semmi, ami vele történik, nem számít.
 HATODIK FEJEZET

MATTHEW AZONNAL RÁKEZDETT, amint beléptem a konyhába. - Mi van

ezzel a lánnyal, Daemon? Még sosem viselkedtél így.
Elléptem mellette a hűtő irányába. Rettenetesen dühös voltam, és éhes is.
- Hogy viselkedtem?
- Tudod, mire gondoltam - fordult felém.
Kinyitottam a hűtőt, és felmértem a tartalmát, miből
csinálhatnék bajnok szendvicset. Egy intéssel felemeltem minden szépséget és
szörnyeteget, és a pultra táncoltattam őket.
- Kérsz szendvicset?
- Már ettem - sóhajtott Matthew.
- Több marad nekem. - Fogtam egy tányért, és a hozzávalókhoz léptem.
- Daemon, beszélnünk kell erről.
Felkaptam egy kést és a majonézes üveget.
- A francokat kell bármiről is beszélnünk, Matthew. Már megmondtam odakint,
mi van. Ennél nem lesz érdekesebb a sztori.
- Úgy teszel róla, hogy Dee ne kerüljön hozzá túl közel, hogy te vagy vele? -
kérdezte hitetlenkedve. - Úszni jártok? Ez az új taktika?
Lecsaptam a kenyérszeletet a tányérra, és az asztal mellett álló Matthew-ra
néztem. Halálosan nyugodt hangon szólaltam meg.
- Felejtsd el, Matthew!
- Nem tehetem.
A szemébe néztem.
- Mindenesetre megpróbálhatnád.
- Nem akarok veszekedni veled, Daemon - túrt rövid, barna hajába.
Majdnem felnevettem, ahogy a felvágottat pakoltam a kenyérre. Nagyon rosszul
csinálja a nemveszekedést.
 Feszültség kúszott a nyakam és hátam izmaiba. Egy dologban igaza volt. Még
soha nem viselkedtem így korábban, mint odakint. Egy ember miatt, egy hozzám
hasonlóval szemben nem. Még azt sem tudtam, Matthew jelenléte, vagy akár a szavai
miért mennek annyira az idegeimre.
Talán mert a lelkem mélyén tudtam, feladtam az esélyét, hogy vagy találjak
valamit Katben, amit felhasználhatok ellene, vagy elriasszam, és így bírjam rá, hogy
távol maradjon Dee-től. Igazán egyikkel sem igyekeztem. Ehelyett iskoláról és
kertészkedésről beszélgettünk, meg más szarságokról, mintha... mintha hétköznapiak
volnánk.
- Ez más dolog - folytatta Matthew halkan. - Az emberek között élünk, de nem
kerülünk közel hozzájuk, legalábbis hosszú időn át nem. Ha megtesszük, mindig
történik valami. Vagy rájönnek a titkunkra, mert óvatlanná válunk, vagy nyomot
hagyunk rajtuk, és az arumok minket vadásznak le. Sosincs jó vége. Soha.
Leeresztettem a kezem, szembenéztem vele.
- Gondolod, hogy én nem tudom? Mit vársz, mit csináljak vele? Nem igazán van
lehetőségem, hacsak nem arra gondolsz, hogy lőjem ki.
Matthew szeme óceánkékről alkonyi ég színűre sötétült.
- Nem akarom, hogy egy fiatal nőnek baja essék, és nem várom el, hogy ha
mégis idáig jut a dolog, te legyél az, aki elvégzi. Ha kockázatosnak bizonyul, majd én
elrendezem. Nem fogjuk úgy csinálni, mint Bethany esetében, amikor addig hagytuk
fajulni a dolgokat, amíg már késő volt. Ezúttal nem fog így történni.
Rábámultam, az energia ismét a bőrömön sistergett. Megértettem, mire gondol,
és elöntött a hidegség.
- A neve Kat - hallottam a saját hangomat. Az államat leszegve előreléptem. - És
majd én foglalkozom vele.
Matthew az asztalra tenyereit, és mély lélegzetet vett.
- Tudod, hogy mindent megtennék, hogy megvédjelek benneteket - mondta. -
Mindannyiótokat. Ti vagytok a családom.
Beletúrtam a hajamba, igyekeztem összeszedni maradék türelmemet.
- Tudom. Mi is így érzünk, de ebben az esetben nincs szükség a
beavatkozásodra. Én majd teszek róla, hogy ne jelentsen kockázatot a számunkra.
Összenéztünk. Egy másodpercig hallgatott.
- Te vagy az egyik legerősebb, ha épp nem a legerősebb luxen. Az öregek tudják
ezt, és a védelmisek is, és ez azt jelenti, hogy valaki mindig figyel. Neked kell a
leginkább óvatosnak lenned.
A származásom súlya a vállamra nehezedett. Erre nem mondhattam semmit.
Gyorsabb és erősebb voltam a legtöbb luxennél, és többet bírtam kihozni a Forrás
erejéből, mint bárki, akit ismertem. De ezeket az adottságokat nem tekintettem
ajándéknak. Keményebben gyakoroltam, több őrjáratot vállaltam mindenkinél. És
eltökéltem, hogy minden figyelmemet a feladatomnak szentelem. Nem veszek el, és
nem válók sebezhetővé, mint a testvérem...
Matthew, aki eközben engem figyelt, megláthatott valamit a szememben.
- A testvéred nem volt gyenge.
- Ő... - Oldalra hajtottam a fejemet.
- Nem volt az - szakított félbe. - Kedvesebb volt és nyugodtabb, de éppolyan
erős volt, mint te, és ezt észben kell tartanod. Dawson nem volt gyenge. Nem volt
ostoba sem, és mégis, egy lány lett a veszte. Ne kövesd ezen az úton!
Vettem az üzenetet, tisztán, hangosan.
Ne kövesd ezen az úton!
Ez a mondat kifejezetten nevetséges volt.
Csak mert nem igyekszem kikergetni a városból Katet, még nem fogom
feltétlenül úgy végezni, mint Dawson. Kezdetnek például mi ketten nem is állhatjuk
egymást. Na igen, van valami testi dolog, de semmi mélyebb. Dawson beleszeretett
Bethanybe. Ez a nagy különbség.
És a testvérem... igenis gyengébb volt.
Talán nem testileg, de amikor másról volt szó, akkor igen.
Szombat kora délután láttam, hogy Kat anyja elhajt. Tudva, hogy Kat egyedül
maradt, és Dee holnap érkezik, sejtettem, hogy a legkevésbé azt kellene csinálnom,
amit éppen terveztem.
Átmentem hozzá.
 Bekopogtam, aztán nekidőltem a veranda korlátjának, és felnéztem. Még néhány
napsütéses óra állt előttünk, de már kibukkantak az első csillagok. Zsebre dugtam a
kezem, és vártam, kinyitja-e egyáltalán az ajtót. A helyében én soha többé nem
akarnék találkozni saját magammal. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért
vagyok felváltva kedves és bunkó vele. Tudtam, hogy rosszat jelent Dee és a kolónia
számára, de különösen nekem. Mégis volt valami a jellemében, ami nem hagyott
nyugodni.
Kicsit meglepődtem, amikor nyílt az ajtó, és Kat lépett ki a verandára.
- Hát te mit csinálsz? - kérdezte.
Fogalmam se volt, mit felelhetnék, úgyhogy hallgattam. Végül megköszörültem
a torkomat.
- Szeretem nézni az eget. Van benne valami... végtelen, tudod?
Szánalmas.
Kat vonakodva közelebb lépett.
- Várhatom, hogy valami őrült fickó kirohan a házadból, és leüvölt, amiért
velem beszélgetsz?
- Most épp nem, de ami késik, nem múlik - vigyorodtam el.
- Felőlem múlhat - ráncolta az orrát.
- Aha. - Derékból felé fordultam. - Elfoglalt vagy?
- Nem, a blogomat piszkálgatom.
- Blogot írsz?
Erőt kellett vennem magamon, hogy fel ne nevessek. A blogolást eddig mindig
úgy képzeltem, mint amit középkorú anyukák csinálnak, nem az átlag feletti
középiskolások.
Karba fonta a kezét, és úgy állt meg, mintha harcra készülne.
- Aha, blogot írok.
- Mi a címe?
- Semmi közöd hozzá - felelte édesen mosolyogva.
- Érdekes cím. - Kat arcára kiült a bosszúság, mire az én szám mosolyra
húzódott. Túlságosan is könnyű volt felbosszantani. - És miről írsz? Kötésmintákról?
Kirakós játékokról? A magányról?
- Haha, nagyokos - sóhajtott. - Könyveket véleményezek.
Nahát. Könyvek. Ezt kitalálhattam volna.
- Fizetnek érte?
Erre hangosan felnevetett.
- Nem, egyáltalán nem.
- Szóval könyveket véleményezel, de egy fityinget sem kapsz, ha valaki a te
véleményed alapján vesz meg egy könyvet? - vontam össze a szemöldökömet.
- Nem azért csinálom, hogy pénzt vagy bármit kapjak. - Leeresztette a karját.
Úgy tűnt, ha a blogjáról beszélhet, kellemesebben érzi magát. - Egyszerűen szeretem.
Imádok olvasni, és élvezem, ha könyvekről beszélgethetek.
- Milyeneket olvasol?
- Mindenfélét - a korlátnak dőlt, és felpillantott, hogy a szemembe nézhessen. -
Leginkább a paranormális témákat szeretem.
- Vámpírok meg vérfarkasok? - találgattam.
- Aha.
- Szellemek, idegenek?
- A szellemes sztorik jöhetnek, de az idegenekről nem sokat tudok. E. T. nem
igazán jött be nekem, meg egy csomó olvasónak sem.
Erre felvontam a szemöldökömet.
- Mi jön be neked?
- Hát, nem a nyálkás zöld űrlények - felelte. Visszanyeltem a nevetést. - Amúgy
a képregényeket is szeretem, a történelmi dolgokat. ..
- Te képregényeket olvasol? - Ezt nem hittem volna. - Komolyan?
- Igen - bólintott. - Miért? A lányok nem szerethetik a képregényeket?
Úgy gondoltam, erre valójában nem vár választ. A pokolba, mindig meg bír
lepni.
- Akarsz túrázni egyet?
- Huh, tudod, nem vagyok olyan jó ebben a műfajban... - A füle mögé tűrt egy
tincset, ami kiszabadult a lófarkából. Vajon leereszti valaha a haját?
 És mi a fenéért érdekel engem a haja?
A pillantásom követte a mozdulatát.
- Nem rángatlak fel a sziklákra. Csak egy ártalmatlan kis ösvény. Biztosan
elbírsz vele.
Eltolta magát a korláttól. Tétovázott.
- Dee talán nem mondta meg, hol vannak a kulcsaid?
A fenébe, erről egészen el is feledkeztem.
- De igen.
- Akkor miért vagy itt?
Hogy magyarázhatnám el neki, amikor magam sem tudom? Kutattam a
gondolataim között, hogy találjak egy kifogást, amit el is hinne, és rá kellett jönnöm,
hogy nem vagyok ennyire kreatív. Ez valószínűleg jel volt, hogy haza kellene
rohannom, és elfelejtenem az egészet, akármi is az egész.
- Nincs rá kifejezett okom. Gondoltam, benézek, de ha minden lépésemet
megkérdőjelezed, el is mehetek.
Sarkon fordultam, és lesétáltam a lépcsőn, közben pontosan tisztában voltam
vele, hogy ismét seggfej módra viselkedek. Mit mondhatnék? Jó voltam benne.
Egy másodperc múlva meghallottam a választ.
- Na jó, legyen!
Meglepetten megálltam.
- Biztos vagy benne?
Nem nézett ki száz százalékig biztosnak, amikor a vállam felett visszanéztem rá,
de lesietett a nyomomban.
- Miért mész a ház mögé? - kérdezte, és nyugatra mutatott, ahol a homokkő hegy
még mindig csillogott a napfényben. - A Seneca-sziklák arra vannak. Azt hittem, a
legtöbb ösvény ott kezdődik.
- Aha, de erre vannak azok az utak, amik körbevisznek. így gyorsabb -
magyaráztam. - A legtöbben a fő ösvényeket ismerik, azok meg zsúfoltak. Régebben
sok üres napom volt, és találtam néhány olyat is, ami a járt utaktól távol fekszik.
Elkerekedett a szeme.
 - Mennyire távol?
- Annyira nem - nevettem. Aranyos.
- Akkor ez kezdőknek való út? Lefogadom, hogy unalmas lesz neked.
- Bármilyen alkalom, amikor kiszabadulok és sétálhatok, jó alkalom. - Ez igaz.
A luxeneknek természettől fogva magasabb volt az energiaszintje, és a testmozgás
segített. - Amellett nem arról van szó, hogy elgyalogolunk egészen a Smoke Hole
Canyonig. Bár szép nagy túra lenne. Szóval, ne parázz, jó?
- Oké, mutasd az utat! - nyugodott meg.
Kint várt, amíg beléptem a házamba, hogy magamhoz vegyek két palack vizet,
aztán követett a hátsó udvaron át a sűrű árnyakkal átszőtt erdőbe. Valami abban, hogy
tényleg hajlandó volt erre az egészre velem, rosszul érintett. Nem voltam kedves
hozzá. Ez egy nagy tiltó tábla. Átfutott az agyamon, hogy akkor is ugyanezt csinálná-
e, ha Andrew barátkozna össze vele, és vele is elmenne a pokolba is.
Ha igen, az rossz jel.
Andrew mindenestől Matthew véleményét osztaná, vagyis nem lenne gondja
vele, hogy megelőzésképpen „gondoskodjanak róla”.
- Cica, te nagyon bizakodó vagy - jegyeztem meg halkan.
- Ne nevezz így!
A vállam felett hátranéztem. Néhány lépésre lemaradt mögöttem.
- Senki sem hívott még így?
Kikerült egy tüskebokrot, és egy mérges pillantást vetett rám.
- Dehogynem, az emberek folyton cicáznak. De tőled valahogy...
Vártam.
- Tőlem valahogy?
- Nem tudom, úgy hangzik, mint egy sértés - felelte. Lelassítottam, így ő is
lépést tudott tartani hosszú lábaimmal. - Vagy valami szexuálisan deviáns dolog.
Ezen muszáj volt nevetnem, és a jókedv el is lazította a vállamba, nyakamba
kúszó feszültség egy részét.
- Miért nevetsz ki folyton?
Rávigyorogtam, de csak a fejemet ráztam.
 - Nem tudom, csak mindig megnevettetsz.
- Remek. - Elrúgott egy követ, láthatóan eldöntötte, hogy ez nem jó dolog. - És
ez a Matthew nevű fickó ki volt? Úgy viselkedett, mintha utálna engem.
- Nem utál. Csak nem bízik benned - mormoltam.
Kat a fejét rázta: lófarka ide-oda csapódott.
- Nem bízik? Miért? Az erényedet félti?
Ez újra megnevettetett.
- Aha. Nem kedveli a szép lányokat, akik rám vannak kattanva.
- Micsoda? - szakadt ki belőle, és rögtön utána meg is botlott. Könnyedén
elkaptam, átkaroltam a derekát és talpra állítottam, aztán azonnal el is eresztettem, de
éreztem a pillanatnyi érintkezés okozta áramütést. Vibrált a bőröm.
- Most viccelsz, igaz? - tudakolta.
- Melyik részében? - kérdeztem vissza egyre szélesebben vigyorogva.
Szórakoztatott, hogy a lába elé sem bír nézni.
- Bármelyikben!
- Ne már! Ne akard beadni nekem, hogy nem tartod magad csinosnak! - Nem
válaszolt. Felsóhajtottam. - Még soha egyetlen fiú sem mondta?
A pillantása az enyémbe akadt, aztán továbbsiklott, és megvonta a vállát.
- De.
Hűha!
- Vagy... lehet, hogy nem vagy vele tisztában?
Újra vállat vont. Nem akartam elhinni, hogy nem látja, amit én... de várjunk
csak! Nem látja, amit én látok? Mikor változott meg, amit én láttam? Mert korábban
azt gondoltam, hogy tökéletesen átlagos. Néha, amikor dühös, átlag feletti. Vagy
amikor mosolyog. Vagy elvörösödik. De amúgy nagyrészt átlagos.
Azonban ahogy figyeltem, amint egyre jobban elpirul, rájöttem, hogy tévedtem.
Kat nem volt átlagos. Talán első látásra igen, csakhogy ha közel kerültél hozzá,
ha eltöltöttél vele valamennyi időt, az a hangaszürke szempár, a telt ajkak, az arca
formája mindennek tűnt, csak átlagosnak nem.
És nem csupán a külcsínről beszélek.
 - Tudod, mit gondolok? - kérdeztem, megállva az ösvényen.
Elkerekedő, de nem aggodalmas szemmel nézett fel rám.
- Nem.
Egy pillanatig hallgattam. Csak a közeli madarak csicsergése hallatszott, amíg
kutatón Kat szemébe néztem.
- Mindig azt tapasztaltam, hogy a legszebb emberek, az igazán, kívül-belül
szépek azok, akiknek valójában fogalmuk sincs a hatásukról. Azok, akik közszemlére
rakják a szépségüket, elfecsérelik. Az ő hatásuk elmúlik, a kinézetük csak egy
kagylóhéj, semmi mást nem rejt, mint árnyakat és ürességet.
Az ajka elnyílt - aztán felnevetett.
Kat nevetett.
Mi a fene... ?
- Bocsánat - mondta aztán, és még mindig kuncogva kipislogta a könnyeit -, de
ez volt a legmélyebb gondolat, amit eddig hallottam tőled. Miféle idegen hajó vitte el
azt a Daemont, akit ismerek... és ha kérem, ott tartják?
Haragosan pillantottam rá.
- Csak őszinte akartam lenni.
- Tudom, de ez akkor is... ajvé!
Végigmértem és vállat vontam, aztán újra nekiindultam az ösvényen. Nem
számít.
- Már nem megyünk túl messze. - Elhallgattam. - Jól értem, érdekel a
történelem?
- Aha. Tudom, nörd vagyok. - Rugalmas léptekkel csatlakozott hozzám.
- Azt tudtad, hogy régen ez a vidék a seneca indiánok földje volt?
- Kérlek, mondd, hogy nem ősi temetőkön taposunk éppen!
- Hát... biztos vagyok benne, hogy vannak erre valahol ősi temetők. Habár itt
inkább csak átutaztak, elképzelhető, hogy néhányan meghaltak éppen ezen a helyen,
és...
- Daemon, nem akarom tudni ezt a részt! - Könnyedén megtaszította a karomat.
Beletelt egy másodpercbe, hogy túllépjek a könnyedségen, amivel megérintett.
 - Jó, akkor elmondom a történetet, de kihagyom a valós, ám riasztó részleteket. -
Megemeltem egy hosszú ágat, hogy Kat átbújhasson alatta. A válla a mellkasomhoz
súrlódott, amitől majdnem elvesztettem az öntudatomat.
- Milyen történetet? - kérdezte sűrű pilláit leeresztve.
- Megtudod, csak figyelj! Réges-régen ezen a tájon csak erdők és hegyek
voltak... ma sem sokban különbözik, ha azt a néhány kisvárost leszámítjuk. -
Félretoltam az útjából a belógó ágakat. A végén még beleszalad valamelyikbe,
annyira csúful semmi fogalma nincs, hogyan kell egy erdőben közlekedni. - De
képzeld el, hogy olyan ritkán lakják a vidéket, hogy napokba, akár hetekbe is
beletelhet, mire elérsz a legközelebbi szomszédodhoz.
Megborzongott.
- Magányos életnek tűnik.
- Meg kell értened, hogy néhány száz évvel ezelőtt erről szólt az élet. A farmerek
és a hegyi emberek kilométerekre laktak egymástól, és a távolságot gyalog, esetleg
lovon győzték le. Nem ez volt az utazás legbiztonságosabb módja.
- Azt el tudom képzelni - válaszolta halkan.
- A seneca törzs az Államok keleti részén vándorolt, és volt idő, amikor éppen
ezen az úton jártak a Seneca-sziklák felé. - Összeakadt, majd elszakadt a pillantásunk.
- Tudtad, hogy ez a kis ösvény a házatok mögött egyenesen odavezet?
- Nem. Olyan messzinek tűntek, sosem gondoltam rájuk
í
gy.
- Ha még pár kilométert gyalogolnál, egyenesen a sziklák lábánál találnád
magad. Eléggé köves az út, még a tapasztalt hegymászók is távol maradnak tőle.
Tudod, a Seneca-sziklák átnyúlnak Grant megyéből Pendleton megyébe. A
legmagasabb pontjuk a Spruce Knob, Seneca városa mellett pedig találunk egy
kiugrót, aminek Ghampe Rocks a neve. Ezt elég nehéz elérni, mert általában mások
birtokán kell hozzá átgyalogolni, de megéri, ha felmászhatsz az égbe, háromszáz
méter fölé.
Hogy mennyire szerettem felmászni oda! Már egy ideje nem volt alkalmam.
- Jól hangzik. - Erőltetetten mosolygott.
 - Jó is, ha nem félsz, hogy lecsúszol - nevettem. - A Seneca-sziklák különben
kvarcitból vannak, ami tulajdonképpen átalakult homokkő. Ezért tűnik néha
rózsaszínnek. A kvarcit a béta-kvarcok közé tartozik. Azok, akik hisznek a... - Hm,
innentől óvatosnak kell lennem. - A természetfeletti erőkben, vagy a... természet
különös erőiben, ahogy ezt nagyon sok indián törzs is tette, azt tartják, hogy a béta-
kvarckristályokban tárolni lehet az energiát, alakítani, akár manipulálni is. Képesek
akár az elektronikus eszközöket is eltéríteni. .. és elrejteni dolgokat.
- Jóóól van.
Szigorú pillantást vetettem rá, mire elhallgatott.
- Valószínűleg a seneca indiánokat is a béta-kvarc vonzotta ide. Senki sem
tudhatja, elvégre nem voltak őshonosak Nyugat-Virginiában. Senki sem tudja,
meddig táboroztak, kereskedtek vagy háborúztak itt - a patakhoz közeledve
lelassítottam a lépteimet. - Van viszont egy nagyon romantikus legendájuk.
- Romantikus? - Átlépett utánam a csermely felett, a copfja jobbra-balra
csapódott. Elvonta a figyelmemet.
- Tudod, volt egy csodaszép indián hercegnő, a neve Jégmadár, aki a törzs hét
legbátrabb harcosát arra kérte, hogy bizonyítsák iránta való szerelmüket, tegyenek
meg valamit, amire csak ő maga volt képes. A szépsége és rangja miatt sok férfi kérte
volna feleségül, azonban Jégmadár egyenlő társra vágyott. - Rendes körülmények
között nem vagyok szószátyár. A legtöbb ismerősöm eddigre a lázmérőért nyúlt
volna, hallva, hogy ennyit szövegeltem egyfolytában. Katet azonban lenyűgöztem, és
ez tetszett. - Amikor elérkezett a nap, hogy kiválassza a férjét, olyan kihívást állított
eléjük, hogy csak a legbátrabb, leginkább eltökélt harcos nyerhesse el a kezét. Azt
kérte az udvarlóitól, hogy másszák meg vele a legmagasabb sziklát. - Az ösvény
elkeskenyedett, lassítottam. - Mind neki is indultak, ám ahogy nehezebbé vált a
mászás, hárman visszafordultak. A negyedik kifáradt, az ötödik teljesen kimerült.
Csak ketten maradtak, és a szépséges Jégmadár előttük haladt. Végül felért a
legmagasabb pontra, visszafordult, hogy lássa, ki a legbátrabb, legerősebb harcos.
Már csak egy mászott, alatta néhány fogásnyira, ám miközben nézte, a harcos
elkezdett visszacsúszni. - Megkerültem egy sziklakiszögellést, és vártam, hogy Kat
beérjen. - Jégmadár csak egy pillanatig habozott, amíg végiggondolta, hogy ez a
harcos nyilvánvalóan a legerősebb, ám nem egyenlő ővele.
Megmentheti, vagy hagyhatja, hogy lezuhanjon. Bátor volt, csakhogy még nem
érte el a csúcsot, mint a lány.
- De mögötte volt? Hogy hagyhatta, hogy leessen? - Kat csaknem pánikba esett,
és igen, megint aranyos volt.
- Te mit csináltál volna? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Nem mintha valaha is arra kérnék egy csapat férfit, hogy a szerelmüket olyan
hihetetlenül veszélyes és ostoba cselekedettel bizonyítsák, mint ez, de ha valami
csoda folytán mégis ilyen helyzetben találnám magam...
- Kat?
Kihúzta magát.
- Lenyúlnék és megmenteném, természetesen. Nem hagynám, hogy lezuhanjon
és meghaljon.
- De nem adott bizonyságot - érveltem.
- Az nem számít - szürke szemét viharfelhők árnyalták. - Ott volt, közvetlenül
Jégmadár mögött. Mégis mennyire lehet valaki szép, aki egy megcsúszás miatt hagy
meghalni egy férfit? Hogy lehet ilyen ember képes vagy méltó a szeretetre, ha hagyja,
hogy ez megtörténjen?
Lassan bólintottam.
- Nos, Jégmadár is éppen így gondolta.
- Helyes. - Kat szélesen elmosolyodott.
- Jégmadár tehát eldöntötte, hogy a harcos egyenlő vele, és ezzel választott is.
Elkapta a férfit, mielőtt az lezuhanhatott volna. A törzsfőnök fogadta őket, és
elégedett volt a lánya választásával. Áldását adta rájuk, a harcost pedig örökösének
nevezte ki.
- Szóval ezért nevezik így a Seneca-sziklákat? Az indiánok és Jégmadár miatt?
- Így szól a legenda.
- Legendának szép, de azt hiszem, több száz méter sziklamászás, csak azért,
hogy bebizonyítsd a szerelmedet, enyhe túlzás.
 - Ezzel egyetértek - nevettem fel.
- Remélem is, különben azon veszed észre magad, hogy gyorsulási
versenyekben veszel részt az államközi autópályán, hogy mai módon bizonyítsd a
szerelmed. - Megfeszült az arca, aztán mélyen elvörösödött.
- Nem tervezek effélét - feleltem halkan.
- El lehet innen jutni oda, ahol az indiánok másztak? - kérdezte.
- A kanyon megközelíthető, de az már komoly túra. Nem olyasmi, amit egyedül
kellene csinálnod.
Felnevetett, könnyed, szinte szabad hanggal.
- Hát, emiatt nem kell aggódnod. Azon gondolkodom, miért jöttek ide az
indiánok. Kerestek valamit? Nehéz elhinni, hogy egy rakás szikla vonzotta volna
őket.
- Sosem tudhatod. - Ki tudja, miért jöttek, de bizonyára volt okuk rá. - Az
emberek gyakran tekintik a múlt hiedelmeit primitívnek, ostobának, pedig napról
napra több igazságot látunk meg a múltból.
Hosszú, vizslató pillantást vetett rám.
- Mit mondtál, miért voltak a sziklák olyan fontosak?
- A kőfajták... - Felé fordultam, a pillantásom végigsiklott az arcán, a vállán. Ó,
a francba! Elkerekedett a szemem. - Cica??
- Abbahagynád ezt a...
- Csönd! - utasítottam halkan, és mezítelen karjára tettem a kezemet. - ígérd
meg, hogy nem hisztizel!
- Miért hisztiznék? - súgta vissza.
Hát, a legtöbben kiakadnának, ha néhány méter távolságban meglátnának egy
százharminc kilós medvét. Hatalmas példány volt.
Megmoccant bennem az energia. Közelebb húztam magamhoz Katét; a keze a
mellkasomhoz emelkedett, a szívem fölé.
- Láttál már medvét? - kérdeztem.
- Micsoda? Egy medve? - Kirántotta magát a karomból, és megpördült, aztán
megmerevedett.
 A medve füle megrezzent; meghallotta a zihálásunkat. Néma akarattal
kényszerítettem Katét, hogy ne mozduljon. Jó esély volt rá, hogy a medve csak
elcsoszog mellettünk. Legalábbis reméltem, hogy így lesz, mert ha a szemét
megtámad, tennem kell valamit, hogy elriasszam.
Valamit, amit nem lesz egyszerű elmagyarázni.
- Ne fuss! - figyelmeztettem Katét, aki rángatózva rábólintott.
Újra a karjára tettem a kezem, de azt hiszem, meg sem érezte. És akkor,
mindenféle előjel nélkül a medve felmordult, és a hátsó lábaira emelkedett. Eltátotta
hatalmas állkapcsát, és üvöltött, mancsával a levegőt csapkodva.
A francba!
Eleresztettem Katet, és karlengetve, kiabálva odébb léptem, de a medve
visszahuppant négy lábra, megrázta magát, hogy csak úgy porzott a bundája - és
Katre támadt.
Káromkodva visszaugrottam hozzá. Dermedten állt, a szemét lehunyta, az arca
teljesen elsápadt. Nem álltam neki gondolkodni, felkaptam a kezem, és vakító,
vörösesfehér fény hullámzott végig a karomon, kicsapva a levegőbe. Villámláshoz
nagyon hasonló energiacsapás vágott a talajba, alig egylépésnyire Kattől. A medve
megriadt.
Az egész olyan gyorsan történt.
Az ijedt állat hátrahőkölt, megfordult, ahogy a súlyától telt, és elszaladt az
ellenkező irányba, ahogy a fény elhalványult.
Az energiacsóva visszapattant; láttam, hogy Kat térde megcsuklik, és a feje
oldalra bicsaklik. Aztán összeesett.
Előreugrottam, és elkaptam, mielőtt a földre zuhanhatott volna. A karomba
emeltem, és magamhoz szorítottam, de közben a szemem le nem vettem az útról,
amerre a medve elfutott. Nem hittem, hogy Kat az ijedelem miatt ájult el. Túl közel
került a Forráshoz. Az ég tudja, mit tett az energia a szívével vagy az
idegrendszerével.
- A francba, a francba, a francba! - mormoltam, és csak kissé nyugodtam meg,
amikor meghallottam, hogy a szíve rendesen ver.
 Amikor biztosra vettem, hogy a medve nem jön vissza, lenéztem Katre, és
összeszorult a szívem. Ó, ne! Ó, a pokolba, ne...
Halvány fehér derengés vette körül az alakját, mint az aura: természetfeletti fény
ragyogott körülötte, amit az emberek nem láthattak. Azonban a luxenek igen... és
minden arum is.
Megjelöltem.
 HETEDIK FEJEZET

KAT HIHETETLENÜL APRÓNAK ÉS TÖRÉKENYNEK TŰNT a karomban,

olyan könnyű volt, hogy önkéntelenül is szorosabban fogtam. Furcsamód a feje éppen
illett a vállam hajlatába. Mintha csak odahajtotta volna, hogy aztán elaludjon, nem
pedig elájult volna. El se hittem, hogy akaratlanul kiütöttem.
Persze a maga kicsavart módján ez még jól is jött. így nem kell keresnem
semmilyen nyakatekert magyarázatot arra, miért látta, hogy villám vágódik ki a
kezemből, és elijeszti a medvét.
A fejünk fölött gyülekezni kezdtek a fekete felhők. Vihar készült, a túlzott
energiakitörések természetes következménye. Az elektromos mezők valamiképpen
befolyásolják az időjárást, blabla.
Még ha Kat fel is ébred, és elhiszi, hogy a közeledő vihar riasztotta el a medvét,
akkor is megjelöltem. Ami olyan, mintha egy hatalmas céltáblát tettem volna a hátára,
főleg, ha arumok lehetnek a közelben.
A francba!
Én tépem a számat Dee-nek, hogy milyen veszélyes lehet közel kerülnie Kathez,
és én vagyok, aki unalmában rábeszélem egy sétára, és mindannyiunkat veszélybe
sodrom.
A nyom néhány nap alatt elhalványul. Ha addig otthon marad, és nem találkozik
mással, csak Dee-vel, nem lesz belőle gond.
Szárazon, keserűen felnevettem. Nem lesz gond? Dee életem végéig az orrom
alá fogja dörgölni.
Elindultam visszafelé az ösvényen, tekintetemet erővel az előttem álló útra
irányítottam, és nem az édes terhemre. Fák. Sok fa, juharforma levelek, tűlevelek, itt-
ott bokrok. Madarak szállnak ágról ágra, a tollúkat borzolják. Mókus surran fel egy
törzsön.
Lenéztem.
 Katy sűrű szempillája sápadt arcát érte. Átfutott az agyamon, hogy olyan, mint
Hófehérke. Jó ég, ez mekkora idétlenség! Hófehérke? Csakhogy az ajka tökéletesen
nyílt szét, és rúzs nélkül is természetes rózsaszínben fénylett.
Mennydörgés dörrent, esőillat töltötte meg a levegőt. Újra lenéztem, hogy
lássam, Katy még mindig eszméletlen-e. Úgy gömbölyödik a karomban, mint egy
kiscica, gondoltam, aztán gyorsítottam. Végigröppentem az ösvényen, de akármilyen
sebesen is száguldottam, az időjárás kiszámíthatatlan maradt. Egyszerre szakadni
kezdett az eső, és eláztatott minket. Katy erre sem tért magához.
Dawsonra emlékeztetett. Őt sem ébreszthette volna fel még egy atombomba
sem.
Amikor elértem a verandát, lelassítottam, és megráztam a fejem. Esőcseppek
záporoztak mindenfelé. Megálltam az ajtó előtt, és elgondolkodva összevontam a
szemöldökömet. Katy vajon bezárta az ajtót, amikor kilépett? A fenébe, nem
emlékeztem. Ha igen, a kulcs alighanem a zsebében van, de a megszerzéséhez be
kellene nyúlnom oda, és kiszedni. Különben hogyan magyaráznám meg, miként
nyitottam ki az ajtaját?
Végigfuttattam a tekintetem a lábán. Egy ilyen alacsony lányhoz képest
hihetetlenül hosszúak voltak, a nadrágja viszont annál rövidebb.
Kicsi zsebekkel.
Kösz, oda nem nyúlok be. Épp ideje letenni a kicsi fenekét a hintaágyra, és
elhúzni a francba innen.
Sóhajtva a hintához léptem. Már majdnem leraktam, amikor közelebb
fészkelődött hozzám. Megdermedtem. Vajon felébredt?
Egy pillantással megbizonyosodtam róla, hogy nem. Lehajoltam vele, de megint
megállítottam a mozdulatot. Mit fog gondolni, ha egyedül ébred itt?
És miért érdekel ez engem?
- A pokolba - morogtam. Végignéztem a verandán, mintha onnan kaphatnék
választ, aztán szemforgatva leültem, és magam mellé fektettem. Volt oka, hogy
maradtam. Tudnom kellett, hogy látta-e, amint villámot lőttem ki a kezemből,
érveltem magamnak. Nem eresztettem el, mert tartottam tőle, hogy amilyen
szerencsém van, legurul a matracról, és betöri a fejét. Akkor pedig Dee kikészít.
Hátradöntöttem a fejem, és behunytam a szemem. Miért jöttem ma ide? Tényleg
csak unalomból? Ha ez a helyzet, megnézhettem volna a korábban felvett
Szellemvizsgálók epizódokat is. Végig sem gondoltam, mit csinálok, amíg be nem
kopogtam Katy ajtaján, akkor pedig már késő volt.
Ostoba voltam.
Kat motyogott valamit, és még közelebb húzódott, a mellkasomhoz nyomta az
arcát. Jobb felől teljesen hozzám simult, összetapadt a combunk. A keze a derekam
alá került.
Elkezdtem visszafelé számolni száztól. Hetvennél azon kaptam magam, hogy
megint őt nézem. Az ajkát.
Nem bámulhatom folyton az ajkát.
A homloka ráncba szaladt, megrándult a szemhéja, mintha rosszat álmodna. A
nevetséges részem válaszolt rá, az apró kellemetlenségre, amely összehúzta a
vonásait, megfeszítette az izmait. A hüvelykujjammal cirógatni kezdtem a derekát,
lassú körökben. Pillanatok múlva Katy megnyugodott, a légzése újra lassúvá,
egyenletessé vált.
Meddig marad így? Egy részemet egyáltalán nem zavarta a gondolat, hogy
órákig fekhet mellettem. Volt valami megnyugtató abban, ahogy a karomban
tartottam, ugyanakkor ennek az ellenkezőjét is éreztem, hiszen minden porcikámmal
tudatában voltam, mennyire kényelmesen simul mellém, hol a tenyere, hogyan
emelkedik és süllyed a mellkasa.
Békés volt, és gyötrelmes.
Valamivel később - egyszerre tűnt örökkévalóságnak és túl rövidnek - éreztem,
hogy Kat mocorog, magához tér. Lassan történt, az izmai megfeszültek, ellazultak,
aztán újra megfeszültek, amikor ráébredt, hogy min... hogy kin fekszik.
Abbahagytam a simogatását, de nem vettem el a kezem. Nem mintha még
mindig fejre eshetett volna, de... egyszerűen csak nem vettem el, bár kényelmetlenül
éreztem magam miatta. Összeszorítottam a fogamat.
Katy feltámaszkodott.
 - Mi történt?
Ó, tudod, kilőttem egy energiasugarat, te pedig, mint egy kis virág, a lábaimhoz
hanyatlottál. Aztán úriemberhez méltón hazahoztalak, és csak a jó ég tudja, meddig
ültem itt, hogy nézzelek.
Na, ezt nem!
- Elájultál - feleltem, és elvettem a kezemet a derekáról.
- Tényleg? - Visszahúzódott, és kisimította kócos haját az arcából. Csak ekkor
ébredtem rá, hogy a copfja valamikor kibomlott. Lesiklott a pillantásom. Ahogy
vártam, hosszú haja sűrűn hullott a vállára.
Bólintottam.
- Azt hiszem, a medve rád ijesztett. Úgy cipeltelek haza.
- Végig? - Csalódottnak tűnt, ami felébresztette a kíváncsiságomat. - Mi... mi
történt a medvével?
- A vihar elijesztette. Azt hiszem, a villámlás. Te jól vagy? Ahogy kimondtam,
lecsapott egy újabb villám, és megriasztotta.
- A medve megijedt egy vihartól?
- Azt mondanám.
- Akkor szerencsénk volt. - Homlokráncolva végignézett magán. Amikor
felnézett, emlékeztetnem kellett magamat, hogy lélegezzek tovább, rendes ütemben.
Volt valami abban a szürke szempárban, olyan ragyogás, ami magába szippantott.
- Úgy esik itt az eső, mint Floridában - jegyezte meg.
A térdének döntöttem az enyémet.
- Azt hiszem, még pár percre itt ragadtál velem.
Ez igazán hülye indok volt arra, hogy maradjak. Ennél jobb kell. Vagy még
inkább fel kellene állnom, és elhúzni. Azonban akkor Katy ismét megszólalt.
- Biztosan úgy nézek ki, mint egy vízbe fúlt macska.
Ha van választásom, talán a vízbe fúlt macskát kérem.
- Jól nézel ki. A nedves fazon remekül áll.
Mérgesen pillantott rám.
- Na, most tudom, hogy hazudsz.
 Sok minden voltam, de hazug egészen mostanáig nem. Ugyanakkor
kiszámíthatatlan, az igen, mint az időjárás, mert magam sem tudtam, mit fogok tenni,
amíg fel nem emeltem a kezem, hogy megfogjam az állát, és magam felé fordítsam
az arcát.
- Sosem hazudnék arról, amit gondolok - közöltem mosolyogva. És ez volt az
igazság.
Kat csak pislantott. A tekintetem újra az ajkára esett.
Nagyon-nagyon le kell szoktatnom magam az ajka bámulásáról.
A gondolatra, hogy meg is ízlelhetném, megfeszültem. Alighanem orrba ütne,
utána még jól meg is szurkálna azzal az éles nyelvével. Ettől szerettem volna
elvigyorodni.
Előrehajoltam.
- Azt hiszem, már értem.
- Mit értesz? - suttogta.
Értettem, miért vagyok úgy elragadtatva tőle. Nem veszi csak úgy tudomásul a
szarakodásaimat. Olyanok vesznek körül, akik tőlem várnak minden választ, minden
védelmet, azt, hogy soha ne mutassam ki, ha félek. Ezért nagy arcot növesztettem, és
úgy járkáltam, mint akit semmi nem rémít meg. Néha kimerített. Kat azonban átlátott
minden színjátékon, és őszinteségre szorított. Ez nagyon tetszett.
Rózsaszín pír futotta be az orcáit, a hüvelykujjammal követtem a nyomát.
- Szeretem nézni, amikor elpirulsz.
Alig hallhatóan levegő után kapott. Végem volt. A homlokának döntöttem a
homlokomat. Elmegyek, amíg lehet. Őrültség, de barackillat áradt Katből, a bőre
lágynak, az ajka még finomabbnak tűnt.
Belegabalyodtam egy hálóba, amelyből nincs menekvés. Egy Katyből szőtt
hálóba, és lefogadtam volna, hogy nem is tud róla. Ártatlan szépség, és láttam ahhoz
eleget tizennyolc évem során, hogy tudjam, micsoda ritkaság. Óvni való.
Újra lecsapott a villám, de Kat ezúttal nem riadt meg a nyomában járó
mennydörgéstől. Rám figyelt, csakis rám, a pillantása tetszett, bár az önkontrollomat
feszegette, és olyan örömöket ígért, amikben sosem lehet részem. Amit még akarnom
sem szabad... mégis akartam. Egek, jobban akartam, mint bármit valaha. Pedig ha
folytatjuk ezen az úton, annak csúf vége lesz. Nagyon is jól tudtam már, mi történik,
ha az emberek és a luxenek összeállnak, s az én vállamon túl sok felelősség feküdt
ahhoz, hogy csak úgy bohóckodjak Kattel. Túl sok...
Mégis akartam.
Az ujjam végigsiklott az arca ívén, oldalra biccentettem a fejemet.
Meg fogom bánni, jobban, mint bármit, de nem állok meg. Az ajkunkat már csak
egy lélegzetnyi távolság választotta el...
- Hé, srácok! - hallottam Dee kiáltását. Hátrarándultam, egyetlen mozdulattal
odébb csúsztam, kellő távolságra a vérvörösre piruló Kattől. Annyira elmerültem
benne, hogy fel sem tűnt a húgom kocsijának hangja, sem az, hogy elvonult a vihar,
és már süt a nap.
Remek.
Dee felsétált a lépcsőn, de lehervadt a mosolya, amikor egyikünkről a
másikunkra pillantott. Összehúzta a szemét. Biztos, hogy meglátta a halvány nyomot
Kat körül, és azt találgatta, hogyan keletkezhetett.
Aztán gondolatban visszatért ahhoz, amit éppen félbeszakított, és leesett az álla.
Nem gyakran sikerült ennyire meglepnem. Ránevettem.
- Hahó, hugi! Mi a helyzet?
- Semmi - felelte Dee. - Ti mit csináltok?
- Semmit - vágtam rá, és leugrottam a hintáról. Visszapillantottam a néma,
kábultnak tűnő Katre. A szeme tágra nyílt, elködösült. Rohadtul szép volt. - Csak
szerzek még pár piros pontot.
Katy, amint felfogta a szavaimat, megdermedt, a keze ökölbe szorult az ölében.
Ó, igen, a kiscica meresztgeti a karmait. A puha, ölelni való teremtmény azonnal
eltűnt, és ezt én tettem vele. Felemeltem, aztán visszaejtettem a földre, a valóságba.
Mind az én művem.
Nem voltam rá büszke. De így legalább életben marad. Mind életben maradunk.
A lépcső felé fordultam, és otthagytam a húgommal, aki zavartan meredt rám,
miközben a bolygó legnagyobb bunkójának éreztem magam.
 A fenébe, az egész univerzum legnagyobb bunkójának.
A nap már lement, amikor felpattant a hálószobám ajtaja, és Dee rontott be, mint
egy forgószél, sötét haja lobogott utána, a szeme izgatottan csillogott.
- Mi a fenét szakítottam félbe? - tudakolta.
Lecsuktam a Macemet, mielőtt megláthatta volna, mit
nézek.
- Korán értél vissza a kolóniáról.
Dee az ágyhoz táncolt, és lábujjhegyre emelkedett.
- Nem mintha fontos lenne, de ha tudni akarod, Ethant kezdtem különösen
bosszantani, és hagyta, hogy elmenjek. - Elhallgatott, pajkosan elmosolyodott. -
Amellett kedd este valami fogadást adnak a házasulandó lányok tiszteletére, és én azt
mondtam, Ashsel megyek vissza.
Felvontam a szemöldökömet.
- Hű, Ash tud már róla?
- Igen, és teljesen ki van rám bukva, de nem mondhat nemet. De ez nem fontos!
- Tapsolt, és előre-hátra gördült a talpán. - Mit csináltál a verandán Katyvel?
Az éjjeliszekrényre tettem a laptopot.
- Ültem mellette.
Dee szeme összeszűkült.
- Igen, persze, de nem csak azt. Ne szórakozz velem!
Kat talán többet mondott? Már a nyelvem hegyén volt a
kérdés, de aztán fejben felpofoztam magam érte. Ebbe nem megyek bele.
- Nem szórakozom veled, hugi.
- Ez kutyafüle!
- Kutyafüle - ismételtem lassan, aztán felnevettem. - Beszívtál?
Dee beintett.
- Úgy néztél ki, mint aki meg akarja csókolni.
Megrándult egy izom az állkapcsomon. Nekidőltem az
ágytámlának, és összefűztem az ujjaimat a tarkómon.
- Azt hiszem, ezt kivetítésből mondod, vagy ilyesmi.
 - Tényleg úgy gondolom, hogy Katy jól néz ki, de azért nem akarok rámászni -
kacsintott.
- Ezt örömmel hallom - mormoltam.
- Jaj, miért nem vagy képes beismerni, hogy valamire készültél? - Az ágyra
vetette magát, akkora lendülettel, hogy beleremegett a keret. Kicsi volt, azonban
olyan erővel bírt, mint egy mozdony. - Meg akartad csókolni. Az állát fogtad.
Lehunytam a szemem. Úgy éreztem, egyáltalán nincs szükségem ilyen pontos
leírásra arról, mennyire közel kerültem a teljes katasztrófához.
- És akkor jössz azzal a béna magyarázkodással a kulcsokról meg a plusz piros
pontokról?
- A piros pont nem volt hazugság - emlékeztettem. - Régebben állandóan
csináltad.
Megütötte a lábamat, mire felnyögtem.
- Igen, amikor mennyi voltam, ötéves?
Megrándult az ajkam.
- Szóval miért kellett mentség, hogy vele legyél? - erősködött.
Sóhajtottam.
- Ahogy már megírtam az üzenetben, nem voltam vele túl kedves, és szükségem
volt az ürügyre. Különben nemet mondott volna. - Ez az utolsó határozottan igaz volt.
Ha nem jóformán zsarolással veszem rá, hogy jöjjön velem a tóhoz, nemet mondott
volna. Ma? Valójában nem is kellett mondanom semmit. Ez érdekes.
- De miért...
- Dee! - mordultam rá. Felnéztem: a húgom hason fekve könyökölt az ágyon, az
állát a tenyerébe támasztotta, és rám nevetett. - Nem kellene inkább valami
fontosabbal foglalkoznod?
Megrebegtette a pilláit.
- Szerintem valami szuperfontossal foglalkozom.
Ellenálltam a vágynak, hogy lerúgjam a matracról.
- Nem mondhatod, hogy nem vetted észre rajta a nyomot.
- Ó! Tényleg, az! - Világoskékre lakkozott körmével az arcát ütögette. - Hogy
történt?
Egy pillanatig csak bámultam rá. Egyértelműen nem zavarta túlságosan, de ettől
már én kezdtem aggódni az ép esze miatt.
- Sétálni mentünk...
- Milyen romantikus! - gügyögte.
Legörbült a szám.
- Nem volt az.
- Pedig szerintem igen - folytatta vidáman. - Amikor Adam meg én megyünk
sétálni, annak mindig az a vége, hogy...
- Ha drága neked Adam élete, ezt a mondatot nem fejezed be.
Dee a mennyezetre nézett.
- Szóval akkor elmentetek sétálni, kicsit sem romantikusan, és...
Márpedig le fogom lökni.
- És találkoztunk egy medvével. Ránk támadt, muszáj volt csinálnom valamit.
Nem hittem, hogy örültél volna, ha hagyom, hogy halálra marcangolja Katyt.
- Nahát, igazán?
Hangtalan átkot küldtem felé, ami hasonított a szódához. Dee kuncogott.
- Na de hogy magyaráztad meg?
- Hát, az energia kiütötte Katyt, én meg a viharra fogtam az egészet. A
villámlásra. - Nagyot fújtam. - Szerencsém volt.
- Katynek volt szerencséje.
- Hogy érted? - pillantottam rá.
Dee egy gyors és kecses mozdulattal felült és maga alá húzta a lábát.
- Azért, mert ott voltál, és megmentetted.
Túlságosan magától értetődőnek tűnt, hogy nem kellett volna megmentenem, ha
eleve el sem rángatom az erdőbe, ezért nem szóltam.
- Kérdezhetek valamit? - Dee gyilkos ujjaival a térdemet kezdte bökdösni.
- Tényleg én döntöm el? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nem - nevetett rám. - Te... te kedveled Katyt?
Minden sejtemben lefagytam. A húgom várt, az én fejemen
 pedig száz különféle válasz futott át. Kedvelem őt? Miféle francos kérdés ez?
Leengedtem a karomat, és fél lábamat átvetve az ágy szélén, felültem.
- Daemon?
Nem néztem Dee-re, úgy álltam fel.
- Nem.
- Tessék? - suttogta.
- Hallottad. - Megdörzsöltem az államat, és sóhajtva a szekrényhez léptem, a
távirányítóért. - Nézd, biztosra veszem, hogy remek lány, jó barát, és ha nem volna...
ember, háromezerszeresen is fantasztikus lenne, de nem, nem kedvelem.
Dee hallgatott, amíg vissza nem léptem az ágyhoz, és nem is nézett fel, amikor
visszaültem. Összecsücsörítette az ajkát. Egyszerre pocsékul éreztem magam.
- Megnézünk egy filmet?
- Rendben. - Elmosolyodott, de a szeme nem csillant fel, és azt kívántam,
bárcsak rá se néztem volna. - Gondolod, hogy legalább biztonságban lesz? A nyomot
viselve?
- Persze, megoldom. - A teher visszakerült a vállamra. Bekapcsoltam a tévét. -
Ha a következő pár napban nyugton marad, nem lesz semmi baj.
Dee odacsúszott mellém a fejtámlához, a vállunk összeért. Egy másodperc
múlva felhúzta a lábát, és átkarolta a térdét. Válogatni kezdtem az elérhető filmek
közül, mire komoran sóhajtott.
Kinyitottam a számat, de végül nem szólaltam meg. Leeresztettem a
távirányítót.
- Hazudtam.
- Miről? - fordult felém.
 - Az első kérdésedről. - Nem néztem rá, megráztam a fejemet, és a
képernyőre kiíródó listát figyeltem. - Hazudtam. Egy kicsit.NYOLCADIK
FEJEZET

