Heller Ágnes

Mi a posztmodern - húsz év után.

Valamivel korábban, mint húsz évvel ezelőtt a posztmodern, féltestvéreivel, - úgymint a posztstrukturalizmussal és a
dekonstrukcióval - együtt harci zászlóként lobogott a modern nyugati világ színpadán. A kulturális elit -mármint ott,
ahol létezett- harci sorokba rendeződött. Ki mellette, ki ellene. Egyes hívei korszerűségéért lelkendeztek, egyes ellenfelei
konzervativizmussal vádolták.

Egyes hívei úgy értelmezték, mint felszabadulást a modernizmus diktatúrája alól, egyes ellenfelei a kulturális és művészi
és ízléshanyatlás, a kommerszializálódás győzelmét szapulták benne. S mindezzel együtt vagy mindennek ellenére, arra a
kérdésre, hogy mi a posztmodern mindenki másként válaszolt. Ugyanakkor a vita maga, melynek hullámai ma már
elülőben vannak - is szimptomatikus volt, mint két látásmód, két perspektíva kereszteződése. A vita egyrészt a modernista
viták univerzalizmusának a nyelvét beszélte, - mint régi versus új, korszerű versus konzervatív, kulturálisan magasrendű
versus hanyatlástermék - másrészt a posztmodern perspektívára jellemző heterogeneitás jellemezte ,amennyiben
mindenki valami másról beszélt, akár lelkendezett érte akár pedig szidalmazta. Ha szabad előlegeznem egyik
következtetésemet: a posztmodern perspektíva pillanatnyi győzelme abban is megmutatkozik, hogy efféle univerzális
viták egyre inkább eltűntek a szekuláris kulturális világok horizontjáról. Az éles viták ma inkább egyes, konkrét
élettények vagy alkotások körül bontakoznak ki, mint amilyen egy történelmi esemény, egy épület -vagy egy építész - egy
kiállítás vagy egy új múzeum, egy regény, egy zeneszerző, egy színházi előadás. Ezekben a vitákban megütköznek
különböző perspektívák is, melyek lehetnek tisztán művésziek, de lehet politikai vagy erkölcsi üzenetük is. Azonban a
húsz évvel korábbi viták harci kiáltását: ''ezt nem lehet csinálni, ezt ma már nem lehet többé csinálni, ez nem modern, ez
nem művészet, ez elavult vagy'' stb. ma már alig halljuk. Helyette azonban halljuk, hogy "ez nem jó, ez sikerületlen, ez
unalmas, ez értelmetlen, ez hazug, ez veszélyes, ez egyoldalú, ez nevetséges stb." Annak idején, azaz 2O évvel ezelőtt,
Lyotard (milanói előadásában,1982) abban látta a premodern és a modern műértékelés különbségét, hogy a premodern azt
kérdezte: szép-e, míg a modern, azaz nosztalgikus, azt kérdezi, hogy valami művészet-e. Nos ma mindkettőt lehet
kérdezni, bár egyiket sem muszáj.

De bár Lyotard csak egy volt azok közül, akik meg akarták határozni ,hogy mi a posztmodern és sok minden, amit ő
annakidején a posztmodern fontos attributumának tekintett, ma már meglehetősen marginálisnak tűnik, egyre
kétségtelenül ráérzett. Ez pedig talán a legfontosabb: a posztmodern nyelv, tekintet vagy perspektíva detotalizáló nyelv
,tekintet és perspektíva. Igaz, Lyotard ezt a felismerést is egy modernista pátoszával és univerzalizmus igényével
fogalmazta meg. Hadd idézzem: "Üzenjünk háborút az Egésznek, tanúskodjunk az ábrázolhatatlan mellett, képviseljük a
különbségeket, mentsük meg a különbségeket, mentsük meg a Név becsületét" Hm, hm. Talán mégsem a zsidó Istent
képviseljük amúgy általában a posztmodernben .S ehhez még azt is hozzátenném, hogy bár a háború az Egész ellen
valóban kitüntető vonása mindannak, amit posztmodernnek nevezünk, az Egész képviselete a különbségekkel szemben -
mint egy opció-szintén megjelenik a posztmodern perspektívában.Ez egy olyan háztartás, melyben sok mindenre van
szükség .Vagy, hogy Leibniz-el- filozófikusabban - fejezzem ki magamat: a legnagyobb heterogenitás a legkisebb téren
az, ami a jó perspektívát jellemzi. Ezért kérem a kedves hallgatókat, hogy ne várjanak értékítéletet tőlem sem Lyotard
szellemében, sem pedig az ellenkező szellemben. Hiszen arról beszélek, amiben részt veszek. Én is abból a
perspektívából látom ma a világot, melyet jobb híján posztmodernnek nevezek. Így csak egyes eseményekről, dolgokról
,törekvésekről, alkotásokról, tettekről, kiállításokról stb. tudok értékítéletet alkotni. S miután ma csak egyetlen fogalom
(ugyanis a posztmodern) egyetlen meghatározásáról (ugyanis a detotalizációról) beszélek, minderre nem nyílik módom
.Nem azért, mert az értékítéletet vagy ízlésítéletet elavultnak tartanám, hanem mert nincs helyük ebben a kontextusban.

A detotalizálásról a következő sorrendben fogok beszélni: történetszemlélet, igazságfogalom, életforma,

művészet, múzeum. Talán kiderül, hogy miért ebben a sorrendben. Előrebocsájtom, hogy a detotalizálásra válaszol a
retotalizálás, de a retotalizálás - mely néha a fundamentalizmus formáját ölti- maga is fragmentált, azaz magát a
különbséget totalizálja. Ízlésterror nincs, de fanatizmus van.

