3.

Szöveggyűjtemény
írásművek meghangosítására
1.
Összeállította és szekesztette: Dr. Bolla Kálmán

Budapest
1995

1
 PRIVÁT FONETIKAI FÜZETEK

3.

Szöveggyűjtemény
írásművek meghangosítására

1.

Összeállította és szerkesztette: Dr. Bolla Kálmán

Budapest
1995

2
 Tartalom

Előszó . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . …. . 7
Szövegek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
1. Apáczai Csere János: Az iskolák felettébb szükséges voltáról. . . . . . . .9
2. Részletek Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvének
előszavából . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
3. Pilinszky János: Ismét a színházról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
4. Csoóri Sándor: Nagy László földi vonulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14
5. Ady Endre: A gondolat ellen . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
6. Bárczi Géza: A nyelvi eszmény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
7/a Márai Sándor: Szindbád hazamegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18
7/b Márai Sándor: Szindbád hazamegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
8. Rácz Olivér: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc... . . . . . . . . . . . . 20
9. Horváth Dezső: Az ötvös halála . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
10. Ottlik Géza: Történelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
11. Örkény István: újszülött fiamhoz írott értekezés anyanyelvünk
egynémely sajátosságáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
12. Cs. Szabó László: A magyar költészet századai . . . . . . . . . . . . . . . . . 27
13. Szerb Antal: A Felvilágosodás előfutárjai . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . 28
14. Részletek Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszéléséből . . . . . . .. 30
15. Eötvös Loránd: Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez . . . . . . . . 32
16. Nagy László: Irgalmatlanok ne legyünk... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33
17/a Cs. Szabó László: őszi napok Patakon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
17/b Cs. Szabó László: őszi napok Patakon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36
18. Ady Endre: A hazaszeretet reformja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
19/a Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . 40
19/b Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42
20. Kosztolányi Dezső: A rím elemzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
21. Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál . . . . . .. .. . . . . . . . . . . . . . . . 46
22. Arany János: Ismerkedés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48
23. Latinovits Zoltán: Verset mondok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
24. Zolnai Béla: Visszapillantás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52
25. Szigethy Gábor: Lovag a ködben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
26. Németh László: Mennyiben mesterség a műfordítás? .. . . . . . . . . . . . 55
27. Pázmány Péter: A halálrúl . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
28. Lőrincze Lajos: Nyelvi járvány . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
29. Kováts Dániel: Ahogy élünk, úgy beszélünk? . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . 60
30. Csaplár Vilmos: Perverz népek demokráciája . .. . . . . . . . . . . . . . . . . 62
31. Török Annamária: Hogyan lettem rádióbemondó? . . .. . . . . . . . . . . . . 63
32. Vándorfi László: Meditáció a magyar futballról . .. . . . . . . . . . . . . . . 65
33. Balázs János: Pályakép, önvallomás . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67
34. Lőrincze Lajos pályájáról beszél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70
35. Elekfi László pályájáról szól . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .73
36. Rácz Endre vallomása plyájáról . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76
3
37. Mese Doktor Hertelendiről . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80
38. Egy elbizakodott liba . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
39. Móra Ferenc: Mindenféle házak . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83
40. Idejétmúlt közmondások . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84
41. Szegény ember szerencséje . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
42. A kevély kiskakas . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88
43. A kiscsacsi meg a nagycsacsi . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89
44. Mese a csigákról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90
45. Igaz történet a sasról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91
46. Áprily Lajos: Mókusok . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92
47. Áprily Lajos: Meteorológusok . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94
48. Áprily Lajos: Cinkék . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96
49. Áprily Lajos: Fülemülék . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98
50. Áprily Lajos: Tacskódada . . . . . . . .. . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100
51. A rest szamár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102
52. Kígyókoronácskák . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104
53. Hevesi Sándor: Az előadás művészete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .106
54. Z. Szabó László: A nyelv barikádjain . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
55. Nagy László: A közérthetőség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
56. Babits Mihály: A veszedelmes világnézet . . . . . . . . . . . . . . . . 109
57. Konrád György: Gyerekkori vonatút Budapestre . . . . . . . . . . . 111
58. Konrád György: Az én utópiám . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . 113
59. Gál Sándor: Ünnepi köszöntő (Sárospatak) . .. . . . . . . . . . . . . 115
60. Dobos László: Ünnepi köszöntő (Győr) . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
61. Lator László: Ünnepi köszöntő (Szombathely) . .. . . . . . . . . . 121
62. Tüskés Tibor: Rekviem Kórógyért (Pécs) . . . . . . . . . . . . . . . . 123
63. Markó Béla: Ünnepi beszéd 1995. március 15-én Kézdivásárhelyen 126
64. Füzesi Magda: Az anyanyelv végvárában (Nyíregyháza) . . . . 128
65. Balla D. Károly: Félútról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130
66. Kós Károly: Kiáltó szó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
67. Wass Albert: A funtineli boszorkány . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . 132
68. Bálint Tibor: Feltámadás . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133
69. Bárczi Géza: Az iskola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134
70. Juhász Ferenc: Magyar múlt . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136
71. Kosztolányi Dezső: Nyílt levél a magyar színészekhez! . . . . . 137
72. Spiró György: Oszi . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 138
73. Lukácsy András: Nyelvgyötrés . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139
74. Németh László: A régi polgáristák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
75. Csoóri Sándor: A vérszomjas veréb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
76. Csáth Géza: A zenéről . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
77. Részlet Károlyi Amy önéletrajzi írásából . . . . . . . . . . . . . . . . 144
78. Szabó Lőrinc: Egy pasaréti kölcsönkönyvtár megnyitására . . . 145
79. Váci Mihály: Fábry Zoltán köszöntése . . . . . . . . . . . . . . . . . 147
80. Örkény István: Szakmai önérzet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148
81. Rádli Katalin: Köszöntő (Nyíregyháza) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
82. Déry Tibor: Egy öregember önarcképe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151
83. Karinthy Frigyes: Zsinórpadlás .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152
84/a Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei . . . . . . . . . . . . 153
4
84/b Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei .. . . . . . . . . . . 154
85. Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal . . . . 155
86. Bálint Tibor: Az orosz próza .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 156
87. Örkény István: Emlék a háborúról .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157
88. Ignotus: Széchenyi . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 158
89. Kondor Béla: Vezeklés . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160
90. Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 161
91. Somlyó Zoltán: A kenyérkereset .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 162
92. Nádas Péter: Sors és technika .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163
93. Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete. Az ország . . . 164
94. Karinthy Ferenc: A Tiberisnél .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165
95. Kornis Mihály: Napló(töredék) .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 166
96. Galgóczi Erzsébet: Hetipiac .. . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . 167
97. Bertha Bulcsu: Senki kutyája . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169
98. Bertha Bulcsu: Utolsó kenet . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 171
99. Eisemann György: "Barbárok" a Móricz-prózában .. . . . . . . . . 173
100. Juhász Ferenc: Míg élek, írok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174

5
 Előszó

Az Egyetemi Fonetikai Füzetekben első megjelenése (1988) óta rendszeresen

közreadunk olyan szakanyagokat, amelyeket a Kazinczyról elnevezett Szép
magyar beszéd versenyekre való felkészítésben/felkészülésben a szaktanárok
és pedagógusjelöltek felhasználhatnak. Folyamatosan beszámolunk az országos
döntőkről, közreadjuk az évente kétszer összehívott szaktanári konferenciák
előadásait, referátumait, a szövegmondásokról készített hibaelemzéseket.
Az ELTE Fonetikai Tanszékének oktatói és demonstrátorai tudományos
vizsgálatokat folytatnak, tanulmányokat közölnek beszéd- és hangtani témák-
ban. Elsősorban a nyelvi norma és kiejtési sztenderd fogalmának elméleti tisz-
tázására, a beszéd hangszerkezetének szövegfonetikai elemzésére s a szép ma-
gyar beszéd hangzástani problémáinak tanulmányozására irányulnak kutatása-
ink. Az alapkutatási jelleggel végzett kísérleti-fonetikai vizsgálatok sem nélkü-
lözhetik az eredmények gyakorlati felhasználására, alkalmazására való törek-
vést. Munkánkban szerencsésen kapcsolódik össze - s ez a természetes - a tu-
dományos kutatás, az egyetemi szakemberképzés és a gyakorlati megvalósí-
tás/megvalósulás figyelemmel kísérése. A versenyekre való felkészítés, mely
egyrészt a szakképzés folyamatában, másrészt a versenyen bemutatandó szö-
vegek feldolgozásával történik, összehozta, szakmai együttgondolkodásra és
közös cselekvésre ösztönözte a pedagógusképzésben működő magyartanárokat
(nemcsak fonetikusokat és beszédművelőket). Az útkeresésben, az állandó kí-
sérletezésben, a nyelvhasználatra károsan ható tényezők feltárásában, a közbe-
széd folytonos pallérozásában kialakuló jó együttműködést kívánjuk segíteni e
szöveggyűjtemény közreadásával is.
A szép magyar beszéd tanulmányozásához összeválogatott szövegek, szö-
vegrészletek, szövegkompilációk kifejezik a beszédszöveg értelmezésében
eddig kialakított felfogásunkat, mi szerint a "szövegség" kritériuma: a) önálló
gondolati, tartalmi, szemantikai egész; b) ezzel adekvát nyelvi megformálás,
szövegstruktúra; c) kommunikatív irányultság, közlési szándék, hatás; d) szitu-
atív beágyazódás, értelmezhetőség. A b) ponthoz tartozik, hogy tekintettel kell
lennünk a nyelv írott és hangzó megvalósulása közötti jellegzetességekre, meg-
felelésekre és eltérésekre. Ehhez ismernünk kell mind az írott, mind a hangzó
forma szerkezeti sajátságait, specifikumát, valamint az egyikből a másikba való
transzformálás lehetőségeit, szabályszerűségeit.
A szövegeket részben a korábbi években (főleg az utóbbi 10-15 évben) a
pedagógusjelöltek Kazinczy-versenyein előadott kötelező és szabadon válasz-
tott szövegekből válogattam (legtöbbször kiegészítve és "szövegesítve" azo-
kat). Másrészt a szöveggyűjteménybe nagy számban - mindenekelőtt műfaji
sokféleségre való törekvésből, továbbá a szövegkutatásban való felhasználás
céljából - bevettem újabb szövegeket is (a spontán elbeszéléstől kezdve a be-
széd jellegzetességeit jól tükröző meséken, ünnepi előadásokon és szónoklato-
kon át egészen az igényes publicisztikáig és szépirodalmi szövegekig).
A gyűjtemény 104 szövegéből 60-nak van egy vagy több szövegmondásban
hangfelvétele (eredeti elhangzásban vagy értő/értető előadásban). Szándékunk-
ban áll a még hiányzó hangfelvételeket is elkészíteni s az egészet kb. 10-12 db
60 perces hangkazettán közreadni. A hanganyag agyon változatos: készítettünk
6
a szép magyar beszéd versenyeken jól szerepelt tanárjelöltekkel, továbbá be-
szédkutató szakemberekkel stúdiófelvételt az ELTE Fonetikai Tanszékének
laboratóriumában; a meséket színészek, előadóművészek mondták a Magyar
Rádió mikrofonjába; vannak ún. tanári mintafelvételek stb. A szövegmondások
a szép magyar beszédet reprezentálják.
A szövegek feldolgozottsága különböző. Sok szövegről jelent meg komplex
fonetikai elemzés, szubjektív megfigyelések és műszeres mérések alapján vég-
zett vizsgálatok eredményei. Jó néhány szövegről vannak műszeres
regisztrátumaink, a szupraszegmentális hangszerkezet tanulmányozására szol-
gáló ún. intonogramok, amelyek további feldolgozásra várnak, ugyanúgy, mint
a többi, még nem elemzett szemelvény. (Az erre vonatkozó információkat a
szövegek előtt megadtam.)
E különleges szöveggyűjteménnyel nem csak a szép magyar beszéd verse-
nyek szakmai segítésére gondoltunk, hanem a beszéd- és hangtan önálló okta-
tási programot végző hallgatóink munkájához is adunk elemzési mintákat, va-
lamint elemzendő szöveg- és hanganyagot. A kötet és a hozzá tartozó hang-
anyag ugyanakkor számos más területen (pl. tudományos kutatásban, beszéd-
oktatásban stb.) is felhasználható szakanyagként.

Bolla Kálmán

7
 1.
Az alább közölt szemelvény három bekezdése a pedagógusjelöltek részére szer-
vezett szép magyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjének volt köte-
lező szövege 1987-ben. Szövegelemzést az EFF 1. és 7. kötetében adtam róla
(Bolla EFF 1. 1988, 55-69 és EFF 7. 1992, 128-38). Műszeres elemzésre al-
kalmas hangfelvételt Papp Lajossal készítettem az ELTE Fonetikai Tanszékén.

Apáczai Csere János:

Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról...
(Részletek)

(...) Hogy a népiskolák mennyire hasznosak, és milyen nagy szükség

van rájuk, az nagyon is világos és magától értetődő mindenki előtt, aki a ben-
nük folyó munkát szem előtt tartja. (...) Arra vonatkozóan viszont, hogy már
gyermekkortól kezdve mekkora haszna van az emberekkel való gyakori szóbeli
érintkezésnek, bizonyságul szolgálnak azok a szerencsétlen teremtések, akik
annak tudatában, hogy másokkal beszélni nem tudnak, kerülnek minden társa-
ságot. Így tesznek tanúságot arról, hogy közelebb állnak a beszélni nem tudó
oktalan állatokhoz, mint az igazi emberekhez, akiket csupán gondolkodó és
beszélőképességük különböztet meg az állatoktól. Márpedig a beszéd helyes
kiejtésének és írásának tanítása az iskolákban folyik.
De boldog Isten! Milyen csodálatos dolog az az írás és az írás olvasása!
Milyen csodálatos, hogy ezeknek a vonalacskáknak különböző alakjai majd a
gyönyörnek, majd a fájdalomnak, majd a szeretetnek, majd a gyűlöletnek, majd
a békének, majd a háborúnak, majd a csendnek, majd a viharnak képzeteit és
fogalmait keltik fel lelkünkben. Érthető így az amerikai őslakók esete, akiket
mi, az Óvilág lakói csak 164 éve ismerünk. Mikor ezek észrevették, hogy a
mieink az odaküldött levelekből meg tudják állapítani, mit akarnak hozzátarto-
zóik, noha roppant szárazföldek és tengerek választják el őket egymástól, ma-
guk is nagy kedvet kaptak erre a vakmerő dologra, előbb csak nézegették a
betűformákat, aztán a fülükhöz illesztgették, végül kezükkel tapogatták. Így
akarták jelentésüket megismerni. (...)
Bizony fájlalhatjuk és keserű könnyek közt sirathatjuk, (...) hogy a ke-
resztények között akad olyan ország, ahol a távol levő férj otthon levő felesé-
gével, az úr a szolgájával mindig csak közvetítők útján beszélhet. De sokkal
inkább fájlalnunk kell azt, hogy lehet látni egész falvakat is egy-kétszáz csa-
láddal, amelyeknek szeme, füle, nyelve egyedül az iskolamester vagy a lelki-
pásztor. (...)
Ideje hát, hogy felébredj te álmos, te mámoros, te hályogos szemű ma-
gyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakk-
hoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd,
szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek
súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől
fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban
sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még
egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat! Gondolj a híres rabbi-
8
nus szavaira: Aki gyermekkorában tanul, mihez hasonlít? Új papirosra írt tintá-
hoz. Aki öreg korában tanul, mihez hasonlít? Régi, megkopott papirosra írt
tintához.
Igen nagy tehát, mint látjátok mély belátású hallgatóim, az alsó iskolák
haszna, a szükségességük pedig éppen a legnagyobb. És mégis, ha a kultúra
magasabbra nem tör, s nem nő át a triviális iskola keretei közé, akkor ezekből
az iskolákból aligha árad majd érezhető módon bármely népre is olyan művelt-
ség, amely másokénál előbbre való volna. (...)

In: Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról... Magvető

Könyvkiadó, Budapest, 1981, 13-6.

9
 2.
Az alábbi szemelvény első fele a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar
beszéd versenyek egyik országos döntőjén hangzott el kötelező szövegként.
Hangfelvétele Körmendy László rádióbemondóval készült.

Részletek Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvének elősza-

vából

Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely
alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, ér-
zelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű
emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető
legnagyobb részt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmo-
zódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy ép-
pen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elöl-
ről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön, elszigetelten megvívnia. Va-
lóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet va-
lamelyes nyelv nélkül elképzelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi
nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a
nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg; olyan
eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s mely az embert attól fogva, hogy
zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja. S "a nyelv"
mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni,
sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az
anyanyelvet, melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg
tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos
fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza.
A nyelv mint eszköz a legbonyolultabb gépezet. Ezt a gépezetet műkö-
désében tanulmányozni, alkatrészeire bontani, e részek szerepét, egymásba
illeszkedésük módjait vizsgálni, titkait megfejteni maga is, bonyolultságában
olykor fárasztónak tetsző, de a belemélyülő számára végtelenül érdekes és soha
véget nem érő tanulmány. Ámde ez a gépezet, úgy ahogy ma mindennapi mű-
ködésében, változatos felhasználásában megfigyelhető, nem egyszeri alkotás,
melyet valaha megteremtettek, s azóta jól-rosszul jár, hanem szakadatlanul
alakuló, fejlődő valami, melyet egy egész nép évezredek, sőt évtízezredek óta
szakadatlanul formál, tökéletesít, a változó és rendszerint sokasodó szükségle-
tekhez idomít. (...) A nyelv tehát történelmi produktum, és még mai szerkeze-
tének sajátosságait, bonyolult titkait is csak úgy lehet igazán megismerni és
megérteni, ha megismerkedünk a hosszú-hosszú fejlődés, alakulás folyamatá-
val. Nyelvtörténeti háttér nélkül nincs igazi, mélyebb, tudatos nyelvismeret,
márpedig a gondolkodó ember nem elégszik meg az ösztönszerűvel, hanem
tudatos ismeretekre törekszik. (...) S e történet, melyet határozott törvényszerű-
ségek irányítanak, nemcsak a nyelvi rendszer alaposabb megértéséhez és érté-
keléséhez segít hozzá, s egy életen át halmozódó nyelvismeretünket bővíti ki
előző korok nyelvi színeivel, de önmagában is, részleteiben is színes, vonzó
stúdium, mely egyszersmind a nyelvet beszélő nép gondolkodásának fejlődésé-
re, e fejlődés sajátos vonásaira is világot vet, sőt általa egyes nyelvi tényekben,
10
mintegy megőrzött kövületekben elénk tárul a nép viszontagságos történetének,
elmúlt gazdasági és társadalmi rendszereinek, egykori műveltségének számos
emléke, a nép ködbe vesző múltja. (...)

In: Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Előszó. Gondolat Könyvkiadó, Bu-
dapest, 1975, 5-7.

11
 3.
A szövegrészlet Pilinszky János Ismét a színházról című írásából való. Szöveg-
elemzést Deme László és Bolla Kálmán adott róla az EFF 1. és 7. kötetében
(Deme EFF 1. 1988, 115-22; Bolla EFF 7. 1992, 160-73). Hangfelvétele Deme
Lászlóval készült.

Pilinszky János:

Ismét a színházról
(Részletek)

Volt idő, amikor a színházban elég volt valamit megjeleníteni, hogy az

valóban jelen is legyen a nézők szívében, agyában és természetesen a "világot
jelentő deszkákon". Jelenlét és megjelenítés még nem vált külön egymástól, s a
"siker" szinte kizárólag a megjelenítésen múlott, annak szépségén, erején, iga-
zságán és gazdagságán.
Modern korunkban kezdődött valamiféle nagyon nehezen meghatároz-
ható baj (metafizikai zavar, rövidzárlat?), ami egyszeriben eltolta, megváltoz-
tatta a színház egész problematikáját. A baj nyilván a világban, a szívekben és
az agyakban kezdődött, de meglepő élességgel kihatott a színház egész világá-
ra. Azóta a harc valójában nem a megjelenítésért, hanem a jelenlétért folyik. A
kettőt természetesen lehetetlen éles vonallal elválasztani egymástól. Mégis
lényegében ez az a fölismerés - tudatosan vagy ösztönösen -, ami nélkül nincs
modern színház, se modern színész. Látszatra minden a régi, valójában minden
más. Mint ahogy semmi se változik és minden más lesz a súlytalanság állapo-
tában.
A "megjelenítés" nehézségét már Lessing is fölismerte. Mert mi is a
"megjelenítés"? Tükörkép? S ha igen, rögvest kitűnik lehetetlensége. Mert a
tükörképből épp a valóság súlya, melege hiányzik. Ha viszont lehetséges volna
a tökéletes tükrözés, ez többé nem megjelenítés volna, hanem skizofrén és ér-
telmetlen megduplázása a valóságnak.
Nem, a színház olyan öntörvényű új valóság és jelenlét, mely épp füg-
getlensége erejével képes a színházon kívüli életet is fölmutatni. Nem azonos a
való világgal, de sűrített terében és idejében képes (...) életünk egy-egy töredé-
két is kivételes módon abszolutizálni, mélyebb, időtlenebb és titkosabb össze-
függéseiben "üdvözíteni".
A színház csak játék? És az élet csak valóság? Nem, mindkettő játék
és valóság is - csak máshol és másképpen. (...)

In: Pilinszky János: Szög és olaj. Vigilia, Budapest, 1982, 345-6.

12
 4.
Az alábbi szöveg egy része a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar
beszéd versenyek országos döntőjén hangzott el szabadon választott szöveg-
ként. Földi Éva adott róla elemzést az Egyetemi Fonetikai Füzetekben (Földi
EFF 1. 1988, 83-99). A szöveget Papp Lajos mondta hangszalagra.

Csoóri Sándor:
Nagy László földi vonulása
(Részletek)

Láttam, mert láthattam költőket tündökölni és meghanyatlani. Láttam őket vi-

láglapok első oldalán, filmen, találkozókon, s láttam őket roncstelepek Orfeu-
szaként elsodródni. Némelyikük, mint később kiderült, attól volt nagy, sikeres
és hódoltató, hogy a hazája is nagy volt. Hosszúak és izgalmasak voltak orszá-
gának az útjai, bejárhatatlanok a városai, a folyói, s a vörösréz tornyok fölé
óceáni hab röpült. Egyszóval már a kellékek is a nagyarányúság látszatát kel-
tették.
s közben láttam, mert láthattam Nagy László földi vonulását. Lenyűgö-
ző háttér nélkül és kellékek nélkül. Egyik kőtől a másikig, a mécslángtól a tuli-
pánig, a tulipántól a Saturnus-tüzekig és tovább. Hol közelebbről, hol távolabb-
ról azt az utat, amelyen a gyerekhangra és a suhanchangra írt mondókáktól
eljutott a világot magukba fogadó és átrendező mítoszi nagy versekig: a Zöld
Angyal-ig, a Menyegző-ig. (...)
(...) ha valaki egyszer, félredobva az akadémikusok nagyítólencséjét,
azt kezdené kutatni: mi a Nagy László-i tudás alapja, rögtön észre kellene ven-
nie, hogy nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami ma-
gát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közve-
títő közeg helyett a dolgok eredete. S be kellene látnia, hogy Nagy László ver-
sei azt tudják, amit a forró szél imádatában egymáshoz kapcsolt szeretők tud-
nak, amit a fák sebei, a hasba rúgott parasztházak, a magasból lebukó menny-
kövek Dugovics Tituszai, amit a kiszúrt szemű és búcsúzó lovacskák tudnak.
Mondjunk még ennél is nyilvánvalóbbat: a méhzúgás megtanulhatatlan, de
Nagy László verse ezt is tudja. Mert elmennek őérte a csodák, mert ballagásá-
hoz odaszegődnek. (...)
Három évvel ezelőtt New York modern múzeumában végre eredetiben
láthattam Picasso Guernicá-ját. Az arányaival együtt kibontakozó mű úgy sö-
pörte el a róla készült törpe másolatokat, mintha azok csupán elővázlatok lettek
volna. Vagy mintha egy ismerős katasztrófa újonnan előkerült hátborzongató
dokumentumát lökte volna elém a Város. Magát a Természetellenességet lát-
tam megtestesülni. S ott, a kép fekete és fehér veszedelmében állva, gondolko-
dás nélkül Nagy László gyötrő és tépett, de tépettségében is fölmagasodó ver-
seire gondoltam. Különösképp a Menyegző-re. Ha Picasso Guernicá-ja a má-
sodik világháborús emberiség mitikus arcképe, akkor a Menyegző a háború
utáni emberiségé. Sajnáltam, hogy ezt az igazságot ott a teremben egyedül csak
én tudhattam. Ezt is, meg még a többit is, ami Nagy László nevét körüllángol-
ja. Mondtam magamban a sorokat csukott szájjal: nem a kivégző szakasz, ó
nem, csak megörökítnek- - - - -
13
s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött.
Mondtam, mint aki abban reménykedik, hogy láthatóvá válnak a sza-
vak, és ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növe-
kedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel.

In: Csoóri Sándor: Nomád napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978, 315-
8.

14
 5.
Az alább közölt szöveg az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd
versenyének volt kötelező szövege 1992-ben. Hangfelvétele a Magyar Rádió-
ban Vallai Péter előadásában elhangzott felvétel.

Ady Endre:
A gondolat ellen

A mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta..." Hajh, még

Apáczai Csere János írta ezt. Azóta már sokféle Akadémiánk van, s ím, ma is
csak úgy vagyon, mint akkor. Jaj itt, ezerszer jaj a gondolatnak, s ma is így
rivalkodnak a hatalmasok:- "Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segél-
jen,valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le."
Zichy Nándor az Egyház hatalmát proklamálja. Wekerle Sándor kenetes
hangon testálja az iskolát a papoknak. Polónyi el fogja csukatni azokat, akik-
nek új eszméktől fő a fejük. Temesvárott kopók falkája vesz űzőbe egy tanárt
az ő elveiért. Debrecenben szocialistának bélyegeznek egy modern fejű tanárt.
Pécsett el fognak csapni a jogi líceumból két vagy három istentelen szabad-
gondolkozó professzort. A legfőbb Akadémia dadogó grófokra les koszorúival.
Budapesten, Kolozsvárott megdöbbenve lapul meg az az egy-két tanár, aki
Európában vélte magát. Nem lehet mindezeket fölsorolni. Rajtunk, agyunkon,
gondolatainkon a terror. A régi, az ősi, mely alatt összeroskadt Apáczai Csere
János.
Másutt is van harca a gondolatnak. De másutt a gondolat ellen a gondo-
lat harcol. Nálunk a gondolat ellen - a gondolatiszony. Bent akarnak tartani
bennünket a múlt karámjában. És sohase volt még ilyen harcias és erős a reak-
ció. Még Magyarországon sem.
A nagy circulus vitiosus. Uralkodik a politika, s a politika fölvetettjei
kétségbeejtően visszamaradt fejő hullák. Ezek vívjanak a gondolat és a tanítás
szabadságáért? Ezek védjék meg a gondolatot? Ők uralkodni és nyúzni akar-
nak. S a magyar tudománynak, iskolának s a magyar gondolatszabadságnak
sorsa ma talán mostohább, mint Apáczai Csere János idejében volt.
Végleg kikapcsolják ezt az országot Európából. Aki gondolkozik s aki
mer, az elveszett.
Hát jöjjön a gondolat rabsága. Hogy is mondta Apáczai Csere János:
"De ha, és ezt én mondom, oly időben születtünk, mikor a legnagyobb tudat-
lansággal szemben a bölcsesség és annak tanítói egy batkára sem becsültetnek,
azonnal kétségbe kell-e esnünk."
Ne essünk kétségbe, ha kétszázötven év óta sem változott itt semmi.
Talán kijózanodik még ez az ország, s elűzi a fekete lovagokat, kik hamis jel-
szavakkal nyakunkba ültek "a mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének
miatta".
Budapesti Napló 1906. jún. 1.

In: Ady Endre publicisztikai írásai II. Válogatta és a jegyzeteket írta Vezér
Erzsébet,.Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 373-4.

15
 6.
Az alábbi szemelvényt Bárczi Géza nyelvművelő írásaiból választottuk. Szöveg-
elemzést Elekfi László adott róla, műszeres beszédakusztikai vizsgálatát pedig
Bolla Kálmán végezte (Elekfi EFF 1. 1988, 70-82; Bolla EFF 7. 1992, 139-50).
Hangfelvétele Elekfi Lászlóval készült.

Bárczi Géza:
A nyelvi eszmény

Mindenkiben, aki szívén viseli anyanyelve sorsát, kell élnie többé-

kevésbé tudatosan egy nyelvi eszménynek. Sokszor kérdezik - szakmai oldalról
is -, mi is voltaképpen ez a nyelvi eszmény. Vajon nem csak szépen hangzó
szó, de ködös fogalom, melyen használói sem igen tudják, mit értsenek. Pedig
a nyelvi eszmény egyáltalában nem valami ködös, rendkívüli tudományos ki-
ötöltség. Mindenki, aki megállapítja például Móra Ferencről, hogy nyelve szép,
ízesen magyaros, vagy kipécéz a mindennapi használatban egy-egy nyelvi fo-
nákságot, ezzel máris elárulta, hogy él benne, ha esetleg homályosan is, egy
nyelvi eszmény, amelyhez hasonlítja azokat a nyelvi jelenségeket, amelyekről
ítéletet mond. Az egyénben élő ilyen eszménynek kétségtelenül lehetnek és
valószínűleg vannak is szubjektív elemei, de bizonyos, hogy tárgyilagos szem-
lélettel is meg lehet találni azokat a vonásokat, melyek kiemelten jellemzik. A
nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv - mind a művészi igényű írásművek-
ben (s elsősorban ezekben), mind pedig a nyelvhasználat minden egyéb terüle-
tén, a tudományos okfejtésekben, a mindennapi beszédben és a kérész életre
szánt írásokban is -, mely épen őrzi a maga hagyományos, értékes tulajdonsá-
gait, azaz a tömörséget, a képszerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szaba-
tosságot és a változatos hangzást, továbbá a rugalmasságot, mely magában fog-
lalja nemcsak a különféle műfajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való
simulást, anélkül, hogy szakítania kellene ősi jellemével. Ezek persze általá-
nosságban jellemzik nyelvünket, a tovább bontásban ki kell keresnünk azokat
az eszközöket, melyek segítségével az említett erények megvalósulnak, tehát a
nyelv egész felépítését, hangrendszerét, nyelvtanát, szókincsét. Nem jelenthet
ez maradi merevséget, hiszen a felsorolt eszményi tulajdonságok között ott van
a rugalmas alkalmazkodó képesség is, csupán az kívánatos, hogy a nyelvben
szükségszerűen kelet- kezett újítások ne rombolják egyéb értékeit, hanem
azokkal összhangba kerüljenek. Erre az összhangra vigyáznunk kell, hiszen az
említett tulajdonságok között is akadnak, amelyek látszólag ellentmondanak
egymásnak, így a sejtelmesség és a szabatosság, világosság, melyeknek minde-
gyike a maga helyén válik igazán értékké, a sejtelmes árnyaltság a lírai költé-
szetben, a világos fogalmazás lehetősége az okfejtő szövegekben. Nyelvünknek
az is egyik erénye, hogy ilyen ellentétes követelményeknek is eleget tud tenni.

In: Bárczi Géza: Nyelvművelésünk. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1974,

23-4.

16
 7/a
A szövegrészlet a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Ka-
zinczy-versenyének volt a kötelező szövege 1995-ben. Hangfelvétele Pachmann
Péterrel készült az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában.

Márai Sándor:
Szindbád hazamegy
(Részletek)

(...) Hosszú életében Szindbád mindig derűs ünnepnek érezte a telet

Magyarországon. A hó megőrizte - mint egy nagy botos, veres orrú, hideg-
ravasz pillantású magándetektív - a szökevény nők lába nyomát, a szobák meg-
teltek a nagyokat durrogó bükkfagyökerek parázs- és füstszagával, a konyhák-
ban új illatok kezdtek terjengeni, az udvaron disznót öltek és pörköltek, a ven-
déglősök oly elégedetten olvasták reggelenként a lila tintával sokszorosított
étlapokon ezt a szót: "disznótor" vagy "citromos kolbász", mintha nagy ünnep-
ség előtt állana a nemzet, az asszonyok fagyos orral tértek vissza a kamrából,
ahol leemeltek a kampós szögről egy tál borsóba való oldalast, a kisasszonyok
karmantyúba rejtett vörös ujjú kezecskéikkel céltudatosan szorongatták a Széna
téri jégpálya homályosabb szögleteiben a gavallérok kezét, a budai legényla-
kásokban gutaütéses színű, vörösen izzó vaskályhák előtt ültek a szerelmesek, s
a hölgy cipőjét szárítgatták, mert a kedves lábtyűk vékony talpa átázott az
ideúton az Iskola utca havas latyakjában, s a nyugdíjasok oly komoran sétáltak
a budai Margit-rakparton, szitáló hóesésben, seal-kucsmával fejükön, mint
egy-egy ukrán bombavető különítmény, melynek tagjai a száműzetésben végül
is tisztességgel megöregedtek. Illatos volt a régi magyar tél, hurka, újbor, tor-
ma, báli éjszakák pacsulija, áthevült, tánctól és érzelemtől megizzadt testek,
szekrény tetején száradó birsalmák, fenyőpálinka, vadhús szaga keveredett
benne, s mintha a házakban és lakásokban békét kötöttek volna egymással az
emberek tél idejére: minden ablak oly sárga fénnyel világított, mint a rőzsera-
kás, melynek parazsa fölött a makk disznó
gubás öregembere melengeti bütykös kezeit. (...)
Szindbád leírta a régi telet, a kék havat, az ezüst holdfényt, hallotta a
máramarosi farkasok vonítását, s amíg írt, melegedett a szíve, mintha ő is ott
állana a nógrádi megyeháza nagytermében, a gyertyákkal ékített csillár alatt, s
nézné az első táncosuk karján imbolygó leánykák kövér vádliját, vagy zúzma-
rás bajusszal farkaslesre indulna a bártfai erdőbe, faggyúszagú és jókedvű tót
hajtók kíséretében, vagy a disznótor alkatrészeit vizsgálná nagy műgonddal az
egri "Vörös rák"-ban, ahol este hatkor is lehet forró véres hurkát kapni télidő-
ben. Ezért írt Szindbád a télről. Mert a régi, ünnepélyes tél is elsüllyedt
az időben, s csak egy gondterhes évszak maradt helyette. (...)

In: Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó-Helikon Kiadó, Bu-

dapest, 1992, 76-8.

17
 7/b
Az alábbi szemelvényt Pachmann Péter mondta hangszalagra a Fonetikai Tan-
szék laboratóriumában 1995. április 12-én.

Márai Sándor:
Szindbád hazamegy
(Részlet)

(...) Olyan szüretre vágyott Szindbád, ahol alkonyatkor a dércsípte sár-

ga, vörös és kék szőlőtőkék között hosszan lehet üldögélni egy diófa alatt, s
amíg a leányok danáznak és tapossák a mustot, Szindbád valamilyen történelmi
könyvet olvas, így várakozik a vacsorára. De legfőként azt szerette volna, ha
kőből faragott asztal és pad várja a diófa alatt.
Egyszer Tolcsván látott a hegyoldalban egy fa alatt ilyen régi asztalt és
kőpadot, s a pillanatot, melynek emléke e helyhez tapadt, mint a tapló a fa-
törzshöz, nem tudta elfelejteni. Csak a füst és az ének szállott az őszi ég felé,
máskülönben oly csendes volt a táj és az este, mint egy fiatal nő, mikor élete
első boldog, szerelmes órája után elalszik kedvese mellén. Vérvörös és sötét-
kék volt a szőlő, s a leányok halkan énekeltek. Szindbád az asztal kőlapjára
könyökölt, kalapját a dércsípte fűre hajította, s Mohácsról olvasott egy vastag
könyvet, melynek olyan tudálékos és komoly szaga volt, mint egy öreg, bölcs
vidéki szerzetesnek. Ez volt a pillanat, melyre a hajós még később is, sokszor
visszaemlékezett, valahányszor csak útnak indult ősszel, mikor már hosszú V-
ben kezdtek húzni a szigeti víztorony fölött a darvak. Mi volt értelme és tartal-
ma e pillanatnak, hogy a hajós ilyen makacson emlékezett reá s nem bírta elfe-
lejteni? A szőlők illata, a rőzsefüst kesernyés szaga, a piruló szalonna vagy
füstölt sonka jó íze, a pince, melynek évszázados vasajtaját feltárta a vincellér,
s olyan dohos, nedves és emberi korhelyszagosság ömlött ki a boltíves mélysé-
gekből, hogy a józan életű ember szájában is összefutott e szagra a nyál, a falu-
si kenyér érdes fogása és tömör, csaknem testi illata, az este első árnyainak
settenkedése, a hold vigyorgó, bandzsi sündörgése az égen, a kőpad, mely ki-
adta most a nappal magába szívott melegséget, mindez vonzotta Szindbádot, s
néha nyugtalanul kezdett fészkelődni a pesti kávéházban, István napja után,
mikor a körutat felmosta a záporeső, mert eszébe jutott egy régi szüret, s nem
volt maradása többé az irodalmi világban. Ilyenkor útnak eredt, mert nomád
volt, s mindent látnia kellett a hazában, mindent meg kellett ízlelni, szagolni,
kutak fölé kellett hajolni, melyek mélyén csalódott szűzlányok, öngyilkos föl-
desurak hevertek, női szemek fölé kellett hajolni, melyek mélyen és baljósan
tárultak, mint az öngyilkosok kútja, be kellett lélegezni a Tátra fenyőillatát és a
Bükk éles, tiszta, borókaízű levegőjét, mindent meg kellett tudni, ami fáj az
embereknek, s mindent el kellett kissé felejteni, hogy aztán írni tudjon, mikor
egy bizonyos hangot hallott s derengeni kezdett a látomás, mint a délibáb - a
látomás, melyben elfért Magyarország. (...)

In: Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó-Helikon Kiadó, Bu-

dapest, 1992, 86-7.

18
 8.
Az alábbi szemelvény a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd
versenyek budapesti országos döntőjén hangzott el 1988-ban. A szöveget Ger-
gely Izabella versenyző mondta hangszalagra a Fonetikai Tanszék laboratóri-
umában. Szövegfonetikai elemzést Bolla Kálmán készített róla (EFF 12. 1994,
69-89).

Rácz Olivér:
Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc...
(Részlet)

Amikor a Halotti Beszéd másoló barátja, nyilván két kódex másolása

közben, ráfelejtkezte kalamusát az isa pur es chomuv jövőnkbe sugárló betűire,
bizonyára nem sejtette, hogy műve egykor több lesz, mint nyelvemlék, nem
sejtette, hogy a cikornyás írásban nyelvünk alapokmányát formázta meg. Dolga
végeztével bizonyára megelégedetten tolta odébb a festékes csöbröcskét, egy-
két percig még elmélázott az anyanyelv írott szavai felett, azután ellobbantotta
a mécsest, ásított, nyújtózott, zsolozsmára ment, vagy gyümölcsfát oltogatott.
A Halotti Beszéd pedig ott maradt az asztalán. Nem gondolt többé rá.
De az is lehet, hogy szárnyalóbb vágyai voltak: az egyetemes emberi
szólam felé törekedett.
Így vagyunk vele talán mindannyian; mindnyájan az emberi szív dob-
banását kifejezű emberi nyelven szeretnénk beszélni, s gyakran megfeledke-
zünk róla, hogy az emberi összhangzat hangjegyeihez az anyanyelven keresztül
vezet az út.
Mert különös lény az ember: legnélkülözhetetlenebb, legdrágább kin-
cseit olykor csak azok hiányával, megkárosodásával, elvesztésével képes fel-
mérni. A test épségét, a lélek békéjét, a látás és hallás csodálatos képességét.
És az anyanyelvét.
Mert felelőtlen lény az ember. Hangulatai és apró-cseprő sérelmei sze-
rint becsüli fel az életet. Gyakran békétlenkedik, dohog; olykor megfutamodik,
menekül, vagy hősies, sértődött, dacos pózokba takargatja a gyöngeségét. És
aztán hosszú évek múltán levelet ír: "Itt élek a világ legszebb városában" - írja.
"Van házam, kertem, kocsim. Gondtalanul, bőségben élek. Mégis írnom kell -
kezdem elfelejteni az anyanyelvemet."
Mert könnyelmű lény az ember. A legfontosabb munkaeszköze, gondo-
latainak, értelmének kifejezője, vele született termelőeszköze, közlési rendsze-
rének alapja az anyanyelv. És mégis elhanyagolja, rongálja, torzítja. És olykor
megtagadja.
Mert telhetetlen lény az ember. Kiszabott helye bizton talaján a nagyvi-
lággal mérhetné magát, mégis, tulajdon kicsi világába szeretné belegyömöszöl-
ni az egész földgolyót. Mert nemzeti elfogultságunk arra ösztönöz, hogy a ve-
lünk egy nyelvet beszélők számával mérjük fel nemzeti nagyságunkat, s okta-
lanul arra sóvárgunk, hogy szerte a világban mindenütt a mi nyelvünkön zeng-
jen a dal és szóljon az emberi szó. Holott nekünk a magunkét kell megőriz-
nünk, nekünk nyelvünket kell megművelnünk.
Mert csodálatos hangszer az emberi szó, és mert mégis csodálatos,
19
nagyszerű lény az ember - az emberi közösség, amely megteremtette, tulajdon
erejéből és távlatokat feszítő erőforrásaiból létrehozta a Halotti Beszédet és
Madách Imrét, a leuveni Mária-siralmat és Arany Jánost, a múltból a máig, a
szívig, a szótól szóig szóló Bánk bánt, a Nemzeti dalt és Édes Annát, az élet
gyötrelmein és a kínhalálon is győzedelmeskedők örök hangját, József Attila,
Szerb Antal és Radnóti Miklós világot hódító, világot teremtő, új világot építő,
felszabadult nyelvét. Az édes anyanyelvet.
Nyelvünket kell megművelnünk. Hogy általa zenghessük bele dalunkat
a világ nagy, egyetemes, új kórusába, hogy általa hirdethessük:
Látjátok, feleim, kik vogymuk...

In: A hűség nyelve - Antológia. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről.

Madách, Bratislava, 1986, 10. p.

20
 9.
Az alábbi szöveg a pedagógusjelöltek részére szervezett szép magyar beszéd
versenyek országos döntőjén hangzott el szabadon választott szövegként 1988-
ban. Hangszalagra Beslin Anita a JGyTF hallgatója mondta a Fonetikai Tan-
szék laboratóriumában. Elemzést Andó Éva készített róla (EFF 12. 1994, 106-
32).

Horváth Dezső:
Az ötvös halála

Meghalt Szvetnik Joachim.

Az ötvösrestaurátorok legnagyobbika volt ő. Egyik méltatója szerint
mindent tudott a szakmájáról, amit egyáltalán tudni lehet. Gyönyörű dicséret ez
önmagában is, de meg is lehet toldani: annál is többet tudott. Belebújt az alko-
tók bőrébe, és minden kalapácsütésüket újraélve támasztotta föl tönkrement
alkotásaikat.
Nemrég találkoztam vele Mélykúton, Honvéd utcai lakásában. Egyik
íróba-rátom vitt el hozzá. Fáradtan fogadott bennünket, nehezen válaszolgatott
az elején, de a végén majdnem szöknünk kellett tőle, hogy megerőltető ne le-
gyen számára a látogatás. Stílusosan szólva restaurálódott időközben, vissza-
szállt bele az az ifjúi tűz, amely egy életre odakötötte az Esterházy-kincsek
bombanyomorgatott maradékához.
Elmehetett volna külföldre, sőt el is ment néhányszor főúri hagyatékok
restaurálására. Busás jövedelemtől kecsegtetve ott is maradhatott volna, de
avval a tisztességig egyszerű mondattal tért vissza mindig: munkát, tárgyat
befejezetlenül nem hagyok.
Szakértőként ketten mentek annak idején Amerikába, azonosítani koro-
nánkat. Legendás gyorsasággal állapították meg, nincsen csalás, az az eredeti,
az a mienk. Miről? Elsősorban a hibáiról. A mesterségbeli hibát ugyanúgy nem
lehet utánozni, mint ahogy a drágakövek hibáit sem. Azt mondta erről: a kar-
mester, ha csak egyetlen hangot írt is el valaki a partitúrában, azonnal azt az
egy hangot veszi észre. A koronán minden hiba a helyén volt.
Amikor híre járt, hogy Kossuth-díjat kap, kórházba vitték, erősítő kúrá-
ra: legalább átvenni legyen még ereje. Mielőtt átadták volna a díjat, meghalt.
Kitért, kihalt a nagy tisztesség elől.
Könnyű kezének meleg szorítását elhoztam emlékbe.

Délmagyarország 1988. ápr. 5.

21
 10.
Az alábbi szöveg az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyén
hangzott el kötelező szövegként 1995-ben. Hangszalagra Korbély Géza Ákos és
Pachmann Péter mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában.

Ottlik Géza:
Történelem

"S mi volt még?" - kérdezte az író, és meg is felelt rá: "Hó. Sok hó."
Bólogatott, tűnődve. Arról folyt a beszélgetés, hogy miként éltek az emberek,
milyen lehetett a pásztorok, nemesek, városlakók mindennapja a harmincéves
háború idején. Milyen lehetett egy ember élete Napóleon korában? A katona
csatázott, a kancellár cselt szőtt; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csi-
náltak az emberek? Mondjuk, egy ulmi könyvkereskedő? Vagy egy milánói
diák, egy toulouse-i hentes? Megtudhatjuk-e ezt?
"Ha százötven év múlva - mondta az író - ükunokám magolni fogja ezt
a mai háborút, történelmi leckéje alapján ne igyekezzék majd elképzelni a mi
életünket, mert siralmasan keveset tudhat meg ilyen módon a valóságról. Igen,
ez tanács. Egyenesen a történelem számára mondom. Történelmi tény például,
hogy 1942 júniusában foggyökérgyulladásom volt. Hogy mostanában újra Ril-
ke verseit olvasom. S mi volt még? Mi volt még ezekben a háborús esztendők-
ben, ami fontos, lényeges, mélységes élmény, ami az életem titkos tartalma,
legvégső valósága? Például: sok hó is volt."
"Ezeken a teleken folyton havazott, erre emlékezem. Két éve, vagy há-
rom? - olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem
jön megint. Este nyolckor, emlékszem, dülöngélve haladtunk a villamosmegál-
ló felé. A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott
volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síne-
ket. Sehol egy lélek. De hát mi történt? Hol vannak az emberek? Végre feltűnt
egy hóeke, mögötte - lépésben - a villamoskocsi. A Vérmezőnél leszálltunk,
félóra múlva. Térdig süppedtünk a puha hóban, ebben a porcukros tejszínhab-
ban, mely hullámos takarót borított a városra, lefedte mindenestűl. Társnőm
elesett. Fel akartam segíteni, én is térdre buktam. Orrom, fülem, kezem, lábam
már nem fájt a hidegtől, már érzéketlenné váltak. De csak oldalogva tudtunk
haladni az autóbuszmegálló felé a szél, a hófúvás miatt. Most már nemcsak
embert, járművet sem láttunk sehol. Hátha nem is járnak az autóbuszok? - ve-
tette fel társnőm. Akkor itt pusztulunk el a Vérmező sarkán, feleltem; de a tré-
fa, mire kimondtam, megfagyott. A méteres hó szakadékai közt, az erősödő
viharban lehetetlennek látszott tíz lépést is megtenni, nemhogy újabb kétszázat.
Tehát megértük azt, hogy a Krisztinavárosban, este nyolckor pánik fogott el
bennünket. Komoly halálfélelmet éreztünk ebben a csodálatos hósivatagban.
Egymásra néztünk. Egyszeriben elfeledtem délutáni kelletlenségemet, savós
kedvemet. Társnőm szívében semmivé lett egy idegen érzés, amely az imént
még döntőnek tűnt előtte. Nevettünk. Ugrálni kezdtünk fél lábon. Ujjongó bol-
dogság öntött el - a hótól, a haláltól, az élettől. Azután megjött az autóbusz."
"Tehát ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem
fognak tudni: hogy télen esett a hó" - mondta az író.
22
In: Ottlik Géza: Próza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980, 75-6.

23
 11.
Az alábbi szemelvény néhány részlete az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép ma-
gyar beszéd versenyén hangzott el szabadon választott szövegként 1995-ben.
Hangszalagra Vándor Ilka Borbála mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriu-
mában.

Örkény István:
Újszülött fiamhoz írott értekezés anyanyelvünk egynémely
sajátosságáról
(Részletek)

Csak üveglapon át láttalak. Így mutatták föl egy nővér karján fehérbe
pólyált piros pofácskádat, mint valami ritka, csodálatos virágot, melyet egy
lehelet elhervaszthat. Üveg volt köztünk, mert attól féltek, hogy megfertőzlek.
Hozzám már mindenféle piszok tapadt, ruhám posztójában is bacilusok te-
nyésznek minden bolyhocska tövén; hangom is megronthat, tekintetem is. Lel-
kem, mint bogánccsal, tele van gizzel-gazzal, ami rám ragadt egy életen át...
Emiatt óvnak tőlem a kedves nővérek és a sámán formájú nőorvosok; köszön-
jük meg nekik ezt a bölcs gondoskodást. (...)
Majd megtanulod a szavakat, a szép magyar szavakat, rendre.
Emlékszem, mikor én tanultam a szavakkal bánást, furcsa időket éltünk
akkor. A magyar nyelv egyik-másik szava olyan csengést kapott, mint amikor
egy hamis ötforintos odapendül a pénztárasztalhoz. Épp azok a szavak, melyek
oly nagyon szerettek volna tetszeni nekem, s melyeket, ifjan, oly jólesett volna
tele torokkal elkiabálni... De épp ezek voltak a kimondhatatlanok. Így látszott,
mintha valamilyen illetlen zönge kísérné őket; az emberek feszengeni kezdtek,
félrenéztek, másról kezdtek beszélni, ha mégis elhangzott egyik-másikuk... De
most már vége ennek a beteg időnek. Már újra élnek ezek a szavak.
A nyelv ősigazsága érvényes megint. Nem lesz senki, aki szenvelgőnek,
hatásvadászónak, fráziseregetőnek nevez téged, ha kimondod: a nép. Ne félj
kiejteni azt sem, hogy emberiség, s azt sem, hogy haza. Ne hidd el senkinek,
hogy ezek - mint annyiszor hallottam mondani - "nagy szavak". Nem nagy
szavak ezek, hanem szép szavak. (...) Mondd ki, ahányszor jólesik mondani.
Ne félj attól, hogy megkopnak, elvásnak ezek a szavak. Ezek a használatban
tisztulnak és keményednek, mint a lágy vas a kalapács ütéseitől.
Szépen tanulj meg magyarul beszélni.
Sose nevess ki senkit, amiért nem tud magyarul. Ne csúfolódj velük;
senkit sem szabad csúfolni, ha híján van valaminek. Légy türelmes és belátó,
gondolj arra, hogy a tiszta érzés és az igaz gondolat egyforma szépen szólal
meg a világ minden nyelvén. Igaz, jobb volna, ha az emberiség egy közös
nyelven beszélne: magyarul. Alkalmasint kevesebb baj lenne a földön, s több
lenne az olvasója a magyar íróknak. De, mint idővel látni fogod, a valóságban
nem így áll a dolog, az emberek inkább németül és kínaiul beszélnek, mint
magyarul, amin én - még ma is - meg szoktam lepődni.
Magyarul aránylag kevesen tudnak. Magyarul tudni: nagy kiváltság, s
épp, mert ilyen nagy kiváltság, nevetséges is egy kicsit. A nagyon ritka és na-
gyon csodálatra méltó dolgok, sajnos, egy kissé esetlenek is.
24
 A magyar nyelv: igézetes hangszer, melyen csak kevesen tudnak játsza-
ni. (...)
Válaszd meg mestereidet. A holtaktól tanulj: Csokonaitól, Aranytól,
Petőfitől és József Attilától. Az élőktől is tanulj, a szíve szerint beszélő néptől,
melynek nyelvtana óránkint és falvankint és kilométerenkint változik, mint az
eleven víz. (...)
Mindig mondd ki bátran, amit magadban gondolsz. A világ - olykor -
nem tiszteli a bátrakat, de mindig megveti a gyávát. Bátornak tehát érdemes
lenni. A mondás szerint is övék a szerencse - s ha a szerencse nem is mindig,
az esély mindig az övék. A bátrak hordják tarsolyukban a marsallbotot: a gyá-
váknak nincs esélyük, nincs botjuk, nincs tarsolyuk. (...)
Németül, franciául s latinul lehet szabályosan beszélni, ha betartod a
nyelv törvényeit. Magyarul csak bátran lehet beszélni. Ha egy mondatodon
nem érződik a kifejezés merészsége, az a mondat
már nincs magyarul. Pedig nekünk is van szigorú nyelvtanunk, mely rögtön
fülét kezdi hegyezni, mihelyt magyarul szólal meg valaki. De vele egyenrangú
mester a hangsúly meg a nyomaték; ők arra ügyelnek, hogy minden mondatban
szóhoz jusson a beszélő szíve, indulatai, ítéletei, érzelmei. (...)
Magyarul sokféleképpen lehet beszélni, de csak bátran beszélni érde-
mes.
S élni is úgy.