MÁR AZON GONDOLKODTAM, hogy remeteségbe vonultál-e, vagy valami. -

Andrew a magas teraszt körülvevő vékony korláton ült, a lábát a semmi felett lóbálta.
Mellette egy majdnem üres sörösüveg egyensúlyozott, és ha emberről van szó, ő lett
volna a mintakép a kiskorúak alkoholfogyasztásának veszélyeiről. - Vagy egyszerűen
csak nem kedvelsz már minket.
Én egy székben ültem, a lábamat feltettem a kinti asztalkára. Elvigyorodtam.
- Biztosan az utóbbi.
- Te seggfej! - Andrew gúnyosan felnevetett.
Nem vitatkoztam vele.
Velem szemben Adam ugyanúgy ült, mint én, de ő az erdőt nézte, és az arcára
elgondolkodó kifejezés ült ki. Néha nehezen viseltem a társaságukat, mert arra
emlékeztetett, milyen volt régen Dawsonnal.
Andrew és Adam teljesen egyformák voltak - magasak és erősek, kék szeműek
és szőkék -, de a személyiségük nem is különbözhetett volna jobban. Igazán olyanok
voltak, mint annak idején mi Dawsonnal. Én voltam a forrófejű, Dawson a nyugodt.
Andrew volt a seggfej, Adam pedig a békefenntartó.
Nem mintha valaha is bevallottam volna Dee-nek, de örültem, hogy kettejük
közül Adamet veszi komolyabban.
Őszintén nem tudtam, meddig jutott a kapcsolatuk, és igyekeztem nem is
gondolni rá, de azért mégis örültem. Andrew túlságosan hasonlított rám.
Néztem, ahogy megissza a söre maradékát, és elkószáltak a gondolataim.
Valahogy nem éreztem helyesnek, hogy kedd este meglátogassam őket, most, hogy
Katre nyom került, de Andrew-nak igaza volt. Egy ideje már nem találkoztunk, és
Dee pedig megmondta, hogy Kat otthon fog maradni. Ott biztonságban lesz - egy
arum aligha kerül ilyen közel a kolóniához és amíg nem szaladgál nyilvánosan Dee
társaságában, ezzel veszélybe sodorva őt, nem is kellene, hogy érdekeljen.
Nem érdekelt.
Dee kérdése nyomasztott. Kedveled őt? Nemet mondtam, és kicsit hazudtam.
Amit Kat iránt éreztem, bonyolult volt és komplikált. Kedveltem, ugyanakkor
mégsem. A farkasokat is kedveltem, mégsem akartam volna egyet házi kedvencnek.
Felemeltem a vizespalackomat, és hosszan kortyoltam. Adam rám pillantott.
- Nem tudod, mikor jönnek vissza a lányok?
- Nem - vontam meg az egyik vállamat.
- Ash dühös volt. - Andrew kuncogva nézett át a válla felett. - Azt mondta, eljön,
amint Dee befejezte a hasa megtömését.
- Nincs jobb, mint egy jó étvágyú lány - mormolta Adam, és az ajka halvány
mosolyra húzódott.
Összehúztam a szemöldökömet.
- Visszavonom - sietett megjegyezni.
- Helyes - biccentettem a palackot forgatva.
Andrew hátrahajolt, aztán szakozott, és a talpára esett, mint egy átkozott
macska. Megfordult, felvette az üres üveget.
- Kell még egy sör - mondta, és rám nézett. - Kérsz?
- Nem, kösz!
- Kislány vagy.
Erre beintettem neki. Nevetgélve ment be a házba, és behúzta maga után az
ajtót. A tekintetem a veranda korlátján túli sűrű erdő felé kalandozott. Magas
kilátóhelyünkről láttam a Seneca-sziklák csúcsát. Szerettem az ilyen helyeket.
Például, ahol Matthew élt, és ahol igazán nem voltak más házak a környéken.
Csaknem állandó volt a csönd. Az egyetlen hangforrást a természet jelentette, és
most, hogy közeledett az este, a tücskök ciripelése felerősödött. Felpillantottam. Sötét
felhők közeledtek.
- Tudok róla - jelentette be Adam.
Homlokráncolva néztem rá.
 - Miről tudsz?
Az ajtóra sandított, csak azután folytatta.
- Tudok a lányról, aki a szomszédotokba költözött.
Megdermedt a lábam, amit eddig ritmusra ingattam.
- Megkockáztatom a találgatást. Dee mondta el?
Adam biccentett, és karba tett kézzel hátradőlt.
- Dee nagyon kedveli.
- Hmmm.
- Nem szóltam egy szót sem Ashnek vagy Andrew-nak. Nem is tervezem, mert
te is tudod, hogyan reagálnának. Feltételezem, Matthew tudja. - Bólintottam. Adam
arca újból elgondolkodó kifejezést öltött. - Azért be kell ismernem, meglepett, hogy
te nem mondtál semmit.
Az asztalra tettem a palackot.
- Nem tudom, miért hitted, hogy szóba hozom. Nem mintha folyton az a lány
járna a fejemben.
Adam oldalra hajtotta a fejét, és lassan, szélesen elmosolyodott.
- Hát, nem gyanúsítalak azzal, hogy folyton csak rá gondolsz, de azért rendes
körülmények között fűnek-fának panaszolnád, hogy Dee összebarátkozott egy
emberlánnyal.
Megrándult egy izom az állkapcsomban.
- Nem fontos.
- Valamennyire mégis - felelte.
- És különben sem panaszkodom.
Adam válla remegett a néma nevetéstől. Már éppen megmondtam volna neki,
pontosan mit gondolok az ügyről, de akkor a telefonom vibrálni kezdett a zsebemben.
Oldalra hajoltam, és előrántottam. Dee neve villogott a kijelzőn.
- Már végeztél is a vacsorával? - vettem fel.
Adam felfigyelt az asztal túloldalán. Ügy döntöttem, ez igazán nem tetszik.
- Azt hiszem, van egy kis gond - felelte Dee, és magasra szökött a hangja.
Levettem a lábamat az asztalról, és megfeszültem.
 - Miféle gond?
- Lehetséges, hogy Katy veled van? - kérdezte reménykedve.
- Rohadtul nem - feleltem, és a félelem összerántotta a gyomromat.
- Jaj, ne! Épp most értem vissza, és a kocsiját nem látom a felhajtom
Becsöngettem, hogy megbizonyosodjak, nincs-e otthon, de senki sem jött ki. -
Elhallgatott, csak ziháló lélegzete hallatszott be.
- Elhagyta a házat, és rajta van a nyom.
Észre sem vettem, mikor álltam fel. A terasz szélére léptem.
- Azt mondtad, ma este nem készül sehová - mondtam halkan.
- Tudom! - vágott vissza. - Ezt mondta nekem. De nem így lett.
- A fenébe! - Megszorítottam a telefont. - Hát persze hogy nem.
- Minden rendben? - kérdezte Adam a hátam mögött. Nem törődtem vele. Dee
folytatta.
- Ne legyél rá dühös, Daemon! Nem tudja, hogy most nem biztonságos elmennie
otthonról. Fogalma sincs. Nem az ő hibája.
Az ő hibája vagy sem, akkor is nagy fejfájást okozott nekem.
- Megyek és megnézem, megtalálom-e. Lefogadom, hogy a könyvtárban van,
és...
- Nem, nem mész sehová. Maradj otthon! - Elöntött a harag, de a felszín alatt
egyre terjeszkedett a félelem. - Majd én elrendezem.
- Daemon...
- Amint megtalálom, üzenek. - Leküzdöttem a késztetést, hogy rakétaként
elhajítsam a telefont. - Biztos vagyok benne,
hogy rendben van. Csak... csak maradj otthon, és ne aggodalmaskodj!
Kinyomtam, és visszadugtam a zsebembe a telefont.
- Mennem kell.
Adam felállt: az arcára kiült az aggodalom. Már ő is elővette a mobilját, és
pokolian reméltem, hogy Dee-nek van annyi esze, hogy a nyomról tartsa a száját.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Persze. - A korlátra tettem a kezem. - Mondd meg Andrew-nak, hogy majd
később bepótoljuk.
Átszaltóztam a korláton, guggolásban landoltam, jó öt méterrel lejjebb.
Felemelkedtem, és a ház eleje felé lódultam. Majdnem el is száguldottam a kocsim
mellett, mert gyalog gyorsabban a könyvtárhoz értem volna, de hogy magyarázom azt
meg Katnek, amikor ráakadok?
A pokolba!
Sarkon fordultam, az autóhoz siettem és beugrottam, aztán indítottam, és
hátramenetben kerülgettem a többi kocsit meg a fákat. Egy örökkévalóságnak tűnt,
mire végre beértem a városba, és biztos, hogy az úton minden csigalassú seggfej elém
került. Nehéz esőcseppek fröccsentek szét a szélvédőn. Amint az eső rákezdett,
mindenki elvesztette a képességét, hogy harmincötnél többel vezessen. Úgy
szorítottam a kormányt, hogy elfehéredtek a bütykeim. Kavargott bennem a harag,
mint odakint a felhőpaplan.
Dühös voltam Katre, amiért nem maradt egy helyben, de magamra is, amiért
ilyen helyzetbe hoztam, hogy most meg kell keresnem, és ki kell találnom valami
béna indokot is, hogy miért vagyok ott. És azért is, hogy én miért nem maradtam
otthon - elkaphattam volna, amikor indulni készül.
Mire beértem Petersburgbe, már az egész városon átgázoltam volna a
terepjárómmal, és mivel esténként rémesen nehéz volt parkolni - nem mintha sietős
dolgom lett volna, á, dehogy -, egy vendéglő mögött hagytam a kocsit,
háromsaroknyira.
A főutcákon sokan közlekedtek, úgyhogy oda kellett figyelnem, mit csinálok. Az
eső lassan elállt, a lámpák fénye villódzott, ahogy a járdán siettem a helyi könyvtár
felé. Sötét volt a hangulatom, mint a felhők, és amikor a könyvtárhoz érve nem láttam
a kocsiját, kész lettem volna összetörni valamit.
Vagy elment már, vagy nem is járt itt. Még egy helyen nézhettem meg, a
könyvtár mögötti kihaltabb utcában. Sietősen átvágtam a keskeny gyepcsíkon az
épület előtt, és befordultam a sarkon.
A tarkómon azonnal éreztem a jeges hidegséget, gyorsan végigsöpört a
gerincemen. Az ösztönös késztetés, hogy változzak valódi alakomba, csaknem
legyűrt. A félelem olyan volt, mintha őzsöréttel lőttek volna meg.
Éreztem őket, beszennyezték a levegőt, a földet, természetellenesen sűrű
árnyékokkal borították el a kis utcát. Az agyam kikapcsolt. Felgyorsítottam, hogy az
alakom szinte elmosódott. Elsüvítettem a könyvtár mellett, és megláttam Kat kocsiját.
Az utastér világítása égett, de őt nem láttam sehol.
Az arum jelenlétet még erősebben éreztem.
Átröppentem az úton, megálltam a kocsija mellett, és megéreztem. A sűrű,
csaknem fojtó sötétség körülvett. Megpillantottam az arumot emberi formában, ám az
alak szélei elmosódtak, mintha sötét füst lenne. Katet nem láttam, de az arum valamit
- valakit - a földre nyomott. Látnom sem kellett, hogy tudjam: Kat az.
És meglehet, máris túl késő.
Ez... ez az én hibám.
A düh és a rettegés úgy kavargott bennem, mint egy hurrikán. Fogalmam sincs,
hogy bírtam ember alakban maradni, amikor megragadtam az arum vállát. Az ujjam
kissé belesüppedt, de aztán fogást találtam a húsán, a csontjain. Erősen
hátrarántottam, felemeltem a levegőbe, és vagy egy méterrel odébb dobtam.
Megpillantottam Katet, és a haragom a halál ízével töltötte meg a számat.
Az arum a levegőben pördült meg, árnnyá vált, aztán újra emberré alakult, és
talpra esett. Nekirontottam, a vállammal gyomorszájon találtam. Felkiáltott, de aztán
megpróbált ellenállni, letaszítani magáról. A keze a mellkasomat érte. Kiszakadt
belőlem egy káromkodás, egy lépést hátratántorodtam. Az arum karja átlátszóvá vált.
Tudtam, mit fog tenni: megpróbál táplálkozni.
Hát, abból nem eszel.
Egy gyors pördüléssel kitértem az útjából, és a lecsapó kobra sebességével
kaptam el, hogy átdobjam a vállam felett. Kat közelében zuhant a földre, és egy
másodpercre elkábult.
Halk nyöszörgést hallottam. A csontom velejéig megrázott. Kat megsérült.
Mielőtt felfoghattam volna ezt az új okot a félelemre, az aram talpra ugrott.
Szőke volt és sápadt, színe fakónak tűnt. Ahogy nekem rontott, vékony bőre alatt
kirajzolódtak a sötét árnyak. Torkon ragadtam, és a magasba emeltem.
 Kat köhécselt. Káromkodva, teljes erővel belevágtam az arum patkányt az
aszfaltba. A burkolat megrepedt. Apró kavicsok röppentek fel.
Az arum halványkék pillantása az enyémre talált. Gyűlölet volt benne, rengeteg,
hideg gyűlölet. Távolabb gördültünk, be az árnyak közé. Egyszer megütött. Én
többször ütöttem meg. Nyilvános helyen így elbánni vele kockázatos volt, ám véget
kellett ennek vetnem, és... és meg kellett vizsgálnom Katét.
Felemeltem a karomat, és mellkason vágtam az arumot, miközben előhívtam a
Forrás erejét. Tiszta volt, nyers és heves, mint egy napkitörés. Végigperzselte a
karomat. Ragyogó vörösesfehér fényként tört ki a kezemből, egyenesen az arum
testébe.
Az idő is megállt egy pillanatra, amikor a fény kitöltötte a lényt, a mellkasából a
bőre alatt átterjedt az egész testére, behatolt minden sejtjébe. A szemét is elárasztotta
a fehér ragyogás, kiűzte belőle az árnyakat. Még ugyanabban a pillanatban el is
eresztettem. Megdermedt, sápadt bőre sima ónixpáncéllá változott, a szája néma
sikolyra nyílt - aztán milliónyi füstfoszlányra robbant, amelyek az ég felé szállva
eltűntek.
A töltés visszacsapott a körülöttünk lévő világba. Az utcai lámpák felrobbantak,
és igazi sötétség borult ránk. Zihálva visszaléptem, és Katre néztem. A hasán feküdt
esetlen pózban, majdnem arccal lefelé, az aszfalton. Ezt látva valami a szívembe
hasított.
Egy pillanat alatt mellette voltam, letérdeltem, és a vállára tettem a kezem.
Halkan felnyögött. A hasadás a szívemen kiszélesedett.
- Minden rendben. Elment. Te jól vagy? - A fenébe, ez ostoba kérdés volt.
Megpróbálta felemelni a fejét, és láttam, hogy az arcán egy csúf vörös folt
éktelenkedik, mint egy nagy eper. A bal szeme máris bedagadt. Újra elöntött a harag.
Megsebesítették, fájdalmai voltak, ez azonnal látszott, és a légzése sem hangzott túl
jól. Aggasztóan sípolt a tüdeje. Nem vagyok orvos, de tudtam, hogy ez bajt jelent.
- Minden rendben - mondtam, és ez hazugság volt, mert amint kimondtam ezt a
két szót, olyan ostobaságot műveltem, hogy akár egy száguldó teherautó elé is
vethettem volna magam.
 Kat megsérült, én pedig ösztönösen tudtam, hogy helyre tudom hozni egy részét,
talán az egészet is. Még sosem csináltam ilyesmit. Annyira tiltott volt a fajtánk
számára, annyira tabu, hogy alig esett róla szó. Az egyik leginkább figyelemre méltó
képességünk - amit az arumok nem bírtak a magukévá tenni, akkor sem, ha belőlünk
táplálkoztak - a regeneráció volt. Szinte bármilyen sérülésből nagyon gyorsan
felgyógyultunk - és másokat is meg tudtunk gyógyítani.
Kinyúltam a Forrás erejéért, magamba vontam, aztán Kat testébe irányítottam, a
mellkasába, sípoló tüdejébe. Ha valaki éppen arra jár, azt látta volna, hogy
mindkettőnk teste fénylik, mint egy villanykörte, és ugyan közben elmondtam
magam mindenféle hülyének, de nem hagytam abba. Kat lehunyta a szemét, de
amikor az energia pattogni kezdett a bőrén, a pillája megrebbent, mintha fel akarna
nézni. Gyengéden megsimítottam a szemét, az arcát, mire elernyedt. A lélegzése kissé
megnyugodott. Lassan felém fordította a fejét.
- Köszönöm, hogy... - Elhallgatott.
- Kat? - kérdeztem aggodalmasan. - Itt vagy még?
- Te... - suttogta.
- Igen, én. - A csuklójára tettem a kezem. Elrántotta a kezét, de újból felé
nyúltam. Ha már belekezdtem, akár végig is vihetem mindenestől. - Segíthetek.
- Nem! - sikoltotta.
Meggondoltam, ne hagyjam-e figyelmen kívül a tiltakozását. Lepillantottam a
kezére. Még mindig nem jött helyre egészen, de a legrosszabb sérülése, akármi is
volt, ami a légzését akadályozta, meggyógyult. Eleresztettem a Forrás erejét, és mély
sóhajjal felálltam. Ezer gondolat kavargóit bennem, de mind ugyanoda tért vissza: mi
a francot tettem épp most?
- Ahogy akarod. Hívom a rendőrséget.
A legkevésbé sem akartam belekeverni a rendőrséget, de Katnek igazi orvosi
segítségre volt szüksége. Hátraléptem, és előhúztam a telefonomat, és tényleg
telefonáltam, de közben aggodalmasan szemmel tartottam. Küszködve felült.
Visszafogtam magam, és nem segítettem neki. Jó esélyét láttam, hogy ha megint
hozzáérek, megint gyógyítok rajta egy kicsit, olyan csodás állapotban volt az
önkontrollom.
- Köszönöm! - szólalt meg rekedten, miután letettem.
Összerezzentem. A nyom eddig halvány derengés volt rajta, most azonban, hogy
meggyógyítottam, ragyogott, mint egy francos neonlámpa.
- Nekem ne köszönd! - Beletúrtam a hajamba, aztán mindkét kezemet ökölbe
szorítva eresztettem le, és néztem, ahogy tényleg felül. Az arcát csúfító piros foltot és
bedagadt szemét látva szerettem volna, ha az arum még élne, és én újra
megölhetném. - A pokolba is, ez az én hibám.
Felnézett rám, a szemében zavarodottság csillogott, és még valami, amit nem
értettem. A bosszúságom megkettőződött. Ez az én hibám volt. Szombaton ostobán
megjelöltem. Tudtam, meglehet, arumok járnak erre, és mégsem biztosítottam, hogy
odahaza maradjon. Aztán megtámadták, mert az arum meglátta az átkozott nyomot
rajta, és tudta, hogy Katy elvezetheti hozzánk - ahhoz, amit valóban akart.
- Fényt... Fényt láttam... - suttogta, lesütve a szemét.
- Hát, azt mondják, az alagút végén fény vár.
Összerezzent és elhúzódott. A fenébe. Ennél nagyobb
bunkóságot aligha mondhattam volna. Lekuporodtam mellé.
- A fenébe, sajnálom. Ez tapintatlanság volt. - Elhallgattam. - Mennyire sérültél
meg?
- A torkom. Fáj. - Reszketeg kezét a nyakához emelte, és újra megrándult. - A
csuklóm is. Nem tudom, nem törtem-e el. De volt egy... felvillanás.
A csuklójára szegeztem a tekintetemet. A bőrén már kialakultak a sötét
lilásvörös véraláfutások. Nem hittem, hogy eltört. Valószínűleg tettem is róla, de erről
Kat nem tudhat. Senki sem tudhat róla. Mély lélegzetet vettem.
- Lehet, hogy eltört vagy megrándult. Ennyi az egész?
- Az egész? Az a fickó... meg akart ölni!
- Értem. Csak remélem, hogy semmi fontosat nem tört el.
- Kócos fejére pillantottam. - Például a koponyád.
- Nem... nem hiszem.
- Remek, remek. - Felálltam és körülnéztem. Valamit csinálnom kellett a
károkkal. - Különben mit kerestél itt?
- Könyvtárba akartam menni. - Egy pillanatra elhallgatott.
- Nem volt még olyan... késő. Nem mintha egy... bűnözőkkel zsúfolt városban
volnánk... Azt mondta, segítsek... defektje van.
Elkerekedő szemmel fordultam vissza hozzá.
- Egy vadidegen odamegy hozzád a sötét parkolóban, te meg fogod magad, és
segítesz neki? Régóta nem hallottam ekkora óvatlanságot. Fogadok, hogy
megfontoltan élsz, igaz? Elfogadod a cukorkát a bácsiktól, és beszállsz a
kisbuszokba, amikre ki van írva, hogy Ajándék kiscicák?
Halk hangot hallatott. Járkálni kezdtem.
- Nem sokat ért volna, hogy sajnálod, ha nem érek ide, igaz?
- Te mit kerestél itt?
Megálltam, végighúztam a kezemet a mellkasomon.
- Csak erre jártam.
- Hűűű, én azt hittem, nektek kedvesnek és bájosnak kell lennetek.
- Nekünk? - ráncoltam a homlokomat.
- Hát tudod, a fényes páncélos lovagoknak, akik megmentik a bajba jutott
libákat.
- Nem vagyok a lovagod - ráztam a fejem, és leeresztettem a kelem.
- Oké - suttogta. Lassan maga alá húzta a lábát, és a térdére fektette a fejét.
Minden mozdulata fájdalmasnak tűnt. - Hol van most?
- Lelépett. Mostanra messze jár. - Megindultam felé. - Kat...? Felemelte a fejét.
Amikor nem folytattam, ép karjára támaszkodva megpróbált felállni. Letérdeltem
mellé.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet. A rendőrség és a mentők bármelyik percben
ideérhetnek. Nem akarom, hogy elájulj.
- Nem fogok - felelte. Ugyanabban a pillanatban meghallottam a szirénákat.
- Nem akarom, hogy nekem kelljen összeszedni, ha mégis. - Lenéztem a
kezemre. A bőröm lehorzsolódott, de már meg is gyógyult. - Mondott valamit az a
fazon?
 Összevonta a szemöldökét, úgy válaszolt.
- Azt mondta... valami nyomot érez rajtam. És azt kérdezgette... hol vannak.
Nem tudom, miért.
A pokolba. Lehajtottam a fejemet, és oldalvást hátrapillantottam.
- Őrültnek tűnik.
- Aha... de kire gondolt?
Visszafordítottam rá a figyelmemet.
- Egy lányra talán, aki elég ostoba, hogy segítsen egy őrült gyilkosnak a
defektjénél?
Összepréselte az ajkát.
- Akkora seggfej vagy! Mondta már neked valaki?
Akkor eldöntöttem, hogy ha már képes seggfejnek
nevezni, helyrejön.
- Ó, cica, életem minden áldott napján.
Rám meredt, de képtelen voltam leolvasni az arcáról, mit gondol.
- Nem is tudom, mit mondjak.
- Mivel már megköszönted, azt hiszem, ezen a ponton az a legjobb, ha nem
mondasz semmit - Felálltam. - Csak ne mozogj, mindössze ennyit kérek! Maradj
nyugton, és ne igyekezz még több bajt okozni!
Kat haragos pillantást vetett rám, és úgy tűnt, még mondani akar valamit, de
hála minden fensőbb létezőnek, csöndben maradt.
A megkönnyebbülés azonban rövid életűnek bizonyult, mert amikor lenéztem rá,
már annyira remegett, hogy a foga is vacoghatott tőle. Csak akkor jöttem rá, hogy
eláztatta az eső, és a sokk hatása is alighanem most jelentkezik.
Lehúztam a pólómat, és mellé térdeltem. A póló nem volt a legjobb, de a
semminél többet ért. Óvatosan áthúztam a fején, hogy sebzett arcát ne érintsem vele.
Ernyedt karját is átbújtattam a lyukakon - hajlott, mint a tészta, ami aggasztott egy
kissé. Az arcába néztem. A szeme lecsukódott, sűrű pillája az orcáját érte.
- Kat?
Késő volt.
 Jobbra dőlt. Még idejében elkaptam, mielőtt arccal beleállt volna az aszfaltba. A
feje oldalra nyaklott, félig kibomlott haja végigomlott ép arcán. Fél kézzel magamhoz
öleltem, és kisöpörtem a tincseket az arcából. Az ujjam az állkapcsa végén állt meg,
éppen a füle alatt. A szirénák hangja erősödött, de én csak Kat lélegzetvételére
összpontosítottam, a mellkasa emelkedésére, süllyedésére.
Elájult.
- A pokolba - mormoltam őt nézve, aztán eligazítottam, hogy a tarkója a
könyökhajlatomba kerüljön.
 Ez kellemetlen sorozattá kezd válni.KILENCEDIK FEJEZET

KEVÉS HELYET UTÁLOK JOBBAN EZEN A VILÁGON, mint a kórházakat.

A luxenek nem betegszenek meg - semmi nátha, semmi rák, semmi szívbaj, semmi
gutaütés. A púpok és kék foltok érintéssel gyógyíthatók. Úgyhogy ezeket a helyeket
mindenáron elkerültem. Ma nem lehetett.
Annyira távol maradtam a sűrűjétől, amennyire nem emberileg lehetséges: a
falnak dőlve figyeltem, ahogy Kat anyja rendezkedik. A borsózöld függöny minden
alkalommal meglebbent, amikor valaki belépett vagy kiment.
A rendőrök megérkeztek, kikérdeztek mindkettőnket, aztán elmentek.
Félresikerült rablás. Jókor voltam a jó helyen. Megtesznek mindent, hogy kézre
kerítsék az elkövetőt. Nos, jó szerencsét hozzá, mert abból a patkányból semmi sem
maradt, de hát mit mondhattam volna? Mosolyogtam, bólogattam, és vártam a percet,
amikor elhúzhatok a pokolba. Ami azt illeti, már korábban elhúzhattam volna, de
valahogy nem tűnt helyesnek.
Gondolkodási időre volt szükségem.
A tekintetem a keskeny ágyra siklott. Kat fáradtnak tűnt. Kinézett az ablakon: az
arca nyúzott volt, megviselt. A piros folt az arcán 'bántotta a szememet, ahogy
bedagadt szeme is. Rosszabb is lehetett Volna. Az érintésem felgyorsította a
gyógyulást, és nagyon valószínű, hogy helyrehozott néhány súlyosabb sérülést, amire
a torkán lévő, ujjakra nagyon is emlékeztető lenyomatból lehetett következtetni.
Halvány volt, mégis fájt a látványa.
A karját begipszelték. Ínszalagszakadás, vagy ilyesmi. Ha nem rántja el a kezét,
ezt is meggyógyíthattam volna. Úgy értem, ha már eddig eljutottam, miért is ne? A
nyom még mindig ott ragyogott körülötte, erősebben, mint valaha, és az volt az
érzésem, nem is egyhamar halványul el.
Mi a fenéért nem kapott még fájdalomcsillapítót?
Hihetetlenül aprónak tűnt abban az ágyban. Amikor néhány pillanatra kettesben
maradtunk, rám nézett, mire felvontam a szemöldökömet. A pillantása azonnal
elrebbent.
Az anyja eltűnt, hogy orvost keressen, és egy középkorú, őszülő halántékú
férfival tért vissza, akit valahogy ismerősnek találtam. Az orvos - dr. Michaels -
kézbe vette Kat kórlapját, és elismételte, amit már magunktól is tudtunk. Aztán felém
pillantott, és újra rám tört a különös érzés, hogy ismerem valahonnan.
Valószínűleg helybéli. Ez a város nagyon kicsi.
Végül átadott néhány szem fájdalomcsillapítót Katnek, és távozott. Már éppen
ideje volt, hogy gyógyszert kapjon. Az anyja az ágy fölé hajolt. Összeszorítottam a
fogamat, mert könnyeket láttam Kat szemébe gyűlni. Ez a lány... hát igen, kemény.
Végig tartotta magát. Lehunytam a szemem, aztán megéreztem a húgom jelenlétét.
Befelé jövet hívtam fel, és semmivel nem lehetett meggyőzni, hogy maradjon otthon.
Dee elsöpört mellettem. Halkan nevettem. Jó látni, hogy aggódik miattam, mert
ugye, nem verekedtem ám arumokkal, meg semmi.
- Jaj, ne, Katy, jól vagy?
Kat felemelte sérült karját, és átkozott legyek, ha nem gyenge mosolyt láttam az
arcán.
- Igen. Csak kicsit megzúzódva.
Dee rámeredt, aztán felém pördült.
- Nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént. Hogyan történhetett? Azt hittem, te...
- Dee! - figyelmeztettem. Erre kihúzta magát, és elvörösödött, mert megértette a
néma üzenetet. Nagyot sóhajtott, és lassan visszalépett Kat ágyához.
- Annyira sajnálom!
- Nem a te hibád - válaszolta Kat.
A húgom letelepedett az ágy szélére. Zaklatott volt, és biztosra vettem, hogy
percek választják el attól, hogy felpattanjon és belém rúgjon, mert úgy gondolja, az
én hibám.
Úgy is volt.
De nem azért, amiért Dee gondolta. O azért volt ideges, mert nem értem időben
Kat nyomába, de az igazság az, hogy ha megfogadom a saját tanácsomat és távol
maradok tőle, egyáltalán meg sem jelöltem volna.
Beszélgetni kezdtek. Hagytam, hadd csukódjon le a szemem. A mai este... nincs
is rá szó, mennyire elcsesződött. Az árummal való verekedés kimerített. Hallottam,
hogy Dee azt mondja Katnek, ha az anyukája nem tudja hazavinni, majd ő
elfuvarozza, ami valószínűleg azt jelentette, hogy majd én elviszem őket.
Mrs. Swartz visszatért. - Katet elengedték ugyan, de időközben történt egy
hatalmas baleset az autópályán. Mivel ő volt az ügyeletes nővér, Kat anyja nem
mehetett el. Dee azonban meggyőzte, hogy nemcsak hazavisszük, hanem őrködni is
fogunk felette, az agyrázkódás jeleit figyelve.
Köszi, Dee!
Az igazat megvallva nem bántam. Valójában nem akartam, hogy bármelyikük is
egyedül bóklásszon. Most nem. Addig nem, amíg az t nyom el nem halványul.
Összeharaptam a fogam.
Ahol egy arum akad, mindig akad még három másik. A luxeneket hármasával
csomagolják, az arumok négyesével vadásznak.
Dee kiment valami kajáért. Amikor felnéztem, Kat engem figyelt, de valami
furcsát láttam rajta. A szeme üveges volt. Alighanem hatnak a fájdalomcsillapítók.
Ellöktem magam a faltól, és felé indultam. Lehunyta a szemét.
- Megint sértegetni fogsz? Mert arra most nem vagyok felképelve.
Megrándult az ajkam.
- Szerintem azt akartad mondani, hogy felkészülve.
- Kész. Kép. Tök mindegy. - Felvetette a szemét. A horzsolásai és vörös foltjai
nem hagytak nyugodni.
- Tényleg jól vagy?
- Remekül - ásított. - A húgod úgy viselkedik, mintha ez az ő hibája volna.
- Nem szereti, ha az emberek megsérülnek - mondtam csendesen, aztán
hozzátettem: - Márpedig az emberek körülöttünk gyakran megsérülnek.
Zavart pillantása az enyémbe akadt.
- Mit jelentsen ez?
Dee ekkor érkezett vissza, szélesen mosolyogva.
 - Szabadon elmehetünk, orvosi hozzájárulással, meg minden.
Hála az égnek.
Kat ágyához léptem, és óvatosan a háta mögé csúsztattam a karom, hogy
segítsek neki felállni. Kábán csodálkozó pillantása kifejezetten aranyos volt.
- Na, gyere, hadd vigyünk haza!
Két tétova lépés után megállt és megingott.
- Ajvé. Zizeg a fejem.
Dee-re néztem, aki felvonta a szemöldökét.
- Azt hiszem, már hatnak a gyógyszerek.
- Kásásán is beszélek? - tudakolta Kat.
- Egyáltalán nem - nevetett Dee.
Megtett még néhány botorkáló lépést, de láttam, hogy így nem jutunk belátható
időn belül semmire. Sóhajtva felkaptam, és gyengéden beleültettem egy tolószékbe,
ami a traumatológia bejárata mellett várakozott.
- A kórházi szabályzat miatt - közöltem. Kat csak bámult rám.
Annyi időre álltunk meg, hogy kitöltsük a papírokat, Katnek
azonban ekkor már nem sok hasznát vettük. A nővérek szerencsére kedvesek
voltak, és a kitöltendő iratok legnagyobb részét eltették későbbre, az anyjának. Amint
elértük Dee kocsiját, kivettem Katét a székből, és beraktam a hátsó ülésre.
- Tudok menni, ugye tudod?
Gondosan becsatoltam az övét, figyelve, nehogy megrántsam begipszelt karját.
- Hát persze. - Becsuktam az ajtót, jelentőségteljes pillantást vetettem Dee-re,
aztán megkerültem a kocsit, és én is beültem hátra. Mire Dee beindította a motort,
Kat feje a vállamon pihent.
Megdermedtem, oda-vissza végigmértem. Dee nem nézett rám, amíg kihajtott a
parkolóból. Katet figyeltem. Ez nem lehetett valami kényelmes. A számomra
pokolian nem volt az. Mélyet lélegeztem, és a vállára tettem a karom.
Azonnal hozzám bújt, mint egy kiscica, az arca ép oldalát a váltamhoz nyomva.
Különös érzés volt.
Néha teljes mértékben seggfej módon viselkedtünk egymással, máskor egészen
rendesen, de az, hogy Kat ezt tegye, én pedig hagyjam, sőt, elősegítsem, az... hát
igen, különös volt.
Elmélyült a lélegzetvétele, az egyik keze a combomra esett. Az ujjai ellazultak.
- Kat? - suttogtam.
Semmi válasz.
- Ébren van? - kérdezte Dee elölről.
- Teljesen kikapcsolt.
Dee reszketegen sóhajtott.
- Helyrejön, ugye?
Katre néztem. Még a kocsi sötétjében is láttam az arcán a karcolásokat.
- Persze, meggyógyul.
- Azt mondta, otthon marad... Még mindig láttam rajta.
- Tudom - feleltem.
Mindketten tudtuk, hogy a nyom megmaradt. Senki nem haragudott saját
magára jobban, mint én.
- Ne aggódj! - tettem hozzá rövid szünet után. - Ezúttal nem hagyom, hogy
akármi is történjen. Esküszöm.
- Nem a te hibád. Nem lett volna szabad ezt mondanom a kórházban. Nem
tudtad, hogy így fog alakulni.
Pontosan valóban nem tudtam, de nem is érkezett teljesen váratlanul. Mind
tudtuk, hogy fennáll az esélye. Dee is ezért igyekezett meggyőzni, hogy maradjon
otthon ma este.
- Csináltál valamit, igaz? - kérdezte Dee csendesen. - Most erősebb.
- Nem akartam... - Néhány hajszál hullott Kat arcába. Kisöpörtem őket onnan. -
Csak úgy megtörtént. A szaros életbe!
Dee csak akkor szólalt meg, amikor felkanyarodtunk a sztrádára.
- Őszinte választ kérek. Mennyire súlyosan sérült meg?
- Nem tudom. - Kat keze megrezzent a lábamon. - Azt hiszem. .. azt hiszem,
eléggé. Nem igazán tudott lélegezni. Az arum meg akarta ölni.
- Istenem - suttogta Dee.
 Kipillantottam az ablakon, figyeltem, ahogy a sötétbe boruló fák elhúznak
mellettünk, és a sorukat néhány pillanatonként megtöri a reflektorok fénye.
- Mindössze... óvatosabbnak kell lennünk.
Dee egy hosszú pillanatig hallgatott.
- Adam telefonált - mondta végül. - Tudta, hogy valami baj van, már amikor
elrohantál tőlük. Megmondtam neki...
- Tudom, hogy beszéltél neki Katről. Nekem is mondott ma valamit. - Elvontam
a tekintetemet az ablaktól, és a belső visszapillantóban Dee szemét kerestem. - El kell
mondanom nekik.
Dee élesen levegőért kapott.
- Adamet nem zavarj a, de...
Na, igen - szükségtelen volt kifejteni, Asht és Andrew-t minden bizonnyal
zavarni fogja. Csakhogy ma este megöltem egy arumot. A vihart nem lehet többé
üvegbe zárni.
Nem szóltunk többet, amíg haza nem értünk, és Kat még akkor sem ébredt fel,
amikor beálltunk a házuk elé. Csak megmoccant és mormogott valamit, amikor
kikapcsoltam az övét, és óvatosan kiemeltem az ülésből. Ismét a karomba vettem, és
magamhoz szorítottam.
- Hozom a táskáját meg a kulcsát - jelentette Dee, és becsukta a kocsit. - Nyitom
az ajtót. Hozod őt?
- Persze.
Összenéztem a húgommal. Nem akartam tudni, mit gondol abban a pillanatban.
Megpördült, és átsietett a felhajtón, Kat háza felé. Derékból kifordulva, térddel
löktem be a kocsiajtót, aztán visszafordultam, és eligazítottam Katet a karomban.
Megmoccant, végigsiklatta a kezét a mellkasomon, a vállamig. Beleborzongtam.
Pokolian helytelen volt. Kat szeme kinyílt, én pedig néhány lépésnyire a kocsitól
megálltam, mert rám is mosolygott. Ezüst holdfény játszott az arcán.
- Szia! - súgta.
- Szia!
Fókuszálatlan tekintete az arcomon csúszkált.
 - Te... igazán jól nézel ki.
Meglepett nevetés tört ki belőlem.
- Köszönöm, cica!
Na, igen, teljesen beállt, és nem volt magánál, de ahogy a szeme lecsukódott, a
mosolya kiszélesedett. Én pedig magamnál voltam, nem beállva, amikor
visszasuttogtam:
- Te is.
Még sosem jártam azelőtt Katék házában. Nem tudtam, miért érzem magam
furán. Talán, mert ő maga ájult volt. Nem néztem körül, csak követtem Dee-t egy
miénkhez hasonló előtérbe, aztán egy jobbra nyíló ajtón át. Dee felkapcsolta a
lámpát. Lágy sárga fény árasztotta el a nappalit.
Könyvek.
Mindenhol könyvek voltak.
A kanapé sarkában öt kuporgott, csinosan egymásra rakva, gerinccel kifelé.
Kettő hevert a dohányzóasztalon. Az egyik lapjai közül fényes könyvjelző kandikált
ki. Három várakozott egy éjjeliszekrényen, egy a tévéállványon, és abban is
könyvjelző figyelt. Két könyvet olvas egyszerre? Vagy többet?
Én eggyel is alig bírtam el egyszerre.
- Szerintem maradjunk idelent! - szólalt meg Dee, és leült az ablaknál álló
kopott fotelbe. - Arra az esetre, ha valami baj lenne.
Rápillantottam, aztán megfordultam, és a kanapéra néztem - az volt az egyetlen
fennmaradó ülőhely. Odavittem Katet, és lefektettem. Mellételepedtem, a tekintetem
a lustán forgó mennyezeti ventilátorra tévedt.
Dee még egy darabig szövegelt, de hamarosan elaludt, így egyedül lettem
felelős Katért. Ez nem volt jó ötlet, tekintve, micsoda káoszt csináltam már eddig is
ebben a munkakörben.
A kanapé karfájára könyököltem, és a tenyerembe fektettem az arcomat.
Néztem, ahogy Kat válla egyenletesen emelkedik és süllyed. Bekapcsolhattam volna
a tévét, de nem akartam felébreszteni őt vagy a húgomat.
Egy gyors csuklómozdulattal sikerült anélkül lekapcsolnom a lámpát, hogy
tönkretettem volna az energialökettel. Ahogy a sötétség ránk borult, a mocorgó
gondolat alakot öltött az elmémben.
Nem hittem, hogy valaha is ki tudom verni a fejemből az összetört Kat felett álló
arum képét, vagy el tudom felejteni rekedt, pánikoló hanját, amikor nem jött rá, hogy
én vagyok mellette.
Na igen, a mai este sokáig velem marad.
Biztosan elbóbiskoltam, mert csak azt vettem észre, hogy napfény szűrődik a
helyiségbe, Kat pedig még közelebb fészkelődött hozzám. A feje az ölemben kötött
ki, és ez nem volt egészen kényelmes. Óvatosan elmozdítottam, de a fenébe, ha nem
is ember vagyok, hímnemű az igen.
Kat mélyen aludt; sebesült karját a mellkasához húzta, a szája enyhén elnyílt.
Felemeltem a fejem, hogy kimozgassam zsibbadt nyakamat. Csak ekkor jöttem rá,
hogy a kezem a csípője ívén nyugatik.
Hűha!
Nem emlékeztem, mikor tettem oda. Biztos álmomban. De azért nem vettem el
onnan. A teljes lényem a kezemben összpontosult - ez egy picit jobb volt, mintha oda
összpontosult volna, ahol Kat feje pihent. Vékony farmerjának anyagán át éreztem
csípője lágyságát. Meleg volt. Úgy gondoltam, a párok szoktak ilyeneket csinálni,
habár én és Ash sosem próbáltuk. Ash szeretett gyakran megérinteni. Én is, na de
ez...? Nem, azt hiszem, sosem csináltunk effélét.
Miért gondolkozom egyáltalán ilyesmin Kattel kapcsolatban?
Megártott az alváshiány.
Kat izmai hirtelen megfeszültek. Az arcába néztem. Már felébredt. A szemét
nem láttam, de a mellkasa hirtelen megemelkedett. Fájdalmai vannak?
- Jól vagy, cica?
- Daemon? - A hangja rekedt és mély volt az álmosságtól, és kicsit - na, jó,
nagyon - szexi.
- Daemon? - súgta, még mindig összezavarodva. - Sajnálom. Nem akartam
rajtad aludni.
- Semmi gond - feleltem, és segítettem neki felülni. Az arca nagyon sápadt volt,
a szeme körüli lila monokli felbosszantott. A nyakát már nem is akartam
megvizsgálni. - Jól vagy? - ismételtem, miközben az arcát fürkésztem.
- Aha. Egész éjjel itt voltatok?
- Aha. - Ez eléggé egyértelműnek tűnt.
Kat Dee-re nézett, és nagyot nyelt. Felemelte begipszelt karját, de vissza is
eresztette az ölébe, és lassan újra rám nézett. Képtelen voltam kitalálni, mire
gondolhat.
Döbbentnek tűnt. Zavartnak. Álmosnak. Aranyosnak. A fenébe az összes
cukisággal.
Muszáj volt összpontosítanom.
- Emlékszel valamire?
Bólintott és összerándult.
- Megtámadtak tegnap este.
- Valaki megpróbált kirabolni. - Leküzdöttem a késztetést, hogy újra
rákérdezzek, jól van-e.
A homlokát ráncolta.
- Nem kirabolni akartak.
A pokolba.
- Kat...
- Nem. - Megpróbált felállni, de átfogtam a derekát, és lent tartottam. Nem
akartam, hogy túl gyorsan emelkedjen fel, elessen, betörje a fejét, és összevérezze az
imádott könyveit. - Nem a pénzemet akarta, Daemon. Őket.
A francba. Megmerevedtem, száguldoztak a gondolataim.
- Ennek semmi értelme.
- Még annyi se. - Fintorogva nézett begipszelt karjára. - De attól még folyton azt
kérdezgette, hol vannak. Meg valami nyomot emlegetett.
- Őrült volt a pasas - állapítottam meg halkan, hogy megpróbáljam ennyivel
elrendezni. - Ugye tudod? Nem lehetett minden rendben a fejében. Amit mondott,
annak semmi értelme.
- Nem is tudom. Nem tűnt őrültnek.
 - Az, hogy megpróbálja kiverni a szart is egy lányból, az neked nem elég őrült? -
kérdeztem, a fejemet rázva. - Akkor szeretném tudni, mi az.
- Nem erre gondoltam - felelte homlokráncolva.
- Miért, mire gondoltál? - Felé fordultam, de óvatosan, meg ne rántsam a karját.
- Egyszerű eszement volt, te meg felfújod a dolgot.
Levegőért kapott.
- Nem fújok fel semmit. Daemon, nem egyszerűen gyagyás volt.
A bosszúság kikezdte a türelmemet. Az a helyzet, hogy igaza volt.
Semmi egyszerű nem volt a „férfiban”, aki megtámadta, de ezt nem mondhatom
el neki. Rá kellett vennem, hogy ejtse a témát. - Nahát, egyszerre a bolondok
szakértője lettél?
- Egy hónap veled, és akár doktorálhatnék is a tárgyból - vágott vissza dühös
pillantással, aztán elhúzódott, de kissé megingott.
- Jól vagy? - érintettem meg az ép karját. - Kat?
Heves haraggal lerázta a kezemet magáról.
- Igen, jól vagyok.
Feszülten félrepillantottam. Katnek semmi szüksége az én őrültségemre.
Egyértelműen nem volt elég jó állapotban egy szóváltáshoz, én pedig igazán és
alapos okkal aggódtam érte. Pokolian kimerültnek tűnt, de le kellett zárnom a témát.
- Tudom, hogy összezavartak a tegnapi dolgok, de ne láss bele olyasmit, ami
nincs benne!
- Daemon...
- Nem akarom, hogy Dee aggódjon, amiért egy idióta megtámadja a lányokat. -
Összeszorított szájjal néztem rá, a hangom jegesre hűlt. - Megértetted?
Megremegett az alsó ajka - a látvány olyan volt, mintha hasba rúgtak volna. Na
igen, seggfej voltam. Empátiából és szimpátiából megbuktam. Az emberi
társadalomba való beilleszkedés, amire a védelmisek annyira rá akartak
kényszeríteni, nem vált be nálam, de azért nem élveztem, hogy belerúghatok
valakibe, aki már a földön fekszik.
Fel akartam állni, de amikor felemeltem a tekintetemet az ajkáról, összeakadt a
pillantásunk. Abban a pillanatban nagyon szerettem volna, ha képes vagyok
beavatkozni mások gondolataiba. Alighanem ez is rémes ötlet, de eltöröltem volna a
támadásról való emlékét. Nem csupán azért, hogy megvédjem a titkunkat és a
családomat, hanem azért is, hogy eltöröljem a szürke szempárban sötétlő árnyakat.
Biztos voltam benne, hogy a tegnap este történtek sokáig kísérteni fogják.
Dee feltűnően hangosan ásított a fotelban.
Kat összerezzent, és a húgomra nézett, aki a jelek szerint egy ideje már ébren
volt.
- Jó reggelt! - csivitelte Dee, és éppen csak nem csapta a földre a lábát. - Régóta
vagytok ébren?
Hangosan sóhajtottam.
- Nem, Dee, épp most ébredtünk, és beszélgettünk. Olyan hangosan horkoltál,
hogy nem tudtunk tovább aludni.
Felhorkant, mint egy kicsi, rózsaszín malac.
- Ezt nem hinném. Katy, jól érzed magad így reggel?
- Azt hiszem. Kicsit el vagyok merevedve, meg sajgók, de amúgy jól vagyok.
Dee erőltetetten rámosolygott, és kisöpörte kócos hajfürtjeit az arcából.
- Azt hiszem, csinálok neked reggelit.
Válaszra sem várva felugrott, és a konyhába rohant. Szekrényajtók nyíltak.
Edények csörömpöltek.
Újra sóhajtottam.
- Jó - mormolta Kat.
Felálltam, és kinyújtottam a karomat, hogy ellazítsam feszülő izmaimat. Kintről
még hangosabb csörömpölés hallatszott be. Tudtam, mit kell tennem. Leeresztettem a
karom, és szembefordultam Kattel.
- A húgom többet ér a számomra, mint bármi más ebben az univerzumban.
Bármit megtennék érte, hogy tudjam, biztonságban van és boldog. Kérlek, ne ijessz
rá őrült történetekkel!
Kat összerezzent, egy pillanatig fájdalom suhant át az arcán, és tudtam, ennek
semmi köze a testi sérüléseihez, sokkal inkább a szavaimból áradó hideghez.
 - Seggfej vagy, de azért nem mondok neki semmit - felelte, éppen csak
hangosabban a suttogásnál. - Oké? Most boldog vagy?
Boldog? Újra összeakadt a pillantásunk. Kimondtam az igazat.
 Nem igazán. Egyáltalán nem.TIZEDIK FEJEZET

TÖBBÉ NEM BÍZHATTAM BENNE, hogy Kat otthon marad, úgyhogy sietve
összehívtuk a luxeneket csütörtök estére. Nálunk szerveztük az összejövetelt, hogy
addig is ügyelhessünk, ne essen bele egy kígyóverembe, vagy valami.
Dee vele töltötte a szerdai napot, én pedig folytattam a kukkolást: tovább
figyeltem a házukat. Mindenesetre most már a saját verandánkról.
Már besötétedett, mire Matthew és a Thompson ikrek megérkeztek. Mindenki
besorjázott a nappaliba. Odaát egy villany sem égett, de tudtam, Kat anyja otthon
van. Reméltem, hogy ez annyit tesz: Kat igen kis eséllyel tudja csak bajba keverni
magát.
A legkevésbé sem vágytam arra, hogy a Thompson testvéreknek Katről
beszéljek. A fenébe. A Spruce Knob tetejéről leugrálni is vidámabb szórakozás lett
volna, mert ez olyan lesz, mint a szaros téglahalom leomlása.
A szoba közepén álltam meg, és karba tettem a kezem, hogy megerősítsem
magam. Dee egy fotel szélére telepedett, a kezét az ölében fonta össze. Adam a
karfának támaszkodva állt, és az arcán látható feszültség elárulta: tudja, miért van itt.
Ash a kanapén ült, Andrew mellett. Szőke haja a válláig ért, ahogy hangos
sóhajjal oldalra hajtotta a fejét. Mosolyra húzódott a szám. Ashnek sosem okozott
gondot, hogy tudassa a világgal, ha unatkozott vagy boldogtalan volt. Matthew a
kanapé karfáján ült, egyenes háttal, kihúzott vállal.
- Szóval, mi folyik itt? - kérdezte Andrew, és felnézett a telefonjáról. - Amikor
utoljára így egybegyűltünk, valaki meghalt.
Összehúztam a szemem. Hát persze, Dawsont emlegette. Nem valami jó fej.
Ash felé fordította a fejét, és felvonta szőke szemöldökét.
- Ez most komoly?
- És? - kérdezte Andrew egy vállrándítással.
Adam sóhajtott.
 - Bátyó, dolgoznunk kell még az érzékenységed javításán.
- Kit érdekel - morogta Andrew, és újra a telefonjára nézett. Az ujját végighúzta
a képernyőn.
Matthew kissé megrázta a fejét.
- Mit szeretnél megvitatni, Daemon?
Tudott Katről, és tudta azt is, hova fog ez a beszélgetés kilyukadni, de azért
visszatérítette a tárgyhoz. Ezért hálás voltam.
- Van ez a lány, a neve Kat...
- Hihetetlenül szuper - vágott közbe Dee. - És nagyon kedves, és okos, és...
- A szomszédba költözött - vettem vissza a szót, mert őszintén szólva ez mind
nem számított. Andrew ujjai megálltak a képernyőn, és tátott szájjal nézett fel. Én
folytattam. - Nem tudom, miért engedélyezték a védelmisek. Tegnap megvolt a
rendes elbeszélgetésem Vaughnnal és Lane-nel. Rákérdeztem, és Vaughn felelt,
vagyis mondott valami hülyeséget arról, hogy a kormányzat nem akarta, hogy a ház
olyan sokáig üresen álljon. Mondván, hogy az gyanús lehet.
Ash éles pillantást vetett rám.
- Miért nem szóltál róla hamarabb?
- Korábban nem láttam őket. - Az államon rángatózni kezdett egy izom, mert
Ash tekintetéből nagyon is jól ki tudtam olvasni, mennyire hülyeségnek tartja ezt a
kijelentést. - Most szólok.
Ash Dee-re pillantott.
- Hadd találgassak! Te vagy az új legjobb barátnője?
- És ha igen? - Dee állta a tekintetét.
- Igazán nem nekem kellene elmagyaráznom, mi minden baj van ezzel - vágott
vissza Ash. - Biztosra veszem, hogy Daemon már mindet elsorolta.
Úgy is volt.
- Katy meg én barátok vagyunk - válaszolta Dee, és, előrehajolt ültében. Adam
megfeszült mellette. - Ez nem fog megváltozni, és nem is fogok itt ülni, és hagyni,
hogy mindennek elmondj miatta. Ez van, és kész.
Ash elkerekedett kék szemmel nézett rám.
 - Daemon...?
- Hallottad. - Elvigyorodtam, látva, hogy ökölbe szorítja a kezét. Mindjárt
felrobban a feje. - Figyeltem Katet, hogy megismerhessem, és tudjuk, mivel van
dolgunk.
- Azt lefogadom - gúnyolódott Andrew.
Mélyet lélegeztem, lassan fújtam ki. Nem vált be.
- Szeretnél mondani valamit, haver?
Megvonta a vállát.
- Csak úgy gondolom, a „figyelés” alatt valami mást értettél.
- A figyelés pontosan azt jelenti, aminek hangzik - avatkozott közbe Matthew, és
figyelmeztető pillantást vetett Andrew felé. - A tény, hogy a védelmisek
engedélyezték az embereknek a szomszédba költözést, máris gyanús. Daemon okosan
megpróbálja kideríteni, jelent-e veszélyt Katy vagy az anyja.
Dee a homlokát ráncolta.
- Azt akarjátok mondani, hogy esetleg a védelmisek költöztették ide valamiért?
- Nem tudjuk - válaszolta egyszerűen Matthew, és ebben ugyan Igaza volt, én
mégsem gondoltam, hogy ez állna a háttérben. Inkább az általános paranoia beszélt
belőle. - Azt mondom, minden megtörténhet.
A húgom állának makacs vonalán láttam, mennyire bosszantja ez.
- Katy nem valamiféle kormányzati kém.
- Hát, ha meg az, akkor nekünk annyi, mert a múlt héten nyomot tettem rá.
Ledobtam a bombát, és Dee-t kivéve mindenki úgy reagált, ahogy vártam.
Átkok röpködtek, Matthew kis híján luxen-agyvérzést kapott. Ash egyenesen gyilkos
tekintettel bámult.
Adam letelepedett Dee foteljének karfájára.
- Hogyan történt?
- Egy medve miatt. Rátámadt. - Kihagytam a tényt, hogy túrázni voltunk, mert
ezt senkinek nem kellett tudnia. - A Forrás erejével riasztottam el. Kat nem látta, hogy
megteszem. Azt gondolta, villámlás volt. - Elhallgattam. - Nem igazán volt más
lehetőségem.
 - De igen, volt. - Andrew sötét arccal tette a mobilját a kisasztalra. - Egyszerűen
hagyhattad volna, hogy a medve felzabálja. Probléma megoldva.
Ash egyetértőn bólintott.
Már nem is vettem a fáradságot, hogy erre válaszoljak.
- Az a lényeg, hogy nyom került rá, és a védelmisek mégsem törték ránk az
ajtót, hogy rács mögé dugjanak minket. Vaughn és Lane úgy viselkedett tegnap,
mintha mi sem történt volna, de gondoltam, mindannyiótoknak tudnia kell, mi a
helyzet.
- Már akkor tudnunk kellett volna a lányról, amikor beköltözött. - Ash hangja
elvékonyodott haragjában.
Dee a mennyezetre nézett.
- Nem a te dolgod volt.
- Mindannyiunk dolga - javította ki Andrew. - Az Öregeknek már most sem
tetszik, hogy a kolónián kívül élünk. Azok után, ami Dawsonnal történt, óvatosnak
kell lennünk. Más szavakkal, nem szabad hogy lépten-nyomon megjelölgessük az
embereket, te seggfej.
Lassan felemeltem a kezemet, és beintettem neki.
Andrew öntelt mosollyal hátradőlt, és a fejét rázta.
- Ez egyszerűen hihetetlen. Először Dawson, aztán meg...
- Ne is fejezd be ezt a mondatot, Andrew - figyelmeztettem leszegett fejjel. -
Komolyan. Én nem vagyok Dawson, és ez nem ugyanaz az eset.
Amikor Andrew kinyitotta a száját, a testvére bölcsen közbelépett.
- Fogd be, Andrew! Tényleg nem akarom azzal befejezni az estét, hogy téged
vakarlak fel a padlóról.
Most rajtam volt az önelégült mosoly sora.
Matthew engem figyelt.
- Ez minden?
Nemet intettem, de nem vettem le a szemem Andrew-ról.
- Nem. Egy arum megtámadta Katet kedden este.
- A francba - mormolta Matthew, és beletúrt rövid barna hajába. - Jól van?
 Meglepett a dolog: nem számítottam rá, hogy Matthew-t érdekelni fogja.
- Igen, jól. - Az emlék, ahogy Kat felhorzsolt torokkal próbál levegőhöz jutni,
újra felbukkant az agyamban. - Helyrejön. Megöltem az arumot, ő pedig nem tudja,
mi volt az. Azt gondolja, ki akarták rabolni.
Ash kecses mozdulattal felállt, és a verandára néző ablakhoz lépett. Nem
mondott semmit, de ha fészkelődött, az sosem jelentett jót.
- A nyom még mindig rajta van. Néhány nap alatt biztosan eltűnik, de
figyelnünk kell a többi arumra.
A társalgás ezután az őrjáratozásra fordult, és arra, miként fogja Matthew
értesíteni az Öregeket, hogy megbizonyosodtunk az arumok közelségéről. Be kellett
tanítanunk néhány új jelentkezőt is, hogy segítsenek a kettőzött őrjáratok során. Ez a
továbbiakban a mi dolgunk volt Adammel és Andrew-val. Éljünk mi. De nemsokára
minden visszatért Kathez, és ahhoz, hogy mit is kezdjünk az üggyel.
- Kézben tartom a dolgot - jelentettem ki, mert úgy gondoltam, ezen már nincs
mit megtárgyalni.
Andrew olyan arcot vágott, mint aki szeretne valami okosat beszólni, de a
testvére egyetlen pillantása elnémította. Végül Dee volt, aki végleg megakasztotta a
beszélgetés fogaskerekeit.
- Miért nem mondjuk el neki az igazat? - vetette fel.
Rámeredtem. Azt hittem, rosszul hallok.
Matthew felállt, és odafordult hozzá.
- Ezt nem mondhatod komolyan.
- Miért nem? - Dee komoly arccal emelte fel a kezét. - Jó ember, és logikusan
gondolkodik. Nem fog megijedni, és nem hívja ide a médiát. Amúgy komolyan, ki
hinne neki? Megértené. Higgyetek nekem.
- Dee... - Adam halkan letérdelt mellé. - Nem mondhatod el neki, mifélék
vagyunk.
Dee arcán harag villant át, elsötétítve szeme árnyalatát.
- Mondom, Adam, Kat igazán...
- Rendben, Dee, tegyük fel, hogy megbízható, és nem mondaná el senkinek -
vágtam közbe, a húgom szemébe nézve. - A sírjába is magával viszi. Nem ez az
egyetlen gond. Lehet, hogy te megbízol benne, de ez nem jelenti, hogy akár itt a
szobában mindenki más úgyszintén.
- Konkrétan én nem - jelentette be Andrew.
- És mit gondolsz, mi lesz, ha az Öregek megtudják, hogy elmondtuk Katnek az
igazat? - erősködtem, remélve, hogy erről az oldalról közelítve képes leszek
észérvekkel hatni Dee-re. Ash végre ismét felénk fordult, az arcán semmitmondó
kifejezés. - Vagy mit fog tenni a kormány? Ők nem ismerik. Nincs okuk, hogy
bízzanak benne. Egyszerűen el fog tűnni. Hahó, nem látta valaki Bethanyt?
Dee éles hanggal kapott levegőért, amikor emlékeztettem a testvérünk emberi
barátnőjére, aki Dawsonnal együtt „tűnt el” tavaly.
- Nem akarod Katet is ugyanilyen helyzetbe hozni, igaz? - kérdeztem. - Mert ezt
is kockáztatod, ha elmondod neki az igazat.
Egy másodpercig állta a pillantásomat, de aztán lesütötte a szemét, és megrázta a
fejét.
- Nem. Ezt nem akarom megkockáztatni.
Halvány megkönnyebbülés futott át rajtam. Legalább amiatt nem kell
aggódnom, hogy Dee felvilágosítja Katét.
Ash összefonta vékony karját a mellkasa előtt.
- Ezt nem hiszem el.
- Tessék? - nézett fel Dee.
- Azzal nincs gondod, hogy a mi biztonságunkat kockára teszed, az övéért
aggódsz? Mintha mi egyáltalán semmit sem jelentenénk a számodra.
- Nem így érzem, és nem is ezt mondtam - felelte Dee, és hol lám, hol Ashre
nézett. - Mi tudunk vigyázni magunkra. Katy pedig nem fog minket egy busz elé
lökni. Csak ennyit akartam mondani.
Vitázni kezdtek, én pedig nem léptem közbe, mert Dee- nek össze kellett szednie
az érveit. Meg kellett hallgatnia, amit Ash mond. Nem mintha mindez bármin is
változtatott volna. Bíztam benne, hogy Dee nem mondja el Katnek az igazat, de attól
még távol sem fog maradni tőle.
 Kikísértem a Thompson testvéreket. Matthew még maradt, hogy beszéljen Dee-
vel. Alighanem kioktatta, úgyhogy sejtettem, sokáig maradok kint. A verandán állva
néztem, ahogy Adam és Andrew átvágnak a pázsiton, a kocsijuk felé. Andrew úgy
méregette Katék házát, mintha atombombát akarna dobni rá.
Vele még lehetnek gondok.
- Daemon?
Megfordultam. Ash állt ott.
- Igen?
- Sajnálom, hogy olyan rondán viselkedtem a húgoddal az előbb.
- Nem, nem sajnálod - nevettem rá.
Felpillantott, elnézett oldalra, aztán ő is elnevette magát.
- Na jó, igazad van. Tényleg nem. Hallania kellett.
Kocsiajtók csattanása hallatszott. A bátyjai vártak rá.
- De azért meglepődtem. Sose gondoltam, hogy te fogod elcseszni.
- Hát, ha mindig tökéletes lennék, senki másnak nem volna esélye.
Ash felvonta a szemöldökét, de nem felelt.
- Pontosan hogyan tartottad szemmel?
Figyelmeztető csengők hangját hallottam. Tudtam, mire
céloz, de a fenébe is! Egy ideje már szakítottunk. Persze, expárként is össze-
összeakadtunk néha, de pontosan tudta, mi az állás, sőt, még a szabályokat is ő hozta
meg.
- Nem egészen értem a kérdésedet.
A mosolya édes volt, mint a cukor, és éles, mint az üveg.
- Szerintem pedig pontosan érted. - Egy pillanatra elhallgatott. Láttam magam
előtt, ahogy a csontjaimon élesíti a fogait. - Néhány hete nem jártál felém.
Lefogadom, hogy ha megkérdezném Dee-t, mikor költözött be az a lány, ugyanazt az
időtávot mondaná. Ezt mivel magyarázod?
Magamban nevetve félrenéztem, az autó felé.
- Hogy mivel magyarázom? Nos, ha a te dolgod lenne, hogy mit csinálok, pedig
nem az, azt mondanám, nagyon eltévedtél azt illetően, miért nem jártam arra. Az
okok nem változtak. Ezt te is tudod.
Úgy tűnt, átgondolja, amit hallott.
- Persze, nem tudod a kapcsolatunkat hosszú távon elképzelni, de ettől még
nagyon jól el tudtunk szórakozni kettesben.
- Ehhez Katnek semmi köze.
Ash megállt a lépcső tetején, félig elfordult tőlem. Már nem mosolygott, a válla
felett nézett rám. Kobaltkék pillantásában kihívás izzott.
Kihívás, amit nem állt szándékomban elfogadni.
- Bizonyítsd be!

A két luxen férfit bámultam, akik alig merészkedtek ki a kolóniáról. Nem voltak
sokkal idősebbek nálam, de úgy álltak előttem, mint két frissen besorozott újonc a
haditengerészetnél.
- Ké... készen állunk az őrjárat megkezdésére! - jelentette az egyik, és
mindenhová nézett, csak a szemembe nem. Hát igen, elég nehezen hittem el róla,
hogy készen áll.
A mellettem álló Adam halkan nevetve méregette őket.
- Egy aram élve megesz, kiköp és felszürcsöl benneteket, mint a smoothie-t.
A másik luxen elsápadt. Attól féltem, mindjárt elhányja magát.
Sóhajtottam.
Nem az volt a tervem a délutánra, hogy segítsek felkészíteni ezt a két seggfejet,
miként őrjáratozzanak az arumok után, és közben ne ölessék meg magukat.
Különösen azért nem, mert Kat Dee társaságában volt, és bár megkértem Dee-t, hogy
maradjanak otthon, mivel Kat gyakorlatilag egy élő fáklya, mégis tudtam, hogy a
húgom végső soron azt csinál, amit akar.
Kat úgyszintén.
Ha azonban beállók, és teszek róla, hogy a kolóniáról érkezettek képesek
legyenek segíteni a kettőzött őrjárattal, mindketten életben maradnak, úgyhogy be
kellett állnom. És ha őszinte akartam lenni, annyira nem is volt rossz.
A valódi alakomban lehettem, és a fenébe is, ez olyan volt, mint ledobálni a
felesleges ruhákat egy pokolian forró napon. Semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor
az igazi lényeden megtörik a szél, és áttöröd a hangsebesség határát. Superman egy
luxenhez képest senki.
Már csak a gondolatra is gyorsabban dobogott a szívem.
- Ez unalmas - morogta Andrew.
Én csak mosolyogtam.
Az is nagyon szórakoztató volt, hogy kirángattam magammal Adamet és
Andrew-t. Egyikük sem akart itt lenni. Adam viszonylag hallgatag maradt, amíg
körbefutottuk az újoncokkal az egész átkozott hegyet, egyre gyorsabb tempóra
kényszerítve őket. Andrew végig panaszkodott. Nem meglepő.
Az újonc, aki úgy festett, mintha hányni készülne, előrelépett. Azt hiszem,
Mitchellnek hívták. Vagy talán Mikey-nek. Maradtam a Mitchellnél.
- Tudjuk, hogy nem vagyunk olyan gyorsak vagy erősek, mint ti, de készen
állunk.
- Készen a halálra - horkant fel Andrew.
Figyelmeztető pillantást vetettem rá.
- Így kell biztatni őket?
Erre beintett.
- Leszarom.
Előreléptem, és Talán Mitchell vállára csaptam.
- A dolog nem csupán arról szól, hogy ki a gyors és erős. Összpontosítani kell,
és fel kell készülni a legrosszabbra. A lényeg, hogy okosabbak legyünk az ellenfélnél,
és kitaláljuk, mi lesz a következő lépése.
- De a gyorsaság és az erő segít - szólt bele Andrew. Arra gondoltam, talán
mégis okosabb lett volna, ha nem hozom magammal. - Például, én erősebb vagyok
Daemonnél.
- Micsoda? - Leeresztettem a kezem, és felvont szemöldökkel fordultam meg. -
Beszívtál?
- Az élet a legjobb drog, haver - kacsintott Andrew. - És különben tényleg
erősebb vagyok nálad.
 - Ha ezt komolyan elhiszed, valóban be vagy állva - nevettem.
- Nahát - Andrew Adamre pillantott, aztán odalépett hozzám. Közben felvett egy
kisebb szikladarabot. - Látod ott azt a fát? - mutatott egy vén tölgyre, jó néhány
méterre tőlünk. - Fogadjunk, hogy derékba tudom törni ezzel a kaviccsal!
- És azt hiszed, hogy én nem?
- Tudom, hogy te nem. - Andrew Talán Mitchellhez és névtelen társához fordult.
- Ti mit gondoltok, srácok?
Idegesnek tűntek, és nem akartak válaszolni.
- Lefogadom, hogy Andrew képes rá. - Adam a farmerja zsebébe dugta a kezét. -
És lefogadom, hogy te nem.
Mindketten elhagyták az átkozott eszüket.
- Azt fogjátok elérni, hogy kínos helyzetbe hozlak benneteket.
- Vállalom a kockázatot. - Andrew feldobta a szikladarabot, aztán elkapta. - Áll
a fogadás?
Mi a fenéért ne?
Bólintottam, és a távoli fa felé intettem.
- Hát hogyne.
- Tökéletes. - Andrew néhányat hátralépett, és hunyorítva nézett a hatalmas
tölgyre. Egy pillanattal később valódi alakjába változott, és eldobta a szikladarabot.
Nem úgy tette, ahogy egy ember dobta volna, hanem a Forrás erejével egy
rohadt rakétát csinált belőle. Gyorsabban szelte át a távolságot, hogy a szem
követhette volna. Repedt a fa kérge, amikor a szikla nekicsapódott, és mélyen
beágyazódott.
Talán Mitchell csodálkozva felkiáltott.
Andrew vigyorogva nézett rám.
- Na, tudsz ennél jobbat?
Horkantva felszedtem egy kavicsot, ami kisebb volt, mint a tenyerem.
- Könnyű. És még úgy is meg tudom csinálni, hogy nem váltok alakot.
- Tudod, mit mesélt Dee a minap? - kérdezte Adam, ahogy hátraléptem. -
Nagyon érdekes.
 Nem törődtem vele. Felemeltem a jobb karomat. A két kolóniabéli ostoba
összenézett. A Forrás ereje hullámzott az izmaimban.
Adam folytatta.
- Azt mondta, hogy Katy összefutott a boltban Simonnal, azzal a focistával a
suliból, és hogy szerinte milyen jól néznek ki együtt. Dee szerint Simon randit fog
kérni Katytől, és tudod, mi lesz a vége, ha az a Rómeó-bika randevúzik. Valakinek...
Éles pillantást vetettem rá, és elhajítottam a követ. Adam csak ne célozgasson
arra, amire szerintem csaknem biztosan célozgat. Az egyetlen dolog, ami jól néz ki
Simonnal párban, az öklöm, nem pedig Kat.
Adam ajkának rándulása elárulta, hogy hazudott. Kat nem is találkozott azzal a
tökfejjel.
A fára néztem, és átkozódtam. Az az apró figyelemelterelés kizökkentett,
elrontottam a célzást. A kő legalább egy kilométerrel a fa mellett száguldott el.
A francba.
Adam nevetve a testvére oldalába könyökölt.
- Látjátok, srácok, az összpontosítás legalább annyira fontos, mint az erő.
Két kézzel intettem be az ikreknek. Mindketten kinevettek. Az égre nézve
szedtem fel még egy követ, nagyjából akkorát, mint a tenyerem, és az újoncokhoz
fordultam.
- Most nem hibázok. És nem is a fákra célzok.
A fenyegetésemtől csak hangosabban vihogtak. Haragos arccal fordultam el. De
legalább a két újonc tökfej nem nevetett. Ők riadtnak tűntek. Kivártam egy
szívdobbanást, aztán megpördültem, eldobtam.
Adam elugrott balra, épphogy elkerülve a közvetlen találatot.
- Mi a franc? - kiáltotta felháborodva. - Tönkretehetted volna a szépséges
arcomat!
Hátravetettem a fejemet. Most rajtam volt a nevetés sora.
- Azt hiszem, ideje a tükörbe nézned, ha szépségesnek hiszed!
Andrew velem nevetett.
- Egyformák vagyunk - rázta a fejét Adam. - Mind a kettőnket sérteget, te hülye.
 Vigyorogva a nadrágomba töröltem a tenyerem. A jókedvem azonban hamar
elhalványult, amikor ráébredtem valamire, olyan hirtelen, mintha golyót kaptam
volna. Kat puszta említése megtörte a koncentrációmat, elvonta a figyelmemet.
Ezúttal csak egy idétlen fogadásról volt szó, de mi lett volna, ha komoly a dolog,
például egy árummal találkozunk?
Abba belehalhatott volna valaki.
Lehunytam a szemem, és némán káromkodtam. Ez a dolog Kattel... lassan már
nevetségessé válik, ami tűrhetetlen.
Teljességgel tűrhetetlen.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