A történetszemlélet detotalizálását könnyű leírni, hiszen már régóta beszélünk a nagy elbeszélés hanyatlásáról és
a metafizika dekonstruálásáról. A nagy elbeszélés marginalizálása a metafizika destruálásának következménye,
amennyiben a nagy elbeszélés, mint a metafizika történetesítése, az eddigi utolsó jelentős kísérlet volt annak
modernizálására. A húsz évvel ezelőtt lezajló vitában azonban ez még nem volt nyilvánvaló. Az első úgynevezett
posztmodernek a történelem végéről,a posthistoire-ról beszéltek, s ezt sokan nem ok nélkül úgy értelmezték, hogy
világunk a modern korszakot meghaladva most egy új korszakba lépett. Ez a gondolat azonban ,hasonlóan a Lyotard-tól
korábban idézett passzushoz, vaskosan képviselte a modernista gondolkodást, melyet meghaladni szándékozott. Hiszen
éppen a nagy elbeszélés szelleme diktálja, hogy egy korszakból állandóan egy új korszakba lépjünk s képesek legyünk a
maga teljességében le is írni ezt az új korszakot. Ez tehát még nem detotalizálás. A történetszemlélet detotalizálása akkor
következik be, mikor nem korszakváltásról, hanem perspektívaváltásról kezdünk beszélni. A nagy elbeszélés nem azért
van eltűnőben, mert már meghaladtuk a modernitást, hanem mert más szemszögből tekintünk rá. Hogy Hegelt
parafrazáljam, nem arról van szó, hogy most végre -szemben elődeinkkel- ésszerűen nézünk a történelemre s ezért az
ésszerűen néz vissza ránk, hanem, hogy másként nézünk történetünkre s így az másként néz vissza ránk. Leegyszerűsítve
azt mondhatnám ,hogy a modernség modernista értelmezését a modernség posztmodern értelmezése váltja fel, tehát, hogy
másként látjuk önmagunkat. Miután másként nézünk a modernségre, azaz önmagunkra, másnak látjuk ,nem csak
tartalmilag, hanem szerkezetében is. Azaz nem látjuk többé egységes egésznek, ahol minden mindennel összefügg, sem
nem egy epikus történetnek, melyben a sztori vagy házassággal vagy pedig halállal végződik, hanem sokszínű mozaiknak,
mely azonban nem olyan rendezett, mint egy mozaik, mivel heterogén elemekből tevődik össze, melyek gyakorta nem is
illenek egymáshoz. Ebből a perspektívából nézve a modernség a maga egészében sem nem haladás, sem nem
visszafejlődés, bár egyik vagy másik vonatkozásában lehet mind az egyikről, mind a másikról beszélni. Cselekvésnek,
döntésnek, értékelésnek tehát van értelme. Ugyanakkor a posztmodern perspektívából nézve a modern világ törékeny és a
jövő nem látható. Saját kifejezésemmel élve: a posztmodern - detotalizáló-perspektíva a modernitás öntudata. Szeretném
azonban még egyszer megemlíteni, hogy a detotalizálódáshoz hozzátartozik a retotalizálás. A nagy elbeszélés trónfosztása
nem jelenti azt, hogy a nagy beszélés teljesen eltűnt volna az elbeszélések sokaságából. Megemlíthetném bin Laden tv-
interjúját, amelyben egy iszlám fundamentalista nagy elbeszélést adott elő, vagy akár az ökológiai fundamentalisták
történeteit, melyekben azt bizonyítják, méghozzá "tudományosan", hogy -ha ma és azonnal nem teszünk meg minden
megakadályozására - a modernség fejlődése bizonnyal a természet teljes elpusztításához vezet, azaz a vesztünkbe
rohanunk. Itt világosan megint egyszer kereszteződik a görög kairos és a zsidó-keresztény apokalipszis időképe, ezt a
kereszteződést pedig nagyon jól ismerjük a 2O.század univerzalista fundamentalista hagyományából.

Ha a posztmodernt a modernitás mai önismeretének írom le, attól még nem definiálom, ahogy önmagamat sem
definiálom, ha pl. azt mondom, hogy ettől és ettől az időtől kezdve másként értem meg saját életemet. A hasonlat azért
nem nagyon sántít, mivel a modernségre sem akármelyik percben kezdett egy egész generáció új szemmel nézni. A
modernségre néző tekintet váltása nem független történelmi eseményektől, azok feldolgozásától. De ez persze fordítva is
áll: a perspektíva megváltozása következtében öltenek történelmi eseményeknek olyan arculatot, amelyek igazolják a
perspektívaváltást magát. Történetszemléletünk detotalizálásában oroszlánrésze van a názimusssal való tapasztalatnak,
különösen a náci birodalom összeomlása után, a Sztalin korszak végének különösen a magyar 56-os forradalom után
,majd az 1968-as diákmegmozdulásoknak. Az utóbbiakban már erős szerepet játszott az akkoriban alakuló, detotalizáló,
posztmodernnek nevezhető szemlélet. A nagy elbeszélés felbomlását nagyban segítette elő a globalizálás, méghozzá két
szempontból is. Egyrészt, mert a térbeliség egyre nagyon szerepet játszik az időbeliségnél -pontosabban szólva az
időtapasztalat térben helyezkedik el- másrészt, mert minden egyes nép, csoport, kultúra saját identitását keresi a
globálison belül. Hogy a különösség, mint identitásképző hatalom felvállalása szintén totalizáláshoz, fanatizmushoz és
fundamentalizmushoz vezethet ,ez esetben lokális és nem univerzalista változatban, ezt most csak megemlítem, mert nem
szorosan tartozik az előadás témájához. Legfeljebb annyiban, hogy a posztmodern perspektívából nézett világ sem azonos
önmagával, tehát a posztmodern szemlélet önmagát is szkepticizmussal és iróniával szemléli, azaz pl. nem fogja azt
hirdetni hogy a különség magasabbrendű az univerzalizmusnál s hogy most végre rábukkantunk az igazságra.