In: Örkény István: Levelek egypercben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,

1992, 3-6.

25
 12.
Az alábbi szöveg első két bekezdése az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép ma-
gyar beszéd versenyén hangzott el szabadon választott szövegként 1995-ben.
Hangszalagra Harangi Mária mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában.

Cs. Szabó László:

A magyar költészet századai
(Részletek)

Valamikor Leuvenben járva, gondoltam, hogy föl kellene lapozni egyik legré-
gibb versünk, a Mária Siralom eredeti szövegét, amelyet ott őriznek. Segítség
nélkül jó időbe telt, amíg rábukkantam a versre egy kegyes tartalmú, nyolcad-
rét könyvecske vegyes latin írásrétegei közt. Így megbújt, mint egy félig elfö-
dött arcú magyar apácanövendék valamelyik nyugati kolostortemplom ének-
karzatán. "Barbár" szavaival a Siralom észrevétlenül belevegyült Európa ural-
kodó keresztény nyelvébe.
Latin eredetijét egy párizsi szerzetes költötte. Dallamát, amely tovább-
szökött az áhítatos szöveg alól, később fölfedezték egy trubadúrénekben. így
hát jobb kézről meg bal kézről a Siralomnak egyaránt volt törvényes és tör-
vénytelen: egyházi és világi őse a franciáknál. Nem is csoda, hogy volt. A ke-
reszténység csíráit Cluny napja érlelte Magyarországon. Ha francia kisasszonyt
vett el egy magyar király, hangszerükkel énekszerzők is bevonultak a lány kí-
séretében. Ha kitűnt egy magyar diák, a püspök vagy apát elküldte az eszes fiút
Párizsba, a Szajna-partra, ahol ma a borcsarnok áll. Akkor még a hit doktorai
és költői misztikus szőlőtőről szüretelt borokat vermeltek a helyén a Szent Vik-
tor apátságban. Ambrus és Venantius Fortunatus himnusz-lobogóit francia
ciszterciták tűzték ki dunántúli kolostorokra. S a kolostor alatt dagadozó sárban
egyik falut a másikkal kallódó volt diáktársaik: kóbor "vágánsok" latin nótája
kötötte össze. A nóta, elmagyarosodva, visszamaradt a kocsmákban, a himnusz
megmaradt a templomokban, osztályharc nélküli, közös halhatatlansággal. Mi-
kor a franciák a maguk Nagy Századát emlegetik, egy magyar költő a tőlük
nyert ajándékok emlékezetében nem a Napkirályra gondol, hanem Szent Lajos-
ra. Az igazi Aranykor napjára.
...) Ezek a hősdalok elvesztek. Többek közt azért, mert Magyarországon
aránylag későn alakult ki városi kultúra, olyan jegyzőkkel s egyéb írástudókkal,
akik rögzítették a szájról szájra élő, világi énekeket. Az írástudomány monopol
birtokosai, a szerzetesek pedig szándékosan veszni hagyták, hiszen lejegyzésük
összejátszás lett volna a sugalmazó ördöggel. De az énekek mégsem tűntek el
nyomtalanul. Föld alatti, elhaló hangjukat vájt füllel meghallották az egykorú
latin krónikák szövegében. (...)

In: Cs. Szabó László: Alkalom. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982, 26-7.

26
 13.
Az alábbi szemelvény az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd ver-
senyének volt kötelező szövege 1994-ben. Hangfelvétele Pachmann Péterrel
készült a Fonetikai Tanszék laboratóriumában.

Szerb Antal:
A Felvilágosodás előfutárjai
(Részletek)

A legalapvetőbb elvekig leegyszerűsítve a problémát, a Felvilágosodás

története két elvnek, a tekintély és a szabadság elvének a harca. A középkor
önmagában zárt és lélekben kielégítő világképe a tekintély alapján épült fel, a
modern koré az egyéni szabadság alapján. (...)
Amit Comenius előkészített, azt folytatta, nem sokkal több sikerrel, egy
magyar ember, Apácai Csere János. Apácai Csere is külföldön lett patriótává,
mint két reformertársa, Szenci Molnár és Misztótfalusi Kis, és ezer szállal, töb-
bek közt hollandi feleséggel, örökre a Nyugathoz kapcsolódott maradt, magyar
földön mindig nyugtalan és kissé jövevény.
Peregrinációja arra a rövid időre esik, amikor a nyugati kultúrát a ma-
gyar protestantizmus számára Hollandia jelentette. A német egyetemeket a
harmincéves háború tönkretette. Angliában a szentek birodalma dühöngött. Így
vált a négy hollandi egyetem (...) a magyar diákok szellemi otthonává. (...)
A gazdaságnak és a békés művelődésnek ebben a viszonylagos paradi-
csomában eszmél rá Apácai Csere Erdély rettenetes állapotára. Most látja, hogy
az ország mennyire szegény, és mennyire gyógyíthatatlanul az, mert nincs ipa-
ra, és nincs kereskedelme, tehát nincs városi élete és polgársága. A
legegyszerűbb ipari munka elvégzésénél is külföldi mesteremberekre szorul,
még inkább a szellemiekben. Elönti a humanista versengésen nevelt ember
keserű szégyene.
Segíteni kell az országon. Csak egy módot lát, a racionalizmus egyete-
mes orvosságát, az iskolát. Az iskolán keresztül kell megváltani a két magyar
országot. Eddig rosszul vagy semmit sem tanítottak, pusztára formális nevelést
adtak, grammatikát, retorikát és logikát, malmokat, melyek az üres levegőt
őrölték. Magára a tárgyra, a dolgok megismerésére kell megtanítani a magya-
rokat: földrajzra, természetrajzra, történelemre, orvostudományra, az élet gaz-
dag realitására, hogy itthon legyenek ezen a földön.
Munkaláztól égve nekiül Magyar Encyclopaediájának, hogy gyorsan-
gyorsan olyan könyvet adjon a magyar tanuló kezébe, amelyben minden tárgyi
ismeretet együtt találhat. (...)
Azután hazamegy, és a gyulafehérvári iskola professzora lesz. Végre ott
van az őt megillető poszton, megkapta a szilárd pontot, ahonnan ki akarja moz-
dítani a magyar világot. (...)
"Mennyi tűz, mennyi szent fájdalom!" mondja róla Erdélyi János. "Még
kétszáz esztendő után is éget és pirít." A nemzetüket önkínozva ostorozó
prófétikus magyarok hangja ez. Gyulafehérvári és kolozsvári megnyitó beszéde
a magyar önszemlélet legfontosabb dokumentumai közé tartozik. (...)
Apácai Csere harmincnégy éves korában meghalt, és terveiből nem va-
27
lósult meg semmi. De hogy élete nem volt olyan, mint amit a vízre írnak, látni
az emlékből, ami róla tanítványának, Bethlen Miklósnak az önéletrajzában
fennmaradt. Bethlen tőle tanulta meg úgy szeretni az olvasást és a tanulást,
"hogy egy ritka szépségű kisasszony sem maraszthatá hon", ha a scolába kellett
mennie. Kis körben, de fennmaradt a szellemnek az a megbecsülése, amit Apá-
cai Csere áldozatos életén át tanított, és Erdély egyik kincses öröksége maradt.
(...)

In: Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. (V. kiadás.) Magvető Könyvkiadó,

Budapest, 1972, 112-5.

28
 14.
Az alábbi szemelvény az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd ver-
senyének volt kötelező szövege 1993-ban. Hangfelvétele Csák Elemérrel ké-
szült.

Részletek Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszéléséből

(...) A vizsgálóbiztos vallatott. Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a
szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazoló-
dott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:
–Hát a Bodri juhász?
A veres ember szeme meg se rezdült.
– Bodri juhász?
– Az, úgy híjták, míg élt. (...)
– Mit akar tőlem a tekintetes úr?
– Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb.
– Ami nem illet, nem vállalhatom.
– Gondolkozzon rajta.
– Nincs mit gondolkozzak.
– Ásót is vittek magukkal?
– Ásót?
– A szamáron.
– Szamáron?
– Mer tiszta munka vót.
– Nem enyém, uram.
– A birkát elhajtották?
– Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.
– Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga
szerezte, maga takarította.
– Lehetséges. Nem tudok felőle. (...)
– Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek napszállta
után, fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták. A veres juhász meg-
makacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.
– Nem illet, uram.
– Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni. (...)
A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor
odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Nem tudott a ki-
lincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett mereven és a szája elkezdett
habot verni. A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve. A juhász las-
san a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.
– Tekintetes uram... Beismerem...
A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel,
csak úgy égett a szeme.
– Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért.
Evvel meghajtotta a fejét.
A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett. Két pandúr lépett be.
– Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
29
A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkantan ment ki az ajtón.
– Köszönöm alásson.
A bíró utánanézett s eltűnődött:
– Barbárok.

In: Móricz Zsigmond válogatott elbeszélései. Magyar Klasszikusok. Szépiro-

dalmi Könyvkiadó, Budapest, 1951, 225-7.

30
 15.
Az alábbi szöveg az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd verse-
nyének volt kötelező szövege 1991-ben. Hangfelvétele Pachmann Péterrel ké-
szült.

Eötvös Loránd:
Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez
(Részletek)

(...) Az európai művelődés egyik sarkalatos alapelve nyilvánul akkor, mikor

látjuk, hogy az állam, mely ma egyéb kiváltságot el nem ismer, mint amelyet a
tanultság magasabb foka ad, a szolgálatára készülő hivatalnokot, ügyvédet s
orvost a tudósok iskolájába küldi, s megkívánja tőlük, hogy képzettségük tu-
dományos előismereteken alapuló legyen.
Bármennyire is fontos azonban a legkülönbözőbb életpályákon
működőkre nézve a tudományos képzettség, mégis sokan nem értik e szavak
igaz értelmét. Mennyien vannak, kik a sokat tudó és a tudományosan képzett, a
tudákos és a tudós között különbséget tenni nem tudnak. Hallottam már hírét
olyan úgynevezett tudósoknak, kik a törvénycikkek hosszú sorát vagy a törté-
neti események évszámait előlről hátra, sőt még hátulról előre is hibátlanul el
tudták mondani. Az ily csodálatos embereknek azonban rendesen vajmi kevés
hasznukat vehetjük, hiszen még annyit sem érnek, mint az a könyvecske, me-
lyet betanultak, mert ennek írott és sokszor ellenőrzött adatai az emlékezetbe
följegyzetteknél mégis nagyobb bizonyosságot nyújtanak. (...)
Mindeme a tudákosra inkább, mint a tudósra illő nézetekkel ellentétben
csak azt mondhatjuk tudományosan képzettnek, aki elméjét egy vagy más szak
beható tanulmányozása által a gondolkozásra általában képessé tette, és aki
széles körű irodalmi ismereteket szerzett magának, úgyhogy a tudományban
vagy az életben fölmerülő föladatokat talán csak hosszú megfontolás után és
sok segédeszközzel, de végre is meg tudja oldani. Nem az a jó bíró vagy ügy-
véd, ki az elébe terjesztett peres ügyre vonatkozólag rögtön tud valami tör-
vénycikket idézni, nem az a jó orvos, ki csak egy pillantást vet betegére, s má-
ris elhatározta, a divatos gyógykezelési módszerek melyikét fogja alkalmazni.
(...) Ilyen esetek megítélésére a gondolkodásban való önállóság szükséges, s azt
nem adhatja meg a gyakorlati szabályok sokasága, hanem egyedül a jártasság
magukban azon tudományszakokban, melyekből e gyakorlati szabályok foly-
tak. Ezért ha az egyetemtől elvárjuk azt, hogy a hazának hasznavehető fiakat
neveljen, féltékenyen kell megőriznünk az egyetemi tanítás tudományos jelle-
gét, el kell távolítanunk minden akadályt, mely az ez irányban való haladásnak
útját állhatná. (...)

In: Eötvös Loránd - A tudós és művelődéspolitikus írásaiból. Sajtó alá rendez-

te: Környei Elek. Nemzeti Könyvtár. Művelődéstörténet. Gondolat Könyvkia-
dó, Budapest, 1964, 181-2.

31
 16.
Az alábbi szöveg a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd verse-
nyek szombathelyi országos döntőjének volt kötelező szövege 1993-ban. Szö-
vegelemzést az EFF 8. kötetében Földi Éva adott róla (Földi EFF 8. 1993,
115-7). Műszeres elemzésre alkalmas hangfelvételt Pachmann Péterrel készí-
tettem.

Nagy László:
Irgalmatlanok ne legyünk...

Irgalmatlanok ne legyünk magunkhoz: ne kárhoztassuk az embert vég-

telenségre. Mert a teljes megismerés maga a végtelenség. - Könyörögnék hal-
vány szájjal, ha nem tudnám, hogy a cselekvés ellen szólok, sőt gyalázom a
küzdelmet, ami kezdettől az ember lényege. Kezdve attól, hogy alakot adott az
első szónak, s mint cselekvő lény egyszerre költő és tudós lett a maga szintjén.
Heisenberg világegyenlete attól szép, hogy alóla rám ragyognak a tűzcsiholók,
bronzöntők, tengerjárók, csillagfigyelők, de a véres tollazatú ikaruszok, szén-
ajkú eretnekek, szájbavert énekesek is.
Szó van a világ leírásáról, kifejezéséről. Nem hiszem, hogy a végcél
jelenti a boldogságot. A természettudományok megelőzték az emberi szót a
megismerésben. De a költők se most jöttek le a fáról. Eddington asztalát, a
látszatit és a valóságost, egységbe fogja a költő. József Attila ódabeli asszonya
pedig nemcsak a biológiai tudás csodája a költészetben. A szó nélkül nem tör-
ténhetett semmi. Állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység nyelvi
eredetű az agyvelőben.A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb
és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlago-
lásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha
játékba, fájó, ha szótlanságba. A csönd filozófiája se mai keletű. Fullánkja
megszúrta Csokonait is, de hiába, feketesége elragadta Rimbaud-t, de örökre.
Előttem kényelmes állapot a csönd, holtak nyugalma. Kényelmes a szájhőskö-
dés is, de ez erkölcstelen. A szó igaz hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Le-
hetetlen, elbukásunk is ünnepélyes.
Fölnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szó-
val. Tudom, hogy bárki költőre rávall a nyelve. (Ahogy általában az emberre
vall a munkája - evése is.)
Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat e bizo-
nyosság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval:
odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám
várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szaka-
dékok mentén, szüntelen a halál ajkain.

In: Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások.

Válog., szerk. Kiss Ferenc. Képanyag: Nagy András. Magvető, Budapest,
1979, 5. p.

32
 17.
A szemelvény hangfelvétele a Fonetikai Tanszék laboratóriumában készült
1995-ben. Mikrofonba mondta: Pachmann Péter.

Cs. Szabó László:

Őszi napok Patakon
(Részletek)

Egy ember álldogál a községháza előtt, rövid, fakó, foldozott zekében.

Van egy kapája s tud még hajolni. Ez a jövedelmi forrása. Van egy kis háza túl
a folyón. Ez a vagyona. S van egy fia, akit a kollégiumba járat. Ez a gondja.
Igaz, van egy selyemhuzatos, cifra széke is; azt mondják, fejedelem ült benne.
A várból való. A hadak nyomán ő is besétált oda, szétnézni a dúlásban. Onnan
hozta a széket; egy lant van a hátára faragva. De nem a család szokott benne
ülni, hanem a gond, a régi gond. Áttelepedett a padkáról az úri székbe; úgy
látszik, abban még jobban érzi magát. S hozott egy könyvet is, a várkertben
találta, a gaz közé hányva. "Nesze, olvasd, ha tudod" - adta a fiának. Körös-
körül aranymetszése van az élének, s aranyliliomok nyílnak a bordáján. Kicsi a
fiú, de már tudja, hogy latinul írták, s viszi a tanárának a könyvtárba. "Apám
kapálta a kertben, a hercegéknél" - nyújtja ravasz mosollyal. A tanár nyitogatja
a könyvet, ropogtatja. Nem igen nyitogatták előtte; évszámra glédában feszített
a könyvszekrény dróthálója mögött a többi aranyruhás fegyenccel. "Látod-e,
mi áll a címlapon? Amstelodamae. Ott nyomták, Amsterdamban." S megint
végigpörgeti a tapadós lapokat. "Ezt még soká fogod tanulni. Addig tedd el
jól." De a kicsi fiú a fejét rázza. "Legyen a kollégiumé", - s elpirul. Hallotta,
hogy a kollégium legszebb ritkaságai, legnagyobb kincsei mind belevesztek a
háború torkába. Nem tudja, miféle könyvek, de hátha ez az egy is pótolja őket?
"Köszönöm, Farkas" - mosolyog a tanár. "Így bánsz az iskolával, mint egy fe-
jedelem." De magában a fejét vakarja s azon tűnődik, hogy kié is most már a
könyv? Ez a fiúcska alighanem a másét ajándékozta a kollégiumnak. Azt nem
bánta volna, ha megtartja magának, de az iskola mégse tehet úgy, mintha a gaz
közt lelte volna. Egy ideje megint rácsukták a dróthálós ajtót a maradék köny-
vekre a várban. Aztán vállatvon s átáll a szegények törvényéhez. Ennek az
adománynak a szeretet a jogalapja, az oldozza fel a régi tulajdont s bogoz új
kötést egy diák s az iskola közt. Koldus a kolduson, magyar a magyaron csak
elhomályosult jogérzékkel segíthet. Ebben az országban mindig másé volt a
hatalom s a vagyon, csak az iskola volt magyar. De hatalom s vagyon nélkül
szomorú szolgák tudománya a tudás s csak a bánatot szaporítja a lélekben.
Művelt magyarnak lenni annyi, mint megszomorodni. Nem tudta ezt a kapás,
mikor áttette fiát a kollégium küszöbén, nem tudta a kisdiák, mikor először
kopogott fel a lépcsőn, majd megtudja, mire a bajusza serked. A kultúra neve
magyarul nem műveltség, hanem meghasonlás, itthoni értelme szerint erre a
szóra kellett volna fordítani. A tanár kiegyenesedik. "Igazad van, Farkas, mi-
enk ez a könyv"; - vállára veti megzöldült kabátját s elindul lefelé a vásott fa-
lépcsőkön. (...)
Ahogy elnehezedtek az olasz boltívek, míg Lombardiából a magyar
kollégium tornácára jutottak, úgy nehezedett el falai közt a műveltség is.
33
Mégsincs más választásunk. A magyarság e vidékies, darabos, nekibúsult s
magamagán kesergő humanizmuson keresztül tartozik bele Európába. Ez adta
át neki a kapások fiait. S minthogy ennek a műveltségnek nem volt se hatalma,
se vagyona, tehát nem volt övé az ország, teremtett magának egy másik orszá-
got, egy hatalmas, gazdag és magyar országot az irodalomban. Megteremtette a
magyarság egyetlen igazi alibijét a világ előtt: az irodalmát. Nincs más válasz-
tásunk: a magyar műveltség olyan, amilyennek két hiten, de egyforma szoron-
gással Pázmány s Bethlen Gábor akarta.

Válasz 1946. december, 226-8.

34
 17/b
Az alábbi szöveg három bekezdése a pedagógusjelölteknek szervezett szép ma-
gyar beszéd versenyek országos döntőjén Sárospatakon hangzott el 1991-ben
kötelező szövegként. Hangszalagra Mravik Zsolt mondta a Fonetikai Tanszék
laboratóriumában.

Cs. Szabó László:

Őszi napok Patakon
(Részletek)

(...) Lelkem stratégiája háromfelől kerítette be Patakot; a Szamos-völgyből,

Debrecenből s a Hernádvölgyön át nyomult feléje hosszú évek óta. El is esett
puskalövés nélkül ilyen jó hadásznak. "Európa szívében vagyok! - gondoltam
megkönnyebbülve a holdfényes kollégiumudvar közepén, s "de jó itthon! -
gondoltam aztán az angol internátus folyosóin. Itthon, ebben az örök énekszó-
ban.
Mert Patak éneklő város. Ahogy a szép orosz mesében a decemberi
folyó felett megfagyott hangok zsibongva felolvadnak az első tavaszi széltől,
úgy olvad fel hosszú-hosszú hallgatás, sőt elhallgattatás után rossz századok-
nak a mi ajkunkra is illő panasza és megbékülése: búcsúztató és zsoltár, bujdo-
só ének és könyörgés a kicsi diáktorokban. Így látszik, semmi se hal meg, ami
egyszer tökéletes volt. Ami egyszer már tökéletesen kifejezett egy szívet s e
szívet a bűnökből a jogos büntető, az egy jogos büntető dicséretére fölemelte,
ami egyszer megtalálta a kegyelmet, az az ének, az a vers, az az ige, az a szó
nem veszhet el többé egészen. Ébred már tetszhalott ágyáról az ének, megint
énekel a diák, s az egész város énekel utána, s jól énekel, egy holdas vasárnap
éjszaka minden pataki utca jól vizsgázott énektanból: Pataknak kitűnő a hallá-
sa. Már pedig az igazi műveltség mindig muzikális. Botfülű ember lehet rette-
netesen tanult, de a lelke műveletlen. (...)
Szállok fel-alá a pataki tornyokban, mint valami lelkes, érző vödör,
amely nem alul telik meg, a fenéken, hanem fönn, a tetőn. Megtelik barna toka-
ji tájjal, bársonyos alkonyi Bodrogvölggyel, amelyen lassan végigperegnek
október könnyei s megtelik a szép hegyek ormán körbeszaladó országhatárok-
kal. Patak határváros, mint az ország túlsó szélén Szombathely, ahol éppen
ilyen jól, ilyen otthon s ilyen biztonságban éreztem magamat. "Csak hét kilo-
méterre a határtól. De hétszáz kilométer mélyen a magyar szívekben" - írtam
akkor Szombathelyről s mondom most magamban Patakról a határlátó tornyai-
ban. Egész Magyarországnak határvárosnak kéne lennie, csupa szellemi vég-
várnak, félelem nélküli, okos veszélyérzettel s testvériséggel eltelve. Maradt-e
még nekünk egy talpalatnyi üres hely szlávok és germánok közt, már nem is
népek, de egész világrészek keresztútján? Nem tudom, de nem is ez a fontos.
Az a fontos, hogy ne félj. Mert a félelem a legbiztosabb önítélet, amely mindig
a bírák elé vág. S bíró és ítélet úgyis van elég a világon, s az igaz ember oly
kevés!
Lemenőben körültapogatom az öreg harangot: Öreg Rákóczi György
ajándékát. S mint Tamás ujja a Krisztus bordái közé, egy helyen az én ujjam is
beleakad egy érdes gödörbe a harang belsejében. Aknaszilánk tépte föl. Patakot
35
is ostromolták; ennek a toronynak s benne a százados harangnak is részt kellett
vennie az elmebajos végső ellenállásban. (...)
Ködös az alkony a Bodrog-völgyben. (...) Még egy forduló s felbukkan
a kollégium nagy kettős teteje. Szeretném feldobni a kalapomat: "Európa szí-
vében vagyok! (...)

Válasz 1946. december, 228-9.

36
 18.
Az alábbi szöveg a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd verse-
nyek országos döntőjén Győrött hangzott el 1992-ben kötelező szövegként.
Hangfelvétele Helyei Lászlóval, Havas Judittal és Tótfalusi Andrással készült.

Ady Endre:
A hazaszeretet reformja

Ez Úristentől elpártolt Franciaországban nem tör a Hazára senki. Anatole Fran-

ce s Pierre Durand, Clemenceau és Jacob Lévy, Jean Jourès és Henry
Sansculotte: mind patrióták.
Nem nevelnek itt ám az iskolákban sem apró kozmopolitákat. Csak egy
kicsit megreformálták azt a megrontott religiót, melynek neve hazafiasság.
Franciaországban ma már másképpen szeretik a hazát, mint például a Tisza
táján.
Syvetonnal halt meg talán az utolsó olyan hazafi, aki mindenütt haza-
árulást szagolt. Ţ volt Boulanger II., de fokkal nagyobb gazember. Sikkasztott,
fajtalankodott, megölte magát, s amilyen perverzus bestialelke volt, talán
"szent hazám" sóhajtással adta ki a páráját.
Franciaországban hamar észrevették, mi lesz a Kossuth Lajosok és
Garibaldiak szent hevüléséből. Rabszolgatartók altató zsoltára, fekete seregek
csillogó vértje, hitvány törtetők létrája s gazemberek menedéke, mint főtiszte-
lendő Szeberényi úr itthon a napokban néhány turpis fejre ráidézte.
Nem éltetve, dalolva, cifrázva, köpködve s részegen szeretik itt a hazát.
És nem a múltját szeretik, hanem a jövőjét. A dicsőséges XIV. Lajosról azt
tanulják a gyerekek, hogy szívtelen rabló volt, Jeanne d`Arc egy eszelős, hisz-
tériás leány, s Napóleon egy új Attila. Pasteur nagyobb ember volt, mint tíz
hadverő hős. Ilyeneket tanítanak bölcsen a francia nebulóknak, s nálunk nem-
régen kenyérmezei táncot jártak Vázsonyival Kinizsi Pál miatt.
Hogy az igazi evangélium szerint reformált hazaszeretet mi? Hallottam
egy párizsi líceum évzáró beszédjében egyszer:
– Fiúk, nézzetek szét e nagy Párizsban s az egész világon, ha tehetitek.
Szívetek és szemetek meg fog telni könnyel. Mennyi galádság, tudatlanság,
ínség és bőn. Mennyi még az elnyomottak száma, mikor pedig boldogságra
termett minden ember. Dolgozni az elnyomottak fölszabadításán, minden em-
ber boldogságán: ez a cél. Agyak és kezek kooperatív, szent munkája: ez az
eszköz. Igazságot, világosságot, boldogságot és szépséget adjunk a Föld min-
den emberlakójának. Meg kell csinálnunk az igazságos, új és fölségesen emberi
társadalmat. Fiúk, legyetek büszkék, hogy franciák vagytok, Franciaország
mindig a népek élén járt az emberiség boldogításáért. Az új, a szabad, a nemes
társadalomnak mintáját a világ számára Franciaországnak kell megteremtenie.
Íme, az új hazafiasság: az emberi, a populáris, a szociális hazafiasság. A
XX. század embréhez illő. Nem a régi: az üres, a hazug, a sallangos. És Franci-
aország legújabb generációja már e vallásban nevelkedik.
Az iskolák nagyobb része laikus, világi iskola már. A tanítók és tanárok
ezrei: szabadgondolkozók. Már a politikában is megtetszik az eredmény. Négy
évvel ezelőtt Franciaország radikális többsége kétszázezer volt. Ma ez a több-
37
ség: félmillió. Róma és a butító reakció karmai közül kimenti gyermekeit Fran-
ciaország. És nincs más útja a társadalmi haladásnak, csak ez: új tanítók és új
iskolák. Mindenekfölött pedig: a hazaszeretet reformja s szent háború az álha-
zafiság ellen.
Budapesti Napló 1906. júl. 6.

In: Ady Endre publicisztikai írásai II. Válogatta és a jegyzeteket írta Vezér
Erzsébet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 394-5.

38
 19/a
A szöveg hangfelvétele a Fonetikai Tanszék laboratóriumában készült 1995-
ben Pachmann Péter felolvasásában.

Kosztolányi Dezső:
Kazinczy Ferenc
(Részletek)

Dolgozószobámban kevés kép van. Ha sokan tekintenének rám a falról, fi-

gyelmem szétzilálódnék, s nem tudnék írni. De állandóan itt lóg egy kőnyomat,
melyet "föstvény után kőre rajzoltak és 1858-ban nyomattak Pesten". Kazinczy
Ferencet ábrázolja, a "tisztelt és szentelt hazafi"-t. (...)
Most, amint írok róla - mert száz esztendeje annak, hogy meghalt -,
gyakran rápillantok. Íróasztalommal rézsut-szemközt őrködik, kihajtott puha
gallérral, lobogó nyakkendővel, mentében. Leteszem a tollat. Nézem őt. Bolto-
zatos koponyája alatt mélyen ülő szemek figyelnek, s a hosszú, elmés orr
voltaire-i emlékeket idéz. A száj süppedt. A vékony ajkak egymásra feszülnek.
Az áll kicsiny, majdnem csenevész. Így az arc, melyet fönn az óriás koponya
díszít, s lenn a finom áll zár le, egyre keskenyedik, végül pedig háromszögűvé
válik. Ha igaz, hogy az állatok erő- szakosan kiugró, elszélesedő állkapcsa élet-
tanilag is alantas, ragadozó voltukat fejezi ki, akkor ez a törékeny csontozat, ez
az éles, pengeszerű arc, ez az ember egész testi megjelenésével is ezt hirdeti:
lélek. (...)
De majdnem mindenre ő tanított meg bennünket. Mindenekelőtt a hitre,
a lelkességre, mely tollunkhoz főz. (...) Megtanított bennünket szenvedni is.
1794. december 14-én, késő éjszaka egy osztrák dzsidás hadnagy rontott be
szerény úri lakába két közkatonával, aki kivont karddal állt meg az ajtóban.
Álmából rázták föl a tekintetes urat, s eléje tárták a császári elfogatóparancsot.
Tizenkét dzsidás vitéz kísérte Budára. Boglyas hajjal, fehér pikémellényben
lépett bírái elé, s védekezett a sötétség ellen, ő, akinek egyetlen bűne az volt,
hogy szerette a fényt. "Fő- és vagyonvesztésre!" ítélték. A császár megkegyel-
mezett neki. Halálbüntetését bizonytalan idejű fogságra változtatta, melyet
Budán, Spielbergben, Brünnben és Kufsteinben töltött ki. Két emeletnyi mély-
ségben volt az a XIV-es zárka, ahova Franz Kazinczy Hungarus került. Itt ra-
boskodott hetedfél évig, nyirkos, penészes sziklák közt, a föld alatt. Annak a
tintának a jeles készítési módját, melyet barátjainak ajánlott, nem használhatta.
Betűit tűvel kaparta papírra, a tömlöcajtó rozsdáját hígította vízzel, vagy meg-
sebesítette kezét, és a vérével írt, amikor őrei nem figyelték. Miután föloldották
bilincseit, s hazafelé indult, csak ennyit jegyzett föl: "Elnedvesült szemeim
könyörögve tekintének az égre, hogy hagyja addig élni szerencsétlen anyámat,
míg hálámat elfogadhatja: hogy Terézt hagyja addig élni és Süsiet, két tisztelt
vezércsillagait életemnek." Megtanított bennünket az előkelőségre.
Megtanította azonban kortársait más egyébre is. Az irodalmi mértékre,
az irodalmi ízlésre és az irodalmi lelkiismeretre. Széphalom, ahol csak húsz
ház állt, a magyar Weimar lett. Onnan kormányozta veretlen tekintélyével az
irodalmat. (...)
Új Idők 1931. augusztus 16.
39
In: Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,
1976, 93-5.

40
 19/b
Az alábbi szöveg negyedik bekezdése a pedagógusjelölteknek szervezett szép
magyar beszéd versenyek szombathelyi országos döntőjén hangzott el 1993-
ban szabadon választott szövegként. Elmondta: Kormos Dezső.

Kosztolányi Dezső:
Kazinczy Ferenc
(Részletek)

Vajon mit mondhatok egy alkalmi megemlékezés szűkre szabott keretében?

Nehéz szólanom, mint általában azokról, akiket igazán ismerek és szeretek.
Huszonegy vaskos kötet sorakozik egymás mellé könyvtáram polcain, a leve-
lei. (...)
Kényes füle öntudatosan hallotta meg szavaink muzsikáját. Szonettjét,
mely az első magyar szonett, három évig csiszolgatta. Megjelenése olyan ámu-
latot keltett, mint mikor valami nehézkes gép egyszerre a levegőbe lendül.
Művészeti elveit jobbára ma is mindenki vállalhatja. Ezt írta: "A Szépíró nem
ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen." (...)
Ezenkívül megtanította a bárdolatlan elméket a lángelmék tiszteletére.
(...) Miként hangsúlyozta, arra törekedett, hogy mint fordító is mindig "Artista"
legyen, aki a szöveget a maga hangulatával, színárnyalatával tolmácsolja. Va-
gyonát irodalmi szenvedélyére költötte. Boldognak, boldogtalannak kinyomatta
munkáit, úgy, hogy amikor meghalt, hét árvát hagyott hátra, szegényen, mint a
mesében.
Újabban a nyelvújítónak divatos szemére lobbantani vakmerő és helyte-
len szófacsarásait. A gáncs nem jogosulatlan. Valamit azonban számba kell
vennünk. Nyelvünk akkoriban gutaütött állapotban senyvedt, megvastagodott,
pangó vérrel. Herder közeli halálát jósolta. Sürgős műtétre volt szükség. Ezt
hajtotta végre Kazinczy. A műtét sikerült. Egészen elítélni őt egyes tévedéséért
olyan vastag hálátlanság, mint "a betegnek, aki miután felépült és virágzik,
haragot tartani életmentő orvosával". Ő szüntette meg a tespedést - lám ezt a
szót is ő locsolta életre -, s a zsíros póriasság helyett az ízes és pompás népies-
ség mellé valami könnyebb, városibb, irodalmibb hangszert adott, egy más
nyelvet, egy új nyelvet, mely szintén a miénk. Mindenki, aki magyarul ír, adós
neki. Akik ma a Mondolat vádjait szajkózzák, azok is csak azokkal a szavakkal
tudják őt szapulni, melyeket jórészt ő teremtett vagy ő nyesegetett meg. Ţ hoz-
ta vissza az élőnyelvbe a néptől, a vidékről ezeket a szavakat, hogy csak néhá-
nyat említsek a sokból: aggastyán, badar, hölgy, kacér, lenge, pongyola, szo-
bor, vándor, verseny, s az ő közvetítésével került hozzánk egy már elfeledett,
gyönyörű szavunk is: a hős, melynek feltűntét gúnykacajjal üdvözölték kortár-
sai. 1788-ban elevenítette fel ezt a Szatmár megyei tájszót, melyet akkoriban
még egyáltalán nem ismertek: komoly. Addig minden csak komor volt. Felhá-
borodás fogadta ezt a szavát is: rom. "Nagy harag volt Pesten" - írja naplójába.
Nem szabad sohase felednünk, hogy nagyra növekedett, csodálatosan simulé-
kony, zengő nyelvünk az ő kezén acélosodott meg, hogy a börtönben született
újjá, s hogy ma is olyan nyelven beszélünk és írunk, melynek szavait a bilincse
rozsdájával, a tulajdon vérével rótta papírra. Hála szellemének. Egyébként e
két előbbi szó - a hála is, a szellem is- az ő alkotása.
41
Új Idők 1931. augusztus 16.

In: Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,

976, 93-7.

42
 20.
Hangfelvételét Vándorfi Lászlóval készítettem az MTA Nyelvtudományi Intéze-
tének fonetikai laboratóriumában 1974-ben.

Kosztolányi Dezső:
A rím elemzése

1
A költők rímeket "keresnek". Csúfságból szokták ezt mondani az ava-
tatlanok, akik lenézik a babramunkát, a "rímelő"-t, a "rímfaragó"-t, a "rímko-
vács"-ot, s a tökéletes összhangzást is, melyet nyomban hajlandók "kínrím"-
nek tartani, de nem sejtik, hogy a költők - legnagyobbak is - tényleg "keresik" a
rímeket, a szó szoros értelmében "keresik", mert csak az találhat, aki keres, s ez
az ámolygó keresés az ő munkájuknak - az ő játékuknak - legtartalmasabb,
leggyermekibb része.

2
Keresik a rímet, de nemcsak rímeket találnak. Egyebet, többet is talál-
nak. Közben - e kényszer folytán - a nyelv megannyi rejtett értékét, lehetősé-
gét fedezik fel. Az alkimistákhoz hasonlítanak, a középkor aranycsinálóihoz,
akik az aranyat keresik, s amint lombikjukban kotyvasztanak, fölfedezik a kén-
esőt.

3
A rím vegyi folyamatát elemezni is lehet. Kimutathatnók, majdnem
tudományosan, majdnem minden esetben, hogy egy rím a betűinél, a helyzeté-
nél fogva miért jó vagy rossz. Természetesen, nem elméletben csak egy példán,
mert ami itt jó rím, az másutt esetleg rossz rím.

4
Rím és rím között különbség van. Egy rím mindig elárulja, hogy az, aki
megzengeti művész-e vagy kontár. Vannak olyan rímek, melyek fölérnek egy-
két kötet derék okossággal. Vannak rímek, amelyekben egy egész kedélyvilág,
egy egész világszemlélet megnyilatkozik. Vannak hősi rímek, édes rímek,
keserű rímek, fanyar rímek, vidám rímek s halálosan szomorú rímek is.

5
Találomra kikapok egyet. Elemezni próbálom Arany János egy rímét.
Az Emlények első részében fordul elő ez a szak:
Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, amidőn elillant,
Távolból visszacsillant
Még egy csalóka fényt.
Elillant, visszacsillant - ez az a rím, melyet megvizsgálok. Miért oly szép, miért
oly tündéri? Két ige rímel egymással. Egy régi - s merőben félreértett - szabály
szerint nyelvünkben ige igével, főnév főnévvel nemigen rímelhet, legalábbis
43
együtthatásuk nem kellemes, nem meglepő, olcsó. Hogy mennyire nem igaz ez,
nemcsak minden más nyelv gyakorlata és hagyománya bizonyítja, hanem a
magyar példák száza és ezre is. Arany János e rímpárja között két megállapítás
fut párhuzamosan. A remény elillant és visszacsillant, egy és ugyanabban az
alakban van, s mindkettőhöz a múlt idő t-je járul. Valóban mondjuk is: a re-
ményelillant, és azután, később egyszer még visszacsillant felénk. De itt nem
erről van szó. Ez a t betű, mely ennek a rímnek tengelye, csak a fülünknek zeng
azonosan. Értelmünknek másképp zeng. Az elillant t betűje a múlt idő jele, a
visszacsillant t betűje pedig egy régi, ma már forgalomban se levő műveltető
(causativ) igeképző, mely a bennható (intransitiv) igéből átható (transitiv) igét
formál. Valami visszacsillan: de valamit visszacsillanni nem lehet. Ellenben
valaki valamit visszacsillant (visszacsillanthat egy fényt, egy emléket, egy re-
ményt). Ez a képző ezekben a szópárokban is előfordul:kel-kelt, terem-teremt,
válik-vált, bán-bánt, pattan-pattant, lobban-lobbant stb.

6
ĺme, egy elmés csöpp t betű játszik és bújócskázik velünk. Megtéveszt,
majd elandalít. Nyilvánvaló, hogy aki a verset írta, az alkotás lázában lelte meg
az összecsengést, s az olvasó, aki a verset hallgatja, szintén az ösztönével, egy
másodperc alatt ragadja meg, tisztázza, élvezi azt, amit most a rím vegyi elem-
zése kiderített.
Pesti Hírlap 1933. szeptember 3.

In: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Válogatta és sajtó alá rendezte: Réz Pál.
Szépirodalmi Könyvkiadó-Fórum Könyvkiadó, Budapest, 1990, 538-40.

44
 21.
Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelölteknek szervezett szép ma-
gyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjén hangzott el szabadon vá-
lasztott szövegként 1988-ban. Hangszalagra Tóth Szilvia, a soproni Benedek
Elek Óvóképző Főiskola hallgatója mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriu-
mában.

Juhász Ferenc:
Tamási Áron ravatalánál
(Részletek)

Mielőtt hosszú útra indulsz, drága Tamási Áron, még szólni szeretnék.
Szólni szeretnék, drága Barátom, szellemi bátyám a megértésben és szeretet-
ben, szólni szeretnék hozzád: te a mindenség legszebb kertjének sokáig-tördelt
kristály-ága, akinek lénye átsugárzott a tűzzel és feketével dübörgő világőrön,
te csillagokkal-világporos-szívű, méltatlan szavakkal szólok hozzád, te, a szó
Fejedelme, tejút-koronás költő-király, te halálüvegből öntött lovagpáncélba
öltözött Búcsúzó, hogy ne maradjunk annyira magunkra! (...)
Mint a sűrű kőszivacsba a haláltól-beledagasztott hajdani vergődők,
fuldoklók és szerelem-álmok, mint a hatalmas kőlapokból főzött fehér itatós-
könyvbe sajtolt tegnapi elevenek, vacogni- és fosztogatni tudók. Ha meg is
értem, amit hittél, írtál és elfogadtál, amit dacosan és az üszök-tajték fehér
bőréből kirepedt kormával füstölve tagadni kellene - létemben megalázva és
szívemben háborogva és keserűen kérdem: miért késztettél e gyötrelemre, hogy
szólni kelljen hatalmas halotti virág-koponyádnál, sárga gyötrelembe gyűrt
arcod fölött, csipkék-alatti gyökér-kezeidnél, te szólni-már-nem-akaró, kopor-
sóba-zárt óriás jégvirág, te már a földbe-rajzolt-csontú, valahol-levő és ismeret-
len, Mesterünk, Barátunk, Tamási Áron? (...)
Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadult fekete ember válasza
Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: "Azért vagyunk a
világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Igen, ez volt a Te legfontosabb
tanításod, otthont- kereső Otthontalan. Ez a mondat világló és szivárványos és
csillag-hímporos műveid szíve, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember
nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat
árván, nem vacoghat foszforeszkálva a csönd-poros őrben. Otthon kell len-
nünk valahol a világban s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak
otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres,
gyászhímzésű és tűz-irgalmú, arany-álarcú és gyémántvértű, virág-szagú és
bánat-erjedésű szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja min-
den műved, jövőbe-induló drága Barátom, Tamási Áron. Ezzel indultam én is,
a Dunántúl Ábelje, jövőt-hódító daccal és szorongással. Ezt mondod százado-
kon át, halhatatlan szavaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta
nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek-
küldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt:
sorsunk, menedékünk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk.
És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk
ezt a nyelvet, mint Te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő
45
kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és
gyémánt lombjaival. A világegyetem örök gyémánt-zizegése a Te műved. Kris-
tály-fád minden levele más-más színű drágakőlap, köztük fény-deres gyémánt-
virágok. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk. És most menj
utadra Vándor! (...)
Mi meg ülünk merengve világ-nagy kristály-mesefád alatt, rózsaszín
tűz-árnyékában, rád gondolunk mi, ittmaradottak és utódok és meg-megáll tol-
lat-forgató kezünk. S néha fölnézünk a világló kristálylombokba, s mintha ar-
codat látnánk a lombok közül nevetve kibújni. Fönt zsongás, bizsergés. Nézünk
és azt mondjuk: nézzétek, valami ég ott a mese-fa lombjai közt. A Szüzmáriás
Királyfi néz ki onnan? Tűzmadár? Áron arca ragyog? Vagy egy csillag ég?
Nézzétek! Ragyog egy csillag!

In: Juhász Ferenc: Versprózák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 30-

1.

46
 22.
Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelöltek részére szervezett szép
magyar beszéd versenyek 1988. évi budapesti országos döntőjén hangzott el
kötelező szövegként. Hangszalagra Nagyistván Ildikó mondta a Fonetikai Tan-
szék laboratóriumában.

Arany János:
Ismerkedés
(Részletek)

Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, ugy-e? Mikor a

szomszéd helységből saját csendes tűzhelyetek felé indultok, azt mondjátok:
haza megyünk, és mikor odaértek, azt mondjátok: hála istennek, itthon va-
gyunk. Tehát ti úgy értitek, hogy a haza, a hon nem egyéb, mint azon kicsiny
lakóhely, amely feleségteket és apró házi cseléditeket az idő viszontagsági el-
len védelmezi; vagy legfeljebb az a falu, amelynek határán szántóföldetek van.
Legyen úgy: a haza nem más, mint azon egyszerű hajlék, melynek kék
füstjéből füstpénzt a közelebb múlt országgyűlés óta már nem fizettek; azon
földek, melyeknek terméséből senki többé dézsmát nem kíván. Egyszóval, a
haza nem más, mint azon kevés vagyon, mellyel az isteni gondviselés bennete-
ket megáldott; a haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek.
Szeretitek-e hát a hazát?
Hogyne szeretnők csendes hajlékunkat, tápláló földeinket; hogyne sze-
retnők mimagunkat s az édes mieinket! Hogyne szeretnők a helységet, melyben
születtünk, melyben meghalni óhajtunk, hogy csontjaink elhunyt apáink porá-
val egyesüljenek!
Ezt feleli kérdésemre a szegény ember, kiben csak egy szikra érzés van
is. Nemcsak szóval feleli: tettel is megmutatja. Ha hajlékát, földe termését vagy
kedves cselédeit veszély fenyegeti: kész azokat élete kockáztatásával, vére ki-
omlásával is ótalmazni.
Mit is mondanánk az olyan emberről, aki, mikor háza ég, elszaladna, és
veszni hagyná ártatlan kisdedeit, noha még volna mód azokat megszabadítni?
Azt mondanók, hogy alábbvaló az oktalan állatnál. A farkas és a medve utolsó
csepp véreig ótalmazza fészkét, barlangját, ahol nősténye és kölykei tartózkod-
nak. Próbálja csak valaki a sas fészkét háborgatni, midőn az anyasas jelen van!
Egy haszontalan kotlóstyúk ragadozó madarakkal száll szembe csirkéiért. (...)
Ez addig rendén van, de hátha szomszédod háza égne, hátha távolabb a hely-
ségben tűz ütne ki: oltanád-e azt és miért?
Oltanám, először felebaráti kötelességből; másodszor azért, hogy a tűz
tovább ne terjedjen, s valahogy az én házam is meg ne gyúljon. És így, ha a
magad házát meg akarod menteni, a más házát is ótalmaznod kell a faluban.
Hazád nemcsak a magad kis tűzhelye, hazád az egész falu: amit annak jobb
voltáért cselekszel, magadért teszed; midőn azt véded, magadat, kedveseidet
ótalmazod.
A haza nemcsak az én házam, földem és házi cselédem, hanem a szom-
szédomé is, a falumé is, a vidékemé is, a megyémé is: egyszóval az országom-
ban lévő minden hajlék és tűzhely, minden föld és barom, minden gyenge
47
fejércseléd és neveletlen gyermek. Ezek a haza, mit közerővel védelmezni kell.
Mert csak egyesült erő az, mit megtörni nem lehet. Egy szál vékony
vesszőt a gyermek is el bír törni, de kössünk egy kéve vesszőt, s az apja sem
töri el. Ezért közös erővel kell védenünk a hazát. Egyesítsük erőnket a szeretett
haza boldogítására. (...)

In: Arany János válogatott mvei III. Prózai művek. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Budapest, 1975, 118-22.

48
 23.
Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelölteknek szervezett szép ma-
gyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjén hangzott el szabadon vá-
lasztott szövegként 1988-ban. Hangszalagra Csetkovics Csilla hallgató mondta
a Fonetikai Tanszék laboratóriumában.

Latinovits Zoltán:
Verset mondok
(Részletek)

(...) A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon, rokon
avval a kimondatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. A vers az em-
ber legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb
vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, meg-
idézése, ritka szertartás, míves fohász.
A "jellel jelölt" magyar költőket próbálom versen érni. Általuk alakul-
tam, életeikhez igazodom, ők a földből táplálkoznak, mely szülőhazájuk volt,
logikusan én is ehhez a földhöz ízesülök hajszálgyökereimmel
is.
A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának
és közösségének gondolathordozója, indulatébresztője, ostorozója, érzelemlá-
dája. A poétaéletű ember valami titkos úton, múltakból font, elhaltak energiá-
jából-szőtt radarhálóval képes ráérezni a jövőre is és erről elsöprő energiával
közöl híradást. Vajon honnan ez az energia? (...)
"Kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül rakva
vagytok képmutatással és törvénytelenséggel. Ennek okáért íme prófétákat,
bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok és azok közül némelyeket megöl-
tök, megfeszítetek, másokat azok közül megostoroztok és városról városra ül-
döztök." (Máté evangéliumából.) (...)
Kell egy kapocs múlt és jelen között, summa cum laude, hogy legyen
jövő. Megfoghatatlan égi mechanizmussal és földi lélegző gyökerekkel terem a
fa gyümölcsöt, csak azáltal nyújt minden emberi közösségnek utánozhatatlan
fényű öröktüzű mondatot.
Halottaink energiája nem vész el, csak átalakul. A test, az anyag a föld-
be kerül, az anyagba, a lélek, a szellem elröpül, de itt marad a föld felett liheg-
ve-kísértve, tanítva-élve. És akiknek megadatott a ritka adomány, kezet adnak
és kezüket írásra ők mozdítják. "Ők fogják a ceruzámat s én érzem őket és em-
lékezem." Az a megfoghatatlan, ami a tavasz-nyár-ősz-tél mozgatója, a varázs-
lat, a titok, az égi, a "hegyen-túlról" jött, a végtelen, a föld és tenger és vizek és
ég mozgatója, ahogy a mag virággá szökken, fává a cserje, gyümölccsé a virág,
ahogy az állatok, bogarak alusznak a hó alatt, ahogy a fecskék és délimadarak
vissza-visszajárnak tavaszokon, ahogy az északi madarak a melegebb hideget
keresik telenként, ahogy kopoltyúval lélegzik a hal a víz alatt, ahogy a gyermek
előjön és hangot ad, ahogy a kutya megérti az emberi fájdalmat, ahogy csak az
ember érti a humort, ahogy csak az ember beszél különféle nyelveket, úgy érti
a költő az állat, a természet, az égbolt titkait, égi földalatti szózatokat. (...)

49
In: Latinovits Zoltán: Verset mondok. Tanulmányok, nyilatkozatok, műsorok.
Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1978, 26-8.

50
 24.
A szöveget Elekfi László mondta hangszalagra. Elemzések szubjektív és objek-
tív módszerrel is készültek róla Elekfi Lászlótól (EFF 1. 1988, 131-6) és Bolla
Kálmántól (EFF 7. 1992, 17-86).

Zolnai Béla:
Visszapillantás
(Részlet)

A beszéd életteljességét a hangosság, a melódia, a hangsúly adja

meg, sőt még annál is több: egész lényünk - a mimika, a gesztus, a mozgás -
ott játszik a beszéd színpadán. A logikus-értelmi elem szinte szerényen meghú-
zódik a gazdagon hullámzó akusztikus érzelmi és vizuális plasztikus tényezők
mellett.
A beszéd életteljességéről igen jellemző képet rajzolt Bajor Gizi egy
interjúban (Az Est, 1936. március 11.) "Milyen legyen az igazán szép női be-
széd? Hatalmas köteteket lehetne írni erről. Most csak röviden kívánom össze-
foglalni. Elsősorban: minden azon múlik, hogyan hangsúlyozunk. A kiejtés a
legfontosabb, a mód, ahogyan beszélünk. Szép Ernőt kell idéznem, aki azt
mondta rám: színpadi beszédem tehetsége abban rejlik, hogy nem mondom a
szavakat, hanem megfestem. Minden szónak valami hangsúlyt adok, nem sie-
tek, kihasználom az egyes szavakban rejlő lehetőségeket. A beszédhang
szekszepilje abban rejlik. hogy el kell találni egy-egy bizonyos szívhangot.
Aztán: alkalmazkodni kell a hanggal ahhoz, akivel beszélünk. Másképpen be-
szélünk egy kúriai bíróval és másképpen egy gyárigazgatóval. De sohasem
szabad hadarni, sem elnyújtani a szavakat. Minden szavunk olyan legyen, mint
egy szem, ami belenéz a másik lelkébe. Ma már nem szükséges, hogy a nőnek
csilingelő legyen a hangja. Az érdesebb, keményebb hangok is érdekesek, ha
bánni tud velük a tulajdonosuk. Van egy szigorú szabály: sohasem szabad orr-
hangon beszélni. És még egy szabály: nem szabad senkit utánozni. A kedves-
ség, a közvetlenség a női beszéd legszebb alkatrészei, a nyávogás viszont, vagy
a szavak elnyelése és a locsogás a szekszepil legnagyobb ellenségei."

In: Zolnai Béla: Nyelv és hangulat. Gondolat Könykiadó, Budapest, 1964, 287.

51
 25.
Az alábbi szöveg a pedagógusjelöltek szép magyar beszéd versenyének nyír-
egyházi országos döntőjének volt kötelező szövege 1995-ben. Hangfelvétele
Nagypál Szabolccsal és Pachmann Péterrel készült a Fonetikai Tanszék labo-
ratóriumában 1995-ben.

