Cole Masten.

Hollywood Tökéletes Férjéből Hollywood Legszexibb

Agglegénye lett, miután szupersztár felesége elhagyta. Most minden
partiban benne van, és mindenkit megfektet, akit tud. Los Angeles,
vigyázz: új rosszfiú van a városban!
Summer Jenkins. Ez én vagyok. Kisvárosi lány, aki a Georgia állambeli
Quincyben ragadt. A csirkés kajáim mennyeiek, a pókerasztalnál ki
tudok forgatni egy felnőtt férfit a vagyonából, és az érettségi évében
közfelkiáltással választottak meg a Legbarátságosabbnak.
Más világban éltünk. Nem is lett volna szabad találkoznunk. Csakhogy
Cole Masten elolvasott egy könyvet az én kis városomról. Hat hónappal
később pedig leszállt a magángépével a poros kis repterünkön, és
magával hozta Hollywoodot.
Azonnal tudtam, hogy ez bajt jelent. A városnak ‒ és nekem is.
Néha az ellentéteknek nagyon nem kellene vonzania egymást.
ALESSANDRA TORRE

HOLLYWOODI
mocsok

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 Írta: Alessandra Torre
A mű eredeti címe: Hollywood Dirt

Copyright © 2015, 2017 by Alessandra Torre. All rights reserved.

Cover© PassionFlix Inc.

Fordította: Miks-Rédai Viktória

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 072 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Deák Dóri
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 Ezt a könyvet az erős, déli nőknek ajánlom,
akárhol éljenek is. Különösen a szép és okos Tricia Crouchnak.
Köszönök mindent!
 Ez a könyv egy létező városban játszódik, és létező személyekre
vonatkozó utalásokat tartalmaz. Ezek a nevek azonban egy kitalált
történetbe ágyazva jelennek meg, nem a valóságot tükrözik.
 BEVEZETÉS

A déli nők különlegesek, ez vitán felül áll. Háborúból született

nők vagyunk, a múltunk tele csatákkal és káosszal, magunk és
mások védelmével. A háborús időkben ültetvényeket vezettünk,
teát szolgáltunk fel az Unió katonáinak, mielőtt azok
felgyújtották volna az otthonainkat, elrejtettük a rabszolgákat a
büntetés elől, és századokon át türelmesen figyelve tanultunk a
férfiaink hibáiból. Az életet délen nem egyszerű túlélni.
Mosolyogva még nehezebb.
Összetartottuk ezeket az államokat, megőriztük a
méltóságunkat és a nagylelkűségünket, és akkor is felszegtük az
állunkat, ha az arcunkra vér és korom tapadt.
Erősek vagyunk. Déliek vagyunk. Fogalmad sem lehet a
titkainkról, az életünkről.
Isten hozott Quincyben!

Lakosság: 7800 fő.

A háztartások átlagos jövedelme: Sosem áruljuk el.
Titkok száma: Rengeteg.

A Florida állambeli Quincy városa egy időben az Egyesült

Államok leggazdagabb települése volt. Több mint hatvanhét
Coca-Cola milliomos élt ott; minden egyes részvényük tízmillió
dollárt ért, amivel felvirágoztatták a déli szépségek otthonát. Ha
az ember áthajtott rajta, mégsem látott Bentley-ket meg inasokat.
Csak egy kisvárost, elegáns, szépen karbantartott vidéki
házakkal, ahol még élnek a több száz éves déli tradíciók.
Mosolyogj! Bánj úgy a szomszédoddal, mint önmagaddal! Légy
nagylelkű! Tartsd meg a titkaidat, tartsd szemmel az
ellenségeidet!
Márpedig Cole Masten az elejétől fogva az ellenségem volt.
 1. fejezet

A HOLLYWOODIAK KI NEM ÁLLHATJÁK A FÖLDUTAKAT. Nem értik,

hogyan működünk. Nem értik a bonyolult szabályrendszert, ami

az életünket irányítja. Azt gondolják, azért, mert a
tempónk lassú, az észjárásunk is az. Azt gondolják, a tinektek szó
nyelvtanilag helytelen. Azt gondolják, a Mercedesük jobb
emberré teszi őket, holott a számunkra nem más, mint az
alacsony önértékelés bizonyítéka.
A konvoj egy augusztusi vasárnap délután gurult be a
városba. Először a kamionok, aztán a limuzinok, a furgonok, a
buszok, végül az azonos színű négyajtósok. Büfébuszok is jöttek,
mintha Quincyben nem lennének vendéglők. Még néhány
kamion. A kaméliáink illata felvette a harcot a kipufogóbűzös,
megjátszott fontosságukkal. A fékek csikorgása három
megyében hallatszott. Még a pekándiófák is kiegyenesedtek az
érdeklődéstől.
Vasárnap. Csak egy jenki gondolhatja megfelelő időpontnak,
hogy az életedbe tolakodjon. Vasárnap, az Úr napja. Egy nap,
amit a templomi padokban szokás tölteni, aztán az élő tölgyek
alatt, a családunkkal és a barátainkkal ebédelve. A délután a
szundikálásé; alkonytájban kiülünk a vendégekkel az első
verandára. Az este a családé. A vasárnap nem való felfordulásra.
A vasárnap nem való munkára.
 Az Első Baptista Templomban voltunk, amikor a hír
szétszaladt. Suttogó izgalom futott végig az asztal mentén,
megkerülte, átugrotta a kukoricakenyeret, a gombócokat, a
pekándiós süteményt, a csőben sütött brokkolit. Kelli Beth Barry
adta át nekem, vörös haja közben veszedelmes közelségbe került
egy tányér pillccukorra emlékeztető édesburgonyával.
– Itt vannak – közölte vészjóslón, ám a kék szemében csillogó
izgalom nem illett komor hangjához.
Nem kellett megkérdeznem, kik vannak itt. Quincy hét
hónapja várt erre a napra. Azóta, hogy az első szó eljutott
Caroline Settles-hez, Frazier polgármester titkárnőjéhez, egy
hétfő reggeli telefonhívás formájában az Envision
Entertainmenttől. Caroline átirányította a hívást a polgármester
irodájába, fogta a csípős chilis chipset, és letelepedett az ajtó
melletti székre. A rágcsálnivaló féle elfogyott, mielőtt felugrott
volna, hogy visszaüljön az asztalához; kerek feneke egy
pillanattal azelőtt ért le a székére, mint hogy a polgármester
kilépett, felfuvalkodottan, az orrán a szemüvege, a kezében egy
jegyzettömb, amiben, Caroline pontosan tudta, nincs más, csak
firkák.
– Caroline – mondta Frazier elnyújtva, hogy hangsúlyozza a
fontosságát –, éppen most hívtak fel Kaliforniából. Filmet
akarnak forgatni Quincyben. Egyelőre még csak az előzetes
megbeszéléseknél tartunk, de… – itt szigorúan, némileg
színpadiasan átnézett a szemüvege kerete felett – … ez az
információ nem juthat ki az irodából.
Nevetséges közlés volt. Frazier polgármester tudta, mi fog
történni abban a percben, amint visszatér az irodájába. A
kisvárosokban kétféle titok él meg: az, amit miniállamként
együtt őrzünk, és a szaftos. A szaftos titkok sosem maradnak
elzárva. Senki nem is akarja igazán. Egy kisvárosban ezek a
szórakozás egyedüli forrásai, apró, zsíros morzsák, amelyek
megőrzik az egészségünket. Ezek a titkok a mi saját
pénznemünk, és kevés dolog ér annyit, mint az első kézből
származó, még senki másnak el nem árult hír. Öt perc sem telt el,
és Caroline már a polgármester saját mosdójában ült, a párnázott
vécéülőkén, és kifulladva ismételt el a testvérének minden szót,
amit a csukott ajtón át hallott.
– Azt mondták, ültetvény, mint az Elfújta a szélben…
– Claudia Van nevét hallottam. Gondolod, hogy az a
Claudia Van eljön Quincybe?
– Azt mondta, augusztusban, de nem tudom, idén-e vagy
jövőre…
A pletykagyárba éppen csak annyi információ került, amitől
őrülten felpöröghetett, és a találgatások meg a téves
feltételezések úgy terjedtek, mint a tetű kilencvenkettőben.
Mindenki azt hitte, tud valamit, és mindennap kiderült valami
új, ami manna volt kiéhezett társadalmi életünknek.
Nekem szerencsém volt. Az első sorban szereztem széket a
látványosságra, és Érdekességgé váltam a városban, ahol három
éve még a nevem is feketelistára került. Érdekességnek lenni az
első lépés a Megbecsültség felé, ami pedig olyasmi, amit
mamának és nekem a Quincyben töltött huszonnégy évünk alatt
nem igazán sikerült elérnünk. Engem nem érdekelt
különösebben, de annyi eszem azért volt, hogy ne szóljam le.
 A film volt a valaha történt legizgalmasabb dolog a
településen, és a város lélegzetvisszafojtva várta a stáb érkezését.
Hollywood. Csillogás. Stúdiók. Hírességek – és mind között a
leghíresebb, Cole Masten.
Cole Masten. A férfi, akiről nők ábrándoznak a sötétben.
Amikor a férjeik hortyognak, vagy – mint az én esetemben – az
anyjuk alszik. Meglehet, hogy a legszebb férfi, aki az elmúlt
évtizedben elbűvölte Hollywoodot. Magas, erős, a teste
öltönyben is tökéletes, de ha levetkőzik, elalélsz az izmaitól.
Sötétbarna haja elég hosszú, hogy beletúrj és megrángasd, de
elég rövid, hogy elegáns maradjon. Zöld szeme azonnal
elvarázsol, amint elmosolyodik – és a mosolyától elfeledkezel
róla, mit is mondott, mert azonnal, reménytelenül felizgat,
annyira, hogy a gondolkodás feleslegessé válik. Cole Masten
a két lábon járó nemi vágy, és a város valamennyi nőnemű lakója
elcsöppent már az érkezése gondolatától is.
Mármint rajtam kívül. Én ugyan nem. Először is a pasi egy
seggfej. Öntelt, bunkó és modortalan. Másodszor is a következő
négy hónapra a főnököm lett. Mint mindenkié. Cole Masten nem
csak sztárként vett részt a forgatáson. A saját pénzét ölte bele, a
teljes projektet ő finanszírozta. Cole bukkant rá arra a déli
kisregényre, amelyről addig senki sem hallott. A városunkról
szólót, amely felfedte, hogy az ültetvényes stílusú házak és a
leharcolt furgonok valójában csak álcát jelentenek. A titkolózó
milliárdosok álcáját.
Úgy van. A mi hétezer fős, csendes városunkban több rejlik,
mint déli udvariasság és díjnyertes rántottcsirke-receptek.
Hatalmunk is van, amelynek legnagyobb bizonyítéka a bankunk
páncéltermében hever, vagy a hátsó udvaraink földjébe ásva
pihen. Esetleg a mélyhűtőládák aljában vagy a padlásgerendák
között.
Készpénz. Rengeteg, rengeteg készpénz. A mi kis
városunkban negyvenöt milliomos és három milliárdos lakik. Ez
csak egy durva becslés, de a legpontosabb, amire a suttogó
találgatásokból alapozhatunk. Lehet, hogy többen vannak. Attól
függ, milyen okosan vagy ostobán bántak a leszármazottak a
Coca-Cola részvényekkel.
Minden onnan származik – a kólából. Ha itt kimondod a
Pepsi nevét, jobban jársz, ha sietősen távozol, és közben gyakran
hátranézel.
Cole tehát rájött Quincy kis titkára. És lenyűgözte a
fondorlatos városka. Toborzott egy csapatot. Felvett egy írót.
Távol maradt az újságok címlapjáról, amíg összeállította egy
háromórás film tervét a hetvenkét oldalas könyv alapján. És
most, tizenhárom hónappal azután, hogy Caroline Settles
elhintette a pletykát, meg is érkeztek. Hollywood érkezett meg.
Egy nappal korábban. Megmondtam nekik, hogy hétfőn jöjjenek,
felsoroltam az okokat, amiért a vasárnapi érkezés hiba lenne.
Néztem a tébolyt, és az járt a fejemben, hogy hány zökkenő áll
még előttünk.
Követtem a tömeget a templomkertbe, figyeltem, ahogy a Fő
utat megszállják, a férfiak kiugrálnak a buszokból, kamionokból,
mindenki kiabál, mutogat és összevissza rohangál.
Mosolyogtam. Nem bírtam megállni. Ez a drága, zsíros menet
vasárnap tolakodott ide. Azt hitték, ők mondják meg, mi legyen.
Azt hitték, hirtelen az övék lett a hely.
Fogalmuk sem volt, mibe gyalogoltak bele.
Hat hónappal korábban
 2. fejezet

A NYÁM SZÉPSÉGKIRÁLYNŐ VOLT. Miss Arkansas, 1983. Én

nyolcvanhétben születtem; a dolog körülményeit nem ismerem,

és nem is nagyon érdekelnek. Van néhány ködös emlékem az
apámról – nagydarab ember volt, szivarozott, és egy nagy,
fényes parkettás házban lakon. Kiabált velem, megrázott és
megütött, amikor sírtam. Az ötödik születésnapom másnapján
mama felébresztett az éjszaka közepén, és elmenekültünk.
Elvittük az apám kocsiját, egy nagy szedánt, bőrülései voltak, és
benne maradt egy Garth Brooks-kazetta. Egész úton Georgiáig
azt hallgattuk, vagy a visszatekeredő szalag zizegését. Ezek az
utolsó emlékeim az előző életemből. Garth Brooks, bőrülések és
anyám sírása. Én a hátsó ülésen feküdtem, a kabátjával
betakarva, és megpróbáltam megérteni, miért sír. Megpróbáltam
megérteni, miért csinál ilyesmit, ha ennyire felzaklatja.
A kocsit útközben otthagytuk egy városban. Addig hajtottuk,
amíg meg nem állt, akkor kiszálltunk, és gyalogoltunk. Anyám
egy újságot szorongatott. Minden lépésnél megpróbáltam rálesni
a borítójára, ahogy ide-oda lendült. Amikor egy férfi megállt, és
felajánlotta, hogy elvisz a legközelebbi buszmegállóig, aztán
beültetett a hátsó ülésre, végre megláttam az újságot, mert
nagyon össze kellett húznunk magunkat, hogy még a
bőröndünk is beférjen mellénk hátra. A címsor így szólt: COCA-
COLA MILLIOMOSOK. A kép egy szélesen mosolygó, kopasz
férfit ábrázolt, a kezében kólásüveggel.
Végül megismertem azt a kopasz férfit. Johnny Quitman
volt. Ő vette fel anyámat ügyintézőként a bankjába, ahol máig is
dolgozik. Quitman Quincy harmadik generációs milliomosainak
egyike, később lépett be, de még mindig elég korán, hogy nagyot
kaszáljon – ezért mosolygott olyan szélesen a címlapon.
Egy darabig azt hittem, amikor eltűnődtem a késő éjszakai
menekülésünkön, éppen ebbe a városba, meg a gyűrött újságon
anyám markában, hogy új férjet akart fogni, és azt remélte, itt
felszedhet egyet a milliomosok közül. De nem így volt. Még csak
nem is próbálkozott. Legjobb tudomásom szerint miután
letelepedtünk, beletanult a munkájába, és soha nem flörtölt
egyetlen férfival sem. Talán az apám iránti szerelmét semmi nem
múlhatta felül. Vagy talán csak egy biztonságos helyre volt
szüksége, ahol megöregedhet és meghalhat. Úgy tűnt, ez
minden: várni a halált. Szomorú végszó egy ilyen szép nő
számára.
A verandán ültem, a meleg szél játszott a szoknyám szélével.
Csupasz lábamat a korlátra téve néztem őt. Egy törülközőn
térdelt, hogy ne legyen koszos a világos nadrágja; egy
azáleabokor gyökerénél ásott éppen. A karjára kiült az izzadság,
csillogott a délutáni napfényben, az arcát széles karimájú kalap
takarta előlem. Kettesben voltunk a házban, még a szitakötők
élete is mozgalmasabb volt a miénknél. Ültem a hőségben, és
néztem, ahogy dolgozik. Eszembe jutott, hogy megkérdezzem,
kér-e limonádét, bár már kétszer visszautasította.
 Nem leszek az anyám másolata. Akárhogy is, a saját életemet
akartam élni.
 3. fejezet

„Hollywoodban egy házasság már sikeresnek számít,

ha tartósahh egy doboz tejnél.”
– RITA RUDNER -

C OLE MASTEN LASSAN ELSÉTÁLT a kocsi, egy jégkék Ferrari

mellett. A napszemüvegét éppen csak annyira billentette meg az

orrán, hogy az eltakarja a vonásait, de kilásson mogulé.
– Szép autó – csiripelte mögötte a kereskedő, és egy
szükségtelen, de annál nagyzolóbb kézmozdulattal intett a
Ferrari felé.
Persze hogy szép volt. Háromszázezer dollárért még jó, hogy
az. Cole egy gyors biccentéssel jelzett a kocsi bal oldalán álló
öltönyös alaknak. Justin, az asszisztense, előrelépett.
– Megveszi. Majd én intézem a papírmunkát és az ár
kiegyenlítését. Lenne szíves átadni Mr. Mastennek a kulcsokat?
Cole elkapta a kulcskarikát, és beült a kormány mögé. A
kereskedés dolgozói sietve kitárták neki az épület teljes jobb
oldalát elfoglaló, hatalmas üvegajtó szárnyait. Amögött, végig a
járdán, emberek gyülekeztek. Nők. Rajongók. Cole várt;
összeszorította a száját, és türelmetlen ritmust dobolt az ujjaival
a sebességváltón. A tömeg hullámzott, integetett, megugrott,
mintha egyetlen élő, lélegző lény lenne, amely ugyanolyan
könnyen képes szeretni, mint gyűlölni. Amikor az üvegajtó
feltárult, Cole felpörgette a motort, és a napszemüvegét a helyére
igazítva, lassan előregurult. Bólogatott, az ajkán a védjegyévé
vált mosoly ült, amit egy évtizeddel ezelőtt fejlesztett tökélyre.
Mosolygott.
Integetett.
Odabiccentett egy, az első sorban álló lánynak, aki erre a
barátai karjába ájult. Csak hadd villogjanak a vakuk. Örökítsék
meg az eseményt. Finoman nyomta a gázpedált, amíg ki nem
kanyarodott végre az úttestre, ahol beletaposhatott.
Tizenkét éve volt a pályán. Mostanra hozzászokhatott volna.
Örülhetne neki. A fények, a figyelem… azt jelenti, hogy még
mindig vonzó, hogy az újságírógárdája és az ügynökei még
mindig jól végzik a munkájukat. Hogy az őt örökké kísérő
fenevad enni kap, és még többet akar. Hogy van még egy kis
ideje, mielőtt elfelejtik. De ez nem jelentette azt, hogy szereti is.
A nyomulást. A színészkedést.
Az autón vezette le a haragját; a kelleténél gyorsabban vette
Hollywood Hills kanyarjait, de az olasz kocsi bírta a kihívást, a
fara csak egy kicsit csúszott ki, mielőtt a gumik újra
megkapaszkodtak volna az aszfalton, hogy csikorogva tovább
pörögjenek. Mire elérkezett a birtoka kapujáig, a szíve hevesen
vert, a szája széles vigyorra húzódott. Ez kellett neki. A
kockázat. A tempó. A veszély. A feleségének is tetszene. Egy
bordában szőtték őket: ezért is működött a házasságuk.
A Ferrarit járó motorral a bejárat előtt hagyta, és zsebre
dugott kézzel felfutott a lépcsőn. Amint a személyzet három
tagja mellett elhaladt, udvariasan mormolt szavak lebegtek
utána.
Három év. Három éve él itt, és még mindig tárgyként
kezelik. A saját személyzete, a saját csapata. Néha a felesége is.
Belépett a házba, és a hátsó, nagy ablakon át megpillantotta a
nőt a medencénél.
Fényképezés. Felnyögött. Szeretett volna kettesben maradni
vele, hogy átadja az autót; egy percet asszisztensek és kamerák
nélkül, de erre jelenleg esély sem volt. A felesége egy
sziklakövön állt, amit Cole még nem látott, mert újonnan rakták
le a medencéjük mellé; hibátlan teste felkínálkozott a fényeknek.
A fürdőruhája elég vékony volt, hogy a mellbimbója átüssön
rajta; az apró, sötét foltok látványától Cole tekintete kiélesedett.
Végigpillantott a jelen lévő fotósokon. Mindegyik férfi volt; az
egyik éppen olajat kent a felesége vállára, miközben a füléhez
hajolva nevetett. Egy pillanatra egymás szemébe néztek, de a nő
túl messze volt, hogy Cole olvasson a tekintetéből. Mindössze az
állát szegte fel egy kissé, és amikor Cole intett, az arcán mosoly
terült el.
Öt hetük volt, amit együtt tölthettek. Összesen. Aztán a
felesége elutazik Afrikába, Cole meg New Yorkba. A házasságuk
története. Lopott időszakok egymással, külön töltött életek.
Cole úgy gondolta, talán elmegy, és még vezet egy kicsit.
Kiereszti a gőzt. Mert abban a percben, maga se tudta, miért, de
dühös volt. Talán azért, mert fél év távollét után arra jött haza,
hogy a feleségét a porondon találja – amikor csakis azt akarta,
csakis arra várt, hogy nekilökhesse egy falnak, és az elmúlt hat
hónap minden felgyülemlett vágyát ráborítsa. Hogy megint
érezze az ízét, hallja a nyögéseit – és a sajátjait is. Közönség
nélkül. Az üres házban, ahol senki nem nézi végig, hogyan
üdvözlik egymást.
Feltépte a bejárati ajtót, és lerohant a lépcsőn a felesége új
autójához.
 4. fejezet

V ALAKI BEKOPOGOTT. Felnéztem a könyvemből, és a bejárati

ajtóra meredtem, de a sima, fehérre festett fa nem árult el semmit

a mögötte álló rejtélyről. Kopogás.
A hang megismétlődött. Erre már igazán kíváncsi lettem:
felültem, és félretettem A halottlátót. Egy ilyen kisvárosban, mint
Quincy, ahol senki nem zárja az ajtaját, ahol nincsenek idegenek,
csak kétféle látogató érkezhet:
1. Aki lényegében családtag; egy közeli barát, aki bármikor,
meghívás nélkül is besétálhat a házadba. Ilyen barátom már nem
volt.
2. Akinek az érkezése előtt muszáj odatelefonálni, hogy
beugorhat-e. Anélkül nincs látogatás, nincs „csak-erre-jártam”,
nincs kopogás a bejárati ajtókon. Az udvariatlanság.
Elfogadhatatlan.
Jól kiképeztek a társasági etikettből, mint mindannyiunkat.
Délen minden szabálynak megvan a maga oka, és nem a
semmiért ápolgattuk a kultúránkat az elmúlt két évszázadban.
Kibogoztam magam a takarómból, és az ajtóhoz léptem. A
csipkefüggönyt félrehúzva egy idegen arcot láttam. Egy
mosolygó, lendületesen integető idegen arcát, aki mintha nem is
bejelentés nélkül érkezett volna. Ami azt illeti, eléggé jóképű
volt. Tökéletes bőr, fehér fogak, élénkkék póló, amely pont a
kellő mértékben feszült meg a felsőtestén, hogy kihangsúlyozza
tornateremben növesztett férfiasságát. Kinyitottam az ajtót.
– Segíthetek?
– Jó ég, remélem, igen! – A szavakat hallva ébredő libidóm
azonnal visszahullott a kétségbeesésbe. A férfi túljátszottan
affektált, és olyan drámai kétségbeeséssel dőlt a félfának, hogy
csaknem elnevettem magam. – Kérem, mondja, hogy ön a
tulajdonosa ennek a mesés ingatlannak!
Haha. Vicces. A sok mosásban kirepedt orrú teniszcipőt
viseltem, a karórámban több volt a műanyag, mint bármi más, és
az ajtó, ahol álltunk, az Anna Holden-ültetvény egykori
rabszolgaszállására vezetett. A fickó egyszerűen nevetséges volt.
– Dehogyis – feleltem elnyújtva, és karba tettem a kezem. –
Miért?
Erre komikus mértékű zaklatottság ült ki az arcára, mintha a
dolog innentől kezdve nem tartozna rám. Mintha nem ő
kopogott volna be hozzám, megzavarva az olvasásban.
– Megvan önnek a tulajdonos száma?
Megráztam a fejem.
– Nem adom ki Holdenék számát egy idegennek. Mit akar
tőlük?
– Azt nem igazán árulhatom el.
Vállat vontam. Márpedig könyörögni nem fogok. Ha
titkolózni akar, ám tegye.
– Akkor sok sikert – mosolyogtam rá udvariasan, és
becsuktam az ajtót, elvágva saját magam az izgatott arc
látványától. Holdenék még két hónapig Tennesseeben lesznek. A
fickó viheti a manikűrözött ujjait, hogy minden ajtón
bekopogjon, amíg meg nem találja az udvarházukat, vagy
elárulhat néhány dolgot. Nála a labda.
Három napba telt, hogy a csinos fiú visszatérjen. Ezúttal
messziről láttam, ahogy kreppöltönyében kényesen lépdel a
földúton. Felnéztem a hintaszékből, és a mellettem álló másik,
üres felé intettem.
– Üljön le bátran, Mr. Payne! Meleg van a napon.
Valóban meleg volt: az a fajta párás forróság, ami perceken
belül kiszívja az erőt az emberből. Ami előcsalogatja a
krokodilokat és a kígyókat, a gonosz teremtményeket. Mindenki,
akinek egy csepp esze van, a négy fal között tartózkodik. Mi
ketten, Bennington Payne meg én, mégis itt ültünk a bérelt ház
verandáján, a zúgó ventilátor mellett – a meleg szél, amit keltett,
épp csak arra volt elég, hogy kibírjam egy helyben. Lenyúltam,
és a lábam mellett álló jeges vödörből kiszedtem egy sört, hogy
átnyújtsam neki. A sajátomat a combom közé szorítottam.
Nem vitatkozott, nem játszotta meg magát, csak átvette a
sört, egy kétkedő pillantást vetett a szabad hintaszékre, aztán
lehuppant, és hálás mosollyal kinyitotta az italt.
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte, elegánsan
megtörölve a száját, miután legurította a Bud Light felét.
Hátradőltem, így a hajam a fejem mögé szorult.
– Azok után, ahogy körbedobrokolt? Már a Thomas
megyei tehenek is tudják – nevettem rá a sörösüvegem szája
felett, aztán én is meghúztam, még mindig a férfira sandítva. –
Tudja, levehetné azt a zakót. Mást nem ér el vele, csak még
jobban megizzad.
 Felém fordult, az arcomat tanulmányozta, mintha még
valamit várna. Amikor semmit sem kapott, letette a sört, levette
a zakót, óvatosan összehajtotta, majd gondosan az ölébe
helyezte, és hátradőlt.
Okos húzás volt. A helyi rendőrség rengeteget ki tud olvasni
egy bűncselekmény helyszínén történtekből, már csak abból is,
hogy hova, mennyi és milyen virágpor tapadt. Ez a Dél átka. Ez,
meg a moszkitók, a kígyók, a repülő csótányok és a százféle
egyéb apró meglepetés, ami elijeszti az északiakat.
– Ezért nem értem el semmit? – kérdezte. – Mert, ahogy
olyan kedvesen megfogalmazta, körbedobrokoltam?
– Részben – feleltem finomkodás nélkül. – Körbedobrokolt,
ráadásul nem árulta el senkinek, miért. Ezt senki sem veszi jó
néven. Magunknak való népek vagyunk. Nem nagyon kedveljük
az idegeneket. Legalábbis a magafajtákat nem. A nászutasokat, a
vakációzókat, turistákat szívesen fogadjuk. Maga azonban más
miatt jött, és ettől mindenki gyanakvóvá válik.
Egy percig csendben ült, majd egy hosszú korttyal kiitta a
sörét.
– Azt az utasítást kaptam, hogy legyek visszafogott –
mondta végül.
– És azt nem, hogy járjon sikerrel? – nevettem fel. – Mert a
kettő együtt nem megy.
A nap egy kissé lejjebb ereszkedett, oda, ahonnan átleshetett
a faágak között, be a veranda teteje alá. Általában ez volt az az
óra, amikor összeszedtem magam, és bevonultam a házba.
Odanyúltam, kihúztam a kezéből az üres üveget, és a
sajátommal együtt a vödörbe dobtam, azzal felálltam, és
kinyújtóztam.
– Summer Jenkins – nyújtottam ki felé a kezem.
– Bennington Payne. A barátaim csak Bennek szólítanak. És
jelenleg úgy néz ki, maga az egyetlen barátom itt.
– Egyelőre ne használjunk ilyen nagy szavakat –
mosolyogtam. – Na jöjjön, fel kell tennem a vacsorát!
– Egyszerűen nem természetes, hogy egy ilyen korú
lány hajadon legyen. Különösen, ha ilyen csinos.
– Hát, mit vártál? Tudod, mi történt Scott
Thompsonnal. Summer azóta még csak reggelizni sem volt
senkivel.
 5. fejezet

M AMA MEG ÉN a Dél egykori legnagyobb ültetvényének

egykori rabszolgaszállásán éltünk. Én voltam az ültetvény

gondnoka, ügyeltem rá, hogy a kertész ne engedje ötcentisnél
hosszabbra nőni a füvet, összeszedtem a pekándiót,
kitakarítottam a házat. Holdenék évente öt hónapot töltöttek
idehaza, a többi hetet egy Blue Ridge-hegységbeli ház és
Kalifornia között megosztva. Különcnek számítottak Quincyben,
mint az a néhány család, akik időnként kiléptek a város határai
közül. Hallottam a csípős megjegyzéseket, láttam a megrovó
oldalpillantásokat, amikor a húsvéti misén üresen maradtak a
helyeik a templomban. Nevetséges volt. Az egész város
nevetséges volt. Egy kupac gazdag ember, akik addig ülnek a
vagyonukon, amíg meg nem halnak. Mindenki csöndben
próbálja felbecsülni a másik millióit, holott valójában senki nem
tudja, kinek mije van. A kemény mag mind ugyanúgy
kezdte: negyvenhárom Coca-Cola-befektető egyenként kétezer
dollárt tett le, még 1934-ben. Azon a napon, abban a percben
egyenlők voltak. A következő húsz év során történtek
részvényeladások és -vásárlások, új befektetések, házasságok,
válások, rossz döntések – volt, akinek az értéke az égbe szökött,
mások nyomorba zuhantak.
 Mára általános találgatás tárgya, hogy ki a gazdagabb. Nem
igazán számít. Mindenképpen több itt a pénz, mint amit egy
generáció képes lenne elkölteni.
Hat éve fogadtam el az állást a Holden-ültetvényen, ingyen
lakhatás és havi ötszáz dollár ellenében, ami nagyon nagylelkű
ajánlat egy olyan munkáért, ahol legfeljebb heti tíz órát kell
dolgozni. Az anyám beköltözött a ház második legnagyobb
hálószobájába, és elrendezte a bevásárlást meg a háztartást.
Igen, huszonkilenc éves nő létemre az anyámmal éltem. Nem
drogoztam, nem partiztam, nem szexeltem. Könyveket
olvastam, néha söröztem a forró délutánokon, és vasárnaponta
megfejtettem a Times keresztrejtvényét. Nem jártam főiskolára.
Nem voltam különösebben vonzó, és időnként elfeledkeztem a
lábam borotválásáról. Ugyanakkor legendás gombócot tudtam
főzni, és öt perc alatt eljuttattam magam a csúcsra. Mondjuk,
nem egy időben. Annyira nem voltam tehetséges.
És abban a percben, akármit tervezett is Bennington Payne,
én voltam a legjobb esélye. Még ha nem is tartoztam az elitbe.
Még ha Quincyben számkivetettnek is minősültem.
 6. fejezet

K IVETTEM EGY CSIRKÉT A HŰTŐBŐI., ÉS A MOSOGATÓBA TETTEM, a

folyó víz alá, hogy teljesen kiolvadjon, azzal

visszafordultam Bennington felé. Éppen az otthonunkat
tanulmányozta.
– Tetszik a látvány?
– Nagyon barátságos – felelte vidáman, és leült az
ebédlőasztal mellé.
Visszafordultam a mosogatóhoz, hogy elrejtsem a
vigyoromat.
– Öntse ki a lelkét, Bennington. Mit akar Quincyben? –
Feltéptem a fagyasztót, és kirántottam egy zacskó zöldséget.
Egy utolsó, tétova pillanat után belekezdett; nőies
hanglejtése elveszett nagyvárosi életre valló, gyorsan pergő
szavai mögött.
– Az Envision Entertainment munkatársa vagyok.
Helyszíneket kutatok. Ingatlanokat kell vennem…
– A film számára – fejeztem be helyette. Félretettem a csirkét,
és megtöltöttem egy nagy fazekat; büszke voltam, hogy legalább
egy apróságot én is tudok.
– Igen. – Meglepettnek tűnt. – Honnan…
 – Mind tudjuk, amióta felhívták a polgármestert – feleltem
szárazon. – Akár egy óriásplakátra is kiírhatták volna a 301-es út
mellett.
– Akkor ezzel nem lesz gond – vágta rá lelkesen. – Ha
mindenki tudja, hogy itt lesz a forgatás, csak megkérdezem a
helyieket…
Gyors fejrázással vágtam el a lendületét.
– Senki sem fogja engedni, hogy az otthonában forgassanak.
Erre elhallgatott; az arca érdekes szürke szint öltött, ami nem
illett szókés hajához.
– Miért nem?
– Miért engednék?
– Pénzért? Hírnévért? Hogy legyen mivel dicsekedniük?
Felnevettem.
– Először is Quincyben senkinek sincs szüksége pénzre, a
jelenlévők természetesen kivételek. De még ha volna is, ahogy
nincs, akkor sem tennék közhírré azzal, hogy beeresztik magát
meg a stábját, hogy átvegyék a hatalmat az ültetvényükön. – Az
ujjaimon jeleztem, hogy ez volt az első pont. – Másodszor ez itt a
Dél szíve. A hírnév itt nem jó dolog. A dicsekvés sem. Minél
többet dicsekszik valaki, annál inkább villogtatja, mije van: ami
itt a gyengeség, a bizonytalanság jele. Az igazán vagyonosokat
az önbizalmukról, a nyugalmukról ismerni meg. Itt az emberek
nem mutogatják a pénzt, hanem elrejtik. Így imádják.
A fickó úgy nézett rám, mintha kínaiul szólaltam volna meg.
– Na de, hát a házak… – dadogta. – A hatalmas kapuk, a
futballpályányi kertek… – A tekintete körbejárt szerény
hajlékomban, mintha ez a kopott ház bármi bizonyítékot tudna
szolgáltatni neki.
– Mind régi pénz – intettem félre a szavait. – Ezeket még
akkor vásárolták meg, amikor a pénz friss volt, és itt gyapotot
termeltek. Amikor a Coca-Cola felfutott, és az egész város együtt
ünnepelte a szerencséjét. Már majdnem száz éve. Két
generációval ezelőtt. Látott valahol is egy új épületet? Rolls
Royce-okat, légkondival és műholdas rádióval? – Vártam;
közben elzártam a vizet, és feltettem a fazekat a tűzhelyre.
– Akkor mit csináljak? Szükségem lesz egy házra. Vagy
inkább kettőre. Meg tizenöt másik forgatási helyszínre! –
Elcsuklott a hangja; a zsebébe nyúlt, és előszedett egy üveg
gyógyszert. A pánikrohamtól még a homlokára sem ült ki
egyetlen ránc sem. Lenyűgözve néztem, és küzdöttem a vággyal,
hogy megpiszkáljam, mozog-e.
– Úgy tűnik – mondtam végül, fogtam egy poharat, és
vizet eresztettem bele –, hogy helyi bennfentesre lesz szüksége.
Valakire, akit Quincy ismer, és akiben megbízik. Valakire, aki
célba veheti a meglágyítható földbirtokosokat. Valakire, aki
tárgyal a helyi kereskedőkkel, szállodákkal, városi hivatalokkal.
– De ez az én munkám – tiltakozott erőtlenül, és átvette a
vizet. Az ádámcsutkája fel-alá járt, ahogy megitta.
– És mennyit kap érte? – Hátradőltem, karba tért kézzel
néztem rá, remélve, hogy megtörik. Valójában azonban nem
számítottam rá. Arra számítottam, hogy megigazítja lányos
öltönyét, és figyelmen kívül hagyja a kérdést. Azonban
tévedtem, és a meglepetés csaknem kiült az arcomra a válaszát
hallva.
 – Százhúszat – felelte komolyan, keresztbe tette a lábát,
megigazította a nadrágszárát, mintha a vallomással akarná
visszaszerezni az önuralma látszatát.
– Ezret? – Ezt meg se kellett volna kérdeznem; idétlenség
volt, a válasz pedig egyértelmű. Nem egy porszívó áráért ült le
az összekarcolt asztalom mellé.
– Igen. De ezt az öt hónapos projektért. A tárgyalások, a
bürokrácia leküzdése…
– Huszonötért megcsinálom. Kápéban. – Pókerarccal,
komolyan előreléptem, és kinyújtottam a kezem.
– Tizenöt – közölte, de azonnal talpra állt. és a tenyeremet
nézte.
– Húsz – meredtem rá. – Ne feledje, én vagyok az egyetlen
esélye.
– Áll az alku. – Mosolyogva rázta meg a kezemet; a fogása
határozottabb volt, mint vártam. Viszonoztam a szorítást és a
mosolyt. De négyszemközt elárulom, ötszázért is megcsináltam volna.
 7. fejezet

B EN A WILSON INNBEN SZÁLLT MEG, AMI HIBA VOLT, de nem

kárhoztattam érte. Quincyben két fő szálláslehetőség adódott: a

Wilson Inn, egy háromcsillagos motel, és a Budget Inn, ahová
még a házamban élő csótányok sem tennék be a lábukat. Az
Interneten nincsenek fenn a magánszállások – hét is található
Quincy másfél négyzetkilométeres közelében. Megmondtam
neki, hogy pakoljon össze, és foglaltam egy szobát a Raine-
házban, a legszebb szálláshelyen. Megegyeztünk, hogy másnap
reggel nyolckor találkozunk a Myrtle úti kávézóban – hozzon
készpénzt, én viszem a neveket.
Másnap reggel a repedezett viaszosvászonnal lebontott
asztalnál beadagoltam neki némi Délt, kukoricakása és mártás
formájában – ő pedig némi Hollywooddal viszonozta, ötezer
dollárnyi ropogós zöldhasú formájában. Négy órán át
tárgyaltunk, és a végén sima tervvel álltunk fel az asztaltól,
kiegészítve a jövő heti ütemtervvel. Miután Ben elhajtott bérelt
autóján, én nekiálltam, hogy felhívjam a listánkon szereplő
embereket.
Nem volt egyszerű munka. A nevem hallatára bárki, aki
Quincy krémjébe tartozik, csak fintorog. Ezek után szívességet
kérni tőlük olyan, mint műanyag villával gödröt ásni egy
sziklába. De én tudtam, hol a helyem. Megalázkodtam,
eljátszottam a gyengét, könyörögtem, ráncos seggeket
csókolgattam, és elértem, hogy felsőbbrendűnek érezzék
magukat. Húsz telefonhívásból összehoztam Bennek négy
találkozót. Órákkal később fáradt mosollyal, de boldogan tettem
le a telefont. Ez több volt, mint amit Quincyben reméltem. Talán
három év elég volt, talán most már kezd lekopni rólam a folt.
Vagy talán akad néhány quincyi polgár, aki a forgatás és a
pénz kedvéért hajlandó egy rövid időre elfeledkezni a
bűneimről.
 8. fejezet

– M .M R ASTEN, MONDJON VALAMIT A FELESÉGÉRŐL!

– Biztosra veszem, hogy már ismeri. – Cole elmosolyodott, a

nő elpirult; keresztbe tette a lábát, majd megismételte a
mozdulatot, fordítva.
– Mikor érezte meg, hogy Nadia Smith az igazi?
– A Testek az óceánban forgatásán találkoztunk. Nadia a
hármas számú fürdőruhás nőt játszotta, vagy ilyesmi – nevetett.
– Ön pedig Cole Masten.
– Igen. Egyszer, amikor beléptem a lakókocsimba, ott
találtam Nadiát az ágyon elnyújtózva, és a bikinije jóformán nem
takart semmit. Azt hiszem, akkor jöttem rá. Egy csodálatos testű
barna, aki úgy hever az ágyamon, a kétség legkisebb jele nélkül,
mint aki oda tartozik. Biztos, hogy ki fog nyírni, amiért
elmondtam ezt a sztorit.
– Ez volt az egész?
– Tracy, hiszen látta a feleségemet. Semmi esélyem sem volt.
– Idestova csaknem öt éve házasok, ami Hollywoodban már
nagy szó. Mit üzen az olvasóinknak, mi a sikeres házasság
legfőbb titka?
– Ez nehéz kérdés. Azt hiszem, a sikeres házasság sok részlet
összességéből adódik. De ha ki kellene emelnem egyet, azt
mondanám, a legfontosabb az őszinteség. Nadiának és nekem
nincsenek titkaink egymás előtt. Mindig úgy tartottuk, jobb a
dolgokat kimondani és megbeszélni, akármi lesz is a
következménye.
– Szerintem ez nagyszerű. Köszönöm, hogy időt szakított
ránk, Mr. Masten, és sok sikert a Pénz a palackban forgatásához!
– Köszönöm, Tracy. Mindig jó önnel beszélgetni.
 9. fejezet

M AMÁNAK ÉS NEKEM MEGVOLT A NAPIRENDÜNK. AZ életünk

olajozott gépezetként működött. Esténként én csináltam

a vacsorát, ő elmosogatott és rendet tett. Hétvégente együtt
főztünk. A társadalmi életünk nagyrészt a zöldségkertészet, a
főzés és az evés körül forgott – de hát ez az élet, főleg Délen, egy
nő számára. Más nők talán sértőnek érezhették volna ezt, de én
szerettem főzni, és imádtam enni. És senki nem készít olyan
kaját, mint te magad a saját kertedből, a saját konyhádban.
Az anyámmal lakni egyértelműen nem a világ legszexibb
megoldása volt. Tudtam azt is, hogy páran különösnek tartják.
De mindig jól kijöttünk, és a szűkös bevételeinket figyelembe
véve szükségünk is volt egymás támogatására.
Mama nem sokat beszélt, amióta elfogadtam Ben ajánlatát. A
pénzről egyelőre hallgattam, de már éreztem, hogy a
szabadság szárnyai lassan kinőnek a vállamon, csontosodnak,
mocorognak.
El kellett mondanom neki a pénzt.
El kellett mondanom neki, mi a tervem – nem mintha lett
volna tervem.
El kellett mondanom neki, hogy el fogok menni.
Tudnia kell, hogy nemsokára egyedül marad.
 Hallottam, hogy a szobájában motoszkál: vállfa koccant a
szekrény rúdjának, nyikorgott a padló. Ez volt az alkalom, hogy
elmondjam, éppolyan jó időpont, mint bármelyik másik.
Behajtottam a könyvlap sarkát, ahol tartottam, és becsuktam a
regényt, mielőtt az asztalra tettem.
Az ajtaja nyitva állt. Nekidőltem a félfának, és csak néztem –
a haját nedvesen felcsavarta, a hálóinge a lába szárához tapadt, a
lábfeje fehér volt, a lábujjait, amiket rajtam kívül senki sem látott,
sötétvörösre festette. Rám pillantott, aztán visszafordult az ágy
felé, hogy a mosott ruhák félig szétválogatott kupacából
kihúzzon egy pár zoknit.
– A forgatás… – kezdtem. – Tudod, a munkám Bennel…
– Igen? – Sebes kézzel illesztette egymáshoz a zoknipárt, és
felgöngyölítette.
– Sok pénzt fogok keresni rajta. Eleget, hogy…
– Hogy elmenj innen. – Letette a zoknigombócot, és
felnézett rám.
– Igen. – Hogy elhagyjam. Valójában ez volt a probléma
gyökere, és csak kerestem a szavakat, hogy megmagyarázzam…
– Miattam ne aggódj! – Megkerülte az ágyat, és felém lépett.
– Ez a baj? Bűntudatod van?
– Te is eljöhetnél – vetettem fel. – Itt semmi sincs, ami…
– Summer – vágott közbe, és határozottan a karomra tette a
kezét. – Gyere, üljünk ki a verandára!
Lekapcsoltuk a kinti lámpát, hogy ne vonzzuk a
moszkitókat. A hold a sok száz rendben tartott gyapotnövény
fölött ragyogott ránk.
 Hiányozni fog a verandánk, gondoltam, miközben
elhelyezkedtem az egyik hintaszékben. A lábamat a korlátra
tettem, és ringatózni kezdtem, a villámból azonnal eltűnt a
feszültség. A forróság pokoli maradt, a moszkitók egyre csak
jöttek, de mégis volt valami a teljes egyedüllétben, amit
szerettem. Megnyugtatott, minden szorongást kiszívott a
csontjaimból.
– Quincy nagyszerű hely volt a számodra, hogy felnőj,
Summer – hallottam anyám szavait felém lebegni a maga
hintaszékéből, ami enyhén nyikorgóit, miközben előre-hátra
billegtette az árnyékát. – Itt jó emberek élnek. Tudom, néha
nehéz ezt belátni, azok után, ahogy veled bántak, de…
– Én is tudom – feleltem halkan, fátyolosan. Megköszörültem
a torkomat, és hangosabban folytattam. – Tényleg azok. –
Komolyan is gondoltam. Valójában nem igazán tudtam, máshol
milyenek, de a lelkem mélyén megértettem a város szépségét, és
az emberekét is, akik itt éltek. Hiába a felém irányuló gyűlölet,
hiába a rám vetett undorodó pillantások, azért még mindig
szerettek, mert közéjük tartoztam. Fattyú voltam a közösségben,
persze, nem is itt születtem, de azért az egész megyében nem
volt senki, aki elhajtott volna mellettem, ha lerobbanok az út
szélén. Senki, aki ne imádkozott volna értem a templomban, ha
megbetegszem. Ha mama holnap elvesztené az állását, a
hűtőnket teletömnék rakott kajákkal, a postaládánkat
adományokkal. Nem gondoltam, hogy sok ehhez hasonló hely
van az országban. Talán egy bizonyos méret kell hozzá,
talán egy bizonyos gondolkodás.
 – Jó hely volt, hogy felnőj – ismételte. – De most már nő
vagy, és meg kell találnod a saját otthonodat. Tisztában vagyok
vele. Nem lennék jó anya, ha megpróbálnálak visszatartani. Csak
azt sajnálom, hogy korábban nem tudtalak támogatni anyagilag,
hogy el tudj indulni.
– Mama, már ezelőtt is elmehettem volna. Nagyon sokszor.
Úgy is volt. Kereshettem volna állást Tallahasseeben. Vagy
kihasználhattam volna a Hope Ösztöndíjat, és elmehettem volna
a Valdosta Állami Egyetemre vagy a Georgiára. Felvehettem
volna valami diákhitelt, és már messze járnék. Nem is tudom,
miért nem tettem meg. Valahogy sosem éreztem helyesnek. A
vágyam, hogy elhagyjam Quincyt, szintén nem volt soha elég
erős, hogy tettekre sarkalljon. Aztán elkezdtem járni Scott-tal, és
a távozás minden gondolata elszállt. Különös, hogy a szerelem
miként tudja teljesen más irányba terelni az életedet már azelőtt,
hogy észrevennéd, hogy ez történik. Amikor pedig észreveszed,
nem érdekel, mert a szerelem túlnő rajtad és a saját vágyaidon.
A mi szerelmünk túlnőtt rajtam. Ezért volt olyan
megsemmisítő, amikor összeomlott.
– Hová készülsz? – kérdezte mama nyugodtan, mintha nem
épp most törtem volna ketté a világát.
– Nem tudom – feleltem. Ez volt az igazság. Fogalmam sem
volt, hová mehetnék – Velem jössz?
Megéreztem a kezét a kezemen; erősen, szeretettel szorította
meg.
– Nem, drágám. De itt, nálam te mindig otthonra találsz.
Ebből meríts erőt, hogy vállalni tudd a kockázatokat.
 Édes érzés volt. Nem eresztettem el a kezét; a hintaszékeink
egyszerre ringtak, miközben azon gondolkodtam, hogy a
húszezernek mekkora részét tudnám megspórolni, és az a kis
összeg meddig segítene rajta.
 10. fejezet

„Egy szerepet eljátszani olyan,

mint felpróbálni egy másik életet, jó-e a mérete.
Hónapokat töltesz benne, és néha végleg rád ragad belőle valami."
– NADIA SMITH -

C OLE MASTEN ELHELYEZKEDETT A BENTLEY ÜLÉSÉBEN, és a

mobilján benyomta a felesége számát. A hívást egy

gombnyomással a bluetooth headsetre irányította, és miközben a
bugásokat hallgatta, kikanyarodott a Santa Monica reptérről
észak felé, a Centinek Avenue-n, haza. A New Yorkban töltött
idő pokoli volt. Félig csak reklám, félig munka – de legalább
haladt valamennyit a Pénz a palackbannal. Most először érzett
izgatottságot, amióta bekerült a filmszakmába. Talán mert
ezúttal az ő pénze forgott kockán. Talán azért, mert mindent ő
irányított, a szereplőválogatást, a rendezést, a marketinget. Ez a
fajta kontroll ritkaságnak számított Hollywoodban, és mélyen a
zsebébe is kellett nyúlnia. De kamatostul megtérül majd, ha a
film a mozikba kerül. Óriási siker lesz, ezt azóta érezte, hogy
először hallott a milliomosok álmos városkájáról.
Nadia hangpostája jelentkezett. Cole bontotta a vonalat,
kanyarogva előzgette a lassabb autósokat, ahogy közeledett az
otthonához. Ha Nadia még nincs otthon, hamarosan hazaér.
Cole végre korán fejezte be a munkanapot, ezzel nyert egy egész
napot, amit együtt tölthettek, mielőtt elindul Georgiába. Már
csak hat hét volt a forgatás kezdetéig.
Felhangosította a rádiót, az ujjaival ritmusra dobolt a
kormányon, visszaváltott, és megelőzött egy nyerges vontatót.
Amint hazaér, elküldi a személyzetet, hogy kettesben
maradhassanak.
Mire felért a kapujukhoz vezető szűk, kanyargó úton, az ég
már besötétedett. Cole távirányítóval nyitotta ki a kaput. A
garázsban ott állt Nadia Ferrarija; Cole elmosolyodott, egy gyors
mozdulattal leállította a saját kocsiját, és kiugrott.
Már alig várta, hogy megérinthesse Nadia bőrét, beszívhassa
az illatát, lenyomhassa az ágyra. Végigsietett az oldalsó
ösvényen, az egyenetlen murva csikorgóit a cipője alatt. A
horizonton drámaian rajzolódtak ki a magas pálmafák az
alkonyodó ég előtt, amikor benyitott a hátsó ajtón.
A házban sötétség és csend fogadta. Cole megállt a
konyhában, levette a zakóját, kirakta a pultra a zsebei tartalmát.
A széles, márvány konyhaszigeten meglátta Betty, a
házvezetőnő levelét Nadiának. Rápillantott, aztán felemelte a
fejét; az emeleten valaki megnyitotta a zuhanyt.
A liftet elkerülve felszaladt a lépcsőn. Mosolygott; csak akkor
hervadt le a mosolya, amikor meghallotta az idegen hangot, a
határozottan férfias nevetést.
Lassan nyitotta ki az ajtót. A folyosóról beszűrődő fényben
belátott a hálószobába, de a fürdőből áradó fény volt az, ami
megvilágította a házassága végét.
 Nadia keze a pulton pihent. Cole mindig szerette a kezét.
Kecses ujjai voltak – gyerekkorában zongorázott. Nagyon ügyes
volt. Aznap este sötétbarna lakkot kent a körmére. A lakk színe
illett a világosbarna gránitpulthoz.
Nadia lehajtotta a fejét; a szája szétnyílt gyönyörében. A férfi
a nyakára hajolt, a hajába suttogott. Nadia lábujjhegyen állt, a
lábait széttárva; a póz kiemelte formás fenekét. A férfi keze azt
markolászta.

– Szeretem a fenekedet – suttogta Cole, gyengéden harapdálva

Nadia bőrét.
– Hát persze – kuncogott Nadia, aztán a hátára fordult, elrontva a
látványt.
– Ezennel bejelentem rá az igényemet.
– Ajjaj! – Nadia feltámaszkodott a könyökére. – Az a fenék a leendő
férjemé.
– Akkor hadd legyek én az!
Nadia félrebiccentette a fejét, és kérdőn rámosolygott.
– Légy a feleségem, Nadia! Hadd hódoljak a szentélyednél, amíg
élek!
– Hát, Mr. Masten, hogyan mondhatnék erre nemet?

A férfi előrelökte a csípőjét. Cole hallotta, hogy Nadia levegő

után kap. A nő karja megfeszült, ahogy vele együtt mozgott.
Cole belépett a hálószobába. A feje lüktetett, a mellkasa
elszorult. A saját lépteit mennydörgésszerűen hangosnak
hallotta a szőnyegen, de a felesége nem fordult meg, nem vette
észre. Talán mert túlságosan lefoglalta, hogy nyöszörögve a férfi
vállának feszítse a fejét; az egyik szép keze elemelkedett a
pultról, hogy megtámaszkodjon a tükrön.

– Mondd, hogy soha nem hagysz el – suttogta Cole Nadia nyakába,

és megcsókolta.
– Soha? – Nadia szeme megjátszott meglepetéssel nyílt tágra. – A
soha, az nagyon hosszú idő, Mr. Masten.
– Mondd, hogy mindig ¿szinte leszel velem! Mondd, hogy
nem hagysz el anélkül, hogy esélyt adnál nekem, hogy megoldjam a
bajokat! – Felemelte a fejét, hogy Nadia arcába nézhessen.
Nadia nevetve megtaszította.
– Bolond vagy, nem lesz semmi baj. Nekem nincsenek bajaim.
– Minden párnak akadnak gondjai, Nadia.
– Nekünk nem lesznek – suttogta Nadia, azzal széttárta sima
lábait, hogy Cole derekára fonja őket, és még közelebb húzza őt
magához.
– Soha?
– Soha.

Cole nem tudta, hogy került a kezébe az elefánt; a

kerámiafigura nehéz volt, de békés arccal nézett rá. Buddhista
műalkotás volt, ezt is Nadia hozta Indiából, és a lakberendezőjük
megtalálta a tökéletes pontot, ahol kiállíthatták, egy kis oszlopon
a fürdő ajtaja mellett. De amikor a markába szorította, felismerte
a haragot, amely a vérét forralta. Régen nem érzett effélét –
tizenéves kora óta, amikor még tomboltak a hormonjai. Most,
felnőttként, Cole hátralépett a fürdőszoba ajtaján kiáradó
fényből, és két kézre fogta az elefántot, mert a szobor olyan
nehéz volt, mint amilyen békés. Azonban nem túl nehéz, hogy
elvonja Cole figyelmét a férfi szavairól – gusztustalan
érzelemnyilvánítás volt. Nem elég nehéz, hogy elvonja Cole
figyelmét a felesége válaszáról, arról a szóról, amelynek örökké
szentnek kellett volna maradnia kettejük közön. Az önuralma
utolsó húrja is elpattant, erősen meglendítette az elefántot
jobbról balra. Az nekiütődött a feleségével szexelő idegen…
Mondd, hogy soha nem hagysz el.
…vállának, majd a fejének.
Soha.

A férfi összeesett Cole márványpadlóján, és Nadia olyan

hangosan sikoltott fel, hogy az már fájt.
 11. fejezet

T EMPLOMBAN VOLTAM, AMIKOR A HÍREK MEGÉRKEZTEK. A magas

sarkú cipő nyomta a lábujjamat, a szememet nem bírtam levenni

Mrs. Coulston tarkójáról. Egy anyajegy volt a nyaka hátsó
részén: világosbarna és rettenetesen csúf. Nem bírtam
máshová nézni, nem bírtam a prédikációra koncentrálni – amivel
valószínűleg jól jártam, mert az évnek ebben a szakában minden
a tizedfizetésről szólt, meg az egyházzal szembeni pénzügyi
kötelezettségekről. Az évnek ebben a szakában folyton
feszengtem. A Dinkon tiszteletesről alkotott véleményem
megsavanyodott, és az egyház iránti maradék jó szándékom egy
újabb, félig bűntudatos, félig bosszús fokkal csökkent.
Megértettem, hogy kell a pénz a rezsiszámlákra és a templom
parkolójának újrabetonozására. De nem az én pénzem. Azok
után nem, hogy Bill Francis ötmilliót adományozott ennek a kis
templomnak alig három éve. Nem úgy, hogy állandóan
sütemény- és palacsintavásárt tartottak, meg még száz effélét. Az
én havi ötszázam tizede csepp volna a templom vagyonának
tengerében.
Benyúltam a mellettem pihenő új, Nine West táskámba – a
Palack pénzéből vettem –, és addig tapogatóztam, félretolva a
zsebkendőket és a tollakat, amíg megtaláltam, amit kerestem:
egy mentolos cukorkát. Az ujjaim rázárultak a nejlonba
csomagolt cukorkára, de így kijjebb kellett feszítenem a cipzárt,
hogy ki is tudjam húzni a kezem. Mama megdermedt, felém
fordult, és rosszalló pillantást vetett rám. Kivettem a cukorkát a
vörös bőrtáskából, és óvatosan meghúztam a nejlon egyik
összecsavart végét. Nagyon hangosnak tűnt; lélegzetvisszafojtva
piszkáltam ki a cukrot, miközben Dinkon tiszteletes zavartalanul
folytatta a bűntudatkeltési prédikációt. Eddig nagyjából húsz
perc telt el, az idő közel fele. Bekaptam a cukrot, aztán a
tekintetem visszatért az anyajegyre. Mrs. Coulstonnak
nem kellene feltűznie a haját. Másfelől, amikor megpróbáltam
visszaemlékezni, hogy láttam-e valaha leeresztett hajjal, egy
alkalom sem jutott az eszembe. Azt hiszem, a nők az ő korában
valami íratlan szabálynak engedelmeskedve nem engedik ki a
hajukat – ugyanez a szabály sokukat arra készteti, hogy
vágassák rövidre. Örültem, hogy Mrs. Coulston nem ezt tette,
hanem inkább mégis feltűzte: fekete fürtjeibe egyenletesen
keveredett az ezüst, igazán nagyon szép hatást keltett így,
megcsavarva és megtűzve. Egyedül az anyajegy okozott gondot.
Biztosan le tudná vetetni. Fagyasztással, vagy valahogy.
Rám tört a gondolat, hogy talán nem is tud róla. Végül is a
tarkóján van. Hirtelen rémes vágy vett erőt rajtam, hogy
megérintsem a vállát – finoman, alig észrevehetően.
Megérintsem, és rámutassak. Felhívjam rá a figyelmét, így,
vasárnap reggel.
Rettenetes ötlet. Gyorsan ráültem a kezemre, hogy még
véletlenül se tegyem meg.
Három sorral előttünk felbolydultak az emberek.
Megmozdultak, összehajoltak, fészkelődtek. Frazier
polgármester megpróbált kimászni. A prédikáció közepén!
Lenyűgözve néztem, ahogy bólogat, tekereg, a szája bűnbánó
grimaszba húzódik, az arckifejezése feszült. Oldalba
könyököltem mamát, de már ő is arra nézett.
Mindenki odafigyelt; a mise megzavarását általános rosszallás
fogadta. Jellemző Quincyre. Tudtam, hogy nem csak én
unatkozom, tudtam, aki haragosan mormol valamit, valójában
boldog, amiért végre történt valami, amin el lehet gondolkodni,
mielőtt elszundítanának.
Frazier polgármester fényes, fekete cipői gyors, fontos
léptekkel kopogtak végig a padok között. A polgármester
kezében már ott volt a mobiltelefon, és akkor jöttem rá, hogy
nem csupán sürgősen ki kell mennie vizelni. Valami más történt,
valami, ami miatt a polgármester szeme felcsillant, és a
készenlétben tartott telefonnal szinte futott a bejárat felé. Amikor
elsietett a sorunk mellett, a pillantása rám villant. Valami
átcikázott kettőnk között, és abban a pillanatban rájöttem, hogy a
filmről van szó.
Valami történt. És engem egyszerre cseppet sem érdekelt
Mrs. Coulston anyajegye, sem az, hogy felhívjam rá a figyelmét.
Még húsz perc volt hátra a miséből, engem tengernyi ember vett
körül, és csak egyvalamit szerettem volna: kiugrani a padból, és
a polgármester után futni.
Persze nem tettem meg. Egyrészt azért nem, mert mama
megszorította a karomat. Tudom, mi jár a fejedben, mondta a
figyelmeztető gesztus. Ne merészeld! Másrészt nem voltam
barbár. Volt némi önkontrollom, valamennyire tiszteltem a
Mindenható Istent és Dinkon tiszteletest is, még akkor is, ha a
prédikációból kolduló szarságot csinált.
Csak ültem ott, a körmöm harisnyás térdemet kaparta, a
nagylábujjam a cipőm orrának feszült, és vártam. Végig, amíg a
prédikáció be nem fejeződött. Az Úrfelmutatás végéig. A három
hálaadó ének végéig. A záróbeszéd végéig – aztán, amikor az
emberek egyszerre felálltak a pádból, felkaptam a táskámat, és
végre kirontottam, tekintetemmel máris a polgármestert keresve.

– Az a Bobbi Jo lány soha a légynek sem ártott. Most

meg bolondokházában van, azok után, amit Summer
Jenkins csinált.
– Bolondokházában? Azt hittem, felköltözött Athénba, mert
összejött egy ottani dokival.
– Dehogy. Bolondokházában van. Folyton gyógyszerekkel
tömik Ezért nem hallott felőle senki. Azt a mesét az anyja találta
ki, hogy mentse a jó hírét. De énszerintem Summert kellene
bezárni. Ez az én véleményem.
 12. fejezet

Itt van CODIA vége?

– ASSOCIATED PRESS, LOS ANGELES, KALIFORNIA –

Szombat este hét óra körül a rendőrség és a mentők is kivonultak

Cole Masten és Nadia Smith Hollywood Hills-i házához. Nem
sokkal később egy mentőautó távozott Jordan Frett-tel, akit a
Hollywood Presbiteriánus Egészségügyi Központba szállított.
Jordán Frett az intenzív osztályra került; a fejét véráztatta kötés
borította. A rendőrség lapzártánkig nem tartóztatott le senkii, ám
csaknem éjfélig tartózkodtak a Masten-rezidencián. A házhoz
vezető keskeny utat eltorlaszolták a fotósok. A közelben lakó
Dana Meterezzi elmondása szerint: „Mindenhol paparazzók voltak,
nem bírtunk átjutni rajtuk! Rengeteg ember gyűlt össze, mind
kamerával, és mind a Masten-ház kapujánál tolongtak. Volt, aki a
kerítésre is megpróbált felmászni. Láttam, hogy a rendőrök hármat is
letartóztatnak, csak az alatt a tíz perc alatt, amíg átvergődtem közöttük,
összesen tizenegy lesifotóst tartóztattak le birtokháborításért.”
Hollywoodot elárasztották a pletykák, azonban egyik fél
képviselője sem kívánt nyilatkozni az ügyben. Az egyetlen, aki
megszólalt, maga Jordán Frett volt. aki a kórházi ágyon is csak
annyit mondott: Nadia Smith egy hihetetlen nő. Frett a rendezője
Smith jelenleg forgatott filmjének, egy Dél-Afrikában játszódó
romantikus vígjátéknak. Hogy mit keresett aznap a Masten-
házban, az egyelőre tisztázatlan.
Masten és Smith öt éve házasodtak össze.
 13. fejezet

–E Z MOST ROSSZ HÍR! – Nekidőltem a pultnak, és Bent néztem;

sápadt volt, az ujjai száguldoztak a laptopja billentyűzetén. A

pocsék internetemet már egy órája elküldte a búsba. – Úgy
értem, nyilván, hogy rossz, de mennyire?
– Végtelenül.
Feltörtem egy főtt mogyorót, és a számba ejtettem a szemet.
Hála az égnek, az én pénzem már a számlámon pihent. Mármint,
nem az összes. A stúdió még tartozott Bennek a fizetése
negyedével, tehát még Ben is tartozott nekem egy ötössel, de így
is vastagabb voltam, mint életemben bármikor. Ha a Pénz a
palackban füstbe is megy, nekem nem sokat számít. A héjat egy
papírpohárba ejtettem, és Bent figyeltem. Rémesen idegesnek
tűnt ahhoz képest, hogy a pénze nagy részét már ő is megkapta.
– Miért bánt téged, ha a Pénz a palackban nem valósul meg?
– Meg fog – nézett fel. – A filmek nem esnek szét ilyesmi
miatt. – Széles intéssel jelezte, hogy mi is volna az ilyesmi.
Újabb mogyorót dobtam a számba. Ráharaptam, és a finom,
sós íz szétáradt a számban.
– Akkor mi a gond?
– Codia a gond. Cole és Nadia a ragasztó, ami összetartja a
mi plakátra illően szép kis világunkat. Ők a csillogó ideálkép,
amivé mindannyian válni akarunk. Ők a világunk közepe,
minden fotón ott vannak. Nevetségesen drága ajándékokat
vesznek egymásnak, a szexuális életük tökéletes, és karib-tengeri
jachtutakra mennek. Codia nem eshet szét, nem válhatnak el,
még csak azon sem kaphatnak össze, hova menjenek vacsorázni!
És arról egészen biztosan nem lehet szó, hogy Cole megpróbálja
megölni Nadia szeretőjét! – Elcsuklott a hangja, és most először a
négy és fél hónap alatt megláttam egy ráncot a tökéletesen sima
homlokán.
Csodálkozva rámutattam.
– Azt hiszem, összegyűrődtél.
– Micsoda?
– A homlokod. Most, miközben Cadia miatt nyavalyogtál. A
homlokod megmozdult!
– Codia. Nem Cadia. Codia. – Kirúgta maga alól a széket; az
internetemről már meg is feledkezett, úgy rohant nyikorgó talpú,
fényes cipőjében a fürdőbe, tükröt keresni.
– Tök mindegy – mormoltam, és kivettem a hűtőből a
jegesteát. Újratöltöttem a saját poharamat, aztán Bennek is
öntöttem, és határozottan letettem az energiaitalos doboza mellé.
Nem bánom, ha ez csak az itt-tartózkodása utolsó napján
következik be: igenis meg fogja inni, és meg fogja szeretni a
jegesteámat.
Ben kilépett a fürdőből, a keze a homlokán, az arckifejezése
bosszús. Megvártam, hogy leüljön, csak akkor szólaltam meg
újra.
– A seriff felhívott.
Ó! A cuki ránc erre újra megjelent.
– Miért? – kérdezte idegesen.
 – Cole Masten miatt. Jeff aggódik, hogy nem fog-e
erőszakoskodni. Nem akarja, hogy a városba jöjjön. Már kapott
néhány telefonhívást a szavazóitól.
– A szavazóitól? – A ránc elmélyült. Le kellett küzdenem a
mosolyomat.
– Ez egy megválasztott tisztség. Mármint a seriffé. A
szavazatok mindent jelentenek, különösen a választás évében.
– Gondolom, idén az van.
– Aha.
– Hát persze – nyögött. – Annyi minden miatt
idegeskedtem, ám az, hogy Cole Masten erőszakoskodni fog a
helyi lakosokkal, épp nem fordult meg a fejemben.
– A seriff nem annyira a helyi lakosok testi épsége miatt
aggódik, mint inkább… – Testhelyzetet változtattam.
– Mint inkább? – Az ujjai ráfonódtak a teáspohárra.
Gondolatban megsürgettem kicsit.
– Nos, ebben az államban szabadon lehet fegyvert hordani. A
saját biztonságunk nagyon fontos nekünk. Azt hiszem, inkább
attól tart, hogy a te kaliforniai aranyifjúd lelöveti magát.
A teáspohár megállt a levegőben, félúton a szája felé. Ben
köhécselve nevetett, aztán óvatosan elmosolyodott.
– Most viccelsz?
– Határozottan nem viccelek.
– Nem lőhetik le Cole Mastent. Senki sem lőheti le Cole
Mastent. – Úgy állt fel, mintha kész volna megvédeni Cole-t; a
pohár az asztalra koppant, a tea kilöttyent. A fenébe!
– Hogyne, persze. Addig nem is, amíg nem kezd el
kötekedni a lakosokkal. De lehet, hogy el kellene vele
beszélgetned. Csak hogy tudja, hogy a vidéki tökfejeknek
puskájuk van.
– Cole-lal senki sem beszélget el csak úgy. Ahhoz előbb át
kell jutni egy csomó emberen.
– Hát akkor mondd meg nekik! – feleltem egy intéssel.
Ben egy hosszú pillanatig csak nézett rám; az álfán ugrált
egy izom.
– Kérsz vacsorát? – érdeklődtem végül. – Harcsát sütök.
– Igen. – Már azelőtt rávágta, hogy a halig eljutottam volna.
Visszafordultam a hűtő felé, és hallottam, hogy újra vadul
kopogni kezd a billentyűzeten. Szegény! Abból ítélve, ahogy a
kajáért kapkodott, megesküdtem volna, hogy Quincy előtt sosem
kapott rendesen enni.
 14. fejezet

H A AZ ÉLETEDBŐL FÉL ÉVTIZEDET ELTÖLTESZ VALAKIVEL, a

dolognak kettőtök között kellene véget érnie. Szemtől szemben,

kéz a kézben. A szavakat a korábban csókolt ajkak mondják ki,
az ismerős arcokon csordulnak le a könnyek. Nem volna szabad
könnyen jönnie: legyen fájdalmas és becsületes, tartson órákig
percek helyett, kiabálással, sírással, vitával, de mindenképpen
legyen alapos. Egy átgondolt, kidolgozott alkalom, nem csupán
egy egyszerű mozdulat, amikor egy idegen átnyújt egy
nagyalakú borítékot.
Cole a földszinti tornateremben volt, amikor megérkezett; a
fekvenyomópadon erőlködött, már csaknem a harmadik sorozat
végén. A mennyezetre nézett, és végigcsinálta a sorozatot,
minden nyomás után fújtatva szakadt ki belőle a levegő. Arra
gondolt, mit mondjon, és hogyan. A bocsánatkérés volt, ami
megakasztotta. Elvárható, hogy bocsánatot kérjen attól, aki
megsebezte, amikor rajtakapta a feleségével? Nem csak a szex
volt a baj. Mással szexelni nem lett volna szabad, de érthető – a
test állati vágya a közösülésre, millió évnyi túlélési ösztön, amely
a fajfenntartás felé hajt. A baj az volt, hogy itt nem csak szex
történt. Ez kapcsolat volt, egy viszony. Cole hallotta, hogy Nadia
megmondta annak a pöcsnek, hogy szereti.
 Ez volt a baj, és ha még százszor kinyomja a súlyzót, akkor
sem fog tudni segíteni rajta.
Visszatette a súlyzót az állványra, és felült, meztelen
mellkasa zihált. Jobbra fordulva meglepetten látta, hogy a
küszöbön egy férfi áll. Akkor mégsem Nadia jött. Ennyi
töprengés, hogy mit mondjon, és az egész felesleges volt.
– Mi az? – kiáltott oda, a hangja halk visszhangot vert a
nagy teremben.
– A Benford, Casters és Sunnerbergtől jöttem, Mr. Masten. –
Túl sok név egy ilyen rövid mondatban. Cole gyanakodva
megtörölte a homlokát, és akkor látta meg, hogy az asszisztense
feszült arccal áll a férfi mögött az ajtóban.
– És?
– Csak ezt szeretném átadni. – Előrenyújtott egy ragyogó
fehér irattartót; az elejére a Cole MASTEN nevet nyomtatták,
mintha már így tervezték volna. Az iratcsomó elég vastag volt,
hogy száz migrént is tartalmazzon. Egy kereset. Valószínűleg
attól a pöcs rendezőtől. Csak az lepte meg, hogy ilyen sokáig
tartott, elvégre már csaknem négy nap telt el a történtek óta.
Biccentett Justinnak, aki előreugrott.
– Majd én átveszem.
– Mindössze Mr. Masten aláírására van szükségünk,
igazolásként – mondta az idegen.
Cole átvette az aláírótáblát és a tollat – a tenyere még nyirkos
volt, úgy fogta meg. Odakent egy aláírást a lap aljára, aztán
visszaadta, nem törődve a férfi köszönetnyilvánításaival.
Hanyatt dőlt a padon, megmarkolta a súlyzó vasát, és
megszorította.
 – Nem akarod kinyitni? – kérdezte Justin az ajtóból.
Cole el sem fordította a tekintetét a mennyezetről.
– Hadd rendezze el Tony! Egyezzen meg azzal a pöccsel.
– Nadiától jött.
Erre már felemelte a fejét; kibújt a súlyzó alól, hogy
szembenézzen Justinnal.
– A csomag? – A valóság nem villámcsapás formájában tört
rá; csak lassan értette meg. Nem kereset. Ha nem kereset, akkor… –
Nem – rázta a fejét. – Nem.
– Nem nyitottam ki, de…
– Csak dühös. Szégyenkezik. A pokolba, én nem tudom,
hogy érzik magukat a házasságtörő feleségek. De nem tette
volna… – Felállt, kikapta a borítékot Justin kezéből, feltépte a
ragasztást, és kirántotta az összetűzött dokumentumok vastag
kötegét. A bíróság pecsétje már rajta volt, kissé elkenődve,
mintha ezek a Cole egész életét megváltoztató papírok nem
érnének meg ennyi figyelmet. Jesszus, mostanra az újságok is
megszerezték, a hírek, az ügynöke. .. Belelapozott a
paksamétába.
– Owen még nem telefonált?
Owen Phiss, a sajtófőnöke. És Nadiáé is. Krisztus, mennyire
fonódhat össze két élet?
Justin kezébe nyomta a papírokat, és hátralépett. A keze
ökölbe szorult; a fejében túl sok kibogozhatatlan érzelem
kavargóit, a hullámuk csaknem elmosta ép elméje keskeny
csatornáját.
– Hívd fel Tonyt, add oda ezt neki! – Tony Fragetti, az
ügyvédje. A szórakoztatóiparra specializálódott, talán ebben a
percben nem a legjobb választás. Ráadásul Tony, mint minden
más Cole házában, életében, Nadiáé is volt. – Ne, várj!
Justin, már a mobiljával a kezében, megdermedt. Cole a
falhoz lépett, rátette a tenyerét. Az ujjai a puha borításba
mélyedtek. Vajon ha ököllel odacsapna, mi törne el?
Lassan, fegyelmezetten fújta ki a levegőt.
– Ne csinálj semmit! – mondta aztán. Most, hogy ismét képes
volt beszélni, a szavainak iránya és célja is lett. Eltolta magát a
faltól, és az ajtóhoz ment; útközben magához vette a
vizespalackját, és kiitta a tartalmát. – Megyek, megkeresem
Nadiát.
 15. fejezet

IGEN, EGY HOZZÁM HASONLÓ LÁNY SZÁMÁRA húszezer dollár

rengeteg pénz. A legtöbb, amit valaha egyben láttam. Elegendő,

hogy megvegyem a jegyemet, amivel lelécelhetek, elegendő,
hogy megtaláljam a saját otthonomat messze innen, egy olyan
városban, ahol nem koronázzák meg a Földimogyoró
Hercegnőjét minden augusztusban. Húszezer arra is elég, hogy
vegyek egy megbízható kocsit, néhány új címkés ruhát, vagy
befizessek egy tanfolyamra. De miután gondosan
utánaszámoltam, rájöttem, hogy nem elég mindenre – mamának
nem tudnék kifizetni egy rendes albérletet kaucióval, meg
minden.
A konyhában álltam, néztem, ahogy vasal, és azon
gondolkodtam, vajon képes lennék-e tényleg elhagyni.
Összecsomagolni, puszit nyomni az arcára, és elmenni. És azon,
hogy a támogatásából mennyi a megjátszott rész, és mennyi az
igazi.
Még többet kellett kipréselnem Hollywoodból. Amennyit
csak lehet. Lekaptam a kulcsaimat a karikáról, és kivettem egy
Cherry Coke-ot a hűtőből.
– Bemegyek a városba – szóltam oda. – Megkeresem Bent.
Majd jövök!
 Mama mosolyogva intett, de a tekintete máris újra az előtte
fekvő ing trükkös gallérjára fókuszált.
Az együttműködésünk Bennel már csaknem a végéhez ért.
Minden helyet kiválasztott, a terepet megtisztították, forgatásra
készen, a trélerek számára kibérelték a Piggly Wiggly régi
parkolóját. Quincyben nem állt rendelkezésre elegendő
szálláshely, úgyhogy a stáb meg a szereplők az öt legközelebbi
város valamennyi hotelszobáját lefoglalták, egészen
Tallahasseeig, ami háromnegyed órára volt. Ben szerint azonban
háromnegyed óra túl sok, úgyhogy a Piggly Wiggly parkolója
lassan minivárossá alakult – a lakóbuszok és nyerges vontatók
szoros közelsége már-már menekülttáborra emlékeztetett,
mármint ha egy menekülttáborban millió dolláros luxus
lakójárművek állnának. Nevetséges volt. Szórakoztató volt.
Es izgalmas is. Nagyon izgalmas. Bennel együtt fogtam kezet
rengeteg emberrel, megnéztem a forgatási ütemtervet és a
költségvetést, a bérleti díjakat és más kifizetéseket, amelyektől
leesett az állam. Ez egy új világ volt, amit nem ismertem, és nem
is számítottam rá, hogy megismerhetem, de most egyszerre
belecsöppentem a közepébe, és makacsul követtem Bent
mindenhová, mint egy kullancs. Ő pedig nem is próbált
eltávolítani. Ugyanannyira szüksége volt a kapcsolataimra, mint
nekem az izgalomra.
Felkészültünk, és másokat is felkészítettünk az augusztusra,
és lázas érdeklődéssel vártam, hogy elérkezzen, ugyanakkor
rettegtem is tőle, mert az azt jelentette, hogy a munkánknak
vége, és ismét kívülálló leszek, aki az üvegnek nyomott orral néz
befelé a buliba, mert nincs belépőjegye.
 Még öt hetem volt. Muszáj jegyet szereznem. Ideje volt némi
nyomást gyakorolni Bcnre.
Fürdőköpenyben nyitott ajtót, az öve szorosra húzva. A
tekintetem a mellkasára hímzett díszes monogramra ugrott, és
rám tört a kuncogás.
– Fogd! Be! – hangsúlyozta, aztán sarkon fordult, és besietett.
Leült az íróasztal mellé, én pedig gondosan behúztam az ajtót
magam mögött. A Raine-házat Ethel Raine vezette, a család
mátriárkája, aki már egy hangosabb tüsszentést is elegendő
oknak szokott találni, hogy kirakja a vendégeit.
– Csak viccesnek találom, hogy amikor Quincybc
készülődtél, úgy gondoltad, szükséged lesz az elegáns
wellnessholmikra – vigyorogtam, és eldőltem gondosan bevetett
ágyán.
– Én meg azt hittem, Délen az a szabály, hogy telefonálsz,
mielőtt betörsz valahová – mutatott rá, és felvonta egyik
gondosan kiszedett szemöldökét.
– Ezt a szokást sikerült lerombolnod. – Fogtam az egyik
párnáját, és a fejem mögé tettem. – Nem akartam, hogy egyedül
érezd magad, miközben egymás után követed el a rengeteg
ballépést.
– Milyen drága vagy – felelte, megjátszottan elnyújtva a
szavakat.
– Bizony, igazi úri hölgy vagyok – hajtottam fejet. – Jut
eszembe, hogy megy a toborzás?
Ben azonnal vette a lapot.
– Máris elköltötted a pénzed?
Vállat vontam, és oldalra fordultam.
 – Csak többet szeretnék.
– Egy atlantai cég intézi a statiszták válogatását. Igazi vidéki
tökfejeket gyűjt a környékről.
– Érthetőbben kellett volna fogalmaznom – grimaszoltam. –
Nem szerepet keresek, hanem állást.
– Van tapasztalatod? Ügy értem, világítás, kamerakezelés,
jelmezek? – Amikor megráztam a fejem, felnyögött. – Legalább
az iskolai színjátszókörben benne voltál?
– Nem – ültem fel. – Gondolkozz tovább!
– Hadd hívjam fel Eileen Kahlt délután, ha Kalifornia
felébred, hátha nála van valami.
– Ő kicsoda?
–A rendezőasszisztens. De alighanem elkéstél a
beszállással, Summer.
– Hozok kávét, ruhát mosok, akármit – húztam el a szavakat,
és a padlóra tettem a lábam.
– Ezt megjegyzem arra az esetre, amikor majd felhívsz, hogy
panaszkodj, amiért neked kell összeszedned Cole Masten
használt alsóneműjét.
– Oké, a mosást felejtsük el – fintorogtam. – Habár… –
tettem hozzá elgondolkodva – azt hiszem, egy alsónadrágot,
amit bizonyíthatóan Cole Masten hordott, legalább egy százasért
adhatnék el az eBayen. Vállalkozást indíthatnék: Cole Masten
Alig Használt Gatyáinak Boltja. Ingyenes házhoz szállítás! – Ben
kézmozdulatait utánozva integettem, mire felvonta a
szemöldökét, mintha ő már nagyon is komoly felnőtt lenne, aki
teljes mértékben felette áll a kamaszos hülyéskedésemnek. – Jaj,
ugyan már! – néztem a plafonra. – Tudod, hogy hiányozni fogok
neked Vancouverben.
Utáltam felhozni a témát: igyekeztem elkerülni még a
gondolatát is, hogy Ben el fog menni, és az időnket mérő óra
egyre hangosabban ketyeg. Már majdnem minden el volt
rendezve. Semmi oka nem volt, hogy maradjon, ha elkezdődik a
forgatás. Emlékeztem az első találkozásunkra, a
beszélgetésünkre a konyhánkban, öt hónap az életéből, ezt
mondta. Az öt hónap már csaknem lejárt.
Ekkor azonban váratlanul hozzám lépett, és meglepően
erősen megölelt.
– Ígérd meg, hogy mindennap megfürdesz. És az arcodat is
megmosod. És használd azt a Dior szempillaspirált, amit neked
adtam.
Nevetve toltam el magamtól.
– Még van öt hetem veled! Bőven elég, hogy összeállíts egy
jobb listát a bűntudatkeltő dolgokból, amiket megígértetsz
velem.
Elmosolyodott, és meghúzta a köntöse övét.
– Van kedved Jimmynél ebédelni?
– Persze – álltam fel. – Megyek, foglalok asztalt. Addig… –
Felé intettem. – Öltözz fel!
Gunyorosan utánozta az intésemet.
– Rendben.
A szemetesbe dobtam a kólásdobozomat, és kimentem.
Hiányozni fog Ben. Hiányozni fog a munkánk. Hiányozni fog az
energia, az izgatottság, amit az újdonság, a másság hozott. Nem
akartam visszatérni az életbe, ahol a fő izgalmat az új Baldacci-
regény kiadásának időpontja jelentette.
Lefutottam a lépcsőn; rámosolyogtam Ethel Raine-re. Az
asszony sokkal szívélyesebben kezdett viselkedni velem, miután
Ben meg én lefoglaltuk az összes szobát a vendégházában a
következő öt hónapra. Ide a rendezők, a rendezőasszisztensek, a
producerek, a szervezők költöztek, akik fontosabbak voltak
annál, hogy egy lakókocsiban aludjanak, de nem elég fontosak,
hogy egy egész házat kapjanak, mint Cole Masten és Minka Price
– az ő számukra a Kirkland és a Wilson család ingatlanait
béreltük ki. Minka Price, legalábbis ha nem bír kihátrálni a
szerződéséből, a családját is hozza majd, szóval ő kapta a
„kényelmesebbik’’ házat. Felkészültünk (reméltük,
könyörögtünk) rá, hogy Cole Masten elhozza Nadia Smitht, de a
STAR! magazin legújabb számát alapul véve én már nem
számítottam erre. Olyan egyértelműen szétmentek, mint a
Waffle King palacsintázó a kilencvenhetes tehénbaleset után.