Húsz esztendővel ezelőtt az a vád hangzott el a posztmodernekkel szemben, hogy relativizálják az igazságot,
pontosabban szólva az igazságfogalmat. A vád filozófiai nonszensz, hiszen relatív csak ott értelmezhető, ahol
feltételezzük az abszolutat, mondjuk -többek között- a hegeli vagy marxi nagy elbeszélésben. Az igazságfogalom
detotalizálása azonban kérdésessé teszi a relatívat az abszoluttal együtt. Az igazságfogalom detotalizálásának tendenciája
különben nem mai keletű, mert már megindul a felvilágosodással, a metafizikai észfogalom behatároltságának
felfedezésével. Végül is az abszolut igazságnak -az ész bizonyosságának- egy azt garantáló autoritásra van szüksége. Ezt
a feladatot Isten már a felvilágosodás filozófiájában sem tudja betölteni, s ebben is segítségére sietett a nagy elbeszélés,
mely az abszolutat, azaz Igazságot, mint bizonyosságot, a történelem eredményének tekintette. Ugyanakkor a totális
igazságfogalom helyét a 19.század tudományában az úgynevezett igaz tudás fogalma foglalta el .Ez jóval lehatároltabb,
mint a metafizikai igazságfogalom, de megőrzi, ha nem is annak bizonyosságigényét- hiszen falszifikálható, -hanem
legitimációs igényét (az, ami tudományos, egyúttal igaz). A posztmodern szemlélet azonban ezt a második
igazságfogalmat, az igaz tudás fogalmát is pluralizálja s ezzel detotalizálja. Hadd említsek meg három döntő fordulatot a
posztmodern igazságszemléletben. Az egyik a Kuhn-féle paradigma elmélet, mely a perspektivizmust vezeti be a
tudományos elméletek igazságfogalmainak értelmezésébe. A másik a hermeneutika általánosodása. A hermeneutika
ugyanis a hagyományos kezdetekből eltávolodva szintén perspektivisztikussá válik.

A harmadik a dekonstrukció, most széles értelemben és nem technikaként szemlélve, mely egyfajta radikális
hermeneutika, s melynek praxisában az igazságok folyamatosan dekonstruálódnak. Persze maga az igazság mint olyan
nem dekonstruálható -ahogy az igazságosság sem. Még hozzátenném, hogy az igazságfogalom detotalizálásában központi
szerepe van a kommenzurábilitás-inkommenzurábilitás, kompatibilitás-inkompatibilitás fogalompárosoknak a könyvekről
megjelenő recenzióktól kezdve egészen a vallási ökumenizmusig. Erről máshol beszéltem.
 Egyszer volt hol nem volt egy jelszó: anything goes, minden elmegy. A jelszó a detotalizálás folyamatot íirta le
érthető- és félretérthető- leegyszerűsítéssel. Minden történet jó történet, ha elfogadjuk, minden elmélet vagy leírás igaz,
ugyancsak, ha elfogadjuk és tudunk valamit kezdeni vele, minden kép vagy hang vagy írás művészet, ha így döntünk
.Mindenki úgy él, ahogy neki tetszik. Így értelmezve a posztmodern egyenlő a negatív szabadsággal, most nem pusztán az
egyesre vonatkoztatva. Nemcsak arról van szó, hogy azt teszem, amit akarok és azt hiszem, amit kedvem tartja, hanem
arról is, hogy ezzel semmiféle normát meg nem sértek. Ebből vonták le a posztmodern ellenségei azt a túlságosan is
könnyed következtetést, hogy a posztmodern világ vagy perspektíva a társadalmi, morális vagy művészi normák teljes
felbomlásához s ezzel irracionalizmushoz vezet, barátai pedig azt, hogy minden terrornak vége, szabad mind a fantázia
mind a vágyteljesítés.

Húsz év távlatából elmondható, hogy legalábbis ami az életformát illeti, ha nem is minden, de sok minden szabad
annyiban, amennyiben választható anélkül, hogy cenzúra alá esne. Vonatkozik ez elsősorban a nemek közötti kapcsolat
pluralizálódására és - ez az előbbinél szélesebb kategória -a hagyomány kötőerejének fokozatos meglazulására. A
posztmodern perspektívából így számos életforma, mely korábban természetellenesnek vagy akár forradalminak minősült,
most természetessé, mondhatnám rutinszerűvé válik. Így pl. a New York Timesben hetenként megjelenő -képekkel
illusztrált- menyegzői -hirdetésekben mindig találunk homoszexuális férfi és leszbikus női párokat, akik a "commitment
ceremony"-ra hívják meg barátaikat. Vagy, hogy egy másik példát említsek, a legújabb felmérések szerint a marokkói
fiatalok 95%a nem akar hazájában élni.

Azonban, miután az életformák pluralizálása következtében egyes életformák magukat fenyegetve érzik, a szabad
életforma-választás a gyakorlatban külső ellenállásba ütközik. Nos az előbbi példáknál maradva, kisebb az ellenállás ha
csak hagyományokba, jóval nagyobb ,ha életérdekekbe is ütközik. Ennél jelentősebb ellentendencia az életpályák
növekvő homogenizálása. Az anything goes- szemben 68 ígéretével -egyáltalán nem érinti az életpálya modelleket.
Ahogy az igazság detoztalizálása semmit sem változtat azon, azon, hogy - Foucault-val szólva - az igazságot a
tudományos diskurzusban termelik. Tehát nyugodtan élhetsz homoszexuális házasságban, de nem követheted pl. a
hagyományos életpályát (mondjuk: inas, segéd, üzlettulajdonos),mert egyetlenegy út áll nyitva számodra: éveket az
iskolapadban tölteni. Nyugodtan lehetsz a Christian Science tagja és hihetsz abban, hogy akaratoddal hatni tudsz az
anyagra, de a mértékadó tudományos közlönyök nem fogják írásodat leközölni, hacsak nem mutatod meg, hogy jól
ismered az igazság pillanatnyi állását a fent említett kérdésben. Az, hogy posztmodern perspektívánkból ironizálhatjuk a
normát vagy a diskurztust, nem változtat azon, hogy bizonyos fokig követnünk kell és hogy racionálisnak tűnik
követnünk. Azaz az életforma egy asszimilációs tendencián belül pluralizálódik.