Szigethy Gábor:
Lovag a ködben
(Részletek)

(...) Miért, hogy még a barát is így fogalmazott a színész halála után:
"Mindig jó ügyekért harcolt, majdnem mindig rossz eszközökkel." (...)
Eszközei - goromba igazmondása? - túl sok ember önös érdekét sértet-
ték: ezért rosszak? Meg kellene kérdezni egyszer a rókát, mi a véleménye a
vadászfegyverekről.
Latinovits Zoltán vállalta: "...összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal
szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető
helyen gyakorolják, azokkal én nem tudok egyetérteni! Nem is fogok. Erre
engem nem lehet rávenni."
A tehetségtelenség, a hozzá nem értés, a hatalomhoz ragaszkodó ön-
kény, az önérdekű basáskodás, színházban az óvatoskodó hivatalnokszemlélet,
tehetségpusztító cinizmus, közöny leleplezése rossz eszköz? Gyilkost tetemre
hívni bőn? Hiba? Felesleges? Mert meglehet: a kipellengérezett gyilkos újra
gyilkol? És alighanem jobb a békesség?
Latinovits Zoltán színész volt, a színházban akart rendet teremteni.
Mindennapjai megtartó hite, álma: a magyar színházművészet remélt feltáma-
dása. Harcolt, hadakozott, elbukott, felállt, megalázták, visszavágott. "Nem
bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék
eget tartani."
(...) Akiket soha nem gyötört a mulasztások démona; akik hajnalban
nem riadnak azzal a szívet markoló érzéssel: lesz-e erőm, hitem győzni a mun-
kát, harcot, viaskodást a többiekért, hazámért ma és holnap és holnapután; akik
a hetvenes évek lelassult, pénzszerzésre, gazdagodásra fogékony hétköznapjai-
ban soha nem gondoltak arra: születik-e szellemiekben gazdag holnapunk, s
tettünk vajon eleget, megtettünk-e mindent, hogy holnap és holnapután hívsá-
gos gazdagságunk romjain majd ne szellemi szegénységünk, eltékozolt erköl-
cseink miatt kelljen kormos gyászéneket zokognunk; akik mindig a maguk
érzékenységével, sértett önérzetével, jólétükkel, nyugalmukkal törődnek, apró
hatalmuk tűzzel-vassal megvédésére figyelnek:
AKIKET SORSUNK HELYETT MINDIG CSAK A SORSUK IZGAT,
értették-e, értik-e éltében-holtában az igazmondó, halálba hullt, tébolyult szí-
nészkirályt, aki egy szál karddal nekivágott a ködnek?
Győzött? Elbukott? Éltében-holtában megtörik-e maguk mellett az élet-
ben maradottak a náluk különbet, hatalmasabbat?
Fönt és lent, kint és bent, mi és ők. Magamban Pilinszky János tompa
morajlású szavait morzsolom: Különös, hogy a tenger halhatatlan, holott min-
den hulláma végítélet.
52
In: Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára. Összegyűjtött írások.
Szerk. az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. Magvető Könyvkiadó,
Budapest, 1985, 16-9.

53
 26.
Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelölteknek szervezett szép ma-
gyar beszéd versenyek egyik budapesti országos döntőjén hangzott el kötelező
szövegként. Hangfelvétele Körmendy László rádióbemondóval készült a Fone-
tikai Tanszék laboratóriumában.

Németh László:
Mennyiben mesterség a műfordítás?
(Részletek)

Későn lettem fordítóvá. Negyvenhét éves koromban, sok ezer oldal megírása
után próbáltam ki az érzést, amit az első fordított mondat kelt. Ez az érzés a
bizonytalanság volt: hiszen ezt így is, úgy is lehet. Amikor az ember a maga
gondolatait írja, a szöveg kikerülhetetlen, olyan, mint a bőr, együtt keletkezik a
magzattal. A fordított szöveg olyan, mint a lötyögő ruha: itt igazít meg az em-
ber egy ráncot, amott kezdi húzni: a test - az író gondolata - s a ruha - a fordító
szövege - mindig két külön dolog marad. (...)
Azt, hogy a fordítás művészet-e, amelyben a fordító egyénisége, ösztö-
ne érvényesül, vagy tudomány, amelynek a szabályait meg lehet tanulni, az
dönti el, hogy az elém adott szöveg, mint egy integrálási feladat, mennyire írja
elő a helyes megoldást.
Az első, amit a szöveg meghatároz: a mondatok terjedelme, a gondolat határai.
A gondolat, egész agyunk állapota egy pillanatban; az agy vegyi folyamatai
közt kialakuló viszony, konstelláció. Ennek megy neki a fogalmazás elemző
eljárásával. Hogy ezt hogyan csinálja, hogyan vadászik a maga gondolataira:
apró részekre bontja, ízenként húzza ki, vagy órjás polipként minden karjával
együtt egy rántással iparkodik kiemelni, nemcsak az író vérmérsékletére, írói
módszerére jellemző, hanem magára a gondolatra, annak a megközelíthetősé-
gére, tisztázottságára is.
(...) A magyar szórend, tudjuk, rendkívül hajlékony. Szemere Pál, Ka-
zinczy barátja, aki szerette az ilyen játékokat az Élet és Literatúrában több mint
kétszázféleképpen variált egy nem is olyan hosszú bővített mondatot, s mind a
kétszáz mondatnak jól megkülönböztethető értelme volt. Ez azonban nem azt
jelenti, hogy egy idegen mondatot jól sokféleképpen lehet fordítani. Sőt, ha
Szemere mondata fordítás lenne, a kétszáz változat közül csak egy felelne meg
pontosan az eredetinek. Ezt az egyet kiválasztani elég nehéz feladat, amely
igen sokszor nem is sikerül. Az én javításaim kilencven százaléka szórendi
javítás, s bizony ha nem volna a tilalom, sokszor még a korrektúrát is felfor-
gatnám.
A hallgató meghökkenhet: valóban kiszorítottunk minden művészetet a
prózafordításból? Gondolat, szórend, szó, ritmus: csakugyan minden ott van az
eredetiben, s ha eléggé tudja a mesterséget, akárki kifejtheti belőle a legjobb
megoldást?
Nos, az én véleményem valóban az, hogy a prózafordítást, ha a segéd-
tudományait egyszer megcsinálták, egy bizonyos határig lehet, sőt kell is taní-
tani. Hiszen prózafordítást írókkal végeztetni: órjási fényűzés, ugyanakkor an-
54
nak, amit az emberek olvasnak, még annak is, amit írnak, nagy része fordítás.
Az írófordítók mellett mindig lesz szükség - gondoljunk a tudományos köny-
vek órjás tömegére - képzett fordítókra. Képezni természetesen nem mindenkit
lehet, de hiszen a matematika is megtanulható marad attól, hogy nem minden-
kit lehet rá megtanítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a prózafordításban az
ösztönnek, a művészetnek nem marad helye. A tudás, akármilyen részletes,
még mindig csak a szöveg durvább szerkezetét szabja meg, s van egy határ,
helyesebben két határ, amelyen túl a tudomány már nem elég, ahol a szabályt a
szabadság, a megkötöttséget az ösztön észrevétlen munkája, illetőleg a művész
felelős döntése váltja fel.

In: Németh László: A kísérletező ember. Magvető Könyvkiadó, Budapest,

1963, 320-4.

55
 27.
A szemelvény Pázmány Péternek Az halálrúl című szentbeszédéből való,
amelynek két utolsó bekezdése szabadon választott szövegként szerepelt a pe-
dagógusjelöltek egyik Kazinczy-versenyén. Szövegelemzést Wacha Imre adott
róla (Wacha EFF 1. 1988, 105-14), de más közleményeiben is foglalkozott
vele. Műszeres elemzését Bolla Kálmán végezte (Bolla EFF 7. 1992, 119-27).
Az elemzésre szolgáló hangfelvétel Wacha Imre szövegolvasásáról készült.

Pázmány Péter:

Az halálrúl
(Részletek)

Nem-csak akkor halunk-meg, mikor életünk fottára jutunk, hanem, (...)

valamíg élőnk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, el-
vesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos aszszony Dávid-
nak, hogy minynynyájan meghalunk és mint a vizek, folyton folyunk. (...)
A halál nem egyéb, hanem életünk elfolyása és fogyása. Mivel azért a
mí életünk mingyárt kezd fogyni, mihent születünk, bizonyos, hogy mingyárt
halni kezdünk, mihent világra jövünk. (...) életünk kezdete halálunk eleje; és
ottan fogyni kezd, mihent nevekedni kezd esztendőnk. Az üdő és a halál vet-
ten-vészi részeit életünknek. Gyermekségünk elfogy, mikor ifiúságot érünk;
ifiúságunk meghal, mikor ember-korra jutunk; megállapodott emberségünk
véget ér és elolvad, mikor megvénhedünk; úgy, hogy, (...) ez a minden-napi
fogyás nem egyéb hoszszú halálnál; és mikor vége lészen egész életünknek
vagy inkáb egész halálunknak, akkor szűnünk-meg a halástúl. (...)
(...) Akarjátok-e érteni, mit tészen az, hogy meg kel halnunk? annyit
tészen: hogy valamit bírunk, valamit reménlünk e földön, azt mind el kel
hadnunk. Annyit tészen, hogy minden pompáktúl és gyönyörőségektől, minden
tisztektől és méltóságoktúl, minden atyánk-fiaitúl és barátinktúl, minden
jószágunktúl és gazdagságunktúl el kel szakadnunk. Annyit tészen, hogy a lé-
leknek a testből ki kel menni, e világot el kel hadni, oly útra, oly országba kel
lépni, melyben az-előt nem vólt; és nem tudgya, ki lészen vezetője: angyal-e
vagy ördög. Annyit tészen, hogy ez a test elsőben egésségtől és erejétől, az-
után minden érzékenységtől, minden világi édességektől megfosztatik, föld-alá
tétetik, férgektől megemésztetik. Annyit tészen, hogy Isten itílőszéki-eleibe kel
menni. Oda pedig sem szolgánk és barátunk, sem kincsünk és gazdagságunk
nem késérhet, hanem Opera sequentur, csak cselekedetink jőnek utánnunk és
azok érdeme-szerént vészük az örök jutalmat.
Ez a halál, mellen által kel mennünk; ennek emlékezetit kel szívünkbe-
-óltanunk, ha szentűl akarunk élni. (...)

In: Pázmány Péter: Válogatás műveiből III. Szent István Társulat,

Budapest, 1983, 205. (Pázmány Péter prédikációi. Szépirodalmi Könykiadó,
Budapest, 1987, 293-4.)

56
 28.
Elhangzott a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk műsorában 1978. február 12-
én. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriu-
mában készítettem 1978 februárjában.

Lőrincze Lajos:
Nyelvi járvány

Kedves Hallgatóim!

"Ilyenkor télvíz idején sok járvány terjed. Némelyike enyhébb lefolyású

nyelvi járványt is terjeszt maga körül" - írja Szilágyi Ferenc az Édes anyanyel-
vünk számára. Itt van mindjárt az influenza, amely kóros elváltozással
influencia alakban is elterjedt, de följegyezték influenzia, infulencia, sőt
inferencia alakját is. A szó különben a hurut megfelelőjeként 1791-ben bukkant
föl nyelvünkben, s valójában az 1743. évi nagy olaszországi náthaláz-
járványnak köszönheti elterjedését az európai nyelvekben. A befolyás, ráhatás
jelentésű olasz influenca szó orvosi jelentését voltaképpen annak a hiedelem-
nek az alapján kapta, hogy az égitestek hatása, befolyása idézi elő a járványo-
kat. Az olasz szó az ugyancsak befolyás, áradás értelmű latin influencia szár-
mazéka, s így a nálunk is előforduló latinos influencia voltaképpen történetileg
szabályos alaknak is vehető, dehát elüt a megszokott és az irodalmi nyelvi
alaktól.
De télidőn jelentkezik a derékzsába, az ülőidegzsába is. Ennek is van-
nak idegen nyelvi megfelelői, akárcsak a hurutnak, és éppúgy lehetnek szö-
vődményei, mint az influenzának. "A közelmúltban voltam fültanúja - írja
Szilágyi Ferenc -, hogy a rosszul fűthető Közért üzletben így panaszkodott egy
fiatal elárusító lány: Olyan hideg van, hogy már kész isiám van." Ellentétben
az az influenzával az isiász nem latin, hanem görög eredetű s alig százéves
múltja van nyelvünkben. A Pallas Nagylexikona még ishiásznak írta - lévén ez
a hiteles görög ejtés, ahol is az ishias nogos csípőt érintő betegség. A görög szó
s-c-h betűcsoportját a németek saját helyesírásuk hangértéke szerint s-nek, az
egész szót isiásznak ejtették és ez terjedt el nálunk is. Az isiász, illetőleg isiás
szóvégi mássalhangzóját meg képzőnek érezte a népi nyelvérzék és kikövet-
keztetett egy isia alapalakot. Ezt azonban ajánlatos elkerülni. Hiba volna, ha a
téves alak járványszerűen elterjedne, ahogy például a veszedelmes szívinfark-
tus neve is gyakran a hibás szívinfraktus alakban hallható.
"Persze nemcsak az idegen eredetű betegségnevekkel esik meg, hogy
kórosan elváltoznak" - írja tovább Szilágyi Ferenc. A szívbetegségeknél ma-
radva ott van a hődés egyik sajnálatosan gyakori formája a szívszélhűdés. Min-
den elemében magyar eredetű, de a mai nyelvérzék már nem ismeri föl alkotó-
elemeit, s így például Szabó Magda egyik regényhőse ezt mondja a Disznótor-
ban: "Majd szívszédülése lett Annus ángyomnak, mikor látta édesapánkat be-
jönni a ládájával." A szélhűdik ige már a XVI. század nyelvében megvolt. A
Debreceni Kódexben 1519-ben ez áll: "Elébe járulva a megszélhütt fejedelem-
nek." A szélhűdik ige a légmozgás jelentéső szél főnév származéka, ahogyan a
bűnből bűnhődik lett, úgy lett a szélből szélhűdik. S eredetileg azt jelentette:
57
bőszül, őrjöng, illetőleg megbénul. Alapja pedig az a babonás felfogás volt,
hogy a szélben rontást hozó emberfölötti lények, erők vannak. Gondoljunk
csak a szélütésre, a szélérte stb. kifejezésre, amit az agyvérzés által megbénult
emberrel kapcsolatban emlegetnek. A szívszédülés tehát a szabályos
szívszélhűdéssel szemben afféle népetimológia szülötte, s alapja éppúgy egy
régi babonás hiedelem, mint a csillagok befolyására utaló influenzának, illető-
leg influenciának. Kívánatos, hogy minél kevesebb szó essék róluk ezen a télen
s akkor is csak a szabályos irodalmi alakban.

58
 29.
A szöveg hangfelvétele a Fonetikai Tanszék stúdiójában készült 1995 márciu-
sában. Pachmann Péter mondta hangszalagra.

Kováts Dániel:
Ahogy élünk, úgy beszélünk?

Baráti társaságban gyakori beszédtéma manapság az emberi kapcsola-

tok bizonyos fokú eldurvulása. Rosszul esik, ha a bolti eladók nem elég fi-
gyelmesek; elpanaszoljuk, milyen a tülekedés a tömegközlekedési eszközökön
a csúcsforgalom idején; nyugtalanul töprengünk napokig a munkahelyünkön
tapasztalt bántó hangnem miatt. Mondják: a felgyorsult élettempónak, a pén-
zért folyó hajszának káros jelenségei ezek, elfogyott a türelem, elkopott a má-
sok iránti figyelmesség. Valóban sokfelé érezhető a feszültség, s az is megfi-
gyelhető: belső nyugtalanságunkat kihívó modorban, kötekedéssel próbáljuk
levezetni.
Ezekre a riasztó jelenségekre emlékeztetett mostanában egyik olvasónk.
Kesernyés gúnnyal emlegette azokat a törekvéseket, amelyek az igényes meg-
szólalás követelményét hangoztatják. Elismeréssel szólt először Péchy Blanka
művésznőről, aki lankadatlan ügyszeretettel harcolt a kiejtés romlása ellen, s
többmilliós alapítványt tett a szépen hangzó beszéd terjesztése érdekében. Azu-
tán ironikusan megjegyezte: hiábavaló az önzetlen küzdelem, hiszen nem a
tiszta hangképzés, a kifogástalan nyomaték oldja meg gondjainkat, legfeljebb
azt érhetjük el, hogy szebb dallammal, tudatosabb hangsúlyokkal, szabályo-
sabb tempóban és szünettartással fogunk - káromkodni. Tanulságul még azt is
hozzátette: ahogy élünk, úgy beszélünk, s életmódunkat kellene megváltoztat-
nunk ahhoz, hogy beszédünk megváltozzék.
Lefegyverző ez az álláspont, bár elismerhetjük, hogy van valóságalapja.
Előfordulhat, hogy az a gimnazista, aki délelőtt megnyeri a szép magyar be-
széd iskolai versenyét, délután minősíthetetlen durvasággal torkolja le társát
egy vitában. Az sem ritka, hogy valaki trágár megnyilatkozását utólag azzal
mentegeti, ha nem olyan idegesítőek a körülmények, jobban megválogatja a
szavait. Mégsem tarthatjuk reménytelennek a helyzetet, nem fogadhatjuk el az
életminőség megváltoztathatatlanságának tételét!
Vajon igaz lenne, hogy akinek nehezebb a sorsa, az durvább a jómód-
ban élőnél? Törvényszerű, hogy erőszakosabb az, aki többet dolgozik? Elfo-
gadjuk, hogy sikeresebb ember, aki nyelvhasználatában is gátlástalan? Egyálta-
lán nem! Történelmi példák bizonyítják az ellenkezőjét. A mainál kedvezőtle-
nebb korokban élő, alávetett társadalmi helyzetben tengődő emberek is tudták
és gyakorolták a nyelvi illemet. Épp a jó emberi szóval ellensúlyozták mostoha
sorsukat. Igaz, a régibb időkben tartósabbak és szilárdabbak voltak a magatar-
tási minták, a viselkedési szabályok. Korunk gyorsabb változásai, értékválságai
valóban kihatnak az emberi viszonyokra. E tényből azonban helytelen volna
arra következtetni, hogy viselkedéskultúránk akaratunktól függetlenül,
törvényszerűen romlik, a bajokon nem segíthetünk. Hiszen arra a zászlóra,
amely köré a jobbító szándékú erők tömörülnek, nemcsak az anyagi jólét, ha-
nem az emberségesebb társadalom jelszavát is fölírták!
59
 Várható, hogy egyre többen fölismerik: nagyobb érték társainkkal kifi-
nomultabb kapcsolatban élni, mint az emberi tényezőt feledve az anyagi érde-
kek önző elsőbbségét hirdetni. A társainkkal megromlott viszonyt a nyelvhasz-
nálat eszközeivel javíthatjuk meg. -gy függ össze a beszédkultúra életünk mi-
nőségével. Ha nem sajnáljuk a jó szót egymástól, ha tudunk köszönni, ha nehéz
helyzetben is megválogatjuk szavainkat, s nem engedjük megnyilatkozásainkat
eldurvulni, kedvező visszhangra számíthatunk. Az önfegyelemmel formált,
mások érzékenységére is figyelő beszédmód lelki orvosság lehet, s elviselhe-
tőbbé teszi gondjainkat, bajainkat. Egyszerű az igazság, melyet fel kell ismer-
nünk: tartalmatlan és elidegenítő az olyan élet, amelynek a beszédbeli durva-
ság, a nyelvi erőszakoskodás a megjelenési formája.

In: Kováts Dániel: Mondhatná szebben... Írások a beszéd- és magatartáskultú-

ráról. Sárospataki Pedagógiai Füzetek 16. 1994, 81-2.

60
 30.
A szöveget Nagypál Szabolcs mondta hangszalagra a Fonetikai Tanszék labo-
ratóriumában 1995-ben.

Csaplár Vilmos:
Perverz népek demokráciája
(Részletek)

Magyarország független. A Magyarországon élő ember annyiszor hal-

lotta mostanában ezt a szót, hogy megunta kicsit. Talán nem is kicsit. Elfásult a
függetlenség szó iránt azért is, mert rájött, hogy mennyi minden korlátozza az
érvényét. Hatalmas adósságaink vannak, a világpolitikai erőkhöz képest kicsi a
súlyunk. Tehát úgy lettünk függetlenek, hogy közben millió szállal függünk.
(...)
(...) tőlünk is függ, mi történik velünk majd. Van egy kis időnk, hogy
elrendezzük a dolgainkat egymással. Ezt a szép történelmi ajándékot, hogy van
időnk újra országgá válni, meg kellene becsülnünk.
Nem régen még hittem, most már nem hiszem, hogy ezt az időt igazá-
ból ki fogjuk használni. Jelen pillanatban a dolog ott tart, hogy inkább az
anarchikus elemek erősödtek föl a Magyarországnak nevezett viharvert, meg-
tépázott, földúlt közösségünkben. Így tűnik, hogy a demokrácia nekünk arra jó,
hogy még jobban szétzilálódjunk, tudatunkat újrégi indulatok homályosítsák el.
(...)
Nyilvánvaló, hogy azért, mert többpárti a politikai forma, nem
szükségszerű, hogy többpártivá polarizálódjon a nemzeti életünk, köz- és ma-
gángondolkodásunk párthitvallások őrületes kavalkádjává változzon. A több-
pártrendszer nem elsősorban arra szolgál, hogy pártunk győzelmét akarva, el-
veszítsük a józan eszünket. (...)
Egy darabig még élveztem is a demokratikus hangzavart. Jólesett a fü-
lemnek az unalmas népi demokratikus kántálás után. Most már idegesít. Vagy
mondjuk úgy, hogy komolyan aggódom. {...)
Én tényleg majdnem mindent réginek érzek, ami a magyar politikai
életben történik. Minden hasonlít valamire, ami már volt. Hasonlítgatnak is
serényen a résztvevők, csak mindenki a másikra mutat.
A demokrácia nem a lélek szanatóriuma.
Kiderülhet, hogy önkormányozhatatlanok vagyunk? És amikor egy kül-
ső hatalom megosztva, leosztva, fölosztva, beosztva bebizonyítja nekünk, hogy
önkormányozható (a segítségünkkel), mi majd visszagondolunk a függetlensé-
günk régi szép idejére, s megint lesz miért harcolnunk? A szilaj, szabadságra,
függetlenségre szomjúhozó vesztes pozíciójában tudunk csak tartósan leledze-
ni?
Ha vannak perverz emberek, akkor biztos vannak perverz népek is.
Egy átlagos országlakó nem is tudja elképzelni a jövő Magyarországát,
annyira csak a jelen és a múlt látszik. Amit elképzel, abban nem telik sok örö-
me.
Az emberiség darabjaként nem mindegy az, hogy a globális demokrácia
új korszakának eljöveteléhez járulunk-e hozzá, vagy az erő diktálta rend diada-
61
lához.

In: Csaplár Vilmos: A domokrácia álarc az ördög ábrázatán. Kráter Műhely

Egyesület, Budapest, 1992, 118-21.

62
 31.
A hangfelvételt és az intonogramot az MTA Nyelvtudományi Intézetének foneti-
kai laboratóriumában készítettem 1979. február 7-én.

Török Annamária:
Hogyan lettem rádióbemondó?
(Spontán szövegfelvétel)

Arról fogok tehát beszélni, hogy hogyan lettem rádióbemondó. A kezdetek

azok nagyon messzire nyúlnak vissza, mert még gyermekkoromban, amikor
még olvasni sem tudtam, már mondtam verseket. Hát valahol, azt hiszem, itt
kell keresni, hogy miért is akartam én előadóművészi pályára lépni. Aztán az
iskolában ez folytatódott. Ott is mondtam verset, persze mert akkor még azt
hittem, hogy az előadóművészet az csak versmondásból állhat.
A gimnáziumban egy nagyon nívós irodalmi színpadnak voltam a tagja,
és ott kezdtem el igazán prózát mondani. Ez kapcsolatban állt azzal, hogy az
iskola nagyon régóta részt vesz a Kazinczy Ferencről elnevezett szép magyar
beszéd országos versenyén, aminek a döntője Győrben van. Előtte sokféle-fajta
versenyen kell még keresztülesni, amíg az ember oda eljut. Másodikos gimna-
zista voltam, amikor az iskola indított először ezen a versenyen. El is jutottam
Győrbe, utána való évben is, és az azt követő évben is. Mind a három alka-
lommal érmes lettem. Ez olyannyira rányomta a bélyegét a pályaválasztásom-
ra, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ne valamilyen előadóművészi pályát
válasszak.
Hát természetesen színész akartam lenni, miért éppen ne az? És jelent-
keztem a főiskolára. A harmadik rostáról kiestem. A főiskolai felvételin történt
események kicsit elriasztottak a főiskolától. Akkor úgy gondoltam - most már
másképp gondolom, de akkor úgy gondoltam -, hogy sem fizikailag, sem idegi-
leg nem bírnám ezt a munkát. Ezért aztán a sikertelen felvételi után elmentem a
televízióba dolgozni külsősként. Itt anélkül, hogy tudták volna, hogy nekem
milyen ambícióim vannak, megkértek, hogy jelentkezzem televízió-
bemondónak. Oda sem vettek fel. De aztán mivel Fischer Sándor a felvételizte-
tő a televíziós felvételin, és megismert. Ţ megkért, hogy jelentkezzek ismét
színésznek. Ezt a kérését nem teljesítettem, viszont elmentem a televízióból a
rádióba dolgozni. Az írott dokumentációban kaptam adminisztrátori állást. Do-
kumentátor lettem. Elég hosszan, másfél évig. Ez nekem azért hosszú, mert
nagyon nem szerettem csinálni.
A rádióban találkoztam Wacha Imrével, aki tanítja a rádióbemondókat.
Ezen kívül zsűritag a budapesti és az országos Kazinczy-versenyen. Beszélge-
tésbe elegyedtem vele, és ő is kérdezte tőlem, hogy nem volna-e kedvem eset-
leg jelentkezni rádióbemondónak. Kedvem az lett volna, csak úgy éreztem,
hogy nekem most sokkal inkább tanulni kellene. Úgyhogy az egyetem sokkal
inkább érdekelt. Egy véletlen aztán mégis úgy hozta, hogy nemcsak az egye-
temre jelentkeztem, hanem rádióbemondónak is. A véletlen a következő: én
olyan gimnáziumba jártam, ami az ELTE gyakorlóiskolája, és a tanárjelöltek
között volt egy férfi, akiből rádióbemondó lett. Ez a férfi megismert engem a
rádióban csodával határos módon, mert én akkor elsős gimnazista voltam, és az
63
eltelt öt év úgy látszik mégsem homályosította el az arcomat előtte. Ő ismerte
az én múltamat, és agitált, hogy jelentkezzek bemondónak. Hát rá már egy ki-
csit jobban hallgattam. Sok csábító dolgot mesélt - miután ő is rádióbemondó,
jobban ismeri a bemondók életkörülményeit, életstílusát -, és megtette azt ne-
kem, hogy szólt azoknak a bemondóknak, akik foglalkoznak a fiatal bemondók
képzésével. Ők aztán szóltak a főnökömnek, aki aztán úgy tett, mintha az ő
ötlete lett volna, és javasolt engem felvételre.
Több rosta van a sikeres felvétel előtt. Háromra emlékszem biztosan, de
lehet, hogy több is van. Azután kerültünk egy mester mellé az adóra. Az én
mesterem Egressy István lett. Mellette dolgoztunk néhány hónapig. Aztán pe-
dig önállóan dolgoztunk, de továbbra is a mester mellett valójában. Amikor
már elég megbízhatóak és elég fegyelmezettek lettünk, akkor egyedül is dol-
gozhattunk.
A gyakornoki idő - ha jól emlékszem - egy év volt. Egy év után végle-
gesítettek minket, tehát akkor már nem szerződésben dolgoztunk, és akkor
avattak bemondóvá. A bemondóvá avatás az persze még nem teljes jogú be-
mondóságot jelent, mert még nem végezhettünk minden munkát. Az egyik leg-
nehezebb folyamata a munkának a hírolvasás, és a munka kezdetén legfeljebb
csak háromperces híreket olvashattunk. Aztán később - főleg szabadságok mi-
att - beugrasztottak minket mindjárt a mélyvízbe. Én... nekem éppen egy köz-
ponti bizottsági közleményt kellett életem legelső 22-es hírében felolvasni. És
miután ez sikerült, azóta úgynevezett hírolvasó és műsorvezető bemondó va-
gyok. Vagyis ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy a bemondói munkának minden
részét csinálhatom.

64
 32.
A felvételt az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában
készítettem 1974-ben.

Vándorfi László:
Meditáció a magyar futballról
(Spontán szöveg)

Talán minden magyar ember szívügyéről, a mai magyar futball állásáról

és helyzetéről szeretnék néhány szót ejteni annak kapcsán, amit már a napilap-
ok, folyóiratok számtalanszor elmondtak és kitárgyaltak, a magyar-
nyugatnémet futballtalálkozók utáni helyzetképet.
Azt hiszem, hogy abból kell kiindulnunk, hogy a mai magyar labdarú-
gás már régen nem tart ott, ahol az ötvenes évek közepén, ötvenes évek elején
tartott. Viszont a nyugatnémet labdarúgás átvette azt az örökséget, amit az öt-
venes években az Aranycsapat, a magyar Aranycsapat magáénak mondhatott.
Egy Európa középmezőnyéhez tartozó futballcsapat, futballválogatott
és a világ jelenleg legjobban felkészült és legjobb erőállapotban levő váloga-
tottja játszott. Az eredmény, mint azt a nyugatnémet lapok is elismerték tárgyi-
lagosan, pusztán azért lett ilyen, számunkra kétségbeejtő 5-0, mert nem első-
sorban játéktudásban maradtunk el nyugatnémet ellenfelünktől, tehát nem a
tudásbeli különbségben mutatkozott meg ez az öt-nullás különbség, ötgólos
különbség, hanem első- sorban a játékfelfogásban.
A labdarúgás új útjairól alaposan letért a magyar labdarúgás. Visszafele
halad vagy stagnál. Ez világosan látszott, hiszen körülbelül egy félidőnyit tud-
tak a magyar játékosok végigjátszani. A nyugatnémetek pedig tulajdonképpen
edzőmérkőzésnek tekintve, könnyeden, kétszer annyit szaladgáltak, mint a
mieink. Egészen más helyzet volt és egészen érdekes volt megfigyelni a nem
nem a válogatott csapatoknak, hanem a két ország bajnokcsapatának a küzdel-
mét, a Bayerné(t) és az Újpesti Dózsa küzdelmét. Itt annak ellenére, hogy
számtalan sok lélektani és egyéb körülmény hatására közel sem tudták az új-
pestiek azt nyújtani, ami bennük van, mégis a két csapat közötti különbség nem
volt olyan hatalmas és annyira szembeszökő, mint a válogatottaknál. Ezt
Beckenbauer, a nyugatnémet csapat kapitánya és a világ legjobbjának tartott
játékos játékosa fogalmazta meg, hogy az Újpesti Dózsa sokkal jobb csapat,
mint a magyar válogatott. Itt nem is elsősorban a válogatottban és az Újpesti
Dózsában játszó játékosok egyéni képességei között kell különbséget keresni,
hiszen a válogatott többnyire az Újpesti Dózsa játékosaiból épül fel, hanem a
két csapat játékfelfogása közötti alapvető különbséget kell tekinteni. Az Újpesti
Dózsa ebben már sokkal előrébb jár, mint a saját országának a válogatottja,
vagyis edzője, Várhidi Pál sokkal reálisabban, sokkal maibb szemekkel látja a
világ labdarúgását, mint a válogatott edzője, Illovszky Rudolf. Nekem szemé-
lyesen ez a véleményem, és a látottak ezt is bizonyították.
Egészen érdekes eredményre juthatunk, hogyha összehasonlításokat
teszünk a nyugatnémetek játékosegyéniségei és a magyarok játékosegyéniségei
között.
Az előretolt csatár, aki mindenféleképpen, minden labdarúgásban a(z)
65
alapvető feladatot kapja, gólszerzés feladatát, és tulajdonképpen mindig kulcs-
pozíció volt és marad. Ezt a posztot a nyugatnémeteknél a Gerd Müller tölti be,
magyaroknál pedig a Bene Ferenc. Hogyha megnézzük a két játékost, tulaj-
donképpen felépítésre és Bene kezdeti éveit tekintve, körülbelül képességekre
is egyformának tekinthetők. Csupán számolni kell azzal, a Bene számára tragé-
diával, hogy a magyar viszonyok között a magyar labdarúgásban egy olyan
erőszakos, minden idegszálával gólra törő és minden helyzetből kapura lövő
játékos, mint Bene, egyszerűen nem tudott megélni, hiszen nálunk a trükkös, a
technikás játékosok férkőztek a közönség szívébe, és mindig is ők voltak a
kedvencek. És azután, miután ezek a játékosok kihaltak, Albert és Göröcs sze-
mélyében, s nem volt, aki Benének labdát adjon, azután bizony az ő tudása is
megkopni látszott, bátortalanabbá vált, a kaput is sokkal kevésbé tudta veszé-
lyeztetni. Míg a nyugatnémet Gerd Müller, aki egészen különleges különleges
módon érzi a kaput s a gólhelyzeteket, mondhatni azt, hogy a csapat többi ki-
lenc mezőnyjátékosától ugyanolyan labdákat, ugyanolyan jó labdákat kap so-
rozatban, szinte tízmásodpercenként, amilyeneket idehaza néhány évvel ezelőtt
csak Göröcs és Albert tudott adni. Sokkal gyorsabb - és mint az egyik újpesti
játékos megfogalmazta, hogy miben rejlik a nyugatnémeteknek a fő erénye - ez
a magyarok által ötvenes években bevezetett kényszerítő passz az, ami egyedü-
li kulcsát jelenti a nyugatnémetek sikereinek. Ezt sokkal gyorsabban, dinami-
kusabban, szinte szemmel alig követhetően, jéghoki gyorsasággal csinálják. A
magyarok viszont körülbelül percek alatt tudnak csak eljutni a kapuhoz, és ak-
kor sem ilyen átütő erővel.
Hát, szakértőre egyáltalán nem valló beszámolómat ezzel befejeztem.

66
 33.
A szöveg forrása az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriu-
mában 1975. október 9-én Balázs Jánossal készült videofelvétel. Megtalálható
az ELTE Fonetikai Tanszékének archívumában. Ld. még A hetvenes évek ma-
gyar nyelvészei sorozat 1. sz. füzetében (1994).

Balázs János:
Pályakép, önvallomás

Nagyon sokat köszönhetek pályám elindulásában, egész életem alakulá-

sában annak a döntő hatásnak, amely engem a pápai református kollégiumban
ért. Kitűnő tanáraink voltak, de a kitűnőek közül is különösen ki kell emelnem
Rab Istvánt, aki a görög és a latin nyelv tanára volt. De nemcsak görögöt és
latint tanított, hanem a magyar nyelvnek is szerelmese lévén, Adynak, a leg-
újabb magyar irodalomnak és költészetnek a szeretetére éppúgy nevelt, mint a
régi magyar irodaloméra és költészetére. Emlékszem feledhetetlen, csodálatos
görög óráira, amelyen a Homérosz-idézetek mellett sőrőn halottunk Arany Já-
nos-, sőt Ady-idézeteket is.
Így terelődött a figyelmem a magyar nyelv szépségei felé, és diákko-
romban az volt a titkos vágyam, hogy egyszer majd a magyar költői nyelv kér-
déseivel fogok foglalkozni. Nagy szeretettel gondolok vissza diáktársaimra is,
közűlük most Lőrincze Lajost említeném, aki egy osztállyal járt lejjebb; azokra
a feledhetetlen sétákra, amikor a pápai Öreghegyen tavasszal jártunk-keltünk, s
közben Tóth Árpád-verseket idéztünk, régi magyar költők verseit mondogat-
tuk, és közbe terveztük, hogy mivel fogunk majd életünk későbbi folyamán
foglalkozni.
Talán csak a véletlennek, de sok minden másnak is talán köszönhető,
hogy ebből egyet-mást talán sikerült megvalósítanunk, elsősorban nyilván Lő-
rincze Lajosnak. Az Eötvös Kollégiumba kerültünk mindketten, én mint görög-
latin és magyar szakos tanárjelölt, ahol elsősorban ezekkel a nyelvekkel foglal-
koztam, de foglalkoztam modern nyelvekkel is, és különösen sokat az ókori
görög-latin nyelvtani, stilisztikai és retorikai irodalommal.
Amikor aztán az Eötvös Kollégiumot elvégeztem és mint egyetemi elő-
adó görög szemináriumi gyakorlatokat vezettem, majd az Eötvös Kollégium-
ban seniorként latin és görög nyelvórákat tartottam, továbbá latin stilisztikai
órákat, akkor tovább folytattam a megkezdett tanulmányaimat ebben az irány-
ban; különösen érdekeltek a latin és görög retorika és stilisztika problémái.
Azután tanárként is működtem a pápai ref..., nem a pápai, hanem a bu-
dapesti református gimnáziumban; majd pedig külföldre is kerültem, a Lipcsei
Tudományegyetemen is el tudtam tölteni két évet, ahol a magyart mint idegen
nyelvet tanítottam.
Azután a háború után kilencszáznegyvenöt és kilencszázötven között az
akkori Művelődésügyi Minisztériumban dolgoztam a külföldi kapcsolatok
osztályán, de ezen öt év alatt, amit ott töltöttem két év folyamán módom volt
arra is, hogy Svájcban tanulhassak a zürichi és genfi egyetemen és különösen
Genfben Saussure tanítványaitól, az ott kimunkált stilisztikai módszereket
igyekeztem elsajátítani.
67
 Amikor pedig hazakerültem, kilencszázötventől kezdve az akkor léte-
sült Nyelvtudományi Intézethez kerültem, és másfél évtizeden keresztül részt
vettem a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának szerkesztésében. Ezt a másfél
évtizedet mint életem egyik legszebb időszakát tekintem, mert olyasmit sikerült
megtanulnom, ami nagyon hasznosnak mutatkozott nyelvészeti pályafutásom
későbbi folyamán is. A szótárírás számos olyan kérdést vet föl, ami tulajdon-
képpen alapvető a nyelvtudománynak, különösen az általános nyelvészetnek a
problematikája szempontjából.
Onnan azután átkerültem kilencszázhatvanötben a budapesti egyetem
Általános Nyelvészeti Tanszékére; közben módom volt már kilencszázötvenhat
elején kandidatúrát szerezni a magyar és az európai nyelvtudomány kérdéseiről
írt pályamunkámmal. Ennek egyik kiágazása volt a Sylvester Jánossal és egyál-
talában a régi magyar nyelvtanirodalommal kapcsolatos kutatásaimnak az ala-
kulása. Így jelent meg Sylvester-monográfiám is. Majd pedig még a Nyelvtu-
dományi Intézetben sokat foglalkoztam általános nyelvészeti kérdésekkel ma-
gyar és finnugor alapon. -gy született meg akadémiai doktori értekezésem,
amely azután német nyelven jelent meg Magyarországon és a müncheni Fink
Kiadó közös kiadásában. Ebben a munkámban magyar és finnugor alapon, de
indogermán nyelvészeti alapon is olyan kérdésekkel foglalkozom, amelyek ma
különösen időszerűek, a deixisnek, tehát a mutató névmási elemeknek a szere-
pével, amelynek nemcsak szintaktikai, hanem szemantikai és egyéb vonatkozá-
sai is vannak.
Azután Olaszországban is működtem hat éven keresztül a Római Tu-
dományegyetemen mint az ottani magyar tanszék vezetője. Itt újból foglalkoz-
hattam oly kérdésekkel, mint a magyarnak mint idegen nyelvnek az oktatása,
és hazakerülve onnan ezt a kérdést különösen kontrasztív alapon sikerült to-
vább tanulmányoznom.
A legutóbbi évek folyamán az Általános Nyelvészeti Tanszék irányítása
is feladatommá vált és számos olyan kérdéssel kellett foglalkoznom, amelyek
ma világszerte az általános nyelvészeti vizsgálódások középpontjában állnak:
szemantika, szintaxis, kontrasztív nyelvészeti kutatások, legújabban pedig a
szövegnyelvészet. Így gondolom, hogy különösen ez utóbbi alkalmas lesz arra,
hogy a legújabb nyelvészeti kutatások eredményeit új módon szintetizálja. A
mondatközpontúságtól a szövegközpontúság felé vezető út tulajdonképpen
kijelöli azt az irányt, amelyen számos olyan kérdést lehet új módon megközelí-
teni, vagy megoldani, amelynek a tárgyalása régen nem volt lehetséges, vagy
csak más területeken, például retorikának, stilisztikának, fogalmazástannak a
területén kerülhetett szóba.
Mit lehet várni, mit lehetne tenni Magyarországon? Legfontosabb fela-
datnak azt tartom, hogy a magyar nyelvtudománynak a módszereit
korszerűsítsük. De szerintem külön kell választani a divatosat a valóban
korszerűtől. Hogy mi a korszerű, ennek a vizsgálása, ennek az eldöntése igen
nehéz feladat. Ehhez igen nagy elméleti és nem utolsósorban ideológiai felké-
szültségre van szükség.

68
 34.
A szöveg forrása az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriu-
mában 1975. október 7-én Lőrincze Lajossal készült videofelvétel. Megtalálha-
tó az ELTE Fonetikai Tanszékének archívumában. Ld. még A hetvenes évek
magyar nyelvészei sorozat 33. sz. füzetében (1994).

Lőrincze Lajos pályájáról beszél

Kezdjük a kezdetekkel. 1915. november 24-én születtem a Veszprém megyei

Szentgálon. Ez a falu a királyi vadászok faluja. Én ugyan nem tartoztam a kirá-
lyi vadászok közé, azt hiszem, hogy életemben talán egyetlen vadászaton sem
vettem részt úgy istenigazában.
Az elemi iskolát ott végeztem, utána Pápára kerültem, a református kol-
légiumba. Igen jó iskola volt. Nem azért, mintha azok a tanárok, akik ott taní-
tottak, valahogy jobb tanárok lettek volna, mint más iskolában, de a fiatalság az
szabadon tenyészett, ahogy a kollégium címerében lévő eperfa felirata mondja,
illetőleg mondta, és kezdeményeztünk önállóan mindent, részt vettünk min-
denben, ami az országot nagyban foglalkoztatta. Érdekes volt a képzőtársaság,
Petőfi képzőtársasága, amelyben bemutattunk mindent, bemutattuk kezdemé-
nyezéseinket, verseinket, novelláinkat, tudományos kísérletezéseinket; sőt ott
próbáltam ki én is a folyóiratszerkesztést. A Pápai Kollégiumi Lapoknak én is
szerkesztője voltam és rendszeres cikkírója. Egészen jó az a lap, még ma is
előveszek egy-két számát, látom, hogy milyen jó dolgokkal foglalkoztunk, és
egész alapos, jó kis cikkecskéket írtunk bele.
Azután a budapesti egyetemre kerültem magyar-német szakos tanárje-
löltnek. Az egyetemet az Eötvös Kollégium tagjaként végeztem. Életem nagy
ajándékának tartom ezt. Ebben a környezetben, ebben a társaságban, ezekkel a
kollégákkal, akik ott voltak, igazán jól fel lehetett készülni a filosz-életre. Pais
tanár úrnak a tanítványa voltam, ő irányított, buzdított a nyelvészet felé. Miu-
tán szakdolgozatomat a nyelvjárásokból írtam, illetőleg Szentgál földrajzi ne-
veiből, ez megtetszett Pais tanár úrnak és ajánlott az akkor induló, akkor alapí-
tott Néptudományi Intézetbe egyetemi gyakornoknak. Utána néhány évre Pápá-
ra kerültem, visszamentem a régi iskolámba tanárnak, de a felszabadulás után
újra Pestre kerültem a Néptudományi Intézetbe, ez a Kelet-európai Tudomá-
nyos Intézetnek volt része.
Tulajdonképpen, ha visszagondolok, a két pápai éven kívül én mindig
ugyanazon a helyen voltam, mert a Néptudományi Intézet jórészt azonos volt a
Magyarságtudományi Intézettel, a feladata is az volt, a munkatársak nagyobb
része is azonos volt azokkal, akikkel ott dolgoztam együtt. S utána ebből ala-
kult a Nyelvtudományi Munkaközösség, majd a Nyelvtudományi Intézet, még
az íróasztalom is nagyon sokáig azonos volt, és hát a feladatköröm szintén.
Először névtannal foglalkoztam, Földrajzi neveink élete címen jelent meg egy
kis dolgozatom. Nyelvjáráskutatással, személynevekkel is foglalkoztam, a
személynevek köréből is írtam néhány dolgozatot, azután a Nyelvatlasz, a Ma-
gyar Nyelvatlasz anyaggyűjtésében és szervezésében vettem részt. Nagyon
fontos éveknek tartom azokat, amelyeket a Nyelvatlasz munkálataival töltöttem
el. Nem hiszem, hogy van még egy vagy lesz még egy generáció, amelyik any-
69
nyira jól ismeri majd a magyar nyelvjárásokat, mint mi, akik ebben a munká-
ban részt vettünk, hiszen ahol magyarul beszélnek, majdnem mindenhol meg-
fordultunk és hát néhány napot, legalább néhány napot eltöltöttünk, és saját
magunk ismerkedtünk meg a nyelvjárásokkal, nem pedig csak az irodalomból,
mint ahogy szükségszerűen hát sokan a régebbi időben és valószínűleg ma is.
Az 50-es években a nyelvművelés felé fordult a figyelmem részben
azért, mert hajlamaim is erre vittek, részben pedig hát szükségszerűen is. Az
akadémiai Nyelvművelő Bizottságának lettem a titkára, majd a Magyar Nyelv-
őrnek a szerkesztője.
Erre az időre visszaemlékezve okvetlenül meg kell említenem a Kodály Zol-
tánnal való kapcsolatokat. Kodály Zoltán volt az elnöke akkor a Nyelvművelő
Bizottságnak, részt vett a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának a munkájá-
ban, és általában minden érdekelte, ami a magyar nyelvvel, nyelvműveléssel,
nyelvi kultúrával kapcsolatban van. Támogatta törekvéseinket, segítette, ötle-
tekkel állt elő, amelyeket vagy sikerült, vagy nem megvalósítani. Sok mindent
sikerült. Az ő ötlete volt például az is, hogy rendszeresen tartsunk előadást a
rádióban, tehát az Édes anyanyelvünknek most már hamarosan 25. évébe lépő
sorozatnak is ő volt a megindítója tulajdonképpen. Ő írt a rádióba, hogy valami
ilyesmit kellene csinálni. De mondom, emellett tulajdonképpen minden mun-
kánkban részt vett, erejét, idejét nem sajnálta.
Néhány könyvmű is keletkezett ebből az időből. Azt mondhatnám,
hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való fog-
lalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják, A nyelv és élet című könyv, azu-
tán az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti,
elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak. S azonfelül még több gyűjtemé-
nyes kötetnek voltam részben munkatársa, részben szerkesztője. És hát életem
további részében is tulajdonképpen az eddig tervezett munkákat szeretném tető
alá hozni. Okvetlenül egy szép kötetet még (úgy) a nyelvművelés elvi kérdései-
ről, de gondolok arra is - régóta dédelgetett tervem -, hogy író és nyelvművelés
viszonyáról, író és nyelvész viszonyáról is írjak egy könyvet. Valahogy ilyen-
féle elgondolásban: Nyelvész urak és a költő. Nyelvész urak jobban tudják, a
költő jobban érzi. Két részből állna. Az egyik azt tartalmazza, amit valóban
jobban tudnak a nyelvész urak, s a másik pedig, amit a költő érez jobban.
Gondolok azután egy kedves kis népszerűnek szánt kötetre, egy ilyen
Mosolygó Nyelvőrre, a nyelvművelés humorát mutatva be; még talán arra is,
hogy egy ilyen hangos kötetet megszerkesszek, hogy hanglemezen az előadá-
soknak az anyagát, hát szintén adjuk, a rádióelőadásokból valamilyen válogatás
anyagát. És hát ha még tervezni lehet - nem tudja az ember tulajdonképpen,
hogy mennyire lehet tervezni - gondolok arra is, hogy az első szerelemnek is
tartozom eggyel és mással, Szentgál helyneveivel kezdtem a pályámat, de tu-
lajdonképpen Szentgál helyneveit még nem jelentettem meg, csak arról, azt
felhasználva írtam azt az előbb említett elméleti munkát. De szeretném megje-
lentetni tehát az eddig összegyűjtött anyagot, annál is inkább, mert az ember és
táj viszonya azóta, hogy én azt az anyagot összegyűjtöttem, alapjában véve
megváltozott. Más a mai szentgáli határ, mint akkor volt. Más a felosztása,
beosztása és más a fontossága is az egyes helynek, elnevezés szempontjából az
egyes helyeknek, mint akkor volt. Tehát nyilvánvaló, hogy egészen más a mai
névanyag funkciója, mint ezelőtt harminc, ötven, vagy száz évvel volt. Nagyon
70
érdekes lenne ezt megvizsgálni, hogyan alakult ez, mi a mai tudatban a helyne-
vek, a földrajzi nevek szerepe Szentgálon. De arra is gondolok, hogy volt ne-
kem egy kis gyűjteményem a régi Szentgál tájnyelvéről, szentgáli XVII-XVIII.
századi oklevelekből írtam ki szentgáli nyelvjárási anyagot és azt közöltem a
Magyar Nyelvben, de nem nagy anyagot tulajdonképpen; sok van még és sokat
lehetne hozzá gyűjteni. Így gondolom, hogy érdekes lenne ezt egy könyvben
kiadni, persze jól kiegészítve.
Tervek lenének még. Ars longa, vita brevis - meglátjuk, hogy tíz év
múlva miről lehet majd beszámolni.

71
 35.
A videofelvételről lejegyzett szöveget Elekfi László mondta el. A stúdiófelvétel
az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készült 1977.
május 25-én. Megtalálható az ELTE Fonetikai Tanszékének archívumában.
Megjelenik majd A hetvenes évek magyar nyelvészei sorozat 13. sz. füzetében!

