Balogh János

Haldokló őserdők nyomában

Szerkesztette Bujtás Amália
A fényképeket Balogh János készítette
A térképvázlatok Balogh Péter munkái
© BALOGH JÁNOS, 1984
ISBN 963 223 268 2
12 éven felülieknek
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
A kiadásért felel: Dalos Vilmos igazgató
Kossuth Nyomda, Budapest – 830865
Felelős vezető: Bede István vezérigazgató
K-4829 Budapest, 1984
Felelős szerkesztő: Györki Mária
Műszaki vezető: dr. Martonné Vágó Magdolna
Műszaki szerkesztők: Nagy András . Király Ildikó
A kötésterv Király Ildikó munkája
Formátum: B 5. Terjedelem: 16,1 A 5 ív (melléklettel)
ELŐSZÓ

Életem első felfedező útjára egészen apró ember koromban indultam el.
Talán még hároméves sem voltam, és még arra is emlékszem: lábujjhegyre
kellett állnom, hogy a nagy fűből kilássak. De már akkor is csábított az
ismeretlen táj és a titokzatos árnyékok, amelyek a kerítésen túl kezdődő
erdőből integettek. Nagyon korán megértettem, hogy a puszta vágyakozás
sohasem lesz elég ahhoz, hogy a világba eljussak. Minden foglalkozást
végiggondoltam, ami hozzásegíthetne egy távoli úthoz. Egy időben még
misszionáriusnak is készültem, de nem lett belőle semmi. Azután felfedező
akartam lenni, fel akartam fedezni a föld ismeretlen tájait.
Természetrajztanárom (akkor még így nevezték a biológiát) azután
megmagyarázta, hogy a földet egy kevéssel előttem, sajnos, már
felfedezték, és ha ismeretlen után akarok kutatni, lépjek Bíró Lajos
nyomába, és legyek gyűjtő zoológus a trópusi vidékeken.
Az én időmben még nem volt televízió, ezért tanulás után a könyveket
bújtam, hogy minél többet megtudjak Bíró Lajosról és a többi felfedező
zoológusról. Rájöttem, hogy a trópusi gyűjtő zoológus foglalkozása éppen
nekem való, ezért még 14 éves sem voltam, amikor elhatároztam, hogy ezt a
pályát választom. Hosszú lenne elmesélni, hogyan készültem fel erre a
különös életre. Mindent meg akartam tanulni, amire ott, a megálmodott
trópusi őserdőben egyszer majd szükségem lehet: elsősorban a madarak,
kisemlősök preparálását, a rovargyűjtést és az egyszerű tábori életet. A nyári
szünidőben rengeteget gyalogoltam; sokszor aludtam a szabadban, és már
akkor élveztem ezt az egyszerű életet. A biológia-földrajzszakos tanári
pályát választottam, mert így tanulhattam legtöbbet a természetről és a
távoli földrészekről. Az egyetem elvégzése után egy dél-amerikai
expedícióhoz jelentkeztem gyűjtő zoológusnak. Le is szerződtettek két évre,
Budapesttől Budapestig, fizetés nélkül, egy kevés zsebpénzzel és azzal az
ígérettel, hogy a két év alatt élelmezésemet és ruházatomat ők adják. Így is
boldogan vállaltam; de mielőtt elindultunk, kitört a második világháború, és
az egész expedícióból nem lett semmi. De még ekkor sem adtam fel
rögeszmémet, pedig azt hiszem: egy kicsit bolondnak tartott mindenki.
Mindig, újra és újra megpróbáltam, és végre, 35 évvel első elhatározásom
után, eljutottam Afrikába. Ekkor töltöttem be az ötvenedik életévemet, tehát
tíz évvel öregebb voltam, mint Bíró Lajos, amikor útnak indult Új-
Guineába.
De ettől kezdve – mintha csoda történt volna velem – teljesült minden
expedíciós álmom: néhány év alatt bejárhattam Afrika, Dél-Amerika,
Ausztrália, Óceánia legszebb, legérdekesebb részeit. Húsz év alatt húsz
tengerentúli úton vettem részt. Volt közöttük nagy nemzetközi expedíció tíz
zoológus részvételével, de a legtöbb utam „egyszemélyes” expedíció volt,
amelyre hazulról egyedül indultam, és csak a helyszínen kerültek hozzám
társak. A húsz expedíció krónikája több kötetet tenne ki; remélem, marad
még annyi időm, hogy ezt a részletes nagy útinaplót is megírjam. Ebben a
könyvben a legkedvesebb, legérdekesebb útjaim néhány epizódját
válogattam össze, elsősorban a fiatalok, a tizenévesek számára. Szeretném,
ha az eseményeken kívül sikerülne azt is érzékeltetnem, hogy az ilyen út
nem kalandkeresés, nem az érdekesség hajhászása, hanem a háttérben
mindig ott van a feladat, amelyet meg kell oldani. Ezért vállaljuk a
fáradságot, sokszor a nélkülözést, és a kalandok, az érdekességek az
expedíciós munka közben, szinte ajándékképpen jönnek.
Ismerősök, barátok, rádióhallgatók egy-egy indulásom előtt tréfásan
sokszor elmondották, hogy vigyem el őket az egyik bőröndömben. Ezt a
kérést persze sohasem teljesíthettem, de azt elárulom mindenkinek: hogyan
lehet ilyen expedícióra eljutni. Nagyon sokat kell tanulni és dolgozni. Az
elemi tudás, amit 6 és 18 éves kora között szerez meg az ember, egyszerűen
nélkülözhetetlen. Azután arra van szükség, hogy a sok pályázó között (mert
ilyen utakra mindig sokan pályáznak) tudásban, rátermettségben én legyek
az első, hogy engem válasszanak. Itt nincs második hely, mert legtöbbször
egyetlen résztvevőt keresnek. Csak a dobogó tetejéről lehet továbblépni. Ha
mindezt teljesítettem, már csak kettőre van szükség: sok türelemre és egy
kis szerencsére. Én 35 évig vártam, míg az a kis szerencse rám köszöntött,
és a végén sikerült is minden.
Kívánok hát mindenkinek szorgalmat, türelmet és szerencsét. Addig
pedig, amíg mindezt eléri, tartson velem az itt következő utakon.
1. KERESZTÜL-KASUL DÉL-AMERIKÁN

Két landrover és egy piros féltonnás Ford teherautó várt a chilei egyetem
udvarán, amikor dél-amerikai expedíciónkra elindultunk. Igazi nemzetközi
expedíció volt, az Egyesült Nemzetek Kulturális és Tudományos
Szervezete: az UNESCO szervezte, és tíz zoológus: öt magyar, öt chilei vett
részt benne. Abban az évben, 1965-ben rendezték az első latin-amerikai
Talajzoológiai Kongresszust Argentínában. Erre a kongresszusra hívták meg
a magyarokat, utána pedig a chileiekkel együtt közös expedícióra indultunk.
Abban az időben döbbentek rá, hogy az erdőtalajban és a mezőgazdasági
talajokban milyen fontos szerepük van az ott élő apró állatoknak:
gilisztáknak, rovaroknak és más ízeltlábúaknak. A talajállatok
tanulmányozásában a magyar zoológusok vezető szerepet vittek Európában:
így jutottunk ehhez a megtisztelő meghíváshoz és életünk első nagy trópusi
expedíciójához.
Az UNESCO azt a feladatot bízta expedíciónkra, hogy vizsgáljuk meg
Dél-Amerika legfontosabb tájtípusait a déli mérsékelt övi erdőktől felfelé a
sivatagi, majd a szubtrópusi és trópusi övezetig: egészen Amazóniáig. Az
Andokban pedig az amazóniai őserdőtől kiindulva gyűjtsük végig az
egymásra következő magassági övezeteket egészen a növényzet 5000 méter
táján levő felső határáig.
Chilébe hajón érkeztünk, hogy az expedíció tudományos felszerelését
olcsón szállíthassuk. Az expedícióra négy teljes hónapunk maradt; az időt
tehát jól kellett beosztanunk. Sokat akartunk látni; még többet dolgozni, de
nem minden tervünk sikerült. Chile és Peru között politikai feszültség volt,
ezért chilei kollégáink nem kapták meg a beutazási vízumot. Így az
expedíció legérdekesebb része: az amazóniai őserdő kutatása elmaradt.
Ehelyett „vigaszdíj” gyanánt Paraguayba mentünk, és őserdő helyett a Gran
Chacónak nevezett különleges, mocsaras-erdős, forró vidéken kutathattunk.
Óriási utakat tettünk meg; bejártuk Chilét, Argentínát, sokat láttunk
Paraguayból, sőt még Brazíliába is átruccantunk. Minden fontos éghajlati
övezetet megismertünk: sivatagot, pampát, hegyi erdőket, füves havasokat;
egyedül a trópusi őserdőt nem láthattuk. Ez az expedíció tehát óriási,
kontinentális méretű tájékozódást adott; bevezette, megalapozta az utána
sorra kerülő útjaimat. Amellett események, epizódok szempontjából egyik
legszínesebb, legváltozatosabb expedíciónk volt. A most következő
fejezeteket 1965-ös dél-amerikai útinaplómból válogattam össze.
A földrengések hazájában

A chilei egyetem meghívására öttagú expedícióval érkeztünk Santiago

kikötőjébe, Valparaisóba. Az expedíciót a párizsi UNESCO szervezte azzal
a céllal, hogy magyar és chilei tudósok közösen járják be Chile, Argentína
és Paraguay nagy részét, hogy tanulmányozzák az ottani különféle talajok
életét és a bennük található apró állatokat. Ezek a tudományos kutatások azt
a célt szolgálják, hogy megállapítsák, hogyan lehet a talajok termő-
képességét fenntartani.
Santiagóban éppen az első nagyobb expedíciós utat szerveztük, amikor
megtudtuk, hogy itt több száz húsvét-szigeti él. Azért vándoroltak át a chilei
fővárosba, hogy világhíres fafaragásaikat árusítsák pénzes turistáknak. (Én
is vásároltam tőlük három fafaragást. Egyik a madárfejű isten, a másik a
maui bálvány, a harmadik a „hosszú fülű” kísértet.)
Kedves olvasóim közül bizonyára sokan olvasták Heyerdahl Tutajjal a
Csendes-óceánon című, világhírű könyvét. Ebben az író azt a feltevését
próbálja bizonyítani, hogy a Húsvét-szigetek lakóinak ősei a dél-amerikai
kontinensről tutajon vándoroltak át a szigetekre. Hogy ez a vándorlás
csakugyan megtörtént-e, azon még vitatkoznak a tudósok. Az viszont tény,
hogy a húsvét-szigetiek egy része – igaz, hogy nem tutajon – átvándorolt
Chilébe.
Mi lassan megbarátkoztunk állomáshelyünkkel, Chilével. Régi szokásom,
hogy útjaim előtt minden elolvashatót átnézek arról a területről, ahova
megyek. Ezenkívül a térkép állandóan előttem van, és mire sor kerül az útra,
már igen jól ismerem a szóban forgó ország földrajzát. Így volt ez most
Chilével is. Tudtam róla, hogy az északi csücskétől a déli végéig kereken
ötezer kilométer hosszú. (Még odahaza, az asztalomon álló földgömbön
körzőbe vettem a hosszát, és Magyarországhoz mértem, megdöbbenve
láttam, hogyha a déli csücskét Budapestre tennénk, északi vége majdnem az
Északi-sarkig érne.) Ezt az óriási területet fogjuk most autóval oda-vissza
beutazni.
Előbb a déli útra került sor. Történelmi útvonalat követtünk, mert Darwin
is járt erre a Beagle nevű hajóval. Ő a partvonalat követte, és átélte az 1835-
ös nagy földrengést. Nekünk ilyen kétes szerencsében nem volt részünk, de
a legutóbbi földrengés nyomait mi is láttuk. A legfurcsább Valdivia
környéke volt, ahol az egyik völgy másfél métert süllyedt, és a folyó
elöntötte. Egy kis falu helyén még láttuk a vízből kiálló villanypóznákat, de
a házak már összedőltek.
 Darwin előtt „a királynő kalózai” követték ezt az útvonalat. Így nevezték
azokat az angol kalózkapitányokat, akik a Magellán-szoros felől érkezve,
kikötőről kikötőre végigrabolták a spanyol városokat. Mi a letűnt történelmi
emlékekből itt nem sokat láttunk. Néhány indiánnal találkoztunk ugyan,
akik még az ősi népviseletet hordták, színes szőtteseket viseltek.
Különben ez a terület az araukán indiánok hajdani hazája volt. Ez a törzs
Dél-Amerika egyik legharcosabb indián törzse. Lakói magas, két méter
körüli emberek voltak, kitűnő lovasok, akik a többi lovas néphez hasonlóan,
halálig ragaszkodtak szabadságukhoz. A spanyolok véres harcokat és
valóságos irtó hadjáratokat folytattak ellenük. Nagy részük el is pusztult, és
ma már szinte gúnynak tűnik, hogy a déli félteke jellegzetes fenyője, az
araukária, az ő nevük emlékét őrzi. Ősi zenéjükből is csak töredékek
maradtak meg. Dél-Chile örökké nedves, esős vidékéhez jól illettek a
szomorú araukán dallamok.
Expedíciónk két autója közben északnak fordult, így egyre szaporodott a
napsütés, és mire ismét Santiagóba értünk, visszajutottunk a tavaszba.
Szeptember vége volt, ez a déli félgömbön a tavasz. Santiago parkjaiban az
ibolya ekkor kezdett nyílni. Mi pedig hozzáfogtunk a következő út
előkészítéséhez. Két landroverünkben az öt magyar és az öt chilei résztvevő
utazott, a féltonnás Fordban pedig az expedíció felszerelését vittük.
Az ilyen utak legnagyobb öröme, hogy otthagyhatjuk a városi életet, és
teljesen szabaddá válunk. Útközben hol az autókban, hol az útszélen, néha
egyszerű kis vendégfogadókban alszunk. Így a független élet minden apró
szépségét élvezzük, pl. a csillogó napsütést, a sivatag felől érkező szelet és
esténként a tábortűz csípős füstjét.
Ekkor már Chile legnagyobb sivatagja, az Atacama felé haladtunk, és az
első napon ritka élményben volt részünk. Láthattuk a sivatag virágzását.
Ezen a vidéken ugyanis nagyon rövid az az idő, amikor a talaj nedvessége
elegendő a növények életéhez. Így ebben az átmeneti időben, néhány nap
alatt kihajt, virít és elszárad a sivatagban minden. Utána már csak a
szárazsággal dacoló kaktuszok őrködnek a táj fölött. Autóink lassan
áthaladtak a lila virágszőnyeggel borított részen, ezután a kaktuszok, majd a
halott sivatag következett. Itt már nem volt semmi nyoma az életnek,
mindenütt kő és salétrom fogadott minket. A levegő olyan száraz volt, hogy
ajkunk kirepedezett. Végül a sivatagi utazást igazi tűzvörös sivatagi
naplemente zárta le. Utána pedig úgy tele lett csillagokkal az ég, ahogyan
csak ebben a kristálytiszta, pára nélküli levegőben lehet.
Légzsákok a pampák fölött

A Talajzoológiai Kongresszusra Santiagóból, Chile fővárosából

ötödmagammal iparkodtam Buenos Airesbe. A chilei repülőtéren az argentin
légitársaság pilótája a beszállás előtt kijelentette, gépe olyan rozoga, hogy
nem vállalja a repülést az Andok felett. Roppant kedélyes beszélgetés volt. A
légitársaság embere igyekezett rábírni a két pilótát a repülésre. Mindkét
részről kézzel-lábbal magyaráztak, és az utasok is két pártra szakadtak. Mi,
magyarok, bevallom, inkább a nem repülők pártjához csatlakoztunk, azt
gondolván, a pilóta mégiscsak jobban tudja, hogy milyen a gépe. A végén
rendkívül demokratikusan, szinte szavazással döntöttek, és úgy látszik, a nem
repülők pártja volt nagyobb, mert az út elmaradt. Ekkor jöttünk rá, hogy a
szobánkat Santiagóban már indulás előtt felmondtuk, így késő éjszakáig
vándoroltunk szállodáról szállodára, míg végre egy eldugott helyen szállást
kaptunk. Másnap azután a déli órákban, megbízható chilei gépen elrepültünk.
Az Andok átrepüléséhez hasonló élmény nincs. Santiago repülőteréről,
mintegy 400 méter magasságból alig 20 perces emelkedés után 7000 méterre
kell a gépnek felkapaszkodnia. Vannak völgyek, amelyekben a szárny két
vége szinte súrolja a hegyoldalt. A másik oldalon viszont, amikor a pampák
meleg levegője fölé kerülünk, egymást érik a légzsákok, és az óriás gép
nagyot huppan.
Buenos Aires óriási kiterjedésű, és talán 40 kilométert is meg kell tenni a
repülőtértől a központban levő magyar követségig. Az odavezető út előbb
kopár rétek mellett, majd hullámbádoggal fedett, benzinkannákból összerótt
kunyhók között halad. A 30 fokos hőségben a csatornázatlan szennyvíz, az
emberi hulladék bűze valósággal fojtogatott. A következő hullám a
vegyigyárak jellegzetes, csípős, köhögtető szaga volt, utána a régi bérházak
konyhaszaga csapta meg az orrunkat. Azután elértük a pálmákkal, nyírott
gyepszőnyeggel körülvett luxusnegyedet, ahol a magnólia és más trópusi
virágok illata hullámzott. Kevés olyan helyen jártam, ahol egy többmilliós
város társadalmi rétegződését a szagok és illatok ilyen mellbevágó módon
mutatták. Amikor az utolsó illatréteget is áttörtük, és megérkeztünk Buenos
Aires szívébe, a Boca negyedbe, mindent elfelejtettünk, olyan festői
környezet fogadott minket. Hogy a környezet valóban festői, azt az itt
megtelepedett festőművészek bizonyítják. Boca kikötőjének öreg bárkái tarka
festésükkel és vitorláikkal egy letűnt tengerjáró korszakot idéznek. A kikötő
egyik elhagyott részén olyan félig elkorhadt, megfeneklett bárkát is láttam,
amelynek fedélzetéről több méteres fa hajtott ki.
 Magyar követségi barátaink elvittek az egyik festő műtermébe, aki már a
beérkezettek közé tartozott. Idős, jómódú embernek látszott, képei
jövedelméből a Boca negyed proletárgyerekeinek gyerekszínházat rendezett
be. Ő viselte a költségeket, és a díszleteket is maga festette. Amikor
meghallotta, hogy magyar tudósok vagyunk, és Európából azért jöttünk Dél-
Amerikába, hogy minden fizetség nélkül ismeretlen rovarfajokat fedezzünk
fel, elnevette magát, és azt mondta: – Hiszen akkor maguknak eggyel több
csavarjuk van a kelleténél. Ez a kifejezés Argentínában körülbelül azt jelenti,
mint nálunk, ha valakiről azt mondják, hogy öt kereke van.
A művész teljesen megváltozott velünk szemben, betessékelt a szobájába,
és szekrényéből egy admirálisi egyenruhát húzott elő. Ez volt a világ
legfurcsább egyenruhája, amelyet valaha is elképzeltem magamnak. Gombok
helyett sárgaréz facsavarok voltak rávarrva, a vállpántján pedig két-két
arasznyi csavar éktelenkedett. Vendéglátónk elmesélte, hogy barátaival együtt
még vagy két évtizeddel ezelőtt rájött, hogy igazán csak azok az emberek
érdekesek, és viszik előre az emberiség dolgait, akiknek eggyel több
csavarjuk van. Ekkor elhatározta, hogy megalakítja a „több csavarúak
társaságát”. Éppen kapóra jött, hogy az egyik admirális barátja kihízta az
egyenruháját. Elkérte tőle, és a zubbony gombjai helyére csavarokat varratott,
ő lett a több csavarúak elnöke Argentínában. Ettől kezdve csak olyan embert
fogadtak be maguk közé, akinek szintén több csavarja van a kelleténél. Ennek
jeléül egy gomblyukba tűzhető csavarral ajándékoztak meg. Azonnal
megértettük, hogy miért választott meg minket is a társaság tagjaivá. A
csavaromat még ma is őrzöm, és ezúttal bevallom, máig sem kértem
engedélyt, hogy ennek a külföldi társaságnak tagja legyek. De talán nem
büntetnek meg érte.
Lassan elbúcsúztunk, mert eljött az indulás ideje, tovább kellett repülnünk
a dél-argentínai Bahía Blancába a kongresszusra. Ismét a pampák fölött
repültünk, de most egy kis kétmotoros gépen. Bahía Blancában valamikor
Darwin is járt, és nem tudnám megmondani hányadszor, ismét az ő
nyomdokaiba léptünk. A kongresszus után vacsora és egyetemi bál volt egy
kikötői kocsmában. Valami utánozhatatlan hallevesfélét ettünk, amelyben
tengeri rákok rózsaszínű ollói és polipok szívókorongos darabjai úszkáltak.
Másnap, egy kevéssel naplemente előtt indultunk vissza Buenos Aires-be.
Alighogy a kis kétmotoros gép felszállt, azonnal hozták a vacsorát. – Jó lesz
sietni az evéssel! – tanácsolta chilei kísérőnk. Nem maradt időnk
megkérdezni, miért olyan sürgős neki az evés, mert a következő pillanatban a
terítéken levő pohár víz felrepült a levegőbe. Nem voltunk a súlytalanság
állapotában, tehát a víz poharastól a padlón kötött ki, és előrerepült abba a
gomolyagba, amiben legalább tíz utas vacsorája kevergett. Az egész feltálalt
vacsorából csak az az egy pohár sör menekült meg, amelyet expedíciós
társam, Zicsi doktor az utolsó pillanatban kapott fel, és karmesteri
mozdulatokkal integetett vele, mintha a dülöngélő gépnek vezényelne. –
Nincsen semmi baj – nyugtatott meg minket az argentin légikisasszony –,
ezek csak a szokásos légzsákok naplemente után a pampák fölött. Hát lehet,
hogy neki szokásos – gondoltam magamban nagy búsan –, de nekünk még
egy kicsit szokni kell hozzá. Az egész légitánc talán egy negyedóráig tartott,
azután helyreállt a légi egyensúly, és mi megvacsorázhattunk a másodszor
feltálalt ételekből.
Buenos Aires-i látogatásunknak még egy érdekessége volt. Egy napot
töltöttünk a világhírű La Plata-i múzeumban. Már Darwinnak is feltűnt, hogy
Dél-Amerika földjén, különösen Argentínában mennyi óriási csontot lehet
találni. Részben az ő, részben az utána jövő tudósok kutatása nyomán
fantasztikus kihalt állatvilág maradványaira bukkantak. Az ősmaradványok
gyűjtése olyan szenvedély, amely könnyen elkap mindenkit. Amikor az első
megkövesedett maradványt megpillantjuk, megcsap bennünket a sok millió
év varázsa. Ez a szenvedély teremtette meg azt a csodálatos csontanyagot,
amely a La Plata-i múzeumban található. Majdnem egy teljes napot töltöttünk
itt az óriási csontvázak között. Engem nagyon izgatott, hogy vajon az apró
állatok között nincsenek-e olyan ősi típusúak, mint amilyeneket óriásiban a
La Plata-i múzeum csontvázai őriztek meg. A nagy állatok ugyanis mindig
könnyebben kipusztulnak, mint az aprók, ezért nagyobb a valószínűsége,
hogy az ősi formák az aprók között maradnak fenn egészen napjainkig. Dél-
Amerikának ezen a részén már felfedeztek néhány olyan rovarfajt, amely az
ősi állatvilág képviselője. Azt reméltem, hogy nekünk is szerencsénk lesz. És
hogy ez a sejtelmem helyes volt, az néhány héttel később bebizonyosodott.
Argentína közepén, a Córdobai-hegységben egész sereg ősi típusú apró
állatkát fedeztünk fel. Méretüktől eltekintve, érdekesség és tudományos
jelentőség szempontjából méltók voltak azokhoz a kihalt óriásokhoz,
amelyeket a múzeumban láttunk.
Mielőtt Buenos Airest elhagytuk, hogy expedíciónkat folytassuk, még egy
érdekes zenei program várt ránk. Gyönyörködhettünk Argentína egyik
népzenei világhírességében, a Ramirez-féle ének- és zenekarban. A Ramirez
név talán semmit sem mond olvasóimnak, de ha a Missa Criosát1, Ramirez
világhírű szerzeményét említem, azt biztosan sokan ismerik. Kevés olyan mű
van, amelyben az egyházi és a népzene olyan közel került egymáshoz, mint a
Missa Criosában. Sőt, ami ennél is több, sikerült ezt a kettőt a jó értelemben
vett mai zenei közízléssel teljes összhangba hozni. Utánozhatatlan derűjével

1 Missa Criolla – (go'be' megj.)

és életvidámságával mindenkit megragad.
Hegyibetegség 4600 méter magasban

Amikor reggel kinéztem az ablakomon, megdöbbentően furcsa képet

láttam. Egy fiatal nő ült a járda szélén piros ruhában, fején keménykalappal,
és a csecsemőjét szoptatta. Ilyen keménykalapot – tudomásunk szerint – az
angol külügyminiszterek hordanak, de mi már előző nap megtanultuk, hogy
ugyanezt viselik az aymara indián asszonyok is, akik Bolíviából járnak át
Chilébe.
Expedíciónk ez időben Chile legészakibb városában, Aricában
állomásozott útra készen, hogy felhatoljon 4600 méter magasságba. Az
előző napokon már két akklimatizáló utat tettünk, az elsőt 3600, a
másodikat 4000 méter körüli magasságba. Félelmetesen szép utak voltak.
Azután eljött az indulás ideje. Előbb teljesen élettelen sziklasivatagban
haladtunk, ahol az út meredek hegyoldalba vágva, függőleges szakadékok
fölött kanyargott felfelé. Szédítő volt a mélységbe nézni, és a rossz érzést
még csak fokozta, hogy az út mentén, éppen a legveszélyesebb
kanyarokban, kis fakeresztek jelölték a lezuhant gépkocsik és az ott pusztult
utasok helyét. Háromezer méter táján megjelentek az első növények,
természetesen köztük a szárazságot tűrő kaktuszokkal. Alattunk pedig
térkép módjára kibontakozott a táj, egészen a Csendes-óceán partjáig.
Azután az eddigieknél is meredekebb szakaszok következtek, majd amikor
legyőztük az utolsó emelkedőt is, a három autóból álló karaván megérkezett
Dél-Amerika tetejére, az Altiplanóra.
Szálláshelyünk egy tudományos kísérleti telepen 4600 méter
magasságban volt, nekünk, magyar kutatóknak ez egyéni magassági
rekordot is jelentett. De a csúcsteljesítményhez kellemetlen kísérő is jutott, a
dél-amerikai hegyibetegség, a soroche. Előbb csak az tűnt fel, hogy az ég
milyen szép liláskék, és hogy a hangunk valahogyan távolinak,
visszhangosnak tűnik; ezt a nagy magasság, a ritka levegő okozta. Amikor
lehajoltunk, vagy egy kis súlyt felemeltünk, egyszerre levegő után kellett
kapkodnunk, és ólomsúlyúnak éreztük minden tagunkat. Egy kis idő múlva
pedig mindnyájunkat görcsös fejfájás gyötört, néhányan annyira rosszul
lettek, hogy az állomás oxigénpalackját is elő kellett venni. Ilyen nehéz
körülmények között kezdődött a tudományos munka. Az a tíz nap, amit
odafenn töltöttünk, szinte a végső erőfeszítést kívánta meg minden
résztvevőtől. A talajvizsgálatokat gyakran úgy végeztük, hogy négykézláb
másztunk egyik vizsgálati ponttól a másik, néhány méternyire levő pontig.
A fejfájást állandóan gyógyszer szedésével kellett tompítani, éjszakára
pedig minden ruhánkat magunkra szedtük, mert a szobánkban mínusz 7
fokra csökkent a hőmérséklet. Ezt a különös életet csak a nagy magassághoz
szokott chileiek, de különösen a kutatóállomáson dolgozó aymara indiánok
bírták jól. Sötétvörös arcuk és hatalmasan domborodó mellkasuk mutatta,
hogy vörös vértestjeik számának és tüdőfelületüknek növelésével
alkalmazkodtak a ritkább levegőhöz.
Chile magas fennsíkján, az Altiplanón eltöltött időre ma is úgy gondolok
vissza, mintha egy idegen bolygón éltem volna. Minden olyan
valószínűtlennek tűnt, a liláskék ég, a furcsa barnászöld fűcsomók és a
látóhatár széléből kiemelkedő két kúp alakú vulkán, a Parinacota és a
Payacota. Már a 4600 méteres magasság is félig beteggé tett minket, de a
két vulkán mégis úgy vonzott, mint a mágnes. Amióta az ember őse két
lábra állt, ellenállhatatlanul él bennünk a vágy, hogy elérjük a
legmagasabbat. Talán azért akarjuk elérni, hogy lássuk, mi van mögötte.
Nem állt szándékunkban a két vulkánt meghódítani, mert hatezresek voltak,
kúp alakú csúcsaikon állandó hósapkával. Persze minket nem is a
hegymászó teljesítmény sarkallt, hanem expedíciónk különleges feladata,
megvizsgálni, milyen is a talajélet a növényzet felső határán, ötezer méter
körüli magasságban. Messziről nézve egyszerű feladatnak látszik, hogy
4600 méterről feljussunk ötezerre. Ez a magasságkülönbség körülbelül
annyi, mintha valaki a Duna szintjéről a János-hegyi kilátóhoz menne fel.
Csakhogy nekünk 4600 méterről kellett indulnunk, ritka levegőben, a napok
óta gyötrő fejfájással. Ezenkívül még egy baj volt, amit csak útközben
tudtunk meg: a vulkán oldalában párhuzamos törmeléksáncok húzódtak
egymás után.
Gépkocsival egy útfélén elmentünk addig, ameddig lehetett, majd
gyalogosan nekiindultunk a hegynek. Magasságmérőnk szerint 4800 méter
körül lehettünk, amikor elértük az első törmeléksáncot. Akkor még azt
hittük, hogy ez az egyetlen törmeléksánc, és felmásztunk rá. Körülbelül 50
méteres kapaszkodás után – óriási kövek, vulkáni tufa között – felértünk a
gerincre. Láttuk, hogy alattunk egy kis völgy van, utána még egy
törmeléksánc következik. Megmásztuk ezt is, így valamivel magasabbra
jutottunk, de mögötte ott volt a harmadik sánc. Ebben a fel-le mászásban
lassan elfogyott az erőnk, és ami ennél nagyobb baj volt, az időnk is.
Tovább haladtunk, egyre fáradtabban, míg végre ötezer méter magasságban
eljutottunk ismét egy gerincre. Előttünk hatalmas, fekete hamuval borított
horpadás volt. Innen láttuk, hogy a Parinacota még mindig elérhetetlen
távolságban van. A magas hegyek tiszta levegője megcsalt minket, hamis
közelségbe hozta a csúcsot. Beláttuk, hogy a cél eléréséhez több napra és
különleges felszerelésre lenne szükség. Ez a mi tervünkben nem szerepelt.
Elvégeztük tehát szomorúan a szokásos talajvizsgálatokat, távcsővel
megnéztük a csúcsot, és visszafordultunk. Érdekes látvány volt, hogy a
csúcstól lefelé világosabb csíkok futottak a hósapkán. Könnyű volt kitalálni,
hogy ezek a csíkok a legördülő lavinák nyomai, magukkal sodorták a
porlepte régi hótakarót.
Az egész út egyik legfurcsább élménye volt, hogy 4900 méter körül,
amikor éppen két törmeléksánc között gyalogoltam, a magasabbik mögül
sejtelmes zúgást hallottam, majd feltűnt egy forgószél hordta portölcsér.
Fekete vulkáni hamut forgatott, és lassan közeledett felém. Tisztán láttam,
hogy a tőlem körülbelül 200 méterre álló munkatársam elképedve néz rám,
a következő pillanatban beborított a portölcsér. Az egész néhány
másodpercig tartott, és a tölcsér, ahogy jött, ugyanolyan lassúsággal el is
távolodott tőlem. Munkatársam azonnal odajött és lefényképezett, mert a
fekete vulkáni por teljesen betakart, olyan voltam, mint egy kéményseprő.
Hogy félreértés ne essék, mindkét vulkán kialudt, a történelmi időkben
egyetlen kitörésük sem volt. Ezzel az epizóddal búcsút is vettünk a 4000
méter feletti magasságtól, autókaravánunk áthaladt ismét az élettelen
sivatagon, és visszatértünk Santiagóba.
A négyezres magasságtól való búcsú csak átmeneti volt, mert újabb útra
készülődtünk, ez pedig a chilei nyár közepére, decemberre esett. Ilyenkor az
Andok hágóit nem torlaszolja el a hó, és autóval aránylag könnyen járhatók.
Eredeti tervünk az volt, hogy az autókaravánnal átkelünk azon a történelmi
útvonalon, amelyen 1835-ben Darwin is áthaladt. Dél-amerikai expedíciónk
egyik leghosszabb és legkalandosabbnak ígérkező szakaszára készülődtünk:
az Andokon való átkelésre, utána nyugat-keleti, majd dél-északi irányban
átszelni Argentínát, végül Paraguayt; itt az utóbbi időben tudományos
expedícióval alig járt valaki.
Ami a kalandosságot illeti, bőven volt részünk benne már az indulás előtt.
A dél-chilei határon határincidens történt, argentin határőrök lelőttek két
chilei határőrt. Santiagóban, Chile fővárosában óriási tüntetésekre került
sor, és az argentin határt lezárták. A mi expedíciónk ott állt útra készen, a
drága időnk hiába telt, nem indulhattunk. Amikor végre a feszültség
valamennyire engedett, megkezdődött az egyetemi sztrájk. Az egyetem
területét a fiatalok lezárták, és mi ott vesztegeltünk. Végre több napos
tárgyalás után sikerült megmagyaráznunk, hogy nem akarunk sztrájktörők
lenni, de Chilének is érdeke, hogy az UNESCO-expedíció tudományos
kutatásai ne szakadjanak meg. Így végre megkaptuk lefoglalt kocsijainkat,
és elhatároztuk, hogy még aznap kirobogunk Santiagóból, nehogy újabb
bonyodalmak tartsanak fel minket. De a baj nem jár egyedül, indulásunk
pillanatában kaptuk a meteorológiai jelentést, hogy az Andokban az autóutat
az előző napi hóvihar okozta lavinák elzárták. Ez a balszerencse is éppen
most szakadt ránk, mert nyár derekán hóvihar az Andoknak ezen a
szakaszán nagyon ritka.
Az idő javulását semmiképpen sem várhattuk meg, így rövid tanácskozás
után úgy határoztunk, hogy az autókaravánt vonatra rakjuk, és mi is vasúton
kelünk át az Andokon. A vasúti forgalom ugyanis nem akadt el, mert a
pályát lavinaalagutak védik. Végre tehát elindulhattunk, és estefelé
megérkeztünk Los Andesbe. Ez afféle üdülőváros az óriási hegyvonulat
tövében. Itt töltöttük utolsó esténket a nagy út előtt.
Átkelés az Andokon

Még sötét volt a Los Andes-i vasútállomáson, amikor dél-amerikai

expedíciónk legizgalmasabb napja megkezdődött. Három autónk két nagy,
lapos tehervagonra volt felkötözve. A kerekek elé és mögé bakokat tettek,
és a kocsikat kötéllel erősítették meg. Mi elméletben az autók belsejében
utaztunk volna, de megtudtuk, hogy saját felelősségünkre szabadon
mozoghatunk menet közben is a lapos teherkocsikon. Erre a hírre persze
mind a tízen kívül helyezkedtünk el, hogy kedvünkre fényképezhessünk.
Vonatunk, részben fogaskerekekkel kapaszkodva, pirkadatkor indult el, és a
napfelkelte félelmetes hegyek, szakadékok között ért bennünket. A reggeli
ködök hamar felszakadtak, és mire a tájkép teljesen kitisztult, hihetetlenül
magas hegyoldalon kanyargott velünk a vasút. Alattunk feneketlennek
látszó völgy sötétlett, s ebben az óriási panorámában vonatunk apró,
csigalassúsággal mászó féregnek tűnt, mi magunk pedig mikroszkopikus
kicsinységű lényeknek. A kő- és hólavinák zónáját elérve egymást követték
a fából, betonból épített lavinaalagutak, amelyek a felülről lezúduló
hógörgetegektől védték a vasutat. Az első alagútban az olvadó hólé
rettenetes zuhanyként ömlött a nyakunkba, úgy hogy mindnyájan az autók
vezetőfülkéjébe menekültünk. A táj azonban innen is éppen olyan
félelmesen szép volt, mint kívülről.
Lassan elértük a legmagasabb gerincet, és megálltunk Portilióban, az
utolsó chilei állomáson. Megcsodáltuk az Inka-tó bámulatosan mély színű,
kékeszöld vizét és a koromfekete gránitcsúcsokat, a rózsaszín sziklákat.
Ugyanezt a panorámát látta a hűvös szavú Darwin is. Ez a ridegnek tartott
tudós, valósággal áradozva, a következő szavakkal írta le a látványt: „A
tündöklően tiszta levegő, a sötétkék ég, a mély völgyek vad, szakadozott
formái, a hosszú időkön át felgyülemlett törmelékhalmok, a fekete sziklák a
fehérlő hóval, mindezek együttvéve olyan látvánnyal szolgáltak, amelyet
elképzelni nehéz. Néhány, a magasabb csúcsok körül keringő
kondorkeselyűt kivéve se növény, se madár nem vonta el figyelmemet az
élettelen világtól.”
Ugyanez az áhítatos hangulat fogott el minket is, de néhány kilométerrel
odébb, az argentin határon alaposan visszazökkentünk a rideg valóságba.
Kiderült, hogy az expedíció vámpapírjaival valami baj van, és mind a három
autónkat lefoglalták. Nem volt mit tenni, várni kellett. A kocsikat
mindenesetre lerakták a vonatról, mi pedig – mivel egy kisebb hóvihar
kerekedett – behúzódtunk a határállomás éttermébe. A rádió pedig, mintha a
hóvihart akarta volna ellensúlyozni, forró argentin zenét játszott. Mint
mindenütt az Andokban, itt is megtalálhatók az ősi indián hangszerek,
például a nádsíp és a charango. Ez a kis mandolinféle szinte az egész
világon egyedülálló hangszer, mert a hangdoboza egy dél-amerikai
emlősállat, a tatu csontpáncéljából készül.
Az argentin bürokráciáról bizony megvolt a véleményünk. Ugyanis több
órás várakozás után közölték velünk, hogy a három autót a rakományával
együtt elkobozzák, és további sorsáról Mendozában döntenek. Szerencsére
azt azért megengedték, hogy mi is a kocsikon mehessünk, hiszen éppen
Mendozába igyekeztünk. Helyzetünk a korábbiakhoz képest csak annyiban
változott, hogy közölték velünk, az autókat tekintsük lefoglaltnak. Őszintén
szólva már nem bántuk, minek kell tekintenünk autóinkat, csak végre rájuk
ülhessünk. Két fegyveres argentin határőrt adtak mellénk, ők kísértek
bennünket Mendozába. Ez a ridegség nem a magyaroknak, hanem a
chileieknek szólt. Az expedíció magyar tagjai mint UNESCO-szakértők
ENSZ-útlevéllel utaztak, és ezt Argentínában is tisztelték. Mendoza felé
azon a történelmi nevezetességű útvonalon mentünk, amelyen a dél-
amerikai szabadságharc egyik forradalmár tábornoka, San Martin tábornok
elindult Chile felszabadítására. Négyezer jól felszerelt mendozai
szabadságharcos Hannibál és Napóleon seregéhez méltón kelt át a négyezer
méteres hágón, és felszabadította a spanyol gyarmati sorból Chile déli
részét.
Mendozát később öntözéses műveléssel a világ egyik leghíresebb
borvidékévé fejlesztették. Miközben autóinkkal a csipkés hegygerincek
között lefelé haladtunk, mint egy hihetetlen mese, úgy bontakozott ki Di
Castri professzor szavaiból a mendozai bor története. Olyan megdöbbentő
számokat hallottam, hogy némelyiket érdemes volt feljegyezni. A szüret itt
majdnem három hónapig tart, ilyenkor néha napi kétezer ötszáz tonna szőlő
kerül a pincékbe. Minden gépesítve van, és a must 25 méter hosszú, 10
méter széles betontartályokban gyűlik össze. Ezekben a terem nagyságú
tartályokban időnként kongresszusokat, banketteket rendeznek. Itt tartották
például az argentin filozófusok kongresszusát, száznál több résztvevővel. És
ami a legérdekesebb, a tartályokból borvezetéken át viszik a bort több
kilométeres úton a vasúti tartálykocsikhoz. Szüret idején óránként 60000
liter bor áramlik át ezeken a vezetékeken.
Amikor di Castri professzor idáig ért az elbeszélésében, az egyik társam
némi vágyakozással jegyezte meg, hogy jó lenne itt egy kiadós budapesti
csőtörést megérni. Csőtörésről ugyan nem hallottunk, de a vacsoránál –
Mendozában – kiderült, hogy itt félig-meddig szesztilalom van, mert csak
vacsorához szolgálnak fel bort.
 Másnap a vámhivatalban elrendeződött minden, és az expedíció elindult
kelet felé, hogy keresztülszelje Argentínát. Kevesen tudnak róla, hogy egy
magyar tudós 1907-ben már keresztülszelte a dél-amerikai földrészt,
tengertől tengerig. Lendl Adolf dr., az Állatkert későbbi igazgatója volt e
különös expedíció vezetője. Még egy belga tudós volt a tagja, meg egy
argentin katona, akit a kormány rendelt a két európai tudós mellé kísérőnek.
Lendl Adolfot kemény fából faragták. Az egész utat, összesen több mint
1300 km-t, gyalog tette meg, és közben még a tudományos munkáját is
elvégezte. Tudomásom szerint ő az egyetlen tudós, aki Dél-Amerikát
keresztülgyalogolta.
A mi expedíciónk azonban sem gyalogos, sem magányos nem volt. Lendl
Adolf egykori útvonalától jóval északabbra autóval szeltük át a pampát.
Előbb bozótos vidéken haladtunk, de már az első nap eltűntek a fák, és a
látóhatár széléig zöld fű borított mindent. Furcsa, rövid szarvú, kis fekete
tehenek legeltek, de a félvad állatok azonnal elrohantak, ha közelükbe
mentünk fényképezni. A végtelennek tűnő mezők után egy-egy mezővárost
érintettünk, máskor meg kilométereken át elhagyott földek, végtelenbe
nyúló bogáncsmezők között haladtunk. Ezen az úton fogtuk fel először,
hogy mit jelentenek a távolságok a pampákon. Európát és Magyarországot
valami valószínűtlen, nem létező helynek éreztük. Azután elértünk egy
óriási folyót, a Paranát, és amellett haladtunk tovább, észak felé.
Forró, szubtrópusi este érkeztünk meg Santa Fébe, a hasonló nevű
tartomány fővárosába. Ha az ember több napos út után este érkezik meg egy
új helyre, mindent valószínűtlennek érez. Szállásunkon átöltöztünk, mert
Argentínában az esti öltözékhez kötelező a fehér ing, és úgy mentünk le a
szálloda éttermébe. Itt igazi argentin tangót hallottunk. E tánc köré
valóságos legenda szövődött. A tangó Argentínában nemzeti zenének
számít. Ugyanakkor az a tangó, amit itt Európában ismerünk, csak hasonlít
az igazira.
Trópusi karácsony

Minden útnak vannak olyan emlékei, amelyekre később valahogy

álomszerűén emlékszünk vissza. Ilyen dél-amerikai expedíciónknak az a
szakasza, amelyben a Paraná folyó mentén észak felé, Paraguay irányába
haladtunk. Jobbra tőlünk valahol ott folyt a Paraná, látni nem láttuk, de
éreztük. Azonkívül tudatták velünk azok a vízirovarfelhők, amelyek
naplemente előtt ellepték az országutat. Országútnak ugyan már nem
nagyon lehetett az utunkat nevezni, mert burkolat nélküli földúton
haladtunk. Az utat egyre több pocsolya tarkította, hatalmas szubtrópusi
esőzések nyomai. Ami az egész utazást valószínűtlenné tette, az a 30 fokos
nyári hőség és a vörös trópusi naplemente volt. Naptárunk ugyanis
december huszonharmadikát mutatott, és hogy a karácsonyi hangulat még
valószínűtlenebb legyen, lassan feltűntek az első pálmafák, az egzotikus
tájak karcsú növény követei. A nap éppen a látóhatár széléhez ért, és az ég
lilásvöröse tükröződött a földön is, az út mindkét oldalán a végtelenbe nyúló
pocsolyákban. Azután minden átmenet nélkül ránk szakadt az éjszaka.
Nem volt időnk szállást keresni, mert másnap délután három óráig el
kellett érnünk Clorindát, a Paraguay fővárosával szemközt fekvő
átkelőhelyet. Karácsonyra való tekintettel ugyanis ekkor indult az utolsó
komp Asunciónba, Paraguay fővárosába, a Paraguay folyón keresztül.
Tervünk az volt, hogy ameddig bírjuk, előrehaladunk, és az országúton, a
kocsiban ülve alszunk néhány órát. Az egészben csak az volt aggasztó, hogy
az elöntött területek körös-körül, kilométerről kilométerre szaporodtak. A
szembejövőktől hallottuk, hogy nemrégen óriási esőzések és áradások
voltak a környéken. Amikor a csonka hold feljött, mesebeli tájat világított
meg. Az ezüstösen csillogó vízről éjszakai madárhangok hallatszottak,
távolabbról pedig mindent betöltő tücsök- és békahangverseny szállott
felénk. Az ilyen éjszakák álomszerű hangulata teszi az expedíciós utat
feledhetetlenné. Az álmodozásból egy benzinkút higanygőzlámpás fényei
zökkentettek vissza a valóságba.
Mint a legtöbb helyen, itt is étteremmel kombinált pihenőhely volt, és
amíg a kocsik tartályait benzinnel töltötték meg, asztalhoz ültünk
vacsorázni. A vacsorából azonban – legalábbis most – a magyarok számára
nem lett semmi. A hatalmas, 8 méteres higanygőzlámpák körül ugyanis a
rovarok elképzelhetetlen tömege rajzott. Az öt magyar, a terített asztalt
otthagyva, nekilátott a gyűjtésnek, jobban mondva a rovarseprésnek. A
lámpák alatti betonon ugyanis olyan rovartömeg nyüzsgött, hogy az
egyenkénti gyűjtést hamarosan abbahagytuk, és a rovarokat egyszerűen egy
nyitott szájú nylonzsákba sepertük, mintha csak szemetet sepernénk
szemétlapátra. Ez volt a legeredményesebb rovargyűjtés, amelyet valaha is
végeztem. Félórai sepregetés után 8-10 nylonzacskónyi eleven rovar volt a
birtokunkban. Mégpedig nem is akármilyenek. Volt közöttük 6 centiméteres
vízipoloska, amelyet víziskorpiónak is neveznek. Hogy miért van ilyen
félelmetes neve, azt is hamar megtanultam, amikor az egyiket kézzel fogtam
meg. Abban a pillanatban hüvelykujjamon olyan szúrást éreztem, mintha
zsákvarrótűt böktek volna bele. A kicsöppenő vér jelezte, hogy a nagy rovar
nem tréfál, hanem védi magát a rovargyűjtő ellen. A kitűnő rovarvadászat
után kitűnő vacsora következett, majd folytattuk az éjszakai utat a
holdfényben.
Éjfél után az autókaraván az út szélére állt, hogy legalább néhány órát
pihenjünk. Legtöbben azonnal elaludtak a kocsiban ülve, de engem ez a
különös éjszaka nem hagyott nyugodni. Ma már nem tudom megmondani
annak a kis falunak a nevét, ahol megálltunk. Azt éreztem, hogy egy idegen
ország ismeretlen pontján vagyok, ahonnan néhány óra múlva
továbbindulok, és biztos, hogy ezt a helyet soha többé nem láthatom.
Óvatosan, hogy társaimat fel ne ébresszem, kiszálltam a landroverből, és
elindultam egy kis sétára. Néhány perc múlva a kis falu lámpái már csak
messziről világítottak, én pedig befelé haladtam a pusztába, egy fűzfákkal
szegélyezett úton. A térképről tudtam, hogy ebben az irányban van a Gran
Chaco, egy mocsaras pusztaság, és legalább 500 kilométert haladhatnék,
míg az Andok vidékének első dombjait elérném. Az éjszaka és az óriási
távolságoknak ez a tudata olyan magányosság érzését keltette fel bennem,
mintha én lennék az egyetlen ember több száz kilométeres körzetben. A
különös hangulatnak hirtelen vége szakadt, amikor a közeli pocsolyából egy
gémféle éles kiáltással felrepült. Utána, mintha erre a jelre vártak volna,
teljes hangerővel felhangzott az éjszakai tücsök-, madár- és békakoncert.
Még koromsötét volt, amikor rövid alvás után továbbindultunk. A
napfelkelte elátkozott vidéket világított meg. Körös-körül minden víz alatt
volt, és a földút egyetlen pocsolyává változott. Egyre keservesebben
haladtunk, hol az egyik, hol a másik kocsi pörgött bele az iszapba, végül a
táborfelszerelést szállító Ford is teljesen elakadt. Kihúzás, vontatás, újabb
elakadás, így haladtunk csigalassúsággal végcélunk, Clorinda felé. Forró,
párás december 24-e volt, és mi versenyt futottunk az idővel, hogy elérjük
az utolsó kompot. Mondanom sem kell, hogy egy félórával előttünk elment,
és mi ott maradtunk karácsonyra a farsangi hangulatú Clorindában.
Puszta megérkezésünk is szenzációnak számított, és a város fele
fiatalsága a kis vendégfogadóhoz tódult, hogy megbámuljon minket. Mi
pedig kiültünk a trópusi virágokkal körülvett kerthelyiségbe, ahol kabócák
és tücskök egzotikus muzsikája mellett ingujjra vetkőzve láttunk a
karácsonyi vacsorának. Karácsonyfagyertyák helyett dél-amerikai
szentjánosbogarak villódzó fényei világítottak a kertben. Az egész kép
olyan volt, mintha egy fantasztikus rajzfilmből vágták volna ki, az élénk
színek is ehhez illettek. Azután felcsendült a legfurcsább karácsonyi ének,
amelyet valaha is hallottam. A templomi melódiák helyett itt vidám
gitárszóval, dobbal ülik meg a karácsonyt, ez illik ehhez a gyönyörű, nyári
éjszakához.
De a vidámság a karácsonyi muzsikával nem ért véget. Amikor aludni
mentünk, Clorinda fiatalsága szállodánk ablakai alatt gyülekezett, és éktelen
pufogtatással és petárdák robbantgatásával szórakoztatott minket. Eleinte
azt hittük, hogy valamiért megharagudtak ránk, de a chileiek
megmagyarázták, hogy ellenkezőleg, ezzel a pokoli lármával
rokonszenvüket fejezik ki. Így ezen az éjszakán sem aludtunk valami sokat.
Másnap már korán reggel vártuk a kompot a kikötőben. A széles
Paraguay folyón át is keltünk, de a vámépület előtt ugyanaz ismétlődött
meg, ami az argentin határon. Ugyanis a vámhivatal mind a három autónkat
lefoglalta a felszereléssel együtt. Mi, magyarok már csak nevettünk az
egészen, de a chilei csoport vezetője, di Castri professzor éktelen haragra
gerjedt. Kiderült, hogy valahonnan ismeri a paraguayi belügyminisztert,
telefont kért, és felhívta azonnal, reggel a lakásán. Magyar ésszel el sem
lehet képzelni, mit jelent karácsony reggelén egy dél-amerikai
belügyminisztert kiugratni az ágyából. Az ENSZ-útlevél ellenére kezdtem
egy kicsit kellemetlenül érezni magam, de a következő pillanatok di Castri
professzort igazolták. Kiderült, hogy a belügyminiszter külön utasítást adott
ki, hogy kedvesen fogadják az UNESCO-expedíciót. Csakhogy azokat, akik
az utasítást kapták, karácsony este leváltották, a szolgálatba lépők pedig
semmit sem tudtak róla. A belügyminiszter a telefonhoz hívta a
vámparancsnokot, és bár spanyolul nem sokat értek, de az arcáról nagyjából
leolvastam, körülbelül mit közölhetett vele. A következő öt percben
mindent elintéztek, és mi elindulhattunk Dél-Amerika egyik legelzártabb,
jobboldali diktatúrájának belseje felé.
Asunciónban, a fővárosban nem sokat időztünk, éppen csak áthajtottunk
rajta. Úticélunk Paraguay keleti szélén, a Paraguay-Argentína-Brazília
határháromszögben levő kis határváros volt, amelyet Paraguay diktátora,
Stroessner elnök saját maga tiszteletére, Puerto Presidente Stroessner névre
keresztelt. A főváros és az elnökről elnevezett üdülőhely között kitűnő
aszfaltút vezetett, úgyhogy estére már a helyszínen voltunk. A városkától
alig egy kilométerre kezdődik a zárt őserdő, és mi ennek a szélén vertük fel
táborunkat. A táborhely mellett paraguayi katonák egy tiszt vezetésével az
őserdőt irtották, és kukoricát vetettek. – Milyen hasznos dolog, hogy a
katonaságot ilyen okos, közösséget is szolgáló munkára használják fel –
mondtam di Castri professzornak. – Okosnak ugyan okos, de a közösséget
nem nagyon szolgálja – válaszolta a professzor mosolyogva –, a föld
ugyanis a tiszt tulajdona, és a földművelés csak az ő érdekét szolgálja.
Korallkígyók és szúnyogfelhők