Az előbbiekben azt szerettem volta előlegezni, hogy a posztmodern perspektíva nem írja le a modernség tartalmi
jegyeit s ezért nem mondhatja azt sem, hogy "anything goes" ,legfeljebb azt, hogy az megy, ami elmegy. Így nemcsak az
opciók pluralizálódását, hanem beszűkítését is a sokféleség egyik megnyilvánulásának fogja tekinteni. Ezzel függ össze
az értékítélet problémája. Ha az ember választ egy életformát s ugyanakkor tudomásul veszi az asszimilációs
kényszereket, akár aláveti magát azoknak, akár nem, a saját életformája szempontjából fog értékítéleteket alkotni. A
posztmodern perspektíva megengedi, hogy az egyik életformának elkötelezett ember megértse a másik ember az övétől
eltérő életformát anélkül ,hogy ennek a megértésnek erkölcsi értéket tulajdonítana. De ez nem kötelező. Megítélheti és
ezzel együtt elismerheti. Ezt nevezzük toleranciának. De amennyiben egy életforma fenyegetve érzi magát egy másiktól,
főleg ha a másik mögött anyagi, jogi vagy katonai hatalom áll, akkor azok, akik ezt az életformát természetesnek tartják,
bizonyosan negative fogja a másik életformát megítélni. Így tehát illúzió azt hinni, hogy posztmodern perspektívából
értékítélet nem alkotható .S ha azt kérdezik ,hogy én mindezt hogyan ítélem meg ,csak azt tudom válaszolni, hogy
esetenként különbözően. Van, amikor azt mondanám, ez a Te életformád, élj, ahogy kedved tartja, s van, amikor azt
mondanám "élj, a hogy kedved tartja, de minket ne ítélj meg és főleg semmire se kényszeríts, s végül van, amikor azt
mondanám Voltaire-el "écrasez l infame !" azaz "tapossátok el a gyalázatost!".

A nagy elbeszélés többnyire azonosította a modernitást a felvilágosodással. A haladáselméletek azt ígérték, hogy a
felvilágosodás ügye, a haladás, a civilizáció ügye -ha ellentmondásokon keresztül is,- győzedelmeskedni fog, bár
egyenlőre még befejezetlen projektum. A hanyatláselmélet hívei azzal fenyegettek, hogy a felvilágosodást destruktív erői,
miután már egyszer kiengedték őket a palackból, pusztító munkájukat ellenállhatatlanul folytatni fogják amíg a nyugati
civilizáció össze nem omlik. A posztmodern perspektívából nézve azonban ez nem okvetlenül így tűnik. Úgy hiszem,
hogy Foucault volt az, aki ezt először mondta ki. Van persze olyan kortárs gondolkodó is, mint pl. Z. Baumann, aki bár
elveti a nagy elbeszélést, mégis egyenlőségjelet tesz felvilágosodás és modernitás közé. Én azok közé tartozom, akik úgy
vélik, hogy a felvilágosodás és a modernitás nem azonosak. Az univerzalista totalitariánus rendszerek -mint a náci
Németország és a Szovjetunió- nagyon is modernek voltak. Baumann erre azt mondaná, s nem lenne egyedül, hogy
Auschwitz és a Gulág maguk is a felvilágosodás termékei. Ez csak annyiban fogadható el, amennyiben a romantikát is
felvilágosodás egy ágának tekintenénk. Nem akarok erről most vitát nyitni. De megjegyezném, hogy ha a mára vetünk
egy pillantást, aligha tudnánk aláírni azt a megállapítást, hogy a vallásos fundamentalizmus a felvilágosodás üzenetét
hordozza, holott kétségtelenül modern. Ahol léteznek fundamentumok, ott nincs fundamentalizmus. Mindezzel nem
akarom tagadni a felvilágosodás szellemi erejének szerepét a modernitás mozgósításában, különösen Európában, csak azt,
hogy a modernséggel való azonosítása több kérdést ad fel, mint amennyire válaszol. Mondhatnám, hogy a posztmodern
perspektívában sem a felvilágosodó racionalizmus sem a romantika nem tölt be privilegizált szerepet. Mint említettem, az
előbbiből a szkepticizmust, az utóbbitól az iróniát kapta örökségül.

Több, mint húsz évvel ezelőtt a posztmodern, mint posztmodernizmus lépett a porondra, azaz mint egy új, a
művészi modernizmussal szembeforduló úgyszintén művészi irányzat. Az építészetben posztmodernista stílusról kezdtek
beszélni, s nem ok nélkül, amennyiben a minimalizmust és a Bauhaust tekintették a modernista építészetben a dernier cri-
nek. A posztmodernista stílusban épült múzeumok, hotelek, egyéb nyilvános épületek -mint pl. a központi postaépület
NY-ban- testükön viselik mindazt, amit idéznek vagy megidéznek, mint pl. a szecesszió különböző irányzatait vagy akár
a mussolinista-fasiszta épületek stílusát. A modernisták fölhördültek és eklekticizmust kiabáltak. Érthetően kevés sikerrel.
Mivel ha csak el is képzelünk egy várost csupa minimalista magasépülettel, meghalunk a borzalomtól és az unalomtól,
még ha minden egyes épületet fenségesnek ítélünk is. (Ne felejtsük el, hogy a modernizmus állítólag, mondjuk Adorno és
Lyotard szerint, a "fenségesről" szól.) A posztmodern építkezésnek persze azonnal támadtak esztéta hívei, s így látszólag
az ismert történet ismétlődött meg: az új harca a régi ellen. Nem a műalkotások harcoltak egymás ellen, hanem az
eszmék. De ma ez már a múlté. Ugyanis -és éppen ez jellemzi a posztmodern perspektívát - mindenhogy lehet építkezni,
csak szép legyen és az épület mesélje el saját történetét. Itt van pl. Libeskind esete - akit magam részéről korunk egyik
legkiválóbb építészének tartok - aki egy úgynevezett posztmodern szárnyat épített a Victoria and Albert Múzeum
klasszicista szárnyai közé. Kitűnően megvannak egymással s így, együtt más történetet mesélnek el, mint külön-külön.
Ugyanezt mondanám el a berlini Zsidó Múzeumról is.

Kezdetben posztmodernista művészetről beszéltek, s mint mondottam, annak szabadságát állították szembe a magas
modernizmus állítólagos terrorjával. Nem tagadnám, hogy létezett efféle terror. Legalábbis a kiállításrendezők, a
hangversenyirodák, de mindenekelőtt az esztéták és kritikusok részéről, és persze azt új művészi irányzatok
kiáltványaiban. Adorno pl. kitiltotta a zenéből a hármashangzatot, mert az állítólag kiegyezést hirdetett egy elidegenedett
valósággal, a festészetben rossz szemmel nézték a figuratív alkotásokat -így pl. Freud férfiaktjait- az irodalomban lassan
tűrhetetlenné vált a sztori és a karakter. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor a posztmodern perspektíva valóban
felszabadítónak bizonyult. Ugyanis nem egy új irányzatot,- a posztmodernizmust,- vezetett be a művészetbe, hanem utat
nyitott mindegyiknek. Persze azt a kérdést is fel lehetne joggal tenni, hogy kinek a nevében gyakorolták a modernisták az
úgynevezett terrort. A válasz körülbelül úgy hangzana, mint Kant korában: ekkor is a zseni avagy a jelentős művész
szabta meg a normát. Gondoljunk pl. Beckettre. S hozzátehetném Nietzsche szellemében, hogy ha nincs határ, azaz nincs
min átlépni, akkor nem léteznek olyan művészek sem, akik ezt megszabják. Tehát nincs zseni vagy korszakalkotó művész
sem. Én az effajta ítélettel azért még várnék.

