Szentkuthy Miklós

A megszabadított Jeruzsálem
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2014
A megszabadított Jeruzsálem
34
Tartalommutató

I. Ürügy

Első fejezet

Bizánc eleste 1453

egy „ateista” egyházjogász

Róma és Bizánc egyesülésének meddő kísérletei

a feudalizmus kritikai Summá-jának terve

illusztráció: Szentsír helyett Bizánc elfoglalása és az elátkozott Szentsír

Atheosz atya egyéb világtörténelmi emlékei és élményei

utazásai 1453 után, letelepedése Szicíliában

világtörténelmi élmények után művészeti élményei

régi angol színház

a szerző legrövidebben magáról

Második fejezet

történetszemlélet, időszerűség, regény-műfaj, túlzás kérdései

II. Hazugság

Első fejezet

Izsák császár inkognitóban a kofahajón

az intim orgia vagy „diplomáciai” lakoma előkészületei

Eufrozina (díszítik)

első portré Eufrozina férjéről

nagy „divatlapi” kép Eufrozináról

itt a császár! (vagyis bejött a vágóhídra)

bátyja fogadja

Izsák császár laikus ikonja

lakoma; egyiptomi tánc

csók és hányás a kertben; kocka

Alexiosz képe (készül a merénylet)

a merénylet helyének színpadi berendezése; gyáva férj, kardos asszony

Izsák haláltánca

Alexiosz, a „szent”

Alexiosz udvari papjai között

Eufrozina: Delila

Izsák: Sámson

Zénón legszentebb szentbeszéde Alexiosz megnyugtatására

Izsák császárt fogolyként elhurcolják

udvari költő himnusza Izsák császár vakságáról

ízsákot pincébe eresztik

barokk vers a kis Alexioszról

a trónbitorló diadalmenete

kis Alexiosz: Victoria legkínosabb cirkuszi szerepében

szemkitolás orvostana (doktorok és kísérleti műhely)

a hervadt „Victoriát” valahogy elsősegélyben részesítik; szép udvarhölgyek

Alexiosz a templomban: ez aztán a bizánci bazilika!

Alexiosz, a színész, aránylag őszintén elájul; elviszik

Második fejezet

szökik a palotából; egy crucifixum

nyugatra? keletre? törökkel? Velencével?

Alexiosz egy kikötői szodomita török kocsmában; portrék

velencei flotta követe a trónbitorlónál a bazilikában

változatok Alexiosz szökéséről; Alexiosz első színészi álarca

Alexiosz a hajón verset hallgat (pedig elég múzsátlan gyermek)

a tenger: az élet alfája és ómegája

Harmadik fejezet

Alexiosz Szicíliában: ravasz tervei III. Ince pápával (költészet mehet a pokolba)

gyorsan utána: minden mítosz is mehet a pokolba

Szicília: a világ szaporodó „közepei” közül egyik

szép a nő, szebb a politika (még mindig Szicíliában)

legszebb: III. Ince

szicíliai katedrálokban Alexiosz politikai beszédeket tart

„III. Ince: Jó Pásztor és Caesar egy személyben” – nem szép ez az ártatlan Alexiosz-ima?

Velence is van, nemcsak pápa: erről is tud szentenciát a szent mozaikokkal kapcsolatban az ifjú
szélhámos

Szentföld lesz! görög–római egyházi egyesülés lesz! Eretnek nem lesz! (Az ürügy: egy szerencsétlen
Neptun-mozaik)

utcai szentképek Szicíliában

Alexiosz egy kriptakápolnában; rekviem; üzlet

ördögi pap jelenik meg (gyanús)

pokoli pletykák III. Ince megválasztásáról

menekülő szimóniás püspök

III. Ince demagóg trükkjei tovább (fizetések körül)

aztán „kalmárok kiűzetése”

keresztes hadjárat

III. Ince sem fogad el minden hazugságot (elvégre azért hazug)

toledói érsek és római pápa duója Ostiában (ez is még a hazugság nótájára)

anatéma és fekete színház

az Ince-gyalázó pap végre, végre eltűnik

Negyedik fejezet

mindezek után Alexiosz: Rómába! III. Incéhez!

Alexiosz bolondos jelmeze Rómában

de még bolondosabban: le a jelmezzel!

Alexiosz – római csibész – legújabb szerepe

III. Ince fogadja az új bizánci zsarnok követeit

portré III. Incéről

az első követ retorikus ócsárlása a megvakított Izsákról

a második követ: szűzies

harmadik: agg, agg bizony

a negyedik: nő! apáca!

Alexiosz rögtönzött öltözője; most ő ugrik III. Ince pápa elé

nagy szónoklata apja mellett

kéretlen közjáték megzavarja: utcai harc

III. Ince a béke oroszlánja

Alexiosz a harc gyáva nyula

Ötödik fejezet

egész rokonszenves bokorba kerül (Iréne udvarhölgyei)

a hölgyek egyenként

mesélnek mindent Irénéről

a nagy Hildegárd a nagy krónikájával (és hasával)

Sváb Fülöp életrajzából ez és amaz

püspöknek szánták, Nagy Sándor Életé-t olvassa; szerelem és impérium

nem lesz püspök

Iréne-házasság, tánc
Hildegárd nagy jelenése a bálon

Iréne és Hildegárd; a szó szoros értelmében „oltári” féltékenység

Hildegárd vissza a táncba (újra Nagy Sándor Életrajzá-val…)

szent Hildegárd: bűnös Szalóme

apácának megy

Sváb Fülöp ellenségei fegyverben: Hildegárd beszél velük

a pápa: Ottó mellett; „Philippchen”: anatéma

Hatodik fejezet

III. Ince és Alexiosz

Hetedik fejezet

Alexiosz Velencében; francia „keresztes” követség Dandolo dózséhoz

a francia „keresztes” követséget a Szentsír barbár papjai fogadják

Alexiosz ladikjában, franciák és velenceiek között

a Szentsír lovagja a legmélyebb undorral tárgyal a Szentsír papjával

keresztesek a Giudeccában

a „szent” franciák szaracén luxushajóval találkoznak Velencében; egy kis félreértés

a velencei nyomorúságos Szentsír-kápolna; Alexiosz ott

Dandolo dózse arcképe

a dózse egyedül a franciák elé

Nyolcadik fejezet

III. Ince pápa beszéde az „egy akol és egy pásztor” világhatalmi dogmájáról, evilág jelentőségéről,
gonosz királyokról, eretnekekről

de Fülöp Ágost francia király sem marad a pápa mögött hasonló jellegű álmaival; a francia követ keserű
képzeletében híven képviseli ezeket az álmokat: hűbérurak és az angol király leverése

Úrfelmutatás vagy urak?

III. Ince a leckeoldalon a házasságtörésről leckézteti a francia királyt

Judit és Holofernes: szöveghű bibliai buja játék a francia királyi udvarban

újabb papi tiráda az oltárról a francia király nemi sajátságaival kapcsolatban

egy német pap német világhatalmi ábrándokkal szórakoztatja a pápai templom fölső folyosóján a francia
követet

Henrik német császár minden – Celesztin pápa senki, ennélfogva Lászlót szentté avatja

utolsó kenet és keresztelés szoros császári szomszédságban (még mindig a német pap beszél a francia
követtel)

Kilencedik fejezet

III. Ince pápa alattomosan előreugrik a „világ” gyóntatószékéből

Becket Tamás vértanúságáról beszél, képet is mutat erről: a vezeklő angol király; ez talán lehűti a franciát
és németet

Tizedik fejezet

Ince pápa kihirdeti a keresztes hadjáratot: „A mennyek minden lakója már a földiek előtt harcba vonult”

felszólítás franciáknak, angoloknak, németeknek, magyaroknak (a szentbeszéd erősen világias hatásai)

pápa-faló, pápa-kreáló német császárok

színpadias kirakat: püspöki kincsek felajánlása a keresztes hadjárat anyagi fedezeteképpen

következő színpadi jelenet: szerzetesek perselyekkel – a nép is adózzék az új keresztes hadjáratra, adózik
is, de ezzel a pápa nem dicsekedhet

Jakab mester eretnek prédikációja III. Ince pápa keresztes hadihajója ellen

igazi pásztorok lázadása a római Ál-Pásztor ellen

a Hegyi Beszéd legélesebb, keresztes hadjárat-ellenes kommentárja

III. Ince pápa és a lázadó prédikátor szembesítése; hogy tűrhetne a pápa egy Krisztus-követőt
szabadlábon?

Tizenegyedik fejezet

pápai keresztes hadjáratot toborzó követség a francia királyi udvarban (pantomim?)

olaszok egymás közt (a pápai követ és egy udvari apáca)

a francia király piszkos hálóingben és alig tisztább bűnbánatban

a francia király furcsa feloldozása

Tizenkettedik fejezet

mirákulum és moralitás-játékok; kezdődik a szent komédia:

1. franciák és velenceiek viharos szerződése

2. a) a pápa és Alexiosz paktuma

b) a francia király ravatal és nászágy között

c) Sváb Fülöp udvarában

d) Alexiosz (nőjével és kísérettel)

e) Alexiosz és a dózse

3. a dózse és egyiptomiak titkos szerződése

4. Szentsír helyett Zára

5. keresztes hadjárat: keresztényt ölni

6. Alexiosz szirénszavai Zára romtemplomai között

7. Bizánc elfoglalása; vak rab és gyáva zsarnok

8. a gyáva zsarnok lop és menekül

9. bolond Izsák bolondos fiával

10. egyházak egyesüléséről egyelőre szó sincs; a kétszázezer ezüstmárka; franciák fosztogatnak; görög úri
klérus lázad; Alexiosz imája és hazaárulása

11. francia diadalívek francia vereséghez

12. Alexiosz halála; sokoldalúak a diadalívek

13. bizánci császárválasztás; a dózse halála

14. III. Ince Janus-arca

III. Átok

Első fejezet

II. Frigyes keresztes esküje ősei szobrai között

arcképe; lopott, ásott antik szoborgyűjteménye

sólyomgyűjteménye
a francia király nagy alkuja egy sólyomért

II. Frigyes kórboncoló

a Korán mint afrodiziákum

pogány ünnepek zárt udvarban

gyermekhisztéria nyílt utcán

bolond lyukból bolond szél, és akiket elfúj

az igazi jógyerek? balek! A csirkefogó? Szent Dávid!

istenházából bolondház; eszelős és eszes anyák harca

ne engedjétek hozzájuk a kisdedeket: processzióból leányvásár

kolostorok és másfajta házak a leánygyermekekért

Atheosz atya csak szenteket és hetérákat lát a gyermekek hadjáratában, prófétaszokás szerint

gyermekek a kikötőben

nagy körmenet Frigyes aacheni temploma körül

nagy börtön, ugyanott, albigens eretnekekkel

a rabok átka a processzióra

Második fejezet

II. Frigyes kémlelőket küld a Szentföldre

szíriai kikötő; érkezés

keresztények első ellensége: a keresztény; egy barátságtalan handléhajó

boldog cserekereskedelem keresztények és mohamedánok között; „keresztesek maradjanak otthon!”

„jó szentképet csak pogánytól!”

vértanúság helyett kávéházi idill

vendégszerető szaracénok: mi kell? örömház vagy imaház?

keresztény nagytanács a vártetőn: az udvariatlanság örök mintaképei

nincs durvább fogadtatás, elvégre lovagok

szentek és kereskedők sem különbek; tanulságos szíriai keresztes szónoklatok

szent és kereskedő után diplomata és katona beszél minden keresztesek ellen

keleti keresztények imája: „Ments meg, Uram, a keresztesektől!”

nyugati zarándokokból: keleti keresztény kereskedők rabszolgái

Frigyes püspök küldöttje a hajón; őt is megsértik a szíriai lovagok

a püspök és a várparancsnok találkája a hajófülkében

a keleti keresztények elutasítják Jeruzsálem visszafoglalásának gondolatát

Pelágius pápai követ viselt dolgai Damiettában: „Ragályos betegeket a tengerbe!”

Harmadik fejezet

kezdődik Alkamil szultán és az assisi találkozása Egyiptomban

az assisi és a keleti hangszerek; rabnő és sebes keresztelés

udvarhölgyek, állatmese, imádkozó madarak

egy hülye fekete hűbéres

az assisi keleti pompában, tükörrel

egy csibész kis renegát; vonul a marhaadó

Alkamil szultán és udvari jósa

Alkamil és az assisi találkozása

a keserű tolmács

Alkamil és az assisi páholyból nézik a damiettai csatát

háremrablás in nomine Valami

pompéji villa huncut freskói?

az assisi majdnem megátkozza a kereszteseket

mohamedánok dicsérik a keresztény rablólovagok fényoldalait a kiábrándult assisinek

Alkamil követei Pelágiushoz: józan parlamenterek és szadista próféta

Pelágius a szultán színe előtt; keleti bölcsek

a pápai legátusnak sem Jeruzsálem, sem béke nem kell; prédikációja

az assisi mindezt hallja; a pápai követ veszett vádbeszédje az assisi ellen a szultán trónusa előtt

szaracén győzelem Damiettánál

Pelágius legelőkelőbb kitoloncolása

keresztények vádja Pelágius ellen

a szultán díszkísérete az assisinek

Pelágius utolsó átka a szentre

Negyedik fejezet

III. Honorius pápa értesül Damietta elestéről és Pelágius szertelenségeiről

Honorius kétségbeesett haragja Ince pápa szarkofágjánál

vatikáni öcsike

vatikáni papagáj

Honorius követei

II. Frigyes tengeri állatokat tanulmányoz, és tán istenkáromlásra is ragadtatja magát

álruhás Frigyes beszélget az őt kereső Honorius pápa követeivel: az örök „Alexiosz-motívum”

a pápa belébetegszik Damietta elvesztésébe; fekete komédiái

kuruzslók gyógyítják (teljes búcsúval)

tengeri táj, érkező hajnali hajó: a jeruzsálemi „koldus királyé”

Frigyes álruhában a hajón

a haldokló királynő arab orvosa

a halál előjáték-fiziológiája és Frigyes új házasságterve

Izabella: a jeruzsálemi királykisasszony

beteg Honorius Rómába, Frigyes Szicíliába

Pelágius haza Keletről, bolond, mint régen

a blazírt jeruzsálemi pátriárka

Frigyes találkozik felesége halotti menetével

halotti maszk szavakból

különbözött a menyasszonyi maszktól?

a pogány temetési bálvány; ékszerek

nagy dóm vagy kicsi kápolna?

keresztes toborzók; színes választék

Ötödik fejezet

a nép válasza: „Nem megyünk!”

vallásos prédikáció a pápa szándéka ellen: „A keresztes hadjárat istenkáromlás”, mondja egy teológus
hentes

okos dolgok életről és logikáról

egy apuliai „Dózsa György” kegyetlen Summá-ja a keresztesekről

szent kibúvók a szent harc elől

a népámításnak ez egyszer befellegzett

éljen a damiettai veszteség!

Bernát blamázsát ki felejtené?

rossz lovagok jó katalógusa

a feudalizmus hittudóskodó és édes kis mimózája

Hatodik fejezet

II. Frigyes egyedül a Dóm szószéke tövében

senki sem jelentkezik

a prédikátor: „Koldus János” jeruzsálemi királyról

János és az angol király követe: ez kóklernak nézi

János és a francia király követe: ez apáca-koszorúval fogadja

egy vén szoror sajátos összefoglalása a keresztesek tevékenységéről (mások is segítenek neki)

a prédikátor befejezi lehangoló történetét

Hetedik fejezet

Jeruzsálemi János és leánya megjelenése a csattanó

Izabella: ízelítő a keleti túl-barokk irályból

tisztelgése a kistemplomban

udvarlás a koporsónál, more catholico (és eljegyzés)

Nyolcadik fejezet

Honorius pápa megtudja; nagy hisztéria latin idézetekkel

botrány az oltárnál? De: szép régi szobrok

bankházak és kunyhók a pápai templom körül

a szegény Lázár nem grata persona a levantei pénzintézetekben

de a szegényeknek sem kell többé Lázár beígért paradicsoma – kivonulnak

Kilencedik fejezet

II. Frigyes lép be a pápai templomba

Levante boldog („ez jó nekünk”)

pápa és császár végre szemtől szembe

az Antikrisztus szentbeszéde

a jeruzsálemi királyság jelvényei

Júdás-pénz

Izabella pózban

János király mérgében; párbajozni akar Frigyessel

Tizedik fejezet

„csoda”

követség jön Lombardiából; bolond páncélok

a lombardiak nagyban tépik Frigyes álarcait Honorius pápa jelenlétében

utcai harc a templom előtt Frigyes és lombardok között

a pápai karosszék bojtja

béke bestiája: mi minden szól a hangodból? áldás jön-e áldó kezedből?

pápa parasztszekéren, lova a császár: elvégre vagy középkor, vagy nem?

és mivel az: lásd ezt a bohóc „keresztes hadat” Róma régi hídján

Tizenegyedik fejezet
régi pápa és új pápa nem keresett találkája

Honorius halála

Tizenkettedik fejezet

az új pápa arcképe; lesz-e Nagy Dialógus IX. Gergely és II. Frigyes között?

IX. Gergely nagy beszéde

Tizenharmadik fejezet

közjáték: római természet, római romok, római nép

Tizennegyedik fejezet

régi játék: lázadó jobbágyok menjenek a szaracénokra – uraik helyett (Vunibald Angliában)

Brueghel és Bosch hülyéi a Vunibald toborzásán

egyszerre de kedves Istennek és pápának a szegénység

szent vetkőzés szent propagandából, és „elérkezik a szegények paradicsoma”

az első angol herceg felveszi a keresztet (méghozzá szó szerint!)

becsapott parasztlázadás

Tizenötödik fejezet

angol keresztesek hiába Brindisibe; vezér bemehet, csapat kinn maradhat

vallásos könyörgés Brindisiben: menjenek haza a keresztesek!

hajó úgysincs!

éhínség van, vízhiány van

a csalódott keresztesek jelszava: istenkáromlás

ragály, babona, hisztéria

nyomorék követség II. Frigyeshez

beteg kéj beteg kódexe (Elogium Luxuriae)

Tizenhatodik fejezet

Frigyes Velencében a pápai nunciussal; a dózse tukmált aranyármádája

karnevál; velencei külváros

Giudecca; palota; nihilista filozófus: jó előkészítő egy keresztes hadjáratra!

Tizenhetedik fejezet

Frigyes felbomló serege

de Frigyes most már közeledik árva seregéhez

Frigyes betegen az Adrián

az angolok vezére éppolyan beteg; orvosaik és műszereik (és pápai hajcsárok)

ájult kiszállás Otrantóban

„II. Frigyes török! II. Frigyes zsidó!”

zsidóüldözés (hányadszor, in nomine Domini?)

templomi áldás helyett átok Frigyesre

asztrológiai szónoklat az állatkörről

Tizennyolcadik fejezet

II. Endre leánya a Wartburgban

férje II. Frigyessel megy

Erzsébet álma: Frigyes kiközösítése

férjéről letépik a keresztet a pápa parancsára

II. Frigyes újszülött fia, Izabella tündéri szépsége

Izabella halálos betegsége

Izabella hagymázos zarándoklása a barlettai templomhoz

Erzsébet férje és Izabella halálos kettőse

Erzsébet blazírt udvarhölgye

egy elátkozott templom belseje

a babonás nép csodát vár a halott Izabellától

arab udvari gyász Izabelláért!

Szent Erzsébet? A Sátán leánya

wartburgi arcképcsarnok: főpróba egy Szent Johanna-perhez?

arab paráznaságok kódexe

Tizenkilencedik fejezet

hárem keresztény vigasztalása

Frigyes szálláscsináló követe, az acerrai gróf, Szíriába hajózik

templomosok a keresztesek ellen

a templomosok különös temetési szokásai

gyanús koporsók

hármas templomos követség az acerrai gróf hajóján

Balduin festett jeruzsálemi királysága

templomosok kezdete, Hugó

Salamon temploma

„zsidó keresztes hadjárat”?

Szent Bernát és Mózes a veronai amfiteátrumban

Bernát és a templomosok

lovag, polgár, paraszt: azonnal egymás ellen a szent templomos rendben

feudális csalás és terror in excelsis: kereskedők palotaforradalma grófok ellen

ebből utcai harc, polgárháború

az egyetlen igaz címereslevél: jobbágyok rongya

álkoporsók

Huszadik fejezet

II. Frigyes Ciprus szigetén

a Barnabás-legenda; II. Frigyes vizitje; Máté-ereklye

Frigyes tartuffe-kedései a ciprusi gyermekkirály előtt

Huszonegyedik fejezet

öregedő udvarmesterének őszi hangulatú feljegyzései

Huszonkettedik fejezet

Akkon városa két részre szakad: Frigyes ellen és Frigyes mellett

a hét szentség tiltva Frigyes árnyékában

színészek vízió-komédiája Frigyes ellen

pap kéri Frigyest: hagyja el a Szentföldet kereszteseivel

másik pap Rómába invitálja

hívatlan udvari bohócnak: egy remete

bolond szent Jeromos-epigon Frigyes éjjeli vendége

végre egy megszállott: hívja Frigyest a Szentföldre!

vallásos parasztoknak Frigyes kell, nem a pápa

Frigyes győz, népünnepély

a legmodernebb teológia itt van! (ha ugyan még teológia a II. Frigyes liberalizmusa)

„pogány” zene, ének, tánc

szántóföld, nem Szentföld!

csak semmi olcsó „osztályok közötti idill”

Huszonharmadik fejezet

egyiptomi Alkamil szultán követsége Frigyesnél

II. Frigyes visszavonulása egy kakadu elől

ezeregyéjszakák kelléktára Frigyes lábai előtt

Huszonnegyedik fejezet

Atheosz atya utolsó szavai:

1. Vakbuzgó szerzetesek siserehada Frigyesnek rohan

2. kezdetét veszi Frigyes alkuja Alkamillal a szabad Jeruzsálemért

3. a mesterfogás: minden Isten nevében és nem Frigyes nevében

4. Frigyes és Alkamil esküje: Ábrahám és Lót

5. a nagy szerződés

6. Alkamil háremében dőzsöl, de megzavarják

7. keresztes népünnepély, örömlányok konklávéja

8. Frigyes hittani nihilizmusa

9. a jeruzsálemi pátriárka szóba se áll Jeruzsálem visszaszerzőjével

10. feudális koronázás és egy névtelen Mózes-hitű summája Jézusról

11. átok Jeruzsálemre!

12. áldás Jeruzsálemre!

13. hitetlen bánat, hitetlen feloldozás

I.
Ürügy
56
1.

Könyvem tartalmának és szellemének közelebbi megértéséhez ennyit:

1453-ban vagyunk, a törökök szárazon és vízen teljesen körülzárták Bizáncot, a várfalakról látni az alig
huszonhárom éves II. Mohamed szultánt lován parádézni seregei előtt. Nemrégiben még a bizánci és
muzulmán követek esküvel, ajándékkal, egymást túllicitáló hízelgésekkel kötöttek örök békét,
ugyanakkor angol, francia, német urak jártak a közeledő vihart jelentő ifjú Mohamednél, szintén
aranypecsétes békeszerződésekkel tértek hazájukba, otthagyva ajándékba a legszebb ifjakat a szultán
apródjaiként, mert ezeket a természet határain túl is kedvelte, helyébe keleti kincseket kaptak, és másnap
a szultán legszebb szobáiba vezette apródjait, és: legsötétebb ciszternáiba hányta, mint a rongyot, a királyi
aláírásoktól cifra békeesküvéseket.

A szultán alig pár mérföldre a bizánciak fővárosától kolosszális vártornyot épített, kihívóan és pontosan a
bizánciak orra előtt. Bizánc császára, az utolsó, Palaiologosz Konstantin kétségbeesetten hajszolta
követeit pápához, francia királyhoz, német császárhoz, szegénységében udvarhölgyeket és templomokat
fosztott meg ékszereiktől; a követők szekerei éjjel-nappal vágtattak, hiszen fél percek is válságos időben a
világhistóriát jobbra vagy balra dönthették – de a félholtan Párizsba vagy Londonba érkező követek csak
óriási ünnepségeket kaptak, katonát és pénzt soha, semmit és sehol. Pózos ajándékokkal ugyan megrakva,
mégis úgy tértek vissza Bizáncba, mint az ázott ebek: császár és nép 7már messzi a város kapuin kívül
várta a követeket, hisztériává felhabzó türelmetlenségben – lesz? lesz? lesz segítség Párizsból, Aachenből,
Londonból? És mikor megtudták, hogy nem, hajukat tépték, családok kiirtották önmagukat – jött a
vezeklés, az ima, a körmenet, az ereklyék rágása, bűnbánat és teljesíthetetlen, őrült fogadalmak kora.

Miklós pápa? Humanista könyvtárába bújt, Homérosz-kéziratokat gyűjtött, az ószövetség héber szövegén
rabbikkal vitatkozott, és mikor Konstantin követei lukasra térdelték, segítségért könyörögve, a Vatikán
padlóit: a nagy reneszánsz pápa az ő nagy reneszánszában eszelősen csak azt hajtogatta, hogy hajlandó-e
Konstantin az egész görög egyházat mindenestül Róma fennhatósága alá hajtani?
Mikor a csontvázzá soványodott, zöld bőrű, lila szakállú kísértet-császár a várfalakról látta a virágzó, ifjú
Mohamedet bűnös, ifjú társaságában ágyúi között lovagolni: persze hogy hajlandó lett volna mindenre (a
pápának legfontosabb az volt, hogy Bizánc ismerje el, hogy a Szentlélek az Atyából és a Fiúból árad ki,
de mint ugyanazon princípiumból és szubstanciából), de a makacs, ortodox papság és a fellázított nép
inkább akart a törökök rabszolgája, mint a római pápa egyházi alattvalója lenni. Volt gondjuk a papoknak
a halál árnyékában hittani fineszeket, szőrszálazó zsinatokat és latin-pap-gyilkosságokat rendezni, mintha
a törökök nem is lennének a világon.

Bizánc lakossága jajveszékelő siratóasszonyokból, az éhezőket kizsaroló kereskedőkből és uzsorásokból

vagy a könyörgő körmenetekben, vagy latinokat mészárló portyázásokban részt vevő szerzetesekből s
egypár vén mesteremberből állt; az utcán ringyók szolgáltak mákonnyal a halálfélelem ellen, eleségért
meg bőgő gyerekseregeket küldtek az imperátori palota kapui elé.

Konstantin toborzói a szó szoros értelmében házról házra jártak tábláikon összeírni, ki van még
Bizáncban – állandó és megcsappant hadseregén kívül – fegyverviselő ember: 8aki volt, az elbújt, és
inkább halálra itta magát valamilyen magára lakatolt pincében, semhogy kiálljon az árnyékcsászárral a
falakra a török ördögök légiója ellen. A város fele: menekült a nyugati kapukon, menekült, ha tudott, mert
minden utcasarkon rablók lestek rájuk vagy megháborodott szerzetesek, akik batyuik tornyán zötyögő
vénasszonyokat afelől faggattak, hogy elismerik-e: az Atya és Fiú nem külön leheletéből, hanem közös
spirációjából fújja az egyházba, naturális produkcióként, a Szentlelket?

Mikor a török gyűrű, hatalmas gályák, lovasság, ágyúk, csatatornyok és tengernyi gyalogság köre még
szűkebbre szorult, és a döntő ostromot minden pillanatban várták: Konstantin, mondhatni, térdre borult a
nacionalizmustól részeg görög főpapság előtt, és úgy kérte őket a Rómával való unióra, olasz és egyéb
„keresztesek” segítségében bizakodva. El is ért annyit, hogy a görögök hajlandók voltak Miklós pápa
legátusát fogadni, és vele – nyilván hosszú időt igénybe vevő – tárgyalásokba kezdeni. Ez történt
nyilvánosan.

Titokban Konstantin bűnbánó és vezeklő görög papokat és álpapokat küldött V. Miklós reneszánsz
fővárosába: mint a legsúlyosabb bűnösök bánták, mellüket verve, Miklós előtt, a görög egyház hosszú
szakadárságát és égbe kiáltó eretnekségét.

Megdördültek az első török ágyúk – Konstantin állítólag erre önhatalmúlag latin szertartású misét tartatott
a Hagia Sophiában, erről villámfutárral értesítette a pápát, de most már minden késő volt, még ha
Rómában az uniót befejezett ténynek is vették. Befejezettebb tény volt Bizánc eleste 1453. május 29-én.

Az imperátori palota egyik fehér márványos szárnyában volt egy papi egyetem: itt a császári család azon
legelőkelőbb rokonai tanultak, akik a papi pályát választották, vagyis azokat a püspöki és egyéb főpapi
székeket, melyek 9egyértelműek voltak a legnagyobb politikai és vagyoni hatalommal.

Itt tanított többek között a Palaiologosz-ház egy mellékágából származó Dionüsziosz Palaiologosz atya.

Az előkelő apátúr és professzor ifjúkorában vallásos szerzetes volt; később egyházi és politikai
küldetésekben jóformán az európai világ minden országát beutazta, és rendkívüli agyával a keserű
megfigyelések fekete zsákmányával tért haza (az ostrom idején Dionüsziosz harminchárom éves, de utána
megérte még a nyolcvanadikat is). Hazatérése után gyermeki hitében alaposan megingott. A királyi ifjakat
filozófiára (méghozzá antik filozófiára, szofistákra és szkeptikusokra is!), teológiára, jogtudományra
tanította, ami egyházjogra és a diplomáciai élet technikalitásaira és mechanizmusára szorítkozott.

Mikor a törökök körülzárták Konstantinápolyt, és a kelet-római birodalom pusztulása meg volt

pecsételve: a hitében régóta megingott fiatal professzort eltöltötte a kétségbeesés és prófétai harag; nagy
desperációjában (ha nem is kifejezetten, de tanítása szellemében) ateista lett – későbbi hagyomány és
feljegyzések mindig Dionüsziosz Palaiologosz Atheosz-ként említik. Határtalan dühének, átkainak és
Isten-vádolásainak kulcsa ez az egy mondat: Ezért folytak évszázadokon át az úgynevezett keresztes
háborúk, ezért tárgyaltak ezer parádés teológiai fesztivál fényében a görög és latin egyház egyesüléséről
és Róma segítségéről: hogy most a keresztény világ kapuját döngessék, halálharang zengésével – a
pogány mohamedánok?

Az ostromállapot nyomorától agonizáló Bizáncban, a királyi papi egyetemen, tovább folyt a tanítás, és
Atheosz atya jogtudományi témaképpen azokat a meddő tárgyalásokat vette tárgyául, melyek a nyugat-
keleti unió érdekében történtek, mindig akkor és mindig hiába, mikor a Baszileusz Rómaión, a
konstantinápolyi uralkodó: keleti harapófogóba vagy nyugati kutyaszorítóba került.

10

Már ekkor forgott fejében egy olyan mű, mely Illés, Izaiás és Jeremiás hangján „zárómérlege”, ha tetszik,
„apokaliptikus felszámolása” lesz annak, amit később, modernebb emberek, „feudális anarchiá”-nak
neveztek. A papnövendékek halálsápadtan hallgatták a véres szatírát, el is mondták rettegve az újszerű
tanítást egyéb professzoroktól kezdve, püspökökön át, egész a császárig mindenkinek; a régi tanterem
nem volt elég a megszaporodott kíváncsi hallgatóság befogadására – de az előadásokat nem szüntette be
senki, a török veszély, a városban uralkodó teremtés előtti zűrzavar, Palaiologosz atya császári rokonsága
ezt mind természetesen indokolta.

Drámai színekben ábrázolta (mint látni fogjuk: a költészet és a dráma Atheosz atya leguralkodóbb
jellemvonásai voltak) János császár titkos szerződését a pápával: piros betűs, aranybetűs bullával adta el a
görög egyházat – rejtett kamrákban, függönyök mögött, éjjel és bezárt kriptákban folytak a tárgyalások, a
nép és a papság nem is álmodott a dologról, rongyos álruhába álcázott talján ügynök vitte a szerződést
Rómába, tizenöt olasz segítőgálya reményében. A bullás rongyok ott rohadtak a Vatikán és a császári
palota pincéiben, az egereken kívül senkinek nem volt belőlük semmi haszna.

A borzalomtól megdermedt hallgatók látták térdelni János császárt Velencében és Rómában a pápa lábai
előtt: a hazug tiara és a hazug korona bólogattak a füstben és aranyban; angol, francia ígéretek himnuszai
szédültek a tömjénben, és? A térdeplő császár legföljebb ereklyeként őrizhette a sok térdepléstől rongyos
harisnyáját, de az eredmény a semminél is kevesebb.

A koldulásnak se vége, se hossza: Mánuel császár két évig koldult Franciaországban és Angliában
segítségért, ragyogóbb volt, mint a felvirágzott és nyakláncozott aranyborjú, és szegényebb, mint egy
útszélre rúgott, kifosztott koldulóbarát – segítséget ő sem kaphatott –, de mikor Ve11lencében vagy
Moreában, a hosszú útról hazatérve, magányosan vacogott, várva hogy egy janicsár csak úgy bal kézről
megbicskázza: álmodozva szövögette londoni emlékeit, hiszen Henrik király paradicsomi ünnepségekkel
kábította: hajókirándulás a Temzén, eleven nimfák a tűzijáték fényében, a szférák angyali zenekara a
táncteremben, a testet valóban istenné átlényegítő borok, a forró csókok a száján, oly sűrűségben, mint a
napsütötte falevelek, ha erdőszélen bujkál az ember, trónusok és misék, keleti szerájhajókhoz hasonló
ágyak templom-tágas hálószobákban – hát mindez nem elég egy moreai szegény Lázárnak?

És a londoni örömlányok rózsafüzérként egymás után futó csókjai mellett (ilyet se sokat hallottak eddig
az egyetemen novíciusok, és éppen a törökvész legfeketébb árnyékában) még százszor cifrább, bűnösebb
és hazugabb az a csók, mely Flórencben csattant vagy nyálazódott – Julianus latin bíboros és Besszárión
görög hercegérsek arcán, mikor (nyavalygó-recsegő zsinatozás után) valóban megkötötték az uniót, de: a
görög császárt köpések fogadták érte városa megnyílni is alig akaró kapujában.

Mondtuk: mikor Atheosz atya ezeket az eretnek beszédeket tartotta (a császár legyintett: „intellektuális
hóbortok” – és tovább számolta a bizánci házakban, örömlányok és vajákos bábák között, van-e egy
csatába állítható katona) mikor Atheosz ezeket az előadásokat tartotta: hatalmas álarc-tépő mű járt Isten-
vesztett fejében minden főuraság és főpapság bűneiről a legplasztikusabb, legdrámaibb és
leglényegmegragadóbb formában. Először a nyugat-keleti-unió-kísérleteket érezte ilyen legtipikusabb
témának, de később ezt kevesellte.

Így merültek fel képzeletében – a törökök közeli győzelmének végítéleti ihleteiben – a keresztes
hadjáratok. Egyelőre még nem beszélt ezekről a háborúkról históriailag (az ember élete főtémájához és
főművéhez félelemmel és művészeti alázattal közeledik), egyelőre csak az egyetemi jog12tudomány
keretein belül és főleg kívül, elvi izgalmairól számolt be, ditirambikusan és rapszodikusan hallgatóinak.
A keresztes világ idején Jézus sírja senkit (egypár ájtatos zarándokot kivéve) soha, a legcsekélyebb
mértékben sem érdekelt. Akár pápa, akár német, angol vagy francia király vezette: a kereszt álarcában
mind világhatalomra törekedtek, evilági hatalomra, Nagy Sándor és a római birodalom véres
álomvilágától sarkantyúzva. Akart-e pápa mást, mint hogy Bizánc éppolyan politikai és vagyoni birtoka
legyen, mint Róma? Volt-e valaha összetartás? Keresztes királyok egymást ölték, a pápa királyokat és
pápákat átkozott, király király ellen, pápa király ellen, király pápa ellen. A pápák nemcsak személyükben
vétettek az evangélium ellen: Atheosz magát az intézményt látta vétkes nonszensznek – Atheosz atya
halálát csak tizenhét év választotta el Luther wittenbergi nagy falragaszától. Se Szentlelket, se
csalhatatlanságot nem láthatott a Szentszék politikai és teológiai önellentmondásaiban és káoszában.

Atheosz hosszú személyes tapasztalat (és szinte kísérletező megfigyelés) alapján minden misztikában az
álommal és a lélek betegségeivel rokon jelenséget látott: nem fulladt-e halálos és tragikomikus kudarcba
az a keresztes hadjárat, mely Szent Bernát csalhatatlan, misztikus sugalmazásaiból született?

Mi köze az apostoli szegénységhez a simóniás hercegi főpapoknak? Az ő – Dionüsziosz Palaiologosz –

hallgatói, a királyi család rokonságához tartozó papnövendékek is ál püspökök lesznek, ha elmenekülnek.
Ha nem, és hagyják magukat a muszlimoktól levágatni, csak azokért a bűnökért bűnhődnek, melyeket
legkeresztényebb királyok és legcsalhatatlanabb pápák a püspöki székek betöltésénél elkövettek. Atheosz
keserű csalódással búcsúzott minden csodában való hittől, és fáradt gesztussal mutatott a királyi egyetem
fehér márványtermének fali fülkéibe elhelyezett csodálatos művű ereklyésdobozokra.

13

A görögök tudják legjobban, hogy a szent péteri kulcsos hatalom mindig csak álarc volt – hogy is lehetne
erkölcsi ereje olyan intézménynek, mely mítoszon alapszik? Mert a bűnöket itt mitológiákkal kendőzik –
mikor az őskeresztények ledöntötték az antik istenek szobrait, mindössze b mitológiát helyettesítettek egy
a mitológia helyébe.

A királyokat felkenő olaj nem isteni folyadék, csupán ön és mások áltatása: joggal csorgatja majd a
szennyes földre ezeket a royális krizmákat az ifjú Mohamed istenítéleti serege (a profetikus, ószövetségi
hanghoz, úgy látszik, néha jól állott az „Isten” neve, Atheosz atya habzó szájában). Gyűlölt minden
inkvizíciót és eretnekégetést; sohasem a hittani igazságért, hanem a világi hatalom maszkos birtoklásáért
történnek.

A görög filozófia logikára, rációra kell hogy tanítson bennünket, nem képzelt princípiumokra épített
dogmatikai, csökönyösen ortodox kártyavárakra és vitákra: igazolhatatlan fantáziatermékekre. A valóság
és a természet mindenekelőtt matézis és fizika – ha meg a keresztes hadjáratok ezt elvetik, és legendák,
mondák, hallucinációk és mítoszok alapján ölnek és rabolnak: mért ilyen következetlenek? Az ő Négy
Szent Könyvükből egyetlen keresztes hadjárat sem következik.

Nem tragikus-e és luciferien kacagtató, hogy mikor először sikerült elfoglalniok a Szentsírt, azonnal
királyságot alapítottak: ugyan hogy illik a töviskoronához a gyémántkorona és azonnal meginduló harcok
vezérek és kisebb fejedelmek között? Irigység, hencegés, meggazdagodás, lovagi torna, muszlim stílusú
ringyóskodás és részeg vérengzés veszi körül az ő Krisztusuk koporsóját. Keresztény a törökkel
handléskodik, és közben a hercegek lenézők, és megvetik a pisai, velencei, genuai kereskedőket: mikor? –
a templomos lovagok százszor nagyobb és aljasabb üzleteket kötnek, előírva arisztokratikus
statútumaikban, hogy isten tudja, hány nemzedéken át: nagy uraktól kell származniok a ban14kár-
lovagoknak. Szép „piktura pauperum”, szegényeket oktató lovagi freskó, mikor csak két viszonylat
uralkodik. Keresztény kereszténnyel? Féltékeny gyilkolás. Keresztény törökkel? Alattomos alku és üzlet.

Torkig volt Atheosz atya a vallásos héroszkultusszal: a vak is látta, hogy a viadalok hősei nem
Krisztusukért rántottak kardot, hanem mert vadállati vérükben volt a verekedés a verekedésért, a
zsákmányéhség, a másikat letromfoló öncélú virtuskodás, hencegés a nők előtt, az éljenzések a pávatollas
hadbavonuláskor, éljenzések a brutális torna végén, nacionalista frázisok, vaddisznó-családok
öntömjénezése: mindez minden morál szemérmetlen arculcsapása.
Okos haditervek helyett esztelen kalandok, kalózkodás, és szenteskedő brigandázs, etikettes pózok üres
zsebbel, zsarnokoskodás a gyengék fölött, és címerek mögött a legmegalázóbb, pityergő könyörgés három
velencei ladikért, lehetőleg spanyolfalakkal körülbástyázva. Demagógokkal és holdkóros szentekkel
elbolondítani a jobbágy-, paraszt- és szolganépet, ígérve keleti zsákmányt és mennyei üdvösséget, csak
hogy a nép ne uraira rontson: tombolják ki nyomoruk fölött érzett kétségbeesésüket a messzi Szíriában,
vagy ha útközben éhségtől, harctól, ragálytól megdögölnek, annál jobb.

Mikor felkent királyok, mivel koldusabbak, mint a templom egere, boldogan égetnek fel keresztény
városokat és templomokat Velence (ó, az alávaló boltos!) egyetlen füttyentésére, csak hogy Velencének
így fizethessenek: volt ezeknek a felkent királyoknak bőr az arcukon még mindig az „Isten így akarja!”
csatakiáltással gázolni katolikus húsba és vérbe, görög apácakolostorba?

„Isten nem akarja!” – régóta ez a cím forgott Atheosz fejében, mikor zárszámadását nagy könyvben
tervezte megírni nagyurak és nagykereskedők keresztes farce-airól, véres vígjátékairól. A pápa mindig
egyetemes egyházról, az egész jámbor, keresztény világ jámbor testvériségéről, egy 15akolról és egy
pásztorról prédikált, örök békéről és az égi Jeruzsálem földi előképéről: mi volt a szavak mögött és a
szavak után? Ölte és átkozta a királyokat, vadította őket egymás ellen, nyakig hempergett a politikai
piszokban – ez volt az egyik; az „egy akol és egy pásztor” pedig a pogány római birodalomnál is nagyobb
egyházi birodalom terveit leplezte.

Atheosz atya a legnagyobb gúnnyal beszélt királyok, grófok, érsekek díszes családi vagy nemzeti
címereiről: ha hallgatói nem kövesedtek volna meg a kifejezhetetlen rémülettől, nagyokat kacaghattak
volna azon, ahogy az oroszlánokat, sasokat, kereszteket és suta sakktáblákat karikírozta a nemesi
címereken.

Egy akol? A pápa azáltal, hogy örökké egymás ellen uszította Európa királyait, a legbrutálisabb,
legbarbárabb, legimperiálisabb sovinizmus bolondgombáit és nadragulyáit ültette el a lelkekben. Egy
akol? Mikor a lovagrendekben már ott feszült, pattanásig, sőt robbanásig koldusparaszt, földesúr és
frissen felvirágzott áru- és pénzkereskedők ellentéte: a lovagok minden cselekedete csak arra irányult,
hogy ezt a feszültséget fokozza, mérgezze, a születő új világot a halódó régibe visszabilincselje.

De minek különlegesen a kereszteseket vádolni? Európa soha, de soha nem volt keresztény: mit kezdjünk
azokkal, akiknek elvi alapja elavult legendahalmaz, és ebből a legendahalmazból is csak annak szögesen
ellentmondó következtetéseket vonnak le? Dicsősége-e az árvákat és nőket és üldözötteket védő
hadaknak: árva és üldözött zsidók rablógyilkos kiirtása? Mit ér a kifinomult modor, az etikett és udvari
meg egyházi liturgia, ha csak máz a mázon? Ha csak impotens hókuszpókusz a nyakukra és fejükre növő,
gazdag polgárok ellen?

Futólag itt jegyezzünk meg kettőt: az egyik az, hogy egy idő múlva a török ostromtól rettegő, utolsó
bizánci császár nem elégedett meg az „intellektuális hóbort”-féle kézlegyin16téssel, mikor telebeszélték a
fülét – mely csak az ozmán ágyúk eldördülését leste – Atheosz hajmeresztő és „képtelen” tanításairól
szóló rémhírekkel – nem: most már intézkedett is, mégpedig hazája szokása szerint igen egyszerűen és
igen gyakorlatiasan. Bezárta Atheoszt és tanítványait a palota egyetemi, fehér márványcsarnokába,
élelemről és szigorú őrizetről gondoskodott. Ha majd Bizánc elesett, törődik-e görög vagy török ezzel az
ateista bolonddal és hülye hallgatóival?

A másik kurta megjegyeznivaló: mindezek a gondolatok és tanítások, melyeket Atheosz atya előadott,
mint az európai álarcos Rohadás Nagy Summá-ját, ezek mai ember számára: a legegyszerűbb
tankönyvekben is olvasható banalitások, sőt, mi több, Atheosz korában sem (1500-ban hunyta le szemét,
el ne felejtsük!) voltak ezek különleges történelembölcseleti felfedezések – nem –, evidenciák voltak ezek
már a kortársak számára is. Itt azért kellett mégis vázolnunk őket, mert Atheosz atya valóban a feudális
világ Summá-ját akarta rendbe szedni; a keresztes hadjáratokban minden bűnök képletét, kristályát és
fókuszát, tömörített jelképét látta; éppen ez az összegező világos-látás gyújtotta lángra „destruktív”
szenvedélyét (a törökökkel Bizánc kapujában, in hora mortis, a halál órájában!) – és mikor (sokkal
később, 1495-ben) valóban, de töredékekben, megírta művét, annak egész művészeti stílusa, szerkezete
nem volna érthető bizánci beszédeinek elvi tartalma nélkül.
Művét ugyan 1495-ben dolgozta ki, de két keresztes hadjárat históriájáról már Bizánc ostromzára alatt is
beszélt (hermetikusan elzárva a császár jóvoltából): az egyik – mikor Bizáncot foglalták el a szent
lovagok a Szentsír helyett; a másik – mikor II. Frigyes „üzletet kötött” a szultánnal, ezért megkapta
Jeruzsálemet, de a pápa átokkal sújtotta Krisztus sírja helyét. Választhatott-e volna két tipikusabb példát
Atheosz atya fent vázolt Summá-jához?

Bizánc elesett, de Atheosz atya nem azért volt a császári 17család rokona, hogy ne legyen vagyona, és így
ne tudta volna lekenyerezni börtönőreit, és ne tudott volna tanítványaival együtt elmenekülni a muszlim
rablók elől. Nem az én dolgom, hogy moralizáló elmélkedést eresszek itt meg Atheosz viselkedéséről:
egyszerűen leszögezem a tényt (amit különben ő is leszögezett), hogy fontosabbnak tartotta nagy művét
valahol megírni, mint elesni az elveszett város falain.

Mondtuk, hogy 1453 előtt is élete javát utazással töltötte, ugyanez áll még sokkal nagyobb mértékben
Konstantinápoly pusztulása után. Nápolytól Edinburghig, Lisszabontól Budáig járta a világot, tanulva és
művére készülve. Mikor végre (vagyona még ekkor is tetemes volt) Szicíliában, Nicosia közelében,
végleg letelepedett, és hozzáfogott könyvének megírásához, a profetikus, ostorozó, átkozódó stílusból
természetesen már sok minden lelanyhult, de ez csak a stílus külsőségeire vonatkozik: a mű szelleme még
élesebben fejezte ki a Summa szándékait, noha most már művészi komponáló kedve az Izaiás-hang
helyett a históriás és krónikás hangját vette fel, ugyanakkor kiélve a drámai helyzetek színpadias
ábrázolásában való örömét, melyre még ebben az elöljáró beszédben visszatérek.

Ha halálos ihletője 1453-ban a török veszély és Bizánc biztos eleste volt, nem érdektelen a Hazugság és
Átok címen megírt, két keresztes históriájának megértéséhez, ha röviden végigfutunk, csak úgy érintő
emlékeztetőül: miféle események, tények és történelmi tapasztalatok ihlették 1495-ben (nem egy persze
már Bizánc eleste idején is)?

Avignonban jártában átélte és megélte, szorgos dokumentumkutatás és lobogó fantáziája segítségével, a

pápák „babiloni fogságnak” becézett korszakát, királyság és Róma egymást csaló komédiáit, női szentek
misztikus intermezzóival. Stílusa megtelt Dante-, Petrarca- és Boccaccio-olvasás dúsan hajtó magvaival;
még Bizánc eleste előtt tudott alaposan az eretnek Husz megégetéséről, Wyclif hit18tani forradalmáról és
az angol Wat Tyler hatalmas parasztlázadásáról: a Tower őrei és papírjai az előkelő (rég nem pap)
Palaiologosz-utódnak sokat „meséltek” arról a százezer parasztról, akik már a 14. század végén
elfoglalták Londont, a Towert, tőrt emeltek a parasztnyúzó királyra: nem volt-e ez ihletője a
legnyilvánvalóbban, mikor arról ír, nemegyszer, hogy a nép: keresztes vezérei ellen fordul, a már idézett
„Isten nem akarja!” felkiáltással. Jeanne d’Arc elégetése sem volt zártkörű reimsi vagy orleans-i intimitás,
hanem Európára szóló nemzetközi botrány: Atheosz Summá-jában vagy Summá-ját illusztráló szatirikus
krónikájában, sok főpap mefisztói profiljában – az orléans-i szűz képmutató, lepénzelt vagy bigott-buta
bíráit látjuk kísérteni. Mikor még Bizáncban tanított Atheosz és óriási népszónoklatokról ábrándozott (a
nép volt az ő igazi, megkívánt közönsége, nem a főúri főpapképző eléggé kurta-eszű növendékei): ekkor
már eljutott a híre, száz meg száz utazó és követ szájából, Gutenberg találmányának, a
könyvnyomtatásnak. Ez illik az ő Summá-jához, nem a húsz évig mázolt, bolond-iniciálés, egy
példányban hervadó kódexek! Angliában a Lancaster és York ház „rózsás” háborúja nem pontos mása-e a
Keleten egymás ellen acsarkodó, szultánokkal szövetkező keresztény fejedelmek harcainak? (Csak hogy
jobban imponáljon az evangéliumi szeretet vallása a pogány szaracénoknak…) III. Richard rémuralmának
élő szemtanúja volt – és? Képzelhetjük a viharok végéig háborgó gondolatait, mikor Hispániában megélte
az arabok végleges kiverését (ő, Konstantinápoly pusztulásának tanúja!), és ennek a Madonna-áldotta,
édes keresztény győzelemnek Ferdinánd inkvizíciója lett még édesebb gyümölcse.

Mindkét dolog a legközelebbről érintette szerzőnket: családja egyik ága ugyanis már régen, provokáló
dacból, áttért az arabok hitére, a konstantinápolyi trauma hatására (nem is volt ez olyan ritkaság) –
Ferdinánd király pedig, 19ismerve Dionüsziosz Palaiologosz Atheosz elveit és tevékenységét: kiutasította
Hispániából.

Amerika felfedezését Magyarországon élte meg, Mátyás király halála után: a budai reneszánsz félig
cinikus, félig fantaszta környezetében Atheosz nagyon jól érezte magát. Itt szokta meg annyira az öregúri
kényelmet, hogy eldöntötte: valahol most már megnyugszik, nem lesz örökké „Európa kritikájának”
bolygó zsidója – és Szicíliában, Nicosiában vásárolt csinos birtokot magának.

Hogy művét, a Hazugság-ot és az Átok címűt, éppen Szicíliában írta meg: két szempontból is igen fontos
körülmény. Egyik történelmi: hiszen ha Szicíliában barangolt, maga előtt látta görögök, rómaiak, arabok,
normannok, olaszok, spanyolok épületeiben a történelem geológiai rétegeit és kövületeit, és ez a
legnagyobb mértékben tágította világtörténelmi perspektíváját. Másik művészeti: a sokféle stílusban való
érzékies gyönyörködés magyarázza írásmodorának zsúfolt, nemegyszer határozottan barokk jellegét.

Nem érdektelen, sőt elkerülhetetlenül szükséges, hogy amint megnéztük, miféle nagy európai történelmi
eseményeknek volt megélője Dionüsziosz Palaiologosz, művének, a Feudális Főbűnök Summájá-nak
írása alatt; úgy örök tanulmányútjai közben – egy-egy futó vagy részletesebb följegyzése alapján –
nézzük meg: miféle művészek és műalkotások hatottak rá, hogyan és miben? Csak így lesz érthető
komponálási módszere, figuráinak megragadása, nyelve és epikai vagy drámai, krónikás vagy „modern”
módszere a szétválaszthatatlanul egy tőről fakadt diptychon, kéttáblás kép: a Hazugság és Átok megírása
közben.

Saját óriási könyvtárában pazar bőségben vannak (vannak: hiszen, mint utolsó utódjára, énrám szállt a
muzeális kollekció) azok a késő középkori és kora reneszánsz királyi és főúri, festett imakönyvek,
amelyeket Drága vagy Legdrágább Órák Könyve címen ismer a műtörténet – például a Berry hercegekét
vagy a Grimani-breviáriumot –, és 20melyekben (éppúgy, mint a francia gót székesegyházakon) a
földművelés, vadászat, boronálás és szántás-vetés, gyakran a télvíz idei parasztnyomor legreálisabb,
legverisztikusabb képei láthatók, felváltva szinte az elvontságig elegáns dámák garden partyjaival.
Könyvében olvasható lesz II. Frigyes császár egy népünnepélye (nem vállveregetősen népieskedő, nem!)
– mindenki szeme előtt a színek és a földies valóság erejével fognak felmerülni ezek a nem is olyan
miniatűr miniatúrák. Különben is Dionüsziosz „atya” abban a bűvös prizmás korban élt, ahol a tömény
gótika elegyedik a tömény reneszánsszal – Mátyás budai palotájában valóságos kísérleti műhelyét
találhatta ennek.

Giotto freskóit nemegyszer látta: fájdalmas elégtétellel érezte ki belőlük a bizánci hagyományokat, de
ugyanakkor ropogó tűz lett a lelke a drámaiságtól (ó, a dráma mindenekelőtt!) – a figurák egyéni
ábrázolása az ikonok halott formulái után, a nagy sorozatok kedvelése, az aktok merész őszintesége az
utolsó ítéletekben: mindez arra ihlette, hogy a Summá-t ne elméletnek, hanem, hozzávetőleg modern
szóval, amolyan tapogatódzó „regényfélének” írja meg vagy: spektákulumsorozatnak.

Hazugság regényének Alexiosz-figurája szinte elképzelhetetlen Donatello meztelen, vadászkalapos

Dávid-szobra nélkül.

Mikor Flórencben járt, Dionüsziosz „atya” azok közé tartozott, akik gondolati, irányzatos valóságában
értették meg Masaccio tüntetően puritán, realista képeit: a pogányokat keresztelő Pétert (és még sok más
kortársának keresztelésképét). Masaccio rövid életének idején Itáliában váratlan vagy tán nagyon is
várható élénkséggel ébredt fel a gondolat, hogy az evangélium a népé, az evangélium népkönyv,
ennélfogva egyetlen jogosult prédikálói csakis a nép fiai lehetnek (persze nem azok a „népfiak”, akiket a
szentszék válogatott ki magának, demokratikus álarcképpen, hogy kifogja a jobbágylázadások
vitorlájából a szelet!). Masacció21nál és sok, ma már névtelenségbe süllyedt társánál az ilyen
„keresztelés”-jelenetekben tulajdonképpen parasztszónokok beszélnek paraszthallgatókhoz: nem véletlen,
hogy nem egy ilyen festményen a keresztelő hátat fordít annak a templomnak, melyben a képet a falra
festette.

Flandriában és Burgundiában kóborolva (de milyen tudós rendszerességgel kóborolva!), szívébe zárta
Van Eyck képeit: a miniaturista részletességet, tárgyak, emberek mikroszkopikus pontosságú ábrázolását,
a realizmus legelragadóbb örömét, mely a színek ékszeres izzásában villog és lángol felénk – ezt szerette
volna Dionüsziosz követni, mikor embert és tárgyat nagyító alatt vizsgált, a tudományos utánzás
intellektuális mámorában és a tavaszi költészet szinte vegytanilag felfokozott színeivel.

Ha Flandriában a részletek részleteinek varázsos-élethű ábrázolása bűvölte el, a flórenci

keresztelőkápolna kapuján, Ghiberti domborműveiben (a mester csak egy évvel előbb halt meg
Konstantinápoly elesténél) ismét tengernyi figura zsúfoltsága, a zsúfoltságban mégis a szerkezet rendje, a
vallási (rég elfelejtett) ürügy mögött az evilági alakok evilági, naturális győzelme, a kép-sorozat hosszú
epikai lánca lelkesítette. (Szerette magát az anyagot is, feljegyezte, milyen gyönyörűséggel fogdosta a
domborművek domborulatait: eddig az anyagi tapintásig kell kereszteseit plasztikussá tenni és ilyen
bőségben – a bőségről le nem mondott volna!)

Botticelli Tavasz-ában a költészet és természet pogány szabadságát élvezte; ő, Dionüsziosz, nem felejtette
el a szakrális Bizáncban az ókori szobrokat – és fájdalommal mosolygott egyrészt azon, mily naivan-
keservesen küszködik a rosszul értelmezett keresztény szemérem a gátlástalan életörömmel, és hogy neki,
Dionüsziosznak, főművében, harcos krónikájában, milyen ritkán nyílt alkalma, hogy virágok és szerelem
megváltó tündérkertjébe vezesse olvasóit vagy hallgatóit, esetleg (a dráma örök csábítás!) – nézőit.

22

Carpaccio tán az ő művével éppen egy időben festette Orsolya-legenda-sorozatát: mindketten a gazdag
meseszövést, a színes jeleneteket, krónikás dúskálást a tarka epizódokban, a középkori krónikákra
emlékeztető, telhetetlen novellisztikát szerették, a lehető leggazdagabb reális díszletekkel, minden
materiális valóság ezerszínű, ezerszögletű katalógusát. Carpacciónál elragadó, „fölényes naivitással” –
Dionüsziosznál az agitatorikus eszme irányzatos szolgálatában.

Ha Botticelli Tavasz-ánál könnyes humorral elégiázhatott arról, hogy művében a költészetté és képzeletté,
gátlástalan érzékiséggé és a természet természetévé magasztosuló szerelemnek nem jutott hely: akkor
azok a középkori képek (melyeken tán Antonio Pisanello Luxuriá-ja a korona!), mik a Kéjt mint idegeire
és csontjaira aszott nőalakot ábrázolják, nagyon is hasonlítanak a könyvén átsuhanó keleti vagy európai
örömlányokhoz – az „öröm” mélyén és végén (ez a keserű pisanellói vagy dionüszioszi morál) úgyis csak
– betegség, nyomor és roncsolt idegű degeneráció található.

Angliai utazásai alkalmával legnagyobb művészi élménye: a misztérium- és mirákulum játékok voltak.
Nem kellett különlegesen „finom szem” vagy isten tudja, miféle „korát messze megelőző” ritka
modernség ahhoz, hogy az Ádám és Éva-játékokban meglássa: mikor a Sátán csábítja az első asszonyt –
új, nem-vallási, elementárisan világi elemek burjánzanak fel a mű logikájában, lélektanában, felszabadult,
bibliáról megfeledkezett költészetében. Személyesen ismerte azt a komédiázót, aki hús-vér színpadi
figurát csinált Heródesből, a szenttörténet egyszerű gazemberéből. Mikor hallotta Noé és felesége parázs
veszekedését a bárkába szállás előtt: ott volt készen a világi dráma. Ha az irodalom történetében hosszan
és lassan történik ez a beérés (a gyermek Shakespeare vígan láthatott még efféléket!), egyes emberek
fejében, mint például a Dionüszioszéban is: könnyen meg23történik a nagy „ugrás”: ha ilyen bohózatot
lehet csinálni Noéné asszonyságból, mért ne lehetne mindent színpadra vinni? Elsősorban a történelmet?
Dionüsziosz esetében annál is inkább, mert bizánci hazájában és egyebütt sokat üldögélt Szophoklésszel
és Eurüpidésszel kezében antik színházak romjain: Epidauroszban, Athénben, a priénei színpad
oszlopainak árnyékában avagy Szicíliája Taorminájában – elmélkedve óriási közönségről, mely hallgatja
az ő históriai „moralitás”-drámáit. Voltak olyanok Angliában, melyek akár ötven felvonásból is állottak: a
nagy „sorozat” középkorias hévvel izgatta Dionüsziosz néptanítói és költői képzeletét.

Külön élvezte, hogy a fegyverkovácsok játszották az ősszülőket karddal kiűző angyalt, a hajóépítők Noé
bárkájának történetét, a gyertyaöntők a betlehemi csillag epizódját, mészárosok és hentesek a Krisztus
„lemészárlását”, pékek az utolsó vacsorát és a nyilvános írnokok – jellemző szimat! – Tamás apostol
kétkedését. Nem ütött-e Atheosz atya itt két legyet egy csapással? Megismerte a polgárokat és
kereskedőket (a gőgös lovagok megírója!), és a legszentebb történeteket: az utcai mindennap világába jó
szentségtelenül beágyazva látta. Ha egyszer egy Ábrahám és Izsák-drámában ott bujkált az új emberi
lélektan: Dionüsziosz mohó agya (szinte végtelen emberismerete és kincses politikai tapasztalatainak
birtokában) már tombolt azokban a pszichologikus portrékban, melyeknek galériáját keresztes-
szatírájában felvonultatta. És ha a legszentebb karácsonyi ünnep színjátéka zavartalanul megfért tolvaj és
zsivány pásztorok szinte blaszfém burleszkjeivel: hogy ne ihlette volna ez műve írása közben hamis
idealizmusok ellen indított képrombolásra!
Magamról mindössze az a mondanivalóm, hogy Atheosz atya családjának vagyok késő és utolsó tagja, az
ő nicosiai 24kastélyának egy fennmaradt sarkában élek, fiatalkoromban színész és rendező voltam; őseim
mindig azokhoz tartoztak, akiket a történelemkönyvek szélsőbaloldaliaknak vagy forradalmároknak
neveznek – az osztálymegtagadást tőlünk mindenki természetesnek vette, nem volt mutatványos színház,
blöff, kaland vagy opportunizmus, hanem magától értetődő, mint földből a fű –, ebben a szellemben volt
egy életen át vágyam az olyan dráma, amiről Atheosz ábrándozott – mikor ezek a terveim nem sikerültek,
visszavonultam. Ekkor fedeztem fel Atheosz töredékes kéziratát a családi könyvtárban – szakfilológussal
nem akartam kiadatni, mert az ilyesmit senki sem olvassa, fogtam tehát magam –, és jelképesen: szintén
hetvenöt éves koromban, „regényesen” feldolgoztam – méltatlan utód – Atheosz művét, pillanatig sem
leplezve huszadik századi voltomat, mint szűzike tudós a szemérmét: nekem is megvoltak a magam
történelmi keserű tapasztalatai, egyeztek is Atheosz atya Feudális Főbűnök Summá-jával, és igyekeztem
az lenni, ami ő: a legszigorúbb történelmi dokumentáció keményfa hasábjaiból táplálkozó agitatorikus és
művészi láng.

2.

Személyi kérdéseknél sokkal fontosabb, hogy – nehézkes szóval, de senki se riadjon meg tőle – elméleti
kérdések is vetődhetnek (és vetődjenek!) is fel Atheosz szövegével és modern fel- és átdolgozásával
kapcsolatban.

Négy kérdés kézenfekvő és izgalmas. Egy: a mű általános történelemszemlélete. Kettő: egy középkori
tárgyú mű időszerűsége 1963-ban. Három: a műfaj kérdése – regény? nem regény? bimbójából éppen
kipattanni akaró dráma vagy nem dráma? Négy: Atheosz atya és az énáltalam még ráadott szatíra
esetleges túlzásainak, szertelenségének kérdése.

Atheosz atya művének ötlete olyan katasztrofális pillanat25ban fogamzott, és oly sötéten válságos
időkben érett meg töredékes, de bő feljegyzéseiben, hogy felületes olvasó arra gondolhatna: ez a mű –
történelemszemléletét illetően – elvadultan cinikus, kiábrándultan luciferi, a históriát (pesszimizmusában)
csak komédiának, bábszínháznak, körbeforgó cirkusznak látja, az emberi gonoszság és esztelenség
rezignált paródiájának vagy – ami elég divatos volt a múlt században – afféle polgári „bölcsesség”
leszűrődésének (ugyan mért tartották bölcsnek?), mely vállvonogatva és impotensen ironizálva megy el a
történelem mellett.

Ez a szemlélet mind Atheosz atyától, mind modern átdolgozójától abszolút fokon: idegen. Ettől, a szinte
semmi-hitű rezignációtól csillagászati távolságok választják el mindkettőjüket; ezt a meddő, gyáva és
hazugan kényelmes szemléletet mindketten, égő morális követeléseik következtében: bűnösnek,
elavultnak, se művészethez, se históriai tetthez nem vezető nihilizmusnak tartjuk. Ép eszéről frivolan
lemondó ember volna, aki a feudális anarchia láttán – esztétizáló anarchistává herélné ki magát.

Atheosz mindennek homlokegyenest ellenkezője.

Prófétai haragban nemzett és fogamzott művében persze hogy sok a buta és a gazember, sok ezeknek
rikító színekben tomboló cirkusza (…a legzüllöttebb Bizáncból üzen), de: Atheosz szemlélete a
későközépkori haláltánc-műfajjal rokon, történelemszemlélete a haláltáncoké, ez pedig lehet minden a
világon, csak egy nem: l’art pour l’art gyönyörködés az emberi és társadalmi hitványságokban.

Atheosz korának gyermeke, tehát a legmodernebb történettudás nem lehetett még birtokában. De a
bűnöket világosan bűnökként látja, és ábrázolása: pozitív elítélés, pozitív társadalomerkölcsi alapon, a
változtatás lehetőségének még pozitívabb tudásával. Ő nem afféle „dezilluzionált visszavonuló” (ezt a
típust gyűlöli, gyűlölöm): egyetlen vágyálma és célja – a középkori mirákulum- és moralitásdrámák
logikus folytatásaképpen – a nagy felvilágosító és forradal26masító népdráma, mint ez, főleg a Hazugság-
és Átok-fejezetek végén, nyilvánvalóvá is lesz.

Atheosz műve majdnem pontosan abban az időben keletkezett, mint Dürer Apokalipszis-metszeteinek
sorozata: ott ugyanez az ítélet látható; a Jelenések Könyve azért volt népkönyv, mert benne pápák,
püspökök, királyok: eltaposott história gaz- és gyomként rothadnak a népítélet és népbíráskodás súlya
alatt. Ki volna olyan vak, hogy ebben az ököl helyett: finom szaloniróniát szimatolna? Atheosznak meg
Dürer műve is vígan megfordulhatott kezében, de ha nem: fülével hallotta, szemével láthatta, azokat a
Luthert alig pár évvel megelőző (és Atheosszal vérrokon) prédikátorokat, akik a népcsászárságot és az
igazsághoz jutott nyomorultak földi Jeruzsálemét hirdették, egész nevetségesen kényszerű teológiai
keretek között. Azért írta Atheosz, hogy a nép nem akarta soha az idealista álarcokban fennhéjázó
keresztes hadjáratokat, mert a parasztforradalmak erjedő légkörében élt – aki erről Dürer, a haláltáncok, a
népítélet oldaláról ír szatírát: az kimeríti a legpozitívabb kritika fogalmát, mely egy tőről születik –
biológiai törvényszerűség ez – az „örök reformációval”, új világ akarásával. (Családom tagjai voltak
Itáliában az első protestánsok.)

Atheosz látta (és műve ebből ihletődött) a katedrálisok falán az Utolsó Ítélet ábrázolásait, szoborban és
képben: ezeket nem afféle negatív mosolyú Anatole France-ok csinálták. Az elkárhozottak serege mindig
a feudális főbűnösök serege: démoszi bosszú, mely éppen csak hogy nem repeszti szét a konvencionális
bibliai kereteket – a katedrálisokat saját forradalmi domborműveik száműzik a középkor végén a
történelem tisztuló színpadáról.

Atheosz után alig ötven-hetven évvel: Brueghel festészetében nyüzsögnek a nyomorékok, bohócok,
Atheosz figuráival egyívású bolondok és gazok. Akadna olyan értelmetlen ember, aki ebben öncélú
gyönyörködést látna, afféle esztétizáló szadizmust vagy mazochizmust? (Egy elzüllött lélek27tani iskola
oly felelőtlen léhasággal dobálódzik ezekkel a fogalmakkal, mindössze megható naivitásáról téve
tanúságot.) Viszont az értelmes ember ebben a Brueghel–Atheosz-féle ábrázolásmódban a vád
művészetét érzi, a félreérthetetlen elkötelezettséget ehhez a szenvedélyes kérdéshez: ki és mi az oka e
tengernyi nyomornak, ki torzította el ennyire a természet és ember szebbé tehető világát? Ha Isten
rendelése ez: ez az Isten elfogadhatatlanul komisz és bűnös Isten – az ember jobb világot tud csinálni. Ez
a harcos humanizmus: ez Atheosz „bruegheli” vonása.

Dante Isteni komédiá-jától Balzac Emberi komédiá-jáig nem ez az atheoszi ítélkező és vád-szellem ihleti-
e a legidőtállóbb irodalmat? Atheosz és átdolgozója – napnál világosabb topográfiával – nem Erasmus
sehova se jutó „bölcs tépelődés”-einek oldalán, hanem a lutheri támadás oldalán áll.

Ennek a teremtő haláltánc-szellemnek művészetileg is óriási hatása volt Atheoszra és minden nevét
érdemlő alkotóra: ebből a reformáló, forradalmi hangból született a művészeti realizmus. A haláltánc-
ábrázolások csordultig ontják az életből tükrözött arcképeket, a Végítéletet megjelenítő Apokalipszis-
metszetekből ismerjük a késő középkor társadalmi keresztmetszetét pápától szajhákon át az egyszerű
kézműves- és parasztemberig. Néha portrék, néha grandiózusan szatirikus típusok, leegyszerűsített
maszkok és bábok formájában (mindkettőben, hatásukra, Atheosz is tobzódik). A szó szoros értelmében
természettudományos ateizmus bontogatja sasszárnyait az Atheosz által tanulmányozott feltámadottakat
vagy elkárhozottakat ábrázoló műalkotásokban – a teológia rég elhervadt ürügy, az Atyaisten
jelentéktelen statiszta, udvariasságból odaragasztva, de a művész érdeklődése középpontjában a meztelen
emberi test áll: a természet, az anatómia az egyetlen izgalmas, a humanizmus („kiürített egek” helyén) a
natúra és matéria tüzes kincseivel töltekezik.

28

Ezt élvezi Atheosz a „pogány” II. Frigyesben és fiziológiai mohóságú arcképeiben, nemegyszer tán a
művészeti arány rovására. Mert Atheosz nem esztéta, nem sznob – átdolgozója még kevésbé –, és itt egy
nem jelentéktelen jegyzetet kell csatolnom történelemszemlélete világos meghatározásához.

Szerte a világban jelennek meg (elsősorban a vadnyugati kolportázsirodalomra gondolok) ún. történelmi
regények, iparcikként gyártott „regényes életrajzok”, melyekben gyakran valami nyavalygós nosztalgiát
érzünk a letűnt, olcsó külsőségekben operaszínpadosan dekoratív korok iránt; az esztétizmus áporodott
szaga terjeng, a történelem csak látványos revü, a szerzők nem a boncoló tudós vagy vakmerő, véres
marokkal dolgozó művész módján nyúlnak a történelemhez, hanem valami akadémikus
aggályoskodással, finom glaszékesztyűben – merkantil mérlegen számítgatva az adatok, a szórakoztatás,
a népszerű tanítás és filmromantika hasznos keverési arányát.
Atheosz ezeket szerencséjére nem olvasta, de Atheosz-mérgű átdolgozója: igen – és épp ezen
olvasmányok nyomán támadt undora magyarázza részben, hogy figurái és szituációi véresebbek,
tarkábbak, vadabbak és túlzottabbak, mint ahogy azt a szabályos regényillemtan kívánná. Az átdolgozás
sehogy sem akart hasonlítani ezekhez az esztéta- és filológ-korcsokhoz; szeretné, ha utóbbiak és saját
maga között olyan különbség volna, mint egy iskolai oktató olajnyomat és egy angol barokk dráma
között.

A mű aktualitásának igen lényeges kérdése következik.

Tény, hogy minden nagy művészeti, történeti vagy politikai írásmű égetően időszerű, a mű és kora
problémái (ami mindig Augiász istállójának kisöprését és az új berendezést jelenti): egy-test, egy-lélek.
Goethe írta: „Eine Chronik schreibt nur derjenige, dem die Gegenwart wichtig ist” – Krónikát csak az ír,
akinek a jelenkor a fontos. Hogy lehet Atheosz középkori műve és témája (még az én huszadik szá29zadi
átdolgozásomban is): aktuális, korszerű, korhoz szóló: Mert ki nem az – temetőbe és nem eleven, mai
érdeklődésű közönség elé való.

Atheosz és az én válaszom egyszerű. Időszerűség szempontjából nemcsak aktuális téma lehet jogosult,
hanem a történelmi múlt bármely fejezetének a legmodernebb történelem- és társadalomtudományi
felfogása is.

Atheosznak, mondtuk is már, ez a legmodernebb felfogás, természetesen nem lehetett birtokában, de

eljutott, rozsdás teológiai abroncsait lerázva, a „modernség” maximumáig. Épp most summáztuk ítélkező,
beavatkozó és aktívan alakító történetszemléletét, kora egyéb művészeti jelenségeivel a legszorosabb
rokonságban. Lehetnek figurái sokszor ördögi karikatúrák, maszkos színészekre emlékeztető démoni
bábok, de: ez korának allegorizáló, típusokat szertelenül túltipizáló szokása, azonkívül a bizánci
történelem megtestesült komédiáinak hatása, a prófétai harag mértéktelensége. Közben? Éppúgy a nép
szemszögéből nézi a kereszteseket, mint a modernkor a modern álarcokat a modern társadalmi bűnökön –
és túlzásai éppen a realizmusban való fiatalos, felfedező tobzódás következményei –, túl mohó gesztussal
tépi a tudatosan hazug idealizmusokról az irreális fedőfestéket.

Ha valamit nem tesz Atheosz – és elsősorban mai kiadója –, akkor egyet bizonyára nem: 1963 időszerű
kérdései elől (még a kifejezés is utálatos) nem „menekül – ach! – a múltba”. Hogy menekülhetnénk oda,
mikor elítéljük, és az ítéletbe „beépítve”: félreérthetetlen, hogy minek alapján, kinek érdekében, milyen
célok megvalósításáért történik az ítélet? (Magunkat tennők nevetségessé, ha ezzel a nonszensszel csak
egy szótaggal is többet foglalkoznánk.)

Ennél százszor fontosabb, hogy ne tévesszük szem elől: minden kornak ideológiai és gyakorlati
kötelessége, sőt ösztöne, hogy a maga legaktuálisabb perspektívájából: igenis dolgozza fel a múltat, vonja
le belőle, az aktivitás érdeké30ben, a tanulságokat, amire legékesebben szóló bizonyíték, hogy a
modernkor legforradalmibb társadalom- és gazdaságtudományi műve – éppen a múlt, a történelem
tanulmányozásán alapul –, a robbanó aktualitás – a múlt időszerű felmérésére épül. (Atheosz átdolgozója
öreg ember – csupán ez gátolja egy most már teljesíthetetlen írói vágyálmát; a világtörténelem summáját
a legmaibb társadalomszemlélet alapján megírni, művészeti párként a tudomány kolosszális teljesítménye
mellé – párként, de – fölösleges mondanom – a legalázatosabb szerénységgel.)

Ha már a szubjektív vallomások valószínűleg gyermekded, tán szenilis területére csúsztam (bocsássák
meg, kérem), a legrövidebben fel kell ide írnom, hogy azért is dédelgettem ezt a művészeti álmot, mert –
Atheosz-ősömhöz hasonlóan – „veszett” kedvem van a tanításhoz, didaxishoz, pedagógiához. Atheosz
útinaplójából betűztem ki következő feljegyzését: egy alkalommal német humanista püspökkel
beszélgetett, a püspököt antik aktok és fényűző Ovidius- és Lucretius-kiadások vették körül; ortodox hite
is igen ingatag alapon állt, és így Atheosz kezdetben azt képzelte, hogy az ilyen „reneszánsz”-ember: a
legkönnyebben tanítható tanítványa lesz, midőn „világfelforgató” történelmi szemléletét ismerteti meg
vele – bizonyára a maga démoszi furorával, amin csiszolt modorú kortársai közül sokan orrfintorgatva
háborogtak.

A tanító Atheoszt azonban csalódás érte: a szabadgondolkozó püspök váratlanul elfordult Atheosz végső
következtetéseitől. Atheosz, a pedagógus, ezt a morált fűzi ehhez az epizódhoz: könnyebb volt már
Bizáncban is nyílt ellenfeleit a maga pártjára nyerni meg, mint az ilyen humanista, liberális püspököket,
akik ugyan sok mindent elfogadtak Atheosz tanításából, de? Egypár „szerény” kifogásukhoz aztán
csökönyösen ragaszkodtak és – Lucretius ide, Ovidius oda – önfejűn visszabújtak – középkori
csigaházaikba.

Mint Atheosz atya kiadója, könnyen számíthatok ilyen 31 „humanista püspök”-ökre Atheosz olvasói
között, akik tárt karú „igen! igen!”-nel fordulnak hozzá, de azért van egypár kis fenntartásuk és „nem”-
jük is, és végül ezek a kis fenntartások és „nem”-ek lesznek az erősebbek, és – elzárkóznak Atheosz
radikális kritikái (és ezzel mindig egyértelmű újító izgalmai) elől.

És záradékképp a maiság és időszerűség kérdéséhez: ha már a történelem mai felfogása is ab ovo modern
könyvvé teszi Atheosz-feldolgozásomat, éppúgy modernné teszi a modern művészeti eszközök arzenálba
állítása a pozitív tanulság érdekében. Nem attól lesz a mű régi, mert sok benne a páncél és heraldika,
hanem attól lesz modern, hogy a rég berozsdásodott páncélok és megsemmisült címerpajzsok mögött a
modern realista lélektan legaktuálisabb művészeti vívmányai virítanak.

Sorrendben a harmadik kérdés Atheosz-átdolgozásom: műfaji kérdése, melynek felvetését az a statisztikai

tény indokolja, hogy a mai olvasó számára, bárhol a világon, olvasni egyenlő: regényt olvasni. Tehát
megkérdi az olvasó is, én is, bizonyára nyersen (és legyünk is csak minél nyersebbek!): „Regény vagy
nem regény?”

Ha az olvasó szempontját vesszük figyelembe (és most nem is óhajtok egyebet figyelembe venni),
Atheosz-átdolgozásom nem regény.

Atheosz atya ihlete, gondolati csírája akkor született, mikor Bizáncot a törökök fojtogató gyűrűje vette
körül, amiben Atheosz a keresztes hadjáratok sátáni csődjét, értelmetlenségét és apokaliptikus
karikatúráját látta. Ez prófétává tette: Izaiások és Jeremiások nem írnak regényeket. Bizánci hazáját
szerette, a Palaiologoszok császári vére folyt benne: csak ez a típus vagy fajta tudja a legvégletesebben
ostorozni önmagát, hazáját, családját, ha égbe kiáltó bűneit látja. Ez sem készít elő senkit lelkileg:
higgadtan megszerkesztett regény megírására. Öregkorában, miután beutazta a világot, ehhez a kissé hűlő
haraghoz kapcsolódott a kalandos élet 32szeretete, a kompozíció arányaival néha kevesebbet törődő
mesélőkedv (egyik oldalon), azután – bevezetésem első fejezetében részletesen szóltam róla – a
misztérium- és mirákulumdarabok felburjánzó világi elemeinek hatására: a nagy szatirikus történelmi
dráma, népnevelő és néplázító dráma kedve (másik oldalon). Ezek sem hasonlítanak egy mai átlagregény
– átlag alatt egyáltalában nem értek rosszat – jellemző vonásaihoz.

Azután: fiatalkorában, papsága előtt, de nyilván még papsága idejében is, mint falánkan olvasó bizánci, a
szépirodalomból mit olvasott? Honnan kapta első benyomásait? A görög szerelmi és kalandregényekből,
melyeket „logoi erotikoi” néven – szerelmi történetek – ismert az irodalom. Ezek zsúfolva vannak
szertelen kalandokkal, fantasztikus leírásokkal, mesélnek Indiáról és az ottani „bragmán”-okról –
ugyanilyen jellegű egy Nagy Sándor életét („történelmi regény!”) feldolgozó legendahalmaz. Írtak ilyet
görögök, de később bizánciak is. Ez sem nevel, de nem ám, klasszikus regény-ökonómiára.

Erre jön a következő réteg. Atheosz minden ún. „reneszánsz-embersége” mellett (éppúgy, mint kortársai)
gyökerükkel még mélyen visszanőnek a középkorba. Atheosz a tarka, eseményhalmozó krónikák
olvasója, melyek epikai szempontból még elég primitívek, epizódot fűznek színes gyöngyszemekként
epizódhoz – az ő bizánci templomainak faldíszítéseiről nevezzük ma is az ilyen elbeszélést –
mozaikszerűnek.

Ezek a krónikák teli vannak csodálatos, árvácska- és pillangószínű miniatűrképekkel: ezeregyéjszakai

ezerféleségük – egy időben – valóságos eszményképe volt Atheosz atyának. Éppúgy, ahogy nem
lehetetlen, hogy látta Dürer: pápa- és királytipró Apokalipszis-metszeteit – lapozhatta (az ő élete
alkonyán) a megjelent nürnbergi óriási Világkróniká-t, ezernyi képével, ezernyi mítoszával és
jegyzőkönyvi adatá33val. Ilyen forrásokból még nem várható a mai regény műfaji jellegének sebes
születése.
(Mivel én, az átdolgozó, „pedagógus” és ennélfogva igen-igen gyakorlatias ember vagyok, ezennel a
leghasznosabb ajánlatot teszem az olvasónak: vegye kezébe azt a fekete táblás, szép német könyvet, mely
minden boltban kapható, 1955-ben jelent meg, és százával meg százával tartalmazza azokat a szavakkal
alig sejtethető, változatos metszeteket, melyeket az ún. Petrarca-Meister készített egy moralizáló Petrarca-
műhöz 1532-ben. Ez például igen jó és mindenki számára hozzáférhető szellemi analógia Atheosz-
feldolgozásom igazi sajátosságainak megértéséhez.)

Mindezekhez még hozzá kell fűznöm, milyen művészeti nehézségekbe ütközött a régi és töredékes
szöveg feldolgozása: bevallom, hol kacérkodtam a modern regénnyel, hol hűséges igyekeztem lenni
Atheosz irodalmi világához – pillanatig sem titkolom, hogy küzdelmeimben az eredetit és modernizálását
tán nem sikerült mindig a legmegnyugtatóbb harmóniába és egyensúlyba hoznom. A sok tarka epizód
azzal a veszéllyel járt, mit egy francia barátom „La grisaille de la polyhchromie”-nak nevezett, a
túlszínesség szürkeségbe fulladásának: ez a veszély – nem titok – az ilyenfajta krónikáknál mindig
fennforog, viszont mégiscsak történelmi képtelenség lett volna részemről: „szabályos” regénnyé
nyomorítanom és hazudnom Atheosz majd ötszáz éves művét.

Utolsó és legkönnyebb kérdés (alig is nevezhető kérdésnek, mert annyira problémátlan): Atheosz és az én
moralista szatíráimnak túlzásai. A szatíra, a karikatúra attól az, ami, hogy túloz. A katedrálisok vízköpői,
a kórusszékek torz fapofái, a templomi szentszobrokat tartó gnómok, fráterek, félállatok, félemberek,
maga a bizánci történelem eleven és históriailag valóságos torzkép volta, szentté avatott műlovarnőktől
ikonokkal tapétázott bordélyházig – Goya félelmetes capricciói és háborús borzalmai – Daumier rajzai és
a 34mai vicclapok millió karikatúrái: túlzások, a túlzásért születtek, túlzás a létjogosultságuk. Legföljebb
arról lehet szó, hogy az olvasó mindezt képben jobban megszokta, mint egy nagyobb terjedelmű
epikumban, de sem Atheosz atya, sem én nem mondhattunk le (nem volt szívünk lemondani) erről a
barokkosan tobzódó vizualitásról, a nevelő bábszínház rikító színeiről és (víg vagy kegyetlen akarattal)
túlrajzolt alakjairól. Hogy miképpen szövődik ez a „bábos” szemlélet a modern realista lélekismeret
szemléletével: ez az a fajta bonyolultság (de sohasem zűrzavar), mely századunk sajátja, mely alól nem
vonhattam ki magamat, sok művésztársammal együtt.

35 36
II.
Hazugság
37 38
1.

„Siessetek, siessetek!” – kiáltotta az egyik udvarhölgy, még le is guggolt hozzá, lapos tenyerével verte két
térdét, mintha az inasokat korbácsolta volna, fogait összeszorította, és gyorsan rázta a fejét, ami annyit
jelent, hogy „Különben nem tudom, mit csinálok veletek!”

Utána kiegyenesedett, kimutatott az ablakon, onnan le lehetett látni a szinte Velencébe illő, villasorral
szegélyezett csatornára: holdfényes, lámpafényes vizein közeledett egy középnagyságú kofahajó,
szuszogva, lassan, az iszapot és fáradt kötélrongyokat úgy húzta-tolta maga előtt a lusta vízben, mint egy
harcsa a bajszát, mikor már nincs a testében élet. Viszont az udvarhölgy ezzel a mutogatással nem nagyon
gyorsította a szolgák munkáját a vacsoraasztal körül, mert még az is, aki a cifra papírvirágot egyenesre
igazította egy sündisznó formájú pástétomdomb tetején, még az is abbahagyta a munkát, és az ablakhoz
szaladt; a vízszag, kikötőszag olyan erővel áradt fel a mélyből, mintha iszapszagú vizes ruhákat
tapasztottak volna az ember arcára.

A kofahajó nem volt közönséges kofahajó: azon utazott a császár rangrejtve, Eufrozina villájába –
Eufrozina egyébként bátyja felesége volt. A bárka meglehetősen sötét, de itt-ott himbált kötélről vagy
emberkézről egy-egy lámpás: fényük úgy esett időnként a lomha kanális vizébe, mintha valami csillogó
hulladékot hajítottak volna a vontatottan pöfögő habokba.

A vacsorázószoba intimus, szinte fullasztóan szűk helyiség volt – mármint bizánci császári méretekhez
viszonyítva, 39hiszen itt, legalábbis Angelosz Izsák uralma idején, az illemhelyek is igyekeztek
tágasságban és mozaikpompában a Hagia Sophia bazilika méreteivel vetélkedni –, és mégis a nyitott
ablakkal átellenes fal előtt, lépcsőzetes és emeletes polcokon elfért a borkirakat; úgy ültek és álltak a
palackok, kelyhek, amforák és vedrek egymás mellett és mögött, mint a nézők a kerek görög
színházakban. Az egyiptomi zenészlányok nagyon fáztak, ugyanis a tervezett mulatságon elég
öltözetlenül kell majd muzsikálniok és táncolniok: ez meglepetés lesz az inkognitóban érkező Angelosz
Izsák császár számára – ha ugyan nem réges-rég megunt orgiai rutin ez, ami inkább ásíttat, mint pezsdít –,
egyelőre az egyiptomi lányok szinte apácákra emlékeztető, földig érő fürdőköpeny-félében ugráltak, de az
sem melegített, sikongtak is, hogy csukják már be az ablakokat, és mivel a szolgák nem
engedelmeskedtek nekik, melegítőnek lopkodtak a borokból, sőt az előételeket díszítő marcipáneprekből
is.

A hangszerek egy sarokban voltak előkészítve: a mérnöki körzőkre és csámpás latin nagy „A”-betűkre
emlékeztető, kétágú fuvolák, halszálkás lantok, hólyagos-kebles dudák, mindenféle pengetők és csörgők.
A szolgák tréfából megszólaltatták őket, és ha a muzikális ringyók ezért pofonokat ígértek, az inasok
szemérmetlen nyúlkálásokkal válaszoltak, úgy, ahogy ez már, öröktől fogva örökké, ilyen alkalommal
történni szokott. Az egyik táncosnőnek a fehér „tóga” alatt derekáról leesett egy gyöngysor a földre –
körülbelül egyetlen kosztümje –, a csat kinyílt (úgy látszik), a gyöngyök fele szétgurult a márványpadlón,
egy szolga a maradékot saját nyakába akasztotta, groteszk mozdulatokkal karikírozta a táncosnők kihívó
vonaglásait – egy másik szolga dobolt hozzá a császár tányérja köré készített hatvanféle villák egyikével.

Ebben a pillanatban lépett be a háziasszony, Eufrozina, el is csúszott az egyik gyöngyön, nekiesett a

boroskirakat40nak, toronyfrizurája (igazi haj és paróka, művirágok és tiarák ingatag kozmetikai tortája)
majdhogy egészben le nem dűlt a fejéről. Parázs botrány kerekedett, táncosnők, szolgák mind körülvették
a császár sógornőjét, hirtelen templomi csönd támadt a szobában, és tűkkel, kézzel, selyemzsinórokkal és
ragasztókkal igyekeztek a vörös frizurát az érkező császári vendéghez méltóan rendbehozni.

Eufrozina a számára előkészített széket elhúzta az asztaltól. Ő szemtől-szembe fog ülni a császárral (talán
már meg is érkezett a titkos kelkáposztás hajón? Pedig ő akarja fogadni lent, a villa kapujában, a kötelező
bamba lakájsereglet köretével) – most ezen a széken korrigálták barokk kontyát (a suttogásokkal sávozott
szakrális némaság volt a legszebb). A zenés-táncos nők voltak a hajékigazítás közben a legboldogabbak –
most! most! teljesen egybefolyt és összekeveredett az ő hetérafoglalkozásuk és a császári sógornő
foglalkozása. Ez is kozmetika, az is kozmetika, a találkahelyeken ugyanúgy készítik ki magukat a nők,
mint Eufrozina, „nők vagyunk együtt egy másik nővel”, mindegy, hogy lotyó vagy feleség, most ugye ki
kell szépíteni magunkat! Ettől olyan kedvesek, csiripelők, gyermekesek lettek, hogy valami cinikus
filozófus azt mondhatta volna: „Vallásosabb melegséget tapasztaltam a zenéslányok és Eufrozina császári
sógornő szolgálatkész női szövetségében – most, mikor egy másik nőnek, Eufrozinának, a
legeslegszebbnek kell lennie –, mint bármely kolostorban, ahol a cellák lakói marják egymást, fúrnak és
árulkodnak, zsolozsmás kárörömmel.”

Eufrozina – noha rajzó méhekként vették körül a haját igazító zenéslányok, a női összeesküvés mámoros
cinkosságában –, Eufrozina szeme forgott jobbra-balra. A szomszéd szobácska felé is pillantott – annak a
szobának ma még nagy szerepe lesz, talán a legnagyobb –, oda is küldött egy szolgát, gyöngéd-erőszakos
rúgással, nézze meg, rendben van-e minden, úgy, ahogy megbeszélték. A „rúgás” 41annál könnyebben
ment, mert a szolga, Eufrozina szandáligazítása ürügyén (hiszen elcsúszott a lepattant gyöngyön) ott
guggolt Eufrozina lába előtt, ami azért volt kellemes helyezkedés a jó előre becsiccsent széltolónak, mert
a zenéslányok közül többen ledobták a fehér „tógát” (az akadályozta őket Eufrozina szorgos szépítésében,
és így a guggoló szolga jól megmarkolhatta egyik-másik egyiptomi leányzó keze ügyébe eső, fedetlen
markolnivalóját).

Tehát Eufrozina szeme forgott. Az ablakot most már ő csukatta be; a vacsorázószoba melletti
(legfontosabb!) hálószobácska rendben van, mint egy színpad díszlete a függöny felgördülte előtt, az
előételek ott sorakoznak az asztalon (akár monstranciák lehetnének szentségimádásra), az egyiptomi
lányok csinosak és ügyesek – azzal egy inas le az előcsarnokba: „Mi van az érkező császárral és az őt
váró kísérettel?”

Másik inas a folyosók vakond-alagutas labirintusában szaladt Eufrozina férje után (Angelosz Izsák édes
bátyja): felébredt-e már? felöltözött? kész van? Ne tárgyaljon sokat házi papjaival; erre az üzenetre azért
volt szükség, mert Eufrozina férje hajlamos a beteges aggályoskodásra, beteges komiszságait gyáván
kárpótolgatva. Eufrozina unta ezt a legbanálisabb lelki kettősséget: „piaci komplikáció” volt legenyhébb
kifejezése férje erkölcstelenségének és meakulpázásainak verklijére.

Eufrozina bábeltornyánál magasabb hajviselete (csengő tengerikagylók is fityegtek róla) azért volt az
udvari esztétika szerint – sőt, a mi sokkal szerényebb esztétikánk szerint is – indokolt, mert óriási,
hófehér, magas homloka volt, az értelem jéghegye, a bőr rajta hártyavékony, szinte halálfej mészfehér,
síri csontja is lehetett volna; szemöldöke alig volt, azt is utánaceruzázták a sürgölődő fuvoláslányok;
szeme: az a mindenen gúnyosan átlátó, mindent tudó szem; szája csak a közepén volt dús körvonalú,
szívre kifestve, ajka két csücske sápadt maradt, ott fészkelt az 42intrikus gúny kísértetiesen halvány,
minden rosszat ígérő, racionalista mosolya; az álla hegyes volt, akár egy kés; egy kezdődő pattanást el
kellett púderezni.

Jelleme határozottsága miatt a pletyka nem is Eufrozinának, hanem hímnemben, „Eufrozinus”-nak hívta.
„Eufrozina” éppen ezt a krétapor alá hantolt pörsenését nézte a tükörben, mikor berontott az elébb a
kapualjba küldött inas, azzal a hírrel, hogy Angelosz Izsák császár megérkezett, nagyon jó hangulatban
van, az előcsarnokban hajlandó levetni az inkognitó céljából vállára vetett vándorlegény-, matróz- vagy
káposztáskofa köpenyeget.

Eufrozina (óvatosan) felugrott – a szépítő egyiptomi táncosnők szétrebbentek („remek formában van” –
állapították meg egymás között, a jól végzett szépészeti munka után).

Eufrozina diszkréten, etikettes mértékkel rövidet toporzékolt: „Hol késik a férjem? egyedül nem
fogadhatom a császárt, százszor megbeszéltem vele!” – de mintha ez a festett lábkörmös nyugtalankodás
varázserővel rendelkezett volna: Eufrozina férje megjelent, álmosan és borotválatlanul, az álom kék és
fehér sajtszínében; udvariasan azonnal felajánlotta, hogy siet le a villa előcsarnokába, bátyját, a császárt
fogadni, hiszen valóban így beszélte meg a mai végzetes estét feleségével.

A szolgák (kéretlenül) megigazították a császár fivérének párnától összekócolt haját, borotválkozásra

persze már nem volt idő, de míg Eufrozina kivonult, egy táncosnő pohár borral felfrissítette. A férj – a
sok bizánci Alexiosz közül megint egy Alexiosz – megveregette a sovány hetéra lapockacsontját, sőt, két
ujja közé csípte, hozzávetőlegesen, a csont szélét a remegő bőr alatt – és elég bizonytalan léptekkel
megindult a lépcsőkön lefelé a villa előcsarnokába. Bátyjának, a császárnak, valóban jókedve lehetett: a
díszes környezetben egy óriási kelkáposztát tartott kezében – elvégre kofahajón jött ide inkognitóban –, és
most a piaci 43árusok hangját utánozva kínálta a káposztafejet, eladó, a legjobb minőség, tizenkét
gyereke van, éhesek, ne dobják ki, olcsón adja. Mindenki kacagott, Izsák ledobta rongyos rejtőköpenyét,
átölelte testvérét, Alexioszt – még ekkor is kezében volt a káposzta, de Alexiosz háta mögött valaki
tisztelettel elvette, úgyhogy jobb tenyere felszabadult, nyugodtan döngethette bátyja hátát – az
megcsókolta. Izsáknak a nagy vendéglátói csókolódzásban csak az tűnt fel, hogy testvére nagyon szőrös
és – mintha könnyek is szivárogtak volna szeméből.

„No – mondta a császár –, ez legalább biztosan nem Júdás-csók, amivel fogadsz engem, a szakálladtól
ugyan még lehetnél Júdás, de a könnyek a testvéri szeretet tüzes gyöngyei.”

Mikor a testvérpár egymás fergeteges öleléséből kibontakozott: Eufrozina járult a császár elé – kissé
mereven megállt, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy – „íme, tiszteletedre legnagyobb
szépségemben jelentem meg előtted, méghozzá olyan szépségben, mely vacsoránk afrodiziás hangnemét
már az ütemelőző pillanatokban is hirdeti”. Kivágásán tágított is egyet, csak a mozdulat volt kihívó, a
kivágás nem tágult.

A vacsoraasztalnál Eufrozina szemben ült Izsák császárral. Mondtam, szűk volt a szoba, kurta és keskeny
az asztal: jól ismerek egy templomi oszlopfőt, melyen Heródes lakomája látható – a királyt, a táncoló
Szalómét, Heródiást, vendégeket, hóhért, Szent Jánost élve, Szent Jánost lefejezve, Szent János
koponyáját, mint valami véres disznósajtot, borbélytányéron: mindezt egy kis virágkehely formájú oszlop
fejére kellett ráfaragni és rászínezni – képzelhető, micsoda zsúfoltság keletkezett! De? A művészeti
szépség izgalmas javára. Nohát ez az Eufrozina-féle lakoma – körülbelül ilyen „szorított” helyen
játszódott le.

44

Izsák császár feje nagyjában kedélyesen horpadozó, csírásodó burgonyára emlékeztetett, homlokráncai
nem voltak fájdalmas barázdák, akár a hasán is lehettek volna, ha az összeszorul lehajlásnál; kurta haja
volt, mint a régi római bakáknak; kicsi szája sok zsír között mozgott, mintha a szavak csak véletlenül
találtak volna valami nyílást, akár a gőz a fövő főzelékből; tekintetében volt valami könyörgő, gyanakvó
– „ne komiszkodjatok velem, édes gyermekeim, úgy unom már félóránként kivégeztetni valamelyiteket”.

A lakoma olyan volt (egyelőre – később lesz még valami meglepetés, de talán az se valami nagy), mint
minden efféle lakoma. Első koccintások, mindenki mosolyog magában, meddig leszünk tiszták és
józanok, udvariasak és finomkodóak, szertartásosak – Eufrozina csak húsz-huszonöt vendéget hívott meg
–, fogyasztják az első ételeket. Mindenki dicséri, semleges témák kísérleteznek a kezdődő társalgásban,
valaki aztán egy politikai aktualitást dob be, ehhez is egyelőre óvatosan nyúlnak hozzá, de közben a
zenészek muzsikálni kezdenek; indiszkrétebb pletykák és az első pikáns viccek üde köretében és fűszerei
közt a politikai téma részben elhumorizálódik, részben merészebb lesz; valaki túl hamar berúg, ez kissé
szégyen mindenkire, valami ügyetlen árulás ez, elhamarkodva leplezi le a vacsorai találkozó esetleges
tivornyajellegét, ugyanakkor jó ürügy egy kissé gyorsított modorbeli lazulásra; a zenére alig figyel valaki,
a zenészlányok nagyon jól érzik magukat, szinte egymásnak fuvoláznak, citeráznak és csörögnek,
kacagva, akarva hamisan – figyelik a vendégeket, hangszereikkel mutatnak erre-arra a meghívott hölgyre
vagy uraságra, és groteszk „privát” glisszandókkal fejezik ki véleményüket a célba vett mulatozóról.

Vannak a vendégek közül egyesek, akik szemeznek valamelyik egyiptomi cincogó, karcsú lotyóval –
egyik borral kínálja a lantost, maga mellé hívja; a másik az egyiptomi 45és bizánci skála harmonisztikai
különbségéről beszél: ez a hülye, ez a naiv, ez, aki eleve kibukott az orgiából. Kezdenek dőlni, borulni az
első tárgyak: poharak, virágvázák, lámpák, ködös fejek verődnek a fali fáklyatartókhoz, borokat kell
feltörölni a padlón, különben az akrobaták, zsonglőrök és bűvészek elcsúsznának; később minden világító
szerszámot eloltanak, ekkor következnek a kötelező lopott csókok, hittel és hitetlenül, vággyal és frigiden,
sikollyal és utálattal, mert mindez oly ásíttatóan szabályos.

A szolgák lapos kagylómécseseket hoznak be, a földön helyezik el őket, az egyiptomi lányok ebben a
misztikus (vurstli-misztikus, filléres-misztikus) átvilágításban táncolnak alig-öltözetben. Eufrozina a jobb
térdével követi a ritmust, az asztal alatt Izsák császár két combja közé fúródva: „fehér gazella szökdécsel
két alvó elefánt között”, írhatná erről a kacérságról egy perzsa költő. A táncosnők fülében fel-
felcsillannak rézvörösen és aranysárgán a tányér nagyságú fülbevalók; szénfekete, ezer dugóhúzó-fodros
parókájukat fehér virágkoszorú öleli körül, mintha friss hó hullott volna éjféli ciprusokra valahol
Szicíliában egy csodatélen. „Barcelonai Szent Eulália vértanútestét borították így el az ég fehér pihéi” –
motyogja szomszédjának ugyanaz a buta fiú, aki elébb az egyiptomi és bizánci zene hangrendje között
próbált párhuzamot vonni, és most ezzel a megjegyzésével két legyet akart ütni egy csapással:
lelkiismeretét megnyugtatni, hogy ő egy kezdődő orgia katlanában sem feledkezik meg a mártírokról és a
teológiáról – másrészt behízelgi magát dekadens költőszomszédjának, talán az élvezi a blaszfém
összehasonlítást a táncosnők és a vértanú-nők között.

Ugyancsak a tivornya sablonjához tartozik, hogy az első „kialakult” párok kezdenek eltünedezni a szűk
„Heródes és Szalómé”-szobából: leszöknek Eufrozina villájának tengerparti kertjébe, a holdfényben egy-
egy páva villan – a részeg szerelmeskedők elvégre ugyanannak a természetnek a teremtményei, mint a
fölöttük bimbózó csillagok vagy a kö46rülöttük szikrázó, bűvös szirmú virágok, de pillanatnyilag
valahogy mégis nagyon elszakadtak egymástól. Ezek az állatias csókok nem olyan szépek, mint a
kakukk-anemona szűzies harangjai, apró szirmú májvirágok magányos csillagai – a perzsa írisz ugyan
bujább alakú nem is lehetne, de mégis: illatában valóságos apáca a boros, szájpirosítós, itt-ott gyanús-
véres ruhák és figurák között.

(…És ennek az iratnak krónikása jobban szereti azt a magányos csalogányt, melynek rozsdás tollai
elkeverednek a tavalyi avar rozsdás leveleiből összepárnázott fészkével, és dalol, dalol [pedig milyen
költőietlen formájú csőrből patakzanak a hangok]: mint azokat a „…te! te…”-hörgésekből álló
dialógusokat az emberi egymásratalálók között…)

Persze sokan azért ténferegnek a kertben, hogy rosszullétükön enyhítsenek; van, aki nagyon szégyelli, és
ezért hosszú ideig nézi egy szökőkút medencéjét vagy a kert mellett locsogó tenger alig mozgó hullámait:
mikor kenődik el már a vízben a szájából sűrűn ráejtett, gyomorszagú, gyomorszínű folt? A buta-
entellektüel ifjú is ott szellőzött a tamariszkok között (szegény Narcissus a zeneelméletével és Szent
Euláliájával) – közben nem is Narcissus, mert mélyen megvetette és kinevette magát.

Odafent a villában – szintén közismert dolog – kisebb „klikkek” alakultak, félrevonultak ide-oda,
susmorogtak, halkan vagy fojtott hangú, huhogó szenvedélyességgel: nem is az izgatta őket elsősorban,
hogy ők miről tárgyaltak, hanem az, hogy a másik klikk a másik szobában vajon miféle levek
összeszűrésével foglalkozik.

Hamarosan kiderül, hogy ez a mai lakománál a legnagyobb mértékben indokolt volt. A

vacsorázószobában rögtönzött obszcén versek hangzottak el a táncosnőkről (– versek? rossz szóviccek,
rossz disznólkodásból), hamarosan ve47szekedésre is sor került, érzelgés és hasbaszúrás elkerülhetetlen
kocsmai mechanizmusa szerint – erre a kockajáték is mindig alkalmas. Valaki az ablakon ki is hajította a
kockát. Odalent Alexiosz és Eufrozina katonái strázsáltak, rejtve, de kiadós létszámban: az egyik testőr
már rég figyelte lentről az ablakot, majomügyességgel elkapta a kockát, odament vele az őrmesterhez,
átadta neki, az bölcs vagy baromi nyugalommal megforgatta a kezében, idézte mosolyogva a cézári szót:
„No, mi az? a kocka el van vetve?” – körülnézett a szétszórt századon, készenlétben vannak-e? –
fegyverek halkan zörrentek („igen”), utána síri csend, figyelés, nem hallatszik-e valami komolyabb dolog
föntről. De nem, egyelőre nem, úgyhogy az őrmester virtuózan labdázott a kockával, aztán halk fütty
kíséretében zsebre dugta.

Néhány szolga denevérsurranással ételt és italt hozott a strázsáló katonáknak. No de hát mindezek csupán
statisztái a tervezett és elkövetkezendő drámának. Mi van a főszereplőkkel? Angelosz Izsák császárral,
Eufrozina-sógornőjével és a császár bátyjával vagy öccsével – most igazán oly mindegy –, Alexiosszal?

Izsák már eleget ivott ahhoz, hogy a földre üljön a táncoslányok és a földön égő „hangulat”-mécsesek
közé – a lányok hosszú lábujjukkal rugdosták szét a mécseket (könnyen csúsztak), mert az egyiknek
lángja elkapta a törökülésben elhelyezkedő császár ruhája szegélyét. A császár valami régi katonanótára
akarta tanítani a lányokat („ezt nem ismeritek?” – az ilyen mondat is hány ezerszer hangzott el
szabványdáridókon, ha van ugyan más, mint szabvány, ebben a műfajban?) – mire Eufrozina, mint a
vadmacska vagy a hiúz a zsákmányára, odaugrott férje, Alexiosz mellé, és karját megragadva, fülét
leghevesebb suttogásával szinte felfújva, hadarta, hogy „most, most gyere be velem a szomszéd budoárba,
nézd meg, minden hogy van elrendezve, és akkor – rajta”!

48

Alexiosznak is magas homloka volt, amit tojásfeje segített, de Eufrozina homloka és Alexiosz homloka
úgy különböztek egymástól, hogy jellemük különbsége szinte kirakatban volt. Alexiosz akár aszkéta is
lehetne, az ő ráncai a homlokán valamilyen bogár potrohának keserves szalagjai; két füle elállt, gólya két
szárnya induláskor se legyezi jobban a levegőt; szeme beesett, kicsit bandzsán, kicsit félhályogosan,
vakon; pofacsontjai kiálltak, aztán lent megint minden csak ránc; szája mindössze kissé vékonyabb ránc,
mint ami az orr mellől szokott jobbra-balra vágódni. Borotválatlan állát örökké simogatta: a szőr –
nyugodtan lelke tüskéit jelenthette.

Szóval az arc kifejezte, ami Alexiosz volt: fekete lángokkal izzó hatalomvágy, sok bűntudattal és
gyávasággal túl erősen fűszerezve. „Rossz recept, nemde?” – mondták róla az udvari eunuchok, és ebben
kétségtelenül nem is tévedtek.
Alexiosz nehezen kelt fel a székről (nem a bortól, hanem a lelkiismeret-furdalástól), és tehetetlenül
engedett Eufrozina parancsoló szavának és markának, ványadt felsőkarján. A vacsoraszoba melletti kis
szobában ugyan mi volt látható, amiért Eufrozina férje előzetes, de legutolsó beleegyezését óhajtotta
kizsarolni? (Nem mintha a beleegyezés elmaradása terve kivitelében pillanatra is zavarta volna.)

A kisszobában vetett ágy, fölötte szinte templomi jellegű mécses égett; az ágy mellett két afféle zenész
meg táncoslány, mint amilyenekkel most odakint Izsák császár a földön ülve szórakozik, de ezek a lányok
csöndben voltak és a paradicsomi Évához még hasonlóbbak. Eufrozina elhúzta az egyik fal mellett a
függönyt, a függönykarikák szinte rikácsoltak a rézrúdon: tíz katona állt ott, állig felfegyverkezve.
Eufrozina az egyiket meg is ölelte, úgy, ahogy már 49szokta – túlzott etikett és cinkos szemérmetlenség
–, ugyanilyen viharos mozdulattal a függönyt visszahúzta, leült, mozdulatával jelezte, hogy csak egy
pillanatra – intett férjének, hogy ő is foglaljon helyet a másik zsámolyon, de Alexiosz erre nem volt
hajlandó (tojásfeje nagyot koppant a mennyezeti mécses alsó vasdíszén). Eufrozina közölte: pillanatokon
belül ide fogja becsábítani Izsák császárt, mint Delila csábította ama Sámsont – Alexiosz a katonákat látta
–, és mire a hajnal első sugarai elárasztják a szobát: nem Izsák, hanem Alexiosz lesz a császár.

A házaspár idilljét – mit nevezzünk annak, ugye, ha nem ezt a legvégső bizalmasságot? – két dolog
zavarta. Egyrészt a részeg és félrészeg vendégek közül egyik-másik észrevette, hogy Eufrozina és férje
eltűntek a kellemes vétkek kis „Aphrodité-sekrestyéjébe” (ez is az udvari eunuchok közismert frázisa volt
erről a szobáról) – és zörögtek, kopogtak a lezárt ajtón, sőt akadt két fickó, akik közül az egyik a másik
vállára állt – részegek néha nagyon virgoncak, ha józanul egyébként tutyimutyik –, és a budoár ajtaja
fölötti, apró, kerek nyíláson bekukucskált. Szavaikat fölösleges idéznem, mindenki ismeri: „No mi az?
most jött rájuk a nászéjszaka? ezüstlakodalom van?”, etcetera.

A másik zavar a házaspár baljóslatú idilljében már valamivel súlyosabb volt. Alexiosz dadogott,
rimánkodott – ne, ne most, ne még –, nagyszerű az Eufrozina egész terve, de várjunk ezért meg azért,
nem ez a megfelelő pillanat. Volt itt politika, volt itt teológia, a császár-testvér könnyezett, elszégyellte
magát, odament a függönyhöz (elhúzni nem is merte felesége jelenlétében a rejtett katonák elől), és a
bársonyon keresztül, szinte csókolva a bársonyt, suttogta és parancsolta a katonáknak: „Menjenek el!
menjenek el!”

Erre a „halál-őrs” kapitánya húzta el belülről a függönyt, kinézett kérdő szemmel Eufrozinára, az egy
erélyes gesztussal mutatta a kapitánynak a függöny visszarántását, a kapitány vissza is rántotta – a két
pucér lány zavarában 50a körmét piszkálta a lábán –, és Eufrozina karonfogva kitámogatta tépelődő férjét
a vacsorázószobába. Az ágytól az ajtóig még mindig az asszony részéről parancsoló szitkozódások és a
férj szájából óvatos és kibúvó halogatások hangzottak el.

Alighogy mindketten asztalhoz ültek, Alexiosz szórakozottan megivott egy pohár bort (a szolga kérdőleg
nézett Eufrozinára, aki kacagva és túl mohón kezdett fecsegni környezetével). Alexiosz a szolgának szólt,
hogy vigyen Izsák bátyjának is egy pohárral. Izsák még mindig a táncosnők közt üldögélt – Eufrozina ezt
észrevette – „hohoho! itt valami nem lesz jó, túlságosan ne ölelkezzenek a fivérek!” –, és egy kurta
mozdulattal leintette a szolgát: ne vigyen Alexiosztól bort a császárnak. Ez az önkényeskedés viszont
indulatba hozta Alexioszt, maga kelt fel, maga indult el a borral Izsák bátyja felé: ezt aztán meg
különösképpen észrevette Eufrozina, „már csak éppen az hiányzik, hogy Alexiosz zokogva megkérje
bátyját, hogy ha kedves az élete, meneküljön azonnal ebből a villából!”

Eufrozina felugrott – előbb kellett a táncosnők között hempergő császárhoz érnie, mint ennek a
bűntudattól aszalódó, gyáva férjének; előbb is ért oda, talpra állította Izsákot, testéből hirtelen sokkal
többet mutatott meg, mint tervezte (vagy tíz fokozat volt, de most négy grádust átugrott), két táncoslányt
is maga mellé állított, azok a császár kezét fogták meg, és négyesben utánozták, körbe-körbe, csapkodva a
földet, a bithiniai matróztáncot (Eufrozina – egyébként – utált minden ilyen népi-vidéki „specialitást”).

Alexiosz megállt, előtte ez a körhintázó négy részeg bolond; mintha Izsák akarattal vetné magát a halál
forgószelébe: kezében a pohár, Izsáknak nem adhatja, még egy szolga sem volt a közelében. Tétovázott,
visszament az asztalhoz, a szélére tette, még bocsánatot is kért, mert egy szíriai nő azonnal feldöntötte.

51

Alexiosz most nem tétlenkedett tovább, kirohant a vacsorázószobából.

Mikor ezt Eufrozina a körtáncból észrevette, rögtön kiszakította magát a kerge gyűrűből, beviharzott a kis
budoárba, egy katonát azonnal Alexiosz után küldött, figyelje, kövesse – nehogy Alexiosz valamilyen
szent pityergő rohamában megakadályozza azt, amiért ezt a ma esti színházat Eufrozina rendezte.

Alexiosz ugyan bőgött, ha egy kismacskát vízbe akartak fojtani – de ha Eufrozina mint már rég múlt és
befejezett tényt közölte vele: „tíz tábornokot és húsz püspököt kivégeztettem”, Alexiosz megveregette
Eufrozina vállát, szűzies örömmel nézegette a tábornoki botokat és püspöki koronákat: no kinek adjam?
no kit szeressünk?

Alexiosz pontosan tudta, hova-merre fut a gyalázatos tivornyából. A villát árkádos folyosó kötötte össze
udvari papjainak házi „kolostorával”, azok társaságát szomjazta, azok talán most is (mikor nem? ez volt
elvégre a foglalkozásuk) meg fogják nyugtatni. Az, amit most Eufrozina csinál, csak látszólag bűn, Izsák
trónfosztása teljesen egyezik Isten szándékaival, tulajdonképpen ő, Alexiosz a szent és a mártír és az
áldozati bárány, nem Izsák – akire börtön, szemkitolás, esetleg a halál vár, mérnökien pontos
apparátusával –, „hiszen csak nézz rám, Istenem, látod, hogy szenvedek, mivelhogy ezt meg kell
cselekednem Eufrozina akaratából: szenved-e így Izsák bátyám? ugye nem?” – és keresztet ugyan nem
mert vetni önmaga feloldozására, de az árkádos folyosó egy szentképe alatt vagy tíz-húsz piros üveges
mécset végigsimogatott – gondolta: azzal a gyöngédséggel, mint Jézus a köréje gyűjtött kisdedek fejét.

Udvari papjait egyébként teljes díszben találta; azok is „színdarabra” készültek, mint Eufrozina ott fenn a
pogány műorgián, csak ez egyelőre szelídebb komédiának ígérkezett. 52Az alexandriai pátriárka
fogadására készültek – ott volt már a trónus –, a főpróbára kerítettek valami szárnyas oroszlán lábú, civil
széket. A papok nagyon meglepődtek, mikor Alexiosz betámolygott közéjük, és anélkül hogy egy szót
szólt volna, belevetette magát, holtfáradtan és borotválatlanul, a karosszékbe.

Ha már Eufrozina is „színpadot” csinál, ha már Alexiosz házi papjai is ugyanilyen ügyben
foglalatoskodnak, megjegyezhetjük, hogy – színpadiasságban valóban nem volt (ha ráadásul tervezetlenül
és véletlenül is) különösebb hiány. A próbatrónon a fáradt Alexiosz, mint valami száműzött – az is volt,
saját bűntudata beretválatlan száműzöttje –, és a hívatlan menekülő körül: főpapjai teljes díszben, alpapjai
a szerzetesség tüntető nyomorában. Vastag tény, hogy az alexandriai pátriárka fogadásához a félholt
(majdnem piszkos) császár-fivér nem volt a legalkalmasabb és legihletőbb modell.

Zénón püspökön annyi arany volt, mintha csodatevő szobor lett volna, és a sok aranytábla rajta a
meggyógyultak hálanévjegyei; püspöksüvege kétfelé szétállt, mint az éhes madárkák csőre, meg is
zsinórozták; arca fehér és gömbölyű, de olyan fehér és olyan gömbölyű, hogy minden kerek-hold és
kerek-sajt hasonlat vesztesen kullogna ki e sorokból.

Baziliusz fején kerek kalap, tetejéről jobbra-balra zsinórok patakzottak a hasáig, ott egy súlyos bojt fogta
össze rangjának zsinegeit; ahogy ez a súlyos bojt fülére lapította kalapja puha és piros karimáját és
loncsosan fityegett köldöke alatt: sok tiszteletlen megjegyzésre adhatott volna alkalmat.

A szerzeteseknek nem kellett különösebb liturgikus szerepet betanulni: olyanok voltak, mint a vén, ráncos
bábák vagy az úri vadászkutyák reprezentatív falkája körül a megtűrt démoszi korcsok – akik, ha kettős
vagy tizenkettős keresztet hoztak be a rituális kamarások: végignyalták nyelét-ágát, mint a félig nekik
dobott koncot.

53
Alexiosz intett nekik a trónról, hogy „szép, szép, nagyon jó, mindjárt csinálhatjátok tovább” – és utána
egy második intés: „de most hallgassátok meg, úgyis tudjátok, miről van szó” – és a fehér képű Zénóhoz
fordult, kezet akart csókolni neki, messze esett még a kéz, úgyhogy az elvétett gesztust továbbcsatornázta
egy-egy szerzetes felé, saját kezét bele is akasztotta egy szerzetes övébe, maga mellé húzta, egész jól van
ez így – mindenki látja, hogy gyónásnál bizalmasabban szeretne beszélni papjaival.

Fáradtan körülnézett a termen: mindenki értette – ez annyit jelent: zárjanak be minden ajtót. Mondtuk:
Alexiosz titkos útját házipapjaihoz nyomon követte az a katona, akit Eufrozina (férje árnyékaként)
elküldött – ez jól hallotta, amint a papok Alexiosz parancsára az ajtókat lezárták, no hiszen ez a legjobb
fordulat: csak legyen ez az esetleg ügyetlenül kerékkötő férj jól lelakatolva. A katona lóhalálában szaladt
is vissza Eufrozinának jelenteni a legfrissebb helyzetet; Eufrozina is nagyon meg volt elégedve ezzel a
váratlan „impromptu”-vel, ötletszerű közjátékkal, de azért biztos, ami biztos: a villa körül strázsáló
katonákból vagy három szakaszt a papok lakosztálya köré rendelt, nehogy az önkéntes fogoly önkényesen
kiszökjék és megzavarja Eufrozina aggályosan kidolgozott tervét.

Eufrozina most már csak Izsák császár szerelmes csábításával és kábításával foglalkozott; ennek
megkönnyítése végett a „kisorgiát” igyekezett a legszabályosabban fokozni – a heverőkön heverjenek a
nők úgy, mint a régi Asztarté-templomokban a teológiai szajhák; a csimpolyák lármázzanak, ahogy
tudnak; ő maga Izsák ölébe ült (medve orrára száll a szivárványos pillangó?) – egymás ruháját babrálták,
és mikor már a tétovaság stádiumán túl voltak, Eufrozina (mindent előre megbeszéltek) intett a kezével az
egész társaságnak, hogy: „Most pedig kifelé.” Arca gyorsan Izsák 54arca mellett, azzal takarta el a
császár szemét; jobb karját hosszan kinyújtotta a vendégek és zenészek felé, keze türelmetlenül pörgött-
forgott csuklója körül: „Eriggyetek, eriggyetek, most jön a duó, és aztán… és aztán…”

A terem pillanatok alatt kiürült, lámpák, fáklyák alig égtek (ez is a megbeszéléshez tartozott: távozás
közben annyit oltogatni, amennyit csak lehet), csak a táncosnők talpa köré helyezett mécsek pislákoltak,
és a hold világította meg Eufrozina két keblét. Eufrozina átölelte Izsák nyakát: de arcát most messze hátra
tartotta, a csókvágy szabályos pátoszával – közben erős sistergés hallatszott, mert egy kapkodva és
ennélfogva rosszul eloltott fáklya lobogó cseppje az asztalon ráesett valami bolgár édességre, mely át meg
át volt itatva nehéz thrákiai szesszel, ami most meggyulladt, és koronásan körüllobogta a tésztát:
Eufrozinának most már nemcsak keble, hanem arca is ördögi lilákban világított.

Csók nélkül vitte át ez az istentudja hányadik „Delila” bakaképű „Sámsonát” a szomszéd ágyasszobába.
Érdekes, hogy a hölgy pedánsan vigyázott, hogy Izsák császár széke az erotikus jellegű hurcolkodás
közben fel ne dűljön – ne érezze a császár, hogy részeg, és ebben a pillanatban ez a banális külsőség
Eufrozinát is zavarta volna: több gondja volt két kezével a szék egyenesen tartására, mint Izsák
támogatására.

A szomszéd szobában ott terült el az óriási ágy, fölötte a lusta nyelvű ampulla – az öltözetlen
szolgálóleányok azonnal Izsák vetkőztetéséhez fogtak; annak bizony mindegy volt, hogy kezei ezeken a
lányokon vagy Eufrozinán kalandoznak. Eufrozina kacéran intett a császárnak (szavai most alig voltak,
csak gesztusai), hogy ő is éjjeli kényelembe helyezi magát, csak éppen nem itt, hanem a függöny mögött,
„szemérem: szemérem” – azzal el is tűnt. Tudjuk jól, hová – a függöny mögött mindenre kész katonái
álltak. Eufrozina, noha erre a „fogásra” aztán igazában rég nem lett volna szükség, de azért a sátáni
cinizmus kacagó kiélvezése cél55jából mégis megtette: Eufrozina a függöny mögül a császár ágyára
dobálta egyenként ruhadarabjait. Azt hiszem, egy utolsó tökfilkó is sejti, történetírói szájbarágásom
nélkül, hogy Eufrozinának esze ágában sem volt a függöny mögött levetkőzni, más ruhák voltak ezek,
nem amelyeket viselt, nem is ő dobálta, hanem egyik katonája, akinek ezek a hulló kellékek már
posztonállása előtt felszereléséhez tartoztak.

Odabent a vetkőztető lányok elfújták az ágy fölött a lámpát, a császár még élvezhette, hanyatt fekve,
karcsúan felnyúló alakjukat, hiszen csak az ágyra állva és onnan is csak ágaskodva érték el a buja lángot –
mire leugrottak (meztelen talpak lapos puffanása), a katonák már bent is voltak, Izsákot megkötözték,
száját betömték (itt volt egy kis rendezési hiba, szájtömőről nem gondoskodtak, úgyhogy Eufrozina „ál”-
ruháinak egy rongyával fojtották a szót a császárba; a többit Eufrozina a két vetkőztető lánynak
ajándékozta).

Ezalatt Alexiosz ott dobálta magát ide-oda a nem neki készített trónuson, jobb karfára, bal karfára; hátra
támaszkodott, kinyújtózva; két térdére könyökölt, csigaházként magába görbülve: közben elmondta
papjainak, hogy rettenetesen bánja – miért is adta beleegyezését Izsák császár elfogatásába, miért is
engedelmeskedett zsarnok feleségének, miért is szentesítette a kövér Zénón püspök ezt a szándékát,
ahelyett hogy (amint az a kereszténység főpapi képviselőjéhez illenék) – lebeszélte volna Alexioszt erről
a merényletről.

Több se kellett Zénón püspöknek: ő, ő, ő nem teljesítette keresztényi és főpapi kötelezettségét? Azonnal
nagy beszédbe fogott, de előbb egy parancsoló gesztussal szoros félkörben maga mellé gyűjtötte fényes
papi segédletét, ő maga meg szorosan odaállt a gyötrődő Alexiosz trónusának bal 56karfájához, és hol
fülébe suttogva, hol oszloposan kiegyenesedve, zengő-dekretáló hangon efféléket beszélt:

– Nincsen szentebb cselekedet a világ-, az egyház- és üdvtörténelemben, mint Izsák elfogatása. Ki volt az,
aki a törökökkel titokban szövetkezett a keresztény Európa ellen? Ki küldött keresztény templomokból
lopott ékszereket (mert a császárnak jómagának pénze nem volt) a Szaladin szultán babiloni hetéráinak, a
szodomai és gomorai háremekbe? Ki engedte meg, hogy Bizánc fővárosában török mecset és zsidó
zsinagóga álljon, és ez a két leprafészek középpontja legyen a keresztények tudatos és rendszeres szellemi
és értelmi züllesztésének? Mi aztán sose nyaltuk talpát a római eretnek püspököknek, ezeknek a katolikus
cézároknak, akik képmutatóan úgy nevezik magukat, hogy „Isten szolgáinak szolgái”, servus servorum
Dei – nem! Miránk nem lehet rákenni valami különösebb hunyászkodást a latin pápák irányában. De!
Odáig aztán sose vetemedtünk, mint Izsák császár, hogy azzal fenyegessük meg az itáliai Pontifexet – a
szultán ül majd hamarosan a Vatikánban, és Szent Péter Főtemplomából – ha nem fér őszentsége a bőrébe
– hamarosan török–velencei pénzváltó intézet lesz. A keresztesek hadjáratai – üvöltötte vagy zsírosan
suttogta Zénón – dilettáns és hisztériás keleti kirándulások ahhoz az igazi cselekedethez képest, amelyet
Alexiosz nevében ezekben a krisztusi pillanatokban visz véghez Eufrozina „császárnő”, mikor megmenti
a rómaiak örök birodalmát attól, hogy zsidó rabbinusok és mohamedán dervisek üljenek a Hagia Sophia
oltárán vagy a baszileuszok trónján.

Alexiosz, testét alig hurcolva, felkelt a trónusról, lebotladozott rozzant térdekkel a pár lépcsőn, hitetlenül
hálás mosollyal megsimogatta a püspök kezét (kesztyűjén a kereszt mint egy húsos kövirózsa), és az
egyik ablakhoz ment. Útközben intett, hogy „jól van, jól van, köszönöm, ne zavartassátok magatokat,
csak folytassátok nyugodtan az alexandriai pátriárka fogadásának főpróbáját” – azzal le57dobta magát
egy székre, rákönyökölt az ablakpárkányra, az ablak színes üvegei valóságos papagájt varázsoltak
Alexioszból – a késői hold és korai hajnal pirosat, aranyat, kéket vetített Alexiosz egyszerű ruhájára.

Pár szolga rögtön odaugrott, kérdezték, mi kellene, ő csak legyintett – mikor egy kupa bort hoztak, azt
elfogadta.

Az Alexiosz szerény pihenőhelye utáni második ablak félig nyitva: ott nézett kifele a világba az a fickó,
aki, miután volt udvari bohóc és vagabund költő és még sok minden egyéb, most állandó himnuszszerző
lett Alexiosz udvari papjainál, szóvirágos szónoklatok villámgyors fogalmazója. Ez a fickó nagyon is
tisztában volt vele, hogy Alexiosz minden szavát hallhatja, ha akarja, hiszen csak pár lépés választotta el
őket egymástól: gondolta a himnuszköltő magában, hogy hát akkor halljon is egyet-mást tőle Alexiosz –
mondanivalóját nem Alexioszhoz intézte, hanem valami lézengő hivatalnokhoz, aki ott nézgelődött vele
együtt kifelé az ablakon.

A kilátás igen izgalmas volt: lépcsők és terek, tornyok és balkonok, hidak és utcák a legnagyobb
összevisszaságban, mintha mindezt valamilyen hurcolkodás céljából hányták volna egy rakásra – ezen a
labirintuson át cipelték bekötött szemmel és szinte ruhátlanul az elfogott Izsák császárt. Mikor egy kis
kiugró erkélyhez értek, és Izsák nem bírta a járást, le kellett ülnie („keresztúti stáció?” – kérdezte
gúnyosan és vallásosan a himnuszköltő). Poétánknak eszébe jutott, hogy erről a kis erkélyről milyen jól
lehet látni – hiszen azért építették – a szomszéd cirkuszhoz tartozó gyakorlóteret – hányszor nézte itt
Izsák a magasból, amint a lovak sörényét barbár díszekkel ékesítették –, meztelen legények és szkíta
lányok csak úgy szőrin kapták comb közé a pukkadó szervű méneket: soha többé nem látod ezt már,
Angelosz Izsák, szemedet pillanatokon belül kitolják, mint 58a szakácsok ügyes masinájukkal a
barackmagot; nem látod, nem hallod a műlovarnőket, lódobogást, női talpak pukkanását, hol lóháton, hol
porondon; a tűzkarikákat és bukfenceket, a félrecsúszó, fémszilánkokból varrt ruhákat, a női birkózókat a
feleresztett fehér galambok lármás felhője között. Nem látod a nagy szent zsinatokat, melyeken
elnököltél: neked már többé nem verik dinnyehéjjal egymás fejét a bolond szerzetesek, nem szavalnak a
jogászok, nem gáncsolnak kasza helyett kereszttel a metropoliták és archimandriták, nem fogsz
nyilatkozni az Istenanya és az Örök Bölcsesség Hölgyének azonosságáról, udvarhölgyek páholyában,
záporvert erdőként csörgő fülbevalók között; nem kacagsz többé perzsa követek tobozformájú szakállán
az udvari fogadás után; nem nézed núbiai lányokkal az öledben a delfinek cikázó, csattogó röpülését a
tenger tajtékai között; vagy a szuszogó bikák karavánját, melyet adó fejében hajtanak be a hajnal
rózsaszínű porfelhőiben a marhavásártér kapuján – vakon már csak egyetlen örömed maradhat: talán
megengedik, azt is téged kínzó gúnyból, hogy rég elvesztett országaid pénzeit fogdossad: fantasztikus
gyarmatok érmein fantasztikus papnők domborművét a még mindig pogány oltár mellett, izomdús
lovasokat sárkányvérű lovaikon, Szókratész-fejű oroszlánokat és az olajágak hamvas ezüstjét afféle
lányok kígyóruháján és szűz homlokán, amilyeneket még Julianus Apostata szeretett…

Az udvari és ekléziai himnuszfaragó most hirtelen otthagyta az ablakot; mintha régi udvari bohóci vére
pezsdült volna újra szentségesre meszesedet és meszelt ereiben: egy pillanatra Alexioszra nézett, aki
valóban mindent hallott, annak ellenére, hogy a költészethez süket volt, de a metaforák kevert gőzéből
mégis csak átviláglott Izsák halálos nyomorúsága. A himnuszfaragó az ácsorgó szerzetesek csoportjához
ugrott: „No, gyertek, gyertek, most jön a ti sze59repetek; ez az ünnepi fogadás, az alexandriai pátriárka
nektek úgysem érdekes, csak statiszták vagytok benne: de most! de most! – és azzal húzta a mocskos-
szakállúakat az ablakához – most mindjárt hívnak benneteket, és küldenek titeket Izsák börtönébe, hogy
zsolozsmás lelki vigaszban részesítsétek…”

A himnuszfaragó kukorékolására az volt az ürügy, hogy Izsákot egy keskeny résen – afféle, mint egy
kanális lefolyólyuka –, láncos vödörben leeresztették egy ciszternába. Odalent már várták dióhéjnyi
csónakban: úgy látszik, ezt a helyet szemelték ki első fogdájának Eufrozina katonái. Nagyon szép és
misztikus és borzalmas hely volt, mintha egy oszloperdős katedrálist az oszlopok derekáig elöntött volna
a víz. A szerzetesek oda is tódultak az ablakhoz, a költő sátáni diadallal mutatott az ablak alatti mélybe, a
szerzetesek a metafizikai gerjedelem farkaséhségével nézték a jelenetet, valóban ez jó konc, alig várták,
hogy hivatalos lelki vigasztalásuk – sokszor elég átokformájú – elkezdődhessék. A lánc, mellyel Izsákot
leeresztették, csörgött és nyikorgott, Alexiosz befogta a fülét; a fogadtatási próba pár percre abbamaradt,
a főpapság térdelve imádkozott. Vajon miért?

„Vajon miért sír olyan keservesen ez a gyönyörű gyermek, vagy tán nem is gyermek már, hanem ifjú? Az
ember azt se tudná megmondani, hogy homloka és orra a legtisztább hellén vonalakat vagy valami perzsa
démon lángoló bujaságát idézi-e? Dús haja fürtös frizurában: mozaikon így futnak fehér kígyóvonalban a
Genezáreth vagy Jordán habjai Krisztus lábai körül – régi cserepeken a szinte „kőkorszakbeli” csíkozás –,
egyiptomi fuvolások csigás parókái. Ez a haj megérdemli, ugye megérdemli? ez az angyali-ördögi
gyermek a száraz hasonlat-lexikont: mert őhozzá csak a szerelem, a pontosság és az édes halál méltó.
Szeme 60óriási, de festékkel kihúzott szemöldje szinte fölfelé ível, szempillái fésűje meg ellenkezőleg,
lefelé; szeme alján is a szőröcskék mákos-mákonyoson kékek, de vele kapcsolatban az ember nem azt
érzi, hogy ez a divat, hanem hogy festék, kék kréta, szemtágító csepp vele együtt, az ifjúból született.
Orrlyukai és ajkai között jóformán semmi távolság – a szinte elvont rajzú orr alatt a két ajak két pukkadó
eper vagy málnaszem. Az alsó ajak alatt mélységes mély bevágás az állába: hónaljak szerelmes kagylóit
varázsolja elénk ez a völgy – te szépség, te bibliai József, te kis Jézus, te láng-anatómiájú Adonisz,
Antinous: mért hullatod ily keservesen, hol szipogva, hol ugatással vetélkedő köhögéssel könnyeidet?”

Mindezt a sok, szép, hervadt szóvirágot korabeli „barokk” költőből idézem: az ilyen szövegeknek, lehet,
hogy van valami nem rokonszenves, áporodott rózsaszaga, de a képzelet rejtélyes hajszálerein mégis
felidézik a valóságos figura valóságos vonásait és bűvös bájosságát. A figura nem más, mint a tizenkét-
tizenöt éves Alexiosz, a trónfosztott Izsák császár fia – ezentúl csak őt fogjuk Alexiosznak nevezni, és a
trónfosztó, új császárt (a borotválatlant és gyávát, Eufrozina férjét, Masculina Eufrozina femininus férjét):
egyszerűen a Császárnak.

Milyen alkalomból írta a bizánci elégikus poéta ezt a „Vajon miért sír olyan keservesen”-kezdetű
elégiáját?

Az új Császár, Izsák elfogatása után, diadalmenetet tartott fővárosában – másutt is szeretett volna, de az
nem volt nagyon tanácsos, már csak azért sem, mert nem volt pillanatnyilag olyan sok „másutt”. A
diadalmenet, hiszen ezt mindenki tudta és tudja, az ókori triumfusok és későbbi keresztény körmenetek
keveréke volt; ragyogó lovak húzták a győzelmi szekeret, a lófarkak ama feszes törésével, amit a gané el-
elejtegetéséért az okos heréltek triomfon és temeté61sen mindig biztosítanak maguknak. Diadalmi
jelvények zagyva erdeje: hogy mit is hazudjanak, és miféle harci győzelmet arattak tulajdonképpen, erről
a császári kamarában elég hosszú vita volt, de végül is megállapodtak valami fikcióban, amely nem járt
azzal a veszéllyel, hogy a tények a város falai alatt esetleg azonnal megcáfolják. Az ilyen diadalmeneteket
majd ezer év előtti római ívekről másolták a szertartásmesterek: most például a Titus által zsákmányolt,
hétágú gyertyatartó helyett azokat az ékszereket, fegyvereket és aranytálakat hurcolták körül a (nem is
olyan naiv…) nép ámulatára vagy inkább ámítására, melyeket Izsák császár annak idején Szaladin
szultántól kapott ajándékba, és amelyeket, érthető okokból, nem tett Angelosz-Angyali Izsák azonnal
kirakatba. A diadalmenethez mindig hivatalosan hozzátartozó, foglyul ejtett barbárokkal nem volt
különösebb gond: a Bizánc környéki kaszárnyákban akadt egypár fekete-tengeri bugris, akit
napiparancsban (külön zsolddal) statisztának lehetett szerződtetni. Ők mentek gyalog, megkötözve és
görbén; ugyanazon kaszárnyából, esetleg ugyanazon szobából való bajtársai meg óriás fenekű lovakon
ültek, pórázon vezették az ál-rabokat, néha lándzsával is megbökdösték a lapockájukat: titokban
összeröhögtek, majd este jó zsolddal, jó borral mindent kipofáznak egymásnak. A légió-jelvények
csörögtek, csilingeltek, a papi csöngők csörögtek, csilingeltek: de most már kész lévén ez a „humbug”-
miliő – fordítsuk szemünket Alexioszra, kinek sírásáról a korabeli költő a fent idézett „barokk”, de tán
mégis kifejező verset írta.

Alexioszt, Izsák fiát, az új Császár nem vetette börtönbe, nem dugta kolostorba, sőt, igyekezett hízelegni
az „árvának” – ennek az volt az ára, hogy például most részt kellett vennie ebben a diadalmenetben,
méghozzá elég színpadias és lelkileg, testileg keservesen fárasztó formában. A régi ró62mai
domborműveken a díszkocsin triumfáló Caesarok feje fölött rendszerint ott lebeg a latin Victoria vagy
görög Niké, a győzelem szárnyas istennője. A modellnek megfelelően most a gyermek Alexiosz volt ez
az „istennő”, eleven húsában – különben is mindenki ismerte a fiú rendkívüli színészi hajlamait –, de a
keresztény hittani modellnek megfelelően nem Victoria vagy Niké volt az ifjú, hanem a harcos, fiatal és
kardos arkangyal: Szent Mihály. De a diadalmenetben, az új császár csatakocsiján, a kis Alexiosznak nem
a kardjával kellett kerubi módon operálnia, hanem két kinyújtott, szinte lányosan fehér karjával, a
győzelmi diadalkoszorút glóriaként a császár feje fölött tartania.

Ide kapcsolódik a „barokk” költő siráma, éppen ide!

Miközben szegény kölyök vagy kamasz tartotta, tartogatta a koszorút, szeméből patakzott a könny, a pózt
is alig bírta, de keserves emlékei annál gyötrőbbek voltak.

Mikor a győzelmi processzió a császári borraktárak elé ért, az ide kirendelt katonák irtózatos robajjal
szétlökték a kerekeken csúszó vasajtókat, és az ünneplő nép meglátta a füles amforák légióját egymás
mellett, földbe szúrva és egymásnak támasztva – „ez mind a népé, ezt mind ők fogják ingyen meginni” –,
a nép boldogságában máris úgy ordított és éljenzett, mintha ezeket az amforákat rég fenékig itta volna. De
Alexiosznak, kezében, gémberedett karja végén, a remegő, szinte didergő diadalkoszorúval, eszébe jutott,
hogy a börtönben apjának nem adtak egy fél pohár bort sem, mikor – valahogy magát Krisztusnak
képzelve – „szomjazom!” – kifejezéssel ezért könyörgött.

Mert a gyermek Alexiosznak – Eufrozina parancsára – végig kellett néznie apja mindkét szemének
kitolását és minden szenvedését még ez után a borzalmas (sajnos: konvencionális) jelenet után. A
szemkitolás műtétét egy zsidó és arab orvos végezte, Alexiosz hiába ordított és rúgkapált, hol azért, hogy
ne csinálják, hol azért, hogy a hóhérmunka kamrájából kifuthasson: de Atlasz-szobroknál izmosabb,
bar63bár katonák fogták a gyermeket, és szörnyű kínzásokkal fenyegették, ha dacosan lehunyva tartja a
szemét.

(…A Császár diadalszekere mellett jobbra-balra, vagy két-három szabályozott lólépéssel hátrább,
tábornokok lovagoltak. A gyermek Alexioszt a koszorúval: ájulás környékezte, könnyektől elhomályosult
szemével most ezekhez a tábornokokhoz fordult félénken, kissé visszatekintve – „segítsenek rajta, nem
bírja tovább!”. A jobbsó szigorúan sziszegte, hogy caesar-fajtájához nem illik a pityergés – a baloldali
lovas meleg szívűbb volt, és suttogva vigasztalta a gyermeket, hogy csak még pár pillanatra szedje össze
erejét: rögtön itt a templom, a Császár odavonul, és a templom kapujában természetesen nem kell már a
Mihály-Niké vagy Mihály-Victoria koszorút tartania a feje fölött – minden rögtön jó lesz, kipihenheti
magát…)

Miután apján, Izsákon, a „látás kiherélése” nevű szent műveletet elvégezték: a gyermek Alexiosz
mehetett volna útjára, de most már ő nem akart menni, most már ő akarta látni és tudni: mi lesz drága apja
drága két véres golyóvá-gombóccá vált szemevilágával? A zsidó és arab orvos a szomszéd szobába
mentek – apja ott feküdt egy bakapriccsen hanyatt, szemgödreiben olajos-enyves, iszonyatos kóc-csomó,
magasan kiálltak krumpliformájú koponyájából – mintha a csigák csöves szemeit kapta volna kárpótlásul
–, a vér lassan ivódott a két, szemüregbe gyömöszölt kóccsomóban fölfelé, talán úgy, ahogy a víz a
növények növekvő száraiba.

Efféle természettudományos reflexió azért nem nevetséges Alexiosz részéről a szadisztikus-tragikus

pillanatokban, mert a zsidó és arab orvos a szomszéd szobában (ahová most Alexiosz követte őket,
minden tilalom ellenére): a kivágott két szemgolyót átlátszó edényben valami maró folyadékba helyezte,
és a legnagyobb tárgyilagossággal – a szem szerkezetéről és Izsák császár szembajairól kezdett suttogva
beszélgetni. Hogy halott kéz nem markol, halott 64fül nem hall semmit, halott szív nem ver tovább:
mindez talán nem olyan rettenetes, mint hogy halott szem nem lát: az, ami az egész világ volt és a
fényesség, az most fehér golyó. A zsidó orvos egy kis gyorsíró segédjének diktál, miközben hosszú tűvel
és kanállal vizsgálja Izsák szemét (szakács lökdös így tojássárgáját): „A porchártya egészen átlátszó…
igen, hámsejtek, hámsejtek… de most ez nem érdekel bennünket, ugye… sokkal fontosabbak az alkat
nélküli rugalmas rétegek… mért alkat nélküliek? és valóban alkat nélküliek-e?”

Az arab orvos megható (felháborító vagy nevetséges) ügyetlenséggel ölelgette Alexioszt, és testével
takarta el a gyermek elől az úszkáló szemgolyókat: azt magyarázta neki, hogy Izsák császárnak egész
életében sok szembetegsége volt, már gyermekkorában ótvaros szemgyulladás kínozta, aztán
szivárványhártya-gyulladást kapott… most zöld hályog fenyegette. Zöld, zöld: ez Alexiosznak az első
áprilisi lombokat jelentette – hogy lehet az vakságos?

…A kis Alexiosz nem bírta tovább a glóriás koszorúval magasban tartani karját – mielőtt elájult volna a
Császár háta mögött a szekéren: rátette a babért az új uralkodó fejére, mintha ez a szertartásokhoz
tartozott volna. Az megigazította a diadémot (tojásfeje még furább piramisként csúcsosodott ki a
dicskarikából). A baloldali lovas látta a veszélyt a gyerekkel, azonnal lovára kapta
(akrobatamutatványnak is beillett volna), és máris nyargalt vele visszafelé, a győzelmi körmenettel
ellenkező irányba – mintha: ez is az Udvari Rituáléhoz tartozott volna (hiszi, aki hiszi), és a halálra
csigázott gyermeket (haldokló Adonisz vagy vérszegény Arkangyal) átadta az udvarhölgyeknek.
Azok valóságos mozgó színpadokhoz hasonló, isten tudja, hány kerekű szekereken vettek részt a
menetben. Ezeken a szekereken pálmák, zászlók, függönyök és sátrak voltak – 65a „haldokló” kis
Alexioszt jól el lehetett dugni. Az csak sírt, sírt, sírt, de ezt még az se hallotta, aki mellette állt, akkora
volt a lárma. A hölgyek persze (az örök „vízeséses” fülönfüggőkkel) vigasztalták: egy fekete hajú, „szép
néni” mutogatta a gyermeknek a sátor nyílásán át a diadalmi út mentén a régi Caesarok és héroszok
szobrait, neki is olyan kemény legénynek kell lennie. De Alexiosz most arcával a „szép néni” meleg ölét
kereste, úgy el akart bújni a világ elől, hogy a sötét melegben soha meg ne találják – bizony ez nem a
„moment héroique”.

Alexiosz könyörgésre fogta a dolgot – vigyék haza. Se udvarhölgy, se őrmester erre nem mert vállalkozni
– a templomi szertartáson Alexiosznak kirakati tárgyként részt kell vennie; abba nagy nehezen
belenyugodtak, hogy az udvarhölgyek társaságában maradhat, fent, a nagy bazilika valamelyik erkélyén.
A mozaikos erkélyen – a templom egyébként olyan bonyolult szerkezetű volt ezen a tájon, mintha négy-
öt római vízvezető-viaduktot dobáltak volna összevissza egyrakásra –, a mozaikos erkélyen gyertya-erdő
és gyertya-tenger, ropogtak és susogtak, sárga és vörös fényekkel szinte izzasztották a szentképeket,
közben olyan hőséget árasztottak az eleven imádkozókra is, hogy mindenki legyezte magát, vagy csatokat
oldott, hogy valami huzat is hűsítse a parfümös hónaljakat, bár néha volt huzat is egy sereg betört ablak
vagy északi, penészszőnyeges folyosó felől.

Alexiosz ebben a gyertyák tejútjában gyönyörűen festett – különben is keleties-görögös arca, óriási,
sziromszerűen csuszamlós szemhéjaival, egyenesre húzott szemöldökével, százlábú bogár száz lábára
formált, festett alsó pilláival, papucsvirág-szájával, a bársonyvölggyel az állán –, szóval Alexiosz
mindezzel a sok-sok szépségével önmagában is mindig olyan volt, mintha belülről vagy kívülről valami
titkos láng világítaná, mint a velencei sekrestyés gyertyája az átlátszó alabástromot. Hát még most, a
megszámlálhatatlan 66templomi fény izzó és valahogy mégis sápasztó, halottias világosságában!

Alexiosz sem morálisan, sem testileg nem bírta a templomi komédiát: innen mindenképpen szöknie kell.
Mikor már legmélyebb szerveit is émelyítette az undor, egyszerűen ájultnak tettette magát, nagyon okos
fiú volt, és már legelső évei óta ügyes színész – nem az erkély párkányára dőlt, az esetleg feltűnő, hanem
a legszebb udvarhölgy ölébe: mikor erre a szent női páholyban aránylag nagyon nagy lett a nyüzsgölődés,
Alexiosz, a kis komédiás, bágyadtan integetett, mint egy végrendelkező caesar, hogy ne, ne, ne, miatta ne
csináljanak nagy cirkuszt, majd ez a hölgy, akinek ölébe esett (és úgy nézett rá, mint a vágytól elepedt
szerelmes), majd ez a hölgy hazaviszi őt a palotába, nem kell semmi kíséret, feltűnés, minden rendben
van.

Így is történt. Alexiosz a hölgyre támaszkodva, saját lábán támolygott le a lépcsőkön; az egyik rejtett
sekrestye mellett mindig volt egypár rejtett gyaloghintó készenlétben, különböző rejtett célok gyors
elérése céljából. Az udvarhölgy egy ilyenbe szállt be, maga mellé véve szegény, beteg Alexioszt.
Alexiosz a párnákon megvakított apját siratta: minél teátrálisabban zokogott, minél borzalmasabb grand-
guignol jeleneteket ecsetelt a szemkitolás körül, annál szabadabban járhatott keze és szája – udvari
kísérőnője emberi tájain.

Tekintettel az új Császár templomi avatására, a palota teljesen kihalt volt, az udvarhölgy maga fektette
ágyba a kamasz Alexioszt, mondta neki, hogy pár pillanatra magára hagyja, csak orvosságok, könnyű ital
és könnyű étel után néz, addig feküdjék szép nyugodtan, férfias erővel verje ki fejéből a szörnyű
emlékképeket, gondoljon a szép arcú és mosolygó mennyei őrangyalokra – mire a kis komédiás persze
megint földi őrangyala felé fordult, és noha fájdalmas volt elszakadnia a minden szempontból feltűnően
előzékeny hölgytől: örült is, hogy elment, mert a futó szerelmeskedésnél most sokkal komolyabb és
kalandosabb tervei voltak.

67
2.

Alighogy az udvari dáma távozott, felugrott az ágyból – pillanatra szoborrá merevedett, mert gyanús zajt
hallott: no mi az? túl korán jön vissza a nő? De mivel utána síri csend uralkodott a palotában, távol és
közel, kifutott a szobából és – szökött. Mert ez volt a nagy terv, és ezen most már semmi sem fog
változtatni. A palota ezer útvesztőjét persze hogy nagyszerűen ismerte, de a szökés, a pokoli emlékek, a
gyötrelmes fáradság, a komédiázás és szerelmeskedés izgalmában bizony eltévedt, pedig a villámgyors
szökés előtt még egy rövid közjátékot tervezett magának. Tudta, hogy a palota egyik ablakából odalátni
arra a toronyra, melyben most megvakított apját őrzik. Ezt az ablakot a végleges eltűnés előtt
mindenképpen meg akarta találni. Véges-végig senkivel sem találkozott, kezdett borzasztóan elgyengülni,
kitámolygott egy erkélyre, hogy levegőt kapjon: és erről az erkélyről sokkal ijesztőbb közelségben
látszott a vak Izsák börtöntornya, mintha azt a bizonyos ablakot megtalálta volna.

Az erkélynek a palota felé eső falára óriási keresztfa volt festve, azon pedig vékony bádogféléből egy
Krisztus teste. A bádog csupa lyuk, rozsda, rongy és durva gyűrés – mindezek a sebek a képrombolás
emlékei. Jézus testét a képrombolók letépték, vassal verték, csatornába dobták. A képrombolás végleges
megszűnése után valamelyik császárnő – Iréne? Theodóra? – a meggyalázott Corpus Christit, a gyalázat
emlékére restaurálatlanul, újból kiszögezte ennek a palotaerkélynek falára.

Alexiosz térdre borult a kép előtt. Fejében (nem lázasan, hanem dacos teológiai és politikai tudatossággal)
megvakított, rab apja és a valóságában és képében is meggyalázott Istenfia vagy emberfia: az apja és
Krisztus – most eggyé váltak. Alexiosz imádkozott apja kiszabadulásáért, hevesen, ostromlóan, szinte
pökhendi követelőzéssel imádkozott; utá68na felállt, jobb kezével szorongatta a bádog két lábába vert
szöget, baljával meg áldóan apja börtöne felé mutatott: „majd én még caesarrá teszlek, várj!” Szinte
derűsen dobott csókot a börtöntorony felé, jól megpatyogatta a Krisztus-szöget – „kész az összeesküvés!”
–, ezzel búcsúzott a görbe Krisztustól, és perceken belül lent volt a kikötőben, ahol élete felét töltötte.