Elekfi László pályájáról szól

1977. május 25-én a következő részletek látszanak fontosnak az éle-

temből. Szeged városában kezdtem el élni, de második otthonom Miskolcon
volt, 28-as városban, mert apai nagyszüleim ott laktak.
A fonetika iránt már kis gimnazista koromban kezdtem el érdeklődni,
mégpedig először játékosan. Próbálgattam, hogyan szól az a hang, az a mással-
hangzó, amelyik se nem p, se nem t. Próbálgattam a nyelvem hegyét a felső
ajkamhoz illeszteni, s akkor ilyesmit kaptam, hogy pté. Rájöttem, hogy ez a
hang a p-hez képest t-nek hangzik, a t-hez képest viszont a p hangszínével ro-
kon.
Azóta is mindig érdekeltek a kontraszthatások, a jelenségeknek a rend-
szerbeli helye. A magánhangzók sajátosságaira később, a zene tanulása közben
lettem figyelmes. Antos Kálmán orgonaművész volt a szegedi zeneiskolában
akkoriban a zeneelméleti tárgyak tanára. Egy szűk félév jutott a zeneesztétiká-
ra, de úgy, hogy ebbe voltak belezsúfolva az akusztikai alapismeretek is.
Antos ismertetett meg a Helmholz-féle felhangelmélettel és Stumpf
kísérleteivel. Ţ hívta fel a figyelmet arra, hogy a beszéd magánhangzói volta-
képpen zenei hangok. Hogy ez a tétel mennyire igaz és nem igaz egyszerre, azt
későbbi tanulmányaim és kísérleteim során részleteiben megtapasztaltam.
A beszéd hanglejtése és a zenei dallam közt minden hasonlóságok elle-
nére is lényegbevágó a különbség.
Az egyetemet mint Eötvös-kollégista Budapesten kezdtem és végeztem.
Nyelvészeti hajlandóságomat egy ideig háttérbe szorította zenei érdeklődésem.
Bármennyire is érdekeltek Laziczius fonetikai és általános nyelvészeti előadá-
sai, ütköztek Kodály zeneszerzésóráival. Azokat pedig mint orgona főszakos,
semmiképpen sem akartam elmulasztani. Évek múltán jöttem csak rá, hogy a jó
zenéléshez hiányzik belőlem az előadás biztonsága, a zeneszerzéshez pedig az
ötletek kellő gazdagsága. Viszont egyetemi tanulmányaim során rájöttem arra,
különösen a nyelvtani anyagból való felkészülés során, hogy mennyire proble-
matikus még sok mondattani kérdés. Ezeket sem az iskola, sem a tudományos
igényő nyelvtankönyvek nem tárták még akkor fel kellően.
Sági István Brassai mondatszemléletére, Pais Dezső pedig a mondattan
alapkérdéseire hívta fel a figyelmet a 30-as évek végén. Ekkor érlelődött meg
bennem végleg, hogy a mondattan tanulmányozására szánjam életem legjavát.
Ahhoz azonban, hogy hivatásszerűen foglalkozzam nyelvészettel, újabb
vargabetűk vezettek.
Schwartz Elemér, aki Paison kívül talán legtöbbet tágította nyelvtörté-
neti ismereteimet arra ösztönzött, hogy német karácsonyi dallamokat vizsgál-
jak. És ez megint évekre elvette időmet a mondattani kutatásoktól. A téma mé-
gis alkalmas volt arra, hogy elmélyítsem zenei formaismeretemet és beletanul-
72
jak a néprajz alapkérdéseibe. Az irodalomból is a lírát, a verset kezdtem és
kedveltem meg legjobban. Horváth János, Keresztury Dezső, Pukánszky Béla
vezetett rá valójában, hogyan kell verset olvasni.
Kilenc évi gimnáziumi és általános iskolai tanítás közben tanítványaim
szóbeli és írásos megnyilatkozásaiból is anyagot gyűjtöttem mondattani megfi-
gyeléseimhez.
Két mondattani dolgozatomat felolvastam a Nyelvtudományi Társaság-
ban. Ennek visszhangja és az 50-es évek elején nagy lendületet vevő szótár-
szerkesztés teremtette meg az alkalmat arra, hogy a pedagógiai pályát az értel-
mező szótárival cseréljem fel, s ennek révén bekapcsolódjam a Nyelvtudomá-
nyi Intézet életébe.
Ennyit pályám kezdő szakaszáról. A többi olvasható azokban a hivata-
los önéletrajzokban, amelyeket azóta számos alkalommal meg kellett írnom.
Most néhány szót szólok jelenlegi munkámról és terveimről. Elmondha-
tom, hogy szerkesztés alatt álló Nyelvművelő Kézikönyvünk legalább tized-
részében az én munkám. Ennél nagyobb arányban vagyok benne a Kiejtési
Kézikönyvünkben, helyesebben a Kézikönyv előtanulmányaiban, amely alapo-
san feltár sok kiejtési kérdést, sok célszerű tanácsot ad. De talán túl részletes
ahhoz, hogy a nem nyelvész közönség könnyen eligazodhasson benne.
Mondattani elgondolásaimnak eddigi legbővebb feltárása kandidátusi
dolgozatom Petőfi költeményeinek versmondattani felépítéséről, melyet azon-
ban csak jövőre kezdek sajtó alá rendezni.
Folyamatban van egy másik nagyobb szabású dolgozatom a tagmondat-
ok igazságértékéről. Mivel életem egyik fő célja az igazság kutatása és az érte
való harc, igen fontosnak tartom az igazság nyelvi formájának feltárását és az
ezzel kapcsolatos részletkérdéseket. Ez a munka Molnár Ilona és Kiefer Ferenc
mondatjelentéstani vizsgálataival párhuzamosan,
velük együttműködésben készült.
Folyamatban van a magyar ragozási szótár előkészítése. Jövőre munka-
társakkal, mintegy közösségi munkában 3 év alatt tervezzük elkészíteni. Ez a
munka bemutat kb. 3 millió adatot, rendezve. A 3 milliót úgy kell érteni, hogy
a 70 ezer kéziszótári címszónak kb. címszavanként 50 toldalékos alakját kellett
paradigma- típusok szerint rendezni. Ez együttvéve nagyjából kiadja a 3 milli-
ót, sőt valószínűleg annál több lesz. Ezzel tehát, mondjuk azt a hajlamomat is
érvényesíthetem, amelynek során szeretem rendszerben látni a dolgokat.
A nyelvtudomány jövőjéről való elképzelésem megjelent abban a füzet-
ben, amelyet Gallasy Magdolna szerkesztett, egy vita anyagát állította benne
össze a nyelvtudomány jövőjéről. Ebben különösen arra hívom föl a figyelmet,
hogy a nyelvtudománynak törekednie kell az egzakt kutatási módszerre és ta-
nulni más tudományágaktól azt, ami onnan elsajátítható.
Ebben a jövőkutatási füzetben mégis két másik, nagyon alapvető tanul-
mányra szeretném fölhívni mindenkinek a figyelmét. Benkő Loránd olyan át-
fogó képet adott a nyelvtudomány egészéről, jövőjéről, hogy az kiindulása le-
het a jövőtervezésnek. A másik pedig Róna-Tas Andrásnak az ugyancsak en-
nek a vitának a keretében elhangzott és írásban is hozzáférhető megnyilatkozá-
sa.
Egy kisebb előadásban arról szándékozom még nyilatkozni, hogy a
nyelvművelésünk is legyen tudományosabb.
73
 Befejezésül talán egy verssel búcsúznék a hallgatóimtól, amellyel Eöt-
vös kollégiumi bemutatkozásomat is kezdtem. Kosztolányi verse: A lámpa-
gyújtó énekel.
Egy szűk, kicsiny botban viszem
a szent tüzet felétek,
én örök újra bújtó,
én kormos lámpagyújtó.
Fölgyújtom a vak éjet.
A rézkupaknak öblén
halkan szitál a tört fény,
ha jő az alkonyat
s alélt kanócok, álmos utcalámpák
szomjúhozzák piros tűzcsókomat.

Ki sejti, hogy a réz-szitán

egy vad tűztenger ég benn
s a gyáva pillelángban
egy lázadó világ van
bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tűzsugáros
vörös szemekkel int a város
s rám hull a sűrű köd
és tűzbotommal görbe utcasarkon
én kormos ember csöndben eltűnök.

74
 36.
A szöveg forrása az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriu-
mában Rácz Endrével készült videofelvétel. Megtalálható az ELTE Fonetikai
Tanszékének archívumában. Ld. még A hetvenes évek magyar nyelvészei soro-
zat 40. sz. füzetében (1994).

Rácz Endre vallomása pályájáról

Ifjúságomnak három nagy élménye, amely egész életpályámat meghatá-

rozta, a magyar neveléstörténet három progresszív kollégiumtípusához főződik.
Az ősi pápai református kollégium - amelynek tízéves koromtól, 1932-től
nyolc esztendőn át voltam a diákja - anyagi támogatásával lehetővé tette, hogy
egyáltalán tanulhattam. Kiváló tanáraival a tudományos érdeklődésnek, de-
mokratikus önkormányzati intézményeivel pedig a közéleti gondolkodásmód-
nak a csíráit ültette belém. Az Eötvös Kollégium - amelynek 1940-től 46-ig
voltam a tagja - mindenekelőtt a tudományos kutatás szenvedélyére nevelt, de
nevelt politikailag is: a polgári antifasizmustól elvezetett egészen a marxista
világnézetig. 1946 után - miközben több vidéki és budapesti középiskolában és
általános iskolában tanárkodtam - bekapcsolódtam a népi kollégium-
mozgalomba, előbb vidéki középiskolás kollégium, majd budapesti bölcsész-
kollégium igazgatójaként és végül, a NÉKOSZ legfelsőbb vezetőségének a
tagjaként. Itt kapcsolódott össze szakmai és ideológiai ismeretanyagom a gya-
korlattal, edződött eleven nevelőmunkává, mindennapi politikai cselekvéssé. -
gy lett életem három elválaszthatatlan része a tudományos kutatás, az oktató-
nevelőmunka és a közéleti tevékenység.
A tudományos búvárkodás iránti vonzalmat persze mindenekelőtt az
Eötvös Kollégium oltotta belém. Mint magyar-latin szakos tanárjelöltet itt
kiváló nyelvészek oktattak, így például Bárczi Géza, Hadrovics László, Lakó
György, aztán a fiatal Balázs János, s közéjük számítom az irodalomtörténész,
nyelvészbarát Keresztury Dezsőt is. De mindenekelőtt Tosu tanár úr volt rám a
legnagyobb hatással, azaz Pais Dezső professzor: ő vizsgáztatott a kollégiumi
felvételin, az úgynevezett fejtapogatáson. Az egyetemen az ő tanítványai közé
szegődtem, ő irányította szakdolgozatomat, disszertációm munkálatait. Mint a
legtöbb Pais-tanítvány, magam is a névtudomány területéről indultam el. 1946-
ban szereztem bölcsészdoktori fokozatot, értekezésem a XIV. századi magyar
becézőneveket vizsgálta, okleveles anyag alapján.
Ezután már az említett általános és középiskolai munkás és hasznos
tanári évek következtek. 1951-ben kineveztek a budapesti Apáczai Csere János
Pedagógiai Főiskolára adjunktusnak, majd később docensnek. A tudományos
érdeklődésem ettől kezdve - a főiskolai oktatás kívánalmainak megfelelően -
elsősorban a leíró nyelvészet és a nyelvművelés felé fordult. Tudományos és
oktatói pályámon újabb fordulatot jelentett, hogy a budapesti főiskolának 1955-
ben történt indokolatlan és érthetetlen megszűntetése után, a szegedi József
Attila Tudományegyetem docense lettem, s itt tanítottam egészen 1963-ig. S
bár első szerelmemmel, a névtudománnyal továbbra is kacérkodtam (számos
ilyen tárgyú publikációm jelent meg), hő feleségem azonban most már a
grammatika maradt, mindenekelőtt a leíró és a történeti mondattan. 1962-ben
75
védtem meg kandidátusi értekezésemet, amelyben a magyar nyelv következ-
ményes mondatait vizsgáltam leíró és történeti szempontból.
A Művelődésügyi Minisztérium 1963-ban Szegedről az Eötvös Loránd
Tudományegyetemre helyezett át, ahol a legfőbb feladatom a leíró nyelvészeti
oktatás és kutatás irányítása volt. Először az I. számú nyelvtudományi tanszé-
ken dolgoztam (Pais Dezső egykori tanszékén), később, 1970-ben átkerültem
az újonnan szervezett Mai Magyar Nyelvi Tanszékre. 1975-ben kineveztek
egyetemi tanárnak.
Szerkesztésemben készült el a leíró nyelvtannak az egyetemi oktatás
történetében legelső tankönyve,A mai magyar nyelv c. könyv, amelynek na-
gyobb mondattani részét magam írtam. 1968-as megjelenése óta eddig már
három újabb kiadást ért meg. Szemere Gyulával együtt írtam a tantárgy máso-
dik egyetemi tankönyvét, a Mondattani elemzések-et, ez 1972-ben jelent meg.
A tanszéken tovább dolgozunk a leíró nyelvészeti kutatásnak és a leíró gram-
matikának a korszerűsítésén. Ennek a munkának az a célja, hogy kidolgozzunk
egy új tudományos nyelvtant, s az előmunkálatok eredményei tanulmányköte-
tekben láttak már napvilágot. Ezeket együtt szerkesztem Szathmári Istvánnal.
Már megjelent az alaktani és a szófajtani tanulmánykötet, valamint a mondat-
tani kötet, sajtó alatt van a szójelentéstani és szókészlettani kötet, s végül az
előkészület stádiumában van a szövegtani tanulmánygyűjtemény.
Említett tevékenységeimhez szervesen hozzátartozik az egyetemi nyel-
vészeti oktatás módszerére irányuló vizsgálódásom, amely elsősorban a kis-
csoportos oktatás tantervi helyének és szerepének a megállapításával, valamint
a számonkérés korszerű formáival foglalkozik.
Fontos feladatköröm a tanári továbbképzés is. Vidéki középiskolai tanárok és a
Nemzetközi Előkészítő Intézet tanárainak grammatikai továbbképzésében vet-
tem részt egyetemi keretekben, s az egyetemi kereteken kívül továbbképzési
előadásokat tartok rendszeresen fővárosi, sőt országos, illetőleg megyei to-
vábbképző szervek rendezésében. Foglalkozom a leíró nyelvtan iskolai oktatá-
sának a kérdéseivel is, részt vettem iskolai tankönyvek és módszertani segédle-
tek írásában, lektorálásában, s részt veszek az akadémiai, Művelődésügyi Mi-
nisztériumnak az oktatás korszerűsítésére irányuló vizsgálataiban, az ún. hatos
kutatási főirányban. Tudománynépszerűsítő tevékenységem eredménye - egye-
bek között - a Takács Etellel közösen írt Kis magyar nyelvtan, amelynek a köz-
elmúltban jelent meg az 5. kiadása.
Leíró nyelvészeti kutatásaim középpontjában jelenleg a mondat- és szö-
vegszerveződés egyik legfontosabb eszközének, a kongruenciának a vizsgálata
áll. Ebből a témakörből egy könyvnyi terjedelmű dolgozatot kívánok készíteni,
s már több kisebb cikkem is jelent meg, sőt egy nagyobb tanulmányom, A
mondatbeli egyeztetés főbb kérdései a magyarban címmel, a Magyar Nyelvtu-
dományi Társaság Kiadványainak a sorozatában.
Leíró nyelvtani búvárkodásaimhoz kapcsolódnak nyelvtörténeti, stilisz-
tikai és nyelvművelő kutatásaim, munkásságom is. Részt vettem ez ideig az új
történeti grammatika kidolgozásában, stilisztikai vizsgálódásaim pedig főleg a
grammatikai és stilisztikai kategóriák összefüggésének a vizsgálatára irányul-
nak.
A nyelvművelő mozgalomban annak megújhodásától, 1950-től kezdve
kapcsolódtam be. Idevágó publikációim a nyelvművelő folyóiratok, szakfolyó-
76
iratok és a napilapok és hetilapok nyelvművelő rovatain kívül megjelentek rep-
rezentatív nyelvművelő kötetekben, s részt veszek mint munkatárs az új,
nagymérető Nyelvművelő Kézikönyvnek a munkálataiban, ez már a kiadás
előtt (áll), jövő könyvnapra fog megjelenni az első kötete; szerkesztőségi bi-
zottsági tagja a Magyar Nyelvőrnek, rovatvezetője az Édes Anyanyelvünk cí-
mű folyóiratnak és szerkesztője a Magyar Nemzet nyelvművelő rovatának.
Ami társadalmi munkásságomat illeti, tudománynépszerűsítő, tovább-
képző és nyelvművelő előadásaimon kívül ide számítható tudományszervező,
tudomány- és oktatáspolitikai tevékenységem. Tagja vagyok több akadémiai,
minisztériumi és egyetemi bizottságnak (többnek éveken át titkára is voltam),
vezetőségi tagja vagyok a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Tudomá-
nyos Ismeretterjesztő Társulat budapesti, illetőleg országos nyelvi szakosztá-
lyának.
Ami pályám további alakulásának a vezérelveit illeti, arról a követke-
zőket mondhatom. Nem szeretnék ezután sem teljesen szakítani a névtudo-
mánnyal, ahol a legfőbb teendő napjainkban az országos méretekben megindult
adatgyűjtésnek a kiteljesítése és a névtudomány mint komplex tudomány önál-
ló kutatási elveinek kidolgozása. Ezen a területen több tanítványom is dolgo-
zik. Közülük a legbüszkébb Ördög Ferencre vagyok, aki a magyar névtudo-
mány egyik vezéralakjává nőtte ki magát.
Nem nélkülözhetem tanítványaim és munkatársaim segítségét a fő fela-
datban, az új, korszerű leíró grammatika megteremtésében. Ez a gárda, amely
ezen a területen dolgozik, úgy jellemezhető, hogy azt az iskolát követi, amelyet
így nevezünk: a klasszikus grammatika megújítása. Így látjuk ugyanis, hogy az
új grammatikaelméleti irányzatok számos, igen nagy horderejű eredményt ér-
tek el, s kitűnő módszereket honosítottak meg, de még egyikük sem volt ez
ideig képes a teljes nyelvi rendszer leírására, tehát arra a feladatra, amelyet a
klasszikus grammatika, ha fogyatékosan is, a maga módján már betöltött, ame-
lyet már megoldott.
A magyar leíró grammatikai kutatások, amelyekre eleinte az újgramma-
tikus iskola tanításai, később Saussure nézetei voltak nagy hatással, éppen e
tudomány-történeti meghatározottságuk révén úgy fejlődtek, hogy alkalmassá
váltak az új irányzatok számos eredményének és módszerének, például a
transzformációnak a beolvasztására. Természetesen a jelenlegi helyzetben na-
gyon fontosnak tartom a többi modern grammatikaelméleti irány támogatását,
irányzat segítését is. Az igazság szerint a követendő dolog, hogy ezen a téren
egészséges verseny alakuljon ki a különböző tudományos iskolák között. Amit
a leíró nyelvtanról mondtam, az - mutatis mutandis - áll a történeti nyelvtudo-
mányra is.
A feladatok mind a két területen igen nagyok: meg kell teremtenünk
egy új magyar leíró és egy új magyar történeti nyelvtant. De a végső cél még
ennél is ígéretesebb: egyre közelebb kell kerülni e két szemlélet, a rendszeré-
ben vizsgált állapot és az ugyancsak a rendszerében vizsgált mozgás ábrázolá-
sának a szintéziséhez. Jövőbeli munkásságommal elsősorban
ezt a célt kívánom szolgálni.

77
 37.
Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. március 1-én. Elmond-
ta: Péchy Blanka. Intonogramot az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai
laboratóriumában készítettem róla 1978. március 3-án.

Mese doktor Hertelendiről

Nem ügyvéd ő, nem orvos, csak szeretetből nevezték doktor úrnak.

Doktor Hertelendi Róbert foglalkozására nézve seregély. Már a neve miatt is a
szívembe zártam és sajnáltam, hogy sohasem találkozhattam vele. Biztos va-
gyok benne, hogy érdemes lett volna. Egy találkozás öregapó seregélyével.
A seregély nagy kópé - mosolygott öregapó. Doktor Hertelendi meg
különösen az volt. Rendkívüli az utánzókészségük. Ez a Robi, akár hiszitek,
akár nem. Na de hadd kezdjem az elején. Hallom ám egyszer, hogy jön egy
szekér. Sietek elő a házból, kémlelem az utat, semmi. Nyikorgást se. Hejnye,
képzelődöm, gondoltam. Fordulok vissza. Megint nyikorgás. Na és akkor meg-
láttam. Ott ült doktor Hertelendi a malomkő asztalon, félrefordította a fejét és
nyikorgott szakadatlanul, rendületlenül. Hühü, nem akartam hinni a szemem-
nek, fülemnek, csak néztem. Néztem és abban a pillanatban arra is megesküd-
tem volna, hogy vigyorog rajtam. De utánozta ő a madarakat is. Volt ő sárgari-
gó, pinty, még galamb is. Hahő, de a legnagyobb mősort a tyúkokkal rendezte.
Felült a baromfiudvar kerítésére és ne- kikezdett kotkodácsolni. Szakasztott
úgy, mint az igazi tyúk. A baromfinép persze észrevette, hogy itt valami nincs
rendjén, hogy megint a doktor Hertelendi gúnyolódik. Nosza berzenkedtek,
káráltak, futkostak, kergették volna a gézengúzt, de ő nagy nyugalommal ült a
kerítésen és kotkodált. Kotkodált, mintha örömét lelte volna a baromfiak bosz-
szantásában.
De más madarak is nagy mesterei az utánzásnak, tudjátok? Volt nekem,
például, egy hollóm.
– De mi lett vele? - szólt közbe Jozsó.
– Kivel, fiam?
– Doktor Hertelendivel.
– Nyáron nem jött vissza. Vártuk, nagyon vártuk. Még a kutyám is várta. Mert
volt akkoriban egy Gyöngyös nevő kutyám. Nagyon jóba volt Robival. Đrák
hosszat elüldögélt a malomkerék asztal előtt. Robi fent, a kutya lent. Nem gon-
dolhattam egyebet, biztosan doktor Hertelendit várta a Gyöngyös. Mert annak
ez az asztal volt a kedvenc helye.
– Megint tessék tartani egy másik seregélyt! - mondta Gyuszkó.
– He, nem tartottam én azt. - válaszolta öregapó. - Csak éppen itt lakott. De
másikat nem akarok. Majd ti, nektek még lehet seregélyetek.

78
 38.
Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. február 7-én. Elmond-
ta Básti Lajos. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai
laboratóriumában készítettem 1978-ban.

Egy elbizakodott liba

Volt egyszer egy liba. Nagyon buta és irigy liba volt. Mindenkivel ve-
szekedett, mindenkire irigykedett. Mindenkire sziszegett.
– Neked miért pirosabb a csőröd? Neked miért fehérebb a tollad? Te miért ta-
láltál kövérebb kukacot? - kiabálta.
A többi liba csak nevette, nem törődött vele.
– Liba néni gi-gá-gá, ha nem tetszik el is mehet világgá - gágogták neki.
No, az irigy liba bosszúsan sziszegett, aztán elgyalogolt a tóhoz, hogy
lehűtse mérgét. Meglátta a hattyút, amint méltóságteljesen úszott a vízen. Meg-
tetszett a libának a hattyú szép hosszú nyaka.
– Ilyen kell nekem éppen! - gondolta magában.
Meg is kérte a hattyút nyomban, cseréljék ki a nyakukat. A hattyú ba-
rátságosan ráállt az alkura. Tovább ment a liba a hosszú nyakkal. Büszkén sé-
tált a réten fel és alá. Hanem a legkövérebb kukacok is elszöktek előle. Hiába
forgatta, csavargatta a nyakát, nem tudott mit kezdeni vele. Igazán kellemetle-
nül érezte magát. Meglátta a libát a pelikán és elnevette magát.
– Ej-j-j-nye ni! Ha-ha-haa! Se nem hattyú, sem nem liba. Ilyet sehol nem látni
és nem hallani! Hogy ez milyen furcsa szerzet?! Fura valami.
Megharagudott a liba. Rá is akart sziszegni a pelikánra, de észrevette a
pelikán alkalmatos nagy csőrét.
– Heej, ha nekem ilyen szép nagy zsákos csőröm lenne! - sóhajtotta, és már
meg is szólalt: Pelikán Barátom! Hallod-e! Odaadnám neked az én rövid cső-
römet a te nagy zsákos csőrödért.
A pelikán elmosolyodott, beleegyezett a cserébe. A libának nagyon
tetszett ez a csereberélés. A gólyával elcserélte hártyás lábát, a varjúnak fagy-
gyúval kenegetett hófehér tollát adta oda. A pávával pedig, hosszú-hosszú al-
kudozás után, farkat cserélt. A jószívű kakas a libának ajándékozta égő piros
taréját és ráadásul odaadta a hajnali hangját is. A liba most már egyetlen terem-
tett lényhez sem hasonlított. Büszkén sétált a vízparton.
Friss gágogással arra jöttek a többi libák. Összetalálkoztak.
– Hááát ez meg micsoda madár!? - hüledeztek a libák.
– Liba vagyok - kiabálta varjúszárnyait csattogtatva, hattyúnyakát nyújtogatva.
Kukoriku-u-u-u... Mindenkinél különb vagyok.
– He-he, gi-gá-gá, liba néne, ez aztán már a világ vége - sápogtak a libák.
De azért nem zavarták el, hanem vele együtt elindultak a rétre cseme-
gézni. Vígan tereferéltek, elcsípték a legkövérebb kukacokat, eszegettek a
zsenge főből. Csak a mi libánk nem tudott enni egy falást sem. Nem tudta
használni azt a szép zsákos pelikán csőrét. Látták ezt a libuskák, de már nem
tréfálkoztak. Inkább sajnálták butácska társukat. Csapatostul elmentek a patak-
hoz, vidáman úsztak, le- lebucskáztak, hancúroztak, vadásztak az apró vízi
lényekre. A pávafarkú, kakastarajú liba szomorúan álldogált a gólyalábain. Ő
79
nem tudott belemenni a vízbe, hogy kedvére úszkáljon. No, a fürdés után a
napon sütkéreztek a libák. Amint ott tereferélnek, beszélgetnek hosszan, hosz-
szan, honnan, honnan nem egy róka termett ott.
– Szétütök most köztetek. Kettőt biztos elviszek - hadarta gonoszul.
Nagy gágogással, szárnycsapkodással repültek el a libák, csak a butus
liba maradt ott, mert varjúszárnyaival, pávafarkával nem tudott repülni, hiába
emelgette őket kétségbeesetten. Hiába akart futni hosszú gólyalábaival, folyton
megbotlott, vagy a pávafarok akadt fenn a bozótban. A libacsapat már bizton-
ságban volt, lelkendezve bújtak össze egy vadrózsabokor alatt. De csakhamar
észrevették, hogy a pávafarkú, kakastarajú, pelikáncsőrő furcsa madár nincs
közöttük.
– Jaaj, siessünk, menjünk érte, hogy a róka el ne érje! - mondták a derék libus-
kák. De bizony a róka könnyen utolérte. Megragadta azt a hosszú hattyúnyakát.
És már loholt, vitte magával.
– Akármilyen furcsa állat, ez adja a vacsorámat - motyogta félszájjal. De a li-
bák észrevették a bozót mozgásáról, hogy arra szökik a róka, fölébe repültek és
csípték, vágták ahol érték. A róka savanyú képpel, de elengedte a furcsa mada-
rat, és sietve eliszkolt.
– Jaaj, köszönöm, hogy megmentettetek - lihegte a liba. Most már tudom, mit
kell csinálnom.
Elment a kakashoz, visszaadta piros taréját és hajnali hangját. Megkö-
szönte és visszaadta a pávának pompázatos farktollát. A varjúnak visszaadta
koromfekete tollát. És boldogan öltötte fel saját hófehér tollruháját. A kedves
pelikántól visszakérte a saját csőrét. A mosolygó hattyútól pedig visszacserélte
a nyakát. Most már nem irigykedett mások tollának fehérségére, csőre pirossá-
gára, vagy azért, mert kövérebb kukachoz jutott. Örült, amikor a többi örült.
Szaladt, futott, amikor a többi megijedt valamitől. Együtt járt velük a rétre bo-
garászni, zsenge füvet csipkedni. Vígan úszkáltak együtt a patak vizében. Le-
lebucskáztak. Amikor veszélyt érez tek, felröppentek.
– Ez már nem micsoda madár, kinek rét és patak csodájára jár. Rendes a tolla,
nyaka, csőre és velünk jár ki a mezőre.

80
 39.
Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. március 21-én. Elmondta: Makay Mar-
git. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriu-
mában készítettem 1978-ban.

Móra Ferenc:
Mindenféle házak

Intek a kis szomszédomnak, a Palkó gyereknek, aki a kertjükben guggol

a főben:
– Gyere csak, Palkó! Kérdezni akarok valamit.
Palkó csak a feje járásával feleli, hogy nem lehet.
– Aztán mért nem lehet? - kérdem én, miközben közelebb lépek.
– Azért, mert én most villamost játszom a csigabigákkal.
– Hát aztán!
– A kocsivezetővel beszélgetni tilos!
– Azt sem szabad megkérdezni a kocsivezető úrtól, hogy szereti-e a mogyorót?
– Azt igen! - ugrott talpra Palkó és tartotta elém a markát.
– Várjunk csak - mondom. - Előbb számold össze, hány ház van az udvaron.
Ahány házat megszámolsz, annyi szem mogyorót kapsz. Palkó elkezdett szá-
molni az ujján:
– Az első szoba egy, a kisszoba kettő, a tiszta szoba három...
– Ohó! Én nem szobát mondtam, hanem házat!
– Ház nincs több, csak egy - szomorodott el Palkó.
– Az sem igaz ám. Nézd csak meg, hány fecskefészek van az eresz alatt!
– A négy sarokban négy.
– Đ lásd, ez négy szem mogyoró. A madárnak a fészek a háza, ott hál éjszaka,
oda húzódik a rossz idő elől, ott költi ki a fiókáit.
Palkónak fölcsillant a szeme:
– Akkor az egérlyuk is ház, meg a békalyuk is ház?
– Az is ház, Palkó. Ahol az állat lakik, az a háza. Tartsd a markodat!
Palkó azonban a kalapját tartotta elém.
– Tessék ezt teletölteni mogyoróval!
– Már miért tölteném? Hol van itt az a nagyon sok ház?
– Hát ez a sok csigaház szanaszéjjel! - táncolt örömében Palkó.
Az utolsó szemig oda kellett neki adnom a mogyorómat. Palkó azonban gaval-
lérosan kárpótolt: zsebembe dugott két csigabigát.
– Legalább villamossal megy a bácsi hazáig!

81
 40.

Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. február 13-án. Elmondta: Ronyecz Má-

ria. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriu-
mában készítettem 1978-ban.

Idejétmúlt közmondások

Egyszer egy ősrégi közmondás kijelentette: Sötétben minden tehén fekete.

– De én tarka vagyok! - ellenkezett egy tarka tehén, mely
arra ballagott az úton.
– Lehetetlen! Az ősrégi közmondásoknak mindig igazuk van - erősködött a
közmondás.
– Csakhogy én akkor is tarka vagyok! - ismételte a tarka tehén. Az ősrégi köz-
mondás megdöbbenésében és elkeseredésében elveszítette az egyensúlyát, le-
esett a háztetőről és a lábát törte. Egy másik közmondás - szintén ősrégi - el-
ment egyszer egy futballmérkőzésre. Ott félrehívott egy játékost és a fülébe
súgta:
– Mit magad tehetsz, azt ne bízd másra! A Játékos hitt neki, megpróbált egye-
dül játszani a labdával, de egyetlen gólt sem tudott rúgni. Így hát visszatért az
összjátékhoz. Az ősrégi közmondás pedig belebetegedett a sértődöttségbe, és
vénségére ki kellett venni a manduláit. Egyszer összetalálkozott három ősrégi
közmondás. Amint kinyitották a szájukat, rögtön vitázni kezdtek.
– Minden kezdet nehéz - mondta az első.
– Szó sincs róla - ellenkezett a második.
– A könnyű is nehéz a nem akarónak.
– Óriási tévedés! - duplázott rá a harmadik.
– Jó kezdésnek jó a vége.
Egymás hajának estek és még most is markolásszák. Az meg már köz-
ismert, hogy mi történt azzal az ősrégi közmondással, amely megkívánt egy
almát. Az almafa alá állt és várt, mert úgymond: Az alma nem esik messze a
fájától. Nem is esett! A legnagyobb alma éppen a kobakjára pottyant, s akkorát
koppant rajta, hogy az ősrégi közmondás mérgében lemondott az ősrégiségről,
no meg a közmondásságról, s azóta csakis befőttet eszik.

82
 41.
Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. március 4-én. Elmond-
ta: Gábor Miklós. Intonogramot az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai
laboratóriumában készítettem róla 1978-ban.

Szegény ember szerencséje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt egy szegény em-
ber. Ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, eggyel
még annál is több. Igaz, hogy volt két kicsi gyenge tehene is, de ekkora népes
családot ugyan bizony mi módon tarthatott volna el két kicsi tehénnel. Ezért
hát a szegény ember meg a családja többször éhezett, mint ahányszor jóllakott.
Sóhajtozott is a szegény ember naphosszat, hogy nehéz az élet, terhes az élet, Ţ
nem bírja tovább, ha csak valami segítség nem jön. Addig-addig, hogy egyszer
csak eljött a segítség. Mégpedig úgy jött el, hogy a szegény ember kiment a két
kicsi tehénnel, hogy a földjét fölszántsa. Ahogy szántogat, szántogat, egyszer
csak megakad az ekéje valamiben, de úgy megakad, hiába rángatta a két kicsi
tehén, meg se bírta mozdítani. Lehajol a szegény ember, hogy megnézze: mi
az. Majd megfullad ámulatában, mert egy üstöt lát a barázdában, óriási üstöt,
telis, de teli arannyal. Megörvendett a szegény ember, úgy megörvendett, azt
sem tudta, örömében hova legyen.
Később meg azt sem tudta, mit tegyen. Hagyja ott a két kicsi tehént a
szántáson, ellophatják őket. Nem lehet. Hajtson haza ekéstől? Gyanút fogna az
egész falu, megtudnák a haragosai, ellopnák, azt sem lehet.
Ahogy így töprenkedik jobbra, töprenkedik balra, arra jön egy obsitos.
Meglátja az aranyat, majd hanyatt esik, úgy elámul.
– Kincs ez, ha nem tévedek - mondja az obsitos.
– Kincs hát, mi egyéb volna - feleli a szegény ember.
– Mit csinálsz ezzel a tömérdek arannyal, te szegény ember? – kérdi az obsitos.
– Épp ezen töröm a fejem, feleli a szegény ember. Itt nem hagyhatom, magam
nem vihetem haza. Jaj, mitévő legyek, mitévő legyek?
Töprenkedni kezdett az obsitos is. Fel-alá járkált, s ő is egyre hajtogat-
ta: Jaj, mitévő legyél, jaj, mitévő legyél?
Miután egy darabig töprenkedtek, a szegény ember így szólt:
– Ha valaki akadna, aki hazavinné az üstöt, nem sajnálnék tőle egy marék ara-
nyat.
– Egy marék aranyért hazaviszem - ajánlkozott az obsitos.
Paroláztak. A szegény ember adott egy marék aranyat az obsitosnak. Az
obsitos megfogta az üstöt, kiemelte a barázdából, nyögött egyet, olyan nehéz
volt, aztán megindult a falu felé lassudan. Többet nyögött, mint amennyit lé-
pett, végtére mégis elért a falu határába, a keresztúthoz. A keresztúton leült az
árok partjára. Szuszogott, nyögött. Megint szuszogott, megint nyögött. Mikor
már eleget szuszogott és nyögött, gondolkozni kezdett. Azt gondolta ki, hogy
nem lesz bolond a tömérdek aranyat elcipelni a szegény ember házába, inkább
megtartja magának az üstöt, meg ami benne van.
Az egyik út a faluba vezetett, a másik a városba. Az obsitos a város felé
indult. Mikor a város határába ért, levette a kabátját, s ráborította az üstre: meg
83
ne láthassa a városi nép, mekkora kincsnek a birtokosa.
A piacon meglátta a vendégfogadót, szobát vett ki, az üstöt betolta az
ágy alá, maga pedig kiszólt a kocsmárosnak. Jött a kocsmáros, megkérdezte,
mivel szolgálhat? Az obsitos ennivalót kért, aztán innivalót, aztán megint inni-
valót. A kövér kocsmárosnak majd térdig kopott a lába, amíg kiszolgálta.
Ezalatt a szegény ember hazaérkezett a mezőről. Dörzsölte a kezét
örömében, hol az egyik lányára kacsintott, hol a másikra, úgy kérdezte: Hadd
lám, hol a nagy üst arany? Kérdezhette százszor is, hiába. Az üstnek nyomát se
látták a gyerekek.
Megijedt erre a szegény ember, úgy megijedt, reszketni kezdett mint a
nyárfalevél.
– Hát nem járt itt az obsitos? Nem hozott egy üst aranyat? - kérdezte.
– Itt bizony nem járt obsitos - felelték a gyerekek. - Ide bizony senki nem ho-
zott aranyat, se üstben, se kosárban.
Nagyon megszomorodott erre a hírre a szegény ember. Fájt neki, hogy
az obsitos ilyen hitványul megcsalta. Meg az is fájt neki, marad minden a régi-
ben, nem lesz vége a szegénységnek, hiába örült előre. A gyerekek faggatták,
mit volt mit tennie, elbeszélte, hogy lelt rá az üstre, szántás közben, hogy bízta
rá az obsitosra. Most aztán híre-hamva sincs sem az obsitosnak, sem az üst
aranynak.
Többek között volt a szegény embernek három nagy lánya. A legidő-
sebbet pedig úgy hívták, Ihatnám. A középsőt úgy, Ittammár, a legkisebbet
pedig úgy hívták, Futnékmár. Nohát a három lány gondolt egyet, s odaállítottak
mind a hárman az apjuk elé.
– Egyet se búsuljon, édesapám, - mondta a legkisebbik lány - mert mi hárman
megkeressük azt a galád obsitost, s visszahozzuk az üst aranyat. Nem hiába
mondják rólunk, hogy hét vármegyében nincsen párunk, olyan ügyes lányok
vagyunk.
Rájuk hagyta a szegény ember, hogy menjenek csak, próbáljanak sze-
rencsét a galád obsitossal.
A három lány egyenesen a városba ment. Gondolták, hogy az obsitos
ott szállott meg. Kérdezősködtek erre, kérdezősködtek arra, s megtalálták a
fogadót. Bement a három lány az ivóba. Még körül se néztek, máris meglátták
az obsitost. Az orra vöröslött, mint piros paprika, a füle mint a főtt cékla, az
arca, mint a sárgarépa. Vörös bort ivott, attól színesedett ilyen kegyetlenül
meg. Három cigány húzta neki, maga meg szünet nélkül evett, ivott, be nem
állt a szája. Mikor a három lányt meglátta, illedelmesen köszönt nekik, s meg-
hívta őket az asztalához. Elfogadta a három lány a meghívást. Az obsitos kezet
rázott velük, s ahogy illik, bemutatkozott:
– Télben Tocsogó Tivadar a becsületes nevem - mondta.
– Az én nevem Ihatnám - mondta a nagyobbik lány.
– Az én nevem Ittammár - mondta a középső lány.
– Az én nevem Futnékmár – mondta a legkisebbik lány.
Addig ettek, ittak, beszélgettek, amíg este lett. Mire este lett, az obsitos
úgy berúgott, már azt se tudta, melyik a füle, melyik a szája. Erre várt a három
lány. A két nagyobbik fölkapta az obsitost, és fölvitte a szobájába. Amíg nénjei
ágyba fektették, a legkisebb megkereste az üstöt az ágy alatt, beterítette a ken-
dőjével, a hóna alá csapta, s elindult vele hazafelé.
84
 A két nagylány elbúcsúzott az obsitostól.
– Ha kell valami, szólíts bennünket - mondták. - Itt alszunk a szomszéd szobá-
ban.
– Majd szólítlak - motyogta az obsitos.
Azzal úgy elaludt, mintha fejbe verték volna. De csak hajnalig aludt. Hajnalban
fölébredt, hogy ég a gyomra, mintha a pokol tüze égetné. Eszébe jutott, mit
mondtak a lányok, nagyot kurjantott hát:
– Ihatnám!
Meghallotta a kocsmáros a kiáltást, s visszakiáltott neki:
– Ha ihatnál, mindjárt kapsz bort.
Azzal lement a pincébe borért. Az obsitos azt hitte, nem hallotta meg a nagy-
lány a szavát, most a másikat kezdte szólongatni:
– Ittammár. Ittammár!
Hát éppen akkor szólongott, amikor a kocsmáros az ajtó elé ért a kancsó borral.
– No, ha ittál, akkor visszaviszem a bort - mondta a kocsmáros, és megint le-
ment a pincébe.
Az obsitos mérges lett, hogy hiába hívja, nem jönnek a lányok. Felült hát az
ágyba, s úgy kezdte kiáltani a legkisebb nevét.
– Futnékmár! Futnékmár!
Meghallja a kocsmáros. Megijed, hogy az obsitos fizetetlenül akar odábbállni.
Az ajtó elé áll, s azt mondja haragosan:
– Innen bizony nem futsz koma, amíg mindent meg nem fizettél!
Akkor már az obsitos is talpon volt.
– Ne kiabáljon kend, mert ha sokat kiabál, az egész kocsmáját megveszem! -
legénykedett. Azzal lehajolt, hogy az ágy alól elővegye az üstöt. Nyúl, a sem-
mibe markol a keze. Megint nyúl. Megint semmi. Leereszkedik négykézláb,
benéz az ágy alá. Sehol semmi. Eltűnt az üst. Mindjárt arra gondol, hogy a lá-
nyok lopták meg.
– Hol vannak? - kiáltja.
– Kik? - kérdi a kocsmáros.
– Ihatnám, Ittammár, meg a Futnékmár - felelt az obsitos.
Betaszítja a kocsmáros erre az ajtót, s így szól:
– Az ihatnám megvan, az ittam már megvolt, de a futnék már nem lesz meg,
mert ha te fizetség helyett futni akarsz, akkor előbb én fizetek neked bottal!
Azzal fölkapott egy botot, s addig verte az obsitost, amíg bele nem fáradt. Ak-
kor megkérdezte tőle. – No, még mindig futnál?

85
 42.
Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. március 5-én. Elmondta: Berek Kati.
Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumá-
ban készítettem.

A kevély kiskakas

Hol volt, hol nem volt, volt egy kevély kiskakas. Tarka tollas, tarajas,
piros lábú, piros csőrő, begyeskedő kiskakas. Ej, haj csibekas, kevély volt a
kiskakas.
Ez a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas talált egyszer az úton, nem az
úton, a kúton, talált egy szem gyöngyöcskét, csillogó, villogó, kényes, fényes
gyöngyöcskét. Ej, haj csibekas, megörült a kiskakas.
Hát a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas, kitátotta csőröcskéjét, s
hamm, bekapta gyöngyöcskéjét, hamm, hamm bekapta, csőrében a gyöngyöcs-
kével, kényeskével, fényeskével, ide szállt, oda szállt, az udvaron szaladgált a
kis kevély kakaska. Ej, haj csibekas, szaladgált a kis kevély kakaska. Ej, haj
csibekas, szaladgált a kiskakas.
Hát a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas, fölugrott a sövényre, a tyúk-
udvar fölébe. Onnét leszállt a földre, csőrében a gyöngyöcske. Csillogott, vil-
logott, mint napocska ragyogott. Ej, haj csibekas, röpdösött a kiskakas.
Meglátta egy tyúkocska, s kérve kérte: - Kakaska, add ide a gyöngyöcs-
két, hadd játszódjak kicsinykét. De a kevély kakaska a gyöngyöcskét nem adta.
Ej, haj csibekas, kevély volt a kiskakas.
Meglátta egy kiskacsa, s kérve kérte: - Kakaska, add ide a gyöngyöcs-
két, hadd játszódjak kicsinykét. De a kevély kakaska a gyöngyöcskét nem adta.
Ej, haj csibekas, kevély volt a kiskakas.
Hát a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas nem adta a gyöngyöcskét,
játszódni egy kicsinykét. Szaladt, szaladt messzire, gyöngyöcskével csőriben
meg se állt a Tiszáig, Tisza szélső partjáig. Csőrében a gyöngyöcske, nézte
magát a vízben. Ej, haj csibekas, mit látott a kiskakas? Hát a kevély kiskakas,
tarka tollas tarajas, a víz fölé hajolva, mit látott a habokban? Egy kevély kiska-
kast, tarka tollas tarajast, kényes-fényes gyöngyöcske ragyogott a csőrében.
Egy garas, két garas, elámult a kiskakas. Piros csőrrel tátogatott, gyöngyöcské-
hez odakapott. Ej, haj, hejehaj gyorsan utolér a baj! Mikor csőrét kitátotta,
gyöngyét vízbe pottyantotta. Volt nincs, hova lett, a gyöngyöcske odalett.
Kukoriku csibekas megjárta a kiskakas.

86
 43.
Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. február 13-án. El-
mondta: Bulla Elma. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fone-
tikai laboratóriumában készítettem.

A kiscsacsi meg a nagycsacsi

Egy szép reggelen csacsimama keltegeti kiscsacsi fiát az istállóban.

– Kelj fel, kicsi csacsi fiam! Kiviszlek ma a mezőre.
Felugrik ám erre sebtiben a kiscsacsi. Illedelmesen jó reggelt kíván a mamájá-
nak és kérdi, hosszú fülét vidáman megbillentve:
– Mi az a mező, anyukám?
– A mező - feleli a nagycsacsi - nem egyéb, mint egy nagy zöld asztal. Olyan
nagy, hogy míg az egyik szélétől a másikig érsz, majdhogy el nem tévedsz.
Olyan nagy a mező, bizony.
Igen tetszett mindez a kiscsacsinak. Viháncolva, táncolva ment anyja
után a mezőre. Mihelyt kiértek, kiscsacsi, nagycsacsi szaporán nekiláttak meg-
reggelizni a nagy, zöld asztalnál. De nem egy helyben reggeliztek ám, hogyis-
ne! Hisz akkor lelegelték volna egymás elől a friss, finom, zöld füvecskét. Nem
is voltak messze egymástól, így aztán csacsimama szemmel tarthatta kicsi fi-
acskáját. De egyszer csak lót-fut ám a kiscsacsi az anyjához, és már messziről
iázza kétségbeesetten:
– Jaj, de megijedtem! Jaj, de megijedtem!
– Mitől?
– Nagyon furcsát láttam.
– Ugyan mit láttál?
– Én bizony nem egyebet, mint icike-picike kiscsacsikákat.
– Kiscsacsikákat? Aztán mekkorák voltak? - kérdezte az anyja.
– Háát - válaszolta a kiscsacsi - pontosan akkorák voltak, mint a fülem.
– Ilyen kiscsacsik nem legelnek a réten - hitetlenkedett az anyja.
– De bizony! De bizony! Így ugráltak, mint a szöcske. Gyere hamar, mamám,
nézd meg, ha nem hiszed!
Odavezette anyját, ahol a kiscsacsikat látta. Hát, két kisnyúl ült ott a fő
között. Éppen mosakodtak, a finom, friss erdei harmattal dörzsölték pofácská-
jukat. Felkiált egyszerre csak az egyik kisnyúl:
– Hőha! Mekkora két nyulat látok!
– Nem nyulak ezek, te kis buta nyuszi. Csacsik ezek, nem nyulak.
Az öreg szamár szintén elmosolyodott és így szólt a fiához:
– Nem csacsik ezek, kicsi fiam, hanem kicsi nyulak.
Kicsi nyuszi, kicsi csacsi egyszerre igen barátságosan néztek egymásra.
Na, hiszen akkor nincsen félelemre ok! Alaposan megnézték egymást elölről,
hátulról, oldalról, aztán sarkon fordultak. De előzőleg még illedelmesen elkö-
szöntek egymástól. A kiscsacsi hazament a nagycsacsival, a kisnyuszi meg a
nagynyuszival. Itt a mese vége, és most én is sarkon fordulok és megyek szé-
pen haza az erdőbe.

87
 44.
Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. február 6-án. Elmondta: Várhegyi Teréz.
Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumá-
ban készítettem.

Mese a csigákról
Szép tavaszi nap volt. Bokrok, fák kilombosodtak. Eső szemerkélt. A
csigák előjöttek búvóhelyükről. Erre-arra sétálgattak az erdőben. Egyszer csak
két csiga összetalálkozott egy főszálnál. A kisebbik megszólította a nagyobbat,
így beszélgettek:
– Hol aludtál csigácska?
– Vadribizli aljában.
– Nem féltél csigácska?
– Nem fél az, akinek hátán a háza.
– Hol legeltél?
– A füves réten. Ezt se tudnád? Ilyen szégyen!
Még a fejét is megcsóválta a nagyobb csiga és a szarvacskájával meg-
lökte a kis csigát.
– Merre legjobb a legelő? - kérdezősködött tovább a kis csiga.
– Eszecskédet vedd elő, keresni kell, kis komám! Ez a csigatudomány!
Örült a kis csiga a szíves beszédnek, elült volna napestig a lengő, fényes
főszál mellett. Hátukon a házukat eső mosta, langyos szellő szárította, de a
nagy csiga elindult legelészni. Vele ment a kis csiga is. Együtt maradtak akkor
is, amikor elállt az eső és kisütött a Nap. Megint megszólalt a kis csiga:
– Hát jó vizet hol találok?
– Orrod előtt a főszálon.
– Bocsáss meg, ha sok a kérdés.
– Hosszú a nap, kérdezhetsz még.
Így ballagott a két csiga, míg leszállott az éjszaka. Csillagos ég borult rájuk. Ők
ketten már jó barátok.
Egyszer Jancsi arra járt. A csigákra rátalált.
– Jó napot! - így köszönt rájuk. - Ti vagytok a jó barátok?
S a csigák csak állnak csendben, nem tudnak csak csiga nyelven. De a Nap
mosolygott rájuk. Látszott: ők a jóbarátok.

88
 45.
Elhangzott a Petőfi Rádióban 1978. február 7-én. Elmondta: Moór Marianna.
Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumá-
ban készítettem.

Igaz történet a sasról

A sas fészket rakott az országút mentén, távol a tengertől, s kiköltötte a

fiait. Egyszer emberek dolgoztak a fája mellett. A sas éppen egy nagy halat
hozott a karmai között s odarepült a fészkére. Az emberek meglátták a halat,
körülállták a fát, kiabálni kezdtek, s köveket dobáltak a sas felé. A sas elejtette
a halat, az emberek felvették, és elmentek vele. A sas leült a fészek szélére, a
fiókák felemelték a fejüket, s elkezdtek sivalkodni. Enni kértek. A sas fáradtan
érkezett. Nem tudott a tengerig visszarepülni; leereszkedett a fészekre, betakar-
ta a fiókáit a szárnyával, becézgette, tollait igazgatta, mintha kérte volna, vár-
janak még egy kicsit. Legyenek türelmesek. De minél jobban becézgette őket,
annál jobban sivalkodtak. Akkor a sas felrepült a fészkéről, s leült a fa legma-
gasabb ága végén. Most a fiókák még szánalmasabban süvöltöttek, sivalkodtak.
Ekkor a sas hirtelen hangosan vijjogott, kibontotta szárnyát és súlyos szárnya-
lással elszállt a tenger felé. Csak késő este tért vissza. Csendesen és alacsonyan
szállt a föld felett. Ismét nagy halat hozott a karmai között. Amikor elérte a fát,
körülnézett, nincsenek-e emberek a közelében. Aztán gyorsan összezárta szár-
nyát, s leült a fészek szélére. A fiókák felemelték a fejüket; kitátották a csőrü-
ket; a sas pedig felaprózta a halat; s megetette a fiókáit.

89
 46.
Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. január 29-én. Elmond-
ta: Bánki Zsuzsa. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai
laboratóriumában készítettem 1978-ban.

Áprily Lajos:
Mókusok

Mióta diófáink termő korba jutottak, kertünket sőrőbben látogatják a

mókusok. Leszállnak az erdőszélről, átjönnek a kis patakon, s lopkodni kezdik
a diót a fán. Ha meglátják a leselkedő öreg kandúrt, megriadnak s visszafutnak
a cserjésbe árkon-bokron át. Sokszor gyönyörködünk bravúros ugrásaikban, s
szívesen megfizetjük a vámot - dióban - ezért a gyönyörködésért. De én azért is
szeretem őket, mert eszembe juttatják legérdekesebb mókuskalandomat.
Északon jártam azon a kora-őszön, Finnországban. Hűvös volt már,
szeptember közepén Helsinkiben leesett az első hó. Ott élő honfitársam, aki
többször is vállalta kalauzolásomat, kijelentette, hogy addig nem szabad el-
utaznom Suomiból, míg meg nem ismerem a város legszebb sétálóhelyét,
Seura-Saarit, a szigetet.
Barátomnak igaza volt. Seura-Saarira ma is úgy gondolok vissza, mint
hosszúra nyúlt külföldi utam egyik legszebb ajándékára.
Fenyő és nyír fogadott, s a parti sétautak felé ki-kicsapott hullámaival a
tenger.
De lám, ott a földön valami mozog. Mókus igyekszik egy magas törzső
fenyőfa felé. Kedves pillanat. Már előkészületet teszek Voigtländeremmel,
hogy lefényképezzem azt a lombosfarkú kapaszkodót. De játszik velem, bú-
jócskát játszik, mint a tarkaharkály. A repedezett kérgű törzs túlsó felére vonul,
s kinyújtott fejével onnan kandikál felém. S ha helyezkedésemmel alkalmaz-
kodni akarok, folytatja a bújócskát. Már-már bosszant a játék. Ilyen közelből
sohasem láttam a szabadban mókust, s milyen jó volna északi utamról egy szép
állatképet magammal vinni.
De most fejjel lefelé fordul s jön le a fáról. Mint a harkálylábú csuszka.
-gy is jó lesz: mihelyt földet ér, lekapom. Nem ez történt. ăllok nyolc méter
távolságra a fától, a mókus földet ér, és - megindul felém. Zavarba hoz. Hátrá-
lok, hogy megőrizzem a szükséges távolságot. Három lába van az állványnak,
nem olyan könnyű helyezkedni vele. S most itt van előttem. Nevetnem kell:
ilyet még sohasem láttam. Nem rendes dolog. Ahány mókust eddig megfigyel-
hettem, mind futott előlem s vagy elbújt vagy fára menekült. De micsoda gara-
bonciás állat ez a finn mókus? Hosszú télikabátban vagyok. Felugrik rám s
kapaszkodik felfelé a kabátomon. Már a vállamon van, alig tudom lerázni ma-
gamról. Kalauzoló társam neveti a különös jelenetet.
Megtudom tóle: a Seura-Saari szigeten ilyen szelídek és bátrak a móku-
sok. A sétálók etetik őket, s az én mókusom is azt várta, hogy a cs hívogató
hangjával magunkhoz csalogassuk és megetessük. S azzal, hogy télikabátomon
felmászott a vállamig, talán azt akarta megtudakolni: hoztunk-e neki eleséget,
hol marad a dió?
Megtanultam a leckét, ilyenek északon a mókusok. Később más park-
90
ban is láttam: leszállnak a fákról az utakra s várják, hogy sétálgató felnőttek és
játszadozó gyermekek megetessék őket. De ha kutya szalad feléjük támadó
szándékkal, a villám gyorsaságával visszamenekülnek a fákra.
A Seura-Saari mókusa... Felvételt nem tudtam csinálni róla, de megma-
radt a képe bennem minden fényképnél élesebben.
És a csuda-szigeté is megmaradt. Amikor Turkuban hajóra szálltam,
hogy Svédországba utazzam, még rezgett bennem ez a kedves élmény. S rit-
mus is mozgolódott bennem, amelyből azonban sohasem nőtt ki egész vers.
Csak két sorát hoztam magammal:
O, Seura-Saari, szép sziget,
jaj a hajó tovább siet.