– Ez gyakori? – kérdeztem, aztán beleharaptam Jimmy egyik

óriásszendvicsébe. Ha finomat akartál enni Jimmynél, össze
kellett barátkoznod a feleségével, Jill-lel. Én együtt fuldokoltam
vele az első cigarettától, együtt csinosítgattuk az öregdiákbál
dekorációit, ha bajba kerültünk, kölcsönösen kisegítettük
egymást tamponokkal. Én automatikusan bent voltam a belső
körökben. Bennek azonban ehhez jó pár hónapnyi, gondos
tanácsadás alapján kivitelezett seggnyalás és hízelgés kellett.
Most, amikor már szinte indulni készült, ő is a legjobb falatokat
kapta, előre rendelhetett telefonon, és megengedték, hogy az
ablak mellé üljön. Díszvendég lett.
– Mi a gyakori? – kérdezte, és hangosan megszívta a jegesteát
a szívószálon át. Igen, jegesteát ivott. Végre sikerült rendes
embert faragnom belőle.
– Hogy egy sztár ilyen későn próbál meg kiszállni egy
filmből. Már nincs egy egész hónap a forgatás kezdetéig, nem
olyan ez, mintha… – Elhallgattam, mert Ben rettentő
erőfeszítéssel pisszegett le, és úgy nézett körül, mintha a CIA
hallgatózna a sarokban.
– Ezt ne itt! – sziszegte.
Én is kortyoltam, és megráztam a poharat, hogy a jégkockák
csilingelő táncba kezdtek. Bosszankodtam, de igaza volt.
Quincyben mindenki állandóan hegyezte a fülét, hogy a
legkisebb morzsát is összeszedje a filmről. Hogy mennyi
hülyeséget elkaptam én magam is!

– Tudtad, hogy Minka szőkíti a haját? Eredetileg vörös… Emma

Statton mondta, és lehet, hogy felveszik sminkesnek.
– Úgy hallottam, hogy a zárójelenetben lesz egy robbanás, és
a Miller-ültetvényt fogják a levegőbe röpíteni. Trace Beenson
rendelte meg a dinamitot tegnap. Négytonnányit!
– A húgom fogorvosa mondta, hogy Cole Masten és a
felesége folyton váltogatja a partnereit. A Kirkland-ház
olyan lesz, mint az a kaliforniai Playboy-villa. Johnny szerint
Mr. Masten még egy rudat is beállíttatott, a táncosoknak!

Annyi szarság volt mindenütt, hogy még a legyek is

összezavarodtak. Néha olyasmit is lehetett hallani, amiben akadt
némi igazság, de nagyon ritkán. A Pénz a palackban a
legizgalmasabb dolog volt, ami sokunkkal történt. Én pedig – én
úgy vettem észre, hogy a szégyenem fekete függönye kissé
felemelkedett körülöttem. A lányok véletlenszerűen fel-
felhívtak, hogy „beszélgessünk”, vagy hogy „istenem, annyira
hiányoztál!” A szellemek a múltamból megpróbáltak utolérni,
rejtettnek szánt céljaik teljesen egyértelműek. A város felnőtt és
elfelejtett; a három évvel azelőtti tetteim a nem ismerjük őt feliratú
dobozba helyeztek. Summer Jenkins, akit 2005-ben az osztály
legbarátságosabb lányának választottak? Őt az érettségi után
eltemették. Amikor az „okos gyerekek” egyetemre mentek,
a gazdálkodók fiai az apjuk munkáját folytatták, amikor a
szurkolólányok és a háztartástan-hercegnők férjhez mentek és
gyerekeket szültek, én csak lebegtem, elveszve, az éppen fújó
szelek között. Amikor megszereztem Scott Thompsont, az
árfolyamom a magasba szökött. Amikor visszaesett, vele együtt
kiestem a város kegyéből, és ott is maradtam, ahol mindenki
csak átnézett rajtam. Persze, barátságosak voltak, szóba álltak
velem, amíg a boltban vártunk a sorunkra, kérdezték, hogy van
mama, a vasárnapi templomi vacsorán megdicsérték a sült
babomat, de a telefonhívások, a barátságok, a társasági
események évekkel korábban elfogytak, a 2013-as katasztrófa óta
pedig teljesen megszűntek.
Mostanáig.
Nem akartam kíváncsiságból született barátságokat, sem a
pletykafészkek érdeklődését. Quincy és az én számomra már túl
késő volt, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat.
El akartam menni.
 16. fejezet

„Hollywoodban az egyenlő alapokon rendezett válás azt jelenti, hogy

mindkét fél ugyanannyi publicitást kap. “
– LAUREN BACALL –

COLE A PENINSULÁBAN TALÁLT RÁ NADIÁRA. Nem kellett hozzá

túl sok fifika – ez volt Nadia kedvenc szállodája. Itt szálltak meg
akkor is, amikor a konyhát újították fel, amikor elhúzódott
a forgatás, vagy a díjátadók, költözések alatt. Már négy napja
megkereshette volna, de akkor a saját sebeinek nyalogatásával
volt elfoglalva, és tartort tőle, hogy nem lenne képes kiabálás
nélkül a felesége szemébe nézni. Most azonban nem volt más
választása. Nem fog ügyvédeken keresztül kommunikálni, akkor
nem, amikor a kapcsolatuk jövője a tét.
Képes lesz túllépni ezen valaha? Szombat óta küzdött ezzel a
kérdéssel. A pletykák már korábban is… de hát pletykák mindig
is voltak. De hát ez Hollywood. A fenébe, az újságok az ő
afférjairól is folyamatosan hazudtak az elmúlt öt évben, úgyhogy
ő is egyszerűen figyelmen kívül hagyott mindent, amit Nadiáról
írtak. Most azonban, hogy a bizonyíték kitörölhetetlenül az
agyába vésődött, minden eset újra felmerült az emlékezetéből. A
rendezőasszisztens Madridban. A szörfös a Pitt-filmben. A
testőr, aki tavaly lépett ki. Hányan voltak még? És hány volt
igaz, nem csak pletyka?
Keményen rátaposott a fékre; a kocsi megállt. Kiszállt,
röviden biccentett az ajtónállónak, de nem is lassított, nem is
mosolygott. Mindenestől arra koncentrált, hogy bejusson Nadia
szobájába.
– Cole.
Amikor Nadia megszólalt, a világ megállt. Éppen, mint hat
éve, a Testek az óceánban forgatásán, amikor Nadia még egy
névtelen senki volt, Cole viszont már a világ legnagyobb
valakije, ám a nő el tudta szédíteni már azzal is, ha elsuttogta a
nevét.
Cole megtorpant, és megfordult. Nadia ott állt az
előcsarnokban, a haja lófarokba fogva; alakjára simuló leggingst
viselt teniszcipővel, feszes felsőjét átizzadta. Kapkodva tekerte
vissza a vizespalackja kupakját. Edzeni volt. Cole bántónak találta
a gondolatot. Nadiának most egy nagy és puha ágy sarkában
kellett volna hevernie, összekucorodva a fájdalomtól, a lábát
felhúzva, sírástól nedves, vörös arccal, használt zsebkendőkkel
körülvéve. A szomszéd szoba lakójának le kellett volna
telefonálnia a recepcióra, hogy panaszkodjon a hangos sírás
miatt; Nadia titkárának a közelben kellett volna várakoznia
alkohollal és csokival, de egyiknek sem lett volna szabad
enyhítenie a hisztériát. Nem volna szabad ragyogó arccal,
izzadtan állnia előtte, nem volna szabad jól éreznie magát.
Egymásra néztek. Az előcsarnokban mindenki elhallgatott.
– Megkaptam a papírokat. – Csak ennyit tudott kinyögni.
 Nadia nagyot nyelt, kecses nyaka megfeszült. Két éve
műttette meg a nyakát, a plasztikai sebész feszesebbre húzta a
bőrt. Cole néha meglátta a hegeket, ha Nadia úgy helyezkedett
álmában. Apró kis metszések voltak, az ember észre se vette
volna őket, ha nem tudja, hol keresse. A következő férje nem
fogja tudni. Ahogy azt sem, hogy Nadia kétszer elvetélt, és
allergiás a kagylóra. A következő férje. Vajon Nadia már így
gondolkodik? A harc eleve veszett ügy?
Nadia kihúzta magát.
– Menjünk valahová, ahol négyszemközt lehetünk.
A Peninsula előcsarnokából két konferenciaterem nyílt. A
másodikba mentek be; Cole behúzta maga mögött a nehéz ajtót.
A sötét terem rájuk zárult, sehonnan nem szűrődött be fény, és
csak álltak ott, néhány lépésre egymástól, és nem mondtak
semmit. Egy másik időben, egy másik helyen talán már
egymásnak estek volna, Cole felemelte volna Nadiát az egyik
asztalra, és letépte volna a ruhát, miközben Nadia a
nyakkendőjét, az övét igyekezett volna kioldani. Most azonban,
mindezzel közöttük, csak álltak a sötétben.
– Sajnálom, Cole! – jött Nadia hangja a halvány körvonal
felől, amely a jelenlétét mutatta. Lassan az egész kirajzolódott
Cole előtt: a szeme csillanása, a foga fehérsége, amikor az alsó
ajkába harapott.
Cole pislogott. A szavak váratlanul érték egy olyan nőtől, aki
az egész karrierjét arra építette, hogy soha senkitől nem kért
bocsánatot.
– Telefonálhattál volna, ahelyett, hogy… – Frusztráltan intett.
– Nem kellett volna bevonni az ügyvédeket.
 – Vége. A házasságunknak vége.
– Nem! – szisszent Colé, és előrelépett, de megrándult,
amikor Nadia elhátrált. – Én… – Visszanyelte a mondatot,
mielőtt az kijuthatott és megsemmisülhetett volna. En döntöm el,
mikor van vége. Nekem kellene meghoznom a döntésünket, irányítanom
a sorsunkat. Ez jött a nyelvére – ostoba szavak, ostoba mondatok.
Különösen egy Nadiához hasonló nővel szemben.
– Már nem szeretlek. – Nadia lehajtotta a fejét; a lófarkát
összefogó ezüstdísz megcsillant a homályban. – Azt sem tudom,
hogy szerettelek-e egyáltalán valaha. Azt hiszem, csak az ideál
volt az. Cole Masten. De most…
– Egyenlőek vagyunk – fejezte be Cole sötéten. Akik pedig
egyenlőek, azoknak az ítélőképességét nem homályosítja el a
csillagpor. Alighanem Nadia Oscar-jelölése változtatta meg a
nézőpontját. Azóta mindig olyan elfoglalt volt, alig járt haza, alig
volt néhányszor kedve hozzá.
– Igen. – Nadia felszegte a fejét. – Sajnálom.
Cole lehunyta a szemét, és nem felelt, csak hátralépve
elfordult. Távolságra volt szüksége, térre. Szerette volna
eltörölni és újrakezdeni ezt az egész párbeszédet, a kapcsolatot,
az életét.
– Ez nem rólad szól – folytatta Nadia. Cole igyekezett
összpontosítani a feleségére, a szavaira és arra, hogy felfogja
őket. – Mindössze egyszerűbb lesz, ha az ügyvédek kezelik a
papírmunkát.
– Ott a házassági szerződés. – Cole szinte kiköpte a szavakat.
Az eljegyzés után már megvívták ezt a csatát, egészen az
esküvőt megelőző hétig tartott. Végül mindent tisztáztak és
belefoglaltak a százoldalas dokumentumba.
– Nem támogatom a Pénz a palackbant, ha nem lehet az
enyém a fele.
Tessék: ez volt az. Az ismerős él Nadia hangjában, amellyel
az ember felvághatta volna az ereit.
– Micsoda?
– Jézusom, Cole, elolvastad te egyáltalán azt a szerződést? –
Nadia a levegőbe csapott a karjával; a homályban úgy tűnt, mint
egy sárkány szárnya.
– Világosíts meg!
– Az volt benne, hogy mindketten azt visszük, amit
hoztunk, plusz amit a házasság alatt szereztünk, mínusz a közös
projektek.
– Örülök, hogy ilyen pontosan emlékszel. – Mióta tervezte
már ezt?
– A keresetben a Pénz a palackban közös projektként
jelöltük meg.
– De hát nem az. – Ez ostobaság volt. A Palackot még ő
olvasta, könyv formában, ő vette meg a jogokat a saját tőkéjéből,
és ugyanabból a pénzből fizette ki a tízmilliót a forgatást
megelőző költségekre. Senki nem értelmezheti ezt közös
vállalkozásnak. Cole gyomra mégis összeszorult.
– Szerintem pedig az. És Tony egyetért velem.
Tony. Tehát a válás során Nadia már megnyerte az
ügyvédjüket. Remek.
A házassági szerződés a közös projekteket speciális
kategóriaként kezelte, amelyek esetében mediátor segítségéve]
döntik el, ki mit kap belőle. A baj az volt, hogy Nadia tudta, mit
hoz a konyhára egy sikeres film. Nagyon sokáig ültek a
színészek helyén, és nézték, ahogy a nagy pénzek a stúdiókhoz
vándorolnak. A Palack mindent megváltoztathat. Hatvanmilliós
költségvetés, hatszázmilliós bevétel… ebben volt az igazi pénz.
Nadia pedig most, amikor Cole szíve éppen darabokra tört, ezt
akarta megtárgyalni. Milyen gyorsan továbblépett a
bocsánatkéréstől! Ugyanúgy, ahogy a házasságuktól is.
Cole elhátrált, megfordult, lenyomta a kilincset, és kilépett az
előcsarnokba, amit a korábbinál tízszeresen erősebb fénnyel
világított be a paparazzók vakuinak villogása.
Keresztülnyomakodott a tömegen, aztán a hotel biztonsági őrei
is megjelentek, és segítettek neki előrejutni. Nadia szerette a
fotósokat, hát foglalkozzon velük ő.
Az épület előtt a kocsija várta. Beült, és becsapta maga után
az ajtót. A bőrbevonatú sebességváltó forró volt a tenyerében.
Váltott, kilőtt a forgalmas útra, az ujjai táncot jártak a telefonján.
A pokolba a Los Angeles i forgalommal! Szabad útra lett volna
szüksége, ahol felpörgetheti a motort, és ami lehetőleg egy
sziklafalban végződik.
– Justin, válóperes ügyvédre van szükségem. Egy igazi
cápára. Keresd meg azt a fazont, aki éppen most nyerte el
Michael Jordan teljes vagyonát az exének.
– Egy pillanat. – Cole hallotta a billentyűk kopogását; a
munka hangját. Az idegessége kissé alábbhagyott. Akkor
azonban valaki rádudált. Cole kitért, hogy kikerüljön egy
seggfejet, de a feszültsége visszatért. Talán a tervezett idő előtt
elmegy Georgiába. El a fenébe ebből a városból, el Nadiától, el
mindentől. Olyan emberek közé, akik a változatosság kedvéért
képesek emberi kommunikációra.
Justin újra beleszólt a vonalba.
– Jó hír, megtaláltam. Rossz hír, nem az államban él, és a
honlapja szerint nem fogad új ügyfeleket. Várj csak! – Heves
kattogtatás szűrődött be a telefonba. – Itt egy floridai iroda
száma. Megnézem, el tudom-e érni.
– Szerezd meg! Nem érdekel, mennyit kell fizetned, csak
szerezd meg. Még ma beszélni akarok vele.
– Elküldöm neked a számát most, és még ma vissza fog
hívni.
– Mondd meg neki, hogy küldjük a repjegyét. Holnapra
szólót, ha lehet.
– Megpróbálom. – Különös válasz volt ez egy olyan
embertől, aki mindent el tudott intézni. – Küldöm a számát, de
ne hívd az irodát, amíg én nem beszéltem velük.
– Köszönöm. – Cole észrevett egy üres részt a
kanyarodósávban, és gyorsan váltott. Az autó meglódult vele,
mögötte valaki dudált, amikor a luxuskocsi szinte beékelődött
két másik közé. – Találkozzunk nálam! – fejezte be Colé, bontotta
a vonalat, és megnyitotta az üzenetet.
Brad DeLuca, DeLuca Ügyvédi Iroda.
Cole elmentette az ügyvéd számát, a másik ülésre dobta a
telefont, aztán átkanyarodott a gyorsítósávba, és padlóig nyomta
a gázt.
 17. fejezet

E GÉSZ QUINCY KINT ÜLT A FRISSEN FESTETT VERANDÁKON, a

hintaszékekben, és nézték, hogyan esik darabokra Codia.

Szépséges katasztrófa volt, hatalmas robbanás – hetente százával
érkeztek a nagy felbontású fotók, amelyek mind a Hollywoodi
Rémálmot mutatták a lehető leglátványosabban.
Pekándiós grillázst majszolva lapozgattam a STAR!
magazint, láttam Cole-t és Nadiát veszekedni a felhajtójukon –
Nadia arca még dühösen is szép, a kiabáló Cole széttárt,
tiltakozó keze erős. Palacsintát sütöttem, és hallottam a nappali
tévéjén a hírt, hogy Cole szállodába költözött, és az egész,
hatalmas ház Nadia birtoka lett. A lábkörmömet festettem a
kopott kanapén, miközben a műsorban Cole jóképű, feszült arcú
ügyvédje fejtegette a szellemi tulajdon bonyolult jogi kérdéseit.
A mi gyapotmező melletti kis házunkból nem érhettem fel
észszel, miért akarná bárki is megcsalni Cole Mastent. Mennyire
lehet valaki kapzsi?
– Azt beszélik, elhalasztják a forgatást. – Ben állt a verandán,
vállát az ajtófélfának vetette, kezében a telefonjával. Tíz napja
történt a hollywoodi katasztrófa.
– Micsoda? – Szélesebbre tártam az ajtót, és intettem, hogy
jöjjön be.
 – Egészen idáig el kellett jönnöm, a telefonom nem
működik. Még jó, hogy az e-mailjeimet megnéztem.
– Az a tegnap esti vihar – motyogtam, és eltámogattam a
dráma főhősét egy székig, mielőtt elérkezett volna a csúcspontra,
és összeesik. – A hálózat mindig elszáll egy-egy vihar után.
Valójában nem igazán a vihar hibája volt, sokkal inkább Ned
Beternumé, aki a Verizon által kibérelt telken legeltette a
kecskéit. Még azután is, hogy a Verizon többször perrel
fenyegette. Még azután is, hogy a kecskék imádták megrágni az
ízes kábeleket. Ha aztán sok eső esett, a mezőn megállt a víz,
Ned felvitte a kecskéket a magasabban fekvő legelőkre, nekünk
pedig ott maradt a szakadozó hálózat, amíg a Verizon ki nem
küldött valakit, hogy megjavítsa. A várost nem igazán zavarta.
Több ezer évig megvoltak mobiltelefonok nélkül, most sem
igazán használták őket. A vezetékes telefon tökéletesen
megfelelt. Ha pedig valaki nincs otthon, ott az üzenetrögzítő.
Minek megjavítani egy rendszert, ami nem rossz? És különben
is, ki akar napi huszonnégy órában elérhető lenni?
– Szeptemberig – nyögte ki sípoló lélegzettel Ben. Kinyújtotta
a kezét; fogtam az asztalon álló jegesteás poharat, és odaadtam
neki. – Most ezt mondják.
– Szeptember. – Igyekeztem rájönni, miért kell emiatt félig
meghalni. – Ez jó hír, nem? Kaptunk egy plusz hónapot.
– Aha! Szuper. Még több szabadidőd lesz, hogy mogyorót
törj és kesztyűt horgolj. – Elrejtettem a mosolyomat. – Summer, a
filmszakmában a csúszás rossz. Vészjósló. Drága.
Összeráncoltam a homlokomat.
 – De te magad mondtad, hogy a film meglesz. „Summer, a
filmek nem esnek szét ilyesmi miatt” – emlékeztettem korábbi
kioktatására. Erre csak bámult rám, helyes arcára apró grimasz
ült ki.
– Most engem akartál utánozni?
– Aha!
Kortyolt a teából, és megtörölte a homlokát egy monogramos
zsebkendővel.
– Légy szíves, soha többé ne csináld!
Felhorkantam… de esküszöm, hogy nőiesen.
– Dettó.
Újra kortyolt. A kanapéra ültem, és magam alá húztam
meztelen lábam. Barátságos csendben üldögéltünk; nekidőltem a
támlának, lecsukódott a szemem.
– De legalább a lányokról nem beszélnek.
– Micsoda? – nyitottam fel az egyik szemem.
– Cole épp azon van, hogy fél Hollywoodot megfektesse. Ezt
még nem láttam a hírekben. – Halkan beszélt, közben tapsolt,
mintha boldogan várná, hogy Cole Masten vajon őt is a farkára
húzza-e.
– Ennek van hírértéke? – Fogalmam sem volt, hogy egy
frissen egyedülállóvá vált színész kicsapongásai bárkit is
meglepetésként érnek-e.
– Ennek vagy ebből akárminek van hírértéke? – Ben
előrehajolt, és felvette a legközelebbi újságot, egy OK! magazint,
amit azért vettem, mert egy dollárral olcsóbb volt a többinél. –
Kelli Gifford megosztja az olvasókkal a puncsreceptjét! – olvasta
fel izgatott hangon a borítóról, aztán visszadobta az asztalra. –
Egy rakás szar, és igen, egy Cole Masten szexuális életéről szóló
részletes beszámolónak nagyon is lenne hírértéke. A
sajtófelelősei tuti éjjel-nappal dolgoznak.
Volt abban valami, amit mondott. Én biztosan kifizettem
volna három dollárt, hogy elolvashassam, mit művel Cole
Masten az ágyban. A fenébe, ahogy a szexuális életem állt, még
azért is kifizettem volna, hogy megtudjam, mit művel Ben az
ágyban. Vagy akár Ned Beternum kecskéi. Vagy… na jó,
ennyiből már érthető. Scott óta nem volt senkim. Három hosszú
éve.
Az önsajnálatomat a Ben poharában csilingelő jég törte meg.
Belenézett az üres pohárba, én meg felkeltem, hogy töltsék neki
még egyet. A hűtőhöz lépve kitöröltem minden, Cole Mastenhez
és a szexhez kötődő gondolatot a fejemből.
 18. fejezet

D ÉI.EI.ŐTT 9:27. A vörös hajú nő remegő lábbal térdelt Cole

ágyán, az arca felett. Lágy combja hűvösnek érződött Cole bőrén;

zihálva ismételgette a nevét, miközben a hajába kapaszkodott,
hol meghúzta, hol elengedte, ritmikusan, anélkül, hogy
egyáltalán észrevette volna, mit is csinál.
– Nem bírom – nyögte; fél kezével hátranyúlt, a tenyere Cole
lapos hasára simult, az alteste meg-megrándult Cole szája felett.
Cole nem engedte elhúzódni, az ajka, a nyelve tovább játszott a
nő csiklójával. Mindenestől arra koncentrált, hogy eljuttassa a
csúcsra.
Vagyis majdnem mindenestől. Egy pillanatra lehunyta a
szemét, hogy a saját élvezetét féken tartsa, a farkán dolgozó
tehetséges száj ellenére. Az egyik kezét levette a vörös hajú
derekáról, és a szőke hajába túrt – a szőke nem állt meg, nem is
lassított, tökéletesen szopta tovább.
A vörös hajú már közel járt a csúcshoz, a nedvei
elárasztották Cole-t, édes, női ízzel töltötték meg a száját.
Vonaglott, könyörgött, többet akart, de alig bírta, amíg aztán
elért a tetőpontra, hosszan, torokhangon felnyögött; Cole erős
kézzel tartotta meg, hogy elnyújtsa az orgazmusát, de végül a nő
legördült róla, és remegve dőlt el az ágyon, mellette. Cole a
szőkéért nyúlt, felhúzta magához, és keményen szájon csókolta.
Férfiíze volt. Cole végül eltolta magától, és felállt, a tagja
mereven ágaskodott, bevetésre készen. Kinyitotta az
éjjeliszekrény fiókját, kivett egyet a kisebb halomnyi óvszer
közül, és a fogával feltépte a csomagolást.
– Térdre! – adta ki az utasítást. A két nő engedelmeskedett,
és Cole, ahogy mögéjük térdelt az ágyon, és megmarkolta a
közelebbi, felkínálkozó feneket, megérezte a magány szúrását.
Magány – új érzés volt, de egyre ismerősebbé vált. Két nő
térdelt előtte, az egész éjjelt összegabalyodva, egymást tapogatva
töltötték, és Cole még sosem érezte magát magányosabbnak.
Magára húzta a lányt; hallgatta a nyöszörgését, és
megpróbálta megtalálni saját magát a hangban.

– Késett – állapította meg Brad DeLuca haragosan; megszakította

a vonalat, és ledobta a mobilját a fehér damasztterítőre. Az
iPhone hangos csendüléssel ütődött a pohár talpának.
– Elnézést. Üzleti ügy. – Cole leült, és máris megjelent a
pincér a friss, citromos vízzel.
– Lószar.
– Tessék? – pillantott fel Cole.
– A pina nem üzlet, és jelenleg ez a legfontosabb ügy a
maga életében, úgyhogy ha megbeszélünk egy időpontot, ne
késsen. – DeLuca előrehajolt, és az ügyfelére meredt.
Két hete igyekszik elérni, hogy DeLuca megjelenjen L. A.-
ben, és az ügyvéd első dolga, hogy megleckéztesse őt? Cole
némileg értetlenül nézett vissza, és felvonta a szemöldökét.
 – Ugye tisztában van vele, hogy nekem dolgozik?
Az ügyvéd halkan felnevetett; magabiztos, tapasztalat szülte
hang volt, a jókedv legcsekélyebb nyoma nélkül. Felállt,
grimaszolt, benyúlt az öltönye belső zsebébe, kivett egy
névjegykártyát, és letette Cole elé.
– Tessék! – kopogtatta meg egy ujjal. – Ő Leonard McCort. Ő
elviseli a maga szarakodásait, és még a bíróság előtt is fedezi
majd.
Cole-t meglegyintette a pánik szele.
– De maga a legjobb! – Justin megerősítette ezt, utánanézett
DeLucának, előkészítette a bizalmas ügykezelési dokumentációt,
kifizette a közvetítőket, lefoglalta a szállást a Chateau Marmont-
ban. A lefuttatott telefonhívásokról, elküldött válaszokról nem is
beszélve. Az ügyvéd most egyszerűen nem táncolhat vissza.
– Pontosan. – DeLuca úgy mondta ki a szót, mintha éppen
erről lenne szó, mintha nem Cole Masten lenne Hollywood
legnagyobb dobása a számítógépes képmanipuláció feltalálása
óta, mintha kész lenne csak úgy elsétálni, és itt hagyni Cole-t
valami másodrangú seggfejjel.
– Kifizettem az előleget – dadogta Cole.
Az ügyvéd úgy nézett rá, mint egy idiótára.
– Visszatérítem.
Második meggondolásra tényleg elég idióta megállapítás
volt.
– Csak… csak üljön vissza egy percre! Kérem! – A szónak
undok, állott íze volt: túl régóta nem használta. Cole a pánik
mellett most már bosszúságot is érzett, ám a pánik volt az
erősebb, minden visszavágást kisöpört a fejéből, és megtörve,
kétségbeesve alávetette magát az ügyvéd kénye-kedvének.
DeLuca nem ült le, csak felvonta a szemöldökét, és várt.
– Elnézést a késésért. – Cole megkockáztatott egy pillantást
az órájára. Huszonkét perc. Ez a pöcs képes berángatni a
pokolba nyamvadt huszonkét percért.

Negyedórába telt, hogy DeLuca túltegye magát Cole késésén, de

végül visszaült, elfogyasztott egy omlettet, és a tárgyalás a
konkrét ügy felé fordult.
– Hosszú ideje hírességként él, de a tárgyalóteremben? –
kopogtatta meg az asztalt az ügyvéd. – Ott egyenlő félként áll
majd a feleségével szemben. A bíró számára maga senki. Egy
hétköznapi ember. – Hátradőlt; Cole félrefordult. Hétköznapi. A
szó szinte fájdalmasan kaparta be magát a fülébe.
– Ha elvállalom a képviseletét, tudnia kell, hogy az eddigi
életének vége – folytatta DeLuca. – Még nem egyedülálló, addig
nem, amíg ki nem mondják a válást. Az én kutyám lesz, én
mondom meg, kit hágjon meg, kinek mit mondjon, mikor és
hogyan dolgozzon. Ha meg akarja szerezni ezt a filmet, itt
hagyja ezt a városnak nevezett szarkupacot, és elmegy
Georgiába. A farkát a nadrágjában tartja, a mutatós fejét lehajtva,
és dolgozik. Semmi mást. Vasárnap óta öt dugását kellett
eltussolnom, márpedig a csapatomnak nincs arra ideje, hogy
felvegye a versenyt a maga farkával. Mielőtt kitöri egy lesifotós
nyakát, vagy beront a kórházba, hogy végleg elintézze azt a
rendezőt, hagyja, hogy végezzem a munkámat. Elérjük, hogy
megint maga legyen a hollywoodi aranyifjú, és mindenkinek az
eszébe véssük, ki volt itt a ribanc. Ha rám hallgat, én
megígérem, hogy a Pénz a palackban a magáé lesz, és minden
mást közös szerzeményként tüntetünk fel, amit csak akar.
– Csak a film kell! – felelte Cole az asztallapnak. – Minden
mást megtarthat, ha akar.
– El kell fogadnia a feltételeimet!
– Aha! Persze – vont vállat Cole.
– Semmi drog.
– Nem drogozok.
Összerándult, mert eszébe jutott egy korai emléke Nadiával:
a nő hátán kihúzva egy csík kokó, ő pedig ráhajol, hogy
felszippantsa, miközben újra és újra Nadia testébe hatol.
Esztelen kombináció volt, szex és drogok – egyikük sem érzett
sok mindent, mert a szer mámora erősebb volt, mint ami a
testükkel történt. A kapcsolatuk korai szakaszában a drog is
része volt a kettejük között kialakuló köteléknek. De aztán
mindketten felnőttek. Megokosodtak. Ami azt illeti, elég sok
mindenről leszoktak együtt.
– Hát, ne is kezdje el. És ne is igyon. Egy vagy két sör még
belefér, de nem részegedhet le.
– Ez rendben lesz. – Cole megdörgölte a nyakát. – Még
valami?
– Semmi szex. Semmi kapcsolat. Se nővel, se férfival. – Az
ügyvéd nem mosolygott, csak előrehajolt, és nézte Cole-t.
Semmi szex. Alighanem így lesz a legjobb; a sorozatos
dugások semmit sem könnyítettek a lelkén. Semmi kapcsolat. Ez
még könnyebb. Nadia után el se tudta képzelni, hogy valaha
kapcsolatot létesítsen bárkivel is. Se férfival. Ez lesz a
legegyszerűbb.
Felnézett, állta DeLuca tekintetét.
– Megegyeztünk.
DeLuca sokáig nézett a szemébe, amíg végül megelégedett
azzal, amit látott. Bólintott, az órájára pillantott; jegygyűrűje
megcsillant erős, napbarnított kezén.
– Akkor indulás.
– Indulás? – Cole az ügyvédre nézett, aki időközben felállt,
előszedett néhány bankjegyet, és a fehér abroszra ejtette. –
Hová?
Már megszervezte magának a masszázst – Brenda, a
masszőrnő feladata lett volna, hogy előbb kimozgassa az
izmaiból a szexszel töltött órák fáradalmait, aztán a
masszázságyra hasaljon, hogy Cole hátulról vehesse birtokba.
Egy újabb numera, egy újabb kísérlet, hogy eltemesse Nadia
emlékét. Előbb-utóbb sikerülhet. Előbb-utóbb képes lehet egy
nőbe hatolni úgy, hogy ne Nadia nyöszörgését hallja a fejében.
Lehet, hogy a masszázst most le kell mondania, de az ügyvéddel
biztosan nem megy sehova. Semmi kedve nem volt egy újabb
megbeszéléshez, egy újabb, kitervelt leckéztetéshez, ezúttal
sajtosokkal és még több öltönyössel megspékelve. Ülve maradt.
– Hova? – ismételte makacsul.
– Quincybe – mosolygott az ügyvéd. Cole-t váratlanul érte a
válasz, beletelt egy másodpercbe, hogy felfogja, amit hallott.
Quincybe?
 – Most rögtön? – Még mindig nem állt fel; egyszerre száz jó
ok is az eszébe jutott, hogy miért kellene inkább L. A.-ben
maradnia. A kérdésére azonban nem kapott választ, mert az
ügyvéd már kivonult a zsúfolt asztalok között, és csak széles,
erős válla látszott a méretre varratott öltönyben. Ilyen
testalkattal és ezzel a megfélemlítőképességgel akár egy átkozott
testőr is lehetne.
Cole sóhajtott, felkapta a telefonját az asztalról, és felállt. Úgy
néz ki, hogy a közeljövőben valóban le kell mennie kutyába
DeLuca előtt. Kutyaszerepet még sosem játszott, és már előre
utálta.
 19. fejezet

A ZT KÖVETŐEN, HOGY LEÉRETTSÉGIZTEM a városi

középiskolában, több helyen is dolgoztam. Legelőször, miután a

bizonyítványomat eldugtam egy fiókba, a Davis
Videokölcsönzőben. Cole Masten csillaga akkoriban kezdett
emelkedni: huszonöt éves volt, és szexi focistákat alakított, akik
az okoska lányokkal jártak, és őket is népszerűvé tették. A
napjaim a kazetták betűrendbe tételével és az enyveskezű tinik
lefülelésével teltek, na meg azzal, hogy végignézzem a filmeket a
moziméretű képernyőn, amit a kölcsönző sarkában a plafon alá
szereltek. Minden este hazavittem néhányat, és azokat is
megnéztem. Amikor befejeztem a vígjáték, dráma, horror és
klasszikus polcokat, beadtam a felmondásomat. Az élet túl
rövid a sci-fi vagy a western számára.
A kölcsönző után elmentem Tallahasseebe, és beadtam a
jelentkezésemet egy csomó étterembe és bárba. Végül egy Moe’s1
nyomulós vezetője azonnal felvett. Ott némileg szenvedtem.
Nem a hellyel vagy a drogos munkatársakkal volt bajom, hanem
a diákokkal.
Az ajtó minden csendülése új embereket hozott be, akik
csináltak valamit, mentek valahová. Úgy éreztem, minden új
vendég rámutat a mellkasomon hordott láthatatlan táblára,

1 Mexikói ételeket kínáló gyorsétteremlánc az USA-ban.

amelyen nagy, vastag betűkkel ez áll: KUDARC. Ezelőtt sosem
zavart különösebben, hogy nem tanultam tovább, hogy nincs
tervem az életemre. Nem jelentkeztem a főiskolára, mert nem
érdekelt különösebben: eszem ágában sem volt elhagyni Quincyt
azért, hogy tengerbiológus legyek, vagy akármi, amit állítólag
minden középiskolás szeretne. Szerettem olvasni és filmeket
nézni. Szerettem főzni és kertészkedni. A tallahasseei állás előtt
nem tűnt úgy, hogy ezekkel az apró kedvtelésekkel baj lenne.
Valamiért azonban ez a munka, ezek a diákok… minden egyes
nap, amikor beléptem a dupla üvegajtón, egyre kevésbé éreztem
magam embernek. Aztán eljött az a nap is, hogy a műszakom
előtt a parkolóban ülve rájöttem, hogy nem tudom tovább
csinálni. Beindítottam a kocsit, és hazamentem.
Utána a megyén belül maradtam. Megkaptam az állást a
Holden-házban, beköltöztem, és gyökeret eresztettem az
ültetvény földjébe. Kizártam a tudatomból a mosolygó diákok
arcát, és csak a fontos apróságokra összpontosítottam. Lassan, de
biztosan visszatért a boldogság, és vele nagyjából egy időben
megérkezett Scott Thompson is. Miután elnyerte a szívemet, már
nem is igen kerültek szóba a főiskolai tervek vagy az Élet
Quincyn Kívül. A szerelem ilyen. Magába szippant, minden más
elmosódik körülötted.
Scott után kezdtem el gondolkodni rajta, hogy elmehetnék.
Nem arról volt szó, hogy az élet Quincyben kevés lett volna, és
nem is ugyanaz a szégyen kísértett, mint a vendéglőben. Inkább
csak mást akartam a vele szerzett tapasztalatok után. Mássá
akartam válni, olyan valakivé, akiben nincs düh, akinek nincs
múltja.
Valakivé, akinek van jövője.
 20. fejezet

J USTIN HITCHINS TELEFONJA AKKOR SZÓLALT MEG, amikor éppen

kilépett a The Coffee Beanből a Sunset Boulevard-ra, a

kezében egy dupla presszókávé, egy rozsos bagel zsírszegény
krémsajttal és egy dobozka szeletelt eper. Megtorpant a zsúfolt
utcán, kettőt hátralépett, hogy kikerüljön a gyalogosforgalomból,
végül két, egymás mögött parkoló kocsi közé állt be. Amikor a
telefonjáért nyúlt, majdnem mindent leejtett, aztán körülnézett,
és lopva letette a kávét a jobbján álló fekete Mercedes
motorháztetőjére. Az utolsó pillanatban szedte elő a zsebéből a
telefont, és vette fel, mielőtt a hívás a hangpostájára ment volna.
– Jó reggelt!
– Ez a pasas egy kibaszott bolond! – sziszegte fojtott hangon
a vonalba Cole Masten.
– Ő az, akit akartál. Láttad a fájlt, amit átküldtem az ügyei
listájával? Még egyszer sem veszített…
– Már a repülőn vagyunk, Justin! – Tompa puffanás
szűrődött be a telefonba. – Azt akarta, hogy azonnal elinduljak
Quincybe, hogy felhívjam a produkciós céget, mert az eredeti
időrendhez tartjuk magunkat, nem lesz csúszás a forgatáson.
Ez nem is volt olyan rossz terv, figyelembe véve az irányt,
amelyet a munkaadója élete az elmúlt napokban vett – de Justin
lenyelte a véleményét, és a sokkal sürgetőbb ügyekre
összpontosított.
– A repülőn? Máris? – Fel kell hívnia a szállásvadászt, hogy
megtudja, készen áll-e Cole háza, hogy a helyi vendéglők
megkapták-e a jóváhagyott ételek listáját, hogy… Az agya
felpörgött, ezer kérdést dobott elé, és Justin átment egy kisebb
pánikrohamon abban a három másodpercben, amíg Cole
válaszára várt.
– Igen, máris. Mondtam neked, hogy nem normális.
– De miért suttogsz? – Az a Colé, akit Justin ismert, akinek
több mint tizenhárom éve dolgozott, kihúzta magát, és
parancsolgatott. Hacsak nem egy szerep kedvéért, Justin alig
hallott tőle halk szót.
– Beszélj a pasassal, és merd azt mondani, hogy te nem
bújnál el egy vécéfülkében, ha panaszkodni akarnál rá.
Justin elmosolyodott, amikor a lelki szemei előtt megjelent a
kép.
– Rendben, mikor száll le a géped?
A választ nem hallotta: elnyomta egy dudaszó, ami Los
Angelesben olyannyira mindennapos, és a gumik csikorgása,
egy másik megszokott zaj. Elfordította a fejét, és látta, hogy egy
Range Rover élesen elkanyarodik, a lámpái fénye a szemébe
világított. A Rover nekiütközött a Mercedes hátuljának, és Justin
akkor jött rá, másodpercekkel elkésve, mi fog történni.
A Range Rover előretaszította a Mercedest – nem nagyon, de
ahhoz eléggé, hogy a Mercedes eleje az előtte álló minifurgon
hátuljának ütközzön. A kettő között pedig ott állt Justin
Hitchins, mint valami puha párna.
 A kávéja magasra loccsant, a telefonja messzire repült – a
világ pedig elfeketedett előtte.
 21. fejezet

A TELEFON ELNÉMULT COLE KEZÉBEN. Lenézett a mobilra – a gép

megsüllyedt, neki kellett támaszkodnia a falnak, hogy

ne veszítse el az egyensúlyát –, és káromkodott. A pokolba a
térerővel. Zsebre tette a telefonját, és kilépett a gép rövid
folyosójára. Hálóhelyiség balra, ülések jobbra. Az egyik ülésben
Brad DeLuca szintén telefonált. Neki bezzeg tizenháromezer
méteren is van térereje.
Cole odalépett, és letelepedett az ügyvéd mellé. Justin
mindent elrendez, megszervezi, hogy mire földet érnek, minden
készen várja. Talán nem is lesz annyira rossz. Ő maga is
gondolkodott rajta, hogy eljön Quincybe, megszökik a
hollywoodi tébolyból. Talán éppen ez a fenékbe rúgás kellett,
hogy mozgásra bírja. Máris jobban érezte magát minden egyes
perccel, amely távolabb vitte Nadiától. Még a társául szegődött
szörnnyel is könnyebben szót értett. Az ügyvéd rémisztő volt, de
az ő ügyéért harcolt. Darabokra tépi Nadia gyenge keresetét, és
megeszi reggelire.
Cole lazított, hátradőlt az ülésben.
– Felhívta Quincyt? – kérdezte DeLuca. Cole elfordította az
ülést, hogy szembenézhessen vele.
– Az asszisztensem elrendezi. Várni fognak ránk.
 – Én nem maradok, csak lerakom magát, és indulok is
vissza. Haza kell érnem. – Az órájára nézett. – Hívom, ha földet
értem este. Vegye fel a telefont! Akkor megtervezzük a további
lépéseinket, és reggelre készen lesz a válasz, amit beadunk
Nadia keresetére.
– Rendben. – Cole a telefonjával veregette a lábát. – Ez a
teljes repertoárja? Válások?
– Pontosan – bólintott DeLuca.
– Undok hivatás, házasságokat széttépni.
Az ügyvéd elmosolyodott.
– Az attól függ. Ami engem illet, a válásom volt a legjobb
dolog, ami történhetett velem. Magam mögött hagytam a
hibámat, majd összeházasodhattam a lelki társammal. Az ember
a nem hozzá illő házastárs mellett elpocsékolja az életét. A válás
legalább jóváteszi egy elhibázott lépésünket.
Cole felnevetett.
– Vagyis maga afféle Ámor-pótlék? Az egyik hibából a
másikba tereli a férjeket?
– Egy nap majd köszönetét mond nekem – mosolygott
DeLuca.
Cole félrefordult.
– Nadia Smithről beszélünk. Nem sok nő ér fel hozzá.
– Ne gondoljon többé rá Nadia Smithként. Nem egy
oltárkép, hogy imádkozzon hozzá. Egy nő. Én az életemnél is
jobban szeretem a feleségemet, de neki is megvannak a hibái. Ha
Nadia meg maga olyan tökéletes párt alkottak volna, nem feküdt
volna le valaki mással, aztán nem adta volna oda magának a
kész válási papírokat. Tovább fog lépni, Cole. Méghozzá
megerősödve.
Szarságnak hangzott. Egy nagy kalap szarságnak. Már
nagyon régen nem fordult elő, hogy Justinon vagy Nadián kívül
bárki gondosan megválogatott szavak nélkül szólt volna hozzá.
Fészkelődött ültében; arra gondolt, mégis kár, hogy nem ment
haza először. Szeretett volna megfürödni, átöltözni, összeszedni
néhány ruhadarabot. De mindegy. Miután leszállnak, az első
dolga lesz valami ruhát szerezni, amivel kihúzhatja Justin
érkezéséig. Az asszisztense tudja, mi a teendő; egy hónapra való
holmival száll majd fel a gépre. Megrángatta az inggallérját,
fejkörzéssel próbálta kilazítani a nyakát. Majd szól Justinnak,
hogy kerítsen neki egy masszőrt Quincyben. Vagy, ami még
jobb, foglaljon le egy egész napos spa-programot.
DeLuca újra telefonálni kezdett. Cole hátradöntötte az ülése
támláját, lehunyta a szemét, és megpróbálta száműzni Nadia
képét a gondolatai közül. Olyan szép volt ott, a szálloda
előterében állva. Szép – és összeszedett. Cole nem erre számított.
Ez fájt, még a keresetnél is jobban, még annál is jobban, amit a
fürdőszobájukban látott. Az egész sokkal rosszabb lett tőle, mint
egy megcsalás, mint egy veszekedés, egy viszony, mert ez azt
jelentette, hogy Nadia képes tétovázás nélkül maga mögött
hagyni az együtt töltött éveiket.
Cole már átnézte a keresetet is. Túlságosan kidolgozott volt,
túl részletes ahhoz, hogy az utolsó hét munkája legyen. Nadia
eltervezte az egészet – és Cole szíve ettől fájt a legjobban. Meg
attól, hogy mennyire vak volt mindvégig. Mennyire kellett
felszínesnek lennie, hogy ne vegye észre a jeleket? Hogy azt
higgye, minden tökéletes, holott a szakadék szélén táncoltak?
És akkor Nadia felhozta a Palack dolgát, abban a percben,
amikor a szerelmüket, a kapcsolatukat, az életüket kellett volna
megtárgyalniuk. A filmet emlegette, amivel törődött, amiért
küzdeni akart. Most egyszerre eszébe jutott Nadia néhány
korábbi, elejtett megjegyzése a filmmel kapcsolatban. Amikor
kikövetelte magának a vezető pozíciót. Amikor a múlt hónapban
átutalt bizonyos összegeket a számlák között, azzal, hogy csak
elrendezi a régi dolgokat. Felnyögött, és előrehajolt, a tenyerébe
temette az arcát.
– Hé! – pillantott rá DeLuca. – Ne idegeskedjen!
– Az elmúlt hónapokon gondolkodom… azt hiszem, Nadia
eltervezte az egészet.
– Most már az én dolgom ezen rágódni. Maga csak
maradjon Quincyben, kövesse az utasításaimat, és forgasson le
egy kasszasikert.
– Rendben – fújtatott Cole, és ismét hátradőlt.
Ezt meg tudja csinálni. Hagyni, hogy mások intézzék a
dolgokat, mások feje fájjon miattuk – ehhez már hozzászokott.
Quincyben majd nyalogathatja a sebeit, elkerülheti a kísértést, és
leforgathat egy filmet.
Egyszerű.
 22. fejezet

A PERCBEN, AMIKOR ELSZABADULT A POKOL, én épp

fürdőruhában voltam, a fenekem a tízcentis, hideg vízben, a

lábamat a kék gyerekmedence szélén pihentettem.
– Le fogsz égni! – jelentette ki Ben, aki három réteg naptejet
viselt, lenvászon nadrágot és cowboykalapot.
– Nem, nem fogok.
– De igen – közölte egy gyászjelentés komorságával. –
Figyeltem, nem kented be magad naptejjel.
– Sose használok naptejet. – Vizet mertem a markomba, és
lassan a combomra csorgattam.
– Tudsz róla, hogy a sugárzás a szemem láttára öregít?
– Tudsz róla, hogy ez itt nem a vadnyugat, hanem Georgia,
és teljesen hülyén nézel ki azzal a cowboykalappal? – Egy
kézrándítással lefröcsköltem; amikor habfehér teste megrándult,
az összecsukható napozószéke felborult a füvön. Hangosan
nevetve, két kézzel kezdtem locsolni rá a vizet, kihasználva,
hogy alig bír felállni. Annyira össze akartam vizezni, amennyire
a medencében ülve csak bírtam.
– Elég! – kiáltotta, és végre talpra kecmergett.
– Na jó, szépfiú – nevettem. – Nincs több fröcskölés. – A
béke jeléül felemeltem mindkét kezemet, és vigyorogva
figyeltem, amint felveszi a széket, és biztonságos távolba vonul
vele.
A házunk előtti kertben pihentünk, a hatalmas, élő tölgy
árnyékában. Még a vízben is forróság volt. A Holdén családnak
volt egy óriási medencéje is, a nagy ház mögött – most, hogy
Tennesseeben voltak, akár úszhattam volna is, de valahogy
helytelennek tűnt. Az elmúlt hat évben egyszer vagy kétszer volt
rá példa, de mindvégig hátra-hátranézegettem a vállam felett,
azt várva, hogy a család hipp-hopp itt terem a több ezer
kilométeres távolságból, és rajtakap. A gyerekmedence éppen
megfelelt, ráadásul nem okozott szorongást.
A hátsó verandán megszólalt Ben telefonja; a csendes
délutánon bántó volt az éles hang. Arrafelé fordította a fejét, és
sóhajtott.
– Hagyd! – unszoltam. – Szombat van. Semmiféle
vészhelyzetről nem lehet szó.
De ahogy sejtettem, felállt, és futva indult a mobilért.
Hála az égnek, hogy megtette.
 23. fejezet

AZ ELSŐ FURCSASÁG, amikor a repülő megállt a poros

kifutópályán, az volt, hogy senki sem várta őket. Vagyis
egyvalaki igen: a reptér egy dolgozója, aki tátott szájjal állt a
betonon, a kezét zsebre dugta, és még véletlenül sem ajánlott
segítséget a csomagokhoz. Igaz, nem voltak csomagjaik – de a
fickó ezt nem tudhatta.
DeLuca leszállt, kezet rázott vele, és bemutatkozott. Cole
követte a példáját, és a pasas szeme kikerekedett az évtizedes
kosztól és napsütéstől barna arcában.
– Maga az a filmsztár – bökte ki meglepetten.
Cole bólintott, elmosolyodott. Nem tehetett róla: amióta a
kamerák előtt dolgozott, ez már automatizmussá vált, akaratlan
gesztussá Itt azonban nem voltak kamerák, nem gyűltek össze a
sikoltozó rajongók – kár volt a vidéki tökfilkóra pocsékolni a
nagy fényereje mosolyt. DeLuca különös pillantással méregette.
– Szóval, mi szél hozta Quincybe? Gond van a motorral? – A
fickó a ragyogó repülőre nézett; alig kaptak rá leszállási
engedélyt hirtelenjében.
– Nem. Az asszisztensem nem telefonált? – Cole elővette a
telefonját. Nem várta üzenet Justintól. Különös. Rendes
körülmények között Justin ennyi idő alatt összeállított és
elküldött neki egy teljes útitervet, a hotel visszaigazolását, a
sofőr nevét. A magasba emelte a telefont; a térerő alig volt
érzékelhető. Újraindította a mobilt. Átkozott Verizon.
– Uh, nekünk senki sem telefonált – válaszolta lassan a fickó,
és a tompán megvilágított épület félé nézett. Nekünk, Szóval
akkor nem csak ő volt, aki a halálcsapdájukat biztonságosan a
földre irányította. Megnyugtató.
– Itt van már a kocsim?— Cole még ki sem mondta a kérdést,
mát tudta is a választ. A fickó mögötti nagy, murvás parkolóban
csak két autót látott, és egyik sem nézett ki úgy, mint amiben
légkondi lett volna. Még kevésbé egy sofőr.
Hol voltak a biztonságiak? Justinnak több óra állt a
rendelkezésére, hogy mindent előkészítsen. Ez nem is volt olyan
nehéz ügy, szóval legalább egy üzenetet küldhetett volna. Olyan
sok hiba valakitől, aki sosem hibázik. Halvány aggodalom
szorította össze Cole gyomrát. Feltárcsázta Justin számát, és a
füléhez emelte a telefont. Ugyanakkor DeLuca mobilja is
megszólalt. Az ügyvéd elfordult.
Cole tizenegy csengést számolt. A negyedik után bosszús
lett. A hetedik után félni kezdett. Amikor Justin hangpostája
bekapcsolt, már a pánik kerülgette. Nem hagyott üzenetet, csak
bontotta a vonalat.
Akkor megérezte DeLuca nehéz kezét a vállán.
– Rossz híreim vannak – mondta az ügyvéd. – Az
asszisztensét baleset érte. A TMZ oldalára került fel egy órája.
Életben van, de csúnyán összetörte magát.
Még egy repedés a süllyedő hajó testén. És Justin… Justin
volt az életét összetartó ragasztó, az állandó pont, az egyetlen
barát, akit Cole gondolkodás nélkül meg tudott nevezni. Életben
van, de csúnyán összetörte magát.
Cole mély lélegzetet vett, és a tenyerével megdörgölte az
arcát.
– Na jó. Induljunk vissza!
– Nem. – Az ügyvéd válasza parancs volt. Cole meglepetten
nézett rá.
– Muszáj bemennem hozzá a kórházba. Évek óta dolgozik
nekem – tiltakozott. Tizenhárom éve, hogy pontos legyen.
Kettővel több, mint ahányat a telefonja csengett. Nagyon régóta
ismerte, még Nadia előtt, a három Oscar előtt, mielőtt a hírnév
nevetséges magasságokba repítette volna. Muszáj odamennie
hozzá. Muszáj itt hagynia ezt a poros, forró helyet, és
visszatérnie a városba, ahol tisztaság várja, hűvös levegő és
luxus. Miféle városnak van ilyen reptere?
Nem is igazi város, javította ki önmagát. Szinte falu. Ez a
lényege az egésznek – álmos kisváros, dugig milliomosokkal.
Most, hogy belegondolt, valószínűleg még spa sincs. A
feszültsége egyre fokozódott.
– Nem megy sehová – közölte az ügyvéd. – A Los Angeles-i
kórház zsúfolva lesz fotósokkal, és mind arra vár, hogy maga
odadugja a fotogén képét. Cirkuszt csinálna az egészből,
ráadásul az asszisztense egyelőre nincs is magánál, nem fog
tudni beszélgetni egy darabig.
– Mi történt?
– Autóbalesetet szenvedett. Gyalog volt, két autó
összenyomta – felelte DeLuca halkabban.
 Cole félrenézett; a tekintete rátalált a reptéri dolgozóra, aki
még mindig ott állt, és félrebillentett fejjel itta minden szavukat.
Cole nagyot fújt. Az ügyvédnek igaza volt. Katasztrófa lenne, ha
bemenne a kórházba. Majd küldet virágokat, talán egy
táncosnővel viteti be az üzenetét – meg kell kérnie Just…
Mintha gondolatban rájött volna a csuklás, amikor felfogta,
hogy a jobbkeze, az ember, aki mindent megcsinált, mindent
megolajozott, mindent megszervezett, egyszerre eltűnt.
Kórházban fekszik, majdnem ötezer kilométerre, és kizárólag a
saját életével tud foglalkozni, nem Cole-éval. Megtántorodott;
DeLuca elkapta a vállát, hogy megtartsa.
Tíz perccel később egy kölcsönkért, zörgő furgonban
távolodtak a reptérről.
Cole a kezével árnyékolta el az arcát a kellemetlen szögben
tűző nap elől. Az ablakot letekerték, a poros, forró levegő
bevágott, és elborította; amikor odanyúlt, hogy feltekerje, halkan
elnevette magát, olyan idegennek tűnt a régimódi
tekerőfogantyú.
DeLuca elemelte a szájától a telefont.
– Igyekszem utolérni az Envision kapcsolattartóját. –
Közben éles ívben elkanyarodtak, és Cole szorosan megmarkolta
a kapaszkodót. Biztonsági övét hiába keresett.
– Bennington Payne? – kiáltotta DeLuca a telefonba. – Hol
van most éppen?
 24. fejezet

A MIKOR BEN FELVETTE A TELEFONT, LAZÍTOTTAM, a fejemet a

peremre tett, összehajtott törülközőre hajtva elnyúltam a

medencében.
A szemem sarkából láttam, hogy vászonnadrágos lába ismét
közelít. Felnéztem: a telefonját az egyik füléhez szorította, a
másik fülét befogta, mintha egy rockkoncerten volna, és nem a
semmi közepén. Valószínűleg gyenge volt a vétel. Újra
hunyorítottam, és egy kicsit hallgatóztam is.
– Hát… Quincyben? – Úgy mondta ki a hely nevét, mint
egy kérdést. – Elnézést, kivel beszélek?
Hirtelen csettintgetni, integetni kezdett. Felültem,
szemöldökfelvonással jeleztem, hogy figyelek.
– Igen, uram. De… azonnal? Úgy gondoltam… persze. Igen,
uram. – Azon tűnődtem, hány igenuram fog beleférni a
beszélgetésbe, és azon, hogy jöhetnék rá, mi folyik itt, ha Ben
csak egy-egy félmondatot nyög ki.
– Mi a címed? – Ez a kérdés nekem szólt, hangosan
suttogva; Ben a másik kezével eltakarta a mikrofont.
Megmondtam neki.
A tárgyalás ezzel határozottan érdekessé vált. Ben elismételte
a hívójának, aztán egy utolsó igenurammal bontotta a vonalat.
 Nem gondoltam volna, hogy egy ember még jobban el tud
sápadni, mint az én édes vámpírom, de mégis úgy volt. Az arca
a szemem láttára vesztette el minden színét, és a keze annyira
remegett, hogy alig tudta visszadugni a telefonját a zsebébe.
– Mi történt? – támadtam le, feltápászkodva. A
fürdőruhámból a víz vékony patakokban csörgött le a lábamon.
Ben nagyot nyelt, az ádámcsutkája fel-le járt. Rám nézett, a
kopott fekete fürdőruhámra, aztán a gyerekmedencére, mintha
annak a kék mélyén rejlene a válasz, a somfa alatt fura szögben
parkoló bérelt autójára, majd ismét rám.
– Cole Masten itt van.
– Hol? – Az itt elég tág fogalom tudott lenni, abban pedig
eléggé biztos voltam, hogy Cole Masten nincs itt. Ugyanakkor
azok után, hogy egy perc se telt el, mióta meggondolatlanul
megadtam a címemet, rémülten jöttem rá, hogy az itt nagyon
hamar valósággá válhat. Kiléptem a medencéből, átvágtam a
száraz füvön, és megálltam Ben előtt.
– Hol? – ismételtem, elég haragosan hozzá, hogy
megriasszam.
– Quincyben. Most hagyta el a repteret. Az ügyvédjével
beszéltem. Tudni akarta, hol vagyok, és idehozza Cole-t. Valami
olyasmit mondott, hogy az asszisztense kórházban van –
hadarta, olyan gyorsan, mintha ezzel megakadályozhatta volna,
hogy a szavak valóra váljanak. Hátraléptem, mert a mondatok
szinte bűzlöttek. – Milyen messze van ide a reptér?
Lehunytam a szemem, gondolkodni próbáltam.
– Öt percre. Talán tízre. Szent ég!
 Végignéztem a fürdőruhámon, aztán a házra gondoltam. A
mosogató tele volt koszos edényekkel. A tamponos dobozomat a
vécé tetején hagytam. A kisasztalon ott maradtak a Bennel közös
manikűr-pedikűr partink nyomai meg a szétdobált levelek.
Basszus!
Futva indultam neki, a vászonnadrágos szépfiúval a víztől
felázott sarkamban.

– Tudja, a Thompson család az eredeti

negyvenhárom egyike. Ez volt minden gond gyökere. Summer
aranyos lány, meg minden, de nincs meg a családi háttere, nem
képes méltóságteljesen átvészelni a nehéz időket. Ez volt a baj.
Tudja, a lánynak nincs apja. Ebből már sok mindent leszűrhet.
– Marilyn, van neki apja. Betty Anne azt mondja,
Connecticutban él. Valami lepraszerű baja van, amitől nem
mehet emberek közé. Ezért költöztek ide.
– Ennél nagyobb ostobaságot talán még sosem
mondtál. Nem, nincs apja. Lelépett, amikor Francis terhes volt
Summerrel, ez az igazság.
 25. fejezet

M INT KIDERÜLT, az ablakot nem lehetett egészen feltekerni: egy

ponton elakadt. Ami nem is volt baj, mert túl nagy volt a meleg,
hogy egy légkondicionálás és huzat nélküli furgonban üljenek.
Brad DeLuca halkan nevetett; Cole ismét letekerte az ablakot, és
átvette az ügyvédtől a telefont.
– Azt mondja, a Darrow Lane 4-es házban van. Tegye meg
nekem, hogy kikeresi a GPS-ből!
Colé megnyitotta a térképalkalmazást, és megtalálta a címet.
– Nagyjából három kilométer. Még egy darabig egyenesen.
Az ügyvéd bólintott. Egy darabig hallgattak. Cole
megvetette a lábát, mert a kocsi határozottan zötyögött az úton.
– Évek óta nem vezettem furgont – jegyezte meg DeLuca. –
Hiányzott a sebváltó.
Cole felnevetett.
– Aha, nekem is hiányzik a Ferrarimé. – Talán elhozathatná?
A furgon ekkor belefutott egy mély kátyúba, és Cole
belekapaszkodott a műszerfalba. Talán mégsem. Az az autó
egyetlen utat sem bírna ki ezeken a földutakon.
Az ügyvédre pillantott – DeLuca határozott arcéle egészen
másként rajzolódott ki a délutáni nap fényében, erős kezét lazán
tartotta a kormányon, és ugyanolyan kényelmesen ült a rozoga
furgonban, mint a Beverly Hills-i vendéglőben. Talán mégsem
akkora seggfej. Talán pontosan ő az, akire Cole-nak szüksége
van, aki nem nyalja ki a seggét, hanem egyenesen megmondja
neki, mit gondol, a cukrozott szarságok nélkül, amiket egész
Hollywood a reggeli, gluténmentes parféjára szokott szórni.
Az ügyvéd következő mondata azonban hazavágta az
optimizmusát.
– Megígértem annak a fickónak a reptéren, hogy egy óra
múlva visszahozom a kocsiját, szóval csak kiteszem magát, és
fordulok is vissza. Az emberünk neve Bennington, ő válogatta ki
a forgatási helyszíneket a filmhez, úgyhogy bizonyára eligazodik
a városban, és magát is el tudja helyezni. – Felhő kúszott a nap
elé. A világ kissé elsötétedett.
Cole az égre pillantott.
– Bennington?
– Aha. Bennington Payne. Nem én választottam.
Cole elmosolyodott, és lenézett a kezében megcsendülő
mobilra.
– Itt jobbra – mondta.
A kanyar után Cole visszanézett az útra, amit elhagytak. A
reptér óta nem találkoztak más autóval. A Los Angelesben
eltöltött élet után ez nagyon furcsa volt – ott napi tizenkét órán
át tartott a csúcsforgalom, és az emberek jóformán a kocsijukban
laktak. Már korábban is járt elhagyatott tájakon: forgatott
szamurájfilmet Hollandiában, két hónapot töltött Alaszkában, de
most először érezte meg egy hely nyitott, csendes
magányosságát. Talán azért, mert az élete két fontos területén
éppen most repedt meg a páncélja a válással és Justin
balesetével, és feltárta vékony, érzékeny bőrét. Nézte, ahogy a
végtelen zöld-fehér mezők elmaradnak mellettük. A telefon
megint jelzett: Cole jobbra, a hatalmas, elefántcsontfehér
udvarházra mutatott: az oszlopai három emelet magasra
nyúltak, a széles elülső verandán fiél tucat hintaszék állt, és az
egészet százéves tölgyek vették körül.
– Ez lesz az.

