Professional Documents
Culture Documents
Óda A Fényhez. Vak És Gyengénlátó Költõk És Írók Antológiája
Óda A Fényhez. Vak És Gyengénlátó Költõk És Írók Antológiája
Tartalomjegyzék
Elõszó
Barth Ferenc
Ernyõ alatt
A túlsó part
Nincs kinek
Mostoha sors
A házasság
Lárma a Csendes utcában
Bárczy János
Végtisztesség
Bényei József
Szemem
Arctalan álom
Tárgyaim
Buth Emilia
Kötéltánc
Évszakok
Csikós Zsuzsa
Sütõ Andrásnak
Szembesülés
Reinkarnáció
Üdvözlet Ikából
Dani Ferenc
De profundis
Dénes Géza
...csak most vagyok juhász
Mi is az a honvágy
A drótostót
Szigeti kaland
Fekete szemüveg - fehér bot
Farkashalmi Gyula
Korcs ez a század, mégis enyém
Gábor József
Estike
Emlékeznék
Jelmezbálon
Az asszony bosszúja
A nyolcadik pad
Gábossy József
Fáni
Fát lop az erdõbíró
Bajtalannak megjött az esze
Greizinger István
Leány
Gyengéné Fogarassy Margit
Vakság felé
Költõ vagyok
Búcsú a kedves, régi háztól
Ihász-Kovács Éva
Démeter fohászai
Égi Barbizonban
Utószó Trója felfedezéséhez
Juhász Imre
Csak csend legyen...
Az emlékek tövisei
Óda a fényhez
Fénylõ biztatások
Kerekes Géza
Égõ lakat
Érints is engem
Ne kutasd
Kovács Vendel
Taposd el az idõt
A Legek ítélete
Krüzselyi Erzsébet
Szürke szemüveggel
Krisztus útja
Szõlõ-hegyen
Kúsz Jenõ
Mikor a lombra sötétül az árnyék
A vén fogaskerék
Liptai Ferenc
A "Névnapok emlékei"-bõl
Molnár Gábor
Cararassu, a kajmánok birodalma
Nagy Dénes
Súlylökõ-kör
Nyúl Gyõzõ
Érted tán...
Ima
Rácz J. Zoltán
Gondoljátok meg!
Éj
Adagio
Ítélet
Otthont keresek
Rácz Lilla
Éjjel az idegen városban...
Köszönet Vitéz Mihálynak
Párbeszéd az orvos és a beteg közt
Beszélgetés az esõthozó széllel
Este a tóparton
A palást
Schiff Ervin
Taskenti dinnye
Lakodalmas Jerevánban
Szántó György
A kék lovas
Egyedül mindenekkel
Párhuzamok és divergensek
Szép Zoltán
Ha most elvesznénk
Mi kimondjuk
A vakvezetõhöz
Ecce ego
Gyereklány
Szonda Klára
Útközben
Varga Katalin
Hiányzol
Rácsok mögül
Térformák
Záradék
Bumeráng
A sötét ruhás emberek városa
Zólyomi Erzsébet
Ölébõl szálltam a felhõk közé
Szeretlek zengõ ég
Tükröm, tükröm
Elõszó
Nincs idõnk
NINCS IDÕNK,
és lenyeljük a szavak toldalékait,
tövük egymaga nem hordoz lényeget.
Ami tüskének bennünk ragad,
az a képzõ, a jel és a rag.
NINCS IDÕNK,
és félbeszakadnak mozdulataink.
Simogatni induló kezünk
útközben megakad.
Valaki pofont kap.
NINCS IDÕNK,
és mégis csókolunk futólag,
a hideg víz gyógyítja felcukkolt ölünk.
S a túlterhelt világ észre sem veszi,
hogy féligkész gyereket szülünk.
Ébredés
Hályogos szemével
hunyorog rám a hajnal,
kétes álomíz
bomlik el a számban,
az ágy lehúz.
Szuszog a szoba.
Falán mocorog a kép,
az óramutató
tévedésbõl visszalép.
Ásít az idõ.
Hajam érinti
ernyedt férfikarja
öntudatlan,
a biztonságot adja
hunyt pillája is.
És ölelésünk
szép, romlatlan gyümölcse
már nyújtózik,
hogy mosolya egybeöltse
szétfutó napunk.
Ablakot nyitok
az ébredõ világra,
álomburkomat
a valóság lerántja,
az esõ arconköp.
Arcok
Találkozás
1981. július
Késésben
Barth Ferenc
Ernyõ alatt
1962
A túlsó part
1952
Nincs kinek
1916. ápr. 3.
Mostoha sors
A házasság
Bornak és víznek
jóízû fröccse,
ha jól keverted.
Ha borod lõre,
nem oltja szomjad,
nem kérsz belõle.
Ha túlszeszezted,
ez lesz a veszted,
eszed elveszted.