In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó,

Budapest, 1965, 106-8.

91
 47.
Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. január 25-én. Elmond-
ta: Bánki Zsuzsa. A hangfelvételről műszeres elemzést készítettem az MTA
Nyelvtudományi Intézetében 1978-ban.

Áprily Lajos:
Meteorológusok

Hogy a levelibéka sűrű megszólalása a lombok között, a muslicák ör-

vénylő tánca a levegőben, vagy a szúnyogok tolakodó viselkedése esőt jósol,
sokan megfigyelték. De aki sokat jár a természetben, más jós-jelenségekkel s
más értesülésekkel is találkozik.
A havasi út mellett lakó Lázárral, a falu leghíresebb székely vadászával
és pisztránghorgászával jártam egyszer a fenyvest. Medvékről és angol vadász-
vendégeiről beszélt nekem. Egyszer csak megszólalt az a messzire hangzó ma-
dár-rikkantás, melyet gyermekkorom óta nem hallottam. Fekete harkály - szó-
laltam meg, s képzeletemben már megjelent a piros sapkás, hatalmas csőrű,
gyönyörű madár. -- Az. Fekete horokáj - ismételte a szót Lázár a maga nyel-
vén. Újabb rikkantás hallatszott, válasz is érkezett reá. -- Mindig így nyugta-
lankodik - folytatta Lázár -, ha időváltozás készül. Megfigyeltem. - Ha pedig
Lázár megfigyelt valamit, az úgy is volt.
Itt, a mi gyümölcsöseinkben sohasem járt fekete harkály. Fenyves-
rengetegek madara. De annál több van rokonából, a kisebb testű zöldharkály-
ból: Klü-klü! - hasít bele a tavaszi csendbe a hang, s már látod, hogyan száll
"girlandozó" hullámos repüléssel egyik fatörzstől a másikig. Klü-klü! - vála-
szol a társa, s van olyan nap, hogy egész estig hallod a hangjukat. Fény van
benne, tavaszi fény. Megfigyeltem, ha nem is lázári magabiztossággal: a zöld-
harkály "nyugtalankodása" is időváltozást jelent...
Az ősz viselkedéséből találgatni szokták: milyen telünk lesz. - Az idén
korán jön a tél s szigorú lesz - mondta egy tapasztalt, öreg kisoroszi ember. -
Miből gondolja? - kérdeztem. - Abból, feIelte, hogy a giliszta már mélyre hú-
zódott a földbe. Tegnap • ástam.
A visegrádi erdész így informált: - Nagy telünk lesz. A napokban meg-
lőttünk egy rókát. Olyan vastag bundája volt, amilyent soha az életben nem
láttam. - Én pedig kimentem két unokámmal - november volt - a házunkkal
szemben fekvő hegyoldalba. A bokrok alatt sárgán világított a száraz lomb, a
bokrok fején az iszalag vatta-fehér, bolyhos termése lengedezett. Hirtelen mó-
kust pillantottunk meg a földön. Megszoktuk, hogy a fürge kis állat ilyenkor
felmenekül az első fára. De ez nem így tett. Futott-futott előttünk az útmenti
bokrok között, s még bukdácsolt is közben. Utána szaladok s majdnem elérem.
És mit látok? Nagy iszalag "vattacsomót", valóságos labdát tart a két "kezében"
s azzal igyekszik előre hátsó végtagjain. Ezért nem tud felszaladni a fára, s
ezért halad olyan bukdácsolva. Egy kis ügyességgel talán el is foghatnók. De
hagyom, hogy tovább bukdácsoljon. Hagyom, hogy vigye azt a vattacsomót az
odváig s bélelje ki vele jól. Mert az a kis bájos meteorológus valamit érez, s azt
szeretné, hogy nyugodt legyen a téli álma.
- Nagy telünk lesz - mondom a két unokámnak. - S az is lett. Hetekig át lehe-
92
tett járni a befagyott Duna jegén a szigetre...
A múlt évben pedig ezt mondta nekem ismerősöm, a Duna egyik fő-
halásza: - Enyhe lesz a tél. - Honnan tudja? - kérdeztem. - Soványak a halak. -
• És mi köze van a halak soványságának az időjáráshoz? - kíváncsiskodtam. -
Megfigyeltem - mondta ki az öntudatos lázári szót -, hogy amikor nagy tél kö-
zeledését érzi, nagyon mohó a hal, sokat eszik. Hizlalja magát, előkészíti a tes-
tét a hosszú télre. Most pedig sovány.
Bizonytalankodtam: higgyek-e ennek a megfigyelésnek. De figyeltem
az időjárást. A halaknak igazuk volt. Enyhe volt a tavalyi tél.
Tisztelet tehát az időjós-állatoknak, akiknek nem téved a meteorológiai
jelentése.

In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó,

Budapest, 1965, 116-8.

93
 48.
Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. január 21-én. Elmondta:
Bánki Zsuzsa. Műszeres elemzését az MTA Nyelvtudományi Intézetében végez-
tem 1978-ban.

Áprily Lajos:
Cinkék

Van-e, aki nem ismeri a hangjukat? Azt a legtöbbször háromtagú, is-

métlődő madárszót, mely napfényes időben, hóolvadáskor már tavasz előtt
megszólal, s a tél múlásának reménységével csillogtatja meg a szemeket. Ha
zordul az idő, elhallgat a hang, de növekedő verőfényben megszólal újra. Van,
ahol így utánozzák: nyitni kék, nyitni kék, s van, ahol így: kicsi csőr, kicsi
csőr...
Nem a kékcinke, nem a barátcinke s nem a búboscinke hangja ez, nem
is a hosszú farkú, apró szemű őszapóé, mely szintén a nagy cinkecsaládhoz
tartozik, hanem a színeiben és örök elevenségében bájos széncinkéé. Telet kibí-
ró, szívós kis madár. Vörösbegyet, pintyet, meggyvágót, feketerigót és más
nálunk telelő madarat már találtam szigorú, zúzmarás télen dermedten vagy
élettelenül a hóban, széncinkét soha.
Szeret az ember közelében tartózkodni. Házunk kőfala egyszer, kisebb
süllyedés következtében, rést kapott. Tavasz volt, s a résbe beleköltözött egy
cinkepár. Fészek épült, s nemsokára áthallatszott a résből 9-10 falánk cinkefió-
ka eledelt sürgető hangja a szobánkba. Hajnali ébresztő volt néha, de nem tud-
tunk haragudni rájuk a korai felkeltésért. Így éreztük, hogy hozzánk tartoznak,
mert hiszen a fedelünk alatt laknak. A következő tavaszon pincénk külső falá-
nak repedésében fészkelt, lehet, hogy ugyanaz a cinkepár, pedig ott komolyan
fenyegethette tojásait és fiókáit a sikló-kígyó s gyakran háborgatták a fecskék-
kel is örök harcban álló agresszorok: a verebek.
Az idén pedig azt mondja a lányom: Mutatok valamit a kamra ablaktáb-
lája mögött. Kinyitja a felül zsalus kis ablaktáblát - a zsalulécek között szellőz-
tető rések vannak -, s rőzsét látok az ablakpárkányon. Itt valami készül. Más-
nap széna kerül a rőzsére, harmadnap erdei moha, negyednap pedig - finom-
finom nyúlszőr. A négy rétegből épült fészek kész. Kezdettől fogva tudjuk,
hogy kik voltak az építők. A kamra belsejéből meg lehet figyelni a kialakuló
cinke-életet. Már öt tojás van a fészekben s minden éjjel eggyel gyarapodik a
számuk. A végén kilencre nő. Egy reggel a hím ott • ül a szomszéd diófa ágán,
hosszú hernyó lóg le a csőréből. Kinek hozta? Már tudjuk: a nőstény ül már a
tojásokon, s a gondos férj etetni kezdi, hogy táplálkozási gondjaitól megszaba-
dítsa, s hogy ne legyen kénytelen elhagyni meleg tojásait. Megható ez a férji
gondoskodás. De az is megható, ami ezután következik. Napok telnek, s egy-
szerre a nőstény is megjelenik a diófa ágán. Most már mindkettőnek a szájában
hernyó van. Be-beszállnak a zsaluréseken, s kilenc nagyra tátott sárga száj kö-
veteli sivalkodva: nekem! nekem! S megkapják az ételt rendre mind. A szülők
pontosan tudják, hogy melyik kapott, s melyik van soron. Van ebben a hangos
társaságban egy gyengébb fióka, egy "utószülött". Erősebb testvéreinek moz-
golódása és nyüzsgése miatt néha alul kerül, a fészek fenekére. A belső abla-
94
kon át - egészen közelről tisztán látható, hogy az apa vagy az anya kiemeli a
füllesztő fészekmélyből, hogy lélegzethez jusson. S néha egyik vagy másik
szülő hernyó nélkül száll be a fészek szélére s egymásután több tátott csőrbe is
bedugja a csőrét. Nagy a hőség, s azt kell hinnünk, hogy a közeli patakból vizet
hoztak kicsinyeiknek. S mennyire ápolják és védik a fészek tisztaságát! Nem
hullathatnak bele a fiókák semmit, ami elpiszkíthatná: a szülők azonnal felkap-
ják a hullásra esedékes piszkot, s elrepülnek vele.
De a legcsodálatosabb talán mégis az, hogy mennyire bíznak az emberi
jóságban. Mennyire hiszik, hogy nem bántjuk, sőt megvédjük őket, s ha felnő-
nek a fészeklakók, nem tesszük kalitkába a gyermekek örömére, nem bénítjuk
meg mozgásukat, szenvedélyes szabadságszeretetüket és drága elevenségüket.
Még az öreg Kacorban, a vén kandúrban is bíznak, aki mindennap többször is
elsétál az ablak alatt, hallja a kicsinyek éktelen csipogását, de fel sem néz a
fészek felé. Bölcsen tudja, hogy azok a csipogók védelmünk alatt állnak.
Rohamosan nőnek a kicsik, még az a legkisebb is. Már alig-alig férnek
a fészekben. Már szárnytollaik is kinőttek, csőrük szélén viszszafejlődik a sár-
ga "zabola", s nagyon kezdenek a szülőkhöz hasonlítani. S egy nap csak három
fióka marad a fészekben, hat már kirepült, s ott csipog valahol a diófa lombjai
között. S még aznap az a három késlekedő is elhagyja a fészket. Aztán
eltűnnek mind a tizenegyen. Hová lettek? Talán estére visszaszállnak a fészek-
be... De hiszen el sem férnének már. Nem is szállnak vissza. Napunk megüre-
sedik, enyhe szomorúság költözik a megfigyelés öröme helyére. Zsófika, a
legkisebb unokám, aki hőségesen figyelte őket mozdulatlanul a kamra belsejé-
ből, meg is siratja a szárnyrakelteket.
De egy-két nap múlva itt-ott csoportos cincogás szólal meg a kertünk-
ben, majd a szomszédok fáin. Itt vannak - örvendezünk. A sivalkodó hangokat
is halljuk: a szülőket most már a szabadban ostromolják. S száll, száll a kedves
sereg fáról fára, kilenc fiatal cinke élvezi a repülés szabadságát, erősödik a haj-
nalok és alkonyatok edző levegőjében, ismerkedik a kellemetlen hangú veréb-
ellenséggel. S mind a kilenc példát ad arra, hogyan kell nekivágni bátran,
jókedvűen a szabad életnek s szembeszállni az életet fenyegető veszedelmek-
kel.
Talán nem hagyják el szülőföldjüket, a völgyünket. Bírkózni fognak
hóval, faggyal, talán éhséggel is. Mert nem lesz, aki kendermaggal, naprafor-
gómaggal etesse őket, vagy testüket főtő hájszeleteket akasszon ki az ablak
vasrácsára. De legyőzik majd ők is a telet, s torkukon új tavasszal megszólal az
a biztató nyitni kék, nyitni kék, kicsi csőr, kicsi csőr...

In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó,

Budapest, 1965, 150-3.

95
 49.
Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. január 24-én. Elmondta:
Bánki Zsuzsa. A szupraszegmentális hangszerkezet vizsgálatára műszeres
elemzést végeztem az MTA Nyelvtudományi Intézetében 1978-ban.

Áprily Lajos:
Fülemülék

Déli szél fú. A fiúk a teraszon a hosszú kajakot festegetik, tatarozzák. A

csillogó Duna beint a völgybe s evezésre csalogat. Benn az erdőben, a Szén-
égető-forrás táján megszólalt az első bátortalan kakukkszó. A szomszéd kert
virágba borult almafáján nyaktekercs szól - alig néhány napja érkezett. Egyta-
gú, magas hangja úgy ragyog, mintha a tavaszi nap minden fényét magába itta
volna, mielőtt elérte völgyemet.
És estefelé megszólal az első fülemüle. Szerényen szólal meg, de mire a
feketerigók elhallgatnak, már zengővé bátorodik az ének. Másnap már kettő
szól, harmadnap már nem tudom megszámlálni, hogy mennyi. Megjöttek!
Lepihentünk, éjjel van, s nő a fülemüle-ének. Most már közelebb került
az ablakhoz. Kettő csattog a közelben, s túl a patakon, a sűrű bokrosban, mint-
ha a két vezérénekes kísérete volna, tíz is dalol.
– Alszik? - szólok be feleségemnek a belső szobába.
– Nem lehet. Itt szól a vadrózsabokron, az ablak előtt.
– Én sem alszom. Az enyém itt ül a szomszéd almafán...
Erdő alatt, magányos völgyben lakunk, a nagyvárostól messze. Hang-
versenyekre nem járhatunk, de ez a fülemüle-koncert heteken át kárpótol érte.
Van olyan fülemüle is, amelyik nem hallgat el reggel, nappal is folytatja az
éneklést mámoros telhetetlenséggel. A kicsi szíve telistele van, a dalt csak úgy
önti, önti, önti. Mikor pihen meg? Mert este újra beáll a nagy koncertbe. S van
egy csodálatos esti óra. Az az idő, mikor a feketerigók még énekelnek, s a fü-
lemülék már rákezdik az éneket. Olyan ez, mintha fuvolák kísérnék egy gazdag
hangszerelésű karének vezetőszólamait. Az ilyen estét ne szalaszd el: ülj le a
patakparton, ahova utánad száll az almafák virágillata, s nyisd ki szívedet an-
nak a muzsikának.
Csokonai sokat gyönyörködhetett a fülemüle-dalban. Muzsikusfüle volt
s meg is figyelte - talán a Nagyerdőben - a változatokat.

Most andalogva lejtőz,

Majd felfelé cikornyáz,
Majd harsog és ledörmög,
Kanyarog, siet, rezeg,
nyújt...
mondja a fülemüledal strófáiról. De van valaki, aki nálánál is többet tudott a
fülemüléről: Turgenyev. • Öreg urasági vadásztól hallotta a természet prózá-
ban író nagy poétája, amit megírt a fülemülékről. Az a vadász egy életen át
figyelte a fülemüleszót s "tételeit" is feljegyezte magának.
Pul-pul, pul, pul - hangzik az egyik tétel, klü, klü, klü - hangzik a má-
sodik. (Olyan, mintha - finomabban - a zöldharkály hangja volna.) Van egy
96
tétele, mely úgy hat, mintha egyszerre sörétet öntenének a földre, s van egy
mély pergő hangsor: trrrrrrr - alighanem az, melyet a "ledörmög" szóval fejez
ki Csokonai. Pleny, pleny, pleny, pleny - panaszkodik néha a madár szinte ért-
hető beszédességgel, de aztán mintha erdei kürtszót utánozna, ho-ho-ho-ho-ho
következik, s utána hirtelen levág a hang -tu! Van egy egészen ritka hangja is,
olyan, mint a repülő kakukk hangja, melyet én emeletes kakukkolásnak nevez-
tem valamikor. Ilyet csak kétszer hallott az öreg vadász életében. Egy ideális
gágogás is tételt ad: gá-gá-gá-gá-gá, máskor meg ilyenné finomodik a hang:
fjuiju-ijuijuiju... Poszáta tétele is van: tyij-vity-tyij-vity-tuk! Tyijvity-tuk-tuk!
Ezzel a tétellel rendesen kezd, de utána átmegy a söréthangba vagy a mélyen
pergő r-ek strófájába.
Vannak tehetséges és tehetségtelen fülemülék. A tehetségesek tisztán és
hosszan adják a tételt, a fülemüle-művészet dilettánsai és kontárai (mert ilye-
nek is vannak) összekeverik és elsietik őket.
Én nem elemezgettem a fülemüle-dalt s nem bírálgattam. Nem tudom,
versenyezhetnek-e völgyünk fülemüléi a híres kurszkiakkal, mert nem jártam
arra.
De azt tudom, hogy csodálatosak a visegrádi természet tavaszi ünnepso-
rozatának ezek az éjjeli hangversenyei. A "Minek nevezzelek?" rapszódia, Pe-
tőfi szerelmi költészetének oromverse, ott áll a magyar lírai költészet csúcsai
között. Volt több éjjelem is, mikor olyan crescendóval emelkedett a fülemüle-
ének az ablak előtt, hogy a szerelmi mámornak ezt a orom-versét juttatta
eszembe. Olyankor - ha falióránk lett volna - odasiettem volna hozzá, hogy
megfogjam a mutatókat és megállítsam a tavaszban az elhallgattató nyár felé
futó időt.

In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó,

Budapest, 1965, 122-4.

97
 50.
Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. január 30-án. Elmondta:
Bánki Zsuzsa. Intonogramja 1978-ban készült az MTA Nyelvtudományi Intéze-
tében.

Áprily Lajos:
Tacskódada

A Hargita déli kifutói között falu van. A falun bővizű, pisztrángos patak
fut keresztül az Olt völgye felé. Családommal két nyarat töltöttem abban a fa-
luban. Két horgászinasom volt: a két kisfiam. A patak vize olyan hideg volt,
hogy a falu gyermekei a legmelegebb napokon is csak a nappali felmelegedés
után, szürkületkor fürödtek benne. Pisztrángoknak való patak az ilyen. Benn a
faluban is lehetett horgászni, különösen a gát és a malom alatt.
Kedves molnárcsaládnál béreltünk szobát a híd közelében. Mikor a
csomagjainkat a legközelebbi vasútállomásról odaszállító szekér visszafordult s
házigazdánkat, a molnárt üdvözöltem, szétnéztem a család portáján. Tornácos
falusi ház volt. A tornácon sütött a délutáni nap, s a verőfényben szép sárga-
barna tacskó feküdt a feljáró felett. De nini, nincs egyedül. Szoptat. Négy apró
jószág szívja négy emlőjét. Közelebb megyek. Micsoda? Hiszen ezek nem ku-
tyakölykök, hanem kiscicák.
Bűbájos és szokatlan a kép. Van benne valami paradoxon. A molnár
odajön, s mosolyogva nézi csodálkozásomat. Gyermekeimnek ez a látvány
külön gyönyörűség. Kérdő pillantásomra megszólal a gazda:
- Mindenki csodálkozik ezen a furcsaságon. Az úgy volt, kérem, hogy a
háború végén katonák vonultak át a falunkon. Ezt a kutyát az egyik tiszt hozta
magával, hogy honnan, nem tudom, bizonyosan nem a hazájából, hanem ide-
gen földről. Nálunk kvártélyozta be magát egy éjszakára. Láttam, hogy nagyon
szereti ezt az állatot. De reggel, mikor indulni készültek, azt mondta nekem,
hogy tovább nem viheti magával. Fogadjam el s gondoskodjam róla, mert na-
gyon hőséges állat. Tán meg is siratta, mikor elbúcsúzott tőle... Macskánk is
volt, de ez a szelíd jószág nem bántotta. Aztán mind a két állat kölykös lett. A
kutya kölykeit beledobtuk a patakba, a macska négyet ellett, néhány napig
szoptatta, s egy nap csak eltűnt. Ember ütötte agyon? Róka kapta el? Az Isten
tudja. Így történt, hogy a kutya elvállalta a négy árván maradt kicsi macska
szoptatását. Csakugyan hőséges állat, olyan hőségesen szoptatja, mintha az ő
kölykei volnának...
Körülvettük a különös családot, s úgy gyönyörködtünk a jelenetben.
Különösen a kislányom nem akart elszakadni tőlük. Az egyik kiscicának kifor-
dult az emlő a szájából, de már vinnyogva újra megtalálta s szívta-szívta, be-
hunyt szemmel, szoptató dajkájának a tejét.
Elgondolkoztam. Egy-két évvel ezelőtt láttam a fekete macska és a há-
rom kopó ádáz viadalát a szántóföldön. Miért gyűlöli ez a két állatfaj egymást?
Itt egymás mellett feküsznek idilli békességben. S mi több: ez a szelíd tacskó-
mama elvállalja gyermekeinek a négy macskakölyköt. Mintha véréből való vér
volnának.
Ősi mesékben is így élnek egymás mellett az állatok, harc és győlölet
98
nélkül. Väinämöinen pengeti kobzát, s körülötte a legkülönbözőbb állatok
állanak félkörben, s hallgatják a varázslatos muzsikát.
Arion lantja szól
s hangjától gyakran juhot űzve megáll a vad ordas,
s gyakran a juh, a futó, hatja meg őt, a mohót...
Igen, a régiek el tudták képzelni az állatok békeországát. De el tudták-e
képzelni az emberekét? Patroklos és Hektor meghurcolt teste mást bizonyít.

In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó,

Budapest, 1965, 60-1.

99
 51.
A mese a Petőfi Rádióban hangzott el Básti Lajos színész elmondásában, 1978.
február 9-én. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai
laboratóriumában készítettem 1978 februárjában.

A rest szamár

Rest, mint a rőt szamara. Így mondják ezt időtlen idők óta a lusta em-
berre. Aki tudni akarja, miért járja ez a szólásmondás, hallgassa meg ezt a szí-
nigaz történetet!
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, név szerint Rőt
Bálint. Volt annak egy szamara. Ezzel vállalt fuvart, s szamárháton szállított
mindenféle terhet ide meg oda, sokszor még emide meg amoda is. Nem főlt a
foga a szamárnak ehhez a munkához. Egyre törte a fejét, mi módon szabadul-
hatna meg a teher alól.
Történt egyszer, hogy Rőt Bálint három zsák sót fuvarozott a szomszéd
faluba. Kocogott, kocogott a szamár a három nehéz zsákkal. Erősen törte a
fejét, hogyan szabadulhatna a teher alól, amely keményen megizzasztotta, mi-
vel a nyári nap forrón tőzött a hátára.
Hát, amint kedvetlenül kocogott, útjában egy hűs vizű patakot pillantott
meg. Több se kellett Rőt Bálint rest szamarának, uzsgyi, vesd el magad! Neki-
futott a pataknak, leheveredett a vízben, s onnan többé se szidalom, se verés ki
nem mozdíthatta. Pedig a terhe igen megnehezedett. A só ugyanis teleszívta
magát vízzel, mert ez a só szokása. Hanem később kezdett könnyebbedni a
teher, mert a víz feloldotta, s elmosta a sót. Ez viszont a víz szokása. Csakha-
mar nem volt egyéb a szamár hátán, mint a három üres zsák.
Most, hogy a teher ennyire megkönnyebbedett, a szamár a maga jószán-
tából kimászott a vízből, s folytatta útját, mint akinek legszebb rendben van a
szénája. A szamár örvendezett, Rőt Bálint meg búslakodott az odaveszett ra-
komány felett. S amikor a szomszéd faluba értek, Rőt Bálint elpanaszolta, hogy
s mint járt rest szamarával.
Hanem még szerencséje is akadt a szerencsétlenségben. A helybéli bol-
tos ugyanis megbízta, hogy vigyen a saját falujába három zsák szivacsot. Örült
Rőt gazda. Felterhelte a szamárra a három zsákot, s útnak indította. Kocogott a
szamár, kocogott, de közben mindig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna a
tehertől. Igaz, a szivacs könnyű, de aki megszokta a semmittevést, annak a
könnyű is nehéz. Hát, amint a visszafelé úton megpillantotta a szamár a pata-
kot, kapta magát, esze nélkül rohant bele, mert emlékezett rá, hogy a patak vize
egyszer már elmosta a terhét.
A vízben megállapodott a szamár, s onnan se szidalom, se ütleg ki nem
mozdította. Pedig a terhe kezdett nehezedni, de a rest szamár csak vigyorgott
magában, hiszen emlékezett rá, hogy a másik három zsáknál is így kezdődött,
nehezedéssel. Aztán következett a könnyebbedés. Hát csak heverészett, várta,
várta, mikor kezd könnyebbedni a három zsák. De azt leshette, mert a sziva-
csok csak mind több vizet szívtak magukba. Valósággal nyelték a vizet, úgy
megdagadtak, szinte csoda volt, hogy maradt még víz a patakban. Rőt szamara
pedig csak hevert, és csak várt, a teher meg csak nehezedett, nehezebb lett,
100
mint a só. Olyan nehéz lett, hogy a szamár négy lába megrogyott, alig bírt ki-
kapaszkodni. Azóta mondják arra, aki lustaságból saját vesztét okozza, hogy
rest, mint a Rőt szamara.
Így igyekezzetek, hogy rátok ne mondják ezt soha.

101
 52.
Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. február 10-én.
Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumá-
ban készítettem 1978-ban.

Kígyókoronácskák

Nagyanyó vagy nagyapóka gyakran mesélt az unokáknak azokról a

csodálatos fehér kígyókról, amelyek parányi gyémántkoronát viselnek. A régi
öregek különös történeteket találtak ki ezekről a ritka jószágokról, s kígyóki-
rálynak, kígyófejedelemnek nevezték őket. Azt tartották, hogy aki valamikép-
pen meg tudja szerezni a koronát, szerencse kíséri egész életében. Az egyik
régi koronáskígyó gazdag, de igen zsugori parasztgazda házánál élt az istálló-
ban. A ház jószívő, jámbor szolgálója minden éjjel hallgatta a csodálatos éne-
ket. Ezek a kígyófejedelmek ugyanis szebben énekeltek, mint a legzengőbb
hangú énekesmadár. Egyszer a jó leány kiment az istállóba, hogy szénát vessen
a jászlakba és megfejje a teheneket, s ekkor odasiklott eléje a koronáskígyó. A
falrésből surrant elő, s oly fehér volt, mint a tej. Parányi gyémántkoronája csil-
logott a fején. Okos tekintetével felnézett a lányra, mintha kérne valamit. Erre a
fiatal lány hozott egy tálkát, kevés friss tejet öntött bele, és odatette a kígyó elé.
Koronájától valóságosan kivilágosodott az istálló.
A jószívű szolgáló ettől kezdve minden este megitatta a kígyót a frissen
fejt tejből. Ugyanakkor csodálattal vette észre, hogy gazdáinak tehenei egyre
szebbek, egyre kövérebbek. Még sohasem adtak ilyen finom és sok tejet, mint
mostanában. Gyönyörűség volt ránézni a fényes szőrű, egészséges tehenekre,
és kedves, botladozó bocikáikra. Egy alkalommal azonban a zsugori gazda
éppen akkor toppant be az istállóba, amikor a szolgáló a kígyó elé tette a tálkát
a szokásos pár csepp tejjel. Rettenetes haragra gerjedt a kövér gazda. - Haszon-
talan, alávaló teremtés! - rivallt rá a szegény lányra. - Így pocsékolod az én
javaimat?! Így fecséreled, ami a gazdádé, nem a tiéd?! Nem szégyelled, hogy
éppen ilyen kártékony, csúf, gonosz férget istápolsz? A szelíd leány lehajtotta a
fejét és zokogott. Egy szót sem tudott mondani mentségére, úgyis hiába tette
volna. A gazdának nem jutott eszébe, hogy milyen szorgalmas, milyen kis bé-
rért látta el a lány azt a sok jószágot. - Pusztulj a házamból, azonnal! - kiabált a
gazda. Nincs szükségem tejtolvajokra, kígyópásztorokra! Đra múlva a színedet
se lássam!
A szegény teremtés összekötötte kis motyóját, és már ment volna, de a
tehenek szomorú bőgése visszahívta az istállóba. Megsimogatta a nyakukat,
szép homlokukat, megcsókolta a bocikat. A kedves állatok megnyalták a kezét,
mintha így búcsúztatnák. S ekkor villámgyorsan kitekerődött a kígyókirály a
falrésből. Tőle is elbúcsúzott a kis szolgáló. A kígyó pedig a simogató tenyeré-
be ejtette parányi gyémántkoronáját. A leány vissza akarta adni, de a kígyó
nyomtalanul eltűnt a falrésben. Könnyek fátyolozták el szegény leány szemét,
amikor nekivágott a vakvilágnak. Nem tudta, merre, hová, nem tudta, milyen
kincsnek jutott birtokába, hogy micsoda a kígyókorona varázsereje. Tisztelet és
szeretet jut annak, és szerencse minden munkájában, aki magáénak mondhatja
ezt a koronát. És íme, a falu határában összetalálkozott a szép, kedves leány a
102
falu legdélcegebb legényével.
- Régen láttalak, szépleány! Merre visz az utad ezzel a csomaggal? --
kérdezte szíves szóval. A lány elpanaszolta, hogy a gazdája világgá kergette, és
ő most útnak indult, hogy másutt próbáljon szerencsét. - Fordulj csak vissza,
kérlek. Nem kísérhetlek el, de ismered, ugye, az én özvegy édesanyám házát?
Menj oda, mondd meg, hogy én küldtelek. A törődött asszony nagy szeretettel
fogadta a szegény leányt. Megölelte, megetette, szíves szóval tartotta. Mikor
pedig este összegyűlt a háznép, a legényfiú kézen fogta a leányt, és anyja elé
állt vele: - Édesanyám, kérlek, add ránk áldásodat! Szeretem ezt a leányt, ő is
szeret engem. Csak őt veszem feleségül, senki mást. Én is megfigyeltem őt a
régi helyén. Mindig szorgalmas volt, tiszta és szerény. - Jól választottál, fiam,
szerencse kísérjen benneteket.
Az árva kis szolgálóból boldog asszony lett. Dolgos, szorgalmas mun-
kájának megvolt a nyoma az egész gazdaságon. A zsugori gazda pedig hama-
rosan tönkrejutott. Talán a kígyóval együtt a szerencse is elhagyta. Az biztos,
hogy az állatokkal az új cseléd nem törődött. Így leromlottak, hogy a gazda
inkább elkótyavetyélte őket. Majd a házát adta el, aztán a földeket. Végül a
faluból is megszaladt. Barmai mind a régi szolgáló birtokába kerültek. Szegény
állatok bőgtek örömükben. Az ifjúasszony pedig hamarosan feljavította őket,
tenyeréből etette, szőrüket fényesre kefélte, szarvuk köré zöld koszorút font.

103
 53.
Hevesi Sándor:
Az előadás művészete
(Részletek)

(...) A művelt francia és a művelt angol szorgalmasan jár kurzusokra,

ahol az olvasást és a felolvasást tanítják, nálunk azonban a felolvasóasztal mel-
lett is ritka a jó felolvasó, arról pedig beszélni sem akarok, hogy írók - kivált-
képpen drámaírók - hogyan olvassák fel saját művüket. Vannak poétáink, akik
úgy olvasnak, mint a gyermekek az iskolában, taktusra, akarom mondani: a sor
végén állanak meg, és nem a ponton. (...) Tompának híres szép költeményét, A
gólyához, legalább kéttucatszor hallottam a pódiumról, de még sohasem érez-
tem ki az előadásból a megsemmisült léleknek azt a tompa, súlyos fájdalmát,
mely a vers olvasásakor összeszorította a szívemet. Az előadók mindig hado-
násztak, kiabáltak, sőt annál a sornál, hogy "gyalázat reánk" (amely a legsaj-
góbb, a legtompább fájdalom), rendesen üvöltöttek, üvöltenek még ma is, és
fognak üvölteni még ezután is a Kárpátoktól az Adriáig, mert a mi pódiumun-
kon a művészet csak a bombasztikus retorikai stílusig jutott el, amelynek a
színpadon - istennek hála - meghúzták a halálharangját.
Ez a retorikai stílusfőként abban áll, hogy szavakat színez és fest, ahe-
lyett hogy az egész vers hangulatának és lelkének visszaadására törekednék.
Ha például a magyar előadó ezt a szót találja egy versben: átok, akkor rögtön
dörögni fog, tekintet nélkül arra, hogy mit kíván a vers általános hangulata. (...)
Az iskolás gyermekek szavalási módját mindenki ismeri. Ezeket a szegény
gyermekeket kezdettől fogva rákapatják egy ritmusos, éneklő, monoton elő-
adásra, amely néha valósággal természetükké válik, nem csak ha verset mon-
danak, hanem még a földrajzi lecke fölmondásában is. A szóról szóra való ta-
nulásnak, az úgynevezett "magolásnak", többi között megvan az a kára is, hogy
a tanuló úgy mondja föl a leckét, mintha neki magának, főképpen pedig az
egésznek, semmi köze sem volna hozzá, holott ha ő maga kénytelen megfo-
galmazni a mondatokat, tehát saját szavaival mondja el a leckét, már ezáltal is
közelebb jut a természetes beszédhez. (...) De ha mindazokhoz, amiket elmon-
dottam, hozzáteszem, hogy itt egyúttal a nemzeti nyelv tudásáról és megbecsü-
léséről van szó, a kérdés egyszerre elsőrangúnak fog tűnni. Nagy tévedés azt
hinni, hogy ma, mivel a könyvnyomtatás x-edik évét éljük, ami nyomtatva a
könyvespolcainkon hever - esetleg fölvágatlanul -, az már szellemi tulajdonunk
is egyúttal. Éppen a legnagyobb nemzeteknél látjuk, hogy költőik azért élnek,
nyelvük azért halad, mert nemhogy megvetnék az élőszó hatalmát, sőt ellenke-
zőleg: ma is abban látják a legnagyobb propagatív erőt. (...)

In: A vers szószólói. Válogatta, szerkesztette és a bevezetőt írta: dr. Bőhm Edit.
Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989, 89-90.

104
 54.
Z. Szabó László:
A nyelv barikádjain
(Részlet)

Ezen a tájon évszázadok óta az "ahogy lehet" módozatait tanulták az itt

élők; és az "ahogy lehet" kényszerűségéből adódóan azt is meg kellett tanulni
sokaknak, hogy a nyelv olykor a "végső menedék".
Amikor a 70-es években Illyés Gyulának a legbrutálisabb támadásokat
kellett megélnie az ország határain túl élő magyarság jogainak követelése, oly-
kor egyszerő emlegetése miatt, akkor írta mindenkorra szóló érvénnyel: Nacio-
nalista az, aki jogokat sért; patrióta, aki jogokat véd. Tudom én, hogy ezt a
pontosan fogalmazott "követelményt" és álláspontot kellene mindenki számára
egyformán érvényesíteni. Ám a nagyon borotvaélen mozgó különbségtételt
könnyen félre is lehet magyarázni. Mégis: Európának e térségében ezt kellene
minden itt lakónak megértenie, vagy mindenkivel megértetni.
A nemzeti tudat - így a magyarságtudat - ténylegesen a nyelvben feje-
ződik ki legsajátságosabban és legmélyebben. De ezt a tudatot nem csupán
őrizni és ápolni szükséges, hanem egy emberarcú Európában tiszteletben tarta-
ni is. Az anyanyelv barikádja így válik egyszerre többfrontos küzdőtérré. Mert
miközben valaki hagyományt őriz, miközben a nemzethez tartozás lelki kötelé-
keit igyekszik eltéphetetlen szálakkal erősíteni, a küzdőkben pedig a megőrzők
szívós kitartását megszilárdítani, egyúttal a saját szuverenitására gondolva tud-
ja és belátja, hogy ezt a követelést, e feltételeket neki is teljesítenie kell.
Becsülni csak akkor lehetséges bárkit is, hogyha az, aki elvárja a meg-
becsülésnek ezt a szintjét, hasonlót és hasonlóan képes cselekedni.

In: Z. Szabó László: A nyelv barrikádjain.

105
 55.
Nagy László:
A közérthetőség

Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez

leszőkíti költészetünk hatókörét?
– Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem
nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József
Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül a legnehezebbe-
ket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy "országos" hatásuk volt. Irodalmi
esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a
népszerűséget sem tartom mérvadónak.
– A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következmé-
nyeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, aka-
ratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek.
Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány
írásom sokaknak nehezen fölfogható, vagy majdnem érthetetlen. De nem min-
dig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és
a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is,
legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig
tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csú-
fondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuk-
nak érzik, untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik
elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el "egyszerűen" a kéményt a ház-
ról, a szennyvízelvezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem "egyszerűen" az
anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és a lakatosszakmát, a
vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek
kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszó-
lalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári főz. Ők nem a szolgálatra fi-
gyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.

In: Interjú, 1965. In: Nagy László: Versek és versfordítások I. Magvető

Könyvkiadó, Budapest, 1975, 550-1.

106
 56.
Babits Mihály:
A veszedelmes világnézet
(Részletek)

(...) Mennél fontosabb valamely esemény, annál kevésbé tudunk bele-

nyugodni, hogy a világ vak folyása hozta volna létre: a tények ostoba gördülé-
se, mely bár okoktól szorosan meghatározott, előttünk valahogy mégis mindig
véletlennek fog föltűnni. Mélyebb okokat, morális szükségességeket - a törté-
nelem logikáját fogjuk keresni mindig: s aki keres, talál.
Ez is a magunk vigasztalásának egy módja. Mert előbb vigasztalódunk
azzal szemben, amit mélységesen szükségesnek s világnézeti fontosságúnak
gondolunk. De a jelentéktelen, a kicsinyes és külsőséges okok hatalma iszo-
nyú! Pedig ezek kormányozzák a világot.
Én meg vagyok győződve, hogy a történelem logikátlan, s úgynevezett
mélyebb okai a világháborúnak sincsenek. A világháború a történelem leg-
monstruózusabb véletlensége: amennyiben véletlenség minden, ami nem mesz-
szebbre látó szándék és terv szerint, hanem apró okoknak időben találkozásá-
ból és egymásra hatásából származik. Ilyen a háború. Emberek csinálták, két-
ségkívül s köztük néhányan teljes és bűnős szándékossággal is. De az ő szán-
dékosságuk véletlenség a történelemben. Véletlenség azon hatalmas embertö-
megek egészére nézve, melyeknek életébe oly mélyen és átkosan belenyúlt.
Kívülük álló valami; semmi szükségszerű gyökere nincs az ő lelkükben. E
nagy embertömegek életéből, gondolkodásának és érzésének mai stádiumából
folyó szükségességét a háborúnak, aki látja, bizonnyal úgy látja csak, mint aki
emberi formákat lát a felhőkben, arcokat arabeszkek szeszélyeiben.
Azonban ha nem is világnézeti ok idézte elő a háborút, kellett lenni
valaminek a kor világnézetében, ami lehetségessé tette.
Elsősorban arra gondolok, ami lehetségessé tette, hogy az emberek
eltőrjék.
Mert ez a világháború legnagyobb csodája. Az, hogy egy ilyen, értelmi-
leg nagyon felvilágosodott s a szabad szó és gondolat minden eszközeivel ellá-
tott korban - száz évvel a francia forradalom diadala után - lehetséges legyen ez
az értelmetlen iszonyat, minden szabadságnak és emberi jognak ez a tökéletes
elnyomása, aminek példája még nem volt a földön. Tűrhetők voltak a régi há-
borúk. Tűrhetők a vadság ökölharcai, míg a lelkek nemesebb és szabadabb
horizontokat nem ismertek. Tűrhetők a fejedelmek zsoldoshadai, míg a neme-
sebb egyén viszonylagos szabadsággal vonhatta ki magát durvaságaikból.
Tűrhetők a vallásháborúk és szabadságharcok, míg valamely eszme vagy jelszó
a célnak és értelemnek legalább látszatát megadta. De hogyan tűrhető a célta-
lanság és rabság háborúja a mai szellemi horizontok mellett? Tűrjük, mert
"muszáj"? De a történelem eléggé megmutatta, hogy az emberek a muszájt sem
tűrik, ha az minden gondolatukkal és érzésükkel - az uralkodó világnézettel -
ellentétben van; inkább belepusztulnak, s kemény falakba zúzzák fejüket. (...)
Magában a világnézetben kell itt valami oknak rejlenie; ebben az egész
mai hangulatban valami erőnek vagy gyengeségnek, ami lehetővé vagy
kényszerűvé tette a mai világnak a minden borzasztóságokba való szótlan bele-
107
nyugvást. (...)

In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda-

pest, 1978, 510-1.

108
 57.
A szöveg hangfelvétele az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában ké-
szült 1995 márciusában Pachmann Péterrel.

Konrád György:
Gyerekkori vonatút Budapestre
(Részlet)

(...) Olyan helyről jövünk Budapestre, ahol a magaslat szokatlan, ahol a

fölfelé magasodás kihívás. Hova igyekszel? Nemcsak a gólya, de még a kis-
fecske is fölé repül nemhogy az emeletes háznak, de még az 1812-ben téglából
épített zömök, vaskos, megbízhatóan háromemeletesre felmagasodó, kálvinista
harang- és óratoronynak is. Ülj le inkább ide a lócára. Félbehasított akáctörzs a
földbe ásott akáccölöpökön, ez eltart. A föld is eltart, de ami a magaslatokat
illeti, azok köztudomás szerint borulékonyak. Négy lábon az ember biztosab-
ban áll, mint két lábon. Az embert itt Íjfaluban, ha jobban körülnéz, csupa
négylábú veszi körül.
Az a sok emeletes ház, ahogy begördül a vonat a budapesti Nyugati
pályaudvarra, csupa két lábra állás, csupa meghökkentés, csupa kockázat. Így
is lehet élni? Ilyen sűrűségben, ilyen közel egymáshoz, egymás feje fölött? Az
első emeleten is, a másodikon is, a harmadikon is nyitva van egy ablak, és va-
lami asszonyféle kikönyököl rajta. Ott kandikál egy magunkforma fiú is. Mi-
csoda pompás látványokban dúskálhat, megtekinthet sűrű egymásutánban vo-
natokat. Mi, falusiak délután ötkor ki szoktunk sétálni a vasútállomásra, hogy
láthassuk a pesti gyorsot. Ezek meg jóformán akkor látnak vonatot, amikor
akarnak.
Nekem az első sárga villamostól és az első kék autóbusztól kezdve Bu-
dapest egyetlen nagy angolpark volt. A város szembefordul a gravitációs erő-
vel, még és még feljebb. Egy fiúnak, aki odatapasztja az orrát a vonatablakhoz,
hogy kilásson, egy fiúnak, aki az újfalusi Csonka-torony felől jövet megérke-
zett ebbe az elvarázsolt toronyerdőbe, amelyben összevissza hullám-, barlang-
és szellemvasutak rohangálnak, olyan érzése támad, hogy ennél nagyobbszerű
esemény emberrel nem történhetik.
Ez a sejtés csak megszilárdult, amikor a londíner nyomában kiléptünk a
Dunára néző szállodaszoba franciaerkélyére. Szép idő volt, ezüstös szeptem-
ber, előttem a Vár és a Gellérthegy, mindenütt tornyok, a hátam mögött anyám
kicsomagolt. Még nem voltam iskolás. Van, aki már a földi pálya hosszán, sőt
annak már az elején is megérkezik a paradicsomba. Az ember elindul keletről
nyugatra, megy vonattal kétszázhúsz kilométert, és megérkezik Budapestre. Itt
meg lehet állni. A Korona Szálló harmadik emeleti erkélyén érez valami
olyasmit, amit a vidéki fiúk a fővárosban egy magaslatra érve, romantikus ne-
kibuzdulással néha még ki is mondanak: most aztán rajtunk, mindkettőnkön a
sor! Itt vagyok, elszánt, de veszendő pontocska ebben a nagy tömkelegben.
Fogom magam és átlibbenek a Citadellára, boszorkányok sűvítenek el mellet-
tem, szél van. Skót kockás felöltőm szárnya alatt lebocsátkozom a város fölé.
Fel-alá suhanok a villamosvezetékek fölött, és bekukucskálok a kivilágított
szobákba. Álmélkodom, mint az egér a magtárban. Itt egy darabig még elidő-
109
zöm. Komótos észjárású újfalusiaknak, akik szeretnek hátuk mögött összekul-
csolt kézzel sétálni, akkora lépést kell megtenniük Budapestig, hogy ennél
nyugatabbra már valahogy csak kirándulásképpen jutnak el. (...)

In: Konrád György: Agenda, 1. Kerti mulatság. Magvető Könyvkiadó, Buda-

pest, 1989, 94-6.

110
 58.
A szöveget Pachmann Péter mondta hangszalagra az ELTE Fonetikai Tanszék-
ének laboratóriumában 1995 márciusában.

Konrád György:
Az én utópiám
(1988. október. Előadás Nyugat-Berlinben a fiatal európai építészek konferen-
ciáján.)
(Részletek)

Az emberi képzelet utópiagyáros, mert a legtöbb ember szeret ábrán-

dozni, és minél inkább megőrzi művészi és gyermeki képességét a csodálko-
zásra meg az elfogulatlan vágyakozásra, annál inkább az. Csak talán szégyelli
az ábrándjait, mert azok a tanult értékek világában sokféle valóságelvvel üt-
köznek, amelyeknek közös tulajdonsága, hogy a személyest és a szabadot meg-
fegyelmezik, a szórakoztatót elszürkítik, a váratlant a rutinhoz igazítják, és
teszik ezt mindig valamilyen általánosabb jónak a nevében. Ez a sokféle való-
ságelv mind kisajátítja az utópiát is, és megcsinálja a sótlan, institucionális,
nagyipari, sorozatban gyártható, kvantomán és kollektív utópiákat, amelyek
inkább hasonlítanak az adminisztratív emberre, mint a kreatív emberre.
Nem kívánom a kreatív ember fogalmát a szokásosan kultúraalkotónak
tekintett szakmák művelői részére fenntartani. Meg vagyok róla győződve,
hogy minden teremtett lélek lehet kreatív, ha szépen él. Ha művészien tagolja
azt, amije van, az idejét. Idő azonban nincsen az ember számára tér nélkül,
tehát pontosítsuk a meghatározásunkat: a kreatív ember művészien tagolja saját
élményét a téridőről. Számára akár a sarki boltba lemenni is lehet művészi
időtérélmény, minden érzékét tápláló pikareszk regény, de lehet unalmas
repetíció is. Egyebek között attól függő- en, hogy emberünk inkább egy cse-
csemőhöz hasonlít-e, aki elvárja, hogy a külvilág dugja a szájába a cumit, és a
cumi elmaradása esetén nyőgös, vagy inkább egy olyan nagyobbacska gyerek-
hez hasonlít-e, aki már órákon át figyelmesen el tudja szórakoztatni magát. (...)
Az én utópiámban érdekes emberek laknak és a város maga is érdekes.
A lakásnak is, a lakónak is arca van. Nem lehet teljesen elképzelni előre, hogy
milyen lesz, hogyan fog viselkedni. (...)
(...) Nagy szerencsétlenség volna, ha lokális, regionális kultúrák, most
nem a nemzetállam, hanem az európai integráció nevében rombolódnának le.
Legyen az építészet a finom ujjak művészete. Legyen pontosan az ellentéte
annak a megalomániának, amely modernizmusból, hatalmi nagyzásból, a tekin-
tély szigorából és műszaki ridegségből egyetlen antihumánus komplexummá
állt össze annyi európai városban. Nemcsak eszelős diktátorok rombolnak, a
pénz és a szabadság szövetsége is rombolhat a divatok és mániák hatására. Ér-
tékes belvárosok tűntek el Nyugat-Európában, mert a városoknak elég pénzük
volt arra, hogy a helyükbe, a szívükbe sivár üveg- és betonmonstrumokat te-
gyenek. Finoman beilleszteni önmagunkat egy meglévő vizuális környezetbe
olyan művészet, mint belépni egy társaságba és felélénkíteni, de nem letarolni
és túlharsogni azt. Ezért szerencsés, ha építészek nem kapnak túl nagy tömegű
művekre megbízást, ha korrigálják és kiegészítik, vagy éppen ellensúlyozzák
111
egymás hatásait. Az építész alkotása nemcsak expanzió, hanem legalább annyi-
ra leleményes beilleszkedés a meglévőbe. (...)

In: Konrád György: Az újjászületés melankóliája. Pátria Könyvek, Budapest,

1991, 70., 74-5.

112
 59.
Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének sárospataki
országos döntője megnyitóján, 1991-ben (ld. EFF 4. 1991, 59-61).

Gál Sándor:
Ünnepi köszöntő

Van három szavunk, amely meghatározza létezésünk teljességét. Az

első az anyaöl, a második az anyaföld, a harmadik pedig az anyanyelv. Az első
az életet adó, az életre nevelő, a második létezésünk, sorsunk, munkánk, sikere-
ink és kudarcaink színtere, s majdani nyugvóhelyünk is. És ami e kettőt egybe-
fogja - a harmadik - az az anyanyelv. Hogy nyelvünk létezésünk hármas egy-
ségét az anya szavunkkal kapcsolta egybe, az nem csak azt jelenti, hogy e há-
rom fogalom milyen mértékben meghatározója életünknek, de egyúttal a
nyelv, a magyar nyelv sűrítő erejét és képességét is fölragyogtatja.
Aki életét egynyelvű közegben éli, az az ilyen természetes jelenségre
aligha is figyel, hiszen, amiként a ránk nehezedő légoszlop súlyát sem érzékel-
jük, olyképpen nem érzékeljük egy-egy fogalmunk ólomsúlyát sem. Holott
ezek a bennünk és általunk meglévő metafora-nehezékek ugyanúgy jelen van-
nak tudatunk légterében, ahogy az imént említett súlyos légoszlopok is.
Mindezt azzal a tudással és tapasztalattal mondhatom, amelyre az el-
múlt évtizedek két- vagy többnyelvű hétköznapjai figyelmeztettek, s nem is
akármilyen erővel. Mert másként éli meg - ha megéli egyáltalán - az édesanya-
nyelv élményét, annak felismert, sejtett szépségeit, aki úgy él benne, hogy sem
korholást, sem dicséretet nem kap érte, mint az, akinek e szépségekért nap mint
nap meg kell küzdenie. Ám akinek a sorsa így alakult - s van néhány millió
ilyen e kies Kárpát-medencében - az más mértékkel mér, annak más a viszonya
a kimondott szóhoz, ha hely és mód nyílik a hangos megnyilatkozásra. Aki így,
ilyen körülmények között éli meg magyarságát, s egyben anyanyelvét, az a
kimondott szóra jobban ügyel, s óvja, mert egyebe sincs a valahová tartozás
bizonyítására.
Személye sorsot, személyes élményt mondhatok, a magamét. Az a kö-
zösség, amelybe beleszülettem, színmagyar közösség volt, az ma is. Emberi és
nyelvi tudatomnak ez a közösség a forrásvidéke. De nem csak képletesen, a
valóságban is megvolt ez a forrás. Kiskútnak nevezték, szent forrás lehetett
egykor, s a vize, a forrás törvénye szerint mai is felbuzog, tisztán, akárcsak
évszázadokkal ezelőtt. Eköré a forrás köré nőtt a falu, az ős-Duna partján, ekö-
ré nőtt egy falu közössége, amely a szomszéd településektől nem csak vallás-
ban, de még nyelvében is különbözött egykor. Ma már alig!
Apró kölyök koromban, ha a kertben jártam, s észrevettem, hogy kékül
a gömbölyűszilva, így jelentettem az esemény anyámnak: "Ídesanyám, írik a
szilva." S ha a kemencéből anyám kiszedte a frissen sült kenyereket, azt kér-
dezte: "Kő-e kenyír?" Erre én azt válaszoltam, hogy: "Kő!" Ha pedig Varga
Gyuri bácsi, akinek két ujját lenyisszantotta a cirkula, rám szólt, hogy: "No,
gyerek...", akkor ez a "no, gyerek" legalább kétszázfélét jelenthetett. Azt, hogy
álljak az ökrök elé, hogy hozzam ki az istállóból a vasvillát, esetleg, hogy szé-
lesebbre tartsam a zsák száját, de jelenthette azt is, hogy szedhetek egy zseb
113
búzáskörtét az ól melletti körtefáról... És én mindig tudtam, hogy mi a teen-
dőm!
Egyetlen szóban-mondatban elfért ezerféle jelentésréteg, amelyet a
szem és a fül bontott szét aszerint, hogy hová esett a hangsúly, hogy merre
mozdult a kéz, a fej, hogy mit mutatott a beszélő szemrebbenése. Talán a szük-
ség kovácsolta törvénnyé, hogy a lehető legkevesebb szóval a lehető legtöbb
fogalmazódjék meg. Voltak, s még ma is élnek ebben a nyelvi ősközösségben
olyan megnyilatkozások, amelyeknek az alakja állandó, s értelmezését az adott
esemény (cselekmény) látványa tette (teszi) mindig mássá.
Az ”ízés” és ”ózás” - játszanivalóan szép: ízes ízés! - adta, s adja a
zenéjét ennek a nyelvnek, az imént elmondottak pedig a tömörséget hozzá. S a
képiséget, a tárgyak tiszteletét. Ezt tanultam meg anélkül, hogy szépségéről,
különösségéről, ízéről, zenéjéről valamit is sejtettem volna. Benne nőttem,
természetes tulajdonommá vált, s ma is a legszebb zenéjű szavunknak ezt a
szót tartom: Ídesanyám. Így, hosszú í-vel. Mert igazán csak így ”szíp” . Erről a
forrásvidékről származik mindaz, amit nem lehet megtanulni iskolában, köny-
vekből - senkitől ezen a világon. Édesanya kell hozzá, azazhogy: Ídesanyám!
Mindazt, amit az imént sajátos nyelvi közösségnek neveztem, s amely,
akár a levegő, természetes elemként takart be, vagy élt bennem, vagy: én benne
- akkor kezdték az első rontások érni, amikor a rendszerével kellett volna meg-
ismerkednem. Nem a kisgyermek, s nem a felnőtt bűne, hogy iskolapadban
ezzel nem találkozhatott. A szlovák iskolában, ahova a sorsunk kényszerített,
minden szót el tudtam olvasni, de az olvasottakból semmit sem értettem. Nem
hiszem, hogy kisgyermeket érhet ennél tragikusabb nyelvi élmény. Máig él
bennem, s ma is borzongok, ha visszagondolok azokra a napokra-évekre.
Azóta vallom, hogy a nyelvi kiszolgáltatottság minden kiszolgáltatott-
ság mélypontját jelenti. Mert a politikai s társadalmi kiszolgáltatottságot úgy-
ahogy elviseli az ember, idővel hozzáedződik, megtalálja a védekezés módját,
de a nyelvi kiszolgáltatottságot semmilyen királyi oldat nem oldja fel.
Anyanyelvemet ért rontások közül mégsem ez volt a legnagyobb, ha-
nem az, ami ebből következett: a nyelvi bizonytalanság. Közel tíz évem ment
rá, hogy ezt a rontást legyőzzem magamban, bár a bizonytalanság még ma is
kísért. Csakhogy ma már tudom: nem a szabályok éltetik a nyelvet, de az élő
nyelv formálja önmaga szabályait. Vagyis megújul, megszüli önmagát, akár az
idő. Visszafordul, hogy előbbre jusson.
A rontások után nekem is vissza kellett fordulnom - szerencsére alig lépésnyi
volt az út - a forráshoz, hogy megmeneküljek, s hogy megmentsem azt a nyel-
vet, amely úgy szelídíti egymáshoz a képeket, metaforákat, olyan tiszta és ter-
mészetes biztonsággal, ahogy a szél a fák lombját nyáridőben.
Vissza kellett fordulnom sárfalrakó nagyapám ritkán nyíló, kurta mon-
dataihoz, anyám meséihez, ma is megszólaló dalaihoz, történeteihez, apám
kemény káromkodásaihoz, s a tárgyakhoz is, amelyek azt az otthoni világot
körülhatárolták és körülhatárolják.
A másodszor birtokba vett nyelvi és tárgyi világ visszaállította bennem
a hitet, hogy anyanyelvünk erejével minden szellemi érték birtokba vehető és
tovább adható, hogy benne és általa megújulhatunk és felemelkedhetünk.
Szívemben a várakozás örömével kívánom a pódiumra lépőknek - s
általuk valahányunknak - a megújulást és felemelkedést.
114
 60.
Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének győri orszá-
gos döntője megnyitóján, 1992-ben (ld. EFF 5. 1992, 35-7).