– Mi ütött beléd? – Ben csodálkozva felvonta tökéletesre szedett

szemöldökét, úgy nézte, amint átrobogok a házon, kezemben a
ruháskosárral, és motollaként mindent felkapkodok. Meztelen
talpam csattogott a padlón, a nyavalyás fürdőruhám bevágott a
fenekembe. A tamponok, azokat el ne felejtsem! Berontottam a
fürdőbe, és a kosárba dobtam a sárga dobozt, a
gyógyszerszekrény tartalmának felével egyetemben. A mai este
vicces lesz: mama kiabálva keresi majd az aranyérkenócsöt, én
meg a tévé távirányítóját próbálom majd kihalászni a degeszre
tömött kosárból.
– Hallgass! – pisszegtem le, miközben megpróbáltam
végiggondolni, mit kéne még megcsinálnom, és mire van még
időm.
– Nem fog bejönni – hallottam Ben hangját az életösztön
ködén át. Megtorpantam; a kosár megrándult, egy vécépapír-
guriga kiesett belőle, és Ben lábához gurult.
– Tessék?
– Csak értem jönnek. Valószínűleg ki sem fognak szállni.
 Hát persze. Végre vettem egy rendes lélegzetet. Ennek
tényleg volt értelme. Miért jönnének be? Talán meg sem állnak,
csak lassítanak, kinyitják az ajtót, és kiabálnak meg integetnek
Bennek, aki fut utánuk, mintha egy vonatot üldözne.
Letettem a kosarat a konyhapultra, és a fürdőruhámra
néztem.
– Jó. Remek. Most átöltözöm.
Ekkor valaki hangosan bekopogott.
Riadtan néztem Benre.
 26. fejezet

–B IZTOS, HOGY EZ AZ? – A veranda deszkája meghajlott Cole

bal lába alatt. Sietve áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, és

végigpillantott az ablakba akasztott hímzett függönyön.
Bemről elfojtott beszédhangok és léptek nesze hallatszott.
– Igen – felelte DeLuca kurtán, és sokadszorra pillantott az
órájára. – Ez az.
Elgurultak a főépület mellett, és a kisebb ház előtt álltak meg
végül, ahol két másik autó is parkolt: egy vén Chevy furgon és
egy oklahomai rendszámú Ford szedán. A Fordot valószínűleg a
szálláscsináló bérelte. A furgon… nos, ki tudja, miféle helyi
különc…
Kinyílt az ajtó, és egy magas, szőke nő jelent meg a
küszöbön. Cole tekintete azonnal lejjebb siklott az arcáról kopott
fekete fürdőruhájára és farmer rövidnadrágjára, amit épp akkor
gombolt be. A haja kócos volt, és hosszú, akárcsak a napbarnított
lába… szinte a végtelenségbe nyúlt, a lábujjait pedig rózsaszínre
lakkozta. Nadia kinevette volna ezt a lakkot, halkan, gúnyosan:
azt mormolta volna, hogy túl fiatalos vagy hogy igénytelen liba. A
napsütötte bőrszínt látva felszaladt volna a szemöldöke, és már
nyúlt volna a táskájába a naptejért. nyomban eszébe juttatva,
hogy vegye komolyan az UV-sugárzást. Ugyanakkor már írta
volna is a következő üzenetet az asszisztensének. hogy szervezze
meg a következő időpontját a barnítószalonban.
– Bennington itt van? – Brad az ajtófélfára támaszkodott, a
karja eltakarta Cole elől a nő mellkasát, de Cole azért észrevette,
hogy a nő tekintete az ő arcáról az ügyvédére villan, és majdnem
leesik az álla. Különös, rossz érzés lepte meg. A csajhoz
becsenget egy filmsztár, erre ő félrenéz.
Elfordult, a veranda kopott korlátjára tette a kezét, és
röviden, keserűen felnevetett. Hogy került a törékeny egója ilyen
állapotba? Nahát. Milyen mélyre süllyedt, ha bántja, hogy egy
vidéki lány másra is ránéz? DeLuca kétségkívül jóképű volt, ezt
mindenki láthatta, ráadásul alfahímferomonokat bocsátott ki
magából, amelyek hatására a nők egymást taposhatták le, hogy
odaérjenek hozzá. Természetes, hogy a lány őrá fog nézni, hogy
megosztja a figyelmét az ügyvéd és Cole között, főleg, hogy
DeLuca feltett neki egy kérdést. De akkor is. Cole széfjében
három Oscar pihent. A lány legalább egy kicsit megbámulhatta
volna.
Nekidőlve a korlátnak, visszafordult az ajtó felé, és karba
tette a kezét. Várta, hogy a bemutatkozások véget érjenek, és
eljusson végre a hotelbe, ahol lezuhanyozhat.
A szálláscsináló felváltotta a lányt az ajtóban. Kár. A lány
szebb látványt nyújtott. A fickó nagyon pörgött, egyfolytában
bólogatott, néha integetett is – Cole feje szinte belefájdult.
Valaki mondott valamit, ami neki szólt. DeLuca felé fordult,
és mindketten választ várva néztek rá – Cole kiegyenesedett,
felszegte a fejét.
– Elnézést, hogyan?
 – Úgy tűnik, Quincyben nincs túl sok szálláslehetőség, de
Bennington…
– Csak Ben – szakította félbe a fickó, jóformán pitizve.
Mögötte ismét megjelent a lány, de most már egy bő fehér pólót
is felvett a fürdőruhája fölé, és lófarokba fogta kócos haját.
Összeakadt a pillantásuk. Cole rámosolygott, a védjegyévé vált
mosollyal, amely minden ajtót megnyitott előtte. A lány nem
viszonozta. A francba! Mindene tönkremegy, még a mosolya is.
Cole megjegyezte magában, hogy szólnia kell Justinnak…
szólnia kell valakinek, hogy jelentse be a fogorvoshoz. És hogy
gyakoroljon ma este a tükör előtt, hogy megbizonyosodjon róla:
minden rendben van. Lehet, hogy a lány hibája. Lehet, hogy
leszbikus.
– Igen – folytatta az ügyvéd. – Ben azt mondja, a helyi
szálláslehetőségek nem valami fényesek, a legközelebbi helység,
ahol rendes hotelek vannak, az Tallahassee…
Cole erre már felfigyelt, leeresztette a karját. Egyetemi város.
Bárok. Formás fenekű diáklányok, akik úgy néznek majd rá,
mint egy istenre. Talán ez majd megadja a lökést az
önbizalmának, amire láthatóan olyan nagy szüksége volt.
– …de megmondtam neki, hogy az nem lesz jó. Itt kell
maradnia Quincyben. – DeLuca úgy mosolygott, mintha
pontosan tudná, mi jár Cole fejében.
Ó, persze! A szabályok. Cole lecsapott egy moszkitót a
nyakán, és érezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a hátán.
– Nem szeretném elrontani a hangulatot – legyezett félre
egy újabb vérszívót –, de bemehetnénk? Ahol a légkondi van?
 Bennington és a lány összenézett, aztán a lány kedvesen
elmosolyodott.
– Hát persze. Adhatok valamit inni? Esetleg egy kis
jegesteát?
 27. fejezet

Ö SSZESEN NYOLC PERCBE KERÜLT, hogy a Cole Masten iránti

imádatom hatalmas ellenszenvvé változzon. Nem a külsejével

volt a gond: ha lehet, a verandám korlátjának támaszkodó
pasas élőben még jobban nézett ki, mint a filmvásznon.
Alaposan megnéztem magamnak, amíg a korlátot markolva a
Holden-ültetvényt bámulta. Fájdalmat láttam rajta – ahogy a
válla előreesett, ahogy az ajkát harapdálta –, és a szemében is ott
volt, amikor megfordult, és rám nézett. Abban a percben –
kezemmel a kilincsen, a küszöbömön a két legszexisebb férfi,
akit valaha láttam – arra gondoltam, hogy van benne valami,
valami teljes, valami nyers és valami szép.
Most már tudom, mit láttam. Tudom, mi volt az a valami.
Egyszerű és tömény bunkóság. Elkényeztetett felsőbbrendűség –
én megkapom, amit akarok, mert megérdemlem, te pedig nem érsz
fel hozzám. Már találkoztam hozzá hasonló pasikkal. Carl
Hanson ugyanabban a porban játszott, mint én, ugyanabba a
középiskolába járt, mint én, táncolt is velem az öregdiákbálon,
nyaranta együtt motoroztunk. Aztán leérettségizett, elvégezte az
állami egyetemet, és New Yorkban kötött ki. Rájött, mennyi
mindent megszerezhet az apja pénzén, hogy milyen az élet a
megyehatáron túl, és legközelebb csak néhány karácsonnyal
később tért haza. Annyira fenn hordta az orrát, hogy még a
kokain nyomait is láttam benne. A templomi összejövetelen úgy
fogdosta a fenekemet, mintha a sajátja lenne; ezért rendesen
orrba vertem. A mutatóujjam el is tört, de megérte; Mr. Hanson
kifizette a kórházi számlámat, átjött, megteázott mamával, és
ezerszer is bocsánatot kért, amiért ilyen seggfej lett a fiából.
Kilenc ép ujjam volt, és egy szépen összeforrt tizedik. Ha
Cole Masten megkísérli a testem szemrevételezését a kezével
folytatni, neki is megmutatom, milyen kemény a déli lányok
ökle.
Az ellenszenvem akkor kezdődött, amikor behívatta magát.
Illetlenség volt, felhívta a figyelmet a saját hibámra, hogy nem
invitáltam be őket. Mindazonáltal egy' bunkóság még nem tesz
egy másikat meg nem történtté – csak egy plusz fekete pont a
végső faragatlansági elszámolásban.
Tudom, be kellett volna hívnom őket. Pokoli hőség tombolt
kint, épp csak annyira volt késő, hogy a moszkitók már
előjöjjenek, és a friss emberszag csak vonzotta őket. A házban
azonban katasztrofális rendetlenség uralkodott, Ben pedig
megígérte, hogy nem fognak bejönni. Ez volt az egyeden dolog,
ami segített, hogy megőrizzem a lélekjelenlétemet, amikor ajtót
nyitottam, mert igaz, hogy fürdőruhában és farmersortban
voltam, de azt gondoltam, legalább azt nem fogják látni, milyen
állapotok uralkodnak a házban. Hogy a fürdőszobai szemetest
nem ürítettem ki. Hogy a mézes gabonapelyhes doboz reggel óta
a konyhapulton gubbaszt. De a helyzet menthető lett volna –
amíg a szépfiú el nem határozta, hogy neki muszáj bejutnia a
házba. Annyira tuskó.
 Cole Masten másodjára három perc múlva mutatkozott be. A
férfiak esetlenül ácsorogtak a nappaliban, miközben én, a bolond
nő, rohanvást igyekeztem mindenkit kiszolgálni italokkal. A
szemem sarkából figyeltem Cole-t, aki elmélyülten beszélgetett
az ügyvédjével. Láttam, milyen finom, fehér a bőre – tönkre fog
sülni ez alatt a nap alatt. Itt minden nyáron szó szerint a
kövezeten sütöttünk tojást. Mindössze egy szem helyi tojást,
amit egy helyi tyúk tojt, amit a polgármester hozott és tört fel
ünnepélyesen, pontosan mindig az előző nyár legforróbb napján.
A tojássütés nagyon fontos eseménynek számított, mindenki
bejegyezte a nem túl zsúfolt naptárába, hogy hozzon némi ételt,
és a többiekkel együtt a First Florida Bank parkolójában
ácsorogva Gentry mama egyik bánatos kis tojását figyelje. Néha
gyorsan megsült, máskor szokatlanul elviselhető volt az idő, és a
fehérje csak néhány szánalmas kis buborékot vetett. Úgyhogy
nálunk tényleg ennyire meleg volt. Cole kaliforniai fehérsége
megrepedezik és felpöndörödik majd, mint a ropogós bacon.
Miközben a szekrényeket nyitogatva poharakat kerestem, és
a nedves fürdőruhám alatt lassan viszketeggé váltam, arra
gondoltam, hogy felajánlhatnék neki egy kis naptejet, mint
Quincy barátságos üdvözletét az érkezőnek. Ehelyett azonban
feltéptem a mosogatógép ajtaját, és fogadást kötöttem
magammal, hogy mire legközelebb látom, úgy fog kinézni, mint
egy főtt rák.
– Nekem rohannom kell – jegyezte meg az ügyvéd
mentegetőzve. – Vissza kell vinnem a furgont, aztán meg indul a
gépem. A feleségem leszedi a fejemet, ha nem érek haza
vacsorára.
 Otthagyta a többieket, és felém lépett. Kiemeltem egy
poharat a mosogatógépből, a pultra tettem, és megráztam felém
nyújtott kezét.
– Nagyon köszönöm a szíveslátást. Attól tartok, nem
értettem a nevét.
– Summer – böktem ki. – Summer Jenkins. Adhatok egy kis
teát az útra?
– Nem, de azért köszönöm – nevetett.
A felesége. Ezt mondta. A felesége dühös lesz, ha nem ér haza
időben. Persze nem akkora meglepetés – a jobb példányokat már
elhalászták. Neki ráadásul még modora is volt. Kikísértem,
integettem utána, és a mosolyom csak akkor hervadt le, amikor
megláttam, hogy az ajtó üvege mennyire poros. Csodás. Minden
lépésnél tragédia. Hirtelen eszembe jutott mama, és a sütő
órájára pillantottam. Négy óra volt – még kilencven perc, mire
hazaér a munkából. Bőven elég, hogy Cole-t és Bent kirakjam,
aztán berakjak valami gyors kaját a sütőbe. Talán egy olyan
konyhakész tálat – Carla a boltban megesküdött, hogy éppen
olyanok, mint a házi készítésűek, de mi azért mindig tudtuk. Az
országnak ezen a részén nem lehet megjátszani az eredetiséget.
Visszatértem a konyhába. Ben a fülére szorította a telefonját,
Cole Masten gyanakodva méregette a kanapémat, mintha nem
lenne biztos benne, hogy rá lehet-e ülni. Megroppantottam a
jégkockatartót, kiszedtem néhány kockát, és a poharába dobtam.
Ben majd gondoskodik magáról, a hűtőpohara – valahol a
káoszban – még félig tele volt.
– Teát? – szóltam ki.
A pasas elfordult a kanapémtól, és engem kezdett méregetni.
 – Szénsavas vizet, legyen szíves.
Ez volt a második ütés. Rámosolyogtam, de inkább
haragosan, mint édesen. A délieknek azonban a mosolya is
fegyver, és csak a tősgyökeresek tudják megkülönböztetni a
vicsort a vigyortól.
– Attól tartok, nincs a háznál szénsavas víz.
Te nem vagy férfi, gondoltam. Egy férfi nem iszik szénsavas
vizet; olajcsere után csak ráhajol a csapra.
– A mentes is jó lesz. – Elfordult, és óvatosan letelepedett a
kanapéra. Visszafordultam a mosogatóhoz, hogy ne is lássa a
grimaszomat.
A mentes is jó lesz, Hát ez aztán mentes lesz. Mindentől.
Megnyitottam a csapot, megtöltöttem a poharat, elzártam a
vizet, kivittem a poharat, és letettem egy söralátétre.
Szemöldökfelvonva néztem a még mindig telefonáló Ben re, aki
mindjártmindjárt mozdulattal intett vissza. Lehuppantam a
fotelbe. Cole Masten a poharat tanulmányozta, mielőtt
bclekortyolt volna.
– Milyen volt a repülőútja?
A kérdést hallva rám nézett, de a tekintete a lábamon siklott
felfelé. Kortyolt, aztán újra, már nagyobbat. Igazán szégyen volt
ennyi szépséget rá pocsékolni. Isten feloszthatta volna sűrű
szempilláját, markáns vonásait, mogyoróbarna szemét és ízlelni
való száját három férfi között is, így több nőnek adva esélyt a
boldogságra. Ehelyett Cole Masten elvitte a főnyereményt.
Nevezett főnyeremény a fejét hátrahajtva ivott, nem siette el
a választ. Jól láttam a nyaka szép vonalát, a pohár peremére
simuló ajkát, a nyelve hegyét…
 Egek! Fészkelődni kezdtem, megrángattam a pólóm nyakát,
és félrepillantottam. Hirtelen mindennél jobban szerettem volna,
ha Bennel együtt mielőbb eltűnnek, én pedig visszakapom a
házamat és fél- vagy egyórányi békét és csöndet, mielőtt az
anyám hazaér. Ez a kívánság teljesen értelmetlen volt. Minden
amerikai nő, akinek nem víz folyik az ereiben, kikaparta volna a
szememet egy esélyért, hogy ilyen közel kerüljön HOZZÁ. Talán
a kisvárosiasságom tette, ugyanaz az ostobaság, ami nemet
mondott a főiskolára és a „rendes munkákra”. Talán az tette,
hogy arra neveltek: az igazi férfiaknak van modora. Nem
válogatósak, és nem olyan arcszeszt választanak, amely vonzza a
moszkitókat.
Ben letette a telefont. A következő percben Cole Masten
bevitte a harmadik ütést.
 28. fejezet

C OLE MASTEN ÉLETÉNEK TALÁN EZ VOLT A LEGROSSZABB KÉT HETE.

Elveszítette Nadiát. A Palack veszélybe került. Justin

balesetet szenvedett. Brad DeLucával elutazott Quincybe. Rémes
döntés volt. Hová tette az eszét? Minden rendben lett volna, ha
Justin itt van, és intézi a szállását, a napirendjét, hogy az életében
megfelelő egyensúlyban legyen az elfoglaltság és a pihenés.
Justin beszélt volna a szálláscsinálóval is, hogy Cole-nak ne
kelljen a kezét bepiszkítania, egy vadidegen kanapéján
ücsörögnie, a vizét iszogatnia. Mit is kérdezett? Ó, igen. A
repülőutat.
Újra kortyolt, hogy ne kelljen felelnie. Micsoda ártatlan
kérdés, értelmetlen fecsegés. Egek, mikor társalgott utoljára
céltalanul? Csak úgy, udvariasságból? Mikor vett részt bármiféle
beszélgetésben, amely nem tartalmazta az „Igen, Mr. Masten”,
„Persze, Mr. Masten" vagy a „Természetesen, Mr. Masten, ahogy
csak kívánja” kifejezéseket? A szócséplés másféle embereknek
való, azoknak, akiknek túl sok az ideje, és mindig új
kapcsolatokat akarnak építeni. Neki már nagyon régóta nem volt
szüksége rá, hogy kapcsolatokat építsen. Ott volt neki Nadia és
Justin. Az ügynök, a menedzser, a sajtófőnök. Minden feladatra
megvolt az embere, nem volt senki másra szüksége.
 Lenyelte a vizet. Az jutott eszébe, hogy a legújabb
események fényében vajon ezek közül a kapcsolatok közül hány
van veszélyben. Nadia volt a társalgás, a kapcsolatépítés
királynője. Ő rendelte meg az italokat a születésnapokra, a
steakeket az évfordulókra. Ő írta meg a köszönőleveleket a
vacsorák után, ő emlékezett a gyerekek nevére, a felnőttek
egészségügyi problémáira. Talán ha nincs Nadia, Cole is jobban
megerőltette volna magát. De erre nem volt szükség: Nadia volt
a fél karja, amíg…
Jézus! Gyorsan felállt, letette a poharat, és az ablakhoz lépett.
A szálláscsináló magyarázott valamit, de Cole nem figyelt.
Megdörgölte az arcát. Össze kell kapnia magát. Nem
koncentrálhat állandóan arra, ami tönkrement az életében. Talán
egy életmód-tanácsadóra van szüksége.
Leeresztette a kezét, és a másik férfihoz fordult.
– Kezdje újra! – szakította félbe. – Nem figyeltem.
A fickó – mi a fene volt a neve, Wennifer? – elhallgatott,
aztán újrakezdte, de a pillantása közben a lányra villant.
– Várjon! – emelte fel a kezét Cole, és a lányhoz fordult, aki
már nyúlt is a poharáért. – Ki maga? Ügy értem, nem sértésnek
szánom, de miért és hogyan került a projektbe?
A lány szeme megvillant. Cole-nak önkéntelenül is
megtetszett a tűz, amit látott benne. Bárcsak Nadiában több lett
volna! Nadia a tüzet általában a szobalányoknak tartogatta, akik
nem jelentek meg időben, a szerződéseknek, amelyek nem neki
kedveztek, az Yves Saint Laurent divatháznak, amikor az Oscar-
gálára varratott ruhája mellben nem volt előnyös. Cole-lal ritkán
osztotta meg; Cole ezt általában figyelmen kívül hagyta, vagy
jobbnak is vélte. Most úgy látta, ez is egy figyelmeztető jel volt,
amit nem vett észre.
– Nekem segített. – A szőke lány becsukta a száját, amikor a
szálláscsináló megszólalt, csak egy éles pillantással felelt.
Kibogozta hosszú lábait, felállt – az arca Cole álláig ért, de
hátrahajtotta a fejét, hogy Cole érezhesse a tekintetének teljes
erejét.
Ez megint olyasmi volt, ami ritkán történt meg, hogy az
emberek egyenesen az arcába nézzenek. Inkább félrefordultak,
lesütötték a szemüket, sokat bólogattak. A rajongók kivételével,
mert ők a kezüket nyújtogatva bámulták, mind azt akarták, hogy
nézzen a szemükbe.
Ez a nő azonban nem rajongással nézte. Az ő tekintete
átégette Cole kagylóhéját, benézett minden sötét és bizonytalan
zugba, és nem tetszett neki, amit látott. Szoros közelségben állt
meg hozzá, és szinte morogva felelt.
– A nappalimban áll, a légkondim hűvösében, a mentes
vizemet issza. Ez a miértje, Mr. Masten. Amúgy meg sehogy sem
kerültem be a projektbe. Ben a barátom, épp itt volt, amikor a
maga ügyvédje felhívta, és hívás nélkül becsörtettek a
medencebulinkba.
A lány vérbeli quincyi volt. Cole kénytelen volt értékelni a
tényt, és csak azt sajnálta egy percig, hogy Don Waschoniz, a
Pénz a palackban rendezője nem volt jelen, hogy megörökítse a
pillanatot, a kitörést. A lány délies hanghordozása nem volt
megjátszott vagy mesterkélt; édes volt és méltóságteljes, a tűz, a
méreg szinte aranyos. Hiszen Cole Mastennel áll szemben, az ég
szerelmére! Most le kellene rángatnia a saját fürdőruháját, és
lehajolva felkínálkoznia, nem pedig csípőre tett kézzel kihúznia
magát. Tökéletes lenne Ida, a női főszereplő megformálására, aki
titkárnőként az első befektetők egyikeként tesz szert a nagy
vagyonra. Még csak színészi játékra sem lenne szükség: elég
lenne kisminkelni, a helyére állítani és elismételtetni vele a
szöveget.
Cole napok óta először – elvigyorodott. A lány hátralépett, a
szeme összeszűkült. Óó, az a dühös nézés! Ez még jobban átjön.
Igazi déli harag. Ha ezt az arckifejezést meg tudná ismételni
például a receptes jelenetben, tuti siker lenne.
– Kifelé!
Cole felnevetett a halvány akcentust hallva. Egyáltalán nem
hasonlított a sztárok által eljátszani próbákra. Az rémes volt. De
eddig nem tudhatták: kaliforniai fülük számára elég jól csengett.
Most azonban már érezte a különbséget.
– Komolyan beszélek. – A lány az ajtóra mutatott, az ajkát
kemény vonallá szorította össze. – Kifelé, vagy istenemre,
lelövöm!
A szálláscsináló közéjük lépett, és idegesen veregetni kezdte
Cole vállát, mintha ezzel bármit is megoldhatna.
– Komolyan gondolja – suttogta. – A ruhásszekrényben tartja
a fegyvereit.
Cole hátralépett, és ismét megnézte magának a lányt.
– Mit is mondott, hogy hívják?
Ismét csak egy morgást kapott válaszul. Cole újra felnevetett,
és hagyta, hogy az alacsony, meleg férfi kitaszigálja a bejárati
ajtón, vissza a nyári hőségbe.
Tökéletes. Tökéletes lesz.
 Most már csak fel kell hívnia az Envisiont. Pontosan azt
adhatja Price-nak, amiért könyörgött: felmentheti a szerződés
alól. A Quincyben töltött első tizenöt percében máris megoldott
egy gondot. DcLucának igaza volt, amikor idehozta. Itt, a
helyszínen elvégezheti, amit el kell végezni. Belevetheti magát a
munkába, és elterelheti a figyelmét mindenről, ami Nadia.
A sajtónak nem fog tetszeni a csere – jól kell megfogalmazni,
vagy meg kell egyezniük Minkával a kilépési tervről és a PR-
kampányról. Lehet, hogy az értékelések emiatt néhány tized
ponttal lejjebb csúsznak, de az ő neve egyedül is elegendő kell,
hogy legyen. A szőke eredetisége pedig mindent visz. Pontosan ő
az, akire a filmnek szüksége van.
 29. fejezet

A MINT AZ AJTÓ BECSUKÓDOTT COLE Masten széles válla mögött,

rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem lett volna szabad

elveszítenem a türelmemet, úgy kellett volna viselkednem,
ahogy egy kedves déli lányhoz illik, illedelmesen mosolyogva.
Úgy kellett volna gondolatban a pokol legmélyebb bugyrába
küldenem, hogy közben nevetek rá. Az érzelmeket csak zárt
ajtók mögött szabad kimutatni. A nyers érzelgősség gyengeséget
mutat, márpedig annál több eszem volt, mint hogy gyengének
mutatkozzak, főleg egy idegen előtt.
Nem tudom, mi ütött belém. Megjelent a Palack mögött álló
férfi a pénzével, én meg kirúgtam a forróságba, mert nem
tetszett, ahogy megkérdezte, ki vagyok. Tökéletesen észszerű
kérdés volt, még ha udvariatlanul is fogalmazta meg vagy tette
fel. Egy idegen. Egy jenki. Nem várható el, hogy tisztában legyen
minden szabállyal, amelyek a mi déli társadalmunkat irányítják.
És akkor már mondjuk ki az igazat: Cole Masten bármilyen
kérdést feltehet, bármilyen hangnemben, amit csak akar. A
bankszámlámon pihenő húszezer az ő zsebéből származott; ő
vezette a Quincyből kifelé tartó vonatot. Nem számít, ha nem
kedvelem. Nem számít, ha az igazi, életnagysága Cole Masten
minden, róla szövögetett álmomat tönkreteszi. Elvégre színész,
az a munkája, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen.
 Lehuppantam a kanapéra, és hátradöntöttem a fejem. Az
átkozott bútornak most Cole-illata volt, valami egzotikus
illatszer, fújhatom rá a szagsemlegesítőt. És ezzel elszállt minden
reményem, hogy szerezzek magamnak valami, a filmhez
kapcsolódó melót. Nem mintha Bennek olyan nagy szerencséje
lett volna azzal az Eileen Hogyishívjákkal. Csak a
rendezőasszisztenssel folytatott telefonbeszélgetése felét
hallottam, de az se tett jót az önbecsülésemnek. Tényleg
nem volt túl sok minden, amivel dicsekedhettem volna. Az,
hogy kiváló répatortát tudok sütni, a humorérzékem pedig
szikrázó, nincs benne a tíz legfontosabb készségben, ami egy
forgatáson kellhet. A pokolba! Egyik lábamat a dohányzóasztalra
tettem, megláttam a nedves kört, amit Cole pohara hagyott, és
elfintorodva odahajoltam, hogy letöröljem. Itt hagyta a vizet.
Lehetnék olyan kedves, hogy kivigyem neki. Bocsánatot
kérhetnék a kitörésemért, és visszahívhatnám őket.
Nem. Bennek van kocsija, oda beülhetnek, felcsavarhatják a
hűtést, és irány a város. Ben alighanem úgyis felhívta már Mrs.
Kirklandet. A ház biztosan majdnem készen van már, a bérelt
kocsit is odavihették, hogy azzal utazgassák körbe a megyét az
Envision Entertainment pénzén. Nem jelenthet nagy gondot,
hogy Cole Masten egy hónappal korábban költözik be.
Haragosan fújtam egyet. Mi a fenét fog itt csinálni egy
hónapon át?
 30. fejezet

– M ÁR CSAK EGY HÓNAP ÁLL RENDELKEZÉSRE a forgatás

megkezdése előtt. Lehetetlen. – A rendező elharapott szavai

statikus recsegés között érkeztek. Cole a telefonra pillantott, és
elátkozta a gyenge térerőt.
– Semmi sem lehetetlen. Tudod, hogy Mínka az élete árán is
ki akar szabadulni a filmből. Hívd fel az ügynökét, hitesd el vele,
hogy megadtuk magunkat, és érjetek el valami eredményt.
Adjatok neki egy beugró szerepet. Vagy készpénzt. Vagy én nem
bánom, hogy mit. De ez a lány tökéletes, én mondom. Most pedig
pattanj fel egy repülőre, és vonszold ide magad!
– Cole, te színész vagy. Pontosan tudod, hogy nem mindenki
képes rá. Mit sem szeretnék kevésbé, mint egy faarcot látni a
vásznon.
Cole kitapogatta az ülésállító kart, és hátracsúsztatta az ülést,
hogy egy kicsit kinyújthassa a lábát.
– Ez a legszebb az egészben, Don. Nem kell majd
színészkednie. Csak önmagát kell adnia. Aniston egész
nyomorult karrierje erre épült, ennek a lánynak csak egy filmet
kell megcsinálnia.
– Nem. Nem megyek bele. Nem vágom ki az egész filmet,
csak mert valami liba, aki sztár akar lenni, leszopott egy
kukoricaföldön!
 – Gyapotföldön, Don – vigyorgott Cole. – Nem olvastad a
könyvet? Pedig elküldtem neked.
– Nem érdekel! – robbant ki a másikból. – Akkor sem
csinálom meg.
– Nem vagyok szerelmes. A csaj lepattintott. De pokolian
georgiai módon csinálta. Azzal a vegytiszta déli bájjal. Legyél
egy órán belül a Santa Monica-i reptéren, a gép várni fog rád.
Beszélj a lánnyal, és holnap mondd a szemembe, hogy menjek a
fenébe, aztán repülj haza. Huszonnégy óra, Don. Ráadásul te is
tudod, hogy Price dolga nem fog megoldódni magától. Oscar-
szagot érez a Clooney-filmen, és azért puncsol, hogy bekerüljön
oda.
Hosszú csend a vonalban. Az autó lelassított, mert utolértek
egy traktort. Cole nézte – két hatalmas kerék tetején egy ember.
– Éppen benne vagyok valamiben. Legyen másfél óra, és a
Van Nuys-i reptér. És még ma este beszélni akarok ezzel a
lánnyal. Nem érdekel, milyen késő lesz, mire odaérek, egyenesen
jövök is vissza. A gyerekemnek díjátadója van holnap.
Cole elmosolyodott.
– Rendben. Hívj fel, ha földet értél!
Don még morgott valamit, azzal a vonal megszakadt. Cole
örömében a műszerfalra csapott, amitől a mellette ülő
összerezzent.
– Mit is mondott, mi a neve?
– Bennigton. Ben – javította ki magát azonnal.
– Ben, húzódjon le! Én akarok vezetni.

*
Ben engedelmesen félreállt; a kocsi megdöccent a padka magas
füvén. Mire üresbe tette a sebességváltót, és kinyitotta az ajtót,
Cole már ott állt, szinte életnagyságnál is magasabban, a
délutáni nap dicsfénnyel vette körül. Ben hunyorogva nézett rá,
és kiszállt.
– Köszönöm. – Cole elrendezte hosszú lábait az ülés előtt.
Ben futva kerülte meg a motorházat, kissé tartott tőle, hogy a
megbízója csak úgy kilő, őt meg faképnél hagyja.
Cole beletaposott a gázba, és balra rántotta a kormányt. A
kocsi szűk U kanyart vett. Ben megragadta a kapaszkodót.
– Uram… izé, a város arrafelé van.
– Visszamegyünk a lányhoz. Mi a neve?
– Summer. Ő volt… róla beszélt a telefonban?
A férfi hangja furán, élesen csengett, Cole nem tudta hova
tenni. Megszorította a kormányt, odapillantott, aztán sebesen
bevett egy kanyart. Az autóban volt erő. Meglepő.
– Igen. Valami baj van vele?
– Be akarja venni? Színésznőnek? – A férfi arca csaknem
teljesen elsápadt; Cole látta, hogy a középső konzolt szorító ujjai
hasonlóképpen fehérek. Nem tudta volna megmondani, hogy az
ő vezetési stílusától ijedt-e meg jobban, vagy a lehetőségtől, hogy
Summer…
Summer. Rémes név! Az Ethel vagy a June talán már foglalt
volt? Summer nem lehetne más, mint egy tizenhárom éves,
fogszabályzós csitri. Kissé lassított – a sebességmérő tűje
kilencvenöt alá csúszott –, és látta, hogy a másik válla
valamennyire ellazul.
 – Igen – válaszolta, a lábát a fékre helyezte, figyelte, hol kell
lekanyarodni.
– Mint tartalékot?
– Nem – nevetett halkan Cole.
– Nem… úgy értem, hallottam, hogy Minkát említette. – A
férfi… Ben volt a neve? Nagyot nyelt, és jobbra mutatott. – Ez az
az út.
Cole a fékbe taposott, mire az olcsó autó csúszva leblokkolt
ahelyett, hogy elfordult volna. Üresbe tette a motort, és az
utasához fordult.
– Mi a gond? Bökje ki!
– Semmi. – Ben keze idegesen repdesett a kettejük közti
szűk helyen, a pillantása hol Cole arcát fürkészte, hol lesütötte a
szemét, aztán ismét Cole-ra nézett. Szinte szédítő volt. Nem is
csak szinte. Cole elkapta a karját, hogy megállítsa.
– Hagyja ezt abba, és beszéljen!
– Summer… nem színésznő. Semmi tapasztalata nincs a
filmszakmában. Már kérdeztem. Próbáltam neki munkát
szerezni.
– És? – vont vállat Cole.
– És. – Ben félrepillantott. – Eléggé makacs tud lenni.
Cole ajka mosolyra húzódott.
– Aha, azt észrevettem.
– Talán jobb lenne, ha hagyná, hogy én hozzam fel neki.
Nem hiszem… – Elhúzta a száját. Ha Cole teheti, harapófogóval
húzta volna ki belőle a szavakat. Így csak várt.
– Nem hiszem, hogy nagyon kedveli magát – hadarta Ben a
biztonsági övébe kapaszkodva, aztán félrenézett.
 Most először, mióta Nadia elhagyta, Cole felnevetett. Éppen
csak röviden, de érezte, hogy valami feszültség kioldódik
benne, régi énje egy része visszatér. Nem hiszem, hogy nagyon
kedveli magát.
– Az jó – felelte, sebességet váltott, és ráfordult a főútra. – Az
nagyon jó.
 31. fejezet

„Az egyetlen ok, amiért Hollywoodban vagyok,

az, hogy nem vagyok elég erős, hogy visszautasítsam a pénzt."
– MARLON BRANDO –

A HÁLÓSZOBÁMBAN VOLTAM, a ruháskosárból szedtem ki a

holmikat, amikor meghallottam a kopogást, aztán az ajtónyitást,

végül Ben hangját.
– Summer?
Bizonytalanul léptem ki a folyosóra, de akkor megláttam,
hogy tényleg csak ő az.
– Szia!
– Szia! – ismételte.
Egy hosszú pillanatig csak néztünk egymásra, aztán
nevetésben törtünk ki.

– Szóval, mondd csak – kezdtem; a verandán ültem, lábam a

legfelső lépcsőfokon, a fa meztelen combomhoz nyomódott. –
Mennyire csesztem el?
 Egy Miller Lite sört dajkáltam; Bené hidegebb volt az
enyémnél, mert én már akkor kinyitottam egyet, amikor a kocsija
kikanyarodott az udvarból.
– Meglehetősen – nevetett Ben, kortyolt, aztán megjátszott
dühvel az arcán előrebökött a mutatóujjával. – KIFELÉÉÉÉ! –
utánozott. Nevetve takartam el az arcomat.
– Hát tényleg – helyeseltem, kiittam a sört, és letettem az
üveget. – Legalább jól néztem ki?
– A buggyos pólódban, a vénséges fürdőruhádban és a
szakadt nadrágodban? – grimaszolt, – Ó, persze! Mint egy
szexistennő.
Ben újra kortyolt. Én lecsaptam egy moszkitót. A tücskök
rákezdtek a dalukra a mezőn.
– Azt akarja, hogy szerepelj a filmben – bökte ki végül Ben. A
tekintete a mezőn járt, az ujjait összekulcsolta a sörösüvegen.
– Micsoda? – meredtem rá, várva, hogy rám nézzen, és
már majdnem rávágtam valami viccet, de akkor felém fordult, és
a szemében láttam, hogy őszinte. Még valami mást is láttam ott:
szomorúságot? Aggodalmat?
– Komolyan beszélsz? – tudakoltam. Leugrottam a
verandáról, és csípőre tettem a kezem. – Bennington… – Hiába
kutattam az emlékezetemben a családneve után.
– Payne – segített ki.
– Bennington Payne, te most szórakozol velem?
– Nem. – Hátrahajtott fejjel nagyot kortyolt; az üveg nyakán
lefutott egy páracsepp. – Tényleg azt akarja. Minka Price
szerepét kapnád. Azt gondolja, hogy tökéletes vagy. Hiteles. – A
tökéletes szót apró intéssel hangsúlyozta, kifeszített ujjakkal.
 Vissza kellett ülnöm. Úgy éreztem, a tücskök ciripelése
egyszerre túl hangos, az este túl forró. Három nappal ezelőtt
abban reménykedtem, hogy kapok valami kifutó munkát,
hordom a kávét, a fánkot, fénymásolok. Most… Minka Price
szerepe? Mrs. Holden rettenetesen szomorú lesz. Úgy tervezte,
visszajön, amíg tart a forgatás, nagyon szeretett volna összefutni
a színésznővel a boltban, a benzinkúton vagy az esti sétája során,
a keze ügyében tartott jegyzettömbbel és tolla] az autogramnak,
és a kérdéssel, ó, nem bánná, ha készítenék egy képet?
Lehuppantam a legközelebbi lépcsőre, igyekeztem felfogni a
dolgot.
– Ezen nincs mit gondolkodni, Summer – mondta Ben
halkan. – Ilyen ajánlatot egyszerűen senkinek nem tesznek. A
Los Angeles-i lányok lefekszenek, embert rabolnak, ölnek az
ilyesmiért.
Elmosolyodtam, mert elképzeltem száz nagy mellű, festett
szőkét, különféle kompromittáló pózokban, a kezüket
nyújtogatva valamiért, amit érdemtelenül elém tettek. Nem
tudtam színészkedni. Sosem próbáltam. A középiskolai
színjátszó körben sem vettem részt, a templomi előadásokba sem
jelentkeztem. Most pedig vegyem át Minka Price helyét? A város
teljesen felbolydulna, tele szájjal suttognának – a pletykagyár
biztosan valami nevetséges dolgot hozna ki a jó szerencsémből.
Híres lennék. Nem annyira, mint Price, de mégis.
A térdem közé hajtottam a fejem, és mély lélegzetet vettem.
Nem akartam híres lenni.
– Ez lenne a jegyed a nagyvilágba – mondta Ben halkan,
mintha ugratni akarna.
 Jegy a nagyvilágba. Hát hogyne, ha szereplővé válók, az
egész forgatag közepébe kerülök. Megtapasztalhatok mindent,
amitől féltem, hogy sosem lesz benne részem, és még annál is
többet. Nagyon izgalmas lenne. Láttam a költségvetést, láttam,
mennyi pénz – Cole Masten pénze – ömlött bele a projektbe,
amihez hasonlót Quincy még sosem látott. Hirtelen eszembe
jutott az a kérdés, amit először kellett volna feltennem.
– Mennyi a gázsi?
Ben vállat vont.
– Fogalmam sincs. De megkérdezheted Cole-t.
Cole-t. Ó, igen. A férfit, akit kiutasítottam a házamból.
Elhúztam a számat.
– Hol van?
– A kocsiban. Mondtam neki, hogy várjon.
– Ne mondd! – nevettem. – Megmondtad neki?
– Lehet, hogy ő is felajánlotta volna – mosolygott Ben
szomorkásan.
– Milyen figyelmes – mormoltam.
Főszerep. Biztosan sok pénz van benne. Elég, hogy
biztosítsam mama kényelmét, és igazán elszabaduljak
Quincyből. Több mint elég. Kinéztem a mezőre, és azt kérdeztem
magamtól, miért tétovázok még.
– Hát jó – fordultam vissza Benhez. – Kérdezzük meg Cole-t!
 32. fejezet

C OLE NEM ISMERTE AZ ANYJÁT. A hivatalos verzió szerint, amit

több százszor átfogalmaztak-megjelentettek már, úgy szólt, hogy

egy részeg autós gázolta el, amikor Cole még kicsi volt.
Csodálatos, hogy tizennyolc, rivaldafényben töltött év után sem
derült fény az igazságra.
Az igazság pedig úgy szólt, hogy az anyja volt ittas. Mindig
is alkoholista volt. Nem az a típus, aki zsíros hajjal botorkál fel-
alá, akit a délután közepén kidobnak a bárokból. Nem, ó
méltóságteljesebben csinálta; a reggelihez mimózakoktél,
valamivel erősebb az ebédhez, délután bor és sajt, vacsora előtt
már elaludt. Cole alig emlékezett rá. Mire ő hazaért az iskolából,
az anyja már ágyban volt, és sosem kelt fel, mielőtt elment volna
reggel. Cole tizenkét éves volt, amikor történt. Vasárnap volt, a
személyzet szabadnapja; a házban csend uralkodott. Cole az
udvarban játszott, egy baseball-labdát hajigált a magasba, majd
újra elkapta, amikor az anyja kiállt a garázsból.
Cole elejtette a labdát, úgy nézte, ahogy a fehér sportkocsi
végigszáguld a felhajtón, piros vászonteteje elmosódott folt, a
szélvédőn megcsillanó naptól nem lehetett belátni. A kapu
kinyílt előtte – csikorogtak a gumik, és a fehér kocsi nem volt
sehol. Cole nem tudta, hogy az anyja vezetett – csak azt érezte,
amikor lehajolt az elejtett labdáért, hogy valami nincs rendben.
 Az anyja nem lassított a stoptáblánál. Ha látta is, hogy a
kisbusz közeledik, nem reagált. A kisbusz vezetője – egy
negyvenkét éves elvált asszony, két gyereke beszíjazva hátul –
észrevette, és a fékre taposott. A minibusz csúszva megállt, de
egy pillanattal később a kelleténél: elkaszálta a V12-es Jaguar
farát. A sportkocsi pörögni kezdett, és csak egy Starbucks fala
állította meg. Egy pár, akik a külső asztalnál ültek, elugrottak az
útból, úgyhogy horzsolásokkal megúszták. A kisbuszos nőnek és
a gyerekeinek megrándult a nyaka, és hisztériás rohamot kaptak.
Cole anyja koponyatörést szenvedett. Ezt talán túlélhette volna,
ám egy szikrától lángra kapott, és berobbant az üzemanyag – a
hangot három háztömbnyire is hallották. Robbanás. Szerencséje
volt. Cole apjának is szerencséje volt. Nem volt boncolás, nem
volt vérvizsgálat: a Masten néven nem esett folt.
Ha az anyja tovább élt volna, egyáltalán nem hasonlított
volna arra a ragyogó, gondoskodó asszonyra, aki most
udvariasan bekopogott a kocsi ablakán.
Cole összerezzent, fintorogva emelte fel a fejét a telefonjáról.
Az autója mellett álló nő az ötvenes évei közepén járhatott, ajkát
mosolyra húzta, ujjaival integetett. Cole próbálta megállni, hogy
grimaszoljon, és letekerte az ablakot.
– Maga bizonyára Cole Masten. – A nő mosolygott,
könnyedén, természetesen; az arckifejezése semmiben sem
hasonlított a lánya erőltetett udvariasságához. Mert bizonyára ő
volt az, Summer Jenkins anyja. A rokonságuk ott rejlett az
arcvonásaikban, a szemük mogyorószínében, a hajuk
aranybarnájában. Ő rövidre vágatta a sajátját, és begöndöríttette.
Cole jobban kedvelte a hosszú hajat, amit a kezére csavarhatott
és meghúzhatott, amit…
Megmozdult az ülésben, a kilincsért nyúlt, kinyitotta az ajtót,
és kiszállt. Most, hogy már lefelé nézett a nőre, nem fölfelé,
jobban érezte magát.
– Honnan tudta? – Udvariasan, megjátszott alázatossággal
mosolygott. A rajongók szerették az ugyan már, nem vagyok én
senki előadást.
A nő felemelte kagylótelefonját, amelyen még igazi gombok
voltak, nem érintőképernyő.
– A lányom hagyott egy üzenetet – felelte. Félrehajtotta a
fejét a gondosan befésült frizurájával, mintha így könnyebben
vissza tudna emlékezni. – Azt mondta: „Ne gyere haza, Cole
Masten van itt.” – Kinyitotta a táskáját, és beleejtette a mobilt. –
Semmivel sem lehet gyorsabban hazahívni egy anyát, mint ha
azt mondják neki, hogy maradjon távol.
Egy pillanatig hallgattak. Cole áthelyezte a testsúlyát, és
nekitámaszkodott az autónak. Summer eszerint az anyjával él.
Ilyesmit Los Angelesben nem látni.
A nő Cole-t méregette, végigpillantott a ruháján; Cole arra
gondolt, vajon látszik-e rajta valami az előző éjszakáról.
– Honnan ismeri Summert? – A kérdés udvarias, könnyed
volt, de a szavak mögött csapda rejlett, veszedelem. Cole
óvatosan felelt.
– Csak ma találkoztunk. – A nő nem válaszolt, Cole szája
pedig újra járni kezdett, hogy kitöltse a csendet. – Néhány órája.
Azért jöttem ide, hogy Bennel találkozzak.
 – Maga is a forgatáson dolgozik? – A nő feljebb igazította a
táskáját a vállán.
Cole újra megnézte magának, és megpróbálta eldönteni,
hogy ez most vicc volt-e.
– Igen, színész vagyok.
Oscar-díjas színész. Egy színész, aki épp most szerepelt a
Time magazin címlapján. A nő úgy mosolygott, mintha aranyos
kis munkának találná.
– Az jó. Francis Jenkins vagyok, Summer anyja. – Eleresztette
a táskája szíját, és kinyújtotta a kezét.
– Cole. – A nő kézfogása erős volt, határozott. Különös. Cole
mindig úgy képzelte, hogy a déli nők gyengék, szelídek,
kerülik, hogy az ember szemébe nézzenek, és mindenben
engednek az uruknak. Summer és az anyja azonban elérte, hogy
ez a kép megváltozzon.
– Miért ül idekint, Ben kocsijában?
Cole a nadrágja zsebébe dugta a kezét.
– Hogy alkalmat adjak neki és Summernek a beszélgetésre.
Summer egyébként kidobott a házukból korábban. –
Szégyenlősen elvigyorodott, mire a nő felnevetett.
– Bocsássa meg neki! Feltett szándéka, hogy unokák
nélkül hagyjon. Maga bizonyára túl nagy kísértést jelentett a
számára. – Kacsintott, és ezúttal Cole nevetett fel. Ez a nő kicsit
sem hasonlított a saját anyjára. De Nadiáéra, a sznob kékvérűre
sem, aki díjnyertes agarakat hordott kiállításokra, és három
nyelven beszélt folyékonyan.
A nő egyszer csak már a karját markolta.
– Legyen olyan kedves, és kísérjen be!
 – Igen, asszonyom – vágta rá Cole, ahogy Délen szokás. A nő
újra nevetett.
– Azt mondja, színész? Ezen az akcentuson még dolgozni
kell.
Felmentek a lépcsőn; a bejárati ajtó éppen akkor nyílt ki,
amikor felértek a verandára. Summer megállt, az arcára kiült az
értetlenség.
– Mama. Korán jöttél. És látom, nem törődtél az
üzenetemmel.
– Ó, hagytál üzenetet? – kérdezte a nő kedvesen. – Biztosan
elkerülte a figyelmemet.
Cole az ajkába harapott, hogy el ne mosolyodjon. Francis
megszorította a karját, aztán elengedte. Summer arcon csókolta
az anyját, aztán félreállt, hogy a nő bemehessen. A
moszkitóhálón át kihallatszott, ahogy Bennel üdvözlik egymást.
Aztán Summer Cole-ra nézett, és a férfinak neki kellett dőlnie a
veranda korlátjának, hogy el ne gyengüljön a lába. Végül
becsukódott az ajtó, és ketten maradtak a lenyugvó nap alatt és a
ciripelő tücskök között.
– Ben említette a szerepet? – Nem ezzel kellett volna
kezdenie; előbb társaloghattak volna az időjárásról vagy a
politikáról.
– Igen – biccentett Summer.
– És? – Egek, de hülye helyzet! Los Angelesben bármelyik
szőkeség már előtte térdelne, és húzná le a farmere cipzárját egy
ilyen szerepért.
– És érdekel az ellentételezés.
 Az ellentételezés. Ez váratlanul érte Cole-t, vissza kellett
nyelnie a nevetést. A ház aprócska volt, a veranda deszkái
gyengék, a fa alatt álló furgon oldala tiszta rozsda. Summer
egész élete annyit ér, mint egy üveg bor Cole pincéjében.
Megvakarta a nyakát, és állta a lány pillantását. Summer
szeme megvillant. Cole összeszedte magát, elnyomta a szájára
kúszó vigyort.
– Milyen ellentételezést szeretne?
– Nem tudom. – Summer karba tette a kezét, és Cole
szomorúan vette tudomásul a látkép változását. – Nem tudom,
mi a tisztességes. Ezért kérdezem magát.
– És bízik benne, hogy tisztességes leszek – válaszolta Cole
lassan. Los Angeles megrágná és kiköpné ezt a lányt, mielőtt
egyáltalán bejuthatna egy ügynökhöz. Ne bízz senkiben! – ez
Hollywood első számú szabálya. Az első ügynökétől tanulta,
amikor még modellkedett, és az első meghallgatásra készült. Ne
bízz senkiben, vicsorgott Martine Swint, áthajolva az asztala fölött,
hosszú, vörös körmű ujját egyenesen Cole-ra szegezve. Az
emberek Hollywoodban gazdaggá tesznek, hogy aztán kirabolhassanak.
Legyél seggfej, hogy senki ne bánhasson veled seggfejként! Ezt sose
felejtsd el! Cole valóban nem felejtette el.
– Az őszinte véleményét kérdezem arról, hogy mennyit ér
egy főszerep egy ilyen filmben valakinek, aki olyan tapasztalt,
mint én – szegte fel az állát Summer.
Cole eldöntötte, hogy seggfej lesz. Minka elvesztése mennyei
manna volt a Palack költségvetése számára, ez a déli szépség
pedig kiapadhatatlan forrásnak tűnt.
 – Százezret. A maga neve lehúzza az értékeléseket, ráadásul
egy vagyont kell elköltenünk, mielőtt kamera elé állhat. A
forgatás három vagy négy hónapot fog elvenni az életéből. Ez
így elég nagylelkű, de mit mondjak? – Felvillantotta a mosolyát,
amely mindent megoldott. – Kedvelem magát, Summer. Azt
hiszem, jól be fog illeszkedni.
A lány nem mozdult, nem is pislantott, csak nézte Cole-t
enyhén összeszűkült szemmel. Az orrán és az arcán halvány
szeplők látszottak. Cole évek óta nem látott szeplőket – naptejjel,
sminkkel küzdöttek ellenük, vagy a plasztikai sebész lézerével,
ami előbb-utóbb kiszivárgott, és a pletyka valami egészen mást
csinált belőle.
Cole árhelyezte a testsúlyát. A lány még mindig csak bámult
rá. Talán ajánlhatna neki százötvenet. A fenébe, akár ötszázat is.
Annyit ér valójában, annyi a minimum egy ekkora filmben,
egy ekkora költségvetésben. De ha olcsón is meg lehet szerezni,
akkor a maradék kipárnázhatná a kasszát, felkészítené őket a
pluszköltségekre, amelyek mindig felbukkannak.
Summer hallgatása különös volt. Talán déli sajátosság. A
kaliforniai lányok szája soha be nem állt, úgy járt, mint a
felhúzhatós játékok, amelyek az állkapcsukat csattogtatták.
– Ezt ne csinálja!
– Mit? – Cole kihúzta magát.
– Ezt a mosolyt. Hátborzongató.
Colé mosolya valóban lehervadt.
– Tízmillió amerikai vitába szállna ezzel.
– Akkor az a tízmillió amerikai idióta.
 Cole nem felek, de abban a percben eldöntötte, hogy nem
kedveli a lányt. Ida szerepére tökéletes lesz a vérmérséklete – a
titkárnőről tudvalevő volt, hogy megmondta a véleményét a
Coca-Cola igazgatóinak is. Személyesen azonban már így is túl
sok mindennel kellett megbirkóznia, nem hiányzott még egy
díva is a női főszerepbe.
– Érdekli vagy sem?
– Nem.
Colé hátralépett, majdnem leesett a lépcsőn.
– Nem? – ismételte.
– Ennyi pénz nem elég. Ennél többet érek.
– A cipője orrát ragasztószalag tartja össze – mutatott rá
Cole, mire a lány elmosolyodott. Elmosolyodott. Édes, napfényes
mosollyal, amit a tekintete tökéletesen meghazudtolt.
Aranykések voltak a mosolyában, amelyek egy gyengébb férfi
hasát felvágták volna, kiontva a beleit a keselyűknek.
– Annak, hogy jelenleg mennyi pénzem van, semmi köze
ahhoz, hogy mennyit érek. Ha így volna, valóban én érnék
kevesebbet kettőnk közül.
– Azt mondja, nem maga… – Hogy én. Akárhány sértést is
vágtak eddig a fejéhez, az értékét még sosem kérdőjelezték meg.
Ugyanakkor Hollywoodban az értéket dollárban, centben és
hatalomban mérték. Itt, ezen a verandán, ebben a beszélgetésben
úgy tűnt, más mértékegységről van szó.
– Kettőnk közül pillanatnyilag csak az egyik a seggfej.
– Tehát nem akarja a szerepet?
– Ennyiért nem.
Cole hátralépett, elfordult, és lement a lépcsőn.
 – Isten áldja, Mr. Masten! – szólt utána a lány. Cole
visszafordult; Summer nekivetette a vállát a veranda egyik
oszlopának, a karját még mindig a teste előtt összefonva tartotta.
– Itt, Délen ezt szoktuk mondani, ha valaki elmegy. Úgy hívják,
búcsúzás.
– És azt hogy hívják, ha valaki hatalmas hibát követ el? –
kiáltott vissza Colé, kinyitva a Taurus ajtaját.
– Az egyszerű. – Summer ellökte magát az oszloptól, és az
ajtóhoz lépett. – Úgy hívják, élet.
 33. fejezet

E GY HEVES VITA KÖZEPÉBE SÉTÁLTAM BELE. Mama és Ben az

ebédlőasztal fölött néztek farkasszemet. A téma a jelek szerint a

melegházasság volt. Ben, természetesen, mindenestől támogatta.
Mama… nos, mama déli volt. Ha a házasság nem tartalmazott
egy péniszt, egy szűz vaginát és egy papot, a számára nem is
létezett. A magam részéről az volt a véleményem, hogy hagyni
kellene, hogy két ember azt csináljon, amit akar, amíg ezzel nem
ártanak másoknak.
A kanapéhoz léptem. Nem akartam hangot adni a
véleményemnek, nehogy bármelyikük haragja is ellenem
forduljon.
– Ben! – Ben nem törődött velem, hadarva, az ujjain
számolva sorolta az ember elidegeníthetetlen jogait.
– Ben!! – Erre már felém fordította a fejét. – Az a seggfej
kint vár rád.
– Summer! – rótt meg mama.
– Most? – Ben az ajtó felé indult – Miért, talán…
– Nem – szakítottam félbe.
– Mi a kérdés? – tudakolta mama.
Felnyögtem. Ben eltátotta a száját a hülyeségemet hallva.
Odakint hosszan felbődült a duda. Ben intett, és rohanvást
távozott.
 Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy a kanapé besüpped
mellettem. Kinyitottam az egyik szemem. Az anyám ült
mellettem, a feje hátrahajtva, mint az enyém.
– Rossz napod volt? – kérdezte egy hosszú pillanattal
később.
Csak bólintani tudtam.
– Nagyon jóképű.
– Aha.
Újabb, hosszabb csend következett. Megrángattam átizzadt
pólómat. Túl meleg volt odakint a fürdőruhához és a pólóhoz.
– Mit szeretnél vacsorára?
– Be akartam rakni azt a Stouffer lasagnét a sütőbe. Próbáljuk
ki! Carla szerint olyan az íze, mint a házinak.
Mama sóhajtott.
– A káposzta meg a kolbász már elfogyott?
– Aha. Ben meg én azt ebédeltük.
Nem felelt semmit, de sejtettem, hogy a félkész, fagyasztott
lasagne ötlete éppen annyira tetszik neki, mint nekem.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte.
– Nem. Még nem.
– Nagyon jóképű. – Az ismétlés nem tette kevésbé
nyilvánvalóvá.
– Tudom, mama.
Megint hallgattunk. Elszundítottam a kanapén, és csak
kétszer ébredtem fel: amikor mama rám terített egy takarót, és
amikor a sütő órája megcsendült. Sajt és húsos szósz illata
terjengett.
 A lasagne végül egyáltalán nem bizonyult rossznak. Evés
után beraktuk a tányérokat a mosogatóba, és egy bődön epres
jégkrémmel kivonultunk a verandára, a villanyt lekapcsolva,
hogy ne vonzzuk a moszkitókat – a nyári hőség egy kis időre
alábbhagyott.
Mama ment be előbb, miután arcon csókolt, és megveregette
a vállam. Én még maradtam, lassan ringatózva a hintaszékben.
Szerencsejáték volt visszautasítani a Cole Masten által ajánlott
szerepet. Százezer dollár több volt, mint amennyit valaha
kereshettem volna. De nem a pénz volt a gond, hanem a tisztelet.
Cole Masten nem tisztelt engem, nem tisztelte ezt a várost, az
életmódunkat. Messzire bűzlött róla, látszott szép arcán,
hallatszott a hanglejtésében.
Végül felálltam, kezemben az üres jégkrémes bödönnel.
Nyújtózkodtam, hogy a hátam is megreccsent, és elnéztem észak
felé, a nagy, kétemeletes Kirkland-ház felé, ahol csak egy lámpa
égett, az emeleten. Cole Masten nemsokára beköltözik. Ben a
következő négy-öt éjszakára a Raine-házban vett ki neki egy
szobát, amíg a Kirkland család ki tud költözni, és átadni a helyet
Cole-nak. Különös lesz, ha itt lakik majd alig fél kilométerre.
Látni fogom, ahogy jön és megy. Ő is látni fogja, ahogy jövök és
megyek. Nem mintha érdekelné.
Az ajtó felé fordultam, és elhatároztam, hogy nem rágódok
többet a döntésemen. Meglettem, és ahogy errefelé mondják, ha
a tojás kint van, azt a tyúkba visszadugni már nem lehet.
 34. fejezet

–E Z A NŐ HÜLYE! – Cole a kormánykerékre csapott, aztán a

sebességváltóért nyúlt, de aztán rájött, hogy ez nem az ő kocsija.

Ehelyett a gázra lépett, de a Taurus alig gyorsult valamennyit.
– Óvatosan – óvatoskodott Ben. – Az egész hely tele van
zsarukkal.
Cole nem törődött vele, csak még szorosabban markolta a
kormányt.
– Hülye! – ismételte.
Ez katasztrófa volt. Azon töprengett, hol lehet Don járata.
Azt kívánta, már vagy tizedszerre, hogy Justin elérhető legyen.
Neki lenne egy vészhelyzeti terve, tudná, mikor érkezik Don,
foglalt volna egy asztalt valahol, hogy a személyzet
felkészülhessen Cole fogadására.
Végszóra megkordult a hasa.
– Evett valamit? – kérdezte Ben.
– Nem. – Ennie kellett volna a gépen, választani a három
ajánlat közül, amelyet a hosszú lábú szőke pincérnő javasolt. A
nőnek ő kellett volna, a tekintetével szinte meg is fektette. Cole
azonban magán érezte DeLuca tekintetét, és nagyon is hallotta a
figyelmeztetést, amint a szőke ringó léptekkel visszament a
hátsó részbe, a kezét végighúzva Cole vállán.
 – Ne is gondoljon rá! – vakkantotta DeLuca. – Három hónap!
Három hónapot adjon, aztán az összes pornósztárt darabokra
kiírhatja!
Három hónap. Őrület, ha arra gondol, hogy addigra az
egésznek vége lehet. Egy együtt töltött életet olyan könnyű
szétválasztani, Listába szedni és óránként kiszámlázni. Cole
bólintott DeLuca felé, mintha az egész semmiség lenne.
– Van egy étterem a vendégház szomszédságában. Ott
ehetünk valamit.
– Vendégház? Ott fogok megszállni? – sandított Benre.
– Csak ideiglenesen – sietett amaz a felelettel. – Ez a
legszebb hely a városban. A Kirk… a ház, amit lefoglaltunk, a
hét végétől elérhető lesz. Mindössze nem számítottunk az
érkezésére ilyen korán.
– Aha – válaszolta Cole kurtán. – Én sem.
Lassított, és befordult az utcába, amelyet Ben mutatott. Végre
feltárult előtte Quincy a maga szépségében: a Fő utca fényei
pislákoltak az alkonyatban.
Másfél ezer kilométerre nyugatra, négy és félezer
kilométerrel Oklahoma felett Don Waschoniz belekortyolt a
whisky-kólájába, és elhelyezkedett az ülésén. Túlérzékeny
hólyagja máris jelt adott magáról. Hátradöntötte az ülést, és
lehunyta a szemét, elhatározva, hogy leszállás előtt még alszik
egy kicsit.
 35. fejezet

A ZNAP ESTE NEGYED TIZENKETTŐKOR megcsördült a telefonom.

Elnémítottam a tévét, és felvettem a vezetékes telefont.

– Késő van – suttogtam Bennek.
– Tudom, de azt is tudom, mennyire komolyan veszed, hogy
telefonáljak, mielőtt érkezem!
– Mielőtt… – Ledobtam a takarómat. – Mikor? Miért?
Esküszöm, hogy… – Megálltam, belepillantottam a
fésülködőasztalom tükrébe. Az arcom kipirult, a szemem
csillogott, az egész testem megfeszült idegességemben.
Félbeharaptam a halálos fenyegetést. – Beszélj! – mondtam
végül, és a hangomból az csendült ki, aminek kellett:
önuralommal féken tartott düh.
A vonalban megváltoztak a háttérzajok. Statikus recsegést
hallottam, aztán autózúgást.
– Summer – szólalt meg Cole Masten, arrogánsan és
parancsolón. – Húsz perc múlva felveszem Don Waschonizot, a
Pénz a palackban rendezőjét arról a lepratelepről, amit itt
reptérnek hívnak. Utána magához megyünk. Harminc perc
múlva legyen a ház előtt. Ha képes őt meggyőzni az édes
kedvességével, magáé a szerep, és olyan fene nagy summát kér,
amilyet csak akar. Ha nem, most szóljon, akkor meghirdetjük a
meghallgatásokat minden sarkon, maga meg nézheti a
verandájáról. Maga dönt, bébi.
– Ötszázezer. – Minden megjátszás eltűnt a hangomból.
Csak ketten maradtunk, Cole és én, meg a motorzaj a vonalban.
Vártam a válaszát. – Ennyit akarok, és megcsinálom.
A motorzaj elhalkult, de a kerekek surrogását még mindig
hallottam.
– Rendben – válaszolta Cole élesen. – Ötszázezer.
Újra Ben vette át a telefont.
– Szia, Summer! – mondta még fojtott hangon.
Letettem, és a szoba túloldalán figyelő tükörképemre néztem
– aztán hanyatt dőltem az ágyon, és némán kikiabáltam az
izgalmamat az üres és csendes szobának.
Öt. Száz. Ezer. Még kimondani is féltem a hatalmas összeget,
miután az este bevette a blöffömet, és tényleg elsétált a
verandámról. De most nyertem. Cole elfogadta, amit mondtam,
és bekerültem. Feltéve, hogy a rendezőnek tetszeni fogok, jutott
eszembe, és egykettőre felültem. Ez a harc még nem volt a végső.
Felálltam az ágyról.
 36. fejezet

M IRE FELVETTÉK DON WASCHONIZOT (tíz perc késéssel),

megtudták, milyen a kedve (bosszús), szereztek neki kávét egy

vegyesboltból, mert Quincyben nem volt Starbucks (öreg hiba),
Cole vérnyomása már olyan magas volt, mim még sosem, és az
idegessége mindenestől Summer Jenkinsre összpontosult.
Elfogadta a szerepet, de vajon Donnak tetszeni fog? Nem riasztja
el a modora a rendezőt?
Levette a tekintetét az útról, hogy a mobiljára nézhessen. Ő
akart vezetni, már közölte Bennel is, hogy mostantól ő vezet –
elege volt belőle, hogy mindenhová utaztatják, mint valami
törékeny csillagocskát. Itt, vidéken, ahol igazi izzadság
tapasztotta az ingét a bőréhez, kezdett már visszaemlékezni,
milyen érzés igazán férfinak lenni, nem pedig úgy, ahogy
Hollywood bemutatja.
A következő kanyar után a reflektoraik fénye szarvasok
szemében csillant meg. Tízen voltak, vagy még többen. Cole
káromkodva lépett a fékre. A kocsi csúszva állt meg; Ben keze
szükségtelen drámaisággal csattant a műszerfalon.
Cole kinézett az előtte elterülő sötét semmibe. Amikor egy
szarvasgida szökellt át az árkon, ki a mezőre, ráébredt, hogy
órák óta nem gondok Nadiára. Frissítő élmény.
 Visszafordult az út felé, megvárta, hogy az utolsó, lassú
szarvas is átérjen, aztán újra gázt adott. Éppen az ő lehajtójuk
következett.
Amikor Summer ajtót nyitott, almaillat áradt ki. Alma, fahéj
és cukor illata. Cole megállt előtte, elzárva az utat a másik két
férfi elől, és mélyen beszívta.
– Ez tényleg…
– Almás morzsa – felelte Summer mosolyogva. Mosolyogva.
Cole életének bizonytalan talapzatára ez újabb ütést mért. –
Egy pitét már nem lett volna időm összeütni. Remélem, nem
gond.
Félreállt, Cole belépett, aztán visszafordult. Látta, amint
Summer öleléssel üdvözli Bent, és kezet ráz Don Waschonizzal.
Egy mosoly. Most először látott Summer arcán igazi mosolyt.
Igazi szépség volt – az arca kipirult, a haját kifésülte. Farmer
rövidnadrágot vett fel, hosszú ujjú flanelinggel, amelynek
felhajtogatta az ujját, és a legfelső három gombját kigombolva
hagyta, éppen csak mutatva valamit. Mezítláb állt a ragyogó
linóleumpadlón. Cole körbepillantott. A ház tökéletesen nézett
ki, a kanapé minden párnája pontosan a helyén, az
ebédlőasztalon egy lobogó gyertya, a pult lesikálva, a sütőn
egyetlen tál, hímzett fehér ruhával letakarva. Cole gyomra
megkordult, odalépett, és felemelte a ruha sarkát. Az arcát
megcsapta a forróság, mire a gyomra újra kordult egyet. Valami
megsajdult benne, mélyen legbelül, valami üresség, aminek a
létezéséről sem tudott. Visszaejtette a ruhát, és a kicsi nappali
felé fordult.
 Otthon, ez volt az. Neki volt valaha? Az ezerhétszáz
négyzetméteres malibui ingatlan, a New York-i lakás, ahol
Nadiával folyton dugtak, mint a nyulak, a hawaii ház… mind
csak burok. Szex és ambíció üres burka.
Érezte, hogy Summer felé lép, és lágyan megérinti.
– Szóltam a fiúknak, hogy menjünk ki a verandára –
mondta halkan. – Szeretne csatlakozni? Felvágom a süteményt,
és kiviszem.
– A verandára? – Cole nem akart elmozdulni a helyről, ahol
állt, mintha gyökeret eresztett volna az olcsó linóleumba. Az
édesség melegétől lépni is alig bírt.
Summer félreértette.
– Meggyújtottam egy citronella gyertyát. Távol tartja a
bogarakat. – Most egészen más hangon beszélt, kedvesen,
finoman. Ezt vásárolta meg félmillióért? Egy dögös
reklámszakácsnőt?
Hogy lássa, mi van a felszín alatt, beszólt egyet.
– Nem igazán kedvelem az almás morzsát. – Undort kevert
a hangjába, és örömmel látta, hogy Summer pillantása rávillan.
– Márpedig meg fogja enni, Mr. Masten, méghozzá jóízűen –
felelte, de ez már másfajta édesség volt, olyan, ami végigszaladt
Cole hátán, és sötét ujjaival belevájt a gyenge pontjaiba. Cole
elvigyorodott, és előrehajolt, száját Summer füléhez simítva, és
figyelte, ahogy a lány megmerevedik.
– Ó, szóval itt az én kis drágám!
Ez megint nem tetszett a lánynak. A kezét Cole mellkasára
tette, és megpróbálta eltolni magától, Cole azonban nem
engedett, mindössze Summer kezére tette a sajátját.
 A lány úgy rántotta el a kezét, mintha megégette volna;
hátralépett, és a hűtő felé fordult, kinyitotta, és behajolt. Cole
tekintete végigsiklott a háta ívén, hosszú lábán.
– Jössz? – hallotta Don Waschoniz hangját maga mögül.
– Aha! – mormolta Cole, és aztán nem is nézett vissza. Nem
látta, ahogy Summer felegyenesedik, kezében a vaníliás
jégkrémmel.
Don és Ben elfoglalták a hintaszékeket, Cole pedig a legfelső
lépcsőre telepedett, háttal az ajtónak. Nem akarta látni, amikor
Summer kilép, a háttérben az otthonos házzal. Bizonytalannak
érezte magát, mintha minden, amit eddig tudott, amit eddig az
irányítása alatt tartott, most szétgurulna. Szüksége volt valami
állandóra, valamire, ami rendben van.
– Kedvesnek tűnik – szólalt meg a háta mögött Don
Waschoniz. Cole elfordította a fejét, hogy a szeme sarkából lássa
a rendezőt. Kedves. Neki nem ez a szó jutott volna legelőször az
eszébe, ha le akarja írni Summer Jenkinst.
– Hihetetlenül főz – tette hozzá Ben. – A…
– Nem érdekel, hogy főz, Ben – szakította félbe Cole
feszülten.
– Ne legyél pöcs! – vágta rá Don könnyedén. – Mindjárt meg
is kóstoljuk, én pedig a houstoni reptér óta nem ettem.
Cole felállt; muszáj volt testhelyzetet változtatnia, mert ez
egy igazi hollywoodi farokméregetési versenynek ígérkezett.
Nekidőlt az oszlopnak, és elnézett a semmibe. A gyertya lángja
halvány narancsfénybe vonta a többiek arcát.
– Mi tart ennyi ideig? – morogta. Nem kellett őket táplálni.
Csak annyi kellett, hogy Don a lány arcába nézzen,
meghallgassa, ahogy beszél, megfigyelje a tartását, az alkatát.
Summernek azzá a gúnyos nővé kellett válnia, aki hat órával
korábban volt, nem ezzé a másvalakivé.
Summer ekkor lépett ki a verandára, a két kezében egy-egy
tányér. Cole azonnal rátámadt.
– Kevés az időnk, Summer.
A lány rámeredt, és az ülőkhöz fordulva átadta nekik a
tányért.
– Elnézést, hogy kitereltem ide magukat, de mama alszik.
Korán kell kelnie, és úgy gondoltam, itt beszélgethetünk. – Cole
felé fordult. – Kér egy tányérral? Bent említette, hogy nem szereti
az almás morzsát.
Nagy, ártatlan szemmel nézett rá. Cole abban a pillanatban
nagyon szerette volna megragadni a vállát, nekilökni a falnak,
szemtelen szájára tapasztani a sajátját, és… Jézus! Hátralépett, és
majdnem leesett a lépcsőn.
– Nem! – csattant fel. Summer újra mosolygott. A mosolya
úgy vonzotta Cole-t a végzetébe, mint a cápát a vér a vízben.
Félrepillantott, és lehuppant a szabad székre.
– Summer? – szólalt meg Don teli szájjal. – Lenne szíves
ideállni, ahol láthatom? Fontos lenne, hogy lássam az arcát.
– Persze. – Summer ellépett Cole mellett. Valami más illata
volt, nem sütemény – talán vanília? Nekitámaszkodott egy
másik oszlopnak, egyenesen Don előtt, olyan pózban, mint az
imént Cole. Cole fészkelődött ültében, félrefordította a fejét.
Vajon meddig fog ez tartani? Talán az egész hiba volt.
Ötszázezer egy senkinek? Price szerződéses díjazásának a tizede
volt, de mégis… túl sok ezért a lányért.
 Don Waschoniz előrehajolt, letette a földre a tányérját, aztán
felállt.
– A szerep, amire embert keresünk, egy harmincegy éves,
elvált asszonyé. Maga hány éves?
– Huszonkilenc.
– Fordítsa balra a fejét. Mondjon valamit!
– De mit? – Summer kuncogott, és Cole észrevette, hogy az
arcán megjelenik egy gödröcske. Jézus! Mennyire közel kell
Waschoniznak állnia? Hiszen szinte már hozzá is ér. Sőt, éppen a
haját simítja félre, hogy megnézhesse a nyakát. Ez nem is számít:
a francos Kristin Stewarttól senki sem kérte, hogy megnézhesse a
nyakát.
– Egyszer volt, hol nem volt – mondta a lány elnyújtva, és
Don felnevetett.
– Nem így. Beszéljen az almás morzsáról. Mondja el, hogyan
csinálta!
– A morzsáról? – Summer újra nevetett. Don lekuporodott,
úgy nézett fel rá. – Hát, igazából pitét szerettem volna, mert a
pite errefelé sokkal népszerűbb. De a pite egy órával tovább sül,
mint a morzsa, úgyhogy… – Akárhányszor kiejtette a „pite”
szót, amelyen délies hangsúlyozása sokkal inkább hallható volt,
mint a többin, Cole ágyékában lüktetni kezdett a vér.
– Most nézzen rám! Kövessen a tekintetével! – Don Cole
felé indult, Summer pedig utánanézett. Egy lélegzetelakasztó
pillanatra egymás szemébe néztek, aztán Summer pillantása
visszarebbent Donra, és újra beszélni kezdett.
– Úgyhogy kiszedtem mindent a hűtőből. A morzsa elég
egyszerű recept. – Elpirult; Cole hallotta, hogy Don levegőért
kap. – Valójában csak alma kell hozzá, az meg volt itthon. Az
édes piros vagy a Granny Smith a legjobb, de ezek Pippin almák.
Vagyis, izé, alma, cukor, citromlé, ööö, vaj, természetesen, meg
liszt, fahéj, egy kis őrölt szerecsendió és vaníliakivonat. Már elő
volt készítve az alma, a reggeli palacsintára akartam tenni. –
Minden szava olyan volt, mint a francos selyem, és Cole ezer
dollárba lefogadta volna ott helyben, hogy még Ben farka is
felállt tőle. Kit érdekel a Pénz a palackban? Ez a nő vagyont
kereshetne szexi főzőműsorokkal.
Don felállt egy székre, és közelebb intette magához.
– Szeretnék valami tüzet látni magában, Summer. Lenne
most dühös a kedvemért? Valami keménység, valami undokság?
Summer szája elnyílt. Cole mozdulatlanul várta, mikor
fordul őfelé – de a lány nem nézett rá. Csak felnézett a
rendezőre, és Cole megfeszült, amikor meghallotta a hangját.
– Miért akarja tudni, mi van az almás morzsámban, Mr.
Waschoniz? Talán túl jó magának az én házi süteményem? –
Megrántotta Don ingét, mire a rendező megbotlott a székben, de
le se vette a szemét Summerről. A lány vonásai erőt tükröztek, a
szavai gyorsan peregtek, minden hangja felért egy szúrással Don
irányába. Még Cole is, aki pedig három lépésre állt onnan,
biztonságban, úgy érezte, mintha belédöfne minden szó. – Ne
szidja nekem a főztömet a saját házamban, legalábbis ha úgy
akar kilépni a küszöbön, hogy mindkét golyója meg a csinos
kaliforniai mosolya is a helyén van! Megmérgezem a teáját, és…
– Jó lesz, jó lesz! – Don nevetve, ám kissé bizonytalanul
hátralépett, és megmarkolta a hintaszéket, hogy el ne essen. –
Látom, tud ijesztő is lenni.
 Summer is felnevetett, és a verandán elszállt a feszültség,
mintha a tücsökciripelés és a békák kórusa vitte volna el. Cole
elfordította a fejét, és fülelt. Ha ez egy zenei klip volna, most
szólna a hangmérnöknek, hogy tekerje lejjebb, a természet sosem
ilyen hangos. De itt, az élő vidéken, az volt. Hihetetlen.
– Hé, városi fiú! – szólt oda Summer. Az ajtóban állt; a
másik kettő már bent volt megint. – Jön?
Egymásra néztek, és egy pillanatra fegyverszünetet kötöttek.
 37. fejezet

–N EM AKARTAM ELHINNI, azt hittem, összevissza beszélsz, de

a fenébe, ez a nő tökéletes – áradozott Don Waschoniz a hátsó

ülésen, lelkesedésében Cole üléstámláját veregetve. Cole
feszengve fészkelődött.
– Hát, nem egészen.
– Most viccelsz? Az isten fogta Ida Pinkertont, belenyomta
egy kicseszett kémcsőbe, onnan meg a nő anyjába. Bocsánat,
mama! – Úgy nevetett, mint egy hiéna, és tovább püfölte a támlát.
Cole válla beleremegett. – Rohadtul tökéletes!
Egy Quincyhez hasonló városban a vak is el bírt volna
igazodni. Cole jobbra fordult, majd három kilométerrel később
balra, végül elégedetten beállt a reptér parkolójába. Előttük, a
kifutópálya fáradt betonján ott állt a szomorú, kövér és drága
magángép, mellette pedig egy kopott overallos férfi integetett
izgatottan.
– Őt hogy hívják? – kérdezte Cole Bentől, és rámutatott.
– Wallace. Summer csak Wallynak nevezi. Az övé a reptér.
– Ezt jó tudni – mormolta Cole kétkedve.
– Ez is az egyik forgatási helyszín. Már megegyeztünk vele,
hogy két hétre le fogja zárni az egészet.
 – Hacsak épp nincsen szükségünk rá. Mármint igazi légi
járatokhoz. – Csak megerősítésnek szánta, de Ben elsápadt, és ez
aggasztotta Cole-t.
– Persze. Hogyne – bökte ki Ben.
– Ennek még járjon utána – mondta Cole. Az autó
érezhetően megemelkedett a rugóin, amikor Don kiszállt. Cole
letekerte az ablakát, és megrázta a rendező benyújtott kezét.
– Két hét múlva találkozunk.
– Megszerzem a HR meg a jog jóváhagyását a szerződésre, és
elindítom Summer PR-kampányát. Mondd meg neki, hogy
kapaszkodjon, az élete hamarosan hatalmas fordulatot vesz.
– Azt ígértem neki, hogy ötszázezret kap.
– Tényleg? – nevetett Don. – Mit szólt hozzá az ügynöke?
Cole nagyot fújt.
– Ugyan már, örülhetünk, hogy nem kukoricahajban követeli
a fizetését. Nincs ügynöke. Mondd meg a jogászoknak, hogy egy
számunkra előnyös szerződést állítsanak össze!
– Felőlem, ha te leszel az, aki majd beadja neki. – Don
megveregette a kocsi tetejét, és elhátrált.
– Jó utat! – Cole integetett, és nézte, ahogy Don a géphez
megy, aztán sebességbe tette az autót, és Benhez fordult.
– Na jó, most már menjünk aludni!
 38. fejezet

A FÖLDÖN ÜLTEM, AZ AJKAMAT AZ ABLAK SZÉLÉNEK NYOMTAM,

hogy éppen kilássak a párkány felett, és néztem, ahogy Ben

autója végiggördül az úton, a lámpája fényét egy mezőnyi
gyapot szűri meg. Gyerekes helyzet volt, és félig-meddig azt
vártam, hogy mama felkapcsolja a lámpát, és rajtakap. Vicces,
hogy mindig ez volt a vége. Tíz évig is jól viselkedhetsz, amíg
egyedül vagy a szobában, de amint valami rossz fát teszel a
tűzre, valaki bejön, és rajtakap.
Én nem csináltam semmi rosszat, nem kevertem bajt, de azt
sem akartam, hogy abban a percben mama vagy bárki más
meglásson. Egy perc csendet akartam, hogy nézhessem, amint a
férfiak elhajtanak, én pedig felfoghassam, mi történt.
Azt gondoltam, jól csináltam. Nehéz volt megállapítani, mit
akartak. Elolvastam a könyvet, tudtam, milyen volt Ida
Pinkerton, de az amerikai köztudatban élő erős déli nő képe
sokban különbözött a valóságtól. Én pedig nem tudhattam, hogy
Cole meg a rendező fejében melyik verzió él, a valóság-e vagy a
kitaláció.
Cole. Különös, hogy máris így gondoltam rá. Olyan sokáig
Cole Masten volt, mintha a két szó egy nevet képezne, egy
csillámokkal és csillagokkal körülvett alakot. Nem azért
hagytam el a családnevét, mert összebarátkoztunk – ami azt
illeti, még mindig idegenek voltunk, hiába váltottunk már szót
néhányszor. Azért hagytam el, mert amikor utánagondoltam, a
csillám letörlődött, a csillagok kifakultak. A kép, amit COLE
MASTEN-ről őriztem, megsemmisült. Az ablakomon át
kifejezetten kiábrándító volt a látvány.
Az autó balra fordult, gyorsított. Ha nappal lett volna, még a
porfelhőt is láttam volna, ami mögötte a magasba emelkedik, de
az éjszakában csak a halványpiros és fehér fényeket láttam,
amelyek ponttá szűkültek, végül eltűntek.
Nem leszek a saját anyám.
Elhagyom ezt a várost. Még nem tudtam, hová mehetnék,
mit csinálhatnék, de mindenesetre máshol, nem itt.
Lehunytam a szemem, és felhúztam a térdemet, aztán a
pultra rakott, üres tányérokra néztem. A morzsa maradéka
lassan rájuk száradt. Állt ott egy elhagyott teáspohár is – a
cseppekben lecsorgó pára nedves karikát rajzolt a fára, ami miatt
mama nagyon kiakadna. Eszembe jutott a halom mosatlan is,
amit a ruháskosárba hajigáltam, és a szekrényembe rejtettem.
Egy csomó minden, aminek azonnal neki kellett volna állnom.
Mégsem tettem. Csak átkaroltam a térdemet, és élveztem a
rémisztő pillanatot, amely talán megváltoztatta az egész
életemet.