Miközben a nagytemplomban a hálaadó és császáravató istentisztelet volt folyamatban: a Bizáncban

horgonyzó velencei kereskedelmi flotta éppen indulóban volt haza, Velence felé, némi hasznos merkantil
kerülőkkel, mondanunk sem kell. Ugyanakkor „török” hajók is áztatták feneküket az álmos kikötői
vizekben – egyszerűen „török”-öt mond e sorok historikusa, legalábbis ebben a pikáns pillanatban – a
szeldzsuk, arab, szaracén és miféle igaz és szép nemzetség- és népnevek helyett.

Diplomáciailag elég kényes volt a dolog: éppen most és ma kell az egész velencei üzleti hajóhadnak
elhagynia Bizáncot, mikor az új császár imperátori és szinte egyházfői triumfusát üli? Ezzel Velence is
tisztában volt, úgyhogy a templomban ragyogó és hódoló küldöttség formájában képviseltette magát.
(Egy másik „simító” fogásról lejjebb.) A ragyogás az ajándékok csillogó értékében állt – azok viszont,
akik ezeket az ajándékokat a császárnak hozták, Velence legjelentéktelenebb kis- és alhivatalnokai voltak
– a „nagyfejűek” és „nagykutyák” mind együtt távoztak a hajókon Bizáncból.

Alexiosz világa – mondtuk – a kikötői matróz- és hajósvilág volt. Persze nem afféle költői esztétizálás
formájában, ami elég gyakran bizony garast sem ér, hanem úgy, hogy a tengerészekkel együtt élt,
kocsmában és fedélzeten, akár császári díszsarjadék, akár álruhás matróz szerepében: mászkálni
majomként vitorlaköteleken és hágcsókon, figyelni az 69ezerféle zászló futótüzes fölfutását a kifeszített,
vastag spárgákon, kacagva lenézni a világot az árboccsúcsra akasztott figyelőkosárból, csónakázni a
szorongó bárkák között, sárga olajtól és fekete szuroktól legkellemesebben bűzlő szalmacsomók alatt,
melyek a tolakvó, tutaj-álmos hajók oldalát védték az ütközéstől és súrlódástól; lesni a szelet, mikor fúj
bele teli pofából a várandóságra váró vitorlákba; táncolni karcsú deszkákon, sőt, barbár fenyőszálakon,
akárcsak a kötéltáncos, vállán zsákkal, ha a partról a hajóba kell hordani valamit; odaállni két
gyerekkarral a horgonyláncot eresztő vagy felhúzó kerék mellé a hajóslegények között – van-e jobb a
kikötőnél?

És hamarosan módomban lesz summásan jelezni azt is, hogy van-e jobb – mint a kikötőt régen elhagyott
hajó óceáni világa? Alexiosz nagyon is jól tudta, hogy ma indul Szicília felé a velencei flotta, de egy ideig
kacérkodott a gondolattal – ő egyébként is, mint azonnal látni fogjuk, mindig kacérkodott: egyelőre azzal
a gondolattal, hogy mégse a velencei kereskedőkkel szökik Itáliába a római pápához, majd onnan tovább
a németek királyához – hanem? Török hajóra száll! – török matróz és kapitány barátja éppoly bőségben
volt, mint velencei (kalózok is – nem kell kacér Alexioszunkat félteni), azonkívül ő is tudta a súlyos vádat
apja ellen, hogy valamikor a pogány törökökkel kötött szövetséget a nyugati keresztények megtámadására
– mi lenne, ha most apja érdekében: végigjárná Kisázsiát egészen Indiáig, és török segítséggel ültetné
vissza trónjára apját.

Érezte, hogy nem, nem fog engedni Mohamed és Allah kísértésének, de annak a másik kísértésnek, a
kacérkodás színészeknek való kísértésének, hogy azért mégis benézzen a török hajósok (egyik)
vendégfogadójába: ennek a kísértésnek nem tudott ellenállni.

Mondanunk sem kell, hogy mikor Alexiosz kiszökött a palotából, útközben matrózruháját vette fel, így
járt mindig a hajóslegények között. A tengerészek fele tudta, hogy ki70csoda, másik fele nem tudta
(általában utóbbiak tisztelték, és az első fele szemtelenkedett). Most, mikor beállított az előkelő török
fogadóba – itt jól ismerték császári és királyi mivoltát: az igen parádés török vének között jól festett ez a
csirkefogó kamasz Odüsszeusz és főleg az a hódolat, ahogy a vének (akár Zsuzsannát) a gyermeket
fogadták.

A mellékesnek látszó Zsuzsanna-hasonlat itt véletlenül szigorúan dokumentum jellegű: ebben a

(mondhatni titkos) fogadóban a legelőkelőbb keleti kereskedők, hajósok, kalózok és katonák olyan
kapcsolatokat is kerestek, melyeket az ószövetség is már tűzesővel büntetett. Alexiosz ettől a világtól
távol tartotta magát, mint Gábriel vagy Ráfáel arkangyal a menádok veszett táncaitól, de a figurákat
szerette: megfigyelt, kacérkodott, színészi, sőt akrobatamutatványokat végzett, és – elillant, mint a kámfor
vagy a csalfa Hermész.

Az első „titkos” szobában, ahová persze Alexiosz bejáratos volt, a vének úgy ültek, mintha legalábbis
valami gyászsúlyú mohamedán hittani zsinatról lenne szó: a perzsa fűszerhajók tulajdonosa ábrándos és
hervadt pupillákkal, a bánat csöndesen lógó, lógó, még jobban lógó orrával, leheletfinomra szétfodrászolt
szent szakállal nézte az ajtón madárként beröppenő Alexioszt.

Alexiosz kacagott magában a vénség, a vágy, a tehetetlenség, a keleties pátosz és rítus, és a szinte már
semmirevaló vagyon tömjénszagú figuráján. Haskötőjéből valami kézirat állt ki, kajla és szokásos tőr
helyett – Alexiosz kihúzta, megszagolta és visszadugta, a pergamen vége jól megbökte az öreg hasát.

A kalózok királya? Vaderdő szakállával és üzletiesen ragadozó, kék szemével, Alexiosz után nyúlt, még
mennyezetverő toronykalapját is az asztalra tette (ezzel jelezte a bizalmasság küszöbön álló perceit) – de
Alexiosz a kalapot egyszerűen visszatette a kalóz fejére – a római pápától is volt a fickónak nem egy
kutyacsöcsként csüngő érdemrend71je! –, és Alexiosz kihörpintette a török borát, jóságból: „Hogy túl ne
süssenek a Mohamed poklában.”

A selyemkereskedő? Remélhetőleg nem olyan textíliákat szállított, mint a pofabőre, mert az csupa ránc
volt, még a szeme is dióhéj; botját ülve is kezében tartotta. Alexiosz lent el is gáncsolta a pálcát, a gazdája
félrebillent. Alexiosz csókot dobott – a fia ott ült az agyonbarázdált Merkúr mellett: eszelős, ábrándos
szemekkel nézte a görög császár-ivadékot, bánat, áhítat, könyörgés, mézes misztika folydogált álmos-
szívós érzékiséggel a szeméből – babona és bűntudat –, körszakállt viselt, de az is olyan volt, mint valami
szenteskedő, gyáva felhő, a pubertás önmutogató szégyene, szemérmes kéjvágy rozsdaszínű füstje. Persze
az ilyen típus, különösen a keleti világban, egy ideig mindig „költő" is szokott lenni – Alexiosz úgy
búcsúzott tőle, hogy mutatóujja hegyét végignyomogatta díszes köntöse óriási és ékszeres gombjain:
„többet nem tehetek, ez az én búcsúcsókom”, és máris szökött kifele, nem arra, ahol bejött, hanem a még
titkosabb kis söntésen át, melyet, isten tudja, miért, „suttogónak” neveztek, pedig a nagy teremben is, az
imént vázolt törzsvendégek, kriptai csöndben merengtek.

A suttogóban indiai ifjú mérte a bűnös bort: fájdalmas mosollyal nézett a pillangó- vagy verébként
csapkodó Alexioszra, jól ismerte régről – ebben a bágyadt mosolyban nyilván és félreérthetetlenül az volt,
hogy „én a szegény és szép, buddhista küllemű csapos, nem lehetek abban az előnyös helyzetben, mint te,
császári trónus szent örököse, én nem őrizhettem meg szerelmi függetlenségemet úgy, mint te”. Alexiosz
őszinte részvéttel megölelte, lilás-kurta halántékfürtjei alól gyöngéden kihúzta fülét, ujjával a levegőben
körülrajzolta („megfigyelés az egyetlen bókom, aprópénzem és császári örökségem”), és csak annyit
mondott: „Isten veled.”
A küszöbről Alexiosz visszanézett – onnan hallotta kinn a kertből a lantosokat és citerásokat. Megvető
mosollyal 72legyintett egyet, hogy a csapos lássa: őt, Alexioszt, egyelőre az ilyesmi nem érdekli, nagyon
másról, nagyon nagyobbról van szó, de hát most nem mondhatja el – az indiai csaposnak nyilván soha.

A kertben pillanatra elkérte az egyik zenélő „huri” lantját: felnézett az omló lombokra és foszló
virágokra, énekelt egy strófát, pénzt szórt körbe (inge, zsinege alatt nehéz zacskók csüngtek túléretten) és
– eltűnt.

Nem a törökök szövetségét fogja keresni! Itáliából és a német király birodalmából fog győztesen
visszatérni! Alexiosz szökése volt olyan „világtörténelmi szenzáció”, ahogy napjainkban virágzó
zsargonnal mondjuk, hogy magas szempontú historikusokat, giccsőr pletyka-könyvelőket és akár a
bizánci, akár a római nép képzeletét erősen foglalkoztassa. Ennélfogva a szökés kétségtelenül romantikus
eseményeiről, nem egy, nem kettő, hanem számtalan változat született – ezekből röviden e helyütt kettőt
fogok közölni.

Egyik: mialatt nagyban folyt a Főtemplomban az új Császár avatása, a szédítő tömjénben, mely már
súlyos prémként nehezedett a résztvevők aranyozott vállaira, alattomosan befurakodott a velencei
flottáról egy követ, megtalálta az egyik Külügyi Eunuchot valami szakrális páholyban, jelentette neki,
hogy a kereskedelmi flotta indulóban van, lehetetlen (a szél! a szél!) tovább itt horgonyozniok, viszont a
vak is látja, hogy a nép és akárki, kihívó tüntetésnek fogja majd tekinteni Velence és a dózse részéről,
hogy éppen aznap hagyják el a bizánci kikötőt, mikor az új Császárt az oltáron felhőkben felhőkig
egzaltálják.

Ennélfogva (folytatta suttogva a templomi páholyban a velencei követ a Külügyi Kiheréltnek),

ennélfogva mit szólnának egy olyan mindkét felet kielégítő taktikus megoldáshoz, hogy: a Császár a
templomi szertartás után díszmenetével a velenceiek kikötője mellett vonul el, csak mintegy 73véletlenül,
technikai, utcarendészeti okokból – abban a pillanatban a legelső velencei hajó árboccsúcsra húzza
Bizánc és az új Császár címerét, mire a Császár, minden díszkíséret nélkül, mint egy magánember,
üdvözli a fedélzeten a hajóhad főkapitányát, aki viszont a dózse jelvényeit hordoztatja maga mellett két
apródjával. Így ezen kínos koincidencia, hogy a velenceiek éppen ezen a győzedelmes napon futnak ki a
kikötők kikötőjéből: elveszti látszólagos élét. Tehát a szél, a kedvező szél!

A Külügyi Kasztrált természetesen a Császár jóváhagyása nélkül nem adhatott pozitív ígéretet, de a
legeslegvalószínűbbnek tartotta (úgy izzadt, mint egy csepegő gyertya), hogy a Császár remeknek fogja
tartani ezt az udvarias, elsimító megoldást.

Így is történt.

A templomi szertartás után a „trionfo”, ahogy mi itt Itáliában mondjuk, úgyis lazább lett; a díszszázadok
és díszfőpapok kétharmada lemaradt a Rituálé szerint; a Császár most valóban úgy lovagolt az indulásra
kész, ringó velencei hajók felé, mintha ráérő nyaralóként szellőztetné magát a hűsítő szél és
hullámsóhajokban gazdag partokon a nehéz görög császármise után. A bizánci zászló úgy szaladt fel a
velencei kötélen, mintha parittyából pattant volna a ropogtató szélbe. A Császár pár szót váltott
kíséretével, jelezve, hogy nem hivatalos látogatás, csak két jó barát találkozik a fedélzeten; míg a
hajóhidat leeresztették, a császári kíséret lobogtatta a bizánci hadi jelvényeket – és?

Az egyik fiatal tengerész, aki a flotta parancsnoka mellett állt, a dózse felségjelvényeivel: nem volt más,
mint a szökevény Alexiosz, szemébe húzott, zöld bársonysapkában. A császár ezer okból nem ismerte
meg, Alexiosz pedig (magában mormogva) kiegészítette azt a fogadalmi imát, melyet apja érdekében
mondott a képrombolt és képjavított balkoni feszületnél: „Te pedig, zsarnok császár, el fogsz pusztulni,
én foglak elpusztítani” – és máris úgy képzelte, hogy óriási 74sereg élén közeledik Bizánc falai felé. Most
a kezében tartott velencei Márkus-címert olyan magasra ropogtatta, mintha pápai áldással vonulna máris
apja vak börtönébe, és a bitorló Császár, ráncos tojásfejével, már rég rabszolgája volna; az új Császár
viszont, itt a hajón, minderről persze mit sem sejtett, sőt nagyon meghatódott, hogy a „kedves fiú” milyen
szellemi mámorban tolmácsolja ezzel a címerrel adriai hazája üdvözletét.

A kis kamasz Odüsszeusz hír szerint Rhodosz szigetéig nem szűnt meg kacagni.

Most pedig a másik változat a legendás, de nagyon is reális szökésről. A templomi szent császáravató
ünnepségek után, alkonyat felé, parádés játékok voltak a cirkuszban, most már nem kellett félni, ha egy
sereg „antik számot” is felelevenítettek – a ráncos tojásfejűvel kapcsolatban nem forgott fenn a veszély,
hogy afféle Julianus Apostata lesz, aki a pogányság rongyos kártyáját akarja eleve elvesztett partijában
kijátszani. Alexiosz ott ült Eufrozina és az új Császár között, az imperátori páholyban, de bőgött-bőgött
keservesen, hiába mutogatták neki (csecsemőnek a csörgőt) azt a körhintát, melyről kosarakban legyőzött
barbárok lógtak, alulról meg tehetetlenül ugrándozó medvék próbálták elkapni őket szédítően körbeforgó
kalickájukban – a kis Alexiosz csak bőgött tovább, négylovas versenykocsik vagy furcsán öltözetlen
egyiptomi akrobata nők sem vigasztalták, bőgött, úgyhogy azt se tudták, hova dugják a páholyban.

Az egyik udvaronc odasúgta a császárnak, hogy ő elviszi ezt a hisztériás kölyköt a kikötőbe.
„Matrózosdi” volt kiskora óta kedvenc játéka, ott, tengerészbarátai között bizonyára megvigasztalódik, és
viselkedése nem lesz az amfiteátrum kirakatában.

Alighogy ez az udvaronc a kis Alexioszt a legmegbízhatóbb hajósokra bízta, hogy foglalkoztassák és

szórakoztas75sák, Alexiosz egérutat nyerve ezektől is elszökött, a velenceiek vezérhajójára jutott (úszva,
deszkán, horgonykötélen, csónakon, nagy hajón: nem kellett a csibészt félteni) – és ott elbújt a
parancsnok hajómélyi hálófülkéjében. Legjobb barátja kísérte, a parancsnok első „adjutánsa”, aki maga is
a legelőkelőbb családból származott, és a tenger iránti határtalan rajongással szökött meg szülei velencei
márványpalotájából vagy „aranyházából” a piszkos hajóslegények közé padlósúrolónak, és ebben a
minőségében figyelt fel rá a parancsnok, és vette maga mellé. Miközben a most már távolról sem bőgő,
hanem a nagy komédiát dús ínyencséggel élvező Alexiosz egyenesen belefeküdt a parancsnok ágyába, és
minden található takaróval elleplezte magát – ez a barátja (akinek közbon valami dolga akadt a
fedélzeten) meglehetősen riadt képpel esik be az alig megvilágított parancsnoki hálófülkébe, kiássa
Alexioszt a pokrócok alól, és rémüldözve súgja fülébe, hogy az új császár kísérete – észrevette a szökést,
óriási a (persze fojtott) ribillió, keresik Alexioszt égen és földön – mit gondol, mi a teendő?

A gyermek Alexiosz a leggyorsabban határozott (és ehhez a határozathoz és határozottsághoz

hozzátartozott, hogy ledobáljon magáról minden takarót, úgy ült a szerény ágy szélén, meztelenül világító
térdekkel, mint a bitorló Császár a cirkuszban, a páholybeli trónusán):

– Te, barátom (kacéran átölelte), kirohansz a partra, és ha engem kereső vadászőrsre vagy századra,
szakaszra, akármifélére akadsz, ordítva vagy fülbe gyónva, ahogy az már ott éppen a legmegfelelőbb,
bebeszéled nekik, hogy láttál engem a Bolgárhegy felé menekülni, velem tartó pártütő légióval: ott
keressenek, ott bizonyára pillanatokon belül elfognak. Isten áldjon, ne félj, hogyan is félnél! Addig én: ezt
a hajót elindítom, saját szakállamra, a legénység jól ismer, istenként imád, pajtásuk vagyok és – Izsák
császár fia. Azt hazudom nekik – jellemző módon, a kis Alexiosz a „hazugságról” olyan áhítatos, őszinte
gyónással beszélt, 76mint egy thébai remete a Megváltó öt sebéről –, azt hazudom nekik, hogy ez a
villámsebes kihajózás a parancsnokkal való régi megbeszélés alapján történik, a többit bízd rám; te a
legegyszerűbb módon jutsz majd vissza, ha a parton a hülye fogdmegeket sikeresen félrevezetted, hiszen
van itt annyi velencei gálya, mint a szemét, akármelyiket időben bőven még elkapod, és mint a madárka
ágról ágra, te hajóról hajóra ugrálva, kacagva, itt, ezen a szent helyen – fenekével jól meg-megnyomkodta
az ágyát – boldogan találkozol velem.

Azzal Alexiosz visszabújt a pokrócok alá.

Szicília felé hajózva Alexiosz egy kora hajnalon, a fedélzet eldugott zugában, hordók, kötelek és
szerszámok közt egyedül találta másik szökevény barátját, illetőleg azt hitte, hogy egyedül: nézte a
felhőket, a nehezen eső madarakat, a vitorla szinte berregő, fecsegő rongyát, és mintha átölelt térdekkel
magában beszélt volna.

Alexiosz igyekezett alattomos óvatossággal közelébe lopózni, hiúztermészete szerint – akkor vette észre,
hogy a padlón egy írnok ül törökülésben, és barátja neki mond tollba valamit. Hiúz Alexiosz – természete
szerint – azonnal valami rosszra, árulásra, gyermeki, ártatlan személye elleni összeesküvésre gondolt:
akármilyen szívbéli, szívmélyi jó barát is ez a fickó – lehet hogy ebben a pillanatban ad el, vagy hozza
halálos ítéletemet!

Figyeljünk csak… (a far körül harsogó haboknak szerette volna odamondani, mint a túlbuzgó házőrző
kutyáknak, hogy: „kuss”). A hallgatódzás igen-igen meglepő eredménnyel járt. A fiú egyáltalán nem
hivatalos szöveget diktált az írnoknak (külön virtuóz írástechnikája volt, a hajó hintázásához
alkalmazható jelekkel), hanem valami – verset. Alexiosz nagyon szerette a költészetet, mert ez kosarastul
szállította a nyersanyagot és cukrászanyagot különböző ko77médiázásaihoz, színészkedő hódításaihoz és
csalásaihoz – lényegében az volt az ő gyakorlatias ars poeticája, hogy a költészet ugyanaz a „svindli” a
nyelv, a gondolatok és érzelmek területén, mint az ő nagyon bájos, de nagyon céltudatos komédiázása az
emberi cselekedetek világában.

Épp ezért azt a kis gyanúját még továbbra is fönntartotta (miközben egy fedélzeti házikó tetejére hasalt
hallgatózni) – hogy barátja költeménye: valami titkos tolvajnyelven írt jelentés vagy utasítás. Vajon
melyik barokk görög szókép jelenti azt az ál-költeményben, hogy neki itt és ott, így vagy úgy – vágják el
a torkát?

De a költemény kihallgatása alapján ez mind valószínűtlenebb lett, úgyhogy Alexiosz, mintha legalábbis
már bizánci császár lett volna, terhes politikai gondokkal (gondjai valóban voltak) – átadta magát úri
pihenésképp a versnek.

Persze csak töredékesen hallotta, de azt nagyon szépnek találta, és főleg ugyanaz a határtalan
tengerimádás áradt belőle, mint amilyet Alexiosz, a maga másik módján, maga is érzett.

…A parti tengervíz méregzöld néma üvegje, megszorulva Raguza öbleiben, moszatos sziklák és
sirályfehér várfalak tövében: nincs ilyen méreg alkimista patikában, nincs ilyen ultrazöld francia templom
üvegablakán; benne lusta állatok és bolondos növények… ilyesmikről diktált a poétikus barát. Később az
Adria és a Méditerranée azúrjáról szavalt, tűz-zöld után a tűz-kékről – és a kis Alexiosz hasaló-pihenő
idejében, nagyon helyeselte a költő merész modernségét, hogy noha sem a zöld, sem az azúr nem
tűzszínű, a vers mégis a „tűz” szó felcsapó lángerejével fejezte ki a színek gyilkosan üdvözítő erejét a
végtelen vizeken. Beszélt a „költő” Észak szürke tengereiről is, ködszínű dagályról, sirály-ezüst apályról,
a szennyvíz hófehér, buborékos és böfögő, partnak rohanó tajték-kontyairól – aztán egészen him78nikus
hangokat eresztett meg, mint ama Lucretius római költő, egyesítve a kegyetlen tudós gondolatot az
orpheuszi líra áradozó lázával –, a tenger az őselem, a teremtés, a kezdet, a természet zúgó alfája és
ómegája, minden élet kezdete, a földgolyó hatalmasabbik része, hiszen országaink: dilettáns kísérleti
szigetecskék az örök vízben; a végtelenség biztosítéka vagy gúnyképe? – a költő maga se tudja, de a
tenger a „végtelenség” egyetlen igazi, naturális színésze, ő az igazi úr, a beláthatatlan hatalmasság; de
hátán mégis tűri a hajókat; nincs szebb, értelmesebb és egyetlenebb, mint a hajó és a tengeri utazás, a
kaland, a távolság, a magány, a titkos bizonytalanság, az életveszély, az ősállatok a foltos-foltozott
hullámok alatt, medúzák és őrülten öncélú, hülye szemű halak világa – felettük vándormadarak és
sirályok, kerengve, mint könyvből viharba szakított papírlapok, vagy zuhanva, akár egy döglött denevér
harangtoronyból kihajítva. Hol úgy csillag a csillag, mint az éjjeli vizek fölött? Stella maris, a tenger
csillaga. „Szárazföld csillaga?” Rossz tréfa volna. Az idő is csak itt idő, a nyílt tengeren; a homokóra halk
időrágcsálása helyett a végtelenség és örökkévalóság – ha illúzió, hát illúzió; de jó ez az illúzió, ahol
múlt, jelen és jövő szinte értelmetlen megkülönböztetésekké válnak a tágasság nagyharangja alatt. A
tenger ezerféle hangja, susogása, átka, köpése, alvadása a hajó szuszogó dongái körül, a szagok vastag
áradása, mintha vázába állítható illatcsokrok volnának, olyan dúsak és plasztikusak – a hazárd halálhinta
kint az erjedő vízlávában, remélt, ismert vagy ismeretlen kikötő és kiszámíthatatlan kaland között –
mindez az emberi sorsnak nem „jelképe” (jelkép: az ócskavas), hanem sustorgó és háborgó
megtestesülése. Egyházi csodák nyilván kerge babonák: de – viharos tenger után a megérkezés egy
idegen kikötőbe, az egyetlen evilági tény, mely a „csoda” gyanús-aromájú fogalmával azonosítható.

Lehet, hogy a diktáló költőnek is voltak olyan diploma79tikus és politikus pillanatai, mint a nagyon is
józan kalandor Alexiosznak: verse végén ugyanis Velencéről beszélt, a paloták között tócsázó hal- és
iszapszagú tengervizekről, a kikötőről és a halpiacról, pápáról, Bizáncról, szaracén aranyfregattákról.

Ekkor már Alexiosz nagyon fázott, és visszament kajütjébe – útközben, ironikus grimasszal, a vers
hatására – egy trombitáló, hosszú, fehér hajú hullámtekercset megvárt: ideér-e a hajóig? vagy elébb elunja
magát? másik hullám töri vagy kócolja széjjel? De nem: idejött, valóságos göngyöleg lett belőle, szinte a
tenger fölött lebegő, óriási cső, még magába pakolta a tajtékok kikandikáló, lónyálra emlékeztető,
leghívebb rojtjait – és aztán? Neki a hajó északi oldalának, ferdén, mint egy vádlóan ott döglő, óriási állat,
még agonizáló szuszogása is egészen bestiális volt – később kísérteties pedantériával rendezte a
„befejezett” hullám a még maradék mozdulat- és hangteendőket: ki ne ismerné ezt az örök játékot, aki
csak egyszer is rákönyökölt egy hajó karfájára?

3.

A történések szigorú rendje szerint most be kell számolnom Alexiosz viselkedéséről a Szicíliába való
megérkezés után (a szöktető velencei flottával).

Alexiosz, a színész, a diplomata, a céltudatos „intrigante”, a mindenkit elbűvölő, bájos kisfiú: Szicíliában
ragyogóan kimutatta fentebb (és nem először) ismertetett jellemvonásait.

Mikor partra szálltak, és Alexiosz az első pineákat meglátta, törpekaktuszok között – különösen ihletve és
sarkantyúzva költő barátja barokk képzeletétől –, Alexiosz szavalni kezdett: a csupasz törzs tetején
füstösen és felhősen bokrozó és bokrosodó lombokat – kísérete számára: – az ó80szövetségi Ábel
oltárfüstjéhez hasonlította. De? – és tulajdonképpen aggályos krónikánk szempontjából csak ez és semmi
más nem érdekes (hiszen bibliai hasonlat bőven van): Alexiosz azt mondta, hogy Rómába szándékszik
menni, III. Ince pápához, és őt, Alexioszt, százszor és ezerszer jobban érdekli az a tömjénfüst, melyet, ő,
ő, Alexiosz fog, bizánci császári ministránsként, a római pápa orra alá kéken gőzölni, mint Ábel füstje és
Szicília füstbozontos pineái.

Ebből a kedves nyilatkozatból Alexiosz kíséretében mindenki tisztában lehetett afelől, hogy Alexiosz
nagyon nagy mestere a költői tréfás képeknek, de más jellegű dolgoknak – úgy indul a dolog – még
agyafúrtabb mestere.

Alexiosz Szicíliában meglátogatta a már meglehetősen romos állapotban lévő, tetőtlen görög
templomokat; óvatos gidaként lépegetett a hónaljig érő, burjánzó fűben, a dór oszloptörzsek árnyékában –
kedélyesen beszélgetett arról kísérőivel, hogy ő nem, egyáltalában nem a Julianus Apostata-fajzat, őneki
görög mítosz és görög művészet különösebben nem „imponálnak” (Alexiosz nyelve nagyjában a bizánci
utcanyelv volt), de ha már éppen „imponálásról” van szó, ő saját maga imponál saját magának elsősorban;
ő megszokta, és itt Szicíliában kezdi még sokkal jobban megszokni, hogy ezekben a romtemplomokban
ő, Alexiosz lesz az isten. Ó, semmi aggály, barátaim, semmi teológia, semmi pogányság – épp
ellenkezőleg: praktikus politikai realitás: leverni, eltiporni, kiirtani a bitorló császárt, visszaültetni a trónra
megvakított édesapját.

Éppen ezen cél érdekében megy egyenesen Rómába, egyenesen III. Ince pápához – és gyermekkezével
megveregette a görög templom oszlopát, mint szemtelen kisangyal a bamba vén óriás-Kristófot. Ravasz
szeméből körülbelül ez volt kiolvasható: „Mit érdekel engem pogány vagy keresztény mitológia?
Egyáltalában – mikor érdekelt ilyesmi bárkit bárhol? Másról van szó” – és egy búzavirágot a köntösére
tűzött, a szára hosszú volt, szúrta mellét, eldobta.

81
A fiatal Alexiosz, rangrejtve, boldogan sétált a szicíliai legyezőpálmák alatt – simogatás közben egy
pengelevél majd ketté nem vágta ujját. Egy széles parkban, arab paloták tövében, megismerkedett egy
gyönyörű lánnyal, vörös hajú, fehér bőrű, odaliszkszerű, csupa báj, csábítás, értelem, kéj és édesen biztos
szemtelenség: élvezett belőle bőven, amennyi csak élvezhető, de Alexiosz fejében a vatikáni kertek pápai
pálmái jártak, és miközben csók a csókot játékos kifulladásig pecsételte, Alexiosz azon gondolkozott:
milyen lehet III. Ince pápa? Vajon hogyan fogadja, és milyen lesz az a séta – a politikailag lényeges – a
római pálmák alatt?

Magától érthetően a lánnyal újabb találkát beszéltek meg; magától érthetően Alexiosz azon – nem jelent
meg. „Ince, Ince – mondta környezetének, éppúgy eldobva a pálmaágat, mellyel a lány koszorúzta, mint
nemrégiben a búzavirágot –, Ince, Ince, nem pedig… nem pedig… no látjátok, nem is emlékszem a leány
nevére, de lehet, hogy sose tudtam.”

Szicíliában nemcsak görög templomromok, arab paloták, pálmák és pineák vannak, hanem keresztény
templomok is: minden szikrázó ékszernél és tavaszi virágoknál csillogóbb mozaikokkal kirakva. Alexiosz
ezekből is annyit végigtanulmányozott, amennyit csak lehetett. Mikor már többször „környezetéről”
beszéltünk, elsősorban azokat a bizánci híveit értettük, akik (következő hajóval) utánavitorláztak, jól
sejtve, vagy jól tudva, hogy Alexiosz szökése nem romantikus kamaszkaland, hanem nagyon józan
históriai akció: megvakított édesapja és saját maga restaurációja érdekében. Ugyanakkor ebben a
„környezetben” – Alexiosz volt persze az első, aki ezt észrevette – már III. Ince pápa titkos kémei is jelen
voltak, különböző ürügyek különböző maszkjaiban. Úgyhogy mikor a kis Alexiosz a keresztény 82dómok
mozaikjairól szavalt (általában szavalt, szeretett szavalni…), Alexiosz úgy szövegezte mondanivalóját,
hogy az puha futószőnyeg legyen politikai útján a nagy III. Ince pápa felé.

Egy mozaikkép például a Mennyei Jeruzsálem-et ábrázolta: Alexiosz a legnagyobb eksztázisban (nála ez
a legnagyobb diplomáciai józansággal egyértelmű) beszélt arról, hogy a Mennyei Jeruzsálem gondolata
számára szívig megható, de ha egyszer Jézus lejött a földre és megtestesült, akkor a föld nyilván igen
fontos az Isten számára: ezt a gondolatot legtökéletesebben III. Ince pápa képviseli, Isten földi helytartója.
(Miközben Alexiosz ezt mondta, egészen közel tolta szemét a mozaik egyik részletéhez, így ugyanis
jobban leshette szeme sarkából beszédének hatását III. Ince pápa kémeire.) Arról nem is szólva, hogy a
római és bizánci, a nyugati és keleti, a latin és görög egyház egyesítése egy akolban egy pásztor alatt –
legtökéletesebb földi megvalósulása a Mennyei Jeruzsálem-nek. A mennyei szinte csak lelkies imitációja
a valóságos földinek, melynek ő, Alexiosz – Róma legalázatosabb híve – lesz III. Incével glóriás és
végleges megalapítója.

(„Ez csak elég jó óda a pápa kémeinek – az ő komiszul túlérzékeny fülüknek?” – kérdezte sunyi
mosollyal magában Alexiosz.)

Később leült egy oltárlépcsőre, szétvetett térdekkel, ujjaival malmozott, ringatta magát, és csak sokat
sejtető, pillantással nézett a magasba, ahol is a Zsidók dicsőséges átkelése volt látható a Vörös-tengeren
(valóban vérveres kövekből kirakva). Alexiosz megjegyezte, hogy ugyanilyen diadalmasan, sőt hadai
kereszténységére való tekintettel, még sokkal fényesebben fog ő áthajózni az Adrián és a boldog
Mediterránée-n, hogy a Pápai Nyugat segítségével trónjára visszaültesse megvakított apját.

De ezt is miért? miért? – és felkelt kokett tunikájában az oltárlépcsőről, vadmacska szemével kikeresve
kísérői kö83zül III. Ince (számára rég leleplezett) kémeit – de ezt is miért? miért? Mert csak bizánci Izsák
képes megvalósítani a két legszentebb világhistóriai célt: egyesíteni egyszer és mindenkorra, per saecula
saeculorum a nyugati és keleti egyházat. És: egyszer s mindenkorra biztosítani a keresztények hatalmát a
Szent Sír megszentelt rögein (Alexiosz, a kémekre való tekintettel, latinosan vetett keresztet, kis hibával).

Mikor továbbsétált a mozaikvirágos szicíliai templomban – mintha búcsúban lett volna, és a sátrakban
válogatna vásárfiát szíve hölgyének –, egyszer csak megállt egy Jó pásztor mozaik előtt. Addig sosem
kezdett beszélni, míg utolsó szálig kísérete köréje nem gyűlt, elvégre ezért volt diplomata és színész.
Most arról beszélt (szandálja élét élvezettel húzogatva a templompadló kőtáblái közt a mélyedésekben),
hogy: milyen utolérhetetlen történelmi csoda, hogy III. Ince pápában a Jó Pásztor és a vasmarkú Caesar,
az Isten Báránya egyesül a történelem mindenható Diktátorával. Mennyi, ó, mennyi gyöngédség van
Szent Péter jelenlegi utódjában – könnyezte –, tudom, hogy ő második apám (figyelte, hogy a pápai
kémek hogyan visszhangoznak), de: vállalnék-e olyan apát, aki nem második Julius Caesar?

Igaz, hogy Alexiosz elsősorban a pápai megfigyelőket figyelte, de azért volt szeme bőven arra is, hogy a
velencei flotta embereiről se feledkezzék meg: ne legyenek azok gyanakvóan féltékenyek az ő esetleges
túlhangszerelt pápahimnuszaira.

Ennek a veszélynek elhárítására azonnal kínált a sors könnyű alkalmat. Egy arany mozaikképen Szent
Márkus (Velence lopott védőszentje) volt ábrázolva az arany oroszlánnal – a kis Alexiosz most olyan
ditirambust zengett az oroszlánerejű szent márkusos Velencéről, hogy a pápa és római követei
nekikezdhettek a féltékenységnek… „No, mi a baj? Eltúloztam a dolgot Velence felé? Mindjárt segítünk
az esetleges diplomáciai ballépésen, etetjük újra azonnal a 84köröttem bujkáló pápai népeket!” Odament
a templom főoltárához: ott a mozaikos kép Péter elhivatásá-t ábrázolta, csónakkal, halas hálóval, piros
csőrű, fickándozó delfinnel; a szakálltalan Jézus feje mögött a keresztes dicskör.

Alexiosz ezt az evangéliumi jelenetet azonnal III. Incére vonatkoztatta. Jézus nemcsak Pétert hívta
magához, hanem Péter utódjait is, mindenkit újra és elölről, és az Úr különös gondviselése, hogy III.
Incének ilyen különleges, imperiális hatalmat adott.

Mikor ezután az oltártól balra meglátta az örök aranyos háttérben Krisztus Keresztelésé-t: toporzékolni
kezdett szent felháborodásban. Környezete bizony nem értette – se pápai kémek, se velencei kereskedők
–, hogy ugyan miért a felnőtt eszű gyermek részéről ez a dühöngő felháborodás?

Alexiosz megmagyarázta. A mozaikképen ugyanis a Jordán folyóban ott ült valami Neptunus-féle pogány
víziisten, piros díszhalakra emlékeztető szarvas-gloriettel a homloka fölött, smaragdos sást tartva a
kezében, mint holmi ördögi jogart. Alexiosznak ez ragyogó alkalom volt kifejteni: III. Ince és az ő
szövetsége nemcsak Kelet és Nyugat marakodó egyházainak örök békéjét fogja jelenteni, nemcsak a
Szentföld örök megszentelését a jeruzsálemi királyok koronája és palástja alatt, hanem minden eretnekség
radikális kiirtását – az ilyesmikről nem is beszélve (és megvetőleg bökött hüvelykével Neptunusra, mint
egy kikötői hordárra, akinek szava garast sem ér).

Alexiosz azzal hetykén távozni óhajtott a templomból. Mint afféle színész, kissé megrészegedett jól
eljátszott szerepétől, ami szórakozottá teszi a fiatal komédiásokat: éppen erre a szórakozottságra hívta fel
figyelmét egy bizánci papkísérője, tiszteletteljes atyai suttogással, amennyiben megjegyezte, hogy a
diplomáciai glosszák a szent mozaikokhoz ugyant minden szempontból ragyogóak voltak, de – esetleg az
85egész kísérő uszálynak szemében mégiscsak feltűnő lesz, ha Alexiosz: sehol sem imádkozott – szépen
és hosszan térdepelve, szépen és hosszan magába merülve; a templom házi papsága ezt különösen
elvárná, mint a háziasszonyok a vendégtől: „Kóstolja meg a mi istenünket, no, hogy ízlik?”

Alexiosz a figyelmeztetésért bosszankodva, nagyon hálás is volt, és suttogásra suttogással válaszolva,

megjegyezte: most már, kifele menet, nevetségesen nem fordul vissza – de tudja ő, ne féltsék, hogyan
kárpótolja a dolgot!

Azzal, szokásos gyakorlatias fürgeségével, azonnal hozzá is fogott a kárpótláshoz: odament a templom
házi papságához, és simogatva, fogdosva, ölelgetve őket, megkérte az első diakónust, hogy vezesse végig
a város olyan utcáin, ahol nyilvános szentképek és szent szobrok vannak. Igaz, hogy gyönyörű a
templom, de ugye nyilván egyetértenek abban, ő, Alexiosz és a papság, hogy a díszes templomnál talán
százszor fontosabb az Isten és a szentek tisztelete a mindennapi életben, templomtól és különleges
ünnepektől függetlenül. Őt, Alexioszt, hogy úgy mondja, az utcai, utcasarki ájtatosság érdekli.

Alexiosz nagyon is jól tudta, hogy nincs szüksége az utcákon kanonoki vezetésre, már a templomba jövet
előtt egy piszkos mellékutcában észrevett egy ház falába fészkelt, mécseses és gyertyacsonkos, száraz
virágos Madonna-képet – most egyenesen annak vette útját. Az utca az a fajta szicíliai utca volt, hogy
„nem is lehetett más”: szűk, mint a fatetű vagy szú útja a fában, a száradó gatyák olyan mérhetetlen
tömegben lógtak csöpögve és csattogva az ember fejére, hogy cseppkő, vitorla, templomi zászló vagy
északi fény mind hiábavaló, henye hasonlatok volnának; az utcán mosnak, az utcán főznek, nem tudni, ki
viszi be a családjának az ételt, ki adja el, lacikonyhás módra, az éppen arra járónak.

Alexiosz hamarosan megtalálta a Madonna-képet, persze közvetlen tövében ott volt a gyertya- és
virágárus, Alexiosz 86vett is viaszkot, virágot, nem sokat, úgyse férne el, és tüntetés se legyen, a csonttá
száradt, régi csokrokat el nem mozdította volna, mint egyes túlbuzgó arab újkeresztények szokták, hogy a
maguk friss növényeivel tolakodjanak a Szűzanyához – szóval Alexiosz szép egyenesen megállt a kép
előtt és (mondjuk így a rövidség kedvéért) – imádkozott.

Kísérete inkognitóban ténfergett a bizánci trónörökös körül, de az utcanép annál kevésbé törődött a maga
rangrejtésével. Körülvették Alexioszt, nézték nyálcsorgatva, mutogatták a mamák az ájtatos Alexioszt
szent példaképpen: „Látod, milyen szépen imádkozik a bácsi!” Lányok lakásukat, gyertyaöntők
karvastagságú sárga viaszaikat kínálták. Alexiosz félig lehunyt szemmel figyelte vészesen gyülekező
közönségét, szinte már elöntötte a különböző szándékú és érzelmű utcanép – végül is pár vénasszony
olyan merész lett, hogy az imádkozó Alexioszt ott az utcai oltár tövében karon ragadták, fogatlan
fecsegéssel és kézzel-lábbal való mutogatással valami ősi, régen elsüllyedt, katakombaszerű
pincekápolnába hívták, jöjjön oda az ifjú „santo greco”, görög szent! Hallották Alexiosz kíséretének
görög beszédét, de lehet, hogy a vénasszonyok maguk is görögök (volt itt Szicíliában belőlük bőven),
odalent, abban a pincekápolnában, amit ők fognak mutatni, még sokkal szebb szentképeket fog látni.

Az ifjú „santo greco” persze mérget vett volna, mikor a boszorkányok egyházi csábításait hallotta, hogy
egytől-egyig bordélytulajdonosok ezek a fehér ínyű, zsinatoló szirének, pedig – csodák csodája – nem
voltak azok.

Alexioszt valóban gyönyörű, agyonfestett, agyon-mozaikolt, föld alatti kápolnába vezették. Alexiosz
részéről egy szemhunyorítás elég volt, hogy kíséretéből, néminemű fegyelmező „ütőhangszerekkel”
katonái biztonságból kövessék. Lent a kápolnában – ablak sehol, csak tántorgó, ferde gyertyák (átlátszott
bennük a bél), mécsek, piros torkú, sárkány87fogú lámpák –, lent a kápolnában nemcsak Alexioszt,
hanem a néniket is meglepetés érte. Éppen rekviem volt: a nagyon is szűk helyen magas, túl magas és túl
keskeny katafalk, hulló, fekete szőnyegekkel; a tehéngerincnél élesebb koporsótetőről a drapériákon
ezüstkereszt két karja csurgott alá dudorosan hímezve. Igaz, hogy a gyászmisének végére értek – a
sekrestyeajtóba éppen hogy libasorban befértek, púposra görbülve a papok –, a gyászoló rokonság ott
helyben veszekedni kezdett, valami örökség-dologról volt szó, mint megszámlálhatatlan antik és modern
komédiában, de mint mindenki tudja, az élő és igazi örökösök örökké fütyülnek a róluk szóló szatirikus
színdarabokra, és szemérmetlenül botladoznak a katafalk uszályában bizonyos üzleti pontok tisztázása
érdekében.

Mikor az „egyház” valahogy kibújt a kápolnából, és bebújt a sekrestye-ketrecbe vagy sekrestye-ólba,

Alexiosz észrevette, hogy egy pap nem ment utánuk, ez a pap ott ténfergett tovább a katafalk körül,
virágot, gyertyákat igazgatott, a halott lábához szórt pénzeket rugdosta kupacba szépen felfelé kunkorodó
lábujjaival – látszott rajta, hogy valamiképpen nem tartozik az itteni papi társasághoz, és hogy „ki akar
kezdeni” (jó ez az utcanyelv, ne nagyon haragudjunk rá, a templomban sem) – ki akar kezdeni
Alexiosszal.

Mikor Alexiosz a szanaszét ferdülő gyertyák ki-kihagyó fényében nézegetni kezdte a szentképeket,
megvető tekintettel söpörve végig elébb az égig tolt, sovány koporsó lábánál üzletező rekedt örökösöket
(mindegyik válla közé húzta fejét, mintha záporeső elől védték volna magukat) – a settenkedő pap
Alexiosz mellé ugrott. Hadarva mondta, hogy tudja, tudja: a „nemes vendég”, Alexiosz, Róma felé veszi
útját, III. Ince pápával akar találkozni; a templom föld alatti képei felette silányak, majd III. Ince pápa
palotáiban és templomaiban sokkal szebbeket fog látni, és – 88még ezt is ugyanegy szusszal, ugyanegy
mondatban – ne lepődjék meg a „nemes vendég”, hogy ezek a nyomorék-nyamvadt parasztok a rékviem
alatt is pénzről és hatalomról karattyolnak.

Ő, a pap, ott volt III. Ince pápa megválasztásánál – az se volt szebb, higgye el, uram (és görög kereskedő
módjára fogdosta Alexiosz karját), az se volt szebb, mindjárt elmondom. Nem akarom zavarni a képek
élvezetében, csak nyugodtan, nyugodtan mondja meg a „nemes vendég”: itt lent, a pincetemplomban
óhajt-e vele társalogni vagy odafent, a szabad levegőn.

Alexiosz körülnézett: közeiben vannak-e bizánci fegyveresei, mert a papban és a kápolnában volt valami
ördögi, igaz, hogy nagyon olcsó, legrosszabb minőségű ördögi, de mégiscsak ördögi. Úgyhogy mikor
Alexiosz látta, hogy rejtett fegyveres kísérete közelében van, intett a fura papnak: „Menjünk ki az utcára.”

Ki is mentek, a nénik vércsevisítással követelték a művészeti és vallási kalauzolásért a borravalót,

bőségesen meg is kapták, oly bőségesen, hogy ettől megijedtek, és vagy elnémultak, vagy átkozódni
kezdtek, a valóban szegény szegények fájdalmas rutinja szerint.

Az utcán a pap, dörgölődzve, susmorogva rögtön beszélni kezdett. Igen, igen, Alexiosz ne csodálkozzék,
ha ezek a parasztok a holttest barázdált paraszttalpa előtt rögtön az örökségről krúgatnak-búgatnak, III.
Ince pápa sem várta meg Rómában elődje, III. Celestinus, temetését – mesélte a pap (hogy aztán mi igaz
belőle, az természetesen más kérdés). Miközben a halott pápát ravatalozták, III. Ince (akkor még persze
nem így hívták), azon ürüggyel, hogy ájtatosságát végezze a bíboros kollégiummal az épülő ravatal körül:
azonnal titkos megbeszéléseket bonyolított le velük, félig-szabdalt, fekete drapériák és nyers fehér
deszkák között; kezükben a zsolozsmáskönyv, ó, szépen nyitva voltak a festett breviáriumok, mint a
lepkék szárnya nyári virágon 89pihenve – de a papi fejek dongva-zsongva összedugva és: III. Ince velük
beszéli meg saját megválasztatását.

Nos: ha pápák így csinálnak rekviemet Rómában – mit csodálkozik Alexiosz ezeken a szicíliai
parasztokon?

Alexiosz persze azonnal megjegyezte, hogy igazán semmin sem csodálkozik, de szerette volna a
legsürgősebben megtudni, miféle fajzat vagy szerzet ez a sötéten pletykázó pap, és ugyanakkor azt is
érezte, hogy: igen, nagyon szép volt az a színdarab, melyet pro, pro, pro III. Ince pápával kapcsolatban,
főleg a pápai kémek meghódítására eljátszott, de nem lesz minden olyan tündérmese módra egyszerű –
Rómában…

Miközben ezek történtek a pap és Alexiosz között az utcán: egyszerre csak kiözönlött utánuk a föld alatti
gyászoló közönség a föld alatti kápolnából, akár fekete hangyák elhengerített réti kő alól, és – mint a
hadaró, lefetyelő pap előadásából kiderült – most ez a népség sorba fogja látogatni a város többi
templomait, rohanó zarándoklat formájában. Valóban, a babonás szokás előírása szerint lábuk sem érte a
földet – a pap a legforróbban ajánlotta Alexiosznak, hogy jöjjön vele, nézze végig ezt a népszokást, annál
is inkább! annál is inkább! – no mért annál is inkább? – mert pontosan hasonló dolog történt Rómában,
III. Ince dicsőséges pápaválasztása alkalmából. Ugyanis (darálta a pap), mikor III. Ince a Szentlélek
segítségével sikeresen kierőszakolta megválasztatását: őszentsége még csak kis diakónus volt – „diacre”,
ahogy a Szicíliában grasszáló francia kóborlovagok mondják –, ennélfogva egypár egyházi rendet (csak
kettőt!) még fel kellett sebtiben vennie, hogy Péter utódjaként cézári trónját elfoglalhassa. Vagyis: ezek a
rékviemező parasztok most úgy nyargaltak templomból templomba, mint III. Ince Rómában, ahol is
minden egyes következő kápolnában vagy bazilikában eggyel-eggyel magasabb 90egyházi rangfokozatot
volt elnyerendő. Alexiosz már ebből a szertartástani maszlagból is tudta, hogy a papja: csaló. De ebben
meg is erősítették: az Alexiosz után szökött bizánci kíséretben (egyelőre persze még mindig
inkognitóban) ugyanis nemcsak katonák és diplomaták voltak, hanem a hittudományban és egyházjogban
különlegesen képzett papok is. Utóbbiak közül az egyik, miután megsokallta ennek a lucifer képű papnak
ragadós-ragadozó pletykáit (a különben nagyon józan) Alexiosz fülébe, magához hívta kedélyesen
Alexioszt, és csöndesen, a kövér emberek szelíden bugyborékoló hangjával, mosolyogva, csak annyit
mondott, hogy:
– Nézd, Alexiosz, nekem itt valami kissé gyanús, ne gondold, hogy pedáns vagyok, de: ugyebár ez a te
belzebubi barátod azzal kezdte, hogy mikor III. Incét pápának választották, még csak diakónus volt. Nos!
Ettől, még műkedvelő egyházjogonc is tudja, vígan választhatják meg pápának. Eddig tehát tökéletesen
rendben van a dolog. Mert: a pápasághoz, az egyházi papi rendek szempontjából, mindössze két feltétel
szükséges: először, hogy a gróf úr (a leendő III. Ince) pap legyen, felszentelt pap, vagyis megkapja a
presbiteriátust, másodszor: hogy püspök legyen, hiszen a pápa Róma püspöke. Ennélfogva III. Incének,
ha már a diakonátust elnyerte, csak két „felszentelés” hiányzott: papság és püspökség. Mi a csámpás
csudának (a bizánci hittudós szívesen használta ezt a „stílust”, különösen, ha a rivális Rómáról volt szó),
mi a csudának kellett itt valami – nem létező – harmadik, negyedik, ötödik etc. közbeeső fokozat és
ennélfogva harmadik, negyedik, ötödik etc. templom, ha csak két fokozatról lehetett szó? Gyanús nekem
ez az „ember” – fejezte be széljegyzeteit Alexiosz számára a bizánci egyházjogász –, és hogy ki „ez az
ember”, azt zsebein keresztül ábrázolta: mélyen lesüllyesztett kezével kifelé nyomta őket, a középső ujjal
mutogatta gúnyolva a tolakodó papot.

91

Alexiosz elértette a célzást, odaküldött mosolya jelezte, hogy hálás a figyelmeztetésért, de ugyanakkor
fölösleges – Alexiosz is meg van kenve néminemű taktikai és diplomáciai hájakkal: „Hadd beszélje ki
magát ez a kétes római al-papi vagy főpapi vagy semmi-papi perszóna.”

Ekörül aztán nem volt semmi hiba, beszélt az tovább bőségesen. Például: mikor a nagy hőségben a
gyászoló, szicíliai babonás bolondok és képmutatók borzasztóan megszomjaztak, nekiestek, az
atyaúristen tudja, már hányadik utcai kútnak; nem volt ez amolyan akármiféle közönséges kút:
kilencvenkilenc fej (nem száz!) köpködte a vizet egy kővályúba – a fejek a legváltozatosabbak voltak,
buta oroszlánoktól görög színházi maszkokig, volt ott asszír király és szemérmetlen emberi testrész –, a
gyászolók odarohantak, ittak, marokból, bögréből, tajtékbajuszos szájból: és ekkor beszélt Alexiosz
rejtélyes (vagy átlátszó) papja arról, hogy – III. Ince, azonnal megválasztatása után, igen önkényes
cselekedetet végzett Rómában, hatalma és hatalmaskodása jókorai jelzésére. Ő, a friss pápa, nevezte ki
Róma városbíráját – praefectus urbis, ismerik Bizáncban ezt a kifejezést? –, pedig ez nem a pápa, hanem
a német-római császár joghatóságához tartozott. A császári képviselők pazar ünnepi díszben várták egy
balkonon az őáltaluk kijelölt városbírót, az el is indult ünnepi pompában a császári palota felé: de III. Ince
kísérete egyszerűen elfogta a leendő praefectust, nem engedték a bamba díszben hiába várakozó
császáriak elé, és? III. Ince, valami helyben rögtönzött új rítussal egy római kút mellett – olyasféle, mint
ez itt, a kilencvenkilenc bolond kő-köpőjével, ahol a gyászolók részegednek a hegyi-hűs vizektől – az ő
prefektusjelöltjét állította Róma élére.

A mese morálja?

A pápa fütyül a császári hatalomra, Róma egyenlő: Innocentius. „Ejha? – gondolta Alexiosz – ilyen
kemény ellenfelem vagy barátom lesz? A mozaikos templomban bizony 92elég derűsen, elég nagyhangú
voltam, III. Ince pápával kapcsolatos, elképzelt viszonyaimat illetően: amit ezzel szemben ettől a paptól
hallok, nem különösebben megnyugtató, sőt borús. Lehet, hogy színhazugság vagy alattomos provokáció,
amit itt összefecseg nekem, de? nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél: ezt a népi bölcsességet is jó lesz
(ha fenntartásokkal is) mindenesetre szem előtt és diplomatice nyilvántartani. Ha ilyen nagyúr az új pápa,
előnyös lesz vigyáznom; nagyuraságát ellenem is mosolyogva felhasználhatja, de: én majd
gondoskodom… Csak már Rómában! Rómában lennék, hogy hatalmát az én szép bizánci vizeimbe
csatornázzam!”

Mind ez ideig világosnál világosabb volt a helyzet: a bujkáló pap a legizgalmasabb szcenikai,
színpadrendezői hasonlóságokat használta fel, hogy Alexioszt III. Ince ellen ingerelje, vagy ha ezt nem,
legalábbis, isten tudja, miféle célból, megfélemlítse. Ahogy rohantak az örökségéhes gyászolók a rékviem
után egyik templomból a másikba, úgy beszélte-mesélte a római rossz-rejtélyű útitárs: III. Ince pappá és
püspökké szentelését és a római főbíró igen-igen önkényes felavatását és kinevezését.

A következő pillanatban? Megjelent az „incei” valóság.

Alexiosz és a gyászolók éppen a püspöki palota elé értek, a római pap éppen azt kezdte sziszegni
jellegzetes kígyónyelvén Alexiosznak, hogy III. Ince többek között azzal az aljas álarccal óhajtja
népszerűvé tenni magát, hogy prófétai dörgedelmeket és átkokat szór azokra a püspökökre, akik ezt a
pozíciójukat – pénzzel vagy politikai szolgálatokkal szerezték meg. „Persze ez majd tetszik a plebsnek” –
sátánkodott a pap, mikor egyszerre csak megjelenik a püspöki palota előtt, a bonyolult mértan szabályai
szerint épített lépcsősor legtetején, a város püspöke. Szinte rongyos papi ruhában; a vak is látta, hogy nem
rá szabták, egy kis kézi93ládát szorongat, kétségbeesve pislog, les, fülel jobbra-balra, nem tudja, merre
menjen. A csodálatos lépcsősoron véges-végig cserepes délszaki növények, pálmák, rózsaszirmok piros
és fehér habjától túláradó kő-amforák. Az álruhás püspök, nyilvánvaló most már, hogy álruhás! úgy
viselkedett, mint menekülő tolvaj – furcsa módon éppolyan ördögi kinézése volt, mint Alexiosz alattomos
papjának. A jelenetben, pillanatnyilag, talán az volt a legkísértetiesebb, hogy halálos csönd volt a püspöki
palotában, a lépcsőkön, a kertben, úgyhogy a menekülő püspök kétségbeesett mozdulatai, burkolódzása,
riadt bandzsítása – egy eszelős vagy holdkóros benyomását keltették.

Erre jött, robbanásszerű váratlansággal, az irtózatos ricsaj! Zsoldoskatonák és szerzetesek törtek ki a

palota egy magas ajtaján, a lépcsőlabirintus legtetején – a szerzetesekből csak a piszkos-pucér láb, a
szimpla szandálbőr, a rongyruha és rongy-kötél, a fekete-fényes hajkoszorú volt valóságos – bunkóik,
ordítozásuk, apokaliptikus hajszájuk: rémálomhoz hasonlított.

Alexiosz kísérője olyan kéjjel dörzsölgette örömében kezét, hogy bármelyik pillanatban szikra
pattanhatott volna belőle, akár a taplóból.

„Aha – vijjogott torz kárörömmel –, a nép papjai és katonái kiverik rablott fészkükből a szimóniás
püspököket! Ince ügyesen dolgozik! Jól csinálja a spektákulumos hírverést a maga javára!”

A menekülő püspök három-hat lépcsőt ugrott lefelé, olyan kétségbeesett iramban, hogy nem volt
módjában elesni (a botladozás és repülés ilyen házasságát cirkuszban se igen látni) – mikor a lépcsőzet
legaljára ért, megint körülnézett, az üldözött állatok gyors fejforgatásával (mintha valóban teljes körökben
megfordult volna a nyaka körül!), és? Felrohant a palota melletti kápolna lépcsőjén – ezt árkádos tetők
fedték, szép latin ívekkel, virágszál-vékony oszlopokon. Üldözői hiába bukfenceztek szinte
halálugrások94ban, elkerülve a püspöki palota lépcsőit – a püspök egérutat nyert, és máris bent volt a
kápolnában! Pedig még pár pillanatig bajmolódnia kellett a kapu ócska kulcsával és kehes zárával. A
zsoldosok és részeg (gyűlölettől részeg) barátok éppen fel akartak rohanni az árkádos kápolnalépcsőn,
mikor újra megjelent a kapuban a „hajtott vad”: óriási monstranciával a kezében, a szentségtartó eltakarta
arcát, mellét (a faragott sugarak jól kiszúrták a ráborított selyemkendőt), és a püspök?

A legméltóságosabb, leglassúbb léptekkel elindult lefelé a kápolna árkádos lépcsőin!

Üldözők, nép, mindenki huhogó és morajló sóhajjal: térdre borult. A kápolnával szemben, csattogó kis
folyócska felett, régi római kőhíd: az alagutasan széles első hídboltozat alól pokoli ordítással evezett ki
egy rejtett hajó – a hajóslegények, mint zúgó sáskák, partra ugrottak, az üldözőket röhögve szétverték, és
az üldözött püspök: beszállt a hajóba – a szentségtartó még mindig két kezében, de most már magasan a
feje fölött, hogy lássa: mire, merre lép? el ne botoljék az ingadozó hajódeszkán. Két legény, előtte és
mögötte, szent tisztelettel és macskaügyességgel, karonfogva kísérte.

A kis Alexioszt érthető módon erősen „meghatották” ezek az épületes jelenetek.

Úgy látszik (az ő matróztársai nyelvén) „nem könnyű fiú” ez a III. Ince. No, majd meglátjuk, hogy bánik
a sárga róka a fekete párduccal? a bizánci ész a római hatalommal? Alexiosz most már egyenesen kívánta,
hogy a hozzászegődött pap intrikáljon tovább a pápa ellen – igaz, nem igaz, mindegy: mindenesetre sokat
fog tanulni belőle.
A pap, még római, a pápaválasztás utáni legfrissebb élményeiből, a következő, nem érdektelen
szemelvényeket bocsátotta Alexiosz izgalmának rendelkezésére. III. Ince, hogy 95népszerűvé tegye
magát és csakis ezért és semmi másért (hangsúlyozta ezerszer az árulkodó pap), III. Ince máról holnapra a
legdurvábban – leszállította a pápai udvar legmagasabb alkalmazottainak fizetését. Az alacsonyabb
tisztviselőkét felemelte; azokat a római híveket, akiknek panaszuk volt bármiféle zsarolásra (papjaik
részéről), mind-mind – akárcsak a népmesében – maga elé idézte.

– Szép jelenet volt – mesélte vigyorogva és száját nyalogatva a római ördög –, a pápai vár déli falán,
szinte mennyei magasban, lebeg egy oszlopos erkély, velencei ízlésben építette ajándékként valami
velencei, nagyon tetszetős az iszonyatos, ablaktalan és szürke falkolosszus tetején ez az arabizáló
balkonetta, mintha átlátszó kosborok vagy nőszirmok virítanának az ég közelében. Jóval (a déli Naptól
szinte átszellemülő) aranyerkély alatt, a főfal mellett, egy alacsonyabb citadella-övezet fut: a főfal és az
utóbbi citadella közötti kövezett magasúton foglaltak helyet a megidézett főrangú pápai udvari
magasságok. Leglent? Széles, virító vagy rühes kopasz-réten: a római nép tengere, a populusque
romanus! Mindenki tudta, hogy a mennyei balusztrádról valami sorsdöntő kinyilatkoztatás fog
elhangzani. De mi? de mi? Azt még senki se tudta.

– Nagy színpadi rendező az öreg! – suttogta ismét a pap Alexiosz fülébe, és megveregette vállát, ahogy
kocsmai barátok szokták.

Végre, szörnyű trombitálások, zászlók és harsonázások közepette megjelent – nem a pápa, hanem valami
új papja, semleges fickó (egyelőre), senki se ismerte, pedig a populusque romanus a Vatikán-hegy
legutolsó tetves-bolhás macskájának legtávolabbi rokonságát is nyilvántartotta.

Ez az új, Ince-féle kreatúra jelentette ki a fizetések leszállítását, melyet a pápa teljes egyetértésben hirdet
ki ezen alkalomból a várfalon helyet foglaló hercegekkel, grófokkal és kamarásokkal. „Azoknak a képét
kellett volna látni! Ak96kor soha nem kell színházba menni!” – kéjelgett emlékeiben a pap.

Alexiosz pedig gondolkozott.

Olyan biztos, hogy III. Ince ezt csak szokásos caesari népszerűsködésből csinálja? Hátha őszintén?
Ismertek már Bizáncban jó pár száz éve jó pár száz pátriárkát, akik hasonló puritán, pusztai remeteségből
hozott elvekkel háborították maguk ellen az egész bokát-verő-fülbevalós arisztokráciát.

Miközben a fizetésüktől megfosztott nagyurak kivonultak (tüntetésből? érthető etikett szerint? úgyis
fölöslegesek voltak már?): a populusque romanus örömében fütyült, tapsolt, bukfencezett a réten a
mélyben. Odafent a Kihirdető – szemrebbenés nélkül – várta az éljenzés végét. Mikor hosszú-hosszú idő
múlva a lelkendezés vihara úgy-ahogy lecsendesedett: az erkélyről halkan, de mégis világosan elhangzott
az a pápai deklaráció („képmutató! képmutató!” – mormogta fogcsikorgatva az elbeszélő pap), hogy:
ezentúl mindenki szabadon léphet be panaszaival a pápai fogadótermekbe, nem kell nehéz pénzeket
fizetni, nem kell drága kérvényeket íratni, nem kell a legfőbb kamarásoknak még egy utolsó súlyos vámot
fizetni.

Erre aztán már a vízözön habjainál is magasabbra csapott lent a réten a mámor – mindenki a pápához
akart rohanni. A belső udvarokban eltévedtek, egy csomó nehéz kapu zárva volt – ezreknek jutott eszébe,
hogy nincs is semmi kérésük vagy panaszuk –, aztán egyszerre ennyien úgysem jutnak be, és – egy sereg
pap, zsoldos, barát jobban elszórakoztatta a populusque romanust, mintha szentháromságnapi búcsún
lettek volna.

– Legkevésbé sem felejthetem el – mondta a fekete informátor Alexiosznak –, sőt első helyen kell
említenem: mi volt a populus legfőbb szórakozása a megvalósíthatatlan, azonnali pápai tömegfogadás
helyett? „Ismét incei trükk” – jelezte jól megvilágított zárójelben a pap.

97

A lateránói palota előtt piactér volt, itt voltak az ezüstkereskedők sátrai és bódéi, zálogházakkal vagy
inkább zálogkunyhókkal, de egy-egy ilyen rongyos butikban néha tíz- és húszezer talléros üzletekről volt
szó; kétszáz szobás kastélyaik lakodalmi mulatságaira itt – két rongyos vásári ponyva függönyei között –
játszódott le az „utójáték”. Ötvösmesterek, kiolvasztók, beolvasztók, nagy tehetségű domborművesek
ültek itt háromlábú suszterszékeken, és végeztek ott helyben artisztikus átalakításokat.

III. Ince ezeket a lateránói piactérről egytől egyig kiutasította.

– Hogy az evangéliumi analógiát nem hagyta kihasználatlanul a pápa, az, „egy ilyennél!”, csak
természetes – mondta a pap és legyintett, „milyen ízléstelen az új caesar”.

A piactérről való kiutasítás úgy történt, hogy pápai lándzsások fogták koszorúba vagy hajnali három
tájban a térséget, úgyhogy mire bankárok, fúrófaragók, kereskedők reggel megérkeztek, nem juthattak a
helyükre. Ha bódéikat el akarták hordani, zsoldos kísérettel odamehettek, vihettek egy órán belül, amit
tudnak: süllyedő hajón nincs ilyen kétségbeesett és átkok sűrű füstjétől sötét halálordítás.

– Hát ez csak jó és keresztény színjáték, egészen jézusi, a cirkuszkedvelő római nép számára? nem? –
kérdezte a mesélő pap, de határozott választ mind ez ideig nem sikerült kicsikarnia a nagyon is borongó, a
komoly latolgatástól felnőtt arcúvá váló Alexioszból.

A kereskedők menekültek – egy ideig természetesen azt hitték, hogy kirabolják és agyonverik mindet, de
később az a kellemes csalódás érte őket (ha ugyan nem tragikomikus itt a „kellemes” jelző), hogy csak
más helyre kell vándorolniok. Az első zűrzavar után egy mellékutca tágasabb torkolatában tanácsot
tartottak a piacfőnök, vásárbíró, első céhmester és egyéb bódés notabilitások vezetésével (vagy
batyutömegek tetején ültek, vagy sebtiben összehurkolt csomagok alatt: pittoreszk börzei tanács, mi?) –
végül is úgy 98döntöttek, hogy – kivonulnak a város végibe. Ott, abban az időben állt még, persze tető és
falak nélkül, de gyönyörű és épséges oszlopokkal és háromszögletű homlokkal, egy ősrégi Herkules-
templom, körötte vadrét: az lesz az új ezüstpiac. „Ha nem kellünk Szent Péternek, jók leszünk
Herkulesnek” – az efféle beszédek éppolyan természetesen elkerülhetetlenek, mint III. Ince hasonlata a
szentírásból a kalmárok kiűzetéséről.

– Ugye látta ezeket a szicíliai utcákat, mikor a sarki oltárképnél imádkozott? A rómaiak éppilyen rondák:
képzelje el ezt a menekülő karavánt, tíz tevének is elviselhetetlen terhekkel, szemükbe csapó vizes
lepedők között, buktató-kaptató utcaköveken vagy főzelékes sárban, ordító népes gyereksereg között,
alacsony boltívek és hidak alatt, melyek leverik a pakkok tornyait, rá az utána következő fejére; a
szétpattant málhákat, a lopást és veszekedést, a köpéseket és a leroggyant öregeket a lépcsőkön, az utcán
mosó asszonyok káromkodásait.

– Tiszta krisztológia, tiszta krisztológia – fuvolázta a római hírnök Alexiosznak, megint hiába leste a
hatást.

A következő bagoly-huhogó pletykánál annál élénkebb volt a hatás – persze belülről –, a ravasz görög
gyermekszínész kifele nem mutatott semmit.

Mi volt az a híradás III. Incéről, ami mégis kihozta sodrából Alexioszt?

Ez: Angliától Magyarországig, Szicíliától Norvégiáig fejedelmek és nagyhercegek, királyok és

félországok érsekei nagyra-nagyra esküdöztek, hogy – keresztes hadjáratot vezetnek a nyírőolló alatt
szorongó birkánál jobban szorongatott Szentföldre. A pápa egymás után kapta az egzaltált szent
fogadalmi leveleket, nyakra-főre fogadta a legfényűzőbb követségeket, piros-fehér nótáriusai nem
győzték jegyezni az ígéreteket, pénzt, hajót, katonát, gabonát, és?

99

Hároméves római utcagyerekek is tudták, hogy mindebből úgysem lesz soha semmi.
Hogy válaszolt minderre III. Ince? Jellemző mind a két visszhang. Egyik alkalommal a pápa valamelyik
kikötőben időzött, ott kereste fel egy spanyol érsek, vakító aranyos páncélban, elővette a szokásos
episztolát, és kezdi olvasni (számokkal!): „pénzt, katonát, hajót, marhát, kenyeret” – úgy, ahogy ezt a
pápa már unos-untig hallotta, olyan volt ez neki, mint palotája alatt a csatornabuborékolás, ha levegő
vagy iszap szorult az ősi római kloakába.

A páncélos érsek csak olvas, olvas a tengerparti (elég romos) villában – a pápa meg csak néz, néz
mosolyogva a tengeri kék messzeségbe, időnként koppintva egyet jobb keze ujjahegyével a karfán, ahogy
mindenki szokott. A keresztes-seregről esküdöző, felolvasott szónoklat után? Ijesztő csönd. Mintha
Incének teljesen mindegy lenne, hogy az arany teknőjű teknősbékához hasonló toledói érsek – beszél-e
egyáltalában vagy sem? A vén, páncélos pap sem volt éppen az a piruló kis árvalány az apácák
menhelyéről – hosszú hallgatás után megkérdi: mit néz oly hosszasan az üres tengeren őszentsége? Ince
pápa gúnyolódni kezdett:

– Hát nem látja, érsekséged? Ilyen rossz a szeme? Nézze: ott kezdődik az angol keresztesek hajóhada,
vérvörös vitorlákkal, a fedélzeten sirályrajokként csillogó ezüstpáncélosokkal. Nem látja? És mellette?
Mindjárt a francia flotta, hófehér vitorlákkal. Erőltesse meg már egy kicsit a szemét, Szenyor Toledo: a
felhők orrán ott áll kivont karddal Szent Mihály, Szent Gábor, Szent Rafael főangyal: ők vezetik őket a
Szentsír felé. És a füle is rossz az én szent spanyol püspök barátomnak? Nem hallja alattunk a föld
dübörgését? – …Ilyen síri csönd még sosem volt a kikötőben… – Rómától Nápolyig országutakon és
marhacsapásokon vonulnak a keresztes seregek, gyalogosok, lovasok. Nem hallja? Ejnye, ejnye, jó lesz
egy kicsit megmacerálni a fülét, hiszen Hispániában kiváló arabus és ju100deus orvosok működnek. És
itt, itt, közvetlen az orra előtt, no, most már igazán érdekel, itt a kikötőben – …üres volt, mint egy
leeresztett teknő, amiben legfeljebb egy rongyos pelenka maradt… –, nem látja a kikötőben ezeket a
babiloni várakhoz hasonló hajókat Flandriából? A hordárok százai és ezrei cipelik partra az aranyat,
sózott húst, lisztet! Nem látja? Hát: ez érsekséged dolga. De én nem győzök betelni a látvánnyal, és ezért,
a legnagyobb hálával, fölösleges segítségét a keresztes hadjárathoz: nem fogadom el. Költse Toledo
koldusaira. Vannak? Vagy nem? – utóbbit már sistergő gúnnyal kérdezte.

Az érsek megértette a pápa sátáni tréfáját és az abban megnyilatkozó fekete csalódást az angol és francia
és flamand hazug ígéretekkel kapcsolatban. Mély meghajlással (arany mellpáncélja: pocakját majdnem
almaként félbehasította) távozott a kihallgatásról, Ince pápa pedig azonnal négyfogatú szekérbe ült, és
még aznap éjjel Rómába vágtatott, hajnalban vészharanggal összeharangozta szent kongregációját –
türelme betelt, és többek között a következő rendelkezéseket hozta:

Ünnepélyesen kiközösítette az Egyházból mindazokat a fejedelmeket, akik mind ez ideig frivol

ígéreteikkel a szentszéket ámították – ezzel egyidejűleg elrendelte, hogy mindazokat a kőcímereket,
emlékműveket, házakat és afféle haramiafészek tornyokat, amelyek a kiközösített királyok vagy „papi
fejedelmek” tulajdonát képezik Rómában: fekete drapériákkal borítsák, vagy legalábbis fekete zászlót
tűzzenek anatémás falaikra.

– Ez megint nagy cirkusz volt a populusque romanusnak – vinnyogott és nyüszített Alexiosz lazult fogú
informátora. – Egy ideig valahogy rendben volt a dolog, amennyiben valóban az exkommunikáció
jehovai felhője alá került urak szobrait öltöztették búcsús jókedvvel feketébe, de később? 101A rómaiak
annyira „belejöttek” ebbe a haláltánc-díszletezésbe, hogy nem volt kedvük abbahagyni, és szerencsétlen
római császárok romszobrait is befeketítették és – ez az utolsó elég csattanós felvonás – az ószövetségi
szent királyok templomi szobrait is (jól összezsinegelve a fekete rongyokat) bebugyolálták –, afféle elég
szellős, olcsó múmiákhoz lettek hasonlóvá. Tudós papoknak kellett a hívők számára megmagyarázni,
hogy Dávid és Salamon avagy Sába királynője nem tettek soha semmiféle ígéretet III. Ince pápának
keresztes hadjárat vezetésére – ennélfogva nem esnek a legújabb sütetű dörgedelmes exikommunikáció
alá. Az asszonyok nagyon morogtak: mennyi munka és pénz volt Sába királynőjét feketébe öltöztetni, és
most „csak úgy” letépték az egészet.

Ezek után a pap eltűnt.

Mindenkinek legtermészetesebben az első gondolata: ki volt ez? mi volt ez? talán vesztett-esélyű bíboros
vagy csak szélhámos, avagy (ez sem éppen szerény feltevés) szélhámos bíboros? És a másik, immár
valószínűleg örökre eldöntetlen és az idő távolából felette érdektelen kérdés: tudta ez a pap – ha
egyáltalában pap volt! –, tudta ez határozottan és bizonyosan, hogy Alexiosz, a „nemes vendég” –
kicsoda? Alexioszt vándorcsibésznek nézte? Szökevény nagyúrba vette? Vagy éppen minden részletek
részletét tudta a bizánci legidőszerűbb históriából?

Mikor Alexiosz kíséretével erről a tárgyról beszélgetett, általánosságban az a vélemény alakult ki, hogy
ez a méregfogát-méreghólyagját mutogató vipera: mindent tudott. De hát ez már mind mellékes dolog
(már abban az időben is) – tény –, és ez már lényegesen érdekesebb, sőt az egyetlen érdekes – Alexiosz
még mindig rangrejtve: Rómába érkezett, hogy nagy terveit III. Ince pápával (eddigi tapasztalatait
mindenesetre szem előtt tartva) megvalósítsa.

102
4.

Rómába, mint mondtuk, rangrejtve érkezett, de III. Ince előtt teljes császári pompájában óhajtott, ahogy
katonái mondanák: „rajtaütés”-szerűen megjelenni. A városon kívül keresett szállást, és ott Alexiosz –
utánaszökött kísérete segítségével – tökéletes trónörökösi ornátusba öltöztette magát. Egyesek szerint az
elég fantasztikus öltözék (utánaszökő kísérete a császári gardróbból sebtiben azt lopott elvégre, amit
éppen tudott) inkább volt fáraói vagy bolondosan színpadi, mint hivatalosan és protokollus szerint
trónörökösi. Kerek, szinte nőies korona a fején, tavaszi (színes krókuszoknál virítóbb) ékszerekkel –
valami hosszú tóga, a miseruha és a csavargók malaclopója között; jobb vállán óriási csat, az ékkövek
szinte frissen szaporodott penészként domborodtak; hónalja alól nehezen értelmezhető aranyszalag
csüngött, szintén egyháziasan. A felséges szerzetesi tógára még valami agyonvarrott szőnyeget is
csavartak – ez is kemény volt, mint a múltheti katonacipó, a sok hímzéstől és ráhurkolt érméktől. Persze
mindent szűkíteni és rövidíteni kellett, nő nem volt a közelben, képzelhető, hogy a katonák és hervadt
eunuchok miféle szabászati mesterművet készítettek.

És mindez hiába. Legalábbis egyelőre. Mért?

Nem is olyan aprócska okból, a legkevésbé sem. Ugyanis: mikor éppen margaréta-formájú gombokkal
ékes szandálját adták fel Alexiosznak a (legnagyobb mértékben műkedvelő) bizánci őrmester-öltöztetők –
lélekszakadva ront be egy katona (álruhában ő is, eddig mindenki örökké álruhában), pofáján a szokásos
tájékozatlanság, nem tudja, kivel beszéljen, kihez, miről, minek, mit először, etcetera.

Elég az hozzá, hogy kiderül jelentéséből: a zsarnok új bizánci császár, aki Alexiosz apját megvakította és
börtönbe vetette, ez az új császár – ki ne emlékeznék Eufrozina férjére, a ráncos homlokú tojásfejűre? –
követséget küldött 103III. Ince pápához Rómába, ez a követség megelőzte a szökevény és bujkáló
Alexioszt, és éppen ebben a pillanatban – ebben! ebben! miközben Alexioszt égi díszbe díszítették – ez a
követség tárgyal III. Ince pápával.

A „gyermek” Alexiosz e valóban meglepő hír hallatára egy pillanatig, de még egy félig sem habozott.
Azonnal vetkőződni kezdett, ha ugyan ez vetkőződésnek nevezhető – tépte, dobta magáról a császári
ruhákat, türelmetlenségében alsó szeméremtunika és felső caesari korona között nem volt különbség.
Környezete első pillanatban azt hitte, talán csak valami nőiesen túlideges rohamról van szó, pedig éppen
az ellenkezője a valóság; Alexiosz, aki – mint eddigi történetünkből bőségesen kiderült – elég hosszú
ideje és politikailag elég pikáns körülmények között csavargott inkognitóban, így hát most is azonnal
elhatározta, hogy valamiféle álruhában és valamiféle szerepben – bejut a pápához, és titokban
végighallgatja és végignézi a kihallgatást. Hogy viselkednek a Trónbitorló követei? Hogy fogadja őket a
pápa? – és azzal repültek az imperiális rongyok a testéről tovább: pillanatok múlva Alexiosz eltűnt.
Kereshették, mint a tegnapi legyet a piaci marhaszegyen.

Legyen az hetedrangú kis-történész vagy a világ legnagyobb színpadi költője (ha ugyan van ilyen
rangfokozat?), mindegyik egyformán szereti a csattanókat és a poént megelőző, jól kihúzott, felfüggesztő
várakozást. Jelen helyzetben előre megmondjuk – ennek ellenére –, hogy Alexiosznak: sikerült a pápai
fogadásra bejutnia. Mondanunk se kell – hogyan? Római utcagyereket játszott. Segített cipelni a bizánci,
megvesztegetésre szánt kincses ajándékokat. A bizánciak hallottak valamit harangozni arról, hogy
Rómában a populusque romanus, a római nép szabad beeresztésre jogosult a pápa udvarába, ennélfogva
nemhogy elrúgták volna, hanem mint diplomáciai ínyencfalatot vitték magukkal Alexioszt. Íme! Ők,
bizánciak is hogy szeretik, ó, milyen rettenetesen szeretik a római névtelen utcagyere104keket – nem? A
pápa – udvariasság vagy véletlen – félreérthetetlenül bizánci stílusban épült templomban fogadta az új
Zsarnok bizánci követeit, akik ebben a politikai cirkuszi kocsiversenyben megelőzték a „kis” szökevény
Alexioszt.

Ha tudták volna, hahaha, hogy az új Zsarnok ajándékait: a detronizált vak Izsák fia hozza két
kamaszkarján, mint az ó- (sőt új-) szövetségi izraeliták a templomi oltárnak szánt áldozatot!

A pápa, aki azonkívül, hogy római püspök, már csak Isten szolgáinak szolgája és Isten Helyettese a
földön, a pápa a bizáncias templom keleti végében, az oltár mögött, a félkaréjos apszisban foglalt helyet,
magas kőtrónuson. Begyes, buta kőoroszlánok a karfák, a hátsó támlára se volna senkinek kedve
támaszkodni, mereven függőleges márványtábla Mózes ráírhatná a tízparancsolatot, vagy keserves
fedőként ráhengerelhetik Krisztus sírjára.

De III. Ince pápa távol állt vagy ült attól, hogy aszketikus testét az ilyesmi zavarja.

Feje fölött égig futottak az ívek és oszlopok, kőcsipkék, falfestmények, szinte illatosan bimbózó
mozaikok. A rómaiaktól összeharácsolt pogány oszlopfők korinthusi lombjai a gyertyafényben áprilisi
virágzásba fogtak.

Alexiosz hosszú heteken át – tanúi voltunk – rémhíreket és dicshimnuszokat hallott Szicíliától Rómáig
III. Ince pápáról: nem volt könnyű eligazodni. Érthető, hogy remegő izgalommal, gégéjében
bugyborékoló szívvel leste a Római Püspök megjelenését, meghúzódva a többi hordár között egy ilyen
virágba boruló korinthusi oszlopfő antik lombjai alatt. A templomban egyébként dermesztő hideg volt a
római utcák napos forrósága után. A pápát tizenhat ajtóból várta a követség. Persze hogy a tizenhetediken
jött be, egyesítve mozdulataiban és vonulásában a házias hanyagságot, mintha csak fürdőkádjából sietne
szórakozottan öltözőjébe – és a felséges, égi jelenés-szerű, kinyilatkoztatás-erejű pózt. Mosolyogva már
ott is ült a kőtrónuson.

105

Alexiosz – császári vére vagy csibészi vére hajtotta erre? – a szolgák között az első sorba tolakodott. A
pápa a kakastaréjos, ezerleveles, arany püspökbotot kezében tartotta – egyébként: az egyiptomi remeték
sem viselhettek koszosabb remeteruhát, mint Innocentius.

Alexiosz kocsányon csüngő szemmel figyelte az arcot. Lehet, hogy legnagyobb szövetségese lesz, lehet,
hogy legluciferibb ellensége. Jól megberetváltak Őszentségét, de a mákszínű-lila felhő ott maradt egészen
halántékáig az arcon, ez valahogy nyugtalanító volt az ifjú Alexiosznak, akinek aranybimbó, olajbogyó
volt a feje – a pápa lila szőrtövei szinte az ördög kénköves lángjaira emlékeztették. Szája legörbült,
orrtövéből a száj végig futó mély barázdák is legörbültek: megvetést fejeztek ki, de azt a fáradt vagy
égien fanatikus megvetést, mely már a megvetést is megveti, unja, túl van rajta. A pápa barna szeme is ezt
fejezte ki, csak valami derűsebb hangnemben – mosolygott, megfigyelően és szeretettel mosolygott
környezetén, a bizánci követségen –, és ki tudja, hogy ebben a szeretetben nincs-e valami félelmetesebb
fölény és hatalomtudás, mint az iróniában? Őszes hajkoszorú vette körül fejét, glória volt ez hamuból,
kicsit túlfodrászolt, kicsit kócos – „ravaszul van kikészítve a pofa”, súgta Alexiosz fülébe egy római
csirkefogó, a Trónörökösnek nagyon is ismerős volt ez a stílus a konstantinápolyi kikötő matrózainak
szájából.

Előlépett a bizánci követség vezetője.

Állati butaságot alaposan súroló jámborság és görög kereskedői ravaszság ilyen pompás ötvözetét a pápa,
eddigi diplomáciai karrierjét nézve, bizonyára még nem láthatta. A követ nagy beszédében kifejtette,
hogy a megvakított és fogságba vetett Angelosz Izsák bizánci császár a pogány zsarnokokat fölülmúlta
kegyetlenségben, ömlött a vér mindenütt; nagy kéjenc volt, a szent bizánci palotából bordélyházat és
vágóhidat rendezett be (a követ beszédét latinul, nem görögül mondta, lehetetlen kiejtéssel: mikor, jó
görög 106kereskedőként, észrevette, hogy a „vevő”, vagyis a pápa, nem egészen érti a dolgokat, rögtön
kézzel, lábbal, mint egy mohó kikiáltó, mutogatta, miről van szó, legyen az vérpad vagy nyilvánosház). A
megvakított és börtönbe vetett Izsák tulajdonképpen képromboló hajlamú, vagyis ellensége a szentképek
és szentszobrok tiszteletének (ezt is mutogatta a követ, a pápa kíséretében többen megijedtek, hogy a
követ mindjárt itt, a plasztikusabb szemléltetés kedvéért, lever egypár szobrot). No és az eredeti bűnnél és
a főbűnöknél is nagyobb bűne? A börtönbe vetett Izsák a legszorosabb kapcsolatban állt a törökökkel,
mohamedán templom áll Bizánc főterén, háremhölgyek árasztják el (hogy kik? – ezt, a zagyva latin
szóból, sem a követ piaci gesztusaiból: nem értette a pápai udvar). Izsák keleti papságot akart, Rómát a
törökök kezébe adni, a görög pogányságot felújító Julianus Apostatát rehabilitálni – ezek után nem
természetes-e, hogy trónjától Isten és az igaz hit nevében megfosztották?

És a követ (püspöksüvege feje fölött, piros bélésével tátogott) odaborult III. Ince pápa trónusának alsó
kőlépcsőjére, és a másodikon elhelyezte latin (?) beszéde írott szövegét (legurult; egy pap felvette, a pápa
elkérte, nem szemével, csak kezével, ölében simogatta, jelezve, hogy tartalmához még nem szól hozzá, de
a tekercs művészi formáját udvariasan tiszteletben tartja).

Ekkor lépett a pápa elé az új Trónbitorló bizánci császár követségéből a második perszóna. Ha az előbbi
elmehetett volna méhsört árulni egy lacikonyhába, a következőt szívesen látták volna Rómában a
falfestők, hogy valami szűzi szentet vagy mosolygó angyalt mázoljanak-másoljanak róla. Kezében
olajágat, pálmát, barkát tartott, és mézes hangon kezdte a Trónbitorló császár érdemeinek felsorolását –
utána ura nevében szent ígéretet tett a görög és római egyház azonnali egyesítésére a Római Püspök égi
fennhatósága alatt – az unió! az unió! –, és mosolyogva leste a hatást, 107mintha a keleti háromkirályok
hozták volna újra az aranyat, tömjént és myrrhát. Költői színekkel ábrázolta ez az „angyal”: micsoda
pompás bizánci követség van pompás hajókon már rég útban Róma felé, a görög egyház legnagyobb
hittudósai és szentjei, „papi fejedelmek és vezeklő szerzetesek – Eufrozina császárnő összegyűjtötte
Egyiptom, Bulgária, Ciprus, Kisázsia legszentebb és leghatékonyabb ereklyéit, az ereklyetartók fénye
nappallá varázsolja az éjt a déli tengereken”… És noha ez az angyali, rózsaszín arcú szent „Cicero”
kívülről és ragyogó latinsággal mondta el beszédét, a végén tógaféléje alól ő is előhúzta az ígéretek
szövegét, és odaadta egy pápai kamarásnak.

III. Ince azt is elkérte: ölében már két tekercs volt.

A követség vezetője – egészen abban a keleties modorban, ahogy ifjú leányokat gazdag uraknak ajánló,
vén madámák szoktak elővezetni – most újabb tagját mutatta be a pápának az ünnepi csapatból. Az újabb
tag egyáltalán nem hasonlított ifjú leányhoz, és még kevésbé illett kora és arculatja ahhoz a témához,
melyet előadandó volt. Derék aggastyán – hogy bírta ez a tengeri utat? – ezer gilisztára frizírozott, fehér
szakállal és Szent Péter-fürtökkel. Recsegő, dadogó hangon adta elő, hogy az új bizánci császárnak
nincsen egyéb gondja-gondolatja, mint új keresztes hadjárat vezetése és megszervezése a Szentföldre: a
mézes-mázos, agyonszínezett bizánci barokk szöveg (amely a vértől is bőven csöpögött édessége mellett)
– bizony nagyon mosolyt keltő volt a szinte haldokló, ősz pátriárka szájából.

III. Ince pápa talán egy félhüvelyknyit előre is hajolt, sőt füle kagylójában is egész leheletszerűen
végigfuttatta bal keze mutatóujját: ezt az iróniát kénytelen volt megengedni magának, ha ennyi
konstantinápolyi maszlagot méghozzá egy ilyen szegényházi bolondra bíznak. Mikor kamarása látta a
pápa humorosan türelmetlen mozdulatát, a kamarás a pápa mellé simult, egész alacsonyan egy
papírlapocskát mutatott neki – a bizánci követség teljes névjegyzéke –, ujjá108val diszkréten odabökött,
ahol a kardcsörtető koldus neve állt: kiderült (nem meglepő), hogy a bizánci egyház legnagyobb
tekintélyű feje (egyik… mert sokfejű sárkány ez a Bizánc). A halk, sőt jóformán egyáltalában nem
hallható aggastyán szintén átnyújtotta beszédét írásban a pápának – most már három volt a kezében a
legutolsó majdhogy le nem csúszott térdéről, de Ince idejében elkapta jobb keze középső ujjával,
behorpadt a pergamen, de egy nyomással simára buggyantotta vissza, és – megjelent kőlépcsői előtt egy –
hölgy. Fehér apáca fejékkel, álla, nyaka is beburkolva – ez is alig tudott beszélni, egyrészt szent
zavarában, másrészt feszes állkendője alsó ajkát (pedig jó húsos volt) alig engedte mozogni.
Magasan tartotta kezében az ő iratát, mintha körmenetben vitt volna szentképet, vagy a tízezer Veronika-
kendők után a tízezeregyedikkel osztana, halszem-hülyeséggel, áldást: ebben az iratban az állt – mint a
diplomatikus szentbeszédből kiderült –, hogy Eufrozina császárnő az egész keresztény világ legnagyobb
női kolostorát alapította meg (hosszú pecsétek fityegtek a papíron), és a pápa áldását és kánonjogi
megerősítését kéri reá.

A pápa körülnézett, mintha áldoztatna: nincs-e az oltárrácsnál egy elkésett térdeplő? – de mivel több
bizánci szónoklat és követ nem volt a programban, felkelt trónjáról, püspökbotjára támaszkodva
lelépegetett a három kőlépcsőn, bal kezével leintette az udvariasan segítségére sietőket, kedvesen
meghajtotta fejét első titkára előtt: ez annyit jelentett, hogy ő, a titkár, válaszoljon a követeknek. Az
csillogó görögséggel és koporsófödélnél kedélytelenebb arccal közölte, hogy a pápa válaszát pár napon
belül megkapják – és most a titkár intett (még mindig koporsómaszkkal) egy kamarásnak: vezesse a
bizánci követeket a számukra kijelölt luxuslakosztályba. Ekkor a pápa már rég eltűnt, valahonnan még
Alexiosz hallotta a püspökbot le-leváló arany109lemezeinek zörgését, ahogy a pápa lépésenként a bot
alját a márványpadlóhoz verte.

Alexiosz ezek után, mint a szélvész, rohant el búvóhelyéről; a többi római utcagyerek is, miután az
ajándékokat lerakták, ahová a pápai szolgák parancsolták. Éppen vágtatna ki veszett kutyaként a templom
egyik oldalkapuján, mikor belerohan, még a homlokát is megvérezte, egyik Bizáncból utána utazott
kísérőjébe (egész kis hadseregre szaporodtak Itáliában): Alexiosz lihegve, dadogva, a szegény katona
zubbonyát cibálva mondja, hogy neki, Alexiosznak, azonnal a pápához kell mennie, azonnal beszélnie
kell vele, nehogy a Trónbitorló gyalázatos és hazug követei előnyben legyenek, és küzdelmes útját,
szökését, annak „legszentebb és nyugatkeresztény célját” (ismerte a nótát…) tönkretegyék.

A katona vigyorogva mutatott két ládára ott a templom meleg, napos oldalkapujában, két szolga cipelte:
ez azt jelentette, hogy a derék katona, mikor Alexiosz csibész-álruhában beszökött a pápai fogadtatásra,
biztonságból mégis elhozta a császári vagy trónörökösi ornátust – hátha úgy adódik, hogy pillanatok alatt
kell Alexiosznak névtelen római utcagyerekből bizánci – Urunk Színeváltozásához hasonló fényességben
– uralkodóvá vedlenie.

Alexiosz összecsókolta a katonát, letörölte a vért homlokáról, kacagott – no de hát hol öltözzünk át?
Hazamenni nincs, dehogy van idő – a pápát pillanatokon belül (megint az édes-komisz utcanyelv) „el kell
kapni”.

Alexiosz körülnézett.

Ekkor jutott eszébe, hogy miközben a korinthusi oszlop árnyában leste a pápai fogadást, balra valami
sötét lépcső vezetett lefelé, ördög tudja, milyen pincébe vagy kriptába (nyughatatlanságában egyszer
majdnem bele is fordult). Nosza! oda! gyerünk! Szempillantás alatt lerohantak, Alexi110osz és három
kísérője a kriptába. Egy ideig semmit sem láttak a sötétben, később valami rácsos ablak segített, de több
volt rajta a rács, mint az ablak (el ne szökjenek a halottak?) – itt öltözködött, immár másodszor császári
díszbe Alexiosz; a sötétségre és kifulladó kapkodásra való tekintettel csoda, hogy nem a saru virított a
fején, és a diadém perecezte körül antilop-bokáját. Miután a Trónörökös magára dobálta minden ékét,
kedélyes rúgással küldte három katonáját szállásukra (sok volt, szétszórva, még mindig inkognitóban): az
egész kíséret oltári fényben jelenjék meg nyomban a pápai udvarban. Addig ő egyedül megy oda.

A három katona, a parancsot teljesítendő, kivágtatott a templom oldalkapuján, Alexiosz pedig nehéz
palást-házában kitapogatódzott a kriptából, a két falat jobbról-balról fogva felmászott a lépcsőn (kesztyűn
keresztül is hulla-hideg volt a zöld penészes fal) – és az üres felső templomban kissé tanakodott
jómagában: merre is tűnt el a pápa?

Alexiosz, ahogy már ezt áztatott ruha súlyú öltözéke megengedte, a templomban ajtótól kapuig, kaputól
ajtóig sebeskedett, a végén persze hogy sikerrel: egy feltűnően olajos lágysággal nyíló ajtószárny
kolostorudvarra tárult – napfényes fű, szelíden selypítő-pötyögő vékony szökőkút, és a négyzetes gyep
körül folyosók, a kísérő, sűrű ívek minden oszlopa más, pettyesek és kockásak, párzó kígyók és
magánosan csavarodó fatörzsek, színes kövekkel kirakva; vagy festve, vagy sziklanyersen, ahogy ez már
mindenütt szokás, mértantól bujaságig minden kőben kifaragva, afféle szobrok: a kéziratok kezdőbetű-
fantáziáiból.

Ince pápa a folyosók egyikén sétált kíséretével, a legélénkebb beszélgetésben, a püspökbot két oszlop
között kitámasztva – faltörő kos? vagy letaglózott kos? melyikhez hasonlított jobban? A vakító
napfényben Alexiosz nem nagyon jól látott, a folyosón kékes volt a homály, itt-ott egy sírkőlap a falra
ragasztva, olvashatatlanul, végtelen szöve111gekkel és felismerhetetlen, torz portrékkal: ezt hívják, ha
emlékezetünk nem csal, „megörökítésnek”.

Mikor a duruzsolva vitatkozó bíborosok és a pápa éppen a homályos folyosón egy kapunyíláshoz értek,
mely a napsütötte gyepre nézett: Alexiosz, mint mennyből az angyal vagy pogány regékben a faun, aki
„kacagva ugrott elő a pagonyból” – egyszerre csak ott termett a bársonyra nyírt füvön, a folyosókapu
előtt, kissé ziláltan persze, mert a kriptai sötétben történt „száguldó” öltözködés nem szolgált előnyére
császári díszeinek. De talán annál bájosabb, annál fantasztikusabb volt, és a nagy szent papi
Kollégiumnak annál ijesztőbb.

Alexiosz azonnal szenvedélyes beszédbe fogott, bizony görögül, nem latinul – de időnként nőies
kacérsággal rámutatott egy hosszú-hosszú nótáriusra, a kolostorfolyosó kék homályában, arról már tudta a
templomból, hogy a tolmácsok királya – ilyenkor Alexiosz kis szünetet tartott; a rémülettől és mosolygó
döbbenettől kővé meredt pápai társaságban ez az „egyetemes tolmács” (tán ő volt hites fordítója az
Angyali Üdvözletnek is, annak idején, ama Mirjámnak), szóval a megbénult szent Kongregációban ez a
tolmács volt a leghatározottabban megmerevedve a Császári Jelenéstől – viszont? – hiába, ez a hivatali
rutin: mikor Alexiosz szemtelenül feléje bökött, hogy „no most summázva fordítsd, amit eddig
mondottam” – mint egy gép: elkezdett tökéletesen fordítani.

Alexiosz beszéde hamarosan sokkal nagyobb históriai jelentőséget és realitást kapott, mert időközben
megérkezett az Ő uszálya és követsége is, és színes keleti madárseregletként a zöld, napos gyepen
felsorakozott mögötte.

Alexiosz az előbbi követséget – a bitorlót, a templomit – hazug gyilkosok bandájának nevezte; sátáni
gúnnyal kérdezte, hogy mióta lehet a Szent Péter szent testétől meg112szentelt földön zsarnokokat
beatissimusoknak és sanctissimusoknak hazudni, mint ahogy ezt az előző küldöttség tette. Alexiosz
zokogva mesélte el apja megvakíttatásának történetét – valóban zokogott, egész testét rázta a sírás, nem
volt ebben semmi képmutatás, kísérete támogatta a puer dolorosust, a Fájdalmak Gyermekét, de azért
leste, hogy mi lesz a hatása a folyosó homályában ámuló főpapok körében. Amit azok a bizánci templomi
haramia-ügynökök elmondtak és leírtak, az első szótól az utolsóig – hazugság. Izsák, az ő édesapja: vaj,
galamb, bárány, jézusi kisded és miegymás szívű szentember; ha nem lett volna, és nem lenne most is az,
nem esett volna bele ily naiv-könnyen ördögi bátyja fekete hálójába. Izsák nemhogy ellensége a képek
tiszteletének, hanem egész teológiai festőiskolát alapított és rendezett be – ő maga, Izsák is festett, de
most, vakon, „gyilkosai” ettől a legkedvesebb vallási és művészeti örömétől a legbarbárabb módon
megfosztották. Izsák az eretnekek kíméletlen üldözője volt, nem fegyverekkel, hanem a legmagasabb,
platonikus akadémiák szintjén álló zsinatokon; Izsák nem kéjenc, hiszen könyvet írt (itt még Alexiosz is
egy jó koppanósat-kotyogósat nyelt, mielőtt ezt kimondta) a Tiszta házasélet testi és lelki örömeiről; a
tolmács az Alexiosz által kitalált könyvcímet elég furán, mármint elég szemérmetlenül fordította le
bürokratikus megmerevedésében… Izsák soha török, arab, szaracén, szeldzsuk, szír, asszír szultánokkal
nemhogy nem szövetkezett, ellenkezőleg: egyetlen bizánci imaházukat magas falakkal elkerítette a
keresztény lakosság elől, és vezeklést írt elő azoknak, akik nem mélyen földre sütött szemmel mentek el a
falak mellett. Viszont az új Zsarnoknak van bőr az arcán a görög és latin egyház oly hőn, leghőbben
óhajtott egyesüléséről beszélni? Mikor két kezével irtja a római papokat: babonás egyiptomi fogadalmat
tett (ő, Alexiosz hallotta), hogy ha III. Ince pápa küldöttsége Bizáncba érkezik, a kikötőben kivégezteti
őket, és az Aranyszarv és Aranypart arany113halaival zabáltatja fel tetemeiket. Semmiféle követség az új
Tirannus részéről nincsen útban, semmiféle ajándék; legföljebb egy paktáról tud (Alexiosz, ugye,
egyszerre mindent tudott, és milyen tájékozott volt a titkos szerződések világában…) – ezt pedig az új
álcsászár: kalózokkal kötötte, hogy a római hajókat kifosszák, felgyújtsák, elsüllyesszék. Keresztes
hadjárat? Ó, hogyne, az lesz: Bizánc Róma ellen, az új Zsarnok: III. Ince ellen. Eufrozina császárnő
apácakolostora?… Százezer talléros ékszereit csak úgy tudja kifizetni Indiában, Perzsiában,
Egyiptomban: hogy örömlányok egész városát építtette fel szent jövedelmei szaporítására.

Mikor Alexiosz nagy rétori teljesítményének ehhez a pontjához ért – elő akarta adni saját érdemeit,
terveit, elsősorban az ő, ő, ő és III. Ince pápa igazi és közös keresztes hadjáratát, de erre – ugyancsak
kellemetlen körülmények következtében – pillanatnyilag a legkevésbé sem kerülhetett sor.

Mért?

Mind Alexiosz, mind parádés uszálya, mind a pápa és a meglepetéstől még most is éppen csak hogy
pihegő kísérete: irtózatos ordításra, sikolyokra, fegyvercsörgésre és az ilyesmivel járó halálhörgésekre
lettek, enyhe szóval kifejezve, figyelmesek. Odakint ugyanis, a templom és a hozzáragadt kolostor
melletti utcában nagyban állt a tánc, értsd: a zsarnoki bizánci császár zsoldosai és Alexiosz derék,
utánaszökött és veleszökött katonái alaposan összemarakodtak, karddal, lándzsával, kurtakéssel – folyt a
vér, persze a római nép is azonnal részt vett a mészárló vitában, legalábbis torokkal: leghangosabban épp
a semlegesek, akik ronggyá szakadt gégéikből követelték a pápa megjelenését és békebírói szerepét.

Ince (mindent jóformán egy-egy félhunyorítással vagy ujja 114alig rezzentésével) azonnal intézkedett.
Kiküldött egy kanonikust: nézze meg, mi történik. A megnémult Alexiosz felé egy kegyes félmozdulatot
küldött, ezzel is jelezte, hogy foglalkozik „jelentésével”, de mint legális vagy illegális őcsászársága hallja:
zavaró körülmények léptek fel. Mikor a kanonikus visszajött, és jelentette két-három szóban – erre a
tömörségre Ince már szigorúan kioktatta –, hogy miről van szó (vagyis vérről) odakint, Ince, alig
észrevehető mozdulattal, bal kezével saját vállára mutatott: ebből docilis, idomított kísérete már értette,
mi őszentsége óhaja. Tekintettel arra, hogy mint már mondtuk, vezeklő barátoknál nyomorultabb szőrruha
volt rajta, most ezzel az intéssel: legfelségesebb pápai palástját kérte a szent ruhatárból – pillanatok alatt
hozták is neki, vállára terítették, nyaka alatt aranybullánál hatalmasabb csattal összecsattintották, a pápa
még egy futó „szemvetéssel” Alexioszra nézett, mintha jelezte volna, hogy azért Rómában is van pompa,
nemcsak Konstantin keleti városában, és: kiment a templom elé, a lépcsőre.

Alatta valóban üvöltő vágóhíd volt.

(Kíséretében fiatal papok, exorcisták, osztiáriusok, akolithusok vagy két tucat, lobogó két tucat
gyertyával.)

A pápa, aki eddig hangját sem hallatta, most olyan menydörgéses dörgedelemmel szólalt meg, mint talán
a régi Jehova a Sínai hegyén. Ennek rövid előjátéka is volt: a harangok zúgtak, mint a végítélet orgonája.
Mikor elhallgattak, a pápa, mint Jézus békét hirdető oroszlánjai, a Máté iratát idézte szikrázó szemekkel:
„Tedd helyére szablyádat, mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök. Avagy azt gondolod-é,
hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?”

A harc azonnal megszűnt, a katonák szétszaladtak, a sebesülteket és holtakat a pápa összegyűjtette, a

harangok 115újból zúgtak (fülsiketítő hangjuk, mintha sokkal alacsonyabbról és sokkal magasabbról hullt
volna a népre, óriási fekete darabokban – csak éppen nem onnan, ahol a toronyban hintáztak, mint a
varázsszombati boszorkányok) – a gyertyák egyenként eltűntek a visszavonuló szerpapság kezében,
ahogy a templom barlangja elnyelte őket.

Mit csinált ezalatt Alexiosz, míg az ördög háborúja folyt, és Isten földi helytartója egy szavával
helyreállította az Isten békéjét?
Nincs módunkban kertelni és szépíteni a dolgot: Alexiosz „császár” a hadilármától, Ince vakmerő
beavatkozásának esetleg még súlyosabb következményeitől, annyira megijedt, hogy – elbújt. Mindig
Ulysses volt és nem Achilles.

Az imperiális bújócska részletei sem érdektelenek. Mikor a pápa kivonult, hogy békét teremtsen, előkelő
papi kíséretéből jó sokan a cifra oszlopos, de homályos kolostorfolyosón maradtak: Alexiosz sorról sorra
ugrott egyik kamarás háta mögül a másik kamerlengó háta mögé – két ilyen hát között, szinte guggolva,
kikukucskált, akár a róka a kerítés két deszkája között – nincs-e valami baj? Az egyházi nagyurak tudták,
hogy Alexiosz szinte „házról házra” jár, gyáva, de fifikás állatként a hátsófelük mögött, de hát több
lélektani és gyakorlati okból nem csináltak semmit, legföljebb (merev képpel) egymásnak hunyorítottak:
„Most éppen mögöttem van… még csiklandoz is, ahogy függönynek használja bő ruhámat…”

Ami Alexiosz díszkíséretét illeti a napsütötte gyepen: az olyan bizánci sebességgel tűnt el, hogy hazajáró
kísértetek is megirigyelhetnék ezt a zenei prestissimót, az éjféli harangszó vagy kakaskukorékolás idején.
Hiszen ez volt legfőbb oka annak, hogy Alexiosz papi díszruhák mögött osont, suhant, maga se tudta,
hová.

116
5.

Viszont hamarosan megtudta.

A kolostorfolyosón, két málló fali síremlék között egy ajtóra akadt – uccu be! Hosszú, nyílegyenes
galérián futott végig, míg végre a folyosó torkolatában csukott ajtóba ütközött. Alexiosz hallgatózott.
Ejha? Csicsergő női hangokat hallott – Alexiosz az ajtó nehéz és dagadt vaspántozásához szorította fülét:
vajon ijedtében nem a füle cseng-e, és káprázat az egész?

Nem, nem – valóban női hangok. Halkan billegetni kezdte a horgony-nehéz kilincset, az ajtó engedett,
Alexiosz bekukucskált. Óriási, festett, mozaikos és márványkockás teremben – bútorzat jóformán sehol
semmi – pár puritán zsámolyon igen előkelő hölgyek ültek, a nagyvilági cicoma minden rafinériájával
felékesítve; kacagtak, fecsegtek, lehet, hogy a pápára vártak, viselkedésükben mindenesetre volt valami
„átmeneti” jelleg.

Alexiosz belépett, az ajtó persze nyikorgott, alig mozdult, mintha partra vetett hajó lett volna szikkadt
homokon. A kacagó hölgyek sírszobrokká kövültek, mikor a betolakvót megpillantották: ragyogó ifjú,
most már végleg összekuszált züllött császári díszben – de a következő pillanatban az egyik mázolt és
násfás dáma felsikoltott: „Alexiosz!” – csak sikolya végén (de már későn) próbálta eltömni hangját.

Alexiosz pillanatokig sem tagadta, vagy tagadhatta volna, hogy ő az, és pillanatokon belül olyan kellemes
meglepetés érte (gyenge a szó), hogy álmában sem képzelhetett jobbat. A nőtársaság Alexiosz legédesebb
testvérének, Irénének udvarhölgyeiből rekrutálódott – ez az Iréne Sváb Fülöp felesége volt, vagyis a
„római király” neje. Iréne vallási és politikai okokból Rómába óhajtott zarándokolni, III. Ince pápa színe
elé. Természetesen a fogadtatás és királyi elszállásolás érdekében – hatalmas követséget küldött Rómába
117maga előtt. Ez a küldöttség megtudta, velenceiektől, hogy Iréne öccse megszökött Bizáncból, Róma
felé tart, és világra szóló tervei vannak detronizált apja megbosszulására, új keresztes hadjáratra és a
keleti és nyugati egyház egyesítésére vonatkozólag. Minderről a követség természetesen azonnal
értesítette, földet nem érő lábú Mercurius-futárokkal, Iréne királynőt. Erre Iréne bizonytalan időre
elhalasztotta római zarándokútját, de küldöttségét nem hívta vissza: azok csak menjenek zavartalanul Ince
pápához, megszázszorozott ajándékokkal (mintha csak erről lenne szó), viszont: mindenképpen vegyék
fel a kapcsolatot Alexiosz öccsével, akit testvériesen és ünnepélyesen meghív magához Germániába. Ott
majd alaposan megtárgyalják a dolgokat.

Mindez hamarosan és zavarosan kiderült az udvarhölgyek egymás szavába vágó fecsegéseiből. Perzsa
mesékben olvassuk (a régi keresztesek persze zsákban hozták az ilyen történeteket), hogy néha a szultán
távollétében a rab háremhölgyek szigorú eunuchok kíséretében kirándulhattak erdőkbe, hegyekbe, itt
aztán szétszóródtak, az eunuchok nem tudták minden lépésüket követni, és így előfordult, hogy a szenilis
pasa fiatal rableányai a virágos vadvilágban isteni pásztorfiúkra akadtak, és… Erkölcsi értelemben
mérhetetlen távol áll ez a mesemotívum attól a bájos, lármás jelenettől, mely a „megtalált” Alexiosz és
Iréne udvarhölgyei között játszódott le, de azért volt valami poétikus „Adonisz és a nimfák” jellege.
Alexiosz persze figyelte a nőket, boldog volt közöttük, szinte részeg – melyik fiatal vagy öreg ember nem
az, hízelgő szép nők társaságában. Hát ha még azok valami egyetemes politikai siker csicsergő garanciái
is, édesnővére követei, és felidézik azokat a keserves bizánci napokat, mikor az új Zsarnok teljesíthetetlen
vagy alig teljesíthető parancsai közben – ilyen udvarhölgyek dajkálták a szinte gyermek Alexioszt?

118

Ó, most itt ez az édes Sophia! A neve ugyan bölcsességet jelent, de ő maga volt a bukfencező játék – igaz,
hogy ez is a Bölcsesség egy igen komoly válfaja –, cicázott Alexiosszal, mutatóujját mindig magasra
tartotta, mintha csak kölyökkutyával játszanék, szeme édesen alattomos volt, szemhéja megfestve (ezt
azért „otthon”, Iréne udvarában nem, ó, nagyon nem merte volna csinálni, de itt, külföldön, felújította a
régi bizánci divatot, Egyiptom, Szíria és még délibb és még keletibb keletek babiloni hagyományát,
„majd akkor letörlöm”, mondta, ha figyelmeztették III. Ince pápa szigorú elveire).

A Serena-hölgy? Maga volt a „reprezentáció”. Ő ágyban, templomban, ékszerboltban és legtitkosabb testi

helyein is „reprezentált”. Szép volt, hideg volt, pompa volt, közben tekintetéből végtelen, démoniás
biztonság áradt: ölni? szeretkezni? hálóba fonni óhajt? Vagy csak buta? Alexiosz tudta, hogy a szép nők
butasága néha szalamander és baziliszkusz varázsába tud öltözni, „ne ugorj be neki”, súgták régen
ilyenkor konstantinápolyi hajóslegény barátai. Dehogy „ugrott be” Alexiosz!

Nem ugrott ő be még Theodórának sem, aki maga volt a megtestesült áhítat: szinte térdepelt a bizánci
Trónörökös előtt, úgy nézett rá, mint egy csodatevő Mária-képre, óriási szemekkel, angyali édességgel –
tavaszias üdesége megmentette attól a veszélytől, hogy ez az imádás bornírtság benyomását keltse –,
Alexioszra szegezett, rajongó tekintete valahol a fehér orgona és a szférák zenéje között mozgott;
Alexiosz finom ösztönével meg is érezte, hogy az ilyen (közben nagyvilági!) imádó többet ér, mint az
imádott – és féltérdet hajtott a „tiszta hűség fehér tüzében”, akár az olvadó viasz.

Igen, a legszabályosabban összeállított jellemtani, „típustani galéria” volt az udvari lányok csokra.
Eudoxiából? Áradt a züllöttség, szemhéja alól nem is látszott szeme fehérje, csak valami fekete láng,
hajzata is tudatosan csap119zottra volt fodrászolva, mintha lidérces mocsarakból vagy szodomai
ágyakból kelt volna ki: közönyös és mégis izgató áldozati állatként kezelte, szinte hátat fordítva és tüntető
bűn-magányban, a körülrajongott Alexioszt.

Ekkor lépett be a női „karakter-múzeumba” vagy pedagógiai bábszínházba: Hildegard – majdnem azt
mondtuk, „nővér”.

Szigorúan végignézett a, mondhatni, hancúrozó, eksztatikus társaságon. Hatalmas pocakja volt, majd mint
a terheseké, de ezt úgy tudta portálni, mint búcsúnapon a búcsús-szent tiszteletet parancsoló, boltozatos
ereklyetartóját. Száját összeszorította, homlokát keményített fátyol takarta, fölötte méhkasnál nagyobb
fejdísz, de érződött előreugró – szinte kaméleon nyelveként előreugró – boszorka-állából, hogy ő, „szent
Hildegard”: csak udvari kényszerűségből viseli a tornyos fejéket, lényegében megveti, ahogy általában
mindent megvet (nem így tanította Jézus?)… Alexiosszal szemben meg semleges, akárcsak egy újabb
etikettszerű fejdísszel kapcsolatban.

Alexiosz első kérdése vagy kérdései persze ezek: milyen Iréne? hogy fest édes nőtestvére arca? hogyan él
Németországban? milyen a jelleme, politikája, férjével való viszonya? hogy érzi magát mint német
királyné? mit tud Bizáncról? kisöccséről, akit alig ismert, mikor Svábiai Fülöp felesége lett? Zuhogtak a
gátjaszakadt kérdések – ugyanolyan állatkerti madárcsiripeléshez hasonlítottak a női válaszok.
Serena arról beszélt valamit, hogy Iréne igazi görög nő, olyan, mint a Niké-Victoria szobra, isten tudja,
hol, a győzelem antik angyala, szinte látni a szárnyait, ha ünnepi processzióban lépked; mikor egy-egy
lovagot megjutalmaz avagy udvarhölgyének kis koronácskát tesz a kontyára – Iréne az újra földre szállt
Niké-istennő; és Serena küsz120ködve-kapkodva akarta az ezermindent kérdező Alexiosznak eljátszani
azt is, ahogy ő, Serena kapta a koronácskát, térdepelve, és ahogy Niké-Iréne tette azt lebegő, pogány és
szeráfi karokkal, égi magasságokból, az ő szerény fejére.

Theodóra közbevágott, odatolakodott Alexiosz közvetlen közelébe, és valami egészen más képet rajzolt
Irénéről, a ricsajtól és izgalmas benyomásoktól szédülő Alexiosznak. Iréne nem pogány, görög Niké-
szobor, dehogy, épp az ellenkezője – cserregte a nő pirosított csőrével –, részt vesz minden
szentgyakorlaton, szertartáson, misén, zsolozsmán, litánián – ilyenkor nem lehet megkülönböztetni az
igazi apácáktól: fején homlokába hulló, fehér, vasalt kendő – Theodóra mutatta, nő volt, neki a csodatevő
Mária kék porcelánruhája is divatbemutató, elemében volt hát, és így többé Iréne pápista-latin csodálatos
vallásosságáról ezentúl már fél szó sem esett: de – Iréne állfedő kendője (patyolat! szentostya! fuvallatos
alabástrom!) olyan magas, hogy alsóajkát is, akár sebkötés, eltakarja, olyan feszes, hogy nem is tud
beszélni – nem is akar, mert felhívta udvari papjai figyelmét Máté mondatára az evangéliumból: „Jézus
azonban hallgatott.”

Most jött Eudoxia! Édes rikoltozással, ő is – a kombinált germán és bizánci etikett szabályai szerint –,
hegyes könyökével kilökte a tornatérről Theodórát, és ő vette birtokába Alexioszt. Igen! igen! – hadarta a
nő – Iréne királyné valóban szentebb az apácáknál, de nem olyan pápista-latinista-olaszista módon (ezt
persze halkan, szájára tett, gyertyahosszú ujjal – elvégre III. Ince palotájában vannak), hanem így: és
azzal tenger ruhája alól Eudoxia előásott egy bizánci kis madonnaképet, ikont, és azt megmutatta
Alexiosznak, szinte állati, édes mohósággal lesve a hatást.

Mivel az emlékeibe könnyezve visszaboruló Alexiosz egy ideig szót sem szólt: Eudoxia (ujjával szinte
kopogtatva mutatott a képre) magyarázta, hogy Iréne királynő ennek a Mária-képnek különös tisztelője,
eddig folyton magánál 121és maga előtt hordta, épp ezért ez a konstantinápolyi Szent Szűz azzal tüntette
ki „imádó” német királynőjét – hogy saját égi arcvonásait adta ajándékba Irénének a földi életre!

Sophia? Egyszerűen karon ragadta a tántorgó Alexioszt, és az egyik ablakhoz vonszolta (a nők a szokott
gúnyos-pikáns tréfákkal kísérték a jelenetet): Sophia ott gyorsan ledarálta a bizánci Trónörökösnek, hogy
– ez mind igaz, amit ezek a bolond nők itt károgva-dalolva összepletykáztak, de van az éremnek másik
oldala is: Iréne a nagy királyi táncmulatságokon – a magán- és intimjellegűekről nem is beszélve! –
„tartja a jó bizánci hagyományt”, amin azt kell érteni, hogy a keleti színházak és cirkuszok, kétértelmű,
fura misztériumok és a „Táncoló Krisztus” szekta szokásai mind ott élnek, talán nem is annyira
emlékezetében, mint vérében: ilyenkor Iréne német királynőnek akkora szeme van, mintha az a fekete
Nap volna a világvéget hirdető napfogyatkozáskor és –

a nagyhasú Hildegard egyetlen parancsszóval kiküldte a teremből az Alexiosz körül legyeskedő vagy már
szinte hempergő hölgyeket. Úgy látszik, ő az Első Udvarhölgy – Alexiosz még egy pillanatra zavarba is
jött, gyermekességből: talán ez a szigorú néni őt is felelősségre vonja és kidobja? De erről szó sem volt,
sokkal nagyobb meglepetéseket tartogatott a sors, Hildegard személyében, Alexiosz számára. Kiderült,
hogy ez a Hildegard, egyesítve személyében a római történetírókat, középkori krónikásokat, régi költők
verseit és legendaírók csudavirágos álmait: ez a Hildegard, gyilkos, zord arcával és ördögi-félelmetes,
gomolygó hasával: hatalmas könyvön dolgozott – igen, semmi félreértés, Hildegard írónő volt, mégpedig
a német királyról, Svábiai Fülöpről, Iréne férjéről írt.

Ez a legelső kínos, de gyorsan derülő pillanatokban kiviláglott, mivel Alexiosz egyedül maradván ezzel a
szigorú, 122aranyba balzsamozott boszorkánnyal: rögtön azt kérdezte (kezdetben még csak zavarból),
hogy mi van a német királlyal?, hogy érzi magát? miféle tervei vannak? meg van-e elégedve Irénével? (Itt
már diplomatikus volt a kérdés, színlelően alázatos, hiszen Alexioszt éppen az érdekelte volna – hogy
Iréne miképpen elégedett a germán Fülöppel.)
Ezek a kérdések váltották ki Hildegardból a választ, hogy – krónikát ír Fülöpről, majd megmutatja
Alexiosznak, nem most; egy kis részlet, különböző nagyságú lapokra írva, nyilván első fogalmazványok,
a szoknya-tarsolyában volt. Alexiosz persze, görög-kalandor-hízelgésből rögtön összekulcsolt kezekkel
könyörgésre fogta a dolgot: „Mutassa! mutassa!” Mi értelme volt Rómába jönnie, ha ezt a csodálatos
kéziratot nem ismerheti meg? „Nem, nem!” – mondta Hildegard, de ez a két tagadás olyan sejtelmesen,
forrón és bizalmaskodón hangzott, hogy Alexiosz túl érzékeny füle az őszinteség és hazugság minden
negyedhangközére, azonnal megérezte, hogy: Hildegard kupolás-bazilikás hasa és ecettől fanyarodott
arca mögött – valami nagyon más és valami nagyon is izgalmas lappang.

Nem is csalódott.

Hildegard elmesélte, hogy kisgyerek kora óta ismeri a német királyt, Svábiai Fülöpöt, aki, Iréne
személyében, „Bizánccal eljegyezte magát”. Ahogy ezt a három szót kiejtette: titok, fojtott gúny és
fájdalom, misztikus látomások és gyakorlati viperaharapások érződtek Hildegard arcvonásaiból.

Hildegard végigélte (mindjobban remegő hangjából ömlött az átélés igazsága) azokat a napokat, mikor a
svábiai család a tizenöt éves Fülöpöt még az egyházi pályára szánta, és a würzburgi püspökségbe
óhajtották beültetni. Ezért kolostorba, templomi iskolákba küldték, hogy az episzkopátus papi rendjére
felkészüljön. A kis Fülöp ott ült a gyertyák, könyvek és ereklyék között, nem bezárva – erről nála igazán
nem lehetett szó –, de azért nem éppen pihepuha tollaktól meleg gyerekszobában: háta mögött régi
hercegek 123kőkoporsói, előtte meg egy nagy, hordozható oltár, rikítóan színes szobrokkal belepve, mint
falon a repkénylevelek: Mária az egyiptomi szamáron, a kánai menyegző (Hildegard hasára emlékeztető)
borosvedrei, a Jézust csábító, rák alakú és rákvörös Ördög, szóval az egész evangélium sütemény-tarka
bábszínháza.

– Viszont – folytatta Hildegard a váratlan koncessziót, és alig észrevehető mosollyal hasára mutatott,
„akkor még nem volt ez” –, viszont Hildegard annyira szerette az ifjút, hogy nem akarta, hogy szent
püspök legyen, és: a megtanulandó szent iratok és gyertyák és az ékszerektől csörgőként jobban csörgő
ereklyetartók közé becsempészte (szerelmének! – Alexiosz most már világosan látta, miről van szó…):
Nagy Sándor Életrajzá-t. Olvassa azt! Vagy legalább azt is. Az való neki. És a fiatal Sváb Fülöp olvasta.

Akkor éppen szigorú, de néha mégiscsak álmos papi felügyelői parancsára éjféli ájtatosságot kellett,
illetve kellett volna végeznie a királyi gyermeknek: ehelyett arról olvasott a késői gyertyák percegő,
sercegő félmelegében és félvilágosságában, hogy Nagy Sándor édesanyja, a boszorkányos, szeszélyes,
ördögi és misztikus Olimpiász-asszony azon az éjjelen hozta világra fiát, mikor ama híres Hérosztratosz
Efezus városában felgyújtotta Diana istennő templomát. A svábiai gyermekifjú nem volt nagyon tisztában
a szülés leplezetlen természetrajzával, de mindenféle izgalmas testi borzalmakat és gyönyörűségeket
képzelt hozzá; előtte lidérckedtek a hervadó zsolozsmai mécsek, ezekben látta égni az óriási pogány
templomot, és Hildegard – ez a Hildegard, ugyan ki, ki, ki gondolta volna róla? – sátáni kárörömmel leste
a kápolna valamelyik sarkából: hogyan hat a méreg a würzburgi püspökjelöltre. Mikor egyik vagy másik
szerzetes-tanítója benézett hozzá, Fülöpnek nem is nagyon kellett dugdosnia Nagy Sándor-könyvét, a
felügyelő meg volt elégedve, hogy tanul – hogy is álmodhatta volna, hogy Hildegard becsempészett
könyvét falja? Mikor a csősz kiment, 124Hildegard Fülöp mellé lopakodott (két marokba annyi
szoknyaredő, amennyit csak hirtelenében fogni tudott), igen, felemelt szoknyával sebesen surrant
szerelmes zsákmányához. Hildegard sziszegve (csókolva) figyelmeztette az ifjút arra a különbségre, mely
Fülöp tanítói – és Nagy Sándor tanítója között volt, aki nem volt más, mint a világ legnagyobb tanítója:
Arisztotelész.

A kis Fülöp – Alexiosz saját magára gondolt, szinte egykorúak –, a kis Fülöp persze nem nagyon értette a
görög világfilozófus és a beretválatlan bencés atya közötti különbséget, ez is házitanító, az is házitanító –
annál jobban gyullasztotta képzeletét Nagy Sándor „mamája”, akiről az imént olvasott az égő Diana-
templom és az oltári, izzadó faggyúk és viaszok kettős tüzében: erről az Olimpiászról faggatta tehát
Hildegardot, annál is inkább, mert nem egy okból nem nagyon gyűrte még a bogos kódexbetűk olvasását,
akár pogány, akár keresztény.

Hildegard erre mesélt Olimpiászról: Nagy Sándor anyja epiruszi királylány volt, ez az Epirusz sivár, zord,
karsztos ország, kialudt vulkánok, hóviharok és szakadékok borzalmas hazája; tavasszal hosszú-hosszú
öszvérkaravánok csontvázát mossa a halálszorosokban az olvadó hó – és ebben a „hamuszürke”
országban Olimpiász még árvaságra is jutott; „igen, árva lett, mint én, Hildegard” – mesélte tovább a
szédítendő ifjúnak, mert hiszen az árvaság könnyeztető, és ez a fájdalom alkalmas arra, hogy Fülöpöt,
„Philippchent”, lírai ömléssel – felelőtlenül ölelgethessük. Olimpiász mindenféle titokzatos vallási
misztériumokban vett részt – mert vannak más misztériumok is, mint ezek –, és Hildegard pontosan
összeegyeztette a pogánykodást és a keresztény tapintatot, mikor félmegvetéssel mutatott az ereklyék
előtt lángot buborékoló gyertyákra, de ugyanakkor mélyen térdet hajtott, lesütött szemmel.

Mikor ezekben a misztériumokban vett részt Olimpiász: akkor találkozott leendő férjével, nagy
szerelemre gyullad125tak egymás iránt (Philippchen persze még nem tudja, mi a szerelem) – és Hildegard
egyelőre még mindig diplomatikus diszkrécióval ölelte át leheletnél lágyabban Philippchent. Egy éjszakás
felügyelő pap éppen ekkor nézett be, látta a szent családias jelenetet, áldást szórt távolból rájuk, és
lelkileg felfrissülve távozott; a kápolnaajtót imakönyvnél halkabban csukta be.

Utána Hildegard arról beszélt, hogy ez a szerelem Olimpiász és férje között kihűlt, és a magános,
viszonzatlan és csalódott szerelmet úgy ecsetelte, mint valami iszonyatos betegséget; a kis Fülöp, aki nem
ismerte – ugye? – a szerelmet (bár?…), csakis a kegyes kórházak rossz illatú haldoklóira, ördöngösökre
és vitustáncosokra tudott gondolni Hildegard előadása nyomán. De mikor Hildegard látta, hogy az
elhagyott „Didó” lelki életének ábrázolása ilyen gyermekes horrort idézett fel a würzburgi
püspökjelöltben: hirtelen lírára váltott, és ez már csak enyhe kamaszzavart okozott Fülöpnek. Ebben az
ingerlő, serdülőkori bizonytalanságban az akkori Hildegard nagyon jól érezte magát – beszélt Olimpiász
költői, őrült, vallásos, gyilkos és még mi mindenféle jelleméről: vallomás volt ez, értetlen-éretlen
gyermek előtt, de a légkör hevítette a (tulajdonképpeni) monológot.

Svábiai Fülöp würzburgi püspökségére valóban nem került sor; persze nagyon kevés a valószínűség rá,
hogy Hildegard szerelmes és „pogány” pedagógiája következéseképpen. Voltak itt vaskosabb
cirkumstanciák. Elsősorban Fülöp bátyjának hirtelen halála. Hildegard nagyon pedáns német nő volt:
dátumokkal, jogi tételekkel – kánonival és világival – magyarázta Alexiosznak, hogy Würzburg
püspöksége minden egészében és birtoki teljében már rég Fülöpé volt, de az egyházi episzkopátus
szentségétől még érintetlen maradt. Felséges volt Philippchen bátyjának temetése: úgy rendezték meg,
mintha legalábbis az egész világ temetése volna – alig érdekes ezek után a világuralom, ha gödörbe
zuhant a világ. Bátyjának halálhíre abban a kápolnában érte 126Fülöpöt, amelyben Nagy Sándor Életé-t
olvasta, egyházi könyvek helyett. Abban az időben már ott hevert egy mellékoltár szarkofág-asztalán a
püspöki ornátus: lássa a „jelölt”, mit fog kapni, mire is készül egyházi tanulmányaiban. Mikor Fülöp
tudomásul vette bátyja halálhírét – ezt az ornátust a legnagyobb tisztelettel (úgy, ahogy lefekvés előtt, az
ágy mellett, nappali ruháit) összehajtogatta, és – elutasító, finom gesztussal, tanító papjainak kezébe adta.
Bibliai balga szüzeknek vagy falu hülyéinek nem lehetett olyan buta ábrázatja, mint ezeknek a papoknak
– egyébként érthető. Fülöp nem akart sem jure, sem ordine püspök lenni: bátyja halála után más tervekkel
foglalkozik (a történelmi hűség kedvéért: foglalkoztatják…).

A temetés végeztével Hildegard egy ideig kettesben maradt az ifjú Fülöppel – Hildegard szinte
borzadállyal nézett neveltjére, aki ilyen eretnek, sőt pogány határozottsággal tagadta meg az egyházi
episzkopátus legmagasabb papi rendjét – pedig Hildegard ezt akarta, hiszen ő tanította ördögi
csalétkekkel (Nagy Sándor!) erre, de most mégis megdöbbent sátáni művészkedésének sátáni
eredményén.

Ketten voltak a temetés befejeztével egy szobában, de Hildegard közelíteni sem mert az apostatához, a
„hitehagyó”-hoz, mert Hildegard bűntudatos rémületében most ennek látta Fülöpöt. Később meg
odarohant, úgy borult nyakába, úgy csókolgatta, mint eddig még soha életében, a hisztériások
legunalmasabb, mert legkiszámíthatóbb rendje szerint. A csókolódzás oka? A legegyszerűbb. Ő,
Hildegard, anyai vagy (amit ő persze többnek érzett) anyáskodó testével és lelkével akarta megvédeni a
püspökruhát lomtárba hányó Philippchent az elkárhozás elől – melynek? csupán Hildegard a titkos oka
(amiről persze szó se volt – kellett is Fülöpnek most már Hildegard! a caesari ábrándokhoz és
akciókhoz!). Hildegard szerelmes ölelései közben (az etikettet nem lépte túl, bűnös vágyai java szíve
mélyén ma127radt bezárva) ígérte Fülöpnek, hogy most elhatározott és induló merész világi útján: vele
lesz, vele.

No hát a fiatal Fülöp mindjárt a legremekebb alkalmat adta szenvedélyesen hűséges dajkájának, hogy
„vele legyen”! Hildegard is láthatta a temetés alkalmával, hogy egy igen feltűnő, fura csoport csatlakozott
a gyászmenethez, suttogva adták tovább a gyászolók egymásnak, hogy kik és mik is ezek tulajdonképpen.
Bizánci követség volt, azzal az ajánlattal, Angelosz Izsák császár részéről, hogy Iréne-leányát szívesen
adná feleségül a leendő német királyhoz, a ragyogó pályafutás előtt álló Fülöphöz. A küldöttség
természetesen Perzsia és India minden pogány díszeit fölülmúló pompában érkezett; Fülöp bátyjának
hirtelen haláláról és szinte haláltánchoz hasonló temetéséről sejtelmük sem volt: az utolsó pillanatban
„ugrottak be” a gyászmenetbe, olyanformán, hogy ékszeres fénypalástjaikra ugri-bugri fráterek fekete
kámzsákat dobáltak – a derék bizánci görögök ezekkel a fekete klepetusokkal úgy takargatták,
burkolgatták páváskodó keleti ruháikat, mint a legendabéli Magdolna a meztelenségét Krisztus-mosó,
bokáig érő piros hajával.

A temetés után a bizánci küldöttség gyönyörű képeket adott át Fülöpnek Irénéről (portréról persze szó
sem volt – ikon volt, mint a többi), és most Fülöp (a fejedelmi kíméletnek és tapintatnak nincs határa),
Fülöp most: Iréne szépségével, az Iréne-házasság gondolatával, az ebből következő német birodalmi
trónigénnyel Konstantinápolyra – ezekkel szórakoztatta Fülöp: a hevületes Hildegardot. Ha olyan
rettenetesen vele, Fülöppel akar lenni a dajka, hát most igazán itt van az alkalom – segítse Hildegard
ennek a görög házasságnak mind gyorsabb lebonyolításában.

Hildegard éppen csak hogy el nem ájult, mikor Fülöp Irénéről úgy beszélt, mintha örök szerelme volna, és
íme a sors csodálatos kedvezése; ez az örök szerelem lehetővé fogja tenni Germánia és Bizánc
egyesülését, ezzel együtt 128a görög egyház azonnali csatlakozását a latin egyházhoz, a hőn-óhajtott
uniót nem a pápa fogja megoldani, hanem ő, Fülöp, az új Nagy Sándor-változat – nem szédületes
kilátások? Nem ezt óhajtotta-e és semmi mást, hosszú évek óta Hildegard?

A dajka félholtan egy „igen”-t lehelt Fülöp felé és kirohant. Nem kell igazán a legcsekélyebb képzelőerő
sem ahhoz, hogy kitaláljuk, miféle érzelmek és gondolatok (nagy a kettő között a különbség?) dúltak
Hildegard lelkében. Ezt a bizánci Irénét: meg kell ölni vagy öletni. El- és kirohanni a német királyi
világból és egyáltalában minden világból: Hildegard (a gyilkos…) szent lesz (ami nem sok), apáca lesz
(ez már jóval több), és hátat fordít ennek a neveletlen (ő nevelte) kölyök-Nagysándornak. De mi lenne, ha
hozzáfogna egy ravaszul kidolgozott képmutatási programhoz? Tettetné tovább a szolgálatot Fülöp felé,
sőt a bizánci menyasszony és hitves felé is? És közben intrikálhat, ahogy kedve tartja, vagy ahogy a
körülmények kedvével összeegyeztethetők? És ha baccháns elszántsággal – igazi rivális lenne? Minden
nőisége női kincseivel üti ki a nyeregből ezt a nem-tudni-ki görög Eirénét?

Tény, hogy Hildegard, ilyen vagy olyan formában, visszavonult életet élt Fülöp bátyjának temetése és
Fülöp bizánci házassága között. Az esküvő előtt Fülöp személyesen kereste fel dajkáját, Hildegardot,
szinte szerelmesen beszélt hozzá, mint egy trubadúr: könyörögve kérlelte, ne vonuljon vissza az esküvői
lakomáról és bálról, sőt, legyen az egész lakodalmi ünnepségnek hivatalos főrendezője.

Hildegard nem tudott ellenállni, és valóban vállalta a szerepet. Olyan szép volt, testében és ruhájában,
mint még soha azelőtt; mintha nemcsak Iréne fölött, hanem az ókori hetérák, Aszpásziák és Phrünék
felett, Szemirámiszt és Kleopátrát legyőzve akart volna uralkodni. A nagy bálon valóban mindenki őt
figyelte, gondoskodott is erről ezer alkalommal, hiszen tárgyalt a zenészekkel, az orkesztrás balko129non
és odalent a földszinten, nemegyszer ő vette kezébe a fuvolát vagy lantot, és magyarázta a
muzsikusoknak, hogy ezt nem így, hanem úgy kell játszani, valósággal megszédítette, bornál jobban, a
bizánci vendégeket, a görög skálák és hangnemek holtbiztos ismeretével: egy „szólót” ő játszott Iréne
tiszteletére, halálos csöndben (lélektani háttere bizony elég fekete lehetett, de a démoni jelenet mégis jól
sikerült).

Hildegard dirigálta az ételhordók körmenetét ide vagy amoda: a legfinomabb csemegéket elvette a
szolgáktól, és maga kezével nyújtotta Irénének, a bort is ő töltötte – ugyanaz a luciferi játék volt ez, mint
a szóló-lantolás, önkínzás és ölni-vágyás szabályosan fojtott kettősségében –, gyerek is kívülről tudja már
az ilyen lélektani leckét. Sakktáblákat, ostáblákat rendezett (feltűnősködésében nemegyszer tolakvó-
terhesen), ruhája szélével fényesítette a babákat és kockákat; bizánci legényekkel görög táncot lejtett.
Fülöp ekkor udvariasságból megkérte az óriási társaságot, hogy mindenki hagyja abba a táncot, és ezután
rövid, de virágos beszédben fejezte ki háláját dajkája, Hildegard iránt – a becsípett társaság (és a józan
Iréne) persze el nem mulaszthatták a szordinós-pikáns megjegyzéseket a feltűnően vénuszi „dajkával”
kapcsolatban.

A „vénuszi” jelző minden útszéli és közhely-jellege mellett, igen indokolt volt, amit a következő percek –
mint azonnal látni fogjuk – tökéletesen igazoltak.

Mikor a lakodalmi dáridó résztvevői az emberi természet legsajnálatosabb törvényei szerint kezdtek a
bambaság szellemi őszébe belehervadozni – a „vénuszi” Hildegard (ezer hajbókolás kíséretében)
félrehúzta Iréne királynőt, és elhívta a palota egyik magánkápolnájába, ahol csodatevő Mária-szobor állt:
az ilyesmit, tudomása szerint, nagy hittani gurmandériával szopogatták a görögök. Iréne a képmutatás túl
lelkes készségével fogadta Hildegard meghívá130sát, és ment, ment, folyosókon, lépcsőkön az Első
Udvarhölgy nyomában. A Madonna-szobor előtt imazsámoly, és az imazsámolyon átvetve – egy püspöki
ornátus.

Iréne kérdő szemekkel néz Hildegardra: magyarázza meg – mi ez? És itt derül ki a „vénuszi” jelző
tárgyilagos értelme – az a Hildegard, aki mindent elkövetett, hogy „Philippchent” az egyházi pályáról és
würzburgi püspökségről lebeszélje, és Nagy Sándorok hellén-álarcos barbár hódítóútjaira csábítsa: az a
Hildegard most égre-fordított, áhítatos-eksztatikus pillantásokkal ecseteli görög Irénnek, hogy
Philippchen – tulajdonképpen pap akart lenni világéletében, ő, Hildegard, tanította a katekizmusra és a
bibliára, a kánonjogra és a hétszentség legszentebb szentségére, vagyis az egyházi rendre – de mindez
hiába volt, a dajka (ő, Hildegard) megbukott: az Iréne iránt való szerelem Philippchenben erősebb volt,
mint a dajka tanítása – becsülje ezt meg a királynő. És azzal tüntetőleg levette a püspöki ornátust a
csodatevő Mária előtti imazsámolyról („érezz bűntudatot, csábító Iréne”) – a legnagyobb szeretettel
hajtogatta (csókolta is talán): mért ne legyen féltékeny Iréne? Mért ne kezdődjék a „vénuszi” harc?

A határozottan irányzatos jelenet után Hildegard visszament a bálba, mivelhogy Iréne királynő-császárnő
szeretett volna (legalábbis ez volt kifejezett kívánsága) egyedül ájtatoskodni a csodatevő Mária-szobor
előtt, melyet neki Hildegard oly „kedvesen” megmutatott.

De mielőtt Hildegard visszatért volna a (meglehetősen elfajult) táncmulatságba, útközben felrohant

szobájába, ágya alól előhúzta azt a Nagy Sándor-életrajz-ot, mellyel az episzkopátus rendjének felvétele
előtt szórakoztatta Philippchent – göndör-tölcséres, ropogó lapjaival hóna alá kapta, és így ment vissza a
táncterembe – csuda, hogy suhogó óriás-szoknyája nem sodorta magával a keskeny palotalépcsőket, mint
vihar a háztetőket.

A táncoló társaság káoszában már nem volt különösebb 131szükség Hildegard főrendező szerepére, de
mivel kissé rossz volt a lelkiismerete, hogy soká volt távol, igyekezett kérve-kéretlenül ennek-annak a
vendégnek szolgálatára lenni. Néha igen kínos helyzetekben is. Egy részeg dudás például a
„trombitájával” úgy megkólintotta, elbukása közben, az egyik burgundi herceg érzékeny testrészét, hogy
az elájult, és doktorokat kellett hívni, hol visító, hol mű-naivsággal szemérmeskedő menyasszonya
jelenlétében.

Hildegard természetesen a Nagy Sándor-kódex-szel minél előbb nevelt gyermekéhez, Sváb Fülöphöz
igyekezett jutni: ez lesz a püspökruhás Iréne-jelenet párja! Hildegard rálépett uszályokra, Absolonként
majd felakasztotta magát csüngő csillárokra, táncolt is félfordulót ezzel-azzal, akik részeg
erőszakossággal elragadták – megharaptatta a bokáját a szintén berúgott kutyákkal, akik csonthegyeken
köhögtek és ökrendeztek.

Mikor a szaturnáliás forgatagban Hildegard végre megtalálta Fülöpöt, és átnyújtotta a Nagy Sándor-
könyv-et: (vád, kérdés, emlékezés, könny, csábítás, póz-alázat – minden nőnél ilyenkor mindig ezek az,
állatok ösztönéhez hasonló, összetevők) – Fülöp király meglehetősen mámoros volt, nem annyira a
szesztől – azt bírta –, hanem az ezerféle személlyel folytatott ezerféle beszélgetéstől, és így nem tudta
tulajdonképpen se kellően, se kelletlenül honorálni Hildegard-dajkája és Hildegard-rajongója „ajándékát”.
Szorongatta a könyvet, szorongatott jobban egy másik hölgyet – soha rideg etikett és égő bujaság ilyen
egyensúlyban tán nem volt dicsfényes Svábiában. Ezerszer köszönte Hildegardnak az emlékeztetést és
ajándékot. Mindenáron be akarta mutatni a két hölgyet egymásnak. Ama másik hölgy – aki Iréne
királynőt helyettesítette, mialatt Iréne a csodatevő Mária-szobor előtt imádkozott –, ama másik hölgy a
legbarátságosabban fordult Hildegardhoz: szívből, szeszből, részeg szerelemből. Hildegard is a
legbarátságosabban vi132szonozta ezt a közeledést: észből, gúnyból, józan megvetésből.

De hát, ugyebár, ilyen nagy királyi táncmulatságon nem meglepő, ha különböző nőfajták különböző
módon visszhangoznak egy-egy adott vagy alig adott helyzetben? Hildegard visszakérte Fülöp királytól a
Nagy Sándor-könyv-et, mélyen meghajolt az ismeretlen kis hercegnő előtt, az kacagott – „milyen édes
bolond ez a Hildegard” –, Fülöp udvariasságból Hildegard után akart szaladni, de bálozók útját állták –
mire szabad lett a rés, akkor meg már rég elfelejtette, hogy ki után is akart evangéliumi galantériából
szaladni. Az ittas kis flandriai hercegnőn közben hasonló javíthatatlan szórakozottság vett erőt.

Hildegard ezek után eltávozott a királyi palotából. Izgalmainak és halálos fáradtságának következtében
elhatározta, hogy ebben a pillanatban visszavonul kolostori magányába – ezzel persze rengeteg gyakorlati
tennivaló jár, amit e krónikás sorok írója mindig a legnagyobb mértékben szem előtt tart, de most nem tér
ki rájuk.

Útközben azért Hildegard fejében a hűsítő, fagyasztó éjjeli szélben nemegyszer megfordult a fantasztikus
gondolat – Hildegard is ivott egy keveset, kötelességből, de ebből még egy kevés élvezet is lett váratlanul
–, szóval az éjszakai országúti hidegben és magányban forgott Hildegard fejében a képzelet és a terv: mi
lenne – ha visszafordulna? A bál már úgysem bál, hanem orgia, és ő, Hildegard, Fülöp királyt, dicsőséges
bizánci Irén dicsőséges, ifjú férjét rávenné valamilyen szalóméi csalétekkel, hogy adja neki – Iréne fejét?
Bolond apácáknak bolond ördögeik vannak – és azzal Hildegard, legszűkebb kíséretével, nyargalt tovább
legkedvesebb kolostora felé.

Mikor hajnalodott, tapasztalhatta, hogy aki egyszer olyan Nagy Statiszta szerepet vállalt a
világtörténelemben, mint ő, 133Hildegard – annak nem mindig olyan egyszerű a visszaszökés egérúton
egérlyukba, a kolostori magányba, mint ahogy ezt most, az esküvő és lakodalom lármás gyötrelmei után
képzelte.

Hildegard, felhasználva az éjszaka sötétjét, az országúton átöltözött (leánykísérői segítségével)

szerzetesnői ruhájába – a levetett báli arany kosztümöt egy parasztkunyhó kerítésén át bedobták a
tyúkpiszkos kis udvarba, nagykeresztény, üdvös, üdvszerző regulák szerint.

De a szerzetesruha még meg se melegedett, meg sem igazodott Hildegard női idomain: mikor az
országúton, szembe velük – akárcsak a kelő nap veres sugarai – hatalmas sereg közeledik. Ezek? Az ő
szerelmes Fülöpjével szemben: braunschweigi Ottót, az Oroszlán Henrik fiát éltetik, mint az igazi,
egyetlen és „örök” német királyt. Mit érdekli őket bizánci Iréne, a Fülöp felesége? Ők most egyenesen
azért mennek, hogy kicsépeljék Fülöp testéből azt a hervadt lelkét, hogy az ördögnek kevesebb gondja
legyen vele a pokol aratóünnepén. Akármilyen vérengző hangulatban is voltak ezek az Ottó-pártiak ott a
pirkadati országúton, mikor apácát láttak közeledni velük szemben, elhallgattak – a gyilkosok jól ismert,
jól megunt etikettjével a vezetők leugráltak lovaikról, és vallásosan tisztelegtek Hildegard előtt, aki alig
értette ezt az udvariasságot, mert még nem szokta meg magán az újra felvett apácaköntöst.

Mikor az Ottó-párt túlesett az ájtatos pózokon, bizony póztalanul közölték Hildegarddal, hogy útjuknak
semmi egyéb célja, mint hogy – végezzenek Fülöppel, és Ottót, az Oroszlánkölyköt tegyék királlyá.

Miután szószólójuk ezt az apáca- vagy legalábbis apácás Hildegarddal közölte: az Ottó-párti kíséret
ordítva éljenezte, kardcsörtetéssel és zászlólengetéssel, Ottót – bizony, Hildegard ezen a hajnalon nem
éppen ilyen hangszerelésű zsolozsmára számított. Mire a véres szájú sereg kissé lecsillapodott,
Hildegardban persze hogy megint a régi és 134örök szerelem kerekedett fölül: esze ágában sem volt
kihasználni a csodálatos alkalmat, és bosszút állni a hűtlen – hűtlen? – Philippchenen, hanem (lováról le
sem szállva: lovag ő is a lovagokkal szemben!) gyönyörű beszédet mondott, esetleg életét is kockáztatva,
Fülöp király érdekében. Jogász volt, apáca volt, nő volt, sőt (ez minden hangsúlyából érződött) – katona
is volt.

Amint valóban vakmerő (és evangelizálóan szerény) beszédét Fülöp érdekében Ottóval szemben
befejezte, az Ottó-párti sereg pár percig néma volt és mozdulatlan. Aztán a hátsó sorokban – ahogy ez
már az élet rendje vagy buta rendetlensége – megindult a fojtott, később nem is olyan fojtott fecsegés,
aminek az lett az eredménye, hogy valahonnan a harcias sereg legvégéről előrenyargalt egy pompázatos
római és papi kollégium – ennek vezetője közölte Hildegarddal, hogy (különösen szerzetesnő létére) ne
hadakozzék gyönyörű női és cicerói nyelvén Ottó királysága ellen, mert Ottó a római pápa pártfogoltja, a
német királyválasztás nem politikai, hanem egyházi ügy, olyannyira, hogy – erre a vezető hatásosan
megszakította beszédét, ágaskodó lován valamit (flegmával) igazított szalma-száraz, szőke sörénye körül
és: egy hüvelyk-bökéssel átadta a szót paptársának, akinek lova szent tüntetéssel mutogatta, hogy ő
mennyivel szelídebb és szervilisebb állat, mint az előbb szóló egyházi férfiúé.

Ami a ló modorát illeti, valóban semmi kétség sem fűződhetett hozzá, de a megülője aztán egyáltalán
nem pengetett szelíd és szervilis hangokat: hatalmas pergamenről olvasta fel a pápa – kiközösítő levelét
Philippchen ellen.

Képzelhető Hildegard döbbenete (a Nagy Sándor-életrajz tekergő lapjait még most is magánál tartotta:
függönyszerű ruhája és mellvédője alatt elvégre Nagy Károly híres könyvtára is, némi technikai
trükkökkel, vígan elfért volna) – Hildegard úgy érezte, érezhetett-e volna mást, mint hogy az ő önző
szerelme sodorta „Philippchen”-t odáig, hogy a 135pápa, az Ottó-párti pápa, most kiközösíti – vagy
ahogy a „dummer Pöbel”, a balga nép mondja: kiátkozza az egyházból.

Ez ne! ez ne! ez ne legyen! – zokogta magában Hildegard, és lovát, mesteri idomítómozdulattal, szinte
derékszögben ugratta el az országútról az út melletti gyepre, amazoni ostorral, és vágtatott tovább
kolostora felé, nem válaszolt semmire senkinek, pedig hosszú úton voltak még egymás mellett, ellenkező
irányban, ő meg az Ottó-párti, Fülöp-„átkozó” sereg. (Ilyen szellemben élt és írt Hildegard. Bezzeg nem
így beszélt!…)

6.

Mikor Alexiosz Sváb Fülöpről éppen Hildegarddal beszélgetett – robajjal nyílik az ajtó: beront a pápa,
vad dühvel tépi le magáról a pápai díszruhát, persze papjai segíteni akarnak, mire semmiféle ruha sem
válik le, mert Ince és segédei egymás kezébe, karjába kapnak.

Hildegard földre borult Ince előtt, mint korsóból fenékig padlóra öntött víz („íme a Pap, aki kiátkozza
vagy kiátkozhatja az ő Philippchen-szerelmét”), a pápa intett egyik kísérőjének, emelje fel, udvariasan – a
pápa mellett mindig volt egy „Helyettes Udvariaskodó”, aki őszentsége fekete indulatait ezzel-azzal
kárpótolta – ez különben minden udvartartásban így van.

A pápa (még mindig vetkőztették és vetkőzött) odament Alexioszhoz, úgy beszélt vele, mint Jézus a
kisdedekhez.