Dobos László:
Ünnepi köszöntő

Anyanyelv. Nem véletlen, hogy a világ népeinek nagy része a nyelv

fogalmát és jelentését az anyához köti. A születés csodájához, az emberi test
melegéhez, a szeretet mélységeihez, a hőséghez, a féltéshez, a befogadáshoz - a
teremtéshez.
Az anyanyelv öröklött vagyonunk, sejtjeinkbe szövődő tulajdonunk. Az
anyanyelv egyenlő vállalt önmagunkhoz. Szlovákiai magyar költő, Tőzsér
ărpád írta le: "Anyánk képén a világ a ráma."
Az anyanyelv a világ, a világhoz vezető út is.
Az anyanyelv ezerarcú gazdagság, a nyelv minden szava a lélek forrás-
vidékeihez vezet.
Az anyanyelv befogadja a természet tájait, saját kicsi hegy-völgyeinket,
füveseinket, vizeinket.
Az anyanyelv megőrzi történelmünk helyeit: Vereckét, a Muhi pusztát,
Mohácsot, pártütéseket, lázadásokat, 1848-at, Doberdót, a Don-kanyart, az
erőszakos diktátorokat, a mártírokat, a hazugokat és a szenteket. S megőrzi a
mai napot is.
A nyelv az anyától tanulja természetét, a nemesre törekvést, az élet
megtartásának törvényeit. A nyelvet lehet suttogni, a nyelv tud rejtőzni a ve-
szély elől, tud büszkén egyenes lenni, tud ellenállást szítani, lehet vele
gyűlölni, tud siratni, s ha kell, átváltozik az erőszak előtt: hasonlatokká szelí-
dül, szimbólumokba rejti arcát - ezernyi alakot ölt, s mindezt az élet megtartá-
sáért és felneveléséért.
A nyelv személyi tulajdonunk, de közvagyon is. A nagy nemzeti leltár-
ban legnagyobb szellemi értékünk: saját nyelvünk. Magyar nyelvünk a Halotti
beszédtől a mai napig a küzdelem története. Magyar nyelvünk más nyelvek
árnyékában élt, más nyelvek ellenében kényszerült fejlődésre. Előbb a latin,
majd évszázadokon át a német nyelv öröknek tőnő árnyéka. S az idegen di-
nasztiák. Ha volt a nyakunkon nagyhatalom, birodalmi erővel kényszerítette
ránk nyelvét. Megéltük a német nyelv divatját, megtapasztaltuk erőszakos
vasmarkát is. A szovjet birodalom is kényszerített ránk nyelvet – közelmúltunk
az orosz nyelv erőszakos őrülete. Hosszantartó nagy leckéket kaptunk a nyelvi
imperializmusból.
S tragikus történelmünk. Mohács után az ország szétdaraboltsága visz-
szavetette a városok fejlődését, az elkésett városiasodás késleltette a városkul-
túrák kialakulását, s ezzel újkori nyelvünk megteremtését. Városok
nyelvművelő műhelyei helyett közel két évszázadon át a parasztok, a reformá-
ció, templomok, zsoltárok, s imádságok őrizték s ápolták a nyelvet.
Majd csak a felvilágosodás, a polgárosodás hozta meg nemzeti létünk
gondjainak felörvénylését. A reformkor, a 48-as szabadságharc, a XIX. század
s a XX. század eleje nemzeti kultúránk nagy ideje. A költészeté, a prózáé, a
115
drámáé, a nyelvújításé, a grammatikáé, a nyelvtudományé.
Kis népek történelmi érésének sajátossága: a nemzeti kultúra teremtő és
megtartó erejének szüksége. Itt kap teret az önkifejezés, az önvédelem ösztöne
és tudatossága. A XIX. és a XX. századi kis nemzeti kultúrák irodalomközpon-
túak, az irodalom emeli ki a szó, a betű szerepét. A saját nyelv erejét és pótol-
hatatlanságát.
A mai magyar nyelv a történelmi kihagyások és a veszélyeztetettség
helyzeteiben nőtt nagy nemzeti nyelvünkké. S mire kultúránk megérinthette
volna az európai szellemi élet partjait - ismét a veszélyeztetettség állapotába
került. Trianonnal létrejött a magyarság máig tartó drámája: megosztottságunk.
Lett Magyarország és határokon kívüli magyarság: lett kivándorlás, emigráció
és nemzeti kisebbségek.
Egyik kín a másik mellett.
A világ szórvány- és szigetmagyarsága. Íj létforma, s ezzel együtt a
nyelv teljesen más állapota.
Idegen közegbe, többség és kisebbség viszonyába került a magyar
nyelv. Keserű s önvigasztaló tapasztalat: a szórványba rajzók elmenésében
munkál sokféle kényszer, de van önkéntesség is. A befogadó közeghez itt nem
főződnek előítéletek, a szórványban élők nem találkoznak öröklött történelmi
feszültséggel, nemzeti rivalitással. A szórványban élő magyar természetes lét-
szükségletből tanul meg franciául, angolul, svédül, hollandul s norvégül. S ami
fontos ebben: bűntudat és kényszertudat nélkül teszi ezt, mert érzi és tudja,
hogy az új nyelvet nem saját maga ellen, nem magyarsága ellen kénytelen elsa-
játítani.
Persze az emigrációs tudatnak emellett számos gondja-kínja van. De ma
már leszűrhető beszédes tapasztalatát elmondhatjuk: manapság Amerikában
1,7-1,8 millió ember vallja magát magyar származásúnak. A legújabb becslé-
sek szerint közel félmillió ember beszél még magyarul. Ez azt jelenti, hogy a
nyelvvesztés nem feltétlenül jár együtt a nemzeti érzés elvesztésével.
Közép-Kelet-Európában más igazság van érvényben: itt nyelvében él a
nemzet. Ebben a térségben aki nyelvet cserélt, az egy nemzedék múltán nemze-
tiséget is váltott és vált. A határokon kívüli nemzeti kisebbségek történelmi
erőszakkal kerültek más helyzetbe, akaratukon kívül kerültek kisebbségbe,
kényszerűen kerültek idegen nyelvi közegbe. S ez az idegen nyelvi közeg min-
denütt - Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken és Kárpátalján - a többség
nyelve. S ez a többség államivá, illetve hivatalossá rangosítja nemzeti nyelvét.
Az említett helyeken mindenütt jelen van a többség nyelvi fölénye, a
nyelvi erőszak. Ma már minden nemzetiségi szálláshelyen megfogalmazták: az
állam nyelve az érvényesülés eszköze.
A nemzeti kisebbségek anyanyelve elveszti társadalmi szerepét, miáltal
a nyelv romlása és vesztése pusztító méreteket ölt.
Tapasztalat az is, hogy a többség-kisebbség erőviszonya visszatükröző-
dik a mindennapi nyelvben. A nyelv ez esetben leolvasható szomorú tükör.
A nemzetiség léttapasztalata az is, hogy a művelődés, a műveltség bázi-
sa az anyanyelv. Az államnyelv erőszakolása naponta cáfolja meg ezt az elvet.
Tapasztalat az is, hogy nemzetiségi térfélen a nyelvvesztés a nemzet-
vesztés első, tragikus állomása.
Természetes, hogy a nyelvi elnyomással szemben kialakul az ellenállás
116
is, ez az ellenállás azonban önerejéből nem tudja ellensúlyozni a kisebbség
nyelvére nehezedő nyomást.
Lehetne megoldás a kétnyelvűség, a két kultúrával termékenyülő hatá-
ron kívüli nemzetrészek. Igen, de ez a szándék csak a többség és a kisebbség
nyelvének szigorú egyenjogúsításával valósítható meg. Ebben a viszonyban
nem lehet alárendelt nyelv. Próbálkozunk ezzel, akarnánk ezt, sajnos, elfogad-
ható, jogilag szavatolt gyakorlatát eddig egyetlen szomszédos országban sem
sikerült megvalósítani. Ezerirányú szándékunkra Szlovákiában is a többség
nyelvi nacionalizmusa válaszol.
Vannak dolgok, amelyeket ma már az egyetemes magyarság, az össz-
magyarság szempontjából kell értelmeznünk. Ilyen anyanyelvünk helyzete itt-
hon és a világban. Egyetemes magyar ügy a világ szórvány- s sziget-
magyarsága anyanyelvének megtartása. Összmagyar ügy a határon kívül élő
nemzeti kisebbségek anyanyelvének védelme, ápolása s társadalmi szerepének
visszaszerzése.
Tudatosítanunk kell, hogy Magyarország a határon kívül élő minden
magyar szellemi hazája. Tudatosítanunk kell, hogy Magyarország anyanyelvi
gondjainak ügyében bázisrepülőtér, szellemi erőmű. Állandó forrás.
A Szép magyar beszéd versenyének országos döntőjét ez alkalommal
Győr városa, az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola vállalta magára. Ez
a rendezvény most országos pódium, sőt e méreteiben és értelmében túlmutat
azon is: összmagyar értekezés a szépről s a gondolat erejéről.
Engedjék meg, hogy egy gondolatot ajánljak e találkozó elé: határok
nélkül.
Aki e három nap folyamán e rendezvény pódiumán szót kér, szavának
visszhangja kél határon bévül, és azon túl is. Higgyük azt, hogy a szép szó
most tavaszi vetés. Szép verseng a széppel, nemes a nemessel. S e nemes ver-
sengés anyanyelvünkért van, azért, hogy rangosítsuk, azért, hogy nyelvünknek
ne várromjait hagyjuk magunk mögött.
A szép mondásával értékeinket tartjuk magunk fölé, s lehet ez üzene-
tünk is, hogy küzdelemben állunk nyelvünk lekicsinylése, sok helyen történő
megaláztatása és elnyomatása ellen.
Kívánom mindnyájuknak, hogy e versengés adjon nekünk esztétikai,
emberi, erkölcsi többletet.

117
 61.
Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének szombathelyi
országos döntője megnyitóján, 1993-ban (ld. EFF 8. 1993, 59-60).

Lator László:
Ünnepi köszöntő

Nincs nap, hogy valaki, illetékes vagy illetéktelen, okos szabályok tudó-
ja vagy kártékony nyelvi babonák megszállottja, meg ne húzná a vészharangot:
romlik a nyelv, erős várunk omladozik. Pedig igazán van okunk szeretni: azt
hisszük, sok mindenben erősebb, elevenebb, mint a nálánál nagyobb múltra
tekintő, elvontságra, fogalmiságra alkalmasabb, pallérozottabb nyelvek, az
újlatin nyelvek, az angol, a német. A magyar nem veszítette még el teljesen
érzéki, megjelenítő természetét. Ezért jó magyar verset írni. Aztán ott vannak a
gyakorító, a mozzanatos igéink, az annyi mindenre jó igekötők. És hogy a
versnél maradjunk: kivételes nyelv a mienk. Fonetikai természete olyan, hogy
mindent meg tudunk vele csinálni. Tudunk hangsúlyosan verselni meg időmér-
tékesen, jobban tudjuk a nyugat-európai formákat, mint a nyugatiak, verhetet-
lenek vagyunk a rímelésben.
De a beszélt nyelv (az írott nemkülönben) csakugyan romlik. Pedig
nincs még egy ország, ahol tudós nyelvészek, nyelvművész írók-költők annyit
tettek, tesznek a nyelv épségéért-szépségéért, mint nálunk. Az első nagy fran-
cia-magyar szótár szerkesztője, Aurélien Sauvageot francia professzor, aki a
magyarban csaknem olyan otthonos volt, mint a franciában, el is irigyelte a mi
nyelvvédő mozgalmunkat, buzgalmunkat. Fájlalta, hogy az anglicizmusok fe-
nyegette francia nyelvnek nincs olyan testőrsége, mint a magyarnak. (Zárójel-
ben: ami a mai szókincset, a kereskedelmi, az ipari zsargont illeti, alighanem
nálunk is az angolmajmolás ma a legerőszakosabban terjeszkedő rontás.)
Van, csakugyan van, aki védje a nyelvet, mégis mennyi minden sérti a
fülünket! Szép, régi szavak kiszorulnak, színtelenebbek tolakodnak a helyükbe.
Igekötőink megritkulnak, egyre több lesz a be meg a le. Egy-egy szó jelentése
elhomályosul, kificamodik. (Mostanában a győzködik változtatta meg a termé-
szetét: összekeveredett a meggyőzzel, tárgyatlanból tárgyassá lett.) Elbizonyta-
lanodik a nyelvérzék a tárgyas ragozásban is: kiteszik a tárgyat oda is, ahova
nem kellene. Nem elég, hogy megszerzi a labdát és a bal sarokba rúgja, odate-
szik az azt szót is. Ingadoznak az igevonzatok, a rádióban többnyire nem vala-
miben, hanem valamiről állapodnak meg, nem valamin gondolkodnak, hanem
valamiről. Hogy, s talán ez a legnagyobb baj, megzavarodik a magyarban olyan
fontos, mert jótékonyan eligazító szórend, rossz helyre csúszik a mondathang-
súly.
Hogy tisztátlanul ejtjük a szavakat, hogy az öregebbek nemcsak azt
nem értik, hogy mit hadar a villamoson az ifjúság, hanem olykor azt se, mit
mond a fiatal színész a színpadon. A nyelv egyszerre csak tele lett redukált
hangokkal. Mintha megváltozott volna a szájüreg, az artikulációs bázis. Ami-
lyen hányaveti a világhoz való viszonyunk, ugyanolyan hányaveti a róla való
beszédünk. A rossz hangsúly miatt szótagok, félszavak tűnnek elő. Az is baj,
hogy régen nemcsak nyelvművelőink voltak, Kazinczyéktól Aranyig, Koszto-
118
lányitól K. Halász Gyuláig és Lőrincze Lajosig. Voltak a nyelvnek ronthatat-
lan-kikezdhetetlen szigetei is. A vidék, a falvak, a még ép közösségek. A Vas
megyei Nádasdon vagy a Bereg megyei Nagydobronyban, a csongrádi Tápén
vagy az erdélyi Csíkszeredában egymástól tanultak az emberek beszélni. Ma
többnyire a rádióból, a tévéből vagy legalábbis azokból is.
Különféle nyelvi szokások keresztezik, módosítják egymást. Az üdvö-
sen maradi nyelvszokás jellegtelenné "korszerűsödik". Védjük hát a nyelvet!
Védjük, de okosan, hogy úgy mondjam: egyezkedésre készen. Ne legyünk
rosszkedvű puristák. Van, ami ellen amúgy sem lehet gátat építeni. Ami egy-
szer beépül a nyelv szervezetébe, annak ott a helye. Gyönyörű ősmagyarnak
érzett szavaink olykor furcsa jövevények. A számszeri orosz, az ispiláng né-
met, a tubarózsa latin jövevényszó. De milyen megejtően hozzáigazodtak a
befogadóhoz! Vannak, lehetnek nyilvántartott germanizmusok, latinizmusok,
russzizmusok, amelyek egyszer csak elvesztik idegenségüket.
Védjük hát a nyelvet tapintatosan. Mert ne felejtsük: a nyelv mégis csak
a maga útját járja. Képzeljük csak el, hogy kétségbeeshetett az Árpád-kori
nyelvvédő, mikor kezdett lekopni a tővéghangzó! Mikor a hodu utu helyett
először mondta valaki, barbárul megcsonkítva a szavakat, hogy hadút. Mikor
elkezdődött a nyíltabbá válás, mikor a purból por, a homuból hamu lett. Ami-
kor eltűnt a mediopalatális zöngés spiráns. Vagy amikor először mondott vala-
ki az érthető-etimologizálható szökcse helyett szöcskét, törpét a már amúgy is
romlott töpre helyett! Hát még amikor a névutó először ragadt hozzá a szóhoz,
mikor a hodu utu reá helyett először mondtak hadutrát. Mikor a halál nekiből
halálnek, aztán meg halálnak lett!
Szentigaz: a nyelv romlik, szegényedik. De jobbul, gazdagodik is. S ha
már itt, épp itt vagyunk, hadd mondjam: beszéljünk szépen, értelmesen, tagol-
tan. Adjuk vissza a szavaknak a testüket. Gondolkozzunk tisztán, pontosan, s
könnyebb lesz tisztán, pontosan beszélni. És tanuljunk, tanítsunk, tudjunk,
mondjunk verseket. Jó verseket, persze. Mert ami az emlékezetünkben él, be-
szélni is tanít.

119
 62.
Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének pécsi orszá-
gos döntője megnyitóján, 1994-ben (ld. EFF 10. 1994, 60-2).

Tüskés Tibor:
Rekviem Kórógyért

Kórógy Szlavóniában, a Drávától délre, Eszéktől mintegy 20 kilométer

távolságra fekszik. Az 1873-ban megjelent A magyar korona helységnévtára
ezeket az adatokat közli róla: Kórógy, Szerém vármegye, vukovári járás. 206
háza van, lakói magyarok, a lélekszám 1277. Református temploma van, határa
2442 katasztrális hold. A Révai Nagy Lexikona 1910-es adatokat tartalmaz.
Eszerint a falut 1067 magyar lakja, valamennyien reformátusok.
Feltételezések szerint Kórógy avar vagy besenyő maradvány. Neve
XIII. századi oklevelekben fordul elő először. A XVI. század első felében Sztá-
rai Mihály működésének hatására református hitre tér. A magyar nyelvű egy-
házi anyakönyvezés 1754 óta folyamatos. Első templomát 1778-ban emelték.
A presbiteriális gyűlés végzéseit magába foglaló könyvet 1817-ben kezdték el
vezetni. Ilyesmit lehet benne olvasni: "1817. jún. 8-án Kudró Mihály és Varga
Illés azért, hogy az első Lukó Zsuzsa nevű leányt félrevivén, ezen utóbbi strá-
zsát állott, míg amazok titkosan egymást cirógatták, mind a két legény hat-hat
pálcával, a leány pedig négy korbáccsal megintettek."
Kórógy századokon át magyar etnikai és nyelvi sziget egy idegen nyelvi
környezetben. Sajátos helyzetének a földrajzi elzártság az oka. Vizek vették
körül, a vasút mindvégig elkerülte, aszfaltozott út a legutóbbi időkig nem veze-
tett a faluba. Itt a közelmúlt időkig a Károli-Bibliát és Szenczi Molnár Albert
zsoltárfordítását használták. A beszélt nyelv a XVI-XVII. századi nyelvállapo-
tot őrizte meg.
Amikor a második világháború alatt a Drávaszöget Magyarországhoz
csatolták, mivel a falu a Dráván túl fekszik, még ideiglenesen sem tartozott az
anyaországhoz. Kórógyot századokon át idegen világ vette körül. Ennek elle-
nére itt az 1970-es években a nyelv- és a történettudomány, a népzenekutatás
még gazdag és összegyűjtésre méltó anyagot talált. Penavin Olga a nyelvi és a
történeti anyagot adta ki két könyvben (Szlavóniai-kórógyi szótár, Szlavóniai
hétköznapok), Kiss Lajos a népzenei anyagot publikálta. Lőrincze Lajos halála
előtt, a kórházi ágyon följegyezte: "Néhány évtizede emlékezetes napokat töl-
töttem ebben a szlavóniai magyar faluban."
A hetvenes években én is jártam Kórógyon, s írtam is róla. Jártam Sipos
Mihály nagytiszteletű úr házában, ültem a kórógyi paplak öreg bútorai között, s
kérdésemre - Ha hirtelen tőz ütne ki, mit mentene ki leghamarabb a szobából? -
a nagytiszteletű úr azt válaszolta: "Mit is? Talán a szent edényeket és az irato-
kat..." A faluban akkor mintegy 900 ember élt, a nyolc osztályos általános isko-
lában nyolcvan gyerek tanult, s az iskolában az oktatás minden tantárgyból
magyar nyelven folyt.
Kórógyon, ebben a kis, szórványmagyar közösségben a nyelv életének,
teremtő erejének, eleven szellemének vigasztaló példájával találkoztam. Arra
az iskolai szerszámra, amit mi golyóstollnak vagy örökírónak nevezünk (holott
120
se golyó nincs benne, se örökké nem tart), a kórógyi gyerekek ezt a szót hasz-
nálták: száraztintás. Nyilván a mártogatós, a "nedvestintás" tolltól megkülön-
böztetésül. Ez a metafora, ez az új tárgynak nevet adó nyelvi lelemény a
kórógyi gyerekeket éppúgy rokonította Ádámmal, az első emberrel, aki "min-
den állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott"
a teremtés után, mint a modern költővel, az egysoros, sőt egyszavas verseket
író Weöres Sándorral, aki ezeket a metaforákat vetette papírra: Szárnysötét,
Tojáséj, Álomajtó, Sugárpehely, Páratövis, Jégfésű. A sorba beleillik a száraz-
tintás is.
Kórógy 1991-ben elpusztult. Nem tudom, hogy a nagytiszteletű úr,
amikor a háború tüze végigpusztított a falun, mit mentett ki a parókiáról. A
templom, a falu házai romokban hevernek. Az emberek elmenekültek. A falu-
ban ma nyolc-tíz magatehetetlen, testben és lélekben megrokkant - megrokkan-
tott - magyar ember él. Nincs a faluban pap, aki kereszteljen vagy búcsúztas-
son. Ha meghalnak, egymást temetik el az emberek. Arról is hallottam, hogy
akit itt megöltek, annak kést szúrtak a torkába. Talán azért, hogy ne maradjon a
halálnak külső nyoma, talán azért, mert más nyelvet beszélt, mint aki a kés
torkolatát fogta.
Kórógy magyar lakóinak száma százhúsz év alatt így változott: 1277,
1067, 900, 10.
Betelt Kölcsey keserű jóslata. "Más faj állott a kihúnyt helyére..."
Kórógy jelkép lett. A romló, pusztuló, erodálódó magyar nyelvnek be-
szélők közösségének a szimbóluma. Ne legyenek illúzióink. Fogy, csökken a
szórványmagyarság száma, és apad az anyaország lakossága.
Az ausztriai magyar őslakosság fogyása előrevetíti a volt jugoszláviai
magyarság fogyását, a szlavóniai és a bácskai magyarok számának csökkenése
sejteti a szlovákiai és az erdélyi magyarság jövőjét. A jugoszláviai népszámlá-
láskor a "nemzetisége" rovatba azt is be lehetett írni, hogy jugoszláv. Az auszt-
riai népszámlálási nyomtatványon nincs rovata az anyanyelvnek, csak a hasz-
nált nyelv után érdeklődnek.
Apad az anyaország lakossága is, s erodálódik a nyelv idehaza is. Ront-
ja sajtó (főképpen a végtelenül igénytelen vidéki újságírás) nyelve, rontja az a
szemlélet, amely a nyelvet pusztán jelnek, csupán kommunikációs eszköznek
tekinti, s nem vállalja a nyelv által hordozott történelmet és kultúrát. Ahogy
valaki hazájában is élhet (kényszerülhet) emigrációba, az anyanyelv is kerülhet
(szorulhat) az anyaországban kisebbségi létbe, például a német, majd az orosz
nyelv kényszere után ma az angol nyelvi divatnak kiszolgáltatva. Lesznek-e
holnap olvasói annak az írónak, aki a nemzet szót csak ebben a gúnyos szöveg-
környezetben tudja használni: "nemzetféltő szirénhangok"? S lehet-e nyelvben,
alanyban és állítmányban gondolkodni, hogy ne lássuk a nyelvet hordozó nem-
zet
és nép sorsát is?
Lehet a jövőről beszélni reménykedve és kételkedve, optimistán és
pesszimistán, derűlátással és keserűséggel. Zrínyitől Kölcseyn át Illyésig is-
merjük a tragikus, fölzaklató szemlélet megnyilvánulásait és a vigasztaló, el-
zsongító, csillapító szavakat is. Gondolhatok arra, hogy már most is betolako-
dó, ék-népnek tekintenek bennünket, és a századok felőrlik a magyar etnikum
és a magyar nyelv erejét. S gondolhatok arra is, hogy a tatárjárást, törökdúlást,
121
két világháborút, idegen megszállásokat túlélt ez a nép, s minden baj és vész
után Anteuszként állt talpra, megszülte tehetséges fiait, és bebizonyította élet-
erejét.
Számomra Bartók példája a legvonzóbb. Egyik levelében ír-
ta:"...bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkássá-
gomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre fele-
désbe süllyedt." Ennek ellenére Bartók nem tette le a tollat, nem állította meg a
metronómot, nem csapta le a zongora födelét, hanem megalkotta műveit ideha-
za s idegenben is, amelyek ma és holnap egy nagy magyar zeneszerző tehetsé-
gét és a magyar szellem alkotóerejét hirdetik világszerte. Azaz Bartók megtet-
te, amire lehetősége volt, amire belső, erkölcsi parancs szólította.
Körülbelül ennyi az, amit Kórógy példája, sorsa, elsiratása nyomán ma
mondhatok. Mindenki tegye meg az anyanyelvért, a magyar nyelvet beszélők
közösségéért, amit megtehet. Amit csak ő tehet meg. Amire lehetősége van, és
amire erkölcsi parancs szólítja.
Hiszem, hogy a hazai felsőoktatási intézmények Kazinczy-versenye, a
fiatalok erőfeszítése az anyanyelv ápolásáért ezt az ügyet szolgálja. Kívánom,
hogy akik részt vesznek ebben a nemes vállalkozásban, kivétel nélkül gazda-
godjanak, eredményt érjenek el, és a verseny - a fölkészülés és a szereplés -
igaz és maradandó örömet szerezzen nekik.

122
 63.
Videofelvételről lejegyezte: Bolla Kálmán.

Markó Béla:
Ünnepi beszéd 1995. március 15-én Kézdivásárhelyen

Tisztelt Kézdivásárhelyiek!
Tisztelt Belső Háromszékiek!
Tisztelt Egybegyűltek!
Kedves Vendégek!

Március közepén, amikor még alig-alig serken a fű, nem lehet tudni,
milyen lesz a tavasz. Különösen nehéz megjósolni az időt itt, a Székelyföldön,
ahol egy-egy fagyos szél még májusban is végigsöpör a virágba borult fákon.
De egy valami mégis bizonyos már ilyenkor: vissza-visszajöhet a tél, ólálkod-
hat a kertek alatt, kárt tehet bennünk, de igazi ereje nincsen már. Jó ébernek
lenni, de félni már nem kell! Bízni lehet, bízni érdemes! De nemcsak a termé-
szet márciusával van ez így, hanem a történelemével is!
Lám riogatnak minket az idén is, hogy ne ünnepeljünk. Húzódjunk visz-
sza. Fogadjuk el, hogy másoké a tavasz, miénk a tél. De mi azt gondoljuk,
hogy a tavasz mindenkié! Mint ahogy a szabadság, testvériség, egyenlőség
gondolata is mindenkié. Nem lehet kisajátítani, nem lehet felosztani, nem lehet
belőle egyeseket kirekeszteni.
Március tizenötödike megünneplése számunkra kivívott jog. Jog a nem-
zeti érzéshez, a nemzeti hagyományhoz, a nemzeti történelemhez. Szimbólum,
akárcsak a piros-fehér-zöld lobogó vagy a Himnusz. Ragaszkodunk március
tizenötödikéhez, ragaszkodunk a nemzeti lobogóhoz, ragaszkodunk a nemzeti
himnuszhoz. És legfőképpen ragaszkodunk ahhoz az eszméhez, amelyet ezek a
szimbólumok kifejeznek: a magyar nemzet együvé tartozásának gondolatához.
Akik ezt megkérdőjelezik, akik ezt a jogunkat kétségbe vonják, azok saját
nemzetüket sem becsülhetik igazán, mert nem tudják, hogy mások szabadsága
árán nem lehet soha senki sem szabaddá. Mások értékeinek megsemmisítésével
nem lehet valódi értékeket teremteni. Mi megtanultuk tisztelni és becsülni azt,
ami a másé, és másoknak is meg kellene tanulni tisztelni és becsülni azt, ami a
miénk. Itt, Erdélyben olyan kötelesség ez, amire a történelem tanított. Több
nép, több nyelv, több hagyomány, több vallás megférhet egymás mellett béké-
ben, ha nem egymás bekebelezésének gondolatával, hanem egymás megbecsü-
lésének érzésével kötődik ki-ki a maga szülőföldjéhez. Tudom, hogy ma még
nem így van, és hogy nem is lesz így, amíg törvénnyé nem válik ez az eszme.
De addig is van bennünk elegendő erő, hogy építsük a magunk életét, és egy-
szerre érvényesítsük itt, szűkebb pátriánkban, a Székelyföldön a székely együ-
vé tartozás és szabadságszeretet hagyományát és a világon bárhol élő magya-
rok közösségének érzését.
Sokszor nehéz a mindennapok zavaros sodrában megőrizni ezt az ér-
zést. Nehéz az egyéni küszködés perspektívátlanságából meglátni a közös jö-
vőt. A gazdasági és szociális bajok közepette nem a vereség, hanem a bizako-
dás hangján előrekiáltani az utódoknak, az utánunk jövőknek. Ezért is kellenek
123
a közös ünnepek! Ezért is kell az 1848-as forradalom és szabadságharc üzene-
te, hogy tudunk együtt lenni, tudunk egymásra gondolni. Hiszen mindenkinek
tartoznia kell valakihez! Megtartó gyökér, törzs, ágak nélkül szélfújta levél
minden ember. Kell a közösség, amely megtart minket, amely megmutatja,
hogy honnan jöttünk és hová megyünk. Kell az otthon, az a föld, ahova bármi-
kor visszatérhetünk. És kell a tudat, hogy egy nemzet maradunk, bárhol éljünk
is a világon.
De 1848 üzenete nem csupán ez! Tudnunk kell, hogy a szabadságot
helyettünk sem akkor, sem később nem vívhatta ki senki! A szabadság és test-
vériség eszméjét minden nemzedéknek újból és újból érvényesítenie kell! Ki
kell vívnia nap mint nap! Ezt nem lehet másoktól várni! Sem elődöktől, sem
utódoktól, sem kegyosztó hatalmaktól. Ehhez nekünk kell felemelt fővel él-
nünk. Nekünk kell a magunk akaratát szolidárisan, egyöntetűen újra és újra
fölmutatnunk. Konokul, kitartóan, ahogy eleink tették.
Gyűlöletből, elnyomásból, jogtiprásból nem lesz jövő ebben a térség-
ben. Ha másfél évszázad múltán végre megértik ezt Közép- és Kelet-Európa
népei, akkor kezet nyújthatnak egymásnak.
Március 15-e minden magyar ünnepe. De ugyanakkor minden magyar
üzenete is másokhoz arról, hogy mindenkinek joga van szülőföldjéhez, min-
denkinek joga van hagyományaihoz, nyelvéhez, kultúrájához, saját értékeihez.
Európa most is keresi a megoldásokat, mint 146 évvel ezelőtt és úgy
tűnik, most sem könnyű kitalálni itt, minálunk a télből. De Európa tavasza a mi
tavaszunk is. Bíznunk kell ebben! Bíznunk kell önmagunkban!

124
 64.
Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének nyíregyházi
országos döntője megnyitóján, 1995. április 13-án (ld. EFF 16. 1995, 57-8).

Füzesi Magda:
Az anyanyelv végvárában

"Gyalog szerettem volna jönni

a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem."
Így éreztem, ezen a mai ünnepségen nekem is meg kell idéznem e cso-
dálatos vidék költőjét, Váci Mihályt, hogy közöttünk legyen a Szép magyar
beszéd versenye 23. országos döntőjén, itt, Nyíregyházán. Azon a tájon, amely
bal oldala a Hazának, ahol ki láng volt, itt gyorsabban égett, s ahol forradalmak
rügye volt minden zárt ököl.Váci Mihállyal kezdtem, Kovács Vilmossal foly-
tatom.

"Ez hát a hon... ez irdatlan

hegyek közé szorult katlan.
S az út... kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre.
S hozott engem, ezer éve
Árpád török szava, vére
bélyegével homlokomon...
Szerzett ellen, vesztett rokon
átka hull rám, mint a rontás.
Perli-e még ezt a hont más?"

S ez utolsó sorral meg is érkeztünk a jelenbe. Nem, ezt a hont már nem perli
senki. Ahonnan én jöttem, Kárpátaljáról, ott a kisebbségben élő magyarok tisz-
tában vannak azzal, hogy sorsuk elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott, s
éppen ezért megpróbálnak élni, ahogy lehet...
"A nyelvet, amely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem
lehet véglegesen rendbe hozni, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis
elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék" -
írta Kosztolányi.
Örök igazság ez, amely különösen a kisebbségben élő értelmiségiek
számára megszívlelendő, hiszen a periférián "Mint a legendák alvó daliái
alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak". (Ady)
A svédországi, a kanadai, az ausztráliai magyarok többsége önként vál-
lalta az anyanyelvi közösségből való kirekesztettség állapotát. A kisebbségbe
szakadtak számára a sorsforduló kaloda, amelyből egyetlen kiút van: a kiván-
dorlás. Vagy a beolvadás? Szerencsére Kárpátalján ez utóbbira kevés példa
akad, sőt a vegyes házasságokban is mind többen ragaszkodnak a magyar men-
125
talitáshoz. Mindemellett az anyanyelv végvárában munkálkodókra nem kis
feladat hárul, hiszen a lelki sivársággal (amely a lehetetlen gazdasági helyzet
egyenes következménye) együtt nő a nyelvi pongyolaság. Ráadásul a kisebbség
nyelve mindig és mindenütt kedvezőtlen befolyásnak van kitéve. Az elmúlt
évtizedekben Kárpátalján az orosz nyelv elsajátítása került előtérbe, természe-
tesen az anyanyelv rovására. A két vagy többnyelvűség önmagában nagyon
becsülendő dolog, de pozitív hatását csak akkor fejtheti ki, ha az idegen nyelvet
nem az anyanyelv helyett használjuk. Pedig a kárpátaljai magyarság
kétnyelvűsége ilyen. Az idegen (orosz vagy ukrán) nyelv kiszorítja az anya-
nyelvet a közélet fontosabb területeiről. Így az lassan visszavonul, bezárkózik a
magánhasználat körébe, ám ott sem mentesül az idegen hatásoktól.
Vári Fábián László költő Illyés Gyula fejfája előtt című versében így ír
erről:
"Hazámtól távol,
Hozzád sírközelben
Tőled kérdezem,
mi végre hát?
S ha nem mondtad elégszer,
hiába mondtad, hogy ezerszer jaj
a nyelvehagyottnak,
mert biccen a szó már
a száj szögletén."
Az összmagyarság érdeke is, hogy a kisebbségben élő magyarok megőrizzék
anyanyelvüket. Ehhez lennie kell egy szellemi központnak, amely a magyarság
gondjait felvállalja. Ez a központ Magyarország, a határon kívül élő minden
magyar szellemi hazája, s ez a tudat erőforrást és reményt jelent. Illyés Gyula
beregszászi mellszobra talapzatán ott a költő hitvallása: "Legnagyobb bátorság
a remény." Talán az itt jelenlevők többsége számára e mondatnak nincs akkora
jelentősége, mint amilyennek egy kisebbségi magyar gondolja. De mi otthon,
Beregszászban erőt merítünk belőle. Így vélem, a reménykedés bátorságára
határon innen és túl mindannyiunknak szükségünk van. Éppen ezért ezt a gon-
dolatot szeretném ajánlani e verseny elé.
Ismét csak Kosztolányit idézve: "Valamennyien a nyelv munkásai va-
gyunk. A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, az írónak hangszer, a hírlapíró-
nak fegyver." Azért vagyunk itt ma, hogy "ez az ereklye minél tisztább, hogy
ez a hangszer minél zengőbb, hogy ez a fegyver minél fényesebb és élesebb
legyen."
A Szép magyar beszéd versenye országos döntőjének ezúttal a nyíregy-
házi Bessenyei György Tanárképző Főiskola adott otthont. Köszönet a rende-
zőknek a fáradozásért, a versenyzőknek a megmérettetéshez való bátorságért.
Sokan vállalkoztak arra, hogy bizonyítsák: a nyelv az életet szolgálja. Nem
hiába tartja a mondás: a nemzet sorsa nem a csatatéren dől el, hanem az iskolá-
ban. Hiszem, hogy a versenyző pedagógusjelöltek meghatározói lesznek e
nemzet sorsa alakulásának.
Kívánom, hogy mindnyájan nyerjünk ezen a versenyen, a szép szó ad-
jon hitet és erőt, hogy egyenes derékkal bírjuk a századvég ránk zúduló terheit.

In: Egyetemi Fonetikai Füzetek 16. 1995, 57-8.

126
127
 65.
Balla D. Károly:
Félútról

Szemérmes ember nem szereti, ha szerelméről kérdezik. Illetlenségnek

tartaná elmondani: miért érez úgy, ahogy érez, s miért pont azt szereti, akit
éppen szeret. Sok beszéd helyett inkább megházasodik, gyerekeket hív életre.
Aztán a szerelem kicsit kihűl, megfakul. De a szemérmes ember hőséges is
általában: megmarad választottja mellett. Hogy párja kicsit megcsúnyul az
évek múltán - hát istenem. Hogy házsártos is néha - biztosan neki magának is
van hibája. Hogy nem teheti mellette azt, amit akar - talán éppen ez óvja meg
attól, hogy önzővé váljon.
A szemérmes és hőséges ember jól megvan tehát, felneveli gyerekeit, s
nemigen kíván mást: legyenek azok is szemérmesek, hőségesek, s hozzanak
minél hamarább unokát a házba. Akiket majd térdén lovagoltat, s elmondja
nekik, milyen nagyszerű dolog a szemérem és a hőség.
*
Halk, visszafogott, szemérmes szerelem köt ehhez a mezsgyeföldhöz.
Meg a hőség. Meg a gyerekeim. Holott: sokak épp gyerekük boldogabb jövőjé-
re hivatkozva költöznek el. Én őérettük maradok. Elhitettem magammal: azt
várják tőlem, hogy ezt a sehol másutt meg nem szerezhető életélményt, ezt az
így csak itt végigjárható utat kell sorsukká tennem. Hogy ők is - ahogy magam
egyre határozottabban - érezzék át életük hasonlíthatatlanságát és egyszerisé-
gét. Mert van abban valami példátlanul felemelő, valami zsongítóan nagyszerő,
ha megvilágosodik előttünk: a magunk életét éltük, s talán sikerült betöltenünk
azt az őrt, amely nélkülünk üresen ásítozna a hidegség leheletét árasztva min-
denfelé.
Persze: minden nagyszerűség és fennköltség mellett van ebben legalább
ugyanannyi hétköznapi természetesség is. Máskülönben hogy lenne megnyug-
vásunk. Hogy is tudnánk pici dolgaink után futni naponta.
*
Szerelmes és hőséges lehetek. De hős nem vagyok. Mártír-arccal nem
tudnék szeretni. A hőség-próbának van fájdalomküszöbe. Ha szemérmes sze-
relmemben naponta megaláznak: egy idő után megkeseredem. Ha hőségemért
szememet kiverik: elmenekülök. De menekülő-magam félúton rádöbben: az
elszakítottság mérhetetlen fájdalmat okoz majd, s a beteljesületlen szerelem
úgy mardos, úgy sajog majd örökkön, hogy azt elviselni: maga a mártírium. Én
viszont nem vagyok hős, ezt tehát nem tudnám elviselni. S a félútról visszafor-
dulok menekülésemből.

In: Mezsgyén állva. A kárpátaljai magyar értelmiség az ezredforduló küszö-

bén.(Interjúk). Összeállította és szerkesztette Balla D. Károly. Ungvár-
Budapest, 1993, 172-3.

128
 66.
Kós Károly:
Kiáltó szó
(Részletek)

"...Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? és monda:

nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele: nem vagyok.
Mondának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak
felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől?
És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!" (János evangéliuma, I.
21-23.) (...)
Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztot-
tak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.
Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és
minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével
öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.
Tudjuk: miért. (...)
Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nin-
csen többé!
Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor,
amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az iga-
zság! (...)
Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyar népe: minket ki-
szakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk se-
gedelmével épült fel egykoron.
Nem kérdezték: akarjuk-e?
Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez
megtörténhetett.
És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk remény-
kedve reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: napnyugaton!
Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk
tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni,
csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresz-
tenek.
(...)Most aztán kisült minden. Két esztendő keserű várakozása, dermedt
álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk:
délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott. (...)
Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül
rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha
élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. (...)

In: Kós Károly: "Kőből, fából házat... igékből várat". Magvető Könyvkiadó,
Budapest, 1983, 87-90.

129
 67.
Wass Albert:
A funtineli boszorkány
(Részlet)

Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint va-
lami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot
akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy
hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen,
jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradtsággal, de haszon nélkül. Mert az
élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha
is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát,
nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit
ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti
le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az
ember örök nyoma.
A Szalárd torkában is hasznot kereső emberek éltek, gyilkolták az erdőt,
s ma már csak csalán őrzi az emléküket. Ahány apró gonoszságot elhullattak,
annyi szál csalán nőtt ki a földből, és nőni fog, ameddig áll a világ, örök emlé-
keztetőül.
De ez már mind újabb dolog. Abban az időben, amikor még azok az
emberek éltek, akikről mesélni akarok neked, nem volt vasút be a hegyek közé.
Gőzfűrészek sem voltak. Csak itt-ott egy-egy kis vízimalom. De alig is lakott
arrafele valaki. Ratosnya, Gödemesterháza: ezek voltak a faluk. Az
Andrenyásza alatt néhány tanyaház. Aztán már csak a végtelen nagy erdők,
jobbra és balra a Marostól, ismeretlen hegyek és patakok élték a maguk külön
életét. Ha egy olyan patakon elindult valaki, bátor csavargó vagy kíváncsi va-
dász, négy-öt napi járóföldre nem talált emberlakta helyet.
Csak medvék éltek ott, meg farkasok. Szarvas, vaddisznó, őz, hiúz. És
itt-ott, elbújva szem elől, néhány különös ember. Bozontos, szótalan, titoktudó.
Kik talán babonázni tudták az állatokat, beszéltek fák és virágok nyelvén, és
másképpen látták az életet, mint a többi emberek. Ezekről akarok szólani. (...)
Elviszlek a mese szárnyán azokba a régi időkbe, melyekről ma már csak
itt-ott hallhatsz valamit, esti tőznél, ahol lassú beszédű vén pásztoremberek
szövik a szót. Amikor még titok volt a havas, és úttalanok az erdők. Babonás
vérmedvék éltek a Butka barlangjaiban, s holdtöltekor tündérek táncolták körül
a funtineli tisztást.
Ma már csak baglyok laknak ott. De nem leled meg az embereket sem,
akik hajdanta éltek. Eltűntek. S eltűnt velük együtt a sok furcsa tudomány, a
sok babonás titok.
De itt-ott, egy-egy vén fa még emlékezik reájok. Nyomaikat még őrzi
valahol az erdő, és sajnálja, hogy már nincsenek.
Mert lassan minden eltelik.
S eltelt idők mögött csak az emlékezés fehér kendője leng, mint tépett
felhődarab szúette vén fák csonkjain.

In: Wass Albert: A funtineli boszorkány II. Malomfalvi Kiadó, Budapest, 1990,
130
6-7.

131
 68.
Bálint Tibor:
Feltámadás

Egy táskarádióból, mint távoli apró koporsóból, Tolsztoj hangja száll. A

gyerekekhez szól, és azt mondja: Köszönöm, hogy meglátogattatok, kedvese-
im. Legyetek alázatosak, és ne feledjétek, hogy minden jóság a tudásból fakad.
Édes és kábult igézetben állok. Szinte nem is hiszem, hogy őt hallottam, pedig
a bemondó közölte, hogy a lemezt, amely kilencszázkilencben készült, most
találták meg. Istenem, hát mégis létezik feltámadás? Mert ez a hang nem száll-
hatott el a semmibe; ez nem lehet anyagtalan és a lélektől elszakított! Hiszen
ezen a hangon fogadkozott, zokogott, jövendölt és zsémbelt is néha, egy óriási
ecetfa nyikorgó hangján, amely ősi, mint a tapasztalat, szenvedő, akár a meg-
gyötört jóság, és oly irgalmas, mintha minden bűnünket, gyalázatunkat vállal-
ná. Igaz, őt nem feszítették keresztre. Hagyták, hogy egy utolsó nagy rohanás-
ban lobbantsa el fáradt lelkét, miközben ki akart szaladni a világból; de a kál-
váriája minden eddigi vallásalapítóénál hosszabb és gyötrelmesebb, mert ő az
átlényegülés meredekebb útját választotta: nem óhajtott istenné lenni, inkább a
nyugalom és a jólét mennyei magasságait odahagyva, mezítláb ereszkedett le a
mezítlábas muzsikok közé. S hogy mindjárt otthonossá tegye magát közöttük,
kaszát vett a vállára, átrakott egy füstölgő kályhát, és megtalpalta a tátogó ba-
gariacsizmát. S szüntelen jócselekedet közben, türelmes gyaloglással így ért el
az egész emberiséghez, hogy aztán velük maradjon az idők végezetéig...

In: Kenyér és gyertyaláng. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1975, 67-8.

132
 69.
Bárczi Géza:
Az iskola
(Részletek)

(...) Minden szempontból rendkívül fontos volna, hogy egy-egy iskolánknak

(ha lehet, egész közoktatásunknak) a szelleme, beleértve az alkalmazott mód-
szert, és, ami nemzeti és művelődési szempontból annyira fontos, az anyanyel-
vi oktatással együtt járó nyelvi felelősségérzet minden tantárgy tanításában
egyazon következetességgel érvényesüljön. Hiába oktat, maga is jó példát mu-
tatva a magyartanár helyes, ízes magyarságra, világos, szabatos fogalmazásra,
szép beszédre, ha más órákon a tanulók az ellenpéldák változatos sokaságával
találkoznak; amit nekik a magyartanár súlyos hibának ró fel, azt más tanáraik-
nak a szájából a katedráról hallják. Az eredmény: zavar, bizonytalanság. A
tanuló szemében a magyartanár magas mércéje, nyelvi igényessége könnyen
okvetetlenkedésnek, komikus vaskalaposságnak látszik.
Ezek a tények világosan a tanárképzésre terelik a figyelmet. Elsősorban
természetesen a leendő magyartanárok képzése fontos. Ezeknek a szaktudomá-
nyi ismereteken kívül alapos nyelvhelyességi tájékozottságot, fogalmazási
ügyességet, szép beszédet és jó előadókészséget kell magukkal vinniük az isko-
lába. Erről gondoskodni az egyetemeken és a főiskolákon a magyar nyelvészeti
és a magyar irodalmi tanszékek feladata. Ezek igyekeznek a lehetőségek sze-
rint megfelelni e feladatoknak. A siker a lehetőség korlátai miatt nem mindig
kielégítő. De hát jól tudjuk, hogy az egyetemek, főiskolák nem adhatnak lezárt,
teljes tudást (ilyen különben nincs is), csupán arra vértezik föl a hallgatókat,
hogy a magukkal vitt tudást és készségeket tovább fejleszthessék, gyarapítsák.
(...)
Az iskolában azonban, amint említettük, a magyar nyelv ügye nemcsak
a magyartanárokon fordul meg. Bármely tantárgyat tanító tanár éppúgy a nem-
zeti műveltség munkása, mint magyart tanító kollégája, és felelőssége a magyar
műveltség hordozója, az anyanyelv iránt nem csekélyebb. (...)
Aki kisgyerekkorától hozzászokott a gondolkodáshoz, a dolgok szabad
vizsgálatához és önálló vélemény alkotásához, annak nyelvi öntudata is megfe-
lelő szintre fejlődik, és bármilyen munkakörbe állítsa is őt a sors, a nyelv iránt
való érzéke és felelősségérzete nem fogja elhagyni, és a nyelvművelők egész
szervezettségével, a hivatalos közegek jóindulatú támogatásával, a sajtó, a rá-
dió meg tévé segítségével indított nyelvművelő tevékenység termékeny talajra
fog találni, már nem fog kelleni kezdeti nehézségekkel, kezdeti értetlenséggel
megküzdeni, hanem egész értelmiségünk természetesnek fogja találni mozgal-
munkat és sikeréért a maga részéről is mindent meg fog tenni.
Addig is azonban, míg ez a kedvező alaphelyzet be nem áll, föl kell
venni a küzdelmet a közönnyel, az egykedvűséggel, a fásultsággal, és munkába
kell állítani minden rendelkezésünkre álló eszközt, hogy a közönyt felrázzuk,
az egykedvűséget feloldjuk, a fásultságot elevenséggel váltsuk föl. A
nyelvművelő mozgalomnak egy percre sem szabad ellankadnia, előnytelen
helyzettel, támadásokkal, értetlenséggel szembe kell néznie. Bármely ponton
sikerül egy kissé előbbre vinni ügyünket, a következő lépés már könnyebb lesz.
133
(...)

In: Bárczi Géza: Nyelvművelésünk. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1974,

119-22.