Három nappal később

Cole a pokoli, csupa csirke nappali közepén állt. A tapétán

csirkék voltak. Az órán csirkék voltak. A párnákon csirkék
voltak. A falra akasztott tányérokon csirkék voltak.
 Cole csípőre tett kézzel lassan körbefordult, hogy felmérje a
katasztrófát, amelyben a következő négy hónap során lakni fog.
– Ez most vicc – bökte ki végül. – Ugye? Igazából nem itt
fogok megszállni.
Ben elsápadt. Summer, a pokolba vele, nevetett. Cole a
lányra meredt, mire Summer a szájára csapta a tenyerét, de a
válla továbbra is rázkódott a könnyű, vörös ruha pántjai alatt.
Egy egyszerű ruha. Őrület, hogy a térdig érő szoknya mennyivel
szexisebb volt, mint egy mini; még nagyobb őrület, hogy Cole
képtelen volt levenni a szemét a lány lábáról. Summernek
fogalma sincs, mi a megfelelő öltözék egy ilyen… nos,
akármilyen helyzetben is vannak.
Cole a konyha felé fordult.
– Mondjátok, hogy csak ez az egy szoba ilyen. – Lépett egyet
a nyitott ajtó felé. Ben megrezzent; Summer még hangosabban
kuncogott. Cole haragosan nézett rájuk, aztán ellépett mellettük,
be a konyhába. A küszöbön azonban megtorpant.
Még több csirke. Cserépcsirkék kuporogtak a polcok szélén,
a kávé mellett – a sütidoboz is egy különösen kövér csirke volt.
A mosogató előtt csirke formájú szőnyeg hevert. Az ablakot
csirkés függöny keretezte. Cole közelebb lépett, hogy lássa…
igen.
– Csirkés fiókgombok – állapította meg. – Na ne már!
– Kakasok – javította ki Summer, mintha ez bármit javított
volna a helyzeten. – Nem csirkék. Nézze meg a vörös tarajukat
meg a lebenyt a csőrük alatt!
 – Hátborzongatóak – vágta rá Cole, és felé fordult. –
Olyan, mint annak a sorozatgyilkosnak, Dahmernek az emberi
szervekkel dekorált háza.
– Az tényleg hátborzongató – vonta fel a szemöldökét
Summer. – De kinek jut a kakasokról éppen az a rémes fickó az
eszébe?
Summer pillantása… megzavarta Cole-t, a szeme
csillogásától öleire kelt benne egy szikra valahol mélyen
legbelül. Nem volt kellemes érzés – ezzel a lánnyal nem.
Cole pillantott félre először. Amikor végre megszólalt, az
ablakhoz beszélt.
– Azt akarom, hogy ezt a vidéki szart takarítsák el innen.
– Pedig aranyos – jegyezte meg Summer. – És otthonos.
Ebben igaza volt. Még egy ok, hogy eltüntessék az egészet.
– Nem nyúlhatunk a berendezéshez – szólt közbe Ben. –
Cyndi Kirkland nagyon határozottan kikötötte. Nem mozdíthat
el vagy szerelhet le semmit.
– És ki egyezett bele ebbe a lószarba? – csattant fel Colé.
– Mi – felelte Summer nyugodtan, és közelebb lépett,
mintha összecsapásra számítana. – És ez a lószar az egyetlen ok,
amiért itt lehet, és nem egy hotelben. Van fogalma róla, milyen
keményen dolgozott Ben? Persze hogy nincs! Maga túlságosan
elfoglalt volt ott, Kaliforniában, ahol állandóan körülvették a…
A szikra hirtelen fellobbant. Cole szája a lányéra tapadt,
beléfojtotta a szavakat, a keze a derekára simult, és hátralökte,
ruhástól, neki a pultnak. Francos, édes lázadás íze volt, a nyelve
engedett, elfogadta. Azonban hirtelen mindkét kezét Cole
mellkasára támasztotta, és ellökte – ugyanakkor az aranyos, kicsi
térde keményen Cole lába közé vágódott.
A védekező szavak elakadtak Cole torkában, elnyelte őket a
fájdalom. Cole keze vakon kinyúlt, támaszt keresett, vagy egy
morfiuminjekciót, esetleg egy fegyvert, hogy fejbe lője ezt az
őrült libát, akármit. Sípolva teleszívta a tüdejét, az ágyékára
szorította a kezét – és meglepve érezte ott a dudort. Hát hány
éves, tizenhárom? A középiskola óta nem izgult fel egy csóktól.
A Nadiát követő szexuális kalandjai jelentik a legjobb
bizonyítékot. Minimum hárman kellettek, hogy a farka
egyáltalán tudomást vegyen róluk.
Summerre meredt; a lány ökölbe szorította a kezét, a karját
feszesen maga mellett tartotta, mintha készen állna egy
jobbegyenessel megtetézni a tökön rúgást. Cole hátratántorodott.
– Mi a baja? – nyögte ki.
– Hogy nekem mi a bajom? – sziszegte Summer. – Most
szórakozik velem? Az előbb…
– Megcsókoltam. Csak megcsókoltam. Rohadt nagy ügy!
Nem akart elhallgatni.
– Nem kérte, hogy hallgassak el.
– Az emberek általában nem kérik meg a másikat, hogy
hallgasson el, hanem közlik vele. – Cole most már elvigyorodott,
bár a fájdalom még nem hagyta el, és nehezére esett teljesen
kiegyenesedni.
Summer nem értékelte a poént.
– Ha még egyszer csak így megcsókol, kikaparom a szemét.
Cole ajkára hideg mosoly ült ki. Felemelte a kezét.
 – Ne aggódjon, hercegnő! Egyáltalán nem kívánom
megismételni ezt az élményt. – Előrehajolt, örömmel látta, hogy
a lány felborzolódik. – És nem a könnyű találatról beszélek.
Hanem a csókról. Volt már részem jobban. Sokkal, sokkal
jobban.
Hazugság volt – az a csók, az a rövid pillanat a rúgás előtt…
Talán megérné a szeme világát.
Summer szemébe nézett, és látta, hogy a lány kőből való
álarca megreped, összetörik, leomlik. Summer levegőért
kapkodott, a tekintetében kihunyt a dac, a homloka ráncba
szaladt, és beharapta az alsó ajkát. Apróság volt – semmi könny,
semmi tragikus sikoly. Valaki más talán észre se vette volna.
Cole azonban igen, és azonnal szerette volna visszavonni
kegyetlen szavait, visszatömködni őket az üres héjba, ami ö
maga volt, hátha kipárnázzák kissé a saját fajdalmát, ahelyett,
hogy az ártatlan lányt sebeznék meg.
Félrepillantott, hogy összeszedje magát, de mire
visszafordult, Summer már nem volt sehol. A konyhaajtó hangos
csattanással vágódott be.
Ben megköszörülte a torkát. Az összes csirke vádlón nézett
Cole-ra.
 39. fejezet

U TÁLTAM EZT AZ EMBERT: ha valaha találkoztam seggfejjel, hát ő

az volt. Sosem bírtam felfogni, miért ad az isten az effélének

ilyen külsőt. Vagy talán épp a külsejük teszi a hasonló férfiakat
seggfejjé?
A Kirkland-ház hátsó udvarának tökéletesen nyírt füvén
álltam, a fűszálak csiklandozták a talpam szélét. Mellettem
csobogott egy madárfürdő, előttem egy sor napraforgó
imbolygott. Csupa szépség mindenhol. Mögöttem, a kakasokkal
teli helyet elsötétítette a Szörnyeteg.
Három éve nem csókolóztam senkivel. Az utolsó Scott volt,
és tudjuk, hogy annak mi lett a vége. Hogy Cole csak úgy
elkapjon, és megtegye, Ben szeme láttára… Haragosan fújtam
egyet. És még ki is nevetett. Gúnyosan, gonoszul. Mintha semmi
sem lett volna az egész. A semminél is gyengébb. Rossz.
A magam részéről nem csókolóztam túl sok férfival, de a
számomra határozottan nem volt semmi. Rossz pedig biztosan
nem volt. Cole alighanem mindennap mással csókolózik. Láttam
a képernyőn, ahogy megcsókolja a szemfájdítóan szép
színésznőket. Házasságban élt – hivatalosan még mindig –
Nadia Smithszel. Miért lepett meg, hogy az én csókom nem üti
meg a mércét? Fájdalom helyett inkább fel kellett volna
dühítenie. Fel is dühített, eléggé, hogy ellökjem, és fájdalmat is
okozzak neki. Én ugyan nem vagyok az, akiért Cole Mastennek
csak a kezét kell kinyújtania. És határozottan nem vagyok az
sem, akit nevetségessé tehet, aztán vigyorogva félredobhat.
Könnyek marták a szemem. Odaléptem a deszkakerítéshez,
kinyitottam a kaput, és a gyapotsorok közé léptem. Átöleltem
saját magam, és hazagyalogoltam, a papucsom mély nyomokat
hagyott a puha földben.
 40. fejezet

C OLE A MOSOGATÓRA TÁMASZKODVA ELŐREHAJOLT, úgy nézte a

konyhaablakon át, ahogy Summer haját cibálja a szél.

– Most hova megy?
– Haza – felelte a háta mögött Ben. Ő is odalépett a mosogató
mellé, és előrebökött, manikűrözött körme koccant az üvegen. –
Az a nagy ház, odaát, az a Holden-ültetvény. Jobbra tőle, az a
másik, a kicsi, az Summer háza.
– Az az övék? Itt? – hunyorított Colé. – Nagyon közel van.
– A szomszéd birtok – jelentette ki Ben fontoskodva.
– Mennyire dühös? – biccentett Cole Summer felé. A lány
alakja már egészen összement, ahogy sietve hazafelé igyekezett,
a piros ruha már alig látszott.
– Utána kellene mennie – felelte Ben. – Dühös, de azt hiszem,
fáj is neki.
Fáj. Cole-t már régóta nem érdekelte, ha valakinek fájt
valami. Ellökte magát a mosogatótól, és a nappali felé fordult.
– Mutassa meg a ház többi részét, Ben! – mondta, ellépve az
ablaktól, Summertől, a gyengeségtől. – De ha a hálóban egyetlen
csirkét is meglátok, saját kezűleg tépem szét.
Nem mehet Summer után. Akkor sem, ha ez lenne a helyes.
Akkor sem, ha a kapcsolatukat simábbá tenné, a hímet jobbá.
Cole ismerte magát – ha most utánamenne, és elkapná azon a
földúton, a bocsánatkérés lenne a legutolsó, ami az eszébe jutna.
 41. fejezet

–M I A FRANC ÜTÖTT MAGÁBA?

Brad DeLuca hangja megrezegtette a mobiltelefon

hangszóróját. Cole összerándult, és elhúzta a fülétől. Amióta
betette a lábát Quincybe, még nem sikerült normális hangú
hívást fogadnia, az ügyvéd hangja azonban kristálytiszta volt.
Kristálykalapács-tiszta.
– Mi…? – Cole felült az ágyban, és egy órát keresett. A
pillantása egy kicsi, ezüst időmérőre esett, alighanem az egyetlen
tárgyra az átkozott házban, amely nem volt kakasokkal
kidekorálva. – Reggel nyolc óra van… – motyogta.
– Nagyon jól tudom. A féleségem ma reggel már hármat
élvezett, úgyhogy maga is összeszedhetné magát, és
kimászhatna az ágyból.
– Még nem tértem át az itteni időre… – Cole szeme
lecsukódott. Így legalább nem kellett körülnéznie. Még egy
kakas, és biztosan beleőrül.
– Nagyon egyértelmű utasításokat adtam magának. Azt
mondtam, menjen Quincybe, és viselkedjen jól. Nem azt, hogy
ámokfutóként kapja el az első egyedülálló nőt, akit talál. És még
főszereplőt is csinált belőle? – DeLuca morogva fejezte be a
mondatot.
Cole összeszedte magát.
 – Honnan tudja? A Deadline írta meg? Ki adta az infót? –
Lerúgta a takarót. Alighanem Perez volt az, annak a pöcsnek
még a frissen fehérített seggében is informátorok voltak.
– Még nem jutott el a sajtóba. De el fog. Nadia ügyvédei
keresztre feszítik magát miatta. Nem nyomhatja be az új barátnőjét
a filmbe, amit…
– Nem az új barátnőm – szakította félbe Colé.
– Bocsánat, akkor az új muffja. De…
– Nem! – vágott közbe Cole újra. – Semmi közöm a
lányhoz. Nem azért szerződtettem, mert dugom, vagy járunk.
Azért szerződtettem, mert ő maga Ida Pinkerton. Tökéletes a
szerepre, erre született. És olcsó. Mindenestől jó döntés.
– Jó a filmbe, vagy jó a maga farkára?
Colé újra lehunyta a szemét.
– A filmbe. Megfogadtam az utasítását. Jól viselkedek, a
forgatásra összpontosítok. Amióta itt vagyok, még csak eszembe
se jutott Nadia. Minden a film körül forog.
– Akkor, ha ez mind igaz, miért csókolta meg? – kérdezte
DeLuca valamivel kevésbé nyersen, mintha vallomást várna,
mintha a szavai mögött nem rejlenének pengék.
– Micsoda? Ezt ki mondta magának?
– A szálláscsináló. Leszerződtünk vele.
Hát persze. Jó tudni, hogy van egy gyerekfelügyelője.
– Az semmiség volt. – A hazugság simán jött, olyan
könnyen, hogy csaknem maga is elhitte; DeLuca azonban olyan
sokáig hallgatott, hogy Cole már-már kételkedni kezdett a saját
színészi képességeiben. Az ügyvéd végül sóhajtott.
– Jól van, oké. Maradjon is így.
 – Most visszafekhetek?
– Persze, szépfiú – nevetgélt az ügyvéd. – Amíg alszik,
legalább nem kell, hogy főjön a fejem maga miatt. De ha felkel,
nézze meg az e-mailjeit. Átküldtem a viszontkeresetet, amit
beadtunk Nadia ellen. Csak figyelmeztetem, hogy brutális. Mi
nem muffint sütögetünk, hanem kitépjük az ellenségeink torkát,
és megesszük őket reggelire.
– Nem akarom megbüntetni. Csak…
– Mindössze a Pénz a palackban ügyében vagyunk
agresszívek. A viszontkereset az összes többi kérdést lazábban
kezeli, bár véleményem szerint maga egy kicseszett szent, ahogy
bánik vele.
– Nem, ez jó lesz így. Köszönöm.
– Szívesen. Üdv a DeLuca-csapatban.
Cole elmosolyodott.
– Később még beszélünk.
A vonal megszakadt. Cole a párnára ejtette a telefont. Ez az
ügyvéd éppen az, akire most szüksége volt, még akkor is, ha
valójában egy kicseszett buldózer. És igaza is volt: nem kellett
volna megcsókolnia Summert. De ezt DeLuca nélkül is tudta.
Tegnap óta már háromszor nyúlt magához. Akárhányszor
mosott fogat, még mindig érezte a csók ízét. A tenyere őrizte a
vékony derék, a vékony ruha tapintását. Tegnap este egy pólót
tekert a farkára, úgy könnyített magán, közben arra gondolt,
hogyan simult a vörös anyag Summer mellére, hogyan lebbent
fel a ruha szegélye, amikor a lány megfordult. Ha végigfuttatta
volna a kezét Summer combján, egészen felcsúszott volna, és
feltárja, mi van alatta.
 Összeszorította a szemét. Ki kell vernie… a fejéből. Távol kell
maradnia tőle, legalább addig, amíg a forgatás elkezdődik, és
össze nem lesznek zárva.
A másik oldalra fordult fektében, és megfogadta, hogy
mindenáron elkerüli Summer Jenkinst.
Kopp.
Cole fel kézzel magához húzott egy párnát, és átölelte.
Kopp.
A vékony, fémes hangra mégiscsak felnézett.
Kopp.
Felült, az ablak felé fordult; hunyorgott a reggeli
napfényben. A koppanás megismétlődött, és Cole ezúttal be is
tudta azonosítani a forrását. Felállt, az ablakhoz lépett, elhúzta a
függönyt, és fél kézzel beárnyékolta a szemét a ragyogás ellen.
Újabb kavics ütődött az üvegnek. Cole kitapogatta az ablak
zárját.
Summer kavicsokkal dobálja az ablakot. Mennyire közhelyes! Az
utolsó pillanatban, mielőtt kitárta volna az ablakszárnyakat,
rájött, hogy mosolyog, úgyhogy haragos fintorba rendezte a
vonásait. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt, megmarkolva a
fehérre festett párkánya. Az egyetlen embert látta a széles, zöld
pázsiton, akit nem akart volna, zöld felsőben és fehér
rövidnadrágban. Egy összecsavart törülközőt tartott maga elé.
– Mi van? – kiáltott le Cole bosszúsan és reszelésen.
Kiváló. Csak hadd gondolja a lány, hogy ő ébresztette fel. Hadd
lássa, hogy nem lesz tőle jobb a kedve, sem a viselkedése.
– Hoztam magának valamit. – Summer feltartotta a
csomagot. Cole rámeredt. Nem tudott elképzelni semmit, amit
törülközőbe csavarnak, és neki szüksége volna rá. De talán…
reggeli van benne? Éhes volt. A konyhaszekrényeket már tegnap
este átnézte, és üresen találta. Újabb példája, mekkora szüksége
van Justinra.
– Reggeli? – tudakolta.
– Beereszt, vagy csak kiabálni fogunk? – kiáltotta vissza a
lány. Ez határozottan nem volt válasz. Cole megfontolta, aztán
kiegyenesedett, és becsukta az ablakot. Még látta, ahogy
Summer lehajtja a fejét, és a hátsó veranda felé indul. Cole az
előző esti pólója után nyúlt, de inkább meggondolta, és kilépett a
folyosóra, a lépcső felé. Ha a lány reggel nyolckor akar betörni
egy férfihoz, viselje a következményeit.
Amikor kinyitotta a konyhaajtót, szemtől szemben találta
magát a megtestesült nyári reggellel. Hosszú, szélfútta haja
hullámosan simult a vállára, világoszöld felsőjét cakkos pánt
tartotta a helyén, a kivágása eltűnt a csomagnyi törülköző
mögött. A szeme játékosan csillogott, rózsaszín ajka vidám
mosolyra húzódott. Tökéletesen váratlan és szép kép volt,
egészen más, mint a megsebzett lány, aki tegnap hazamenekült a
csókjuk után. Cole a kilincsen tartotta a kezét, és megpróbálta
felfogni, mi is történik.
Summer tekintete meztelen mellkasára esett, aztán a
csípőjére csúszott bokszerre. Elpirult, és félrefordította a fejét.
– Tudtam volna várni, amíg felöltözik.
– Nem hiszem – nevetett Cole. – Nagyon sürgetően hajigálta
a köveket.
A lány nem felelt, de a napfény kiemelte a pírt az arcán, és
gyönyörű volt.
 – Hozott nekem valamit? – kérdezte Cole, és megpróbálta
kilesni, mi rejtőzik a Summer mellkasához szorított törülközők
között.
– Lenne szíves felvenni egy nadrágot? – csattant fel a lány, és
vádlón nézett fel rá. – Illetlenség úgy mászkálni, hogy mindene
kilóg.
– Hát jó. – Cole behajtotta az ajtót, hogy a látképe egy vékony
csíkká szűkült, és felvette a farmert, amit előző este a konyha
padlóján hagyott. Miközben felhúzta, megpróbált
visszaemlékezni, miért éppen itt vette le a nadrágját. Ó, igen, itt
verte ki először, Summer hátát nézve, és arra gondolt, mi lenne,
ha visszafordulna, és elkapná őt, álló farokkal, csukott
szemmel… hogyan kapna levegő után, aztán…
Elhessegette az emléket, felhúzta a cipzárját, és kinyitotta az
ajtót. Egek! Még egy perc, és nem fért volna a nadrágba.
– Jöjjön be!
Summer újra végigpillantott rajta, aztán belépett. A jelek
szerint ennyi öltözék már megfelelt neki. Fura: egy rajongó sem
veszekedett még vele azért, hogy vegyen fel valamit.
Ugyanakkor Summer nem a rajongója, ezt nagyon is
egyértelművé tette.
A lány megállt a konyha közepén, és a magas székek felé
biccentett.
– Üljön le! – rendelkezett csillogó szemmel. Cole vonakodva
engedelmeskedett. A barátságos Summer valamién jobban
megrémítette, mint az ellenséges.
 – Tudom, hogy a tegnap este kissé… rázósra sikerült. Úgy
gondoltam, átjövök, és hozok valamit a beköltözése alkalmából.
– Az arca ragyogón, de a törülközőt még mindig nem tette le.
– A beköltözésem alkalmából – ismételte Cole lassan.
– Igen. Hogy kijavítsuk a hidakat. Mármint kenőnk között –
tette hozzá, mintha Cole tökéletesen ostoba lenne.
– Kárpótlásul meg akar csókolni – kockáztatta meg Cole.
Summer rámeredt, de Cole látta, hogy a tekintete nevetős. Ó,
hány arca van ennek a lánynak!
– Átvitt értelemben – felelte Summer. – De amit tegnap
mondtam…
– Felfogtam – vágón közbe Cole. – Semmi csók. Nem szíveli.
Summer homloka különös módon ráncba szaladt.
– Úgy van.
– Szóval, mi az? – intett Cole a csomag felé, mielőtt végleg
elvesztette volna a türelmét, és a pultra döntötte volna. Mármint
a csomagot. A pultra tette volna.
– Ó, igen! – Summer előrelépett, és vigyázva letette a
csomagot a pultra, aztán óvatos mozdulatokkal bontogatni
kezdte. Cole előrehajolt… de amikor meglátta a hirtelen
előbukkanó fejet, káromkodva hátrarándult. A magas szék
kicsúszott alóla, hiába próbálta elkapni a pult szélét, hogy
megőrizze az egyensúlyát: hátraesett, a feneke csattant a kemény
kövön, a fájdalomtól akaratlanul is feljajdult.
A pult másik felén csend volt. Aztán Summer feje jelent meg
Cole fölött, és lenézett rá – a törülközőfészekből esetlenül
kitotyogó naposcsibével együtt.
 42. fejezet

E GY KISKAKAS. AZT HITTEM, VICCESNEK TALÁLJA MAJD. Együtt

nevethettünk volna rajta Cyndi Kirkland nevetséges,

kakasos házában, és kibékülhettünk volna. Jobban
megalapozhattuk volna a barátságunkat, sértések, szurkálódások
és rögtönzött csókok nélkül.
Aznap reggel úgy ébredtem, hogy legyőzöm a csókokat illető
bizonytalanságomat, és jó viszonyt alakítok ki a Cole Masten
nevű seggfejjel. Szükségem volt erre a pénzre. Szükségem volt
erre a szerepre, és ha történetesen pocsékul csókolok, ám legyen.
A probléma nyilvánvaló megoldása egy ajándék. Csinálhattam
volna neki valami ennivalót, de már az almás morzsámra is
húzta a száját, úgyhogy rendhagyó dolgot kellett kitalálnom. A
kakas ötlete tökéletesnek tűnt. Vicces, vidám, vidéki ajándék a
városi fiúnak. Arra nem számítottam, hogy hanyatt esik, mintha
bombát hagytam volna a küszöbén. Meg arra se, hogy úgy
nézzen rám, ahogy nézett, miközben óvatosan a kezembe fogtam
az új kedvencét.
– Maga bolond? – kapott levegő után, aztán felállt, és
leporolta magát. Persze nem volt mit: Cyndi Kirkland padlója
tisztább, mint egy szállodáé a közegészségügyi ellenőrzés
napján. – Komolyan kérdezem. Tudnom kell, a film miatt. Maga
elmebeteg?
 A csibe idegesen csipogott a kezemben. Egy kicsit közelebb
húztam magamhoz, hogy megvédjen. A szíve nagyon gyorsan
verdesett.
– Nos? – tudakolta Cole.
– Komolyan? – ismételtem. – Azt hittem, csak kötekedik.
– Nem, tényleg komolyan kérdeztem. Miféle normális ember
hoz egy francos madarat ajándékba egy új beköltözőnek? – intett
a csibe felé. Rám tört a nevetséges késztetés, hogy eltakarjam a
füleit a káromkodás elől. Meg is kellett volna csinálnom, már
csak azért is, hogy lássam, milyen arcot vág Cole.
– Nem vagyok elmebeteg – válaszoltam. – Ez meg nem egy
„madár”, hanem egy kakas. – Fejbiccentéssel tisztelegtem Cyndi
Kirkland dekortébolya előtt. – Úgy gondoltam, vicces lesz.
– Ó, rendkívül vicces! – A homlokához emelte a kezét, és
elfordult. – Ez az egész átkozottul vicces. Mindjárt
idegösszeroppanást kapok a kibaszott röhögéstől. Mit kellene
csinálnom vele, egyem meg?
Riadtan hátraléptem, és a mellkasomhoz szorítottam a csibét.
– Nem! Ő egy házi kedvenc!
– Én… – Rám mutatott, aztán a csibére. – Nekem nem
lehet házi kedvencem. Nincs helyem, ahol egy kibaszott kakast
tarthatnék, Summer.
– Megtenné, hogy abbahagyja a káromkodást? Igazán
semmi szükség rá.
Elkerekedett a szeme, aztán az égre nézett, én pedig
elfordultam, mielőtt szívbéli ajándékomat félretéve a húsvágó
bárddal estem volna neki. Óvatosan eligazítottam a csibét a
tenyeremben – az apró csőr a felsőmet csipegette –, aztán
benéztem a szekrényekbe meg a kamrába, hátha találok ezt-azt.
Cole nehéz léptekkel követett. A kamra mélyén láttam egy
műanyag ládát, amiben kutyatápos zsákokat tároltak. Azokat
kiemeltem, és a helyükre betettem a csibét, majd ott hagytam, és
a hátsó ajtóhoz vonultam.
– Nehogy itt hagyja nekem azt az izét! – süvöltötte Colé, és
a hangját mintha pánik színezte volna.
– Nyugi! – morogtam. A pázsit széléről letéptem pár
maréknyi hosszabb füvet, aztán visszavittem, és bedobtam a
csibe mellé.
– Komolyan mondom! – folytatta Cole, minden lépésemet
követve, miközben én a szekrényből kivettem egy kis tálat, majd
a nappaliból kihoztam egy lámpát. – Nem lehet állatom.
Túlságosan elfoglalt vagyok! És semmit sem tudok a tyúkokról!
– Kakas – ismételtem. – Legalábbis az lesz, ha felnő. Fred
megnézte nekem. Azért vannak a feje tetején azok a kis dudorok.
– A mosogatónál félig megtöltöttem a tálat vízzel, és a láda
sarkába tettem, aztán bedugtam a lámpát, és a másik sarok mellé
állítottam. – Az aljára majd tegyen újságpapírt. A lámpa melegít.
A csibéket muszáj melegen tartani. Éjszakára se kapcsolja ki!
– Summer! – A keze a vállamra kulcsolódott, és maga felé
fordított. Sötét arccal nézett le rám, egészen közelről a kicsi
kamrában. – Vigye el azt az izét!
– Nem – jelentettem ki, odanyúltam, és levettem magamról
a kezét. – Nem viszem. Ajándék, és az ajándékot nem szabad
visszautasítani. Udvariatlan dolog.
Megkerültem, felkaptam a földre esett törülközőt, és az
ajtóból még visszanéztem. Cole lehajolt, a láda szélére
támaszkodott, és mivel nem volt rajta ing, a testhelyzete
zavaróan erotikus volt. Tehetetlenül nézett a csibére és rám.
– Újságpapír. Tegyen a láda aljára. Ó, és Cole? – Amikor
megint rám nézett, édesen elmosolyodtam. – Nagyon szívesen.
Legyen üdvözölve Quincyben.
Becsuktam az ajtót, lefutottam a lépcsőn, át a kerten, ki a
kapun, mielőtt esélye lett volna válaszolni.
Na jó, talán tényleg békét akartam kötni. Vagy csak
viszonozni a szurkálódását. Meglehet, a csókolózás nem az
erősségem, de vívni, azt jól tudok.
 43. fejezet

C OLE MASTEN MEGESKÜDÖTT VOLNA AZ ISTEN SZÍNE ELŐTT, hogy

ha tudná, hol lehet ebben a városban elrejteni egy tetemet,

Summer Jenkins már halott volna.
Az új konyhájában állt, és lenézett az apró madárra. Az meg
visszanézett rá. Aztán kapirgált kicsit a műanyagon. Aztán
megint Cole-t nézte.
Otthagyta a csirkét, kakast, akármit, és felszaladt a lépcsőn.
Fogta a telefonját, és időzónák ide vagy oda, felhívta a kórházat.
Először nem voltak túl kedvesek, nem akarták kapcsolni a
hívását, de a nővér hozzáállása azonnal megváltozott, amikor
meghallotta a varázsszót: Cole Masten.
Hatszor csöngött ki. Cole éppen fel tudta húzni a pólóját,
mielőtt Justin felvette.
– Cole.
– Justin. Hogy érzed magad?
– Megmaradok. Sajnálom, hogy nem tudok a
rendelkezésedre állni odalent. – A hangja gyengébb volt a
szokásosnál, a szavai lassúbbak, és Cole röpke bűntudatot érzett,
amiért ilyen korán telefonált. – Sajnálom – hadarta. – Hagylak
aludni.
– Hallgass már! Meglep, hogy egyáltalán idáig túléltél
nélkülem. Mennyi idő telt el, három nap?
 Cole felnevetett.
– Aha! Maga volt a pokol. De szó szerint, ebben a hőségben
az öreg ördög érezné jól magát. Mikor leszel újra harcra kész?
– Az orvos szerint négy hét. Innen egy hét múlva kiraknak,
de nem utazgathatok, nagyjából, amíg a forgatás el nem
kezdődik.
Cole megállt a lépcső tetején, és visszanyelte az igényei
listáját.
– Gyógyulj meg! Szükségem van rád.
– Úgy lesz. És csak szólj, ha bármit tehetek érted innen.
Cole csak bólintott: már lefelé sietett a lépcsőn, vissza a
konyhába. Vissza a madárhoz. Bontotta a vonalat, a hordozható
telefon alatt várakozó vékony telefonkönyvet méregette, aztán
odalépett.

– Ön a Coach Ford and Buick irodát hívta, Bubba vagyok.

Cole lenézett a hirdetésre, és megállapította, hogy ez az a
szám.
– Igen, önök szolgáltatnak Quincy körzetében?
– Hogyne. Quincy, Tallahassee, Valdosta, Dothan. Bárkit
kiszolgálunk, aki fizet. – A férfi öblös hangon válaszolt;
alighanem akkor sem tudott volna suttogni, ha akar.
– Szeretnék vásárolni egy kistehert.
– Csodálatos! Hétig nyitva vagyunk. Tudja, hogy talál ide?
– Nem. Telefonon szeretném intézni, aztán álljanak ide vele.
Hosszú csend a vonalban.
 – Ilyesmit nem nagyon szoktunk csinálni. Alá kell írni a
pénzügyi papírokat, szemrevételezni a kocsit, a tesztvezetés…
Cole hosszan, bosszúsan sóhajtott. Talán az American
Expresst kellett volna hívni, intézzék ők ezt a szarakodást.
– Készpénzben fizetek. Most megadom a hitelkártyám
számát, és aki kihozza a kocsit, kihozhatja a papírokat is, ez így
rendben lesz?
Újabb hosszú szünet.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha Mr. Coachcsal beszéli meg. –
Fojtott kiáltás, aztán zihálás hallatszott: a jelek szerint a férfi
futva távozott. Cole a csibét nézte, és azon gondolkodott, hogyan
nevezze el. Minden észszerűség ellenére is izgalmas volt. Még
sosem volt kisállata. Az apja mindig nemet mondott, Nadia
pedig semmit sem engedett, ami akár csak elméletben is zajt,
bűzt vagy bármiféle kényelmetlenséget okozhatott volna.
Tétován a hűtőhöz lépett, kinyitotta, aztán csak nézte az üres
polcokat. Mit adjon neki? Első lépésként szüksége lesz egy
kocsira. Aztán a madárral együtt be tudják szerezni, ami a
túlélésükhöz kell.
Bubba szólt bele a telefonba, ezúttal az autókereskedés
tulajdonosával. Cole bemutatkozott, és tíz perccel később szóban
már ki is választotta a készleten lévő hat pickup egyikét. Azt
ígérték, hogy egy órán belül megérkeznek vele. Cole újfajta
elégedettséggel tette le a telefont. Talán még jót is fog tenni neki
néhány, Justin nélkül eltöltött hét.
– Nos – szólította meg a madarat –, úgy nézem, ketten
maradtunk.
A pokolba Summerrel. A pokol mélységes fenekére vele.
 44. fejezet

H ÚSZ PERCBE TELT, HOGY AZ ÚJ KOCSIJÁVAL – egy vörös F250

Super Dutyval – megtalálja a quincyi állatkereskedést. Hosszú,

fehér épület volt, az oldalára pirossal mázolták az TÁP
ÉS SZERSZÁM szavakat. Amikor Cole, Summer ládájával a
hóna alatt, belépett, az egyetlen bent tartózkodó felnézett a pult
mögül, és elmormolt egy köszönést.
Cole előreóvatoskodott; új csizmája nyikorgott, ahogy
elhaladt a lószerszámok, gumicsizmák, tápos zsákok és vonzón
kirakott patkánycsapdák mellett. Odalépett a pulthoz, és letette a
ládát a kopott falapra. Útközben elhatározta, hogy Cockynak
fogja nevezni a csibét – szójáték, de nem túl eredeti. Nem nagy
ügy. Cole Mastenből úgyis csak egy van, ha a kakasa tucatnevet
kap, annyi baj legyen.
Várt egy kicsit, hogy elérkezzen a felismerés pillanata
(„Várjon csak, maga nem…”), de a férfi csak a ládára nézett,
aztán Cole-ra, a száját csak annyi időre nyitotta ki, hogy a
fogpiszkálóját átsodorja az egyik oldalról a másikra, aztán
visszacsukta.
– Most kaptam egy kiskakast – kezdte Cole.
– Aztat látom – felelte a másik elnyújtva, aztán előrehajolt
recsegő székén, és belesett a ládába. – Minek hozta magával?
 – Nem tudom. Gondoltam, hátha meg kell nézni, vagy
kérdezni akar valamit, vagy nem lehet egyedül hagyni… – Cole
elhallgatott, mert rájött, hogy mennyire hülyén hangzik, amit
mond.
– Ez. Egy. Baromfi. – A férfi szájából még a fogpiszkáló is
kiesett, ahogy kiköpte a szavakat. – Nem házi kedvenc. Nem
adnak neki nevet, és nem tesznek rá csicsás nyakörvet.
– Mit eszik? – kérdezte Cole, most már dühösen. Levette
Cocky ládáját a pultról, és a földre rakta, aztán a lábával kicsit
odébb tolta, biztonságos távolságba.
– Kukoricát.
Cole várta a folytatást. És csak várta.
– Csak kukoricát? Semmi mást?
Az eladó felvonta a szemöldökét.
– Ez egy csirke. Csirkéknek nincs előrecsomagolt Pedigree
kilenc ízben. Ha fel akar vágni, vigye az FRM tápot. Kétszer
annyiba kerül, és fikarcnyival sem jobb.
– Hol van?
– Balra a második sor végén. Húszkilós zsákokban van. Mit
gondol, meg bírja emelni?
Cole nagyot nyelt, a másik szemébe nézett, és azon tűnődött,
mit szólna a sajtófőnöke, ha kiütné ezt a tökfejet.
– Meg bírom emelni – felelte nyugodtan. – Másra nem lesz
szükségem? Gyógyszerekre, vitaminokra, oltásokra?
– Ez. Egy…
– Csirke – fejezte be Cole. – Értem. Mennyibe kerül egy
zsák táp?
– Tizennyolc dolcsi.
 Cole előszedte a tárcáját, és kivett egy húszast.
– Tessék. Tartsa meg a visszájárót!
Lecsapta a bankjegyet a pultra, felvette Cocky ládáját,
óvatosan kivitte a kocsihoz, betette az utasülésre, és beszíjazta –
aztán visszament az üzletbe, könnyedén a vállára dobta a tápos
zsákot, miközben a pult mögött álló férfi elfordult, és egy piros
műanyag pohárba köpött.
 45. fejezet

KIALAKULTAK A FRONTVONALAK
– CODIA HIVATALOSAN IS HALOTT

Colé Masten és Nadia Smith válópere igazán felpörgött! Mindkét

fél felsorakoztatta az ügyvédeit, és hivatalos dokumentumokkal
bombázza a másikat. Nadia, aki nemrég nyerte meg első Oscarját a
Tört szívvel című filmjével, a hírek szerint egyenlő részesedést
kíván szerezni a Pénz a palackbanból. Cole Masten legújabb
filmjéből, aminek a forgatása alig két hét múlva kezdődik.

E GYSZER ÉN IS JÁRTAM JEGYBEN. Három éve. Azt hittem,

szerelmes vagyok. A szerelemnek azonban nem volna szabad

fájnia, kitépnie a szívedet, és tálcán tennie eléd. Vagy talán csak
akkor szenvedsz, ha igaz volt. Talán abból tudod, hogy nem
szerettél igazán, hogy nem fáj a szakítás.
Azon morfondíroztam, vajon Cole és Nadia szerelme valódi
volt-e. Mennyire fáj most Cole szíve? A seggfej viselkedésének
mekkora részéért felelős a kín, és mekkoráért a saját
személyisége?
Nem beszéltünk, mióta magukra hagytam őket a csibével, az
viszont a fülembe jutott, hogy vett egy új Fordot meg egy halom
baromfitápot. Ebből arra következtettem, hogy megtartotta a
madarat; talán tényleg beilleszkedik. Ben kétszer beszélt vele a
helyszínekről, nekem pedig adott egy forgatókönyvet. Amikor a
kezembe nyomta, csak vállat vontam, és az asztalra hajítottam,
aztán visszafordultam, hogy befejezzem a nagy adag
csirkesalátát, amin dolgoztam. Amint azonban Ben kitette a
lábát, nekiestem. Elhelyezkedtem a fotelben, és áhítatosan
végighúztam az ujjam az első oldalon. Nem kötötték be, még
csak védőborítót sem tettek rá: mindössze egy köteg lap volt,
nagy iratkapoccsal összefogva. Kinyitottam, és belemélyedtem.
Három órával később felnéztem, felálltam, és
nyújtózkodtam. A mosogatónál töltöttem magamnak egy pohár
vizet, és az ablakon át a földeken túli Kirkland-házra néztem.
Mostanában sokszor csináltam ezt. Mármint a bámulást. Már
azelőtt tudtam, hogy Cole új kocsit vett, mielőtt Brandi Cone
felhívott volna, hogy izgatottan elcsicseregje a hírt. Láttam,
amikor megérkezett; láttam, ahogy Cole apró alakja lefut a
lépcsőn, a trélerhez. Nem gondoltam volna, hogy platós
kistehert fog választani. Nekem inkább olyannak tűnt, aki a
lehajtható tetejű sportkocsikat kedveli.
Aztán visszatértem a forgatókönyvhöz. Minden sorát
elolvastam, lassan, néha hangosan. Úgy éreztem, meg tudok
birkózni a szereppel. Ida önálló gondolkodó volt – titkárnőként
félretett annyit, hogy befektethesse. Sokszor mondott ellent a
Cole által megformált karakternek, nem hagyott neki egy perc
nyugtot sem; kettejük között afféle tisztelettel vegyes utálat
feszült, ami a film végére barátsággá változott. A
veszekedéseiket – márpedig azokból volt bőven – egyszerű lesz
eljátszani. A tisztelet, a kialakuló barátság már nehezebb. De
nem lehetetlen. Nem, félmillió dollárért egy varangyról is
lebűbájolom a szemölcseit.
A forgatásig már csak alig két hét volt hátra. Eddig azzal
voltam elfoglalva, hogy segítsek Bennek véglegesíteni a
részleteket. Most, színésznőként már más dolgokkal kellett volna
foglalkoznom, csak egy bökkenő volt: fogalmam sem volt, mik
azok.
– Úgy érzem, csinálnom kellene valamit – fejtegettem a
telefonban. A hosszú zsinór kibogozhatatlanul
összegubancolódott; az ujjaim úgy járták végig a hurkokat,
mintha értelmet keresnének bennük.
– A többi színész a hangtanácsadókkal dolgozik a kiejtésén.
Neked semmi ilyesmire nincs szükséged – felelte Ben. A hangja
reszelősnek tűnt, a háttérből hangos és bosszantó fúrás zaja
hallatszott be. A Gödörben volt. Cole azt követelte, hogy tegnapra
legyen kész, és a stáb még mindig az elektromos kábelezéssel
bajlódott. Jövő hétfő kora reggel a szerelők levonulnak, a mi
csapatunk bevonul, és az álmos kisvárost megszállják a
kaliforniaiak. A rettegés és az izgatottság csatázott bennem. Úgy
éreztem, minden nap száz órából áll, és mégis túl hamar vége.
– De akkor mit csináljak?
– Várj! Jövő héten majd téged is felkészítenek a színészi
játékra, meg kitanítanak a médiára. Aláírtad már a szerződést?
– Nem – sandítottam az ebédlőasztalra, ahol a vaskos
szerződés lapult a fedexes borítékjában.
– Miért? – tudakolta Ben.
– Nyolcvankét oldal. Amihez ennyi papír kell, nem
jelenthet semmi jót.
 Feladtam a zsinór bogozgatását, inkább kifeszítettem,
ameddig hagyta magát, és felkaptam a borítékot. A feladó nevét
– ENVISION STUDIOS – nagybetűkkel nyomtatták az elejére.
– Akkor csinálj úgy, mint egy jó kis színésznő, keríts egy
ügynököt, és nézesd át vele.
– Tizenöt százalékért? – nevettem. – Kösz, nem!
– Akkor szerezz menedzsert! Los Angelesben mindenki ezt
csinálja, aki nem tud ügynököt fogadni. A menedzserek csak tíz
százalékot kérnek.
– Az is túl sok. – Kivettem a három példány közül az elsőt, és
átfutottam az első bekezdést. Már abban is elég minekutána és a
továbbiakban szerepelt, hogy belefájduljon a fejem.
– Summer, vagy hagyd abba a hisztit, és írd alá a szerződést,
vagy fizess meg valakit, hogy nézze át! A fenébe, kérj fel egy
ügyvédet, óradíjért, hogy nézze át. De csinálj valamit! Fogy az
időd.
Nem írhattam alá csak úgy, hogy felfogtam volna, mit adok
fel, vagy mibe egyezek bele.
– Felhívom az ügyvédemet – feleltem, és hagytam, hadd
csússzon vissza a papírcsomó a borítékba.
– És akkor aláírod?
– Attól függ, hogy mit mond rá. – A borítékot az asztalra
ejtettem, és megpróbáltam mosolyogni az örömteli hangokon,
amiket Ben adott ki magából.
– Jól van, gyerünk, hívd fel most azonnal! – Látatlanban is
fogadtam volna egy százasba, hogy az építkezés közepén
sürgetően integet.
 – Úgy lesz – ígértem, és letettem a kagylót, aztán az
összegubancolódott zsinórra néztem. A következő, amit veszek,
egy új zsinór lesz. Vagy ami még jobb: egy hordozható telefon.
Igazi csicsás cucc.
Tisztában voltam vele, hogy valamit kezdenem kell a
szerződéssel. Azzal is tisztában voltam, hogy hozzáértő
szakvéleményre lesz szükségem. Megérte kifizetni az ügyvéd
díját; ostobaság lett volna nem megtenni. És volt is ügyvédem,
aki egész életemben ismert, aki a legjobb érdekeimet tartaná
szem előtt, és ingyen csinálná.
Újra felvettem a telefont, mélyet lélegeztem, és feltárcsáztam
Scott Thompsont. Az ügyvédemet. Az exemet.
 46. fejezet

C OCKY MAGÁNYOSNAK TŰNT. Cole sportrövidnadrágban és

teniszcipőben ült a kád mellett, és a csibét nézte. A kiskakas

megkapirgálta a quincyi hírlapot, aztán visszanézett Cole-ra –
oldalra billentette a fejét, kinyitotta a csőrét, és halkan, vékony
hangon csipogott.
Cole a kádban alakított ki neki új otthont: a lámpát baloldalt
dugta be, három réteg újságot terített a kád aljára, így a csibe
négyszer akkora helyet kapott, mint Summer szánalmas
ládájában. Már egy hét alatt is nőtt, a lába hosszabbodott, vastag,
gacsos térde is láthatóvá vált. Reggel, korábban, kidüllesztette a
mellét, ahol még csak pelyhedzett a fehér toll, és büszkén
masírozott fel-alá. Cole éppen fogat mosott, a kefével a szájában
nevetett fel, és előkapta a telefonját. Megpróbálta videóra venni a
produkciót, de sikertelenül.
Most felállt, és a kád fölé hajolt, kivette a madarat, és a
mellkasához emelte. A kicsi lábak hevesen rugdalták. Cole
kivitte a hátsó verandára, ott óvatosan letette, aztán lement a
lépcsőn, és figyelte, ahogy a csibe óvatosan követi, amíg el nem
ér a lépcsőhöz. Ott imbolyogva megállt, lenézett a mélybe, aztán
újra Cole-ra pillantott.
 – Meg tudod csinálni! – Cole bátorítón megveregette a lába
szárát, aztán, mivel ostobán érezte magát, lekuporodott, és a
nyelvével csettegett. A csibe nekiveselkedett, és ugrott.
Mint kiderült, nem tudta megcsinálni. Amikor leért a
következő lépcsőn, a lába megcsuklott alatta, és a deszkába verte
a csőrét, mielőtt fenékre esett volna. Az összes tolla
felborzolódott. Cole odafutott, felkapta, és bocsánatkéréseket
suttogva óvatosan lerakta a földre. A csibe azonnal beszaladt a
fű közé.
Száz fekvőtámasz. Cole tenyere a talajra simult, a fű
csiklandozta az orrát, valahányszor szünetet tartott. Minden a
helyén, minden időben halad, készen a jövő hétre. Ez a pontos
napirend azonnal felborul majd, amint a színészek és a stáb
beteszi a lábát a városba. Onnantól kezdve minden tiszta,
költséges káoszba olvad. Ilyen volt a szörnyeteg természete – de
Cole szerette ezt a szörnyeteget, az pedig táplálta őt. Most lesz az
első alkalom, hogy ő fizeti a szörnyeteget, és nem fordítva. De ez
csak átmeneti helyzet. Amint a film vászonra kerül, az ő
pénzügyi jövője stabil alapokat kap. A tét mindig magas,
azonban számára ez lesz az a film, ami örökre meghatározza
majd. Siker vagy kudarc? Milliárdos vagy egy másik gazdag
Los Angeles-i pasas?
Végzett a fekvőtámaszokkal. Mély lélegzetet vett, fél
tenyérre támaszkodva pihent meg, aztán kezet váltott, végül az
ökle bütykeire helyezve a testsúlyát, új sorozatba kezdett.
Különös volt az egyedüllét. Itt, Quincyben egy sorozat száz
mozdulat. Otthon ez is más lett volna. Otthon…
 Megállt a hetvenedik ismétlésnél. Hiszen már otthona sincs.
Nadia kiköltözött a hotelből, vissza a házukba, az ágyukba, amit
kétségtelenül azzal a pöccsel oszt meg. A lepedőt, a zuhanyzót, a
nyavalyás testét.
Egy nyögéssel fejezte be a sorozatot, és a hátára fordult. A fű
melegen, puhán simult a teste alá.
Be kell szüntetnie a gondolkodást. Különös, hogy Nadiára
általában nem nagyon gondolt. Ha pedig mégis, akkor is azért,
hogy elvonja a figyelmét a szőkéről és a hülye csirkéjéről.
Bizonytalan érintést érzett a lábán. Odapillantott: Cocky
billegett el a lábszára mentén. Cole felnevetett, és a fűbe ejtette a
fejét.
Nincs erre ideje. Meg kell csinálnia a felüléseket, aztán a
négyütemű fekvőtámaszokat, végül futnia kell, jó hosszan, és
lehetőleg hegyen-völgyön át.
Felült, sietve elkapta a felborulni készülő csibét, és óvatosan
letette egy kicsit odébb. Amikor elengedte, gyengéden
megvakargatta a nyakát – azt olvasta a neten, hogy a csirkék ezt
szeretik. Némi büszkeséget is érzett, amikor rátalált az
információra. Túlságosan függővé vált másoktól, Justintól.
A csipegető kiskakast figyelve belekezdett az első kétszáz
felülésbe.
 47. fejezet

A KÖRMÖMMEL KOCOGTATTAM A TELEFONKAGYLÓT. Tudtam,

hogy hibát követek el. Ha felhívom Scottot, kinyitok egy ajtót,

amit rengeteg pillanatragasztóval kentem be annak idején,
hogy zárva maradjon. De benne megbíztam. Akkor is, ha közben
utáltam.
– Summer! – Meglepődött, és ennek örültem. Legalább nem
voltam a számára az a kétségbeesett ex, aki részegen rátelefonál
az éjszaka közepén, vagy hosszú, bánatos hangüzeneteket hagy
a telefonján, amivel csak mélyebbre ássa a kapcsolat sírját. Nem:
az ő volt. Én meghallgattam az ő üzeneteit, miközben csorgott a
könnyem, aztán hosszan és mocskosan káromkodtam, majd egy
dühös gombnyomással kitöröltem őket.
– Szia, Scott! – A fedexes boríték szélét babráltam. Nem
akartam személyesen találkozni vele. Az elmúlt három évben
csak akkor bántam meg, hogy nem mentem hozzá, amikor
élőben láttam. Azóta számtalan órát szenteltem a feladatnak,
hogy az életemet lehetőleg mentesítsem a látványától. És most
tessék, én magam keresem meg, hogy spóroljak pár dollárt a jogi
költségeken.
Köhécselt, én pedig olyan tisztán láttam magam előtt, mint
bármikor – megigazítja a nyakkendője csomóját, oldalra pillant,
amíg igyekszik kitalálni, mit mondjon. Talán az íróasztalára tett,
bekeretezett képre néz, ami az új feleségét és a kisbabájukat
ábrázolja. Nem a keserűség beszél belőlem. Ő volt a legjobb parti
Quincyben. Akkor sem és most sem lepett meg, hogy sebesen
bocsánatot nyert, és egykettőre lecsaptak rá. Miután az öreg
meghalt, megvették a Lonner-házat. Azon néhány család egyike
voltak, akiket nem hívtunk fel Bennel. Egyszerűen nem voltam
rá képes.
– Van egy szerződésem, amit szeretném, ha átnéznél. Nekem
kínaiul van. Mindössze szeretném megérteni, mit írok alá, és
azt, hogy szólj, ha valami előnytelen.
– Rendben, semmi gond. – Készségesnek tűnt,
szolgálatkésznek. Van, ami nem változik. – Küldd át Shelley-
nek, az asszisztensemnek. Majd ő gondoskodik róla, hogy még
ma kézbe kapjam.
– Tudom, kicsoda Shelley. – Éreztem, hogy a forró vér az
arcomba szökik. Shelley koszorúslány volt, a balszerencsés hét
egyike. De ő nem kötött ki a kórházban aznap este.
– Persze hogy tudod. Ez csak… automatikusan jön.
– Persze. – Nem akartam gúnyolni, mégis úgy csengett.
Keserűen. A keserűség nem volt a terv része. Beharaptam az
ajkam.
Scott hallgatott. Én is hallgattam. Most majd jön valami
kifogás, hogy letehesse. Sosem ment neki a veszekedés: inkább
aludt egyet a haragra, és másnap reggel azt tettette, hogy
minden rendben van.
Mielőtt megszólalhatott volna, újra beszélni kezdtem.
– Színészi szerződés. Azt akarják, hogy játsszak a filmben. –
Nem akartam elmondani. Úgy terveztem, hagyom, hogy a
szerződés váratlanul érje, a szemöldöke egészen magasra
felszökjön, ahogy bogozgatja a mondatokat, és a számot meg a
leírást látva – ötszázezer dollár a Pénz a palackban női
főszerepéért! – felkapja a fejét. Talán még a gyomra is
felkavarodik, mert egyszerre lesz büszke rám és bánja meg a
saját veszteségét.
– Igazán? – Semmitmondó kérdés volt, éppen csak arra jó,
hogy folytatásra ösztökéljen.
– Igen. Cole azt akarja, hogy én legyek a főszereplő. –
Ostoba, gőgös kijelentés volt, teljességgel szükségtelen a
munkakapcsolatunk céljából, de teljességgel szükséges az
önbecsülésemnek. Meg akartam villogtatni előtte a sikeremet,
olyan fellengzősen, mint a középiskolai rezesbanda.
– Cole? – Scottnak nem tetszett, hogy ilyen családiasan
használom a nevét. Ez sem lepett meg.
Eltakartam a kezemmel a kagylót, motyogtam egy
mondatnyit, aztán levettem a kezem.
– Rohannom kell, Scott. Átküldőm a szerződést Shelley-nek.
Azzal letettem, gyorsan, mielőtt még kivárhattam volna, mit
válaszol, mielőtt megremegett volna a hangom, mielőtt
elvesztettem volna a helyzeti előnyt, amit olyan hosszú idő óta
csak most szereztem meg.
A tenyerembe támasztottam az államat, és visszaidéztem a
beszélgetést. Jól csináltam. Scott civilizált volt, ami segített.
Habár a házassága óta ő volt a tökéletes férj. Ezen nem kellett
volna feldühödnöm, inkább örülnöm kellett volna neki.
Nem örültem.
 48. fejezet

C OCKY A KÁDBAN, A HELYÉN, FRISS KUKORICÁVAL ELLÁTVA.

Mobiltelefon a pulton; egy Voss vizespalack, üresen, a

szemetesben. Fülhallgatók a helyükön, régi Sublime-számok
bekapcsolva. Cole ledobogott a lépcsőn, és kifutón a fűre.
Évek óta nem futott rendes talajon. Az India négy éneke óta
nem, amit a semmi közepén forgattak, és ahol, ha feltette a
napszemüvegét, csak egy újabb fehér arc lett belőle. Most pedig,
hogy akár hét-nyolc kilométert is futhat úgy, hogy csak pár ház
mellett halad el, biztonságosnak tűnt a dolog. Úgy érezte, megéri
próbát tenni.
Lassan indult neki, a Kirkland-birtok hosszú behajtójának
végén balra fordult. Távolodott Summertól, távolodott a
várostól. Nyirkos forróság volt, más, mint a kaliforniai hőség.
Ugyanakkor minden más volt, mint Kaliforniában. A lába földön
taposott, nem járdán. Élő tölgyek tornyosultak körülötte pálmák
helyett. Summer lakott itt, nem Nadia.
Cole apró porfelhőt kavarva megtorpant, és a térdére
támaszkodott, hogy kilihegje magát. Egek, ez a lány olyan, mint
valami vírus: megtámadta az ő gyenge immunrendszerét,
beköltözött a véráramába.
Felállt, csípőre tette a kezét, és lassan körbefordult; alaposan
tudatosított magában mindent, ami nem Summer volt, hogy
értékelni tudja. A szellőt, ami áthatolt a forróságon. Az előtte
ingó tökéletes sornyi gyapot fehérségét. A paparazzók, a
kamerák hiányát. Senki sem nézte, senki sem látta, senki sem
ítélte meg. Akár idegösszeomlást is kaphatna, itt, a földúton, és
soha nem jönne rá senki.
Nem kapott idegösszeomlást. Inkább újra nekilendült a
futásnak.
Erősebben.
Gyorsabban.
Messzebbre tőle, Nadiától és a beteges, hazug világától.
Messzebbre tőle, Summertől és a szédítő, ítélkező
ártatlanságától.
Erősebben.
Gyorsabban.
Messzebbre.
Por szállt a nyomában, amerre futott.

– Lássuk csak… azt hiszem, először Jennytől hallottam, hogy

Summer benne lesz abban a filmben. Jenny a postán dolgozik.
Azt nem tudom, hogy ő kitől hallotta, de nem hittem neki. Úgy
értem, Summer? A mi Summerünk? Csinosnak csinos, de nem
egy Minka Price. És még csak nem is Quincyből származik.
– Megvannak a feljegyzések, akkor költöztek ide,
amikor Summer ötéves volt.
 – Pontosan. Nem játszhatsz el valakit, aki quincyi
őslakos, hacsak nem vagy valójában az. Különben fogalmad sem
lehet, mi folyik a városban.
– Hacsak nem vagy Minka Price.
– Nos, igen. Mármost a lányom, ő tökéletes lett volna arra a
szerepre. Sokkal jobb, mint Summer. A neve Heather. Írja csak
fel. Heather Robbins. A virágosnál dolgozik, de
kérhet szabadságot, ha Summer nem válna be.
 49. fejezet

N EM VOLTAM BENNE BIZTOS, honnan jött rá a város a

filmszerepemre, de arra fogadtam volna, hogy Scott

szivárogtatta ki. Vagy inkább, pontosabban, Shelley. Abban a
percben, amint továbbítottam a szerződést tartalmazó e-mailt a
gondosan begépelt címre, már sejtettem, hogy ezzel véget vetek
a névtelenségben eltöltött életemnek a városban.
Láttam filmeket; tudtam, hogy megy ez máshol. A
hírességeket körberajongják, és letapossák. Quincyben ilyesmi
sosem történhet meg. Mi zárt ajtók mögött áradozunk, és
elsuttogott pletyka útján követjük a kedvenceinket. Minél inkább
úgy teszünk, mintha nem törődnénk valamivel, annál fontosabb
az a valami.
Éreztem, ahogy a hullám végigvonul a városon. Az emberek
hosszan mértek végig; a szülők, akiknek a gyerekeivel együtt
nőttem fel, most lapos oldalpillantásokat vetettek rám; a suttogás
elhallgatott, amikor beléptem a Benner’s kávézóba. Tudtam,
hogy Cole különösnek találná. Arra nem számítottam, hogy én is
áldozatul esek.
– Egyetlen hívás sem! – A zsírpapírra hajítottam a labdává
gyúrt tésztát, és belenyomtam az öklömet. A szükségesnél
erősebben dagasztottam.
 – Ez meglep? Tudod, milyenek az emberek errefelé – nézett
fel mama a vasárnapi újságból, ollóval a kezében. Éppen egy
kupont vágott ki.
– Tudom. – Fordítottam a tésztán, most tenyérrel estem neki.
– Csak arra gondoltam… valaki felhív.
– Pár hete rengetegen hívtak. El se hallgatott a telefon.
– Az a film miatt volt. Cole miatt. – Újra megliszteztem a
papírt.
– Óó… szóval azt akarod, hogy saját magad miatt hívjanak.
Hogy gratuláljanak. – Hallottam az olló koccanását, amikor
lerakta az asztalra. Előreszegeztem a tekintetemet, a rózsás
tapétára. Képtelen lettem volna ránézni, látni az arcán az
együttérzést. – Nincs azzal semmi gond, ha egy kis figyelemre
vágysz, Summer.
Kirántottam a kezem a tésztából, lenézve felkaptam a
konyharuhát, és megtöröltem az ujjaimat.
– Ostobaságnak érzem. Gyengeségnek.
– Nagyon sokáig voltál egyedül ebben a városban.
Olyasmiért büntettek, ami nem a te hibád volt – folytatta
csendesen. – Most mindenki a sebeit nyalogatja. Nem akarják,
hogy érdekbarátoknak tűnjenek, akik csak akkor bukkannak fel,
ha valami izgalmas történik.
Nekem egy érdekbarát is jólesett volna. A középiskolában
sok barátom volt, a társadalmi különbségeinkkel mit sem
törődve álltunk össze egy körbe a felnőtté válás ellen. Később,
Scott barátnőjeként, aztán menyasszonyaként, az ő barátait is
megkaptam. Hosszú, hideg három év volt ez, amíg csak az
anyámra támaszkodhattam. Most pedig, amikor Ben távozni
készült, bárkinek örültem volna. Még akkor is, ha a barátságuk
érdekeken alapul és hazug.
Nem, mégsem. Talán jobb, hogy a telefon néma maradt.
 50. fejezet

C OLE MASTEN EGY FORRÓ KEDD DÉLUTÁN TOPPANT BE. Én éppen a

Holden-ház behajtóján térdeltem, amikor a nevetséges kocsi

bekanyarodott.
A motorhangot hallva felnéztem, aztán, látva, ki jött, talpra
álltam, és kezemmel végigtöröltem a homlokomat. Teljesen
leizzadtam: pántos felsőm nyirkosan tapadt rám, egy csepp
végigszaladt a gerincemen, ahogy félreálltam, és kifulladt
biccentéssel üdvözöltem. Cole megállt, és letekerte az ablakot;
megcsapott a hűvös levegő, és rám tört a késztetés, hogy
másszak be a résen. Csak sajnos az ölében kötöttem volna ki.
Ami azt illeti, teljesen rendezett volt: fehér, V nyakú pólót viselt,
szép arcán némi borostával, ajkán fintorral, zöld szemében éles
pillantással. Megláttam a középső pohártartóban a vizesflakont,
és nem tudtam levenni róla a szemem. Jéghideg. A flakont rajzolt
dér díszítette, de nem tudtam elolvasni a márkát, mert amikor
Cole kivette a tartóból, a tenyere eltakarta a betűket. – Kéri?
Lenyeltem a büszkeségemet, és elfogadtam az ajándékot.
Ránéztem a címkére, mielőtt kinyitottam volna: Voss. Sosem
hallottam róla. Hátrahajtottam a fejem, és mohón lehúztam a
felét, aztán megtöröltem a számat, és visszacsavartam a kupakot.
– Köszönöm – biccentettem. – Ezt hol vette?
– A boltban, ott… – A város felé intett. – Bent.
 – Elment a Publixba? – néztem rá meglepetten.
– Nem. Megfizettem Bent, hogy szedjen össze nekem egy
listára való holmit. – A flakont nézte. Megemeltem, hogy
jelezzem, visszaadom, ha kéri. Nem nyúlt éne.
– Nincs vize?
Vállat vontam, és újra lecsavartam a kupakot. Nincs értelme
elpocsékolni.
– Ha volna, hogyan mentené meg a bajba jutott hölgyet? –
Kiittam a maradék vizet is. – Minden tündérmesében benne van,
tudhatná.
– Maga aligha van bajban – mutatott a Holden-házra. –
Milyen messze merészkedett ki, száz lépésre?
Elegáns ívű szemöldökét néztem, és azon gondolkodtam,
vajon szedeti-e.
– Van valami oka, amiért idejött?
– Nem vette fel a mobilját. Három órája próbálkozom.
A szerszámövem mellé dobtam a palackot.
– Nincs is mobilom. Az a vezetékes szám. Én meg kint
voltam.
– Nincs mobilja. – Lassan ismételte meg, mintha így több
értelmet találna a szavakban.
– Nincs. – Nem éreztem szükségét, hogy elmagyarázzam:
semmi okom rá, hogy napi huszonnégy órában elérhető legyek.
Ráadásul az időm nyolcvan százalékát otthon töltöm. Miért
csevegnék bárkivel, miközben a boltban sorban állok? Vagy kit
kellene hazafelé felhívnom? És ott volt még a díjak apró kérdése
is. Ötszáz dollárt kerestem egy hónapban, ennek az ötödét simán
elviheti egy mobil. A vezetékes telefonunkat – meg az internetet,
a kábelt és az összes többi közmű díját – Holdenék fizették.
Egyszerű matek.
– Szüksége lesz egyre. Legalább a következő négy hónapra.
Ha utána vissza akar térni az elszigeteltségbe, csak bátran.
– Rendben. Amint megérkezik a pénzem, szerzek egyet.
Végignézett a ruháimon, aztán az anyósülés felé intett a
fejével.
– Szálljon be! Most rögtön szerezhetünk egyet. Majd én
kifizetem.
– Még egy cölöpöt le kell vernem – ingattam a fejem. –
Nem hagyhatom itt a kerítést félig megjavítva, mert kimennek a
lovak.
Úgy tűnt – most először – végre felfogja a környezetünket is:
a kerítésrudaknak támasztott ásót, a kicsivel odébb lerakott
deszkákat, a füvön heverő szögbelövőt.
– Maga állítja fel a kerítést? Nincs itt senki, aki…
Ha azt mondja: „aki jobban ért hozzá", belelövök pár szöget abba az
izmos karjába. – …megcsinálhatná maga helyett? – Úgy nézett
körül, mintha egy csapatra való ezermester lófrált volna
körülöttünk.
– A fiúknak szabadnapja van – feleltem csípősen. – Miért
nem halad szépen tovább a Gap irányába, és hagy engem
dolgozni?
Egy pillanatig csak bámult rám, aztán felnevetett. Közelebb
léptem, rámeredtem, és úgy tettem, mintha nem a légkondihoz
akartam volna közelebb kerülni.
 – A Gap2 irányába? – A nevetése lassan csillapodott. –
Summer, kamaszkorom óta nem vásárolok ott!
– Hát akkor oda, ahol a magafajta idióták vásárolnak –
csaptam bosszúsan a levegőbe, ás visszafordultam a törött
kerítés felé.
Az előző este komoly vihar söpört át rajtunk; kimosta az
árkot a kerítés mellett, és arra ébredtem, hogy az oszlopok
elfeküdtek. Istennek hála, Hank még a vihar előtt bevitte a
lovakat. Pötyi azonnal átugrott volna kerítést, árkot, és
felcukkolta volna Thomas megye fél lóállományát még dél előtt.
Már megtörtént, hogy Hankkel egy egész napon át kergettük.
Szar nap volt – már elnézést a szóhasználatért.
Cole azonban meglepett, mert kinyitotta a kocsiajtót, és
kiszállt – mindkét teniszcipőjét letette a porba. Megesküdtem
volna, hogy ha hunyorítok, még a vasalásnyomokat is látom a
farmerén.
– Segítek – ajánlotta.
– Felállítani a kerítést? – nevettem. – Ugyan már, szépfiú!
Szálljon vissza a kocsijába, mielőtt összekoszolja magát!
Ez nem tetszett neki: láttam az arcán, a pillantásán. Elfordult,
az autó hátuljához ment, és lenyitotta a hátsó lemezt – aztán
visszalépett mellém, és megragadta a csípőmet. Hátrarándultam,
a tenyeremmel nekifeszültem a mellkasának, mert egy újabb
kéretlen csókra számítottam, aztán halkan felsikoltottam
meglepetésemben, amikor a levegőbe emelt. Most már

2Az 1969-ben, San Franciscóban alapított legnagyobb ruhaipari konszern 90 országban

van jelen, az USA-ban különösen népszerű, mivel széles vásárlókört szólít meg.
belékapaszkodtam, de csak addig, amíg gyengéden le nem
ültetett a platóra. Akkor levette rólam a kezét, és a vázra tette,
mintegy korlátként. Az ajka még mindig közel volt az enyémhez.
– Maradjon itt! – suttogta. Egy pillanatig egymás szemébe
néztünk, aztán ellökte magát a plató szélétől, és a tenyerét a
farzsebein porolgatva előrement, hogy leállítsa a motort.
Hallottam, amint kinyitja a hátsó ajtót is, aztán újra
meglepődtem, amikor a kiscsirkével a karján tért vissza.
– Fogja meg nekem – kérte mogorván.
Átvettem a csibét, aki már nem is volt igazán csibe. Nagyot
nőtt az elmúlt két hétben, gacsos lába megnyúlt, formát öltött
vörös, puha taraja. A kiskakas felnézett rám, aztán Cole-ra, és
megrázta a tollait.
– Csak tegye le a platóra, hadd mászkáljon – utasítón Cole,
és visszafordult, hogy megvizsgálja a kezem munkáját.
Végre magamhoz tértem annyira, hogy összerakjak egy
mondatot.
– Elhozta magával a csirkét?
– Gondoltam, meg akarná nézni – szólt vissza, és meglökte
az új kerítésrészt, mintha tesztelni akarná az erejét.
– A léckerítés úgy készül, hogy először az oszlopokat…
– Tudom, hogyan kell kerítést állítani – szakított félbe, és
felém fordult.
– Igazán? Hányat épített már? – kérdeztem kihívón.
– Látta a Montana legendáit? Hat hónapot töltöttem ott, a
ranchon. Amikor vége lett, megvettem az egész átkozott helyet.
Tudok kerítést állítani, Summer. – Állta a pillantásomat, én
pedig vállat vontam. Jó válasz volt.
 – Akkor állítsa fel a kerítést! – Óvatosan letettem magam
mellé a kiskakast, aztán a combom alá dugtam a kezem, és
lógázni kezdtem a lábam. A madár azonnal fellépett meztelen
combomra – próbaképpen először csak egy lábbal, aztán fel is
ugrott. Cole rámosolygott, rám meredt, aztán felvette a földfúrót,
és átvonult vele az utolsó megdőlt oszlop mellé. Ledobta a fúrót,
és megrángatta az oszlopot, hogy kilazítsa, mielőtt kirántotta
volna.
– Le kellene vennie a pólóját! – kiáltottam oda. – Koszos lesz!
A keze az oszlopon maradt, úgy nézett rám. Fogalmam sem
volt, miért mondtam ezt, vagy hogy honnan jött a flörtölő
hangnem, és főleg miért éppen abban a pillanatban.
– Inkább magának kellene levetnie a sajátját – szólt vissza. –
Engem ugyan nem fog megbámulni.
– Jaj, ugyan már! – nevettem. – Már mindenki látta, mije van.
– Ez igaz volt: a Lelakatolt bizonyítékban egész alakos beállást
mutatott. Amerika elájult. Én friss elemeket vettem a
vibrátoromba.
Visszafordult a munkájához, én pedig elhelyezkedtem. Még
ingben is kellemes látványt nyújtott. Néhány perc után
megnyugodtam. Valóban tudta, mit csinál, talán jobban is, mint
én. Nálam mindenesetre gyorsabban haladt. A pólója még alig
tapadt a hátára, amikor már be is fejezte, felszedte a felesleges
deszkákat, és felrakta őket a platóra, mellém. A csirke kiugrált a
térdemig, és őt figyelte.
– Hé, haver! – köszöntötte Cole, kézbe vette, aztán lerakta
a földre.
– Nem hiszem el, hogy magával hozta.
 – Különben mit csinálna? – vont vállat. – Otthon ülne, és a
semmibe bámulna? – Felugrott mellém; a kocsi kissé
megsüllyedt a rugóin a súlyától. – Tényleg nincs mobilja? –
kérdezte, rám nézve.
– Nincs. – Néztem, ahogy a kiskakas rohanvást távolodik az
autótól. – Miért akart hívni?
– Don megbeszélést akar tartani. Holnap érkezik, és azt
szeretné, ha együtt átmennénk néhány soron. Miért nem írta
még alá a szerződést?
– Az ügyvédemnél van. Majd felhívom az irodáját,
megkérdezem, hogy áll vele. – Scott már kétszer telefonált,
először üzenetet hagyott, másodszorra azonban balszerencséje
volt, és mama vette fel. Scott számára ez nem volt kellemes
élmény, én viszont csak halkan nevettem a gabonapelyhes
tálkám felett, és magamban biztattam anyámat. Minthogy
azonban a szerepem még nem volt biztos, alighanem jobb lett
volna, ha visszahívom.
– Van ügyvédje? – Cole olyan meglepetten nézett, hogy
szinte megsértődtem.
– Igen, mi vidékiek is igénybe vesszük a jogászok segítségét,
mint maguk.
– Nem úgy értettem. – Lepillantott. – Alá kellene írnia. Ha
van valami gond, mielőbb tudni szeretnénk róla.
– Rendben, ma este felhívom.
– Nahát! – Megint felém fordult, a karja az enyémhez ért. –
Este is szolgáltat? Nekem is ez az ügyvéd kell.
Felnevettem, mert eszembe jutott az övé.
– Nekem meg inkább a magáé.
 – Ó, hát persze! – vágta rá elsötétülő hangon. – El is
felejtettem, micsoda jelenetet rendezett neki a verandáján.
– Micsoda? – Leugrottam a platóról, és szembeálltam vele.
Jobb volt így, hogy némi tér választott el minket; könnyebben
kaptam levegőt.
– Szinte elcsöppent tőle a nyála. Ott volt a háza előtt a
kicseszett Cole Masten, maga meg az ügyvédet bámulta, de úgy,
mintha rögtön ki akarna gyulladni a bugyija.
Oldalra hajtottam a fejem.
– Jóságos ég, maga féltékeny! – Valóban az volt, láttam a
homloka ráncain. Felismertem a féltékenységet, habár rég láttam
utoljára: Scott már-már tudományos szinten művelte. – Amúgy
meg ki nevezi el saját magát egy ilyen csúnya szóval?
– Csúnya szóval? – értetlenkedett. – A maga vidéki
kislányszája sosem mocskos?
A szavai megváltoztatták a beszélgetés hangulatát, olyan
terepre vittek, ahol kellemetlenül éreztem magam. Igen, az én
vidéki kislányszám is volt már mocskos.
Bunkó.
Seggfej.
Pöcs.
Egy egész listára való szót a fejéhez vághattam volna,
ehelyett azonban elfordultam, és azzal foglaltam el magam, hogy
levadásszam a csirkéjét. A kiskakas előlem Cole-hoz menekült; ő
óvatosan lelépett a platóról, és felemelte a madarat.
– Mikor találkozhatunk a forgatókönyv ügyében? – A kérdés
váratlan volt és hivatalos. Vállat vontam, és igyekeztem nem azt
nézni, hogyan gyűrődött fel a pólója ujja a karján, feltárva a
bicepszét.
– Holnap? Nekem bármikor jó.
– Holnap reggel felhívom, és megbeszéljük az időpontot.
Nálam találkozunk. Don abban a pici motelben szállt meg.
Szerencséje volt, hogy Ethel Raine ezt nem hallotta, mert
tétovázás nélkül levágta volna a tökeit, hogy kukoricakása és
édes keksz mellé tálalja fel reggelire.
– Rendben. – A farzsebembe dugtam a kezem, és
figyeltem, ahogy kinyitja a kocsi hátsó ajtaját, gondosan beteszi a
kiskakas!, aztán egy búcsúszó nélkül beül a kormány mögé,
bevágja az ajtót, és indít. Az eső felpuhította a talajt, a gumik
cuppanó hanggal pörögtek fel, amikor a padlóba taposta a
pedált. Oldalra léptem, néztem, ahogy eléri a behajtó végét, az
udvarban megfordul, és újra felém száguld. Nekidőltem az új
kerítésnek, a karomat a peremére vetettem, úgy figyeltem, ahogy
elsuhan – a hátsó ablak alsó pereménél még a csirkét is
megpillantottam. Úgy véltem, meggondolta magát a
mobiltelefont illetően. Örültem neki. Semmit sem
akartam kevésbé, mint vele együtt menni akárhová. Az első
találkozás alkalmával nem kedvelni egy dolog volt. Most
azonban, hogy telt az idő, és egyre több és több dolgot tudtam
meg róla, a véleményem meg-megingott. Időnként egészen
kedvelhetőnek bizonyult, máskor éppen ellenkezőleg. Aznap túl
sok volt, hogy mellette üljek, és néha összeérjen a karunk, a
lábunk. Túl sok, túl férfias, túl közel. Túl vonzó, amikor
mosolyog, túlságosan kísértő, amikor flörtöl, túl mély gödör,
amit a kedvessége ás. Nem hagyhattam, hogy a sármja, a varázsa
a gödörhöz vonszoljon, és belelökjön. Számára ez a flört semmi;
az, hogy egy vidéki lány vonzónak találja, az élet természetes
velejárója. És számomra? Ha beleesek az elérhetetlen Cole
Mastenbe, minden csontomat összetöröm a földre érkezésnél.
Nem törhettem össze. Egy olyan férfi miatt, aki nem érdemli
meg, aki még nálam is gyorsabban fog elhúzni innen,
semmiképpen. Ha a forgatásnak vége, mindketten távozunk.
Nincs értelme egy ilyen férfival szórakozni.
Néztem, ahogy az autó elfordul a behajtó végén, és a
Kirkland-ház felé robog tovább.
 51. fejezet

O STOBA VOLT. Egyáltalán nem kellett volna odamennie.