Az expedícióknak kevés olyan igazi örömük van, mint az őserdei tábori

élet. Minden táborverés egy-egy új honfoglalás, ismeretlen, felfedezetlen
terület megszerzése a magunk számára. Így éreztük azon a forró trópusi
napon is, amikor első paraguayi táborunkat felvertük. A piros kocsiról sorra
kerültek le a ládák és a zsákok. Két óra sem telt bele, és máris állt a tábor.
Az öt magyar kivétel nélkül a táborban akart élni, a chileiek egy része
inkább a városka mellett levő „deszkahotelt” választotta. Minket azonban
vonzott az őserdő közelsége és a közeledő holdtölte, amely csodálatosan
csillogó éjszakákat varázsolt a fejünk fölé. Kettesével laktunk kényelmes,
négyszemélyes sátrainkban, és a tábor közepén egy nagy sátorlapot
feszítettünk ki fészertető módjára. Itt állítottuk fel összecsukható
asztalainkat, amelyeken esténként a gyűjtött rovarokat preparáltuk, naplót
meg levelet írtunk.
Már az első délelőttnek megvolt a maga szenzációja. Mahunka doktor, az
expedíció legfiatalabb tagja mezítlábas szandáljában majdnem rálépett egy
korallkígyóra. Ez a kis kígyó egy ceruzánál nem sokkal vastagabb. Nevét
onnan kapta, hogy széles, korallpiros gyűrűk fényes fekete és citromsárga
gyűrűkkel váltakoznak rajta. Minden Dél-Amerikában járó utazó tudja,
hogy a legveszedelmesebb mérges kígyók közé tartozik. A marása elleni
szérumot alig néhány éve állították elő Butantanban, a világhírű,
kígyóméreg elleni szérumot gyártó telepen. Így azután az egész tábor
izgatottan szemlélte az elpusztított kígyócskát. Végül szép hullámvonalban
elrendeztük egy kivágott óriásfa törzsén, és gyönyörű, színes
fényképfelvételeket készítettünk róla, mintha még élne. Egyes útikönyvek
szerzői néha az ilyen fényképfelvételekhez szokták utólag a
leghajmeresztőbb kígyóhistóriákat kitalálni. A mi korallkígyónk azonban
belekerült egy alkoholos üvegbe, hogy otthon a Természettudományi
Múzeum gyűjteményét gyarapítsa. De még a korallkígyók sem tartottak
vissza attól, hogy a csodálatosan szép buja őserdőbe be ne hatoljunk.
A sűrűségbe számos csapás vezetett, és a táborhelytől alig néhány száz
méterre tiszta vizű kis patak folyt a fák között. Kristálytiszta vize 24 fokos
volt, így a 30 fokos nyári hőségben jólesett a fürdés benne. Fürdés közben
jöttünk rá, hogy a patak medrében vörösbarna achátdarabok, ametiszt
kristályok és más féldrágakövek hevernek. A féldrágakő nevet Dél-
Amerikában nem kell nagyon komolyan venni, mert az ásványtanban így
nevezik a kvarc különböző színű, hetes keménységű változatait, és ezekből
Dél-Amerika egyes helyein rengeteget lehet találni. Néhány darabot persze
magunkkal hoztunk emlékbe.
A környék felderítése után megkezdtük a rendszeres munkát. Az én
feladatom az volt, hogy az őserdő sűrűjében a bokrok alá esernyőszerű
rovarernyőt tartsak, és a bokrokról a rovarokat, pókokat belerázzam. Ez
nagyon izgalmas munka, hisz nem lehet tudni, hogy mikor hull az ernyőbe
váratlanul egy arasznyi botsáska vagy más óriásrovar. Az igazi izgalom
azonban akkor következik be, ha a fejünk fölé nyúló bokorról sikerül a rajta
levő hangyák egy részét a saját nyakunkba rázni. Aki még nem járt
trópuson, annak hiába magyarázom, milyen érzés az, amikor egyszerre 3-4
tűzhangya mar a hátunkba az ingünk alatt. Ezek a kedves kis rovarok onnan
kapták a nevüket, hogy marásuk körülbelül olyan, mintha váratlanul egy
megtüzesített gombostű hegyét böknék a bőrünkbe. Ami ezután következik,
azt mi őserdei sztriptíznek neveztük el. A hangyától ellepett egyén ugyanis
minden ruháját ledobálja, csak lényegesen gyorsabban, mint a mulatóhely
tündérei. De nekem a táborhelyünk közelében ennél sokkal
veszedelmesebbé válható kalandom volt egy őserdei darázsfészekkel.
Ugyanolyan jellegzetes darázsfészek volt, mint amilyet a mi darazsaink is
építenek. A fészek az egyik bokorban volt, de sajnos csak akkor vettem
észre, amikor az ernyőt a bokor alá tartva egy bottal éppen a fészekre
csaptam. A következő pillanatban egy darázscsapat támadt rám, én pedig
rohantam az erdő felé. A dühös társaság az erdő széléig követett, és csak a
szerencsémnek köszönhetem, hogy két, homlokomra kapott szúrással
megúsztam. A szúrások sokkal fájdalmasabbak voltak, mint a
magyarországi darazsaké.
Az egész napi munka elvégzése után rendszerint megfürödtünk acháttal
bélelt kis patakunkban, azután vagy az őserdei holdtöltében
gyönyörködtünk vagy autóba ültünk, és bementünk a városka egyetlen
éttermébe beszélgetni és zenét hallgatni. Ezeken az esti beszélgetéseken
fantasztikus részleteket tudtunk meg azokról az őserdei városokról,
amelyeket az 1600-as években jezsuita hittérítők a guaráni indiánokkal
együtt építettek. A történet kezdete is mesébe illő volt: az első két jezsuita
énekelve evezett fel az egyik folyón, hogy felkeltse az indiánok
érdeklődését. A jezsuiták ekkor már tudtak annyit, hogy a guaráni indiánok
nagyon szeretik a zenét. Ezt a hajlamukat használták fel különös terveikhez.
Néhány évtized múlva őserdei városok épültek, amelyekben a jezsuiták
vezetésével afféle parasztközösségben dolgoztak az indiánok. A munkát
harangszóra kezdték, és csak harangszóra hagyhatták abba. Lakást, élelmet,
ruhát mindenki kapott, de a terményeket be kellett szolgáltatni a jezsuita
atyáknak. A guaránik kitűnő kézművesek lettek, egy részük írni, olvasni sőt
még kottát olvasni is megtanult. Ekkor vetették meg az alapját a guaránik
zenei műveltségének, amely szinte egyedülálló Dél-Amerikában.
Hazafelé a táborba menet gyönyörű volt az éjszaka. A hold egy darabig
még az őserdei fák mögött bujkált, azután felbukkant a táborunk fölött. Az
erdőből a tücskök ciripelése és néha egy ismeretlen állathang hallatszott.
Ilyenkor elfog valami megmagyarázhatatlan hangulat, elindulni és eltűnni,
beleolvadni a trópusi éjszakába. Csak a magnómat vittem magammal, és
elindultam az országúton. Egy darabig a tisztásunk mellett haladtam, utána
mindkét oldalon körülzárt az őserdő, mintha az országutat valami óriási,
éles késsel hasították volna bele. Furcsa ellentét volt a civilizáció aszfalttal
bevont vékony vonala és körülötte a dzsungel, amely talán több millió éve
nem változott semmit. A valószínűtlenül csillogó holdfény és ezek a
gondolatok szinte megszüntették az időt számomra. És hogy az illúzióm
teljes legyen, elindultam befelé az őserdőbe egy széles ösvényen. Furcsa
hangok szólaltak meg körülöttem, és a magnót ösztönösen vételre állítottam.
Előbb a tücskök jellegzetes muzsikáját, majd a brazíliai tüskés patkány
hangját vettem fel. Ahogy tovább sétáltam, egy nagy tisztáshoz értem. Az
erdő éjszakai zsongása fokozatosan távolodott, és ekkor a csendben, a
távolból fenyegető ordítás hangzott fel. Ezt a hangot az is felismerhette, aki
először hallotta: az éjszakai vadászaton levő jaguáré volt. Tudtam, hogy a
jaguár ritkán támad, és a hang jó messziről érkezett, mégis egyszerre vágyat
éreztem a sátram és az expedíció tábora után.
Másnap a december végi trópusi napsütésben az egész expedíció autókba
ült, hogy a fővároson, Asunciónon keresztül az igazi Gran Chacót is
meglátogassuk. A fővárosba vezető aszfaltút után földút következett. A két
landrover téglavörös porfelhőt húzott maga után, amint észak felé, a
végtelenbe nyúló pusztaságban haladt. Az út közelében mocsarak,
facsoportok, pálmafák következtek. Hihetetlenül nagy volt a forróság,
hőmérőnk 37 fokot mutatott, és a levegő tele volt párával. Ettől eltekintve a
hangulat mindaddig kitűnő volt, míg az első megállásnál ki nem derült,
hogy a kirándulás szervezője az élelmet és az italt tartalmazó láda helyett
egy másikat tett fel a kocsira egy kanna formalinnal és tíz kiló vattával. Az
utat szerencsére csak egynaposra terveztük, de még így étlen-szomjan is
megérte a fáradságot. Nemcsak a táj ritka szépsége, de a tudományos
eredmény is egyedülálló volt.
A mocsár- és erdőfoltokból azonban elképzelhetetlen mennyiségű
szúnyog rajzott elő, és úgy beborított minket, mint a nézők egy
labdarúgópálya zsúfolt lelátóit. Ma is őrzök egy fényképet egyik chilei
kollégánk hátáról, aki meggondolatlanul levetette az ingét, és – bár csak
néhány percig volt pucér – a háta úgy tele lett a szúnyogcsípésekkel, mintha
piros festékkel pettyegették volna be.
A következő napokon sorra látogattuk Paraguay híres vízeséseit, sőt még
Brazília területére is átrándultunk, hogy a világhírű Iguacú vízeséseket
felkeressük. Csoportjuk öt kilométert tenne ki, ha egymás mellé raknák
őket. A hatalmas katlanban, ahol a vízesések sorakoznak, állandó a pára, és
a környéket olyan buja trópusi növényzet borítja, mintha az egyenlítő alatt
lenne. A környező virágokat valóságos fellegekben lepik el az égszínkék és
tűzpiros lepkék. De nincsen rózsa tövis nélkül: ebben a gyönyörű
környezetben egy málnaszínű, tornyos szálloda áll, amelyben unatkozó
turisták hűtött szobákban 2 dolláros sört iszogatnak.
2. A ZÖLD POKOL FELDERÍTÉSE

Az 1965-ös chilei expedíció nem jutott el Amazóniáig. Pedig a föld

legnagyobb összefüggő trópusi őserdővidéke csak a kalandos könyvek
szerzői számára „zöld pokol”; a természetvizsgáló a növény- és állatvilág
Paradicsomkertjének nevezhetné. Becslések szerint több millió állatfaj, több
tízezer növényfaj él itt. A tudományos kutatás szempontjából elhanyagolt
terület; talajállatai a hatvanas évek elején szinte teljesen ismeretlenek
voltak. Trópusi kutatási programom egyik legfontosabb célja volt, hogy ezt
a területet legalább felderítsem. Amazónia óriási kiterjedésű őserdő,
majdnem akkora, mint egész Európa. Arról tehát szó sem lehetett, hogy az
egészet bejárjam, ehelyett különféle jellegzetes részeit kellett
kiválasztanom, hogy a kutatásokat elvégezzem. Valóságos felderítő utakra
került sor: egyszer a folyam torkolata felől, máskor az Andok gerinceiről
leereszkedve nyomultam be.
Egyik legszebb, leghangulatosabb expedícióm az volt, amelyet egy
világtól elzárt őserdei pálmakunyhóban: a Fazenda Agua Azulon töltöttem.
Minden lakott helytől távol, az őserdei indiánok területéhez közel végeztem
gyűjtéseimet és talajvizsgálataimat.
Több egymást követő expedíción kutattam fel Amazónia talajállatait.
Tucatszám fedeztem fel, és írtam le az ismeretlen fajokat. Ezek mind a
Természettudományi Múzeum Állattárába kerültek. Múzeumunk
gyűjteménye Amazónia talajállataiból világviszonylatban is a legnagyobbak
közé tartozik. Velünk egyidőben német, brazil, dán, angol és más kutatók is
működtek Amazóniában. Ebben az igazán nemzetközi együttműködésben
születtek meg az érdekesnél érdekesebb tudományos eredmények. Kiderült,
hogy az amazóniai őserdő talaja a terület 95%-án nem alkalmas
mezőgazdasági művelésre, de még trópusi legelők létesítésére, állattartásra
sem. Az az elgondolás, hogy Amazónia valamikor Brazília éléskamrája
lehet, ma már a mesék világába tartozik.
Amazónia igazi értéke maga a háborítatlan őserdő a sok tízezer
növényfajával és a ma még felfedezetlen apró állatok százezreivel. A
legújabb vizsgálatok kimutatták, hogy rengeteg őserdei növény és állat
tartalmaz értékes gyógyanyagokat, közöttük még rovarok, pillangók is.
Százszám találnak élelmezésre is alkalmas növényeket és iparilag
hasznosítható nyersanyagokat növényekben, állatokban egyaránt. A
legnagyobb érték mégis Amazónia óriási növényi tömege, amely évről évre
segít megújítani a föld légkörének oxigénkészletét.
Város az őserdőben

Nem először indultunk tengerentúli útra, mégis a szokottnál jobban

dobogott a szívünk, amikor Brazília keleti csücskében, Recifében repülőre
szálltunk, hogy elinduljunk – vágyaim vágya – az Amazonas folyam
torkolata felé. Már gimnazista koromban álmodoztam arról, hogy egyszer
valahogyan eljutok ide. A zöld pokolról szóló izgalmas útleírások csigázták
fel képzeletemet, és álmom most megvalósul. Tulajdonképpen nem is
Brazíliába, hanem Bolíviába indultunk. Itt élő, azóta már elhunyt hazánkfia,
Irmay Nándor várt minket Dél-Amerika egyik legeldugottabb zugában,
valahol a brazíliai-bolíviai határon. Utána pedig a bolíviai magyar
nagykövetség hívott meg, hogy töltsünk egy kis időt a követség
vendégeiként a fővárosban, La Pazban, a környék tudományos kutatása
céljából.
La Pazba egyenesen is el lehetett volna jutni, de mi kerülő utat
választottunk. Előbb északnak repültünk, az Amazonas torkolatához, onnan
az óriási folyam fölött, helyi járatokon, szép lassan, minél többet kerülve
tartottunk Bolívia felé. Időnk volt, és az ilyen kerülő utakon lehet a
legtöbbet meglátni a világból. Már az út első része is csodálatos volt,
bozótos tájak, majd számtalan folyótorkolat fölött repültünk el, és a
tengernek is beillő torkolatnál, Belém városában szálltunk le.
Másnap, nem sokkal napfelkelte után indultunk el első repülésünkre az
igazi amazóniai őserdők fölé. Az alattunk elterülő táj még reggeli párába
burkolózott, és mi hárman magyarok – bár még egymás előtt is titkolni
próbáltuk – nagyon izgatottak voltunk. A gépen nem volt sok utas, így mind
a hárman ablak melletti helyet kaptunk, tehát lefelé is tudtunk fényképezni.
Az út minden részletére emlékszem. Felszállás után egy darabig
mindenki az alattunk hömpölygő óriási folyamot nézte, de egy negyed óra
elteltével már csak mi magyarok érdeklődtünk az alattunk elterülő táj iránt.
Kétezer méter magasságban repülhettünk, és a reggeli pára felszállása után
kibontakozott előttünk a táj szokatlan szépsége. Jobbra az óriási folyam
torkolatában levő Marajó-sziget füves-mocsaras tájai húzódtak egészen a
látóhatár széléig, a másik oldalon pedig a kanyargó folyókkal tarkított
sötétzöld őserdő.
A kényelmes, óránként 600 km-es sebességgel repülő gépben nehéz volt
elképzelni, miképpen hatolt keresztül több mint 400 évvel ezelőtt, 1540-ben
Francisco Orellana elsőnek a fehér emberek közül ezen a félelmetes
vidéken. Orellana Pizarrónak, Peru meghódítójának kalandortársa volt. Az
Andok óriás hegységén átkelve az Amazonas egyik mellékfolyóján egy
összetákolt bárkára szállt, 8 hónap alatt megtett kétezer kilométert, és
éhezve-harcolva eljutott a torkolatig. Állítása szerint útja során női
harcosokkal is hadakozott. Mai szemmel nézve valószínűnek látszik, hogy a
hosszú hajú indiánokat nézte amazonoknak, azaz harcos asszonyoknak, de a
nagy folyam mégis ennek a tévedésnek a nyomán kapta az „Amazonok
folyója” nevet.
Akkor zökkentünk vissza a múltból a valóságba, amikor gépünk leszállt
Amazónia fővárosa, Manaus repülőterén. Félreértések elkerülése végett
elmondom, hogy az Amazónia szónak kettős jelentése van, politikai
értelemben így nevezik a Brazíliai Egyesült Államok egyik tagállamát, mert
Brazília felépítésében az Amerikai Egyesült Államokat vette mintának;
másrészt a hatalmas folyam őserdővel borított medencéjét is így nevezik.
Most csak átutaztunk Manauson, de e rövid látogatásból is megmaradt a
folyami kikötő banánillattal és rothadt iszappal kevert jellegzetes szaga. Egy
nappal később, miután az őserdők legelhagyottabb részeit átrepültük,
leszálltunk a bolíviai-brazíliai határ egyik kis városában, Guayaramerínben.
A következő hetekben ez volt az expedíció főhadiszállása, és számos
érdekes kaland kiindulási helye. Már megérkezésünkkor megismerkedtünk a
helyi taxikkal, amelyek nem autók, hanem motorkerékpárok. Az utas a
vezető mögé ül, a vezető pedig, rendszerint egy 16-20 év körüli indián fiú,
vakmerően száguld, ha kell, az őserdei ösvényeken is. Csak legyen, aki
megüli ezt a furcsa járművet. Mint a legtöbb dél-amerikai városka,
Guayaramerín is reggel füstszagú, délután kávészagú, este pedig zenétől,
énektől hangos.
Első kirándulásunk a Mamoré folyó mocsaras partja mellett elterülő
erdőségbe vezetett. Itt él Dél-Amerika egyik legérdekesebb madara, a
hoacin. Túlzás nélkül eleven kövületnek lehetne nevezni, mert kicsinyei a
tojásból kikelve szárnyukat egy darabig láb gyanánt kapaszkodásra, ágak
között való bujkálásra használják. A szárnyon egy horgas karom van, ezzel
kapaszkodnak ágról ágra. A hoacin majdnem tyúk nagyságú, de eléggé buta
madár, csapatosan ülnek a nagy fákon, és ha egyet kilőnek közülük, a többi
el sem repül, csak bámul leeső társa után. Ennek ellenére még nincsenek
kiveszőben, mert a húsuk rossz ízű, ehetetlen, így az ornitológusokon kívül
senki sem vadászik rájuk.
A hoacinvadászatot követő napon egyik újonnan szerzett barátunk
meghívott minket a várostól távolabb fekvő tehenészetébe. Persze ne
valamilyen gépesített tehenészetet képzeljenek el, hanem egy pálmatetős
kunyhót, és körös-körül mocsaras legelőt, szétszórtan legelésző félvad
tehenekkel. Két társam kinn maradt a telepen, de én inkább visszamentem
motorcsónakkal a városkába, mert a környékbeli őserdők jobban érdekeltek.
Éjszaka pedig szívesebben hallgatom az őserdő állatait a tehénbőgésnél.
A guayarameríni őserdők – legalábbis a város környékén – szúnyogon
kívül nem rejtenek vérengző állatot. Annál több az éjszakai zenész.
Rovarok, békák, madarak, emlősök. Esténként tehát puska helyett vállamra
vettem a magnómat, és szúnyogriasztó olajjal jól bekenve magam,
elindultam hangvadászatra.
Irmay Nándor éppen a békák tudósa volt, ellátott tehát megfelelő
szaktanácsokkal. Ebben az időben már túl voltam az útleírások túlzásai, sőt
néha lódításai nyomán keletkezett félelmen, és éjszakai sötétben is
nyugodtan jártam az amazóniai őserdőt. Ezek az éjszakai kóborlások
legszebb expedíciós emlékeim közé tartoznak, mert félelem helyett mindig
megvolt a maguk vadászizgalma, ismeretlen hangok és szép éjszakai
hangulatok tették felejthetetlenné őket.
Ezalatt társaimnak furcsa kalandjuk volt. A tehenésztelepen
függőágyaikat egy újonnan épült pálmakunyhóban akasztották föl, és
lefeküdtek aludni. Éjszaka arra ébredtek, hogy valami böködi őket.
Zseblámpájuk fényénél döbbenten látták, hogy függőágyaikat legalább
kétszáz tehén veszi körül. A fényre az állatok kórusban bőgni kezdtek.
Kiderült, hogy a kunyhót arra a helyre építették, ahol a csorda éveken át az
éjszakai pihenőjét töltötte. Másnap társaim meglehetősen fáradtan ébredtek.
Délután értük mentünk motorcsónakkal. Sötétedés után hirtelen
szörnyűséges trópusi zivatar keletkezett. Esőkabátjaink néhány perc múlva
teljesen átáztak. Sűrű villámlás közepette térdig érő sarat dagasztva
vonultunk a Mamoré folyóhoz, ahol motorcsónakunk ki volt kötve. A
csónakból először kimertük a vizet, és elhelyeztük benne azt a pórázra
kötött kajmánt, amelyet vendéglátónk nagyobbik fia előző nap fogott a
mocsárban. Az állat a csónak fenekén levő vízben láthatólag felfrissült, és
azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki örült a zuhogó esőnek. A fiú aztán a
folyóba rúgta a csónakot, és begyújtotta az ócska motort. Egy darabig
minden rendben ment, de alig 20 perces út után a motor elromlott, és mi
öten egy kajmán társaságában lefelé sodródtunk egy Duna-szélességű,
hullámzó folyón a viharos éjszakában. A csónakban egyetlen evező sem
volt, ezért a kezünkkel segítettünk partra evickélni. Később kiderült, hogy
mind a három magyar ugyanarra gondolt: vajon van-e piranha a
Mamoréban? A piranha hírhedt ragadozó hal. Úgy látszik, mégsem volt,
mert minden baj nélkül partot értünk, és egy kölcsönmotorral bevergődtünk
Guayaramerínbe. Utólag elárulom, hogy engem legjobban a lábam előtt
fekvő kajmán idegesített. Így szerencsére eszembe sem jutott, mi történik,
ha a csónak véletlenül elmerül a folyóban.
A világcsúcsok városa, La Paz

Életem egyik legfurcsább repülőútját Guayaramerínből La Pazba, Bolívia

fővárosába tettem. Csaknem négyezer méteres tengerszint fölötti
magasságot kellett a kis kétmotoros gépnek legyőznie. Abban az évben az
esős évszak a szokottnál korábban köszöntött be, úgyhogy már a gép
érkezésére is két napot kellett várni. Amikor végre megérkezett, valósággal
megrohanták az utasok. Mindenki menekülni akart az esős évszak elől,
nehogy hónapokra az őserdőben ragadjon. Valahogy mi négyen is helyet
kaptunk, és bezsúfolták a rengeteg csomagot, köztük a majdnem egymázsás,
talajmintát tartalmazó zsákunkat is. A gép nekirugaszkodott az átázott, lágy
kifutópályának, és nagy nehezen levegőbe emelkedett. A vak is láthatta,
hogy a megengedettnél jóval nagyobb súllyal repülünk. Végül mégiscsak
felkapaszkodott gépünk a szükséges magasságba, és a Mamoré folyó ezüst
vonalát követve, dél felé haladt.
A négy magyar közül egyedül Irmay Nándor volt nyugodt. Harminc év
alatt megszokta a dél-amerikai életet. Mi azonban tele voltunk
bizonytalansággal az expedíció sorsát illetően. Annyit tudtunk, hogy
csomagjaink, amelyek néhány héttel korábban Dél-Amerika valamelyik
légijáratán elvesztek, végre megkerültek, és a La Paz-i magyar
nagykövetségen várnak minket. A csomagokban levő műszerek nélkül
eddig nem tudtuk az Amazonas-medencében gyűjtött talajminták vizsgálatát
elvégezni. Bizonytalan volt, hogy a gyűjtött talajban élő apró állatok a 4000
méteres repülési magasságban nem pusztulnak-e el. Azt hiszem, ez volt a
legfurcsább áttelepítési kísérlet, amelyet tudósok valaha is végrehajtottak.
Legalább tízezer apró trópusi állat van útban talajmintáinkban, csak azt nem
tudjuk, életben maradnak-e? De nem volt idő tovább gondolkozni, mert
utunk is kezdett izgalmassá válni. Cochabamba táján a hegyek szinte
falként, hirtelen emelkedtek ki a síkságból, és repülőnk megkezdte a „légi
hegymászást”. Mindig újabb és újabb érdekes hegygerincek tornyosultak
előttünk, és a gép a völgyekben kanyarogva valósággal felkapaszkodott a
bércek fölé. Voltak olyan pillanatok, amikor azt hittük, hogy hegyoldalnak
ütközünk, de egy-egy ügyes kanyarral mindig kikerültünk a bajból. 5000
méter magasságban mesébe illően szép, hóval fedett kettős csúcs tűnt fel
mellettünk, az Illimani kialudt tűzhányója. A nap már közel járt a látóhatár
széléhez, és az Illimani havát rózsaszínre festették az utolsó sugarak.
Mindenki az Illimani felé eső oldalon tolongott, és szünet nélkül kattogtak a
fényképezőgépek. A szerencse nekem is kedvezett, a szép rózsaszín
naplementét sikerült színes filmen teljes pompájában megörökítenem.
Ezután egy ijesztően meredek szakadékba pillantottunk, amely tele volt
házakkal. Ez La Paz, mondta Irmay, és a gép a következő percben már
leszállt a világ legmagasabban fekvő repülőterén, csaknem 4000 méter
magasságban. Amint kiléptünk, rögtön éreztük, hogy kevés a levegő,
minden mozdulat nehezünkre esett. A repülőtéren a nagykövetség
munkatársai vártak ránk, és perceken belül „otthon” voltunk. Megtudtuk,
hogy nem mi vagyunk a legnevezetesebb magyar vendégek La Pazban,
hanem a kevéssel előttünk érkezett puli, amelyet Irmay Nándornak küldtek.
Ő volt az első magyar puli Bolíviában, és óriási érdeklődéssel várták. Irmay
Nándor felesége ruhát varrt neki, hogy meg ne fázzon. Azt is tervbe vette,
hogy oxigénpalackot hoz magával, hátha a puli légszomjat kap a 4000
méteres magasságban. Amikor a ketrecet kiemelték a gépből, mindenki
izgatottan várta a fejleményeket. Az ajtó nyitása után a puli kiugrott, és
körülrohanta a várakozókat. Mintha csak az Alföldön lenne. Láthatólag
fütyült a magasságra, megugatta a bolíviai vámőröket, majd miután
elégedetten megállapította, hogy a bolíviai épületeknek is van sarkuk,
odament Irmaynéhoz, mintha tudta volna, hogy ő az új gazdája. Irmay
szerint a magyar beszédet értette meg, de én ebben nem vagyok egészen
biztos.
A puli történetét már a vacsoránál hallgattuk végig, utána pedig leültünk,
hogy a további munkánkhoz haditervet készítsünk. Amikor a nagykövet
megértette, hogy a magunkkal hozott talajmintákat sürgősen készülékbe kell
rakni, mert ezen múlik az expedíció sikere, azonnal intézkedett. Irodáját
átalakítottuk laboratóriummá, és én még aznap éjjel felszereltem, és
működésbe hoztam a talajfuttató készülékeket. Ott aludtam mellettük.
Másnap már biztosak voltunk benne, hogy a kísérlet sikerült, a talajminták
állatai életben maradtak. Ilyenkor, amikor a talajminták már a készülékekben
vannak, és fokozatos kiszáradásukra várunk, mindig egy kis lélegzethez
jutunk. Ezt az időt használjuk fel, hogy körülnézzünk és fényképezzünk.
La Pazban volt mit megnézni, mert a rekordok és világcsúcsok városa.
Magasabban van, mint a híres tibeti Lhasza. Az alvég és a felvég között 1100
méteres a szintkülönbség, és itt vannak a legmeredekebb utcák a világon.
Ugyancsak itt van a világ legmagasabban fekvő bikaviadal-arénája, és a világ
legmagasabb sílesikló pályája (5200 méteres magasságban). De nekem az
tetszett a legjobban, hogy a belváros egyik utcájának végéből, az autók
forgatagából az egyik hatezer méteres, hófödte vulkán csúcsára látni. Ilyen
káprázatos látvány nincs a világ egyetlen nagyvárosában sem.
La Paz érdekessége az is, hogy innen indult útnak Fawcett ezredes, hogy a
dél-amerikai őserdőben az inkák ismeretlen aranyvárosát felkutassa.
Századunk elején az egyik expedíciót a másik után vezette. Ő maga térképész
és határmegállapító tiszt volt, és valósággal rögeszméjévé vált, hogy az
aranyvárost megtalálja. Utolsó útjára 1925-ben magával vitte a fiát is, erről az
útról azonban egyikük sem tért vissza. Azt már biztosan tudjuk, hogy a
Fawcett ezredes képzeletében élő aranyváros nem létezik, mert az egész Dél-
Amerikát behálózó légijáratok, katonai repülőgépek rég megtalálták volna.
Hogy az eltűnt expedícióval mi történt, azt a mai napig sem sikerült
kideríteni.
Mi is útnak indultunk, és szikrázó napsütésben autóztunk a Titicaca-tó
partja mentén egy darabig. Sehol sem láttam olyan fehér fellegeket és annyira
mélykék eget, mint itt. A látóhatáron pedig hósapkás tűzhányók sorakoztak.
És aztán, hogy az ellentét annál nagyobb legyen, elindultunk a Yungas-
hegységbe. A Yungas a föld egyik legfélelmesebb trópusi hegyvidéke.
Amikor autónk a 4800 méter magas hágón túljutott, hirtelen feneketlennek
látszó mélység nyílt meg alattunk. A hegyek oldalában mint egy
elvékonyodó, világos szalag kanyarog a Yungas országútja, 4800 méter
magasságból indul, és 600 méternél ér véget. Aki szédülős, ne induljon el
ezen az úton, mert a több száz méter magas, függőleges sziklafal szinte
elszédíti az utazót. Mi sajnos ráadásul az esős évszakban indultunk, és amit
láttunk, hajmeresztő volt.
A sziklafalba vágott egysávos utat egy sziklaomlás egyszerűen leseperte a
mélységbe. Körülbelül 9-10 méteres szakaszon a továbbhaladás lehetetlenné
vált, és a sárga rohamsisakos bolíviai útépítő munkások azon fáradoztak,
hogy fatörzsekből, kötelekből, indákból valami függőhídfélét tákoljanak
össze. Az útépítők a semmibe lógva dolgoztak, én még a látványtól is
majdnem a szakadékba szédültem. Elképzelni is nehéz volt, hogy ezen az
összetákolt, libegő valamin a várakozó autósor áthaladjon. Mi egy félméteres
párkányon – hátunkkal a sziklafalat támogatva – átvergődtünk, és alig két óra
múlva bekövetkezett a csoda, az összes autók baj nélkül átkeltek a
tákolmányon. A munkások nevetve mondták, hogy itt megszokott dolog az
ilyesmi, de mi azt is láttuk, hogy a hajtűkanyarokban kis fakeresztek jelzik,
hány hibás fékű vagy meggondolatlanul vezetett autó zuhant le a több száz
méteres mélységbe. A ködből, a fellegekből, a hegyi vízesésekből kiérve
ragyogó napsütés, pálmafák, kokaültetvények fogadtak minket.
Gyűjtőmunkánk végeztével visszaindultunk La Pazba. Most már fordított
sorrendben ismétlődött mindaz, amit eddig átéltünk. Az ideiglenes
függőhídon is szerencsésen túljutottunk, és minden baj nélkül visszaértünk a
városba. Itt már csak búcsúzkodás következett, és a második délamerikai
expedíciót is befejeztük. Ekkor már tudtam, hogy következő utam a zöld
pokolba, az Amazonas-medence őserdőibe vezet.
Útban az Amazonas torkolatához

Ezen az úton harmadszor pillantottam meg a dél-amerikai szárazföldet,

mégis gyorsabban vert a szívem, mint máskor, ugyanis az Amazonas folyam
óriási torkolatvidékére, ember nem járta őserdőkbe készültem. Előbb
azonban Montevideóba, Uruguay fővárosába kellett mennem. Ez a kis
kitérő csak néhány napos késést okozott, de akkor még nem tudtam, hogy
milyen mulatságos bonyodalmakba kever.
Az úticsomagjaimban mindig vannak furcsaságok, hiszen az expedíciós
rovargyűjtőnek sok különös holmit kell magával vinnie. Rendes
körülmények között bizonyára senkinek sem tűnt volna fel egy kiló,
nylonzsákba csomagolt mák. Mégis ez a mák lett úti bonyodalmaim egyik
forrása, a másik pedig az, hogy Rómában csatlakozási zavar miatt lekéstem
a montevideói gépről. Így egy nappal később érkeztem meg, mint jeleztem,
ezért nem várt senki. Montevideo nem nagy főváros, így a repülőtéri
vámőrök nem beszélnek angolul, én pedig spanyolul csak néhány szót
tudok, amennyi útközben rám ragadt. A vámkezelésnél kézzel-lábbal
mutogatva tárgyaltunk. Nem minden csomagban van rovarháló, talaj rosta
és egyéb furcsa szerszám, ezért az én fináncom egyre nagyobb gyanakvással
turkált holmijaim között. Próbáltam én magyarázni, illetve mutogatni, hogy
mi mire való, de ez csak még gyanúsabbá tette a dolgot. Ebben a rossz
lélektani pillanatban került a vámőr kezébe a zacskó mákom. Jobban
mondva egy 35 éve Brazíliában élő ismerősömé volt, Dél-Amerikában
ugyanis nem ismerik a mákos tésztát, ő pedig alaposan ráéhezett. A vámőr
szigorúan összeráncolta a homlokát, és megkérdezte, hogy mi ez? Mivel
spanyol tudományomban nem szerepelt a mák neve, ismét csak
jelbeszédhez folyamodtam és mutogattam, hogy meg kell enni. De ő a fejét
csóválta, és mutatta, mintha egy puskával nyúlra akarna lőni. Elképedtem,
mert nem tudtam elképzelni, hogy egy zacskó mákkal mit akar lelőni. Nem
nyugodott, egy bicskával kiszúrta a zacskót, és egy csipetnyi mákot a
vámhivatal pultjára öntött, majd gyufát gyújtott. Ekkor értettem meg. Azt
hitte, hogy lőport talált a csomagban, és amikor a mák nem akart
felrobbanni, nagyon meg volt döbbenve. Akaratlanul is magyarul kiáltottam
fel: hiszen ez még nem látott mákot! A következő pillanatban egy mellettem
álló uruguayi rendőr hibátlan magyarsággal, kiejtésében némi tiszántúli
árnyalattal megszólalt: hát hun látott vóna, ha itt nem vetik! Így derült ki,
hogy a helyszínen ketten voltunk magyarok, mert a világ kicsi, ha
magyarokról van szó.
A rövid uruguayi látogatás után São Paulo mellett készülődtem az
expedícióra. Útitársam egy magyar származású vegyészmérnök és
testvéröccse volt. Felszerelésünket még pirkadat előtt a 90 lóerős Chevrolet
csomagtartójába pakolva nekivágtunk a nagy útnak. Mire a nap felkelt,
végeláthatatlan narancsligetek között robogtunk előre. Brazíliának ebben a
részében éppen száraz évszak volt. A fű mindenütt sárga, a fák egy része
pedig lombtalan volt. Hogy a szárazság az utazás szempontjából mit
jelentett, azt csak az első 900 kilométer után tudtuk meg, amikor az
aszfaltutat földút váltotta fel. Pillanatok alatt vörös por lebegett körülöttünk,
és a csukott ablakon át teljesen belepett mindent. Ezt a kis
kényelmetlenséget hamar megszoktuk, mert gyönyörű tájakon haladtunk át.
Az első napi esemény egy hatalmas bozóttűz volt, amely lángba-füstbe
burkolta az út mindkét oldalát. Az állatok a tűz elől erre igyekeztek
menekülni. Nehéz helyzetüket egy félig gázló, félig ragadozó madár, a
kariáma használta ki a legjobban. A szemfüles madarak rajvonalba
fejlődtek, és a tűz vonala előtt, hátrálva vadásztak a menekülő vagy félig
megpörkölt kis állatokra.
Estefelé Caldas Novasra, egy híres meleg forrás vidékére érkeztünk. Itt
egy hegy tövében annyi meleg forrás fakad, hogy hamarosan 40 fokos,
gőzölgő folyóvá egyesülnek. A radioaktív forrásvíz gyógyerejű. Azonkívül
ez a hely történelmi nevezetességű, mert Brazília első feltáróinak egyike,
Ananghuera, kalandor csapatával együtt, itt táborozott. Mint a legtöbb
korabeli kalandor, ő is az aranyvárost kereste. Élelmiszerkészletük éppen
Caldas Novasnál fogyott el, ezért letelepedtek, szántottak-vetettek, és csak
az új termés learatása után vándoroltak tovább. Közben Ananghuera a
meleg forrásvízben gyógyította köszvényét. Még most is megvan az az
egyszemélyes kis medence, amit a hagyomány szerint használt, én is
megfürödtem benne. Monda is fűződik Ananghuera nevéhez. Pálinkát
gyújtott meg, és megfenyegette az indiánokat, hogy így gyújtja meg a
folyóikat, hogy mindnyájan szomjan vesszenek, ha nem árulják el az
aranybányák helyét. Egyébként az „égő víz” történetét más kalandorok
nevével is kapcsolatba hozzák.
Másnap reggel elhagytuk ezt a kalandos történetű helyet, és hamarosan
megérkeztünk a közeli nagyvárosba: Goianiába. Hivatalos ügyeinket
elintézve tovább indultunk észak felé.
Egyszerre, szinte minden átmenet nélkül beérkeztünk az őserdőbe. A
vörös országút, a porral lepett sötétzöld fák, a kék ég és a hófehér fellegek,
valami leírhatatlanul színes képpé olvadtak a ragyogó napsütésben.
Kísérőm, hogy az utazás egyhangúságát feloldja, mesélt a körülöttünk levő
vidékről. Ez az észak-déli országút, amely az Amazonas-medencét Brazília
legsűrűbben lakott déli részeivel köti össze. Alig néhány éve épült. Az
útépítők a szűz őserdőben nyomultak előre munkagépeikkel. Persze az
építés zaja elriasztotta az indiánok fő táplálékát: a majmokat, ezért
éhségükben a fehérek ellen fordultak. Az éjszakai rajtaütések, nyílzáporok
egyre gyakoribbakká váltak. Az útépítés egyik vezetőjét: Goiás állam
alelnökét lenyilazták és elhurcolták, megcsonkított holttestét csak napok
múlva találták meg. A környék indiánjai ezekben az időkben – a fehér
ember okozta húshiány miatt – néha még emberevésre is kényszerültek.
Minket azonban nem fenyegetett veszély, mert az indiánok az új út
mentén visszahúzódtak az őserdőbe. Nemsokára egy útelágazáshoz értünk,
és az útjelző táblán nyíl mutatott jobbra Marabá felirattal. Ez a városka az
őserdő mélyén fekszik, valahol a Tocantins folyó partján. Az útjelző tábla
azonban nem mondott igazat, mert a várost csak repülővel vagy folyón lehet
megközelíteni. A tábla csak azt jelezte, hogy az őserdei út erre fog vezetni,
ha majd teljesen megépül. Az ilyen jövő időt jelentő feliratok eléggé
gyakoriak Brazíliában, és éppen azt mutatják, hogy milyen gyors a fejlődés
üteme.
Így tehát amikor kocsink jobbra fordult, már tudtuk, hogy zsákutca
következik, és az út – valahol az őserdőben – vakon végződik. Eddig még a
civilizációban éreztem magam, mert igaz, hogy több ezer kilométerre
voltunk Rio de Janeirótól és Brazília sűrűn lakott területeitől, de mégis egy
nagy, két tengert összekötő autóúton, amelyen autóbuszok, kamionok
közlekedtek. És most az igazi vadon következett. Kétoldalt az erdő szinte
szemmel láthatóan sűrűbbé vált, és az útszéli fákon színes papagájok meg
ismeretlen madarak tűntek fel. Itt egy rövid pihenőre megálltunk, én a
pihenőt arra használtam fel, hogy életemben először legalább néhány száz
méterre behatoljak a zöld pokol őserdejébe. Egy kis ösvény vagy inkább
vadcsapásféle vezetett befelé, azon indultam el, és néhány lépés után zöld
félhomályba zárva álltam a világ legnagyobb őserdejében. Szinte
beleszédültem a gondolatba, hogy mekkora utat tehetnék meg, ha innen
elindulnék nyugat felé. A távolság körülbelül annyi, mintha Budapestről
Londonba gyalogolok el, és útközben egyeden falut vagy lakott helyet sem
találok, legfeljebb kóbor indiánokkal kerülhetek szembe. Ebből az
álmodozásból különös hang riasztott fel, először nem tudtam megállapítani,
milyen állat hangja lehet. A furcsa kiáltás megismétlődött, és akkor a
leírások alapján ráismertem a trombitáló madár hangjára.
Hamarosan meghallottam autónk dudáját, figyelmeztetett, hogy indulunk.
Legalább egy fél órát haladtunk a látszólag teljesen egyhangú őserdőben,
amikor az egyik tisztásról barnára sült arcú fiatalember integetett nekünk.
Amint megálltunk, izgatott hangon magyarázni kezdett, és egy mellékút felé
mutogatott. Útitársam lefordította szavait, melyből egy őserdei bűntény
körvonalai bontakoztak ki. Az erdőket cédrusfatolvajok járják. Ez a
foglalkozás nagyon jövedelmező, mert egy-egy több méter átmérőjű, 30-40
méter hosszú törzsért hatalmas összegeket fizetnek ki a belémi kikötőben. A
fatolvajok a kiszemelt fát kivágják, a magukkal hozott motorfűrésszel
feldarabolják, és teherautóval az orgazdához szállítják. Minden évben
rengeteg cédrusfát lopnak így el az őserdőből.
Sajnos, az ügyes fatolvajokat mi sem értük utol, ezért folytattuk utunkat,
azaz folytattuk volna, de egyszerre csak véget ért, és egy nagy tisztáson
találtuk magunkat. Amazónia egyik legeldugottabb pontjára érkeztünk, s itt
kezdtem meg hosszú heteken át tartó őserdei életemet.
A pálmakunyhós expedíció

Hosszú éveken át készültem arra a percre, hogy megérkezzem az

Amazonas őserdejébe. Minden apró részletet kigondoltam magamban, és ezt
a képzeletbeli világot olyan élesen láttam, hogy le tudtam volna rajzolni.
Azt hiszem, ezzel mindenki így van, aki nagyon vágyik egy táj után.
Amikor a tisztáson körülnéztünk, észrevettünk az őserdő másik oldalán,
távolabb néhány narancssárga dömpert és egyéb útépítő alkalmatosságot.
Éppen munkaszüneti nap volt. A mi oldalunkon pedig két repülőgép állt,
mellettük egy félig kész hangár, amelynek éppen a tetejét kezdték befedni.
Itt van tehát a világ vége, de mégsem, mert a repülőgépek mellett keskeny,
kanyargó út vezetett a sűrű erdőbe. Ezen indultunk tovább, majd tízperces
döcögés után egy még kisebb tisztásra értünk, és itt végre megpillantottam
egy valódi pálmakunyhót. Ez csakugyan olyan volt, amilyennek
elképzeltem, csak pálmatető, ablak, ajtó nélkül. Negyvenes éveiben járó
férfi köszöntött, ő volt az őserdei tisztás és a környező erdők gazdája. A
birtok portugál neve valósággal muzsikált, amikor kiejtette: Fazenda Agua
Azulnak, vagyis a Kék Víz Tanyájának nevezték. Ez a tanya lesz majd az
otthonunk.
Házigazdánk, John Davis ezután megmutatta a környéket. John felesége
vezette az őserdei háztartást. Három nagy fiuk volt, úgy 15-20 év közöttiek,
akik az erdőirtásban segítettek, meg a többi napi munkában, mert a Fazenda
Agua Azulon az élet csak most volt indulóban. A ház mellett egy 4-5 méter
magas, fahasábokból épített víztorony volt, a tetején vagy 20 nagy benzines
hordóval. A telep traktorosa minden héten kétszer levontatott egy
tartálykocsit a távoli folyóhoz, teleszívatta vízzel, és felnyomta a hordókba.
A hordókból színes műanyag csövek vezették le a vizet a deszkából
összerótt zuhanyozóba. Ez volt az első őserdei vízvezeték, amelyet láttam.
A tisztáson még egy nyárikonyha és egy pillanatnyilag üresen álló kisebb
pálmakunyhó is volt. Ezt azonnal lefoglaltam, és kineveztem
laboratóriumnak. Itt állítottam fel a talajvizsgáló felszerelésemet.
A déli órákban elfogyasztottuk első őserdei ebédünket, utána
felkerekedtünk, hogy körülnézzünk. A fazendától három ösvény indult.
Kelet felé az épülő úthoz, a repülőgépes tisztásra értünk. Az ösvény északra
és délre az őserdő legelhagyatottabb részeibe vezetett. Ahogy házigazdám
elmondotta, mind a két ág fokozatosan nyugat felé tart, és több kilométeres
kanyargás után – egy irtás közelében – találkozik. Az irtás mellett egy
névtelen folyócska van, azon túl a senki földje, majd az indiánok területe
következik. Az erdei emberek azt mondták, oda nem tanácsos behatolni.
Nem is állt szándékunkban, inkább kisétáltunk a kis repülőtérre.
Házigazdánk ugyanis azt ajánlotta, hogy elvisz egy kis sétarepülésre, hogy
felülről is lássuk az őserdőt.
Megtudtuk, hogy a Davis család minden tagja jól vezeti a repülőgépet,
csak az a baj, hogy egyik gépüknek sincs repülési engedélye. A kisebbik
gépet már kiselejtezték, motorja majdnem kétszeresen túlrepülte a
megengedett időt, és nagyjavításra sem érdemes. Ezen a roncsnak beillő
gépen jár Emma, Davisék 19 éves leánya egy távoli őserdei kórházfélébe
kisegíteni, mint ápolónő. A gép kétüléses, a második ülés a vezető mögött
van, de ezen a helyen csak sovány ember fér el. A vezetőülés ajtaja
hiányzik, mert egyszer az őserdő fölött kivágódott és leszakadt. Azóta az
indiánok valószínűleg feldarabolták nyílhegynek. A másik gép négyüléses,
ebbe szálltunk be. Kifutópályánk az országút volt, és meglepően hamar
felgyorsulva emelkedett a gép a levegőbe. John Davis gyakorlott repülő
volt, szinte súrolta a magasabb őserdei fákat, amikor elkanyarodott az
országútról. John minden érdekesebb fát, tisztást vagy erdei kunyhót meg
akart mutatni, ezért alacsonyan tartotta a gépet, és valósággal körülrepülte a
célpontot. Ez az ide-oda kanyargás, le-föl szállás eleinte idegesített egy
kicsit, de hamar megszoktam. Hamarosan elfeledtem a rossz érzést, mert
egy indián falu fölé értünk. Kis folyó mentén, tágas irtáson voltak a
kunyhók, körülöttük a veteményesföldek. A gép itt is alacsonyra szállt, de
az indiánok nem zavartatták magukat, megszokták a repülőgépet.
Fényképezni, sajnos, nem tudtam, mert közeledett a naplemente, így csak
emlékezetemben rögzítettem a szokatlanul tarka, nyüzsgő képet. Azután
visszakanyarodtunk az országút vonalára, és hamarosan le is szálltunk.
Visszasétáltunk telephelyünkre.
A kunyhó bejárata nyugatnak nézett, és az enyhén lejtő tisztásról mesz-
sze beláthattunk az őserdőbe. A nap a trópusokon szokásos vörös
fellegekben érte el a látóhatár szélét, és ebben a pillanatban csodálatos,
semmihez nem hasonlítható hang szólalt meg az erdőben. A guaribák
búcsúztatták a napot. Kérdezni nem volt időm, mert a különös kórus hangja
valósággal betöltötte a levegőt. Ez a furcsa hang az amazóniai őserdők
egyik legkülönösebb állatának, a bőgőmajomnak a hangja. Érdekes
szokásuk, hogy naplemente előtt és napfelkeltekor a csapat legöregebb
hímje valósággal „előénekel”, a többi pedig a szólista után rákezd a közös
dalra.
A bőgőmajom elnevezés tulajdonképpen nem jól fejezi ki az állat hangját,
mert inkább síráshoz lehetne hasonlítani. Ezek a különös, feketés színű
majmok a legmagasabb fák lombozatában élnek, és nagyon ügyesen
rejtőzködnek az ember elől. Csak néha sikerült megfigyelni őket, amikor
artistamódra átugrottak az egyik fáról a másikra. Mindig csapatostul járnak,
és az átkelőhelyen egymás után ugranak át a szomszédos fára.
A trópusi éjszaka a szokásos hirtelenséggel szakadt ránk. A pálmakunyhó
egy kis beugrójában egy deszkapriccsen kaptam hálóhelyet. A
petróleumlámpa fénye mellett egy darabig még jegyzeteltem, azután
eloltottam a lámpát, mert feljött a hold, és bűn lett volna ezt a csillogó
ezüstös tájat a lámpa fényével zavarni. Az utolsó kép, amire még
emlékszem, egy fénylő csík volt, ami egy résen át a párnámra esett, és utána
arra ébredtem, hogy világos van, Emma asszony portugálul veszekszik
valakivel. Reggel volt, amely váratlan meglepetést hozott: egy csapat
majom beszökött a nyárikonyhába, és ellopta az ebédhez megtisztított
zöldséget. Amikor a házból kiléptem, az utóvéd, egy öreg hím éppen felfelé
kapaszkodott egy óriási fára. Egyik mancsában sárgarépát szorongatott, és
hátrafordulva csúf majomgrimasszal búcsúzott tőlünk. Láthatólag még ő
volt megsértve, amiért rákiabáltak és elzavarták.
Gyors reggeli után fényképezőgéppel, rovargyűjtő eszközökkel és
magnóval felszerelve elindultam első magányos utamra. A háziak csak arra
figyelmeztettek, hogy az ösvényről nagyon le ne térjek, mert az őserdőben
könnyű eltévedni, és aki eltéved, azt nehéz megtalálni.
A nap alacsonyan állt még, és ilyenkor sötét az őserdő, de a rovarok és a
madarak felébredtek már, és hangjuk betöltötte a levegőt. A kidőlt fák
helyén éles sugárnyaláb hatolt be a sűrűbe. Ennek fényénél vettem észre az
ösvényen egy csillogó zöld testet: egy leselkedő kígyót az út szélén. Talán
tíz méterre lehetett tőlem, de szerencsére nem rám, hanem egy bokorban
ugráló madárra figyelt. Mozdulatlanná merevedtem. A fény kevés volt a
fényképezéshez, és a hosszú, talán másfél méteres állat is félig árnyékban
volt. A leírásokból tudtam, hogy egy papagaia kígyó van előttem, veszélyes,
mérges állat, de emberre sohasem támad. Megvártam, amíg a sikertelen
vadászat után eltűnik az ösvényről. Különben ez volt az egyetlen mérges
kígyó, amelyet egész amazóniai tartózkodásom alatt láttam. Ezt az ösvényt
azóta papagaia-ösvénynek nevezem.
Visszatértemkor nagy készülődésben találtam barátaimat. Autóval
indultak az Amazonas torkolatához, házigazdám, John Davis és felesége a
nagyobbik repülőgépen repült ugyanoda. Én a két Davis fiúval és két erdei
emberrel, portugálul: caboclóval a Fazenda Agua Azulon maradtam.
Csodálatosan szép hetek következtek, a világtól teljesen elzárva – csupán
egy rádiónk volt, amely a híreket és a zenét elhozta az őserdőbe.
Reggelenként nekivágtam valamelyik ösvénynek. Rövid idő múlva teljesen
egyedül voltam a végtelenbe nyúló zöld szövevényben. Legtöbbször egy
marék paradiót vittem magammal, azt ettem ebédre, utána – bár sokan
könnyelműségnek tartották – nagyot ittam valamelyik patak vizéből. (A
paradió egy őserdei fa termése és mogyoróízű.) Este pedig jó étvággyal
fogyasztottam el a fiúk főztjét, és a jól végzett munka örömével
gyönyörködtem az őserdei éjszakában.
Az óriás folyam kapujában