Alexiosz törhette agyafúrt görög rókaagyacskáját, hogy – ez a legnagyobb vatikáni kitüntetés-e avagy
talán éppen a leggúnyosabb lebecsülés? Ince megható, apai és családias rajongással beszélt arról (közben
egy aranyzsinórral épp hogy meg nem fojtották túlbuzgó és túl alázatos vetkőztetői) – micsoda boldogság
lehet Alexiosznak annyi mindent 136hallania édes Iréne-testvéréről, a német királynőről, a legkedvesebb
udvarhölgy hiteles ajkából (és Ince pápa közben megveregette Hildegard fejékét valahol oldalról).
Ugyanakkor lihegő és az ijedtségtől majd hogy szemüket nem ejtő titkárok suttogtak valamit a pápának.
A mindenre figyelő Alexiosz „kivette”, hogy a bizánci Trónbitorló küldöttségéről van szó.

Párhuzamosan ment a játék. Odakint a legmagasabb vatikáni méltóságok szédítették és udvarolták a

Trónbitorló követségét – idebent? Maga Őszentsége cirógatta Alexiosz állán az első szűz vagy éppen
szüzetlen szőröket. Abban nem volt semmi hiba, hogy Alexiosszal maga a pápa törődött és a Trónbitorló
uszályával csak a legmagasabb vatikáni helyettesek: a Trónbitorló küldöttsége azt az ópiumot kapta, hogy
őszentsége egyrészt halálosan kimerült az imént lejátszódott gyalázatos utcai jelenetek után, másrészt
magánkápolnájában imádkozik a bizánci békességért.

Később a pápa magánlakosztályába vonult, oda is elvitte magával Alexioszt, bal karjával néha át is ölelte,
vagy inkább hóna alá vette, minek következtében mindketten botladoztak – volt hogy a pápa hónalja
üresen maradt, Alexiosz kiesett belőle, mint a mag a gyümölcséből – ilyesmi akkor történt, mikor a
szemfüles Alexiosz a pápai palota útvesztőjében egy-egy szentkép vagy szentszobor elé került: ott
Alexiosz letérdelt, és csigaház-görbe zöldministránsként verte a mellét. A pápa tovább is tartotta, ívesen
nyitva, péteri hónalját, és várta, hogy Alexiosz alája és visszabújjék.

Mikor aztán Ince dolgozószobájába értek, a pápa fáradtan karosszékébe hullt (vérpad deszkái nem
lehettek komorabbak és recsegőbbek), Alexioszt vagy tíz lépésre ültette le maga elé – éppen elég volt
eddig a diplomatikus közelségből, ideje, hogy áttérjünk a diplomatikus távolságra.

Lelkesen beszélt Ince arról, hogy milyen csodálatos élmény lesz Alexiosz számára Germániában a
nővérével való 137találkozás – pápai áldásával küldi tovább útjára (semmi politikailag lényegesről még
csak „per tangentem”, érintő formájában sem volt szó). Ezzel vége a fogadtatásnak.

7.

A következő napokban Alexiosz valóban elindult Rómából észak felé – a Trónbitorló követsége meg: dél
felé; az ünnepélyes búcsúfogadásokon, se egyiken, se másikon a pápa – „aggasztó gyengélkedése” miatt –
nem vett részt. Gondoskodás történt, hogy a két „ellen”-követség semmiképpen se találkozzék Rómában,
sőt Róma környékén sem, ugyanakkor keleti kincseket túlszárnyaló ajándékokban részesüljenek.

Alexiosz aránylag igen szerény kalandok után – az ilyen politikai Odüsszeuszok kicsire pillantást sem
pazarolnak – megérkezett Velencébe. Előzőleg hol kedélyesen, hol viharosan, hol gyerekszobában, hol
diplomatikusan megállapodott Iréne udvarhölgyeivel, hogy továbbra is egyedül utazik, továbbra is
rangrejtve, ami távolról sem zárja ki, sőt sürgeti az állandó kapcsolatot, titkos levélben, titkos követekkel,
titkos szóbeli üzenetekkel, úgy, ahogy ezt már az ő, Alexiosz ügyének igazsága, tisztasága megköveteli.

Alexiosz tehát „igazságban és tisztaságban” megérkezett Velencébe. Újra elemében volt (most nem az
igazságra és tisztaságra gondolunk): eleme a hajós népség, eleme az álruha, a bujkálás s az elképzelt
pillanat, hogy bevallja: „Én vagyok a bizánci császár, talán holnapután a világ ura.”

Ebben a históriában egyébként még lesz bőven-szűken, ahogy fér, a világuraság lázálmáról szó. De
egyelőre csak annyit, szerényebben, hogy Alexiosz első dolga volt csónakot bérelni Velencében, afféle
„gondolát”.

(Aligha szükséges már az esetleges olvasót figyelmeztetni, hogy 15. századi bizánci krónikásom vagy
históriásom nem 138kapott fejfájást attól, mikor a 12. vagy 13. századi Velencéről írt és – sokkal későbbi
[saját!] tapasztalatait vetítette vissza a múltba.)

Alexiosz szédült boldogsággal „gondolázott” a városban (most már nyugodtan mondhatjuk így), olaszul
is tudott bőven, elvégre Konstantinápolytól idáig volt ideje mit tanulnia mókás majomtermészetének – és
paloták meg piacok, vízben úszó templomok és javításra váró, rohadt bárkák között egyébről sem hallott,
mint hogy ma, ma, egész biztosan ma érkeznek Velencébe az új, nagy keresztes hadjárat vagy „fegyveres
zarándoklat”, vagy… isten-tudja, annyi szép neve volt, mint trubadúrénekekben a donnáknak – szóval ma
érkeznek az új keresztesek (franciák?) követei Velencébe, hogy tárgyaljanak hajóról, szállításról,
élelemről, szövetségről, győzelemről és zsákmányról – egyesek szerint talán még előzetes és ideiglenes
haditervről is.

Alexiosz elsősorban afelől faggatta a kofákat vagy áldozásra rohanó, zöld banyákat, hogy: hol? merre?
melyik kanálison érkezik a „keresztesek” hattagú követsége? Ezt csak nem fogja elmulasztani? Hátha
ezek lesznek legkomolyabb szövetségesei? – és már látta, amint megvakított apját ő vezeti ki a börtönből.

Alexiosz nemegyszer állt meg csónakjával egy-egy apró, piros hidacska alatt, evezőjével megveregette a
híd karfájára könyöklő hölgyek fehér kezét és karpereces-csörgős karját (előbb udvariasan megcsókolta
az evezőlapátot), és azokat is faggatta: tudják-e – merről merre mennek a nyugati „keresztesek” követei.

A százféle ellentmondó értesülésnek persze az lett az eredménye, hogy Alexiosz – véletlenül akadt össze
a keresztes követség hajójával olyan helyeken, amiről senki se beszélt. Mint később megtudta: a
tárgyalásokra érkező hat „keresztes” követ vérig sértődött, hogy nem küldtek elibük révkalauzt vagy
valami efféle vízipókot, aki a megfelelő ünnepi helyekre vagy helyre vezesse őket. Noha a hat úr
139kérni jött egyet s mást Velencétől, elvárták volna, hogy Velencét tiszteletükre átépítsék, talán ezentúl a
franciák kedvéért ott legyen víz, ahol eddig ház, és fordítva. Persze a dózse és környezete számára ez sem
volt meglepő – sőt, már régóta nagyon unalmas volt –, ezek a franciák, ha feltétel nélküli könyörgéssel
fordulnak Velencéhez: a feltétel nélküli követelés álarcát még marconább színekkel ragasztják képmutató
képükre.

Bármilyen minden hájjal megkent tengerész volt Alexiosz, igen küzdelmes volt csámpás ladikjával az
érkező „keresztes” követek hajójának közelébe kerülnie. Torlódtak körülötte, recsegve és szuszogva,
emeletes dereglyék, mintha úszószínházak lettek volna, úszó páholyokkal – hosszúkás bárkák, százlábú
bogár, száz evező, a hajók orra meg hatalmas, gerezdes ívben visszagördülő, mint azok a tengeri kagylók,
amelyek a velencei asztalok díszei és virágvázái. Némelyik: tutaj volt csupán, de rajta hatalmas sátor,
felcifrázva, akár egy úrnapi utcai oltár. Kofahajók veszekedtek papi hajókkal, nászutasok koporsóssal,
pajzsos katonák, mint a teknősbékák, lökdösték pajzsuk alól kidugott lándzsáikkal a kereskedelmi
szerződések vastag papírtekercseivel megrakott ügyvédi gondolákat. Egyáltalában: a veszekedés volt az a
szolid, csalhatatlanul biztos alap, ami a vízi kavarodásban az eligazodás tökéletes, kedélyesen szent és
évszázados garanciája volt.

Alexiosz a táncoló (szó szoros értelmében) evickélés közben két egészen egyforma hajó közé szorult.
Rögtön látta, hogy a két bárka semmi esetre se lehet a francia követeké, nem is abból az irányból jöttek,
ahonnan várta. Fedélzetükön kámzsás fráterek és páterek álltak sorban, arcukat alig lehetett látni, mert
mindegyikük valami ereklyét, pietásos tárgyat, gyertyát, képet tartott arca előtt – így közlekedtek, éppen
szembe – a „keresztesek” hajója felé, mely az övékéhez képest ugyan elég pávás-parádés volt, de
különösebb feltűnést a velencei káoszban nem keltett.

140

A szent tárgyak vízi körmenetét a közéjük szorult Alexiosz nemigen zavarta; az evezősök kedélyesen
rugdosták lapátjaikkal ide-oda, mindennapos dolog ez a lagúnákban. Egypár vérmes-istenvemhes fráter
annál durvább káromkodással próbálta Alexioszt akár vízbe fojtani is, anélkül hogy az arcához két kézzel
szorított képet vagy tárgyat elmozdította volna – sarutlan lábaikkal jelezték az ismeretlen
Trónkövetelőnek, sziszegve, hogy menjen a…

Miről volt szó?

A velencei nagytanács, ördög tudja, melyik fő- vagy alosztálya, úgy döntött (kapkodva persze, az utolsó
pillanatban), hogy nincs ildomosabb, teátrálisabb, gyakorlatiasabb és hízelgőbben udvarias velencei
intézkedés, mint hogy a hat francia „keresztes” követet – a velencei Szentsír kápolna szerzetesei fogadják,
legeslegelőször és mindenki előtt.

Miután evezősök és ereklyés fráterek együttesen belátták, hogy a csatornában hajóik közé szorult
Alexioszt lehetetlen kirugdosniok, hagyták maguk között, mint annyi egyéb úszó szennyet a piacokról a
csoszogó és csöndesen böfögő vízben. Alexiosz meg kihasználta helyzetét: szemlét tartott a papi
társaságon és két marokkal szorongatott szent portékáikon (Bizáncban is volt a túlvilág jelzálogainak
ilyen farsangja).
A legelső fráter – valljuk be: gyönyörű kis szobrászati remekművet, a Szentsír képét tartotta kezében.
Feltűnő és főleg érthető módon, nem a Szent Márkus bazilikájában vagy a dózse palotájának házi
templomában volt ez a Szentsír-modell, hanem? – nem túl durva a szó – egy kültelki, elhagyatott, talán
soha senki által sem látogatott templomocskában. Ilyen Szentsírt azóta is mindenki láthat Nagypénteken
akármelyik templomban. Noha, ez a velencei kápolna, mondtuk, theologice kifejezve, az „Isten háta
mögött” volt – a Szentsír-modell: művészileg kifogástalan. Hófehér Krisztus-test: finoman elegyítette az
apollói férfiszépséget és a kora gótikus holttestek anatómiai borzalmait.

A francia követség tagjai, tollas kíséretükkel (a címere141ket nem lehetett megkülönböztetni

tulajdonosaiktól, ez is papagáj, az is papagáj) nem különösebben hasas hajójuk orránál álltak. Már eddig
is elég idegesek voltak, mert a velencei nép mind a parton, mind a vizekben, meglehetős
tiszteletlenséggel, nemegyszer közönnyel fogadta őket – ha meg csodálkozásukat zajos tapssal fejezték ki,
az nem Franciaországnak, az egyház Legidősebb Lányának látszott szólani, hanem a sokat ígérő
vándorcirkusznak és ismeretlen állatainak.

A francia követség hajóját jó néhány kisebb hajó kísérte, ezeket itt bérelték ki kapkodva (az üzleti
veszekedésnek, jó Földközi-tenger-szagú alkudozásnak még egyáltalán nem volt vége). Szóval: a francia
díszflotillával szembe jött (mintha öngyilkos, vértanú-ütközetre szánták volna magukat) a velencei
Szentsír templomának szerzeteshada, az elég vérfagyasztó (vagy a velenceiek számára már rég megunt?)
propagandaképekkel és -szobrokkal. Hajójuk élén nem a rongyos, kámzsás koldusbarátok álltak, hanem
fehér karingben és gyertyákkal, valahogy civilizáltabb és mosdottabb papok; a gyertyalángok menekülő
kis kígyókként próbáltak a szélben lesurranni a gyertyák törzsein: mégse aludtak ki!

A francia követségnek sejtelme sem volt, hogy ez a szerzetesszázad – az ő üdvözlésükre érkezett. A

francia hajósok gőgösen nekimentek a Szentsír énekes processziójának. A „civilizált”, fehér karinges
papok fele az ütközéstől a padlón hempergett, az egyik ordítozva magyarázta, hogy miről van szó:
„Szentsír, templom, képek, imádság, égbolt, kereszt, istenhozta, istenhozta.” Ehhez hajbókoltak is, és
süketnéma, hadonászó nyelven mutogattak a dózse palotája felé, hogy az, az várja a franciákat, és ünnepi
ebéd is lesz: megint némajátékkal a „kanalazás”.

De a franciák ebből nem voltak hajlandók semmit sem megérteni, meg voltak halálosan sértődve, hogy ő
királyi felségük elébe: retkes lábú koldusbarátokat küldenek, mindenféle szedett-vedett templomi
bútorhulladékkal (nyilván 142a jeruzsálemi Szentsír gyönyörű lombardiai szobormodelljét értették rajta,
Párizs és Orléans keresztesektől származó grófjai). Azzal a francia lándzsások és evezősök, mintha máris
a szíriai partokat vagy Ciprus szigetét védő szaracén hajóhaddal állnának szemben: verték, püfölték,
rúgták széjjel a szerencsétlen szent fráterek tutajait. Velencében mindennapi dolog volt, hogy aranyos-
olajos relikviák a vízbe potyogtak, még százszor is mindennapibb, hogy csodálatosan megtalálták őket:
no hát ilyen figurációkra a Francia Hattagú Követség feudális felháborodásának következtében itt bőven
nyílhatott alkalom.

Pillanatnyilag „széphistóriai” meseregénybe illő hősünk: Alexiosz trónörökös, majdhogy rajta nem
vesztett ezen a sajátságos nagy vagy kis, kanálisbeli csatán, mert hiszen az ő kurta-hetyke „gondolája” ott
ugrándozott a szerzetesek lapos hajói között. Most, hogy a fertelmes vízi lökdösődésben az olasz papok és
a francia követek hajója közé került; majdhogy össze nem nyomták. Egyszer ki is ugrott csónakjából, tíz
körmével rálógaszkodott a francia hajó valamelyik jól kidomborodó oldaldíszére, megvárta (ott
függeszkedve), mi lesz az ő kis „gondolájával” – összeroppantják-e, vagy a víz odébblöki?

Utóbbi történt. A francia hajó evezőseinek egyike, iszonyatos hosszú lapátjával, odahajtotta az üres
ladikot Alexiosz kalimpáló lába alá, matróz- és csirkefogó-szolidaritásból. Füttyel üdvözölték egymást,
valami boldogabb egyetemesség volt ebben a cinkos hangban, mint egy csókban.

A francia hajó orrán a követség vezetője állt. Noha egyelőre semmiféle „lovag” nem volt, legkevésbé
keresztes lovag, csupán diplomáciai vagy inkább kereskedelmi és pénzügyi kiküldött: mégis sisak volt a
fején, ezt egyszerűen „protokollkosztüm”-nek képzelte. Henger alakú fazék, elöl oltári pontosságú,
szentkereszt-alakú kivágás, a vízszintes hasadékon pislogni, a függőlegesen szuszogni tudott kifelé. És
ordítani is – valami fantasztikus dél-francia dialektusban, ami143nek körülbelül az volt a magva, hogy a
francia király legkeresztényebb, legkeresztesebb és legkatolikusabb követségét: ne féleszű fráterek, kofák,
lazzarinók, makarónik és lábszagú gályarabok fogadják és üdvözöljék elsőnek!… etcetera. Erre az ordító
vasfazék-fejűt néhány ujjnyival józanabb társai odébblökdösték prófétai dühe szent helyéről. Odaát a
„tutajon” az elébb már említett civilizáltabb, fehér karinges papok közül az egyik kézzel-lábbal
magyarázta, hogy engedjék fel a francia hajóra. A franciák meghallották, hogy ez a fehér karinges
civilizált és gyertyás: tud franciául, legalábbis egypár szó nem hasonlított a „ronda” olaszhoz, és ez máris
bókszámba ment Párizsnak. Valami lépcsős hajóhíd-félét eresztettek le neki, hogy a pap azon szálljon át a
francia követekhez, ami (nem kevés kacagtató bukdosás után) meg is történt. A francia követség vezetője
(a keresztformára behasított bödönnel a fején) azonban nem volt hajlandó tárgyalni a pappal – pedig
annak még ezüst-ritka kis szőre is rózsaszín fején, a gyertyafényben, csupa politesse, csupa udvariasság
volt.

A papnak, mikor négykézláb (de ki nem alvó gyertyával) feljutott a francia fedélzetre, sikerült valahogy
megmagyaráznia, hogy a legsajnálatosabb félreértésről van szó a francia „vezér” részéről: szó se róla,
hogy a királyi küldöttséget „csak ezek” fogadják Velencében és (őszinte meggyőződését diplomatikus
megvetéssel egyesítve) bökött a szentképes és zsolozsmázó Szentsír fráterek felé – bár! – és ez itt a
tragikomikus lényeg: ez a bökés elég hiábavaló volt, mert a fráterek hajóiból ekkor már jóformán egy se
volt látható – maguktól is, halálos rémületükben, nagy velencei vízi „oszolj”-t rendeztek, aki meg szép
szándékából erre nem lett volna hajlandó: azt a francia küldöttség főhajóját kísérő harcias csónakosok
verték széjjel. Talán a római császárkorban, mikor a cirkuszt vízzel engedték teli, hogy a nép
szórakoztatására tengeri csatát, naumachiát rendezzenek – az festhetett úgy, mint ez a lagúnai jelenet.

144

Mi lett ennek a műsoron kívüli számnak közvetlen következménye?

A franciák – miután sikerrel „leverték” a Szentsír papjait, akiknek ordenáriságát nem érezték méltónak
magukhoz: a sok vízi lökdösésben, a sok csatorna útvesztő torkaiban – eltévedtek, és egyszerre csak a
zsidónegyedben, a Giudeccában találták magukat. A franciáknak erről ismét persze sejtelmük sem volt,
csak az ő vezérhajójukon ragadt fehér karinges, civilizált és gyertyáspap, részben kárörvendően pislogó,
részben kétségbeesett szeméből következtették, hogy itt (immár másodszor) – „valami baj van”. A
karinges papnak igazán volt módjában tapasztalni, hogy a francia követség vezetője nincs a
legharmonikusabb lelkiállapotban, tehát egyelőre nem szól semmit, lesz ami lesz, gondolta magában.
Saját személyét is nem kis mértékben féltette, és joggal törte a fejét: hol vannak a francia papi képviselők
ezen vagy akármilyen francia kísérőhajón – feltételezhetően azokkal tán mégiscsak jobban meg tudja
értetni magát, mint ezekkel (a párzási őrületet felülmúló) katonai kakadukkal.

A Giudeccába bevonuló, aranykeresztekkel hímzett vitorláshajók az ottani negyed lakóinak nem voltak
különösebben feltűnőek, hozzá voltak ők már ahhoz szoktatva réges-régen – „bolondok, gyilkosok,
adósok nem fizetnek”. Ez az új parádé legföljebb kissé nagyobb arányú volt a mindennapi rutinnál
(nagyobb kölcsön: nagyobb ütés?). Aztán még nagyon sokan voltak a partokon, mert a Giudecca egyik
legnevesebb férfia ünnepelte házasságát ugyanezen Negyed legnevesebb leányzójával. Mit óhajt már
megint az Úr az ő népével? Hogy a nászmenet elébe ezeket az aranykeresztes vitorlákat küldi? (Az egyik
kereszt bal karja levált, a fércek is lobogtak, az arany bal kar is, szinte pofozkodva a szélben – a
vitorláknak kizárólag dísz145leti szerepük volt, hiszen az evezősök dolgoztak ezekben a szűk vizekben.)

A helyzet kezdett, enyhén szólva, kínos lenni – az még csak hagyján, gondolta a karinges pap, hogy az új
keresztes hadjárat pénzügyi előkészítő bizottsága úgy szétverte a velencei Szentsír papjait, mintha
legalábbis Szaladin szultán testőrei lettek volna – de most még ráadásul egy giudeccai botrány?

Vallási, bankügyleti, politikai és kényelmi szempontból egyaránt a legkevésbé sem kívánatos. A

hajókorláton szépen áthajolva (érdekes! most ő, a pap fújta el gyertyáját, tudta bizonyára a vén fickó,
hogy mért csinálja), azonnal beszédbe elegyedett a díszesnél díszesebb zsidó nászmenet egyik kísérő
hajósával. Gyorsan – mint a verebek szerelmi, szárnyukat-berregtető ölelkezése – ismertette a zsidó
hajóssal: miről van szó. Percek, tán pillanatok sem múltak el, máris hat-hét fürge giudeccai gondola jelent
meg a rongyolt keresztű francia hajó körül, ezek a gondolások – kényszerű humoros-bús hagyomány itt
náluk – talán jobban tudtak franciául, angolul, németül és még mi mindenül, mint az evezősök, matrózok,
kormányosok a francia hajókon: és rögtön ajánlkoztak, hogy a párizsi királyi követség (mondtuk:
aránylag igen kisméretű bárkácskáját) azonnal kivezetik a zsidónegyedből a franciák óhajtotta „úri”
lagúnákba.

Ebben a pillanatban a fehér karinges olasz papnak nem kellett tovább törnie a fejét (mint ahogy pár sorral
fentebb még törte), hogy hát hol is vannak, és vannak-e egyáltalán papi követek is a francia király
hajóján?

Voltak.

Egyrészt meglehetősen vének, másrészt a meglehetősnél is fiatalabbak. Az öregeket az utazás gyötrelmei

döntötték ágynak, a fiatalabbakat az utazás élvezetei. Mik lehetnek az efféle kínok és efféle örömök:
mindenki magától kitalálja. Most viszont öregek, ifjak a hajó párnás fenekén, 146szinte egyszerre, képzelt
riadóra: felébredtek (a Szentsír papjai ellenében aratott pikáns győzelem lármájánál kezdődött
valószínűleg hieratikus álmuk megbolygatása): elég zagyva kosztümökben tántorogtak fel a fedélzetre,
bizony nem voltak különösebben tisztában azzal, hogy miről is van szó. Egyelőre csak annyit értettek a
hajó körül udvariasan, ügyesen nyüzsgő giudeccai gondolások szavaiból, hogy azok segítik eltévedt
hajójukat a helyes – „dózsei” útra.

Mire? a francia papok inasaikat lezargatták hajófenéki szobáikba – hogy miért? Azonnal kiderül. Az
inasok marokban hozták a kis (bizony elég selejtes-búcsús anyagból készült) feszületecskéket, Madonna-
érmeket, fából faragott szentképeket – és? mennyei mosollyal osztogatták, szórták ezek a jóhiszemű
papok (főleg az öregje persze) a giudeccai gondolásoknak, apró keresztáldásokat karcolgatva-simogatva a
párás zsidónegyed levegőjébe, oltárhoz régóta hozzáfehérült kezekkel – a francia papok így óhajtották
kifejezni hálájukat a kedves révkalauzoknak.

Hogy viselkedtek a kedves révkalauzok? Amennyiben lehetett, hagyták, hogy a feszületecskék és

Madonna-érmék ne a kezükbe, hanem a vízbe essenek – ha bal felől hullt rájuk a kegytárgy-eső,
rókaravasz technikával a jobb tenyerüket tartották a képecskék alá: így nagyon udvariasak és hálásak
voltak, de közben a keresztény tárgyak, anélkül hogy érintették volna őket, vígan a vízbe estek – mint
mikor gyerekek etetik – rosszul – a halastóban az odaharangozott pontyokat.

Már minden a legsimábban megoldódott volna, de megint (úgy, ahogy a Szentsír maszatos szerzeteseinél)
a küldöttség vezetője csapott parázs botrányt. Ez ugyanis a giudeccai esküvői menet élén, valami nehéz
baldachin függönyén, héber írást és csillagokat látott. Erre aztán végleg kijött a sodrából: ezek? ezek?
ezek? fogadják őt, őt, őt? – és itt elmondott sok szépet – aránylag művészi strófaváltogatással – hol saját
„keresztesi” kiválóságáról, hol a 147giudeccai népség fogyatékos érdemeiről a krisztusi témakört illetően.

Most lett Alexiosz újra „főszereplő”. Egyelőre: összes kalandregény, széphistória és mesebeli rangrejtés
között a legrejtettebb. Alexiosz odaevezett vagy inkább odalökdösődött a giudeccai „révkalauzokhoz”.
Pergő nyelven elmagyarázta nekik, miről van szó. Azok tökéletesen bírták a bizánci udvari nyelvet és a
bizánci bordélynyelvet, úgy váltogatták, mint mi manapság az á-mollt vagy C-dúrt. Rögtön értettek
mindent. Visszavonultak – vagy tíz-húsz ledobált katolikus „bálvány”-szobrocskát, melyek nem a vízbe,
hanem talmudi csónakjaik kopogó fenekére estek (a „talmud” szót, szinte eszét vesztve, a francia
követség vezetője repetálta, torkaszakadtából) – mondom, tíz-húsz ilyen szobrocskát a görög kis
lagúnabetyár Alexiosznak felajánlottak, „gój kalózok élnek-halnak az ilyesmiért”, de úgy látszik, ezt a
„gój kalózt” ez nem ingerelte – és Alexiosz máris vidám pökhendiséggel tárgyalt azzal a francia alig-
hajócskával, mely eredetileg hivatva volt a követség nagy és főhajóit vezetni, legalábbis míg az
(őszerintük égbekiáltóan udvariatlan) dózse nem kíséri, szakrális elkötelezettségű házigazdaként őket.

Alexiosz is, a történetíró és (talán nem szerénytelenség feltételezni) az olvasó is élvezi a helyzetet.
Alexiosz, a bizánci Trónörökös: névtelen szolga, rongyos vízi-vagány azok előtt, akiknek minden
keresztes-kereszteletlen tárgyalása oda fog konkludálni, hogy – ezt a pimasz révkalauzt visszaültessék,
vak apjával együtt, a Keletrómai Birodalom oltárasztalnál szentebb trónjára.

Alexiosz persze követte a giudeccai hajósok által tanácsolt útirányt (a zsidók most hosszú-hosszú
kúpsüvegekben dermedeztek a parton a feltűnően flegmatikus, házassági szertartásra váró ifjú pár körül)
– de erre alaposan ráfizetett, majd hogy életébe nem került a dolog.

Mégpedig a következő sajátos okból.

148

A velencei vizeken, különösen a nagy kikötők közelében, mondhatni, szédületes és káprázatos volt
mindig a forgalom. Alexiosz, minden Giudeccából lopott vízrajzi tudása mellett, a francia követséget
éppen csak hogy ütközésig neki nem irányította egy – Egyiptomból érkező török vagy szaracén, vagy arab
(oly mindegy, úgyis tudjuk, miről van szó) tengeri küldöttségnek. A meglehetősen kínos találkozás
(képzelhető!) első perceiben a kínosság még nem volt nyilvánvaló, mert a francia „lovagok” és papok
mind a hajójuk fenekére bújtak, hogy felháborodásukat (a velenceiek udvariatlanságát illetően) kifújják –
bikák és bivalyok fújására gondoljunk –, szerencsére az ugyanott tartózkodó pénzügyi szakemberek, a
papság közvetítésével (közvetlenül aligha sikerült volna a dolog) a „lovagokat” valahogy lecsillapították.

Tény, hogy a francia hajó fedélzete üres volt. Alexiosz viszont, a legfurfangosabb „világtengerész”,
rögtön felismerte a helyzetet, felismerte az egyiptomi parádés követséget, és törte a fejét: ebből az
ütközésből aztán hogy fognak majd simán kisiklani?

Az egyiptomi hajó valóban ezeregyéjszakai látványt nyújtott. Aranytálak, nefelejcspettyes porcelánvázák,

flamingócsőrű és -nyakú ezüstkancsók (puha-fehér lécek abroncsaiban, hogy a hullámzás fel ne döntse
őket) – a fedélzeten patyolat-turbános öregek, mintha „odalent Délen” az aggság átlátszó, illatos liliommá
változtatná az embert; kopasz rabszolgák – végre törökök, valódi „törökülésben”, úgy látszik, ez a frázis
nem nélkülözi a valóságot –, a fedélzet szélén veres, szivárványos és hófehér gyöngyöket kevergettek,
szemelgettek, válogattak, ültükben tartott félgömbös dézsákban, mintha csak zabról, lencséről,
kukoricaszemről lett volna szó, lónak, kereszténynek, libának. Odébb a legpompásabb mének, kettőnek
nem volt egyforma színe, nem volt egyforma sörényfrizurája (Velencének ugyanis csak fővárosa ilyen
mű- és álkorall vízifészek: szárazföldön is 149hatalmas, ott pedig jó a ló). A hajó orrán, mintha valami
óriási megmerevedett bábszínház lett volna vagy egy katolikus katedrálisban tarkára festett oltárszobor
(elsősorban spanyolokra gondol ilyenkor mindenki): ószövetségi bibliai jelenetek embernagyságban –
például mikor Ábrahám fogadja a Három Angyalt (vagy az Egyistent… kényes kérdés akármi felekezetű
hittani doktoroknak…) Ezek az agyafúrt egyiptomiak ilyen küldöttségek alkalmával mindig minden
képzelhető formában jelezték, hogy az ószövetségben: milyen egyezségben és egyetértésben van
Egyiptom és Velence, tehát vallási ellentétről lényegében a két nemzet között nincs is szó. Ergo: mért ne
fogadná a velencei köztársaság örömmel a Nílus-menti ajándékokat? Azt a kék, valóban ibolyakék,
szarkaláb-kék kérgű fát nagy fabödönben, és az ezüstfejű majmokat: a pofájuk koromfekete, és a
„parókájuk” mint a gyerekláncfű leheletes bóbitája.

Odalent a csatornás pocsolyában – Alexiosz – az egymással szembe vészesen közeledő francia és

egyiptomi küldöttség között (már megint összenyomják, mint valami présben?) mindent elkövetett, hogy
a franciák hajóját, kikerülve a szaracénokat, a lehető legsürgősebben valahová máshová vezesse: nehogy
a hajófenékről esetleg fedélzetre mászó papság és „lovagság” újabb komédiát és kardcsörtető
méltatlankodást rendezzen.

Valljuk be: Alexiosz ilyen irányú terve egyáltalában nem sikerült.

A papság és lovagság valóban feljött a fedélzetre, mielőtt még Alexiosz a fürge kis francia
kalauzhajósokkal a főhajót egy mellékutcába vezethette volna. De? Az első pillanatokban mind annak
ellenkezője történt, mint amire Alexiosz számított. Ez a francia küldöttség, akár világi, akár egyházi része,
életében nem látott se arabot, se szaracént, se egyiptomi szeldzsukot, se semmit – vagy ha látott, bizony
nem tudott megkülönböztetni egy pompás perzsa szultánfit egy pompás burgundiai hercegfitől. Pompa:
pompa, páva: páva. 150Ennek következtében? A franciák égi és olvatag gyönyörben szemlélték hajójuk
orráról a velük szembe lustán közeledő egyiptomi pogány Noé-bárkáját, majdhogy el nem ájultak a
gyönyörűségtől: „Végre! végre! Megérkezett a felsőkeresztény felsőméltóságukhoz méltó velencei
fejedelmi fogadtatás.”

Papok és lovagok egymás szájából vették ki a szót a keleti (persze velenceieknek képzelt) hercegek,
fedett és fedetlen nők, ezüstfejű majmok és hattyúnyakú kannák dicséretében: zászlókat lengettek
(dudorodó érckockákból rávarrott keresztekkel), a papok osztották messziről az arabok felé az áldást,
mintha az égbolt alma lenne, és most négyfelé óhajtanák vágni.

A keletiek sokkal jobban ismerték a nyugatiakat, mint fordítva, úgyhogy pillanatokon belül eszükbe ért a
félreértés. Ennélfogva valami furcsa, valóban elegánsan és minden provokáló feltűnést elkerülve: kitértek,
szép, sarlóvonalú, temperált iramban a franciák elől. Több se kellett a franciáknak. Hát quo usque abutere
patientia nostra? (nem ők mondták így) – hát meddig élnek vissza a velenceiek francia türelmükkel?
Vagyis, a Szentsír szerzeteseinek és a Giudecca másvallású bennszülötteinek (Jeruzsálemmel
kapcsolatban elég érzékeny-vérzékeny pont) félreértésen alapuló botrányai után – még egy harmadik?

Alexiosz rikoltott fel táncoló csónakjáról a francia hajóra. Kurta szavakkal magyarázta, hogy miről van
szó. Erre ott helyben, jófelülről, agyon akarták verni. Alexiosz szökött, mintha nem is csónakon lett
volna, hanem hal a víz alatt. Mondtuk már vagy nem, mindegy, mert kitalálható: Alexiosz az alvizekben
már réges-rég megtudakolta a francia követség velencei fogadásának programját, melynek
megvalósításában – valljuk be – a velenceiek éppoly hanyagok voltak, mint a franciák süketfajdként
ügyetlenek.

Az aránylag egyszerű, de kivitelezésében persze káprázatos program első pontja, valóban, mint láttuk is, a
Szentsír 151templom legegyszerűbb, szóval legbecsületesebben vallásos frátereinek fogadó körmenete
volt. Ezt a legszentebb üdvözlő körmenetet a franciák sikerrel – szétverték. Második tervezett
programpont a francia követség fogadására: a Szentsír temploma előtt, ha nem is „a” velencei főpapság
(elvégre túlozni nem kell), hanem sok dekoratív külsejű, magas rangú egyházi személy fogja üdvözölni a
franciákat, akik pár percig a templom (aligha volt nyomorúságosabb Velencében) jelképes és mű
„Szentsírjánál” – ájtatoskodni fognak. Innen távozván, a főpapság áldással búcsúzik, és a parton már a
dózse küldöttei kísérik majd a franciáikat a velencei, kormányzat központi palotájába. A zsidókkal és a
mohamedánokkal fentebb futólag jelzett (dióhéjban: világtörténelmi) randevú, sajátos módon, nem
szerepelt az eredeti programban.

Alexiosz, miután sikerült elmenekülnie a sértett dühükben őrjöngő franciák elől, csónakon és gyalog
vágtatott a Szentsír kápolna elé. A velencei főpapság valóban ott állt a templom előtt, a díszes társaság
eléggé laza és foszlós-oszlós állapotban volt, ez a piaci tereferélés jelleg ugyan sehogy sem illett ékszeres
ornátusaikhoz, de nagyon is érthető, különösen a fokozódó hőségben – elvégre várták, várták, várták a
ragyogóan rosszul megbeszélt megbeszélés szerint a franciákat, azok pedig nem és nem jöttek ide.

Alexiosznak elsőrangú érdeke volt, hogy a franciák megbékéljenek – elvégre nem lehetetlen, hogy ők
fogják vak apját s ezzel őt is „rehabilitálni”. Alexiosz mint afféle kóbor gondolás nem szólíthatta meg az
aranyban verítékező nagypapokat, úgyhogy elkezdett hátul kerengeni, a templom árnyékos faránál,
valami sekrestye vagy sekrestyés után szaglászva.

Talált is egy mocskos kis alakot (ilyen kuporgó szobrok hátán állnak a zsidó fejedelmek és harcias
arkangyalok a francia székesegyházak királyi kapujában), ezt azonnal tájékoztatta a helyzetről, csak
éppen hogy fenéken nem bil152lentette a púpos papot, hogy eriggyen, eriggyen már, és mondjon el
mindent a züllő, viaszként elolvadó arany bábszínháznak (vagyis a főpapságnak) a Szentsír kápolna előtt.

Miközben a napsütéstől majdnem hőgutát kapó díszes papság szédelegve körülfogta ezt a púpos papot, és
hallgatták közlését a francia küldöttség érkezeséről, a tengernyi komikus fiaskóról, a franciák veszett
dühéről és vezetőjük marhává fújt béka-gőgjéről, miszerint az csak a dózséval akar először szóba állni,
mintha nem egyszerű meghívott és kiküldött volna, hanem legalábbis a német-római császár vagy a
francia király saját személyében – miközben ezek történtek a Szentsír templomának kapuja előtt: a francia
küldöttség egyszerre csak elébük toppant. Most már nemcsak a méregtől, hanem a mérgükben fogyasztott
burgundi boroktól is részegek voltak. A Szentsír templom tituláris bíborosa áldással közeledett a francia
küldöttség felé (elvégre mégiscsak a francia királyt képviseli valahogy), ugyanakkor kinyittatta két
szárnyra a templom kapuját, és papi kísérete jobb és bal fele sorfalat állt, tudatos hézagokkal és
girbegurbasággal, ezzel jelzendő, hogy a tiszteletadás nem a legkülönösebb. A laza sorfal között óhajtotta
a bíboros a Szentsír oltárhoz vezetni a francia (ahogy magában megvetőleg gondolta) „ügynökök”-et. Ez
azonban nem sikerült.

A vezér éppen csak hogy nyersen ki nem mondta, hogy őt semmiféle velencei Szentsír-csecsebecsék nem
érdeklik, ő (a részeg rögeszme tartós és csökönyös) – a dózséval óhajt legelőször találkozni. Nem megy
be a templomba.

A fogadó bíboros öreg diplomata volt, a kényes helyzetet (keresztesek nem járulnak a Szentsírhoz?) úgy
vélte legkönnyebben megoldhatónak, hogy a követség papi részét invitálta a tátott kapujú, sötét templom
belsejébe. A francia papság mosolyogva, az olasz papokkal formális békecsókokat cserélve, a papokra
jellemző, lassan lengedező járással meg is indult a templom küszöbe felé.

Erre a követség vezetője elkezdett vérvörösen üvölteni: 153ő megtiltja papjai szolgalelkű és gyáva
ájtatoskodását a templomban (egy püspökét, részeg elvakultságában, ruhájánál fogva rántotta vissza) –
előbb a dózséval kell szót váltaniok. A franciákat fogadó diplomata bíbornokot ez a szinte
szentséggyalázó viselkedés sem hozta zavarba. Széttárta karjait, és mintha a sorfalat álló olasz papok édes
kis báránykái lettek volna: azokat terelte imára a templom belseje felé, melyből hűsítő, de büdös
penészszag áradt a napóra lapjánál kiégettebb térre. Persze az ő papjai sem viselkedtek odabent báránykák
módjára, magukra zárták biztonságból a kaput a részeg és feltollazott franciák elől: a velencei piac
zűrzavaros lármájával „tárgyalták” odabent a franciák szentségtörő, pogány viselkedését.

Ki ne fejtegetné a keresztes hadjárat e cifra iniciáléját, díszes kezdőbetűjét, mikor a Szentsírral se

templomban, se tornácán senki sem törődik? De hogy a francia küldöttségen és rajzó darazsakként
duruzsoló olasz papságon kívül egy harmadik Nemtörődő is színre lépjen: végre valóban közeledett a –
dózse.

A dózsét – tán már a kilencvenedik évén is túljárt, és régen teljesen vak – csak pillanatokig bosszantotta
ez a sorozatos balkezesség, és rögtön intézkedett. Intézkedett? Kissé tán suta itt ez a szó, mert egyszerűen
az történt, hogy a kilencvenéves és vak dózse, minden éppen tárgyalt hivatalos ügyét félredobva: maga
ment a franciák elé.

Ha a dózse hosszúkás arcára azt mondjuk, hogy „lófejű”, ez a legközönségesebb hasonlatunk még mindég
nagyon keveset sejtet a valóságból – inkább valami karcsú és nyúlánk oszlop hosszú szelvénye volt,
melyre úgy faragták rá, domborműben, homorműben, az archoz tartozó természeti részleteket. Homloka
bibliai kora ellenére majdnem egészen sima, szinte gyalult, politúrozott és hófehér – egy-egy
gombostűnyi verítékcsepp is alig fért el itt-ott a leheletnyi rán154cokban, rögtön kiperdült az idő e
legdiszkrétebb kerékvágásaiból. Hályogos szemét (fehérje? semmi!) többnyire lehunyva tartotta, vékony
volt ez a szemhéj, akár egy mogyorószem barna héja, és ha az ember ránézett, az volt az érzése, hogy
szem és szemhéj még abban is rokon a mogyoróval, hogy hátul, a koponyán belül is körülcsomagolja a
héj a (nem kiégett, csak sólyomsapkás) golyót. Orra hosszú, keskeny, egyenes: egy feszület függőleges
léce. Szája kicsi, legörbült, teljesen ajaktalan, valami rovari vagy isten tudja, miféle halról lopott
félköröcske – keserűség, gőg, ítélet szokott hármasságában. Pofacsontja messze kiugrik, a pofa mélyen
beesik: a csontok szinte szarvak, a gödrök szinte már a hústalan, bőrtelen koponya a sírban. Állán és szája
alatt lyuk: mutatóujjadat bedughatod. Fekete ruhát visel, fekete dózsesapkát, valahogy a halál
szerzetesrendjének hímapácája benyomását keltette.

A dózse egyedül ment, a képzelhető legegyszerűbb fekete gondolában, a francia követség elé – egyedül,
vagyis csak két kísérővel (a vakság miatt) és az evezőssel. És? Pillanatok alatt, mintha az egész
zűrzavaros velencei forgalom leállt volna: kishajó, nagyhajó, török vagy zsidó, áruval terhes vagy kacagó
hölgyektől kivirágosodott – minden, minden tutaj, dereglye, gondola félrevonult, a partok mellé lapult,
szinte az ázó palotákhoz ragadva (a bérgondolák meg sűrű sorban az orrukat mutatták a falak mellett, ez
volt a szokásos tiszteletadás jele) – így érkezett magánosan a dózse a franciákhoz, ennél nagyobb és
rafináltabb pompában nem is részesülhettek.

8.

Most egy kicsit történetünkben visszakanyarodunk, hogy ahol most vagyunk, ott jobban ott lehessünk;
minden elbeszélő mű, költői krónikás, minden időkben kénytelen erre.

III. Ince pápa (pápaságában még friss, mint a fészkéből 155első repüléseit gyakorló ezüsttollú vadgalamb)
nagy beszédet tart Rómában. Még nem a legnagyobbat, azt majd pár nappal vagy hónappal később
mondja el, bár ugyanezzel a tartalommal. Mostani prédikációja éppen a főpróba, kísérlet vagy
tapogatózás ahhoz az elkövetkezendő „igazihoz”. III. Ince pontosan olyan templomot választott magának,
mely az ilyen tájékozódó színielőadásnak megfelel: nem óriás bazilikát, afféle piramidális kegyhely-
kolosszust, de nem is holmi privát pietisták ó! ó! de szerény, eldugott kapelláját. Valamit éppen a kettő
között.

A pápa beszédjének témája: Szent János evangéliumából a Jó Pásztorról és az ő juhairól szóló

példabeszéd. A szószék – ebben az időben gyakran előfordult – igen-igen magas volt, négy szép római
oszlopon állt, négy szép félkörív kötötte össze őket, úgyhogy a reneszánsz efféle építészete már csak
ásíttató és tehetetlen epigonkodás. A szónoki erkély falán óriási sas, kőből, János evangélista jelképe, a
sas büszke feje fölött – bronzból – nyitott könyvtábla, erre lehetett ráfektetni azt a szöveget, melyet a
prédikáló magyarázott, ezek pedig jó nagyok voltak abban az időben és bolondosan cinóber- meg okker-
tarkák. Most, mikor a pápa beszélt: semmi könyv – ez nem méltó hozzá.

A beszéd gondolatai körülbelül a következők voltak:

Jézus a Jó Pásztor és a pápa a Jó Pásztor földi helyettese, vagyis Isten helyettese, helytartója, földi
képviselője, úgy, ahogy ez a szent iratokban megíratott és megmondatott. Isten teremtett egy anyagi,
földi, emberi világot, tehát tudatosan ki akarta szakítani magát az Ő szellemi öröklétéből a szellemi
mennyekben és – anyagot, embert, húst teremtett. Ennélfogva az anyag, az ember, a hús igen fontos, ha
ugyan nem legfontosabb gondolata a tisztára szellemi Istennek. De még a világ teremtése is kevés volt az
Úrnak: megtetézte ezt másodszor azzal, hogy az „Ige testté”, Ő maga is anyaggá, evilágivá, hús-vér
emberré óhajtott változni. Ezzel Isten kétszer is megmutatta (először az anyagi 156világ teremtésével,
másodszor a Megváltó megtestesülésével), hogy Neki – a föld, az evilág: legkedvesebb, legizgatóbb,
legdédelgetettebb gondolata.

(A hallgatók – hogy kikből keveredtek össze, később majd beszélgethetünk még róla – érthető módon:
eretnekséget szimatolva dugták össze, persze diszkréten, az orrukat. A pápa ezt látta, és mintegy igaza
bizonyosságában, megfogta markostul, a Szent Jánost jelképező Sas fejét, koppant is rajta a pásztorgyűrű
vastag aranykarikája.)

Ő, III. Ince és minden elődje és minden utódja tehát itt a földön folytatja a világ világi követelményei
szerint a jó pásztorkodás hivatását. És csakis ő és senki más, hiszen – „aki nem az ajtón megy be a juhok
aklába, hanem máshunnan hág be, tolvaj az és rabló”.

Mikor a pápa ezt a János-idézetet szikrázó szemmel mennydörögte a templomban, kezét lassan ráeresztve
a bronz (de most üres) könyvtartóra, mintha ott lenne Krisztus királyi pecsétje: a nyugtalanság a
hallgatóság körében növekedett, már sugdolóztak is – tudniillik, hogy „kire megy ki a dolog? – ki a
tolvaj? ki a rabló?” – de mikor a pápa kezét lassan lehúzta a bronz könyvtartóról, és hosszú színpadias-
retorikus szünetet tartott: a hívek körében a suttogás megszűnt, ebben az ítéleti csöndben nem lehetett
pletykázni és fecsegve találgatni. – Van-e olyan őrült vagy csaló, vagy bűntudatlan, aki merné állítani,
hogy a nemzeti részlegesség: előbbre való az isteni egyetemességnél? Mely utóbbinak ő, Ince, a
képviselője – és azzal áhítatos csöndben lehajtotta fejét, behunyta szemét; az alázat és a szerénység
mélységes önsugalmazása spirituális, fekete árnyékká változtatta arcát, ilyen volt akkor is, mikor
miséiben az átváltoztatáshoz ért. Minden püspök: apostol (folytatta, sóhajtva egyet, félelmetes hatalma
fölötti legalázatosabb megrendülésében), és az apostolok fejedelme Péter. Aki a főnek nem
engedelmeskedik: rossz apostol, álapostol, nem apostol, és letépetik az ő maskarája, mint aki csak lopta
azt magának.

157

Rablók és tolvajok: a nyakas királyok, az eretnekek, a pogányok, azok a főpapok, akik a főpapságot
pénzzel szerezték, azok a főpapok, akik eretnek és szodomista fejedelmek zsoldjában állnak – rablók és
tolvajok, akik tűrik, sőt elősegítik, hogy nemzetek és lokális nemzeti érdekeik felülkerekedjenek az
Egyház és Isten egyetemes érdekein. – Majd retorikai fordulattal az orgonás finálé:

– Megszűnnek a nemzetek határai, megszűnnek a királyi koronák sátánveres kakastaréjai, egy az Isten,
egy a világmindenség, egy a föld, egy a pásztor, egy az akol. Lehet-e több az ember Istennél? Lehet-e
több a birka a juhásznál? Lehet-e földi fejedelemség több az Isten országánál? Mivel Krisztus engem
minden pásztorok pásztorává, minden Istent szolgáló szolgálójává tett, azért vagyok mindenek ura az ő
nevében: a Harmadik Lator a világ királya; a legegyszerűbb szolga (én, a pápa) vagyok az ő egyetlen
egyetemességének alázatosan kérlelhetetlen megvalósítója.

III. Ince ájtatos hallgatóságának soraiban ott látta mindenki a francia király, második Fülöp Ágost követét
és rokonát, aki – miközben a pápa beszédét világegységről és világállamról, világuralomról hallgatta –
mérgelődött, hogy ruhája mellén, az alázatos térdhajtások és domine non sum dignus, „Uram, nem
vagyok méltó” – mellverések következtében a ráhímzett két ezüstliliom szirma és valami misztikus,
heraldikus háromszög úgy gyűrődtek össze, hogy az oltár felől és szomszédai szemszögéből is: vigyorgó
szamárfejnek látszottak; a hímzés oly kemény volt, hogy nehéz lett volna igazgatni. Szóval mialatt a
francia király követe ezeket a példás elöljáró beszédeket hallgatta Őszentsége univerzális teokráciájáról,
világegyetemes világuralmáról: egymás után eszébe jutottak frankhoni nagy gazdájának egyes
kijelentései és egyes cselekedetei, melyek? – kísérte158tiesen hasonlítottak a „pásztorok pásztorának” és
a „szolgák szolgájának” nyilatkozataihoz.

Mikor Philippus francia király végleg megtörte utolsó nyakaskodó hűbérurának uralkodását: nem vonult-e
Párizsba olyan diadalszekéren, mint Augustus vagy Titus az ő Rómájába? Mellette a legyőzött, nagy
uraságok – ó, ó, mégsem mint kengyelfutók egy pogány diadalmenetben, dehogy, nagy a különbség az
antik és a keresztény századok között. A legyőzött urak fehér lovakon parádéztak, és mikor a király
mellette ülő édes rokonának fülébe súgta (annak, aki most itt elmélkedik Ince pápa templomában), hogy
„ez még csak a kezdet kezdete”, és legyintett hozzá, mint szúnyogokra, a tollas, de levert hűbéruraikra: a
rokon jól tudta, hogy ez bizony így van – ha egyszer valaki ezer aranycifrázattal cseppkövesen
felcsipkézett diadalszekéren ül, elkapja a caesarizmus álma, a hatalom öngyilkos és tömeggyilkos
mákonya.

Hogy fér meg majd egy csárdában a két világállam és világálom, a római meg a párizsi? – és a francia
követ történelembölcseleti izzasztó elmélkedésén azzal próbált segíteni a pápai kápolnában, hogy két
sarkantyúja csillagkerekét fogaskerekek módjára próbálta összepászítani.

Mert ha a római pápát az egy akol és egy pásztor nagy dogmatikus ábrándja bolondítja – már megint
kiugrott az egyik fogaskerék, a fene ott egye meg! –, nincs-e, az ilyen hűbérestipró triumfusszekereken
kívül éppolyan, ha ugyan nem nagyobb, bolondító és életre szólóan részegítő ereje – a francia király:
egyik gyerekkori emlékének?

II. Henrik angol király jó ideig azt hitte, hogy a francia „csecsszopóval” mindent lehet, az angolok
elfoglalhatnak Normandiától Provence-ig mindent – francia király nincs is, banya-dadákkal vagy eunuch,
ál- és fél-hím-gyámokkal az angol király nem törődik – és? és? A francia gyermekkirály és ilyen dadák
meg olyan dadák: térdhajtásra (ala159posra! hosszúra és csontig kopogósra!) kényszerítették az angol
királyt.
Miközben a pápa üvöltött odafent, száraz villámaival és meddő mennydörgéseivel, a francia követ ott lent
– a pápai szónoklat szinte nem is rá vonatkozott, oly felhős magasokban terjedt –, a francia követ a
legélénkebb színekben látta a régi jelenetet: csupasz teremben voltak, a hadszíntéren fekvő, óriási
kolostor óriási ebédlőjében, égig érő, fehér falak, semmi bútor (kihordták, vagy a harcok égették el), csak
a terem végében, mintha templomi oltár lenne, hatalmas trónus, mögötte bíbor faliszőnyeg fut a
boltozatig, ott eget utánzó baldachin, mintha vitorlakötelek tartanának egy vitorlát, sarkaiban címerek
lengedeznek (az ablakon nincs üveg, veszett szelek szálája ez), és a trónuson ott áll a gyermek francia
király, hófehér bőrrel, talán egy kis rózsaszínnel, mint a gyakorlatlan vadrózsák. Kezében az aranyalma,
világalma, kereszt is van beledugva – és mint a kis Jézusba oltott caesar: fogadja a legyőzött angol király
hódolatát. Ezt sem durván persze; elegáns, előzékeny mindenki, a francia királyi család legelőkelőbb
tagjai fogadják Britannia alkudozni érkező urát. Sőt: a gyermek szépen lelépeget a trónról, a világalmát
együtt fogják meg a vesztes angol királlyal, ujjaikat a kereszt száraira akasztják (hányszor próbálták az
udvarmesterekkel, mint valami színdarabot!), és egy püspök – új és közös keresztes hadjáratra buzdítja
őket, a sápadt francia „gyermeket” és a vörös arcú angol „kapitányt”: Jézusban egyesülve hegednek be
mindörökre majd a mostani – természetesen félreértésen alapuló – viszály sebei. És mikor a rögtönzött
trónteremből a francia gyermek jobb kézen fogta, mint valami törékeny szűz a táncospárját, a behemót,
bifsztek képű angol uralkodót, hogy ezek után magánszobájában csevegjenek és igyanak (ez a budoár is
valami önkínzó szent penészesfalú cellája) – démonikusabb diadalmenet volt ez, mint Augustusé.

Ami a keresztes hadjáratot illeti – tán csak utópiás, olcsó 160látomásos terveiben illett a világállam
gondolatához, egyébként… És a francia követ most hamarjában nem tudta, mi is a teendője a pápai
kápolnában – ekkor elindult III. Ince lefele a szószékről, azon a bizonyos mozaikkövekkel kígyóbőrként
belepett dugóhúzó-lépcsőn a főoltár felé. Felállás? térdeplés? valami közös ima (a résztvevők bábeli
nyelvzavarában)? oltárhoz torlódás vagy áhítatra elvonulás? esetleg semleges tovább üldögélés a faragott
székekben?

Közben ilyenkor és mindenkor az emberek emlékezése, képzettársításai, úgynevezett „éber álmai”

bolondos semmivel sem törődés alakjában folynak tovább: a francia követ is azon gondolkozott, hogy a
homályos jövőben az ő királya fogja-e éppúgy (anakronisztikus jelző) „aranygyapjas” pórázon vezetni a
pápát, mint az angol királyt vagy a levert hűbéruraikat, az „egy akol és egy pásztor” párizsi értelmezése
szerint? Avagy fordítva: Philippus, a francia király, fog-e térdepelni gyermek ministránsként, Szent Péter
(a mécsesek tengerétől égő csipkebokorhoz hasonló) sírjánál? Keresztes háború, keresztes háború… mi
lett a Philippus Augustus keresztes háborújával?

(A pápa oltárhoz vonulása közben olyan kriptai csend volt a kápolnában, hogy a tetőzet egyik
üvegablakán – építészeti újdonság! – hallani lehetett a madarak ráejtett ürülékének koppanását, sőt a
madarak árnyékát is lehetett látni, zavarva a színes arcképek feketén festett pupilláit.)

A francia király angol Henrik királlyal nem ment a Szentföldre: negatívum; Oroszlánszívű Richárddal
ugyan ment, de gyűlölték egymást: negatívum; később angol Richárdot elfogták, és francia Philippus
semmit sem intézett: negatívum; mikor Philippus megtudta, hogy „hősi társa”, az angol Richárd valahol
fogoly: égi öröm töltötte el – ez is negatívum; utána? (nincs otthon a macska, cincognak az egerek)
Philippus letarolta az angol Normandiát – ez már csinos pozitívum: újra nagy bevonulás, francia
győzelem, tízezer misecsengő és egy csodálatos latin beszéd, melyet a 161tours-i érsek írt meg a király
számára, és summájában a következőket tartalmazta: Jézus az „egy akol és egy pásztor” elvét vallotta,
ennélfogva a legegyszerűbb pórnak vagy jobbágynak, servusnak és servitornak éppúgy, mint a bibliai
olajjal megkent aranyos királyi főknek ennek érdekében kell dolgozniok – ez a munka nem mindig tiszta
munka, nem mindig mócsinglábú, nyomorék gödölyék parfümös fiaskóból való mesterséges szoptatását
jelenti – hanem harcot, vért, hódítást, ördögfiak letiprását, mert ami az egyházban a szakrális szabályok
szerint előírt ördögűzés, az a királyok szent páli kardjával való sátánverés. Mért van kard a Szent Pál-
szobrok kezében? Hiszen bölcselő hittudós volt, a toll volt eleme, és mégis, a sokszor zagyva és zavaros,
régi iratoknál tisztább szent hagyomány az egyházban a kardos Paulust – nem az írópennás Paulust
örökítette meg. Hogy a francia királyt valóban sok veszteség érte a Szentföldön? Ez is krisztusi diadal –
vajon a golgotai megrendítő pillanatokban győztes volt-e az Isten? Nem, csupán Harmadik Lator volt és a
világ szégyene – még a következő utcasarkon sem vettek tudomást róla. Mi az imitatio Christi, a Krisztus
utánzása és követése, ha nem a szent veszteséggel és theomorfus, vagyis Istenhez hasonló, sőt hasonuló
bukással kezdjük az „egy akol és egy pásztor” gondolatának szolgálatát?

Míg efféle emlékek úszkáltak a francia követ fejében, némi aggodalommal a „jó pásztor” és „egy akol”
dráma pontos szereposztása és színpada felől: Ince pápa már az oltárhoz ért, az oltáriszentséget aranyos
barlangjából kihúzta, és prédikációja végszavai alatt a magasba emelte, majdnem mintha átoksejtető,
fenyegető világáldás lett volna.

Ha eddig a francia követ bizonytalan volt, mint elébb mondtuk, az etikett követelményeivel kapcsolatban,
amellett meg lírikusan félremeditált saját királyi ura „Jó Pásztor és 162Egy Akol-hajlandóságairól”: a
monstrancia felmutatása alatt, sőt már az eleváció első pillanatában tudta – mi a teendője.

Huszonöt díszpáncélos díszkatona kísérte a kápolnába, ezek az oldalhajó oszlopai között helyezkedtek el,
most térdepeltek, de a francia követ intett nekik, hogy a felmutatott Isten Teste tiszteletére azt a lándzsa-
és zászlótisztelgést végezzék, mint ami a királyi család első mellékági tagjainak jár. Ez valóban felséges
volt (mellékági felségesség – felségsértés lett volna ugyanis a kizárólag Philippus Augustusnak szóló
szalutációt meggondolatlan gesztusból az Oltáriszentségre pazarolni) – a felségesség pedig röviden abban
állt, hogy a térdelésből magát vigyázzba vágó huszonöt katona lándzsákkal (tarka stráfokkal
körülmázolva, mint búcsúkban a gyerekek papírtrombitái papírmetélttel a végén), sarkantyúkkal,
pajzsokkal és hulla-súllyal eső, tehetetlen kardokkal: olyan éktelen hadilármát csaptak csupa tiszteletből a
római pápa és a Felmutatott iránt, hogy III. Ince kénytelen volt torkában tíz Jupiter száz mennydörgését
egyesíteni, hogy éppen a Szent Csattanót, vagyis az „egy akol és egy pásztor” világpolitikai értelmezését
hívei meghallják.

A francia követ viszont túlcsordulásig meg volt elégedve magával, páratlanul taktikusnak érezte
gesztusát, különösebben nem sértette a többi ország képviselőit sem a templomban, de azért mégis valami
tromf vagy triumpf volt – viszont?

A nagy pápai színielőadás epilógusa vagy harmadik felvonása (a szószéki és oltári szcéna után) –
vérfagyasztó meglepetésként érte. Talán még egy év múlva, Párizsban sem tért magához.

Miután a pápa a Szentséget visszatette mély torkú aranyházába, az oltárra, olyanformán lépegetett lefelé a
lépcsőkön, 163mint aki még valami szertartást vagy akármit el akar végezni. Az oltár lecke-oldalán, de
lent nyájas mozdulattal maga köré hívta hallgatósága legmagasabb rangú és legnagyobb súlyú képviselőit,
akárcsak Jézus az „engedjétek hozzám a kisdedeket” pillanatában vagy hangulatában. Hogy milyen
bizalmas és családias jelenetre készült őszentsége, azt azzal is jelezte, hogy nehéz ornátusát nem a
sekrestyében vétette le magáról, hanem itt, német, angol, francia nagyhívei intim körében. És miközben a
kemény és puha, arany és fehér, zsinóros és csatos díszruhákat szedték le róla segédkező és ilyenkor
mindörökké ügyetlen papjai (mindez házlebontáshoz hasonlított): máris beszélt, közben is magyarázott,
pedig feje sokáig nem is látszott a kulissza-hámozás közben.

Közleményei igen idillikusak voltak a „kisdedek” számára: aki pásztorkodni akar, a bárányoktól kell
szelídséget tanulnia, hogyan is lehetne a pásztor olyan, mint a buja szamár, a parázna majom vagy a
párjával összeragadt, bolond tetű? A babiloni ringyó ezer ördögi megtestesülésben járja ma is a világot –
a francia követ kezdte megbánni az előbbi zajos tisztelgést kísérete részéről –, ki ne hallott volna
merániai hölgyekről („jó, hogy még többes számban mondja!” – gondolta, de azért nagy
reménytelenségben, a francia követ), akik királyi udvarokba hízelgik be magukat: a szent házasság
szentélyét, mint a templomrablók vagy a Szentsír pogány tolvajai, meggyalázzák és kifosztják? Egy, most
már egy meráni hölgy – „az ilyesmi sajnos nehezen félreérthető és ködösen-allegorikusan bizony alig
értelmezhető”, gondolta mély döbbenettel a francia király követe –, egy meráni hölgy csodálatos bibliai
jeleneteket mutatott be, titkolt színpadon, mint értesültünk, az Egyház Legidősebb Lányának legtisztább
székhelyén (France! Paris!): ez a meráni hölgy Judit és Holofernes történetét ábrázolta; a hölgy teológiai
túlérzékenységgel és aggályossággal játszotta a csábítót, Isten érdekében teste legtitkosabb bájait sem
hagyva gyáva 164lepelben. Holofernes szerepére ebben a szent színdarabban a meráni hölgy (és sok még
sokkal „szentebb” színdarabokról is hallottunk itt Rómában) a keresztény világ egyik legkeresztényibb
képviselőjét szemelte ki (gondol-e másra valaki, mint a francia királyra?), a titkos színpadon a testek
érintése, a borok és az illatok mind a bibliai valóságot tükrözték – csak éppen a lefejezés nem. Holofernes
mindent kiélvezett, valóságosan („Valóságosan!” – mondta most már vicsorgó fogakkal a pápa, mert a
vetkőztetésnek vége volt, szabadon mozgott, és öklével hallgatói szeme előtt hadonászott, mint a bosszú
sovány angyala vagy ördöge, hol egyik előtt, hol másiknál vetve meg pillanatra lábát, nehogy csak a
francia követhez szóljon, pedig – csak neki szólt). A francia „Holofernes” a gyönyöröktől kimerülve
nézte (folytatta Ince pápa) külön páholyából – még a felöltözésre sem fordítva különösebb gondot –,
ahogy Judit pogány meztelenségű kísérői (afféle három grácia, vagyis három ringó-ringyó kárhozat,
hullámzóan felkínált nőstények) – igen, ezt nézte a magát legkeresztényebbnek tituláló, hervadt színész:
hogyan hozzák ezek a pőre, köldök-zsonglőr hetérák a Holofernes agyagból csinált fejét, nyakánál, ó, de
véresre festve. Közben Judit vallási győzelme tiszteletére fuvoláslányok a legszentebb zsoltárokat
éneklik, igen, tudom (folytatta Ince pápa), valóban zsoltárok voltak, még a dallamukat is ismerem – és a
pápa gúnyosan pár taktust énekelni kezdett: döbbenettől megbénult hallgatósága számára tán ez volt a
legfélelmetesebb epizód. De Jehova szent szolgálólányai pucér combjaikat fonogatták egymásra és
egymásba, miközben kétágú fuvolájukat fújdosták és szopogatták.

Ezek után a pápa eltávozott a sekrestyébe. Mindenki tudta, hogy Philippus Augustus francia király
zavaros vagy nagyon is egyszerű szerelmi életéről volt szó, és mielőtt a hallgatóság akár az etikett, akár a
világhistória szabályai szerint 165állást foglalhatott volna: egy cingár, csontjaitól csupa recsegés,
kiszáradt, keszeg, vén pap, az oltárnál hosszú papírlapról olvasni kezdett (egyébként előbb még a
vetkőztetésnél segédkezett). Ha valami nem hasonlított a pápa minden teátrum skáláját egyesítő, előbbi
előadásmódjához, hát az öreg pap egyhangú recitálása volt az.

Hat (vagy hányat, hányat nem) pontot közölt, hangsúlyozás és publikumára pillantás nélkül.

A házasság szentségének dogmatikai elveit hangsúlyozta (ha valaki csak a hangra figyelt, gondolhatta
volna, hogy a falu bírája elrendeli: a házőrző kutyák lánca ezentúl két rőf helyett csak másfél rőf legyen);
utána rátért az „egy akol, egy pásztor” üdvtörténeti és világtörténelmi jelentőségére. A pásztor csak Isten,
Petrus Romanus utóda lehet. Hiszen lehet-e a farkas a pásztor? Lehet-e a kerge fekete bárány a juhász?
Lehet-e a Ringyó az akol zsarnok királynője? – és itt ijesztően pontos leírása következett Philippus
Augustus illegális feleségének, ama meráni Ágnesnek – a pap újabb titkos udvari mitológiai
misztériumokról számolt be, például Léda és a Hattyú jelenete, hattyútollakba öltözött férfiú
részvételével, és a férfiú kilétéről ismét félelmetesen nem lehetett kétség. – Ezeknél a bizonyos mértékben
szerelmi idegeket is foglalkoztató passzusoknál különösen komikus volt a csak koporsói szálkákból
összetákolt pap közönyösen kereplő hangja.

Utána az imádság és bűnbánat idejéről beszélt: az égi és földi Jó Pásztor előtt még semmi sem késő;
szankciókról, anatémákról, exkommunikációról vagy (ahogy analfabéta eretnekek mondják)
„kiátkozásokról” egyelőre szó sincs, mindössze a legegyszerűbb lelki-gondozói intelemről. Ergo: a főúri
és diplomata hallgatóság a pápa szándékára imádkozván, vegyen részt az azonnal elkövetkező papi
zsolozsmában.

Az öreg pap csőbe tekerte pergamenjét, úgy zörgött, mint 166csontjai – a papság a sekrestyéből máris
bevonult, és imakönyveivel elfoglalta trónusszékeit.

A francia követ, érthető módon, nem érzett a fenti előadások özönének hatására különösebb hajlamot a
kegyes zsolozsmázásra; legszívesebben huszonöt testőrével felkoncolta volna a pápát, és ezzel máris
eltűnnék ez az irritáló római Második Pásztor – a párizsi Egyetlen szomszédságából.

A francia követ fel is kelt, gárdistáit is egy intéssel maga előtt kivezényelte, mikor egyszerre csak beléje
karol egy pap, hosszú fejű, rőtes, nagyszakállú, de a szakálla keskeny, mintha éppen tréfás fordítottja
lenne azoknak a pünkösdi lángnyelveknek, melyek az apostolok fejei fölött lobognak a képeken – és
máris viszi fel a követet egy, a falba szinte faférgek módjára belerágott lépcsőn: nem is léptek, hanem
szívódtak a magasba, mint víz a növény szárában; a francia követnek sejtelme se volt: ki ez? Mit akar?
„De hát mindent megfigyelünk, mindent titkos írással titokban megírunk, és aztán nyíltan szép vérpirosat
ütünk” – nem sok tétellel lett volna ezenkívül kiegészíthető párizsi katekizmusa.

Hamarosan feljutottak a templom emeleti oldalfolyosójára; a lángnyelv szakállú pap intett a francia
követnek, maga mellé hívta könyökölni az erkélypárkányra, kezét lelógatta a mélybe, mintha nem a keze,
hanem rongy kesztyűje lett volna, de ez a „rongy” mozdulat félreérthetetlenül: a mélyben zsolozsmázó
római papoknak szólt, azokat tartotta csak ilyen kapcalengetésekre méltónak.

A pap elmondta, hogy ő a megboldogult VI. Henrik német császár gyóntatója volt – de a „gyónás” szóra
is olyan mozdulatot csinált, mint csalódott férfiak a nők csapodárságáról –, és a császár halála után ő itt
maradt Rómában 167– megy is tovább le délre, Apuliába, talán Szicíliába, Henrik császár gyermeke
mellé.

A német vörös pap most gúnyos vigyorral egészen maga mellé húzta a francia követet a párkányon, és
kinyújtott karral mutogatott lefelé, oda, ahol fehérben, fehér gyertyák fényében zsolozsmáztak Ince
papjai.

– Egy akol és egy pásztor? – és most nem kezével legyintett, hanem magasra emelt pucér sarka alatt
„tapsolt” sarujával gúnyosan a folyosó márványpadlóján – micsoda dilettancia ez? micsoda sarlatánság?
micsoda bukdácsoló anakronizmus? – értsd e rossz franciasággal kiejtett szavakon: Ince pápa világállam-
programját.

– Hatodik Henrik, a német király és római császár: az bezzeg tudta, mi az akol, hol az akol, ki a pásztor,
ki a béres? Senki nem tisztelte jobban az egyházat és minden nemzetet – folytatta a német pap, és levantei
kereskedő módjára valami esküfélét vakart és mormolt szakálla alá – de hát? de hát? Ahogy régen a
rómaiak értettek a világ kormányzásához: most a németek. Lehet, hogy Franciaország a világ teteje,
minden, a mindennél is mindenebb, művészet, okosság, harci furor, ez mind lehet, ezt kétségbe sem
vonom – és erre a szinte rongyos német pap (ismét levantei kereskedő módra) sorba cibálta, simogatta a
francia követ ruhájának minden kiálló vagy fityegő részét –, de (folytatta): más a legmagasabb kultúra és
más a világuralomra való világpolitikai hivatottság.

(Odalent a fehér gyertyás és fehér ruhás római papok közül többen felnéztek a magasba, a német kezdett
ugyanis nagyon hangosan beszélni. Erre az otthagyta a párkányt, és sétálni kezdett a francia követtel a
felső folyosón – kövei összevissza, akár fagyott sárban ficamíthatták volna ki a bokájukat.)

– Nézze Hellászt, és nézze Rómát. Ki vonja kétségbe a hellén műveltséget? Senki. De ki vonja kétségbe
Róma világszervező hatalmát? Még inkább senki. És hogy Róma 168nyomdokaiba lépni ki és kik az
egyetlen méltó és hivatott utódok?

A német pap újból a folyosó párkányához rántotta a francia követet, most vagy három-négy erkéllyel
távolabb a mélyben zsoltározó római papoktól.

– Nézzen csak oda le, oda ni, a középső, faragott székre, amelyiknek a teteje olyan, mint egy kigyulladt
püspöksüveg, most valami viaszhúsú „egy akol és egy pásztor”-béli római birka fújtat benne, látja?… No
hát? Ott ült, én láttam, én, ugyaninnen, ahol most állunk, az akkori, a Henrik császár korabeli „egy
pásztor”, harmadik Celestinus pápa! Apró emberke volt, olyasmi, mint a szicíliai kis jézuskák,
cseresznyefejű baba, és rajta palást, korona, a tengernyi, tornyos hímzésben elvész a bambino.

(„de ájtatos gyóntatója volt boldog emlékezetű Henrik német-római császárnak”, gondolta a francia
követ)

– Szóval ott ült, mint hervadt virág, mint mekegő kisgida, ez a Celestinus pápa.
(„pap ez a német valóban? vagy valami ügyetlen ügynök, aki provokálni akar?”)

– Miért? Mert egész Itália a mi német Henrikünk hatalmában volt, ez az alpásztor, ez a senki juhásza, ez a
Celestinus lélegzethez sem jutott. Tusciában égig értek Bizáncnál vastagabb falú német váraink,
Anconában német hajók árbocerdeje vert rácsot a hajnali és alkonyi napra, Spoletóban olyan lovagi
tornák folytak, hogy ahhoz képest világcsaták gyerekszobai, papírkardos csetepaték: Celestinus pápának
nem maradt más, mint ez az egyetlen faragott szék, és? Tudja, mit csinált, beszorulva ebbe a kis
kalitkába? Kínjában? Mert „es war kaiserliche Herrschaft über ganz Italien” – erről a német mondatról a
német pap nem tudott lemondani, de azért a francia követ nagyon jól értette –, mikor ott ült ez a macska-
múmia Celestin pápa, veréblábai alatt megmaradt négy-öt, minden értelemben mindentől megkopasztott
papjával? Tudja, mit csinált? Szentté ava169tott holmi magyart – mugyer? hungerus, ongaros, valami
efféle népség –, ennek volt vagy van, que sais-je? (német es-cé-há-val mondta, dehogy francia zsé-vel),
ennek a népnek volt egy Lauslu vagy Wlaslo nevű királya: nohát ezt avatta szentté Celestinus pápa. Ez
maradt meg neki: játéknak és bosszúnak a Henrik császár fojtogató vasgyűrűjében. Ott lent, abban a
székben! Akkor én most hallgassam végig ezeket az „egy akol, egy pásztor” perorációkat Incétől?

(A veres pap, a német császári gyóntató, két lapos kezét bőröve mögé dugta, balról és jobbról, és a sátáni
meditáció pózában sétált egyesegyedül, csak úgy magának – a kőgöröngyös fölső folyosón.)

– Mikor minden a mienk volt, akkor láttam Henrik császár koronázását Palermóban. Egy kissé más
jellegű jelenet volt, mint ez a mugyer vagy magyar szenttéavatás a haldokló római Celestin-veréb által
egy zugtemplom zugolyában. Nehogy azt higgye, hogy a szicíliai német koronázás pompájának leírásával
fogom fárasztani. Csak egy arany hátterű mozaikképre hívom fel figyelmét (van ott ilyen több is): a Jézus
Krisztus – teljes magasságában, római főpapi tógájában, feje körül a szentkereszt négy küllős glóriájával
– a német császári koronát rakja a színes szilánkokból kirakott képen a német császár fejére. Ez a kép
nem a szegények bibliája, hanem az Úr által rendelt urak bibliája: itt az igazi pásztor, itt az egyetlen jogos
hatalom az akol fölött.

A papi és pápai zsolozsma odalent befejeződött, gyertyák, könyvek, ruhák fehérje kivonult – a vörös
szakállas német rajongó vagy remeteruhás csirkefogó megint csak karon ragadta (hányadszor?) a francia
követet, levezette a templomba, most aránylag elég emberszabású lépcsőn. A lépcső végénél hatalmas
keresztelőkút állt, rideg, ellenséges színű, marhafelsál piros márványból, bazilikakupolának is beillő
bronzfedővel (hogy a csudába emelik ezt le?) – a 170 „pap” (még az idézőjel is kevés ennek a rejtélyes
alakzatnak) rátette kezét a bronzra, az kicsit zengett is, mint valami erény útjára tért bűnbánó szélkakas –
és a pap? Újra beszélt.

– Valahol kilencvenhétben (derék és becsületes tizenkettedik századi kilencvenhétben) a nagy imperátor

és világimpérium csillaga, Henrik német császár haldoklott, Szicíliában, Messinában, ifjúsága virágában,
hiszen alig volt harminckét éves. Ugyanakkor újszülött, de máris hullagyanús fiúgyermekét akarták éppen
keresztvíz alá tartani, képzelje el! – (mondta szokásos kikiáltó modorában a német pap). Egyik szobában
a haldokló császár, főpapok és kispapok a haldoklók szentségét óhajtják feladni neki – ugyebár csak a
plebs nevezi bután és durván ezt a szentséget „utolsó kenet”-nek? –, és a király és császár halottas szobája
mellett (ez a szoba bizony az lett hamarosan), a messinai házikápolnában: keresztelésre készül a főpapok
és kispapok másik serege. Nem mindennapi jelenet, ugye? – és a német pap negyedkört tovább sétált a
pápai kápolna keresztkútja körül, szorosan hozzásimulva.

A francia követ nem ment utána, de az a „fordított lángszakállú” németet nem zavarta, sőt – a negyedkör
távolságából sokkal színpadiasabban tudott beszélni.

– Papok, nők, apácák, katonák – ki tudja ezt jobban, mint Vous, Monsieur – rohangálnak izgatottan és
fojtott suttogással haldoklótól keresztelendőig és vissza, utolsó kenet olajától a keresztelés sójáig: a
gyerek élete is bizonytalan, pofozzák a lila ebihalat, a császár is minden pillanatban utcagyerekek
üveggolyójára változtathatja szemét. Előbb a síri szakramentum? Előbb az eredeti bűnt eltörlő keresztelő
szent jánosi ablúció? Vagy párhuzamosan, a nyitott ajtón keresztbe lesve, keresztbe pislogva? Ki hal meg
előbb?
Henrik császár sem a kenetelésbe, sem a keresztelésbe nem egyezett bele: fiát, fiát, azt a kökörcsin
szürkére váló 171porontyot akarta erőtlen kezében tartani, tartotta is és – mit suttogott értetlen kis fülébe?
A legszebb beszédet az „egy akol és egy pásztor” témájáról – és a német pap gúnyosan bökött Ince pápa
szószéke felé, melyen az ércsas és érckönyvtartó nem változtatta arcát, a tárgyak mérhetetlenül
arisztokratikus fölényével a körülöttük nyüzsgölődő emberek rendetlensége közepette. „Kaiserliche
Herrschaft über ganz Italien”; utána a német imperátor kilehelte lelkét, egy ideig jeges karjai közül senki
se merte elvenni a vinnyogó, kék csecsemőt, de aztán az apácák mégis odamentek, elvették, képzelje,
Monsieur, hogy a halott császár kezei úgy megmerevedtek, hogy gyermekét ebből a kriptai csontrácsból
alig lehetett kipiszkálni (ezt a szót használta a piros szakállú német pap), az utolsó beszentelést már csak
Henrik holtteste kapta, de eltorzult ajka olyan formájú volt, hogy én, mint örök gyóntatója, pontosan
leolvashattam, évtizedes tapasztalataimra támaszkodva, hogy valóban bűneit vallotta be halála előtt.
Tehát a császár hitelesen és hivatalosan mégiscsak meggyónt. A gyermek életben maradt, lent él
Apuliában és Szicíliában – Frigyes nevét ismeri bizonyára? Megyek hozzá, és suttogom tovább fülébe
azt, amit haldokló apja lehelt apróka-kagylócska újszülött fülébe.

9.

– De mit suttog az egész világ az én fülembe, ha nem is aprócskák és kagylócskák, mint a hohenstaufeni
kisdedé, hanem nagyok és elállók, mint a szamáré, de előbb vagyok szamár, mint császár, mert Jézus
születésénél nem császár, hanem szamár térdelt, mert Jézus egyiptomi menekülésekor az Istenanya nem
császár véknyán, hanem szamár hátán mentette a Kisdedet, és a jeruzsálemi bevonuláskor nem császár
nyakában, hanem szamár (rongyos ruhákkal párná172zott) gerincén ment utolsó triumfusi pálmák között
a halálba.

– Ezt csak úgy zárójelben, kedves német és francia uraim és alázatos híveim, mert sem a hohenstaufi
csecsszopók füle formája, sem az én füleim bibliai rokonsága most – nem érdekes. Érdekes ellenben az,
hogy én véletlenül és akarattalanul, itt lent, a déli mellékhajóban, a keresztelőkút közelében: mindent
hallottam, amiről beszéltetek. Nem mintha hallgatóztam volna, bár mért ne hallgassa a jó és főleg
egyetlen Pásztor: juhai titkos nyögését, bánatát, panaszát vagy bolondos ördögi álmát?

– Itt van egy régi, rozoga gyóntatószék – mondta III. Ince, „hiszen ő volt az”, hogy a szájba rágó
széphistóriások és krónikások írásmodorából is valami elavult díszecskét átvegyünk – és azzal a pápa egy
kis deszkaalkotmányra mutatott: elöl is, meg jobbra-balra is rongyos, zöld függöny, rozsdás karikákon –
manapság a bábszínház ilyen a kültelki vásárban, a pogány Pompejiben falfestményeken is látunk effélét,
kis Diana meg Erósz-templomocskák voltak ezek, sokszor ülnek Giotto-képeken is angyallal társalgó
Szent Annák ilyen házikóban – efféle tetőcske alatt metélik körül a kis Jézust is: szóval – így festett az a
ferde faház, melyből a pápa recsegve is meg macskasurranással is kilépett, és amelyről a francia követnek
meg a német papnak azt mondta – sejthető retorikai bevezetőként –, hogy „itt van egy régi, rozoga
gyóntatószék”.

A pápa aztán azonnal elmagyarázta (a francia követ szemében Ince most alig különbözött suttogó, szeme-
szikráztató modorában a vörös szakállú staufi paptól), hogy minden héten egyszer, meghatározott időben,
bele szokott ülni ebbe a romos gyóntatószékbe, ide bűnbánó sose jön, sose jöhet, hiszen ez itt a pápa
privilegizált privátkápolnája. Vajon miért ül itt ő, Ince, egyedül, a hétnek azon a bizonyos meghatározott
napján kerek egy óra hosszán át?

Ezért! Hogy meghallgassa a föld, az egész világ, talán 173az egész univerzum bűneit; mindazok bűneit,
akik soha életükben azokkal gyóntatószék elé járulni nem fognak. „Kinyitom fülemet a lezárt és
elhagyatott templom csöndjében elsősorban a Krisztus-tapodó keresztény fejedelmek bűneinek
hallgatására; kinyitom a pogányok felé, zsidók és szaracénok, messzi indusok és Isten akaratából
számunkra még ismeretlen atlantida földek és népek felé. Ezek se hozzám, se senkinek gyónni nem
mennek. De én mégis ebben a confessionale universi-ben, vagyis a világegyetem rozoga gyóntató-
bódéjában: meghallgatom őket, mintha ők mondanák vétkeiket, pedig nem mondják, csak mindent
ellenem cselekszenek. Az óceáni kagylót fülükhöz szorítják a gyerekek, és a tenger zúgását vélik hallani
benne: én is fülemhez szorítom az egész világot, de elsősorban – a magam bánatát hallom echózni.”
Eddig úgy beszélt a pápa, mint valami bizalmaskodó, névtelen és melankolikus remete, de most hirtelen
feltornyosult, egyenesen az oltárhoz sietett, vagy inkább repült, a franciát és németet nem is hívta maga
után, oly biztos volt, hogy futótűz-lobogású teste magával rántja, mágikus erővel, két túl tájékozott, vagy
túl tájékozatlan hallgatóját. A pápa megállt az oltár előtt, így sugározhatott az ószövetség angyala a
paradicsom kapujában a lángkígyós karddal, mikor kiűzte Ádámot és Évát az Édenkertből. A pápa az
oltárasztalra mutatott, sőt öklével kopogott rajta, mint a zsoldosok, ha éjjel törnek békésen alvó házra. A
pápa arról beszélt, hogy itt, az oltárasztalban, süllyesztett ereklyetartóban őrzi az angliai Becket Tamás,
meggyilkolt mártír Canterbury érsek vállcsontjait, akit – nomen est omen? a nevekben boszorkányosság
rejlik? – szintén egy Henrik, egy angliai Henrik sodort sírba. Nem érdekes – mondta legyintve a pápa,
mintha nagymosásból ellopott, rongyos ingről lett volna szó egy szárítókötélen Róma külvárosában –,
nem érdekes, hogy ez az angliai Henrik maga adta-e ki a parancsot az érsek lemészárlására az oltár vérét
vérpirossal váró 174bíborlépcsején – avagy mások, a legszennyesebb és legégbekiáltóbb bűnt követve el,
a király iránti túlméretezett túlhízelgésből. Nem érdekes! Viselkedett ez az angliai Henrik, magát
pásztornak és akoltartónak képzelő király, úgy az ő egyházával, és Tamással szemben, hogy a „gyilkos”
billogát mindenképpen koronás homlokára égesse az ítélkező Krisztus.

– No de híres angliai és germániai önavatta pásztorok és aklosok: meddig élvezitek a gyilkosság üszögös-
üszkös fekete gyümölcseit?

És a pápa gyöngédség és harag alig egyensúlyozott keverékével félrerántotta az oltárterítőt, maga mellé
intette a francia követet és a német talán-papot. Egy képet mutatott nekik azon a helyen, ahol elébb
öklével kopogott Becket Tamás ereklyéi fölött. És a képen mi volt látható? Második Henrik angol király
vezekel a meggyilkolt Canterbury érsek sírjánál. A pápa ajkát most már csak egy mondat hagyta el:
„Talán négy esztendő sem pergett le Krisztus homokóráján a gyilkosság és a penitencia között” – ezek
után ujjával mutogatta az ereklyetartó födelén a képet (festék és zománc, arany és gyémánt), mikor egy-
egy részletre rátette körmét, megállt, szünetet tartott, másfele nézett, mint afféle idegen zarándokokat
vezető szolga a római templomokban, aki unatkozik a borravalóig, miközben a zarándokok őszintén vagy
titkolt csalódással csodálkoznak a kirámolt tárgyakon.

Második Henrik angol király a szentképen meztelenül térdel a meggyilkolt érsek templomhoz hasonló,
hatalmas szarkofágja előtt. A meztelenséghez hozzá kell fűzni, hogy fején lóhere és csillagleveles korona
ragyogott: kétségtelenül volt valami fájdalmas humor abban – legalábbis a francia és német szemlélők így
vélték (ők se beszéltek, csak néha, jó nehezen és jó sötéten összepislantottak) –, hogy a vezeklő angol
király koronája a képen aranyabroncsokkal és olajbogyó nagyságú briliánsokkal volt magas
domborzatban 175kirakva, mintha legalábbis ő lenne a szent és a mártír, és az ő ereklyéinek szólna a
venerabilis skatulya, de hát az arany- és ékszerművesek, ha egyszer királyi koronát kell csinálniok,
szabadon engedik mesetermő képzeletüket. És egyébként is: talán így még hatásosabb az erkölcstanító
ábra – hiába koszorúzza tízgyémántos, villogó, világi göncölszekér a király homlokát: gyilkos, az
gyilkos, vezeklő, az vezeklő. A király teste olyan, mint a Krisztusoké, fehér, hasa tasakosan kissé
szemérme fölé csüggedő, szíve alatt bordák, mint a bőrkötésű bibliák gerincén; valami kis alsónadrágot is
pingáltak rája, átlátszót, nyilván nem azért és úgy, mint későbbi képeken a Vénuszokra, hanem hogy a
test nyomorúsága nagyobb teljességben látszódjék. (Férfivolta is hűségesen odatéve, mint afféle tölcsér-
forma bugyelláris) – és! és! A királyt egész szerzetessereg ostorozza, virgáccsal és korbáccsal, hogy
alsóteste se maradjon érintetlenül a flagellációtól. Közben a legdíszesebb párnán térdel, kasmíri vagy
perzsa hímes dunyha, négy sarkában óriási bojtokkal. A meztelen király mozdulata (tudatosan vagy
véletlenül, ki tudja ezt művészeknél?) háromértelmű: az égi Úrhoz emeli kezét és tekintetét – ugyanakkor
a meggyilkolt érsek koporsójára is szeretne borulni –, és végül harmadszor: rimánkodva kéri a
szerzeteseket, hogy üssék, verjék, ostorozzák tovább, mintha csak a zsidók és Pilátus oszlopához kötött Jó
Pásztor volna. A szerzetesek a szentképen igen udvariasan viselkednek, a virgácsokat majdhogy úgy nem
hozzák a pucér felkentnek, mintha virágvasárnap volna, és pálmaágakat meg barkát hordanának a főpap
elé, megszentelésre (vagy fürdőzői örömök fokozására és csiklandására a fürdő szolgálatkész
szolgaleányai).

A pápa visszahajtotta az oltárba eresztett ereklyésdoboz felett a kendőt – most mélységes áhítattal, mintha
édesanyja szemfedője lett volna (Ince olvasott Antonius viselkedéséről is Caesar teteme fölött a
Forumon), utána térdre borult, szinte összeesett, bő ruhájában eltűnt a teste, csak 176két fehér, imára
összelapított keze világított az oltárasztal szélén.

Természetesen a francia követ és a német pap is letérdeltek, a fél imát is ügyetlenül mímelve; a pápa
felkelt, erre a francia és a német is emelkedni akart, de a pápa gyöngéden térdeplésre nyomta vissza
vállukat, még egyszer az oltárra mutatott, „orate fratres”, suttogta és eltávozott.

Mikor a francia követ fölemelte fejét (eddig a lépcső szőnyegén számolta a levakaratlan, nagy
viaszfoltokat, melyeket az ide-oda hurcolt gyertyák hagytak: egyik rózsához, másik menyéthez, harmadik
terhes hangyakirálynőhöz hasonlított – egyéb szórakozással nem tudta kitölteni az „orate” különben is
meghatározatlan idejét), mikor fejét fölemelte: a német papnak híre se hamva. Hogy tűnt el? Ki volt?
Nem maradt kénköves lángszag utána? Zsidó volt? Henrik császár szelleme? Maga a sátán? Az
antikrisztus? A pápa politikai kéme? Valami kalandor? Ezzel lesette-e francia követét – francia Philippus
Augustus? Ő a pápa, és „Ince” – csak összejátszó komédiás?

10.

III. Ince pápa elérkezettnek látta az időt keresztes hadjárat meghirdetésére.

A római Szent Péter templom négyszögletes, tetőtlen oszlopcsarnokát szemelte ki erre a célra (ma már
ebből sajnos-sajnos semmit sem látunk, a gyönyörű római-romaneszk udvar és minden, ami szép volt,
eltűnt, legfeljebb a barokk kolonád ér valamit).

A pápa a templom sötét mélyéből jött ki, de csak éppen az udvar oszlopainak vonaláig, ő maga két ilyen
liliomfehér, szinte illatozó márványtörzs között foglalt helyet: zsúfolt és pompás kísérete mögötte,
részben a bazilika, részben az oszlopos folyosók árnyékos homályában, úgy sejtetve, 177mintha most már
a világ végső határáig csak az ő kísérete volna. Két pap egyszerű karosszéket hozott, a pápa ülve beszélt –
hallgatósága a hatalmas udvaron Európa legelőkelőbb diplomatáiból és Róma csőcselékéből verődött
össze, közben még mindenféle egyéb árnyalatú emberekből, papokból, komédiásokból, hegyekből ide
patakzott remetékből, de most sem akarunk szürkeségbe süketülni az erőltetett „színeskedés”
következtében, leírásunkban pőre és minimálisan utaló statisztikáról van csupán szó.

A pápa úgy ült le egyszerű trónusára, jobb kezével a karfára könyökölve, mintha gyóntatószékben
foglalna helyet, nem ő fog világhistóriát praktikusan és profetikusan megforgató prédikációt tartani,
hanem a világ fog gyónni neki – királyok és a korinthusi oszlopok, az a bárányfelhő, mely most éppen a
tetőkereszt mögött megakadt az égen, és a szent jel vakító aranyából egyszerre csak vak heget csinált,
mert eltakarta a napot – a pápa oda is felmosolygott –, neki a nap is udvarias vazallusa. Szent Ferencnek?
Legföljebb „bátyja” vagy „nénje” ama bizonyos himnuszában. Kúpos tiaráján a rajzos hímzések alig
különböztek a legrégibb görög vázák legegyszerűbb vonaldíszeitől; koronája sem volt hármas, kisgyerek
képzeli el így a királyt. A korona belsejéből jobbra-balra fekete szalag csüngött alá – az egyiket többször
(de kedvesen, mint tévedt pillét) ellökte a fülétől, nem mintha csiklandozná, hanem ez is zavarja a világ
gyónásának meghallgatásában. A fehér „T”- vagy „Y”-szalag lazán csúszott le két válláról, de le nem
esett; függőleges szára lábujjain is túlfutott volna, de a pápa kezével a felét ölébe hajtogatta, és feltűnően
halk intonációval ezeket kezdte mondani (szavait a legkülönbözőbb írnokok jegyezték, az oszlopfolyosók
legkülönbözőbb helyein, a legkülönbözőbb papi és világi öltözékekben és még különbözőbb formájú
könyvekbe és aktapapírokra):

– A keresztes hadjáratot nem én hirdetem ki, a keresztes hadjárat már rég elindult: az Ószövetség minden
Prófé178tája fegyverben, legyen az a lantos-kardos Dávid király – a mindent megváltó és ítélethirdető,
látomásoktól szent részegségben prédikáló Szent Izaiás – avagy a bánatától golgothai „fokon” szomorú
Jeremiás. A Szűzanya maga megy az élükön, vezeti őket megkínzott Fia sírjához, fején a világegyetem
legtávolabbi csillagaiból font tüzes korona, melyet Fia tett fejére a mennyekben, de testén azok a
gyötrelemtől megtépett rongyok, melyeket a kivégzés hegyén viselt a keresztfa tövében.

(És két pap felmutatta a magasba a hallgatóságnak azt az óriási ereklyetartó szekrényt, melyben eddig a
Madonna ruháit őrizték Rómában, a szekrény ajtaja kétfelé szinte sarkából kifordítva és szétcsapva: a
szekrény üres: a ruha valóban eltűnt, vádlóbb ürességet teljes napfogyatkozáskor sem érezhettek a
világban és lelkükben a rómaiak.)

– Az angyalok az égben: elhagyták helyüket és lándzsás-páncélos Szent Mihállyal a Szentföldre mentek

zúgó hadirendben harcolni, mert ti – keresztény királyi és keresztény szolgai testvéreim – nem mentek
oda, hanem idehaza kuksoltok, kéjelegtek vagy harcoltok, kereskedtek, és eretnek eszeskedésekkel
fertőzitek (valamikor tudós egyetemeinken) az ártatlan és hiszékeny ifjúságot. Minden szentek, akiket
pásztori elődeim oltárokra emeltek: már rég hadba vonultak – hiába csúsztok-másztok most oltáraikhoz
gyáva és önző fogadalmaitokkal, hogy egy bajor koronát megkaparinthassatok, vagy hogy hascsikarástok
elmúljék: ezek a szentek most nincsenek itthon, elhagyták templomaitokat, és elhagyták mennyei
amfiteátrumukat – harcoltak Jeruzsálemben, vádlólag szégyenítve hanyagságtokat és tunyaságtokat.

(A pápa most kissé felemelkedett székén: ez nála annyi volt, mintha Cicero elragadottságában szószékéről
a nép közé ugrott volna):

– Az Úristen maga megy Fia védelmére, mert szent tervében csak egyszer engedte latrok és caesarok és
hittagadó 179izraeliták kezére: másodszor már nem. Üres az égbolt! Hiába forgatjátok szemeteket,
szemforgatók, a magasba, nincs fölöttetek az Isten – elbúsult haragjában most a Nappal és Holddal sem
törődik, nem az Univerzum szétszórt és gazdátlanul maradt Csillagaival – egyetlen Fia most fontosabb,
mintha megutált bolygói robbanva ütköznek, akárcsak a ti buta bábjaitok és tekéitek a kocsmák
udvarában vagy jogtalan királyok jogosan kifosztott ládáiban a kereszttel tűzdelt aranyalmák és jogarként
bitorolt pásztorbotok.

– De nehogy azt higgyétek, hogy gyávaságtok láttán csak az ég lakói hagyták el helyüket; nemcsak a
bibliai királyok övezték fel magukat a harcra Salamontól Ezekiásig. Ugye, nézelődtök most körbe-körbe?
Lesve itt a falak fülkéiben a szent uralkodók szobrait, melyeknek vállain és kőkoronáin galambok,
fecskék, verebek raktak fészket. Hova lettek ezek a békés fészkek? Hova lett a gerlék és Saul idilli
házassága? Ma éjszaka ezek a szobrok lerázták vállukról az ég kedves madarait, mintha csak rájuk hullott
szenny lettek volna, és a madarak most sipítozva csapkodják szárnyaikat hontalanságukban: a szobrok
hadba mentek.

– Igen: nemcsak az ég minden szentjei hadakoznak előttetek menvén a pogányokkal, hanem az egész élő
természet is tele van vágyódással, hogy a Szentföldre menjen. A fák nem bírják többé gyökerüket, ki
akarnak szakadni a földből, a virágok és a búza otthagyják mezőiket, üres sírokként tátongó lukak
maradnak csak nyomukban, hogy lombbal, gyümölccsel, illattal és kenyérrel szolgáljanak Júdea földjén
szenvedő keresztény testvéreiknek. Mától fogva, éppen ebből a szempontból, új értelme van Szent Pál
apostol rómaiakhoz írt levelében annak a passzusnak, melyben ezt olvasom, hogy „minden teremtmény
együttesen sóhajtozik és vajúdik mind idáig, omnis creatura ingemiscit et parturit usque adhuc”. Mi ez a
„mind idáig”, mi ez az „usque adhuc”? Amíg a teremtett világ minden embere, madara, 180füve és
ásványa meg nem újul a kereszténység testébe életadó szívként visszaplántált Szentföldből: ez az
„adhuc”.

– Te, dicsőséges Franciaország: innen is látom városaidban és szigeteiden Miasszonyunk tiszteletére

emelt templomaidat, a tornyok erdeje sűrűbb, mint a nádas, az ereklyék csodák virágaitól szagos
paradicsomkertté tették földedet, most el hagynád menni a keserű harcba Miasszonyunkat, a szenvedés
ruhájában és egyiptomi eunuchoktól megköpdösött koronával? Én mondom, hogy százezer harangod
holnap egyetlen hangot sem fog adni, még ha bivalyokkal rángatnád is megnémult nyelvüket:
Miasszonyunknak nem kell a te hamis zenéd, Miasszonyunknak a te ősi, öröklött és örök lovasságod és a
felszabadítás harsonái kellenek.

– És te, hatalmas Anglia: szent papjaid ma is a gyilkosok csuklójára szabott láncok mögött őrzik azt a
három véres kardot, mellyel az Úr oltára előtt mészárolták le ördögi útonállók a mi Szent Tamás
érsekünket; a vér le nem mosható róluk semmiféle varázsló lúgjával vagy savával – de: a három kard
fehér lángként fog világítani nektek, mint a tűzoszlop a pusztában, ha lovagjaitok markolatig fürdetik meg
szablyáikat a Krisztus-gyalázó pogányok vérében.

– Megremegek a megilletődéstől, ha hozzád szólok, Róma császári koronáját viselő Németország,

különös házasságban az én fővárosommal és így az Istennel. Nem Róma volt-e a világ ura, pogány
földiességben és nem az Egy Égi Pásztor akarta-e, hogy most Róma a világ minden élő lelkének vezetője
legyen? Ti német királyok és császárok, caesarok kitüntetett utódai: most már Krisztus kezéből kapjátok a
koronát, és így nem bűnös hatalmaskodás, ha seregeitekkel Egyiptom és Szíria, Kisázsia és Perzsia felé
vonultok, hanem épp ellenkezőleg, a keresztény hit krisztusi kötelessége. Róma most már az Istené és az
Isten látható helytartójáé; koronák, olajok, krizmák és aranyos tógák, melyeket az én kezemből kaptok,
egyformán köt a világi hata181lomhoz és az isteni engedelmességhez. Róma Keletre is ment, nemcsak
Nyugatra, és én itt várom, míg a pogányokat és testvéri szeretettel ölelhető keletrómai üdvtársainkat elém
vezetitek, hogy a Szentlélek sugallata szerint ügyeiket az örökkévalóságnak elrendezzem.

Egy németországi udvari pap ült az oszlopok árnyékában, öreg volt, beteg volt, a rómaiak jól ismerték, és
nem nagyon kedvelték fennhéjázó modoráért, lehet, hogy a piazzák populusának ez az ellenszenve talán
némiképp indokolt is volt; mert például most is – a pápai aposztrofálás alatt – hogyan viselkedett? Bal
kezével az ölében óriási festett képes könyvet lapozgatott, táblája alá még két kis apródnak is kellett
guggolnia, gyámkövek módjára. Jobb kezébe állát támasztotta, apró, fehér sertéit babrálva, fejét ugyan
lehajtotta, de magasra ráncolt homlokkal a pápát nézte, mint valami fölösleges és betolakodott színészt,
akit azonban kénytelen végighallgatni.

Az a színes képekkel teli könyv: latin krónika volt, és igen érdekes ábrák voltak benne.

XII. János pápa szinte hason csúszva könyörög Nagy Ottó német királynak, hogy verje ki Itáliából a
lombárd Berengárt; ez a földön hunyászkodó, törleszkedő figura nem különösképpen hasonlít az épp most
prédikáló pápa önmagáról rajzolt ideájához és ideáljához, és? a német császárokkal való misztikus – elég
viharos – házasságát sem eszerint a receptum szerint képzeli III. Ince magának.

Egy másik képen Nagy Ottó császár már győztesen csatázik Berengár lombárdjai ellen, de ugyanezen a
„nagy miniatúrán” az is látható, hogy az alattomos XII. János pápa – látván, hogy Ottó már úgyis győzött
– Róma falairól hatalmas íjat feszít méregtől csöpögő nyíllal Ottó hátának: a „szolga” Ottó elvégezte
kötelességét, mehet a pokolba, mert ha itt marad Itáliában, még uralkodni lesz kedve a pápa fö182lött.
Hohó! De ennek az ördögi – laikus, képes bibliának még nincsen vége, csak lapozni kell egyet, és máris a
templomablakok színességében ott ég – a cinikus teuton pap ölében – a tanulságos folytatás…

Ottó nem hagyja magát a pápai gnóm által hátba támadni, katonáival beront Rómába, a falak potyognak,
mint a gyerekek építőkockái, jön a német császár megbüntetni a gonosz pápát, éppen el is fognák a
katonák, de csak a pápa díszruháját kapják el, az le is szakad róla, a tiara is a földön (kutyák szaglásszák),
és XII. János: Ádám pucérságában menekül kifelé a római várból. Ugyebár ez a jelenet sem tartozik egy
III. Ince által „technikai tökéllyel” rendezett pápai színdarabhoz?

Még kétszer lapozott a guggoló apródok kitárt könyvében, intrikus flegmával, a beteg császári kanonok:
nézegette, amint Nagy Ottó a maga pápáját (az engedelmes Leót) koronázza meg az elűzött János helyett
– épp akkor nézte a német pap ezt a képet, mikor III. Ince azt dörögte és énekelte, hogy: „Koronák,
olajok, krzimák és aranyos tógák, melyeket az én kezemből kaptok…” Furcsa! Ezen a képen valahogy
éppen fordítva van: a német Caesar Augustustól kapja Isten római ügyvivője a koronát, olajat, krizmát és
aranyos tógát.

És a befejezés?

A rómaiak nem fogadják el ezt a császáriak bábját, ezt a Leót – helyébe valami Benedeket állítanak: a
képen (isten tudja, mért épp ezen színarany a háttér, a padló, az épületek és bútorok) a két ellenpápa
verekszik, egymás fülét tépik, folyik a vér a szép ornátusra, a tiarák itt is a földön gurulnak, mint a
csodakorsók, melyeket a részegek felrúgtak a kánai menyegzőn, hálából, hogy a názáreti bort adott
nekik… Az ám! De a császári cseléd-Leóval szembeszálló Benedek feje fölött már ott lebeg két
arkangyal, mellükön a német császár címere, kezükben óriási kalitkát tartanak, 183amelybe Nagy Ottó
hamarosan bezárja a hetvenkedő Benedictus Quintust.
Ahogy ez már az ez időbeli festőknél lenni szokott: ugyanezen képen látni is már Benedeket a ketrecben,
a tiara a rácson kívül, és Benedek szeméből körte nagyságú könnyek szakadnak.

Ezt a könyvet itt nézni, mintegy a pápa orra alatt, és most: ehhez bizony nagy gőg és vakmerőség kellett a
császári német pap részéről. Tudatosan csinálta, ez kétségtelen: tudta, hogy széktámlája mögött pápai
papok álltak, és szemük majd kiesett, úgy lesték minden recsegő lapozásnál az újabb és újabb képeket.
„Hadd kapjanak egy kis ellenpontot ezek a rómaiak III. Ince pápa szózatához” – bizonyára csak ezt
képzelhette a lapozgató, kihívóan viselkedő kanonok.

Egyébként társaságában volt még egy császári képviselő, kihívásról bőven és kacagva lehetne itt
beszélnünk, ha nem is kihívó magatartásról. Röviden erről van szó: ez a képviselő oszlopegyenesen állt
vörös díszruhájában, de dagadó keblén, fehér alapon, igen sajátságos címert viselt és – itt kezdődik és
végződik a „kihívás”: a fehér alapon aranytollú galamb volt látható, mégpedig félreérthetetlenül
postagalamb, hiszen nyakából levél lógott, a levélből pedig, akárcsak két ropogós cseresznye, két
hatalmas pecsét. A címer magyarázata pedig egyszerűen az a legenda, miszerint a német királynak Julius
Caesar levelet írt az Elíziumból, ahol egyébként, némi késéssel, a római katolikus katekizmust tanulja, és
ahonnan üzeni a német-római caesari korona viselőjének, hogy Egyiptomtól Indiáig minden az övé lesz.
Ezt a levelet pedig, fontosságára való tekintettel, maga a Szentlélek galambja kézbesítette. A legenda
alapján a német császár amolyan lovagrendfélét alapított, a legmagasabb urak számára – ennek jelvényét
viselte a piros ruhás katona a mellén.

184

– És ti, különösen kedves fiaim, hős magyarok, a Keletet és Nyugatot összekötő Duna monostorokat és
égi jeleket tükröző vize mellett! Ha van nép, mely nem hagy el engem szentföldi, isteni szándékaimban,
hát a magyar nép az, mely iránti legfőbb apostoli bizalmunkat és szeretetünket alig öt-hat éve fejezte ki
boldogult Elődöm azzal, hogy László királytokat a szentek legmagasztosabb oltárára emelte, és akinek
hitbuzgalmáért és győzhetetlen kardjáért én is naponta hálásan és térdre borulva imádkozom. Mielőtt
Krisztus határozatából csalhatatlan Elődöm a ti Lászlótokat a legnagyobb szentek sorába nem iktatta,
bizony nem titkolom, mélységes szomorúsággal eszmélkedtem ama legsűrűbb ködbe burkolt históriai
titkon: mi volt az Isten szándéka azzal, hogy szentszékünknek ezt az eddig tántoríthatatlan magyar
bajnokát végül mégis megtántorította, és az ördög-akarta ál-Péterhez vezette? De ne fürkésszük a
Gondviselés rejtett útjait és útvesztőit. Elődöm mindenről bizonyára bizton felvilágosítást kapott, és azt
látta, amit én: Lászlótok talpig vasban térdel az oltárnál, és könyörög az Igaz Pásztor igaz ügyéért, és még
szent házasságában is ez az eszme vezette bizonyára. Figyeljetek ma az éjszaka csöndjében: hallani
fogjátok azt a szent éneket, melyet Lászlótok tiszteletére írattunk, s melyet arany táblás könyvben,
rózsaként virágzó hangjegyekkel reggel átadunk a kedves magyaroknak, előzetes kitüntetésül a pogányok
elleni harcban való – Lászlótól is parancsolt – részvételükért.

A pápa most váratlanul felkelt egyszerű karosszékéből, szolgái a széket szempillantás alatt elragadták; a
pápa mögötti, feketén tátongó bazilikakapuból fürge testőrök futottak ki az oszlopos előtérbe: ketten-
ketten óriási, kecskelábú asztalokat hoztak, az udvarban tolongó hallgatóság riadtan kétfelé húzódott,
mint a Vörös-tenger a zsidók elől. Mikor vagy egy tucat ilyen asztal ott sorakozott, egyelőre rejtélyes
célokból, az átrium közepén (és a testőrök eltűntek): a templom mélyéből díszes kísérettel megjelent egy
püspök, 185kísérete mindegyik tagja drágakövektől ragyogó arany- és ezüstedényeket hozott, szinte
balettező processzióban, a kincseket az egyik asztalra helyezte, egy pápai jegyző azonnal az asztal mellett
termett, és kezdte leltárba venni a szemkápráztató tárgyakat, miközben a püspök mély meghajlással (a
most oldalt álló) pápa elé járult, és a kriptai, de napsütéses csöndben hangosan mondta, latinul, hogy
ezeket az értékeket hozzájárulás- és adóképpen – felajánlja az új keresztes hadjárat céljaira.

A pápa egész könnyed áldással fogadta az ajándékokat, mintha kezével a jelképes bérmálási arculütést
utánozta volna, nem nézett körül hallgatóságán, nem hívott fel senkit fennszóval a példa követésére: úgy
vélte, hogy ez a módszer pillanatnyilag hatásosabb.

A püspökök és az ajándékok hömpölyögtek tovább, az asztalokon ott tüzeltek, opáloztak és

szivárványoztak a mesebeli objektumok: bárkának beillő, lapos tálak, melyeken tízrőfös és kétszázfontos
harcsa egészében vígan elnyúlhat; magas nyakú kelyhek, melyek fölül széles medencében tárultak széjjel;
fedelük kagylóbarázdás, dinnyegerezdes vagy királyi koronaként drágakövektől kiütéses; lámpaalakú
korsók zománcfolyondáros elefántcsontfülekkel; csengő, papírvékony csészealjak, százával és
feltornyozva, szentmisében nem használnak ilyen paténát az oltáron, régi pogány kőkoporsók falán nem
csörgetnek ilyen cintányérokat a szatírok és menádok esztelen erdei ünnepségeiken; rég megholt
hercegnők koronái, mintha a tengerből frissen kivágott ágas-bogas, színes korállok volnának, melyeknek
ujjai mindjárt mozogni fognak, talán hogy imára kulcsolódjanak a rég porladó koponyákból isten tudja,
hová szállott lelkekért.

A kriptai csönd persze nem tartott soká: egyrészt az udvari nézősereg tárgyalta áradozó zűrzavarban a
mind újabb és újabb meglepetéseket, másrészt a piactér fele szorulók mesélték a piaci népnek, hogy most
éppen mit látnak. A nép persze nem elégedett meg a szóbeli közvetítéssel, egy186más vállára másztak,
kofahokedlikból valóságos ostromtornyokat építettek, mint a keresztes vitézek Akkon vagy Askalon falai
alatt, és úgy lesték a szűnni nem akaró látványosságot.

A piaci kommentárok – eltekintve a csodálkozó „hujnye! ez mán döfi!”-féle felkiáltásoktól – igen

egyszerűek voltak, és szerencsére (legalábbis egyelőre) a pápa füléig nem jutottak: ezek a glosszák vagy
abból állottak, hogy gúnyosan keresték, sőt hívogatták, név szerint is, a levantei uzsorásokat és
kalmárokat, akik mindebből életük legparádésabb üzletét fogják csinálni – vagy fütyülve mondogatták
egymásnak: komédia az egész, a „cifra cucc” még ma éppolyan szépen visszavándorol a palotákba, mint
ahogy most kijött egy kicsit ide szellőzködni. Voltak olyan istenkáromló plebejusfeltevések is, hogy ez a
sok kincs egyszer és mindenkorra – megakad az Ince titkos kamráiban, mint szerelmükben megvakult
halak a varsában.

A „püspöki felvonás” után volt még egy másik is az incei „rendezők” tarsolyában.

A bazilika két mellékkapujából papok és szerzetesek valóságos sáskahada rohant elő, kezükben
perselyekkel, ládákkal, fedelükön garasnyelő hasadékkal, kereszttel sebtiben fölflastromozott vedrekkel
és bödönökkel, szenteltvíztől frissen harmatos tepsikkel, rozsdás pántú kelengyéskofferokkal, melyeknek
falára valamilyen ereklye volt ügyesen-ügyetlenül rádrótozva – szentség hírében hősi halált halt keresztes
vitézek sisakja vagy pajzsa, a legvadabb címertani fantáziát is túlszárnyalva.

Ezek a papok ezekkel a perselyekkel most azért rontottak ki a bazilikából, hogy adománygyűjtő
instrumentumaikat Róma száz meg száz templomában a hajó közepén felállítsák, és a római nép
üdvösségszerző filléreit összegyűjtsék. Ugyanez ugyanígy fog történni az egész keresztény világban.

187

Amilyen apokaliptikusan heves volt a perselyesek kitörése a bazilikából, olyan vad volt a megtorpanás a
templomudvarnak a piactérre nyíló kapujánál: hiszen épp az imént mondtuk, hogy a kíváncsi külső tömeg
azt a szó szoros értelmében eltorlaszolta. A szerzetessereg, fején, hátán, hónaljában és hasán a felszentelt
teknőkkel ijedten pislogott visszafele, a pápa szemét és parancsát keresve, de Ince már sehol sem volt
látható, sőt az egész udvari hallgatóság hátat fordított nekik: „zengő”, hamis és összevissza
félzsolozsmázás közben vonult befele mindenki a bazilika mélyeibe. Fegyveres katonaság állt őrt a
püspöki ajándékok mellett, ezek – legfelsőbb megvetéssel – még csak oda sem sercintettek a tehetetlen
„népi” perselyesekre.

Szerencsére nemcsak a piaci nép volt nép, hanem a perselyesek is, szinte kivétel nélkül: „Ha nincs
hatóság, elintézzük a dolgot magunk!” Azzal, mintha csak valami kétségbeesett gyalogsági ütközetről lett
volna szó, perselyeiket fegyvereknek és faltörő kosoknak használva: kivágták magukat a kapun, kissé
véres, de biztos sikerrel.

Több se kellett a piaci népnek – ez volt aztán istenigazában „piazza del popolo” – hiszen ők hallották és
látták az odabenti episzkopális színdarabot: „Nosza rajta! majd mi folytatjuk!” Vagyis? Bögréket,
ócskavasat, ószeresnek való rongyot és bakancsot, lacikonyha serpenyőjét, sistergő hurkával, és még alig
megnevezhető tárgyakat hajigáltak a perselyesekre. Elvégre mért szakadt volna meg ebben a leglatinabb
városban az ősi latin komédiák, buffák és burleszkek hagyománya, mikor is a hithű pogányok minden
hithűségük mellett vásári vagy nem vásári színpadjaikon Herkulesből bohócot, démoni szatíruszokból
kültelki impotens kéjenceket, Apollóból álarcait nyárson cipelő selyemfiút és Artemiszből korcs
kutyáknak menházat építő vénkisasszonyt csináltak? Ugyanezzel a „mise en scène”-vel (hogy a latin
nyelvnél maradjunk), vagyis ugyanezzel a színházi fogással 188lehet a szent előudvarbéli „heroikus”
drámát: a legerköcsösebben tiszteletlen „brettlire” vinni.

Persze: volt a római népnek másik fele is, amely antikrisztusi bacchanáliát látott a minden maszlagból
kiábrándultak hajigálásában. Ezek ölelgették és csókolgatták a hangyasurranással kijelölt templomaik felé
igyekvő papokat, már útközben dugdosták pénzüket az egylyukú csörgőkbe, és a templomokban mézként
nyaldosták az odaállított edényeket. Volt utcai verekedés is bőven, hívők és hitetlenkedők között.

A keresztes hadjárat meghirdetése tulajdonképpen folyamat volt, ehhez a folyamathoz tartozott az is,
hogy Ince pápa egy pompás, hatalmas harci gályát ajánlott fel, felszereléssel, legénységgel, bőséges
élelemmel és tíz hadihajónak elegendő fegyverekkel. Ennek az adományozásnak történetét – egynémely
adatát illetően – tán itt-ott megbízhatatlan, de elvi igazsága szempontjából ragyogó forrás alapján fogjuk
közölni ezen a helyen.

A mostani események után körülbelül fél századdal később: francia Lajos király hadakozott a pogányok
ellen, és – siralomvölgyi szorultságában – a mezők pásztorait szólította hadba, keserves, rimánkodó
levélben, bár a parancsoló mód, mint hervadt virágok beteg mocsárban, itt-ott még feltünedezett a bizony
hosszú és lassú úton járó „pásztorlevélben”.

Erre azt mondták a francia pásztorok: hát így áll ama Sír ügye? Katolikus pegazusok helyett juhászkutyák
jöjjenek? Szent lándzsa helyett csordások, kanászok furkójával harcolunk? Ha így áll a dolog: a nagy
szent lovagoknak biztosan rosszul áll – és ez nem csekély mértékben fokozta a derék „pastorellek” vagy
„pastoureaux” (ahogy hívták őket) önbizalmát. Vezetőjük is akadt: ezer eretnekség fertőjében fetrengő
Jakab, valamikor szerzetes, most csupán 189Miasszonyunk földi helyettese (úgy, ahogy a római püspök
az Istené) – egyesek „magyarországi mester” néven emlegették. Ez a Jakab mester Miasszonyunk
kifejezett égi óhajára felgyújtotta Orléans városát, lemészárolta a papokat – a pápát (a Madonna által
tollba mondott szöveg alapján) a sátán földi helytartójának nevezte, a zsidókat kifosztott pénzesládáikba
elevenen belakatolta, a templomokban feltornyozott ládák körül hívei titokzatos eksztázisba estek, mely
valahol az önkínzás és a pogány orgia laza határai között mozgott. Mindebben nem volt a világon semmi
feltűnő újdonság, ezerszer ugyanígy megtörtént már, ezer könyvben romantikusan vagy szárazon,
giccsesen vagy kevésbé giccsesen le is írták. Itt csupán azért volt szükség pillanatra felidézni ezeket a –
nyugodtan mondhatjuk – unalmas trivialitásokat, mert egy alkalommal – míg Francia Lajos király
betegen (és fogságban is talán) buzgó imákat küldött az égbe, hogy az utazókat védő szentek segítsék az ő
harcba hívott, jámbor bojtárjait –, egy alkalommal Jakab mester egy kolostorban a pápa ellen óhajtotta
harcra toborozni a gyengébb jellemű hittudósokat.

A hittudományos toborzás céljára nem talált alkalmasabb tárgyat, mint hogy látomás formában, afféle
Szentlélektől ihletett emlékezés alakjában elmondja: Ince pápa keresztes gálya-adományozását. Mért?

Mert éppen ezen gályaadományozás napján – őszerinte – az ostiai kikötőben az itáliai pásztorok éppen
úgy viselkedtek, mint az ő engedelmes francia tanítványai vagy félszázaddal később. Természetes, hogy
azok a krónikák, vádiratok, a „pasztorellek” marseille-i felkoncolásáról szóló királyi jelentések és egyéb
források nem éppen azt a szöveget tartalmazzák, mint amelyik alább olvasható. Jakab mester beszédéhez
kölcsönadjuk modern, esetleg irodalommal kacérkodó képzeletünket, nem naiv bizalomból képzeletünk
iránt, inkább e lapokon megszokott rutinból, és így tán nem zavarja az előadásmód eddigi egységét.

190
Jakab mester nyilván hallott valamit harangozni ókori római történelemről, mert az ünnepélyes
gályaavatást a pogány Ostia városára és kikötőjére – romjainak is csak romjai láthatók – lokalizálja.

Ince pápa fényes püspöki kísérettel vonul a kikötő partjáról keskeny és rozoga hajóhídon az elég sekély
tengervízben horgonyzó bárkához, hogy ünnepélyesen felszentelje. A püspöksüvegek most mind fehérek,
magasok és laposak, két felük szinte összetapad, akár az imádkozó tenyerek (monostori hasonlat) vagy
fehér pillangók, ha légies szárnyukat, könyv két lapja módján, egymáshoz simítják (mezei hasonlat).
Rossz előjelnek számított, hogy a kikötőben egy beteg hajó riasztó ferdeségben egészen a vízre dűlt,
árboca mint a mi óráink nagymutatója, ha valahol a tízes és tizenegyes szám között áll. A kiborult hajó
miatt az a híd, melyen a felszentelő menet volt vonulandó, szintén ide-oda görbült, és eredeti
megbízhatatlanságát ez még csak fokozta – bizony itt nem lehet olyan színházi rendben processziózni,
mint a velencei Márkus tér tükörsima kőkockáin.

A rozoga deszkahíd mellett épp ezért fürge kis hajóslegények fürge kis csónakokban és nagy tömegben
teljesítettek szolgálatot – ha egy szentatyát a vízbebukás fenyegetett, udvarias evezőkkel jól oldalba
bökve visszatolták a hintázó deszkákra. Nem is kettős-, nem is hármas-, hanem karcsú négyeskereszt
táncolt a magasban, veszélyesen követve a palló minden ingadozását. A pápa fölé napellenző ernyőt
tartottak, de a sok hullámzás következtében többnyire tíz-húsz lépéssel mögötte vagy előtte. A
szélcsendben a zászlók szelíden körülölelték rúdjaikat, mint a szirmok, mikor bimbójukban még nem
mernek nyiladozni.

Ó, a hajó! és ó, a hajók!

Jakab mester ilyesmit tán sosem látott, sokkal jobb, ha a gyermek Alexiosz szemével nézzük őket, noha ő
most messzi-messzi van innen, de épp ezért meg ne feledkezzünk róla, míg majd e hosszú kitérés után
újra találkozunk vele.

191

A pápa ajándékhajója rövid volt, de nagyon magasan állt ki a tengerből, mint valami fekete kehely, orrán,
farán óriási tömegben piros táblák egymás mellett, fehér keresztekkel; egyik keresztárbocán, mint a
majmok lengő faágon, a matrózok nagy buggyokba kötözik a vitorlát, jó ideig tartotta magát a divat, hogy
az udvari hölgyek ilyen hólyagokban pukkantották ki felvágott ruhaujjaikból a fehér selyeminget vagy
álinget.

A püspök urakat a hídon még csaholó és lábuk közé furakodó kutyafalka is zavarta: akármiféle hulladék
csobbant bele a vízbe, azt hitték, harapnivaló, és uccu utána, ki gyáván, ki merészen, de mindenesetre
egymást és mindenkit vadítva sátáni ugatásukkal.

A kékes távolban is mindenütt csak hajók, hajók, Alexiosz világa: szív- és bürökformában lebegnek a
tengeren, egy-egy fehér dunnadudorral a fekete orrok „pikk ászai” fölött.

No, de hát mindez csak kulissza, menjünk a drámára.

A hajószentelés felemelő rituáléjától talán fél vagy két mérföldre a parton erősen zajongó nyugtalan
tömeg gyülekezett. Nemcsak ott. A kikötő minden részében rengeteg kápolna, templomocska volt az
utazókat védő szentek ereklyéivel és tiszteletükre. A pápa által Rómában a szélrózsa minden irányába
széteresztett (vagy inkább hajtott) perselyes barátok perselyeikkel ezekbe a templomokba is eljutottak, és
misztikus vagy kedélyes, goromba vagy apatikus módszereikkel ezekbe is elhelyezték éhes kazettáikat.
De ezek a kazetták nem maradtak ott sokáig.

A campaniai pásztorokat valami itteni „Jakab” fellázította, tömegbe terelte őket – elébb, mint a pásztorok
saját birkáikat –, és felszólította mindet, hogy rohanják meg a templomokat, ragadják el a képmutató
szentélyekből a zsaroló perselyeket, fussanak ki velük a város legnépesebb utcáira és tereire és – a maguk
számára gyűjtsenek, a saját nyomorúságuk felsegítésére, ne pedig gyilkos kardok ková192csolására,
melyekkel többnyire még csak nem is gyilkolnak, hanem arcpirító gyáva békéket vásárolnak a
pogányoktól.

Ha valaki fent ült a hajó árbockosaraiban (és sok ilyen kosárban sokan ültek), jól láthatta, amint ordítva
rohannak ki a templomokból ezek a „pasztorellek”, szorongatva a „rabolt” perselyeket – hidak, lépcsők,
árkádok, sőt még háztetők is tele voltak velük.

Egyelőre persze senki sem szállt szembe velük, a döbbenet, az áldásos-örök szervezetlenség és a pápai
hajószentelés az „ellenállást” távolabbi időre látszott halasztani.

Az egyik utcasarkon szőrös, kedves, mosolygós, vén juhász szorongatta púpos kis mellén (igen, a kacagó
törpe a mellén volt púpos, nem a hátán) a templomból rabolt perselyt, ez véletlenül – igazán tengerparti
kápolnába illik – óriási kagyló volt, hosszában tiszteletlen nyílással. Környezete ott a zápfog-pofájú
szegletkőnél boldogan dobálta be utolsó vagy első garasait, legboldogabbak a szurtos, hátulgombolós
gyerekek voltak, ha nagymama megengedte, hogy ők dobják a pénzt a kagylóhasadékba: milyen szépen
csengett odabent: „Hallod? hallod? Ez a kis Jézus misecsengője a mennyországban, és azt jelenti, hogy
százezer ennyi lesz a menyasszonyod hozománya, ha majd nagyfiú leszel.”

A kisöreg, mint valami szent Diogenész vagy ugribugri Szókratész, mesélte ráragadó hallgatóságának,
nem a vad hittérítők, hanem a kuncogó öreg pletykások modorában, hogy odabent a templomban van egy
szentkép, azon látni a Jó Pásztort, bizony rongyosabb a gúnyája, mint az enyém (hüvelykje és mutatóujja
közé csípve rázta az ingét), de? Kezében tartja a világalmát, kereszttel fölül szépen megspékelve, olyan
alma, mint amilyeneket a császárok kezében látni – no? no? (közben köszöngette fogatlan szájjal és szinte
kereplő szakállal az adományokat): nincs igazunk? A miénk a világ, nem a császároké és római
püspököké: hehehe! Vén bolondok ott Rómában elfelejtették levakartatni 193ezt a szentképet. Ilyen
rongyos, mint én – ismételte –, és mégis az Ő kezében van a világ!

(Büszkén körülnézett, soha ilyen sikere életében még nem volt, le is tette a földre a kagylót, két bokája
közé, hogy a gyerekek föl ne fordítsák – az öreg akart még mesélni, fenékig óhajtotta inni a
népszerűséget, bizonyára derűs halála előtt.)

Egy másik templomban van egy másik kép: azt mondták, hogy a betlehemi pásztorok imádását ábrázolja
a Csecsemő előtt. Láttunk ilyet százat, ezret, ugye? De ez? – ez a pásztorok imádása? Dehogy térdelnek,
dehogy hajbókolnak vagy csúsznak-másznak: ez a háromkirályok komédiába való dolga. A pásztorok
hanyatt fekve, pokrócaikra könyökölve heverésznek, még a tetves kalapjuk is a fejükön van, esküszöm,
hogy a fejükön van, a kutyáik csigába tekeredve alszanak, a birkák a Kisded fürdővizét isszák valami
horpadt hasú dézsából. Tudjátok, mi ennek az értelme? Mi ennek a jelentősége? – hopplá! Isten fizesse
meg (és a kőre esett garast maga tette lába között a perselybe).

Jakab mester pápák ellen lobogó fantáziájában (mikor ama bizonyos délfrancia kolostorban a maga
„pasztorell”-ügyének igyekezett megnyerni a frátereket és pátereket) úgy látta, Miasszonyunktól küldött
látomásában, hogy az Ince pápa hajójának legmagasabb megfigyelőkosarából leszökött, szinte lecsurgott
egy tengerész; az ugyanis látta, hogy micsoda ördögi rebellió forr a partokon és az egész városban – ezt
jelentette a püspöki karnak, azok elkezdtek sugdolózni, a pápával a rémhírek hallatára már nem is
törődtek, egyenként elszállingóztak, egyéb hajókra és parti cirkáló csónakokba szálltak, mert a városba
nem merészkedtek vissza; fehér lángú süvegeiket hónaljuk vagy aranyos kötényük alá rejtették, úgyhogy
– Jakab mester „retrospektív vágyálma” szerint – Ince pápa jóformán: egyedül maradt. Az a szerencsétlen
kispap, aki a szenteltvizes edényt tartotta reszkető kezében, hogy a pápa vizet szóró buzogányát időnként
194belemeríthesse, az a kispap is, az egyetemes pánik hangulatában, szeretett volna elmenekülni, de
ehhez azért mégse volt mersze.

A pápa persze tudott, sőt majdnem látott és hallott mindent (de jellemét ismerjük), egyelőre nem volt
hajlandó semmit tudomásul venni, ami nagy különbség. És bizonyos szempontból még érdem is (Jakab
mester bocsássa meg), mert a parton strázsáló pápai katonaság – pillanatnyilag inkább dísz, mint hatalom
– szintén kezdte diszkréten elhagyogatni helyét, gyávaságból, kíváncsiságból, esetleg utcai csetepaték
kezdeményezéséből, nem kevesen a pásztorokkal való (egyelőre óvatosan hamu alatt rejlő)
rokonszenvből.
Tény, hogy a persely-„rabló” prédikátorokat nemcsak az utcanép vette körül, nemcsak az ezer ablakból
ezerszámra kikönyöklő polgárok és polgárasszonyok hallgatták.

Milyen ügyesen, alattomosan és apránként húzogatták vissza a pápa tiszteletére falhosszat leengedett
szőnyegeket, volt is okuk rá, mert záptojások és sárgombócok repültek feléjük – ugyanilyen fokozatos
finomsággal fújdosták el a gyertyákat is az ablakokban, nehogy az isten tudja, honnan ideözönlött
„pastorellek”: pápapártiaknak képzeljék őket – dehogy azok! dehogy azok! csakúgy szórták a csillogó
pénzeket a balkonokról a derék polgárok, a bevont pokrócok és mécsesek helyén, elvégre érdemes egy
ledobott ezüstpénzzel megmenteni a lakásban az ezreket érő mahagónigarnitúrát.

Igen: hamarosan nemcsak az utcanép hallgatta ezeket a szőrös szentjánosokat, hanem a pápai katonaság
is: gyűltek a piros-fehér sisaktollak, bogár-kék páncélok, piros nadrágok, lovak durrogó farát övező
szerszám-diadémok, némelyiket csak úgy vezették (ha az ember rajtuk ül, kellemetlenül könnyű célpont),
piros nyergük trónusnak is elment volna.

Mikor a pápa így egyedül maradt népszerűtlen keresztes hajójával – a bárkához egész közel: újabb
pásztor kezdett szónokolni.

195

Ez a pásztor félelmetesen (vagy legédesebben) olyan volt, mint az az Első Pásztor a szentírási
szentképeken, sokan azt hitték, hogy az újra feltámadt Emberfia maga, mások (vízióikban szerényebbek)
megelégedtek a feltámadt (és visszaragasztott fejű) Keresztelő Jánossal is.

A prédikátor a Hegyibeszédet vette textusképpen utcai kinyilatkoztatásához. Persze hogy azzal kezdte:
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” Kiáltozott a tudósok ellen, és elmondta
hanyadik látomását: Krisztus holtteste mellett jobbra és balra két koldus remete elmélkedik – mert nincs
más tudomány, mint a szegények szeretete a szegényeket szerető, latorságot vállaló Krisztus és egymás
iránt. Gyermekek, betegek, koldusok, bolondoknak csúfolt, egyszerű lelkek kedvesek az Isten szemében,
Szent Pál is büszkén vallotta magát együgyűnek, kétkezi munkásnak vagy akár félkegyelműnek is az
athéni tudósok halálosan meddő nagyképűségével szemben.

– A szelídek a boldogok, ők bírják örökségül a földet, nem a gyilkosok: vakok és süketek azok, akik nem
veszik észbe, hogy az Úr nem akarja a pogányok mészárlását hazug keresztények által. Mért kell
negyedik és ötödik és ötszázötvenötödik keresztes hadjárat? Mert Isten leveri negyedszer és ötödször és
ötszázötvenötödször a jeruzsálemi királyok aranykoronáját, örök gyalázatul a porba: Krisztus
töviskoronája előtt a mennyben.

– És boldogok, akik sírnak – igen? Hát ha azok a boldogok, akkor mi, nyomorultak, boldogok vagyunk a
világ kezdetétől; akkor nem a pogány paráznák a boldogok, kihányt boraikkal és a testi gyönyöröktől
sebcsomóvá rongyolt szerveikkel, nem a koronások a koronáikkal, hanem mi, mi, egyedül csak mi:
táncolhatunk és kacaghatunk éjjel és nappal, ha egyszer a sírás az igazi bacchanália. Mert itt nem fizetett
siratónőkről esik szó, mint a gazdag pogányok vagy babonás parasztok temetésén – mi nem pénzért
siratunk hullákat, hanem: pénztelenségünkben siratjuk az élőket.

196

– Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot? De az igazság nem mindig a római szószékben
ver fészket, az igazság mennyei felvilágosító Galambja nem a párizsi egyetem zsarnok professzorai fölött
suhogtatja szárnyát, az igazság nem a kardé, az igazság nem a királyi kancelláriák ügyvédi egyedáruja, az
igazság nem minden futóbolond privát víziója, az igazság nem csatos vagy inkább bilincses könyvekből
felszipákolt szőrszálhasogatás: az igazság mi vagyunk, a szenvedésünk, a szívünk, a szeretetünk, a
békesség kívánása és a bús hallgatás a teremtés és a természet titkos szándékai előtt.

– Boldogok az irgalmasok: testvéreim, ha így van, újra csak azt mondom, perdüljünk örökké tartó
farsangi táncra, mert hiszen mi irgalmasok vagyunk, nem ismeri egymás segítségét, csak a szegény, a
hajótörött. Itt van kezemben ez a persely: segítésre állították buta száját a főoltár elé. Segítés a gyilkosság
– akár keleten, akár nyugaton? El fogom küldeni, igen, el fogom küldeni (prédikálta a pásztor, megrázva
a magasban az üres perselyt, mintha a részeg Dávid volna a tántorgó frigyláda előtt), el fogom küldeni a
Szent Anna templom perselyét: az araboknak, a szeldzsukoknak, a törököknek és muzulmánoknak, az
egyiptomiaknak és beduinoknak, igen, el fogom küldeni az Anna templom legvemhesebb perselyét a
pogányok özvegyeinek felsegítésére, mert Jézus azt mondta, hogy „boldogok az irgalmasok”, és mi
irgalmasok vagyunk, és nem adjuk a pénzünket lovagi tornákra, de adjuk utolsó lukas petákunkat is
azoknak a szaracén szüzeknek, akiket apjuk keresztény és keresztes gyilkosa csak ügyetlenségből nem
tudott meggyalázni.

Az egyik templomban (hiszen már ejtettünk szót ilyesmiről egy előző fejezetben) a perselyre rá volt
kötözve egy keresztes vitéz kardja (ha ugyan az volt), ezt a kardot a pásztorok letépték, és most, a
prédikáció kétségtelen hatásos befejezéseképpen, a kardot egy kovácsmester irtózatos ka197lapáccsal
kettétörte, a szilánkok felvérezték a megbabonázott kikötői hallgatók homlokát.

Ince pápa (Jakab mester Miasszonyunktól kapott emlékező látomása és hallucinációja alapján) ezt a nem
éppen az ő szent szándékait tolmácsoló előadást a megszentelt hajón – mondtuk – jóformán egyedül és
híveitől gyáván elhagyatva, elejitől végig hallotta. Mikor az összetört kard szilánkjai a csillagszóró
csillagaiként szétrepültek a kikötőben: a pápa elindult a rozoga hídon a part felé, mindössze valami
suttogó utasítást adott elébb egy vele maradt papnak, aki csónakba ugrott, a csónak egy távolabb
horgonyzó egyiptomi kereskedőhajó felé evezett (a víz itt alig fogta a lapátokat, szinte nem is eveztek,
hanem csak úgy gyomlálták, szurkálták a maradék tengert).

A pápa a mérges baziliszkusz sziszegő önbizalmával ment, egyenesen és egyedül a lázító prédikátor felé,
s mikor a szónok elé ért, az önkéntelen alázattal leszállt az antik oltárkőről, melyen eddig prédikált, de
mikor már a földön állt, próbálta valahogy a remeték tiszteletre méltó félszegségével méltósága
maradékait valahogy megtartani.

Néma csönd volt körös-körül, de ennek ellenére a pápa szavait csak a közel állók hallhatták, olyan halkan
beszélt. Ince a fejét lehajtotta, pásztorgyűrűjét forgatta, mely híveivel való házasságának jelképe, lehet,
hogy még a körmét is vizsgálhatta, mert ujjait (pillantást sem pazarolva a „demagógra”) hol kinyújtotta,
hol begörbítette – és csak ennyit mondott:

– Kedves fiam, ha ilyen jól ismered Annak szavait, Akit én képviselek itt a földön az Ő mennybemenetele
óta, akkor bizonyára azt is éppoly jól tudod, hogy mielőtt a Hegyibeszéd abban az időben elhangzott, az
Úr „negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala”. Meg fogjuk tehát most nézni, hogy ha te is, édes
gyermekem, ugyanilyen szigorúsággal fogsz böjtölni, vajon a böjt után ugyanilyen hegyibeszédet fogsz-e
mondani? Magánosságodról, sötétségről és minden 198ételed, italod megvonásáról – Máté negyedik
fejezet – atyailag gondoskodni fogunk. És mivelhogy szenvedélyes gyöngédséggel ölelted kebledre
imádott szaracénjaidat: ők fognak remeteségedbe elkísérni.

A pápa alig fordította balra a fejét, inkább csak a szeme mozdult, de ez a pillantás is csak a földet súrolta:
máris az egyiptomi hajóról turbános török martalócok fogták körül a „pastorellt” (ez ügyben bukdácsolt
elébb a bal kezes csónak az alexandriai hajóhoz).

Azóta se látta senki.

Jakab mester szerint tehát Ostiában így esett a keresztes hadjárat meghirdetése, illetőleg a pápai
önfeláldozás és bőkezűség jelképének, az első keresztes hadihajónak felszentelése.

11.

Közben utaztak (nagyjában a régi római birodalmi ország- és hadiutakon) a világ minden tája felé a pápai
legátusok, hogy Messinától Yorkig hirdessék és szervezzék a keresztes hadjáratot. A francia uralkodóhoz
küldött főpapi misszió valahol Villeperdue várában találta meg a királyt (ebben az időben keresni kellett
az ilyet, mint a fehér szarvast, vagy az ezüstfrufrus unikornist), azonkívül Villeperdue nevű bájos
helységből is volt egy rakás, éppenséggel nem közel egymáshoz. A francia királynak ez a kastélya (ha
ugyan az övé volt, mert ezek a dolgok is a legcseppfolyósabb állapotban voltak örökké) régi római
romvillára vagy rompalotára épült. Az a hosszú-hosszú, felséges galéria, melyen a királyi papság fogadta
végül is Ince pápa kereszthirdető küldöttségét: a végén hatalmas, beépített „diadalkapu”-val ékeskedett:
mindez (és a pokol bejáratánál félelmetesebb kandalló-barlang) a római Forum császári ívei és bazilikái
közé állhatott volna. A mennyezetről merev, szinte fagyasztott vagy múmia jellegű zászlótenger csüngött
alá, sűrűn (és olyan ké199pekkel is!), mint csomóban a játékkártyák; a falon szentképek, a fáklyakorom
fekete felhőivel.

A francia papságot nagy érdeklődéssel szemlélte Ince legátusa: egy kicsit olyanok voltak, mint a füstös
faliképeken az üdvözöltek, és a legátus felé olyan áhítattal közeledtek, mintha a pápai követ – keresztes
hadjárat hirdetése helyett – legalábbis a hátán hozta volna Párizsba Krisztus koporsóját a feltámadás
villámformájú repedéseivel a falán. Ez a túlságos, szinte misztikus áhítat kissé gyanús volt Ince katonás
követének. Az egyik magasan vágott és csúszda-párkányú ablak fényében: jámbor püspök világított
fehéren. Ő volt a királyi klérus vezetője, szemei legszívesebben az égre, vagy egészen kifordultak volna,
de a pápai követen valahogy mégis megakadtak. Könyörgés, bocsánatkérés, beteges pápabálványozás,
rituális gyöngédség és olvadó eksztázis áradt az arcból; hosszú, két keze imára tapasztva. Mellette
szakállas remete, az is imádkozott, de rongyain magas papi méltóság jelei díszelegtek, és mély áhítata
mögött hatalmas medvetermészet bujkált; „édeskedő erdei bugris – gondolta magában a római követ –,
van ilyen nekünk is bőven odahaza.”

A francia papok az ájtatosság minden mozdulatát kihasználták; mellükön András-kereszt X-ében

elfektetett kezek; fiatal teológusok, az igaz ámulat és a szolgálati szabályzat szerinti áhítat fiatalosan üde
és buta keverékében. A római követ (gúnyból?) hol egyik, hol másik imaformát utánozta
(udvariasságból?).

Mikor beszél már valaki hozzám? – dörmögte magában talján türelmetlenséggel Ince pápa követe –, mire
jó ez a francia egzaltált pantomim? No! most meg ráadásul itt jön nekem egy vén püspök! Csontváz fején
papírzacskó; két kezét széttárja, akár száz éve nyitva felejtett ajtó két szárnya; de szeme szikrázik, nem
tudni, attól-e, hogy Franciaország még mindig parancsol és parancsolhat Rómának – vagy épp
ellenkezőleg: jelzi ez a mitrában zötyögő, csupa 200csont madárfej, hogy amit Ince pápa az ő követe által
Franciaországban követel: azt ő véres szigorúsággal végre fogja hajtani.

– Meddig tart ez a néma egymással szembevonulás? – röffent most már félhangosan a pápai követ, és
erre: apácák jöttek elő – eddig senki se látta őket – a francia menet végéből, vének és ifjak, gyertyával és
mécsessel, énekelve és némán, fehérben és feketében, szüzességüket úgy hordozva, mint a parvenü bárók
a vásárolt címert, reggeltől estig, estétől reggelig, mintha örök Narcisszusz-örömet jelentett volna testi
tartalékolásuk.

– No, itt vannak Mohamed legyőzői! – mordult Ince követe, most már majdhogy közibük nem vágott, de
hát üdvözlő szónoklat, nem szónoklat, egyetlen szó se jött ki a francia királyi papok szájából.

A pápai követ kísérete és a francia királyi papok a hosszú-hosszú folyosón most már egész közel jöttek
egymáshoz, s szemtől szembe, mint két úrnapi körmenet vagy némán egymás hadmozdulatait leső,
támadásra kész hadsereg (az imádságos arcok ezzel a feltevéssel egyáltalában nem voltak semmiféle
ellentmondásban) – mikor is?

A fal mellett sorakozó apácák seregéből kivált egy szent szűz vagy özvegy, odament a pápai követ elé, és
igazi, tősgyökeres olasz nyelven szólította meg a legátust. A legátus – barna képű, nyugtalan ember, az
afrikai Ágoston püspök lehetett ilyen fekete bőrű othello, mint ez – úgy hajolt udvarias füllel az apáca
felé, hogy a gyóntató, klisé-humánus kedvességet és a pápai tekintély caesari felsőbbségét valahogy
összeegyeztesse modorában – hiszen némiképp tájékozatlan volt – „itt valami nincs rendben, az egyszer
biztos, ezeknél a francúzoknál”.

Az apáca előadta, hogy őfelsége a francia király talán este, talán holnap fogja fogadni a pápai keresztes
küldöttséget, ő azért beszél, mert olasz nő, római, és a királyi kancellária és a püspöki kar úgy döntött:
legkedvesebb lesz, ha 201a pápai követet édes anyanyelvén fogják először a királyi udvarban üdvözölni
(a gyertya remegett, táncolt a vén apáca kezében, a pápai követ elvette tőle, megsimogatta a nő csontos
kezét, a gyertyát átadta egy római kísérőjének, az apácát, aki térdelt, kedvesen fölemelte). Vénsége és
olaszsága miatt jutott neki az üdvözléssel való kitüntető megbízatás, nem erényei miatt – és: egyszerre
csak igazi olasz vénasszony lett belőle, még meg is fogta a legátus ornátusának valamelyik zsinórját és
szalagját, ettől a pillanattól fogva nem a királyi galériában voltak – az agg szentnő és a pápai diplomata –,
hanem két olasz plebejus a római piacon.

Az apáca kézlegyintve mesélte, legízesebb külteleki dialektusban, hogy őt itt „élő szentként” tisztelik,
pedig dehogy szent ő, csak jó és írástudó, és a gyógynövények, a kristályok és a csillagászat érdekli – és
most arról van szó, hogy a francia királynak nagy-nagy baja van, majd a legátus úgyis megtudja
leghamarosabban, hogy mi; a pápai követség menjen ki a folyosó végén jobbra (az is a régi római villa
maradéka volt, az az ajtó – ha egyszer „veszett város”, Villeperdue, hát akkor legyen ville perdue), ott
majd laikusok, nem egyháziak fogadják – mire a vén apáca megint jó halaskofa-humorral (de mosolyát
visszatartva) mondott egyet-mást díszes papi kíséretéről – megint legyintett –, mindez körülbelül annyit
jelentett, hogy ezek az infulás, mitrás francia figurák nem értenek semmit az ő (szűzi vagy özvegyi)
szentségéhez, nem értenek semmit a diplomáciai fogadásokhoz sem, és főleg! és főleg! – halvány
sejtelmük sincs Itáliáról, „a mi hazánk”-ról: és a vénasszony úgy húzta magához a pápai követ
mellkapcsát, mint valami rafinált kerítőnő a fiatalembert, ha remek portékája van, amit „csak neki dugott
félre”.

– Erre! erre! (ez már arra vonatkozott, hogy a pápai keresztes toborzó követség merre vonuljon).
Vonultak is a széles, római korbeli galériáról egy szűkebb korridorra, ahol a pápaiakat nem csekély
meglepetés érte. A keskeny 202folyosó egy fordulójánál falba süllyesztett szentszobor volt vagy lehetett,
egyelőre a pápaiak nem látták, előtte imazsámoly, hervadt virágcsokrok és meleg viaszlevesben úszkáló
mécsesek; a térdeplőn, hálóingben, egy buzgón imádkozó alak, sovány ikra, piszoktól zöld bokacsontok,
sarkak és lábujjak, az imádkozók szökött formájában. „A király!” – mondta az olasz apáca, kissé
zavarban az etiketthiba miatt – a pápai kíséretet azonban minden zavar nélkül, a magános misztikusok
váratlan gyakorlatiasságával, másfele vezette. Ince követét azonban visszatartotta, „beszéljen vele!” –
súgta az olasz nő, megint abban a vásári, familiáris modorban, mint régen az utcasarkon: „Beszéljen
maga vele, magára hallgat, ha maga mondja, Giannino kiadja a hozományt.”

A szentnő ezek után odament a pendelyben ájtatoskodó királyhoz, vállára tett kézzel súgott neki valamit
(ez mindig sugdolózik?), utána eltűnt, még intett is azzal a bizonyos intimus boszorkánykodással az
eléggé tanácstalan pápai követnek („no, gyere már, mondtam, hogy beszélj vele”) – de a király kelt fel (ő
volt!), és közben szedte a földről ruháit, gyönyörű kalapját, karimáján úgy ragadtak az ékszerek, mint
misekönyvben a színes kezdőbetűk; kurta palástját hermelinfarkokkal és liliomokkal; valami szoknyához
hasonló kemény ruhadarabot is, melyről úgy csüngtek a csengődíszek, mint az ószövetségi papok
ruhájáról a kisharangok meg gránátalmák. A király ingben és mezítláb odatette ezeket a díszruhákat a
pápai követ lába elé, és beszélt, beszélt (latinul? franciául? olaszul?).

Bocsánatot kért, hogy hálóingben fogadja, de viszont az Isten oltára előtt volt, a pompás ruhákból látja a
követ, hogy éppen öltözködni akart tiszteletére, de borzasztó családi tragédia fekete felhője sötétíti lelkét
és Villeperdue várát – a francia király legédesebb unokahúga nagybeteg, halálos beteg, először azt a
szentasszonyt kérte meg, hogy gyógyítsa meg, tegyen csodát, igen azt, azt, aki most ment ki, 203és akivel
a követ beszélt, az az olasz nő, de a szent megtagadta a segítséget, igen, megtagadta, a követ ezen ne
csodálkozzék, a szentnőnek van igaza, mikor megtagadta, tulajdonképpen nem is a beteg nőtől vonta meg
a segítséget, hanem őrajta: a francia királyon nem akart segíteni, mert bűnösnek tartja ez ügyben, ebben
az unokahúg-ügyben a királyt, és ebben a szentnek igaza is van, a király valóban bűnös…

(Közben király is, Ince pápa keresztes követe is leültek egy kőpadra, szemben, a rácsozott falioltár előtt, a
király soványságtól vályús combjai alá terítette a hermelines palástot, és szemérmét ingébe csavarta,
mintha szomorú sebre tenne gyógyítópólyát.)

…mi a király bűne? Unokahúga a királytól követelte Gy (kiejtése: Zsi) kastélyát, mert az unokahúg
eszelős, ez az egzaltált nő szerelmes lett ebbe a kastélyba, fenyegetőzött, hogy fegyverrel elfoglalja,
ördögökkel vagy tündérekkel meghódítja, meghal, ha a király nem adja oda neki Gy várát. És – a francia
király nem adta. Erre a nő, a lelki nyavalyatörősök szokása szerint, letépte magáról minden ruháját, itt!
itt! ezen a folyosón gurultak higanygolyók módjára az ékszerei, odaállt köntöse fosztottan az oltár elé, és
esküt tett, hogy odaadja testét a Sátánnak, ha az elfoglalja neki a betegesen megkívánt Gy várát – és
akkor! és akkor! (mondta a király, könnyezve és tétován egyengetve a hermelinfarkocskákat maga alatt, a
még így is jégverem-hideg kőpadon) – akkor: a francia király bűnösen – megkívánta a Sátán önkéntes
jegyesét, de minden csak a kívánás állapotában maradt, a kastély-éhes unokahúg bezárkózott
vénasszonyaival és ördögidéző alkimistáival; pár nap múlva a francia király fejszékkel feltörette ezt a
boszorkánykonyhát, a vénasszonyoknak és ördögidéző alkimistáknak híre se hamva – ellenben?
Haldokolva ott fetrengett, földre terített rongyokon, a királyi unokahúg, isten tudja, mit csináltak vele,
vagy ő saját magával? A szent olasz – mondta a ki204rály – nem akart segíteni, az orvosok nem tudtak
segíteni: erre? erre? Hogy mi történt erre, sőt történik, épp ebben a pillanatban, két szobával odébb, azt is
mindjárt elmondja, de előbb: a keresztes hadjárat érdekében – no nézd csak! ez is eszébe jutott? erről is
beszél? –, a haldokló nő felgyógyulása, sőt, mondhatni, feltámadása érdekében, a francia király saját
lelkinyugalma érdekében, Franciaország és a pápaság szövetségének (Krisztus sebéhez hasonló pecséttel
való) megpecsételése érdekében: a francia király most, itt, azonnal szeretné meggyónni tisztátalan
kívánságát, lelki betegségében magát lemeztelenítő unokahúga iránt.

A pápai követnek persze azonnal megvolt a kész véleménye, orvostani és diplomáciai szempontból, ezzel
a helyzettel kapcsolatban – nem kellett hozzá különösebb lélektani vagy politikai művészet –, egyelőre
csak mosolyogva annyit mondott, hogy a gyónás ezzel az őszinte vallomással: már meg is történt, nincs
más hátra, mint a tökéletes bánat felindítása, és ami ennél ezerszer fontosabb, erős fogadása annak, hogy
ezeket a buja képzelődéseket őfelsége, már a küszöbről elutasítja magától a jövőben. Most szépen
térdeljen a francia király vissza, a falba épített oltár elé, oda, ahol elébb is térdelt és imádkozott a Gy-
kastély után epekedő beteg hölgyért, utána rögtön megkapja a feloldozást.