1957
Végtisztesség
1991
Bényei józsef
1934. július 7-én született Tiszaladányban,
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Nyíregyházán érettségizett
a Kossuth Gimnáziumban. Egyetemi diplomáját Debrecenben
szerezte. Volt könyvtáros, népmûvelõ, színházigazgató
(1976-1979 között Debrecenben, a Csokonai Színházban),
újságíró. Egyetemi tanulmányai óta Debrecenben él. A
Hajdú-Bihari Napló fõszerkesztõjeként ment rokkantnyugdíjba
1990-ben. Eddig négy verseskötete jelent meg: Sugárverésben
(1969), A hétköznapok megtalálnak (1976), Hajnali
lovak (1984), A halott meggyfa (1991). Írt történelmi,
irodalomtörténeti tárgyú köteteket is. Látása 1988-ban egyre
romlott, ma már csak részlegesen lát. A Szépirodalmi
Kiadónál elfogadott A fekete dob címû verseskötete
megjelenésre vár.
Szemem
Arctalan álom
Tárgyaim
Buth Emilia
Kötéltánc
Ágaskodó füvekre
lebegõ
ökörnyál a sín.
Papírforgók a vaskos
kerekek;
boszorkány-táncra
visszavisznek engem, a
gyereket,
a régi nyárba...
a mai eszemmel ... rossz
vállamon
százévek súlya -
'87
Évszakok
Tavasz
Nyár
Csillagok, fényes
kavicsok csikorognak...
hátam a Holdnak,
a Hold lámpavasának
vetném, ha unnám a kört.
- éjszaka -
Csattogó szárnyak.
Szemtelenül szép reggel;
szobámra nyíló
tenyérnyi dzsungel a kert,
feltört harmatcseppekkel.
- végtelen -
Menj, virágaid
rendre elhervadnak, de
te nem változol -
Holdak, lépteidhez hét
küszöbök ragaszkodnak!
- látogató -
Õsz
Tél
Veranda-bárkán
öklömnyi ablakok - így,
ha megmaradok!
- így -
Megnyúlt muskátlik
adnak kézrõl kézre "hol
jársz itt katicát" -
itt, mikor a madár se ...
itt, hol a madár se jár?!
- kérdések -
Nincsenek rácsok?!
Elég egy vacak küszöb,
hogy távol tartson -
s elég, hogy hegyet másszon
az ember, mindenáron!
- dac -
Csikós Zsuzsa
Sütõ Andrásnak
Románia, 1990. március 17.
Új Krisztusok születnek,
és készülnek új keresztek.
Bölcsõjében hal meg a Szellem,
mert a Sötétség féli a Fényt,
s a tényt a Világ bekötött
szemmel nézi. A Szó
hangszigetelt termekben
visszhangzik, és mint
leróhatatlan vétket,
vezekled születésed.
Magyar vagy! Sorsod
a nyugtalanság, mert
Ész nem ismer nyugalmat.
Félnek a Szellemverõk,
hogy nyújtózol, és õk
megsemmisülnek.
Bp., 1990
Szembesülés
Reinkarnáció
(avagy a magyarországi változásokra)
A Nirvána kékes
egében lebegve várom
kétes újjászületésem
újabb idejét. Várom
a tökéletesebb formát,
s a normát mindenképp
betartani törekszem.
Nem tülekszem. Jó itt.
Kint, a földi létben,
nagy jólétben részem
sose volt. Mint férget
eltapostak, és mint
ölebet sem fogtak
hosszú pórázon,
csak fojtóláncon.
Emberi létem is ólomba
öntve jártam. Egyre csak vártam,
vártam, hogy szárnyam
a szélben szabadon tépjem.
Helyette térdem lett
egyre sebesebb, mert
kegyesek hozzám nem
voltak soha az istenek.
Sokszor hajlott a hátam,
rég volt, hogy bátran,
bárkivel szembeszálltam,
és eszméimért félelem
nélkül porondra álltam.
Várom, hogy ajövendõ -
létben a jelen nyomát
ne féljem, és emléke
ne éljen bennem a múltnak,
tökéletessé fajuljak!
S velem tökéletessé
korcsosuljon a lételem,
mert így lehet csak!
Ezért még megkockáztatom
a születés fájdalmait.
Bp., 1990
Üdvözlet Ikából
A Világosság Urához
Vágyam
Az ég Urának elrebegte
Imájában nagy bánatát,
Mely szívecskéjét úgy gyötörte
Az egész hosszú napon át.
De azontúl is és mindvégig
Legszebb emléke egy maradt:
Az az elsõ, csodaszép álom,
Mely könnybõl és hitbõl fakadt.
Krizántin-nyíláskor
Vigasztaló
(Édesanyámnak)
Ne sírj, ne búslakodj!
Nézd, én vidám vagyok.
Nem is hiszed anyám,
Örömim mily nagyok.
Felhõ és szivárvány:
Nékem csak sejtelem,
És a látó világ
Nem törõdik velem.
De szívemen mindez
Sebet éppen nem szúr,
Tudom: szeret engem,
És el nem hágy az Úr.
Az én lelkem gazdag,
Tele színes dallal
Amiket a boldog,
Látó ember nem hall.
Dani Ferenc
De profundis
Dénes Géza
Mi is az a honvágy
(Avagy: Ki a Tisza vizét issza...)
A drótostót
***
***
Szigeti kaland
Farkashalmi Gyula
Züllik a Föld.
Sárba tiporva az Eszme.
Egyre kavarják a pénz viharát,
S a vadorzók tömegestül gyûlnek a dögre.