Egyetlen felleg sem volt az égen, amikor a manausi Hotel Amazonas

tetőteraszáról az elém táruló panorámát néztem. Előttem a 20 kilométer
széles, végtelenbe húzódó Rio Negro folyam, ellenkező oldalon pedig a
város, középen a zöld porcelán kupolás operaházzal.
Manaus a múlt század végén a világ egyik legfontosabb gumikikötője
volt. Az autóipar akkor indult rohamos fejlődésnek, és a gumiabroncsokhoz
szükséges nyersgumit kizárólag az Amazonas-medence vad gumifái adták.
Az őserdő gumifáinak nyúlós nedvéből óriási vagyonok születtek, és a
gumimilliomosok fényűző operaházat építettek Manausban, szinte az őserdő
kellős közepén. Egy élelmes angol azonban kijátszotta a brazilok éberségét,
és kilopta a gumifák magját, ezzel megszűnt a brazíliai gumi egyeduralma
és Manaus hirtelen felvirágzása. A történethez még az is hozzátartozik,
hogy a gumimagvak tolvaját Angliában természetesen nem börtönnel
büntették, hanem a királytól nemességet kapott, mint régen a híres
kalózkapitányok.
További nézelődésre nem volt időm, mert Willy Schwartz-ot kellett
megkeresnem. A nevén kívül semmit sem tudtam róla. Még abban sem
voltam biztos, hogy egyáltalán él-e, hiszen a nevét is egy több évvel ezelőtt
megjelent útleírásból vettem. Mit tehet az ember, ha a világ másik végén
egy ismeretlen embertársát keresi?
Én mindenesetre lesétáltam a hotel halljába, elővettem a telefonkönyvet,
és megkerestem benne a Schwartz nevet. Úgy gondoltam, ez a német név
nem lehet gyakori egy százezer lakosú brazil városban. Szerencsém volt,
megtaláltam. Megtaláltam a címét is, és a hoteltitkártól megtudtam, hogy a
szállodától alig 100 méterre kezdődik az az utca. Öt perc múlva már
kopogtattam az ajtaján. Németül mutatkoztam be, és megmondtam, hogy
Magyarországról érkeztem. Willy Schwartz 60 év körüli férfiú volt, és
mosolyogva szólalt meg: Én tudom egy kicsit magyarul... Pillanatokon belül
kiderült, hogy egy volt honfitársammal találkoztam, aki már évtizedek óta
Brazíliában él. Amikor megtudta, hogy zoológus vagyok, azonnal
felajánlotta segítségét a tudományos munkámhoz. Szinte csalódott volt,
hogy csak néhány napom van Manaus és környéke számára. Az
expedícióimon az a szerencsém, hogy minden ismerősöm és barátom
azonnal beáll szervezőnek, segítőnek a munkámhoz. Willy Schwartz is
kijelentette, hogy ezt a rövid időt jól ki kell használni.
Másnap reggel Willy Schwartz Methynnis nevű hajója útnak indult a
kikötőből, az én parancsnokságom alatt. No, ne valami nagy hajót
képzeljenek el kedves olvasóim, hanem egy szerény halászbárkát, amelynek
erős nyersolajmotorja, szép kis kabinja sőt még egy tiszta, zárt W. C.-je is
volt. Ezt a helyiséget, szükségképpen, mint sötétkamrát azonnal lefoglaltam,
mivel a filmem már az elején elakadt a fényképezőgépemben.
Hamarosan nagy ívben kikanyarodtunk a magas facölöpökön álló
épületek alól, és elindultunk felfelé a Rio Negrón. Amazónia
legnevezetesebb városa, Manaus nem az Amazonas, hanem a Rio Negro
partján fekszik. A két folyó a várostól mintegy 20-30 kilométerre egyesül.
Amikor a kikötőből elindultunk, még nem tudtam, hogy milyen csodálatos
élmény vár rám a folyók összefolyásánál. A Methynnis vidáman pöfögve
hagyta el a cölöpökön álló halászfalut, amely Manaus elővárosának számít,
azután folytatta útját az őserdővel szegélyezett óriási folyón.
Amikor motoros bárkánk a két óriás folyam találkozásához érkezett,
csodálatos kép fogadott. Az Amazonas szőke vize szinte éles vonallal
határolódott el a Rio Negro barna vizétől. A világos és a barna víz határa
annyira éles volt, hogy nemcsak a színes, hanem a fekete-fehér felvételen is
jól lehetett látni.
Hajónkon néhány nagy mosóteknő méretű haltartály is volt, mert a
halászszemélyzet azt is be akarta mutatni, hogyan gyűjtik az amazonasi
halakat. Elmondták, hogy az Amazonas vízrendszerében több ezer halfaj él,
és innen kerülnek ki a legszebb és leghíresebb akváriumi halak.
(Házigazdám akváriumi halakkal kereskedett.) Sőt azt is megtudtam, hogy a
legjobb halgyűjtő helyek azok az óriási úszószigetek, amelyek az óriás
folyamon több ezer kilométeres úton, szép lassan sodródnak lefelé. A halak
számára fontos búvóhelyek azok az asztal- vagy szobanagyságú kis
szigetdarabkák is, amelyek a part menti kis öblökben gyűlnek össze.
Egyszer csak messze, velünk szemben egy úszó folt jelent meg. A folt
egyre növekedett, majd amikor a közelünkbe ért, egy óriási tutajféle
körvonalai bontakoztak ki. Legalább 500 méter hosszú lehetett, és sok faház
állt rajta. A házikók lakói – egy házaspár és néhány gyerek – kitódultak az
ajtó elé, és kölcsönösen megbámultuk egymást. Nekem eszembe jutott
Verne Gyula Úszó sziget c. regénye. Nagyon csodálkoztam, amikor
hamarosan kutyaugatást és kakaskukorékolást is hallottam a tutajról.
Valahonnan a Felső-Amazonasról indulhattak el, és útjuk több hónapig is
eltarthat, míg Belemben a tengeri kikötőt elérik, és eladják a kisebb vagyont
is megérő fatömeget.
Bárkánk legényei az egyik úszószigetecskénél kikötöttek, a szigetecskét
kerítőhálóba fogták, és minden növénycsomót kimostak, majd a zsákmányt
a bárkához vontatták.
 A gyakorlott fiatalok nagy szakértelemmel válogatták és osztályozták a
halakat. Egyszer csak egy nagyobbacskára mutatva kértek, hogy hozzam a
magnómat. Már hallottam az amazonasi morgóhalról, de csak akkor rohantam
a magnóért, amikor a hal furcsa hangon megszólalt. Az amazonasi morgóhal
hangadását akkoriban egy osztrák állattani expedíció tanulmányozta a
helyszínen. Engem csak mint furcsaság érdekelt, mert az út hátralevő részét
arra használtam fel, hogy felderítsem a környéket. Az Amazonasnak éppen
alacsony vízállása volt, ami azt jelentette, hogy a vízszint 9-10 méterrel
alacsonyabb, mint árvíz idején. Kikötöttünk a meredek parton, és
felkapaszkodtam egy magasabb pontra. Előbb az árvíz felső szintjét értem el,
de onnan is tovább indultam egy még meredekebb, alig látható ösvényen.
Talán olyan magasságba jutottam, mintha a budai Vár dunai oldalára
másztam volna fel, amikor végre elértem a kis domb gerincét. A déli oldalon
őserdővel borított lankás rész húzódott a látóhatár széléig, alattam pedig a
nagy folyam 20 kilométer széles medre óriási tóként terült el. Mint a mágnes,
úgy vonzott ez az ismeretlen vidék, mert felcsillant előttem a lehetőség, hogy
majd egy következő expedíciómon ide is sikerül behatolnom. Willy Schwartz
ugyanis megígérte, hogy legközelebb elvisz a Rio Negro távoli vizeire.
Leendő utamról ábrándoztam, amikor kevéssel naplemente előtt
visszatértem a Methynnisre, és megindultunk Manaus felé. Közben
besötétedett, de ez nem volt teljes. Ugyanis a parton világítóbogarak
rajzottak. Hol zöld, hol piros fények villantak fel, sőt olyan világítórovarok is
szálldostak a levegőben, amelyek ritmikusan gyújtották-oltották
világítószervüket repülés közben. A természet e csodálatos fényeit hamarosan
felváltották Manaus városi fényei. Megérkeztünk a kikötőbe, elbúcsúztam a
hajósoktól, és partra szálltam.
A legkedvesebben Willy Schwartz búcsúzott: Viszontlátásra jövőre a
legközelebbi expedíción!
3. FELFELÉ A RIO NEGRÓN

Amazóniai expedícióim kezdetén felkutattam egy hazánkból származó

manausi díszhalkereskedőt: Willy Schwartz-ot. Amikor megtudta, hogy
miféle kutatásokat végzek, felajánlotta segítségét a munkámhoz. A segítség
abból állt, hogy az Amazonason és a Rio Negrón járó halgyűjtő hajóin
helyet adott számomra. Ezzel páratlanul értékes és érdekes lehetőségem
nyílt rá, hogy a nagy folyamrendszeren közlekedve messze vidékekre
hajózhassak el. A következő fejezetekben a Rio Branco vízrendszerében
megtett hajóútról számolok be.
Aki a majdnem Európa nagyságú Amazónia életét, élővilágának
törvényszerűségeit meg akarja érteni, annak az Amazonas
folyamrendszeréből kell kiindulnia. Egy Sioli nevű német biológus
munkatársaival együtt két évtizeden át kutatta az Amazonas élővilágát.
Eredményeik jól kiegészítették a zoológusok és talaj biológusok kutatásának
eredményeit. Az őserdő és a folyamrendszer összefüggéseit én is akkor
értettem meg, amikor hajón jártam be nagy területeket. Hajónk bárhol
kiköthetett, és a partról elindulva végezhettem expedíciós gyűjtő- és
kutatómunkámat.
A nagy összefüggések megértéséhez Amazónia sok millió éves földtani
múltját is meg kellett ismernem. Megtudtam, hogy mielőtt az Andok
hegyvonulata kiemelkedett, a mai Amazónia nagy részét egy, a Csendes-
óceánból benyúló óriási öböl, valóságos beltenger borította. Amikor az
Andok kezdtek kiemelkedni, a tengeröböl elzáródott, majd óriási édesvizű
tóvá alakult át. Az Andok kiemelkedésével a terület vízjárása megfordult, és
a tó kelet felé, az Atlanti-óceánba vezette le a vizét. Így alakult ki a mai
Amazonas őse. Az óriási folyamrendszer a körülötte elterülő őserdővel mint
valami élőlény, úgy kapcsolódik egybe. A milliárdnyi vízfolyás úgy vezeti
le a terület vizeit, mint ahogyan egy élőlény kiválasztó szerve: a vese
kiválasztja és elszállítja a szervezetben fölöslegessé váló anyagokat. Vannak
tápanyagban szegény folyók: ezek a lassan folyó, úgynevezett „fekete
vizek” (ilyen pl. a Rio Negro); míg a gyorsan folyó, tápanyagban gazdag
„fehér vizek” (pl. a Rio Branco) mentén, de csakis itt sikerül eredményes
mezőgazdaságot folytatni. Ha ezeket az összefüggéseket látjuk, akkor értjük
meg, hogy az első pillanatra elvontnak látszó tudományos munka miképpen
lehet a területek hasznosítását kereső mezőgazdász és közgazdász
segítségére.
Az elmúlt két évtized helyszínen végzett expedíciós kutatásait, így a mi
munkánk eredményeit is megerősítették a legújabb műholdas
fényképfelvételek. Érdekes módszert dolgoztak ki arra, hogyan lehet a
fényképfelvételekről a terület talajának termőképességét megállapítani.
Ezzel az eljárással megerősítették az expedíciók helyszínen végzett
vizsgálatainak eredményeit: Amazonia területének 95%-a nem alkalmas
mezőgazdasági művelésre. Az emberiség tehát akkor jár el helyesen, ha az
őserdőt meghagyja eredeti állapotában.
Őserdő a város közepén

Nem tartozom a lámpalázas utasok közé, de most, amikor Ferihegyen az

angol BEA légitársaság gépére felszálltam, valóságos útiláz tört ki rajtam.
Nem a szokásos, repüléstől való félelemről volt szó, hiszen éppen a
kilencedik tengerentúli expedíciómra indultam, tehát a repülést már régen
megszokhattam. Az útilázat az okozta, hogy Dél-Amerikába indultam, és a
dél-amerikai utakon mindig történt velem valami rendkívüli. Egyszer
kényszerleszállásom volt, de szerencsére minden nagyobb baj nélkül, mert
csak a légkondicionáló berendezés romlott el, vagy legalábbis nekünk ezt
mondták. Más alkalommal egy kockás ruhás fiatalember akarta a pilótánkat
Brazília fölött rábeszélni egy kubai útra. Szerencsére a revolvert elvették
tőle, így a rábeszélésből nem lett semmi. De még ennél a két kalandnál is
rosszabb volt, hogy az eddigi három dél-amerikai expedíciónkon kétszer
veszett el az egész expedíciós felszerelésünk az odavezető úton. A
felszerelés hetekkel később megkerült ugyan, de az időveszteséget már nem
tudtuk behozni. Ezen az expedíción nem akartam semmit sem kockáztatni,
ezért angol géppel indultam Lisszabon felé. Az angolok a világ
legnyugodtabb népe, és megbízhatók is. Mégis: biztos, ami biztos,
Londonban odamentem a légitársaság repülőtéri irodájához, és érdeklődtem
a csomagom felől.
– Már rajta is van a brazíliai gépen! – mondotta egy légikisasszony. Így
azután teljesen megnyugodva érkeztem meg Lisszabonba, és puszta
formaságnak tekintettem, hogy ott is a csomag után kérdezzek. Itt azonban
rettenetes hír fogadott: a csomagot tévedésből nem a belémi, hanem a riói
gépre tették fel, és már rég útban van Rio felé. Rio Dél-Brazíliában van,
Belém északon, és ez a jóhiszemű tévedés annyit jelentett, mintha egy
Budapesten feladott csomagot Stockholm helyett Madridba irányítottak
volna. Én pedig másnap délután egy kis kézicsomaggal leszálltam az
Amazonas folyam torkolatában, Belemben, hogy megkezdjem az
expedíciómat – minden expedíciós felszerelés nélkül. A brazilok a világ
legbarátságosabb népe; a légitársaság képviselője, amint bajomat
meghallotta, azonnal felajánlotta: lakjak ingyen a pilóták legényszállásán,
amíg a csomagom utolér. Sőt még kísérőt is adtak mellém egy angolul
beszélő fiatalember személyében. Első utunk a postára vezetett, és felhívtam
a riói magyar nagykövetséget.
– Csak nem a csomagja veszett el újra, professzor úr? – kérdezte
tréfálkozva a követség tisztviselője. Persze, ő is ismerte az elveszett
csomagok történetét, és ijedtében majdnem elejtette a telefonkagylót,
amikor meghallotta, hogy harmadszor is ez történt. De nem akarom a
részleteket elmesélni; a lényeg az, hogy a csomag másnap előkerült az egyik
riói csomagraktárból, én pedig, hogy az idő ne teljen hiába, elindultam
városnézőbe. Hamarosan kiderült, hogy van itt nekem való érdekesség.
A tudományos munka mellett két szenvedélynek hódolok: fényképezek
és ritka madárhangokat gyűjtök rádióadásaim számára. A magnó és a
fényképezőgép szerencsére állandóan a nyakamban lóg: még Dél-
Amerikában sem tudom elveszteni. Amikor brazil barátom megtudta, hogy
miről van szó, rögtön felderült az arca: – Madárhangokat akar felvenni ?
Akkor gyerünk az őserdőbe! – Azzal intett egy üres taxinak, és betessékelt a
kocsiba. Csodálkozásomra elmondta, hogy Belém a világ egyetlen városa,
amelynek a közepén őserdő van. Amikor a város terjeszkedni kezdett, okos
előrelátással kitűztek egy jókora darab őserdőt azzal, hogy itt városi park
lesz: fát, virágot, állatot érintetlenül kell hagyni. Ez a belémi botanikus kert.
Olyasféle ez, mint a mi Városligetünk, csak a tó nem betonfenekű
műjégpálya, hanem igazi mocsár, amelyben a Victoria regia nevű
úszónövény kerék nagyságú levelei úsznak, és teknősbékák, kis kajmánok
pislognak ki a vízből. A fákon pedig úgy énekelnek az őserdei madarak,
mintha igazi őserdőben lennének. Úgy látszik, hogy a madárhanggyűjtés
mindenkinek hamar szenvedélyévé válik; brazil barátom is láthatóan kedvet
kapott hozzá. Elmesélte, hogy van itt a botanikus kertben egy különös
madár: az arapasu, amelynek pontosan olyan hangja van, mint egy öreg
mozdonynak. Ha szerencsénk van, sikerül ezt is szalagra venni. Az arapasu
félig indián, félig portugál név, fogalmam sem volt róla, milyen madarat
jelenthet. De amikor kísérőm az első példányt megmutatta, azonnal láttam,
hogy egy fazekasmadárféléről van szó. Ezek a madarak onnan kapták a
nevüket, hogy a fák vastagabb ágaira sárból otromba agyagedény formájú
fészket építenek. A mi madarunknak azonban nem ez volt a legfőbb
nevezetessége, hanem csodálatos hangja, amelyet sikerült magammal hozni.
A magnózás után fényképezés következett. Volt itt óriáskígyó, kajmán,
félig szelíd, disznó nagyságú tapír, amely szabadon járt-kelt a látogatók
között. A rengeteg vízimadár is sok fényképeznivalót adott, és csak a
délutáni fény csökkenés vetett véget a munkánknak. Utána egy közeli
étterembe mentünk korai vacsorára.
Kísérőm az expedíció felől érdeklődött. Elmondtam neki, hogy eredeti
tervem a csomag eltűnése miatt teljesen felborult. Már ma tovább kellett
volna repülnöm Amazónia szíve: Manaus felé, ahol egy akváriumi halakat
gyűjtő expedícióhoz csatlakozom. A gyűjtőhajó több hetes útra megy előbb
a Rio Negro, majd a Rio Branco folyóra, olyan elhagyott vidékekre, ahol
ember is alig jár. Remélem, hogy a késedelem miatt nem maradok le róla,
mert ezzel az úttal feltenném a koronát eddigi amazóniai kutatásaimra.
Hiszen olyan vidékeken is megfordulunk, ahol expedíciós zoológus előttem
még sohasem járt. Mert nemcsak a holdon vannak ismeretlen területek,
hanem Dél-Amerika dzsungeljeiben is. Utána pedig az Andok ötezres
hegyei következnek Ecuadorban, Peruban és Bolíviában.
– Hát maga csakugyan csodálatos út előtt áll! – mondta társam
elismerően. – De ha van ideje, miért nem repül el Macapába?
A név nem volt ismeretlen előttem. Belém az Amazonas
tölcsértorkolatának déli, Macapá az északi végén van, körülbelül akkora
távolságra egymástól, mint Debrecen Soprontól. És képzeljék el hozzá,
hogy a két város között, vagyis majdnem egész Magyarország
szélességében, egyetlen óriási, őserdőkkel, mocsarakkal borított, millió
szigettel tarkított terület van. Hát kinek ne lenne kedve ezt a csodavilágot
meglátogatni ? A nálam levő Brazília-térkép fölé hajoltunk, és mindjárt el is
készítettük az útitervet. Másnap reggel indulok repülőgépen, és két napot
töltök Macapában. Brazil barátom elmesélte, hogy ott, a dzsungel közepén
egy óriási portugál erőd van; nagyobb, mint a londoni Tower. Kevés európai
látta ezt a történelmi épületet a saját szemével. Így hát, mint annyiszor az
expedíciókon, ismét módosítottam az eredeti útitervet.
Erőd az őserdőben

Még alig világosodott, amikor beszálltunk a gépbe a belémi repülőtéren.

A gép utasai, amint csomagjukból és beszédükből kivettem, szinte kivétel
nélkül bányászok voltak. Az Amazonas deltájában ugyanis gazdag
mangánérclelő helyeket találtak, és az őserdőben néhány év alatt több ezer
lakosú bányatelep nőtt ki a földből.
Gépünk nagy ívben vágott át az Amazonas sok kilométer széles víztükre
fölött, azután északnyugatra fordult. Alattunk fehér párával borított őserdő
terült el, amelyet kelet felől előbb vöröses, majd narancsszínű fénycsíkok
világítottak meg. Néhány perc múlva, a gyors egyenlítői virradat után, a
párából kibukkant a nap vakító korongja. Az első sugarak valósággal
feltépték a páratakarót, és a fehér foszlányok alatt megszámlálhatatlan
holtág, vízfolyás, halványzöld úszónövényekkel borított mocsár tűnt fel. Ez
a semmihez sem hasonlítható vidék háromszor akkora, mint Magyarország,
és a középső darabja a Marajó-sziget. Ez a sziget azonban legalább tízezer
sziget és vízfolyás szövevényéből áll, amelyben szinte eltűnik az óriás
folyam minden vize. Pedig elképzelhetetlen mennyiségű vízre kell
gondolnunk, hiszen kiszámították, hogy az Amazonas évente annyi iszapot,
hordalékot visz a tengerbe, hogy abból egy-egy ezerméteres hegyet lehetne
felépíteni. Ebbe a számba csak beleszédülni lehet, elképzelni nem; hiszen a
mi viszonyainkba helyezve évente egy Kékestető felépítéséhez elegendő
anyagról van szó. Miközben ezen gondolkoztam, alattunk az erdőt
világosabb foltok: hatalmas füves területek váltották fel. Ezekről alig
tudtunk többet, mint a holdkőzetekről, hiszen még azon is csak vitatkoznak
a tudósok: miért nő itt kizárólag fű, holott az éghajlat buja őserdők
kialakulásához is megfelelő lenne. Közben az alig 300 kilométeres légiút a
végéhez közeledett, és feltűnt alattunk egy betonkifutó, amelyen gépünk
hamarosan földet ért.
A repülőtérről autóbusz vitt a legfurcsább városkába, amelyet eddig
Brazíliában láttam. A főtértől alig egy kődobásnyira végtelenbe húzódó
víztükör volt; ha úgy tetszik, az Atlanti-óceán, ha úgy tetszik, az Amazonas
egyik sok kilométer széles ága. A partról hosszú famóló nyúlt a vízbe, és a
móló mellett kis vitorlás hajók sorakoztak. A mólótól jobbra, közvetlenül a
vízparton, hatalmas, kőfalakkal körülvett erőd állt. A falak legalább 10-12
méter magasak, és egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ennek az óriási
erődnek minden egyes kövét portugál hajók mint hajónehezéket hozták
magukkal Európából. A kirakott kövekből felépült az erőd; a kövek helyére
rakott rengeteg fa, meg más áru pedig évszázadokon át gazdagságot adott a
kis Portugáliának.
Elindultam, hogy közelebbről is megnézzem és lefényképezzem ezt a
furcsa világot. Az erőd ma is a katonáké, és a bejárat előtti széles téren vagy
két szakasznyi katonaság gyakorlatozott. Puskával, nyakig gombolt
zubbonyban díszlépést gyakoroltak, miközben egy fúvós zenekar
szolgáltatta hozzá a ritmust. Mindehhez 30 fok körüli, trópusi, párával
telített hőség volt, úgyhogy én még a rövid ujjú ingben is izzadtam. Az erőd
másik oldalán kis öbölféle húzódott, cölöpökön álló halászkunyhókkal.
Körös-körül kopasz nyakú, fekete pulykakeselyűk viaskodtak a bűzös
szeméten és hulladékon. Az öböl túlsó oldalán hirtelen egy koromfekete
vitorlás halászhajó tűnt fel, vitorlát bontott, és a szelek szárnyán gyorsan
megindult a nyílt víz felé. Egy kis fantáziával akár kalózhajónak is
nézhettem volna, csak a halálfejes zászló hiányzott róla. Hogy a letűnt idők
hangulata teljes legyen, az út kanyarulatában hirtelen egy öszvér tűnt fel.
Éppen a fekete vitorlás hajót filmeztem, és a gép állványa az út közepén állt.
Az öszvért hajtó ember legalább annyira elcsodálkozott a felvevőgépen,
mint én az öszvéren, azután köszönt, és portugálul megkérdezte, honnan
jöttem. Pillanatokon belül kiderült, hogy a magyar futballról még
Macapában is hallottak, így megvolt a téma a barátkozáshoz.
Aki Macapában jár, nem mulaszthatja el, hogy végig ne menjen a
deszkamólón, mert az itteniek szerint a móló pontosan az Egyenlítő
vonalában van. Azt mondják, hogyha egy szerelmes pár karonfogva kisétál
a mólóra, de pontosan középen: a lány a déli félgömbön, a fiú az északin
van, tehát egy fél világ választja el őket egymástól. A nap már majdnem az
ég tetején volt, amikor a mólóra léptem, és a tenger felől érkező apály szinte
teljesen kiszívta a vizet a deszkák alól. Körös-körül százszám hevertek az
óriási fatörzsek, amelyeket az áradat sodort ide. A déli forróság elől én is
árnyékba igyekeztem, ezért egy rozoga autóbuszba szálltam, hogy eljussak
az őserdőbe. Hiába, itt ez így megy: tegnap taxin, ma autóbuszon érem el az
őserdőt.
Az egyik vadnak ígérkező erdőrésznél megállítottam az autóbuszt, és
nekivágtam a bozótnak. A zöld boltozat kellemes félhomályt adott, de a
hőséget alig mérsékelte. A kis ösvényen nem kellett messze menni, hogy az
első madárhangokat meghalljam. A madár közeledésemre elmenekült, én
pedig beljebb mentem az őserdő sűrűbb részébe. Egy jellegzetes madarat
kerestem, amelyet eddig csak könyvekből, leírásokból ismertem.
Olyanforma, mint a mi csókánk, de két hosszan kiálló farktolla van, és a
legtöbbször szinte csupaszra le vannak kopva. A kopást a régebbi
megfigyelők úgy magyarázzák, hogy a madarak egymást néhány percenként
váltva kotlanak a fészkükön. De mielőtt a tojáson ülő madár átadná a helyét
a másiknak, előbb néhányszor körbeforog a fészken. Ettől a forgástól kopik
le állítólag a két hosszú farktolla. A madár neve motmot. Nem nagyon
reméltem, hogy éppen fészken kapom, de a hangját szerettem volna
magnóra venni. Állítólag rövid, egytagú hangon szól. A fák kiálló ágait
figyeltem, de a sokféle felrebbenő madár mind kisebb volt. Már teljesen
lemondtam róla, amikor a sűrűből hallottam egy gyanús hangot. Óvatosan
közelebb húzódtam, és ahogy megpillantottam, azonnal tudtam, hogy
megtaláltam a madaramat, a két hosszú faroktoll elárulta. A felvétel is jól
sikerült, úgyhogy őserdei hangzsákmányom közé bekerült ez a trófea is.
Az izgalmas hangvadászatban csak most vettem észre, hogy a nap kezd
lefelé szállni. Ilyenkor a sugarak sárgássá válnak, és az őserdő fenn
világosabb, alul pedig sötétebb. Úgy tűnik, mintha egy óriási, láthatatlan
csapból sötétség csorogna a földre, és ez a sötétségréteg percről percre
magasabbra emelkedne. Szinte érezni lehet, hogy most ér derékig, most
emelkedik a nyakunkig, és mindjárt teljesen ellep. Közel volt a holdtölte,
így világos éjszaka ígérkezett. Ezért elhatároztam, hogy kinn maradok még
egy darabig. Tudom, hogy nincsen ebben semmi veszélyes, mégis valami
kellemes borzongás fog el, ha az őserdőben ér utol az éjszaka. Csak arra kell
nagyon vigyázni, hogy az ösvényt el ne veszítsük. Letelepedtem az egyik
nagy fa mellé; megettem a magammal hozott néhány banánt: ez a legjobb
könnyű vacsora az ilyen hőségben. Mire ezzel is készen voltam, már csak a
fák legtetején csillogott a napsugár. Ahogy az utolsó sugarak eltűntek,
minden átmenet nélkül rám hullott az éjszaka, csak a hold ezüstös korongja
ragyogott.
Van valami varázslatos ezekben az ezüstfényes trópusi éjszakákban. A
levegő szinte mozdulatlan. Egy darabig, talán öt vagy tíz percig teljes csend
volt, aztán megszólalt egy ismeretlen hang. A különös hang hamar
elhallgatott, majd valami árnyék suhant el mellettem. A fák között levő
tisztásra repült, azután felcsapott a hold irányába, és csapkodó szárnyakkal
szinte egy helyben lebegett. Ebben a pillanatban felismertem: az óriás potu,
az indián mondák madara. Talán vannak, akik ismerik, legalább névről a
kecskefejőt, ezt a különös éjszakai madarunkat. Hát ennek sokkal nagyobb
rokona az óriás potu, Brazília őserdeinek éjszakai madara. A madár szinte
arasznyira tátott hatalmas csőrével az éjszakai nagy lepkéket röptükben
fogja el. Reggelenként az őserdei tisztásokon heverő lepkeszárnyak
bizonyítják, hogy madarunk a környéken vadászott. A potu körrepülése
befejeződött, és ismét letelepedett egy ágra. És ebben a pillanatban, mintha
csak jeladásra vártak volna, megszólalt az őserdő teljes tücsök- és
kabócazenekara. Távolról pedig egy fantasztikus, tehénbőgésre emlékeztető
hang vegyült a rovarzenébe. Azonnal tudtam, hogy az éjszakai
hangvadászat nagy fogása: az ökörbéka következik. Ezt a kalap nagyságú
óriásbékát évekkel ezelőtt már hallottam egyszer Dél-Amerikában, de ilyen
közelről még sohasem. Óvatosan, hogy az ösvényről le ne térjek,
megközelítettem a hangot, és végre sikerült az első kifogástalan
ökörbékabőgést szalagra rögzítenem. A várakozáson felül sikerült éjszakai
hangvadászatról megindultam a város irányába. Egy jó órai sétámba telt,
míg az első fények felcsillantak, és néhány perc múlva a kis szálloda
kerthelyiségében ültem a hullámzó Amazonas előtt.
Irány a Rio Branco!

Korán reggel még összefüggő ködtenger volt a belémi repülőtér fölött,

amikor gépünk a levegőbe emelkedett. Hamarosan áttörtük a ködöt, és a gép
alumínium szárnyán megcsillant a napsugár. Alattunk vakítóan fehér
felhőréteg húzódott, fölöttünk pedig az ég sötétkék boltozata. A
felhőrétegben néha egy-egy feneketlennek tűnő rés nyílott meg: ezen át
beleshettünk a mélyen alattunk húzódó őserdőbe. Olyan érzés volt, mintha
valami feneketlen kútba pillantottunk volna, és szinte beleborzongtam,
amint ezek a felhőnyílások egymást követték repülés közben. Gépünk az
egyik résen végre meredeken lecsapott, és a felhőréteg alatt feltűnt az óriási
folyam: az Amazonas iszapos vize. Már csak néhány száz méter
magasságban repülhettünk, amikor átsuhantunk a folyam fölött. Utolsó
élményem egy óriási, sok ezer fatörzsből álló tutajféle volt, azután földet
értünk a manausi repülőtéren.
Willy Schwartz meghívott, hogy mostani utamon szálljak fel az egyik
hajójára. Az első találkozás óta sok érdekes részletet tudtam meg Willy
Schwartz életéről. Negyven évvel ezelőtt úgyszólván egy fillér nélkül került
ide, és azóta Manaus egyik leggazdagabb embere lett. Könyvet lehetne írni
az életéből, annyi érdekes kalandon ment keresztül. Mint a legtöbb brazíliai
bevándorló, ő is nehezen kezdte. Eleinte óriáskígyókkal és más
vadállatokkal kereskedett, később természetfilmeket készített. Egyik filmje :
A fehér jaguár, nagy sikert aratott. A film főszereplője egy fehér jaguár volt,
amelyet Willy Schwartz a film befejezése után jó pénzért eladott a riói
állatkertnek. A szerződésben benne volt, hogy a jaguár szállításáról az
eladónak kell gondoskodnia. A fehér jaguár szelíd állat volt, hiszen szinte a
gazdája kezéből evett. Ezért elégnek látszott, ha egy könnyű faketrecben
teszik fel a repülőgépre. Minden rendben is ment, amíg a pilóta a motort be
nem indította. Ettől azonban a szelíd állat megvadult, pillanatok alatt
széttörte a ketrecét, és beszabadult a repülőgép utasterébe. Utas ugyan nem
volt a gépen, mert teherszállításra bérelték; de a pilóta kijelentette, hogy
vadállatokkal nem repül együtt. A repülőtéren pánik tört ki, a repülésre váró
utasok a városba menekültek. Végül megjelent Willy Schwartz egy erősebb
ketreccel, és sikerült a vadállatot belecsalogatnia. A kárt ugyan
megfizettették vele, de a repülőtéri kaland mégis jó üzletnek bizonyult. Az
eset ugyanis nagy port vert fel a brazil sajtóban, és mindenki látni akarta a
nevezetes állatot. Így a filmnek óriási sikere lett.
Willy Schwartz csodaszép, ismeretlen neonhalakat fedezett fel, és
díszhaltenyészete fellendült. Ma már 18 hajóból álló halászflottája járja az
Amazonas-medence távoli vizeit, hogy érdekes akváriumi halak után
kutasson. Az egyik ilyen hajót ajánlotta fel nekem expedíciós célra. Még
arra is gondja volt, hogy különleges, rázkódásmentes motort szereltessen rá:
így menet közben filmfelvételeket is készíthetek majd a hajóról. Körülbelül
egyhetes utat terveztem Manaus környékére, néhány száz kilométeres
körzetben. Willynek külön kikötője volt a Rio Negro egyik mellékágában. A
kikötőhelyen várt az élénkpirosra festett, útra kész kis motoros hajó. Igazán
öröm volt még ránézni is. Mellette hatalmas hajó állt, éppen rakodtak benne
Willy hajósai. Willy Schwartz hozzám fordult: – Milyen kár, hogy maga
mindig siet, és csak egy pár napot tölt Manausban. Ha most ráérne egy
hónapig, olyan vidékre is eljuthatna, ahol még alig járt tudományos kutató.
Azután elmondta, hogy a nagy hajó, az Ebenezer Amazónia északi
részébe, a Rio Brancóra indul. Ez a folyó majdnem Venezuelában ered, és
Amazónia egyik legelhagyottabb részén folyik keresztül. Az azonban
teljesen bizonytalan, hogy mikor ér vissza, tehát csak az utazhat vele, aki
nagyon ráér.
Ez az utolsó szó fogott meg a legjobban. Tulajdonképpen miért ne érnék
rá? Azért, mert egy hét múlva várnak Peruban? Mi lenne, ha megírnám,
hogy később érkezem? Ilyen alkalom nem sokszor kínálkozik egy
ismeretlen terület kikutatására. Egy pillanat alatt döntöttem, és Willy
Schwartzhoz fordultam: – Hajlandó felvenni az Ebenezerre? – Willy
elnevette magát: – Számítottam rá, hogy így dönt! Én is ezt csinálnám a
maga helyében. A hajó természetesen rendelkezésére áll. De nagyon kell
sietnie, mert még ma este indulnak.
Az időnk csakugyan nagyon rövid volt, ezért Willy Schwartz rögtön
intézkedett a szükséges felszerelés ügyében.
Mindenekelőtt egy függőágyra volt szükségem, mert a hajón mindenki
ebben alszik. Ezt és a szükséges egyéb apróságokat egy emberével
megvásároltatta, engem pedig felvitt az Ebenezerre, hogy személyesen
mutassa meg a hajót. Az Ebenezernek öttagú személyzete volt. A
parancsnok José Reis Guedes, aki ismeri a Rio Negro és Rio Branco minden
zátonyát. Sose tudtam megérteni: miképpen tudja hajóját elvezetni a
szigeteknek ebben az útvesztőjében. Negyven év körüli, alacsony, sovány
emberke volt. A hajógépet egy tömzsi, vörös hajú, szeplős ember kezelte,
Raymondo Pimentel, és majdnem egész úton fogfájással kínlódott. A másik
Raymondo, Raymondo Nonato minden szabad idejében a rádió mellett ült,
és zene után vadászott az éterben. Még két fiatal volt a hajón, mind a ketten
húsz év alattiak lehettek. Az egyik, Marciano da Silva kékesfekete hajú,
indiánarcú fiú. Josén, a parancsnokon kívül ő ismerte legjobban az utat, és a
helyettes parancsnok szerepét töltötte be. Végül az örökké mosolygó
Natanael da Silvát említem, aki azonos neve ellenére semmiféle
rokonságban nem volt Marciano da Silvával.
De hogy a hajónkról, az Ebenezerről is legyen valami képe olvasóimnak,
röviden leírom. 17 méter hosszú, 4 méter széles, 18 és fél tonna űrtartalmú
hajó volt, 45 lóerős Diesel-motor hajtotta. Az egész hajótestet lapos tető
fedte, részben az erős napsütés, részben a trópusi esők ellen. Ez általános
szokás az amazonasi hajókon. Az elején kis kormányos fülke, a hátuljában
konyhafülke és W. C. volt. A konyhában butángázas rezsó működött. Az
első és hátsó rész közötti nyitott fedélzeten néhány száz, tégla alakú, 70 x 50
centiméteres műanyag kád volt a gyűjtött halak számára. A műanyag
kádakat egymás fölé lehetett rakni, mintha építőkockák lennének, így
aránylag kis helyen rengeteg élő halat tudtak szállítani.
A hajó bemutatása után Willy Schwartz meghívott búcsúebédre. Utána
gyorsan megírtam egy féltucat levelet, otthoni és perui barátaimat kellett a
váratlan programváltozásról értesítenem. Mire ezzel is készen lettem, már öt
óra felé járt az idő, elbúcsúztam Willy Schwartztól és hajóra szálltam.
Eredetileg úgy képzeltem, hogy a hajóra szállás ünnepélyes pillanat lesz, de
a hajó személyzete nagyon is prózai dolgokkal volt elfoglalva:
üzemanyagos hordókat, élelmiszereket, zsákokat cipeltek az Ebenezerre.
Velem láthatóan nem törődött senki, így az expedíciós felszerelést
tartalmazó ládát és bőröndöt a konyhába vittem, és elhelyeztem a
legszárazabbnak tartott fal mellett. A hajó parancsnoka, José Reis Guedes
felajánlotta a konyhát számomra. Rendes körülmények között ugyanis a
konyha a parancsnok szobája és alvóhelye.
Mire új otthonomban berendezkedtem, a nap már a látóhatár széléhez
közeledett, és vörös fénybe burkolta a kikötő környékét. Valamennyi part
menti kunyhót magas oszlopokra építették, mert az itteni esős évszakban a
folyók vízszintje néha tíz méterrel is emelkedik. A furcsa, gólyalábon álló
pálmakunyhók mesebeli építményeknek látszottak ebben a vörös fényben.
Körös-körül a miénkhez hasonló, de sokkal kisebb lapos tetejű hajók és
csónakok, itteni nevükön gaiolák álltak a folyóparton. Lakóházul szolgálnak
a halászcsaládok számára. Egyikből-másikból az esti vacsora fűszeres illata
áramlott felém. Valamikor egy lapos kövön rakott rőzsetűzön főztek, ma
azonban minden csónakban butángázas palack és gázrezsó van. A nap
aranyhidat épített a víztükörre, utána eltűnt a város fölött terjengő párában.
Az ég a következő pillanatban meggyvörössé vált, és ez a leírhatatlanul szép
szín fokozatosan a vörös és lila minden árnyalatába kezdett átmenni. Ekkor,
mintha csak a színjáték zenei aláfestése hiányzott volna, a part menti fákon
rázendített a rovarok hangversenye. Ez már legalább a harmadik volt,
amelyet ezen az úton hallottam, de minden előzőtől különbözött, főképp az
erős, szinte trombitaszerű hangok megjelenésével.
A hirtelen beálló sötétség véget vetett a rovarzenének. De a csend csak
pillanatokig tartott, utána felzendült egy minden eddiginél hangosabb kórus.
Mintha ezernyi kismotor kezdett volna működni, olyan hang áradt a
környező pocsolyákból: a legfurcsább békahangverseny, amelyet
trópusokon hallottam. A következő hang igazi motorhang volt, és a fények
mozgásából érzékeltem, hogy az Ebenezer lassan elhagyta a kikötőt. A hold
még nem jött fel, csak a város fényei és az ég csillagai világítottak
körülöttünk. De a földi fények egyre távolodtak, és egyszer csak
észrevettem, hogy hajónk egyedül úszik az óriás folyam fekete vizében.
Végre úton voltunk Amazónia ismeretlen vidékei felé.
Áthatolok a zöld falon

Nincs a világnak olyan ágya, amelyben kényelmesebb alvás esne, mint a

dél-amerikai függőágy. Legalább tízezer éves indián tudomány, hogy a háló
hosszában futó szálai belülről kifelé haladva szálanként mennyivel
rövidüljenek. A végeredmény az, hogy a függőágyba belefeküdve
valósággal súlytalannak érezzük magunkat. Azt hiszem, csak az
űrhajósoknak lehet ilyen érzésük. De nem volt sok időm ébredésem után ezt
a kényelmet élvezni, mert szobámat át kellett adnom Natanaelnek, az
Ebenezer szakácsának. Hajnali öt óra volt, és még koromsötét, ez az ideje az
amazóniai hajókon a felkelésnek és a reggelit megelőző forró feketének.
Kiugrottam hát a függőágyból, és gyorsan megágyaztam, vagyis
leakasztottam az ágyat a két kampóról, óvatosan felgöngyöltem, és a
sarokba tettem. Utána társaimhoz hasonlóan az alacsony korláton áthajolva
megmosdottam a Rio Negro vizében. A vizet nem kellett melegíteni, mert
25 fokos volt; a levegő is körülbelül ennyire hűlt le a nappali 30-32 fokról.
A folyó fölött fehér ködfoszlányok lebegtek, és az Ebenezer motorja
egyenletesen zúgott. Megittuk a forró feketét, majd egy fél óra múlva igazi
hajós reggeli: tejporos kávé és csontkemény kétszersült következett. Ekkor
már derengeni kezdett, és én fényképezőgépekkel felszerelve az első Rio
Negro-i napfelkelte megörökítésére készülődtem. Sietni kellett, mert itt a
napfelkelte nagyon rövid: a nap szinte függőlegesen emelkedik fel a
látóhatár mögül. Talán tíz percig tart a reggeli sárgás fény uralma, utána a
nap vakítóan fehér sugarai birtokukba veszik az egész folyót. Hajónk a
parthoz közel haladt, így jól kivehettem a táj minden apró részletét. Az
őserdő part felé néző szegélye szorosan összefüggő sötétzöld szövedéket
alkotott. A 40-50 méteres óriásfák elszórtan helyezkedtek el, alattuk a 20-25
méteres erdő teljesen egybefolyt. A víz felé eső oldalt liánok és
kúszónövények szőtték össze, és ez a szövedék szinte átjárhatatlanul elzárta
az őserdő belsejét a folyótól. Olyan, mint egy zöld fal – gondoltam, és ez az
elnevezés rajta maradt a folyam két partján húzódó erdőségen. A zöld fal
levelei úgy csillogtak, mintha kis tükröcskék lettek volna. Ennek a
csillogásnak köszönhető, hogy a levelek visszaverik a sugarak egy részét, és
megakadályozzák, hogy a növény túlságosan felmelegedjen. Egy-egy
virágzó fa vagy bokor is felbukkant, de sokkal kevesebb, mint amennyire
számítottam. A színes virágok, úgy látszik, nem tartoznak az őserdei tájhoz.
Néha egy-egy teljesen levelevesztett óriásfát is láttam, máskor meg olyat,
amelyen levél nem volt, de tele volt sárga vagy rózsaszín virággal.
 Itt nincsenek évszakok és lombhullás, virágzás egész évben bármikor
lehet.
De nemcsak a növényzet volt csodálatos, hanem az állati élet is. A part
közelében nagy fejű jégmadarak keltek szárnyra, és éles rikoltozással
repültek egyik kiálló száraz ágról a másikra. Az ágak megfigyelőhelyek a
madarak számára: innen csapnak le a vízre, hogy a felvillanó kis halakat
elkapják. Nem mertem remélni, hogy már az első reggel a folyamrendszer
két legérdekesebb víziállatát is látni fogom. A hajó közelében hamarosan
felbukkantak az első édesvízi delfinek, az Amazonas vízrendszerének
játékos állatai. Majdnem tökéletesen hal alakjuk van, pedig emlősállatok.
Játékos ugrándozásuk nemcsak ezen a reggelen, hanem később is sokszor
elszórakoztatott. Hamarosan feltűnt a másik különleges víziemlős: az
amazóniai szirén. Ezen már a hozzá nem értő is rögtön látja, hogy nem lehet
hal, kerek fejével olyan szuszogás-prüszkölés közben bukkan fel a vízből,
mint fürdéskor a hancúrozó gyerek.
A sok nézelődés közben észre sem vettem, hogy itt az ebéd ideje:
Natanael jelentette, hogy tálalva van. A hajó személyzete a szolgálatban
levő kormányos kivételével a konyha padlóján, a földön guggolva ebédelt,
nekem a motorház deszkafedelén terítettek. Egész úton itt étkeztem a
motorból kisugárzó, legalább ötvenfokos forróságban. Az ebéd alapja
mindennap ugyanaz volt: híg babfőzelék, nagyszemű, fekete babból, vízben
főtt rizs és farinha. A farinha darára emlékeztető sárgás por, amelyet egy
trópusi növény gyökeréből nyernek, és Brazíliában a kenyeret pótolja.
Ehhez a három alapanyaghoz vagy konzervhúst, vagy frissen fogott halat,
vagy teknősbékapörköltet adtak aszerint, hogy aznap milyen halász- vagy
vadászszerencsénk volt. Utána Raymondo feltette valamelyik kedvenc
lemezét, egy lemezoldalnyit muzsikáltunk, majd a szolgálatos kormányos
kivételével a hajósnép függőágyba szállt, és körülbelül négy óráig szundított
egyet.
Délután négy óra tájban friss feketekávé illata jelentette az ébresztőt.
Ezen a napon az első nagy eseményre is sor került: kikötöttünk egy
halásztelep mellett. A telepen Schwartznak egy halgyűjtő embere lakik. A
környező holtágakban sok ritka akváriumi halat gyűjtött össze, és
visszajövet felvesszük a hajóra a halakat. Most csak a műanyag kádakat
rakják ki, és lemennek a holtágakhoz, hogy megnézzék: mennyi halra
számíthatnak. Ez a program számomra körülbelül kétórás őserdei
kirándulást jelentett. Végre megnézhettem: mi van a hajóból látható zöld fal
mögött. José a lelkemre kötötte, hogy az ösvényről ne térjek le, és
legkésőbb hat órára legyek újra a parton.
Eddigi expedícióimon egyszer hagytam el az ösvényt, és néhány órára
nehéz helyzetbe kerültem. Akkor megtanultam az őserdei bolyongások
legfőbb törvényét: sose térj le az emberjárta útról! Különösen az
elágazásoknál kell vigyázni, mert az őserdei ösvények tele vannak
elágazásokkal. Szokásom szerint minden elágazásnál letörtem egy-egy
nagyobb ágat, és jelként otthagytam a fő ösvényen. Mindezt gépiesen
végeztem, mert közben állandóan volt megfigyelnivaló. A Rio Negro
mentén először jártam őserdőben, és rögtön feltűnt, hogy a fák a szokottnál
magasabbak, és az erdő meglehetősen sűrű. Itt-ott hosszú pálmafák nyúltak
fel, hogy koronájukkal elérjék a napsugarakat, mert az őserdő belseje
nagyon sötét. Ezek a pálmák nagyon kellemetlenek, mert törzsükből 5-6
centiméteres, tűhegyes tüskék állnak ki, és ha véletlenül megfogjuk a törzset
vagy nekitámaszkodunk, a tüskék hegye a bőrünk alá megy és rögtön bele is
törik. Ha a betört tüskéket nem szedjük ki, egy-két nap múlva
elgennyednek, és minden munkában zavarják az embert. Ugyanilyen tüskék
vannak a több méter hosszú pálmalevelek szárán is. Ezek a levelek néha
nagy robajjal zuhannak le, mert a súlyuk 20-30 kiló is megvan. A
levéltüskék a talajon gyakran a bokánkba fúródnak a magas szárú tornacipő
vásznán keresztül is.
Talán egy fél órája követtem az ösvényt, amikor egy kis tisztásfélére
értem. Valaki ledöntött néhány fát, és a lezuhanó fák magukkal rántották a
liánokat, és derékba törték a kisebb fákat. Az így keletkezett kis szabad
térségre besütött a nap, úgyhogy végre már fényképezésre is gondolhattam.
Az őserdei sétákra oldal táskát viszek magammal egy filmfelvevővel, két
fényképezőgéppel és a talajmintavételhez és rovargyűjtéshez szükséges
felszereléssel. Az egész együtt 10-12 kilót nyom. Az oldaltáskát egy kidőlt
fatörzsre tettem, majd egy kiálló ágra felterítettem a jelzőlepedőt, utána
elindultam a szokásos rovargyűjtésre. A jelzőlepedő egy fehér vászondarab,
ha egy magasabb ágra terítjük, körülbelül 50-60 méterről még jól láthatjuk.
Enélkül néha szinte lehetetlen a földre tett oldaltáskához visszatalálni a
sűrűségben. Elvégeztem a rovargyűjtést és talán egy fél óra múlva
visszamentem a jelzőlepedőhöz.
A csomagomnál váratlan kép fogadott. Az oldaltáskámat nagy, fekete
hangyákból álló hadoszlop a szó szoros értelmében megtámadta. A
hangyaoszlop talán két arasz szélességű lehetett, és oldalt nagy fejű, nagy
rágójú katonák kísérték. Az oszlop az oldalzsák egyik szélén behatolt, a
másikon kifelé jött, de úgy, hogy minden dolgozó egy-egy kenyérmorzsát
vitt a rágójában. Az oldaltáskában levő uzsonnám kenyér- és sajtadagja
tízezer morzsává szétszedve úton volt az őserdő valamelyik óriás
hangyabolya felé. Aki ismeri az őserdőt, az tudja, hogy az ilyen harcban
mindig a hangyák győznek. Én is magukra hagytam őket, csak a fényképező
felszerelésemet vettem ki óvatosan, hogy felvételeket készítsek az
őserdőről. Mire befejeztem, a hangyák az utolsó morzsát is elhurcolták.
Legalább tiszta lett az oldalzsákom, gondoltam magamban, és hogy a
jogrend is helyreálljon, a hangyaoszlop utóvédjéből néhány dolgozót és
katonát a rovargyűjtő üvegembe tettem. Legalább Budapesten utólag majd
megtudom, milyen hangyák ették meg a sajtos kenyeret helyettem. Utána a
magnót is elővettem, hogy a szokásos madárhangfelvételeket elkészítsem.
De az őserdő hangja közé egyszerre dudáló hang vegyült. Azonnal
felismertem, hogy ez az Ebenezer ködkürtje, és engem hívnak. Tíz perc
múlva a parton voltam, és még naplemente előtt elindultunk északnyugat
felé a Rio Negrón. A térképről tudtam, hogy közeledünk a Rio Branco
torkolatához, és ha minden jól megy, másnap hajnalban a Rio Brancón
leszünk. A nap a bal parton éppen most érte el az őserdei fák lombkoronáját,
és a sugarak percről percre vörösebbé változtak. Megkezdődött a csodálatos
színjáték: az egyenlítő környéki naplemente, amelyet sohasem lehet
megunni.
A zátony lakói