134
 70.
Juhász Ferenc:
Magyar múlt

Mi maradt múltunkból? Mi maradt tegnapi-önmagunkból? Hatalmas

költészetünk. Hatalmas veszteségeink, hatalmas árulásaink, hatalmas veresé-
günk, hatalmas élni-akarásunk, hatalmas forradalmaink vér-emléke és figyel-
meztetése, költők széthullott csontvázai a nehéz földben, a homokban, az
agyagban, királyok üres mákgubó-könnyű, vagy aranypántokkal átkötött tojás-
héj-törékeny koponyája, jobbágyok, katonák, mesteremberek, diákok csigolyá-
ja, ujjcsontja, medencecsontja a zsíros, gyökeres ősanyagban. Mi maradt?
Nagy, etikus, felelősségre-intő, gondot-vállaló, a léha utánzásból-élő költő-
zsibongást és bohóc-zsibvásárt gyűlölő verseskönyvek, bevérzett rongyos zász-
lók, betört sisakok és behorpadt mellvértek, rozsdás fegyverek, szúette jármok,
elkopott-élű szerszámok, molyrágta ruhák, költők veseköve kis üvegekben,
költők zsebórája, pipája, kampósbotja, szalaggal átkötött hajtincse, körgallérja
és kalapja üvegszekrényekben, penészes párták és elmohásodott cipők, átizadt
király-palástok és rongyos, verejtékes-foltos asszonyingek és papi ingek, világ-
gondolatú férfiak kiszáradt tintatartója, lúdtolla és tintaragacs-orrlikú fémtoll-
hegye. És mi maradt kőben, vasban, fémben, kifaragott fában, színes cserép-
ben? Hol vannak a múlt kő-virágai? A kő-szirmú városok, kő-virágpártájú
templomok, hol van az emberi kő-gondolat? A kő-akarat, a kő-mosoly, a kő-
ima, a kő-szervezet, népeink kő-anyaméhe? Szétlőve, lerombolva, romokként
kigazosodva, ecetfával, bodzafával és virággal kihímződve, földbe keveredve,
mint az őssárkánycsontok, embercsontok, népek csontjai. Dúlta, égette, rob-
bantotta, perzselte tatár, török, német. Mi őrzi az emberi kő-múltat, gazdasági
és növényi kultúránk koszorújában? Hol él ez a világ? Kódexeink miniaturáin,
családi, nemesi levéltárak térkép-rajzain, régi történeti és gazdasági szakköny-
vek, iskoláskönyvek rézkarcain, fejedelmi és kollégiumi könyvtárak rézcsatos
könyveinek lapjain. De nem eleven jelenünkben! Gyűjtsük hát össze, adjuk
jelenkorunk kezébe ezt az emlék-múltat, gazdagítva ezzel is önismeretünket, a
tegnapra-emlékezéssel, őseink munkájára és kultúrájára-emlékezéssel buzdítva
gyarló büszkeségünket, csitítva Európa-komplexusunkat, űzve jövőbe-célzó
szívünket.

In: Juhász Ferenc: Versprózák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980,

256. p.

135
 71.
Kosztolányi Dezső:
Nyílt levél a magyar színészekhez!
(Részletek)

(...) Pár évvel ezelőtt egyik ismerősöm vita közben felháborodottan ki-
áltotta: "El-viselhetetlen". Így ejtette ki ezt a szót, hogy nem mingyárt értettem
meg s újra kellett kérdeznem, mit akart mondani. Nemsokára így szólt: "El-
mentem hozzá, s megtudtam, hogy vér-mérgezése van." Akkor láttam a rend-
szert, azt a rendszert, mely rendszernek rendszer, de őrületnek is őrület. Nálunk
újabban szeretik elválasztani az igét az igekötőtől, nyilván a német hatása alatt,
melynek sok hangsúlytalan igekötője van. Kortársaink egyenesen a törzsigét
hangsúlyozzák, holott nyelvünkben az ige az igekötővel végképp összeforrt, az
ép nyelvérzék teljesen egynek érzi a kettőt, s mindig az igekötőre veti a hang-
súlyt. A nyegle divathóbort később átterjedt az összetett szavakra is, melyek
széttéphetetlen egységet alkotnak, együtt. (...) A hangsúly, mely kibillent he-
lyéből, tótágast állította nyelvünket. Ezért ma már lépten-nyomon hallani, hogy
a nem fontosat emelik ki, bizonyos hetyke léhasággal: "A darabot üres ház előtt
játszották." Vagy: "Jó napot kívánok." (...)
Hangsúly-járvány van. Az aggasztó csak az, hogy ez a járvány immár
színpadjainkra is átharapózott. (...) Multkor egy becsült színészünk ezt mondta:
"Megígértem neki", mintha azt kívánta volna hangsúlyozni, hogy nem meg-
mondta, csak megígérte. Egy kitűnő színésznőnk így fenyegetőzött: "Láng-
ostorral verek végig rajta", mintha azt kívánta volna hangsúlyozni, hogy nem
láng-korbáccsal, hanem láng-ostorral ver végig rajta.
Én nem akarok se lángkorbáccsal, se lángostorral végigverni azokon,
akik így pusztítják nyelvünket. De azért önökhöz fordulok, hölgyeim és uraim,
magyar színésznők és színészek. Bizonyára tudják, milyen fontos minden
mozdulatuk és szavuk. Önök tanítják meg a közönséget nemcsak mozogni és
csókolózni, hanem beszélni is. Kérem tehát, tegyék tudatossá magukban ezt a
hibát, mely önkénytelenül is ránk ragad s ezután kétszeresen ügyeljenek, hogy
mindig magyarán beszéljenek. Künn az utcán és a családokban járvány dúl,
hangsúly-járvány. Ki fogunk belőle lábalni. De a színház legyen kórház, ahol
meggyógyul a sínylődő nyelv, ne pedig a fertőzet új telepe és melegágya.
Igaz hívük és harcostársuk:
Kosztolányi Dezső

In: Új Idők. (Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle). Szerk.

Herczeg Ferenc. XXXIV. évf. 1928. december 2. 671. p.

136
 72.
Spiró György:
Oszi
(Részletek)

Soha nem kedveltem azt a műfajt, amelyet a lemezlovasok művelnek.

Így gondolom, maga a műfaj parazita, elvégre mások által készített alkotások
fel- és lekonferálásából áll, de nem műbírálat, nem egyértelmőűn reklám a cél-
ja, hanem a lemezlovas hangját próbálja kirázhatatlanul belebúgatni a hallgató
fülébe, hogy nélküle lehetőleg a művet se tudjuk elképzelni. Lassan lemezlo-
vassá válnak szerte a világon a riporterek, a tévés színházi és képzőművészeti
műsorok műsorközlői, akik magukat mutogatják ahelyett, hogy tájékoztatná-
nak. Elismerem, ennek a műfajnak is vannak nagyjai, életem legnagyobb tévés
élménye mindmáig az a páratlan produkció, midőn Vitray Wimbledonból hosz-
szasan közvetítette a ködöt; de hát a médiának ezzel a lemezlovasi hajlandósá-
gával továbbra sem tudok megbékélni.
Amit az Oszkár-díj átadásának másfél órás magyar közvetítésében lát-
tam, az legrosszabb sejtelmeimet is felülmúlta.
Ült a budapesti stúdióban egy szőkített hölgy és egy kopasz úr, és en-
gem az első perctől az iszony szegezett a székhez. A kopasz úr évek óta körül-
lefetyeli, körülnyaldossa, körülnyálazza a világ egész filmművészetét. A ko-
pasz úrnak minden film tetszik, minden filmet dicsér, ajánl, szókincse áll vagy
ötszáz magyar szóból, hangját szünet nélkül búgatja és szeret olykor vigyorog-
ni is. Dehát a kopasz urat, egyebet nem tehetvén, megszoktam már, duruzsolá-
sa egyik fülemen be, másik fülemen ki.
A szőkített hölgyet még nem szoktam meg, és nem is szeretném meg-
szokni.
Az ő démoni specialitása az, hogy angolról angolra fordít, pontosabban
amerikairól még inkább amerikaira. Nem bírja azt mondani, hogy "vesztern", ő
így mondja: "ouesztörn". A világért se bírná "ghost" helyett azt mondani, hogy
"szellem" vagy "kísértet", ő úgy mondja, hogy "gouszt". Ez amúgy filmcím
lenne. Hihetetlenül jólértesült, tudja, melyik sztár melyik sztárral jár. "Milyen
édes", mondja a sztárokról. "Mindjárt sír", mondja meghatottan, amikor azt
látjuk, hogy a díjazott köszönetet mond. (...) Nem győzöm csodálni, hogyan
képes szünet nélkül beszélni, és az égvilágon semmit se mondani. (...)
A díjazott filmekről másfél óra alatt a két kedves műsorközlőnek hála
nem tudtam meg semmit. (...)
Rebesgetik, van olyan, hogy az ember lemondja a magyar tévé előfize-
tését arra való hivatkozással, hogy csak a műholdas adásokat nézi. Azon
tűnődöm, ne kezdjek-e érdeklődni, hol kell jelentkezni.

In: Spiró György: Kanásztánc. AB OVO Kiadó, Budapest, 1992, 156-8.

137
 73.
Lukácsy András:
Nyelvgyötrés
(Részletek)

Tessék háromszor gyorsan egymás után elmondani a következőket:

Föld bömböl, döbörög, ördögökhöz könyörög.
Most ezt, sebesen:
Elöl megyen hat bak, utána megy hat pap. Hatot ütött, bakot ütött, hatot, bakot
bottal ütött hat pap.
Ezek nyelvgyötrők. Azaz olyan szavak és mondatok, amelyeket a gro-
teszk tartalom, a mássalhangzó-torlódás, a szokatlan alliteráció, az idegen más-
salhangzók találkozása vagy a sok rövid szó miatt nehéz gyorsan vagy többször
egymás után kimondani. (...)
Márpedig ki ne hibázott volna, amikor a nyelvgyötrőket minden nyel-
ven és időben úgy állították össze, hogy ne lehessen őket könnyen kimondani.
(...)
Mi, magyarok szegények voltunk nyelvgyötrőben. Legalábbis nem so-
kat tartott fenn az emlékezet az ipafai pap fapipáján kívül. Egészen addig, amíg
a nevezetes Grätzer József, minden társas szórakozások atyja, a húszas években
csokorba nem szedte őket. Régi s maga kitalálta nyelvgyötrői közül álljanak itt
a legrövidebbek: (...)
Két kis kék pap két képet kap. (...)
Jó nyár jár rája. (...)
Mit sütsz kis szőcs? Sós húst sütsz kis szőcs? (...)
Éjjeliőrellenőrzőóraszalag.
Ősidők óta a nyelvgyötrők jelentős részét az összetett szavak alkották,
amelyek éppen rőfhosszúságukkal kaptak helyet a neves gyülekezetben. (...)
Nagy hírre tettek szert az úgynevezett arisztophanészi betűkapcsolatok; a nagy
szatirikus egyik versében olyan szóösszetételt találunk, amely nem kevesebb,
mint hetvenöt betűből áll. Efféle betűszörnyetegeket aztán minden nyelvből fel
tudnak mutatni, akik vadásznak rájuk (...)
A világ leghosszabb szavának mondják azt a nem kevesebb, mint 93
betűből álló, nyelvtanilag szabályos svéd összetételt, amely magyarra így for-
dítható: Közúti vasútvonaltisztító szakegylet személyzeti egyenruha-
ellátóraktár igazgató. Az eredeti pedig így:
Sparvagsaktiebolagsskensmutsskjutarefackforeningspersonalbekladnads-
magasinsforradsforvaltaren. (...)
És befejezésül csempésszünk ide még egy nyelvi csodabogarat, amely-
nek a világon valóban nincs párja. A magyar ismer ugyanis egy szót, amely
mindössze hat betűből áll, és ennek ellenére ötszótagos. így hangzik: Fiaiéi.

In: Lukácsy András: Elmés játékok, játékos elmék. Minerva Könyvkiadó, Bu-
dapest, 1974, 36-9, 41.

138
 74.
Németh László:
A régi polgáristák
(Részletek)

Az emberrel mintha nemcsak a természete születne vele, de a

foglalkozása is. Én például nyilván tanárnak születtem. Apám tanár volt s öt-
hat éves koromtól az iskolásdi volt még a játékom is. Az is magától értetődött,
hogy érettségi után a bölcsészetre iratkoztam be. Az az év azonban - a tanács-
köztársaság bukását követő - sok kiváló tanárt szórt ki az egyetemről s épp az
irodalmi szakon jobbára aggastyánok képezték a jövendő tanárokat. Így hogy
egy kurta félév után csalódottan menekültem át az orvoskarra.
A cserével nem is jártam rosszul. Attól azonban, hogy az orvoskart el-
végeztem, még nem lettem orvossá. S alig volt a diploma a kezemben, igazi
elemem, az iskola, máris húzni kezdett. Ugyanakkor, amikor rendelőm meg-
nyitottam, régi reáliskolámban az iskola-orvosságot is elvállaltam. (...)
Szorosabb kapcsolatom a két polgárival volt (akkoriban az egészségtant
is az iskolaorvos tanította nekik) s közülük is a fiúk nőttek inkább a szívemhez.
A mai hasonlókorú tíz-tizennégy éves gyerekek már talán nem is igen
tudják, kik voltak azok a polgáristák, hisz egyrészük még a világon sem volt,
amikor a polgári iskolák megszűntek. (...)
A polgári igazi pubertás iskola volt. Akik beiratkoztak belé, még innen
voltak a nemi érésen, akik kikerültek belőle, egy-két későn érő fiú kivételével,
mind túl voltak rajta. Közben folyt le aránylag feltűnően rövid idő, egy, másfél
év alatt az az átalakulás, amelynél csodálatosabban az első s utolsó légvétel
közt nem megyünk át. (...)
A polgárista fiú így lett egyszerre két teret követelő erő, egy társadalmi
s egy biológiai jelképévé. Ha szobrász lettem volna, úgy faragtam volna ki,
ahogy most közel húsz év múltán is látom: az orrtól elkívánkozó cipőtalp, a
kinőtt, rövidnadrágos ruhában most bontakozó férfitest, a szakfelügyelő rosz-
szallását kiváltó kócos haj alatt előreszegzett homlok, eleven tekintet: megjele-
nése inkább tartózkodó, tudata a környezetével elfoglalt, mögötte mégis egy
nagy egészséges követelés emelkedik. (...)
Milyen polgárok lettek ezek a hajdani polgáristák? Ha valaki megbízna:
próbáljak tárgyilagos képet alkotni arról az órjási változásról, amely társadal-
munk- ban végbement: én tán megint őrajtuk kezdeném. (...)
De az, hogy tanárnak születtem, most derült csak ki igazán. Nemcsak
abban, hogy írónak is tanár vagy ahogy mondani szoktam, együtt-tanuló ma-
radtam. Az iskola volt továbbra is az életelemem: Egy kis nyugalmat, feledést
csak a tanítványaim közt találtam, rájuk mindig volt időm is. (...)
Mert az igazi hivatásnak az a legfőbb ismertetőjele, hogy akármilyen
igénytelen: boldoggá teszi az embert, a másik meg akármilyen fényes, csak
nyugtalanságot terem. Hosszú éveken át néztem a könyvkirakatokat s inkább
megkönnyebülést okozott, mint fájdalmat, ha az én könyvem nem láttam ott;
egy iskola előtt azonban, amely felé karcsú diákok vagy diáklányok sietnek a
reggel ködös zugaiból, összeszorul a szívem, hogy nem állhatok ott többé a
dobogón fölöttük, s ha a lefekvés s a későnjövő álmom közt régi kedves arcok
139
megidézésével próbálom kitölteni az időt - gyakran tévedek be a régi tanári
szobákba; íróbarát azonban csak egy kísért végig az életen, az is tizenöt éve
halott, tanár volt az is. Az olvasóimtól félek. Ha azt hallom, valaki elolvasta
egy könyvemet, aggódva lesem, mi szalad belém: kés-e vagy kéretlen dicséret.
De ha egy volt diák köszön rám, szólít meg, az mindig egy percnyi ünnep a
napban, ott biztos vagyok, hogy jó emlék tekint a szemembe. S ha már én
meghaltam s a lányaim kerülnek össze valamelyikükkel, ők is épp olyan nyu-
godtak lehetnek, mint én, ha az apámra került a szó, s az előbb idegen arcon
szétterült mosolyban az ő tiszta emberségének a visszfénye jelent meg.

In: Németh László: Sajkodi esték. Magvető Könyvkiadó-Szépirodalmi Könyv-

kiadó, Budapest, 1974, 392-400.

140
 75.
Csoóri Sándor:
A vérszomjas veréb

Azt, hogy a párduc micsoda mámoros vadsággal készül elejteni a ki-

szemelt gazellaborjút, már láttam. Láttam vérgőzös kutyát is, kivetkőzve ma-
gából, tilalmas vadászaton. De vérszomjas verebet eddig még soha! Így látszik,
hogy az élet milliónyi furcsasága közt ennek is be kellett következnie.
Déli tizenkettőkor abbahagytam a munkát. Kikönyököltem az ablakba
sütkérezni. Dőlt rám az akácillat, s egészen belefeledkeztem. Fejem fölött vá-
ratlanul erős szárnysuhogásra neszeltem föl, s nem akartam hinni a szemem-
nek: egy felbőszült testes veréb árvácska nagyságú pillangót hajszol. Sirr-surr
cikbe-cakkba, föl-le, mint fölényben lévő macska az egérrel, s aztán hamm,
bekapja.
Veréb a lepkét?
A szemem láttára.
Eddig még nem hallottam és nem is olvastam ilyesmiről. Öngyilkos
bálnákról és homoszexuális kutyákról igen. Persze lehetséges, hogy ez a kivé-
teles, mint ahogy hiszem. Ţ se szokhatott rá a magok, a hulladékok, az állati
ürülékekben található kukorica s búzaszemecskék után a pillangóhúsra, legföl-
jebb annyi történhetett, hogy az a ténfergő, boldog lepke az útjába került, föl-
bosszantotta, s ő nem tudta másként kitölteni rajta a dühét, mint hogy fölfalta.
Valójában nem is olyan különc történet ez. Öt méterrel lejjebb, a föl-
dön, naponta végigélünk hasonló fölfalatásokat.
Ráadásul útszéli, tébolyult rikácsolások közepette.

In: Csoóri Sándor: Készülődés a számadásra. Magvető Könyvkiadó, Budapest,

1987, 302.

141
 76.
Csáth Géza:
A zenéről
(Részletek)

Nem hazugság azt mondani, hogy az embernek több köze van a zené-
hez, mint a többi művészethez. Mintha a muzsika jobban hozzánk tartozna,
közvetlenebbül és egyenesebben érintené a lelkünket, mint az írás, a kép vagy a
szobor. Hasonlatos a beszédhez, amelynek befogadására mindig nyitva vannak
a füleink, s amely érdeklődésünket, legyen bár fáradt a figyelem - mindig
aránylag hamar föl tudja kelteni. A zeneművészet csírái benne vannak az állati
természetben is. Az éneklő madarak is gyönyörködnek a saját énekükben,
amely belső ösztöneikből és a külső világ reájuk ható ingereiből fakad.
A munkája közben fütyülő, éneklő mesterember is zeneművész. A
művészete ugyan többnyire kezdetleges, eszközeiben primitív - de mégiscsak
művészet. Ámbátor jegyezzük meg, hogy valamely jó hangú, bár zeneileg ta-
nulatlan ember egy apró dal eléneklésével több zenei tehetséget, sőt több
művészetet produkálhat, mint amennyit néha hivatásos muzsikusoknál látunk,
amikor azok olyan művészi föladatokat végeznek, amelyek erőiket fölülmúlják.
Képzeljünk el egy karmestert, aki valami nehéz és komplikált operát vezet,
amelyet teljesen ő maga sem ért. Ez az ember a lényegtelenebb dolgokat nem
tudja kellően háttérbe szorítani, a fontosat nem tudja kiemelni. Olyan ez, mint-
ha valaki a beszédben hibásan hangsúlyoz. Azaz a rossz hangsúlyú beszédet
még valahogy meg lehet érteni, de a rossz hangsúlyú muzsikát alig. Sokszor
bámul az ember, hogy egyszerű emberek ösztönszerűen mennyire megközelítik
e tekintetben a tökélyt és viszont mások sok tanulással és tudással milyen ke-
véssé. (...)
Persze, különbözők az emberek. Az egyiknek a muzsika kellemes fül-
csiklandozást okoz, a másiknak magas fokú értelmi és érzelmi gyönyörűséget.
Az elsőnek csak a zene külsőségeihez van köze, mintha valaki egy képen csak
a festékeket nézné. A másik már a hangok mögött rejtőző zeneszerző emberi
lelkének megnyilatkozására figyel, és értékeli e megnyilatkozás módját, eszkö-
zeit.
A zene természetében van, hogy internacionális; minden nemzethez
szól, még a nem kultúrnépekhez is: egy egyetemes kultúrnyelv hangján. Ez a
gondolat elég, hogy rámutasson: mi köze az Embernek a Zeneművészethez.
(...)

In: Esszépanoráma 1900-1944. II. (Magyar Remekírók). Válogatás, szöveg-

gondozás, jegyzetek: Kenyeres Zoltán. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,
1978, 660-1.

142
 77.
Részlet Károlyi Amy önéletrajzi írásából

(...) 1940 tele pocsétás langy ősz volt. De február 13-án darabokban
szakadt le az ég, s megkezdődött az évszázad tele. Hetekig hullt a hó, a járdák
szélén kétméteres hófalak álldogáltak, jéglabirintusban közlekedtek az embe-
rek. Azért ilyen fontos dátum, mert első állásomba lépésem napja volt. Státusz-
ba kinevezett középiskolai tanár, kifordított esernyővel küszködtem a hóvihar-
ban állomáshelyem, a Bajza utcai polgári felé. A polgári olyan semmilyen is-
kola volt, színes krétákkal kellett a táblán szemléltetni, mint az óvodában. Tíz-
percben érkeztem, az igazgató kezembe nyomott egy Mária Teréziánál kinyi-
tott történelemkönyvet, hogy menjek történelemórát tartani a IV. b-be. Nem
voltam történelemszakos. Đráról órára tanultam a leckét lexikonból, szakköny-
vekből, s gondolatban a feltehető kérdésekre próbáltam válaszolni. Aztán ma-
gyart tanítottam, meg németet, der-die-das-t olyanoknak, akik még az ábécénél
tartottak. Aztán hazacipeltem a gyerekek otthoni irkáit, hogy lássam, elvégzik-
e az otthoni feladatot. Tízórázni elfelejtettem, mert beszélgettem velük. Az
örökké álmosról kiderült, hogy házmesterlány s éjjel kaput nyitogat, a tohonyá-
ról, hogy kövérsége depressziós kövérség, s az eminens, szép növésű Matildtól
azt tudtam meg, hogy a tanerők lebeszélik a továbbtanulásról, mert nem fog jót
tenni neki, ha egyszerű körülményeiből kiemelkedik. Hát ide cseppentem be
nem kívánt kovásznak s a tagadás szellemének. Matildot rábeszéltem a tovább-
tanulásra, a kiemelt butákat, akiket a tantestület együttes erővel át akart rángat-
ni, megbuktattam, s a négy tárgyból bukásra álló, utolsó-pad lakóját az első
padba ültettem, s ámbár csoda nem történhet egy szemeszterben, ez az én utol-
sópadosom mégis bizonyított: van csoda. Pocás krikszkrakszai helyett olvasha-
tó írást produkált a kedvemért, mindennap feleltettem, s ő minden napra ké-
szült. Rusai nem bukott meg, kereskedelmibe került, s tavaly egy könyvnapi
dedikálásnál megjelent 50 évesen, jó közép állásban, s reménykedve rám né-
zett: "megismer-e tanárnő?" Ahogy jobban szemügyre veszem, felkiáltok, a
többi dedikálásra váró nagy ámulatára: "te vagy az Rusai!" Talán nem bántok
meg egy el nem mondott emléket, ha elbeszélem, hogy iskolai kiránduláson
szálltam le a magas villamos- lépcsőről, s a második lépcsőfoknál kicsit meg-
torpantam a mélységtől, s önkéntelen hátrafordulva mit látok? Rusai hajlik le, s
megcsókolja a szoknyám szegélyét. Ilyesmit nem szabad észrevenni, s beszélni
is csak ötven év múlva lehet róla.
Drága tanítványaim, egy fél év alatt sem németül, sem történelemül, de
magyarul talán tanultatok tőlem valamit, s ha csak egy lelket sikerült a kenye-
reslányi vagy segédmunkási jövőből kimentenem, nem hiába szereztem diplo-
mát. (...)

In: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Magvető Könyvkiadó, Bu-
dapest, 1984, 129.

143
 78.
Szabó Lőrinc:
Egy pasaréti kölcsönkönyvtár megnyitására
(Részletek)

(...) Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Bizonyos értelemben mind-

nyájan könyvek vagyunk, az emlékezőképesség tesz azzá bennünket. Mert nem
vagyunk-e tele mi is versekkel, a saját rezdüléseinkkel, idegeink folyton villo-
gó, érkező és elsuhanó, de megállíthatatlan tükörjátékaival? Sóhajokkal és ze-
nékkel, amelyeket nem érünk rá vagy nem tudnánk elgondolni és rögzíteni, de
amelyeknek foszlányai kiütköznek minden tündöklő pillanatunk arcán, minden
hangsúlyunkban és félbemaradt vagy befejezett mozdulatunkon? Olyan idők-
ben, amilyen a közelmúlt és a ma, többnyire hallgatnak a Múzsák; viszont él-
ményekkel, regényekkel, regénysorozatok tartalmával zsúfolódnak és vissz-
hangosak a napjaink és hónapjaink. Húsunkba, velőnkbe, csontjainkba írják,
vésik, préselik zord szövegeiket a tények, azonban íróeszközük ekrazit és csá-
kány, nemegyszer rögtön össze is törik egyetlen közlésüktől az élő könyv. Ez
az élő könyv a test, előbb-utóbb úgyis összetörnék, és nem biztos, hogy olyan
kár-e érte; éppen a törékenysége és mulandósága ébreszti kételyeinket, ébreszt-
ve viszont ugyanakkor másféle vágyakat és látomásokat egy érdemesebb lét-
forma iránt, egy maradandóbb valóság világáról. Mindenesetre furcsa, hogy a
romló testnél romlandóbb papír legyen fizikai őre a romolhatatlan szellemnek;
de ha furcsa is, így van, mondja tünődés... Aztán tiltakozik: nincs így: a
könyvtár maga szintén csak test, a papír maga szintén matéria, szétzúzható és
elégethető: a szellem csak úgy van jelen a polcokon és a kötetekben, ahogyan a
gramofonlemezekben a zene: új percepció és appercepció kell a megelevení-
téshez, új, élő gép, amely lapjaikat forgatja és megzendíti a tartalmukat. A
könyvtár mindent megőriz, évezredeket és évszázadokat tesz házunk barátaivá,
lakótársainkká, apáinkká és kedveseinkké, de csak ha mi is akarjuk. A szek-
rénybezárt szellemek némák, mint a Múzsák; sőt nemcsak fegyverzörgésben,
hanem mindig, békében is hallgatnak: megjelenésükhöz, megszólalásukhoz
hívás kell, szólítás kell, lélektől lélekig ható idézés. A könyvtár az emberi tudat
mása, rögzített és megnagyobbított materializált emlékezet; de időfeletti erejét,
bűvös értelmét, eleven életét mi magunk adjuk. Ahogyan az emberi lélek
könyv, éppenúgy a könyv is lélek, és csak úgy az. Nagy dolog a könyv, baráta-
im. (...) A könyvtár nemcsak a szobánk falait béreli, béreli a lelket is! Az olva-
só, a lelkes olvasó még akkor is boldog, ha nem ér rá felütni a könyveit, csak
érzi a jelenlétüket. (...) A könyv - legtágabb értelmébe véve most ezt a fogal-
mat - vagyis a szó, a mások közlése - épít számunkra kontinenseket, ahol nem
jártunk, múltakat és jövőket, amelyekből kizár bennünket az idő, érzéseket,
sorsokat, történelmet, kalandokat, édeneket és poklokat: a könyv az egyik leg-
hatalmasabb eszköz az egyéniség határainak kiterjesztésére. Az egyéniség leg-
feljebb új veretezést ad a köztulajdonban közkézen forgó érméknek, az életböl-
csesség váltópénzeinek. Nincs a nap alatt semmi új. Mennél többet tudunk,
annál jobban ismerjük a tudatlanságunkat. S persze az egészben ez a legfonto-
sabb! (...)

144
In: Szabó Lőrinc: A költészet dicsérete. Válogatott cikkek, tanulmányok. A
kötet anyagát válogatta, szerkesztette és a bevezetőt írta: Simon István. Szép-
irodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 573-4.

145
 79.
A szöveget Pachmann Péter mondta hangszalagra az ELTE Fonetikai Tanszé-
kének laboratóriumában, 1995 márciusában.

Váci Mihály:
Fábry Zoltán köszöntése
(Részlet)

Ősz volt. A völgyekben verőfény, falvakat emelő pára. Végtelen, néma

erdőségek kísértek: puha csendű fenyvesek beszélgető tölgyesek, a bükkösök
fegyelmezett szépsége. Szerpentin utak emeltek a völgyek fölé. Soványka, zöld
gyepek sápadt üvegragyogása a fenyvesből kiharapott irtásokon. Meredek lej-
tők puháján fekete-tarka tehenek széledezése. Szakadékos völgyhosszban pa-
takfolyásra feltőzött házak, falvak. Az Alacsony-Tátra tenyérredőiben geren-
dákból épült, fazsindelyes házak, kékre meszelt falakkal. Völgyek, legelők,
kiáltást, dalt, sírást tovább- zengő fennsíkok, kövecses hátak, kanyargó szekér-
utak, szakadékok meredekjén kapaszkodó fenyők. Mikszáth álmodozó, kóborló
lelkű parasztjainak a világa: a megverekedhetetlen, sovány, sziklás földek és a
tengernyi völgységek; a szél őrtornyai: sziklák, alattuk az ösvények. Kemény
lelket teremt ez a gazdag, de kincseit nehezen adó vidék, és gyermeki lágyságot
olt fiaiba bensőséges, szelídítgető kanyargásaival, vigasztaló völgyeivel, nyá-
jaknak nyújtózó, keskeny örömű folyópartjaival. Újra éreztem: minden ország
szép, ha úgy nézzük: itt egy nép életének gyökérzete szövi át mélyen a tájat. A
föld tájai attól szépek, hogy rajtuk ember kapaszkodik, rájuk történelem tapad,
mint sziklára a moha, s művészet csodálkozik fel, mint aszályos földről a mar-
garéta. Minden táj, ahol egy nép már megfoganhatott az elmúlt századok során,
és fiai szenvedéseinek elkötelező emlékeitől haza lett - megérdemli, hogy rajta
egy életet
elégessünk.

In: Váci Mihály összegyűjtött művei. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979,

935.

146
 80.
Hangfelvételét Wacha Imrével készítettem az MTA Nyelvtudományi Intézeté-
ben, intonogramja ugyanott készült 1978-ban.

Örkény István:
Szakmai önérzet

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetsé-
gem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
- Állatművész vagyok - mondtam.
- Mit tud? - kérdezte az igazgató.
- Madárhangokat utánzok.
- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.
- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása?
A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
- Passzé - mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

In: Örkény István: Egyperces novellák. Magvető Zsebkönyvtár, Budapest,

1977, 225. (5., bővített kiadás)

147
 81.
Elhangzott a pedagógusjelöltek 23. Szép magyar beszéd versenyének nyíregy-
házi országos döntője megnyitóján 1995. április 13-án (ld. EFF 16. 1995, 55-
6).
Rádli Katalin
Köszöntő

Kedves Versenyző Hallgatók! Tisztelt Kollégák!

A Művelődési és Közoktatási Minisztérium képviseletében sok szeretettel és
tisztelettel köszöntöm a pedagógusjelöltek Kazinczy Ferencről elnevezett 23.
<BI>Szép magyar beszéd országos versenyének szereplőit, résztvevőit, szerve-
zőit, vendégeit.
A hagyomány szellemi örökség. Akkor is hat, amikor már elfeledkez-
tünk róla. Ott él bennünk, génjeink legrejtettebb mélységeiben. A hagyományt
ápolnunk kötelesség, de mi magunk teremthetjük is azt. Az anyanyelv öröklött
vagyonunk. Fogalmát, jelentését az anyához kötik, a teremtés, a születés csodá-
jához, az emberi test, a szeretet melegéhez, hőségéhez. A nyelv személyi tulaj-
donunk, de közös kincsünk is. A nemzeti nagy leltárban legnagyobb szellemi
értékünk.
Péchy Blanka - szülője és nevelője e nemes versenynek - szívós küz-
delmet vállalt a nyelv hagyományának ápolásában, a helyes magyar kiejtés
ügyéért. Tette mindezt nemcsak a színész eszközeivel, hanem a Kazinczy ala-
pítvány létrehozásával, amely napjainkban is keretét, feltételét biztosítja a
mozgalomnak. Szavai bennünk élnek, kik e verseny részesei lehetünk verseny-
zőként, szervezőként, szaktanárként, zsűritagként. "...beszélni nehéz! A magam
bőrén tanultam meg, milyen irgalmatlanul nehéz..." - mondta, s írta egykoron.
1958-ban arra gondolt, hogy az alapítvány gondozását, felügyeletét a
Magyar Tudományos Akadémiára bízza azzal a hittel, hogy az iskola, a szín-
pad, a közélet különböző intézményei, szervei egyaránt megértik a helyes ma-
gyar beszéd jelentőségét.
Ezt akkor az Akadémia nem vállalta, de vállalta a művelődésügyi tárca.
1960-ban elfogadták az alapítványt. 1966-ban megrendezték a középis-
kolások első versenyét, 1973-ban pedig a pedagógusjelöltek versenyét, majd
megindult a Beszélni nehéz népszerű mozgalom is.
A pedagógusjelöltek Kazinczy Ferencről elnevezett Szép magyar be-
széd versenyének résztvevői először a hazai állami tanár-, tanító-, óvodapeda-
gógus-képző intézmények hallgatói voltak, majd együtt lehettünk a határon túli
magyar nyelvű képzést folytató pedagógusképző intézmények képviselőivel,
valamint az egyházi intézmények jelöltjeivel is. A pedagógusjelöltek 23. or-
szágos versenyének ebben az évben a nyíregyházi Bessenyei György Tanár-
képző Főiskola ad otthont. Ezért mindannyiunk nevében köszöntöm házigaz-
dánk vezetőit, oktatóit, hallgatóit, akik munkájukkal lehetővé tették számunkra,
hogy ma itt újra találkozzunk.
A nyelvművelés kezdete nagyon régi időkre nyúlik vissza, szinte egy-
idős a magyarság letelepedésével, hiszen első írásos emlékünk, a Tihanyi Ala-
pítólevél Miklós, győri püspöktől származik.
Itt, Nyíregyházán azonban a nyelv ügyéért felelősséget vállalók közül
148
csak egy valakire szeretnék emlékezni: az intézmény névadójára, Bessenyei
Györgyre.
1790-ben jelent meg nevezetes röpirata, amelyben az akadémiai gondo-
latot hirdető<BI> Jámbor szándékát adta hírül a világnak, miszerint "az ország
boldogulásának egyik legfőbb eszköze a tudomány", ennek igazi "kulcsa a
nyelv", méghozzá "minden ország született nyelve, az anyanyelv".
A röpirat gondolatai abban az időben egyszerre jelentették a felvilágo-
sodás szolgálatát, a nemzeti törekvések megvalósításának lehetőségét.
Amikor a mai köszöntés feladatára megbízott államtitkárhelyettes úr
lemondását követően a házigazdánk nevében Minya Károly tanár úr megkért,
Fábry Zoltán gondolatai jutottak eszembe:
"Egy nép tükre, lényege, önkifejezése a nyelve... A nyelv egy nép éle-
tének legfontosabb szerve: ideghálózata.
Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében
és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy a nyelv meg-
bénításával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A
nyelv maga az emberség..."
Számomra, napjaink zűrzavarában, értéket kereső világunkban,
ezek rendkívül mély, szellemi kalandozásba vivő gondolatok.
Mit jelent számunkra 1995-ben egy ilyen országos verseny? Jelenti
Péchy Blanka által ránk hagyott - olykor alig pislákoló - mécs fényének őrzé-
sét; emberi érintkezést, kapcsolatot a mindennapjainkban; találkozást, együttlé-
tet az anyanyelvet tisztelő, féltő szakemberekkel; közös gondolataink fórumát;
a pedagóguspálya mesterségbeli tudásához való hozzájárulást; fényt, hallgató-
inkba vetett hitünk megerősítését.
Z. Szabó László összefoglaló gondolataival kívánok e három
napban mindannyiunk számára szép, nemes versenyzést, gyümölcsöző együtt-
létet:
"Őriznünk kell ezt a nyelvet... Őrizni, mint a szülőföldhöz kötöző hűség
egyedüli kifejezőjét, mint a múlthoz való ragaszkodás legerősebb kapcsát, mint
a jövő egyetlen bizonyosságát és biztosítékát."

149
 82.

Déry Tibor:
Egy öregember önarcképe
(Részlet)

(...) Fiatalabb koromban aránylag könnyen viseltem el vereségeimet,

szerelmi csalódást, megcsalatást, árulást, még a börtön sem fogyasztotta el
életerőmet, most, öregségemben egy idő előtt lehullott falevél is felhorzsol.
Már három éve múlt ki Luca kutyánk, de halálküzdelmének emléke még ma is
felriaszt álmomból; lábai megbénulván, hason csúszva igyekezett eljutni fele-
ségem hálószobájába. Hiába fektettem vissza párnájára, nyomorult féregkú-
szással újra meg újra elindult a szeretett anyai öl felé, ahol talán a halál is ba-
rátságosabban fogadja.
Nem tudom elfogadni a szenvedést, mint a tisztítótőz princípiumát.
Büntetésnek sem, mert a bűnhődéstől nem nemesedik, megromlik a lélek. Bár
nem sokra megyek vele, minden erőmmel tiltakozom az ellen a közkeletű fel-
fogás ellen, hogy a szenvedés minden élőlény természetes közege, s hogy föl-
dünk a siralom völgyének neveztessék. Hogy aki vagy ami megszületik, Prok-
rusztész ágyában találja magát. Hogy a szenvedés a földadó, melyet lenti vagy
fönti megváltásunkért fizetünk. Tiltakozom, mert hosszú életem során úgy lát-
tam, hogy a szenvedés nem tisztít, hanem szennyez. A természetes csereforga-
lom, születés-halál, épp csak a legszükségesebb megterheléssel jár minden élő-
lény számára - az egy ember kivételével. Bölcs arányérzékkel oszt el a világ
örömöt, bánatot teremtményei között - az egy ember kivételével. Mert az em-
ber kivált a föld társadalmából. Haszonélvezője helyett a föld kizsákmányolója
lett. Mértéktelen nagyravágyásában túl akar nőni saját méretein. Minden más
élőlénynél mohóbban pusztít, abban a hitben, hogy teremt. Elvesztette az
arányt munkájának haszna és a kár között, melyet illetlen becsvágya saját tes-
tében, lelkében tesz. A föld minden fölösleges szenvedésének kórokozója. De
nem éri be azzal, hogy elsenyveszti környezetét, önmagát is pusztítja. A szen-
vedés nem osztályrésze az embernek, hanem maga tenyésztette bélférge. Hiú-
ságból, irigységből önmagát szipolyozza. Nem találtatik a földön még egy élő-
lény, mely annyi szenvedést róna saját fajtájára, mint az ember.
Ezért gondolom, hogy némileg jogosult az ember iránt érzett szánal-
mam. Vagy túl érzékeny volnék? Így hát a személyemet ért sértésekre is? Azt
hiszem, csak a halál fenyegetésére.

In: Déry Tibor:Újabb napok hordaléka. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,

1975, 28-9.

150
 83.
Karinthy Frigyes:
Zsinórpadlás
(Részlet)

Gyermekkoromban igen élénk rokonszenv és ellenszenv főzött a tár-

gyakhoz. Jól emlékszem egy karosszékre a szalonban, fehér porcelán gombok-
kal kirakva, ez a karosszék öreg volt és jóságos, megértő, kicsit elfogult, titok-
ban mindig nekem adott igazat, ha összekülönböztem a felnőttekkel. A kis fió-
kos szekrénynek görbe lába volt, cinikus kis nyomorék, mindent viccesen fo-
gott fel, fölényesen röhögött rajtam, és próbált megnevettetni, ha dühösen sír-
tam valami méltatlan sérelmen. Csattogó fogazatával a zongora vérszívó vadál-
lat volt ebben a társaságban, a falióra beteg, szórakozott, köhögős, kényes és
nyafka öregúr, fáslival a nyakán. Három egyforma támlásszék közül kettő en-
gesztelhetetlen haragban állt egymással, mióta az eszemet bírtam, hiába próbál-
tam kibékíteni őket egymással - a harmadik nőiesen gyönge és ijedős, sokat
sírdogált miattuk, lehet, hogy rajta vesztek össze. Legjobban egy sámlitól fél-
tem, képesnek tartottam, hogy éjszaka rám ront és megfojt mellső lábaival. Ma
már tudom: a Miki egér világa volt ez a törvénytelen, boldog őskor, mielőtt a
mechanika és anyagszerűség alkotmánya megszületett. Később értesültem a
szigorú rendeletekről, amiknek az egyéniségek alávetve, sajnos, nem tekinthe-
tők többé egyéniségeknek: nehézség, szabadesés, halmazállapot. De mert szük-
ségem volt rá, hogy érzelmeimre fedezetet találjak, átvittem a tárgyak tulajdon-
ságait az élőlényekre - eleinte az állatokkal és növényekkel kísérleteztem, de
olyan határozott és körülírt és állandó jellemmel és kedéllyel találkoztam ná-
luk, hogy képzeletem csakhamar megunta a dolgot - olyan lényt kellett keres-
nem, akiben éppen úgy megvan a kutya hősége, mint az oroszlán vadsága, a
kanári kedves affektálása és a keselyű pátosza. Így kezdődik az embertársaink-
kal való barátkozás, abban a rendíthetetlen, boldog hitben, hogy végre magam-
hoz hasonlóra bukkantam (...)

In: Karinthy Frigyes: Szavak pergőtüzében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda-

pest, 1984, 18-9.

151
 84/a

Füst Milán:
Schőndorff úr egyéb észrevételei
(Részlet)

(...) - Okosság: ez az emberek közt gyűjtőfogalom, sokmindent nevez-

nek annak. Ha valaki jól eligazodik az élet dolgaiban, arra azt mondják: - okos
ember ez, van ennek magához való esze. - Ha ravasz, fortélyos, furfangos, ak-
kor ugyancsak, ha beretvaéles logikájú, szintén, pedig az ilyenek rendesen na-
gyon ostobák. Láttam egyszer egy kovácsot, akinek olyan hatalmas izmai vol-
tak, hogy szinte megbotlott bennük. A dolog nevetséges volt, mert képzelje, az
izmai akadályozták a járásban. Hát ilyenek ezek is, az éles eszük akadályozza
őket a gondolkodásban. De ha nagytudású valaki, ha művelt, azt is okosnak
nevezi a világ, pedig műveltség, okosság és kulturáltság különböző dolgok,
mert a kultúrához példáúl mindenekelőtt elmélyedés kell, a műveltséghez pedig
sok ismeret, ami rendesen ellentéte is az elmélyedésnek, hátmég az okosság-
nak. De okosságnak nevezik még az életbölcsességet és a jó ítélőképességet is,
amely két tulajdonságnak már több köze van az okossághoz, mégsem azonos
vele. Magam én inkább csak azt az embert vagyok hajlandó okosnak nevezni,
aki elvont gondolkodásra képes, tehát a jó gondolkodót, tehát először is azt, aki
tévedhetetlenül érzi, hogy hány konkrét tényből, tapasztalatból szabad törvény-
re következtetnie. Tehát ha esőben egy alma lehull a fáról, nem nyilatkoztatja
ki, hogy esőben az almák jobban potyognak, mint máskor. Pedig hányan van-
nak ilyenek, akiknek az esze így működik. És másodszor: azt tartom jó gondol-
kodónak, tehát okosnak, akinek körültekintése jó, vagyis a lehető összes kö-
rülményeket és lehetőségeket figyelembe veszi, mielőtt egy törvény felismeré-
sében bízna. Az ötletes embereket tehát nem számítom ide, még ha ötleteik
néha találóak is, mert ezek megbízhatatlan elmék, mert eszük rendesen
könnyelműen működik. A jó gondolkodó, ha ötlete adódik, utána végigmegy a
körűltekintés és következtetés lépcsőzetén és pontos vizsgálat alá veszi ötletét,
hogy minden tekintetben helytálló-e? Az ötletek embere viszont nem sokat
törődik a lépcsőzettel, ha kell, hamis indoklást csempész ötletei mögé, hogy
eljuthasson előlegzett eredményeihez. Különben is mindenkor a használható
eredmény fontos néki, épp ezért sohase kezdi a lépcsőn, mindig csak a tetőn, a
használható ötleten, ezzel szemben a jó gondolkodónak sokkal inkább a gondo-
lat útja fontos és ha a semmibe vezet is. Vonatkozik ez persze főként az olyan
megismerésekre, amelyeknél nem a végeredmény dönti el a gondolat értékét.
Példáúl, hogy mi a világőr, vagy hogy mi az, amit semminek nevezünk, vagy,
hogy mi a halál, - ezekről esetleg sohase fogunk megtudni semmit, de a körü-
lötte tenyésző gondolatok nagyon érdekesek, vagy tanúlságosak lehetnek. (...)

In: Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve.

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1969, 412-3.

152
 84/b
Füst Milán:
Schőndorff úr egyéb észrevételei
(Részletek)

(...) - Ha azt mondják valakinek, hogy munkája szép, vagy hogy ő maga
szép: ez nyelvtani szempontból mondat, logikai szempontból ítélet, mégpedig
esetleg úgynevezett objektivitásra is törekvő ítélet, amelyről azt akarom, hogy
mások is képesek legyenek elfogadni, és magukévá tenni. Ami mármost az
objektivitást illeti, az körűlbelűl annyit jelent, hogy az embernek sem önzése,
se rokonszenve vagy ellenszenve ne szóljon bele ítélkezésébe, tehát jó vélemé-
nyem esetleg úgy is támadhatott bennem, hogy az illetőt személyesen nem is
ösmerem, érdek nem főz személyéhez, - egyszóval sem az önzés, sem a szere-
tet nem sugallhatta. S minthogy ez az ítéletem önzetlenségem folytán követ-
kezményeiben erkölcsi ténynek is tekinthető, kimondhatjuk hát róla, hogy er-
kölcsi szempontból is feddhetetlen. S ezt szokták objektivitásnak nevezni, -
ami, mellékesen megjegyzem, voltaképp magával az idegenség fogalmával is
rokon. S mármost az a kérdés, hogy az objektivitásnak ez az ideája míly mér-
tékben valósítható meg? Tudjuk, hogy a lélekben ennek se lehet teljessége,
jobb tehát, ha úgy mondjuk: - én közlöm benyomásaimat, véleményemet s ha
sikerül szubjektivitásomat s abból adódó elfogúltságaimat másokkal is elfogad-
tatnom, akkor így válik e vélemény objektívebbé. - Nos, azonban az ellenkező
minőségő ítélet is lehet ugyanilyen, vagyis erkölcsi szempontból feddhetetlen,
valaki úgy is ítélkezhet, hogy az illető munkája rossz, vagy hogy ő maga,
mondjuk, ezért meg azért elmarasztalandó, vagy hibás, vagy tehetségtelen, - ezt
egy jóakaratú, tiszteletreméltó személy is kijelentheti, aki épp olyan becsületes
akkor, ha jót mond, mintha rosszat. Hiszen még az is elképzelhető, hogy még
ebben a kedvezőtlen véleményében is jóakarat vezette, példáúl: le akar téríteni
valakit arról az útról, amely az illető számára rosszúl volna járható - s íme, mé-
gis: két nyelvtani, logikai és erkölcsi szempontból egyforma és egyértékűen
feddhetetlen ítélet hangozhat itt el s az egyik ítélkezőt a megbírált személy sze-
retni fogja, a másikat pedig jó, ha nem gyűlöli. Mert a szigorú bírónak gyűlölet
jár, tudjuk és még akkor is, ha szigorúsága helyénvaló. (...) Mert ilyenek va-
gyunk mi emberek s ezt kár volna elfeledni: mi azt, aki dícsér minket, szeretjük
s aki kedvezőtlenül bírál, azt nem. Mivelhogy a mi hiúságunk mérhetetlen és
határokat nem ismerő. (...)

In: Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve.

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1969, 486-9.

153
 85.
Bónis Ferenc:
Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal
(Részlet)

Hogy miért lesz valaki muzsikus, arra a legegyszerűbb és talán az

egyetlen helyes válasz ez: mert annak született.
Hogy aztán kiből miképpen pattan ki ez a rügy, milyen körülmények
között virágzik ki és nő fel: az természetesen mindenkinél más és más. A külső
körülmények is nagyon sokat számítanak - azok, amelyeket egyszerűen szeren-
csének vagy véletlennek nevezünk. A komikusnak ható közhely, hogy "tehet-
sége már zsenge gyermekkorában megmutatkozott": nagyon is igaz. Mindenki-
nél igaz. Végtére is természetes, hogy az olyan feltűnő tulajdonság, mint a zene
iránti érdeklődés - de éppígy mondhatnám a rajz iránti érdeklődést, vagy azt,
hogy valaki jobban szeret focizni, mint egy átlagos gyerek - már fiatalkorban
megmutatkozik. Azt jelzi, hogy a gyereknek vannak bizonyos képességei, ame-
lyek szerencsés esetben reményteljesen kibontakozhatnak.
Első zenei emlékeim közé tartozik egy játékcimbalom, melyet valami-
kor biztosan a Jézuska hozott. (Itt, közbevetőleg, máris mentegetőznöm kell,
méghozzá nem is a magam, hanem a filozófus Bertrand Russell szavaival. Ţ
azt mondta életrajzában, hogy: ő így emlékszik, de egyáltalában nem biztos,
hogy valóban így is volt. Magam is csak emlékeimet mondom el; meglehet,
hogy bizonyos emlékképeim az idő múltával megfakultak, elszíneződtek, át-
csoportosultak. Nem tudom; más pedig még kevésbé tudja.)
Játszom a játékcimbalommal - ez volt tehát egyik legelső zenei élmé-
nyem.
Egy másik "legelső" élményem - erre már jóval élesebben emlékszem,
ez életreszólónak bizonyult - a Bástyasétányhoz fűződik, a budai Várnak a
Krisztinavárosra néző oldalához. Azon az oldalon bástyatorony-szerű kiugrói
vannak a várfalnak. Az első világháború előtti időkben zenepavilon állt ott,
amolyan félig nyitott faépítmény, amelyben vasárnap délelőttönként katonaze-
nekar játszott. A katonazenekart természetesen vezényelték, ez pedig igen nagy
hatást tett rám. A családi hagyomány szerint otthoni első reakcióm erre az él-
ményre az volt, hogy én "mérges karmester" leszek. Ebből főleg a karmester
vált valóra - bár tagadhatatlan, hogy olykor mérges is voltam. -gy aztán ez is
igaz.
A Bástyasétányon átélt "kalandnak" folytatása támadt. Nagyon aprócs-
ka lehettem, nemigen több három évesnél, amikor egy szép napon sámlira áll-
tam, családomnak pedig le kellett ülnie (akkor még volt családom). Én megha-
joltam, hátatfordítottam nekik, és a sámlin állva elkezdtem dirigálni. Magam
voltam a zenekar is, a karmester is. Utána a közönségnek tapsolnia kellett -
melyet udvarias meghajlással köszöntem meg. Ez volt első karmesteri
működésem. (...)

In: Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal. »Határidő-napló«.

Zeneműkiadó, Budapest, 1984, 7-10.

154
 86.
Bálint Tibor:
Az orosz próza

Olykor két pisztolydörrenés között is meghallom azt a különbséget,

amely sajátossá teszi az orosz prózát. Ha például valaki golyót röpít a fejébe,
mi ezt egyszerűen írjuk le: Báró Csetreki Besél egy őszi hajnalon agyonlőtte
magát. A bűnügyi vizsgálat megállapította, hogy minden pontosan elő volt ké-
szítve. Búcsúlevelében a báró gyógyíthatatlan betegségére hivatkozik, amelyet
súlyosbított zavaros anyagi helyzete is stb, stb, stb. A hasonló tényt valame-
lyik orosz író valahogy ekképpen közelítené meg: "Karp Jerofejics az asztalra
tette a töltött pisztolyt, és föl-alá járkált hideg szobájában. Néha, amint megállt,
hallotta, hogy odakünn sírnak-hajladoznak a fák. Talán ők is elvágyódnak erről
a helyről, ahol örökösen fúj a szél, és még a faleveleket is elhordja valahova a
ragacsos semmibe - gondolta, aztán hallgatózni kezdett. Egyszer úgy tűnt neki,
hogy eltévedt ember kiáltozik az éjszakában, máskor pedig mintha valaki sür-
getőn megzörgetné az ablakot, sőt, nevetne is: ej, ej, bátyuska, csak nem félsz a
haláltól? Karp Jerofejics fölemelte a pisztolyt, beleszagolt a csövébe, és finto-
rogva állapította meg, hogy hideget és avas zsírszagot áraszt ... Ez a rideg szag
most egy gyermekkori élményére emlékeztette, amikor a vízimalom közelében
beleszorult a föld alatti vascsőbe. Ettől egy pillanatra úgy ellágyult, hogy már-
már megszánta magát, de aztán fázósan megrázta szakállát, és magában így
szólt: Nem, nem, barátom! ... Csak egyszer lehet kivergődni a szorító sötétség-
ből, csak egyetlenegyszer ... Anyácskám, irgalmazz! Keresztet vetett, fölragad-
ta a pisztolyt, és a halántékához szorította."
Mi tehát a különbség? Az, hogy a magunkfajta író a halál mögött az
utolsó tetteket fürkészi, az orosz azonban az utolsó gondolatokat.