A KÖVETKEZŐ NAPOK SORÁN csak alkalmanként láttam Katet, általában

akkor, amikor a kocsimhoz mentem. A nyom napról napra halványabb és halványabb
volt rajta, hála az égnek.
Úgy tűnt, minden alkalommal beszélni akart velem. Néha megállt, el is indult
felém, de sosem váltottunk szót. Nagyrészt azért, mert én nem voltam hajlandó.
Figyelnem kellett rá, hogy egy arum se vigye el, vagy ne sodorja veszélybe, de
távolságot kellett tartanom tőle. Az a gyakorlatozással töltött nap bebizonyította,
hogy már a nevének említése is kockázatos mindenki számára. Gyengévé tett.
Tehát, egyértelműen ez volt az egyetlen ok, amiért vasárnap délután elmentem a
Smoke Hole vendéglőbe. A nyom addigra elhalványult Kat körül, olyan volt, mint
egy gyertya fehéren derengő, reszketeg fénye. így aztán Dee-t nem lehetett
megállítani. Ahogy láttam a helyzetet, berángatta Katét a városba, televásárolták
magukat iskolaszerekkel, aztán bemutatta neki a Smoke Hole-t.
Követtem őket. Nem bíztam semmit a véletlenre.
Úgy tűnt, Dee-t meglepi a jelenlétem, Kat pedig... nos, ő bosszankodott, amiért
provokáltam, aztán köszönetét próbált mondani. Erre volt a legkevésbé szükség, mert
a keze nem került volna gipszbe, és az arca sem horzsolódott volna fel, ha én nem
viszem el aznap sétálni.
Csak rövid időt töltöttem a vendéglőben. Ráadásul követtek is - Ash, aki valami
oknál fogva abban a meggyőződésben volt, hogy nekünk ott kellene találkoznunk.
Hát, én nem olvastam azt a feljegyzést. Elég rossz vége lett. Amint Ash rájött, hogy
Kat az a bizonyos Katy, szinte felrobbant, úgy kellett kivonszolnom a helyről, és az
egész vasárnap délutánt azzal töltöttem, hogy hatástalanítsam.
Andrew szerint még hétfőn is dühös volt.
Mondanom sem kell, kedden kora este sem voltam a legjobb kedvemben,
amikor futni indultam a környező erdőbe. Addig maradtam a párás augusztusi időben,
amíg már folyt rólam a víz, és annyi energiát használtam fel, amennyit bírtam.
Visszafelé úgy döntöttem, jól fog esni néhány liter fagyi. Alig hittem, hogy van
otthon - Dee abban a pillanatban megette az összes jégkrémet, amint az bekerült a
házba, mintha éhezne.
Kocogva igyekeztem végig a bekötőúton, de lelassítottam, amikor megláttam a
házakat. Azonnal Katék verandájára tévedt a tekintetem. Nem volt üres. Elővettem a
zsebemből a telefonomat, és megérintettem a képernyőt, hogy elnémítsam a fülembe
üvöltő zenét.
Kat a hintában ült, lehajtott fejjel, az arcán feszült figyelem. A kezében egy
vastag, kemény táblás könyvet tartott. A könnyű szellő az arcába fújt egy elszabadult
hajtincset; oda sem figyelve hátravetette. A nap még nem ment le, de már lassan
sötétedett, és akkora volt a páratartalom, mint a pokolbéli fürdőben. Ilyen
körülmények között nehéz lehetett olvasni, Kat azonban tudomást sem vett a világról.
Rátekertem a fülhallgatóm zsinórját a telefonomra.
Azt sem látta, hogy ott vagyok. Beléphettem volna a házamba anélkül, hogy
észrevegyen. Ott biztonságban volt. A nyom szinte láthatatlanná fakult, már azóta is
halványodott, amióta néhány órája utoljára láttam. Semmi okom nem volt rá, hogy
megállják vagy kint bóklásszak. Távolságtartás. Egy óceánnyi távolságnak kellett
volna köztünk lennie.
Úgyhogy természetesen egyenesen odamentem hozzá.
Akkor nézett fel, amikor elértem a veranda lépcsőit, és elkerekedett a szeme,
amikor meglátott.
- Szia! - szólaltam meg, és zsebre tettem a telefont.
Nem válaszolt azonnal. De nem ám, mert el volt foglalva vele, hogy engem
vizslasson, ami nekem persze nagyon tetszett. A tekintete meztelen mellkasomra és
hasamra tévedt. Nagyot nyelt, amikor félrepillantott, az arca rózsaszínre pirult.
Oldalra hajtotta a fejét, és kissé megrázta.
- Szia!
Nekidőltem a korlátnak, és karba tettem a kezemet.
- Olvasol?
Az ujjai megszorultak a könyv szélén.
- Futsz? - kérdezett vissza.
- Futottam - j avítottam ki.
- Ez vicces - jegyezte meg, és a mellkasához húzta a könyvet. A gipsz csúnya
kontrasztot képezett a ruhájával. - Én is olvastam.
- Nekem úgy tűnik, te mindig olvasol.
Erre elfintorodott. Aranyos.
- Honnan tudod?
Vállat vontam.
- Meglep, hogy Dee nincs veled.
- A... barátjával van. - A szája sarka legörbült. - Tudod, máig fogalmam se volt,
hogy barátja van. Még sosem beszélt róla korábban.
Ezen muszáj volt nevetnem.
- Hát ez csodákat fog tenni Adam önértékelésével.
- Tényleg? - Pillanatnyi, röpke mosoly ragyogott fel az arcán. - Ez különös.
- Micsoda?
Még szorosabban magához húzta a könyvet, mint egy védő takarót.
- Ennyi időt töltöttem Dee-vel, és nem is sejtettem, hogy jár valakivel. Sosem
mondta. Ez igazán különös.
- Akkor talán nem is vagytok olyan jó barátok, mint hitted.
- Hűha, ez kedves volt tőled - vetett rám egy lesújtó pillantást.
 - Csak kimondtam, ami egyértelmű - vontam ismét vállat.
- És mi lenne, ha egyértelműen máshol csinálnád? - csattant fel, én leeresztette a
könyvét. - Nem érek rá.
Elmosolyodtam. Kieresztette a karmait.
- Az olvasás nem számít elfoglaltságnak, cica.
Íves ajka elnyílt.
- Ezt most rosszul hallottam.
Még szélesebben mosolyogtam.
- Ez... ez szentségtörés!
Nevetgélve leeresztettem a karom.
- Nem hiszem, hogy az ezt jelenti.
- De igen, a világ összes könyvimádója számára. - Összehúzta a szemét. - Ezt te
nem érted.
- Nem bizony. - Feltoltam magam, és a korlátra ültem. Kat sóhajtott.
- És nem is hagysz egyedül.
- Nem bizony.
Lenézett a könyvére, lassan előhúzott az elejéből egy könyvjelzőt, és betette
oda, ahol tartott. Becsukta a könyvet, az ölébe eresztette, és úgy nézett rám, mintha
azzal valamiképpen eltüntethetne engem. Esélytelen volt.
- Szóval... - Elnyújtottam a szót, és elfordítottam a fejemet, hogy elrejtsem a
vigyoromat, amikor Kat mélyet sóhajtott. - Hogy megy a blogod? Még mindig
macskákról írsz, meg ilyesmi?
- Macskákról? Nem írok macskákról. Könyvekről írok.
Persze ezzel tisztában voltam.
- Hűha! Azt hittem, végig, amíg online vagy, macskákról beszélgetsz.
- Persze.
- Pedig van értelme - pillantottam rá. Szürke szeme szikrát szórt.
- Alig várom, hogy halljam a magyarázatot. És ha nem tudsz magyarázatot adni,
akkor gúnyolódtál.
- Én inkább érdeklődésnek mondanám, de különben meg ha egész nap a neten
lógsz, és macskákról társalogsz, azzal, mondhatni, felkészülsz rá, hogy öreg korodra
tébolyult macskás vénlány legyél.
A szája körül megfeszült a bőr.
- Most hozzád vágnám ezt a könyvet, de ahhoz túlságosan tisztelem.
Hátravetettem a fejemet, és nevettem.
- Ezt csakis te találhatod viccesnek.
- De hát vicces. - Lenéztem, és láttam, hogy ő is a vigyorát igyekszik
visszafojtani. Összeakadt a pillantásunk, és úgy is maradt. A csend elnyúlt közöttünk,
még sűrűbbé téve az amúgy is nehéz levegőt.
- Szóval... - Most ő nyújtotta el a szót, aztán félrepillantott. Felvontam a
szemöldökömet. - Az a lány a vendéglőben... Ash? Igazán... kedves volt.
- Aha. - Újabb női aknamező. Ezek a lányok pokolian rafináltak.
Kat a lábujjával meglökte a hintát.
- Ti ketten együtt vagytok?
- Régebben jártunk. - Oldalra hajtottam a fejemet, mert kíváncsi voltam, merre
halad ez a beszélgetés. - És biztosra veszem, hogy Dee kihangsúlyozta, hogy
régebben. Minden erőfeszítést megtett, hogy ezt tisztázza.
Kat arca sötétebb pirosra vált, és tudtam, nem tévedtem.
- Ash nem úgy adta elő, mintha régebbi dologról lett volna szó.
- Az az ő baja.
- Te csak ennyit mondasz? - nézett rám fürkészőn.
- Aha. - Felvontam a szemöldökömet. - Miért kellene bármi mást mondanom?
Főleg neked?
Csak cukkolni akartam, de annyira rosszul csináltam, úgy kijöttem a
gyakorlatból, hogy seggfejségnek hatott. Csakhogy hiába jöttem erre rá, a beszélgetés
innen egyenesen haladt a vonatkatasztrófa felé, én pedig mégis képtelen voltam
kiszállni.
Kat válla megfeszült, az arca kifejezéstelenné vált.
- Mit keresel itt, Daemon?
A fenébe. Ez jó kérdés. Olyan, amit én is feltettem magamnak újra meg újra,
amióta beköltöztek.
Kat folytatta, szemébe hideg fény költözött.
- Ha csak bunkózni jöttél, akár fordulhatsz is vissza.
Éreztem, hogy elmosolyodom, és biztosra vettem, hogy ez
megerősíti, mennyire perverz vagyok.
- De nem akarok visszafordulni.
- Az kár - vágta rá, és kiszállt a hintából. - Tudod, mit? Akkor ülj csak itt, és
legyél tuskó, de közönség nélkül. Ehhez mit szólsz?
Ellépett volna mellettem, ám én leugrottam a korlátról, és már az útjában is
álltam, mielőtt lélegzethez jutott volna. A pokolba, nem akartam ilyen gyorsan
mozdulni. Kat megrándult, és a mellkasához szorította a könyvet.
- Szent szar, hogy tudsz ilyen gyors lenni?
- Nem is vagyok gyors. - Lepillantottam rá. A vállamig sem ért, de a
személyisége, a hozzáállása sokkal magasabbnak mutatta. Az a hajtincs újra
elszabadult, és az arcát érte.
- Még mindig ideges vagy az iskola miatt?
Összevonta a szemöldökét.
- Micsoda?
Úgy döntöttem, hogy megismétlem a kérdést, lassabban.
- Még. Mindig. Ideges...
- Nem, hallottam, amit mondtál. - Áthelyezte a testsúlyát a másik lábára. - De
miért... miért érdekel? Neked miért...
Az a hajtincs kezdett idegesíteni, úgyhogy odanyúltam, és az ujjaim közé
vettem. Lágy volt, mint a selyem. Kat lélegzete elakadt; a pillantásom az arcára
ugrott. Ilyen közelről a szeme igazán csodálatos volt, meglepő árnyalatú szürke, a
pupillája nagy és fekete. Óvatosan, nehogy hozzáérjek az arcához, a füle mögé
simítottam a tincset. A szeme környéke már nem volt bedagadva, és a bőréről is
elmúltak már a támadás estéjének a nyomai, de az a rész a többinél frissebb rózsaszín
volt - mintha a gipsz a karján nem volna elég emlékeztető.
Abban a pillanatban újra láttam, amint az úton hever, mozdulatlanul és teljesen
tehetetlenül. Fájdalmasan összeszorult a szívem. Gondolatban félretoltam a képet, és
arra gondoltam, vajon mikor felejtem el végre.
Kat mintha visszafojtotta volna a lélegzetét. A kérdése a gondolataim között
keringett. Miért érdekel? Nem kellett volna. Nem is volt úgy.
- Daemon? - suttogta.
Ritka élmény volt, hogy harag nélkül ejtette ki a nevemet. Felvillanyozott. Az a
szép rózsaszín száj tökéletesen ejtette ki. Tudni szerettem volna, milyen ízt keltett a
nyelvén. Eszembe jutott már azelőtt, hogy megcsókoljam? Biztosan, mert a hirtelen
szükség, a csaknem lehengerlő vágy a szája iránt nem is lepett meg.
Hagyná, hogy megcsókoljam?
Valószínűleg nem.
Meg kellene csókolnom?
Valószínűleg nem.
Ha mégis megteszem, megbánom?
Persze.
Leejtettem a karom, és hátráltam egy lépést. Vontatottan levegőt Vettem, pedig
nem volt rá szükségem, és a barack meg a vanília illata elborított.
Nem szóltam semmit, csak megfordultam, és lesétáltam a verandáról. Kat nem
állított meg. Nem néztem vissza, de az ajtó csukódását sem hallottam. Tudtam, hogy
ott áll, és engem figyel.
És azt is tudtam, hogy van egy részem, ami törődik vele.

Később, jóval azután, hogy Dee hazaért és elaludt, az ágyamon ültem, a

laptoppal a kezemben. Az ujjam a touchpaden csúszkált, ahogy a blogját lapozgattam.
Katy Kattant Könyvkuckója.
Hangtalanul nevettem. Ez jó név.
Nem ez volt az első alkalom, hogy beleolvastam. Akkor este is ezt néztem,
amikor Dee visszatért a kolóniáról. Kat azóta tíz új értékelést tett fel. Hogy a fenébe
olvasott el ilyen sok könyvet ilyen rövid idő alatt? És voltak még más dolgai is.
Például a Kíváncsi Kedd, amikor csak néhány sort osztott meg a könyvből, amit
éppen olvasott. Volt egy olyan rovata is, ahol videót készített magáról, és a vásárolt,
kölcsönzött vagy kiadóktól kapott könyvekről beszélt.
Vagy öt ilyen átkozott videót megnéztem.
Akárhányszor kézbe vett egy könyvet, az egész arca átalakult, ragyogó, széles
mosoly ült ki rá, amit élőben még sosem láttam rajta, és valószínűleg nem is fogok.
Imádta a könyveket, ez kétségtelen.
A hatodik videóra kattintottam. Ezt még az ideköltözése előtt vette fel.
Döbbenten láttam meg az egészen más Katyt. Persze, ugyanaz volt, ám a szemében
valami fény csillogott, ami most hiányzott. Azon gondolkodtam, mi olthatta ki a belső
ragyogását. Nagyot nyeltem. Alighanem én voltam az, amikor úgy bántam vele, mint
egy seggfej, beleavatkoztam az életébe, és kis híján megölettem.
Becsuktam a böngészőt, és átröptettem a laptopot a szobán. Mielőtt a falba
csapódott volna, felemeltem a kezemet, és megállítottam a fényes fémdarabot, hogy
ne essen több ezer dollárt érő szilánkokra. Csak lebegett a levegőben, mintha egy
láthatatlan kéz kapta volna el. Leeresztettem az íróasztalomra, és nagyot fújtam.
Ma este meg akartam csókolni Katet. Nincs értelme hülyíteni magamat. És ez
nem is az első alkalom volt. Biztosan nem is az utolsó. Már elfogadtam, hogy
vonzódom hozzá, úgyhogy nem csoda, ha ennek megfelelő vágyaim vannak. Nem
nagy ügy.
Vágyni valamire, és meg is tenni, két különböző dolog.
Vágyni valamire, és nagyon vágyni rá, megint két különböző.
Kicsit olyan, mint hogy miként vágyhatsz valakire, akit közben nem is kedvelsz.
Másfelől, ez megint csak nem a teljes igazság. Kedveltem őt. Vonakodva. Okos
volt. A könyvimádatát aranyosnak találtam. Heves vérmérsékletét csodáltam.
De akkor sem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a dolgok nem
ugyanolyanok, mint Dawson és Bethany esetében. Azok ketten...szerelmesek voltak
egymásba, és nem álltak le egy pillanatra sem, hogy a következményeken
gondolkodjanak, Én viszont máson sem gondolkodtam, mint a következményeken.
Kat emléke abból a videóból kísértett, és minden érvnél egyértelműbben elmondta,
hogy rosszat jelentek neki.
Nagy kár, hogy a testem erről nem akart tudomást venni.
 Ez hosszú éjszaka lesz, gondoltam, ahogy a takaró alá csúsztattam a kezem, és
lehunytam a szemem. Nagyon hosszú.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

AZ ISKOLAKEZDÉS NEM TARTOGATOTT a számomra izgalmakat.

Dee számára annál inkább. A petersburgi középiskolában töltött utolsó évünk
első napja, vagy valami hasonlót kiabált, amikor harmadszorra szólalt meg az
ébresztőm, és negyven percünk maradt, hogy elkészüljünk, együnk valamit, és
beérjünk az osztályba.
Részemről hülyeségnek találtam, hogy csütörtökön kezdődjön a tanítás, aztán
két nap után meg jöjjön a hétvége. Miért nem kezdtek már kedden?
Alig sikerült beérnem, de szerencsére találtam tiszta farmert és pólót. A fenébe,
még annak is örültem, hogy a kocsim hátuljában akadt egy jegyzetfüzet.
A középiskola a legtöbb másikhoz hasonlítva kicsi volt, mindössze pár emelet -
nagyon könnyű volt eltalálni az egyik óráról a másikra. A regisztrációs és az első
rendes óra alatt végig azon járt az agyam, hogyan érzi magát Kat. Új gyereknek lenni
biztosan szívás, különösen, ha valaki egy ilyen kisvárosba költözik, ahol mindenki
együtt nőtt fel. Az itteni gyerekek pelenkás koruk óta barátkoztak egymással.
Matekórára menet láttam meg Katet a terem hátuljában. Azt is észrevettem,
hogy a másik oldalon van néhány szabad hely, és máris tudtam, hogy oda kellene
mennem.
Ehelyett átvettem a másik kezembe a könyvemet, és egyenesen odasétáltam
Kathez. Nem nézett fel a kezéről, de tudtam, hogy érzi a közelségemet. A
járomcsontjára kiülő halvány pír elárulta.
Eszembe jutott, hogyan akadt el a lélegzete a verandán előző este, és
elvigyorodtam. Azonban aztán a kezét takaró esetlen gipszre pillantottam, és
lehervadt a vigyorom. Az emlékeztetőtől, mennyire járt hozzá, hogy egy arum
játékszere legyen, heves harag öntött el. Összeszorítottam a fogamat, elléptem
mellette, és leültem
Ismét lecsaptak rám a képek - Kat az arum támadása után, meglátva, rémülten,
és olyan aprón az én pólómban, amíg vártuk, hogy a hasztalan rendőrség feltűnjön.
Ha másnak nem is, ennek elégséges figyelmeztetésnek kellett volna lennie, hogy
emeljem fel a hátsómat, és tegyem át egy másik székre.
Kihúztam a tollamat a füzetem spiráljából, és megböktem Katet.
Hátranézett a válla felett, és az ajkába harapott.
- Hogy van a karod? - kérdeztem.
Az arca feszült kifejezést öltött, aztán felpillantott, tiszta tekintett találkozott az
enyémmel.
- Jól - felelte, a haját babrálva. - Holnap leveszik a gipszet is, azt hiszem.
A padom szélét kocogtattam a tollammal.
- Az segít majd.
- Segít? Miben? - kérdezte némi aggodalommal. A tollal körberajzoltam a
körülötte derengő nyomot.
- Abban, ami itt megy.
Összeszűkült a szeme. Akkor kapcsoltam, hogy ő nem látja, amit én.
Tisztázhattam volna, vagy kitalálhattam volna valamit ott helyben, de sokkal jobb
szórakozás volt elérni, hogy kikeljen magából. Nem bírtam neki ellenállni, amikor
úgy tűnt, mintha két másodperc választaná el tőle, hogy fejbe verjen a gipszével.
Előrehajoltam, és szikrázó szemébe néztem.
- Csak azt mondom, hogy kevesebben bámulnak majd meg, ha nem lesz felkötve
a karod.
Hitetlenkedve préselte össze a száját, de nem nézett félre. Kat a szemembe
pillantott, aztán állta a tekintetemet. Nem hátrált meg - sosem hátrált meg. Akaratlan
tisztelet ébredt bennem, de alatta valami más is növekedésnek indult. Egy hajszál
választott el tőle, hogy lecsókoljam az arcáról azt a haragos kifejezést. Azon
gondolkodtam, mit tenne. Megütne? Visszacsókolna?
Inkább az ütésre fogadtam volna.
Billy Crump, valahonnan oldalról, halkan füttyentett.
- Ash szét fogja rúgni a seggedet, Daemon.
Kat szeme összeszűkült - az arckifejezése nagyon is féltékenységnek tűnt.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, amikor Ashről meg rólam kérdezősködött.
Lehet, hogy elveszteném azt a fogadást.
- Nem fogja, ahhoz túlságosan tetszik neki.
Billy kuncogott.
Megdöntöttem a padomat, hogy még inkább előrehajolhassak. Az ajkunk
lélegzetnyi közelségbe került. Forró villanás cikázott át Kat szemén. Tehát igazam
volt.
- Mondok valamit.
- Mit? - mormolta, és a tekintete az ajkamra esett.
- Megtaláltam a blogodat.
Pillantása azonnal visszatért az enyémhez. Döbbenetében először elkerekedett a
szeme, de aztán gyorsan újra semleges kifejezést öltött az arca.
- Megint nyomozol utánam, látom már. Szerezzek távoltartási végzést?
- Álmaidban, cica. - Önelégülten rámosolyogtam. - Azokban már úgyis
szerepelek, nem?
- A rémálmaimban, Daemon - felelte grimaszolva. - A rémálmaimban!
Rámosolyogtam, és megrándult az ajka. A fenébe, ha nem volna több eszem, azt
hihetném, ő is élvezi ezeket a kis összecsapásokat. Talán ő is épp olyan kifacsart
elméjű, mint én.
A tanár elkezdte a névsorolvasást, Kat pedig visszafordult. Halkan nevetve
dőltem hátra.
Jó pár diák még mindig minket nézett, amitől egy kissé visszatért a józan eszem.
Nem mintha valami rosszat tettem volna. A piszkálódás nem hozza a közelébe az
arumokat, nem sodorja veszélybe Km őt, sem a húgomat.
Amikor megszólalt a csengő, Kat úgy menekült ki a teremből, mintha attól
félne, hogy elkap valamit. Két lány követte - úgy gondoltam, Lea és Cassie a nevük,
vagy valami hasonló. Megráztam a fejemet, felvettem a füzetemet, és a tolakodó
diákokkal együtt kivonultam én is.
Később, egy másik terem felé menet összefutottam Adammel, aki besorolt
mellém.
 - Megy a pletyka.
Felvontam a szemöldökömet. Ez rosszul hangzott.
- Miről? Hogy mindenki furgonnal jár errefelé? Vagy hogy a tehénborítás igazi
időtöltés? Vagy hogy a húgom soha de soha nem fog komolyan kikötni melletted?
Adam sóhajtott.
- Katyről, te nagyokos.
Ügyeltem a vonásaimra, és egyenesen előrenéztem, amíg a zsúfolt folyosón
lépkedtünk. Mindketten egy jó fejjel magasabbak voltunk a többieknél. Mint az
óriások az emberek birodalmában.
- Billy Crump együtt jár veled...
- Matekra? Igen, ezt már tudom.
- Törin arról szövegelt, hogy kikezdtél az új lánnyal - felelte Adam, és kikerült
egy csoportnyi lányt, akik nyíltan bámultak minket. - Ash is meghallotta.
A bosszúságom másodpercről másodpercre közelítette a rekordszintet.
- Tudom, hogy te meg Ash már nem jártok.
- Úgy van - feleltem összeszorított foggal.
- De azért tudod, milyen bír lenni - tette hozzá Adam sietve. - Jobban teszed, ha
óvatos vagy a kis emberkéddel...
Megtorpantam a folyosó közepén. Egy hajszál választott el attól, hogy átdobjam
Adamet egy falon. A diákok kerülgettek minket, én pedig suttogásnál alig
hangosabban feleltem.
- Ő nem az én kis emberkém.
Adamnek szeme se rebbent.
- Jó, legyen, ahogy akarod! Engem aztán az sem érdekel, ha bezárkóztál vele az
öltözőbe, és meg is volt, de fénylik...
ahogy a szemed is - fejezte be, még mindig halkan. - És ez az egész nekem
ismerős.
A. Rohadt. Életbe. A szemem átment gyémántba? Nagyszerű. A csillogó szem,
az már csak egy lépéssel van innen a luxenek valódi alakjától. Micsoda buli lenne, ha
fénylő idegenné változnék egy középiskolai folyosó közepén? Összeszedtem minden
türelmemet, ami pedig nem volt a fő erényem, és nekilódultam, Adamet hátrahagyva.
Össze kellett szednem magam.
Véget kell vetni ennek a csikicsuki játszmának. Már az is eszembe jutott, hogy
vajon nem hasadt-e meg a személyiségem. Jézusom!
A pokolba is, távol kell magam tartanom Kattől. Ez majd távol tartja őt is a többi
luxentől, konkrétan Ashtől.
Mikor vált Katy különbözővé a nyájtól, a többi embertől, olyasvalakivé, akit
meg akarok ismerni? A tónál töltött napon? Amikor túrázni mentünk? Akkor este,
amikor az arum megtámadta? A számtalan alkalom egyikén, amikor kiosztott?
Francba.
Adamnek igaza volt. Az egész helyzet ismerős, éppen csak akkor Dawsonnal
beszéltünk erről, Bethany miatt.
A pokolba. Ez nem történhet meg.
A többi órán halálosan unatkoztam. Tavaly már sokszor megpróbáltam
meggyőzni Matthew-t, hogy szerezzen nekem egy hamisított érettségi bizonyítványt.
Nem jártam sikerrel. A védelmisek alighanem úgy gondolták, az iskola kiváltság a
számunkra, de amit itt tanítottak, nem bírta megragadni az érdeklődésemet. Mi
gyorsabban tanultunk, a legtöbb embert állva hagytuk. És ha úgy döntök, hogy
egyetemre megyek, azt is a Védelmi Minisztériumnak kell Jóváhagynia. A fenébe,
még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tovább akarok tanulni. Inkább keresek
valami állást, ahol szabadban dolgozhatnék, nem lennék négy fal közé szorítva.
Ebédidő közeledtével rám tört a kísértés, hogy ezzel fejezzem is be a napot. Az
iskola egészen más volt Dawson nélkül. Ő mindennek tudott örülni, a
leghétköznapibb dolognak is, és ez ragályos volt.
Nem voltam éhes, csak egy palack vizet vettem magamhoz, és az állandó
asztalunkhoz indultam. Ash mellé telepedtem, és hátradőlve piszkálgatni kezdtem az
üvegen a címkét.
- Tudod - dőlt Ash a karomnak -, azt mondják, ha ilyeneket csinálsz, az a
szexuális frusztráció jele.
Rákacsintottam.
 Ash mosolygott, azzal visszafordult a bátyja felé. Ez volt Ashsel a bökkenő. Bár
évek óta hol jártunk, hol nem, azért tudott jó fej is lenni... ha akart. Azt hiszem,
igazság szerint a lelke mélyén ő is tudta, hogy nincs olyan mélyen belém zúgva. Nem
úgy, ahogy Dawson és Bethany érzett egymás iránt.
Istenem, hányszor eszembe jut ma Dawson...
Itt kellene lennie, a végzős évünk első napján. Végig itt kellett volna lennie.
Felpillantottam, és azonnal ki is szúrtam Katet a várakozók sorában, Cassie-hez
- nem, Carissához - beszélt, a két matekos lány csendesebbikéhez. A pillantásom flip-
flop papucsára esett, onnan haladt lassan felfelé. Azt hiszem, beleszerettem a
farmerjába. Az összes szükséges helyen feszült.
Tényleg csodálatos volt, milyen hosszúnak tűnt Kat lába, holott ő maga olyan
alacsony. Nem értettem, hogy lehet ez.
Ash a combomra ejtette a kezét, magára vonva a figyelmemet. A riasztócsengő
ismét megszólalt a fejemben. Biztosan tervez valamit.
- Mi az? - kérdeztem.
Fénylő tekintete a szemembe mélyedt.
- Mit nézel?
- Semmit. - Rá összpontosítottam, bármire kész voltam, hogy eltereljem az
érdeklődését Katről. Akármilyen harcos kiscica, Ashsel szemben egyáltalán semmi
esélye. Letettem a vizet is, és a lábamat fordítottam. - Jól nézel ki ma.
- Ugye? - sugárzott. - Te is. Habár te mindig étvágygerjesztően nézel ki. - A válla
felett hátrapillantott, aztán visszafordult, és gyorsabban ült az ölembe, mint nyilvános
helyen illett volna.
A szomszéd asztalnál néhány srác úgy nézett rám, mint aki az anyját is eladná,
hogy a helyemben legyen.
- Mire készülsz? - Visszafogtam a kezemet.
- Miből gondolod, hogy készülök valamire? - Hozzám nyomta I mellkasát, és a
fülembe duruzsolt. - Hiányzol.
Elvigyorodtam, mert átláttam rajta.
- Ez nem igaz.
 Megjátszott daccal a vállamra csapott.
- Na jó. Van, ami hiányzik.
Már majdnem kimondtam, hogy sejtem, mire gondol, ám akkor Dee
diadalkiáltása fojtotta belém a szót.
- Katy!!
Némán átkozódtam, és éreztem, hogy Ash izmai megfeszülnek.
- Ülj le! - Dee az asztalra csapott. - Épp arról beszéltünk, hogy...
- Várj! - Ash megfordult, és nagyon jól el tudtam képzelni az arckifejezését.
Lebiggyesztett száj, összehúzott szem. Baljós, rendkívül baljós... - Csak nem az
asztalunkhoz hívtad őt? Tényleg?
Az iskola kabalafiguráját ábrázoló festményre összpontosítottam: vörös-fekete
viking volt, szarvakkal.
Kérlek, ne ülj le!
- Hallgass, Ash! - morogta Adam. - Ne csinálj jelenetet!
- Nem fogok semmit sem csinálni. - Ash karja megfeszült a nyakam körül, mint
valami óriáskígyó szorítása. - Nem kell ideülnie.
Dee sóhajtott.
- Ash, ne legyél már ekkora liba! Nem akarja lecsapni a kezedről Daemont.
Felvontam a szemöldökömet, de csak a néma fohászt ismételgettem. Kérlek, ne
ülj le! Az állkapcsom összeszorult.
Kérlek, ne ülj ide!
Ha leül, Ash puszta utálatból élve eszi meg. Sosem értettem a lányokat. Ashnek
már nem kellettem, nem igazán, de a poklot is rászabadította volna valakire, akinek
igen.
A teste finoman vibrálni kezdett.
- Nem emiatt aggódom. Valójában nem.
- Csak ülj le! - mondta Dee Katynek, a hangja elvékonyodott a bosszúságtól. -
Majd túlesik rajta.
- Viselkedj rendesen! - súgtam Ash fülébe, olyan halkan, hogy más ne hallja.
Válaszul erőből a karomra csapott. Ez nyomot fog hagyni. A nyakába temettem az
arcomat. - Komolyan beszéltem!
- Azt csinálok, amit akarok! - sziszegte vissza Ash, és ez igaz volt. Megcsinálja,
amit akar, még rosszabbat is, mint amit most.
- Nem tudom, jó ötlet-e ez - jegyezte meg Kat, és egészen picinek,
bizonytalannak tűnt.
Minden ostoba, idióta gondolatom azt követelte, hogy dobjam le Asht az
ölemből, és Katet húzzam a helyére, félre az elől, ami mindjárt lezajlik, és rémes lesz.
- Nem az! - csattant fel Ash.
- Kuss! - vágott vissza Dee. - Elnézést, néhány ismerősöm tényleg egy rusnya
ribanc.
- Biztos? - kérdezte Kat.
Ash teste még erősebben vibrált, és hőt kezdett árasztani. A bőre már túl forró
lett volna egy ember számára, rájött volna, hogy valami szokatlan dolog történik,
netán baj van vele. Éreztem, ahogy az önkontrollja csúszik kifelé a kezéből. Azt nem
hittem, hogy felfedi magát, de elég haragos volt, hogy szép kárt csináljon.
Kat felé fordítottam a fejem, és megnéztem magamnak, most először, mióta a
sorban megláttam. A verandán lefolyt beszélgetésre gondoltam, amikor rám nevetett.
Arra, hogyan reagált, amikor elmeséltem neki Jégmadár történetét. És máris tudtam,
hogy utálni fogom magam azért, amit mondani készülök, mert ezt nem érdemelte ki.
- Azt hiszem, egyértelmű, hogy kívánjuk-e a társaságodat, vagy sem.
- Daemon! - Dee szemébe könnyek szöktek. Ezzel hivatalosan és
visszavonhatatlanul seggfej lettem. - Nem mondja komolyan.
- Komolyan mondtad, Daemon? - fordult felém Ash.
A pillantásom összeakadt Katével, és eltapostam minden zavaró, ellentmondó
gondolatomat. El kell mennie, mielőtt valami csúfság történik.
- Ami azt illeti, komolyan. Nem kívánjuk.
Kat kinyitotta a száját, de nem szólt. Az arca rózsaszín volt, ahogy a legjobban
tetszett, de a szín azonnal elfakult róla. Szürke szemét düh és zavar töltötte meg, és az
ebédlő éles fényében csillogni látszott. Éles szilánk döfött a szívembe, és félre kellett
néznem, mert miattam csillogott annyira a szeme. Összeszorítottam a fogamat, és Ash
válla felett újra az ostoba kabalára meredtem.
Abban a percben szerettem volna ököllel arcba vágni magamat.
- Most pedig tűnés - utasította Ash.
Néhányan nevettek. Fellobbant bennem a harag, felforrósította a bőrömet.
Nevetséges volt, hogy mások nevetése bosszant fel, amikor én magam máris
kínosabb helyzetbe hoztam, és több fájdalmat okoztam neki, mint bárki.
Az asztalra csend borult. Megkönnyebbültem. Most már biztosan elmegy.
Semmiképpen...
Valami hideg, nedves és ernyedt dolog landolt a fejemen. Megdermedtem,
tudva, hogy nem nyithatom ki a számat, hacsak nem akarom, hogy telemenjen...
spagettivel? Csak nem?
Szósszal leöntött tésztadarabkák csusszantak le az arcomon, a vállamra. Az
egyik szál fennakadt a fülemen, és a nyakamnak csapódott.
Szent szar! Döbbenten, lassan megfordultam, és ránéztem. Egy részem igazából
csodálta.
Ash kipattant az ölemből, visítva tartotta el magától a kezét.
- Te... te...
Leszedtem a tésztát a fülemről, és az asztalra dobtam. Alulról felfelé néztem
Katre. Képtelen voltam elfojtani a nevetést. Egy pont Katynek.
- Neked véged. - Ash leeresztette a kezét.
A jókedvem odalett. Felpattantam, és átkaroltam Ash derekát.
- Nyugodj le! Komolyan mondom. Hűtsd le magad!
Ash megpróbálta kitépni magát.
- Esküszöm az összes napra és csillagra, hogy elpusztítalak.
- Ez mit jelentsen? - Kat ökölbe szorította a kezét, és úgy meredt a nála
magasabb lányra, mintha kicsit sem félne tőle. Pedig kellett volna, Ash bőre
perzselően forró volt, és a vibrálást alig leplezte. Abban a pillanatban komolyan
kételkedtem benne, hogy nem tesz semmi ostobaságot, és nem fedi fel a titkunkat
nyilvánosan. - Már megint túl sok rajzfilmet néztél?
Matthew jelent meg az asztalunknál, és a szemembe nézett. Később majd
megkapom a magamét.
- Azt hiszem, ebből ennyi elég.
Ashnek volt annyi esze, hogy ne vitatkozzon Matthew-val. Leült a helyére, és
felmarkolt egy köteg szalvétát. Megpróbálta letakarítani magát, de reménytelen volt.
Majdnem újra felnevettem, látva, a blúzát sikálja. Én is leültem, és lesöpörtem egy
adag tésztát a vállamról.
- Szerintem máshová kellene ülnöd ebédelni - fordult Matthew Katyhez, olyan
halkan, hogy csak a mi asztalunknál ülők érthették - Tegyél így!
Felnéztem. Kat akkor vette kézbe a könyves táskáját. Tétovázott, aztán kábultan
bólintott. Merev mozdulattal fordult meg, és kisétált az ebédlőből. Végig követtem a
tekintetemmel: nem hajtotta le lejét.
Matthew odébb ment, valószínűleg azért, hogy kissé enyhítse a károkat. A
kézfejemmel töröltem meg ragacsos arcomat, de még mindig nem bírtam abbahagyni
a halk nevetést.
Ash újra megütött.
- Ez nem vicces! - Felállt; remegett a keze. - Nem is tudom elhinni, hogy
szerinted ez vicces volt!
- Pedig igen - vontam vállat, és a vizesüvegemért nyúltam. Nem mintha nem
érdemeltük volna meg.
A tekintetem visszatért az asztalhoz. A húgom engem nézett.
- Dee...
Dee könnyes szemmel állt fel.
- Nem akarom elhinni, hogy ezt tetted.
- Mit vártál? - kérdezte Andrew.
Dee gyilkos pillantással jutalmazta, aztán felém fordult.
- Seggfej vagy. Egy igazi, rohadék seggfej vagy, Daemon.
 Kinyitottam a szám, de mit mondhattam volna? Igaza volt. Bunkó
módon viselkedtem, és nem is volt semmi mentségem. Dee-nek is meg kell
értenie, hogy ez volt a legjobb megoldás... de amikor lehunytam a szemem,
újra láttam a fájdalmat Kat szemében, és már egyáltalán nem voltam benne
olyan biztos, hogy helyesen cselekedtem. .. legalábbis a számára
helyesen.TIZENHARMADIK FEJEZET

DEE JÉGHIDEG VOLT VELEM. Nem lepett meg a dolog. Megérdemeltem,

azok után, ami ebédnél történt, de ennél a bánatos pillantásnál, amit utánam küldött,
amikor kimentem őrjáratozni, még a szidás is jobb lett volna.
A spagettiszósz egyáltalán nem jött ki a pólómból.
Alkonyatkor indultam el, átvágtam a hátsó udvaron, be az erdőbe. Jó néhány
méterre a sűrűben kezdtem csak el futni - és nem úgy, ahogy az emberek. Ahogy
felgyorsultam, fényalakká váltam, átszállítottam a kidőlt fák és a sziklák felett, egyre
távolodva az otthonomtól. A valódi alakomban futni olyan volt, mint a villámlás:
hatalmas, gyors, gyönyörűséges. Hihetetlen koncentrációt is igényelt, ha nem akartam
egyenesen belerohanni egy fába. Egyszer úgy jártam, és egy héttel később még
mindig szedegettem a bőrömből a kéregdarabokat.
Nem kívánjuk a társaságodat.
A pokolba. Ahogy az akaratlan gondolat megtörte az összpontosításomat - jó pár
kilométerrel odébb - csúszva, földet és kavicsokat feltúrva álltam meg. Lehunytam a
szemem, újra felvettem emberi alakomat, és magasra nyújtottam a karomat. Aztán
lazítottam, és kiürítettem az agyam. Ezúttal nehezebb volt. Végül, néhány pillanattal
később, ismét ledobtam az emberalakot. Vörösesfehér fény villódzott az árnyékba
borult fatörzsek és fű felett.
A szabadság ismét elöntött.
Elindultam: a világ kristálytisztán rajzolódott ki
körülöttem. Hőség áradt belőlem. Ügyeltem rá, hogy ne maradjak egy helyben
sokáig. Csendben siklottam át az erdőn, percek alatt jutottam el kilométeres
távolságokra. Hamarosan elértem a város közelébe, ahol a legnagyobb
valószínűséggel találkozhattam arummal.
Amíg a környéket fésültem át, nem tudtam kiverni a fejemből az időt, amikor
Dawson is itt volt. Tél volt, épp azelőtt, hogy Bethany felbukkant, és minden elindult
volna a katasztrófa felé. Rátalált egy arumra, aki csaknem elpusztította.
Az arum kiszívott volna belőle mindent, ami minket felépít, ha nem jelenek
meg. Akkor azonban nem voltam ott, amikor igazán számított. Az, hogy korábban
megmentettem az életét, semmit sem jelentett, amikor végül úgyis elveszítette.
Későig maradtam, és csak akkor változtam vissza emberré, amikor hazafelé már
majdnem kiértem az erdőből, jócskán éjfél után. Ahelyett, hogy beléptem volna a
hátsó ajtón, körbesétáltam, előre, és felnéztem a mellettem álló házra.
A hálószobában égett a villany.
Kat későig fennmaradt.
Valószínűleg egy könyvet bújt, beleélte magát egy elképzelt fantasy-világba,
miközben én az igazi fantasy- világban éltem.
Nem is lehetne kitalálni két eltérőbb embert.
Embert?
Szárazon, humortalanul felnevettem. Még csak nem is ugyanabba az átkozott
fajba tartoztunk, és mégis, abban a percben, ahogy felmentem a lépcsőn, tudva, hogy
még ébren van, közelebb éreztem magamhoz, mint bárkit, nagyon régóta már.
Jó ég, ez nagyon nagy gond lesz.
Komolyan véget kell vetnem ennek. Katnek muszáj távol maradnia Dee-től,
nekem pedig tőle.
Tudtam, mit kell tennem.

Másnap reggel, amikor iskolába menet kiléptem a verandára, megtorpantam. Kat

autójának motorja nyöszörgött, de nem indult. Ismerős hang: lemerült az
akkumulátor. Őt ismerve valószínűleg égve hagyta a lámpát, vagy valami hasonló
hibát követett el.
 Kattant a motorház teteje, ahogy belülről kinyitotta. Kat kilökte a kocsiajtót, és
haragosan előrement. A kopott farmert, amit viselt, törvényen kívül kellett volna
helyezni.
Odanyúlt, hogy felemelje a motorháztetőt, de aztán megfeszült, és felém
pillantott.
Undok mosollyal felemeltem a kezem, és az ujjaimat billegetve integettem neki.
- Mi az? - kérdezte gyanakodva.
- Semmi.
Még egy másodpercig nézett rám, aztán visszafordult, felemelte a tetőt, és
kitámasztotta. Végül hátralépett, csípőre tette a kezét, és a motorra bámult.
A vigyorom kiszélesedett.
Kat odanyúlt, és megrángatta a kábeleket, mintha ezzel bármit is használna neki.
A lófarka ide-oda csapódott. Aranyosféle volt. Kétségbeesett. De azért bájos. Végül
megmarkolta a szegélyt, és behajolt. A karján a gipsz bántotta a szememet.
Persze a tekintetem azonnal egy bizonyos pontra vándorolt.
Még azelőtt elvontam onnan, mielőtt kifolyt volna a szemem. A saját kocsimhoz
lépve kinyitottam az utasoldali ajtót, és bedobtam a könyveimet, majd visszacsuktam
az ajtót, és átsétáltam a keskeny pázsitcsíkon, Katék felhajtójára.
Kat megfeszült, de nem szólt, amikor mellé léptem.
- Nem hiszem, hogy a kábelrángatás segít.
Eleresztette a peremet, és viharos pillantást vetett felém.
- Szerelő vagy, vagy mi? Egy különleges, titkos autójavító tehetség, amiről nem
tudok?
Halkan nevettem.
- Tulajdonképpen semmit sem tudsz rólam.
- Ezt áldásnak veszem - grimaszolt.
- Hát persze - mormoltam, és közelebb léptem a kocsija orrához, ezzel
kényszerítve, hogy elhátráljon.
- Hahó - sóhajtott. - Ott álltam.
- De már nem állsz ott - kacsintottam rá. A testemmel takarva, mit teszek,
végigfuttattam az ujjaimat az akkun, és egy nagyobb energialöketet nyomtam belé. -
Különben megpróbálnád még egyszer beindítani?
- Miért?
- Csak.
- Nem fog működni.
Felé fordultam, és feszesen elmosolyodtam.
- Csak próbáld meg, cica!
Erre elpirult.
- Ne nevezz így!
- Nem neveznélek, ha már a kocsidban ülnél, és igyekeznél beindítani -
válaszoltam észszerűen.
- Ó, istenem! - csattant fel, aztán sarkon fordult, és az első ajtóhoz dobogott. -
Tök mindegy.
Szemöldök felvonva figyeltem, amint szinte bevetődik a kormány mögé, és
elfordítja a kulcsot. Az akku életre kelt, a motor felberregett. Sajnáltam, hogy a
motorháztető eltakarta a szélvédőt, mert sokat nem adtam volna azért, ha láthatom az
arcát.
Mellesleg, egyáltalán nem volt időm erre a játszadozásra. És nem is volt része a
„tervnek”, amit tegnap kigondoltam, hogy még távolibbra kergessem.
Sóhajtottam, kiakasztottam a kitámasztót, aztán leeresztettem és lenyomtam a
tetőt.
Kat elnyílt szájjal nézett ki előre.
- Az iskolában találkozunk - intettem, aztán hozzátettem, mert képtelen voltam
megállni: - Cica.
A visítását hallva elvigyorodtam.

Amikor később bevonultam matekórára, legelőször azt vettem észre, hogy Kat
leeresztette korábban felkötött haját. A tény, hogy ez feltűnt, túlhaladta az
elcseszettségi skála beosztását. Tetszett a kibontott haja. Hosszú volt és kicsit vad,
mintha állandóan lázadnának ellene a tincsei.
 Komolyan, abba kellett hagynom, hogy önálló személyiségként gondoljak a
hajára.
Kat a két lánnyal sutyorgott - Carissával, és a göndör hajúval, Lesával. Igen, így
hívták őket. Abban a pillanatban, amikor megláttak, mindhárman elhallgattak.
Érdekes.
Kat az ajkába harapott, úgy huppant le a székre.
Még érdekesebb.
Elsétáltam mellettük, és leültem Kat mögé. Carissa megpördült, előrenézett,
Lesa azonban hátra-hátrapillantott a válla felett.
Hmm.
Megvolt a tervem, hogy miként bánjak Kattel, és ragaszkodnom kellett hozzá.
Kihúztam a tollat a füzetemből, és hátba böktem. Megfeszült, de nem fordult
meg, úgyhogy újra böktem, ezúttal erősebben. Erre megpördült, hosszú, sötét haja
csak úgy repdesett körülötte.
- Mi van?
Elmosolyodtam, hallva a bosszúságot a hangjában. A vállán át láttam, hogy
mindenki minket néz. Alighanem amiatt aggódtak, hogy előránt-e valahonnan még
egy tálnyi kaját, ezúttal talán sziruppal leöntött palacsintát, és a fejemre borítja-e.
Lehajtottam a fejem, és alulról felfelé néztem rá.
- Jössz nekem egy új pólóval.
Leesett az álla.
- Mint kiderült - folytattam halkan -, a spagettiszósz nem mindig jön ki a
mosásban.
Kat rózsaszín ajka elnyílt.
- Biztosan van épp elég pólód.
- Van, de ez volt a kedvencem.
- Kedvenc póló...? - fintorgott. Aranyos.
A francba. Nem aranyos.
- És attól tartok, tönkretetted Ash kedvenc blúzát is - jegyeztem meg.
- Nos, nem kétlem, hogy vele voltál és megnyugtattad ezekben rémes időkben -
hajtotta oldalra a fejét.
- Mindazonáltal nem biztos, hogy felgyógyul - feleltem szárazon.
Kat a plafonra nézett, aztán már fordult volna vissza.
A terv. Tartsd magad a tervhez.
- Tartozol nekem. Újra.
Megszólalt a jelzőcsengő, de ő csak nézett rám.
- Nem tartozom neked semmivel.
Megbillentettem a padot, és előrehajoltam, az ajkunkat alig néhány centi
választotta el.
- Nem értek egyet - feleltem, aztán, mert úgy tűnt, képtelen vagyok tartani a
tervet, hozzátettem. - Egyáltalán nem olyan vagy, mint vártam.
A tekintete az ajkamra esett.
- Mit vártál?
Százféle dolgot, és egyik sem talált nála.
- Beszélnünk kell, neked és nekem!
- Nincs miről beszélnünk.
Néztem, ahogy az ajka megformálja a szavakat, aztán felpillantottam, a
szemébe.
- De igen. Ma este.
Kat kidugta a nyelve hegyét, hogy megnedvesítse felső ajkát. Jó ég, ez aztán
nagy hatást tett rám. Az ujjaim megszorultak a pad peremén. Végül biccentett, és
lassan elfordult. Eltöltött az elégedettség, összeszorított szájjal elmosolyodtam.
És akkor vettem észre, hogy a tanár és az osztály is minket figyel. Ó, a fene!
Visszaállítottam a padomat négy lábra. Valaki megköszörülte a torkát. A tanár
belekezdett a névsorolvasásba. Egyenként lefeszítettem az ujjaimat a pad széléről.
Nyolc különálló, tisztán észrevehető benyomódást láttam a pad lapján.
Megolvadt, mintha extrém hőnek tették volna ki. Ki sem kellett próbálnom, tudtam,
az ujjaim beleillenek a nyomokba.

Iskola után Matthew térített el. Tudni akarta, hogyan kezelem a helyzetet Ash és
Kat között. Valóban aggódott amiatt, hogy Ash tesz valamit Kattel, és esetleg felfedi
a titkunkat.
Én ebben nem voltam olyan biztos.
Ha Kat kisebb közönség előtt borított volna ételt Ash fejére, jó esély lett volna,
hogy Ash megpróbálja megsütni. Amellett Ash képes lett volna pokollá tenni Kat
életét az iskolában, de úgy gondoltam, megértette, hogy Dee ellenezné.
Én is ellenezném.
Mindazonáltal az ebédlőben történtek újra jelezték, hogy ha Kat a közelünkben
van, a dolgok gyakrabban alakulnak rosszul. Már célba vette egy arum, és ez újra
megtörténhet - meg is fog történni. Ez nem szükségszerűen az ő hibája, sőt,
egyáltalán nem az. Nem értette, mi folyik a háttérben, mibe keveredett.
Dee-nek korábban is voltak emberi barátai, de ők inkább ismerősnek számítottak
- hozzájuk nem állt ilyen közel. Kat más volt. Ha nem a szomszédban lakna, és nem
ilyen közel a kolóniához, talán nem is jelentene ekkora gondot.
Talán én sem gondolnám meg magam, ami őt illeti.
De semmi sem fekete-fehér. Most, hogy elkezdődött az iskola, más barátokat is
szerezhet. Dee pedig idővel túljut rajta. És minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Itt az ideje, hogy beszüntessem a beavatkozásokat.
Már majdnem nyolc óra volt, amikor bekopogtam Kat ajtaján.
Az anyja autója nem állt a felhajtón, és amíg a veranda korlátjához léptem,
eltöprengtem, vajon ezért imádja-e Katy annyira az olvasást. Így, hogy az anyja
sosincs vele, magányos lehet.
Vagy talán csak ennyire élvezi.
Kinyílt az ajtó, és Kat lépett ki. Leesett az állam, de azonnal becsuktam a szám.
Átöltözött iskola után, és nem csak a gipszet vették le a karjáról - hála égnek.
Egyberuhát viselt, halványkéket, vékony pántokkal és csipkés szegéllyel, ami látni
engedte a lábát és a válla ívét. A haját még mindig leeresztve hagyta, és az leomlott a
hátán. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, nehezemre esett arra összpontosítani,
mi a fenét is csinálok én itt.
Odalépett mellém: a holdfény az arcára vetült, amikor rám nézett.
 - Dee otthon van?
- Nincsen. - Felpillantottam az égen ragyogó csillagokra. Hamarosan hazaér
majd. - Ashsel ment a meccsre, de nem hiszem, hogy sokáig maradnak. - Kat felé
fordultam. - Mondtam neki, hogy veled találkozom, úgyhogy szerintem hamar
hazajön, hogy megbizonyosodjon róla, nem öltük meg egymást.
Félrefordult, de még láttam az arcára kiülő vigyort.
- Hát, ha te nem ölsz meg, majd elintézi Ash, nagyon is szívesen.
- A spagettiügy miatt, vagy van más is? - kérdeztem.
Jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Tegnap úgy tűnt, nagyon kényelmesen ülsz vele az öledben.
- Ó, értem! - Ellöktem magamat a korláttól. - Így már van értelme.
- Minek?
- Féltékeny vagy.
- Haha. - Felnevetett, elfordult, és lement a lépcsőn. - Miért lennék féltékeny?
Követtem, kiélvezve a látványt.
- Mert eltöltöttünk együtt némi időt.
- Az, hogy eltöltöttünk együtt némi időt, még nem ok a féltékenységre,
különösen nem, ha kényszer hatása alatt voltál. - Elhallgatott, megrázta a fejét. - Erről
kell beszélnünk?
Vállat vontam.
- Gyere, sétáljunk egyet!
Lesimította a ruháját. Átfutott a fejemen, hogy vajon az én kedvemért vette-e
fel.
- Nincs már kicsit késő ehhez?
- Jobban tudok gondolkodni és beszélni, ha sétálok közben. - A szemébe néztem,
és kinyújtottam felé a kezem. - Ha nem jössz, visszaváltozom azzá a seggfejjé, akit
nem igazán kedvelsz.
- Bahh. - A pillantása kinyújtott kezemre villant. - De a kezedet nem fogom meg.
- Miért?
- Mert nem sétálgatok kézen fogva veled, amikor még csak nem is kedvellek.
 - Jaj! - A szívemre szorítottam a kezemet. - Ez fájt.
Kat felhorkant.
- De nem viszel ki az erdőbe, hogy aztán ott hagyj, igaz?
Úgy markoltam meg a szívem fölött a semmit, mintha
sebet kaptam volna.
- Nagyon is megfelelő bosszúnak tűnik, de nem tennék ilyet. Alig hogy sokáig
életben maradnál, ha nincs, aki megmentsen.
- Köszönöm a bizalmat!
Ránevettem, de hamar lehervadt a mosolyom. A mai este után nem lesz több
közös nevetgélés.
Csendben gyalogoltunk, átvágtunk a főúton, be az erdőbe, ahová a holdfény is
alig-alig szűrődött be. Egymás mellett sétáltunk, és nehezemre esett ezt kizárni a
tudatomból.
- Ash nem a barátnőm - szólaltam meg végül, és magam sem tudtam, miért
mondom ezt el neki. - Régen jártunk, de már csak barátom. És mielőtt megkérdeznéd,
nem olyan barát, akkor sem, ha az ölembe mászott. Fogalmam sincs, miért tette.
- És te miért hagytad? - kérdezte.
- Őszintén szólva, nem tudom. Elég indok, hogy férfiből vagyok?
- Nem igazán - felelte a lába elé nézve.
- Nem is gondoltam. - Megkerültem egy letört faágat. - Külön- meg... sajnálom,
ami az ebédlőben történt.
Kat megbotlott.
A kezem kivágódott, megragadtam ép karját. Amint egyenesen állt, elhátrált, és
karba tette a kezét. Az arcát árnyék borította, de fájdalmat láttam rajta.
- Kat?
Felém pillantott.
- Kínos helyzetbe hoztál.
- Tudom.
- Nem, nem hiszem, hogy tudod. - Továbbindult, a saját két könyökébe
kapaszkodva. - Fel is dühítettél. Nem értelek. Az egyik percben nem viselkedsz
vészesen, a másikban a bolygó legnagyobb seggfeje vagy.
Egy másodpercig néztem távolodó hátát. Sokkal könnyebb lenne az egész most,
hogy dühös rám. Megérdemeltem a haragját, mégsem esett jól.
- De vannak piros pontjaim. - Könnyedén utolértem, és figyeltem, hol akad az
utunkba szikla vagy kiálló gyökér. - Vannak, igaz? A tóról meg a túráról. Azért nem
kaptam, hogy akkor este megmentettelek?
- A piros pontjaid a húgodtól vannak - felelte. - Nem tőlem. És ha az enyémek
lettek volna, mostanra akkor is elveszítetted volna a legtöbbet.
- Ez szívás. Komolyan.
Kat megtorpant.
- Miért beszélgetünk most egyáltalán?
- Nézd, sajnálom. Igazán. - Mélyet sóhajtottam. - Nem érdemelted meg, hogy
így bánjunk veled.
Engem nézett a sűrűsödő sötétben. Elszaladt egy pillanat.
- Sajnálom, ami az öcséddel történt, Daemon.
Megdermedtem: ez teljesen váratlanul ért. Sosem
beszéltem neki Dawsonról. Nyilván Dee említette egyszer, de tudtam, hogy nem
mondott el mindent. Hogy figyelmeztetnem kellett volna: maradjon távol Bethanytől.
Hogy az én hibám volt, amiért nem ügyeltem a biztonságára.
- Fogalmad sincs, mi történt az öcsémmel.
- Annyit tudok, hogy eltűnt.
A kezem ökölbe szorult, aztán ismét kinyílt. Eltűnt? Ezt mondta neki Dee? Nem
számít.
- Annak már jó ideje.
- Tavaly történt - válaszolta kedvesen. - Igaz?
- Hát persze, igaz. Csak régebbinek tűnik - Az ágak árnyékától szeletekre vágott,
sötét égre emeltem a pillantásomat. - Honnan hallottál róla?
Beletelt egy másodpercbe, hogy válaszoljon.
- A többiek emlegették az iskolában. Én csak kíváncsi voltam, miért nem mesélt
nekem senki róla vagy arról a lányról.
 Vagyis nem Dee hozta fel? Érdekes.
- Kellett volna?
- Nem tudom - felelte halkan. - Elég nagy dolognak tűnik, olyannak, amiről az
emberek szeretnek beszélni.
Újra nekivágtam az ösvénynek, de a mozdulataim merevek voltak.
- Mi nem szeretünk róla beszélni, Kat.
- Nem akartam kutakodni...
- Nem? - Feltámadt bennem az ismerős bosszúság. Tudtam, nem kellene Katen
kitölteni a haragomat, de talán ez lesz a tökéletes bevezető, hogy aztán örökre
eltaszítsam magamtól. - A testvérem eltűnt. Egy szegény család sem látja többet a
lányát, és te azon problémázol, miért nem mondta el senki neked?
- Sajnálom. Csak mert... mindenki titkolózik. Például semmit sem tudok a
családotokról. Még sosem láttam a szüleiteket, Daemon. Ash pedig minden ok nélkül
gyűlöl. Az is több mint furcsa, hogy két hármas ikres család költözött ide ugyanabban
az időben - folytatta, bizonyítékát adva, hogy valaki beszélt neki. Valószínűleg a
matekos lányok. - Tegnap a fejedre borítottam az ebédemet, és nem lett semmi
következménye, ez is hihetetlen. Dee-nek barátja van, akit meg sem említett. A város,
úgy ahogy van, idegesítő. Az emberek úgy bámulnak a húgodra, mintha hercegnő
lenne, vagy félnének tőle. Rám is bámulnak. És...
- Úgy sorolod, mintha ezeknek a dolgoknak közük lenne egymáshoz.
- Nem lenne?
- Mitől lenne? Talán kezd kitörni rajtad a paranoia. Én is így lennék, ha
megtámadtak volna, miután új helyre költöztem.
- Látod, már megint ezt csinálod! - Szinte kiabált, de követett az erdő mélye felé.
- Felteszek egy kérdést, mire begubózol. Dee ugyanígy.
- És nem gondolod, hogy ez azért van, mert tudjuk, hogy sok mindenen mentél
keresztül, és nem akarjuk tetézni? - vágtam vissza.
- Hogyan tudnátok tetézni?
Lassítottam, mélyet lélegeztem. Kiértünk a tisztásra, ahonnan már látszott a tó.
Ez a beszélgetés nagyon nem arra halad, amerre kellene.
 - Nem is tudom. Nem tudnánk.
Kat a fejét rázva nézte a vizet. A tó nyugodt tükrén megcsillantak a csillagok.
Utáltam magam, amiért idehoztam, hogy ezt tegyem vele. Soha többé nem tudok erre
a helyre a nyugalom és a béke forrásaként gondolni.
- Amikor itt voltunk - mondtam halkan, mert azt akartam, hogy tudja, nem,
mintha számítana, miután mindennek vége lesz, de szükségem volt rá -, néhány
percig jól éreztem magam.
- Mielőtt vízi emberré változtál? - fordult felém.
Megfeszült a vállam. Az ég felé fordítottam a tekintetemet.
Hosszú idő óta most először gondoltam az otthonunkra, az igazi otthonunkra, és
arra, mennyire mások volnának a dolgok... mennyire máshogy kellene alakulniuk.
- A stressz képes ilyesmire. Olyasmiket képzelsz el, amik valójában nem
történnek meg.
- Nem erről van szó - jelentette ki határozottan. - Van itt valami... fura.
- Rajtad kívül?
Tapintható volt a bosszúsága.
- Miért akartál beszélgetni, Daemon?
Felemeltem a karom, és összekulcsoltam a kezem a tarkómon.
Ideje túlesni rajta.
- Ami tegnap ebédnél történt, csak rosszabb lesz. Nem lehetsz Dee barátja, ő
nem olyan, amilyennek akarjátok.
- Most komolyan beszélsz? - meredt rám.
Leeresztettem a karom.
- Nem azt mondom, hogy szóba se állj vele, de fogd vissza magad. Lehetsz
kedves vele, szólhatsz hozzá az iskolában, de maradj a saját ligádban! Különben csak
megnehezíted neki és magadnak is.
Egy hosszú pillanat múlva szólalt csak meg.
- Most fenyegetsz engem, Daemon?
A szemébe néztem, és megacéloztam magamat.
- Nem. Csak elmondom, hogyan lesz ezután. Induljunk visszafelé!
 - Na, ne! - csattant fel. - Miért? Miért baj, ha a húgoddal barátkozom?
Megfeszült az állam. Ez hiba volt. Nem esett jól, sőt, gyűlöltem, hogy ezt kell
tennem. Hegyekben gyűlt bennem a szemétség, de ez... ez akkor sem én voltam. A
bosszúságom forró szélként tört ki, felkavarta a lehullott leveleket, kisöpörte Kat
haját az arcából.
- Te nem olyan vagy, mint mi - jelentettem ki, aztán nekilendültem. Minden
határt áthágtam, tudva, hogy alaposan meg kell vele értetnem, amit mondok. - Közel
sem. Dee jobbat érdemel nálad, olyanokat, akik hozzá hasonlók. Úgyhogy szállj le
rólam! Szállj le a családomról!
Megrándult, mintha megütöttem volna. Igazság szerint rosszabbat tettem vele,
mint bármilyen verés. Hátralépett, sűrűn pislogott.
Akkor megpecsételtem.
- Tudni akartad az okát. Hát ezért.
- De miért? - Megtört a hangja. - Miért gyűlölsz ennyire? Egy pillanatra
elveszett az önuralmam, és összerezzentem.
Jó ég, nem gyűlöltem. Nagyon szerettem volna gyűlölni, de nem sikerült, és a
könnyes szeme gyilkos látvány volt.
De aztán, minthogy sok minden volt, ám gyenge nem, támadásba lendült.
- Tudod mit? Baszódj meg, Daemon!
Félrepillantottam, összeharaptam a fogamat.
- Katy, ne...
- Hallgass! - sziszegte. - Csak fogd be!
Elsietett mellettem, vissza, az ösvény felé, amerről jöttünk. Túl sötét volt, hogy
elesés nélkül végigmenjen rajta.
- Kat! Kérlek, várj meg!
Nem lepett meg, hogy nem hallgatott rám.
- Kat, várj már, ne siess annyira! El fogsz tévedni.
Tovább gyorsított, a végén már futott. Nehezemre esett
legyűrni a késztetést, hogy utánaeredjek, könnyen utol is érhettem volna, de nem
kellett zseninek lennem, hogy megértsem: minél nagyobb távolságot akar tudni
kettőnk között. Fájdalmat okoztam neki, ezúttal igazán, mélyre vágva. Akármit is
mondtam neki korábban, az semmi volt a mostanihoz képest. Úgy éreztem,
teljesítettem a küldetésemet, mégsem éreztem egy szikrányi elégedettséget sem.
Meghallottam, hogy megbotlik és felnyög. Rám tört az aggodalom. Futni
kezdtem.
- Kat!
Megint nem törődött velem, csak rohant tovább. Már az útnál járt, amikor teljes
sebességre kapcsolt. Közel értem hozzá, csak néhány lépés választott el, és láttam,
hogy a kezével törölgeti az arcát.
Sírt.
Megríkattam.
Kilépett az útra. A szívem is megállt. A nevét kiáltottam, de semmiképpen nem
reagálhatott elég gyorsan. Túl késő volt.
 Egyenesen egy kamion elé rohant.TIZENNEGYEDIK FEJEZET