Amazóniai hajóutunk harmadik napján a hirtelen beállott csendre

ébredtem fel. Amint a fedélzetre mentem, azonnal láttam, hogy hajónk
kikötőben áll. A kora reggeli fényben teljesen megváltozott táj fogadott. A
zöld fal, a nagy folyam két partját szegélyező sűrű őserdő alacsonyabbá
vált, de a legfeltűnőbb a víz színének változása volt. A Rio Negro áttetsző,
barnásfekete vize helyett iszapos, sárgás víz hullámzott alattunk, és ebből
rögtön tudtam, hogy a Rio Brancón járunk. A legtöbb és legérdekesebb hal
az iszapos, fehér folyókban van. Itt élnek azok a ritka akváriumi halak is,
amelyekből Willy Schwartz meggazdagodott. A mi hajónk azért fordult
északnak a Rio Brancón, hogy ezekben a haldús vizekben gyűjtsön.
Az Ebenezer kikötőhelye óriási, több kilométer hosszú homokzátony
volt. A homok élénk narancssárgán ragyogott a napsütésben. Még sohase
láttam ennyire sárga, szinte vakítóan ragyogó homokot. Ezek az óriási
zátonyok a nagy folyamrendszer apadása idején kerülnek szárazra, és
valamikor a vízimadarak, teknősbékák birodalmai voltak. Ma már, sajnos,
nagyon megfogyatkozott a madár is, a teknősbéka is.
Éppen partra akartunk szállni, amikor a kanyarban fantasztikus külsejű
hajó tűnt fel. Pontosabban őshajónak vagy hajóroncsnak lehetett volna
nevezni, mintha valamelyik múlt századbeli kalandregényből került volna
elénk. A gépházból fekete füst gomolygott, és a hajó tehetetlenül sodródott
a vízen. Egy szakállas, rettenetesen kormos férfi kétségbeesetten integetett a
hajóról, amely a büszke Róma II. nevet viselte. Kormányosunk két emberrel
azonnal a motorcsónakunkba ugrott, és a Róma II-höz ment. Biztosan úgy
gondolták, hogyha már felrobban a hajó, ne a miénk mellett repüljön a
levegőbe. De hamarosan kiderült, hogy csak az üzemanyaguk fogyott el.
Minden nagyobb hajó visz magával üzemanyag-tartalékot, így a mi
hajónkon is volt. Öt kanna olaj gazdát cserélt, és a Róma II. tovább
pöfögött, mi pedig végre partra szálltunk.
A partraszállás célja teknősbéka-vadászat volt, de nem lett belőle semmi.
Alig kétszáz méternyi gyaloglás után egy homokbucka mögött feltűnt egy
kis halásztelep, és ebből azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a
teknősbékafogásban megelőztek minket. De én ennek a kis telepnek igen
megörültem, mert végre megismerhettem a folyami életet. A zátony egyik
kis öblében kopott lakóhajó, gaiola volt kikötve. Mellette egy dorongokból
összeállított farácson oldalszalonna nagyságú húsdarabok száradtak a
napon. Rögtön láttam, hogy az Amazonas vízrendszerének óriási harcsaféle
halát: a pirarucut szárítják. A pirarucu másfél-két méteres hal. Óriási szája
és a szája körüli bajuszszálak valósággal szörnyetegkülsőt adnak neki. A
telep gazdája éppen egy ilyen halóriást bontott, és a kép kísértetiesen
hasonlított egy frissen perzselt disznó felbontásához. Még a hatalmas
oldalszalonnáknak megfelelő lapok is megvoltak, csak itt nem szalonna,
hanem halhús fehérlett. A trópusi napon száradó óriási húsdarabok azt
mutatták, hogy a halász a közelmúltban legalább 5-6 nagy halat ejtett
zsákmányul. A teleptől valamivel távolabb kopasz nyakú urubuk, magyarul
pulykakeselyűk marakodtak a kidobott beleken. Négy eleven teknősbéka és
egy pirarucu napon szárított fele csere útján a birtokunkba került, és a
következő napokon fejedelmi lakomák kerültek ki belőlük. Végre
megtudtam, milyen a híres teknősbékaleves, de nekem ennél is jobban ízlett
a pirarucu húsa.
Néhány kisebb halat is cseréltünk, köztük egy körülbelül félméteres,
fekete harcsaforma állatot. A hátán, a feje mögött szúrt seb tátongott, talán
itt szigonyozta meg a halász. A hajóra visszaérve a zenekedvelő Raymondo
odahívott azzal, hogy valami érdekeset mutat. A fekete halat hátuszonyánál
fogva kiemelte a tartályból, mire a hal – akármilyen hihetetlen – ugatni
kezdett. Azonnal a magnómért szaladtam, mert féltem, hogy különben senki
sem hiszi el, hogy a Rio Branco vizében ugató halak is vannak.
A délutáni enyhüléssel együtt megérkeztek a partról a vidék
legkellemetlenebb útitársai, a piumok. A piumok apró szúnyogféle rovarok,
és csípésükről csak akkor szerzünk tudomást, amikor már rajokban ellepnek
minket. A csípés helyén egy csepp vér jelenik meg, utána pedig a seb
környékén, aszerint, hogy ki mennyire érzékeny ezekre a kis fenevadakra,
tíz-fillérestől tízforintosig terjedő nagyságú piros daganat keletkezik. Én
szerencsére megúsztam aprópénzzel, vagyis kis daganatokkal, de ezekből
kezemre-lábamra több tucat jutott. Így azután a konyhába menekültem
volna, de a szakácsunk éppen vacsorához készülődött. Ha teknősbékáról van
szó, ez meglehetősen kegyetlen foglalkozás, mert az állatokat brazil szokás
szerint lefejezik. Nem vagyok érzelgős ugyan, de a teknősbékaebédet
főképpen ezért nem kedvelem. Társaim elmagyarázták, hogy a teknősbéka
nem számít igazi állatnak, hiszen a vízben él, mint a hal, és a víziállatok
nem éreznek semmit. Ez a különös biológiai magyarázat nem nyugtatott
meg, de évszázados szokásokat, különösen az én gyenge portugál
tudásommal, nehéz megváltoztatni. Így megvártam, amíg az Ebenezer
kikötött, és sétára indultam egy narancssárga homokzátonyon.
Az alkonyati nap vörös sugarai majdnem paprikapirosra színezték a
homokot. Ezen a piros szőnyegen messze elsétáltam egy holtág mellett.
Szinte tökéletes csend volt, csak kis, csobbanó hullámok neszeltek, és néha
egy-egy távoli vízimadár hangját hallottam. A következő pillanatban alig tíz
méterre tőlem nagy prüszkölés és krákogás közben kerek fej bukkant ki a
vízből. Rögtön megismertem, mert már az első napon is láttam a hajóból, az
amazóniai szirén egy példánya volt. Soha ilyen közelről nem láttam még ezt
az érdekes vízi emlősállatot. A magyar Brehmben és más könyvekben is
manátusz néven szerepel. Az én manátuszom nem sok ügyet vetett rám,
hanem lassan a holtág túlsó partja felé úszott. Hamarosan felbukkant a
második fej is: úgy látszik, hogy akaratlanul egy manátuszrandevú
szemtanúja lettem. A két állat lassan úszott egymás mellett, én meg arra
gondoltam: milyen kevés tévedés kell hozzá, hogy ebből az állatból egy kis
fantáziával, no meg egy kis lódítással levezessék a félig ember, félig hal
szirének meséjét. Hiába, még a legvadabbnak látszó mesének is lehet valami
tudományos alapja. Az én két állatom azonban, úgy látszik, valamitől
megriadt, mert hirtelen a víz alá bukott, és egy kevés idő múlva már jóval
távolabb, a nyílt víz felé menekülve láttam felmerülni őket. Ekkor, mintha
csak a nap lebukó vörös tányérját akarták volna köszönteni, megszólaltak a
békák. A békahangversenyt az Ebenezer ködkürtje szakította meg: társaim
hívtak a vacsorához. Ez volt életem első teknősbékalevese, különös ízű étel,
egy kicsit a csirkére, egy kicsit a halra emlékeztet. Utána a mindennapos
fekete bab és egy szelet pirarucu következett, amelyet semmi más halhoz
nem lehet hasonlítani, annyira finom.
A társaspókok titka

Mióta az Ebenezerrel hajókáztunk, teljesen megszakadt minden

kapcsolatunk az úgynevezett civilizált világgal. Manaus a maga emeletes
házaival ebben a pillanatban talán 500 kilométerre lehetett, de úgy
gondoltam rá, mintha évekkel ezelőtt jöttem volna el. Budapest és
Magyarország olyan valószínűtlennek tűnt előttem, mint valami mesebeli
táj. A valóságot 17 méteres hajónk, a Rio Branco sárgás vize és a partok
mentén húzódó őserdő jelentette. Utunk mai célja Santa Maria volt, amely a
térkép szerint a környék központja, és valószínűleg estére érjük el. A hajó
legénysége úgy gondolt Santa Mariára, mint egy világvárosra. Inget mostak,
cipőt pucoltak, hogy rendesek legyenek az esti kimenőre. Engem is elkapott
a készülődési láz, mert programom szerint meg kellett látogatnom a
kormányzót, Willy Schwartz barátját. Még levelet is írt neki utazásom
céljáról.
Ránk szakadt a trópusi éjszaka, és hogy a kedvünket elrontsa, csendes
trópusi eső is esett. A fellegek szinte a víz színén úsztak, és a piumok a
szokottnál nagyobb étvággyal estek nekünk. De még erről a bajról is
megfeledkeztünk, amikor az egyik kanyar után a távolból vörös fény
vetődött a fellegekre: egy világváros visszfénye. Gondolatban egy
nagyvárost képzeltem el, kivilágított utcákkal és aszfaltjárdával, de a
valóságos Santa Maria egy csoport part menti pálmakunyhó volt, egyetlen
generátorral, amely a tucatnyi ház és néhány utcalámpa világítását
szolgáltatta. A szemerkélő esőben partra szálltunk, és a kormányos
vezetésével elindultam a hivatalos látogatásra.
Egy hatalmas, templom nagyságú pajtafélében, amelynek oldala
egyáltalán nem volt, ült Santa Maria egész előkelősége. Az Ebenezer
megérkezése nagy eseménynek számított, és Santa Maria megalapítása óta
én voltam az első magyar látogató, ha Willy Schwartztól eltekintünk.
Angolul csak a telep kövér orvosa tudott, és rendkívül büszkén tolmácsolta
a kormányzóhoz intézett üdvözletemet. Azután meghívtak az asztalukhoz
egy pohár hideg italra, és a helyi rádió vezetője – mert rádió is van Santa
Mariában! – nyilatkozatot kért tőlem. Másnap a rádió első híre az én
érkezésemről szólt, és nem kevés irigységgel gondolok ma is Santa Mariára,
ahol nem a legújabb háborús hírekkel kezdik a műsort, hanem egy
tudományos expedíció bejelentésével.
Másnap reggel csónakba szálltunk, hogy megkezdjük a Santa Maria
környéki munkát. A hajósok a környékbeli holtágakhoz igyekeztek, ahol
állítólag ritka neonhalak ezreire számíthatnak. Nekem is megvolt a magam
programja egész napra. A városkával szemben, a folyó túlpartján sűrű,
mocsaras őserdő húzódott: itt volt néhány elintéznivaló dolgom. Hogy
olvasóimat az expedíciós munka kulisszatitkaiba is beavassam, elárulom:
sohasem vaktában, a véletlenre bízva indulunk neki az ismeretlen
őserdőnek. Az expedíció minden munkanapjára előre kidolgozott
programunk van, amelynek elkészítése tovább tart, mint maga az egész
expedíció. A Rio Branco-i útszakaszra csak a hajón dolgoztam ki a
programot, mert amint bizonyára emlékeznek, Manausban az utolsó
pillanatban döntöttem el, hogy ezt az útvonalat választom. Ebbe a döntésbe
az is belejátszott, hogy ezen a félreeső vidéken néhány ritka állatfajt
kerestem.
Számomra a brazíliai őserdőkben nem az óriáskígyó vagy a jaguár a
legérdekesebb állat: ezekről minden érdekességet – akár igaz volt, akár nem
– elmondtak előttem mások. Engem egy apró vadállat: a társaspók érdekelt.
A pókok éppen olyan vérengző állatok a maguk köreiben, mint a tigrisek és
az oroszlánok a nagyvadak között. Sőt talán még a nagyvadaknál is
kíméletlenebbek, mert még a saját fajtájukat is felfalják. Ismert tény, hogy a
keresztespókfélék gyakran a saját párjukat is megeszik ebédre, ha éppen
olyan hangulatban vannak.
Évekkel ezelőtt az amazóniai őserdőkben többször láttam a társaspók
hálóját. Ez az állat abban különbözik a rokonaitól, hogy hálóját nem
magányosan szövi, hanem 50-60 állat közösen sző egy nagy, kusza hálót. A
háló az őserdő bokrain feszül, és néha több méterre kiterjed. Az igazi
érdekesség az, hogy a pókok a kész hálót valósággal felosztják egymás közt,
mint a háztáji földet, és ki-ki a maga hálórészéből szedi ki a beleakadt
rovart. Vita, határvillongás állítólag soha sincs a közös hálóban, de pontosan
még nem tanulmányozták, hogy tulajdonképpen hogyan jön létre ez a furcsa
közös gazdaság, és milyen alapszabályok szerint működik. Ez volt a mai
nap egyik célja, a másik, a néhány itt élő ritka madárfaj hangjának
begyűjtése.
A motorcsónak reggel 9 óra tájban tett ki a partra azzal, hogy délután 5
óra körül jön értem vissza. A lelkemre kötötték, hogy el ne vesszek az
őserdőben. Szokásom szerint minden fegyver nélkül, egy kevés tízóraival,
fényképezőgéppel, magnóval és rovargyűjtő eszközökkel nagy
oldaltáskámban indultam útnak. Folyók közelében kicsi az eltévedés
veszélye, mert a vízerek, patakok előbb-utóbb mindenkit visszavezetnek a
főághoz. Keskeny, alig kivehető őserdei ösvényen haladtam; az egész olyan
volt, mint egy zöld alagút. Az ösvény egy átléphető kis vízfolyást követett,
és reméltem, hogy hamarosan valami mocsárfélévé szélesedik. A
társaspókok a mocsaras tisztásokat szeretik, mert itt a legtöbb a felrepülő
rovar. Alig húszperces előnyomulás után az egyik kis tisztáson előkerült az
első társaspókháló. Fényképezéshez is eléggé világos helyen volt, ezért
letelepedtem, és hozzákezdtem a megfigyelésekhez. Kísérletképpen két
tulajdonos határmezsgyéjére tettem csipeszemmel egy-egy mozgó rovart, de
sohasem volt vita köztük. Ha az egyik odarohant, a másik sohasem indult el,
pedig a vergődő rovar mindkét hálót rezegtette. Azt azonban nem tudtam
kideríteni, mi jelöli azt a láthatatlan határt, amelyet a szomszédok
kölcsönösen tiszteletben tartanak.
Éppen itt tartottam a megfigyelésben, amikor a fejem fölött különös
madárhang szólalt meg. A tisztás szélén, az egyik magas fa kiálló ágán két
furcsa madár ült szorosan egymás mellett. A képek és leírások alapján
azonnal megismertem, hogy Amazónia egyik legfurcsább madaráról: a
kapucinusmadárról van szó. A kapucinusmadár onnan kapta a nevét, hogy a
feje elöl köröskörül kopasz, mint valamikor a kapucinus szerzeteseké volt.
Az én két madaram ott ült egy levéltelen ágon, szorosan egymás mellett, és
éppen úgy bőgtek – igenis, ez a jó szó furcsa hangjukra –, szóval úgy
bőgtek, mint két borjú. Egyszerre, egymást túlénekelve adták ki ezt a furcsa
hangot. Csak annyi időm volt, hogy a magnóval vételre álljak. Nem mertem
jobban megközelíteni őket, mert attól féltem, hogy elriadnak. Mindkét
madár hím volt, és a felvett hang afféle szerelmi versenymű volt, a tojó
szívének megnyerésére. A nem mindennapi váratlan hangzsákmány nagyon
felvillanyozott. Gyorsan befejeztem a pókmegfigyelést, és madárhangok
után kutatva tovább mentem az ösvényen.
Az út hamarosan kitágult, és egy őserdei tisztásba torkollott. Az irtás
emberkéz munkája volt, és hamarosan szembetaláltam magam a
tulajdonossal, egy valódi őserdei emberrel, azaz caboclóval, aki igazi
remeteéletet élt tenyérnyi ültetvényén egy pálmakunyhóban. Nagyon meg
volt lepődve, mert nem számított látogatóra, legkevésbé Európából. Friss
banánnal kínált, én meg a kenyeremet adtam neki, és mind a ketten úgy
éreztük, hogy nagyszerű cserét csináltunk. Megnéztem a birodalmát, és
különösen a kunyhóját irigyeltem. Minden eszközét maga készítette, kivéve
két baltát, néhány edényt és az evőeszközöket. Ilyenkor látszik, milyen
kevés kell ahhoz, hogy valaki önmagát fenntartsa, és a legszükségesebb
élelemmel ellássa. Még táskarádiója sem volt, és azt hiszem, leéli az életét
anélkül, hogy televíziót látna. Magnómmal nagy sikert arattam, azonnal
megismerte a kapucinusmadarak hangját.
Mire a rovargyűjtést és a talajminták felvételét is befejeztem, ideje volt a
visszatérésnek. A találkozóhelyen a neonhalas tartályokkal megrakott
motorcsónak engem is felvett. Társaimnak nagyon jó halgyűjtő napjuk volt,
és a hajón késő estig töltögették a tartályokat. Ismét halvacsora volt a
pirarucu elfogyhatatlan húsából; utána friss banán, feketekávé, és amikor az
Ebenezer a csillagos éjszakában elindult észak felé, úgy éreztük, hogy
nálunk elégedettebb emberek nincsenek az egész Amazonas-medencében.
A nagy kanyar felderítése

Ezen a reggelen éreztem először, hogy teljesen idegen világba kerültem.

Hajónk simán haladt egy Tisza szélességű folyón, és ahogy a partra néztem,
először nem tudtam megmondani, hogy mi olyan idegen. A folyót követő
őserdő, a zöld fal talán valamivel alacsonyabb lett, és a hosszú, hajlongó
pálmák valamivel magasabbak. De hamarosan rájöttem, hogy a nap mindig
más irányból süt; az teszi a tájat ilyen idegenné. A térképemre pillantva
rögtön láttam, hogy az éjszaka új folyóra: az Agua Boára tértünk rá: ez az a
Tisza szélességű folyó, amely ráadásul még a Tiszánál is jobban kanyarog.
A nap hol a hátamba sütött, hol a szemembe, mert az Agua Boa majdnem
teljes köröket írt le.
Az egyik kanyarulatból egy fantasztikus Noé bárkája bukkant elő. Noé,
vagyis a tulajdonos, egy szakállas, majdnem teljesen ruhátlan ősemberi
jelenség volt, a bárka állatsereglete pedig vagy egy tucatnyi kutyából állott.
Sohase láttam még ilyen sovány és csúnya kuvaszokat. Valószínűleg
egyetlen nagy kutyacsaládot alkottak, és őseik között egy vizslaszerű ükapa
is lehetett. A kutyás ember is, mi is kikötöttünk egy homokzátonyon.
Kiderült, hogy ő is Willy Schwartz beszervezett halgyűjtője, és éppen ránk
várt. A környéken valószínűleg kevés kutya lehetett, mert az őserdő minden
kutyabolhája ezen a falkán adott egymásnak randevút. A kutyacsapat
elkeseredetten vakaródzott a homokzátonyon, de amikor látták, hogy így
nem mennek semmire, hirtelen a folyóba ugrottak, és megúsztatták a
bolhaseregletet. Ez a zátony, úgy látszik, találkahely volt, mert hamarosan
még egy csónak érkezett.
Az átrakodás után tovább mentünk észak felé. Nemsokára elértük Lago
do Sapo mocsárvidékét, itt egész napra kikötöttünk. A hajósnép a
motorcsónakkal halgyűjtő útra indult; engem pedig húzott az előttem
elterülő ismeretlen vidék. Hajóstársaim azt mondták, hogy a kikötőhellyel
szemben, a túlsó parton egy hatalmas campo, magyarul mező van, erre
voltam kíváncsi. Raymondo átevezett velem, és fényképező
felszerelésemmel együtt kitett a túlsó parton. A part felső peremére érve
meglepő kép tárult elém.
Ameddig a szem ellátott, hatalmas füves pusztaság húzódott. A füvet itt-
ott alacsony bokrok váltották fel, és a távolban, majdnem a látóhatár szélén,
ismét erdők húzódtak. Sokan talán nem értik, miért fogott el izgalom erre a
látványra. Talán emlékeznek még rá, hogy amikor Belemből Macapába, a
kis Amazonas-torkolati portugál városkába repültem, az Amazonas-delta
elhagyott részein is láttam ilyen füves területeket. Ezeken a füves részeken
szarvasmarha-tenyésztés folyik, de még nem tudjuk pontosan, miért van itt
fű őserdő helyett. Ebben az éghajlati zónában a csapadék és a hőmérséklet
lehetővé teszi, hogy az egész területet sűrű őserdő borítsa. Hogy lehet az,
hogy itt, ezen az eldugott helyen füves területek vannak? Az Amazonas
torkolatában még elfogadható magyarázat lenne, hogy az erdőt a
szarvasmarha-tenyésztés miatt felégették. De itt nincs sem szarvasmarha,
sem pásztor. Miért nem nő mégsem erdő ? Ez a „miért?” csábított a mai
felfedező útra. Egyetlen térképlapom volt: a terület 1: 1 000 000-hoz léptékű
térképe. Ez az arány azt jelenti, hogy a térképen minden milliméternyi
hosszúság egy kilométernek felel meg; más szóval a térkép annyira durva,
hogy ennek alapján még tájékozódni sem lehet.
Innen, ahol éppen álltam, jól ki lehetett venni, hogy az Agua Boa
majdnem teljes kört ír le, és hogy ennek a kanyarnak legalább 5 km az
átmérője. A térképen azonban nyoma sem volt ilyen mély kanyarulatnak; a
térképrajzoló csak úgy találomra, egy hullámvonallal húzta meg a folyót. A
térképem alapján csak eltévedni lehetett, helyette a tájékozódóképességemre
bíztam magam. Kiválasztottam három tájékozódási pontot: három
egyedülálló kiszáradt fát. Az egyik mellettem állt a folyó szélén, a másik a
kanyar szemközti oldalán légvonalban 4-5 kilométerre. Körülbelül a fele
úton, a mező közepén állt ki a harmadik száraz fa egy cserjésből. A három
fa nagyjából egy vonalba esett, és mivel út sem volt, elindultam ezen a
képzeletbeli vonalon.
Az első meglepetés akkor ért, amikor a füves részhez értem. Nem valami
becsületes magyarországi fű volt, hanem hónaljig érő, éles levelű sásféle.
Még jó, hogy hosszú ujjú ingben és tréningnadrágban voltam, másképp
véresre hasogatott volna. A fű közt lila, sárga és fehér virágok virítottak.
Igazán szép tájkép lett volna, ha a napot nem takarja el egy fekete felhő. De
a felleget másik is követte, és negyedórán belül rettenetes villámlásokkal
kísért felhőszakadás zúdult rám. Az egész nem tartott tíz percnél tovább, de
ezalatt valóságos vízfal dőlt rám. Amint az eső elállt, azonnal
továbbindultam, de ezt a gyaloglást inkább úszásnak lehetett volna nevezni.
A magas fű minden irányból permetezte rám a vizet, és az volt az érzésem,
mintha zuhany alatt gyalogolnék. Így értem el a második kiszáradt fa körüli
cserjést, egy nagyon sűrű, tüskés bozótot. Letelepedtem, hogy az első
talajvizsgálatokat elvégezzem.
Később kiderült, hogy itt erdő, mióta a folyó a homokját lerakta, még
sohasem volt. Ahogyan a víz több száz év alatt zátonyt zátonyra épített, és
egyre növelte a kanyart, úgy nyomult a fű és nyomában a bozót előre, de a
fák, az erdő még nem érkezett meg ide. A fű tövén apró széndarabok;
villámgyújtotta vagy embergyújtotta tűz nyomai voltak. De ez a tűz csak a
füvet emésztette, fát, erdőt sohasem. Ezek a rétek Amazónia újszülött
területei, amelyek úgy keletkeznek, hogy a folyó a kanyar domború oldalán
zátonyt épít, és a fű, mint első telepes, elfoglalja az új földet. Évtizedek
vagy talán évszázadok múlva lassan majd megérkezik ide az erdő is. A
zátonymagyarázatnak nagyon megörültem, de azután rájöttem, hogy csak
részben lehet igazam. Itt, a kanyargó Agua Boa mellett csakugyan így
keletkezhetnek a campók, a füves mezők, de az Amazonas torkolatában
nincsenek kanyarok, és így nincsenek frissen épülő partok sem. Az előbbi
magyarázat bizony csak részben állja meg a helyét, és az Amazonas-torko-
latbeli campók nem így keletkeznek. Hogy miképpen: valakinek majd a
helyszínen kell tisztáznia.
Amikor idáig jutottam, hirtelen furcsa röffenő hangot hallottam, és a
következő pillanatban, alig néhány méterre tőlem, röfögő állatfalka rohant
el. Arra se volt időm, hogy a magnó után nyúljak, és a falka máris eltűnt a
cserjésben. Pedig kitűnő alkalom lett volna, hogy felvegyem a pekári, egy
dél-amerikai, vaddisznóval rokon állat hangját. Egy pillanatig azokra a
történetekre gondoltam, amelyeket a múlt századbeli dél-amerikai utazók a
pekáriról írtak. Akkor még hatalmas, több ezres falkákban járták a bozótot,
és nem volt teljesen veszélytelen a velük való találkozás. Humboldt
botanikus útitársa, Bonpland meséli, hogy egyszer növénygyűjtés közben
egy pekáricsapat rohant feléjük. Indián kísérője kétségbeesetten kiáltott,
hogy álljon Bonpland egy fatörzs mögé. A csorda a következő pillanatban
mindent letiporva száguldott el, és valóban csak azért maradtak mind a
ketten épségben, mert egy-egy fatörzs mögé léptek. Szerencsére itt csak
néhány állat volt, mert ezen a réten nem volt fatörzs.
A második kiszáradt jelzőfára felkapaszkodtam, hogy a tájat jól belássam.
Nem volt értelme előbbre hatolni, mert jól látszott, hogy az egész füves rész
olyan, mint itt, ahol alaposabban megvizsgáltam. A nap is lefele hanyatlott
már, ezért visszasétáltam a folyóhoz. A motorcsónak jött értem, mert
időközben a halgyűjtők is visszaérkeztek, újabb neonhalak ezreivel
megrakodva. Egy kis izgalmat jelentett, hogy Raymondo a délutáni
várakozás közben vagy féltucat piranhát fogott. Olvasóim biztosan hallottak
már erről az éles fogú kis halról, amely csapatokba verődve elevenen széttép
a vízben állatot-embert. De itt most a fordítottja történt, mert mi ettük meg a
piranhákat vacsorára. Lehet, hogy veszedelmes állatok, de a húsuk kitűnő.
Az édesvízi ráják birodalma

Már második hete voltunk úton Észak-Amazónia egyik legelhagyottabb

részén, és még mindig észak felé hajóztunk az Agua Boán. Nem haladtunk
nagyon gyorsan, mert a víz egyre alacsonyabb lett, és az Ebenezer folyton a
zátonyokat kerülgette. Kormányosunk állandóan a hajó orrán állt, és egy
hosszú rúddal mérte a vizet; a másodkormányos pedig az utasításoknak
megfelelően irányította a hajót. Így érkeztünk egy elhagyott kunyhóhoz,
amely térképem szerint Quintanau sziget csúcsát jelezte. Kora délelőtt
kötöttünk ki, és három társam elhatározta, hogy behatol a mocsárba, mert
mélyen benn nagyon jó halgyűjtő helyek vannak. Azonnal jelentkeztem
negyediknek, mert az ilyen alkalmat nem szabad elszalasztani. Alig
tízpercnyi evezés után jobb kéz felől egy keskeny, talán tíz méter szélességű
vízfolyáson át behatoltunk a sűrűségbe.
Most jártam először igazi amazóniai ártéri erdőben. Csodálatos, semmi
máshoz nem hasonlítható világ ez. Ameddig a fák közé belátni, szinte
mindenütt víztükör van, csak néhol áll ki egy kis, alig néhány
négyzetméternyi partféle. A víz kristálytiszta, és mélysége a 6-8 métert is
eléri. Sokat gondolkoztam rajta: vajon milyen erő vágta ezt a mély medret
ebbe a puha, homokkőszerű alapkőzetbe. Azóta utánanéztem: az egész
Amazonas-medence néhány tízezer vagy százezer évvel ezelőtt jobban
lejtett a tenger felé, így a vízfolyások gyorsabbak voltak, és nagyobb
munkát végeztek. Akkor vésték ki a mély medreket, többek között a Rio
Negro hihetetlenül mély medrét is, amely néhány ponton a száz métert is
eléri. A csodálatosan tiszta, átlátszó víz pedig azt jelezte, hogy ez a víz
majdnem olyan tiszta, mint a desztillált víz; sem oldott ásványi anyagok,
sem lebegtetett iszap nincs benne. Kisebb-nagyobb halak cikáztak el néha
alattunk, de az állati élet eléggé szegényes volt.
Már vagy félórája haladtunk előre a kanyargó vízi ösvényen, amikor
fantasztikus jelenet szemtanúja lehettem. A vízfolyás egyik
kiszélesedésében csodálatos, lapos víziszörnyeteget pillantottam meg. Lapos
volt, trapéz alakú, és akkora, mint egy kinyitott esernyő. A meder fenekén,
több méter mélységben lapult, és amikor a csónak árnyéka közeledett felé,
hirtelen felemelkedett, és olyan mozdulatokkal, mintha egy óriási pillangó
repülne, úszni kezdett. Az Amazonas vízrendszerének jellegzetes hala: az
édesvízi rája volt. A hatalmas állat vagy húsz méterrel előbbre újra
letelepedett egy lapos helyre. Raymondo a parthoz evezett, és egy vékony,
4-5 méter hosszú őserdei fácskát vágott ki bozótkésével. Pillanatok alatt
hegyet faragott neki a vastagabbik végén, és ekkor láttam, hogy nem
ötletszerűen választotta éppen ezt a fát. A fa belseje acélkeménynek tűnt,
úgyhogy veszélyes fegyver lett belőle. Azután óvatosan megközelítette a
ráját, és nagy erővel megpróbálta megszigonyozni. Az állat egy másodperc
töredékével előbb kelt fel, úgy hogy a hegyes rúd csak a puszta helyét találta
el. Az izgalmas halászatnak ezzel vége is szakadt, mert a rája eltűnt az
áttekinthetetlen mocsárerdőben.
Már legalább 10 kilométernyire behatoltunk a mocsárba, amikor
kikötöttünk egy kis parton. Az egész szárazföld nem volt hosszabb tíz
méternél, s egyetlen kidőlt fa volt rajta, amelyen letelepedtünk. Néhány
falatot ettünk a magunkkal hozott kétszersültből és banánból. De az idő
sürgetett, mert már tizenegy óra felé járt; ezért a haditanács úgy határozott,
hogy továbbmegyünk. Tíz percet se haladtunk, amikor egy szokottnál
magasabb szigetféléhez értünk. José, a kormányos azt mondta, hogy ez a
mocsárvidék egyetlen nagyobb szigete, amelyet magas vízálláskor sem önt
el a víz. Ez számomra nagyon fontos volt, mert talajvizsgálataimhoz
feltétlenül ilyen árvízmentes területre van szükség. Úgy döntöttem hát, hogy
kiszállok ezen a szigeten, és társaim majd este, a halgyűjtésről visszajövet
szednek fel csónakjukba. Azonnal a parthoz kormányoztak, és amint
oldaltáskámmal kiugrottam, máris eltűntek a vízfolyások útvesztőjében.
Így lettem Robinzon egy napra a világ egyik legeldugottabb pontján.
Táskámat vállamra akasztottam, és elindultam, hogy birtokba vegyem a
szigetemet. A kis öböltől, ahol partra tettek, valami csapásféle vezetett a
sűrűbe, nem tudtam megállapítani, hogy emberek vagy állatok törték-e.
Elindultam a felfelé kapaszkodó ösvényen, és becslésem szerint talán tíz
méter magasságig juthattam, amikor igazi, sűrű őserdőbe érkeztem. Egy
tisztásfélén óriási, kidőlt fa törzse feküdt; a belsejét már nagyrészt
szétrágták a termeszek és rovarlárvák. Annyi tartása még volt, hogy a
tetejére lépve körülnézhessek. Messzire ugyan nem láttam, de azért a
helyzetemet nagyjából felmérhettem.
Szigetem az őserdő hosszából becsülve talán 2-3 kilométeres, kifli alakú
földmaradvány volt. Valószínű, hogy a tőlünk keletre, talán 20 kilométerre
folyó Rio Branco egyik kanyarulatának maradványa, amelyet ki tudja, hány
száz vagy ezer évvel ezelőtt rakott itt le a nagy folyam. Ennél jobb kutatási
pontot nem is kívánhattam, így azonnal hozzáláttam a szokásos munkához.
A fák közül becsillanó napsugarak soha nem látott páfrányokra, óriási
termeszbolyokra estek, és időnként a napfénybe lebbent egy-egy égszínkék
vagy fekete-sárga szárnyú óriási pillangó. Az idő észrevétlenül repült, és az
első különös madárhang ébresztett rá, hogy nem vagyok egyedül a
vadonban. A madarat is megpillantottam, és meg is ismertem.
 Szurukua volt, alul citromsárga, felül fémzöld tollakkal. Egy magas fa
kiálló ágán ült, és a fa törzsén a fészkét is megláttam. Ezek a madarak
ugyanis az őserdei fákon levő nagy, fazék vagy üst alakú
termeszépítményeket vájják ki csőrükkel, és ide építik fészküket. Különben
azt mondják róla, hogy nagyon buta madár, mert ha az indián a hangját
utánozza, egészen a közelébe száll, és kézzel is meg lehet fogni. Én azonban
nem voltam jó hangutánzó, ezért megelégedtem a hang magnóra vételével.
A nap már lefelé tartott, és kezdett sötétedni az őserdő belsejében.
Elhatároztam, hogy átmegyek a sziget túlsó partjára. Az egész út talán húsz
percig tartott, és hamarosan egy ugyanolyan folyóág mellett álltam, mint
amilyennél kikötöttünk. Élettelennek tűnt, csak az őserdő szokásos neszeit
hallottam. Ledobtam a ruhámat, hogy felfrissüljek a kristálytiszta vízben.
Amint a vízbe ereszkedtem, hirtelen csobbanással a vízbe vetette magát
valami az egyik parti törzsről. Fiatal kajmán volt; alig egy méter hosszú. A
krokodilbőr annyira keresett árucikk, hogy a vadászok szinte teljesen
kiirtották az Amazonas-medence kajmánjait. Egy pillanatig gondolkoztam,
hogy fürödjek-e egy vízben egy kajmánnal, de az én állatom már messze
menekült, és eltűnt a szemem elől. Így azután mégis megfürödtem, ha nem
is úsztam messze a biztonságosnak tűnő parttól. Pár percre a délutáni napra
álltam, hogy megszárítsam magam, miközben élveztem a teljes
magányosságot. Egyszerre furcsa ugatásforma hangot hallottam a víz felől.
Ruhámat magamra kapva a magnóval óvatosan megközelítettem a kanyart.
Amikor a magas part mögül kilestem, egy óriásvidrát láttam lubickolni a
vízben. Talán ötméternyire lehettem tőle, de nem vehette észre, mert tovább
forgolódott a vízben. Egy kis idő múlva ismét megszólalt jellegzetes,
ugatásra emlékeztető hangján. Ez a hangfelvétel is nagy fogásnak
ígérkezett, és néhány perc múlva szalagon volt az óriásvidra hangja. A
váratlan fogás nagyon felvillanyozott, így indultam vissza a sziget másik
partjára, a találkozóhelyre.
Fél hat körül járt az idő; társaim ekkorra ígérték visszaérkezésüket. Ekkor
gondoltam először arra, hogy egy ősmocsár belsejében, teljesen ismeretlen
helyen vagyok, fegyver és élelem nélkül. Hollétemet csak az a három brazil
fiú ismeri, akik a két törékeny csónakon, ki tudja, merre járnak ebben a
végtelen mocsárban. Ha valami történne velük, a névtelen kis sziget foglya
maradnék, és biztos pusztulás várna rám. De nem volt idő tovább
fantáziálni, mert a nagy fák tetejéről egyszerre valami furcsa, zúgó-
nyöszörgő hang szólalt meg. Először csak egyetlen magányos hang, majd
egy egész kórus zendített rá. Legutóbbi Amazonas-expedíciómról már jól
ismertem ezt a hangot: a guaribák, magyarul bőgőmajmok énekeltek. Már
az első alkalommal is megállapítottam, hogy ez a hang nem nevezhető
bőgésnek. Tudtam, hogy rendkívül óvatos állatok, ezért észrevétlenül
közelítettem meg őket, és úgy készítettem el a hangfelvételt, amely még így,
távolról is, sokkal jobban sikerült mint négy évvel ezelőtt.
Amint a nap lebukott a látóhatár mögé, a guaribák kórusa azonnal
elhallgatott; annál nagyobb erővel zengett fel az őserdei rovarkórus. Sohase
hittem volna, hogy az amazóniai mocsárerdőknek ilyen csodálatosan zengő
és valósággal fülsiketítő rovarzenéjük van. Legerősebben egy fuvolázó óriás
kabóca énekelt, és ez a fuvolázó hang fokozatosan elnyomta a többit.
Valósággal megbabonázva hallgattam a különös zenét, és egyszerre csak,
mintha csoda történt volna, az őserdei zene fokozatosan átalakult
tánczenévé. Azután visszazökkentem a valóságba, a csónak közeledett
Raymondo táskarádiójával. Társaim még koromsötétben is megtalálták
volna az utat, de a csillagok és a fel-felizzó szentjánosbogarak mesebelivé
varázsolták ezt az éjszakai csónakutat.
Veszélyben az expedíció!

Nem hiszek az előérzetekben, de ezen az éjszakán mégis nyugtalanabbul

aludtam, mint máskor. Valami félálomszerű állapotban voltam, és a hajógép
hangja tompán hatolt a tudatomig, majd hirtelen nagyon erős lökést éreztem.
Függőágyam a megszokott ringásból kilendülve teljes erővel a konyha
falához ütődött, és tulajdonképpen erre az ütésre riadtam fel. A fedélzetről
nehéz tárgyak zuhanását és izgatott kiabálást hallottam, azután a motor
hirtelen elhallgatott. Kiugrottam a függőágyból, és a kormányosi fülkéhez
szaladtam. Már útközben kitaláltam, hogy hajónk az Agua Boán zátonyra
futott. Akaratlanul is a hajótörésekről szóló leírásokra gondoltam, és a
gépházba néztem: vajon nem ömlik-e a víz a hajóba. Erről szó sem volt, és a
veszély, legalábbis első pillanatra nem látszott nagynak. A hajó
fényszórójának visszaverődő fényében Josét, a kormányost láttam, amint
egy hosszú rúddal nekifeszülve hátrafelé próbálta tolni a hajót. Azután
abbahagyta a reménytelen munkát, és embereivel tanácskozni kezdett. A
beszélgetésből kiderült, hogy az Ebenezer felült egy lapos homokpadra, és a
hajócsavar elgörbült.
A parton fény gyulladt ki, és hamarosan egy csónak érkezett a hajóhoz.
Ismerős ember volt, aki elmondta, hogy a folyó végig apad, és a hajózás
felfelé egyelőre lehetetlen. Az a veszély fenyegetett, hogy a gyors apadás
miatt az Ebenezer még jobban megfeneklik, és a zátonyra került hajóteknő a
fellépő feszültségek miatt megroppan. Ezért azonnal hozzáfogtak, hogy
lehúzzák a zátonyról. Ketten a motorcsónakba szálltak, José pedig a
hajógépet kapcsolta be. A víz fölött csillogó köddarabok lebegtek, amelyek
eltakarták a csónakot, csak a bennülök feje látszott ki a ködből. Az egész,
meglehetősen fantasztikus nyüzsgést a hold ezüstös és a hajólámpa sárgás
fénye világította meg. A második nekirugaszkodásra a hajó lassan csúszni
kezdett hátrafelé; eközben a sérült hajócsavar furcsa, szabálytalanul kotyogó
hangot adott. Azután egy kis zökkenést éreztünk, és az Ebenezer ismét
szabadon úszott a folyó vizén.
A partról viharlámpa fénye világított. Ott volt a segítségünkre érkező
erdei ember háza, és kikötés után mi is felkapaszkodtunk, hogy
megbeszéljük a helyzetet. Expedíciós élményeim között ez volt az első
zátonyra futás. Persze ebbe a térdig érő vízbe akkor sem lehetett volna
belefulladni, ha komoly hajótörést szenvedünk. De a beszélgetés során
kiderült, hogy maga az expedíció mégis veszélybe került. Házigazdánk
elmondotta, hogy a folyó az utóbbi napokban nagyon leapadt, és ettől a
ponttól észak felé a hajózás szinte teljesen megszűnt. A felfelé tartó hajók itt
vesztegelnek a környéken, várva az esőt és a vízszint emelkedését. Mi
azonban nem várhattunk hosszan, hiszen a hajón élő halak ezrei voltak, és
visszamenet további haltömegeket kellett felszednünk. José tehát úgy
döntött, hogy korán reggel kicseréljük a megsérült hajócsavart, és
elindulunk visszafelé.
A viharlámpa fényénél megnéztem a térképemet, és megállapítottam,
hogy körülbelül 100 kilométerrel lehetünk az egyenlítőtől északra. Éppen
most kezdődtek volna az első dombok, amelyek fokozatosan a venezuelai
határon húzódó ezerméteres hegyvonulatba mennek át. Eszerint ezeket a
hegyeket már nem érjük el. Minden úton vannak olyan vidékek, amelyeket a
következő útra hagyunk. Az idő már jóval túl járt éjfélen, de az izgalmak
után senkinek sem volt kedve lefeküdni. Az egész társaság a kunyhó előtt
ült, beszélgetett, és a zenét hallgatta. Egyedül én gondoltam arra, hogy ez az
utolsó éjszakám az amazóniai őserdőben, mert visszafelé vagy éjszaka is
úton leszünk, vagy lakott helyek mellett kötünk ki. Miért ne tölthetném ezt
az időt azzal, hogy egy utolsó, éjszakai őserdei kirándulást tegyek ? Az
ötletet azonnal elmondtam Josénak, aki házigazdánkkal is tárgyalt róla.
Kiderült, hogy a háztól jól járható ösvény vezet befelé; véleményük szerint
nyugodtan elindulhatok rajta. Nagyvad nincs a környéken, kajmán még
kevésbé, és ha véletlenül eltévednék a sötétben, reggel majd értem jönnek.
Egy kicsit csodálkoztak ugyan, hogy ilyen furcsa kívánságom van, de az
elmúlt két héten már megszokták. Csak a magnót vittem magammal,
azonkívül egy rúdelem lámpát és néhány rovargyűjtő üveget. A lámpát
azonban eloltottam, hogy megszokja a szemem azt a derengést, amelyet a
hold fénye adott.
Az éjszakai őserdő hangulata semmi más expedíciós élményhez nem
hasonlít. A fák és a bokrok fekete árnyképekké válnak, és a réseken
bevilágító holdfény valami leírhatatlanul finom csillogást ad az őserdőnek.
Itt-ott fehér ködgomolyagok állnak a fák között: mintha hópehelyből álló
felleg lebegne. Ebben a hangulatban sétáltam az ösvényen, de egyszerre
valami különös érintette meg az arcomat. Mintha selyemfinomságú ujjak
simítottak volna végig rajtam, és ez a simogató valami ott maradt az
arcomon. Rögtön tudtam, hogy egy óriás keresztespók hálójába ütköztem az
ösvényen. Amint felfelé pillantottam, a tulajdonost is megláttam. Talán fél
méterrel a fejem fölött ült, és várta a további fejleményeket. Óvatosan, hogy
az arcomra feszülő hálót el ne tépjem, hátraléptem, azután szemügyre
vettem a hálót, amennyire a sötétség engedte. Gyengébb idegzetű és a
pókoktól alaptalanul iszonyodó olvasóimat szeretném megnyugtatni, hogy
sem akkor, sem később, amikor óriáspókokkal találkoztam, semmiféle
veszély nem fenyegetett. Sajnálatos, hogy még a legutóbb megjelent
útikönyvekben is vannak hátborzongató leírások óriáspókok támadásáról,
halálos csípéséről. Pedig ezek az állatok soha nem bántják az embert. De
még ha akarnák, se tudnák, mert a rágójukkal egyszerűen nem képesek
sebet ejteni az emberen. Az egész állatvilágban ezeknél az állatoknál van a
legnagyobb különbség a hímek és a nőstények nagysága között. Van olyan
óriás keresztespókfaj, amelynek a hímje hatszázszor kisebb, mint a nőstény.
Ez az arány annak felel meg, mintha egy 60 kilós normális termetű nőnek,
10 dekás, arasznyi férje lenne. A nőstények gyakran megtámadják és
megeszik a hímeket. A kicsi termet előnyt, védettséget jelent, mert a kisebb
példányok könnyebben elkerülik a nőstény figyelmét, így nagyobb esélyük
van arra, hogy baj nélkül ússzák meg a találkozást. Ennek az elméletnek
bizonyára alapja van, mert az óriás keresztespók apró hímjei a világ
legfélénkebb pókjai. Elég egy rezdülés a hálón, azonnal menekülnek a
biztosító fonálon. Örültem nagyon, hogy a lámpát magammal hoztam, mert
így éjszakai megfigyeléseket is végezhettem az óriás keresztespókon. Ezek
a törpe hímek az éjszakai sötétség védelmét is felhasználják életük
biztosítására. Ebben az időszakban közelítik meg az óriási, kocsikerék
nagyságú hálót, amelybe én is majdnem belegabalyodtam.
Erre az éjszakai sétára egész életemben emlékezni fogok. Most is előttem
van a ködfoltos, ezüstös holdfényben úszó őserdő, és a magnóról lejátszott
hangok valósággal életre keltik bennem ezt a képet. És arra az óriásfára is
emlékszem, amely sétám végén tűnt elém az őserdőben. Közelébe érve
furcsa hangzavar támadt rajta: álmukból felriadt majomcsapat
méltatlankodó lármája.
Közben a hold sarlója a fák mögé bukott, én pedig visszaindultam a
folyóhoz. Társaim még a ház előtt ültek, és hallgatták a rádiót. Mindnyájan
a búcsú hangulatában voltunk, és én nemcsak az Agua Boától, hanem egy
soha el nem múló emlékű hajóúttól is búcsúztam. Ki tudja: talán utoljára
láttam őserdőt is. .. De szomorúságom csak egy pillanatig tartott, hiszen
tudtam, hogy néhány nap múlva továbbrepülök, megkezdem az expedíció
második szakaszát a világ legszebb óriáshegységében, az Andokban.
4. AZ ANDOKON KERESZTÜL

Az Andok a föld legnagyobb hegyvonulata, és talán a legszebb vidéke.