Dalol a semmi.
Roppan a múlt.
Törik a történelem.
Szabad-e lázadni,
Szabad-e törni-zúzni rabbilincset,
Nem kérdezem!
Óhajtom a testvériséget.
Kívánom a nem szószékrõl harsányan prédikált,
Százszor elárult, százszor deklarált,
Díszes ünnepélyeken cukormázba öltöztetett
Szeretet helyett
Az átélhetõ és oly régóta áhított
Egyszerû egymásra találás
Igaz örömét,
Melyet idõ nem koptathat el soha,
Dõlnek a szobrok.
A kártyavárak most omlanak fejünkre,
És nincs tanács, se biztatás.
A szó csak pelyva, semmi más.
Nevetni jó,
Nevetni kell,
Az élet úgy
Kisebb teher...
Ki lehet bölcs?
Az, aki néma?
Ki lehet jó?
Az, aki kába? ...
Semmit se tudsz,
De sose bánd,
Mert semmi-tudásod legalább
Szinte végtelen.
S nektek, ti többiek?
Ki mondja meg?...
Vezessetek, ha tudtok,
De tudtok-e vajon?...
Gábor József
Estike
Emlékeznék
Az asszony bosszúja
A nyolcadik pad
A vidi állomás hónaljában van egy kis liget. Alig nagyobb
egy kiterített keszkenõnél, de rongyos, szennyes, színtelen.
Rozsdaszeplõs gyepágyait agyonágazott bokrok csonkjai
szegik. Vén akácainak egyhangúságát csak egy buja
bodzacserjesarok töri meg. Sétányainak salakja valamikor
vörös lehetett. Mindössze nyolc fapad fonnyad rajtuk
ráncosan, piszkosszürkén. Õrt már állítottak, most már csak
az kell, hogy legyen az is, amit érdemes õrizni. Eddig még
csak az a kép éri meg a féltést, melyet a város nyújt a
ligetbõl nézve. Ez viszont szép volna õrizetlen
szemétdombról is. A város külsõ gyûrûjének idelátszó apró
házai fehér szalaggá festõdnek a fõút öblös torkától jobbra
és balra olyképpen, mintha a horizont kékje sápadt volna el,
mielõtt a földet megcsókolná. A fõutca felé két betonjárda
fut zömök bakterfák között.
Középütt a kocsiút köves hátát jobbról is, balról is földút
porozza. A földúttól a járdát mind a két oldalon
gömbakácernyõs árok választja el. Füves vályújában temérdek
kutyatej meg cigánybúza fogyasztja az összegyûlt vizet. A
nyolcadik pad nem sokkal magasabb egy parasztsámlinál.
Vékony lábából a puha talaj már jó darabot lenyelt. Nem
tudni, hogy a ligetjárók miért ezt a padot szeretik
legjobban. Azért tán, mert alacsony, vagy azért alacsony,
mert sokan szeretik, s a nagy látogatottság már félig földbe
ülte? Bárhogy legyen, annyi való, hogy ez a nyolcadik pad
van legtávolabb a világtól, s legközelebb ahhoz a világhoz,
melyet egymás szemében keresnek a csak egymásra kíváncsi
szerelmesek.
Alighogy elverte az óra a hatot a Sós-harangon, Hajdú
Antal kidörzsöli szemébõl az éjszakát, az ablakhoz
lopódzkodik, kinyitja a zsalut, de csak hunyorítóra, hogy a
világosság fel ne ébressze feleségét. Aztán kopaszra
vetkõzteti a nagy diófaasztalt, mely a szoba közepén áll
vastag lábakon, dacolva a család immár negyedik nemzedékének
minden lakodalmával, minden keresztelõjével, de kiváltképp
temérdek hurcolkodásával. Hajdúék családi törvénye szerint
az elsõszülött fiú kapja a házat, s házasodása napján lép
örökébe. Ettõl kezdve korlátlan ura a háznak, s megindulhat
a vele együtt öröklött nyavalya: az adás-vevés, a
legtöbbször oktalan és céltalan hurcolkodás. Hajdú apja
kereken tízszer cserélt házat, mire fia beleházasodott.
Azóta huszonkét év ment el, s ez a ház még ma is az,
amelyikbe azt a szép szõke kislányt hozta asszonynak. Nem is
megy senkinek se a fejébe, hogy tudta így megtagadni õsei
vérét. Nagyobb csavargó akart lenni családjuk minden
elsõszülött fiánál. Be akarta járni a világot.
Hangversenydobogóról, sikerekrõl, halhatatlanságról
ábrándozott, de lemondott róla. Kláráért
tette. Ma is megtenné. Huszonkét évvel ezelõtt lett tanító.
Kláráért tette. Ma is megtenné. Huszonkét évvel ezelõtt
házasodott. Klárát vette el. Ma se keresne mást, ha elölrõl
kellene kezdeni. Hajdú szinte betegesen szerette feleségét.
Szerinte felesleges az a szó, amit nem feleségével vált,
felesleges az a gondolat, ami mások ügyes-bajos dolgán
születik s pusztul el, felesleges az a tett, amihez Klárának
nincs köze. Igyekszik is úgy élni, hogy ne sok szót halljon,
s még kevesebbet hallasson, hogy ne sok gondolatot értsen s
még kevesebbet értessen, s igyekszik úgy lépni, hogy cipõje
talpa ne kopjon egy fillérnyit mások ügyeitõl.