Elküldhette volna Bent vagy Dont vagy valamelyik másik

lakáját. De biztosan nem kellett volna lezuhanyoznia, és még
kölnit is tennie magára, mint egy tinédzsernek az első randi
előtt.
Nem számított rá, hogy a szabad ég alatt találja Summert,
arra meg még kevésbé, hogy a lány dolgozni fog. Igazán
dolgozni, hogy a felsője a bőréhez tapad, a mellkasa zihál, a karja
földes, erős, szép. Valóban szép volt a majdnem teljesen
szétzilálódott lófarokba fogott hajával: a rövidnadrágja teljes
hosszában közszemlére tette a lábait. Cole minden önuralmára
szükség volt, amikor felkapta, és felültette a platóra, hogy ne
nyomja az ajkát az ajkára, ne tépje le a nadrágját, és húzza
Summer lábait a saját dereka köré.
Ez volt a baj. Akarta a lányt. Valami ösztönös, érthetetlen
módon. A Nadiával töltött évek alatt sosem esett kísértésbe,
hogy más nőre nézzen. A Quincy előtti két hétben minden létező
nőtípust felpróbált, de egyik sem enyhítette a Nadia hűtlensége
miatti fájdalmat. Summerrel mindössze néhány percet töltött el
úgy, hogy nem érinthet senkit, jól kell viselkednie, cölibátust
tartania, és a munkára összpontosítania – és képtelen kiverni a
fejéből. Ki hitte volna, hogy ez pont egy olyan növel fordul majd
elő, aki nem kedveli, sőt, egyenesen ellenszenvesnek találja őt?
Nevetséges volt. Az egész helyzet, az elejétől a végéig,
nevetséges volt.
Túl gyorsan vette be a Summer behajtójáról kivezető kanyart;
az autó megfarolt, Cocky riadtan sípolt hátul, Cole feje pedig az
ablaknak ütődött. Hátranézett a madárra, aztán lassított, és a
telefonjáért nyúlt, hogy elvonja a figyelmét Summerről.
– Don! – szólt bele. – Hol vagy?
 52. fejezet

H A A MÉDIAFELKÉSZÍTÉS AZ ELSŐ JELE ANNAK, hogy milyen

színésznőnek lenni, hát, leégtem. Feketére, szenesre, totálisan,

mint valami, amit csak kidobni lehet.
Brecken Nichols Atlantából érkezett, kék kosztümben, és úgy
kelt át a párás délelőttön, mintha a világ minden ideje felett ő
rendelkezne – pedig az én órám szerint máris tizenöt perces
késésben volt. Ben társaságában türelmetlenül figyeltem, ahogy
közeledik, és végiggondoltam mindent, amit tudnom kellett róla.
A nő egy monogramos táskát cipelt a karján, azt a hatalmas,
összevissza csukló fajtát, és annyi mindent tömött bele, amivel
én hetekig kibírtam volna a sivatagban. Világosvörös rúzst kent
az ajkára – ha Ben engem így látott volna, talán meg sem ismer –,
a haját magas, tupírozott lófarokba fogta, ami Heidi Klumnak
remekül állt, nekem viszont nevetségesen. Brecken nem tűnt
nevetségesnek. Összeszedettnek tűnt. Tökéletesnek. A
szemöldöke vastag volt – az egyiket kritikusan felvonta, úgy
nézett végig rajtam –, a tekintete éles, a sminkje előnyös, és
bizonyára rettenetesen időigényes. Nem az a típus volt, aki még
öt percet alszik, és felszedi, amit a kedvencei hátrahagynak.
Inkább olyan, aki neves éttermekben ebédel, az udvarlóit a
bankszámlájuk egyenlege alapján rostálja, és a hozzám hasonló
nőkre csak előételként tekint. Fél kezemet új farmerem
farzsebébe csúsztattam. Még meg sem szólalt, én már éreztem,
hogy dühös.
– Istenem, kérem, mondja, hogy nem a jelmezesek adták ezt
magára – kezdte szinte fújtatva, amikor megállt előttem. Tetőről
talpig végigmért, közben lassan oldalra billentette a fejét; a
tekintete megállt a sportcipőmön. A vadonatúj Nike sem
nyűgözte le.
– Magam öltöztem – jelentettem ki a nyilvánvaló tényt
barátságosan, de gondolatban egy tucatnyi gonoszabb választ is
elképzeltem. – Summer Jenkins vagyok.
Kezet nyújtottam neki, de ő csak bámult rá.
– Sose mutatkozzon be! – vágta oda végül, kikerülte a
kezemet, és felrántotta az egyik dupla ajtót. – Tudniuk kell,
kicsoda maga, és tudni is fogják. Megértette? – Nem is várt
válaszra, kopogó sarkakon bevonult előttünk az épületbe.
Megragadtam Ben karját, és olyan erősen markoltam meg, hogy
felkiáltott.
– Viselkedj rendesen! – súgta. – És keress meg, ha végeztetek!
– Azzal kicsavarta a karját a kezemből, és elmenekült, hátra se
nézett, olyan sebesen szelte át a parkolót, ahogy cingár lábain
csak bírta.
Éppen időben fordultam meg, hogy lássam, ahogy Brecken
belép az egyik jobb oldali ajtón. Sóhajtva utánaeredtem. Sose
mutatkozzon be! Az összes elképzelhető nagyképű, nevetséges
viselkedési mód közül épp ez…
Én is beléptem a helyiségbe. Brecken éppen egy sor
villanykapcsolót kattintgatott fel, mire a lámpák egymás után
gyulladtak ki. Mindegyik egyetlen üres székre világított. Az
enyémre.
– Üljön le! – utasított hangosan, aztán valahonnan kigurított
egy kamerát, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal a helyére
állította. – Kezdjük!

A médiagyakorlat meglehetősen egyszerű volt, és hozzá

fájdalommentes. A széken ültem – később egy támlátlan ülőkén,
aztán egy kanapén is – és megválaszoltam a kérdéseket,
amelyekkel Brecken bombázott. Néha szembeült velem, és azt
akarta, hogy rá nézzek, máskor a kamera mögött állt, és nekem a
lencsébe kellett néznem. Nevetséges dolgokat mondott, aztán
megszidott, amikor kuncogtam. Összevissza faggatott, és
belekötött minden botlásomba. Felrúgott egy lámpát, aztán
kioktatott, hogy miért nem szabad összerezzennem. Minden
egyes felvételt együtt néztünk meg, és kielemezte a hibáimat.
Az ő benyomásai és a saját véleményem szerint… rossz
voltam. Igazán pocsék. És még csak nem is volt beszédhibám,
amire fogjam.
– Lazíííííítson! – utasított. – Úgy néz ki, mint akinek szó
szerint feldugtak egy rudat a seggébe.
Megmozgattam a vállamat, és mélyet sóhajtottam.
– Nem jó – felelte. – Semmi változás.
– Hogy lazítsak, amikor minden mozdulatomat ízekre szedi?
– meredtem a kamerára.
 – Nem szedném ízekre minden mozdulatát, dhágám, ha
valamit legalább jól csinálna. – Gúnyosan utánozta az
akcentusomat, amit folyamatosan kritizált az elmúlt három
órában.
– Magát soha senki nem tanította jó modorra? – álltam fel
az ülőkéről. – Vagy kedvességre?
– A kedvesség ebben a buliban tönkretesz. – Kilépett a
kamera mögül, és karba tett kézzel állta a pillantásomat.
– Jó tudni, hogy nem csak engem utál.
Mindketten odafordultunk a halk, sötéten férfias hangra.
Cole volt az, hát persze. Épp őrá volt a legkevésbé szükség, ha
Brecken azt akarja, hogy lazítsak. Cole belépett, és behúzta maga
mögött az ajtót, aztán a monitorhoz ment, és megnézte az
állóképet. A körmömet rágtam; Brecken ezt sem engedélyezte. A
nő a torkát köszörülte. Cole odanyúlt, és megtette, amit
reméltem, hogy nem fog: megnyomott egy gombot, és a
hangszórókból elindult a saját tétova válaszolgatásom, rengeteg
hümmögéssel és őőő-zéssel. Egy újabb gombnyomásra
elhallgatott a rettenet.
– Mióta dolgoznak?
– Három órája – felelte Brecken segítőkészen.
– Menjen, ebédeljen meg! – intett Cole a fejével az ajtó felé.
Brecken nem mozdult. – Menjen! Egy darabig átveszem.
Na ne. Ne, ne, nenenenenenene!
– Még én sem ebédeltem.
– Valamennyit haladtunk – vetette közbe Brecken. – Az első
felvételeket kellett volna látnia!
 Nem mozdult a helyéről. Rám tört a gyerekes vágy, hogy
elrejtőzzek mögé, hiába átkoztam egész délelőtt. Cole-nál még ő
is jobb volt.
Cole szeme nevetett – rengeteg alkalma lesz, hogy belém
kössön!
– Nem eleget – jelentette ki keményen. Brecken megadta
magát, és egy kurta biccentéssel visszament a kamera mögé.
Lehajolt a táskájáért, aztán kilépett az ajtón, mi pedig kettesben
maradtunk.
– Kér egy szendvicset? – Cole nyugodtan, egykedvűen nézett
a szemembe, a vonásai semmit sem árultak el a lelkiállapotáról.
– Nem, jól vagyok, – A sikertelen próbálkozás ellenére,
hogy Breckennel ebédeljek, el sem bírtam képzelni, hogy egyek
is valamit. A gyomrom csupa görcsbe állt össze.
Colé a villanykapcsolókhoz nyúlt, és a rám irányuló fények
fele elsötétült. Még mindig az ülőke előtt álltam; most
hátraléptem, a sarkam a fémváznak ütődött. Feltoltam a
fenekemet a lapjára.
– Kikapcsolom a kamerát. – Valóban zongorázott valamit a
kapcsolótáblán: biztos kézzel nyomkodta a gombokat, aztán
odébb gurította az állványt, és leült velem szembe egy másik
ülőkére. A térdét széttárta, a farmere eleje megfeszült, a kezét
lazán összekulcsolta maga előtt.
– Eddig mivel foglalkoztak?
– Csak kérdésekre válaszoltam, aztán visszanéztük ott –
böktem a monitorok felé, és megpróbáltam felidézni, hogy
nevezte őket Brecken. – A képernyőn.
 – Elmondta, mi a zsargon, a belsős szóhasználat és a
fogalmak?
– Kellemes volt a hangja. Végigsimítottam a farmerem
szárán. Ki kellett volna mosnom, mielőtt felveszem. Túl merev
volt, karcolta a bőrömet.
– Hát, valószínűleg. A dolgok kezdenek összemosódni.
– A zsargon miatt nem kell aggódnia. Maga déli, és ez
rendben van, nem akarjuk, hogy másnak hallatsszon, mint
amilyen.
– Brecken szerint nem mondhatok olyanokat, mint
„tinektek”. – Erre a szabályra jól emlékeztem, mert sokszor
megszegtem. Cole vállat vont.
– Mondhatja. Talán ha egy sci-fi thrillert reklámoz, akkor
nem, de jelenleg rendben van.
– Oké.
– A bőbeszédűsége viszont gond lehet – hajolt előre. – A
szószátyárság. Ne beszéljen annyit!
– Aha! – rándultam meg. – Hajlamos vagyok rá.
– Semmi baj. Majd dolgozunk rajta.
– Nem kell. Úgy értem, magának rengeteg dolga van.
Tudok dolgozni rajta Breckennel is. – Olyan lelkesen bólogattam,
mintha egyszerre legjobb barátnők lettünk volna. Cole nem is
törődött a válaszommal.
– A fogalmakkal sem kell egyelőre törődnie. A töltelékszavak
viszont…
– Tudom. Azonkívül ne ficeregjek, ne piszkáljam a hajam
állandóan, ne pislogjak annyit… – Elhallgattam, mielőtt a
hangomon átütött volna a hisztéria, és félrefordultam. Az egyik
lámpaállványon egy kardigán lógott. Most, hogy a lámpák már
nem sugároztak rám, szinte fáztam. Talán elkérhetném? Jó
ötletnek tűnt, hogy egy újabb réteg ruha kerüljön Cole és
énközém.
Cole felállt, és a lába között átnyúlva közelebb húzta az
ülőkéjét hozzám. Amikor visszatelepedett rá, csak alig néhány
lépés választott el minket.
– Summer, nézzen rám!
Engedelmeskedtem. Nehéz volt nem megtenni, ilyen
közelről. És, egek, de jól nézett ki! Annyira, hogy fájt, mintha a
napba néznék. Annyira vonzódtam hozzá, hogy szinte fizikailag
sajgott a szívem. Olyasvalamit csodálni, amit sosem kaphatsz
meg, de amit kétségbeesve kívánsz, hiába minden észérv, hiába
tudod, mennyire veszélyes a vonzalom, kész őrület.
– Felejtse el a szabályokat! Kérdezzen tőlem valamit!
Ez elvonta a figyelmemet a szépségéről. A tekintetem az álla
tökéletes vonaláról a szemére siklott.
– A listáról? – Három óra után már betéve tudtam Brecken
húsz kérdését.
– Akármit. Amit akar.
– Nagyon fáj? – Akármit. A világon bármit kérdezhettem
volna. Fogalmam sem volt, honnan jött ez a kérdés. Ha
készültem volna rá, talán félrenézek, hogy ne is lássam, hogy
reagál. De magam sem számítottam a saját szavaimra, úgyhogy
egyenesen az arcába néztem, amikor az ütésem érte.
Nem adta sok jelét. A szeme fénye kissé elhalványult, zöld
írisze elsötétült, a nyaka megfeszült, amikor nyelt egyet.
 – Úgy értem, hogy Nadia elment. Én csak… – Végre képes
voltam félrepillantani. – Nem tűnik túl zaklatottnak.
– Ne szövegeljen! Fogalmazzon tömören! – Megérintette a
térdemet, hogy magára vonja a figyelmemet. – És ne forduljon el!
Az a szégyen jele.
Szégyen. Csak nem? Szégyelltem magam. Ez a kérdés
túlságosan személyes volt.
– Nadia meg én sokáig éltünk együtt. Ha az ember elveszít
valakit, aki ennyi ideig az élete része volt, az fáj. De azt hiszem,
így volt a legjobb. Nadia az új kapcsolatában boldogabb, és én
ezt kívánom. Hogy boldog legyen. – Apró, beletörődő mosollyal
megvonta fél vállát. Már majdnem kinyújtottam a kezem, hogy
megvigasztaljam, de akkor kiegyenesedett, teljesen megváltozott
a kisugárzása. – Ezt mondanám, ha egy riporter kérdezné. Ez a
válasz nagylelkűnek állít be engem, és közben mindenkit ellene
fordít.
– És igaz? – Egy újabb személyes kérdés. Úgy tűnt, nem
vagyok képes leszállni a lóról, amíg fel nem fordul.
– Nem. – Most ő pillantott félre. – Nagyon… különösen
érzem magam Nadiával kapcsolatban. – Lassan felelt, mintha
minden szót mérlegelne, felmérné, mennyit ér. – Ostobának
érzem magam. Úgy érzem, kihasználtak. Nagyon-nagyon
kibillentem az egyensúlyomból. – Felemelte a fejét, újra a
szemembe nézett. – Azt nem tudom, hogy a fájdalom szót
használnám-e.
Nagyot nyeltem.
– Ez a válasz jobban tetszik.
 – A sajtónak is jobban tetszene – mosolyodon el. – Az
igazság mindig sokkal érdekesebb. Amellett sokkal veszélyesebb
is. – Nem mozdult, de a pillantástól, amelyet rám vetett, úgy
éreztem, közelebb került. – Most, hogy ezt tudja, úgy érzi,
közelebb került hozzám?
– Igen.
– Ha a közönség megismeri, elpusztítja, Summer. Nem
tehetnek róla. Annyira szeretik a gyengeségeinket, hogy
megkapaszkodnak bennük, beléjük fúrják magukat, felzabálják,
kirabolják mindenünket, egészen addig, hogy megszűnünk
emberként létezni. Cole vagy Summer nincs többé. Csak az
marad, amit látni akarnak.
Ez szörnyen hangzott. Eddig amiatt aggódtam, hogy hülyén
fogok kinézni, nem amiatt, hogy elveszítem önmagam. Nagyot
nyeltem, de Cole következő szavai csak rontottak a helyzeten.
– Most én jövök. – Fél kézzel átkarolta magát, a másikkal
megdörgölte az ajkát, úgy nézett rám. Ő jön. Annyira személyes
kérdést tettem fel. Vajon mit fog kérdezni tőlem? Talán azt, hány
férfival feküdtem le eddig?
A melltartóméretemet?
A kedvenc szexpozitúrámat?
A…
– Ki a kedvenc színésze?
A gondolataim összegabalyodtak.
– A kedvenc színészem?
– Igen.
– Mármint… hogy kivel randiznék? Vagy kit tartok nagyra?
– Mindkettő – vont vállat.
 Öt hónappal korábban gondolkodás nélkül rávágtam volna
az ő nevét. Nem arra, hogy kit tartok a legnagyobbra; az egy
idősebb színész volt. De számomra a legvonzóbb… mindig is
Cole Masten volt. Mindig. Mindenki számára ő volt az etalon,
még a Google is az ő képét hozta ki elsőként, ha valaki beírta,
hogy „szívfájdítóan szép”.
– Ööö… – Kiélesedett a pillantása. Megköszörültem a
torkomat. – A színészek, akiket nagyra tartok… – Nyeltem egyet.
Brecken mondta, hogy ha töltelékszavak jönnének a nyelvemre,
nyeljem le őket. Vegyek mély lélegzetet. Vagy igyák egy korty
vizet. – Jake Gyllenhaal. Igazán nagyot alakított az Éjjeli féregben.
És Christoph Waltz. És Tom Hanks.
– Érdekes lista. – Biccentéssel jelezte, hogy folytassam.
– Akiket vonzónak találok… talán Chris Pratt? – Nem is
tudom, miért formáltam kérdést belőle.
– Chris Pratt? – Cole homloka ráncba szaladt.
– Igen. Ó játszott a Városfejlesztési Osztályban. És… és
nagyon szexi volt a Jurassic Parkban.
Cole ajka megrándult.
– Még valaki?
Igyekeztem megnevezni még valakit, akárkit, aki a lehető
legjobban különbözik Cole-tól.
– Jonah Hill – böktem ki. Cole félrebillentette a fejét. Hadarva
magyarázkodni kezdtem, mielőtt újra kérdezhetett volna. –
Nagyon tehetséges. És okos. Nekem ez tetszik egy férfiban.
– És kövér is – közölte Cole egyszerűen. – Ott van egész
Hollywood, ahonnan válogathat, és akkor Jonah Hillt választja.
– Nem… csak úgy hozzá lehet bújni.
 – És ezt akarja? Egy férfit, akihez hozzá lehet bújni?
Felszegtem a fejem.
– Már megválaszoltam a kérdését.
– Valóban. – Felállt az ülőkéről, és megint a falhoz ment,
visszakapcsolni a lámpákat. A forró halogén fény nyugtalanított.
– És csak egyszer őőő-zött. Még néhány forduló a fényekkel,
aztán visszakapcsolhatjuk a kamerát is.
– Nincs más dolga? Nem úgy tűnik, mintha erre kellene
fecsérelnie az idejét. – Muszáj lett volna, hogy eltűnjön. Túl közel
jött, túl hétköznapian viselkedett. Kettesben vele, a ragyogó
világosságban… túl sok volt.
– Ez a következő kérdése? – Visszaült a támlátlan székre,
kinyújtott lábával támasztotta meg magát. Ennyi elég is volt,
hogy újra létrejöjjön közöttünk a kapcsolódás.
Felemeltem a tekintetem a lábáról.
– Nem. – Volt egy másik, ami három hete nem hagyott
nyugodni. Most, az üres helyiségben, amikor Cole hallgatott, és
engem nézett… talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor
megkérdezhettem. – Van egy másik is.
– Akkor tegye fel! – A hangja elmélyült, mintha tudná, mi
következik. Már nem tréfálkozott. Megacéloztam magam, hogy
felkészüljek a válaszára, a kezemet a combom közé dugtam, és
megmarkoltam az ülőke szélét.
– Igazat mondott, amikor azt vágta a fejemhez, hogy
pocsékul csókolok?
 53. fejezet

Ó, MICSODA ÁRTATLAN, NAIV KÉRDÉS! Senkinek nem volna

szabad így kitárulkoznia, kimutatni minden bizonytalanságát,

azt, hogy eléggé érdekli egy férfi véleménye egy efféle
kérdésben. Summer a csók másnapján szikrázó energiával
telítve, barátságosan érkezett. Cole azonnal elhitte, hogy a lány
túltette magát az aljasságán. Meggyőződése lett, hogy csak ő
nem bírja kiverni a fejéből azt a jelenetet, csak ő gondolja végig
újra meg újra, szinte betegesen.
Summer előreejtett válla, félig elnyelt szavai azonban még
mindig fájdalomról tanúskodtak. Azt a percet egyikük sem
felejtette el.
– A hivatalos választ kéri, vagy az igazat? – Pusztán időt
akart ezzel nyerni, értékes másodperceket, mert fogalma sem
volt, mit felelhetne, milyen választ adhatna, ami nem nyit rést a
pajzsán Summer számára. Nem engedhetett meg magának egy
efféle rést. Pillanatnyilag a legjobb az lett volna, ha
buborékfóliába csomagolja a szívét, és elzárja egy kétméteres
acélfal mögé. Részben, mert DeLuca is ezt a feltételt szabta,
részben pedig mert az ügyvédnek igaza volt.
– Az igazat – jelentette ki Summer egyszerűen. Cole látta a
tartásán, amikor visszatért belé az erő, megacélozta magát az
ütés előtt: kihúzta a vállát, felszegte az állát. Csupa ellentmondás
volt.
Bizonyos értelemben a legerősebb nő, akit Cole valaha látott:
tüzes, dacos és kétségtelenül önálló – ugyanakkor a
leggyengédebb, legsebezhetőbb is. Túlságosan kiadta magát, túl
erős érzelmeket táplált, túl sokat adott, minden cselekedete a
pusztulásba vezetett, amely egy nap meg fogja törni a lelkét.
Cole ösztönösen meg akarta védeni, meg akarta erősíteni.
Egyszerre akarta a farkasok elé vetni, és elzárni egy
várkastélyba. Ebbe az érzelmi kavarodásba bárki beleőrült volna.
Ezzel a kavarodással haladéktalanul kezdenie kellett valamit.
Hagyta, hogy a másik lába lecsússzon az ülőke
keresztrúdjáról. A cipője talpa csattant a padlón, de Summer
nem rezzent össze. Talán Brecken tényleg tanított neki valamit.
Vagy csak végig számított rá.
Cole felállt, és leküzdötte a késztetést, hogy előrehajoljon,
rátámaszkodjon Summer combjára, és megcsókolja, de úgy,
hogy a lánynak ne lehessen többé kétsége a rá gyakorolt
hatásáról.
Ehelyett csak odébb tolta az ülőkét, és kimondta az egyetlen,
rövid szót, amire képes volt.
– Nem.
– Nem? – visszhangozta Summer azonnal, és felvonta a
szemöldökét. A tagadásból kihívás lett.
– Ne beszéljen összevissza! Fogalmazzon értelmesen –
intette Cole.
 – A szabályoknak része az is, hogy ki kell kerülni a
kérdéseket? – Most már Summer is felállt, közelebb lépett. A
fenébe, nem fogja ennyiben hagyni.
– Ami azt illeti, igen. Amikor csak el tudja kerülni őket,
tegye meg. – Cole visszatette az ülőkét a helyére, a fáihoz.
Summer odanézett, aztán összehúzott szemmel fordult vissza.
– Városi fiú, maga mindig elmenekül, ha sarokba szorítják?
– Nem menekülök. Más dolgom is van. Ahogy az előbb
említette. – Lekapcsolta a lámpákat, és már nyúlt a kilincsért,
amikor Summer erősen megragadta a karját.
– Várjon!
Cole a józan esze ellenére megállt, és megfordult. Az
arcvonásaiból nem lehetett kiolvasni semmit, minden érzelmét
elrejtette két évtized gyakorlat mögé.
– Igen?
– Köszönöm! – A lány elvörösödött, a farzsebébe dugta a
kezét. – Ez nagyon hülyén hangzik, de tudnom kellett. Csak
mert… már hosszú idő telt el.
– Amióta utoljára csókolózott? – Nem, nem. Biztosan nem
erre gondolt, hanem a dicséretre. Azonban Cole, amint kiejtette a
hitetlenkedő szavakat, tudta, hogy erről van szó. Hosszú idő telt
el, mióta Summer utoljára csókolózott.
Hogy lehet ez? Ezekben a kisvárosokban az emberek nem
csak a dugással meg az ásással vannak elfoglalva? Hogy lehet,
hogy Sutomért, a maga külsejével, a maga személyiségével nem
csókolják meg naponta többször, hogy nem állnak sorban az
udvarlói a birtok határán, mint a ledöntésre váró dominók? És
milyen hosszú a hosz-szú idő?
 Summer felpillantott: egy villanásnyi dac ült ki a szemébe,
aztán elsimult az arckifejezése.
– Köszönöm a választ – felelte mereven.
– Beszélek Casey-vel, Brecken főnökével. Meglátjuk, távol
tudjuk-e tartani magát a sajtótól.
– Mert rettenetes vagyok. – Summer szinte vidáman mondta
ki az ítéletet.
– Cukormáz nélkül: valóban az. Jelenleg igazán csiszolatlan.
A lány bólintott, hátralépett, és Cole majdnem önkéntelenül
követte.
– Akkor mehetek? Nincs több médiaképzés?
– Egyelőre nincs. Találkozott már a színészetoktatójával?
– Jövő héten érkezik. Úgy volt, hogy már ezen a héten jön,
de…
– Semmi gond – szakította félbe Cole egy intéssel. – A
színészet miatt nem kell aggódnia. Nem olyan, mint a sajtó. A
sajtó élőben megy, ott csak egy lövése van. A jeleneteket akár
százszor is megismételhetjük. A szövege meg a szerepe pedig…
csak önmagát kell adnia.
– De hát éppen erről szól a médialecke. Hogy legyek
önmagam. – Summer hangjába pánik vegyült. Cole elnézett a
válla felett. Most nem menekülhetett el: ez az utolsó mondat túl
fontos volt, hogy figyelmen kívül hagyja.
– Nem, vidéki lány. Hollywoodban akkor sem lehet önmaga,
ha épp nem filmezik. Nem lehet gyenge, nem lehet őszinte, nem
lehet igazi. Akkor nem, ha túl akar élni.
– És mivé tette ez magát?
 Summer a szemébe nézve tette fel a kérdést, csendesen,
minden vádló felhang nélkül. A szavak a levegőben maradtak.
Cole megfordult, kilépett a folyosóra, és határozottan behúzta
maga mögött az ajtót.
Egymillió választ is adhatott volna a kérdésre, de maga sem
tudta, melyik a porhintés, és melyik a valóság.
 54. fejezet

Egy héttel később

A ZNAP, AMIKOR A KERÍTÉSNÉL TALÁLKOZTAK, meg kellett volna

vennie Summernek a mobilt. A vállára kellett volna dobnia a

lányt, és bekötnie az első ülésbe, úgy vinni be a városba.
Nem lett volna szabad hagynia, hogy Summer provokálja és
felizgassa; a hasznos perc visszavonhatatlanul elmúlt, de a hiba
következményei megmaradtak. A vonal foglaltat jelzett.
Cole a konyhapultnál állt, kezében a vezeték nélküli
telefonnal, és újra próbálkozott.
És újra. És újra.
– Elérted? – lépett be Don a konyhába. A füle mögé egy tollat
tűzött, a kezében egy marék papírt fogott. Cole megfordult;
hirtelen eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is hívja
Summert – hogy átjöjjön, megbeszéljék a változásokat a
forgatókönyvben, és felkészüljenek a felvételre.
– Nem – mormolta. – Valami baj van a vonallal. – Visszarakta
a hallgatót a helyére. – Inkább átmegyek, és áthozom.
Don az órájára nézett.
– Rendben, de nekem fel kell hívnom Eileent a legfrissebb
költségvetés miatt. Megvárod? Utána is átmehetsz.
 – Nem. – Cole lehajolt, egy fél keksszel próbálta felkelteni
Cocky figyelmét. – Csak telefonálj, én átmegyek.
A kakas nem törődött vele, inkább visszaindult a nappali
felé. A háta félig megkopaszodott, a fehér tollak között kilátszott
rózsaszín bőre. Cole először pánikba esett ezt látva, és már
indult is a helyi állatorvoshoz, de aztán lehúzódott az útról, és
inkább rákeresett a neten. Mint kiderült, teljesen normális dolog,
ha a baromfi pehelytollai kihullanak, miközben az igaziak
kinőnek. Cocky azonban félig kopaszon és esetlenül is szép
madár volt, és csak még szebb lesz, ha a tollazata kinő. A Google
szerint ez a következő néhány hétben várható.
Donra nézett, de amaz már a fülére tapasztott mobilra
figyelt. Cole felrántotta a teniszcipőjét. Nincs értelme beindítani
a kocsit, hiszen nagyon közel vannak egymáshoz. Lerántotta a
pólóját; egyszerűen odafut, bekopog, kiosztja a telefon miatt,
aztán áthozza, hogy beszéljenek Donnal. Hacsak nem kell éppen
ágytakarót horgolnia, vagy kutat ásnia, mi mást csinálhat reggel
fél tízkor?

Alhat. A jelek szerint ez volt, amit Summer Jenkinsnek szerda

reggelenként fél tízkor csinálnia kellett. Cole csípőre tett kézzel
állt előtte, és lenézett rá.
Helyesbítés; mélyen alhat.
Amikor odaért a házhoz, majdnem pánikba esett. A lány
furgonja a behajtón állt, nyitva, a kulcs a gyújtásban. Cole csak
egy pillantást vetett rá, aztán felszaladt a lépcsőn, és bekopogott
– és várt, fél kézzel a falnak támaszkodva. Senki nem nyitott
ajtót, csengő pedig, amire rátenyerelhetett volna, nem volt. Az
elülső ablakokon összehúzták a függönyöket. Újra kopogott, már
hangosabban. Körbejárta a házat. Még egyszer bekopogott, aztán
lenyomta a kilincset. Az ajtó, mint a furgon, nyitva volt. Ebben a
városban az emberek csak arra vártak, hogy egy betörő megölje
őket.
Résnyire nyitotta az ajtót, úgy szólongatta Summert. A néma,
sötét ház nem válaszolt. Cole egyre növekvő nyugtalansággal
lépett be. Az első ajtó, amin benyitott, Summer szobája volt, az
ágyon pedig ott feküdt a lány, elnyújtózva.
Vörös bugyiban. Ezzel meg a ruhájával lassan elérte, hogy
Cole-nak mindig ő jusson eszébe, ha ezt a színt látja. Hason
feküdt, a karját a feje mellé emelte, fél térdét felhúzta, így a
feneke tökéletes, zavartalan pompájában tárult Cole szeme elé.
Megbámulhatta, anélkül, hogy rajtakapták volna, a tekintetét
végigsiklathatta Summer vonalain a szokásos haragos pillantás
nélkül – egy percig néma áhítattal adózhatott neki. És meg is
tette, ott helyben megnézett és megjegyzett magának mindent,
amit tudott. A lány jobb felkarján a szeplőket. A lába barnaságát,
amely feljebb egyre fakult, végül kifehéredett. A háta
gödröcskéit, amelyeket a vékony, fehér pántos felső szinte
teljesen eltakart.
Szerette volna felébreszteni.
Szeretett volna megállni ott örökre, és nézni őt.
Szeretett volna megfordulni és távozni, mert Summer
nyilvánvalóan biztonságban volt, őt viszont ezért, amit csinált, le
is ültethetnék.
Sosem tudott jó döntéseket hozni.
 55. fejezet

A HÁZBAN MÉG MINDIG FORRÓSÁG URALKODOTT REGGELENTE.

1904-ben építették át a napszámosoknak, és kelet felé tájolták,

hogy szembenézzen a korai nappal. Ez nagyszerű lehetett a
gyapotszedőknek, akik ötkor keltek, de mamának és nekem
inkább szenvedés volt. Nekem nagyobb, mert mama hétkor kelt,
nyolckor indult, és negyed kilenckor már a munkahelyén volt. A
magam részéről szerettem aludni. Amikor úgy kilenc tájban
megcsendült a telefon, lerúgtam átforrósodott takarómat,
megfordultam, és tapogatózni kezdtem az éjjeliszekrényemre
tett készülék felé. Talán kissé túl energikusan is tapogatóztam,
mert valami csattant, és a csörgés elhallgatott. Én meg
visszaaludtam.
Torokköszörülésre ébredtem. Férfitól származóra.
Kinyitottam a szemem – a saját sárga ágyneműmet láttam.
Lassan megfordultam. Cole állt az ágyam lábánál, póló nélkül,
fekete futónadrágban, és engem nézett. Lehunytam a szemem, és
megpróbáltam felidézni, mit vettem magamra az este. Valami
nekiütődött a lábamnak. Felnéztem.
Cole előrehajolt, a keze a lábamon, de amikor összeakadt a
pillantásunk, kiegyenesedett.
– Summer! – szólított meg halkan, ami ostobaság volt,
tekintve, hogy egymást néztük.
 – Mit keres a hálószobámban? – Muszáj volt lenéznem,
hátha… egek. Mindössze egy bugyi volt rajtam, és egy fehér
trikó. Visszanéztem Cole-ra; a szeme ugyanazt az útvonalat járta
be, mint az enyém, összeszorította az állkapcsát, az egyik ujja
meg-megrándult a csípőjén.
– Nem nyitott ajtót, a ház nem volt bezárva, és a telefon
állandóan foglalt – felelte pattogósán, még mindig a testemet
méregetve. Akkor fészkelődtem egy kicsit, mert megláttam,
hogy a rövidnadrágja eleje kidudorodik. Kidudorodik! Három éve
nem ért hozzám, nem csókolt meg senki, azt a konyhai
katasztrófát leszámítva, és ez a férfi, ez a szexisten, akinek Nadia
Smith is megvolt, felizgult tőlem.
Most, hogy eszembe jutott a felesége, a saját izgalmam
egyszerre odalett. Elfordultam, hogy ne is lássam az arcán a
vágyat, a nadrágjában a dudort – és azért is, hogy a lábam
magától szét ne nyíljon előtte. És, a fenébe is, nem sokon múlt.
Majdnem berántottam Cole Mastent, a szereplőtársamat, az
ágyamba.
Valami takaróért nyúltam, mert így a fenekemet mutattam
felé, de nem találtam semmit. Megdermedtem. Cole zihálása
nagyon hangosnak tűnt a néma szobában. Jaj nekem, mennyire
szexi!
A matrac besüppedt a jobb térdem mellett, aztán a bal
mellett is. Pamut simított végig a lábamon – a nadrágja –, és ez
annyira izgató volt, hogy majdnem felnyögtem.
– Mit csinál? – kaptam levegő után. Kíváncsi ujjak érintették
meg a jobb térdemet, aztán felsiklottak a combom oldalán,
végigsimítottak a fenekem domborulatain.
 – Ssss – suttogta. – Csak most az egyszer hallgass el,
Summer!
Nem feleltem, mert egyszerre az egész tenyere a bőrömhöz
ért, becsúszott a bugyim alá, és olyan erősen szorított meg, hogy
levegőért kaptam. Feltámaszkodtam volna, de a másik kezével
visszanyomott.
– Ne mozdulj! Ne is gondolkodj! Kérlek! Szükségem van
erre.
– Nadia – nyögtem ki, tiltakozásként. A keze azonnal megállt
a fenekemen.
– Summer! – Előrehajolt, az ágyéka a lábamnak nyomódott,
és a tarkómon éreztem forró leheletét, amikor halkan folytatta. –
Ha az életben nem hallom még egyszer ezt a nevet, boldogan
halok meg. Semmi szükség épp őrá épp ebben a percben.
– De… – A tiltakozásom elhalt, amikor megcsókolta a
nyakamat, aztán a fogaival finoman megkarcolta a bőrömet.
– Az isten szerelmére, Summer, ha azt akarod, hogy
abbahagyjam, most közöld.
Most közöljem? Képtelen voltam rá. Erősebben nyomta
hozzám a csípőjét, és a lábam az agyam engedélye nélkül
széttárult, hogy beeressze.
– Igen! – szisszent fel, aztán feltérdelt. Az egyik keze lassan
végigsimított a hátamon, lefelé, a másik a combomon felfelé,
végül a bugyim alatt, a fenekemen találkoztak. Úgy tűnt, a világ
összes ideje Cole rendelkezésére áll. Visszanyeltem a
nyöszörgést, amikor megszorongatott, aztán az ujjai kifelé
csúsztak, apró köröket írtak le. Nem maradtam érzéketlen. A
bugyim bevágott, ahogy a kezével megfeszítette, és a súrlódás
csak tovább gyengítette az önuralmamat.
Hogy fogom ezt valaha feldolgozni? Hogy lesz képes
bármilyen másik férfi felérni ehhez?
– Summer, mi fog történni, ha még lejjebb csúszik a kezem? –
kérdezte mély, rekedt hangon, és én teljesen elvesztettem az
eszem. – Mi lesz, ha benyúlok a lábad közé? – Fél kézzel majdnem
meg is tette, majdnem odáig csúsztatta, majdnem egészen.
Reméltem, hogy nem vár komoly választ, mert képtelen voltam
megszólalni, gondolkodni, bármit. – Most mindjárt meglátom,
pontosan mennyire akarsz engem. – Az utolsó szavai szinte
morgásba fúltak. Megvonaglottam a keze alatt. Égeren a vágy;
felkiáltottam, esetlenül igyekeztem magam alá húzni a lábamat,
igyekeztem előremászni az ágyon, hajtőn az ösztön, hogy
négykézlábra állva felkínáljam neki maga mar Készen álltam,
megőrültem érte.
– Nem. – Visszanyomott, a térdei közé szorította a lábamat,
úgy tartott egy helyben. Egy ujja besiklott a fenekem vágatába,
aztán lejjebb. Én felnyögtem, ő káromkodott a csendes szobában.
– Minden vidéki fiúra így begerjedsz? – Most az elázott
bugyimmal játszott; nekifeszültem a lábának, hogy
széttárhassam a combomat, és engedett egy kicsit. A lábfejem az
ágyékához szorult, és felmordult, mélyen, követelőn. A hang olaj
volt a vágyam tüzére; először meglepett, mennyire merev, de
mostanra csak egyetlen dolog kalapált az agyamban: akartam,
méghozzá azonnal, mert megesküdtem volna, hogy meghalok,
ha nem kapom meg.
 Nem húzta félre a bugyimat, és nem is tépte le. Tovább
simogatott, lassan, türelmesen, a keze fel-lejárt a fenekem és a
szeméremdombom között. A levegőbe emeltem a csípőmet, az
arcomat a lepedőbe temettem. Minden önuralmam odalett, úgy
könyörögtem neki, hogy lejjebb, mélyebbre.
– Jesszus, Summer, úgy beléd kóstolnék – suttogta, aztán
lehajtotta a fejét, és gyengéden megharapta a bal fenekemet. –
Megfordítanálak, és beléd temetkeznék, és a nyelvemmel
dugnálak meg. A végén a nevemet sikítanád, úgy élveznél el, és
én megízlelném a pillanatot, amikor széthullasz.
– Akkor csináld – feleltem. – Hallgass el, és csináld!
Lehet, hogy azt mondtam neki, hallgasson el, de valójában
ittam minden szavát, minden mondatát, amit rólam mondott.
Utálhattam őt, a pokolba kívánhattam, de sosem kételkedtem
benne, mennyire szép, hogy a teste maga a bűn, hogy a belőle
áradó szexualitás függőséget okoz. És most itt volt, az
ágyamban, a keze a bőrömön játszott – azután, hogy olyan
sokáig senki sem érintett. Eszeveszettül kívántam, őrülten
akartam még többet.
– Nem lehet. – Elcsuklott a hangja, miközben felnyúlt, és
lehúzta elázott bugyimat. Egyszerre meztelenül, kitárulkozva
hevertem előtte, a zümmögő ventilátor éppen a legérzékenyebb
pontomra fújta a hűvös levegőt. – Hol tartod a gumit? – nyögte
ki. Próbáltam felfogni, amit mond, de nem bírtam. Sosem
tartottam csak úgy gumit idehaza, és különben sem tudtam
másra gondolni, mint hogy csináljuk végre.
– Nincs… kérlek. Csak csináld, kérlek!
 Nem kérdezett többet, nem is csinált mást, csak lerántotta a
rövidnadrágját, és azonnal, úgy ahogy volt, belém hatolt. Abban
a pillanatban, azzal a mozdulattal elvesztettem önmagam, és
teljesen az övé lettem. Borzongva a nevemet sóhajtotta, még
mélyebbre hatolt, aztán egy pillanatra megállt.
– Jól vagy? – Kínlódva préselte ki a szavakat összeszorított
fogai között. Bólintottam, mert képtelen voltam válaszolni,
képtelen voltam bármi mást tenni, mint a teste oltárán áldozni.
– Jó – nyögte. – Mert most elszabadítom a poklot.
Tévedett. Nem pokol volt. Még csak nem is hasonlított.
Szépséges, kicseszett mennyország volt; a keze a csípőmet
szorongatta, ahogy gyors, szaggatott lökésekkel mozgott
bennem, tökéletes ritmusban, amely olyan magasra emelt, mint
szex még soha.
A csúcspont meglepetésszerűen csapott le rám: minden
izmom megfeszült, a lélegzetem elakadt, az ujjaim a matracba
mélyedtek, amikor a világ darabokra hullott körülöttem, a pokol
és a mennyország körül. A nevét sikoltottam, és akkor átkarolt,
felemelt, az utolsó lökései alatt az ajka a nyakamra tapadt, a keze
a trikóm alatt a melleimre.
Az utolsó pillanatban húzta ki, átfordult velem együtt,
hanyatt estünk az ágyra, a forró nedvességből éreztem, hogy a
hátamra élvezett. A nevemet nyöszörögte, mintha szenvedne;
gondolkodás nélkül ráfordultam, és meglovagoltam, számat a
szájára tapasztva ringattam a csípőmet, amíg a kéj utolsó
hulláma is elcsitult bennem. Cole szorosan magához ölelt,
zihálva, mohón csókolt, miközben a keze bejárta a testemet,
simogatott, tapogatott, markolászott mindenhol.
 Ó maga volt a pokol. De a teste, a férfiassága, amit velem
csinált? Mennyország. És amikor végül elszakadtam tőle, és
elhevertem az ágyon, fogalmam sem volt, mihez kezdek vele.
Magamra húztam a takarót, felbámultam a mennyezetre, és
máris ezer kérdés tolakodott az agyamba. Mit keres itt
egyáltalán? Miért érintett meg? Mi volt ez, csupán ösztönszerű
vágykielégítés, vagy több annál? Mit fog most gondolni rólam,
és hogyan fogja ez megváltoztatni a viszonyunkat?
Déli lány voltam. Mi mind a mennybe megyünk. Akkor is,
ha egyáltalán nem tartozunk oda.
 56. fejezet

B RAD DELUCA MEG FOGJA ÖLNI. Ebben Cole teljesen biztos volt.

Odarepül, ráfonja széles kezeit Cole elkényeztetett nyakára,

és megfojtja.
Ő pedig mosolyogva fog meghalni. Ebben is teljesen biztos
volt. Ami most történt, annak fényében a korábbi, Summer iránti
megszállottsága gyerekes rajongásnak tűnt. Ami most történt,
mindent megváltoztat, érdemes miatta a hóhér bárdja alá
hajtania a fejét. Ami most történt, minden kíváncsiságát
kielégítette Summer felé, egyben meg is tízszerezte. A testébe
hatolni egészen más volt, mint Nadiával vagy mint akárki
mással.
Felnézett a mennyezetre; megpróbálta megfogalmazni, mi is
tette az élményt ennyire különlegessé. Hogy lehet egy ennyire
bosszantó nő testben ilyen tökéletes összhangban vele?
Summer legördült róla, és felült. Kopott trikója felcsúszott;
Cole odanyúlt, és óvatosan visszahúzta, közben végigsimított a
hátán. Amikor Summer elhúzódott, máris hiányzott az érintése.
– Ez hiba volt. – A lány lehajolt, hogy visszavegye a bugyiját,
azt az átkozott, vörös bugyit, ezzel megint mindenestől
megmutatva a fenekét, a háta ívét.
 – Tisztát kell felvenned. – Cole is a rövidnadrágjáért nyúlt,
mert egyszerre meztelennek érezte magát az ágyon. – Ez egy
kicsit átnedvesedett.
Mosolygott, de Summer mintha nem értette volna a tréfát.
Felállt, felé fordult, a kezét karba tette szépséges mellei előtt, és
Cole akkor fogta fel, mit hallott az előbb.
– Nem volt hiba.
– De az volt. Hülyeség volt. – Summer az égnek emelte a
kezét. Cole lelépett az ágyról, a lány felé, de Summer tiltakozó
kézmozdulatára megállt. – Mindig ezt csinálod? Dugás után
megőrülsz?
Summer megrándult, mintha megütötte volna. Cole azonnal
azt kívánta, bárcsak csukva tartotta volna a száját, de a lány
közelében láthatóan képtelen volt rendezni a gondolatait. Talán
már túl régóta beszéltek mások helyette. Vagy talán Summer
egyszerűen mindenkit megőrjített.
– Én nem dugok csak úgy – sziszegte a lány dühösen,
elsötétülő arccal, kimutatva az erejét, amit Cole szere… tisztelt
benne. – És őrült sem vagyok. Nézd el, ha nem akarok a
sztárpárommal összebújni utána.
– Sztárpár? – nevetett Cole, hogy elrejtse, milyen fájdalmasan
érte a szúrás. Nem bírta feldolgozni a visszautasítást, most nem,
hiszen Nadia még alig múlt el. Talán DeLucának igaza volt, és a
cölibátusra vonatkozó szabályai másról is szóltak, mint Cole jó
hírnevéről. Talán Summernek is igaza volt, és hibát követtek el. –
Egy kicsit elteltél magaddal, nem?
Summer a fal mellé állított ócska, fehér szekrényhez lépett.
 – Hát, te tényleg egy seggfej vagy. – Kinyitotta az alsó fiókot,
lehajolt, és kivett egy rövidnadrágot. Cole nem értette, mikor
fordultak ilyen rosszra a dolgok. Talán dolgoznia kell a szex
utáni társalgási készségein? Az elmúlt hat évben, Nadia mellett,
nem volt rájuk szüksége. És az azóta szerzett tapasztalatai…
azokat a lányokat jobban érdekelte egy szelfi, mint a társalgás.
Különösen az efféle társalgás.
– Summer…
A lány felrántotta a rövidnadrágot. A mellbimbói
átlátszottak a vékony trikón. Cole tekintete megakadt rajta;
Summer észrevette, és elvörösödött, aztán merev mozdulatokkal
kinyitott még egy fiókot, és kiszedett egy pólót.
– Lemaradtam valamiről? – kérdezte Cole, próbálva
megérteni, hol a probléma gyökere. – Tettem valamit, amivel
felbosszantottalak?
– Házas vagy – vágta a fejéhez a lány, aztán felrántotta a
pólót. Cole még utoljára végigfuttatta a pillantását az idomain,
mielőtt az élénk rózsaszín, a 2002-es osztályt ünneplő ruhadarab
el nem takarta.
– A feleségem is az volt, mielőtt fél Hollywood ágyába
befeküdt volna. – A válasz keményen, keserűen csengett, és Cole
látta Summer szikrázó szemén, hogy félre is értette.
– A ti házasságaitoknak így lesz vége? Ő megcsal, te
megcsalod? És mindenki boldogan megy haza, miután
kiegyenlítettétek a számlát?
Erre már Cole is megharagudott. Lassan felállt, mély
lélegzetet vett, próbálta az uralma alá vonni a dühét.
 – Ami engem illet, az első pillanattól, hogy megláttam
Nadiát, egyszer sem csókoltam meg más nőt, nem feküdtem le
senkivel. Addig nem, amíg a kezembe nem nyomta a válási
papírokat. Lehet, hogy ő úgy élt, de én nem. – Szembefordult a
lánnyal, nyugodt hangon folytatta. – Az zavar, hogy házas
vagyok? Mindenestől készen állok rá, hogy ez az állapot
megszűnjön. És hidd el, a feleségem a legkevésbé sem foglalkozik
azzal, hogy én mit csinálok.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okozott neked. És elnézést, hogy
tévesen feltételeztem dolgokat. De attól még házas vagy. És úgy
tűnik, nagyon gyorsan visszatértél a piacra, hogy újat keress. –
Kilépett a hálóból, mezítláb, szinte nesztelenül sietett a
konyhába. A bocsánatkérése ellenére még mindig gyors, haragos
mozdulatokkal vette elő a kávéfőzőt, töltött vizet egy kancsóba,
aztán nyitott ki és csapott be további szekrényajtókat, amelyek
alighanem mind szükségesek voltak a kávé elkészítéséhez.
Cole követte; közben végiggondolta a szavait, és rájött,
honnan ered Summer téves benyomása.
– Új feleséget? Bébi, ez nem erről…
– Nem vagyok bébi! – Summer elővett egy citromzöld bögrét,
és olyan erővel vágta be a szekrényajtót, hogy az egyik zsanér
eltört. A lány szorosan összepréselte az ajkát, és sűrűn pislogva
nézett a ferdén lógó ajtóra. – Még csak nem is kedvellek.
– Én…
Úgy tűnt, minden, amit Cole mondani tud, rosszul sül el. A
Summerből áradó érzések égették az idegszálait. Hátralépett, a
homlokához emelte a kezét. Még csak nem is kedvellek. Ez a
mondat nem fájt, amikor idegenek mondták, vagy kritikusok
vagy rajongók, akiknek nem jutott autogram. Summer szájából
azonban más volt: mélyre döfött. Olyan mélyre, hogy Cole még
egyszer hátralépett, mert szüksége volt a távolságra.
– Kérlek, menj el, Cole! – szólalt meg Summer újra,
megtörten, és ez megtörte Cole szívét is. Összekeveredett benne
a megbánás és az önutálat, egészen kihűlt tőlük. Ez volt a baj
azzal, ami épp most történt. Mert akármilyen élvezetes volt is,
nem a barátságukra, az összeillőségükre vagy akár az egymás
iránti tiszteletükre alapozták. Két ember között történt, akik még
csak nem is kedvelték egymást.
Cole – majdhogynem most először, a káosz során, ami a
kapcsolatukat jellemezte az első találkozástól fogva – úgy tett,
ahogy Summer kérte. Elfordult, átvágott a kis nappalin, kilépett
a bejárati ajtón, a verandára.
Amint lelépett a lépcsőről, rohanni kezdett, és ahogy egyre
távolabb került Summertől, és egyre közelebb a saját házához, be
kellett ismernie, hogy a jelek szerint egyedül a futásban lett jó az
idők során. Elfutott a jelek elől, hogy valami nincs rendben a
házasságával. Elfutott Los Angeles kísértése elől, Quincybe.
Elfutott a háta mögött hagyott szőkeségtől, a meleg, kényelmes
otthonától és a szemétől, amely keresztüllátott rajta, és nem
tetszett neki, amit talált.
 57. fejezet

A SZÉP QUINCYI JÖVŐMNEK A PRÓBAVACSORA VETETT VÉGET.

A Chart House-ban rendeztük, ami Quincyben köztudomás

szerint azt jelentette, hogy valakinek több a pénze, mint az esze,
de Scott a Thompson családból származott, akik a hatvanhét
Coca-Cola részvényes közé tartoztak, a különleges
eseményeknek pedig különleges körítés járt. Az egy szem fiuk
esküvője pedig különleges esemény volt. A próbavacsorát, mint
az esküvő összes költségét, a Thompson család hang nélkül
fizette ki. Akár el is dicsekedhettek volna vele, mert mindenki
tudta, hogy mamának meg nekem semmink sincs, nekik viszont
annál több, de ez is olyasmi, amiről senki nem beszélt nyíltan.
Két nappal a próbavacsora előtt jöttem rá Scott és Bobbi Jo
dolgára. Egyszerűen csak le kellett volna mondanom a vacsorát,
leülni Scott-tal, mint az értelmes felnőttek szokták, és szakítani.
De én nem voltam értelmes. Leckét akartam adni nekik.
Mindegyiküknek.
Emlékszem, milyen volt késő este, amikor a vacsora már
romba dőlt, hallani a harmincvalahány ember futó lábának
kopogását a Chart House fapadlóján. Én akkor veszteg
maradtam, a kezemben a pezsgőspoharammal, és mosolyogtam.
Az utolsó kortyot a jövőmre ittam, vagy annak hiányára.
 Erre gondoltam, amikor a nappali ablakából néztem, amint
Cole Masten végigrohan a hosszú felhajtón, és a lépte egyszer
sem bicsaklott meg. Scott-tal szemben ő még csak vissza se
nézett.
Ezúttal nem mosolyogtam. Ha pezsgő van a kezemben,
kiköpöm.
 58. fejezet

– H OL VAN SUMMER? – nézett fel Don Waschoniz az

ebédlőasztalon szétterített papírok közül, amelyek alatt alig

látszott a sötét diófa asztallap.
– Nem jön – felelte Cole zihálva, és a térdére támaszkodott.
Teljes erőből futotta le a fél kilométert Summer házától idáig, de
a lába így sem volt elég gyors; most örömmel fogadta a szúrást
az oldalában, az égő forróságot a tüdejében és az izmaiban.
– Nem jön? – Don felállt, a feje tetejére tolta
olvasószemüvegét. – Odamentél?
Cole nem válaszolt: a hűtőhöz lépett, kinyitotta, felmérte a
választékot, aztán annak ellenére, hogy reggel volt még, kivett
egy sört. A fürdőbe lépve Cockyt a kád szélén találta. A kakas
leugrott, amikor Cole rámeredt. Talán ideje kiköltöztetni, építeni
neki egy rendes csirkeólat. Már nem volt csibe, a taraja majdnem
Cole térdéig ért. Füttyentett neki, és hátralépett: Cocky követte.
Amikor Cole megfordult, egyenesen beleütközött Donba.
– Miért nem jön? – tudakolta Don. – Muszáj, hogy átnézze a
változtatásokat.
– Miért? – kérdezett vissza Cole röviden. A sörösüveget a
pult széléhez tette, majd rácsapott a tetejére. A kupak lepattant
az üvegről.
 – Hogy miért? – ismételte Don. – Te akartad, hogy itt
legyen. Te győztél meg engem, hogy egy tapasztalatlan
színésznő is részt vegyen benne.
– Tévedtem. – Cole kinyitotta a konyhaajtót, és kiterelte
Cockyt, aztán belekortyolt a sörébe. – Nincs rá szükségünk.
– Biztos vagy benne? – Don a pultra támaszkodott, és
megpróbált Cole szemébe nézni. – Történt valami az előbb? Mert
ha valami zűr van köztetek, arról tudnom kell. Nem rendezhetek
olyasmit, amit nem értek.
Cole nevetett, és újra kortyolt.
– Hát akkor sok sikert, Don. Szerintem azt a nőt senki nem
képes megérteni.
– Akkor mégis van zűr.
– Semmi – közölte Cole. – Az égvilágon semmi. – Kiürítette
az üveget, és egy hangos koccanással letette a pultra. – Kezdjük!
Szeretnék még napnyugta előtt túlesni ezen a szarságon.
Az égvilágon semmi. Egy apró hazugság. Volt valami zűr
közte és Summer között, éppen csak nem tudta, mi az. Még csak
nem is kedvellek. A kijelentés megragadt Cole fejében, mint egy
ismétlésre állított felvétel. Élvezni, úgy tűnt, eléggé élvezi, a teste
reagált, a hangok, amiket kiadott, a szavai… de más volt élvezni
valakivel az ágyban, és kedvelni azt a valakit. És Cole maga se
tudta, hogy akarja-e, hogy Summer kedvelje. Nem igazán adott
neki okot rá; minden jó tulajdonságát ellenségesség és gúny
mögé rejtette. Már most is vonzódtak egymáshoz, de ez más
volt, mint ami történhetett volna, ha Summer kedveli. Ő azonban
jelenleg nincs készen egy kapcsolatra; először a saját szennyesét
kell kimosnia, mielőtt másvalakit megérthetne. O most… ha a
legjobb tulajdonságait mutatja, és visszautasítják, azt talán nem
élné túl.
Don nem válaszolt. Cole elfordult, és visszament az
ebédlőbe, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek.
 59. fejezet

– M ONDD, HOGY HÜLYE VAGYOK! – Hátradőltem a

hintaszékben, a lábamat a korlátra támasztottam. A kezemben

egy üveg sör volt, amelynek a címkéjét már félig leszedtem.
– Nem vagy hülye. – Ben a másik hintaszékben ült,
kényeskedő tartásban, jeges vizet kortyolgatott, és megigazította
az orrán a napszemüvegét.
– Pedig az vagyok. – Lehunytam a szemem. – Nem is fogom
elismételni, amit neki mondtam. Kínos.
– Cole Mastenről beszélünk, Summer. Ne idegeskedj miatta.
Valószínűleg olyasmiket is hallott már, amit a te kis fejecskéd ki
se tudna gondolni.
Grimaszoltam, és meghúztam az üveget. Ebben a percben
semmi jó nem volt, csak a hideg alkohol. Ben megjegyzésétől
sem éreztem jobban magam – inkább rosszabbul. Mintha egy
lennék a több ezer ostoba lánykából, aki áldozatul esett a sztár
szexepiljének.
– Mikor indulsz? – Újra kortyoltam, és kinéztem a mezőn át a
másik ház felé. Az idétlen vörös furgon ott állt a felhajtón, Don
bérelt kocsija mellett. Alig vártam már, hogy kezdődjön a
forgatás, és Cole máshol töltse a napjait, ne pont ott. De ez
megint csak hülyeség volt, hiszen a forgatáson szemtől szemben
kell majd állnunk, és beszélnünk egymással.
 – Csak jövő héten. A te trélered ma érkezik. Vegyél vissza
egy kicsit a sörökből, és pár órán belül át is mehetünk oda.
Az égre néztem, és kiittam az üveg tartalmát, aztán
lehajoltam, hogy a földre tegyem, az első mellé. Hátradőltem,
kezemet a combom közé szorítottam, és lehunytam a szemem.
Az én trélerem. Micsoda különös gondolat. Ben kinevetett,
amikor megkérdeztem, hogy lesz-e benne olyan rendezői szék, a
nevemmel a hátán. A jelek szerint olyanok igazából nem
léteznek Hollywoodban. A jelek szerint a lakókocsi a lényeg –
egy hely, ahol becsukhatom az ajtót, és az őrület közepén is
egyedül lehetek. Magányos helynek hangzott. Egy
örökkévalóság óta most először kívántam, hogy bárcsak
lenne egy barátom, valaki, aki nem az anyám, akinek
eldicsekedhetnék vele, akit bevihetnék, hogy ott nevetgéljünk.
Valaki, akivel együtt élhetném át ezt a kalandot. Valaki, aki nem
egy meleg pasi, aki hamarosan úgyis itt hagy.
– De nem fogsz teherbe esni, igaz? – lesett rám. – Mert
akkor tényleg hülye lennél.
– Nem! – vágtam rá. Ezt már elintéztem. Egészen
Tallahasseeig vezettem, hogy beszerezzem az esemény utáni
tablettát, hogy ne rólam beszéljen a fél város. A doboz
kondomról, amit szintén megvettem, nem szóltam Bennek. Azt
egyelőre magam sem értettem, mi vett rá.
– A fenébe – jelentette ki Ben. – Talán mégis kellene innod
még egyet. – Ránéztem, és kérdőn felvontam a szemöldököm. –
Teljesen depis vagy – jelentette ki,
– Nem vagyok depis – morogtam, ezzel bizonyítva a szavait.
 – Megvolt neked egy filmsztár. Most egy rohadt nagy
partit kéne rendezned, és a Twitteren dicsekedned.
Semmiképpen nem depizni, amikor úgy vágtad ki, mint egy
profi dobójátékos.
Sóhajtottam.
– Nem hiszem, hogy profi megmozdulásnak tűnt. Inkább
kissé pszichotikusnak.
– Ne vedd sértésnek, de minden nő pszichotikus egy kicsit.
Rámeredtem.
– Ne vedd sértésnek, de minden meleg előítéletes.
– Bűnös vagyok, vállalom. – Rám nevetett, és én nem
bírtam megállni, hogy ne viszonozzam, aztán hátraejtettem a
fejem a támlára.
– Most komolyan, Ben, mennyire csesztem el?
– Azzal, hogy lefeküdtél a színésztársaddal? – Nevetve
elemelte a hasáról a póló szegélyét, hogy meglegyezze magát
vele. – Drágám, nem lennél Hollywood része, ha legalább
egyszer nem tennéd meg. Nem jelent semmit. Csak azt ne hagyd,
hogy a teljesítményedet befolyásolja.
A teljesítményemet. Már önmagában emiatt is ideges voltam,
az affér nélkül is. És hogy Hollywood része? Amit eddig
megtudtam, abból inkább az jött le, hogy nem is lehetnék
távolabb tőle.
Szerettem volna inni még egy sört, de már így is kezdtem
elkábulni. Kinyújtottam a kezem, és egy türelmetlen intéssel
kértem egy kortyot Ben vizéből. Átadta; nagyot ittam belőle,
aztán kelletlenül visszanyújtottam.
 – Nem jelem semmit – ismételtem korábbi szavait, hátha
könnyebbséget találok bennük.
– Pontosan. Csak a teljesítményedre ne hasson – szögezte le
újra.
– Aha – motyogtam. Még jó, hogy a szerepem egy nő, aki
nem kedveli Cole figuráját. Ez biztosan megkönnyíti majd a
dolgot.
Lehunytam a szemem, próbáltam rendesen lélegezni, hagyni,
hogy a forró nyári levegő kiolvassza belőlem a stresszt.
Azonban akárhogy próbáltam, nem bírtam kiverni Cole-t a
fejemből. Nem a félmeztelen Cole-t, aki az ágyam lábánál állva a
bokám felé nyúlt, hanem a másikat, a konyhámban, aki
sebezhetőn, gyengén nézett rám, akinek elakadt a hangja. És
akivel közöltem, hogy távozzon. Veszekedtem, kiabáltam,
mindent megtettem, hogy kikergessem, mielőtt összeroppanok,
és megölelem szegényt.
Megértettem a megcsalást, megértettem az elárultság érzését,
amikor megtudod, hogy veled is megtörtént. Megértettem a
mélységeket, ahová az önbecsülésed lezuhan, azt, ahogy
mindenhol megerősítést keresel, az éjszakai magányosságot,
amíg siratod a jövőt, amely egy perc alatt semmivé lett.
Miután megtudtam, mit tett Scott, a rákövetkező nap
megcsókoltam Tim Jeffriest. Erről sosem beszéltem senkinek,
még mamának sem, még Hope Lewisnak sem, az egyetlen
barátomnak, aki kitartott mellettem a Pokoli Próbavacsora után
is. Gondoltam rá, hogy megosztom vele, de akkor a barátja
Atlantában kapott munkát, és ezzel Hope is eltűnt az életemből.
 Amikor megcsókoltam Timet, az ujjamon még ott csillogott a
hercegnő-csiszolású gyémánt platinafoglalatban. Tim izzadt
keze átsiklott rajta, amikor megfogta az enyémet, és a farmere
ágyékához nyomta. A furgonja hátsó ülésén voltunk, a Circle K.
mögött – a cigarettaszünete túl hosszúra nyúlt, nekem pedig
katasztrófába fulladt az ötletem, hogy álljak meg a benzinkútnál.
Timbe még a középiskolában szerettem bele, aztán az érzelem
egyetlen randi után elmúlt, de épp úgy mosolygott rám, ahogy
szükségem volt rá, én pedig gyenge voltam, és sebezhető, és
amikor megkérdezte, kell-e egy cigi, igent mondtam, bár nem
dohányoztam, és különben is bajt szimatoltam, ő is bizonyára
megérzett rajtam valamit, talán a kétségbeesés szagát, vagy a
bizonytalanságét. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy elég bátor
volt a próbálkozáshoz, én pedig elég mélyre zuhantam, hogy
engedjem.
És most úgy éreztem magam, mintha én lennék Tim Jeffríes.
Kissé duci Tim, akit elfogadnak, mert nincs más, aztán meg
kirakják. És Cole is én voltam, az önkontrollját vesztett, elárult
alak, akit forrón éget a csalódás, úton a maga Pokoli
Próbavacsorája félé.
Engem három évig kísértett a sajátom. Cole-é talán
csendesebben végződik, egy georgiai városkában, és az egyetlen
áldozata egy déli lány szíve lesz.
 60. fejezet

A HOGY A FORGATÁS KEZDETE EGYRE KÖZELEDETT, aláírtam azt az

átkozott szerződést is – Scott és Cole háromszor tárgyalta át

egymással. A félmilliómból végül négyszázezer lett, további
százezer bonusszal, ha a film elér egy bizonyos nettó bevételt.
Scott biztosított róla, hogy el fogja érni – nem mintha bármit is
tudott volna a filmekről, de Ben is ugyanezt mondta, benne
pedig megbíztam, úgyhogy aláírtam. Három alkalommal
mentem el Bennel a Gödörbe, és egyszer sem láttam Cole-t, nem
is hallottam felőle. A régi szupermarket parkolója már zsúfolva
volt üres trélerekkel, sátrakkal, mindenféle jelzésekkel. Az
emberek jövő hét elején érkeznek. Akkor kezdődik a téboly.
Készen álltam. Már alig vártam, hogy megtörténjen, hogy
belevágjunk a forgatásba – minél előbb kezdődik el, annál
hamarabb lesz vége, akkor pedig foghatom a zsíros
bankszámlámat, és elhúzhatok innen. Mamának átadok egy
köteg pénzt, a többivel új életet kezdek valahol máshol.
Huszonkilenc éves voltam – éppen ideje, sőt, túlságosan is ideje,
hogy elhagyjam a régi, rothadó fészket.
A Gödör mellett, a SZÍNÉSZEK számára megjelölt területen
állítottam le a furgonomat. Beleborzongtam a pillanatnyi
izgalomba.
 Cole piros kocsiszörnye a számára kijelölt helyen állt – még a
nevét is kiírták, úgyhogy ha valaki valamiért vendettára készült
volna ellene, pontosan tudhatta, hová kell mennie. Ostobaság.
Egománia.
Kimásztam az autóból, az új flip-flopom nagyot csattant az
aszfalton. Az új aszfalton, hiszen Hollywood nem parkolhat
repedezett betonon. Becsaptam az ajtót, és a farzsebembe
dugtam az újonnan vett mobilomat.
– Kedves, hogy kiöltöztél, vidéki lány.
A vállam felett hátranéztem.
Cole lépett ki a legközelebbi tréler – Doné – ajtaján, és
lefutott a lépcsőn. Fehér, legombolható gallérú inget viselt,
elegáns nadrágot, kifényesített cipőt.
Nagyot nyeltem, lepillantottam saját khaki rövidnadrágomra
és a laza blúzra, amelyekről csak aznap reggel vettem le a
címkét.
– Ben szerint… Azt hittem…
Egy megbeszélésre számítottam, azért jöttem. Hogy átfussuk
a menetrendet, és megismerkedjek a színészettanárommal. Ben
azt mondta, mindegy, mit veszek fel. Mégis megakadtam a
választásban, de a frissen kipárnázott számlámmal a hátam
mögött könnyen lengettem a bankkártyámat a JC Pennyben.
– Ne törődjön vele! – szólalt meg Don az ajtóból. – A
sajtónak parádézott így kinyalva. Hadd izzadjon, ha már seggfej.
– Felém intett, és barátságosan elmosolyodott. – Jöjjön be!
Cole nevetve gombolta ki a kézelőjét.
– Azért csak vigyázz, Summer! A végén még valaki rájön,
hogy nem tartozol ide.
 Nem törődtem vele; a vállammal meglöktem a vállát, ahogy
elléptem mellette. Ragyogón Donra mosolyogtam, a
megmentőmre.
– Működik a légkondi odabent? – kérdeztem.
– Hiszen tudja – nevetett rám, és félreállt az ajtóból. –
Készen áll a jövő hétre?
Bólintottam, és beléptem a trélerébe. Egészen más volt, mint
az enyém. Ezt munkahelynek rendezték be, az egyik végében
tárgyalót alakítottak ki, a másikban egy irodát, de még egy külön
titkári íróasztalt is beállítottak. Ben korábban már megmutatta a
helyet, ahol a napi anyagokat nézik át, és az utómunkálatokat
végzik. Akkor odanyúltam, hogy megérintsek egy tárcsát, és
egyszerre négyen ugrottak, hogy megakadályozzák. Itt, Don
birodalmában, a biztonság kedvéért nem nyúltam semmihez.
– Menjen a tárgyalóba – mondta. – Pam és Dennis már ott
van, majd bemutatkoznak.
Mint kiderült, Pam a PR-t képviselte; együtt végigszaladtunk
a forgatás közben tartandó médiaképzésem ütemtervén.
Mosolyogtam, bólogattam, és átvettem mindent, amit adott, bár
annyi papír alatt egy ló is összeroskadt volna. Dennis a
színészetoktatómként mutatkozott be: felállt az asztaltól, és
barátságosan megölelt. Megpróbáltam átfogni vaskos derekát, és
máris jobban éreztem magam.
– Majd én vigyázok magára – ígérte.
– Mindketten vigyázunk – tette hozzá Pam. – Gondoljon
ránk úgy, mint a csapata tagjaira. – Ő is mosolygott, és a kedvem
tízszeresen megjavult. Végül közölték, hogy az asszisztensem,
Mary, hétfőn érkezik. Újra bólogattam, és közben azon
töprengtem, mi a csodát fogok kezdeni egy asszisztenssel.
Háttal álltam az ajtónak, amikor Cole belépett, de abban a
pillanatban megéreztem, amint a lába a szőnyeget érte. A
körmömet a combomba vájtam, és bólogattam Pam szavaira –
valami trélerről beszélt, és a YouTube-ról –, de közben minden
érzékem az egyre közelebb lépkedő Cole-t figyelte.
Nyomás nehezedett a székem támlájára. Odanéztem; Cole
markolta meg, de olyan erősen, hogy az ujjal elfehéredtek a
műanyagon.
Ugyanez a kéz a fenekemet szorongatja; gyors, szaggatott lökésekkel
mozog bennem, a tökéletes ritmus egyre közelebb juttat a
csúcsponthoz…
– Elnézést – szólalt meg kedvesen –, de kölcsön kellene
kérnem Miss Jenkinst.
– Természetesen, Mr. Masten. – Pam félbehagyta a YouTube-
terveket, és felállt, hogy sebesen összeszedje az anyagait.
Dennis követte a példáját, bár kissé nehézkesebben emelte ki
magát a székből. Halványan rámosolyogtam, és megvártam,
hogy az ajtó becsukódjon mögötte, mielőtt felugrottam volna,
hogy minél távolabb kerüljek Cole-tól.
– Nyugi, vidéki lány – mondta mosolyogva, még mindig a
székem támláján támaszkodva.
– Ne szólíts így! – feleltem halkan, mert pontosan tudtam,
milyen vékony ezeknek a trélereknek a fala.
– Te szólíthatsz városi fiúnak, de én nem nevezhetlek
vidéki lánynak?
 Hallgattam. Nevetséges volt egyáltalán megpróbálkozni is a
logikus beszélgetéssel.
– Készen állsz a jövő hétre?
– Persze hogy készen állok – néztem a szemébe. Persze hogy
nem álltam készen. Soha nem fogok készen állni rá, hogy a
kamerák elé álljak vele.
– Tudod, hogy nem időrendben forgatunk. – Ezt minden
undokság nélkül mondta. Áthelyeztem a testsúlyomat a másik
lábamra; a Pam papírjait markoló kezem izzadni kezdett.
– Nem, nem tudtam. – De érthető volt. Visszagondoltam a
Ben-nel közös szervezkedéseinkre, ahogy egy-egy hétre
kibéreltünk egy ültetvényt vagy más helyet. Hát persze. Minden
jelenetet, ami ott játszódik, egyszerre vesznek fel. Logikus.
– Ma kialakítjuk a menetrendet. Este elküldöm neked
futárral.
– Köszönöm. – Megdörgöltem meztelen karomat. Hirtelen
hidegnek éreztem a helyiséget. A légkondi nagyon is működött.
– Cocky ma reggel megpróbált kukorékolni – jelentette ki
Cole, a hangja egyszerre volt szégyenlős és büszke.
– Kicsoda?
– Cocky. Ez a neve. A kakasunk.
A miénk. Ez nagyot ütött a szívemen.
– A tiéd – böktem ki. – Neked adtam.
Cocky. Megkérdezhettem volna, ki ad nevet egy kakasnak, de
én is elneveztem a Holden-ültetvény összes baromfiját. Cocky
mamáját Matildának hívták, azaz hívtam én, egyedül.
 – A konyhában voltam, amikor meghallottam, odakint, az
udvaron. Azt hittem, valami baja esett, vagy megtámadták.
Pedig… – Tétován intett, és én akaratom ellenére felnevettem.
– Tudom – feleltem mosolyogva. – Láttam már, milyen,
amikor gyakorolják. Időbe telik, mire rájönnek.
– Szánalmas volt – ismerte be Cole, és öltönynadrágja
zsebébe dugta a kezét. – Én szégyelltem magam miatta.
– Rá fog jönni, hogy kell – ígértem. – És egész nap csinálni
is fogja. A hajnal, az csak a filmekben igaz.
– Ezért imádjuk Hollywoodot, igaz? – Nevetett a pillantása.
Visszanyeltem a mosolyomat. Muszáj volt. Az egész testemet
elöntő melegség… veszedelmes volt. És ez a szép férfi előttem,
aki úgy mosolyog, mintha az övé volnék? A vesztem, drága
öltönyben és mandzsettagombokkal. A kölnije és a sármja együtt
fog a sírba vinni. Márpedig ezt csinálta éppen: felcsavarta a
vonzerejét, minden fegyverét bevetette, beleértve a cuki
kiskakast is. A kérdés csak az volt, miért? Miért most próbál
elbájolni? Vágy ez volt a normál vonzereje, amit minden
fáradság nélkül képes produkálni, ami azonnal megjelenik, ha
éppen nem viselkedik seggfejként?
Néztem a mosolyát, és megpróbáltam megérteni.
– Miért volt rám szükséged?
Lesütötte a szemét, a torkát köszörülte.
– Igazából csak ezért. Ha az jobb, én is beadhatom az
ütemtervet.
– Nem jobb.
Hátrafeszítette a vállát.
 – Persze. Akkor hétfőn találkozunk. Majd nézd meg, hová
kell menned. Az asszisztensed biztosan segít majd, hogy
megtaláld.
– Ismerem a helyszíneket, de köszönöm, hogy gondolt rá,
Mr. Masten – feleltem mereven. Cole előrelépett, be a személyes
terembe, és komor arccal nézett le rám; a pillantása az enyémet
kutatta.
– Akkor rendben vagyunk? – kérdezte. Megpróbáltam
ellépni előle, de az asztalba ütköztem.
– Csak maradj távol tőlem, és rendben leszünk! – csattantam
fel.
Kényszeredetten nevetett, és megrázta a fejét.
– Nem játszom kergetősdit, Summer. Abba nagyon hamar
belefáradok.
– Ez nem játék! – közöltem immár hangosabban, ott egye a
fene az ajtókat. A tekintete újra az enyémbe mélyedt. – Nem
mondok mást, mint amit gondolok. Maradj távol tőlem!
Egy pillanatig még rám meredt, aztán megrázta a fejét.
– Tévedtem veled kapcsolatban. – Az ajtóhoz lépett, kezét
már a kilincsre tette, de még mielőtt kinyitotta volna, tudtam,
hogy búcsúzóul meg fog fricskázni. – Rémes színész vagy.
Képtelen voltam visszavágni, beszólni, akármit. Csak
néztem, ahogy a fehér ajtó becsukódik, és elöntött a hányinger.
Egyvalamiben tévedett. Az igazat mondtam: számomra ez
nem volt játék. Túl magas volt a tét, és nem ismertem eléggé a
szabályokat, hogy beszálljak. Egyvalamiben azonban igaza volt:
tényleg rémes színész voltam. Elég volt a szemembe néznie, és
átlátott minden hazugságomon – meglátta, mennyire vágyom rá.
 61. fejezet

A ZT HITTEM, A GÖDÖR ÉRDEKES HELY. Aztán elérkezett az a

vasárnap. A forgatás kezdete előtti vasárnap. Nem számítottam

rájuk, a templomban voltam, amikor befutottak a szereplők, a
stáb, mindenki más is. Több százan. Az ebédem után, ami az
Első Baptista Egyház közös főzőcskézéséből származott,
elsétáltam oda, és néztem, ahogy a trélerek között minden rés
emberekkel telik meg, és mindenki dolgozik, mindenki elfoglalt.
Ben rám talált, és rám is akaszkodott, bemutatott a
színésznőknek és a színészeknek, akiknek magam is fel tudtam
volna sorolni a neveit. A másodvonalbeli szereplők, akik Cole és
énmögöttem játszanak majd. Micsoda felfordult helyzet!
Mosolyogva fogtam kezet mindenkivel, visszafogtam magam, és
nem kértem autogramokat, aztán megint mosolyogtam, immár
bocsánatkérőn, amikor Ben elrángatott.
Igazi állatkert volt – a levegőben a fontosság és a pénz szaga
terjengett, minden, amit kicsomagoltak, különleges volt, drága és
komplex, mindenki, aki kiszállt az érkező kocsikból, arrogáns és
energikus. Végül találtam magamnak egy sarkot, ahol
nekidőlhettem a falnak. Ben csak hadd fusson és szervezkedjen,
én majd figyelem. Magamba szívtam az egészet – egyszerre
rémített meg és izgatott.
 62. fejezet

E Z AZ ÉN PÉNZEM, és azt hiszem, tudom, mire akarom költeni.