Dél-amerikai útjaim során az egyenlítőtől le egészen a chilei Valdíviáig és a
Tűzföldig egymás után többször jártam ott, de nem azért, hogy a táj
szépségeit keressem. Az Andokban dél-amerikai expedícióim egyik
legfontosabb feladatát kellett megoldanom. Hogy ennek a munkának
lényegét elmondjam, a földtani múltban kereken kétszázmillió évre kell
visszamenni. Ekkor indultak meg a föld kérgének azok a hatalmas mozgási
folyamatai, amelyek a kontinensek mai helyzetét kialakították. A
Csendesóceán közepén, nagyjából észak-déli irányban egy tenger alatti árok
halad; ebből állandóan nyomul fel a föld mélyének anyaga, és iszonyatos
oldalnyomást gyakorol az óceán fenekére. A nyomás hatására az óceán
fenekét alkotó kéregdarab nyugat és kelet felé tolódik. A kelet felé tolódó
lemezdarab Dél-Amerika partjaihoz érve a földrész alapzatához ütközik, és
arra kényszerül, hogy lefelé kanyarodva a kéreg alá toluljon, és ott újból
megolvadjon. A lefelé kanyarodó kéregrész nyomása idézi elő az Andok
mentén gyakori földrengéseket és vulkáni működést.
Ez a kétszázmillió éve tartó lassú változás a terület élővilágát is
átalakította. Az oldalnyomás emelte fel az Andokat és velük együtt az ott
élő növény- és állatvilágot. Az egyenletes meleghez, páratartalomhoz
szokott élőlények egyre nagyobb magasságokba kerültek, ahol nagyobb
hőingadozás, sugárzás, kiszáradás fenyegette őket. Nagyobb részük
kipusztult, kisebbik részük fokozatosan alkalmazkodott a megváltozott
viszonyokhoz, és új fajokká alakult át. A nagy síkságok peremén emelkedő
hegyek növény- és állatvilága minden régióban más és más fajokkal
képviselt eleven krónikása a sok millió éves lassú változásoknak.
Az Andokon át vezetett expedícióim célja az volt, hogy ezeket a múltról
tanúskodó fajokat összegyűjtsem. Úgynevezett transectekben,
keresztmetszetekben végeztem el a gyűjtéseket, vagyis az egyenlítőtől a
Tűzföldig képzeletbeli keresztmetszetek mentén különböző magasságokban,
különféle erdőkben és más növényi társulásokban vettem fel a talajmintákat.
A mintavétel majdnem másfél évtizedig tartott. Egymást követő expedíciók,
gyűjtőutak során gyűlt össze az a hatalmas anyag, amelynek birtokában
megkezdtük a dél-amerikai talajállatok feldolgozását.
Az itt sorra kerülő részletek az Andokban megtett utakat elevenítik fel az
olvasó számára.
Az ötezres csúcsok birodalma

Brazíliából útban voltam Peru felé, hogy dél-amerikai expedícióm második

részét megkezdjem.
Lima fölött ólomszürke felhőréteg borította az eget, amikor leszálltunk a
repülőtéren. Amazónia örökös napsütése után ez a szürkeség lehangoló volt,
de lehangoltságom teljesen elmúlt, amint a magyar nagykövetségre érkeztem,
és Peru térképe fölé hajolva elkezdtem az új expedíciószakasz tervének
készítését. A perui nagykövet két szobát ajánlott fel az expedíció részére. Az
egyikben rögtön be is rendeztem a talajbiológiai laboratóriumot. E munkában
nagy segítségemre volt a 14 éves Bárány Gyuszi, akinek szülei a követség
alkalmazottai voltak. De ami még a két szobánál is komolyabb segítség volt:
a nagykövet a követség egyik autóját – ittlétem idejére – expedíciós autónak
nevezte ki. És hogy baráti segítségben az úton se legyen hiány, megkérte
egyik munkatársát, hogy kísérjen el az útra. Így már kéttagú volt az
expedíció, de hamarosan három főre szaporodott a létszám. Bárány Gyuszit
sem volt szívem otthagyni, különösen amikor megtudtam, hogy elég jól
beszél spanyolul. Így hát előálltam azzal a javaslattal, hogy vegyük fel
Gyuszit az expedíció tagjai közé. Javaslatom először meglepte a nagykövetet,
de beleegyezett a Bárány szülőkkel együtt. A következő expedíciós
megbeszélésen Bárány Gyuszi egészen biztosan úgy volt jelen, mint a 13
milliós Peru legboldogabb lakosa.
Az indulást másnap reggelre tűztük ki, és az expedíciós Volkswagen
csomagtartójába tömtük az egész felszerelésünket. Az előttünk fekvő Peru-
térképre már a tervezett útvonal is be volt rajzolva, mely szerint Limából
elindulva felkapaszkodunk 4000 méter magasságba, keresztezzük az
Altiplano fennsíkot, és a keleti oldalán leereszkedünk a trópusi őserdőkkel
borított völgyekbe. Hogy meddig haladunk előre ezen a nehezen járható
vidéken, az teljesen a körülményektől, elsősorban az esőzésektől függ.
Másnap reggel a nagykövetség tagjainak integető sorfala közt elindult az
expedíció. Alig 40 perces út után, állandóan felfelé emelkedve, kiléptünk a
Limát befedő örökös ködből, és a fejünk fölött újra ragyogott a régen látott
nap. A csillogó napsütés egy sekély vizű, rohanó folyót, a Rimacót aranyozta
be, de a víz két partján hihetetlenül meredek, kopár völgyfalak emelkedtek.
Ezekre a meredek hegyoldalakra kapaszkodott fel a kitűnő aszfaltút és a
vasútvonal is. A két út egyre vadabbul emelkedett, és alig egy óra múlva fenn
kanyarogtunk 3000 méter fölött, egy szédítő szerpentinen. A leírhatatlanul
szép tájat hol filmezni, hol fényképezni kellett, így jutottunk el szinte
észrevétlenül az út legmagasabb pontjára: Ticlióba. Gyenge a szó ahhoz,
hogy ezt a csodálatos vidéket elképzeltessem. Az út legmagasabb pontja 4843
méter magasságban van, pontosan 36 méterrel magasabban, mint a Mont
Blanc. (Európa legmagasabb pontja.) Ezen a helyen megálltunk, hogy
felvegyem a szükséges talajmintákat, és hogy fényképezzünk.
Kedves olvasóim közül senkinek sem ajánlom, hogy hozzánk hasonlóan,
néhány óra alatt, minden átmenet nélkül menjen fel 150 méterről 4800 méter
fölé. Mind a hármunk feje fájt, és lihegve kapkodtunk levegő után, amint az
autóból kiszállva néhány lépést tettünk. A hőmérséklet fagypont körül volt, és
finom porhó vágódott a szemünkbe. De a fellegekből kibukkanó nap ott
csillogott a hatalmas gleccsereken és az 5000 méter fölé nyúló, színes
csúcsokon. Ebben a rettenetes magasságban ércbányászat folyik, de az utóbbi
időben majdnem mindent gépesítettek. A magasság egyedül a rádióvételnek
használt, mert az autónk rádiója szép tisztán szólt.
Amennyire fejfájásunk megengedte, ettünk is valamit, főként jó magyar
gyógyszert, ezután mentünk előre. Az út Limától Ticlióig 143 kilométer volt,
de ezen a viszonylag rövid szakaszon 4700 métert emelkedtünk, a következő
szakaszt pedig állandóan 4000 méter körüli magasságban tettük meg, le-fel
kanyarogva a kopár hegyek, lámanyájak, indián kunyhók között.
Végighaladtunk egy Velencei-tó nagyságú tó mellett, amely tele volt
vízimadarakkal. Az autó közeledtére sem riadtak fel.
Már délutánra járt az idő, amikor az Altiplano széléhez érkeztünk, és
megkezdtük a leereszkedést egy fantasztikusan meredek völgybe. Amint
leértünk, hevenyészett sorompó állta utunkat. A sorompónál álló katona
közölte, hogy kevéssel odébb útépítés és robbantás folyik, ezért csak másnap
reggel mehetünk tovább. Miközben alkudoztunk vele, megérkezett a robbantó
mérnök, egy olasz útépítő, és saját felelősségünkre továbbengedett minket.
Nem mondom el a véget nem érő kanyarokat, szakadékokat, a sárba
ragadást... Végül mégiscsak megérkeztünk úticélunkhoz, Huánucóba. Sokat
ugyan nem láttunk belőle, mert 8 óra után, koromsötétben értünk oda. Reggel
óta 453 kilométert tettünk meg, és utunk legnehezebb szakaszán túljutottunk.
Huánuco 35 ezer lakosú hegyi város, megérkezésünk híre mégis hamar
elterjedt. Mindenki látni akarta a magyar expedíciót, de mi a kíváncsiak elől
vacsorázni menekültünk.
Csak másnap reggel láttuk, hogy valóságos mesebeli városba érkeztünk.
Körös-körül kopár, vörös hegyek, kék ég, fehér fellegekkel, a város házai
pedig a legkülönbözőbb élénk színekben pompáztak. Alighogy ezt a tarka
képet filmre vettük, máris rohantunk tovább. Végigrobogtunk a kaktuszokkal
fedett hegyoldalak mellett, aztán újra megkezdtük a kapaszkodást egyre
magasabbra. Itt már megjelentek az első erdők, de csak a meredeken lezúduló
patakok völgyében.
Egy helyen megállítottam az autót, hogy felmenjek talajmintát szedni.
Kőről kőre lépdeltem, és a csobogó víz mellett haladva hamarosan beértem a
bokrok és alacsony fák által alkotott zöld alagútba. Talán húsz percet
kapaszkodhattam felfelé, amikor az egyik kanyar mögül furcsa mozgást
hallottam. Mintha egy nehéz test közeledett volna. Hirtelen mozdulatlanná
merevedtem, úgy figyeltem, de az előbbi mozgás is megszűnt. Szokás szerint
nem volt nálam más fegyver, csak az a kis fanyelű tőr, amelyet évekkel
ezelőtt Sydneyben kenyérvágás céljára vásároltam. Óvatosan kihúztam a
tokjából, és – balkezes lévén – megmarkoltam a bal kezemmel. Elhatároztam:
akármilyen állat jön, nem hagyom magam. Egyelőre azonban nem jött semmi,
és én óvatosan előreléptem a kiugró sziklához. Amint kihajoltam a szikla
mögül, majdnem beleütöttem az orromat egy szakállas fiatalemberbe. – Meg
ne öljön! – szólalt meg mosolyogva németül. – Nagy vadat vártam! –
mondtam mentegetőzve. Pillanatok alatt kiderült, hogy egy svájci geológussal
találkoztam, aki ércek után kutat a környéken. Leültünk egy lapos kőre, és
kicseréltük legfrissebb híreinket. Svájci barátom nem sok jóval biztatott.
Elmondta, hogy az esős évszak korábban jött, és az utak kezdenek iszapossá
válni. Megtudtam tőle, hogy legközelebbi állomásunk után egy csodálatos,
ezer méter mély szurdok következik, tele vízesésekkel, őserdei páfrányokkal.
A mérnök szerint ez a világ egyik legszebb hegyi tája, márpedig, ha ezt egy
svájci mondja, akkor az nagy dolog.
Aztán elköszöntünk egymástól. Én felszedtem a talajmintákat, és
visszagyalogoltam az ösvényen. Autónk tovább kapaszkodott velünk, egyre
magasabbra. Lassanként egy szintbe kerültünk a környező hegyeken lógó
fellegekkel, és a hegyoldalakon sötétzöld, alacsony erdők tűntek fel. A
fantasztikusan görbe törzsű, csavarodott fákon szakállmohák, élősdi
növények lógtak. Az út egy alagútba torkollott, és amikor innen újból a
fényre jutottunk, azt hittük, idegen bolygóra érkeztünk. Körös-körül hófehér,
vattaszerű felhők kavarogtak, és az autó ablakára is pára csapódott. Amikor a
felhőréteg megszakadt, sötétzöld falú, feneketlennek tűnő katlan látszott a
legbujább és legzöldebb őserdővel. Az egyik kitérőben megálltunk, hogy
jobban szemügyre vehessük a tájat. Az út egy majdnem függőleges
hegyoldalba volt belevágva. Alattunk katlan terült el, fölöttünk pedig
mohával bevont, víztől csepegő bozót. Bárány Gyuszi csodálkozva nézte a
mohából kikukucskáló apró orchideákat, de csodálkozása akkor hágott a
tetőpontra, amikor az egyik virágzó bokor előtt megjelent egy acélkéken
csillogó, hosszú csőrű kolibri, és a virágok előtt lebegve szívni kezdte a
nektárt. A perui expedíció egyik legfontosabb szakaszánál: az Andok
mohaerdőiben voltunk. Tábort vertünk, és azonnal munkához láttunk.
Mohaerdőben

Kevés olyan kivételes helyen táboroztam, mint ahol most megálltunk.

Fölöttünk a majdnem függőleges, mohaerdővel benőtt hegyoldal, az égen
fellegek, alattunk szakadék. Csak az út volt vízszintes. Egy kis párkányon,
szinte a semmi fölött lebegett a kocsink.
Rövid volt az idő, és a tennivaló sok. Először a filmfelvevőt állítottam
szembe azzal a virágzó bokorral, amelyre az előbb az acélkék kolibri repült.
Azután Bárány Gyuszira bíztam, hogy figyeljen, és ha a kolibri újra látható
lesz, azonnal filmezze. Gyuszi némi izgalommal fogott a kolibrileshez.
Társam vállalta, hogy gondoskodik az ebédről.
Az én feladatom az volt, hogy behatoljak a köderdőbe, és elvégezzem a
talajminták felvételét meg a többi szükséges vizsgálatot. Csakhogy ehhez
úgy kellett volna falra másznom, mint egy légynek. A hegyoldalak ugyanis
lefelé-felfelé egyformán függőlegesek voltak, és lehetetlen volt elindulni.
Először felfelé próbáltam meg, egy vízszivárgás mentén. Itt minden csupa
nedvesség volt, és úgy csúszott, mint a lekvár. Kézzel-lábbal kapaszkodva
talán 4 méter magasra jutottam fel, utána egy teljesen függőleges, víztől
csepegő, mohos szikla következett. Ezen nem lehetett átjutni. Ekkor
elindultam lefelé egy párkány mentén. Itt valamivel könnyebbnek látszott a
dolgom, mert a meredek falból kinőtt páfrányfák, bokrok eltakarták a
kilátást, így nem láttam az alattam levő mélységet. Néhány perc múlva benn
voltam a zöld félhomályban, amelyet a páfrányfák, egy felfutó, vékony
bambuszféle és a mindent benövő mohok szövevénye alkotott. Egészen
olyan volt, mintha egy mesefilm képzeletbeli erdejébe hatoltam volna be.
De a következő pillanatban kettéroppant a lábam alatt a kidőlt páfrányfa
törzse, és csak reflexszerűen tudtam elkapni a mellettem levő bokor tövét,
így lógtam néhány percig a ködös semmi fölött, és vártam, hogy a bokor
elég erős-e. Szerencsére elég erős volt, így óvatos harántirányú mászással
visszakapaszkodtam az út szélére.
Ebbe a mohaerdőbe nehéz bejutni! – elmélkedtem magamban, és
alaposan szemügyre vettem a terepet. Ekkor az alagút fölött rátaláltam egy
ösvényre. Olyan volt, mintha egy hatemeletes ház bokrokkal benőtt
homlokzatára kapaszkodtam volna fel. Ilyenkor két szabály van. Minden
lépést gondosan kipróbálni, mielőtt a testsúlyunkat áthelyezzük, és nem
nézni lefelé az alattunk levő mélységbe. Egy kis idő múlva az ösvény
lankásabbá vált, és amikor egy tisztásféléről visszapillantottam, láttam az
autót ebédet készítő társammal, de olyan aprók voltak, mintha játékszerek
lettek volna. Valahol az alagút fölött járhattam, és végre bejutottam az igazi
mohaerdőbe. A talajt arasznyi vastag, víztől csepegő mohaszőnyeg
borította, és a fákról is félméteres szakállmohák csüngtek le.
Dél-Amerikában először jártam ilyen dús mohaerdőben, és azonnal
munkához láttam. Amint az első mohadarabot feltéptem a talajról,
valósággal kicsordult a víz az ujjaim közül. A mohabevonat alatt pedig
vízzel átitatott, feketés humusz volt, gilisztákkal, rovarlárvákkal. Néha a
legérdekesebb dolgokat sem vesszük észre, így voltam én is ezzel a vizes
mohával. Persze, hogy vizes, miért ne lenne az, ha majdnem mindig
permetezik a köd, vagy esik az eső, és amikor letérdeltem a mintavételhez,
egyszerre csuromvizes lett a térdem. Mintha vizes gumiszivacsba térdeltem
volna, gondoltam, de ekkor valami az eszembe villant, és gyorsan számolni
kezdtem. Tegyük fel, hogy e helyett a mohabevonat helyett csakugyan
gumiszivacs fedné a hegyoldalt, arasznyi vastag vagyis 20 centiméteres
szivacsréteg, és hogyha ez a gumiszivacs csak egy centiméter vastag
vízréteget szívott magába, ez azt jelenti, hogy a mohaerdő talajában minden
négyzetméternyi területen 10 liter víz, egy négyzetkilométeren 10 millió
liter víz van elraktározva. Számoljanak csak utánam, biztosan nem
tévedtem. Ezt a 10 millió liter vizet fogja a mohabevonat, ezen a majdnem
függőleges falon. Ha nem lenne moha a mohaerdőben, a nagy mennyiségű
víz lezúdulna a hegyoldalon, és magával mosná a termőtalajt, a növényt, az
állatot egészen a csupasz szikláig. Tehát a moharéteg óriási vízmennyiséget
raktároz el az alatta levő földek, végső soron az emberek számára is. És
amint ez a víz fokozatosan leszivárog mohapárnáról mohapárnára, ezzel
elvégzi a lassú vízadagolás munkáját is. Életemben először tiszteletet
éreztem a moha iránt, és egyúttal az is nagyon fontossá vált, hogy alaposan
tanulmányozzuk ezt a csodálatos biológiai szerkezetet. Plasztikzacskókba
mintát vettem a különféle mohákból, hogy a limai követségi
laboratóriumban megvizsgáljam, milyen állatok élnek bennük. Közben arra
gondoltam, nemhogy környezetvédelem, de még ember sem volt a földön,
amikor a magas hegységek mohaerdői már megkezdték a talaj védelmét, a
víz tárolását és adagolását a jövő embere számára.
Amikor a talajminták gyűjtése után visszaindultam, az alagút fölé érve
döbbenten láttam, hogy Gyuszi felfelé kapaszkodik a nyaktörő ösvényen.
Rákiabáltam, hogy azonnal menjen vissza, mert az út veszélyes. Gyuszi
engedelmeskedett, és baj nélkül visszakapaszkodott. Odalenn azután
megmagyaráztuk neki, hogy az expedíciók legfőbb, íratlan szabálya: ne
kerülj szükségtelenül veszélyes helyzetbe.
Ezután a jól megérdemelt ebéd következett, majd egy kis pihenő után
továbbindultunk. Ez is nehéz út volt, állandóan lefelé a félelmetes
kanyarokban. 90 kilométer megtétele után 2000 méterrel alacsonyabban
voltunk. Eredetileg Tingo Mariában lett volna utunk végcélja, de az idő
száraz volt, az utakról jó híreket kaptunk, ezért elhatároztuk, hogy
továbbmegyünk, egészen Pucallpáig. Ez az Amazonas folyam egyik híres
mellékfolyója, az Ucayali mellett van.
Az Ucayaliról már sokat olvastam útleírásokban, így nem szívesen
mondtam volna le erről az útszakaszról. Sietnünk kellett, mert Pucallpáig
majdnem 300 kilométeres út állt előttünk, és közben keresztezni kellett a
híres Kék-Kordillerát. Ez újabb kapaszkodást jelentett, de már csak 1600
méter magasságig. Teaültetvények mellett robogtunk el, és amint még
magasabbra kapaszkodtunk, fantasztikus baleset szemtanúi voltunk. A nagy
csődület miatt meg kellett állnunk, így le is fényképezhettem mindent. A
meredek útról egy liszteszsákokkal megrakott teherautó a mélységbe
zuhant. Az autó körülbelül húsz métert gurult a lejtőn, azután az őserdei fák
fogták fel. A kocsi teteje leszakadt, a liszteszsákok tartalma szétszóródott,
és az egész környéket vastagon borította a liszt. A zsákok tetején egy csapat
alkalmi utas ült, de az utolsó pillanatban sikerült leugrálniuk, és úgyszólván
semmi bajuk sem történt. A gépkocsivezető is megúszta néhány zúzódással.
Miért énekelnek a madarak?

Alighogy világosodni kezdett, felkeltünk, és autóba szálltunk, hogy

végignézzük a napfelkeltét. Pucallpa még aludt, amikor az Ucayali partjára
értünk. A folyó itt sokkal szélesebb, mint a Duna a Csepel-szigetnél. A
kikötőben rengeteg kisebb-nagyobb hajó és bárka vesztegelt. Mellettünk
egy fűrésztelep fűrészpora emeletnyi magasságú hegybe tornyosult fel.
Körülöttünk a nyers, vöröses fenyődeszkák gyantás szaga terjengett. A
víztükör fölött pedig hamarosan megjelent a nap narancsszínű korongja, és a
sugarak aranyhidat rajzoltak a folyóra. A kép nagyon szép volt, de azért
mind a hárman egy kis csalódást éreztünk. Az útleírások alapján többet
vártunk a híres Ucayalitól. El is határoztuk, hogy azonnal indulunk
visszafelé. Hiszen pontosan 875 kilométeres út áll előttünk.
Előző este koromsötétben tettük meg ezt az útszakaszt, így minden új volt
számunkra. Gyönyörű napsütéses trópusi reggel volt, az aszfaltutat kétoldalt
piros trópusi talaj szegélyezte, majd haragoszöld ültetvények sorakoztak. Az
ültetvények bejáratánál asztalon kínálták az ananászt és más trópusi
gyümölcsöt. Néhány forintnak megfelelő összegért két óriási, illatos
ananászt vásároltunk. Végre elmaradtak az ültetvények, és az őserdő
egészen az út széléig húzódott. A hely megfelelőnek látszott arra, hogy
behatoljunk az Ucayali őserdejébe. Az expedíció két tagja még sohasem járt
őserdőben, és izgatottan várták a nagy eseményt.
Az útszéli árok után egy fűvel benőtt terület következett. Majdnem
derékig érő, éles szélű fű volt. Szerencsére a közelünkben egy hatalmas
kidőlt fa feküdt, és a törzse természetes hídként vezetett a sűrűségbe.
Végigsétáltam rajta, nyomomban Bárány Gyuszival, éppen le akartam
ugrani, amikor megpillantottam egy mozdulatlanul pihenő, másfél méteres
kígyót. Nagy, zöldes színű és minden valószínűség szerint mérges kígyó
volt. Persze a kígyó nem támad, ha nem bántják. Veszély csak akkor lett
volna, ha a kígyót nem veszem észre, és rálépek, vagy másképp ingerlem
támadásra. Intettem Gyuszinak, és megmutattam a kígyót. Igazán ritka
szerencséje volt a fiúnak, hogy élete első őserdei útján mindjárt találkozott
kígyóval. Én eddig már kilencszer jártam őserdei expedíción, és összesen
kilenc kígyót láttam. Amint a kígyó lekúszott a fa törzséről és eltűnt a
bozótban, továbbmentünk. Most már jobban figyeltünk, hiszen a kígyók
legtöbbször az erdőszélek napos, irtásos részeit keresik, benn az erdőben
ritkábbak.
Találtam egy befelé vezető ösvényt, és alig haladtam ötven métert,
amikor a zöld boltozat teljesen összezáródott a fejem fölött. A mesebeli zöld
félhomályban egyszerre megszólalt egy csodálatos madárhang. Sokféle
őserdei madárral találkoztam már, de ez a mostani csakugyan elbűvölő volt.
A perui ökörszem. A hiedelem szerint a madarak nászdalt énekelnek, hogy
párt szerezzenek maguknak. A legújabb kutatások kiderítették, hogy a
legtöbb hímmadár nem azért énekel, hogy párt szerezzen magának, hanem a
területe védelmében. A legtöbb fészkelő madárnak van ugyanis területe,
amelyet napjában többször bejár, onnan gyűjti az élelmet. Az erdő pontosan
fel van osztva a madárpárok között. Tudományos megfigyelések szerint
térképen meghúzhatok azok a határvonalak, amelyek egy-egy fészkelő pár
területét övezik. Érdekes, hogy a területek szabálytalan alakúak ugyan, de
nagyságban nem nagyon különböznek egymástól. A madár beéri akkora
területtel, amelyből ő és családja megél. Ezt úgyszólván sohasem hagyja el,
de ha betéved egy idegen, könyörtelenül kikergeti. A madárének
legtöbbször figyelmeztető jel, amely körülbelül azt jelenti, amit a
bekerítetlen telek szélére kitett tábla: Magántulajdon! Idegeneknek tilos a
belépés! A területféltésbe persze beletartozik a párféltés és családféltés is. A
hím madár pedig akkor dühös különösen, ha egy másik hím hangját hallja.
Ez már igazán madárféltékenység, és a madarat sokszor valósággal vakká
teszi. Ezt használják fel néha a madárhanggyűjtők, hogy közel csalogassák a
madarukat. A világ egyik legritkább és legszebben éneklő madarának, a
brazíliai uirapurunak a hangját így sikerült közelről magnóra venni. A
hanggyűjtő tudós előbb messziről jól-rosszul felvette a madár énekét, azután
a felvételt felerősítve visszajátszotta. A madár azt hitte, hogy idegen hím
hatolt be a területére, és riasztásképpen énekelni kezdett, közben közelebb
repült a magnóhoz. Ezt az éneket újból visszajátszottak neki, és ettől
annyira megvadult, hogy odament a magnóhoz, és engedte, hogy kézzel
megfogják.
Folytattuk utunkat a Pampa del Sacramentón, vagyis a szentség síkságán,
de hogy miért ez a neve, nem sikerült kiderítenem. Az út lassan emelkedni
kezdett, megérkeztünk a dombok lábához. Az út egy meredek
patakvölgyben haladt, és a mellettünk levő, körülbelül 30 méteres
mélységből növő őserdei fák koronája éppen velünk egy magasságban volt.
A lombok közül piros virágú, csodaszép élősdi növények bukkantak elő.
Végre itt az alkalom, hogy őserdei fák tetején élő növényeket
fényképezhetünk. Azonnal megálltunk, és filmezni kezdtem. Utána
ugyanarról a helyről társam is fényképezett. Egyszerre csak nagyot ugrott,
és táncolni kezdett. Kiderült, hogy a magas fűben egy hangyaboly tetejére
állt, a bolyban másfél centiméteres óriáshangyák éltek. A mérges rovarok
rossz néven vették a háborgatást, és felmásztak társam nadrágján. A hiba
csak az volt, hogy nemcsak kívülről, hanem belülről is. Az óriáshangyák
szúrása a méhcsípés és a darázscsípés között van, az áldozat ugyan utólag
azt állította, hogy rosszabb, mint a darázscsípés. A hangyakaland után
továbbmentünk, és rövid idő múlva egy érdekes függőhídhoz értünk. A
folyó, amelyet átszelt, körülbelül 200 méter széles lehetett, de maga a híd
akár a Szabadság-híd kicsinyített mása, olyan volt. Tökéletes, karcsú
függőhíd, alatta az Aguaytia rohanó vize. Ugyanígy hívták a mellette levő
falut, amely arról nevezetes, hogy piacterén, a templommal szemben
futballpálya van. A kapuja szinte a templomajtó előtt van, úgyhogy a gólok
egy része bizonyára a templomba is bemegy. Most gyerekek játszottak a
pályán, de sajnos templomi gólt nem láttunk.
Egy elfelejtett hegyi úton

Autóútnak alig lehetett nevezni azt a vízfolyásokkal szaggatott utat,

amelyen expedíciós autónk felfelé kapaszkodott. Alattunk az Ucayali
őserdővel borított síksága terült el, velünk szemben pedig meredek, kékes
párába burkolt hegyek láncolata. Peruban azt tartják, hogy ez a hegység
Dél-Amerika legkevésbé ismert hegyvonulata. Az út majdnem függőleges
hegyoldalra kapaszkodott fel, és alattunk ugyanilyen meredeken szakadt le a
hegyoldal egészen az Aguaytia rohanó vizéig. Azután a másik oldalon is
megjelentek a magas hegyek, és az egyik kanyar után egy kis vashídon
áthaladva ott állottunk egy hihetetlenül mély szakadék kezdetén. Ez Abad
páter szorosa, Peru egyik alig ismert, de máris világhírű természeti csodája.
A szoros felfedezése maga is csodálatos. Amikor a perui útépítő hivatal
az Ucayali völgyébe vezető utat tervezte, nagy kerülővel, majdnem 2000
méter magasságban akarták átvezetni a hegyeken. Azután az egyik perui
levéltárban találtak egy feljegyzést, amely szerint Abad páter az 1700-as
években egy szurdokon áthaladva rövid és jó utat fedezett fel az Ucayali-
hoz. Ezt az utat az indiánok használták, ők mutatták meg Abad páternek is.
Kiderült, hogy az út ma is megvan. Így azután erre vezették a most épülő
autóutat. Mi tehát félig kész úton hatoltunk be a szoros belsejébe, a
függőlegesen felfelé húzódó sziklafalak közé. A szakadék feneke
félhomályban volt, de a nap állásából kiszámítottuk, hogy egy óra múlva
felülről éppen besüt a mélybe. A függőleges falakról zuhatagok csorogtak, a
párkányokról pedig páfrányok, orchideák és más soha nem látott virágok
csüngtek le. A völgy fenekén csak a rohanó patakká keskenyedett
Aguaytiának és az egysávos útnak maradt hely. Mivel eltévedni lehetetlen
volt, mindenki a maga szakállára indult felfedező útra. Felkapaszkodtam a
függőleges falon, hogy a sziklapárkányon összegyűlt talajból mintát vegyek.
Nagyon magasra nem jutottam, mert a víztől csepegő köveken nehéz volt
mászni. Talán kétemeletnyi magasságban találtam egy nagyobb vízszintes
párkányt. Olyan volt, mint egy vizes páholy. A sziklafal tövén növő óriási
páfránylevelek alatt nagyon nedves korhadék halmozódott fel. Amint
forgatni kezdtem, arasznyi százlábúak, csillogó fekete kaszáspókok és más
nedvességkedvelő állatok kerültek elő. Szinte biztos voltam benne, hogy az
összeszedett állatok egy része teljesen ismeretlen fajnak bizonyul majd
feldolgozáskor.
Mire a talajmintákat is összegyűjtöttem, megcsillant az első napsugár a
szurdok fenekén, én pedig sietve leereszkedtem, hogy a filmezést és
fényképezést el ne szalasszam. A most következő 20 perc csodálatos volt. A
nap bevilágított a mélységbe. A meredek falakról lecsurgó víz cseppjei
csillogni kezdtek, itt-ott kis szivárványívek jelentek meg, amelyek a nap
mozgása szerint hol eltűntek, hol újra felvillantak. Ebéd után elbúcsúztunk a
csodálatos szurdoktól, amely mindennap csak néhány percre mutatja meg
szépségét. A szurdok széléhez érve rádiónk is megszólalt, mert a meredek
sziklafalak éppen úgy elnémították a készüléket, mintha alagútban lettünk
volna.
A szorostól kezdve az út fokozatosan emelkedett. Előbb
teaültetvényekkel tarkított hegyes vidékre érkeztünk. A legjobb teafajták a
trópusi vidékek hegységeiben, 1000 és 2000 méter közötti magasságban
teremnek. Mi is éppen ebben a magasságban jártunk. Azután elértük az
esőben szegény területet, itt az őserdőket kopár, kaktuszokkal tarkított
hegyoldalak váltják, majd megkezdtük a felkapaszkodást az Altiplano
fennsíkjára. A következő napon elhagytuk a mohaerdőket; 3000 méter után
régi kedves ismerősünk: a magashegyi fejfájás is megjelent újból, végül
négyezer méter után hóviharban elértük a fennsík szélét. A hóvihar nem
tartott sokáig, és az újból kisütő nap teljesen megváltozott tájat mutatott. A
fák és kaktuszok eltűntek, helyüket mesebeli növényalakzatok foglalták el.
Előttünk, mintha sötétzöld óriáshab félgömbjei lennének, egymásra
halmozott félméteres-méteres átmérőjű növénypárnák húzódtak. Első
hallásra nehéz elhinni, hogy ez a mohaszerű növénypárna az
ernyősvirágúakhoz tartozik, mint például a kapor vagy a kömény.
Tőrömmel kivágtam egy szegletes darabot, a növény kérge alatt előbb
barnás korhadékot találtam, majd fekete humuszt. A vizsgálatok
kiderítették, hogy a humusz tele van érdekesebbnél érdekesebb állatokkal.
Így hát a magashegyi fejfájás árán nagyon értékes tudományos anyaghoz
jutottam. Az Altiplano vidékén ez a növény volt az egyik legfontosabb
fűtőanyag. Baltával feltépték, kiszárították, és úgy tüzeltek vele, mint
nálunk a tőzeggel. Ahogy a lakosság szaporodott, úgy fogyott a növény, és
az utolsó pillanatban, nagyon érdekes módon, szinte a véletlen mentette meg
a teljes kipusztulástól. Általában azt tartjuk, hogy a civilizáció fejlődése, a
bányászat és a nehézipar pusztítja a növény- és állatvilágot. Előfordul
azonban ennek az ellenkezője is, amint a mi növényünk esete bizonyítja,
mert ezt a növényt a butángázas palack mentette meg a kipusztulástól.
Kevesen hallottak róla, hogy a civilizációtól távol eső vidékeken a
gázpalackos főzés és fűtés az utóbbi években nagyon elterjedt. Gázzal
főznek és fűtenek ma már az Altiplanón is, ennek köszönhető tehát, hogy ez
a különleges altiplanói növény a huszonnegyedik órában megmenekült a
teljes kipusztulástól.
 Mindnyájan nehezen viseltük el a magashegyi fejfájást, és ezen a napon
még nem ettünk semmit, pedig már az ebédidő közeledett. Ezért
elhatároztuk, hogy búcsúzóul egy kiadós ebédet eszünk La Oroyában, amely
már „csak” 3700 méter magasan van. Az étterem, ahová betértünk,
pisztrángjáról volt híres, és meg akartuk kóstolni ezt az ínyencséget.
Letelepedtünk, de rendeléskor kiderült, hogy pisztráng már nincs. A pincér
a vendéglő másik különlegességét: a békát ajánlotta helyette. Társammal
úgy döntöttünk, hogy békacombot rendelünk. Még sohasem kóstoltuk, és
most itt a jó alkalom. Bárány Gyuszi azonban kijelentette, hogy ő
megmarad a hagyományos rántott csirkénél. Csak később derült ki: milyen
igaza volt. Alig telt bele 20 perc, a mi pincérünk már jött is a két adag
békával, és amikor az asztalunkhoz ért, rettenetes dolog derült ki: a
tányérokon nem békacomb volt, hanem két, tenyérnyi nagyságú, egészben
megsütött béka. Igazán nem panaszkodhattunk, mind a kettő óriása volt a
békanemzetségnek. Egymásra meredtünk, azután mindketten az egybesült
békára. Az én békám fülig érő szájjal bámult rám, az volt az érzésem, hogy
vigyorog rajtam. Legalább ne rajtam nevessen, gondoltam, és úgy forgattam
a tányért, hogy a két béka egymást nézze. Bárány Gyuszi igyekezett
tiszteletet és komolyságot parancsolni magára, és leste, hogy mi lesz a két
béka sorsa. Azt hiszem, főképpen a tekintélyünk megmentése végett
döntöttünk úgy, hogy megesszük a békákat. Láttuk, hogy mások is így
csinálják, ezért mi is két kézre fogtuk. Csak azt nem tudtam eldönteni: hol
fogjak hozzá? Elöl állandóan vigyorgott rám, hátul mégsem akartam
beleharapni – így hát oldalról haraptam bele, de előbb behunytam a
szemem, mint a kutya, ha nagyon jóízű csontot rág. Sajnos azt, hogy nagyon
jóízű lett volna, igazán nem lehetett ráfogni. Húsa alig volt, az is halízű,
úgyhogy akkor lettünk boldogok, amikor a pincér elvitte a két béka
maradványait. Ezzel a mulatságos élménnyel el is búcsúztunk az
Altiplanótól. A Perut átszelő első magyar expedíció ezzel véget ért, de az én
utam folytatódott Peru, Bolívia és Ecuador területén.
A Titicaca-tónál

La Pazban a legnagyobb veszedelem, a magashegyi fejfájás hamar

jelentkezett. Rosszul éreztük magunkat, pedig vendéglátóink – La Pazban is
a magyar követség vendégei voltunk – minden elképzelhető segítséget
megadtak. Lassan megszoktuk a magasságot, és összeültünk haditervet
készíteni. Először a Titicaca-tóhoz látogatunk el, utána – ha lesz terepjáró
autónk – lemegyünk a világ legmeredekebb hegyi útján a Yungasnak
nevezett trópusi vidékre.
Másnap korán reggel elindultunk az attasé társaságában az első útra. A
magyar követség a város mélyebb részén van, innen kapaszkodtunk fel a
várost magába foglaló völgykatlan szélére. Leírhatatlanul szép látvány volt
az Illimani, az indiánok kialudt, szent vulkánja.
Megérkeztünk a Titicaca-tóhoz. A tó szépségét szavakkal leírni nem
lehet. A körülötte sorakozó vulkánok csúcsán a legfehérebb hó csillog, amit
valaha is láttam. Maga a tó mintegy 14-szer akkora, mint a Balaton, de sok
helyen több száz méter mély, tehát óriási víztömeget foglal magába. A víz
alig 5-6 °C hőmérsékletű, a kezünk pillanatok alatt meggémberedik benne.
Tovább utazva autónk a part menti kis falvakon robogott keresztül, az
egyikben rövid időre megálltunk, mert éppen fiesta, afféle hétvégi mulatság
volt. A résztvevők nagy része jelmezben táncolt.
Ezután utunk hatalmas nádasok mellett vezetett. A vízben jellegzetes dél-
amerikai csónakot láttunk, felfelé hajló orral. A halászok ma is ezt a
csónakot használják. Thor Heyerdahl, a világhírű norvég utazó is az ő
csónaképítő tudományukat használta fel a Ra II. nádhajó elkészítésekor.
A nádhajó ellentéteként messze kint a tavon hatalmas gőzhajó jelent meg.
Még elgondolni is fantasztikus, hogy itt, több mint 4000 méter magasságban
rendszeres hajóforgalom van a perui és a bolíviai partok között. Olvastam
valahol, hogy az első gőzhajót darabokra szedve, öszvérháton hordták fel a
Titicaca-tóhoz, és itt szerelték össze. A második hajó alkatrészeit már a
vasút hozta fel. A tavon gyakoriak a viharok, és Fawcett ezredes
megállapítása szerint ez a világ egyetlen helye, ahol egyszerre lehet hegyi-
és tengeribetegséget kapni.
Vitorlás komppal keltünk át a két kilométernyire levő túlsó partra. Az
állandó szél kerekre dagasztotta a vitorlákat, és percek alatt a túlparton
voltunk. Kopár, meredek hegyoldalra kapaszkodtunk fel. A hegytetőn a
világ egyik legszebb panorámája fogadott minket, majd rövid idő múlva
megérkeztünk Copacabanába, a félsziget híres kirándulóhelyére.
Megcsodáltuk a hófehérre meszelt templomot, azután kimentünk a
szabadba, hogy elvégezhessem a talajvizsgálatokat. Azt szerettem volna
kideríteni, hogy lehetett-e itt valaha is igazi erdő ? Vannak, akik azt
mondják, hogy az Altiplano egyes részein eredetileg összefüggő erdőségek
voltak, amelyeket sok évszázaddal ezelőtt irtottak ki. Abban reménykedtem,
hogy talán a talajban élő apró állatok közt akad olyan, amelynek ősei ebből
az állítólagos erdőkorszakból maradtak vissza. Legalább kéthónapi otthoni
munka kellett hozzá, hogy a talajmintákat átvizsgálva szomorúan
megállapíthassuk, hogy nyomuk sincs a feltételezett erdei talajállatoknak.
Ennyit kell tehát dolgozni, míg a tudósok egy közleményben leírhatják: a
Titicaca-tó környékén nem sikerült hajdani erdőkre utaló talajfaunát találni.
Ezzel első gyűjtőutam be is fejeződött, és néhány óra múlva ismét La
Pazban voltunk. A La Paz-i magyar ügyvivő biztató hírrel fogadott, remény
van rá, hogy a szovjet nagykövetség landroverjét kölcsönkapjuk a yungasi
útra. Talán emlékeznek rá kedves olvasóim, hogy Yungas Bolívia keleti
részén elterülő meredek hegyvidék, sűrű őserdőkkel borítva. Mivel az út
nagyon rossz, csak négykerék-meghajtású gépkocsival lehet rámerészkedni.
Ellátogattunk a szovjet nagykövetségre, és kiderült, hogy a szovjet
nagykövet fiatal korában zoológusnak készült. Így azonnal megértette a
gondjainkat, és rendelkezésünkre bocsátotta a landrovert. Ki is jött velünk
az udvarra, hogy megmutassa az új paprikavörös Ford kocsit, éppen csak
bejáratták. Minden volt benne: beépített rádiótól tartalék
üzemanyagtartályokig. Éppen egy szép köszönő mondatba kezdtem, amikor
félbeszakított: barátok között az ilyesmit nem kell megköszönni!
Indulásra csak másnap reggel került sor, és én a délutánt arra használtam
fel, hogy állathangokat gyűjtsek. Egy világváros közepén levő állatkertben
furcsaságokat kerestem. Találtam is, például a guira-kakukkot, egy bolíviai
harkályt, meg a hokkót, a tyúkfélékhez hasonlító bolíviai madarat. Ez is
erdőlakó, és majdnem egyméteresre nő meg, tehát rokonai között a
legnagyobbak közé tartozik. Egy időben még Európában is próbálták
meghonosítani. Hollandia területén élt egy darabig, de nehezen szaporodott,
és sehogy sem bírta a hideget. Így ma már legfeljebb állatkerti ritkaságnak
számít, és a hangját biztosan kevesen ismerik.
A szökött rabszolgák földjén

Alighogy előbújt a nap a La Pazt környező havas csúcsok mögül, máris

indultunk, hogy megkezdjük dél-amerikai expedíciónk egyik
legveszélyesebb szakaszát, a behatolást a Keleti-Andok őserdeibe. Ez az
expedíció is háromtagú volt, résztvevői a La Paz-i magyar nagykövetség
attaséja, Antonio, a követség gépkocsivezetője és én. A kölcsön landroverrel
egy félóra alatt felkapaszkodtunk az Altiplanóra, egészen 4800 méter
magasságig, itt egy hatalmas kőkereszt jelzi a hágó legmagasabb pontját.
Kavargó hóesésben haladtunk, a kereszt alá helyezett trópusi virágcsokrokat
olvadó hó borította. Ezeket az alulról szerencsésen felérkező autók vezetői
hálaképpen teszik oda. A hágó körül ötezer méteres, fekete gránitcsúcsok,
alattunk pedig majdnem függőlegesen leszakadó, feneketlennek tűnő völgy
volt. A völgy falába vágott zegzugos vonalon a teherautók úgy haladtak
felfelé és lefelé, mint apró színes bogarak. Ezen a szerpentinen egyszerre
900 métert lehet leküzdeni, mielőtt az út és az autók eltűnnének a völgy
fenekén kavargó fehér fellegekben.
Évszázadunk elején erről a hágóról nézett körül a már említett Fawcett
ezredes is, Dél-Amerika egyik leghíresebb felfedező-utazója. Bolívia, Peru
és Ecuador hívta meg, hogy jelölje ki a határt közöttük. Fawcett ezredes a
feladatot tudományos kalandvágyból vállalta el, mert a fizetése éppen csak
arra volt elegendő, hogy Angliában élő családját szűkösen eltartsa belőle.
Ha valaki, én igazán megértem, hogy Fawcett a tudományos felfedezések
reményében vállalta az egyszerű expedíciós életet. Az elsők között
ereszkedett le az alattunk tátongó mélységbe, de akkor még nyaktörő hegyi
öszvérutak vezettek lefelé. Magamban egy kicsit irigyeltem is a veszélyes
utazásért, de irigységem nem tartott sokáig, mert az egyik hajtűkanyar
csúcsában, éppen a legkiugróbb ponton, a szikla mögül egy jól megrakott
teherautó bukkant elő. Mi legalább ötven kilométeres sebességgel
haladtunk, a szembejövő teherautó pedig a gyenge lejtőn mintegy
harmincöt-negyvennel. A két jármű közeledési sebességének összege 80-85
kilométer lehetett. Alattunk több száz méteres függőleges szakadék,
fölöttünk függőleges sziklafal, az út pedig alig több mint egy
kocsiszélességű. A következő másodpercre csak homályosan emlékszem. A
teherautó orra a felfelé nyúló sziklafal felé fordult, én pedig úgy éreztem,
hogy belefejelek a szélvédő üvegbe. Az utolsó másodpercben mégis sikerült
előrefeszítenem a lábamat, és így nem röpültem az üvegnek. A két autó
egymástól alig egy arasznyira állt meg, és a két gépkocsivezető kiugrott a
vezetőfülkéből. Először azt hittem, hogy összeverekednek, de pontosan az
ellenkezője történt. Elnevették magukat, és barátságos hátbaveregetések
kíséretében gratuláltak egymásnak a szerencsés életben maradáshoz. Itt
értettem meg, miért van annyi virág a hágón levő kereszt tövén.
Amint továbbmentünk, arról beszélgettünk, hogy Fawcett ezredes útja
hatvan évvel ezelőtt biztosan veszélytelenebb volt. Bár akkor is megesett,
hogy a sziklafalba vágott, alig félméter széles ösvényen a kétoldalasán
megterhelt öszvér belső csomagja a sziklafalba akadt, és az állatot az ütődés
a mélységbe taszította. Máskor meg a nyerges öszvér zuhant a szakadékba,
utasával együtt. Lassan elfogyott a veszélyes útszakasz. Lefelé
haladtunkban elértük a felhők csücskét. Az út lankásabbá vált, és
befutottunk egy háromezer méter magasságban levő kis faluba. A
magasságot onnan tudtuk, hogy több napos fejfájásunk egyszerre elmúlt, jól
éreztük magunkat. (Úgy határozzák meg, hogy a fejfájáshatár valahol a
3000 méter táján van.) Mindjárt jókedvre derültünk, és rövid pihenőt
határoztunk el. Erre különösen Antoniónak, gépkocsivezetőnknek volt
szüksége. Itt még hűvös volt, de az alulról érkező, banánnal megrakott
teherautók már jelezték, hogy valahol a felhők alatt az Amazonas-medence
trópusi paradicsoma terül el.
Hamarosan továbbindultunk, és hosszú időn keresztül haladtunk a ködös,
mohával bevont hegyi erdők között, amelyeket perui utunkról már ismernek
kedves olvasóim. Amint lejjebb értünk, kokaültetvenyek mellett haladtunk
el. A szabályos sorokba rendezett kokacserjék meredek hegyoldalban
teremnek a legjobban. Nagyon munkaigényes növények, és csak kézi erővel
termeszthetők. A kokacserje levele frissen vagy szárítva ma is fontos piaci
cikke Bolíviának. Minden város vagy falu piacán ott ül a kokaárus. Előtte
kiterítve egy halom kokalevél. A nehéz munkát végző bolíviai indián
bányászok vagy az óriási csomagokat cipelő hegyi utasok ezzel frissítik
magukat. A kokában levő hatóanyag állítólag serkentően hat a szívre,
anélkül, hogy ártalmas mellékhatása lenne. Egyszer én is a számba vettem
néhány levelet. Kellemetlen, keserű íze volt, és azonnal kiköptem, anélkül,
hogy az állítólagos hatását megvártam volna. Az európaiak sehol sem élnek
vele, kivéve a Coca Cola italt, amelynek gyártásához felhasználják ezt a
levelet.
Amikor már azt hittük, hogy kiértünk a hegyek közül, újabb
feneketlennek tűnő völgy következett, de itt már magas trópusi őserdő
borította a hegyoldalakat. Elvégeztem a szokásos talajmintavételt. Ez már az
igazi Yungas volt, a tisztásokon banánültetvényekkel, dinnyefákkal és sok-
sok apró kunyhóval. A lakosság egy része afrikai néger volt, egyetlen indián
vonást sem találtunk rajtuk. Ezeknek az embereknek az ősei 200-300 évvel
ezelőtt brazíliai ültetvényekről elmenekült rabszolgák voltak. Az akkori
törvények szerint szökésüket halállal büntették, de a szerencsétlenek mégis
megkísérelték a menekülést. Nagy részüket elfogták, megkínozták és
kivégezték, de sokuk mégis elérte Amazónia távoli vidékeit, ahol fehér
ember még nem élt. Itt az indiánok barátságban fogadták őket, és lassan
beolvadtak közéjük. Ezért látni annyi néger vonást az aymara indiánokon. A
menekültek másik része teljesen lakatlan területre ért, és az őserdő
legeldugottabb részeiben ugyanolyan néger falvakat alapítottak, mint őseik
valamikor Afrikában.
Már esteledett, amikor bejártuk ezeket az érdekes helyeket, és utunk egy
hegyre épült, sasfészekszerű kis városba, Coroicóba vezetett. Másnap reggel
újra úton voltunk, és ismét meredeken haladtunk lefelé. Később a hegyek
fokozatosan lankássá váltak, és a hőség szinte elviselhetetlenül fullasztóvá.
Mindenütt ültetvények voltak, azután az út egyszerre elfogyott, és
megérkeztünk a Beni folyó partjára, Bolívia amazonasi részébe. A folyó itt
majdnem Duna-szélességű volt. A kis part menti kikötőtelep neve: Puerto
Limaras. Az egész település két tucat fabódéból állt, de az egyik a
„Könyvesbolt” büszke nevet viselte. Bolíviában ugyan sok még az
írástudatlan, de akik megtanulnak olvasni, mind szenvedélyes
könyvbarátokká válnak. Csak egy rövid időre álltunk meg itt, majd
visszafordultunk. Ugyanazt az útvonalat követtük, mint lefelé jövet, de
útközben több mint 60 helyről gyűjtöttem talajmintákat. Így Peru után
Bolíviából is összegyűlt egy olyan vizsgálatsor, amely a trópusi őserdőtől
felfelé az örök hó határáig minden fontosabb részt magába foglal.
Az alvó vulkán tövében

A Vénuszt, a nemrég odaküldött űrszondák tanúsága szerint, vastag,

vakítóan fehér felhőtakaró fedi. Ugyanilyen felhőtakaró borította az alattunk
elterülő Ecuadort, amikor gépünk fölötte haladt. Az utasok a bal oldali
ablakokhoz tolongtak, nyilván a látvány miatt. Utánuk mentem én is, és a
következő pillanatban szemtanúja lehettem egy csodálatos képnek. A
hófehér felhőtakaróból egy még fehérebb, kúp alakú csúcs emelkedett ki: a
6272 m-es Chimborazo teteje. A következő néhány percben mindenki
filmezett vagy fényképezett, hogy ezt a fellegek fölé nyúló csodát
megörökítse. A Chimborazót a világhírű német földrajzkutató: Alexander
Humboldt tette nevezetessé. Majdnem 200 évvel ezelőtt, dél-amerikai
felfedező útján mászott fel rá, de a csúcsát nem érte el. Útleírásában drámai
szavakkal írta le a rájuk törő hóvihart, a hegyibetegséget. Állítólag az
orrukból és a szájukból szivárgott a vér. Humboldt szerint 500 méterre
közelítették meg a csúcsot. Később egy másik világhírű német
földrajzkutató: Hans Meyer gondolkozás nélkül lemondott a Chimborazo
csúcsának eléréséről, hogy ezt a két napot is a tudományos kutatásnak
szentelje az alacsonyabb régiókban. Bizony, a tudós önfegyelme kell hozzá,
hogy lemondjon egy ilyen soha vissza nem térő alkalomról, a kevesebb
szenzációt ígérő munkáért.
Engem is kevesebb szenzációt ígérő munka várt Ecuadorban, a vulkánok
tövében. Néhány napon át azt kell tennem, amit Hans Meyer tett, állandóan
a vulkánok között járkálok, de nem lesz időm, hogy akárcsak egyre is
felmásszak. Ezekkel a gondolatokkal foglalkoztam, amikor gépünk a quitói
repülőtéren leszállt. Itt az Ecuadori Magyar Társaság elnöke fogadott. Bár
magyarul egyetlen szót sem tudott, igazi magyaros vendégszeretet áradt
belőle. Évekkel ezelőtt egy szakszervezeti kongresszuson járt
Magyarországon, és mindazt a kedvességet, amivel nálunk elhalmozták,
most nekem akarta viszonozni. Hugo Albornoznak hívták, de az első perctől
kezdve a keresztnevünkön szólítottuk egymást. Azt indítványozta, hogy
induljunk azonnal az első autós útra. Éppen csak annyi időt hagyott, hogy
csomagomat a szállásomra vigyem és átöltözzem, máris türelmetlenül
dudált az ablakom alatt.
Előbb a fővároson, Quitón robogtunk keresztül. Sok fényképet láttam a
városról, de a valóságos városkép teljesen különbözött a fényképektől. A
város a valóságban sokkal nagyobb volt, és a föléje magasodó vulkán sokkal
magasabb. Sehogysem tudtam belenyugodni, hogy az egyenlítő alatt
vagyok, annyira svájci volt ez a magashegyi kép. Amikor azután a városból
észak felé kikanyarodtunk, a bozóttal benőtt hegyoldalakon az
embermagasságú, virágzó kaktuszbokrok jelezték, hogy mégis Dél-
Amerikában járunk. A kaktuszfélék ugyanis csak az Újvilágban fordulnak
elő, és legtöbbjük Közép-Amerikától lefelé, az esőben szegény dél-amerikai
területeken él. Az első talajmintavételnél arról győződtem meg, hogy a
kaktusztüskék nem korhadnak el a talajban, mert amint a földbe markoltam,
legalább húsz tüske fúródott a két kezembe. A kaktusztüske kellemetlen
tulajdonsága, hogy miközben befúródik, a hegye mindjárt le is törik. De az
ilyen apró bosszúságot hamar elfeledtette velem a gyönyörű táj.
Quito és a környező vidék az Altiplano 3000 méter körüli fennsíkján
fekszik. Tőle jobbra és balra meredek hegység szakad le, nyugat felé a
Csendes-óceánhoz, kelet felé az Amazonas medencéjének őserdeihez. Az
Altiplano egy háztető gerince, a Csendes-óceánhoz és az Amazonas-
medencéhez meredeken leszakadó két hegyvidék pedig a két háztető. Az én
ecuadori programom az volt, hogy előbb a keletre lejtő háztetőn az
Amazonas-medence felé, utána pedig nyugatra, a Csendes-óceán felé
menjek le talajmintákat gyűjteni. Ezt a két utat készítettük elő Hugó
Albornozzal.
Másnap reggel ismét elindultunk. Egy darabig a háztető gerincén vagyis
az Altiplanón haladt az út, azután megkezdtük a leereszkedést a „háztetőn”.
Tükörsima betonúton haladtunk, jó minőségű szerpentinen. Körülöttünk
gyönyörűen megművelt földek, majd legelők következtek. Szinte
észrevétlenül hagytuk magunk mögött az első ezer métert, és csak a
megváltozott növényzet mutatta, hogy alacsonyabb vidéken járunk. A sima
út hamarosan elfogyott, és átvette a helyét a lelket kirázó, kockaköves
bazalt-út, amely nem autóútnak épült, mert legalább százesztendősnek
látszott. Csak 40 kilométeres sebességgel mentünk, így is állandóan attól
féltem, hogy a kocsi szétrázódik alattunk. Azután egy hágóféle következett,
és a túloldalán meredeken lejteni kezdett az út. Az egyik kanyarulat után a
szürke fellegek közül egy napfényben úszó gleccser: az Antisana vulkán
egyik jégárja villant ki. A magashegyi levegő becsapott minket: olyan
közelinek éreztük, mintha kézzel is elérhetnénk a jégmezőket. Pedig az
előbb emlegetett Hans Meyer leírásából tudom, hogy az Antisana
megmászása több napos, kemény alpesi túra; kötél, mászóvas, csákány
nélkül szinte lehetetlen. Én beértem azzal, hogy fényképen teljes
pompájában megörökítettem a jégárakkal díszített csúcsot és a csodálatos
hegyvidéki tájat.
Folytattuk utunkat, a haditervünk az volt, hogy lemegyünk a völgybe,
körülbelül 1000 méter magasságig. Itt már trópusi erdők is vannak, ha tehát
itt elkezdem a talajmintavételt, és visszafelé folytatom a gerincen, a
„háztető” minden magasságából lesz talajmintám.
Alattunk csillogó hegyi tó terült el, körös-körül pedig legelők, amelyek
akár Svájcban is lehettek volna. A tóból eredő patak hatalmas köveken
zuhogott lefelé, és itt már a völgyet mindkét oldalon sűrű erdő borította.
Magasságmérőm 1000 métert jelzett: itt voltunk a célul kitűzött
erdőövezetben. Társam a kocsit egy árnyékos helyre állította, én pedig
elkezdtem a leereszkedést a meredeken lejtő erdőben. Nemhogy utat, még
vadcsapást sem találtam, úgyhogy sokszor négykézláb bujkáltam a sűrű
bokrok és a bokrokat összeszövő futónövények között. Eltévedni nem
lehetett, mert meredeken ereszkedtem lefelé, és tudtam, hogy fölöttem van
az út. Erről a néha-néha felhangzó autóduda hangja is tanúskodott. E
hangtól eltekintve teljesen egyedül éreztem magam. Igazi, kedvemre való
erdő volt, sok helyen vastag mohával. A völgy mélyében egy patakot
sejtettem.
Már a víz távoli csobogását is hallottam, és az erdő világosodni kezdett,
amikor egy barna folt villant fel előttem. A bokroktól nem láttam, hogy mi
lehet, de biztonságból nagy ívben kikerültem. Így, oldalazva érkeztem ki a
tisztásra, de állandóan a barna folt felé figyeltem. A következő pillanatban
kiderült, hogy egy elkóborolt tehén volt az erdőben. Dél-Amerika
legveszedelmesebb állatai a félig vad, kóbor bikák, ezért ne tartsanak
gyávának kedves olvasóim, ha jobban tartok egy bikától, mint a kígyóktól.
De ez az izgalom is elmúlt, és amikor munkához láttam, csodálatos
madárének szólalt meg a közelemben. Valóságos madárparadicsomba
érkeztem, és ezen az úton is néhány csodálatos hangot gyűjtöttem.
Banánhegyek között