Azon gondolkozni, hogy hol ért véget a modernizmus és hol kezdődött a posztmodernizmus lehet persze, hiszen
ebből a szempontból mindent lehet, de nem nagyon termékeny. Ugyanis sem a modernizmusnak nem lett vége sem a
posztmodernizmus nem kezdődött el egy bizonyos ponton. Minden differencia specifica kétséges. Mondjuk, a
posztmodern játékos, nézzük csak meg a nemrég elhunyt Nicki de Phalle szobrait! De hát a szürrealizmus nem volt az?
Vagy a szürrealisták "már'" posztmodernek lettek volna, bár ők ezt még nem tudták? Mondjuk, az installáció posztmodern
műfaj! És Duchamp vagy akár Yves Klein? Ők posztmodernek voltak? És hol kezdődik a posztmodern a zenében? Ahol
visszabújik a hármashangzat? Messiaen-nél vagy esetleg Part-nél vagy csak a posztminimalista Glassnál? Vagy a
posztmodern, szemben a modernnel, fragmentált lenne? A műtlenítés, azaz desoeuvrement jelszavát Blanchot jóval
korábban fogalmazza meg, s a romantikára éppen úgy érti, mint kortársaira. Persze a fragmentum is lehet norma, már
csak azért is, mert a mű lezárt, véges, a fragmentum végtelen. Vajon a posztmodern a fragmentumot teszi a mű helyére
vagy az egészet a fragmentum helyére? Ez a kérdés sem jogosulatlan, hiszen a detotalizálásnak semmi köze nincsen a
műtlenítéshez, de még a holizmus feladásához sem. Csakhogy a posztmodern perspektívából nem szoktak felvetni efféle
kérdéseket. Ugyanis nem tartják fontosnak sem a kérdést sem a választ. Pontosan azért nem, mert nem egyfajta nagy
elbeszélésben gondolkoznak. Hadd említsem meg ennek a gondolkodásmódnak három különböző, bár egymással
összefüggő, aspektusát. Megjegyzem, hogy ez a három nemcsak a mai műértők és kritikusok szemléletét, hanem a
művészeteket szerető és gyakorló emberek szemléletét is jellemzi, ha meg nem is határozza.

Az első mozzanatot úgy írhatnám le, hogy egy művet, legyen az regény, kép, zenemű vagy épület, szeretem vagy
nem szeretem, sem nem szinkronikusan sem nem diakronikusan nem helyezem el. Azaz élvezetében vagy
visszautasításában nem játszik szerepet, hogy pontosan melyik évszázadban alkották és akkor milyen irányzathoz
tartozott. Afféle felkiáltások "Fantasztikus! Már a 15 században is..." "Mennyire megelőzte korát!" vagy, ellenkezőleg
"Ebben az időben Párizsban már impresszionista módon festettek, míg ő még mindig csak..." Mikor egy modernistát
bevezettek egy fantasztikus eleganciával épített középkori várba -mondjuk Stockholmban - de rájött, hogy azt a 19
században építették, azonnal nem látta többé szépnek, pontosabban szólva meg is szűnt nézni. De a posztmodern
perspektívából a datálásnak a szépérzésnek nincs köze. Ettől még az anyagi értékének lehet ehhez köze, mint egy
festmény esetében. Ma tiszta szívvel tarthatjuk szépnek neogotikus és eklektikus parlament épületünket. Ötven évvel
ezelőtt egy kifinomult ízlésű pesti lakós ezért még szabadkozott volna. Húszas éveimben azt tanultam-mert ez volt a
kulturális közvélemény - hogy a modernista irodalom kezdete s ugyanakkor csúcspontja két nagy regény: A letűnt idő
nyomában és az Ulysses. De ez a történeti leírás ma nagyon keveset mond nekünk. Számunkra az Ulyssesnek sokkal több
köze van a Don Quijotehoz, mint a Proust regényéhez, és a Letűnt Idő nyomában-nak több köze van Balzachoz és
Stendhalhoz, mint Joyce regényéhez. S van, aki az egyikért rajong, míg a másikat nem különösen szereti. S ezen senki
meg nem rökönyödik többé. S Aristophanest sem kell többé a legnagyobb komédia írónak tekintenünk, mert történetesen
ö volt az első és mert görög volt. A posztmodern perspektívából nézve nincsenek szent tehenek. Igaz, éppen ezért nincs
szüksége képrombolókra sem. Van aki felé fordulunk, van akitől elfordulunk, de nem sem az elfogadás sem az elfordulás
nem drámai színezetű. Egyesek figyelmeztethetnek most arra, hogy ez a nyereség veszteség is. Mert, ha nincs azon a
művészet berkeiben, akkor a művészet jelentőségét veszti. Ez lehet igaz, bár nem bizonyosan az. Mindenesetre a
korábbinál inkább - bár sosem teljesen-személyre szabottan látunk, olvasunk, döntünk. Hozzá kell persze tenni, hogy -ha
Harold Bloomnak igaza van s szerintem igaza van - a posztmodern perspektíva nem rombolja le a az úgynevezett nyugati
kánont, bár sokkal elasztikusabbá és nyitottabbá teszi azt.

A posztmodern perspektíva második fontos sajátossága "a művészet" fogalmának detotalizálása. "A művészet"
fogalma persze nem is olyan régi, pontosabban szólva nagyon is modern. Kultúrtörténeti közhely, hogy a középkorban
senkinek sem jutott eszébe a templomi zenét,a vásári komédiát,a lírai költészetet és az épitészetet ugyanazon fogalom alá
rendelni. "A művészet" egyike univerzális fogalmainknak, s mint ilyet a felvilágosodásoknak köszönhetjük. S még
hozzátehetném, hogy egyúttal európai-kontinentális fogalom is. Az angolok többnyire "art and literature"-ról beszélnek s
manapság sem törik a fejüket azon, hogy a tv-játékok a művészetekhez tartoznak-e vagy sem, mivel azokat az
"entertainment industry"-ba sorolják.

