A milói Vénusz

Apámnak volt két pakli bécsi römikártyája csinos címlap-lányokkal díszítve (pin up girls!). A
gyártó cég, Piatnik és fia forgalmazási instrukciója ezzel a kártyacsomaggal kapcsolatban
egyébként a következő volt: “forgalmazása fiatalkorúak számára nem megengedett!”
(Verkauf an Jugendliche nicht gestattet!) Magyarul gyerekkorúak számára tiltott volt ... akkor
még szigorúbbak voltak az erkölcsi szabályok. Persze kissrácként ez engem egyáltalán nem
zavart. Gyakran játszottam ezzel a kártyával. A lapok hátoldalán, erre világosan emlékszem, a
milói Vénusz szerepelt. Hát innen ismerem én a milói Vénuszt. Halványkék háttér előtt állt a
szürke, félmeztelen testű és karnélküli nőalak szobra. Mögötte egy görög templom fehér
vonalai rajzolódtak ki visszafogott, de határozott stílusban. Érzékeltetve ezzel is az
emelkedett, már-már ünnepélyes ókori hangulatot. Vajon mi lett a letört karjaival? - ez jutott
mindig eszembe, ahányszor csak ránéztem erre a képre.
Csak jóval később tudtam meg, hogy eredetileg egy földműves, bizonyos Jorgosz
Kentrotasz talált rá véletlenül erre a szoborra Mílosz szigetén 1820 áprilisában. Miközben
csákányával egy antik rom körül bóklászott, hogy köveket vigyen haza építőanyagnak,
egyszerűen beszakadt alatta a föld, s egy eltemetett fülkében találta magát, ahol kisebb-
nagyobb szobortöredékek feküdtek a síri csendben. Ez azonban csak a kezdete volt annak a
hosszú históriának, amiből ezúttal csak néhány mozzanatot szeretnék kiemelni.
Bár a szobor egészen 1820-ig a föld alatt maradt, az európai nagyhatalmak között már
jóval korábban megkezdődött a versenyfutás az antik világ régészeti leleteiért: a 18. századi
kincsvadászok még főként Pompeii és Herculaneum környékén igyekeztek nagy vagyonra
szert tenni, majd Egyiptom és Görögország következett, ahol jóval kedvezőbb körülményeket
találtak, hiszen ezek a lelőhelyek a Porta uralma alá tartoztak, a szultán birodalmánál pedig
kevés korruptabb állam akadt a világon. Tehát már a 18-19. század fordulóján megindult a
versengés a nyugat-európai múzeumok, főleg a British Museum és a párizsi Louvre között,
amelyek gyűjteményét véres háborúkkal, féktelen rablásokkal, vagy vásárlások útján
bővítették. Az előbbi módszerekhez a napóleoni háborúk teremtettek kiváló alkalmat, az
utóbbira pedig Lord Elgin üzlete szolgáltat példát, aki megvásárolta a Portától a Parthenon
épségben maradt szobrait, majd 1816-ban eladta azokat a British Museumnak. Az Oszmán
Birodalomban már ekkor kialakult az a szokás, hogy az egyes államok koncessziót
igényelhettek az ásatásokhoz, amit a Porta megfelelő összegért cserében szívesen meg is
adott. Míloszon sem történt ez másként, mely sziget 1820-ban francia érdekszféra volt,
hercegként azonban már I. Lajos bajor király (ur. 1825-1848) is végeztetett itt kutatásokat,
ezért Németország később be is jelentette igényét a milói Vénuszra.