In: Kenyér és gyertyaláng. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár- Napoca, 1975, 68-9.

155
 87.
Örkény István:
Emlék a háborúról

mely a legtöményebb élet, mert a legjelenvalóbb halál, melynek minden perce

magában hordja azt a lehetőséget, hogy ő lesz az utolsó, ezért lesz egyszerre
olcsó és drága az időd,
melynek csak reggele van, és csak a mai reggel a reggele, mert hogy
dele, délutánja, estéje, másnapja lesz-e, vagy pláne holnaputánja, azt sose fir-
tasd, mert csak azt a percet vagy azt az öt percet vagy azt a negyedórát akarod
túlélni,
melyben ha szomjadra vizet ihatsz, ha megéhezve jóllakhatsz, ha
hidegvette tenyérrel parázs fölé nyúlhatsz, ha elfáradva egy kukoricásban ha-
nyatt fekhetsz, azt hiszed, nincs a föld kerekén tenálad boldogabb,
mely a végletek állandó egyidejűsége, egyszerre a veszélytől rettegés és
a veszély semmibe vevése, egyszerre a számító, hidegfejő önzés és az utolsó
cigarettád körbeadagolása, egyszerre társad eltaposása, hogy nyomorult irhádat
mentsd,
melynek nincs se valószínűsége, se valószínűtlensége, mert minden
egyformán lehetséges egy szelíd domb hajlatán heverészni a kukoricásban, s
hazagondolni a békés, bárányfelhős ég alatt, és egy szempillantás múlva hővé
és fénnyé válni, meg ami még abból a hazaküldött gondolatodból megmaradt,
melynek egyetlen mentsége, értelme, jogosultsága az lehet csak, hogy
annyi tömérdek háború után az összes háborúk utolsója legyen,
mert nincs, aki túlélje, mert a pusztító jobban belepusztul az általa oko-
zott pusztulásnál,
mert a sebesült elvérzik a kukoricásban, jeltelenül és névtelenül, mert
nincs aki kukoricát törni, őt elföldelni, fölötte imát mondani jönne,
és mert nemcsak a rokkantja rokkan meg holtáig, hanem az épségben
túlélő is holtáig viseli a túlélők testet-lelket roncsoló bűntudatát,
amitől te is, akinek hét horzsoló aknaszilánkon kívül egy hajad szála se
görbült, még tíz, húsz, harminc esztendő múlva is arra riadsz föl álmodból,
hogy egy jaj, Feri, hol vagyot ordítottál,
és nézel a sötétbe, s kérded, hogy mit keresek én itt, miért viselem ar-
comat-nevemet, mikor a tiédre nem emlékszik senki, miért is nem döglöttem
meg veled, hogy emlékedet ne kelljen viselnem, s lennék a nemlétben névtelen,
bűntelen, akinek a húsa már lefoszlott, szaga is eloszlott, csontjai szétgurultak a
kukoricásban.

In: Örkény István: Egyperces novellák. Magvető Zsebkönyvtár, Budapest,

1977, 362-3. (5., bővített kiadás)

156
 88.
Ignotus:
Széchenyi

A Széchenyi-ünnep nem volt ünnep. Van benne valami becsületesség, a

Széchenyi nagyságához méltó, hogy nem is erőltették. Aminek évfordulója lett
volna: a Széchenyi öngyilkossága, végre sem olyasmi, amin az utód hevülhet
és elandalodhat. Mit ünnepeljen rajta? Szimbolumot? Annak jelképét, hogy ez
az az ország, ahol az embernek főbe kell magát lőnie? Ez nem igaz: ha igaz
volna, akkor Széchenyi hiába élt volna s nem volna az a nagy ember, aki. A
Széchenyi nagysága éppen annak bizonyításában áll, hogy igenis lehet élni
ebben az országban is. Talán nem oly gyönyörűséggel mint egyebütt. Talán
nem annyi okkal az ünnepi kedvre, mint más emlékű nemzetek közepette. De
dolgozni itt is lehet, és érdemes is. Meghalni itt sem muszáj időnek előtte; még
az öngyilkossággal is el lehet várni hatvanhét esztendeig. Amikor már viszont
némi fontoskodás van benne: túlbecsülése az egyes ember jelentőségének, le-
gyen bár a világ legnagyobb embere.
Volt tehát afféle praktikus széchenyianizmus abban, ahogy a mi legna-
gyobb emberünk emlékével szemben egy kicsit szórakozottak voltunk. Az
életnek olyan megigenlése, melyet ő tanítani tudott, de követni nem. S volt
viszont a Széchenyi tanításai örök aktualizálásának bizonysága a lélektelen
fecsegésben, mi az egyetlen volt, amit a komor évnap nálunk kiváltott. Keveset
beszéltek és írtak Széchenyiről, de szinte csupa üres közhelyeket. Ez az ország
még mindig lélektelen ország. Még egynéhány Széchenyi elkelne, hogy lelket
verjen bele.
A legfájdalmasabb kegyetlenség az íróké volt. Az egyetlen Marczali
Henriknek Pester Lloydbeli cikkében találtam utalást arra, hogy Széchenyi
mestere volt a magyar prózának. Ez a szó így kevés. Széchenyi volt első meste-
re a modern magyar prózának, s általában: ő volt az első modern magyar író. Íj
ember volt, kinek új mondanivalói voltak s e mondanivalói számára új nyelvet
teremtett. Még pedig tudatosan; nemcsak geniális ösztönnel, de geniális átér-
zéssel is. Hogy nyelvében él a nemzet, azt ő előtte is tudták. De ő azt is tudta,
hogy a gondolat a nyelvben él, s a nyelv magyarságával együtt magyarosodik a
nemzeti gondolat. Ami erőt, elmésséget, gúnyt, hevületet, emelkedettséget s
finomságot bele lehet kovácsolni a nyelvbe, annyi s olyan finom instrumentu-
ma van a közösségnek, mellyel egybenőtt. S a halhatatlan dilettáns: ahogy ne-
kivágott állattenyésztésnek, folyamszabályozásnak, közgazdaságnak és köz-
igazgatásnak, úgy vágott neki a nyelvalakításnak is. Huszárosan, huszárkapitá-
nyosan. Így mint Bismarck a német egységnek s a német prózának. Amelyre
éppúgy rányomta bélyegét s éppoly tudatosan s éppoly rászületett mővészettel,
mint a német irodalomra. Széchenyin kívül még egy praktikus genie volt a ma-
gyar államférfiak közt: Andrássy. Aki szintén nem tudott tökéletesen semmifé-
le emberi nyelven, magyarul sem. De titkárait időnek előtte megőszítette azzal,
hogy neki elég jó levelet vagy jegyzéket nem tudott írni senki, sem franciául,
sem németül, sem magyarul - s a nyelv- és íróművészek közt végre is többnyire
ő maga volt az, aki megtalálta a pontos szót arra, ami mondanivalója volt.
(Aminek a titka az lehetett, hogy v o l t mondanivalója.) Az ige hatalmát és
157
termékenységét mutatja a Széchenyi nagysága; a szóét, melyben, mint a kö-
zépkori abrakadabrákban, varázslatos erők szunnyadnak, s melyet aki avatott
mond ki, világokat igézhet föl vele. A magyar írók kétszeresen adeptusai Széc-
henyi Istvánnak.

In: Ignotus: Jegyzetek. Nyugat III. évf. 8. sz. 1910. április 16. 548-9.

158
 89.
Kondor Béla:
Vezeklés
(Részlet)

A költő egy évnél is többet töltött a pusztában, vezeklésül elkövetett

jövendöléseiért, nemkevésbé az őt addig ért örömökért.
A mindennapok a pusztában is reggel nyílnak, amikor a közhasznú
boltok általában, úgy hét óra tájt. Addigra az éjszakai vergődés, istennel való
társalgás és a meghatározatlan szerelmi kívánkozások durva elhessegetése már
annyi fáradtsággal terhelte az aludni vágyakozót, hogy igen a felkelésre gon-
dolt csakugyan. És csukott szemhéjai fonákján megjelent a sarki hosszúpultú
Álldogáló rémképe, ahol a belvárosi postások rozsdás lúdtalpukat beszerezni
szokták, és ahol ő büntetésből hamarosan megjelenik, majd reggelizés ürügyé-
vel ócska pálinkát kap inni.
"Érdekes, valamennyien szőrösek voltunk egykor. Mostmár csak azo-
kon a helyeken maradt meg a szőrtenyészet, amely részeinket egymás elől rej-
tegetni kéne. És a legtöbb szőr a fejünkön terem."
Vagy a poharak érdekes elhelyezéséről.
Az ivóban leginkább fejtetőn állnak, sorban, mint a fáradt katonák és a
mosogatástól izzadság csorog le arcukon. Nemsokára szorgos munkáskezek
bizonyos italokkal töltik meg a páriákat, majd valóságos helyzetet vesznek fel
kénytelenül és igyekeznek hivatásuknak megfelelni. Vagyis kiszipolyozzák és
otthagyják őket öregasszonyok prédájául. Ezek a maradék kihörpintése után
újra a mosogató purgatóriumába hurcolják, némelyiket eltörni, de a szerencsé-
seket újra fejre állítják. A poharak e kocogva csilingelő mozgása késő éjjelig
tart, mintha láthatatlan zsinóron gyakorlatoznának, szögletes röpködésük szün-
telen. A csomóponton pihennek olykor, nedves testtel, tátogó szájuk néma.
Rengeteg üvegcserép!
"Ez is száműzetésem. Milyen tiszták, fénylően öltözöttek némely höl-
gyek, akik más karján libegnek el, vagy kis csoportokban ringanak előttem az
utcán, amikor mindenki hazafelé tart, én pedig éppen ellenkezőleg: nekivágok
a bolyongásnak. Sok-sok remény van ebben a távolságban! Ez is
száműzetésem." (...)
A poharak általában három helyzetet vesznek fel, ahogy a poros raktá-
rakból a kocsmába kerülnek. Egyfelől fejjel lefelé, katonás sorokban, izzadtan,
bevetésre várva, majd talpraállítva, kötelességtudóan, áldozati itallal töltve,
üresen, hátha megússzák a következő mosogatást - csilingelve kézben és né-
mán kongatva a levegőben, valamint a Krisztus urunk halálünnepén Rómába
vándoroló öreg harangok: és a feltámadás reményében újra, meg újra, meg
újra.

In: Kondor Béla: Angyal a város felett. Összeáll., utószó: Győri János. Szép-
irodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 101-2.

159
 90.
Sarkadi Imre:
Oszlopos Simeon
(Részletek)

Ha Oszlopos Simeon naplót, életrajzot vagy regényt írt volna - ha lett

volna ideje fel is dolgozni tapasztalásait az oszlopon, vagy tiszteljük jobban, ha
érdemesnek tartotta volna mással is közölni felfedezése mérföldköveit -, a vi-
lág legérdekesebb felfedezéséről tudnánk. Ez a nemlétező feljegyzés vagy esz-
szé tele van ilyen szavakkal, mint "absztinencia" (...) - olyasmi kifejezéssel
(...), s elképzelésekkel, melyek mind csökönyösen a kikapcsolódás, tisztítás,
végső értelemben az elképzelt éteri tisztaság megváltását várják. Hogy mitől?
Sajnos Oszlopos Simeon nem írt memoárt, elfoglalt volt, és irigy, mint
mindenki, aki a saját lelkét menti. Mentől kevesebb a veszély, annál inkább; az
oszlopos még csak a szeretés, nem szeretés törvényszerűségein sem gondolko-
zott, nem elégedett meg azzal, hogy "csak" Krisztus legyen, s a kérdezőknek
sem válaszolt. Az aszkézis különben is riasztó valami. Mikor Oszlopos Sime-
onban az első jelei mutatkoztak, valószínűleg menekülni kezdett tőle mindenki
- nem létező felesége legelőször, aztán az apja, az anyja, a zsigeri idegek örö-
mei, a befogadni tudás, s maradtak a kifejezések, melyek nehéz vajúdás után
születtek az oszlop tetején. Akik meglátogatták a sivatagban, csak azért tették,
mert nem hitték, hogy igazi aszkéta: a test gyakorlásának tekintették, ami az
aszkézis végzetes félreértése (innen látszik, hogy a csökönyös szószerintiség-
hez való ragaszkodás néha mit eredményezhet.) Azt hitték, hogy egy álaszké-
tával találják magukat szembe, s mikor ellenkezőjéről meggyőződtek,
pánikszerűen menekültek el tőle.
Csak a madarak maradtak, meg a sáskák.
Mikor néhány héttel ezelőtt felfedeztem Simeont az oszlop tetején,
meglepődtem, hogy ilyen nehezen vált számomra érthetővé az, aminek hóna-
pokkal ezelőtt érthetővé kellett válni. Két hónappal ezelőtt, amikor eltűnt Má-
ria, hat héttel ezelőtt, mikor a környezet tünedezett, négy héttel ezelőtt, mikor
az érzékelhető világ egy része tünedezett... Csak hát az eltűnésnek furcsa fázi-
sai vannak, s a megtörténés pillanatában még nem vehetők biztosra. A rendőr-
ségen az eltűnéseket csak napok múlva jelentik be - úgy látszik, az emberi
idegrendszer nem árulja el pontosan a hiányérzetet, a kialakult tapasztalás sze-
rint a hiányérzet lehet időleges is. Pénelopénak jó idegei voltak, húsz év múlva
is pontosan tudta, hogy Odüsszeusz nem tűnt el - s igaza volt. (...)

In: Sarkadi Imre: Regények. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 123-

4.

160
 91.
Somlyó Zoltán:
A kenyérkereset

Az ódon Budának egy biedermeier utcája; félórával dél előtt. Piciny

kávéház teraszán ülök, a csönd miatt jöttem ide: se villamos, se nagy járás-
kelés erre, a saját lelkére szoruló íróembernek jó hely, itt lehet dolgozni. Se
bent nem vagyok, se kint, a terasz már a kávéház, de még nem az utca; szinte
azt mondhatnám: semleges terület. Mintha valami hajón ülnék, amely a gondo-
lat vizén ringatózik...
És, ahogy a betűk sorokká válnak előttem, a nyugalmas csöndben hirte-
len gyönge, vékony sikítás fúrja magát a levegőbe. Nem jelentékenyebb a
macska hangjánál vagy egy gyermek szisszenésénél, de komolyabb, búsabb.
Alig figyelek fel a munkámból, de a szemem éppen abba az irányba talált bele,
ahol rögtön meglelem a sikítás okát. Egy nyurga biciklista feldöntött egy vén,
egészen töpörödött nénikét. A biciklin - ezt rögtön megfigyeltem - nincs csen-
gő. A nénike a földön fekszik, mozdulatlanul, pici kosara elgurult. A nyurga
fiatalember, aki maga is lelódult, dühösen, gyengédtelenül fölemeli a nénikét,
akár egy rongyot. Az, szegényke, hangtalan sírással sír, aszott, csúnya, kormos
keze hátával törüli orráról a vért. És olyan tekintettel néz a biciklistára, hogy a
biciklista helyében én elsüllyednék a szégyentől, vagy meghasadna a szívem,
de mindenesetre legalább átölelném, vigasztalnám és bocsánatot kérnék tőle...
Ő persze mást tesz: korholja, szapulja a vén, törődött emberroncsot, és
közben - jól látom - zavartan tekint körül, hogy nem kell-e rendőrtől tartania.
És már ott ül a biciklin, és tovagurul... A sarokról aztán még egyszer vissza-
néz... A nénike valahogy még odavonszolja magát a falnak, és csöndesen sír-
dogálja az orra vérétől piros könnyeket. Egy-két perc múlva már öt, hat, tíz
ember is áll körülötte, és rakásra hull a kosárkába az ötven- meg a százkoronás.
A nénike percről percre boldogabban, szinte derűsebben sír... Nem, nem tudok
haragudni a csengőtlen biciklistára. Nem tehetek róla...

In: Somlyó Zoltán: Párbaj és kultúra. Válogatott publicisztikai írások. Válogat-

ta és szerk. Zsoldos Sándor. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 220-1.

161
 92.
Nádas Péter:
Sors és technika
(Részletek)

(...) Az egyik ember, már csak merő udvariasságból is felteszi a kérdést

a másik embernek: Hogy vagy? A kérdés a használattól ugyan nagyon elkopott,
de furcsa módon ez nem árt neki, mert rögtön ott áll mögötte a jó és a rossz
dualitása, bele van foglalva a kíváncsiság és a megismerési vágy, a kontroll és
az önkontroll processzusa, s a válasz minőségének megfelelően az igazság és a
hazugság, az őszinteség és a hamisság, az elutasítás és a részvét, a feltételezés
és a következtetés, nyomjelekben mindaz, amire az értékítélet épül, mindaz,
ami az önismeretnek és a világismeretnek feltétele.
Amikor két, sorsára hagyott ember találkozik, akkor a lehető legna-
gyobb megütközést kelthetné egy olyan válasz, hogy jól vagyok, mert ez azt
jelentené, hogy az egyik ember, abban az egész nyomorúságban, ami az életük,
nem vállal sorsközösséget a másikkal, s ezért amikor ezek az emberek udvaria-
sak akarnak maradni, akkor inkább azon kell lenniök, hogy minél alaposabban
ecseteljék, és mintegy felülmúlják egymást sorsuk elviselhetetlenségének rész-
letezésében. Ezt még akkor is megteszik, ha valamilyen véletlen folytán éppen
jól érzik magukat, mert az elemi udvariasságban megfogalmazódó kollektív
identitásuk úgy kívánja, hogy ne terheljék egymást a jó érzéseikkel. A sorsukat
alakító emberektől éppen az ellenkezőjét kívánja az elemi udvariasság. Mind-
kettőjük alapvető érdeke, hogy még akkor se terheljék egymást a rossz érzése-
ikkel, ha véletlenül nincsenek jól, mert ha nem így tennének, akkor azt a ben-
sőséges információt kéne egy idegenre bízniuk, hogy rosszul alakították a sor-
sukat, csődöt mondtak, vesztesek, s ez esetben egyenesen annak a mindenkire
vonatkozó elvnek a működési képességét tennék kétségessé, amire a sorsukat
alakító emberek kollektív
identitása épül. (...)
Így aztán azon se lehet különösebben csodálkozni, hogy amikor egy
sorsára hagyott ember és egy sorsát alakító ember találkozik, akkor mindkettő-
jükben megütközést kelt a másik válasza. Óhatatlanul olyan kép alakul ki ben-
nük, mintha a másik sértette volna meg az elemi udvariasság szabályait, holott
szimulációjuk és disszimulációjuk ugyanarra a dologra vonatkozik: a sorsra.
(...) Ami az egyik szemében indokolatlan siránkozás, mert ő a jó és a rossz dua-
litásán belül a jónak adott prioritást, a másik szemében indokolatlan büszkél-
kedés, mert ő meg a rossznak adott prioritást ugyanazon dualitáson belül. És
még kínosabb a találkozásuk, amikor tanácsot adnak egymásnak. Akkor egy
kicsit úgy néz ki a dolog, mint mikor a farkát hevesen csóváló kutya a farkát
rezzenetlenül felmeresztő macskával találkozik. Elkerülhetetlen, hogy egymás-
nak ne essenek, mert ami az egyik nyelvén az érdeklődés és a barátságos köze-
ledés szándékát jelenti, a bizalmatlanság és a támadás szándékát jelenti a másik
nyelvén. (...)

In: Nádas Péter: Sors és technika. 2000 - Irodalmi és társadalmi havilap.

1993/június, 10. p.
162
 93.
Esterházy Péter:
Csáth Géza fantasztikus élete
(Részlet)

Az ország

Magyarországot úgy kell elképzelni, magyarázta Csáth, mint aminek

pereme van. Azért így, hogy a sár ki ne folyjék belőle. A sár elönti az utcákat,
végigszalad a mezőkön, be a fák közé, elönti elébb a mélyebben fekvő terüle-
teket, mint például Hódmezővásárhelyet vagy Kalocsát, majd rendben, sorban
mindent.
Vagy a házak ablakán folyik be, vagy valamelyest ellenkezőleg, a lép-
csőházban emelkedik lassan a szennyes ár, hogy roppant erővel aztán betörje
lakásaink ajtaját, s úgy, átrontva a szobákon, sodorva a könyvespolcokat és az
örökölt ezüstvillákat, hangos bugyborékolással ömöljék az ablakon át az utcá-
ra. Igaz, akkor már künn is magas az ár, a hajszálcsövesség miatt.
A felnőttek, tudván, hogy nincs mit tenni, nyugodtan fogadják a mo-
csok emelkedését, még azok is kevesen vannak, akik nyakukat nyújtogatják,
hogy, úgymond, később ömöljék az anyag a szájukba, ez is inkább a figyelmet-
lenség, mint a pánik jele. A gyerekekre pedig keményen ráparancsoltak. Né-
hány, a rendszeres fogorvosi felügyeletet elmulasztó kölyök rí csak, mert a
lyukas fog érzékeny a hideg sárra.
Csak a csecsemők kivételek. Ordítanak és kapálódznak; van, aki azon-
nal uszonyt fejleszt magának, vagy kis bölcsőjét vakmerően kormányozza az
óhatatlanul kialakuló sodrások mentén. Csecsemők jaja tölti be az országot.
Fuldoklásuk nem szép, inkább undorító. A csecsemők lehelete a lenyelt iszapos
sár miatt a lehető legbüdösebb volt. Ezek már nem is magyarok, olyan büdö-
sek, mondta Csáth búskomoran, pedig nem maradt rejtve előtte a csecsemők
megható erőfeszítése, és megsimogatta sercegő, kopasz fejét, mert Csáth ekkor
kopasz volt, mint egy fegyenc, míg Kosztolányi aranyfürtös, amit nem rosszból
mondok. Végül is ez, nem a sár vetett véget az országnak, ez a szag: Hogy így
megváltoztak az emberek!
Nézi hát Csáth, ahogy süllyed Magyarország. Süt a nap, viszont fú a
szél (mindig valamilyen idő van!!!), a bokájáig ér akkor az ár. Még van időd az
utolsó mondatig, súgja kajánul Kosztolányinak. Most volna jó: HAZA A MA-
GASBAN! Ezen már Kosztolányinak is nevetnie kellett, pedig őt érte a legna-
gyobb veszteség: az olvasótábora, kis közönsége lett oda!!! (Mindez
Kogutovicz Manó térképeiről, a színezésről, egyértelműen leolvasható.)

Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete. In: Körkép 88. Szerk. Hegedős
Mária. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988, 129-30.

163
 94.
Karinthy Ferenc:
A Tiberisnél
(Részletek)

(...) Ülök Rómában a Tiberis partján, a Lungotevere della Farnesina

szüntelen száguldón forgalmas, gyalogosan úgyszólván áthatolhatatlan autóút
alatti kőparton, melynek meredek, magas falai közé alig hatol le az örök város
szinte elviselhetetlen örök lármája, s további lépcsők vezetnek alá egészen a
"szőke" (inkább piszkos sárgásbarna, mert agyagos talajban futó) ősfolyóig.
Erre bizony nem érvényes, hogy "fecseg a felszín, hallgat a mély", tükre általá-
ban sima és néma (kivéve viharos szélben), odalenn viszont, a hirtelen támadó-
eltűnő fodrok, vészesen gyanús ficánkolás, nyílsebes, vékonyan kirajzolódó-
lecsillapodó nyomvonalak alapján kegyetlen csöndes háború dúlhat, gladiátor-
párbajok életre-halálra, a ragadozók és a kisebb menekülő halak vagy ellenál-
lók küzdelme a létért, a zavarosban emberi szemmel nem észlelhető struggle
for life. A légben fecskék, le-lecsapó sirályok, arrább a szárazon totyogó, sápo-
gó vadkacsák s néhány elszánt pecázó. (...)
Ülök a Tiberisnél a világ kimeríthetetlenségén, kifürkészhetetlenségén
tűnődve. Nem bírom megunni, megszokni az ócska közhelyet, hogy mindig új
és mindig a régi és mindig ugyanaz, e hableány-sellőcskék, "akik nézték Han-
nibál hadát s most néznek engem". Van valami megfejthetetlen titkuk a fo-
lyóknak, a változó-változatlan öröklét, esendőségünkben, veszendőségünkben,
halandóságunkban a kába önáltatás, hogy száz, ezer, százezer esztendő múlva
is lesznek.
Ülök a parton, hazagondolok. Mi elmegyünk, kipusztulhat az emberfaj,
sárkányfogvetemény, földgolyónkon az élet utolsó csírája, akkor is itt csordo-
gál és hömpölyög majd a folyó: a Tiberisnek, akár a Dunának, "mely múlt,
jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai". Boldog Magyarország, írta
Dante, (...) ha nem engedi többé félrevezetni magát. Boldogtalan kis Magya-
rország, hányszor vezettek félre, hová-merre kanyarog a sorsod?

In: Karinthy Ferenc: Útközben. In: Körkép 90. Szerk. Hegedős Mária. Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1990, 191., 194.

164
 95.
Kornis Mihály:
Napló(töredék)
(Részlet)

(...) Mit vegyen magának enni az ember a KÖZÉRT-ben?

Tudósítok magamról: elszántan beviharzok, hogy vegyek öt kiflit, egy
liter tejet, valami húst - és bevergődök a sorba, már ez is vereség, aztán odaju-
tunk, hogy felelni kell, mit parancsol a kedves vevő, és én NEM TALÁLOK
SZAVAKAT olyan taszító a felvágottak halma
a tejet meg a kenyeret kikövetelem, de a tízdekás izékhez már nincs
elég erőm; az eladó azt hiszi, e sok minden közül nem tudok választani, holott
arról van szó, hogy nem látok semmi EHETŐ-t, saját fogyasztásra alkalmasat
(bezzeg, milyen egyszerű, ha vendéget várok! akkor azt mondom, másokat
utánozva: - ADJON ABBÓL A SZÉPBŐL 15 DEKÁT, AZ SEM BAJ, HA
TÖBB!)
- lemondok a friss húsról, kóvályogni kezdek a konzervek között; így
legalább más nem látja rajtam az idegességet, az undort; így váltam a minap
egy keletnémet virslikonzerv tehetetlen tulajdonosává:
9 virsli egy dobozban mindet meg kell enni másképp elrohad hetet he-
vesen magamba tömtem kettőt kivágtam
de mielőtt komolyra fordítom a szót, még elmagyarázom (utalok rá),
mit értek azon, hogy TASZÍTÓ A FELVÁGOTTAK HALMA, mert szeretném
hinni, hogy nem én vagyok a hülye, ez nem afféle stikk: nem hiszem el a hús
mögött a hentest
az eladónak sincs semmi köze hozzá, ő még jobban émelyeg, mint én;
reggeltől estig azt kell tenni-venni: a hústéglát, a tehéntúrómaltert, s néznie kell
a vásárlók szemét, ahogy ezeket a takarmányokat akarják, ő persze ezt nem
így fogalmazza meg, hanem azt mondja, alig leplezett dühvel: SZABAD
EZENKÍVÜL MÁSVALAMIT?
hajnalban kicipeli a raktár nagy frizsideréből a vasládát, amelyben két
mázsa különlegesség egymás hegyén-hátán fulladozik; megfogja és bevágja
mindet az üveg mögé; ő tehát látja az egészet, én pedig látom őt... (...)

In: Kornis Mihály: Napló(töredék). In: A Napló 1977-1982. (Válogatás). Mi-

nerva Kft. Budapest, 1990, 93. p.

165
 96.
Galgóczi Erzsébet:
Hetipiac
(Részletek)

Ki járt már utána, mennyi emberi munka fő a vasárnapi levesben?

Az ősszel rászántam két napot. Akkor még szép, száraz, napfényes idő
volt.
A folyamat péntek reggel kezdődik bármely Győr környéki faluban.
Mindegy, hogy hova megyek, mindenütt egyforma. Az is majdnem mindegy,
hogy kivel beszélek. Egy öregasszonyt választottam ki.
Mári néni péntek reggel kimegy a háztáji földjére, kiásni a zöldséget.
Fogat persze nincsen, amivel hazaszállíthatná, de már évekkel ezelőtt segített
magán éppúgy, mint a többi tsz-paraszt: két motorbicikli-kerékből egy ügyes
kisiparossal kézikocsit csináltatott - Kádár-kocsinak hívják -, amire tíz láda
málna, két füleskosár vagy egy zsák krumpli felfér, s jó úton egy öregasszony,
vagy egy nagyobbacska gyerek is el tudja tolni. Egy mázsánál többet nem ta-
nácsos rárakni, mert a küllő vagy a gumi, vagy a szelep tönkremehet. (Tudniil-
lik nem vadonatúj, hanem kimustrált motorbicikli kerekéből készítik.) Mári
néni most éppen mérges, mert a napokban az egyik rokona kölcsönkérte a kis-
kocsiját, és vagy a gumi, vagy a szelep tönkrement, mert azóta nem győzi
pumpálni. Azt is megtudta azóta, hogy kedves rokona két mázsát fuvarozott -
éppen azért kérte kölcsön az ő kiskocsiját, mert a magáét sajnálta.
Mári néni nyugdíjas a tsz-ben, és kettesben él öreg férjével. Gyerekei
már mind családot alapítottak, részint a faluban, részint távoli városokban. -gy
aztán az öregasszonynak rengeteg a dolga. A háztartáson kívül a háztáji föld, a
tehén, a disznók, a malacok, a kacsák, a tyúkok. Meg a kert. A nyugdíj, amit a
férje kap, pontosan "zsebpénzre" elég: szivarra, cukorra és gyógyszerre. Ez a
három szenvedélye van az öregnek, s a nyugdíjból már az újságot sem tudja
kifizetni. A szomszédok és a rokonok tudni vélik, hogy Mári néninek annyi
pénze van a takarékban, hogy ha száz évig élne, akkor sem szorulna rá senkire
- de ezt nem lehet ellenőrizni, mert a takarékbetétek titkosak. (...)
Mári néni tizenegy órára kiássa a zöldséget, és a kiskocsin hazatolja.
Aztán már főzés után tudja folytatni ezt a munkát: a zöldséget megválogatja,
megmossa, takaros csomókba kötözi. Sietnie kell, mert korán sötétedik, és ad-
dig még el is kell szállítania a rakodóhelyre, sőt besötétedés előtt ott még fel is
akarnak rakodni.
Azelőtt minden utcából annyi lovas kocsi ment a hetipiacra, amennyire
az utca minden áruja föl nem fért. Szokásos péntek délutáni program volt vé-
gigjárni az utcát, megtudni, ki megy kocsival Győrbe, s felférne-e két zsák
krumpli meg egy füles. S ha már senkiére sem fért fel, akkor indult még egy
szekér. Fogathiány miatt soha nem maradt otthon egy kosár uborka sem. (...)
Mióta a fogatok a tsz tulajdonában vannak, a piacra szállítást is a tsz
szervezte meg olyan módon, hogy kettő, vagy szükség esetén több Diesel-
vontatót bocsát erre a célra. Nem ingyen! Csomagonként három forintért. (...)
Szombat hajnalban az asszonyok még összeszednek egy-egy kosárra
való eladhatót, tojást, mákot, diót, babot, aztán vonaton, buszon vagy kerékpá-
166
ron bemennek Győrbe, a hetipiacra. Győrött, a Dunakapu téren, hajnali két
órakor kezdődik az élet. A hosszúkás, alacsony piaci asztalok a tér közepén
vannak szabályos négyszögben összerakva, összeláncolva - önmagában sem
valami szép látvány, mert nem éppen mahagóniból készültek, de ráadásul egy
márványból és kovácsolt vasból kombinált, szép díszkút mellett éktelenkedik a
halom, így kifejezetten ronda. (...)
A faluból beérkező asszonyok érkezési sorrendben foglalhatnak helyet.
(...)
A piac szervezeti "felépítése" - ahogy a felügyelőtől megtudtam - rop-
pant egyszerű. Az asztalkirakó embereken kívül nyolc helypénzszedőt foglal-
koztatnak. Ők beszedik a helypénzt, amely pontosan szabályozva van, és hosz-
szú idő óta olyan stabilan tartja az árát, mint csak nagyon kevés cikk: a kenyér,
a villamosjegy meg a 31 forintos napidíj. Zsák 2 forint, füles 1,60, kosár 1 fo-
rint, szatyor 60 fillér.
Naponta összeadják - becslés meg "bevallás" alapján - a piacra felhozott
áru mennyiségét, s ezt megküldik a városi kereskedelmi osztálynak meg a bu-
dapesti Központi Statisztikai Hivatalnak.
A piacfelügyelőséghez tartozik még az élelmiszer-vizsgáló laboratóri-
um, amelynek munkatársai szúrópróba-szerűen ellenőrzik a romlékony árucik-
keket: tejet, tejterméket, vágott baromfit, tojást. Tapasztalatuk szerint ritka a
hamisítás, például ma már kevesebb lisztezett tejfölt árulnak, mint tíz-tizenöt
évvel ezelőtt. (...)
A piacon nemcsak a sárgarépa cserél gazdát, hanem a pletyka is. Még-
hozzá nem olyan "kisüzemi" módon, mint egy falucskán belül, hanem megyei,
de legalábbis városi méretekben. Eladó és eladó, eladók és vevők nemegyszer
évtizedek óta ismerik egymást, biztosítva van a termékeny tapasztalatcsere. A
piacon minden tsz-elnökről, minden kerületi párttitkárról meg lehet tudni olyan
titkokat, amelyek nem feltétlenül szerepelnek a káderlapon.
Szombaton déli egy órakor a legelszántabb eladó is hazamegy, mert ami
eddig nem "kelt el", arra már nem is akad vevő. (...)
A Dunakapu úgy maradt ott, mint a csatatér: zöldség- és papírhullákkal
borítva. Lehangoló látvány. S a tudat is lehangoló: az áru gazdát cserélt - és
mindenki elégedetlen. A parasztasszony felhozott két nagy füles holmit, és
hazavisz nyolcvan forintot. A városi asszony ugyanennyi pénzért csak egy kis
nejlonszatyrot tudott megtölteni. Hogy a különbség hova tőnt közben - ez rej-
tély. Én sem vállalkozom a megfejtésére.
1966

In: Galgóczi Erzsébet: A törvény szövedéke. Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda-

pest, 1988, 277-86.

167
 97.
Bertha Bulcsu:
Senki kutyája
(Részletek)

(...) Tenyerét a testére szorította, lassan az ablakhoz vonszolódott. Kinézett.

Húszcentis hó borította az utcát. Fehér jégporban egy fekete kutya vergődött.
Mindent megértett. Nem az erkélyen vonított valamelyik úri kutya, azok biz-
tonságban voltak. A Senki kutyája vonított az úttesten. Elütötte egy autó, s az
elkerülhetetlen halál és a fájdalom gyászdalait fújta, intonálta órák óta. A Senki
kutyája mindenkié volt. Mindenki etette, szólongatta. Fél éve, amikor az utolsó
régi, óbudai házakat lebontották, kutyák, macskák és galambok maradtak ár-
ván. A gazdájuk elköltözött valahová, de az új lakásban az állatoknak nem ju-
tott hely. Az állatok Óbudán maradtak. Először a macskák pusztultak el, aztán
a kutyák. Csak a galambok maradtak meg, és a Senki kutyája. Egy lebontott
magyarországi életforma utolsó képviselői voltak. A Senki kutyáját, aki egy
kicsit jelképpé is vált, mindenki pártfogolta. De most, advent hetében, a kavar-
gó hóesésben, valaki elgázolta. A kutya ordított, jajgatott, s jó ösztönnel az út
széléről befelé kúszott, hogy újra átmenjen rajta egy autó. Egy célja volt csak, a
biztos megdöglés. De az autók kikerülték. Fondorlatosan fékeztek, balra kanya-
rodtak, nagy ívben, nagy hurkot rajzolva elmentek mellette. Szegény eb így
csak ordított, vonított fájdalmában. A felmentő autókerék késett. A szenvedés,
a fájdalom megújuló hullámai csak a jajongás, ordítás artikulációjában nyilvá-
nultak meg, és a vergődésben. Ahogy a hóban araszolt, és furcsán, feketén
mozdított magán.
Ötvös Kálmán az asztalhoz lépkedett, lassan, bizonytalanul felemelte a
telefonkagylót, és felhívott egy állatorvost. Bemutatkozott.
- Hol van a kutya? - kérdezte az állatorvos.
- Az ablakom alatt, átment rajta egy autó.
- Ez a maga kutyája?
- Nem az enyém, ez a Senki kutyája, mindenki ismeri.
- Mit kíván tulajdonképpen?
- Vizsgálja meg. Talán még lehet rajta segíteni. Ha nem, akkor viszont jó lenne
egy injekció.
- Ezek szerint mégis a maga kutyája, csak elcsavargott.
- Nem az én kutyám, ez a Senki kutyája.
- És ki fizeti a honoráriumot?
- Én szívesen kifizetem.
- Maga? Miféle alak lehet maga? Az ilyen embereknek általában egyetlen fil-
lérje sincs.- Uram, nekem vannak fillérjeim. Forintjaim is. Sietni kellene, mert
a kutya már nagyon a végét járja.
- Nem. Az ilyen embereknek nincs pénze. Aki az ablakon át döglődő kutyákra
leselkedik, annak nincs ideje pénzt keresni.
- Nyugodtan jöjjön ide, lent várom a kutya mellett. Mindent kifizetek.
- Ép a nyelve?
- Azt hiszem, nincs semmi baja.
- Akkor előjegyzem. Majd egy alkalmas időpontban nyalja ki a seggemet. De
168
ragaszkodom hozzá, hogy ez a késő esti órákra essen, mert a maga kutyái
ilyenkor szoktak megdögölni.Az állatorvos levágta a telefonkagylót. Ötvös
Kálmán az ujjára tekerte a zsinórt, és lassan lóbálgatta a bakelitszerkezetet.
Sejtette, hogy ilyen a világ, de most, hogy bebizonyosodott, rosszul esett neki.
A kutya közben ordított. Ötvös úgy érezte, hogy a bordái alatt vonított a kutya.
Ledobta a telefonkagylót és az ablakhoz lépett. A párkányra támaszkodott.
Nézte, hogyan ügyeskedik a kutya, hogy végre megdögölhessen. Közben a hó
kavargásában is gyönyörködött. Régen, gyerekkorában nagyon szerette a hóvi-
harokat. A hóviharok mindent megváltoztattak. Elakadtak a vonatok, autók,
nem volt rendes étel. Csak bor és pálinka. Ahogy a régi telek hangulatát idéz-
gette, látta, hogy a szemközti házból kilépett egy fürdőköpenyes férfi. Mezte-
len lábszárakkal, papucsban gázolt a kutya felé. A kezét zsebében tartotta,
mintha zsebkendőjét fogná. Amikor a kutyához ért, egy revolvert húzott elő, és
kétszer belelőtt. A kutya elhallgatott. Megdöglött. A golyók végeztek vele. A
fürdőköpenyes megfordult, és visszament a szemközti házba. A kutya nyilván
megkönnyebbült, Ötvös mégis elgondolkodott a jeleneten. Egy megoldást lá-
tott. -gy kell megoldani egy zavaros helyzetet. Nyilván tanítják valahol. Ott
lakik a pasi a házban, gyerekei vannak, aztán ha nagy a zaj, lemegy, s a tárból
két golyót beleereszt egy élőlénybe. Utána rend lesz.
Hátradőlt az ágyán. Nyögött. Bármennyire is borzadt a fürdőköpenyes
pasas lövéseitől, megkönnyebbült. Nem ordít a kutya. Végre valamilyen kon-
szolidáció. De elfogadni sem tudta a megoldást. A gyilkosság nem megoldás.
Mást akart az élőlénytől. Nem halottakat, hanem fényt, sok fényt. A lövések
után beállt csend üressé tette. Elaludt. Álmában Afrikában járt, mint öt éve.
Egy majom futott előtte, és csalogatta, hogy menjen vissza a fára. (...)
Reggel átizzadt paplan alatt ébredt. A szoba csillogott. Amikor felállt, látta,
hogy félméteres hó borítja az utat, a puha hódunyhában autók szundikáltak. Az
agyonlőtt fekete kutyát hó takarta. Fény és hó borította a földet. Üres volt az
utca, emberek nem mutatkoztak.

In: Bertha Bulcsu: Fehér rozsda. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982,

23-6.

169
 98.
Bertha Bulcsu:
Utolsó kenet
(Részletek)

A haragoszöld uzsai erdők után a látóhatár szélén kirajzolódtak a süme-

gi vár körvonalai. Ahogy közeledtek hozzá, a levegő világoskék, üvegszerő
közegében olyanná vált, mint egy hatalmas matrica, amit az ég aljára ragasztot-
tak. Bernáth Gyula a laza erdőfoltok közt balra tekintgetett, aztán hátraszólt a
feleségének:
- Ott, az erdőkaréjon túl a Sümegprága ... Diákkoromban minden nyáron meg-
fordultam ott. (...)
A tükörből látta, hogy a felesége és a lánya érdeklődve kipillant az ablakon,
figyelik néhány pillanatig a ritkás erdőket, tisztásokat, s mivel falut sehol sem
látnak, egykedvűen előre néznek. Az apja mellette ült, és szenvedett. Utálta az
autókat, egy régi balesete miatt fájt a nyaka, nem tudott forgolódni. Korban
közel járt a hetvenhez, átélte a világégést, így a fia nosztalgikus emlékkeresgé-
léseit nevetségesnek tartotta. Merev nyakkal ült az autóban, és nagy akaraterő-
vel türtőztette magát. Az Oszkol völgyéből került haza századának maradék
katonáival. (...) Csak a saját szenvedéseire emlékezett, a hóra, amibe belefa-
gyott a lába, s az orosz páncélosokra, amelyek a legváratlanabb helyeken is
megjelentek. Életben maradt, de tönkrement az élete. Akkor még úgy látszott,
hogy az élet folytatható vagy újrakezdhető. Tanított, részt vett a kisváros újjá-
építésében, s ugyanúgy pártolta, segítette a cselédek, vincellérek gyermekeit,
mint az előző rendszerben. Mégis megnehezedett az élete. Az erkölcsi normák,
melyeken szülőfalujában felnőtt s az iskolában is nevelkedett, érvényüket vesz-
tették. Időnként úgy érezte, mintha nem is itthon lenne, Magyarországon, ha-
nem valahol külföldön, ahol magyarnak lenni szinte szégyenletes. A fiát sem
tudta már igazán szeretni, mert beilleszkedett ebbe a furcsa világba.
A 84-es úton elrepültek Sümeg mellett, s a töredezett köves vidék után
hirtelen kitárulkoztak a mezők, aranyló búzatáblák, zöld lucernások, rétek, ka-
szálók. A tagutak mentén akácfasorok álltak, néhol terméketlenebb földek sar-
kában akácerdők. Nyári napfényben fürdött a táj, a bőség szinte kicsordult az
autóútra. Valamennyien a tájat nézték, a gabonaföldeket, a kukoricások sötét-
zöld rengetegeit. Éppen valamilyen örömérzés, megelégedettség érintgette az
utasait, amikor Bernáth Gyula a zalameggyesi hídnál fékezett, és az út szélére
kormányozta autóját.
- Miért álltál meg? - kérdezte az apja.
- Egy pillanat, és megyünk - mondta Bernáth Gyula, aztán kiszállt a kocsiból,
és a hídkorlátra támaszkodva belenézett a folyóba. Szeme halak után kutatott,
de csak elvadult növényzetet látott. A folyó megduzzadt, folyása meggyorsult,
vize opálossá vált.
Csalódottan visszaült a kocsiba, indexelt és elindult.
- Gyermekkoromban, amikor a nagyapáméknál voltam, idáig jöttünk fel a Mar-
cal mentén. Itt volt a legtöbb hal. Kitéptük a hínárt, aztán nagy, kosárszerű há-
lót formáltunk belőle, és a parthoz nyomtuk. Sok halat fogtunk, néha csukát és
pontyot is. A partfalban üregek voltak, s bent álltak a halak. Onnan szedtük ki a
170
legszebbeket, a partvédő kosár alól. De az is előfordult, hogy az üregben csak
pézsmapocok volt, és beleharapott a kezünkbe. Nagypapa szerette a halakat -
mondta Bernáth Gyula.
A lánya, felesége és az apja hallgatott. Halványan sejtette már, hogy a
vállalkozás csődbe megy. Nem sikerült felidézni a régi keresztúri hangulatokat.
(...)

In: Bertha Bulcsu: Fehér rozsda. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982,

128-30.

171
 99.
Eisemann György:
"Barbárok" a Móricz-prózában
(Részletek)

A létezésben, annak emberi életformájában rejlő démoni, pusztító erőt

sokféleképp lehet nevezni. Legfőbb paradoxona, hogy éppen a létezés révén
nyilvánul meg, mivel a semmisítés nem irányulhat a semmire, hanem csak a
létezőre: általa lehet az, ami. S ez még olyan fejtegetésre is csábíthat, mely a
létezést magát a semmi revelációjának tartja.
Anélkül, hogy a témáról metafizikai elmélkedésekbe bocsátkoznánk,
megállapíthatjuk, hogy Móricz Zsigmond művészetének egyik visszatérő ele-
me, gyakori részmozzanata ennek az erőnek, a semmisítés energiájának hatása,
romboló betörése a formaalkotó kultúra szférájába. Hatalma felszínre kerülésé-
vel pedig a létállapotok minden transzcendens mozzanatát megtagadja, s a mu-
landó életet csakis önmaga jelévé teszi. (...)
Kiindulásul a Móricz-próza terének megalkotására, s ezzel összefüg-
gésben hőseinek aurájára figyelhetünk fel. (...)
Ez a tér itt a síkság - akár szó szerint, akár metaforikus értelemben. A
síkság a látóhatárig terjedő föld, az ég határtalanságába vesző világ. Az embert,
aki a rónán e térben áll, mindenhonnan végtelenség veszi körül. E tájnak nincs
belső tagoltsága, nincs formája, nincs rendje - minden részletet saját ürességé-
ben old fel. Másrészt az ember, aki e térben van, mindig a számára feltáruló
világ közepén érezheti magát. Akárhová mozdul, mindig ugyanazt a végtelent
látja maga körül, s ő maga a központ, melynek perspektívája a határtalant fel-
öleli. A két dolog, bár nem szükségképpen, de feltételezheti egymást: a róna
végtelensége és a teret kizárólag önmagából meghatározó nézőpont szubjekti-
vitása. Fennáll a lehetőség, hogy e térben az tűnjön világnak, amit a tekintet -
külső kontúrok híján - világként meghatároz, s ami pillantását a korlátlan mesz-
szeségbe engedi. Ebben a kölcsönösségben tehát az egyéni nézőpont önkénye a
végtelenbe csaphat - a szereplő saját lénye felől töltheti ki világa egészét. Ho-
lott a lét középpontja a kultúrában mindig szakrális tartalmú: sohasem az em-
beri, hanem az isten szféra ottlétére vonatkozik. Középpont az, ahol az isteni
megjelenik, vagy ahol út nyílik a transzcendencia felé. A középpont áthelyező-
dése a szubjektivitásba mindig démoni jellegű. A szereplő ekkor individualitá-
sa kizárólagosságával néz körül, s ha nem lát határt, önkénye szintén határtalan
lesz. Célja, hogy akarata és világa egybeessék, vagyis hogy akarata is a végte-
lenbe fusson, hogy a létezés egészét annak lángjával borítsa be. (...)

In: Eisemann György: Ősformák jelenidőben. Orpheusz Könyvek, Budapest,

1995, 149-50.

172
 100.
Juhász Ferenc:
Még élek, írok
(Részletek)

Nehéz ma írni róla, bevezetőt verseihez, melyek oly szelíd fájdalommal

ragyognak, mint a kórházi ajtók kilincsein az éjszakai lámpák letompított, hi-
deg lángja. Nehéz csak az ő szenvedéseiről írni. A toll akadozik, gondolat da-
dog.
"Még élek írok..." ez az első három szava új verseskönyvének, (öt év
után a harmadiknak,) ez a keserű, nehéz fölsóhajtás, szelíd-dacú, konok
élniakarásának mélyből-fölszálló üzenete. Hányszor hangzott el már a magyar
költészetben ez a figyelmeztető, szomorúan-kihívó felkiáltás: még élek, írok...
vigyázzatok! ne akarjatok még tort ülni fölöttem, várjatok még, már a szagra-
is-korgó, légben-hemzsegő dögkeselyük! Szegény, árva, elgazosodott-arcú,
repedt házfalként omlani-készülő Juhász Gyula kiáltott föl így, nem is olyan
régen, Szegedről, a nyersebb, játékosabb, nagyobb-örvényű, szélesebb-
kavargású, rikácsolóbb, véresen-marakodóbb és boldogabb-hárfájú létbe: ő
szólt ugyanilyen figyelmeztetően, ugyanezzel az árvasággal: "Fiatalok még itt
vagyok!", ne osztozkodjatok még kincseimen.
Rákos Sándor évekig beteg volt. Mi, talán kevesek, akik szerettük és
becsültük őt, tudtuk, hogy ott él a szenvedés udvarában, tudtuk, hogy ott fosz-
lik ifjúsága-lombja, mint gyökereivel kevés sót és lomb-tüdejével árnyék-
ólommal lefröcskölt napfényt-szürcsölő fáé; tudtuk, s mi is csak elcsodálkozva
kérdezgettük egymást, szinte álnokul, ártatlan pislogással: hol van Rákos Sán-
dor? Mit csinál a Sándor? És azt már nem tudtuk, hogy a szenvedéssel együtt
nő benne a halhatatlan életszeretet, hogy a fájdalommal beojtott fa gyümölcse
nem kesernyés, de édes, nem tudtuk, hogy a sikoltozó fa mégis boldogan hul-
lajtja lelkünk asztalára érett, okos, emberi gyümölcseit. Bizony emberek, bará-
taim, csodálkozzunk kevesebbet és legyünk jobbak, - ezt mondja az ő könyve
mindenekelőtt. Tanuljunk tőle jóságot, hősiességet és szeretetet, mert enélkül
megakad a világ tengelye, s megfúl a föld keserű levében.
Költészete nemcsak egyszerűsödött, de kopárodott is. Mert milyen vad,
korall-ágbogas, vulkáni-erővel telített, dörgő-zord, füstös méhű, gázt, tüzet-
okádó átkok és fintorok, üvöltöző-vallomások és bábeli-dadogások voltak az ő
hajdani versei! (...) De az idő dolgozni kezdett csöndben és alattomosan. Ve-
lős-idegeivel, mohó-agyú hajszálgyökér-falánkságával szépen rágicsálta. (...)
Új könyve: ennek a szenvedésben-való kegyetlen sodródásnak rajza. De
mégis: egy ember története, aki megtalálta a hitét. Nem a csökkenés: az igazi, a
belső-növekedés életrajza ez. A hit növekedésének története. Mert akit elha-
gyott az élet: asszony, barátok, akit elhagytak a mindennapok, ünnepek és
örömök, akit lassan már a saját teste is elhagyott, annak nagyon kell a hit, hogy
mégis élni tudjon, s ne akarjon csak önmagáért élni. Mert neked jogod lenne
már az önzésre Sándor, jogod lenne a gúnyos mosolyra is, mert aki ott volt,
ahol te is voltál, az már túl van mindenen: s de szép, hogy inkább a jóságot és
szeretetet választod, lassan-hódító zászlódra ezt írod, hogy az emberi világot
vallod mégis magadénak, hogy az ember szolgálatát fogadtad ott meg, a nyo-
173
morúságos kórházi ágyon, dalra-szögezett ember, vérző szám, akit sokféle kór
feszít keresztre: az ember méltóságát, szabadságát és karácsonyi békességét; de
szép, hogy tudsz hinni, szeretni, derűs is lenni sokszor helyettünk is, záporozó-
fényben égre-tülekvők helyett is, nagyobb alázattal, mint a bőségben lubicko-
lók.
Kaviccsá-kopárodás? - mondtam az előbb mai magadat képesen jelle-
mezvén? Nem! Csillogóbb ez a kopárság, mint a kivilágított városok, szebb,
mint fölöttünk a kétszarvú, lazac-rózsaszín üstökös-fény. Igen, mondd csak
tovább magadat barátom, s az ember fölfigyel majd a szavadra. Hisz nem élhe-
tünk hiába ezen a csillagon.

In: Juhász Ferenc: Versprózák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 46-

7.

174