A modernista perspektívából a hagyományos univerzális fogalom (A MŰVÉSZET) központi szerepet töltött be.
Nem azért, mert magától értetődő volt, volt, mint a 19 században, hanem mert elveszette magátólértetődőségét, mert
prolematizálódótt. Ezért mondhattata Lyotard, mint márt említettem, hogy a modernek alapkérdése az volt, hogy "mi a
művészet?" Ebből következett azután, hogy minden a modernek által képviselt föirányzatnak,- mint pl.
dada,absztrakt,szürrealizmus,impresszionizmus,szimbolizmus ,expresszionizmus, konstruktivizmus,minimalizmus stb. "a
művészetben", mint olyanban, kellett jelen lennie. Így volt impresszionista festmény, zene, regény, vers, dráma,
pontosabban szólva közös kategória alé kellett rendezni mind. Dehát a művészetek különböznek, mi több, minden egyes
műalkotás különbözik a másiktól és ellenáll annak, hogy univerzálják, alárendeljék. Illetve ha nagy a kritikusok nyomása,
akkor nem áll ellent és erőszakkal alkalmazza médiumára azt, ami arra nem alkalmazható.De akárhogy strapáljuk
magunkat, szürrealista zene bizony nincsen sem szürrealista építészet, míg ha a minimalizmus alkalmazása az irodalomra
nem volt ugyan teljesen terméketlen, semmiképpen nem tudott olyan eredményekkel dicsekedni, mint a zenében vagy
építészeben. Az a burkolt vagy nyílt követelmény, hogy minden művészetben ugyanazok a pillanatnyilag korszerű
irányzatok jelenjenek meg szintén egyfajta terrornak tekinthető, és a posztmodern perspektívából nem értelmezhető. Egy
video-művészt nem érdekel, hogy az irodalomban manapság melyik stílust preferálják -ha egyáltalán preferálnak bármely
stílust. A modernek a művészet autonómiájáról beszéltek, míg posztmodern perspektívából inkább a különbözö
művészetek önállósodásáról van szó.

Mint ahogy ezt már egy ideje mondják, hol lelkesedéssel, hol csüggedten: a posztmodern perspektívából nézve nincs
avantgard. Ahogy természetesen nincs arrierguard sem. Ez a fejlemény nagyon hasonlít ahhoz, ami a történetszemlélettel
kapcsolatban megjegyeztem: az időbeliség térben jelenik meg, a történelem egyidejűvé válik. Mindent lehet csinálni, amit
a múltban csináltak: lehet figurative festeni, akár naturalista vagy realista módon, de absztrakt és minimalista módon is.
Irodalomban és festészetben teret hódit a palimpsest. Lehet szimfóniát és operát szerezni,elektronikus zenét, kompjuteren
komponálni, dalt is írni, irodalomban lehetséges a szöveg -néha minimalista szöveg is -ahogy visszatér a régi jó polgári
regény is a maga történeteivel és figuráival, az a regény, melyet olvasva nehezen tudunk ellenállni a kisértésnek, hogy
meg ne nézzük, hogyan végződik. Az a gondolat, hogy a múlt a jelenben van, világosan mutatkozik meg a posztmodern
rendezési gyakorlatban. Akár színművek, akár operák rendezéséről van szó. Itt is minden lehetséges, csak működjön,
csak... a mondatot később még befejezem.

Nincs ugyan avantgard abban az értelemben, hogy az új nem úgy jelenik meg, mint az üdvözítő igen, mely a
réginek fittyet hány, de vannak új művészetek. S ezek közül nem egy régi, s már kihalt, művészeteket éleszt fel a maga
módján. Valaha voltak élőképek, most megint vannak. Ki halllot arról a művészetről, amit Kant, '''árnykép" néven nagyra
tartott? Most megint létezik. A mai videoművészet egyes alkotásai visszahozzák a már elhunyt némafilmet, más
videoművészek -mint a nagyszerű Bill Viola- a renaissance festészet szellemét idézik meg. Vagy: a 19 század első nagy
fotóművészei beállított kosztümös képekkel ismertették el művészetüket. Ez a típusú fotó hosszú ideig elavultnak tűnt, de
ma Cindy Sheerman és mások újraélesztették. És mindez megszólít bennünket. A különböző műfajok határainak
elmosódása, ami mindig is jellemző volt a modern művészetre, ma is folytatódik. Hiszen, mint mondtam, nem a
művészetekben váltottunk korszakok, hanem a perspektívában, melyekből nézzük őket. S ez ebben az esetben annyit
jelent, hogy egy műalkotás nem lesz elegánsabb vagy vonzóbb egyedül attól, hogy nem műfaj-specifikus, sem nem fogjuk
ugyanezért csúf korcsnak tekinteni.
 Hadd térjek vissza befejezetlen mondatomhoz: "Itt is minden lehetséges, csak működjön, csak..." Csak mi? Mit
jelent, hogy egy alkotás működik? Hogy, mint művészi alkotás működik? Az, hogy a néző, a hallgató, az olvasó annak
tekinti. De mitől tekinti annak? Milyen igénnyel fordul felé?

Az a kérdés, hogy "mi a művészet" valóban a modernizmus kérdése. Posztmodern perspektivából inkább azt
kérdezzük, hogy mitől műalkotás ez vagy az az alkotás? Mitől jó vagy rossz ez a műalkotás? Ezekre a kérdésekre
többnyire nem adható egyértelmű válasz. De nem volt adható egyértelmű válasz arra a kérdésre sem, hogy mi a szép, sem
arra, hogy mi a művészet. Nem az a probléma, hogy a fenti kérdésekre többnyire egyértelmű válasz nem adható -azaz
különböző válaszokat fogunk adni rájuk - hanem, hogy miért értelmesek számunkra ezek a kérdések, miért tartjuk
értelmesnek éppen ezeket a kérdéseket?