Összetett mondat. Háromszor is elolvastam, de a betűk és

hangok összeakadtak a fejemben.
Felemeltem a fejem, és Dennisre néztem. Ő bátorítón
mosolygott, én pedig felolvastam a sort.
– Ez az én pénzem, és azt hiszem, tudom, mire akarom
költeni.
– Úgy hangzik, mintha koncentrálna.
– Tényleg koncentrálok – fújtam. – Ez egy szóbeli
akadálypálya. Miért nem képes azt mondani, hogy a saját
pénzemet rohadtul arra költöm, amire akarom?
– Nem kell szó szerint ragaszkodnia a szövegkönyvhöz, de
azért túl messzire se kalandozzon el tőle, különben megzavarja a
többi színészt. Emlékezzen vissza, maga is jeleket vár a
többiektől, hogy mikor kerül magára a sor. Ők is így vannak
vele. Ha például Mr. Masten nem azt a mondatot mondja, amire
maga számít, máris nem lesz meg a végszava.
Nagyszerű. Még valami, ami miatt idegeskedhetek.
Ledobtam a forgatókönyvet, és előrehajolva megdörgöltem a
halántékomat.
– Szeretné, hogy megkérjem Maryt, hogy hívja be a
masszőrt?
 Dennis háta mögött azonnal megjelent az asszisztensem, a
kezében jegyzettömb és toll. Ránéztem, aztán vissza Dennisre.
– Micsoda? Ez most egy vicc?
– Nem. Stresszesnek tűnik.
– Jól vagyok.
Masszőr. Még soha senki nem masszírozott meg, és egy
gyakorlóóra közepén elkezdeni… nem tűnt helyénvalónak.
Mary leeresztett, mintha csalódott lenne, és visszasurrant a
helyére. Magam sem tudtam, mit vártam asszisztens címszó alatt,
de nem ezt a jellegtelen barna hajú, szigorú arcú nőt. Talán egy
tetkós, okoskodó valakit, akire támaszkodhatok, ha ideges
vagyok, és akitől elleshetem az összes műhelytitkot. Ha Marynél
próbálkoznék, alighanem egy doboz steril papír zsebkendőt
nyomna a kezembe, meg egy önsegítő könyvet a
függetlenségről. Senki, akinek az övén Post-it adagoló lóg, nem
jó jelölt a barátságra.
– Na jó, próbáljuk meg még néhányszor ezt a sort, mielőtt
továbblépünk. – Dennis előrehajolt, és bólintott.
Nem ellenkeztem. Ha ilyen tempóban haladunk, minden
sorban, minden szónál megállva, sosem jutunk a forgatókönyv
végére. Nagyot nyeltem, és visszaültem, lenéztem a papírra és a
mondatra, amelynek a szavai folyton összekeveredtek a
fejemben.
Ez az én pénzem, és azt hiszem, tudom, mire akarom költeni.
Megnedvesítettem az ajkam, és belevágtam.
 63. fejezet

–E Z AZ ÉN PÉNZEM, és azt hiszem, tudom, mire akarom költeni

– jelentettem ki, és csípőre tettem a kezem. Tweedszoknya volt

rajtam, aminek a hátsó részét, ahova a kamera nem látott el,
hatalmas iratkapcsokkal rögzítették.
– Drágám! – válaszolta Cole, elhúzva a szót, és a szájához
emelte a poharát. A jégkockák összekoccantak, amikor meghúzta
az italt. – Nem akar frissítőkbe fektetni. Bízza a belvárosi fiúkra,
ők majd találnak egy jó betéti konstrukciót. Vagy kötvényeket.
Az örökségének kiváló helye lesz néhány kötvényben.
Összeszorítottam a számat. Csak fel kellett idéznem a képet,
amint Cole lerohan a verandánkról, és a szemem máris szikrát
szórt.
– Ne beszéljen velem ilyen lekezelőn! Ha úgy tartja kedvem,
összesodrom és meggyújtom, mint maga azokat az olcsó
szivarokat. Hiszek ebben a termékben, ahogy maga vagy Mr.
Eggleston vagy bármelyik másik befektető is. És be akarok
szállni!
Lehajoltam; kétszínű derby cipőm talpa a padlóhoz tapadt,
amikor felemeltem a táskát az asztalra. Megnyomtam az oldalsó
gombokat, mire a zárak felpattantak. Eddig rendben. Ez volt a
tizenharmadik felvétel, és a szúrós szoknya alatt csörgött rólam
az izzadság. Don felcsavarta a termosztátot, mert autentikus
környezetet akart; a hajam nedvesen tapadt a homlokomra. A
régi szupermarketben kialakított helyszínek egyikén voltunk,
Royce Mitchell huzatos irodájában, ahol a krémszínű falak
elkoszolódtak, a fapadlón egy nagy íróasztal állt, mögötte Cole
terpeszkedett hátradöntött borszékében. Én az íróasztal másik
oldalán álltam, szemben vele. Három kamera irányult rám. Cole
tökéletesen játszotta a szerepét. A felvételeket miattam kellett
megismételni; vagy én, vagy ő, vagy Don nem volt elégedett az
eredménnyel valamiért, és minden új kritika csapást mért máris
meggyengült önbizalmamra.
Felnyitottam az aktatáska fedelét, készen rá, hogy
megmarkoljam a kopott bankjegyeket, majd az asztalra dobjam
őket. Benyúltam a táskába… és megdermedtem, a szemem
elkerekedett.
Óvszerek. Legalább száz csomag; a legelső, amelyiken
megakadt a szemem, nagy betűkkel reklámozta, hogy CITROM
ÍZŰ! Beletúrtam a kis csomagok közé, megtaláltam a pénzt,
kivettem, és Cole elé dobtam, aztán a szemébe néztem. Öntelt
mosolyt villantott rám, aztán előrehajolt, és felszedte a bankókat.
– Néhány befektető nem túlzottan örül a gondolatnak, hogy
egy nő is bekerüljön a csapatba, Miss Pinkerton. – Cole-t még
mindig mulattatták az óvszerek; láttam az arcán, hogy a
mosolyával küzd, a szeme ragyogott. Lepillantottam, és
észrevettem, hogy egy ragyogó zöld csomagocska kiesett,
amikor színpadiasan kirántottam a pénzt, és most az asztalon
hever. Hagytam, ahol van, és becsuktam a táskát, remélve, hogy
a kamera nem látja.
 – És mi a maga véleménye? – Szinte vicsorogva köptem a
szavakat. A fejemben már alakult a részletes terv, amelynek
részeként majd jól megszorongatom Cole nyakát, amint a
rendezőasszisztens elkiáltja magát: Vágás!
Cole vállat vont, kihúzott egy fiókot, és beletette a pénzt.
– Én szeretem a nőket. Ugyanakkor ön ezt már jól tudja,
nemde, Miss Pinkerton?
Eltért a forgatókönyvtől. Nagyon eltért. Megdermedtem, az
ujjaim megszorultak az aktatáska csatján.
– Nem tudom, mire gondol, Mr. Mitchell – meredtem rá.
Megéreztem, hogy a többiek feszengve mocorognak, de nem
tudtam, mitévő legyek: menjek-e bele a rögtönzésbe, vagy
forduljak Donhoz, és kérdezzem meg, mi a frász folyik itt?
Akkor megláttam Dennist a díszlet szélén, aki egyértelmű
integetéssel jelezte: tovább, tovább. Újra Cole-ra néztem, aki
becsukta a fiókot, felállt, és az íróasztalra tette a poharát.
A helyiség már eddig is meleg volt, de most felforrt a levegő.
A lámpák fénye zuhogott rám, az összezsúfolódott emberek
jelenléte csak fokozta a hatást. Túl sokan néztek engem, és egy
rettenetes pillanatig úgy éreztem, el fogok ájulni, túl sok a
próbálkozás, túl nagy a nyomás. Az óvszerek még mindig a
kezem alatt lapultak. Cole megkerülte az íróasztalt, közelebb
lépett, és fogalmam sem volt, mit fog mondani, hogy mit
reagáljak, hogy miként reagálna Ida Pinkerton, micsoda rettenetes
név, és Cole máris ott állt, egészen közel, kinyújtotta a kezét,
végigsimított a keményített fehér blúzon, elért a…
Pofon vágtam. A csattanás ostorcsapásként hatott, harminc-
akárhányan kaptak levegő után a díszletek között.
 – Ne merjen hozzám érni! – sziszegtem, és a kezem magától
felemelkedett, az ujjam mellbe bökte Cole-t. Ez hiba volt: izmos,
kemény mellkasának érintése felidézte az érzést, amikor az ajka
az ajkamra tapadt, a keze a testemre, és magához húzott… Nem
lett volna szabad megfordulnom, meglovagolnom,
megcsókolnom. Attól csak sokkal nagyobb, mélyebb lett a hiba,
amit a hálószobámban elkövettem.
Hátralépett; az arca kipirult, én pedig a szoknyámba
töröltem bizsergő tenyeremet.
– Sajnálom, vidéki lány – mondta, olyan halkan, hogy alig
hallottam. – Azt hittem, szereted, ha megérintelek. – Pimaszul
mosolygott, és kedvem lett volna újra megütni. Szerencséje volt,
hogy csak egy pofont kapott.
– Állj! – kiáltotta Don, és már köztünk is állt, az egyik keze
Cole mellkasán, a másik az én karomon. – Mi a franc volt ez?
A kérdés mindkettőnknek szólt. Kirántottam a karomat a
szorításából.
– Kérdezze az aranyifjút! – intettem a fejemmel Cole felé. – Ő
rakta tele az aktatáskát óvszerekkel.
– Ó, jaj, sajnálom! – gúnyolódott Cole. – Ez talán túl
ízléstelen a déli szépségeknek? – Rámeredtem, de csak nevetett.
– Jesszus, Summer, csak egy vicc volt! Gondolj rá úgy, mint a
beavatásodra.
– Drága vicc – jegyezte meg Don, és sötét pillantást vetett rá.
– Ne felejtsd el, hogy minden felvétel költségét te állod.
– Amilyen arcot vágott, megérte. Még sose láttál óvszert
azelőtt, Summer?
 Gyűlöltem, hogy nem használtunk óvszert. Gyűlöltem, hogy
hagytam, hadd hatoljon belém mindenféle védelem nélkül. Ha
a terhességről nem is beszélünk, akkor is, hány nővel feküdt le?
És mit árul el rólam, hogy a védekezés érdekelt a legkevésbé?
Olyan régen nem érintettek már meg, és előtte csak Scott-tal
szereztem tapasztalatot, vele pedig soha semmit nem
használtunk. Életemben most először érintettem meg egy átkozott
óvszert, a kamera előtt, amikor közéjük kellett túrnom, hogy
kirántsam a pénzt – amit magam vettem, az még mindig a
kartondobozban pihent. De átkozott legyek, ha ezt elárulom
Cole-nak. Az orrára néztem, és elképzeltem, amint betörik az
ökölcsapásom alatt.
Don lassan kifújta a levegőt, aztán káromkodott.
– Hagyjátok abba, mind a ketten! Nem ringbírónak vagyok
itt. Summer, menj vissza a fodrászokhoz meg a sminkesekhez,
hadd frissítsék fel a külsődet, aztán ugyanitt folytatjuk a
tizenkettes jelenettel. Cole, neked szünet van. Negyedórán belül
elküldöm az új ütemtervet Jackkel.
A tekintetem Cole érintetlen orráról a szemére siklott. Engem
figyelt. A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Utáltam a
mosolyát. Utáltam, hogy ilyen jól érzi magát ebben a
környezetben. Utáltam az önbizalmát.
A legjobban azt utáltam, hogy igenis szerettem volna, ha
megérint, ha a keze a szoknyám dereka alá csúszik. Ha felültet
az íróasztalra, felcsúsztatja a szoknyámat, ha az ujjaival felfedezi,
hogy a harisnyám csak a combom közepéig ér. Utáltam, hogy
ott, abban a percben, Donnal kettőnk között, felizgultam. És
rettegtem, amíg a szemébe néztem, hogy mindezt tudja.
 – Summer! – Don finoman megveregette a karomat. –
Fodrászat, sminkesek!
A szemébe néztem, és mosolyogtam.
– Persze. Köszönöm, Don.
Elfordultam tőlük, és elindultam kifelé. A tömeg némán vált
szét előttem.
 64. fejezet

C OLE A VETÍTŐTEREMBEN ÜLT, teniszcipős libát feltette a pult

szélére, a talpa előtt rengeteg gomb és csúszka terült el a

három képernyő alatt. Mindegyiken más felvétel futott, az ő és
Summer arcával, eltérő szögből.
– Megvan vagy nincs? – Cole egy fejkörzés után az órájára
nézett: negyed tizenkettő. A legközelebbi asszisztensre nézett, és
pattintott az ujjával.
– Keressen nekem egy büfékocsit, és hozzon egy szendvicset!
Fehér kenyér legyen, sonkával és svájci sajttal.
– A büfékocsik tízkor bezártak – szólt oda Don a felvételt
pörgetve.
– Akkor szerezzen máshonnan – csattant fel Cole
türelmetlenül. – Mi a francért zárnak a büfékocsik tízkor?
– Nézz körül, már mindenki elment. – Don az asszisztensre
pillantott. – Ne törődjön vele, majd magához tér.
– Baszd meg! – Cole a zsebébe nyúlt, és kimarkolt egy csomó
készpénzt. – Szendvicset! Vegyen vagy csináljon, nem érdekel.
És hozzon egy Pepsit is.
– Coca-Colát – helyesbített Don.
– Jó, mindegy. Még valakinek valami? – nézett Cole a még
dolgozó képvágókra és hangmérnökökre. Senki sem szólalt meg.
Cole az asszisztens kezébe nyomta a pénzt, aztán letette a lábát a
padlóra, és kiegyenesedett. – Na mutasd! Elkaptuk?
– Szerintem igen. Minden erőfeszítésed ellenére.
– Muszáj volt egy kicsit felborzolni a tollait. Túlságosan
befeszült. – Cole elvigyorodott, mert eszébe jutott Summer arca,
elkerekedő szeme, a tekintete, amely még a helyiség túlsó feléről
is égette. Valószínűleg nem kellett volna eljátszania… de
Summer jól kezelte, nem fagyott le, nem is reagált. Részben
próbatétel volt, részben azonban a saját szórakoztatása. Amióta
lefeküdtek, Summer szinte nem is törődött vele, és az idő
előrehaladtával csak egyre közömbösebbé vált. Cole-nak
szüksége volt arra a tűzre, a figyelemre, a szikrára, amit a köztük
parázsló harag táplált. Úgyhogy meggyújtott egy gyufát – és az
eredmény minden pillanatát élvezte.
Don válaszul csak motyogott valamit, és megnyomott egy
gombot. A rövid felvétel megismétlődött – tucatnyi
kameraállásból összevágott átállás Cole és Summer arca között.
Alig egy másodperc volt, miután kivágták belőle Cole
rögtönzését.
– Jó lesz – biccentett Colé. Summer arcát nézte, a vonásait
átitató dacot. A szépsége megváltozott, amikor feldühödött. Egy
újabb ok, amiért Cole bosszantani akarta.
– Szerintem is – mondta Don. Az egyik vágó, aki kettővel
arrébb ült, ránézett.
– Akarja, hogy lejátsszuk neki a másik vágást?
Don megdörgölte a tarkóját, és nem szólt.
– Milyen vágást? – tudakolta Cole, és ő is a rendezőre nézett.
– Don?
 – Aha! – felelte Don, elharapva a rövid szót. – Adja be! –
Azután megdörgölte a homlokát is.
Cole a képernyőre meredt, ahol felvillant az új klip. Ez már a
tréfa utáni felvétel volt, amikor felállt, és odalépett Summerhöz.
Valaki úgy vágta össze a kameraképeket, hogy az egész egyetlen
gyors, sima lépésnek tűnt. Cole fészkelődött ültében, látva a saját
kezét a lehetségesnél lassabban lesiklani Summer blúzán. Nagy
felbontásban figyelhette, ahogy Summer nyel egyet, a vér az
arcába szökik, a háta egyetlen, rövid pillanatra ívbe hajlik, enged
az érintésnek – közvetlenül a pofon élőn. Száz apró részlet,
amiket akkor nem látott, mert csak azzal volt elfoglalva,
mennyire szeretné leszaggatni Summerről azt a fehér blúzt, és a
tenyerét a bőrére tapasztani.
Aztán a pofon – képernyőn sokkal átütőbb volt, mint élőben
– és Cole elsötétülő szeme, a lépés előre… A saját szemét nézte a
képernyőn, és látta benne, amit bárki láthatott: a vágyat. A nyers,
állati vágyat.
A bejátszás véget ért. A terem egy pillanatra elsötétült,
mielőtt a képernyők újra felvillantak volna.
– Szóval – mondta Don halkan.
– Ezzel mi volt a célotok? – kérdezte Cole feszülten.
– Izgató – vágta rá az egyik túlfizetett pasas, és a székével
együtt Cole felé fordult. – Merevedésem lett tőle, ahogy
megnéztem, Mr. Masten. Úgy értem, a többi anyag is jó, de
ebben vannak érzések. Ebben van tűz. Úgy néznek ki benne,
mintha pillanatok választanák el magukat, hogy egymásnak
essenek az íróasztalon. – Szarukeretes szemüvegén át úgy nézett
Cole-ra, mintha bármit is jelentene a véleménye.
 – Igaza van. – Don hátradőlt a székében, és a mennyezetre
bámult. – Pokolian utálom ezt mondani, de igaza van. A többi
felvétel ehhez képest tyúkszar.
– Ez? – mutatott Cole felháborodva Summer kipirult arcára.
– Ezt nem használhatod fel. Túlságosan…
– Igazi? – fordult felé Don.
– Nem – felelte Cole sietve. – Nem erről van szó. Csak nem
értem, a cselekménybe hogyan…
– Ida és Royce gyűlöli egymást – vágott közbe Don. – Ez
már benne van. A fenébe, ez tényleg így is volt. De ha
felhasználjuk az utálatukat, és szexuális feszültséget csinálunk
belőle… – sandított Cole felé. – Újabb réteget adhatna a filmnek,
és bevonzaná a női nézőket is, akiknek pillanatnyilag a te csinos
képeden kívül mást nem tudunk ajánlani.
– Summer nem fog belemenni – közölte Cole egykedvűen.
– És ez mióta számít? – nevetett Don. – Nincs beleszólása a
forgatókönyvbe.
– Utálni fogja. – Cole a képernyőre nézett. – Mutassátok
még egyszer!
– Én sem rajongok az ötletért annyira, Cole, de minél
többször gondolom végig… – Don az ujjaival dobolt a szék
karfáján.
– Mutassátok még egyszer! – ismételte Cole, és karba tett
kézzel hátradőlt, Summer arcát figyelve. Valaki megnyomott egy
gombot, és a jelenet újra lefutott.
A vágónak igaza volt. A jelenet izgatóra sikerült. És Donnak
is igaza volt: a romantika, a fenébe, már a minimális szexuális
feszültség is, Ida és Royce között, bevonzaná a nőket.
 Summer utálná. Viszont Donnak ebben is igaza volt – nincs
beleszólása. Azt kell elfogadnia, amit Cole mond. És ez a tény
minden erkölcsi megfontolás ellenére mosolygásra késztette
Cole-t.
A bejátszás véget ért. Cole előrecsúszott a székében, és az
aggodalmasan várakozó rendező felé fordult.
– Csináljuk meg! – mondta. – Hívjuk az írókat! Most rögtön.
 65. fejezet

– M ILYEN VOLT? – kérdezte mama a hálóból álmosan

elmosódó hangon.
– Jó – feleltem, bedugva a fejem az ajtórésen. – Hosszú, de jó.
Jól csináltam.
– Hát persze – motyogta, és a másik oldalára fordult. –
Szeretlek. – Én is téged.
Lekapcsoltam a folyosón a villanyt, és a sötétség elnyelte a
körvonalait. Visszamentem a nappaliba, a kanapéra huppantam,
és magamra húztam a horgolt takarót. A nap nem volt jó.
Stresszes volt, hosszú, forró és szörnyű. Azt hittem, képes leszek
Cole-lal dolgozni. Azt hittem, képes leszek átélni a szerepet,
elmondani a sorokat, és minden rendben lesz. Azt gondoltam,
hogy csak mert a történet Georgiában játszódik, nekem könnyű
pálya lesz. Nem is sejtettem, mennyire más világba kerülök, több
száz idegen közé, akik könnyedén dobálóznak ismeretlen
kifejezésekkel, és senki sem vette a fáradságot, hogy az új lányt
beavassa. A déliek, akiket Atlantából hoztak, már korábban is a
filmszakmában voltak, úgyhogy ők könnyedén forogtak
mindenhol, és botlás nélkül vették a lapot. Én voltam, akit senki
sem tudott hova tenni, aki teljesen hülyének tűnt. Láttam, hogy
néznek rám felvont szemöldökkel, vagy csak a szemük sarkából
odasandítva: ez meg mit keres itt?
 Délre odalett az önbizalmam. Délutánra már nem bírtam a
saját lelkemre beszélni. Mire Cole Masten meglepett az
óvszerekkel, a lelki védfalaim semmivé omlottak. Azt az esetet,
amikor odajött, és megérintett, a kimerültségemre fogom majd.
Utána, úton a fodrászok felé, leráztam Maryt, és
bemenekültem az egyik vécébe, hogy felhívjam Bent a mobilján,
és sírós üzenetet hagyjak neki. Aznap reggel repült át
Vancouverbe, hogy egy következő filmet előkészítsen.
Könyörögtem neki, hogy még egy hétig maradjon, pénzt,
gombócot, sminkszereket ajánlottam, de mennie kellett. Reggel
hétkor vettünk könnyes búcsút a Raine-ház előtt, aztán Ben
jóformán eltaszigált a Gödör irányába. Fél órával azután, hogy
az üzenetet hagytam, SMS-ben válaszolt.

A levegőben vagyok. Fel a fejjel! Hol az a Summer, akit ismerek?

Ezen elmosolyodtam, megtöröltem a szemem, mielőtt a

sminkes megnyúzott volna, és mélyen magamba néztem. Igaza
volt. A pokolba minden oldalpillantással és suttogással. Cole és
Don nem ok nélkül akart engem. Meg fogom tanulni, amit kell.
Addig is, nem mutathatok gyengeséget, előttük nem, de főleg
Cole előtt nem. Erősebb vagyok annál. Jobb vagyok annál.
Mire felemelkedtem a sminkes székéből, készen álltam a
csatára. Most, öt órával később, halálosan fáradt voltam.
Holnap könnyebb lesz, ezt biztosra vettem. Mindig az első
nap a legnehezebb.
Odanyúltam, hogy megdörgöljem a szemem, de még a
szememhez sem értem, amikor elaludtam.
 *

– Summernek szerencséje volt, hogy tudott keríteni

hat koszorúslányt! Igazán, ők is csak Scott miatt mentek
bele. Szentek voltak! És aztán Summer fogta magát, és azt tette
velük! Semmirevaló, bizony, hogy az. Mondtam is az
én Bridgetemnek, hogy ne barátkozzon azzal a lánnyal, de hát az
én kislányom túl kedves, mindig is az volt. És látja, igazam volt.
– Bridget a maga lánya?
– Ó, igen. Most már Bridget Andersonnak hívják. Doktorné
lett belőle. Itt a névjegye, arra az esetre, ha valaha gondja lenne a
lábával.
 66. fejezet

M ÁSNAP, AMIKOR MEGÉRKEZTEM A HELYSZÍNRE, az első, amit

megláttam, az Cole kakasa volt. Egy bekerített füves részen állt,

ami tegnap nem volt ott. Kiszálltam a furgonomból, a
fenekemmel löktem be az ajtaját, és odaléptem a rögtönzött
karámhoz. Pat és Gus, a Colton Építési Vállalat munkatársai
éppen egy nyitott csirkeólat igyekeztek felállítani.
– Hahó, Summer! – köszöntött Pat; Gus felnézve felém
biccentett. – Sziasztok! – Megnéztem magamnak az építményt és
az odakészített gyeptéglákat. – Felvertétek az aszfaltot?
– Aha. Hétkor kezdtünk. Pratt seriff már ide is jött, hogy mi
ez a zaj.
– Képzelem. – Átléptem a térdig érő kerítésen, és lehajoltam.
A kakas azonnal odafutott hozzám, és csipkedni kezdte a
flittereket a karomra akasztott táskámon. – Ezt hagyd abba! –
róttam meg, és végigsimítottam a hátán. Már egészen nagyra
nőtt, a taraja is kivörösödött, a szeme élénken, büszkén
csillogott, úgy igyekezett felugrani a térdemre. Alig bírtam
visszatartani.
– Barátságos – jegyezte meg Ben, miközben a helyére
illesztett egy fúrófejet.
– Hogyne lenne – morgolódott Gus. – Úgy hallom, Cole
Masten a házban tartja.
 – Hol hallasz te ilyeneket? – vontam fel a szemöldököm.
– Mindenfelé. Ma reggel a kocsijában hozta. Az ülésen –
tette hozzá.
– Kirklandék ki fognak akadni – tódította Ben.
– Nyitott ól lesz? – intettem a fejemmel a félkész konstrukció
felé.
– Aha. Megmondtuk neki, hogy ezt a kerítést simán át fogja
repülni, mire azt mondta, hogy fedjük be az egészet
csirkehálóval.
– Az egészet? – A gyeptéglákra néztem: nagyjából három
parkolóhelyet foglaltak el. Értékes parkolóhelyeket, hiszen a hely
olyan zsúfolt volt, mint egy Walmart a fekete pénteken.
– Aha. – A két férfi összenézett, és a pillantásuk
egyértelműen elárulta, mit gondolnak Cole Mastenről.
Felnevettem, még egyszer megsimogattam a kakast, aztán
felegyenesedtem.
– Mennem kell.
Átléptem a kerítésen. A kakas nyikorgósan kiabált utánam.
Magamban mosolyogva léptem be az őrületbe, a szorosan
egymás mellé állított trélerek között kanyarogtam a sajátom felé,
amely nagyjából a parkoló közepén volt, egy kávéskocsi és egy
hangstúdió között – az elsőnél kialakult sort szépen elkerültem.
Amikor kinyitottam az ajtót, Mary már bent várt. Felkapta a
fejét, az ajkára udvarias mosoly feszült.
– Jó reggelt! – köszöntöttem élénken. Az aznapi
elhatározásom szerint vidám és erős akartam maradni. A
másodlagos elhatározásom értelmében pedig el akartam kerülni
mindent, ami kizökkenthet ebből a hangulatból. Főleg Cole-t.
Még az előző nap megkaptam a napi jelenetek listáját, és Cole
egyiken sem szerepelt, úgyhogy jók voltak a kilátásaim.
– Jó reggelt! Szeretném felvenni a rendelését. Tudja már,
hogy mit szeretne reggelizni?
– Reggelizni? – Ledobtam a táskámat, és az asztalhoz
léptem, közben a maradék kekszekre gondoltam, amiket
gyümölcslekvárba tunkolva habzsoltam be az idefelé vezető
úton. – Miből lehet választani?
– Bármit meg tudnak csinálni. – Ezüsttollát készenlétbe
helyezte az állandóan a kezében szorongatott jegyzettömbje
felett, és várt.
– Izé… esetleg egy omlettet? Sonka, paprika, sajt.
Daramorzsával és baconnel, ha kérhetem.
A toll nem mozdult. Vártam. Végül levette rólam a szemét,
és a papírra nézett.
– Rendben. Sonkás, paprikás, sajtos omlett daramorzsával és
baconnel. Mit szeretne inni?
– Tejet. Ha van, teljeset.
Erre lefirkált valamit, és amikor felnézett, átadott egy
irattartót.
– Ebbe összeszedtem a segédlapokat és az új felvételi rendet.
Ha meglesznek az új kivett napok, szükség szerint továbbítom
azokat is.
– Segédlapokat? – kérdeztem.
– Ezek csak a mai napi jelenetek szkriptjei. Lesz néhány új
jelenet, azokat át kellene néznie, mielőtt magára kerül a sor.
Új jelenetek. Új szövegek. A kellemes kilátások egyszerre éles
kanyarral a pánik felé fordultak.
 – És mik azok a… milyen napok?
Mary mosolya egyre türelmetlenebbé vált.
– Kivett napok. Általában csak így rövidítjük. Az egész
stábra vonatkozó ütemtervfrissítések. Ne aggódjon emiatt, majd
én ügyelek rá, hogy mindig ott legyen, ahol kell.
Leültem az asztal mellé, és kinyitottam az iratgyűjtőt, hogy
ránézzek az új menetrendre. Frissen manikűrözött körmöm
lesiklott az ismerős jelenetek tervezett sorrendjén, aztán megállt
a 14-es számú mellett: ROYCE & IDA: CSÓK AZ IRODÁBAN.
Elakadt a lélegzetem, remegő kézzel kotorásztam a hozzá
tartozó szövegrész után. Mary Post-itje, amellyel a 14-est
megjelölte, eltéveszthetetlen narancsszínben ragyogott. Hosszú
jelenet volt, átfutottam, és a gyomrom máris görcsbe rándult. A
végére sem értem még, amikor felpattantam. Mary a reggelimet
rendelte meg éppen, de én hangos csattanással vágtam be a
tréler ajtaját magam mögött.
Talán még a kávéhoz sorban állók közül is elsodortam
néhányat.
 67. fejezet

A VEZETŐSÉGI TRÉLER AJTAJA KI VÁGÓDOTT, ÉS berontott rajta a

forróság meg a szépség. Cole felnézett a jelenettervekről,

egyenesen Summer szemébe, aki megvadult tornádóként
száguldón át a helyiségen.
– Ida és Royce között nincsen szerelmi szál! – csattant fel a
lány, és lehajította a szövegeit. A lapok szétszóródtak. A szűk
helyiségben mindenki elhallgatott; Cole érezte, hogy a figyelem
feléjük fordul. – Olvastam a könyvet. Háromszor is!
Jó volt tudni, hogy valaki legalább elolvasta. Cole tetőtől
talpig, oda-vissza végigmérte a hisztériázó lányt, aztán enyhén
felvonta a szemöldökét.
– Ez egy film – felelte, és visszatért a forgatókönyvhöz. – Az
írók belecsempésztek némi izgalmat. Ez általános. Te is tudnád,
ha a filmszakmában volnál. – Ez a szúrás szükségtelen volt, Cole
mégsem tudta megállni. Ez a nő kihozta belőle az ördögöt.
– Az első forgatókönyvet is olvastam. Amit a
szerződésemmel együtt küldtél át. Ida és Royce gyűlölték
egymást. Miért csinálna Royce olyat, hogy… – Felvett egy lapot a
földről, és olvasni kezdte. – Nekiszorítja hátát az iratszekrénynek, és
szenvedélyesen megcsókolja. – Összegyűrte a lapot, és elhajította.
Cole pánikot látott a szemében. Pánikot, amire nem számított.
 – Ezt fogjuk felhasználni. – Don veszedelmes lépésre szánta
el magát, amikor közéjük lépett, és gyengéden Summer vállára
tette a kezét. – Nem érti. A gyűlöletük csak növeli a szenvedélyt.
– Nem – jelentette ki a lány zord arccal, a szemét le sem
véve Cole-ról. – Nem növel semmit. Csak ostobábbá teszi.
– Jaj, ugyan már, Summer! – korholta Cole, és közelebb
lépett; megfogta a csuklóját, hogy közelebb húzza magához.
Summer ellenkezett, visszarántotta a kezét, Cole nem bírta
magához húzni. Ehelyett odahajolt, és a fülébe súgott; a lány
almaillatú testápolója hatására szerette volna azonnal kiüríteni a
trélert. – Dehogynem.
Summer hátrarándult, és elfordult.
– Ha a kamera előtt csókol meg, annak nem lesz jó vége –
vágta oda, és az ujjával vádlón Cole felé bökött.
– Tudom – nevetett Cole, és karba tette a kezét, hogy féken
tartsa önmagát. – Szét fogsz esni a csókomtól, bébi.
Summer dühében a magasba emelte a kezét, és felsikoltott,
aztán megfordult, hogy elrohanjon, még a szövegkönyvét is
otthagyta. Hangosan vágta be maga mögött a tömött tréler
ajtaját.
– Ez jól ment – mormolta Cole; összekulcsolta a kezét, és a
vállát hátrafeszítve a tarkójára tette. Pánik. Summer szemében
pánik ült. Bassza meg!
– Mit vártál? – tudakolta Don. – Figyelmeztetés nélkül
vágtad a fejéhez. Mondtam neked, hogy reggel össze kellett
volna ülnünk, és átbeszélni a változtatásokat. De nem, te a
szövegkönyvvel meg az ütemtervvel akartad a tudtára adni.
 – A fejéhez vágtam? A People tavaly engem választott a
legszexibb férfinak! Az ég szerelmére, nem egy háborús
helyzetre kell felkészülnie lélekben! Milyen nehéz lehet engem
megcsókolni?
– Tulajdonképpen háromszor kell majd – jegyezte meg egy
sötét hajú asszisztens. – És fogdosás is van.
Cole sötét pillantására zavartan elhallgatott.
– Beszélek vele – mondta Don. – Eileen, csináljátok meg a
négyest, én meg beszélek Summerrel. Tizenegykor akarok sort
keríteni a tizennégyes jelenetre, úgyhogy kapcsoljunk
sebességbe, és csináljuk.
– Majd én beszélek vele – vetette ellen Cole. – Vedd fel a
négyest, én beszélek vele.
– Nem! – csattant fel Don. – Amilyen az én szerencsém, még
kibékülnétek, és minden eredetiség odalenne a jelenetből. Csak
maradj távol tőle, és állj készen tizenegyre!
Cole az ajkába harapott, aztán bólintott.
– Hát jó. – Donnak igaza volt. Távol kell maradnia
Summertől. Ugyanis abban a percben csak a rémületet látta
maga előtt. És mi volt még az arcán, sebezhetőség? Cole szerette
volna megvigasztalni, megvédelmezni. Ez pedig veszedelmes
érzés volt, mert a dolgokat kettejük között más irányba vitte el.
Olyan irányba, ahol ő is sebezhetővé válik.
 68. fejezet

14. JELENET:
ROYCE & IDA – CSÓK AZ IRODÁBAN

–K ÉKET AKAROK. HŰVÖSET ÉS FRISSÍTŐT. – Cole felém tolta a

reklám kinyomtatott példányát. Zavaromban a Mary Jane-cipőm

orrával dörzsöltem meg a lábszáramat.
– A célcsoportnak a piros jobban tetszett – feleltem a
pillantását kerülve. Az ujjamat végigfuttattam egy kártyacsomag
szélén, hogy egymás mellé igazítsam őket. Ebben a jelenetben
tétováznom, feszengenem kellett. Könnyű szerep volt. Nagyon
elveszettnek éreztem magam – a díszletek között, színésznőként,
a vágy/gyűlölet viszonyban, ami Cole és köztem volt, egyaránt.
– A piros tilost jelent. – Cole hangja fáradtságról tanúskodott,
fél kézzel a szemét dörgölte, a másikkal a nyakkendőjét
igazította meg. Nagyon szerettem volna, ha nem aznap vesszük
ezt a jelenetet. Megkértem Dont – könyörögtem neki, amikor eljött
a tréleremhez –, hogy halasszuk néhány héttel későbbre, amikor
már jobban begyakoroltam a színjátszást, és a görcseim
feloldódtak. Amit nem tettem hozzá, az az volt, hogy több időre
volt szükségem az ágyjelenetünk és a csókjelenet között.
Tizenkét nap – még csak ennyi telt el. Tizenkét nap, ami
legfeljebb tizenkét órának tűnt. Mikor fogom elfelejteni az
érintésének emlékét? A hangját, ahogy a nevemet nyögte? Az
érzést, ahogy belém hatolt? A hihetetlen gyönyört, amelybe
mindenestől beleremegtem? Egy részem szerette volna, ha a
válasz soha. Egy másik részem azt szerette volna, ha az egész
sosem történt volna meg. Aminek a létezéséről nem tudsz, azt
nem hiányolhatod.
– Nem alkalmazhat egy megálljt jelentő színt, ha azt akarja,
hogy az emberek megvegyenek valamit. – Megkeményedett a
hangja. – Józan paraszti ész, Ida. Használja a fejét!
– Nem érdekel, ha a maga szakirodalma szerint a piros tilos.
A kék a sötét itallal együtt gyenge hatást kelt. A piros erősebb
benyomást ébreszt, sokkal megjegyezhetőbb. – Felemeltem a
lapot, amelyen piros háttér előtt szerepelt a dőlt betűs lógó. –
Hazafiasnak tűnik.
– A kék is.
– A jenkik hordanak kéket – vágtam rá. Ez könnyű volt. A
sorok természetesen követték egymást.
– Akkor sem lesz piros – közölte Cole egyszerűen.
– Kérdezzük meg a többi befektetőt!
Eleresztette a nyakkendőjét, és rám nézett.
– Inkább ne!
Az ujjaim a saját karomon babráltak; erre megdermedtem.
Most jön.
Cole megfordult a székében, először oldalra, aztán vissza,
úgy mért végig.
Vártam a következő sort, de a mellkasom összeszorult, a
lélegzés nehéz feladatnak tűnt.
 – Jöjjön ide! – mondta Cole halkan; sima talpú cipőjével
ellökte magát az asztaltól, mire a nehéz szék hátragurult. A
karfára tette a kezét, széttárt térdekkel várt, a nadrágja
megfeszült a combján.
– Micsoda? – böktem ki enyhe pánikban. Ez megint eltért a
forgatókönyvtől. Most a férjemről vagy annak hiányáról kellett
volna kérdeznie.
– Jöjjön ide! – intett közelebb a fejével.
– Jól vagyok itt, ahol vagyok – tettem le a reklámkártyákat.
– Nem fogom megharapni, Ida. Jöjjön ide!
Nem kellett volna megmozdulnom. Ida nem tette volna meg.
Ő alaposan megmondja Mr. Mitchellnek, mit hova dugjon.
Én azonban megmozdultam. Ingatag sarkaimon
átbotladoztam az egyenetlen padlón, és megálltam előtte vagy
ötlépésnyire, a kezemet összekulcsoltam magam előtt. Hallottam
a mellettem lévő kamera halk zümmögését, a nézők mocorgását
– még egy adó-vevő kattanását is. Cole tekintete nem eresztette
az enyémet, szinte a levegőt is megperzselte kettőnk között. Még
egy kicsit mozdított a székén, amíg szembe nem került velem.
– Közelebb! – A szó kissé rekedtre sikerült, ezért
megköszörülte a torkát, és megismételte. – Közelebb!
Lassan, lépésről lépésre engedelmeskedtem. A cipősarkam
hangosan kopogott a fapadlón. Végül ott álltam előtte.
Hátraejtette a fejét a széktámlára, és felnézett rám.
– Üljön le! Az asztalra.
Hátranyúltam, megéreztem az íróasztal szélét, és a
támasztékért hálásan nekidőltem.
– Nem – javított ki. – Üljön fel rá! Vagy én teszem fel.
 A hangja, a képek, amelyeket a fenyegetése felidézett…
olyan női dolgokat kavart fel bennem, amit nem kellett volna,
ebben a percben nem, amikor körbevettek minket a nézők.
Lábujjhegyre emelkedtem, és felcsúsztam az íróasztalra, amitől a
szoknyám is felcsúszott. Gyorsan lehúzogattam, aztán keresztbe
tettem a lábam, hogy a lehető legjobban eltakarjam magam. Don
most már biztosan mindjárt leállítja a jelenetet. Valaki biztosan
véget vet a drága forgatási idő ilyetén pocsékolásának.
– Tudja, miért vettem fel magát, Ida?
Felnéztem a cipője bojtjairól.
– Nem.
– Nem, uram – javított ki. Erre csak összecsücsörítettem a
számat, és nem válaszoltam.
– És akarja tudni, miért vettem fel, Ida?
– Nem különösebben – vágtam rá csípősen. – Uram.
A karfákra támaszkodva, egyetlen gyors mozdulattal felállt.
Megfeszültem, arra számítva, hogy előrelép, de nem tette.
Ehelyett lassú, elszánt mozdulatokkal feltűrte fehér inge ujjait,
egyiket a másik után.
– Azért vettem fel – felelte, és ekkor tényleg előrelépett,
megállt velem szemben, és a tekintete a lábamra esett. Elakadt a
lélegzetem, amikor a tenyerét a térdemre tette; eddig keresztbe
vetett lábszáraimat inkább szorosan összepréseltem, és újra
lehúztam a szoknyámat. – Azért vettem fel, mert amikor belépett
az irodámba abban az olcsó kis ruhában, azonnal arra
gondoltam, milyen pokoli jó punci lehet. – A keze feljebb
csúszott a lábamon, be a szoknyám alá. Megdermedtem, a
karjához kaptam, és megpróbáltam eltolni magamtól, ő azonban
csak nevetgélt, a másik kezével szétfeszítette a térdeimet.
Hirtelen rántott egyet rajtam, amitől az asztal szélére csúsztam;
most már a nevetséges harisnyatartóm is kivillant a
szoknyám alól. Egy pillanatra a szemembe nézett, az ujjai
közben könnyed, lassú vonalakat írtak le a combomon, fel, a
harisnyatartóm mentén a hozzájuk illő csipkés bugyimig. – Azért
vettem fel, mert elképzeltem magát éppen itt, az asztalomon,
ahogy a nevemet nyöszörgi.
Megszorítottam a karját, mielőtt az ujjai újra megmozdultak
volna. Túl közel járt a bugyimhoz, és én túlságosan kívántam,
alig egy hajszál választott el a könyörgéstől. A szorításom nemet
mondott neki, ő pedig hallgatott rá, és visszahúzta a kezét a
combomra, aztán a térdemre. Amikor újra az arcomba nézett,
már megint a nyakkendőjét igazgatta.
– Nem pedig azért, mert érdekel a véleménye vagy a
tanácsai. Egészen iható kávét főz, és jól néz ki szoknyában. Ezért
van itt. Ezt ne felejtse el!
– Maga egy seggfej! – A szó reszelősen, csaknem sírósan tört
ki a torkomból. Cole elmosolyodott.
– Ó, igen, drágám! – Előrehajolt, és egyetlen mozdulattal
visszarántotta a szoknyámat a helyére. – Lehetséges, hogy ez
volt ma a legokosabb megszólalása.
Ez a mondat már a forgatókönyv része volt, így bele tudtam
kapaszkodni, és meg is tettem, visszanyelve a több száz ostoba,
női szót. Leugrottam az asztalról; a lábam remegett.
– Köszönöm, hogy ilyen egyértelműen tisztázta a kérdésre
vonatkozó álláspontját, Mr. Mitchell. A továbbiakban megtartom
magamnak a véleményemet.
 – Ezt jó hallani. – Visszatelepedett a székébe, én pedig
elfordultam, elindultam az ajtó felé, az arcomra fókuszáló
kamerán túlra nézve. Az arcomon végigcsordult egy jól látható
könny.
Don később elmondta, hogy csodálatosan csináltam, a jelenet
tökéletes volt – a pályafutása azon ritka alkalmainak egyike,
amikor az első felvétel sikeres. Akkor én is bólogattam,
nevettem, és elfogadtam a dicséretét, mintha meg sem törtem
volna, mintha Ida és Royce viszonya egyáltalán nem állna
párhuzamban Cole-lal és velem, mintha szerepet játszottam
volna, és nem én magam váltam volna Ida Pinkertonná.
 69. fejezet

H ÁROM ÉVE RÁJÖHETTEM VOLNA. Amikor felhívtam Scottot, és

nem vette fel. Amikor bementem az irodájába, és nem találtam

ott. Tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben – észre
kellett volna vennem a jeleket, és összerakni őket. De nem
tettem. Huszonhat éves voltam, szerelmes és naiv. Azt
gondoltam, hogy a legjobb barátok és a jegyesek nem kavarnak.
Még akkor sem esett le a tantusz, amikor megláttam Bobbie
Jo kocsiját Scott házánál, a csűr mögött. Azt gondoltam, hogy
mivel már csak egy hét van az esküvőig, biztosan valami
meglepetést terveznek nekem, és ha bemegyek, rajtakapom őket
együtt, a konyhaasztalnál, az Amelia-szigeti nászút terveivel.
Majdnem el is hajtottam. Majdnem visszaszálltam a furgonba,
hogy hazamenjek, és hagyjam, hadd tervezzék a meglepetést,
hadd legyen meg az örömük, amikor majd eljátszom, hogy
meglepődöm az ügyes szervezés miatt, és a végén elmegyek
álmaim nászútjára.
És így is tettem volna, ha nem gondolok Scott anyjára. Már
eleve miatta kerestem Scottot aznap, ő telefonált rám odahaza,
hogy szüksége van az orvosságára, és Scott nem vitte be neki
reggel.
Fájdalmai voltak, én pedig, a leendő menye, azonnal
ugrottam, hogy segítsek. Nagyon is jól éreztem magam, a
meglepetés miatt, a szerető vőlegényem és a nagylelkű legjobb
barátnőm miatt: majd kicsattantam a boldogságtól, amikor
elsétáltam a ház mellett, az elülső veranda felé. Annyira
elmerültem a pozitív gondolataim között, hogy szinte meg se
hallottam Bobbie Jo nyöszörgését.
De meghallottam; és aztán Scott is nyögött, és abban a
pillanatban, mielőtt a lábamat a lépcsőre tettem, minden részlet,
amit eddig figyelmen kívül hagytam, a helyére került.
 70. fejezet

A MIKOR COLE TELEFONJA REGGEL NEGYED HÉTKOR MEGSZÓLALT,

megfordult a fejében, hogy figyelmen kívül hagyja. Az

órájára nézett, de nem zökkent ki a ritmusból; nesztelen
léptekkel futott a puha földön, előtte elnyúltak a mezők, a nap
még alacsonyan járt a fák mögött, az ég halvány rózsaszín volt,
békés. Nem akart az ügyvédjével beszélni – napok óta akkor vett
először igazán mély lélegzetet, gondolatban végre kibogozta a
dolgokat, amelyeken a múlt héten elakadt.
Mint Summer ügye. Igenis baj van, feszültség van köztük,
amely csak arra a Summer ágyában töltött húsz percre tűnt el.
Túl rövid időre. Igazán kínos. Nadia csak kinevette volna, aztán
lelöki magáról. Ugyanakkor Nadiával sosem élvezett el ilyen
gyorsan. Megpróbált rájönni, mi annyira más Summerben, mi
különbözteti meg másoktól, és már majdnem elért a
megoldáshoz, amikor DeLuca rátelefonált. Cole visszautasította
a hívást.
Amikor majd visszamegy Kaliforniába, ez hiányozni fog –
hogy a szabad ég alatt fusson, igazi földet érezzen a lába alatt,
füsttől és versenyszellemtől mentes levegőt szívjon. Talán
megnézi magának az obszervatóriumot, és elviszi futni Carlost
meg Bartot is. Minden lépésnél újra tudatában lesz. hogy a
fotósok állandóan figyelik.
 DeLuca úira hívta. Cole lassított, és felvette.
– Halló?
Az ügyvéd válaszát érthetetlenné torzította a statikus
recsegés.
– Nem hallom. Nagyon szar itt a térerő!
Újabb káromkodások szaggatott sorozata érkezett a fülébe. A
seggfej és az idézés szavakat ki tudta venni.
– Visszahívom a vezetékesről, ha hazaértem. – Cole bontotta
a vonalat, ugyanakkor kikapcsolta a zenét is. Mindegy: anélkül
úgyis tisztábban tudott gondolkodni.
A forgatókönyvet megváltoztatni hiba volt. Lehet, hogy a
filmnek használ, ha átitatják szexuális feszültséggel, de az ő
életét pokollá tette. Minden csepp önuralmára szüksége volt,
hogy megálljon Summer előtt, lenézzen a felcsúszott
szoknyájára, a csipkebugyijára, a sötét harisnyára a világos
bőrön, a csábító harisnyatartóra… Az ujja megrándult Summer
combján, az esze kis híján elhagyta, elfelejtette a szövegét,
elfelejtette, hogy egy felvétel közepén vannak, és a stáb a
díszletek közül nézi őket. Mindenről elfeledkezett, csak Summer
reszketését érezte, és arra tudott gondolni, amit csinálni akart
vele. Mire visszarántotta a helyére a szoknyáját, és ellépett előle,
kőkemény merevedése lett, a vetítőterem vécéjében pedig
észrevette, hogy majdnem a nadrágjába élvezett.
– Nem vettük fel a csókot – panaszkodott Donnak. Könnyű
volt eljátszani, hogy ideges, bosszús, könnyű volt Summert
zöldfülűnek nevezni, vitatkozni Donnal, amikor a rendező azt
állította, hogy a csók nem számít, sőt, a jelenet így még forróbbra
is sikerült. Az előjáték, emlékeztette Don, az egyik legizgatőbb dolog.
És ez volt az átkozott igazság.
Aznap azonban sort kellett keríteniük a csókra, hogy
bemutassák Ida és Royce kapcsolatának előrehaladását, ami
átvezeti majd őket az elkerülhetetlen szexjelenethez. Jézus!
Aznap fogja megölni magát. Kizárt, hogy kibírja, ha addig nem
tudja levezetni valahogy a feszültségét.
Szemből egy furgon közeledett. Cole félrehúzódott, és
gondolkodás nélkül viszonozta a vezető intését, amikor lassan
elgurult mellette. Ez is olyasmi volt, ami Los Angelesben nem
történhetne meg: hogy barátságosan odaintsen egy idegennek.
Az ő esetében nem. Ha csak felemeli a kezét, a kocsi megáll,
aztán a többi is, tömeg gyűlik köréjük, autogramokért és
szelükért nyaggatják, és a jelenet nem ér véget, amíg valaki
seggfejnek nem nevezi, amit először a Twitter kap fel, aztán az
összes pletykalap is. Quincyben senki nem állította meg. Ez
különös volt, majdhogynem ijesztő. Rá is akart kérdezni
Summernél, de félretette, mint biztonságos témát arra az
időre, amikor majd barátságosan elbeszélgetnek. Három hete.
Úgy tűnt, a barátságos viszonyra egyelőre hiába várnak.
A Nadiával töltött hat éve előtt nagyon sok szereplőtársát
megfektette. A legtöbbjüket. Ez volt a dolgok rendje – négy
hónapot töltöttek együtt, de a stábbal nem keveredtek, tehát a
főszereplők automatikusan egymáshoz húztak. Sokszor késő
este, italozgatva gyakorolták a szöveget, ebből pedig ittas csókok
és ittas dugások következtek. Mindig jó volt, de sosem
túlságosan. Aztán megismerte Nadiát, beleszeretett, és többé
vissza se nézett. Egyszer sem esett kísértésbe, egyszer sem
hagyta magát elcsábítani a szereplőtársai szánalmas
próbálkozásai által.
Nadiával pedig mindig jó volt a szex – most, kívülről nézve
látta, hogy az képezte a kapcsolatuk alapját. Summerrel azonban
egy egészen más nagyságrendet élt meg. Ott, a hálószobájában
egészen elveszítette az eszét. Amikor megérintette, amikor
beléhatolt, megcsókolta, hallotta a nyögéseit… élvezte, akarta őt,
hódolt neki. Azokban a percekben teljes mértékben az övé volt.
És nem a kettejük közötti feszültség, nem is DeLuca meg a
fenyegetései – ez volt az, ami igazán pokolian megrémítette
Cole-t.
A következő kanyarban visszafordult, az utolsó, csaknem
egy kilométeres szakaszon ráerősített. Le kell tusolnia, ki kell
vernie, észhez kell térnie, mielőtt visszahívja DeLucát, és
bemegy a városba.
A 22-es jelenet. Erre fognak ma sort keríteni. Ezt is átírták,
hogy belefoglalják a csókot, ami tegnap elmaradt. Cole a talajra
szegezte a tekintetét, nem nézett Summer háza felé. Egy csók.
Gyerekjáték.
Már futtában érezte, hogy a gondolattól szűk lesz a nadrágja.
Felnyögött kínjában.
Ezt megszívta. Teljesen, határozottan megszívta.
 71. fejezet

–M A DÉLUTÁN KALIFORNIÁBAN KELL LENNIE. – Brad DeLuca

nem pazarolta az időt üres szavakra: az üdvözlés után azonnal a

lényegre tért. Cole berakta a locsolócső végét a gyerek
medencébe, és megnyitotta a vizet. Cocky kedvelte a
gyerekmedencét, különösen az ehhez hasonló napokon, amikor
a hőmérséklet harmincöt fok fölé is felkapaszkodott.
– Ma nem mehetek. – Nézte, ahogy a vízszint lassan
emelkedik, és levette a törülközőt a nyakából, hogy megtörölje a
zuhanytól még mindig nedves haját.
– De igen, és jönni is fog. Beszéltem a rendezőjével is,
átrendezi az ütemtervet, azt mondta, nem nagy ügy.
– Beszélt a rendezőmmel – ismételte Colé; egy pillanatra a
kakas felé irányította a vízsugarat, és azon gondolkodott,
DcLucának mikor van ideje aludni egyáltalán.
– Nem állt szándékomban olyasmi miatt hívni magát, amit
nem lehet megoldani. Megbeszéltük, hogy lehetséges, maga
tehát most indul. Justin már meg is szervezte a gépet tizenegyre.
Tizenegyre.
Cole fellélegzett. Így bőven lesz idő, hogy felvegyék a
huszonkettest, és még ki is ér a reptérre. Legrosszabb esetben a
héten valamikor újraveszik, ha Don nem elégedett vele.
– Miért kellek én oda?
 – Idézést kapott. Mindig békéltetéssel kezdődik. Nadia
csapata megpróbál szépen bemutatkozni, bár azt elmondhatom
annak alapján, amikor tárgyalni próbáltunk, hogy sok
mindenfélék, csak nem együttműködők.
– Vagyis időpocsékolás.
– Egyáltalán nem. Ma reggel felhívtam őket, és ultimátumot
adtam nekik, azzal, hogy ha el akarják kerülni a bírósági utat,
holnapig dönteniük kell. Három időpontot adtak a békéltetésre,
és ez a legjobb. Ha már most ki tudjuk venni a többi közül a
Palack dolgát, különösen, hogy maga tiszta, mint a hó, a többi
könnyű lesz. Karácsonyra mindenestől lezárulhat a válás.
Tiszta, mint a hó. Cole nem érezte magát tisztának. Mindazzal
együtt, ami közte és Summer között folyt, kifejezetten
mocskosnak érezte magát.
Nem válaszolt, csak kinyitotta a hátsó ajtót. Cocky erre
felkapta a fejét. Karácsonyra lezárulhat a válás. Az jó lenne. Nadia
pedig egészen biztosan nem akar bíróságra menni. Talán ez a
békéltetés segíteni fog, ha levesz egy hatalmas súlyt a válláról.
– Hogy bírja?
Cole a kakasra nézett, és átfutott a fején, hogy elvigye-e a
forgatásra. Majd meg kell kérnie Summert, hogy nézzen rá, amíg
ő vissza nem jön. Másra aligha bízhatja.
– Cole? – próbálkozott DeLuca újra. – Nem akarom, hogy
italba fojtsa az érzéseit. Nadia nem ér ennyit. Ezt egy nap majd
maga is belátja.
– Jól vagyok – csattant fel Cole, otthagyta Cockyt, becsukta
a hátsó ajtót, is a bejárat félé átvágott a házon, közben csak a
kulcsait kapta fél a pultról.
 – Nekem ne játssza meg magát! Keménykedjen a forgatáson,
ott rendben van, de hozzám legyen őszinte. Van egy kiváló
agyturkászom. Miért nem hívja fel? Csak öntse ki neki a szívét,
vagy omoljon össze, vagy tegyen akármit, amit maguk,
kaliforniaiak csinálnak, ha összetörik a szívüket.
Cole, kezében a bejárati ajtó kilincsével, felnevetett; amíg a
hordozható telefonba beszélt, nem léphetett ki a házból,
akármennyire szeretett is volna már a Gödörben lenni.
– Jól vagyok. Isten kék ege alatt mindenre megesküszöm,
hogy nem epedezem Nadia után.
– Eszerint túltette magát rajta? – Az ügyvéd kételkedése
értékes időt emésztett fel. Cole a kakasos faliórára pillantott, és
megpróbálta kitalálni, hány próbálkozásra lesz idejük.
– Aha – felelte kurtán.
– Azt hittem, megmondtam magának, hogy maradjon távol a
punciktól.
– Micsoda? – Cole egyszerre minden figyelmét a hívásra
fordította.
– Szó sem lehet róla, hogy most viszonya legyen.
Semmiképpen. Az első békéltető körre megyünk. Magának
megsebzettnek kell látszania. Szenvedőnek. Ha máris fejest ugrik
egy új kapcsolatba, az Nadia félrelépésének egészen más színt
ad. – DeLuca szavai élesek, halálosak voltak.
– Nincs semmiféle kapcsolatom. – Igazat mondott. Akármi
volt köztük Summerrel, az nem kapcsolat volt. Inkább
megszállottság a megfelelő időben. Ha segített neki, hogy
túllépjen Nadián, annál jobb. El fog múlni, mint a versenylovak
és a Palack iránti megszállottsága is. Alighanem még azelőtt,
hogy a forgatás véget érne.
– Esküszöm, Cole, ha a média megneszeli, magát keresztre
feszítik. Pillanatnyilag egész Amerika a maga oldalán áll. Maga
most a kicseszett Jennifer Aniston, Nadia meg a szarral borított
Angelina Jolie. Ne kenje maga is össze magát azzal a szarral,
Cole. Addig ne, amíg a filmje meg nem járta a bíróságot, és én a
maga nevére nem írattam, elég sok papírba csomagolva ahhoz,
hogy Nadia többé hozzá se érhessen. Ha utána el akarja vinni a
lányt a premierre, és meghempergetni a milliókban, ami bejön a
mozikból, ám tegye. De addig ne! Maga tudja a legjobban, hogy
a vérebek mindig kiszimatolják a sztorikat, Cole. Ne adjon nekik
anyagot ezüsttálcán!
– Nem vagyok kapcsolatban. Nem járok senkivel, nem is
dugok senkivel. – Az utolsó, elmorgott félmondat is könnyen jött,
mert igaz volt. Cole az ajtónak támasztotta a homlokát. Azt
akarta, hogy DeLuca a vonal másik végén elhiggye. Elvégre nem
hazudott. Egy alkalomból nem lehet általánosítani. Volt, elmúlt.
Nem történik meg újra. Valószínűleg.
– Ha azt akarja, hogy tizenegyre a gépen legyek, mennem
kell.
DeLuca belesóhajtott a mikrofonba.
– Jól van. Los Angelesben találkozunk. Justin küld majd egy
kocsit a reptérre.
– Rendben.
Cole bontotta a vonalat, kihúzta magát, a kanapéra dobta a
kagylót, és felrántotta az ajtót. Kitárult előtte a reggeli fényben
úszó ég; a veranda korlátjáról akkor röppent fel egy veréb. Cole
a kocsijához kocogott, és hunyorítva Summer háza felé sandított.
Örömmel látta, hogy az ő furgonja nem áll ott.
Beült a kormány mögé» beindította a hangos dízelmotort, és
a város felé indult. Sűrű délelőtt lesz a 22-es jelenetnél. Royce és
Ida első csókjával.
Gyorsan lezavarja, aztán visszarepül Los Angelesbe, a
démonok közé.
 72. fejezet

M ÁR FÉLIG FELFALTAM EGY TÁNYÉR GOFRIT, amikor Mary

bedugta a fejér az ajtón.

– Bejöhetek? – csicseregte.
Felnéztem a forgatókönyvből, amit böngésztem, és csak
bólintottam, mert a szám tele volt sziruppal és eperrel. Már
majdnem megkérdeztem, átvehetnénk-e együtt néhány sort,
amikor felemelt egy új napirendet.
– Rossz híreim vannak – közölte. – Mr. Mastennek el kell
mennie Kaliforniába, úgyhogy felcseréltek néhány jelenetet.
Az, hogy Cole elrepül Kaliforniába, nekem remek hírnek
tűnt. Bánatos arckifejezést erőltettem magamra, és felvettem a
lapot.
– Huszonkettes jelenet? – Lapozgatni kezdtem a
forgatókönyvet, de Mary megállított.
– Adok egy új példányt. A huszonkettest átdolgozták,
miután, nos… – Lenézett a jegyzeteire, és firkált valamit. – A
maga tegnapi rögtönzése után. Vagyis inkább Mr. Masten
rögtönzése után.
Átdolgozták. Ez nem hangzott jól. Végiglapoztam az új
papírokat, és felnéztem.
– Egy csók? Erről szól a jelenet?
 – Igen. – A tollával megkocogtatta a felírótábláját. – Tizenöt
percen belül kamerakészen várják.
Tizenöt perc. Tizenöt perc nem elég, hogy megcsinálják a
hajamat, a sminkemet, hogy felkészüljek a felvételre. Öt év nem
lenne elég, hogy felkészüljek Cole Masten megcsókolására.

22-ES JELENET:
IRODAI PARKOLÓ – ROYCE AUTÓT AD IDÁNAK.