Korán reggel a quitói egyetem autója várt a szállásom előtt. Ecuadorban

nagyon fontos a mezőgazdaság, ezért az egyetem minden segítséget
megadott a munkámhoz, mert tudták, hogy talajvizsgálataimnak elsősorban
ők látják hasznát. Erre a napra nagyon változatos programunk volt. Először
a főváros szomszédságában levő egyenlítői emlékműhöz mentünk. Az
emlékmű oszlopszerű építmény, a tetején földgömbbel. Bizonyára tudják
kedves olvasóim, hogy Ecuador spanyolul egyenlítőt jelent. Azután egy
kialudt vulkán kráterét néztük meg. Itt már a fellegek övezete volt, és a
ködből vízcseppek csapódtak a szélvédőre. A mélyben valósággal fortyogott
a köd, és alulról felfelé, mintha valami óriási szellőztető készülék működött
volna, szél áramlott a sziklabevágásos útba. A mélységben volt a kialudt
vulkán krátere, megtöltve fellegekkel. Az útbevágás két meredek oldalán
arasznyi moha- és zuzmóbevonat volt, annak jeléül, hogy állandó ködben és
párában úszik a táj. Ilyen lehetett valamikor, sok millió évvel ezelőtt a
karbon korabeli táj, a sok tűzhányójával.
Szinte fellélegeztem, amikor rákanyarodtunk az országot hosszában
átszelő autóútra. Az előző fejezetben az Altiplano ezen szakaszát egy óriási
háztetőhöz hasonlítottam, mostani utunk a Csendes-óceán felé lejtő oldalra
vezetett, de előbb még dél felé kellett haladnunk a háztető gerincén. Itt vezet
a Panamericanának nevezett, egész Dél-Amerikán áthaladó autóút. Ez az
útrész a Panamericana legszebb szakasza. Az út két oldalán gondosan
megművelt földek sorakoznak, távolabb pedig vulkánok következnek.
Elsőnek a Quito fölött emelkedő vulkánt hagytuk el, egy idő múlva a
Cotopaxi tökéletes kúpját pillantottuk meg. A csúcsa körül fehérlő jégsapka
jelezte, hogy csaknem hatezer méteres (5897 m) ez is. Azután messze délre
a vulkánok királynője, a Chimborazo következett. Ezt már idejövet a
repülőgépből is megcsodáltam, de így a földről nézve, a nagy messzeségben
is óriásnak látszott.
Nem sok képzelőerő kellett hozzá, hogy magunk előtt lássuk azt a
rettenetes erőt, amely a két oldalról jövő nyomás eredményeképpen
felgyűrte, és valósággal széttépte a föld kérgét. A törésvonal mentén azután
a legjobban megsérült pontokon felbuggyant a mélyből a láva, és ez a
második rettenetes erő felépítette – a fennsík peremén – a vulkánokat.
Persze mindez nem az emberi időszámítás rendjében, hanem sok millió év
alatt folyt le. A geológiai álmodozásból a gépkocsivezető szavai
ébresztettek fel. Figyelmeztetett, hogy letérünk a főútról. Mintha a világ
végére értünk volna, egyszerre szakadt le a fennsík a semmibe. Alattunk
fellegekbe burkolózó, meredek falú völgyek voltak. Az út szédítő
hajtűkanyarokkal haladt lefelé, és előbb a mohaerdők jól ismert övezetén
haladtunk át, utána pedig megérkeztünk a hegyi őserdőkbe.
Ezek a híres ecuadori erdők, ahol a balsafa is nő. Vannak növények,
amelyek különleges szerepet játszanak a civilizáció történetében. Ilyen a
bambusznád hajlékony szára is, ez mint építőanyag az egész kínai és
délázsiai építési módot befolyásolta. A balsafa világtörténelmi szerepet
töltött be az óceániai népvándorlásban. Ugyanis ez a világ legkönnyebb fája,
de könnyűsége ellenére nagyon szilárd. A Kon-Tiki expedíció tutaja is
balsatörzsekből készült. Heyerdahlék külön expedíciót szerveztek ide, hogy
a tutajhoz szükséges törzseket megszerezzék. A balsafatutaj sikeresen
elvitte a Heyerdahl-expedíciót a Csendes-óceán túlsó végébe, és ezzel
bebizonyították, hogy Dél-Amerikából tutajokon is érkezhettek telepesek az
óceániai szigetekre. Bizonyára sokan ismerik a Kon-Tiki expedíció
történetét, arról azonban kevesen tudnak, hogy balsafát még a holdkomp
építéséhez is használtak.
Amikor landroverünk az egyik útmenti tisztáson megállt, egy balsafa-
erdőbe hatoltam be. Tulajdonképpen talajmintákért mentem, de olyan élénk
madárélet fogadott, hogy előbb a magnómat kapcsoltam be. A délamerikai
őserdők madárban a föld leggazdagabb erdőségei.
Akár egész napra is szívesen maradtam volna ebben a szép őserdőben, de
az idő sürgetett, így visszatértem az autóhoz. Az országutat végtelen
banánültetvények szegélyezték. Gépkocsivezetőnk indián volt, és útközben
elmesélte, hogy két-három nemzedékkel ezelőtt itt még indiánok éltek, kis
őserdei ültetvényüket művelték. Azután jöttek a fehér telepesek, és az
indiánok eltűntek. Utánuk elfoglalták az ültetvényeket a banán-
részvénytársaságok, és ekkor meg a fehér ültetvényesek tűntek el.
Itteni talajvizsgálataim nagyon riasztó jeleket mutattak. Az egyoldalú
igénybevétel miatt a talaj termőképessége lassan megszűnőben van.
Szomorú vigasztalás, hogy ezzel a részvénytársaságok is eltűnnek, de
ugyanakkor az ültetvények helyén már csak bozót nő. Ez azonban távolabbi
fenyegetés, mert jelenleg a banánültetvények szinte ontják a banánfürtöket,
és a kereskedelem egyik központja éppen az a nyugat-ecuadori kis városka:
Quinindé, ahova most megérkeztünk.
Brazíliában sokszor láttam már a világhírű manausi banánkikötőt, ahova
a csónakok százai hordják a banánfürtöket, de olyan banánhegyeket, mint
amilyenek Quinindé piacán voltak, ezelőtt még elképzelni sem tudtam. A
zöld banánfürtökkel megrakott teherautók egymás után indultak útnak
Esmeraldasba, az ecuadori banánkikötőbe. Csak zöld fürtöket szállítanak,
mert a gyümölcs a hajóúton érik meg. Az érett fürtöket a konzervgyárakba
szállítják. Itt a banánt csak a szegények eszik, mert haszontalan
gyümölcsnek tartják. Én mindenesetre beálltam a szegények közé, mert
aznapi ebédem quinindéi banán volt. Ennél jobb ízűt még sohasem ettem,
olcsóbbat is csak egyszer Új-Guineában, amikor egy pápua asszony 20
centért egyetlen fürt banánt adott, amelyen hatvannál több banánt
számoltunk meg. Ránk is romlott több mint a fele, mert hárman két nap alatt
nem tudtuk elfogyasztani.
Déli pihenőre egy banánligetben telepedtünk le. Itt húztam a harmadik
vonalat az Andokon keresztül Dél-Amerika térképére. Az első vonal Perun,
a második Bolívián húzódott keresztül.
Nagy érzés, amikor egy expedíció nehéz tudományos tervének
megvalósítása a végéhez közeledik. Ezt először itt, ebben az ecuadori
banánligetben éreztem, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy a befejezés még
hátra van. Az Andokat átszelő három keresztmetszet anyaga már útban van
Budapest felé, de Amazóniából még csak a torkolatvidéket és a középső
részt kutattam át. A folyó forrásvidéke hiányzik gyűjteményemből.
Sziklaomlás az Andokban

Quitóban sok megcsodálni való van. Az első, amit – elfulladó

lélegzetünkkel – azonnal észreveszünk, hogy ez a város Dél-Amerika
második legmagasabban fekvő fővárosa. Ha sétára indulunk, alig tudunk
előrehaladni. Az utcák ugyanis nagyon keskenyek, és hogy az
autóforgalomnak helye legyen, a járdákból csak kb. egy métert hagytak meg
(akárcsak nálunk). Így a szembejövők egyikének a falhoz kell húzódnia. A
vasútállomásra igyekeztem, hogy jegyet vegyek magamnak másnapra a
quito-guayaquili útra. Ez a vasút a világ egyik csodája. A 464 kilométeres út
12 óra hosszat tart. Megtudtam, hogy egy kocsiból álló motorossal utazunk
másnap. Ezután maradt időm városnézésre. Mindenekelőtt az egyenlítőt
akartam látni.
Tudtam, hogy több mint 250 évvel ezelőtt járt itt egy francia tudományos
expedíció, abból a célból, hogy az egyenlítő vonalát pontosan kijelölje.
Akkoriban a hajózás és térképezés szempontjából ez rendkívül fontos volt.
A méréseket az expedíció csillagásza, Charles Condamine végezte. Az
akkori idők legjobb műszereit használták, és így jelölték ki az egyenlítőt. A
Condamine-féle ponton később emlékművet építettek. Az épület egyik
bejárata az északi, másik a déli félgömbre esik, legalábbis azt hitték az
építők, de közben haladt a tudomány, ma már szputnyikokkal mérik be a
csillagászati pontokat. Így azután kiderült, hogy a Condamine-féle mérések
nem voltak elég pontosak, vagyis az egyenlítői emlékmű nincsen az
egyenlítőn, hanem néhány száz méterrel távolabb van tőle, Úgy látszik,
hogy Dél-Amerikában minden másképpen van, mint ahogyan tudjuk. A
panama kalapot nem Panamában, hanem Ecuadorban készítik, és az
egyenlítő sem az egyenlítőn van, hanem attól egy kicsit délebbre.
Később az is kiderült, hogy más is ilyen bizonytalan Ecuadorban, például
a vasúti pálya. De ez már a következő nap történetéhez tartozik. Másnap
reggel, fél órával az indulás előtt az állomáson voltam. A jegyhez angol
nyelvű tájékoztató füzetet is mellékeltek, így megtudtam, hogy a quito-
guayaquili vasútvonal akár hullámvasútnak is beillene. 2800 méterről indul,
majd egymás után háromszor is felkapaszkodik 3000 méter fölé. A
legnagyobb magasságot, a 3600 métert a Chimborazo oldalában éri el, majd
nyaktörő úton ereszkedik le egészen a tengerig. Az első igazi kapaszkodás a
Cotopaxi vulkán oldalában volt. Majdnem 3600 méternél jártunk már,
amikor leírhatatlanul szép látvány fogadott, a nap rózsaszínűre festette a
Cotopaxi csúcsának havát. Ezen az útvonalon, különösen ilyen csodálatosan
tiszta, napsütéses reggelen, minden fotós megbolondul egy kicsit. Nálam két
fényképezőgép volt színes filmmel. Ehhez jött még egy keskenyfilmező is.
A három géppel felváltva fényképeztem. A vonat vezetője még ahhoz is
hozzájárult, hogy menet közben kinyissam az ajtót, és fél kézzel
kapaszkodva készítsem el felvételeimet.
Délfelé már Ambatóban, Dél-Amerika egyik legszebb fekvésű
városkájában voltunk. Ez a föld egyetlen pontja, ahonnan derült időben
egyszerre hat hófödte vulkánt lehet látni. Rövid időzés után újból vonatra
szálltunk, és megkezdődött a lassú leereszkedés. A tűzhányók egymás után
tűntek el szemünk elől. Néha várakozni kellett a kitérő vágányon, mert
tehervonat jött velünk szembe. Az utolsó, egy kövekkel megrakott, hosszú
szerelvény még a földet is megrázta, amint elhaladt mellettünk. Utána mi is
egyre gyorsabban rohantunk lefelé a meredek hegyoldalban. Az egyik
sziklabevágásba bekanyarodva a vezető hirtelen fékezett. Körülnézni nem
volt időnk, máris hatalmas csattanás következett, a kocsi balra billent, és
ferdén megállt az alattunk tátongó szakadék fölött. A meredek falról sziklák
zuhantak le, valószínűleg az előbbi tehervonat rázására, de ezt a kocsivezető
későn vette észre, belerohant a sziklákba, és a vágányokról leugorva, szinte
lebegve állt meg a bal oldalt rohanó hegyi patak szakadéka fölött. A kocsi
jobb oldalát felszakította egy éles szikla. A jelek szerint senki sem sérült
meg, de minden pillanatban várható volt, hogy a motorkocsi balra billen, és
belezuhan a szakadékba. Két indián asszony sikoltozni kezdett, de
szerencsére egy csapat fiatal európai is utazott velünk, ők erélyes hangon
lecsillapították őket, és ezzel megakadályozták a pánikot. Azt láttuk, hogy a
bejárati ajtó jobbról kinyithatatlanul meggyűrődött, így mindnyájan foglyai
voltunk a mélység fölött lebegő járműnek. Közben a hátul ülő fiúk rájöttek,
hogy a hátsó ajtó nyitható. Először kisegítették a két indián asszonyt, azután
gyorsan, de különösebb izgalom nélkül mindnyájan kiszálltunk. Sérülés
nélkül megúsztuk az esetet, csak a kocsi tört össze. Amikor biztonságban
voltam, az első gondolatom a fényképezés volt, utóvégre nem lehet mindig
vonatkisiklást fényképezni az Andokban.
Közben a kocsivezető felmászott a telefonpóznára, és a magával vitt
telefonkészüléken felhívta Guayaquilt. Megígérték, hogy azonnal indítanak
egy segélyvonatot, helyreállító osztaggal. A várakozás ideje alatt jobban
szemügyre vettük a kisiklott kocsit, és kiderült, hogy a balesetet okozó
sziklák mentették meg az életünket. Ugyanis a balra dőlt kocsi az egyik
hatalmas leszakadt sziklára támaszkodott, s ez óvta meg a mélységbe
zuhanástól. Jó kétórai várakozás után befutott az első segélyjármű, amely
mindnyájunkat levitt a legközelebbi lakott helyre. Itt legalább volt egy
étterem, ahol üldögélni és beszélgetni tudtunk. A baleset ugyanis jóval 2000
méter fölött történt, és estefelé fázni kezdtünk a szabadban. A segélykocsi
már jóval besötétedés után érkezett meg Guayaquilből, és késő éjszaka lett,
mire a várost megpillantottuk.
Másnap reggel úgy emlékeztem vissza a sziklaomlásra, mintha nem is
velem történt volna. De az itthon előhívott fényképek meggyőztek, hogy
nagy veszedelemből szabadultunk meg szerencsésen. Csupán egyetlen
veszteség ért minket, hogy sötétedés után tettük meg a világ egyik legszebb
hegyi vasútján a leereszkedő utat.
Az Ucayali vadonában

Limában a repülőgépnek felszállás után nagy kört kell leírnia, hogy

közben felfelé kapaszkodhasson. Ezt tette a mi gépünk is, amellyel reggel
elindultam a perui Amazónia fővárosa, Iquitos felé. A gép felszállás után
nagy ívben kikanyarodott a Csendes-óceán fölé. Elrepültünk néhány
guanótól fehérlő madársziget fölött, majd újra visszakanyarodtunk a
szárazföld fölé. És ekkor az utastér piros lámpája kigyulladt, majd
megszólalt egy férfihang: Kérjük utasainkat, kapcsolják be biztonsági
öveiket. A gép visszatér Lima repülőterére. Életemben másodszor történt
meg velem, hogy repülőgépem visszafordult. Az előző eset is Dél-
Amerikában történt, amikor egy brazíliai fiatalembernek ellenállhatatlan
vágya támadt, hogy Kubába látogasson. A pilóta azonban éberebb volt mint
ő, és mire barátunk észbe kapott, visszavitték a repülőtérre. De most nem
volt jele gépeltérítésnek, ezért megkérdeztem a légikisasszonyt, mire
mosolyogva azt felelte: valami kis géphibánk van, aggodalomra nincsen
semmi ok. De nekem sem a mosolygása, sem a gép hirtelen leereszkedése
nem tetszett. Minden olyan gyorsan történt, hogy még megijedni sem volt
időnk, máris leszálltunk Limában. Itt pedig a légitársaság munkatársa azt
magyarázta, hogy a gép szellőzőberendezése romlott el, és aznap már nem
indul újabb járat Iquitosba. A jegyeket visszaváltják vagy másnapra
érvényesítik. Ilyen bevezetés után persze legtöbben visszaváltották a jegyet,
de én mindenképpen repülni akartam. Eljövetelemkor még láttam, hogy két
szerelő valamit kalapál a motoron. Átvillant az agyamon, hogy a
szellőzőberendezés nincs kapcsolatban a motorral.. .
Visszaérkezésem a nagykövetségre nagy feltűnést keltett. Hamarosan
leültünk a követség halljában és beszélgettünk. Egyszer csak szokatlan
mormolást hallottam, és a következő pillanatban a nagy üvegcsillár hintázni
kezdett. Az első dél-amerikai földrengés, amit megérek – villant át az
agyamon. Mint később hallottam, a rengés ötös erősségű volt, ez Limában
nem is számít földrengésnek. Egy kényszerleszállás és egy földrengés
igazán elég egy napra.
Másnap azután simán felszálltunk az összekalapált gépen. Először
átrepültünk az Andok felett, nagyjából ugyanazon az útvonalon, amelyet
korábban Bárány Gyuszival autón tettünk meg, azután elindultunk az
Ucayali folyó kanyargó vonalán. Valahol ezen a területen zuhant le –
néhány héttel később – az a repülőgép, amelyről egy nyugatnémet leány
csodával határos módon megmenekült. A híradások akkor úgy szóltak, hogy
a repülőgép az Amazonas mellékfolyója mentén zuhant le. Aki ezt a hírt
megfogalmazta, annak nem sok fogalma lehetett Dél-Amerika földrajzáról.
Ugyanis Perunak ebben a részében minden folyó az Amazonasba ömlik.
Ezek között is a legnagyobb az Ucayali, amely kevéssel úticélom előtt éri el
az Amazonast.
Iquitos repülőgépről nézve vidéki kisvárosnak látszik. Ugyanez a kép
fogadott akkor is, amikor a repülőtérről taxival a városba hajtottunk.
Csomagomat a szállásomon hagytam, és azonnal terepszemlére indultam.
Az Amazonas-medence minden nagyobb városát bejártam már, de ilyen
kedvemre való helyet még egyet sem láttam. A központtól néhány száz
méterre hömpölygött a hatalmas folyam, amely itt már többszöröse a
Dunának. A város végén cölöpökre épített halászfalu állt, először ide
igyekeztem fényképezni. A piacnak éppen vége volt, két utcaseprő szemetet
rakott fel egy teherautóra. Előttük egy csapat pulykakeselyű viaskodott a
hulladékon. A piszoknak és a trópusi rendetlenségnek ilyen festői képét még
sehol sem láttam.
De valójában nem ez a kikötő vonzott ide, hanem Francisco Orellana
emléke. Az egyszerű emlékmű kelet felé néz, mintha Orellana most is az
ismeretlen utat fürkészné tekintetével. A történelem úgy tünteti fel
Orellanát, mint arany után futó kalandort. Én inkább azt mondanám, hogy
jobban vonzották az ismeretlen vidékek és kalandok, mint az arany.
Múltbeli töprengésemből vissza kellett térnem a jelenbe, és segítőtárs
után nézni az ismeretlen városban. Csak úgy találomra felkerestem a város
mezőgazdasági iskoláját, és egy biológus professzort kerestem. Dél-
Amerikában barátságra azonnal barátsággal felelnek, és néhány perc múlva
már élénk beszélgetésben voltunk az angolul is értő Luis Campos Gueva-
rával, akinek elmondtam, hogy mi járatban vagyok Iquitosban. Amikor
meghallotta, hogy a talajmintagyűjtést elvégeztem már az Amazonas
torkolatában és a medence közepében, tüstént megértette, hogy milyen
fontos számomra Iquitos. Pillanatok múlva megvolt az igazgató engedélye
az iskola autójának használatára és egy gyűjtőkirándulásra a dzsungelbe.
Másnap reggel végigrobogtunk a félig alvó városon, és hamarosan egy
vörös poros földúton kanyarogtunk. Kétoldalt pálmafedeles kunyhók,
megművelt és elhagyott, elvadult ültetvények sorakoztak. Az igazi,
érintetlen őserdő távolabb volt, gyalog több mint egynapi távolságra a
várostól. Már a repülőgépről is láttam, hogy itt a folyam ide-oda kanyarog.
Persze évszázadok során ezek a kanyarulatok fokozatosan levágódnak,
holtágak keletkeznek csodálatos mocsári növényekkel. Az egyik holtághoz
igyekeztünk, hogy igazi, vad dzsungelt találjunk.
Leereszkedtünk egy majdnem tíz méter magas, erdővel benőtt parton. Ez
volt a folyam egykori partja, de mióta a holtág elzáródott, az egész területet
sűrű erdő nőtte be. Egy gyalogösvényen egyre beljebb haladtunk, míg végre
a föld cuppogni kezdett a lábunk alatt. Megérkeztünk a holtág partjára. A tó
neve Lacuna Quistococha volt. A lacuna spanyolul lagúnát, tavat jelent, a
Quistococha pedig indián eredetű és holtágat. Közben kísérőm társaságában
beljebb hatoltunk az őserdőbe. Lehet, hogy az első emberek voltunk, akik
ebben a csodálatos vadonban jártunk. A part közelében fürdő vízimadarak
észre sem vettek minket, csak az éhes moszkitók rajaival keveredtünk
közelharcba. A fákról szép futónövények csüngtek le, máshol meg hordó
nagyságú termeszfészek függött az egyik elágazásban. Egy hétre való
érdekesség is lett volna itt, és vérzett a szívem, hogy minderre csak egy
napom van. Így csak átrohanhattam ezen a mesebelien szép őserdőn, és az
igazi tudományos feltárást meghagytam az utánam jövőknek. Talajmintáim
azonban szépen sorakoztak mellettem a nylonzacskókban, és délfelé már
úgy éreztem, nem hiába szívattam véremet az iquitosi szúnyogokkal.
Mielőtt visszaindultunk, szépen csengő madárénekünk is akadt. A szürke
begyű ökörszem és az aranyfejű csiröge. Ez utóbbi rigó nagyságú,
aranyossárga fejdíszű madár. Végül sikerült megfigyelnem a sötétzöld hátú
fazekasmadarat is.
Hazafelé megkérdeztem Guevarától, vajon nem látogathatnánk-e meg az
Iquitos környéki indiánokat. Kísérőm, aki részben maga is indián volt,
elszomorodva mondta: – Inkább ne látogassa meg őket, ezek már nem igazi
indiánok. Pénzért mutogatják őket az élelmes idegenvezetők. Ez
idegenforgalmi produkció, a pénzes külföldi turistáknak. – A válasz
elszomorított, és tovább faggattam Guevarát, hol tudnék igazi indiánokkal
találkozni Peruban? – Menjen el Machu Picchuba, a Holt Szüzek városába.
Igazi élő indiánt ott sem talál, de ott még megtalálja az inkák szellemét. Úgy
értem, alkotásaikat, mert ott nem rombolták le a gyarmatosítók. Iquitosi
barátom nem is sejtette, hogy éppen ide készülök. Itt szándékozom befejezni
dél-amerikai expedíciómat.
A hegycsúcsra rejtett város

Cuzco 3326 méter magasságban van, és a repülőn érkezők többsége

azonnal megkapja a hegyi betegséget. Az én sorsom is ez volt, de még az
erős fejfájás sem tartott vissza attól, hogy sétára ne induljak a városba. Itt
értettem meg, hogy mit jelent a történelmi levegő, a múlt kísértete és a többi
hasonló, frázisnak tűnő kifejezés. Cuzcónak 100 000 lakosa van és 23
katolikus temploma. A százezer lakos többsége indián – 90000 –, és a 23
templom nagyrészt a régi inka templomok alapjaira épült. Mégis úgy
érezzük, hogy itt a 400 éves spanyol uralom vékony máz, és a 23 templom
ellenére ez a város ma is indián. Mintha a természeti erők is ezt erősítenék
meg, az 1950-es nagy földrengés szinte minden templomot megrongált, de
az inka építményeket – különösen azokat, amelyeken az inka Napisten
jelképe, a napkorong látható – sértetlenül hagyta.
Elindultam, hogy megnézzem a környező csodálatos inka építményeket.
Sacsahuamán erődje egy egész dombot vesz körül, és a hatalmas kövekből
épült bástyarendszer három emelet magas. Az egymáshoz csiszolt hatalmas
kövek között vannak 500 tonnásak, és az építőknek bizonyára különleges
emelőrendszerre volt szükségük, hogy a helyükre illesszék ezeket az óriási
köveket.
Miközben a várost környező inka romokat végiglátogattam, hatalmas
zivatar vonult el Cuzco fölött. Érdekes, hogy a lezúduló esőt és a
villámcsapásokat nem találtam félelmetesnek, csak másnap reggel
döbbentem meg, amikor a helyi újságban olvastam, hogy a környéken négy
pásztort agyonsújtott a villám. A hírt már abban az égszínkék
motorvonatban olvastam, amely kirándulásom fő célja: Machu Picchu
romváros felé vitt.
A Cuzcót körülfogó völgykatlan olyan meredek, hogy a megszokott
módon kanyargó vasútpálya nem tudna a völgy falára felkapaszkodni. Ezért
a pálya első szakasza cikcakk vonalban megy úgy, hogy a mozdony
előrehaladva felkapaszkodik egy váltóig, ott hátrahaladva feltolja a
szerelvényt a következő szakaszon, azután újabb váltó következik, a vonat
ismét előrehalad, és ez így megy, amíg a hegy tetejére fel nem érünk. Innen
azután egyfolytában lefelé vágtatunk, be egy hihetetlenül meredek völgybe,
az Urubamba folyó völgyébe. A folyó úgy száguld, mint egy hegyipatak, és
háznagyságú sziklák is vannak a medrében.
Machu Picchu vasútállomása 2000 méter magasságban van a völgy
mélyén. Innen ismét szédítő szerpentinen, kis teherautókon visznek fel 2800
méter magasba, és teljesen váratlanul jelenik meg előttünk az egyedüli
épségben maradt inka város: Machu Picchu. Ezt a várost az egyesült
államokbeli Yale-i egyetem régészprofesszora, Hiram Bingham fedezte fel
1911-ben. Pontosabban nem is ő, hanem egy Melchior Arteaga nevű indián.
A professzor már öt hónapja kutatott eredménytelenül az Urubamba
völgyében elveszett inka városok után, amikor Melchior Arteagával
találkozott, és megkérdezte tőle, nem tud-e valahol ilyen várost? Az indián a
fejük fölött húzódó, megmászhatatlannak látszó hegygerincre mutatott,
hogy ott van. A professzor először megtévesztésre gondolt, de azért követte
az indiánt egy nyaktörő ösvényen a hegygerincre. Ott, a majdnem 3000
méteres hegy tetején, szinte a fellegek tövében, kibontakozott a keresett
város. A spanyolok nem tudtak a városról, nyilván ezért nem pusztították el.
Az egész város úgy maradt, ahogy az utolsó lakók hagyták. Ez a kép
fogadott engem is, amikor egy újonnan épült turistaszálló előtt kiszálltam a
teherautóból.
Azonnal a romvárosba indultam. Azt hiszem, én voltam az első tudós, aki
nem régészeti célból kutatott Machu Picchuban. Azért jöttem ide, hogy
megnézzem, milyen talajuk van az itt megmaradt inka teraszos földeknek.
Az inkák az Andok egész területén keskeny teraszokon művelték a földet. A
termőföld kevés volt, az ember sok, ki kellett használni minden kis területet.
Itt a 2000-3000 méter közötti magasságban még jól termelhető a kukorica,
néhány gabonaféle, a burgonya, a paradicsom és a zöldségfélék. Az
öntözéshez szükséges vizet zseniálisan kigondolt és megépített
csatornarendszerrel vezették le a környező magas hegyekből. Így tehát a
hegytetőre épült város bevehetetlen volt. A városban végzett kutatások
azután sok érdekességet derítettek ki. Az itt eltemetett csontvázakból
megállapították, hogy a város utolsó lakói majdnem kivétel nélkül nők
voltak. Egyik feltevés szerint a spanyol hódítók elől menekültek ide, de
valószínűbbnek látszik a régészeknek az a feltevése, hogy itt a Napisten
egyik szent városa volt, és a nők a Napisten utolsó papnői lehettek.
A legtöbb turista és tudós azt a példátlan építkezési stílust és munkát
csodálja, amellyel ebben a magasságban, ilyen óriási, egybecsiszolt
kövekből egész várost hoztak létre, kertekkel, öntözőművekkel. Számomra
inkább az volt a csodálatos, hogy egy több milliós nép négy és fél
évszázadig titokban tartotta városa helyét. A tudomány számára óriási
jelentőségű, hogy legalább ez az egyetlen inka város szinte érintetlenül
maradt fenn az utókorra. Később, amikor a völgyben levő vasúti állomáshoz
visszatértem, megértettem, hogy az indiánok hallgatásán kívül még egy
védelme volt Machu Picchunak. A völgyből felfelé nézve egyetlen terasz,
egyetlen épület sem látható a csodálatos városból. Aki tehát nem tudott a
létezéséről, sohasem találhatta meg. Miközben az utat végigjártam,
elvégeztem a szükséges talajmintavételeket is. Mindenütt csak egy csipetnyi
talajt és néhány centiméternyi mohát gyűjtöttem, hogy ne háborítsam a
négyszáz év óta műveletlenül hagyott keskeny földeket. Az egyik tágasabb
helyen egy madár egy fa magvát hullathatta el. A mag kihajtott, és mára
több méteres fává növekedett. Máshol meg a függőleges falak rései között
összegyűlt vékony földrétegből virágok hajtottak ki. Különösen feltűnt egy
levéltelen, tűzvörös virág, valószínűleg élősködő orchideaféle lehetett. – Az
inkák vére – szólalt meg mellettem egy turista, miközben a virágot
fényképeztem.
Számunkra, talaj biológusok számára van Machu Picchunak egy
különleges, mondhatnám titokzatos, tudományos érdekessége. Talán tíz
évvel ezelőtt egy dániai talajbiológusnő ismeretlen apró talajállatfajt
fedezett fel egy innen származó földmintában. Az ismeretlen fajt az inka
város tiszteletére, Machuellának nevezte el. Joggal hihettük, hogy a
Machuella ennek a vidéknek vagy legalábbis Perunak a különlegessége.
Elképzelhetik kedves olvasóim, mekkora volt a meglepetésem, amikor
néhány évvel ezelőtt a Machuella előbb Bécs mellett, majd
Magyarországon, végül Olaszországban is előkerült. A talaj biológusok a
mai napig sem fejtették meg a titkát. Úgy látszik, ez is olyan titok, mint az
inkák többi megfejthetetlen rejtélye.
5. EGY SZÉTHULLOTT FÖLDRÉSZ UTOLSÓ DARABJÁN

Akármilyen hihetetlenül hangzik, de leghosszabb tengerentúli útjaimat

egy törpecserje után kutatva tettem meg. Ennek a növénynek még magyar
neve sincsen, és legtöbb faja Új-Zélandon, az Antarktisz körüli apró
szigeteken fordul elő. De ami különösen meglepő: ugyanezt a növényt
megtalálhatjuk az Egyenlítőhöz közel, Új-Guinea magas hegyeiben is. Itt
azonban csak 3500 méter fölött, az erdőhatáron túl fordul elő. Hogyan jutott
el ez a kis növény az Antarktisz hideg vidékéről az egyenlítő alá? –
kérdeztem magamtól, amikor a térképen kirajzolódott különös elterjedése. A
kérdésre először nem tudtam válaszolni; ezért elhatároztam, hogy nyomon
követem azt a feltételezett útvonalat, amelyen a különös cserje észak felé
vándorolt. A vándorút fele táján, Új-Zéland és Új-Guinea között hosszúkás
sziget terül el: Új-Kaledónia. Cook kapitány adta a nevét, mert a sziget
felfedezésekor hazája, Anglia Kaledónia nevű területére emlékeztette.
Elhatároztam, hogy alaposan átkutatom ezt a szigetet. Expedícióim során
ötször is megfordultam ott, utolsó utamról nemrég tértem haza.
Új-Kaledónia, mint a legtöbb ősi eredetű sziget, tele van különös,
rokontalan növény- és állatfajokkal. A szigetekre kerülő élőlények
rokonaiktól elszigetelődnek, és az évmilliók során néha különleges fajokká
alakulnak át. Minél idősebb egy sziget, annál több különleges, csak ott
található növény- és állatfaja van. Az ilyen „bennszülött”, tudományos
néven „endémikus” fajok érdekes részleteket árulnak el a fejlődés korábban
megtett útjáról. Izgalmas expedíciós élmény volt ezeknek az
érdekességeknek összegyűjtése Új-Kaledóniában, de még több örömöt
jelentett, amikor egymás után olyan állatfajok nyomára bukkantam, amelyek
cáfolhatatlanul jelezték, hogy Új-Kaledónia valamikor szintén a darabokra
szakadt ős-kontinens : Gondwana-föld egyik része volt. Barlangok
mélyéből, hegységek hírmondónak megmaradt erdőfoltjaiból, fekete
gránitsziklák repedéseiből sorra kerültek elő az ősi ritkaságok; ezeknek az
élményeknek egy részét mondom el beszámolóimban.
Találkozás egy ciklonnal

Eljövendő kalandjaim színhelye: Új-Kaledónia. Repülőutunk elején előbb

alattunk, majd felettünk is fellegek gyülekeztek. A sziget fővárosának
repülőterére már zuhogó esőben szálltunk le, és a nagy gépet ereszkedés
közben még a szél is meglóbálta. Csak a szállásomon tudtam meg, hogy
velem együtt még valaki megérkezett Új-Kaledóniába: a Marion ciklon.
Tudományosan meghatározva a ciklonok különleges trópusi viharok, s a
meteorológusok női névvel jelölik őket. Sokak szerint azért, mert a nők is
olyan szeszélyesek, mint a ciklonok. Marion valahonnan északnyugatról
érkezett, de nem egyenesen Új-Kaledóniába, hanem előbb a tőle keletre
fekvő három korallszigetre. Ott elidőzött egy kicsit, levegőbe ragadott
néhány tucat háztetőt, egy-két kisautót, azután szép lassan megindult Új-
Kaledónia felé. A mi gépünk még simán megérkezett, de utána az összes
helyi járatokat, főképpen a kis gépeket leállították. Így járt az a gép is,
amellyel vendéglátómnak, Goynak kellett volna visszaérkeznie az egyik
szigetről. Azt a tanácsot kaptam, hogy várjak türelemmel. Ha minden jól
megy, Marion hamarosan távozik Új-Zéland felé.
Nem szokásom az útjaimon üldögélni és várni, hogy megjavuljon az idő.
Ezért a tanácsot figyelmen kívül hagyva elindultam, hogy a környéken egy
kicsit körülnézzek. Szállásom egy domb oldalán, szélvédett helyen volt, de
amint a domb gerincét elértem, a tenger felől fújó orkánszerű szél majdnem
felborított. Mélyen alattam a tengerparton hullámok ostromolták a sziklákat.
Beláttam, hogy ilyen időben kinn a terepen lehetetlen hasznosan dolgozni,
ezért visszatértem szállásomra. Szerencsére estefelé a szél elcsendesedett, és
Goy repülőgépe is visszaérkezett. Másnap reggel – munkatársaival együtt –
várt a hivatalában, hogy megbeszéljük a haditervet. Vendéglátóm az új-
kaledóniai erdészet vezetője volt, és tapasztalataim szerint az erdészek
mindig jó szövetségesei a kutatást végző tudósoknak. Most is az első
percben szót értettünk, és azonnal munkához láttunk. Mindenkinek az volt a
véleménye, hogy az ősi állatok után a sziget legeldugottabb völgyeiben, a
még meglevő utolsó őserdőfoltokon kell kutatni. Elmondták, hogy jóval a
franciák ideérkezése, a gyarmatosítás kezdete előtt a szigeten megtelepedő
törzsek a legtöbb őserdőt felégették. Részben azért, mert ültetvényekhez
kellett a föld, de főleg azért, mert az erdőtüzeknek nem tudtak gátat vetni.
Az eredeti erdőterületnek ma már csak 1-2%-a van meg, s így Új-Kaledónia
a föld legkopárabb trópusi országai közé tartozik. Az eredeti állapotban
megmaradt erdőfoltok nagyon nehezen érhetők el, csak négykerék-
meghajtású terepjáró autón vagy gyalog közelíthetők meg.
Vendéglátóim a térképen mindjárt ki is jelölték a legfontosabb helyeket,
és elkészítettük a teljes útitervet. Utána egy gyors körtelefon következett, és
egy óra múlva tudtam, hol, ki lesz a vezetőm, kísérőm, és milyen
sorrendben teszem meg az utat.
Marion, a makacs ciklon még mindig kitartott, de én már türelmetlen
voltam, és az indulást a következő napra javasoltam. Kora reggel indultam
egy kis autóbuszon. Néhány órai út után megérkeztem első
állomáshelyemre. Itt egy ausztráliai házaspár várt, akik növényeket
gyűjtöttek a párizsi múzeum részére. Együtt indultunk tovább egy
fűrésztelepre, amely messze a hegyek között egy őserdőfolt mellett
rejtőzött. Két autóval mentünk, az ausztráliaiak egy növénygyűjtésre
felszerelt saját kiskocsin. Itt láttam először, hogy gyűjtenek növényeket,
főképp virágzó őserdei fákról virágokat. Segédeszközük egy nagyon erős
nylonzsinór, amelyre egy arasznyi vasdarab van kötve. A vasat rendkívüli
ügyességgel úgy dobják fel az egyik virágzó ágra, hogy a nylonzsinórt is
magával húzva rácsavarodjék az ágra. Ezután bőrkesztyűt húznak, és
megkezdődik a kötélhúzás, amíg az ág a virágokkal együtt le nem törik. Ha
az ágak a szokottnál is erősebbek voltak, mi ketten is beálltunk a kötelet
húzni. Sohasem hittem, hogy a növénygyűjtés ilyen nehéz testi munka.
Délfelé érkeztünk a fűrésztelepre. Egy erdei tisztáson volt a telep, saját
áramfejlesztővel; még televízió is volt a telepvezető házában. Amint
elhelyezkedtem, azonnal elindultam a közeli őserdőfolthoz. Csodálatos
parazita növényekkel, mohokkal benőtt őserdő volt. A mélyebb völgyekben
itt is páfrányfákat találtam, de egészen más fajokat, mint Ausztráliában.
Tudtam, hogy ősvilági menekülttáborban vagyok, ebben a környezetben kell
lenniük az én keresett állataimnak is. Most már azt is tudtam, hogy hol és
hogyan keressem. Nem múlt el egy félóra, már a kezemben volt az első
példány, egy teljesen ismeretlen, a tudományra nézve új faj. Nagy
tisztelettel néztem a sok millió éves lényt, melynek ősei még az ember
megjelenése előtt kerültek Új-Kaledóniába. Ezután következett: jegyzetek
készítése, a helyszín lefényképezése, pontosan úgy, mint egy bűnügyi
filmben.
Sajnos, az újszülött fajhoz hamarosan megérkezett a Marion ciklon is,
vagyis egynapos késéssel ismét utolért, hogy tovább keserítse az életemet.
Előbb csak gyengén csepegett, mintha az új fajt akarta volna
megkeresztelni, azután esni, zuhogni, ömleni kezdett. Először azt hittem,
hogy a gumicsizmám és esőköpenyem megvéd az esőtől, utóbb még
esernyőt is nyitottam. Marion az esernyővel végzett a leggyorsabban,
egyszerűen kifordította és eltépte. A gumicsizmámnak volt a legtöbb
haszna, mert abba legalább belefolyt minden víz, ami az esőköpenyem hátán
végigcsurgott.
A csizmából a vizet eleinte negyedóránként, majd ötpercenként
öntögettem ki, mikor végleg elfogyott a türelmem, levetettem az esőköpenyt
meg a gumicsizmát, és szandálban, rövid ujjú ingben dolgoztam tovább.
Zuhany alatt sem fürödtem olyan jót, mint ebben a 24 fokos langyos
felhőszakadásban. A bőrig ázás mégsem volt hiábavaló, mert hamarosan
további új-kaledóniai csodaállat került elő. Nyomozó térképemre pedig
rákerült a nyíl, amely az állat bevándorlási útvonalát jelezte.
Szálláshelyemen, a kis deszkabódéban, minden száraz ruhát elhasználtam
törülközésre. A bódé hullámbádog tetején előbb csak kopogott az eső, majd
egy-egy zuhogó szakasz váltotta fel. Ilyenkor nem is zuhogott, hanem
ömlött. Így tartott egész éjszaka, és reggel is ilyen időre virradtam. Az egész
fűrésztelep gomolygó ködbe burkolózott. Az eső néha magával ragadott
egy-egy ködfoszlányt, és vigasztalanul esett tovább.
Éppen azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek ebben a reménytelen
időben, amikor váratlanul egy terepjáró érkezett. Üzenetet hoztak
számomra, hogy azonnal induljak, mert a telephez vezető úton az egyik
patak megáradt, és órák kérdése, hogy a külvilágtól teljesen elzárja a
fűrésztelepet, ahonnan egy hátrahagyott őr kivételével mindenkinek
menekülnie kellett. Csak annyi időm volt, hogy hátizsákba dobáljam az
elázott holmimat, máris indultunk lefelé. Ilyen hajmeresztő utam még
nemigen volt. A hegyi út mindenütt rohanó patakokká változott, a kis
patakok pedig zúgó folyókká. A legkritikusabb helyen úgy látszott, hogy
nem tudunk átvergődni. A gépkocsivezető négy tengelyre kapcsolt és első
sebességre, de a patak közepén elakadtunk, és a kocsin átcsapott a víz. Az
utolsó pillanatban mégis sikerült kikapaszkodni és továbbvergődni a csupa
sár úton. A felhőszakadás az egész úton végigkísért, de ezzel Marion ki is
adta a mérgét. Másnap tiszta ég és szikrázó napsütés fogadott, és ebben a
reményt keltő hangulatban indultam újabb állomásom felé.
Mesebeli sziklák között. . .