KÉT RAGYOGÓ REFLEKTOR FÉNYE BORÍTOTTA EL AZ ALAKJÁT, a

motor hangos dübörgése betöltötte a fejemet. Kat felkapta a karját, mintha védeni
akarná magát. Már láttam magam előtt összetörve a forró aszfalton, szürke szeme
üres, az élet tüze kialudt benne. Elborított a düh.
Nem tétováztam.
Előhívtam a Forrás erejét, és minden, a fajtánknak megszabott törvényt porrá
zúztam a pillanat töredéke alatt. Katért.
Az energia hulláma olyan nyers, olyan heves volt, hogy a levegőt is
felforrósította. Mennydörgés robajlott, visszhangzott a völgyben. A kamion pedig
megállt. A járműben és körülötte minden egyszerűen megállt, az időbe dermesztve. A
talaj megremegett a lábam alatt, a hullám kiterjedt.
Minden erőmet bevetve fogtam vissza a kamiont. Megfeszültem; a sofőrfülke
körül apró szikrák pattantak. A vezető is megdermedt. Katet és engem leszámítva
mindenki számára megállt az idő.
Fokozatosan erőt vett rajtam a reszketés. A világ halványan kifehéredett.
Kat leeresztette a karját, és lassan megfordult. Elkerekedő szemmel emelte a
kezét a szívére, és hátralépett.
- Istenem...
Emberi alakomban nem bírtam volna tovább visszatartani a kamiont. Tudtam,
eddigre a szemem már úgyis fényesen ragyog. Választhattam - bármelyik pillanatban
elveszíthetem az uralmat a helyzet felett, és akkor a kamion továbblódul, egyenesen
keresztül Katen. Vagy még nagyobb veszélybe sodorhatom Katet és Dee-t meg a
többi luxent, azzal, hogy felfedem magunkat. De akkor legalább Kat életben marad,
ameddig az arumokat is túléli. Azonnal döntöttem.
Még ugyanabban a pillanatban megtörtént az átváltozás. Az ereimmel kezdődött:
átható fehér fény töltötte ki őket, aztán elborított, és elmosta emberi ruháimat,
bőrömet. A remegés a karomról a mellkasomra tevődött át, aztán végigszaladt a
testemen. Az erő hullámai Kathez is elhatoltak.
És már a valódi alakomban álltam előtte, kivilágítva az egész átkozott utat.
Kat úgy láthatott, amilyen igazából voltam.
A távolból hallottam Dee kiáltását, de nem törhettem meg a koncentrációt.
Addig nem, amíg Katet ki nem juttattam a biztos halál útjából.
Kat visszanézett a kamionra. A jármű és a vezetője is remegett. Már nem
tarthattam vissza sokkal tovább, ahogy a vezetőt sem fagyaszthattam az időbe.
Nyomot fogok hagyni rajta, vakító nyomot. Ahogy Katen is. A sofőr miatt azonban
nem aggódtam. A rendszámtáblája más államba szólt, vagyis ha kiolvasztom, sokáig
meg sem áll.
A motor visító hangot adott, az áttörés határán. Még mélyebbre nyúltam a
Forrásért. Áthullámzott rajtam az energia, a hasamban a forróság azzal fenyegetett,
hogy kigyulladok. A luxenek fény alakban képesek ugyan áramoltatni az energiát, de
azért nekünk is megvannak a határaink.
És amikor azt hittem, végképp nem bírom tovább, Kat kiszakadt a sokkból,
megpördült és elrohant. Visszavontam a Forrás erejét, ami belém csapódott, és
hátralökött egy lépéssel, miközben a kamion eldübörgött. Minden erőm elszállt. Az út
üres volt.
A francba.
Kat hazafelé szaladt. Muszáj volt... Istenem, azt sem tudtam, mihez kezdek
most. A töprengésnek nem volt többé értelme, főleg, hogy azóta nem gondoltam
végig, amit csinálok, amióta Kat az úttestre lépett.
Rohantam utána. Félúton szembetalálkozott Dee-vel, de kikerülte, és meg sem
állt, továbbfutott, egyenesen az erdőbe.
- Maradj itt! - süvöltöttem Dee-nek.
- De hát...
- Komolyan mondom, Dee! Maradj itt!
Most az egyszer meghallotta a figyelmeztetést a hangomban, és belátta a helyzet
komolyságát. Rémült arccal hátrált el. Épp az történt meg most, amitől mindvégig
óvtam.
Csakhogy éppen én voltam, aki mindannyiunkat lelepleztem.
Ágak csapkodtak, a ruhámat szaggatták, ahogy Kat után futottam. Amikor
megláttam, utánakiáltottam, de nem állt meg. Márpedig nem állt szándékomban egész
este kergetni. Hagytam a fenébe az emberi tempót, és egy pillanat alatt beértem.
Elkaptam, a dereka köré kerítettem a karomat, összegabalyodó lábakkal
zuhantunk el. Kifordultam, mielőtt földet értünk volna, hogy én kerüljek alulra, de
aztán visszagördültem, és leszorítottam a mohos fűre.
Kat teljesen megtébolyodott.
Ököllel vágott a mellkasomra.
- Szállj le rólam!
Megragadtam a vállát, és lenyomtam, mielőtt kárt tett volna magában.
- Hagyd abba!
- Eressz el! - sikította, közben tekergőzve, a csípőjét emelgetve próbált ledobni
magáról. Ezek a mozdulatok bármikor máskor helytelen gondolatokkal töltötték
volna meg a fejemet. Most nem.
- Kat, elég! Nem foglak bántani!
Félőrült tekintete az enyémbe kapcsolódott. Mozdulatlanná vált, csak a mellkasa
zihált zaklatottan. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig egyikünk sem mozdult. Kat
szemében pánikot és el nem sírt könnyeket láttam. Ez mélyen belém vágott.
- Nem foglak bántani, Kat. Sosem tudnálak bántani.
Már nem vergődött. Szép szeme kikerekedett, úgy nézett rám. A pánik egy része
elcsitult, de még mindig félt. Remegve pillantott félre, a fűre szorította az arcát, és
összeszorította a szemhéját.
Most mitévő legyek?
Nem hagyhattam, hogy szétkiabálja a világnak, mik vagyunk. Itt már csak két
választásom volt - gondoskodom róla, ahogy Matthew ajánlkozott. Vagy
valamiképpen meggyőzöm, hogy hallgasson. És nem azért kockáztattam mindent,
nem azért mentettem meg a kamionszörny elől, hogy most kárt tegyek benne.
Lassan, hogy meg ne riasszam, az álla alá tettem az ujjaimat, és
visszafordítottam a fejét.
- Nézz rám, Kat! Rám kell nézned, most!
Szorosan zárva tartotta a szemét. Feljebb mozdultam, a lábamra helyeztem a
testsúlyomat, és az arcára tettem a kezem. Lágy volt a bőre, és túlságosan is hűvös.
Végigsimítottam az állkapcsán, és láttam, hogy a kezem enyhén remeg. Nem tudtam,
megérti-e, de meg kellett próbálnom. Meg kellett állítanom a feje felé tartó golyót.
- Kérlek! - suttogtam.
Levegőért kapott, aztán kinyitotta a szemét. A pillantása végigfutott az arcomon,
és tudtam, most igyekszik összekapcsolni azzal, amit az út mellett látott. A halvány
holdfény áttört az ágak között, végigsiklott a járomcsontján, az ajkán.
- Nem foglak bántani - próbálkoztam újra. - Beszélgetni szeretnék. Muszáj
beszélnünk. Értesz engem?
Bólintott.
Lehunytam a szemem, és sóhajtottam. A fáradtság erőt vett rajtam.
- Rendben. Eleresztelek, de kérlek, ígérd meg, hogy nem rohansz el! Nem
szeretnélek tovább üldözni. Az az utolsó kis trükk majdnem megsemmisített. -
Felpillantottam: Kat engem figyelt. - Mondd ki, Kat! Ígérd meg, hogy nem fogsz
elfutni! Nem engedhetem, hogy egymagádban rohanj el innen. Megérted ezt?
- Igen - nyögte ki reszelős hangon.
- Jó. - Hátrahajoltam, lassan elvettem a kezem az arcáról, és oldalra húzódtam.
Guggolásba helyezkedtem, és néztem, ahogy odébb mászik, amíg a háta egy fának
nem szorul. Vártam néhány pillanatot, hogy pánikba esik-e, de amikor ez nem történt
meg, leültem elé. A hajamba túrtam, és visszanyeltem egy egész hónapra elegendő
káromkodást. - Miért kellett kisétálnod a kamion elé? Mindent megpróbáltam, hogy
távol tartsalak, de neked muszáj volt lerombolni az összes erőfeszítésem eredményét.
Remegő kezét a homlokára szorította.
- Nem szándékosan csináltam.
- Mégis megcsináltad. - Az ölembe ejtettem a kezem. - Miért jöttél ide, Kat?
Miért? Én... mi mind jól megvoltunk, és akkor megjelensz, és elszabadul a pokol.
Nem is sejted, mennyire. A francba, abban bíztam, hogy szerencsénk lesz, és
elmentek.
- Bocs, hogy még itt vagyok! - Még szorosabban a fának nyomta a hátát, és a
mellkasához húzta a térdét.
Szerettem volna felpofozni magam.
- Mindig elrontom - a fejemet rázva újra próbálkoztam. - Mások vagyunk. Azt
hiszem, ez már világos a számodra.
Egy percre a térdére hajtotta a homlokát, hogy összeszedje magát, aztán
felnézett.
- Mi vagy te, Daemon?
Keserves mosollyal megdörgöltem a halántékomat.
- Ezt nehéz elmondani.
- Kérlek, mondd el! Kénytelen leszel, különben megint kiborulok - a hangja
egyre magasabbra emelkedett. A szemébe néztem, és kimondtam az igazat.
- Nem hiszem, hogy tudni akarod, Kat.
Elakadt a lélegzete, úgy nézett vissza rám. Az arcára kiült a megértés. Ha
megkérdezi, amit biztosra vettem, hogy tudni akar, minden megváltozik. Máris
minden megváltozott, de ha megkérdezi, elmondom az igazat. Elég információval
látom el, hogy bebizonyosodjon, bízhatunk-e benne.
Vagy hogy elpusztítsam vele.
Egyszerűen nem volt más lehetőség.
Kat halkan kifújta a levegőt.
- Emberek vagytok?
Kurtán felnevettem.
- Nem a közelből jöttünk.
- Nem mondod?!
- Hát igen, annyit, gondolom, már kitaláltál, hogy nem emberek vagyunk.
- Reméltem, hogy tévedek - sóhajtotta reszketegen.
Újra nevettem, ezúttal sem örömből.
- Nem. Messziről, nagyon messziről származunk.
A karja összeszorult a térde körül.
 - Hogy érted azt, hogy messziről, nagyon messziről? Mert most a Star Wars
főcímét látom magam előtt.
Miért nem lepett meg, hogy egyből erre következtetett?
- Nem erről a bolygóról valók vagyunk.
Kinyitotta, majd újra becsukta a száját.
- És mik vagytok? Vámpírok?
Olyan látványosan forgattam a szememet, hogy azt hittem, úgy marad.
- Komolyan kérdezed?
- Mi van? - Bosszúság szivárgott a hangjába. - Azt mondod, nem vagytok
emberek, hát ez leszűkíti a lehetőségek körét. Megállítottad a kamiont, anélkül hogy
hozzáértél volna!
- Túl sokat olvasol összevissza - sóhajtottam. - Nem vagyunk vérfarkasok,
mágusok, zombik, semmi efféle.
- Hát, a zombinak örülök. Szeretem azt hinni, hogy ami még megmaradt az
agyamból, az biztonságban van - mormolta. Éles pillantást vetettem rá. - És nem
olvasok túl sokat, az lehetetlen. És földönkívüliek sincsenek.
Gyors mozdulattal előrehajoltam, és behajlított térdére tettem a kezem.
- Tényleg azt hiszed, hogy ebben a hatalmas, végtelen univerzumban a Föld, ez
a hely az egyetlen, ahol kialakult az élet?
- Ne... nem - dadogta. - Vagyis ez a fajta dolog, ez hétköznapi a... a fenébe,
hogyan nevezitek magatokat?
Egy pillanatnyi csend után hátradőltem, hogy kigondoljam, hogy lenne a
legokosabb belevágni ebbe. Még sosem kellett korábban senkinek beszélni
magunkról. Ez volt az első alkalom. És Kat úgy festett, mint akit másodpercek
választanak el a hisztérikus nevetési rohamtól. Nem feltétlenül jó.
- Tudom, mire gondolsz - ismertem be. - Nem mintha olvasnék a
gondolataidban, de az egész kiült az arcodra. Azt hiszed, veszélyes vagyok.
Megnedvesítette az ajkát.
- Lehet, hogy őrültség, de nem félek tőled.
- Nem? - A meglepetés mindenestől megrázott.
 - Nem. - Nevetett, de volt a hangjában valami aggasztó is. - Nem is nézel ki úgy,
mint egy űrlény!
Felvontam a szemöldökömet.
- Hogy néznek ki az űrlények?
- Nem úgy... nem úgy, mint te - dadogta. - Nem ilyen szépek. ..
- Szépnek gondolsz? - mosolyogtam, mire összehúzta a szemét.
- Hallgass! Mintha nem tudnád, hogy ezen a bolygón mindenkinek tetszik,
ahogy kinézel - grimaszolt. - Az idegenek, persze ha léteznek, kicsi, zöld emberkék,
hatalmas szemmel és hosszú, vékony karokkal... vagy hatalmas bogarak, vagy valami
sárgolyóra hasonlítanak.
Hangosan felkacagtam.
- E.T.?
- Igen! Pont, mint E. T., seggfej! Annyira örülök, hogy jól mulatsz! Hogy össze
akarod zavarni az elmémet, mármint még jobban, mint ahogy eddig összezavartátok!
Talán bevertem a fejem, vagy valami.
Fel akart állni, de rászóltam.
- Ülj le, Kat!
- Nekem te ne mondd meg, mit csináljak! - csattant fel.
Az én cicám. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ha már
képes kiabálni velem, mégsem fél annyira, mint amitől tartottam. Talán mégis
kijutunk a lavina alól élve.
Kecses mozdulattal felálltam, a karomat magam mellett tartva, de a szemem
felragyogott.
- Ülj! Le!
Kat rám bámult - valószínűleg a korábban zöld, most szürreálisán világító
szememet nézte. Leült. És intett. A középső ujjával.
Hűha! Hát hogy lehet az ilyen keménységet nem tisztelni? Szélesen
elvigyorodtam. Ez a lány lenyomna, ha hagynám.
- Megmutatod, milyen vagy igazából? Ugye, nem csillogsz? És kérlek, mondd,
hogy nem egy óriási agyevő bogarat sikerült kis híján megcsókolnom, mert akkor
komolyan hány...
- Kat!
- Bocsi... - mormolta.
Lehunytam a szemem, igyekeztem megtalálni a türelmet és a nyugalmat.
Amikor már biztosra vettem, hogy képes leszek anélkül átváltozni, hogy véletlenül
felperzselném a fél erdőt, ledobtam az emberi alakomat. Tudtam, mikor fejeződött be
az átalakulás, mert meghallottam a hangját.
- Szent szar!
A számára úgy tűnhettem, mint egy fényből szőtt emberalak, ami nem is állt
olyan messze attól, amik valójában voltunk. Kinyitottam a szemem. Kat fél kezével
eltakarta az arcát. A fényem olyan erős volt, hogy nappallá varázsolta az éjszakát.
A valódi alakomban nem voltam képes emberi nyelven beszélni, úgyhogy ahhoz
folyamodtam, amit csak a magunkfajtákkal szoktam. Ez is tilos volt, de hát minden
más, amit éppen tettem, szintén, úgyhogy akár már végig is mehetek az úton.
A luxenek képesek a gondolataikat telepatikus úton egymásnak közvetíteni. A
valódi alakunkban így kommunikáltunk - nem igazán gyakran -, de az emberek így
nem tudtak felelni, és mi sem hallottuk az ő gondolataikat.
így nézünk ki.
Kat levegőért kapott.
Fény-lények vagyunk. Még emberként is az akaratunk szerint hajlíthatjuk a
fényt.
Elhallgattam.
Amint látod, nem vagyok óriás bogár. És nem is csillogok.
- Nem - suttogta.
Púpos kis torzszülött sem vagyok, és ez amúgy kifejezetten sértő is.
Felemeltem a kezem, és tenyérrel felfelé felé nyújtottam.
Megérinthetsz. Nem fog fájni. Úgy vélem, az emberek számára kellemes.
Nagyot nyelt, a kezemre pillantott, aztán fel, ahol a szememet gondolta. Végül
kinyúlt, az ujjai az enyémekhez értek. Röpke, veszélytelen elektromos szikra pattant
át a kezemről az övére. Vörösesfehér fény kígyózott fel a karján. Mosolyogva
néztem, ahogy kikerekedik a szeme.
Összeszedte a bátorságát, és megszorította az ujjaimat, amitől apró
fényfoszlányok gyűrűje kapcsolódott a csuklója köré. A fényem beborította a kezét.
Gondoltam, hogy tetszeni fog.
Igazság szerint nekem is tetszett. A valódi alakomban nagyon is érzékeny
voltam, nos, mindenre. Élveztem az érintését. Talán egy kissé túlságosan is.
Elvontam a kezemet, és hátraléptem. A fényem lassan elhalványult, és
visszatértem abba az alakba, amit jobban ismert.
- Kat?
Csak nézett rám, és a fejét rázta. Talán várnom kellett volna a bemutatóval.
- Kat?
- Földönkívüli vagy - bökte ki, mintha magát győzködné.
- Aha. Ezt igyekszem elmagyarázni.
- Ó... ó, nahát! - A mellkasához húzta a kezét. - Izé... honnan j öttél? A Marsról?
- Még csak nem is a közeléből - nevettem. - Elmondok neked egy történetet,
rendben?
- Elmondasz nekem egy történetet...?
A hajamba túrva bólintottam.
- Ez most így egyben őrültségnek tűnhet a számodra, de kérlek, igyekezz
emlékezni arra, amit láttál. Amit már tudsz. Láttad, hogy megtettem lehetetlen
dolgokat. Számodra most már semmi sem lehetetlen. - Vártam egy kicsit, hogy
felfogja, amit hallott. - A hely, ahonnan jöttünk, az Abellen túl van.
- Abell...?
- A tiétektől legtávolabb eső galaxis, körülbelül tizenhárommilliárd fényévnyire.
Mi pedig még kijjebb vagyunk úgy tízmilliárddal. Nincs olyan űrjármű, amely
kibírná az utat odáig. Soha nem is lesz. - Mintha még létezne
az otthonunk, gondoltam, és nyitott tenyerembe pillantottam. - Nem mintha
számítana, ha volna. Az otthonunk nem létezik már. Elpusztították, amikor mi még
gyermekek voltunk. Ezért kellett elhagynunk, hogy találjunk egy bolygót, amely az
élelem és a légkör szempontjából hasonló. Nincs szükségünk oxigénre, de nem is
zavar. Most már inkább megszokásból lélegzünk, nem másért.
Felismerés villant fel az arcán, és lefogadtam volna, hogy a tónál töltött napra
gondol.
- Vagyis nem kell levegőt vennetek?
- Nem, nem igazán - vontam vállat. - Szinte automatikusan csináljuk, de néha
elfeledkezünk róla.
Például úszás közben.
- Folytasd!
Pár pillanatig vártam, hogy lássam, képes-e megbirkózni ezzel az egésszel, aztán
eldöntöttem, hogy továbbmegyek. Nem voltam hajlandó tudomást venni arról a
részemről, amelyik mindent el akart neki mondani. Arról, amelyik kétségbeesve
szerette volna tudni, mit gondolna Kat, ha ismerné az igazi énemet.
- Túl fiatalok voltunk, hogy tudjuk, mi a galaxisunk neve, lehet, hogy a
magunkfajta nem is érezte szükségét, hogy elnevezzen ilyen dolgokat, de a bolygónk
nevére emlékszem. Luxnak hívták, és mi is így nevezzük magunkat. Luxeneknek.
- Lux - suttogta. - Az fényt jelent latinul.
- Mi egy meteorzáporban érkeztünk, tizenöt éve, néhány hozzánk hasonlóval. De
sokan jöttek már előttünk is, alighanem az elmúlt ezer év folyamán. Nem
mindannyian ide érkeztünk, többen továbbhaladtak a galaxisban. Mások biztosan
olyan bolygókra szálltak le, amik alkalmatlannak bizonyultak az életre. Amikor
kiderült, hogy a Föld voltaképpen tökéletes a számunkra, még többen jöttek. Érthető
ez így?
Üres tekintettel nézett rám.
- Azt hiszem. Szóval többen is vannak hozzátok hasonlók? Thompsonék... ők is?
Bólintottam.
- Azóta együtt vagyunk.
- Hányán vagytok itt?
- Pont itt? Legalább pár százan.
- Pár százan - ismételte. - Miért itt?
- Mi... nagyobb csoportokban élünk. Nem azért... mindegy, ez most nem számít.
 - Egy meteorzáporral, azt mondod? Hol van az űrhajótok? - Megint aranyosan
fintorgatta az orrát. Felvontam a szemöldökömet.
- Nincs szükségünk hajókra az utazáshoz. Fényből vagyunk, a fény szárnyán
utazunk. Mint a fénystopposok.
- De ha a bolygótok fényévmilliárdokra volt, és fénysebességgel utaztok... még
akkor is milliárd évbe telt, hogy ideérjetek?
Most tényleg fejben számolt?
- Nem. Ugyanúgy, ahogy megmentettelek a kamion elől, meg tudjuk hajlítani a
teret és időt. Nem vagyok tudós, nem tudom, hogyan, egyszerűen képesek vagyunk
rá. Néhányan jobbak benne másoknál.
Lassan bólintott, de az az érzésem támadt, hogy csak a látszat kedvéért.
Mindenesetre nem esett pánikba, és ez máris jó hír.
Visszatelepedtem, úgy folytattam.
- Úgy öregedhetünk, mint egy ember, vagyis tökéletesen beilleszkedhetünk.
Amikor ideértünk, magunk választottuk ki a... bőrünket. - Megrándult, mire vállat
vontam. Mit tehettem? Ez volt az igazság. - Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el
anélkül, hogy elrémisszelek, de nem mindannyian tudjuk megváltoztatni a
kinézetünket. Amit érkezéskor beszereztünk, az maradt rajtunk.
- Hát, akkor jól választottatok.
Elvigyorodtam, és átfuttattam az ujjaimat a fű felett.
- Lemásoltuk, amit láttunk. Úgy tűnik, ez mindannyiunk számára működik
egyszer. És hogy aztán hogyan lettünk hasonlóvá, hát, arról a DNS-ünk tehet. Mindig
három luxen születik egyszerre, ha érdekel. Ez a kezdetektől így van. - Néztem,
ahogy hátradől, alig egy lépésre tőlem. - Legnagyobbrészt olyanok vagyunk, mint az
emberek.
- Azt leszámítva, amikor éppen fénygömb vagy, amit megérinthetek?
Még szélesebben vigyorogtam.
- Aha, na és jóval fejlettebbek is vagyunk az embereknél.
- Mennyi az a jóval? - kérdezte csendesen.
- Maradjunk annyiban, hogy ha harcba szállnánk az emberekkel, nem
győzhetnétek. Milliárd év múlva sem.
Kat megdermedt, aztán távolabb hajolt. Ezt az információmorzsát talán meg
kellett volna tartanom magamnak.
- Mi mindent tudsz csinálni?
A szemébe néztem.
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
- Nem - ellenkezett. - Az nem járja, hogy elmondasz egy ilyen dolgot, aztán
mégsem mondasz el mindent. Te... tartozol nekem.
- Szerintem te tartozol nekem, úgy háromszor annyival - jegyeztem meg.
- Hogyhogy háromszor?
- Az este, amikor megtámadtak, az előbb, és amikor úgy gondoltad, Ashnek jól
állna a spagetti. - Az ujjaimon számoltam az alkalmakat. - Negyedik inkább ne
legyen!
- Ashsel szemben is megmentetted az életemet? - kérdezte zavartan.
- Ó, igen, amikor azt mondta, hogy elpusztít, komolyan is gondolta. -
Sóhajtottam, hátrahajtottam a fejem. - A fenébe, miért is ne? Hiszen már úgyis tudod.
Mindannyian képesek vagyunk a fény irányítására, manipulálására. Ha nem akarjuk,
nem látsz meg minket. Szétkergetjük az árnyékokat. Akármit. Ráadásul igába tudjuk
fogni a fényt, használjuk. És hidd el, ha mondom, nem akarod, hogy ilyesmivel
üssenek meg. Egy ember aligha élhetné túl.
- Értem. - Összefonta az ujjait, de úgy véltem, nincs is tudatában a mozdulatnak.
- Várj csak! Amikor a medvét láttuk, volt egy felvillanás.
- Az én voltam, és mielőtt megkérdeznéd, nem pusztítottam el a medvét. Csak
elijesztettem. Azért ájultál el, mert túl közel kerültél a fényemhez, annak volt rád
ilyen hatása. Azt már nem értem, akkor miért hatott így rád, most meg miért nem.
Különben mindannyiunknak van bizonyos gyógyító képessége is, de nem vagyunk
benne egyformán jók - folytattam, leszegve a fejemet. - Én közepesen csinálom, de
Adam... a Thompson fiúk egyike bármit meggyógyít, amiben van egy szikrányi élet.
Amellett nagyjából elpusztíthatatlanok is vagyunk. Az egyetlen gyengeségünk, ha a
valódi alakunkban kapsz rajta minket. Vagy ha emberként lefejezel, azt hiszem, az is
megteszi.
- Aha, a nyakazás általában hatékony - keze az arcához emelkedett, aztán úgy is
maradt, a tenyerébe támaszkodva. - Idegen vagy.
Felvontam a szemöldökömet.
- Sok mindent meg tudunk csinálni, de csak a serdülőkor után, és még akkor is
nehéz irányítani. Néha a képességeink kicsit... elszabadulnak.
- Az nehéz lehet.
- Valóban az.
Leeresztette a kezét; most a mellkasához szorította.
- Mit tudtok még csinálni?
- Ígérd meg, hogy nem rohansz el megint - méregettem.
- Jó - felelte, aztán bólintott. Nagyon aranyos volt.
- A tárgyakat is képesek vagyunk manipulálni. Bármi elmozdíthatót, élő vagy
sem. De ennél több is van. - Felemeltem egy száraz levelet, és feltartottam. - Nézd!
Előhívtam a Forrás erejét, és hagytam, hogy a hő végigáramoljon a karomon, az
ujjaim hegyéig. A levél füstölögni kezdett, aztán kipattant egy apró szikra is.
Ragyogó narancsszín lángok törtek elő az ujjamból, körülnyalták a levelet, ami egy
szempillantás alatt megsemmisült.
Kat feltérdelt, és közelebb araszolt. Meglepve figyeltem. A lángok az ujjaimon
táncoltak. Felemelte a kezét, és a bőrömre tette, egészen közel a tűzhöz. Amikor
elvette, a szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.
- Nem éget meg a tűz?
- Hogyan égetne? Hiszen a részem. - Leeresztettem a kezemet, és elráztam a
lángokat. - Látod? Vége is.
Még közelebb araszolt.
- Még mit tudsz csinálni?
Egy másodpercig figyeltem, aztán elmosolyodtam, és elmozdultam, gyorsabban,
mint szemmel követhető lett volna. Az egyik pillanatban még előtte ültem, a
következőben több lépéssel odébb, egy fának támaszkodva álltam.
- Hogy a csu... várj! Ezt már láttam korábban. Az ijesztő, csendes mozgásodat.
Csak éppen nem csendes vagy, hanem gyors. - Kábultan hátradőlt.
- Mint a fény, cica. - Visszavetődtem elé, és lassan letelepedtem. - Néhányan
képesek vagyunk az először választott testi formánkat is módosítani. Vagyis bármi
élőlénnyé, személlyé, szörnnyé változni.
Alaposan végigmért.
- Szóval Dee ezért fakul ki néha?
Mi a fene...?
- Láttad?
- Igen, de azt hittem, csak képzelődöm. - Oldalra hajolt, és kinyújtotta a lábát. Ez
természetesen megragadta a figyelmemet, mert hát... nos, a lába. - Régebben
többnyire akkor történt meg, amikor kényelmesen érezte magát. A keze, a teste
körvonala tűnt el és jelent meg újra.
Felemeltem a tekintetemet a lábáról, és biccentettem.
- Nem mind tudjuk teljesen irányítani a képességeinket. Néhányan küszködnek
velük.
- Te tudod?
- Én már csak ilyen csodálatos vagyok.
Fintorgott, de aztán kihúzta magát.
- Mi a helyzet a szüleitekkel? Azt mondtátok, a városban dolgoznak, de sosem
láttam őket.
Megint a füvet kezdtem simogatni.
- Ők nem értek ide.
- Én.. . sajnálom.
- Ne sajnáld! Régen volt, nem is emlékszünk rájuk.
- Istenem, olyan hülyének érzem magam! - tette hozzá egy másodperc múlva. -
Én elhittem, hogy távol dolgoznak.
- Nem vagy hülye, Kat! Azt láttad, amit láttatni akartunk veled. Ebben nagyon
jók vagyunk - sóhajtottam. - Habár úgy tűnik, nem eléggé.
Újra rápillantottam: az arcán távoli kifejezés ült.
- Jobban fogadtad, mint vártam.
 - Hát, később biztosan rengeteg időm lesz, hogy bepánikoljak és összezuhanjak.
Valószínűleg azt fogom hinni, hogy elment az eszem. - Az ajkába harapott. - Azt... azt
is befolyásolni tudod, mit gondolnak a többiek? Olvasol az agyamban?
Megráztam a fejemet.
- Nem. A képességeink a lényünkből erednek. Talán ha a hatalmunk alapját,
magát a fényt változtatnánk meg valamiképpen... ki tudja. Bármi lehetséges lenne.
Harag csillant a szemében, olyan lett, mint egy felborzolódott szőrű kiscica.
- Végig azt hittem, hogy lassan megbolondulok. Holott te adtad be nekem, hogy
képzelődöm, meg kitalálok dolgokat. Mintha földönkívüli agyműtétet hajtottál volna
végre rajtam. Szép.
Összehúzott szemmel néztem rá.
- Muszáj volt. Nem szabad, hogy mindenki tudjon a létezésünkről. Isten tudja,
mi történne akkor velünk.
Kat nagyot fújt, és láttam rajta, hogy küszködik a sértődéssel.
- Hány... ember tud rólatok?
- A helyiek közül néhányan a jó ég tudja, minek hisznek minket - feleltem. - A
kormányban, a védelmi minisztériumban is tudnak rólunk páran, de ennyi. Nem
ismerik a képességeinket. Nem szabad. - Szinte morogva fejeztem be, a szemébe
nézve. - A védelem azt hiszi, hogy ártalmatlan szörnyecskék vagyunk. Amíg tartjuk
magunkat a szabályaikhoz, addig küldik a pénzt, biztosítják az otthonainkat, és békén
hagynak. Úgyhogy ha valamelyikünkre rájön az erőfitogtathatnék, az több okból is
rossz dolog. Igyekszünk nem alkalmazni a képességeinket, főképp emberek
közelében nem.
- Mert az elárulná a valódi mivoltotokat.
- Igen, és... - Megdörgöltem az államat. Hirtelen fáradtság tört rám, nem akartam
bevallani, hogy veszélynek tettem ki. -
Minden alkalommal, amikor egy ember közelében használjuk az erőnket, az
nyomot hagy azon a bizonyos emberen. Látjuk rajta, hogy egy hozzánk hasonlóval
találkozott. Úgyhogy igyekszünk nem alkalmazni a képességeinket az emberek
közelében, de... nos, a dolgok sosem haladtak terv szerint, amikor rólad volt szó.
 - Amikor megállítottad azt a kamiont... megjelöltél? - Amikor nem feleltem,
magában kezdte összerakni a darabkákat. - És amikor elijesztetted azt a medvét? Azt
a többiek is láthatták? Szóval Thompsonék meg a többi környékbeli idegen tudja,
hogy besugároztál a földönkívüli erőtereddel?
- Aha, igen - mondtam. - És nem túl boldogok miatta.
- Akkor miért állítottad meg a kamiont? Elég nagy nyűg lehetek a nyakadon.
Hát ez aztán dupla fenekű kérdés volt. Andrew és Matthew ugyanerre a kérdésre
fog választ követelni, ha elmondom nekik, hogy Kat tudja, mifélék vagyunk.
Komolyan reméltem, hogy erre a beszélgetésre nem kerül sor. Valójában fogalmam
sem volt, mit felelhetnék.
Vagy talán mégis, mindössze nem akartam hangosan kimondani.
Kat mély lélegzetet vett.
- Mit fogsz tenni velem?
Felpillantottam.
- Mit fogok tenni veled?
- Minthogy tudom, mik vagytok, kockázatot jelentek rátok nézve. Te pedig
képes vagy... felgyújtani, vagy nem is tudom még mit csinálni.
Nem hittem a fülemnek. Tény, hogy seggfejként viselkedtem vele, na de mégis.
Éreznie kellett, hogy van köztünk valami. Vagy nem? A pokolba, talán mégsem.
Talán olyan magas szintre fejlesztettem a bunkózást, ahogy ő mondaná, hogy már
fogalma sincs, miféle érzések alakulnak bennem őfelé. Azon töprengtem, hogy
elmondhatnék neki mindent. Azt, hogy csupán a közelségétől többször mosolyogtam,
mint évek óta bármikor. Hogy mennyire tiszteltem a lélekjelenlétét, és ahogy kiállt
magáért, főleg velem és a szarozásaimmal szemben. Melegség terjedt szét a
mellkasomban, de azonnal elnyomtam. Az öcsém képe jelent meg előttem, és az
emberé, akibe beleszeretett. Összeszorítottam a fogamat. Nem, mindenképpen jobb,
ha külön utakon megyünk tovább, de ez még nem jelenti, hogy legalább a félelmeit
ne enyhíthetném.
- Miért mondtam volna el neked mindezt, ha bármit terveznék ellened?
- Nem tudom - csücsörített.
 Odahajoltam, de megállítottam a mozdulatot, amikor önkéntelenül elhúzódott. A
szívem összeszorult, az ujjaim csak a levegőt érintették.
- Nem csinálok veled semmit, hm?
Az alsó ajkát rágta.
- Hogyan bízhatsz meg bennem?
Egy újabb nehezen megválaszolható kérdés. Ezúttal amikor kinyúltam, nem
húzódott el. Az álla alá helyeztem az ujjamat, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem tudom. Ez csak úgy jön. Amúgy meg senki nem is hinne neked. Ha pedig
túl nagy zajt csapnál, a védelem is felfigyelne rád, azt meg nem akarod. Ők mindent
megtesznek, hogy az emberek ne ismerjenek meg minket.
Úgy tűnt, ezen elgondolkodik. Néhány másodpercig egymás szemébe néztünk.
Nemcsak a testi érintés kötött össze minket, hanem az igazság is. Amikor
hátrahúzódott, kellemetlen érzés vett erőt rajtam.
És ennek több okból sem örültem.
- Akkor miért mondtál olyasmiket korábban? Nem utálsz?
Lepillantottam a saját kezemre, és leeresztettem. A szavak nehezen jöttek a
nyelvemre.
- Nem utállak, Kat.
- És ezért nem akartad, hogy Dee barátja legyek? Mert hátha rájövök az
igazságra?
- Ezért, és azért, mert ember vagy. Az emberek gyengék. Nem jár velük más,
mint baj.
Hát igen, ez erősebbre sikerült, mint akartam, de alighanem így lesz a legjobb.
Tudnia kellett, mi a tét - mindannyiunk számára.
Összehúzott szemmel nézett rám.
- Nem vagyunk gyengék. Ráadásul ez a mi bolygónk. Mi lenne, ha mutatnál egy
kis tiszteletet, haver?
Ez jókedvre derített.
- Nálad a pont. - Végigmértem. - Hogy viseled ezt az egészet?
- Lassan feldolgozom. Nem is tudom. Azt hiszem, nem fogok megint kiakadni.
 Ennek igazán örültem. Talpra álltam.
- Jó, akkor siessünk haza, mielőtt Dee azt hinné, hogy megöltelek.
- Tényleg azt hinné? - kérdezte lassan, mintha félne a választól. Fölé tornyosulva
néztem, és amikor találkozott a pillantásunk, láttam az övében a hidegséget.
- Bármire képes vagyok, cica. Nem tétováznék, ha a családom védelmében
ölnöm kellene, de ettől neked nem kell tartanod.
- Ezt azért jó tudni - mormolta.
Félrehajtottam a fejem.
- Vannak, akik bármit megtennének a luxenek képességeiért, különösen az
enyémekért. Ők semmitől sem riadnak vissza, hogy hozzám vagy a többiekhez közel
férkőzzenek.
- Ennek mi köze van hozzám?
Lekuporodtam és körbenéztem.
- A nyom, amit rajtad hagytam, amikor megállítottam a kamiont, megkereshető.
Pillanatnyilag úgy ragyogsz, mint egy függetlenség napi tűzijáték.
Elakadt a lélegzete.
- Téged fognak felhasználni, hogy elérjenek engem. - Odanyúltam, kihúztam
egy levelet a hajából, aztán megérintettem az arcát, ahol megsérült, amikor
megtámadták. - Ha pedig a kezük közé kerülsz, a halál megváltás lesz.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

VISSZAÚTON CSAKNEM VÉGIG HALLGATOTT. A nyom fényesen

ragyogott körülötte, mint egy tiszta fehér diszkógömb. Ez hihetetlenül sok gondot fog
okozni.
Amikor kiértünk a fák közül, megszólalt.
- Találkozhatok... találkozhatok Dee-vel?
Lassan lépdeltem, hogy ne essen nehezére követni.
- Azt hiszem, jó ötlet lenne holnapig várni. Beszélnem kell vele, el kell
magyaráznom, amit neked már elmondtam.
Az arcára kiült a szomorúság, ahogy megközelítettük a házakat, de bólintott.
Felkísértem a verandalépcsőn. Égett a külső villany, halvány fényt árasztott Kat
lehajtott fejére. Láttam, hogy a ház ablakai sötétek. Az anyja, szokás szerint, még
dolgozott. Mindazok után, ami ma történt, nem gondoltam, hogy jó lenne egyedül
töltenie az éjszakát.
Mi lesz, ha felriad álmából, és mindenkit feltelefonál, akit ismer? Na jó, ez
aligha valószínű. Kat nem ostoba, de meglehet, hogy ha felijed, kiakad. Érthető
lenne.
Kinyitottam neki a szúnyoghálós ajtót, amíg a kilincsért nyúlt.
- Nem akarsz átjönni éjszakára?
Kat megtorpant, lassan felém fordult, és felvonta a szemöldökét.
- Tessék?
Halkan felnevettem.
- Tisztogasd meg a fantáziádat, cica!
- Nem is piszkos - biggyesztette le a száját.
- Na ja - húztam vigyorra a szám. - Ha gondolod, éjszakázhatsz nálunk. Akkor
reggel azonnal láthatod Dee-t.
A tekintete kutatón az enyémbe mélyedt, aztán bólintott.
- Rendben. Csak... pár dolgot összeszedek.
- Lent várlak - bólintottam vissza.
Ismét úgy nézett rám, mintha ki akarná találni, mi rejlik bennem, aztán belökte
az ajtót. Belépett, felkattintotta a villanyt az előtérben. A válla felett hátrapillantott, de
nem nézett a szemembe.
- Mindjárt jövök.
- Itt leszek.
Felsietett a lépcsőn, a papucsa csattogott. Amíg fent volt, én is elfoglaltam
magam. A ház alaprajza ugyanaz volt, mint a miénk, úgyhogy könnyedén
megtaláltam balra a konyhát. Felkapcsoltam a villanyt, és körülnéztem. Nem
kerestem semmit, nagyrészt a kíváncsiság vezetett.
 De amit láttam, az mosolygásra késztetett.
Mindenhol könyvek voltak, mint a nappaliban. Kettő a pulton, a pirító mellett.
Egy a hűtőn, bár fogalmam sem volt, mit keresett éppen ott. Három a konyhaasztalon
hevert egymás tetején, mellettük két bontatlan csomag.
Hogy a csudába lehet valakinek ennyi könyve?
Meghallottam fentről a lépteit, úgyhogy lekapcsoltam a villanyt, és visszatértem
az előszobába. Néhány másodperccel később Kat is lesietett a lépcsőn, a kezében egy
kis táska.
- Készen vagyok.
Bezárta a házat, aztán átsétáltunk hozzánk. A rövid úton folyton rám sandított.
Láttam, hogy még rengeteg kérdése van. Kinek ne lenne, miután megtudta, hogy a
szomszédai földönkívüliek? De úgy gondoltam, neki is megvan a határa, és nem én
akartam lenni, aki átlöki rajta. Ez volt az egyik ok, amiért nem szerettem volna, ha
beszél Dee-vel.
Ugyanakkor azt is biztosítani akartam, hogy Kat lépést tart a dolgokkal, hogy
felméri, mibe is lépett bele, és a megszerzett tudásának következményeit is.
Amikor odaértünk a bejárathoz, megálltam, és szembefordultam vele. Egy
lámpa sem égett, a sötétben álltunk.
- Csak még egyvalami, amit tudnom kell. Rendben?
Magához szorította a táskát.
- Rendben.
Lehalkítottam a hangomat, arra az esetre, ha Dee közel tartózkodna az ajtó
másik oldalához. Az biztos, hogy bent volt a házban. Ereztem.
- Amit elmondtam... amit megtudtál... nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy
mennyire fontos dolog. Ez már nem a hétköznapi bizalom szintje. Ez az én életem,
mindannyiunk élete, amit a kezedbe tettünk - jelentettem ki. - Nem gondolom, hogy
különösebb lelkifurdalásod lenne, ha egy száguldó busz elé lökhetnél engem,
csakhogy Dee-t is odalöknéd.
Kat közelebb lépett, olyan közel, hogy a táskája a hasamhoz ért.
- Felfogtam, Daemon. De most őszintén. Amit korábban mondtál, igaz. Senki
sem hinne nekem. Azt hinnék, megbolondultam, de sosem tennék olyasmit, amivel
elárulom Dee-t. - Elhallgatott, halkan kifújta a levegőt, és felszegte az állát. - És
akármekkora seggfej is vagy, veled se tenném meg.
Megrándult az ajkam.
- Nos, ezt jó hallani.
- Komolyan beszélek - erősködött. - Nem árulom el senkinek.
A jeges félelem egy része kiolvadt belőlem, de a helyzet az volt, hogy csak az
idő lesz a megmondhatója, bízhatunk-e Katben igazán. Nagyon reméltem. Nemcsak
Dee vagy az én érdekemben, hanem a sajátjáéban is.
Bevezettem a házba, és felkísértem az emeletre. Alaposan körülnézett, a
pillantása mindent számba vett, és akkor jöttem rá, hogy most jár először a
házunkban. Arra gondoltam, hogy Dee a hálószobájában van, és szinte vártam, hogy
melyik óvatlan pillanatban ugrik elő.
Egy szinte sosem használt vendégszobába kísértem Katyt. Felkapcsoltam a
villanyt - odabent állott és hideg volt a levegő.
- Itt alhatsz. - Az ágyhoz léptem. Meg volt vetve. - A szekrényben találsz még
takarót.
Kat lassan megfordult, és a szekrényt nézte.
- Pont szemben van egy fürdő is. Az én szobám a szomszédos - magyaráztam, és
a tenyeremmel megdörgöltem a mellkasomat. - Dee hálója a folyosó végén van.
Csak... csak hagyd ma este az egészet. Holnap reggel is itt lesz még.
Kat bólintott.
A szemébe néztem - már kialakultak alatta a kimerültség sötét karikái.
Gyanítottam, hogy amint leteszi a fejét a párnára, már alszik is.
- Nincs szükséged még valamire?
- Nincs.
Még álltam ott egy kicsit, úgy éreztem, kellene valamit mondanom, de nem
találtam a szavakat, úgyhogy biccentettem, és az ajtó felé indultam.
- Daemon?
Megtorpantam, és visszafordultam. Katy ismét az alsó ajkát rágcsálta.
 - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet ma este! Palacsinta lennék, ha nem
teszed. - Nem feleltem, mert igazán semmi oka nem volt, hogy megköszönje. - És... -
Előrelépett, leeresztette a táskát. - És köszönöm, hogy elmondtad az igazat!
Megbízhatsz bennem.
Felpillantottam, álltam őszinte tekintetét. Hinni akartam neki.
- Bizonyítsd be!
Nekem is feltűnt, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, hogy Ash szavait
visszhangoztam. Végigsétáltam a folyosón, megálltam Dee ajtaja előtt, és halkan
bekopogtam. Kivágódott az ajtó, és ott állt a húgom - a szeme gyanúsan csillogott.
- Utál engem? - suttogta.
- Micsoda? - kérdeztem értetlenül, aztán beléptem, és becsuktam az ajtót. -
Jézusom! Nem. Nem utál.
Dee összekulcsolta a kezeit.
- Biztos vagy benne? Hazudtam neki, és hogy kedvelhetne, amikor minden, amit
csináltam...
Átfogtam a vállát, és magamhoz öleltem.
- Megérti, miért nem lehettél őszinte. Nem utál miatta.
A mellkasomba temette az arcát, és fojtott hangon kérdezte:
- Elmondtad neki?
- Aha - feje tetejéhez hajoltam, és gyorsan elmeséltem, mi volt a kamionnal. -
Nem volt más választásom.
Dee egy percig hallgatott.
- De igen. De igen, volt, Daemon.
Tudtam, mire utal, és utáltam a gondolatot, hogy Dee elhitte: ha arra kerül a sor,
megtettem volna.
- Azt is megmondom, hogy szerintem jó ötlet volt idehoznod - folytatta.
Erre nem feleltem.
- Most szörnyszülöttnek gondol, igaz? - mormolta.
Nevetve elhúzódtam.
- Nem, nem gondol annak. - Dee nem úgy festett, mint aki hisz nekem. - Kat
fáradt, alig áll a lábán. Adj neki időt holnapig, akkor majd a nyakába ugorhatsz, jó?
Dee beadta a derekát. Még néhány percig beszélgettünk, aztán visszavonultam a
saját szobámba. Én is pokolian elfáradtam - csak egy pizsamanadrágot vettem, és már
bevetődtem volna az ágyba, ha nem fenyeget a szomjhalál is.
Tényleg kellene ide egy mini hűtő.
Sóhajtva kiléptem a szobámból. A folyosóra kiszűrődött a fürdőből a fény.
Lementem, magamhoz vettem egy palack vizet, és visszasétáltam az emeletre. A
fejemből minden aggodalom kiröppent, ami megint csak azt bizonyította, milyen
fáradt voltam.
Már majdnem a szobámnál jártam, amikor kinyílt a fürdőajtó, és Kat lépett ki a
folyosóra.
Megdermedt. Megdermedtem. A francba, egy rohadt szoborrá változtam.
Kat a fogkeféjét és a fogkrémjét szorongatta. A haját kócos kontyba kötötte, az
apró tincsek nedvesen csillogtak az arca körül.
Megmosta az arcát, és úgy nézett ki, több víz került a sötétkék pólójára, mint a
bőrére. És ha már szóba jött...
Semmi mást nem viselt, csak a pólót. Ami vékony volt. Én pedig nagyra
értékeltem a fantasztikus látképet. Váratlanul ért, mint egy pofon, és semmit se
tehettem néha bosszantóan emberi testem reakciója ellen. A laza póló a combja
közepéig ért, és jóságos ég, azok a combok...
Ki gondolta, hogy egy póló ilyen átkozottul szexi tud lenni?
Az arca vörös volt, mint egy érett paradicsom, de éppen úgy legeltette rajtam a
szemét, mint én őrajta. A tekintete határozottan nem maradt az arcomon, úgyhogy
nem éreztem magam túlságosan bunkónak, amiért én is felmértem bizonyos testtájait
- hiszen ő a hasamat nézte, aztán a mellkasomat... végül visszatért a
pizsamanadrágomra.
És beharapta az alsó ajkát.
Ó, a fenébe!
Visszanyeltem a nyögést, de biztosan meghallotta, mert a pillantása az arcomra
röppent, és még mélyebben elvörösödött, mintha leégett volna a napon.
 - Jó... jó éjt! - bökte ki, és bemenekült a vendégszobába.
- ...éjt..
Csak ennyit bírtam kinyögni. Beléptem a saját szobámba, halkan becsuktam
magam mögött az ajtót. Az ágyra vetettem magam, és a mennyezetet bámultam.
Újabb hosszú éjszaka.
Különösen éreztem magam, miután elmondtam Katnek az igazat. Azt
gondoltam, jobban fog aggasztani a dolog. Sosem beszéltem embernek erről
korábban, és már az is elég rossz volt, amikor Dawson vallott be mindent
Bethanynek. Nem tudom, ezúttal miért nem éreztem akkora haragot vagy félelmet.
Sokkal inkább megkönnyebbülést. Nem kellett megjátszanom többé magam,
vagy rejtegetni vele szemben, ki vagyok valójában. Nem kellett folyamatosan
seggfejként viselkednem, ahogy korábban mondta. Persze a távolságot kettőnk között
meg kellett tartanom, de legalább most már olyan magyarázatot adhattam a
kockázatra, amit meg is értett. Az otthonom ismét az a szentély lett, mint ami Katék
beköltözése előtt volt.
Mint mondtam, különös.
Szombat reggel, amikor Dee és Kat beszélgetett egymással, én távol maradtam.
Úgy gondoltam, mindkettejüknek időre lesz szüksége, hogy feldolgozzák a nagy
felfedezést, és amikor Kat délután végre hazatért, Dee elmondta, hogy megmutatta
neki az egyik legerősebb képességét.
A valódi alakjában Dee kiválóan értett hozzá, hogyan utánozza le valaki más
megjelenését. A legtöbben képesek voltunk erre, de csak rövid időre. Dee sokkal-
sokkal tovább bírta fenntartani a képet, mint bármelyikünk.
A jelek szerint átvarázsolta magát Katté.
Emiatt egy kicsit sajnáltam Katet.
A konyhában álltam, és a tányérokat öblítettem el, mielőtt a mosogatógépbe
tettem volna őket, Dee pedig körülöttem táncolt. Izgatottan részletezte a beszélgetését
Kattel. Nem bírtam elrejteni a mosolyomat, ahogy Dee sem a megkönnyebbülését.
- Megmondtam neki, hogy te nagyjából mindenre képes vagy - csacsogta. -
Akkor kérdezte meg, hogy te mit tudsz, amikor letükröztem.
 Szélesebben vigyorogtam. Lefogadtam, hogy ezt imádta.
- Azt is megerősítettem, hogy a kormányzat nem tud minden képességünkről, és
hogy mennyire fontos, hogy ne is tudják meg - folytatta, kikapta a tányért a
kezemből, és a mosogatógépbe tette. Viszont úgy vettem észre, nem sokat beszéltél
neki az arumokról.
Erre már lehervadt a mosolyom.
Dee becsukta a mosogatógép ajtaját, és a konyhaasztalhoz táncolt.
- Elmagyaráztam, mi történt a bolygónkkal, és hogy a kormányzat nem is sejti,
hogy az arumok egészen más faj.
Lassan megfordultam.
- Mi mást mondtál még el neki?
- Kifejtettem a nyom dolgát is. - Dee homloka ráncba szaladt. - Nem lepte meg,
úgyhogy gondolom, erről már te is beszéltél neki. De megmondtam, hogy nem kell
aggódnia.
Szemmel tartjuk majd, és most, hogy tudja, mivel van dolga, könnyebb lesz a
biztonságra ügyelni.
- Persze. - A hajamba túrtam. Nem bántam, hogy Dee beszélt ezekről Katnek,
végül is én kezdtem tegnap a beszélgetést, de azért eszembe jutott, vajon hogy
birkózik meg vele.
- Tényleg megbízhatunk benne - folytatta Dee, amikor leeresztettem a kezemet.
Felvette a teáskancsót, és betette a hűtőbe. - Megértette, mi lesz, ha a védelmisek
rájönnek, hogy tud rólunk. Nem fog semmit elárulni, Daemon.
Bólintottam, és karba tettem a kezem.
- Senkinek sem kell megtudnia, hogy elárultuk az igazat Katnek. Még Adamnek
sem.
Dee eltátotta a száját.
- Komolyan beszélek, hugi. Adam jó srác, nem olyan, mint Andrew, de te is
tudod, hogy ez nagy dolog, főleg azok után, ami... ami
Dawsonnal és Bethanyvel történt. A többiek aggodalmaskodnának. Főleg
Matthew. Nem kockáztathatjuk meg, hogy valamelyikük pánikba essen, és beköpje
Katet.
Dee elkerekedő szemmel csukta be a hűtőajtót.
- Gondolod, hogy valamelyikük megtenné?
Megfontoltam a kérdést.
- Nem tudom. Szeretném azt mondani, hogy nem, de... minden lehetséges. És
még mindig ott a kockázat, hogy valamelyikük véletlenül elszólja magát a többi
luxen előtt. Óvatosnak kell lennünk.
Dee a pólója szegélyét birizgálta.
- Rendben. Senkinek nem kell tudnia.
Ellöktem magam a mosogatótól, a lépcső felé indultam, de meggondoltam
magam.
- Átmegyek, megnézem Katet. Velem jössz?
Kinyitotta a száját, de aztán szélesen elmosolyodott.
- Nem, inkább most maradok. Majd később találkozunk.
Gyanakodva néztem rá.
- Miért vigyorogsz, mint aki be van lőve?
- Csak úgy - sarkára állt, és a mosolya annyira kiszélesedett, hogy már csaknem
a füléig ért. - Minden ok nélkül.
Homlokráncolva megráztam a fejemet, és megfordultam. Az ajtóig jutottam,
amikor Dee utánam szólt.
- Ne siesd el!
Sötét pillantást vetettem rá a vállam felett, mire kuncogni kezdett. Na mindegy.
Átvágtam az udvaron, és már a konyhaablakban megláttam Katet. Vagyis az őt
körülvevő fehér ragyogást. A hátsó ajtóhoz mentem, és bekopogtam.
Amikor kinyitotta, sajnos már nem csak egy pólót viselt, mint előző este. Bár
tulajdonképpen ez jó dolog. De a nyom... a fenébe, a többiek azonnal észre fogják
venni kedd reggel, az iskolaszüneti nap után. Valami pokoli jó mentséget kell
kitalálnom.
- Hahó? - köszöntött bizonytalanul. Válaszul csak biccentettem. - Izé, bejössz? -
kérdezte tétován.
 Nem éreztem magam késznek, hogy összezárva maradjak Kattel, úgyhogy
megráztam a fejem.
- Nem, arra gondoltam, elmehetnénk csinálni valamit.
- Valamit? - A szemöldöke a magasba szökött. Majdnem felnevettem.
- Aha. Feltéve, ha nincs éppen egy recenziód, amit fel kell tenned a netre, vagy
egy sürgős ápolásra szoruló kerted.
- Hahaha. - Becsukta volna az ajtót, de felemeltem a kezem, és megállítottam,
anélkül, hogy az ajtólaphoz értem volna. A bosszúságát döbbenet váltotta fel.
Elvigyorodtam.
- Oké, hadd kezdjem újra! Van kedved csinálni velem valamit?
Kat tétovázott.
- Mire gondoltál?
Ellöktem magam a ház oldalától, és hátrálva vállat vontam.
- Menjünk a tóhoz!
- Majd körülnézek, mielőtt kimennék az útra - vágta rá. Megfordultam. - Ugye,
nem azért viszel az erdőbe, mert meggondoltad magad, és úgy véled, nincs jó helyen
nálam a titkod?
Ezen hangosan felnevettem.
- Szép kis üldözési mániád van.
Kat horkantott.
- Jó ezt egy idegentől hallani, aki anélkül tudna felhajítani az égbe, hogy egy
ujjal is hozzám érne...
- Nem zárkóztál a szobádba, és nem is sírtál a sarokban, ugye?
- Nem, Daemon - grimaszolt, amikor rásandítottam -, de azért örülök, hogy
próbára teszed az elmém épségét.
- Hé! - Megjátszott megadással emeltem fel a kezemet. - Tudnom kell, hogy nem
fogsz kiakadni, és a fél városnak elhíresztelni, kik vagyunk!
- Azt hiszem, emiatt több okból sem kell aggódnod - felelte szárazon.
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
- Tudod, hány emberrel alakítottunk már ki közeli kapcsolatot? Úgy értem,
igazán nagyon közelit?
Kat fintorgott. Átfutott a fejemen, hogy vajon mire gondolhat, és halkan
felnevettem.
- És akkor jön egy kislány, és felfedez minket. Nem érzed, milyen nehéz
megbíznom benned?
- Nem vagyok kislány, de ha visszamehetnék az időben, hogy újra csináljam,
nem lépnék a kamion elé.
- Hát, ezt jó tudni.
- De azt nem bánom, hogy megtudtam az igazat. Sok mindent megmagyaráz.
Várj csak... vissza tudtok menni az időben? - kérdezte komoly arccal. - A lehetőség
eddig nem jutott eszembe, most azonban fontolóra vettem.
Sóhajtottam, bár inkább nevetni lett volna kedvem.
- Igen, tudjuk az időt manipulálni. De egyrészt nem csináljuk, másrészt csak
előre működik. Én legalábbis még nem hallottam senkiről, aki képes lett volna
visszahajlítani az időt a múltba.
- Jesszusom, mellettetek Superman nyeretlen kétéves!
Mosolyogva lehajtottam a fejem, hogy kikerüljek egy
lehajtó
ágat.
- Hát, azt nem fogom megmondani, hogy mi a kriptonitunk.
- Kérdezhetek valamit? - pillantott rám egy hallgatag perc után. Bólintottam: a
lépteink felrúgták az avart.
- A Bethany nevű lány, aki eltűnt... Dawsonnal volt, igaz? Megfeszültem.
- Igen.
- És megtudta a titkotokat?
Erre a kérdésre csak némi hallgatás után tudtam felelni.
- Igen.
Kat rám sandított.
- Ezért tűnt el a lány?
- Igen. - Többé-kevésbé ez is volt az igazság.
 - Elmondta valakinek? Úgy értem... miért kellett eltűnnie?
- Ez bonyolult, Kat.
- Bethany halott?
Amikor nem feleltem, megállt. Visszanéztem. Egy kavicsot rázott éppen ki a
szandáljából.
- Nem mondod el?
Ránevettem.
- Akkor miért akartál idejönni? - A kő kiesett, visszavette a szandált. - Mert
élvezed, ha kitérhetsz a kérdések elől?
- Hát, szórakoztató látvány, amikor bosszúságodban elpirulsz. Erre még
élénkebb színre vörösödött. Kacsintottam, és ismét nekiindultam. A kérdései
megalapozottak voltak, én pedig tuskó, de mégsem volt könnyű választ adni neki.
Megláttuk a tavat.
- Azt a perverz örömet leszámítva, ha alaposan felbosszanthatlak, úgy
gondoltam, lesz még néhány kérdésed.
- Van is.
- Néhányra nem adok választ. A többire igen. - Amikor rápillantottam, nem tűnt
haragosnak. Úgy éreztem, le kellene fényképeznem, hogy megragadhassam ezt a
pillanatot. - Akár most rögtön nekikezdhetünk. Akkor később már nem lesz okod,
hogy előhozd a témát. Viszont meg kell dolgoznod a válaszokért.
- Mit kell tennem? - vonta fel a szemöldökét.
A víztükörre néztem, és elmosolyodtam.
- Találkozzunk a sziklán!
- Mi van? Nincs rajtam fürdőruha!
Lerúgtam a cipőmet, és ráragyogtattam a mosolyomat. Egyet pislantott, aztán
még egyet, végül sietősen elfordult.
- Na és? Majdnem teljesen levetkőzhetnél, és...
- Ki van zárva - tette karba a kezét.
Átkozottul nagy kár.
- Rájöttem - feleltem. - Még sosem úsztál ruhában?
 Összecsücsörítette a száját.
- Miért kell úszni ahhoz, hogy feltegyem a kérdéseimet?
A pillantásom rátalált a szájára, és nagyon sokáig le sem
bírtam róla szakítani.
- Nem neked fontos, hanem nekem. Ez amolyan hétköznapi dolognak tűnik. -
Áthelyeztem a testsúlyomat. - Aznap, amikor úszni mentünk...
- Igen? - lépett előre.
Felnéztem, egyenesen a szemébe, és mélyet lélegeztem.
- Jól szórakoztál?
- Amikor éppen nem bunkóztál, és sikerült figyelmen kívül hagynom a tényt,
hogy úgy zsaroltak bele a helyzetbe, akkor igen - hajtotta félre a fejét.
Mosolyogva pillantottam félre. Egy nap talán elmondom neki, hogy zsarolásról
szó sem volt.
- Én aznap jobban éreztem magam, mint bármikor, amire csak emlékszem.
Tudom, ez hülyén hangzik, de...
- Nem hangzik hülyén - vágta rá azonnal, őszintén. Aztán valami döbbeneteset
mondott. - Jó, nem bánom. Csak ne merülj alá öt percekre!
- Megegyeztünk - nevettem megkönnyebbülten.
Levettem a pólómat, ő kilépett a szandáljából. Tudtam,
hogy lesütött pillái alól figyel. Vártam, mikor gondolja meg magát, de rám
nevetett, én pedig... a fenébe. Valami fura húzást éreztem a mellkasomban, ahogy
néztem, amint a víz széléhez sétál, és belemeríti a lábujjait.
- Jesszusom, ez jéghideg! - kiáltotta.
Ezzel legalább tudtam valamit kezdeni.
- Ezt figyeld! - Rákacsintottam, és a víz felé fordulva ledobtam emberi
alakomat. A mellkasomból kiáradó fehér fény beborította az egész alakomat.
Elrúgtam magam a földtől, és hihetetlen sebességre kapcsoltam. Kat szemében aligha
voltam más, csak egy tüzes golyó. A tó közepén csapódtam a vízbe. Valódi
alakomban sugárzott belőlem a hő, és ahogy alábuktam, forgolódtam a víz alatt,
felmelegítettem a tavat.
 A sziklákhoz közeledve újra felvettem azt az alakomat, amivel Kat jobban érezte
magát. Feltoltam magam a kőre.
- Földönkívüli szupererők? - kérdezte. Lecsorgott rólam a víz, ahogy a szikla
szélére hajolva intettem neki, hogy jöjjön csak.
- Gyere csak be, most már nem olyan hideg.
Nem úgy tűnt, hogy hisz nekem, de bedugta a lábát. Egész testében
összerándult, és elkerekedő szemmel rám pillantott.
- Van még valami szuperképességed? - tudakolt!, miközben odaevickélt a
sziklához.
- Ha úgy akarom, bármit csinálok, és nem is látsz meg.
A kezemet nyújtottam felé, amikor elérte a sziklát. Elfogadta, és könnyedén
felemeltem. Amint megvetette a lábát, eleresztettem, és elhúzódtam, hogy helyet
adjak neki.
Borzongva telepedett le a napsütötte kőre.
- Hogy csinálsz úgy bármit, hogy ne is lássalak meg?
Hanyatt felkönyököltem, kinyújtottam a lábamat.
- Fényből vagyunk. A minket körülvevő, eltérő spektrumokat is képesek
vagyunk manipulálni, felhasználni. Mintha tördelnénk a fényt, ha ezt így érted.
- Nem igazán.
- Láttad már, amikor az eredeti alakomat veszem fel, igaz? - Biccentett, én pedig
folytattam. - Olyasmi ez, mintha addig vibrálnék, amíg apró fényrészecskékre nem
esem szét. Aztán kiválogatom, melyik részecskéket tüntessem el, amíg akár
átlátszóvá nem válók.
Ültében felhúzta a térdét.
- Daemon, ez tulajdonképpen csodálatos.
Elmosolyodtam, és a tarkóm mögé tett kézzel elhevertem.
- Tudom, hogy tele vagy kérdéssel. Halljuk!
Kat lassan ingatta a fejét.
- Hisztek Istenben?
- Jó fej hapsinak tűnik.
 Erre csak pislogott.
- Nektek volt istenetek?
- Emlékszem, hogy volt valamiféle egyház, de ennyi. Az Öregek nem beszélnek
a vallásról - magyaráztam.
- Mit értesz öreg alatt?
- Ugyanazt, amit te. Idős személyt.
Az orrát fintorgatta, amin muszáj volt nevetnem.
- Következő kérdés?
- Miért vagy ekkora seggfej?
Halkan kuncogtam.
- Mindenkinek ki kell tűnnie valamiben, nem?
- Nos, remekül csinálod.
Lehunytam a szemem, és élveztem a nap sugarait.
- Utálsz engem, igaz?
Nem felelt kapásból.
- Nem arról van szó, hogy utállak. Téged nem egyszerű kedvelni. Nem egyszerű
eligazodni rajtad.
- Rajtad sem - ismertem be, aztán eldöntöttem, hogy adok az őszinteségnek. -
Elfogadtad az elfogadhatatlant. Kedves vagy a húgommal és velem, bár be kell
lássam, tényleg seggfej módon viselkedtem veled. Tegnap egyenesen kirohanhattál
volna a házból, hogy mindenkinek mindent elmondj, de nem tetted. Meg aztán -
nevettem -, nem nyeled le szó nélkül a bunkóságaimat. Ezt bírom benned.
- Kedvelsz engem?
- Következő kérdés...? - vágtam rá szemrebbenés nélkül.
- Szabad nektek emberekkel randizni? - hajolt közelebb Kat.
Megvontam fél vállamat, és rápillantottam.
- Szabad, ez fura szó. Megtörténik? Igen. Ajánlatos? Nem. Szóval megtehetjük,
de mi értelme lenne? Nem lehet úgy tartós kapcsolatot fenntartani, ha el kell
titkolnod, ki vagy valójában.
Úgy láttam, ezt átgondolja.
 - Vagyis akkor ti a többi, izé, részben is hozzánk hasonlítotok?
- Ezt kérhetem még egyszer? - ültem fel, és csodálkozva néztem rá.
Elvörösödött a napfényben.
- Tudod, például a szex. Úgy értem, ti mind csupa ragyogás meg izé vagytok.
Nem értem, hogyan lehet így...
Például a szex?
Most tényleg azt kérdezi tőlem, hogy lefeküdhetünk-e egymással?
A kérdéstől kacagni támadt kedvem. Meg más dolgokhoz is, a gondolatával
kapcsolatosan, és a tény, hogy a testem olyan sebesen reagált, zavarba ejtő volt.
Amellett érdekes is.
Én pedig hülye voltam.
Félmosolyra húzódott a szám, és mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek,
már meg is mozdultam. A szempillantásnál is gyorsabban a hátára fordítottam, és fölé
kerekedtem. Lágyan levegőért kapott. A kezemre támaszkodtam, vizes hajam
előreesett. Egy csepp víz az arcára pottyant. Még csak észre sem vette.
- Az érdekel, hogy vonzódom-e az emberi lányokhoz? - Leeresztettem a
testsúlyomat, a testünk összesimult minden fontos ponton. Nedves ruháink mintha
nem is lettek volna közöttünk. Csodálatosan lágynak éreztem és hallottam felszínes
lélegzését. Ilyen közelről a pupillája tágulását is jól láttam. Aprót mozdítottam a
csípőmön; amikor levegőért kapott, egész testemben beleremegtem. - Vagy az, hogy
vonzódom-e hozzád?
Összetalálkozott a pillantásunk. A csend elnyúlt. Tudtam, megkapta a választ.
És azt is tudtam, hogy muszáj lesz leszállnom róla, mielőtt még nagyobb
őrültséget követek el.
Nehezebb volt, mint illett volna, de legördültem róla. Amikor megszólaltam, a
hangom hallhatóan máshogy csengett.
- Következő kérdés?
Kat nem ült fel.
- Tudod, egyszerűen meg is mondhattad volna - fordította felém a fejét. - Nem
kellett volna bemutatni.
 Jogos.
- És abban mi jó lett volna, ha egyszerűen megmondom? - fordultam én is őfelé.
- Mi a következő kérdésed, cica?
- Miért nevezel így?
- Mert egy bolyhos kiscicára emlékeztetsz, csupa karom vagy, mégsem harapsz.
Megrándult az ajka.
- Na, jó, ennek nincs értelme.
Vállat vontam. Egy pillanatig csend volt.
- Gondolod, hogy vannak errefelé arumok?
Ez kemény volt. Hátrahajtottam a fejemet, úgy tanulmányoztam a vonásait,
hátha ki tudom olvasni belőlük, mennyire kíváncsi az igazságra.
- Mindenhol ott vannak.
- És rátok vadásznak? - kérdezte halkabban.
Az ég felé fordultam.
- Semmi mással nem törődnek. A mi erőnk nélkül olyanok, mint az emberek,
csak gonoszak és erkölcstelenek. A céljuk kizárólag a pusztítás, meg ami azzal jár.
- Sokszor... sokszor harcoltál már ellenük?
- Aha. - Oldalra fordultam, hogy szembenézhessek vele. - Már nem számolom,
hánnyal kerültem szembe, hányat öltem meg. És most, hogy te így ragyogsz, csak
még többen jönnek majd.
Felvetette a pilláit.
- Akkor miért állítottad meg a kamiont?
- Jobban szeretted volna, ha hagyom, hogy palacsintává lapítson? - kérdeztem,
visszautalva arra, amit akkor este mondott.
- Miért csináltad? - tudakolta.
Összeszorítottam a fogaimat.
- Őszintén?
- Igen.
- Kapok érte piros pontokat? - kérdeztem halkan.
Mélyet lélegzett, a mellkasa megemelkedett, aztán
 felemelte a kezét, és kisimított a homlokomból egy elszabadult tincset. Az ujja a
bőrömhöz ért. Megdermedtem, lehunytam a szemem. Milyen lágy, ártatlan érintés
volt, mégis egy ökölcsapás erejével ért.
- Attól függ, mi lesz a válaszod.
Amikor felnéztem, a vonásait fehér fényben láttam. Kat visszahúzta a kezét, és
halkan fújta ki a levegőt. Hanyatt fordultam, a karunk összesimult.
- Következő kérdés?
Összekulcsolta a kezét a hasán, de nem húzódott el.
- Miért hagy nyomot az erőtök használata?
Ez sokkal biztonságosabb terep.
- Az emberek olyanok velünk szemben, mint a fluoreszkáló mintával nyomott
pólók. Ha alkalmazzuk a képességeinket, ti magatokba szívjátok a fényt, és ez ellen
nem lehet mit tenni. Előbb-utóbb kifakul ez, de minél nagyobb dolgot viszünk
véghez, minél több energiát használunk, annál tovább tart. Az, ha Dee alakja néha
elmosódik, szinte semmi nyomot nem hagy. De a kamionos eset, meg amikor a
medvét elijesztettem, az már látható. Az erős hatások, például a gyógyítás, tovább
megmaradnak. Halványan, de valami okból sokáig, nekem legalábbis így mondták.
Óvatosabbnak kellett volna lennem veled - folytattam. - Amikor elriasztottam a
medvét, Fénykitörést hoztam létre, olyasmit, mint a lézer. Éppen elég nagy nyomot
hagyott, hogy az arum meglásson.
- Úgy érted, akkor este, amikor megtámadtak? - A hangja rekedt volt.
- Igen. - Megdörgöltem az arcomat. - Nem sok arum jár erre, mert nem hiszik,
hogy itt találnak minket. A sziklák anyaga, a béta-kvarc saját sugárzásával elnyomja,
semlegesíti a miénket. Éppen azért gyűltünk itt össze annyian. Ez az arum átutazóban
lehetett errefelé, amikor meglátta a nyomot, és azonnal tudta, hogy luxenek vannak
valahol a közelben. Az én hibám volt.
- Nem így van. Nem te támadtál meg.
- Gyakorlatilag a karjaidba vezettem - mutattam rá.
Elsápadt, amikor megértette a szavaimat, és a szemébe félelem költözött.
Utáltam a látványt, és mint korábban, most is aggódtam amiatt, mennyi tudást képes
befogadni.
- Hol van? Még errefelé? Vissza fog jönni? Mit...
Átnyúltam hozzá, és gyengéden megszorítottam a kezét.
- Cica, nyugodj meg! A végén infarktust kapsz.
Kissé elnyílt a szája.
- Nem kapok infarktust.
- Biztos? - Kicsinek, melegnek éreztem a kezét az enyémben.
- Persze - vágta rá szemforgatva.
- Nem fog több bajt okozni - jelentettem ki.
Még nagyobb figyelemmel fordult felém.
- Te... megölted?
- Mondhatni. - Nem akartam megijeszteni, de tudnia kellett, hogy elpusztítok
bárkit, aki fenyegeti a családomat... és most már őt is.
- Mondhatni? Nem tudtam, hogy valakit „mondhatni” is meg lehet ölni.
- Na, jó, igen, megtettem. - Hallottam, hogy riadtan levegőért kap. - Ellenségek
vagyunk, cica. Ha nem állítom meg, ő ölt volna meg engem és a családomat, miután
magába szívta a képességeinket. És nem érte volna be ennyivel, még több testvérét
hozta volna ide. Más hozzánk hasonlók is veszélybe kerültek volna. Te is.
- És mi van a kamionnal? Azzal csak erősödött a fény - bökte ki. - Lesznek
mások?
Ahol egy arum van, ott általában három másik is felbukkan. De talán most
szerencsénk lesz...
- Remélhetőleg nincs másik a közelben. Akkor a nyomok lassan elhalványodnak
rajtad, és újra biztonságban leszel.
- És ha nem?
- Akkor azokat is megölöm. - És ez volt az igazság. - Egy darabig most jó lenne,
ha a közelemben maradnál, amíg fénylesz.
- Dee is mondott valami ilyesmit - harapott az ajkába. - Akkor már nem akarod,
hogy távol maradjak tőletek?
- Nem sokat számít, hogy én mit akarok. - Lenéztem a kezünkre: csak akkor
jöttem rá, hogy az ábécét írogattam a bőrére, oda se figyelve. - De ha számítana, nem
maradnál a közelben.
Kat kirántotta a kezét az enyémből.
- Ajvé, őszinteség!
- Nem érted - feleltem. Elhatároztam, hogy megértetem vele, miféle veszélybe
sodort minket, hogy már eleve nem maradt távol. - így bármikor elvezethetsz egy
arumot a húgomhoz. Öt meg kell védenem. Nincs másom rajta kívül. És a többieket
is meg kell védenem, mivel itt én vagyok a legerősebb. Ez a dolgom. Amíg pedig
rajtad van a jel, nem akarom, hogy akárhová is elmenj úgy Dee-vel, hogy én nem
vagyok veletek.
Felült, és a part felé fordult.
- Azt hiszem, ideje indulnom.
Ó, a pokolba, tényleg nem érti. Amikor fel akart állni, elkaptam a karját. A bőre
azonnal átforrósodott a kezem alatt.
- Pillanatnyilag nem mehetsz sehová egyedül. Veled kell maradnom, amíg
elhalványul a jel.
- Nem kell gyerekfelügyelőt játszanod. - Makacsul összeszorította a száját. -
Távol maradok Dee-től, amíg elhalványulok.
- Még mindig nem érted. - Istenem, szerettem volna megrázni. - Ha egy arum a
kezébe kaparint, nem öl meg. A könyvtárnál is csak játszadozott veled. Odáig akart
eljutni, hogy könyörögj az életedért, és akkor rákényszerített volna, hogy magaddal
vidd valamelyikünkhöz.
- Daemon...
- Nincs választásod. Jelenleg hatalmas kockázatot jelentesz. Veszélyes vagy a
húgomra. Nem hagyhatom, hogy vele bármi is történjen.
Vörös harag öntötte el az arcát.
- És ha elhalványul a nyom? Akkor mi lesz?
-A legjobban azt szeretném, ha rohadt nagy távolságot tartanál
mindannyiunktól, de kétlem, hogy ez kivitelezhető. A húgom kedvel téged. -
Eleresztettem, és hátradőltem. A frusztrációm az egekig ért. - Amíg nem kapsz újabb
jelet, nem bánom, barátkozzatok.
Ökölbe szorította a kezét.
- Hálás vagyok a jóváhagyásodért.
Mosolyt erőltettem az arcomra. Mennyivel egyszerűbben kell még
elmagyaráznom? Veszélyben volt, és ő maga is veszélyt jelentett. Ez... ez nem
személyes.
- Már elvesztettem egy testvéremet amiatt, ahogy egy ember iránt érzett. A
másikat nem fogom.
- Dawsonról és Bethanyről beszélsz - jelentette ki.
- A testvérem beleszeretett egy emberbe... és most mindketten halottak.
 TIZENHATODIK FEJEZET