Az oltáron (ebben az időben ez döbbenetes modernség volt) Szűz Mária szobra tartotta ölében Fia
szobrát: a halottat iszonyatos valószerűséggel ábrázolta a művész, csontig sovány keze, lába rongyként
lógott, bordái szinte kiszakadtak a bőréből, mint óriási fésű vagy szénahányó villa, oldalsebe véres és
rongyos zseb, feje leütött mákfej, kicsi, de a töviskoszorú aránytalanul nagy; újfajta nagyító-
kristályüvegeken keresztül lehet ilyen óriásinak látni a rózsaszárak szarvakhoz hasonló tüskéit.

Azért volt szükség pár pillanatot ennek a műtárgynak szentelnünk, mert a pápai legátus – mikor az egyik
díszes szék 205párnáiba süppedt, hogy ülve oldozza fel a hálóinges királyt vétkei alól, aki előtte térdepelt
–, a pápai legátus, miközben a feloldozás szavait zümmögte a Rituale Romanum szerint, egy kis
elmélkedést eresztett el mélázó agyában: nem a Ritulae Romanum szerint.

– Indulgentiam, absolutionem, et remissionem peccatorum tuorum… te édes, kedves, égi Jézus, ha te

olyan nagyon jó és okos voltál, mint ahogy az egyetemen tanultuk, akkor bizonyára megbocsátod nekem,
hogy ez a te „egész dolgod” nekem – mérhetetlenül idegen, irreális és fölöslegesen hátborzongató. Az a
jóságos Úristen is nehezen megy a fejembe, hát még ez: a világmindenség első mozgató oka – zsidó lator.
Túl vad paradoxon ez az én földhöz ragadt eszemnek. És ha a rablók és gyilkosok golgotájáról: a római
szent trónus és babiloni tiara felé fordítom szememet? Ezt a pogány fáraói világot sem tudom
összeegyeztetni se Istennel, se kereszténységgel, se semmivel, amit tulajdonképpen képviselnem
kellene…

– …tribuat tibi omnipotens et misericors Dominus… Hazugság az egész világ. Amit ez a cingár király itt
várkastélyról, unokahúgról, hisztériás hetérajelenetekről mesélt: oly buta, oly fantáziátlanul túlzott,
legügyetlenebbül rendezett komédia, hogy még a legordenárébb jokulátorok és komédiás bohócok sem
találnak ki ilyen silányságot silány közönségük mulattatására…

– Dominus noster Jesus Christus te absolvat… Ez a francia caesar (láttunk mi már Rómában caesarokat
pendelyben gyereklányok módjára pityeregni, nincs az ócska szcénában semmi újdonság) bizonyára sokat
hallott Ince pápa új szerzeteseinek hideg szigoráról, hát most hamarjában, páratlan ügyetlenséggel,
felcsapott vezeklőnek, mikor meghallotta, hogy vezetésem alatt követség érkezik hozzá a pápától.
Nyilván vatikáni követe is a rémhír halálmadár-huhogásával beszélte el a királynak: milyen véres szájú
célzásokat tett őszentsége a francia király bűnös szerelmi életére.

206

– Et ego auctoritate ipsius te absolvo… Ez a vatikáni francia követ, miután kiöntötte magából rémhíreit,
nyilván továbbrepült az udvarból: az ő tanácsára ilyen melodrámát semmi esetre se rendez ez a dilettáns,
ismét leleplezett cezaromániás. Megesküdnék rá, hogy az egész jelenetet, kapkodva, az utolsó pillanatban,
a király ágyasa találta ki, az a meráni Ágnes vagy kicsoda – mivel sokkal hamarabb állított be
követségem, mint ahogy számítottak rá…

– Ab omni vinculo, in quantum possum… Ugye, ha jól emlékszem, Őfelsége hívogatott is a nő

betegágyához – lehet, hogy a betegség is ehhez a legszínvonaltalanabb színházhoz tartozik, de akár
színlelt beteg, akár valódi beteg, a hölgyet penitenciaképpen valahová jó messzire fogjuk szállítani
közeléből. Talán Őfelsége már ezt magától is így gondolta Ince pápára való tekintettel – ha nem: én
mindenesetre feladom ezt penitenciául.

– Et tu indiges… És azonnal küld Őfelsége katonai, kereskedelmi és egyházi küldöttséget Velencébe,

hogy új keresztes hadjáratról tárgyaljanak. Hisz ezért jöttem (és azzal bal kezét az ijesztő Krisztus-tetemre
téve, mintegy elnéző sóhajjal, aki azért valahol sajnálja ezt a szerencsétlen Latort, felemelt hangon,
fölemelt jobb kézzel mondta a király feje fölött):

– Ego te absolvo a peccatis tuis, in nomine Patris et Filii et Spiritus sancti. Amen.

Minden úgy történt, ahogy a pápai követ a feloldozás szent szavai közben ezt kimorfondálta magában: a
beteg szerető a palota hátsókapuján, díszes, de diszkrét kísérettel, lágy és koporsó alakú ágyas-hintóban
elszállíttatott még aznap délelőtt. Egy heti éjjeli-nappali tárgyalás után az új keresztes hadjárat ügyében
pedig követség indult Velencébe.

Ottani kínos kalandjaikról ez a história annak idején részletesen beszámolt, sőt arról is, hogy a velencei
fogadás fiaskóit és blamázsait helyrehozandó: a vén és vak Dandolo dózse maga ment végül is a franciák
elébe.

207
12.

Tudjuk jól, hogy fő forrásunk, Dionüsziosz Palaiologosz Atheosz, bejárta a legkülönbözőbb

minőségekben, küldetésekben és nagyúri passzióból Nyugat majd minden nagy- és kisvárosát, Rómától
Londonig, és szenvedélyesen megszerette a nagy és hosszú színdarabokat, a mirákulumjátékokat és
moralitásdrámákat. Ennek köszönhető, hogy ránk maradt irataiban a profetikus passzusok, bizáncias
szónoklatok és krónikás fejezetek mellett drámai emlékek is találhatók bőven irodalmi és politikai
hagyatékában.

Most, hogy történetünkben a csúcsponthoz, a görög klimaxhoz értünk, épp ezeket a drámai részeket
tárjuk az olvasó elé. A teljes szószerintiségről természetesen le kell mondanunk, mert Atheosz atya ezeket
csak vázlatosan jegyezte fel. Ő, a legnagyobb színész, egyedül játszotta el figuráit, hiszen
játékrendezőnek érezte magát, aki erre alkalmas tanítványaival majd vásárokon eljátssza ezeket az
ördögien szatirikus „morality play”-ket, erkölcstanító, nagy komédiákat.

Látott ő világjárása közben olyan darabokat, hogy a különböző felvonásoknál különböző színpadokhoz
vándorolt a vásári nép a városban – de látott olyanokat is, hogy a nézők egyhelyben ültek, és a színpad
mozgott, változott, olyanformán, hogy minden újabb szcénát újabb óriás szekéren játszottak el, a régi
kiment a piactérről, az újat, akár tíz keréken, behúzták. Atheosz ezt az utóbbi fajtát szerette, a keresztes
hadjáratokat ilyen színpadokon akarta kigúnyolni, mindenféle színpadi és forradalmasító irodalmi
újításokkal, vére forrt az ógörög, ólatin, déli komédiáskedvtől.
Húzzuk be az első szekeret, ripacskodó szentek és angyali színészek, kezdjétek a komédiát.

208

1. A vak és vén Dandolo dózse a palota tanácstermébe jobboldalt vonul be, szőke, őrangyali gyermek
vezeti, utána jönnek a tanácsurak, lépésük súlyos és tiszteletet parancsoló, mint nehéz gályáik a nekik
engedelmeskedő tengeren. Baloldalról lépnek be a francia követek, a legélesebb ellentétben a velencei
tanácsurakkal: idegesek, kapkodók, hol fesztelenül fecsegnek egymással, hol a francia etikett minden
formalizmusával próbálnak fölénybe kerülni a tanácsosokon, ami valahogy komikus, mert hiszen ők is, a
velenceiek is, a nézők is tudják, hogy – kérni jöttek, paradicsomi tollparádéjuk mögött tulajdonképpen
koldusok. Hosszú nyakú velencei pap hirdeti ki, hogy a tengerek királynője a következő év június 24-
ikén, Szent János napján várja az addig, a hadikészültség teljességében összetoborzott nyugati keresztes
hadat.

Mivel ezt aszkéta pap olvasta fel, és Szent Jánost sokszor emlegette, a franciák némi zagyva, maguk
közötti vita után letérdelnek: isteni dolgok előtt lehet, ez még nem sérti a francia király presztízsét.

A dózsét egy leheletté finomult titkár értesíti mindenről, ami a nagyteremben a szemre és nem a fülre
tartozik. Dandolo odasúg a papnak, aki már leült, hogy csak keljen fel, és adjon egyházi áldást a
franciákra, különben azok azt hiszik, hogy Velence előtt hajtottak térdet, ez a sértődöttség pedig
tönkreteheti az egész üzleti tárgyalást.

Utána Velence első admirálisa intéz kurta beszédet a franciákhoz: Velence gondoskodik arról, hogy a
keresztesek számára megfelelő számú hajót biztosítson. Erre egy fiatal, kelekótya, piperés és beszédhibás
francia váratlanul könnyfakasztó szónoklatba kezd: milyen csodálatos kegye az Égnek és Velencének,
hogy a keresztes seregnek, mely javarészt „fáradt” jobbágyokból, parasztokból és servitorokból áll, nem
kell a nehéz balkáni úton gyalogolniok, hanem szinte angyalszárnyakon repülhetnek az Adriától
egyenesen a Szentsírig.

209

A velencei tanácsosok összenéztek: mi ütött ebbe a pietista parfüm-babába, hogy ennyire szívén viseli a
jobbágyok sorsát?

Szűnni nem akaró részvétének oka a „szegény nép” iránt azonnal kiderült a tárgyalás következő
lépésénél.

Külön kis asztalkánál, mert másképp a rengeteg akta nem fért volna el, halk szavú öregúr emelkedik
szólásra, Velence kereskedelmi és gazdasági ügyeinek „szenátora” – megkeresztelt giudeccai
bankárcsaládból származott. Ez a legnagyobb részletességgel, a legpontosabb számszerű adatokkal
előadta: miféle élelmiszer-ellátásban fog részesülni a keresztes sereg.

Erre mi történt a francia követség soraiban?

Az egyik a legnagyobb szemérmetlenséggel és hadarva kérte – mit kérte? követelte –, hogy az

élelmiszerek szállítását Velence már most, azonnal indítsa útnak, mégpedig legelőször Gironville-be: ott
az éhező parasztok kapával, kaszával rontanak ártatlan uraikra, ezeket le kell csillapítani, ezeknek be kell
tömni a szájukat. A fortyogó tirádát be sem fejezhette, mert Montereau ura az első élelmiszer-szállítmányt
magának követelte: itt a lázadó jobbágyok a templomokat, kastélyokat gyújtogatják, gyilkolva
fosztogatják az urasági gabonaraktárakat – Etampes-ban fegyverrel raboltak el minden árut a békeszerető
kereskedőktől, Bonnevalban vérben úszik a káptalan, Montargis-ban merényletet követtek el a
nyomorultak a király személye ellen, és Toulonban meg Marseille-ben kalózok módjára támadták meg a
velencei hajókat a provánszi parasztok, a divatos ürügy: „éhség” címén.

A francia urak az elsőbbség jogán úgy összevesznek, hogy a tárgyalást majdhogynem fel kell függeszteni,
szerencsére megszólalnak a franciáknál is hangosabb harangok a Márkus templomban, erre a velencei
tanács, az ősz dózséval élén, magába szálltan imádkozik, a franciák még az ima alatt is bőszen
susmorognak, de a harangszó után mégis módja van 210a giudeccai bölcsnek valami nesze semmi, fogd
meg jól formulával a kiborult gall kedélyeket temperálni.

Ez még inkább sikerült azáltal, hogy a dózse felkelt magas támlájú trónusáról, megfogta kis őrangyala
kezet, és a terem végébe vonult – oda úgy látszik, ablakot kellett képzelni (Dionüsziosz Atheosz [vagy
én? a feldolgozó?] nagy „modernségében” tán úgy gondolta, hogy festet is egyet a vásári
nézőközönségnek) –, és a dózse széles gesztussal kifelé mutatott az Adriára. Ötven gálya volt „látható”,
az az ötven gálya, mely majdan teljes hadifelszereléssel fogja kísérni a francia és egyéb nyugati
kereszteseket. A franciák is az ablakhoz tódulnak, egyetlen csodálkozó „áhhh!” olvasztja őket eggyé, és
mikor mindenki visszatér a helyére, a követség vezetője hatalmas gyémántkeresztet emel ki bársonyos
dobozból, és mint a francia király ajándékát és kitüntetését, a dózse nyakába akasztja.

(Most jut a komédia minden elképesztő újszerűségei mellett oda, ahol a legszorosabb kapcsolatban van a
templomtérre illő misztérium- vagy moralitásjátékokkal.)

A nagy dózsepalotai tanácsterem ajtaján beront egy rongyos koldus, szent zarándok, aki most érkezett
küzdelmes út után Jeruzsálemből Velencébe; a megnémult terem közepén rettenetes színekben ábrázolja a
szentföldi keresztények nyomorúságos helyzetét, nem tudni, hogy a törökök vagy keresztény urak
kínozzák-e őket jobban.

Az összetört zarándok még mondana valamit, sokat, de (az előbb jobbágyait sajnáló és kímélő) piperkőc
francia sikítozni kezd, hogy ez a zarándok: képmutató, csaló, sose látta a szentföldet, ez lázadó jobbágy!
zendülő paraszt! – a franciák azonnal körülveszik, a francia katonák megkötözik.

Most jön az igazi „morality” és „mystery”.

A megkötözött zarándok kötelékei erre lehullnak, ruhája alól hófehér angyalszárnyak nyílnak: ő a
Szentsír őrangyala. Erre viszont a tanácsteremben statisztákként ülő 211olasz papokból tör ki egyhangúan
a felháborodás, és torkuk szakadtából ordítják, hogy ez se nem zarándok, se nem angyal, hanem valami
boszorkány, ördög cimborája vagy maga az ördög! A papok el is kezdik az ördögűzés hókuszpókuszait,
gyertyával, füsttel, vízzel – mire az Angyal valóban eltűnik, arra, ahonnan jött.

Az óriási fellélegzés nem tart soká, mert most maga a dózse közli velük: mennyit kell fizetniük a
franciáknak a velencei segítségért, mégpedig azonnal – azonkívül minden keleti hódítás fele: a
velenceieké. Eddig is már jópár és jókora ribilliót csaptak a franciák, de a mostani minden eddigit
felülmúlt.

Egyesek széles gesztusokkal hencegtek, hogy van, van pénzük bőven, fizetnek, most, mindent – mások
rimánkodtak, és nyomorról, jobbágylázadásokról lamentáltak – elébb meg kell tanácskozni ezt a királlyal
– akkor is kevesebbet –, ami meg a zsákmányt illeti, arról nem lehet így előre, elvontan és akadémikusan
tárgyalni.

A dózse kijelentette, hogy minden feltételt közöltek, a tanács ezzel ki is vonul, tárgyalják meg a franciák
maguk között, elfogadják-e a feltételeket avagy sem.

A kissé leforrázott franciák egyedül maradnak az üres székek között. Elhangzik egy beszéd Velence zsidó
kalmárszelleme ellen – elhangzik egy másik a szerződés elfogadása mellett (hiszen a francia kincstár üres,
mint egy sírgödör temetés előtt!) –, erre gyors szavazás: elfogadják a szerződést. Mintha ezt és az
időpontot a kereskedelmi „szenátor” már jó előre tudta volna – halkan bejön a tapétaajtón, és lassan,
szépen, aggályos nyugalommal kiteríti az aktáit, és az aláíráshoz tollal kínálja a francia király
képviselőjét.

2. Talán most érkezett Dionüsziosz Atheosz prédikációjának, lázító beszédének és krónikájának, szent
dühének és 212drámázó kedvének csúcspontjához. A vásári népnek meg kell mutatni gyalázatos
meztelenségében az öt hatalom és az öt zsarnok ördögien cinikus magatartását a Szentsír ügyével
kapcsolatban, és egyúttal eddigi krónikájának szétágazó szálait (erős művészeti és komponáló érzékével)
egybefonni, mint ahogy Zeusz tartja vasmarkában öt szikrázó villámát.

Az első „szekér” (hogy a moralitásjátékok középkorias színpadi nyelvén beszéljünk) egyenesen Rómába
vezet minket, egyik főhőséhez, III. Ince pápához, és még Rómában is Róma szívéhez: Szent Péter
sírjához, ahhoz a kriptai koporsóhoz, melyben az „első pápa” ereklyéit őrzik. A kripta bejáratát
kétszárnyas, óriási rácsoskapu zárja el, a pápa most érkezik oda bíborosaival, világhistóriai jelentőségű
gyülekezetre, kedves, groteszk és gnómszerű sír-portás tárja ki az óriási rácskapukat, látjuk Szent Péter
félelmetes szarkofágját mint tanácskozóasztalt, hosszant szembe a nézőkkel; a koporsón tizenhárom
gyertya lobog, a koporsó körül tizenhárom támlásszék, Jézus és az apostolok emlékére.

III. Ince elfoglalja a főhelyet, imádkozik bíborosaival, megcsókolják hosszasan a koporsót, és helyet
foglalnak karosszékükben. A pápa az ünnepélyesség és evangéliumi közvetlenség, száraz hivatal és
lángoló szakramentum hangján előadja, hogy alkalma volt meghallgatni az új trónbitorló bizánci császár
követeinek beszédét, ugyanakkor a száműzött, illetőleg szökevény Alexiosszal is beszélt. A Szentlélek
inspirációjából: ő Alexiosz pártjára állt. Az új trónbitorló ugyanis gyáva zsarnok, tyrannus et usurpator
timidus, Bizáncban most a zsarnok felesége, a férfias Eufrozina az úr, asszonyokban nem bízik, gyilkos
hetérákkal a Szentszék nem tárgyalhat, ellenben ha Alexioszt visszasegítik jogos trónjára, hálából
Alexiosz a keleti szakadár egyházat visszavezeti Rómához, egy akol lesz és egy pásztor.

213

Ekkor jelenik meg Atheosz atya másik főhőse a moralitásjátékban: az a Zarándok, akit a dózse
tanácstermében először lázadó jobbágynak, aztán meg incselkedő sátánnak néztek. A zarándok kopogás
helyett úgy rázza a kripta két rácsos kapuszárnyát, mint Krisztus a pokol kapuit, mikor annak tornácába
akar bejutni. Először a groteszk kis kriptai portás szalad a kapuhoz – a pápa pillanatra abbahagyja
politikai szentbeszédét –, a zarándok hangos jajszóval beszél a Szentsír tövében élő keresztények alig
elképzelhető szenvedéséről, kihallgatást követel azonnal a pápától és segítséget a zsarnokoskodó
keresztény és muszlin uraságok ellen.

A portás a pápához megy, aki persze a zarándok minden szavát hallotta, csak az udvari etikett szerint nem
illik hallania – a pápa a bíborosokkal egyetértésben megállapítja, hogy a zarándok pimasz eretnek és
hittagadó, aki vérszemet kapott attól, hogy az inkvizíció oly enyhe elbánásban részesítette a szakadárokat,
és most már jellegzetes jobbágy-arroganciával – Szent Péter sírjánál próbálja kiteregetni hazug
szennyesét.

A portás elküldi a zarándokot – a pápa jehovai bosszútól lángoló szavait a portás igen szelíd beszédre
fordította, úgy, ahogy szegény emberek beszélnek egymás között. A zarándok újból – angyallá változik,
színes szárnyakkal: ez a fogás kellett Atheosz atyának, aki különben rég nem hitt már semmiféle
angyalokban, de a vásárok nézőközönsége hadd lássa, hogy a pápa még az Úr Angyalát is elrúgja
temploma küszöbéről, ha Bizánc megkaparintása a kánoni téma.

A tovatűnő szép angyalt a szent kongregáció észre sem veszi, mert az ellenkező oldalon megjelenik a
fiatal Alexiosz. Talán Arész hadisten lehetett ilyen a régi görögök képzeletében, vagy a kamaszkor testi
virágában táncoló Erósz íjával és nyílvesszőivel. Egy ideig kacéran áll a kriptarács előtt, a pápa veszi
először észre, küldi is a totyogó 214kis portást a hatalmas kapuhoz, szárnyai kitárulnak, Alexiosz belép a
gyülekezetbe, a bíborosok sorban ölelik, csókolják, megáldják és – miután Alexiosz a bizánci pátriárka
diadémját a meghódolás jeléül Szent Péter koporsóján elhelyezi, éppen csak hogy Ince ölébe nem ül, a
maga hermafrodita játékosságával –, láthatatlan helyről zúgva-zengve énekli a kórus a pápai himnuszt.

Ekkor jelenik meg csikorgó kerekein a második színpad-szekér. Az édes Franciaországban vagyunk,
Fülöp Ágost király vadászkastélyában. De a kastélyban most nem a vadászok vidám danája és
koccintgatása hallatszik, hanem valami egészen más. Ravatal áll a színpad közepén, meghalt a király
legelső szeretője és örök szerelme – a nézők csak pár taktust hallanak a kétségbeesett király zokogásából
–, a király felkel a koporsó mellől, és szent esküvel fogadja a halottnak, hogy teljesíteni fogja szerelme
egyetlen és legfőbb kívánságát: bármi áron, bármily áldozattal és bármiféle ürüggyel hadat indít Bizánc
ellen, és újra megalapítja Párizs és Konstantinápoly katolikus hídján a régi római birodalmat.

Most lép színre az örök Zarándok örök kérésével, de a katonák karddal, lándzsával kiverik a
feldöntögetett gyertyák között a zarándokot: a király „tudja”, hogy ez a gyalázatos fickó, kitalált
lamentációival, nem lehet más, mint a legális királynő bérence, hogy zavart keltsen a szerető temetésén.
A zarándok Gábriel vagy Rafael angyalszárnyaival távozik, a király már nem is látja, hátat fordít neki, és
indul balra kifelé a halottas szobából.

Csodálatos processzió vonul feléje az utcán: Ince pápa legátusai hozzák túlvilági fényességben és
pompában a királynőt, a feleséget – megmentették a trón magasában a felbonthatatlan katolikus
házasságot, a papság áldást szór a kibékülő párra, és az áldás megerősítésére óriási pénz215ajándékot
helyeznek a királyi pár lábai elé, igaz, hogy azzal a kikötéssel, hogy ezt keresztes hadjárata költségeinek
fedezésére fordítsa.

A színpad elsötétül (az már a rafinált, vén Atheosz dolga – inkább az enyém –, hogy az ilyen teátrumi
furfangokat hogy képzelte), sem a metresz ravatala, sem a felvirágzott utca nem látható, csak az óriási,
legális, koronás, függönyös, királyi nyoszolya. Feleség és férj zavartan az ágy legszélére ülnek, de
zavarukból kisegíti őket – Alexiosz, aki most valóban pikáns Ámorként surran előre az ágy függönyei
mögül: Odüsszeusz csicsergő ravaszságával magyarázza a boldog párnak (boldog, mert nem kell a
fenyegető nászt megülniök), hogy minden szentföldi hadjárat kacagtató légtornászás, ameddig hátvédként
nincsen Bizánc erős kezekben –, kössenek ő meg Fülöp örök szövetséget, mihelyt Alexiosz visszakerül
jogos trónjára, birodalma minden erejével támogatni fogja Fülöpöt. Azzal letérdel – mint ahogy a bűbájos
Ganümédesz térdelhetett Zeusz sarui előtt –, és oldozgatni kezdi Fülöp cipőjét, húzogatja lefelé
harisnyáját – bontogatja térdszalagját – elvégre nem díszruhában óhajtja Őfelsége katolikus kötelességét
az ágyban teljesíteni?

A komisz Ámor még a gyertyát is elfújja, de a félhomályban láthatók a sziluettek: Alexiosz görögjei
cipelik magukkal kifelé a pápai pénzesládát.

Atheosz színjátékának harmadik képe: Sváb Fülöp udvarába vezet bennünket. Díszes csarnokban mulat a
német király, olyan boros, citerás, örömlányos bacchanália ez, amilyeneket Róma legzüllöttebb korában
rendeztek – Sváb Fülöp így is képzelte a dolgot, mindenki római ruhába öltözött vagy vetkőzött. A király
részeg, és mámorában egyszerre csak kezdi letépegetni a lányok fejéről az amúgy is rongyos és hervadt
virágkoszorúkat. Mit akar velük? Szol216gái nagy nehezen kétlábra állítják süppedt heverőjéről, és a
csarnok oldalfalához toloncolják: ott állnak sorban Nagy Sándor, Julius Caesar, Augustus és Tiberius
császár szobrai, márványoszlopokon. Fülöp ezeket akarja megkoszorúzni, mint hozzá méltó elődeit a
világtörténelemben. Persze részegen nehezen megy a dolog, koszorúi is, Nagy Sándor is a földre
gurulnak, úgyhogy Augustus és Tiberius tántorgó utódját egy székre ültetik, onnan dirigál bizonytalanul a
király, onnan zeng nérói ditirambusokat saját császári nagyságáról.

Mikor a szolgák a csapzott virág-rongyokat valahogy rápofozzák a császárszobrokra: jobboldalt

megjelenik a Zarándok.

Szeretné elmondani panaszát a Szentföld siralmas helyzetéről, de a részeg bacchánsnők nem engedik
szóhoz, maguk közé ültetik, italt nyomnak beléje, és a fejét is lepecsételik csámpás virágkoszorúval.
Mikor a zarándok úgy viselkedik, mint ahogy a Keresztelő viselkedett volna, ha látja Szalóme kéjtáncát, a
részeg hölgyek megvadulnak, és kituszkolják a teremből, mint valami piszkos állatot.

Egyszerre a távolból misztikus gongütések hallatszanak: az orgiás banda megbénul a csodálkozástól. A

néma csöndben belép görög Iréne, Sváb Fülöp felesége (Alexiosz testvére) – látszik rajta, hogy
hölgyeivel ő is bőkezűen áldozott valahol Bacchus istennek, de bizonytalan járásánál és rikító
arcfestékeinél sokkal feltűnőbb, hogy – a bizánci császárnők felséges ornátusát öltötte magára. Mámoros
hangon dadogja részeg férjének, hogy legközelebb csak akkor lesz övé, ha a bizánci trónusra ülteti. A
király böfögve és csuklások közepette éppen csodálatos ígéretekkel akar hízelegni hitvesének, mikor a
Zarándok másodszor is betör a tivornyázók közé, térdre veti magát Iréne előtt, de az nem engedi szóhoz,
hanem gúnyosan kereplő hangon, mint aki rég megunt leckét ismétel, sorolja a jobbágyok örök panaszait,
közben lekapja koronáját: „Ugye, ezt adjam el, hogy tetves köly217keid ne járjanak rongyokban!” –
hintáztatja nyakláncát: „Ezt adjam oda a ringyó lányodnak hozományul!” – magasra emelve hódító lábait,
a cipőjét mutogatja: „Ebből vegyek új tehenet neked, a döglött helyébe!” – és így tovább. Sváb Fülöp
hülyén helyesel, mintha az állambölcselet professzorának aranyszájú igazságait hallaná.

„Kifizetni, kifizetni!” – rikoltják kórusban a dőzsölő vendégek, és pénzt meg gyűrűket dobálnak a
Zarándoknak, aki most fekete tollú angyalszárnyakkal tűnik el a színről. Éppen kimenne már, mikor
összeütközik a belépő Alexiosszal – Alexiosz az ő kikötői csibészmodorában gúnyos érdeklődéssel még
meg is tapogatja a Szentsír angyalának fura szárnyait.

Alexiosz a tivornyázó kompániában: délceg, ifjú lovag, könnyű, villogó páncélban, Irénét átöleli (az
részeg túlzással viszonozza a keresztes-galantériát), és kijelenti, hogy mihelyt visszaültetik őt a bizánci
trónra, Sváb Fülöpöt testvéruralkodónak ülteti maga mellé, meghódítják Indiát, Perzsiát, Szíriát, ezeket
Fülöp fogja kormányozni, nem hűbéresként, nem – független és önálló szövetségben.

Gyönyörű júniusi éjféli kertben vagyunk: itt várja Alexioszt ifjú, szinte gyermek szerelme. A távolból ide
világítanak Sváb Fülöp palotájának ablakai (hadd díszletezzem anakronisztikus ráadással Atheosz atya
nyilván egyszerűbb színpadát!), a dáridó zenéje csak édes zümmögés a félig holdas, félig árnyas lombok
között. A hölgy barátnői társaságában készül a bűvös találkára – öltöztetik, cicomázzák, fáklyafény
mellett nézegeti magát három-négyféle tükörben.

Dionüsziosz Atheosznak fekete krónikájában nemigen volt alkalma a természet költői szépségeivel
foglalkozni – ehelyütt azonban jegyzetei arra vallanak, hogy a szerelmes leány monológjában a
virágokkal is foglalkozott, közjáték218képpen, a gonosz figurák sátáni monotóniájában. A leány sátoros
margitvirágtól kér hófehér színt homlokára, kacagva bizgeti a sziklák ürömét, hogy apró csengettyűikkel
csiklandják a sötétben a hozzá surranó Alexioszt; a cickafark páfrányos leveleivel díszíti nyakát, és két
aranyló szalmagyopárral választja el fekete haját rózsa-puha kis fülétől.

Megjelenik Alexiosz, pillanatra megáll, így tárja ki tréfás üdvözlettel karjait, a nő utolsókat igazít ruháján,
a szemérem és kacérkodás összegabalyodott mozdulatával, és mikor egymás nyakába akarnak borulni: az
elbúvó barátnők velőtrázó sikoltása közben, a két szerelmes között, a föld mélyéből felemelkedik –
Alexiosz apjának, a börtönben sínylődő Vak Izsáknak szelleme, és a haldoklók szuszogó rekedtségével
fia segítségét kéri: meddig késlekedik még, mikor jön szabadítására? A kísértetet a barátnők, úgy látszik,
látták, de a szerelmes leány nem: a leány kétségbeesetten vergődik, vajon mi tartja vissza Alexioszt attól,
hogy mellére omoljon? (Mutogat is magán minden mutogathatót, hogy Alexioszt érthetetlen révületéből
magához térítse.) Vak Izsák (szeme két nagy, vörös folt, hogy a nép lássa, és legyen min elborzadnia)
még be sem fejezte sötét jeremiádját, mikor megjelenik az „örök” Zarándok, és Izsákot meg Alexioszt
arra kéri, hogy ha trónjukra visszaülnek, trónjuk meg se melegedjék, egy út van csak uralmuk
megszilárdítására: ha egyenesen a Szentföldre mennek, és megszabadítják az ottani keresztényeket angol,
francia, német urak és török szultánok egymással versenkedő kegyetlenségeitől.

Alexiosz?

Miután az apa szelleme semmivé foszlott, öleli, csókolja – a Zarándokot, ígéri, hogy édesapja iránt érzett
végtelen szeretetét elfojtja, második sorba helyezi – első a Szentföld –, ő, Alexiosz, markában tartja a
dózsét, a pápát, a francia királyt és a német királyt, Dandolókat, Incéket, Fülöpöket, mindent – őt, a
Zarándokot veszi maga mellé első tanács219adóul, nem hallgat többé sem olasz papokra vagy német
hadvezérekre –, ők ketten, Alexiosz és a Zarándok lesznek a szent diktátorok – és azzal a fecsegéstől
szinte frecskáló szökőkúttá változott kis Odüsszeuszunk máris szedi le magáról ékszereit, és rakja a
Zarándokra.

De Atheosz atya, a „szent drámaíró” gondoskodik róla, hogy nézőközönségét ne csak az elhagyott leány
félmeztelen szépsége gyönyörködtesse, van Atheosznak még más meglepetés is a tarsolyában. A
Zarándok nem hisz Alexiosz „görög” maszlagainak, tudja, hogy fél szó sem igaz belőle, undorral dobja
vissza Alexiosz bűnnel terhelt ékszereit, és azzal elrohan; felháborodása akkora, hogy ez alkalommal
szórakozottságból vagy égi szándékból, nem változik a szentsír Őrangyalává.

Az öt nagyúr közül már csak egy maradt hátra az „ötök haláltáncából”: Dandolo dózse.

Aranyhajó fedélzetén vagyunk, színesen lengedező vitorlák árnyékában, nagy ünnepségre készülnek,
most fogja a vak dózse az Adria hullámaiba dobni a gyűrűt, mellyel Velencét eljegyzi a Földközi-
tengerrel. Mindenki boldog, poharak is forognak körbe, zene szól, csak a dózse vak arca nem akar
felderülni. Környezete faggatja: mi nyomja lelkét? A dózse kitör: az adós Bizánc – százezrekre rúg! – épp
most üzente, hogy nem tud fizetni, újabb haladékot kér, és hazugan magas kamatot ígér. De még ez sem
elég az arcátlan Bizáncnak: Velence orra előtt paktál Pisa városával, a velencei érdekeket messzemenően
sértő feltételek alapján.

A tanácsosok egy kicsit morognak, dünnyögve szitkozódnak, de azért biztatják a komor Dandolót, hogy e
szent ünnepen felejtse el gondjait, igyék egy jó pohár bort, amúgy is elbántak ők már jó egynéhányszor a
kétszínű görögökkel és szélhámos pisaiakkal. A dózse iszik, és minden egyes 220kortynál a halk szavú,
Giudeccából rég a velenceiekhez keresztelkedett tanácsos mond egyet-egyet Dandolo felvidítására: a pápa
hiába táncol Szent Péter koporsójánál, a francia király esküdözhet bizánci császárságról halott szajhája
mellett, a német király szövögetheti részegen és otromba ujjakkal a teuton álmot a német-római
világbirodalomról, a magát ravasz Merkúr-istennek és Hermész-kölyöknek képzelő kalandor csirkefogó
Alexiosz…

…A dózse hosszan felnyújtja nyakát, fülét hegyezi, nem hall semmit a giudeccai kereskedelmi bölcs
szavából, ami nem is csoda, mert a megkeresztelt bölcs: Alexiosz témájánál hirtelen elhallgatott, ugyanis
az előkelő tengeri társaság kellős közepébe betört a Zarándok, és segítséget kér a Szentsír pusztájában
senyvedőknek. Mondanunk sem kell, hogy udvarmesterek és matrózok pillanat alatt elintézik a
Zarándokot, összekötözik, a hajó oldala mellett leeresztik egy csónakba – mikor az angyalszárnyak
végighúznak a színpad mögött, a nézőközönségen kívül senki sem figyel oda.

A giudeccai nyugodtan folytatná ott, ahol abbahagyta, különösképpen mert a dózse az erős bor hatására
most fogékonyabb az ilyen beszédekre: „A magát ravasz Merkúr-istennek és Hermész-kölyöknek
képzelő, kalandor, csirkefogó Alexiosz…” – de mondatát újra félbe kell hogy szakítsa, zúgnak a
harangok, harsognak a trombiták, peregnek a dobok: a papság várja az aranygálya orrán a dózsét, hogy az
eljegyzési gyűrűt a tengerbe dobja.

Hirtelen néma csend, csak a csobbanás hallatszik (valami mókás legény csinálja ezt a pofájával a színpad-
szekér mögött). A következő pillanatban vizes hajú fej és két meztelen kar jelenik meg a tenger felől a
hajó korlátján, még egypár atlétaszerű mozdulat, és ott áll a dózse nagy papi és világi kísérete előtt:
Alexiosz. Olyan, mint az ifjú tengeri isten, Neptunus vőlegénykorában, vagy kagylókkal labdázó meg
kürtölő, szépséges triton, de antik és szerelemre 221való csodálatossága mellett sokkal izgalmasabb nézői
számára, hogy míg kamaszosan rázza ki, kutya módjára, a vizet hajából – éretlen karját előrenyújtva,
öklét jobbra-balra mutogatja: ott szikrázik ujján a gyűrű: a delfintestű trónörökös villámgyorsan
kihalászta. A gyűrűt a réveteg dózse kezébe nyomja, szemtelenül parolázik vele, és Szent Márkus apostol
csontjaira esküszik – örök lesz a szövetség Velence és Bizánc között, ha trónjára visszaültetik – a
„csodálatos halászat” eléggé bizonyító égi jel arra, hogy ezen a paktumon a pokol kapui sem vehetnek
erőt soha.
3. Keleten és nyugaton szájról szájra szállt a legenda, miszerint Dandolo dózse a francia, német és
mindenféle keresztesek háta mögött titkos szerződést kötött az egyiptomi szultánnal. Atheosz atya is
természetesen ismerte ezt a mesét, hogy hitte-e vagy sem, ma már senki se tudná eldönteni, de hogy
kegyetlen propaganda komédiájában felhasználta, az feljegyzéseiből kétséget kizáróan kiderül.

E szcéna tanúsága szerint az egyiptomiak borzasztóan megrémültek, mikor megtudták, hogy a nyugatiak
ismét óriási apparátussal keresztes háborúra készülnek, méghozzá egyenest Egyiptom szultánsága ellen,
úgyhogy minden presztízskérdést és protokollpózt félretéve, díszes követséget küldtek Velencébe, hogy a
legcsábítóbb ígéretek ellenében rávegyék a dózsét: térítse el az egész hadat Egyiptomtól, menjenek, ahová
akarnak, de Egyiptomot kerüljék el olyan messzire, ahogy csak tudják.

A dózse palotájában volt egy terem, melyet mindenki mecsetnek, háremnek vagy az egyiptomi nagyvezér
kabinetjének nézhetett volna: itt fogadta (hiszen éppen ilyen célokra készült) Dandolo a halálosan
megrémült szaracénokat.

Egy dülledt szemű követ (óriási hasát takaró öve szinte bokájától nyakáig szélesedett) saját szavait kifelé
habzsoló 222szájjal magyarázta, hogy minden árucikk, melyet Egyiptom Velencének szállít, majd felével
olcsóbb lesz. Egy fehér szakállú diplomata (szájával szinte lyukat kellett fúrnia fülig érő, havas szőrzetén)
szabad velencei kikötőt ígért Alexandriában. Egy fekete szakállú, sovány fráter, akinek szakálla úgy volt
viasszal, pomádéval kigöndörítve, hogy az arab írás cifra betűit utánozták: ez velencei negyedet ígért
Alexandriában, teljes politikai és kereskedelmi önállósággal. Egy vén júdeai nagykereskedő (szinte
vallási ének templomi dallamosságával) zsongta a dózse fülébe, hogy ezentúl mindent, mindent csak
Velencétől és Velence közvetítésével fognak vásárolni.

A dózse megfogta a mellette álló giudeccai tanácsos kezét, annak már a pulzusából megérezte, hogy
helyesli-e a dolgot vagy sem – most helyeselte, nyújtotta is a papírt, és Dandolo (bazilika homlokára való)
óriás betűkkel aláírta az okmányt: a keresztesek nem fognak Egyiptom ellen menni.

4. A dózse diplomáciai udvariasságból gyönyörű palotát bocsátott a francia „keresztes”-követség szabad

rendelkezésére, flottának beillő díszgondolákkal, melyek úgy sorakoztak a ringó Kanálison, mint a fekete
hátú halak a kofák pultjain. A szerződés aláírásának örömére most világraszóló dáridót rendeznek, a
balkonról hajigálják a népnek a hideg sültet és borospalackokat, és természetesen saját igényük sem kerüli
el figyelmüket. A velenceiek táncolnak a palota hátsó udvarán, a zeneszó túlharsogja a Márkus templom
litániásénekeit.

Hajnaltájban hirtelen minden elhallgat, mintha elvágták volna, leáll a tánc, kiesnek a poharak a kezekből,
a cincogók a legnagyobb rosszat sejtve, hónuk alá dugják zeneszerszámaikat: mi történt? Az az olasz
fogadós és nagyvendéglős, aki az egész tivornyát rendezte, a rózsaujjú haj223nal első tapogatódzó
rózsaszínére megjelent a francia követség vezetőjénél egy akkora számlával, hogy fél keresztes hadat fel
lehetett volna szerelni belőle. A fogadós imigyen ájtatoskodott – csak azért tolakszik ilyen illetlen időben,
mert úgy értesült, hogy a francia küldöttség már délelőtt hajóra száll, és hazájába indul felséges
királyához beszámolni a velencei eredményekről.

A franciákban elhűlt a vér. Ők azt hitték, hogy a lakomát – a dózse fizeti. Eleinte (mikor már kissé
magukhoz tértek) hencegtek, hogy az egész összeg semmi, semmi… légy szíves, adj kölcsön száz
márkát… nekem van, de most nincs nálam… és így tovább. A fogadós a legnagyobb tapintattal elvonul a
szájjártató gavallérok színe elől, és hivatalos közvetítőkkel értesíti a dózsét: vigyázzon – ha a franciák
nem tudnak egy szabványos bacchanáliát kifizetni: honnan lesz pénzük, távozásuk előtt, még ma,
leszurkolni nyolcvanötezer ezüst márkát?

A dózse titkárai a különböző előszobákban és elő-irodákban nagyon hálásak voltak a tanulságos

felvilágosításért, melynek eredményeképpen a kincstárnok hamarosan megjelent a feldöntött poharak,
öltözetlen signorinák és padlóra taposott torták között háborgó és hüledező „gavallér” franciák
palotájában és – jóval nagyobb számlát nyújtott be az uraságoknak: a szerződésben a velenceieknek
megígért nyolcvanötezer márka azonnali kifizetését követelte.

A dáridó talán nem vert olyan pokoli lármát, mint amilyet most csaptak a vérig sértett franciák: először
kórusban, mint fekete jégeső, zúdult a méltatlankodás és felháborodás a velencei kincstárnok fejére, majd
külön szónokok tántorogtak részegen vagy félrészegen elébe. Megsértették a francia lovagi honneurt, a
becsületet! Ez felségsértés, azonnal meg kell szüntetni a diplomáciai kapcsolatot Őfelsége és a dózse
között! Hiába, a kereskedők csak kereskedők, a dózse a – Giudecca tehetetlen bábja! Hogy lehet ilyen
mocskos kalmárszellemmel a Szent Kereszt jegyét és 224ügyét megsérteni! Ezt? Ezt? Ezt értik
barátságon a velenceiek? El kell tépni a szerződést, de pozdorjává és azonnal! A küldöttség hívja ki
lovagi párbajra a kilencvenéves, vak dózsét!…

A kincstárnok égi és üzleti türelemmel hallgatta végig a francia változatokat arra az egyszerű témára,
hogy nincs egy büdös vasuk sem. Utána – pár megnyugtató és udvarias szó végeztével – a kincstárnok
távozik: a francia urak ne izgassák fel túlságosan magukat, bizonyára találnak majd sürgősen mindkét
félre nézve előnyös megoldást.

Nemsokára gyönyörű táncosnők jelennek meg újabb borokkal és bájakkal, a franciák párizsi politesse-
szel, csiszoltsággal, éppen csak hogy ki nem rúgják őket: rettegnek, hogy ezeket a pótszajhákat is nekik
kell fizetni. A hölgyek esküvel erősítik, hogy erről szó sincsen, ők a kincstárnok „reprezentatív
udvartartásához” tartoznak – és percek sem telnek el: a dáridó ott tart, ahol a gyalázatos fogadós betörése
előtt abbahagyták.

Miután a francia Sámsonok újabb lerészegítése megtörtént, az újonnan érkező hölgyek kilopódznak a
teremből, és III. Ince Péter-kulcsaira emlékeztető kulcsokkal a terem minden ajtaját, ablakát kívülről
lezárják: a moralitásjáték nézőközönsége odahaza soká dúdolhatja azt a fülbemászó dallamot, melyet a
vásári zenekar játszik a zárak csattogásának utánzására.

Igen: Atheosz atya, aki nemcsak fantáziás drámákat tudott elképzelni, hanem a legaggályosabb történész
és a krónikák fáradhatatlan olvasója volt, Atheosz atya hiteles forrásokból tudta, hogy a dózse, molto
semplice, a legprózaibb módon, a franciákat – fogolyként tartotta (egyesek szerint a Lidón), míg fizetési
kötelezettségeiknek nem tesznek eleget. A franciák lassanként veszik észre, hogy a hölgyek faképnél
hagyták őket, rohannának utánuk, de ekkor derül ki, hogy foglyok. Haragjuk most olyan határtalan, hogy
épkézláb mondatokat, sőt szavakat sem képesek ki225ejteni: mint a csapdába zuhant vadállatok,
ordítanak torkuk szakadtából. Ez a pokoli koncert tart-tart egy ideig, karddal verik az ajtókat, de azt a
franciák érdeméül kell feljegyeznünk, hogy ez a választékos stílusú diplomáciai manőverük sikerrel járt.

Egy idő múlva öttagú bizottság jelent meg a foglyoknál, és kereken megkérdezte őket: tudnak-e fizetni
vagy sem?

Hosszú csend, a franciák egymásra néznek (meglehetősen keresztbeálló szemekkel), mindegyik a

másiktól várja a szégyenletes és hősi kijelentést, hogy nincs egy fillérjük sem. Nem is jön ki senkiből a
válasz – de ezt nagyon jól értik a velenceiek, tán ez a csend az első értelmes felelet a mai huzavona
alkalmával, melyet ki tudtak préselni belőlük.

Az öttagú velencei bizottság szószólója a legnagyobb léleknyugalommal jelenti ki, hogy ez esetben a
dózse és Velence nagytanácsa – azonnal megsemmisíti a szerződést. Erre már mégis megszólal egy
francia, éppen csak hogy sírva nem fakad: ezt mégse csinálják, a francia pénzzavar csak pillanatnyi,
azonnal futár megy a királyhoz, és egy hónapon belül minden simán elintéződik. A Szentsír ügyét
mégsem lehet csak úgy, etcetera, etcetera.

Az öttagú bizottság kivonul, és a franciák, kijózanodva és mintegy megbabonázva körülülik az asztalt,

mintha a legformálisabb tárgyalásba kezdenének, de megint nem jön árva szó sem senkiből: úgy ülnek ott
az asztal körül, mintha nem is egy moralitásdráma eleven színészei volnának, hanem báb- vagy
viaszfigurák. Valahogy egészen misztikus a hangulat, egyenesen misztériumjátékba illő, amit nemhogy
csökkentene, hanem még csak fokoz: a dózse személyes megjelenése, hosszú, fekete talárjában, hófehér,
vak arcával és aranyos dózsesüvegével.
A zenészek sátáni, hátborzongató, halk melódiát pengetnek és fújnak, a dózse pedig előadja (ajka nem,
csak moz226gó ádámcsutkája látszik), hogy – jó, rendben van, ne fizessenek a franciák egy garast sem,
de? Helyébe foglalják el Velence számára az Adria túlsó partján virágzó Zára városát. „Zárát?!” – hördül
fel akaratlanul a francia küldöttség vezetője – nem kell tovább folytatnia, minden velencei és minden
francia tudja, mire gondol: „Hogyan támadjanak meg egy ártatlan, békés keresztény várost – a pogányok
helyett?”

A néma kérdésre a dózse titkárja azonnal megadja közönyös hangon hadarva a választ: elmondja Zára
bűneit és hozzá azt, hogy Zára a Szentföld elleni hadjárat nélkülözhetetlen bázisa Velence számára. „Mért
megtámadni? – kérdi halkan egy másik francia –, mért nem lehet baráti szövetséget kötni Zárával?” A
dózse (most már olyan, mint egy kísértet, tán maga a Halál, a gyertyák mind kialudtak) száraz, zöngétlen
és embertelen hangon ismétli: vagy elfoglalják a keresztesek Zárát, vagy – mivel fizetni nem tudnak –
felbontja a szerződést. A franciák kétségbeesve szoronganak a harapófogóban, és mint a haldokló
lehelete, jön ki vezetőjük szájából: „Elfoglaljuk.”

Az ajtónálló jelenti, hogy III. Ince pápa legátusa óhajt belépni. Mindenki állva fogadja, mintha legalábbis
templomban lennének, és a miséző pap most kezdene hozzá az evangélium felolvasásához. A dózse
világosítja fel a tárgyalókat, hogy a legátus Őeminenciája tanú óhajt lenni a Zára elfoglalása mellett döntő
véghatározatnál. Az erre vonatkozó megállapodás, mint minden a velenceieknél, már cirkalmazott
aktában teljesen kész, csak alá kell írni. Mikor a franciák vezetője reszkető kézzel kezébe veszi a tollat,
kétségbeesett pillantással fordul a némán mosolygó legátus, mint utolsó mentsvár felé: „Aláírhatja?
Őszentsége a pápa is így gondolja?” A legátus nem szól, elveszi a tollat a franciától, ő írja alá először,
utána kedvesen a francia vállára teszi halhús-fehér kezét, és – ez az első és utolsó szava: „Itt nincs
szükség vatikáni beleegyezés vagy nem 227egyezés felől aggályoskodni: a keresztesek ügyében, mióta a
szentcélra felesküdtek, maga a Szentlélek folyamatos inspirációjára történik minden” – azzal lenge áldást
szórva a teremben mindenfelé, halkan kisurran az ajtón.

5. Egy vagy másfél év múltán az összegyűlt keresztes had és a velenceiek ott állnak a tengeren az
„ellenséges”-nek deklarált Zára falai és kikötője előtt. Ha a múltban a dózséval az ünnepi aranyhajón
találkoztunk, most teljes fegyverzetben hadihajóján látjuk. A legénységet és katonaságot mind a
fedélzetre parancsolják kosszarvú perectrombitákkal a heroldok. A dózse haditrónusán foglal helyet; a
reggeli mise után lesz a mai prédikáció, ez az időpont is jelzi, hogy nem mindennapi szentbeszédre
számíthat a hallgatóság.

A nézőközönség bal oldalt belelát a pápai legátus fülkéjébe, az éppen rakosgatja le mennyei ékszerektől
szikrázó miseruháját, és utána? Nem bíborba öltözik, hanem a legegyszerűbb kolduló barát szürke
csuhájába. Ilyen minőségben fog beszélni, nem mint a pápa követe. Ő és a pápa pontosan tudják, hogy
mért – a hadvezérek homályosan sejtik –, a közkatonaság nem tud semmit: a Szentlélek „folyamatos
inspirációja” hierarchikusan egyenlőtlen elosztású.

A prédikáció magva nem meglepetés: Isten akaratából kell megtámadni Zárát; mióta csak keresztes
hadjárat volt a világon, a záraiak kegyetlen kerékkötői voltak a hadak átvonulásának; a záraiak rablók és
gyilkosok; most nem bosszút állunk rajtuk, mert a keresztény szeretet és irgalom bosszút nem ismer (ezt
csak a záraiak ismerik), most igazságot szolgáltatnak, és Jézus szabad sírjához felépítik az első
nélkülözhetetlen lépcsőt. Sebesülés teljes búcsúval, hősi halál üdvözüléssel jár.

A szónok beszéde végén átad egy villogó kardot a fran228cia fővezérnek, az csókkal átveszi, és erre
felharsannak a riadó trombitái, sorba, egyre távolodva, minden hajón. Támadás, Krisztus, Krisztus, Mária,
Mária.

Ebben a pillanatban Zára falain egyik kereszt a másik után emelkedik a magasba, élesen rajzolódnak az
égre, vékonyak, vastagok, hosszúak, tömzsiek, mindet Zára lakosai hozták, ahol csak kolostorban,
templomban, gazdag vagy szegény polgárok lakásában, utcasarkon, keresztúton vagy püspöki palotában
feszület volt, a záraiak mind felhúzták, csodálatos erdőben, a donzsonokra és tornyokra; minden pap,
szerzetes, apáca kivonult a magas erkélyekre, zászlókkal, oltáriszentséggel, vulkánként füstokádó, óriási
tömjénégetőkkel. És az egész város énekel, a legszentebb énekek szinte az eget feszítik, a papok a
Misererét éneklik, a legelső keresztes hajókra odahallatszik az asszonyok hangos Miatyánkja.

A dózse aranypáncéljában – az angyalképű gyermek tartja most is a jobb kezét, de hamarosan egy
Sámson-termetű vitéz váltja föl – a hajó orra felé halad, de a hajó – nem indul. Az egész flotta egész
legénysége annyira megdöbbent a zárai könyörgő körmenet és fegyvertelen feszületes processzió láttára,
hogy katona, matróz, kormányos mind megbénult: ezeknek rohanjanak a beleibe? A hajókon hosszú, síri
csend és mozdulatlanság, Zára falain zeng az irgalomért esedező zsoltár, a keresztek ezrei táncolnak,
ingadoznak, fellövellnek, vagy fáradtan lebuknak és – a dózse hajóján megjelenik: a zárai püspök, és
könnyeit visszafojtva, kegyelmet kér keresztény hívei számára. Nem gyávaságból, mert ha a velenceiek
nem átallanak fegyverhez nyúlni, a városban éppen annyi kard van, mint esedező crucifixum – de egy
keresztes sereg első hadidicsőségét nyilván nem abban fogja keresni, hogy keresztény testvéreik vérében
mosogassa felszentelt lándzsáit, mint ama golgotai férfiú, ki lándzsáját Jézus jobb oldalába döfte.

A francia vezérek erre kétségbeesett ordítással harcra és 229támadásra szólítják fel a kereszteseket:
ordítozásuk valóban kétségbeesett, mert megmaradt lelkiismeretük ellen teszik, tudják, tudják, hogy égbe
kiáltó bűn, amit cselekszenek, a tiszta lelkiismeret hadiparancsai nem ilyen önrészegítő és önsüketítő
hisztériában hangzanak el nagy támadás előtt.

De a legénységre nemcsak hogy ez a bűntudattól hamis rikácsolás nem hat – csöndjükön és tiltakozó
némaságukon az sem változtat, hogy a pápai legátus hadonászva utasítja el a zárai püspököt és (még erre
is van ideje!) pontokba foglalja az esdeklő püspök eretnekségeit.

Éppen a dózse emelkednék szólásra, de erre elébe ugrik a hajó kapitánya és (mint akit a guta kerülget,
olyan izgatottságban) felségesen – nem gúnyból mondjuk – dadogva elmondja, hogy megtagadják az
engedelmességet, vérbűnt nem fognak elkövetni, keresztény várost soha életükben kereszttel a mellükön
nem fognak kardélre hányni, ők másért tettek fogadalmat, és zárai halálért nem a mennyország, hanem a
pokol várna rájuk. A dózse, a legátus és a fővezér azonnal fordítsák a hajó orrát nyugatra vagy délre, ha
nem – ő, a kapitány veszi át a parancsnokságot, és aki igaz keresztény és tiszta lovag, követi őt, egészen
hazáig – vezetőik becsapták őket, hamis kártyával játszottak, tovább nem hajlandók lóvá tettek, bolondok
és bohócok szerepét játszani.

A dózse válaszol (szavait ideges megvetéssel kénytelen többször ismételni, mert túlharsogják a záraiak
könyörgő himnuszai): a.) pont – a sereg azonnal megindítja a támadást a megpecsételt szerződés szerint –
b.) pont – a lázadókat a velenceiek ebben a pillanatban fogságba vetik, ez a második alternatíva – c.) pont
– ha valaki fegyvertelenül, zsold nélkül és minden zendülő és lázító komédia nélkül távozni akar: ám
távozzék, rögtön, hajóról tud gondoskodni. Aki társát csak félszóval vagy mozdulattal a sereg elhagyására
csábítja, helyben fejét veszti.

Ugyanakkor a dózse katonái a zárai püspököt első hadi230fogolyként börtönodújába vezetik a hajó fekete
hasában.

A legénység tömegestül dobálja a dózse lába elé fegyvereit, tépik le a keresztet mellükről, szót sem
szólnak. A keserves jelenet végén a kapitány hangtalan hangon jelenti, hogy – mennek haza
Franciaországba, a dózse jelölje ki a hajót. Ez meg is történik, de az eddig jéghideg dózse hirtelen elveszti
türelmét, szidalmazza a „hitehagyókat”, gyávaságukért gúnyolja őket, az orruk előtt lebegteti a keleti
zsákmány ingerlő képeit, majd az otthoni nyomorban hiába irigylik győztes társaik jeruzsálemi
gazdagságát.

Egy távoli hajóról viszont égzengető csataordítás hallatszik, ott úgy látszik, más hangulatban volt a had,
és a támadás mellett döntöttek: a zárai zsákmány szaga csiklandozza az orrukat, megindul a támadás,
lángnyelvek csapnak fel Zára városában, fényükben egy ideig még magasan ágaskodnak a könyörgő
keresztek, de aztán sorba bukdosnak, törnek alá, mintha nádat kaszálnának.
6. A túlerővel szemben Zára tehetetlen volt; hogy mennyire az: a következő szcéna mutatja be a
nézőknek. A színhely egy zárai bazilika füstös, véres romjai, oltárok, szobrok összetörve, kupola bedőlve,
a két ferde szószék az elkövetkező „morális játék” alatt omlik, holtak zuhanásával, a porba. Azon a tájon,
ahol a főoltár lehetett (egypár nyurga gyertya ágaskodik még a törmelék közül), a püspöki széket,
akármilyen nyavalyás, valahogyan fölállították, magasan áll a rom-piramis tetején. Noha a templom tele
van velenceiekkel és keresztesekkel (a tömeg szakadozott a feldőlt oszlopok sorompói között), feltűnő,
hogy az egzaltált (kissé ferde) püspöki szék – üres.

A pápai legátus ismét egyszerű, szinte halottakra való szerzetesrongyokban, éppen fogadja azokat a világi
és egyházi hősöket, akik a zárai templomokat szent célból fosztogatták: ugyanis amilyen ereklyét csak
sikerült a föld alól 231is előkaparniok, azt most diadallal hozzák a legátus elé, aki pazar áldásokkal
ajándékozza meg a kegyes rablókat, és hatalmas tornyokban rakja maga mellé a gyűjteményt. A rablók
persze az üdvözültek mámorával beszélik el, milyen furfanggal vagy kegyetlen harcban sikerült az
ereklyéket megkaparintaniok – a legszebb és legnagyobb sikert arató történet egy apácakolostor
megkopasztásáról szól, csak a legátus atyai humorral ismételt „csitt! csitt, testvérkéim!” intelme tartja
vissza a héroszokat a szemérem területét veszélyesen súroló historiette-ek, történetecskék kocsmai
kedélyességű elbeszélésétől.

Mikor már nem érkezik több ereklye (dőlt a torony is, dőlt rá a bazilikából is egypár kődarab, sokan
visítva ki is szaladtak rémületükben) – a legátus rövid beszédben fejti ki hallgatóságának, hogy ezzel az
ereklyetömeggel már örökre biztosítva van a Szentsír visszafoglalása – ha más ezer indoka nem lett volna
Zára elfoglalásának, ez az egy „christianissima intentio”, legkeresztényebb szándék egymagában is
elegendő lett volna.

E könnyfakasztóan bájos idill után azonban kiderül, hogy – mért volt üres eddig a romkupacon a püspöki
szék? Kinek volt fenntartva?

Alexiosz libben a színre, egyáltalán nem harcias kosztümben: zergeügyességgel ugrál a romok között, és
máris beleül a székbe, tréfásan hintázik benne, jelezve, hogy alapjai bizony felette megbízhatatlanok.
Lába majdnem csípőig meztelen, könnyű görög-római szoknya lobog combjai körül, derekát aranyöv
szorítja, mellén szellős tunika – talán a kamasz Augustus császár festhetett így, mikor a tornatérről
szökkent haza, kissé kócosan, kipirulva és izzadtan, az izomerő boldog egészségében.

Egyformán szól győztes velenceiekhez, győztes keresztesekhez.

Először is tolmácsolja Sváb Fülöp német király üdvözletét és örömét Zára elfoglalása alkalmából – sok
német 232érdemrend kerül majd kiosztásra (egy szolga magasba emeli a pántos ládát). Szinte csevegő
hangon jelenti be a legdicsőbben induló keresztes hadjárat második felvonását: a legördögibb zsarnokság
alatt nyögő Bizánc felszabadítását, ő és apja trónraültetetését, melynek legelső eredménye a keleti és
nyugati egyház hőn óhajtott újraegyesülése. Ha csak ez lenne keresztes hadjáratunk célja, már ez is
megérdemelné önmagában a világ legszentebb háborújának nevét, mert nem fontosabb-e (a pápai legátus
és egész papi kísérete úgy bólogatta az igent, mintha harangozni akarnának a fejükkel), nem fontosabb-e a
Krisztus élő teste, ami az Egyház, nem fontosabb-e, hogy az ne kétfelé darabolva, Rómára és Bizáncra
szakadva vérezzék – mint hogy a Krisztus halott testét (mindössze három napig) őrző sír mindenáron
keresztény kezekre jusson?

Alexiosz majdani trónralépése első pillanatában kezesbárányként hozza Rómába Ince pápa lábai elé a
keleti szakadár egyházat. Ha a keresztesek Zára után Bizáncot támadják meg, azonnal fizet kettőszázezer
ezüst márkát; személyesen vesz részt Bizánc elfoglalása után a Szentföld visszafoglalásában, ami persze
nem harci dicsőség, mert Bizánc után az már csak kisgyerekek katonásdija lesz. Tízezer katonát visz
magával a szaracénok ellen, és míg a világ áll, ötszáz katona áll őrt a Szentsír mellett.

Szűnni nem akaró éljenzés, taps, ováció fogadja a zárai zsákmánytól részeg keresztesek és velenceiek
részéről (egyébként franciák és velenceiek között a zsákmány elosztása körül, a zárai csatánál, majdnem
véres nézeteltérések voltak) – de?
A francia papság egy része, mely püspökük vezetésével szintén végighallgatta Alexiosz keresztes
beszédét, most némán hátat fordít, és – kivonul a rom-bazilikából.

Alexiosz szokott modorában felkel trónusáról (az fel is dől végre), két vállát felhúzza, karjait púposan
széttárja: „Nem tehetek róla, ez már így van, így is lesz, ha ti dacol233tok, hát duzzogjatok valami
istenhátamögötti kolostorban, széles-nagy Franciaországban” – azzal mielőtt kimenne, int a velencei
pátriárkának, hogy intézze el ezeket a lázadókat valahogy. A francia püspök észreveszi Alexiosz cinikus
vállvonogatását, és a következő pillanatokban nem lehet mást hallani, mint hogy a francia püspök átkozza
a hűtlen kereszteseket, a velencei pátriárka a francia püspököt, egyszerre és párhuzamosan, mintha csak
valami duó volna nagypénteki kereplőkből.

7. Mi volt ennek a keresztes hadjáratnak a csattanója valóságban és Atheosz „drámájá”-ban? Az, ami
most következik: Jeruzsálem nulla, Bizánc minden – más szóval: Bizánc elfoglalása. A harc és ostrom
stratégiai részleteiből Atheosz – jegyzetei tanúsága szerint – nem óhajtott semmit sem ábrázolni. A
színpadon (melyet Atheosz nyilván olyan fantáziával képzelt el, melyről mély rezignációval tudta, hogy
tulajdonképpen soha elő nem adható, ezért a „dráma”-tervezés közben szabadon engedte költői és epikus
képzeletét, melyet jómagam, az örök komédiás és örök rendező, tehetetlen jó- és rosszkedvemben még
megdupláztam) – a színpadon, sötétségben, jobboldalt a dózse csatahajójának orra látható (egyetlen
sugárral megvilágítva, a 20. század színpadi ízlése szerint). Ott áll egyedül a vak Dandolo, Bizánc
ostromának nem jelképes, hanem vakon is lángeszű hadvezére. A fülsiketítő csatazaj néha halkul a
láthatatlan háttérben, ilyenkor parádés vagy véres katonák rohannak lihegve a dózséhoz, jelentést tesznek
a hadihelyzetről, hol győzelemről, hol veszteségről, és átveszik a tornyosodó aggastyán újabb parancsait.

Bal felől Bizánc kolosszális várfalai emelkednek a római Angyalvárra emlékeztető tornyokkal – emögött
pedig két fülke, egyik magasabban, másik lejjebb, egyik egyenesen, másik ferdén, elfüggönyözve, mint
letakart, lebegő kalickák 234– középkori krónikák miniatúrás illusztrációin gyakran látni ilyen
izgalmasan primitív leegyszerűsítéseket.

Az egyik kalickában sínylődik a börtönbe vetett Vak Izsák császár: mikor a keresztesek győznek,
elhúzódik kalitja elől a függöny, és látható, amint véres szemgödreivel és összesebzett kezeivel őrjöngő
hálaimát ad az égnek, illetőleg a szent szobroknak, hiszen a keresztesek és velenceiek győzelme:
szabadulását jelenti. Mikor a bizánciak győznek (az ő foglárai): eszeveszetten veri magát a földhöz,
csalódásában és kétségbeesésében.

Ha velencei győzelmet jelentenek a dózsénak, hajóját egy lépéssel közelebb húzzák Bizánc omló falaihoz.

A másik elfüggönyzött, de néha szintén leleplezett fülkében: a gyáva zsarnok látható, Eufrozina férje, az
„usurpator timidus”, a félénk tirannus, ahogy egy latin krónika mondja. Bőg, mint egy gyermek, teljesen
tehetetlen, menekülni akar, békét akar, hiszterizál, imádkozik. A nagy összecsapást felesége vezeti, ő
tárgyal a hadvezérekkel, felséges, gonosz amazon; közben a Trónbitorlót pipogya udvari orvosok itatják
ópiumos idegcsillapítókkal, természetesen hiába.

Ezalatt villognak a görögtüzek, győzelemre veszteség, betörésre visszavonulás; győzelemnél a Vak Izsák
újra szerelmes férfiúként ölelgeti, szinte táncolva, a görög szertartású szentek bálvány-bábjait – a
Trónbitorló meg véresre veri az ajtót, melyet Eufrozina rázárt, nehogy serege elé rohanjon, és zokogva
megadja magát a velenceieknek.

A következő pillanatban harangzúgásnál hangosabb csörömpöléssel a velenceiek a dózse lába elé vetnek
egy darabot abból a láncból, mellyel a bizánciak elzárták a kikötőt, de a velencei hajók most
szétszakították: a keresztesek győztek. A dózse a várfal tövében partra száll, már a győztes franciák
fogadják. Odafent a Trónbitorlónak a pániktól olyan ereje lett, hogy a lezárt ajtó szárnyait kiszakítja, és
jajgatva menekül; Vak Izsák a börtönben hason fekve nyal235ja hálából a földet, mintha az volna az
Isten: ő a hódolatnak ezt a formáját szokta meg még uralkodása idejéből.
8. De Atheosz atya, úgy látszik, nagyon „megkedvelte” profetikus haragjában a Trónbitorlót: Eufrozina
heroikus karmaiból ugyan kimenekülhetett, de a nézők szemei elől annál kevésbé.

Ott találjuk a szerencsétlen emberroncsot kincstárában, mindenét, amije csak van, magával akarja vinni
szökésében, óriási ládákba pakolják mázsás, kövér és asztmás eunuchok a császári kincseket, a zsarnok
maga is segít, siettet, sürget, fele a gyöngyöknek reszkető kezéből a földön gurul szanaszéjjel.

Közben betörik kívülről a kincstár lezárt ajtaját: a bizánci nép rongyos küldöttei kérik, haragosan és
esedezve a császárt, hogy álljon a Bizáncot védő seregek élére, ha meglátják a védők, a csata sora még
megfordulhat, és visszaverhetik a franciákat és velenceieket. A zsarnok (hisztériás színésznő módjára)
tiltakozik az ilyen szerep ellen, ő őrültséget nem csinál, adják meg magukat; ha őrá hallgattak volna és
nem Eufrozinára, már rég a béke olajága lengedezne a szenvedő nép kunyhói fölött. Katonái karddal verik
ki a kincstárból a népet.

Alighogy folytatja a csomagolást, most már kísérteties elhagyatottságban, mert a kövér eunuchok az
utolsó szálig megszöktek, és utolsó katonáinak is – dicső haditettük után – híre, se hamva. A bizánci érsek
lép a szobába Szent Bertalan ereklyésláncával a kezében, ezt akasztja a császár nyakába. Kéri: vegye fel
páncélját, lovagoljon ki katonáihoz, a Bertalan-ereklye viselőjét nem érheti se nyíl, se kard, se dárda. A
császár vitustáncos rángatással tépi le nyakából az ereklyésláncot, elátkozza a kereszténység minden
impotens szentjét és álszentjét – azzal (a gyémántékítmények miatt) a Bertalan-relikviát is útikofferébe
vágja, és toporzékolva, 236mint egy bőgésbe háborodott gyerek, követeli az érsek távozását.

Az érsek távozna is, de a császár felesége, Eufrozina lép a szobába: fúria, Gorgó-fő, erinnüsz lehet ilyen –
szájából fekete patakként bugyborékol poltron férjére az átok; Eufrozina ördögi gúnnyal letépi magáról
ékszereit, és sikítva dobálja a császár fejéhez: „Nesze, vigyed, hadd legyél gazdagabb!” Mikor már semmi
sincs rajta, leköpi az urát, elrohan, magával rántva a bámész érseket, mint valami rongybabát.

Egyedül van megint a timidus usurpator: az ablakon kihajolva szólongatja azokat a legényeket, akik lent
egy csónakban várják, azon fog elszökni az elveszett Bizáncból. A legények közül négyen-öten feljönnek,
vinnék már magukkal a császárt is meg a ládákat, de odakint úgy tombol a harci lárma, hogy a császár
nem mer kimenni az ajtón. A legények vállalják, hogy kötélen, az ablakon át, leeresztik a csónakba. Már
kötik is a kötelet a derekára, mikor a császár ettől is megijed: a legényekkel kibontatja az egyik ládát és –
mélyen megbánva előbbi istenkáromlását – sorba szedi ki az ereklyéket, Szent Bertalanén kezdve, és úgy
teleaggatja magát velük, hogy a végén semmi se látszik ki belőle. Mint valami százharangú misecsengőt
engedik le az ablakból a mélybe.

9. Vak Izsákot, furcsa formájú örömében úgy találjuk, mint ahogy elváltunk tőle: hasán fekszik, és a deo
gratiast, a hálaistent, továbbra is csak azzal tudja kifejezni, hogy csókdossa börtöne penészes és fagyos
padlózatát.

Halkan, lábujjhegyen, mintha csak farsangi meglepetésről vagy mókáról lenne szó, lopakodnak be azok a
bizánci nagyurak, akik Izsák börtönbe vettetése óta szemérmetlen nyíltsággal szolgálták a Trónbitorlót.
Elérkezett a pillanat (sürgősebbnél sürgősebb), hogy most bocsánatért és kegye237lemért esedezzenek a
börtönéből perceken belül kiszabaduló Izsáktól, és épp ezért még több kincset és ajándékokat hoznak
Izsáknak, mint amennyit a Trónbitorló magával vitt csónakjában. Mikor a hasán allelujázó Vak Izsák
meghallja hangjukat, őrült rémületében felugrik, a falhoz szalad, lapulásában szinte ráragad: nem, nem,
nem meri elhinni, hogy ellenségei őszintén megbánták hűtlenségeiket és esküszegéseiket, azt hiszi, hogy
csapda az egész, még mindig a Trónbitorlóval tartanak, és most meg akarják ölni. Néha önkéntelenül
megfogja a köpenyegforgatók alázatosan nyaldokló processziójából egyiknek karját, másiknak ruháját,
harmadiknak szakállát, megfogja a kincseket és szent tárgyakat is, még mindig a falhoz szorulva – de
utána felordít, fél, gyanakszik, segítségért kiált, leheletüket is méregnek érzi, úgyhogy száját, orrát
befogja.
Az urak vezetője erre mézédes hangon kijelenti: nem csodálják, hogy Izsák császár megveti ezeket az
ajándékokat, hiszen sokkal becsesebbet is hoztak ők magukkal. Izsák üvölt, hogy nem kell! nem kell!
vigyék! távozzanak! hagyják természetes halállal meghalni! – de miközben vonyításától visszhangzanak a
falak, az ajtón belibben: Alexiosz, a fia.

Ölelkezés, csókolózás, sírás és ujjongás, Izsák a boldogságtól tántorog, mint a részeg, a szótöredékek,
melyek kiszakadnak belőle, szintén olyanok, mintha ittas volna. De Alexiosz most is tündér és játékos,
mint volt világéletében – bal kezében jó messzire magától és Izsáktól: a császári koronát tartja és – mikor
a nagy találkozás boldog vihara kissé lecsillapult – a koronát óvatosan Izsák fejére csempészi. Alexiosz
antilop-ugrással odébbszökken, a hízelgő urak csoportjához, onnan lesi a hatást, jobb és bal kezével egy-
egy nagyúr kezét fogva, mint egy leány, aki most táncolni fog barátnőivel a mezőn.

Izsák meghülyül az örömtől és csodálkozástól, reszkető gyávasággal tapogatja a koronát, el-elkapva

remegő kezét, 238de aztán síró kacagással jól fejébe nyomja, ülepével keresi a trónust, amire ráüljön – az
udvarias urak kapják el, hogy a földre ne huppanjon.

10. Némi játékossággal mondhatjuk (de a mi művészeti háztartásunkban ez kezdettől fogva a még
meztelenebb valóság érdekében történik), hogy a következő históriai fejezetnek vagy jelenetnek – a
bizánci Hagia Sophia templom a főhőse, vagy legalábbis ragyogó, legparádésabb statisztája. Olyan ez itt
most, mint valójában (vagy a nyugati és keleti emberek képzeletében, a kettő között nincs különbség).
Csurgó arany, drágaköves mozaikok, térkép-eres márvány, kárminban, okkerben, violaszínben virágzó
festmények, perzsaszőnyeges balkonok, féldinnye és pikkelyes kupolák, gyertyák és lámpák, mint csüngő
akácfürtök; a kapukon kifele szentének árad.

Miért? Odabent koronázták meg újra Vak Izsákot és társuralkodóként Alexioszt. Most vonulnak ki a
templom elé, ahol papi és úri sereglet várja, utánuk és körülöttük a bizánci nép. Ahogy az uralkodópár
kilép a napra, bizánci csőcseléktől paradicsommadár hercegekig, eget repesztő éljenzés fogadja őket. De
nem kell különleges hallás ahhoz, hogy valaki észrevegye, milyen feltűnően elhalkul, mondhatni,
elhallgat ez a részeg vivátozás, mikor az uralkodópár nyomában kivonul a kapuk elé – a francia lovagok
és velencei katonák és nagyurak serege, mintha nem is Konstantinápolyban, hanem a velencei Szent
Márkus templom előtt volnánk. Egypár rendező persze ösztökével próbálja további hallelujára ingerelni a
tömeget, de az óriási francia királyi címerek és velencei Márkus-oroszlánok, úgy látszik, lepecsételték a
görögök torkát.

A templomhoz lépcső vezet: odafent állnak a hermelinesek és bíborosok, leglent és legszélül – igen – a
bizánci zsidók és muzulmánok követsége, kezükben pergamennel 239(ez tartalmazza kötelességeik
súlyos jegyzékét), és ugyancsak kezükben adójuk nagy pénzesládáival, legsúlyosabb és legsürgősebb
kötelességükkel.

Angyalkoronás Alexiosz (aki most valóban oltárról leszállt Szent Mihály arkangyalhoz hasonlít, az égi
küldöttek vagy a földi Antinousok bájával) egy lépést tesz előre – a mélyben vacogó bizánci izraeliták és
mohamedánok felé; és ima-pontos, kerek kis beszédben (édes, mint az ének) – elengedi a köteles adót a
zsidóknak és Mohamed-hitűeknek, elengedi a lábcsókot is.

Ez a kegyesség sem kelt egyetemes lelkesedést az összegyűlt uraságokban és a nyugtalankodó plebsben.

Mért kezdte kegyosztása gráciás sugárzását éppen a megtűrtek követségénél? Nyilván azért, hogy
leghamarabb lerázza őket, essünk túl mielőbb a dolog szennyesén, hogy rátérhessünk a nagy, keresztény
rituális cselekedetekre. Valóban a zsidókat és szaracénokat gyöngéden kilökdösik a testőrök a színről –
ugye mindjárt tisztább a levegő?

Alexiosz egyik legsorsdöntőbb ígérete volt: ha elfoglalja trónját – egyesíti újra a római és bizánci
elszakadt egyházat Róma fennhatósága alatt. Épp ezért a római főpapság színe-java áll Alexiosz balja
mellett a bazilika széttárt kapui előtt, vezetőjük már göngyölgeti is beszéde makacs tekercsét simára,
hogy hálaovációját elmondja – vele szemben áll a görög főpapság, a római küldöttséghez viszonyítva
szemetszúróan szedett-vedett népség, még dísz is alig van rajtuk, inkább bandzsa remeték, mint hatalmas
püspökök. A dolog magyarázata világos, mint a nap: az utolsó pillanatokban Alexiosz nem talált a bizánci
főpapság reprezentáló tagjai közül olyanokat, akik hajlandók lettek volna a Rómához való csatlakozásra,
azok ezt a csatlakozást (Alexiosz szemébe mondva) istenkáromlásnak és hazaárulásnak tartották –
úgyhogy Alexiosz a nagy árulásra csak a papság selejtjéből válogathatott, ezek pár fillérért és didergő
félelemből haj240landók lettek volna a Jehova vagy a Mohamed hitére is áttérni.

A rómaiak vezetője olyan türelmetlen és ideges (már maga előtt látja azokat az egyházi kitüntetéseket,
melyekben Ince pápa fogja részesíteni), hogy apránként ugyan, de mindig elébb és elébb lép egyet
Alexiosz felé, noha az még ki sem nyitotta a száját sem egyházi unióról, sem semmi másról.

Alexiosz most közelebb megy a római főpaphoz (Izsákot vezetik utána, ő szegény már nemcsak vak,
hanem börtönmélyi szenvedésétől félkegyelmű – a nép fiai közül sokan röhögnek is rajta), Alexioszon
látszik, hogy a következőkben nem ünnepélyes, hanem csevegően családias óhajt lenni – meg is
simogatja a hermelint a főpap vállán, és kijelenti, hogy a római és bizánci egyház egyesülése annyi jogi,
egyházjogi, hittudományi, politikai problémát vet fel, hogy ezt csak hosszas tárgyalások, zsinatok és
megbeszélések után lehet majd végleg megoldani, mindkét részről bizottságokat, albizottságokat, a
szakemberek tudós légióját kell választani és mozgósítani – mindez bizonyára sikerrel fog járni, az
esetleg ellenkező érdekek békés kielégítésével. Ő, Alexiosz, csak névtelen laikus ebben az Istenre és az
egyházakra tartozó óriási kérdésben, és épp ezért türelmet, nagy-nagy és hosszan tartó türelmet kér mind
a latin, mind a görög egyház részéről; egyelőre máris komoly megbeszélések folynak az irányban, hogy a
Hagia Sophiában esetleg egyik nap latinul, másik nap görögül imádkozzanak az egyházegyesülést
megelőző tárgyalások sikeres előkészítéséért – s azzal Alexiosz megcsókolta a latin főpap ametiszt
pásztorgyűrűjét (de közben diplomatikusan szorongatta a görög kezét is).

A római papság részéről óriási volt a felhördülés, csalódásuk átkokban és káromkodásokban tört ki;
egyesek a tömegen áttörve, fülüket befogva rohantak el a csalás piacáról, mások imádkoztak; a
politikailag járatosabbak igyekez241tek a tüntetőket lecsillapítani, ne mélyítsék lázadásukkal a szakadást
a két egyház között.

Alexiosz következő témája nem volt kényesebb a reunió elhalasztásánál.

Arról a kétszázezer ezüstmárkáról volt szó, melyet a kereszteseknek és velenceieknek ígért, hálából, ha őt
visszasegítik a bizánci trónra. Alexiosz most nem beszél csevegő hangon, ellenkezőleg, mint az ítélet
angyala, élesen és ellentmondást nem tűrőn: az ígért összeget dicső szövetségesei az utolsó garasig
megkapják – itt van kezében az az okirat, mely ezt a terhet – azokra a nagyurakra rója a római
birodalomban, akik Izsák császár trónfosztásában részt vettek, és utána kiszolgálták a Trónbitorlót.

Képzelhető az elképedés és hajóhadat elfújó, egyetemes sóhaj ezen urak részéről – érdemes volt nekik
Izsák börtönében, bőrük mentése érdekében, vagyonuk felét Izsák visszeres, bütykös, vízdagadt lábai elé
rakni?

De a kétségbeesés sóhajánál sokkal viharosabb hangok, diadalordítás és jajveszékelés lármája tölti be a

Hagia Sophia aranyfényben úszó terét. Alexiosz kíséretéből hárman, Alexiosz türelmetlen intésére,
távoznak, hogy utánanézzenek e felette gyanús hangzavarnak – pontosabban: távoznának, mert a
magyarázatot meghozza egy rongyos, véres-összeborzolt apátúr: szinte lélegzet nélkül hörgi, hogy a
francia keresztesek és velencei cinkosaik – fosztogatják a várost, nem tesznek különbséget palota és
kunyhó, kincses templom vagy szegény kolostor között.

A rémhír iszonyatos ribilliót támaszt a koronázási ünnepségekre összegyűlt görög nép körében: eszüket
vesztve rohannak szét, akár az ünneplőbe öltözött urak és papok díszes és szoros sorai között vágva is utat
maguknak – mindenki félti a maga házát, hátha az a pirosló láng vagy fekete füst a távolban éppen az ő
vityillója vagy villája?

Vak Izsákot is otthagyja kísérete, és mindenki Alexiosztól várja a legválságosabb pillanatban a döntő
szót. Izsák 242a semmiben tapogatódzva totyog összevissza (a csibészek most is kórusban vihognak);
Alexiosz egy francia hadvezért bíz meg a fosztogatás azonnali beszüntetésével – mikor Alexiosz a hülye
Izsákot meglátja, megvetéssel szól oda a franciának, hogy szakrális bálványképpen, szelíd lóra jól
odakötözve, esetleg magukkal vihetik, talán van olyan fosztogató, aki megijed ettől a szent maskarától, és
elmegy a kedve a betöréseket folytatni.

Alexiosz kísérete alaposan megfogyatkozott, csak a szentek képei állnak komoran a templomfalon a
gyertyatenger közönyös vagy gúnyos fényében. Rövid ideig a színen maradottak a teljes tehetetlenség
siralmas ábráját mutatják. De mikor már éppen valami tessék-lássék akcióba fognának: az előbb a városba
küldött francia – zsoldosok kíséretében – hozza az elfogott rablóvezért, aki nem is afféle névtelen
briganti, hanem a francia keresztesek egy előkelő vezére, Vignory-Poulaincourt lovag. Vignory magából
kikelve, a legszentebb vallási és jogi hangnemben adja elő Alexiosz társcsászárnak, hogy ő a legbékésebb
tárgyalást és megbeszélést folytatta mind ez ideig a császár és társcsászár Első Birodalmi Kincstárnokával
a franciáknak és velenceieknek járó kétszázezer ezüst márka ügyében. A legudvariasabb és
legtiszteletteljesebb formában viszont azt a választ kapta a kincstárnoktól, hogy pillanatnyilag az óriási
adósság kifizetésére Bizáncban semmi reális alap nincsen, az, amit Alexiosz a Hagia Sophia kapujában
előadott, hogy tudniillik a Trónbitorló tisztviselőire vetett büntetőadóból fogja teljesíteni ígéretét –
mindössze terv, álomkép és utópia; Alexiosz császárnak – bizalmasan megsúgja – egyelőre semmi
hatalma nincsen ahhoz, hogy ezt a büntetőadót valóban be is hajtsa a Trónbitorló – igen erős hívein. Ezt a
tragikus értesülést érthető módon a legnagyobb elkeseredés hangján közölte Vignory többi francia
vezértársával; a csalódás és harag elöntötte őket, mint a sárkányméreg: így hát Alexiosz pillanatig se
csodálkozzék. Ha egyszer nem 243fizet, nem tud fizetni, nem akar fizetni, és az egész francia lovagság
becsapottnak és kinullázottnak érzi magát: saját erejéből fogja megszerezni a szerződésileg és esküvel
biztosított összeget.

Ugyanakkor a lovagok egy másik csoportja (képzelhető jókívánságok kíséretében) azonnal itthagyja
Bizáncot! Csak lesse Alexiosz, hogy fog itt – egymaga! – elbánni édes honfitársaival!

Viszont ilyen „lesésre” Alexiosznak nem maradt ideje. Szélvihar is támad, mely, akárcsak a halál suhogó
kaszája, egyszerre elfújja a Hagia Sophia ezernyi gyertyáját: Alexiosz megfogyatkozott kíséretével
kísérteties homályban marad. A valóság, a régi és új színpadi művészet, a démoszi tradíciójú
nézőközönség: egyformán szereti az ilyen „primitív” hatásokat, mint fény és sötétség gyors változása;
finnyás esztétizálás és affektáció volna ettől a kripta-huzatos gyertyaoltástól megvonni a mind
kétségbeesettebb helyzetbe bonyolódó Alexioszt.

Elébb láttuk, hogy nem a görög–római egyház egyesülésére, hanem még az egyesülés szinte végtelen
elhalasztására is Alexiosz csak a görög papság selejtjét és salakját tudta megnyerni; most, a szélviharos
sötétségben, megtudjuk, hogy van Bizáncban igazi és úri főpapság is bőviben, amely természetesen
hallani sem akar a III. Ince pápával való együttműködésről. Oly díszesen jelennek meg most Alexiosz
színe előtt, hogy fényességük majdnem pótolja a Sophia templom kialudt koronázási mécseseit.
Deklarációjuk tömör és velős: nem ismerik el sem a francia királyság, sem a velencei köztársaság
„gyilkos gyámkodását”, és ami ennél sokkal vakmerőbb – felemelt apostoli keresztekkel és tenger
misecsengővel –, nem ismerik el: Alexiosz és Vak Izsák császárságát sem (ritkaszép koronázási beszéd),
ha nem csinál azonnal rendet a piszkos harctérré gyalázott fővárosban, és nem biztosítja becstelenítő
franciák és rabló velenceiek helyett a görögök hatalmát.

244

Hogy a pátriárka még nagyobb súlyt adjon félreérthetetlen szavainak, személyesen bezárja Alexiosz háta
mögött a Hagia Sophia minden kapuját: a mázsás kulcsokat a lázadó pátriárka zsák-zsebébe süllyeszti.

Tekintettel arra, hogy az egész gyülemlő tragédiának oka az, hogy a franciák és velenceiek nem kapják
meg a nekik ígért kétszázezer ezüstmárkát, Alexiosz a még körülötte maradt (a börtönben Izsáknak
hízelkedő és a Trónbitorlót kiszolgáló) urakat halálbüntetés terhe alatt ismét felszólítja a rájuk kirótt
büntetőadó azonnali kifizetésére (amit azok, ha egyáltalában akarnak valamit csinálni, csakis
jobbágyaikon hajthatnák be: nem kell ehhez különösebb ekonómiai fantázia). Viszont az elébb még
rettegő Trónbitorló-nyalók most vérszemet kaptak az elit-klérus határozott fellépésétől, és kereken
kijelentik, szinte kórusban, mint áment vagy kyrie eleisont, hogy – fillért sem fizetnek, se Alexiosznak, se
franciáknak, se senkinek. Azzal három félelmetes turnusban elvonul a görög úri klérus, el a Trónbitorló
köpenyegforgató miniszteriálisai, el a franciák mindenféle fajtája.

Alexiosz egyedül marad, egy lélek sincs körülötte, csak a sötétség és a Sophia gyertyátlan, komor
homloka. Alexiosz hátat fordít nézőinek, térdre borul a bezárt kapu előtt, széttárja karját, és hangosan
imádkozik. Imája nem egyéb zokogó önsajnálatnál, mártírkodásnál és ön-szenttéavatásnál, egy gyermek
zavartalan biztonságában a maga igaza felől: ő mindent a Szentsír visszafoglalása érdekében cselekedett,
és bizánci lépéseit semmi más nem vezette, mint apja iránt érzett végtelen fiúi szeretete: hogy hagyhatja
el éppen most az Isten, a Szent Bölcsesség, a Hagia Sophia – mikor a megszentelő és segítő kegyelem
már legfiatalabb éveiben a legnagyobb szentekhez illő és méltó cselekedetekre vezette, szökésétől
mostanáig!

Mondtuk, hogy Alexiosz ezt az önsirató, önglóriázó és gyermeki tisztaságú imáját (voltak benne bő
célzások Krisztusra és az Olajfák Hegyére: szűzi agyában a hasonlóság 245egészen nyilvánvaló volt),
mondtuk, hogy az imát egészen egyedül mondta el. Ez a megjegyzésünk egy kis korrigálásra szorul.
Ugyanis – anélkül hogy Alexiosz ezt eksztázisában észrevette volna – jobboldalt a templom lépcsőihez
lopódzott egy francia keresztes lovag, elég véresen, elég tépetten, de azért nem annyira, hogy magas
rangja kosztümjéről ne legyen leolvasható. Ez megvárta az ima végét (mikor is Alexiosz, szeretőjét sirató
Apollóként, antik pózba igazította magát), és: mint a macska vagy a róka, a francia odalopódzott mellé.
Alexiosz eleinte apatikusan hallgatja – pózát nem akarta rögtön elrontani –, de később fontosabb dolga
akadt, mint akár Krisztust, akár Apollót színészi hűséggel utánozni.

A francia keresetlen bizalmassággal, hangosan huhogó suttogással a következő kézenfekvő ajánlatot teszi
a társcsászárnak: Alexiosz hunyjon szemet a franciák és velenceiek rablása előtt, hagyja csak szépen
kitombolni magukat, a rablás és fosztogatás megfékezésére csak álintézkedéseket tegyen – ennek
ellenében viszont a franciák életüket és vérüket áldozzák Alexiosz ingatagnak látszó trónja megvédésére;
természetesen a rablásokból nem „jön be” az egész kétszázezer ezüst márka, Alexiosznak azt a magáéból
ki kell egészítenie.

Alexiosz hálaimát mond az Égnek, csókolja a Hagia Sophia lezárt főkapuját; boldog önkívületében (hogy
evangéliumi bosszút álljon a templomot bezáró pátriárkán): az egész bazilikát (szinte nőies
táncmozdulattal) máris átadja a franciáknak.

A városból újult erővel hallatszik a rablók és megraboltak lármája, Alexiosz rettegő gyerekként bújik a jó
és okos francia pajzsa mögé – a francia nyugtatja a vacogó Alexioszt, ne féljen, soha nagyobb
biztonságban nem volt, mint most, a franciák seregében. Alexiosz azonnal el is fogja hagyni a fővárost,
bízza a rendet csak az ittmaradó franciákra, egy másik francia hadsereg fogja kísérni Alexioszt 246az
egész birodalomban, ilyen diadalútja a caesaroknak sem volt soha. A francia egy intésére a francia király
jeleivel ékesített címerekkel díszszázad lép elő a háttérből, hódolnak Alexiosz előtt, és máris indulnak
vele. Alexiosz lányos félénkséggel kérdi, hogy azért túlságosan, ugye, nem fogják kifosztani a franciák a
rájuk bízott, mesés gazdagságú metropolist?

11. A misztériumjátékokban divatos volt a két- meg háromemeletes színpad, melyek a mennyet, földet és
poklot ábrázolták. Atheosz atya (és pezsgő rendező és népi mutatványos kedvemben jómagam) most két
ilyen emeletet mutat, csak nem egymás felett, hanem mint két óriási lépcső: az egyiket lent, elöl, a
másikat fent, hátrább. Odafent folyik az, amit Alexiosz trónja megmentésének érdekében megengedett:
Bizánc szisztematikus kirablása. Ennek van egy döntő jelentőségű epizódja a históriában: franciák és még
a franciáknál is vérengzőbb és vadabb flamand keresztesek felgyújtják a bizánci zsinagógát (más
krónikások szerint egy mohamedán mecsetet). Ez ebben az infernális katlanban igazán csak bagatellnek
számítana, ha az égő zsinagógából a tűz nem csapott volna át a környező házakra, sőt, hamarosan
kerületekre, ami a károsultakat – uraságok és populus között a válaszfalak jelen pillanatra ledöntve – most
már igazi harcra ingerelte: aki csak fegyvert vagy akármit foghatott a bizánci görögök közül, az mind, hol
rendezettebben, hol rendezetlenül, ellentámadásba fogott, ami eléggé váratlanul érte a győzelemben
elkényelmesedő franciákat.

Az alsó és hozzánk közelebb eső színpadon, erősen bal felé, fából, papírból, virágból készített római
diadalívek állnak: ezek várják a fővárosba visszatérő Alexioszt, aki sűrű francia testőrség közé dugva,
körüljárta birodalmát, és a francia lándzsák erdejében bemutatkozott mint imperátor és pantokrátor. Efelől
érkezik a menet, Alexiosz valóban 247egészen rómaias diadalszekéren, előtte, mögötte, mellette (de úgy,
hogy a világért el ne takarják), a francia felségjelek – élénk királyi színeikkel szinte világítanak, mint a
lámpák. A virágos, papírdíszes diadalíveken édesen csókolódznak a görög és francia címerek. Van vagy
három-négy ilyen diadalív. Alexiosz és kísérete éppen az első alatt hömpölyögne tovább, hogy
bevonuljon a fővárosba, mikor ennek váratlan akadálya támad. Odafent, ahol a zsinagógát és ennek
következtében a fél várost gyújtogatják: a fellázadt görögök hatalmas túlerővel verik, űzik, kaszabolják a
rabló franciákat – míg odalent fantasztikus parádéban állnak a francia vezérek Alexiosz körül. Éppen a
pantokrátori diadalszekér előtt potyognak véres vízesésként a görögök által kivert és vesztes franciák,
nyomukban részeg diadalmámorban a győztes bizánci nép. Az ilyen fogadtatás feltehetően nem tartozik a
klasszikus caesarok triumfusi etikettjéhez.

12. A zsinagógai emeletet a diadalíves földszinttől jobboldalt lépcső köti össze: miután a megvert francia
horda elmenekült, és a részeg görögök késsel, karddal üvöltve üldözik őket talán a világ végéig – a lépcső
felső végében egészen más jellegű fogadtatásban részesül Alexiosz, a „mindeneken uralkodó”.

A görög nép – miután győzelméhez többé nem fér kétség – a Dukászok császári rokonságához tartozó
„Murzufulosz”-nak (összenőtt szemöldökűnek) becézett herceget választotta meg, Alexiosz és a Vak
Izsák helyett, császárának. Dukász ott áll, császári díszben és hatalmas fegyveres kíséretével a lépcső
tetején; fent az új császár és lent a diadalíves, piperés franciák pár pillanatig farkasszemet néznek.
Alexiosz önkéntelenül le akar lépni diadalszekeréről, de egy francia, súgva valamit, az utolsó percben
visszanyomja. Dukász jól látta az Alexiosz hősi érzelmeit eláruló mozdulatot, és elindul kíséretével lefelé
a lépcsőn. Ebben a pillanatban a 248francia kíséret elszökik, a visszavonulás még eszeveszettnek sem
mondható: példás rendben és gyorsasággal ment végbe. Alexiosz ott marad egyedül, leszáll
diadalszekeréről, és tétova mozdulattal – kezet nyújt az összenőtt-szemöldökűnek. Ebben a pillanatban a
görögök körülveszik Alexioszt, a tündéri gyermek eltűnik a fegyverrengetegben, csak sikolya hallatszik –
mire a görög katonák újra a győztes Dukász körül sorakoznak fel, csak Alexiosz haldokló teste látható a
földön, vékony karjaival a diadalszekér küllőibe kapaszkodva próbál lábára állni, sikertelenül. Utolsó
szavai? Mint a Szentsír első lovagja hal meg; bűnös keresztények gyilkolták le esztelenül; az Égben az
angyalok, szeme lehunytával, fejére teszik az örök Jeruzsálem örök királyi koronáját.

Egy apró részlet Alexiosz egzitusához: mikor Dukász kíséretével Alexiosz elé lépett, a görögök a virágos
deszkaíveket megvetőleg földre döntötték. Most, hogy Dukász visszavonul a városba (Alexiosz testét
egyelőre a kutyáknak és legyeknek hagyva), a görögök valahogy csámpásan visszaállítják a diadalíveket,
azok alatt vonul a görögök császára.

13. Mindenki magától kitalálhatja, bizonyára ki is találta, hogy a franciák és velenceiek nem fognak
gyáván és tehetetlenül belenyugodni a Dukász népi seregének pillanatnyi győzelmébe. A dózse hajóján
vagyunk, a Boszporusz agyonvédett helyén – egy herold éppen befejez egy sárga papíron virító szöveget,
kemény, fiús, hírhozó angyali hangon. A dózse kissé emelt trónusán ül, mellette a gyermek, aki
vakságában igazgatja. Hosszú, vérvörös bársonnyal letakart asztal mellett francia előkelőségek balra,
velencei főtanácsurak jobbra. A két csoport között egy üres, díszes támlásszék vár gazdájára.

„…semmi körülmények között sem tűrhetjük a Szentsír legfelsőbb védelmezőjének, szent, katolikus és
baráti szövetségesünknek, a keresztény mártírok halálát türelemmel 249elszenvedő egyetlen jogos és
római császárnak és királynak, a mennyek minden dicsfényét élvező Alexiosznak pogány lemészárlását.
Legszentebb célú hadainknak és ezzel Krisztus keresztjének a bizánci csőcselék, söpredék és
kloákatöltelék általi alattomos, útonállók módszerével, történt hátbatámadását. Ugyanakkor, hogy a görög
nép leírhatatlan szenvedéseinek véget vessünk és a Szentsír legfőbb védelmi várát örökre Egyházunk és
világi híveink számára biztosítsuk: azonnal megválasztjuk, szavazás által, Bizánc francia vagy velencei
uralkodóját, és ezen rendelkezésünk értelmében megbízzuk Tommaso Morosinit, hogy a szavazást a
keresztény jogi tisztaság mindenekelőtti tiszteletben tartásával és kellő, a Szentsír felszabadításáért
áhítozó sürgedelmességgel vezesse le, hogy az örök emlékezetű és legtisztább szándékú Alexiosz császár
megválasztott utódja az egyetemes támadást a Bizáncban uralomra tört görög rablóbanda ellen
megindíthassa.”

Ezek voltak a szőke, angyali herold zárószavai. Hosszú lábaival, mintha csak táncórán lett volna,
visszalépett társai sorába, a harsonák, színes zászlóikkal, a magasba emelkedtek, mint a sebesen felhúzott
sorompók; a fúvósok arca megdagadt, és a három rövid harsonajel intés volt a hosszú bársonyasztal
mellett ülőknek, hogy a bizánci császárválasztást, a franciák és velenceiek legkiválóbbjai közül,
megkezdjék.

Ekkor derült ki, hogy a veres asztal hosszú közepén álló díszes karosszék az öreg Morosini bíborosra várt;
mosolygós, tapintatos ember, akinek aprólékos udvariasságaiból éppen nem valami szenilis
bizonytalanság áradt, hanem ellenkezőleg, a legbonyolultabb politikai szerkezetekben való biztos
eligazodás. Mikor odament székéhez, helyet sem foglalt, mosolyogja állva maradt, kezébe vette a
szavazógolyókat, kockákat, babrált velük, mintha társasjáték eszközei lennének, az urnát is szórakozottan
emelgette, kifordította, tiszteletteljes iróniával kopogtatta, aztán jól előrehajolt, 250hogy minden arcot
lásson a jobbja és balja mellett helyet foglaló francia és velencei urak közül – azok erre bólogattak,
Morosini is bólogatott – mindennek szemmel láthatólag az volt az értelme, hogy a választók valamit jó
előre megbeszéltek Morosinival, és Morosini most utolsó beleegyezését kéri az uraknak, hogy
elmondhassa, amit mondandó volt.

Arcával és egész testével a dózse felé fordul – a vakot vezető gyermek ilyenkor jelet ad Dandolónak,
hogy most őhozzá beszélnek –, és nyájas, kenetszag nélküli, apostoli hangon kijelenti, hogy a kockával,
urnával, golyóval való szavazás teljesen – fölösleges és mellőzhető formaság, mert az egész francia és
velencei tábor a legutolsó katonától a legfelsőbb vezérkarig: Dandoló dózsét óhajtja a bizánci trónra
ültetni, a dózse érdemei olyannyira világosabbak a Napnál, hogy sértés volna azokat most fölsorolni, és a
hitvány bizánciakat utánozni a talpnyalásban.

A szelíden csörgedező bejelentést a hajón vitorlaszaggató éljenzés fogadta – hogy nem mindenki részéről
őszintén, az megint magától érthető. Az ováció után a dózse beszél, ülve, gesztusai csak széke karfáján
nyugvó kezeire szorítkoznak. Megköszöni a kitüntetést, melynél nagyobb kevés embert ért a
történelemben, hozzá vakon és majd évszázados korral, épp ezért az ifjú új-Bizáncnak ifjú új-császárt
ültessenek trónusára, az ő teste már rozzant a csillogó páncél alatt, mindig csak hadvezérnek érezte
magát, nem királynak, élete alkonyán lehetetlen volna egy teljesen új világba beleélnie magát, neki az alfa
és az ómega Velence, ott is marad, ameddig az ég még megengedi, elég neki a politikai és harci tábor,
bőven elég, és utolsó napjait a nyugalomnak, békességnek, családi körének óhajtja szentelni. És ne vegye
udvariatlanságnak a majdan Bizánc trónjára lépő új császár, ha Dandoló dózse azt mondja – és ezzel
máris zárja szavait, mert hív a döntő ütközet –, hogy minden császári és királyi koronánál többet ér neki
az, hogy Bizánc végleges latin 251elfoglalásával (amelyhez semmi kétség nem férhet, órákon vagy tán
perceken belül): Bizánc elfoglalásával már a Szentsírt is elfoglalták, százszor biztosabban és
véglegesebben, mintha hangzatos frázisok szirénszavaira hallgatva, kalandor esztelenséggel, Egyiptomba
vagy egyenesen a szíriai és palesztíniai partoknak mentek volna, és ezzel felelőtlenül és lelkiismeretlenül
a jeruzsálemi és nyugati kereszténység pusztulását okozták volna. A Szentsír ellen elkövetett halálos bűn
minden jeruzsálemi kaland mindaddig, míg a nyugati latinság Isten dicsőségére Bizánc újraépülő falai
között meg nem erősödik.

A dózse szavait áhítatos csönd fogadta, sokan sírtak, valóban úgy hangzott a beszéd, mint egy bibliai
pátriárka végrendelete. Néhány percnyi felséges némaság után a mosolygó Morosini bíboros a
bíborterítős szavazóasztalnál, kicsit huncutkodó mosollyal őszülő szakálla felett, megfordította a
kehelyformájú urnát, és két kezével rátámaszkodott, mint aki nagy ravaszságot forgat fejében, de olyat,
ami nem lesz meglepetés senki számára, ahogy a dózse lemondására is mindenki jó előre a
legbiztosabban számíthatott.
– Van közöttünk egy minden harci dicsőséggel fényeskedő lovag, a dicső Flandria grófja, a leggazdagabb
és legharciasabb nép ura, mint ezt legutóbb is, legerélyesebb intézkedéseink következtében, a hitszegő
görögök ellen láttuk; erkölcsi élete feddhetetlen, vallásossága nekünk, papoknak is zsinórmértékül
szolgálhat, hősiességének csak a nyomában járhatunk, de még akkor is megközelíteni sem tudjuk, az élet
virágában van, alig töltötte be harmincadik évét, a franciák királyának legédesebb rokona és Nagy Károly
legegyenesebb leszármazottja. Glóriás ómen ez a leszármazás, mert Nagy Károly volt az, akit nemcsak a
Szentatyák, Skócia és az asztúriai királyok ismertek el barátjuknak, vezérüknek és eszményképüknek,
hanem a nagy Kalifa, Harun-al-Rasid is hódolt neki, mikor a jeruzsálemi pátriárka által elküldte a
szentföldi katolikus templomok kul252csait. Az ifjú flandriai gróf egyetlen cselekedetével sem volt
méltatlan dicsőséges őséhez, akit harmadik Paskalis pápa a német királlyal együttműködésben szentté
avatott, és az aacheni nép ma is, mint Mennyei Boldoghoz, hozzá imádkozik. Ugyanúgy tartja ez a szent
és királyi sarj kezében Jeruzsálem kulcsait, mint aacheni boldog Carolus Magnus, ha a következő percben
Bizánc trónjára léphet. A szavazóurnára ismét semmi szükség – és Morosini üresen lóbálta, kocsmai
cinbögreként, a poharat; Velence és Franciaország, a dózse visszavonulása esetére már jó előre szavazott.

Érthető volt, hogy nevet nem mondott Morosini, hiszen az elhangzottakban sokkal pontosabban fejezte ki
magát, hogy akár egy süket matróznak is kétsége lehessen a jelölt felől. A francia szavazók a
velenceiekkel együtt felkeltek a bíborterítős asztaltól, előrekerültek, kivonultak, és pár pillanat múlva
visszajöttek, közrefogva Balduint. Mikor az egyetemes éljenzés lecsillapult, és az ideiglenes koronát
sisakjára szorították, Balduin meghajolt a dózse előtt, az remegő kézzel megérintette Balduin kardját,
láthatólag nagyon megindult, sőt túlságosan is, amint az hamarosan látható lesz. Balduin ekkor a hajó
élére állt, kardjával Bizánc falai felé vágott, és csak ennyit kiáltott a hajó minden emberének:
„Trónbeszédem egyetlen szó: támadás!”

A trombitalárma, a riadó végig minden hajón és minden szárazföldi csapaton tíz Jerikót is porba döntött
volna. A dózse hajója is lassan elindul balra, Bizánc falai felé.

(Közismert olyan krónikás hagyomány is, mely szerint a franciák előbb foglalták el Bizáncot, és utána
tartották a királyválasztást, de mivel e fölcseréléssel Atheosz atya históriás moráldrámájában a história
lényegén mit sem változtatott, szeretett – képzelt – közönségére pedig így jobban vélt hatni: úgy hagytam,
ahogy Atheosz tervezte.)

A dózse hajója jóformán üresen marad, sem a dózse, sem annyi győzelmet megért gályája nem vesz részt
az utolsó ütközetben, minden katonája Balduin után ment. Morosini 253lép csendesen a dózse mellé,
csöndes beszélgetést kezdenek, miután a riadó rikoltó trombitái kissé lecsillapodtak: ekkor látja Morosini,
hogy a dózse nem válaszol, feje ijesztő derékszögben vállára esik, jobb és bal lába pedig, idegen, nem-
emberi mozdulatba rándul, majd merev lesz, mint a fa. Orvost, vizet hoznak, lézengő szolgák és matrózok
sürögnek-forognak néma csendben, Morosini ápolja, mintha lázas gyermeke volna. Mikor az ostromzaj
hirtelen megerősödik, a szélütött dózse halkan, dadogva beszélni kezd, kísérete térdel körülötte,
lélegzetüket is visszafojtva, mindenki szeretné fülét a dózse ajkához nyomni, hogy halljon, halljon
valamit. Morosini hajol a dózse szájához, jobb kezét úgy tartja a térdeplők fölött, mint egy karmester,
mikor még piánóbb piánót kíván a hegedűsöktől.

A dózse unokáiról és dédunokáiról hallucinál, azokat kéri: Morosini egy intéssel egy hajósúroló gyereket
int magához, a dózse merev ujjakkal, annak haját borzolgatja, és elhiszi, hogy gyermekei körében van.
Később párnát kér feje alá, azt, amelyet felesége hímzett, fülével érezni akarja azt a domborúan rávarrott
címert és monogramot, melyről játékosan annyit veszekedtek az asszonnyal – Morosini spárgát köttet a
párnára, és a dózse megnyugodva elhiszi, hogy ez az igazi, bökős monogram.

Ekkor jelennek meg Dukász császár – az összenőtt-szemöldökű – követei a hajón: meglehetősen

pökhendi és szemtelen a magatartásuk, de Morosini, az orvosokra bízva a haldokló dózsét, leszereli őket.
Valóban szedett-vedett, még parvenüséghez is alig eljutott társaság ez a Dukász-követség. Mindenáron
tárgyalni akarnak, egymás szavába vágva kiabálnak – Morosini szokásos, halk modorában a dózse széke
felé mutat, de a dózse közeli halála még csak virgoncabbá és hányavetibbé teszi őket. Morosini
természetesen nem hajlandó semmiféle tárgyalásra, az ilyesmi már rég a múlté – hangsúlyozza, hogy nem
a dózse betegsége az oka hajthatatlanságának, hanem a hadihelyzet. A dózse testőrsége már 254kardjához
és lándzsáihoz nyúl, hogy elfogja a fölényeskedő brigantikat, de Morosini leinti őket, hagyják a csürhét
Dukász mellett elpusztulni, ahelyett, hogy a dózse hajóján még etessék őket.

A franciák fölénye oly hatalmas, hogy a Dukász-követség piszkos lábnyomát még el sem söpörték, már
újabb követség lép a hajóra: a bizánci papság. Az a gőgös papság, mely az isteni tekintély erejével
hirdette Alexiosz színe előtt Alexiosz trónfosztását, ha nem teljesíti a klérus kívánalmait, mondhatni
axiomatikus parancsát: ez a gőgös papság most ugyancsak másképp festett, mint első szereplésekor.
Ennek két oka volt: könyörögni jöttek hazájukért, melyet a franciák és velenceiek, mióta a papok
elindultak, talán már rég teljesen birtokukba vettek – és ez a francia győzelem éppen a nagyhétre esett,
nagycsütörtök és nagypéntek napjaira. A rituális oltárfosztás helyett itt a főpapok fosztása volt látható:
nyakukon a nehéz keresztek láncai ki- és összecsavarva, mint az akasztottak nyakán a hurokba szorult
kötél; szent imakönyveik az ezüst- és aranytáblák nélkül, mint a vízimalmok szerteálló lapátjai; az
aranysüvegek felébe hasítva és kalapáccsal behorpasztva, a nehéz talárokról a hímzés cefetekben lógott,
akár a szomorúfűz vagy apály idején hajófarról az iszap; a bojtszegélyek hosszában letépve, mintha
vedlett bőrhüvely volna; a gyertyatartók vakon, gyertya nélkül, ijesztő vas-csutkáikkal – csak a felajánlott
szent ereklyésdobozok tartották meg ékszeres díszeiket – a zászlók összevagdalva, pojácák botja végén
kanyargó szalagfürtök is lehetnének; a fehér püspöksüvegek nem a fejeken, hanem összetépve, karjukról
lógtak, szatyrok vagy döglött állatokként.

A nagypénteki követség vezetője persze a nagyhétre való krisztusi hivatkozással kért kegyelmet
Bizáncnak a dózsétól – aki kábulatában már mindebből szót sem hallott –, Morosini válaszolt nekik, ő is a
nagyhétről beszélt: éppen nagyhéten, talán Krisztus halálának kora délutáni pillanatában, 255kell
elfoglalniok Bizáncot, ami egyértelmű a Szentsír visszafoglalásával, ez a francia és velencei győzelem az
Istenhez legméltóbb nagypénteki liturgia, nem a melodramatikus hatásvadászás céljából, gyáva
képmutatásból összetépett miseruhák és pátriárkakalapok.

Morosininak ennél több mondanivalója nem is volt: a dózse katonái ünnepélyes szigorral kivezették a
csalódott békekövetséget. Vezérük, a katonák sorai közt, még egyszer visszafordult, és hangosan kiáltotta,
hogy Dukász, a csőcselék császára, úgyis rég megszökött már a városból – minek tehát a további
öldöklés?

De erre az utolsó rimánkodásra már a hajóra toluló sereg, Balduin császárral az élén, adja meg a választ:
Bizánc megadta magát, a keresztesek győzelme univerzális (Balduin az ideiglenes koronát szerénységből,
viadali szükségből, vagy mert most már csak az igazi illik homlokára: kezében tartotta), a diadalittas
katonák úgy lökdösik-rugdossák félre a bizánci könyörgő körmenetet, mint a tekejáték babáit.

A francia győzelem hírére a haldokló, gutaütött dózse – a kialvó gyertya legmagasabb lángja – feláll, csak
egyik kezével, szinte ujja hegyével, igen elegánsan, támaszkodik a karfához, gyűrűje jobban szikrázik,
mint a betlehemi csillag: üdvözli a királyt és a triumfálókat, lelkükre köti még egyszer: nehogy
Jeruzsálem ellen menjenek – ez volt a Szentsír tulajdonképpeni megszerzése, és – hangja megtörik,
érzelmes lesz, de még mindig ünnepélyes és nem szentimentális – Morosini kezéből óhajtja felvenni az
utolsó kenetet, de attól a Morosinitól, aki – Bizánc új latin pátriárkája. A katonák elveszik a görög
pátriárka nagypénteki összehorpasztott süvegét, odaadják Morosininak, az átnyújtja a dózsénak, hogy
végigtapogathassa, utána Morosini tisztelettel a dózse lába alól kihúzott zsámolyra helyezi a süveget (a
dózse már alig él) és – miközben mindenki térdel a hajón – elkezdi a haldoklók szentségének feladását.

256

14. Ismét Szent Péter ereklyéinek római kriptájában vagyunk, az oda nyíló kétszárnyú, óriási rácsoskapu
tárva-nyitva, III. Ince pápa a koporsó fejénél ül, jobbra és balra, a koporsó hosszában bíbornokai,
mindegyik előtt a kripta porát sercegve rágó, karcsú gyertyák. III. Ince beszél.

Két szava van a szent kongregációhoz. Az egyik az Isten földi helytartójának szava. A
leghatározottabban, a legkeményebb vezeklés kikötésével, kategorikusan elítéli a keresztes hadak
vérontását, hiszen keresztények gyilkoltak keresztényeket a görögök fővárosában; elítéli a kegyetlen és
kíméletlen zsákmányolást, a gyilkossággal egybefonódó paráználkodást a harc ördögi szédületében; elítéli
a szent tárgyak erőszakos elvételét megszentelt nyugalmi helyükről; elítéli a hadjárat folyamán Velence
kereskedelmi és pénzügyi érdekeinek mértéken túli szem előtt tartását; elítéli az izraeliták és
mohamedánok templomainak felgyújtását; elítéli a bizánci császárválasztást, melyet a Szentszék előzetes
beleegyezése és jóváhagyása nélkül ejtettek meg a Márvány-tenger partján. Ez a római pápa szava mint
Isten földi helytartójáé.

De ő, Ince, nem azért Isten helytartója, hogy Isten helyett cselekedjék, hanem mint Isten szolgáinak
szolgája, elfogadja az Isten akaratából történt földi eseményeket. Ilyen isteni cselekedet és világhistóriai
csoda: Bizánc elfoglalása a latinok által, minek köszönhetőleg az Úr újra visszatérítette szakadár és
tévelygő görög bárányait a római egyetlen akolba, az egyetlen pásztor fennhatósága alá. Isten útjai a
történelemben kifürkészhetetlenek, szentségtörés volna Krisztus helytartója részéről ezt kutatni vagy
éppen bírálni. Ha az ószövetségi bibliát olvassuk, a véres háborúk százairól szerezhetünk tudomást, és ez
mit sem változtat az Isten országának békés tisztaságán. Ahogy Isten megbüntette az ő vétkeiért
Szodomát és Gomorát, úgy büntette most Bizáncot eretnekségeiben és erkölcstelenségében,
királygyilkosságokban tobzódó törvényenkívüliségében. Isten 257felmérhetetlen jóakaratát és kegyelmét
láthatjuk abban, hogy nem engedte, hogy a Keletről fenyegető pogány hadak vonuljanak be a kelet-római
birodalom fővárosába, hanem az igaz hit birtokában lévő latin népek. A Szentlélek oly erővel nyilatkozott
meg a hadvezetésben, mintha második pünkösd viharával akarta volna felrázni az emberiséget:
megmutatta az egyetlen lehetséges utat – nem és nem Jeruzsálem ellen, ahol csak szégyenletes
veszteségek és gyermekded győzelmecskék vártak volna a keresztesekre – nem, nem Jeruzsálem, hanem
Bizánc ellen, mely a Szentsír legbiztosabb aranykulcsa kezünkben. Titeket most azonnal új latin
egyházunk metropolisába küldelek követekként – folytatta emelt hangon a pápa (és mivel patetikus
lehelete elfújta a gyertyát, a púpos kis portás azonnal újragyújtotta) –, örvendek, hogy hitvány emberi
dilettanciával nem kontárkodtam bele Isten egyértelmű és tiszta történelmi szándékaiba –, menjetek, fiam,
a mi Bizáncunkba, a szó legszorosabb értelmében most Isten nevében, iratok és leveleim nélkül,
névaláírásom nélkül mentek Balduin felsége elé: nem a mi, hanem az Úr akaratát teljesítve.

258
III.
Átok
259 260
1.

Majd megmutatom most nektek azt a német-római császárt, II. Frigyest, az egyetlent, akinek sikerült
Jeruzsálemet visszaszereznie. Igen visszaszereznie, és nem visszafoglalnia. Ezer badar, rabló vagy
heroikus, meddőn öngyilkos és holdkórosan fanatikus, hülyén tájékozatlan és számtalan kalmár
kalmárujjai közt elsikkadt kísérlet után: végre sikerült újra a törököktől visszapaktálni Jeruzsálemet. Ki
volt az a császár? Hogy sikerült neki? Mi volt a haszna?

Látom – a bosszúálló Isten szemei láttatják velem parádés-pokoli látomásban –, amint ez a fiatal császár
éppen lelkes fogadalmat tesz az aacheni dómban, és ígéri kézzel, szent bottal, palásttal és hajlongó
püspökökkel, hogy – megy, száguld, repül azonnal a Szentföldre! A fiatal keresztes két őse szobra között
áll – királynői és királyi ősök –, Frigyes egyik kezével az ülő bronzkirálynőt, másikkal az ülő bronzkirályt
simogatja, azokra esküszik, hogy vágtat a Szentföldre; közben a tisztelet legkisebb jelét sem mutatja a
trónoló, penészes ősök iránt, fogdossa koronájukat, tréfásan és szórakozottan húzogatja gyűrűsujját a
király bronzszakállának vályúiban, néha meg is kopogtatja; játékosan lapozni próbál a merev Regina érc
evangéliumkönyvében, és azokat a nehéz golyókat, melyeket a szobor király az ölében tart (azt
jelképezik, hogy hány hordó aranyat ajándékozott az elhunyt ős a dóm építésére): bizonyára II. Frigyes
ezeket a golyókat is angyali vagy ördögi szemtelenséggel végiggurigázná a templomban a kereszttel még
meg nem fejelt aranyalmával együtt.

261

A király arcát leírták már sokan, részben olyanok, akik az antikrisztus minden démoni gonoszságát látták
benne, részben olyanok, akik a „modern műveltség” csodálatos megalapítóját vélték felfedezni
figurájában, az újjászületett emberi test és emberi értelem sugárzó Apollóját.
Nekem, akinek Isten egész valóságában mutatta meg testét és lelkét, síri meztelenségét és élő maskaráit,
minden tettét és azoknak minden lelki anatómiáját, nekem nincs szükségem sem az eszményítés lihegő
badarságaira, sem a satanizálás még ócskább haláltánc-komédiáira.

Pirosan, mint a Magdolna haja bűnbánata előtt, kurtizánkora legbujább pirosságában, igen, így ömlik a II.
Frigyes haja vállára, áradás és fodrászat vegyes csigáiban, szinte elragadja azt a finom koronát, mely fejét
övezi leheletesen formált lóheréivel. Görög homlok és görög orr, pogánykodóknak imádat, római
pápistáknak a Belzebub szodomita árnyéka; sima, simuló, óriási szemhéjak, hűs és ezüst olajfa- vagy
nyírfalevelek rokonai, jó és rossz költők szavajárása szerint; szemében az álmok láza és a megvalósító
kedv néma csökönyössége. Ajka csók, megvetés, harapás; fáradtságtól kéjen át szabályos szoborig
minden.

Frigyes nagyon szerette régi szobrokkal körülvenni magát, lopta őket földből, sírból, pompéji bordélyból
vagy szicíliai szentélyekből, ismerte ő a világszép Antinoust, felállította aranyhalas tavai tükröző
közepébe, de ő maga is nézte magát tükörben: az ifjú császár idomai vajon mérkőzhetnek-e az antik
erósz-rabszolga idomaival? Szája van-e olyan két vágypárna, haja habzik-e olyan üdén, szemében ég-e
vagy hamvad-e a melankolikus szerelmi dac, mint Antinouséban, bánat és gyilkosság állatian természetes
kettős készségében? Igen, ez a Frigyes többet tapogatott efféle szobrokat, mint szent királyi őseit (ahogy
most látom, keresztes fogadkozásai közben); holdfényes csarnokában állt egy holdtestű, ruhátlan
Pszükhé-szobor, napfényes udvarában (római romokból lopott) Nap-testű Vénusz, arany és
elefánt262csont, méz és nappali mécsláng színeiben már csak térdeivel szorítja, és ott is hiába, a
gombabél-sűrűn ráncolt, lecsúszott ruháját. Szinte „modern” múzeumában vén szatírok tanítanak
furulyázni szüzességükben túl érett félisten-fiúkat; tekergő delfinek kapdosnak el (szemérmet csak futólag
ismerő) gyöngyhalász-csibészeket. Háreme (mert az is van vagy lesz Frigyes császárnak, hiszen
Jeruzsálem királya leend, akkor hát mért ne volna, mért ne lenne?), háreme fürdőjében, gőzben,
szökőkútban, mozaikmedencék csicsergő szivárványában Aphrodité-szobrok nézik leplezetlen hátukat.
Szőlője közepén Ázsiából hozott, fekete fejű és borostyán testű istennő: a melle pukkadozó szőlőfürt,
azért állították ide szüreti bálványnak.

De ha megunta holt köveit: futott a madaraihoz, a világ minden tájáról összefogdosott vad- és
vadászsólymaihoz; gyönyörködött ökölszemű vándorsólymaiban, tigris-stráfos, gránátmagos
vadászmadaraiban, amint gatyás lábakkal strázsálnak, szivacsszerű fiókáik tücsök- és sáska-sólymai
terpesztették föléje a sivító levegőben sárkányszárnyukat és pillangó-színes farkukat; tapsolt rozsdanyakú
chiquerájának, melyet arab kebelbarátai szereztek neki Afrikából, pálmák tetejéről – császári és királyi
hermelinjét, udvari bohócai társaságában, hányszor hasonlította össze: az erdei sólyom csurgatott
pettyeivel? De szép mesebeli pénzeket raktak tollból kebledre, édes Merlinem, törpesólymom – te meg a
púpos hátadra, karomorrú, jégszemű, ezüst-előkelő vadászsólyom: igazán mondén madár vagy, jól illik
zebrás-félholdas szürkeségedhez az elejtett vadliba türkize, smaragdja. (II. Frigyes becéző katalógusa.)

„Ó, fontos madarak ezek a sólymok – királyi hercegeim –, fontosabbak talán a Szentlélek galambjainál is,
éppen a keresztesek történetében – mert íme, halljátok és lássátok, amit én hallottam és láttam” – jegyezte
fel kissé sablon-látomással Atheosz.

Fülöp Ágost a Szentföldön, francia királyi seregeivel ost263romolta Akkon várát – faltörő kosok verik a
kaput vagy tántorgó ostromtornyok Akkon porladó taraját, mikor egyszerre csak végigsivít a
levegőégben, a keresztes zászlók arany-maszatos aranyliliomai fölött – egy bástya-sólyom vagy hóhér-
sólyom – a nevek a vízióban nem jelentősek, de jelentős az, hogy ez a madárfajta Fülöp Ágost francia
király kedvenc madara. Mikor Fülöp Ágost, az Egyház legidősebb lányának (Franciaországnak)
legfiatalabb gyámja, most meglátja az égen – elfelejt mindent, Krisztust, Akkont, Szentsírt, bajtársakat,
fogadalmat, nem törődve vele, hogy pillanatok múlva bedőlhetnek Akkon málló kapui, ez mind
érdektelen – a francia király otthagyja fejetlenül seregeit, és vágtat – a sólyom után. Látja, hogy az Akkon
várában szállt le valahol; erre a francia király fehér, békelobogós harsonásokat rendel maga mellé,
megjelennek a várfalon a török vezérek és tanácsosok, egyelőre nem értenek semmit az egészből, hiszen
arra számítottak, hogy még csak három mohamedán szemrebbenés és? – Akkon vára a francia
keresztények kezébe kerül. Mit akar most itt a vár aljában Fülöp Ágost? A sólymot. A törökök persze
nem hisznek a király kívánságának őszinteségében, de a franciák nehéz aranyakkal teli pénzeszacskókat
mutogatnak a magasba, föl a törökök felé: ezt a sok pénzt a keresztények azonnal odaadják Akkon török
védőinek, ha érte elkapják és kiszolgáltatják azt a csodasólymot, melybe Fülöp Ágost beleszerelmesedett.
Isten keserű gúnyolódása képben: az a jelenet, ahogy a franciák égmeszelő rudakon nyújtogatták a drága
keresztény tallérokat a törököknek a sólyomért – nagyon hasonlított ahhoz a képhez, mikor a végvonagló
Jézusnak nyújtották föl (etikettszerű, mindennapi szadizmusból) az ecetes, epe-leves spongyát. De hát
azért keresztes hadjárat, hogy ilyen szent hasonlóságok adódjanak. Végül is újra trombitáltak a franciák,
kürtöltek a törökök: fegyverszünet, béke, treuga dei, és a várban mindenki csak a sólymot hajkurászta!
Gyerekek, akrobaták, ringyók, egypár ügyes szultáni 264vadász üldözték és fogták meg a madarat, a
jóisten tudja, hogyan; szépen ereszkedett, lefelé, lefelé, lassan és óvatosan, gyönyörű háremkakadu
kalickában a sólyom, és éppilyen szépen ment felfelé, felfelé a francia pénz, kötélen, dárdán, a Jézusnál,
úgy látszik, százszor szentebb, kampós csőrű, vérengző dögért.

Nem tudom – fiaim és leányaim –, melyik jelenetnek lettetek volna szívesebben tanúi: ennek a
szentséges-gyalázatos sólyomüzletnek, avagy mikor Frigyes császár (hogy kereken, teljes egészében
bemutassam nektek) ateisták, zsidók, pogány görögök és mohamedán arabok társaságában, hol titokban,
ezer családi kriptája fekete mélyén avagy (az egész keresztény világot maga ellen kihíva) egyetemek
napvilágos csarnokaiban: emberi testek boncolásánál vett részt, lopott hullákon, sistergő fényű görög
lámpák alatt, mert úgy, mint Ádám a biblia első lapjain, Frigyes mindent tudni akart, és – tán isten is akart
lenni és örökké élni? Apuliai és campaniai keresztény szűzleányok tetemén rágcsáltak az arab kuruzslók:
ezek a lányok öngyilkosok lettek, mielőtt arab rablók megbecsteleníthették volna őket – nézzétek a
defloreációnál jobban megbecstelenített tetemet a boncolók kése alatt, egyik keble még érintetlen
rózsaszín vadrózsájával a csúcsán, vén talmudisták és ifjú muzulmánok föléje hajló ősz vagy fekete
szakálla már hiába csiklandozza – másik kebléről pergamenkódex első szép lapjaként már lelapozva a
bőr, sápadt mirigyek, kék, sárga, piros erek gilisztaként futnak-fonódnak összevissza. A császár nézi,
hogyan hurkolják ezeket udvari tudósai félelmetes formájú villákra, miként rajzolják le őket hatalmas
atlaszokba, mint ahogy ő rajzolja és rajzoltatja vadászsólymait színes könyvekbe.

És mikor már eloltják a mécseket, félretolják a tejcsatornák gyökerét kereső, trükkös tükröket, és a
tetemet gödörbe hordják teknőctalpú eunuchok: akkor jólesik a császárnak valamelyik adriai vagy tirréni
teraszán eleven széplányokról hallani mohamedán cinkosaitól, akik a Korán-ból olvasnak 265fel neki a
pogány paradicsom kéjnőiről, a hurikról, a „nagy fekete szemekről”, melyek olyanok, „mint a
drágagyöngyök a kagylók méhében” – mert ahogy a Próféta mondja: „Ritka teremtéssel teremtettük a
hurikat, és örökké szüzek maradnak az üdvözültek üdvös ölelései után is – Allah jobb oldalán vannak ők
örök násztársaikkal, kebleik, mint a kelyhekből kifordított homokdombok, és fiatalok mindörökké, mint
üdvözült társaik társas kedvükben és az örök üdvösségben.”

Van-e természetesebb és indokoltabb lelki olvasmánya a Szentsír dicsőséges visszahódítójának, mint ezek
a szent „szúrák”, ahogy a muzulmánok nevezik?

Ha az első felvonás luciferi boncolás és a második a Korán nimfáival való fantáziás foglalkozás – a
természet rendje szerint legérthetőbb, hogy II. Frigyes császár a harmadik felvonást sem hagyta ki
életéből, és olyan ünnepélyeket rendezett, melyeken a végső szerelmi cselekedetek sem hiányoztak, nem
is mindig az Úristentől egyértelműen elrendelt, megszentelt alakzatban. A császár ruhátlan Pán volt,
fuvolával és hellén szobroktól tanult csábpózokban, édes nimfái holdsarlókat viseltek, táncaikat arab
lebujokban tanulták, volt itt születő Vénusz és bevonuló Bacchus, Szodoma és Gomora a tűzeső előtt:
élvezetes őrjöngés a résztvevőknek, égbe kiáltó horror e dolgok istenes látójának – esetleg? Ásíttató
unalom – nektek – blazírt királyi hallgatóim.

De amilyen unalom valóban: királyi titkos orgiákról csak hallani misztikus és impotens meséket (jó,
egészséges, frigyesi részvétel helyett!), éppolyan unalmas lehetett az udvarnak a dómban most
végighallgatni a frigyesi esküdözést a – szentföldi keresztes hadjáratról. Imént láttátok, miként veregeti
őseinek sírszobrain a pucolatlan-patinás vállakat – de még unalmasabb, mondom, a császári szónoklat,
mely 266nem volt egyéb, mint III. Ince pápa ikszedik brévéjének vagy ipszilonodik bullájának áhítatos
ismétlése (azzal a piros Magdolna-hajjal és szűzleányos királyi lóhere-koszorúval vagy lóhere koronával!
…) A pápa szemrehányást tett Európa fejedelmeinek. Vékony lábú gyermekek, zsenge, alig serdülő
leánykák, haldokló betegek és hirtelenébe „Jeruzsálem-kórossá” vedlett koldus-nyavalyások vonulnak a
Szentföldre: a fejedelmek meg idehaza dőzsölnek, ölnek, vagy tornajátékokban komédiáznak, mint
pogány cirkuszban a gladiátorok.

Repetálás ez vagy sem: ami a gyerekeket illeti, pápának, császárnak igaza volt. Nem kellett messzi menni
attól a katedrálistól, melyben az antik szépfiúkat utánzó „rablóbarát” és „huri-kéjenc” Frigyes szavalt a
Szentföldről és keresztről: egy másik templom tele volt megbolondult és megbolondított gyerekekkel,
akik elhatározták, hogy ők hódítják vissza a Krisztus sírját, hiszen Jézus napnál világosabban mondta,
hogy „engedjétek hozzám a kisdedeket” – ergo csakis őket engedi majd a Szentsírhoz. Ezt nagyon
bölcsen kiókumlálta valami rongyos katekizmusból vagy búcsús-bibliából (már amilyen abban az időben
volt: pár pingált lap, melyeket tyúkszemes vándor-látnokok osztogattak) – szóval valami efféle forrásból
ezt kistudírozta egy szent gyermek, és vitte magával a többieket. Ki ne ismerné a hamelni patkányfogó
meséjét? Mikor egy furulyás, tehéntarka bajazzó, a nótájával maga után csalogatta a pestises város
pestises patkányait? Az ördög volt ez a sípoló jokulátor? Pokolba vitte a „hozzá engedett kisdedeket”? –
hogy kacagó bosszút álljon Jézuson? Vagy föld alatti utakon elvezette őket Transsylvániába, egyik
legenda szerint, hogy ott Új Németországot alapítson? Ma már csak a késő kétségbeesés vállrándításával
és a hiába haldoklók nihilista kézlegyintésével visszhangozunk ezekre a legendás történetekre („mindegy
mindez, hogyan is volt pontosan”), de ha az embernek megadatott látnia (mint ahogy nekem a Szentlélek
viharos su267gallatából megadatott) ezeket a templomba és keresztes hadjáratra csődült és csődített
gyerekeket – juthat-e eszébe más, mint a hímhalál és nőstény-sátán korcsaként csábító és táncoló hamelni
patkányfogó? Mert a templomban nemcsak bolond aprószentek tolongtak – láttam én jól a legvásottabb
serdülő gazemberek bandáját is, keresztkutak és gyóntatószékek közé szorulva. Ki ne fakadna sírva, kinek
ne szorulna ökölbe a keze, mikor látja ezeket a gyerekeket az oltárrács előtt az Úr testének vételéért
tolakodni, verekedni, akárcsak a visító kismalacok – aki lemaradt, bőg, aki „nyert”, megvetéssel néz
végig társain, épp csak hogy rájuk nem köpve, azt amit előbb vett magához. Uram, Isten! Mit tudnak ezek
– akár üdvről, akár bűnről? Mert hiszen ugyanilyen faluvégi verekedés módján tolakszanak a
gyóntatóbódék recsegő lépcsőinél is; aki a sor végére szorult, dacból hangosan ordítja bűneit, hogy a pap
őt hallja, ne azt, aki már a gyóntatófülkéhez tolakodott. Papok ezek a gyóntatók? Isten szolgái ezek az
áldoztatók? Szentek azok a szentek, akik pirosra mázolt kőszobor vagy smaragd-varos, rubin-rühös
ereklyés skatulyákban végig tudják nézni ezt a betegséget, gyalázatot, nevetséget, haszontalanságot,
üzletet és anyák taposását? Kik ezek a papok, akik ahelyett hogy csókkal vagy bottal hazahajtanák ezeket
a szerencsétleneket: még megáldják, még púposan áldoztatják is őket, „bűneikről” szentenciáznak a
dülöngélő vallomás-kalickákban a templom északi oldalhajójában; fölöttük tűzként, tengerként vagy
lombkoronaként égnek a színes üvegablakok szentjei és prófétái – hát mire valók vagytok, ha most nem
szálltok le onnan, mikor lábatok tövében eszelős gnómok viszik betegségbe, halálba, hazugságba Isten
gyermekeit?

Míg egy szelíd gyermek – sápadt, szépen felöltözve, mert az anyja is azt hiszi, hogy fiacskáját az Isten! az
Isten! hívja a Szentföldre, és ezzel a család hetvenhét nemzedékre visszamenően, Ábel oltári füstjeként,
mennybe repül – míg egy szelíd gyermek ott reszket a gyóntatószék előtt, és fél, 268nagyon fél, hogy
halálos bűneit nem fogja megbocsátani a pap – például, hogy tegnap este nem saját magától töltött vizet
apjának a vacsoránál, hanem csak apja kérésére! – ez a szelíd gyermek, csupa könny: és sem az ő, sem a
mi könnyeink miatta – nem holmi híg pityergés, hanem a golgotai szenvedés véres könnyei. Ezt a
szegény, szép ruhás gyermeket a többiek ide-oda lökik, röhögve, káromkodva; a gyóntató pap? – dehogy
szólna rájuk porszagú, molyos és cafat függönye mögül, elvégre az Isten útjai kifürkészhetetlenek, most
az Isten ezeket a gyerekeket vezeti kifürkészhetetlen utakon a Szentföldre, ilyen esetben nincs helye a
szigorúságnak, vagyis: a gyóntatószék lépcsőjén a szajhák nyelvén pofázókat is meg kell áldani. De ha
egyszer egy olyan mafla és gyáva kis szent kerül a gyóntatószékbe, mint az a szép ruhás jófiú (akit
látok!): annak aztán, „bűneiért” a pokol minden kínját gyilkos képzelettel kell ecsetelnie a papnak – jó
talaj ez a kis szenthülye az ilyesmire. Közben kiröhögik a csirkefogók; de ő szegény édesapja pogácsáját
elosztja, a maradékot meg kilopják zsebéből. Utóbbiak (a tolvajok) a páterektől azonnal megkapják a
keresztet, hiszen ők a parittyás (igaz is!) új Dávidok, akik majd leverik a pogány Góliátot; de a testi-lelki
nyomorékokkal mindig baj van, azok aggályosak, azok gondolkoznak és tépelődnek – van-e ennél
undorítóbb figuráció a világon? Keresztes hadjárat!
A templom persze lármásabb, mint a leánykereskedők rabszolgapiaca Kairóban vagy Damiettában
(keresztesek jól ismerik e szent helyeket, gyakran látogatják), ha másért nem, hát azért, mert anyák serege
tolong, hogy mielőtt meggyónt, megáldozott, kereszttel megvarrott gyerekük elindulna Szent Mihály
arkangyal vezetésével a Szentföldre: ezek az anyák kérik, térdelve és hörögve, tíz-tizenkét éves
gyermekeik áldását. Azok persze osztják is az áldást, a jófiúk, remegő, gyáva szégyennel, mert alázatosak
és becsületesek; a kalandor és tolvaj csirkefogók annál nagyobb biztonság269gal, pompával és rutinnal,
úgyhogy még az igazán szent gyermekek anyái is inkább az ifjú tengeri kalózinasokkal áldatják meg
magukat, mint – sajnos, úgy látszik az Isten kegyéből kiesett – gügye fiaikkal.

A fülsiketítő lármához nemcsak az ilyen babonás kézfeltevés után ugató anyák járultak hozzá, hanem
azok is, akik épp ellenkezőleg éreztek és gondolkoztak: gyermekeiket haza akarták vinni. Odarohantak
ezek bezzeg az oltárhoz is, kemény ököllel verték mellbe a hamelni patkányfogóként viselkedő papokat,
visszafeleseltek okosan a szószéken ágáló pátereknek, átkozódtak, vitatkoztak, ganét dobtak; ugyanakkor
keresték a rajongó templomi csürhében saját gyermeküket, nem volt könnyű játék megtalálni, és ha valaki
megtalálta és elrabolta az elrablottat, nem volt könnyű végighallgatni a fogatlan papok fogas átkait.
Abban nem volt semmi meglepő (mikor az Úr ezeket a képeket megjelentette nekem), hogy a legvénebb
páterek áldották és áldoztatták, kapcából ollózott csámpás keresztekkel flastromozták a gyermekeket.
Voltak gyerekek, akik mindenáron harcolni akartak. Ilyenkor pap és anya két kézzel birkóztak cinóber
vérét folyató vértanú szobra alatt, a pap káromkodott, az anya ávémáriázott. De voltak kislányok, akik
ebben az Isten zsibvásárában halálosan rosszul érezték magukat, és ha véletlenül anyjuk megtalálta őket:
boldogan menekültek vele ki, ki, a csatatérhez hasonló templomból. Jó anyák persze nemcsak saját
gyermekeiket mentették, hanem akárkiét: hiába állítottak őröket és fogdmegeket a szent klerikusok a
templom kapuja elé, hogy a szökevény gyerekeket visszalökjék a „keresztes áhítat legizzóbb katlanába”,
vagyis a toborzó-templom belsejébe – ezek az okos és jó anyák tíz körmükkel kaparták ki a sekrestyés
porkolábok két szemét, ha gyermekeikhez mertek nyúlni. Fegyverük az egyházfiaknak nem volt:
átokrigmusokra meg kerge misecsengő-rázásokra az anyák – megmentett gyerekeikkel – a templom
lépcsőjén csak kacagtak és fütyültek.

270

Ezek az okos anyák (ha ugyan kell ehhez egyáltalában okosság) nagyon jól tudták, mitől mentik meg
megtévesztett gyerekeiket. Hiszen alighogy egy sereg elindult a „Szentföld irányába” (vagyis Árkos-kis-
Szent-Jakabfalvától Hospitályos-Szent-Ipoly tanyáspusztáig…), alighogy egy ilyen csapat elindult, máris
várták az országút mentén őket: vagy igen-igen úri urak, vagy igen-igen úri nők, ajándékokkal,
csemegékkel, cukorkával és játékokkal, szépruhával, szép ruhátlansággal – és a kiskereszteseket (nem is
tudom, hogy mondjam: „sajnos” nem mindet, vagy „hála az égnek” nem mindet) elvitték pompás várakba
vagy kereskedők palotáiba, ahol a földi szerelem áldozatai lettek, akár fiúk, akár lányok voltak.

Persze hogy a lányok is vagy naiv szentecskék voltak, akik azt hitték, ha menetelésük közben kialszik a
gyertya, akkor kiesnek Isten kegyéből, és ezért úgy burkolták markukkal a lángot, mint gyümölcs a
magját – vagy ifjú suhanc-fruskák, akik alig várták, hogy vendégül lássák őket, és evilági legvilágibb
szórakoztatásban részesüljenek.

„Apácák és hetérák” ellentéte: rég megunt ellentét királyi hercegek irodalmilag művelt füleinek, de az
Isten, aki nekem ezeket a látomásokat juttatta – nem törődik esztétikai divatokkal. És így ragyogó
fehérben mutatta nekem azokat az apácákat, akik a valóban ártatlan keresztes leányokat, ha eddig nem
lettek volna elég bolondok, kolostoraikban még csak tovább bolondították – és? Az Úr ragyogó pirosban
mutatta nekem (II. Frigyes császár magdalai Magdolna-haja sem lehetett pirosabb) azokat a
nyilvánosházakat, ahová akár ártatlankákat, akár bűnöskéket a bentlakók becsábítottak. (Az apácák
többnyire nagyon világias csalétkekkel – a ringyók annál szenteskedőbb maskarában, úgy, ahogy ez már a
világ rendje.)

Látjátok azokat a kriptákat és verejtékeztetően szűk kápolnákat? Mécsek és aranyfétisek fullasztó

lomtárait? Ahol eszelős-szent kislányok áldásáért könyörögnek vén szororok, 271ürülékszínű fogakkal és
lila foghússal, mert hiszen az a megszállott kislány, aki vézna testére fölvarrta a keresztet: az Isten
gyermeke. Rossz szagú lehelete is: égi grácia. Ott fetrengenek együtt öreg apácák és rongyos,
elbolondított gyermekek, recsegő ágyakon, és egymást lovalják éjszaka túlvilági víziókba. Ezt akarja
Isten? Ez volt az Úr tanítása, mikor a földön járt?

És halljátok egészen másfajta ágyak recsegését, ahol a keresztes kislányokat a szennyes érintések minden
válfaja mocskolja, röhögő főurak és kínlódó végtagokat lefogó, néma porkolábok vagy udvarhölgyeknek
nevezett, ékszeres kéjpribékek között – a buja várakba csalt kislányok sírását, ordítását halljátok? Vagy
hebegő páternosztereiket és kamaszhamis szenténekeiket, mert vértanúknak érzik magukat a szerelmi
erőszak matracain – azok is! –, azt hiszik (még ez is igaz, csak nem úgy, ahogy ők képzelik), hogy
nyúzott, rántani való csirketestük, már a pogányok markába került, és haláluk vagy vérük a római arénák
mártírjaiéval rokon.

Nem kell-e kacagnunk – nekem is, nektek is – a Sátán minden bandériumaival egyetemben, mikor
képmutató, koraérett utcalányok ájtatos pofával vonulnak be a leggazdagabb kolostorokba, ahol a vak
nővérek minden kinccsel, étellel-itallal elhalmozzák őket? – minden keresztes zarándok szent! hát még
ezek a gyenge, madár- és üveghangú szüzecskék! Azt a bőkezű nővérek már nem látják salétrom-virágos
celláikból, hogy a kis rikindák és cemendék a legszentebb ereklyéket kótyavetyélik el az ószereseknek,
hogy tovább részegeskedhessenek, ahol senki se látja őket. És ha látják? Mindegy nekik újabb ütés vagy
régi üzlet.

A keresztes gyermekek életükben először látnak tengert, ha ugyan látnak valamit belőle akár Marseille-
ban, akár Génuában, hiszen hajók százai és ezrei torlódnak ott, akár a nagyon sietős hangyák, mikor már
nem is az úton, hanem egymás hátán járnak, néha több emeletben, hahaha! Elszé272dülnek az árbocoktól,
a lármától, a bábeli nyelvzavarban káromkodáson kívül semmi egyebet nem ugató matrózoktól,
rakodómunkásoktól, hiénaösztönű kalmároktól. Tolvajok kifosztják őket, becsapják és félrevezetik
mindegyiket; vannak ott kunyerálók, alkuszok is, persze a város „szentjei” is előbújnak, egy ajándékozó,
egy rabló, ki tudna itt eligazodni, „rendet tartani?”

A gyermekek vezetői százfélék, szemérmetlen emberkereskedőktől félkegyelmű misztikusokig,

mindenféle fajta és árnyalat a kettő között. A hajósok se kevésbé színes és pokoli menazséria, ott is
kufárok vagy gyertyanyalók ronda korcsai. Képzeljétek és halljátok, lássátok és szagoljátok: ami a
kikötőben gyermekek, gazdáik és a szentföldi hajók tulajdonosai között az Alku ronda házaiban folyik
éjjel-nappal, az egymást becsapás mámorítóan szabad delíriumában.

Monoton, ó, borzasztóan monoton az emberi gazemberség, de aki látomásban, oly véres színekben látta,
mint én: az nem törődik pipeskedőn az egyhangúsággal, nem esik kétségbe, hogy minden véres foltot nem
tud jelen prédikációjában (halálotok előestéjén, ó, princek princei!), agóniátok magas színvonalú művészi
igényei szerint, finom árnyalatokban elétek varázsolni. A látó az: átkoz, jósol, vádol, kacag, kétségbeesik,
a saját gyomrából üríti ki úgy, ahogy tudja, az egész „keresztes” világ magába gyűlt szennyét!

Igen: miközben II. Frigyes az ő királyi és császári, római és barbár dómjában esküdözik és eksztatikus
fogadalmait szavalja, hogyan repül angyalszárnyakon a Szentföldre, azalatt ezeket a gyerekeket dobálják
hajófenékre, mint a dübörgő krumplit (Frigyes bizonyára nem hallja, vagy ha hallja, nem törődik vele) –
de én hallom, és ti, hallgatóim halljátok, mert mit sem ér a Frigyes szent fogadalma az ilyen „kiegészítő
szcénák” nélkül, melyeket nem Egyházának, hanem – híveinek mutat meg az Úr, az ő prófétáinak (akiket
minden hivatalos egyház mindig agyonvert), legyenek azok 273ószövetségiek, újszövetségiek,
akármilyen szövetségiek vagy semmilyen szövetségiek.

Miközben Frigyes feltűzi magára a keresztet (mellén kaparásznak rövidlátó szabók, briganti kapitányok
és olajosszájú püspökök), és ezek a gyerekek mennek a halálba – a Krisztus által tengerbe hajtott
evangéliumi, ördöngös disznócsordának is édesebb volt bizonyára sorsa) –, miközben Frigyes végezteti
magán nagy etikettel a keresztes lovaggá avatást: dómja körül szent processziók keringenek.

Itt nincs ricsaj, itt mindenki elegáns és diszkrét, az egyenruhás papok egyformák, mint a játékkatonák,
melyeket vásárra csinálnak, darabját fél garasért, két tucatot egy óra alatt, vakulásig, szegény asztalos-
vagy esztergályosinasok. A baldachin a szentség fölött merev, akár a sírkőlapok a templompadlón, a
gyertyák körömél pontossággal egyforma hosszúak, még a lángok is dresszúra szerint égnek, rezdületlen
uniformisban. A szent ének zeneileg tökéletes, mintha egyetlen kísérteties, teljesen emberietlen
géphangszer szólna; lépő lábakat se látni, talán az utcára ragasztották ezeket a jéghideg bábokat, és most
az utcát húzzák valahonnan valamerre alattuk, velük együtt, láthatatlan ördögök matematikailag pontos
fogaskerekei.

Az óraműre járó processzió hatalmas várfal mellett vonul el. Az ilyeneken gyakran sehol semmi ablak
vagy csak összevissza, mintha bolond parittyával lyuggatták volna ki. Ezen a falon, elég alacsonyan,
szabályos odvak sorozata, szájkosárhoz hasonló rácsokkal: II. Frigyes császár egyik reprezentatív
börtönépítménye. Ez a fiatal „Antinous” nagyon jól tudta, hogy III. Ince pápa tűzzel-vassal irtja a
délfrancia Albi városról elnevezett eretnekeket, így hát a német „Antinous” – már pusztán diplomáciai
udvariasságból és charmeurködésből is – koronázási és keresztes fogadalmi dómja tőszomszédságában,
ebbe a bizonyos reprezentatív 274vagy világkirakati börtönbe, egy csinos csoportot kvártélyozott a rácsos
ablakok mögé – egytől egyig (a császár csak szavahihető, nem?): hétcímeres albigens eretnekek.

Egyesek szerint egyik sem volt az, de mint a következő kép mutatni fogja, a börtönben kétségbeesésből,
dacból, eszelős meggyőződésből – közöttük szájaskodó porkolábok és mű-térítők hatására is – vadabb
eretnekek lettek (ez soha sincsen másképp), mint az eredeti délfrancia vagy balkáni példányok.

Mikor a hófehér körmenet (szinte festett porcelán angyalfejekből álló) kórusa Dávid zsoltárait énekelte:
az „albigens” foglyok odatolakodtak az ablakrácshoz, és köpködve gyalázták, átkozták – az ószövetségi
szentírást. Valóban, az albigens eretnekség szerint a zsidó régi biblia: a Sátán műve volt, és ahol csak
tüzelőre akadtak, rögvest nyilvánosan elégették. Mikor most a püspökök vonultak el pirosban és
aranyban, vatta-testtel és hurka-kesztyűkkel: a rabok a legocsmányabb káromkodásokat okádták
celláikból a rezdületlen, kétszalagos süvegekre, mert: az egyháznak, minden organizált Isten-
bürokráciának és Isten-adminisztrációnak esküdt ellenségei voltak. Utána megjelent a kísérteties
könyörgőmenetben II. Frigyes képviselője, II. Frigyes államának jelképes jeleivel kezében, disznófüleket
lógató, bojtos párnákon: erre az eretnek foglyok fütyültek, köptek, mert semmiféle államhatalmat sem
voltak hajlandók elismerni. És mikor rudakra feszített festett meg varrott képeken az üdvözültek
mosolygó (ha ugyan az mosolynak volt nevezhető) és glóriás fejeit hozták a „keresztes” körmenettel,
mutatván a „hősi halottak boldog dicsőségét” a mennyekben: a rabok rémületesen fehér meg zöld
holttestek esett fejét verték a rácshoz, mint a majdnem leszakadt mákfejeket: ennek a halálos
bábszínháznak az volt közismert magyarázata, hogy az eretnekek az öngyilkosságot tartották legnagyobb
keresztény cselekedetnek, a lét egyetlen értelmes és üdvözítő gesztusának – hulla tehát volt rakásra.

275
2.