Autónk végtelenbe húzódó pálmasorok között robogott, kétoldalt

kávéültetvények szegélyezték az utat. Ez a megszokott tájkép Új-Kaledónia
középső részén, ahova éppen úton voltunk. Egy hirtelen kanyar után
eltűntek a pálmák, és alattunk, talán százméteres mélységben, megjelent a
Csendes-óceán. A tenger a part közelében opálszínűen kéklett, távolabb a
korallzátony hófehér hullámtörő sávja után lépcsőzetesen ment át
feketéskékbe. Óceánia egyik legszebb tájképét láttuk magunk előtt, és ezt a
szépséget a parton hosszú sorban húzódó szurokfekete sziklák csak
gazdagították. A regék szerint valamikor óriások dobálták szét a fekete
sziklákat, de a geológusok kiderítették, hogy jó 30 millió évvel ezelőtt
hatalmas földtani erők hozták létre őket.
Házigazdám a körzet erdészeti felügyelője volt. Szállásom és
laboratóriumom számára egy pálmaligetben álló hatszögletű épületet
kaptam. A kis ház a bennszülött kunyhókat utánozta, ezek kör alakúak vagy
hatszögletűek.
Kunyhóm fedele pálmalevélből készült, ez a legjobb hőszigetelés trópusi
vidékeken. A kunyhó előtt, talán 30 méter mélyen, a parti hullámok
morajlottak. Még nem volt ilyen szép szálláshelyem. Innen indultam útnak,
hogy a szurokfekete sziklákat felderítsem.
Ha a zoológus 30 millió éves, ősi állatokat akar találni, olyan helyeken
kell keresnie őket, amelyek az idők folyamán nem sokat változtak.
Elsősorban az őserdők ilyenek, de a sziklahasadékok, sziklaüregek még az
őserdőknél is ősibb rejtekhelyek, hiszen úgyszólván a földkéreg
megszilárdulása óta rendelkezésére álltak a rejtőzködő állatvilágnak.
Mielőtt a helyszínre érkeztem, a magas partról megcsodáltam a tengerben
álló fantasztikus sziklaképződményeket. Rendkívül kemény sziklák ezek,
még a tenger pusztító hatásának is sokáig ellenállnak. A tenger munkája
különleges alakúra formálja őket, így kapták nevüket is. Az egyiket például
Notre Dame-nak nevezték el, mert olyan az alakja, mint a híres párizsi
templomnak. Nekem a legjobban a Kotlóstyúk tetszett, mert elképesztően
hasonlít egy fészkén ülő fekete tyúkra, amely az ember közeledtére
felborzolja a tollait. Nem kell sok képzelőerő hozzá, hogy még a taraját és a
csőrét is lássuk. Persze ez a kotlóstyúk legalább 30 méter magas és 50 méter
hosszú.
Én azonban a part mentén húzódó sziklasor valamelyikét akartam
átkutatni. Ezek a sziklák 50-100 méternyire állnak a tengerparttól, és köztük
meg a part között kókuszligetek vannak. Egyetlen komoly bajom volt:
vendéglátóim nyomatékosan figyelmeztettek, hogy a sziklák a
bennszülöttek szent helyei, és fehér embernek tilos megközelíteni őket.
Vannak ugyan egyes kivételek, ahol turisták, kirándulók gyakrabban
megfordulnak, de az engem érdeklő részek mind tabu alatt álló szent helyek.
Mit volt mit tenni, be kellett szöknöm a tilos területre és elrejtőzve végezni
a gyűjtést.
Feladatomat az is nehezítette, hogy éppen munkaszüneti nap volt, és az
emberek csoportosan jöttek-mentek a környéken. Én pedig furcsa
rovargyűjtő felszerelésemmel, hálóimmal, fehér lepedőimmel azonnal
felkeltettem a kíváncsiak érdeklődését. Így kénytelen voltam megvárni az
alkalmas pillanatot, és a pálmaligeten át vezető útról letérve elrejtőztem a
sűrű bokrok között. Néhány perc múlva, amikor már biztosra vettem, hogy
senki sem vette észre eltűnésemet, a sűrűségben óvatosan elindultam a
fekete sziklák felé. Amint közelebb értem, egyre nagyobb lett a hőség.
Tiszta, napsütéses idő volt, és a nap már majdnem a fejem fölé került.
Hamarosan rájöttem, mi ennek a szokatlan forróságnak az oka. A
koromfekete sziklák a napsütésben rengeteg hőt nyeltek el, és úgy
működtek, mint óriási fűtőtestek. Ha napsütötte helyen hozzájuk érek, égési
sebeket okoztak volna. Valami nyílást, barlangfélét kerestem, részben, hogy
elrejtőzködjem, részben, hogy árnyékot találjak a szinte elviselhetetlen
forróság ellen. Sajnos a sziklafal átjárhatatlan volt, csak a hőséget ontotta.
Éppen elhatároztam, hogy visszafordulok, amikor közeledő hangokat
hallottam. Gyorsan egy kidőlt pálmatörzs mellé feküdtem, hogy fedezzem
magam. Nagyon kellemetlen lett volna, ha a bennszülött szemek
észreveszik, hogy tilos szent helyen járok. Szerencsére a csoport nem vett
észre, nevetgélve, beszélgetve továbbmentek. Amikor minden
elcsendesedett, visszatértem az útra, és megkerültem a sziklát. Hasadékot,
üreget kellett keresnem, amely a belsejébe vezet.
Erről az oldalról végre sikerült belopakodnom egy alig látható kis
ösvényen. Itt valamikor, 10 vagy 100 évvel ezelőtt nagy sziklaomlás
lehetett. Ház nagyságú és kisebb sziklák torlódtak egymásra, de közöttük
labirintusszerű járatok haladtak az omlás belseje felé. Megtaláltam a nekem
való terepet, és mindjárt be is húzódtam az első résen. A sziklák párkányáról
mohabevonat, sziklanövények dús szövevénye csüngött le, és a résekben
temérdek pókháló csillogott. Tovább kapaszkodtam befelé a keskeny
réseken. Kedves félhomály vett körül, de néhány lépéssel beljebb egy
függőleges kürtőn keresztül újra több világosságot kaptam. Itt már rejtve
voltam a bennszülöttek elől, úgyhogy nyugodtan munkához foghattam.
Különös, csillag alakú, ezüstös szövedékek ragyogtak a beszűrődő fényben.
A csillagocskák közepéből fehér cső húzódott egy-egy sziklarepedés belseje
felé.
Hosszabb időbe tellett, míg csipeszemmel az egyik cső lakóját, egy apró
madárpókot kipiszkáltam a sziklarepedésből. A madárpók név hibásan
ragadt ezekre az állatokra, mert még a legnagyobb, 10 centiméteres fajok is
csak egészen kivételesen zsákmányolnak madarakat, inkább nagy
rovarokkal táplálkoznak. Az ilyen apróságok pedig nem is élhetnek mással,
mint apró rovarokkal. Sokkal fontosabb tulajdonságuk, hogy szervezetük
igen ősi fejlettségi fokon rekedt meg. Megtaláltam tehát az első ősi típusú
sziklalakó állatot.
Folytattam a gyűjtést, több ismeretlen, érdekes forma került elő. Egyszer
csak nagy robajra figyeltem fel. A fejem fölötti szikla megremegett, mert
óriási csattanással rázuhant egy hatalmas kő. Körülöttem mindenfelé kavics-
és porzuhatag hullott, a sötét porfelhő még sokáig a levegőben lebegett.
Valószínűleg hő tágulás okozta sziklaomlást éltem át, de a fölöttem
tornyosuló hatalmas szikla megvédett a közvetlen veszélytől. Amikor úgy
éreztem, hogy a hasadékokat eléggé átvizsgáltam, megkezdtem a
visszavonulást. Néhányszor bizony elvétettem az utat, amíg végre
megtaláltam a rést az ösvény felé. Innen azután szerencsésen kiértem a
szikla körül húzódó bozótba. Először óvatosan kikémleltem, és amikor sem
mozgást, sem hangot nem hallottam, kilopakodtam az útra. Így a szent
sziklákkal minden baj nélkül végeztem.
Ismeretlen pálmafák nyomában

Kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy saját vízesésük van, de az én legújabb

házigazdám ezek közé tartozott. A ház, ahol új főhadiszállásomat felütöttem a
Hienghene folyó mellett, egy gyönyörű völgyben épült. A ház az itteni
előírások szerint eresz nélküli volt, hogy a tetőzetét a ciklonok le ne cibálják.
Az ablakokat fatáblák védték a majdnem vízszintesen odacsapódó esőtől.
Nekem mégis a legjobban a vízvezeték tetszett, ugyanis a háztól alig kétszáz
méterre levő vízesés táplálta. Érdekes megoldással, három egymást követő
lépcsőben, körülbelül 40 méterről szakadt le, és alul kis tóvá duzzadt. A ház
építtetője az új-kaledóniai főváros első és egyetlen fogorvosa volt. Rengeteget
keresett, megvette a völgyet a vízeséssel, és felépíttette egyik nyaralóját. Az
épület mostani lakói az erdészet emberei voltak.
Marcel, a telep vezetője szenvedélyes erdész és természetbarát; angol
felesége, Helén – Új-Kaledónia növényvilágát kutatta – nemzetközileg
elismert botanikus volt. Ebben a környezetben az első perctől otthon éreztem
magam, mert házigazdáim minden segítséget megadtak munkámhoz. Amikor
Helénnek elmagyaráztam, hogy ősi új-kaledóniai állatokat keresek, azonnal
indítványozta, hogy menjünk fel a Mont Paniéra. Ez Új-Kaledónia
Kékestetője, vagyis a sziget legmagasabb hegycsúcsa. A Kékesnél azonban
jóval magasabb, majdnem 1700 méteres. De még ennél is magasabbnak
látszik, mert közvetlenül a tengerpartról emelkedik, meglehetősen meredek
lejtővel. Nem hegymászás volt a célom, hiszen ennél sokkal magasabb
hegyeket is megmásztam, de a Mont Panié a föld egyik legkülönlegesebb
hegye, mert a tetején levő erdő valamennyi fa- és növényfaja ősi, egyedül itt
található ritkaság. Az ősi erdőkben élő rovarvilágot csak nagyon hiányosan
ismerik, tehát rengeteg felfedezni való van itt. Így érthető, hogy nagyon
szerettem volna eljutni erre a titokzatos hegyre. Megmászásához azonban jó
hegyi vezetőre van szükség, mert az út egyes szakaszokon nagyon meredek,
és most, az esős évszakban rendkívül csúszós. Előfordul, hogy negyedórákon
át szinte négykézláb kell felfelé kapaszkodni, és még így is fennáll a
visszacsúszás, a lezuhanás veszélye.
Amint megtudtam, a legközelebbi hegyi vezető az egyik közeli törzs tagja.
A törzs neve Caavatch (ejtsd: Kavacs), magyarosan hangzik, és falujuk is ezt
a nevet viseli. Terepjáróra ültünk, és elindultunk Caavatch-ba. Helén
útközben elmondta, hogy Caavatch jellegzetes melanéziai falu, régi törzsi
szervezettel, élén a törzsfőnökkel. Nem vagyok ugyan néprajzos, de annyit
tudok, hogy Óceániát két népcsoport lakja, az egyik a melanézok csoportja:
ezek gyapjas hajú, széles arcú, európai szemmel nézve nem túlságosan szép
emberek. Ide tartozik Új-Kaledónia lakossága is. A másik a polinézek
csoportja: többnyire simább hajú, világosabb bőrű képviselőkkel. A híres szép
óceániai lányok is polinézek.
Az első meglepetés a főnök házán látható televízióantenna volt. Ez
mutatja, hogy a civilizáció hogy formálja át az évezredes óceániai életmódot.
A főnöktől megtudtuk, hogy a hegyi vezető nincs otthon, más megoldást
kellett keresnünk. Marcel felhívta az egyik közelben lakó ismerősét, egy fiatal
francia férfit, aki jól ismeri az utat a Mont Panié csúcsára. Megállapodtunk,
hogy másnap reggel 7 órakor a vezető házánál leszünk, és legalább két napra
felnyomulunk a Mont Paniéra. Az egész nap a felszerelés összeállításával,
élelmiszerek vásárlásával és csomagolással telt el. Délben váratlan vendégek
érkeztek, a honolului növénykert két botanikus kutatója. A fiatalemberek az
elmúlt évben már jártak itt, és a Mont Panié oldalában egy teljesen
ismeretlen, a tudományra nézve új pálmafajt fedeztek fel. A fából mindössze
7-8 példányt találtak egy eldugott helyen. Az a feltevésük, hogy ez a faj
kipusztulóban van. Szeretnének most magvakat gyűjteni és a pálmát a teljes
kipusztulástól megmenteni. Így a Mont Panié expedíció hattagúra bővült:
Helén, Marcel, a hegyivezető és én, végül a két honolului pálmagyűjtő.
Tíz perccel 7 óra előtt összegyűltünk a vezető házánál, ahol lesújtó látvány
fogadott minket. Vezetőnk egy padon feküdt, combján 20 centiméteres
sebbel. Előző nap ugyanis a tengerben búvárkodott, és véletlenül ráúszott egy
korallpadra. A borotvaéles korallok úgy felhasították, hogy alig maradt ereje
a kiúszáshoz. A minden részletében kidolgozott Mont Panié-útból nem lett
semmi. Azért együtt maradtunk és elhatároztuk, hogy legalább 600 méterig
felmászunk.
A terepjáró autót a tengerparton hagytuk, és elindultunk egy kis ösvényen.
Az út előbb lankásan, majd egyre meredekebben kapaszkodott felfelé. Vállig
érő fűben, elszórtan álló fák között haladtunk körülbelül 200 méter
magasságig. A táj alattunk fokozatosan tárult ki, mint valami óriási légi
fénykép. Láttuk, hogy a tengerpart közelében sekély, türkizkék víz csillogott.
Néhány száz méterrel odébb húzódott a csodálatos korallzátony. A nyílt
tengerről jövő hullámok hófehér tajtékot vertek a szélén. Mögöttük a
látóhatárig tintakék volt a tenger. Nem sokáig gyönyörködhettünk a szép
panorámában, mert az ösvény meredeken behatolt a zárt erdőbe.
Páfránybokrok, pálmafák szövedéke következett, majd utána hatalmas fákból
álló, buja őserdő.
A felfelé kapaszkodás egyre nehezebbé vált, egy meredek helyen Marcel
megcsúszott, és legalább két métert zuhant lefelé. Egyik bokája azonnal
megdagadt, és sántikálva kullogott utánunk. Ez körülbelül 400 méter
magasságban történhetett, ahol az erdő hirtelen ismét megváltozott,
bambuszból és pálmákból álló övezetbe jutottunk. A két honolului
pálmagyűjtő hamarosan rátalált a keresett pálmafára. Az első példány éppen
virágzóban volt, és a fiatal botanikusok megkértek, hogy készítsek
fényképfelvételt a fürtösen lecsüngő, érdekes virágokról. Persze magvakat is
szerettek volna találni, de ez még csak a virágzás ideje volt, így szomorúan
állapították meg, hogy néhány héttel később kellett volna jönniök. Hogy
megvigasztaljuk őket, mindenféle földre hullott növénymagot és gyümölcsöt
gyűjtöttünk, hogy ezt vigyék magukkal Honoluluba.
Úgy látszott, hogy ez az út sehogy sem akar sikerülni. Így a kis csapat a
visszatérés mellett döntött, de én azzal a javaslattal álltam elő, hogy egyedül
tovább megyek a hegyi ösvényen. Marcel hallani sem akart a dologról,
kijelentette, hogy ő felel a testi épségemért, és vezető nélkül még senki sem
vágott neki a Mont Paniénak. Megmagyaráztam, hogy nem a csúcsra akarok
felmenni, csak a mohaerdők magasságáig, hogy a szükséges talajmintákat
megszerezzem. Kisebb haditanács következett, egyeztettük óráinkat, és
megállapítottuk, hogy bőséges időm van a mohaerdő elérésére és a
visszatérésre. Ha délután 5 óráig nem érkeznék meg az autóhoz, a két
amerikai értem jön, és segítséget hoz.
A magányos menetelésnek megvan a maga különös hangulata. Ilyenkor
úgy érzem, mintha közelebb lenne hozzám az erdő, a csend nagyobb, és a
fülemhez érkező hangok erősebbek. A pálmafán hintázó, apró cinegeforma
madár mintha nekem mutatná be tornászmutatványát, és a rekedt hangon
károgó varjú engem akarna valamire figyelmeztetni. Az út mellett különös fa
állt, törzsén nyíló sárga virágokkal. Mindig újra és újra megcsodálom a
trópusi erdő különlegességeit. Később észrevettem, hogy az erdő ismét
megváltozott, villásan elágazó kardlevelű pandánuszfák következtek, és a
nagy fákon hatalmas epifita növények kapaszkodtak felfelé. Ezek az epifiták
nem élősködnek, csupán azért kapaszkodnak fel más fák törzsére, hogy több
fényhez jussanak. A sok moha végre jelezte, hogy megérkeztem az én
erdőmbe. Munkához kellett látnom, hogy idejében visszaérjek. Az egyik
alacsony páfrányfáról függönyszerűen csüngtek le a száraz levelek. Amint
megütögettem, ceruza nagyságú botsáska hullott a földre. Két első lábát hátra
nyújtotta, és mozdulatlanul hevert, mint egy görcsös, zöld ágdarabka.
Lefényképezni való mimikri volt, és szinte sajnáltam a gyűjtőüvegbe tenni ezt
a különös nagy rovart. Szerettem volna továbbmenni, de az órám
visszafordulásra figyelmeztetett. Gyors talaj-mintagyűjtést végeztem, azután
szomorúan indultam vissza az úton. Fölöttem ezer méter magasságban
csodálatos ősi növények vannak, én pedig lefelé bandukolok.
Barlangkutatás repülőgéppel

Szombat volt, és éppen a születésnapom, amikor a kis repülőgép elindult,

hogy az Új-Kaledóniától keletre fekvő korallszigeteket felkeressem. A
hófehér sziklák, a zöld pálmafák és az ezerféle kékben tündöklő tenger
elmondhatatlanul szép volt. Az én várakozásomat még az is fokozta, hogy
Lifou szigete – ahova gépünk igyekezett – különleges helyet foglal el a
korallszigetek között. Valamikor Lifou is úgy született, mint a többi
korallsziget. Egy vulkán kiemelkedett, partját korallok vették körül, majd
újból visszasüllyedt az óceánba. De Lifou-val valami születési
rendellenesség történt. A süllyedést abbahagyta, sőt kezdett kiemelkedni a
tengerből. Lassanként az egész tenger alatti korallmező szárazra került, sőt
50 méter magasra emelkedett fel. Ezt a mészkőfennsíkot benőtte a trópusi
őserdő, és a mészkövet mosni, oldani, marni kezdte a trópusi eső. Lassan
úgy tele lett lyukakkal, gödrökkel, járatokkal, mint valami óriási szivacs.
Így egyszerre két dolog is jelen volt, ami az én ősi állataimat elrejthette:
barlangok és sűrű őserdők. Azzal a szándékkal repültem, hogy mind a
kettőt kikutatom.
A kis repülőgép kora délután érkezett meg a repülőtérre. A megbeszélés
szerint itt is az erdészet embere várt volna, de sajnos nem találtam senkit.
Érdeklődésemre ellentmondó válaszokat kaptam. Egyesek szerint elutazott,
mások azt mondták, hogy várjak, hamarosan megérkezik. Végre egy
szigetlakó felajánlotta, hogy kis teherautóján elvisz az erdészházhoz.
Nyílegyenes, korallmésszel kirakott autóúton robogtunk, kétoldalt alacsony,
sűrű erdő szegélyezte az utat. Hamarosan megérkeztünk a teljesen elhagyott
erdészházhoz. A ház zárva volt, lakatlannak látszott. A verandán az asztalon
egy fél kenyér volt, a belsejét teljesen kicsipegették a tyúkok. Erről jutott
eszembe, hogy reggel óta nem ettem semmit, így nekiláttam a magammal
hozott elemózsiának. Éppen befejeztem az evést, amikor egy kis
személyautó kanyarodott a ház elé. Tulajdonosa, a repülőtér meteorológusa
közölte velem, hogy az erdész elutazott az előző géppel. Azért jött, hogy
elvigyen a sziget egyetlen vendégházába, máshol nem tölthetem az éjszakát.
A repülőtérre érve, egy kis szobában hellyel kínált. Később visszajött értem,
és csak úgy mellékesen megjegyezte: – Tulajdonképpen ezen a
pilótaszálláson is ellakhatna, de persze ez nagyon egyszerű kis szoba...
Mintha gondolatolvasó lett volna, mert ennél jobb helyet el sem
képzelhettem. Volt benne egy ágy meg egy mosdó, hely a talaj futtatóknak,
a tábori főzőkészüléknek, vagyis minden együtt volt egy kényelmes
tanyahelyhez. Majd felajánlotta azt is, hogy a következő napokban autójával
elvisz a sziget bármelyik részébe. Így minden készen állott a kutatáshoz.
Másnap reggel, kevéssel napfelkelte előtt, házigazdám hozzálátott napi
munkájához. Miután telexgépen továbbította az adatokat, megkérdezte,
hová akarok menni. Én a térképen jelzett egyik barlangra mutattam.
Azonnal közölte, hogy ez szent hely, a szigetlakók hite szerint az ősök
szelleme lakik benne, tehát fehér embernek nem szabad a közelébe menni.
Megmagyaráztam, hogy nem akarom az ősök szellemét megsérteni, hanem
ősi állatokat keresek, amelyek éppen ilyen barlangban remélhetők. Szemmel
láthatóan nagyon érdekelte a munkám, és rövid gondolkodás után közölte,
hogy tud egy másik barlangot is. Ez már nem szent, vagyis bárki
felkeresheti.
Felszerelésemmel és a szokásos egynapi élelemmel elindultunk a
barlanghoz. Húszpercnyi autóút után meredek mészkősziklákhoz érkeztünk.
Innen már csak gyalog lehetett tovább kapaszkodni a forró napsütésben. A
barlang a sziklatetőről nyílt, majdnem függőlegesen. Alattunk, alig 50
méternyire kék vizű öböl volt, hófehér homokkal, zöld pálmafákkal a
partján. Kísérőm elmondta, hogy itt valamikor egy kis halászfalu volt, de a
lakosság elköltözött belőle. Még a múlt század elején hittérítők érkeztek ide
Franciaországból. Elsőnek katolikusok, kevéssel utánuk protestánsok. Mind
a két felekezet templomot és missziót épített, egyik a falutól északra, a
másik délre, ezután megkezdték a térítést. A bennszülöttek az egészből nem
sokat értettek, csak annyit, hogy a fehér emberek a jóistenen veszekednek
egymással. A szigetlakók különben is harcias népek voltak, és ez a
veszekedés remek ürügy volt a háborúságra. Végül a falu két táborra
szakadt, az egyik a katolikus, a másik a protestáns templom mellé költözött.
Az eredeti falu pedig üresen maradt, e mellett a gyönyörű kis öböl mellett.
Kísérőm levett két kókuszdiót az elvadult pálmaligetben, megtisztította,
és bozótvágó késével leszelte a tetejét, mint valami óriási lágy tojásnak.
Gyorsan kiittuk a hűs, kellemesen üdítő italt belőle, utána elindultunk
kétfelé, kísérőm a meteorológiai állomásra, én pedig a barlangba. A barlang
nyílása meredeken vezetett lefelé, lépcsőfokszerűen elrendezett, nagy
kövekkel kibélelve. Látszott, hogy itt gyakran járnak emberek, nyilván a
barlang fenekén levő édesvizű tóhoz ivó-vízért.
Talán kétemeletnyi mélységet haladtam lefelé, amikor a félhomályban
csúszós agyagra léptem. A lábam kiszaladt alólam, és leszánkáztam a föld
alatti tó szélére. Kellemes, sima csúszás volt, mindössze vastagon sáros
lettem, de nem volt időm bosszankodni, mert valósággal elkápráztatott a
föld alatti tó szépsége. A víz elképzelhetetlenül átlátszó és sejtelmesen kék
volt, valami leírhatatlan, szinte világító kékséggel. A feneke közelinek
látszott, de ezt csak a fénytörés mutatta. Valójában veszedelmes tömeg volt,
alján éles cseppkövekkel. A tó kanyargó járatokkal húzódott be a föld
mélyébe. Ebbe az irányba nem haladhattam tovább, csónak kellett volna
hozzá. Elkezdtem kutatni száraz lábbal járható folyosók után. Nem csupán a
kíváncsiság vezetett, el akartam jutni olyan helyre, ahol az örök sötétségben
barlangi állatokat találok. A vízszintes járatok azonban mind a vízben, sőt a
víz alatt haladtak, a cseppkövek is ott csillogtak a kékes vízben. Ezek a
vízbe merült cseppkövek, mint valami írott krónika, elmesélték a barlang
egész történetét. Cseppkő víz alatt nem képződik, ez a barlang valamikor
szárazon volt, majd egy nagy földmozgás lesüllyesztette a talajvíz szintje
alá. Rettenetes erők dolgoztak itt, a cseppkövek darabokra törve hevertek a
tó fenekén, mintha egy óriási mozsárban törték volna apróra őket. Több órás
föld alatti bolyongás után beláttam, hogy víz alá süllyedt barlangban
vagyok. Így máshol kell keresnem száraz lábbal járható föld alatti
folyosókat.
Kimásztam tehát a napvilágra, és elindultam tovább az ösvényen. Hol
egyik, hol másik irányba hatoltam be, de a felszín annyira sziklás,
szakadékos volt, hogy nem tudtam eljutni az ösvénytől nagyobb távolságra.
Éreztem, hogy kell valahol lennie egy föld alatti járatnak ebben az óriási,
átlyuggatott mészkősziklában, de képtelen voltam megtalálni. Barlangkutató
felszerelés, hosszabb feltáró expedíciók kellettek volna, de erre nem volt
sem időm, sem lehetőségem. Hazatérve meteorológus barátom
elgondolkodva hallgatta beszámolómat. Ő is megerősített abban, hogy más
módon kell keresni kutatásaimnak megfelelő barlangot. Egész este ezen
tanakodtunk, és végre különös ötletünk támadt. Repülőgépről kellene
megfelelő helyet keresni. Ahhoz, hogy különrepülőgépet béreljek, nem volt
elég pénzem. Kísérőm azonban kitűnő ötletet adott. Jól ismerte az összes
pilótákat, és tudta, hogy visszaindulásomkor éppen az egyik barátja vezeti a
gépet. Erre építette fel a tervet. Előző nap felkerestük a pilótát, aki azonnal
szövetségesünk lett. Azután elvégeztem még a hátralevő két nap kutatásait,
és ezután került sor a nevezetes repülésre.
A gép felszállás után, rendes körülmények között, fokozatosan felvette a
8000 méteres utazási magasságot. Most azonban rendhagyó út következett,
bizony be kell vallanom, néhány nem egészen megengedett eljárással. Az
első az volt, hogy már indulás előtt a navigációs tiszt üres helyét foglaltam
el a pilótafülkében, kezemben frissen megtöltött fényképezőgéppel.
Alacsonyan repülve végigpásztáztuk a szigetet, és lefényképeztem az egész
felszínt. A légi felvételek alapján otthon kell majd kijelölnöm a szóba jöhető
barlangok helyét. Ebben az eljárásban benne volt a ki nem mondott program
is, hogy a következő évben visszatérek Új-Kaledóniába, és felkutatom a
levegőből kiválasztott barlangot.
Csodálatos repülés következett. A sziget fölött néhány száz méter
magasságban repülve végigfényképeztem a barlangra gyanús horpadásokat,
mélyedéseket. A többi utas észre sem vette, hogy rendellenesen repülünk, és
15 perces út után gépünk felemelkedett a szokott magasságba. Egy idő
múlva kellemes álmosság fogott el, valami jóleső bódulatféle. Nem tudom,
mennyi idő telt el, amikor fátyolosan hallottam a pilóta hangját: – A nagy
magasságtól aludt el, mert 8000 méter fölött járunk, és nem adtam oxigént a
pilótafülkébe. – Akkor riadtam fel a furcsa bódulatból, amikor a gép
ereszkedni kezdett.
Darazsak és pókok

Sokan úgy képzelik, hogy a trópusi őserdőben rengeteg veszély fenyegeti

az embert. Legtöbben vadállatokra, óriáskígyókra és más félelmes lényekre
gondolnak, amikor útiélményeimről kérdeznek. Egyetlen vérengző
fenevaddal sem találkoztam, de van egy állatcsoport, amelyiktől mindig
tartottam, és amellyel majdnem minden utamon volt kellemetlen kalandom:
ezek a darazsak.
Új-Kaledóniában először jártam esős évszakban. Már az első napokban
feltűnt, hogy a mezőn dolgozó emberek között nem egynek cipó nagyságúra
dagadt a feje. Darazsak szúrták meg – magyarázták, ha érdeklődtem.
Hamarosan én is megismerkedtem velük, azaz a kőmüvesdarazsakkal.
Nevüket onnan kapták, hogy apró sárgolyókból fecskefészekre emlékeztető
agyagfészket építenek. Gyakran láttam a jó két centiméter hosszú, karcsú
darazsat, amint az út mentén, nedves helyen meggyúrta a kis agyaggolyót,
azután nehézkesen felrepülve vitte a ház falához, a fészeképítéshez. Amikor
az agyagkamra elkészül, a darázs elindul gyűjtőútra. Vannak fajok, amelyek
kizárólag pókot gyűjtenek. A zsákmányt egy szúrással úgy bénítják meg,
hogy az állat mozgásképtelenné válik, de életben marad. A megbénult pókot
az agyagkamrához viszik, belerakják petéjüket, és befalazzák a kamrába.
Így építenek fel 4-5 kamrát, mindegyikben egy petével és egy vagy több
pókkal. A petéből kikelő lárva felfalja a megbénított pókot, így van mindig
friss tápláléka, és gyorsan megnő. Mindez eddig csak a pókra tartozik, és én
véletlenségből úgy kerültem az egész dologba, hogy rovargyűjtés közben a
hálómba ráztam egy pókra vadászó kőművesdarazsat. A hálóból dühösen
nekem rontott, és hirtelen beleszúrt a jobb fülcimpámba. A fülem szép
golyó alakúra dagadt, és ettől kezdve igyekeztem kerülni a darazsas
helyeket.
A következő nap reggelén már megfeledkeztem róluk. Kísérőm
gyönyörű, sűrű erdőbe vitt, és megállapodtunk, hogy délután értem jön. Így
egyedül indultam az ismeretlen felé. Előttem egy hatalmas törzsű fa volt. A
törzse már erősen korhadozott, és lógott rajta a kéreg, ez pedig kedvenc
helye a rovaroknak. Gondolkodás nélkül odaléptem, és letéptem a kérget. A
következő pillanatban máris láttam alatta a gomba alakú darázsfészket, tele
darazsakkal. Azonnal szárnyra keltek, én pedig rohanni kezdtem. Már jó
lendületben voltam, amikor a lábam egy gyökérbe akadt. Olyan erővel
rántott vissza, hogy valósággal a levegőbe emelkedtem, utána pedig teljes
hosszamban végigvágódtam a földön. Összehúztam magam, és vártam a
darazsak támadását, de nem jöttek. Valószínűleg az egész csapat elrepült
fölöttem, és ez mentett meg az összeszurkálástól. Óvatosan felemeltem a
fejem, a fájdalom belenyilallott a bordáimba. Lassan feltápászkodtam,
éreztem, hogy nagy baj nincs, valószínűleg bordarepedés nélkül, alapos
zúzódásokkal megúsztam az esést. Az biztos, hogy a darazsak támadása
sokkal nagyobb bajt okozott volna.
Délutánra, amikor kísérőm visszajött, már megszoktam a fájdalmat, és
nem dicsekedtem el ügyetlenségemmel. Különben is tartalékolni akartam az
erőmet, mert ez volt az utolsó gyűjtőnapom Új-Kaledóniában. Még kettős
feladat várt rám, egy barlang és egy őserdőfolt a fölöttünk emelkedő
fennsíkon. A barlanggal kezdtük. Ez is függőlegesen lefelé húzódott, a
fenekén a szokásos édesvizű tóval. Itt is a bennszülöttek nyomát követtem,
akik szárazság idején ivóvízért jártak le. A víz csodálatos kék színben
csillogott, és ugyanolyan átlátszó volt, mint Lifou szigetén. A föld alatti
tóba süllyedve csodálatosan szép, szinte mesebeli cseppkőoszlopokat
láttam. Ez elárulta, hogy a barlang keletkezése után lesüllyedt, és víz alá
került. Lehet, hogy az egész sziget, sőt az egész szigetrendszer süllyedésben
van, és évezredek vagy milliók után tenger alatti szirt lesz belőlük. Sokáig
kúsztam, bolyongtam a járatokban, amennyire fájós oldalam engedte, de az
örökös sötétséget – ahol igazi barlangi állatokat reméltem felfedezni – sehol
sem tudtam elérni. Ezek a részek mind víz alá süllyedtek.
Időm lejárt, és az autó kürtje jelezte, hogy odafent várnak rám.
Kimásztam a napvilágra, és a kora délutáni napsütésben elindultunk a
fennsíkra, a kis erdőfolthoz. Nehezen járható mészkősziklás erdő volt, tele
gödrökkel, éles mészkőtarajokkal. Amint a gyűjtést megkezdtem, elsőnek
azonnal egy aranyos színben ragyogó, tarka kis pók hullott a
rovarernyőmbe. Első pillantásra láttam, hogy teljesen új, a tudományra
nézve ismeretlen állat van előttem. Talán 10 vagy 20 millió év alatt fejlődött
ki, jóval hamarabb, mint ahogy az ember megjelent a földön. Ilyenkor
persze megjön az étvágy, tovább kutattam újabb példányok után. Ehelyett
azonban újabb ismeretlen került elém, ezen a napon a második új faj. Az
egész erdő alig lehetett nagyobb, mint otthon a Népliget, és úgy látszik,
utolsó menedéke ezeknek a kipusztulófélben levő, csodálatos ősi
formáknak. Ekkor határoztam el, hogy visszatérek Új-Kaledóniába. Ebben
az országban, mint annyi más helyén a földnek, szemünk láttára tűnnek el az
erdők és velük együtt az ott élő ősi állatformák is. Mielőtt minden elpusztul,
legalább a tudomány, a jövő számára mentsük meg, amit csak lehet.
Egészen napnyugtáig folytattam a gyűjtést. Amikor a sötétség hirtelen
ránk szakadt, visszamentünk szállásunkra. Ez az estém volt az utolsó, de
már nem szomorkodtam, mert tudtam, hogy visszajövök. Az erdőfoltban
maradt még egy-két elintézni való dolgom.
Másnap reggel jókedvűen búcsúztam el házigazdáimtól, mint aki tudja,
hogy csak rövid időre utazik el. A kis repülőgép hamar a fővárosba repített,
és délelőtt az erdészet központi hivatalában búcsút vettem barátaimtól.
6. A FELADAT NEM MINDIG TUDOMÁNYOS

Lehet, hogy vannak olyan szerencsés expedíciók, amelyeknek tagjai

mindig csak a tudományos céllal törődhetnek; de mi, magyarok sohasem így
utazunk. Úgy vagyunk vele, mint az egyszeri ember, aki olyan faluból indul,
ahonnan kevesen mennek idegenbe. Mindenki ránk bíz valamit: próbáljuk
elintézni helyette. A lepkék tudósa lepkét gyűjtet velünk; a bogarász
bogarakat; a mohásznak mohát kell szárítani; a növénynemesítőnek
magvakat hozni. Fényképezni kell, hogy itthon is láthassák az érdekes
tájakat és magnóra venni soha nem látott őserdők madárhangjait.
Az én tengerentúli útjaim között többnek a fő célja természetfilmek
készítése volt, és a tudományos kutatások szorultak a második helyre. Húsz
éven felüli olvasóim talán még emlékeznek A napsugár nyomában című
televíziós filmsorozatra, mások pedig A megsebzett bolygóra; mind a
kettőnek felvételein tudományos szakértőként voltam jelen. Sokan talán
csodálkoznak rajta, hogy tudományos munkám rovására ilyen sok időt
szántam filmezésre. De meggyőződésem szerint a tudomány népszerűsítése,
az ismeretterjesztés ugyanolyan fontos, mint maga a kutatás. A tudomány
eredményeit mindenkinek ismerni kell ahhoz, hogy az emberiség érdekében
hasznosuljanak. Ezért vállalkoztam a filmexpedíciókra, és ezért írom
utazásaimról az útibeszámolókat is.
Utazásaimnak egyik emlékezetes része volt, amikor a két magyar Új-
Guinea-kutató : Fenichel Sámuel és Bíró Lajos nyomai után kutattam. Bíró
Lajos ott töltött éveinek dokumentumai elenyésztek. Fenichel sírját végül is
sikerült megtalálni. A Napsugár-expedíción a televízió munkatársaival
keresztet állítottunk a megkerült sírra; a függetlenné vált Pápua Új-Guinea
kormányával egyetértésben a főváros: Port Moresby egyetemén emléktáblát
avattunk fel Fenichel Sámuel és Bíró Lajos domborművével.
A flamingók tavánál

Csütörtökön érkeztünk Nairobiba Rácz Gáborral, a Magyar Televízió

rendezőjével, hogy egy televíziós sorozatot készítsünk elő. Vendéglátóink
sajnálkozva közölték velünk, hogy náluk másnap négynapos ünnep
következik. Azt javasolták, hogy erre az időre utazzunk el oda, ahol a
filmek felvételeit kezdjük majd. Amikor a térképen az útvonalakat
megmutatták, egyszerre csak a Nairobitól északra húzódó kék vonalra esett
a tekintetem: – Hiszen ez az egyenlítő – kiáltottam fel. – Akkor pedig a
most következő ötnapos vakációt csakugyan az egyenlítőn töltjük.
Másnap reggel az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Hivatalának
autója pontosan a megbeszélt időben várt a szállodánk előtt.
Gépkocsivezetőnk, Mohamed, középiskolát végzett fiatalember volt, aki az
idegenvezető tisztét is betöltötte. Hamarosan elhagytuk a várost, és a sima,
európai módra épített úton 110 kilométeres sebességgel robogtunk nyugat
felé. Kenyának ez a része 1000 méter fölötti fennsík, és a magasság az
egyenlítői forróságot is mérsékli. Ez az év különben is szokatlanul esős volt,
és körös-körül zöld fű borította a tájat. Az út mentén vízszintesen szétterülő
ernyősakácok álltak. Ezek a jellegzetes, nagy árnyékot adó fák jelezték,
hogy Kelet-Afrikában járunk. Hatalmas benzinszállító tankautókat és áruval
megrakott teherautókat hagytunk magunk mögött. Az aszfaltozott országút
és a nagy autóforgalom láttán nehéz volt elképzelni, hogy itt a múlt
században legelésző zsiráf- és zebracsapatok, oroszlánok és más ragadozók
éltek nagy tömegben. Az állatok világát egyedül egy nagy sas képviselte,
amelyet sűrűn láttunk az útmenti fákon üldögélni, vagy magasan a
levegőben körözni. Ebédidő volt, amikor az első nagyobb városkába,
Nakuruba érkeztünk.
A Nakuru-tó és környéke nemzeti park, természetvédelmi terület. A
bejáratnál belépődíjat kellett fizetni, majd autóval elindultunk a hatalmas
fákból álló, árnyékos parkba. Talán egy fél kilométernyi út után a fák
hirtelen elfogytak, és megcsillant előttünk az óriási víztükör. A vízen
egybefolyó, halvány rózsaszín vonal csillogott, amely rózsaszínű madarak,
flamingók ezreiből állt. A flamingók a föld legérdekesebb és legszebb
vízimadarai közé tartoznak. Száz évvel ezelőtt még milliós csapatokban
éltek Afrika tavai körül, sőt Olaszországban, Franciaországban és Dél-
Európa számos részén legalább vándormadárként megjelentek. Brehm, az
afrikai madarak ismerője, költői szárnyalással írta le a flamingókkal
kapcsolatos első élményeit: „Feledhetetlen marad az a benyomás, amelyet
az első flamingók láttára éreztem. A szó való értelmében százezernyi
madáron akadt meg a pillantásom. De szemem odatapadt egy csodás,
leírhatatlanul szép, hosszú, tüzes vonalhoz. A napsugár meg-megcsillant a
rózsaszín madarakon. Azután valamitől megriadva szárnyra kapott az egész
tömeg. Az eleven rózsák hosszú, gomolygó ék alakban sorakoztak, s most a
kék égen vonult tovább a tüzes vonal.”
Mi ketten – költői hasonlatok keresése helyett – inkább azzal voltunk
elfoglalva, hogy fényképező távolságba közelítsük meg a flamingócsapatot.
De ha bizonyos távolságba értünk, a csapat széle szárnyra kapott, és jóval
távolabb ereszkedett ismét vízre. A felrepülő és újra leereszkedő madarak
látványa csakugyan leírhatatlanul szép volt. A több ezres csapat felől
különös, csobogó hang szállt felénk, ez a flamingók életmódjával van
kapcsolatban. Ezek a madarak az iszapban élő vízirovarokat, csigákat,
kagylókat eszik. Különleges csőrük és nyelvük segítségével tapogatják ki a
megfelelő falatokat, de előbb a lábukkal megtapossák, megkeverik az
iszapot, hogy a rovarok, csigák, kagylók menekülni, mozogni kezdjenek. A
sekély vízben egyszerre több ezer madár topog, és a mozgásuk nyomán
keletkező zaj semmihez sem hasonlítható zúgássá, zsongássá olvad össze. A
felriasztott madárcsapat egy része talán egy fél kilométerrel távolabb,
szalmafedelű megfigyelőkunyhó közelében ereszkedett le.
Mohamed azt javasolta, üljünk autóba, és a kunyhónál közelítsük meg
újból a tavat. A szóban forgó helyen egy kis öbölféle volt, egy ároknál alig
szélesebb, lassú vízfolyás ömlött bele. A parton körös-körül bokrok és egy
kiszáradt ágasfa állott. Ezen a legkülönbözőbb madarak üldögéltek:
kárókatonák, kócsagok, gémfélék. De az igazi szenzációt a parton
csoportokba verődött madarak jelentették. Úgy látszik, ez a madárcsapat
megszokta már az embert, és tudta, hogy nem fenyegeti veszély.
Biztonságérzetének megőrzéséhez elég volt a két méter széles vízfolyás.
Ennek akár a partjáig is elmehettünk, a túloldalon ülő madarak ügyet sem
vetettek ránk. Egy kicsit természetellenesnek tűnt, hogy ilyen szelíd
vadmadarak között vagyunk, de az élmény egyedülálló érdekessége
elfeledtette velünk ezt a gondolatot. Inkább fényképezéshez láttunk. Elsőnek
a hatalmas, óriáscsőrű pelikánoknak szenteltem figyelmemet. Dél-amerikai
élményeimből emlékeztem, hogy ezek a madarak a halpiacon valósággal
koldulnak egy-egy halért vagy a tisztított hal hulladékáért. A lomha, nagy
tokájú madarak itt is hagyták, hogy szinte mellképet készítsünk róluk. A
madárcsapat másik furcsasága az óriási, kopasz fejű gólyaféle, a marabu
volt. A marabu majdnem embermagasságú, 160 centiméter is lehet. Olyan,
mint egy kopaszodó, frakkos öregúr. Természetes viszonyok között eszes,
vigyázó madár. A puskás embert azonnal megismeri és sohasem ereszti
lőtávolon belül. Egyetlen gyengéje feneketlen falánksága. Életmódja szerint
akár a keselyük közé is sorolhatnánk, mert nincsen olyan állati hulladék,
amit azonnal fel ne falna, sok helyen úgy fogják őket, hogy egy juhcombra
erős madzagot kötnek, és a hulladékok közé dobják. A falánk madár lenyeli
a birkacombot, és mielőtt megszabadulhatna tőle, odavonszolják a
madzaggal. Az itteni marabuk közömbösen álldogáltak, és hagyták, hogy
fényképezzük őket.
Foglalatosságunkat csak Mohamed sürgetésére hagytuk abba. Az idő
ugyanis rohant, és még világosban szerettünk volna első állomáshelyünkre,
a Viktória-tóhoz érkezni. Útközben arról a nevezetes magyar expedícióról
beszélgettünk, amelyet több mint száz évvel ezelőtt Teleki Sámuel vezetett
erre a vidékre. Szinte megelevenedtek előttünk a veszedelmes vadállatokkal,
harcias bennszülöttekkel való kalandok, amelyek a Teleki-expedíciót
ismertető útleírásokban szerepelnek. Ez a hangulat azonban teljesen
elrepült, amikor a tó partjára, Kisumuba értünk. Helyette tízemeletes
vasbeton épület fogadott, mintha egy világvárosba érkeztünk volna. Még a
hotel közönsége, az amerikai turisták is ezt a világvárosi hangulatot idézték.
A tóra néző lejtőn díszkert sétautakkal, virágágyakkal, halványkék
csempével kirakott úszómedencével. Afrikát, az afrikai hangulatot csak a
gyönyörű, vörös naplemente képviselte a Viktória-tó tükre fölött. De mi
még a naplementében sem tudtunk igazán gyönyörködni, annyira elment a
kedvünk ettől a luxusszállodás, igazi természetéből kiforgatott Afrikától.
Hogy a világvárosi hangulat teljes legyen, csengett a szobánk telefonja, és a
szállodatitkár jelentette, hogy várnak minket a társalgóban.
Látogatónk dr. Olindo néven mutatkozott be, majdnem kétméteres,
sötétbarna bőrű kenyai volt, a tudományos tanács titkára. Eddigi utunk felől
érdeklődött, és megkérdezte, hogy miben lehetne segítségünkre. Azonnal a
lényegre tértem, és mondtam, hogy semmi kedvünk sincs a következő
napokat ebben a luxushotelben tölteni.
Dr. Olindo szélesen elmosolyodott, azt hiszem, ezzel a kijelentéssel
nyertük meg a barátságát. Még egy ellenvetést tett, amikor figyelmeztetett,
hogy abban a kisvárosban, ahova másnap átköltözünk, egyszerű, vidéki
szálloda van, egyedül leszünk európai vendégek. Megnyugtattam, hogy az
európai szállodavendégek az utolsók, amit Afrikában keresünk. Inkább azt
mondja meg, van-e a közelben igazi őserdő. Kiderült, hogy a falutól alig 10
kilométerre van Kenya legszebb, védett és nemzeti parkká nyilvánított
őserdeje. Így abban a jóleső tudatban tértünk nyugovóra, hogy ez az első és
utolsó éjszaka, amelyet Kelet-Afrikában ily ide nem illő szállodában
töltünk. Másnap végre igazi tájak és emberek következnek.
Kenyai magyarok között

Második kelet-afrikai napunk igazán kellemesen kezdődött. Végre búcsút

mondhattunk a Viktória-tó partján álló luxusszállónak, és elindultunk új
szálláshelyünk, egy kenyai kisváros felé. Amint a Viktória-tó környékét
elhagytuk és északi irányba robogtunk, fokozatosan átalakult a táj. Kétoldalt
legömbölyödött, néha háznagyságú gránitsziklák sorakoztak. Mindenütt jól
művelt kertek és hullámbádoggal fedett házak voltak. Olindo dr. elmondta,
hogy ez a vidék sűrűn lakott. Az aszfaltborítású, jó minőségű útról
megtudtuk, hogy jugoszláv útépítők készítették. Alig egyórás út után az
egyik kanyarban egyemeletes társasházak csoportját pillantottuk meg, s
rövid idő múlva a kisváros központjában, fehérre meszelt szálloda előtt
álltunk meg. A szálloda, amelyet Olindo dr. az előző nap olyan szerényen
ajánlott, akármelyik magyarországi kisvárosban lehetett volna. A
fürdőszobában hideg-meleg vizes zuhanyozó, a szobában ágy, szekrény és
olvasólámpa volt.
Egy percet sem akartunk veszíteni, azonnal átöltöztünk, magunkhoz
vettük fényképező felszerelésünket, és elindultunk az őserdőbe.
Zoológusként is érdekelt az erdő, hiszen nem sok magyar kutatónak van
alkalma Kelet-Afrika ilyen eldugott pontján rovarokat gyűjteni. Rácz
Gábornak is volt hasonló programja, ő ugyanis komoly lepkegyűjtő. A
munkámhoz denaturált szeszre volt szükségem, nem vihettem magammal,
mert repülőgépen tilos szállítani. Helyben akartam megvásárolni, de
kiderült, hogy Kenyában a spiritusz lilára van festve. Így akadályozzák meg,
hogy az olcsó denaturált szesszel italokat hamisítsanak. A lila spiritusz
viszont rovarok konzerválására nem alkalmas. Ezért Olindo dr. azt
indítványozta, hogy keressük fel az orvosi rendelőt, ott biztosan találunk
tiszta alkoholt is. A rendelőben harmincas éveiben járó, szokatlanul sötét
bőrű kenyai orvos fogadott. Angolul mutatkoztam be, és magyarázni
kezdtem alkoholgondomat, amikor óriási meglepetésemre majdnem hibátlan
magyarsággal szólalt meg. Ezek azok a pillanatok, amikor azt hisszük, hogy
álmodunk. A valóság azonban gyorsan tisztázódott, a kenyai orvos a
budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerezte az oklevelét.
Az eset érdekességét még az is fokozta, hogy a neve is megfelelt volna
magyarnak: Kadényi doktornak hívták, és a nevét a végén ny-nyel és i-vel
írta. Alkoholt ugyan Kadényi sem tudott adni, de pillanatok alatt
összebarátkoztunk. Megbeszéltük, hogy délután, az őserdei terepszemle
után, újra találkozunk.
 Az őserdő felé vezető úton Olindo dr. elmondta, hogy már több mint egy
évtizede szinte élethalálharcot folytat ezért az utolsó kenyai őserdőfoltért. A
környék sűrűn lakott, és minden darab föld kell vagy kertnek vagy
legelőnek. Az állatok számára egyre nagyobb területet foglalnak el az
őserdőből, de ezt a néhány száz hektáros foltot mindenáron meg szeretné
védeni az utókor számára. Az erdő bejáratánál faiskola és szép, tiszta
erdészház fogadon. Az állami erdész elmondta, hogy régebben gyorsan
növő, külföldről hozott fafajtákat telepítettek, hamar rájöttek azonban, hogy
az afrikai fafajok lassabban nőnek ugyan, de a talajt nem teszik tönkre.
Az erdő szélén gondozott sétautak vannak, mert az iskolásgyerekek itt az
őserdőben tanulják a növénytant. A nagyobb, érdekesebb fákon névtáblák
lógnak, a faj tudományos latin és afrikai, helyi nevével. Egy kicsit
elgondolkoztatott, hogy a föld valamikor egyik legnagyobb
őserdőövezetében, egyenlítői Afrikában, ma névtáblákkal jelölik meg az
utolsó nagy erdei fákat. Súlyos figyelmeztetés ez nemcsak Kenya, nemcsak
Afrika, hanem az egész emberiség számára is. De a csodálatos környezet, a
buja növénytakaró elterelte figyelmünket ezekről az aggasztó gondolatokról.
Gábor lepkegyűjtéshez látott, én pedig életemben először az ajándéknak
szánt kecskeméti barackpálinkában konzerváltam az afrikai őserdő rovarait,
pókjait.
Munkánk befejezése után ismét autóba ültünk, hogy felkeressük Kadényi
doktor lakását. Az orvos háza egy kis falu szélén, nagy kertben állt. A ház
teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a távoli őserdő vonulatára. A kertben nagy
társaság, férfiak, nők, gyerekek tarka csoportja, legalább 30-40 ember
fogadott minket. Egy hosszú asztalon ételekkel, gyümölccsel tele tálak,
szúnyoghálóval letakarva a legyek miatt. A társaságban csak mi ketten
voltunk európaiak. A ház nagy közös szobájában, afféle társalgójában,
televíziót, rádiót és sztereó hanglemezjátszót találtunk.
Egyszer csak új vendég érkezett. Hófehér hajú, egy kissé töpörödött
ember, a falu tanácsának egyik vezető tagja. Az öregeknek itt kijáró nagy
tisztelettel fogadták, és a fő helyre ültették. Amikor megtudta, hogy
magyarok vagyunk, odajött hozzánk és rövid beszédfélét mondott. Azt
hiszem, először tolmácsoltak erről az afrikai nyelvről közvetlenül magyarra.
A 84 éves öreg rajtunk keresztül köszönte meg a magyaroknak, hogy a
falujuknak ilyen jó orvost adtak. Utána még a kertben zsibongó társasággal
is beszélgettünk. Kiderült, hogy itt afféle családi összejövetel van. A sok
ember mind Kadényi doktor tágabb családjába tartozik. A családi
kapcsolatok ápolása, a nagycsalád összejövetelei hozzátartoznak az itteni
élethez. Ezt a szokást szerencsére nem változtatta meg az európai hatás.
Azután elbúcsúztunk a társaságtól és Kadényi doktortól a közeli viszontlátás
reményében.
Másnap reggel visszaindultunk Nairobiba, kora délután érkeztünk meg,
és maradt még annyi időnk, hogy a város egyik érdekességét, a vadállatok
óvodáját megnézzük. Nairobi határában nagy kiterjedésű, több száz
négyzetkilométeres nemzeti park: a Nairobi Nemzeti Park kezdődik. De ez a
terület – mint annyi más Afrikában – nincs teljesen elzárva a forgalomtól, az
ember és a civilizáció minden hatásától. Így gyakran megesik, hogy az ott
élő állatok elpusztulnak, és kölykeik szülő nélkül maradnak. A szülőtlen
állatokat veszik gondozásba az óvodában. Vannak, amelyek felnőve
visszakerülnek a Nemzeti Parkba, mások annyira megszokják az embert,
hogy ott maradnak állandó lakosnak. Mint mindenütt a világon, itt is a
gyerekek örülnek a legjobban az állatoknak. Legnagyobb sikerük persze a
majmoknak van. A vigyázatlan látogatókat gyakran érik meglepetések. Az
egyik látogató kezéből a rácson át kikapták a kalapját. Nem bántak vele
egészen kalap módra, inkább feltörlőnek használták. Erre szükség is volt,
mert a ketrec lakói nem nevezhetők szobatisztának. Amikor az ápoló a
kalapot visszaszerezte, tulajdonosa bizony tanácstalanul nézett hajdani
kalapjára. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy inkább a napszúrást
kockáztatja meg, mint hogy kalapját – jelenlegi állapotában – újra a fejére
tegye. A csimpánzok ketrecénél hatalmas sikere volt annak a majomnak,
amely hanyatt fekve, mélyeket szippantva cigarettázott. A cigarettát az
egyik látogató kezéből kapta ki és a mozdulatain látszott, hogy régi,
gyakorlott dohányos.
Az oroszlánok kerítése mellett sokan álltak sorba, fényképeztek. A nagy
érdeklődést az okozta, hogy az erős dróthálón keresztül úgy is lehetett
fényképezni, hogy sem a kerítés, sem a háttér nem volt látható. Így a
felvétel készítője otthon azzal dicsekedhetett, hogy szabadban, vad oroszlánt
fényképezett.
A különös nairobi állatkertet nem szívesen hagytuk ott, de készülődni
kellett a következő útra. Másnap reggel indultunk afrikai utunk
legérdekesebb szakaszára, a masszáik földjére. Ez a táj kétszeresen érdekes
a magyar ember számára, hiszen Teleki Sámuel múlt századbeli expedíciós
útvonalába esik. Ezen a vidéken található Afrika térképének egyetlen
magyar vonatkozású helyneve, a Teleki-vulkán, valamint a Rudolf-tó és a
Stefánia-tó, amelyeket Teleki fedezett fel.
Repülőtér a hegytetőn