KAT NÉHA OLYAN VOLT, MINT EGY NYITOTT KÉPESKÖNYV - minden,

amit gondolt és érzett, tisztán olvashatóan megjelent az arcán. Láttam, ahogy a
haragja elolvad, és együttérzés váltja fel, de ez már nem volt kellemes látvány.
- Mi történt? - kérdezte halkan.
Egy részem szerette volna elereszteni a füle mellett a kérdését, vagy tenni egy
ostoba megjegyzést, és elterelni a figyelmét, de a másik részem szeretett volna
beszélni róla. Igazán beszélgetni róla valakivel. És ez a rész nyert.
- Dawson találkozott Bethanyvel, és esküszöm, szerelem volt első látásra. Attól
kezdve minden a lányról szólt a számára. Matthew... Mr. Garrison figyelmeztette. Én
is figyelmeztettem, hogy ez nem fog beválni. A mi számunkra lehetetlen ilyen
kapcsolat egy emberrel - válla felett a fákra néztem. - Nem is tudod, milyen nehéz ez,
Kat. Mindvégig rejtegetnünk kell az igazi valónkat, és még a hozzánk hasonlók
társaságában is óvatosnak kell lennünk. Sok a szabály.
A védelmi minisztérium, de sok luxen sem rajong az ötletért, hogy az, emberek
közé keveredjünk. Mintha csak azt hinnék, hogy illatok vagyunk, alsóbbrendűek.
- De hát nem vagytok állatok - jelentette ki némileg hevesen. Aranyos látvány
volt, amikor kivételesen a védelmemre kelt, akkor is, ha valószínűleg nem
érdemeltem meg.
- Tudtad, hogy akárhányszor igényt nyújtunk be valamire, azt ellenőrzi a
védelem? - ráztam meg a fejem haragosan. - Tudnak a jogosítványunkról. Az
egyetemi felvételi űrlapokról. Házassági engedély egy emberrel? Szóba sem jöhet.
Még azt is regisztrálnunk kell, ha el akarunk költözni.
- Ezt megtehetik? - hűlt el.
- Ez a ti bolygótok, nem a miénk - nevettem szárazon. - Te magad mondtad. És
azzal, hogy fizetik az életünket, helyhez is kötnek. Alkalmanként, véletlenszerűen be
is állítanak, szóval nem rejtőzhetünk el, vagy ilyesmi. Persze mindez akkor igaz, ha
eleve tudnak rólunk. És ez még nem minden. Azt várják tőlünk, hogy válasszunk
magunknak egy másik luxent, és maradjunk itt.
Megkeményedett a pillantása.
- Ez nem valami tisztességes.
- Nem, valóban nem az. - Felültem, felhúztam a térdemet, és ráfektettem a
karomat. - Nagyon könnyű emberként érezni. Tudom, hogy nem vagyok az, mégis,
ugyanazokat akarom, amit minden ember... - Mit beszélek? Megköszörültem a
torkomat, összezártam, aztán ellazítottam az állkapcsomat. - Különben is, Dawson és
Bethany között történt valami. Nem tudom, mi, Dawson sosem mondta el. Egy
szombaton elmentek túrázni, és a testvérem későn jött haza, szakadt ruhában,
véresen. Olyan közei kerültek egymáshoz, mint még soha. Ha Matt és Thompsonék
addig nem gyanakodtak, hát akkor igen. A rákövetkező hétvégén Dawson és Bethany
elment moziba. Sosem jöttek vissza.
Lehunyta a szemét.
- A védelmi minisztérium másnap megtalálta a testét Moorefieldben, csak úgy
kidobva a mezőre, mint egy zsák szemetet. Nem búcsúzhattam el tőle. Elvitték,
mielőtt láthattam volna, a felfedezés veszélye miatt. Ha meghalunk vagy
megsebesülünk, visszatérünk a valódi alakunkba.
Lágy hangon szólalt meg.
- Biztos vagy benne, hogy meghalt? Hiszen sosem láttad a testét.
- Tudom, hogy egy arum támadta meg, lecsapolta a képességeit, és megölte. Ha
még élne, talált volna rá módot, hogy kapcsolatba lépjen velünk. De mindkettejük
testét, Bethanyét is, elvitték, mielőtt bárki megláthatta volna. A lány szülei sosem
tudják meg, mi történt. Mi is csak annyit tudunk, hogy Dawson tett valamit, amivel
megjelölte Bethanyt, és ezért talált rájuk az arum. Más oka nem lehetett, enélkül nem
éreznek meg minket itt. A testvérem valami nagy dolgot tett.
- Sajnálom - suttogta. - Tudom, hogy erre nem lehet mit mondani. Egyszerűen
sajnálom.
Felszegtem a fejemet, és az égre néztem. Dawson elvesztésének súlya százkilós
ólomgolyóként ült a hasamban. Fájt. Még mindig fájt, mintha tegnap történt volna.
Éjjelente még mindig felébredtem néha, és a szobájában kerestem, azt kívánva,
bárcsak még egyszer láthatnám.
- Nekem... hiányzik az az ostoba - böktem ki szaggatottan.
Kat nem válaszolt, mindössze hozzám hajolt, és átkarolt. Meglepetésemben
megdermedtem. Úgy tűnt, nem veszi észre, mert szorosan megölelt, aztán eleresztett
és elhúzódott.
A velőmig döbbenten néztem rá. Azok után, amiket mondtam neki néhány perce,
ezt teszi?
Megölel?
Lepillantott a kezére.
- Nekem is hiányzik az apám. Nem lesz könnyebb az idővel.
Hangosan fújtam egyet.
- Dee elmondta, hogy beteg volt, de azt nem, hogy mi volt a baja. Sajnálom a...
veszteségedet. Mi nem sokszor találkozunk betegségekkel. Mi történt?
- Agytumor. Egyszerű fejfájással kezdődött, érted? Rettenetesen fájt a feje, aztán
a látásával is problémák adódtak. Ekkor ment el kivizsgálásra, és kimutatták a
daganatot. - Felnézett az égre, a homloka ráncba szaladt. - Úgy tűnik, minden gyorsan
történt ezután, de másfelől nézve egyáltalán nem volt gyors. Még együtt tudtam vele
lenni, mielőtt...
- Mielőtt? - Képtelen voltam levenni róla a szememet.
Szomorú mosollyal felelt.
- A vége felé megváltozott. A daganat kihatott... bizonyos dolgokra. Az... nehéz
volt, tudod? - Megrázta, aztán leszegte a fejét. - De a szép emlékek mindig
megmaradnak, mint amikor együtt kertészkedtünk, vagy amikor könyvesboltba
mentünk. Minden szombat reggel a kertben dolgoztunk. És minden vasárnap délután,
amióta az eszemet tudom, a könyvesboltba mentünk.
Már kezdtem érteni, miért szereti annyira a kertészkedést és az olvasást. Közel
hozta az apjához. Mindketten annyi mindent vesztettünk. ..
- Dawson és én... folyton együtt jártunk túrázni. Dee sosem kedvelte igazán.
Halványan elmosolyodott.
 - Nem nagyon tudom elképzelni, amint éppen hegyet mászik.
- Én sem - kuncogtam.
A nap lassan alkonyatba fordult, az égen megjelentek a csillagok, mi pedig
csak... beszélgettünk. Elmondtam neki, milyen volt, amikor Dawson először vette fel
valaki más alakját, aztán úgy maradt. O elmesélte, hogyan vesztette el a barátait,
miután az apja megbetegedett. Feltűnt, hogy magát hibáztatta miatta. Addig
beszélgettünk, amíg hűvös nem lett, és el nem érkezett az idő, hogy visszamenjünk.
Igazság szerint nem különösebben kívántam visszatérni a valóságba. Élveztem
ezt a helyzetet. Kat. Én. Beszélgetés. Sosem hittem volna, hogy így lesz, de mégis.
Igazán.
Kényelmes hallgatásban sétáltunk vissza a házainkhoz. Az övék nappalijának
ablakából fény szűrődött ki. Felém fordult, és halkan kérdezte:
- Most mi lesz?
Nem feleltem.
Fogalmam sem volt, mi lesz most.
A vasárnap nagy részét azzal töltöttem, hogy Dee és Kat társalgását hallgattam a
könyves álompasikról, akik minden tekintetben jobbak a valódiaknál. A nappaliban
ücsörögtek, és mivel én is pasiból voltam, bár nem emberből, nagyon szerettem volna
vitába szállni az alaptétellel, de amikor elkezdték felsorolni a Kat egyik könyvében
szereplő fickó tulajdonságait, rájöttem, hogy ezekkel senki sem versenghet.
Úgy éreztem, figyelmeztetnem kellene Adamet, vagy ilyesmi.

Matthew szabadtéri fózőcskézést tervezett a munka ünnepe alkalmából, Kat

pedig roppant mulatságosnak találta, hogy a földönkívüliek is megünneplik, egészen
addig, amíg Dee-nek indulnia nem kellett. Kat több okból sem jöhetett velünk.
Igyekezett nem kimutatni a szomorúságát, de a mosolya, amikor kinn ült a
verandánkon, nem érte el szürke szemét.
- Nem muszáj mennem - mondta Dee, mert ő is megérezte. - Maradhatnék...
Kat már kinyitotta a száját, de közbeléptem.
- Minden évben elmentél. Idén is muszáj lesz, vagy furcsállni fogják.
 Beharapta az alsó ajkát, és Katre sandított.
- Rendben megleszel itthon?
- Miért ne lenne? - tettem karba a kezem.
Kat sötét pillantással felelt.
- Az anyukája dolgozik, egyedül lesz egész nap - vágta rá Dee, mielőtt Kat is
szóhoz jutott volna.
- Mennyiben más ez, mint a többi napon? - vontam fel a szemöldökömet.
Kat lebiggyesztette a száját.
- Ne légy bunkó - nézett rám haragosan Dee. - Más, mert ma ünnepnap van.
Kat ismét kinyitotta a száját.
- A munka ünnepe - feleltem szárazon. - Nem olyasmi, mint a hálaadás vagy a
karácsony. Még abban sem vagyok biztos, hogy valódi ünnep.
- Valódi hát! - erősködött Dee. - Benne van a naptárban, meg minden. Ünnep.
Az égre néztem.
- Valami idétlen ünnepecske. Kat...
- .. .is itt van, ha elfelejtettétek volna... - Felállt, leporolta a farmerja fenekét, és
komor pillantást vetett rám, mielőtt Deehez fordult volna. - Minden rendben lesz.
Isten látja lelkemet, mennyire utálom, hogy ezt kell mondanom, de Daemonnek igaza
van. Csak munka ünnepe. Nem nagy ügy. Adam is ott lesz, igaz?
Dee biccentett, miközben én Katet méregettem.
- Eredj, és szórakozz jól vele! - mosolygott Dee-re.
Mire a húgom végre beült a kocsijába, és elindult, én már
kész lettem volna minden erőmmel elhajítani, hadd szálljon egészen Matthew
házáig. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék rá, de szívesen kipróbáltam
volna.
Dee végiggurult a kavicsos lehajtón. Kat ellépett mellettem. Követtem a
tekintetemmel, elbűvölt a csípője mozgása. Tudja egyáltalán, milyen a járása?
Jézusom!
- Hová mész? - szóltam utána félig lehunyt szemmel.
Megállt a lépcsőn.
 - Hát, a szomszédba.
- Hm. - Nekidőltem a házfalnak.
Kat szája legörbült.
- Te nem mész főzőcskézni?
- Sosem kedveltem - ráztam meg a fejemet.
- Komolyan? A főzőcskézés kedv kérdése? - vágott vissza kihívón.
- Így vagy úgy, nem számít. Valakinek itt kell maradnia veled.
Telt ajka mérges grimaszra húzódott.
- Nincs szükségem gyerekfelügyelőre.
- De, az a helyzet, hogy van.
Szembenézett velem, és láttam az arcán, hogy készen áll az egész frontos
támadásra. Herkulesi erőfeszítésembe került, hogy el ne mosolyodjak. A tegnapi nap
után, amit a tónál töltöttünk, valami megváltozott közöttünk. Kapcsolat jött létre, és
nekem fogalmam sem volt, hogyan kezeljem.
- Nem kell gyermekfelügyelő, Daemon - keze szorította a korlátot. - Mindössze
hazamegyek, és...
- Elolvasol egy könyvet?
Egy hajszál választotta el, hogy lángot lövelljen a szeme. Talán a szája is.
- És ha igen? Semmi rossz nincs az olvasásban.
- Nem is mondtam ilyet - mosolyogtam.
- Na jó. - Sarkon fordult, és ledobogott a lépcsőn.
Hagynom kellett volna, hadd menjen. Amíg odahaza
marad, én pedig a közelben, addig biztonságban van, ráadásul Dee sincs
mellette. De ahogy néztem a másik ház - az üres ház - felé gyalogolni, elmormoltam
egy néma káromkodást, és ellöktem magam a faltól.
- Hahó! - szóltam utána, és leeresztettem a karomat.
Nem állt meg.
Sóhajtva előrevetettem magam. Addig nem is látott meg, amíg fel nem tűntem
az orra előtt. Riadtan lépett hátra, a szívéhez kapott.
- Szent szar! - nyögte. - Valami figyelmeztetés jól jönne!
 A nadrágzsebembe dugtam a kezem.
- Szóltam.
- Én pedig nem törődtem vele! - Leeresztette a kezét, és mély lélegzetet vett. -
Mit akarsz?
- Azt, hogy törődj velem.
- Tényleg? - hajtotta oldalra a fejét.
- Tényleg - feleltem, és megrándult az ajkam.
Megrázta a fejét, a langyos szél az arcába dobta a. tincseit.
- Valami oknál fogva azt hiszem, nem ez az igazság.
- Talán nem is - léptem felé, ezúttal lassabban. - Van némi tehénhús a hűtőben.
Csinálhatnánk hamburgert.
- Tehénhús? - A füle mögé tűrte a kósza hajszálakat. - Ez... gusztustalan
kifejezés a marhahúsra.
- De hát az, nem? - Elléptem mellette, és a könyökömmel megböktem a karját. -
Mi is sütögethetnénk. Van grill is.
Kat nem fordult meg, ahogy továbbmentem.
- Jössz vagy nem?
Háttal fordult felém. Egy hosszú percig azt hittem, nem fog válaszolni, és az
aztán igazán kellemetlen lett volna. Különösen akkor, ha vissza kell mennem érte, a
vállamra dobni, és lenyomni a torkán a sült tehenemet, mert megtenném. Senkinek
nem volna szabad egyedül enni a tehenet, döntöttem el. Amellett egyáltalán nem
kívántam elemezni, miért nem akartam, hogy egyedül töltse az ünnepet.
Megfordult, újra elfogta a hajszálait, és a füle mögé tűrte.
- Sajtod is van?
Felvontam a szemöldökömet.
- Izé, igen.
- Svájci? - tudakolta, és karba tette a kezét.
- Igen, azt hiszem.
Egy pillanat múlva elmosolyodott, hogy kivillantak egyenletes fehér fogai.
- Jó. De csak ha svájci sajtos burgert csinálsz, és nem nevezed tehénhúsnak.
 Leszegtem a fejemet, de éreztem, hogy az ajkam mosolyra húzódik.
- Megegyeztünk.
Végül Dee vitte el a balhé nagyját, amiért Kat úgy ki lett világítva, mint a Vegas
Strip. Ő döntött így, és ennek értelme is volt, mert én nem voltam biztos benne, hogy
valaki is elhinné, hogy kétszer követtem el ugyanazt a hibát.
Ahogy vártam, Matt nem volt boldog. De senki más sem. Nem is hibáztattam
őket.
És ahogy szintén vártam, amikor megmondtam Katnek, hogy az esti tervei a
közelben tartózkodást fogják jelenteni, hogy szemmel tarthassam, ő kijelentette, hogy
más tervei vannak. Boldog-boldogtalan tudta, hogy nincsenek. Csak makacskodott.
Kedden, iskola után hazáig követtem. Először a postára ment, ami
felbosszantott. Élő villanykörte volt az arumok számára, tudta is, és mégis
elszöszmötölt a postaépület hátuljánál, hogy felvegyen egy rakat csomagot.
Amikben könyvek voltak.
Mintha szüksége lett volna még több könyvre.
Amikor erre felhívtam a figyelmét a parkolóban, úgy nézett rám, mintha
kirúgtam volna egy kisgyereket a forgalomba.
- Az embernek sosem lehet túl sok könyve - jelentette ki határozottan.
A hazaúton pedig, amikor a lökhárítójára tapadtam, hogy a gyaloglásnál
gyorsabb tempóra ösztökéljem, befékezett előttem. Nem fogta fel, hogy minden
emberek között töltött percben fényreklámot csinálunk magunkból? Minden napom
csupa aggodalom volt, amíg haza nem juttattam, a szomszédomba, ahol meg tudtam
védeni.
Többször rá is dudáltam, de vagy ez, vagy megtolom a nyomott fenekű Camry-
ját.
Egy örökkévalóságig tartott, mire hazaértünk, és alig tettem le a terepjárómat,
már meg is lehetett: volna mintázni rólam a
türelmetlenség szobrát. Odasiettem a kocsijához - a jelek szerint kicsit
túlságosan is siettem.
- Jézus! - kapott a szívéhez. - Ezt ne csináld!
 - Miért? - könyököltem be nyitott ablakán. - Már tudod, mik vagyunk.
- Persze, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudnátok hétköznapi ember módjára
sétálni. Mi van, ha anyu meglátja?
- Személyes varázsommal elhitetném
vele, hogy hallucinált -
mosolyogtam.
Kat kinyitotta az ajtót, és alig várta meg, hogy hátralépjek, már el is sietett
mellettem.
- Ma vele vacsorázom.
Eléugrottam. Kat riadt hangot adott ki, és felém csapott.
- Egek! Ezt szándékosan csinálod, hogy felbosszants!
- Én? - kerekítettem el a szememet. - Mikor esztek?
- Hatkor. - Dacosan feltopogott a lépcsőn. - És nem vagy meghívva!
- Mintha veled akarnék enni.
Erre beintett. Elvigyorodtam.
- Fél hétig kapsz időt, hogy átérj hozzánk. Ha nem, érted megyek.
- Jó,jó.
Megfordultam, és mosolyogva elindultam a saját házam felé. Az járt a fejemben,
hogy feltűnt-e neki: minden drága könyvét a kocsiban hagyta.

Dee nem sokkal négy után ért haza, de nem nyitotta ki a hűtőt, amíg már csak
pár perc kellett Kat érkezéséhez. Akkor viszont kiakadt.
- Hol van a jégkrém? - kérdezte vészjóslón.
Nekidőltem a pultnak.
- Miféle j égkrém?
- Miféle jégkrém? - ismételte lassan, hitetlenkedve. - A kétliternyi Rocky Road,
ami tegnap még a fagyasztóban volt!
Ajjaj!
- Nem hiszem el, hogy megetted az összes jégkrémet, Daemon!
- Nem ettem meg mindet!
 - Ó, persze, saját magát zabálta fel! - visította Dee fülsértőn. - Vagy a kanál volt?
Jaj, tudom már! A doboz!
- Ami azt illeti, szerintem a hűtőszekrény - feleltem szárazon.
Dee megpördült, és hozzám vágta az üres dobozt, mint egy száguldó baseball-
labdát. A karomnak csapódott, és égő fájdalom maradt utána. Elkaptam, mielőtt
leeshetett volna.
- Au! Ez nem volt valami szép!
Dee haragosan meredt rám, amíg kidobtam a dobozt. Csak akkor hallottam meg,
hogy valaki a nappaliban motoszkál. Megfordultam és kisiettem.
Kat volt az. Az órára néztem, megremegett az ajkam. Csak néhány perccel múlt
fél hét. Az ajtófélfának dőltem, és karba tett kézzel vártam, mikor jön rá, hogy ott
vagyok.
Amikor meglátott, csak állt és... bámult. A tekintete úgy járt rajtam fel-alá,
mintha még nem látott volna korábban. Érdekes.
Felvontam a szemöldökömet.
- Kat?
Sebesen elkapta a pillantását.
- Tényleg a fejedhez vágtak egy fagyis dobozt?
- Igen.
- A fenébe, és én nem láttam.
- Dee biztosan örömmel megismétli a kedvedért - válaszoltam.
Ezen elvigyorodott.
- Szóval szerinted vicces? - rontott be Dee, a kezében a kocsikulcsával. - Téged
kellene elküldjelek a boltba, hogy hozzál nekem csokis-diós-pillecukros jégkrémet,
de mivel kedvelem Katyt, és fontos nekem a testi épsége, magam megyek.
Kat szeme kikerekedett.
- Nem mehetne Daemon?
Rámosolyogtam.
- Nem. Ha egy arum jár erre, csak a rajtad lévő jelet fogja látni - kapta fel Dee a
táskáját. - Daemonnel kell maradnod. Erősebb nálam.
 Kat nagyot sóhajtott. Ha lettek volna érzéseim, megsértette volna őket.
- Nem mehetnék haza?
- Felfogtad, hogy a nyom kintről is észrevehető? - léptem el az ajtókeretből. -
Bár, végül is, a te temetésedről beszélünk.
- Daemon! - csattant fel Dee. - Ez az egész a te hibád! És az én fagyim nem a te
fagyid!
- Nagyon fontos lehet az a fagylalt - mormolta Kat.
- Az életem! - Dee felém csapott a táskájával, de elhibázta. - Te meg elvetted
tőlem!
A mennyezetre néztem.
- Menj már, és igyekezz vissza!
- Igenis, uram! - tisztelgett Dee. - Nektek hozzak valamit? Nemet
intettem. Amikor Dee az ajtóhoz lépett,
odavillantam
mellé, és gyorsan, fél karral átöleltem.
- Vigyázz magadra!
- Mint mindig. - Dee integetett és kiviharzott.
- Nahát! - ámult Kat. - Juttasd eszembe, hogy soha ne egyem meg a fagyiját.
- Ha megtennéd, még én sem tudnálak megvédeni - nevettem rá. - Nos, cica, ha
már én lettem ma estére a bébiszittered, mit nyerek a dolgon?
Haragosan nézett rám.
- Először is nem én kértem gyerekfelügyeletet, te követelted, hogy legyek itt.
Másodszor pedig, ne nevezz cicának!
Hangosan felnevettem.
- Csak nem vagyunk nyűgösek ma este?
- Fogalmad sincs, mennyire.
Vigyorogva a konyha felé indultam.
- El is hiszem. Veled soha nem unalmas egyetlen perc sem. - Amikor rájöttem,
hogy még mindig a szoba közepén áll, megtorpantam. - Nem jössz?
- Hova?
 - Éhes vagyok.
- Nem most etted meg az összes jégkrémet?
- De, de attól még éhes vagyok.
- Jó ég, az idegenek aztán tudnak enni.
A vállam felett hátranéztem, és láttam, hogy még mindig ugyanott áll.
- Valami elég határozottan azt súgja, hogy rajtad kell tartanom a szememet.
Ahová megyek, oda jössz te is. - Vártam, hogy megmozduljon, de amikor nem tette,
rákacsintottam. - Akár erővel is kimozdíthatlak onnan.
- Jó, menjünk! - A lábát húzva kivonult a konyhába, és lehuppant egy székre.
Kivettem egy tálra való maradék csirkét a hűtőből.
- Kérsz?
A fejét rázta, aztán a tenyerébe támasztott arccal nézte, ahogy mászkálok a
konyhában. Akárhányszor rápillantottam, ugyanazt az elgondolkodó kifejezést láttam
az arcán. Végül a tányérommal együtt letelepedtem vele szemben. Tegnap a
rögtönzött főzőcskézés közben nem igazán beszélgettünk. Különös módon mégsem
volt feszélyezett a csend. Inkább... kellemes.
- Szóval, hogy bírod?
Lesütötte a szemét.
- Rendben vagyok.
- Tényleg. - Beleharaptam a hideg csirkébe. - Mindent megemésztettél.
Megleptél vele.
- Mit gondoltál, mit fogok csinálni?
Vállat vontam.
- Az emberek esetében a lehetőségek száma végtelen.
- Úgy gondolod, hogy valamiképpen gyengébbek vagyunk, emberek lévén? -
kérdezte az ajkába harapva.
- Nem gondolom, hogy gyengébbek vagytok. Tudom, hogy azok vagytok -
néztem rá a tejespoharam pereme felett. - Próbálom ezt nem bunkó módon közölni,
de gyengébbek vagytok nálunk.
- Testben talán, de nem szellemileg, vagy... erkölcsileg - vitatkozott.
 - Erkölcsileg?
- Aha, például nem szaladok, és mondom el a világnak, kik vagytok, csak azért,
hogy némi pénzt szerezzek. Ha pedig egy arum kapna el, nem vezetném el hozzátok.
- Valóban nem?
Valami átsuhant az arcán, amit nem értettem. Hátradőlt a széken.
- Nem, valóban nem.
- Még akkor sem, ha az életed múlni rajta? - kérdeztem kételkedőn.
- Csak mert ember vagyok, nem vagyok rögtön gyáva vagy erkölcstelen is -
rázta a fejét nevetve. - Sosem tennék semmit, ami veszélybe sodorná Dee-t. Miért
lenne a saját életem értékesebb az övénél? A tiéd, na, az már vitatható. De az övé
nem.
Nem akartam hinni neki, mégis azon vettem észre magam, hogy megteszem.
Folytattam a falatozást.
- Szóval, mennyi ideig fog tartani, amíg lekopik ez a jel?
Felnéztem, összetalálkozott a pillantásunk. Felvettem a
poharamat, és hosszan kortyoltam. Kat orcája elpirult.
- Talán egy hét, vagy kettő. Lehet, hogy kevesebb - válaszoltam, és hunyorítva
felmértem a ragyogást. - Máris fakult.
- Milyennek nézek ki? Mint egy hatalmas villanykörte, vagy mi?
Felnevettem, mert tulajdonképpen eltalálta.
- Lágy, fehér derengés a tested körül, olyasmi, mint egy fényudvar.
- Ó, az nem olyan rémes. Végeztél?
Bólintottam, mire elvette előlem a tányért és felállt. Meglepődtem. Odalépett
vele a mosogatóhoz, és berakta. - Legalább nem nézek ki úgy, mint egy karácsonyfa.
Mögé léptem, és lehajtottam a fejemet az övé mellé.
- Annak a fának a tetején te vagy a csillag.
Kat levegőért kapott és elkerekedő szemmel megpördült. Hát persze, nem
hallotta a közeledésemet. Hátrahajolt, megmarkolta a pult szélét.
- Utálom, amikor ezt a földönkívüli szupersebességesdit csinálod!
Lenéztem rá, és elmosolyodtam. Az arca ismét aranyosan elpirult. Nem kellett
hozzá zseninek lenni, hogy kitaláljam: a közelségünk rá is hatással van, nem is
rosszfélével.
- Cica, mihez kezdünk most?
A pillantása végigsiklott az arcomon, aztán kibökte.
- Miért nem adsz át a védelmiseknek?
Ez váratlanul ért. Hátraléptem.
- Tessék?
- Nem volna minden sokkal egyszerűbb a számodra, ha egyszerűen kiadnál a
minisztériumnak? Akkor nem kellene aggódnod Dee miatt, vagy akármiért.
A pokolba is, ez jó kérdés. Olyan, mint amiket én is számtalanszor feltettem már
magamnak. Olyan, amit, biztosra vettem, mindenki fel fog tenni, ha rájönnek, hogy
Kat mindent tud rólunk.
- Nem tudom, cica.
- Nem tudod? - kérdezett vissza. - Mindent kockára teszel, és még csak azt sem
tudod, miért?
- Igen, ezt mondtam - vágtam vissza idegesen.
Elkerekedő szeme egyértelműen elárulta, hogy nem hisz
nekem. Semmiféle jó okom nem volt, hogy ne adjam fel. A védelmisek elöl-
hátul szerettek volna érte, és akármennyire is utáltam őket, mindannyiunk érdeke
volt, hogy gondoskodjunk a boldogságukról. Biztosan volt valami oka, és...
Elvágtam a gondolatot. Ez a társalgás túl messzire vezet, túl komoly témákra.
Erre nincs időm.
Odahajoltam, letámaszkodtam a csípője két oldalára, és lehajtottam a fejem.
- Rendben, tudom, miért.
Elakadt a lélegzete.
- Tudod?
- Egyetlen napot nem élnél túl nélkülünk - biccentettem.
- Ezt nem tudhatod.
- Ó, dehogynem - hajtottam oldalra a fejemet. Bosszantottam ugyan, azonban az
igazat mondtam arról, amilyen sorsra jutna, ha a védelmisek kezébe kerülne. - Tudod
te, hány arummal szálltam már szembe? Több százzal. És volt, hogy alig menekültem
meg. Egy embernek semmi esélye velük... vagy a védelmisekkel szemben.
- Jó, legyen! Odébb mennél?
Elvigyorodtam. Kat azonban hamar elveszítette a türelmét. A mellkasomra tette
a tenyerét, és meglökött. Erőből. Nem moccantam. Továbbra is csak mosolyogtam rá.
- Seggfej - morogta.
Ezen muszáj volt felnevetnem. Tényleg odébb kellett volna lépnem, de annyira
jó szórakozás volt őt cukkolni, és olyan régóta nem nevettem már ennyit... Valahol
mélyen sejtettem, hogy ő sem.
- Micsoda szád van neked! Azzal csókolod meg a fiúkat?
Vérvörösre vált az arca.
- És te a tiéddel Asht?
- Asht? - Odalett a mosolyom. - Szeretnéd tudni, mi?
- Nem, köszönöm! - Ezúttal ő mosolyodott el öntelten.
Egy percig sem hittem neki. Még közelebb hajoltam, amíg
már csak néhány centi választott el minket. Barack és vanília illata vett körül.
- Nem hazudsz valami ügyesen, cica. Mindannyiszor belevörösödsz.
Ettől még vörösebbre vált. Az agyam kikapcsolt, és mielőtt meggondoltam
volna, a karjára tettem a kezemet. Nem szorongattam meg: gyengéden érintettem, és
a bőre melegen simult az enyémhez. A szemébe néztem, és képtelen voltam
félrepillantani.
Energia hullámzott át rajtam, belebizsergett a bőröm. Jóformán pattogott
köztünk a feszültség, és pokolian nehéz volt kizárni a tudatomból.
Egy részem nem is akarta.
- Van egy fura ötletem. Próbáljuk ki!
- Mit? - A pillantása az ajkamra vándorolt.
- Látom, tudni szeretnéd. - Felcsúsztattam a kezemet a karján, és csaknem
felnyögtem, amikor megéreztem, hogy beleborzong. A tarkójánál, a haja nehéz
bársonya alatt megálltam. A konyhai lámpák fényében mélybarnán csillogott, de
tudtam, a nap vörös árnyalatokat ragyogtat fel benne. - Szép a hajad.
 - Tessék?
Hát igen, ez derült égből érkezett. Furcsa.
- Semmi. - Lassan szétnyitottam az ujjaimat a fürtök között. Éppen olyan lágyak
voltak, mint ahogy elképzeltem.
És igen, már elképzeltem ezt az érzést korábban. Sajgás támadt bennem.
Amikor ismét lepillantottam, láttam, hogy rózsaszín ajka elnyílt. Olyan volt,
mint aki vár... mint aki csókra vár, és Istenem, milyen. ..
A fenébe. Kat... szépséges volt.
Szépséges púp a hátamon.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hajoljak oda, és ne csókoljam
meg, de annyiféle okból lett volna rossz ötlet, hogy össze se tudtam számolni mindet.
Kihúztam a kezemet a hajából, felvettem mögüle egy flakon vizet, amit
korábban hagytam ott. Kat tágra nyílt szemmel dőlt a pultnak.
Visszafordultam az asztal felé, mielőtt megláthatta volna a mosolyt az arcomon.
- Mit is kérdeztél, cica?
- Ne nevezz így!
Ittam egy kortyot, és visszafordultam felé.
- Dee hozott ki valami filmet?
- Aha, mondta az iskolában - felelte a karját dörzsölgetve.
- Jó, akkor gyere, nézzünk filmet!
Ezúttal hallgatott rám, és követett a nappaliba. Az ajtóban várt, amíg
megtaláltam a DVD-t Dee iskolatáskája mellett. Felvettem, és megfordítottam, hogy
lássam, mi az.
- Ez kinek az ötlete volt?
Kat vállat vont. Elolvastam a szöveget a hátulján.
- Á, mindegy - mormoltam.
Kat megköszörülte a torkát, és aprót lépett befelé.
- Figyelj, Daemon, nem kell filmet nézned velem! Ha más dolgod van, csak
csináld, én elleszek.
- Nincs más dolgom - pillantottam fel egy vállrándítással.
 - Hát, jó.
Egy pillanatnyi tétovázás után a kanapéhoz ment. Beraktam a filmet, és leültem
a kanapé másik felére. Bekapcsolódott a tévé; Kat éles pillantást vetett rám, amitől
ismét elmosolyodtam. A jókedvem csak fokozódott, amikor kisvártatva ránéztem, és
még mindig engem bámult.
- Ha belealszol, jössz nekem eggyel.
- Miért? - kérdezte értetlenül.
- Csak nézd!
Tényleg a televízió felé fordult, és néhány pillanat múlva mocorogni kezdtem,
hogy kényelmesen elhelyezkedjek. Nehezemre esett, mert túlságosan is tudatában
voltam a jelenlétének. Mire az első jelenet a képernyőre került, már el is felejtettem,
mit olvastam a tokon.
 És nem is jutottam tovább anélkül, hogy Katre néztem
volna.TIZENHETEDIK FEJEZET

KEDD ÉJJEL NEM ALUDTAM JÓL, úgyhogy hajnali háromkor inkább

felkaptam az éjjeliszekrényemről az obszidiánkést, és őrjáratra indultam. Nem volt
jele, hogy arumok tartózkodnának a közelben, de tudtam, csak idő kérdése, hogy
felfedezzünk egyet. El akartam kapni, mielőtt ő kap el minket.
Vagy Katet.
A szerda reggel összemosódott, még ahhoz is túlságosan nehezemre esett
összpontosítani, hogy Katet bosszantsam. Egyszer hátba böktem a tollammal, és
semmi több. Az eszem tucatnyi különböző helyen járt. Az elmúlt éjjel sokat
gondolkodtam Dawsonon és Dee-n, és azon, hogy tudtam, mennyire szeretné Dee
elhagyni ezt a környéket. Sokat morfondíroztam azon is, mit tennének a Thompson
testvérek, vagy Matthew, ha rájönnének Kat dolgára. Ő is rengetegszer jutott
eszembe.
Egész délelőtt sokkal idősebbnek éreztem magam, mint kellett volna. Mint
amilyen voltam.
A dolgok akkor sem javultak, amikor az ebédlőbe lépteim, és megláttam Katet
az ételre várakozók sorában. Nem volt egyedül. Az a seggfej Simon Cutters kísérte.
Soha nem kedveltem a srácot. Tapogatózó kis punk volt, és nem gondoltam, hogy
megmarad a beszélgetésnél, ha lányokról van szó. És persze Kat körül szimatolt.
Istentelenül pocsék, ismeretlen érzés kavarodott fel bennem. Nem akartam
megnevezni, még csak tudomást sem akartam róla venni, de hirtelen nagyon
szerettem volna még a meleg szart is kiverni Simonból. Meg akartam mutatni neki,
hogy arra sem méltó, hogy Kathez szóljon.
Simon a sor végén várt rá.
A pokolba, nem, ez nekem nem jött be.
Kikerültem a sort, és odaléptem a Kat előtt álló Simonhoz. Kat a tányérját
figyelte.
- Jövő héten írunk, igaz?
Simon bólintott.
- Épp a meccs előtt. Azt hiszem, Monroe direkt...
Egyenesen odaléptem mellé, és szoros közelségből
nyúltam be egy italért, ezzel kényszerítve Simont, hogy lépjen hátra. Kat
felkapta a fejét, meglepett kifejezés futott át az arcán.
Felmarkoltam egy dobozos tejet, és fel-feldobtam, miközben Simon felé
fordultam. Egyforma magasak voltunk, de ő vállasabb, és éppen ezért a hülyéje
alighanem azt hitte, elbír velem. Igazán reméltem, hogy ki is próbálja.
- Hogy vagy, Simon? - kérdeztem, újra feldobva a tejesdobozt.
Simon pislogott, hátralépett, és megköszörülte a torkát.
- Köszönöm... kösz, jól! Megyek is az, izé, az asztalomhoz - a jelek szerint
mégsem akarta kipróbálni. Kár. - Majd az osztályban találkozunk, Katy.
Kat homlokráncolva figyelte, ahogy Simon elkotródik, aztán rám nézett.
- Igen...?
- Azt tervezted, hogy Simon asztalához ülsz? - A kérdés kiszaladt a számon,
mielőtt megállíthattam volna. Kat nevetett.
- Mi? Dehogy! Lesával és Carissával ülök.
- Én is! - pattant elő Dee a semmiből, az egyik kezében egy tányér, a másikban
két üdítő. - Mármint, ha úgy gondolod, hogy megengedik.
Az a csúf, különös érzés ismét rám nehezedett. Nem vártam meg Kat válaszát,
mert hát persze hogy megengedik neki. Sarkon fordultam, és visszafordultam arra,
ahol a hármasikreket láttam néhány másik diák társaságában.
- Szia! - köszöntött Adam, amikor lehuppantam mellé. Válaszul csak
biccentettem. - Rendben - mondta rá halkan.
Kivettem a történelemkönyvemet, és kinyitottam magam előtt.
- Valakinek pocsék a kedve - mormolta Andrew.
- Valaki meg akar halni - morogtam vissza, anélkül, hogy felnéztem volna.
Andrew nem vette a szívére. Felnevetett.
 - Mit mondtál Simonnak?
- Csak köszöntem - vontam vállat.
Adam különös pillantást vetett rám.
- Ez fura - jegyezte meg.
- Semmiség - vágtam rá, és lapozgatni kezdtem a könyvet. Pár pillanat múlva
azonban éreztem, hogy lyukak perzselődnek a fejembe. Felpillantottam. Ash
haragosan meredt rám.
- Mi van?
- Miért vagy ilyen pöcs?
Felvontam a szemöldökömet. Erre még csak választ se kellett adnom. Már
majdnem visszafordultam a könyvemhez, akárhol legyen is kinyitva, de azon kaptam
magam, hogy az asztalokat lesem, amíg meg nem találok egy bizonyos szürke szemű
emberlányt.
Kat mosolyogva emelte fel az italát, rózsaszín ajka mozgott - éppen Lesának
mondott valamit. A lányok nevettek. Kat felemelte a pizzaszeletét. Dee kissé odébb
hajolt. Kat tekintete az asztalunk felé siklott, és összeakadt az enyémmel.
A köztünk lévő távolságot semminek éreztem. Vártam, hogy félrepillantson.
Nem tette. Tudtam, nekem kellene megtennem, mielőtt Ash vagy Andrew észreveszi,
mert észre fogják, de én sem tettem. Ó, nem. Tovább bámultam, és a múlt estére
gondoltam, a konyhában, ahogy a csókomra várt. Tudtam, hogy így volt. És tudtam,
hogy nem állított volna meg.
Még a helyemről is láttam, hogy elnyílik a szája, és kissé elpirul.
- Most már tényleg kezdesz idegesíteni - jegyezte meg Ash halkan. Amikor nem
feleltem, bokán rúgott. - Hahó? Láthatatlan lettem?
Homlokráncolva félrepillantottam Katről Ashre. A szeme zafírként izzott.
- Hogy lehetnél valaha is láthatatlan?
Feszes mosolyra húzódott az ajka.
- Nem tudom. Most úgy érzem magam.
- Aha - mormoltam, és belekortyoltam a tejembe.
Ash mosolya lehervadt.
 - Nem úgy tűnsz, mint aki nagyon aggódik - mondta szárazon. - Nem akarnám,
hogy túlságosan felidegesítsd magad.
Nem feleltem. Letettem a tejet, és visszatértem a könyv fenét-sem-érdekli-
hányadik fejezetéhez. Nagyjából három percig bírtam, mielőtt megint felnéztem, és
Katet kezdtem bámulni. Mint előző este.
A pokolba velem.

- És hogy mennek a dolgok az új szomszédaiddal?

A terepjáróm oldalának dőltem, és a Seneca-sziklához vezető több kilométeres,
üres utat néztem.
Lane várt rám, amikor csütörtök délután kiléptem az iskolából. Egyet villantott
Expeditionje reflektorával, és máris tudtam, hogy a rendes találkozóhelyünkre akar
menni.
Mindössze az időpont tért el a rendszeres ellenőrzéstől, és a tény, hogy Vaughn
nem volt vele. Az ő hiánya nem töltött el kétségbeeséssel. Talán lezuhant a
földgolyóról.
Laza vállrándítással feleltem a kérdésre, igyekeztem megőrizni a
hétköznapiságomat, bár a tudakozódás iránya nem tetszett. Nem most először
faggattak, de akkor általában Vaughn csinálta.
- Elmennek. Jó fejek.
- Tehát nincs gond. - Lane szemét sötét szemüveg takarta.
Érdekes lett volna meghatározni a „gond” szó jelentését.
- Semmi.
- Az jó. - Lane is elnézett az út irányába. - Már aggódtam.
Feszengés tört rám.
- Miért?
- Te nem kedveled az embereket - felelte őszintén. - És most, hogy egy éppen a
szomszédodba költözött, gondoltam, bosszant.
A kendőzetlen beszédet hallva felhorkantam. Nem mondhattam, hogy kedveltem
Lane-t, de Vaughnnál jobb volt. Amikor Dawson... meghalt, Lane őszintén
zaklatottnak tűnt, Vaughnt azonban láthatóan nem érdekelte az eset.
- Nem voltam boldog. Emlékszel, meg is kérdeztem tőled és Vaughntól, hogy
hogy engedhették ezt meg, de mit tehetnék?
- Semmit - vágta rá Lane, karba tette a kezét, és felém fordította az arcát. Újra
vállat vontam.
- Hol a haverod?
- Vaughn? - A szája sarka felhúzódott, mintha a gondolat, hogy haveroknak
tartom őket, undorítaná. Tudtam, hogy megvan az oka, amiért elviselem. - Dolga van
Husherrel.
Most rajtam volt az undorodás sora, el is húztam a szám. Nancy Husher. Egek,
hogy utáltam azt a nőt! Nem bíztam benne, ami szívás volt, mert elég magas polcon
ült a Védelmi Minisztériumban. Szerencsére nem volt sokszor dolgunk egymással.
- Néhány hete rendellenes energiakitörést érzékeltünk a környéken - közölte
Lane témát váltva, arra, amiről nem akartam beszélni. - A házatok közelében húzódó
főútra vezettük vissza.
Lefogadtam volna, hogy a „néhány hete” azt jelenti, amikor Kat a száguldó
kamion elé lépett.
Lane áthelyezte a testsúlyát a másik lábára.
- Megint fociztatok?
Csaknem felnevettem. Ezt Dee találta ki legutóbb, amikor a rendellenes
aktivitásról kérdeztek minket. Nem játszottunk semmiféle luxen labdajátékot, és
egészen határozottan nem dobáltunk egymásnak energiagömböket, de tökéletes
mentségnek bizonyult.
- Thompsonékkal - biccentettem. - Kicsit eldurvult.
- Az új szomszédaitok nem látták, igaz?
Összeharaptam a fogamat.
- Nem vagyunk hülyék. Elmentek otthonról.
- Jó tudni - biccentett Lane.
Ellöktem magam a terepjárómtól, és leeresztettem a karom.
- Van még valami?
 Lane megrázta a fejét.
Kinyitottam a kocsiajtót, és már majdnem be is ültem, amikor megállított.
- Légy óvatos, Daemon! Az új szomszédaitok miatt már nem csak én vagy
Vaughn fogunk figyelni benneteket. Talán felfüggeszthetnétek a fociedzéseket.