Mialatt II. Frigyes még mindig esküdözött szentföldi keresztes útjáról, és ezt, édes háromságban, a
megőrült gyermekek állatkerti ordítása, a processzió fehér vonulása és az eretnek rabok égbe kiáltó
szitkozódásai kísérték – II. Frigyes legbizalmasabb embereiből: kémlelő csapatot küldött a Szentföldre.
Puhatolóddzanak, tárgyaljanak, mindenről a legpontosabb beszámolókat küldjék és hozzák. A „kémek”
persze a legfényűzőbb hajón utaztak, mint német, előkelő zarándokok, minden harci szándék nélkül, akik
csak szíriai, arméniai vagy egyiptomi keresztény rokonaikat vagy hitsorsosaikat akarják meglátogatni és a
birtokaikban lévő jézusi ereklyék előtt áhítatosan és teljes búcsút megszerzendően tisztelegni. Ebben a
Frigyes-féle puhatolódzó zarándoktársaságban részt vettek gazdag kereskedők, pénzekkel, hitellevelekkel,
ezer üzleti megbízatással és tervvel, olasz rendszerű bankkönyvekkel; részt vettek minden színes és
szagos hájjal megkent vén diplomaták és pehely-szakállú politikai inasok meg tanoncok; voltak
kalandorok is, akiket csak női és ellenkező nemű háremek érdekeltek, de Frigyes ravaszul és szellemesen
lojális volt, sokszor (itt most feleslegesen fölsorolandó szempontból) lesznek még hasznosak az ilyen
„moral insanity”-zarándokok. Egy-két püspök is részt vett: a legtapasztaltabb katonák – de egyelőre
aranyos páncéljaik és fakéregnél vastagabb hímzésű ornátusaik: ládákban rejteztek a hajófenéken, mert
mindnyájan csupán a zarándokok aszkéta rangjeleit viselték: botot és tarisznyát. Erre legjobb példát azok
a jámbor páterek és fráterek adták a cifra hajón, akiknek semmiféle vagy igen kevés sejtelmük volt a
küldetés céljáról és lényegéről: ilyen őszinte naivakat is küldött Keletre a körültekintő Fridericus.
A zarándokok valahol Laodicea és Tortosa között kötöttek ki, ott is egész velencei vagy genuai szaga és
ábrája 276volt a kikötői életnek – hajójuk még horgonyhelyet sem talált, már száz kis dióhéj-csónakból
gyerekek és vénasszonyok kínálták a halat (ismeretlen ára ismeretlen betűkkel fekete táblákon),
gyöngyöt, szentképet, pornográf képet; árboc árboc mellett, ezer kötéllel: pókháló, furcsa lant vagy
ökörnyál ezer hajszála húzta keresztbe a parti házakat; egyik büszke torony, másik korhadt putri,
oldalsebekkel és jó trópusi üszkökkel; az ottan csúcsíves fél-kastély, fél-templom, emez az arabok
jellegzetes kapuíveivel csipkés (ezek a kapuívek alig különböznek a mólón végig hosszú sorban fekete
lábukat lógató és dinnyét zabáló arab gyerekek harapásának rajzától a csurgó gyümölcskaréjban).

A kikötőbe érkező zarándokok nagyon megörültek, mert az ezerféle hajó és bárka között már messziről
megpillantottak egy keresztény dereglyét, talán az egyetlent ebben a pillanatban (elég sunyi történelmi
pillanat). Vitorlája csak félig legöngyölődve, afféle kikötői kurva-szoknya, mely fennakadt a
harisnyakötőnél; lyukai tüntető szentkeresztekkel voltak összefoltozva (egyébként csupa „keresztet”
láttak körös-körül, mert az árbocok és keresztárbocok mind a crucifixumot utánozták akaratlanul, mintha
– bolond barátok képzelete – valami vízi Kálvárián Jézust a latrok százai között feszítették volna fel).

A német zarándokok azonnal, három-négy kis csónakban, valahogy odajuttattak egy kis, lehetőleg
„semleges” követséget, semlegeset azért, hogy ha valami zűrzavar, sértés vagy fiaskó adódik, az ne
legyen az egész érkező seregletre nézve túlságosan kompromittáló. Nagyon okos volt ez a diplomatikus
óvatosság, mert a keresztény hajón ugyan valóban keresztény kereskedők dolgoztak, de azok eleinte
szóba sem akartak állni a németekkel (elég sok volt közöttük a megszállott szerzetes: ezeknek árt
legkevésbé, ha esetleg szellemi vagy testi pofonokat kapnak). A németek beszéltek Frigyesről, Jézusról,
császárról és Jeruzsálemről, de a keresztények csak gorombaságokkal válaszoltak (ha ugyan 277éppen a
vízbe nem löktek őket): nem látják ezek a hülye aacheni szentek, hogy itt most komoly üzletről van szó,
és nem érnek rá császárságról meg Jézus örökségéről haszontalan szófecsérlésbe keveredni?

Valóban a fedélzet egy árnyékos sarkában török kereskedő és olasz kereskedő ült egymás mellett,
körülöttük jegyzők és írnokok; a keresztény hajóról, a jól ismert hintázó deszkákon, egy egyiptomi hajóra
félelmetes és akrobatikusan egyensúlyozott tornyokban óriási köcsögöket cipeltek a meztelen hordárok;
mielőtt vitték őket, a török és az olasz kereskedő megkopogtatta, megsimogatta mindet a legnagyobb
aggályossággal, udvarias pillantások és gesztusok kíséretében.

A német zarándokok hiába próbáltak beszélgetést kezdeni velük. Eleinte átnéztek rajtuk, mint a levegőn,
aztán csak úgy kézzel, kergetni kezdték őket, mint a legyeket, később kurta szóval az egyik könyvelő
vagy leltáros figyelmeztette a küldöttséget, hogy menjenek vissza édesanyjuk boldogságába, mert ha
hívatlan lábatlankodásuk miatt egy ilyen köcsögtorony feldűl a rabszolgák vállán és összetörik: ők fogják
megfizetni a kárt, de irgalmatlanul, mivel az olasz úr nem ismeri sem ebben, sem semmiben a tréfát.
Mikor ez a gyöngéd figyelmeztetés sem használt, minden további nélkül visszalökdösték őket lötyögő
csónakjaikba; nehéz köpés esik így könnyű vödörbe.

De ezzel még nem is fejeződött be az első kínos találkozás nyugati és keleti keresztények között.

A bolond szerzetesek nem voltak olyan ügyes kikötői „révészek”, mint a bizánci kamasz Alexiosz, sőt,
nagyon ügyetlenek voltak (bár ebben a keleti vízi-lomtárban igazán csak zsonglőr-fajta tud ide-oda
evickélni): elég az hozzá, hogy mikor két hajó között egy kis sikátorra leltek, ott is rögtön kalamajka
támadt, mert egyiptomi arabok egy zöldbab-hosszú és zöldbab-sovány ladikon valami furcsa (óriási
tükörhöz, spanyolfalhoz vagy kulisszához hasonló) 278képet hoztak, szintén a cirkuszi egyensúlyozás
utolérhetetlen művészetével.

Faragott, festett, ezerrekeszes – szentkép volt, gyöngyökkel, selymekkel ékesítve (olyasféle, mint
amilyeneket bizánci templomaitokban is láttok) –, a figurák fele éppen csak hogy meg nem szólalt, olyan
valóságosak voltak, viaszkeblekkel és viaszvérrel – a másik felük, másik rámás kazettában, állatokhoz,
halálfejekhez, gyermekek bábuihoz vagy mandragóra-szőnyeghez hasonlított. A legtetején angyal,
feszülettel (ez legörbült: leütötte egy kötél, vagy olvadt a lába ragasztéka?) – szegény szerzeteseink a
csónakjukban imádkozni és térdelni próbáltak, de a hajósok félrenyomták őket, arabusul közölték
(nyilván nem legszemérmesebb) jókívánságaikat, és mikor az arabok a képpel továbbeveztek, a német
„semleges” követség (ugye, milyen jó volt ez az ideiglenes, szürke összeállítás?) pucolhatta, ha tudta, a
zöldhajas iszapot, meg jó bibircsós szurkot a hátáról: olyan kiadósan odalapították az arabok őket egy
bárka dongás falához.

Az arabok által Egyiptomból szállított szentképről csak annyi a látomásos és moralizáló mondanivaló,
hogy (ez esetben is) a kikötőben – cserekereskedés folyt (persze távolról sem csak az). A szíriai
keresztények nagyon jól tudták, milyen ügyesek az észak-egyiptomi mohamedán festők, ötvösök,
múmiamázolók és mifenék virgonc utódai, ennélfogva tőlük rendeltek szentképeket, annál is inkább, mert
az a kevés francia, ilyenfajta iparos: nem maradt meg soha sokáig Szíriában, nagyon rosszul fizették őket,
és legtöbbje szökött haza a legelső kényelmes és olcsó utazási alkalommal. A gömb formájú, körgalléros
(„keresztény”) köcsögök aztán cserébe mentek a képekért.

Mialatt a jámbor szerzetesek ebben a nem különösképpen „pax vobiscum”-os fogadtatásban részesültek a
szíriai ke279resztény kereskedők részéről, a frigyesi küldöttség másik csoportja egyenesen partra szállt;
sokan gondolták közülük, hogy azonnal vértanúk lesznek, zugutcákból jatagános muzulmán gyilkosok
törnek rájuk (de félelmüket egymás előtt titkolták: gyakran csatában is mindössze ebből áll egy csapat
„fogait összeszorító” hősiessége), de váratlanul ezek a vértanúság félelmétől majdnem vértanúkká váló
férfiak (persze ők is a legegyszerűbb vándorbotos, vándortarisznyás kosztümben) – valami egészen mást
tapasztaltak.

Ahol kiszálltak, afféle kikötői szállodák sorakoztak a parton, volt ott köztük olyan előkelő is, ahol a
szobában ágy volt, tele poloskával, mintha zsák babkávét öntöttek volna rája; voltak szerényebb
igényeket kielégítő, szent hotelek is, ott a földön feküdhettél, és egy-egy arab kóbor leányzó ajánlotta fel
alvajáró, közönyös szemekkel szolgálatait, s akár elfogadtad, akár elutasítottad, tetveit mindenesetre
otthagyta. Ebben a kikötőben szerzetes és lovagi nagy zarándokházak nem voltak. A kikötői fogadók
aljában vendéglők, kávézók, borbélyműhely, gyümölcskereskedés, több volt ott a fecsegő, kacagó vagy
veszekedő muzulmán, mint a potrohukat ringató darazsak a gyümölcsökön.

Alighogy a keresztény zarándokok partra szálltak, és tolongó-visongó török koldus gyerekek az első
garasokat diadalordítás kíséretében elkunyerálták tőlük, a kávéház előtt sakkozó törökök naplopó kibicei
körülvették őket, faggatták kilétükről, milétükről, tapogatták mindet, izgatta keleti képzeletüket a hosszú
tengeri út minden viharos részlete. Az egyik mindjárt hat vagy tizenhat, parádés-erős feketekávét rendelt
a bizony lázas, sovány, töpörödött és tengeribetegségtől meggyötört zarándokoknak. Azok gyáva
gyermekek módján pislogtak egymásra az arab kávézó napos teraszán; ajkuk ugyan már a bögre szélén,
de szegények egymás tekintetét keresték: nem adnak-e mérget ezek a pogányok? A gyáva pislogást még
az egyik sakkozó is észrevette, fölállt (a sakkbábut markában felejtette), jól megrázta 280az egyik
zarándokot a vállánál fogva – és óriási bajuszához és hasához méltó ünnepélyességgel zengte, hogy tőlük
nem kell félniük, ők hatszáz éves török lovagi családból származnak – s azzal máris intett a szomszéd
szálló aljában húzódó vendéglő tulajdonosának, hogy (valami rettenetes raccsoló abrakadabra):
„Fejedelmi ebédet azonnal a fáradt vándoroknak, az ő számlájára!”

A vendéglős ugrott is (a sakkozó sah nemlétező számlájára bizonyára egy eltaposott dinnyehéjat sem
adott volna), de tudta, hogy a frissen érkezett keresztényeknek, még a legkoldusabbnak is, van pénze.
Miután a vendéglős így engedelmeskedett, a sakkozó sah szertartásosan meghajolt a keresztény vendégek
előtt, helyére ült –, akkor vette észre, hogy a bábu már majd elolvadt kezében, és – caesari gesztussal,
önelégült vaddisznó-fújással – egy fekete kockára tette.

A zarándokok azért még mindig titkos imákat mormolva szürcsölték a kávét, de mikor vendéglátóik
tapsoltak örömükben, nevettek, jó egészséget kívántak (tudtak ezek mindenféle nyelven két tucat szót, az
meg elég a kuplerájtól a temetőig) – a zarándokok felbátorodtak. A török vendéglátók le nem maradtak
volna a nyakukról: ebéd előtt betuszkolták őket egy borbélyműhelybe, csak nyugodtan, nyugodtan, jólesik
ilyen hosszú utazás után a borotválkozás és hajnyírás, semmi félelem, nem fogják az óriási zenélő hangú
pengékkel (Velencében is ilyet használnak) elvágni a torkukat, vagy kiherélni férfiasságukat. Különben itt
minden borbélyműhelyben (akár utcán, akár szállodaalji odúkban) ciprusi bort is árultak, ezt is a törökök
fizették (ugyan miből?), áradozó galantériával és telipofájú gavallérkodással. Az ócskaruha kereskedő
színes egyiptomi és szíriai rongyaiból az immár jól becsípett törökök a legszebbeket szüretelték le a
szélben lengedező, sőt körbeforgó ruhaakasztókról, és mind odaajándékozták a keresztényeknek. Hiába
szabadkoztak, hiába mormolták együgyű kétségbeeséssel az 281ördögűző formulákat, mikor ezeket a
színes (babiloni ringyók idomaira szabott) kapcákat nyakukba és vállukra erőszakolták.

A törökök közül sokan odafüttyentették, csupa pajtáskodó, őszinte vendégszeretetből, egy nyilvánosház
afrikai és hindu, szír és szudáni legszebb lányait, csörgő fülönfüggőkkel és csörgődobokkal – jólesik az
ilyesmi a krétai és ciprusi sós tengerhullámok múltán. Mikor a keresztények ezt dadogó német és francia
udvarokból elsajátított etikett-frázisokkal szerény alázatukban, visszautasították, és inkább azért
könyörögtek, hogy valahol szállást szerezzenek: a környező szállodák ablakaiból, kapuiból és rácshíjas
kanári-kalickához hasonló balkonokról a hoteltulajdonosok egymást túlordítva hívogatták a friss és
mindig naivnak képzelt vendégeket. Mindebből nem lett, és nem lehet semmi! – a törökök ugyanis
versengtek, hogy ki ajánlja fel a zarándokoknak saját lakosztályát; csak nem fognak ilyen zsákhordóknak
való csürhetanyákban lakni, mint a kikötői fogadók? S azzal kacagva, cukros-zsíros csókokkal nyugtatták
őket, hogy semmi mártírium, barátaim, semmi mártírium, akár a török templomokban is szunyókálhatnak
ideiglenesen jó nagyot, ott van bőven szőnyeg – nézzétek csak! nézzétek csak! S azzal a szerelmes török
gazdák máris ráncigálták őket az ördögi Mohamed és alvilági Allah „rettenetes” imaházai felé: ezek a
kikötői törökök isten tudja, mióta nem törődtek már semmiféle vallási különbséggel, mindegy volt nekik
minden, csak legkedélyesebb naplopásukat lássák biztosítva, persze hogy öltek is meggondolás nélkül, de
semmi esetre sem misztikus vallási vagy – ördög vigye! – históriai okokból.

Mutattak ezek a zarándokoknak ilyen-olyan kápolnát, és (minden olcsó iróniát sutba dobva) az ámulattól
szinte meghülyült „keresztes-kémek”: a pogány templomokat katolikus színűnek és szagúnak találták – a
keresztény szentélyeket meg egészen elpogányosodva.

282

A kikötő mögött és fölött zord sziklahegy emelkedett, annak tetején a világ legzordonabb vára, óriási,
kerek tornyok, közöttük itt-ott szűk fal, szinte összepréselve, tövükben még szűkebb kapuk – egyikhez se
út, se lépcső nem vezetett, másikhoz valami nyaktörő ösvény. Mondom, egy-egy ilyen kerek vártorony
olyan kövér volt, mint legalábbis Rómában a Kolosszeum: az egyik vártorony teraszos tetején a szíriai
keresztények éppen haditanácsot tartottak, messzi városokból is jöttek küldöttek, a lőréses fogazatok
között ki-ki könyököltek, vizsgálták a várat, figyelték a kikötői életet – törökök legyezték őket –, beljebb
ponyva volt kifeszítve, az alá húzódtak, ha vitatkoztak, írtak vagy ittak.

II. Frigyes érkező díszhajóját ott a tornyok magasából bizonyára elébb észrevették, mint akármelyik
kikötői idegenleső. Nagyurak tárgyalása volt ez odafent: diplomaták, csodatevő szentek, vérszomjas és
honneur-szomjas katonák, ólom-komor kereskedők (gyűrűik hangosan koccantak ujjaikon, mint
perselyben a péterfillér). A díszhajóról ehhez a Városkormányzó Haditanácshoz már díszesebb követséget
küldtek, mint amilyet az imént mutattam be nektek odalent a mocskos matróztanyákon. De mikor ezek
elindultak, egyelőre elég bizonytalanul a számukra meghághatatlan vár felé, ők is diszkrét álruhában
voltak, az igazi, nagyhatalmú kanonikuszok éppolyan szerény zarándokköntöst viseltek, mint a kikötő
előbbi és első látogatói. A várhegy tövében azért egypár frigyesi zászlót meglengettek, egypár (haldokló
állat bőgéséhez hasonló) dilettáns harsonát éktelen hamisan megfújtak, jelezték tehát, ahogy tudták, hogy
itt vannak. Merre menjenek? Tárgyalni óhajtanak, küldjenek kalauzt, mutassák az utat.

A vártorony tetejében tanácskozó-sátorozó urak odagyűltek (mármint csak a kevésbé lusták) a várfal
párkányához, integettek lefelé a mélybe, hogy kerüljék meg a hegyet: hátul lehet feljutni hozzájuk –
karjaikkal nagy karikákat rajzoltak hadonászva a levegőben, hogy „hátra, hát283ra!”. A követség izzadva
meg is kerülte a hegyet, hosszú út volt a pokoli hőségben, és hangfogós szitkozódással fejezték ki
csalódásukat az ugyancsak kurta és udvariatlan fogadtatás felől. Végre eljutottak a várhegy túlsó oldalára,
ott sem láttak semmi embernek való utat, fölfelé a tanácskozó nagyurakhoz. Erre a vártorony tetejéről,
most azon a másik, nyugati oldalon, újból elkezdődött az integetés és magyarázás (de még most se volt
szívük egyetlen élő lelket, szolgát vagy várurat elibük küldeni). A méregtől és hőségtől majdhogy a guta
nem ütötte II. Frigyes puhatolódzó követségét, legszívesebben vándormadarak szárnyaiba kapaszkodva
nyílegyenesen hazarepültek volna, Frigyes Aacheni Dómjába, ahol aztán még most is esküdözik, hogy
keresztes hadjárat élén jön a Szentföldre.

A vége-hosszát nem érő mutogatás és magyarázkodás vége az lett, hogy Frigyes követsége megtudta,
hogy a nyugati hegyoldal sűrű, szinte őserdőbe illő bokrai alatt régi lépcső maradékai vannak, ha nem is
láthatók, és csak minden tizedik fok repedt roncsa van meg: jöjjenek arra, annak a végében van egy kapu,
majd valaki csak lesz ott fent, zörögjenek, az majd beereszti őket. No hát: ezért a chevaleresque-
fogadtatásért nem volt érdemes oltári selyemzászlókat lengetni, és a kajla tubákkal olyan szépen
kukorékolni, a ragya ott… És azzal elindultak a lépcsőkön, négykézláb és hasalva, mert a tövisbokrok
még így is összevérezték Frigyes fuldokló követeit.

A követség hiába bizakodott abban, hogy mindez a bűnös barátságtalanság csak azért volt, mert a
keresztény várurak nem akarnak „feltűnést kelteni”, tekintettel a kikötő török lakosságára: mikor végre
mákdarálónál szűkebb csigalépcsőkön felérkeztek a torony teraszára, az ott tanácskozó urak (most mind
ünnepélyesen az asztal körül foglaltak helyet, mintha bírák lennének vagy kőszobrok az oltár fölött) úgy
fogadták őket, mint a blazírt vendégek odalent a kikötői kávézóban a minél előbb lerázandó
sző284nyegárusokat. Az sem használt, hogy a küldöttség ledobálta magáról a mosogatóronggyá átizzadt
zarándokcsuhákat, hogy (még jobban átizzadt) díszes papi köntösükkel mutassák, nem akárki fiai ők; az
sem használt, hogy vezérszónokuk, maradék és halódó szuflájával előadta: ők II. Frigyes király követei,
II. Frigyes szent sereggel készül a Szentsír, a Szentföld, a szent Jeruzsálem visszafoglalására.

Az egyik kereskedő áhítatosan hasára és gyűrűire sütött, szűzi szemmel (csak bankárok képesek erre,
szűzlányok soha) előadta: nem érti, egyáltalában nem érti a frigyesi követség gondolatait, hiszen
láthatták, akármilyen rövid idő alatt is, hogy micsoda virágzó kereskedelmi élet folyik itt – miféle
bolondházi utópia volna tehát ezt a keresztény békességet, humánus gazdagságot, termékeny
gazdálkodást, Isten áldásától harmatos, huzamos és hozamos életet: műkedvelő lovagi tornákkal
megbolygatni. A Holdban vagy a rég elfeledett múltban élnek-e a kedves zarándok vendégek odaát
Európában?

A vezérszónoknak erre tátva maradt a szája, azért-e, mert ájulás környékezte a meglepetéstől, vagy mert
éppen harciasan válaszolni akart-e, bizony sohasem fogjuk megtudni – tény, hogy szó nem jöhetett ki
torkából, mert a tanácskozó keresztény urak közül egy „szent”-képű folytatta a végtelen nyugalmú
nagykereskedő szavait:

– Kedves gyermekeim (kezdte a szent, a frigyesi hallgatóság még nagyobb döbbenetére: hát ez mi?
óvodista első áldozóknak nézi a német király politikai és egyházi követeit?) – kedves gyermekeim:
nagyon jól tudjátok, hogy anyagi alapok nélkül hitélet lehetetlen, mert az ember nemcsak lélekből, hanem
testből is áll, és a kolduló barátok is ezért koldulnak, mert betevő falat nélkül elpusztulnának, ez pedig az
öngyilkosság bűnével egyenlő. Az, amit ebben a kikötőben láttok – (és egy egészen gyenge szellő
meglen285gette a „szent”, vörösrézre sült, kopasz fején az egyetlen ősz, „S”-alakú tincset) –, csak kis
töredéke annak az anyagi sikernek, melyet az Úr nekünk biztosított. Ebben a szent biztonságban mint ama
egek madarai és ama mezők liliomai – a hitélet legpompásabb és legteljesebb virágába borultunk. A ti
ötletszerű háborúitok, melyekkel feldúljátok az itteni keresztények anyagi békéjét és biztonságát: bűnös
háborúk, mert hiszen híveink gyenge emberek, ha leromboljátok üzletházaikat: átkozódnak, és szidják az
Istent – de ha áruikat biztos pénzért, biztos hajókra rakják: tele a templom, forró a hálaima, és az én szent
célom az, hogy imára vezessem nyájamat, nem pedig kétségbeesett káromlásra, márpedig dicső
hadjárataitoknak mindig ez az utóbbi az eredménye. Én magam kenyéren és vízen élek, azon is alig, de
nem vagyok olyan elvetemült – mint odaát nálatok egyesek –, hogy híveimet is erre a szigorúságra
csábítsam vagy kényszerítsem. Ellenkezőleg! Minden hajót, minden üzletet, minden nyereséget és
szerződést, árucikket és hitellevelet, pénzt és tiszta erkölcsű pogány kereskedőt: különleges, itt kialakult
szenthagyomány szabályai szerint, megszentelek – nem a földi dolgokért, magukért, hanem mert a jólét
híveimet áhítatosságra, templomjárásra, sőt templomépítésre, kolostoraink bőséges ellátására lelkesíti, és
így a hittérítés legjézusibb és egyetlen lehetséges formája. A jó példa és jó barátság ragyog és szövődik
tájainkon – ezt akarjátok barbár kezekkel feldúlni? Azt se tudva: hova is jöttök?
(A szent fülcimpájára méregzöld bogár repült, a frigyes követ ijedten és udvariasain el akarta hajtani, a
prédikáló aszkéta persze nem értette a gesztust, azt hitte, az európai követ szónokolni akar, azért
gesztikulál – ez a szíriai szentet váratlanul olyan méregbe hozta, hogy rá se lehetett ismerni további
ordítozásában.)

Arról ugatott, hogy Jézus talán nem a nagykereskedők és nagybankárok lakomáit látogatta-e? Lévi
lakomáján, Simon 286vacsoráján talán elátkozta a gazdagságot? Vagy rongyos tanítványait hadjáratban a
gazdagokra uszította?

(Csapkodta az asztalt; egy katona balról, a kereskedő jobbról fogták, de különösebb meglepetést nem
okozott nekik ez a Szentlélektől ihletett prófétai kitörés.)

– Mit beszéltek itt Jeruzsálemről és Jeruzsálem visszahódításáról? Bűn, égbe kiáltó bűn, Jeruzsálem nevét
egyáltalában csak ki is ejteni, nyugati holdkór, ábránd, meddő hazugság, őrült fikció – mi az a
Jeruzsálem? Név, jelentéktelen város, mindegy, hogy ördögé, Istené, pogányé, Frigyesé – de az nem
mindegy, de nem ám, hogy csak ebben az egyetlenegy kis kikötőben nyugati eszelős zsoldosok: a
keresztény hitéletet, a boldog keresztény prosperitást, családokat és kolostorokat feldúljanak, ezért a
„Jeruzsálem! Jeruzsálem”-őrületért – (és gúnyosan utánozta a szent azokat a hisztérikusokat és
hisztérikákat, akik nyugaton, úgy látszik, újra a szent város elfoglalásáról vizionálnak). – Mit törődik
Jézus Jeruzsálemmel? Érdekli-e az Istent Jeruzsálem? Érdekli-e egyáltalában bármiféle vár vagy város?
Talán a kereszténységet, amennyiben lehetséges, akár Keleten, akár Nyugaton, ne városok izgassák,
melyek mulandók és homokóra homokjánál hamarább leperegnek a történelem viharaiban, hanem:
keresztény emberek keresztény lelkei (és most haragosan körülnézett a mellette helyet foglaló
tanácskozókon: nem tudta a szent nagy indulatában arcán a haragot édes barátságra váltani, pedig ez volt
szándékában). Ez a Jeruzsálem-ábránd tehát bűnös és nevetséges, a céltalan békétlenkedés fekete forrása,
szövetkezés a halállal, vagyis az ördöggel és a Szent Pál apostol által százszor elítélt ószövetségi
törvénnyel, ennélfogva Európa legnagyobb eretneksége, ahogy ezt már több alkalommal a bizánci
császári udvar is kijelentette, s amelyhez ő a legalázatosabban csatlakozik. Nem vették észre Frigyes
követei és a többiek, hogy ez a „Jeruzsálem-hajsza” a pokol átlátszó csapdája és kelepcéje? És az a
boldog, gyümölcsöző élet, 287mely itt a szíriai partokon folyik, semmi egyéb, mint a Visszanyert
Paradicsom maga? Melyhez a megváltás felséges golgotai ténye után az emberiségnek joga van, sőt,
kötelessége azt még virágzóbbá tenni, Ádám eltörölt vétke után.

Odafent a torony teraszán a katonák és diplomaták se pengettek más húrokat. A diplomata előadta, hogy
mindörökké kaland marad a Földközi-tenger keleti és délkeleti partjainak felelőtlen piszkálása, míg
valóban minden, de minden európai hatalom nem jön ide együtt, teljes politikai megegyezésben – clara
pacta: bona amicitia, tiszta szerződés: zavartalan barátság – ő (ez a szíriai keresztény diplomata fel is kelt
az asztal mellől, és két kézzel megrázta a frigyesi követség néma szónokának két kezét), ő maga hajlandó
a frigyesi követséggel visszatérni Európába, és műkedvelő pápák, veszekedő királyok helyett ezt a végre
igazán egyetemes mozgalmat szorgalmazni (az asztal mellett tanácskozó urak mind bólogattak, még a
könny is kicsordult egyik-másik szeméből abban a bűvös-megnyugtató tudatban, hogy ebből úgysem lesz
semmi, és az egészből egy szó sem igaz).

Miközben ez a diplomata még mindig rázta-rázta a frigyesi követ két kezét, egy katona is odament hozzá
az asztal körül tanácskozók közül, arcán már jól kiépült mosoly, elmondandó szavainak elöljárójaképpen:
a „jeruzsálemi-illúzióról” fecsegni felesleges – jegyezte meg a szakértő blazírtan, bal keze legyintésével –
viszont annak sincs semmi értelme, hogy az itteni terepet illetően teljesen tájékozatlan katonák zűrzavart
okozzanak a kikötőben, és egypár festett zászló és madárijesztőként lobogtatott szentkép kedvéért erre a
várra rácsődítsék Egyiptom vagy Perzsia pogány hordáit, akikkel amúgy sem tudnának megküzdeni. A
stratégia nem holmi „látomás”, hanem – és nem is folytatta szó288val, hanem rókamosollyal mutogatott
körbe: ez, meg az meg amaz, és csak kezével jelezte a várak nagyságát, a folyómedrek mélységét, az
emberek lustaságát, csillagok, időjárás, szerződések kiszámíthatatlan és örökre megbízhatatlan klímáját.

Frigyes követei ott fenn a torony teraszán, még ha akartak is volna válaszolni, testi gyengeségük
következtében képtelenek lettek volna rá: hőség, csalódás, tüskebokros hegymászás vánszorgó betegekké
tette őket.

A tanácskozó urak (ebben véletlenül lovagiasak voltak) a halódó frigyesi missziót pompás terembe
vezették – a legdúskálóbb szultánok kéjlakának módjára berendezve –, selyemre fektették őket, a
legpazarabb frissítőket kapták, bort, narancslét, gyümölcsöt és húst, megmosták lábaikat, legyezték
fejüket, mindenféle rafinált vízszóró gépekkel locsolták őket; a kuporgó szolgák csak a frigyesi követek
vagy „kémek” parancsait lesték.

De mialatt a nagyurak tornyában a teraszon efféle épületes és tanulságos dolgok történtek, odalent a derűs
kikötőben sem akadt meg az élet. Láttuk a jámbor zarándokokat, akiket a kikötői törökök bizony sokkal
kedélyesebben és barátságosabban fogadtak, mint a „toronyi” szent zsinat a jóval előkelőbb frigyesi
küldöttséget; ott lent ezek a jámbor zarándokok hol arabus pofájú Szent Miklós kapellákba dugták az
orrukat, hol meg elámultak Allah törpe mecsetjeiben a keresztény-tálalású gyertya- és mécses-
asztalkákon.

Az egyik Szent Miklós kápolnában nem a legköznapibb tapasztalatban volt részük.

Félmeztelen, rabszolga külsejű férfisereg özönlött az odvas templomocskába, egynémelyiknek otrombán

gyúrt, rögtönzött gyertya is volt kezében, olyan izgatottak voltak, mint kalózhajón a matrózok, ha a
bandavezér ellen tör ki zendülés – jámbor zarándokaink kísérőit, a vendéglátó tö289rököket ez úgy
látszik, egyáltalában nem izgatta. Megszokott dolog: „Megszállott keresztény bolondok, no és?” – de a
frissen érkezett, szédülő zarándokokat annál inkább nyugtalanította. Hamarosan ki is derült, miről van
szó.

A templomba özönlő keresztény „rabszolgák” indulatossága és vad csordára emlékeztető processziója

nagyon is érthető. Egyrészt egy szíriai, keresztény nagykereskedő nem volt hajlandó nekik kifizetni a
hordárkodásért azt az összeget, melyben megállapodtak (írás erről persze semmi – és ha volna?), mire a
rakodómunkások torkuk szakadtából ordítani és véresen patvarkodni kezdtek. Másrészt, amikor ez a véres
verekedés épp a leggömbölyűbbre hízott – akkor vonult be, égi sziluettjével, a II. Frigyes „kémlelő”
hajója, Jupiter hattyú alakban sem volt szebb, mikor Lédájához közeledett. Erre az egyik rakodómunkás
elordította magát: „Új nyugati keresztények!” Ebből csak az fog származni, hogy a zsák- vagy mi-
nyavalya hordásért még kevesebbet fognak kapni, vagy elviszik őket megint „Jeruzsálem! Jeruzsálem!”
falai alá, hogy ott dögöljenek meg – semmiért. Ezeket a rakodómunkásokat egyébként nem érte
meglepetésként a páva farkánál pompásabb vitorlájú II. Frigyes-féle hajó: gyors csibész-naszádon már
előbb a kikötőbe érkezett a város püspöke (ha ugyan az volt?) Ciprus szigetéről, és annyi rémhírt mesélt,
amennyi csak száján kifért, pedig az nem volt kicsi. Ez az igazi, vagy maga-felkent püspök jó előre
fellázította a kikötői keresztény hordárokat az újabb zűrzavart hozó nyugati keresztesek ellen. Hamarosan
ebben az ijesztő körmenetben maga is megjelent, zagyva egyházi ornátusa elég kiütköző volt a rabszolgák
között. Mentek most együtt és mindnyájan a templomba, hogy Jézus, a Szűzanya, az Atyaúristen és Szent
Miklós mentse meg őket a keresztesektől, és térítse el útjukat és eszüket, kardjukat és pénzüket az ördög
nevénél rosszabb hangzású Jeruzsálemtől.

Frigyes zarándokai ijedten bujdostak hátrafelé a mindent 290fenyegető rakodómunkások elől: fél füllel
hallották odakint az utcáról (bátrabbak esetleg a templom küszöbéről) azt a rég megfogalmazott szíriai,
kikötői és szír püspöki imát, hogy „ments meg, uram, a császárok és királyok keresztviselő hadaitól!”

Ezek után a vendéglátó törökök hiába marasztalták újabb csemegékkel jámbor frigyesi zarándokainkat,
azok hálálkodva, de a félelemtől falfehéren, valahogy megállt összeverődtek, és igyekeztek vissza az őket
szállító (hogy az előbbi hasonlatnál maradjunk) „hattyú”-hajó felé. Visszamentükben – joggal
mondhatjuk: menekültükben – találkoztak azzal az „úri” követséggel, mely az imént gyanús sikerrel
tárgyalt a várostorony teraszán trónoló város-urakkal.
Az úri követség, úgy látszik, már felüdült, és kipihente magát, a sok hitsorsosi gorombaság és arabus
szörpök után; a lefelé menés a romlépcsőkön és csipkebokrok között már nem gyötörte annyira őket. Az
úri és plebejus követség – szinte eszelősen egymás szavába vágva – kicserélte sajátos élményeit, melynek
eredménye természetesen az volt – lehetett-e más? –, mint hogy rohannak a II. Frigyes hajójára és
beszélnek az egyelőre onnan ki nem mozduló schleiferni püspökkel, II. Frigyes fő-tapogatódzójával.

(Zárójelben kell megjegyeznünk, hogy a „plebejus” zarándokok egy kis csoportja nem nyargalt azonnal
vissza II. Frigyes hajójára az „úri” követséggel, hanem ezeregy, fél-okos, fél-buta okból ott maradt a
templomkapuban, hallgatta a szentmisét vagy szent litániát a nyugati keresztesek ellen – a vendéglátó
törökök veregették a megrémült vándorok vállát, nono, nem lesz itt semmi baj, mindennapi dolog ez: de
hát ez esetben nem éppen találták el az igazat a török vendéglátók, mert a templom előtt megjelentek a
keresztény hajótulajdonos fegyveres szolgái, 291és? – a lázadó rakodók helyett ott helyben, kötéllel
bekerítve: elvitték a bámész nyugati zarándokokat – cipeljenek ők, a hajónak indulnia kell, ne jöttek volna
légyen hiába krisztusi Szíriába, dolgozzanak.)

A schleiferni püspök a hajó fenekén, nagyon, de hiába párnázott fülkéjében volt található. A tengeri úttól
és a betegségtől vagy tíz évet öregedett, pedig odahaza sem volt a legfiatalabb. Hálóingben volt, csak úgy
áradt belőle az öregszag, egyelőre az volt a gondja, hogy fülkéje falára visszaakassza II. Frigyes leesett
képét, pontosabban egy udvari bibliából kivágott lapot, melyen II. Frigyes (a kor dicséretre méltó ízlése
szerint) nyakát kitekerve és lábait Merkúr-kígyókba fonva „imádja” Szűz Máriát; a Madonna feje fölött
cigánykereket hányó vagy tótágast álló kék meg piros angyalok. Ameddig az „úri” és „plebejus” követség
nem segített a püspöknek a kép visszaszögelésében, szó se lehetett akár világhistóriai, akár jelentéktelen
tapasztalatok közléséről. Nem mintha a schleiferni püspök öregkori szellemi elgyengülésben szenvedett
volna, erről szó se volt – különben nem küldte volna ide Frigyes király –, de voltak bizonyos rigolyái, és
ami a legfontosabb: ez a hisztériásan hörgő, kabinjába „betörő” ilyen-olyan követség ne gondolja, hogy ő
azonnal hasra esik, és rendelkezésére áll.

Mikor végül is meghallgatta őket – pontosabban, csak a vártorony teraszáról érkező „magasabb szintű”
küldöttséget –, mélységesen felháborodott, amúgy hálóingben ragadta meg a hálófülkéje sarkába
támasztott, csüngő szobrocskáktól csengő episzkopális pásztorbotját, legszívesebben süvegét is részeg
türelmetlenséggel fésületlen haja fölé csapta volna, és így, igen, így, félpucéran, hálóingben maga állt
volna oda, pogány és keresztény világ ámulatára, a gőgös szíriai keresztény urak nagyhasú vártornya alá –
mit kép292zelnek ezek az arabusok ribancai, hé? Így lehet II. Frigyes császár küldötteivel beszélni?

Mikor a kajütben tolongó plebs és uraság látta, hogy híradásuk ilyen prófétai indulatokat váltott ki a
schleiferni püspökből, már rég megbánták, hogy mindent ilyen gyorsan és kendőzetlenül elmondtak, a
püspököt meg sértett hiúságában a guta üti, vagy komédiát csinál, és a zarándokokat vagy a török vagy
Frigyes király veri agyon ügyetlenségükért.

A püspök kidobta a botránkoztató hírek hozóit, azonnal parádéba és fegyverbe riadózott vagy két tucat
katonát a hajón (több semmi esetre sem volt) – miközben inasai és papjai öltöztették, csak úgy osztogatta
parancsait, ahogy a cipőket csapdosta lakájai fejéhez, ha bal helyett jobbat, vagy jobb helyett a balt
próbálták fájós lábára erőszakolni. A parancs lényegében abban állt, hogy a szíriai keresztény vár tövében
a katonák – tisztelgő trombitálás kíséretében – meghívják a vár katonai parancsnokát Frigyes hajójára, a
német király nevében, ahol is a püspök tárgyalni óhajt vele. A vár tetejéről, ugyanarról a teraszról, ahol
oly sajnálatos módon beszéltek a tanácskozók a tövisbokroktól felvérzett küldöttekkel: hasonló rivalgó
trombiták kíséretében most válasz is érkezett – a várparancsnok tiszteletét fogja tenni a hajón a „német
királynál” (a schleiferni püspök nevét nem említették). Időpontot a várbeliek nem tűztek ki; Frigyes
hajóján természetesnek vették, hogy a várparancsnok, ha nem is azonnal, de a legrövidebb időn belül
levonul: a hajón mindent megtettek (a keserű csalódások és sértettség ellenére) a helyi parancsnok
legszívélyesebb és legudvariasabb fogadására.

Megint kínos meglepetés érte Frigyes hajójának minden utasát: a lovagot a várból várták, várták, de csak
nem jött, a számára készített ételeket és válogatott italokat a schleiferni püspök kiosztotta a tengerészek
között, hadd legyen jó napjuk, és (ez alkalommal feltételezhető őszinteséggel) 293visszavonult fülkéjébe,
és nem II. Frigyes fityegő képe, hanem szent ereklyéből szinte síri pástétomot képező, hordozható úti-
oltára előtt térdre borult, és kis-fogadalmat tett, hogy az oltár elől addig el nem mozdul, míg a szíriai
várparancsnokkal mindent részletesen meg nem tárgyalt.

Képzelhető, hogy az amúgy is nyugtalan kikötő lakosságán milyen kétségbeesett izgalom lett úrrá az igen
udvarias, de annál százszor inkább fenyegetően harcias (fölfelé meg lefelé irányuló) trombitálások
hatására.

A szíriai keresztény várparancsnok valamikor éjféltájban mégiscsak megjelent.

A schleiferni püspököt – félelmetesen komoly tüntetés és sötét varázsú kirakat ez! – hajófülkéjében a
házioltár előtt térdepelve találta. Maga a keresztes várparancsnok? A kikötőben tizenkét kísérővel, teljes
díszben lovagolt végig (a püspök ezt természetesen nem látta, de később annál részletesebben
beszámoltak neki erről): a ló farköpenyén is óriási kereszt, ugyanez a jel a lovag pajzsán, fején sisak,
eperformájú, ugyanannyi szelelő- és leső-lyukkal rajta, mint az epren a tűfejnyi horpadások; lándzsa és
zászló; sarkantyúja óriási csillaga pontos mása annak az aranycsillagnak, melyet Betlehem vára fölé
húztak az első hódító keresztesek. A kísérő lovagok parádéja nem sokban különbözött a vezérétől.
Lovaikat a parton arab szolgák őrizték, ők maguk valami tutajfélén érkeztek Frigyes király ékes
dereglyéjéhez.

A schleiferni püspök fülkéjében (szó se róla, hogy túlságosan szűk lett volna) a „fogadás” elég különleges
módon játszódott le.

A püspök végig nem kelt fel térdeplő helyzetéből házioltára elől; az érkező várparancsnok díszes trónuson
foglalt helyet, vele „szemben”; jóval szerényebb, afféle tudós-írók karosszékében, a schleiferni püspök
papi titkára; a 294titkártól jobbra-balra, alacsony, kecskelábú zsámolyokon, egy-egy írnok írószerekkel és
mappával. Világítás? Meglepően gyér: két gyertya a látszólag zavartalanul imádkozó püspök házioltára
előtt; enyhén hintázó mécses a fülke mennyezetéről; egy-egy gyertya a kis székeiken szinte guggoló
írnokok mellett, semmi több, úgyhogy a hajófülke ablakán belépő Hold fénye a padlón alig vesztette el
kékségét és erejét.

Rövid némajáték után – ugyanis a lovag kézmozdulattal kérdezte, hogy az imádkozó püspökhöz vagy a
vele szemben ülő titkárhoz intézze-e szavait, mire a titkár jelezte, szintén pantomim-eszközökkel, hogy
nem, nem, nem a püspökhöz kell fordulnia, hanem őhozzá, a teljhatalmú tárgyalásvezető titkárhoz
(bökdöste is útmutató nyílként fehér inges mellét) –, szóval e rövid némajáték után a szíriai keresztény
várparancsnok előadta, hogy (egyelőre legalábbis) – az egyetemes kereszténység érdekében, de
mindenekelőtt a szíriai keresztények vallási és jóléti előnyeit tartva szem előtt, Jeruzsálem újabb
ostromáról szó sem lehet, és szó se legyen, ez az egész „Jeruzsálem-komplexum” csak nyugati elavult
ábránd, rögeszme; a kereszténység legnevetségesebb és legkatasztrofálisabb dátumát jelentené a Szentsír
visszafoglalására irányuló, bármilyen kalandor kísérlet.

(A püspöki titkár – és az írnokok – még kevésbé értették a keresztes lovagot, mikor a „Szentsír”-ról
beszélt, ugyanis beszéde annyira tele volt török kifejezésekkel már eddig is, hogy hiába meregették
szemüket és fülüket: a „Szentsír” nevét meg egyenesen arabusul mondta, más nevét a várparancsnok, úgy
látszik, nem is ismerte, és csak tengernyi kezes-lábas körülírás után tudta valahogy megértetni magát.)

Minekutána Jeruzsálem felszabadításáról mint antikrisztusi bűntettről kifejtette véleményét, arról kezdett
beszélni, hogy ha már Nyugatról érkező hadjáratról van szó – 295hadjáratról! (hangsúlyozta), nem pedig
álszentek privát kirándulásáról –, akkor Egyiptomot, Alexandriát, Damiettát, Nílus-parti várakat volna
bátor ajánlani (szavaiból csak úgy csepegett az epe és a gúny), de nem úgy! de még mennyire nem úgy
ám, mint ahogy az eddig volt szokásban.

A lovag, indulata további melegítése céljából, hosszú szünetet tartott – a püspöki titkár egy idő múlva
megkérdezte tisztelettel, hogy a szíriai keresztes várparancsnok úr mit ért „eddigi szokások”-on.

– Hogy mit értek? – kérdezte a lovag, fölkelt, és szavait a továbbiakban nem a titkárhoz intézte, hanem
(majdhogynem ordítva), a neki háttal imádkozó és térdeplő schleiferni püspökhöz, akit viszont ez sem
hozott ki sodrából, legfeljebb egy kicsit ő is hangosabban mormolta latin imáit. – Hogy mit értek? –
ismételte széles gusztóval a várparancsnok. – Hát ezt. Valami osztrák herceg és valami koronátlan és
jeruzsálemtelen jeruzsálemi király egyszer nekirohantak Egyiptomban Damietta városának, el is
foglalták, óriási erőfeszítéssel. Eddig minden tiszteletem irántuk. De ami ezután következett?
Legszentebb és legvitézebb nyugati uraim? Damietta városában csak a haldokló védőket – és? haldokló,
fegyvertelen polgárokat találták – és pincék mélyébe zárt kincseket. Pestis- és dögvész szagú volt a város,
ezért a győzelem részeg mámorában is valahogy – sikerrel, sikertelenül – ki kellett osztani a szerepeket.
Mint látják, nem volt sok, csupán kettő: minél előbb eltakarítani a pestises hullákat, és minél előbb
betakarítani a pincékbe rejtett kincseket. Az ostromlók között volt – az osztrák herceg és a koldusnál
koldusabb, trónjavesztett jeruzsálemi király mellett – Pelágius pápai követ is (ezt a szíriai várparancsnok
egyenesen az imádkozó schleiferni püspök fülébe ordította). A követ úr őexcellenciája vezette a hullák
eltakarítását, ami abban állt, hogy a győzteseknek megtiltotta a különbségtevést élők és holtak, betegek és
egész296ségesek között, mivelhogy egyformán mindegyik fertőzött és ellenség. Rögtönzött tutajokra
dobták vagy kötözték a halott vagy haldokló, irgalomért esedező vagy esetleg még támadó foglyokat.
Pelágius ott állt a parton, áldását osztogatta azoknak a csónakosoknak, akik a partról a tenger már nyílt
hullámai felé lökdösték vagy vonszolták ezeket a tutajokat – ugyanakkor az átok minden sötét szólamával
piszkolta a halálra ítélt pogány halottakat és élőket. Ki tudta ott, a tenger háborgó örvényeibe rúgott
deszkákon, ki az élő, ki a hulla, ki az ájult, ki az asszony? Síró csecsemők pestises aggok tetemén
keresték anyjuk elvesztett emlőit – akinek ereje volt, és kötelékeiből kiszabadult, utolsó rongyait letépve,
zászlót rögtönzött belőle, és a távolban vitorlázó halászhajók felé integetett segítségért, míg össze nem
esett. A kék hullák fele a sustorgó vízbe lógott, bokájuk vagy zsinegbe, vagy két málló deszka közé
szorulva – míg aztán az éj leszálltával mindet elnyelte a tarajos tenger. De a pápai legátus, nagy „szent”
Pelágius (egyelőre még csak ő kanonizálta magát virágzó életében) oly gyanakvó volt, hogy attól félt:
éjjel egy-egy tutajt partra vet a tenger, dagály visszadobja, halászhajók valóban megmentik őket –
ennélfogva lobogó óriás fáklyákkal dúsan felszerelt járőröket küldözgetett jobbra-balra a kikötő teljes
hosszában, ő maga is jó példával járt elöl (hitbuzgalmában több halott keresztes vitéz nyakára is köttetett
követ, mint damiette-i arabra – a járőrök keserű mulatságára). Szaglászott, világított, guggolt; fürge
hajókat küldött a tengerre, hogy záróláncot alkossanak széles félkörökben: semmiféle gálya ne
közelíthessen, hátha szökevény damiette-i arabok vannak rajta, akik szeretnék visszacsempészni magukat.
Ennek a lángeszű keresztény óvóintézkedésnek aztán természetesen nem lett semmi egyéb eredménye,
mint hogy a kiéhezett keresztény sereg számára érkező, élelmiszerrel megrakott hajókat sem engedte
Pelágius atya a kikötőbe; az élelmiszerek órák alatt elrohadtak – ami nem: azt (érthető mérgükben) a
ten297gerbe szórták, és ha maradt ezek után még valami, megzabálták, vagy eladták a törököknek –
tehettek-e egyebet?

Ezt értem „eddigi szokásokon” – fejezte be hirtelen a várparancsnok, pillanatig várt, felkel-e imájából a
schleiferni püspök – nem? Szó nélkül kiviharzott.

3.

Még mielőtt Damietta vagy Damiette ostroma elkezdődött, Jeruzsálem török szultánja, Alkamil, egy
Damiette közelében épült várban rendezte be főhadiszállását, ami pillanatig sem jelentette azt, hogy
udvartartása pompáját csökkentette volna. Pestis, halál, háború, éhínség, mindig csak annyit csíptek vagy
haraptak le az udvari élet teljes és élvezetes teátráliáiból, amennyi már elkerülhetetlen volt; elvégre –
ahogy a perzsa költő helyesen mondja – a páva sem dobja szennygödörbe farkát, ha elordítja magát egy
sakál a szomszéd bokorban.

Ebbe a várba érkezett egyszer egy zarándok. – Ez a zarándok bebocsátást kért Alkamil szultán kapujában,
egyenesen a szultán elé akart menni, mondta, hogy Assisiből vándorolt idáig, az Assisi szót a kapuőrök
Asch-H i-Schitnek értették, ahol Alkamil szultán tizenhatodik vagy huszonhatodik háremágyi
testvéröccse összeesküvést szervezett ellene, úgyhogy a zarándokot azonnal beeresztették. Mikor már
bent volt, nem zavarta a katonaságot és udvari embereket, hogy tévedtek. Az assisi vándor felsőteste
mezítelen volt, általában mindig az égre nézett, az udvari emberek gyönyörködtek benne, vörösesbarna
haja szép keresztényesen hullott a nyakába, egyáltalában nem a bolond remeték módjára, sőt, a
legelőkelőbb keresztény lovagok viseltek ilyen frizurát. Füle, mint az ezüst kagyló! Szeme: legszebb
héjas mogyoró! Szemhéja: a rozsdagalamb puha tolla! Melle: a hurik vágyálmokat forraló párnája! Égre
emelt, imád298kozó két keze és tíz ujja: az Alkamil szultán legbelsőbb kertjének tízágú fehér szökőkútja!
– ez volt az első palotai, banálbarokk vélemény erről az assisi zarándokról, aki egyszerre kereste itt a
vértanúság vagy a hittérítés lehetőségeit. Ezért jött és semmi másért, nem törődve azzal (mint ahogy
mások sem törődtek ebből a fajtából), hogy vértanúság és hittérítési siker – meglehetős ellentmondásban
vannak egymással.

Az assisi szűzi zarándokot kerti ösvényen vezették; fűben, padon, földön „citerások” ültek (az assisi
trubadúr – mert az is volt! – fáradtságában és izgalmában most talán az úrangyala harsonáját is
„citerának” nevezte volna). Vértanú és hittérítő kedvében is érdekelték azonban ezek a keleti hangszerek,
nyaka például ennek, melyet ez a fehér ruhás leány hangol, hosszabb a zsiráfénál, hangdoboza meg a kis-
pók apró hasa – a fehér ruhás lány a rabszolgák (de főleg legigazabb emberek!) nyájasságával adta át a
groteszk szerszámot az Assisiből érkezett angyalszép zarándoknak, az rögtön próbálgatni, hangolgatni
kezdte, hiszen rafinált költő volt ő, mielőtt a szentség még bohémabb és kalandosabb mesterségére adta
fejét. Mivel az assisinek – ahogy a hajón a matrózok mondták – „primisszima olasz hallása van”: a szent
zarándok máris megfigyelte a szultáni előkertben történt bizonytalan sétája közben, hogy miféle skálák,
dallamok és hangszerek divatosak Alkamil udvarában, úgyhogy rövid tapogatódzás után máris ilyen
nótákat pengetett a kölcsönkapott, lopótök formájú hangszeren. Odahajolt a fehér ruhás lányhoz, az
rögtön a szerelmi vallomást fogadó kis félszűz vagy egész ringyó pózába vágta magát, szemével leste az
assisit, melle homályosabb részeit is nagyobb evidenciába hozta – és az assisi citerás, a leányka számára
jól ismert dallamon, ilyeneket mondott: „Fratres: notum vobis facio Evangelium, quod predicavi vobis” –
testvérek, figyelmetekbe ajánlom az Evangéliumot, melyet hirdettem nektek… Utána keresztet vetett a
levegőben a lányra, az 299a mellét becsukta reflexszerűen, most a lábával kezdett reménytelenül valamit,
nyafogva barátnője mellé bújt, az assisi zarándok minden további nélkül egy gyönyörű, festett bögrében
vizet hozott az egyik szökőkútról és a megtért (férhet kétség hozzá?) fehér ruhás lányt meg akarta
keresztelni.

Erre irtózatos sikoltozás, a lányok összeszaladnak és szétszaladnak, távolabbi falak árnyából egyiptomi
katonák jelennek meg villogó pallosokkal, az egyiket az assisi zarándok megcsókolja – most! most lesz
mártír, most fogják lefejezni! – de a pallost tartó szolga csak azt magyarázza kézzel-lábbal az
„evangélium citerásának”, hogy nem jó, nem jó kardot nyalni, az ember nagyon könnyen elvághatja
nyelvét, és az nem mindig kellemes, és (kedélyesen megfenyegette az Assisit) most viaszkolhatja,
pucoválhatja fél óráig a kardját, ott a buta csók maszatja a helyén.

Persze, a kis kertes udvar többi lányait is érdekelte az assisi vendég, bár nem különlegesen, mert ismertek
ilyen fajtát tucatjával, mióta a nyugati hiénáknak errefelé kerekedett kedvük portyázni. Akármilyen
kedves legény ez az assisi, azt bizonyára belátja, hogy csak úgy minden további nélkül mégsem lehet
Alkamil szultán színe elé jutnia – addig üljön közéjük, áh, nem kell rögtön keresztelni, minek az
(csicseregtek a nagyvilági modorú lányok), jó, jó, majd megjön annak is az ideje. Hogy mi? Hogy az
assisi azt óhajtja, hogy ha nem engedik keresztelni, legalább a fejét vágják le? de azonnal? Azt se kell
sürgetni, annak is megjön a maga ideje – mondta fekete és zöldtüzű gyöngymelltartóját csörgetve, mint a
csörgőkígyó, egy hóbőrű hölgy, ragyogó toszkánai kiejtéssel, nyilván valami keresztes zarándokhajóval
került ide – és (folytatta a hölgy), figyelj ide, olyan gyönyörű állatmesét mond éppen Fayyach (barna bőrű
nő), ne zavarj, hallgasd meg, lefordítom neked.

A mese: inkvizítor-ollós rákról és cingár kócsagról szólt, de mindenféle halak is szerepeltek a történetben
(az assisit 300leültették, megtanították a törökülésre, bár régóta tudta, kínálták mindenféle jóval, és a
nagyvilági nők humoros cinizmussal lebeszélték az egzaltált túlzásokról).

Az assisi az állatmese végeztével lelkesen beszélt arról: hogyan prédikált ő az állatoknak, madaraknak és
halaknak, hogy azok Isten és Jézus teremtményei, és megtanított pisztrángokat, pacsirtákat az
üdvözlégymáriára és – hallgassanak csak a hölgyek, egy pillanatra, egy kis csöndet, pszt! pszt! – (mondta
gyöngéd erőszakossággal az assisi) – ugye most hallják a fákon, hogy a madarak világosan és tagoltan
mondják: á-ve-má- (má – tisztán hallani a má-t!) -ria!

Az a bizonyos fekete és zöldtüzű mellruhával rendelkező toszkánai hölgy játékos idegességgel és

gyöngéd türelmetlenséggel kijelentette, hogy persze! persze! tisztán hallotta a „máriából” a má szótagot,
itt, Alkamil szultán udvarában is mindenki tudja, hogy Isten teremtette a pisztrángokat és pacsirtákat.
Igen? Igen? – derült fel az assisi arca, és máris meg akarta keresztelni a mesehallgató hölgyeket, most
nem is szaladt a sziszegő szökőkútig, hanem a fűbe állított kancsókat kezdte emelgetni, de a lányok
csitították az assisit, és inkább ittak belőlük.

Az a lány, aki a szórakoztató állatmeséket mondta, gyönyörű, festett képeskönyvet mutatott az assisinak.
Az egyik kép értelmét – a toszkánai mondén démon tolmácsolásával – mindjárt el is magyarázta. Egy
jámbor és remetéskedő sakál hittérítő prédikációt tart egy nőstényoroszlánnak, rábeszéli, hogy soha többé
eleven állatra ne vadásszék, ne öljön, ne raboljon, böjtös pemetefüvön éljen, és mindig imádkozzék.

Erre az assisi fölegyenesedett, és (mint valami antik szobor vagy a holdsugár megtestesülve) arról
prédikált, hogy ha már a pogányok sakáljai és hiénái is szentek és hittérítők: hogyne kellene őt, az assisit,
megértéssel hallgatniok? „Fratres: humanum dico, propter infirmitatem carnis vost301ri” – testvérek,
emberi módon fejezem ki magam, testetek gyarlósága miatt…

Az egyik hölgy teljesen elmerülve egy görögdinnye aggályos kimagozásában, szemét fel sem emelte az
assisi felé, de megjegyezte (talán ő volt eddig az első szemtelen), hogy épp azért fölösleges az assisi latin
retorikája, mert ezt már minden finomabb lelkű sakál is tudja – és messzire röppent szájából egy kiköpött,
fekete dinnyemag.

Talán csak azért nem találta éppen az assisit, mert közben a belső palotából kijött a kertes-napos-hölgyes
kisudvarba egy bugyogós lakáj, és egy négernek jelentette suttogva, hogy az assisi jöhet, Alkamil szultán
fogadja.

Mikor az assisi a miniatűr paradicsomkertből (saját költeményeiben is szerepeltek már ilyen „cour
d’amour”-ok, szerelmi kis esküdtszékek, ahol a burkolt kéjelgés platonizáló gój talmudjait
szerkesztették), mikor az assisi a kertből a belső palotába lépett, első pillanatban nem látott semmit, mert
nagyon sötét volt. Később már egy függőlámpa valahogy eligazította – a homályos szobában kék, bizony
kékbőrű, ibolyakék, enciánkék, ahogy akarjátok, kékbőrű szerecsen ült óriási párnákon, meztelen testén
végtelen gyöngysorok tekergőztek, mintha Afrika minden tarka mérgeskígyója az ő hasán tartaná fonatos
dörgölőzésekből álló nászát. Fején korona, kezében szikrázó tárgyak, bolondságukból és gyémántos
haszontalanságukból ítélve félreérthetetlenül felségjelek – utóbbiak nagyon elszomorították az assisit,
mert nem volt hegyük, és nem volt élük, így a vértanúság pillanata megint – derűlátó számítással – egy
szobával odábbtolódott. Viszont a kékbőrű fejedelem tekintete („miseruhás” nők teljesítettek szolgálatot
körülötte) olyan állati hülyeséget árult el, hogy az assisi legalább a teológiai részvét könnyeit önthette a
meg nem világosított pogány fölé.

Persze hogy azt hitte: ez már Alkamil szultán maga, 302ahogy minden falusi minden mesében a portást
nézi királynak, mióta csak a világhistóriában portások vannak.

Ez a kékbőrű még csak portás sem volt, hanem Alkamil valamelyik hűbéres (török értelemben) Afrika-
mélyi szövetségese: az assisi ugyan vetett feléje afféle dominus vobiscum keresztet, de inkább
szórakozott megvetéssel, mivel a kékbőrű (azokkal a toalettcikkekhez hasonló felségjelekkel) nem tudja
levágni a fejét; a butaság meg frissen szakadt patakként bugyogott folyton forgó, fehér szemgolyóiból,
úgyhogy itt inkább ördögűzésre, mint hittérítésre volt mennyei első-segítség értelemben szükség.

A következő szobában (mintha lakkozott kis doboz lett volna) kedves udvari emberek vagy lakájok a
meglehetősen pucér assisire gyönyörű köntösöket raktak, zöldet és pirosat, selymeset és bársonyosat; a
szolgák fekete füléből fehér fülbevalók lógtak, az assisi játékosan megpendítette őket – persze azt hitték,
hogy a vendég megkívánta, azonnal adták is volna neki mindet sorba, de hát ez nem kellett; meglehetősen
soká tartott a félreértés tisztázása.

Mikor az assisi már ékesebb volt, mint egy paradicsommadár, a leheletpuha szolgák óriási tükröt hoztak,
nézze meg magát benne, ugye önmagához és a szultánhoz méltó alakban fog megjelenni Alkamil előtt?
Az assisi egy pillanatig belenézett az álló tükörbe (a frigyláda két egyiptomi díszmadara vagy nehezen
hebraizált szeráfja: volt-e olyan szép, mint az a két rableány, aki a tükröt tartotta?) – aztán eltakarta
szemét jobb karjával. Gondolta: összetöri a tükröt, és letépi magáról a ruhákat. Ezért csak kitünteti a
szultán nyilvános fővétellel? De még végig se gondolhatta mindezt „moraliter et imaginiter”, erkölcsileg
és fantáziában: egyszerre csak suttogást hall a fülében, az assisi lassan leengedi szeme elől a karját,
hátranéz félig-hunyt szemekkel – ki az, aki most fülébe sugdos és hozzá a legtisztább toszkánai
olaszsággal: „Nézzétek a mezők liliomait és az ég madarait…”

303

És az assisi látja, hogy egy cigányképű olasz kamasz (pofája vígan illett az arabok közé) hunyorogva és
cinkosan sunyítva magyarázza a szentnek, hogy íme, csodaként beteljesült az assisin, amiről az Úr beszélt
– ingyen kapott fejedelmi köntöst. A fiú utána rögtön bevallotta a szentnek, hogy persze keresztény
zarándokokkal került ide, itt is maradt, régóta mohamedán – „ugyan kérem, olyan nevetségesek ezek a
hitviták” –, és mint a fecsegő velencei vagy nápolyi borbélylegények, ecsetelte az assisinak az itteni élet
gyönyöreit. Dolgozni persze azért kell, de Signore Santo majd meglátja, ha bent volt már… – azzal az
ablakhoz hívta az új ruháiban nehezen lépegető assisit, ugyanis a szobasor innentől fogva „L” alakban
elfordult, úgyhogy ebből a szögletből be lehetett látni a szultán szobájába.

Alkamil türkiz bugyogóban ült, felül éppolyan meztelen, mint amilyen előbb az assisi volt (utóbbi
alaposan meg is lepődött), előtte valami szörnyű vénember kuporgott meg ágaskodott, magyarázott és
intrikusan vinnyogott: a toszkánai fiú felvilágosította az assisit, hogy ez az udvari jós, a bölcs, a próféta,
szent és méregkeverő (s azzal meg is veregette a csibész az assisi vállát: „Hiszen tudjuk, tudjuk…”, és
legyintett), de mindjárt utána egy széles várudvarra mutatott ott lent, az ablak alatt. Ez persze már nem a
citerás lányok lustázó giardinettója volt, ezen a nagy udvaron teheneket, borjakat, festett szarvú ökröket
és zenélő-nyakékes marhákat hajtottak a szolgák, fülük mellett szurokfekete pofaszakállal és a rabsorban
lévők stráfos kis konty-turbánjaival: „Ez jön be, adóba – hát zabálni csak kell, pláne most, hogy a
keresztények újra neki fognak menni Damiettának, mert én mondom magának, neki fognak menni – de
maga, Signore Santo, okosan beszéljen bent az öreggel, nagy gavallér a szultán, azt amit most ott lent az
udvaron lát, úgy éljek, a felit odaadja magának, és akkor – gondoljon rám…”

Az a „kiköhögött halszálka”-dervis nem jelentéktelen al304kalomból jósolt és magyarázott a „kis”

trónszobában Alkamil szultánnak. Éppen most indult meg, ismét őrült fúriával, a keresztény támadás
Damietta vára ellen. Vezetői? A legszabályosabb lovag: az osztrák herceg – aztán az ezer bukás, koldulás,
trónfosztás emlékeitől hol búskomor, hol céltalanul dühöngő János „jeruzsálemi király” – és végül: a
Szent János Jelenései-nek zagyva és vérszomjas vízióiban tomboló pápai legátus, ama Pelágius. Elegáns
Grál-lovag? Megsavanyodott és megecetesedett kolduskirály? Vakbuzgó, látomásos halálangyal?…
(Pelágius, amellett dilettáns, a legdilettánsabb hadvezér.) Ha ez a szentháromság a keresztények vezérkara
Damiette ellen: mik itt a győzelem és a veszteség esélyei? – erről tárgyalt Alkamil szultán csontváz-
dervisével. Nem (ó, de még mennyire nem!) mintha a szultán készpénznek vette volna a jósok szavalatait,
de hát azért ezt is meghallgatta, minden finom szkepszise mellett, afféle ebéd utáni desszertként, hiszen
hadvezéreivel már régen mindent megtárgyalt, azok a vezérek már rég lent harcoltak Damiettánál: innen a
„kis” trónszoba erkélyéről éppen oda lehetett látni.

Mindebből tehát világosan következik, hogy az assisi kihallgatása – a szultán katolikus hitre való térítése
érdekében – nem történt a legmegfelelőbb lélektani pillanatban.

Alkamil szultán mindezek ellenére barátságos mosollyal fogadta az assisit. Persze ez a mosoly kissé
összetett volt: udvari udvariasság, szelíd kétely, az úr és a szolga, az otthoni és az idegen viszonyából
adódó lágy irónia, valami tompított csodálkozás és gyöngédség a nyugati bolond iránt, keleties méz,
rögtön fellépő nyálas bujaság az emberi érintkezés bármely formájában. A legrosszabb alkalommal
érkező vendéget olyan naivnak tartotta (a leghangfogósabb szót használjuk), hogy az ő tekintete is
hamarosan valami bárgyú tájékozatlanságot sugárzott. Mindennapi dolog, jól tudjuk, hogy a legokosabb
emberek is, ha nem erőszakosak, és általuk idiotikusnak képzelt figurával kerülnek szembe, ezek az
305okos emberek – plebejus módon fejezzük ki magunkat – még butább pofát vágnak, mint a buta.

A perzsa stílusrutin szerint? Alkamil szultán szürke szeméből kételkedő kérdés és tapintatosan tartózkodó
megértés sugárzott, ha az ilyesmi egyáltalában „sugár”-nak nevezhető; szemöldöke: elfújt gyertya
búcsúfüstje; bajusza ritkított, vékony, fekete kefe, két végén lebiggyedő, izzadt bojtocskával; ajka sápadt,
mintha azt is kétely és a megunt csókok fakó íze tette volna vértelenül halovánnyá.

Az assisi Máté evangélistából idézett: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, kik juhok ruházatában jönnek
hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok; gyümölcseikről ismeritek meg őket.” A szultán persze nem
okvetlenül értette volna meg azonnal az assisi latin és olasz szavait, de jó előre tolmácsról is
gondoskodott. Sárgaságos, aszott, gonosz arcú vénember volt, mintha csak azért vállalta volna a szultán
udvarában a tolmács szerepét, hogy perverzióból önmagát kínozza az utálatos szövegekkel és a szó
szerint hűséges átültetést köpködés és káromkodás alakjában dobja a szultán elé. Pontosan ez történt most
is. Alkamil karon fogta az assisit, az erkélyre vezette, és (mint egy páholyból) mutatta neki a magas
vártoronyból Damietta ostromát.

Kedvesen megjegyezte, hogy pillanatnyilag nincsen szó semmiféle hamis prófétáról, mert ha valaki nem
hamis próféta, akkor bizonyára az assisi nem az; elvégre egy olyan szegény utolsó muzulmánnak, mint ő,
a szultán, még egy olyannak is van emberismerete, ennélfogva látja, hogy az assisi: a világ egyik legjobb
szándékú, legnemesebb szívű embere. Ellenben? Ami a ragadozó farkasokat illeti? És azokat a bizonyos
gyümölcsöket, melyekről megismeritek őket? – kérdezte a csatanéző balkonról a szultán, és szelíden a
damiette-i harctérre mutatott, ajka sápadtságához hasonló ametisztgyűrűs kezével.

Odalent, a keresztény sereg pillanatnyilag azzal volt elfoglalva, hogy egy Damiettából menekülő háremet
rohamo306zott meg, a hölgyek sírva meg akarták adni magukat, a zsírjuktól fuldokló eunuchok a
hölgyeknél hangosabban bőgve hadonásztak, a kísérő katonák teljesen tehetetlenek voltak – a keresztesek
helyben lemészárolták őket, a hölgyekkel pedig olyan tiszteletlenül viselkedtek, mint ahogy ezt a sokáig
böjtölő férfiéhség minden időben és körülmények között, a természet rendjét követve, előírja.

Az assisi, úgy, mint elébb tükörképe előtt, most is eltakarta karjával szemét, úgyhogy a véres
bacchanáliából, a Damiette körüli lapos földön, valójában nem látott semmit. Ellenben képzeletében
feltámadtak valami kiásott dél-olasz villa mozaikképei, obszcén szobrai és vázaképei: a balkon
párkányára borult, és zokogva kiáltotta világgá emlékeit (látomását? képzelődését?), véges-végig csukott
szemmel – heverőkön fetrengő ruhátlan párokról, feldöntött amforákról, vörös, kék, zöld, festett hajú
szirénekről, szőlőskosarakba zuhanó részeg fejekről, önszerelmes, táncoló tenger-tündérekről és
faunokról.

Az az öreg csupa csont dervis, aki előbb jósolt Alkamil szultánnak, most odament a könnyei özönében
kétségbeesetten vonagló assisihez, simogatta, nyugtatta (néha tolmáccsal, néha tolmács nélkül):
mindarról, amiről az assisi vizionál, szó sincs, a keresztény vitézeik odalent semmi különös rosszat nem
csinálnak, ez már a csata rutinjához tartozik, nem kell ezt olyan komolyan venni, nem kell ezért mindjárt
sírni, no, no (és a dervis babusgatta, mint egy kificamodott lábú bocit, a deliráló assisit). De az assisi nem
nyugodott, a képzeletében tomboló dioníziát mind paráznább szavakkal írta le, úgyhogy a tolmács
alázatos meghajlással felmentést kért, szemérmi okokból, az assisi szövegeinek további fordításától.

Később maga a szultán hajolt az assisi fölé, a szultán Alkamil, akinek nyilván legkisebb gondja is
nagyobb volt, mint hogy tíz keresztes lovag ráfekszik tíz piszkában haldokló háremhölgyre, valami Nílus-
vizes, tengervizes korcs-307ligetben, és figyelmeztette a bánatában gyermekké váló hittérítőt, hogy – a
harcot, a harcot figyelje! hogy bánnak Jézuach-el-Nazreth katonái a kiéheztetett várvédőkkel, akiknek
már a nyelvük is tele van habos penészgombákkal! Azt nézze! (mondta a mind izgatottabb szultán): ki az
ördög farát érdekli a… (kimondta a szerelmeskedés arab népnevét) – most a harc az izgalmas! életre-
halálra!

Az assisi valóban tizedrangú, századrangú statiszta volt az erkélyen, ahol miniszterek, szak-eunuchok és
sorsdöntő csatáknál mindig proszcéniumi páholyt bérlő katonai mit-sem-értők tolongtak. De mikor az
assisi végre fölemelte fejét, és kinyitotta szemét (az eunuch stratégák már éppen lökdösték vissza az
erkélyről befele, a szultán „kis” trónszobájába): az assisi meglátta odalent az állati vérengzést és részeg,
öncélú kegyetlenkedést. Felnézett az égre (török udvari ruhában), és kiáltott Istenhez: mért nem engedi
meg neki, hogy elátkozza a keresztényeket, és utána hiénák és dögkeselyűk között alapítsa meg újból – és
elölről az egyházat? Ebben! ebben! a háremszagú ruhában, melyet a moszlim etikett kedvéért rájaraktak –
mert keresztényebb köntös ez a keresztesek (babiloni cintányérnak illő) páncéljainál!

Ezek után gyöngéd erőszakkal valóban visszatoloncolták az assisit a belső termecskébe, a szent leroskadt
egy pár pufogó selyemdunyhára, hogy lába majd égnek állt, mint két sorompó; a szobában most nem
rableányok tartózkodtak, hanem Alkamil udvari papjai. Vészes ütközetek alkalmával ezek mindig szent
ügyeletet teljesítettek a szultán körül, hogy vagy a győzelem gőgjét temperálják, és a hadvezérekről
Istenre tereljék a figyelmét, avagy veszteség esetén: az előírt jajgatások a legpontosabban legyenek
végigjajgatva, és lehetőleg akkor se lépjék túl a megszabott határokat. Ha meg sokáig tart a triumfus és az
„Ay’-veh” között a bizonytalanság: a szultánnal – de elsősorban a szultán helyett – imádkozzanak.

Az assisi a kétségbeesés legmélyebb örvényeiben fuldok308lott: senkit meg nem térített, senki a fejét le
nem vágta, az ő hitsorsosai barbár hóhérok és részeg szodomiták meg szibariták – mi az? meghalt az
Isten? Sose volt? Nem igaz semmi?

Mikor mindezt a török papok hallották, odagyűltek köréje, váltogatva magyarázták hol fiatalja, hol öregje,
hogy az a viselkedés, melyet most odafent Damietta falainál és vérokádó falréseinél a keresztes lovagok
művelnek, egyáltalában nem reprezentatív viselkedés a keresztes lovagok részéről, az assisi egyáltalában
ne essék kétségbe: a keresztesek ezerszer mutatták a legragyogóbb humanitás és irgalom példáit. Az assisi
különben is gondoljon arra, milyen földön is jár? Ugye, Egyiptom földje ez, ahol annyi szent katolikus
remete élt valamikor, csodákkal jutalmazott thébai önsanyargatásban (és a pogány papok hatalmas
könyveket hozattak inasaikkal a könyvtárból, melyekből kissé furcsa, de mégis érthető latinsággal
nemcsak régi egyiptomi, hanem európai szentek életét olvasták fel az assisinek vigasztalásul – vértanúkét,
egyházatyákét, szüzekét és pápákét).

Alkamil szultán az erkélyen látta, hogy a keresztesek démona: Pelágius pápai legátus – a halál véres és
irgalmat nem ismerő angyala; úgyhogy rövid haditanács után, magasan ropogó fehér békezászlókkal
követséget küldött Pelágiushoz. A balkonról nézték a követség útját; harsonáik – a béketárgyalás harsonái
– túllármázták a csatazajt; valóban el is jutottak a minden emberiességéből kivetkőzött Pelágiushoz.
Látták a magas balusztrádról, ahogy az elvakult Pelágius ordítozik a lehetőleg halk szavú szultáni
diplomatákkal, kardjával beléjük is vágott volna, hiszen vérbe borult szeme már rég nem tudott
különbséget tenni fehér zászló és piros zászló között; egypár józanabb keresztes lovag csillapította, mire a
szultán követei megkérték, lenne szíves (pihenésnek is jó lesz) felfáradni velük Alkamil szultán fejedelmi
tornyába, és ott bizonyos megbeszélésen kegyeskednék-e részt venni?

309

Pelágius az Isten haragját hirdető próféta modorában válaszolt természetesen, bár – szintén pár józan eszű
katona rábeszélésére – később hajlandó volt a szultán színe elé járulni, de ahogy véres szakállával
csaholta, nem bolhapiaci alkudozásra, hanem, hogy a „parancsait közölje”.

Pelágius valóban annyira kimerült volt, hogy jóformán észre sem vette félájultában, hogy Alkamil követei
kényelmes és ringó gyaloghintóba fektették, mint valami újszülöttet a bölcsőbe, és így vitték Alkamil
szultán elébe.

A szultán a vár nagy tanácstermében fogadta a pápai legátust, tanácsosai társaságában. Előadta, hogy
hajlandó Jeruzsálemet és a Szentsírt azonnal át- és visszaadni a keresztényeknek, csak hagyják abba ezt
az őrjöngő mészárlást Damiette-ben. A szultántól jobbra az öregedő Far-a-haath tanácsos állt. Szemében
kérdés, fáradtság és csodálat (a magát régi mérgébe visszaköpülő Pelágius előtt): évezredes tapasztalat
melankóliája alkonyodott, homlokánál ráncosabb szemhéja alól; volt ebben vád, megvetés, unalom, saját
gőgjét is unó gőg; kezét melle alatt összekulcsolta, és végül is, talán – sajnálkozott ezen a nyugati
sakálon. Később hasán lévő zsebéből papírtekercset vett elő, abban állt a szerződés Jeruzsálem és a
Szentsír visszaadásáról – hiszen ez a gondolat nem ebben a percben jutott a szultánátus eszébe! –, de
mikor a hitétől nyavalyatörést kapott Pelágius ezt pillantására sem méltatta, Far-a-haath a papiruszt
zsebébe visszasüllyesztette: „Hát akkor bohóckodj tovább” – ez volt kiolvasható szinte melodikusan
szomorú szakállából és blazírt bajuszából.

És Pelágius bohóckodott. Rekedt orgonaként kiáltozta, hogy neki nem kell Jeruzsálem – kinek kell
Jeruzsálem? –, neki nem kell a Szentsír – kinek kell a Szentsír? – nem csecsemő ő, nem tegnap esett le a
falról, hogy ilyen ócska csalétekkel becsapják és lépre csalják. Neki Egyiptom kell! A keresztények el is
fogják foglalni Egyiptomot, ő nem orientális kalmár, hogy „holmi” Jeruzsálemekért az európai
ha310talom örök stratégiai bázisát (és éppen most, a damiette-i győzelem pillanatában!): Egyiptomot
nyálas, gyáva és alattomos ígérgetésekért odadobja. Őt, Pelágiust, a pápa teológ-legátját, ne tanítsák
pogányok hittanra – talán ő mégiscsak hivatottabb arra, hogy Jeruzsálemet és Egyiptomot mérlegre tegye.
Megy is azonnal diadalmas hadaival Kairó ellen! A Szentsír nem naiv térképészek kérdése, hanem az
európai végleges győzelemtől függ: az egyiptomi törökök fölött. Ő sem gügye zarándokokra, sem Korán-
kereplő muzulmánokra nem hallgat, tartsák meg Jeruzsálemet sírostul, mindenestül maguknak – ő az
egészet nézi, az egész török rémuralmat és ezzel szemben az egész európai győzelmet, a megsemmisítő
győzelmet. Ennek a szempontjából pedig (kérdezte hosszított, körbenéző gúnnyal), ennek a
szempontjából pedig Jeruzsálem és mindenféle tipikus keleti Szentsír-üzlet? Nulla! – (annyira belejött a
prédikálásba, hogy nápolyi szószéken képzelte magát, fejére akarta tenni, szentbeszéd végeztével, a
birétumát, ami persze nem volt, úgyhogy egy szegény török rabszolga-gyerek fejéről tépte le a kis csavart
turbánt, de még idejében undorral a földre dobta).

A helyi viszonyok mindig igen fontosak, néha a legfontosabbak, és ezt a tényt ilyen különlegesen kényes
pillanatban legkevésbé sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az a tanácsterem, ahol Alkamil szultán
„tárgyalt” Pelágiusszal, közvetlen szomszédja volt a kis trónteremnek, ahol viszont a vallási kétségbeesés
szinte ateista mocsarába süllyedő assisit vigasztalták a szaracénok papjai a keresztény szentek életéből
vett hitbuzgalmi példázatokkal. Ide tehát áthallatszott a „tárgyalás”, értsd: Pelágius Sion-hegyi
dörgedelme. Mikor az assisi meghallotta, hogy a pápai legátus azt üvölti, hogy „Jeruzsálem, az nulla!” –
felugrott pufogó párnáiról, mint akit vipera csípett, félrelökte útjából a latin kódexeket dédelgető pogány
papokat, berontott a szultán és Pelágius tanácskozótermébe, és sikító villámként kérdezte: „Ki meri
állítani, hogy Jeruzsálem nulla?”

311

Abban a pillanatban a szultán testőrei kétoldalról karon ragadták az assisit, és visszatolták oda, ahonnan
kitört. De ez a pillanat is elég volt a pápai legátusnak, hogy inkvizítor szemével felismerje: ki volt ez a
hívatlan vendég, ezeregyéji maskarájában. Most még veszettebbül üvöltözött, mint mikor még csak a
feudálisan elutasított levantei „Szentsír-kereskedők”-ről fantáziált és variált – most: majdhogy ki nem
rohant a szobából, utána az assisinek, mint bika a vörös posztónak: ez is itt van? ja, ez is itt van? nahát,
akkor már ért mindent! ezekkel? ilyenekkel tárgyal őfelsége, a Nagy Török? Tisztában van a szaracénok
Allah-áldotta szent udvara, hogy – ki ez? Forradalmár, kém, a pápa rossz szelleme, Róma behálózója,
közönséges zendülő, eretnek, renegát, csavargó, aki most hittani kalóz módjára itt keres szerencsét, áruló
kétfele, szépen be is öltözött – értem! értem! most már mindent értek! Kellemes konverzációt kívánok! –
és kiköpött, nagyot és kereket, nehezet és laposat, mint a pápa pecsétje, mely elszakadt harisnyakötőkön
fityeg az enciklikák alsószoknyája alól. Igen.

Mindez lehet, hogy nagyon teátrális volt, lehet, hogy nagyon mindennapi – tény, hogy Alkamil szultánt
mélyen nem érdekelte a pápai követ kénköves gyűlölete az assisi iránt (egyáltalában semmiféle európai
piszkos ekléziaszta belügy) – ha, ha: pillanatnyilag nem jelent neki harci előnyt. Mialatt Pelágius ugatott,
mialatt az egzaltált assisit kitoloncolták a tanácsteremből: sokkal fontosabb dolgok is történtek, mint
efféle faluvégi anyámasszony, férjemuram pörlekedések.

Alkamil alkonyi, levélrezdületnél szelídebb legyintéssel magához intett két fiatal szolgát, jámbornak
látszottak és édesen együgyűeknek, akik legfeljebb egy ananászdinnyét tudnak, azt is ügyetlenül,
kicserélni a szultán asztalán magvaköpős szilvára – pedig most az ő szájuk (drága, buta tejfölös szájuk)
vitte a világhistóriai üzenetet a hátvéd és tartalék kaszárnyába. Mialatt Pelágius itt fent ordítozik,
oda312lent a keresztény sereg Damiettánál vezér nélkül van (az osztrák Grál-lovag és a világ-tarháló
kódis, „a jeruzsálemi ex-ex király” nem számítanak). Ez az a pillanat, mikor hátba lehet támadni őket.
Különben is a keresztény lovagok hadiállapotáról mintegy percenként érkeztek a kurta szavú, de annál
magvasabb jelentések Alkamil szultánhoz, halkan, diszkréten, precízen: éppoly lányosan szende képű
szépfiúcskák hozták ezeket a bolletinókat, mint amilyenek az imént vitték az alsó laktanyába a szultán
legutolsó hadiparancsát.

Őrjöngő Pelágius ezeket a pillangóröppenésnél könnyebb és rövidebb üzenetcseréket a szultán és

macskatalpú fiai között észre sem vette.

A szaracénok valóban hátba támadták a keresztény sereget, mely amúgy is halálosan fáradt volt: egyik
része részeg – ahelyett hogy az ellenséget verték volna, hordókat és tömlőket lyuggattak, hogy
szökőkútként sugározzék a bor –, másik részük betegebb volt, mint az ostromlottak, hiszen előbbiek sem
éltek lukulluszi lakomákon. A többiek meg – igaz hívő keresztények – rongyokban és meztelenül
ereklyéiket emelték magasba (ha volt még erő rágott-csont karjaikban), avagy a porban hurcolták maguk
után a csapkodó szárnyú rézoltárkákat (veréb döglődik így), és ha ájultan rájuk estek, legalább az
üveggyönggyel díszített keresztek és egyszarvú szobrok szúrták ki a szemüket, vagy pukkasztották fel
hitvány halántékukat; így hamarabb meghaltak.

A keresztényeket hátba támadó Alkamil-sereg nagyjában nem is harcolt, inkább csak terelte a részegeket,
betegeket és hiába-szenteket maga előtt, mint koronázáskor a hajdúk a tilos helyen tolongó, rongyos
tömeget, a király útjából.

A színdarab ezen fázisához vagy felvonásához, odafent az Alkamil várban, udvariasan meghívták
Pelágiust arra az erkélyre, melyen már mi is sokat forogtunk (többek között a csúf keresztény orgiákról
látomásozó assisi társaságában). Pelágius annyira fúriái hatalmában volt, hogy teljesen elfeledkezett róla,
hogy Alkamil szultán udvarában van, dip313lomáciai követségben (a szultán még vállára is tette a kezét,
békésen pislogó, színes kövű gyűrűivel) – szóval, Pelágius a szultán babiloni magas esztrádájáról kezdett
torkaszakadtából a menekülő kereszteseknek értelmetlen és haszontalan hadiparancsokat osztogatni: erre
(ismét a macska-halk egyiptomi udvari modorban) Far-a-haat felszólította, hogy talán nem ez lévén a
legmegfelelőbb hely az ilyen természetű utasítások közlésére, volna szíves Pelágius pápai legátus úr lent,
a harctéren kihirdetni és megvalósítani hadászati utasításait.

Pelágius erre, mintha pillanatnyilag eszére tért volna, körülnézett – isten tudja, mióta hallgatott el pár
pillanatra –, utána hörögve mondta: „Megyek!” De Alkamil szultán udvarában az udvariasság határtalan:
nem engedték a vár csavaros lépcsőin és folyosóin egyedül bolyongani, még kevésbé akarták kitenni
egyes palotaőrök indulatának, mely esetleg a legátus legeminensebb eminenciájának életébe is kerülhetett
volna. Mielőtt még Pelágius vérben forgó és sárga, korán-tojt-tojás szemeivel kivágtathatott volna, két
néger: párnás kosárba dugta, bort és ennivalót is tettek melléje, sőt, egy szép kis mintagyűjteményt
zsákmányolt keresztekből és Madonna-szobrocskákból; és azzal kötélen, kosárban, a vár bábeli magas
erkélyéről, bizony elég sebesen – leeresztették. Imakönyvet is kapott, szépet, képeset: nézhette benne
lefestve, miképpen szöktették ki kosárban Damaszkuszból a várfalon át a keresztények Szent Pál apostolt.

Most már csak az a kérdés: mi volt látható még ezek után Alkamil szultán „égi” teraszáról? És mi történt
a szerencsétlen időpontban érkezett szerencsétlen assisivel?

Odalent a hátukba támadó törököket, ahogy ez már örök szokás, egy kisebb keresztény csapat támadta
hátba; viszont mikor megpillantották az eszelős magányában ide-oda rohangáló Pelágiust, amint
átkozódva szórta és vágta a földhöz a kosárba dugott világi és túlvilági gúny-ajándékokat, 314a
keresztény csapat nem törődött többé semmiféle törökkel, egyenesen Pelágiusnak rohantak, őt vonták
felelősségre a damiette-i csődért, mellüket verve hadarták, hogy mikor Pelágiust fogolynak tekintik, nem
privát rablókalandot visznek végbe, nem afféle keresztény palotaforradalomról van szó (az unalmas, az
mindennapi), hanem: az egész félrevezetett keresztes had nevében beszélnek. Pelágius – mondták a
keresztesek – a keresztények gyilkosa, nem a szaracénoké.
Ebben a pillanatban érkezett oda vagy egy tucat katona Alkamil udvari testőrségéből. A keresztények már
éppen hurkot vetettek volna Pelágius nyakára, ha nem is azért, hogy megfojtsák vagy felakasszák, hanem
mint elfogott farkast, kurta pórázon magukkal hurcolják. Pelágius gyalog, a porban, a keresztények ugyan
lovon, de ha lovaiknak nyolc lába lett volna, az is roskadozott volna, mint az üszkösödő gerenda vagy
csámpás mankó – a törökök viszont jól hizlalt méneken, bálba illő parádés ruhákban. A törökök szót
kértek az elhervadt keresztesektől, azok (alig éltek) bágyadt nyolcasokba csavargatták a Pelágiusnak szánt
pórázt vagy hajókötelet. A pogányok valami olyasmiről tartottak, a gyilkos napsütésben, jogi előadást,
hogy ez a terület, melyen a keresztesek Pelágiust elfogták, vagy legalábbis elfogóban voltak: Alkamil
szultán várához tartozik, itt csata nem volt, nem is lesz, a kereszteseknek itt semmiféle intézkedési joguk
nincsen, tehát Pelágius is az ő, a szultániak, védelme alatt áll. Legjobb példa erre az, amit saját szemükkel
láthatnak a keresztény lovag urak: és azzal maguk mögé mutattak. Mi volt ott látható?

Békés, ünnepélyes és szelíd karaván vonult észak felé; kétpúpú teve két púpja között a bánatában
lekonyult virághoz hasonló assisi: őfelsége Alkamil szultán ezt a kedves, de felette időszerűtlen,
használhatatlan és bizonyos szempontokból (legalábbis jelen pillanatokban) apolitikus vendéget –
bőséges ajándékokkal és díszkísérettel egy távolabbi 315kikötőbe küldi – Am-Reh-Taaf? vagy Faat-remh-
af? – ott majd Szicíliába induló hajóra fog szállni, hazamegy, és Isten sugallatára majd pedánsabban
tekintve, ugyanakkor a hadászati körülményekre kissé nagyobb figyelmet pazarolva, később fogja
megismételni szimpatikus vizitációját a szultán udvarában.

A szultán – látja Pelágius legátus úr? – egy „üres tevét” is küldött az assisi menetéhez, semmi akadálya,
hogy a két kényelmes púp között ez a dromedár – a legátus urat is, az assisivel együtt – a Szicília felé
vitorlát bontó hajóhoz fuvarozza, és békésen Rómába utazzék.

A Pelágiusszal tárgyaló arabusok közül az egyik füttyentett, ujjait szájába dugva – erre az assisi menete
megállt, persze afféle renyhe darabokban, nem egyszerre, elvégre nem keresztes ostromcsapat. Pelágius a
porban, a keresztesek rozoga gebéi és a szaracénok csillogó arab pegazusai között, kiegyenesedett, ezt az
assisi látta, integetett neki, hívta magához, bűnbánatról, imáról és remeteségről is suttogott valamit a
(kígyóvastag ajkát nyalogató) teve bóbitás feje fölött. Pelágius ebből persze szót sem értett, de talárja
zsebéből (nehéz volt a feneke táján megtalálni) törött és folyékony pecsétű papirost vett elő: az egyházi
kiközösítés („átok”, ahogy mondani szokás) gyűrött pápai papirosát olvasta fel – az assisi ellen, és
feleletet sem várva, sem az assisitől, sem a szultán olajosan sima követeitől, sem a lovukon álomba merült
keresztesektől – elrohant, ő (vagy ő se) tudja, hova.

(Ez a történet volt II. Frigyes „tapogatódzó” küldöttségének legtanulságosabb zsákmánya.)

316
4.

II. Frigyes hajói már másnap felgombolyították horgonyaikat, egy házzal, két házzal odébbálltak, de: egy
házzal, két házzal odébb is, hasonló fogadtatásban részesültek – törökök kedvesek, keresztesek gőgösen
elutasítóak (és még egypár változat e két szimpla véglet között), úgyhogy egy hónap múlva
visszafordultak, hogy a miénkhez hasonló részletes és krónikás jelentésben beszámoljanak II. Frigyesnek
Damiette elestéről – Pelágius csodálatos hitbuzgósága következtében.

A pápa valószínűleg mindenről előbb értesült, mint a német király. III. Ince tagjai talán friss
szarkofágjában még egészen ki sem hűltek, mikor utóda, III. Honorius, tudomást szerzett a legátus
egyiptomi véres komédiáiról. Az új pápa éppen ájtatoskodásra készült nagy elődje kőkoporsójánál, adjon
erőt neki, méltatlan Honoriusnak, hogy ugyanúgy folytathassa a vatikáni munkát, mint ahogy azt Elődje
oroszlánfogakkal, ugyancsak alaposan elkezdte: szóval, Honorius éppen titkárai, szertartásmesterei és
bíbornokai körében volt körmenetre készen az Ince-kriptába, mikor rendkívüli kihallgatásra jelentkezett
egy damiettai futár, és a körmeneti keresztek szelíden bólogató aranyágai között fuldokolva (ez már a
hírnökök megváltoztathatatlan kánonja) előadta az egyiptomi város elestét és az Alkamil szultán által
felajánlott szabad Jeruzsálem és szabad Szentsír – durva visszautasítását Pelágius részéről.

A pápának nagy, nehéz víziló szemei voltak – ahogy van nehéz légzés, van nehéz nézés is (semmi köze
persze a rövidlátáshoz), óriási, ürülék-barna szemhéjai gyűröttek, tekeregtek a méregtől, akár a parti
vitorlás képe az öböl hullámaiban, csak éppen irtózatos orra maradt mozdulatlan: nagy, vörös
mérgesgomba volt, döglegyeket csalogató kolosszus – de a szája már megint rángatódzott a Pelágius
balfogásai elleni gyűlölettől (huh, de rettenetes kígyó a kövér pofában), 317állán hol itt, hol ott
keletkezett valami zsírlyuk, ez volt Őszentsége képén az indulat felsőfoka.

De Honorius pápa haragja nem elégedett meg holmi gutaütést megelőző grimaszokkal: birétumát lekapta
fejéről, porba taposta, mit sem törődve ájtatos kíséretével, rohant a kriptába Ince pápa szarkofágjához, a
márványfedő kiterített szobrát kezdte ráncigálni, mint a hisztériás özvegyek férjük tetemét a hajnali
betegágyon: Honorius ütötte, rúgta a durván kifaragott szent papucsokat, „állj talpra, Ince, támadj fel,
menjünk mi ketten Damiette-be, mink vagyunk az odavalók, gyere!”, és Honorius rugdosta tovább a
koporsó falát, zokogott, kinevette a magasztaló latin feliratokat, csókolta a halotti álarchoz hasonló
szoborarcot, a latin szenvedélyesség szent szemérmetlenségével.

De hát a kőorr kőhorga, a kőszem (két tojás két gödörben) nem válaszolt az új pápa dühöngő
feltámasztási kísérleteire. A nagy kíséret rövid tanácskozás végeztével a Pelágius ellen őrjöngő pápa után
ment (elég mindennapi dolog volt egy-egy ilyen jelenet). Eleinte nem akarták magukkal vinni, de aztán
türelmetlen undorral mégis megengedték, hogy velük jöjjön Honorius pápa valamelyik unokája vagy
unokaöcsikéje, aki bőgött, mint a veszett fene, látva nagyapja önmagából kifordult viselkedését: a
gyerekek, félelmükből és utánzókedvből, mindig átveszik hozzátartozóik idegrohamait. A fiúcska elég
szaracénos öltözékben volt, színes bugyogó, övecske, tőröcske, tollpomponos turbánocska – de hát ez a
kis udvari divatjelentés nem volna különösebben érdekes, ha nem lett volna kezében tarka papagája –
kezében? Épp arról van szó, hogy a papagáj kirepült a kezéből, összevissza csapkodott a levegőben,
teljesen elvesztette (Honorius pápához méltóan) az eszét, mert a magasból, mécsesek, csillárok százai
csüngtek alá, a lángok és láncok erdejében a madár eltévedt, megégette magát, tollait összetörte, de hát
még ez sem lett volna baj abban a szép déli országban, ahol úrfelmutatás alatt kóbor318kutyák
bolhászkodnak a keresztkút márványos hűvösségében. A baj ott kezdődött, hogy ez a papagáj sorba
megtanulta (megszámlálhatatlan anekdotát ismerünk a témakörből) a pápa legízesebb káromkodásait, és
most, a III. Ince szarkofágjánál handabandázó Honoriust túlrikácsolva mindezeket belekárogta
(szerencsére a szótagokat kissé összecserélte zaklatott idegállapotában) a kripta szent boltozatába,
Madonna-szobrok bonyolult, aranykalickaszerű koronáiba tördelve lábait és szárnyait.

A kis unokaöcs vagy unoka sírva magyarázta környezetének, hogy nem tudja, honnan szedhette csőrébe a
papagáj ezeket az ocsmányságokat, hiszen papagája azon kitüntetett és különleges madarak közé tartozik,
akiknek az assisi prédikált, és mindeddig, az ő gyerekszobájában, csak ávemáriázott.

Mikor Honorius pápa kitombolta magát Pelágius meg az Isten ellen, és látta, hogy egész kísérete két
félkörívben gyertyásan körülvette – mint állítólag tűzgyűrűvel elfogandó skorpiót –, rögtön gyakorlati
utasításokat adott, szinte csak úgy hüvelyk- és mutatóujjával csipegetve ki környezetéből egy-egy figurát.
Az egyiket II. Frigyes német imperátorhoz, a másikat trónja- és Szentsírja vesztett János jeruzsálemi
királyhoz, harmadik urat a Szentföld pátriárkájához, negyediket (boldog lehetett a kriptában kipécézett
követ) Pelágius pápai legátushoz küldte. Frigyes, János, Pelágius, a pátriárka: gyűljenek össze, Veroliban,
Veronában, Brindisiben, erre majd még pontos utasítást fog adni – ahhoz sem ragaszkodik, hogy a most
kijelölt követek személyesen utazzanak az adresszált négy személyhez, viszont felelősek, kiközösítés
terhe alatt, hogy a fenti négy meghívott autoritás – a keresztes hadjáratok további sorsát eldöntendő – a
meghatározott időben és helyen megjelenjék.

A követek persze már ott a kriptában szerettek volna egyet-mást tisztázni és pontosabban körülhatárolni,
de erre Honorius megint visszaesett előbbi furorába, Pilátust 319idézte: „Amit megírtam, megírtam”,
vagyis ez esetben: „Amit megmondtam, megmondtam”, hozzáadva, minden látható összefüggés nélkül
(szintén Pilátus szájából és János evangéliumából): „Avagy zsidó vagyok-e én?” Talán arra gondolt, hogy
ő nem alkuszik, ő se nem pszichológus, se nem talmudista, se nem kufár – tépelődésnek és spekulációnak
helye nincs.
II. Frigyes királyt, akit legutoljára tán Aacheni Dómjában láttunk esküdözni, hogy keresztes hadat vezet a
Szentföldre, most Itáliában látjuk viszont, méghozzá a haját és tán taraját is tépdeső Honorius pápától
nem is olyan messze, az adriai olasz tengerparton, talán éppen Brindisi városában vagy legalábbis
közelében. Nem művészkedés, csupán nyers históriai faktum, hogy megint felbukkan a kedves, örök-
mesés Alexiosz-motívum: vagyis? Frigyes német királyt Brindisi kikötőjében (bárki behelyettesíthet pár
mérfölddel odébb valami pontosabbat) – álruhában találjuk, amint a lilásszürkés, galambezüst és
rózsaszín felhők tengerparti díszletei között: csigákat, medúzákat, gerinctelen gilisztákat tanulmányoz
virgonc búvárlegénykék és tudós arab professzorai kíséretében. Magától érthető, hogy akármilyen
szenvedélyes érdeklődés fűzte Frigyest a nagy-természet nyilvánvaló és titokzatos jelenségeihez, most
nem haldokló vagy párzó korallok kedvéért jött Itáliába, és kalandozott itt Alexiosz-szerepben.

Voltak – századokkal később – historikus csodálói (gyerekded „démon”-hívők), akik ezt is elhíresztelték
róla romantikus csecsemő-hitükben, azt gondolva, hogy Frigyesnek fontosabb volt a pápa-ölő
természettudomány, mint a pápa-ölő politika. Erről persze szó sem lehet. De arról aztán annál inkább,
hogy Frigyes most, izgalmas epizódként viharos életében, rongyos halászruhában, részt vesz pogány
tudósai kutatásaiban, vadászataikon és kísérleteiken.

320

Penészzöld gombákat szedtek a sziklafalról és a víz alól, formájuk férfiasan szemérmetlen: a király erre
nevetve beszélt a szerelmi ösztönök balga elfojtásáról és az őstermészet megdönthetetlen primátusáról –
igaz, hogy kezében ezalatt (a sátáni enciklika hevében) az obszcén zöld gomba – összezsugorodott, szinte
elolvadt, szennyessárga levet hagyva a király ujján. Viszont? Az arab tudósok ezeket a foszforeszkáló
gombákat olyan folyadékba tették, melyben a gombák egyszerre emberi szemekké és suhogó tüdőkké
látszottak változni, lélegeztek, pupillájuk a csúcsokon feketén és magukat keresőn hintáztak az életadó
orvosi likvidumban. Mindenféle élősdiket kotortak ki a tenger mélyéből (fáklyákkal, lámpákkal, messze a
kikötőtől): kagylóban rák, rákon spongya, spongyán vízivirág, vízivirágon béna-hal és így tovább.

A mámorosan borzongató, „természettudós” német királlyal a zsidó és arab tudósok boldogan

beszélgettek. (Honorius elleni bosszújukban minden efféle „jól jött” nekik, hát még ha eszes máz is van
rajta) – de voltak a kutató professzorok közül olyanok is (nyilván kevesebb megalázó sértés érte őket
Honorius pápa részéről), akik néma mosollyal tartózkodtak az antikrisztusi következtetések királyian
gyors levonásától.

Sárgás, lyukacsos spongyafélék nyújtogatták halódó, rongyos-rojtos ujjaikat az arabok és zsidók kezében
– a német királyt mindez erősen emlékeztette azokra a kicsordult agytekervényekre, melyeket harcban
vagy nemes lovagi tornán látott a homokban, átpréselve a sisak pofarostélyán. Feltűnő a két forma
rokonsága, nem? A buta szivacsé és a lángeszű emberé! Hátha a szivacs a lángeszű, és az ember a buta?
mi? – de ezt a boros kérdését épp egy olyan professzorhoz intézte, akit idegesítettek az olcsó-relativista és
(minden kétely-szaguk mellett) metafizikás kérdések, úgyhogy a király választ nem kapott, poharát
kihörpintette, de előbb „koccintott” a szivaccsal, német királyi koronáját is felaján321lotta neki (mintha
Frigyes: saját udvari bohóca lett volna, az szokott ilyeneket mondani, sajnos elég gépiesen, ennélfogva
unalmasan). A zsidó és arab „halászok” szerint a tenger alatt (és nemcsak ott!) az emberfajzatnál sokkal
régibb, időtlen idők előtti fajzatok élnek, az ember nem a teremtés koronája, hanem elkésett, parvenü
cirkuszi bohóca. Mire Frigyes – a maga szokásos színészi és eszesen italos modorában – megkérdezte a
spongyát (pacalként lóbálta a magasban): hogy

– No, te ágas-bogas, kocsonyás-mócsingos vízibendő, te mosogatórongy és zúza korcsa – hát te mit

szólsz az isteni teremtéshez? az emberhez és a római pápához? Mutassalak be neki? Itt van a
szomszédban. És Jézus tudott rólad? Ha Jézus maga az Isten, és így tudott rólad, hiszen ő fabrikált (ő
tudja, hogy a teremtés hanyadik napján) – mért nem beszélt Jézus rólad, szivacsom, egy árva szót sem?
Egyszer jön a teremtő le a földre, és mindenről beszél, csak arról nem, ami a teremtményeit érdekli?
Furcsa. Egészen királyi allűrök: én szoktam minden lényegest kerülni beszédeimben, ha nagyuraim és
nagypapjaim előtt prelegálok – azzal jobbágyi hódolattal a király átnyújtotta, fél térdre ereszkedve, az
aposztrofált húsos moszatmasszát a mellette merengő arab orvosnak.
– Elvégre nem mi, a királyok, vagyunk az urak, még kevésbé a pápák, hanem ők, akik bizonyára
évmilliókkal megelőznek, és évmilliókkal túlélnek bennünket – ezt egy másik doktornak mondta, aki
boldogan tapsolt: Honoriusék kipusztulnak mindörökre, utána jön a Messiás, és aztán vigye el az ördög
bolond Frigyeseket, akiket a még bolondabb Honoriusok ellen vadított.

Mikor szikrázó csillagokat halásztak víz alatti, kaktusz-orcájú növényekről – micsoda méregzöldek!
micsoda Vénusz-fehérek! – a tudós és mulató társaság (ahogy később mondták volna) „esztétizálni”
kezdett, ami nagyjából abból állt, hogy Frigyes pokolig lehordta a világ minden művé322szetét,
pogánytól keresztényig, építésztől mázolóig – mindent ürüléknek becézett, ahhoz az egyetlen és igazi
szépséghez viszonyítva, amit ezek a csillag-állatok és smaragd-iszalagok képviseltek. A só-marjos,
kampós végű pálcára medúza-féle akadt, a félig dilettáns, félig tudós akadémia összehasonlította az
emberi beleket és embriókat: a medúza krizantém-csápjaival, ahol összekeveredtek száj és fegyver,
szaporodási szerv és hulladék-ürítő szerv, öncélú díszítés és félig levált két-, három-, négyszemű utód. Ha
pókhálófinom hálóba lila üvegállat akadt: Frigyes újra elszavalta, hogy ennek az állatnak
engedelmeskedik, de a tiarának nem: a vak is látja, milyen távol esik a tiara egy ilyen mélyvízi, kacér
ernyőtől – Qualle, Kralle, Koralle – szavakkal is jólesik játszani (noha olaszul Frigyes százszor jobban
tudott, mint németül).

Itt semmiféle mulatságról nincs szó, de azért a II. Frigyes körüli lányoknak: kacagva odavágtak egy-egy
újabb indiszkrét-alakú állatot, phallusiákat és mamillátákat, meglegyezték őket piros vízi legyezőkkel
(ezek a növények sem különböztek semmiben a boncolóasztalon jól ismert emberi érhálózattól) – mire?
Frigyes pohárral (és nővel) kifejtette – hanyadszor! –, hogy állat és ember között semmi különbség,
legalábbis nem olyan ez a különbség, mint ahogy krisztologizáló Honorius pápa képzeli – és Frigyes még
további derűs konzekvenciákat is vonogatott volna a szaporodás kétnemű és egynemű, narcizáló vagy
osztódó alakjairól (szűz novíciáknak dedikálva, mint saját udvari bolondja tette volna, ha az véletlenül
betéved a zsidó és szaracén doktorok kutató-odvaiba) – mindez így történt volna – de?

A tőlük nem messze húzódó kocsiúton egyszerre csak kisebb társaságot pillantottak meg; nem is kellett
sokáig tanakodniok, kiféle, miféle népek ezek (a keleti professzorok halálra rémültek: az inkvizíció jön
értük tudós vizsgálataikért?), mert egy-két fáklyás, csörgő-lámpás alak odajött hozzájuk, és
megkérdezték: jó úton vannak-e Ostuni 323felé? Jó. Miért? Mit keresnek ott? – kérdezte Frigyes,
„Alexiosz”-típusú tengerésztunikájában. Valami olyasmit morogtak a fáklyás szolgák (hálából a
felvilágosításért), hogy „mi közötök vagy mi eszetek hozzá, rohadt pióca-pákászok” – mire viszont ezért
hálából Frigyes borral kínálta őket (a lányok tengerésztunikája sem volt akadálya annak, hogy a fáklyás
bugások ne túl sietve kotródjanak odébb).

Kiderült, hogy az út sötétjében rostokoló csapat: Honorius pápa egyik követsége volt: Frigyes királyt
keresik, nagy „zsinat” lesz, ahogy ők mondták, a keresztes háború ügyében, mert „jönnek a törökök”!
Frigyesnek nagy kedve lett volna enyhén (igen enyhén) boros hangulatában odakiáltani a két surranó
alaknak, hogy: „Jönnek a törökök? már itt is vannak!” – és azzal júdeai és szicíliai tudósait tréfásan
mumusként az orruk elé dugni, de aztán meggondolta magát, sőt velük ment a főúton várakozó pápai
követséghez. Megtudta, hová és mikorra várja őt a pápa, a bugrisok gazdáitól meg gorombaság helyett
Frigyes busás borravalót kapott, melyet azonnal szétosztott, zsonglőrként hajigálva, a törleszkedő
széplányoknak.

De nemcsak azt tudta meg Frigyes, hova és mikorra várja, többek között a pápa őt is, az előreláthatóan
porkavarós és perpatvaros „zsinatra”, hanem azt is, hol van most a pápa, ebben a pillanatban? Hát sehol
máshol, mint itt a hátuk mögött, az egyiptomi-piramis-falú Brindisi várban. Ott fekszik betegen – dehogy
fekszik! –, ott fektetnék a doktorai: Honoriust ugyanis a damiettai veszteség – láthattuk – annyira kihozta
sodrából, hogy belebetegedett, elsősorban abba, hogy Pelágius katonai és diplomáciai vaksága volt a
veszteség oka.

Tehát? Miközben „Alexiosz”-rangrejtésben Frigyes odalent a tengeröböl rejtett zugaiban istentelen

tudósaival a medú324zák sörényével vagy farkával játszott – azalatt pár száz lépésnyire, a kemenceforró
várfalak mögött: Honorius pápa folytatta azokat a jeleneteket, melyeket a papagájos Ince-szarkofág
mellett már teljes fúgában elkezdett, de most ezer testi gonosz nyavalya gátolta a hiánytalan tombolásban.

Persze, próbálták ágyba fektetni: ez sikerült is, mikor ájuláshoz hasonló gyengeség fogta el – de próbálták
volna csak az ágy három függönyét összehúzni, hogy aludjék! Mindjárt tépte, rúgta széjjel a
mennyezetről aláhulló drapériákat, altatót nem vett be, mindent látni, tudni akart. Mikor egy kapitánya
valami jelentéssel a pápai ágy lábánál lévő legalsó lépcsőhöz közeledett – egészen újmódi, fantasztikus
díszruhában –, a pápa meg se hallgatta, csak ordított díszruhája ellen. Mért hord menyasszonyi
virágkoszorút a térde körül? Ki hallotta, hogy a rejtendő férfiasságot viseletében a szabó külön
ereklyetartóba helyezte? Ez még nem volt! (Igaz is.) Dühében a feszületes, gyertyás és imakönyves
apácákat elrugdosta magától, azok boldogan futottak is széjjel, mert hiszen a pápán a rettenetes hőségben
csak egy lepedő volt a takaró, és ilyen lelki viharok alkalmával az történt, ami Szent Mózes első
könyvének kilencedik fejezetében olvasható Noéról: „És ivék a borból, és megrészegedék, és meztelen
vala sátra közepén.”

A pápa puritán ízlését sértő individualista divatbáb egyébként úgy került a betegágy lábához, hogy
Honorius ideges hallucinációiban hol megsüketült soha, sehol nem pergetett doboktól – hol meg a Sátán
kankurváinak és szukáinak átkozta el egész környezetét, mert nem hallja a dobokat, melyek keresztes
hadjáratra toborozzák a világ minden népeit és elsősorban azt a koldus, balkezes jeruzsálemi János
királyt. A vörös hajú, jáspiskígyó és baziliszkusz-buzeráns Frigyest, veszett hiéna Pelágiust – meg az
ördög tudja, hol horkoló Szentsír-pátriárkákat. (Ezek nem irodalmias szóképek – hol volt azoktól most és
bármikor 325Honorius! –, hanem a legközönségesebb, akkor kurrens káromkodás-készlet legszürkébb,
legszolidabb darabjai.)

A pápa, aki alig pár napja tiltott ki egyházából minden kuruzslót, alkimistát, ördöggel cimboráló „privát”
méregkeverőt – most? Megszentelt és Isten-helytartói „logikus következetlenséggel” ezeket a kuruzslókat
mind maga köré gyűjtötte várába: ha meggyógyítják – mindenféle képzelhető és képzelhetetlen
feloldozásban részesülnek, ami a legtermészetesebb – elvégre, ha az ördögök Isten földi helytartóját
meggyógyítják, akkor evidens, hogy ezek az ördögök megtértek, visszaléptek az Úr szolgálatába, hátat
fordítottak Lucifernek, és most szent cselekedetet végeznek, hiszen a pápának nem nyavalygó önzésből
van szüksége egészségre, hanem a keresztes hadjárat végső sikerének érdekében.

Ez történt tehát odafent a pápai várban, míg Frigyes zsidó és arab tudósaival a tenger állatait
tanulmányozta.

Nemsoká már. Mégpedig a következő két okból. Egyrészt Frigyes természetesen megtudta, hogy
Honorius beteg, ihletett nyavalyatörése van a szentsíri dolgok miatt. Erre Frigyes kacagva mondta, de a
legkomolyabb szándékkal, hogy arabjai azonnal jelentkezzenek a pápánál, és próbálják meggyógyítani;
nem is árt változatosságképpen, annyi varangyos polip után: egy pápa. Nem? Így hát kora hajnal felé
Frigyes egyedül maradt. Másrészt ez sem soká tartott, Isten vagy ördög gondoskodott társaságról, mely
volt olyan érdekes, ha ugyan nem érdekesebb, mint a júdeai tudósok.

A hold, telihold, fent volt az égen, de már izzás nélkül, sokak szemében így még sokkal szebb; a tenger
kékesszürke, fázósan didergő, a holdfényből már csak egymástól távol eső sávok reszketnek a lúdbőrös
vízen, mint felületes takarítás után a báli színes papírok; a parti házak, templomtornyok kezdenek
előgomolyogni a fekete semmiből, egyelőre csak távoli kék hegyekre emlékeztető körvonalaikkal, azokon
belül még szürke massza minden; itt-ott lámpák világítanak, magas ablakból, alacsony kapualjból,
szerelem, 326betegség, összeesküvés sárgáit szórva a ringó-rongy hajókra; fekete, suttogó és nyöszörgő
ringásuk mintha lélegzés volna (ezek is Alexiosz legkedvesebb hangjai), halk, de mégis fenyegető
vallomás ez, rejtett, tőlünk idegen életüktől. A kelő nap hamuszínű fátyollal borított vöröseiben egy
érkező hajó fekete vitorlái rajzolódtak a horizontra, alig illik horizontnak nevezni: sokkal közelebb volt
már Frigyeshez és a kikötőhöz.

Az álruhában, csigákkal babráló és tréfálkozó király valahogy megérezte, hogy ez nem olyan akármiféle
hajó, és érzésében nem is volt oka csalódni. Szintén az örök „Alexiosz”-ok kedves-kalandor módján,
csónakba szállt, és a hamarosan horgonyt eresztő hajó körül kezdett cirkulálni. Percek sem teltek el, és
máris megtudta, hogy a hajnali hajón – a trónját, mindenét vesztett János, jeruzsálemi király érkezett, a
damiette-i pokoli csőd után – természetesen nem Honorius pápa legfrissebb felhívására, hanem saját
jószántából vagy búbánatából, vitorlázott Itáliába. Frigyes nem sokáig lötyögtette csónakját a nagy bárka
körül, pillanatokon belül összeismerkedett a matrózokkal, kötéllétrán fel is ugrott a fedélzetre – jó egy
ilyen helybeli parti csavargóval (II. Frigyessel) gyorsan megismerkedni, gondolták a matrózok – és mint
első számú álruhás színész egy második számú maskarással: Frigyes azonnal parolázhatott volna János
királlyal, mert az sem akart egyelőre „jeruzsálemi királyként” mutatkozni. Hajója, ruházata, bujkáló
érkezése mind arra vallottak, hogy a politikai nyilvánosságot egyelőre, a legnagyobb mértékben kerülni
óhajtja. Frigyes egy matróztól a hajóján megtudta, hogy János szüntelenül zokogott a damiette-i vereség
óta, akárcsak Péter, haláláig, miután Jézust megtagadta. Fekete ruhában ténfergett és ténfereg a hajó
fedélzetén, magában meg a holddal beszélget; azokat a színes táblákat, melyek a Hitet, Reményt és
Szeretetet ábrázolták, két kezével zúzta össze; utána szörnyű orkán kerekedett a tengeren, ahogy ez
sejt327hető is volt, ilyen kétségbeesett káromlás után; csodával volt határos, hogy hajójuk Szicíliában
partot ért (először oda verődtek). Persze nem volt elég ennek a koldus, nyúzott és levert, mindeddig fekete
ruhás gyász-Jánosnak ez a majdnem-hajótörés: alighogy partot értek, János király szíriai vazallusai
csapkodták az asztalt, hogy nem hajlandók tovább neki hitelezni, nem hajlandók pénzelni a brindisi utat –
szoroztak, osztottak, üres zsákokat rázogattak, teli zacskókat zsebre raktak. A Frigyessel beszélgető
tengerész megsúgta, hogy ebben a pillanatban sem történik egyéb a hajón, a béna kormánykerék mellett.

Később Frigyeshez és a matrózhoz egy arab öltözetű férfi lépett, azzal a keleti-alázatos és mégis gúnyos-
gőgös ringatózással – „mintha fekete méz csurogna”, ahogy később a matróz mondta, és ez is csatlakozott
a beszélgetéshez. A matróz nagyon szerette János királyt, aki már csak önmaga kísértetének látszott,
úgyis holdkóros lesz, és majd befele fordul, vagy beleveti magát a tengerbe. Vagy? Saját grófjai, esetleg
szolgái végeznek vele, mint használhatatlan, pityergő élősdivel, hogy ez lett belőle!

Ekkor avatkozott be a társalgásba doromboló, éneklő hangon a sompolygó szaracén, az irónia lidérceit
idéző szakállával. Frigyes első pillanatban azt vélte, az ő orvosai közül jött valaki utána. Nem is tévedett,
csak felényit, mert a mosolygó arab ugyan nem volt Frigyes embere, de orvos volt, méghozzá a javából
(szakállát örökké simogatta, mintha hangszer lett volna, és bölcs, fűszeresen szemtelen mosolya ennek a
dörzsölésnek lett volna eredménye, mézgás logikával és szirupos rációval körítve). Az orvos nem volt
más, mint II. Frigyes német király feleségének első számú udvari, legbelsőbb és legházibb, kamarai
orvosa. Frigyes felesége most Szicíliában tartózkodott, ott nagyon-nagyon beteg lett, halálosan és
gyógyíthatatlanul beteg (erről Frigyes semmit sem tudott, most hallott róla először, 328a döbbenettől
majdhogy szívszélhűdést nem kapva) – az arab orvos mindenről lemondott, nem óhajtott tovább a
haldokló királyné udvarában maradni, ott napról napra több püspök, apát, apáca és más effélék
gyülekeztek; az ilyen imádkozó, ereklyés és körmenetes halálzsinatnak az arab orvos régóta tudja végét,
átélte az ilyen véget nemegyszer, régen, egyéb királyi udvarokban: a királynő halála után majd őt, a
pogányt vonják felelősségre, ő a gyilkos, ő a dilettáns, ő a szultán kémje, a pénzfaló sarlatán, az ördög
inkarnációja – no hát ebből ő nem kér (mondta az arab), átélte egyszer, átélte kétszer, jó volt, szép volt, és
épp ezért mert ezektől az esztelen vádaktól megundorodott, épp ezért volt számára mennyei gyönyörűség
később II. Frigyes német király szolgálatába lépni, aki elíziumi és olümposzi magasságokban lebeg az
ilyen földhöz kötött előítéletektől. Frigyes király – és a cinikus szaracén most himnuszokat kezdett
zengeni Frigyes királyról (ezek az orientális bálványrombolók a legnaivabb bálványimádók is), Frigyes
királyról, akit ugyan személyesen nem ismer, de…

Az „Alexiosz”-álruhás Frigyes, elfeledkezve magáról, kétségbeesetten faggatta az arab orvost haldokló

vagy tán halott felesége felől (nem mintha lírai szempontok különösképpen uralkodtak volna Frigyes
életében). Az arab pillanatra felfigyelt – mért olyan izgatott ez a halászlegény? –, hamarosan le is intette,
megjegyezvén, hogy csak azért említette ezt a királynői haldoklást, hogy megvigasztalja a bús matrózt,
bolyongó János király leghűségesebb kutyáját. A vigasztalás abból állna, hogy bolyongó János király –
tudván Frigyes hitvesének legvalószínűbb haláláról – saját leányát fogja feleségül ajánlani német
Frigyesnek. „De biztos, hogy meghal, de biztos, hogy nagybeteg, hogy gyógyíthatatlan?” – kérdezte
megint türtőzhetetlen indulattal Frigyes az arabot, mire az valami salamoni mindentudás gyanakvó
pillantásával nézett az egzaltált halászlegényre, mely csodálatos keleti mindentudás valószínűleg csak egy
gúnyos 329jelzőből állott a királynőért romantikusan rajongó brindisi csibészre.
E pillantás után fáradt és megvető kerepléssel folytatta beszédét, még csak véletlenül sem vetve tekintetét
a sápadt Frigyesre, hiszen az egy fél szótagot sem ért az ő magasröptű orvosi diskurzusából: Konstanza
(Frigyes felesége) az utolsó napon, melyet az arab a királynő betegágya mellett töltött, tátott szájjal
lélegzett, látszott, hogy a levegő nem a megfelelő szervek szűk rendszerében jutott a tüdejébe, hanem
csak úgy ömlött, mint a víz a vödörbe vagy kóbor szél a lyukas vitorlába; ajkai már kiléptek a szervezet
összefüggő egységéből, önálló, kék tekercsek voltak – igen, a halál kezdete (a medicina szíriai Salamonja
szerint) éppen a testrészek és szervek kísérteties önállósulásából áll, a test stupid és céltalan reflexekre
bomlik, akár a hatfelé vágott piaci ponty hatféle rángatódzása a szatyorban. Ha Frigyes látta volna
Konstanza bal kezének öntudatlan markolászását bal melle fölött, az ujjak görbületét, a fej esését, a
szemhéjak lassú – érti? –, lassú csukódását és nyílását, aminek már rég semmi köze a pislogáshoz –
aminthogy a pupilla esdeklő tévelygésének sincs a betegszoba terében, semmi köze, a rögzíteni tudó,
tárgy-markoló látáshoz. Most derül ki, hogy az összes szervek mindeddig zendülésre készülő rabjai voltak
az öntudatnak, a szellemi ellenőrzésnek: végre! végre! megszűnt az öntudat, és végre! boldogan élhetik, a
halálos ágyon, ezek a felszabadult szervek, a maguk régóta óhajtott kaotikus és anarchikus életüket. No
de hiszen nem is ez az érdekes.

Az érdekes – ez a házassági terv! Feleségül adni János király leányát az özvegy Frigyeshez! Ez új
korszakot fog nyitni a keresztes-csetepaték nevetséges, költséges, bűnös és beteg történetében – folytatta
az orvos. A matróz – János király bozontos, hű ebe – ne féltse semmi kóros búskomorságtól a gazdáját!
Mióta azt a vihar véletlenül Szicíliába verte, és ott tudomást szerzett, legelsősorban tőlem, 330Frigyes
király küszöbön álló özvegységéről, azóta János király nagyon boldog. Nem jár más a fejében, mint
leánya és Frigyes megkötendő házassága, éjjeleken át csak erről fantáziál. Ő tudja, ő, az arab orvos, János
legbelsőbb bizalmasa – hogy a gyászruhát, a bőgést, a damiette-i bánat fekete külsőségeit ugyan tovább is
tartja a hajó legénysége előtt: de ez csak betanult, ravasz és diplomatikus etikett dolog; az arab orvos
maga is a leghatározottabban – egyelőre – erre a szerepjátszásra tanítja János királyt.

A továbbiakban egy és más ismét úgy történt, mint a mesékben és széphistóriákban. János király kidobta
hajójáról a szemtelen „halászlegényt” – leendő királyi vejét –, az viszont a parton találkozott, egész
természetesen, János kószáló, kocsmát kereső hajóslegényeivel, akik csodákat meséltek neki – a
száműzött János király leányáról, Izabelláról. Szíriában él vagy élt, nem tudják pontosan, mert azt is
hallották, hogy a damiette-i véres katasztrófa után elindult – igen, Izabellának hívták – Itália felé. Frigyes
feje még tele volt haldokló felesége borzalmas képeivel, ezek azért is voltak a borzalomnál
borzalmasabbak, mert hiszen a király élete felét (némi túlzással) boncoló orvosai között töltötte; csókra,
lakodalmi pompára nem-igen emlékezett, a nász is annyiban volt érdekes számára (megint némi
színházias túlzással), hogy a hasi zsigerek, lebenyek és hártyák hogyan viselkednek, redők és tasakok
milyen táncot járnak a „jó! ugye jó!: imádlak!” sajátos komédiái közben.

A hajóslegények viszont – szíriai Izabella szépségéről fecsegtek, nyilván olyan részeg színezéssel, mint
amilyen monoton mániával (elég orvosi a szavak zenéje?) gondolt Frigyes felesége utolsó perceire.

Izabella? Valóságos keleti hercegnő lett, fekete haja susogó koromként lepte körül homlokát, szemöldöke
kéjes kígyó, tekintete meleg éjszaka, fülbevalója virág, körme ve331rese a szerelem buggyanó vére,
keble: ékszeres ketrecében szivárványos szappanbuborék, két csípője dús ikergalamb: szóval az egész
Gabulum-Gebele-i frázisgyűjtemény.

Frigyes elhatározta, hogy azonnal Szicíliába vágtat. Nem olyan sürgős a beteg Honorius által hirdetett
tanácskozás a keresztes hadjáratok folytatásáról. Különben is százszor többet ér ebből a szempontból az
esetleges házasság a jeruzsálemi király leányával, mint esztelen és hosszadalmas fecsegések egy pápai
zsinaton.

Furcsa hajnalra ébredt Brindisi városa.

A pápa egészségi állapota oly rosszra fordult, hogy mindenképpen Rómába akart jutni, hiába volt minden
ellentmondás, lebeszélés. Gyaloghintóba, öszvérhintóba dobatta magát és elátkozva Brindisit, Napot,
Holdat és csaló védszentjeit, hurcoltatta magát Róma felé. Ugyanezen a reggelen távozott Frigyes király
is, Szicília felé véve útját, most már nem rangrejtve, de nem is páváskodóan egzaltált pompában. Frigyes
még látta is a pápa „menekülő” kurta menetét; csibészek és kofák megdobálták a sziklás, kaktuszos
utakon, azt hitték, vén uzsorás menti a pénzét a gettóból a közeledő isten-ostora, a törökök elől.

Alighogy a pápa és Frigyes távoztak a városból – újabb hajó érkezett; ez nem vonult úgy félre, mint a
koldus János király fekete koldus-bárkája. A reggeli napfényben úszó hajó éppen csak hogy föl nem
mászott a várba, mint valami pöffeszkedő teknősbéka, mikor azok nagy csökönyösen kirándulnak a
partra.

Ezen a hajón Pelágius pápai legátus érkezett a jeruzsálemi pátriárkával.

Ezek is túl hamar jöttek, semhogy Honorius pápa meghívása eljutott volna hozzájuk – maguktól jöttek,
mert szaporodtak a bajok a dicstelen Keleten! A kikötői népségnek épületes és rögtönzött színdarabban
volt része: kiszállás 332előtt a szakállas, sovány Pelágius és az igen nyugodt, igen kövér jeruzsálemi
pátriárka valamin összeveszhettek, pontosabban csak Pelágius veszekedett – úgy hadonászott, mintha a
hajóköteleken akarna citerázni, valami legújabban betanult apokaliptikus szerepében. Nyújtottak neki
létrát, lapátot, hidat, csónak csőrét – mindig majdnem kiszállt a hajóból, de aztán tovább borzasztóan
megsértődött valamin, és visszahúzta a hajóúton sarujában megzöldült talpát, ostorozta moszat-hosszú
ujjaival a korlátot: a jeruzsálemi pátriárka meg csak nézte, nézte ezt a bolond szöcskét. Apró szeme volt a
pátriárkának, éppen csak hogy ki nem esett zsíros, vastag szemhéjai alól, mint az almamag vagy kömény
a tésztából; az orra is jó vastag, kedélyes, vörös és izzadt, de tele humorral és a disznók derűjével. Ajkai?
„Zaftos” fügék egymás fölé fűzve a koszorúban; rövid, rőtes bajusza és szakálla éppolyan csöndes
szemtelenséget árasztottak, mint apró szeme. Nagyparádéban volt (a hőségben utálta), kesztyűs kezében a
pásztorbot majd elolvadt: épp ezért külön mérgesítette „szent” Pelágius legújabb eksztázisa. Nyilván a
hajóból való kiszállás sorrendje körül érte a damiettai hőst valami protokollba tartozó sértés, és az
efféléktől a legátus azonnal egyházjogi és teológiai hallucinációkba fogott. Ehhez az izzadtság-
gyöngyökkel szabályosan földíszített és a gyöngyök alatt szabályosan szuszogó jeruzsálemi pátriárkának
édes e világon és túlvilágon: semmi érzéke nem volt.

Miután Pelágius már megint a „kiátkozó”-papírjait tartalmazó zab-zsák zsebében kezdett kotorászni – a
pátriárka kedélyes mozdulattal intett a csónakban várakozó legényeknek, hogy ő indul, csak segítsenek
neki, sokan, mert bizony sok a zsír rajta – nevetett is hozzá, a csónakosok boldogok voltak, hogy ilyen
derék cinkosra akadtak, és vígan belé is puffantották az egyik ladikba a pátriárkát. Mikor sok kézcsókolás
után kérdőleg néztek a fedélzetre – „mi lesz azzal a veszett állattal odafent?” –, a pátriárka 333legyintett,
csak őt vigyék már a partra, palotába, temetőbe, akárhová, de azzal az ágáló legátussal már torkig van
valóban.

Képzelhető Pelágius ribillójának további fejezete, mikor megtudta, hogy Honorius pápa neki (és talán az
egész világnak) hátat fordítva, nyargal szamaras hintóján Róma felé, és Frigyes király is már rég vágtat
délre, halott feleségénél barátcsuhában virrasztani. Vagy kijelölt menyasszonya előtt apollói
virágkoszorúval – tisztelegni?…

Frigyesnek, diszkrét pompában és diszkrét kíséretével, nem is kellett soká lovagolnia dél felé, hogy az
első kérdésre választ kapjon. (Persze hogy lovagolt – bőven volt oka rá, hogy ne azonnal hajóra szálljon,
és legkevésbé sem Brindisiben.) Kisváros utcáján vonultak keresztül, az út a szokásos tojás alakú
kavicsokkal kirakva, lépcsős is volt, de egy-egy lepény-lapos lépcső tíz-húsz lépésre következett egy
másik után az enyhe lejtőn; egy-egy ilyen lépcső felett egyszerű kapuív emelkedett a legderekabb,
megbízhatóbb kövekből, erőt és idillt egyesítve; az idillt még édesítette a sok vadszőlő meg folyondár,
kócosan csöpögve a lovasok arcába; drága nap és még drágább árnyék úgy keveregtek a lovak lábai alatt,
mintha valaki kétszínű folyadékot szeretne összekavarni reménytelenül egy serpenyőben – laza szél
csinálta ezt; a város tele mohos kövek, tócsák, virágok, por, szegényszag és távoli tengerillat üdvözítő
vegyülékével.
Egyszerre csak velük szembe baktató menettel ütköztek össze. Frigyes feleségének halotti processziója
volt. A holttestet sikerült ellopni Szicíliából, ahol az arabok (jóformán kivétel nélkül már szicíliai
bennszülöttek) fellázadtak, és míg Frigyes király arab orvosokkal a medúzák szerelmi életéből kovácsolt
pokolszagú teóriákat a keresztények mindenféle önmegtagadásai ellen – azalatt a szicíliai szaracén
ka334tonák vérengző kegyetlenkedéssel kezdték irtani Frigyes ottani híveit.

A halott királynő teste egyszerű baldachin alatt feküdt, oly rettenetes laposságban és vékony
vízszintességben, ahogy erre csak az elhunytak képesek. Feje alatt hiába a két kelesztett, óriás bojtos
párna: a fej is vékony maradt, akár a miseostya misetányéron, szemek, orr, áll csak fuvallatnyi
domborulatok. Oly fájdalmas érzés volt, hogy ez a hullott-falevél-súlyú fej most ugyan bíbordunnákon
pihent, de azért nyakáról, hátrafele és lefele bármikor leszakadhatott volna erőtlenségében, az első
szellőtől tán el is tűnhetett, mint a kerti tavak színéről az anyagtalan tükörképek. Nyakán, keblén ékszerek
– nem kellett félni, hogy útonállók elrabolják –, ezek is oly mélyen feküdtek, vak fényükön érződött, hogy
a legdrágább kristályok is nélkülözik a vér melegét, a bőr élő-asszonyi ellenállását; a mellek helyén jeges
síkság, majdnem homorúság, az ékszerek csak egymás között zörögtek, nem a testtel való megszűnt,
pajkos találkozásban. A királynő két kezét persze melle alatt „heverő” imában összefonták, ujjain sehol
egyetlen gyűrű sem, a körmök fehérje nem különbözött az ujjak fehérjétől. Bármilyen sápadt egy
hajszálvékony viaszgyertya, a fején csillag-pontként égő lángocska valahogy mégis átmelegíti tövéig, de
ezek az elfekvő fehér ujjak fűtetlenek maradtak, pince-hidegjüket az is érezte, aki nem érintette őket.
Lábán – a szoknya alól kilátszott – két olyan selyemtopán, melyet életében sohasem viselt, kicsit
zötyögtek is, mint az oltári Madonna-ruhák, melyeket nem Madonnákra szabtak; hogy a talpa olyan tiszta
volt, a föld porától az értelmetlenségig szűz – talán ez volt a legkétségbeejtőbb a halál hallgatag
menyasszonyán.

A halott királynő kísérői, mikor megtörtént már a találkozás és első beszélgetés a királlyal (a kavicsokon
térdelve 335imádkozott a tetem mellett, a király lova mindig meg akarta csókolni gyászoló gazdáját, még
lábával is úgy kapart halkan, mintha a király vállát szeretné ópapásan és dicsérőleg megveregetni) –
szóval az első beszélgetés és udvarias-udvari ima után a kísérők (azt hitték, ez a tapintat, vagy ez a
legjobb ríkató) arról beszéltek a királynak, aki egy ujját, nagy gyűrűjével, állandóan a ravatal szélén
tartotta (többször lecsúszott) – „hogy bizony másképp festett Konstanza királynő, mikor az esküvőn az
oltár előtt állt vala”. Frigyes király pedig? Vörös hajával és zöld szemével? Néma iróniával azon
merengett, hogy bizony alig vagy talán semmit sem különbözött az ő menyasszony-Konstanzája az ő
halott Konstanzájától. Szeme ugyan nyitva volt az oltár előtt, a püspökök aranykaréja közepén: de
hidegen és fénytelenül, balga riadtságában szinte állati ellenségeskedéssel nézett a semmibe; szemhéja,
mint az áttetsző rózsaszirom – ami így szóban, mint afféle trubadúrfrázis, nagyon szépen hangzik – de a
valóságban? Betegesen csak hajszálereire vékonyodott tapasz a varangyosok látógolyóin; a keményített
fátyol olyan volt a menyasszony fején, mint a menyasszony lelke, hideg, pókháló-vékony, ezer udvari
redőbe vasalva; kezét (a német kesztyűscéh merev babakéz cégére a kapu felett!) máris koporsósan tette
keble alá, az ember a szívét is úgy képzelte, mint márványosan fehér halhúst; apró száját szelencésen
összeszorította, lehetőleg semmi se menjen ki rajta, semmi se menjen be rajta – „Igen! bizony más volt az
oltár előtt!” – mondta hazudva Frigyes, a hazugság neki soha semmi fáradságába nem került, csak az
őszinteség idegesítette.

Az utcaforduló eddig eltakarta a következő bálványt vagy inkább látványosságot.

A szicíliai „pogány” parasztok ősi szokás szerint – akárcsak bizonyos időkben a római caesarokét –
elkészítették fabáb 336formájában a halott királynő szobrát, alaposan kifestve természetes színekkel,
felöltöztetve valóságos díszruhájába, cipőjébe, meg harisnyát is húztak falábára.

Mikor a halottkísérők megtudták, hogy a sors titokzatos véletlene az özvegy királlyal hozta őket össze: a
bábot pillanatok alatt egy kapualjba szöktették (persze hogy az azonnal leverte koronáját, pedig jó ferdén
dugták az árnyas boltív alá). A szöktetés célja? Nem akarták, hogy az óriási baba – rendetlenül jelenjék
meg az élő férj előtt. Mint gondos anyák a kislányukat megfésülik a templompadban, ha áldozni mennek,
úgy ezek a derék szicíliai parasztok is újrakötözték a cipő másliját, leporolták a ruha kitárt gallérját,
nyalták a jogart és az aranyalmát, kipiszkálták a szemgolyó festékébe ragadt legyeket, amitől viszont az
egyik mázolt pupilla ijesztően bandzsa lett.

Egy kisebb fegyveres csapat megmutatta Frigyes királynak a szicíliai támadó arabok elől megmentett
királynői ékszereket is. Nagyon büszkék voltak ezek a katonák leleményességükre, amennyiben a királyi
klenódiumokat közönséges bakaládákba rakták, kapcák és salakképű cipők közé, így aztán nem lesz
feltűnő. Jobbágyi alázattal kértek bocsánatot a messze-messze néző Frigyes királytól (nem Isten, nem
szerelem, nem részvét vagy a mulandóság dekadens poézise járt a király fejében, az egyszer bizonyos…),
mikor szennyes gatya-pólyából csomagoltak ki valami elhagyatott csűrben egy királynői „könnyű-
koronát”, alig pár-ágasat, vagy szalmazsákokból aranypálcákat, alsószoknyából kelyheket, gyűrűket és
félelmetes vívótőrökhöz hasonló biztosítótűket. Az apróbb ékszerekből a király sokat ott el is
ajándékozott.

Frigyes megtudta halott felesége kíséretétől, hogy menet közben az a szokásuk: ha megpihennek akár
kisebb, akár nagyobb városban a felséges tetemmel, azt mindig a város 337templomában helyezik el;
katonaság, királynői papság, a város helyi kanonokjai virrasztanak mellette, rendszerint a város lakossága
is, hiszen az ő fejükben királynő és szent között – alig-alig van különbség, ezek csak a nagyság és égi
magasság varázsában szédelegnek, bizony gyakran ez a tanulatlan plebs paraszti metafizikája, uraik jó
vagy rossz voltából. Frigyes megkérdezte a menet papi vezetőit – ebben a városban hol van a templom,
ahol felesége a gyertyák gyér, még a levegőt is alig rezgető melegében éjszakázni fog?

A papok a katonákra néztek, a katonák a papokra: látszott, hogy zavarban vannak. Frigyes szokásos
erélyes-nyájasságával megkérdezte – mitől félnek? mért titkolóznak? csak ki vele, ki vele, ide a nyers
valóságot, talán mégsem ma született gyermek a németek és Szicília királya.

Egyszerű szerzetes adta meg a választ, nem mert Frigyes szemébe nézni, orrát majd meggyújtotta a
gyertyaláng – és ebből az egyszerű beszédből kiderült, hogy a városban két templom van, egy nagy és egy
kicsi. A nagyba most élő léleknek nem szabad bemenni, minden kapuja elöl, oldalt, serpenyő nagyságú
bullákkal le van pecsételve, mivel Honorius pápa frissen érkezett követe ott fogja az új keresztes
hadjáratra jelentkezőknek a keresztet feladni, a búcsúkat kihirdetni – addig is a pápai követ pápai
kíséretével a nagytemplomban zárt áhítatgyakorlatot tart és zsinati megbeszélést. A halott királynőnek a
pápaiak a lehető legnagyobb pompát biztosítják, még a Szűzanyának sem díszesebbet, de: csakis a
kisebbik templomban, mivel nyilván olyan óriási tömeg fog jelentkezni a kereszt jelének felvarrására,
hogy a kisebbik templomból kiszorulnának, és régi tapasztalat szerint ebből véres zavargások
keletkeznének.

Természetes, hogy mikor Frigyes ezt meghallotta, első érzése a gőg éktelen dühe volt. A német király
halott feleségét a pápai követség kizárja a dómból? És valami Isten-szegényházába vagy nyomorékok
menhelyére löki, mint egy 338árokszélen felvillázott, leprás koldust? Keze már kardja markolatán járt (ki
ne ismerte volna környezetéből a halál hangszerének ezt a „behangolását”?), de aztán hirtelen
meggondolta magát (ezt meg az előbbi mozdulatánál is jobban ismerte környezete), szorosan odaállt
felesége ravatala mellé, kijelentette, hogy az a dóm, ahol ő van és a felesége van, nem pedig, amit
szeszélyből, pénzből, művészeti fantáziából vagy esetleg eretnek mániákból, névtelen olaszok építettek.
Ugyanakkor itt is nyilvános esküt tesz, hogy ő lesz vezére az új keresztes hadaknak (és megcsókolta
halott felesége most már kártya-szívnél laposabb szívét), ezt az ünnepélyes esküjét, felesége üdvösségére,
azonnal közöljék a városba érkezett pápai követséggel, és szent toborzókkal, hozzáfűzve (gyászában is
különleges) örömét, hogy keresztény királyi alázatának ilyen szerény formában is kifejezést adhat, és a
dómot, a város főtemplomát, ő maga és felesége mellőzésével, a keresztes hadjárat sikeréért – átadhatja a
pápának. Azzal nyakláncát levette – végében királyi pecsétjének ezüst másolata lógott nagy medália
formájában –, ezt azonnal akasszák a dóm kapujára, a pápai bullák közé, és tíz királyi katona őrizze.
Frigyes arról is természetesen pontosan értesült, hogy az a bizonyos „szent toborzás” a városban az előző
napokban történt, a toborzás után a pápaiak (újabb szokás, úgy látszik, a vidéken) két-három nap szünetet
tartottak. Csak ezután (ájtatos magábaszállás és családi készülődés szünete? Nem ügyetlenség ez? Lehűl
az első részeg lelkesedés! – no de hát a pápaiak tudják, hogy ebből az esztelennek látszó szünetből mi a
taktikai haszon?) – igen: csak ezen imanapok után varrják fel a jelentkezőknek a dómban a keresztet.

Maga az aktív verbuválás is nagyjában két helyre és két időre volt osztva. Először a nép között,
szórakozó- és mun339kahelyén, aztán templomban vagy valami nagy térségen, bent a városban vagy a
falakon kívül. Kocsmai mulatozókat, kockásokat, kártyázókat, szelíd szopósakat és nagyszájú
szajháskodókat gyakran lepett meg egy barát, kezében is, gyomrán is kereszttel, és prédikált nekik.
Vásáron beavatkoztak az alkuba, szaladgáltak lacikonyhától mézeskalácsosig, az asszonyoknak is
magyaráztak ezt-azt – értették? nem értették? Nagyon gyakran a templomi misét is megzavarták, mert hát
ők a pápa, mert hát ők a Szentsír, mert hát a háború kedvesebb Istennek, mint ez a süket és gyáva
motyogás; lélekharanggal a bordélyokat is felverték, vagy szétverték; mezőn, szüreten, cséplésnél vagy
narancsszedésnél is ott zsongtak, néha többen egy paraszton, mint farkabillegető darázs a gyümölcsön.
Persze a toborzók között mindenféle fajta volt, csak éppen a megfelelő nem, de hát ezen már az ágyba
csináló gyermekek sem lepődnek meg.

Voltak magas filozófiai műveltséggel rendelkező hadjárat-hirdetők: bordélyból kizavart kamaszokra vagy
Zsuzsánna impotens véneire bizonyára óriási hatást tehetett a „ministratio damnationis” és „ministerium
justitiae”, az ítélet és az igazság szolgálata közötti öt hittani különbség fejtegetése! Rajongók: égre fordult
szemekkel és szinte tetanuszos végtagmerevedésekkel ábrázolták Mária zokogását, Krisztus jajgatását az
egekben, mindaddig, míg sírja a pápa szent kezeiben nem lesz: ez is furcsán hatott (majd mindjárt
pontosabban is látjuk mindezt) – lókupecek és hat ótvaros porontyukkal vacakolódó asszonyok kedélyére.
A szadista páterek (sokszor még fráterek se voltak, de a szent cél érdekében valami lyukas zsákot húztak
a nyakukba, és felövezték magukat hajó- vagy akasztófakötéllel): a férfiak vérengző ösztönére apelláltak,
melyet a Hagia Sophia, az Isteni Bölcsesség már jó eleve azért öntött az emberi természetbe, mert a
teremtés előtt is tudta, hogy a világ értelme: a Szentsír elleni gyilkos harcban fog kiteljesedni. Ezek a
toborzók leírták a szaracén kínzóeszközöket és kín340zásokat, de: mi! de mi! de ti! de ti, testvérek! a
Szentlélek segítségével sokkal fantasztikusabb tromffal tudtok válaszolni. Viszont? A templomban
dörmögve meakulpázó parasztok bal kezükkel egyelőre inkább az anyósuknak vagy feleségük kurafiának
szánt bicskájukat simogatták.

A kereszthirdetők közt sok volt a józan üzletember: szinte a legmodernebb bankasztali könyvelés szerint
megmutatták, hogy kereskedőnek, földművelőnek mennyi haszna lesz belőle, ha részt vesz az új keresztes
hadjáratban.

A sors és a véletlen sohasem takarékoskodik az olyan játékokkal, mint hogy cinikus kéjenc papocskák,
akik a mennyország pogány szajha-örömeit messze felülmúló keresztény gyönyöröket festegették a
leendő kereszteseknek: kórházak, börtönök, a férfi-klimax szégyeneit titkoló istenverte félholtjainak
prédikáljanak. De mit ezeknek a betegeknek a paradicsom zenélő angyalai vagy a pogányok nimfái és
hurijai? Akár egypár heringhajóra rakott földi hárem is? Örültek, ha két napra rendbe volt a székletük.

Lelkiismeretlen csalók is grasszáltak az elbűvölendő nép körében, ígérve fűt-fát, szabadságtól pénzig,
megújhodó fiatalságtól aranyos üdvösségig mindent – és a csalókkal ellentétben olyan papok, akik
eszükkel és szívükkel mélyen ellenezték – félig-rejtett belsőjükben – az egész keresztes hadjáratot: ez
többnyire abból derült ki, hogy templomban vagy akárhol, a legmonotonabb elöljárósági tisztviselők
fahangján recitálták el a pápa üzenetét.

A toborzók megszokott és közismert típusainak vázolása közben is tettünk már célzást arra: mi volt
ezeknek a szónoklatoknak vagy gyóntatószéki hebehurgya rábeszéléseknek – hatása?

A toborzók egy ideig (ugyancsak rövid ideig!) abban az ábrándban éltek, hogy óriási volt a hatás, soha
nagyobb a keresztes hadjáratok történetében – mivel? Kocsmák, piacok, egyéb nyilvános találkasuttyok,
borbély- és kovácsműhelyek előtt gödörré taposott pletykabördék: a prédikációk 341után üresek és
némák voltak, mint a sír. Kint a mezőkön is csak asszonyok (ásításhoz és átokhoz, unalomhoz vagy
betegséghez hasonló) görbe hátát láthatták. Mi történt?

5.

A várostól nem messze volt egy elhagyatott temető, falai megvoltak, a ciprusok még ott álltak feketén, de
a sírok már besüppedtek, az ember csak örökös botlásából-bukdácsolásából érezte ezt a süppedést, mert a
mellig érő fű benőtte e nem-ásott, második gödröket. Itt-ott dülöngélt egy kereszt, csak éppen hogy a
rozsda se sírjon, ha nem kap ágat, amire rátelepedjék, és szokása szerint göndör fahéjat pödörjön a vasból.
A temetőfalon belül pár olvashatatlan márványtábla, silabizálhatják feltámadáskor az angyalok, addig
úgyis eleget pihentek, és állítólag nem is törik nagyon magukat az égben a betűk iránt.

Idegyűltek parasztok, iparosok, a város egész férfinépe, igen gyors megbeszélés szerint. A gyűlés
„elnöke” egy hentesmester volt, igen ritka, igen kurta hajjal vörös fején (hóból vagy homokból áll ki így a
tavalyi fűszál), jó kefés szemöldökkel, fenyegetően kövér szemhéjjal; orra uborka, szája tehénszáj (kár is
mondani, úgysem lehet más). Szeme sötétjéből az a harag és gyűlölet áradt, melyből mindenki érzi, hogy
csak a gonoszságot gyűlöli, a gyűlölködőket gyűlöli – ez a „hordónyi vér”-külsejű ember, aki naphosszat
véres kését forgatta disznóiban és marháiban: soha a kisujját nem emelte volna szelíd felebarátaira. Sőt!
Nem keverünk túlságosan szubjektív hangot a históriába, de az ember örömében akaratlanul összedörzsöli
kezét: jó hogy vannak az igaz karitásznak ilyen vaddisznói.

A szónok az egyházi orátorokat utánozva, elővette az „evangéliumot”, ami nem volt más, mint az ő üzleti
naplója, minden lapja valahogy „nemesen” és mocsoktalanul 342volt zsíros (nem gúnyból mondjuk). Ezt
felütötte valahol a vége felé, a hallgatóság láthatta a lapon, hogy az még elég fehér, nincs tele számokkal,
mint a többi, de azért nagy szarkalábak mégis feketéllettek rajta. A hentes fel is mutatta – mindössze ez
állott rajta, hogy: „Nem megyünk!”

Se több, se kevesebb, ez a mai napra rendelt szent evangélium, dörmögte a hentes, jó rekedt hangon: a
jóságtól volt zsíros, nem a zabálástól.

Az ezután következő prédikáció summája körülbelül ez lehetne töredékesen és halványan visszaadva:

köpés jár a közöttünk sompolygó, somfordáló farkasoknak, mert ugyanolyan gonoszságot cselekesznek
ezek a keresztes toborzók Krisztussal és Krisztus híveivel, mint a farizeusok és Pilátus katonái, mikor
megköpdösték a Megváltót. Egyszer mi is köpdöshetünk Krisztus meggyalázóira, ha már az a Krisztus
olyan szelíd volt, hogy nem köpött vissza, merthogy őneki akkor meg kellett mutatnia, hogy ezt is lehet
csinálni: nem visszaköpni. De hát az akkor volt, most meg most van, és az a Krisztus bizonyára pokolra
veti azokat, akik az ő kálváriai türelméből azt tanulták, hogy – szaracénokat menjenek ölni és kirabolni –
előbb bennünket ölve és rabolva, százszor többet és százszor jobban, mint a pogányokat.

A pogányokat is a Krisztus teremtette, ha ő az Isten; és nem teremtette volna őket, ha nem akarta volna,
hogy ők is legyenek. Nem tehetnek róla, ha pogányok, ha egyszer se a Krisztus, se senkifia apostola nem
járt közéjük oda messzire; vagy ha mentek: Istennél „okosabb”, vagyis okoskodóbb, tehátlag bolond
fővel, nem is kellettek a kutyának sem, vagy csak a kutyának. Nem az ő hibájuk volt, nem voltak ezek a
hithirdetők rossz emberek, szeretjük is őket, imádkozunk is festett képeik előtt, de hát – az Isten nem
akarta, hogy Perzsia, India, kutyafejű Kína olyan legyen, mint mi vagyunk. Minek erőltetni a dolgot az Úr
343bölcsebb szándéka ellen? Mi, keresztény barátaim, bizony már itt megölnők sorra ezeket a hírhedt
kereszteseket, irgalom nélkül.