Borús volt az ég és szemergett az eső, amikor elindultunk a sportrepülőtér

felé. Pontosan 8 órakor itt kellett találkoznunk tudományos kísérőnkkel és
egyúttal pilótánkkal, dr. Lamprey-vel. Az ő egymotoros gépén repültünk fel
északra, Etiópia és Kenya határára, a masszáik földjére. A repülőtéren ötven
év körüli, magas, napbarnított férfi szólított meg. Ő volt Lamprey, de
indulás helyett elnézésünket kérte, a meteorológia esőt, alacsony fellegeket
jelent északról, egyelőre nem repülhetünk. Tíz perc sem telt bele, a jelzett
eső megérkezett. Előbb szélrohamok, majd felhőszakadás zúdult a
repülőtérre.
Kilenc óra felé Lamprey dr. újra benézett hozzánk, és sajnálkozva
közölte, hogy még mindig nem indulhatunk. Amikor kiment, nem éppen
illendő szavakkal nyilatkoztam az időjárás és az eső felől. Alighogy
kimondtam, amit gondoltam, a szomszéd társaságban ülő kenyai odanézett,
majd felállt, és ugyanúgy, mint előző nap Kadényi doktor, magyarul
szólított meg. Láthatóan élvezte meglepetésemet és zavaromat. Dr. Mbusi
néven mutatkozott be, és elmondta, hogy a gödöllői agráregyetemen
végzett, jelenleg a Kenyai Talajtani Intézet vezetője. A váratlan
ismeretségnek nagyon megörültünk, de magamban megfogadtam, hogy
Kenyában többet nem szidom fennhangon az időjárást, még magyarul sem.
Közben az eső, majdnem olyan hirtelen, ahogy érkezett, el is állt, de a
fellegek még mindig a város fölött kavarogtak. Dr. Lamprey hamarosan
visszajött, és azt javasolta, hogy vágjunk neki az útnak. Néhány perc múlva
már a gomolygó felhők között forgolódtunk, keresve a nyílásokat,
amelyeken keresztül tájékozódni lehet. Éreztük, hogy a kormánynál kitűnő
ember ül, így minden izgalom nélkül élveztük a kanyargást és bújócskázást,
amellyel a gép a biztos utat kereste az Aberdare-hegység és a Kenya-hegy
között. Mindkét hegység, de különösen a Kenya-hegy gomba alakú, nagy
felhősapkát viselt, a csúcsból – sajnos – semmit sem lehetett látni. Bal felől
elő-elő-villantak az Aberdare bambuszerdővel borított gerincei, sokszor úgy
éreztük, hogy közel, talán túlságosan közel haladunk el egy-egy váratlanul
felbukkanó hegygerinc fölött. Azután ez az izgalom is elmúlt, a fellegek
oszlani kezdtek, és kibontakozott a Maralal rezervátum bokros síksága.
Hatalmas, sötét lávamezők terültek el alattunk, a Kenya-hegy régi
kitöréseinek maradványai. Azután megpillantottuk az első zsiráfcsapatot.
Lamprey doktor kedvünkbe akart járni, azért valósággal zuhanórepüléssel
csapott le az állatok fölé. A látóhatár hirtelen felbillent alattunk, az ég balra,
a föld jobbra került, de nem volt időnk csodálkozni, mert újra vízszintesbe
billentünk, és elsuhantunk a vágtató zsiráfok felett. A magasság legfeljebb
300 méter lehetett. A következő lecsapásnál már úgy tettünk, mintha mindig
ezt gyakoroltuk volna. A fordulatokkal mit sem törődtünk, és fényképeztük
az alattunk feltűnő állatokat. Közben észre sem vettük, hogy kelet felé
húzódtunk el. Bal felől szakadékos, erdővel borított hegység tűnt fel, és
mögötte, messze előttünk megcsillant egy hatalmas víztükör, a Rudolf-tó
tükre. Az alattunk húzódó táj tele volt a Teleki-expedíció emlékeivel. A
Rudolf-tó déli öble, a Höhnel-öböl, Teleki Sámuel kísérőjéről, Höhnel
hadnagyról kapta a nevét. A Rudolf-tótól délre pedig a Teleki-vulkán csúcsa
emelkedik.
Gépünk lassan leszálláshoz készülődött. A tó mellett fellegborította
hegycsoport tűnt fel. Azt gondoltuk, hogy valahol a tó partján szállunk le, és
kíváncsian kerestük a leszállóhely sávját. A gép azonban óvatosan
kerülgette a hegyet, majd egy ferde gerincen, néhány fával és bokorral
szegélyezett, köves hegytetőfélén megpillantottuk a lebegő szélzsákot, és
Lamprey doktor a hegytetőn nagy ugrások és döccenések közben földet ért.
Még arra sem maradt időnk, hogy megijedjünk a szokatlan leszállástól. A
gép ablakát ferdén verték az esőcseppek. Kiugráltunk, és kövekkel
támasztottuk meg a gép kerekeit. Körülöttünk házakat pillantottunk meg, a
Mount Kulal Kutatóállomásra érkeztünk. Vezetőnk azonnal teát főzött,
szendvicseket készített. Mire az ebéddel végeztünk, az eső valamennyire
elállt. Az átmeneti időjavulást arra használtuk fel, hogy körülnézzünk a
kísérleti állomáson. Az egyik ház előtt rúdra tűzött tevekoponya-
gyűjtemény volt. A tevekoponyákból az elpusztult állatok életkorát
próbálták megállapítani. A Mount Kulal állomás nemcsak tevékkel, hanem
Kelet-Afrika minden fontos háziállatával foglalkozik. Az a feladatuk, hogy
a legeltetés és a sivatag terjedése közötti összefüggéseket kutassák. A jövő
szempontjából talán a legfontosabb munkájuk az, amellyel a környék utolsó,
eltűnés előtt álló erdőfoltjait próbálják az elpusztítástól megvédelmezni.
Az állomás házai fölött szinte átmenet nélkül kezdődött az erdő, és
húzódott fel egészen a hegy csúcsáig. Néha, ha a felhők egy kicsit
megnyíltak, mohával, élősködő növényekkel dúsan borított fák szövevényét
láttuk. Abban reménykedtünk, hogy később, ha a felhő eloszlik,
körülnézhetünk az erdőben. De hiába reménykedtünk. Lenn a Rudolf-tónál
sütött a nap, de itt a hegyen a felhő a háztetőnk magasságában lebegett. Sőt,
a meteorológiai jelentések gyors időromlást ígértek, tehát kénytelenek
voltunk ismét repülőre ülni, és leszállni az alattunk levő síkságra a masszái
pásztorok közé, és ott tölteni az éjszakát. Mivel egyikünk sem járt még
masszái pásztorok között, örültünk ennek a kényszermegoldásnak.
 A hegyi repülőtéren sűrű felhő és köd borította a kifutópályát.
Csomagjainkat beraktuk a gépbe, beültünk mind a hárman, és vártuk a
jószerencsét. Jobbról, balról vattaszerű, hófehér fellegfalak vettek körül
minket. De sokáig nem várhattunk, mert közeledett a naplemente.
Begyújtott motorral vesztegeltünk és amikor a felhő egy kicsit megritkult,
és az irányjelző terepjáró kocsi láthatóvá vált, Lamprey dr. hirtelen gázt
adott, és a gép belerohant a hófehér semmibe. Néhány zökkenés és ugrás
után a levegőben voltunk, de csak éreztük, mert látni nem lehetett. A gép
enyhe ívben balra kanyarodott, és ekkor jobbra – veszélytelen távolságban –
megpillantottuk a hegyoldalt. Sokkal messzebb voltunk tőle, mint
gondoltuk, és bal felől a felhőfoszlányok közül kivillant a kék ég. Alattunk
és fölöttünk késő délutáni napsütés volt, a rossz idő a hegyen maradt. Némi
manőverezés után megpillantottuk leszállóhelyünket. Pilótánk tett egy
utolsó kört az állatok szállása fölött. Tevéket, kecskéket és egy tüskebokor
karámot láttunk. Még a levegőben voltunk, amikor a tábor felől hárman
megindultak a leszállóhely felé. Azután meredeken leereszkedtünk és földet
értünk.
Holdfénnyel takaróztunk

Az elmúlt tizenöt évben bejártam öt világrész kisebb-nagyobb városait,

de olyan helyen, ahol legalább egyetlen magyart ne találtam volna, egyszer
sem fordultam meg. Amikor először indultam Ausztráliába, ellátogattam a
Magyarok Világszövetségébe, hogy az ausztráliai magyarokról megtudjak
valamit. Melbourne-ben, Sydney-ben, Brisbane-ben több magyar címét
megkaptam, de amikor Ausztrália szívéről, a sivatag közepén levő Alice
Springs városáról került szó, a Világszövetség munkatársai sajnálkozva
tárták szét a karjukat; sajnos ott egyetlen magyar sincsen. Mondanom sem
kell, hogy az első, akit a városban megszólítottam, magyar lány volt, a
Hódmezővásárhelyről odaszármazott Tóth József lánya. Ettől kezdve
mindig szerencsém volt Alice Springsszel.
Legközelebb, amikor ott jártam, Tóthék elköltöztek már, de kiderült,
hogy a kórház laboratóriumának vezetője magyar. Amikor pedig Napsugár-
filmünk készítésére érkeztünk oda, találkoztunk a város egyik rendőrével,
aki szintén egy Magyarországról odaszármazott házaspár fia volt. A
fiatalember nagyon megörült nekünk, és felajánlotta – kölcsönképpen –
autóját a sivatagi filmezéshez. A Magyar Televízió két munkatársa:
Rockenbauer Pál és Halász Mihály volt velem. Az ausztráliai sivatagot
akartuk bemutatni filmen a magyar nézőknek. A kölcsönautó nyitott,
terepjáró Volkswagen volt, igazi, sivatagba való jármű. Így azután
felvevőgépünkkel, csomagjainkkal felpakoltunk rá és nekivágtunk a
sivatagnak. Éppen száraz évszak volt és a burkolatlan úton paprikapiros
porfelleget kavartunk. A kocsit Halász Mihály vezette sivataghoz illő
sebességgel. Az első élesebb kanyart majdnem derékszögben vette, és a
kocsi két hátsó kereke csak úgy seperte a port, amikor kifarolt az árok felé.
Kiderült, hogy indulásunk előtt néhány nappal szerezte meg a jogosítványát.
Ettől a bejelentéstől egy kicsit rosszul éreztük magunkat, de minden baj
nélkül megérkeztünk valamivel naplemente előtt úticélunkhoz, az Olga-
sziklákhoz.
Az Olga-sziklákat nehéz szavakkal leírni, látni kell őket. Képzeljünk el
egy csoport félgömböt vagy még inkább kerek szakajtókosarat. Mindegyik
téglapiros vagy paprikapiros, és a legnagyobb félezer méternyire magasodik
fel. Ez az Olgák csoportja. Legtöbbjük megmászhatatlan, de mi nem is
sziklamászásra készültünk, hanem filmezésre. Megbámultuk a vérvörös
naplementét, azután éjjeli szállást kerestünk. Ugyanilyen járatban voltak
azok a lányok is, akik egy lakókocsinak berendezett mikrobusszal érkeztek.
Négy sydney-i lány volt, akik évek óta ezen a közös autón töltötték el
szabadságukat. A kocsiban apró gáztűzhely, gázzal működő jégszekrény,
négy kempingágy és minden kényelemhez szükséges felszerelés volt.
Kölcsönösen üdvözöltük egymást, mi megcsodáltuk a tökéletesen felszerelt
világjáró autót, ők pedig minket, európai filmeseket. A beszélgetés után
tisztes távolságban mi is tábort vertünk. Ausztráliában ugyanis íratlan
törvény, hogy a táborozók messze húzódnak egymástól. Van elég hely a
sivatagban, senki sem szereti, ha zavarják pihenés közben.
A trópusi öv közelében voltunk, így hirtelen, minden átmenet nélkül
szakadt ránk az éjszaka. Teafőzés, egyszerű hideg vacsora után a szabad ég
alatt készítettünk szállást. Az egész annyiból állt, hogy gödröt ástunk a
homokba, és elhelyeztük benne hálózsákunkat. Mire a táborhellyel
elkészültünk, az Olga-sziklák felől felkelt a hold. Eleinte vörösen ragyogott,
de amikor magasabbra emelkedett, ezüstössé vált a fénye. Annyira
csillogott, hogy szinte olvasni lehetett mellette, de a csillagok továbbra is
élesen kirajzolódtak a bársonyfekete égen. A sziklák felől időnként egy
éjszakai madár vijjogott, és a tücskök idegen, éles muzsikája szólt
körülöttünk. Sátorra, takaróra nem volt szükség, szúnyog meg egyáltalán
nem mutatkozott ebben a száraz sivatagban.
A trópuson nincs korai napfelkelte, így már majdnem 6 óra volt, amikor
az első sugarak megjelentek az Olga-sziklák fölött. Ezután alig húszperces
leírhatatlanul színes fényjáték következett, amelynek legszebb részleteit a
Magyar Televízió nézői is láthatták. Ausztráliának ezt a részét a csodálatos
színek miatt keresik fel a turisták. Az Olga-szikláktól mintegy huszonöt
kilométerre van a föld egyik leghíresebb, egyetlen darabból álló
gránittömbje, az Ayers Rock. Van egy színes levelezőlap-gyűjteményem,
amely az Ayers Rockot mutatja be különböző színekben: a piros minden
árnyalatától a liláig, a kékig és a feketéig. Sokáig azt hittem, hogy mindez a
fényképészek manipulációja. Ezen az utamon azonban viszontláttam
valamennyi színt a kék kivételével. Azt mondják, hogy a szikla csak az esős
évszakban kék, amikor éppen ömlik rá az eső.
Egésznapi munkánk az Ayers Rock körüli filmezéssel telt el, majd
estefelé kibéreltünk egy kis, négymotoros repülőgépet. A pilóta egy kicsit
csodálkozott, amikor Halász Mihály arra kérte, hogy szerelje le a gép bal
oldalát, mert nyitott gépről szeretne filmezni. Pilótánk elmagyarázta, hogy
ebben az esetben a gép egyensúlya némileg megbomlik, és majd az
oldalkormánnyal kell vízszintesen tartani, de ha nagyon ragaszkodunk
hozzá, meg lehet csinálni. Mi „nagyon ragaszkodtunk”, így azután
megkezdődött a kis gép részleges szétszedése. Amikor elkészült,
elhelyezkedtünk. Elöl, bal oldalt a pilóta, mellette Halász Mihály a
felvevőgéppel, mögötte Rockenbauer, végül a pilóta mögött én.
Rockenbauer elmagyarázta, hogy olyan felvételt szeretne, amelyen a
repülőgép árnyéka repülés közben végighalad az Ayers Rockon. A pilóta
elgondolkozva nézegette a 350 méteres sziklát, a látóhatár széle felé
közeledő napot, majd rövid mérlegelés után indulást vezényelt.
Nekiszaladtunk a kifutópályának, levegőbe emelkedtünk, és hamarosan
Ayers Rock felett voltunk. A levegő hatalmas erővel csapódott be a nyitott
oldalon, és a gép zúgásától szinte megsüketültünk. A pilóta nagy ívben a
szikla elé repült, majd meredeken, zuhanóbombázó módjára lecsapott a
szikla mellett. Úgy éreztem, hogy a föld felfelé rohan, de hirtelen
vízszintesbe csaptunk át. Mi hárman a szikla felé néztünk, de a gép árnyéka
a szikla előtt, a földön rohant végig. Nem vágódtunk le elég mélyen. Az első
felvétel nem sikerült. Rockenbauer megpróbálta a motor zúgását
túlharsogni, azt ordította a pilótának, hogy ismételje meg a repülést. Közben
a nap is lejjebb szállt, nagyobb lett a siker esélye. Újabb kör, újabb lecsapás
következett. A levegő süvöltött. A föld ismét közeledett, de a vízszintesbe
vágás után az árnyék újra a szikla alatt rohant végig. Harmadik kísérletre
már nem maradt időnk naplemente előtt. Így azután ép bőrrel, de gépárnyék
nélkül fejeztük be repülésünket.
Hátra volt még az utolsó programunk, az Ayers Rock megmászása.
Felvételek érdekében ugyanis ezt az éjszakát a hegy tetején akartuk tölteni.
Nem a hegymászó teljesítmény sarkallt minket, hanem az az értesülés, hogy
a napfelkelte az Ayers Rock csúcsáról nézve utolérhetetlenül szép lila és
mályvaszíneket varázsol a sivatagra, de különösen az Olga-sziklákra. Ez a
látvány azonban csak rövid ideig tart. Aki élvezni akarja, annak este fel kell
másznia a hegyre, mert az éjszakai sziklamászás életveszélyes. Nem kell
kötélbiztosításos, csákányos sziklamászásra gondolni, viszonylag
egyszerűen fel lehet rá jutni. Csak szédülős ne legyen valaki, mert a felfelé
vezető út körülbelül olyan, mintha egy óriási cseréptetőre kúsznánk fel a
gerinc irányába. Még a hegy meredeksége is olyan, mint egy enyhébb
lejtésű háztetőé. Sajnos, én szédülős vagyok, ezért nem nagyon örültem a
sziklamászásnak. Szerencsére két társam nem volt szédülős, Rockenbauer
Pál meg egyenesen hegymászó. Így az ő felügyelete alatt minden baj nélkül
megérkeztem a hegytetőre. Fenn hepehupás sziklafelületet találtunk. Már
csaknem teljesen sötét volt, amikor felfedeztünk egy horpadást, amelyből az
Olga-sziklák irányába jól el lehetett látni. Itt tábort vertünk, valamivel
keményebb talajon, mint az előző napon a lágy homokban. A puha hálózsák
és az egész napos fáradság majd elaltat minket.
Holdfénynél vacsoráztunk, és utána ebből a több száz méteres
magasságból csodáltuk a kristálytiszta csillagos eget. A szikla az éjszakában
valósággal melegnek tűnt. Később az egyenlőtlen lehűlés kis légáramlatokat
kavart, és különböző irányokból szélrohamok csaptak le ránk. Az áttetsző
éjszakában nem akartam a táborhelytől messze sétálni, mert nem tudhattam,
hol kezdődik a szikla életveszélyesen meredek oldala. Csak annyira mentem
el, hogy a látóhatár szélét megpillantsam. A csillagok jelezték, merre van a
sivatag széle, ahol a föld az éggel egybeolvad az éjszakában. Valami
nehezen leírható érzés fogott el, amikor arra gondoltam, hogy körös-körül –
talán ezer kilométeres sugarú körben – mi vagyunk a legmagasabban a
végtelen nagy sivatag fölött.
A fekete kakas története

Világjáró útjaim legszebb élményét nem tudnám megnevezni. A világ

mindenütt szép, és egy helyet a sok közül legszebbként szinte lehetetlen
kiemelni. De a legérdekesebb történetem kétségtelenül a fekete kakas
története. Ez nem afféle irodalmi cím, a történet csakugyan egy fekete
kakasról szól és a gazdájáról, meg arról a faluról, ahol a gazdája és a hozzá
hasonló pápuák élnek Új-Guineában. A Napsugár nyomában c. filmet
forgattuk. Pápua Új-Guinea hegyvidékeit jártuk, hogy filmet készítsünk a
hegyi emberekről. Új-guineai magyar barátaink olyan falut ajánlottak,
amelyben aránylag még ősi módra élnek.
Abban az évben valóságos magyarjárás volt itt. Kevéssel előttünk
Ausztráliában rovartani világkongresszust tartottak. Ezen rajtam kívül még
egy magyar professzor, Móczár László is részt vett. Amikor meghallotta,
hogy filmezni megyünk Új-Guineába, örömmel velünk tartott. Ezenkívül
csatlakozott hozzánk egyik új-guineai magyar barátunk, Szabados Miklós, aki
utunkat megszervezte. Így esett, hogy öt magyar vágott neki az itteni
hegyeknek. A kis hegyi falu, ahova megérkeztünk, Ifidome-gu volt. Neve
nem volt a térképen, és lehet, hogy pontatlanul írtam le hallomás után. Egy
kis hegyi patakon gázoltunk át, és így érkeztünk meg az egyetlen
házcsoportból álló falu szélére. Ezen az elhagyott helyen nagy dolog a
vendég, úgyhogy szinte az egész falu kijött a fogadásunkra. A falu főnöke,
mint legidősebbet, engem köszöntött elsőnek, mosolyogva, meleg
kézrázással. Utána pedig – nagyjából az életkor sorrendjében – a többieket is.
A házak egy kisebb térséget fogtak közre, ott telepedett le a falu népe, és
kínáltak hellyel minket is. Egy ponyvadarabot terítettek le, és azonnal tettek
rá egy nagy fürt érett banánt, egy tucatnyi tyúktojást – a falu ajándékát az
érkező vendégek számára.
Körülültük a ponyvát, azután a falu főnökének angolul elmondtam, hogy
mi járatban vagyunk. Messze országból jöttünk, és szeretnénk filmre venni,
hogyan élnek itt. De nemcsak a mostani életet szeretnénk látni, hanem a régit
is, amikor még nyíllal vadásztak az őserdőben, és nyíllal ejtették el az
erdőben élő félig elvadult disznót. Legfőképpen egy igazi lakomát szeretnénk
látni, amelyre tüzesített köveken, földbe temetve készítik el a disznó húsát.
Az árát kifizetjük, utána a falu elfogyaszthatja, és mi az egész lakomát
lefilmezzük. A főnök szaporán lefordította a szavaimat. A végén gyors vita
volt, és egy szürke zakós, idősebb férfi rossz angolsággal azt mondta: de a
disznót ti eszitek meg, ha kifizetitek az árát. Igyekeztem megmagyarázni
neki, hogy nem mi esszük meg, mert a mi országunkban azt szeretnék látni,
hogy ők hogyan élnek. A szürke kabátos lefordította a mondókámat, azután
elindult a háza felé. Fél szemmel figyeltem, hogy mit csinál. Belépett a
házába, kihozta az íját egy nyílvesszővel, és lenyilazta a háza mellett járkáló
nagy fekete kakast. Megdöbbentem a jelenettől, mert nem értettem az okát. A
férfi a kakast a nyílvesszővel együtt megfogta, és a még remegő, de élettelen
állatot letette a ponyvára, a banánfürt mellé. Ebben a pillanatban értettük
meg, hogy egy igen-igen ősi jelenet résztvevői vagyunk. A disznó felajánlását
a falunak szóló ajándéknak tekintették, az ajándékot pedig viszonozni illik.
Ez az azonnali viszonzás, a vendég tisztelete okozta a fekete kakas halálát.
Ezután kezdetét vette az az eseménysorozat, amelynek egy részéből film
lett, a másik része, amely a sötétség és más okok miatt nem kerülhetett filmre,
egy életre szóló emlék maradt mindannyiunk számára. A falu főnöke három
idősebb férfit, nyilván a legjobb vadászokat bízta meg a disznó elejtésével.
Az ősi vadászatnak – ezt közben értettük meg – azonban megvan a maga
szertartása. A siker érdekében meg kell nyerni a szellemeket. Ehhez pedig
megfelelő vadászöltözet szükséges. Az öltözetet nem kell szó szerint venni,
ugyanis a vadászok szinte teljesen ruhátlanok voltak, fejükre tollas fejdísz
került, azonkívül a nyakukra kutyafogakból álló nyaklánc, csigafüzér, csiszolt
kagyló és egyebek. Mindez nélkülözhetetlen a vadászszerencséhez.
Először néhány rigó nagyságú madarat nyilaztak le, különleges, három-
hegyű nyílvesszővel, azután került sor a malacra. A lenyilazott malacot nagy
lángon, akárcsak nálunk, megperzselték, utána felbontották. Közben már
égett a tűz, amelyben a köveket tüzesítették. Mire a malac feldarabolása
befejeződött, a kövek is tüzessé váltak, és megkezdődött a főzés ősi óceániai
módra. Gödröt ástak, ebbe tették a tüzes köveket, majd ezekre a gyömbér- és
banánlevelekbe takart húsdarabokat. Azután a húsokat levelekkel még
egyszer letakarták, majd egy bambusznáddarabot állítottak a gödörbe, mint
valami kéményt, és betemették a gödröt. Pillanatok múlva csak a
bambuszdarab állt ki néhány centiméternyire a földből. A kéménybe egy
fazékból vizet öntöttek, s amikor a víz a megtüzesített köveket elérte, gőzzé
vált, a gőz pedig hamarosan kitódult a kéményen, melyet ekkor betemettek. A
kőkorszakbeli kuktaedény használatát láttuk. A fűszeres levelek közé temetett
malachús a forró gőzben párolódik, fő, anélkül, hogy a zamata eltávozna
belőle. Ezért olyan jóízű az óceániai hús, ha így készítik el.
Egy óra sem telt el, kibontották a gödröt, és megkezdődött a pápua lakoma.
A húst annyi felé osztották, ahányan voltunk, és egy-egy tányérnak kinevezett
banánlevélen tálalták mindenki adagját. Elsőnek mi, a vendégek kaptunk, és a
szakács mosolyogva, barátságosan, de számunkra érthetetlen szövegű, valami
vőfélyversszerű mondóka kíséretében adta át. A malacpecsenye viszonzására
megfőzettük a nagy fekete kakast az egyik kunyhóban. Ebből már nem jutott
mindenkinek, csak a falu vezetőinek és nekünk, vendégeknek. Én az egyik
combot kaptam, életemben nem rágtam ennél keményebb húst, de a barátság
kedvéért ezt is vállalni kellett.
Sötétedés után tüzet raktak, és körülötte gyűltünk össze. Ekkor már jól
összebarátkoztunk a falubeliekkel, és hol tolmács segítségével, hol kézzel-
lábbal folyt a társalgás. Ezután megkértük őket, énekeljenek nekünk valamit.
Figyelemmel hallgattuk, de maga a forma inkább versre emlékeztetett,
refrénszerű ismétlésekkel. Prózára lefordítva nagyjából a következőket
jelentette: „Az amerikaiak jó emberek, eljöttek hozzánk, és hoztak ennivalót
nekünk. Ti jó emberek vagytok, eljöttetek hozzánk, és hoztatok ennivalót
nekünk. De az amerikaiak nem ültek le közénk, és nem énekeltek velünk,
pedig jó emberek, és hoztak ennivalót nekünk. De ti leültetek közénk, és
velünk énekeltetek, és ez nagyon jól esett nekünk.” A zümmögő, versnek
nevezhető furcsa ének azt bizonyította, hogy ezek a régebben „vadaknak”
nevezett bennszülöttek észreveszik a kétféle magatartás közötti finom
különbséget.
Másnap is ott maradtunk a faluban, és a falubeliek szinte maguk közé
tartozónak tekintettek minket. Ez idő alatt minden holmink: felvevőgép,
fényképezőgépek, oldaltáskák – felügyelet nélkül – a téren hevert. Sem
felnőttnek, sem gyereknek nem jutott eszébe, hogy bármihez hozzányúljon,
bizonyságául annak, hogy ez a faluközösség komolyan veszi a személyi
tulajdont. Mindennapi életük olyan volt, mint akármelyik európai parasztfalu
lakóié. A férfiak a ház körül barkácsoltak, vagy a gazt irtották a kertben, az
asszonyok pedig veteményeztek, gyomláltak, egyenletesen, gyorsan
dolgozva, anélkül, hogy bárki felügyelt volna rájuk. Ezenkívül feltűnt az is
mindnyájunknak, hogy az apróbb gyerekek, különösen a fiúk, többször voltak
az apjukkal, mint az anyjukkal. Egyetlen alkalommal sem láttuk, hogy a
szülők rákiabáltak volna a gyerekekre, vagy éppen megverték volna őket.
Indulás előtt maradék konzerveinket és egyéb élelmünket egy jókora
papírdobozban átadtuk a falu főnökének, utána csomagolni kezdtünk. A
főnök a konzerveket egy asztalon szétrakta, kinyitotta, és egyenlő adagokra
osztotta szét. Utána hívta a falu népét, és mindenkinek adott egy adagot. A
kiosztást az öregekkel kezdte. A szürke zakós ember, a fekete kakas
tulajdonosa velünk jött az értünk küldött teherautón a repülőtérre.
Igyekeztünk lebeszélni, hiszen Goroka városában kellett éjszakáznunk, mert
csak másnap volt repülőgépünk. Kísérőnk az éjszakát velünk töltötte, és
másnap egy kis élelmiszercsomagot adott át, nehogy éhezzünk az úton.
Az istenfaragók falujában

Egyetemi dolgozószobám egyik fala tele van nyílvesszőkkel,

fafaragásokkal, színes álarcokkal. Aki először jön hozzám látogatóba,
mindig ezt a falat csodálja meg, és a különleges holmik eredete felől
érdeklődik. Ilyenkor azután elmondom, hogy minden, amit itt lát, Új-
Guineából való. A legértékesebbek a különös, kampós orrú álarcok,
amelyekért hosszú repülőutat tettem Új-Guinea belsejébe.
Ez az utam szokatlanul kezdődött: eltévedtünk a levegőben. Kis,
egymotoros gépen repültünk, a pilótával együtt négyen. Kiungába, egy
őserdei falucskába igyekeztünk, de előbb át kellett repülnünk az Új-Guineán
áthúzódó magas hegylánc fölött. Ennek a hegyláncnak 4000 méter fölé
nyúló, többnyire felhő borította csúcsai vannak, ezért a pilóta 5000 méter
fölött vezette a gépet. Így nyugodtan repülhettünk, bár az orrunk hegyéig
sem láttunk, de biztosak lehettünk abban, hogy egyik hegyoldalba sem
ütközünk. Ilyenkor csak arra nem szabad gondolni, hogy mi történik akkor,
ha a kis gép egyetlen motorja leáll. Ez nem következett be, és hamarosan
kibukkantunk a fellegek közül. A hegyeket már rég elhagytuk, összefüggő
őserdő húzódott alattunk. A pilóta egyszer csak közölte, nem tudja, hol
vagyunk. Még soha nem repült Kiungába, és a térkép alapján úgy látja,
messze eltértünk az eredeti iránytól. Mivel az üzemanyagunk fogytán van,
az első repülőtéren leszáll, benzint vesz fel, és itt azt is megtudjuk, hol
vagyunk. Nemsokára leszálltunk, és a pilóta nevetve mutatott a kis
deszkabódén levő feliratra: Kiunga.
Néhány nap telt el kutatásainkkal, majd továbbmentünk a Sepik folyó
felé. A folyó mellett találtunk szállodát. Egyszerű deszkaépület volt ugyan,
de díszítése lepipálta akármelyik világvárosi szállodáét. Tele volt szebbnél
szebb faragásokkal, szobrokkal. Már a bejáratnál is hatalmas fa-pajzsok,
íjak és nyílvesszők voltak. A szálloda tulajdonosa, egy lengyel férfi,
szenvedélyesen gyűjtötte a helyi faragványokat. Megkérdeztük tőle, hol
tudnánk vásárolni néhány faragást. Azt mondta: a tamburanhausban.
Amikor látta, hogy nem értjük, elmondta, hogy ez volt valamikor a
szertartások háza, de mióta a gyerekek iskolába járnak, nincs szükség a régi
szertartásokra. A tamburanhaus ma a falu néprajzi múzeuma és
ajándéktárgy-kereskedés. Kíváncsiak lettünk erre a különös múzeumra. A
tamburanhaus nem közönséges épület. Szokatlanul meredek teteje az alpesi
házakéhoz hasonló. A tető csúcsán, talán 15 méter magasságban, másfél
méteres álarc van.
 A házban európai öltözetű pápua lány fogadott, és hibátlan angolsággal
kérdezte, mit kívánunk. Azután közölte, hogy a tárgyak között szabadon
lehet válogatni, mindenen rajta van az ára. Ezeket az árakat nem a mi
zsebünkhöz szabták, hanem a pénzes turistákéhoz. Néhány olcsóbb
apróságot vettünk, és szomorúan búcsúztunk a múzeumtól.
A szállodásnak elmondtuk, hogy nekünk ez a múzeum drága. – Akkor
menjenek el az istenfaragók falujába – mondta, és elmagyarázta, hogy
jutunk oda. A Sepik folyón felfelé haladva, Angoramtól néhány
kilométernyire van egy falu, ahol mindenki fafaragással foglalkozik.
Európai szemmel nézve olyan művésztelepféle, és messze földről innen
vásárolják a faragványokat. Ha odalátogatunk, biztosan olcsón
vásárolhatunk.
Erre a látogatásra azonban csak néhány nap múlva kerülhetett sor, amikor
tudományos munkánkat befejeztük. A szállodás hírt küldhetett az
istenfaragók falujába, mert a mondott napon két hatalmas termetű férfiú
jelent meg a szállodában, és közölték, hogy értünk jöttek. Lesétáltunk a
folyóhoz, a Sepik itt Duna szélességű lehet. Két oldalán – épp úgy, mint
Budapesttől délre a Duna mellett – síkság húzódik, csakhogy itt óriási
fákból álló őserdő övezi a partot. Mindenütt hosszú csónakok voltak
kikötve, amelyeket egyetlen fatörzsből vájtak ki. Minket is egy hosszú
bennszülött csónak várt. Összesen hat kísérőnk volt, hárman elöl, hárman
hátul ültek, mi hárman pedig középen. Ekkor ültem először új-guineai
csónakban, és csodálkoztam, milyen biztos egyensúlyú és gyors jármű. A
hat pár evezővel a lassan folyó víz ellenében hamarosan olyan gyorsan
haladtunk, mintha motor húzott volna minket. Egy órába sem tellett és a
túlsó parton megpillantottuk az első házakat. A csónak átvágott a széles
vízen, és hamarosan kikötöttünk a falu mellett.
A jelek azt mutatták, hogy az egész falu tudott érkezésünkről, de csak a
falufőnök és két-három ember jött elénk. A főnök angolul is értett egy
keveset, így beszélgetni is tudtunk. Hamarosan megértettük, hogy nem
vásárlóknak, hanem vendégeknek tekintenek minket. Elsősorban mutogatni
akarták munkáikat, nem eladni. Mindegyik házban akadt valami érdekes
látnivaló. Volt, aki álarcokat faragott, volt, aki félméteres, teljes alakot
mutató emberszobrokat. A főnök elmagyarázta, hogy ezek az álarcok
tulajdonképpen nem is álarcok, hanem az a feladatuk, hogy távol tartsák a
gonosz szellemeket. Amikor a különös, hosszú orr jelentősége felől
érdeklődtem, megtudtam, hogy az itteni népeknél a legszebb férfidísz a
kifúrt orrporcba fűzött csont- vagy fémgyűrű volt. A nehéz orrdísz, a
férfierő jelképe megnyújtotta az orrot. Ha a törzsek háborúba keveredtek,
nem arra törekedtek, hogy megöljék egymást, hanem hogy kitépjék az
ellenfél orrába fűzött gyűrűt. Ha az orrporc ilyenkor átszakadt, többet nem
lehetett gyűrűt fűzni bele, a férfi tehát elvesztette minden férfias szépségét.
Anélkül, hogy megölték volna, tönkretették tekintélyét a törzsbeliek előtt.
A kis szobrok, az álarcnak nevezett képmásokhoz hasonlóan, szintén a
rossz szellemek elűzését szolgálják. Volt azután egy különös tárgy, amelyet
csak férfiak használnak, talán fejtartónak lehetne nevezni. Használatához
tudni kell, hogy az itteni pápua férfiak ünnepi alkalomkor gyönyörű,
szétálló hajviseletet hordanak. Ezzel a frizurával aludni lehetetlen, ezért
kitalálták, hogy a nyakukat éjszakára egy földbe szúrható, villás fába
helyezik. Így a hajuk a levegőbe lóg, és a frizurájuk nem megy tönkre. Új-
Guineából magammal hozott tárgyaim között én is őrzök egy fej tartót, a
férfihiúság jelképét. Társaim az álarcok iránt érdeklődtek, engem inkább a
30-40 centiméteres szellem- vagy istenfigurák érdekeltek. Az egyik háznál
vettem vagy tízfélét, a mester nagyon büszke volt rá, hogy munkáit messze
országba viszik.
Valamennyi tárgy között a nyílvesszők voltak a legérdekesebbek. Itt
tanultam meg, hogy más a harci, a disznóölő és a madarászó nyílvessző. Ha
a pápua ránéz a szomszédjára, nyílvesszőjéből azonnal látja, hova indul. Ha
visszafelé horgos, sok fogú nyílvesszőt visz magával, az rosszat jelent, a
tulajdonosa háborúba, ember ellen megy. Ha a nyílvessző hegye széles,
késpenge alakú bambusznáddarab, akkor a szomszéd disznóra vadászik. Ha
pedig háromhegyű nyílvesszőkkel vág neki az erdőnek, akkor madarászatra
készül. A madár nyaka beszorul a nyílvessző két ága közé, és vesszővel
együtt hull le a fáról. Az utolsó napon még megvásároltam egy nagy harci
pajzsot is. Majdnem embermagasságút, pirossal-feketével szépen kifestve és
kifaragva. Egyetlen hibája volt: a súlya. Amikor a négyszemélyes repülőgép
megérkezett, a pilóta elszörnyedve nézett a nagy halom álarcra, nyílra,
szoborra, s azt mondta, hogy a kis gép négy utassal és ennyi teherrel nem
képes a levegőbe emelkedni. Végül mégis elrendeztük a csomagokat, egy
köteg nyílvessző a hátsó ülés közepétől egészen a pilótaülés elejéig, a
műszerasztalig nyúlt előre, azután mi is bebújtunk. A pilóta gázt adott,
nekifutott a pályának, és csodák csodájára felemelkedett a levegőbe.
Egy sír a dzsungelben

Az űrhajósok szerint a világ legszebb színe az a kék, amelyet az

űrhajóból visszanézve a földgolyó körül látnak. Nem akarok vitatkozni
velük, de az a türkizkék, amelyet a Nagy-korall-zátony tenger alatti szikláin
láttam, talán még ennél is szebb volt. Repülőgépünk akkor már Új-Guinea
északi partjainál járt, és leszálláshoz készülődött. Néhány perc múlva földet
értünk Madang repülőterén. Egy ottani magyar házaspár, Kajtár László és
Linda várt rám. Az ausztráliai és új-guineai magyarok Bíró Lajosnak és
Fenichel Sámuelnek emlékművet kívántak állítani. A Kajtár házaspár
vállalta, hogy segít az emlékmű felállításához szükséges engedély
megszerzésében. Ők készítették elő a találkozást Madang kormányzójával,
Clifton úrral, tőle függött az engedély. Kajtárék jó kapcsolatban voltak a
kormányzóval, és Linda megígérte, hogy másnap elkísér a találkozóra. Bíró
Lajos és Fenichel Sámuel új-guineai tartózkodásával kapcsolatban két
dolgot szerettem volna kideríteni: az egyik Bíró Lajos állítólagos
házasságának rejtélye, a másik pedig Fenichel Sámuel elveszett sírja.
1. Az Új-Guineából hazakerült Bíró-iratok között egy házasságlevelet
találtak, eszerint Bíró Lajos 1901. június 21-én házasságra lépett egy
bennszülött leánnyal. Asztalos Sándor Bíró Lajosról szóló könyvében közli
is a házasságlevél fényképmásolatát, pontosabban csak a házasságlevél alját
aláírásokkal és dátummal. Vannak, akik tréfás hamisítványnak tartják. A
homályt fokozza, hogy a házasságlevél Asztalos könyvének megjelenése óta
nem került elő. Talán akkor veszett el, amikor Asztalos Sándornak
kikölcsönözték.
Már otthon elhatároztam, hogy utánanézek ennek a titokzatos ügynek a
helyszínen. Ha Bíró Lajos csakugyan házasságot kötött, akkor erről a
legöregebb pápuák talán tudnak még, sőt annak is a végére kell járni, vajon
élnek-e Bíró-leszármazottak Új-Guineában.
2. Kevés nép mondhatja el magáról, hogy egy fiatal tudósa ismeretlen
föld tudományos feltárásáért áldozta fel az életét. A 19. század utazói
nagyrészt gyarmatosító hatalmak szolgálatában, politikai és gazdasági célok
érdekében kutattak. Magyarországnak sohasem volt gyarmata, Bíró és
Fenichel kizárólag tudományos kutatást végzett. Fenichel Sámuel tehát
csakugyan a tudományért adta az életét, mégsem tudjuk, hol van eltemetve.
Egyetlen fényképünk van ugyan – Bíró Lajos készítette 1899-ben a
stephansorti temetőben – Fenichel sírjáról, az egyszerű fakereszten még a
név és az évszám is jól olvasható. Csakhogy a fénykép több mint nyolcvan
éve készült, és a fakereszt azóta biztosan elkorhadt a trópusi nedvességben.
Azonkívül nem tudjuk, hol van, vagy volt ez a temető, mert a stephansorti
német gyarmatosításnak még a nyomát is benőtte a dzsungel. Ebben a
ügyben levelezést folytattam azzal a német evangélikus misszióval,
amelynek kórházában Fenichel Sámuel meghalt. A válasz lehangoló volt: a
stephansorti temetőt a második világháborúban a japánok szétlőtték.
Mindezt igen részletesen elmeséltem Kajtáréknak. Megmutattam a
fényképet is. A képen Fenichel sírja mellett Philipp Emmerling német orvos
fekete gránit síremléke is látható. Talán e fekete sírkő megkönnyíti a
kutatást.
Bíró Lajos állítólagos házasságára is volt egy támpontom. Ugyanis félig
komolyan, félig tréfásan azt írta, hogy a Bil-Bil szigetiekkel rokonságban
van, mert itt egyszer valami falubeli vitás ügy elintézéséért feleséget
ajánlottak fel neki tiszteletdíjképpen. Ez a falu alig negyedórányira van
Madangtól autóval, tehát oda akár másnap ellátogathatunk. A fekete sírkő
felkutatása már sokkal nehezebbnek látszik, hiszen a város határától szinte
megszakítás nélkül húzódik az őserdő. Így egy hetven éve elhagyott temetőt
szinte lehetetlen megtalálni, különösen akkor, ha a japán hajóágyúk
lerombolták. De elhatároztam, hogy megteszünk mindent a temető
felkutatására.
A tárgyalás Madang kormányzójával pillanatok alatt baráti beszélgetéssé
változott. Clifton kormányzó tipikus ausztrál volt, majdnem kétméteres,
szikár, napbarnított arcú, barátságos ember. Úgy látszott, az egész délelőttjét
ránk szánta, mert az első bevezető mondatok után megkért, hogy beszéljek
neki részletesen a két magyar tudósról. Én azután beszéltem. Az európai
hírű nagyenyedi kollégiummal kezdtem, ahol Fenichel Sámuel kisdiák volt,
és ahol a távoli földrészek utáni vágyat kiváló tanárok oltották belé.
Elmondtam, hogyan vállalta a részvételt egy Grubauer nevű német
kereskedő magánexpedíciójában. Beszéltem édesanyjáról, aki rossz
sejtelmektől hajtva Nagyenyedtől Budapestig kísérte fiát, és közben sírva
próbálta lebeszélni az útról. Fenichel azonban hajthatatlan maradt, hajóra
szállt, és hamarosan megérkezett Madangba. Társa hamar beleunt az
expedícióba, és Fenichelt 100 forinttal a zsebében sorsára hagyta Új-
Guineában. Fenichel a Magyar Nemzeti Múzeumhoz fordult segítségért, és
a pénzen expedíciót szervezett a környező hegyekbe. Elsőnek hatolt be a
járhatatlannak tartott hegyi őserdőkbe, és értékes tudományos zsákmánnyal
tért vissza Madangba. Sajnos, a malária őt sem kímélte, de azt hitte, hogy
erős szervezete legyőzi a betegséget. Másfél évig dolgozott, gyűjtött a
környéken. 1894 elején ezt írta édesanyjának: „Örömhírt közlök anyámmal,
hamarosan összecsomagolok, és néhány hónap múlva hazaérkezem az én
édes hazámba!” Több levél nem érkezett Nagyenyedre, és Fenichelné
hónapok múlva kapta meg a hivatalos értesítést, hogy fia meghalt
maláriában, és a stephansorti temetőben temették el.
Clifton kormányzót szemmel láthatóan meghatotta a történet. Utasítást
adott, hogy hívják fel azonnal a Port Moresby-i főkormányzóságot, és
amikor a vonal bejött, a szobájából telefonált. Amikor visszajött ezt mondta:
– Minden rendben van! Az emlékművet Madang városának akármelyik
nyilvános parkjában felállíthatják. Válasszák ki azt a helyet, amelyet a
legjobbnak tartanak!
Ez több volt, mint amennyit remélhettünk. Úgy éreztem, itt van a
megfelelő pillanat, és a kormányzó elé tettem a stephansorti temető
fényképét. Azután elmondtam az elveszett sír történetét. Clifton
figyelmesen megnézte a fényképet, és azt mondta, hogy Philipp Emmerling
sírkövét már látta valahol. Lindával elképedve néztünk egymásra, erre a
fordulatra egyikünk sem számított. A kormányzó bekérette munkatársát,
Peter Ingramet, és megbízta, hogy másnap kísérjen el minket Bogadóimba,
az egykori Stephanidest közelében levő faluba. Clifton úr szerint a fekete
sírkőnek valahol azon a környéken kell lennie, ha még megvan. Ő több mint
húsz évvel ezelőtt látta, nagyon hát ne reménykedjünk.
Nekünk azonban ennyi is elég volt, és izgatottan indultunk haza. Délután
pedig mind a hárman autóba ültünk, hogy a második nyomon is elinduljunk.
Utunk Bil-Bil faluba vezetett. Bil-Bil lakói halászok, de egy részük
agyagedények készítésével foglalkozik. Ezt a munkát – érdekes módon – az
asszonyok végzik. Amikor a faluhoz közeledtünk, különös dobszót
hallottunk. Kajtár László elmagyarázta, hogy a falu asszonyai énekelnek, és
az ének az első odaérkező fehér emberről szól. A „garancien” szót, amely
fehér embert jelent, tisztán ki tudtuk venni. A különös ritmusú dobolás
„nősténydoboktól” származik. Ezeket az asszonyok használják, az eltérő
hangú „hímdobokat” a férfiak.
Odaérkezésünkkor abbahagyták az éneklést, és a falubeliek kíváncsian
körénk sereglettek. Kajtár László kérésére a falu legöregebb emberéhez
vezettek. Az öreget Gabongnak hívták, és jól beszélte az itt használatos
pidgeon-angolt. Megmutattuk neki Bíró Lajos fényképét, és néhány Bíró-
készítette madangi felvételt. A tájak egy részét megismerte, de a személyek
közül senkit. Tovább faggattuk, és ekkor kiderült, hogy a második
világháború kitörésekor még fiatal ember volt, tehát nem lehet több ötven
hatvan évesnél. Én bizony jóval öregebbnek néztem. De mindenáron
segíteni akart rajtunk, ezért elmesélte, hogy van egy nála sokkal öregebb
ember – régen vak, és sosem jön ki a kunyhójából –, elvezet hozzá minket.
Meg is érkeztünk, és a pálmatető alatt – örökös homályban – ült egy
igazán ős öreg, hihetetlenül ráncos ember. Csak bennszülött nyelven értett,
úgyhogy a beszélgetést Gabong tolmácsolta. Mind a hármunkat nagyon
meglepett, hogy a beszélgetés elején rögtön a világhírű orosz Új-Guinea-
utazó, Makláj nevét mondta, aki a múlt század nyolcvanas éveiben járt ezen
a vidéken. Ezt a nevet kisgyerek korában a nagyapjától hallotta, de Maklájt
magát sohasem látta. Bíró Lajos nevére nem emlékezett, csak arra, hogy élt
itt közöttük – nagyon régen – egy fehér ember. Anyja mesélte, mert akkor ő
még nem született meg. Ez az adat elfogadhatónak látszott, és azt jelentette,
hogy az időbeni kapcsolat Bíró Lajos korával már végleg megszakadt.
Házasságáról, esetleges gyermekeiről semmi hír nem maradt fenn. Bíró
Lajos házasságának kérdése így valószínűleg örökre tisztázatlan marad.
Ezután annál nagyobb érdeklődéssel indultunk el a másik nyomon
Fenichel sírjának felkutatására. Másnap reggel, napfelkelte után azonnal
útnak indultunk, mert Bogadjimba, az egykori Stephansort helyére nem
vezet szárazföldi út, motorcsónakon lehet megközelíteni. Hárman: Peter
Ingram, Kajtár Laci és én vágtunk neki a tengernek. Amint az öbölből
kiértünk, azonnal elkaptak a nyílt vízről jövő, hosszú hullámok, és a csónak
dióhéj módjára táncolt a vízen. A trópusi futózápor is utolért minket, de az
alacsonyan rohanó fellegek alól hamarosan előtűnt egy őserdővel benőtt,
kerek sziget: Bil-Bil, ahol Bíró Lajos is sokszor megfordult, és ahonnan
állítólagos rokonai, a Bil-Bil falubeliek származnak. (A sziget népének egy
része átköltözött Madang mellé, és ezt a települést is Bil-Bilnek nevezik.)
Közben az eső elállt, és a csillogó napsütésben jól látszottak az öböl távoli
partján húzódó hegyek, a Finisterre-hegység, ahol Fenichel Sámuel gyűjtött.
A sok néznivaló miatt észre sem vettem, hogy közben Bogadjimhoz
értünk. A tengerparton egy csapat bennszülött állt, és az egyik vadul
integetni kezdett. A tenger zúgásától egy szavát sem értettük, de amint
körülnéztünk, azonnal megértettük kétségbeesett integetésének okát. A
közelben veszedelmes korallzátonyok voltak, és ezekre hívta fel
figyelmünket. Utána – révkalauz módjára – integetéssel irányította
csónakunkat biztonságosabb kikötőhelyre. Az egész jelenetet filmezni
próbáltam, és csak arra lettem figyelmes, hogy a bennszülött csapat
kétségbeesetten integet a csónak mögé. Az utolsó pillanatban láttam meg,
hogy hátulról egy másfél méteres tarajos hullám rohan felénk. Annyi időm
maradt, hogy a felvevőgépre boruljak, mielőtt a hullám átcsapott rajtunk. A
csónak félig megtelt vízzel, de a lökés egyúttal kidobta a tengerpartra, éppen
két korallszirt közé. Ez bizony csak csodával megúszott hajótörés volt, és
máig sem értem, hogyan maradt a felvevőgépem száraz. Számomra nagyon
fontos volt, mert az eseményeket mindenképpen rögzíteni akartam.
Partraszállásunk után Peter Ingram hívta a falufőnököt. Vele együtt a fél
falu odagyülekezett, és Peter elmondta nekik jövetelünk célját, én pedig
megmutattam a temető fényképét. Még most is magam előtt látom az
összedugott fejeket, és hallom az izgatott, zsongó, idegen beszédet.
Nemsokára egy mutatóujj bökött Philipp Emmerling fekete sírkövére, és a
fejek egy része bólogatni kezdett. Nem is figyeltem Peter Ingram
fordítására, mert a jelekből megértettem, hogy felismerték a sírkövet.
Azután Kajtár Laci és Peter Ingram egy közelben dolgozó piros vontatót –
pótkocsijával együtt – odarendelt, és a fél falu felpakolt rá, mert
természetesen mindenki részt akart venni a különleges expedíción.
Az út részletei ugyanolyan zavarosan élnek bennem, mint azok a
felvillanó képek, amelyeket útközben készítettem. A tűzpiros traktor, az
őserdők zöldje és a fekete arcok kavarogtak előttem, miközben a kanyargós
őserdei csapáson haladtunk. Tízperces út után egy ültetvényes házánál
álltunk meg. Itt a vendég olyan ritka, hogy sértés lett volna egyszerűen
továbbmenni. Leültünk az árnyékos verandára, és a házigazda hűsítővel
kínált minket. 11 óra körül járt az idő, és fullasztó volt a hőség. Az
ültetvényes ismert egy régi német temetőt, és útba igazította a traktor
vezetőjét. Hamarosan elindultunk, és nem tudom, hogy meddig mehettünk,
amikor az út egy füves tisztás széléhez ért. A traktoros hirtelen fékezett. A
mintegy másfél méteres fűből egy fekete sírkő állt ki, s még a vontatóból
elolvastam rajta Philipp Emmerling nevét. Ott voltunk tehát a tragikus sorsú
magyar tudós sírjánál. Emmerling gránit sírköve ellenállt a trópusi
éghajlatnak, még a betűk aranyozása is sértetlen maradt, s ez vezetett célhoz
minket.
A bennszülöttek óvatosan levágták a magas füvet, és a fénykép alapján
szinte félméternyi pontossággal megjelöltük Fenichel sírjának helyét. A
fejfa természetesen elkorhadt, de a bogadjimi bennszülöttek a helyére egy
trópusi díszcserjét ültettek. A többi elkorhadt kereszt helyén is ugyanezt
láttuk. Ez a megható gondoskodás még könnyebbé tette a helyszín
felismerését. Filmeztem és fényképeztem, sőt Bíró fényképe alapján
kikerestem azt a pontot is, ahol valaha az ő fényképezőgépe állhatott, és
onnan is lefényképeztem a temetőt. Mindnyájan a hihetetlennek tűnő
eredmény hatása alatt álltunk, és az első percekben fel sem tudtuk fogni,
hogy az expedíció elérte célját.
A hazafelé vezető út, traktoron és viharos tengeren ugyanoly kalandos
volt. Madangból pedig még aznap délután hazaröpítettük a hírt: megvan a
Bíró-Fenichel-emlékmű helye, és megvan Fenichel sírja! Clifton úr örült a
sír megtalálásának. Második beszélgetésünkből kiderült, hogy Bíró Lajos
nevét már jobban ismerte, mégis meglepődött, mikor a részleteket hallotta.
Fogalma sem volt arról, hogy Bíró 7 évet töltött Új-Guineában abban az
időben, amikor egy éven belül minden harmadik fehér ember meghalt a
német gyarmaton. De még ennél is jobban meglepte, hogy Bíró Lajos
gyűjtéseiből kétezernél több ismeretlen, a tudományra nézve új fajt írtak le a
világ tudósai.
TARTALOM

Előszó 5. Egy széthullott földrész utolsó darabján

1. Keresztül-kasul Dél-Amerikán
A földrengések hazájában
Légzsákok a pampák fölött
Hegyibetegség 4600 méter magasban
Átkelés az Andokon
Trópusi karácsony
Korallkígyók és szúnyogfelhők
2. A zöld pokol felderítése
Város az őserdőben
A világcsúcsok városa, La Paz
Útban az Amazonas torkolatához
A pálmakunyhós expedíció
Az óriás folyam kapujában
Találkozás egy ciklonnal
Mesebeli sziklák között...
Ismeretlen pálmafák nyomában
Barlangkutatás repülőgéppel
Darazsak és pókok
6. A feladat nem mindig tudományos
A flamingók tavánál
Kenyai magyarok között
Repülőtér a hegytetőn
Holdfénnyel takaróztunk
A fekete kakas története
Az istenfaragók falujában
Egy sír a dzsungelben

3. Felfelé a Rio Negrón

Őserdő a város közepén
Erőd az őserdőben
Irány a Rio Branco!
Áthatolok a zöld falon
A zátony lakói
A társaspókok titka
A nagy kanyar felderítése
Az édesvízi ráják birodalma
Veszélyben az expedíció!

4. Az Andokon keresztül
Az ötezres csúcsok birodalma
Mohaerdőben
Miért énekelnek a madarak?
Egy elfelejtett hegyi úton
A Titicaca-tónál
A szökött rabszolgák földjén
Az alvó vulkán tövében
Banánhegyek között
Sziklaomlás az Andokban
Az Ucayali vadonában
A hegycsúcsra rejtett város