Szombaton lesz az az este, amikor bezárom Katet a házukba. Istenre, az

istenekre, mindenkire fogadtam volna, akire lehet, hogy meg fog történni.
- Hagyni fogod - jelentette ki viharos szürke szemmel meredve rám. - Ugyanis
nem fogok csak úgy ülni itt, és tétlenkedni.
- Egyszer se mondtam, hogy ülj itt. Én sem akarok itt ülni.
Kissé felszegte az állát.
- Senki sem kényszerít, hogy maradj!
- Igazán? - kérdeztem megvetem. - Azt hiszem, tudod, miért vagyok itt.
Kat felvetette a fejét, és felnyögött.
- Csak el akarok menni abba a könyvesboltba, amit Carissa említett. Itt van a
városban.
Tudtam, melyikről beszél. Nem volt nagy ügy: az egyetlen könyvesbolt volt
Petersburgben. Használt könyvekkel foglalkozott, és a tulajnak néha fogalma sem
volt, mije van, vagy milyen értékes.
- Én pedig, bár semmi kedvem nincs a péntek estét egy könyvesboltban tölteni,
csak annyit mondok, hogy veled megyek.
Apró keze ökölbe szorult.
- Nem érted, miért nem akarom, hogy gyere? Nem is akarsz, és tönkre fogod
tenni az egész utat.
- Nem fogom - forgattam a szemem.
Kat karba tette a kezét, és jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Komolyan.
Kat a vállam felett az erdőre nézett, és nagyot sóhajtott.
- Nézd, értem én, hogy nem kellene egyedül mennem. Tudom, hogy...
- Veszedelmes és hülyeség - segítettem ki.
 Kat álla megfeszült. Egy pillanatig hallgatott.
- Igen, felfogtam, hogy veszélyes, de...
- És itt kellene, hogy ez a beszélgetés véget érjen.
Elkeseredve a szemembe nézett.
- De péntek este van, Dee moziba ment Adammel, én meg itt ragadtam ve...
- Velem? - Felvontam a szemöldökömet, és őt tükrözve összekulcsoltam a
karom.
Ismét sóhajtott.
- Nem akarok bunkónak tűnni, de én nem... az idő nagy részében még csak nem
is kedvelsz engem. Úgy értem, az egyik percben nagyon jó fej vagy, szinte jó veled
lenni, aztán a következőben, mint az elmúlt pár napban is, tiszta tuskóvá változol.
Valóban nem viselkedtem épp a legbarátságosabban az ebédlőben lejátszódott
jelenet óta. Nem tetszett a sok baj, amire Lane kérdései utalhattak. Nem tetszett a
Simon-féle baj sem. Nem tetszett, hogy nem tetszik a Simon-féle baj. Nem tetszett
Thompsonék, konkrétan Andrew és Ash baja sem, akik nem rejtették véka alá
növekvő ellenérzésüket, ha Katről volt szó. Nem tetszett Matthew baja sem, mert az ő
paranoiája átkozottul ragályosnak bizonyult. Nem tetszett a baj Dee-vel, mert úgy
viselkedett, mintha minden rendben volna, és mindenhol unikornisok okádnának
szivárványt.
Nem tetszett a rengeteg baj Kattel.
Mondanom sem kell, hogy a kedvem is bajos volt.
Kat arca középtájt kissé rózsaszínesebbre pirult, mint a többi része. Bár az
arckifejezése nem rezdült, tudtam, a hangulatingadozásaim kihatnak rá. Erős volt,
egy igazi erőmű, de nem viselkedtem vele rendesen. Soha, sehogyan. És ugyan ő
költözött abba a házba, és ő rohant ki a kamion elé, attól még ez az egész nem az ő
hibája.
Megdörzsöltem az államat, és a szemébe néztem.
- Megígérem, hogy jól viselkedem.
- Nem hiszek neked - hajtotta oldalra a fejét.
- Igazán nem is kell - nyúltam a farmerom zsebébe a kocsikulcsokért. - Na,
gyere! Tudom, melyik könyvesboltról beszélt Carissa. Ha látni akarod, most kell
indulnunk, mielőtt bezár.
Nem mozdult.
- Pedig látni akarod - ugrottam le a verandáról, és kecsesen értem földet a
lépcsőfokok előtt. - Egy rakás olyan könyvük van, amit ötven centért vesztegetnek.
A szeme erre felcsillant, mint az őt körülvevő fényaura. A felhajtó felé kezdtem
hátrálni.
- Ha szerencséd van, magát a tulajt is ott találod.
Leeresztette a kezét.
- Miért lenne ettől szerencsém?
- Mert olyan, mint a Mikulás.
Kat pislogott, aztán meglepetten felnevetett. A hang különös dolgokat művelt a
szívem körül, de nem törődtem vele. Kinyitottam a kocsiajtót.
- Jössz, ugye?
Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után bemászott a terepjáróba, és azonnal
fel is csavarta a rádió hangerejét, ami minden nyelven azt jelenti, hogy nem akart
beszélgetni. Csendben utaztunk a városig, és zárva tartottam a szám, amikor
besétáltunk a kicsiny antikváriumba, ami portól és vén könyvlapoktól szaglott.
Sajnos a tulaj nem volt bent, de Katet láthatóan nem is érdekelte. Abban a
pillanatban, ahogy belépett, neki karácsony lett. Mosoly ragyogott fel az arcán, és
nem is tűnt el, ahogy az egyik túltömött polctól a másikig pattogott, nem törődve a
porral, amit minden alkalommal felkavart, amikor kihúzott egy kötetet a többi közül.
A keskeny boltban nem tartózkodott más, a pult mögött ülő idősebb hölgyet
leszámítva, aki szintén egy könyvbe mélyedt.
Félreálltam az útjából, előszedtem a telefonomat, elindítottam a Candy Crush-t,
de nem is figyeltem a játékra. Megvolt nekem a saját édességösvényem. Katet
figyeltem, nem bírtam megállni. Különösen akkor nem, amikor lehajolt, hogy az
alacsonyabb polcokat is megvizsgálhassa.
Kényelmetlenül megmozgattam a lábamat. Nem használt. Elöntöttek a
fantáziaképek, és mindnek Kat volt a főszereplője. A mellékszereplő a vörös bikini
volt.
Hőség hullámzott a bőröm alatt. A fogamat csikorgattam. Muszáj valami másra,
akármi másra gondolnom.
Kat ekkor felnyúlt, hogy elérjen egy magasra helyezett könyvet. A pólója
felcsúszott, és a nadrágja dereka felett kilátszott egy ujjnyi a bőréből.
Ó, a pokolba...
Magához szorított egy kötetet. Igazán nagyon irigy voltam a könyvre.
Megint mocorogtam. Megint nem segített.
Kat sarkon fordult, és a drótkosárhoz sietett, amit kisalakú, puha táblás
könyvekkel raktak meg, a címlapjukon félmeztelen férfiakkal és cifra, régimódi ruhás
nőkkel. Addig turkált, amíg kisebb kupacot nem halmozott fel belőlük a kosár
mellett, akkor rám nézett.
- Segítenél?
Zsebre tettem a telefont, és kissé... esetlen léptekkel odamentem hozzá.
- Mi az?
- Nyújtsd ki a karodat, légy szíves!
Úgy tettem, ahogy kérte.
És néhány másodperc múlva egyölnyi romantikus regényt tartogattam.
Fogalmam sem volt, hol tévedt az életem ilyen vágányra, hogy ez legyen egy
péntek esti programom, de egy részemet nem is zavarta annyira. Ami persze
összességében még inkább zavart.
Kat végül több könyvvel lépett ki a boltból, mint ahányra egy embernek
egyáltalán szüksége lehetett, és a hazaúton végig mosolygott, azzal a szépséges
mosolyával, amit ritkán láttam. A könyvekről csacsogott, és hiába hagytam minden
megjegyzését válasz nélkül, ő csak folytatta.
Őszintén boldog volt.
Tudtam, hogy amint kinyitom a szám, tönkre fogom tenni a boldogságát, mint
mindig. Arra gondoltam, amit biztosan tudtam: hogy az egész nem az ő hibája. És
arra is, hogy Dee mindvégig óvatos volt vele, én viszont nem.
Nagy igyekezetemben, hogy megóvjam Dee-t és a sötétben tartsam Katet,
veszélybe sodortam a húgomat, és felfedtem, mifélék vagyunk.
Valójában én jelentettem a problémát.
És az, hogy vonzódtam Kathez, nem segített a helyzeten. Csak még
veszedelmesebbé tette.
A nyom hamarosan elfakul Katről, nem kell egy hét sem. Utána távol kell
maradnom tőle. De most már igazán. Nem pöröghetek állandóan ugyanazon a
problémán.
Elég volt a szarakodásból.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A NAPOK RÖVIDÜLTEK, és mindegyik hűvösebb szelet hozott magával a

völgybe. A levelek ragyogó aranyszínbe és vörösbe fordultak, aztán a földre
hullottak, bejelentve az ősz érkezését.
Október közepére teljesen eltűnt Katről a nyom. Négy nappal azután történt,
hogy a városi antikváriumban voltunk, és én megtettem, amiről meggyőztem magam,
hogy meg kell tennem.
A tanórák, és persze azon alkalmak kivételével, amikor Dee áthívta, távol
maradtam Kattől. Persze azért ha megvolt rá az esélyem, még mindig halálra
bosszantottam. Mert őszintén, kevés dolog szórakoztatott annyira, mint ha hátba
bökhettem a tollammal matekórán, aztán nézhettem, hogy szürke szeme elfelhősödik.
Azon kezdtem gondolkodni, hogy a toll vajon nem valami más dolog tudatalatti
szimbóluma-e. Ez a „más dolog” nem töltött el örömmel, de nem ám, sőt, éppen
ellenkezőleg.
Tudtam, hogy Kat egyre több időt tölt az osztályunkba járó lányokkal,
ennélfogva Dee-vel is. Bár idegesített, hogy a húgom egyre szorosabb kapcsolatba
kerül az emberekkel, mégsem tehettem semmit ez ellen.
Igazság szerint, hacsak be nem költözik valamelyik kolóniára, egész életében
emberekkel lesz körülvéve. Mindig lesz olyan, akit megszeret. A fenébe, ha a
kapcsolata Adammel nem alakul jól, még az is lehet, hogy... beleesik egy emberbe.
Ennek már a gondolatától is új ózonlyukat szerettem volna ütni a légkörbe.
Volt még valami, ami ezt a reakciót váltotta ki belőlem.
Simon Cutters.
Az a tapogatós seggfej egyre inkább a tenyerembe mászott. Lehet, hogy kicsit
elvesztettem a hidegvéremet, amikor megszólította Katet matekórán. A hátizsákja
leugrott a földre, én pedig, amilyen jó fej vagyok, megpróbáltam figyelmezteti Katet
Simonra. Az a beszélgetés nem sült el jól.
 Kat megvádolt, hogy féltékeny vagyok. Én? Simonra? Hát megbolondult? Olyan
nincs, hogy én bármelyik emberre féltékeny legyek. Mindegy. Ha segíteni akart a
tanulásban annak a srácnak, aki a legnagyobb valószínűséggel felcsinál valakit az
érettségi bálon, hát az az ő tervezett terhessége lesz, nem az enyém.
Egészen addig, amíg Dee nem adta tudtomra az óraközi szünetben, kifejezetten
ördögien csillogó szemmel, hogy Simon meghívta Katet az öregdiákbálra, ő pedig
elfogadta. Csaknem tüzet okádtam, a húgom pedig úgy ugrándozott el, mint akinek
most ígérték meg, hogy élete végéig elegendő Rocky Road jégkrémet kap. Miért örül
ennek? Mindenki tudja, miféle Simon, és senki, még Kat sem lehet ennyire naiv.
Voltak fontosabb dolgok is, amikkel lefoglalhattam volna magamat, például
utánanézni, hogy a héten volt-e friss Szellemvizsgálók epizód, de amikor megláttam
iskola után, hogy Kat a parkoló hátsó része felé gyalogol a futball- és futópálya
mellett, nem bírtam annyiban hagyni.
- Katy!
Megfordult, összehúzta a szemét, mert egy hideg szélroham az arcába söpörte
hosszú, sötét tincseit. Lassan léptem oda hozzá, mert rájöttem, hogy hetek óta most
először vagyunk szinte kettesben.
A táskája szíja megcsavarodott, a vállába vágott. Odanyúltam, és
megigazítottam, kiegyenesítettem.
- Te aztán tudod, hova j ó parkolni.
- Ja - felelte egy pillanat múlva.
Elsétáltunk a kocsijához, és amíg betette a táskáját a Camry hátsó ülésére, zsebre
tett kézzel vártam. Igyekeztem kitalálni valami kedves, nem bunkó módját, hogy
megfogalmazzam: Simon ügyében meg kellene gondolnia magát. A „te
megbolondultál? ” kérdés nem tűnt jó érvnek, bár az agyam valahogy mindig ennél
kötött ki.
Becsukta az ajtót, és szembenézett velem.
- Minden rendben? Csak nem egy...
- Nem. - Beletúrtam a hajamba. - Semmi... izé, kozmikus.
- Az jó. - Nekitámaszkodott a karosszériának, összekulcsolta a kezét. A kulcsa az
ujjain himbálózott. - Egy percre megijesztettél.
Felé fordultam, így már csak néhány centi választott el minket.
- Hallom, Simon Cuttersszel mész a bálba.
Kisimította a haját az arcából. A szél azonnal visszafújta.
- Gyorsan terjednek a hírek.
- Igen, errefelé ez így megy. - Az ujjaim közé csíptem egy hajtincset, és a füle
mögé tűrtem. Behajlított ujjaim az arcához értek, és apró elektromos szikra pattant át
a bőrömről az övére. - Azt hittem, nem kedveled.
- Nincs vele baj - válaszolta, és elnézett a sportpályák felé. - Kedves srác, és ő
kért meg engem.
Kedves?
- Azért mész vele, mert megkért?
Éles pillantással fordult vissza felém, aztán biccentett: az ujjai a kulcsaival
játszadoztak.
- Te mész a bálba?
Nem terveztem. Áthelyeztem a testsúlyomat, így a combjához ért a lábam.
- Számít ez?
- Nem igazán - vágta rá grimaszolva.
- Nem kellene elmenned valakivel, csak mert megkért rá.
A kulcsaira pillantott, és az az érzésem támadt, hogy
szeretné belém döfni őket.
- Nem látom be, miért érint ez téged.
- A húgom barátnője vagy, tehát érint. - Teljesen béna indoklás volt, és ezt Kat is
tudta, mert eltátotta a száját.
- Ennél pocsékabb érvelést még nem hallottam. - Megpördült, és a kocsiajtó felé
indult, de az autó elejénél megállt. - Neked nem inkább azzal kellene törődnöd, mit
csinál Ash?
- Ash és én nem járunk.
A fejét rázva indult el újra.
- Ne pazarold az oxigént, Daemon! Nem lépek vissza, csak mert neked nem
tetszik.
Muszáj mindig ilyen átkozottul makacsnak lennie? Halkan átkozódva mögé
léptem.
- Nem akarom végignézni, ahogy bajba kevered magad.
- Miféle bajba? - Felrántotta a kocsiajtót. Elkaptam, és felvontam a
szemöldökömet.
- Téged ismerve nem is kezdem elképzelni, mennyiféle bajba keveredhetnél.
- Ó, persze, mert majd Simon is nyomot hagy rajtam, ami gyilkos idegenek
helyett gyilkos teheneket vonz hozzám. Ereszd el a kocsimat!
- Annyira idegesítő vagy! - vágtam a fejéhez. Ami igaz, az igaz: ezen a vidéken
biztosan élnek olyan tehenek, akik elbírnának Kattel. - Simonnak rossz híre van, Kat.
Azt akarom, hogy legyél óvatos.
Egy darabig csak nézett rám, és úgy gondoltam, felfogta, mit akarok mondani.
- Semmi sem fog történni, Daemon. Tudok vigyázni magamra.
Tévedtem.
- Hát jó.
Ami ezután történt, csakis vele történhetett meg. Ugyanabban a pillanatban
eresztettem el az ajtót, amikor ő megrántotta.
- Kat...!
Az ajtó becsípte az ujjait, és a fájdalomkiáltása úgy hatott rám, mintha leöntöttek
volna hideg vízzel. Piros vércseppek jelentek meg a mutatóujján, és a többi is
kivörösödött.
- Jézus, ez fájt!
Mielőtt végiggondolhattam volna, mit teszek, a kezembe fogtam az övét.
Forróság áradt a tenyeremből az ujjaira. Lágyan levegőért kapott.
- Daemon? - súgta.
A vörösség elhalványult. Felnéztem, egyenesen a szemébe. Összekapcsolódott a
pillantásunk. Kat pupillája kitágult döbbenetében, és végre felfogtam, hogy mit
teszek, hogy mit tettem.
Meggyógyítottam.
 - A fenébe...
Eleresztettem a kezét, és megráztam a fejemet.
- Te most... megint rajtam van a nyom? - kérdezte, és letörölte a vért az ujjáról.
A bőr alatta tökéletesen meggyógyult. - Szent szar!
El sem hittem, mit csináltam.
Ez nem volt komoly sebesülés, csak egy karcolás, és néhány fájós ujj. Magától
is helyrejött volna. Nagyot nyeltem, végigpillantottam rajta. Alig látható fehér
ragyogás vette körül. Alig észrevehető, talán még a többiek számára sem.
- Csak halvány. Nem hiszem, hogy baj lenne belőle. Alig látom, de ha...
- Nem! Halvány. Senki sem fogja látni. Rendben vagyok. Nem kell
gyerekfelügyelet. - Elkerekedett a szeme, kapkodó lélegzetet vett. - Tudok magamra
vigyázni.
Már kész voltam ellenkezni, de... igaza volt. Száz százalékig. Kiegyenesedtem,
elléptem a kocsitól.
- Igazad van. Nyilván tudsz, ameddig nincsenek a képben kocsiajtók. Végül is
tovább kitartottál, mint eddig bármelyik ember, aki tudott rólunk.
Kat szája elnyílt, de én megfordultam, és visszaindultam a parkoló közepe felé.
Forrt bennem a düh, de nem Kat miatt. Amint először néhány percet töltök vele,
máris meggyógyítom ezt a kis sérülést, mint valami kicseszett hülye.
A jelek szerint dolgoznom kell az önuralmamon.
Jobbra pillantottam, és keserűen felnevettem, amikor megláttam Simont a
pályán. A kezében vitte a sisakját, futva igyekezett a pályán csoportban várakozó
csapattársai felé.
Összehúztam a szemem, és megemeltem a jobb kezem középső ujját.
A sisak kiröppent Simon kezéből és a vállvédőjének vágódott. A meglepett
Simon elbotlott oldalra, aztán fél térdre esett, és úgy nézett a földön heverő sisakra,
mint egy viperára. A többi srác nevetett. Az ajkam gunyoros mosolyra húzódott.
Igen, határozottan dolgoznom kell az önuralmamon.

Majonézt kentem a kenyérre, és magamban dudorásztam, elég hangosan ahhoz,

hogy elnyomjam a konyhába behallatszó társalgást. Nem vált be.
- Azt fogja gondolni, hogy te vagy a legszexibb lány a környéken - jelentette ki
Dee feleslegesen hangosan. A mennyezetre néztem, és nagyot fújtam.
- Hát, az jó. - Kat megköszörülte a torkát. - Legalábbis azt hiszem.
Felszedtem az üveg tetejét, és majdnem kitörtem a nyakát, ahogy rácsavartam.
- Lefogadhatod - nevetett Dee, és én azt fogadtam volna le, hogy már kiabál. -
Figyelj, egyszerűen nem lesz képes levenni rólad a kezét.
Nagyot haraptam a szendvicsembe, és olyan erővel rágtam, hogy szinte kitörtek
a fogaim.
- Biztosra veszem, hogy Adam ugyanígy lesz vele, ha meglát a ruhában, amit
vettél - felelte Kat.
- Én is abban bízom - kuncogott Dee.
Ó, az ég és az univerzum szerelmére...
Rövid csend.
- Ami a ruhát illeti, biztos vagy benne? Eléggé mély a kivágása.
Lehunytam a szemem, és lenyeltem a nyögést.
- Ó, biztos - erősítette meg Dee. - Nagyon is biztos.
Éppen csak nem vágtam oda a szendvicset a tányérra, és
már csaknem kivetettem magamat a konyhaablakon, de akkor meghallottam,
hogy Kat azt mondja, indul, és nemsokára tényleg be is csukódott mögötte az ajtó.
Csendben az első udvarra nyíló ablakhoz léptem. Az alkonyi fényben Kat jelent
meg, ahogy átszelte az udvart, a hátizsákja mélyre eresztve hintázott a hátán. A
lófarka ringott. Ahogy a csípője is. Tekintetem rátapadt.
Néhány nap telt el az autós baleset óta, és a nyom már alig volt látható. Hála az
égnek. De azért én még mindig aggódtam, és...
- Mit csinálsz? - tudakolta Dee.
Annyira elmerültem... nos, Kat kissé perverz bámulásában, hogy a húgom
észrevétlenül mögém osonhatott. Ilyen még sosem történt. Lassan megfordultam.
- Semmit. És te mit csinálsz?
Az arckifejezése elárulta, hogy nem hisz nekem.
 - Ugyanazt.
Felvontam a szemöldökömet. Dee utánozta a mozdulatot.
- Az én „semmim” azt jelenti, hogy nem leskelődöm senki után a
konyhaablakból.
Összehúztam a szemem.
- Tudod - folytatta a pulthoz lépve -, bejöhettél volna a nappaliba, és élőben is
megbámulhattad volna. Nem kellett volna a szobádban meg a konyhában bujkálnod.
- Nem bujkáltam.
- Aha. - Akkor vette észre a pulykahúsos szendvicsemet. - Mondtam már, hogy...
- Az az én szendvicsem. Nehogy... - Késő. Sóhajtva néztem, ahogy hatalmasat
harap belőle. - Szolgáld ki magad!
- Köszönöm! - csámcsogta. - Kiváló szendvicseket csinálsz.
- Tudom - morogtam.
Dee vigyorogva támaszkodott a pultnak.
- Meséltem már a szuper ruháról, amit Katy vett?
Kihúztam a széket, lehuppantam rá, és kinyújtottam a
lábamat.
- Miért mesélnél nekem a ruhájáról?
- Akkor nem, de biztosan hallottad, amikor beszéltünk róla.
- A szomszéd államban is hallották, Dee.
- Lenyűgöző - folytatta, a válaszomról tudomást sem véve. - Katy csodásán néz
ki benne.
Az állkapcsom ismét sajogni kezdett.
- Úgy értem, nagyon szexi lesz a bálon, de nagyon. - Dee újabb hatalmas falatot
tüntetett el az én szendvicsemből. - Ó, és mondtam neked, hogy Simonnal fog menni?
Tízig számoltam, mielőtt válaszoltam volna.
- Igen, Dee, mondtad, és azt gondolom, hogy rossz barátja vagy, ha megengeded,
hogy vele menjen.
- Nem vagyok rossz barátja! - Mezítláb toppantott, de a székek beleremegtek. -
Tudom, hogy Kat nem kerül mellette bajba. Minden rendben lesz. Különben, tudtad,
hogy különbuli lesz a bál után?
- Azt mindenki tudja.
Dee úgy hadonászott a szendviccsel, mintha szalutálna.
- Hát, nagyokos, mivel úgy tűnik, mindent tudsz, biztos azt is tudod, hogy
Simon elhívta Katet.
Megdermedtem.
- Nem fog vele menni a mezőre.
- De igen. - Dee szélesen, egyenesen ördögien vigyorgott. - De bizony.
Szó sincs róla. Az a buli másról sem fog szólni, mint hogy berúgjanak és
összefeküdjenek. Simon számára is. Ha ő viszi oda Katet...
Felkavarodott a gyomrom.
- Ne aggódj, Adam meg én is megyünk. Semmi baja nem lesz. - Betolta a
maradék szendvicset, egy falatot sem hagyott nekem. Igaz, hirtelen el is ment az
étvágyam. - Nagy kár, hogy nem fogod látni Katet az új ruhájában, mert nem
ereszkedsz le az öregdiákbál színvonalára.
- Sosem mondtam, hogy nem.
Dee semleges arckifejezést erőltetett magára.
- Nem? Hűha, szinte biztosra veszem, hogy valami olyasmit mondtál, hogy... -
Elmélyítette a hangját. - „Inkább rúgom magam tökön, mint hogy elmenjek arra a
hülye bálra”, vagy valami hasonlót.
Megrándult az ajkam.
- Az tavaly volt.
- Amikor Ashsel j ártál.
Erre nem feleltem.
- Vagyis akkor elmész a bálba? - kérdezte, és átvetette hosszú, hullámos fekete
tincseit a válla felett. Amikor nem válaszoltam, a semleges arckifejezés semmivé lett.
- Lefogadom, hogy a különbulira is mész.
Összeszorított szájjal elmosolyodtam.
- Milyen színű Kat ruhája?
Dee megint megpróbálta egyenesben tartani az arcvonásait, de sikertelenül. A
szeme csillámlott.
- Imádni fogod. Csak ennyit mondok. De addig várnod kell, majd meglátod.

A nyakkendőmet igazgatva szálltam ki a terepjáróból, és a hátsó ülésről

magamhoz vettem a szmokingkabátomat. Amint belebújtam, már szerettem is volna
levenni.
Öregdiákbál.
A földön bárhol máshol szívesebben tartózkodtam volna. Egy estén át nézni az
izzadó, esetlen tinédzsereket, amint egymást tapogatják - nem ez volt az
elképzelésem a szórakozásról. Azonban nem maradt sok választásom.
Ashre pillantottam. Fehér ruhában állt a testvére mellett, és igazán nagyszerűen
festett. Nagy kár, hogy kettőnk között a dolog soha, de soha nem fog működni. Az
egymás iránti érzéseink, még ha ő nem is akarta bevallani, családiassá alakultak.
Andrew a mandzsettagombjait babrálta, és rám pillantott, majd felvonta a
szemöldökét.
- Nem is értem, mit keresel itt, haver.
Ash türelmetlen torokhangot hallatott.
- Ezzel egyet kell értenem, de folytathatnánk ezt odabent? - intett vékony
kezével az iskola felé. - Sokakat kell még féltékennyé tennem.
- Elmondod? - mosolyogtam rá.
- A ruhám. - Megpördült, és megesküdtem volna, hogy egy pillanatra átláttam
rajta. Hunyorítottam. Igen. Egyes részeken határozottan átlátszó volt.
A mosolyom akaratlanul is kiszélesedett, különösen, amikor Andrew félrenézett,
és sápadtabbnak tűnt, mint néhány perccel korábban.
- A ruhám árából egy kisebb falu egy évig ehetne, vagyis ezek az... emberek
még sosem láttak ehhez hasonló szépséget és tökéletességet - állapította meg Ash.
Nevetve ráztam a fejem. Nos, Ashhez hozzá kell szokni.
Amikor együtt bementünk, tudtam, sose hinnék el nekem, ha elárulnám,
valójában miért vagyok ott.
Az oka egy bizonyos izzadós, esetlen tinédzser volt, aki egy másik bizonyos
embert igyekezett összetapogatni. Újra lepörgött a fejemben az egy héttel ezelőtti
beszélgetésünk Kattel, a kocsijánál. Igaz, hogy a keze meggyógyítása eltántorított az
utamról, és azóta nem is beszéltünk az öregdiákbáli partneréről, de azért nem
felejtettem el. Azok után biztosan nem, hogy Kat beleegyezett, hogy elmegy arra az
átkozott különbulira.
Semmiképpen nem maradhattam volna otthon. A hatodik érzékem azt kiabálta,
hogy szüksége lesz rám. Vagy csak a nagyon is elcseszett területvédő ösztönöm
igyekezett rávenni... mire is?
Hogy bemenjek, péppé verjem Simont, és bejelentsem az igényt a csajomra?
Hát, nem. Ha embereket verek péppé, annak valószínűleg halál lesz a vége, és
Kat nem a csajom. A pokol semelyik bugyrában sem az.
Ash eltűnt egy rajnyi lány gyűrűjében, akik máris sipítozva ájuldoztak a ruhája
láttán. Erőt vettem magamon, hogy lélegezzek, és ne kezdjek el körbepattogni a
helyiségben, kidurrantva az összes lufit, amit valószínűleg egész nap fújogattak.
Kerestem egy üres asztalt, és letelepedtem. Andrew követte a példámat. Elkezdett
magyarázni valamit egy focimeccsről, ami kicsit sem érdekelt. Kiszűrtem a hangját.
És vártam.
És vártam még egy kicsit.
És aztán megláttam Simon pöcs és segg barátait az ajtó felé indulni, és tudtam,
ez azt jelenti, hogy Kat is megérkezett. Hátradőltem, és feltűnésmentesen átnéztem a
vállam felett. Valami váratlan érzés tört rám. Mintha valaki elém lépett és mellkason
rúgott volna. Lehet, hogy a lélegzéssel is felhagytam, ott helyben, emberekkel
körülvéve, Andrew orra előtt, aki még mindig szövegelt valamit valami meccsről.
- Ó, Mária, gyermek Jézus anyja - mormoltam.
Kat állt az ajtóban, két kezével markolta kicsiny kézitáskáját, és ideges tekintete
ide-oda járt a tornateremben. A ruhája... ó, egek, hát azt a ruhát be kellett volna
tiltani. A mellénél és a derekán szűk volt, a csípőjét skarlátvörös folyóként ölelte
körül. A haját feltűzte, hogy kivillant hosszú, kecses nyaka, amit eddig még nem is
igazán vettem észre. Ez különös, hiszen szinte mindig feltűzve hordta a haját,
ugyanakkor ilyen kivágású ruhát még sosem láttam rajta. Kivéve, amikor bikinit vett.
Ha már vörös...
Vörös.
A kedvenc színem.
Dee-nek nagyon igaza volt az átkozott ruhával kapcsolatban.
Kat nem volt aranyos. Még csak nem is volt szexi. Szép volt - tökéletesen,
lélegzetelállítóan szép. Nem mintha már korábban nem vettem volna ezt észre, de
most... most valahogy egész más volt.
Figyeltem, hogy amint meglátja Lesát, odaszalad hozzá, és elismerő mosolyra
húzódott a szám. Helyes, cica, gondoltam, maradj csak távol Simontól. Azt sem
érdemli meg, hogy ugyanabban az időzónában lehessen, mint te.
Nem is tudom, meddig bámultam, de egy idő után elvesztettem a nyomát a
tömegben. Egy részem szeretett volna felállni és szájon vágni Andrew-t, hogy
elhallgattassam, aztán Kat után indulni, de az feltűnést keltett volna, úgyhogy a
helyemen maradtam, és olyan erővel markoltam meg a székem támláját, hogy a fa
felnyögött.
Kat végül a húgom társaságában bukkant elő ismét, a tánctér szélén. Megállt,
kecsesen elfordult, és a pillantása úgy esett az asztalomra, mintha engem keresett
volna. Valami mélyen bennem férfias elismerést kiáltott.
Összeakadt a pillantásunk, és ismét ugyanazt a semmiből érkező ökölcsapást
éreztem, csak éppen most lejjebb, a gyomromban. Elbűvölt, lenyűgözött. Az ajka
elnyílt, és...
És Simon nyomakodott át a tömegen, eltakarva előlem Katet. Minden izmom
megfeszült, valami elemi ösztön vett erőt rajtam. Majdnem felálltam, de az utolsó
pillanatban megfékeztem a mozdulatot.
Kisvártatva Ash lépett az asztalunkhoz. Mondott is valamit, de nem igazán
hallottam. Akkor Andrew hajolt hozzám, és pattintott az ujjaival az arcom előtt.
- Hé! - szólt rám. - Mi van?
- Hallgass!
- Ez szép - állapította meg Andrew. - Megyek, hozok valamit inni.
- Csak nyugi! - mormoltam, fél szememet Simonon tartva... és Simon kezén.
Nem kedveltem.
- Jössz táncolni? - kérdezett Ash meglepetésszerűen. Azt hittem, már elment. -
Vagy csak ülsz itt, és borongsz? - Amikor nem válaszoltam, nagyot fújt és felállt. -
Mindegy. Uncsi vagy.
Alig figyeltem rá, hogy ezúttal tényleg elment, és egyedül maradtam az
asztalnál, mint valami szociálisan visszamaradott véglény. A tekintetem végig a páron
járt. Páron? Jézus. Már az is sértő volt Katre nézve, ha egy párként említettem őket
Simonnal. De kibírom. Akármit tesz Kat, az nem az én dolgom. Valójában azt csinál,
amit akar. Ha éppen táncolni...
Simon keze ekkor végigsiklott a ruhája elején, Kat pedig hátrarándult. Haragos
arca eltűnt a forgatagban, és... hát, ennyi volt. Gondolkodás nélkül álltam fel, és
kerülgettem a táncosokat, a kezem ökölbe szorult.
Odasiettem hozzájuk, Kat mögött álltam meg.
- Szabad...? - szólaltam meg.
Simon szeme felpattant, és megláthatta közeledő végzetét az arcomon, mert
leeresztette a karját, és hátralépett.
- Tökéletes időzítés. Úgyis éppen inni akartam valamit.
Szemöldökrándítással feleltem, aztán Kathez fordultam,
elbocsátva az idiótát.
- Szóval, szabad?
Egy pillanatig meglepetten nézett rám, aztán óvatosan a vállamra tette a kezét.
- Meglepsz.
Átkozott legyek, ha magamat nem leptem meg. Az autós eset óta nem is igazán
beszélgettünk. Mint akkor mondtam neki, a nyom felismerhetetlenül halvány volt
rajta. Ez nem jelentette, hogy nem tartottam rajta a szememet, ha bement a városba,
Dee-vel vagy nélküle. Mindössze nem tudta, hogy én is ott vagyok.
A derekára fontam a karom, és a kezembe vettem a kezét. És a pokolba is,
nagyon illett a karomba, mi több, tökéletesen.
Ostoba, mégis furán vágyteli gondolat.
Felemelte hihetetlenül hosszú pilláit, meleg, de aggodalmas pillantása az
enyémet kutatta. Az arca csinosan elpirult, egészen a nyakáig. Valami rettenetes
dolgot is megtettem volna, hogy megtudjam, mire gondol. Közelebb húztam
magamhoz. Zavar, és valami mélyebb érzelem ült ki a vonásaira.
- Jól érzed magad... Ashsel?
- Hát te, jól érzed magad a boldog kezűvel?
Beharapta az alsó ajkát. Visszanyeltem a nyögést.
- De okos bírsz lenni mindig!
Felnevettem, mire megborzongott a karomban.
- Hárman jöttünk, Ash, Andrew és én. - De miért mondom ezt el neki? A kezem
a csípőjére siklott. Megköszörültem a torkomat, átnéztem a feje felett. - Szép... a
ruhád, amúgy. Túlságosan is szép annak a hülyének.
Elkerekedett a szeme.
- Beszívtál?
- Sajnos nem, de azért érdekelne, miért kérdezed.
- Nem szoktál szépeket mondani nekem.
- Jogos - a fenébe, néha igazán tuskó vagyok. Vagyis legtöbbször. Lehajtottam a
fejem; Kat megugrott, amikor az állam az arcához ért. - Nem foglak megharapni, sem
végigmarkolászni, megnyugodhatsz.
Hallgatott, amit jó jelnek vettem. Ösztönösen a mellkasomra irányítottam a fejét,
és a derekára tettem a kezem. Ez a fajta tánc hétköznapi volt. Senkinek sem kell
kiakadnia rajta, nekem se.
Belélegeztem barackillatát, lehunytam a szememet, és hagytam, hogy a zene
vezessen. Volt a lassú táncban valami különösen bensőséges. Nem az egymásnak
csapódó, vonagló mozgás, ami semmit sem bíz a képzeletre, hanem ez - két test
összesimul, ugyanarra az ütemre mozdul, a megfelelő helyeken érintkezik.
Bensőséges.
Na jó, talán mégis beszívtam.
Az ujjaim begörbültek a hátán.
- De most komolyan, milyen a randevúd?
Amikor lepillantottam, rám mosolygott.
 - Túl barátkozós.
- Én is így gondoltam. - Megkerestem a tömegben Simont: szerettem volna
leütni. - Figyelmeztettelek.
- Daemon - sóhajtott. - Tudom kezelni.
Csúnyán nevettem.
- Persze. Pont úgy néz ki, cica. Olyan gyorsan mozgott a keze, hogy már azt se
tudtam, ember-e vagy sem. - Kat megmerevedett a karomban. - Ki kellene lógnod
hátul, és hazamenned, amíg mással van elfoglalva. - Ha kell, még Dee-t is meg tudom
kérni, hogy változzon át az alakodba.
Kat elhúzódott, és máris hiányolni kezdtem az érzést, amit a közelsége jelentett.
- Azzal nincs bajod, ha a húgodat tapogatja?
Nos, de igen, van, de mégis...
- Róla tudom, hogy tud vigyázni magára. Te viszont nem vagy azzal a sráccal
egy súlycsoportban.
Ekkorra már mindenestől felhagytunk a tánccal. Vihar készült, a Cica nevű
hurrikán. Majdnem elmosolyodtam.
- Tessék? - kérdezte. - Nem egy súlycsoportban?
Tényleg nem érti?
- Nézd, idáig én vezettem, de ha Dee Andrew-val meg Ashsel megy, haza is
tudlak vinni.
Nekem jó tervnek tűnt, de Kat arckifejezése azt mondta, szó sem lehet róla.
- Csak nem azt tervezted, hogy még a buliba is elmész azzal az idiótával?
- Te mész? - Kivonta a kezét az enyémből.
- Teljesen mindegy, hogy én mit csinálok. - Még nem álltam készen iá, hogy
eleresszem. - Te nem mész arra a partira.
- Te nem mondhatod meg nekem, mit tegyek és mit ne, Daemon.
Felkavarodott bennem a tehetetlen bosszúság. Nem fogja fel, hogy vigyázni
próbálok rá? Ez nem arról szól, hogy ki a főnök.
- Dee hazavisz. És ha az kell, hogy a vállamra dobjalak, és úgy cipeljelek ki
innen, esküszöm, megteszem.
 A keze ökölbe szorult a mellkasomon.
- Na, azt szeretném én látni!
- Lefogadom, hogy szeretnéd - mosolyogtam.
- Mindegy. Te fogsz jelenetet rendezni, ha kicipelsz, nem én.
Halk torokhang szakadt ki belőlem, de Kat csak rám mosolygott, részben
ártatlanul, részben öntelten.
- A rezidens idegen tanár éppen minket néz. Szerinted, mit fog hinni, ha egyszer
csak a válladra dobsz, haver?
Azt a ku... tyafáját. Matthew-ról beszélt.
- Na, ugye - jegyezte meg.
Még mindig komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy a vállamra dobhatnám,
és kicipelhetném, miközben az egész iskola minket néz. Azt hiszem, meg is akartam
csókolni... miközben az egész iskola minket néz. Meg olyan dolgokat csinálni, amitől
az arcszíne mélyebb vörösre változik.
Dacos fény csillant a szemében, és a fenébe is, egy részemnek nagyon-nagyon is
tetszett.
Elmosolyodtam.
 - Cica, mindig alábecsüllek.TIZENKILENCEDIK FEJEZET

MEZŐ, AHOL AZ ÖSSZES ivós BULIT tartottak, nagyjából három

kilométernyire volt Petersburgtől, és egy viharvert földúton lehetett megközelíteni,
amit a legtöbben eltévesztettek volna, hacsak nem tudják, hol keressék. A főút
közelében parkoltam le, nehogy később benn szoruljak.
Kimásztam a kocsiból, zsebre tettem a kulcsomat, és végigfuttattam a
tekintetemet az összevissza parkoló járműveken. A távolból hívogatott a máglya
narancsos fénye, amikor bezártam az ajtót. Gázolaj és nyirkos, égő fa szaga
terjengett. A tűz körül árnyékok mozogtak. Nevetés és kiáltások hangzottak fel. Zene
bömbölt a hangszórókból.
Néhány perccel azután hagytam ott a bált, hogy Kat is távozott Simon karján.
Ash és Andrew még az iskolában voltak, és nem is tudtam, kijönnek-e ide vagy sem.
A terepbulizás nem nekik való volt. Én már jártam pár ilyenen... Dawsonnal. Annak
sem igazán örültem, hogy Dee itt van, még Adam társaságában sem, de nem őmiatta
aggódtam.
Tudtam, hogy Kat tud vigyázni magára. A szívem mélyén biztosan tudtam.
Hogy is ne? De ez nem jelentette, hogy ne szorulna segítségre, vagy ne választott
volna túl nagy ellenfelet egy Simonhoz hasonló képében.
Ahogy a kocsikat kerülgettem, a lábam alatt ropogtak a letaposott
kukoricaszárak. Már közel jártam a tűzhöz, amikor egy lány botlott elő egy furgon
mögül, és elállta az utamat. Egy piros műanyag pohár ingott az ujjai között, és ő
maga is csak ingott magas sarkain. Sötétbarna haját feltűzte, ezüstszín ruhájára száraz
fűcsomók és kukoricahaj-szálak tapadtak. Távolról ismerősnek találtam: nem lehetett
több tizenöt évesnél. Felszegte az állát, üveges tekintete végigszaladt rajtam.
- Daemon?
Képtelen voltam felidézni a nevét. Bólintottam.
- Jól vagy?
 - Aha - kuncogott, és a szájához emelte a poharat. - Miért kérdezed?
Felvontam a szemöldökömet.
- Csupa kosz és kukorica a ruhád.
Újabb kuncogás.
- Lehet, hogy elestem egyszer-kétszer... vagy négyszer. Ezek a cipők. .. -
felemelte a lábát, hogy megmutassa, és hirtelen megingott. Odakaptam, megragadtam
a karját, és egyenesbe hoztam, ő pedig tényleg felemelte a lábát. - Ezek a cipők
fantasztikusak, de nem mezei bulikra találták ki őket.
- Semmi kétség - mormoltam, és eleresztettem, amikor már biztos voltam benne,
hogy nem zuhan arccal a másik kocsinak, maga mellett. - Van kísérőd?
- Aha. Jonnal jöttem, ő a barátom - magyarázta, és kibillent előre. - Hacsak te
nem akarsz velem lenni, mert akkor egyedül vagyok. Jon nem is létezik. De nem ám.
Halványan elmosolyodtam.
- Bocs, bébi, valaki mást keresek.
- Affene! - Szélesen elmosolyodott, aztán odasúgta: - Nem volt szép tőlem, hogy
azt mondtam, Jon nem is létezik, ugye? Nagyon rendes srác. Lehetne ez a mi titkunk?
- A mi titkunk marad - feleltem jókedvűen.
- Hurrá! - Megbillent, tapsolt a poharán. Sör lötyögött ki a peremén.
Ott is hagyhattam volna, hadd bóklásszon céltalanul a kocsik között, de ez
rengeteg okból helytelennek tűnt.
- Gyere, keressük meg Jont!
Jón, amikor a tűz mellett megtaláltuk, nem volt sokkal jobb állapotban. Annak
alapján, amit a lány mondott, a hivatalos bálon nem is jártak. Amikor leraktam nála a
barátnőjét, Jon úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy átrúgom a szomszéd államba.
Felmértem a tűz körül csoportosulókat, és kényelmetlen érzés tört rám, amikor
nem láttam köztük Katet vagy Simont. Jobb felé indultam, és a sűrű fás részhez
közelebb lévőket vizslattam. Párok. Sok pár. Ha Kat köztük van, én...
Mit is csinálok?
Megálltam, éppen a nyitott ajtajú furgon előtt, amelyből áradt a zene. Mit fogok
tenni, ha meglátom Katet Simonnal, amint épp azt csinálják, amit a párok a kopasz
fák árnyékában? Mit tehetnék? Jogában áll vele lenni. Kat nem...
Kat nem az enyém.
Sav marta a gyomromat, amint megfordultam. Dee-t pillantottam meg, a tűz
fénye kirajzolta az arca szögleteit. A szeme természetellenesen csillogott.
- Láttad Katet? - kérdezte.
- Te nem? - A kényelmetlen érzés szinte felrobbant bennem.
- Nagyjából öt perccel ezelőtt. Felém tartott, de aztán elvesztettem szem elől.
Simonnal volt, de... - Elfintorodott. - Egyszerűen csak meg kell találnom.
A kezem lazán ökölbe szorult.
- Azt hittem, nem idegesít, hogy Kat Simonnal van.
Adam jelent meg Dee oldalán.
- Nem hiszem, hogy baj lesz... nem hisszük, de Simon eléggé kikészült.
Ez nem töltött el örömmel.
- Hol láttad utoljára?
- Ott, arra - intett Dee a máglya másik oldala, az erdőhöz közelebbi rész felé. -
De már nincs ott.
A francba.
Szétváltunk, és néhány percbe beletelt, hogy találjak valakit, aki nagyjából
hetven százalékos bizonyossággal állította, hogy látta Katet az erdőbe menni
Simonnal. Ettől a kis információtól szerettem volna a fejemet a durva kéregbe verni.
És megrázni a testvéremet. Mi a fene történt a mindenhol emlegetett női
szolidaritással? Nincs valami íratlan törvény, ami tiltja, hogy hagyják a másikat
elbóklászni egy gyanús pasival?
Követtem a kijárt ösvényt, és felkészítettem magamat a lehetőségre, hogy
megtalálom Katet, de ő nem akarja, hogy megtalálják. Ami azt illeti, ennek nagy volt
a valószínűsége. Csak mert Simon egy tapogatózó barom, jelenleg részeg is, még
nem biztos, hogy Katnek szüksége vagy igénye volna a mentőakcióra.
Ha jól van, egyszerűen elmegyek. Még csak nem is kell megtudnia, hogy ott
jártam. Ha jól van, muszáj lesz...
- Simon, állj le!
 Kat sikolya keresztülhatolt a zene halk dongásán.
Az ösztön erőt vett rajtam, golyóként lőttem ki. Egy másodperc is túl hosszúnak
tűnt, de megtaláltam, és a düh vulkánként tört fel bennem. Az a patkány egy fának
szorította, és tapogatta. Hozzápréselte a testét. A száját.
Nem hallottak, nem láttak meg, de a seggfej megérzett, amikor a vállára
csaptam, és elszakítottam Kattől. Hátrahúztam a karomat, és orrba vágtam. A lába
elemelkedett a talajtól, és egy boldog pillanatra a levegőbe emelkedett. Végül kezét-
lábát széttárva terült el, egy kevéssé kielégítő puffanással.
Fölé hajoltam, és megragadtam gyűrött szmokingja gallérját.
- Gondod van az egyszerű szavak megértésével is?
- Hé, haver, sajnálom - motyogta Simon, és megfogta a csuklómat. - Én azt
hittem, Katy...
- Mit hittél? - Erőfeszítés nélkül emeltem talpra. Láttam és élveztem az
emberfiú. szemébe kiülő félelmet. Szerettem volna ízekre szedni a patkányt, aztán
összerakni, és elölről kezdeni. Még félmilliószor. - Hogy a nem azt jelenti, igen?
- Nem! Igen! Azt hittem...
Közel jártam hozzá, hogy valóban elpusztítsam, ezért felemeltem a kezem, és
megfagyasztottam. Szoborrá vált, a kezét még mindig az arca előtt tartotta. Az orra
alatt meggyűlt a vér, tágra nyílt szeme nem pislogott. Hátraléptem, és mélyet
lélegeztem.
- Daemon... - hallottam Kat hangját magam mögül - mit tettél?
A fagyasztott hülyét néztem.
- Vagy ez, vagy megölöm.
A szemem sarkából figyeltem, hogy Kat ellép mellettem. Csak a hátát láttam,
amikor megbökte Simon karját.
- Él még?
- Kellene neki? - tudakoltam.
Kat a válla felett rám nézett, a szemét árny takarta, de láttam, mit gondol abban
a percben, és meg akartam ölni Simont. Nem számított, hogy figyelmeztettem Katet
is. Ez nem az ő hibája volt. Nem ő kérte. Ennek nem is volna szabad megfordulnia a
fejében.
Megfeszültem.
- Semmi baja. Olyan, mintha aludna.
- Jó ég, micsoda rusnyaság! - Kat hátrált, összefonta maga előtt a karját. -
Meddig marad így?
- Ameddig csak akarom. Kint is hagyhatom, hadd vizeljék le a szarvasok, meg
szarják le a varjak.
Fojtott nevetés.
- Ezt... tudod, hogy ezt nem teheted, ugye?
Vállat vontam.
- Változtasd vissza! De előbb szeretnék még valamit.
Vártam, hogy mit szeretne. Leeresztette a karját, és
egyenesen Simonhoz lépett, aztán szó nélkül a lába közé rúgott.
- Hűha - jegyeztem meg fojtott, elharapott nevetéssel. - Talán mégis jobb lett
volna, ha megölöm.
Kat csak egy jelentőségteljes pillantással felelt.
Homlokráncolva intettem, kiolvasztva Simont. Azonnal előrehajolt, és két
kézzel markolta meg az ágyékát.
- A francba! - nyögte újra meg újra.
Hátrébb löktem néhány lépéssel.
- Mássz ki a számból! És esküszöm, ha csak még egyszer ránézel Katyre, az lesz
az utolsó dolog, amit életedben csinálsz.
Az idióta fél kézzel eltörölte a vért az orra alól, aztán ránézett.
- Katy, sajná...
Tényleg meg akart halni.
- Tűnj. El. Innen - figyelmeztettem, és fenyegetőn előreléptem. Simon
megpördült, és bicegve-botladozva elfutott a bokrok között. Fehér aura ragyogott
körülötte. Megjelöltem, és egyáltalán nem érdekelt.
Halotti csend ereszkedett közénk, mintha még a zene is elhallgatott volna.
Beletelt néhány drága másodpercbe, hogy lecsillapodjak, és akkor sem sikerült
egészen. Elindultam, hogy néhány lépés távolságra legyek, mert a dühöm túl közel
izzott a felszínhez. Tudtam, a szemem biztosan izzik, és arra is volt esély, hogy
Simon is megpillantotta.
Valami csillámló holmit láttam meg a földön.
Kat vállkendőjét.
Felkaptam, és visszafordultam vele. Kat még mindig ugyanott állt. Most tudtam
először alaposabban megnézni magamnak. A tincsei lebomlottak, az arca körül
kígyóztak. A szeme csillogott, még a sötétben is.
A pillantásom lejjebb vándorolt. A piros ruha eleje elszakadt.
Megfogom ölni Simont.
Némán átkozódva adtam át neki a kendőt. Remegő kézzel vette át.
- Tudom - suttogta, és a ruháján éktelenkedő szakadás elé szorította a vállkendőt.
- Kérlek, ne mondd!
- Mit? Hogy én megmondtam? - kérdeztem utálkozva. - Ennyire még én sem
vagyok seggfej. Jól vagy?
Bólintott, és mélyet sóhajtott.
- Köszönöm!
Láttam, hogy megborzong. A kendő semmit sem rejtett, semmit sem takart.
Kibújtam a szmokingkabátomból, mellé léptem, és a vállára terítettem.
- Tessék - mondtam rekedten. - Vedd ezt fel! Eltakarja... eltakar mindent.
Végignézett magán, és izmai megfeszültek. Belebújt a kabátba, aztán összehúzta
maga előtt. Összeszorította az ajkát, szöszmötölt, hogy ne kelljen rám néznie - vagyis
inkább sehová.
Meg fogom ölni Simont.
Amellett, hogy lassan szerettem volna kivégezni a seggfejet, Katet is szerettem
volna közel húzni magamhoz. Szerettem volna átölelni, és ez a heves, sürgető érzés új
volt a számomra. Még azt sem tudtam, akarja-e, hogy én vigasztalgassam. És abban
sem voltam biztos, hogy képes lennék-e rá.
De akkor is utáltam, hogy ilyennek látom.
Az ujjaim hegyével megérintettem az arcát, és hátrasimítottam néhány
elszabadult tincsét. Felpillantott, és szép, szürke szeme csupa könny volt.
- Na, gyere! - súgtam. - Hazaviszlek.
A pillantása az enyémet kutatta, végül bólintott. Az első lépés után azonban
megszólalt.
- Várj!
Most tényleg leáll velem vitatkozni?
- Kat!
- Simon nem kapott ugyanolyan nyomot, mint én?
- De igen.
- De akkor...
- Most éppen nem ez a legfőbb gondom. - Megfogtam a kezét, úgy vezettem
végig a bejárt ösvényen. Igazság szerint a Simon körül ragyogó nyom elég erős volt,
hogy felkeltse egy arum figyelmét, és tudtam, hogy ezzel szörnnyé válok, de nem
érdekelt. Abban a percben nem.
Elértük a kocsimat. Kinyitottam neki az utasoldali ajtót. Rám sandított, aztán
bemászott. Rácsuktam az ajtót, és megkerültem a kocsi orrát, közben előkotortam a
telefonomat. Megüzentem Dee-nek, hogy hazaviszem Katet. Azt nem írtam meg, mi
történt. Kat dolga, hogy el akarja-e mondani a részleteket, vagy sem.
Amikor beszálltam, odafordultam felé.
- Megüzentem Dee-nek, hogy hazaviszlek. Amikor ideértem, ő mondta, hogy
látott, de már nem talált.
Biccentett, és megrántotta a biztonsági övét, ami a hirtelen mozdulattól beakadt.
Katből csak úgy áradt a bosszúság.
- A fenébe!
Áthajoltam a középső konzol felett, gyengéden lefeszegettem jeges ujjait az
övről, aztán oldalra hajtott fejjel kihúztam. Az állam az arcához ért, aztán az ajkam is,
és szerettem volna úgy gondolni, hogy ez utóbbi csak véletlenül. Csakhogy magam
sem voltam benne biztos. Elzártam ezeket a gondolatokat, nem törődtem az érzések
hullámával, amit a röpke érintések kiváltottak. Az öv megcsavarodott, úgyhogy
kiegyenesítettem. Az ujjaim hátsó része hozzáért a mellkasához. A szmokingkabátom
szétnyílt, alighanem már akkor, amikor az övét rángatta, és semmi nem akadt a
kézfejem és a domborulatai közé.
Ez nem volt szándékos.
Visszarántottam a kezemet, és a szemébe néztem.
Jóságos ég, mikor kerültünk ennyire közel?
Alig egy-két centi választotta el az ajkainkat egymástól. Ereztem édes leheletét a
számon. A kézfejem úgy bizsergett, mintha egy konnektorba nyúltam volna - egy
igazán lágy konnektorba. Mint akit megbűvöltek, úgy néztem elnyílt ajkát. Meg
akartam...
Amit akartam, helytelen volt, nagyon helytelen. Krisztus szerelmére, hiszen
Katet majdnem megerőszakolták.
Bekattintottam az övét, és visszahajoltam a saját helyemre. Elfordítottam a
kulcsot, bekapcsoltam a fűtést, és megmarkoltam a kormánykereket. Majdnem össze
is Toppantottam, amíg kinavigáltam a kocsikkal teleszórt mezőről.
Nem beszélgettünk.
Nehéz, kellemetlen csend töltötte be a kocsit. Az úton többször is Katre
sandítottam. A fejét hátrahajtotta a támlára, és lehunyta a szemét. Mégsem hittem,
hogy alszik. A keze túl feszesen szorult ökölbe az ölében.
Nem sejtettem, mire gondol, de ha csak a fele megfordult a fejében annak, ami
az enyémben, belebolondulhatott. Én ugyanis még mindig Simon megölésén
elmélkedtem. Arra gondoltam, milyen volt Kat, amikor csak állt ott, és a szemébe
könnyek szöktek. Arra, hogy a ruhája eleje elszakadt, és milyen közel... milyen közel
jutott hozzá, hogy valami rémes történjen vele. És még inkább meg akartam ölni
Simont. És még azokra a pillanatokra is gondoltam, amikor beszálltunk - hogy
milyen közel került az ajkunk.
Arra a tényre, hogy meg akartam csókolni.
Ezt nem akarhattam. Nem szabad.
Félúton jártunk, amikor úgy döntöttem, hallanom kell a hangját, hogy
megállapítsam, jól van-e.
- Kat?
 Nem válaszolt. A szeme csukva maradt. Úgy gondoltam, szándékosan nem vesz
rólam tudomást. Valami oknál fogva úgy éreztem...
És akkor megéreztem.
Mintha hirtelen felcsavarták volna a légkondit, jeges hideg borított el.
Összeszorult a gyomrom. Néhány lépésre előttünk egy sötét árnyék öltött alakot az út
közepén.
- A francba! - A fékre léptem. Kat megrándult, a műszerfal felé kapott, mert a
terepjáró csúszva állt meg. Egy pillanattal később le is kapcsolt a motor, a lámpák,
minden.
A pokolba...
Az árnyék hullámzott, formálódott. Egy szívdobbanásnyi idő alatt felöltötte egy
férfi alakját. Sötét farmert és bőrdzsekit viselt, de elég nagy ostobaságnak találtam a
napszemüvegét az éjszaka közepén. Éppen olyan volt, mint a másik, amelyiket
megöltem a könyvtárnál.
És elhozta a fivéreit is.
Az út széléről egy újabb árnyék vált ki, majd még egy. A két érkező csatlakozott
az út közepén állóhoz. Három.
- Daemon - súgta Kat -, kik ezek?
A látóteremet éles fehér fény színezte meg.
 Arumok.HUSZADIK FEJEZET

RENDES KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT még élveztem is volna ezt a verekedést,