Csak nagyon röviden tudom összefoglalni nagyon is tentatív válaszomat. Funkcionális társadalomban élünk.
Azoktól az alkotásoktól, vagy történésektől, melyekhez, mint művészetekhez közeledünk, azt várjuk

el, hogy életünknek, létünknek, szenvedéseinknek, örömeinek stb. értelmet adjanak méghozzá érzékeink számára
élvezhető módon. Nos, ha egy műhöz, mint filozófiához vagy bölcsességhez fordulunk, szintén elvárjuk, hogy betöltse az
értelemadás funkcióját, bár nem érzékeink számára élvezetes módon. Sokféle tárgy vagy történés élvezetes érzékeink
számára, de nem értelemadó, legyen bár egy szép ruha vagy egy szórakoztató könyv vagy zene: ezektől ugyanis nem azt
várjuk el, hogy betöltsék az értelemadás funkcióját (bár néha megteszik). Míg ha valamilyen tárgyhoz vagy történéshez
azzal fordulunk, hogy értelmet adjon létünknek érzékeink számára élvezetes módon, nem várjuk el, hogy viselni tudjuk,
vagy hogy unalmas óráinkban szórakoztasson, bár ezt is megteheti.

A művészi alkotások és a szórakoztató műfajok között nem az a különbség, hogy az egyik jó, a másik rossz, mert
mindkettőben van jó is és rossz is, hanem, hogy mást várunk el tőluk, másként és mással tudják szerepüket betölteni.
Ebből nem következik, hogy pl. egy művészileg sikerült regénynek tilos szórakoztatónak lennie. Ez már azért is így van,
mert mind a műalkotások mind a szórakoztató alkotások illokucionáris beszéd-aktusok, más szóval önmagukért tetszenek.
Ezzel szemben, pl. egy kitűnően sikerült, képileg is remek hirdetés perlokucionáris aktus, hiszen önmagán túli célt akar
elérni -mondjuk, rá akar beszélni, hogy megvegyünk egyfajta árut.Ugyanez vonatkozik egy politikai plakátra.

Rossz művészet az, mely a saját funkcióját nem tölti be,mivel sikerületlen, silány, vagy jóakaratúan dilettáns,
tehetségtelen, melléütött a labdának. Az az előítélet, hogy a műkritikusnak már semmi dolga sincsen, miután nem kötelezi
el magát egy vagy más új irányzat mellett és nem szapulja többé az elavultat, nem releváns, hiszen még mindig elvárjuk
tőle, hogy értékelje az egyes műveket a szerint, hogy vajon sikerültek vagy sikerületlenek-e, továbbá hogy középpontba
helyezze azokat a művészeket, akik az értelemadás funkcióját az érzékek számára élvezetes módon szerinte nagyszerűen
betöltötték s végül, hogy értelmezze egyes műveiket.

A képzőművészeti modernizmus egyik jelszava az volt, hogy romboljuk le a múzeumokat. Hiszen a múzeum azt
sugallja, hogy a régiek jobbak voltak, mint mi vagyunk! A modernista zenekedvelők az opera halálát propagálták.Burzsoa
műfaj, mennie kell. A régi írók mind hülyék voltak és persze reakciósok. Mint tudjuk a modernisták, Aragon vezetésével,
tüntetést rendeztek ez ügy képviseletében Anatole France temetésén. (Az irodalmi hagyomány kigúnyolása azonban nem
volt igazán vonzó még a modernisták hívei számára sem, mert nyelvről lévén szó a nemzet s így a nacionalizmus
érzékenységét sértette. A vallási hagyomány sérelmét többet fogadták el.) Ismeretes, hogy a modernista mozgalomban
nagy szerepet játszott a politikai radikalizmus, mind a baloldali, mind pedig a jobboldali. A nagy elbeszélés detotalizálása
és az effajta radikalizmus eltűnése mind egy tőből fakad. Csak a 2O. századi politikai radikalizmus képviseletében lehet a
posztmoderrneket konzervatívoknak nevezni. A posztmodern persprektívából nem szervezünk tüntetést senkinek a
temetésén, mert stílusát elavultnak tarjuk, nem fütyülünk ki szerzőket, mert nem a mi irányzatunkat képviseli. Ma az
emberek általában azokba a szinházakba járnak, melyekben azt kapják, amit szeretnek -hol jobban, hol kevésbé
sikerülten-. Mondhatjuk, hogy kár, hogy nincs botrány. De ahol nincs botrány ott terror sincsen.

A múzeummal azonban több meglepő dolog történt.

Nem tudok a múzeumokról általában beszélni. Ma szinte mindennek a világon van múzeuma. Köztudomása, hogy a
múzeum az egyik legnagyobb idegenforgalmi vonzóerő. A városok versengenek egymással a múzeumépítkezésben.
Gondoljunk Bilbao vagy Barcelona esetére vagy akár arra, ami Bécsben épült az elmúlt esztendőkben az úgynevezett
"Museumviertel"-ben s ami most is épülőben van.

A számtalan múzeum közül ma is megőrzi kitüntetett szerepét az a múzeumfajta, melyet "szépművészetinek"

szoktunk nevezni, tehát az a múzeum, mely műtárgyakat mutat be vagy olyan iparművészeti, antropológiai-etnológiai és
archeológiai tárgyakat, melyeket műtárgyaknak lehet tekinteni.
A hagyományos múzeum a régi, értékállónak bizonyult tárgyakat gyűjtötte és mutatta be. Ez még az úgynevezett modern
múzeumokra is vonatkozott. A posztmodern perspektívából -érthetően -a múzeum koncepciója is megváltozik. Ennek a
koncepcióváltozásnak három jelentős állomása: a kortársi múzeumok létrejötte, a nem kortársi múzeumi objektumok
újrarendezése másrészt, s ezen belül harmadsorban az egyes művészi objektumokra való koncentráció megszervezése az
anarchia eszközével. Miután a hagyományos múzeumok többségét ma nem lehet átrendezni, néhány új múzeum vagy egy
régi múzeum új szárnya az, amiről röviden beszélhetek.