De térjünk vissza a kezdetekhez, ahhoz a pillanathoz, amikor Jorgosz Kentrotasz egy
földmélyi üregben rábukkant a szoborra a márványtörmelékek között. A közelben kutatott két
katona kíséretében egy Olivier Voutier nevű francia zászlós és amatőr kincsvadász is, aki
felfigyelt az izgatott görög serénykedésére. Kentrotasz megpróbálta visszatemetni a leletet,
hogy majd egyedül fejezze be a munkát, de a francia ezt nem hagyta és együtt teljesen kiásták
a szobordarabokat. Voutier azonnal érintkezésbe lépett egy másik tiszttel, a klasszikus
műveltségű Jules Dumont d'Urville-lel, aki felismerve a műalkotás jelentőségét, rábeszélte a
konstantinápolyi francia nagykövetet annak megvásárlására. Időközben azonban Kentrotasz
már egy helyi pópának próbálta eladni a szobrot, aki Isztambulba akarta azt küldeni, s az
utolsó pillanatban érkező Dumont és emberei csak dulakodás árán tudták ezt megakadályozni.
Így aztán az amatőr kincsvadász katonatisztnek, Voutiernek - a korrupt helyi hivatalnokokat is
megvesztegetve – végül mégis csak sikerült a szobrot Franciaországnak megszereznie,
jutalma pedig Becsületrend és soron kívüli előléptetés lett.
A műalkotást Párizsba érkezése és restaurálása után megcsodálta XVIII. Lajos király,
majd a Louvre gyűjteményének féltett kincse lett. Igen ám, de hova lettek Vénusz kezei? A
korabeli leírások szerint a szobor közelében találtak egy kartöredéket is almával a kezében,
ami feltehetőleg a szobor része volt. S egyben arra utal, hogy ez az ábrázolásmód a
rómaiaknál Venus Victrix („a győzedelmes Venus”) néven tisztelt változattal azonosítható és
az Iliász azon jelenetére utal, mikor Érisz viszályt szító gyümölcsét az istennők közül a
legszebb, Aphrodité kapja. A szép nőalak tehát kezében egy aranyalmát tarthatott, amit a
trójai Parisz nyújtott neki.
Miután a szobrot megtalálták, több kísérlet is történt a póz rekonstruálására, de ez
végül nem történt meg. Mint ahogy a letört karok is örökre eltűntek. A karokon kívül,
egyébként ékszerek (fejpánt, nyaklánc, fülbevaló) és festék is volt eredetileg a szobron. A
milói Vénusznak elnevezett szobrot 1821-24 között a Louvre műhelyében Bernard Lange
restaurálta. A két részt összeillesztette, a láb és a csípő letört részeit pótolta, az orr csonka
hegyét átszabta (!), hogy márványból illeszthesse hozzá a hiányzó darabot, de végül mégis
gipsszel dolgozott. A 2009-es újabb restauráláskor az orron végzett munkáját "barbárnak"
minősítették, de végül ismét gipszből készítették el az új orrot. Lange a hiányzó karokat is
pótolni akarta, el is készítette mindkettőt, de ötlete olyan heves vitákat váltott ki, hogy ettől el
kellett állnia. Külön történet, hogy a szobrot 1871-ben a Párizsi Kommün idején
kicsempészték és egy ládában a párizsi prefektúra pincéjében, majd a második világháború
alatt egy vidéki kastélyban rejtették el, s mindkét alkalommal sértetlenül túlélte a harcokat.
A köztudatban mindmáig az antik szépség megtestesítőjének tekintett milói Vénusz
persze nem mindenkinek tetszik. Renoir, a telt idomú női aktjairól híres francia festő például
”nagydarab zsandárnak” nevezte. Az igazat megvallva annak idején, amikor egy kártyalap
hátlapján először pillantottam meg a milói Vénuszt, nekem sem tetszett. Nehéz felidéznem,
hogy miért nem. Valójában nem a szobor szépségét vontam kétségbe. Nem tetszésem fő oka
mindenesetre az lehetett, hogy karok nélkül csonkának, pontosabban brutálisan
megcsonkítottnak éreztem. Sok év múltán ma is ez az alapvető benyomásom. Persze tudom,
hogy csak egy szoborról van szó.

Kovács Gábor