különösen azok után, ami Simonnal történt. Volt némi felgyülemlett agresszióm, amit
szívesen levertem volna valamin, de nem úgy, hogy Kat a közelben van. Nem
akartam, hogy szembekerüljön ezekkel a lényekkel. Egy csuklómozdulattal
megölhetnék.
Katnek el kellett innen tűnnie.
Ez a legfontosabb.
Az arumokon tartottam a szemem, közben lenyúltam, és felhúztam a
nadrágszáramat. Elértem a bőrszíjas markolatú obszidián pengét, és előhúztam.
- Obszidián. Vulkáni üveg. - Kat reszkető kezébe tettem, és ráhajtottam az ujjait
a markolatára. - Nagyon éles, bármit átvág. Ezen a bolygón rajtunk kívül ez az
egyetlen dolog, ami elpusztíthat egy arumot. Ez az ő kriptonitjuk.
Kat rám meredt, és némán rázta a fejét.
- Gyere ki, szépfiú! - rikoltotta az elöl álló arum metsző torokhangon, erős,
idegen akcentussal. - Gyere ki, és játsszunk!
Micsoda közhelyes seggfejek!
Nem törődtem velük, két kezembe fogtam a rémült Kat arcát, úgy késztettem,
hogy a szemembe nézzen.
- Figyelj rám, Kat! Amikor azt mondom, hogy fuss, te elfutsz, és vissza sem
nézel, akármi is történjen. Ha valamelyik, akármelyik üldözőbe vesz, nincs más
dolgod, mint megszűrni az obszidiánnal, mindegy hol.
- Daemon...
- Nem. Ha azt mondom, fuss, te elfutsz, Kat. Mondd, hogy megértetted!
Zihálva vette a levegőt.
- Kérlek, ne tedd ezt! Gyere ve...
- Nem tehetem. Dee ott van a buliban. - Elfogtam és nem eresztettem a
pillantását. - Fuss, ha szólok!
Kat ajka megremegett. Még egy pillanatot adtam magamnak, hogy magamba
szívjam a vonásait, megjegyezzem járomcsontja magas ívét, szája formáját, végtelen
szürke szemét, aztán eleresztettem, és kinyitottam a kocsiajtót. Kiléptem a motorház
elé, és a három arumra mosolyogtam.
- Nahát. Ti még sokkal rusnyábbak vagytok emberként, mint az igazi
alakotokban. Sosem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Úgy néztek ki, mint aki kő
alatt él. Sokat napoztok?
A középső, mint egy vadállat, kivicsorította a fogait.
- Most még beképzelt vagy, mint minden luxen, de hol lesz majd az önbizalmad,
amikor átfolyik belénk az erőd?
- Ugyanott, ahol a lábam. - Ökölbe szorult a kezem.
A középső értetlenül oldalra hajtotta a fejét.
Sosem poén, ha el kell magyarázni.
- Tudod, a seggedben - mosolyogtam, mire ketten felszisszentek. - Várjatok
csak, ismerősnek tűntök. Ó, tudom már, megöltem az egyik fivéreteket. Bocsi! Mi is
volt a neve? Mind olyan egyformák vagytok.
Az alakjuk elvesztette teljes szilárdságát, emberből árnyékká változtak, és
vissza. Az volt a célom, hogy igazán felbosszantsam őket, és lekössem minden
figyelmüket úgy, hogy Kat elszökhessen. Úgy tűnt, beválik.
- Kitépem a lelkedet a testedből - morgott az első -, miközben kegyelemért
könyörögsz majd.
- Mint a testvéred? - vágtam vissza. - Mert ő könyörgött ám, sírt, mint a
kislányok, mielőtt véget vetettem az életének.
És ennyi volt. Az arumok egyszerre üvöltöttek fel, a süvöltő szél és a halál
hangján. Felkaptam a karom, szólítottam a Forrás erejét. Felemelkedett bennem,
hatalmas volt és mindent felemésztő, aztán kiáradt, megérintve az apró
energiarészecskéket, amelyek ezen a bolygón mindennek részei voltak. A levegő is
felhevült körülöttem, hangos csattanások kíséretében.
Egek, milyen nagyon jó volt szabadon engedni!
 Földszag terjengett: a közeli fák kifordultak a talajból. Vaskos gyökereikhez
göröngyök tapadtak. Pöccintettem egyet az ujjammal. A legközelebbi fa, egy
hatalmas szil, belecsapódott az egyik arum hátába, és jó pár méterrel odébb lökte az
úton. A többi fa követte az elsőt, de a másik két arum kicsivel okosabb volt, mint az,
amelyik épp akkor vakarta össze magát a berepedt aszfaltról.
Újra összegyűjtöttem a Forrás erejét. Az útpadka mellől nagy betondarabok
szakadtak fel, a levegőbe röppentek, és felforrósodva élénk narancsszínben izzottak,
mint a láva. Azokat is az arumok felé röptettem: mindkettő ide-oda vibrált az emberi
és az árnyalakja között, hogy elkerülje a fák ágait. Az egyik felkapta a kezét.
Aztán megunták a játszadozást. Én is.
Égett aszfalt bűze kavargott. A valódi alakomba váltottam. Az egyik árum rám
rontott, de összecsaptam a kezem, és a Forrás lökéshulláma eltaszította. Feldobta a
levegőbe, közvetlen és halálos csapás volt, amely egy pillanatra visszaváltoztatta az
emberi alakjába. A napszemüvege összetört, a darabjai a semmiben lebegtek. Újabb
taps, és az arum vakító fénycsillámokká robbant, amelyek pislákoló
hullócsillagokként peregtek le.
Előrelöktem a karom. A másik arum pörögve-forogva repült vissza több
méternyit, de talpra, guggolásba érkezett.
Ideje volt, hogy Kat elinduljon.
Fuss, szólítottam meg, ahogy a valódi alakomban tehettem. Fuss el azonnal,
Kat, és ne nézz vissza! Fuss!
Csak annyit hallottam, hogy a kocsi ajtaja kinyílik, aztán minden elveszett az
arumok üvöltésében. A másik visszatért, az első igyekezett a hátamba kerülni. Jobbra
vetődtem, hogy elkerüljem az egyik sötét anyaglövedékét, egy árnyenergiával teli
gömböt, amely, ha eltalál, megöl. Kifordultam előle, a vállam felett húzott el, mint
egy sűrű olajcsepp, és amikor belecsapódott az egyik fába, kettétörte.
A francba.
Újra a Forrás erejéért nyúltam, irizáló fénygömbbé formáltam a tenyeremen, és
feléjük hajítottam a plazmát. Nem voltak olyan gyorsak, mint én, de azért elkerülték a
lövedékeket, és a csontjaim mélyén tudtam, mire megy ki a játék. Ki akarnak
fárasztani, mint a bokszban. Mind mozogtunk, ide-oda villantunk. Egy-egy pillanatra
elveszítettem a valódi alakomat.
Az áramok az egyik ilyen gyenge pillanatot használták ki.
Az egyik elölről rontott rám, és miközben megvetettem a lábam, hogy
felkészüljek a teljes letámadásra, a másik felgyorsított.
Kifordultam, megpróbáltam szemmel tartani - csak egy pillanatra vettem le a
tekintetemet a másikról, ám ez hatalmas hibának bizonyult. Derékból kicsavarodva
kilőttem egy energiabombát, azonban nem érte el az arumot, szikrazápor közepette
kialudt az aszfalton.
Jeges érintésű árnyékkarok fonódtak a nyakamra hátulról. Elöntött a hidegség,
felnyúltam, ujjakat formáltam a fényemből. Megragadtam a fojtogató kart, ám fél
térdre kényszerített.
- Készen állsz a könyörgésre? - gúnyolt az előttem álló arum, ismét emberformát
öltve. - Kérlek, tedd meg! Olyan sokat jelentene, ha hallhatnám a könyörgő szavakat
a szádból, amíg mindent elveszek tőled.
Pattogott körülöttem az energia, amikor felnéztem. Még mindig a valódi
alakomat viseltem. Ismét a Forrás erejéért nyúltam.
- Szóval végig hallgatni akarsz? Eh, hát legyen! - Előrelépett, magasra emelte a
fejét. - Barack, itt az idő.
Barack talpra rántott.
- Tedd meg, Sarefeth!
Nem lehet, hogy így hunyjak ki. Pokolian nem lehet. Dee a bulin van Adammel.
Meg fogják találni. És Kat is itt van valahol, túlságosan is közel. A fenébe, nem. Ez
nem történik meg. Nem történik meg a testvéremmel, nem történik meg Kattel.
Összeszedtem az erőmet, és kilőttem az energiát, éppen akkor, amikor az
előttem álló - Sarefeth - a valódi alakjába váltott, füstté vált, és a kezét a
mellkasomnak, a mellkasomba vágta. Meghajlott a hátam, összegörnyedtem. A
fájdalom minden sejtemben fellángolt, megriadtam. Még sosem éreztem ilyesmit.
Minden porcikámat átjárta, akaratlan sikolyt kényszerített ki belőlem, és egy
pillanatra emberré alakultam.
 Sarefeth minden jel nélkül visszarántotta a kezét, és megpördült. A fájdalom
még mindig hullámzott bennem, nem bírtam megtartani egyik alakomat sem, de... de
bizonyára hallucináltam, mert őt láttam.
Kat néhány lépéssel Sarefeth mögött állt, mint valamiféle harcos hercegnő, a
haja összekuszálódott, piros ruhája szakadt, és a kezében vörösen izzott az obszidián
penge. És akkor Sarefeth szétrobbant, a darabjai az ég felé lebegve tűntek el.
Barack eleresztett. Visszavettem a valódi alakomat, megpróbáltam elnyomni a
táplálkozás kínját, mert Barack Kat felé indult, ám aztán irányt váltott, árnyékká
olvadt, és a sötétséget maga köré gyűjtve, kígyózva az út másik oldala felé menekült,
végül eltűnt az éjszakában.
Kat mellettem termett.
- Daemon... Daemon, kérlek, mondj valamit!
Fellobbant a fényem, a hőség talán túl erős lehetett a számára. Lassan
ráébredtem, hogy az ujjaim a repedezett, megperzselt aszfaltba mélyednek. Talán Kat
sírását hallottam... ez volt az, ami rávett, hogy szedjem össze magam. Emberi alakba
váltottam, odanyúltam, és elkaptam a karját, amikor megpróbált odébb mászni.
- Daemon, istenem, jól vagy? - Visszatért mellém, a tenyerét az arcomra tette.
Az érintése... istenem! - Kérlek, mondd, hogy igen! Kérlek?!
Lassan felemeltem a fejem, a kezem az övére helyeztem, az arcomon.
- Emlékeztess majd, hogy soha többé ne bosszantsalak fel. Krisztusom, te
titokban nindzsa vagy?
Sírva-nevetve a nyakamba vetette magát. Elkaptam, bár majd nem hanyatt estem
vele együtt. Az ujjaim lebomlott hajtömegébe mélyedtek, és éppen olyan szorosan
öleltem, mint ő engem. Úgy szorongatott, mintha eggyé akarna válni velem, és bár
még mindig úgy éreztem magam, mint akit megnyúztak, a fájdalom elenyészett az
ölelés édességéhez képest.
A vállába temettem az arcom.
- Nem hallgattál rám.
- Sosem hallgatok rád. - Még egyszer megszorított, aztán elhúzódott, a tekintete
az arcom fürkészte. - Megsérültél? Tehetek valamit?
 - Máris eleget tettél, cica. - Összeszedtem az erőmet, és talpra álltam, őt is
felhúzva, aztán szemügyre vettem a pusztítást magunk körül. - El kell tűnnünk innen,
mielőtt valaki erre jön.
Hátraléptem, és még egyszer előhívva a Forrás erejét, felemeltem a karomat. A
fák felemelkedtek az úttestről, és szabaddá tették az utunkat. Visszamentünk a
kocsihoz - azonnal beindult, amint elfordítottam a kulcsot. Katre néztem - remegve
ült mellettem.
- Jól vagy? Nem sérültél meg?
- Jól vagyok. Csak... sok volt ez most, ugye, érted?
Sok? Fojtottan felnevettem, de nem örömből. Haragosan rácsaptam a
kormányra.
- Tudnom kellett volna, hogy még többen jönnek. - Jobban fel kellett volna
készülnöm. - Négyesével utaznak, a pokolba is!
- Csak hárman voltak - állapította meg Kat.
- Persze, mert egyet már megöltem. - Hátradőltem, és elővettem a telefonomat.
Fel kellett hívnom Dee-t. Figyelmeztetnem kellett a többieket, hogy egy még mindig
szabadlábon van, és mivel három fivére halt meg gyors egymásutánban, biztosan
valami csúf bosszút tervez.
Kat aggasztott.
Aminek éppen most lett szemtanúja, azután egy felnőtt férfi is összeesett volna
rémületében, és a sokktól. Ő azonban csendben várt, amíg beszéltem Dee-vel meg
Matthew-val, és végig a hazaúton hallgatott. Akárhányszor ránéztem, láttam, hogy
reszket, de nem borult ki.
Ettől én borultam ki.
Ez az emberlány erős volt, acélból lehetett a gerince. Nem hullott szét. Ráadásul
egészen biztosan megmentette az életemet. Elég kemény voltam, hogy ezt
beismerjem. Ha nem lép közbe, amikor megtette, nem is tudom, képes lettem volna-e
kiszabadulni Baruck szorításából. Az életemmel tartoztam neki. Meghalhattam volna
ott, az út közepén, és akkor egy helyett két arum vadászna a családomra - és Katre.
Mert újfent úgy világított, mint a hold.
 Mindkét ház sötét volt, amikor megálltam a felhajtón, és kikapcsoltam a motort.
Kathez fordultam, és kinyitottam a kocsiajtót. Felkapcsolódott az utastér világítása,
lágy fény hullott sápadt arcára. Nem mozdult.
- Kat?
Lassan pislogott, és felém fordult.
- Igen?
Ostobaságnak tűnt volna megkérdezni, jól van-e. A tekintetem a kezére esett.
Még mindig az obszidiánkést markolta. Odanyúltam, és gyengéden kiszedtem az ujjai
közül. A tekintete rátalált az enyémre.
- Szeretném, ha ma este nálunk aludnál - mondtam. - Újra nyom került rád, és
bár nem hiszem, hogy az arum itt megtalálna, jobb félni, mint megijedni.
- De ha nyom van rajtam - ellenkezett -, nem nagyobb a kockázat, ha egy házban
vagyok veled és Dee-vel?
Összeszorítottam a fogam.
- Ha egy arum hazáig követi a nyomodat, mi is ott vagyunk a közvetlen
szomszédságban. Gyakorlatilag nincs különbség. Ráadásul Dee Matthew-val és
Adammel van. És Andrew-val.
- De az nem ugyanaz - érvelt csendesen. - Ha az... ha az a lény utánam jön, te
legalább...
- Azt akarom, hogy nálam aludj - vágtam el az érvelését. - Rendben?
Egy hosszú percig csak nézett rám, aztán bólintott. Kimászott a kocsiból, én
pedig követtem a saját házukba. Csak amikor felkapcsolta a folyosón a villanyt,
akkor jöttem rá, hogy elhagyta az egyik cipőjét, a térde pedig csupa karmolás és kosz.
Mindenestől pocsék állapotban volt. Már kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit,
de Kat elbicegett, és felvonszolta magát az emeletre.
Lecsukódott a szemem: az ujjaim megszorultak az obszidián bőrmarkolatán.
Kimerültség nyomta a vállamat.
Amikor Matthew-val beszéltem, ő megkérdezte, Kat látta- e, ami történt. Ezt
semmiképpen nem tagadhattam le, nem kenhettem el. Igent mondtam.
- Erről később még beszélnünk kell - válaszolta.
 És tudtam, hogy az a később nagyon is hamar eljön.
Felpillantottam. Kat jelent meg a lépcső tetején, egy
kézitáskával. Még mindig tönkretett ruháját viselte, és az én zakómat, amiben
szinte elveszett. Minden lépésén látszott a kimerültség, és úgy tűnt, akármelyik
lépcsőfokon szívesen letelepedne szundítani.
Megmentette az életemet.
Mindegy, mit gondol vagy mit mond Matthew, vagy akármelyik Thompson.
Meg fogom védeni. Ő is megvédett engem.
Elé mentem, elvettem a táskáját, és miután bezárta a házat, elindultunk hozzánk.
- Azt mondtam anyunak, hogy Dee-nél leszek - köszörülte meg a torkát. - Az
emeletről telefonáltam.
- Nagyon jó. - Kinyitottam az ajtót. Hideg levegő áramlott ki. Kat
megborzongott. - Elnézést! Éjszaka a hűvöset kedveljük.
- Emlékszem - mormolta, és az emeletre vezető lépcső felé nézett. Sápadt bőre
járomcsontjára feszült. - Semmi gond.
A vendégszobában belenézett a táskájába, és felnyögött.
- De hülye vagyok! Csak rendes ruhákat hoztam, semmi olyasmit, amiben aludni
lehet. Vissza kell mennem.
- Mindjárt keresek neked valamit. Egy perc.
Dee szobájába siettem, és előszedtem egy pizsamanadrágot meg egy régi pólót:
tudtam, hogy nem bánná. Mire visszatértem, Kat levette a zakómat, és a fiókos
szekrényre tette. Kézzel fogta össze a ruhája elejét, amíg leraktam az alvós holmikat
az ágyra.
Megint csak hiába szerettem volna mondani valamit, de semmi értelmes nem
jött a nyelvemre. Kat fogta a pizsamát, és becsoszogott a fürdőbe. Én a saját
szobámhoz kapcsolódó fürdőben tusoltam le, aztán melegítőt és pólót vettem.
Megnéztem a telefonomat, átfutottam Dee és Andrew üzenetein, aki Adamtől hallotta,
mi történt. Dee azonnal hazajön, amint megtalálták - Asht. Matthew majd
gondoskodik róla.
Aztán a folyosón találtam magam, a fürdő előtt. Már nem folyt a víz, és bentről
mintha nevetést hallottam volna. Nem boldog nevetést. Az aggodalom ismét erőt vett
rajtam.
- Jól vagy odabent? - kérdeztem a csukott ajtótól.
- Persze - felelte kis szünet után.
Tétováztam, aztán bementem inkább a vendégszobába, és leültem az ágy
szélére. Katnek valószínűleg jobban esne most az egyedüllét, de... a francba. A
mellkasomhoz nyúltam, megdörzsöltem ott, ahol az aram belém nyúlt. Nem akartam,
hogy most egyedül maradjon.
Nem akartam most egyedül maradni.
Néhány perc múlva belépett Kat. Felnéztem. A haja nedves volt, sötét foltot
rajzolt a szürke póló vállára, amit találtam neki. A szeme alatt karikák ültek, és még
mindig túl sápadt volt, de... de egyáltalán nem átlagos. Nem semmilyen. Senkihez
sem hasonló, akit valaha ismertem.
Ez a felismerés felért az arum egyenes ökölcsapásával. Nem tudtam, mitévő
legyek.
Kat megállt néhány lépésre az ágytól.
- Jól vagy?
Bólintottam, leeresztettem a karom. Megdöbbentett, hogy az én jóllétem miatt
aggódik.
- Ahányszor az erőnket használjuk, olyan, mintha... elveszítenénk lényünk egy
darabját. Beletelik egy kis időbe, hogy regenerálódjunk. Rendben leszek. -
Elhallgattam. - Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezen az egészen. Még nem is
köszöntem meg. El kellett volna menekülnöd, Kat. Gondolkodás nélkül... megöltek
volna. De megmentetted az életemet. Köszönöm!
Kinyitotta, aztán becsukta a száját, és megdörgölte a karját. Egy másodpercbe
telt, hogy válaszoljon.
- Itt maradsz velem éjszakára? - kérdezte, aztán sietve hozzátette: - Nem akarok
rád mászni. Nem muszáj, csak...
- Tudom. - Én is ugyanúgy éreztem. Mindössze szerettem volna átölelni, és
érezni, hogy mindketten megvagyunk. Felálltam, és ólomnehéznek éreztem a testem.
- Csak hadd ellenőrizzem a házat még egyszer, és jövök.
Még ki sem léptem a szobából, már bebújt az ágyba. Amikor visszanéztem, az
álláig húzta a takarót, és a mennyezetet nézte. Halvány mosollyal, sietve mentem
végig az ajtókon, aztán a szobámból magamhoz vettem a telefonomat. Dee
hamarosan hazaér, és ha volna eszem, ezt meg is mondanám Katnek. Fennmaradnék
vele, amíg az illőbb alvótárs meg nem érkezik. Csakhogy nem ezt tettem.
Visszatértem a vendégszobába, és megtorpantam a küszöbön, amikor megláttam az
ágyban. Az én ágyamban volna a helye.
Ezt a zavaros gondolatot azonnal kisöpörtem a fejemből, és az este feszültségére
fogtam. Becsuktam magam után az ajtót, és az előkertre néző hatalmas, fülkés
ablakok felőli oldalra mentem.
Kat az ágy szélére húzódott, és alig tudtam elrejteni a mosolyomat. Mintha
valami apró ágyon kellett volna osztoznunk, egészen kimászott a szélére. Bebújtam
mellé, de én csak derékig takaróztam be. A testhőmérsékletem jóval magasabb volt az
övénél.
Egyikünk sem szólalt meg.
Csak hevertünk egymás mellett, a plafont nézve. Ha valaki azt mondta volna egy
évvel korábban, hogy így fogok egy emberlány mellett feküdni, azt feleltem volna,
hogy álljon, le a szerrel.
Az ajkamba haraptam, és felé fordítottam a fejem. Néhány pillanat múlva ő is
rám nézett. Elmosolyodtam. Kat felnevetett. Ez a hang már tetszett.
- Ez olyan hülye helyzet!
- Az biztos. - Még szélesebben mosolyogtam rá.
- Igen - kuncogott.
Őrültségnek tűnt mindezek után nevetni, de én is bekapcsolódtam. Nevetséges
volt. Minden. Az idő kilencven százalékát azzal töltöttük, hogy halálra bosszantsuk a
másikat. Tudtam, hogy ez kölcsönös, de megmentettem az életét korábban, ő pedig
ma az enyémet mentette meg. És most minden valós ok nélkül osztoztunk az ágyon.
Szerintem ez az egész vicces.
Kat pedig... rá nem voltak szavak.
 Odanyúltam, és elcsíptem a szeméből kicsorduló apró könnyeket. Nem szomorú
könnyek voltak. Összeakadt a pillantásunk, és leeresztettem a kezem.
- Mit tettél odakint? - mormoltam. - Lenyűgöző volt.
A szája sarka ismét felhúzódott.
- Te is az voltál. Biztos, hogy nem sérültél meg?
- Nem, hála neked - mosolyogtam. Elfordultam, lekapcsoltam a kislámpát, a régi
jó, emberi módszerrel. A szoba sötétbe borult.
- Most fénylek? - kérdezte.
Hát, ez a kérdés... Már a mezőn is kapott egy adagot, én pedig úgy elárasztottam
azt az útszakaszt a Forrás erejével, mint egy karnevál idején.
- Mint egy karácsonyfa.
- Nem csak a csillag?
Oldalra fordultam, elég közel, hogy a kezem a karjához érjen.
- Nem. Most nagyon fényes vagy, olyan, mintha a napra néznék.
Felemelte a karját - ez aranyos volt.
- Akkor nehéz lesz elaludnod.
- Ami azt illeti, inkább megnyugtató. A többiekre emlékeztet.
- És ez az obszidiándolog? - sandított rám. - Erről sosem beszéltél.
- Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Vagyis reméltem, Hogy nem lesz.
- Téged is megölne?
- Nem. És még mielőtt megkérdezed, hogy akkor mi igen: nem szokásunk
elárulni az embereknek, mivel tudnak elpusztítani minket - feleltem egyenletes
hangon. - Ezt még a védelmisek sem tudják. De az obszidián az arumok erejének
ellenpólusa. Éppúgy, mint a béta-kvarc a Sziklákban, ami a saját rezgésével elrejti a
mi kisugárzásunkat, de az obszidiánnal egy szúrás is elég, és... hát, tudod. A fényen
múlik, és az obszidián fénytörésén.
- Minden kristály kárt tesz bennük?
- Nem, csak ez. Azt hiszem, annak is van hozzá köze, hogy az obszidián
felforrósodott, s hirtelen hűlt le. Matthew egyszer elmagyarázta, de őszintén szólva,
nem figyeltem oda. Annyit tudok, hogy megöli őket. Akárhová megyünk, van nálunk
belőle, csak rejtve hordjuk. Dee a táskájában tartja a sajátját.
- Nem hiszem el, hogy megöltem valakit. - Megborzongott.
- Nem valakit öltél meg. Egy idegent pusztítottál el, egy gonosz lényt, amely
tétovázás nélkül megölt volna téged. És mellesleg éppen engem készült megölni -
dörzsöltem meg a mellkasomat oda sem figyelve. - Megmentetted az életemet, cica.
Kat nem felelt. Tudtam, ezt nehéz lesz feldolgoznia.
- Olyan voltál, mint Jégmadár - tettem hozzá néhány pillanat múlva.
- Ezt hogy érted?
Halványan elmosolyodtam.
- Otthagyhattál volna, hogy elmenekülj, ahogy mondtam. Ehelyett visszajöttél,
és segítettél. Nem kellett volna.
- Én... nem tudtalak volna otthagyni. - Hallhatóan szívta be a levegőt. - Nem lett
volna helyes. És sosem bocsátottam volna meg magamnak.
- Tudom. - Elnyomtam egy ásítást. - Most már aludj, cica!
Csaknem öt másodpercig hallgatott.
- De mi lesz, ha az utolsó visszajön? Dee Mr. Garrisonnal van, ő pedig tudja,
hogy együtt voltunk, amikor megtámadtak. Mi van, ha felad engem? Ha a
védelmisek...
- Csss... - mormoltam, és megfogtam a kezét. Átfuttattam az ujjaimat az övéin. -
Nem fog visszajönni, most még nem. Azt meg nem hagyom, hogy Matthew feladjon.
- De...
- Kat, nem hagyom. Jó? Megígérem. Nem engedem, hogy bármi történjen veled.
Most halkan levegőért kapott. Tudtam, az ígéretem bátor és nagy szó volt, de azt
is tudtam, hogy nem fogom megszegni.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

NEM VOLTAM BENNE BIZTOS, HOGY ÁLMODOK- E, de ha úgy volt, nem

akartam felébredni. Barack és vanília illata borított el, itatott át.
 Kat.
Csakis neki volt ilyen csodás illata, mint a nyárnak, és minden olyasminek,
amire vágytam, de sosem kaphattam meg. Egész testében hozzám simult, a keze a
hasamon nyugodott. Mellkasának egyenletes emelkedése-süllyedése vált a világom
középpontjává, és álmomban - mert ez csakis álom lehetett - éreztem, hogy a saját
lélegzésem felveszi ugyanazt a ritmust.
Minden sejtem felszikrázott, fellángolt. Ha ébren vagyok, biztosan a valódi
alakomba változtam volna. Égett a testem.
Csak álom. De valósnak tűnt.
Nem bírtam megállni, és a lába fölé csúsztattam a sajátomat, hogy az arcomat a
vállába temethessem. Mélyen beszívtam az illatát. Isteni. Tökéletes. Emberi. A légzés
nehezebbé vált, mint valaha hittem volna. Mindent elborító vágy lobbant fel bennem,
és a fejembe szállt. Megízleltem a bőrét - éppen csak megérintettem az ajkammal, a
nyelvemmel. Tökéletesen simult alám, mindenhol lágy volt, ahol én kemény.
Fölé kerültem, hozzá préselődtem. Imádtam a torkából feltörő hangot, azt a halk,
finom, nőies mormolást, amely minden porcikámat felperzselte.
- Tökéletes vagy a számomra - súgtam az anyanyelvemen. Megmoccant alattam.
Álmomban válaszolt, ő is kívánt engem, nem gyűlölt.
Közelebb nyomultam, a kezemet a pólója alá csúsztattam. A bőre szaténként
simult az ujjaim alá. Drága kincs. Ha az enyém lenne, mindenestől imádnám. Meg is
akartam tenni. Most. A kezem feljebb, feljebb, feljebb siklott. A bőre olyan sima volt,
olyan puha... Levegőért kapott.
Az álomszerű felhő eloszlott: a hang végigvágott rajtam. Minden izmom
megfeszült. Nagyon lassan kinyitottam a szememet. Kat kecses, vékony nyakát
pillantottam meg. Egy helyen kipirosodott a borostámtól...
A falióra ketyegett.
A francba.
Álmomban végigtapogattam.
Felemeltem a fejemet, és lenéztem rá. Csodálatos, füstszürke szeme kérdőn
viszonozta a pillantásomat.
 Kétszeresen a francba.
- Jó reggelt! - szólalt meg álomtól rekedten.
Feltámaszkodtam, és még most, hogy tudtam, nem álom
volt, sem bírtam félrenézni. Nem is akartam. Végtelen vágy tombolt köztünk,
benne és bennem, követelte, hogy adjam meg magam neki, és én nagyon akartam... a
pokolba, még sosem akartam ennyire.
Az egyetlen dolog, ami az elmémig eljutott, és elsöpörte a vágy és az idealista
hülyeség ködét, az a Kat körül villódzó nyom volt. Úgy fénylett, mint a legragyogóbb
csillag.
Veszélyben volt. És veszélyt jelentett ránk.
Egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán emberfeletti sebességgel átszeltem a
szobát, és bevágtam magam mögött az ajtót. Minden távolodó lépés nehezemre esett,
fájdalmas volt. A folyosó sarkán csaknem belerohantam a húgomba.
Dee összehúzott szemmel méregetett.
- Hallgass! - morogtam, ellépve mellette.
- Nem mondtam semmit, seggfej! - vágta rá árulkodó vidámsággal.
- Ne is! - figyelmeztettem.
A saját szobámban gyorsan átöltöztem melegítőbe, és cipőt is vettem. A Dee-vel
való találkozás nagyrészt lehűtött, de az idegszálaim még mindig kilógtak. Ki kellett
jutnom a házból, távol Kat-től.
A pólómat ki sem cseréltem, úgy rontottam ki a bejárati ajtón. Amint a verandán
voltam, nekilódultam, és az erdő felé száguldottam.
Szürke felhők lógtak a fejem felett, a szemerkélő eső az arcomba csapódott,
mint ezer apró tű. Örömmel fogadtam az érzést, csak rohantam és rohantam, amíg az
erdő mélyére nem értem. Ott levetettem emberi alakomat, és valódi formámban
száguldottam tovább a fák közt, amíg már nem voltam más, csak egy fénycsík.
Akartam - akartam Katet.
Ez már nem volt teljesen új felismerés. Attól a perctől, hogy megláttam a lábát,
már el is képzeltem, hogy a derekam köré fonódik, összesimul az enyémmel, nem
egyszer, nem kétszer. És amikor felvette azt a piros bikinit? Nem, a vágy nem volt
újdonság, de a hevessége, ahogy ma reggel rám tört, igen.
Annyira akartam őt, hogy szinte testi fájdalmat éreztem.
A tegnap este miatt? Amiért megmentett? Vagy korábban történt a változás,
amikor megláttam Simonnal abban a ruhában? Vagy az első nap óta készülődött?
Nem számít.
Helytelen volt.
Gondolj Dawsonra! Gondolj arra, mi történt vele! Akarod vállalni ugyanazt a
kockázatot? Hogy egyedül hagyd Dee-t?
Csakhogy még ebben a pillanatban is velem volt a bőre tapintása, az íze - édes,
mint a selyemcukor -, és újra meg újra hallottam azt a csodás hangocskát, ami feltört
belőle, akárhány kilométerre is távolodtam el.
Egy ötlet kezdett formálódni bennem. Dee nem lesz boldog, de más megoldást
nem láttam. Elmehetnék a Védelmi Minisztériumhoz, és kérelmezhetném, hogy
telepítsenek át egy másik közösségbe. Feladnánk az otthonunkat, elhagynánk a
barátainkat és Matthew-t, de ez lenne a legjobb. Ez lenne a helyes választás. Dee
biztonságban lenne.
És Kat is.
Mert Dee nem bír távol maradni tőle, és én sem. De mindegy, hova megyek,
magammal viszem, ami elől menekülök - Katet. Nemcsak a házban várt rám, abban
az ágyban. Most is velem volt, mélyen bennem. Ez elől nem futhattam el.
Amikor visszatértem a futásból, úgy éreztem, mindenestől uralom a helyzetet.
Kész volt a tervem, és tartani is szándékoztam magam hozzá. Elszántan léptem be a
házba.
Andrew kocsija kint állt, és nagyon reméltem, hogy nincs máris itt a teljes klán.
Ugyanakkor tudtam, hogy az elkerülhetetlen összeütközést Matthew-val és
Thompsonékkal nem halogathatom sokáig.
Dee a nappaliban várt rám, és már nyitotta is a száját.
- Hol van Kat? - kérdeztem, aztán gondolatban tökön rúgtam magamat. Az, hogy
legelőször ez jön ki a számon, nem azt jelezte, hogy mindent uralok.
A húgom felvonta a szemöldökét.
 - Néhány perce ment haza. Az anyja otthon van, de nemsokára visszajön. - Mély
lélegzetet vett. - Daemon...
Adam lépett ki a konyhából, a kezében egy alma.
- Andrew és Ash nagyon dühös.
A karommal letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadságot.
- És ez miben más, mint bármelyik másik nap?
Adam elvigyorodott.
- Hát, nem akarják elhinni, hogy eltitkoltátok előlük az egészet. .. hogy Kat tud
rólunk, meg minden. Már úton vannak ide.
- Matthew-val - tette karba a kezét Dee, aggodalmas pillantással. - O sem éppen
boldog, Daemon. Attól félek, hogy...
- Nem fog csinálni semmit - szakítottam félbe, és kemény pillantást vetettem
Adamre. - Te nem vagy dühös?
- Nem igazán - vont vállat, és beleharapott az almába, majd elgondolkodva rágni
kezdte. - Úgy értem, már egy ideje tudja, nem? Dee szerint legalábbis így van. És
még nem szólt senkinek, szóval most miért tenné?
- Nem fog - feleltük egyszerre Dee-vel. Gunyorosan a húgomra néztem, mire
rám nevetett.
- Megfürdök - indultam a lépcső felé.
Dee követett, a válla felett nézett vissza Adamre.
- Kat nagyjából tíz perc múlva visszajön.
- Rendben.
- Mindenki más is itt lesz hamarosan - tette hozzá.
Már a lépcső felénél voltam, amikor megértettem. Hátrafordultam, és lenéztem
rá.
- Kat tudja, hogy tudják, és hogy jönnek. Itt akar lenni, és szerintem ez jó ötlet.
Lejjebb léptem egy lépcsőfoknyit, a szemöldököm felszaladt.
- Három olyan luxen társaságában, akik eleve nem kedvelik és nem bíznak
benne, hogyan lenne jó ötlet? Hacsak nem az jár a fejünkben, hogy megkönnyítsük
nekik Kat megsütését!
 - Andrew-nak és Ashnek csak a szája nagy, ezt te is tudod - szögezte le Adam az
előtérből. - Nem fogják bántani.
- Nem is hagynám.
Dee szeme elkerekedett. Hát igen, ezt kimondtam. A jó ég tudja, Dee mit
gondolt eddig, különösen a mai reggel után.
Pislogott.
- Különben szerintem jó ötlet, ha a saját szemükkel látják, hogy megbízható. Én
nem Ash vagy Andrew miatt aggódom. Matthew-t kell meggyőzni. Ezt te is tudod.
Ez igaz. Azt nem hittem, hogy Ashnek és Andrew-nak csak a szája járna, de a
védelmisekhez vagy az Öregekhez azért nem mennének. Matthew már inkább, ő
azonban tisztességes volt és logikusan gondolkodott. Ha meggyőződik róla, hogy Kat
nem beszél, visszakozni fog - és alighanem az egyetlen módja, hogy meggyőzzük, az
lehet, ha látja a hallgató Katet. Amellett én is itt leszek, hogy vigyázzak rá, amikor
először borul minden.
- Jól van - feleltem, és visszafordultam, hogy gyorsan letusoljak. A szobámig
jutottam, mert Dee követett. Becsukta maga mögött az ajtót, és megvárta, hogy
szembenézzek vele.
- Mi folyik köztetek Katyvel? - tudakolta.
Azonnal eszembe jutott az aznapi ébredés, a lágy test alattam.
- Semmi, Dee.
- Ma éjjel vele aludtál - jelentette ki kétkedve.
Csaknem félrenyeltem a levegőt, miközben lerúgtam a
sportcipőmet.
- Nem feküdtem le vele.
- Egy ágyban voltatok, tehát tulajdonképpen vele feküdtél le, még ha nem is
feküdtetek le. - Összehúzta a szemét. - Tudni akarom, mi folyik itt.
Egy részem szerette volna rávágni, hogy semmi köze hozzá, de azzal csak a
gyanakvását növeltem volna.
- Nézd, kiakadt tegnap este, és megrémült. Ami azon az átkozott terepbulin
történt, meg utána, hogy szemtől szembe
 került három árummal... szüksége volt arra, hogy valaki mellette legyen. Én
voltam az a valaki. Ennyi az egész. Nem nagy ügy.
Dee hallgatott, és a haját csavargatta.
- De bizony, hogy nagy. - Azzal elvigyorodott, én meg csak néztem rá. - Nagyon
is nagy.

Gyors fürdés és öltözés után lesiettem. Kat már ott volt, és úgy ragyogott, mint
egy átkozott csillag. Amikor beléptem, felnézett.
A tekintete az arcomról lefelé vándorolt, egészen le, és halvány pír futotta be az
arcát. Néztem, ahogy átterjed a nyakára, és eltűnik a gallérjában. Azon
gondolkodtam, meddig is terjed.
A fenébe.
- Itt vannak - jegyezte meg Adam, és a bejárati ajtóhoz ment.
Kat megdermedt, de csöndesen figyelt tovább. Ahogy a többiek bevonultak,
leültem a foteljének karfájára. A helyválasztásom biztosan mindenkinek feltűnt.
Dee úgy mosolygott, mint aki most jött rá, mi az élet értelme.
Amikor Ash és Andrew észrevette a megjelölt Katet, és hogy én hol ülök, olyan
erős utálat ült ki az arcukra, hogy már azt hittem, úgy maradnak.
- Mit keres itt Katy? - Matthew megtorpant a szoba közepén; úgy festett, mint
aki mindjárt elhányja magát.
- Úgy fénylik, mint egy rohadt diszkógömb - tódította Ash vádlón. - Talán még
Virginiából is látnám.
Kat szeme összeszűkült.
- Velem volt tegnap este, amikor az áramok rám támadtak - magyaráztam. - Ezt
pontosan tudod. A dolgok... kirobbantak. Semmiképpen nem rejthettem volna el a
történteket.
Matthew a hajába túrt.
- Daemon, tőled arra számítottam, hogy több eszed lesz. Hogy óvatosabban
viselkedsz.
Összevontam a szemöldökömet.
 - És mégis, pontosan mi a francot kellett volna csinálnom? Kiütni Katyt, mielőtt
az arumok támadtak?
Ash felvonta a szemöldökét. Az arckifejezése elárulta, hogy támogatta volna az
ötletet.
- Katy az iskolakezdés óta tud rólunk - jelentettem ki. - És elhihetitek, ha én
mondom, hogy megtettem mindent, amit csak lehet, hogy ezt megakadályozzam.
Andrew hangosan levegő után kapott.
- Mindvégig tudta? Daemon, hogy hagyhattad? Mindannyiunk élete holmi
ember kezében volt végig?
Dee a mennyezetre fordította a pillantását.
- Nyilvánvaló, hogy nem szólt senkinek, Andrew. Nyugi!
- Nyugi? - Andrew fintora pontosan lemásolta Ashét. - Ez a hülye kis...
- Óvatosan, mit mondasz! - A bőrömön zümmögni kezdett az energia. - Mert
amit nem tudsz és nem érthetsz, azért kaphatsz egy villámot az arcodba.
Ash nagyot nyelt, és a fejét rázva félrepillantott. Csend ereszkedett a szobára. A
mondanivalóm tisztán érthető volt.
- Daemon? - Matthew előrelépett. - A saját fajtád fenyegeted meg miatta? Ezt
nem vártam tőled.
- Nem arról van szó - feszítettem meg a vállamat.
- Nem fogok senkinek sem szólni rólatok. - Kat most szólalt meg először. -
Tudom, mit jelentene rátok és rám nézve, ha megtenném. Nincs okotok az
aggodalomra.
- És ki vagy te, hogy csak így megbízzunk benned? - kérdezte Matthew. - Ne
érts félre, biztos vagyok benne, hogy remek lány vagy, okos, meg egyáltalán, érted a
dolgok lényegét, de számunkra ez élet és halál kérdése. A szabadságunké. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy megbízzunk egy emberben.
Nem tetszett, amerre a beszélgetés haladt.
- Tegnap este megmentette az életemet.
Andrew felnevetett.
- Jaj, ne csináld már! Az az arum biztosan fejbe rúgott. Kizárt, hogy egy ember
bármelyikünk életér is meg tudja menteni.
- Mi van veletek? - csattant fel Kat hevesen. - Úgy viselkedtek, mintha bármiféle
cselekvésre alkalmatlanok lennénk. Oké, ti mindenfélék tudtok lenni, de attól még mi
sem vagyunk egysejtűek!
Adam fojtottan felnevetett.
- Márpedig megmentett - közöltem, magamra vonva mindenki figyelmét. -
Három arum támadt rám, annak a fivérei, akit korábban öltem meg. Egyet
elpusztítottam, de a másik kettő túl sok volt. Legyűrtek, már kezdték volna elszívni
az erőmet. Végem volt.
- Daemon - szólalt meg a holtsápadt Dee -, erről eddig egy szót sem szóltál...
- Nem látom be, hogyan segíthetett. Ember - Matthew hangját még mindig
kétely színezte. - Az arumok pedig erősek, erkölcstelenek és gonoszak. Hogyan
állhatott volna ki velük szemben egyetlen lány?
- Odaadtam neki az obszidián késemet, és megmondtam, hogy meneküljön.
- Odaadtad a kést, amikor használhattad volna? - kérdezte Ash mélységes
döbbenettel. - De miért? - A pillantása Katre villant. - Hiszen még csak nem is
kedveled.
Kat a homlokát ráncolta.
- Meglehet, de akkor sem hagyhattam, hogy meghaljon, csak mert nem
kedvelem - feleltem, de a szavak nem estek jól. Mégsem ez volt a megfelelő idő,
hogy az ellenkezéssel még jobban felbosszantsam Asht. Nem néztem Katre, hogy ne
is lássam, hogyan reagál. Nem akartam tudni.
- De megsérülhettél volna - ellenkezett Ash, és félelem csendült a hangjában. -
Megölhettek volna, mert átadtad neki a legerősebb védelmedet!
Sóhajtottam.
- Nekem volt más módom, hogy védekezzek, neki nem. Mégsem menekült el,
ahogy kértem, hanem visszatért, és kivégezte az arumot, aki addigra majdnem végzett
velem.
Matthew szemében megpillantottam, hogy akaratlanul is büszke rá.
- Ez... csodálatra méltó.
 - Ez piszokul több, mint csodálatra méltó! - szólt közbe Dee, és kerek szemmel
nézte Katet. - Nem kellett volna ezt tennie. És nem lehet egyszerűen csak csodálatra
méltónak kezelni.
- Nagy bátorság volt - jelentette ki Adam halkan, a szőnyeget nézve. - Olyan
dolog, amit mi tettünk volna.
- Ettől még a tény nem változik, hogy tud rólunk - vágott vissza Andrew a
testvérének haragos pillantással. - És tilos elmondani az embereknek.
- Nem mondtuk el - szólt közbe a fészkelődő Dee. - Egyszerűen megtörtént.
- Persze, ahogy legutóbb is megtörtént - gúnyolódott Andrew szemforgatva, és
Matthew-hoz fordult - Ez hihetetlen!
Matthew a fejét rázta.
- A szeptemberi hosszú hétvége után azt mondtad, történt ugyan valami, de
elrendezted.
- És mi történt? - csapott le rá Ash. - Arra gondolsz, amikor először kapott fényt?
- Kigyalogoltam egy kamion elé - mormolta Kat.
Ash rám meredt, kék szeme akkorára nyílt, mint egy levesestányér.
- Megállítottad a kamiont?
Biccentettem. Ash sűrűn pislogott, a harag leolvadt az arcáról.
- Hát, ezt valóban nem lehetett félremagyarázni. Azóta tudja?
- Nem akadt ki - szólt közbe Dee. - Meghallgatott minket, és megértette, miért
fontos mindez. És ennyi. Tegnap estig az egész elő sem került.
- De hazudtatok nekem. Mindketten. - Matthew a falnak dőlt, a tévé és a
megpakolt könyvespolc között. - Ezek után hogy bízzak bennetek?
A szemem sarkából láttam, hogy Kat a halántékához emeli két ujját.
- Nézzétek, fel tudom mérni a kockázatot. Jobban, mint itt bármelyikőtök. - A
tenyerem élével megdörgöltem a sajgó pontot, ahol az arum megütött. - De ami
történt, megtörtént. Tovább kell lépnünk.
- Úgy érted, fel kell hívni a védelmiseket? - kérdezte Andrew. - Biztosra veszem,
hogy ők tudnák, mi a teendő vele.
Halk, nyugodt hangon feleltem, bár nem úgy éreztem magam.
 - Azt szeretném én látni, Andrew. De tényleg. Mert még a tegnap este után is,
még úgy is, hogy egyelőre nem vagyok teljes erőmnél, szét tudom rúgni a segged.
Matthew krákogott.
- Daemon, fenyegetőzésre nincs szükség.
- Nincs? - kérdeztem kihívón. Nehéz csend lett, amit Matthew tört meg.
- Lehet, hogy ez nem bölcs dolog, főleg azt tudva nem, ami azelőtt történt, de
nem adlak ki. - Katre nézett, és mélyet sóhajtott.
- Nem, amíg nem adsz rá okot. És talán nem is fogsz adni. Nem tudhatom. Az
emberek olyan... változékonyak. Az, hogy mi kik vagyunk, mire vagyunk képesek,
olyan titok, amit bármi áron meg kell őrizni. Úgy vélem, ezt megértetted. Te
biztonságban vagy, mi viszont nem.
Andrew halkan átkozódott, Ash pedig úgy tűnt, mindjárt dobálózni kezd, de a
döntés joga Matthew-nál volt. Úgy néztünk rá, mint a saját, külön Öregünkre. Ezzel
mind tisztában voltunk. A feszültség egy része elszivárgón az izmaimból. Legalább
nem kell megye- rekednem azokkal, akikkel együtt nőttem fel, és akiket a
családomnak tekintettem.
- Azt mondod, csak egy arum maradt? - kérdezte Adam, elterelve a témát. - Mi a
terv? Most már egyértelműen tudja, hogy itt luxeneket talál. Vissza fog jönni.
- Nem fog várni. Nem a türelmükről híresek. - Matthew a kanapéhoz lépett, és
leült Dee mellé. - Felvehetném a kapcsolatot a többi luxennel, de nem biztos, hogy
okos volna. Mi még csak-csak megbízunk Katyben, de ők biztosan nem tennék.
- És az a gond is itt van, hogy úgy ragyog, mint egy ezerwattos égő - tódította
Ash undorodó fintorral. - Még az se kell, hogy bármit szóljunk, amint megjelenik a
városban, mind tudni fogják, hogy valami nagy balhé volt megint.
- Hát, nem tudora, mit tehetnék ezzel - válaszolta Kat.
- Valami ötlet? - kérdeztem. - Mert minél előbb tűnik el róla a jel, annál jobb
lesz ez az egész helyzet.
- Kit érdekel? - Andrew a szemét forgatta. - Itt az arum dolgával kell
foglalkoznunk. Meg fogja látni, akárhová dugjuk is el Katyt. Mindannyian, most is,
itt is, meg a közelben lévők is, veszélyben vagyunk. Nem várhatunk. Meg kell
találnunk az utolsó arumot.
Dee a fejét rázta.
- Ha le tudjuk venni Katyről a nyomot, időt nyerünk, hogy megtaláljuk. Ez kell,
hogy a legfontosabb legyen.
- Szerintem vigyük ki valahova a semmi közepére, és hagyjuk ott - morogta
Andrew.
- Köszönöm! - válaszolta Kat a halántékát masszírozva. - Igazán segítőkész
vagy.
- Hé, csak adtam egy ötletet - mosolygott vissza rá.
- Kuss legyen, Andrew! - szóltam rá, de ő csak grimaszolt.
- Amint levesszük róla a nyomot, biztonságban lesz - erősködött Dee
elgondolkodó arccal, és a füle mögé tűrte a haját. - Az arumok nem foglalkoznak
emberekkel.
- Van egy ötletem - szólalt meg Adam. Mind ránéztünk. - A fény Katy körül az
erőnk mellékterméke, igaz? A mi erőnk pedig koncentrált energia. Minél többet
használunk fel, annál inkább kimerülünk.
Matthew szeme érdeklődve felcsillant.
- Azt hiszem, értem.
- Én nem - morogta Kat. Megrándult az ajkam.
- Az erőnk annál jobban gyengül, minél jobban használjuk, minél több energiát
adunk ki magunkból. - Adam hozzám fordult. - A nyomokkal is ez lehet a helyzet,
hiszen az is csak maradék energia, amit máson hagytunk. Ha elérjük, hogy kiadja a
saját energiáinak egy részét, a körülötte lévő megfakulhat. Talán nem teljesen, de
ahhoz eléggé, hogy ne hozza az összes arumot a teljes Földről a nyakunkra.
- Működhet - bólintott Matthew.
Újra megdörzsöltem a mellkasomat.
- És hogyan érjük el, hogy kiadja a saját erejét?
A szoba másik felében ülő Andrew vigyorgott.
- Vigyük ki egy mezőre, és kergessük körbe a kocsijainkkal. Jó viccnek tűnik.
Katy hallhatóan tette a földre a lábát.
 - Ó, ba...
A nevetésem félbeszakította. Nyertem egy sötét pillantást a nagyon dühös
kiscicától.
- Nem tartom jó ötletnek. Vicces, de nem jó. Az emberek törékenyek.
- Majd mindjárt jól seggbe rúglak a törékeny lábammal - vágott vissza. Ezen
megint muszáj volt vigyorognom... amíg le nem taszított a fotel karfájáról. - Megyek,
iszom valamit - állt fel. - Majd szóljatok, ha olyasmit találtatok ki, ami lehetőleg nem
pusztít el menet közben.
Halvány mosollyal néztem, ahogy kisiet. Egek, mennyire nem volt boldog! És
nem is hibáztathattam.
Visszafordítottam a figyelmemet a szobára. A tekintetem Ashébe akadt. Nahát,
még valaki, aki nincs tökéletes zen állapotban.
- Ez beválhat - állapította meg Dee, és végigsimított a combján. - Csak elérjük,
hogy adjon le némi energiát. Nem olyan nehéz. A futás megteszi. A szökdelés is.
Helybenfutás. Felülések...
- Szex - tette hozzá Andrew.
Mindenki ránézett. Semmire sem volt kevésbé szükségem, mint hogy valaki egy
lapon emlegesse Katet és a szexet.
- Most mi van? - nevetgélt. - Nem azt javasoltam, hogy közülünk feküdjön le
vele valaki...
- Jóságos ég! - Matthew az ujjai közé fogta az ormyergét.
- De olyasmiket soroltál fel, amik elégetik az energiát. A szex is ilyen.
Dee a szőnyeget nézte. Adam különös módon zavartnak látszott, Ash pedig
felállt, és kifelé indult.
- Ez több okból is undorító, és ezeknek semmi köze hozzá, hogy a lány ember -
közölte. Megállt mellettem, és jeges pillantással hozzátette: - Ennél jobb is juthat
neked.
- Neki is juthatna jobb, mint mi - vágtam rá gondolkodás nélkül, de átkozott
legyek, ha nem ez volt az igazság.
Ash arcára kiült a döbbenet, aztán ellépett mellettem, a konyha felé. Elkaptam a
karját, és a szemébe néztem.
- Ne csinálj semmit, ami boldogtalanná tenne!
- Téged minden csak boldogtalanná tesz - csattant fel.
- Komolyan mondtam, Ash - folytattam, tudomást sem véve a válaszáról. - Ha
be kell mennem, hogy szétválasszalak benneteket, nem fogok neki örülni.
Felhúzta az ajkát.
- Jesszus, hát minek nézel te engem? - Kiszabadította magát. - Nem fogom
bántani. Csak inni akarok.
Egy részem úgy érezte, követnem kellene Asht, de Matthew már úgy nézett rám,
mintha másodpercekre lennék tőle, hogy gyereket csináljak egy embernek. Mellesleg
azt sem tudtam, hogy ez lehetséges-e. A konyhából nem hallottam sikoltozást vagy
dühös kiabálást, de azért hegyeztem a fülemet, ahogy a társalgás folytatódott
körülöttem.
Könnyebben ment, mint vártam, szinte túlságosan is könnyen. A kellemetlen
érzés gyökeret vert bennem, és nyugtalan mocorgásra késztetett. Felálltam, az
ablakhoz léptem, és a függönyt félrehúzva kinéztem, bár magam se tudtam, mit
keresek.
Matthew kijelentette, hogy nem szól a védelmiseknek, sem a kolóniának. A
tegnapi rombolást az úton már bizonyára felfedezték, és a védelmisek figyelni fogják
az energiakitöréseket. Luxen a luxen ellen. Luxen verekedés, ezt fogjuk mondani. A
védelmisek nem voltak vele pontosan tisztában, mire vagyunk képesek, nem ismerték
a képességeink teljes skáláját, de azt tudták, hogy az erőnk nagyobb az emberekénél.
Alighanem elhiszik majd, hogy ketten katasztrófát tudunk okozni. Talán. Ha nagyon-
nagyon szerencsések vagyunk.
Kat tért vissza a szobába, a kezében egy üveg vízzel. A pillantásunk összeakadt,
és úgy is maradt egy pillanatig, aztán sietősen félrenézett, és a fotel szélére telepedett.
Sápadt volt, és az alsó ajkát rágta, és amikor Ash üres kézzel jött vissza, csak
találgatni tudtam, mit mondott Katnek a konyhában.
- Beszélhetünk egy percet? - kérdezte Matthew halkan.
Bólintottam, és Dee-re pillantottam. Elmosolyodott:
 megértette a kimondatlan üzenetemet. Vigyázni fog Katre helyettem is.
Követtem Matthew-t kifelé a szobából.
- Mi az? - kérdeztem, bár máris tudtam, mi a beszélgetés célja.
- Sétáljunk! - javasolta.
Követtem, le a verandáról, Kat házával ellenkező irányba, és eldöntöttem, hogy
nem kerülgetem a forró kását.
- Tudom, hogy aggódsz Katy miatt, de nem fog szólni semmit - jelentettem ki
zsebre téve a kezemet, amikor elértük az első fákat. - Ezt nehéz lehet elhinni, de már
sokszor lett volna alkalma, hogy beszéljen. És amit mondtam a tegnap estéről? Hogy
megmentette az életemet? Nem túloztam, Matthew. Az egyik arumot legyőztem, de a
két másik együtt támadt rám. Katy megölte azt, amelyik már elkezdte kiszívni az
életemet.
Matthew reszketeg lélegzetet vett.
- Túl közel kerültél.
- Úgy volt - ismertem be, és lehajoltam, hogy elkerüljek egy belógó ágat. - Nem
fog újra megtörténni. - Amikor nem válaszolt azonnal, folytattam. - Látnod kellett
volna őt, Matt. Megmondtam neki, hogy meneküljön, és bújjon el, de visszajött. Mint
egy rohadt nindzsa - tettem hozzá rövid kacajjal. Még mindig láttam magam előtt. -
Megszúrta az arumot az obszidiánnal, mintha már milliószor csinálta volna.
Egyszerűen... egyszerűen csodálatos volt.
- Tényleg úgy hangzik - felelte mellettem sétálva. - Nem sok ember tette volna
meg ezt. Bátor lány.
- Igen - mosolyodtam el. - Tényleg az.
Matthew lassított, végül megállt.
- Nem miatta aggódom, Daemon.
Homlokráncolva megálltam, és ránéztem.
- Nem?
- Nem. Sokkal inkább miattad - felelte őszinte arccal.
- Miattam? - nevettem. - Ezt egy kicsit azért részletezned kellene.
- Ez az egész helyzet nagyon ismerős nekem. Nem, hagyd, hogy befejezzem,
mire gondolok - mondta, amikor kinyitottam a szám. - Tudom, hogy nem az öcséd
vagy, és ez nem ugyanaz a helyzet, mégis nyilvánvaló, hogy vannak érzéseid Katy
iránt. Ő nem olyan, mint a többi emberlány, akivel eddig... kapcsolatod volt.
Hűha! Nem is tudtam, hogy Matthew ilyen alaposan megfigyelt.
- Katy más a számodra, és te is más vagy a társaságában. Megfenyegettél minket
a védelmében, és ennél több bizonyíték nem is kell, hogy tudjam, a helyzet nagyon
könnyen kicsúszhat a kezedből. Dawsonnál keményebben senki nem figyelt oda, és
nézd meg, mi lett a vége. Nem engedhetem, hogy veled is ez történjen.
Félrepillantottam, lassan ingattam a fejem, és néztem, ahogy egy kis, barna
madár végigugrál az egyik vékony ágon.
Kat más, ezt nem tagadhattam.
- Nem tudom távol tartani Dee-től.
- Nem Dee a baj - tájékoztatott Matthew.
Az államon rángatózni kezdett egy izom. Harmadszor is felnevettem.
- Azt gondoltam, jó ötlet lenne, ha Dee meg én elköltöznénk. Ha találnánk egy
másik kolóniát, és oda mennénk. Dee nem lenne boldog, de...
- Nem ezt akartam hallani, és remélem, nem kötődsz olyan erősen ehhez a
lányhoz, hogy az egyetlen reális lehetőséged az maradjon, ha elköltözöl, és elhagysz
minket.
Ez azt jelentené, hogy a dolgok máris kicsúsztak a kezedből, de ez rád nem
jellemző.
Ez az egyetlen lehetőség? És ha igen, az mit árul el?
Megráztam a fejem.
- Nem az.
Matthew a vállamra csapott, és megszorította.
- Fivéremként gondolok rád, Daemon. Az életemet is rád bíznám, és tudom,
hogy helyrehozod a helyzetet. Segíteni fogsz, hogy levegyük a nyomot Katyről, olyan
gyorsan, ahogy lehet, és amilyen eszközökkel szükséges - tette hozzá, kék szeme
élesen villant. - Gondoskodsz a dologról, és egyikünknek sem kell aggódnia, hogy
megismétlődik a múlt. Túllépünk ezen, elintézzük az arumot, és aztán minden...
minden rendbe jön. Képes vagy rá? Dee-ért? Mindannyiunkért, de főleg magadért és
őérte?
- Én nem...
 Nem kell, hogy hazudj nekem, Daemon, és nem is kell, hogy bevalld vagy
tagadd, ami közted és Katy között elkezdődött, de tudod, te mindenkinél
jobban tudod, hogy ha tovább haladsz ezen az úton, nemcsak a saját sorsodat
pecsételed meg, hanem Katyét is. - Komor arccal vette el a kezét. - Nem
akarsz te lenni az ok, amiért eltűnik vagy megölik. Tudom, hogy nem.
Úgyhogy rendezd el ezt az ügyet! Gyorsan.HUSZONKETTEDIK FEJEZET

SZOMBATON, DE MÉG VASÁRNAP REGGEL IS KÍSÉRTETTEK Matthew

szavai. Fején találta a szöget, hát nem? Máris kezdett kicsúszni a kezemből az
irányítás, nem tudtam kontrollálni, ami Kat és köztem történt, pedig valójában semmi
sem volt. Legalábbis testileg nem, ha a tegnap estét nem számítjuk, de azért igenis
volt köztünk valami.
És egyikünknek sem tetszett.
Sokat gondolkodtam, még a szombat éjjeli őrjárat alatt is. Matthew-nak igaza
volt. Le kell szednem a nyomot Katről, amint lehet, és aztán, ahogy elintéztem az
utolsó arumot is, a dolgok... a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba.
Muszáj visszatérniük.
A költözés valójában nem volt opció, legalábbis nem most azonnal, és annak az
esélye, hogy a védelmisek jóváhagyjanak valami effélét, a nullával volt egyenlő.
Tehát nekem kellett elrendezni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy másra
gondoljak.
Dee Adammel volt, és úgy gondoltam, a pillanat éppen megfelelő, hogy
eltüntessem a nyomot Katről. Végül is ő sem akar veszélyt vagy kockázatot jelenteni
senkire. Mielőtt elindultam, magamhoz vettem a hálószobámban tartott obszidiánt.
Szakadó esőben száguldottam át a pázsiton, olyan sebesen, hogy a jeges víz alig ért
el. Kat anyjának kocsija, mint rendesen, most sem állt a ház előtt. Bekopogtam.
Néhány pillanattal később résnyire nyílt az ajtó, és megláttam a nagyon... álmos
Katet. Homlokráncolva hunyorított rám, a haja kócos hullámokban omlott a vállára.
Pizsamát viselt, és majdnem biztosra vettem, hogy alatta nem volt...
- Mi van? - törte meg a hallgatást.
- Be sem hívsz?
Összepréselte az ajkát, de odébb lépett. Besétáltam, és felmértem a szobákat.
- Mit keresel? - tudakolta.
- Édesanyád nincs itthon, igaz? - Gondoltam, jobb, ha rákérdezek, mielőtt
nekilátok a dolognak.
- Láttad kint a kocsiját? - csukta be az ajtót.
Nahát, kieresztette a karmait.
- Dolgoznunk kell a nyom elhalványításán.
- Szakad az eső. - Ellépett mellettem, felvette a távirányítót, de megelőztem, és
kikapcsoltam a tévét, mielőtt megnyomta volna a gombot. - Felvágós.
- Mondtak már rosszabbat is rám. - Szembenéztem vele, és végre meg tudtam
nézni magamnak, mit visel. Felnevettem. - Mi ez rajtad?
Ragyogó vörösre pirult.
- Fogd be!
- De mik ezek? - nevettem újra. - Keebler manók?
- Nem! Ezek a Télapó manói, és szeretem ezt a pizsamát. Aputól kaptam.
Erre elhalt a jókedvem.
- Azért viseled, mert rá emlékeztet?
Bólintott. A zöld-rózsaszín pizsama nevetséges volt, de megértettem, miért
hordja. Arra emlékeztetett, amit régebben hallottam az Öregektől.
- A mi hitünk szerint, ha valamelyikünk meghal, a lényege adja az univerzum
egyik csillagának a fényét. Lehet, hogy hülyeség ilyesmiben hinni, de ha felnézek az
égre, szeretem azt gondolni, hogy a csillagok ott a mi szüléink. Egy pedig Dawson.
- Egyáltalán nem hülyeség. - Elhallgatott, az ellenségesség eltűnt az arcáról. -
Még az is lehet, hogy az egyik az én apám.
Ránéztem, aztán sietve félrefordultam.
- Hát, mindenesetre szexik a manók.
Horkantott.
 - Kitaláltatok valami mást, amivel el lehet halványítani a nyomot?
- Nem igazán.
- Akkor az a terv, hogy tornázni fogok, igaz?
- Igen, ez az egyik módja.
Lehuppant a kanapéra.
- Mindenesetre ma nem fogunk sokra jutni.
- Gondod van talán az esővel?
- Ha október végén járunk, az eső pedig hideg, akkor igen. - Felvett egy kockás
plédet, és az ölébe tette. - Én ma nem megyek futni.
Sóhajtottam.
- Nem várhatunk, Katy. Barack még mindig errefelé lapul, és minél tovább
várunk, annál veszélyesebb lesz a helyzet.
- Mi van Simonnal? Beszéltél róla a többieknek?
Szombat estig eszembe se jutott.
- Andrew figyeli. Tegnap meccse volt, a nyom nagyrészt kifakult rajta. Már alig
látszik. Ez egyébként bizonyítja, hogy az elmélet működőképes.
A takaró kifoszlott szélével babrált, és rám sandított. Előhúztam a zsebemből az
obszidiánkést.
- Ez a másik ok, hogy átjöttem. - Letettem a kisasztalra. - Azt akarom, hogy ez
legyen nálad, biztos, ami biztos. Rakd bele a hátizsákodba, kézitáskádba, akármi van
éppen nálad.
Kat egy pillanatig csak nézte a pengét, aztán feltekintett.
- Ez most komoly?
A fegyverre összpontosítottam. Matthew kiakadna, ha tudná, hogy odaadom
neki.
- Igen, még ha elhalványítjuk a nyomot, akkor is maradjon nálad, amíg el nem
intézzük Barackot.
- De neked nincs rá nagyobb szükséged? Dee-nek?
- Miattunk ne aggódj!
Egy másodpercig hallgatott.
 - Úgy gondolod, hogy Barack még itt van?
- Igen, errefelé. Nincs értelme hazudni. A béta-kvarc elfedi a kisugárzásunkat, de
attól még tudja, hogy itt vagyunk. Hogy én itt vagyok.
- Szerinted utánad jön?
A kérdése váratlanul ért.
- Két testvérét megöltem, és lehetővé tettem a számodra, hogy elpusztítsd a
harmadikat. Az arumok bosszúálló lények, cica. Nem áll le, amíg el nem kap engem.
És téged fog erre felhasználni, főleg, mert visszajöttél értem. Már éppen elég régóta
élnek a Földön, hogy megértsék, mit jelenthet ez. Hogy te lehetsz a gyenge pontom.
Aranyosan fintorgatta az orrát, mint mindig, ha felzaklattam.
- Nem vagyok gyenge pont. Tudok vigyázni magamra.
De még mennyire tud.
Rám nézett: akkor jöttem rá, hogy úgy bámulom, mint egy perverz.
Körbepillantottam.
- Na, jó, elég a beszédből, dolgunk van. Nem tudom, mit csinálhatunk itt, ami
változtat bármin. Talán szökdelést?
Válaszként csak felnyitotta a laptopját. Remek. Jó tudni, hogy még csak meg
sem kísérli, hogy figyelmet tettessen. Újra elfintorodott, és sóhajtott, amikor
meglátott valamit a képernyőn.
- Mit nézel?
- Semmit. - Megpróbálta lecsukni a gépet, de nem hagytam, nyitva tartottam.
Dühösen meredt rám. - Hagyd már abba a gépem szekálását! El fogod törni.
Jókedvűen megkerültem a kisasztalt, és leültem mellé. A képernyőn egy lányt
láttam... felkötött hajjal.
- Ez te vagy?
- Kinek néz ki? - vágott vissza.
Lassan elmosolyodtam. Már láttam ezeket a felvételeket korábban, a blogján, de
ezt nem adhattam a tudtára. Semmi sem emeli úgy a való életbeli kukkolás élményét,
mint ha kiberkukkolással tetézzük meg.
- Videóra veszed magad?
 Mély lélegzetet vett, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne nézzek a
melleire.
- Úgy hangzik a te szádból, mintha élő perverz műsort adnék, vagy mi.
A lélegzetem megakadt a torkomban.
- Miért, azt csinálod?
- Ez hülye kérdés volt. Most már bezárhatom?
- Meg akarom nézni.
- Nem! - kiáltott rémülten. Azt hihettem volna, hogy egy arum jelent meg a
szobában.
Oldalvást rásandítottam. Gyanakodva fordult vissza a képernyő felé. A kis nyíl a
„lejátszás” gomb felé mozdult, és kattintott.
- Utállak téged is, meg minden rémes idegen képességedet - morogta.
Néhány másodperccel később elindult a felvétel, és ott ült Kat, könyveket
mutogatott, és izgatottan beszélt. Még csak néhány alkalommal hallottam ilyennek.
Amíg ment a felvétel, az igazi összeszorított foggal, vérvörös arccal ült mellettem.
Egyértelmű volt, hogy tegnap este vagy ma délelőtt vette fel. A végén széles
mosollyal búcsúzott a kamerától.
A pokolba.
Olyan egy francos nörd volt... egy szexi, francos nörd.
- Még a képen is ragyogsz - állapítottam meg, és rekedtnek hallottam a saját
hangomat.
Kat bólintott.
- Tényleg van érzéked a könyvekhez - folytattam, és lecsuktam a laptopot. -
Aranyos volt.
Olyan sebességgel kapta felém a fejét, hogy attól féltem, megrántja egy izmát.
- Aranyos?
- Aha, aranyos. Az izgalmad - vontam vállat. - Aranyos volt. De akármilyen
aranyos is vagy lófarokba fogott hajjal, az nem segít, hogy elhalványítsuk a nyomot
rajtad. - Összpontosítanom kellett. Felálltam, és a fejem fölé nyújtóztattam a karomat.
Amikor lenéztem rá, azt a kis részt leste, ami kivillant felcsúszott ingem alól. -
Valahogy pedig muszáj.
Még mindig a hasamat bámulta.
Leeresztettem a karomat.
- Minél hamarabb megoldjuk, annál kevesebb időt kell eltöltenünk együtt.
Ez már megragadta a figyelmét. A szemembe nézett.
- Figyelj, ha annyira utálod a gondolatot, hogy velem legyél, miért nem más
csinálja ezt? Nekem is jobban bejönne valaki más, akár Ash is.
- Nem az ő problémájuk vagy. Hanem az enyém.
Élesen felnevetett.
- Nem vagyok a te problémád.
- Dehogynem - feleltem, és ez volt az igazság. Talán mondhattam volna
kedvesebben, de a fene vigye el! - Ha sikerült volna meggyőznöm Dee-t, hogy ne
kerüljön ennyire közel hozzád, ez mind nem történt volna meg.
A plafonra nézett.
- Hát, nem tudom, mit mondhatnék. Itt bent nem sok mindent csinálhatunk, ami
számít is, szóval akár el is könyvelhetjük, hogy a mai nap elveszett, és nem kell
többet egy levegőt szívnod velem.
Lepillantottam rá.
- Jaj, tényleg, milyen hülye vagyok! Neked nincs szükséged oxigénre. Én kérek
elnézést.
Felpattant, lesodorta a szegény takarót a földre. - Nem tudnál visszajönni, ha
elállt az eső?
- Nem. - Visszaléptem, a falnak dőltem, és karba tettem a kezem. - Le akarom
zárni ezt az ügyet. Nem olyan vicces dolog ám miattad meg az arum miatt
idegeskedni, cica! Most kell csinálnunk valamit, és van is pár lehetőségünk.
Hajszálra volt attól, hogy elveszítse a türelmét, és imádtam a látványt. Apró keze
ökölbe szorult.
- Például?
- Hát, úgy egyórányi szökdelés megtenné. - Csak félig volt komoly a javaslat, de
a tekintetem akkor a felsője elejére esett, és máris nem akartam mást, mint szökdelni
látni. - Lehet, hogy előbb jobb lenne átöltöznöd.
Kérlek, mondj nemet! Kérlek, mondj nemet az átöltözésre!
Mély lélegzetet vett.
- Szó sem lehet róla, hogy egy óráig ugrándozzak.
Ami nagy kár. Az arca bíborszínt öltött: biztos jele, hogy haragszik. Nem bírtam
ellenállni, rátettem egy lapáttal.
- Akkor körbeszaladgálhatnál a házban, fel az emeletre, meg vissza - a szemébe
néztem, és elvigyorodtam. - Aztán még mindig lefekhetünk. Úgy tudom, az is egy
csomó energiát emészt fel.
Leesett az álla.
- Haver, arra egymillió évig is hiába várnál! - Előrelépett, mutatóujjával felém
bökött. - Még akkor se feküdnék le veled, ha te volnál az utolsó... várjunk csak, még
azt se mondhatom, hogy utolsó ember a Földön.
- Cica... - mormoltam, kissé sértetten.
- Még akkor sem, ha te volnál az utolsó akármi, ami embernek néz ki ezen a
bolygón! Felfogtad? Capiche??
Oldalra hajtottam a fejemet, és elmosolyodtam. Most aztán belelendült.
Csillogott a szeme, kipirult az arca. Egy részem utálta beismerni, de csodálatos volt
ilyenkor. Tökéletesen csodálatos.
- Még csak nem is talállak vonzónak! Kicsit sem! Te egy...
Az arcába hajoltam, mielőtt befejezhette volna.
- Mi vagyok én?
- Egy felszínes... - lépett hátra.
- És még? - Lenyűgözve követtem. Mi nyűgözött le? Nem is tudtam. Azért
jöttem, hogy ledolgozzuk róla a nyomot, és ehelyett egy rövid, kellemes beszélgetés
után máris marjuk egymást.
- Egy arrogáns, parancsolgató... - Újra hátralépett, de nem eresztettem. Nem
szálltam ki a személyes teréből, a lélegzetéből. - .. .seggfej, az vagy!
- Jaj, cica, ennél biztosan tudsz te jobbat is! - És tudtam, hogy tud. Jól felvágták
a nyelvét. De ha már szóba került... Lejjebb siklott a pillantásom. A szája elnyílt. A
fenébe. - Mert azt nagyon kétlem, hogy nem találsz vonzónak.
Halkan, fátyolosán nevetett. Kívánatosán.
- Pedig kicsit sem.
Még egy lépést tettem, és a falnak szorítottam. Lenéztem rá, és alighanem
elfelejtettem lélegezni. Azt határozottan elfelejtettem, miért is jöttem át. Csak
egyetlen dologra bírtam gondolni.
- Hazudsz.
- Túl magabiztos vagy. - Megnedvesítette az ajkát. Felforrt a vérem. - Tudod, ez
az, amiről beszéltem, az arroganciád. Nem vonzó.
Jó ég, micsoda vérmérséklet! Bármit kimondana, hogy veszekedhessen.
Két tenyérrel a falnak támaszkodtam a feje mellett, és olyan közel hajoltam,
hogy csaknem megízlelhettem az ajkát. Nem hittem, hogy édes lenne. Sokkal inkább
a csípős cukorkára emlékeztetne.
Amit olyan nagyon-nagyon szeretek.
- Akárhányszor hazudsz, elpirulsz - közöltem vele.
- Ne... hem...
Lecsúsztattam a kezemet a falon, a csípőjéig.
- Lefogadom, hogy igenis gondolsz rám. Nagyjából állandóan - vagyis annyit,
amennyit én gondolok rá, vagyis... állandóan. Úgy a fair, ha ő is ugyanazt teszi.
- Hülye pöcs - a falnak préselte a hátát, már zihált.
- Valószínűleg rólam is álmodsz - a pillantásom újra a szájára siklott. Csípős
cukorka... - Biztosra veszem, hogy százszor is leírtad már a nevemet a naplódba, és
kis szívecskéket rajzoltál köré.
Bár kifogyott a lélegzetből, felnevetett.
- Álmodsz, Daemon. Te volnál az utolsó, aki...
Eluntam a vitát, úgyhogy megcsókoltam... csak azért, hogy elhallgattassam. És
igen, ezt mondogattam magamnak. Nem hagytam fel ezzel a gondolattal. Csakis ezért
csókoltam meg. Semmi más okból.
De amint az ajkunk összeért, megborzongtam, és félig felnyögtem, félig
felmordultam. Mert igazam volt-a csókja tüzes volt, mint a csípős cukorka.
 Már nem veszekedett.
Nem, most már borzongott.
A csók nem volt többé szükséges, tehát meg kellett volna állnom, de akkor
ellökte magát a faltól, és hozzám simult. Az ujjai a hajamba túrtak, és ő is felnyögött.
Ez már nagyon nem arról szólt, hogy elhallgattassam.
Valami kilazult bennem, mintha egy zár nyílt volna ki. Vagy egy gát szakadt
volna át. Vagy, a pokolba is, mintha villám csapon volna belém, egy kamion ütött
volna el, és aztán elektrosokkal hozlak volna vissza az életbe. Gondolkodás nélkül
cselekedtem.
Megragadtam a csípőjét, és felemeltem. A lába a derekam kőré fonódott, és
olyan szenvedéllyel csókolt vissza, ami szinte meglepni
Csak reméltem, hogy nem veszi észre a kezem remegését. A fenébe, az egész
testem remegett. Tűz égett a bőröm alatt, és egy hajszál választott el attól, hogy
elveszítsem az önuralmamat, a valódi alakomba változzak... és azzal mit érnék el?
Ó,a fenébe is, nem számított. Nem, amikor
hozzápréseltem magam, és szépséges, nőies torokhangjaitól zakatolni kezdett a
szívem. Éreztem, ahogy gyűlik bennem a tiszta energia, amely nem talált kiutat. Ez
már hónapok óta gyülekezett. Talán mindig is ez volt a cél.
Soha senkit nem akartam ennyire, mint Katet.
Elmozdultunk a fal mentén. Felborult egy lámpa. Kat láthatóan nem bánta,
szerencsére, mert én már túlléptem azon a ponton, hogy bármi más érdekeljen, mint
aki a karomban van.
Kat.
Távolról érzékeltem, hogy a tévé ki-be kapcsol. Megpróbáltam visszahúzni az
energiát, de Kat keze megtalálta a galléromat, és aztán lejjebb, a gombokat is.
Mindössze engedelmeskedni tudtam néma parancsának, és elhúzódtam, amíg
lerántotta az ingemet.
Ezen a ponton már akármit hagytam volna neki. Kicsit ijesztő volt... de nagyon
érzéki.
Megfogtam az állát, és visszavezettem ajkát az én éhes számhoz. Istenem,
képtelen voltam betelni az ízével, és azzal, ahogy mindenestől viszonozta. A keze a
farmerom gombját rángatta.
Valami reccsent a házban - alighanem eldurrant. De mi ketten a kanapé felé
lépdeltünk, aztán már rajta is voltunk, mindenhová nyúlva, a ruháinkat és egymást
markolva. A csípőnk és az ajkunk összeforrt.
Kat a nevemet suttogta. Az egyik pillanatban magamhoz szorítottam, aztán
elhúzódtam, hogy felfedezhessen, és én is felfedezhessek.
Végighúztam a kezemet a karján, a mellkasán, lejjebb, és a felsője már lent is
volt. Fogalmam sem volt, hogyan, de megtörtént.
- Gyönyörű - suttogtam, mert az volt, átkozottul gyönyörű, és a tegnapi pír
igenis mindenhova kiterjedt. Sok időbe telt, hogy fel tudjam emelni a tekintetemet, de
akkor újra megcsókoltam, és addig nem is eresztettem el, amíg levegőt nem kellett
vennie.
A testem átvette felettem az uralmat, magától mozgott felette, ám akkor valami
más is átkattant bennem. Egy újabb rejtekajtó nyílt ki. Lelassítottam, türelmesebben
folytattam. A tébolyult sietségből gyengéd, uralom alatt tartott vágy lett.
Mindazonáltal még mindig remegtem, a határán voltam, hogy...
Hogy ne legyek képes megállni - ne is akarjak, vagy jobban kívánjam őt, mint
szabad volna.
Nem akarsz te lenni az ok, amiért eltűnik vagy megölik.
Megdermedtem. Rendes működésre késztettem a tüdőmet. Szaggatottan zihálva
felemeltem a fejemet, és felnéztem. Tudtam, ragyog a szemem, és ezer dologról
beszél, amit nem mondhatok ki, és amit Kat nem értene meg. Valószínűleg nem is
akar hallani.
Összeakadt a pillantásunk. A tekintetén láttam, és éreztem, abból, ahogy a teste
az enyémhez simult, hogy bármit hagyna most nekem. De ha nem állok meg itt,
sosem fogok. És bár voltak seggfej pillanataim, ahogy Kat mondaná, ez nem volt
helyes. Nem ezek között a körülmények között, nem egy nyamvadt kanapén.
Nem akkor, amikor az élete a kezemben van.
És mindig csak játszadoztam vele. Én tettem rá a nyomot, én vezettem hozzá az
arumot, a könyvtárhoz. Én bosszantottam fel, éppen csak nem kergettem ki az
úttestre. Én fedtem fel a titkunkat. Énsodortam újra és újra veszélybe.
Úgyhogy kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott - azt, amiről tudtam,
hogy mindkettőnket visszaránt a hideg, durva valóságba.
A számra erőltettem azt a félmosolyt, amiről tudtam, hogy bosszantja, és
megszólaltam.
- Most már alig ragyogsz.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