A kortársi művészek múzeumait csak megemlíthetem. A múzeum fogalma és a kortárs fogalma ellentmondani látszanak
egymásnak, persze csak ha a múzeumot a nagy elbeszélés szemszögéből értelmezzük .Eszerint a múzeumban a
halottaknak juthat csak hely. A múzeum arra való, hogy életben tartsa a halottakat, hogy bemutassa, hogy van olyan
halott, aki örökké él, aki elfelejthetetlen. A hagyományos múzeum az emlékezés temploma. Ali oda belép "ismétel", úgy
ahogy a templomban az ünnepi szertartások ismétlések. A kortársi múzeumban többnyire élők művei kerülnek kiállításra.
Aki belép feltehetően először lát egy objektumot, melyet korábban senkinek sem volt módjában látnia, mert nem létezett.
A jelenkori múzeumban a jelen levetkőzik, megmutatja magát, bemutatkozik. Igényt jelent be az értelemadásra -azzal is
az értelemadásra emel igényt, hogy értelmetlennek mutatkozik - de ez csak egy igény. Nem okvetlenül jelent be igényt a
tartós életre -mondjuk egy installáció ezt többnyire nem teszi.(Bár Viola szerint Giotto freskói az Aréna kápolnában a
legtökéletesebb video-installáció, csak a technikai eszközök hiányoztak.) Mindez nem változtat azon, hogy a mi szemünk,
ahogy az objektumra nézünk, egy szavazat az igény mellett vagy ellene. Minderről többet kellene beszélni, de erre most
nincs módom. Egy dolgot szerettem volna kiemelni a kortársi múzeumok rendezésének koncepciójából, ugyanis az egyes
objektumokra való koncentráltságot. Az objektum a kortársi múzeumban kontextuson kívüli, azaz önmaga kontextusa.
Ezért teljesen mindegy, vagy inkább látszólag mindegy, hogy mi van "mellette". Ez a koncepció megjelenik a modern és
a "történeti" múzeumok rendezésében is. A modernisták annak idején azért is szapulták a múzeumot, mert kiszakítja a
művészi objektumot kontextusából, így a templomból. A modernitástól ihletett régi típusú múzeum igyekezett ezen
segíteni. Tipikus pl. a Cloisters New Yorkban, ahol templomokat építettek a múzeumba, hogy a szentképeket a látogató a
kontextussal együtt nézhesse. Mindez persze romantika. Nos, a posztmodern múzeumkoncepció, -pontosabban szólva, az
egyik posztmodern múzeumkoncepció,- minthogy ebben is több lehetséges- kontextus-közömbössé teszi a művészi
objektumot. Így kerülhet ugyanabba a kiállítóterembe egy szék, két festmény, egy szobor, egy faliszőnyeg -nem
ugyanabból a korból. Ez az az anarchia, mely a szemet arra irányítja, hogy minden ojektumot, mint egyedet szemlélje. Ez
csak a máshoz szokott szem számára tűnik furcsának. De ha belenézünk pl. Hutcheson esztétikai írásaiba, akkor látni
fogjuk, hogy ő éppen ezt az elvet ajánlja a 18. században azoknak, akik kastélyukat és kastélykertjüket ízlésesen akarják
műtárgyakkal berendezni.

A posztmodern múzeumrendezési koncepció legsikeresebb -általam ismert- példája a londoni Tate Modern a
Milleneum hídnál. Itt nincs sem időrend, sem nemzetek, sem műfajok szerinti "beosztás". Egymás mellett egy festmény,
egy fotó, egy installáció. Bonnard és Kiefer kitűnően megférnek egymás szomszédságában. Az egyes termeknek van
"témájuk", de teljesen heterogén felosztásban, mint "meztelenség", "csendélet "emlékezés az anyagban". Az ízlésítélet
abban nyilvánul meg, hogy ki kap külön termet (Kiefer,Beuss,Rothko). Az ember itt nem tehet más, minthogy a konkrét
objektumra koncentrál. Ahogy annakidején Hutcheson javasolta.

De mégis van egy intézmény, mely megőrizte a nagy elbeszélést annak halála után, és ez egy döntő intézmény: a
hagyományos szépművészeti múzeum. Akkor is ezt teszi, mikor az egész történetet beszéli el, mint a Louvre vagy a
Metropolitan, de akkor is, ha annak egyik-másik nagyobb fejezetét mutatja be, mint a British Museum vagy a
Kunsthistorisches Museum. A hagyományos Szépművészeti Múzeumok mindmegannyi illusztrációk Hegel
Esztétikájához. Kezdjük a Tigris és Euphrates partjánál, folytatjuk az egyiptomi művészettel, aztán jönnek a görögök, a
rómaiak majd a középkor. (Valahová besuszteroljuk a távol-keletieket is.) Aztán persze jön a modern művészet
nemzetekbe és korszakokba sorolva. Renaissance mindenekelőtt az itáliai, városok és időrend szerint, majd Németalföld,
elsősorban időrend szerint, aztán a német, a francia, angol, szintúgy időrend szerint. Nehéz ugyan századokra és
nemzetekre egyformán bontani a folyamatot, de megpróbáljuk. A 19 századtól már a stílus is korszakrendező lesz, mint
pl. francia preimpresszionisták, impresszionisták, posztimpresszionisták stb. (Mondjuk Kandinsky, mint német
expresszionista. Sic!). Lehet persze a régieket is posztmodernül rendezni s már erre is történtek kísérletek. De tudtommal
ezek inkább kivételek. S nem hiszem, hogy ez pusztán pénzkérdés lenne.

A hagyományos szépművészeti múzeumokat tehát nem érinti a detotalizálás. Kérdés, hogy ez csak egyenlőre van-e
így ? Vagy hogy a képekbe és szobrokba öntött nagy elbeszélésnek, mint ilyennek, van vonzóereje? És hogyha igen,
akkor ez jelnek tekinthető-e, méghozzá intő jelnek? Szükségünk lenne-e mégis a nagy elbeszélés mankójára?
Pontosabban szólva szükségünk van-e egy helyre, melyben a historizmus otthonra talál?

A korábbiakban beszéltem arról, hogy ami az életformákat vagy az igazságfogalmat illeti, vannak -legalábbis
szerintem-, a detotalizálásnak határai, csak mások az egyikben és a másikban, továbbá, hogy ezek változnak is.
Mondhatnánk-e azt, hogy a hagyományos Szépművészeti Múzeumok gyűjteménye -az élő halottak
gyűjteménye- a nagy elbeszélés detotalizálásának határa? Azt hiszem, hogy igen, de nem tudom, hogy miért.