Hajdú markáns arcát egyre jobban megvilágítja a rácsos
fény olyanformán, mintha léckerítés mögül hajolna az asztal
fölé. Hagyomány már náluk, hogy minden házassági évforduló
reggelén õ díszíti fel az ünnepi asztalt. Pontosan fél
hétkor megszólal a Tréumerei Hajdú csontos ujjai alatt.
Ezzel hívja évrõl évre Klárát s egyetlen fiukat közös
álmodozásra. Hajdú szájában még nem nyomta el a tokaji az
ünnepi ebéd ízét, mikor beállít hozzájuk Mónus bácsi, a
harangozó. A nagytiszteletû úr kéreti a tanító urat, hogy
jöjjön el hozzá, ha lehet, mielõbb, de ne az eklézsiára,
hanem a lakására. Hajdú halvány arcában megszorul a vér,
mit a váratlan hívás hajt bele. Zavartan forgolódik az
asztalnál. A tokajit emlegeti, hogy bizony nem gyenge
itóka.
- Kóstolja meg csak, Mónus bácsi! S már loccsan is a bor
egy öblös pohárba.
- Csakugyan nem lenne ajánlatos emilyen-amolyan embernek -
mondja az öreg, mikor felhajtotta, s kétfelé töröli
nagy, kajla bajuszát kérges tenyerével, majd fejébe nyomja
nyúlprém kucsmáját, minden jót kíván, s eldöcög közismert
harangbillegetõ járásával.
- Csak nem félsz, Antikám? - kérdi Klára indulni készülõ
urától.
- Nem szeretem, ha az asztaltól felrángatnak -
indulatoskodik Hajdú. - Nem tudom, mi olyan sürgõs.
- Biztos a kántorválasztásról akar veled beszélni, édesem.
Az is lehet, hogy választás nékül kineveztet. Nem titok,
hogy nagyon szeretné, ha te lennél a kántor. Nála csak én
szeretném jobban - kedveskedik az asszony, s pajkoskodva
ugrik férje nyakába.
Egész délelõtt esett az esõ. Most süt a nap. - Jó májusunk
van, bõ termést hizlal, ha valami el nem rontja - gondolja
Hajdú, miközben át-átlép egy-egy tócsát a foghíjas járdán.
Erõlteti, hogy mindenfélére gondoljon, csak arra nem, miért
hívathatja a pap. De hiába, folyton csak ez motoszkál benne.
Keresgél a hétköznapok apró botlásai között, melyikbõl
támadhatott volna a nagytiszteletûig érõ kérdés. Egyet se
lel. Mégis úgy érzi magát, mikor belépett a kertbe a rácsos
vasajtón, mint valami csínytevõ gyermek, ha tanítója hívja
számadásra. Nehéz bukszusszag ülepedik tüdejére, míg elér
az elõszobáig. Tétovázhatott kissé a kilincs elõtt, mert
kinyílik az ajtó, s a nagytiszteletû úr szól ki rajta:
- Már vártam, tanító úr. Parancsoljon... - s udvariasan
nagyobb rést nyit az ajtón. Bevezeti dolgozószobájába,
hellyel s cigarettával kínálja, s úgy néz a gondolataiban
botorkáló tanítóra, mintha azt akarná kiásni belõle szúrós,
fekete szemével, hogy igaz-e a rágalom, vagy nem. Ha a
tanító kipillant a kertbe, s az ablakra mászott
repkényleveleken megakad tekintete, úgy véli a
nagytiszteletû, bûnös ez az ember. Ha meg arcába néz nyílt,
mélykék szemével, úgy véli, rátehetné életét ártatlanságára.
A bizonytalanságban fuldokló pillanatoknak a pap próbál
véget vetni:
- Ismeri Vad Imrénét... A kereskedõ feleségét?
- Ismerem.
- Ismerte lánykorában is?
- Ismertem. Szépen énekelt. Többször kísértem mûsoron.
- Emlékszik, hogy egyszer csúfosan magukra ijesztettek,
de nem mûsoron, hanem mûsor után egy sötét kapualjban?
- Nem emlékszem.
- Ezüst cigarettatárcát kínált az alkalmatlankodónak, ha
nem üti dobra a dolgot... Emlékszik?
Hajdú a pap szemébe néz keményen, mintha csak azt
akarná mondani, hazudik, aki ezt állítja, bárki legyen. De
csak így kockáztatja meg:
- Akkor már nõs voltam, s szeretem a feleségem.
Összetéveszthettek valakivel.
- Itt a tárcája. Tessék!
- Köszönöm... Az iskolában hagytam el... Klára meg fog
örülni, hogy meglett. Kinek tartozom ellenértékkel,
nagytiszteletû úr?
A pap vastag nyakán utat kérnek az erek a zsírtól, hogy õk
is láthassák azt a kis tanítócskát, kit hatalmas
tulajdonosuk meg fog most leckéztetni emberül.
- Nekem tartozik, tanító úr. Elõször azzal, hogy visszalép
a pályázattól. Másodszor meg, hogy megakadályozza fia
eljegyzését.