ENNYI IDŐ MÚLTÁN VÉGRE ELÉRTEM, hogy Kat távol maradjon Dee-től.
Csakhogy elégedettség helyett pocsékul éreztem magamat.
Olyan egy... olyan egy seggfej voltam!
Vasárnap délután óta Kat visszahúzódott. Elkövettem azt a hibát, hogy hétfőn
megböktem a tollammal, és a pillantása, amit válaszul félém lövellt, leszárította
néhány igen fontos testrészemet. Mindössze annyit közölt, hogy megsütöttem a
laptopját, és többet nem is szólt hozzám. Nem jött át Dee-hez sem, a húgom pedig
szerdán már gyanakodni kezdett, hogy mi történt.
Nem mintha mindenki más nem sejtette volna, hogy mitől fakult el ilyen
gyorsan Katről a nyom. Senki sem kérdezett rá - Andrew-t kivéve. Ő megtudakolta,
hogy lefeküdtem-e Kattel.
Hétfőn iskola után elég erősen ütöttem meg, hogy eltörjem az orrát.
Andrew csak nevetett, és persze az orra is azonnal meggyógyult.
Most már alig ragyogsz?
Mintha ez lett volna az egyetlen ok, amiért megcsókoltam, amiért rátettem a
kezemet, amiért a kanapéra fektettem, magam alá, félmeztelenül.
Amilyen eszközzel szükséges, mondta Matthew, de nem hittem, hogy erre
gondolt. És őszinte voltam magammal. Vasárnap azért mentem át, hogy ledolgozzuk
a nyomot. Felkészültem, hogy megfuttatom az esőben, vagy fel-le a lépcsőn. Azt nem
terveztem, hogy megcsókolom.
Nem terveztem, hogy így alakuljon.
Pöcs voltam, de azért nem ekkora.
Ami történt, azért történhetett meg, mert én akartam őt, és ő is akart engem.
Semmi köze nem volt a nyomhoz, semmi köze ahhoz, kik vagyunk. Azokban a
pillanatokban nem számított, hogy a dolog helytelen, hogy több időt töltünk
veszekedéssel, mint bármi mással. Csak az számított, hogy simult a kezem alá,
milyen volt az íze, és hogyan suttogta a nevemet.
De helytelen volt.
Vagy nem?
Mondanom sem kell, hogy a kedvem a csatornába süllyedt, és az sem segített,
hogy elérkezett a halloween. Az osztályban meghallottam Lesa és Katy beszélgetését
arról, hogy majd Lesánál osztogatnak cukorkát. Bár a nyom már alig látszott Kat
körül, mégsem tetszett az ötlet, hogy elmászkál, amíg Baruck szabadlábon van.
A nyom nélkül egy akármilyen arum figyelmét nem keltené fel, de Baruck látta
őt, úgyhogy felismerheti. Ezért, mint egy kukkoló, követtem Lesa házához, és egy
sarokkal odébb őrt álltam. Amikor láttam, hogy beszáll a Camryba és indít, én is
hazaindultam, és meg is előztem, mert én a luxenutakon j ártam.
Dee telerakta a verandát faragott tökökkel, amelyekbe kicsi mécsest tett.
Meglepett, hogy a szellemes és denevéres füzéreket nem akasztotta ki, mint máskor.
Amint beléptem a házba, megéreztem a fura, égett szagot. Értetlenül siettem a
konyhába. Dee egy sütőlap felett állt, egy másikat már a konyhapultra tett. Apró,
elszenesedett darabkák voltak rajta.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Tökmagot pirítok - válaszolta, és homlokráncolva a sütőlap fölé emelte a kezét.
- Tudod, a sütőbe is betolhatnád.
- Abban mi a poén? - Felém fordult, és összehúzta a szemét. - El kell menned.
- Tessék?
- El kell menned - ismételte. - Kat már úton van idefelé. Megnézünk pár idétlen
horrorfilmet.
A pulthoz hajoltam, és megböktem az egyik szénné égett magot.
- Ez jól hangzik.
- Nagyon jó is lesz, de neked muszáj elmenned. Nem tudom, mi történt kettőtök
között.
- Semmi - mormoltam, és a konyhaasztal melletti ablakra sandítottam.
Dee horkantott.
- Na igen, Katy is ezt mondta, és neki sem hittem el. Neked sem hiszek. De
akármi történt, napokig nem szólt hozzám miatta. Úgyhogy nem akarlak itt látni, mert
úgyis csak tönkreteszed az estét.
- Jaj! - A szívemre tettem a kezem, és megjátszva összerándultam.
Dee meglökött.
- Nem érdekelsz! Menj, játssz Adammel!
Már eleve is ezt terveztem. Adam és Andrew azt találta ki, hogy megkísérlik
kicsalogatni Barackot a rejtekéből, de egy felelőtlen részem szeretett volna addig
maradni, amíg Kat fel nem tűnik. Látni akartam, annak ellenére is, hogy sejtettem,
tudomást sem fog venni rólam, de azok után, amit tettem, ez ismét egy új szintet
jelentett volna a pöcsségben.
Eltoltam magam a pulttól, és puszit nyomtam Dee feje búbjára.
- Megyek is, Adammel és Andrew-val megpróbáljuk kicsalogatni az arumot.
Dee arcán átvillant a félelem, aztán megerősítette magát.
- Légy óvatos!
- Mint mindig - vágtam rá.
Még egy utolsó pillantást vetettem a sütőlapokra. Csak remélhettem, hogy nem
akarja rávenni Katet: egye meg a magokat. Pfuj!
Felkaptam a pultról a kulcsomat, és elindultam. Adammel és Andrew-val a
Smoke Hole parkolójában találkoztam. Ők a leggyorsabb módon jöttek.
Andrew lépett a kocsim ajtajához.
- Mi a terv? Ugyanaz, mint az elmúlt estéken?
Adamre pillantottam, aki pár lépéssel hátrébb várt.
- Aha. Világítsátok ki az úthoz közel eső erdőszakaszt, aztán fussatok, és
figyeljétek, megy-e utánatok. Én majd körbefurikázok, hátha megérzem valahol.
Vasárnap óta csináltuk ugyanezt, minden eredmény nélkül. Felváltva vezettünk,
mert az volt a legidegtépőbb feladat. Sokkal inkább voltam a valódi alakomban, mint
a kormánykerék mögött.
- A város felé indulok - mondta Adam.
Andrew egy jelentőségteljes pillantással válaszolt.
- Akkor én az ellenkező irányba - jegyezte meg.
 Felemás mosollyal, a fejemet ingatva fordultam ki a
parkolóból. Még mindig elég nagy volt a forgalom. A szülők most vitték haza a
gyerekeket a csokivadászatról. Mások most indultak partizni. Az egyik piros
lámpánál megláttam, hogy a mellém besoroló autót egy tini nindzsa teknőc vezeti.
Nahát!
Fel-alá gurultam az úton, néhányszor körbeutaztam a városban, és így
agyoncsaptam két órát, mielőtt megszólalt volna a telefonom. Adam volt.
- Mondd csak! - vettem fel.
- Megláttuk - szólt bele zihálva. - Barackot. A kolónia felé tart. Andrew is jön, de
elvesztettem a nyomát.
- A francba! - A visszapillantóban láttam, hogy mögöttem üres az út. Jobbra
rántottam a kormányt, és megfordítottam a terepjárót. A kerekek az útszéli murván
pördültek ki, amikor gázt adtam. - Indíts oda, azonnal!
- Máris.
Megszakítottam a vonalat, és azonnal hívtam Dee-t. A harmadik csengetésre
vette fel, és bosszúság csöpögött a hangjából.
- Ajánlom, hogy jó okod legyen, Daemon, mert...
- Meglátták Baruckot. A kolónia felé tart.
- Hogy érted ezt? - kérdezte.
Szorosabban markoltam a mobilt.
- A kolónia felé tart, vagyis el fog haladni a házunk mellett. Úton vagyunk. Katy
veled van?
- Katy velem van, de a nyom már alig észrevehető!
A padlóba tapostam a gázt.
- Attól még észrevehető. Csak maradj a házban, Dee! Tartsd ott őt is!
- Rendben - suttogta. - Légy óvatos! Szeretlek.
Erőt vett rajtam a düh. Az a patkány valószínűleg nem is sejti, milyen közel
kerül épp a kolóniához, vagy a helyhez, ahol Dee és Kat él. A béta-kvarc közelsége
megzavarja, de ez még nem nyugtatott meg. Le kellett volna tennem a kocsit, de túl
közel voltam a városhoz, túl sok másik autó vett körül, és feltűnő lett volna. Andrew
és Adam gyors. Odaérnek, mielőtt...
Újra megszólalt a mobilom. Dee hívott. Görcsbe ránduló gyomorral vettem fel.
- Mi az?
- Katy - felelte reszketegen. - Rávett, hogy jelöljem meg...
- Micsoda?? - Rátapostam a fékre, amitől a mögöttem haladó furgon majdnem
megcsókolta a faromat. - Mit
csinált?
- Rávett, hogy jelöljem meg, és elment, hogy elcsalja innen az arumot. Oda
indult, ahol a terepbuli volt. Daemon,
ragyog.
A szívem a torkomban dobogott. A rémület és a düh keveréke olyan volt, mint
egy ökölcsapás a mellkasomban.
Szerettem volna átnyúlni a telefonon, és megfojtani a testvéremet. Hogy
hagyhatta, hogy Kat ilyesmit tegyen? De nem volt időm kiabálni vele. Arra majd
később kerítek sort. Az agyam gyorsan pörgött.
- Lépj kapcsolatba Adammel és Andrew-val, de előbb üzend meg nekem Katy
számát!
- Daemon...
- A fenébe, Dee, a számot, azonnal! - üvöltöttem, és zakatoló szívvel tettem le.
Miért tett Kat ilyesmit? Felér egy öngyilkossággal. Miért?
Egy pillanattal később megérkezett Dee üzenete. Beírtam a számot, és vártam,
amíg kicseng.
- Halló? - Kat hangja volt a következő ökölcsapás.
Valami elpattant bennem.
- Elment az úgynevezett eszed? - kiáltottam a mobilba, és kikerültem egy lomha
szedánt. - Ez a legnagyobb hülyeség, amit...
- Hallgass, Daemon! - rikoltotta. - Megtörtént, rendben? Dee jól van?
Hogy Dee jól van-e? Hát nem fogja fel, mit tett épp most?
Kat megőrült!
- Igen, Dee jól van. De te nem! Elveszítettük Barack nyomát, és mivel Dee
szerint úgy fénylesz, mint az átkozott telihold, lefogadom, hogy éppen a nyomodban
van!
Rövid szünet a vonalban.
- Ez volt a terv.
- Az égbolt összes csillagára esküszöm, hogy megfojtalak, csak kapjalak a
kezem közé! - Szó szerint értettem. - Hol vagy most?
- Már majdnem a mezőnél. Nem látom Barackot.
- Persze hogy nem látod! - Jóságos ég... - Árnyékokból áll, Kat. Éjszakából.
Nem is fogod látni, amíg ő nem akarja. Nem hiszem el, hogy megcsináltad!
- Ne kezdd te is! - kiáltott vissza. - Magad mondtad, hogy gyenge pont vagyok.
Dee számára terhet jelentettem volna. Mi van, ha odamegy? Azt is te mondtad, hogy
engem használna eszköznek Dee ellen. Ennél jobbat nem tehettem! Fejezd be a
cseszegetésemet!
Nem.
Ó, nem.
Egy pillanatig még az utat sem láttam magam előtt. A rettegés kis híján
elborított.
- Sosem akartam, hogy ilyesmit csinálj, Katy! Ezt soha.
Hallhatóan kapott levegő után.
- Nem te vittél bele ebbe.
- De igen.
- Daemon...
- Sajnálom. Nem akarom, hogy bajod essen, Kat. Nem bírnék... nem bírnék
együtt élni a tudattal. - Kimondtam a szavakat, és nem vonhattam vissza őket. Ez volt
az igazság. - Maradj vonalban! Találok egy helyet, ahol lerakhatom a kocsit, és
megyek utánad. Pár perc, és ott vagyok. Ne szállj ki az autóból, ne próbálkozz
semmivel!
- Na, jó - mondta, aztán: - Talán nem ez volt a legjobb ötlet.
Röviden, élesen felnevettem, és figyeltem, ahogy a visszapillantómból eltűnik az
utolsó reflektor fénye is. Félrehúzódtam.
 - Nem mondod!?
- Szóval, az, hogy nem bírnál együtt élni... - Hirtelen elhallgatott, épp, amikor
leállítottam a motort és kilöktem a kocsiajtót.
- Daemon?
- Mi az?
- Azt hiszem...
A mondat sikolyba fulladt.
Megfagyott a vérem.
- Kat?
Semmi.
- Katy!
Nem jött válasz.
Ó, ne! Ne! Ne!
A telefont visszadobtam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és a fák felé lódultam. A
valódi alakomba váltva felgyorsultam. Gyorsabban száguldottam, mint valaha, alig
érintettem a talajt. Összevissza jelenetek kavarogtak a fejemben. Kat megverve.
Összetörve. Holtan. Nem bírtam kizárni a képeket a gondolataim közül.
Csak percek telhettek el, legfeljebb kettő, mire kiértem a tisztásra, de ez bőven
elegendő lehetett Baracknak, hogy komoly sérülést okozzon Katnek. Vagy
rosszabbat. Elsuhantam a buli máglyájának kihűlt maradványa mellett - már csak
elszenesedett fadarabok voltak a szétszóródott hamuban. A fák között éles fehér fényt
láttam, de túl magasan lángolt, hogy Kat legyen, hacsak...
Elröppentem az első fák mellett, és megláttam Barackot - és megláttam Katet.
Az arum a torkát markolva emelte a levegőbe, a másik keze Katy mellkasába
mélyedt. Belőle táplálkozott. A düh fémes ízzel töltötte meg a számat. Emberi
alakomba váltottam, a harag üvöltésként tört ki belőlem.
Az arum árnyékfeje felém fordult, éppen abban a pillanatban, amikor
nekivágódtam. Eleresztette Katet, aki összecsuklott a talajon, és nem is kelt fel.
Odaugrottam és elékuporodtam, amíg az arum több méternyire volt.
Együtt emelkedtünk fel Barackkal, egymást méregetve.
 - Eljöttél, hogy meghalj vele? - kérdezte. - Tökéletes. - Ember alakban volt,
jobbra-balra cikázott. - Ez nagyon megkönnyíti, mert azt hiszem, eltörtem itt-ott. Jó
volt az íze is. Valahogy másmilyen - hergelt. - Nem olyan, mint egy luxen, de azért
megérte.
Rávetettem magam, kinyújtott kezemből felé lőttem a Forrás erejét, és hátra is
löktem néhány lépéssel.
- Megöllek.
Barack hanyatt fordult, és hangosan nevetett.
- Azt hiszed, elbírsz velem, luxen? Nálad erősebbeket is elfogyasztottam már.
Újabb fénybombát dobtam rá, beléfojtva a maradék mondanivalóját. A sűrített
energia csapásai alatt a föld is megremegett. Barack összeesett, de tudtam, nem
marad lent. Fény alakomba váltottam, és nekirontottam. Mennydörgő hang
kíséretében csaptunk össze, és összegabalyodva zuhantunk le - úgy verekedtünk, mint
két ember, ám egyetlen csapásunk is azonnal megölt volna egy embert.
Két vállra fektettem Baruckot, és a torkába öklöztem, de az utolsó pillanatban
odébb rándult, felhúzta a lábát, és lerúgott magáról, oldalra. Lezuhantam, de
átfordultam és felpattantam... és akkor megláttam, hogy Dee száguld el az aram
mellett, Kat felé. Jóformán arra sem volt időm, hogy felfogjam a húgom jelenlétét.
Ragyogó narancsszín golyók formálódtak a kezemben, ám eltévesztettem a célt:
elszáguldottak Barack mellett, és sisteregve kialudtak, mielőtt a fákba csapódtak
volna. A világ borostyánszín és arany fényt kapott. Forró szél lobbant fel, ropogó
parazsat fújt az ég felé.
Az egyik darab vállon találta Barackot, aki megpördült, a másikat azonban
kivédte a karjával. Az a mögötte álló fába csapódott, és mély lyukat perzselt a
törzsébe. A káosz közepén hallottam Dee könyörgését.
- Katy, beszélj hozzám! Kérlek, beszélj hozzám!
Aztán a nevemet sikoltotta.
- Daemon!
Megállt a szívem.
Megfordultam, éppen, amikor Baruck is. Dee a karjába vette Katyt. Az arum
lövedéket formált a saját energiájából. Sötét csapás találta el Dee-t, hátralökte Kattől,
aki ismét összeesett. Felkiáltottam. Dee talpra ugrott. A szeme vakító fehéren izzott,
aztán előreröppent, egyenesen nekitámadt Baracknak.
Visszapördültem, egymás után lövöldöztem az energiagömböket, de Baruck
elkerülte őket, és Dee felé lódult. Hiába rontottam oda, már késő volt. Elkapta Dee-t,
és egy szívdermesztő pillanatig magába olvasztotta a sötétség.
A húgom összecsuklott, a teste meg-megrándult.
Barackra támadtam, és a földre vittem. Remegtek felettünk az ágak, hullatták a
leveleiket. Az arum fölé kerekedtem, és a Forrás erejét szólítva felemeltem a karom...
és akkor megláttam, hogy Dee talpra áll. A pillanatnyi figyelemelterelés is túl sok
volt.
Minden túl gyorsan történt.
Dee fénye vibrált, az orrából vér szivárgott, de kihúzta magát, és felénk indult.
Barack egy gyors karmozdulattal kilőtt még egy sötét energiagömböt, Dee felé
célozva.
Kat nekirontott a húgomnak, és félretaszította. A lövedék mindkettejüket elérte,
a következő pillanatban sötétséggel árasztotta el. Sikolyt hallottam, és nem tudtam, a
testvéremét- e, vagy Katyét.
Minden széthullott.
Egyszerre estek össze. Kat hanyatt zuhant, a pólója elejét valami sötét anyag
színezte. Fémes szag terjengett. Vér. Dee mellette hevert, ernyedt karja Kat testére
hullott. A valódi alakjába változott vissza.
Soha ne vedd le a szemedet az ellenfeledről!
Hátba talált a csapása, feldobott a levegőbe, pörögve- forogva zuhantam. A
fájdalom megnehezítette, hogy megtartsam az alakomat, akaratlanul váltottam
egyikből a másikba. A gondolataim a húgomra... és Katre összpontosultak.
Katnek semmi esélye Barackkal szemben.
És becsapódtam, még hallottam kábán az arum hangját a fejemben.
Hármat egyetlen különlegessssért.
Próbáltam megtartani az alakomat. Elfordultam, kitisztult a látásom. Kat
mellettem hevert, olyan közel hozzám, hogy meg is érinthettem. Életben volt, a
mellkasa felszínes lélegzésének ütemére emelkedett és süllyedt. Rám nézett, az ajka
mozgott, de nem adott ki hangot. Megkíséreltem felülni, azonban túl nagy volt a
sokk, az izmaim remegtek. Mintha megráztak volna egy túltöltött sokkolóval.
Vége. Mind elpussssztultok.
Barack közeledett. Katre pillantottam, láttam a könnyet a szemében. Ez nem
tisztességes. Nem szolgált rá erre, én zúdítottam a fejére. Mindent.
Összekapcsolódott a pillantásunk. El akartam mondani neki, hogy sajnálom.
Sajnálom, hogy ideköltöztek, és találkozott velünk. Nem azért, amit esetleg gondol,
hogy az ő hibája volt, de hát fogalma sem lehetett, mibe sétál bele. Vissza akartam
forgatni az időt, megakadályozni, hogy elmenjen a könyvtárba, és kitörölni a
spagettiincidenst, mert anélkül nem beszélgettünk volna a tónál aznap este, és nem
szalad ki a kamion elé. Mennyi hiba...
Kat most biztonságban lehetne, talán idétlen horrorfilmeket nézne, talán egy
olyan srác karjában, aki nem keveri veszélybe. Biztonságban. Tőlem távol, igaz, de
biztonságban.
De leginkább azért szerettem volna visszamenni, hogy megváltoztassam a saját
viselkedésemet vele szemben. Mert most, amikor a halál lebegett felettünk, és Kat a
nedves földön reszketett, már kész voltam beismerni, amit magam elől is letagadtam.
Ami őszintén megrémített.
Hogy sosem akartam ellökni őt magamtól.
Önző módon még örültem is, hogy ideköltözött. Késő volt már a számunkra, de
beismertem, hogy nem közömbös nekem. Többet is érzek iránta, mint szabad volna,
de ez a tényen nem változtat. Késő.
Késő volt már, hogy mindezt elmondjam, hogy megérintsem, hogy átöleljem,
hogy jóvátegyem mindazt a sok szörnyűséget, amit mondtam és tettem. Nekem már
késő volt.
Katy azonban a saját lábán távozik innen. Életben tartom, akkor is, ha ez az
utolsó cselekedetem.
Elhagytam az emberi alakomat. így sokkal sebezhetőbbé váltam, de minden
csepp erőmre szükségem volt. Kinyújtottam felé a karomat, és ő is felém nyúlt, az
ujjai elmerültek a fényemben.
Teljes lényemmel az érintésére összpontosítottam, energialöketet küldtem a
testébe. Tudtam, akármi is van bennünk, megteszi a feladatát, meggyógyítja Katet,
belülről kifelé. Esélyt ad neki, hogy elmeneküljön. Remélhetőleg én jobban érdeklem
majd Barackot.
Zokogás rázta meg. Megszorítottam a kezét. Akkor megláttam a szemében, hogy
megértette, hogy tudja, mit teszek, és hogy ez mit jelent.
- Ne! - súgta rekedten, fáradtan. Megpróbált elhúzódni, de nem hagytam, nem
törődtem a szemében csillogó pánikkal. Szorítottam a kezét. Nem fogom elereszteni.
Most nem.
Sohasem.
Váratlanul felült, és elkapta a húgom karját, miközben engem sem eresztett el.
Fényhullám lüktetett végig rajtam, olyan ragyogó, hogy Barack szinte eltűnt. Felívelt
a magasba, sziszegett, szikrát hányt, aztán becsapódott Dee-be. Kettőnk fénye
összekapcsolódott.
Barack árnya megtorpant.
A fényív ismét a magasba szökött, aztán lezuhant, és egyenesen Kat mellkasába
vágódott. Egy pillanat múlva Katy a levegőbe emelkedett, kicsúszva a kezemből.
Szétmeredő hajjal lebegett felettünk. Hármunk között egyre emelkedett a
feszültség, felgyorsította a gyógyulásunkat. Szikrák repültek. Dee és én visszanyertük
emberi alakunkat.
Térdre emelkedtem, és Kat felé nyúltam. Mit csinál...?
Éreztem, hogy a levegőből húzza magához a részecskéket, szorosan magához.
Lehetetlenség, mégis gyűlt benne a remegő erő, ugyanaz, mint ami mélyen bennem
borzongott. Nem, ez nem lehetséges.
Sikoltva eresztette el.
Lábra kecmeregtem, és ámulva néztem, amint az energia Barack mellébe
csapódik: maga a levegő feszült meg és pattant el. Villámló fény lobbant, felkaptam a
karomat, hogy védjem a szememet. Amikor a lángolás kihunyt, Baruck nyomtalanul
eltűnt, és Kat...
Istenem!
- Kat?
Hanyatt feküdt, a mellkasa alig mozdult. A levegőben a halál szaga terjengett.
Mellévetődtem, térdre zuhantam. Hörögve lélegzett, elkapott a pánik. Mindaz,
ami történt... eljutottunk idáig, én megmentettem őt, ő pedig átvette az erőmet, és
ahelyett, hogy kimenekült volna innen, cserébe megmentett mindnyájunkat.
Feláldozta magát értünk.
Nem érdemeltem meg. Semmiképpen nem érdemeltem meg ezt tőle.
A karomba vettem. Leheletkönnyű volt, mintha egy része már eltávozott volna.
- Kat, mondj valami sértőt! Gyerünk!
Dee megmozdult, feltápászkodott, mondott is valamit. Pánik színezte a hangját.
Nem vettem le a pillantásomat Katről. Végigsimítottam az arcát, letöröltem a vért...
de olyan sok vér volt mindenütt. Az orra alatt, az ajka sarkaiban, a fülében... még a
szeme alatt is összegyűlt.
Ez nem jelenthet jót.
Tudtam, mit kell tennem.
- Dee, Indulj vissza a házhoz, azonnal!
- Nem akarok elmenni! Hiszen vérzik! Kórházba kell vinnünk! - tiltakozott Dee
önmagát átkarolva, és közelebb botladozott.
Kat tekintete az arcomra szegeződött, de nem moccant. Rémület szorongatta a
torkomat, szaggatta a mellkasomat.
- Indulj vissza, most azonnal! - kiáltottam, aztán kényszerítettem magam, hogy
halkabban tegyem hozzá, mert Dee nem jöhetett rá, mire készültem ismét: - Kérlek!
Hagyj minket, és menj! Minden rendben lesz. Katynek csak... egy kis idő kell.
Azzal hátat fordítottam Dee-nek, és kisimítottam a tincseket Kat arcából.
Amikor már biztosan tudtam, hogy Dee elment, szaggatottan felsóhajtottam.
- Kat, nem fogsz meghalni. Ne mozogj, ne csinálj semmit! Csak engedd el
magad, és bízz bennem! Ne ellenkezz!
Nem adta jelét, hogy meghallott volna, én azonban nem adtam fel. Soha.
Lehajtottam a fejem, a homlokomat az övéhez szorítottam. A testem eloszlott,
átalakultam igazi valómba. Forróság áramlott át belőlem Katybe.
Tarts ki! Ne hagyj itt! Tudtam, hogy nem hall, de azért csak beszéltem hozzá,
miközben tartottam a fejét. Csak tarts ki!
Összpontosítottam, éreztem, ahogy belecsusszanok, és láttam mindent, ahogy a
csontok összeforrtak, a vágások begyógyultak, az elszaggatott izmok eggyé váltak, a
vér pedig sebesen, akadálytalanul áramlott Kat ereiben. Szörnyű állapotba került, és
gyilkos érzés volt a gondolat, hogy miféle fájdalmat kellett átélnie.
Kattant valami a bensőmben, és furcsa érzés tört rám, remegés a mellkasomban,
a szívem mellett, mintha kettőnk szíve eggyé válna, egy ütemre verne, de aztán...
aztán valami más is történt. Mélyen, legbelül kétfelé hasadtam, kettéváltam.
Katy ajka az enyémhez ért. Színek örvénylettek körülöttem, ragyogó vörösek és
fehérek. Mintha nem is maradt volna én vagy ő, csak mi, együtt.
Leküzdhetetlen húzást éreztem, adni, kapni. Nem lett volna szabad ilyen sokszor
meggyógyítanom őt, de ez... ez már több is volt, hiszen az ismeretlen peremén
egyensúlyozott, csaknem a nemlétbe hullott, onnan húztam vissza.
Mit teszek? Ha rájönnek, mit csináltam... de nem veszíthetem el, nem. Kérlek!
Kérlek! Nem veszíthetlek el. Kérlek, nézz rám! Kérlek, ne hagyj itt!
Itt vagyok, felelte némán, és kinyitotta a szemét. Itt vagyok.
Döbbenten hátrahőköltem, a fény eltűnt Katy bőre alatt. Valami... valami
azonban hátramaradt. Éreztem. Nem tudtam, pontosan mi, és abban a percben nem is
érdekelt. Katy életben volt, mindannyian életben voltunk, és más nem számított.
- Kat - súgtam.
Megremegett a karomban. Hátradőltem, és magamhoz húztam. A szeme
csodálkozó zavarral telt meg.
- Daemon, mit csináltál velem?
- Most pihenj! - válaszoltam.
A csontom mélyéig fáradt voltam. Még nekem is megvoltak a fizikai korlátaim,
ma pedig túllendültem rajtuk. - Nem vagy még százszázalékos, ahhoz kell pár perc.
Azt hiszem. Nem emlékszem, hogy valaha is véghezvittem volna ilyen szintű
gyógyítást.
- De igen, a könyvtárnál - mormolta, és a karomra tette a kezét. Olyan volt,
mintha most érintene meg először. - És a kocsinál...
Fáradtan rámosolyogtam.
- Az csak a rándulás meg a horzsolás kezelése volt. Ehhez képest semmi.
Kat elnézett a vállam felett, összeért az arcunk, ezerszer lágyabb volt, mint a
selyem. Éreztem, hogy megdermed.
- Hogyan csináltam? - suttogta. - Nem értem.
Jó kérdés. A nyaka hajlatába temettem az arcomat, és magamba szívtam vanília-
és barackillatát, hogy mindig emlékezzek rá.
- Én csinálhattam valamit veled, amikor meggyógyítottalak. Nem tudom, mit.
Nem értem én sem, de valami történt, amikor az energiáink összekapcsolódtak. Nem
lett volna szabad, hogy hatással legyen rád, hiszen ember vagy.
A szavaim láthatóan nem nyugtatták meg. Micsoda meglepetés! Engem sem
nagyon. Reszkető kézzel kisimítottam az arcából egy hajtincset.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem.
- Jól. Álmosan. Te?
- Én is.
Fura módon azonban remekül éreztem magam. A hüvelykujjammal
végigcirógattam az állát, az alsó ajkát. Mint a gyerek, aki először szabadul be
Disneylandbe. Ami azért különös, mert még sosem jártam az egérfülek birodalmában.
Soha nem is akartam elmenni oda.
- Azt hiszem, legjobb volna, ha erről nem beszélnénk senkinek. A gyógyulásról,
meg arról, amit tettél. Rendben?
Bólintott, de mozdulatlanul hagyta, hogy végigfuttassam az ujjaimat az arcán,
eltörölve a csata nyomait. Egymás szemébe néztünk, és elmosolyodtam, őszintén,
ahogy már nagyon régen nem.
És nem gondolkodtam tovább.
Tenyeremet az arcára borítottam, és lágyan megcsókoltam. Lassan, finoman. Ezt
még nem gyakoroltam korábban, de vele így akartam. Eleddig zárt, a legtöbbek elől
rejtett ajtók pattantak fel a lelkem mélyén.
Hátrahajtottam a fejét. Olyan volt, mint az első alkalom, és az is volt, hiszen így
akartam, talán erre is volt szükségem. Az ártatlan érintéstől elakadt a lélegzetem. Ez
is először történt meg velem.
Nevetve húzódtam hátra.
- Aggódtam, hogy összetörtünk.
- Nem igazán. - Aggodalmas pillantása az arcomat vizsgálgatta. - Te összetörted
magad?
- Majdnem - horkantam fel.
Kat aprót sóhajtott, és halványan elmosolyodott.
- És most?
Az én arcomra is kiült a mosoly. Beszívtam a késő esti illatokat: nedves fű,
gazdag termőtalaj. Belélegeztem Katet.
Hazamegyünk.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A KOLÓNIÁK MIND EGYFORMÁK.

Emberi, luxen, aram vagy hangya...
Semmi több, csak egy rakás hipnotizált hülye. Öt kilométernyire nem akartam
megközelíteni őket, és nem is tettem volna, csakhogy nekik volt valamijük, amire
szükségem volt.
Amire Katnek szüksége volt.
Ezért sokkal jön nekem.
El is képzeltem néhány módját, ahogy visszafizetheti a látogatás árát - a film
nem akart véget érni. Visszarántottam magam a steril nappaliba. Minden fehér volt, a
kanapé, a szőnyeg, a falak, a párnák is. Mintha bajuk lett volna a színekkel. Kedvem
támadt volna tőle kiborítani valamit.
Amikor Ethan Smith visszatért, egy kis bőr zacskót hozott. Rám pillantott, és
violaszín szemét árnyaló sötétbarna szemöldöke felszaladt.
- Tudom, nem te vagy a legtürelmesebb luxen, de az ilyesmit elkészíteni időbe
telik.
Igen, csaknem három napba telt az életemből, amit sosem kapok vissza. A nagy
részét az államban töltöttem, különféle helyeken kutatva arumok után, és egy nap
ráment, hogy megtaláljam a tökéletes darab obszidiánt, de már nagyon vissza
szerettem volna jutni Dee-hez... és Kathez. Nem tetszett a gondolat, hogy úgy
fénylik, mint egy beszteroidozott diszkógömb.
Ethan nem adta át a csomagocskát. Hát persze hogy nem, az túl egyszerű lett
volna ebben a percben.
- Szabad megkérdeznem, miért van erre szükséged?
- Szabad megtagadnom, úgy, hogy ne is folytasd?
Az idősebb luxen arcán apró, feszült mosoly jelent meg.
- Egy nap az arroganciád okozza majd a vesztedet.
 Az, meg egy csomó más dolog, mármint, nem mintha neveket akarnék sorolni,
vagy ilyesmi.
Ethan arcán bosszúság suhant át.
- Nem mintha nem értékelném nagyra mindazt, amit a kolóniáért teszel, de a...
- A személyiségemre ráférne a jobbítás - vágtam közbe, Katre gondolva. -
Értem. Hidd el!
Ethan oldalra hajtotta a fejét. A halántékán már őszült.
- Remélem is. Nagy kár lenne a fajunk számára, ha valami szerencsétlenség érne
téged.
Különös, ametisztszín szemébe néztem.
- Bizonyára.
Ő pillantott félre elsőként.
- Van ennek valami köze a hétvégi lézershow-hoz?
- Igen. Kivégeztem néhány arumot, és elvesztettem közben néhány pengét,
úgyhogy gondoltam, jó lesz, ha szerzek Dee számára valamit, amit viselni tud, arra az
esetre, ha még egy felbukkan. - Előrecsúsztam ültömben, a térdem közé ejtettem a
kezemet. - Ezt már minden másik Öregnek is elmondtam, Ethan.
- Igen, valóban ismerősen hangzik. - Átadta a csomagot. Az obszidián súlya
ismerős volt. A zsebembe csúsztattam, és máris készen álltam, hogy elhúzzak innen a
fenébe. - Habár meg kell mondjam, még sosem láttam ilyen erődemonstrációt.
Figyelemreméltó.
Kényelmetlen érzés tört rám. Felálltam. Volt valami Ethanben, amit sosem
tudtam pontosan körülírni, de riasztóan hatott rám.
- Nos, egyszerűen ilyen rohadtul nagyszerű vagyok.
- Valóban az vagy. - Ethan könnyed mozdulattal egyenesedett ki, és lesimította
vasalt ingét. - Mégis, biztosra veszem, hogy a Védelmi Minisztérium kérdéseket fog
feltenni.
Megálltam az ajtóban, és visszafordultam felé.
- És ha úgy lesz?
- Semmit nem fogunk mondani nekik, ahogy egyébként sem tennénk, de ha túl
gyakran hozod a küszöbünkre őket, már nem csak miattuk kell majd
aggodalmaskodnod. Érted, amit mondok?
A kényelmetlen érzést harag váltotta fel.
- Igen, értem, amit mondasz - préseltem ki.
- Daemon?
Újra szembenéztem vele, és olyan erősen szorítottam össze a fogamat, hogy
biztosra vettem, el kell majd mennem a fogorvoshoz.
- Igen?
Ethan összekulcsolta a kezét, és mosolygott .
- Még egy kérdés.
Ki fogom vetni magam valamelyik ablakon.
- Mondd csak!
- Az az emberlány, akivel le meg a húgod barátkoztatok... - kezdte.
Megmerevedtem, de nem lepett meg a dolog. Az Öregek éppen olyan rosszak voltak,
mint a védelmisek, ha nem rosszabbak. - Nem fog gondot okozni?
- Nem.
Te azonban igen, ha még egyszer szóba hozod „ azt az emberlányt
Ezt persze nem mondtam ki hangosan a mi nyelvünkön, de az arckifejezésem
éppen eléggé tisztán közvetítette a mondanivalómat.
Ethan bólintott, és nem állított meg újra.
Valódi alakomba váltottam, így csak néhány pillanat kellett, hogy elhagyjam a
kolóniát, és elérjem a szélső házakat. Nem tudhattam, hogy Kat anyja itthon van-e,
úgyhogy visszaváltoztam emberré, és úgy léptem ki a fák közül.
Amikor a felhajtónk végére értem, valami nagyon különös dolog történt. A
tarkómon melegség terjedt szét, a lapockáim között szinte kellemes bizsergés követte.
Furcsa volt, ugyanakkor egy másik érzés is erőt vett rajtam: a teljesség. Mi a fene...?
Azt hittem, rám fér az alvás.
Amint felléptem a verandára, a tarkómon fura, meleg bizsergés áradt el, és
tudtam, hogy Kat odabent van. Nem bírtam volna megmagyarázni, miként vagy
miért, de a csontvelőmben éreztem.
 Belöktem az ajtót, átvágtam az előszobán, és a nappaliban legelőször Katet
láttam meg. A kanapén ült, sűrű pilláit leeresztette, elrejtette szürke szemét. A haját
nem tűzte fel, szabadon hullott alá az arca körül, a vállán, a hátára.
Megálltam, nem bírtam mozdulni, de még túl gyors voltam, nem vehetett észre.
A látványa, nos, olyan dolgokat ébresztett bennem, amiknek az átélésére korábban
nem voltam felkészülve. A pokolba, valójában azt se tudtam, mikor váltam
felkészültté.
Valószínűleg azután, hogy azt hittem, meghalt, és azelőtt, hogy rájöttem:
mégsem.
Lehuppantam mellé a kanapéra, és csak néztem. Tudtam, ugyanezen a mély
szinten ő is megérzett engem, és az arcára kúszó halvány pír meg is erősített ebben.
- Hol voltál? - kérdezte.
Csend következett. Dee és Adam felé fordult. Felvontam a szemöldökömet,
visszafojtottam a nevetést, miközben a pír már Kat nyakára is kiterjedt.
- Hát, szervusz, édes! Inni voltam, meg kurvázni. Tudom, a fontossági
sorrendem kicsit felborult.
Összepréselte az ajkát.
- Pöcsfej.
- Daemon, ne legyél bunkó! - nyögött fel Dee.
- Igen, anyu. Egy másik csapattal voltam, átkutattuk az egész istenverte államot,
hogy megbizonyosodjunk róla, nincs több arum sehol sem, akit esetleg nem vettünk
észre - feleltem, jobb magyarázatképpen.
Adam előrehajolt.
- És nem találtatok, ugye? Mert most mondtuk Katynek, hogy nincs oka az
aggodalomra.
A pillantásom röviden rávillant.
- Egyetlenegyet sem.
Dee örömében kurjantott és tapsolt egyet, aztán mosolyogva Kathez fordult.
- Látod, semmi baj. Vége van.
- Megnyugtató - mosolygott vissza Kat.
 Elmondtam Adamnek a részleteket, de kihagytam az Ethannel folytatott
beszélgetés nagy részét. A figyelmem azonban mindvégig jobbára Katyn volt.
Minden apró moccanására felfigyeltem, minden izomrándulására, minden
lélegzetvételére.
- Katy? Itt vagy velünk? - kérdezte Dee.
- Azt hiszem - mosolyodott el ismét, de valami nem volt rendjén. Összehúztam a
szemem.
- Megbolondítottátok a faggatózásotokkal? - Sóhajtottam. - Millió kérdés, meg
minden?
- Soha! - kiáltott fel Dee, aztán nevetett. - Na, jó, talán mégis.
- Gondoltam - mormoltam, és kinyújtottam a lábam. Egy másodperccel később
Katre sandítottam. Összeakadt a pillantásunk. Feszültség töltötte be a szobát. Az járt a
fejemben, hogy vajon mi rejtőzik a szürke szempár mögött.
Dee hangosan megköszörülte a torkát.
- Adam, én még mindig éhes vagyok.
- Te rosszabb vagy még nálam is - nevetett a fiú.
- Persze. Gyere, menjünk át a Smoke Hole-ba! Ha jól tudom, van házi fasírtjuk.
- Talpra ugrott, és arcon csókolt. - Jó, hogy visszajöttél. Hiányoztál.
Felmosolyogtam rá.
- Te is nekem.
Amikor végre becsukódott az ajtó Dee és Adam mögött, Kat hozzám fordult.
- Tényleg minden rendben van? - kérdezte.
Újra rám tört a késztetés - át akartam ölelni, mert bizonyára az aggodalom
mondatta ki vele ezt a kérdést, és azért is, mert ez tűnt helyesnek. Persze hogy helyes
volt. Hányszor öleltem át Asht, amikor zaklatott volt? Vagy Dee-t, csak másképpen?
- Nagyrészt.
Mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek, fél kézzel megcirógattam az arcát.
Apró energiahullám csípte meg az ujjamat, mint a statikus elektromosság, mégis
teljesen más.
- A fenébe!
 - Mi az? - Kat szeme felpattant.
Kiegyenesedtem, és eléggé közel húzódtam, hogy összeérjen a lábunk. Nem
álltam készen, hogy kielemezzem, ami gyanúm szerint akkor zajlott le köztünk,
amikor meggyógyítottam.
- Van valamim a számodra.
- Felrobban, ha kinyitom? - kérdezte zavartam.
Nevetve a zsebembe nyúltam, és elővettem a bőrzacskót.
Átadtam neki, aztán néztem, ahogy megrántja a vékony zsinórt, és óvatosan
felfordítja a zacskót, mintha félne, hogy egy gránát esik ki belőle. De amikor
meglátta az obszidián medált, felcsillant a szeme. Határozottan meglepődött.
Elszoruló szívvel mosolyogtam rá. Ez megint másféle érzés, olyan, mint egy
hullámvasútra szállni. Még tényleg sosem éreztem effélét korábban.
- Hiszed vagy sem, még egy ilyen kis darabka is képes átszúmi egy arum bőrét,
és ezzel elpusztítani. Ha felforrósodik, tudni fogod, hogy a közeledben vannak, még
ha nem is látod. - Felvettem a láncot, és kikapcsoltam. - Egy örökkévalóság volt,
hogy ilyet találjak, miután a penge tönkrement. Nem szeretném, hogy levedd,
rendben? Legalábbis akkor nem, amikor... na, jó, többnyire.
Ugyanazzal a meglepetéssel fordult el, és elhúzta a haját az útból. Amint
bekapcsoltam az apró kapcsot, visszanézett rám. Őszinte komolyság ült ki az arcára.
- Köszönöm! Tényleg. Mindent köszönök!
- Semmiség. Mondott valaki valamit a nyomtól rajtad?
Megrázta a fejét.
- Azt hiszem, nincsenek meglepve rajta, a harcok miatt.
Megnyugodva bólintottam. Eggyel kevesebb dolog, ami
miatt aggódni kell.
- Hát igen, most éppolyan fényesen lángolsz, mint egy üstökös. Ennek el kell
halványulnia, vagy visszaléphetünk a rajtmezőre.
Kat egy pillanatig csak nézett rám, és a pillantása kiélesedett.
- És pontosan mi is a rajtmező?
- Hát, tudod, hogy megint egymás nyakán maradunk, amíg az az átkozott nyom
el nem tűnik. - Hát ez pocsékul jött ki.
- Mindazok után, amit tettem, ha együtt vagyunk, az... egymás nyakán lógás?
A francba.
- Tudod mit, haver? Dugd fel magadnak! Én voltam az, aki megakadályozta,
hogy Baruck megtalálja a húgodat. Majdnem bele is haltam. Te gyógyítottál meg.
Ezért van rajtam a nyom. Nem az én hibám volt!
- Hanem az enyém? Hagynom kellett volna, hogy meghalj? Azt akartad volna?
- Micsoda ostoba kérdés! Nem bántam meg, hogy meggyógyítottál, de most már
elegem van belőle, hogy összevissza kapok tőled hideget-meleget.
- Azt elhiszem, hogy nem örülsz, amiért tetszem neked. - Elvigyorodtam, mert
tudtam, mindjárt kiereszti a karmait. - Valaki itt nagyon igyekszik meggyőzni saját
magát.
Kat mély lélegzetet vett, amitől a mellkasa megemelkedett.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha távol maradnál tőlem.
- Szó sem lehet róla.
- Bármelyik másik luxen tud vigyázni rám - tiltakozott. - Nem kell, hogy éppen
te legyél az.
Hát ez nem fog megtörténni.
- Az én felelősségem vagy.
- Semmid sem vagyok.
- Valami pedig mégis.
Úgy tűnt, mintha meg akarna ütni. Tulajdonképpen szerettem volna, ha
megpróbálja, és őszintén szólva azt se tudtam, miért élvezem ennyire, ha
cukkolhatom.
- Olyan nagyon utállak.
- Nem, nem utálsz.
- Na, jó. El kell tüntetni rólam ezt a nyomot, azonnal.
Eszembe jutott valami.
- Talán megpróbálkozhatnánk megint a... testmozgással. Lássuk, mit csinál azzal
a nyommal. Utoljára bevált.
 Elvörösödött, a szeme felragyogott.
- Aha, na, ez az, amire nem fog sor kerülni.
- Csak egy j avaslat volt.
- Szó. Sem. Lehet. Róla - hangsúlyozta. - Újra.
- Ne tegyél úgy, mintha neked nem tetszett volna ugyan...
Erre mellkason vágott, méghozzá erőből. Nem tehettem
róla,
muszáj volt nevetnem. Kis, aranyos undorodó hangot hallatott, és megpróbálta
eltolni magát. Apró keze elcsúszott a mellkasomon, és minden önuralmamra
szükségem volt, hogy el ne kapjam, és ne kezdjek vele... nos, másba.
Felvontam a szemöldökömet.
- Most tapizol, Kat? Ez kezd jól alakulni.
Felvonta a szemöldökét, de a kezét nem vette el, sőt. A pulzusom kissé
felgyorsult, ahogy néztem.
Kat elsápadt.
- A szívünk... egy ritmusra ver. Jóságos ég, hogy lehet ez?
- Ó, a francba! - Nem így akartam elkezdeni a beszélgetést. Összekapcsolódott a
pillantásunk. A kezére tettem a kezemet, és megszorítottam. Ezt már gyanítottam,
most csak megerősítette, de korlátozott volt a tudásom az esetekről, amikor a luxenek
embereket gyógyítottak meg, és az is csak suttogásokból és pletykákból állt.
- Ez azért nem annyira rossz. Úgy értem, majdnem biztos vagyok benne, hogy
átváltoztattalak valamivé, és ez a szívügy azt mutatja, hogy még mindig össze
vagyunk kötve. - Elvigyorodtam. - Rosszabb is lehetne.
- Pontosan mi is lehetne rosszabb? - A hangja magasba szökött.
- Hogy együtt vagyunk - vontam vállat. - Rosszabb is lehetne.
- Na, várjunk csak?! Azt gondolod, azért kell együtt lennünk, mert valami
francos földönkívüli kisugárzás összekapcsolt minket? Két perce még te piszkálódtál,
hogy egymás nyakán maradtunk!
- Csak hogy tudd, nem piszkálódtam. - Csak igen rosszul sikerült megválasztani
a szavaimat. - Egyszerűen megállapítottam, pont. Nem ugyanaz... azonkívül
vonzónak találsz engem.
Úgy hunyorított, mint egy haragvó macska.
- Erre az utolsóra még visszatérek, de... azért akarsz velem lenni, mert most...
kényszer alatt érzed magad?
Fészkelődtem.
- Nem kifejezetten kényszernek mondanám, mert... azért kedvellek téged. - Kat
nem felelt azonnal. Felkészültem. - Jaj, ne, ezt a nézést már ismerem. Mire gondolsz?
- Arra, hogy ez a legidétlenebb vallomás, amit valaha hallottam - állt fel. -
Daemon, ez annyira béna! Azért akarsz velem lenni, mert mindenféle őrült dolog
történt velünk?
Grimaszolva álltam fel én is.
- Bírjuk egymást. Ez tény. Hülyeség tagadni.
- Ezt az mondja, aki félmeztelenül hagyott faképnél a kanapémon? - rázta a fejét,
hogy a fürtjei csak úgy röpködtek. - Nem bírjuk egymást.
- Na, jó, azért tartozom egy bocsánatkéréssel. Sajnálom. Már azelőtt is
vonzódtunk egymáshoz, hogy meggyógyítottalak volna. Nem mondhatod, hogy ez
nem igaz, mert én a kezdetektől... vonzódtam hozzád.
Akkor ébredtem rá, hogy ez milyen rohadtul igaz.
A legelső alkalomtól fogva, amikor megláttam a verandámon állva, az első
veszekedés óta, amikor seggfejnek nevezett, és az első perctől, amikor rájöttem,
valójában milyen erős és bátor, vonzódtam hozzá. Akartam őt.
Talán végig túlságosan hangosan tiltakoztam.
- Az, hogy vonzódsz hozzám, nem kevésbé béna érv, mint az egymás nyakán
dolog.
- Hiszen tudod, hogy többről van szó. - Elhallgattam, hirtelen nem találtam
szavakat. Arra gondoltam, hogy egy évvel ezelőtt, ha valaki azzal jön, hogy itt leszek,
és ezt mondom, ahol és amit most, alighanem megszakadtam volna nevettemben. -
Már abban a pillanatban tudtam, hogy bajt hozol a fejemre, amikor bekopogtál az
ajtónkon.
Kat szárazon felnevetett.
 - Ez teljesen kölcsönös, de még mindig nem mentség arra, hogy úgy viselkedsz,
mint akinek hasadt a személyisége.
- Hát, reméltem, hogy beválik, de úgy látszik, nem. - Futó mosolyt villantottam
rá. - Kat, tudom, hogy te is vonzódsz hozzám. Tudom, hogy ked...
- A vonzódás nem elég - szakított félbe.
- Jól kijövünk. - Megvető pillantással felelt. Nem bírtam ellenállni, és
elvigyorodtam. - Na, jó, néha.
- Nincs bennünk semmi közös.
- Több van, mint amit látsz.
- Nem érdekel.
Megfogtam egy hajtincsét, és az ujjaim köré csavartam.
- Tudom, hogy akarod.
Egy másodpercig tétovázott, de aztán kiszabadította a tincset.
- Fogalmad sincs, mit akarok. Halvány gőzöd sincs. Olyan fiút akarok, aki azért
van velem, mert történetesen velem akar lenni. Nem azért, mert valami nyakatekert
felelősségérzet veszi rá.
- Kat...
- Ne...! - Ökölbe szorította a kezét, és újra mély lélegzetet vett. - Nem. Sajnálom.
Hónapokon át a világ legnagyobb bunkójaként viselkedtél velem. Az nem megy,
hogy egy szép napon eldöntőd, hogy mégis bírsz, én meg felejtsem el az egészet.
Olyan valakit akarok, aki úgy törődik velem, ahogy apu törődött anyuval. Te pedig
nem olyan vagy.
- Honnan tudod?
Egy pillanatig rám meredt, aztán az ajtó felé fordult, mintha menni készülne.
Csakhogy ennek a beszélgetésnek még nem volt vége. Sebesebben mozdultam, mint
hogy szemmel követhette volna, és megjelentem az ajtó előtt.
- Krisztusom, de utálom, amikor ezt csinálod! - kiáltotta.
Lenéztem rá.
- Nem tehetsz úgy tovább, mintha nem akarnál velem lenni.
Állta a pillantásomat, és az elszántságát hihetetlenül kívánatosnak találtam... és
igen, tiszteltem is érte. De aztán összepréselte az ajkát, és az arcáról eltűnt az a
kifejezés. A szemébe szomorúság költözött.
- Nem teszek sehogy.
Ló. Szart.
Kicsit tétovázott, mielőtt kimondta volna. Annyi minden más rejlett a szavai
mögött, nem kizárólag düh vagy bosszúság. Félt és bánatos volt. Megértettem. Bunkó
voltam vele. A világon nem volt elég mentség, ami ezt jóvátehette volna, és
ugyanúgy, mint amikor a mezőn, a testét a karomban tartva ráébredtem, most sem
eresztettem el. Nem voltam rá képes.
- Hazudsz.
- Daemon...
Megfogtam a csípőjét, és magamhoz húztam. A teste melege elborított.
Lehunytam a szemem, és belélegeztem őt.
- Ha veled akarnék lenni... - A kezem megszorult a csípőjén, amitől még
közelebb billent, amíg a lábunk újra össze nem ért, ezzel bizonyítva, hogy a szavai
ellentétben állnak a vágyaival. Lehajtottam a fejemet, ő pedig megborzongott. - Ha
így volna, megnehezítenéd a számomra, igaz?
Felemelte a fejét.
- De nem akarsz.
Ó, ezzel muszáj volt vitába szállnom. A szám mosolyra húzódott.
- Azt hiszem, mintha mégis akarnék.
Csinos pír kúszott végig a nyakán. Szerettem volna követni az ajkammal.
- Az, hogy azt hiszed, mintha, az nem ugyanaz, mint tudni.
- Nem, tényleg, de azért valami. - Mindennél több volt. - Nem?
Megrázta a fejét, és elhúzódott.
- Nem elég.
A szemébe néztem, és felsóhajtottam. A makacsságát utáltam, ugyanakkor
hihetetlenül vonzott is, vagyis eléggé kifacsart személyiség lehettem.
- Valóban megnehezíted.
Hallgatott. Ellépett mellettem, az ajtó felé és ezúttal nem állítottam meg.
 - Kat?
- Mi van? - nézett vissza.
Rámosolyogtam. Szürke szeme felcsillant.
- Ugye, tisztában vagy vele, hogy szeretem a kihívásokat? Halkan nevetett, és
visszafordult az ajtóhoz - aztán beintett.
- Én is, Daemon. Én is.
Figyeltem, ahogy kilép. Be kellett ismernem, hogy közeledtében és távolodtában
is egyformán jól nézett ki.
 Szerettem a kihívásokat. És sosem veszítettem.Köszönetnyilvánítás

Amikor először megkerestek az Oblivion-Feledés megírásának ötletével, azt

gondoltam, kiváló alkalom lesz, hogy a luxenrajongóknak még egy kis Daemont
juttassak. Eredetileg nem akartam megírni az Obszidián, az Ónix és az Opál teljes
Daemon-változatát, mégis megtörtént. Tehát nem csupán ízelítőt kaphattok belőle, mi
játszódik le Daemon fejében, hanem egy jó nagy adagot.
Valójában egy egész falura való ember kell hozzá, hogy egy könyv elkészüljön.
Nagyon köszönöm nekik, hogy lehetővé tették: Kevin Lyonnak, Liz Pelletier-nek,
Meredith Johnsonnak, Rebecca Mainininek, Stacy Abramsnek és az Entangled
Publishing csapatának. Köszönöm K. P. Simmonnak, és Stacey Morgannek, aki az
asszisztensem, és egyben a legjobb barátnőm is.
Nélkületek, olvasók nélkül ebből semmi sem volna lehetséges, a könyv
miattatok jött létre. Az egész világon nincs erre elég nagy köszönet!