Hát akkor? – mondják tudományos logikájukkal a skólák bölcsei. – Hát akkor mért prédikálok oly
hevesen a béketűrő Krisztus mellett egyik oldalon – és mért prédikálok a szaracéngyilkos keresztes urak
és keresztes csürhék ellen a másik oldalon? Nekem és nektek is elvégre gyilkos a szándékotok, sőt, nem a
pogányok ellen, hanem – ó, antikrisztus! – saját keresztény testvéreink ellen. No hát – gondolják az
univerzitások professzorai –, most megfogtak engem, az ő logikácskájuk patkányfogójába.

Hát én először is azt mondom – keresztes uraknak és keresztes parasztoknak, egyetemi szolgáiknak és
glória-kalapos egyházdoktoraiknak –, hogy: az a logika (ha még így hívják az agyvelő kuruzslását vagy
akármijét), az a bizonyos logika akkor ismerszik meg igazán, ha valaki tudja, mikor kell azt abbahagyni!
Nem örökre, ó, nem, csak úgy egy kis időre. Mert hát az élet nem egészen logikus – márpedig mi élők
vagyunk, és az élet a mi mércénk. Így hát ne nagyon vegzáljanak minket azzal a „logikával” az
egyetemek gyáva halottai, akik amúgy is a nálunk jobban élőket szolgálják, hahaha, rőfös pennáikkal!

Édes Jézus, én gyerekkoromban hallottam egy királyról, francia volt vagy örmény, én már nem tudom, de
mikor ennek fejére tették a koronát, megnézte előbb ott az oltárnál, hogy – miféle koronát is raknak rája?
Ahogy ti is megnézitek alaposan boltomban a húst, nem csempésztem-e túl sok csontot a mérlegre. Hát
bizony látja ez a király a korona zománcos, ráragasztott, színes és görögművű képein, ahogy – Krisztust
az oszlophoz kötözve ostorozzák. Erre megkérdi a király, ott az oltárnál, az ámuló és türelmetlen
püspököktől, hogy: hol élnek még ezek az ostorozó, római gladiátoroknak, pribékeknek vagy
centurióknak az utódai? Ő bezzeg felkeresi őket, és kardjával levágja hetedíziglen 344késő sarjait, az
unokákat, akik ebből a gyilkos pereputtyból szakadtak. Addig fejére se tegyék az oktatóképekkel teli
koronát – majd ha végzett a gyilkosokkal, akkor jön vissza olajoztatni, krizmáztatni, koronázkodni.

Biztosan ebből a királyi jó szándékból nem lett semmi, de én ezt a történetet gyermekkorom óta el nem
felejtettem.

Én meg ti, keresztény barátaim, ennek a királynak érzéseit követjük. Ölünk ám gyilkost, ha kell, és
üzenjük a Jézus Krisztusnak, hogy ne haragudjék, és bocsássa meg nekünk, de hát – nem ért a Krisztus a
maga dolgához, nem tudja szegényke, bizony nem tudja, hogy azt a sok szépet, amiről álmodott: hogyan
is kell valójában végigcsinálni, márpedig csak az ér valamit, amit a valóságban végig lehet csinálni.

Aztán, te Krisztus odafent az égben, nehogy bárány-ártatlanságodban: az egyetemek szolgalelkű

tudósaihoz csatlakozz! És szemünkre hányd „következetlenségeinket”, mikor furkót, akármit ragadunk –
most élő gyilkosaid és most élő farizeusok ellen. Te csak szépen imádkozzál, úgy, ahogy szoktad, bocsáss
meg ellenségeidnek, úgy, ahogy szoktad, de azért mi előbb – fejbe verjük őket. Utána esetleg
gondolkozunk mi is a megbocsátásról, elvégre egészen szép gondolat – és ha mostani szándékainkért
pokolra vetnél bennünket, hát lenne egy pár szavunk Veled is, de hát ez a tárgyalás egyelőre úgysem
időszerű.

Beszélhetnénk arról is, akár most is, hogy Jómagad és tanítványaid nem szerették az ótestamentum
bosszúálló Jehováját – no hát én megmondom, hogy nekem tetszik, és azoknak, akik itt velem
összegyűltek, azoknak is tetszik. Nem árt a bosszúállás a bitangokon, kell a vízözön a rablóknak és
képmutatóknak: mi húzzuk le két marokkal az égből a szodomai tűzesőt ezekre a keresztesmellű és
ganéjszívű lovagokra – ha te, Jézus, azt a tűzesőt, gyermekes vajszíved következtében, valahova eldugtad
volna. Jó volt 345az a Jahvé, nem kell az igazságos haragot trónjától megfosztani! És ha most azt mondja
nekem a Krisztus (igaz, testvéreim, hogy nekem nem mond soha semmit – miért? nektek talán mondott?),
szóval, ha most nekem azt mondaná a Krisztus: hogyan merészkedik egy apuliai hentes vagy politikus
sintér beleavatkozni az Ő dolgába, sőt Őt a mennyekben kioktatni? – hát először is bocsánatot kérnék, ha
már egyszer sem evangéliumi, sem lovagi finomsággal nem tudok beszélni, a históriai pillanat sürgető
nyugtalansága miatt – de azért sem magamat, még kevésbé titeket, barátaim, nem hagynálak cserben
holmi pálmaágas, szivárványkoszorús, kerubi és szeráfi udvartartás miatt. Megmagyaráznám pokolban,
égen, földön – akárhol esnék a kegyes audiencia –, hogy: te, Krisztus, most aztán te légy következetes, és
el ne hagyd azt a szegény népet, melyet itt a földön szerettél, és kizárólagosan és egyedül szerettél, hiszen
első pápádat, püspökeidet, szolgáidat és tanítványaidat ebből a népből válogattad, a Szentlelket is nekünk
küldted, és ez a Szentlélek arra való, a te szegény népeden, hogy ne legyen mafla, máriáshuncut, kijátszott
cseléd – hanem – ítélkezzék! Végre mi, a teáltalad hivatottak, nem pedig a Sátán hívatlanjai.

Te, Krisztus, odafent az égben, vagy ahol vagy, immár ezeréves nagy rejtelmedben és ismeretlenségedben
(ezt se tudjuk: miért jó Neked ennyire hasonlítani a nemlétezéshez), ha egyszer vagy, és még hozzánk
hasonló testedet is felhordtad az égbe – szóval te, Krisztus, odafent az égben, te, aki annyit beszéltél az
igazságról, hogy már zsidók és pilátusok egyformán megunták: hát ha úgy szereted az igazságot, akkor
valld be – nem ölted volna meg az akkori pöfeteg prédikátorokat, véneket és fejedelmeket? Valamiért
nem tetted, de – bezzeg szeretted volna! Áruld el itt összegyűlt híveidnek! Te, Uram, valamiért nem
tetted, mi meg valamiért – megtesszük. Gondolkozzék más azon, hogy nagy-e vagy kicsi a különbség?
Eretnekek vagyunk-e vagy 346ortodoxok? Mi ezen már régen nem tépelődünk. Nekünk: a Honorius
pápa a Kaifás, az Annás, a Pilátus – nem tehetünk róla, ha nem értesz a Magad dolgához.

Egyszer, Uram, értsd meg – meg kell ölni az ölőt, hiszen te is beszélsz Utolsó Ítéletről; minden híres
irgalmasságod mellett: örök poklokkal is fenyegetsz. A mi grófjaink is tartanak ítélőszékeket: hát akkor
éppen csak mi, a Te választott szegényeid – a nekünk küldött Lélek erejével –, nem tarthatunk ítéletet?

Boldogok a lelki szegények? Hát mi testi, lelki, mindenféle szegények vagyunk, nászunk és ebédünk,
italunk és álmaink, minden nyavalyáink csak szegénység. Ahogy a golyó mindenütt gömbölyű, úgy mi
mindenütt szegények vagyunk, és boldogságunk az, hogy hazug gazdagjaink becsapott bohócai – nem
leszünk. Vigyázz, édes Gazdánk, vigyázz Magadra az égben, nehogy elérzékenyülj a mellre varrott
keresztek láttán, mert azok: fércek és álarcosbáli maszkok. Ha éppen még fájdalmas-szép emlékezésből
ragaszkodsz a kereszthez: hát nézz meg sorjában itt bennünket – mi vagyunk a keresztformájúak.

Itt-ott ezek a toborzó bolondfogdosók vagy hazug kerítők magas zsoldot ígérnek nekünk. Soha senki nem
látta, soha senki meg nem kapta, buta csalétek ez, amire a csecsszopó se fordítaná már a száját. De a többi
toborzó be is vallja, hogy nem érdekes a zsold: szabad vadászterületünk az egész világ, ott és annyit
zsákmányolhatunk, amennyit akarunk; megszentelt tárgy minden! Lopott vagy rabolt malac! –
szentelmény az idegenből kigurított hordó!

No hát képzeljük el, hogy van olyan vak és buta a szolgaság népében, aki elhiszi, hogy arabustól meg
szaracéntól, töröktől és muzulmántól elcsapott szajha, ló vagy pénz: nagy szentség valóban, mert hiszen
erejét gerjeszti vele a Szentsír! a Szentsír! visszakapargatása érdekében. De hát ameddig odaérünk?
Ameddig magunkszőrű keresztény parasztemberek között járunk? Azokat fosztogassuk? A
vérroko347naink vityillóit égessük? Mert az urak várai vastagok, mint a bivalyok kőből, oda be nem
mehetünk egy kis „pótlásért” az elmaradt zsold miatt – csak a magunkfajta piócázott koldusokat
fosztogathatnók – ezt pedig nem csináljuk, inkább elkárhozunk a papok papírján, de nem csináljuk
semmiféle szent vagy nem szent sírokért, mert a Jézus szelíd, de annyi esze bőségesen volt, hogy ilyen
bolondságot és aljasságot nem kívánt, és nem kívánhat, mint ezek a gyilkos karavánok nyugatról keletre,
és még kevésbé inthet jóságos – de a világ praktikáiban kissé tájékozatlan – fejével, hogy azokhoz
csatlakoznunk, akiket a Szentsír sem érdekel, csak az, hogy idegen parasztok és vetélytárs-lovagok
vagyonával tömjék be a pofánkat: hogy ha oroszlánbőgésként korog a gyomrunk, ne az ő címeres
májukba harapjunk, hanem törököt zabáljunk, vagy koldus-parasztok csontjaiból vágjunk furulyát ebben a
szép keresztény kommunitásban.

Félnek ezek az urak tőlünk! A lángnyelvű cipellőikkel, valagukig feszülő harisnyáikkal és rémálmok
vagdalt képeit idéző címereikkel: félnek! Azért cipelnének most Arábiába, Szíriába, mocsárlázas Nílus-
országba.

Mennyei örömök helyett francos markotányosnékat kaphattok, királyi lakoma helyett szép, fehér, penész-
bóbitás leprát, a rabság zörgő láncszemein számolhatjátok tucatjával a penitenciás miatyánkjaitokat.
Közben? A vezérek: békét kötnek szultánnal, sejkkel, pasával, minden körülmetélt cigány kiskirállyal.
Jobb üzlet ez, mint mellüket céltáblának kigombolni az Aladinok, Szaladinok pontosan találó nyilai és
lándzsái elé.

Akartok sírig napégette sivatagok rabszolgái lenni? Hát akkor csak gyorsan varrassátok magatokra
bolondok foltjaként a keresztet, mert én hallottam saját két fülemmel, hogyan hencegett a Szentföldről
hazatérő Gioia-dell-Colle grófja azzal, hogy fogságba esett Szíria határán, de mikor egész seregét – a mi,
a ti véreiteket – váltságdíjképpen rabszolgául áttestálta a győztes pogánynak, az a grófot rög348vest
szabadon engedte, sőt valami ottani „lovagrend” tagjává avatta – a pogány még a lányát is odaadta volna
a grófnak, de úgy látszik (érzékeny kis hóvirág-lélek), a grófnak honvágya volt, és Honorius pápa
szentséges húgát vagy lánya-ángyát vezette, a legújabb tánclépések figyelembevételével, oltárhoz.

De ha már mindenáron éhezni akartok, betegeskedni vagy korbácsot kunyerálni amúgy is rég vályús
hátatokra uraitoktól: nem érdemes, nem érdemes azért olyan messzire utazni, patkánybélelt hajókon!
Ezért ugyan nyugodtan itthon maradhattok, mert a fogságba esett liliomos-oroszlános hercegek
váltságdíját ti, ti, ti (és senki más) fogjátok megfizetni, úgyhogy újabb nyomorért – nyugodtan ülhettek a
feneketeken idehaza.

Uram, Jézus! Uram, pápa! Meguntuk a komédiákat. Bernát apátúr már egyszer végigjárta a világot,
angyalok és Szűzmária, szentek és próféták kísérték útját, ki se látszott a sok vízióból, mennyei
vizitációból, még a kutyáit is őrangyalok bolházták: így hirdette vagy hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt, Isten
legnagyobb szentje és eksztatikus doktora, a keresztes háborút, királynak és parasztnak. Mi lett belőle?
Uram, Isten, mi lett belőle? Veszteség és szégyenteljes bukás. Szent Mihály arkangyal és az ég minden
kardos-zászlós serege mélyen hallgatott, semmivel sem törődött, senkin nem segített. Hiába csaholták
bortól vagy látomásoktól részegen: „Isten akarja! Isten akarja!” – kiderült nevetségesen és gyászosan,
hogy Isten: nem akarja.

Most éppen akarná? Szűzmáriát senki sem látta, de a levert keresztény koronákkal akár utcagyerekek is
gurigázhattak volna. Kerubokat és szeráfokat meg mennyei trónállókat senki sem látott, de betegek,
nyomorékok, rabszolgák seregével mindenki találkozott. A Szentsíron: muszlimok imádkoztak a táncoló
dervisek diadalmámorában a Koránt és Alkoránt, míg Bernát apát – a legnagyobb toborzó – a
mosogatóronggyá tépett lovagi zászlókba burkolózhatott 349szégyenteljes bujdosásában. Bárki joggal
agyonverhette volna, ha – ismétlem – nem varrat szoknyát a porba vert keresztes zászlók szent
maradékából, hasán tán egy hímzett arkangyal fölső fele, hátulján meg a francia vagy német király
címere. Bujkáltak a vereség szégyenében, asszonynak öltözve, a nemrég még parádésan esküdöző hősök
közül bőven.

Ezt csináljuk újra? Hol a bolond, aki csinálja? Damiette-ben, Kairóban csaholó Pelágius legátusra – ki
hallgat? Ha a faluban éjjel ugatnak a kutyák, csak a szomszéd falu kutyái ugatnak vissza, de nem mi, nem
az eszes emberek.

Persze, az uraknak is van magukhoz való eszük: azok se rohannak az első kaszárnyatemplomba
keresztekkel összevarratni a köldöküket az ádámcsutkájukkal, fölfelé, és a jobb mellbimbójukat a ballal
ezzel keresztbe. Á, dehogy, derék evangéliás barátaim! Trepuzziban az uraság pénzt adott a szent
toborzóknak, nyilvánosan és sokat, a szent célra, hajókra, Isten tudja, kinek milyen zsoldoskatonájára – de
ő maga? Nem megy. Nem holdkóros, hogy menjen: mise után a templomlépcsőn fizetett, és – azzal ment
haza, megváltva így napraforgó-sárga aranyaival a tisztítóhelyi szenvedését, amiben úgyse hitt soha, de
megváltva a szíriai út szenvedését is, amiben úgy hitt, mint tán szent Bernát a győzelemben se soha.

Mikor Monteroniban jártam, hogy az Úrjézus szent nevében meghirdessem testvéreiteknek az ellen-
keresztes háborút: az ottani uraság bezzeg szintén nem nyargalt Illés próféta kocsiján Damiette
visszafoglalására. Volt is eszében! Ellenben? Nyilvános böjtöt tartott egész családjával az új hadjárat
sikeréért: ez volt az ő szent hozzájárulása. A nyilvánosság abból állt, magam is láttam, különben nem
beszélnék róla, hogy az utcai szentképek és szentszobrok előtt térdepeltek egy szent napon reggeltől estig,
valóban nem ettek semmit, voltak persze együgyű szolgáik, akik hoztak – ők! a századok óta
kiéheztetettek! – tálcán halat, gyü350mölcsöt, hogy, jaj, szent uraik világra szóló példás
ájtatoskodásukban éhen ne haljanak. Hát mi nem fogunk vinni. De nem is fogunk enni.

Ezt persze most első hallásra nem értitek, hogy mire gondolok, de megmondom.

Carovignóban az uraság úgy bújt ki a szentföldi lovagság és lovaglás alól, hogy óriási szegény-etetést
rendezett, azzal a szent ígérettel – ó, mennyi szentség, ó, mennyi ígéret –, hogy ezt az ingyen néplakomát
minden vasárnap meg fogja ismételni, mindaddig, míg az első döntő keleti győzelem híre meg nem
érkezik Carovigno földjére. A ravasz népetető persze hallgatott a Szentsírról – bizonyára első keresztény
győzelemnek hirdette volna ki jobbágyainak, ha egy ciprusi kocsmában valamelyik tetovált keresztény
matróz a korsójával részegen fejbe vert egy hitehagyott eunuchot.

Az ingyen néplakomára én is hivatalos voltam, de sem én, sem az égvilágon Carovigno szegényei közül
senki ott meg nem jelent. Pár szó elegendő volt, hogy megmagyarázzam a népnek: micsoda büdös
komédiáról, képmutatásról és csalásról van itt szó. Pedig látványnak szép volt ám a dolog! A főtéren
napellenző, óriási ponyvák alatt a hosszú asztalok, az urasági hölgyek olyan díszes és szemérmetlen
ruhákban, hogy nyálunk nyugodtan csuroghatott – csurgott is, pillanatig sem tagadjuk –, mikor a főtérre
torkolló vakond-utcákból lestük a becsapó teátrumot. De oda nem ment volna közülünk egy se, még ha a
koplalás gutája verte volna fejünket az utca szegletkövéhez, akkor se. Nem és nem. Az ételeik rohamosan
rohadtak az asztalokon, irtózatos bűzzel, a nők hiába lettek – kétségbeesésükben – pucérabbak (a
Szentföld érdekében), a zenészek is mintha kriptában muzsikáltak volna. Nem! Ilyen tréfáknak már mi
többé be nem dűlünk, annyi szent.

De olyanra sem harapunk, mint amit Asterninóban láttunk: az uraság és mérhetetlen számú nőtagjai a
damiette-i vereség hírére – feketébe öltöztek. Minden szolgájukat ilyen 351koporsó-zsákba dugták (a
gyászruhát persze nem a gazda fizette, esze ágában se volt), „a népnek érezni kell a bűnbánó vezeklés
súlyát”. A halott-fehér vénasszonyok, akár keszegek, akár búboskemencék, reszkető ajkakkal és reszkető
(különleges ünnepi célokra kerekített) könnyekkel, zsebkendőiket harapdálva járkáltak fel-alá a városban
– mire én és keresztény testvéreim, a ti felebarátaitok – szeressétek őket! – nagyon derékul viselkedtek:
ugyanis tehenet, szamarat, macskát és tyúkot – fekete gyászzacskóba dugtunk, elvégre a barmok is
nyilván siratják Damietta városát, nem? Jómagunk: hangosan mulattunk utcahosszat, sípládával, borral,
lánnyal – mert hát másik katolikus oldala is van ám a dolognak. Damietta – a pápai Pelágius úr
hittudományának és haditudásának köszönhetően – azért esett el, mert a keresztények bűnbe estek, és az
Isten most igazságot szolgáltatott, mint ama Jehové Izraviélben; Isten nem ad győzedelmet vétkeseknek.
No hát, ha Damietta ez a lecke volt a bűnös lovagoknak: akkor örüljünk – hogy Isten legalább
veszteségeinkben ilyen világos beszéddel szólt hozzánk – ideje már, valljuk be, barátaim.

És mikor a feketébe öltözött nőstény-csontok (vagy: öt szakajtóra való fekete-hasasok) szemrehányást

tettek nekünk a „részeg” Te Deumért Damietta elvesztése után: bizony nem hencegésből mondom most
nektek, de idéztem Asternino fekete hölgyeinek – a nagy Szent Bernátot, aki éppen csak hogy hátán nem
vitt minden katedrálist és koronájából alul kilógó királyt a szentföldre –, idéztem nekik a nagy Szent
Bernátot, aki a száz és ezer veszteségben, csődben és halálban, mely hadjáratát befejezte – szintén „Isten
igazságos ítéletét” látta. És az ítéletnek nemcsak gyászos, hanem csörgődobos öröm-oldala is van. „Isten
akarja! Isten akarja” – ordították Bernáttal induláskor a keresztesek. Hát pedig most itt a veszteség –
bizonyára azért van itt, mert ezt is Isten akarja. Akkor meg csak kiáltsuk mi 352is: „Isten akarja! Isten
akarja!” – benne van a Miatyánkban meg a mi Urunk kálváriai könyörgésében is.

Adhat-e az igazságos Isten: az a drága, jóságos, de oly ismeretlen szokású és modorú Isten, akit soha se
bokorban, se Holdban, se ugaron, se tejúton nem lehet találni, pedig éppenséggel nagy szükség volna rá,
méghozzá az ő érdekében, de hát ne-adj-isten: ilyenkor sehol se az Isten! – szóval, mondom: adhat-e az
igazságos Isten győzedelmet Alberobello lovagnak, ennek az illatszeres és méregkeverő kalandornak, aki
az Isten anyját eladná félgarasért a szultán asszonyosházának? És aki csak ezért és semmi másért nem
vitorlázik a mesés – valóban csak mesés! – keleti tartományokba. Ennek adjon – az az akár bujkáló, akár
evidens Isten – győzelmet? Ennek a lova mögött gyalogoljunk, zsoltárt köpködve, szagolgatva, amit
paripája címeres fara alól aranyosan el-elejtett?

Vagy tán San-Gennaro úr után kutyagoljunk, mint a hülyék? Hát ki hiszi el még egyszer ebben az épeszű
és nyitott szemű világban, hogy San-Gennaro úr a Jézus szentsírjáért ringatja csípőjét a brindisi
kikötőben? Veszekedős ember, áskálódó, kötekedő, párbajpecér; nem a magam dicséretére mondom,
barátaim, én hentes vagyok, és nem pityergő vénasszony, de nem ám, és mégis be kell vallanom, hogy
nemegyszer könny érik a szememben, mikor – buta borjakat, síró birkákat kell levágnom. Istenem,
Istenem, mért volt kedved ilyen rondán rendezni bibliás hírhedt világodat? Ezzel szemben vagy emellett
San-Gennaro úr: kacagva és kéjjel, pénzért és gőgből, divat-tornán vagy álarcosan kapualjban: öldököl.
Nem mondhatom, hogy bánom is én, mert bánom – és egyszer a bőrt a pofájáról ha letépem, az finom
munka lesz, ez a mesterségem, mivelhogy minden komisz verekedőkedvét annak a szerencsétlen,
magatehetetlen Jézusnak szent jelével álorcázza. Nem hiszünk többé a kalandoroknak – csak a
kalandjaikban, de nem a keresztjeikben; nem hiszünk a kereskedőknek, akár Velencében, akár
353Genovában tárgyalnak a feketekávés törökökkel, és kezet csókolnak az egyiptomi szultánnak, ha az
egy Velencétől elrabolt szentségtartóban küldi egyiptomi pecsétjét pogány szalag-betűivel; nem hiszünk
francia, angol, német király szövetségében: utáljuk a csókolódzást az oltár előtt és a hátbadöfést már a
sekrestyében.
Láttam, igen, láttam, ti is láttátok, más is látta, mindenki látta: San-Cesario ott kuporgott vára legbelsőbb
odújában, mert a külső szobákban processzióban jelentkeztek – hitelezői, zsidók, velenceiek, saját
parasztjai és: „Vagy fizetsz, te csirkefogó San-Cesario, vagy végrehajtunk itt a templomtoronytól
főzőkanálig mindent!” De San-Cesario ura? Bezárkózott – mért? mért? No mért? Mert tudta, hogy órákon
vagy perceken belül megérkezik Rómából: a keresztes hadjáratot hirdető pápai legátus, aki minden
adósságot elenged azon jeles kavalieréknek, akik felvarrják a keresztet. Igen, láttunk mindent, mert San-
Cesario ura zokogva maga köré gyűjtötte a „népet” vagy talán a „népét”, miközben a hitelezők odakint
zörömböltek, de a felmentő pápai bizottság még nem érkezett meg – zokogva magyarázott nekünk
(mindnyájan őszintén sajnáltuk, és részvétet éreztünk irányunkban tanúsított részvéte iránt), San-Cesario
sírva világosított fel bennünket, szolgákat, jobbágyokat, parasztokat, hogy: tehet ő? tehet ő arról, hogy
Isten őt úrnak, minket meg mifenének teremtett? Mi az ő bűne? Hogy nem tudja megváltoztatni a világ
rendjét? Hát Isten ő? – és megint sírt, a zsebkendője ottragadt a képén. Azt akarom, világosított fel
bennünket gerlicelelkű San-Cesario, hogy szerezzetek magatoknak sok-sok jót, én szegény vagyok, de
Monteronit jól ismeritek, és onnan mindent elvihettek, ha feltűzitek a keresztet, fel is tűzitek, hiszen ti
nagyon derék emberek vagytok. (Csak már itt lenne! itt lenne! a pápai követség, és kiátkozná ezeket a
szőrös-szívű alvilági kufárokat!) Én tudom, hogy Isten titeket úgy teremtett, hogy ha tele van a hasatok,
akkor, akkor nem bántotok engem, nem, 354nem, akkor nem lesz semmi bántódásom (újabb sírógörcs a
meghatódástól, hogy Isten milyen ideálisan teremtett bennünket, parasztokat). Hát igen, persze harcolni is
kell majd ott Keleten, de hát nem harcoltak és haltak-e többet királyok és hercegek, mint ti, drága
testvéreim – no valljuk be, nem így van? Ugye hallgattok – ugye így van! És nem a mindenható Úristen
legbölcsebb gondviselése-e – folytatta San-Cesario, érzékeny, szinte „teológiai mimóza” ura (a hitelezők
közben talán már faltörő kosokkal is dolgoztak) –, nem a Gondviselés legmeggyőzőbb példája-e az, hogy
ti, édes gyermekeim, miután nem és nem akartok itt a mi keresztény földünkön a ti keresztény uratoknak
szolgálni – igen, tudom, ti nem szerettek engem, hűtlenek és hálátlanok vagytok (megint zokogás, de ez
most nem robbanásszerű, csak olyan szemerkélő): az Isten nemhogy büntetne titeket kőszívűségtekért
irányomban, hanem még: jutalmaz. Mert ha harcosan a Szentsírhoz zarándokoltok, még a veszteség is
boldogság számotokra, hiszen az énnálam százszor és ezerszer gazdagabb egyiptomi és perzsiai szultánok
szolgái lehettek, számotokra nincs is különbség győzelem vagy vereség között, ez a fájdalmas differencia
csak uraitokat sújtja. Ti? Már ebben a pillanatban is: a paradicsom küszöbén álltok. Nekem? (rajongó és
önsajnáló pillantás az égre) Nekem? – mondta könnyei szivárványában San-Cesario melegszívű ura –
esetleg mennem kell (mintha valami obszcén káromkodást fojtott volna magába, könnyei
szivárványában), de ti? Lehet, hogy Őszentsége követe – adósságaim elengedése fejében (ez is a
Providencia egyik aranyága) – egyszerűen saját birtokaira visz benneteket. Amerre csak néztek, az Éden
rózsakapui várnak. És nem is tudjátok, hogy ennek mennyire örülök, mennyire örülök, mennyire örülök…

Mindent, amiről a keresztesek ellen prédikáló írástudó hentes és prédikátor beszélt, mindent a legnagyobb
színészi és imitátori jókedvvel adott elő, de fokozhatatlan komédiási sikerét – San-Cesario urának
ábrázolásával érte el. Beszé355dét nem is tudta folytatni, a hallgatóság egetverően kiáltotta a jelszót:
„Isten nem akarja!”

Utána?

Úgy, ahogy ezt eleve megbeszélték, szétoszoltak, ki erre, ki arra ment vissza a városba vagy a földeken
fekvő tanyájára, minden boltot, kaput, ablakot bezártak, elreteszeltek, az utcákon sehol élő lélek, a
macskákat és kutyákat is a pincébe zárták pofatömő tízóraival: Pompéji és Herkulánum nem némább a
láva és hamu alatt, mint a tüntető város.

6.

Frigyes király abban az időpontban, mikor a Dóm kapuit a pápai keresztes hirdetők és keresztfelvarrók
(valóban vagy tíz szabólegény ácsorgott már a sekrestye előtt, tűpárnákkal és szalagokra szabdalt színes
rongyokkal) kinyitották, letörve a pecséteket és mély meghajlással visszaadva Frigyesnek a medáliákat:
Frigyes elsőnek vonult be a jégverem-hideg és egyelőre pokolian sötét templomba.

Odabent valaki ordított valakikkel – nyilván, hogy mért nem gyújtották meg előbb a gyertyákat és
lámpákat; a magasban zúgtak-zengtek a harangok, az ember szinte látta őket: beteg szív dobog így, nem a
mellében érzi az ember, hanem mindenütt, szinte a bőrén kívül – nem mint életadót, hanem mint gyilkos
vérhullámokat észleli az ellenőrizhetetlen dagállyá tágult dobogásokat.

Frigyes király ragaszkodott hozzá, hogy egyszál-egyedül megy a keresztes avató templomba – mint
egyszerű, névtelen önkéntes, fogja a többiekkel együtt feltűzetni (pontosan hányadszor?) a keresztet.
Egyenesen a szószék tövében foglalt helyet – állva természetesen –, hogy jobban halljon.

A szószék, mint mindenütt, hatalmas színpad volt, méghozzá kettő is, egy az evangélium, másik a
leckeoldalon, óriási falak tetején, szigorú-sötétzöld márványkockákkal ki356rakva, azokat meg kacagó-
színes mozaikok koszorúzták; az oszlopok és kígyócsavargású gyertyatartók is tele mozaikkal: mezei
virágok vagy paradicsomi gyíkok opalizáló bőre; a könyvtartót az örök tehenek, oroszlánok, sasok és
angyalok tartották, olyan fényes, súlyos bronzból, hogy a képük már látásra jobban zengett, mint fent a
toronyban a csapdába került fekete denevér-harangok.

Hamarosan a sekrestye és a kórus felől bevonult a papság, átlátszó gyertyákkal, a belük feketén látszott,
az egyház fiai sárgák és narancsszínűek voltak a fényben; Frigyes király szempilláin könnyek reszkettek a
hirtelen hőváltozástól a fagyos templomban, ennélfogva jó ideig csak azokat az ezerszínű
szivárványmintákat látta, melyek a könny fénytörései: porszemnyi prizmák következtében keletkeznek.
De mikor már mindent látott (nem a szójáték kedvéért mondjuk), akkor se látott – semmit.

Egyetlen élő lélek nem jelent meg a templomban, hogy feltűzzék horpadt vagy hájas mellükre a keresztet.

Természetes, hogy az egyházfiak körében nagy zűrzavar támadt, mikor látták az ürességtől kongó és
tátongó, penész-aurás templomot; Frigyes király a szónokló-színpad tövében fejedelmi kézmozdulattal
intett a tökéletesen megzavarodott papoknak, hogy vele ne törődjenek – s azzal állt ott tovább, most már
nem afféle pózos-keresztes „vigyázz”-ban, mint eddig, hanem laza lábakkal, szokásos kacér Apollóként,
vörösen omló hajjal: Honorius pápa rögtön ex cathedra Lucifernek minősítette volna.

Egy hülye kispap zavarában gyertyát nyomott a német király kezébe, elvégre megérdemli ez a derék
ember – az egyetlen jelentkező! Frigyes gyöngéden, nem sértőn, elfújta a gyertyát, és a szószék egyik
kiugrójára fektette; legurult; maradjon; majd csak kitöri rajta valaki a nyakát a sötétben, Isten nagyobb
dicsőségére, ámen.

A papok összevissza beszéltek döbbenetükben, hogy senki nem jelent meg a templomban: rosszul
beszélték meg az 357időpontot? másik templomba mentek? itt vannak már a szaracénok, és nem mertek
ennélfogva eljönni? valamelyik nagyúr elkapta mindet, és fütyülve az egyházra, saját zsoldosseregébe
sorolta be őket? elmentek, ősi hagyomány szerint, Rómába zsidót ölni? eretnekek megbabonázták őket?

Közben érkeztek a hírek a városból: minden ház, ablak, bolt bezárva, csak a szökőkutak vizelnek, de azok
is gyáván, mint az öregurak bokoralján, hátha meglátja őket valaki. Abbahagyják a harangozást? Vagy
harangozzanak az idők végtelenségéig, ha ugyan akad rá harangozó? Zárják be a templomot? Oszoljon
fel, tűnjék el a papság? Bújjon szégyenében? Vagy tartson nyilvános körmenetet az önként halott
városban? És a körmenet átkozódjék? áldjon? semleges és néma legyen? Bűnbánó vagy kapacitáló? Hová
küldjenek futárt? A pápához? Vagy a környékbeli urakhoz? De ki megy, ki mer? Ebben a
bizonytalanságban? Valami csoda! csoda! csoda! történt, mert Frigyes király felesége holttestét nem
engedték be a dómba, csak a kistemplomba? Hozzák át ide, azonnal a királynőt?

Ettől a legreálisabb feltevéstől már csak egy lépés volt a kérdés végső megoldásáig: a templomban ott áll,
egyedül, mint valami hermafrodita Sátán vagy ragályt és aszályt terjesztő, vörös hajú szirén – a német
király (akivel, mint láttuk, eddig ugyancsak keveset törődtek, de ezekben az időkben ez egész mindennapi
hanyagság volt, a bizáncias, szinte élve-balzsamozás mellett).

Ezért! Ezért! (hogy eddig nem jöttek rá): Ezért nem jött élő lélek a dómba, ezért halott a város, mert
Frigyes király itt van, mert Frigyes király képmutató, mert Frigyes király csalja, ámítja, orránál fogva
vezeti Róma Püspökét, mert Frigyes király soha életében nem fog a Szentföldre menni; etcetera, etcetera.
A papság, ez a valóban lapáttal kiforgatott, hebegő hangyaboly, kifejezhetetlenül boldog volt, hogy végre
megtalálta a kielégítő megoldást: „Az angyalok miriádjaihoz hasonló 358miriádok tűzték volna fel ma a
dómban a keresztet, ha nincs itt Frigyes király” – azzal a gyertyákat elfújták, a harangozás megszűnt
(valamit még bólintottak-csengettek, mint az elhallgató kutyák ráadás-vakkanása), a kórus csak „phu!
phu!”-val volt teli (ez a gyertyafújdosás – most hallatszott, mert a harangok elhallgattak, és csak a még
feketébb csönd árnyékát hagyták a fülekben).

A nagy szentbeszédre készülő szónok: egy ideig magánosan sétálgatott vagy kuporgott az evangélium és
lekció nagy kőszínpadjain, elvégre neki semmi „adminisztratív” szerepe nem volt, csak a beszéd
elmondása, de hát minden színész rosszul érzi magát, ha zenés nyitány után felgördül a függöny és –
egyetlen élő lélek sem ül a színházban. Mögötte a papság nyüzsgött piacian lármás zűrzavarában, előtte
meg a német király várakozott, cinikusan tüntető türelmességgel (bár lehet, hogy észre sem vette) – tény,
hogy most, mikor a papság éppúgy el akart zárkózni egy kolostorba, mint a város dacos lakossága a maga
házaiba, a szónok is menekült volna velük, de?

Frigyes király ezt nem engedte.

Három lépcsőt is ugorva, nyakon ragadta a szökevény pátert, és kényszerítette, hogy jöjjön vissza, álljon
csak szépen a szónoki könyvtartó mögé és – mondja el prédikációját. Neki. Hogy csak ő az egyetlen
hallgató? Ne zavarja.

Elég furcsa egy prédikáció volt, elég furcsa keresztfeltűzés.

Frigyes király letelepedett, szétvetett térdekkel, a szónoki emelvény lábánál, valami lépcsőféle hideg
kiugróra, háttal a magasban fölötte emelkedő könyvtartónak, és így háttal minden képzelhető szónoknak,
még ennek is. A szónok persze nem szónokolt, csak odakönyökölt a szószék márványos párkányára,
mintha özvegyasszony borult volna férje koporsójára – sírt is bőven a páter, a mélységben üldögélő
359Frigyes király nemegyszer érezte tarkóján az érettség súlyával hulló könnyeket.

A páter elmondta, hogy ő frissiben érkezett Brindisiből, és útközben ugyanazt tapasztalta, mint itt és most
– mindenki undorodik a keresztes hadjárattól, csalást és pusztulást, csapdát és szégyent látnak benne,
nemcsak a parasztok és szolgák, jobbágyok és „élsz-nemélsz-mindegy” kisemberek, hanem a nagyurak is.
Éppen utóbbi lesz (igazán nem előre választott) témája „beszédének”, intimus beszélgetésének.

Lent a király térdére könyökölt, előrehajolt, térde között öve lazán lógó szíját lengette, és most intett
fölfelé – mindig háttal, és mint valami túlidomított kutyának: „Csak rajta! kezdjed!” Igazat mondott-e a
pap vagy sem, és ha hazudott, miféle okokból, miféle célból, bizony senki sem tudja, de Frigyes királyt
ugyancsak szórakoztatta a két történet, igen, mert az egy hallgatónak szóló prédikáció: történetekből állt.

Mégpedig az egyik abból, hogy a „koldus” János király (mindenki így nevezte errefelé a Jeruzsálem-
nélkül jeruzsálemi királyt) Brindisiben felkereste a Honorius pápához utazó angol legátust, hogy azonnal
segítséget kérjen, pénzt, katonát, hajót, élelmet, csábereklyét, csábnőt, csábérseket – elveszett trónjának
visszaszerzése érdekében. A „koldus” király nemcsak a nép száján volt koldus. Valóban nemegyszer
kellett tiszta inget egy csatlósától kölcsönkérnie, de hát az ilyesmi megesett Nagy Károly császárral is,
viszont János királlyal az utóbbi időben mind sűrűbben esett meg, néha más se. Most, hogy az angol
király képviselőjével óhajtott beszélni, egyébként is, a színészi hatás kedvéért is, holmi bús-fekete
rongyokban jelent meg.

Az angol legátus gőgös és különc ember volt, nem akart semmiféle olasz nagyúr vendége lenni, de holmi
vendégfogadóba se tette volna be a lábát – viszont a várostól nem 360messze talált egy félig roskadozó
romvárat – oda bevette magát. Persze a pince és körülbelül a pincével egy szinten levő katedrális-
nagyságú konyha volt még a legépebb. Mikor koldus János király felkereste, az egész angol királyi
társaság ebben a pince-konyhában mulatozott a legemelkedettebb hangulatban. Kapustól az angol
legátusig (aki különben az angol király közeli rokona volt), csontjuk-csörgető agaraktól ételhordókig –
senki sem hitte el, hogy János – a jeruzsálemi király. Ezt a kijelentését tapsorkán fogadta: ilyen jó tréfát
már rég nem hallottak! Bort és ételt Itália legelső bohócának – jobbat, mint Honoriusnak (Itália legutolsó
bohócának)! Erőszakkal az asztalhoz ültették, a legszebb hölgyek becézték, és ahogy az már ilyenkor a
népmesékben és a valóságban lenni szokott, minél jobban magyarázta a jeruzsálemi király az ő igazságát,
annál inkább: kóbor jokulátornak nézték – Jeruzsálem siralmas helyzetének ábrázolása izzadtsággal
duplázott könnyekig röhögtette a társaságot: „Micsoda lángeszű fantázia egy ilyen éhenkórász kóklerban!
Óriási! ha az ember nem tudná, hogy gyerekkora óta csak öt környékbeli falut jár körbe-körbe, még azt
hinné, hogy valóban találkozott Szíriában János jeruzsálemi királlyal!”

Mikor János – égre fordított, eksztatikus szemekkel, talán először imádkozott őszintén életében –
magyarázta a jeruzsálemiek nyomorát, betegségét, harcait és megaláztatásait: irtózatos ováció fogadta az
előadást. Ilyen „realisztikus fogásokkal” még egyetlen vándorénekes sem csalt ki aranyat az angoloktól –
nők, férfiak dobálták neki az ékszereiket, pénzt; a szakácsok az óriási gót oltárfülkékhez hasonló
tűzhelyekhez rángatták a királyt, „ezt egye, azt vigye” – szabadulását csak annak köszönhette, hogy
mindenki a hülyeség virágos határán is túl részeg volt, a pince-konyhában hájnál vastagabb a füst, a
berúgott szakácsok mindent a serpenyőkben és nyársakon felejtettek, odaégett, elégett minden.

361

Másnap délre-délutánra a társaság, úgy-ahogy, kijózanodott; az angol király rokona természetesen azt
hazudta, hogy első perctől kezdve tudta, hogy János nem csavargó bajazzó, hanem az igazi Jeruzsálemi
Király; a követ ragyogó levelet írt – „ajánlólevelet” – az angol királynak, ezt átadta koldus János kezébe
és utána? Körülbelül olyan ajándékokat vetettek oda neki (most feszes hermelinben és bíborban,
túlhencegve a józanságot), mint tegnap éjjel a füstös konyhában. Szerencsés utat is kívántak neki
Londonba, áldással, utazókat védő orvossággal és ereklye-necessaire-rel, vagyis az ájtatosság lelki
piperetáskájával. „Nem kell ez a hervadt keresztes hadjárat se parasztnak, se királynak, vége a bűvölésnek
és bűvészkedésnek, mindenki látja a rugókat, méghozzá rozsdás rugókat.”

Elment koldus János király Honorius pápa palotájának tövébe is: ott székelt a francia király követsége.
Ennek élén, úgy, mint az angoloknál, a király nem-tudom-milyen legközelebbi atyjafia állott. János király
– okulva azon, hogy fekete koldus- és zarándokrongyok nem nagyon hatnak az európai uralkodókra vagy
legalábbis rokoni reprezentálóikra: a franciáknál – teljes királyi és lovagi pompában jelent meg, hogy
segítséget kérjen, ha nem is Jeruzsálemnek, nem is a Szentsírnak – ennyire nem volt öntelt koldus János
király –, hanem saját koronája megmentéséhez és felsegítéséhez. Nem volt-e legragyogóbb példája a
keresztény alázatnak, hogy János, hittani, sőt metafizikai szeméremből, sohasem Krisztusnak, hanem csak
az ő gyarló, koronás porhüvelyének kért segítséget?

Szóval, János király a franciáknál ragyogó kalpagban jelent meg, pávatollal, aranylánccal, felhős bíbor-
bársonyokkal; ruháján több a cifra címer, mint a gomb, nyakában (a szó legbecsületesebb értelmében)
három-négy remekművű házioltár lógott láncokon, mint hölgyeken a csilingelő bros362sok; kardját
bonyolult övek és szíjak tartották (görög pogány lányok ikráját tekerte így a szandál szalagja?); bajusza
lebegett, mint az újhold, de nem fölfelé, hanem előre, vízszintesen; szakállát mintha most fejtették volna
le kínai selyemgubóról – summa summárum: a franciáknál aztán ugyancsak nem olyan formában jelent
meg kunyeráló körútján, mint az angolok pincekonyhájában. (Még illatszerek is áradtak belőle, mintha
mozgó találkahely lett volna.)

De hát van-e hatása ennek – apácákra? Akár őszintékre, akár képmutatókra? Akár lelkibetegekre, akár
gátlástalan klimax-banyákra? Ugyanis a pávatollas jeruzsálemi király őfelségét: apácák fogadták. A
francia király volt olyan okos, hogy ha követsége Honorius pápa közvetlen szomszédságában székel,
akkor a követséget nem parádés udvarhölgyekkel, hanem kolostori szüzekkel fogja megtölteni, élükön
királyi unokabátyja királyi feleségével, aki ugyan nem volt apáca, de széles-szent-hírében állott.
Ezek fogadták János jeruzsálemi királyt.

Egy boszorkányképű apáca – miután János király előadta segélykérő beszédét – azonnal rettentő haraggal
ráförmedt: mit nyavalyognak itt Rómában, Párizsban, Londonban a szíriai híres fejedelmek? Tudjuk –
mondta a rétesalma pofájú apáca –, hogy maguk odalent: pogányok, bűnösök, alkuvók és megalkuvók.
De legalább mennének valamire a sok aljasságukkal a szaracénoknál – de hát nem érnek el semmit, mint
a példa mutatja: a király úr itt koldul pénzt és minden egyebet. Mért? Hogy tovább sakkozzék a herélt
szultánfiakkal?

János királynak igazán nem volt alkalma válaszolnia az igaz vagy igaztalan vádakra (különben is
mindegy – a lényeg az, hogy a francia király pillanatnyilag nem óhajtott egy fillért sem fizetni): ugyanis
egy toronymagasságú szoror vette át a szót az előbbi vajákos bábától (így festett, nem szorornak) – utóbbi
parasztos természetességgel, rózsapiros arccal arról beszélt, hogy a keresztény lovagok Szíriában 363több
és gazdagabb háremet tartanak, mint maguk a szaracénok: ennélfogva ne kérjenek pénzt a francia
királytól.

Miért és milyen jogon lehettek ilyen nagyszájúak ezek az apácák? Mert édes Franciaország válogatott
szentjei voltak, a gallikánus Isten ínyencfalatjai, azonkívül (véletlen egybeesés): a királyi család
legközelebbi rokonai, bár manapság akármiféle rongyos-réklis szoror is veszi már a bátorságot és köpköd
a királyokra.

(– Felséged tudja legjobban – tette hozzá az olasz Dóm pletykázó szónoka, és bizonyára megint kövér
könnyet gurított II. Frigyes király nyakába.)

Egy szende szűz, akinek kék szemű, rózsabőrű arcából az a tiszta ártatlanság sugárzott, mely
lepkeszárnyú könnyedséggel képes mosolyogva elkövetni a legkegyetlenebb gyilkosságot is – szinte
éneklő hangon kérdezte Jánostól, hogy – nem térítették-e zsidó hitre a zsidók a keresztes lovagok felét
János elveszett királyságában?

Furcsa józansággal mosolygó szentasszony (olyan hosszú nyaka volt, mint egy gyertyatartó) szemére
hányta Jánosnak, hogy a lovagok Keleten nem harcolnak, hanem kereskednek; egy királynői felségű
hölgy, akire korona és nem csuha illett volna: Velencéről beszélt, a dózsék istentelen impériumáról. Egy
szenvedő anya, olyan oltári madonnaképű, könnyek között, de minden jogászt felülmúló pontossággal
sorolta el azokat az alkalmakat, melyeket a keresztesek elmulasztottak a Szentsír könnyű
visszafoglalására; valami lila orrú, hideg bálvány gúnyosan: eretnekséggel vádolta a szíriai
keresztényeket – végül egy törpetermetű himlőhelyes arról kerepelt, hogyha már Isten Sírja helyett:
Bizáncot foglalták el – mért nem hódol minden pátriárka és piszkos görög paraszt a római pápának?

Szűnni nem akaró jégverés formájában így jutott János király tudomására a francia királyi udvar
pillanatnyi véleménye a keresztes háborúról – méghozzá Honorius pápa palotájának tövében; kár, hogy a
beteg pápa nem hallotta, bi364zonyára meglepő változást idézett volna elő mindez egészségi állapotában
– ahogy a jeruzsálemi koldus király is kétségtelenül tágíthatta (lekonyuló pávatollaival a hercegi apácák
körében) politikai horizontját.

Ami ennek a II. Frigyesnek szóló, kétségtelenül magánjellegű „prédikáció” külsőségeit illeti: nem sok
hozzáfűzni valónk van az eddigiekhez. A páter eleinte rákönyökölt, később ráhasalt a szószék várfal-
vastag, mozaikpitykés párkányára, hogy kényelmesebben suttogja és hörögje, sőt szinte fülbe gyónja az
alatta üldögélő, örökké hátat fordító Frigyesnek minden elkeseredését, mérgét a keresztes komédia fölött.
Frigyes? Tüntetően semleges mozdulatokat végzett, mintha csak egy séta alkalmával várná, hogy kutyája
a fa tövében egészségesen kivizelje magát, vagy vadászai az elejtett kant lábai elé hurcolják. A páternek
már a végén a hasalás a párkányon sem volt elég, fokról fokra jött lejjebb és lejjebb a lépcsőkön a
magasból, és minden keserves komikus jelenetet a Jeruzsálemi Király koldulókörútjáról: a német
királyhoz bizalmasabb közelségben óhajtott elmondani: lábujjai mozgását kunkorodó sarujában nem
lehetett megkülönböztetni kérődző tehénszája mozgásától. Hogy János király a franciák legációján is
aranykacskaringós ajánlólevelet kapott a francia királyhoz, Párizsba (kérjen ott pénzt, esetleg még kap is
valamit, ha a király éppen szerelemtől vagy szentgyónástól jókedvű) – ezt a szónokló páter már a
„földszinten” suttogta Frigyes királynak, óvatosan nézgelődve jobbra-balra az üres Duomóban
(sakkfigurák sárga golyóhasára emlékeztető, nehezen forgó szemeivel). Üres a templom?

365
7.

A főhajó fekete alagútjának végén a nagykapu tárva-nyitva. Ott a lépcsős terasz égett a kegyetlen napban,
épp csak hogy nem sistergett, mint az olaszok olajos serpenyője, mikor belecsapják a lapos tengeri halat.
Mintha valami körmenet közeledett volna. Mi történt? mi történt? A város és a falvak meggondolták
magukat, és mégis felveszik a keresztet? Frigyes király egyelőre semmit sem változtatott szelíden hetyke
modorán, de a sárga szemű pap, majdhogy gutaütést nem kapott.

– János király! A jeruzsálemi király! A koldus! – és nem tudta tovább folytatni, letérdelt, és egész testével
imádkozni kezdett (lelkével képtelen volt, ez az izgalom már nehezen fért beléje). Valóban János király
közeledett, a napfény el is tűnt róla, mintha egyik pillanatról a másikra tépték volna le, mert már belépett
a templomhajó belső sötétségébe. Vele volt leánya, Izabella, Jeruzsálem trónörökösnője, a legszebb
szíriai udvarhölgyek kíséretében.

A váratlan megjelenés magyarázata végtelenül egyszerű és természetes.

Miután Izabella édesapja elhagyta Szíriát, hogy a keresztény Nyugaton kolduljon segítséget (milyen
sikerrel? – a prédikátor húsos ízelítőt adott belőle) – a magára maradt trónörökös királykisasszonyt nagy
szorongatások érték, mind a keresztény, mind a muzulmán lovagság és uraság részéről, úgyhogy Izabella
eldöntötte: ő is azonnal Itáliába hajózik. Ez meg is történt, koldus apjával Brindisiben találkozott, ott
nyilván megbeszélték apja tervét, vagyis: az özvegy Frigyessel való házasságot. És most? Egyelőre úrnapi
díszben vonulnak, vonulnak befelé a templomba, és a krónika felderít mindjárt minden elkövetkező
részletet.

Frigyes bőségben hallotta annak idején János király hajósaitól Izabella dicséretét, sokat meséltek keleties
szépségéről és pompájáról a hajósok, most kiderült, nem hazud366tak, sőt még szürkítették a dolgokat a
mesebeli valósághoz képest.

Izabella arca együtt volt a Hold és a Nap, misztikus kék virágok és arany gyümölcsök virítottak rajta,
szeme körvonalai, mint a halak körvonalai, szemöldöke pillangók seprűs csápja vagy tapogatója, fekete
haján olyan keleti korona, hogy tiszteletlenség a Madonna égi koronájával szemben, fekete haja láva vagy
őserdő, éjszaka vagy nagy bodorú, bús, mélytengeri kagyló, ajka apró, mint egy véres piszke – kísérői
örökké tollakkal, nyeles vitorlákkal legyezik –, mindenkiről ömlik az áttetsző csipke, füstfátyol és szirom-
puha selyem, ezeken táncoló csillagok drágakövekből vagy foszló tömjén mintáinál finomabb hímzésű és
festésű virágok; az udvarhölgyek csigás füléből akácvirág fürtjeiként csüngtek a drágakövek, sokan szíriai
lantot tartottak kezükben, festett körmökkel és festett tenyérrel – és Izabella? Úgy közeledett az oltár felé,
mint ahogy a Hold úszik a rezdületlen nyáréji fák súlytalan lombrácsai között… (Szíriai udvarhölgy
feljegyzése, a stílus félreismerhetetlenül tanúsítja.)

Mikor János király Izabella-leányával a templom hajójának közepére ért, Frigyes király felhagyott
szószékalji „unatkozó vadász”-pózával, és elébe ment a jeruzsálemi királynak. Miután megmondták
nevüket (úgyis tudták), átölelték és megcsókolták egymást, ilyenkor mindig oly kedvesen rezegnek az
aranyos levelek és láncok a díszruhákon. János elmondta Frigyesnek, azért jöttek a Dómba, hogy
tisztelegjenek Frigyes halott feleségénél, és imádkozzanak érte. Izabella elpirulva térdet hajtott a német
király előtt (személyének? gyászának? Istennek? avagy a gyermeki engedelmesség szólt belőle, bolyongó
apja iránt?) – mire Frigyes halkan és barátságosan, a legtermészetesebb társalgó hangon közölte, hogy
halott felesége nem itt van, a nagytemplomban, hanem a kisebbikben: karját nyújtotta János királynak,
menjenek át, együtt, elkíséri őket. Közben udvariasan megkér367dezte a még mindig piruló Izabellát,
hogy gyermeki lelkét nem fogja-e esetleg túlságosan felzaklatni a holttest látása? Izabella egy pillanatra
apjára nézett, annak mosolyából a királykisasszony megértette, hogy a holttest látása nem fogja zavarni.
Azzal elindultak a nagytemplomból a kisebbik felé, a halott városon keresztül; most már szelíd lovakon
(akik kacér bájjal azért néha meg-megmutatták, hogy égig ágaskodóan vadak is tudnak lenni, de ezt is
udvariasan csinálták, csak éppen arabs renoméjuk kedvéért) – Frigyes és János közben levonta a
következtetést a néma és dacoló város koporsó-feszes zsalugátereiről. Egypár kézlegyintéssel és
fejbólintással megértették és megbeszélték mindezt.

A kis templomban Frigyes ájtatosan letérdelt felesége ravatala mellett, de finom mozdulattal megkérte
Izabellát, hogy térdeljen melléje (mintha csak bálon egy lassú táncra kérte volna fel). Frigyes imperátori,
szinte jupiteri szemrebbentésére a dóm megzavarodott prédikátora dagadt bársonypárnát hozott
Izabellának és – a német király pár percnyi csukott szemű páternoszterezés után, ott térdelve a térdeplő
Izabella mellett, halkan a következőket suttogta a keleti királykisasszony, Jeruzsálem trónörökösnője
fülébe:

…nincs számára szebb és meghatóbb, mint hogy a Távol-Keletről érkező Izabella ilyen gyermekes
tisztasággal, vallásos áhítattal, misztikus és mennyei, testvéri szeretettel vonzódik az ő halott hitvese iránt.

(Frigyes bal kezével simogatóan eligazított egy redőt felesége halotti szoknyáján, jobb kezével meg
magához emelte Izabella gyűrűsujját, és mosolyogva csak lehelte, spirituálisan és a levegőbe, a hódoló
kézcsókot.)

…ha valaki így szereti az ő feleségét, azt ő is csak szeretni tudja.

Izabella, minden esetleges egyéb naivitásai mellett, an368gyali biztonsággal tudta, hogy ez valami
politikai recept, itt, a halon királynő ravatala mellett (a bársonypárna egyébként semmit sem ért térde
alatt, puffadtnak ugyan puffadt volt, de toll mégis alig volt benne, úgyhogy térde, sajnos, a követ érezte).
De Frigyes arról sugdolózott Izabellának, hogy ha ő, Izabella, ilyen „anemóna-harmóniákkal” szereti
Frigyes halott hitvesét, akkor a mindenható mennyekben a halott hitves még százszor jobban szereti
Izabellát – és Frigyes, politikai róka-etikettből, majdnem lehúzott egy laza karperecet felesége
holttestéről, hogy Izabella vézna-vékony csuklójára húzza, de aztán ezt mégsem cselekedte, hanem arról
beszélt, hogy a halott Konstanzának nincs más kívánsága, mint hogy ő, Frigyes, boldog legyen, márpedig
a boldogság csak az Izabellával való házasság lehet. Erre az új házasságra a halott Konstanza nem csupán
áldását adja, nem; ez a hallott Konstanza kifejezett parancsa.

És Frigyes felállt, nézte a ravatali arcot, utána rámosolygott Izabellára, és mint kisgyereknek, mondta
édeskedő dorgálással: „Látod? hallod?” – és csöndesen visszatérdepelt Izabella mellé.

Ez az új házasság milyen katolikus dolog! A szeretősködés bűn, ő, Frigyes, nem óhajt ebben a
legocsmányabb vétekben hemperegni, ő a Luxuriát, a testi gyönyörűséget és az Oltáriszentség égi
mannáját együtt akarja élvezni, és ezt csak a katolikus házasság biztosítja – a házasság pedig Izabella és
senki más.

(Frigyes – a maga szokásos nagyvilági modorában – hatalmas ametisztgyűrűjét odakoccintotta

leheletfinoman az imádkozó Izabella smaragdgyűrűjéhez, mintha már jegygyűrűk lettek volna.)

– Látta Izabella ezt a néma várost? Ezt a kereszt- és keresztesellenes rebellis bandát? Krisztus sírjának
eretnek és forradalmár meggyalázóit? Ezek helyett ez az új házasság – a német király és a jeruzsálemi
király lánya között – lesz az egyetlen lehetséges és egyetlen győzedelmes lépés a Szent369sír
visszahódítására. „Új Szent Ilona vagy, nagy Konstantin császár újra megtestesült édesanyja, aki újra
adod vissza nekünk a keresztet” – és egy ténfergő paptól váratlanul durva, parancsoló gesztussal
feszületet kért, megcsókolta, Izabellának is odanyújtotta (majdnem lökte) – annyira mérgesítette Frigyest,
hogy a feszületet késve hozták.

Mikor látta (ez alkalommal először), hogy Izabella tüzes, mondhatni, gyűlölködő szemmel nézett
Frigyesre (krucifixszel akarja kiverni, szenteskedésből, a fogát?) – Frigyes duruzsolni kezdett Izabellának
mesebeli szépségéről, körülbelül a már többször idézett szíriai, néha már csömört keltő stílusban – és
mikor erre Izabella haszontalan térdeplőpárnájával együtt tüntetőleg továbbhúzódott, Frigyes arról
beszélt, most már nem is annyira Izabellának, mint az ijedtségtől sorba púposodó papságnak a ravatal
körül, hogy: csoda, csoda, csoda ez a találkozás János királlyal és Izabellával – azzal felállt, megint
szokásos mű- és álgyöngédségével maga mellé hívta „koldus” János királyt, odakérte a prédikátor papot
is, és: még ezen órában megtörtént Frigyes és Izabella eljegyzése.

Mikor már sem Frigyes, sem János, sem a halott feleség, sem a keleti menyasszony nem voltak a „kisebb”
templomban, a megbolondulás küszöbén álló prédikátor elővette a kánonjogi szabályzatkönyvet,
odatérdelt egy mellékoltárnál a feszület elé, és hadarva, mint egy iskolásgyerek, ledarálta (lelke
megnyugtatására), hogy: „…Kötelesség mindkét fél számára, hogy a házassági ígéretet beváltsák; közben
kötött másik eljegyzés érvénytelen; tilos közben mással házasságra lépni, habár az ilyen házasság nem
érvénytelen; ha egyik fél az eljegyzést kellő ok nélkül fölbontja, köteles a másik félnek megtéríteni a kárt,
amelyet az előkészülettel vagy egyébként okozott…”

370
8.

Honorius pápa ma kelt fel először betegágyából, és ma mondta, vagy legalábbis ma lett volna mondandó,
első nyilvános szentmiséjét; hálószobájában eddig is úgy el-elmisézgetett, de ez olyan volt, mint a
betegek reggelije az ágyban, nem publikum szeme elé való. Kísérték doktorok, papok, a legszegényebb
rokonok, akik soha egy fillért sem, de annál több káromkodást, rúgást és pofont kaptak tőle; volt itt
mankó (hat határon túl dobta egyébként a vérmes pápa), kiegyező, gyaloghintó, karonvivő Herkules-
termetű pribékek, kémisták meg alkémisták.

Mikor Honorius pápa megérkezett a sekrestyébe (ez a templom elég „pikáns” helyen volt, nem vénuszi,
hanem egyéb szempontokból, ahogy az hamarosan nyilvánvaló lesz), és a mise előtti kézmosást kezdte
végezni: sekrestyések és apácák, kis ministráns-csibészek és öreg kardinálok mind vigyáztak, hogy a
kézmosó víz nehogy fagyassza vagy forrázza a megszentelt pápai kezeket (még az egyik alkémista is
dugdosta bele a körmét, szagolta, fújta és nyaldosta utána). A pápa zsémbes haraggal leintette őket, és a
szöveget, „Da Domine, virtutem manibus meis”: Adj, Uram, erőt kezeimnek, úgy mondta, mintha az az
erő arra kellene neki, hogy udvari orvosait, csupa hálából, úgy, mint előbb a mankókat – szertehajigálja.

De ha már az is ingerelte, hogy túlzó aggályossággal foglalkoztak félegészségével, képzelhető, milyen

indulat borította lángba, hirtelen huzatként, ezt a kiszáradt fát, mikor a sekrestye ezer-domborműves,
harang-nehéz bronzajtaján – betör egy birkaképű, de bivalyidomú fráter, az félrelökdös ott bíborostól
szepegő, papír-gyenge apácákig mindenkit, és egy szuszra (mintha lyukasztott hólyagra ül valaki) kiadja
magából a nagy hírt:

Frigyes német király eljegyezte magának a jeruzsálemi János király édesleányát, azóta tán már nászúton
töltik elő371legezett parázna mézesheteiket (ezt már ravasz és véreshurkával hizlalt parasztfantáziájával
toldotta hozzá).

A pápa ebben a szempillantásban ököllel verte el magától az arany kézmosóedényt, törülközőjével a

levegőben csapkodott, ahelyett hogy kezét szárította volna: „Hogyan merészkedett a német király ilyen
históriai jelentőségű lépést tenni – Róma engedélye nélkül? Azaz, mit beszélek engedélyről? Még csak
nem is jelezte, még csak nyájas előkészítő formában nem is beszélgettek róla…” Azzal a miseruhához
tartozó vállkendőt hol magára vette, hol visszalökte, aztán hagyta nyakába rakni, dühösen igazgatta, mint
kutya az örvét, s mivel látszott, hogy esze egészen másutt van, és ennélfogva esze ágában sincs mondani
az imát – „Impone, Domine, capiti meo galeam salutis”: Tedd, Uram fejemre az üdvösség sisakját – mivel
Honorius ezt nem mondta, egy sápadt papocska mondta helyette, hogy azért ne csak Frigyes király,
hanem az Isten is megkapja a magáét. De mikor ez a vékony papocska (aki csak átlátszó bőr és egypár
latin idézet volt, egyéb anatómiája nulla) odáig jutott az imában, hogy „expugnandos diabolicos”, vagyis
„hogy visszaverhessem az ördögi támadásokat” – Honorius pápa még meg is veregette a transzparens
papnövendék vállát (verésnek jobban beillett), és az ördögöt azonnal azonosította Frigyes német királlyal.
És nem is éppen halkan; a sekrestyéből kihallatszott mindez a templomba, a hívek felé.

„Tégy engem fehérré” – mondja az ima, a miseing felvételekor: a pápa erre üvöltött, igen, igen, ő fehér
lesz, mint a Szent Mihály arkangyal szárnya, pajzsa, kardja – a szeráfok és kerubok tudják, hogy még mi
mindene lesz fehér –, és így fogja leverni ezt a maga és az ördög útjain csavargó német Frigyes királyt.

Odakint a nép mind közelebb és közelebb torlódott az oltárhoz, hogy annál jobban hallja Honorius pápa
ordítozását 372a sekrestyéből: mikor a cingulumot vette föl, mely a tisztaság jelképe, igazi római, utcai
szavakkal szidalmazta Frigyes király bujaságát, aki tisztátalanságokban züllik, ahelyett hogy Jeruzsálem
falait verné érchomlokú faltörő kosokkal.

(Egy diplomatikus bíboros rögvest elkezdte énekeltetni a gyerekkórust, hogy a szent kántálás mögött ne
hallassék ki a mind nyugtalanabbá váló hívők felé, kint a templomban, a pápa káromkodása.)

A karkötő (a tehéntőgynél nehezebb manipulus) fölvételekor az ide szóló ima sírásról és fájdalomról
beszél, „manipulum fletus et doloris”; és Honorius pápa valóban sírt – először életében! – ennél a
miseelőkészítő imánál, sírt a dühtől, méregtől, sértett hiúságtól, lázas testi betegségtől, tehetetlen
bosszúvágytól (ez utóbbi talán a könnyek legvastagabb forrása a keresztény tájképen).

A pápa környezete arra gondolt, hogy Honoriust, ha erőszakkal is, de visszaviszik betegágyába, de
Őszentsége pillanatig sem csillapodó dühkitörései közben erre semmiképpen sem volt hajlandó. Stólát,
kazulát csak dobáltatta magára, és úgy tört ki a sekrestyéből az oltár elé, mint valami vadállat, aki
széttörte ketrece rácsait. A sekrestyében maradt kíséret kéken-zölden vacogott, hogy – mi lesz ezek után?
Az oltárasztal előtt? Az apácák odabent tologatták, húzogatták az óriási szekrények palacsintasütőnél
laposabb fiókjait, ezekben voltak a miseruhák; erre a tevés-vevésre most igazán semmi szükség sem volt,
de idegességből csinálták, aztán meg sírtak is, meg imádkoztak is – könnyeik torzító és tarkító
természetes üvegein keresztül lesték a pápa sorsát kint a főoltár előtt. Magas volt az oltár, sok lépcsőn
jutott fel odáig. Az egyik nővér odabent a faliszőnyegen babrált ijedtében, nagyon istenkáromló formában
loccsant egy szentképre a kézmosó víz, melyet a pápa ellökött magától első dührohamában.

373

A templomban? A pápa éppen most olvasta el a szentleckét. Honoriusnak az volt liturgikus szokása, hogy
külön prédikált a szentleckéről és külön megint a szentevangéliumról. Mikor a hívők felé fordult
(miseruhái elég boglyásan voltak ráhányva, igazgatta is, de csak még jobban összekuszálta), olyan volt,
mintha pápai személyében egyesítette volna azokat a falhoz tapadt félszobrokat vagy féldomborműveket,
melyek a mellékhajó egyik torony-testes pillérét övezték. Ott ugyanis az egyik ilyen szobor Szent Pétert
ábrázolta: öreg volt, feje válla közé süppedt, a zászló nagyságú kulcsokat majd leejti, hasához
szorongatja, képét elnyűtte a bánat, tányéros glóriája hervadt, tekercselődni kezdő, őszi levél, csak éppen
göndör haja nagyon szép itt kőből: kiált belőle, hogy a szobrász valami árvíz-kiáztatta görög szobor
fejéről másolta, a friss lopás utolérhetetlen örömével. Ez a Péter-szobor: Honorius pápa beteg, tán
haldokló részét ábrázolta.

A másik templomi szobor: Szent Trofimus; igen durva, igen parasztos képű volt, amit még fokozott, hogy
orra vége letörött, és így a két orrlyuk a várak lőrésének hosszúságára nyúlt; a botja is bütykös furkó, haja
kócos; mellére tapadt, de tenyerével a hívek felé kifordított keze is úgy áldja meg az imádkozót, hogy
fejbeverésnek sem mindennapi. Ez meg Honorius pápa se szavakat, se gesztusokat nem válogató haragját
jelképezte volna.

A harmadik faragott kép Szent János evangélistát ábrázolta, kezében a könyve; mintha csak egy gyertya
lángja lett volna, arca roncsolt, de két szeme ép: abból árad az a misztikus, ég-szédelgős hit, mellyel
Honorius pápa Frigyes király ellen úgy haragoskodott, hogy legbarbárabb indulatairól is szent
meggyőződéssel azt gondolta: Isten és az ószövetségi, de örök próféták beszélnek belőle.

374

Mert beszélt. Jeremiás prófétát idézte a szentleckéből: „Maledictus homo, qui confidit in homine”:
Átkozott ember, ki emberben bízik, és a testet teszi karjává, s kinek szíve az Úrtól eltávozik. Ki lehet ez a
„maledictus homo”, ha nem ő, Honorius pápa, abban az esetben, ha ő Frigyes király ígéretében és
keresztes hadak helyett keresztes király-kisasszonykát vezető Frigyes esküiben bíznék? De nemcsak az a
szerencsétlen, aki hitvány emberben bízik: százszor szerencsétlenebb maga a hitvány ember, akibe a
bolond és a vak: bizodalmát helyezte.

A pápa gyűlölettől és szinte átok-füsttől bűzlő szavait a zsúfolt templom elég feltűnő mormogással
fogadta, de ez a mormogás meg valahogy bizonytalan és érezhetőleg sokértelmű volt.

Más volt a helyzet, mikor Honorius hamarosan átment az oltárnál az evangéliumi oldalra, és Lukács
tizenhatodik fejezetét kommentálta.

A szegény Lázár nevű koldusról volt szó, akinek a gazdag ember még csak morzsákat sem vetett, és
egyetlen vigasztalása volt, hogy fekélyeit a kutyák nyalogatták. No de mi történt a gazdag és a szegény
halála után? A szegényt az angyalok Ábrahám kebelébe vitték, a gazdag meg „eltemetteték a pokolban”.

Az első nyugtalankodás e szavak visszhangjaképpen: a főkapu táján volt észlelhető, szóval a képzelhető
legtávolabb az oltár piramismagas lépcsőin prédikáló pápától.

Mondtuk már, hogy ez a templom (egyébként Mária-templom, és a Tiberis folyón túl, „trans Tiberim”,
épült), de hát nem a Madonnában és a Tiberis folyó ilyen vagy amolyan partjában volt az érdekessége.
Nem. Ez volt a leggazdagabb izraeliták negyede, pompás vagy tüntetően (százszor rosszabb!) puritán
házaikkal és palotáikkal, itt-ott üzletek (csupán banküzleteik voltak), óriási pápai engedélyek a falakra
ragasztva és vésve, rámázva vagy festve, amit akartok. Viszont a Tiberis-túli paloták után? Rögtön a
leg375nyomorultabb olasz kunyhók következtek, és ez minden feszültségnek érthető és ki nem alvó
parazsa volt. Mikor valami nagyhírű prédikátor, püspök (vagy hozzá, mint most is, a pápa maga) misézett
és beszélt: ezek az örök pompában, de ennél százszor örökebb félelemben élő kereskedők nem egy
emberüket, kémüket küldtek a Mária-templomba: hallgassák ki pontosan – miről szólt a prédikáció? Nem
kell-e dupla-vassal utána bereteszelni palotáik kapuit és ablakait? Dupla-pénzen fogadni zsoldosokat vagy
akárki-fia haramiákat, hogy a szentbeszéd legközvetlenebb szenthatása alól valahogy – a lelkieken túl is –
ki- és megvédjék magukat?

Túlbuzgó kémek és túl félénk, hű szolgák, mikor hallották, hogy a pápa a gazdag elkárhozását és a koldus
megdicsőülését vette textusnak szentbeszédéhez (tán éppen nagyböjt második vasárnapja utáni csütörtök
volt?) – a paloták szakadatlanul védekezésben élő levantei urai az ilyesmit természetesen sokkal
aggályosabban nyilvántartották, mint a populusque romanus, a római nép – szóval aggályos kémek és
megfélemlített szolgák egymás után ódalogtak, somfordáltak kifelé a templomból, jelentést teendő a
palotákban, hogy ma a legveszélyesebb evangéliumi textus került napirendre: a gazdagok elkárhozása és
Lázár nagy barátkozása a mennyekben Ábrahámmal, ahol még Mózesről is elég ironikusan beszélgetnek:
„Habent Moyzem et prophetas.”

A templomból kifelé furakodó lakájok és megfigyelők persze megbontották a tömeget a templom bejárata
körül, repedések keletkeztek, újra összeforrtak, de a félhangos és egészhangos megjegyzések annál
félelmetesebbek voltak. Úgyhogy? A Tiberisen-túli Mária-templom és a nyomorult kültelki utcák közé
került bankárpalotákban: sorba csikorogtak a vaskapuk, bezárták őket, a hölgyek beszaladtak a
balkonettáról (ők apró kaktuszaikat és virágaikat mentették), a napellenző tarka ponyvákat a teraszok
felett lélekszakadva begöngyöltették, ékszereket ládába, ládát másik 376kofferba, koffert pincébe, pincét
meg az Isten irgalmába. Vendégek hazaszaladtak, ki-ki a családjához, menteni és védeni, ami menthető és
védhető.

A (különben egészen megszokott) riadalom fő okozója tán nem is annyira a komisz, most macskafejű
pápa prédikációja volt, hanem a templomi hallgatóság viselkedése. Mondtuk, hogy már eddig is
zúgolódtak, a szentlecke kommentárjai alatt, de most a bizonytalan dörmögések helyébe valami egészen
más lépett – ahogy ezt az egyik bankár kémje (aki gondolta, hogy ő nem szalad el azonnal, hanem
megvárja a vihar sűrűjét is, és csak akkor „jelent”) szépen fel is írta egy kis privát krónikában, eredetileg
levantei gazdáinak nyelvén, később őszentsége szokottabb római nyelvjárásában.
A templom telve volt a Tiberisen-túli szegényekkel, akiknek mostanában két vezetőjük volt: az egyik
szent remete, külsejében, belsejében afféle Keresztelő János-figura – a másik meg ennek éppen ellentéte,
fiatal zsoldoskapitány; ha úgy megállt valahol, szívéig érő, hosszú kardját maga előtt a földbe szúrva,
senki se tudta, melyik a pallos, melyik a fiú, olyannyira ikertestvérek voltak.

Mind a látomásoktól opálos szemű remete, mind a fiatal katona jól tudták, hogy ma Honorius pápa a
szertartási regula szerint: a koldusok égi jutalmáról fog beszélni. Ennélfogva jó előre összesúgtak, búgtak,
hogy mikor Szent Péter kakashangú utódja őket Ábrahám kebelével és a gazdagok pokolbeli kárhozatával
fogja vigasztalni: tüntetőleg kivonulnak a templomból. Szót sem szólnak, se nem köpnek, se nem
ugatnak, a gazdagok palotáit nem bántják, csak éppen mindnyájan kimennek a templomból.

Az opálos szemű szent megmagyarázta a népnek (nem ment nehezen a meggyőzés), hogy: elég volt a
mennyországgal való vigasztalásból, az Isten azért teremtette a földet, 377hogy az a föld az emberé
legyen, elvégre, ha az Atyaúristennek csak a mennyország lenne szívbéli dolga, meg csak az angyalok,
bizonyára nem teremtett volna földet és embereket. Elég volt a láthatatlan Ábrahám láthatatlan kebeléből
– bizonyára van, bizonyára lesz –, de hát a föld, az föld, az igazság, az igazság, és így az urak is legyenek
menten és íziben egytül egyig Lázárok, ha egyszer ez az üdvösség útja – vagy a koldusok legyenek
menten és íziben gazdagok, ha az Úr földet, marhát, gyümölcsöt és aranyat teremtett. Csak nem hiába
teremtette? Szegények bosszantására? És ha itt van a Föld minden kincse: csak nem méri azt
igaztalanabbik, mint kofa a halat a piacon? Hát csaló az Isten? (És ha Frigyes király nem akar a
Szentföldre menni, hát igaza van, hogy nem megy. Mi se megyünk.)

A nép kivonulására az volt a jel, hogy az opálos szemű „szentjános” valamelyik oldalsó szentképnél
egyszer majd csak széttárja karjait, és akárhol tart a pápa a prédikációban, ő azt mondja rá: „ámen,
ámen!” – mire indulhat a tüntető nép kifelé. Ami persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy képzelték,
mert igen-igen sokan voltak a templomban olyanok, akik nem tartoztak a zendülőkhöz: azokon keresztül
kellett vágniok magukat. Ebből veszekedés, lárma, sőt verekedés támadt; gyóntatószékek feldűltek,
gyertyatartók leestek, a tűz miatt sivalkodás; ajtórácsokon csimpaszkodó gyerekeik lesodródtak, erre anya
is, gyerek is bőgött; de a pápagyalázó és istenkáromló lárma akkor tört ki igazában, mikor a kivonuló
tömeg egészében – megrekedt. A főkapunál lévők nem mentek tovább, ki a templomtérre, hanem ott
földbe gyökerezett a lábuk.

Mi történt velük? Miért nem mennek már? Ki tartja föl őket?

378

Senki más, mint Frigyes, a németek királya, királyi pompában, lováról épp most szállt le a templomtéren;
ruhája, az első kancellár köntöse, az utolsó lovászlegény pendelynél kurtább mundérja: mind címerek
hímzésével teli, a melleken – kék égben arany istenanyák (kár, hogy nincs itt Angolhonból a salisbury
püspök, neki éppen ez az égi heraldikája – de hát most II. Frigyes váratlan és egészen deus ex machina
„entrée”-jánál, vagyis színpadiasan váratlan belépőjénél, nincs jelen – hazája, Anglia, tán később fog
szerepelni ebben a históriában); véres mezőnyben arany és ezüst kulcsok; koporsó-feketében: úszkáló,
virágágas aranykoronák meg liliomfejű vadmacskák, céltáblának beillő, piros karikák. Ezek mind ott
ragyogtak a férfiak öltönyein, és ezek elől riadt vissza, most már érthető megtorpanással, a
templomkapuban kiözönlésre összeesküdt, lázadó nép.

Frigyes király nem volt egyedül. Mellette volt újonnan hozzájegyzett jegyese; amint Frigyes, karon fogva
sugárzó hölgyét, lassan lépegetett föl a templomlépcsőkön, mintha nem is törődött volna a lázadó néppel,
és az odabent (az ő német királyi kifejezésével élve) csaholó pápával: a király a templom homlokzatának
mérnöki sajátságait magyarázta hölgyének, apródjaival kalácsmorzsát és magot szóratott a visító vagy
búgó galamboknak; a torony árnyát lehajolva, mutatóujjával rajzolta körül, mert Izabella sosem volt
tisztában a világtájakkal, erről a kis Mademoiselle-lel később is sokat kacagtak az arab csillagászok
körében.
Mondtuk már, hogy ez a Tiberisen-túli templom a szegénynegyed kalyibái és egymás nyakába varrott,
ragasztott viskói közé volt ékelve, viszont két vagy három utca – azok se szélesebbek a szegényekénél –
tele keleti kereskedők palotáival, melyeknek ablakai, kapui hol óvatos-halkan, hol kétségbeesett lármával
zárultak, mióta gazdáik megtudták, hogy Honorius pápa textusa az oltárnál ma: a gazdag ember pokolra
jutása. Ha eddig csak hosszú vasakkal és tarisznya-kövér lakatokkal zárták magukra villáikat 379a
levanteiek: mikor most meghallották, hogy a nép zúgolódik, sőt, lázad a templomban, és bizonyára
felbőszült hordaként fog rájuk támadni – talán be is falazták kapuikat, és rejtekpincék vaksötétjében
guggoltak.

Nem soká.

Oda is elérkezett a virágfakasztó jóhír, hogy váratlanul megjelent a templomtéren – Frigyes király. Ő
mindig a legnagyobb barátságban élt a keleti kereskedőkkel, tán pénze felét és egészsége háromnegyedét
Júdea orvosainak és Arábia kereskedőinek köszönhette, úgyhogy a király végtelen uszályos jegyesének
nemcsak a világtájakat magyarázhatta, nemcsak a morzsával való galambcsábítást taníthatta, hanem tarka
tollas kalpagjával integethetett a megérkezése hírére balkonjaikon újra megjelent ébenfekete vagy piros-
réz hajú, keleti hölgyeiknek és félbátran tapsoló, gazdag öreguraknak. Mind az ő, mind jegyese
kíséretében a paloták lakói örömmel ismerhették fel rokonaikat.

9.

Frigyes és arája, óriási udvartartásával, úgy vonult be a templomba, mintha a teremtés kezdetétől fogva
csupán erre a pillanatra várt volna. A pápa ott állt, minden profetikus istenharagját kiáltva ki magából, az
oltár evangélium-oldalán – Frigyes jól látta őt, és Honorius ugyan hogy nem látta volna Frigyest? A pápa
egy pillanatra elhallgatott, valószínűleg sem ijedtségből, sem tiszteletből, csupán a legeszesebb
viselkedést kitalálandó lélegzetvétel céljából. Frigyes viszont? Egyelőre a pápáról még mindig nem vett
tudomást, a legnagyobb gyöngédséggel és franciás, rafinált „courtoisie”-val, vagyis udvariaskodással
köszönte meg a népnek (akár lázadó szándékú, akár mafla), hogy az egymást agyontiprás árán is oly
előzékenyen utat nyitottak neki a főhajóban, az oltár felé haladván. „Feleségének” (mintha 380csak
kettesben lettek volna egy budoárban vagy senkitől sem látott, nyáréji lugasban) kedveskedőn
magyarázta, milyen tisztelettudó ez a templomi nép, még felhívta tapintatosan figyelmét egypár anyára és
piros-alma-kobakú kölykére is; azok az anyák és kölykök mosolyt, áldást, pénzt, néha egy-egy korán
elfújt simogatást is kapták, hiszen itt minden: vagy szimbolikus, vagy pénz – e két véglet között szívet?
vagy emberiességet elhelyezni? vagy akár elképzelni is? – idétlen naivitás volna.

Frigyes, aki édes komédiástermészete következtében alig tudta tartóztatni magát, hogy ne keresztformájú
áldást osszon, új pápaként, a templomi népnek: mindaddig, míg közvetlenül az oltár elé nem ért (mondtuk
elégszer) – csak a templommal és a templom (miatta szinte káposztáshordóba préselt) népével törődött.
Az útjába eső sírköveket szinte udvari tánc finom figuráival kerülte ki, egy-egy szentképet félszóval
megmagyarázott Izabellának, integetett a magasba, oszlopdíszekre mókusként felsurrant gyerekeknek,
Krisztus előtt meghajolt, a szenteltvizet ő kente jegyese homlokára faragott kútból, és mikor egy
udvarhölgy a csiklandós és hideg cseppeket csipkekendővel le akarta törülni, Frigyes gáláns szigorral
intett, hogy „ne, ne, a hamvazószerdai hamut sem szoktuk letörülni”. Ugyanakkor (most!) a pápa felé is
nézett – vajon az honorálja-e az ő királyi tiszteletét a szentelmények iránt? Frigyes most már az oltár elé,
a pápa megszentelt saruszíja közvetlen közelébe ért, és? Itt – eddigi modora teljesen megváltozott.

Leborult, a mea culpa és az uram-nem-vagyok-méltó rendje szerint verte a mellét, éppen a legjobbkor,
mert Honorius ajkai már friss prédikációra gyűrődtek, talán még Frigyes nagy térdencsúszása se hatotta
volna meg az elnémulásig (sőt ingerelte), de Frigyes – jegyespárját is az oltár elé térdepeltette, elég
furcsán, amennyiben jómaga mélyen lelógatta fejét, és eközben keresgélt kinyújtott jobbjával (az őzike
hajtásos szarvainál finomabb ujjaival) je381gyese után, udvariasan, idegesen és türelmetlenül (és mire
Izabella és hölgyei megértették a gesztust, és Izabella odatérdelt): kenetteljesen. Mikor a hölgy is ott
görnyedt (vagy hasalt) a pápa előtt, az oltárnál, Honorius egyelőre magába fojtotta a szót. De nem
Frigyes, aki hamarosan felkelt (pillanatra ő, a lovag, támaszkodott Izabella vállára, mert az előbbi mély
meghajlásnál a vér fejébe tódult, és felállásnál kissé elszédült, és a foltos látástól megtántorodott).
Frigyes nagy „szentbeszédet” tartott, sűrűn és mélyen hajlongva a pápa előtt, akinek (a pápa intett)
azonnal széket hoztak, elvégre legkevesebb, hogy ülve hallgassa végig ezt az oltárig törő, hívatlan
vendéget.

Frigyes először is bocsánatot kért váratlan érkezéséért, ő misére jött, mint mindenki itt körülötte (s azzal
valami ölelő, fölényes és mégis cinkoskodó taglejtést prezentált a szájtátó, szent publikum felé): de
megtudván, hogy őszentsége éppen itt és éppen ebben a templomban tartózkodik, lehetetlen volt nem
idejönnie először, kerülve minden udvari és diplomáciai formaságot. Vajon, mikor a bűnbánó Magdolna
(…Frigyes legalábbis most éppolyan vörös hajú volt, ha ugyan az a nőszemély vörös hajú volt…) –
vajon, mikor a bűnbánó Magdolna Jézus lábaihoz járult – Frigyes itt mélyen meghajolt, Honoriusnak
lábcsókot lehelve és Izabellába, a szédülés miatt, ismét megkapaszkodva –, vajon akkor Mária Magdaléna
– küldött-e maga előtt tollas és aktapapirosos követeket. Nem. Ő, Frigyes, szent házasságra fog lépni a
jeruzsálemi király leányával. Ezt hol jelentse ki, hol áldassa meg, ha nem a római pápával? Ez a házasság
nemcsak emberi cselekedet, nemcsak kis-történelmi cselekedet, nem csupán a tiszta szerelem és a civitas
Dei, az Isten államának szolgálata, hanem a világtörténelem egyik legnagyobb misztériuma, mert hiszen
Izabellával való szent násza egyúttal a jeruzsálemi Szentsírral való titokzatos egyesülés: lévén Izabella a
jeruzsálemi király leánya. A Szentsír valamikor a megtestesült Isten sírja volt (alig 382három napig!),
annak az Istennek, kinek földi helytartója, Honorius, most itt ül őelőtte (hogy az ül szóra Frigyes valami
kis hirtelen-patinát penészelt volna: valószínűleg csak ghibellin királypárti pletyka) – tehát ez az ő
misztikus házassága: egyesülése a legkedvesebb nővel, Jézus sírjával, Jézus helytartójával, az egész
keresztény Kelettel és Nyugattal, az Egyházzal és minden királyokkal. És ez a misztikus házasság
egyúttal azt is jelenti, hogy az örökös keresztes háborúk helyett örökös keresztes békét fogunk biztosítani,
mert nem a spektákuláris és teátrális lovagi tornákat óhajtja Isten, Jézus, a pápa őszentsége, az egész
keresztény nép (és Frigyes az óvatos tisztelet és kevésbé óvatos irónia kézmozdulatával mutatott körül a
templomban az alvó bőregerek módjára csüggedező lovagi zászlókra), hanem az Úr Jézus sírját, a népek
békességének örök szent szíveként.

Mikor Frigyes ezeket a megszentelt szólamokat mondta, idegesen félrelökve rőt fürtjeit gyöngyöző
homlokáról, szinte hátat fordított a pápának, és nem az oltár, hanem a templom főkapuja felé nézett: tudta
jól, hogy a templomot környező gazdag paloták lakói árgus szemekkel és hasonló fülekkel lesik királyi
szavait – béke Egyiptomban, béke Szíriában, Arábiában, Arméniában, Perzsiában: ezek a szavak harmat
és permet voltak a mosolygó, keleti származású kereskedők számára, és ez a mosoly harmat és permet
volt Frigyes számára is, aki nemcsak keleti orvosaikkal és matematikusaikkal tartotta a barátságot, hanem
bankáraikkal is, és így mi sem volt stílusának megfelelőbb, mint hogy a pápa oltára felől küld
ügyfeleinek egypár biztató szót – azoknak, akik percekkel előbb még „pórlázadástól” rettegtek
rejtekhelyeiken.

Frigyes ragyogó ékesszólással – tán valami kiásott (vagy inkább a föld által kiköpött) lantoló, égi-szép
testű Apollót utánzott – hirdette Honorius pápának, hogy ő, Frigyes, minden szicíliai, dél-itáliai főpapját,
püspökét, apátját, professzorát, priorját óriási zsinatra hívta össze Cremonában, 383abból az egyetlen,
szent célból, hogy a Szentsír örök megszerzéséről és a Sír körüli örök békéről tárgyaljanak.

Egyébként Izabellával való jegyessége és legsürgősebben megkötendő házassága: minden misztikus

jellegétől eltekintve (melyről elébb szólott részletesen), igen nagy, sőt legnagyobb konkrétumot tartalmaz:
ő, Frigyes, az egyetlen és egyedüli király Jeruzsálemben. Apósa, a kifáradt és szent kedélyű János, a
jeruzsálemi keresztény jog szerint is, a családi kapcsolatok és lovagi barátság félreérthetetlen
sugalmazásai szerint is a királyság terhét és glóriáját – vejére ruházza.

E meglehetősen nagy horderejű oltári kijelentésre három helyen indult meg a nyüzsgés.

A pápa: összesúgott, összebúgott főpapjaival, semmi értelmeset nem beszéltek, sőt, mint a gyerekek, ha
játszanak, valami játéknyelven gagyogtak, csupán azért, hogy tárgyalni lássák. János király – akit Frigyes
táncoshoz illő mozdulattal most detronizált, a pápa sündisznószőrös orrlyukai előtt és alatt – fegyveres
kíséretével tárgyalt fegyveres lármával. Frigyes pedig maga mellé intette kancellárját, gyóntatóját,
kamarását és még egypár szolgáját, azon legegyszerűbb és legsajátosabb célból, hogy a jeruzsálemi
királyságot jelképező szenttárgyakat Honorius pápa lábai elé rakja, hogy pápai áldással e szignumok
különleges szentsége még különlegesebb legyen.

Hogyan kerültek a jeruzsálemi király jelvényei Frigyes kezébe?

Ezen János király is úgy megdöbbent, hogy attól a legtermészetesebb szándékától, hogy Frigyes fejét az
oltár legfelsőbb lépcsőjén kettéhasítsa, cinikus gőgje büntetéseképpen, megbénult karral elállott – közben
fényes ládákból, aranypikkelyes zsákokból egymás után rakták a pápa elé Frigyes emberei a jelvényeket.
Most már a „koldus” Já384nos király: édes leányát tépte volna össze, mert hiszen napnál világosabb volt,
hogy – Izabella lopta magával a jeruzsálemi regáliákat. Halványkék selyemmel bélelt dobozból emelték
ki a jeruzsálemi arany nyak- vagy inkább váll- és mell-láncot, a fémcsipkézés remekműve, lassan-lassan
húzta a kamarás, hogy sok és soká legyen, a lánc millió aranyhajszálas kígyómintái millió keresztet
pókhálóztak körül – a boldog keleti kereskedők ügynökei a nép közé tolakodtak, és suttogva becsülték fel
ezt a királyi „kígyót”, főleg rejtett ujjaikat mutogatva a hívek ülepei mögött, úgy egymásközt, ez a
legegyszerűbb számológép.

Egy kardhüvelyhez hasonló tokból királyi pálca kelt ki, ezt Frigyes maga is kezébe vette, megmutatta a
templomi népnek – Jánossal szemben több szempontból halálos, fegyveres és egyéb biztonságban érezte
magát –, a pápa és bíbornokai úgy vették át, mintha egy házaló kínált volna nekik különböző alkalmi,
olcsó árukat, ezzel a megvető modorral jelezték, hogy jön még erre a „jeruzsálemi királyságra” egyéb
válasz is.

A következő pillanatban egy fiatal papocska a királyi gyűrűket mutatta fel, egy részük zsinóron csilingelt,
más részük pálcára volt húzva, mint a cukrozott datolya – ennyi rengeteg gyűrű elég szép paksaméta volt
egy tulajdonképpen nem létező királysághoz képest. Izabella udvari papja (afféle Szent Jeromos-típus,
félig remete, félig nagyvilági kardinális) koromfekete szelencét húzott elő, koromfekete fátyollal
letakarva, mint a háremhölgyek Arábiában – ez a „Sátán pokoli ereklyetartója” volt, ugyanis három
pénzdarab volt benne, mégpedig azokból a pénzekből, melyekért Júdás Jézust eladta. Frigyes volt olyan
eszes, hogy tudta: ha nincsen zsidó, akkor nincsen megváltás sem, tehát Júdást – a szentek között is az
első szent helyre kell ültetni, mert Isten akaratából a megváltás főszereplője.

Ugyanakkor Frigyes volt olyan okos, hogy amint nem üdvös a pápa előtt mutogatni ezt a paradox-értékű
erek385lyét – ezt a pergő Júdás-pénzt –, éppoly kevéssé célszerű a városnegyed keleti kereskedői,
ügynökei és kémei előtt kirakatba tenni a véres érméket, mert a templomi nép, mely szerencsére egy időre
lecsillapodott, Frigyes megjelenésének köszönhetően: meglátva az árulás sátáni séklusait – nyilván újra
tűzre kap, és a Júdás-pénzek késői kamatait a keleti kereskedőkön: önhatalmúlag behajtja.

Ennélfogva Frigyes a legszigorúbb szemmel, de a legnyájasabb és legkönnyedebb kézmozdulattal a

fekete relikviákat visszasüllyesztette abba a kelengyésládába, ahonnan azt ügyetlenül kihalászták. A
levantei kereskedők megbízottjainak ugyan feltűnt a kis komédia, de tán sejtelmük sem volt, mitől
mentette meg őket a német király.

Miközben Frigyes beszélt (édeskedett, patetizált és mutogatott, mint egy mutatványos): jegyese, Izabella,
ott térdelt egy alsóbb oltárlépcsőn, se a pápával, se az oltár Krisztusával egyenesen szemben, hanem
valahol a kettő között, egyik se lehetett egészen megsértve, egyik se egészen megtisztelve. A nemrégiben
még egészen keleties Izabella most erősen „krisztianizálva” volt. Udvari kozmetikusai még az orrát is
piszére csípték az ég felé, szeméből áhítat sugárzott, az a fehér és hideg áhítat, mely annyira különbözik
Arábia sárga vagy fekete tüzétől; közben szemében gúny – „meddig kell ezt a bohózatot itt csinálnom?”
–, de tekintetét, térdeplő termetét erősen megmerevítette, nehogy elárulja magát, a szerep megkeményíti
az embert, mint egyes ásványvizes források a belé merített virágot; figyelt mindenre, hallott mindent,
hosszú ujjait imára szorította, mintha szobor lett volna szarkofágon; keblei oly szemérmetlenül
domborodtak hímes tubája alatt, akár a keresztesek vitorlái Jézus-szélben, a krónikák színes illusztrációin.
Dús haját most apró kockás hálóba szorították, feje tetejére meg zegzugos kígyóvonalakban virágkoszorút
raktak, ékszeres 386művirágokból, melyek nagy tudatossággal áhítoztak a jegyességi állapottól a
lakodalmi állapot felé. Mikor egy szivárványnál vagy újholdnál szebben ívelt jeruzsálemi királyi kard
után Izabella kísérői (Frigyesnek hízelegve és a pápa előtt hencegve) ki akarták venni aranybura alól a
királyi koronát: az áhítatos Izabella vette át ugyanazt a szerepet, melyet Frigyes játszott elébb a Júdás-
pénzekkel kapcsolatban, vagyis – „ne! ne! a koronát semmi esetre se vegyék elő!” – éppen elég, hogy
Frigyes elvben és jogilag fejtette ki: házassága következtében ezentúl ő a jeruzsálemi király – minek
magát a tárgyat, a koronát, éppen apja, éppen koldus János király előtt a levegőben mutogatni, mint a
mennybe repülő Madonnát félúton?

A dühöngő János királyt, az oltár előtt kigúnyolt és meggyalázott apóst, környezete nem tudta tovább
visszatartani, előrerohant, a tömeg újra kettérepedt, nagy lukat hagyva, mint meleg forrás feletti tavon a
jég: a méregtől szinte önkívületi állapotban lévő „koldus” (most igazán koldus) János nem lépett egészen
az oltár elé, félúton megállt, ott valami keresztkút vagy szarkofágféle volt, valószínűleg pogány eredetű,
mert négyfele négy óriási bronzbika őrizte, kürtös szarvaikkal – János király jobb kezével egy ilyen
bikafejbe kapaszkodott, hogy el ne ájuljon, hogy pápát vagy császárt azonnal torkon ne ragadjon; bal
kezével kis kardját szorította combjához, fekete ruhája ezüst címervirágait nyomorítva.

Honorius pápa most felállt, az oltár egy oroszlános gyertyatartójába kapaszkodott, a gyertya benne meg is
billent, le is cseppent, a cseppet azonnal késsel felvakarták, és a gyertyát gyöngéden, szinte
angyalkezekkel kiegyenesítették, mintha maga a pápa alig-lábadozó teste lett volna.

Frigyes, megint mintha színházban vagy látványosságnéző kéjutazáson lett volna, jegyesét tüntető
gráciával maga 387mellé emelte (mintha máris Jeruzsálem trónján ülne), és a levegőbe mutatott: hosszú
láncon, mint az örökmécsesek, színes Madonna lógott a levegőben, és közelében, másik láncról, színes,
szinte pillangószárnyú Gábriel angyal, az Üdvözlégy hosszú szalagjával kezében. Ennek művészeti
szépségeibe tartott bevezetőt a műgyűjtő Frigyes, nyilván az erre legalkalmasabb lélektani pillanatban.

János királynak – a bronzbika szarvát majdnemhogy vasgyúróként göndörre csavarva – sikerült végre
odáig győzni indulatát, hogy beszélni tudott. Ő egész életében alázatos volt, a Szentföld érdekében a
koldus szerepét is zúgolódás nélkül vállalta, nézték őt angol udvarokban udvari bohócnak, nem bánta –
vették őt írástudatlan francia grófi novíciák és szororok eretneknek, pogánynak, háremgyűjtő haramiának:
nem bánta – az Úr Sírjáért mért ne vállalta volna? Ő gyerekkorában szívébe vette a Lukács-féle
példabeszédet, melyben arról esik szó, hogy aki a lakodalomban szerényen az utolsó helyre ül, a gazda azt
fogja maga mellé karolni – de ha az Ördög maga az Úr, méghozzá az Isten házába, parádéval bevonulva,
az ördög az utolsó helyen ülő alázatost bizonyára még onnan is el akarja lökni, és az utcára vagy árokba
taszítani. De ő az Ördögnek nem szolgája, ő a Sátánnak nem engedelmeskedik, az Ördögöt Szent Mihály
arkangyal segítségével párviadalra hívja és –

Honorius pápa erre elindult lefelé az oltártól az első lépcsőkön. Karját úgy emelte égnek, mint ahogy
Mózest látni a képeken, jővén lefelé a Sinai hegyről, és a parázna és bálványozó Izrael elleni szent
haragjában teljes erejéből földhöz vágja a tízparancsolat kőtábláit. Az Isten házában, az ő római püspöki
miséje alatt akarnak – véres párbajt vívni a világ keresztény fejedelmei? Szólni kívánt, valószínűleg a
végítélet harsonáinál harsányabb hangon, sőt bizonyára szólt is, de ebből nem hallatszott semmi, mert a
templom egész népe üvöltött, úgyhogy minden ereklye388tartóban csörögtek a pihenésükben
megzaklatott szent csontok, százféle vélemény, ezerféle torokból.

Odakint a templomtéren és a környező palotás utcákban másféle vészsivalkodás: mikor Oriens

dúsgazdagjai értesültek „Róma legnagyobb botrányáról” a pápai templomban: újból bezárták kapuikat,
ablakaikat, és visszabújtak malacnyira hízott patkányaik közé társalgótársnak a rejtekodúkba.

Közben Izabella az eltaposást, sőt az oltár lépcsőiről való lerugdosást is vállalva, Honorius elé vetette
magát, átölelte a pápa térdeit, zokogott – Frigyes pedig? Kitárt kezekkel fordult János felé, áldást, ölelést,
békét és tiszteletét hirdetve ezzel – egy ezred-pillantással figyelmeztette apródját, hogy oldja le a kardját,
tegye az oltár elé, ő, Frigyes, csak a pápát és Krisztust szolgálja vele, János számára csak békecsókja van,
kardja soha. És kéri a szentatyát – jegyese mellé térdepelve –, hogy Honorius pápa eskesse össze őket.

10.

Most történt a csoda, ahogy a római nép mesélte.

Hirtelen beborult, a fekete felhők, mint a kövér, buborékoló füst; az egyik pillanatról másikra támadt szél,
mint valami személy, sipított és süvített a főkapun, a térség minden porát, piaci piszkát a templom
főhajójába sodorta, egy ideig a sok hulladék szinte táncoló füzérekben libegett-lobogott a hívek feje
fölött, a gyertyák kialudtak és lefordultak, mintha az ördög értene igazában a nagypénteki oltárfosztáshoz;
az ablakok zörögtek, berregtek, mint a bogarak vagy porban fürdő madaraik szárnyai, némelyik be is tört,
ha egy szomszéd tetőről cserép vágódott neki; a faliszőnyegeket (volt egypár keleti, régi keresztesek
hozták és ajánlották az odaliszkok függönyeit az Úrnak) a szél ereje vízszintesre kapta, le sem engedte,
mintha baldachi389nok lettek volna a mindjárt érkező ördögök számára. Csak egyetlen gyertya nem aludt
ki, lángja meg se rezdült egy Madonna-szobor alatt. Az óriási korona, a parázsdarabokhoz hasonló
kárbunkulusok, a Szűzanya húsvéti tojáshoz hasonló szép szemei egyenletes fényben világítottak, mintha
maga is második lánggá akarna átváltozni.

De a piacról befújt szemét-girlandok alatt, a sörétként verő ízetlen porban nem az ördögök jelentek meg,
hanem Lombardia követei – jó néhány igen díszesen öltözött főpap kíséretében –, akik utoljára jöttek,
azoknak a ruháin már nagy, fekete vízfoltok voltak, mert odakint eközben megeredt az eső, szinte
vakolókanál erejével és laposságával kenve az eddig ördögszekéren forgó porfelhőt földre, falra.

Ezek a lombard követek egyenesen Cremonából jöttek.

Frigyes nemegyszer ígérte, Szent Ambrus és Cicero szónoki fogásait gyönyörű „kora-kora reneszánszba”
egyesítve, hogy Cremonában „parlamentet” és szentszinódust hív össze a keresztes hadjárat végleges
megbeszélése céljából, a legtapasztaltabb keleti vitézekkel és az Isten szándékait legközelebbről ismerő
főpapjaival; ugyanakkor minden eretnekséget ki fog irtani, legyen az bárhol a keresztény világban, és ami
a kettővel a legtermészetesebben összefügg, sőt azonos vele: helyreállítja a békét, legyen az bárhol a
keresztény világban. Noha Frigyes körül úgy ágaztak szerte a világba a követek, kémek, hírhozók útjai,
mint pók körül a háló, előfordult, hogy egy-egy szál megszakadt. Így például most is: mert hiszen Frigyes
abban a szent meggyőződésben élt, hogy a cremonai „Reichstag” és zsinat még mindig nagyban ülésezik.
Miféle társaság tehát ez itt, mely a templomban megjelent, a fentebb említett természeti teatralitások
kíséretében, és mért vannak itt főpapjai, olyan lógó orrokkal, mintha nem ők volnának az eretnekek
inkvizítorai, hanem éppen az inkvizitáltak? Majdhogynem a lombard urak és kapitányok foglyai?

390

Az egyik lombard úr (most a pápa, Izabella és Frigyes: a nép és a követség felé fordulva álltak a templom
homályában) mélyen meghajolt a szoborszerű három alak előtt, utána kezét fel-alá járatta hatalmas
nyakláncán, csendes és határozott bölcsesség sugárzott arcából, szakálla és bajusza mintha egész ritkás
füst lett volna, mely valami nagyon mély, nagyon erős és egyenletes, de sohasem robbanó lelki tűzre
engedett következtetni; a bőre sárgasága, festőien pompás ráncai nem öregséget, hanem az élettapasztalat
szüreti érettségét sugározták.

Kijelentette, hogy a cremonai gyűlésről a lombardok tüntető processzióban kivonultak, mivelhogy

Frigyes király semmiféle keresztes hadjáratra nem készül, de annál inkább a lombard városok leigázására,
bekebelezésére és kifosztására. Minden feltűzött kereszt: egy lerombolt templomot jelent! Ennélfogva a
cremonai gyűlés tagjai nemcsak a néma kivonulás színpadi jelenetéig jutottak csalódásukban és
felháborodásukban, hanem újra megerősítették a lombard városok és respublikák szövetségét, és ezentúl
fegyverrel fogják megakadályozni szent szólamok álarcában történő leigázásukat.

A rövid és higgadt beszéd után ismét mélyen meghajolt: hogy súlyos nyaklánca ne túl messze kalimpáljon
közben a mellétől, gyöngéden kezébe vette a végében csüngő, fél fontos násfát, mintha madarát
melengetné; mikor felegyenesedett, azt talárja közepére igazította – gyűrűjével még egyet csendített is
rajta, szerette, hogyha ez a néma ékszer is „dobban” egyet, különben: úgy érezte volna, hogy szíve
elállását előlegezi; vannak ilyen babonás, de nagyon okos diplomaták.

A következő pillanatban irtózatos csörömpöléssel vagy egy tucat talpig vasba öltözött katona járult az
oltár elé.

A pápa újra leült, illetőleg leültették, mert az ájulás környékezte, de mikor angyali apácák önkéntesen és
trónussal együtt lakosztályába akarták vinni – mint a szeráfok a 391Madonna házát a felhőkön át
Jeruzsálemből Lorettóba –, a pápa, tán már félig-meddig szélütötten: tiltakozott elhurcoltatása ellen –
most már végig akarta nézni „miséjét”, melynek ugyancsak sok ministránsa akadt egyszerre.

Ilyen cifra, marcona és fantasztikus páncélokat tán még a rómaiak sem láttak, pedig az Örök Város örök
kaszárnya volt, ha nem csatatér. Olyan cipők, mintha ősállatok gyűrűiből rakták volna össze, a térdeik
olyanok, mint a csecsemők aránytalanul felfújt hasa, a sok vas között a szeméremtájon a selyemfinom
sodrony-szövet bűnös és röhögtető hatást keltett; a kesztyűk: trombiták meg kéményvégi kürtők; a
könyökön napórák, egyik sisak gerezdes dinnye, másik sisak tök, van itt gyönyörű női szoknya is vasból;
„lapockacsontok” ezüstből, de a mellkas fölé szárnyazva; hónaljtájban csillagos kerekek, a trójai falovat
is behúzhatták volna rajtuk.

A páncélosok nem húzták fel sisakrostélyukat (hol kályhaajtó, hol arab íráshoz hasonló ezüstcsipke vagy
pofára-ragadt tölcsér), azok mögül beszéltek – lehetett közöttük öreg, lehetett fiatal, medvebömböléstől
mekegésig, kísértethuhogástól káromló kerepelésig mindenféle hangot lehetett itt hallani.

Az egyik elmondta, hogy Frigyes úgy szolgálja a békét, hogy mikor Cremona és Sospiro szent
szövetséget kötöttek, és ennek megpecsételésére legkedvesebb ereklyéiket cserélték ki egymással
szembehaladó körmenetben, középúton a két ereklyetartót szépen összecsókoltatták (vagyis egymáshoz
kocogtatták, amúgy Erzsébet és Mária találkozása módjára) – a templom külső falairól Frigyes katonái
nyilaztak lefelé, mind álruhában, mind velencei zsoldosnak öltözve, hogy Cremonát, Sospirót, Velencét,
mindenkit összeveszítsenek.

Másutt? Páviában? A páviaiak egy előkelő arab herceget, akit nem a keresztes lovagok, hanem páviai
szentemberek neveltek a Jézus igaz tanítására: meg akartak ke392resztelni, és ezzel keletiek és nyugatiak
evangéliumi helyes viszonyát a felvirágzott márványmedencénél kifejezni. Erre mi történt? Frigyes király
arab titkos testőrei – elrabolták a pogány herceget, ma sem tudják, hol van, talán Frigyes kedves
szaracénjai között, ahol táncoslányok visszatanítják az Alkoránra.

Novara, Vercelli, Vigevano, Atartore katonáit egy táborba gyűjtötte a király, püspökök miséztek, apáturak
áldoztak – csak épp hogy az Atyaúristen maga nem járt körbe persellyel, csörgővel, hogy a síró
asszonyok utolsó filléreit is kimuzsikálják aszott bugyellárisukból – mikor egyszerre csak német katonák
fogják körül az egész térdeplő tábort, és azonnal Piacenza felé terelik őket, mert az megtagadta a kereszt
felvételét; még pápai ropogós leveleket is mutattak, melyekben az állt volna állítólag, hogy őszentsége
parancsa Piacenza azonnali, legkegyetlenebb megbüntetése. Hidakon német őrség, kolostorudvaron
rablótanyák, püspöki palotákban szicíliai szaracénok miseborban mossák a lábukat.

– És ami az eretnekek elleni harcot illeti? – dörögte egy láthatatlan arc a sisak mögül (ez véletlenül olyan
formájú volt, mint a csillagászok egymást metsző rézkarikákból álló mennybolt-térképe): talán látja itt
Őszentsége, látja a német király, látja a nép azokat a tiszteletre méltó apuliai és kalábriai érsek és kanonok
urakat mellettünk, akiket szíves invitálással a nevezetes cremonai gyűlésről nem fáradtunk idehozni: ezek
a főtisztelendő kegyelmes urak nem hogy üldöznék az eretnekséget, hanem egyenesen szítják őket!
Szintén állítólagos pápai áldással, mégpedig olyanformán (kis szünetet tartott a névtelen vasbáb,
vasnyakát az egyik lehunyt szemű főpap felé fordította, a rugók majdnem úgy szóltak nyakmozgatás
közben, mint egy zenélő óra) – mégpedig ilyenformán! Felkeresik földeken, falukban, félreeső
templomaikban a legnyomorultabb koldusnépet, csábító kígyónyelven elmagyarázzák nekik, a
kiéhezettek393nek, hogy Istennek tetsző dolog igazságot tenni a földön, és gazdag uraikat – persze a
keresztény türelmesség és irgalom irányelveit szem előtt tartva – kellő-kellő korlátok közé szorítani. Több
se kell a tengernyi fél-csontváz, elkeseredett és elátkozott jobbágynak, mint rubintos feszület, római áldás
és királyi parancs – az urak megtámadására! Mennek is! A Frigyes németei is közöttük, neki a váraknak,
kastélyoknak (az irgalom szempontjait a kezdeti műveleteknél egyelőre mellőzve): mert hiszen Frigyes
királynak semmi egyéb célja, mint hogy a lombard nagyurakat, minket, legkeményebb ellenfeleit, bármi
módon legyengítsen és földre tiporjon. A zsákmányból aztán egy farsangi furulyára valót odadob a lázadó
jobbágyoknak, kinevezi őket trombitás nagy búcsúkon „keresztes hadak főkapitányává”, a vezéreknek
vasárnap zsákban küldi a zsoldot, és egy hülye hétfőn keserűbb rabszolgaságban sínylődnek, mint eddig.

– Így történik, Cremona fényes napjából sugározva, az „eretnekek üldözése”!

Ha bolond teátrum? Hát legyen bolond teátrum. Így akarják istenek, az öncélú természet, színészek és
széphistóriások. Noha emberileg és magasabb rációk számára ezek közül egyik sem különösen
megbízható, ez mégsem jelenti azt, hogy ama bizonyos „teátrum” mögött: nincsen kőkemény igazság.

Most tehát ez a teátrum és ez az igazság: odakint a vihar múlóban volt, de éppúgy, ahogy az eb a kötelező
csaholás után még ráadásnak odavakkant valami „feles” dolgot, az elvonuló zivatar csibész szele bevágta
az egyik templomablakot; már fogatlan, hangtalan, csak sápadtan nyelvelő villámok világították meg
karosszékében a zöld és (az alig felmérhető izgalmaktól) halálra vált pápát.

A pápa gondolkozott, melyik szemhéját húzza fel? Ne394hezebb az most, mint az ólom, vagy mint kés
nyelével almát hámozni: de mikor bal szemét mégis valahogy – ragadósan – felnyitotta – utcai harcot
látott. Frigyes katonái verekedtek a Frigyes ellen fellázadt lombardokkal; az utcán vér, gazdátlan
kalpagok a porba tiporva, mint káposzta, ha marha tapossa széjjel; mintha nem is indulat vezetné őket,
hanem néma és komoly, szuszogó munkával lennének elfoglalva, úgy kavarhatják egymás beleiben a
késeket és kardokat, csak a haldoklók ordítanak, szoknyás rongyaikkal takargatva szemérmüket.

Egy öreg lombard, akiről az ember azt hinné, hogy papucs alatt lévén, odahaza keveri a rántást felesége
helyett – most? Két nagy tehénszáj-sarujával tapossa egy haldokló Frigyes-katona hasát, és tőrével vágja
ki a keresztesek keresztjét a moribundus melléből, olyan alaposan, hogy szegénynek még a hátán is
kereszt alakú árkok fognak tátongani. Jó pár Frigyes-vitéznek csak főkötőszerű sapka volt a fején, ezeket
a lombardok oszlopokhoz kötötték, és a sapka nyakzsinegét olyan szoros máslira kötötték, hogy
megfulladtak, úgy látszik, így is lehet „akasztani”.

A következő pillanatban (ezt világért se képzelje senki különleges és szadista grandguignolnak) a

bevágott ablakon át – az oltárig hajították a lombard katonák egy Frigyes-féle díszkeresztes véres
hátsóját, a keresztes mundérjába, amúgy batyumódra becsomagolva.

A pápa, aki pillanatnyi félájultában karosszéke bojtját simogatta, mintha az az Isten Báránya volna, vagy
tán maga az Isten, az ő álmai, csalódásai, a Nílus áradásánál szélesebb önsajnálata és önrészvéte,
bürokratikus egyházi bűnbánat a halál előtt, esetleg valaki, akit szeretett, még esetlegesebben: őszinte
mea culpa, azzal a rongyosan melankolikus kérdéssel, hogy nem bűnösebb-e nála ez a Frigyes és az egész
világ?… de lehet, hogy a bojt csak valami orvosság illúzióját keltette benne, mint a meleg
köményeszacskó hűlő bokáira; vagy szeszélyes álmot, mely sohasem a lénye395ges látomást hozza az
élet legválságosabb pillanataiban, hanem jelentéktelennél jelentéktelenebb tárgyak buta képeit: igen, a
pápa egy ideig rögtönzött trónusa szelíden csiklandó bojtjával babrált, de mikor az a gyalázatos
tetemdarab a gennyes batyuban szinte az ő ölébe esett – egyszerre felpattant székéből, odament az
ablakhoz, alig fogódzva bal kézzel az oltárterítőben (ügyetlensége nagyobb volt, mint ereje, s így a
megrántott terítővel imatáblák, kelyhek, még átváltozatlan boros-ampullák potyogtak).

A pápa odaállt az ablak elé, díszes miseruhái persze csak úgy lógtak rajta, mint madárijesztőn, mert
rosszulléte miatt mindent lazítottak, kifűztek és szétnyitottak rajta. Mikor a pápa a nyitott ablaknál
megállt, Frigyes vadászkutyának szóló pillantással küldte a pápa mellé keleti orvosát, az oda is ment
szinte négykézláb, és a templomablak alatt guggolva és kuporodva fogdosta Honorius balján a pulzusát; a
pápa önkívületében persze mindezt észre sem vette:
– Isten nevében Isten békéjét parancsolja Isten helyettese, különben a pokol fenekére taszítja Isten haragja
az egész világot! – kiáltotta.

Az ilyen ördögi panoptikumba illő jeleneteknél szégyenletesen komikus minden „finomabb elemzés” – de
hátha az analízis még csak fokozza a barokk plasztikont? A pápa hangjából az örök hivatal szólt, az
officium rendje, a bulla, akta és enciklika, szinte paragrafus és jogi kódex; ugyanakkor úgy beszélt, mint
akinek látomása van, de ez a látomás éppen nem hagymázos káosz, hanem valami nagyon határozott és
egyértelmű világosság, illuminatio definita et definitiva, ahogy környezete mondaná, bár szeme fénytelen
fényében, a szőrök piszkos zúzmarája és a testétől már elidegenült, hideg könnyek között: az álom
ábrándos és követhetetlen távolai is kísértettek. Volt ez a Honorius szitkozódó olasz vén gazember is,
paraszt vagy rigolyás gvárdián, 396bandavezér vagy jobbágynyúzó földesúr, noha az átok dörgedelme
mögött valahol szomorúságot is hallhattak túlságosan jóakaratú őrangyalai (neki biztos több volt); és ha a
piacon csak zsémbes, zsörtös aggastyánnak nézték volna: maga Frigyes király (a János Jelenései-vel
kacérkodó pápa a hisztériában) igen józanul és igen bölcsen megérezte Honorius hangjában a római
caesarok még mindig virulens római erejét, mellyel, akarva, nem akarva, számolni kell.

Mikor a pápa az ablakból visszajött az oltár elé, karosszéke irányába (a keleti orvos utána, magát szinte
láthatatlanná téve, hiszen rutinja volt hozzá; ő a megvetett pogány tudós, aki pénzért és pofonért segít az
örökké bolond európaiakon) – mikor a pápa Frigyeshez közeledett, Izabella térdelve és akaratlanul oly
hangosan és gépiesen imádkozott, mintha jégeső verne koporsót. A pápa nem szólt egy szót sem, de
túlvilágról szemrehányó tekintete félreérthetetlen volt. „A békét nem az utcai henteslegények fogják
statuálni vagy megtörni, hanem te, Frigyes király és ti, Lombardia nagyjai.”

Frigyes első tanácsosa – nem a keleti orvos modorában, hanem valami másfajta róka-puha zuhanással – a
német király mellett termett, és nem is súgta, hanem csak könnyed szemvetéssel jelezte: „Azonnal békét a
lombardokkal!” – és: máris megfogta gyöngéden Frigyes kezét (csontos, zöld-eres ujjak, lazán viselt
gyűrűk, lágy fénnyel, odaejtett virágok, száraz tapintás, félig hamu, félig gyöngyház-körmök) – ugyanez a
tanácsos az első lombard vezér páncélkesztyűjét is megfogta, de mivel ott némi ellenkezést érzett (nem
volt meglepetés számára igazán), megragadta a pápa kezét is – így talán mégsem mer dacoskodni a
lombardiai nagyúr. Frigyes rátette fehér ujjait a lombardiai vasra, kissé recsegtek a vashüvelyek. A pápa
először fejük fölé terjesztette áldását, aztán mind a két kezével Frigyes és a vaskesztyűs 397parolájára
támaszkodott, még patyogatta is őket, mintha két derék vadászkutya volna a két kibékülő kéz; még jobban
lehajolt, talán meg is akarta csókolni a két kezet, de lehet, hogy csak elszédült – először féltérdre csuklott
(a megszokott mise-mozdulat?), aztán úgy is maradt egy pillanatra; mikor a földnek esett, Frigyes és a
lombard már el se kaphatták.

Mindenki abban a hitben volt, hogy Honorius pápa kilehelte lelkét.

De ez a hit pillanatokon belül szertefoszlott, a pápa saját erejéből akart felkelni, kezét még fel is vérezte a
lombard páncélos sarkantyújával – erre kísérete összevissza rohangált, jajgatott vagy imádkozott, ahogy
ez már kivétel nélkül így szokott lenni; még a legjózanabbak azok voltak, akik karosszékébe próbálták
visszahajtogatni, de ez ellen Honorius – fekete vérű, sérült kezével és hirtelen őszi levélként besodrott
ajkával – hevesen tiltakozott.

Frigyes és a lombard most a vergődő testet kezükbe kapták, a pápa erre boldogan mosolygott, nem volt
ebben semmi delíriumos hülyeség, igen egészséges mosoly volt (kezek örömteli összedörzsölését kíséri
ilyen) – ez volt a béke igazi pecsétje: az ő annyi haragtól szikkasztott teste a német király és a lombard
vezér karjaiban.

Frigyes azonnal a sekrestye felé vette útját, mindenki messzire húzódott előle, mintha valami szívta vagy
söpörte volna kétfelé a népet. A sekrestyéből egy lépéssel máris az utcán voltak, de ott se hintó, se ló, se
díszes, se talicskás gyalog-ágy nem volt (a keleti gazdagok házai – láttuk – jobban összevasalva, mint a
lombardiai küldöttség). Frigyes solymász sólyomszeme fedezett fel egy paraszt szekeret, arra fektették
Honoriust; a szalma felét a szekérről elébb szolgáival lehányatta, és a kerekekre kötöztette, mint fagy
ellen rózsafára, hogy ne rázza a beteget. Az utcai harcban elvér398zett lovat félreráncigálták, és helyette a
Király és a lombard húzták a pápát, térdeplők és haldoklók között a vatikáni domb felé. Most már vagy
négy orvos füstölte vagy locsolta, kenegette és kortyoltatta, kopogó nyelésekkel, Honoriust.

Éppen egy hídfőhöz közelítettek – régi, nagy, római ciklopkövek –, rajta kopasz hegyek gyér és
csenevész növényzeteként beleszúrt keresztek és részegre ferdült védőszentek. Itt vagy három-négyszáz
emberből álló katonai csapatba ütköztek. Mikor a csapat (fantasztikus külleméről a leghamarabb elég
sajátos kommentárokat fogunk hallani, mégpedig a legváratlanabb forrásból), mikor a csapat észrevette,
hogy nem mindennapi szekér, nem mindennapi előfogattal halad a híd felé, a csapat tétován megállt, hogy
kereket oldjon, ami persze sose ment olyan könnyen. A pápa orvosai (arabok, németek, zsidó és olasz
boszorkányok), úgy látszik, olyan remek szörpöket csurgattak Honoriusba, hogy az váratlan frissességgel,
mint valami gyolcsait kacagva leszóró, feltámadt Lázár: felemelkedett szekerén, és akárcsak egy
heverőjén elnyúló pasa a háremét, kezdte szemlélni ezt a három vagy négy századból álló csapatot.

Ez a csapat pedig nem volt más, mint a keresztes-„had”, melyet a Frigyes-gyűlölő lombard szövetség
hajlandó volt, még a cremonai gyűlés előtt, Frigyes rendelkezésére bocsátani: csupán gúnyból és
komédiából, de semmiféle szent vagy praktikus célból.

A pápa ideges és durva kézmozdulattal lökte el maga mellől azokat, akik eltakarták előle ezt a
látványosságot.

– Te szerencsétlen, öreg kása-kérődző, te – szólongatta az egyik „keresztes”-t –, te akarsz talán az új

Bouillon Godfréd lenni? Hiszen úgy reszket a lábad, mint a hullani készülő falevél: gyere inkább ide,
feküdj mellém, halódó szentatyádhoz, adok helyet, én még mindig Herkules vagyok hozzád képest…
Uram Isten! Ennyi szakáll! Iszapos lesz tőle a tenger, vagy felgyújtják egy szikrával, hogy benne
399égtek a szőrötökben! És milyen „tiszták” vagytok! Van pofátok így tisztességes emberek közé járni,
és egy glóriás utcai kőszent előtt elvonulni? Vastagabb rajtatok a szemét, mint a hús a csontotokon.
Ezeket a maskara-ruhákat ki lapátolta rátok? Még a kapcátok is lukas, akár a két szem gödre a koponyán,
és hozzá olyan tollakat tűztetek a fejetekbe, mint bohócok királyi tivornyán vagy a szentjátékok
szüneteiben. Hát részegen akartok az Úristen Sírjáért harcolni, mocskos lőrével pótolva a hősi vért? Édes
Jézusom (a pápa most őszintén keresztet vetett), de nagy bűnös lehettem, hogy büntetésül, halálom
órájában, ezt láttatod velem! – azzal visszaesett a szekér szalmájára, eltakarta szemét, és úgy zokogott,
mint frissen szakadt melegforrás.

11.

Most rá akartak lépni a hídra, de ott még meglepőbb látvány várta Honorius menetét, éppen velük
szemben – Frigyesnek nem is lehetett gondja, hogy a lombardiai „keresztesek” körüli botrányt valamilyen
gyors és diplomatikus formában feloldja. Díszes papi sereglet közelített feléjük, gyertyákkal és
aranytornyos vagy piros lepényes süvegekkel, ünnepélyesen és lassan, az alattomos árvíz néma
biztonságával, mint valami misztikus megtestesülése a földön minden Elkerülhetetlennek; a végzet:
mozgó szentkép alakjában.

Frigyes figyelte az arcokat. Arról volt szó, ami első pillanatban villant át agyán. De azok a közeledő arcok
is őt figyelték. Egy szelíd szakállú, de incselkedő hajbojtos férfiú, egész teste maga a gyöngédség, de
szeme szúrós, fekete és félelmetesen mozgékony; itt fiatal, sárga talján, imádkozó kezekkel, de
érthetetlenül komisz képpel és hajkoszorúval; ott lehunyt és félig lehunyt szemek, ájtatoskodók, valami
bánatos iróniával és lemondó kétellyel arcvonásaik400ban, mintha azt mondanák, hogy „tulajdonképpen
nem értjük az egészet, de hát mást nem tehetünk, bizonyára ez az Isten akarata, bár fárasztóan furcsa ez az
Isten akarata, milyen kár, hogy nem világosabb – de ha így van: így van, viseljük etikettesen a titkot”.

És ha egypár viaszképű, szkeptikus fickó a menetben (legalábbis a Frigyes lélekbúvár szemében) hiába
kereste a kifejthető értelmet Isten földi útjaiban: mi volt ez az akár érthető, akár érthetetlen, aranyos és
vörös processzió a hídon, szemben a haldokló pápa szekerével?

Bizonyára nemcsak Róma, hanem egész Itália, ha ugyan nem a világ, tudta, hogy Honorius pápa súlyos
beteg. Erre a vatikáni udvar, bölcs előrelátásból, az Angyalvár legsötétebb és legmélyebb pincéiben, már
hetekkel ezelőtt, a legnagyobb titokban tárgyalta az – új pápa, Honorius utódjának megválasztását. A
bíborosok álruhában szökdöstek be és ki az Angyalvárba és Angyalvárból: meg is állapodtak a későbbi
IX. Gergely személyében, és csak várták (hol a pápai palota hatalmas termeiben, némán, hol meg az
Angyalvár penészes, szövétnek-bűzös pincéjében hangosan): Honorius halálát.

Egy reggel futár rontott be a pinceajtón (nincs az a katakombai útvesztő, mint az Angyalvár mélyébe
vezető lépcsők és folyosók), azzal a hírrel, hogy Honorius pápa: meghalt misézés közben az oltárnál (és
még mindaz százfelé ferdítve, ami eddig históriánkban szerepelt). Minden zavarnak és bizonytalanságnak
elejét veendő, a pápaválasztók az új pápával (isteni csodával határos meglepetésként) óhajtottak az
Angyalvárból Rómán keresztül vonulni, befejezett tény elé állítva az egész keresztény világot.

Ezért jött most a hídon a menet, szembe Honoriusszal, aki még élt.

Az új pápa nem volt látható. Azt körülölelte a kíséret, ő valahol a közepén lehetett. Nem volt különösebb
szükség ilyen-amolyan hírnököt küldeni a nagybeteg Honorius „pax 401romana”-szekere mellől a híd bal
oldali végétől a jobb oldali végéhez, ahol a pápaválasztó menet közeledett – mondtuk –, oly lassú
hömpölygéssel, mintha maguk is számítottak volna valami kiszámíthatatlanra.

Ezer jelből kiderült, hogy a pápa, Honorius, még életben van. Erre? Az egész, a pincéből friss
aranyozással és bíborozással napvilágra bukkant konklávé: hátraarcot csinált, és most már sokkal, de
sokkal gyorsabb menetelésben, dühösen összeborzolt gyertyalángokkal tolakodott visszafelé, az
Angyalvár sötét fenekére; oly sebesen, hogy a pápa (az új: a kilencedik Gergely) majdnem egyedül
maradt. Sem kora, sem méltósága nem engedte, hogy úgy fusson, mint a leggyávább zsoldos megvert
hadsereggel.

Honorius pápa – a tanúk százai szerint – ismét felemelkedett szekeréről, és ha látott vagy értett
egyáltalában még valamit, ez bizonyára még keserűbb dolog volt, mint az a gyalázatos és hitvány csürhe,
melyet a lombardok állítottak ki, Frigyes megszégyenítésére, „keresztes sereg” címén. Most, ha háttal is
neki – az új pápát láthatta, ami a régi pápának nem éppen gyakran megengedett látvány, az ég
bonyodalmas gráciájából. Ahogy a tanúk beszélik: ebbe a látványba halt bele. Amint visszaesett a szekér
szalmájára, az orvosok látták, hogy fioláikat a Tiberisbe dobhatják – dobták is, mintha valami szent
szertartás volna, melyet az egész világ megért.

A tolongó római nép értette meg legelőször. Gátjaszakadtan özönlöttek a most már valóban halottasszekér
köré, nem törődtek sem császárral, sem királlyal, sem lombarddal, se az utolsó kenetre hiába felkészült
papokkal, kiömlött a víz, felborult a feszület, szétszóródott a só, és eltaposták a lágy kenyérbelet; nem
volt itt Isten se, Krisztus se, semmi se, csak a nagy őrjöngés a pápa teteme körül – a populusque romanus
ragadta markába a kocsirudat –, Frigyes, a lombard vezér és mindkettőjük kísérete (villámgyors
megbeszélés után) amúgy is az Angyalvár irányába mentek, az új pápa 402után, aki most – végre –
szemben volt látható. A római nép jajveszékelése (tulajdonképpen se diadal-, se gyászordítása)
figyelmeztette Gergelyt, hogy elődje – befejezte földi pályafutását.

12.

Gergely pápa és Frigyes király lassan közeledtek egymás felé, egymással szemben, a hídon. A királyi és
lombard kíséret valami misztikus félelemtől hajtva, mindjobban és -jobban elmaradozott a király mögött,
nem érezvén elég megszentelő és segítő kegyelmet magában ahhoz, hogy a levegőben lógó Nagy
Dialógus közeli tanúja legyen.

A másik hídvégen, az új pápa oldalán, viszont szállingózott vissza az előbb még magát istenkáromlónak
érző konklávé, de azért a piros kalapok és arany halfejek sem tolakodtak katonás buzgalommal a
magányos Gergely mögé.

A találkozás kimenetele baljóslatúan bizonytalan volt.

Az új pápa szürke szemekkel nézte Frigyest, mint egy öreg, blazírt oroszlán (akinek erősebb a foga, mint
valaha) nézhet egy zöldszemű mérgeskígyót, talán azt a nőiesen tarka paráznát, melyet a Paradicsom
fájára szoktak fonni a festők. Szeméből néma vád és néma átok sugárzott, mintha ez a szaharai szigorúság
pörkölte volna szürke kóróvá gyér szemöldökeit és pilláit. Végtelen fáradtság ömlött el a mosolyt tán
sohasem ismerő arcon (néha agg férfiak és kiszáradt asszonyarcok összetéveszthetők), de ez olyan volt,
mint az ősz sűrű erdőben: a természet ismerője nem a mulandóság melankóliáját látja benne, hanem a
természet óriási törvényeinek felséges, hetyke tavasznál is keményebb erejét. A bőr minden árnya és
árnyalata élettapasztalatról beszél, a földi, históriai tudás végső határairól és már irgalmatlansággá, sőt
formulává fagyott kegyetlenségéről. Összeszorított ajaktalan szája még rózsaszín hegnek sem 403volt
nevezhető, szinte ott is a sárga bőr folytatódott – „feuille morte”, ahogy a francia udvarhölgyek
mondanák, őszi levél: némaságában erő, a hangfogó mögött tán készülő átok fenyegető orgonája. Álla
magasra ugrott, brutálisan, de harci pátosz nélkül, alsó fogsora (megvolt! az arab anatómusok jól látták
ezt messziről is) bizonyára elborította szájában a felsőt. Könnyzacskói se nem puffadt táskák, se nem
here-rongyok, hanem klasszikus eleganciával a világi dolgok érett tudásának jelképei – bármily udvari
bohócos a hasonlat: a bőségszaruk rokonai voltak, a tapasztalat eleven magokkal teli tüszői és termései.
Valahogy az a szikár öregség, ahol minden anatómiai hervadás vagy sorvadás éppen nem szenilis
tompultságról, hanem az értelem és akarat mérges, definíció-fényes virágairól beszél.

Gergely pápa most szóval fordult Frigyes király felé. A pápa két kezét összekulcsolta maga előtt, még
csak egyetlen ujját sem oldotta ki beszédében, mintegy miniatűr gesztikulálásképpen; oly szoborszerűen
állt ott a pápa, hogy még az a fényszikra sem mozdult el, hajszálnyit sem, lila pásztorgyűrűjén, arról a kis
csiszolt fazettáról, ahová az égből letelepedett.

Gergely: Dávid király negyedik zsoltárát kommentálta tömören. Frigyesre és a keresztes hadjáratra
vonatkoztatta. Szorultságban van a keresztény világ. Ha Jézus Sírja pogányok kezében van, Róma is,
Párizs is, Westminster is a pogányok kezében van. Az ő pápai pompája és a király fénylő szabadsága csak
sátáni illúzió – a pápa koldus, a német király valójában bélpoklos, mindaddig, míg a Szentföldön
szaracénok tivornyáznak. Méltán térdel Frigyes király. Térdelnie kell az egész világnak: nincs más
értelmes funkció ebben a siralomvölgyében, mint az imádkozás, a desperált és reménydús könyörgés, ez
az első, ez az utolsó, ez a középső, enélkül minden fegyver: hajló szalmaszál az égő szénen.

404

(És itt két ügyetlenkedő kanonikusa segítségével a pápa maga is térdre ereszkedett a Tiberis kőhídján,
néma csöndben; csak madarak vinnyogtak, és egypár szórakozott hullám loccsant.)

Aztán folytatta: „Emberek fiai! Meddig lesz gyalázatban az én dicsőségem?” – kérdezi Krisztus tőled,
tőlem, a világ minden koronás kufárától és alázatos szolgájától, paptól és szekuláristól, asszonytól és
imát-tanult gyermektől. Ez a kérdés szemrehányó parancs, aki erre nem hallgat, pogányabb a pogánynál,
nem is kell pokolra mennie, mert kárhozat dobog már szívében és ítélet az étel a hasában. Hiábavalóság
és hazugság minden, ami nem Istené és az Isten ügyéé. Minden búzaszem, minden üllő és nagy tüdejű
fújtató, minden egyetemi tudomány és konyhai asszonydolog, minden evezőcsapás és parlament,
kereskedelem és nagymise: csakis és kizárólagosan a pogányok leverése érdekében történhet. Kedveltje
lehetsz az Úrnak, ha hozzá fohászkodol, de nem színes szavakban, hanem tested és lelked feltétel nélküli
átadásával a sírjavesztett Atyaúristennek. Add neki magad, mint ahogy friss fát dobsz a tűzbe, hogy
semmivé hamvadjon, de világosságot és izzó meleget adjon a világnak. Így lesz sikered a keresztesek
élén. „Haragudjatok, de ne vétkezzetek” – mondja Szent Dávid király a zsoltár ötödik versében, és ezzel
kezetekbe adta a szent háború kulcsát, melyet szorongass azzal az erővel, mint én a Péterét – mindnyájan
csak az átok és a győzelem között választhatunk; a kertelés és megalkuvás: szemérmetlen szemét az Úr
fehér lábai előtt.
Frigyes válasza gyors volt.

Ott a hídon, a madarakkal együtt keringő árnyékvető felhőcskék alatt, magához intette távolabbi
kíséretéből Kurubert apátot, és azonnal elküldte Molfettába, Bitontóba, Tarantóba, hogy hirdesse a
keresztet, szereljen fel sereget, ládákban vigye az aranyat, egész Apulia szálljon tengerre.

Kurubert kövér ember volt, nagy szemekkel, nagy száj405jal, a három fekete karika alig volt különböző
begyes-galamb tokái felett – hangosan énekelte a pápa által textusnak használt zsoltárszöveget: ez volt a
válasza. Kedélyes és misztikus, bolondos és naiv szolgája volt Istennek; mikor a pápa megáldotta, külön
nyújtogatta zsíros lapockáit az áldás felé, mint a csúzos vének a fürdőben a vízokádó oroszlánfej alá.

Vunibald püspököt Frigyes egyenesen az angol királyhoz küldötte. Ennek meg hamuszínű arca volt,
fuvallatszerű, finom körszakállal, szemeit lesütötte – sok tudomány, diplomácia, imát intrikával bágyadt
lázaiban egyesítő férfiúnak látszott; jogi tudás, fél-alattomosság, zárkózott, hideg kenetteljesség és titkos
lelki betegségek: nem is olyan ritka kolostori keverék ez.

13.

És miközben a história képzelt hősei képzelt istenek nevében ágálnak?… Ott él és hullámzik lánymellű
lankáin és aranyló vagy kormoszöld dombjain Róma: ott él a keresztes komédiáktól kifejezhetetlen
távolságban és függetlenségben az egész vegetáló természet – ott merengenek egy örök-alkony elszelídült
zsarátnokfényében a pogányok és őskeresztények málladozó romjai, és közöttük jár-kel, dolgozik, él a
római nép. Mi köze már (vagy valaha is) Vénusz csigadíszes oltárának a – Frigyes és Gergely vitájához?
Törődnek-e a remegő hölgypáfrány csipkevázú, kígyónyelvű levelei – a Vunibald angliai toborzóútjával?
És az a kis cselédlány egy ügyetlenkedő, bicsakló palatinusi patak partján, aki azon töri kócos fejét, hogy
fel tudja-e tűrni a gázláshoz szoknyáját, anélkül hogy a fején egyensúlyozott gyümölcskosarat a földre
tegye, nótás piacra mentében: törődik-e azzal, hogy a pápából valóban az Úristen beszél-e, mikor a német
királyra olvassa Dávid zsidó csatadalait vagy csatajajjait?

406

Töredékes és hazug, horizonttalan és gyökértelen ez a „keresztes” dráma ott a Tiberis hídján: ha

megfeledkezünk a környező természet, az elégikus romvilág és a maga mindennapi gondjai után járó
egyszerű nép római szentháromságáról.

Az Angyalvár mögött abban az időben, ha az ember néhány földsáros vagy veres-sáros úttalan úton
kijjebb lábolt az otromba lesi-tornyokkal (mintha csak pufók fagombák lettek volna) összevissza
tapasztott Hadrián-sírbolttól: régi római szentély omladékaira akadt, csak valami fülke maradt meg belőle
– lehet, hogy istenszobrot ölelt körül a mozaikos alkóv, lehet, hogy forrás buggyant a tövében, és egy
szenátor leánya vízinövényeket virágoztatott benne – de az sem álom, ha keresztény templom
maradékának nézzük ezt a félgömböt (amelynek párja ezrivel hever réten, utcán, árkokban: a kivájt és
eldobált dinnyehéjak).

Most csak a nap fénye simogatja, vagy a hold ezüstözi falait, melyeken fürge gyíkként futkosnak a
szaporodó repedések; a meleg levegőben néha megáll benne a jázmin- vagy bodzaillat, mint valami
langyos pohárban; arcát felhők árnyai és véletlenül feléje integető lombok alakítják élővé. Tetején
cserjék, fák, olyan nemtörődömséggel és sűrűséggel nőnek, mintha a Vénusz rég-rokkant
márványkagylója éppolyan dús termőföld volna, mint Kampánia legtőgyesebb dombvidéke – az
egymástól immár válni akaró, porhanyó kövek között madárfészkek. Mi közük ezeknek a még viaszpuha
fiókacsőröknek, kukac-kukta madáranyáknak és izgatottan elszórt dal- és füttyfoszlányoknak – a Gergely
pápa ametisztgyűrűs terveihez?

A folyondár néha eltéved; a természet nagyon pontos ösztönökkel látja el a legutolsó fűszál legutolsó
sejtjeit is, de azért nem a legpontosabbal: néha magára hagyja a szárakban keringő életerőt, csináljon,
amit tud, lesz, ami lesz, vagy sikerül, vagy nem sikerül. Itt is, a kagylós szentélynél, a levelek és tapadó
talpú kacsok sokkal esőzőbb 407bőségben lebegtek, valami bájos tájékozatlansággal és tévetegen a
levegőben, mint a falakon, ahol ugyancsak volt rece, kiugró, beugró, amibe megkapaszkodhattak volna.

Ékszerek és fémek nem oly tarkák és változatosak, mint ezek a tétova levelek: lehetne egyik ezüst-
nyaklánc egy római hölgy násfafogasáról csüngedezve, a másik egyiptomi aranykarkötő, amilyet tán csak
múmiáknak vagy Ízisznek szabadott viselni: fehér olajfa és parázsló korall, szeplős borostyán és sírőrző
örökzöld, mind megtalálta volna itt testvérét vagy saját magát.

A szentély bánatos boltozatja mellett hatalmas ívek és árkádok sora indult, egy-egy darabon két, sőt,
három emelet magasságban. A vándor, akinek teste-lelke távol volt a halott pápa körül jajveszékelő
csőcseléktől, távol a Frigyes bíbornokaitól és a Gergely gyertyarács mögött reszkető konklávéjától, a
vándor, aki ha szemét a lombardok páncéljára vetette volna, csak rozsdás ócskavasra és névtelen
koponyák lyukas tökeire gondolt volna – ez a vándor gondolkozhatott rajta (hiszen akkor nem volt valami
prímástudomány az archeológia!): vajon ezek az óriási kőkapuk: fürdőtermeket koszorúztak-e körül?
vízvezetékek százlábú pillérei voltak? császári palota díszterme? vagy tán az első imperiális keresztény
bazilika?

Ott, ahol most a veresedő napfény melengeti szelíd simogatással a hatalmas köveket úgy, hogy ha az
ember csukott szemmel nyúlna hozzájuk, friss kenyérnek is képzelhetné őket: ott talán színház vagy
cirkusz folyosója kanyargott, és sütemények és szardellás uzsonnakenyerek tornyai közt az előkelő
közönség hullámzott.

Micsoda élet, micsoda „történelem” folyik a köveken – belül?

Az ásványi alakulás milyen útjain jár és miféle törvények szerint? Évmilliók alatt a vegytan mit művelt e
kövek néma belsejében, melyet ha óriásira felnagyítanánk (és az évmilliókat rövid órákra sűrítenők, sőt
percekre): bizonyára 408formában, színben, mozgásban éppolyan szenvedélyes drámai színháznak
volnánk tanúi, mint amilyen pápa és király között játszódik a Tiberis-hídon. Ahogy ugyanez a
bölcselkedő játék áll fordítva is – fényévek csillagködös távolából nézve a keresztes hadjáratok figurái és
akciói éppolyan néma és mozdulni sem látszó ásványi elszíneződések legfeljebb, mint a porladó
amfiteátrum időben és idővé morzsolódó márványai.

Az ívekben még ott érezzük egy rafinált és alig túlhaladható mérnöki és mértani tudomány legpontosabb
számításait és technikai ügyességeit, de ugyanakkor már rég mosolygó, derűs öregségben süllyednek
vissza a természet legősibb alakzataihoz: barlangok, szakadékok, bolondos bazalt és meghűlt láva formáit
veszik fel, mintha fájdalmas-ironikus cinkossággal kacsintana egymásra emberi tudomány és a földmélyi
kristálytani törvények: „ezt tudom én, ezt tudod te” – de mintha ebben az alkonyi versengésben a
fésületlen bozótoknak, kéneknek, kvarcoknak, sárkányszárnyú halaknak és a föld titkait alig-alig felfedő
szikláknak volna – előnyük.

Egyetlen borzongó réti perje, szúnyogok csengőjének illő, lebegő mézpázsit, legyezős, macskabajszos,
kalimpáló rozsnokok, drága, csiklandós, pamacsos ürgefark, selyemszálnál finomabb, bólongató tündér
vagy kísértet-menyasszony, puha gyapjúsás: egyszer legalább itt kell lennetek – Frigyes és Gergely
mellett – nektek, akik velük soha és semmit sem törődtök és – ki tudja? – életetek tán sokkal jelentősebb,
gazdagabb és (ferde szó ez ember szájában) örökebb?

A pápák sokat beszélnek a magas egekről, de az: vagy a földi ember földi mennyezeteinek buta mása,
vagy pedig semmi se és semmiből való elvontság. De a tiarák és római romok fölött ott gomolyognak a
felhők, az igazi ég: százféle gőzeiből és gázaiból lombosodó, örökké foszló, örökké egybeolvadó, örökké
utazó és kiszámíthatatlanul változó 409lakói – színek, súlyok, fények, erők, sugárzások nagy
bonyodalma, melyekből egyetlen bárányos, bóbitás buborék: a világ mindenféle természettudományát a
legnagyobb szépségek és legbonyolultabb kérdések alig nyomon követhető sora elé állítja.

És mi Gergelynek a felhő? És mi a felhőnek Gergely?

Rozoga fahídnál bús tehén meditál: azzal a bamba marha-melankóliával, melyen mindig csak
mosolygunk. Szuszogó orra, lottyadt szeme, jámbor kiflibe csavarodó szarva, hasáról fityegő
szőrcsimbókja és álmos farka-lóbázása mind ugyanolyan „mú” hangot ad, mint majdnem leejtett, szinte
belső szervekhez hasonló szája. A kislány mellette, úgy látszik, éppilyen lusta, hátul kioldódott a köténye,
két kezében két szakajtó, rest letenni őket, és most dugja, feszíti előre a hasát, hogy míg a kordéhoz ér, le
ne csússzék… Itt-ott alig-vizű patakon deszkapalló, bütykös, nyílásos, mellette tákolt kerítés, kérges,
girbegurba fából. Nem kell finnyáskodva félni a „közönséges kontrasztoktól”, nyugodtan elmélkedhetünk
a Tiberis pápai hídja és az itteni korhadt deszkák különbségén. Valami rongyos kis kertet fűzfavesszőkből
font kerítés ölelget gyenge erővel: megsimogathatjuk oldódó fonatait, vállon veregethetjük csámpás
karóit, akár egy süppedő padra is leülhetünk, és pár édesen szundikáló pillanatban elfelejthetjük az
Angyalvár donzsonjait. Van-e nagyobb szerelem, fontosabb történelem és tudományosabb titok, mint egy
rezgő nyárfa vagy ezüstnyír sejtelmes tükrözése egy alamuszi tócsában, próbálkozó, korai csillagok
fényében és vetkőződő felhők állatnál puhább foszlányai alatt? Szűk, alagutas szőlőlugasban, zenélő
darazsak és aranypillangók kacér táncához hasonló levelek, ékszeres gyümölcsök és iniciálékat mímelő
göcsörtös ágak, indák között: nem érezzük-e magunkat közelebb az anyagi természet lényegéhez – mint a
Frigyes arábiai és matematikai függőkertjeiben? Te cigányképű csibész, ott a hirtelen-erdőben, a Merkúr-
templom törött lábú oszlopai mögött – mit 410keresel? A kalapod, aha, tele van gombával, bolonddal,
szelíddel, úgyis csak játéknak szeded, mintha a szultán színjátszó ékszerei volnának: a piros
rostélygomba, különösen, ha már kifolyt belőle a spórák pépje, nem olyan-é, mint az első odaliszk
korallkoronája? Most nem tiarázunk; most a tinóru gomba pufók sapkáját simogatjuk és lessük – hogyan
feketül belül a pöfeteg? Hogyan futnak szét sikítva a lányok, ha szemérmetlen bögyörőt böksz az orruk
alá? Milyen szép lesz ez a hermelinszőrös gereben vagy szarvasnyelv! Ezt a trombitatorkú vargányát meg
szinte kalap mellé kéne tűzni – és a spanyol szenteknek sincs olyan vasalt gallérjuk vagy glóriájuk, mint
az érett csiperkének!… Milyen szépen rojtozódik szét a vízben az ivó lovak sörénye, a szájuk habja körül
– messze csengenek a rézkannák, melyeket ott mosogatnak, mire a madarak csattogó rajban
felkerekednek, mintha csak szórakozásból tennék, nem igaz ijedelemből… Aztán estefele oly jó
behúzódni akár az istállóba is, elbabrálni a nehezen gyúló gyertyával a falon, elrúgni a kíváncsi kutyát a
disznó hasa alól, ahol a malacok vinnyognak, ötfelé ágaztatott kezünk-ujjával beleollózni a birkák hajába
– a tehén tőgyéről gyerekfejjel sok kalandosat gondolni: anyák, apák misztikus dolgairól –, elnézni, hogy
csinál a láng piros pikkelyeket a hasábfán, és a boglya-kicsi templom is oly idilli-közel van hozzánk, és a
kék távolság is olyan szép, de azért jobb a kötényszagú anyaöl, mint a végtelenbe nyíló, sávos felhőkkel
induló láthatár…

14.

Vunibald püspök hamarosan megérkezett Angliába, mint Frigyes király teljhatalmú keresztes toborzó
küldöttje.

Gyönyörű hajója a doveri sziklák közelében még jóformán kikötőhelyet sem talált magának a partra vetett
csigahéjakként egymás hegyén-hátán tolongó hajók között; szép, 411sárga vitorlái néha fel-fellobbantak,
mint a már karóra szállt madár szárnyai, mintha még gondolkoznék, ne keressen-e jobb helyet magának?
– mondom, még a horgony is elébb akadt egy másik bárka farába, mint a víz fenekére, mikor (száz idegen
hajón keresztültörtetve) díszes követség jelent meg Vunibald püspök előtt a hintázó fedélzeten, meddőn
kihajított, újra-újra visszarántott kötélgubancok között. Ez a díszes követség ajándékokkal és
térdeplésekkel, papokkal és katonákkal még Vunibald hálaimáját sem várta végig a hajó orránál tarkán
tornyosodó Szent Miklós-szobor előtt (ő a viharok csillapítója és az utasok védőszentje): úgy látszik,
ezeknek a piperés-páncélos angoloknak valami nagyon sürgős dolguk lehetett Vunibald püspökkel
elintézendő.

Egymás szavába vágva ott a fedélzeten, és mit sem törődve az égi kéjjel őket összefrecskáló, padlósúroló
matrózokkal, ott a fedélzeten közölték Vunibalddal, hogy Szent Miklós soha jobb pillanatban nem vezette
a fehér sziklákhoz áldott hajóját, mert egész Dél-Angliában – lázadnak a parasztok, forronganak a
jobbágyok. Vunibald az egyetlen reménysége püspöknek, királynak, hercegnek és a városok most eléggé
védtelen gazdag kereskedőinek: csak hirdesse, hirdesse minél előbb azt a keresztes hadjáratot, terelje a
zendülő népek figyelmét az úri parkokról és kastélyokról a Szentsírra, Atyaúristenre, pápára vagy
katolikus Elízium Rómából odarendelt hurijaira – mindegy, hogy mire! –, csak valami új fát, új olajat
dobjon Vunibald a plebs tüzére, s ha nem harapna a láng, hát olyan átkokkal riassza őket, hogy parazsuk
megfeketedjék. A király is természetesen minden segítséget megad, de „ez kell, ez kell hozzá” –
mondogatták –, és ebben a pillantásban már Vunibalddal és dús kíséretével sem törődtek: ők maguk, az
angolok ragadták kezükbe a hajón már kirámolt égi-meszelő kereszteket, ereklyetartókat, irtózatos méretű
és (rikító papagájszínekben pompázó) pápai címereket; az oldás és kötés 412megszentelt kulcsait. Két
karon fogva rángatták a félig öltözött papokat: „Gyerünk! gyerünk! itt a tizenkettedik óra!” – éjszaka tán
már a Westminster lángjai világítanak a Madonna lábai alatt szelíden ívelő sápadt holdsarló helyett.