– Ez ostobaság! – Összegyűrtem a forgatókönyv legfelső lapját,

és Donhoz léptem. Egy díszletparkoló közepén álltunk, egy
díszletiroda előtt; az egyetlen igazi tárgy az egészben az épület
bejárata felett lógó régi Coca-Cola tábla volt. Illetve az és a
szintén régi Cadillac Phaeton, amely előttünk pihent, középen
egy hatalmas szalaggal átkötve.
Don sóhajtott, a kamera tetejére tette a tenyerét, és rám
nézett.
– Mi a gond, Summer?
– Royce csak úgy derült égből autót ad Idának, mire neki
meg kellene csókolnia érte?
– Békeajánlat – szólalt meg Cole; Don háta mögül jelent meg,
a kezében egy pohár kávéval. Már felvette a barna öltönyt,
simára borotválkozott, zöld szeme ragyogott. Nem törődtem
vele.
Ida nem fogja elfogadni a kocsit, és nem fog ugrándozni
örömében, meg végigcsinálni ezt az egész szánalmas táncot, amit
megírtak neki – lobogtattam meg a forgatókönyvet. Az egyik író
felnézett, és összevonta a szemöldökét.
 – Ez nem szánalmas. Az ötvenes években így működtek a
nők. Észben kell tartania, hogy Ida elvált asszony, aki férfit
keres. Royce nagylelkű ajándékot ad neki, és amikor Ida hálásan
megöleli, megpróbálkozik a csókkal… – Az alig férfias férfi,
vörös hajjal és Grateful Dead-pólóval, vállat vont. – Logikus.
Rábámultam, és az arckifejezésemmel remélhetőleg pontosan
a tudtára adtam, mennyire szexista hülyének tartom.
– Logikus, egy olyan nő esetében, aki egész nap otthon ül és
kötöget. Nem logikus, ha Ida Pinkertonról beszélünk, az első
hatvanhét részvényes egyikéről. – Undorodva Donra, majd Cole-
ra néztem. – Rajtam kívül elolvasta egyáltalán valaki ezt a
könyvet?
– A forgatókönyv nem a könyv. Adaptáció. – Grateful Dead
talpra ugrott.
– Maga hallgasson! – bökött felé Cole, és felém lépett. Az
órájára nézett, aztán megállt előttem, olyan közel, hogy
láthattam a barna öltönyébe szőtt parányi, zöld csíkokat. –
Summer, két órán belül el kell repülnöm. Légy szíves, most ne
vitázz ezen! Csak mondd el a szöveget, és fejezzük be ezt a részt.
– A karomra tette a kezét. Meglepetten néztem le rá.
– Ez akkor sem ő! – sziszegtem. – Ez az egész hősimádat
egy szarság! Teljesen eltér a karaktertől!
– Akkor rögtönözzetek! – vágott közbe Don. – Mint az
irodában! Úgysem bírom egyikőtöket sem rávenni, hogy tartsa
magát a nyavalyás forgatókönyvhöz!
– Rögtönözzünk? – fordultam Donhoz; alig voltam
tudatában, hogy Cole keze még mindig a karomon pihen.
Megrántottam a vállamat, mire elengedett.
 – Persze. Mondja, amit maga szerint Ida mondana. De
cserébe egy csókot kérek – bökött felém az ujjával, és állta a
pillantásomat. – Megegyeztünk?
– Egy csókot – ismételtem dermedten.
– Igen – felelt helyette Cole. – Tudom, fájni fog. Bízz
bennem, vidéki lány! Én sem kívánom jobban, mint te.
Felé kaptam a fejem; amikor meglátta, milyen arcot vágok, az
ajka mosolyra húzódott.
– Hazug – közöltem vele vádlón.
Felnevetett, és közelebb hajolt, hogy csak én halljam a
válaszát.
– Persze, bébi. Akárcsak te.
Lehunytam a szemem, igyekeztem fejben felkészülni a
jelenetre. Megpróbáltam elképzelni, hogyan reagálnék, ha
holnap reggel kilépnék az ajtómon, és a furgonom helyén egy
fényes új kocsi állna. Azt gondoltam, nem venném jó néven.
Cole mellettem várakozott.
– Nem atomfizika, Summer – mondta halkan. – Csak egy
veszekedés. Abban jók vagyunk.
– Szájakat bezárni! – kiáltotta a rendezőasszisztens. Az épület
elcsendesedett. Felvétel.
Kihúztam magam, és meglöktem az ajtót; szűk szoknyámban
tipegve léptem ki a filmes napsütésbe, amely egy, a gerendák
közé felakasztott reflektorból eredt. Megtorpantam; Cole belém
ütközött hátulról. A tekintetem végigsiklott a kis parkolóban álló
autók során, és amikor megláttam a leeresztett, fehér tetejű rikító
piros kocsit, a szélvédőjén áthúzott, csokorra kötött szalaggal,
csak bámultam. Bámultam, és megpróbáltam kitalálni, miféle
válasz lenne hihető Ida Pinkertontól.
– Nos? – kérdezte Cole, ellépett mellettem, kinyújtotta a
kezét, az arcára büszke és boldog kifejezés ült ki. – Mit gondol?
– Gyakran becsomagolja az új kocsijait? – kérdeztem
kimérten. Oldalra hajtottam a fejem, megvakargattam a kontyom
alatti fájdalmas pontot. A fodrászlány túllőtt a célon, a rengeteg
hegyes hullámcsat csak arra várt, hogy egy rossz mozdulatra
belém döfjön.
Cole mosolya lehervadt, és felém fordult.
– Ez a magáé.
Leeresztettem a kezem.
– Az enyém?
– Igen. Piros.
– Azt én is látom, Mr. Mitchell. Nő vagyok, nem színvak.
– Nem valami hálás. – Homlokráncolva lépett felém; akkor
pillantottam meg a kezében a kulcsokat. – Coca-Cola piros –
pillantott ismét a kocsira. A kereskedésben kifejezetten magának
keverték ki a színt. Minthogy beleegyeztem a lógó
megváltoztatásába. – Úgy mosolygott, mintha ezért hálásnak
kellene lennem.
– Milyen nagylelkű – feleltem haragosan. – Hol az én autóm?
– Ez az! – Két kézzel intett felé, mintha ezzel világosabbá
tenné a helyzetet. – Ez az új autója!
– Nem vagyok sem süket, sem színvak, sem hülye. Látom,
hogy az autó piros, és hogy maga valamiért abban a
félreértésben van, hogy nekem boldognak kéne lennem, amiért
nekem adja.
 – Igen. Pontosan. Ez az én félreértésem, Miss Pinkerton.
Annyira örülök, hogy végre most az egyszer egyetértünk. –
Megállt előttem, és feltartotta a kulcsokat. Hátrahajtottam a
fejem, és kedvesen rámosolyogtam.
– Hol van az én autóm? – ismételtem meg a kérdést. – A
fekete Ford.
Az égnek emelte a kezét.
– Nem tudom! Mi lenne, ha egy kicsit erre koncentrálna?
– Szerezze vissza!
– Nem akarja azt visszakapni. – Még közelebb lépett, a kezét
a derekamra tette, hogy gyengéd erőszakkal irányítson a piros
autó felé.
– Fogalma sincs, mit akarok! – tiltakoztam.
– Tudom, hogy ezt igen! – Jóformán elrángatott magával a
kocsihoz, hiába vetettem meg a lábam; apró porfelhő követett a
fényes, piros karosszériáig. Nekitaszított az ajtónak, a kilincs a
csípőmbe vájt.
– Van már kocsim, maga makacs…
– Nem a kocsiról beszélek – szakított félbe. – Hanem erről.
Azzal a tarkómra tapasztotta a kezét, és erősen magához
rántott, hogy megcsókoljon.
A férfiakat, akik így tudnak csókolni, törvényen kívül kellene
helyezni. Az ajka egyszerre uralkodott és kérlelt, a nyelve
ingerelt és izgatott, a csókja íze azonnali függőséget okozott, már
az első kóstoló után is. Már korábban is csókolóztunk. A
konyhában. Az ágyamban. Egyik alkalommal sem figyeltem
teljesen oda. Ez most egészen más volt.
 Elernyedtem a karjában, a térdem megcsuklott, csak a teste
és a kocsi tartott meg állva. A világ megszűnt, csak a csókunk
létezett. Miután először szétváltunk, már nem volt bennem harci
kedv, de Cole ajka azonnal visszatért, lágyabban, édesebben. A
tarkómra simuló keze elernyedt, már nem szorongatott, inkább
simogatott, a másik tenyere lejjebb siklott, magához húzott,
egészen közel, amíg felfedeztük egymás ajkát. Mohóvá váltam, a
nyelvemmel az övét kerestem, ő pedig engedett, hagyta, hogy
irányítsam, az összhangunk tökéletesen megmaradt. Gyors
kézzel szedte ki a csatokat a hajamból, és amikor az a vállamra
omlott, Cole gyengéd ujjai pedig elmerültek a tincsek között, az
jutott eszembe, hogy lehet ez ilyen könnyű, hogy lehet, hogy így
illünk egymáshoz, pedig a személyiségünk nem is lehetne
különbözőbb. Hogy lehet, hogy az ajkam ennyire kívánja,
amikor az eszem gyűlöli?
Meghúzta a hajamat; ellenálltam, és a csókunk megszakadt.
Zihálva kapkodtam a levegőt. Cole lenézett rám – egy hosszú
pillanatig a számra, aztán a szemembe. Csak nézett… én pedig
lehunytam a szemem, és felágaskodtam, egy újabb csókra. Nem
bírtam elviselni, ahogy rám néz. Abban a pillanatban, amikor a
lábam nem akart megtartani, ki tudja, mit látott rajtam? Az
ajkára nyomtam az enyémet, és engedett; a keze ismét
megszorult a tarkómon.
Másodszorra ő húzódott el; a keze még ugyanott maradt egy
percig, aztán puszit nyomott a fejem búbjára, és odébb lépett.
Éreztem, hogy valamit a kezembe nyom, és lepillantottam; a
tenyeremben az ezüst kulcs lapult. Cole az épület felé indult; a
kezét zsebre dugta, a fejét lehajtotta.
 – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Mr. Mitchell! –
kiáltottam utána, mire megállt, és visszafordult.
– Mit is? – szólt vissza.
– A kocsiról. Nem kell.
– És ami minket illet? – Még mindig zsebre tett kézzel
fordult felém, mintha nem is törődne a válaszommal. Az arcába
néztem, és sokáig hallgattam.
– Nem kell a kocsi – ismételtem végül. – Értékelném, ha
visszakapnám a sajátomat.
– Megértettem, Miss Pinkerton – biccentett. – Kellemes
gyaloglást hazafelé.
Leesett az állam. Előreléptem, előrenyúltam, már nyitottam a
számat, hogy tiltakozzak, de Cole mindezt figyelmen kívül
hagyta, és belépett az iroda díszletajtaján, amely hangos
csattanással csapódott be mögötte.
Fojtottan felkiáltottam, az autó felé fordultam, lenéztem a
kezemben szorongatott kulcsokra, aztán a kocsira. A kulcsot
behajítottam az első ülésre, a kézitáskámat a karom alá
szorítottam, majd egymás után lerántottam a magas sarkú
cipőimet a lábamról. A cipőmet a másik kezemben fogva
kihúztam Ida Pinkerton vállát, és a poros parkolón át
hazaindultam.
Amikor a lábam a díszlet szélén a porból szőnyegre lépett,
megálltam, megfordultam, és vártam, hogy felharsanjon Don
hangja. Nem harsant; néztem, ahogy begurul egy
kamerakocsival, körbefordul az autó körül, végül ráközelít az
első ülésre, alighanem a kulcsra, amely ott hevert. Egy hosszú
pillanat után Don felnézett a kis képernyőről.
 – Vége. Azt hiszem, megvan.
Cole nyitotta ki az iroda ajtaját.
– Jók vagyunk, Don?
– Eléggé. Eredj, érd el a gépedet! – intett felé Don a fejével. –
Jó munka volt.
Cole biccentett, felkapott egy baseballsapkát az egyik
rendezői székről, a fejébe húzta, és a kijárat felé indult. Néztem,
ahogy elmegy, és a szemem összeszűkült. A legkevesebb, amit
megtehet azok után, hogy félájultra csókolt, hogy legalább
tudomást vesz rólam.
Valaki megtaszította a könyökömet. Egy mikrofonos ember
állt mellettem, és Don felé intett.
– Kiváló volt, Summer – mondta a rendező. – És nem is
volt olyan rossz, vagy igen?
– Végeztem? – feleltem egy gyenge mosollyal.
– Egyelőre igen. – Egy felírótáblára erősített papírokat
lapozgatott. – Amíg Cole visszaér, a fiúkkal megnézzük és
megtárgyaljuk a vágásokat. Magának holnapig nincs jelenete,
úgyhogy ha szeretne, elmehet.
Ha szeretnék? Odanyúltam, és kiszedtem a maradék csatokat
tönkretett kontyomból.
– Jól hangzik – mosolyogtam Donra. – Köszönöm!
– Hé, én köszönöm! Nem sokan tudnak rögtönözni, ez
tényleg remek volt. Jól összeillenek. – Tébollyal vegyes dicséret;
de ezúttal, amikor rám mosolygott, őszintén viszonoztam.
Jó munkát végeztem.
Csókolóztunk, és túléltem.
A napom hátralévő része szabad.
A dolgok egyértelműen nem a legrosszabbul alakulnak.
 73. fejezet

C OLE EGYEDÜL ÜLT AZ UTASFÜLKÉBEN, a széke támláját kissé

hátradöntötte, a lábát feltette az előtte lévő ülésbe. Az itala

érintetlenül állt mellette. Nézte, ahogy az olvadozó jég mocorog,
és azon gondolkodott, mi ütött belé.
A gép kissé ereszkedni kezdett. Cole felnézett; a légikísérő
vakítón rámosolygott. Cole visszafordította figyelmét a pohárra.
Ez a csók más volt, nagyon más, mint amit a konyhában
váltottak. Inkább hasonlított a hálószobaiakhoz, és alighanem ez
piszkálta belülről. Amikor Summer ágyában voltak, és a lány
megfordult, hogy hozzásimuljon és megcsókolja, Cole csak félig
volt öntudatánál: az élmény elkábította, a teste magától mozgott,
a csók csak egy újabb hozzávaló volt a dekadens édességhez.
Azonban a díszletek között, a kocsinál nem kábult el. Tudatában
volt minden érzékének, Summer nyelvének, a csók ízének. A
fenébe – élvezte is.
Fészkelődött az ülésben, lehunyta a szemét. Miért csinál
ebből ekkora nagy ügyet? Azon egyáltalán nem problémázott,
amikor a hotelben kettyintett az ikrekkel, vagy Dillon jachtján a
brazil lánnyal, három nappal azután, hogy rajtakapta Nadiát.
Nem volt megcsalás:
 Nadiát azóta már százszor lefényképezték azzal a
rendezővel, mostanra már talán a farkát is magára tetováltatta.
Akkor mi volt a gond?
Talán maga Summer. Talán Cole egy ösztönös része
megérzett valamit, amit az agya nem, és figyelmeztetni akarja,
hogy maradjon távol tőle. Talán DeLuca és a fenyegetései tették.
Egy jó segg sem éri meg, hogy elveszítse a Palack felét. Ezt
jelentette Summer – kísértést. Ezt kell észben tartania.
Ekkor jutott eszébe Cocky, és a telefonjáért nyúlt.
Summer kifulladva vette fel, ártatlanul, ugyanakkor izgatón
lihegett a telefonba. Cole egy percre elfelejtett gondolkodni,
aztán rájött, hogyan kell.
– Megzavartalak valamiben?
– Megzavarni? – csapott le rá a lány. – Egy órája léptél ki a
díszletből. Csak most léptem be az ajtón. Hogy zavarhatnál
máris meg valamiben?
Cole erre nem is válaszolt.
– Elfelejtettelek megkérni, hogy nézz rá Cockyra. Amíg távol
vagyok.
– Jut is eszembe, beszélni akartam veled a nevéről.
– Most le fogsz szidni, amiért nevet adtam neki? – Cole
lehunyta a szemét, és megdörgölte az orrnyergét.
– Cole, amikor az első kakasom meghalt, úgy sírtam, mint
egy gyerek. Nem akarlak kigúnyolni, amiért elnevezted. Csak
azt gondoltam, ennél lehettél volna egy kissé kreatívabb is.
Cole leeresztette a kezét, és elmosolyodott.
 – A következő csirkémet majd te nevezheted el. – Amint
kimondta, megbánta: túl sok volt, túl messzire ment a kettejük
közti ingatag talajon. Summer azonban máris más tárgyra tért.
– Hová mész? – A kérdésben naiv kíváncsiság rejlett. Cole
egy pillanatra kiélvezte, hogy nem veszekszenek; ugyanakkor
utálta is. A szócsatáik már olyan ismerősek voltak, az új
szívélyességgel nem tudott mit kezdeni.
– Haza. Vagyis inkább Los Angelesbe. Az otthonom jelenleg
az exem uralma alatt áll.
– Akkor hol szállsz meg? – Mielőtt Cole válaszolhatott
volna, Summer folytatta. – Mindegy. Ez… ez nem jött ki jól.
Persze, szívesen ránézek Cockyra.
– Hotelbe megyek, – Maga se tudta, miért érezte szükségét,
hogy elárulja, és miért szerette volna hozzátenni: egyedül. Egyedül
szállok meg egy hotelben. Summert úgysem érdekli. Cole csak
képzelte a hangjából kicsendülő bizonytalanságot. Miért
érdekelné? Nem érdekli.
– Elegáns helyen.
– Magányos helyen. – Ez a megjegyzés is hülyeség volt.
– Persze! – Summer horkantva nevetett. – Valószínűleg!
Cole, hogy a szája megint el ne járjon, felemelte a poharat, és
kiitta a whiskey-t. Az utaskísérő azonnal mellette termett, nyúlt
az üres pohárért, közben végigsimított Cole kézfején. Elmenne
vele a hotelbe, ha Cole akarná. Ami azt illeti, már egyszer el is
ment, az első út után, amikor Cole megkapta a válási papírokat.
Nagyon hajlékony volt.
Cole félrepillantott.
– Hol van Cocky tápja?
 – A konyhaajtónál, egy átlátszó ládában. Van benne egy
lapátka is. A többit majd Justin megírja. – Megköszörülte a
torkát, nagyon jól tudta, hogy amit most mondani fog, nyafkán
hangzik majd. – Hozzászokott, hogy sokat vagyok vele… nem is
tudom, hogy lesz meg az éjjel. Még sosem hagytam kinn az
udvaron éjszakára.
– Hozzam el magamhoz, vagy menjek át hozzá én?
Cole maga előtt látta Summert a házában, az ágyában…
Remegő kézzel vette át az újratöltött poharat a légikísérőtől. –
Igen – felelte szinte fuldokolva. – Menj át hozzá! Ha nem gond.
– Semmi gond. – Summer nevetett; a háttérben víz csobogott,
és valami fémesen kondult. Fazekak és serpenyők, alighanem a
mosogatóban. Cole könnyen maga elé tudta képzelni, ahogy
mezítláb áll ott, felgyűrt ingujjal, a válla és az arca között
szorongatva a telefont. – Nyitva hagytad?
A francba.
– Nem. Én…
– Bennél volt egy plusz kulcs, akkor kapta, amikor aláírta a
bérleti szerződést. Majd megkérdezem, hova tette. Van még
valami?
Cole megpróbált kitalálni még valamit, hogy
meghosszabbítsa a beszélgetést, de nem jutott eszébe semmi.
– Nincs más. Hívj, ha valami gond van!
– Mikor jössz vissza?
– Holnap este. Korán. – Meg kellene hívnia Summert
vacsorázni. Ha bárki más a szereplőtársa, meghívja. Különösen,
ha vigyázott a házi kedvencére. Habár most, hogy gondolatban
végigfutott az utóbbi húsz szereplőtársán, egyik sem volt az a
típus, aki vigyázna egy kisállatra. Mindegyiküknek saját embere
volt erre, egy dajka, aki rendszeres fizetést kapott.
– Majd úgy intézem, hogy hazaérjek, mielőtt leszállsz. Hívj,
ha kell még valami.
– Úgy lesz. Köszönöm.
A szó furán hangzott; Cole megpróbált visszaemlékezni,
mikor használta utoljára. Ijesztő volt, de nem bírta felidézni.
– Szívesen – felelte Summer komolyan, aztán felnevetett.
Cole bontotta a vonalat, mielőtt ő is felnevetett volna, aztán
mégis elmosolyodott, mert az egész nevetséges volt. Egy csirke.
Van egy csirkéje. Mi a fenét fog csinálni Cockyval, ha véget ér a
forgatás? Nem hagyhatja hátra. Muszáj lesz…
Mielőtt elfeledkezhetett volna róla, már tárcsázta is Justint.
– Üdv, főnök! – Justin hangja tisztán, egészségesen csengett.
– Üdv! Hogy halad a gyógyulás?
– Jól. Holnap este veled repülök vissza. Már alig várom! Itt
az ember csak becsavarodik.
– Beszélt neked DeLuca a békéltetésről?
– Aha, a kocsi a reptéren fog várni. Ettél? Küldhetek valamit
a sofőrrel.
– Nem kell, nem vagyok éhes. – Cole lehúzta az árnyékolót,
és lehunyta a szemét. Csak félig hallotta, amit Justin mond, a
hívás eredeti célja teljesen kiment a fejéből.
– Ma este az Avalonban szállsz meg. A Ferraridat az egyik
magángarázsukba küldettem. Minden részlet ott fog várni a
kocsiban, írásban. Vacsorára foglaltattam asztalt a Dán Tanában,
a Prawn House-ban és a Morton’sban is, ha esetleg…
 – Justin. – Amint kimondta a nevét, az asszisztens
elhallgatott. Cole ezt kedvelte benne a legjobban: képes volt
ezerrel felpörögni, aztán egy pillanat alatt megállni.
– Igen?
– Minden rendben lesz. Mondd le a foglalásokat! Majd
kerítek magamnak ennivalót. Velem reggelizel?
– Reggeli?
– Aha.
– Te mióta reggelizel?
– Most belefér az idődbe vagy nem? – nevetett Colé.
– Persze hogy bele. Csak meglepődtem.
– Hiányoztál, barátom.
Justin felnevetett.
– Ki maga, és mit csinált Cole Mastennel?
– Hétkor az Avalon éttermében. Vagy inkább az egyik kis
kabinban, a medencénél, ahol tudunk négyszemközt beszélni.
– Na ez már az az ember, akit ismerek. Meglesz. Viszlát
reggel!
Cole-nak ekkor jutott eszébe, amiért telefonált.
– Sikerült találni valamilyen házat nekem?
– Négyet vagy ötöt láttam, ami megfelelne. Holnap elviszem
az anyagaikat.
– Úgy intézd, hogy udvara is legyen. És nézz utána, mit
mondanak a városi rendeletek a baromfitartásról.
Justin hosszasan hallgatott. Már szervezett Cole-nak
orgiákat, vesztegetett meg lesifotósokat, vizeletmintát is adott
egy stúdióban végzett drogteszthez, és akkor ez volt az, amin
fennakadt.
 – Élő baromfi? – kérdezte végül.
– Igen. Egy kakas.
– Utánanézek – bökte ki Justin.
Cole elköszönt, és letette. Elvesztette a feleségét, de lett egy
kakasa. Igen. Ez így pont jó.
 74. fejezet

A NAP – A NAGYON HOSSZÚ NAP – VÉGÉN Cole belépett a

szállodai lakosztályába, ledobta a tárcáját a pultra, de közben a

telefonjában lapozgatott. Megtalálta a Kirkland-ház számát, és
megnyomta a zöld gombot, közben fejben próbált számolni.
Mennyi lehet most ott az idő, éjfél? Tizenegy óra?
– Halló? – Summer hangja elmosódott volt, mintha be lenne
gyógyszerezve.
– Summer? – Cole levette az óráját is, és a gránitra ejtette. Fél
kézzel a pult szélébe kapaszkodott, a másikkal igyekezett
lerángatni elegáns csizmáját. – Cole vagyok.
– Tudom – ásított a lány. – Késő van. Csak most értél haza?
– Aha. De itt még nincs olyan késő.
– Akkor is hosszú volt a napod. – Valami zizegett a
vonalban, aztán csend lett. Cole lerántotta a másik csizmáját is,
és belépett a nappaliba, ahol leroskadhatott az első székre.
Minek hívta fel Summert? Megpróbált kitalálni egy okot. Hogy
rákérdezzen Cockyra? Ez átlátszó kifogás.
– Summer? – kérdezte, amikor a csend túl hosszúra nyúlt. –
Summer?? – ismételte sürgetően. Szinte nevetséges, hogy a lány
nem hajlandó bezárni az ajtókat. Mi van, ha valaki éppen
belopózott a szobájába…?
– Hmm? – Ismét a zizegés.
 – Most elaludtál?
– Mhm. – A válaszból teljesen hiányzón a bocsánatkérés.
– Tudod te, hány lány ölne azért, hogy felhívjam őket? A
stúdió néha sorsolásokat is tart, pont ezért, és milliószámra
neveznek be.
– Lányok – mormolta Summer. – Nem nők. Régen én is
akartam egy karikát a köldökömbe.
– Én nem vagyok egy piercing. – Cole sose hitte volna, hogy
ezt egyszer fennhangon kell kijelentenie.
– Mhm. – A hang megint eltompult, mintha Summer egy
párnát nyomott volna a kagylóra.
– Hol vagy? Melyik hálóban? – Cole megpróbálta felidézni,
melyik hálószobában volt telefon, és hogy azok vezetékesek-e
vagy hordozhatók.
– A tiédben. Megpróbáltam a földszinten aludni, de túl
meleg volt. – Summer egyszerre éberebbnek tűnt. – Nem gond?
Jóságos ég! Nem csak Summer ébredt fel. Cole egyszerre úgy
érezte, kényelmetlen a nadrágja; gyorsan kikapcsolta az övét, és
lehúzta a cipzárt, pusztán kényelmi okokból, hogy jobban
elférjen.
– És mi van rajtad? – A kérdés sokkal erotikusabbra
sikerült, mint akarta. Summer felkuncogott.
– Tessék? Cole Masten, ezt nem fogom veled eljátszani.
Kuncogott. Ez új volt. Tetszett neki. Végigfuttatta az ujjait a
farkán, aztán marokra fogta, és határozottan megszorította.
– Csak azért kérdezem, mert aggódom Cocky miatt. Még
sosem látott meztelen nőt. Lehet, hogy megzavarja a
baromfihormonjait.
 – A baromfihormonjait? – Summer hangja most már teljesen
tisztán szólt. Alighanem hanyatt fordult. És felnéz rá. – Nem
kell aggódnod Cocky miatt. Nem vagyok meztelen.
– Ó! – Cole lassan simogatni kezdte magát, és sóhajtott,
ahogy a nap feszültsége lassan alábbhagyott. Most le kellene
tennie a telefont, könnyíteni magán, aztán lefeküdni.
– Alsónemű van rajtam.
Cole marka megszorult merev tagján.
– Summer – nyögte ki. Megjelent előtte a kép, amint a lány
az ágyán fekszik a félredobott takarók között, egy ugyanolyan,
apró pamutbugyiban, mint a múltkor. – Trikó is?
– Nem – sóhajtotta Summer, és rövid tétovázás után
hozzátette: – Nagyon melegem volt.
Cole keze a farka tövére csúszott, hogy elszorítsa; egy
pillanatra úgy érezte, hogy eldurran, mint egy kamasz. Ez most
tényleg megtörténik? Ez a beszélgetés? Így?
– Aludnom kellene – suttogta Summer.
– Nem. – Cole lehunyta a szemét, és a lábát széttárva, a fejét
a támlára döntve lejjebb csúszott a székben. – Nem kellene.
– Ez helytelen.
– Summer… – A beszéd szinte fájdalmas figyelemelterelés
volt: közben a hüvelykujjával simogatta magát, nézte, ahogy az
első cseppek kicsordulnak a keze alatt. – Kőkeményen áll a
farkam, és nem bírok másra gondolni, csak hogy ott fekszel az
ágyamban. Kérlek, ne kínozz azzal, hogy leteszed.
Hallotta, ahogy Summer lélegzete elakad, és ez volt a
legszebb hang a világon.
– Rám gondolsz?
 – Egész nap rád gondoltam. Bárcsak melletted lehetnék!
Bárcsak megérinthetnélek!
– Cole, én még sosem csináltam ilyet. Azt sem tudom,
mit mondjak.
– Nem kell mondanod semmit. Csak… nyúlj magadhoz. –
Lehunyta a szemét, a talpát a padlóra feszítette; a keze fel-alá
járt. – Azt már csináltad korábban?
– Három éve vagyok egyedül – vágta rá Summer csípősen. –
Az önkielégítés nem újdonság.
Cole akarata ellenére felnevetett.
– Nagy a szád. Egek, de szeretném látni, belefér-e a farkam.
– Bárcsak… akkor reggel… – Cole lélegzetvisszafojtva várta,
hogy Summer befejezze a mondatot. – Bárcsak megtetted volna!
Bárcsak megfordítottál volna, hogy a száddal elégíts ki! –
Ágynemű susogott, aztán újra Summer hangja hallatszott. –
Olyan sokszor gondoltam erre.
A száddal elégíts ki. Sokszor gondoltam erre. Cole már számtalan
nővel lefeküdt, és Nadia tudott a világon a legmocskosabban
beszélni, de semmi sem volt olyan izgató, mint amikor Summert
hallgatta. Minden félénk beismerése újabb találatot vitt be Cole
papírvékony önuralmának; a férfi magában átkozódva
fészkelődött a bőrkárpiton.
– Holnap este – nyögte ki; fél kézzel kapaszkodott a
karfába, a másikkal saját magába. – Maradj nálam! Amint lejutok
a gépről, odamegyek, leszorítalak az ágyra, és megadom neked,
amire vágysz. Abba se hagyom, amíg függővé nem válsz, és meg
nem tanulom kívülről minden porcikádat.
 Válaszul valami halk nyöszörgést hallott a telefonból, amely
olaj volt a benne égő tűzre.
Gyorsan elrántotta a kezét, megmarkolta a szék karfáját,
hátha még nem késő, hátha nem fog…
Késő volt. A farka megrándult, és egyszer, kétszer… hatszor
spriccelt a hasára, mielőtt abbamaradt volna. Cole reszketve
fújta ki a levegőt; a vállához szorított telefon az ölébe csúszott.
Ügyetlenül vette fel újra, hogy a füléhez tartsa, és kinyögje
Summer nevét, miközben az élvezet utolsó szikrái táncoltak
végig rajta.
Szinte megszakadt a szíve, hallva, hogy pillanatokkal utána
Summer is eléri a csúcspontot; zihálva kapkod levegő után, és az
ő nevét suttogja. Könnyű volt elképzelni, ahogy a lepedőn
vonaglik, a háta megfeszül – mire a lány lecsillapodott, Cole
csaknem újra felizgult.
Sokáig hallgattak, de Cole nem bánta. Nem bírt mozdulni,
nem bírt gondolkozni, nem bírta végiggondolni, mi történt az
imént, és mi lesz ennek a következménye minden másra nézve.
– Jó éjt, Cole! – szólalt meg Summer halkan, és Cole-nak még
egy élethossznyival több, vele töltött időre lett volna szüksége,
hogy kitalálja, most az élvezettől álmosodott-e el, vagy kiakadt,
és kínosan érzi magát, esetleg dühös, és mindjárt sírni fog.
Nem csak szüksége volt arra az időre. Akarta is. És ennek
semmi értelme sem volt.
Homlokráncolva próbálta kitalálni, mit mondjon, mit
kérdezzen, de a vonal egy kattanással megszakadt.
 75. fejezet

A Z ÁGYNEMŰJÉN AZ Ő ILLATÁT ÉREZTEM. Eltoltam a hordozható

telefon tartóját a diófa éjjeliszekrény túloldalára, és

meggondoltam, ne tegyem-e télre inkább. Hadd szóljon a vonal
hangja, aztán a szaggatott sípolás, amíg abba nem hagyja.
Azonban önző gondolat volt, hogy talán vissza fog hívni – ha
pedig félreteszem a telefont, sosem fogom megtudni,
megpróbálta-e. Otthagytam a ketyegő időzített bombát a helyén,
és visszadőltem az ágyra. Az ágynemű forrón tapadt izzadt
bőrömre. Az orgazmus általában ilyen hatással volt rám –
áttüzesedem, a vérem felforr, és ez nem csak képes beszéd:
általában úgy érzem, meghalok, ha nem tépem le a ruháimat.
A mennyezetre pislogva megpróbáltam eligazodni az
érzéseim között. Máris megbántam, ami az imént történt. Egész
nap rád gondoltam, ezt mondta. Nem gondolta komolyan. A
mondat csak egy eszköz a számára, amit a tökéletességig
csiszolt. Bekaptam a horgot, és hagytam, hadd szüntesse meg
minden ellenállásomat.
Haragosan fújtam, és hasra fordultam. Micsoda ostobaság.
Nem lett volna szükségem Cole-ra, hogy elélvezhessek. A
flörtölés első jelére le kellett volna tennem, és anélkül elintézni a
dolgot, hogy kiteríteném a kártyáimat. Mert hiszen éppen azt
tettem, nem? Hagytam, hadd lássa, hogy az utálatom ellenére is
milyen mély hatással van rám. Visszagondoltam, próbáltam
felidézni, miket mondtam védtelen, gyenge pillanataimban.
Bárcsak megtetted volna! Bárcsak megfordítottál volna, hogy a
száddal elégíts ki! Elaknásított terep! Miért szaladt ki a számon?
És amit válaszolt… komolyan gondolta? Hogy azt akarja, hogy
várjak rá, amikor visszaér, és akkor majd… ó, istenem! A
tenyerembe temettem az arcomat, és szorosan keresztbe tettem a
lábamat, de hiába: már megint felizgultam.
Nem tudom megtenni. Egészen biztosan nem. Ez… ez hiba
volt. Egy gyenge pillanat az éjszaka közepén. Meg is mondom
neki, amikor visszaér. De nem az ő házában. Majd a stúdióban,
egy semleges helyen, ahol biztonságban lehetek a kísértéstől.
Igen. Ez a terv. Az arcomat a párnájába temettem, és mélyen
beszívtam az illatát. Mint valami őrült kukkoló. Hazudtam a
telefonba: meg se próbálkoztam a földszinti hálóval. Csak
bementem oda, egy kicsit összegyűrtem az ágyneműt, aztán
felsiettem az emeletre, és idegesen kikutattam Cole
hálószobájának minden titkát. Csalódnom kellett. Nem találtam
szerelmes leveleket a matrac alatt, sem pornót a DVD-
lejátszóban. A ruhái rendben lógtak a szekrényben, feküdtek a
polcokon. Majdhogynem unalmas volt. Levetkőztem, és
bemásztam a takarója alá; a sötétszürke ágynemű nem a
Kirkland családé lehetett, mert vastag, drága anyagból
varrták. Magamhoz öleltem az egyik párnáját, és a csókunkra
gondoltam – az ízére, az ujjai érintésére a hajamban amíg
elaludtam.
Az illata. Ha potpourrit tudnék csinálni belőle, milliomos
lehetnék.
 76. fejezet

„Hollywood legsikeresebb emberei elbuknak emberségből.”

– MARLON BRANDO –

–V ALAMI MEGVÁLTOZOTT. – Justin az ujjávaj dobolt a széke

karfaján, és Cole-t méregette.

– Aha, úgy nézel ki, mint aki kemoterápiát kap – biccentett
Cole Justin felé. – Nem hagyhatták volna meg legalább egy kis
hajadat, hogy eltakarja azt a csúf fejedet?
– Nem, nem velem. – Justin előrehajolt. – Veled.
– A feleségem elhagyott. Ott ragadtam az isten háta mögött
Georgiában. Tölts el egy hónapot Quincyben, és majd meglátjuk,
te mennyire fogsz őrültnek kinézni.
– Éppen arra számítottam, hogy őrültnek nézel majd ki.
Vagy hogy kikészülsz valami házi főzésű szertől. De te… jól
nézel ki. – Úgy ráncolta a homlokát, mintha ez rossz dolog
volna.
– Nem vagyok jól – közölte Cole. És nem is volt. Reggel óta
már kétszer kiverte, de még mindig nem bírt lenyugodni,
folyton a Summerrel folytatott telefonbeszélgetés járt a fejében,
jobb lett volna, ha hagyja, hogy a lány elvigye magával haza
Cockyt. Talán akkor most képes lenne úgy megenni a reggeli
buggyantott tojását, hogy ne kelljen folyton fészkelődnie.
Justin még mindig őt méregette.
– Őszinte leszek, nem voltam benne biztos, hogy életben
maradsz a világban nélkülem.
– A munkahelyed egyszerre sokkal kevésbé biztos, most,
hogy önállóbb lettem. – Cole egy intéssel visszautasította a
narancslevet kínáló pincért.
Justin az órájára nézett, amelyet még Cole-tól kapott
karácsonyra.
– Na jó, tizenöt percig türelmes voltam.
Cole teli szájjal nézett fel; kérdőn vonta össze a szemöldökét,
Justin azonban csak nevetett, és széttárta a kezét, mintha arra
várna, hogy Cole kiöntse neki a lelkét.
Cole lenyelte a falatot.
– Ennél azért több segítséget adj!
– Summer.
Egy szó, amely tökéletesen leírta a szexis édességet.
– Mi van vele?
Azt is megkérdezhette volna, egyáltalán honnan tud róla
Justin, de felesleges lett volna. Hollywoodban egy asszisztens
értékét három dologban mérték: szervezőkészség, titoktartási
képesség és ügyesség mások titkainak kifürkészésére. Justin
mindhárom tekintetében felért egy nindzsával.
– Mennyire komoly?
– Komoly? – Cole félig köhögve, félig fuldokolva nevetett. –
A szereplőtársam. Nadia ügyvédei a nyakamba lihegnek, az a
rottweiler pedig, akit felbéreltél nekem, azzal fenyeget, hogy
befőttet csinál a golyóimból, ha csak lehúzom a sliccemet. Csak
az a komoly, hogy igyekszem olyan távol maradni attól a vidéki
szépségkirálynőtől, amennyire lehet.
Justin némán hátradőlt, és Cole arcát figyelte.
– Egyszer – motyogta Cole. – Egyszer lefeküdtem vele. Nem
fog még egyszer megtörténni.
– Ezért kell mindennap változtatni a forgatókönyvön?
Ismered ezt a műfajt, Cole. A költségvetésed úgy hízik, mintha
Lindsay Lohant felcsinálták volna egy drogos buliban.
– Azért kell változtatni a forgatókönyvön, mert ettől jobb lesz
a film. Majd meglátod, ha ott vagy. Az új jelenetek beváltak,
extra színezetet adnak a filmhez.
– Pornó. Így hívják azt a színezetet. Sima életrajznak
indult. A stáb szerint mostanra éppen csak nem dugtok a
díszletek között.
– Ez szarság – közölte Cole haragosan. – Egy csókjelenetünk
volt.
– Hát, én ezt hallottam. És ha nekem elmondják, tudod,
hogy elmondják a családjuknak is. Már a héten benne lesz az
összes magazinban. Az se lepne meg, ha naponta különszámot
adnának ki csak erről.
– A felvételre megy. Ha a filmhez kell, az asztalra döntöm, és
úgy dugom meg. És se te, se DeLuca, se Nadia, sem a kibaszott
Hollywood Reporter nem szólhat egy szót sem! – Cole dühösen
hátratolta a székét.
Justin gyanakodva hunyorított.
– Basszus. Beleszerettél?
 – Jézusom! – Cole az égnek emelte a kezét. – Ez nem erről
szól! A film a lényeg. Meg az, hogy halálra unom magam a
semmi közepén!
– Nem – rázta meg a fejét Justin. – Ez most más.
Tizenhárom éve ismerlek. Valami nincs rendjén. Gondolod, hogy
búfelejtés?
Cole félrepillantott.
– Nem búfelejtés. Azt nem tenném meg vele.
– Summerrel? Vagy Nadiával?
– Nadia megbaszódhat! – csattant fel Cole.
– Vagyis azért nem akarsz összejönni Summerrel, mert
esetleg fájdalmat okozol neki? – Justin az égre nézett, és halkan
nevetett. – Ki a franc vagy te, és mit csináltál a legjobb
barátommal? – vigyorgott Cole-ra. – De komolyan, te ugyanaz
vagy, aki a büszkeségét futószalagon szállított bigékkel próbálta
gyógyítgatni, mikor is, hét vagy nyolc hete?
– Menjünk – sóhajtott Cole. – Nemsokára kezdődik a
békéltetés.
Justin felállt, és kiitta a vizét, de a szemét nem vette le Cole-
ról.
– Csak beszélj hozzám! Tudom, hogy másnak nem
beszélhetsz erről.
– Nincs miről beszélni. – Cole előszedte a tárcáját, abból
pedig néhány bankjegyet. – Megtörtént, vége. Minden más a
filmről szól.
– Ha te mondod! – Justin hátba veregette, ahogy elléptek az
asztal mellett. – Akkor menjünk, és feszítsük keresztre azt a
ribancot.
 Elhúzta a kabin bejáratát lezáró függönyt – és egyszerre
szemben találták magukat a két méternél is magasabb, olasz férfi
képében megtestesült dühvel.
A kicseszett Brad DeLucával.
 77. fejezet

–J ESSZUS! – COLE hátralépett. Az ügyvéd úgy nézett rájuk,

mintha kész lenne széttépni őket.

– Hogy került ide hátra? – Justin, észre se véve a rájuk
leselkedő veszélyt, elrántotta a függönyt, és haragosan a
vendéglő irányába pillantott. – Kibéreltük az egész teraszt!
– A feleségem éppen most barátkozott össze a menedzserrel.
Egy ezres pedig tökéletes helyet biztosított nekem a maguk kis
előadására. – Justin újra meg akart szólalni, azonban DeLuca
felemelte a kezét, és felé fordult. – Húzzon el a picsába innen, és
hagyjon kettesben beszélni az ügyfelemmel!
Justin elsápadt, és Cole-ra pillantott, aki biccentett.
– Várj meg odakint, és ügyelj, hogy senki ne jöjjön erre!
Ez rosszat jelentett. Fejben átfutott a Justinnal folytatott
beszélgetésén, és rémülten lehunyta a szemét. Aztán meghallotta
a visszahúzott függöny neszét, és ismét kettesben voltak.
– Amit az előbb megcsináltam, akármelyik lesifotós is
megcsinálhatta volna – közölte Brad halkan, a szemét le sem
véve Cole-ról.
– Justin még sosem kevert bajba. Azt mondta, a hely oké. Azt
hittem…
– Üljön le, és hallgasson egy percig! – Brad egy székre
mutatott. Cole belezuhant.
 – Ma reggel nem bírok elviselni még egy kioktatást – felelte
kimerülten, megdörgölte a szemét, és azt kívánta, bárcsak
alkoholt kért volna a reggelijéhez narancslé helyett.
– Igaza van az asszisztensének? – Az ügyvéd leült vele
szembe; előredőlt, és laza tartását látva a Cole gyomrát szorító
görcs engedett egy kissé. – Ha valami másról van szó, csak
mondja meg, és másik irányból támadunk.
– Tessék? – Cole felnyitotta fél szemét, úgy nézett Bradre.
– Már nekem is mondták, hogy maradjak távol valakitől.
Ettől csak sokkal nagyobb késztetésem támadt, hogy
levadásszam, mintha sebesült gazella lett volna. Persze róla
kiderült, hogy a lélektársam. – DeLuca hátradőlt. – Ez a nő jó
eséllyel nem a magáé. De akkor sem fogom tetézni a maguk
közti szexuális feszültséget azzal, hogy eltiltom magukat
egymástól.
Cole igyekezett felfogni, amit hall.
– Vagyis azt mondja, hogy járhatok vele?
– Azt mondom, hogy muszáj tudnom, mi folyik itt,
különben nem bírom kontrollálni a médiát, és ami fontosabb,
azt, ahogy a bíró meg Nadia látja a dolgokat. Nem tudom
elvégezni a dolgomat, ha maga eltitkolja előlem a dolgokat.
– Nem tudom, mi a helyzet vele – sóhajtott Colé, és széttárta
a kezét. – Ez az igazság. Még abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán kedvel.
– De maga kedveli.
– Nem tudom. – Cole lehunyta a szemét. – Igen, kedvelem
mint embert. Más, mint… hát, mint bármelyik nő errefelé. – Ez
igaz volt.
 Summer erős volt, kemény, ugyanakkor lágy is, és ez
egyformán hatott Cole szívére és farkára. – Kedvelem, mint
embert – ismételte. – De nem bírom elképzelni magunkat együtt.
Nem válna be.
Summer sosem választaná őt. Ez volt a teljes igazság. Nem a
bizonytalanság mondatta vele – egyszerűen nem ő volt az a
típus, aki Summernek kell. A lány a szemébe nevetne, ha
próbálkozna. És valójában, ha Cole félretett minden biológiát,
kémiát és egyéb szarságot, ő sem állt úgy az életében, hogy bele
tudjon vágni. Most nem – és határozottan nem Summerrel.
– Akkor ennyi? – erőltette tovább Brad. – Kedveli, de nem
egymáshoz illők? És milyen volt a szex?
– Micsoda?
– Milyen volt a szex? – ismételte meg a kérdést DeLuca
lassan és tisztán. Láthatóan nem ismert szégyent.
– Van jelentősége?
– Igen. Nagyon is. Nem az érdekel, hogy mit hova dugott,
hanem hogy rémes volt-e, vagy mennyei.
– Nagyszerű volt. – Cole félrepillantott. – És kiábrándító.
Az ügyvéd várt; a jelek szerint az sem érdekelte, hogy időben
odaérjenek a békéltetésre. Amikor Cole nem adott részletesebb
magyarázatot, újra kérdezett.
– Pontosabban?
– Kislányosan fog hangzani – fújt Colé, máris megbánva
az őszinteségét.
– Most csak ketten vagyunk itt. És én szeretem a
kislányokat. Adja elő!
Cole összerándult.
 – A hasán feküdt. Valahogy távoli volt.
– Sokszor szokott szeretkezni?
– Nem. – Cole a tenyerével megdörgölte a combját, és azt
kívánta, bárcsak valahol máshol lehetne. – Többnyire csak
dugok.
Így is volt. Ezt akár a hálószobája ajtaja fölé is kiírhatta volna:
Csak Dugás. Még Nadiával is. Nadiával különösen. Ennyi volt
az egész, ez volt minden, amit csináltak. Egy újabb párkapcsolati
felismerés, amely öt évet késett.
– Szóval – folytatta Brad – lefeküdtek, és nagyszerű volt, de
maga szerette volna, ha közelebb kerülnek egymáshoz. Kedveli,
blabla, de túlságosan különbözőek ahhoz, hogy a dolog valaha is
beváljon. Maga is hallja, mennyire ingatag ez így?
Cole állta a pillantását.
– Most mit akar? Meggyőzni, hogy járjak a lánnyal? –
Megrázta a fejét. – Eléggé összezavar.
– Azt akarom, hogy boldog legyen. El akarom végezni a
feladatomat, hogy túlessen ezen a váláson, és esélye legyen egy
normális életre.
– Normális életre? – Cole felnevetett, és a levegőbe csapott. –
Egy elkerített helyen vagyok, az asszisztensem őrködik, és még a
városban sem találom többé a helyemet! Késésben vagyok egy
megbeszélésről a feleségemmel és az ügyvédjeivel, akik hat
rohadt hete még a saját ügyvédjeim voltak, hogy megbeszéljük,
miként osszunk fel egy életet, amiben éppen eléggé boldog
voltam. A normális élet Hollywoodban éppolyan torz, mint ami
megállapodásaink.
– Itt él, itt dolgozik. Nem kell azonosulnia vele.
 – Ez még mindig Summerről szól, vagy most már a
kibaszott életemet pszichoanalizáljuk? – Cole már csaknem
kiabált, azonban Brad felállt, kihúzta magát, és egyszerre
megváltoztak az erőviszonyok. Cole hátralépett.
– Induljunk a békéltetésre! Ott majd fogja be a száját, és
hagyja, hadd végezzem a munkámat. Ha majd visszamegy
Quincybe, döntse el, mit akar Summerrel. Vagy vigye el
randevúzni, vagy barátkozzon össze vele, vagy a francba is,
maradjon távol tőle. De döntse el, hogy melyik, mert különben őt
is, és magát is megőrjíti, és még a filmet is tönkreteszi. – Brad
felvett egy napszemüveget, és az ajtó felé biccentett. – Menjünk!
Cole, mint egy engedelmes kutya, megvárta, hogy DeLuca
kilépjen, aztán követte.
A szabad ég alatt megpillantotta Justint, mellette pedig egy
különös, barna hajú nőt, aki a fejét hátravetve nevetett. Cole
megfeszült, ám akkor látta, hogy az ügyvéd a nőhöz lép, és
átfogják egymás derekát. Akkor ez biztosan a lélektárs. Milyen
jó, hogy ő is eljött megnézni ezt a katasztrófát.
– Julia – fordult hozzá Brad –, ez itt…
– Cole Masten – vágott közbe a nő mosolyogva. – Tudom. És
elnézést kérek, amiért segédkezet nyújtottam a férjemnek a
reggelije tönkretételére kifőzött gonosz tervében. – Szeretettel
megszorította DeLuca karját, Cole pedig feszülten biccentett. A
nő egyértelműen bolond volt. Egy ilyen férjet választani felér az
öngyilkossággal.
Ekkor azonban megjelent előtte egy emlékkép: Summer a
verandáján, amint melegen mosolyog az ügyvédre, a szemét le
sem bírja venni róla. A kedve még inkább elsötétült.
 – Indulunk?
DeLuca figyelmeztető pillantást vetett rá, aztán megcsókolta
a feleségét; Cole véleménye szerint a csók egy hajszállal tovább
tartott a kelleténél.
– Elöl vár egy Mercedes S-osztály, sofőrrel. Kéred, vagy
inkább te vezetsz?
– Kérem. Majd bevásárolok, amíg ti dolgoztok. – Julia
megölelte Justint. Cole fején átfutott, hogy a téboly melyik
pontján sikerült beférkőznie az asszisztense páncélja alá, de a nő
akkor hozzá fordult, és Cole megmerevedett, mert nem állt
készen az aznap reggeli harmadik elbeszélgetésre.
– Örülök, hogy megismerhettem – nyújtott kezet Julia. Cole
megkönnyebbült sóhajjal fogadta el. Gyorsan felmérte a
részleteket: a nő ujján ragyogó követ, a laza felső és kaprinadrág
alól kivillanó napbarnított bőrt, a minimális sminket, a hosszúra
hagyott, természetes hajat. Amikor eleresztette Julia kezét, már
azon töprengett, vajon jól kijönnének-e Summerrel.
Ez nevetséges. Az a lány megszállta a gondolatait.
A lába szinte magától követte Bradet és Justint a szálloda elé,
ahol a vendégek a telefonjaik kameráival integetve kisebb
közlekedési dugót okoztak. Nagyot nyelt. Itt mindössze harminc
lakosztály van, de minden egyes lakó kivonulhatott, hogy
lábujjhegyen integetve versengjen a figyelméért. Szélesen,
szépen elmosolyodott, ám a napszemüvege mögött halott
pillantással nézett körül. Néhány lépésre állt az autója. A
menedéke. Gyorsan beült, és várta Justint, várta, hogy DeLuca is
beszálljon a mellette várakozó Mercedesbe, a felesége a másik
ugyanolyanba.
 – Tudod, hova megyünk? – mordult oda Justinnak, de már
rá is taposott a gázra, mielőtt az utasoldali ajtó biztonságosan
becsukódott volna.
– Egyetlen hiba volt. Kirúgatom érte a menedzsert. Ne
legyél seggfej! – Justin a szélső sáv felé mutatott. – A negyedik
lámpa után jobbra, és a második háztömbnél állj meg.
Cole csikorgó kerekekkel gyorsított, aztán ugyanúgy is állt
meg a céljuknál.
Az úton egy hang sem esett.
Vagy vigye el randevúzni, vagy barátkozzon össze vele, vagy a
francba is, maradjon távol tőle. DeLuca ezeket a lehetőségeket
ajánlotta. De hogyan válasszon három lehetetlenség közül?
 78. fejezet

„Hollywoodban a menyasszonyok megtartják a csokrot,

és elhajítják a vőlegényt."
– GROUCHO MARX –

N ADIA, MINT MINDIG, EZÚTTAL IS TÖKÉLETESEN NÉZETT KI.

Cole az arcát tanulmányozta, a tökéletes sminkjét, és most is,

mint már annyiszor, azon tűnődött, miért ragaszkodott hozzá
Nadia minden reggel, hogy egy egész csapat jöjjön hozzá,
kozmetikumokkal és ecsetekkel, egy értékes órára cirkusszá
változtatva az öltözőszobát, pedig alhatott is volna. Nem is volt
rá szüksége, hiszen nélküle is szép volt. Egy ilyen napon pedig,
amikor tudta, hogy vele, az elhagyott férjével fog szembenézni,
még kegyetlennek is tűnt. De hát ez volt Nadia. Mindig azt
akarta, hogy mindenki őt akarja, különösen azok, akiket ő
utasított vissza.
A nő felnézett a papírokból, és állta Cole tekintetét.
Szép a szemed. Az első mondat az első dugásuk után, ami
percekkel azután következett be, hogy Cole belépett a trélerébe,
és ott találta Nadiál az ágyán kinyújtózva. Nadia szinte félénken
mondta ki, a lába lecsúszott az ágyról, és Cole csak vállat vont.
Köszönöm, ezt felelte, fantáziátlanul. Nem volt szüksége
fantáziára.
Elvonja a figyelmet az orrodról, folytatta Nadia, majd
fintorogva lábujjhegyre állt; a mozdulat kiemelte meztelen
melleit. A magasból meredt le Cole orrára, végül visszazökkent;
a melle hullámzott, Cole pedig bámulta. Van egy ismerősöm, ha
ajánlás kell. Ő csinálta meg a lakótársam orrát is. Igazán remekül
sikerült.
Az orrom? Elszakította a figyelmét Nadia melléről, és a
szemébe nézett. Most viccelsz? Már akkor is szupersztár volt, egy
Oscar birtokosa, az orra pedig, ami kétszer tört el – egyszer
verekedésben, egyszer snowboardbalesetben –, a védjegye. Ez
tette fényesen kisfiús vonásait férfiassá. Most, visszaemlékezve,
persze látta már, milyen kiszámított volt az egész. Nadia
megjátszotta a lányt, akire a sztár nincs semmiféle hatással.
Teljesen befűzte, a harmadik találkozójukig nem engedte, hogy
újra megfektesse, az ötödiken viszont már megkötözőst
játszottak. A hálóban pornósztárként viselkedett, és
mértéktelenül kihasználta Cole vagyonát, hatalmát, hírnevét,
hogy a saját csillagát repítse egyre magasabbra. Az első
filmbe forgatókönyvön kívüli tartalékként került. A másodikban
már egy kisebb szerepet is kapott. Később mellékszereplő lett.
Az esküvőjük – hatalmas rendezvény volt, minden magazin
címlapjára került – után öt nappal megkapta az első
filmszerepét. Semmiből híresség lett egy év alatt.
Cole nem volt ostoba: látta, hogy Nadia becsvágyó. Ez volt
az egyik dolog, ami vonzotta benne. És boldogan egyengette az
útját. Most azonban, ahogy lenézett a megállapodás tervezetére
és az azt behálózó piros tollnyomokra, azt kérdezte magától,
vajon volt-e köztük szerelem valaha. Vagy ő is csak egy
lépcsőfok volt, amelyre Nadia időben fellépett?
– Nos tehát, minden vagyonelemet végigvettünk. Cole kapja
a hajót, a repülőt és a montanai ranchot. Nadia kapja a
kaliforniai és a hawaii ingatlanokat. Mindenki megtartja a saját
bankszámláját, a közös számla értékét egyenlő arányban osztják
fel, leszámítva ötszázezer dollárt az esetlegesen felmerülő
költségekre és az ügyvédek díjazására. A díjakat a felek szintén
egyenlő arányban viselik. Nadia minden jövőbeli jövedelme a
sajátja lesz, Cole-é úgyszintén a sajátja. – A mediátor megakadt,
elcsuklott a hangja, és DeLucára pillantott, mielőtt folytatta
volna. – Nadia beleegyezett, hogy lemond a Pénz a palackban
tulajdonjogáról, illetve az azt illető bármiféle igényéről, cserébe
öt százalékot kér Cole eddigi filmjeinek és egyéb megbízásainak
befolyó jogdíjából. – A nő mély lélegzetet vett. – Akkor a
megállapodás alapjaival mindannyian egyetértünk?
Cole Nadiára nézett, aki az ajkát összeszorítva biccentett. A
parázs a tekintetében, a szája körüli apró ráncok elárulták, hogy
haragos. Cole-nak örülnie kellett volna, de mindössze elege volt.
Elege volt a teljes napot felzabáló egyezkedésből, amely a
kapcsolatukat végül jelentéktelen apróságok elosztására
csupaszította le, meg arra, hogy ki kapja a kibaszott Picassókat.
Istennek hála DeLucáért, aki valóban megérte a súlyát aranyban,
és a gombszemű mediátorért, aki történetesen értett a
munkájához.
– Cole? – kérdezte a mediátor. – Egyetért a megállapodás
alapjaival?
 – Igen. – Cole nem vette le a szemét Nadiáról. Ha most
kihátrál, ha a bíróságra megy, Cole szabadjára ereszti DeLucát,
és mindent megenged neki, amit az ügyvéd meg akart tenni,
amióta csak megbízta.
– Nadia?
A kérdés és a válasz közön elhúzódó idő éveknek tűnt. Cole
rezzenetlen tekintettel, lélegzetvisszafojtva várt. Nadia
tekintetéből végül eltűnt a dac, és lesütötte a szemét.
– Igen – felelte sebzetten, mintha nem gazdag nőként
sétálhatna ki a teremből. De legalább a Palackra nem tehette rá a
kezét. Legalább ez az egy megmaradt Cole-nak érintetlenül.
Summer képe merült fel előtte, aztán el is röppent, amikor
elétoltak egy lapot, amelyet alá kellett írnia.
– Ez mindkettejükre nézve kötelező érvényű – emlékeztette
a mediátor. – Tudatni fogom a bírósággal a döntésüket, és
továbbra is eljárok, amíg az ügyvédjeik el nem készítik a további
szükséges jognyilatkozatokat.
Cole a lap aljára kaparta a nevét – vajon mennyi idő kell,
hogy az elnagyolt aláírás megjelenjen a neten, a megállapodásuk
részleteivel együtt, mindenki számára feltárva az életüket,
akinek csak nethozzáférése van? Nadia ugyanúgy megértette,
mint ő maga, mekkora kárt tehetne ez a hírnevükben, milyen
ronda csontvázak kerülhetnének elő, ha nekiállnának sárral
dobálózni. Ez volt az oka, hogy a folyamat során végig
valamennyire baráti viszonyban maradtak. Szintén ez volt az
oka, hogy egyáltalán meg tudtak egyezni a békéltetés során –
egyikük sem akart bíróságra menni.
 DeLuca kivárta, hogy Nadia is elhelyezze a papíron tökéletes
aláírását, és csak aztán szólalt meg.
– A jövő hét során felvesszük önökkel a kapcsolatot, és
bemutatjuk a végleges megállapodás elkészített tervezetét.
– Valakinek sietős – jegyezte meg Nadia, Cole felé fordulva.
Különös volt ezt éppen tőle hallani, miután olyan gyorsan
elkészült a válókeresettel. Cole nem felelt, csak felállt, és felvette
az asztalra tett napszemüvegét.
– Nadia? – Amikor a nő rántott egyet Hermes táskája szíján,
és felé fordult, Cole elmosolyodott. – Mindenestől örömömre
szolgált.
Nadia ragyogóan elmosolyodott. Ebben benne volt a teljes
házasságuk; két színész tökéletesen eljátszotta a szerepét.
Kár, hogy ennyi időbe telt, hogy erre Cole is rájöjjön.
 79. fejezet

C OCKY NAGYON CUKI VOLT. Követelőző és cuki. Cole a jelek

szerint nem úgy gondolta, hogy egy csirkének kint kellene

töltenie az éjszakát. A földszinti fürdőt a kakas számára rendezte
be, én pedig előre láttam, hogy Cyndi Kirkland saját kezűleg
fogja kiherélni, ha meglátja, milyen állapotok uralkodnak ott.
Megálltam az ajtóban, és felmértem a helyzetet: a padlót
újságpapír takarta, a falakon csőrnyomok, madárszar a
vécékagylón, a mosdón, a törülközőtartón, de még az
ablakpárkányon is. A bajkeverő a vécéülőkén állt, és engem
nézett félrehajtott fejjel.
Időközben valami Justin nevű irányításmániás őrülttől
megkaptam a Cocky ellátására vonatkozó részletes listát. Olyan
nevetséges pontok is szerepeltek rajta, mint:
8. Cocky megijed a hangos zajoktól (kutyaugatás, szárítógép).
Kérem, ilyenkor maradjon mellette, és ne futtasson teljes programot a
szárítóban. Valamint:
17. Cocky hozzászokott az éjszakai sétához. Kérem, éjfél és hat óra
között vigye ki, és engedje neki, hogy negyedóráig szabadon
járkáljon. BIZONYOSODJON meg róla, hogy a kapu zárva van, és ne
engedje, hogy átugorja vagy átrepülje a kerítést.
Hogy lehet kerítés mögött csirkét tartani? Ennél a pontnál
becsuktam a szemem, és elképzeltem, amint Cocky elszalad a
gyapotmezők irányába, én meg a kerítésre mászva kurjongatom
a nevét, mint egy idióta.
Cole szerencséje, hogy engem kért meg a kakasfelügyelettel.
Ha ez a városban bárki másnak a tudomására jutott volna, a
nevének örökre vége. A helybeliek, főleg a férfiak, keresztre
feszítenék ezért.
Becsuktam az ajtót. Az utasítások értelmében Cocky számára
kilenckor van takarodó. Előző este laza és jó fej gyerekfelügyelő
voltam, hagytam, hogy tízig szaladgáljon a hátsó udvarban, de
ma, hogy Cole-t vártam, jó előre bezártam a fürdőbe. Nem
bírtam tisztán gondolkodni, miközben az orrom előtt lóbálta az
áll-lebernyegét. Rácsuktam az ajtót a nyekergésére, lekapcsoltam
a folyosói villanyt, és felsiettem a lépcsőn, Cole hálószobája
irányába.
Ez akkora hülyeség volt – ülni ott, és várni a
visszaérkezésére. Nem akartam azonnal ugrani, amint Cole
Masten egyet füttyent. Azt a megjegyzést a telefonszex lázában
tette; valószínűleg nem gondolta komolyan. Alighanem hazaér
majd, és haragosan közli, hogy tűnjek el a házából.
Beléptem a hálószobájába, és eligazgattam az ágytakarót.
Már beágyaztam; nem bírtam megállni. Miközben rendezgettem,
rázogattam és rángattam az ágyneműt, végig arra gondoltam,
hogy újra bele kellene feküdnöm, és összegyűrni.
Nyughatatlan voltam. Ha otthon vagyok, nekiálltam volna
főzni. Talán csokis sütit, a felesleget becsomagolva a stábnak.
Mary szemöldöke ugyan az égbe szökött, és azt mondta, ez nem
szokás, amikor a fő díszletes születésnapjára répatortával
állítottam be – a jelek szerint volt valami francos választóvonal a
„színészek” meg a „stáb” között, és ha bármi barátság szövődne
a két oldalon át, mind meggyulladnánk, vagy mi. Úgy kellett
volna bánnom velük, mint a szolgákkal, nekik meg örömmel
kellett volna fogadniuk ezt.
Nem akartam Cole házában főzni. Már így is úgy éreztem
magam, mint egy háziasszony az ötvenes évekből. Az ablakhoz
léptem, és a sötét mezők felett elnéztem a reptér irányába. Ki
kellene mennem. Onnan látnám, mikor száll le a gépe.
Amikor kiléptem, akkor jöttem rá, hogy a cipőmet
elfelejtettem. Talán Cocky fürdőszobájában maradt, ahol
lerúgtam. Meggondoltam, visszamenjek-e éne, de inkább
kiléptem a verandára, onnan meg a lépcsőkre. A lábamat a fűben
pihentettem, amely még nedves volt a délutáni esőtől,
átkaroltam a térdem, és az ég felé fordítottam az arcom. Felhők
úsztak a hold körül, a fény élesen kirajzolta a szegélyüket és
minden árnyékot, mögöttük a csillagok fényes pontként
világították meg az ég fekete vásznát.
Egy újságban olvastam egyszer a fényszennyezésről. Létező
dolog: a világunk millió mesterséges fényforrása felhígítja a
sötétet, és megakadályozza, hogy ellássunk a távoli galaxisokig.
Mint a szmog, csak a tiszta levegő helyett a feketeséget pusztítja
el, és szürke alkonyaiban hagy minket. Láttam is, amikor délnek
fordultam, Tallahassee felé. Az egész láthatár derengett, a város
fényei elmosták a lakók lehetőségét a csillagnézésre.
Azt hiszem, Quincyben sosem volt ilyen gondunk. Még
most, hogy a Gödörben rengeteg reflektor égett folyamatosan,
hiszen a stáb későig dolgozott a másnapi helyszínek
előkészítésén, az egünk tökéletes maradt, a csillagok fénye
tűhegyes.
Eszembe jutott – nem most először, amióta beváltottam a
csekkemet –, hogy hová megyek majd innen. Most, hogy több
pénzem volt, mint valaha, már nem akadt kifogásom, hogy
maradjak. Vehetek mamának egy házat, és folytathatom az
életemet. Akárhová mehetek, akármit megtehetek. Főiskolára
járhatok, vagy művészetoktatásra, vehetek egy lovat.
Akármit.
Rémisztő gondolat.
A fejem felett egy gép jelent meg az égen.

– Nos, persze, Scott megcsalta. Hiszen férfi… a

férfiak elkövetnek hibákat. De tudod, a Biblia is azt mondja,
hogy meg kell nekik bocsátani. Ne hozd fel a Pokol haragját.
Az Isten dolga, nem a miénk. A miénk az, hogy megbocsássunk
és felejtsünk.
– A családjuk megbocsátott Summernek?
– Nos, nem. Van, ami megbocsáthatatlan, és amit ő tett, ilyen
volt. Ha mindannyian csak úgy megbocsátanánk neki, sosem
tanulná meg a leckét.
 80. fejezet

–G RATULÁLOK, HAVERI – Justin a gép hátuljából visszafelé

jövet megveregette Cole vállát, aztán leült vele szemben,

kinyitott egy sörösüveget, és Cole felé kínálta.
– Nem kérek – ingatta a fejét Cole. – Jól aludtál?
– Igen, amíg bele nem repültünk abba a légörvénybe – felelte
Justin, aztán vállat vont. – Minden rendben. A
fájdalomcsillapítóim úgyis kiütnek, úgyhogy majd beveszek
párat, ha odaérünk hozzád. Cole a fejét rázta.
– Nem. Nem nálam szállsz meg.
Justin keze az üveggel megállt a szája előtt, a szemöldöke a
magasba szaladt.
– Nem?
– Nem. Bocs. Van a városban egy vendégház, ott kivehetsz
egy szobát. – Cole felhúzta az árnyékolót, és kilesett.
– Alig várod, hogy visszaérj? – nevetgélt Justin.
– Csak elfáradtam az úton. Meg alig várom, hogy lássam, mit
szólsz Quincyhez.
– Annyira nem lehet rossz, mint Bismarck. Itt legalább nem
havazik.
– Nem Bismarck – mosolygott Cole. – Holnap, a forgatás
után majd körbeveszlek.
Justin az órájára pillantott.
 – Tényleg nem maradhatok nálad? Annyira reméltem,
hogy megnézhetem magamnak a Kakasos Házat.
– Sajnálom – dőlt hátra Cole, és az ujjával dobolni kezdett a
lábszárán. Kinézett az ablakon: alig várta már, hogy meglássa
Quincy apró fényeit.

Justint a Raine-háznál tette ki, aztán továbbhajtott. Az utcák

csendesek voltak. A lámpák éppen csak derengtek, a városháza
órája foszforeszkált. Cole eddig nem gondolt bele, hogy az
időzónákon átrepülve milyen későn fog ideérni. Megdörgölte
sajgó tarkóját, és megpróbálta eldönteni, felhívja-e Summert.
Egész nap ezen töprengett. Azóta igyekezett visszafogni magát,
amióta a lány elbúcsúzott tőle. Jó éjt, Cole! Megint fészkelődön az
ülésben.
Amikor begördült a felhajtóra, látta, hogy valamelyik hátsó
helyiségben ég a villany; a derengés bevilágított néhány szobába.
Cole egy percig csak ült a kocsiban, miután kikapcsolta a motort,
és nézte a fényt. Vajon Summer ott van?
Nem gondolkodott, amikor kimondta, ami az eszébe jutott,
szavakba foglalva, amit azóta szeretett volna megtenni, hogy
Summer ajtót nyitott neki. Amint lejutok a gépről, odamegyek,
leszorítalak az ágyra, és megadom neked, amire vágysz. Abba se
hagyom, amíg függővé nem válsz, és meg nem tanulom kívülről
minden porcikádat.
 Az emléktől összerezzent. Talán Summer nem is hallotta.
Talán bezárta Cockyt, és hazament, és nem is gondolt a
végigszexelt éjszaka lehetőségére.
Cole az ágyékához nyomra a tenyerét, mintha akarattal
lehervaszthatná a merevedését. Igen, Summer alighanem otthon
van, a saját dolgával foglalkozik, és nem is sejti, mi járt Cole
fejében egész nap.
Kiszállt, kivette bőr utazótáskáját a hátsó ülésről, aztán
felment a lépcsőn. Amikor benyitott, azonnal tudta, hogy a ház
üres.
 81. fejezet

N EM VOLTAM RÁ KÉPES. Nem bírtam várni azért, hogy Cole

Masten szexi játék macája legyek, akármennyire élveztem

is volna. Veszélyt jelentett a szívemre, az önbecsülésemre, a
jövőbeli énemre.
Leforgatom vele a hímet.
Beváltom a csekket.
Aztán elhúzok Quincyből.
 82. fejezet

M ÁSNAP REGGEL, AMIKOR COLE BELÉPETT, különös figyelemmel

vizsgálgattam a bagelemet. Az egyik konferenciateremben

voltunk, a szokásos, minden különösebb cél nélkül szervezett
megbeszélések egyikén. Azóta tartottam tőle, amióta
felébredtem, mert nem tudtam, hogy szóljak a férfihoz, akivel
telefonszexeltem. Mindig azt képzeltem, hogy a telefonszex
bonyolultabb dolog, mindkét fél részéről részletes leírásokat és
utasításokat igényel, és főleg tovább tart, mint a mi rövid
alkalmunk. De én eljutottam a csúcsra, és úgy gondoltam, ő is.
Es közben telefonon beszéltünk. Úgyhogy… így már eléggé
biztos voltam benne, hogy a telefonszexnek ez a lényege.
A bagelemet fehér lisztből sütötték. Utáltam a fehér
péksüteményeket, hacsak nem sütöttek bele áfonyát. Mary
azonban azt mondta, hogy nem volt áfonyás… pedig két székkel
odébb az egyik rendezőasszisztens szintén bagelt evett, és láttam
benne a kis, kék pöttyöket. Hogy jóvátegye az áfonya hiányát,
Mary epres sajtkrémet kent a bagelemre, én viszont nem
szerettem az ízesített sajtkrémet. De ha ennek most hangot adok,
csak finnyásnak fognak gondolni.
Maradt tehát ez a fránya reggeli, mert Mary le se vette rólam
sötét szemét, várva, hogy beleharapjak, és ő végre lehúzhasson
még egy sort a listájáról: Megetetni Summert.
 Leharaptam belőle egy kis darabot. Aha. Pocsék.
Éreztem, amikor Cole leült a mellettem álló székre; az asztal
alatt kinyújtott hosszú lába az enyémhez ért. Elhúzódtam, a
székem alá húztam a lábam; a szemem sarkából megláttam a
vállát, amikor felém hajolt. Nem törődtem vele, továbbra is a
bagelt meg a rákent krémsajtot tanulmányoztam.
– Jó reggelt! – Rekedt volt, mintha csak nemrég ébredt volna,
és most szólalna meg először.
Udvariasan mosolyogva újra beleharaptam a bagelbe, és
balra néztem, kerestem valamit, akármit, amire helyette
összpontosíthatnék. Erre nem készültem fel; azt reméltem, ő sem
akar majd jobban beszélgetni, mint én. A tekintetem rátalált
Beckyre, az egyik producerre, aki a megbeszélést vezette; az
akaraterőmmel igyekeztem rávenni, hogy kezdje már el. Nem
kellett volna korán érkeznem. Az utolsó pillanatban kellett volna
beesnem, akkor Mary sem adhatta volna elő a kiképzőőrmestert
– a napirendje percenként volt beosztva, és esélyem sem volt
elkésni sehonnan, ha egyszer megkocogtatta a Timexét.
– Meddig maradtál nálam tegnap este?
Ó, a fenébe. Nem fogja ejteni a témát.
– Ssssh! – pisszegtem le, és riadtan néztem körül, ki hallhatta
meg. Nem volt éppen jó ötlet a részéről, hogy így közel hajol,
egészen a fülemhez.
– Ez egy ártatlan kérdés. Meddig maradtál?
Vállat vontam.
– Nem is tudom. Amúgy szívesen. Mármint a
kakasfelügyeletet. – Egy kissé felé fordultam, nem eléggé ahhoz,
hogy a fejünk összeérjen, de ahhoz igen, hogy lássam: mosolyra
húzódik a szája.
– Köszönöm.
– Szívesen. – Kínlódva még egy utolsót haraptam a bagelből,
a többit félretettem. Kiszámított mennyiséget fogyasztottam el:
eleget, hogy ne sértsem meg Maryt, de ahhoz keveset, hogy úgy
gondolja, ízlett is.
– Bárcsak maradtál volna!
A szavakat hallva a szívem kihagyott egy ütemet.
Megpróbáltam eltitkolni, rendesen lélegezni, rendesen viselkedni.
Bárcsak maradtál volna! Három egyszerű szó egymás után. Mégis
olyanok voltak, mint az omlós tészta. Három egyszerű
összetevő: liszt, vaj, cukor, és együtt olyasmit adnak ki, amit a
legtöbb nő imád.
Én utáltam az omlós tésztákat. És utáltam ezt a mondatot is,
Cole szájából.
Mert akármennyire megbonyolított volna mindent,
akármekkora hiba lett volna… én is szívesen maradtam volna.
Becky megköszörülte a torkát, és a megbeszélés elkezdődött.
Egy időre megmenekültem.
 83. fejezet

S UMMER FURÁN VISELKEDETT. MÉG SAJÁT MAGÁHOZ KÉPEST IS.

Ideges volt, fel-felcsattant. Nem nézett a szemébe. Semmi áron

nem volt hajlandó beszélgetni. Cole a trélere falát bámulva
próbált visszaemlékezni, mikor beszéltek egymással utoljára
rendesen. A konferenciateremben? Rögtön azután, hogy Los
Angelesből egy üres házba ért vissza. Ez volt az. És akkor sem
beszélgettek valami hosszan. Márpedig az már egy hete volt.
Cole megpróbálta felbosszantani a lányt, de Summer nem
harapott a csalira. Megpróbált barátságos hangot megütni,
Summer pedig beléfojtotta a szót. Cole lassan kifogyott a
lehetőségekből, hacsak nem akarta beráncigálni ide Summert, és
beszélgetésre kényszeríteni.
– Velem vagy?
Cole összerezzent, és a vele szemben ülő Justinra nézett, meg
a kettejük között szétterített forgatókönyvlapokra.
– Tessék?
– Elbambultál. Hallottad egyáltalán, amit mondtam?
Tokióról? – Nem.
– A Rentho tokiói bemutatója jövő héten lesz. Úgy kell
alakítani a forgatási ütemtervedet, hogy beleférjen. Don tudni
akarja, hány napig leszel távol. – Justin felvonta a szemöldökét, a
kezében tartort tollat a naptár felett rezegtette. – Öt?
 – Most van a japán premier? Azt hittem, várunk vele.
– Még júliusban tették át. – Nagyjából Justin balesetével
egy időben.
Cole bólintott.
– Nem megyek.
– Miért?
– Itt munka van, és ez a fontosabb. Mikorra ütemeztük a
harmincnyolcast? – A harmincnyolcast: a szexjelenetet Royce és
Ida között.
– Azt áttesszük a japán premier utánra. Don egy kicsivel
több időt akar adni Summernek, hogy…
– Nem – szakította félbe Cole. – Nem várhatunk.
Ő nem várhatott; egyetlen percet sem, hát még egy hetet. A
szexjelenet is egy utólagos hozzátoldás volt, amire felszólította
az írókat, és ami ellen Summer foggal-körömmel tiltakozott.
– Jövő héten felvesszük, én pedig nem megyek a premierre.
Küldd Charlize-t, ő úgyis imádja az efféléket.
– Mikor fogod legalább magadnak beismerni, hogy
kedveled? – Justin letette a tollat. Cole félrepillantott.
– Kedvelem, de ezzel nincs is gond. Téged is kedvellek. Ezt
nehezebb beismerni – vigyorodott el, de Justin nem viszonozta.
– Hagyd abba a mellébeszélést!
Cole vigyora lehervadt, a tekintete megkeményedett.
– Nem beszélek mellé. Ő is kívánatos, én is az vagyok.
Megvan a feszültség. Ha meg akarom fektetni, meg is fektetem.
Ha kedvelni akarom, kedvelhetem. Ha utálni akarom, utálni
fogom. A legfontosabb a film, és minden, amit Summerrel
csinálok, annak van alárendelve. A Palack bombaként fog
robbanni azokkal a jelenetekkel. Te is tudod, hiszen láttad.
– Akkor ez az egész? Gitározol a déli lány szívének húrjain,
hogy nyerj a filmednek egy Oscart? – Justin végig Cole szemébe
nézett; a vállát kihúzta, a hangja nem remegett meg. Cole
tisztelte ezért. Miközben utálta is érte.
– Senki nem gitározik a szívén. Még csak tudomást se vesz
rólam.
Justin felnevetett, felállt, és az asztal üveglapjára
támaszkodva előrehajolt.
– Védekezik, Cole. Ahogy az erejéből telik. A fenébe, ha
nekem punám volna, medvecsapdát szerelnék rá, ha egy levegőt
kellene szívnom veled.
– Dehogy védekezik! – Cole a fejét hátrahajtva nézett fel
Justin-ra, a keze megszorult a szék karfáján. Nem, Summer
fagyossága nem ezért van. Hanem mert nem kedveli Cole-t,
hiába a vonzás kettejük között.
De már amikor kimondta a szavakat, és végiggondolta őket,
az agyába befészkelte magát a kétely.
 84. fejezet

38. JELENET: ROYCE & IDA

– SZERELMI JELENET ROYCE HÁZÁBAN

A MIKOR MARY BEDÖRÖMBÖLT AZ AJTÓMON, NEM VÁLASZOLTAM.