- A pályázattól visszalépek, de a fiam eljegyzését meg
nem akadályozom - felel a tanító határozottan, s leteszi a
tárcát az asztalra, majd mint aki befejezettnek tartja a
kihallgatást, megkérdi:
- Elmehetek, nagytiszteletû úr?
- Mondhatnám azt, hogy el, azt is mondhatnám, meggondoltam,
mégis pályázhat, de akkor papi lelkiismeretemmel
kerülnék szembe - magyarázkodik a pap, közben öles
léptekkel tapossa a szõnyeget, s luftballonképpen fújja maga
elé a szivarfüstöt.
- Azt még megértem, hogy a nagytiszteletû úr mást
szívesebben látna kántornak nálam, hisz...
- Téved - szakítja félbe a pap. - Én magát szeretném
legjobban. De hiába szeretném, botlása olyan súlyos, hogy
ha nem én ülnék itt, ahol ülök, tanítói állása is kockán
forogna... Miért néz rám olyan értetlenül?... Nem tudja,
mirõl beszélek?
- Megvallom, nem!
- Az a nõ eltitkolta volna maga elõtt?... Na, akkor én majd
feltöröm a titkot - s úgy rágja szavait, mintha azok
keménységén múlna mind a kettõjük lelki üdvössége.
- Magának, tanító úr, Vad Imrénétõl gyermeke van, s ezt
a gyermeket maga a saját fiával akarja elvetetni. Tudja, mi
ez? Égbekiáltó bûn! Merénylet nemzete ellen, egyháza
ellen, saját maga ellen.
- Hazugság, ennyit mondhatok... Nem is akarok többet
mondani - emeli fel szavát Hajdú.
- Ha megesküdne rá, hogy nem igaz, kellemetlen helyzete
miatt tehetné; azt viszont, aki a tárcát kezembe juttatta,
nem kényszerítette semmi esküjére. Neki ebben az esetben
is inkább hihetnék.
- Eszembe sincs megesküdni... Még annyit, ha szabad: ha
az állásomtól kell megválnom miatta, a fiam akkor is Vad
Erzsébetet veszi feleségül!
A pap morog valamit a vadul elrohanó tanító után, aztán
íróasztalához ül, s indulattól remegõ kézzel rója a betûket.
Nem emlékszik, kért-e engedélyt távozásra, nem emlékszik,
köszönt-e, nem emlékszik, hogy a kisajtó szólt-e
nagyobbat, mikor bevágta maga után, vagy a közeli
céllövöldében szórakozó legények puskája, csak megy
felkavart lélekkel, maga se tudta merre, hová... Most nem
lépi át a tócsákat. Tán még meg is nyomja a lépést, ha
egyik-másik lába belecsúszik: hadd fröccsenjen a sár, hadd
mocskolja be a falat, mi az ahhoz képest, ahogy õt
bemocskolták...
Hazamegy... Elmondja Klárának... Klára nyakába ugrik...
Sose búsulj, beszéljenek akármit, én neked hiszek - mondja
majd. Fiunk eljegyzése meglesz, ahogy terveztük, ma este...
Nem!... Mégsem mehet haza... Klára hátha mégse neki
hinne... Vagy mégis hazamenjen, s hallgassa el Klára elõtt?
De hátha nem sikerül?! S nem is szeret arra gondolni, hogy
akkor mi lenne.
Végül úgy határoz, hogy csak a lányos házhoz toppan be,
mikor már együtt lesznek a vendégek. Ott könnyebb lesz
uralkodni magán. A sok örülõ ember édes mulatsága nem
engedi kilátszani az õ feneketlen keserûségét. Az állomás
felé fordul. Rohan, mintha szökne. Fejénél visszafelé
szaladnak a járda vállára nehezedõ házak kíváncsi ablakai.
Nem sokáig bámulhatják széltõl reszketõ, sûrû, barna haját,
mellén röpködõ nyakkendõjét, mert hamarosan eltûnik a
liget fái között. Egyedül szívja a vén akácok levélbontó
leheletét, egyedül tépelõdik a combig földbe süllyedt
nyolcadik padon. Ezen a padon dõlt el, hogy tanító lesz, nem
mûvész. Ez a pad õrzi elsõ csókjukat, tiszta szerelmüknek
féltett emlékét. Akkor is május volt... A nyolcadik pad
segített Hajdúnak bekötözni a múlt sok-sok örömével a jelen
harapását.
Estefelé örömapához méltó arccal zörög be Vad Imréékhez.
Maga Vad jön ki. Ráförmed:
- Maga meg mit keres itt?... Nem lehet visszacsinálni...
Nincs közünk egymáshoz! Csattan az ajtó, a kulcs mérgesen
visít kettõt a zárban, aztán csend lesz, olyan csend, ami
jobban öli a lelket a leggorombább szónál.
- Mi történt, Imrém? - kiált bele Hajdú kétségbeesetten a
kemény kapuba. Ahogy a bükkfadeszka nem válaszol, nem
felel Vad Imre se, pedig az udvaron van, jól látja a
deszkarepedésen, egyik facsemetéjével bíbelõdik.