Az utazás a kikötőből Tiverton-Mauduit herceg birtoka és vára felé a lehető legaggasztóbb és

legnyugtalanabb volt.

A herceg volt a leghatalmasabb úr itt a délvidéken, az ő földjein voltak legrémületesebbek a parasztok

fosztogatásai. Vunibald maga nem tért el attól a szándékától, hogy megállás nélkül egyenesen a
herceghez megy, de útközben sok papját – angol királyi katonák védelme alatt – maga mögött hagyta,
hogy a lázadókat a kereszt feltűzésére csábítsa, a szokásos eszközökkel: szabadság, tízszeres zsold,
megszentelt zsákmány, Isten, üdvösség, bűnbocsánat, szentség, utazás, kaland, keleti mesevilág, örök
béke, pénz, címer, mártírium.

Vunibald kísérete nem különbözött semmit egyéb kíséretről. Voltak itt mészároskedélyű, úgynevezett
„hősök”, voltak itt a félelemtől szepegő, zsírként elolvadó gyávák, voltak diplomaták, voltak egzaltált
szentek: mindezek minden eszközzel dolgoztak (főleg a riadt, hol tehetetlen, hol vérengző urak
segítségével), de bizony sok templomban, mezőn és várudvaron a vértanúságot nem a zendülő
„csőcselék”-nek prédikálták, hanem saját maguknak – a Péter-kulcsokból buzogány lett a parasztok
kezében, és cifra vastollaikkal: a toborzó apáturak velejét nyitogatták velük és – mentek tovább, arab
helyett uraikra.

Vunibald parancsára az egész vidéken minden katedrálban jóformán örökké harangoztak, jámbor
szerzetesek lobogó gyertyaerdővel fényesítették ódon templomoknak még a kriptáit is (sokszor ott volt,
illetőleg oda tervezték a keresztes toborzót), de? Az odarendelt pap úgy félt a kereszt 413meghirdetésétől,
hogy nem mert az oltárnál megjelenni – elszökött, bujdosott, gyakran árulója lett Vunibaldnak, és a végén
örült, ha egy kikötőben irgalomból fölvették súrolónak egy rozzant heringhajóra.

Tiverton-Mauduit herceg királyságnak beillő uradalmában pedig csodálatos templomok emelkedtek,

Vunibald számára (nem csoda) ismeretlen ízlésben, fantasztikus ablakokkal, holdnál fehérebb falakkal,
csipkés ívekkel és apró játéktornyokkal, mintha ereklyés skatulyák lettek volna. Néha Frigyes küldöttsége
simára nyírt, zöld gyepen vágtatott keresztül (hintókba rejtett, gyakran álruhás papjaival), merész angol
lovasokkal; nem-egy-helyt felgyújtott erdők világítottak, vadaskert őzei rohantak menekültükben lovaik
alá; milyen titokzatos volt (bizonyára csak nekünk és soha Vunibaldnak) ebben az égő országban: csendes
partok néma tavai mellett tovavágtatni… a mételyfű rajta olyan volt, mint a négylevelű lóhere, de ki
törődnék vele, kinek hozna most szerencsét? Kusza káka, ágaskodó békabuzogány, virágzó sás a
zsombékokon, a tavirózsa óriás szív-levelei az alvadó hínárban, álmodó sulyom mozaikként széthulló
Ophélia-koszorúi: a krónika itt honvágyat érez az előbbi fejezet után, a „vegetáló” és nem „historizáló”
Róma után… de Vunibald, ha százféle kaland kemény tűzpróbája után is, megérkezett a herceg
kastélyába.

Talán a római pápának sem volt olyan vára, mint ez. Óriási fák között óriási tisztás; szögletes vagy
hengeres tornyok mindenfelé, magas és alacsony, vékony és vastag, néhol piros téglából, zöld folyondár
acélos borostájával, néhol szamárszürke, hosszú darabokon végig hegylánccal vetélkedő fal, még Bizánc
is megirigyelhetné. Másutt csupa erkély, kiugró, beugró, Velencében építenek ilyet az arabok vagy sokkal
inkább az arabkodók; a várárok fölött nehéz híd, az ív alatt alig van szája, hogy átengedje a lomha lápot.
Egy ilyen hídfő tornyának erkélyéről prédikálta a keresztet Vunibald, mert a templomot – elfoglalták és –
saját váruk414ként használták a lázadó panasztok. Már itt tartottak, de Vunibald nem félt.

A prédikáció kezdetén valóban nem is lett volna különösebb oka félni. Harangozásra, processzióra,
alamizsnaszórásra és csodás gyógyításokra egyelőre nem gyűltek szónoki balkonja alá mások, mint akik
nemhogy a Szentföldre karddal, de a patikáig bottal sem tudtak volna elbukdácsolni. Az erkély alatt két
púpos vénember, lötyögős, rongyos csizmában, mintha gombjaszakadt, bokára esett nadrágjuk volna; a
kalap szinte vállig süllyedt, a sapkába meg fázós kazal is elférne; kucorognak, szuszognak, alig tudnak
mozogni a csúztól meg köszvénytől. Egy másik bottal jár, de ilyen ceremóniás alkalommal, mint az
„angol keresztes hadjárat kihirdetése”, valami díszes ruhát lopott magának, akár asszonyé is lehetne,
annyira nem áll béna lábához és ragasztatlan darabokból fejéig nagy nehezen fölrakott testéhez:
paprikapiros, buggyos ujjak, szépen fodorintott, kárminszínű szoknya. Voltak itt vénasszonyok is, tán
markotányosnék vagy sebgyógyítók akartak lenni? látók, jövendölők, mindentudók? Ki mankóval, ki
dugóhúzó formájú bottal, ezek is kék meg sárga kakaduruhában, bütyköt rejtő zsákpapucsokban. Egy
vörös hajú, kiszáradt fickó égi kéjben vigyorog, pereg szájából az imádság, mint rosszul elzárt csapból a
szorult cseppek nyavalyás permete, bólogat, gyönyörködik, helyesel, mintha a bűnbánó Júdás hülyült
volna meg a szegényházban. Az a dinnyehasú mit keres itt a csenevész szúnyoglábaival? Még valami kis
zeneszerszám is van nála, azt pengeti, miközben a hasa szinte szemmel láthatóan ereszkedik nyiszlett
térdei felé, mint a dézsáján túlkelt tészta. Kis gnómok ugrálnak, béka csontváza sem vékonyabb, de azért
hatalmas bibliákat szorongatnak, csuda, hogy bírják – ez biztosan valami szekta, cincogó vagy károgó
hangjukon valamit „jobban tudnak” kapuzárnak illő, csatos könyveikből, 415mint Vunibald vagy a római
pápa. Eljöttek a környező kolostorok vénei is, a legvénebb apátokat négykerekű deszkára állított
karosszékben húzták: kopasz fejük felén medvebarna, nagy csuklyák; a vállak meg lapockák: vagy törnek
a bőrük alatt mint az üveg, vagy hajlanak a bőrükkel együtt.

Vunibald, akinek égre fordult lelkéhez csodálatosan földies szemeket adott az Úr, hamarosan észrevette,
hogy erkélye alatt nemcsak a betegség bohócai gyülekeznek, hanem egy másik, sokkal nagyobb csoport
is, bár utóbbinak öltözete és viselkedése alig különbözött az előbbitől. Ezek azok a kétségbeesett,
mindenükből kifosztott és kiforgatott parasztok voltak, akiket már semmire sem lehetett használni –
valahol a betegség, lázadás, Isten és eszelősséggé tompuló megkeserültség között hányta őket sorsuk
szennyvize, mint a csatornába lökött szemetet; „imádták” a lázadó parasztvezéreket, és mozsártörővel
verték szét a templomban a csaló szentek rózsaszín-vigyorú kőszobrait, de ha másnap egy eldugott
borjukat a lázadók elhurcolták, vagy a feleségük folyást kapott: elmentek csókdosni újra a szétmorzsált
templomi bálvány megmaradt lábait, és szarkofágok mögött sötétben guggoló papokkal imádkozták le az
égből Isten haragját a néplázító jobbágyokra.

A nyomor odáig hajtotta őket, hogy „mindent kiirtani, minden segítséget ígérőt imádni, semmibe
bujdokolni, öngyilkosnak vagy gyilkosnak lenni, csendes vagy szatírkodó őrültségbe esni” – minden
mindegy és egyértelmű volt már, csak az a kérdés, hogy északról vagy délről kapja-e fel a bolond szél
ugyanazt a fájától halálig elszakadt levelet.

És most a szél innen, a híd felől a toronyból fújt, onnan, ahonnan Vunibald beszélt.

Ezek a szegény emberek még nem voltak betegek, nagyon sok volt a fiatal ember is közöttük – csak
éppen nagy lelki vagy testi fáradtságukban, kétségbeesésükben, epezöld és 416ürülékes cinizmusukban,
sőt „semmi-elvűségükben” nem csatlakoztak egyben és végsőkig lázadó társaikhoz. Hogy most
idesereglettek a herceg bársonyszőrű smaragdgyepére, meghallgatni Vunibaldot? A Krisztus még mindig,
akármilyen maskarás formában vagy formátlanságban, jobban belenőtt kiszáradó zsigereikbe, mint
akármi más, és mikor Vunibald prédikációja textusának (a pápa parancsára) azt a mondatot tette, hogy „az
Úr keze az ő szegényein nyugszik első szeretetével”: akkor Vunibald úgy látta, mintha (Őszentsége és az
Isten sose tudja meg!) csupa – Krisztus-féle ember ülne és állna vele szemben: szomorú vadász, szájáig
csúszott süveggel, a válláról fityegő, orzott nyulat alig lehetett megkülönböztetni a mellette kuksoló
kutyától, lötyögős örvével egyik döglöttebb volt, mint a másik, szerszámai, kései szomorúbban lógtak
feslett zsebéből és cefetté göndörödött övéből, mint a mindszenti virágok a sírkeresztről következő
márciusban; egy apostol-képű dudás a hangszerét elhozta, bizonyára vándormuzsikusnak csapott fel,
mióta a tető leolvadt a feje fölül, és maroknyi földjét századszor lyuggatta tésztaszűrővé az urak által
odahajrázott vadkan – noha tiszta mosolyú ember volt, inge, gatyája úgy lógott ki innen-onnan, mint az
udvaron hempergő kisgyerekeké, és ez valami mackós-maflonc ártatlanságot kölcsönzött az egész
alaknak: félni lehetett, hogy egyszer csak a római pápa vagy a vérben bujálkodó szaracénok nevére a
prédikációban – beletrombitál az áhítatba. Egy gazdaféle üres köcsögök között ült, öntudatlanul simogatta
behemót, vörös cserepeit, fekete haja homlokába lógott egyenesen, külön billentyűkbe vágva, szája vastag
és magától szétnyílt, de olyan finoman mondogatta, bárány-bizalommal a prédikáció szavait sorba és
magába, mintha kívülről akarta volna felmondani vagy egy hegyoldal szőlőt ajándékozna neki Vunibald.

Voltak kevésbé áhítatos szigetek is a hallgatóságban. Vénasszonyok, lányok, ész nélkül sivalkodó
gyerekek körömmel és kötéllel rángatták el! el! az apjukat a gyülekezet417ből: ne hallgassa ezt az Isten
tudja, hányadik mákonyt – úgy gondolták ezek a főkötős, véres kötényű banyák és bőrpenészes, pállott
szájú menyecskék, hogy még mindig több hasznuk van úttalan utakon kódorgó férjükből, ha itthon
vannak, közelükben, ahelyett hogy keresztektől hasas hajókon elvitorláznak messzi tengerekre.

A szegények nem először hallották, hogy szószékről hízelegnek nekik, unták is eleget, nőtt is a
könyökükön kifelé; persze azért meg is bizseregtette őket, mint a már hamvadó zsarátnokot egy kései
lehelet. Viszont a pápai és frigyesi színdarab, ami a kereszthirdetési szónoklatban ezután következett, az
mondhatni, újdonság volt a vad-merészen főúri parkba csődített parasztok számára.

Vunibald a maga szokásos, édeskés-viperás, misztikus és görög-handléskodó modorában magyarázta,

hogy minden egyházi dísz és pompa, ami őrajta és kíséretén ékeskedik, kizárólagosan és egyedülvalóan
csak az Úristent illeti, Neki szól, ez nem földi hiúság a papok testén.

Azzal levette fejéről püspöksüvegét, segítettek neki, nehezen jött ki a feje belőle, a selyembélésen fekete
foltok mutatták az izzadságot (rosszul kent sütőformából rázzák így ki a tortát). Nyaka körül a csipkéket
fürge ministránsok tekerték le, olyan hosszú volt ez a pókháló-finom ruhadarab, hogy a gyerekek vagy
háromszor-négyszer szaladtak körbe Vunibald körül. Nagy, harang-nehéz keresztjét és csillogó láncát úgy
vették le róla, mint a legnehezebb igát a legfáradtabb ökörről; a gyűrűket egyenként húzták le színes és
szürke szerpapok, jobb és bal kéz felől állván; a piros, ropogós talárt, melynek lángszínű selyme kemény
volt és törékeny, mint a bádog, csak úgy tudták fején keresztül levenni, fölfelé tolva Vunibaldról, hogy
négy pap is a ruha alá bújt, és lökték a magasba, alig tört meg, egybemaradt – mikor 418ott feküdt végre a
földön, eldőlve, fejetlen, feldöntött bálványnak látszott.

Végül ott állt Vunibald szürke, vékony darócban, fehér, rávarrott óriáskereszttel a mellén; mezítláb, mert
csatos cipőit is lehúzták; az arany pásztorbot a falnak támasztva, tarajos kunkorával a végében – helyette
a zarándok furkóját vette kezébe. Vunibald, az ő rókaarcú pietásával, mézzel és krizmával kihirdette a
népnek, hogy ez a szertartás, melyet most itt elvégzett az Úr választott szegényei előtt, hogy azok
befogadják Vunibaldot maguk közé, ez a szertartás látható az egész keresztény világban, Lisszabontól
Aachenig, Hungáriától Aquitániáig; ez nem afféle dómdíszítő táncfigura, hanem a papság komoly
áldozata és vezeklése; a mérhetetlen kincsek nem zsidó uzsorások, velencei bankárok kezébe kerülnek.
Ne aggódjatok! Róma és a kereszténység minden fejedelmei rég jól megfontolva eltalálták módját:
miképpen értékesítsek az alázattal levetett drágaságokat a keresztes hadjárat céljaira, mely célok között
vannak egészen közvetlenek, aztán távolabbiak és utoljára a végső. A legközvetlenebb? Mindazoknak
azonnali felsegélyezése, akik most felveszik tőle mellükre a keresztet. Soha ilyen zarándoklat és hadjárat
még nem volt – az elfoglalt Sírnál a pápa, minden keresztény fejedelem és az egész keresztény nép
választottjai fognak Jeruzsálemben találkozni, és katolikus-értelmű egalitásban és ekvalitásban, vagyis
Isten előtti egyenlőségben zsinatot tartani, mely után megszűnik a nemzetek közötti háborúság,
szertefoszlik az eretnekségek erőtlen köde, és nem lesz pere többé szegénynek gazdag ellen.

Vunibald, maga Tiverton-Mauduit herceg, sőt, elsősorban az angol király és Westminster meg Canterbury
püspökei, a legnagyobb mértékben tisztában voltak azzal, hogy a jobbágyok rebelliója nem farsangi
tűzijáték, hanem minden végsőt sejtető fekete-ítélet főpróbája.

419
Ennélfogva a leggyorsabban kellett intézkedni és a legvakmerőbb fogásoktól sem visszariadni a (szó
szoros értelmében) futótűzként terjedő zendülés elfojtására. A Vunibald nyilvános vetkőzési teátruma
szemmel láthatóan már ehhez a kétségbeesett programhoz tartozott, de ezt még ki kellett egészíteni.

Mi történt fent a kastélyban, miközben Vunibald szinte önostorozó meztelenségig kiprédikálta magát?

A tetőzet tarajfűrészes lőréseiben, a gömbölyű tornyok karcolás-keskeny ablakaiban, bolond-stráfos

kémények mögött, dús lombú fák ágain, belülről eltorlaszolt kapualjakban a herceg, sőt a király és az
érsek urak legjobb nyíllövészei és lándzsásai – mindenre készen. Folyosókon, lépcsőkön, a házi kápolna
és éttermek, tróntermek, elfogadótermek ablakaiban reszkető asszonyok; a többi: pincékben imádkozott
hangosan, pár mécses bolondul táncolt a száz irányból csapó sóhajok zagyva huzatában.

Ugyanekkor a fegyveresház alagutas ablakmélyedésében Vunibald egyik kísérője tárgyalt a herceggel,

Frigyes és a pápa színes betűkkel írt leveleivel a kezében, rémhírekkel a szájában. Mindenképpen arra
igyekezett rávenni a herceget, hogy – kövesse Vunibald példáját, álljon ki ő is az erkélyre, vagy jöjjön le
a nép közé, családjával, udvarhölgyekkel és – szintén tegyenek le minden ékességet, ezek után Vunibald
meghódított hallgatóságával vonuljanak a templomhoz, ahol a zendülők most istenkáromló módon
főhadiszállásukat tartják. Lehetetlen, hogy azok kardjukat el ne fordítsák uraiktól, és ne a szaracénok
halálára szenteljék.

A vita a herceg és a toborzó követ között természetesen végzetes módon hosszúra nyúlt volna, ha a követ
nem lett volna erélyes, és a kastély hölgyei nem látták volna Vunibald valóban nagy hatású vetkőzési
jelenetét. A herceg semmiképpen sem akart belemenni ebbe a költséges, megalázó és szinte céltalan (sőt
ellenkező eredményt elérő) komédiába, de ha a papra és a rimánkodó asszonyokra nem 420is hallgatott:
megérkezett az angol király küldöttje, aki szinten, igen nyomós okokból, a békés megoldást sürgette –
úgyhogy? Rövid időn belül a nemrég még táncoló és lantoló dámák: gyertyás papok kíséretében dobálták
nyakékeiket és karpereceiket, gyűrűiket és drágakövektől biborcsós szelencéiket a papok kosarába,
tálcákra és négy csücskénél tartott lepedőkre.

A herceg felvette a keresztet! A menet élén óriási képet vittek, tulajdonképpen bizánci hímzés volt
császári paláston, és azt a jelenetet ábrázolta, mikor Heraklius császár visszaszerzi a perzsáktól a
Jeruzsálemből elrabolt szentkeresztet, és a Legelső Ereklye iránti tiszteletből azt, első Hordozója példáját
követve, rongyos ingben, vállán hurcolja, ő, a császár, a térdeplő nép sorfala közt, egészen a jeruzsálemi
bazilikáig.

A herceg mellett lépdelt az angol király követe, egyik a másikat váltogatva; a néptől való leírhatatlan
rettegésükben balkezes papok: csupasz keresztfát tartottak a követ jobb válla fölé, mintha csak maga az
angol uralkodó követte volna a zsidók királyának és a bizánciak bazileuszának példáját. Az előbb még
meztelenkedő hölgyek litániás liliomokká váltak.

A templom kapuja előtt (a lázadók megszentségtelenített háza) kellett a feldobott pénznek fejre vagy
írásra esni. Ellenségként ront rájuk onnan belülről a parasztok kaszás-villás „bandériuma”? Avagy az égi
jelenéssel valóban vetélkedő processziót: beeresztik, sőt a keresztet is felveszik?

Mintha csak a húsvéttáji szertartás volna, Vunibald és az angol király követe (Herkules-súlyú kőpróféta
lehetett volna valamelyik dóm falifülkéjében): kopogtak a templom kapuján, fegyvertelenül, csak bottal
és kereszttel, bár a menetben nemcsak vacogó álpáterek voltak, hanem királyi lo421vasok is (a halotti
csöndben hallatszott a lovak kontyba csomózott farkának pufogó ütése saját farukon).

A kapu megnyílt, és este a lázadók már felkeresztezve és megajándékozva lakmároztak.

Vunibald minden kapható püspöki címert rudakra tűzve felállított a táborban, mintha ezek viselői mind
már fél lábbal a ciprusi keresztes hajók hídjára léptek volna: Bristol fekete pajzsán a három arany korona,
Exeter „x”-be álló lóherés kulcsai a gyilkos karddal, Worcester ezüstje világított tíz tűzpiros szemével, St.
David aranykeresztjében halál-fekete ötszirmú virágok virítottak.

15.

Ezekből a ragyogó heraldikus légiójelvényekből, egy-két keserves hónap múltán, mikor az oltári
bűvöléssel toborzott angol sereg Brindisi várának falai alá érkezett, bizony jóformán alig maradt meg egy
is. Elsősorban persze azért, mert a püspökök közül sokan sem személyükben, sem felajánlott seregeikkel
nem jelentek meg sehol és semmikor, a többieknek meg lelankadt a lelkesedésük, kinevették és
megutálták a páváskodó szignumokat, elfelejtették és eldobálták őket, sok helyütt erőszakkal el is vették
tőlük (fosztogatásaiknak ellenszegülő falvakban és városokban). Mikor végre Brindisi alá értek, ahonnan
az őket állítólag régóta váró, hatalmas hajókon Szíriába kellett volna vitorlázniok: az angolok a
városkapukat mind zárva találták.

Ahol híd volt, az felhúzva, a várfalak tetején pedig – német keresztes lovagok, Frigyes legválogatottabb
katonái. Mikor az érkező angolok harci trombitával, körmeneti keresztek erdejének lóbálásával,
szenténekkel és csatakiáltással üdvözölték a várfalakon parádézó német bajtársaikat – az asszonyok
(hitvesek és örömlányok vegyest) még csókokat is dobáltak – mikor mindez a vallásos és harcias
fra422ternizálás az érkező angolok részéről megtörtént: a várfalon álló egyik német kapitány kijelentette,
hogy Brindisi városa már most is a tűrhetetlenségig túl van zsúfolva, egy szál, egy fél, egy negyed
angolnak itt kvártély nincs, azonnal kotródjanak odébb, és kopogtassanak valami tágasabb város kapuin –
pax vobiscum!

Az első döbbenet után egy ősz német pap áldó kezeit terjesztette az angolokra, meg is siratta őket
szenteltvíztartóra való könnyekkel: az angolok erre megrohanták a legközelebb eső kaput, szerencséjükre
(vagy a későbbieket tekintve) vesztükre; a kaput nem védték szabályos ostromelleni apparátussal,
úgyhogy az angoloknak sikerült veszett csordaként beözönleni a városba. Vezéreik és papjaik egyik fele
hajtotta és vadította őket – másik fele (sápítozó vénasszonyokká lettek) könyörgött, hogy ne tegyenek
semmi erőszakot. De hát párzó bivalyokat nem lehet „oremus”-szal lehűteni. Voltak kiváló egyházi és
világi seigneurök és monseigneurök, akik sem a hajcsárokhoz, sem a kéztördelőkhöz nem csatlakoztak,
hanem liliomos, sárkányos hímzett ruháikban, ezüstkanál-fényes vértjeikben körülnyargalták a bezárt
várost: hátha lehet talán itt mégis valakivel tárgyalni, és csak botrányos félreértésről van szó.

Egy malomkő-féle bástya tetején olyanformán öltözött urakat találtak, mint maguk. Ezekkel azonnal
tárgyalásba lehetett bocsátkozni. Papok, kereskedők, brindisi nagyurak voltak, akik hajlandók voltak az
angol liliomokat és sárkányokat meg ezüstkanalakat a városba befogadni – sőt saját palotáikba –, de
csakis őket. Csapataikat: semmi szín alatt. És tekintettel a városban lázasan emelkedő drágaságra,
mindjárt itt helyben (angolok a mélyben, olaszok a toronyban) megbeszélték a szállás árát. Ez
nyájaskodó, udvarias mosolyok (és ki-kidurrantott káromkodások között) meg is történt: a liliomok,
sárkányok és ezüstkanalak belovagoltak a városba.

A saját csapataik orra előtt bevágódott várkapu előtt a 423vezérek helyettesei próbálták megmagyarázni a
felhördülő katonáknak: az urak azért mentek előre a városba, hogy csapataiknak szállást csináljanak. Az
ördögien háborgó csapatok persze ebből egy szót sem voltak hajlandók elhinni, majdnem agyonverték az
amúgy is hitetlenül dadogó alvezéreket, aztán faképnél hagyták őket, és nyargaltak tovább a város falai
körül: majd csak lesz egy luk, ahol bejuthatnak.

Találtak is egy kisebb kaput, innen a tenger is már látható volt, kéken az égető napsütésben. Itt a
kapuőrséget nehéz pénzekkel megvesztegették az angol katonák (szereztek eleget vagy hat országon
keresztül vándorolva) – ami annál könnyebben ment, merthogy minél közelebb esik egy kapu (van titkos
is, nemegy) a kikötőhöz, annál vígabban lehet ott pénzzel elintézni a kényesebb ügyeket: a csempészet
lévén itt a főfoglalkozás.

A kiszorult angol csapatok a környező réteken, dombokon foglaltak helyet, most már komoly ostrom felől
tanácskozva tisztjeikkel, noha – mint láttuk – sokan voltak keresztviselő honfitársaik közül Brindisi falain
belül.
Mind az ostromhangulat, mind az alvilági káosz a gyökeréig felforgatott, hatalmas kikötővárosban arra
bírta az olasz asszonyok egy csoportját, uraikat, kofákat egyaránt, szerzetesek és apácák kíséretében, hogy
kivonuljanak könyörgő menetben a dombokra és rétekre az angolokhoz, és ők kérjék meg az albioni
hősöket és szent zarándokokat, hogy – a Krisztus szent sírjáért és az Isten minden szerelméért –
vonuljanak odább békességgel.

A városban már kigyulladtak az ott lakó olaszok lázadásának fáklyái. Tulajdonképpen az asszonyok
kezdték, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az élelmiszerkereskedők tízszeres, hússzoros áron adták el
az enni- és innivalót a beeresztett angol uraknak, és utána egyszerűen vasajtókkal lezárták boltjaikat, nem
törődve azzal, hogy Brindisi lakossága éhen hal. A brindisi nép ostromolja a boltokat; ha véletlenül
védtelen angol szolgára akadnak, aki viszi a bolt424ból urának a drága holmikat, azt a szolgát
agyonverik, kifosztják, vagy ha nem: telehányják kosarát azokkal a rohadó, büdös halakkal, ami sokaknak
egyetlen tápláléka – vigye ezt haza gazdáinak. A rablás jóformán egyetemes; rabolnak a város lakói,
rabolnak a keresztesek, akár angol, akár német: azokban a pincékben, ahol rejtett élelmiszert vagy teli
hordókat sejtenek, valóságos harcban – „menjenek innen! menjenek!” Mikor a keresztesek a mellükre
mutattak (kereszt helyett gyakran már csak egy kereszt alakú, világosabb folt vagy lobogó férc): az
asszonyok követségét kísérő szerzetesek és szororok úgy sütötték le szűzi szemüket, mintha az ördög
incselkedéséből legalábbis a Szépcsípőjű Vénusz mutogatná nekik ruhátlan hátsó idomát.

Persze nemcsak az élelmezés volt kérdések kérdése, hanem a katonák elhelyezése is. Minden ház tele volt
idegenekkel, németekkel, angolokkal, egyszerűen azért, mert a híres brindisi kikötőben nem akadt
egyetlen hajó sem, mely az idegyülekezett seregeket azonnal továbbszállítsa. A katonák egymás hegyén-
hátán aludtak, ágyban, földön, háztetőn, a templomban nem lehetett misézni, mert azok is tele voltak
katonasággal, oltárlépcső, oltárasztal, faragott vagy faragatlan kórusszékek zsúfolva voltak a harcos
zarándokokkal, mint napsütésben felejtett húszöld meg kék legyekkel; az emberek utcán aludtak; a
legrejtettebb bordélyok ablakpárkányai is éhező és lázadó keresztesekkel voltak kibélelve; az utolsó
koldustanya is boldog lehetett, ha a katonák egyáltalában megtűrték a vityilló lakóit.

Egyelőre csak az urak palotáiban feküdt egy ember egy ágyban, mert ezeket a palotákat gazdáik jobban
védték a nép elől, mint akár a szeldzsukok szultánja, akár a jeruzsálemi király a Krisztus háromnapos
sírját. A nagykereskedők, velencei bankárok meg hajótulajdonosok palotáiban megbúvó keresztes
kapitányokban volt legalább annyi hulladék szemérem, hogy nem maguk rugdosták el a paloták
küszöbéről saját legénységüket, hanem a brindisi zsoldosokra bíz425ták ezt a (lovagi méltóságukhoz nem
illő) tisztátalan munkát.

Számottevő tömeg, őslakók és vendégek, eszelősen lesték a tengerparton: mikor jönnek már a régóta
beígért hajók, hogy Ciprus felé vigyék őket. Nem egyet a kereskedő hajók közül meg is támadtak, el is
foglaltak, de senki sem volt hajlandó őket továbbvinni. Szinte tébolyultan kiáltozták Frigyes király nevét,
hol van? Mért nem jön? – és a kikötő (melyet hamarosan elkerültek a bárkák) visszhangzott az átoktól.

Részeg markotányosnék, gúnyból, megszálltak egy jókora halászladikot, kitűzték rá Frigyes címerét és a
hadjárat megszentelt jelét is, röhögve kieveztek a tengerre, és hívták rikoltozva a kétségbeesett tömeget a
partról: gyertek utánunk! majd mi elvezérlünk benneteket a szaracénok földjére!

De azok ehelyett: négykézláb csigákat szedtek, lehetetlen tüskés rákokat, öten rohantak egy döglött halra,
melyet vagy a dagály köpött a parti kövekre, vagy az utcán hullatott el egy fegyveres kísérettel arrafelé
fuvarozó halaskofa. Szedték, ahol tudták, az ehetetlen és éretlen, ismeretlen gyümölcsöket és bogyókat; a
sereget kísérő, szabad erkölcsű lányok mosolyukkal és annak kiegészítőivel szereztek élelmet angol
barátaiknak, utóbbiaknak is utolsó garasait elzsarolva (a legszentebb célokra lepecsételt ládákban lévő
pénz is folyt, ömlött már kifelé, mint szíven szúrt zsákból a liszt). Ha véletlenül egy naiv kereskedelmi
hajó még mindig a kikötőbe tévedt: irtózatos árverés kezdődött a parton, olaszok, németek, angolok
licitáltak egy hordóért – a végén senki se fizetett semmit, elküldték Velencét és Génuát ismeretlen istenek
ismert örömébe, „ha már nem visztek az Úr sírjához, hát ezt a hordót ideguríthatjátok” – és kezdődött
századszor és ezredszer a verekedés a zsákmányért, míg bele nem zuhant a tengerbe.

Okosabbak, vagy legalábbis azok, akik magukat ilyennek képzelték, rablóbandákat alakítottak, és Brindisi
városától 426messzi-messzi mentek, országútra, gyalogösvényre, és ott szerezték meg maguknak azt,
amiről Frigyes király vagy megbízottai Brindisiben megfeledkeztek. Ezt is jóformán csak az ottani
szegény koldusnép szenvedte meg, hiszen a komoly és nehéz szállítmányokat: vérebeknél vadabb
katonaság kísérte. Az éhező keresztesek prédája: egypár kolduló barát, szamarazó vándorlegény vagy
kiszáradt tököt zötyögtető, rokkant szekér volt.

De a nagy veszedelem a mocsarakból indult ki, a lázas, ragályos levegőből, mert túrták az éhezők a nádat,
gőzölgő lápot és suhogó sást, ettek békát, siklófélét, sokan megfulladtak, többen már hidegleléssel és
szédülten, öklendezve tértek haza. Ennek tetejébe gyilkos vízhiány aszalta és mocskolta a szennyes
katlanná züllött várost – valahol bedőltek a vízvezetékek, állítólag Brindisi ellenségei machinálták ezt,
hogy tönkretegyék az egész kommunitást. A város kútjai felett többnyire szentek és angyalok szobrai
lebegtek, a vergődő nép ott térdepelt, zokogott naphosszat lábaiknál, hogy újból meginduljon a patak –
tapogatták a mohát, nem nedvesedik-e? szorongatták a fülüket: nem hallik-e már távolból a víz
bugyogása?

Nem mondhatjuk, hogy ez volt a kegyelemdöfés, mert hiszen minden csapás gyászosan annak
számíthatott, de a szárazság óriási lökést adott azoknak, akik részegen vagy józanul, egészségesen vagy
fetrengve ordították: „Vissza! vissza! vissza! Menjünk haza!” Ezek már a csatatérhez és római
romhalmazhoz hasonló piacokon is, a templomok kapuja előtt és kint az országúton, fül nem hallotta
istenkáromlásokra ragadtatták magukat, melyekhez képest a legelvetemültebb eretnekségek a római pápa
pásztorlevelei lehettek volna:

„Nincs Isten sem földön, sem égben, hazugság, rossz tréfa, buta mese minden, ördögi vagy értelmetlen az
egész világ, 427öl az állat, öl az ember, betegség és bosszú a világegyetem, a Szentlélek csaló, a
Madonna bűnösebb a magdolnáknál, Jézus irgalmatlan és nincsen füle.”

Mindez sokkal színesebben, az obszcenitás szókincsében könyökig alámarkolva, szédülten portyázva a

tömegőrültség gáttalan mezején.

Mások nem voltak ilyen őrültek és vakmerőek. Ezek bujkálva, titokban szökdöstek el a táborból,
elsősorban azok a vezérek, akik még tegnap este is türelmet, kitartást és bűnbánatot hirdettek – hisz oly
egyszerű volt Izrael óta a recept: „Isten csupán azért sújt benneteket ragállyal és aszállyal, mert bűnökben
éltetek.” Szóval azok, akik még az este efféle zsoltáros Dávid-hárfákat pengettek: azok állatbőrbe varrva,
trágyakupac alatt fuldokolva, ringyónak kifestve vagy körmeneti szobornak maszkálva: néma
névtelenségben szöktek meg a keresztes pokolból.

Akinek – akár az eget köpködő vagy a gyáva maskarások seregéből – „szerencséje” volt: pápai zsoldosok
fogságába esett, mert hiszen futótűzként terjedt a hír Brindisi világvégi állapotáról – végül már valóságos
keresztes hadjáratot kellett indítani Rómából: – a lázadó és szökevény keresztesek ellen. Sokkal többen is
szöktek volna, de már nem volt erejük hozzá, a városban és a városon kívül százával szedte áldozatait a
járvány. Az utcán hevertek azok a szelíd arcú, pár napja még mosolygós öregek, akik ötven éven át
dolgoztak életük idilli alkonyáért, kis házzal, kis gyümölcsössel, az unoka számára aranykulcsos
kelengyésládával, a faragott szekrényben szinte édes dallamú versként hangzó, pecsétes és nótáriusos
végrendelettel: most a dögvész órák alatt marhahólyaggá fújta lábuk között a rég elfelejtett
partikulusokat, fejüket bolond kuruzslók fúrták, sárga ajkuk közé boszorkánymártásokat vakoltak, és
lábuk reszketését azzal kúrálták, hogy sziklanehéz bibliákat tornyoztak föléje. Most már biztosan Gergely
pápáé lesz a Szentsír – még a javasasszony is egy misekönyvet tett laposan a fejére (ezért 428is többet
lehet kérni a családtól), és aztán – nyargalt az is egészségesebb vidékre.

Különös gyógyító ereje volt olyan tükörbe belenézni, melybe éjfélkor két gyertya között tizenöt éves
szűzleány antik felfogású idomai vetődtek; sarlatánok bohócruhában zsák- és kosárszám árulták a
pilulákat, fiolákat, alkémista porokat és teákat; sokan a város fertőzött levegőjéből a tengerre menekültek,
ha méregdrágán (vagy egy véres bicskával) hajót tudtak szerezni és arra való élelmet meg bort. Ezek
voltak aztán az igazi „Narrenschiff”-ek, bolondok bárkái – ott zabáltak szerzetesek és grófnők, bábák és
keresztes kapitányok, vitorla helyett dudaformájú tömlőkből csurgott a bor, pengették a lantot, és ami a
piszkos szerelemből egy táncoló ladik ülődeszkái között elfért, hát „odaférették”. Ez különben régi és
közönséges szokás volt dögvész idején a tengerparti városokban.

Sok helyütt óriási máglyákat raktak a városban a dögletes levegő megtisztítására, amiből majd mindig
tűzvész keletkezett; sokan négykézláb szívták tüdejükbe a tisztító tüzet, gyakran pofával préselték őket
bele a piros parázsba a mögöttük tolongók; mások kutyát, macskát, egeret vagy ostya-lapos halat sütöttek
a tűz alamuszi szélén.

Egy eszelős társaság – a kétségbeeséstől éppolyan bolondok, mint az üvöltő istentagadók –, egy ilyen
delíriumos kompánia azt tartotta a legésszerűbbnek és célszerűbbnek, ha nekivágnak a nagyvilágnak, és
felkeresik Frigyes német királyt, talán mégiscsak ő volna a keresztes hadjárat vezére: tőle kérnek sürgős
segítséget, őt hívják, csodálatos módon, a már-már végső kárhozatra ítélt Brindisi városába. Ez a
küldöttség olyanforma volt, mint ahogy később groteszk-képzeletű, horrorban kéjelgő piktorok a
Krisztust fogságba ejtő rómaiakat és zsidókat festették – hiszen betegség és éhség, nyomor és
kétségbeesés, a Végső Céltalanság kísértetarcú istene rohasztotta és erjesztette valami egészen másfélére
a testüket, mint aminek az anyjuk szülte őket.

429

A temetés ez időben alig megfizethető pénzekbe került, hiszen mindenki félt mindenkitől, családtagok
bekötött szájjal és füstölőkkel cipelték nyomorult deszkára kötözve halottaikat egy távoli gödörbe vagy
kötözött kővel a tengerbe; papot alig lehetett kapni, szélhámosok foglalkozása lett papi ruhát ölteni, akár
püspöksüveget is részeg fejükre csapni, és így ámítani rokonságot vagy keresztet viselő bajtársakat. A
parasztok – évezredes szokásaikon hajszálnyit sem változtatva – mindenféle álarcokat öltöttek magukra,
állatfejeket, rikítóra mázolt gorgó-grimászokat, mintha ők volnának a démonok, és ettől elmegy a kedvük
a pestis démonainak a város látogatásától.

…Ismeritek (Atheosz a hallgatóihoz beszél! végig!) az Elogium Luxuriae című költeményt és csillogó
zománcnál fényesebb és titkosabb képeit, a Gyönyörűség Himnuszá-t, melyben minden rím és minden
ábra a bűn szivárványában táncol? Térdig vízben didergő szűz szatírt: érett nimfa húz magához, hogy
minden jóra megtanítsa, átlátszó, szappanbuborékhoz hasonló félgömbben; a világrészek fátyolszerű
térképe alatt ősz Ádám oktat kezével alabástrom-leánykát a test kék lánggal lobbanó, legtitkosabb
idegeire; Narkisszosz teste zöld kísértet már, és nő-tagadó, magános mámorában járja a halottak útját;
Pán-pőre pásztor hátat fordítva furulyázik, és egyenesre feszített jobb lába meg lazán ejtett, térdben
behajtott balja olyan holdfényben világít, ahogy holdmámoros menádokon (szárnyát kétfelé táró
pillangóként) nyílik a ruha, és a mákony-erejű „igen”; amott a pokolra taszítottak testei láthatók,
puttonyból kihányt, repedező szőlőfürtökként, de mit sem törődve a pokollal, mert sohasem hittek benne:
zuhanás közben az ölelkezés még mindig újabb, még mindig ismeretlenebb kígyóornamentikáiba
fonódnak; Bacchus szarkofági domborműről lopott kíséretében fuvolázó hetérák, élő állatok, emberek,
gyermekek kábult 430lelke és üdvözítő álommá álmodott teste; nyilakkal görbe fákhoz hajtűzött mártírok
teste csak ürügy az idomok rejtekéből az öröm kacagó nyavalyatöréseit kicsalni; a görög birkózók,
buggyos hasukkal és ritka-fésűs bordáikkal, sisakjukkal és öltözetlen végtagjaikkal tán abból a városból
kerültek e parázna pergamenbe, melyet tűz és hamu temetett el a bibliában. Éva dús bibéjének hajtása
Ádám szívéből: a kamaszok álmainak minden telhetetlenségét sugárzóan túlszárnyalja; Sámson ereje
ezrek háremszomját csillapítja még nagyobb szomjúsággal, a Luxuria (Gyönyör) megállapíthatatlan
rendje és rendetlensége szerint. Puttók, ámorok szirom vagy cseresznyés alakzataiból: a szerelem soha
nem sejtett tudása és ízei csepegnek rég eltaplósodott, kéreggé repedezett, öreg ajkakra; a hesperidák
almafái arany-alkonyi gyümölcsökkel és az éjszaka iszapjából szőtt lombjukkal hűsítik az egymással
táncoló gráciákat; bűnös bokrok külön úton járó vénuszi játékokat takarnak.

Ezt nézték (mérhetetlen pénzekért) halálfélelem ellen – ma nem? – a brindisiek a ragály idején.

16.
Miközben pár szál vén remete Brindisiben vagy környékén áhítattal imádkozott, hogy múljék el a pestis,
múljanak el a hívatlan és kereszttelen keresztesek, múljanak el Isten haragvó szemei elől az őrült nép
szodomai vétkei: miközben ezek az imák szálltak ingatag Ábel-füstjeként az égbe – Frigyes király
Velencében időzött.

Ott találkozott a pápai nunciussal és egyéb nagyhatalmú római legátusokkal, noha ez legkevésbé volt
szándékában. Ebédeken és templomban, bálokon és lágy szellőben ringó kéjhajókon, papi neglizsében
vagy „barokk” bíborban: szakadatlanul csak Frigyes keresztes hadjáratáról beszéltek. Érdeklődtek,
dicsérték, áldották és dorgálták, faggatóztak és 431sürgettek, hol simulékonyan, hol prófétai
nyerseséggel. Mindennap vagy három körmenet volt Velencében, különböző ereklyék és szentek
tiszteletére, ezekre a pápai nuncius mindig meghívta Frigyest, az nem vonhatta ki magát alóla. Minden
ima, csont-csókolás, prédikáció a keresztesekért szólt: ahogy ravasz anyák örökké ugyanazzal a fiúval
mutogatják nyilvános helyeken a lányukat, hogy aztán a fiatalember kénytelen legyen feleségül venni a
leányukat – így mutogatták a világnak Frigyest a római követek a keresztesek szent ügyével kapcsolatban.
Hol triumfáló caesaroknál vagy mesebeli tündérkirályoknál fényesebb díszben húzták, lengették
hermelinjét a tarka és játékos kis lagúna-hidakon – hol a szentföldi zarándokok gőgösen egyszerű
ruhájában csókolta (velencei finoman fújt üvegen keresztül) Szent György kardjának egy szilánkját,
melyen még ott piroslott pecsétként a megölt sárkány vére. Mind az egész kereszténységre szétsugárzó
pompa, mind a puritán köntös csak jobban és véglegesebben eljegyezte a keresztesek ügyével. A pápai
nuncius oly előzékeny volt, hogy anélkül, hogy Frigyesnek erről halvány sejtelme is lett volna: a velencei
dózséval megállapodott – miféle pompás hajókat, milyen bőségben bocsát Frigyes rendelkezésére, a
legelőnyösebb fizetési feltételek mellett.

Mikor éppen egy aranytól szinte csöpögő kisteremben, őszi leveleken átsütő napfényhez hasonló
világításban, a mosolygós dózse és hétszentségesen komor nuncius Frigyest ez elé a mintegy befejezett
tény elé állították: Frigyes egy indulatos mozdulattal szó nélkül ott akarta hagyni ezt a kettőt, de azután
uralkodott magán, felkelt, és színészi mosollyal karon fogta a piros legátust (ruháján olyasmit rajzolt a
napfény, mint amilyeneket fényes szekrényajtókon mutat a fa belső szövedéke): Frigyes a legátust egy
balkonettára akarta vinni, szellőzés és néhány határozott szó elejtésének céljából – de ez a kis „félre”, ez
az erkély-terv nem sikerült most Frigyesnek, vagy ha tetszik, túl jól sikerült, amennyi432ben (Frigyes
érezte a főpap karján) a legátus boldogan, szinte repülve ment a balkon felé, már a mosolygós dózse is ott
volt mellettük (ajka csücskeiből macskabajusz módjára vagy törött tükör repedéseiként futottak szét a
ráncok, híres volt erről, gúnynevei is erre utaltak).

Vajon mi volt az oka – nuncius és dózse részéről – ennek a nagy balkoni boldogságnak?

Ez. Az erkélyről a tengerre lehetett látni, ahol valóban felséges hajók bontogatták vitorláikat: ezeket mind
Frigyes fogja kapni, sőt, még többet, szebbet, jobbat, a szerződés okiratát mindjárt fel is olvassa a
dekrétumok bársonytapétás budoárjában a titkár, a pápa őszentsége előlege már meg is érkezett, Velence
szent-györgyös, márkus-oroszlános nyugtát is küldött Rómának, etcetera, etcetera.

A hajók aztán állítólag azért nem érkeztek meg kellő időben Brindisibe, mert kétszer vagy háromszor is
vihar vagy éppen szélcsend kuszálta meg a leglelkiismeretesebb kapitányok tervét; egy másik változat
szerint az erkély alatt parádézó hajóknak váratlanul nagyszerű másik üzlet hullott az ölükbe, előbb azt
akarták még gyorsan lebonyolítani, de ez nem ment a remélt tempóban, sőt, elnyúló vita lett belőle, és így
a csalódott Brindisiben az történt: ami történt.

Frigyes király közben gondoskodott róla, hogy személye ne csak „vörös hajú szentkép” legyen dózse-
balkonok és Szent Márkus-körmenetek kirakatában. Gyakran öltött fel olasz tengerészruhát, és így vett
részt a farsangoló hajós-mulatságokban. Ha volt ő valamikor „puer Apuliae”, mért ne lehetne most „puer
Venetiae” – Velence kis csibész Merkúr-istene, ismét a bizánci Alexiosz képét idézve? Jó volt virágot
hajigálni csónakból csónakba a lányoknak, evezővel kilökni a lantot mafla udvarlók kezéből, fekete
függönyök mögött Vénusz praktikáit gyakorolni, gyönyörködni a miseruha-szép vitorlákban, lerajzolni
jegyzetfüzetébe az ismeretlen pofájú halakat és tengeri szörnyeket (éppúgy festhetett volna csiga- meg
rák-könyvet, mint ahogy sólyom-kó433dexet csinált vagy csináltatott); remek dolog háborúság és
handléskodás nélkül élvezni a nemzetközi frivol, felelőtlen légkört, sakkozni arabokkal, táncolni
franciákkal, hallgatni skótok és egyiptomiak mámoros beszélgetését a zagyva „lingua francá”-ban – előre
nem tudni, kinél lakomázunk, reggeli fénynél először megkémlelni, kivel is aludtunk? Néha eltesszük az
álarcot emlékül, néha annyit taposunk össze belőlük az utcán, mint német allékon, októberben lehullt
vadgesztenye-héjat: és aztán?

Ez időben javították, bábeli olasz ordítozással, a Márkus-templom harangtornyát. Frigyest ez mindennél

jobban érdekelte, beszélt a mérnökökkel, kezében körző, vonalzó és mindenféle ravasz műszerek: dél-
itáliai várai egészen más szerkesztésűek lettek volna, ha nem hintázik a kőművesekkel a levegőben a
torony fala mellett, lenge kötelekről lógó, lenge deszkákon.

Találkozott ő bőven – egy-egy dózse és egy-egy nuncius-randevú között, titokban – egyiptomi és szíriai
arabokkal, eldugott külvárosi templomokban; a sekrestyés gyertyával vezette a kápolna legszentebb
kincsei elé a két zarándokot, magukra is hagyta őket, hogy zavartalanul „imádkozhassanak” – ezalatt a
sekrestyés kint strázsált a kiskapu előtt, a sápadt holdfényben; ritkán csúszott erre csónak, tán beteggel, a
betegnél is esettebb kórház felé, valami bujkáló szerelmespár vagy hajnali piacra igyekvő halkereskedő.

Itt a tornyok törve, az ablaktáblák egy szögön lógnak, mint a senki kocsmájának kísértet-cégérei; a parti
lépcsők szinte folyékonyak vagy porhanyók a piszokká vált régiségtől, a hidak olyan rozzantak, hogy
bizonyára csak árnyékuk tartja őket már vállukon, a szentek szobraiból csak a lábak maradtak meg a
talpazaton, a házakról úgy hajlik le a színes vakolat, mint a szélső káposztalevél.

És ebben a környezetben Frigyes sokkal fontosabb és dön434tőbb dolgokat tárgyal meg bujkáló
arabjaival az ő keresztes háborúját illetően, mint az aranytermekben, bársonybudoárokban vagy
hajópanorámás balkonokon.

Velenceiek pletykálták – bájos anekdota –, hogy mikor egyszer Frigyest és valamelyik szaracén
diplomatát majdnem kínosan megzavarták egy zugtemplomban: Frigyes a gyóntatószékbe nyekkent
hirtelen, magára húzta a függönyt, és az arab küldött a lépcsőre térdepelve, a hallgatórácson keresztül,
folytatta valóban titkos mondanivalóit a királynak.

Egyébként Frigyes király sűrűn ellátogatott a Giudeccába is (nem nagyon titkolva, különösebben nem is
fitogtatva): „dédelgetett körülmetéltjei” közé. Elsősorban tudósaikat kereste fel, mivel a pénz- és
kereskedelmi dolgokat egyiptomi és szíriai szaracénjaival intézte és intéztette.

Volt valóban egy dúsgazdag, öreg barátja ebben a városnegyedben, afféle „fojtott”-dús kis palotában, ami
annyit jelentett, hogy első pillantásra sötét, majdnem szerény és banális palazzo volt, de közelebbről és
főleg belülről, olyan, mint a titokban ördögökkel és indiai bajadérokkal bujálkodó templomos lovagok
föld alatti Vénusz-barlangjai a rágalmazó vagy csak l’art pour l’art öncsiklandozó mesékben és
legendákban. A falak fekete márványkockák, az ablakok a keleti kanna-lámpák szivárványos üvegei, a
napellenzős ponyvák Coeur-de-Lion koronázási palástjai, a függönyök pókhálócsipkéből, de olyan
tömegben, mint fűzfaerdő (úgy is kellett bujkálni alattuk). A balkonetták oszlopaiban, hamvadó színű
kövekből a legizgatóbb formák bujkáltak, anélkül, hogy egyikre is rá lehetett volna fogni, hogy emberi
ábrák vagy szerelmi öröm bálványai. Vízbe eresztett lépcsők, szinte átlátszóak voltak, mint egyes
kristályok, ha sötétben gyertyát állítanak mögéjük; a sarokoszlopok és a virágszájú égbe szökő kémények
kígyózó és kígyóbőr-mozaikkal kirak435va; a kiskert falát özönével lepi el futó és folyondár – ha az
ember a kertkapun megy be, a levéltenger szinte százféle harangocska módján csenget a vállán,
homlokán; a kút régi római oszlopfőből, pálma-ujjazatú korinthoszi levelekkel; az óramű-pontossággal
ritkán lottyanó vízben mindig ringott egy-két vanília-szár-hosszú csónak, sötétek, mintha csak a gyász
fekete misztériuma volna méltó az alig-emberi gazdagsághoz, melynek fata morganája: ez a Frigyes által
(most már egészen érthető módon) előnyben részesített palota.

Az öreg levanteival rendesen a kis kertre néző erkélyen ült, és a császár hallgatta az öreg filozófiáját.
Talán ezzel készült fel lelkileg a keresztes hadjárat katolikus felelősségű vezetésére?

– …Hogy van-e Isten vagy nincs, azt senki se tudja; nem ártana, ha volna, de hát ebben a
megválaszolhatatlan kérdésben a pápa is csak nagyszájú dilettáns, a mi rabbinusaink fanatikus vagy
képmutató kontárok – bohókás dervis a Mohamed próféta –, vágyálom kétségbeesett kergetője az önök
Istene: a legkétségbeesettebb dezillúzióval – kivégeztetése fáján.

És ha a számomra üres, néma, és semminél semmibb egekből a földre, a természet titkaiba nézek? Agyam
lámpájával csillagképeket és légypetéket keresek? Itt ugyan ezer és millió dolog megfogható, de ami
benne a legérdekesebb: a végső okok, az élet útjai a sejtek sejtjeiben, a változások, fejlődések és
pusztulások legeslegapróbb részletei vagy legeslegáltalánosabb körvonalai – számomra legalábbis,
nyolcvanéves ínyenc szemlélődőnek – éppolyan ismeretlenek, mint az Isten. De ebben az anyagi titokban,
ami lehet, hogy a végén éppolyan nonszensz, mint az egyiptomi babonák az istenekről: ebben az
anyagban legalább turkálni tudok – igaz, hogy a kérgek kérgénél – legyek őszinte – alig mélyebbre.

– Ismeretlen, lehetetlen, nem létező Isten – az én emberi 436mivoltommal és képzelt rációmmal mit sem
törődő idegen, ellenséges vagy közönyös nagytermészet: nem bizalmat gerjesztő két kísérőm. És saját
idegeim anyaga és belső tüze saját velőmben: ismeretlenebb az isteni Nemlétezőnél vagy nem létező
Istennél. Ettől akár meg is őrülhetnék, vagy öngyilkos lehetnék, esetleg keleti bájitalok mámorával
kábíthatnám magamat, ha egyszer imádkozni nem tudok, és az anyagi lét végokát, legesleggyökeribb
működését nem ismerem.

– Orvos voltam, felséged kedveli őket – tán nem is először hallja ilyen „derűlátó” formában
megfogalmazva a Terápia Könyvé-nek első, legpraktikusabb fejezetét, hehehe! Néha azt gondoltam, hogy
aki állandóan a legegyetemesebb filozófiai nézőpontból figyeli a világot, és minden kérdést még újabb
kérdésekkel tesz – tiszta értelmi becsületességből – még megoldhatatlanabbá: az már nem is egészséges,
nem is normális ember. Irigyeltem mindig, reménytelen nosztalgiával, azokat a – látszólag legalábbis –
egészséges embereket, akik percről percre élnek, térben és időben mindig korlátolt céljaik vannak: egy
nő, egy üzlet, egy gyilkosság, egy utazás, tízfogásos ebéd vagy akár Titus vágya a júdeai triumfusért vagy
Júdea kívánsága a pogányok istenálarcos, morálmaszkos eltiprásáért. Ezek a boldog emberek. De ha
találkoztam velük, zenélő Dávidtól cirkuszi Titusig: korlátoltságuk fojtott és kacagtatott, bár még ekkor
is, higgye el, Felséged, boldogan cseréltem volna velük.

– Hamar visszavonultam, módom volt rá: apám, nagyapám, dédapám, mind gazdag emberek voltak.
Érzékenységemet módom volt kímélni langyos üvegházakban és párnás palotákban – kellett is, mert
egyebet nem tapasztaltam, mint hogy „homo homini lupus”, az emberek csak azért élnek együtt, hogy
egymás testi, lelki, anyagi pusztítása céljából közelebb legyenek egymáshoz – a Giudecca lakójától
kincsei ellenére se várjon más memoárt királyi felséged.

– Túl vagyok régen dölyf és alázat haszontalan végle437tein, így hát nyugodtan mondhatom: végtelenül
jó a szívem, és végtelenül törekszem a leglogikusabban és legcélszerűbben gondolkozni. Kik ebben
társaim? Erkölcs és értelem: nevetséges és beteges, céltalan és üldözött vagy egyszerűen ismeretlen –
kivételek a nagyvilágban, ezt Felséged tudja legjobban, éppen jelenlegi vállalkozásával kapcsolatban. –
És a házigazda tisztelettudó részvéttel és valami Sheól-mélyi blazírtsággal húzott egy keresztet Frigyes
mellkasa fölé, és sóhaját balra félrefújta, nehogy (ó, jaj!) a kiábrándultság belélegzése esetleg megártson
királyi vendégének.

– Legerősebb két szenvedélyem: a részvét minden szenvedés iránt, a hulló falevél utolsó sejtjétől, mely
még ágához köti, a haldokló vívódásáig a betegágyon – bár a halált tartom a legtermészetesebb,
leglogikusabb és legfelfoghatóbb status quónak. Az élő szervezet – az én megkeserült látásomban –
erőltetett, téves, hihetetlen: egy dobogó szív túlságosan bolond csoda, semhogy reálisan elfogadható
legyen.

– Másik szenvedélyem a semmiféle határt nem ismerő gyűlölet azok iránt, akikben nincsen részvét;
gyűlölet a gőg, a hiúság, az önzés, a póz iránt.

– De hát ez a részvétem is, ez a gyűlöletem is – mivel kacagtató kivétel – nem használt jóformán
senkinek, csak engem emésztett. Kételyeimbe, kétségbeeséseimbe, halál ellen halállal hadakozó
narkózisaimba valószínűleg rég belepusztultam volna (névtelenül és briliáns haszontalansággal), ha nem
lett volna pénzem, egy kis orvosi tudományom és moha-meleg elszigeteltségem.

– Nézze, Felséged ezt a gerlét, amint izgatottan kerülgeti a morzsát, melyet az erkélypárkányra szórtam
neki: szeme, szárnya, csőre, lába, milliárd sejtje mind, teljes harmóniában, „koordinációban” és
egyneműségben – csak arra való, hogy támadás veszélye nélkül azt a szemet felcsípje és lenyelje. Ez
bizonyára az én ellenpólusom (bár ki tudja…). Felségednek soha legaulikusabb talpnyalója hízelgőbbet
nem mondhatott, mint amit én, most, itt, mikor azt állítom, hogy 438Felséged (hála az ismeretlen
Fortunának): sokkal közelebb áll a természettudományos hierarchiában ehhez a tiszta-ösztön gerléhez,
mint én. Bár Felséged is gyakran tanácskozik természettudósokkal, de hát az – hála a Sors hatos
kockájának – nem olyan veszélyes…

(És az öreg házigazda megveregette Frigyes térdét, borral kínálta, ő is ivott, még csak nem is
udvariasságból: „reméli, nem követett el vérbosszút követelő felségsértést ezzel a megjegyzésével”.)

– A betegség és az igazságtalanság oldalán van mindig a többség és a győzelem – legalábbis eddig így
volt (és felnézett nagy, csillagászati ábrákkal ékes naptárára). Az orvosok kegyetlenek, tudatlanok,
kereskedők – a jogászok nem az igazságot és morált keresik: betűrágók, gój talmudisták, és a vége itt is
pénz vagy erőszak, hazugság vagy öncélú, véres játék. A híres hősök, keresztesek vagy kereszttelenek,
ókoriak vagy újkoriak: az ölést, a dicsőséget, zsákmányt, nevetséges „ideálok” mögé bújó verekedést és
zsarnokoskodást szeretik. Ki tudja ezt jobban, mint az ő, Júdea népe, világ urainak és jöttment pecéreinek
örök bűnbakja? Ebben az egész keresztes hadjáratban: hol van csak egy porszemnyi értelem, morál,
igazság vagy józan célszerűség?

– Felséged pápája: paradoxon és blaszfémia. Hiszen ha volna Isten: ezt a tömegmészárlást és

tömegbolondítást úgysem helyeselhetné vagy akarhatná – ha meg nincs Isten, véres komédia az egész,
gyalázat és inszánia. Ha két sort elolvas az evangéliumban Jézusról: az a két sor (vagy csak két szó is) –
minden keresztes hadjárat halálos ítélete és gyehennára taszítása. De hát volt-e Jézus? Ilyen volt-e Jézus?
Evangélium-e az evangélium vagy csak jóakaratúan álmodozó álhistória?… Hasonlít ez a szultánoknál
szultánabb IX. Gergely: a szegény halász Péterhez? Felséged tudja, hogy ezt a kérdést nem csupán a
Giudeccában szokás – elég régóta feltenni. Gyilkosság, hatalom, hódítás – miféle kódexben áll ez? Isten,
Jézus, Péter – távolabb állnak mind439ettől, mint az Édenkert örökillatú ligetei a tisztátalanság fedetlen
gödreitől. Róma! Róma! – ez ma is még a pogány nimbusz, az idő által részegen kaszált
oszlopcsarnokaival. Ki ne tudná (mindenki! rég!) – hogy Gergelyből nem a gyermekded és babonás,
gyáva és ámuló júdeai Halász, hanem a perzsa pompában püffeszkedő Diokletianus beszél. Térítés helyett
átok, pénz, királyok táncoltatása, üres tiarák és sehogy sem indokolható, hazug koronák se füle-se farka
lökdösése (millió szenvedés uszályával) az úgynevezett történelem os-tábláján. Jézussal és sírjával (ott
volt-e? volt-e?) – csak azok a bakterek törődnek ott Szíriában, akik időnként körüljárják a keresztesek
sátrait (egyébre nem használhatók), és félálomban éneklik: „Gondoljatok az Úr Sírjára” – de egyébként?
Mi a római püspök szándékának eredménye? Szenvedés, nyomor, jobbágyok becsapása, alvó hentes- és
betyárkedv fellángolása, új üzletek, heraldikus gőg (megnőtt dögkeselyű-szárnyain) – és? Tán holnap
Egyiptom, Perzsia, Szíria egyesült birodalma képviseletében: a szultán lobogója Péter sírja fölött
Rómában. Vajon ki lehet az, akinek testét ereklyeként – a tán Rómában sose járt Péter helyett – a kriptába
tették? Porladó csontjai mit szólnak majd? Orvostudományom rájönne-e valamire, ha pengéimmel
metszegetném, lombikjaimban főzögetném?

– Egyébként az Alkoránról sincs tiszteletteljesebb véleményem. A derék arabusokhoz csak ez a közöm –

azzal a házigazda halkan csöngetett, hosszú zsinór lógott le a párkányról, végén kis haranggal, és a kis
kertben, a római oszlopfő-kút körül, keleti lányok jelentek meg (mint minden mesében és pörsenéses
pubes vagy fülzúgásos aggastyán titkolt képzelődésében). Itt talán a szépség, a csak-ékszer „öltözék” és a
tánc még ezeket a rejtett álmokat is felülmúlta. Az öreg elmondta, hogy viszonylagos egészség és testi
jólérzés a legtöbb, amit még a halál magátólértetődősége előtt, az élet érthetetlenségében kíván; efféle
csak „látó” vagy „néző” örömöket még megenged magának, per440sze a Zsuzsánna-leső véneknél is
hangfogósabban – vigyázva, hogy erőtlen idegeiben a kerti élőképek zavart ne okozzanak, vannak ehhez
csillapítószerei is, mert hiszen a félig vagy alig izgatott idegeknek kellenek igazában a szedatívumok,
nem az egészséges fiataloknak, és így tovább…

Nem hiszi, hogy Frigyessel még az életben találkozni fog – lelki egyensúlyt és egészséget kíván a
királynak, ne hasson szervezetileg rá a rossz dolgok tudata: ez az elixír az egyetemes nemtudásban. Akar
egy kicsit a lányokkal maradni? Itt nem zavarja senki.

17.

A keresztes tábor Brindisiben gazdátlanul, mindjobban fogyatkozott.

Voltak vezérek és kapitányok, akik egészséges katonáikkal más városokba kavalkádoztak, hogy saját
szakállukra utazzanak Szíriába, aztán ott lesz, ami lesz. Egyesek tán még ennél is nagyobb parádéval,
kétségbeesett szerzetesek és kanonokok szeme láttára vonultak ki a városból, fennen hirdetve, hogy
Szíriában a „török”-höz csatlakoznak, és áttérnek ünnepélyesen a Mohamed hitére. Kisebb csoportok
gyalog indultak – hazafelé, és arról is van bőven tudomásunk, hogy vakmerő parasztok és jobbágyok,
Szentföldtől és mennyei ígért örömöktől megcsömörlött kereskedők Mola, Polignano vagy Monopoli
táján szereztek gyanús vagy kevésbé gyanús hajókat pénzzel vagy bicskával, és ezek a hajókerítők
hajlandók voltak vezéreiket és gazdáikat is hazavinni Angliába vagy Frankisztánba (ahogy a szultánok
alattvalói beszéltek Franciaországról vagy Európáról): ha – ott a kikötőben, horgonyszedés előtt, pecsétes,
nagy bullában mindazokat a szabadságokat megadja nekik, melyeket követelnek.

441

Az ilyen dekrétumok a vezérek által egymás után aláírattak.

A szökevényeket – akármilyen fajta – ha látták őket, a tehetetlen, beteg, szegény és tájékozatlan

ittmaradottak olyan átokkal küldték útra, hogy ha ezek sem fognak rajtuk, a Sátán még a Krisztus sírja
fölött alvó arkangyalnál is tehetetlenebb.

Ahogy ez már történni szokott, a legboszorkányosabb rontásokat azokra a válogatott urakra kívánták, akik
a legbecsületesebb szándékkal hagyták el a várost, persze véletlenül idevetődött szaracén hajón (kapitány
és legénység Frigyes régi jóbarátjai voltak), azon célból, hogy most már végleg tisztában legyenek,
ünnepélyes, de pozitív tárgyalás formájában, a német király szándékaival, annál is inkább, mert Itáliában
széltében beszélték, hogy Gergely pápa Frigyest kiközösítő bullája bármely pillanatban felharsanhat; a
taljánok persze már látták a római püspököt megvadult csődörként toporzékolni Szent Péter visszhangzó
koporsóján.

Frigyes ugyan találkozott, szárazföldön, az elébe küldött követséggel, de ekkor ő már régen útban volt
Brindisi felé, saját (igazán nehéz úgy mondani, hogy „jó”) szántából. Hírhedt démoni megjelenésével,
szavaival, színészi varázsával, egyházi kulisszáival: szökevényeket és lázadókat meglepő tömegben
sikerült újra zászlója alá terelni, sőt akaratlanul újabb és újabb csapatokat toborozni.

Közben lassan úsztak lefelé a velencei hajók, idővel Frigyes rá is szállt az egyikre, ennek fedélzetén
óhajtott az angolok vezérével tárgyalni a további teendőkről. Főleg azért a delfin-fodrozatú és najád-testű,
nyájas Adrián, mert (Frigyes ezt egyelőre még legbizalmasabb orvosai előtt is titkolta) úgy érezte, hogy a
ragályt ő is megkapta, az ételeket külön-külön érezte gyomrában, mint golyókat egy zsákban, tagjai
fájtak, nem tudta, ideg-e, csont-e, izom-e, bőr, ér vagy mi442rigy (dilettáns kórboncoló volt, tudjuk), a
szeme olajozatlan csikorgással forgott gödreiben, lappangó szédülés kóválygott megfoghatatlan
alattomossággal a fejében, minden kiválasztása infernális odorral bírt, váratlan szerelmi ingerek lepték
meg, de ezt sem erő, sem öröm nem kísérte: majdhogy nem hányt Vénusz ilyen csupasz, nyers-vegytani
lobbanásaitól. Gondolkozni világosan tudott, de mintha minden esze valahogy a testén kívül kerepelt
volna; nem lelke belsejéből, egyéniségével természetes azonosságban működött az agya.

Szerette volna, ha minél előbb találkozik az angolok vezérével, hogy az ne lássa ebben az émelyítő,
belsőleg bizonytalan állapotban, de hát ez nem sikerült, kezdődő nyavalyáját kénytelen volt arab és zsidó
orvosainak bevallani. Azok a hajó legszellősebb helyén valami baldachinos, akarom, ágy, akarom, trón,
akarom, keleties heverőfélére fektették, egészen lenge, de világiasan díszes ruhában, mintha csak lustázó
odaliszkként sziesztázna. De Frigyesnek nem kellett soká szégyenkeznie kerékkötő gyengesége miatt,
mert a végre hajójára érkező (vagy inkább szállított) angol főkapitány még sokkal reszketőbb és lázasabb
állapotban volt, mint a német király.

Az angolt karosszékben, kötelekkel húzták fel a hajóra, akár csak ládát vagy zsákot a kereskedők
dereglyéire: most ott ült duzzadó párnák között, sápadtan, részben orvosai, részben angoljai kíséretében,
de az angolok sem látszottak nagyon egészségeseknek, úgy támaszkodtak feltűnően szétvetett lábakkal
lándzsáikra, mint részeg az első útszéli növendékfába. Az arab és júdeai orvosok konzíliumot óhajtottak
tartani az angol vezér doktoraival, de utóbbiak ezt durva dölyffel vagy kertelő húzódozással
visszautasították. Ahogy a felhős dunyháiban szinte elolvadó angol kapitányt ezek a lábukon már alig álló
lándzsások kísérték: úgy Frigyes arany bojtos baldachinjától jobbra és balra pápai papok álltak, ezek
Velencétől nem jöttek le a nyakáról, sőt újabbakkal szaporodtak, nehogy Frigyes valahogy kisurranjon
443vállalt keresztes kötelességei alól. A német király betegségét már most is ferde szemmel nézték,
legrosszabb esetben színészkedésnek, legjobb esetben titkos testi élvezetek fekete szüretjének
minősítették. Úgyhogy a német és angol vezér megegyeztek abban, hogy azonnal indulnak az egész
sereggel Szíria felé, menni kell, ingadozásnak, tanakodásnak helye nincs; a római sürgető papság hol veni
sanctét, hol tedeumot énekelt teli torokból, úgyhogy a sirályok ijedtükben jobban potyogtak az
árbocokról, mintha Frigyes híres sólymai serkentették volna ki a vért tollaik alól. Ez a visszhangtalanul
túl hangos egyházi ének volt a lelkesedés egyetlen jele a hajón; katonaság, legénység vagy rosszullétével
küszködve ácsorgott, vagy kába ténfergéssel végezte munkáját; miközben a király és az angol esküdöztek,
Frigyesnek piros meg zöld pilulákat adtak; az angol vezért katonakézből keresztbefont ülésen a sötétbe
kellett vinni, hogy fölül, alul teste megtisztuljon; néha erősítő bort ittak, de a távolból jelképesen koccintó
kelyheket épp hogy ki nem ejtették (szerencsére karjukat támogatták) – talán a később divatos haláltánc-
képeken sem volt ilyen tragikomikus szcéna ábrázolva, mint ez a nagy harci fogadkozás, ágytálak és fejre
rakott vizesborogatások között.

Gergely pápa papjai undorral forgatták, dobálták azokat az elefántcsontból készült babákat és az emberi
belsőségeket ábrázoló modelleket, melyeket az orvosok használtak: minden egyes ábrázolt porcikából
cérnaszál lógott ki, végén cédulával, ráírt orvosságok neveivel; sebégető műszerek (parázzsal töltött
csészékben) is kéznél voltak; a hányótál gyönyörű olasz agyagedény volt, telefestve a legpikánsabb faun-
kalandokkal: a pestises embert ez bizonyára vigasztalja – csodálatos emberismeret és lélektan nyilvánul
meg az ilyesmiben. A kisasztalon mindig lefújta a komisz szél a takarót egy tátongó, nagyfülű csőről,
ilyenek voltak később az első mozsárágyúk: a német király, tudományos vizsgálat céljára készült, urináló
edénye.

444

Frigyes és az angol vezér esküdözéseik és ájuldozásaik közben annyi konkrétumot megbeszéltek, hogy a
járványra való tekintettel nem Brindisiből, hanem Otrantóból indulnak útjukra, addig ők is felépülnek,
seregeik is a part mentén odavonulnak. Viszont a király állapota egyáltalában nem javult, úgyhogy mikor
Otranto kikötőjébe érkeztek, mindenki azt tanácsolta, hogy ne erőltesse a kiszállást, az ünnepélyes
fogadtatást, a bizánci pompájú búcsúmisét, a pápának tett fogadalom megismétlését, az „ezer”-oszlopos
kriptában a szentek koporsói fölött, a nagy beszédet az induló sereghez, az ajándékszórást Otranto
népének – mindez egészséges embernek is alig viselhető teher, nemhogy súlyos betegnek. Frigyes nem
hallgatott rájuk. Egyáltalában nem heroikus dacból vagy mártír-tüzes lovagiasságból, csupán a pápával
való végleges szakítás elkerülése végett.

Teljes díszbe öltöztették, de minden ruhadarab lötyögött rajta, ahol lehetett, kitömték, mint a vadászok
szobáit díszítő vadmadarakat, saját erejéből semmit sem tudott befűzni vagy összecsatolni, még csak
helyére igazítani sem, és nincs kínosabb, mint idegen kéztől fejünkre rakott kalap (vagy királyi korona).
Mikor megjelent kíséretével a hajó korlátjánál, nem tudta, csónakba száll-e, van-e hosszú hajóhíd, vagy
elébb leeresztik, mint a horgonyt (ilyenkor az ember úgy irigyli a tárgyak érzéketlen egészségét). Felséges
hajójának lapos, kosaras és százrekeszes orra bíbor és arany színekben emelkedett, szinte folyvást
emelkedett a magasba, mint valami víz mélyéből mitikus fejét lassan felemelő bivaly, de a fedélzet
kupolás dudorodása is szédítette a királyt, a lepihenő vitorlák utolsó szárnycsapásai, a hajó lomha
hintázása, a zászlók kígyózása, közeli vagy távoli hullámok omlatag göngyölegei, a parti csónakok tánca
(rögtön saját talpában érezte a hajópadló helyett, melyen megállni próbált). Ha szemével az éghez
menekült, a felhők futó füstje és a madarak bukó nyolcasai keverték fel a gyomrát, közben a tűző nap
éppen sárga (betegágyi lepedőhöz ha445sonló) arcára és ékszeres ruháira esett; teste zörgött benne: száraz
gyümölcs bő magházában a kopogó mag. Kísérete szorosan körülvette jobbról, balról és hátul: érezték,
hogy pillanatról pillanatra nő a király súlya, tehetetlen, rájuk fog ájulni. Hogy ez meg ne történjék, a
kíséret egész kéregszerűen tapadt hozzá; egy orvos aranypohárban valami életre verő, mámorító mérget
adott neki, Frigyes (hogy senki se gondolja orvosságnak), utolsó erejével a parti tömegre és kereszteseire
köszöntötte, azok ordítva éljenezték, de Frigyes csak fülzúgást érzett, mely feje belsejéből cseng kifelé.

Hogyan került ezután az otrantói parton óriás kerekű díszhintójába (szerencse, hogy itt Apuliában most ez
volt a divat a díszlovaglás helyett): aligha tudta a király. A püspöki ornátusba vagy keleti táncosnők
aranypénzes mell- és has-tartóiba öltözött lovakat, a vitézek pálmalombnál dúsabb tollbokrétáit, a
„nyelvöltögető” ablakokat (az olaszok így hívták, mikor futószőnyegeket lógattak ki a párkányon), a
város papi, börzei, népi processzióit nem látta, az ülésben lehetőleg úgy próbált elhelyezkedni, mintha
ágy volna, csúszott, csúszott lefelé, feneke már a levegőben volt, a szűk helyen térdei mindig magasabbra
lökődtek, az ülésen nemsokára már csak nyaka és feje volt. Ezután végleg elvesztette eszméletét.

A terv persze az volt, hogy Frigyes az otrantói katedrális előtt reá várakozó papság és keresztes lovasság
színe előtt száll ki keleties hintójából, de hát most erről szó sem lehetett.

Négy kísérője (kettő orvos) a hintóban halálát és saját megfertőztetését várta. Egyik kísérője kiugrott a
kocsiból, majd nyakát törve – a nép láthatta a király cikcakkban tört, élettelen testét –, a kísérő
felkapaszkodott – most már mókusügyességgel – a bakra, pillanat alatt megértette a kocsissal a helyzetet,
és semmivel sem törődve és törődhet446ve, minden akadályon átvágva, vágtattak abba az Otranto melletti
villába, melyet eredetileg is Frigyes lakosztályául szemeltek ki a keleti „zarándokút” előtt.

Minél délebbre vonult a magát már hajóra szállás előtt rég megvertnek érző keresztes sereg, annál több
lett közöttük a szerzetes, a görög és szaracén, és nehéz lett volna eldönteniük, elsősorban az angoloknak
és normandiaiaknak – kik hasonlítottak legkevésbé a páterek, arabok és bizánciak közül ahhoz, amit ők
északi hazájukban „kereszténységnek” neveztek? Ezeknek az északiaknak szemében itt minden: pogány
bolondház volt, vagy – ha ilyen kifejezés abban az időben birtokukban lett volna – afféle „kultúrák
bordélya”, józan csalókkal, vérszomjas holdkórosokkal teletömve. Valami efféle összetételű társaságon
kellett keresztültörnie az eszméletlen Frigyes hintójának, és erre egy fráter vagy páter, mint aki egyik
pillanatról a másikra vesztette el az eszét, elkezdett ordítani, hogy Frigyes nem beteg, Frigyes csak
komédiázik, így akar kibújni keresztes fogadalma alól: a zsidók milliókat fizettek neki, hogy ne menjen
Júdeába, a szultán örök-kéjt és örök ifjúságot lehelő, ezer ringyót ajándékozott Frigyesnek, és a Sátán
nevében szövetkeztek a pápa együttes megtámadására és a kereszténység egyetemes kiirtására. A halálos
üzlet közvetítői: Frigyes zsidó és arab orvosai és házi varázslói voltak – és erre máris száz meg száz tanú
látta „saját szemével” a zsidók pénzesládáit, a katakombákban orgiázó meztelen nőket, Frigyes pecsétjét a
szerződésen török betűkkel, félholddal és villámtól forgáccsá szórt crucifixszal, összezúzott tiarával,
sárba taposott Péter-kulcsokkal.

A szónok számára egész érthetően a Frigyes elleni vád és „per” ezekkel a megcáfolhatatlan
bizonyítékokkal be is fejeztetett. Most már az egész tömeg indulhatott a zsidók 447(Otrantóban akkor
nem kevesen voltak, Itália e legkeletibb pontján) „jogos” megbüntetésére.
(Hogy igazságérzetük megszentelt hevében több keresztény palotát és boltot tettek tönkre, mint zsidót: a
történelem fennkölt távlataiból nézve, elhanyagolandó mennyiség.)

Egy őrjöngő banda szeme előtt, mely afrikai-képű szerzetesek vezetésével egy bezárt keresztény templom
finom bronzmívű kapujáról törte le Krisztus, a szentek, apostolok és arkangyalok gyönyörű fejeit, abban a
szent hitben, hogy a bezárt templomban gyáva zsidók bujkálnak: egy ilyen banda szeme előtt – élete
kockáztatásával – Frigyes zsidó orvosa pillanatra kivágta a kocsi ajtaját, két kezével, mint magatehetetlen
bábot, megmutatta a Frigyest és zsidait átkozó csürhének a király testét: „Ez? ez? nektek színház és
képmutatás?”

Az iszonyt keltő jelenetnek csupán az volt a hatása, hogy valamelyik bizánci pap megmagyarázta a
népnek, hogy a zsidó orvosoknak olyan varázsszereik vannak, melyekkel ilyen hullát lehet csinálni
pillanatok alatt egészséges emberekből, és egy másik szerrel, ugyancsak pillanatok alatt, virágzó
egészségben adni bűnös testét az odaliszkok… és ezután szentelményes káprázatokban – ömlöttek
szájából a képzelet szerelmi délibábjai.

A szomorú és igazában érthető az volt, hogy a keresztesek, a leghűségesebbek és legkitartóbbak sem

tudták elviselni ezt az Isten tudja, már hányadik csalódást és: a görögök, fráterek, törökök bolondházi és
bordélyházi halálfarsangjához csatlakoztak.

Közben a papság teljes díszben ott állt és várt Frigyesre az otrantói katedrális előtt. A magas homlokzat:
mint maga Krisztus; jobbra-balra a két mellékhajó ferdén elvágott fala, mint térdelő Mária és János a
kereszt tövében; 448dísz még sehol a csupasz köveken, csupa golgotai, puritán meztelenség. A rémhír – a
még rémítőbb csőcselékkel és (mint statisztikai keserűséggel mondtuk) a hitükben most úgy látszik,
mindörökre megrendült keresztes lovagokkal –, a rémhír, hogy Frigyes ismét a legszemérmetlenebb
kókler-trükkel – megszökött a keresztesek vezetése elől: előbb érkezett a templom előtt sorakozó
papsághoz, mint a beteg német király hivatalos küldöttei, akik a megőrült város labirintusában,
eszeveszett türelmetlenségük miatt is, eltévedtek. Mikor Frigyes igaz „agóniájának” igaz hírével zsidó
kadávereken és önkéntesen letépett és a test szennyeivel meggyalázott keresztek kupacain át a hivatalos
királyi követség végre a katedrálishoz érkezett, véres karddal, mint egy ostromlott vár falainak tövébe: ott
a néptömeg „már mindent tudott”, a hiába várakozó bolond papokat (oszlopnyi gyertyáikkal) a bolond
csőcseléknek könnyű volt megvadítani, se pap, se nép már nem állt szóba Frigyes kétségbeesett és
tehetetlen dühtől tajtékzó követeivel – maguk a végleg csalódott keresztesek verték vissza utcai harcban
lovagtársaikat (elsősorban a Vunibald toborozta angolok a németeket). A papság, püspöki vezetőjükkel,
visszarohant a templomba – Carpacciónak van egy képe, mely Szent Jeromos oroszláncsodáját ábrázolja,
ott rohannak ilyen pánikszerű iramban a barátok (egyik még a zsolozsmáskönyvét is elhajítja). Erre? Az
egész utcai tömeg be a templomba, vérszomjasan, mintha ott nem is mise kezdődnék, hanem a luciferi
Frigyes király eleven elégetése.

Ha kissé metaforikusan vesszük a dolgot, nem is nagyon csalódtak.

A püspök felvágtatott a szószékre (két helyen is behasítva lobogó fehérjeit, aranyait és pirosait a karfán
álló bronzangyalok nyílhegyes szárnyaival), és elmondta „átkait” Frigyesre, ha tetszik, költői rafinériával,
ha tetszik: a több 449ezer éves és változhatatlan apuliai, pogány ősbabonák fantáziájával.

Szónoklatához nem bibliai szöveget vett alapul, hanem valami mást. Bizánci művészek a katedrális
padlójára fantasztikus mozaikot raktak: az állatköri csillagképeket ábrázolta, jeleikkel, képeikkel, a
hónapok jelképes, de szinte forradalmian valószerű figuráival. És a szónokló próféta ezeket a jelképeket
szedte sorra, mindig a magasból rámutatva tőr-hosszú mutatóujjával egy zodiákusi képre a padlón:
ilyenkor a nép rémülten elkotródott onnét, üres közt hagyva maga között, a kép szabadon világított
macskafény, macskaszem csillogású, örök-friss kövecskéivel.

– Mint a Kos tekeredett és repedezett szarva, úgy görbüljön és repedezzék, csonttá és ürülékké Frigyes
lélektagadó, lélektelen teste; seregét sose hősi ellenség, hanem megvadult Biká-k kapják szarukürtjeikre,
és luggatva szórják az első szemétgödörbe, a szemét névtelenségében; az Ikrek tépjék kétfelé teste minden
porcikáját, egyik jobbra, másik balra húzzon, igen és nem, élet és halál, betegség és egészség, angyal és
ördög között tépelődjék rongyig-tépetten, soha, sehol kikötni nem tudva; visszafelé menjen, mint a Rák,
serege, teste, agya, minden műve, a hülyeségbe, a semmibe, az állati sorba; Afrika Oroszlán-jai tépjék
szét trónusán vagy háremében a vele szövetkező szultánt, Szent Márkus velencei evangélista
aranysörényű oroszlánjának parancsára; a világ és a poklok, a mennyek és az álmok legszebb Szűz-ei
égessék üszökké a vágyban testét, de ereje semmihez se legyen, kacagják ki a szirének, és tépjék szét a
menádok a kárhozat honában; az Úr Mérleg-én könnyebb legyen, mint a pihe vagy a pelyva, ha a lélek-
kísérő Merkúr-Michaél angyal színe elé kerül; a Skorpió a világ minden temetői férgét életében szórja
beleire, mint metéltre a mákot; ha Nyíl éri szívét, onnan ki ne téphessék, csak a ráncigálás fokozza
ezerszeresre fájdalmát; ha Gábriel szavait, az Áve Máriát, ajkára meri venni: a Madonna Bak-450ja, az
unikornis, szúrja át köldökén keresztül a hasát; a Vízöntő pusztítsa el felhők forrásaiból és az alvilág
vízvulkánjaiból minden hajóját a tengeren; és ha hajójáról a tengerbe vetné magát, Jónás Hal-a falja fel,
eméssze meg, és szórja végbeléből csúfságként a fehér habokba, ámen.

18.

A négyéves királykisasszonyt, II. Endre magyar király lányát, a thüringiai grófok várába, Wartburgba
vitték, hogy együtt nevelkedjék kiszemelt jegyesével. A gyermek, még ha szeretettel fogadták volna is, a
kétségbeesésnek abba a végtelen holttengerébe esett volna, melyet csak az anyás-apás gyermekek
ismernek (vagy azok a vén árvák, akik lelkük mélyén érzelmileg örökké gyermekek maradnak). Hát még
milyen lehetett a kis Erzsébet nyomora akkor, mikor a wartburgi udvarban mindenki gyűlölte magyar
voltáért, örökös sírásáért szülei után, örökös kis (alig értett, alig érthető) imáiért az ő képzelt jó Istenéhez.

A Wartburgban estétől reggelig, reggeltől estéig állott a mulatság; a német udvarhölgyeknek, dadáknak,
igazgyöngy- és opál-taknyú, jóformán még négykézláb princesszeknek egyéb gondjuk se volt egy-egy
ilyen tivornya alkalmával, mint: utánozni, hogyan sír, hogyan imádkozik Erzsébet, hogyan hangzik a
magyar nyelv – részeg lantosok hosszú „verseket” adtak elő ilyen zagyva gajd-nyelven, és az urak
könnyeztek remegő hassal a röhögéstől.

A templomban hat-nyolcéves korában is a legegyszerűbb ruhában jelent meg, apácák, szerzetesek, szülei
így tanították; a wartburgi grófnők meg hercegnők? Csilingelő gyémántesőben – megint volt mit
kinevetni Erzsébeten, és mikor hálószobája házioltára előtt, párnátlan deszkatérdeplőjén végezte
imádságait, bejött a fél család egész gyermekhada, a legbüdösebb, cefetesebb mosogatórongyok451ba
öltözve, szent pofával kérve engedélyt, hogy vele együtt imádkozhassanak – még egy szennybe mártott
kutyakorbácsot is hoztak; „Legyen szíves Erzsébet megostorozni penitenciázó testüket.”

Mikor az első hír megérkezett Hungáriából édesanyjának, Gertrudisnak meggyilkoltatásáról, az infernális

riadalomban senki sem gondolt arra, hogy a gyermeket kivigyék az őrjöngő „tárgyalások” és
„megbeszélések” helyéről – Erzsébet mindent hallott, és képzeletében (a német rém-mesék hatására)
mindent látott: vérző sebével Gertrudis az öltözője melletti magánkapellájába akar rohanni, rácsról rácsra
kaparva-kapaszkodva keresi a kilincset, a magyarok letépik a merániai címereket, a szószékről ledobják a
nagytemplom sakktáblás köveire Gertrudis bíboros rokonát – és mindezek után (ez a wartburgi
„politikus” hölgyek merész szökkenésű logikája) úgy néztek a gyermek Erzsébetre, mintha ő ölte volna
meg az anyját: „Ez Magyarország” – mondták hűvös horrorral, messze kerülve az árvát, és fehér
kebleiken órákon át rendezve tükreik előtt a gyászruha meztelenítő, flandriai és velencei tülljeit.

Utána meghalt a gyermekasszony gyermekvőlegénye: bizony nem is igen ismerte, nem is igen szerette –
betegsége alatt annál többet imádkozott érte, ezerszer meggyónta, hogy bűn, bűn, bűn volt, hogy nem
eléggé szerette, közben irigyelte vőlegénye lelkét, hogy az most a színes, zenés és angyalos mennyekbe
szállt, ezt magyarázta vőlegénye bánatos szüleinek is, vigasztalásul – aminek az lett az eredménye, hogy
komisz dajkái összeverték a magyar kisasszonyt, mivel „titkolatlanul örül” vőlegénye halálának.

Aztán meghalt a vőlegény apja, az öreg gróf is, de az még hosszú betegeskedése alatt eljegyezte a magyar
királykisasszonyt Lajos nevű fiával.
Mindjárt a temetés után a család szekérre akarta dobni Erzsébetet, az „imádkozó boszorkányt” – ő hozza
Wartburg várába az átkot. De a fehér, a lovagias, a trubadúros vő452legény most melléje állt, elvezette a
halálos emlékektől és megszámlálhatatlan gyermeki kálváriától sötét Wartburgból a maga kis palotájába –
Szűzmáriás kapuval, kővel és virággal körülkoszorúzott ablakokkal. Ékszerdoboz és ereklyetartó, titkos
kéj-villa és liliomszagú kolostor volt ez a palota – talán mondanunk sem kell, hogy: Erzsébet későbbi
rövid házaséletének tökéletes jelképe.

Innen ment később esküvőjére Lajossal, ide jött vissza, itt magyarázták meg csak bűntudathoz, gúnyhoz,
vezekléshez és véres víziókhoz szokott lelkének okos papok és a vallásos-szerelmes, szűzies-
szenvedélyes férj, hogy a selyem nyoszolya és az oltár tornyos aranyházában világító Ostya; harmonikus
egységbe fonható – amit a kis szent nagyon soká nem mert elhinni, és így soká nem mert a házaséletbe,
belső lelki akadályok nélkül, szabad szédüléssel belefeledkezni.

Erzsébet egy alkalommal (századik?) beteg koldust hozott fel házába (a wartburgi rokonság a
templomkapuból is husánggal verte el őket egyszer s mindenkorra), sőt a gennyes bőrű beteget saját
nyoszolyájába fektette, szentek ősi szokása szerint. A koldusokat (ezt is vesztére) szép úri köpenyekbe
burkolva hozta fel udvarába, nehogy a szegénységet bűnnek és betegségnek deklaráló wartburgi rokonság
minden egyes alkalommal viperáskodjék ellene. Persze az lett az eredmény – fél pillanatra sem váratlan –,
hogy férjét, Lajost: féltékennyé akarták tenni.

Féltékenységi jeleneteknél fontosabb, hogy Lajos felvette a keresztet, és csatlakozott – II. Frigyes
keresztes hadához. Erzsébet szívében már az induláskor azért is gomolyogtak fojtó füstjeikkel
balsejtelmei, mert az ő palotájában is a jámbor papok a „vörös hajú Dionüszoszt”, a „zsidózó Sátánt”, a
szaracénok titkos barátját látták Frigyesben, akinek mellén csak blaszfémia lehet a hazug kereszt.

Egy szeptemberi éjszaka melegebb, zöldebb, holdfényesebb volt, mint a nyár aranykorában. Erzsébet
(abban az 453időben bűn és csoda) nyitott ablaknál feküdt le, nagyon díszes ágyba, ami önkínzásra
hajlamos testének-jellemének igen nehezére esett, de erre szerelmes és okos férje külön megkérte, mert
tudta előre, hogy Erzsébet az ő távolléte alatt kétszeresen is fog vezekelni, csak hogy Lajos egészségben
térjen vissza a szentföldi hadjáratból. Erzsébet elalvás előtt megkérte a holdsarlón lebegő Szűzanyát, hogy
ha lehet, szép álmokat adjon, olyan férje csókját és az oltáriszentséget papi áldással egybe-ötvözőt, de hát
ha rossz álom mellett dönt szigorú és homlokráncoló őrangyala, hát azt is, mint megérdemeltet,
türelemmel fogja viselni, azzal még egyszer elbúcsúzott a Krisztus édes sebeként nyíló virágoktól, tétova
csillagoktól és a Madonnát jelentő holdtól.

Alig hunyta le szemét, hatalmas tornyot látott, óriási napórával.

A napóra alatt hermelines, sapkás bíboros, gonosz, fekete bogyószemekkel, durva csipetkeorral és fülig
érő, göngyölődő ajkakkal; mellette két pap nagy papirost tart a bíboros hasa elé, az onnan olvas. Lent a
téren végtelen nép hallgatja halotti döbbenettel.

(Erzsébet felemelte fejét, a párna már erősen vízszagú volt, esdekelve nézett az ablak felé, nevén hívta
Lajost, de válasz helyett csak ezt hallotta):

– Frigyes király név szerint és minden minőségében a keresztény hívek közösségéből kiközösíttetik (nagy
harsonaszó! papok, lovagok fekete talárba bújnak! a pattogó pápai zászló árboctőre zuhan, mint szíven
lőtt madár!) – Frigyes király ezen pillanattól fogva nem sorolható a „megtűrt” exkommunikáltak közé
sem, Frigyes a „minden keresztények által kerülendők” anatémája alá került – „excommunicatus
vitandus”, szóba nem állhat senkivel, szót nem válthat senki vele, bűnbeesés és hasonló kiközösítés terhe
alatt.

(Erzsébet kétségbeesésében nem tudta, hogy férje medálját szorítsa-e védő mellei közé, vagy minden
ujjával kul454csolja össze az ágya melletti ereklyetartó oszlopát, abból, éppen az ujjak számára,
aranypeckek álltak ki az egyik oldalon.)

– Ez az anatéma és interdiktum érvényes addig, míg Frigyes bűnbánatban nem járul a szentszék elé; ha
ezt megtagadná, a kiközösítés és tilalom örökre szóló. Keresztes hadjáratát semmiképpen sem vezethet, e
perctől kezdve (a pápai legátus felmutatott szinte ujjatlan krumplikezével, a napóra árnyékvonalára)
minden lovag, közkatona és zarándok mellén a kereszt jele – égbe kiáltó blaszfémiának minősíttetik.

(Erzsébet hangosan felsikoltott, de aztán kendőjével betömte száját, olyan erővel, mintha nem jaj, hanem
vér jött volna ki rajta – tragikus módon fölösleges volt az óvatosság, jóformán egyetlen udvarhölgye sem
volt, aki törődött volna vele, és meghallotta volna; hiába eskette, kérte, vesztegette Lajos, távozása előtt,
Erzsébet szolgálóit, azok egészen, uraik módján, zsebre tették az óriási borravalót, sós vízzel kiöblítették
szájukból az esküt, és mentek a maguk dolgára, ott pedig még véletlenül sem szerepelt a magyar
királykisasszony gondozása.)

Hogy a kereszt jele a keresztesek mellén ezentúl égbe kiáltó bűnnek számít Őszentsége szemében: ez
nemcsak a zászló-tőgyös trombiták kíséretében elhangzott frázis volt Gergely pápa és teljhatalmú
legátusai részéről, hanem az ő nyelvükön „spektákuláris”, vagyis erénybuzdítóan látványos jelenetekben
is megnyilvánult. Az ördög vagy Jézus (szegény Elizabeth kezdett mind tájékozatlanabb lenni)
megmutatta neki édes férjét ott lent, a kiközösített Frigyes kiközösített Apuliájában: maguk a római papok
szedték le a tilalom alá került városokban a keresztesekről a keresztet (mindenki ráismert azokra a krőzus-
papokra és koldus-fráterekre, akit tegnap még ugyanott, ugyanazokra – tűzködték); még a legvakbuzgóbb
talján imafazekak és szent455banyák is köpdöstek most ezekre a papokra, magukhoz térve a pápai „átok”
első rettenetéből.

(És Erzsébet ujjai ájultabban csúsztak, csúsztak lefelé az ereklyetartó aranypeckeiről.)

Látta férjét, aki legteljesebb wartburgi pompájában várta a kereszt letépését melléről (ha egyszer az Úr
nagyúrnak teremtette, tehet-e mást?), és Erzsébet örömmel nézte, hogy szerelme ilyen nagyvilági
eleganciával fogadja a kiközösítést.

„Continuatur visio Sanctae Elisabethae ex Hungaria”, folytatódik magyarországi Szent Erzsébet látomása,
írja a hivatalos legenda:

Frigyes király, ragyogó egészségben, mint Adonisz-testű aranyalmafa, ott áll Barletta várfalai előtt, a vár
csupa hatalmas kőkocka, dísztelen, mintha a pokol palotája volna. Frigyes a négyíves híd elején áll,
körülötte saját papjai és érsekei, akik annyiba sem vették Gergely pápa kiközösítő bulláját, mint a
verébfüttyöt, és Frigyes mellett ott ül magas, egyiptomias hordszéken Izabella, a királynő, és ölében:
újszülött gyermeke Frigyestől. Van-e kétségbeejtőbb, félelmetesebb és ördögibb, mint hogy a
„kiátkozott” Frigyes kiátkozott felesége szebb, mint minden Madonna-szobor, amit Erzsébet valaha látott.
Ennyi körmeneti kereszt – szimpla, kettős, hármas! – nem táncolt a levegőben, mint most, Frigyes
kíséretében, sűrű dacként a pápa ellen. A nép (mert volt bőven, ez időben már nagyon is bőven azokból,
akik pápától Szentsírig, keresztes hadtól csahos anatémákig, mindenből kiábrándultak, és a régi római
plebsszel szemben nem „kenyeret és cirkuszt” követeltek, hanem minden szakrális nagykomédia helyébe
a kiérdemelt kenyeret) – igen, Erzsébet látomásosan látta, ahogy a nép – a nagybőgő dél-olasz anyák! –
ordítva üdvözli Világszép Izabellát, karján újszülött fiacskájával. Ez sokkal kézzelfoghatóbb volt nekik,
mint a templomok megunt Bambinója, és hiába (megbocsátható naivitás és következetlenség): szebb az
új456szülött és az anya a világ minden csillogó kincsével felékesítve, még ha pogány is, még ha
kiátkozott is, még ha halandó ember is – szebb így, mintha zsidó istállóban van, ganétól vályogba ragadó
szalma között.

(Csak az ördög népe, csak a démonok, csak a kiközösítettek és tilalommal tiltottak ilyen szépek – mint
Izabella és gyermeke? – kérdezte jámbor női szívével thüringiai Elizabeth.)

Izabella szemhéja hulló áldás, lappangó tekintete ima és rejtett tó, ajka félig nyílt kagyló, melyből a
tenger sejtelmes zengését hallani – és most egy lovag kiveszi a királyi gyermeket az anyja öléből, és
magasra mutatja. Frigyes felnéz, mosolyog, aztán előkelő hanyagsággal lehajtja fejét, kardmarkolatján
babrál, köpenyét igazítja – illik ehhez az úri ördöghöz, ugye, a végzet és a nonchalance? – Mikor a
pápával mit sem törődő nép jobb híján rongyait hajigálja a magasba az újszülött trónörökös dicsőségére:
maga Frigyes és minden papjai, de dacos keresztesei is, nagy keresztvetésekkel áldják a népet, ilyen
hitbuzgalom (legalábbis, ami a színpadi oldalát illeti) még Szent Péter sírjánál sem volt soha. És lehetett-e
ennél fájdalmasabb döbbenet és végsőbb tájékozatlanság Erzsébet lelkében, mint ez a látványos
krisztuskodás az antikrisztusok táborában?

Ebben az időben állítólag még ritka volt az olyan szobor vagy faliszőnyeg, melyen látható, hogy Krisztus
a jobbját nyújtja a keresztről édesanyjának (aki a kezét zacskó-nagy könnyekkel csókolja), miközben
balját és lábait már nagyban szögezik rutinos hóhérai. Erzsébet most ily módon csókdosta egy
domborművön az ő Ura vállból-szakadt karját, de vigasztalás helyett csak ezt a lelki látást kapta: a
gyönyörű „pogány-Madonna”, Izabella királynő, már vissza sem vette ölébe újszülöttjét, mert Izabella
nagyon beteg, nagyon lázas volt, arca az ájuláshoz közel állók fehérségét mutatta, koronája és ruhája
arany és omló-zöld keretében. Frigyes arábiai és júdeai doktorai akármilyen 457bölcsek is voltak, a
gyermekágyas anyák rejtélyes lázaival és itt-ott márványrajzú vagy buggyos kiütéseivel szemben eléggé
tehetetlennek bizonyultak. Mikor dac-Madonnaként, Róma ellen, tornyos trónusán a barlettai kockavár
hídjára kihurcolták Izabellát, már akkor is nagyon beteg volt; az édes feminin fa ugyan gyönyörű
gyümölcsöt hozott – az illatos kis trónörököst –, de a fa maga, úgy látszik, végső sorvadásra volt ítélve.

Izabella templomban szeretett volna imádkozni, Barletta szép templomában: hiába bástyázták körül
betegágyát a pápát, Rómát, átkot kacagva semmibe vevő főpapok ereklyetartókkal, lengő fülű, zörgő
szárnyasoltárokkal – Izabella „igazi” templomban akart imádkozni, gyónni-áldozni felgyógyulásáért.

Félig lázában, félig királynői józanságában megparancsolta udvari papjainak, hogy zárják csak szépen
vissza szekrényeikbe a relikviákat, csukogassák be sorba az oltárok kalimpáló szárnyképeit, és vigyék őt
egyenesen a barlettai templomba. Lehetetlen, hogy a pápai papok olyan kegyetlenek legyenek, hogy a
németek királynőjét, a jeruzsálemi király leányát, fel ne oldozzák a kiközösítés és az interdiktum alól,
mikor most szült gyermeke: kereszteletlen, az anya meg a halál kegyetlen küszöbén.

Férjétől kezdve az utolsó szolgáig vagy kamasz pap-cselédig, mindenki lebeszélte a szülés után
nagybeteg királynőt erről a szándékáról.

Erre Izabella tettette, hogy belenyugszik a megváltozhatatlanba, de mikor már csöndesen elnyúlva feküdt
ágyában, egy függöny mögött lappangó, leselkedő komornája hallotta, hogy folyvást azt hajtogatja:
„Lehetetlen, lehetetlen”, amin semmi egyebet nem érthetett, mint hogy az ő megszokott Jézuskája és
szokatlan Gergely pápája egy képbe essék össze. Utolsó erejével felöltözött (nem volt álruhája, hogy
koldusasszonynak álcázza magát), és egymaga, szökve, zugutcákon – Erzsébet így látta látomásában, és
ez itt 458most az ő vízióinak jegyzőkönyve –, Izabella eljutott Barletta bezárt templomáig.

Papok és pápai zsoldosok strázsáltak előtte, késő este volt, váratlan hideg, fáklyák, kurta tábortüzek
lángnyelvei bele sem tudtak harapni se a hidegbe, se a sötétségbe, szinte látszott, ahogy a tűz kívülről
csúszik le a falnál keményebb éjszakáról és váratlan fagyról. De hogy a kézenfekvő, legolcsóbb
hasonlatot ki ne hagyjuk: még sokkal reménytelenebbül és fájdalmasabban csúszott le Izabella királynő
kérése és már-már hagymázosnak nevezhető parancsa (nyissák ki a kaput a pápaiak a haldokló királynő
előtt! – aki gyermeke érdekében testi egészségéért akar könyörögni az oltár előtt, és szentgyónásban,
szentáldozásban megszerezni lelke üdvösségét, mely az Egek jussa és nem a rómaiaké!).

Izabellát nem engedték be az interdiktumra őrködő papok, a kétségbeesetten harcos dialógus meddő
maradt. Izabella erre úgy átkozta el anyai és keresztény fájdalmában Gergely pápát, mint Jézus a
gyümölcstelen, szikkadt fügefát, és – (Erzsébet látta, látta) félholtan esett össze a bronzkapuk előtt. A
mindent látó Erzsébetet Isten nem segítette, és nem világosította meg, mikor azon tépelődött (és ez a
„tépelődés” testi szószerintiségében veendő), hogy most evangéliumos szívével – Izabella mellé álljon-e
avagy Gergely pápa mellé, aki, hittana szerint, az Isten földi helytartója? Isten nem válaszolt Erzsébetnek.

(Erzsébet szinte nem is maga akaratából rohant, repült hálószobájából a wartburgi vár templomába –
nincs-e az is az átok fekete pecsétjével és enyves gyász-szalagjaival kárhoztató „x”-ekben leragasztva?
Erzsébet elég gyermekdeden, valahogy így képzelte.)
Látta, amint férje dísztelen, kiátkozott, beteg koldusként (pusztított a városban minden ragály) odavetődik
a bar459lettai templom kapuja elé – bizonyára ő is nagy betegségében és halála előtt oltárt és papot
keresett, hiszen a legszigorúbb tilalmak is ismernek a kánonjogban kivételes eseteket –, de most csak
szigorú és durva őröket és nagyszájú, bürokrata-bugris papokat talált ott, akik Izabella ájult teste fölött
szőrszálhasogató fiskális-vitát folytattak afelől, hogy szabad-e testéhez nyúlni vagy sem, és mért igen és
mért nem? (Trágárságok sem hiányoztak.) Hazavigyék Izabellát, vagy valakit hívassanak nem-fertőző
kiáltással Frigyes várából? Erre: thüringiai Lajos kardjával, karjával, betegen is szétverte, rugdosta ezeket
a pribékeket és bohócokat; fegyverével úgy verte a barlettai nagytemplom szentképes kapuját, hogy az
zengett, mint az a képzelt nagyharang, melyet Gergely pápa ajánlott fel, a visszahódított Szentsír fölé.
Mikor minden hiába volt, és ereje is fogytán: karjába vette az ájult Izabellát, ébresztgette, simogatta,
imádkozott hozzá, ruháját igazította levegőhöz, szívét a domború bársonyból szabadsághoz, egy zsoldos
borával mosogatta, itatni próbálta. Ó, jaj, Erzsébet, ott a wartburgi oltár előtt nem képzelhetett mást, mint
hogy Lajos – a királynő szerelmes lovagja! Nem elegendő, hogy Lajos átok alatt van, meghal, lázad a
szentatya ellen: utolsó gondolatja ez a – és itt Izabelláról öntudatlanságában és szószegénységében valami
nagyon rút kifejezést használt Erzsébet – utolsó gondolatja ez a… ez a… lesz Lajosnak.

Mire Frigyes és a pápával harciasan vagy kedélyes fapofával dacoló hívei összesereglettek a templom
penésztől szakállas, zöld bronzkapuja előtt, Lajost és Izabellát – az ő férjét és a királynőt! szinte
összeölelkezve! – a hideg kövön kőnél is hidegebben találták, nem volt bennük már élet.

Erzsébet az ördögi jelenések hatására az óriás szobros oltár előtt – eddig – vonaglott, fetrengett,
vinnyogott és ordított: 460de most, a legnagyobb fájdalom hatására (és ez Frigyes arab és zsidó
orvosainak bizonyára nem lett volna meglepő), most hosszában végigfeküdt az egyik oltárlépcsőn, akár
csak egy nagypénteki pap a szertartáskönyv szerint, és fejét óraingánál is szabályosabban forgatta jobbra-
balra, balra-jobbra, minden egyes mozdulathoz ugyanazt az éneklő „jaj”-t fűzve, egyet se hangosabban,
egyet se rövidebben. Talán nem is egyszer mondottuk már, hogy Erzsébetet kevés kivétellel, mindenki
úgyszólván gyűlölte a thüringiai házban, melynek – ebben az időszakban legalábbis – legutolsó ki-alig-
bárója többre tartotta magát a magyar királynál. Ezek szünet nélkül figyelték Erzsébetet, több leskelődő
és kém vette körül „saját” házában, mint a szaracénok seregeit a megmaradt keresztény várak urai. Az
egyik legmegbízhatóbb árulkodó asszonynak már odafent, mikor Erzsébet még hálószobájában viaskodott
az angyallal vagy ördöggel, feltűnt a hangos nyugtalanság – hiszen csak a rosszakarat éber. Ez az
árulkodó udvarhölgy most halkan, a sekrestye és a kanonoki magas szószék mögött, belopózott olajpuha
kulcsaival a templomba, és ott találta Erzsébetet a lépcsőkön, ahol a krónikás is utoljára látta. Az
udvarhölgy első gondolata most az volt, hogy az elhagyott és ellenszenves magyar Erzsébetet: mint a
templomban Sátánnal közösködő boszorkányt kell száműzni Thüringiából! Odalépett az elnyúlt Erzsébet
mellé, és csupa tiszteletből és szinte orvosi tapintatból csak cipője orrával érintette Lajos feleségét –
lehajolni teste sem, de lelke még kevésbé engedte volna. Erzsébet megérezte a franciásan hegyes topán
orrát a bordája alatt, felugrott, és váratlan zokogással borult leskelődő udvarhölgye nyakába. Szó sincs
róla, hogy Erzsébet rossz emberismerő lett volna, de most égi-földi látomásai annyira összetörték, hogy
mint a viharban hulló novemberi falevélnek, nem volt módjában választani, hová is essék?

Erzsébet felkelt (szökőkútnál sürgedelmesebben), egymás után húzogatta azokat a bogyókat, melyek az
udvar461hölgy tövéről zsinórokon lógtak, és Erzsébet beszélt, vizionált tovább az első, persze ilyenkor
mindig legrosszabb embernek:

…Frigyes király magánkívül volt haragjában, és a kétségbeesésig részvevő bánatában, mikor barlettai
várába behozták szobájába halott feleségét. (Krónikánk a legtermészetesebben persze nem követheti
Erzsébet egzaltált szavait – a történetírás furcsa reguláinak következtében majdnem a besúgó
udvarhölgyhöz állunk, a stílust illetően közelebb.) Az arab és zsidó orvosok azonban azt hazudták a
királynak, hogy Izabella nem halt meg, ez csak rettenetes mély ájulás, melyből nehéz a visszatérés, de,
de… Mindezt a gyász közszokásban álló, fokozatos előkészítésére.
Frigyes egy kisebb csapattal (egynek sem hiányzott a pápai tilalom óta tán hálóingéről sem soha a nagy
keresztes-kereszt) a bezárt templomhoz vágtatott, felesége gyilkos bronzkapujához; falat, kaput, ablakot a
katonák (nem ment könnyen) összevertek; nem is a kapun, hanem egy falrészen törtek be, a kapu zára
nem nyílt meg, de később két szárny, összelakatolva, sarkaiból fordult ki, alul még mindig visszaragadva.

Az elfoglalt templom félelmetes és siralmas látvány volt belülről, az interdiktum és exkommunikáció

következményében: az oltár olyan, mint egy kopasz római mérföldkő, nincs rajta semmi, se terítő, se
kereszt, se szobor; ami rá volt faragva, az letörve; Krisztusnak csak haja domborodott, meg valahol két
keze; feje helyén friss lyuk, teste helyén éppolyan tegnapi seb; a falakon a képek lepattogtatva, a színes
por vagy egy-egy nagyobb darab belőlük sepretlenül a földön; a falba épített fülkék üresek, bennük
legfeljebb térdig ép szentek, frissen hasított fa belseje világít ilyen fehéren, lámpaláncok elszakítva,
gyertya, oltárszekrény sehol – csuda, hogy a magas oszlopfőkön virítottak még a szőlő- és 462kőből
mintázott, hajnalka- meg futóbab-levelek, a hívek fele dűlő bibliai jelenetekkel.

Ehhez a pusztításhoz ez a rövid históriai magyarázat fűzendő: vak is látja, süket is sejti, hogy Gergely
pápa templom-tilalma a Frigyes-„banda” ellen, nem azt jelentette, hogy no már most (Frigyesék helyett és
Frigyes fekete tiszteletére) – pusztítsuk el a templomokat. Márpedig itt – mielőtt a bosszúszomjas Frigyes
katonáival a barlettai bazilikába betört volna: pontosan ez történt; a legnagyobb vandalizmussal csináltak
majdnemhogy forum romanumi romot a templomból. Mért? Az ördög gusztusának megfelelő az ok:
Barlettában (és még hány száz helyen másutt!) a Róma-gyűlölő, pápai tirannizmustól szenvedő nép,
ugyanakkor Gergely pápa nagyúri ellenségei is – arra használták fel a pápa kegyetlen anatémáit Frigyes
ellen, hogy csupa engedelmességből, csupa hitbuzgalomból, mintha mindez az antikrisztusi Frigyes
megkeserítésére történnék: a pápa hatalmát jelképező templomokat pusztították, gyújtogatták, rombolták,
látszólag Frigyes ellen, a szentszék iránti hódoló engedelmességből, a valóságban pedig Frigyessel való
szimpatikus szövetségből és a pápa elleni (most remekül maszkírozható) bosszúból.

Tragikomikus dilemmák származtak ebből a Vatikán diplomatái számára.

A Frigyes által visszafoglalt templomba özönével ömlöttek a hozzá hűséges udvari főpapok; Frigyes ide,
az oltárhoz kérette feleségét, hiszen ide igyekezett, innen rúgták vissza a keresztény irgalom és
megbocsátás nevében; ha most Izabellát idehozzák, bizonyára az égi örömtől egyik pillanatról a másikra
meggyógyul (az orvosok kímélő hazugságai tartották benne ezt a hitet).

De már csak a halottat hozták. Persze nem az orvosok, nem a sokkal tapintatosabb udvari emberek, nem
várában maradt papjai és katonái, hanem a barlettai nép: éljenezve Frigyest, átkozva a pápát, áldva a
trónörököst, és több ezer 463éves, dél-itáliai, babonás, pogány vagy állati őszinteséggel siratták a
violaillatú királynőt.

Szép volt és félelmetes, mint a fiatal női tetemek: ajkai nyitva, talán sóhaj, talán mosoly, talán valami
látomás, valami gyötrelem, a hús vak önsúlya, anyagi és lélektelen, szülés vagy őrült ölelkezés emléke,
jaj-rejtő daganattól vízköpő kútszájig minden. A Frigyes-hű, pápagyűlölő nép virágokat és fénysugarakat
látott simogatás-alakú, ostyás szemhéjai alól áradni, párnáján glóriát tapintottak, biztosan új világ
kezdődik, és Frigyes lesz a pápa, Izabella most előttük mennybe repül.

Frigyes csak a halál zsidó és arab orvostudományi jeleit látta felesége ragadós szempillái alatt, azt a kis
rettenetes részt, ahol nem ér össze a szemhéj széle az arcbőr felső párkányával: könnyes, véres, vak itt a
szem, tán kifordult, zavaros, hideg, enyves sárgaság lett már itt az utolsó sírásból: tud-e majd e fagyott,
szinte hülye hegnek, tud-e majd az „örök világosság fényeskedni”?

Frigyes király erre ismét elhalasztotta az indulást – bár mostanában mindenképpen menni akart azokkal,
akik kitartottak mellette: caesari gőgjét és merkúri ravaszságát, hatalomvágyát, kalandszomját, tudós
kívánságait és buja álmait mind ki akarta elégíteni, és megmutatni az egész világnak, hogy pápai
áldással: rongy lett és holttengerbe hányt szemét minden keresztes hadjárat, de pápai átokkal? – szabad
lesz a Szentsír, minden király és koldus számára! Igen, de mindez most mégis elmaradt. Frigyes a
királynőjét temette. Utána? Igaz, nem igaz, de valószínűleg igaz: a pápa felé dacból főpapjaival soha nem
látott pompával gyászmiséket mondatott a hozzá hű déli-itáliai és szicíliai templomokban. Fennmaradt
kalligráfiás-arabus-levél bizonyítja, hogy szultánok, fél-szultánok, kalifák és nagyvezérek, akikkel
Frigyes jó viszonyban volt, szintén gyászünnepeket tartottak a próféta szertartáskönyve vagy egyéni
fantáziájuk szerint. Ő maga pedig bezárkózott hegyek, erdők 464közé rejtett kastélyába – arab orvosai
kábítószereikkel álmodtatták ismeretlen szerelmekről, arab leánykereskedői pedig két álom között
valóságos hurikkal gyógyítottak a király (egyéb históriai izgalmak következtében is) most esetleg
veszélyessé válható gyászát.

Erzsébet ezt is „látta” – jelen krónika, ismételjük, az ő „látomásai” alapján számol be a „maledictus
crucifixus”-hadjárat ezen epizódjáról úgy, ahogy azt feljegyezték az Erzsébettel mint szenttel
rokonszenvező, udvari klerikusok; és úgy is, ahogy azok, akik minden ürügyért aranyat fizettek, ha ezzel
Erzsébetet boszorkányként elégethették, vagy sötét Hungáriába visszakergethették volna.

Mikor a templomban Erzsébet vizionárius gyötrelmei következtében elájult, a kémkedő udvarhölgy (a

betegség volt a legbűnösebb és legplebejusabb dolog az ő szemében is) cselédekkel és az ördögűzésben
járatos papokkal visszahordatta Erzsébetet szobájába. Látni kellett volna mindenkinek, ahogy az
udvarhölgy lábával a felgyűrt szőnyeget simára visszarugdosta – az ördögűzőket természetesen azért
hívatta, hogy ne űzzék ki Erzsébetből az ördögöt, sőt ellenkezőleg, szakértelemmel vigyázzanak, hogy
minél több ördög minél jobban benne maradjon Erzsébetben: az udvarhölgy majd tanúkat hív, hallgassák
csak meg, miket beszél Belzebub Elizabethje, mert (jaj, csak úgy legyen!) ájulása után remélhetőleg még
tovább fog beszélni.

Így is történt.

A hallgatóság diadalmaskodó kárörömére Erzsébet éppen Frigyes király ópiumos orgiáiról beszélt, és ezt
Erzsébet vétkeképpen rótták fel a hatodik parancsolat ellen.

Erzsébet ágyban, körülötte pedig valóságos zsinat, fejedelmi rokonok, jegyzők, tömjén: orvosok és
apácák vigyáztak a hallgatóság testi és lelki épségére.

Radbert grófot az elnöki szerepet betöltő udvarhölgy le465hetőleg mindig a háttérbe tessékelte vissza,
mert bágyadt szakállából, ősziesen hulladozó bajuszából, álmatagon bámész szeméből, még hirtelen
fejére erőszakolt, kopottas házi-koronájából is: részvét, jó akaratú, meleg bárgyúság áradt, a csodálkozás
és jóság még kásás-alaktalan jelei, és ez az udvarhölgynek és Erzsébet bíráinak határozottan nem kellett.

Lanfrank báró sovány testét prémsapkával, prémgallérral védte; szemhéját is melegítőnek húzta le, bár
amúgy is elég fölösleges sokat látni az ilyen magyar Elzákat produkáló rébuszos világból – az orra
nagyon hosszú, jó szimatú lehet, de vékony szája csücskeiben olyan sötét gödröcskék voltak, mintha azt
mondaná, „lehetőleg ne üssük túl mohón az orrunkat semmibe, se jó szagúba, se rossz szagúba”; ujjait is
úgy tartotta egy pecsételő-készleten, hogy az érintés a leggyakorlatiasabb, de lehetőleg a
legcsökkentettebb is legyen.

Lanfrank báró néma arcáról ez volt leolvasható: „Milyen sajnálatra méltó szegény kis állat vagy te, Elsa
Ungarica – és milyen idegen, varangyszerűen idegen a rendes emberektől… Én nem tudok senkit lenézni
(magasztalni sem), de ettől függetlenül, van benned valami megvetendő. Igazán kár érted… Mire jó
Istennek vagy a Vatikánnak, neked vagy nekünk az ilyesmi? Hm, hm… Szinte sajnálom magamat, hogy –
több okból kifolyólag – nem tudok semmi részvétet érezni irántad, csak mosolyogva elmélkedni sajátos
közönyömön. Pedig bizonyára nagyon érdekes eset lehetsz, nem is ajánlom majd, ha határozatra kerül a
sor, hogy elhamarkodjuk a dolgot… Ki legyen itt a mérséklő, ha nem én? Aki többet, sokkal többet tudok,
mint drága rokonaim (hogy mit? azt megint nem érdemes feszegetni). Fő a diplomatikus eljárás, nekem ez
könnyű, mert hála Valaminek, nem vagyok sem Erzsébet-féle, sem édes rokonaim-féle – és? Minden
túlzás és mértéktelenség ronda, ne haragudj, Erzsébet, a látomás sem normális, és ami nem normális, hát
466az bizony ronda – hogy mért? Ne sokat babráljunk a »mértékkel«, mert a biztos válaszok ismeretlen
gyümölcsök a teremtés vadonában: a generális kétely az a langyos klíma, mely nem dobogtatja szívemet,
nem erjeszti epémet – ágyékomat, hűlékeny agyamat is kíméli… Én Istent sem kevernék bele semmiféle
logikai főzetbe, ez titkos, de bevált receptem, inkább egy creatura stupidával, balga teremtéssel
számolgassunk, tartsunk valami kényelmes, szent elvektől mentes rendet, és ezért igenis fel fogjuk
áldozni ezt a rendetlen Erzsébetet, de semmi esetre sem durván… hm! hm! szegény lélek…” – (ugyanez
volt a véleménye annak idején thüringiai Lajos keresztes vitézségéről is).

Nekünk meg az a véleményünk, félig respektussal, félig tiszteletlenül, hogy Erzsébet most következő
látomásai abba a csoportba tartoznak, mint az úgynevezett „víziók” java része: éppen nem a
legkülönlegesebb képzelet vagy földi fejjel soha ki nem agyalható kinyilatkoztatások, hanem pontosan az
ellenkezői – a legföldiesebb, legvilágibb képek és gondolatok szegényes, még annál is szegényesebb
másolatai. Ez esetben:

Erzsébet egy könyvgyűjtő, tudományra ínyenc papja alaposan átvizsgálta egy Szentföldről érkezett vitéz
lopott és rablott holmikkal teli ládáit és zsákjait, és az egyik „gótikus” vertvassal cifrázott, templomos
rendi keresztekkel ékített kofferban ékszernél csillogóbb képekkel teli mohamedán kódexet talált.
Erzsébettel együtt turkáltak a muszlimoktól elrabolt zsákmányban, a magyar királykisasszony úgy érezte,
hogy szentségek vételébe és szentelmények élvezetébe merül el, mikor a pogányoktól lopott kincsekben,
imádságos-tiszta lelkülettel vájkál. Ez a bizonyos fényes kódex pedig nem volt egyéb, mint a szerelem
túlfinomult tudományát illusztráló kézikönyv. Az öreg pap a kísértéseken rég túlhaladott humoros és
bölcs életkorban volt, nem átkozódott, csak mosolygott, szinte áldó megvetéssel, a fiatalok és a rendetlen
természetű szerelmesek bolondságán. Erzsé467bet is nézte a képeket, nemigen értette őket, neki minden
kép egyetemi tudomány vagy imakönyv volt, ha most itt-ott valami távolról emlékeztette a házasélet
bizalmasabb fordulataira, gondolta, hogy azt magvas filozófiai szinten vagy a keleti pogányok
nyelvjárásában bizonyára így kell kifejezni. De azért ezek az erkölcstelen képek erősen beleragadhattak
szeme tükrébe és ugyanakkor – idegzete másik végében – lelke legmélyére – mert? Mostan az imént leírt
zsinat vagy bírósági tanúk jelenlétében sorban ezen képek reprodukcióit és kópiáit közölte. A tudós pap
nem volt ott, a parázna képeskönyvet a hazatérő hős lehetetlen áron rég eladta – a vallatott vizionárius
Erzsébet meg minden képet torzszülött gyermekként vajúdott ki magából, ami a látomás-jellegben való
hitet a hallgatóságban még csak erősítette.

Erzsébet „szemérmetlen” vallomásaival betelt a pohár a wartburgi bíróság szemében. Az Erzsébet

vesztére törő udvarhölgyek a vallomások közben vén apácacsordát tuszkoltak az eksztatikus „szent”
közelébe – hallják! hallják! saját fülükkel a Sátán szavait a magyar királylány szájából. A bíróság lojális,
emberies vagy szkeptikus – „hagyjuk ezt az egész hisztériás szamárságot!” – véleményű urai szóhoz sem
jutottak. Erzsébet két sógora durva kézzel közeledett az álmodozóhoz, de ezt a többi lovag már mégsem
engedte, kardjukat rántva nyitottak utat Erzsébetnek, a vén apácák fogatlanul ordították: „Boszorkány!
boszorkány!” – mikor a királylány tántorogni kezdett, a lovagok közrekapták, ágyába vitték – ezalatt a két
sógor kész jegyzőkönyveket követelt az ördögöktől megszállottak ügyeiben járatos, szolgalelkű papoktól.
A lovagok szökést ajánlottak Erzsébetnek, kísérő is akadt még (fehér holló a wartburgi fekete
gyülekezetben) – de mikor Erzsébet három kis gyermekével Eisenachba érkezett, senki sem merte
befogadni: szavaiban, mozdulataiban a babonás falusiak szintén boszorkányt láttak – vagy? Ki merne a
nyomorult jobbágyok közül király468lányok magas politikai zűrzavaraiba belekeveredni? Hátha kerékbe
töri őket a két sógor? A falu végén vagy azon is túl egy ólban húzta meg magát három gyermekével – a
Szűzanya nem így didergett-e Betlehemben? Nem csodálatos kitüntetés-e ez? Erre olyan mámor töltötte
el, hogy a szomszéd kolostorba futott, gyerekeit hurcolva, be, egyenesen a kolostor templomába, ahol a
szerzetesek éppen éjféli zsolozsmájukat végezték, de ezzel Erzsébet-özvegy mit sem törődött, hangosan a
tedeumot énekelte: a barátok megrémültek, elfutottak – éppúgy, mint a fogatlan apácák –, „boszorkány!”-
t kiáltottak, senki sem mert visszamenni a templomba. Erzsébet elaludt egy óriási, nem lányos testének
szabott kórusszékben – de ezt az álmát nem bolygatja már krónikánk: nem Frigyes és férje keresztje-
fosztott keresztes hadjáratát idézték.

19.

Frigyes tehát megint nem indult Keletre. Kétségbeesését felesége halála fölött ezzel gyógyították:

El Hammamból zsonglőrnők lábukon, karjukon, hasukon vadnarancsokat gurigáztak, tekeregtek, mint a

kígyók, szólóban és együttesben, de a narancsok le nem estek, viszont idomaik a nézőben paradicsomi
szabad gondolatokat ébresztettek. Később fekete függönyök előtt hárembeli szépfiúk égő fáklyákkal
végeztek hasonló játékot; az elmaradhatatlan fehér pápával valami melankolikus princessz végzett táncos
bűvészmutatványokat, egyesítve fekete mágiát, szerelmet, állatidomítást és akrobataságot. Ő volt Urfa-
Edessza száműzött hercegnője, cirkuszi (igen szabad!) „rabszolgasorban”. Felhős kerevetek és tükrös
spanyolfalak között, illatos, kék füstben, látható volt, mivel űzik unalmukat a háremhölgyek; egy
fülkarikás, karpereces, lábpereces „boszorkány” – Drehebbultól Emeráig a legszebb fekete nő –
469bemutatta, hogyan tartja találkozásait az ördöggel. Egy varázslónő delejező mozdulatokkal Frigyes
szeme elé bűvölte, óriási felnagyításban, a legszentebb oltári virágok szerelmi életét (a király öröme
határtalan volt, de még ezt is felülmúlta az a kívánsága, hogy ezt természettudós barátaival, a mámor után,
hideg tárgyilagossággal megbeszélje). Valami cigánylánynak olyan üveggolyója volt, melyben a király
megláthatta bárkinek legeslegtitkoltabb, tán önmaga előtt sem bevallott vénuszi képzelődéseit; végül egy
sápadt hölgy, jázminmintás, hamuszín szőnyegen, egymagában aludt és álmodott – Tulul Es-Sofobu
csodája volt –, és teste legeslegkisebb rezdületeivel (lábujjaitól füléig) a szerelmi találkozásnak sokkal
őrjítőbb alakzatait sejtette, mint a tagjaikat csigázó menádok.

Viszont Frigyes nem azért volt „démon”, hogy ne küldje el az acerrai grófot maga előtt Szíriába, pecsétes,
buzogányos teljhatalommal: fél szemével a kígyó-ölelkezést (zenére utánzó) odaliszkokat nézte, másikkal
meg a legfontosabb szavakat és pirossal rajzolt helyeket mutogatta, luciferi pillantásokkal, a Szíriába
távozó grófnak, a kezébe tartott levelekben és térképeken.

A grófi követ – ez most már nem puhatolódzás céljából ment, hanem kemény ghibellin hatalomátvételre
Szíriába! –, a grófi követ szerencsésen utazott, szinte látta a tengeren a kedvező szelek pufók orcáit, amint
úgy fújják keresztes vitorláit, mint gyerekek a szappanbuborékot. Alig három hetébe tellett, míg valahol
Beirut és Szidon táján kikötött, ha ugyan ez a „komédiába illő tragédia” (ahogy Acerra mondta)
egyáltalában kikötésnek minősíthető.

Az öbölben szinte egész flotta horgonyzott, a világ legtarkább hajóhada, szedett-vedett halászbárkáktól
Kleopátra királynő aranyozott nász-nautiluszáig. Acerra persze azonnal megtudta, hogy a templomos
lovagok, a már ott hor470gonyzó bárkákon kívül, semmiféle más hajót nem engednek partra. Ezt a
rendeletüket ugyancsak komolyan vették. Acerra gróf várfalakon, mólókon, ide-oda cirkuláló révész-
csónakokban és végig a parton állig felfegyverkezett lovagokat látott. Annyi egyenlő szárú, véres színű
görögkereszt fehér köpenyeken, mintha az égből tűzesőként potyogtak volna alá! (A templomos lovagok
jele.)

A lovagok a legdurvább hangon beszéltek Frigyes király nagykövetével és meghatalmazott helyettesével,

ami érthető módon annyira kihozta sodrából a grófot, hogy egy szemtelen apródra rá is vágott, vérzett a
füle, mint a Malcusé Szent Pétertől, de itt nem volt, aki meggyógyítsa. A sértés teteje volt, mikor egy
templárius, keleties dührohamában a piros keresztet öklözve és tépve a mellén, azt rikoltozta az acerrai
gróf fülébe, hogy hajójával, ha olyan sürgős, éppen ki is köthet, de csak jóval följebb, ott, ahol a gettó
lenyúlik egészen az öbölig, szinte csak repedésekre emlékeztető, szűk utcáival.

De az oka, az oka, mi az oka a templomosok drákói szigorának? – kérdezték a gróf lovagjai

fogcsikorgatva.

A templomosok szinte már hátat fordítva és csak úgy bal vállról visszafelé válaszoltak: pápai, királyi, sőt
szultáni áldással, menlevéllel és védelemmel érkeznek, épp most, hajóikon, az egyiptomi Damiettából, a
világ minden török és keresztény szigetéről – az elesett keresztes hősök tetemei! Örökségük, kincseik,
kilakoltatott kolostorok teljes berendezése, ereklyegyűjtemények – de hát elsősorban a pogányok
földjéből most keresztény szíriai földbe vándorló holtak! holtak! Ma itt halottak napja van, temetés,
rekviem, gyászinduló! Nem érti az acerrai gróf? – azzal a pökhendi lándzsás révészek a kikötő egy tágas
utcájára mutattak, ahol valóban fekete fogadási processzió közeledett a kikötő felé.

Hiába ordították a gróf kíséretében, hogy a keresztes sereggel közeledő német királynak is volna némi
köze ehhez a kegyeletes ünnepséghez, talán még több is, mint a temp471lomos lovagok Nagymesterének
vagy paprikapiros keresztekbe botladozó csicskásainak – a templomosok csak tovább mutogattak a gettó
felé: „A júdeaiak nagyon fognak örülni Frigyes követségének, hiszen Frigyes a pápa esküdt ellensége, aki
pedig Gergely ellensége, az a júdeabeliek esküdt jó barátja, talán ott (és a zárt negyed felé böktek) meg is
választották Frigyest földi pátrónusuknak a kaftánosok, és új Pilátusként tisztelik a német királyt és
császárt.”

Az acerrai gróf hajóján leírhatatlan volt a döbbenet és a vérbosszút követelő gyűlölet a dölyfös
templomosok ellen. Azonnali haditanácsot tartottak, közben figyelték, mi is történik ebben a harciasan
gyászoló keresztény kikötőben?

Mikor a fekete körmenet csavaros gyertyáival a vízhez érkezett, a templomosok lovas, gyalogos és
zászlós sorfala között: valóban megkezdődött a hajókból a halottak napi misztikus kirakodás. Gyönyörű
koporsók fából, málladozó bádogból, csillogó aranydíszekkel vagy csak fekete rongyokba takarva, akár
azok a zsákok, melyekben a tengeren elhunytakat hányják a delfinek és sirályok közé – a koporsókon
domború keretekben az „XP”, a krisztusi monogram, még a római időkből máig megtartott, kacskaringós
szőlőindákkal és gyümölcsösen bólogató szederlevelekkel; oltárasztalokra emlékeztető ládák, lakatokkal,
diadalkaput is elzáró reteszekkel; egész kis házak, ahogy a festett kódexekben a Krisztus sírját szokták
ábrázolni, üresen – de ezek még teli voltak a feltámadásra várakozó, guruló hős-csontokkal.

Mialatt a gróf hajóján az egész kíséret a chevalier-sértettség önkívületébe lovalta magát (a figyelés és
tanácskozás mellett), az acerrai gróf többi hajóin nem sokat teketóriáztak a katonák: partra törtek úgy,
ahogy tudtak, mintha legalábbis szaracént kellene ölni, nem templomos lovagokat. Vér folyt, friss
halottak keveredtek (halottak napjára) a 472szakadatlan sorban érkező, ereklyének számító szarkofágok
közé.

Az acerrai gróf irtózatos önfegyelemmel ezeket a véres portyázókat visszatrombitálta, egy helyütt – ez
került legnagyobb akaraterejébe – még kénytelen volt hófehér békezászlót is húzatni az árboc tetejébe
(mintha Frigyes király megadta volna magát a templomosok előtt!) – a piros keresztes parti katonák olyan
erővel vetették vissza Frigyes portyázóit, hogy erre már az acerrai gróf: vagy valóságos ostrom alá fogja a
templomosok kikötőjét, vagy (és az utóbbi történt) fegyverszünetet rendel saját vitézei számára – középút
nincs.

Képzelhető, milyen újabb riadalmat és izgalmat okozott Frigyes követsége körében a következő
meglepetés.

Az egész öblöt megkerülve, a templomosok temető-hajóit és a Frigyes hadát félhold alakban súrolva:
hátulról érkezett egy hajó Frigyesék felé, mintha hátba akarná támadni őket, a nyílt tenger felől, de erről,
úgy látszik, mégsem volt szó, mert annak főárbocára, ha akadozva is, mint harkály a kérgen, felkúszott a
fehér békelobogó.

A tenger felől érkező gyanús hajóról egy kisebb csoport csónakba ugrált, sebesen az acerrai gróf
hajójához evezett, és barátságos integetések közepette – hát ez is van a keresztény Szíriában? vagy csak
lépre akarják csalni Acerrát? – a leeresztett hágcsókon ráléptek a követségi vezérhajó fedélzetére.

Az újonnan érkezettek közül (Acerra meztelen karddal fogadta őket, nem árt az ilyesmi a fehér „pax”-
lepedők alatt sem) hamarosan kivált egy öregúr, egy meglett férfi és egy fiatalember, mintha csak a
három életkort ábrázolták volna a jól ismert „három királyok imádása” képeken. Mind a három a
templomos rend egyenlő szárú, görögös keresztjét 473viselte köpenyén, de az egész öltözet mégis sokban
különbözött a partot védő lovagok dölyfös ornátusától.

A dolog rövid magyarázata a következő:

Az öregúr valamikor velencei kereskedő volt, aki csak Velencét hagyta oda, de a kereskedést Szíriában
annál nagyobb buzgalommal folytatta. A férfiú: iparosember, aranymíves, ékszerkészítő és fegyverkovács
(ezért a szent Eligius céhének jelvénye nyakában). Végül a fiatalember: ez már itt született, a nyugati
világról igen zavaros fogalmai voltak, csakhogy ez a derék legényt cseppet sem zavarta. Minden őse
jobbágysorban élt.

A váratlan vendégek a következőket adták elő Frigyes király követségének (hol a kereskedő, hol a
jobbágy, hol a mesterember beszélt, egymást túlkiabálva sérelmeikben, de ez a krónika, némi epikai
nyugalom kedvéért, egybeolvasztja most a túlságosan drámai, többféle szájból elhangzó gravameneket):

…lehetett talán már nyolcvan vagy akár száz éve is, hogy a Templomosok Rendje megalakult. De akkor
még tulajdonképpen se templomosok, se rend nem voltak, és az „alakulás” kifejezés is nevetségesen
parlamentáris és ünnepélyes címke velük kapcsolatban (és a velencei kereskedő, noha az ő szakálla alól is
kikandikált a veres görög-kereszt, tehát templomos volt, mégis: hüvelykével úgy bökött a kikötői
hadakozókra és dobpergető, templomos temetkezőkre, mintha legalábbis a gettó felé mutatott volna,
mikor a „velük” szót kiejtette). Mindössze arról volt szó, hogy boldogtalan emlékezetű Balduin király
sehogy sem tudta megvédeni jeruzsálemi kis komédia-impériumát: ha este kihirdette, hogy reggel
ütközetre indulnak a szorongató szaracénok ellen, a csatatrombitákra csak káromkodó keselyűk riadtak fel
a levegőbe, megzavarva döglött kutyák belében turkáló-furkáló lakmározásaikban – mert katona bezzeg
nem volt 474sehol, elszöktek, elbújtak, sőt ringyó-parádés karavánokban átvonultak a pogány ellenség
táborába, és Balduin királyt meg az egeket hármas keresztekkel földre-kaparó jeruzsálemi pátriárkát –
otthagyták a várban. Imádkozás? Az volt bőven, a szent pátriárka józanul gondoskodott felőle (itt a
jobbágyfiú vásott iskolagyerekek módjára utánozta a szertartást végző papok hókuszpókuszát és
hadonászását): oltárok voltak az utcán, a piacon, lándzsa helyett kosorrú meg kecskeszarvú püspökbotok,
mindenütt csak áldás meg könyörgés, a jeruzsálemi pátriárka megáldotta Balduin király kardját, a király
átnyújtotta a pátriárkának az ördög tudja, miféle újabb – úgyis csak nevetségesen jelképes – hatalmat
biztosító betlehemi csillagos aranyalmát, az apácák zokogtak, a papok (nyakukban „y” formájú
szalagokkal, mintha legalábbis akasztófakötelüket hurcolnák magukkal), a papok erről nagy
jegyzőkönyveket írattak ügyes arabus iniciáléfestőkkel, ezeket a szent dekrétumokat és dokumentumokat
a Szentsír valamelyik üres odújába tették, csak épp hogy újabb jó-máriák és magdolnák újabb nárdusszal
meg nem kenegették az iratokat és? – estére újabb karéjt vágtak le, szinte játszva, a szaracénok a festett
irattárrá alakuló Jeruzsálemi Királyságból.

No de hát ez mind nem volt baj Isten szemében ily isteni ügy esetében, mint a keresztes-birodalom. Mért?
Mivel nyugtatták magukat az egymást naponta sarkantyúzó és benedikáló király és pátriárka? Mert a
veszteségekkel szemben (és itt kezdődik már a templomosok fekete históriája) sikerült egypár jámbor
zarándoknak, szerzetesnek vagy rokkant lovagnak, néha kolostoros szorornak vagy másfajta „szabad
lánynak” valami jámbor törököt – a kereszténységre téríteni! Például a többnyire igen fiatal
iniciáléfestőket vagy özvegyeket, kirúgott odaliszkokat, misztikus aggokat, akik nem nagyon válogatták
meg isteneiket, a fő dolog, hogy valami eksztázisba mámorosodjanak, vagy – mint a fojtottan morgó
talmudisták – spekulálhassanak.

475

Ezek a pogánykeresztelések nagy nyilvános pompával mentek végbe; keresztkút, az volt akkora, mint
Szemiramisz királynő faragásos fürdőkádja: ekörül álltak, pillanatról pillanatra magasabb rangban, a
hittérítők (itt, itt kezdődik mindjárt, mondtuk, a nagyhírű templomosság), bár ezekről a harangfedelű,
bronz-domborműves keresztelő-fontánákról azt is meg kell jegyezni, hogy szaracén támadás esetén
gyakran – búvóhelyként szolgáltak, ott guggolt együtt vagy külön-külön búva alatta: a király és a
pátriárka, egy-egy lyukon leskelődve kifele a világba. Akik védték a kutat, azok megint égi kitüntetéseket
kaptak (küszöbön a templomosrend!). Éjféli szaracén támadás utáni reggel aztán a pátriárka megint adott
egy szent kardot a királynak, a király megint zokogva ölelgette a pátriárkát, és kolostorként adományozta
palotája valamelyik csámpás tornyát, emlékezetül ama gyászos eredményre, hogy a tegnap megkeresztelt
pogányok – eltűntek hűtlenül a városból.
Gyakran a „birodalom” védelme abban állt mindössze, hogy a Szentsír templomának kapuját védték, ez
volt a királyság határa: legalább ebben az egyben hasonlítottak valami evangéliumi dologhoz (acsarkodott
gúnyolódva a fegyverkovács az acerrai gróf előtt), mert olyan szépen festettek ott a bezárt templomkapu
előtt ezek a „templomosok”, mint ezer évvel ezelőtt a római zsoldosok meg zsidó leskelődők kurta
karddal, szortyogó szövétnekekkel az esetleges Feltámadás ellen.

Mikor egy ilyen templom-őrzés utáni napon újból elkezdődött a világi urak bókolása a hajkoszorús
páterek előtt, és a fráterek újabb relikviákat osztogattak a vacogó grófoknak, akik most se pénzt, se
katonát, se levelet nem kaptak „Franciá”-ból vagy Angliából, csak csókdosták a jéghideg vasat a
templomkapun az éjszaka, mentse meg őket az üres Sír (az égbolt talán teli van?) váratlanul rájuk rontó
muzulmánoktól.

476

Igen, egy ilyen szent reggelen a kapuőrök közül odaáll a király és a pátriárka elé egy Hugó nevezetű
francia lovag, és falikárpitnál hímesebb beszédben elmondja: ott, ott és csakis ott volt eddig a hiba a
keresztes háborúkban és a jeruzsálemi Krisztus-királyságban, hogy külön rend volt a szerzetesek egyházi
ordója, és másik rend a világi harcosok szent szándékú légiója. A kettőt egyesíteni kell! Egyszerű ez, mint
az egyszeregy! És Hugó lovag vagy nyolc társával odatérdepelt Balduin király és a pátriárka elé, karját
jobbra-balra széttárta, mintha mindjárt keresztre feszítenék: baljával megérintette a király kardját (a király
ijedten és gyanakodva pislogott a pátriárka felé), jobbjával elkérte a pátriárkától a kezében szorongatott
feszület alsó végét (a pátriárka nem pislogott ijedten és gyanakodva a király felé, hanem könnyezett a
meghatottságtól). Mikor a pátriárka az egész feszületet odaadta a szónokló francia Hugónak, Balduin
király maga is kieresztette kardját, és Hugó melléhez támasztotta. Megtörtént, aminek meg kellett előbb-
utóbb történnie! Egy személyben (és hamarosan egy rendben) egyesült a kard és a kereszt, a keresztesi
életszentség és a harci vitézség. Hogy eddig ezt ki nem találták!

A még mindig gyanakvó, de tehetetlenségében szinte Próteuszként kifogyhatatlan Balduin király, a

pátriárka péteri könnyeinek hatására, azonnal az új rendnek ajándékozta a királyi palotának egyik
legszebb szárnyát, de ezzel a szárnnyal és ezzel a gesztussal mindjárt újabb felhők kezdtek gomolyogni,
ha nem is túlságosan vészterhesek.

A palotának ez az elajándékozott szárnya ugyanis igen kényes egy szárny volt. Pontosan ott épült, ahol
valamikor – a zsidó hagyományok szerint – Salamon király temploma emelkedett, és erre a zsidók féltő és
vallási áhítattal emlékeztek – sőt! A jeruzsálemi könnyező pátriárka olyan jószívű volt, hogy megengedte
egypár kiválasztott zsidó papnak és júdeai laikusnak, hogy a királyi palota pincéjében ezek a zsidók afféle
„örökimádást” tartsanak, vagyis felvált477va és szüntelenül ott imádkozzanak. Salamon király és a zsidó
templom emlékére, bántatlanul, szabad be- és kijárással.

Mikor a pátriárka ezt a szándékát és engedékenységét annak idején Balduin királlyal és lovagjaival
közölte, természetes, hogy a legnagyobb (mondhatni véres) ellenkezésre talált: „Micsoda antikrisztusi
gondolat – ordították –, hogy a pápa pátriárkája a Szentsír közvetlen tövében, a lovagok Szentfölddel
megszentelt talpai alatt, a királyi palotában a júdeabéliek azért imádkozzanak, tekercseikkel, hétágú
gyertyatartóikkal és makacs átkaikkal, hogy a keresztények jeruzsálemi királysága: porba omoljék, és
helyébe újra és örökre felépüljön, a Golgotánál is provokálóbb gyalázatként – Salamon temploma!”

A pátriárkát ezért majdnem agyonverték, két napig gúnyból a gettóba szorították, de a pátriárka, amilyen
pityergős volt az oltári ünnepségek alkalmával, olyan csökönyös, ravasz és diplomatikus tudott lenni, ha
saruja csak pár lépésnyire is eltávolodott az oltár lépcsőjétől. Most is meg tudta magyarázni a királyi
nagyszájú lovagságnak (pénz, fenyegetés, pápa, róka-ész: minden csalétket kirakott a vakbuzgó
keresztesek asztalára), hogy igenis, ez a leggyakorlatiasabb taktika, ha megengedik egypár elégiázó
árnyék-zsidónak, hogy Balduin pincéiben ártatlan és barbár motyogásaikat elvégezzék a legendák
ködében körvonaltalanná foszlott Salamon tiszteletére.

Alighogy ez a vérszomjas vita lecsillapodott lovagok és pátriárka között: úgy látszott, hogy Hugó lovag
rendalapítása és a palotaszárny átadása alkalmából százszoros erővel fog, érthető módon, fellángolni. Mi
lesz a Salamonért imádkozó júdeaiakkal, ha egyszer a palotaszárnyban nem a király és a pátriárka lesznek
urak, hanem ezek a friss-hevületű „templomosok”, akiknek nevében nem a Szentsír temploma szerepel
máig is, hanem – a Salamon templomáé? Az lett velük, ami egyedül lehetett: ugyanaz a könnyező, de
diplomatikus, babusgató, de szándéka végrehajtásában vá478ratlanul kemény-nyakú pátriárka, aki ezeket
a nem létező múltról és még kevésbé létező jövőről álmodozó izraelitákat beengedte a királyi palota
pincéibe, ugyanez a pátriárka most – kitessékelte őket, veregette részvéttel a vállukat nagy-nagy lelki
távolságból, azért könnyezett is elmaradhatatlanul, mikor visszakérte a kulcsot (soha ilyen élethű Szent
Péter-szobrát), beszélgetett, parolázott; fájdalmas, de még humorosnak is nevezhető vállvonogatással
mutogatott saját mellén a feszületre („ha ebben hinnétek, megtakaríthatnátok magatoknak ezeket a buta
ide-oda hurcolkodási komédiákat…”). Azon meg senki se csodálkozzék, hogy a Salamon ciszternáiból
kilakoltatott zsidók – úgy-ahogy – szóba álltak ezzel a kívül puha, belül kérges keresztény főpappal: akik
ott a pincében múltról, jövőről elmélkedtek, nem a Makkabeus-fajta, harcos izraeliták voltak, hanem
ábrándozók, költők, álom-politikusok és fantaszta filozófusok.

Jellemző, hogy mikor a helyükbe lépő templomos lovagok nevetségesen és rájuk nézve vérig sértő módon
lassúnak találták a zsidók kiűzését, és ismét elmondták a pápai pátriárkáról, hogy „kotródjék a zsidaival a
zsinagógába, ha annyira szerelmes beléjük” – jellemző, hogy mikor a lovagok meg is rugdosták az
öregeket (súlyos papiruszaikkal és szinte keresztként cipelt kandelábereikkel): a zsidók ezt szívesebben
vették, mint a pátriárka kenetes és olajos beszédét, melyben csak a belekevert viperamérget érezték.

A kesztyűs kézzel kikergetett népre és hívekre, egészen irreális ábrándjaikra és tapasztalatlanságukra

szintén jellemző, hogy mikor kint voltak az utcán, és az új lovagok harci nóták és szenténekek zagyva
lármájával az orruk előtt vonultak a palotába (majdnem felgyújtották a füstöléssel, melyet a „Salamon-
szag” miatt kellett rituálisan elvégezni): ezek a zsidók már ott és akkor elhatározták, hogy egyelőre
itthagyják Salamon földjét, hajóra szállnak, és elvitorláznak nyugaton élő testvéreikhez, és azokkal együtt
térnek ide vissza, és fegyverrel vagy imával, pénzzel vagy tárgyalás 479útján maguknak szerzik vissza
Izrael és Júda ősi birodalmát – „jöjjön el a te országod”, még a gój-ima hamis prófétája is (ez az ima
elárulja): erről ábrándozott – mondták egyszer a pátriárkának ezek az istenkáromló zsidók.

Senki sem tudta mindezt jobban, mint az a templomos kereszttel ékes velencei kereskedő, aki most ott állt
Frigyes király követe, az acerrai gróf előtt és (egyelőre még nem egészen világos indítékokból): saját
lovagrendjét igyekezett úgy befeketíteni, ahogy ezt tán a Mohamed hívei sem cselekedték soha. Tudta ezt
a velencei pedig azért, mert őtőle bérelték az először Itáliába utazó zsidók a hajót – soha európaiak ilyen
becsületesen nem fizettek, magyarázta a velencei –, nagyon szomorú volt távozásuk, mert saját
hitsorsosaik éppúgy átkozták és röhögték őket, mint a keresztény vitézek a sólymaikkal és a szomorú
színházat végignéző török selyemfiúk és aranylányok páváikkal meg kakaduikkal. Ha útjuk a nyugati
szárazföldön is olyan zavartalan lett volna, mint a nem nekik kéklő hellén tengereken (egypár keresztes
kalózhajóról érkező fosztogatót és zsarolót úgy fogadtak, mint a kóbor kutyákat, fásultan – odadobták a
disznóhúst nekik és tengeribetegen imádkoztak tovább), ha ilyen kedvező lett volna minden Itáliában és
tovább is, Isten áldásáról lehetett volna beszélni, de hát az az Isten, aki őket választotta (vagy akit ők
választottak?), most is szokott módján: a római Titusok mellé állva fejezte ki választását.

Állítólag Verona táján újonnan toborzott keresztes had táborozott, mikor ezek a lehetetlen fantazmáiktól
részeg zsidók arrafelé vonultak, gettótól gettóig. Alighogy a hadbavonuló keresztény csőcselék felfedezte
az ábrándos vándorokat, megtámadta őket, és mintha a veronai római aréna romjai felébresztették volna
bennük a Nero-korabeli ösztö480nöket és színházi szokásokat – a jóformán pucérra vetkőztetett zsidókat
részeg hajcihővel a cirkuszba hajtották, mintha legalábbis líbiai oroszlánokkal volna tele.