Hogy megváltozott a babaarc, hogy megváltozott az
örökké mosolygó, meleg szem! Üres lett, kiszáradt, mintha
már minden könnyét elsírta volna. Érdektelenül mered a
nyíló ajtóra.
- Tessék a tárcád, Antal - mondja langyos egykedvûséggel,
mint akin már nem segít se tagadás, se könyörgés, se
fogadkozás, semmi, semmi a világon.
- Mit tettél, Klári? - robban Hajdú rémült kérdése.
- Nem gyõztelek várni, elmentem a nagytiszteletû úrhoz...
Aztán... úgy akarom, ahogy csak nagyon kevés
asszony viselné el... Szeretni akarlak tovább is, de ne
kívánd tõlem, hogy rögtön az legyek, aki voltam. Idõ kell
hozzá, sok vagy kevés, nem tudom... De szeretném hinni, hogy
egyszer majd mégis visszaszerezzük elveszett boldogságunkat.
Utolsó szavai alig érthetõk. Elnyeli azokat a roppant
erõvel támadó sírógörcs. A kiapadt szem újra öntözi könnyét,
hogy mindent elmosson, mindent, ami szép volt.
Késik a vonat egy félórát - jelenti a forgalmista a
nagytiszteletû úrnak. Az egyik fiatal presbiter meg
kihirdeti jó hangosan, hogy mindenki hallja.
- Hát Imrét hol hagytad, Rozi? - szólítja meg Vadnét
Kanda bácsi.
Vadné hátrafordul a hang felé:
- Bevitte Erzsikét Debrecenbe. Ezzel a vonattal jön haza.
- Szóval te Imrét várod, nem a bizottságot?
- Elõbb Imrét, aztán meg vele együtt a bírálókat.
- És ha a bírálók szállnak le elébb?
- Ne kutyálkodjon már, Kanda bácsi, nincs játszhatnékom -
rázza le magáról Vadné az évõdõ öreget, s elõbbre
furakodik.
- De kényes lettél Varga Rozália, pedig nem úgy nevelt
az apád! - morogja Kanda pipája szopókájába.
Újabb félórás késést jelentenek. Erre a hírre megmozdul
az eddig egy testnek látszó gyülekezet. Darabolódni kezd,
csak az úgynevezett intelligenciát jelentõ fej marad helyén
folyton szimatoló, nagy, elhízott orrával, a nagytiszteletû
úrral. Mindenki könnyíteni akar egy kicsit az állástól meg a
tolongástól elfáradt inán.
Jó állás a vidi kántori állás. Nagy az egyházközség, sok a
sírbavágyó öregje, s még több az életbe induló fiatalja. Ez
tekintélyes mellékjövedelmet jelent a kántornak. Pályáznak
is sokan. Fehér Andrásnak van legnagyobb esélye. Komoly
ellenfele csak Hajdú Antal lehetett volna.
Az unalmat unó legények mulatságos idõtöltést fedeztek
fel. Azzal szórakoznak, hogy egymáséi lettek-e vagy se
azok, akik nevüket a ligeti padokba vésték, s jókat
nevetnek, ha belemarhatnak a nevek élõ viselõibe,
kíméletlenül, kegyeletsértõn.
- Milyen haszontalanság folyik ott? - mutat a nagytiszteletû
úr a liget felé. Fehér András ugrik, hogy rendet
teremtsen. A nagytiszteletû utána megy, mert hátha szükség
lesz az õ nagytekintélyû szavára. Többen vele tartanak. A
legények épp most fordították hasával az ég felé a nyolcadik
padot, épp most üvöltik a hahotázó levegõbe a deszkába vájt
két jól ismert nevet: "Fehér András, Varga Rozália". A két
név rozsdásan szégyenkezik egymás mellett a napvilágon.
Egy asszony sikoltva esik össze. A papba beletörik a szó.
Fehér András meg szívesebben lenne most a pokol fenekén,
mint Viden kántor.
Gábossy József
Fáni
Körülmények
1.
2.
3.
4.
5.
6.
1.
2.
Látogatási nap
Vasárnap
Hétfõ reggel
Greizinger István
Leány
1955. január
Vakság felé
Költõ vagyok
Ihász-Kovács Éva
Démeter fohászai
Aranysörényû nap
Mennyei lovak ügetnek
patájuk kékselyemmel lobogós
sörényükbõl készít majd hegedûvonót
S tradivári
Égi Barbizonban
In memoriam Munkácsy Mihály
Emitt, balján a
Tejút-paletta,
csillagból-kovácsolt
létra fokán áll,
ott fest, alkot napestig...
Otthonos mégis a táj.
Örökös szeme a hazára figyel,
Pesten, Békéscsabán idõzik,
rejtõzik fényes magasokba,
s hasogat vásznat az Idõbõl...
1984
Utószó Trója felfedezéséhez
In memoriam Heinrich Schliemann
Juhász Imre
Az emlék tövisei
Óda a fényhez
A fény az úr a mindenségen
- a gazdagság csak hazug álom.
Nem cserélném el semmi kincsért:
a pénz helyett a fényt imádom.
Ha az éjre közeleg a hajnal,
úgy várom, mint egy hû szeretõt.
Hátat fordítok a sötétnek,
és letérdelek a fény elõtt!
Fénylõ biztatások
Kerekes Géza
Égõ lakat
Hozzáérek óvatosan...
megmozdul álmosan,
"Valami baj van?" - kérdi,
és nem érti, hogy kezét, arcát
miért csókolgatom.
Oh, Te éjféli nappalom!
Okos szellemparipám...
Hitvesem... Pajtikám...
1980.június
Érints is engem
Érints is engem!
A szó csak körülleng.
Érints, hogy érezzem
szent tüzedet!
Csak így hiszem bizton,
ha bajvulkán reng,
meg fogod óvni az
életemet.
Ne kutasd
1982.
Kovács Vendel
1951. november 13-án született Dormándon (Heves megye).
Az általános iskolát szülõfalujában végezte. Budapesten
a Kaffka Margit Gimnáziumban érettségizett. 1970-tõl a
szövetség tagja, 1976-tól mozgássérült. Verseket, novellákat
az 1970-es évek elejétõl kezdett írni, mûvei a szövetség
lapjaiban jelentek meg. Az Irodalmi Értesítõ pályázatán
mûveivel díjat nyert. A százhalombattai Antológia is közölt
néhányat alkotásaiból. Százhalombattán halt meg 1988.
július 5-én.
Taposd el az idõt
- Vagyok - mondta Õ.
- Vagyok! - mondta mély meggyõzõdéssel.
- Vagyok! - mondta olyan hangsúllyal, hogy senki se
vonhassa kétségbe létezését.
Van. Hinni kell neki, hiszen miért is hazudna? Persze
könnyebb lenne, ha letagadná magát, de Õ ezt nem teszi.
Vállalja, hogy észrevegyék; ezzel együtt vállalja azt is,
hogy egyszer majd mások letagadják. Nem, amikor meghal. Nem.
Akkor elismerik, hogy volt. Volt abban a percben, amikor
koporsóját a földbe eresztették. De volt akkor is, amikor
harsányan kiáltotta: - Vagyok! Csakhogy ezt a kiáltást senki
sem hallotta meg. Ellenben a koporsó dörrenését, ahogy a
földbe ért, sokan hallották.
"Volt." - írták a sírkõre. Szerencsétlenek azt hiszik, hogy
jót tettek. Pedig meggyalázták, pofon ütötték a Vant. Sírtak
egy keveset, majd egymásra tekintettek kérdõn. Ki volt ez?
Semmi, senki, csak a megszokás.
- Vagytok! - tiltakozott Õ.
- Vagyok! - mondta örömmel.
Ki hangja volt ez? Az övé? Az élete? Csak sejtem, hogy
Õ nem tudott annyira örülni az életnek, mint az élet neki.
Gondban volt.
- Mennyit szánsz rám? - kérdezte.
Talán negyven év. Rosszul tippeltem, húszéves korában
meghalt, de fülemben még mindig cseng a kiáltása: - Vagyok!
Néha ravaszul mondta, mintha érezné, hogy meglopta
az életet, ezt a nagy ajándékozót, ezt a nagy kölcsönzõt,
aki egyszer úgyis visszaveszi tulajdonát. A vén harácsoló!
- Vagyok! -mondta Õ.
Ez meglepett, de már sorolta is, mibõl tudja, hogy van.
Kitalált lányokat, akik õt nagyon szeretik. Testvért, aki
rajong érte, szülõket, akik rápazarolják minden
szeretetüket.
Kitalált munkatársakat -, nem dicsekvésképpen, inkább
önmaga megnyugtatására - akik becsülik, kényeztetik.
Nem hazudott. Késõbb megszerette a lány. Õ sugárzott a
boldogságtól, és tervezgetett. ÉS MOST VALÓBAN ÉLT!
- Mennyit szánsz rám?
Taposd el az idõt! Fürkészõen nézett rám, karóráját a
földre dobta, és rátaposott.
No így!
Ez csak átmeneti megoldás.
- Vagyok.
Átmeneti megoldás.
Három nap múlva a barátoktól már azt hallottam: volt.
Egyik barátja udvarolt a kisírt szemû Lánynak.
ÉS MOST Õ KÉRDEZI: MENNYIT SZÁNSZ RÁM?
Taposd el az idõt! Õ ember, s az ember sohasem semmisítheti
meg azt, ami õt megsemmisítheti.
... És millió között Õ egy volt, aki megismerte és
kételkedhetett benne, mert meghalt...
A Legek ítélete
Krüzselyi Erzsébet
Szürke szemüveggel
Mi, szent-csuda-várók,
Mi lázár-társak, kiknek béna válla
Örök súlyú Krisztus-keresztet hurcol,
S nem térhetünk a golgotás, nagy úrtól
Az épek szebb, rögmentesebb honába:
Hozzátok sírunk, álljatok meg, épek,
Figyeljetek egy percre énekünkre!
Zenéje közt a szép, szabad, nagy létnek
Villanjon rátok bánatunk mély tükre!
Krisztus útja
Szõlõ-hegyen
- Nagy-Szöllõsön -
Itt állok mélán az arany-fürtös
Szõlõ-hegyen,
Gyönyörködöm a bájos vidéken,
S szép helyeken.