De most történt valami, ami rendkívüli fordulópont a templomosok történetében.

Szent Bernát az időben éjjel-nappal járta az egész világot. Királyoktól pápáig, apácáktól züllött
cselédekig, hogy sereget toborozzon a Szentföldre. Ezt is ő toborozta, melynek salakja most a „panem et
circenses”-t óhajtotta felújítani a római amfiteátrumban, ahol a gaz és moha már erősebb volt, mint a
maradék kövek. A zsidókat hurcoló tömeg (nők voltak legkifogyhatatlanabbak a gyalázatok
kitalálásában) éppen szembetalálkozott Szent Bernáttal, aki úgy cipelt a vállán egy festett Madonna-
szobrot, mint a zsákhordók a búzát, pallókon hintázva a kikötőkben. Olyan jelenet következett a zsidók
számára – és éppen Szent Bernát a hőse –, mely ismerősebb volt számukra, mint bármi itt a földön, amit
eddig földi szemükkel láttak. Szent Bernát ugyanis oly mélységesen és mérhetetlenül felháborodott a
zsidó-kínzó csürhe kegyetlenségén, hogy a nehéz Mária-szobrot két kinyújtott karjával elébb égi
magasságba emelte, és utána teljes erejéből irtózatos csattanással a földhöz vágta: ezer szilánkja ezer
parittyakő módjára vérezte össze az arénába vonuló útonálló bacchánsokat. Bernát mennydörgő
szónoklattal fékezte meg a tömeget: a zsidók bámulták, ha ugyan még éltek, az új Mózest, aki szent
haragjában újra Sínai szikláihoz vágja a tízparancsolat nehéz tabuláit. És mire magukhoz tértek: a
brigantik és bestiák mind szétkotródtak, előkelő lovagok kísérték őket jobbról-balról – kelepce, csapda
tán ez is? – számíthattak-e másra? Bernát hosszasan és disztanciás melegséggel beszélgetett a zsidó
zarándokok vezetőjével, akit hamarosan jól kipárnázott sátorba vittek, ott burgundi borral valahogy lábra
állították, heverőre hevertették, és Bernát kikérdezte: mi járatban vannak tulajdonképpen?

481

Mikor a Keletről érkező, utópiák szivárványában szédelgő zarándokok vezére Salamon templomának
visszahódításáról beszélt és az Új Izraelről – Bernát hol elkomorodott, hol mosolygott, székét kissé
távolabbra is húzta, egy-egy sűrített eksztatikus égre-pillantással a Szentlélek megvilágosító kegyelmét
kérte a felette problematikus szituációban. A mögötte ácsorgó címeres lovagok szájról szájra adták a
kínálkozó tréfát „zsidó keresztes hadjátat”-ról, és nem egy közülük odasúgta Bernátnak, hogy a
keresztény irgalmasságot és szamaritánusságot azért semmi esetre se vigye túlzásba, eressze már szélnek
ezeket a megháborodott fanatikusokat, ne kockáztassa a keresztény tábor egységét ezekért a fél-ártatlan,
fél-bűnös bolondokért, védjék meg a zsidók a zsidókat, ha már ilyen hősi kalandra adták zavaros fejüket.

Valahogy a szoborcsapkodó Bernátban is ez a vélemény kezdett kialakulni, de azért még megkérdezte

kellemetlen védenceitől: mi volt közvetlen indítóoka istentelen tervüknek?

A zarándok erre históriás részletességgel elmondta Hugó francia lovag új tervét: egyesíteni akarja a
lovagságot a szerzetességgel, a Jézusnak nevezett emberük sírját csak akkor véli Hugó megtarthatónak, ha
olyanok vannak körülötte, akik a véres kardot és az imádságos liliom-lelket egy személyben képviselik
magukban – Balduin király és a jeruzsálemi pátriárka már áldását és engedélyét adta a rend
megalakulásához: „Salamon templomában” fognak székelni, onnan rúgták ki őket, Júda fiait.

Bernát képzeletét úgy gyújtotta fel ez a csodálatos hír, mint szénakazlat a beléhullt parázs. Európa minden
országát és hadiútját az új lovagrend tengerével látta elárasztva – a szegény zsidókat újabb kísérettel
ellátva, azonnal elbocsátotta, búcsúszavaikra szórakozottan vagy alig figyelt, szája egyelőre érthetetlen
szavakat mormolt: máris azt a nagy beszédét fogalmazta, mellyel meghirdeti az új rendet, Rómától
Párizsig, Londontól Szirakúzáig. Hol és mikor 482mondja el első szónoklatát a nagy és új ügy érdekében?
Bizonyára Szent Mihály arkangyal ünnepnapján, hiszen ő az első „templomos lovag”, karddal viaskodik a
végső győzelemig a Sátán ellen, ugyanakkor Isten első angyala, a meglelkesült erény és tiszta szentség
(bizony a városra, ahol ez a prédikáció elhangzott, sem a velencei kereskedő, sem a fegyverkészítő meg a
jobbágyfiú már nem emlékeztek az acerrai gróf színe előtt, ott a német király hajóján). De azt tudták,
hogy tűzvésznél vagy árvíznél nagyobb „sikere” volt: egyetemi hittudósok hagyták el hatására
katedráikat, kézművesek és mesteremberek ajánlották fel szolgálataikat – a misztikus bernáti szavak
hatására jobbágyok ölelkeztek szerzetessé szelídült hercegekkel, akik soha nem látott, rejtett kincseiket
rakták a szinte földre szállt Mihály arkangyallá változott Bernát (most) meztelen lábai elé.

A váratlan vagyonok láttára a sereg szinte naponta dagadt háromszorosára, tízszeresére, és Bernát a János
Jelenései-re emlékeztető színes episztolában hívta Troyes városába, az ottani zsinat díszes közepébe, az
alapító francia Hugó lovagot.
A találkozás meg is történt, olyan lélekemelő volt, hogy emlékül a templom falára le is festették. Látható
a bárka, melyen Hugó lovag Jeruzsálemből Frankhonba érkezik, Szentlélek galambjánál repesőbb
vitorlákkal; a lovagot toronyszerű fedeles katedrára ültetik – Ábrahám fogadja így a Főangyalt –, a lovag
kísérete a lépcsőkön foglal helyet, a régi képeken megszokott, áhítattól túl félredűlt fejekkel; Hugóval
szemben, díszes templomi oltár előtt: Bernát látható, egekbe mutató kézzel; a bazilika köríves tetejét
kilyukasztja Szent Mihály arkangyal, pajzsát nyújtva Bernát, kardja lángját bocsátva a templomos lovag
felé. Bernát körül püspökök pásztorpálcái orgonasípnál szorosabban, Hugó lovagnak meg szépharisnyás,
szirom-koronás királyok meg 483hercegek udvarolnak – a levegőben tömjéntartók, füstölők röpködnek,
mintha pillangók volnának, és az emberfejek meg színes, illatos nyári virágok.

Olyan volt Bernát és Hugó tárgyalása, mint valami „elíziumi árverés”, ahogy egy dél-francia dalnok
mondta: ha Bernát a szent szegénységet magasztalta himnuszokban, a lovag a jeruzsálemi lándzsák
pokolverő erejét – ha meg Hugó lábainál szinte térdelve könyörögtek fejedelmek és kiskirályok a vörös
görög-kereszt felvételéért: jámbor szerzetesek csuhájuk csimbókos zsinórjával kötötték (néha jobb
oldalra) a kardot, melyet megcsókoltak. Hatalmas könyvben megfogalmazták Bernát rózsás és tüzes
szavaival, száraz jogászok római szabályaival a Templomosrend Változhatatlan Reguláit – a tanácskozás
végeztével úgy követték a templomos ruhába öltöztetett könyvet, processzióban, mintha az oltáriszentség
lett volna, mely meg nem áll most már Betlehemig, akár a három királyok előtt a csillag.

De Szent Mihály arkangyal szivárványos szárnyaival, a táncoló végű füstölők talán még mind ott lebegtek
a távozó templomosok felett, Szent Bernát énekeit még visszhangozták erdők és hegyek, és Troyes
várfalairól ide hallatszott a tolongó nép lelkes éljenzése: mikor? A viszálykodás mérges almáját az ördög
már a lovagok seregébe dobta.

A lelkesedés első pillanataiban, ha tetszik, heteiben: grófok és tudósok, szolgák és névtelen káplánok,
mesteremberek és (ereklyetartóban pénzt, pénzesládában szent csontokat őrző) kereskedők csatlakoztak
Hugó új zászlója alá. Egy táborozás alkalmával Hugó elbeszélte sátrában, amit Szent Bernátról hallott:
csodálatosnak és kacagtatónak nevezhető kalandját a zsidó zarándokokkal, akik kúrálhatatlan
holdkórjukban tán éppen most, valami másik országúton vagy épp rejtett ösvényen, szintén vonulnak
Jeruzsálem 484felé, hogy visszahódítsák és újraépítsék Salamon templomát, sőt megalapítsák másodszor
vagy hányadszor Izraelt.

Mikor a lovagok vagy átkokat, vagy trágár tréfákat szóltak a Salamonról lázálmodozó zarándokokra: egy
velencei kereskedő (mindig ezek a destruáló velencei kereskedők…) szelíden, de határozottan a júdeaiak
pártját fogta, régóta és jól ismerte őket, nagyon becsületes kereskedők mind, az uzsora körül is sok a
rágalom, fantázia, a fizetni sosem tudó adósok körében burjánzó babona és így tovább. A lovagok ezen a
„handlévédő handlébeszéden” iszonyatosan felháborodtak, a vita heve futótűzként, ezer gyújtózsinóron
futott szét a szent táboron, a lovagok hirtelen kitörtek, vagy tán visszabújtak régi bőrükbe, és egyszerre
kórusban sopánkodtak Hugó előtt: őrültség és nevetség volt a templomosok szent bernáti rendjébe –
kereskedőket, iparosokat, szolgákat és alpapokat felvenni: minek harcot és üzletet, címert és rongy
polgárt esztelenül egybekavarni?… Holnap a velenceiek, pisaiak és genovaiak majd avval állnak elő,
hogy a Salamon-imádó zsidókat is vegyek be a rendbe (kérdés, hogy óhajtanák-e?…), a suszterek meg
kovácsok és mindenféle szedett-vedett parasztnépség a rend alapszabályaiból magának fog, vérszemet
kapva, valami bolond konstitúciós aktát fabrikálni.

És mialatt Bernát, a jó ügy szent végeztével, a troyes-i katedrálisban hálaadó istentiszteletet tartott:
Coulommiers bárója, csak úgy a saját szakállára, katonáival nekivágott az erdőknek, és egy hét múlva,
isten tudja, honnan, levágott zsidó fejeket hozott magával, és az éppen elszakadásról tanácskozó
keresztény kereskedők gyűlésének közepébe hajította. Hugónak sikerült valahogy, látszólag, a békességet
helyreállítani, persze óriási papi apparátussal, pápai diplomáciával, borral és szenteltvízzel, de azt minden
kisgyermek tudta, hogy a szakadás nem nőtt be, a tövis a sebben maradt.

Most már világos volt magyarázata annak: miért is jelent485keztek Frigyes német király hajóján, az
acerrai gróf előtt, templomos ruhában ugyan, de a vezető templomos urak ellen: a kereskedő, a fegyver-
„gyáros” és a szeleburdi (fiatal Dávidra emlékeztető) jobbágyfiú. Csak úgy csöpögött belőlük a gyűlölet a
rend főúri lovagjai ellen.

Az acerrai gróf, a mind szenvedélyesebbé váló előadásból, megtudta, hogy Hugó lovag mindenáron
igyekezett fenntartani azt az alkotmányt és szellemet, melyet a Troyes-ban ünnepélyesen
körültömjénezett könyvbe beleírtak – erre? Az „udvarában” körülötte élő bárók és grófok: zsarnoksággal
és caesari erőszakoskodással vádolták a legjobb szándékú Hugót, és önhatalmúlag megváltoztatták a rend
alapokmányát. Valami olyasféle volt ez, mint az újabban divatos aranybullák a nagyurak körében,
melyekkel gyenge királyaikat fojtogatják. Ugyancsak megnyirbálták Hugó úr hatalmát, helyébe saját
„generálkapitulum”-uk gyűléseit és szavazatait tették – azt csinálták ezentúl, amit akartak, Hugót le is
tették – vagy maga dobta el megunt szerepét, ezt már nem tudják pontosan –, de elég az hozzá, hogy a
rend későbbi vezetőit ez a „parlament” azzal vesztegette meg, hogy a királyi pompa minden külsőségeivel
elhalmozták – a kereskedőknél pedig szemet hunytak, ha a szent szegénység fogadalmához nem a
legszigorúbban ragaszkodtak (ez az engedékenység sem történt eszményi indokokból).

Csak egyszer látná az acerrai gróf a jelenlegi Nagymestert! – vágott közbe pletykától habzó szájjal az
aranyműves, aki mesterségénél fogva jól ismerte azokat a távol-keleti Indiákból érkező bálványszobrokat,
melyeket főleg a szaracén basák rabnői hoztak magukkal, vagy hozattak újonnan a háremeikbe, hogy
imádják őket. Kígyókból vagy lótuszlevelekből font párnás trónusokon ülnek, csuklójukon könyökig érő
karperecek, nyakukon köldöküket verő ékszerfüzérek, homlokuk felett templomnak is beillő tiarák – nem
486lehet a tehetetlen vagy glóriába-butított Nagymestereket – a lovagi „parlament” bábjait – máshoz
hasonlítani.

És az utolsó gyalázatos hamiskártya, melyet az a „parlament” szemérmetlen játszmában kijátszott? (Most

már végig egyszerre beszéltek – az acerrai gróf saját kezével választhatta szét őket, mint kandallóban a
tüzes fákat, hogy helye legyen közöttük, valami huzatnak.) Elhatározták, hogy a Nagytanács tagjai csak
azok lehetnek, akik anyai és apai ágról négy-négy nemesi őst tudnak pecsétes levelekkel kimutatni.
Miközben szaracénok közeledtek, vagy könnyen kihasználható trónviszályok bontották meg a muszlim
tábor egységét: a parlament azzal foglalkozott, hogy toronyba rakott grófi adományleveleket
vizsgálgatott, jegyzők, írástudók, számkukacok és könyvmolyok rágták a pergameneket és kutyabőröket.

Mikor az a velencei kereskedő (aki ebben a pillanatban próbálta nem annyira túlkiabálni, mint inkább
túlhadonászni mohó társait), mikor az a kereskedő a szíriai keresztény papsághoz folyamodott segítségért,
azok jó ideig ümmögő-hümmögő semlegességbe burkolóztak, de egy szép napon, mikor ismét kazal
adománylevél került a „parlament” asztalára aggályos felülvizsgálás végett – a keleti istenként trónoló
Nagymester helyett: egy püspököt és öt páncélos kanonikuszt találtak, a Mester piperés helyettesével.
Azokat látta volna az acerrai gróf! A papok arcát, miközben a diadémos, hermafrodita-pofájú
Nagymester-helyettes magasan lebegtette a pecsétviaszkot a levegőben – no üsse? ne üsse a végső
hitelesítést a nyolc feudumos, címeres, igazolt ősre? Nem követtek el az okirat-szűrők valami
hanyagságot? Nem vesztegette meg egy aranytőgyű pisai kalmár az ellenőröket? A Nagymester-helyettes
nézte papjait, a papok a komédiázó helyettest: az egyik alázatosan, hétrét görnyedve nyújtotta a rendben
talált papirosokat pecsét és toll alá; mint az óva487tos őr a csemegét, gyanús oroszlánnak a szultán
ketrecébe; a másik rettegve sugdosódott valahol hátul a cimboráival, isten tudja, mitől féltek, volt rá okuk
ezer, az egyszer bizonyos; egy fiatal: édes áhítattal imádkozott – legyen Krisztus áldása ezen a szent
kancelláriai cselekedeten; a másik hallelujás kéjjel szívta orrába a pecsét afrodíziás hivatal-szagát, ha
olyan kapta az elismerést, aki a pogányoktól rabolt zsákmányból fél-karavánt adott ajándékba az ő
kolostorának. Vén görög szerzetes (nem is tartozott a bizottsághoz), olajbarna bőrével, zöld szemealjával
és rühes hajkoszorújával meg örült a kárnak, ha az ő kolostorával szemben viszont szűkmarkú bárónak –
hiányzott a nyolcadik őse vagy hetedik papírja, és a püspök ezért megvonta a szavazás jogát tőle a
Generális Kapitulumban.
Erre aztán a régóta gyülemlő, lappangó parázsból végre fellobbant a belső háború a templomosok
rendjében: a leggazdagabb és leghatalmasabb lombardiai bankárok, a csak hét-papíros vagy hat-ükapás,
meggyalázott grófokkal és bárókkal szövetkezve: fellázadtak a Nagymester, a papi párt és a nyolcpapírú
zsarnokok ellen.

Most ők azért jöttek ide, Frigyes német király hajójára, a királyt teljhatalommal képviselő acerrai gróf
elébe, hogy segítségét kérjék a templomosok „úri” bandája ellenében. Egyelőre az „urak” úgy vélik, hogy
ezt a nagy „hősi temetést” itt a kikötőben és a városban zavartalanul végezhetik, de keserű csalódás fogja
érni őket. Rejtett pincékből, sikátorokból és ócska házak romjaiból a kereskedők és parasztok, bankárok
és kézművesek (a kirúgott bárók impozáns vezérlésével) – meg fogják támadni, nemcsak a
szemfényvesztő processziót, hanem magát a bujkáló Nagymestert és pecsétcsöpögtető Helyettesét is, akik
(erre a csattanóra már rég számított az acerrai gróf) eddigi kihívó arcátlanságukkal, a német király szent
képviselőjével szemben, eléggé bebizo488nyították, hogy esztelen gőgjükben – Frigyes királyságát
éppúgy nem ismerik el, mint a kereskedők vagy parasztok jogát a Nagytanácsbeli szavazáshoz.

Az acerrai gróf, bármennyire égett benne a gyűlölet és bosszúkedv az „úri” templomosok ellen (a
kereskedők most öntött friss olaja nélkül is), nem óhajtott végzetes következményeket maga után vonó
kalandokba bocsátkozni, és átmeneti megoldást talált. Volt kíséretében olyan hajó, nem is egy, mely
ugyan szoros szövetségben volt vele, de nem Frigyes király hivatalos képviseletében érkezett, tele a
legderekabb katonákkal – ezek mentek a lázadó kereskedők és földművesek mellett most az
„arisztokratész” (bizánci nyelven) templomosok ellen.

Az ütközetet provokáló pillanat, megbeszélés szerint, a következő lesz: az urak temetkező menetével
szemben váratlanul megjelenik egy kisebb csoport, a lázadók ellen-processziója, őket is papok által
hordágyon, vállon cipelt ereklye vagy szentszobor vezeti majd.

Így is történt: a temetkezők koporsós tömegének egyszerre csak útját állta egy ereklyeszobor: Szent
Mártont ábrázolta, gyönyörű paripán, amint köpenye felét odaadja a meztelen koldusnak. Belül a lóban
őrizték a köpeny egy angyali hitelességű darabját, de most, a szent harc megindításának pillanatában,
kibelezték a relikvárius lovat, mégpedig nem mindennapi revolucionárius irányzatossággal:

A koldus rongyos köpenyét tartották a parasztok az igazi és egyetlen nemesi levélnek, ilyennel nem
nyolc, hanem nyolcvannyolc ősüket tudták igazolni, ez az ő címerük, címerpajzsuk, a Krisztus
szegényeinek fenyegető heraldikája.

Más körülmények között, magától érthető, lukkai és bolognai bankárok meg pillanatnyilag „igazolatlan”
kómesz és baronesz, markézasz és markionessz nem csatlakoztak volna olyan menethez, ahol a zászló: a
jobbágyok megszentelt ron489gya – nem; de most? – mindenféle szövetséges jó volt nekik, csak üsse a
Nagymester sátáni kompániáját – azután? Lesz, ami lesz.

Lett is, egyáltalában nem váratlanul. A bankárok és kereskedők pártja hamarosan a legélesebb ellentétbe
került fölfelé: a Nagytanácsból kizárt, igazolatlan grófokkal: lefelé: a mesteremberekkel és parasztokkal.

Egyelőre azonban még csak arról van szó, hogy a templomhoz vezető szűk utcán, közel a templom előtti
szűk térhez: egymással farkasszemet néz a két processzió. A Szent Márton „forradalmi” ereklyéjével
szemben, a temetkező urak: a Három Mária szoborcsoportját cipelték, azon egyszerű okból, hogy ők
temetkezési menet, tehát a Krisztus sírját „elkészített fűszerszámokkal” látogató szentasszonyok most a
patrónáik; úgy, ahogy az ellenségnek (első pillanatban nem is tudták még, hogy az) volt igazi Márton-
rongya, az uraknak is volt igazi Magdolna-kenetje.

A két szent ereklyével csak nem ronthatnak egymásra, mint pogány a keresztényre? Különben is
templomosok állnak mind a két oldalon…

Megindul a papok között a halk tárgyalás: Szent Mártonék álljanak félre az útból, kerüljenek másfelé.
Szent Mártonék ezt természetesen megtagadják, a tárgyalás hangoskodó vitává züllik. Katonák is
belekeverednek, az elkerülhetetlen banális sorrendben, először szóval, aztán ököllel, végül karddal, és dúl
a harc a városban, kikötőben. Az acerrai gróf egyelőre páholyból nézi, hajója lengő árbockosarából, hogy
festik pirosra az utcákat templomosok a templomosok vérével. A templom kapuja előtt legvéresebb a
harc, az ereklyeszobrok összetörve, mint a római isteneké a kereszténység tavaszán vagy falhoz vert
babák a gyerekszobában. Egy óriási koporsó körül dúl sakálok, farkasok és hiénák ordításával a „torna”, a
koporsó táncol, mint bitang hajóroncs a viharos tengeren, tulajdonképpen nem is tartja se vállán, se
kezében senki, csak bukdácsol rettenetes sú490lyával az alatta dulakodók tömegén. Végre földre zuhan, a
koporsó szétreped, felpattan és: gurul belőle arany és ezüst, mint szakadt zsákból a búza.

Talán ez volt az első meglepetésféle mind ez ideig a harc menetében. Erre persze minden koporsónak
nekirontottak, luggatták, verték, hasogatták őket, de bizony „nem mindig papsajt”, több volt a halott hős
bennük, mint az újabb tarentumi tallérok, bár akadt az is még egypár ládával. A templomosok
Nagytanácsa egyformán félt a szíriai szaracénoktól meg a szíriai keresztény katonáktól – ha valami nagy
ajándékhoz vagy titkos-tilos zsákmányhoz jutottak, azt mindig különleges csempészfogásokkal kellett
dugdosva kincses pincéikbe, kriptáikba szállítaniok.

Mikor a pénz a koporsóból szétgurult a templom véres lépcsőin, az „úri” templomosok minden erkölcsi
alapot vagy álarcot elvesztettek a harc további folytatásához. Püspökükben még volt annyi színészi
lélekjelenlét, hogy a templom külső szószékéről kihirdette, hogy „ez a pénzzé változtatott halott keresztes
vitéz: a Sátán csodatétele; az Antikrisztus itt van Szíriában: II. Frigyes az, a német király – képviselője, az
acerrai gróf is – lólábú ördög: imádkozzunk! meneküljünk!”.

Ezek után az acerrai gróf leszállt árbockosarából, minden katonájával és teljes erejéből részt vett a
harcban, a templomosok dugpénzét a király nevében azonnal lefoglalta, és igazán előnyös tárgyalásokba
kezdett mind a menekültükben valahol pihenőt tartó „úri” templomosokkal, mind a kereskedők pártjával
– egyiket a másikkal tartotta sakkban, jómaga mindkettőt terrorizálta, úgyhogy a hamarosan (és végre)
Szíriába érkező Frigyes számára – rózsalevéllel behintett talajt készített elő.

491
20.

Mielőtt Frigyes egyenesen Szíriába vitorlázott volna, Vénusz istennő régi híres szigetén, Ciprusban,
óhajtotta ügyeit rendezni, remélhetőleg ugyanolyan sikerrel, mint acerrai követe a Szentföldön, a
templomosok szinte delíriumnak minősíthető túlkapásaival szemben. Bár Vénusz istennő antikrisztusi
kultuszában Frigyes bízvást betölthette volna a főpapi Priapus Maximus-i egyházi pozíciót, jelen
pillanatban nem pogány Vénusz-emlékek csábították a szép szigetre. Egyszerűen el akarta azt venni a
Lusignan-családtól és rokonságától – elvégre III. Henrik császár óta Ciprus szigete császári hűbérbirtok,
az ott uralkodó gyermeket vagy csecsemőt, de elsősorban gyámját és a szolgalelkű gyámtanácsot: félre
kell lökni az útból.

Ciprus szigetére fürge hajókon hamar megérkezett a rémhír, hogy II. Frigyes király óriási hajóhaddal
közeledik a Lusignan-birodalom felé, hogy azt császári hűbérként birtokba vegye. A fegyveres küzdelem
ellene elég reménytelen volt, ilyenkor mindig az Atyaúristenhez szokás folyamodni, Káin-füst szakállú,
bizánci bigott szerzetesek alakjában – ugyanakkor különböző kisebb-nagyobb egyiptomi vagy szíriai
szultánokhoz, védje meg a szigetet a német lovagok ellen, fojtsa vérbe az új keresztes hadait, már itt, a
tengeren, a kezdet kezdetén. Utóbbi lehetőség most tekintetbe se jöhetett, mert Frigyes barátsága a keleti
pogány urakkal körülbelül éppolyan régi keletű, mint keresztes fogadalma, nyílt titok volt a keresztény
világban, hogy esküdözései a muszlimok ellen – mérnöki pontosságú párhuzamban futnak a
muszlimokkal való diplomatikusan hajlékony tárgyalásokkal.

Egyelőre tehát maradt Frigyes ellen az imádság.

Szent Hilárion kolostorában és várában lesték tehetetlenül Frigyes közeledtét a gyermekkirály és gyámja,
papok és apácák erdejében. Ha nem az ellenség hajóit vagy zászlós katonáit várták volna a fellegvár
magasából, gyönyörű 492panorámát élvezhettek volna a „védők”: a sziklafal tövében selymes, bársonyos,
puha lejtésű dombok, mintha a régi Vénusz legcsábosabb idomai imbolyognának a nyári mélyben,
akárcsak kagylós születése idején a tengerben; a hintázó réteken bozontos kis fák, ligetesen vagy
magánosan, elszórva, kerek, pettyszerű gomb-árnyékukkal a tövükben; itt-ott félig száradt medrek,
üvegesen repedező, csicsergő vizekkel, színes kavicsok és félkristályok között; távolabb már jóval
magasabb dombok, szinte hallhatóan sűrűsödő erdőkkel, leginkább még az európai fenyvesekre
emlékeztetnek; aztán még messzebb komor hegyláncok, napos, tenger-visszfényes ködökben, sötétkék,
fekete-lila tarajokkal, mintha lassú zengéssel vonulnának valamerre az óceánba, Vénusz szigetéről a
fekete férj, Vulkánusz alvilági kovácsműhelyébe.

A gyermekkirály gyakran ült gyámja és diakónusai kíséretében a Hilárion-vár erkélyén: sokáig nem
akarták odaengedni, nehogy felizgassa magát, vagy esetleg a váratlanul támadó ellenség első céltáblája
legyen, de később a papság, bólogató csodaképek tanácsára, épp amellett döntött, hogy a gyermekkirály
igenis maradjon az utolsó percig a balkonon: lehetetlen, hogy a keresztes haddal közeledő Frigyes király,
álljon bármily Antikrisztus hírében is, egy ártatlan koronás gyermeknek szegezze lándzsáját; különben is,
akarva-akaratlanul, a kis uralkodó a pátriárkák és szent udvarhölgyek koszorújában összetévesztésig
hasonlított azokhoz a képekhez, melyek a betlehemi kisdedet ábrázolják.

Az erkély egyébként nem volt építészetileg szerves része a Szent Hilárion-monostor-kastélynak: a vár
ezen részében valamikor a királyok házikápolnája volt (azóta újat, nagyobbat építettek), ennek
megmaradt egy ablaka, a keretből még szilánkos éllel kifityegtek a színes üvegdarabkák: az ablak tövébe,
mint valami fiókot, odadugtak egy régi római kőkoporsót (egyik hosszanti fala hibázott), pontosan olyan
493volt, mint egy páholy, a szép vésett és domborított füzérek különösen illettek a tákolt esztrádhoz.

Itt imádkozott a gyermek és udvara, hogy az Isten mentse meg őket Frigyes kereszteseitől, vagy ha már el
kell fogadniok őt, hát irgalmasan bánjék a ciprusiakkal. Egyelőre úgy látszott, hogy az Atyaúristen
kivételesen határozott sikerrel fogja pótolni a török pogányok részéről elmaradt segítséget, mégpedig a
következő igen érdekes, ha tetszik, akár romantikus körülményeknek köszönhetően.

A ciprusi Enkomi városában állt Szent Barnabás apostol temploma, itt őrizték Szent Barnabás apostol
holttestét, melyet vagy hat-hétszáz évvel ezelőtt ezen a helyen találtak meg bizánci görög papok,
mégpedig igen csodálatos formában. Teste már csontváz volt, de mellén tökéletes épségben, mintha
legalábbis a bizánci könyvtár legdíszesebb állványán őrizték volna eddig, kinyitva hevert a Máté-
Evangélium eredeti, zsidó nyelvű, első kézirata, és ameddig a virágszép-világszép kódex táblája terjedt,
ott alatta nem Barnabás csontjai zörögtek, hanem ép mellkasa legfrissebb egészségben, és még szíve is
dobogott, ezt hallani és látni lehetett, mert a nyitott Evangélium minden egyes lüktetésnél kissé
felemelkedett, mintha szellő vagy vízhullám lebegtetné lapjait. A koporsó felnyitása óta a mellkasról is
eltűnt a hús, megszűnt a szívdobogás, csak az az aranyos ruhadarab maradt meg a könyv alatt, melyben
Barnabás apostolt eltemették.

Erről az aranylegendákba illő történetről Frigyes király udvari papjainak régóta pontos értesüléseik
voltak, közölték is Frigyessel, ennek pedig egy szempillantás fele is elegendő volt, hogy ezt az enkomi
csodát – Ciprus békés meghódításának érdekében felhasználja.

Díszes menetben érkezett Frigyes az erkély alá, ahol a gyermekkirály és kísérete várták rettegő
imádkozással: ret494tegésükön mit sem enyhített, hogy Frigyes dús ajándékokkal megterhelt követeket
küldött, békés szándékai jeléül, a Lusignan-udvarba. A rettegő udvar a színes tollak szivárványában fürdő
követektől megtudta, hogy Frigyes most személyesen nem teszi hódolatát a gyámolított gyermekkirály
előtt, de itt hagyja első udvarmesterét, itt hagyja törpe udvari bohócát és ráadásul arab félvér fegyvernökét
és vívómesterét, szeretete és tisztelete jeléül – maga Frigyes Enkomiba megy, hódolni Szent Barnabás
sírjához, „áhítat-gyakorlatot” végezni a görög-szertartású bizánci szerzetesekkel, akik nyilván nem
fogadták el keresztény realitásnak Frigyes Gergely pápa által történt kiközösítését. Onnan lélekben
megerősödve tér vissza – „szentelményekkel és szentségekkel megszentelve”, ahogy virágos üzenetében
hangzott –, onnan tér vissza a gyámolított gyermekhez és különleges majesztású Gyámjához. Addig
kacagjanak itt a törpe bűvész és akrobata mutatványain – tanuljon arabus és hispániai fogásokat a tőr- és
kardvívásban a gyermekkirály – első udvarmestere pedig, gyümölcsöző tanulmány céljából, aggályos
tisztelettel fogja stúdium tárgyává tenni a világhíres, franciás, Ciprus szigeti Lusignan-etikettet. Frigyes
udvara (szólt a képmutató üzenet tovább) bizony kissé eldurvult a keresztes idők viharaiban.

Mindez a Frigyes által mézzel és méreggel, karddal és simogatással biztosított, békés haditerv szerint
ment végbe.

Barnabás apostol sírjánál a görög papok szinte misztikus lelkesedéssel fogadták Frigyes királyt, ő volt
politikus és rajongó szemükben az anti-Róma, anti-pápa, anti-latin (és így semmi esetre sem az
Antikrisztus, nem, épp ellenkezőleg: a Krisztus); boldogan kísérték abba, az aranyban és mécstengerben
úszó, szűk kapellába, ahol a zsidó Máté Evangélium-ot őrizték tizenkettes, egymáson belül kisebbedő
szekrényekben. Arany, ezüst, üveg, fa, hegyi kristály, gyöngymo495zaik következtek egymás után,
halkan csettentek a finom zárak, olajosan forogtak a szentképekkel színezett ajtószárnyak, mindegyik
valóságos oltár – míg végre eljutottak a tizenkét héjú gyümölcs Magjához, a teremtett világ legértékesebb
kéziratához.

Frigyes és kísérete térdeltek, énekeltek, gyertyát gyújtottak, a könyvet tizenkét helyen megcsókolták, de
utána: két meglepő epizódnak lehettek tanúi az áradozó görög ereklyeőrök.

Egyik: Frigyes, szinte minden udvarias átmenetet mellőzve, fogta az evangéliumos kódexet, és mintha
csak aláírandó akta lett volna, melyet fejedelmi negligenciával lökdös az ember innen oda, vagy onnan
ide az íróasztalán a reggeli maradékai között, Frigyes a könyvet egy szertartási célokat szolgáló asztalra
dobta, maga köré gyűjtötte zsidó és arab írástudóit, olvasni kezdték, forgatták, lapozták, mintha alkura
készülnének eladó portékával babrálva. Frigyes tudósaival hangosan vitatkozott a szövegről,
ellentmondásokat, tévedéseket vagy hiányokat és értelmetlen betoldásokat fedeztek fel; arabok és zsidók
íróvesszeikkel éppen csak hogy alá vagy ki nem húzták a kifogásolt héber szavakat, nyálazták és
fricskázták a bádogosan zörgő lapokat, és a végén – megint minden átvezető formaság nélkül –, a végén
Frigyes a könyvet felemelte az asztalról, élvezi a pózt („hódító vörös hajú Adoniszt mázsás zsidó
bibliával a kezében”), és odaadja a Máté Evangélium-ot – saját hűséges püspökeinek és bíborosainak. (Ez
volt a második meglepetés.) Mire a bizánci ereklyeőrök felocsúdtak az ámulattól, a drága könyv már
teveháton hajózik, messze a szentélytől és a kolostortól!

Frigyes most viszont valóban velencei gentilezzával felszólítja a tétovaságtól meghülyült görög papokat,
hogy kísérjék Frigyest és a szentkönyvet a Lusignan-udvarba – ezentúl ott lesz a Máté Evangélium helye,
az udvari kápolnában; Frigyes ezzel fejezi ki feltétlen hódolatát a gyermek496király előtt. (Feltétlen
hódolata további kifejezésének ismertetésére azonnal rátér az események legapróbb láncszemeire
körültekintően vigyázó krónika.) Az ereklyeőrző szerzetesek nem tehettek egyebet, mint (ha
savanyúskodva is) jó képet vágni a dologhoz: jámbor és maroknyi seregük elveszett Frigyes katonái
között, mint csepp tej a tenger dagályában.

A Máté Biblia ünnepélyes átadása a királyi gyermeknek – hiszen ezentúl ő lesz a legszentebb irat Első
Kusztosza, első megőrzője –, az átadás a keresztény szenthistória három motívumát egyesítette, Frigyes
ki nem fogyó teátrális fantáziája szerint. Az első motívum a tömjént, aranyat és mirhát hozó három
napkeleti király történetét idézte: Frigyes, kezében a biblia (most két markos püspök úr is segédkezett),
ott állt a gyermek előtt, csak arany vagy tömjén helyett most könyvet ajánlott fel ajándékképpen, azt is jól
kifundálta, hogy fejének meghajtása ne „hódolat” legyen, hanem az öregúr babusgató meggörbülése az
alacsony termetű, alig serdülő kamasz előtt.

A másik motívum? Szűz Mária életéből ismeretes: annak idején, mikor a Madonna anyja megtudta, hogy
milyen misztikus és isteni sors vár az ő Mária-leányára, az anya, Anna, a legnagyobb gondossággal
nevelte Máriát a szentírás-tudományokban. A legenda szerint Anna, az öreg zsidóasszony, máról holnapra
nagyobb teológus lett, mint Szent Domonkos és aquinói Tamás egybeöntve: így a kis Madonna naponta
ott állt az írópult és könyvespolcok előtt, és hamarosan ő maga is, „demoiselle divine” fejecskéjével
költeményeket és értekezéseket írt, művészi iniciálékkal, születendő Fia isteni és emberi természetéről.
Ilyen nevelésben fog részesülni ezentúl a ciprusi király – adta elő doromboló, meleg retorikával II.
Frigyes –, a Máté Evangélium eredeti kéziratának köszönhetően.

Szorosan ehhez kapcsolódik a harmadik motívum: a gyermekkirály oly előreszaladóan fog gyarapodni a
hittudományokban, hogy amint a gyermek Jézus tanította a templom497ban a vén írástudókat, úgy fogja ő
is bölcsességét rásugározni az egyházdoktorokra – és Frigyes mosolyogva mutatott körbe barátságos és
édeskedő püspökeire, akiken most igazán nem látszott a pápai átok fekete árnyéka.

A bizánci papok is némiképp megnyugodtak („rablás”, közönséges rablás, brigandázs, útonállás –

suttogták még egymás között a menetben, névtelen hadifoglyoknak érezve magukat) – igen, úgy-ahogy
megnyugodtak akkor is, mikor Frigyes a papokat szintén odaajándékozta mirha helyett a
gyermekkirálynak – őrizhetik továbbra is (legalábbis jelképesen) a zsidó kéziratot, őrizhetik, mert őket is
őrizték, ahogy az egész királyi várat és kolostort is Frigyes katonái őrizték: a királyi család, ha aranyos és
nagyon hosszú láncon is, de rab volt.

Hogy festett a gyakorlatban, a gyermekkirály nevelését illetőleg, az a bájos „három motívum” – hogyan
hasonlított ez a pedagógia a Három Királyok, a Szűzanya doktorátusa és a gyermek Jézus biblia-
kommentárjainak témájához?

Ezt az összehasonlítást egész különleges és mondhatni, fájdalmasan pikáns formában van módunk
megtenni ezeken a lapokon.

Mondtuk, hogy Frigyes első látogatása alkalmával az akrobata törpe és a spanyol rafinériákra oktató
vívómester mellett otthagyta a gyermek mellett első udvarmesterét is. Öregedő férfi volt, aki mostanában,
életkorának megfelelően, nagy lírai parádéval búcsúzkodott elmúlt ifjúságától és az őszelő jeleit mutató
férfiúságától, mely viharosabb és kalandosabb aligha lehetett volna. Az a bizonyos „lírai parádé” pedig
abban állott, hogy hosszú elégikus költeményekben vagy elemző memoárokban (ez nagy divat volt
Frigyes trubadúros és tudós udvarában) örökítette meg – miképpen is szórakoztatta ő a pubertás rügyeivel
pompázó gyermekkirályt? – amely szórakozásban saját elmúlt ifjúkorát 498próbálta újraélni, a más
örömében saját távozó örömeit feltámasztani, nosztalgikusan siratni és ünnepelni.

Úgy elmerítette az ifjút a világi gyönyörökben, hogy a bizánci ereklyeőröknek nem kellett aggódniok
afelől, hogy a kiskirály kárt tesz a Máté Evangélium szent szövegében – úgy elmerítette a gyönyörökben,
ahogy ez századokkal ezelőtt és századok múltával is kész receptekben és sablonokban szinte írva áll, ha
egyszer arról van szó, hogy gyenge jellemű, kéjenc királyi sarj figyelmét rabságáról és a politizálástól
elkerültessük. Íme egypár részlet a dél-francia nyelven írott udvarmesteri feljegyzésekből:

21.

„…te okos vadászsólyom, milyen jó szemed van – hiába (vagy késve) húztam kobakodra a vakká tevő
bohócsapkát, és hiába húztam kezemre a vastag bőrből szabott solymászkesztyűt: te azért mégis
megláttad vén kezemen a rácsosan kiülő, meszes, rosszul-kék ereket: nem akarsz már az én öklömre
telepedni, mert karmaid és ujjaid nem érzik már a testemből áradó ifjúság melegét, a mozgást, az árkot
ugrató lovaglókedvet – nem futok már versenyt sárkánytarajos felhőkkel, nem csapkodják piros arcomat
az erdő hűs levelei, nem tudok rezdületlen testtel lesben állni, nem tudom isteneket kihívó mosollyal
nézni a vért kezemen, melyet tüskebokrok vertek ki rajta. Hol vannak a virágok, gyíkok, páfrányok,
sarkantyús lábaim körül? Óvatosan öntözöm kandalló mellett szobai virágaimat, remeg a kancsó,
többnyire melléömlik, és királyom természettudósai hiába mutogatják porzók és magházak Vénusz-
titkait, nem látom őket, rövidlátó lettem, a nagyítólencsék szédítenek, a fejem reszket sovány nyakamon.
Ha a virágok fogamzásos öncsókjaira gondolok (mindenre most már csak gondolok és semmit sem élek),
nem fiatalodom többé vissza hozzájuk, in499kább a papok, a tegnap még luciferi üdeséggel lenézett
papok szavára hallgatok, és szatíri, fauni, antinousi szerelmeimben: csak halálhamut és bűntudatot
találok, újabb vágyak és újabb ölelések gondtalan sarkantyúi helyett. De ez a gyáva, beteges és igazi
morállal igaz közösséget sohasem mutató bűntudat: egy pillanatra sem tart vissza attól, hogy Királyi
Neveltemet – bűnökre ne csábítsam. Én azt se bánom, ha ezt a Gyermeket a kárhozat mélyébe döntöm, de
lássam, lássam, ahogy akadályt és gondot nem ismerő egészséggel élvez – élvez: én már nemcsak a
faktumot, de idestova az emléket és a szót is elfeledtem. Most együtt lessük a parkban vagy az
orvostudósok kutató kamráiban aranyhalak, tükörhalak, pávafarkú polipidák Aphroditének szóló játékait:
a násztánc, a tapadás, ikra és tej kevergése, a gyönyör görcseiben vonagló uszonyok és a mámor
paroxizmusában opálszíneket váltó pikkelyek felséges tanítványomban buja álmokat ébresztenek,
melyeket bizonyára a fiatalság olyan pazarlásával elégít ki, mint jómagam, ha a tenyésző természet
legobszcénebb titkait figyelve, fiatal szüzeket forgattam a táncban – elszédülést híréből sem ismerve –,
lantok és fáklyák, labda-keblek és aranyhúrú citerák báli forgatagában. Látod, Fiam, hogyan kell
táncolni? Nem kell félni egy kis szorítástól, nem kell lépten-nyomon az úri szemérem fojtó virtusaival
törődni: nézd a hölgyed félig lehunyt pilláit, melyek mögött, mint bolygótűz parázslik, a már-már
kiforduló szemgolyókban, a vágy: vágyat költekező fiatal tested után. Én? Itt ülök a sarokban, mint
valami rozoga gardedáma, a kívánságoknak immár csupán fekete madárijesztője, néha megcsap az
egyiptomi parfümök, krémek, púderek illata, a táncverejték állati aromája – nekem a tánc közben suttogó,
festett ajkak már csak az október piros, hulló falevelei, és ha csókolni akarnék (ajánlkozó persze most
több van, mint ifjúkoromban és ifjúkorodban): az odahajlás közben – csikorognak tarkómban a csigolyák,
lábammal, ha női térdet próbálnék harapófogóba 500szorítani, a szűz doncella riadt arccal kérdezné
tőlem: »Fázik? beteg? a hideg rázza?« – annyira reszket a tántorgó bizonytalanságban minden
izomrostom, minden idegszálam. Miközben a szakállas bizánci evangélium-csőszök tudósan félhűtött
vasalókkal simítják helyre a Frigyes tudósaitól felszamárfülezett pergamenlapokat: én olyan signorák és
signorinák házába is elvittelek, ahol a zenélő, tarka ruhás bennlakók – körtáncaik és zenéik egyértelmű
végkövetkeztetését is levonják, szemérmetlen szerelmi skolasztikával. Legyezőik nem a vágyam tüzét
szítják, hanem a végelgyengülés félelmétől bőrömre ült izzadságot hűsítik; a dobok pergése nem az
egészséges öröm ritmusát sürgeti bele szívbe és erekbe: csupán a hervadt szív bomló félreverését,
álverését, kétségbeesett dupla-verését juttatja eszembe – abba az észbe, mely már a gondolatot is kezdi el-
elereszteni, ki-kiejtegetni, akárcsak a váratlanul erőtlenné üresedő hüvelyk- és mutatóujj a boroskancsó
toledói díszű rézfülét. Ahol csak ügynökeim – a kéjelgés szemfüles vadméhei –, kik parancsomra lopják
számodra titkos virágok kelyhéből a csillogó hímport, ahol ügynökeim vándor jokulátorokra,
komédiásokra és színjátszókra akadtak, mind idecsődítettem őket udvarodba: Te élvezted a tarka ruhákat,
lehetetlen kosztümöket, feszes kígyóbőröket a lányok idomain, lángnál lobogóbb paradicsomi
pongyolákat a tűzugró kamaszokon – én meg? Elmélkedhettem önmagam csontvázáig szűkült
magányomban arról, hogy talán nemcsak most, hanem ifjúkoromban is csak színész voltam, sohasem
éltem igazán, sohasem voltam én egyértelműen én, csak válogattam a szerepekben és – a szerelmi öröm, a
komédiázó öröm, a bor öröme nem élvezet volt, állati gátlástalansággal, hanem egy lelki halálra ítélt test
desperált kábítószer-keresése, mely tán a nyilvánvaló szenvedéseknél is fájdalmasabb. Megszerettettem
Veled (a valóságos züllöttel: én, a mű- és álzüllött) a világ minden közönséges és különleges virágát;
magunk faragtuk a létrás, polcos, kalickás virágállvá501nyokat, finom körzőkkel és skorpió-fogú
lombfűrésszel (magunk? Én nem – Te egyedül barkácsoltál, az én bandzsa szemem kétfele táncolt már
akkor, ha apróbb tárgyat próbáltam gubódzó látóterembe szűkíteni): ó, mért nem lehetek még egyszer,
egy napra, egy fél pillanatra vagy egészen a sírig és a síron túl is, olyan átlátszóan friss, mint a feslő
ciklámen, csillagosodó jázmin vagy az egészséges tekintetű, fehér százszorszép? Csak az örömidegeket
fekete ürömmel és bűnökkel pótló bibliai vének nézhették úgy a most már örökre elérhetetlen Zsuzsannát,
meztelenségéhez tágult tavában, mint ahogy én néztelek, felséges Védencem, mikor virágzó gyümölcsfák
ezerkönyökű, kacskaringós ágai alatt vallottad és cselekedted a szerelmet szíved pillanatnyi hölgyének.
Nekem már nem csicsereg a madár sem, se hangja, se szeme nincs már hozzám: másfele repül, ellenkező
irányba, a szerelem angyalnyila – te még hiszel abban, amit suttogsz, a női szépség, a női jóság, a lázas
érzelem mind valóságos és tavaszian tettleges. Én? Valahol gyáván kipepecselek valami kozmás félkéjt –
másutt kényszerű platonikusságban nézem a nagyvilági női eleganciát, mely már csak művészeti,
esztétikai elmefuttatás számomra –, és az érzelem, távoli, harmadik helyen, csupán az elfáradt zarándok
társkeresése, koldustárs lesése, mankó- és botfaragás. Megtanítottalak festeni, rajzolni (könyveket,
falakat, üveget és dísz-selymeket) – kezdőbetűk vastag aranyát körülfonhattad fantáziád legszabadabb
folyondárjaival –, bűnt, boldogságot az iniciáléfestésnél megtűrt az Egyház! – de a megtévesztő
hasonlóságot is telhetetlenül élvezted, paradicsomkert volt a rajzfüzeted, madárfarkak és birsalmaágak
lógtak ki belőle. Én már nem tudom átengedni magam színek és formák minden gondokat nélkülöző
örömének – pedig csak ez méltó a teremtés állataihoz, csak az ösztön az öröm –, énnálam a rózsákat
szögletessé fagyasztja a filozófia dere, a paradicsommadarak szédülten és döglötten vergődnek kacagó
ösztön-egeikből a »meggondolás« 502büdös sarába, és a vizsgálódó ráció – a legrosszabb csere az
ösztönért! – csak kétségbeeséssel kínál, a teáltalad festett, megmagyarázhatatlan-színes ábrák helyén.
Persze ez a természet megváltozhatatlan rendje, hogy az ember ifjúkorában kissé az állatokhoz legyen
hasonló, és őszesedő éveiben az istenek keservesen mindent átlátó, eszes olümposzával szegődjék
rokonságba – igen, igen, tudom, tudom. De hát? – a sátán ott verje ronda sorsunk! – az öröm jobb, mint a
tudás, és soha nem lehet igaz, hogy az élet és tudás fája egy és ugyanaz, hogy egy tőről fakadjanak, nem –
nálam legalábbis (öröm nyomorékja, tudás élőhalottja) a kettő gyilkosan kizárja egymást. Épp ezért az
egyetlen boldogság, ami még megmaradt számomra – »boldogság!«, milyen balga szó ez a számban, úgy
áll rajtam, mint madárijesztőn-akadt Apolló-koszorú –, az egyetlen öröm-féle és boldogság-szerű dolog az
volt, ha Te is, én is, álarcot öltöttünk – falun láttuk pogány táncorgia alkalmával, de a föld is köpött fel
ilyeneket a hellászi és római múltból, Szicíliában és Nápoly vidékén –, az álarc felmentett önmagunk
lelki életétől, és végre nem voltam beteg és nem volt bűnöm, megszűnt lelkiismeretem: a szabadság
gondtalan bűvölete röpített a virágok Elíziumába…”

22.

Miután Frigyes dolgait Ciprus szigetén ily hiánytalan tökéletességgel elintézte, és az ottani kiskirály meg
Lusignan nagykirály, püspökökkel és zsolozsmarágókkal egyetemben: hűbéresei sorába álltak,
aranypalástos szolgaságban – miután mindez az imént szellőztetett harmóniában megtörtént –, Frigyes
hajóra szállt keresztes hadával (nem volt valami impozáns és „mindent elsöprő” horda, ó, távolról sem, de
Frigyes ezt nem is óhajtotta), és szeptember elején horgonyt vetett Akkon kikötőjében. A pápával való
fe503szültség pillanatra sem enyhült, „átok”, vagyis kiközösítés gyászos árnya kísérte továbbra is a
királyt. Ez volt oka, hogy Akkonban a legszabályosabb, vagyis leganarchikusabb polgárháború fogadta az
Antikrisztust. A város fele Gergely pápa oldalán állott, másik fele az Elátkozotthoz csatlakozott.

Nagyjában az egyházi főméltóságok és a papság harcolt az érkező Frigyes érdekei ellen – maga a
keresztény népesség (pogányokat is hozzája csapva) valóságos Forum Romanumra kívánkozó
diadalívekkel várta a veres fürtű királyt és német-római császárt. És szintén csak nagyjában. Az
eretnekszagtól vérengző nemi gerjedelemig ragadott ifjú dominikánusok verték a barbár dobot Frigyes
ellen – és az Assisi rendtársai (a plebsszel farsangi ölelkezésben) hadakoztak a habokból kikelő Frigyes
mellett.

Mikor az első hír megérkezett Akkonba II. Frigyes közeledéséről: Gudelstan érsek, betegen, azonnal
felcipeltette magát az utcai szószékre, és kihirdette a hét szentség kiszolgáltatásának tilalmát, haláltáncos
gusztóval ecsetelve minden következményét. Keresztelőkutak lelakatolva, lepecsételve, kiöntve és
elapadva: hiába töri a nyavalya a csecsemőket, hiába varosak és ótvarosak, hiába locsolja a pólyát
hasmenés, folyik vissza anyja keblére a kihányt tej – így fog meghalni a gyermek, ha Frigyeshez
csatlakozik (a gyermek!) –, pogány poronty marad, szenteletlen dög. Házasság szentsége? – a szerető
párok vagy töpörödötten kuporogtak szerelmük felett, mintha az nem boldogságuk, hanem fekete
koporsójuk lenne, nászágy helyett fenekük alá lökve – vagy véres ököllel dörömböztek a lakatok és
reteszek mögé bújt, gyáva papok ajtaján –, avagy? Röhögve nyargaltak a szikkadó pálmaligetekbe, ördögi
gúnnyal ágakra vagy szamárfejekre tűzték a menyasszonyi fátyolt, párosodtak utána, mint verebek a
háztetőn, fütyültek egyházra, delíriumos Gudelstan püspökre és átkozódó Gergely pápára: elvégre nem a
katekizmusból tanulták-e meg hittani 504pontossággal, hogy a házasság szentségét nem a pap szolgáltatja
ki, hanem maguk a házasulandók saját maguknak, a pap mindössze tanúként szerepel, tehát lényegében –
fölösleges.

Egy jószívű lelkipásztor a tilalom ellenére megkent egy haldoklót a haldoklók szentségével: Gudelstan
kiszóratta a sót és kenyérbelet a szobából, és az irgalmas pap felakasztotta magát Júdásként az első
kapuszögre bánatában – eltemetni persze szintén tilos volt.

Gudelstan az akkoni papok és akkoni nép Frigyes elleni lázításában a legdurvább és legordenárébb
eszközök használatától sem riadt vissza.

Betegágya és lázas állapota könnyen lehetővé tette, hogy „látomásai” legyenek Gergely pápa
politikájának érdekében, de híveinek szolgalelkűsége, elég csodálatos módon, egyelőre még nem süllyedt
arra a mélypontra, hogy váratlan „vízióit” azonnal készpénznek vegyék, és holmi képalakú dogmák
alakjában az esetleg Frigyeshez húzó népnek ünnepélyesen kihirdessék. Gudelstan nem jött zavarba,
sértődöttségét először iszonyatos szitkozódások alakjában vezette le, utána pedig talált megfelelő
„színészre”, aki az előírt szerepet eljátssza. Valahol a hatodik században – köztudomású dolog – Mihály
arkangyal a nagy római pestis idején megjelent Hadrianus császár mauzóleumvára felett (azóta hívják
Angyalvárnak), kardját hüvelyébe dugta, és ezzel jelezte, hogy a ragálynak vége, halleluja. Most? A
Szentföldön? Mikor II. Frigyes személyes jelenléte nagyobb dögvészt jelent, mint tízezer pestis: most
csak a természetnél is természetesebb, hogy Mihály arkangyal megjelenjék, méghozzá kapitányai
kíséretében, az akkoni vár tornya tetejében, a keleti ég csillagaitól koszorúzva, és kardját éppen ne dugja,
hanem hüvelyéből kirántsa, harcba híva minden hívőt az Antikrisztus ellen (addig emlegetik, míg majd
Frigyes démoni tréfából ilyen névre fogja keresztelni a fiát…). Az angyal ragyogó valóságban látható volt
a don505zson rovátkái felett, lobogó aranyhajjal, viharfelhőkhöz hasonló, lobogó palástban, körülötte
szerényebb csatárai a mennyek ármádiájának (voltak lantpengetők is, mintha frissen léptek volna ki a
templomi szentképek kereteiből). Paloták és putrik népe természetesen a következő éjszaka is leste – nem
érkezik-e ismét égi jelenés a vastag őrséggel körülkoszorúzott várfokon? Érkezett: olyan csodálatos
Madonna, szirmosan imádkozó kezekkel, tenger csókos habjaként lengedező hajjal, almát harapó
kígyóval és ezüst holdsarlóval sarutlan lábai alatt, hogy árvalányhajként simogató, csiklandó mosolyától
menten szurokfekete lett Frigyes császár képe a jámbor nézők képzeletében, és vacogva vagy üvöltve,
sírva vagy féleszű, szívbéli kancsalsággal mondták a szájukba rágott imákat – a Szentsír ereje taszítsa
kárhozatba utolsó tagjáig ezt a keresztes sereget. (A „vízió” hősnője vagy apokaliptikus primadonnája –
legalábbis arábus feljegyzés szerint – egy háremből kiszökött és szent életet élő renegát keresztény
odaliszk volt, Leilah-al-Hayarán-Bakktisu.)

Akkon városának ez a kettészakadása pápapártra és császárpártra: II. Frigyest legszemélyesebb

közelségben is érintette. Hajója ugyan leeresztette vasmacskáját, de királyi fensége egyelőre el nem
mozdult a fedélzetről. Ezen a fedélzeten (minden egyes deszkája külön átok alatt, ez soha el nem
felejtendő) megjelent Asztériusz kanonikus, gyönyörűséggel ropogó, lila szoknyában, felette aranycsipkés
papi ing és a szélben kacéran kígyózó stóla, vállkendője ezüstbe játszó rózsaszín, minden mozdulata
elegancia, nőies hiúságot illatozó; homloka ugyan alacsony volt, de olyan világosságot árasztó, hogy
fényes diadémnek látszott „szalon-modort”, bánatot és könnyű szárnyakon ívelő bölcsességet sugárzó,
könnyes szeme fölött.

Asztériusz volt Akkon városának első diplomatája, aqui506tániai gróf egyébként: ő azért jött Frigyeshez,
hogy megkérje a világ első uralkodóját – fordítson hátat a szerencsétlen Szentföldnek. Asztériusz nagyon
is tisztában van a helyzet tragikomikumával – vagyis hogy a legnagyobb egyházi szélhámosok zárják be
kapuikat egy talán életét is Krisztusért szívesen áldozó, keresztes caesar előtt, de mit tegyünk, ha egyszer
Őszentsége így akarja, vagyis ha egyszer Roma locuta: causa finita? (Róma nyilatkozott: a téma be van
fejezve.)

A német-római császár nagyszerűen érezte magát Asztériusz társaságában, soká beszélgettek: Akkon
önkéntes követe maga volt a kánonjog, a báj, udvariasság, olajon csúszó taktikai és szűzlányos, virginális
tisztaság. Úgy beszélt Frigyes elátkozott papjaival, hogy azok egyrészt fájdalmasabban érezték a
kiközösítettség szomorúságát és mocskát, másrészt: a tudós karitász keresztény közösségi melegét,
Asztériusz esetében, parfümös malasztját. Frigyes a vendégét egészen a hajó korlátjáig kísérte,
karonfogva, maga vizsgálta meg a kötélhágcsót vendége finom lábainak biztonsága kedvéért, külön
utasítást adott a csónakosoknak, akik Asztériuszt a villongó partra szállítják – de ez a sok udvari
nyájasság mind hiába volt (Asztériusz meleg, lányos karja remegett, madárként, a Frigyes karjában:
elvégre mégis valahogy a Sátán veszélyes végtagja, nem?) – igen, hiába volt, mert abban a pillanatban,
mikor Asztériusz bojtos orrú topánját a hágcsóra illesztette, a hajó másik oldala felől, az ellenségeskedő
legénységet félrelökdösve, monumentális figura tört Frigyes és Asztériusz felé – mellette félmeztelen,
igen-igen figyelemre méltó alak –, figyelünk is késedelem nélkül reá. Asztériusz visszabillent a hágcsóról
a fedélzetre (térdét szégyellő, de mégis mutogató Diana-szobor, patakon gázolva) – „Eleuthérius”,
suttogta Asztérius Frigyes fülébe a váratlan papi vendég nevét. Asztériusz, úgy látszik, nem óhajtott olyan
színben tűnni, mint aki bujkálva szökött Eleuthérius, akkoni főapát 507úr elől. Frigyes megállapította, sőt
az édesített iróniában nagymester Asztériusszal is közölte, hogy „az ő hajóján úgy lépnek fel egymás után
a dramatis personae, mint a legrosszabb színdarabokban, buta sorban, egyik a másik után, igaz, hogy
legalább a külsejük és retorikájuk jogot ad nekik a fellépéshez”.

Mert Eleuthérius fején láng volt az episzkopális jellegű háromszög, eget verő árbocként lengette vakító-
csillogó kettőskeresztjét, szakálla csodálatos bőségben ömlött a mellén, Mózes sem fakasztott szebb
forrásokat a sziklakövekből; selymei, köntösei, vegyes-darócai és vegyes-bársonyai úgy lobogtak, mint
kévébe kötött zászlók a viharban.

És zengő, áradó, szinte éneklő retorikában sem volt hiány, ahogy ezt Frigyes az imént éppen
megjegyezte: Eleuthère francia főapát fájdalommal, de határozottan, oltári tisztelettel, de sínai-hegyi
haraggal, Frigyes imperátori színe előtt kijelentette, hogy legteljesebb mértékben elítéli Gudelstan
otromba furfangjait, bűn és nevetség ilyet csinálni – elítéli Asztériusz „finomkodásait” is, ahogy mondta
(és kettőskeresztjét baljával egészen szívéhez húzta, jobb karját meg kinyújtotta Asztériusz felé, fordított
tenyérrel, a „távozz Sátán” barokk szobormozdulatával) –, elítéli az akkoni népet is, csőcseléket és
félcsőcseléket, mesterembereket és hitetlen kereskedőket, akik most, Frigyes ürügyén, minden
egyházellenességüket és paputálatukat tombolják ki a városban – elítéli (quo usque?) a dominikánusok
harci harsonáit, a fanatikus eretnekvadászatot és pápai, vérszomjas hallalizást –, de! A világ és túlvilág
minden kincséért sem keverednék a ferencesek züllött seregébe, akik a szíriai erkölcslazító környezetben
már-már azt is elfelejtik népszerűsködési, széles jókedvükben, hogy a katolikus keresztény
Anyaszentegyház tagjai volnának talán mégis elsősorban. Egyetlen megoldás tehát –

(Frigyes erre csípőre tette kezét, kissé gúnyosan előrehajolt, mint a süketek – „nos? nos? halljuk az
egyetlen 508megoldást?” –, közben egy szélroham kitépte uszálya végét apródja kezéből, az hiába
ágaskodott ugró kutyaként utána.)

– egyetlen megoldás tehát: Gyere velem, felséges császár, gyere velem Rómába, gyere egyenesen Gergely
pápa színe elé, nem szégyen, sőt felmagasztosulás az Isten földi helyettese előtt meghajolni. Kérjél
alázattal bocsánatot és feloldozást, és a Szűzanya virágos tálcán fogja keresztes sereged elébe hozni Szent
Fia elhagyatott Sírját.

Frigyes még ha akart volna is, nem gondolkozhatott ezeken a páratlanul gyakorlatias lehetőségeken, mert
matrózai, mintha ezüstcápát vagy bukfencdelfint fogtak volna, úgy hozták legújabb zsákmányukat: egy
szent remetét, igazit, erdeit, félmeztelent és legfrissebben önustorától megvérzettet – a néha művész-
szemű Frigyesnek fel is tűnt, hogy a sok vér és vadonmélyi piszok ellenére: milyen gyönyörű, antik teste
volt a vezeklőnek, aki azt vette fejébe, hogy a kárhozatnak induló golgotai bal oldali latorért fog
vezekelni, hiszen a jobb oldalit az Úr ott helyben meghívta a paradicsom örömeibe, de az a bal oldali
gonoszságában megátalkodott, annak a sorsa nagyon bántotta remeténket, és most égre mutatott kézzel
(Adonisz-teste így még klasszikusabb lett) magyarázta a német-római császárnak, hogy „arra! arra!” fog
égbe repülni a lator, már látja az Édenbe vezető utat, ha: Frigyes visszafordul a Szentföldről! Békében
hagyja a mohamedánok dajkáló ölében pihenő szíriai keresztényeket, jutalmul (ő megjósolja) ezentúl
minden Golgotát ábrázoló szentképen a bal lator keresztje fölött – a Frigyes feje lesz látható, esetleg
(pápai engedéllyel) a jobb lator feje helyett is. (A matrózok röhögve mutogatták azt a göcsörtös-göcsös
keresztfát, melyre ez a „ragyogó diplomata” a sombokrok között fel szokta köttetni magát.)

Úgy látszik, remetéből különlegesen bő termés volt Akkon városában és vidékén – maga Frigyes király
írta egy brindisi hölgyhöz küldött levelében: „Még éjjel sem hagytak békét ezek a zavaros fejű, furcsa
szerzetek: mikor az 509olajmécs utolsó lángjainál éppen Neked akartam pár sort írni, a kikötőben is még
alattomosan ringó hajószobámban: akkor bukdácsolt le a szurkos létrán a »feltámadt Szent Jeromos«,
igen, ő maga, hiába kacagsz, miközben ezt felolvassák Neked, és te hárfádat hangolva, más felolvasót
kérsz, hogy biztos legyél, nem csapott-e be első dámád: az az akkoni bolond szintén meztelen volt, de
rongyos, és óriási bíboroskalap a fején, a verítéknél nehezebben csöpögő bojtjaival meg óriási könyvvel,
halálfejjel, pórázon állattal úgy, ahogy Jeromost mindenki képzeli. Ez valami »intellektuális« fajzat
lehetett, selypítve játszott a bíbornoki kalap rácsos háromszögekbe szaporodó csimbókjaival, és
magyarázta:
– Szent Jeromos, ha véletlenül én, Frigyes, barbár módon elfoglalnám a Szentföldet, és pogány
fegyverzajjal verném el a keresztények tiszta álmát – Szent Jeromos a mennyekben úgy zokogna a
Szentsír elestén és az Antikrisztus kezére jutásán, mint zokogott valaha vagy hét-nyolc évszázad előtt
Róma tragédiáján, mikor Alarik barbárjai gyalázták meg a Világ Királynőjét.”

Krónikám hallgatói – igen, hallgatót mondok, mert hiába lett „regényeskedő” irat tervezett műveimből,
azért mindig az „ateista” bizánci prédikátor és próféta képe és szerepe lebeg előttem –, hallgatóim úgy
vélhetik, hogy nagyon is beleélvén magamat a középkor művészetébe, ezeket a bohózatos remetefickókat
csak úgy tettem bele keserű históriámba, mint ahogy a legszentebb kódexeket is groteszk kapriccsókkal
élénkítették a betűfestők. Pedig erről szó sincs. A remeték vastag történelmi dokumentumok, minden
tarka bolondériájuk ellenére. Hiteles figura az is, aki másnap reggel, óriási néptömeg és Frigyes-párti
franciskánusok élén lelkesen – hívta a városba a német-római császárt. Kékeres lábán és gennytől opálos
tenyerén mutogatta Krisztus szent sebeit, ma hajnalban ütöttek ki rajta, pontosan úgy, mint az assisi
testén: van-e biztosabb jele annak, 510hogy a Szentsír Isteni Halottja nem Gergely pápa, hanem a német-
római császár oldalán harcol a győzelemért? A remete káromkodva szidta a pápapártiak hazug, színházi
és zagyva vízióit; a remeteséget ő – stigma ide, stigma oda – azért választotta, hogy a virágzó természet
közvetlen közelében legyen: tán pogány írók sem beszéltek olyan anyagi gyönyörrel és érzékletességgel
lapulevélről és lápi csalánról, ellő antilopokról és burjánzó békatutajról, mint ez a remete.

Ennél a történeti kuriózumnál sokkal érzékletesebb és meghatóbb egy másik feljegyzés – nem afféle
parádés-ironikus, Frigyes-ízű császári episztola –, hanem egy brunecki osztrák parasztlegény nehezen
iramodó, csámpás pennájából, melyben elmondja – miképpen látta viszont öreg szüleit a Frigyes mellett
fegyverrel tüntető tömegben! Öreg édesapját, aki vagy tíz évvel ezelőtt indult jámbor zarándokként a
megszentelt keleti földre – most is még azt a molyos kucsmát hordta fején, szebb volt az minden bűvös-
bigyós koronánál, meleg és simogató, mint a jó állatok bundája; alatta, az apa homlokán, a földje
barázdáit képíró ráncok. Reszketeg kezével nem tudta, mibe is kezdjen: hűséggel áldásra terjessze-e a
megváltó Császár felé? átölelje vitézzé serdült fiát? vagy örömben bizony gyáva ujjaival a melléről lógó
tömzsi keresztjét simogassa?

Az anya arcát idegenek talán szigorú apácaarcnak nézték volna, orra hosszú kés, szeme fénytelen, kék kő,
fejkendője kapca vagy sebkötő (pedig kóbor háremlány eldobott rongyából volt álla és feje köré szorítva):
de valójában ez a szigor az isteni végzet tudatától volt ilyen kemény. Íme, a dominikánusok hittani
szabályainál élesebb szabály – a szülői és fiúi szeretet győzelme és jutalma: „milyen siralmas és
tehetetlen volt a pápapárti templom véres lépcsőjén Geroald püspök, erőtlen arkangyal-kard511jával,
töppedt süvegével, oroszlán-kacskaringós – koporsófedélnek éppen jó lesz – pajzsával: anyám nézésétől
elolvadt ez az egész pápázó cécó és hűhó (mesélte okos naivitással a fiú, mint zsír az első rája nyalakodó
lángtól”.

Ezek után már Frigyes maga is részt vett a harcban.

Az akkoniak emlékezetében sírig szóló, színes emlékkép lehetett a rongyos szíriai keresztényektől
körülvett mesebeli császár – Jézust sem várta ilyen hejehujás hívősereg, mikor bevonult Jeruzsálembe. A
pápai papok saját templomaikba rohantak vissza, egyebet sem tudnak már vagy még, mint félreverni a
harangokat, de ezt sem soká. A ferencesek az oltárlépcsőkön verik véresre a dominikánusokat, rájuk
zárják börtönként az imaházaikat, és rohannak a tornyokba (nem volt sok): Frigyes győzelmét, jó
hamisan, de közérthetően kantilénázva. Voltak utcák, hol a bal oldali házsor erkélyén a pápapárt
díszpapjai még mindig szavalták rég mosogatóronggyá gyűrt hulladék-bulláikról a Frigyes (unalommá és
kerepléssé vált) kiátkozását – a jobb oldali házsor ablakaiból meg szemetet hánytak rájuk e szíriai
keresztény „plebejusok”. De közben Frigyes – rég kitervelt dolog és a tőle megszokott praktikus
simasággal is valósult meg – szövetséges szaracén hajókról búzát, lisztet és haltól gyümölcsig, disznótól
szicíliai borig minden képzelhető jót osztott a népnek – széles jókedvükben egypár pápapártit is leitattak,
vagy bacchusi borkeresztelésben részesítettek; még a kórházak és nyomorékok zarándokházai is a
Schlaraffenland nótától visszhangzó vendégfogadóihoz hasonlítottak.

Frigyes papjai a részeg néppel és gombóc vagy keszeg ferences barátokkal sercintettek még egyet-kettőt,
marhabillognál égetőbbet, Gergely vesztes szolgáira, és elkezdődött városban, városon kívül (arabokkal
jó tarkára megspékelve) a népünnepély.

512

Ahogy később elterjedtek a nyugati hazában az Úr szenvedését naturális drámákban megújító passió-
„commediá”-k, úgy a szíriai franciák és olaszok az evangélium minden színpadiasan eljátszható vagy
eljátszhatatlan részletét színes, élethű jelenetekben bemutatták. Most például a Kánai Menyegző-t,
természetesen Frigyes császárral, mint legfejedelmibb vendéggel, az asztalnál. Frigyes udvari,
úgynevezett „liberális” (vagyis Gergely dialektusában: „sátáni”) hittudósai a majolikatálakban pöffedő és
lapuló halak között magyarázták a vendégeknek, hogy az utolsó vacsora és a kánai menyegző között
tulajdonképpen nincsen, sose volt, lényeges különbség: a lakodalom varázsolt borában is ott feketéllik
már az áldozat tragikus vére, és a Jézus halálverítékes zsidó húsvétja is örömünnep, a megváltás örök
derűje árad legsötétebb árnyainak aranyos hasadékain által.

De a „liberális” tudósok még tovább mentek: nemcsak Kána és Pészach ugyanaz, hanem minden népi
disznótor is szentség: ahol Isten örökké választott szegényei hivatalosak és borban, hurkában
bővelkedhetnek, ott jelen van az örömtől repeső, evilágot különlegesen szerető Szentlélek – mise az is,
százszor szentebb, vallásosabb áldozat, mint Gergely pápa átoktól szurkos szakramentumai.

Az ilyen teológia a Frigyes borainál is jobban részegítette a laikus vendégsereget.

Muzsikus volt bőven: a hegedűsök fején szinte rómaias módon virágkoszorú, még a vonó végére is
liliomokat tűztek; itt valahogy úgy hegedültek, hogy fejüket egészen a hangszekrényhez ragasztották, ez a
szerelem és az alázatos vértanúság főhajtásának tetszett, összekeveredett a koszorú, a gyanta és a liliom
pora meg hímpora. Az a bárány, amit jóétvággyal megettek, az az eleven birka, melyet a kánai
menyasszony simogatott és finom falatokkal kényeztetett, az Úr Jézus maga, a zsidók húsvéti állatja és
azok, melyek Betlehemben bégettek: ebben a „liberálisan” felfogott commediában mind egybe olvadtak,
lehetetlen volt itt kü513lönbséget tenni zsidó és pogány, keresztény vagy hitetlen között, isteni volt az étel
és plebejus lakoma volt a vallás. Az ilyesmi volt a II. Frigyes igazi szellemi és színészi környezete,
anélkül hogy valami „túl modernet” kellene ezen képzelnünk – korszerű is volt, forradalmi is volt,
erőltetett programszerűség nélkül.

Persze a jóbor és jósiker hatására Frigyes túlszárnyalta beszédében teológusait, mindig úgy (ez volt
charme-ja, ez volt művészete), hogy professzor és böllér egyformán megértette: a menyasszony
koszorújában egyszerre ünnepelte a caesarok leveles coroná-ját, a Madonna csillagkoszorúját, mely
örömnek és szenvedésnek egyformán füzére – a gyermekek gyermeklánc-füzérében, a legkisebb
játékszerben is mitológiai szépséget látott –, természetesen minden sznob teória nélkül. A színdarab
lakomája és valóságos lakodalom szintén véges-végig a legtermészetesebben fonódtak egybe, a tudós és
anekdotás császár a vőlegénynek nem is nagyon hosszan, de annál velősebben magyarázta, hogy az
Emmausi Kenyérszegés-t jobban szereti az Utolsó Vacsorá-n történőnél – miért? Mert (és kínálta
kenyérrel a vőlegényt) Emmausban maga az egyszerű kenyér, búzaszagával és kérges, kicsit korom,
kicsit nyers-liszt ízével jelzi az istenséget. Ez nem volt „parádés pogánykodás” a bölcs uralkodó szájából,
hanem parasztos, zaftos kis-teológia, mert hát azért az első keresztes vitézhez egy csöpp teológia (egy kis
róka ravaszságból) mégiscsak illett, századának bőréről ez a színfolt mégsem volt még egykönnyen
levakarható.

Mária Lakodalma Józseffel régi, kedvenc témája volt a játékosoknak, ehhez különleges nagy, szinte
otromba „hegedűket” használtak a koszorús muzsikusok, felébe vágott sült tököknek is nézhette őket az
ember; a sípokat teli pofával fújták (az orcák olyanok voltak, mint a szappanbuborékok, hahaha!): bezzeg
nem fukarkodtak a gyöngéd 514tisztelet és vaskos tréfa határain mozgó történetekkel – a József vénségét
illetően a jokulátorok –, súgták is kéjes szabadossággal őket a császár fülébe; a császár azért sem
neheztelt, ha egy legény maga tolta félre az uralkodó füle mellől a démoni vörös fürtöket, nehogy Frigyes
elmulassza a csattanót jelentő utolsó szótagot a tréfából. Dehogy sértődött a császár (aki pillanatra sem
volt mesterkélten leereszkedő – dehogy „ereszkedett”!), sőt ő mesélte, kontrázva és duplázva: milyen
plebejusi „Witz”-eket látott ő, mikor falusi bohócok eljátszották neki a betlehemi szamár és tehén
kacagtató énekét, vagy micsoda maskarában miféle nem éppen épületes ajándékokat hoztak a
komédiabeli Három Királyok. Ezt se mutatják be ádventkor a Vatikánban Gergely pápának.

A jókedv olyan nagy volt, hogy ott helyben egyik parasztesküvőt a másik után rögtönözték. Kiféle, miféle
pap végezte a szertartást, nem sokan törődtek vele, a fő az volt, hogy a szent német-római birodalom
Gazdája volt a tanú vagy a vőfély. A gonosz templomos lovagokról nemcsak tobzódó és rémhíres
pletykákban húzták le a keresztvizet a végre magukat kibeszélni tudó parasztok; eljátszották Irgalmas
Szent Márton lovag történeté-t is, aki köpenyét megfelezte a koldussal, ez volt az igazi, nekik való lovag,
nem a templomosok meg a francúz keresztesek. Nem okvetlenül hencegő és hazug legenda a bolondos-
boldog szíriai szegénység szájából, hogy ők, a plebejusok, avatták lovaggá a becsípett Frigyes királyt,
mikor az, ősi szokás szerint (araboktól tanulta biztosan) drága köntösöket osztogatott a népnek. Ilyenkor,
ha nem is volt kéznél olyan finom-harmóniás fuvola, amelyik Szent Cecília negyedhangokra is érzékeny
fülének megfelelt volna: két hosszú citromos-kolbászt kaptak szájukba a mókázók, azt falták, citera
helyett meg cipók lapos alfelét pengették, szintén kolbászokra emlékeztető ujjaikkal.

A ferencesek nagyon szerettek énekelni – még olyan 515is akadt szerencsés pillanatban, aki tudott –, ezek
„liberális” vagy „nem liberális” teológusoktól megtanulták, hogy a templomok sok karcsú törzsből
összenyalábolt oszlopai: az összetartó apostolokat jelképezik, mintha szőlőtövek volnának: nosza! Erre
igazi szőlőleveleket és venyigéket kötöztek a kövekre, és azoknak tövében kántálták tátogó szájjal, mint
az éhes fiókák a fészekben, nótáikat, úgy elfelejtve Gergely pápa átkait, mint az üdvözült lelkek a
purgatórium fekete kínját.

Elképzelhető-e ének táncolás nélkül?

Ki tudott volna különbséget tenni, ha szemét a szép lányok körtáncain lengette: mitológiai Múzsák,
ünnepélyes Párkák, pogány bacchánsnők és a mennyei trón körül forgolódó, lepke-léptű Angyalok
között? Ujjal mutogattak azokra a csörgő-dobosokra, akik ennek vagy amannak a török nagyúrnak
háreméből szökött nyálcsordító hurik voltak.

Már ebben az időben is kezdtek divatba jönni olyan festett úri imakönyvek, melyekben a „szent”
események mellett a még szentebb események is ábrázolva voltak: a Frigyes-féle ünnepségek emlékére
több is készült ebből a fajtából. Előkelő udvarhölgyek lovagoltak bennük piros szoknyában, a
vadászkutyáknak ez úgy látszik jobban tetszett, mint a róka vagy a vadkan (szép európai nosztalgikus
emlékek!); a kemény lapokról szinte hallatszott a sólymok szárnya-verdesése, ezzel hízelegtek a
császárnak, aki az egész világon első tudósa volt a solymászatnak.

Akkon városában bizony nem lehetett híres vadászatot tartani, de azért valami tessék-lássék komédiát
mégis rendezett bölcs Frigyesünk (vagy csak a színes imakönyvben?), azon bölcs szándékból, hogy a
hozzápártoló szíriai nép lássa: most nem tapossák le az urak a fáradtsággal művelt szántóföldeket véres
nyúlfarkakért, családok életét 516évek hosszantjára tönkretéve. Tolvaj madarak itt nem henye címerek
mintái, hanem vígan dézsmálják a facér magot; mint odahaza: derék szamarak akarattal bosszantják az
orrukat, hogy bosszúval fűszerezzék a bogáncs szúrós édességét; finoman suhan a sarló, mintha arany-
vajban járna; a cséphadarók szebbek, mint a Mihály angyalok Gergely-féle kardjai a sárkányok feje fölött;
a szántóföld: ez a szentföld nem a – Szentföld.

Frigyesnek köszönhetőleg lehullott az arcokról minden fárasztó kertelés és kínos képmutatás.

Frigyes nem etette új híveit bolond utópiákkal, a Gergelynek feneküket mutogató papok a Miatyánkból
most csak a mindennapi kenyeret vették textusnak, prédikációban és iniciálés zsoltárkönyvben. Egy derék
professzor? Az egész ariánus eretnekséget felelevenítette, miszerint Jézus csak olyan ember volt, mint a
többi – ez persze már sértette Frigyes diplomáciai tapintatát (és a helybéli, noha Frigyes pártján álló, de
hümmögni kezdő pispekféleségeket…), de a szószékről túl laposra kihajló professzort ide,
parasztlakodalomba tessékelte: két korsó bor között még valahogy elfér az arianizmus, sőt kellemes
fűszer.

Ezek az ünnepségek – ahogy ezt a háborgó prófétából gyakran krónikássá és epikussá szelídülő szerző,
ennek a könyvnek írója, eléggé hangsúlyozta –, ezek az ünnepségek nem voltak ízléstelen és nevetséges
„osztály-idillek”, vagyis nem voltak képmutató és meddő kísérletek oly irányban, hogy a „király
csókolódzott a parasztokkal”, ajándékokat osztogatott, a népviselet maskarájába bújt – a nép fiai meg
szemfényvesztő díszként díszes ruhában helyet foglaltak a király tanácsosai között, mintha ezzel az
etikettes farce-szal, viccel, minden végleg rendbe jött volna, és a véresen és gyökeresen mély problémákat
egy kivételes ünnepség vagy mulatság maszkjával végleg eltemették vélte volna. Fri517gyesnél ennek
nyoma sem volt, ilyen naivitásról szó sem lehetett.

És éppúgy, ahogy nem volt hajlandó hazug – ahogy imént mondtuk – „osztályközi idillekbe” bocsátkozni,
nem volt hajlandó a „keresztes hadjáratok hősi szelleme” kedvéért fölösleges, heroikus gesztusokkal
handabandázni, hanem minden erejét: értelmes tárgyalásokra fordította, ami jelen pillanatban annál
könnyebben sikerült, mivelhogy az ünnepségek még be sem fejeződtek, és máris Alkamil, egyiptomi–
etiópiai („török”) szultán részéről díszes követség érkezett hozzá.

23.

Mielőtt a követség körülményeinek alaposabb festéséhez fognánk, röviden jelezzük a históriai helyzetet:
Alkamil egyiptomi–etiópiai szultán véres ellenségeskedésben állt Almazzam damaszkuszi szultánnal.
Pillanatnyilag az etiópok urának félelmetesebb ellenfele volt ez az Almazzam, mint a német-római
császár és keresztes vitorlái az akkoni kikötőben. Kézenfekvő, legszimplább dolog: nem lehetne-e az
amúgy sem „athleta Christi” hírében álló Frigyest – akár kifejezett szövetségesként is – a hatalmi
őrjöngésben tomboló damaszkuszi Almazzam ellen megnyerni?

Frigyes jómaga szinte gyermekkora óta otthonosan érezte magát arabok és szaracénok, etiópok és
szeldzsukok között, viszont kíséretének jó néhány püspöki és hercegi, népi vagy nagykereskedői tagja
számára szinte mesebeli spektákulum volt – Alkamil küldöttsége.

Maga az „első alexandriai diplomata” arany hordszéken ült, zabvékony szemmel, bodros, fekete
körszakállal, lecsüngő pántlika-bajusszal, gyűrűs kezében vastag papirusztekercs, nyilván a Frigyesnek
felajánlott szerződés megszokott precíz szövegével – kék köntösén bőségben és mintázatban az
aranyzsinórok, mint fák levelein az erezet. Fri518gyes kísérete leesett állal nyugodtan elhitte volna, ha azt
mondják neki, hogy maga Mohammed próféta szállt le közéjük vagy a távoli India valamelyik főistene,
lótuszkelyhen pihenve. Válogatott Nílus-parti ifjak vették körül, kettőnek nem volt egyforma fejéke,
frizurája: piros sapkák alól fekete hajhullámok, nőies koronák ágai közt vipera és sikló mozgású copfok,
homlokba fésült haj felett rózsalevél turbán, kék diadémok között lakkozott kontyok.

A követ a megérkezés pillanatában oly bálványszerű volt, hogy a Frigyes körül ügyetlenkedő szentatyák
el sem tudták képzelni, hogy ez a zsíros-tömjénes szobor – egyáltalában meg tudjon szólalni; pedig
ugyancsak hamarosan kinyitotta száját, mikor Frigyes az előkészített trónusra ültette, magával szemben.
Megszólalt, mégpedig olyan folyékony, édes latinsággal, hogy Gergely pápa első protokollistája sem
jobban.

Beszéde elején – oly mézes, csevegő közvetlenséggel, mintha legalábbis egy ezeregyéji menyasszony
érzéki szépségét ecsetelné – elmondott minden képzelhető és képzelhetetlen rosszat a damaszkuszi
Almazzam szultánról: Frigyesnek (ördögöket seregébe idéző) esküdt ellensége, Alkamil békés seregeinek
szinte öncélú pusztítója, lovai az ősi gonoszság gőzeit lehelik, vérben fürdik, borban úszik, és háremében
(két mészárlás szünetében) úgy süllyed a meztelen testek közé, mint nehéz aranygolyó az aranyhalakkal
zsúfolt akváriumba. Győzelmei után a Bábel tornyával vetekedő, lépcsős trónuson székel, és csak úgy
hajlandó tovább érintkezni az ellenség vesztes vezéreivel, ha azok hason fekve tapadnak a palota
padlójára, a szőnyeg mintáitól nem lehet megkülönböztetni őket. A keresztényeknél ugyebár (fűzte hozzá
hízelkedő lojalitással) csak a Jézus halála ünnepén hasalnak így a papok gyászukban az oltárok lépcsőin?
… Mikor már testőrei és rabszolgái kedvükre kisétálták magukat a földön lapulók lapockáin, Almazzam a
másik végletbe esik őrült szeszélyében és – lakomára hívja 519a megtiport veszteseket, de hát az nem
nevezhető lakomának: a tobzódás és bujaság szennyes haláltánca ez, és mikor az ital és nő (és mi még!)
mámorától tökéletesen megőrültek – a legyőzöttek „vezérletével” romboltatja földig az ellenség eddig
épségben maradt várait, akár etiópoké, akár keresztényeké azok.

Nem mintha ez a csicsergően barátságos retorika szűkölködött volna keleties színekben, de a követjárás
második felvonása még ennél is tarkább spektákulummal szórakoztatta és kápráztatta a keresztény
hallgatóságot, egyszerűen azért, mert drámai volt, tele mozgással és cselekvéssel – ide volt ugyanis
hivatalosan beillesztve Alkamil szultán ajándékainak átadása Frigyesnek, a követ felette bájos és értelmes
kommentárjainak kíséretében.

A természettudós Frigyes csodálatos madarakat kapott, kócsagfélék lehettek, arábiai éjszakák kékségében
csillogó tollakkal – de ha ezek a madarak csak a költészet és tudomány étvágyát elégítették ki, a követ
most Frigyes „egzotikum”-szenvedélyének is hozott tápanyagot: a legbolondosabb paradicsommadarakat,
ami nemcsak játék volt a követ részéről, hanem alattomosan finom, mondhatni „teológiai propaganda”,
amennyiben az volt a mutogatás rejtett tartalma, hogy „Íme! az Isten, úgy látszik, a teremtés igazi
szenzációit nem a sivár Nyugatnak tartogatta, hanem a valóban mesés Keletnek: a fantasztikus kakaduk
Mohammed mellett szóló érvek és dogmák!”

Szerzetesek, akik Remete Szent Antalként éjféli kísértéseik idején sokszor álltak szemben a
legrémületesebb ördögökkel, bizony most égnek emelt karokkal futottak el (míg a követ vissza nem
édesgette őket), mikor hátulról narancsszínű tollak vízesését szóró madarak károgtak, fenyegetőleg,
hintakarikájukról; viharedzett keresztes vitézek, akikbe elmúlt életük folyamán több nyíl fúródott, mint
520Szent Sebestyén testébe, most vaskesztyűikkel riadtan kapkodtak tövis-kúpos páncéljaikhoz, mikor
fehér hasú és fekete kobakos szárnyasok verték kőkemény csőreiket szenteltvízzel edzett érceikhez. Egy
piros madár olyan formájú volt, mint kettészelt vérnarancs fele – Frigyes, hogy fölényes eleganciával
bátorságot öntsön szerzeteseibe és páncélosaiba, odament a madárhoz, és meg akarta simogatni (tán nemi
lángban borzolódó) taraját: de mikor az recsegve rárikoltott fehér csőrével – a német-római császár is
visszatorpant, fráterek és héroszok nem csekély kárörömére. A követ persze rögtön bókká köszörülte a
német-római császár kisgyermekhez illő fiaskóját, és égig magasztalta Frigyes túlfinomult zoológiai
érzékenységét, mert hiszen ez a madár – méregfoggal rendelkezik (szó sem igaz belőle), és (hogy a kis
imperiális blamázs még sürgősebben elkenődjék) arról kezdett mesélni, keresztény hallgatóságának
joggal őszinte ámulatára, hogy – milyen gyönyörűek is azok a szicíliai, apuliai és római templomi
mozaikok, melyek a keresztények templomait ékesítik, ő tudja, maga is járt ott tanulmányúton, és a hozzá
érkező palermói arabok is nem győznek eleget mesélni róluk.

Az apropó a keresztény mozaikokhoz az volt, hogy azokon is dúskálnak a pávamotívumok – egyébként a

gonosz Almazzam luxuspalotái is mozaikokkal vannak bélelve: ha majd a német-római császár keleti
győzelmei után Damaszkuszban fog sétálni („ambulare ex Dei gratia”), és Almazzamot rég porba sújtotta
– ugyanezeket a bolond madarakat fogja kövecskés képeken viszontlátni a palazzók padlóin és
mennyezetén.

De hát – most már ilyen formában tért vissza a témára –, de hát a palermói kapella Palatinát nem díszítik-
e olyan fatáblára kent festmények, melyek az arab művészet elterjedését és „szerény kiválóságát” –
excellentiam modestam – hirdetik? Piros borát ivó Krisztus vagy normann király, mennybe szálló
Krisztus vagy trónjára emelkedő normann 521király, forrás mellett prédikáló Krisztus vagy vadászatban
megpihenő normann király, az örök élet vizeit ábrázoló aranyos tábla vagy arab tudósok által fúrt kút a
normann király mulatókertjében?
Mikor az alexandriai Első Diplomata fogadásán részt vevő apácák – igen, ezekből is volt a frigyesi
hallgatóságban bőven. Mikor ilyesmiket hallottak a követ szájából, hogy „piros borát ivó Krisztus”,
„mennybe szálló Krisztus”, „örök élet forrásai”: édes szokásuk szerint szinte a tavaszi madarak trance-ába
jutottak, épp ezért önkéntelenül sokkal közelebb húzódtak az édes-beszédű követhez, mire az – volt
érzéke a humorhoz és halk pikantériához – Frigyesnek: az egyiptomi és damaszkuszi fürdőházakról
kezdett beszélni, a minden szolgálatra kész rabszolganőkről a türkizcsempés vizekben, akiknek kosztümje
annyira emlékeztet a Nílusból Mózest kihalászó nőkre… Mikor az apácák ezeket a részleteket hallották,
hamarjában nem tudták, mit is csináljanak „tavaszi trance”-ukkal, folytassák-e vagy illedelmesen
tartóztassák, csupán a császárnak adva azt, ami a császáré?

De ezt a pillanatnyi zavarodottságukat is rögtön feloldotta a művelt követ, mert arra emlékeztette őket,
hogy mikor az ötödik évszázadban Szent Melánia a Szentföldön kolostort kolostor után alapított ifjú
szüzek számára, és ehhez Lauzusz, gazdag konstantinápolyi úrtól, bőséges pénzajándékot kapott, első
dolga volt – fürdőket rendezni be a szent szándékú novíciák számára.

Egy szép aranylapú kódexben a Vörös-tenger halai és kagylói és koralljai voltak atlaszi rendben lefestve –
„centauri marini”, magyarázta a követ a még mindig csak gyáván érdeklődő tudósoknak –, de különösen
felhívta a császár figyelmét („úgy látszik, ez olyan különleges császári udvar, hogy itt valóban a császár a
legokosabb!”) a belső címlapon látható Gea görög istennőre (vagy mire), és ezzel kapcsolatosan ékes
szavakat szólt arról, hogy Alkamil szultán birodalmában pillanatra sem szakadt meg a görög
hagyo522mányok tisztelete – elvégre ki hullatna naiv könnyeket olyan csekélységért, hogy a görögök
szórakozottságból „természet”-nek nevezték azt, amit mi (mármint a muzulmánok és katolikusok közös
nevezőn!) „Isten”-nek vagy „Allah”-nak nevezünk lexikonjainkban, hiszen teremtménytől teremtőig vagy
fordítva, igazán csak gyereklépés, ha tetszik, gyerekbotlás a filozófia járóiskolájában. Az efféle
eszmefuttatások most különleges divatban vannak. Alkamil szultán udvarában, nem kis részben Frigyes
császár vakmerően bölcselkedő egyetemeinek ihletésére – ők, törökök, ezt ős-szudáni szóval „brkhh-
brum-brkhh”-nek hívják, de precíz latin fordítása: „renascentia fridericiana”, frigyesi reneszánsz.

Különben a követ állandóan szívén hord egy levelet, melyet párizsi keresztény hittudósoktól kapott (a
követ elő is vette, és selyeminge alól az episztolával parfümszagot árasztó mellszőrei is kibuggyantak: az
apácák szemérme pillanatra sem tántorult meg a látványtól, mert a kép olyan idegen, nem nemi dolog volt
számukra, mint a tengeri szörnyek képei az idézett atlaszban). Ebben a levélben a szent teológusok
őszinte hálájukat tolmácsolják Alkamil udvari tudósainak, mert Szókratész és Arisztotelész tanításával
ismertették meg őket; a levél hátára egy párizsi miniatűrfestő le is festette a feltámadt Szókratészt és
Arisztotelészt, amint tanítják frank kollégáikat az egészen fiatal, kísérleti gót ívek alatt (Alkamil legszebb
turbánjaiba és kaftánjaiba öltözve).

De ha ez túlságosan elvont irányba csábította vagy taszította volna Frigyes udvarhölgyeit: a követ egy
halk tapsjelére – zenekar lépett elő a kifogyhatatlan meglepetéseket rejtő háttérből, részben fantasztikus,
részben már félig ismert hangszerekkel – sőt, táncmester és nimfáknál légiesebb táncosok is perdültek
elő, hogy a keresztény mademoiselle-eket az új lépésekre és fogásokra megtanítsák. A „Musica” szabad
művészetének vén, keresztény és matematikus tudó523sai meg a zöld-uszályos katholica-dísz-leányzók
szinte kétfelé szakították a hangszeres rabszolgákat, egyik az elméletet, másik a gyakorlatot, harmadik a
táncot akarta tudni. Frigyes kezét is nyújtotta egy virgoncan vállalkozó signorinának, de mikor az nagyon
is „benne volt” a játékban, a császár retirált, nagyon idegen ritmusok voltak ezek, és nem akarta még
egyszer kompromittálni magát a kukorékoló paradicsommadár után.

A vadászok újfajta fegyvereket kaptak, hiszen a vadászat a legszebb keresztény rekreáció, a legnemesebb
gyönyörködés a teremtés szépségeiben, szinte akcióvá teljesedő imádság, de: Alkamil fegyverei a harcra
is alkalmasak, olyanok ezek, amilyeneket a gaz Alimazzan még híréből sem ismer, de tőlük fog elveszni,
és az ő elveszése egyértelmű azzal, hogy Frigyesnek köszönhetőleg, a nyugati zarándokok – zavartalanul
látogathatják Jézus-próféta tiszteletre méltó sírját.

Mikor az ajándékok között a szédítő-szép, szinte a szerelem figurációit ábrázoló csillagászati könyvekre
és kínzó eszközökként csillogó műszerekre került a sor: tengerészek és vénasszonyok, a betlehemi
csillaggal foglalkozó mániás asztrológusok, jövőjüket horoszkópokban kereső primavéra-képű
menyasszonyok és csaták időpontját latolgató briganti-kapitányok egyszerre özönlötték körül az Idő
titkait megfejtő arab metszeteket. A Virgo, a Szűz, képén pecsétnél pirosabb pontok és vonalak jelezték
az élet különböző esélyeit; apácáknak: Szűz Mária számozott kegyelmeit – trágár kereszteseknek:
babájuk buja topográfiáját.

No, de hát mik a könyvek, és mik a csörgő rézkarikákból fabrikált égbolt-térképek?

A követ zümmögő gentilezzával megkérte a keresztény fejedelmi társaságot, hogy fáradjanak ki a Frigyes
palotája mögötti szökőkutas, pálmalegyezős kertbe: ott egy óriási óra-torony volt látható és hallható,
hatalmas elefánt hátára szerelve; az elefánt, nyakában a hajcsárával, úgy lóbálta or524mányát és farkát,
mintha ez a két verkli hajtaná az egész monstruózus gépezetet: órák, napok, mohamedán és keresztény
ünnepek, az Állatkör dicső tagjai, a szférák forgó és zengő karikái mind hiánytalanul képviselve voltak a
lármás és színes szerkezetben.

A követ (Frigyes őszinte, szinte gyermekes ámulatában a nemes etióp karjába kapaszkodott)
elmagyarázta, hogy ez az elefánt nyergére épített Idő Bástyája – pontos másolata annak, melyet a
hispániai arabok készítettek a toledói érsek palotájának homlokzatára, ahol az örökre méri az Úr perceit
és éonjait – „bizonyára még akkor is – fűzte hozzá kacagva cinikus Frigyes –, mikor már az Úr rég
legöngyölítette az égboltot és elpusztította a földet – vannak olyan ügyesek az egyiptomi órások!”.

A csodálatos óra édes és félelmetes harangjátéka közben Frigyes udvari emberei észre sem vették, hogy
újabb tisztes sereg közelgett feléjük: Alkamil szultán egyik legértékesebb ajándéka – arab orvosok serege,
akik olyan betegségeket tudnak medikamentumokkal és a lélek titokzatos hajtóerőivel gyógyítani,
melyekkel Szicíliában és Angliában eddig hiába küzdöttek; voltak köztük Júdeából származók is, mint
annyian a pápa és az angol király udvarában – mikor ezek szíves társalgásba elegyedtek az udvari
emberekkel (katonákkal is), egyszerre csak kiderült, hogy a lovagi tornákban lándzsáikat forgató hősök
páncélja mögött – mennyi epekő böki a bordákat és vastag bőröket; a szitakötő-fátylak alatt fejfájás,
szédülés, kísértő ájulás lappang a táncos udvarhölgyek fejében; hordókat egy szalvátori szusszal
felhörpintő nagyivók mája megkövéredett, mint a haragos szivacs – mennyei látomások örömét
szószékről hirdető papok: az éjszaka magános csöndjében bénító szorongásokkal küzdenek titokban –
hencegő vadászok kürtjei és kalandjai: keserves csúzokat takarnak: „Kiderült, hogy tulajdonképpen
kórházat hurcoltam magammal” – nevetett körülnézve Fridericus.

525
24.

Mivel krónikánk vagy próféciánk vagy drámánk legfelső csúcsához, görög klimaxához érkeztünk, ismét
átadjuk a szót első forrásunk szerzőjének, Dionüsziosz Palaiologosz Atheosznak. Azzal a szó szerinti
értelemben vett színpadi utasítással, hogy nemzedékről nemzedékre, szájról szájra szálló családi
hagyományból tudjuk: milyen déli, komédiás vérű szónok volt Dionüsziosz Atheosz. Ha nyugati, pápázó
bíborosok ünnepi kongregációjáról beszélt az óriási bizánci szószék-színpadon: rögtön eljátszotta a
bevonuló kardinálisokat, saját uszályát emelgetve, mintha apródok húzogatnák – mikor naiv hívek
betlehemi jászol-csókolózását festette hallgatóságának: nyálasan nyalogatta istenkáromló haragjában
legdíszesebb papi köntösének rávarrott aranydomborműveit. Rabságból szabadult, parádézó keresztények
kavalkádja volt a haragos téma? Majdhogy a szószéken meg nem lovagolta az Apokalipszis négy lovát
ábrázoló bronzparipákat. „Vetkőzzék pőre zarándokká II. Frigyes császár!” – máris szedegette magáról,
gúnyos tépdeséssel, szertartási köntöseit – és attól sem riadt vissza, ha keresztes ál-héroszokat igazi
odaliszkok csábították örömházi hastáncukkal: ő is riszálja a porfír-oszlopos pulpituson szakrális ülepét.
Dionüsziosz Atheosz próféta: Bizánc első színésze volt, ezt idézendő szövegünk olvasása közben soha el
ne felejtsük, mert különben csak felét érezzük annak, amit Atheosz atya a bámulattól megbénult
novíciusoknak prédikált (…és én, a kiadója, kissé hozzáadtam).

1. Mikor Alkamil követének szájából már csak csurgott a méz, hogy mindenki émelyeghetett tőle, Frigyes
Caesar cinikus szájából meg a diplomatikusan hízelgő mákony, hogy egy hasis-szívó hárem is
elkábulhatott tőle – egyik pillanatról a másikra megnyíltak az ég csatornái, mennydörgött, vil526lámlott.
Az égiháború mindig Isten haragját jelentette babonás és látomás-kóros fejeknek, hát még itt, a szikkadt
Keleten, úgyhogy – különösen keresztény oldalon – pánikszerű rémület lett úrrá: de ezt az imádkozó,
jajveszékelő rettegést százszorosra fokozta (a királyi udvart széles gyűrűben körülfogó német, arab
népség és katonaság körében), mikor egyszerre csak, mint a Vörös-tengeren áthasító zsidók: bősz és
feltartózhatatlan, ismeretlen és váratlan szerzetessereg tört, a vihar elől tettetett nyugalommal menekülő
Frigyes és a szultáni követ ellen.

Hangosan ordították a záporban és villámfényben Frigyes keresztesei felé, hogy Gergely pápa ilyen
bullája vagy olyan enciklikája szerint tilos a kereszteseknek a kiátkozott pogány Frigyesnek
engedelmeskedni; keresztes katonának csak az vallhatja magát, aki Frigyes ellen fordítja kardját, és
fejszével tör aprófát a hamis caesar trónjának négy aranyos lábából. A szerzetesek – dominikánusok?
ferencesek? – hosszú dárdákon tiarás címereket döfködtek a földbe; ha valakinek volt szeme hozzá a
vakító villámfényben, azt is láthatta, hogy Szicília címere fölött is Péter kulcsai villogtak, ami annyit
jelentett, hogy Frigyes országára a pápa tette rá keselyűkarmú kezét. A Rómából érkező papok – mert
azok voltak – hosszú láncon táncoló tömjéntartóikat buzogánynak használták, véres fejek között, mennyei
fúriájukban, a keresztény nőket arabokkal együtt pucérra vetkőztették, ostorral verték, a meztelenség volt
szemükben a bibliai gyalázat, mert a test maga a kárhozat; körömmel vagy késsel tépték le a keresztet
azokról a megrettent katonákról, akik az égi-földi káoszban nem tagadták meg az első pápai fenyegetésre
a hűséget Frigyes császárhoz és királyhoz. Farkasként ordító fráterek nagy táblákon Frigyest mutogatták
tüzet okádó Sátánként lefestve; a katonák sátraira a pápa üzenetét futószőnyeg-féle szalagokon tűzdelték
ki – a sárban és esőben magasra tartottak egy halott ferencest: „Fri527gyes zsidai ölték meg” – egy újabb
horda aztán összetiporta a kifordult koporsót, azt hitték, a szultán katonája.

Mivel a latyakba zavarta őket a Jézus szent saruját híven utánzó bő és büdös szandál, lerángatták bütykös
lábaikról, és pofozták velük a visító asszonyokat; az arab könyveket összetépték: ha a vízözön-korabeli
égi zuhatag a színes pergamenrongyokat nem ütötte volna a mocsarasodó földre, milyen szépen szálldosó
pihe vagy pillangó lett volna belőlük.

Ahányszor ménkű csattant, és megvilágította a borzadalmas, hétfejű sárkány-formájú felhőket: a Rómából

érkezett papok mindebben isteni víziókat láttak, Frigyes elragadtatását a pokolba.

Mikor aztán az ítéletidő ellenére mind Frigyes, mind a szultáni követ felocsúdott az első, tehetetlen
döbbenetből: testőreikkel kirohantak ebbe a bolond pokolba, nem azért, hogy az eszüket vesztett Gergely-
hadra rontsanak, épp ellenkezőleg (a diplomáciai finesse az apokaliptikus körülmények között sem hagyta
el sem Frigyest, sem Alkamil képviselőjét): azokat a zsoldosokat és hősöket vagy hősködőket (oly
mindegy!) fékezték meg, akik véres bosszút akartak állni a szerzeteseken.

A vihar most csillapodóban volt, Frigyes katonái egybeterelték a rómaiakat, Frigyes kiderítette, van-e
valami hozzávetőlegesen épeszű vezetőjük, azt magához idézte, rövid beszédben közölte vele, hogy
mindaz, amit a római papok itt cselekedtek, egész biztosan nem Gergely pápa szándéka, őrült tetteiket a
vihar által okozott eksztatikus izgalom magyarázza, ő, Frigyes, rövid levélben járul Őszentsége lábai elé,
melyben jelenítheti, hogy tán napokon belül megkondíthatják a Vatikán hálaharangjait, mert Jeruzsálem,
az egész keresztény világ örömére: a keresztényeké lesz.

528

2. Valóban: lélekismerő ember számára homálytalanul érthető, hogy mikor Frigyes két szemével látta,
hogy a Rómában úgy látszik, megőrült Gergely pápa ilyen bolondokházába való gesztusokra ragadtatja
magát, mint hogy ezt a fanatikus csürhét hajítja a nyakára: Frigyes valóban elhatározta, hogy a
legvakmerőbb sakkozó lépéssel mattot ad a Vatikánnak, ezt ezzel a hasonlattal ki is jelentette Alkamil
követének.

Alighogy lediktálta írnokának a pápához intézett alázatos és önglorifikáló levelet, újabb papiruszt,
sebesebben író és arabul tudó titkárt rendelt maga mellé, és megüzente Alkamil egyiptomi szultánnak:
adja vissza Frigyesnek Jeruzsálemet, Frigyes minden ésszerű ellenszolgáltatásra hajlandó! Az elkészült
episztolát (a követ a gyönyörtől, diktálás közben, nem győzte szakállát simogatni, mintha legalábbis
legszebb rabnője teste volna) odaadta a követnek, de ez persze így, pucéran nem volt elég. Frigyesnek be
kellett bizonyítania, máris kézzel foghatóan, legmesszebb menő jó szándékát Alkamil szultán irányában.

Először is legerősebb, legszebb keresztes vitézei közül a követ jelenlétében egy csapatot leszerelt,
keresztjüket, fegyvereiket elvette, mindegyiket a legpompásabb ruhába öltöztette, parádés lovakra ültette,
és így küldte őket ajándékba Alkamilnak, a szultán – új és leghűségesebb testőreiként. Leodestar, Frigyes-
párti püspök, szívrepesztő búcsúbeszédben magyarázta meg a távozó lovagoknak, hogy most éppen a
keresztes jelvény levetése az igazi keresztes háború, mert többek között Frigyes király ezen gáláns
gesztiójának köszönhető, hogy Jeruzsálemet hamarosan teljes szabadságában adhatja át, a tedeumos
katedrálissá vált, egységes Európának.

Frigyes a Gergelynek szóló „matt” érdekében még tovább ment, itt csak az nyer, aki mer: ragyogó
nyugati hölgyeket is küldött Alkamil szultán feleségeinek társalgóul – ezeknek Wirengár főapát
magyarázta meg, hogy ez most ré529szükről katolikusabb lépés, mintha apácakolostorba vonulnának.

Frigyes természetesen lucullusi lakomával óhajtotta vendégül látni a szultán követét, de tekintettel a
legrendkívülibb körülményekre, a díszebéd elmaradt, viszont Frigyes megparancsolta szolgáinak, hogy
szinte kaszával és gereblyével szedjenek le asztalról, pohárszékről, fogadószobáiból és magánfülkéiből
minden tányért, poharat, ékszert, mázsás arany gyertyatartót, velencei tükröt és ember magasságú
majolikavázát: ezt küldi, szerény ízelítőképpen, Frigyes, legkedvesebb barátjának, az egyiptomi
szultánnak.

De érte még ennél nagyobb meglepetés Akkon városának nyomorult vagy ornátusos keresztényeit.

Frigyes megparancsolta, hogy a templomok legdrágább kincseit zsákokba és ládákba gyűjtsék, eddig
úgyis henye és a latrok között latorként megfeszített Jézust mélyen sértő blaszfém cifraságok voltak: most
lett igazi értelmük és kegyelemteljes csillogásuk, most, hogy a Szentsírt lehet velük és általuk az
egyetemes kereszténységnek visszaszerezni. A meglepetés akkor kezdett aggodalmasan kínossá válni,
mikor Frigyes: Szentsírt-vásárló adakozó kedvében, saját főpapjait is felszólította, hogy palotáik legszebb
faliszőnyegeit, bútorait és aranyholmiját szintén küldjék önkéntesen ajándékba a szultánnak, hogy a
szultán szédülete valóban mesebeli fokot érjen. Külön ereklyetartóban vitték (a szent csontokat ideiglenes
dobozokba dobálták) ajándékképpen: Frigyes kardját, bibliáját képekkel és tányérban, tányér-nagyságú
pecsétjét; tevék, lovak, szamarak és öszvérek roskadoztak a kincsektől. (Az egyetlen disszonáns
epizódnak mindössze az nevezhető, hogy mikor Frigyes a kísérő, Jeruzsálem-kérő levelet ünnepélyesen
lepecsételte a kisebbik pecséttel, a szultán követének szakálla lángra lobbant a fortyogó pecsétviasztól.)

530

3. A templomosok lovagrendje már sokszor szállt szembe Frigyessel, harciasabban, mint maguk a
szaracénok. Most is ez történt. Természetesen a kirobbantó ok az volt – hogy Frigyes tőlük is egy láda
aranyat kért a Szentföld glóriás visszavásárlásának érdekében. Láda arany helyett tíz óriás és bakótermetű
templomos jelent meg Frigyes színe előtt, fenyegetően földbe szúrt karddal (mintha legalábbis
lemondásra óhajtanák kényszeríteni – a gondolat nem állt nagyon távol tőlük), és tiltakozásukat fejezték
ki a kereszténységre nézve megalázó üzleteskedés ellen Alkamil szultánnal.

Frigyes a sötét templomos falanx előtt pillanatra sem veszítette el lélekjelenlétét.

Mindenki döbbenetére, egyelőre árva szót sem szólva: vetkőződni kezdett. Korona, palást, jogar, alma,
csillagszóró, aranysarkantyú, mintázatos díszpáncél földre, asztalra, odaintett apródok kezébe került, és
mikor már egy szál ingben állt a templomosok színe előtt, csak akkor szólalt meg. Igen kurta volt
beszéde: annak idején, a legelső keresztesek, azzal a felkiáltással indultak a szent harcba, hogy: „Isten
akarja!” Nos: amit ő, Frigyes most cselekszik, azt is Isten akarja, nem ő – nem a császár és király, hanem
Isten. A legegyszerűbb közkatona vagy rongyos fegyverhordozó zubbonyát kérte magára, az irattárból
kikért aktacsomó leveleiről saját kezével tépte le királyi aláírásait és királyi pecsétjeit – ő csak Isten
névtelen zarándoka a Szentföldre, és mikor a templomosokat most hazaküldi a láda aranyért – Isten
kívánsága, nem a császáré. Első napiparancsát is Isten nevében és koszos zarándokruhában írta alá –
végig is vonult gyalog serege előtt, akár didergő kolduló barát is lehetett volna. Isten akarja! – és a sereg
könnyezve őrjöngött a komédiásért, kinek szeme se rebbent a vakmerő színjáték alatt.

531

4. Az egész keresztes história egyik fele ilyen ördögi színjátékokból áll, másik fele meg abból, ami az
alázat paródiája után következett: megindult a Jeruzsálemet visszaszerző alkudozás, követek jöttek,
követek mentek, kardinálisok suttogtak a szultánnal háremajtók rácsa előtt, nagyvezérek tárgyaltak
Frigyessel zárt páholyában mise alatt – ki volt itt olyan anakronisztikus bolond, hogy Allahhal vagy
Jézussal törődött volna? A szultán dolgozószobájában minden éjjel égtek a perzsa lámpák üvegvázái a
Korán ráfestett, szőlőindás betűivel, Frigyes sátorában vagy stúdiójában (zsidóktól ajándékba kapott
hétágú) gyertyatartók lángja falta csámcsogva a keresztény éjszaka sötétségét – levél keresztezett levelet,
álruhás bizalmas küldöncök lopakodtak be hátsó ajtókon, mint az örök mesék örök titkos szeretői; vad
lovasok nyargaltak ide-oda a két udvar között egy-egy kényesebb pont korrigálására a végleges
szerződéshez; titkolódzás, feszültség, készen álló fegyverek időnkénti zörrenése és fojtott, sorsterhes
konverzáció mindenütt.

Ennek eredményeképpen megfogalmazták misekönyv-nagy betűkkel és arab kígyó-kézírással a végleges

szöveget – ezután a szultánra éjszakánként hiába váró háremhölgyeknek nem kellett a hiányzó nagyúr
helyett a gyönyörködés kézikönyveiben továbbra is pótlékot keresni a megszokott szórakozás helyett, és
Frigyes is pár napot újra arab vegyészeinek és algebristáinak szentelhetett.

Mielőtt a szerződést nyilvánosan szentesítették volna, a két uralkodó zárt körben esküt tett a Jeruzsálemet
dús feltételekkel visszaadó aktára.

Frigyes egyik templomában végezte az eskütételt, a szultán követeinek jelenlétében. A templom

sekrestyés-gondnokát megkérte: az egyik mellékoltár elé feszítsen ki egy óriási faliszőnyeget, meg is
mondta pontosan, melyiket, mit ábrázol – mire a sekrestyés elkezdett vinnyogni és siránkozni, hogy
nincsen faliszőnyegből egyetlen darabja sem, Frigyes küldöncei mindet elvitték, mikor Őfelsége oly
mértéktelen 532pazar ajándékokat küldött a szultán Őfelségének. Frigyes rögtön látta, hogy a sekrestyés
kancsal szeme kancsal lélek kifejezése, egy gárdistája jól belerúgott, úgyhogy még a maradék, könnyű
gyertyatartók is táncra perdültek az oltárasztalon és sekrestyés, papok, szolgák, katonák már hozták is az
eldugott gobelint.

Nem hiába épp ezt követelte az imperátor: azt az ószövetségi jelenetet ábrázolta a Genezis 13. könyvéből,
melyben Ábrahám és Lót felosztják egymás között a földet: „Ha te balra tartasz, én jobbra megyek – ha te
jobbra menéndesz, én balra térek.” Nem ez a szentírási kép és idézet illett-e Frigyes és a szultán
békeszerződéséhez? (A faliszőnyegen még hozzá Lót fején igazi török turbán volt látható.)

Az eskütételnél persze pávatollak erdejében jelen voltak a szultán követei is – a török Lóttal a gobelinen
meg voltak elégedve –, hasukat simogatták, a szarkofág-nagyságú biblia körül sem volt semmi rituális
hiba, a feszület ijesztően fehér testére is horrorral teljes tisztelettel mormogtak, csak… csak: és az egyik
követ susmorogni kezdett egy ropogó-ruhás kardinálissal. Frigyes neszelt, figyelt, mi a baj? Hamarosan
kiderült: az aggályos szultáni követség ragaszkodott, hogy az eskü-oltár tabernákulumának tetejére
állítsák fel az Oltáriszentséget, a keresztények isteni tartalmú első szakramentumát. Mikor Frigyes
megtudta, hogy csak ez a bajuk az egyiptomi követeknek, luciferi mosollyal nézett a követség vezetőjére:
hát már elfelejtették a szultán udvarában, hogy milyen „eretnek” véleménye van neki az ízetlen ostyáról?
Ettől ugyan nem fogja becsületesebben állni a szerződésben foglaltakat!

Pár nappal később Alkamil szultán is megesküdött a históriás papírokra: az Alkorán egyik legszebb
miniatúrájánál volt nyitva, Mohamed próféta mennybeszállását ábrázolta, emberfejű lovon, melyet
Gábriel Arkangyal vezet az égbe – a próféta ugyanolyan aranylángokban ég rózsaszín paripáján, mint a
Szakramentum a Frigyes esküoltárán. A szultán ezt 533a csodálatosan kifestett Alkoránt aztán
odaajándékozta Frigyesnek. A szultán a tengernyi keresztény ajándékot pénzzé tette, és szegény
keresztény alattvalói között osztotta szét – a gyönyörű keresztény hölgyeket (a féltékeny háremben már
kész volt a méreg számukra), előkelő ellátással, keresztény zarándokházakba helyezte el, hogy a
Szentsírhoz vándorlókról fejedelmi módon gondoskodjanak.

5. Ezek után következett a Jeruzsálem átadásáról szóló szerződés ünnepélyes és nyilvános kihirdetése
Joppe városában. Frigyes egy keresztény templom főkapuja előtt állt, azon a sík teraszon, mely a
templomhoz vezető lépcsőket pihenőül befejezi. Körülötte minden hozzácsatlakozott bíborosa és
püspöke, égető vérszínben vagy felhőfehér, ház nagyságú infulákban és mitrákban. Alkamil a joppei – a
keresztény templommal szemben épült – mecset előtt foglalt helyet, kivont kardú testőrséggel körülvéve.
Kivégzésre emlékeztető dobpergés után a tér közepén a megfelelő szónoki hangú nótáriusok felolvasták a
szerződés szövegét, melynek végén dobpergés, harsonaszó, a nép ordítása, himnuszok és üvöltő meg
táncoló dervisek színháza. Frigyes és Alkamil ölelkeztek, keresztény és szaracén katonák kezet fogtak, a
bámész és üvöltő népre úgy hullt kosarakból az ajándékpénz, mint Szodomára és Gomorára a tűzeső. A
háremhölgyek is, éjfekete fátylakon keresztül, kupola-hasú eunuchjaik kíséretében, végignézhették a
nyugat-keleti Divánt.

Frigyesnek joga volt a visszakapott Jeruzsálemet újabb várakkal megerősíteni: ezt az jelképezte, hogy egy
magas rangú katona csiszolt kőkockát és díszművű arany kalapácsot nyújtott át Frigyesnek, aki a kezében
tartott feszületet odaadta egy kanonoknak, ő maga pedig kedélyesen megkalapálta a követ – most néma
csönd volt égen és földön –, csak a kalapács vékony csengése hallatszott.

A szerződésben benne állt, hogy a jeruzsálemi Omár-me534cset és az egész szent Hárám: továbbra is a
muzulmánok tulajdona marad, ott minden igazhitű fegyvertelenül végezheti ájtatossági gyakorlatait,
viszont a kereszténységnek halálbüntetés terhe alatt tilos a szent Hárám területére lépni. Ennek nyilvános,
jelképes kifejezése a következőkben állt: Joppe városából – a keresztény és muzulmán templom közötti
téren – arab zarándokok indultak a nép nagy gyönyörűségére a jeruzsálemi Omár-mecset felé. A
keresztény vitézek? Végig tisztelgő állásban feszítettek. Előttük töpörödött török aszkéták csoszogtak, az
ámulattól támolyogva, kurta kis zsákruhájukban és veréb-szemetnyi turbánjukban; egy-egy bús szamarat
vagy madzagba négy lábbal gabalyodó gidát nógatva; előkelő zarándokok aranyos ruhákban, szinte
papírvékony, kitenyésztett fajméneken; muszlim szerzetesek hullámzó kígyókban, szájukat senki sem
látta mozdulni, és mégis szent füstként szállt belőlük az ének; tornyos tevéken drága gyümölcsök, ételek,
részben az urak örömére, részben a szegények istápolására – a keresztény bámész koldusok mindjárt
kiadós dézsmát szedtek belőle.

Frigyes nemcsak Jeruzsálemet kapta meg, hanem Názáretet és Betlehemet is. Alkamil saját kezével
osztogatta az arab művészektől készített kis betlehemi istállókat és jászolokat – i-ázó szamarakat és bőgő
teheneket –, a bíborosok átvették őket, Alkamil lelkükre kötötte, hogy az angol és francia királynak is
küldjenek belőle. Ugyanakkor annak kifejezésére, hogy Betlehemben és Názáretben nem lesz török őrség:
a kivont kardú török testőrök leléptek a színpadról, és helyüket – Frigyes ajándékba küldött keresztény
hölgyei foglalták el, kezükben szimbolikus kulcsokkal: a zarándokházak kapuit nyitják.

Még más kapukat is kinyitottak: Alkamil szabadon bocsátotta a keresztény foglyokat. A foglyok olyan
díszmenetben vonultak át a téren a kikötő vitorlásai felé, melyek őket keresztény hazájukba visszaviszik,
mintha legalábbis koronázási menet páncélos lovasai volnának: hímzett farpalástok 535a paripákon,
címeres álarcok a fejükön, tövises acélkötény a szügyük előtt – minden felszabadult keresztény lovag
aranyláncot kapott, csörögtek is, mint az első garas a perselyben.

Most következett a keresztény tábor számára a legkínosabb jelenet. Frigyes ígéretet tett a szerződésben
arra, hogy Boémund antiochiai keresztény fejedelemségét és a templomosok és johanniták lovagrendjét
semmi körülmények között soha semmivel nem segíti: Frigyes elé most odaálltak arabus vitézek Antiochia
keresztény címerével és a lovagrendek jelvényeivel – mindegyik fordítva, fejjel lefelé, akárcsak
temetésen, és Frigyes az eléje tartott Krisztus testét csókdosva, térdepelve (a császári színészek nem
játsszák ám csak úgy félig szerepüket) – megesküdött, hogy a Krisztus-hitűeket ünnepélyesen sorsukra,
azaz Alkamil szultán kénye-kedvére hagyja. Hogy a keresztények cserbenhagyása még ünnepélyesebb
legyen, a templomokban meghúzták a harangokat – ezt bizonyára meghallotta Gergely pápa Rómában.
6. Alkamil a szerződés örömére és a fáradság még fárasztóbb kipihenésére: háreme mélyében töltötte az
időt, a bujálkodás szír, ind, arab és óegyiptomi regulái szerint. Kedvenc rabnője már napok óta készült a
regulák nem is olyan könnyű teljesítésére: mennyezetig érő tükre előtt festette álomkékre szemhéjait,
pilláiról csepegett a vastagító máz (mint mindenütt a természetben a termékenység humiditása) – kebleit
hol pikkelyes bölcsőjében ringatta, mint a beteljesült ölelés hullámait, hol szabadon nyújtotta a festő- és
hintőporozó nőknek; hónalja, tánc közben, fekete fáklyaként lángolt a fulladt dobok vágyakozó
szívverésére; áttetsző selymei alatt úgy csavarogtak a kéj kalligráfiájában kitanult idomai, mint ezüst vagy
fekete halak a hárem szökőkutas vize alatt.

536

Ha ez volt az előkészület – és ebben egész sereg leányzó utánozta –, képzelhető, milyen volt a befejezés.

De mikor Alkamil szultán éjszaka, gyengén öltözött testével, szinte elmerült hancúrozó nősténydelfinjei
között: a hárem aranykapuja előtt – egész jogtalanul és szabálytalanul – megjelent a Nagyvezér és a
Főpap, fütyülő nádpálcával vertek a kétségbeesett eunuch-őrök lábaira és arcába: ők most azonnal
beszélni akarnak a szultánnal, az egész birodalom sorsa forog kockán. Közben karddal és szent
zarándokbottal verték a hárem aranykapuját, mely túlvilági szépségben csillogott a sejtelmes lámpák,
mécsek és fáklyák fényében.

A pap sápadt volt, sovány, szemöldöke, bajusza, tépésnyi szakálla ritkás, maga volt a betegség, a
szomorúság és a láz, turbánja is foszlóban, omlóban, mint a csalódott hit hervadt rózsája.

A nagyvezér szikár alak, mintha igazolná, hogy nem izomban, hanem csontban és idegben az erő, fekete
bajusza is inkább szálka, mint szőr, apró, ragadozó madárfején lötyögött az óriási gömb-turbán; bőre
sárgasága a Szahara kegyetlensége.

Alkamil bizánci boroktól (és mitől még) volt részeg – mikor végre megjelent a kapuban, támolygott,
szétmázolt csókokat ragasztott a szomorú Papra és szigorú Nagyvezérre, eunuchok támogatták, odabent
elakadt a tánc és citerázás, a hölgyek leselkedtek az illem határain belül, bár a kábítószerek hatása forrón
ömlött kéj-akrobata tagjaikból.

A pap és a katona, noha látták a szultán beszámíthatatlanságát, egymás szavába vágva, szinte elátkozták a
részeg uralkodót: Jeruzsálem visszaadásával meggyalázta mindörökre a Koránt, a hitet, a prófétát, a hazát,
családját, a szultánság tekintélyét.

Alkamil egyelőre hülyén nézett körül, sőt hülyén meg is jegyezte: nem is tudta, hogy ennyi meggyalázni
való van birodalmában, hiába, Allah kegyes és irgalmas, meggya537lázni valóból is a legtöbbet:
országára szórja égi bőségszarujából.

De mikor a nagyvezér és a főpap véres színekben ecsetelték, hogy az egész hadsereg, a mérget és kardot
nem kímélő rokonság, az antiochiai kereszténység – forradalmi erővel készül érvényt szerezni Alkamil
ellenében Allah haragjának: Alkamil megrémült, zokogni kezdett, letérdelt a főpap előtt, össze akarta
tépni a Frigyessel kötött szerződést, de csak egy háremhölgy pikkelyes melltartóját ráncigálta a részegek
erőtlenségével – szent fogadalmat tett, böfögve és csuklások között, hogy meztelen zarándokként megy a
próféta sírjához – és azzal ott, térdelve, elaludt a főpap lábainál, hortyogó fejét a szent térdeire gurítva. Az
Alkamil elleni forradalom első felvonása ezzel az ünnepélyes szcénával le is záródott volna – a történelmi
hűséghez hozzátartozik, hogy a színdarabnak nem is lett komolyabb folytatása.

7. Amilyen (fenyegető valóságban) felháborodást váltott ki a török udvar és ország bizonyos köreiben
Jeruzsálem visszaadása a keresztényeknek, éppolyan bacchikus és orgasztikus örömünnepélyek
üdvözölték Frigyes krisztusi békességben szerzett győzelmét a keresztény, elsősorban német táborban. A
keresztény urak és népek mámora határtalan. Alkamil kábult tivornyája gőzös háremében: gyerekjáték
volt a keresztények vallásos öröméhez képest. Az egész lovagság az utcákon és piacokon dorbézolt,
messze földről sereglettek az arab és egyiptomi örömlányok csörgődobjaikkal és venerikus
kosztümjeikben, hogy a hálaadás rituális igényeit háztetőtől pincéig, kútlépcsőtől „gregorián” – Gergely-
pápa párti – palotákig kielégítsék. Ennek sajátos következménye az volt, hogy mikor Frigyes császár a
duomóban a hálaadó istentiszteletet elrendelte, az óriási papi készültséggel intonált tedeumot – egyedül
hallgatta: katonái zabolátlan má538morukban azt se tudták, ki a Krisztus, ki a mufti, de annyi politikai
csodálatos érzékük volt, hogy valamelyik örömházban ünnepélyes konklávét tartottak (keleti „papnők”
segédletével), Gergely pápát detronizálták és – Frigyes királyt és császárt választották meg pápának: ki
érdemli meg, ha nem ő, Jeruzsálem örök visszaszerzője? Egyébként Frigyes mégsem maradt
szégyenszemre egyedül a templomban a hálaadó istentiszteleten, mert Alkamil szultán, udvariasságból,
hogy mégis valamivel ki legyen tömve a templom, seregestül küldte oda görög-keresztény rabszolgáit,
azok aztán vigyorogva vagy vicsorogva nézhették, egymás vállára ágaskodva, miként veszi magához
Frigyes az Ostyát – fantáziás görögök később azt pletykálták, hogy világosan látták: az ostyára Frigyes
imperátori címere volt domborítva, de hát a görögök fantáziája nem éppen dokumentum.

8. A hálaadó szentáldozást követő meleg éjszakán Frigyes a már régen kijózanodott Alkamil szultán
vendége volt: beszélgessenek végre kedélyesen, a szerződés históriai terhe után. Alkamil lugasa gyönyörű
volt, Frigyes udvari építőmestereivel azonnal le is rajzoltatta, ilyet fog építtetni és ültetni, mihelyt
Palermóba vagy Apuliába visszahajózik. Halastó, vadkacsák, könyv puha lapjaiként eső
alabástromlépcsők, trombitakelyhű, buja virágok, bőrlebernyeges és pókháló levelű pálmák, fekete
ciprusok, hófehér tornyok a hófehér hold alatt, balkonok, mint lengő gyöngyfüzérek és puha szőnyegek,
melyekben sóhajként suhan semmibe a lépés, vagy elolvad, mint cukor a szájban.

Alkamil kacagva beszélt Frigyesnek arról, amit a görög szolgák fecsegtek, hogy Frigyes az
Oltáriszentségben tulajdonképpen saját császári címerét nyeldekelte – mire Frigyes nagyot kacagott (a
görögökön? vagy csak az Oltáriszentségen?), de a kacagásból, mint nála mindig, komoly hitvita és ördögi
filozófia lett. Alkamil hittudósai és bölcsei mind 539odagyűltek törökülésben a szőnyegekre, és falták
Frigyes merész elmefuttatásait, mint medve a mézet. Egyébként Frigyes gyönyörű, olasz, festett
Madonna-képet is hozott ajándékba Alkamilnak, ez külön indíték volt egy kis szabadelvű
vallásfilozófiára.

Mért beszélnek mindig mater dolorosáról? Mért ábrázolják gyilkos anyai kínokban a Madonnát a feszület
tövében? Ha egyszer beszélt az Angyallal és Fiával, akiktől tudhatta, hogy Fia: Isten, és harmadnapra fel
fog támadni. Ebben a tudatban a Madonnának nem kellett volna annyira kétségbeesnie, és Fiának sem
felkiáltania, hogy: „Uram, Uram, mért hagytál el engem?” Persze, mindez azért történt így, mert nem volt
Angyal, nem volt Isten, és nem volt feltámadás. Az Oltáriszentséget Frigyes csak zsidó ünnepi
szimbólumnak tartotta, nyugodjék meg Gergely pápa: Jézus is csak annak tartotta. Különben az
„istenember” fogalma az emberi ráció arculcsapása, mert hiszen a „teljes ember” fogalma kizárja az
istenséget, és a „teljes isten” ideájába nem fér bele az ember.

Ezekről a blaszfém témákról hajnalig elbeszélgetett Frigyes Alkamillal és eufóriás tudósaival, ami
egészen mindennapi dolog volt, csakhogy az idilli diskurzushoz egy másik mindennapi dolog
csatlakozott, mégpedig az, hogy Frigyes kíséretében mindig volt bőségben Gergely pápa kémeiből: ezek
éppolyan kéjjel hallgatták és jegyezték fel Frigyes hitetlen tirádáit, mint az arab írástudók, és reggel,
ragyogóan kiszínezett kémjelentésekben, küldték egyenesen Gergely pápának.

9. Így aztán különlegesen érthető a történet most következő fejezete. A kémek az éjjeli „ateista”
beszélgetésről elsősorban Gerold jeruzsálemi pátriárkának számoltak be, Gergely pápa szentföldi
képviselőjének.

540
Gerold udvara másnap délelőtt olyan volt, mint a megzavart hangyaboly vagy darázsfészek, mindenki
beszélt, mindenki újabb teológiai rémhírekkel töltötte meg Gerold pátriárka fejét. Mikor a vitatkozás és
szörnyülködő lárma éppen tetőfokára hágott, akkor érkezett meg Frigyes, kíséret nélkül, megint a
legegyszerűbb, koszos zarándokruhában, tarisznyájában az Alkamillal kötött szerződés és az ő saját kezű
levele Gergely pápának Rómába. Gerold és papjai? Teljes papi díszben. A kontraszt tökéletes volt, mintha
maga a nagy rendező, caesari Frigyes tervezte volna így. Frigyes előadta, hogy semmi vitája nincs a
római pápával – óriási gúnyos moraj –, Jeruzsálem újra Nyugaté, talán nem szerénytelenség részéről, ha
ezt olyan teljesítménynek és érdemnek minősítené, hogy átok helyett áldást és a Pax Domini nevében –
felmentést érdemelne.

Gerold érsek a legnagyobb udvariassággal bocsánatot kért, hogy papi főtanácsával pár pillanatra vissza
kell vonulnia. Vissza is vonultak, Frigyes dudorászva vizsgálhatta, mint egy régiség- vagy műkereskedő
boltjában, a fogadószoba művészi kincseit. Pár perc múlva visszatért Gerold papi uszályával, de míg
elébb csak úgy ömlött az arany és bíbor kánoni korpuszaikról, megszentelt testükről: most talpig
feketében álltak előtte, mintha nagypéntek vagy rekviem volna. Gerold frissiben Frigyes szemébe mondta
azokat az istentelen kijelentéseket, melyeket Alkamil holdfényes lugasában megengedett magának, és
igen udvariasan hozzáfűzte, hogy ezek után (és még ezer egyéb okból) szó sem lehet békességről a pápa
és a császár között, és Jeruzsálemet az egyetemes kereszténység semmi körülmények között sem
fogadhatja el Frigyes kezéből.

Frigyes, akárcsak egy hányaveti vándorlegény, akinek a kegyetlen gazda nem ad szállást, visszatette
tarsolyába a papírtekercseket, és könnyedén, a sértődöttség legkisebb jele nélkül, kijelentette (folyvást az
iszákja csatjával babrált közben), hogy amúgy is perceken belül búcsút vesz 541a Szentföldtől, egy hónap
múlva Itáliában lesz, és személyesen adja elő súlyos és cáfolhatatlan mondanivalóit a Szentatyának.

10. Frigyes a teátrális nagy-meglepetések és nagy-ellentétek mestere volt, számunkra tehát pillanatra sem
szemet szúró, hogy miután rongyos zarándokruhájában visszatért saját palotájába: a nyomorult gúnyát
azonnal királyi palástjával és caesari díszeivel cserélte fel – erre az időpontra volt kitűzve a koronázás a
Szentsír templomában, a hivatalos megfogalmazás szerint: „Jeruzsálem királya az Örök Király
dicsőségére.”

A Szentsír tiszteletére emelt oltárt jóformán egészében le kellett bontani és (állítólag ideiglenesen) a
templom szentélye mögé hányni, különben nem fért volna el a szerény oltár jézusian szűk helyén a
rögtönzött, óriási koronázási baldachin, mely valóságos templom volt a templomban, éppen csak hogy
szét nem feszítette. Négy hatalmas oszlop tartotta a tetőt, kővirágokkal és pálmalevelekkel körülfonva –
Alkamil varázskertjeinek legcsodálatosabb virágait küldte szekérszámra –, az oltár maradékát óriási
függönyök takarták el, mintha a határtalan hatalom szépségének vörös viharfelhői volnának; Frigyes lábai
a Jézus eltakarított oltáránál hatalmasabb aranyzsámolyon pihentek, a Szentlélek lángnyelveinek
hosszúságát és keskenységét idéző cipőkben; csillagos tógát viselt, Augustus vagy Diocletianus módjára
átvetve és csatolva. Trónja körül hűbéres fejedelmek, grófok és hercegek, kiskirályok és bálvány-terpeszű
érsekek, a hódolat, engedelmesség és hűség bókoló pózában nyújtva feléje szervilis hazájuk címereit és
alázatosan meghajló jogarait.

Amilyen komédiásházbeli túlzással feszítették-buggyoztatták a vörös drapériákat a császárhoz nem méltó

oltár elé, olyan gondosan szabadon hagyták és bolond-bő mécsesko542szorúval aggatták teli azt a
mozaikot a templom apszisában, mely ez időben még minden kopottsága mellett látható volt: a
Mindenható Isten, szakálltalan ifjú Jézus-alakban, megkoronázza a törpe alakú – első jeruzsálemi királyt.

Ezekben a napokban (még a koronázás előtt) a Jézus sírját jelképező üres szarkofág körülbelül a templom
hajójának közepén volt, de a térdeplő és hason csúszó zarándokok számára alig látható, mert olyan óriási
gyertyaerdő vette körül, hogy a Sír közelébe alig juthatott valaki. Természetesen ez az ezer meg ezer
gyertya, lámpa és mécses (a mennyezetről is megszámlálhatatlan piros ámpolna csüngött alá, zápornál
sűrűbb zsinórokon) szintén útjában volt a koronázási szertartás – az egyetemes kereszténységhez méltó –
lefolytatásának, és így a gyertyákat is kaszálni kellett, hogy a bevonuló díszmenet kényelmesen elférjen.
A sárga viaszszálakat arató, szedett-vedett, utcasarkon toborzott szolgák között volt egy vén, Izrael hitén
levő cseléd, ennek nem volt szíve marokra és ölre fogni a Sírnak hódoló gyertyákat, úgyhogy tessék-
lássék kezébe vett egyet, azt is úgy, mintha legkedvesebb gyermeke volna, felnézett a koronázó, szikrázó
mozaikra, nagyot sóhajtott, és miközben kicsoszogott a nagytakarítás porától viharzó, feldúlt templomból,
efféléket motyogott magában, hazafelé baktatva az elárvult gyertyával:

…Te, szomorú, szerencsétlen Jézus, te tulajdonképpen nagyon jó és nagyon szegény ember voltál, mielőtt
a latrok közé szegeltek volna; már régen latornak számítottál, mert a szegények mindig latorszámba
mennek, és nem haragszol, ha összehasonlítom magamat veled, hiszen te oktattad tanítványaidat az
effajta összehasonlításokra, és bizonyára nem az aranyalmás király a testvéred, százféle kereszttel
százfele felpitykézve, hanem én, a szolga, aki ugyan nem követhetem ábrándos bölcselkedéseidet, de ezt
a kiábrándult gyertyádat hazaviszem, mintha testvérek volnátok és én – joggal, joggal, megbékélt szívvel
mondhatom – odacsatla543kozom harmadiknak a koldusok családjába: igazabb „szentháromság” ez, mint
amiről szőrszálhasogató és gőgös bölcseid filozofálnak, és amiből te egy szót sem értenél vagy utálnád.
Tanításodban (és ezzel nem tagadom meg őseim változatlan hitét) mennyi szép dolog volt, milyen kár,
hogy azt kétszer is elárulták: először, ne haragudj ezért rám, te magad, mikor, jó ég tudja, milyen
befolyások hatására, talán éppen nyomorultságod elkeseredésében, az Úristennel azonosítottad magadat –
és másodszor azok, akik bent a templomban gyilkos koronákkal koszorúzzák pogány fejüket a te
nevedben. Kár, kár, hogy így történt (és markával egy mellékutca huzatjától megvédte a lángot). Eszüknél
vannak azok bent a tömjén felhőiben? Szeresd ellenségedet: ebből lett a keresztes mészárlás? Irgalmas
szamaritánusból: pápaáldotta gyilkosság? Kalmárok kiveréséből: császári üzlet üres gödröd felett?
Keresztes hadjáratból: keresztények martalékul dobása hitetlen szultánoknak? Töviskoronából: Frigyes
gyémántkoronája? Gúnypálcádból: római tirannusok kegyetlen jogara? Gyalázat-palástodból: szaracén
lányok hímzette, antikrisztusi tóga? Mért tűr az én Istenem ennyi hazugságot? Hiszen a te tanításod,
amilyen szépen indult – mondhatom, öreg szolga, a másik jeruzsálemi szolgának –, olyan hazugságba,
fantáziás tévedésbe fulladt, hogy noha én ezért soha föl nem akasztottalak volna (az írástudók bizonyára
nem tehettek akkor veled egyebet, mert bánatodban: káromlásig ragadtad magadat), de hát a Törvény
sértése: az a Törvény sértése… És hazugság lett a magukat híveidnek nevezőkből, mert ez ott bent (és
háta mögött a koronázó templomra mutatott) aztán nem az igazság, sem a tiéd, sem senkié. Kevés zsidó
szegény embernek lett olyan győzelme és sikere a világhistóriában, mint neked, nyomorult latornak – de
miért? és hogyan? Csak úgy, és csak azért, mert „híveid” mindannak ellenkezőjét cselekedték, mint amit
te „béke veletek”-áldásoddal örökségül hagytál. És most azért se haragudj, szegény társam, ha
szeretet544tel elfújom a gyertyát, és kioltva viszem be kutyaólnyi odúmba: igaz hitem mégsem engedi
meg, hogy gyilkosaim akaratlan felbujtójának áldozzam (– és lassan, szinte fokonként oltogatta a
gyertyát, nehogy fájjon neki).

11. A szegény Mózes-hitű szolga kommentárjai valószínűleg nem sok vizet zavartak Frigyes koronázási
ünnepségei közben, de volt valaki, aki nemcsak vizet zavarni tudott, hanem valóságos vízözönnel
elárasztani a Szentföldet. Ez pedig nem volt más, mint Gerold jeruzsálemi pátriárka maga.

Miközben a duomóban gomolygott a szent füst és szent ének az egek felé: odakint a kapu előtt megjelent
a pátriárka, gyászlovon és gyászruhában, ugyanilyen halálfeketében óriási pápai kísérete, a tolongó
népséget szétverték és szétrugdalták az útból, és felhőrepesztő harsonaszó után egy szent kikiáltó
kihirdette a – kiközösítést Jeruzsálem városára és elsődlegesen a koronázkodó Frigyes személyére. Ez
volt aztán a kétszólamúság! Bent a hálaadó himnuszok, odakinn meg az átok fekete harsonái. A városban
futárok százai rohangáltak összevissza, és minden második-harmadik házra kitűzték az interdiktum
szövegét. A nép persze alig tért magához: most, mikor végre minden keresztes hadjárat végcélja
beteljesedett, és Jeruzsálem a Szentsírral a keresztények kezébe került, most átkozza meg a Krisztus sírját
Krisztus földi helytartója? A futárok minden képzelhető és képzelhetetlen helyre fekete lobogókat tűztek
vagy állítottak – farkascsordaként száguldó szerzetesek meg gyertyát osztogattak a zsákokból és ládákból
(főleg a Krisztus sírja mellől kiszórtakat) a jeruzsálemi népnek: Őszentsége római parancsára az egész
lakosságnak gyertyás körmenetben kell jelképesen a város falain kívülre vonulnia, néma tüntetésben az
Antikrisztus koronázása ellen!
Így is történt. Gerold pátriárkának kegyetlen zsoldosai és darabontjai voltak: mikor a templomban Frigyes
a ferde 545koronát egyenesre igazította fején, a jeruzsálemi nép, gyertyával a kezében, akárcsak a barmok
– katonák, prelátusok, alkalmi brigantik és nyelvüket lógató fráterek kíséretében –, egymást tiporva tolult
ki a városkapukon. Frigyes az oltár mellett megtiltott minden ellenintézkedést, annál is inkább, mert első
tanácsosa, az evangélium oldalán, most olvasta fel azt az iratot, melyben Frigyes békejobbot nyújt a
Szentsír fölött Gergely pápának, és szinte bizantin hízelgéssel beszél Őszentsége minden eddigi, ellene
viselt dolgáról. Frigyes azt is megtiltotta, hogy a koronázás után akár csak egy szál ember is kísérje,
mikor kilép a templomból: egyedül akar szembeszállni az átkozódó Gerold pátriárkával.

Ami a magános kilépést illeti, úgy történt, ahogy Frigyes bent a templomban megparancsolta, de a
Gerolddal való önkéntes szembesítés és valószínű dialógus – elmaradt, mert akkor már a templomtér és
az odafutó utcák mind üresek voltak, mintha Jeruzsálemben évszázadok óta nem lakott volna élő lélek
soha. „Von Niemandem gegrüsst” – élő lélek nem köszönt neki –, így vonult ki egyedül az elátkozott
király az elátkozott városból, ahogy egy német krónika írja. Egyesek szerint már Joppéban, mások szerint
Akkonban hajóra szállt Itália felé, számosabb kísérettel és kísérőhajóval, mint ahogy ideérkezett.

12. Ha Frigyes császár nem takarékoskodott váratlan históriai fordulatokkal: az átkozódó Gerold
jeruzsálemi pátriárka sem maradt mögötte. Mikor teljes gyászban a gyertyákkal kihajtott jeruzsálemi
néppel a falakon kívül a hamuhányásokhoz hasonló szent dombokon megpihent: ő is és mindenki láthatta
a messzeségben a dacos magánosságban kivonuló császárt, és ha nem őt, hamarosan a templomból
utánanyargaló kíséretét, melynek hősei nem egypár ártatlan jeruzsálemi férfit, asszonyt kardjukkal
levágtak, Gerold elleni tehetetlen bosszúvágyukban.

546

Mikor Gerold érsek azokon a hamudombokon végleges biztonságban volt, hogy a császár „örökre”
eltávozott: ünnepélyesen ledobta fekete gyászruháját (belegabalyodott mégis lova zablájába), ugyanezt
tette fekete kísérete is, nagy volt a suhogó, szakadó vetkőzés: az óriási papi processzió mintha kivirágzott
volna, csillogtak a díszruhák, mintha temetői ciprusokból virágzó cseresznyefák lettek volna.

Gerold hangos szóval beszélt a kihajtott, megzavarodott jeruzsálemi néphez, mintha égi látomása volna:
látta Frigyes örökre távozó hajóit, a Szentföld megszabadult a Sátán kénköves aurájától, és ha egyszer
Jeruzsálemben a császár utolsó lábnyomát is befújta a por – Jeruzsálem abban a pillanatban: felszabadul
az irgalmatlan kiközösítés alól, Jeruzsálem szabad katolikus város, a pápa az úr, Gerold is azonnal
bevonul a duomóba, és elfoglalja, a pápa őszentsége nevében, pátriárkai trónusát. Gerold még attól sem
riadt vissza (a jeruzsálemi nép egy ideig megnémult az ámulattól, azt hitték, bolondházba kerültek), hogy
mikor diadalmenetben visszavonult az alig pár pillanat előtt még elátkozott városba – hogy ez a triumfus
erősen hasonlítson Jézus virágvasárnapi bevonulásához: Gerold szamárhátra ült, és arról is gondoskodott,
hogy a nép a pálmafákra másszék, és onnan hozsannázzék és allelujázzék az új, gregorián megváltónak.
A pátriárka hatalmas palotáját kinyitotta a nép számára, ma mindenki, aki csak odafér, a győztes Gergely
pápa vendége, a várfalakon megjelentek a Római Szentszék frissen csattogó lobogói, a csibészek
hordájának mesebeli jó játék volt a nemrég letűzött gyászlobogókat tövükből kitépni, és a rongyokból
madárijesztőt csinálni; a harangokhoz sem lehetett a harangozóját megtalálni, húzta, aki tudta, vagy nem
tudta, de eléggé részeg volt hozzá. A házakat újból szenteltvízzel megszentelték, hogy lemossák az átkot,
vagyis 547csámpás fráterek és laikusok dézsából öntötték a vizet az utcákon végítéleti zűrzavarban
tolongó tömegre.

A muzulmán-faló Gerold most olvadó nyájassággal fordult a szaracénokhoz: még tolmáccsal beszédet is
intézett hozzájuk, minek az volt a magva, hogy Frigyes császár csaló, a szerződésen cinikusan kacag,
minden szava hazugság és ámítás – Gergely pápa a muzulmánok legmegbízhatóbb barátja, és ő, Gerold,
itt Jeruzsálemben annyi, mintha maga Őszentsége szólna most hozzájuk. Azzal egy hídról a vízbe szórta
Frigyes császár feldarabolt címerét.

Utána bevonult a koronázási templomba, ahol természetesen még minden úgy állt, ahogy Frigyes
otthagyta: Gerold beleült a császári trónusba, Isten és földi helytartója nevében, és a jeruzsálemi nép
kézzelfoghatóan látta, hogy megszűnt a kiközösítés – melynek legfájdalmasabb része volt a szentségek
kiszolgáltatásának megtiltása –, ő maga rögtön keresztelt – ekörül csak az az apróbb bonyodalom esett,
hogy a jelképesnek nevezhető újszülött, akit hirtelen előkaptak: Frigyes-párti családból származott, ez
hála Istennek, még a keresztelés előtt kiderült, úgyhogy mikor a szimbolikus aktusra sor került,
megbízható pápapárti család porontya került a márványkút fölé.

13. Frigyest a Szentföld átokkal búcsúztatta: mikor az első itáliai kikötőbe érkezett – vagy inkább érkezett
volna –, Gergely pápa vérszomjas hadserege fogadta. Az öböl mögött magas hegy emelkedett, a
hegytetőn szélverte, még magasabb vár, Gergely pápa vára, a falra tűzött, festett bádogcímer a
szélrohamokban csörömpölve verte a falat, mint valami cintányér vagy borbélycégér. A pápa a vár
erkélyéről figyelte a csata kimenetelét, ha ugyan viselkedése figyelésnek volt minősíthető. Eszét vesztve
rohangált az erkélyen föl-alá, rikoltozva buzdította katonáit a zsoldosok megszokott, legtrágárabb nyelvén
– e kivételes esetben félreérthe548tetlenül ez volt a Szentlélek parancsa –, öklét véresre verte a
kőpárkányon, halottsirató vénasszonyként zokogott, ha csapatai visszavonulásban voltak, birétumát
hajigálta a levegőbe, ha Frigyesék szorongtak. Gergely pápa Frigyessel szemben elvesztette a kikötői
csatát. Erre az erkélyről lerontott házikápolnájába, sírt, átkozódott, káromolt és káromkodott – bíborosai
bedugták fülüket, hogy ne hallják a pápa kétségbeesett istentagadását.

Idő múlva megjelentek Frigyes követei a békeszerződés tervével, a pápa a papirost kettétépte, a bíborosok
gyorsan felszedték, nehogy további pusztítást tegyen a szövegben. Ugyanezek a kardinálisok megkérték
Frigyes követeit, hogy kis időre vonuljanak ki a kápolnából a fogadóterembe: ezen idő alatt a félájulásig
kimerült pápát sikerült rábírniok a békeszerződés aláírására; a pergament hivatalos pecsétekkel
összeragasztották. Gergely pápa ekkor kérte, hagyják magára kápolnájában, ezt a kívánságát azonnal
teljesítették, természetesen minden ajtónál, ablaknál hallgatóztak. A pápa lágyan pergő könnyek
kíséretében kért bocsánatot a szentképektől, hogy kétségbeesésében elátkozta őket – gyóntatója éppen
idejében lépett be hozzá, a pápát balzsamos szavakkal megvigasztalta, gyónása után minden
ünnepélyességet kerülve, apai közvetlenséggel feloldozta, utána mosolyogva egy faliszőnyegre mutatott,
melyen Izsák megáldja Jákobot: a pápa értette a célzást, reszkető kezét azonnal áldásra emelte úgy, hogy
a következő pillanatban belépő Frigyesnek csak alá kellett térdelnie. A pápa, bölcs gyóntatója
pillantásainak szinte bábszerűen engedelmeskedve, soká simogatta a császár vöröses haját.

549