És visszatérünk, el-elzónázunk
Még ide mi!
Lankadt kedvünket, fájó szívünket
Deríteni.
Kúsz Jenõ
A vén fogaskerék
Liptai Ferenc
Mi tagadás, összeverekedtünk:
Két mihaszna megvadult kölyök.
Én teérted, õ saját magáért,
Helybe-hagyva egymást pár libáért,
És miattad, úgy, magunk között.
1950
Molnár Gábor
Nagy Dénes
Súlylökõ-kör
Nyúl Gyõzõ
Érted tán...
Ima
Fonás
Szövés
Pétersz László
A párbaj
A madár repül
Lélekharang
Rácz J. Zoltán
Gondoljátok meg!
Éj
Adagio
Ítélet
Otthont keresek
Rácz Lilla
Este a tóparton
A palást
Schiff Ervin
Taskenti dinnye
Jõ az ara, s a võlegénye!
S mintha parazsa tûznek égne,
férfi süti a saslikot.
Szántó György
Egyedül mindenekkel
Párhuzamok és divergensek
I.
II.
Szép Zoltán
Ha most elvesznénk,
a világ nem venné észre.
De némelyik nemzetközi szervezet,
mint a Világbank vagy a Vöröskereszt,
némileg megkönnyebbülnének.
Ha most elvesznénk,
a "sírt, hol nemzet süllyed el"
menekült táborként
lehetne fölhasználni,
csak a csehek és a németek
sóhajtnák csüggedten:
Ó, finom Pick-szalámi!
Itt-ott a humanisták,
akiknek sosem volt velünk dolga,
emlegetnének még;
s az etruszk, sumér feliratok
mellett
himnuszunkat is kéz alá vennék,
hogy áttegyék angolba.
Mi kimondjuk
Mi kimondjuk az ûrt,
kimondjuk hajunkról, hogy
õszül, ritkul,
fogainkról is,
hogy kihullanak,
s a pillangóknak
is elmondjuk,
hogy tél kezdetére
rájuk már hiába
tûz a nap, -
az ûrt ûrien kimondani,
belül is semmit hordani,
félút félútjának felén,
ha kérik, megígérheted,
elcsendesülsz,
mint hevülõ kövek,
de csak ha komolyan kérik,
a következõ
vízfreccsenésig.
A vakvezetõhöz
Ecce ego
Tanulságaim
elszegényítettek.
Rebbenõ kedved
aranymosója
lettem.
S miatta vált
oly fontossá
a tény,
hogy megszülettem.
Gyereklány
Gyereklány!
Pörgök
eszterláncod
fonalára fûzve.
Tenyered piacán
mutogatom magam,
könnyharmatod iszom,
hajadat lélegzem,
s szemedbe szállok
- bódult bogár -,
a tûzbe.
Szonda Klára
Budapesten született 1925. május 9-én. Születésétõl kezdve
mozgáskorlátozott. Az elemi iskola alsó osztályait
magántanulóként, a felsõ tagozatot pedig a dolgozók
általános iskolájában végezte el. Hajdúszoboszlón
érettségizett a Hõgyes Endre Gimnáziumban. Harmincéves kora
után fokozatosan romlott a látása, amelyet negyvenéves
korában teljesen elveszített. 1963 óta tagja a Vakok
Szövetségének.
Írással 1966 óta foglalkozik. Nyolc éven át volt levelezõ
tudósítója a Hajdú-Bihari Naplónak. 1974 óta Debrecenben
él a vakok intézetében. Versei, novellái, tudósításai
gyakran jelennek meg a Vakok Világa címû lapban és az
Irodalmi Értesítõ címû folyóiratban. Rendszeresen részt vett
a szövetség irodalmi pályázatain, alkotásai több alkalommal
elsõ díjat nyertek.
Útközben
Varga Katalin
Hiányzol
Te múlsz el a perceimmel,
csillagok közt te ragyogsz fel,
látlak éjben fény-szalagnak,
álomföldben valós magnak.
Oxigénben lélegezlek,
búcsúzáskor te nyugtatsz meg,
így kereslek mindahányszor:
de mindenbõl Te hiányzol!
1976.június 15.
Rácsok mögül
Tûrjük a rácsot.
Falban a szög,
szögben a féreg,
féregben távcsövön néz a világ,
hétfejû hétfõt lát odaát.
Kockakezek,
tenyerük apró,
belõlük tejet szürcsöl a fény
feketén,
mint hóból kilátszó vasárnapok;
odaát csíkosak a csillagok.
Rácson túl kifordult tér a világ,
benne egy féreg néz távcsövön át,
féregben szög van,
szögben a fal.
Törjük a rácsot!
Térformák
1978. július 2.
Záradék
- A Kékszakállú könyvének margójára -
Bumeráng
1981. szeptember 3.
Zólyomi Erzsébet
Szeretlek zengõ ég
Tükröm, tükröm
Leányszoba rejtekében
tükröm, tükröm mondd meg nékem,
hogy milyen is vagyok én?
Oh, mutass be önmagamnak!
Gyors éveim elsuhannak.
Édes csoda! Üde fény!
VÉGE
Szkennelte és javította:
Schuck Antalné
Budapest
1997. november