Átkaroltam felhúzott térdemet, és gondolkodás nélkül

nyomogattam a távirányító gombjait. Korábban nem értettem,
mit keres egy tévé a tréleremben, hiszen úgysincs időm, hogy
csak úgy bámuljam. Most azonban már tudtam. A pánik perceire
szolgált mint utolsó védvonal a szeszélyes színésznők ellen,
akiknek menekülhetnékje volt.
Mary újra bedörömbölt; elegáns kis ökle igazán mily
benyomást tett az ajtómra. A főzőfülkében megszólalt a telefon,
harmadjára az elmúlt tizenöt percben.
Megértettem a jelenetet, azt is, miért van rá szükség. Még a
panaszkodást is abbahagytam, és nagylányként viselkedtem, de
most lejárt az idő. A felvétel következett. És minden lelkesítő
beszéd, amelyet magamnak mondtam, kiüresedett. Nem voltam
képes rá. Nem teszem meg. Nem.
Egy új hang csatlakozott a kórushoz az ajtóm előtt. Még
szorosabban öleltem át a térdemet. Ő az. Felhangosítottam a
tévét; Judy bírónő éppen kiosztott egy bunkót, aki elvállalta,
hogy vigyáz egy kutyára, de aztán nem tette meg. Bátorítón
motyogtam magamnak; csaknem elmulasztottam a pillanatot,
amikor a trélerem kilincse megmoccant, aztán kinyílt az ajtó. A
beeső napfényt majdnem teljesen kitakarta az izmos férfialak. A
tekintetem az óriási kulcskarikára esett, amely most kívülről
lógott a zárban. Hát persze. Csak idő kérdése volt. Bíztam benne,
hogy Don lesz az. Vagy Eileen. Vagy bárki, csak nem ő.
– Nem csinálom – ismételtem meg a tekintetemet a
képernyőre szegezve. Még mindig bíztam benne, hogy az egész
őrület közepette nem fogom elsírni magam.
– Muszáj. Aláírtad a szerződést. – Már a helyiség közepén
járt, mögötte becsukódott az ajtó. Enyhén szétterpesztett lábbal
állt meg, a kezét lelógatta. Most először lépett be a trélerembe, és
a tér túl kevés volt kettőnknek egyszerre.
– A szerződésben nem szerepelt, hogy vetkőznöm is kell.
– Tévedés. A szerződésben nem szerepelt, hogy nem kellene
vetkőznöd. Fontos különbség, az pedig nem az én hibám, hogy
az ostoba exed nem vette észre.
Egy rettenetes, gyenge pillanatra megremegett az alsó ajkam;
egyenként pattantak el az idegszálaim.
– Kérlek, menj ki! – A hangom már az első szótagnál
megcsuklott, és elhomályosuló szemmel láttam, hogy közelebb
lép, aztán letérdel a kanapé mellé.
– Summer. – Halkabban, kedvesebben szólított meg, de
nem néztem rá. Nem akartam megadni neki az elégtételt, hogy
lássa a gyengeségemet.
– Nem csinálom. Még nem… – Judy bírónő feje tetejére
meredve szaporán pislogtam. – Nagyon régen nem vetkőztem le
senki előtt. Kivéve… tudod. – Kivéve téged. Ostoba egy
hozzáadandó feltétel.
Végighúztam a kézfejemet az arcomon, a kisujjamat el nem
sírt könnyek nedvesítették meg.
– És most sem fogok, ennyi ember előtt.
A hangom majdnem csuklásba fulladt. Elhallgattam, a pólóm
nyakát felhúztam a homlokomig, és beletöröltem a szemem. A
reflektorok! Jó ég, amikor minket, kettőnket vesznek, még
Thomasville-ből is látni lehet minden vonásunkat, olyan erősen
világítanak ránk. Milyen lenne meztelenül állni ugyanebben a
fényben?
– Nem kellene igazából levetkőznöd… – kezdte Cole, mire
felhorkantam, még mindig a pólóm rejtekében. A gönc, amit a
jelmezesek kiosztottak, semmi sem volt, két apró
mellbimbótapasz meg egy hosszabb, tisztasági betétre hasonlító,
amit a lábam közé kellett volna ragasztani. Ki is próbáltam,
leszedtem a hátulját, és először finoman, aztán erősebben
nyomtam a hideg matricát a bőrömre. Nem bírtam magamra
nézni a tükörben. Innen lehet tudni, hogy valami nincs rendjén –
ha nem bírsz a tükörképed szemébe nézni. Most, a póló alá bújva
is éreztem, ahogy a bőröm húzódik a ragasztó alatt, amikor
megmozdultam, mint valami emlékeztető, hogy miféle tragédia
vár rám.
– Summer… – Nyugtatóan, kedvesen mondta ki a nevem,
mintha könyörögne. Ettől úgy feldühödtem, mint egy frissen
megbillogozott bika. Leejtettem a kezem, a póló lecsúszott, és
éppen megláttam, ahogy a még mindig térdelő Cole tenyere újra
a combjára simul. Az óráját nézte.
 Minden gyengeségem elpárolgott. Belekapaszkodtam a
dühömbe, és pajzsként tartottam magam elé. Az óráját nézte.
Pokolba az aggodalmas arccal, a barátságos, törődő
testhelyzettel, amint Cole Masten letérdel a sérült szereplőtársa
mellé, és a hangjával igyekszik jobb belátásra bírni. Pokolba a
szerződéssel is: ha nem akarom megcsinálni, nem kell. Már túl
sok jelenet van dobozban, túl drága lenne most újrakezdeni egy
másik Idával.
– Kelj fel innen! – közöltem éles hangon. Cole meglepetten
nézett fel. Leraktam a padlóra a lábam, és felálltam; a matrica
fájdalmasan húzta a szeméremszőrzetemet a mindent eltakaró
melegítőnadrág alatt.
Cole nem mozdult. Hát persze. Ő aztán nem képes vagy nem
akar megcsinálni semmit, amit más mond neki. Csak nézett
rám, én pedig megálltam a tréler ablakában, és a reluxa résein át
kinéztem. Még mindig sokan vártak kint: Don, Eileen, a
szükséges rendezőasszisztensek és Mary, aki vadul jegyzetelt
valamit egy friss Post-itre. El tudtam képzelni a sárga cetlit a
szállodai fürdőszobájában a tükör mellé ragasztva, rajta
hatalmas, piros betűkkel: KERESS MÁSIK ÁLLÁST!
Eleresztettem a reluxát, és az visszaugrott a helyére.
– A filmnek nem hiányozna a szexjelenet.
– Ez a kapcsolatuk csúcsa. Hogyne hiányozna. – Végre Cole
is felállt, lassan emelkedett fel. A szemembe nézett, amikor
válaszolt, és egyszerre eltűnt a korábbi túl barátságos hangneme.
Most tekintélyt parancsoló volt.
– Dublőr. – Az ötlet hirtelen érkezett, és remek volt.
Utáltam magam, hogy korábban nem jutott eszembe. Mindenhol
így csinálták; emlékeztem, hogy újranéztem a Micsoda nő-t,
miután megtudtam, hogy Júlia Roberts helyett is dublőr
szerepelt benne. Minden szerelmi jelenetet megfigyeltem, és
semmi sem árulta el. – Biztosan van valami kitétel, amit
aláírhatok, és kapsz helyettem egy dublőrt. Egyszerű! – A
légkondi tetejére tettem a kezem, aztán ökölbe szorítottam, mert
remegett. Ez lesz az; a helyzet mégis megoldható.
Az ajtóhoz léptem, Cole meg felém, mintha meg akarna
állítani, de akkor már a küszöbön álltam.
– Don! – kiáltottam oda, és a rendező felém fordult a többiek
közül, felemelte a fejét, hogy jobban lásson. Intettem, hogy jöjjön
be, mire Cole felnyögött, és a tarkóján összekulcsolta a kezét.
– Dublőrt akarok – adtam elő az új ötletemet Don mellé
állva. Karba tett kézzel figyeltem, ahogy Don Cole-ra pillant.
Cole rezzenetlen arccal, makacsul vállat vont.
– Szó sem lehet róla. Nincs ilyen méretű és alkatú
szőkeségünk raktáron, aki csak arra vár, hogy ledobhassa a
ruháit, és a kamera elé állhasson. Arra meg nincs időnk, hogy
keressünk egyet. Az eltarthat egy hétig is vagy tovább, amit nem
engedhetünk meg magunknak.
– A Florida Állami Egyetem negyvenöt percre van – feleltem
helyette Donnak egy intéssel Tallahassee irányába. – Húszezer
egyetemista lányt találsz ott. Hidd el, lesz közte, aki boldogan
ledobálja minden ruháját, hogy beugorhasson őmellé az ágyba. –
A kép túlságosan is tisztán jelent meg előttem; valami különös
sötétség követte, de félretoltam a gondolatot.
– Jó tudni, hogy a pekánkirálynő ilyen jól ért a toborzáshoz.
Cole-ra meredtem.
 – Azt tudom, hogy ha felállítunk egy sátrat a Landis
Greenen, két órán belül kétszáz lány fog meztelenül sorba állni a
toborzó kamerájának. Ha nem találsz egyet, aki rám hasonlít,
még vacsora előtt, akkor…
– Akkor mi lesz? – vágott közbe Cole. – Akkor elvállalod? –
Előrelépett, leeresztette a kezét, és elmosolyodott. – Fogadást
ajánlok, vidéki lány. – Megint az órájára nézert, mintha nem
emlékezne rá, mennyit mutatott az előbb. – Nyolc harminc van.
Most azonnal fogunk néhány kamerát meg az embereket, és
indulunk. Nézzük meg, beválik-e a nevetséges ajánlatod. De ha
este hatig nem találunk alkalmas lányt, te fogod leforgatni a
jelenetet, holnap korán reggel, és nem akarok nyafogást hallani.
Semmi sírás, semmi jaj-nekem-szarság. Összeszeded magad, és
megcsinálod.
Beharaptam az alsó ajkamat, és Donra sandítottam, aki úgy
nézett felváltva hol rá, hol rám, mintha megbolondultunk volna.
– Rendben – bólintottam. – De én is jövök, meg Don és
Eileen is. Ha négyből hárman egyetértünk, hogy a lány alkalmas,
akkor én nyertem, és nem kell megcsinálnom a jelenetet.
Don felemelte a kezét.
– Ennél nagyobb hülyeséget még sose hallottam, de ha
minimális esély is van rá, hogy beváljon, akkor is kell néhány
közelkép. Csók, zihálás, effélék.
– Azt megcsinálhatod pánt nélküli melltartóban és
rövidnadrágban – tette hozzá Colé, azzal kinyújtotta a kezét. –
Áll az alku?
Elfogadtam, anélkül, hogy végiggondoltam volna a
részleteket, vagy kiskapukat kerestem volna. Csak mindent
elsöprő megkönnyebbülést éreztem. Biztosra vettem, hogy Cole
még sosem járt Florida államban, ahová az isten összedobálta az
összes szépséget. Nem kell este harig várnunk. Ebédre meglesz a
tucatnyi jelölt.
 85. fejezet

– H A NEM TE PÉNZELNÉD A FILMET, EZÉRT KIRÚGNÁLAK.

Rögtönzött nyilvános szereplőválogatás forgatási napon? – Don

úgy állt és integetett a tömeg közepén, mint a forró
levegővel fenntartón, ember alakú csőlufik, az arca egészen
sötétvörösre színeződött, a halántékán csörgött az izzadság.
Mögötte tucatnyian igyekeztek, hogy összehangolt munkával
felszereljenek egy trélert – fények, szerelvények, kábelek,
díszletdarabok követték egymást, mint a tenger hullámai.
– Minden rendben lesz – felelte Cole mosolyogva, hátba
veregette a rendezőt, aztán a pólójánál fogva elkapott egy arra
igyekvő asszisztenst.
– Téged hogy hívnak?
– Izé… – A srác Donra pillantott, aztán vissza Cole-ra. – Tim
Myersnek.
– Tim, keresd meg Justint, és küldd ide!
Don összeszorította a száját, és végigsimított kopasz
koponyáján. – Van fogalmad róla, mennyibe fog ez a ti ostoba
fogadásotok kerülni?
– Szükségünk van a jelenetre, és Summer nem csinálja meg
enélkül – mosolygott Colé. – Nyugi, Don. Az én pénzem, nem
a tiéd.
 – És az én karrierem, ha a filmed beleül a földbe. Vagy kifogy
a tőkéből. Vagy ha a szereplőim megölik egymást, mielőtt
befejeznék az utolsó jelenetet. Egyszerűen letakarhattuk volna
egy lepedővel, és felvehettük volna úgy. Ez az egész… – Don a
tekintetével követett egy férfit, aki felírótáblákkal megrakodva
sietett el mellette. – Nevetséges.
– Nem akarok valami kicseszett Nicholas Sparks-féle
szerelmi jelenetet forgatni. Nyers és izgató anyagot akarok.
Megmondtam, te pedig tudomásul vetted. Nem vezethetjük
idáig a nézőket, hogy aztán lógva hagyjuk őket.
– Persze – nézett rá Don. – Tegyünk úgy, mintha tényleg
erről volna szó. – Közelebb lépett Cole-hoz, és lehalkította a
hangját. – Csakhogy mindketten tudjuk, hogy nem így van.
Cole vállat vont.
– Csak legyen meg a jelenet, amit akarok. Ha pszichiáterre
van szükségem, majd… – Csettintett a távolodó asszisztens felé.
– Tim Myers – segítette ki Don.
– Aha. Majd Tim Myers szerez nekem egyet. – Cole
átkarolta Don vállát. – Most pedig induljunk!
 86. fejezet

É N AKARTAM VEZETNI. Még értelme is lett volna, hiszen

ismertem Tallahasseet, és el tudtam volna juttatni a két terepjárót

meg a kísérő kamiont oda, ahová indultunk, anélkül, hogy
cirkuszi produkcióvá válnánk, ami pedig elkerülhetetlennek
tűnt. Csakhogy nem szerepeltem a biztosítási listán, és nő is
voltam, e között a két hatalmas akadály között végül a hátsó
ülésre szorultam, hogy Cole Masten frissen nyírt haját
bámuljam. Sötét haj és napbarnított bőr találkozása – lefogadtam
volna, hogy borotválja a nyakát. Valószínűleg a sminkesek
csinálják meg neki; nekem is állandóan le akarták gyantázni a
bikinivonalamat, ahányszor csak betettem a lábam a sminkes
kocsiba.
Átfutott az agyamon, hogy a fogadást, amit még az első este
kötöttem magammal a konyhában, nem nyertem meg. Persze
hogy nem égett le. Bronzszínűre bámult, mert a Cole Mastenhez
hasonló istenek nem szenvednek olyan problémáktól, mint mi,
halandók.
Elfordítottam a fejem az életem megkeserítőjétől, és kinéztem
az ablakon. Az állam fővárosának katasztrofális közlekedésében
lelassultunk.
A Landis Green az egyetemi campuson terült el, egy ronda
körforgalom és a Strozier-könyvtár csodaszép épülete között,
ahol néhány éve a záróvizsga-időszak egy késő estéjén egy őrült
diák lövöldözni kezdett. Mama meg én a tévé előtt ültünk,
előttünk érintetlen citromos süti, és élőben néztük a dráma
kibontakozását. Éppen itt, mondta mama. Emlékszel, hogy éppen
ide jártunk?
Emlékeztem. Vasárnap délutánonként, a templom után
mindig eljöttünk Tallahasseebe. A Momóban ettünk kései
ebédet, aztán beültünk a könyvtárba. Én letelepedtem egy fal
mellé, és a koromnak megfelelő regényeket olvastam, mama
pedig az újságokat. A New Yorkerrel kezdte, és hárompolcnyi
másikon rágta át magát, mielőtt szedelőzködni kezdtünk volna,
hogy hazaautózzunk vacsorára. Még mindig emlékeztem az
épület illatára, a zöld alapon kockás mintás szőnyegre, a diákok
nyúzott arcára, az előttük kiteregetett könyvekre és jegyzetekre,
mintha foglalnák a helyeket valakinek, nyugtalan lábukra az
asztal alatt, a tollaik neszezésére. Középiskolában már nem
jártam el mamával, mert elég idős voltam, hogy egyedül is
otthon maradhassak. Néhány évvel később mama is elhagyta
a szokást. Talán én is kellettem hozzá, hogy működjön. Talán
nélkülem már nem volt szórakoztató.
Kinéztem az ablakon a könyvtárra, és egy pillanatra
elszomorított az emlékezés. Ha majd elköltözök, mama nem fog
már vasárnap reggelente sütit sütni? Nem megy el sétálni a
kellemes estéken? Mekkora része áll le lassan az életének?
– Summer.
A nevemet hallva előrenéztem; a visszapillantóban
összeakadt a tekintetem Cole-éval.
– Mi az?
 – Nem szállsz ki?
Lenyeltem a visszavágást, és a kilincsért nyúltam. Akkor
vettem észre, hogy egy férfi áll az ajtóm előtt, és ő is a kilincset
fogja. Tétováztam; a pillantásom mindent befogott, amit az
emlékek között járva elmulasztottam. Három öltönyös a kocsi
mellett; mögöttük kifelé néző rendőrök sorfala. Előrefordultam,
hogy kérdezzek, de akkor kinyitották az ajtókat, az enyémet is
beleértve, és a többiek kiszálltak. Megfogtam a táskámat, és
elfogadtam a felém nyújtott kezet, amely kisegített a nyári
napfénybe.
Rivalgás fogadott. Odafordultam, felvontam a
szemöldökömet, és láttam, hogy Cole híres arcán széles
mosollyal integet, közben egy ujjal feltolja az orrnyergén a
napszemüveget. A rendőrsorfal túloldalán összegyűlt tömeg
megindult, vonaglott, mint egy állat, amelynek semmi méltósága
nincs.
Hirtelen nagyra értékeltem Quincy szikár büszkeségét, azt,
hogy a lakói nem voltak hajlandóak így rajongani senkiért. El se
tudtam volna képzelni, ha mindennap, minden esemény így,
ilyen nevetségesen folyt volna le. Követtem a három férfit,
mögöttem a biztonsági őrök; egy fülhallgatós idegen
védelmezőn a vállamra tette a kezét, de amikor rámeredtem,
levette.
Előttünk egy narancsszín, ideiglenes kerítés vezetett a
trélerig, amely a pázsit távolabbi oldalán állt, egy szökőkút
mellett. Ott is gyülekezett már a tömeg; egy emberként fordultak
meg, ahogy közelebb értünk, integettek, a telefonjaikat lóbálták,
a hangjuk izgatott zsongásba folyt össze. Félúton megálltunk;
Eileen elvette a fülétől a telefont, hogy megosszon velünk
néhány információt.
– Negyedórán belül áll a sátor, ahol fogadjuk a jelentkezőket,
és ellenőrizzük az életkorukat. Én is ott leszek, és leszűkítem a
választékot. Ha látok egy lehetséges jelentkezőt, elkísértetem a
trélerhez. Colé, te meg Don menjetek a monitorokhoz! Summer,
te gyere velem!
Visszanyeltem az ellenkezést, mert Eileen már el is indult, mi
pedig igyekeztünk a nyomában. Cole lelassította a lépteit, és a
villámra tette a karját.
– Bosszúsnak tűnsz, vidéki lány.
– Mi történik a trélerben? – biccentettem arrafelé, közben
láttam, hogy egy csomó narancsszín mellényes ember kibont egy
hatalmas sátorponyvát a füvön. A sebesség, amivel mindez
összeállt, igazán lenyűgöző volt.
– Csinálunk néhány próbafelvételt, hogy lássuk, hogy
néznek ki a lányok a képernyőn.
– Meztelenül. – Amikor ránéztem, felnevetett.
– Hát igen. Erre lesz szükségünk.
– Kemény napod lesz. – Éreztem, hogy összeszorul a szám,
és utáltam magam érte. Csak a nők tárgyiasítása zavart, semmi
más.
– Sokkal szívesebben nézegetnék másvalakit.
Leráztam magamról a karját, és elnyomtam az örömöt,
amelyet a flörtölő megjegyzés okozott.
– Csak összpontosíts a fogadásra! Helyetted is elkeserednék,
ha veszítenél egy lánnyal szemben.
 *

– Ki kell küldenünk, mielőtt a Hollywood Reporter sakáljai

megszimatolják.
– Az Envision a fejünket veszi ezért, ugye tudod, ha anélkül
megy ki, hogy ők tudnának róla?
– Csak szólj a jogászoknak, hogy álljanak készen. De ez lesz
az. A nagy sztori. Három napod van, mielőtt nyomdába menne.
Csináld meg!
 87. fejezet

A Z ÉLŐBEN SZERVEZETT ESEMÉNYEK MINDIG SZÍVÁSSAL JÁRNAK.

Cole mosolygott, bár fájt az oldala, miután találkozott Summer

éles könyökével; elvette a tollat a legközelebbi lánytól, és aláírta
a nevét. Aztán újra. És újra. A legközelebbi biztonsági őrökre
pillantott, akik összetömörültek körülötte, és elvezették,
miközben Cole megjátszotta, hogy vitatkozik, végül aláírt még
egy utolsó jegyzetfüzetet, és hagyta magát. Summer horkantott;
amikor Cole odanézett, látta, hogy egy pohár jégkása van a
kezében. Egy pillanatra összeakadt a pillantásuk, aztán Summer
félrenézett. Honnan a fenéből szerzett egyáltalán jégkását? Cole
lecsapott egy, a tarkóján mászó bogarat, és bemenekült a sátor
árnyékába. Az út távolabbi végén egy rádiós kamionból
felhangzott a dübörgő ritmus. Ez az egész felhajtás. De végső
soron jó és szükséges. Egy órán belül ezzel lesz tele minden
szeminol összes üzenőfala. A Twittert elborítja a hashtag, ha ez
még nem történt meg. Senki nem megy be az előadására, az
összes szexi diák itt fog nyüzsögni, és annyi állapotfrissítést,
képet, tweetet töltenek majd fel, hogy elkopik a csinos, rózsaszín
körmük. A legjobb reklám, amit egy kihagyott forgatási nappal
nyerhettek. És ha ráadásnak megkapja Summer Jenkinst az
ágyába, jóformán meztelenül? Annál jobb.
 Felsietett a légkondicionált tréler lépcsőin, biccentett Donnak
és Justinnak, aztán leült a harmadik székbe, és kissé előrehúzta.
Előttük, a kocsi nyugatra néző felében egy fehér vásznat
feszítettek ki, előtte két fotós állt a lámpáknál, készenlétben
tartott kamerákkal. Mögöttük egy öltözőfülkét alakítottak ki, és
egy széket helyeztek el az aktuális jelentkezőnek.
– Eileen elintézte a papírokat? – Cole kinyitott egy
vizesüveget, és belekortyolt.
– Igen. Akárki lép be ide, annak már mindent elmondtak, és
aláíratták vele a titoktartási nyilatkozatot. Nem mintha ebben a
cirkuszban egy szót is titokban lehetne tartani – sóhajtott Don,
hetedszerre vagy nyolcadszorra, jelezvén, hogy érzi magát az
egész miatt.
Nem volt okos döntés. A költségvetésnek nem tett jót. Az lett
volna okos, ha leforgatnak egy másik jelenetet, és a kaliforniai
központra bízzák a válogatást. Summer azonban kihívást
intézett hozzá, ő pedig elfogadta, és most itt voltak. Elindult a
játszma. Kinézett a kocsi ablakán; éppen látta az Eileen mellett
ülő Summert, amint széles mosollyal mulatott valamin. 0 is
élvezte. És már neki is csak néhány hónap maradt az
ismeretlenségből. Amikor a kedvcsináló klipek elindulnak, és
főleg amikor a film is a vászonra kerül, a nevét mindenhol
megismerik. Egy pillanat alatt minden megváltozik. Már nem
lesz többé az ő titka: az egész világ tulajdonává válik.
Kinyílt a tréler ajtaja, és egy szőke lány lépett be. A
magassága, a testalkata is megfelelt. Tim átadott neki egy
köntöst, elvezette az öltözőhöz, aztán vártak; a csend zsongott a
helyiségben. Néhány perc múlva nyílt az ajtó, és kilépett a lány;
szorosan összehúzta magán a köntöst, a mosolya eltűnt, az
arcára kiült az idegesség. Cole ránézett, és Summert látta, amint
a kanapén kucorog, a saját térdét szorongatja, és a hangja el-
elcsuklik.
– A következőt – mondta. Don felvont szemöldökkel fordult
felé.
– Mi az? – kérdezte a lány azonnal, és már oldotta is ki a
köntös övét. – Készen állok.
– Nem. – Cole lenézett az elé tett papírlapra, és
fohászkodott, hogy a köntös összekötve maradjon. – Köszönjük,
hogy eljött. A kijáratnál talál aláírt posztereket. Justin?
Justin felállt, és a könyökénél fogva kivezette a lányt.
– Ez mi a franc volt? – sziszegte oda Don, de csak azután
nézett újra Cole-ra, amikor az ajtó becsukódott.
– Ideges volt. Félénk. Nem kell egy második Summer, akit
rá kell beszélni az egészre. Olyan lányt akarok, aki meg akarja
mutatni magát. – Hátradőlt a székben, a lábát az asztal
keresztrúdjára tette. – Minden második diáklány félmeztelenül
táncol a házibulikon hétvégente. Nézzük meg őket, és rendezzük
el ezt.
Odakintről hangos ujjongás hallatszott be. Justin vigyorogva
lépett vissza.
– A lányok egész alakos képeket csinálnak magukról a rádiós
autónál.
– Látjátok? – Cole széttárta a karját. – Egyszerű lesz.
Talán Summernek igaza volt. Talán végül mégis elveszíti a
fogadást. Talán így lesz a legjobb. Talán ha egy másik lány kerül
a keze alá, az végre kisöpri Summert a gondolatai közül.
 Az ajtó ismét kinyílt, és egy újabb szőkeség lépett be.
Azonnal Cole szemébe nézett, és rámosolygott. Az
önbizalommal itt nem lesz probléma.
 88. fejezet

H ÜLYE, HÜLYE, HÜLYE ÖTLET VOLT A RÉSZEMRŐL. Különösen

azért, mert Quincybe visszafelé menet a furgon

hátuljában utaztam, és hallgathattam, ahogy egy huszonkét éves
lány Emma Stone-ról szövegel, mintha valakit is érdekelne. A
jelek szerint Emma Stone volt Carly kedvenc színésznője, és látta
a filmet is, amelyben Cole-lal szerepelt, tudod, a vidámparki
gyilkossal? És imádta. És igazán, igazán, igazán úgy gondolta,
hogy Cole-nak és Emma Stone-nak új filmet kellene forgatnia
együtt. Egy szerelmi történetet. És tudni akarta, hogy Emma
Stone élőben is olyan kedves-e…
Lőjetek le! Komolyan. Csak azt szerettem volna, ha egy percre
megállnak, hogy kiugorjak, és a kocsi elé álljak, aztán
áthajthattak volna rajtam. Cole alighanem élvezte volna. Én
pedig véget vethettem volna a kínszenvedésnek, amit a nő
hallgatása jelentett.
Tetoválás volt a tarkóján. Szólhattam volna valakinek, de
akkor elveszítem a fogadást, és harminc perccel azelőtt még
olyan izgatott voltam a győzelem miatt, hogy boldogan
siklottam el az apró különbözőségeink felett. Mint a melle, ami
határozottan nagyobb volt. És a köves köldökpiercing, amely ki-
kivillant a felsője szegélye alól. Ida Pinkertonnak sem tetkója,
sem piercingje nem volt. A tetoválás galambot ábrázolt. Miért
akarna valaki egy galambot viselni a tarkóján élethosszig? Vagy
bárhol máshol, ami azt illeti?
Tizennégy éves koromban én is akartam egy tetoválást. Meg
is terveztem, hogy a tizennyolcadik születésnapomon majd az
oldalamra varratom a szépség kínai betűjelét. Mert mi is lehetne
szebb, mint egy zöld vidéki lány, az oldalán tetoválással?
Szerencsére aztán kinőttem abból a korszakból – különben az
autóban ülve nem tudtam volna mit szidni.
Sóhajtva fészkelődtem a harmadik sor szűk ülésében. A
tetkót és a piercinget leszámítva a lány tökéletes volt.
Nevetségesen tökéletes. Meglestem a róla készült fotókat:
anyaszült meztelen volt, és ragyogón mosolygott a kamerába, az
arcán nyoma sem volt bizonytalanságnak. Cseppet sem
hasonlított az én kislányos előadásomhoz, amikor szipogva
kucorodtam össze a trélerem kanapéján. Egek, milyen ostobának
tűnhettem! Meglepett, hogy Cole megengedte, végigcsinálta az
egészet, ahelyett, hogy egyszerűen kinevet, és közli, hogy
viselkedjek nagylányként. Én valószínűleg ezt csináltam volna,
ha valaki a többiek idejét és pénzét pocsékolja.
Előrenéztem, és láttam, hogy Cole engem figyel. Amikor
félrepillantott, lesütöttem a szemem. Kavargón a gyomrom.
Alighanem azért, mert hátul ültem.
 89. fejezet

M INT KIDERÜLT, A SZEXJELENETEKET ugyanúgy el kellett

próbálni, mint minden más jelenetet. Ezt akár velem is

közölhették volna, amikor éppen ezerrel pánikoltam. Talán
megnyugtatott volna, ha tudom, hogy először teljesen felöltözve
vesszük végig a jelenetet, hogy lássuk, mi fog történni, hol
lesznek a kamerák, ki mikor mit mond majd. Ráadásul ennél a
jelenetnél az operatőrök helyett távirányítású kamerákkal
dolgoztak, vagyis az intimitás illúziója valamennyire megmarad.
A csókolózástól és az irodai jelenettől eltérően nem állt volna
senki egy lépésre tőlünk, hogy közvetlenül benézzen a lábaim
közé.
A négyes díszlethelyiségben voltunk, amit Royce hálójának
rendeztek be. Életemben ilyen ronda hálót nem láttam, de úgy
gondoltam, a harmincas években ez volt, és kész. Sötétzöld
szőnyeg, rettenetes tapéta a falakon, skót kockás ágyterítő – egy
agglegénynek ez jelentette a lakberendezést. Nem a
Reklámőrültek stílusa, amire számítottam, de hát ezek az emberek
ezért kapták a nagy pénzeket, és én is megnéztem már néhány
YouTube-videót a scrapbook-készítésről.
A fényeket illetően is tévedtem. Azt hittem, ugyanolyan
hatalmas reflektorok alatt fekszünk majd, mint eddig, de amiket
beállítottak, szinte homályosnak tűntek. Öt kamera helyett kettő
állt készenlétben – sokkal kezelhetőbb. Az emberek is eltűntek.
A díszletmozgatók, a kifutók, a rendezőasszisztensek mind: csak
hatan voltunk, és a nagy helyiség szinte üresnek tűnt. A halvány
fényben majdnem intim benyomást keltett. Ez pedig valami
oknál fogva zavart, holott nem kellett volna. Nem én hevertem
az ágyon, hanem Carly. És ő vihogott egyfolytában, mint egy
banshee, pedig Don már kétszer megkérte, hogy próbálja
komolyan venni a helyzetet. Hanyatt feküdt, teljesen pucéron –
neki nem kellettek a matricák –, a háta ívbe feszült, amikor Cole
ajka lesiklott a hasán, a tenyere felcsúszott a combján.
Természetellenesen felfordult a gyomrom. Elfordultam,
remegő kézzel simítottam ki a hajamat az arcomból. Valaki
némán a hátamra tette a kezét, és amikor megfordultam,
óvatosan, hogy véletlenül se pillantsak az ágyra, bár
legszívesebben a fülemet is bedugtam volna, hogy ne is halljam
Carlyt, Eileen hajolt a fülemhez.
– Nem ennyire rossz – súgta. – Megígérem, hogy a te részed
könnyű lesz.
Lehunytam a szemem, és bólintottam, mindkettőnk kedvéért
eljátszva, hogy ez az, ami felzaklatott.
 90. fejezet

–E Z A RÉSZ EGYSZERŰ. – COLE megtámaszkodott Summer feje

mellett, a lány pedig bólintott, és félrepillantott. Cole érezte,

hogy lóbálja az ágy széléről lelógó lábát.
– Gratulálok – tette még hozzá. – Nyertél.
Elmosolyodott, de amikor Summer ismét ránézett, az arca
teljesen kifejezéstelen maradt. Cole kényelmetlenül arrébb
húzódott egy kicsit, és már azon kezdett gondolkodni, lemaradt-
e valamiről.
– Ideges vagy?
– Nem.
Ez biztosan hazugság volt. Először is, már a kocsiban sem
nézett a szemébe. Most pedig összeszorította a száját, mereven
előrenézett, az ujjaival a combján dobolt valami végtelenített
ritmust, és Cole szerette volna lefogni. Aztán a lábát is. Lefogni,
elérni, hogy a szemébe nézzen, és mondja el, mi a baj. Mert nem
úgy tűnt, mintha Summer egyszerűen ideges lenne – dühösnek
is látszott. De miért? Megnyerte a fogadását, a dolgok a kedve
szerint alakultak. Boldognak kellene lennie.
– Na jó, öt perc múlva kezdés. Summer? Cole? Készen
vagytok?
Mindketten bólintottak, aztán csend lett, és csak ketten
maradtak. Nem volt bevezető szöveg, sem koreográfia.
Csókolózniuk kellett, és simogatni egymást, Summernek pedig
közben mindazt a reakciót produkálni, amellyel majd a főiskolás
lányéit kicserélhetik. A lepedő, amit közéjük húztak, vékony
volt, de ott volt; Summer ragaszkodott hozzá, ahogy a pánt
nélküli melltartóhoz és a rövidnadrághoz is. Cole ugyanakkor
nem öltözött fel az első felvétel óta: ugyanazt a pénisztokot
viselte, amelynek láttán Summer elvörösödött, és a szeme is
kikerekedett, amikor Cole ledobta a köntösét.
A némaságban Cole lenézett a lányra. Olyan kevés alkalom
adódott, amikor tényleg megnézhette magának. Summer sokszor
rajtakapta, hogy figyeli, mintha érezte volna a tekintete súlyát.
Most azonban, a kamerák előtt szabadon tehette, és meg is tette;
a világosbarna szemöldöktől a sűrű pillákig, az arany
szempárig… Cole nem szólt, nem mozdult, csak nézte, ahogy
Summer pupillája kitágul. Áthelyezte a testsúlyát a térdére, fél
kezét Summer arcához emelte. A lány nem nézett oda, nem
mozdult, csak Cole-t figyelte. Cole lágyan végigfuttatta az ujjait a
járomcsontján, az ajkáig. Idára jellemző, sötétvörös rúzst tett fel,
amely azonban tőle idegen volt. Cole hirtelen meg akart tőle
szabadulni; bekapta a hüvelykujját – Summer tekintete követte –,
megnedvesítette, és harapást imitálva vette ki. Amikor ismét
megfogta Summer arcát, és az ujjai ezúttal erősebben érintették
meg az állkapcsától a füléig, a lány megfeszült. Cole végighúzta
nedves ujját Summer ajkán, elkenve a vörösséget. Summer szája
elnyílt, a fogai közé csípte Cole ujját, aztán mélyen beszívta, és
csak lassan eresztette ki. A férfi mélyen felsóhajtott. Azonnal
megkívánta, amiben az ujjának része volt. A helyiség eltűnt
körülöttük, csak ketten maradtak.
 Amint Summa eleresztette az ujját. Cole rázuhant, a tenyere
a tarkójára tapadt, az ajka az ajkára, és úgy csókolta, ahogy már
a legelején akarta: vadul, erőszakosan, de Summer is
hasonlóképpen; szinte harc volt, nem csók, el-elszakadtak
egymástól, hol visszataláltak egymás szájára, hol nem.
Cole hanyatt fordult, magára húzta Summert, kirántotta
kettejük közül a lepedőt, kitapogatta a melltartó kapcsát, és
megrántotta. A gumi engedett, és Summer mellei kiszabadultak;
lágyan nyomódtak a mellkasához, olyan hihetetlenül jó érzés
volt, hogy Cole felnyögött, szinte eszét vesztette. Beleharapott
Summer fülcimpájába, mélyen a hajába túrt, aztán belemarkolt, a
szája a lány nyakára vándorolt, aztán vissza a szájára, Summer a
kezével igyekezett eltakarni a melleit, és akkor Cole-nak eszébe
jutott a jelenet, a kibaszott jelenet, és visszafordult, hogy eltakarja
a lányt a kamera elől. Visszahúzta rá a lepedőt, és csaknem
hangtalanul suttogta:
– Sajnálom. Elvesztettem a fejem.
Summer belekapaszkodott a hajába, visszahúzta magához, és
Cole nem kén újra bocsánatot.
Ami kialakult köztük, ahányszor csak egymáshoz értek…
ehhez képest Nadia, a szőkeség vagy bármely másik nő Cole
életében semmi volt. Es ez a különbség halálra rémítette.
 91. fejezet

–E Z SZARSÁG! TANULD MEG A JELZÉSEKET, ÉS MARADJ RAJTUK! –

Cole az égnek emelte a kezét, és rám meredt. Isten a tanúm, ha

nem vesznek minket százan körül, már satuba fogtam volna a
tökeit. Acélsatuba. Fogakkal.
– Az elmúlt két órában ötször rakattad át őket! – csattantam
fel. – Döntsd el, mit akarsz, és nem lesz baj! – Két kézzel löktem
mellbe, de alig ingott meg. Ez volt a jutalmam, amiért nem
végeztem el a házi feladataimat, és egész nap a forgatáson
tébláboltam.
Cole még közelebb lépett, és lehalkította a hangját.
– Ha még egyszer hozzám érsz, én teszlek a kellő pontra, és
ott is tartalak.
Elhátráltam. Amikor ilyen közel volt, a testemben valami
elszabadult. Azt hittem, majd elmúlik. Nem múlt el. A
hálószobai snitt óta még négy jelenetet vettünk fel. Egyik sem
volt erotikus, mégis akárhányszor kartávolságon belülre
kerültem hozzá, egyből rá is akartam mászni. Nevetséges volt.
– Cole, Summer – hallottuk Don hangját. – Öt perc szünet.
Summer, kezdesz fényleni.
A sminkes már futott is, kezében a púderecsettel. Ránéztem,
és udvariasan elmosolyodtam. A Frank család nappalijában
voltunk, a világítók felkúsztak az emeletre vezető lépcsőn,
onnan irányozták ránk az ezerwattnyi forró fényt. Mary egy
jegesteával teli termoszpoharat nyomott a kezembe; óvatosan,
hogy el ne kenjem a rúzsomat, belekortyoltam.
Tizenkilencedszerre próbáltunk felvenni egy jelenetet, órákat
töltöttünk vele, pedig könnyedén meg kellett volna oldanunk.
Érdekes módon a leggyorsabban a perzselő jelenetek sikerültek.
Nem is tudom, mit mondott ez el rólunk.
Amikor a bejárati ajtó kinyílt, senki sem nézett fel; mindenki
velünk volt elfoglalva a szünetben is. Amikor azonban a
huzatban egy kissé hangosan csapódott be, azt már
meghallottam, és odafordultam. Az ajtóban egy magas, fehér
hajú, vérvörösre rúzsozott nő állt, ceruzaszoknyában és ijesztően
magas sarkú cipőben. Egyenesen rám nézett – a telefonja a fülén,
a kezében irattáska –, és összeugrott a gyomrom. Brecken
főnöke. Tudtam, ki ő, már nemegyszer láttam, hogy a sajtófőnök
leül megbeszélni valamit Cole-lal, és a cipője kopogásától
mindig ráncba szaladt a homlokom. Most azonban hiába
lépkedett könnyedén a rémes cipőkben, az arca feszült volt,
bosszús, és tudtam, hogy nem Cole miatt jött. Tudtam,
hogy ezúttal rólam van szó.
Don lekapta a fejhallgatóját, és felemelte a kezét.
– Casey, forgatunk. Ne most!
Cole haragosan felmordult, és ő is intett.
– Csak gyorsan, Casey!
– Két perc múlva felvétel – jelentette ki Don. – Akár
befejeztétek, akár nem.
– Nem Cole-hoz jöttem. – Talán csak én hallottam, milyen
gondosan megformált minden szót.
 – Don, menjetek végig Summerrel a jelzéseken, az még
legalább tíz percbe beletelik. – Cole rám nézett, amikor kiosztotta
a sallert, hogy megbizonyosodjon róla: hallottam is. Nem
figyeltem; felálltam az összecsukható székből, miközben a
sminkes követett a nagy, puha ecsetjével. Tudtam, hogy ez elől
nem menekülhetek. Valahol mélyen azóta tudtam, hogy Ben
megemlítette a lehetőséget, hogy mi lesz a mellékhatása.
A Pokolbéli Próbavacsora nem fog csendben semmivé válni.
Most már, hogy híresség vagyok vagy leszek, semmiképpen.
Casey megkerülte Dont, én előreléptem: a Frank-ház
nappalijában leterített perzsaszőnyeg közepén találkoztunk,
mint az ellenségek.
– Summer?
– Igen?
– Valamiről beszélnünk kellene.
 92. fejezet

E LÉG EGYSZERŰ TRÉFA VOLT. ÉS valójában ennél nem is több: egy

tréfa. Valami, amivel megfricskázhatom az esküvői

vendégsereget és megbüntethetem őket az árulásukért.
Mert mindannyian tudták. Aznap Scotték házától Corrine-
ék-hoz mentem, és besétáltam a rakás koszorúslány közé, akik
tüllel, csipkével, rizzsel foglalatoskodtak, de az élénk társalgás
egyből elhallgatott, amikor beléptem. Stacey – Scott titkárnője –
szólalt meg elsőnek.
– Szia! – mondta, és érzékeny fülem azonnal meghallotta az
óvatosságra intő felhangot. – Azt hittem, ma Tallahasseeben
leszel.
– Reggel úgy is volt. – Átlebegtem közöttük, be a konyhába,
letéptem egy papírtörlőt a tekercsről, megtöröltem vele a
szemem, aztán felkaptam a pulton álló, frissen kinyitott
borosüveget, és jól meghúztam. Mosolyt erőltettem az arcomra,
és visszaléptem az ajtóba.
– Hol van Bobbie Jo?
Négy lány egyszerre nem hazudik jól. Némi kényelmetlen
egymásra nézegetés után valaki kibökte, hogy dolgozik,
ugyanabban a pillanatban, amikor Bridget válaszolt.
– Nem érzi jól magát.
Újra kortyoltam, és visszafordultam a konyha felé.
 – Hazamegyek – szóltam hátra. – Nem érzem jól magam.
A lányok kórusban biztosítottak a sajnálatukról; most bezzeg
mind meg tudtak szólalni. A táskámba tettem a tartalék,
bontatlan üveget, újra mosolyt erőltettem magamra, és
bőségesen megköszöntem, amiért ilyen fáradhatatlanul
munkálkodnak koszorúslányi feladataikon. Aztán integetve
kihátráltam az ajtón.
Ezt érdemeltem, amiért összebarátkoztam a quineyi menő
lányokkal. Valójában sosem voltak a barátaim. A középiskolában
tudomást sem vettek rólam, és csak akkor lettünk puszipajtások,
amikor járni kezdtem Scott-tal. Scott haverjai az ő fiúik, férjeik,
fivéreik voltak, és minden kapcsolatunk arra a három évre épült,
amíg együtt jártunk Scott-tal.
Hazavezettem mamához. A könnyeim elmosták az idétlen
lila szempillaspirált, ami olyan jól állt Avril Lavigne-nek, de
Bridget csak felvonta a szemöldökét, amikor meglátta. Aznap
este, a kádban heverve, miközben ázott lábujjakkal piszkáltam a
lefolyó dugóját, kieszeltem A Tervet.
A Terv egyszerű volt, hülyebiztos, és a Variety magazin azon
elátkozott száma alapján, amely megváltoztatta az életemet,
ördögi.
Azt gondoltam, az ördög túl erős szó egy olyan újságírótól,
aki biztosan nem olvasott Heródiásról vagy Jezebelről. Úgy
értem, nézzünk szembe a tényekkel. Senki nem halt meg.
 93. fejezet

–É N ERRŐL MIÉRT NEM TUDTAM? – robbant ki Cole-ból. A

kólásdobozát a falhoz vágta; annak tartalma egy szerencsétlen

asszisztensre ömlött. – Hogy lehet, hogy senki nem tudott róla?
Felkapott egy újságot, és meglengette; a lapok hangosan
surrogtak a néma helyiségben. Ahol álltam, onnan nem láttam a
borítót, túl gyors volt, de már láttam, ahogy olvassa, ahogy
mindenki olvassa – úgy osztogatták a példányokat, mint a
cukorkát. Én nem vettem. Én egyszerűen leültem az asztal
végéhez, és vártam a büntetésemet.
– Nem gondoltuk, hogy teljesen le kellene nyomozni – szólalt
meg valaki, akit még sose láttam, és idegesen feljebb tolta az
orrán a szemüvegét. – Úgy értem, hát csak nézzenek rá! – Felém
intett, én pedig, mint a gyerek, akit szidnak, lehajtottam a fejem.
– Megnéztük, van-e priusza, lefuttattuk a hátterét, meg hogy
pornózott-e. Az alapokat. Minden tiszta volt.
Hogy pornóztam-e? Úgy beszéltek rólam, mintha díszlet
volnék egy jelenetben, érzések és magyarázatok nélkül. Habár az
utóbbit tekintve igazuk is volt. Nem tudtam volna
megmagyarázni. Amit tettem, szörnyű volt, és akármi került is
bele abba a magazinba, az alighanem éppen így is mutatta be.
– Nem volt akkora ügy – jegyeztem meg az asztal mellől. –
Ráadásul évekkel ezelőtt történt.
 – Szóval máris tudja, miről van szó? – Casey az asztalra
támaszkodott. Hosszú körmei ugyanolyan vörösek voltak, mint
az ajka.
– A próbavacsorámról? – találgattam.
– A Pokolbéli Próbavacsoráról – idézte hangosan, túlságosan
artikuláltam és felém lökött egy magazint. Az félig átcsúszott az
asztalon, aztán megállt. Senki sem tolta tovább, de így is láttam,
mi van az elején: a Scott-tal közös eljegyzési képem. Valaki az
újságnál kreatívan szarvakat rajzolt a fejemre, és farkat a lábaim
mögé. Elfordítottam a fejem, és megláttam a falhoz támaszkodó
Cole-t. Összeakadt a pillantásunk. Nem bírtam félrenézni.
Próbáltam, de nem ment.
– Miért nem beszélt erről? – tudakolta Casey tisztán és
hangosan. Újra nyolcévesnek éreztem magam Mrs. Wilson
osztályában, amikor be kellett vallanom, hogy elfelejtettem
megetetni Sparkyt, az aranyhalat. Szerettem volna Casey-re
nézni, vagy a földre, vagy akárhová, de nem bírtam elszakítani a
tekintetemet Cole-ról.
– Hagyjatok magunkra! – szólalt meg Cole; a markában
összegyűrődött az újság. – Beszélni akarok Summerrel.
Kettesben.
Senki sem mozdult, csak a kólával leöntött asszisztens, aki
felállt, majd amikor rájött, hogy senki nem követi a példáját,
visszahuppant.
– Komolyan mondtam – fordult Cole Donhoz. A rendező
Casey mellett ült, és az ujjaival masszírozta a halántékát. –
Vegyétek fel a belépő jeleneteket. Állítsatok be helyettünk
valakit. Egyedül szeretnék vele beszélni.
 Don hosszasan nézett rá, aztán felállt. A tíz emberből, aki
kiment, egy se nézett rám. Ugyanolyan volt, mint három éve.
– Cole… – kezdtem, amikor az ajtó becsukódott, de magam
sem tudtam, mit akarok mondani. Csak azt tudtam, hogy
beszélnem kell. Muszáj, hogy az ürességen kívül más is legyen
közöttünk.
– El kellett volna mondanod. Amiről tudunk, azt kezelni is
tudjuk. Ezt… – ledobta a gyűrött magazint az asztalra, és
megkopogtatta a címlapját – …ezt nem tudjuk kezelni. Most
nem. Ebben a percben, amikor beszélünk, minden pletyka- és
szennylap elküldte már a munkatársát, hogy repüljön Quincybe.
És meg fogják kérdezni minden barátodat és minden pletykás
nőszemélyt, akit csak találnak, belőled pedig a hétvégére kérdés
lesz egy műveltségi vetélkedőn.
Minden barátodat. Haha, azokat nehéz lesz megtalálni.
– Nem érdekel. – Az asztalra meredtem. Valami rászáradt a
lapjára, talán ketchup? Az ember azt gondolná, hogy ha egy
családnak annyi pénze van, mint Frankéknek, valakivel
letakaríttatják.
Valami csusszant a fán. Felnéztem. Cole csúsztatta végig az
asztallapon az újságot, miközben lassan felém lépkedett.
Közelebb.
Háromszéknyire.
Közelebb.
Kétszéknyire. És ott megállt.
– Hogy mondtad?
Az arcába néztem, és egy percre elfeledkeztem róla,
mennyire utálom.
 – Nem érdekel.
– Majd fog. Most talán tényleg nem, de később annál
inkább fog.
Vállat vontam.
– Nem hiszem. Három éve számkivetett vagyok ebben a
városban. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy zavarjon, ha
egy nebraskai szuperanyu szintén őrültnek hisz.
– Nemcsak a nebraskai anyákról van szó, hanem
mindenkiről a filmszakmában.
– Megbocsáss, de utálom a filmszakmát. Ez egy egyszeri
alkalom a számomra. Ha végeztünk, fogom a pénzt, és futok.
– Komolyan? – nevetett. – Főszerepet játszol egy egész
estés filmben, aztán egyszerűen eltűnsz?
Nem mosolyogtam vissza. Még csak el sem húztam a
számat. Csak néztem rá, és vártam, hogy biztosan megértse, amit
mondok.
– Igen.
Elém csúsztatta a magazint, és megállt. A lábam szinte
rángatózott, fel akartam állni, hogy megváltoztassam a helyzetet,
hogy ne ő nézzen le rám, de nem tettem. Ültem a helyemen, mint
valami jó kislány, és igyekeztem nem a nadrágja korcát bámulni.
Cole az asztal szélére telepedett, hogy még közelebb tudja tolni
hozzám az újságot, és ez, ha lehet, még rosszabb volt. így, hogy
fél lábát felhúzta, a másikkal a padlón támaszkodott, még a
körvonala is kirajzolódott. Nem volt merev, de én… én még
ebben a rémes helyzetben is beindultam. Nem tehettem róla.
Valami kémiai reakció játszódon le köztünk, amit semmi sem
akadályozott meg.
 Elvette a kezét az újságról. Kényszerítettem magam, hogy
inkább azt nézzem, ne a fényes papírra nyomott fotót abból az
időből, amikor azt hittem, szexisebb leszek, ha feltupírozom a
hajam. Nem lettem; csak kurvásabbul néztem ki. Most már ezt is
beláttam, és biztosra vettem, hogy erre például Nancy Grace
vagy Kelly Osbourne vagy valaki más mindenki figyelmét fel
fogja hívni.
Nagyot nyeltem. Azt mondtam Cole-nak, nem érdekel, de
valahol azért mégis bántott. Egy részem csak most gyógyult ki
az érzésből, hogy senki sem törődik vele. Fogalmam sem volt,
lesz-e elég erőm, hogy kibírjam, ha ehelyett nevetségessé
tesznek.
Cole a nevemet sóhajtotta, félig bosszúsan, félig
kétségbeesve. Amikor felnéztem, a nyakát dörzsölgette; a szemét
lehunyta, az arcára kiült a feszültség.
– Summer… – Hátrahajtotta a fejét. – Annyira más vagy,
mint a nők, akiket ismerek.
– Köszönöm. – Gúny nélkül feleltem, de ő felnevetett.
– Akármit gondolsz is a hírnevedről, beszélned kell Casey-
vel. Hagyd, hadd végezze el a dolgát! Lehet, hogy be kell majd
ülnöd néhány talkshow-ba, és elmondanod, hogy láttad te a
dolgokat.
Ráncba szaladt a homlokom; a bal hüvelykemen beszakadt
körmömet piszkálgattam. Megrándult a kezem, amikor túl
mélyre találtam nyúlni a sebben.
– Nem igazán akarok beszélni róla. – Igazság szerint
rohadtul senkinek nem volt hozzá köze. Ráadásul beteríteni
ezzel a sárral Scottot, a feleségét és a kisgyereküket… mocskos,
rohadt dolognak tűnt. Az, hogy én megbocsátottam-e neki,
mellékes volt az élethez képest, amelyet jelenleg élt – és amelyet
alighanem már ez a cikk is megrendített.
– Mármint kamerák előtt? Vagy nekem?
– Miért? – Fuldokolva felnevettem. – Téged miért érdekelne?
– Jó lenne tudni, hogy állítsam-e be a mentők hívószámát
gyorstárcsázóra, a stáb számára.
Elhúztam a számat, hogy elrejtsem a mosolyomat. Igazán túl
közel ült. Ereztem a kölnijét is, és szerettem volna előrehajolni,
hogy mélyebben beszívjam az illatot.
– A stáb miatt? Mr. Masten, én sokkal jobban aggódnék a
saját testi épsége miatt.
– Ezt ne csináld – felelte fátyolos hangon. Meglepetten
pillantottam fel, és egyszerre elfeledkeztem a beszakadt
körömről. A pillantása… már láttam ezt a pillantást korábban. A
hálószobámban. Éppen azelőtt, hogy…
– Mit ne csináljak? – Nem kellett volna rákérdeznem. Le
kellett volna sütnöm a szemem, és valami más tárgyra térni. De
én erőltettem.
– Ne nevezz így! Legalábbis ne itt! – Enyhén hátradőlt, de a
tekintetét nem vette le rólam, és a szemében ugyanaz a vad,
uralkodó fény csillogott, amely pontosan elárulta, mi jár az
eszében.
– Akkor hol, Mr. Masten? – húztam el a szavakat. A szeme
elsötétült, a szája féloldalas mosolyra húzódott. Már tudtam:
hivatalosan is a pokolra jutok.
 – Ebbe a játékba nem megyek bele – nevetett fel halkan. –
Legutóbb, amikor akkora merevedéssel értem haza, mint Texas,
te nem voltál ott.
– Most viszont itt vagyok. – Egy nő, aki számomra is
ismeretlen volt, aki régóta rejtőzött bennem, a tekintetétől, a
szavaitól felbátorodva felállt, felnyúlt, és kigombolta az ingem
első gombját, aztán a másodikat… Cole szeme lecsukódott, és a
kezemért nyúlt.
– Állj! – Meleg, erős ujjai az enyémre simultak. Amikor
ránéztem, az arcára volt írva a megbánás. – Nem itt. A múltkor
nagyon elsiettem. Legközelebb nem követem el ezt a hibát.
Egy percig emésztgettem a szavakat, aztán rábólintottam.
– Hát nem tartott sokáig, annyi biztos.
– Vigyázz, vidéki lány! – nevetett. – Egy filmsztárral
beszélsz. Köztudomású, mennyire törékeny az egónk.
Kiszabadítottam a kezem, hogy visszagomboljam az ingem,
de Cole félreintett, és ő tette meg. Ettől az egyszerű dologtól,
hogy egy férfi gombolja be a ruhámat, elgyengültem.
– Miért vagy most hirtelen ilyen kedves hozzám? – Nem
néztem rá, amikor feltettem a kérdést. Nem bírtam.
Az arcomra simította a tenyerét, és maga felé fordított, hogy
a szemébe nézzek.
– Amikor rajtakaptam egy másik férfit a feleségemmel,
összetörtem valamit a fején. Talán te meg én jobban hasonlítunk,
mint gondoltam.
– Aligha.
 Magához húzott, és megcsókolt, azonban egészen máshogy,
mint eddig; gyengéden, finoman, éppen csak megízlelt, aztán
eleresztett. Akkor sem néztem fel, amikor elvette a kezét.
– Ne lökj el magadtól, Summer! – mondta. – Most nagy
szükséged van egy barátra.
– Egy barátra. – Felnéztem: éppen ott állt előttem, híres zöld
szeme engem figyelt. Nevetéssel ütöttem el minden utalást egy
esetleges kapcsolatra. – Rád?
– Igen.
– Ahhoz, hogy valaki a barátom legyen, kedvelnem kell az
illetőt. – Hátraléptem, beleütköztem a székbe, és megbillentem.
Hát persze. Egyetlen szellemes visszavágást sem hajthatok végre
baki nélkül.
– És ahhoz is kedvelned kell, hogy lefeküdj vele? Ma este?
Megakadtam a drámai kivonulásban. Visszafordultam felé.
Előredőlve ült ugyanott, az asztal szélét markolva, átható
tekintete engem kísért.
– Ma este? – húztam az időt. Máris éreztem, hogy
átnedvesedik a bugyim.
– Igen. – Ha pillantással lasszózni lehetne, az övé szorosan a
szívem köré tekeredett volna.
Nagyon sok mindent tudtam volna felelni.

Ó, sajnálom, ma este lesz a tévében A Nagy Ő.

Szöveget kell tanulnom, mert folyton megváltoztatod.
Igen, kedvelnem kell valakit, szóval a ma este semmiképpen nem
lesz jó.
 Egyiket sem mondtam ki. Cole-lal szemben állva csak
bólintani tudtam. Leugrani a szikláról, amelyről előbb-utóbb
úgyis leestem volna.
– Viszlát este, Mr. Masten!
Megrándult az ajka. a válla kissé engedett a feszültségből.
– Jól van.
Erre igazán semmi értelmeset nem tudtam felelni, úgyhogy
nagyot nyelve a vizesüvegemén nyúltam, és kiléptem az ajtón.
A túloldalon Casey várt türelmetlenül, karba tett kézzel, a
körmeivel a saját karján dobolva.
– Induljunk, Summer! Most azonnal. Ki kell alakítani a
tervet.
Mélyet sóhajtottam, és hagytam, hogy elvezessen a konyhán
át az irodába. Végigvettem vele a lépéseket, hogyan lehet
meggátolni a tűz továbbterjedését, és helyrehozni a károkat.
Nekem személy szerint ebben nem volt sok szerepem,
mindössze jól kellett viselkednem. Udvariasan bólogattam,
próbáltam odafigyelni, de valójában nem igazán tudtam másra
gondolni, mint a saját arcomra azon a borítón, a sorokra az
újságban, és hogy milyen fényben állít be, mit mond el rólam ez
az egész.
És most először, amióta georgiai földre tette a lábát, hálát
adtam Cole magnetikus vonzásáért, a megszállottságért, ami az
érintésére alakult ki bennem. Mert Casey leckéztetése alatt, amíg
a tollával kocogtatta az asztalt, és haragos megjegyzéseket tett,
végig csak egy dologra tudtam gondolni, egyvalami jelentette a
fényt az alagút mélyén: az, hogy néhány óra múlva nála leszek.
Megérint, megcsókol – tudtam, azokban a percekben nem jut
majd eszembe sem Scott, sem a Pokolbéli Próbavacsora, sem az
újság.
Csak őrá fogok figyelni. Erre az egy estére ő lesz a
megváltásom.
 94. fejezet

N ÉGY HÉTEN BELÜL MOST MÁSODSZOR BOROTVÁLKOZTAM MEG

egy férfi kedvéért. Mármint rendesen, olyan helyeken, ahol egy

rendes lány testét nem éri a nap.
A korábbi hatalmas megvilágosodásom, miszerint ha
lefekszem Cole Mastennel, az majd megoldja minden
problémámat, kipukkant. Kifogyott mögüle a lendület, lelassult,
a halál szélén táncolt. Nem kellene átmennem. Valami kibúvót
kellene találnom. A kanapéra kucorodni az anyámmal, banános
pudingot enni, és nézni, hogy a cuki Jacob az utolsó rózsáját
annak a ribancnak adja, aki kiverte neki a titkos randevún, holott
Anita, a kiugrott apáca sokkal jobban illene hozzá. Igen,
határozottan meg tudnám tenni. Úgy értem, milyen
következményekkel járna? Cole rossz véleményt formálna
rólam? Ez már megtörtént. És most, hogy végre leültem
átgondolni a dolgokat, miért is készülődök éppen az aktusra egy
olyan férfival, akit nem is kedvelek? És aki valójában nem
is kedvel engem?
Ó, persze! Mert ő Cole Masten. Mert a legutóbbi produkciója
olajat öntött a szenvedélyem tüzére, és nem volt még egy férfi,
aki ezt elérte volna. Mert akármennyire igyekeztem is úgy tenni,
mintha nem láttam volna, az a néhány ellesett pillanat a valódi
Cole életéből mély benyomást tett rám. Cole a kakasa
társaságában. Cole az én társaságomban. A pillanatok, amikor
megláttam a saját hírénél is jobb embert. És szerettem volna még
egyszer együtt lenni azzal az emberrel, mielőtt felpattan a
repülőgépére, és visszatér Kaliforniába, hogy folytassa az életét,
és elfeledkezzen Summer Jenkinsről. Még egyszer belekóstolni.
Akkor is, ha a számomra ez marad a soha meg nem ismételhető
élmény. Muszáj, hogy hihetetlen legyen, ha már elkárhozok érte.
Különben csak egy újabb kaland lenne, felejthető, jelentéktelen.
Különös dolog volt ez: a szex Cole-lal drogként működött
nálam, minél élvezetesebb volt az előző alkalom, annál jobban
vágytam a következőre. Ma este engedek a függőségnek,
belövöm magam, akármi lesz is a következmény.
Úgyhogy semmi banános puding, semmi Nagy Ő, semmi
keresztrejtvény mamával. Ma nem.
Leöblítettem a borotvát a csap alatt, és ezzel végleg
elszántam magam.
– A segítségedre van szükségem – hadartam a vezetékes
telefonba. Idegességemben már az őrület határán járhattam.
– Tudtam! – hallottam Ben ciripelő hangját. – Végre
megfogadod a tanácsomat, és kivasaltatod a hajad! Remélem,
arra költöd a vagyonodat, hogy megvedd a repjegyemet, hogy
én egyenesíthessem ki a tincseidet!
Megálltam; a kezem már a szekrényem aljába rejtett táska
szíján volt, amit a középiskola óta nem használtam.
– Nem.
– A francba! – komorodott el, de azonnal felvidult újra. –
Divattanácsra van szükséged?
 – Mondhatjuk. – Előszedtem a táskát, mire a szekrény
tartalmának fele kiesett. – Cole-hoz készülök ma este, hogy
lefeküdjünk, és nem tudom, hogy vigyek-e cuccokat másnapra.
Teljes csend a vonalban. Az én drága Benem talán egész
évben nem volt még ilyen csendben.
– Ezt megismételnéd? – kérte végül.
– Fogd be, és segíts! – morogtam, de közben már egy pár
vintage Nike edzőcipőt méregettem kétkedve, amit a zsákból
húztam elő.
Rövid szünet után újra megszólalt.
– Ez most egy kapcsolat kezdete, vagy csak szex? Más szóval
érzelmek is vannak a dologban?
– Nem. Úgy értem, erőteljes utálat. Ha az érzelemnek számít.
– Ó, gyűlöletszex – sóhajtott eltúlzottam – A jobb golyómat
adnám, ha nekem volna vele alkalmam rá.
– Összpontosíts, Ben! – grimaszoltam.
– Bent tudod hagyni a táskádat a kocsiban, aztán kivenni, ha
azt mondja, töltsd nála az éjszakát?
– Nem. – Kizárt, hogy a furgonnal menjek Cole-hoz, és
otthagyjam a ház előtt állni egész este, vagy ami rosszabb, egész
éjszaka. Ha megtenném, Quincy minden lakosa értesülne a
tevékenységemről már a holnap reggeli kávéja mellett.
– Akkor ne csomagolj! Tegyél a kézitáskádba egy fogkefét
meg egy váltás bugyit, minden más várhat holnapig. –
Elhallgatott. – Mit mondasz Jenkins mamának?
Felnevettem.
– Jenkins mama éppen csak ki nem taszigált az ajtón a háza
irányába. Szerintem azt gondolja, Cole az egyetlen esélye, hogy
valaha is unokái legyenek. Megtalálta az óvszereket, amiket
vettem, és kidobta. – Annyira zavarba estem, amikor a szemetes
fedelét felemelve megláttam a kicsi, arany dobozt; nem volt
szívem megmondani neki, hogy az óvszer nem csak a terhesség
ellen véd. Inkább óvatosan kiszedtem a dobozt, letörölgettem, és
a gumicsizmámba rejtettem. A jelek szerint a fehérneműs fiókom
már nem számított biztonságos rejtekhelynek.
– Mi lett a szűz vaginákkal mint a házasság előfeltételeivel?
Lehuppantam az ágy szélére, lerúgtam a papucsomat, és
nevetve feleltem.
– Arról szerintem akkor tett le, amikor belépett a házba, és
meghallotta Scott hiénaorgazmusát.
– Kinek a…?
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Bennek soha nem
meséltem Scottról. Ráadásul mostanáig az újságcikk is kiment a
fejemből.
– A volt vőlegényemnek. Ma még nem voltál fenn a neten?
Én nem voltam; Casey megesketett, hogy távol maradok
minden közösségi és egyéb oldaltól. Mielőtt kiléptem volna a
Frank-házból, elolvastam a cikket. Hányingerem lett tőle, a
szorongó várakozás minden szónak külön súlyt adott, de a
legrosszabb a helyi „névtelen források” idézése volt. Ettől csak
még jobban utáltam Quincyt; a rólam alkotott rossz véleményük
sokkal élesebben rajzolódott ki a fehér lapon sorakozó fekete
betűkben, és most már az egész ország olvashatta.
Don hamar elengedett; Cole rám nézett, amikor kisétáltam,
de nem álltam meg, nem viszonoztam a pillantását, nem
akartam semmi mást, mint beülni a kocsimba, hazavezetni, és az
ágyamba bújni.
Mama elém jött az ajtóhoz, és nem kérdeztem, miért nem
dolgozik. Egyszerűen a karjába vetettem magam, és zokogtam.
Zokogtam, mint egy kislány. Leült velem az ágyra, a hátamat
simogatta, adogatta a zsebkendőket, és hallgatta, mit zagyválok
össze. Egy idő után, amikor a hajamat simogatta, elaludtam.
Amikor pedig a csirke- és a zöldségleves Illata felébresztett, már
nem voltam zaklatott. Sokkal inkább dühös. Scottra, Bobbiejóra,
a kicseszett Variety magazinra. Szerettem volna kivágni tíz fát,
lefutni ötven kilométert, fogni a pisztolyomat, és vagy száz
golyót beleereszteni a hátul álló vén tölgybe. Az összes létező
pózban szexelni akartam Cole Mastennel, lehetőleg azonnal.
A konyhába lépve megpusziltam mamát, ettem egy kis
levest, aztán elnézést kértem, és bezárkóztam a fürdőbe, ahol
elhasználtam két borotvát és fél tubus borotvakrémet. Az
óvszeres dobozt a kézitáskámba csempésztem, felvettem az
egyetlen szexi bugyimat meg egy kék Tommy Hilfiger ruhát,
amit leárazva vettem Rossnál. Ezen a ponton érte utol az agyam
a vágyamat, és itt akadtam el a technikai részletekkel. És
felhívtam Bent, aki még mindig Vancouverben lévén nem
hallotta a híreket. Kanadában vagy senkit nem érdekel egy
névtelen georgiai színésznő, vagy Ben volt túl elfoglalt, esetleg
mindkettő, nem faggatóztam. Inkább sietve elbúcsúztam
azzal, hogy holnap felhívom.
Igaza volt. Ha nagy táskával jelenek meg, az fura benyomást
keltene. Nagyon furát. Amint azt egyértelművé tettük a Frank-
ház nappalijában: ez nem randevú volt. Egyetlen célt akartunk
elérni, azt az egyet, amire nagy szükségem is volt, hogy
kitakarítsam a szervezetemben felgyülemlett koszt. Mégiscsak
igazam volt délelőtt. Ő lesz, aki elvonja a figyelmemet, de úgy,
hogy még a föld is beleremeg.
Fogtam a kézitáskámat, és búcsúzóul még egy puszit adtam
mamának, aztán a hátsó ajtón, futva indultam kifelé. A mezőn át
láttam a házat a lenyugvó nap fényében; előtte ott állt az autója.
Mögöttem, a Holden-ház behajtójának végében, a bezárt
kerítésen túl idegen kocsik gubbasztottak. A hat év alatt, amit az
ültetvényen töltöttünk, még sosem zártuk be azt a kerítést, de
Casey telefonált, amíg szundítottam, és figyelmeztette mamát.
Azt üzente általa, hogy maradjak nyugton, ne beszéljek senkivel,
kerüljem el őket.
Mély lélegzetet vettem, és kiléptem a mezőre. Ahogy
távolodtam a keselyűktől, minden sötét gondolatot kisöpörtem a
fejemből.
Figyelemelterelés. Mindössze erről van szó.
Talán egy doboz óvszer túl sok. Ki kellett volna nyitnom, és
kivenni egyet vagy kettőt. Vagy hármat. Egyszeri alkalom lesz?
Scott-tal sosem szexeltünk egynél többször huszonnégy órán
belül, de olvastam könyveket, és láttam a Showtime sorozatait,
és tudtam, hogy más párok nem olyan prűdek, mint mi.
Nem mintha Cole meg én egy pár volnánk. Csak a példa
kedvéért.
Rossz ötlet volt lábujjközös papucsban elindulni. A
lábfejemet máris belepte a por, és még csak félúton jártam. Cole
nem akar majd lefeküdni egy piszkos lábú lánnyal, az meg nem
járja, hogy miután belépek, mindjárt lábat mossak.
 A csinos gumicsizmám illett volna a ruhához, és a lábamat is
tisztán tartotta volna. Habár azt lerángatni kínszenvedés, és
egyáltalán nem csábító: két kézzel húzni, nyögve és szuszogva,
mire a gumi végre elereszti az izzadt lábat.
Többet kellett volna ennem. Máris éhes voltam, az a két
kanál leves semmit sem számított. Amikor Cole kakasára
vigyáztam, kirámoltam a hűtőjét. Szánalmas volt. Úgy tűnt,
tejen, sörön és sonkás szendvicsen él.
Elértem a mező végére, és megálltam. Előttem zölden terült
el a Kirkland-ház hátsó gyepe, ötven-ötven lépésnyire mindkét
irányba. A fehér kerítésen túl vadvirágok nyíltak; a ház
oromzata kitakarta az égen a csillagokat. Az udvar közepén
pedig Cole állt, a kezét futónadrágos csípőjére tette, fehér pólója
megfeszült izmos mellkasán, és engem nézett.
Én pedig álltam ott, földbe gyökerezett, piszkos lábbal, és
megpróbáltam kitalálni, mit mondhatnék.
 95. fejezet

C OLE NAGYON FÉLT, HOGY SUMMER VÉGÜL NEM JÖN EL. Amikor

otthagyta a Frank-házat, a fejét leszegte, és nem nézett a

szemébe. Cole biztosra vette, hogy meg fogja gondolni magát, és
lógva hagyja őt. Most azonban ott volt, a kerítésnél állt.
Cole megkerülte Cockyt, a kapuhoz lépett, és
rátámaszkodott.
– Eljöttél – mondta.
– Aha. – Summer feljebb igazította a táskáját a vállán. –
Hoztam óvszereket. Vagyis… – Elvörösödött. – Egyet. Tudod,
ha… – A szájához emelte a kezét, és zavartan nevetett. – Ó,
istenem, teljesen hülye vagyok.
Cole is nevetett.
– Van óvszerem, de azért köszönöm.
Az alkonyi fényben Summer haja rózsaszínnek tűnt; a szél az
arcába fújta a finom tincseket. Egyszerre nagyon is sebezhetőnek
tűnt. Cole még nem látta ilyennek, és ettől feltámadt benne
valamiféle ismeretlen alfahímösztön. Fél lábát a kerítésre tette, és
újra megszólalt. – Mielőtt bejössz, volna egy javaslatom.
– Nem akarok a vacsoráról beszélni – vágta rá Summer. – Ha
lehet, egyszerűen ne is beszéljünk róla.
– Részemről rendben – vont vállár Colé. – A te dolgod. Ha
meggondolnád magad, engem megtalálsz.
 – Mi a javaslat? – Summer szeme gyanakodva összeszűkült.
Cole agyán átfutott az őrült gondolat, hogy ha gyerekük lenne,
vajon barna vagy zöld szeme lenne-e.
– Huszonnégy órás fegyverszünet – intett. – Mi ketten
valahogy sosem tudunk normálisan társalogni. Most péntek este
van, holnap nincs forgatás. Huszonnégy óráig ne veszekedjünk.
Summer karba tette a kezét.
– És ha közben seggfejként viselkedsz?
– Nem fogok – mosolygott Cole. – Megígérem.
Nehéz lesz nem rájátszani Summer gyenge pontjaira, főleg,
hogy Cole élvezte, ha felidegesíthette. De egy napig jól fog
viselkedni. Fel akarta fedezni, kicsoda is Summer valójában a
tüzes harag mögött.
– Nem tudom, hihetek-e az ígéreteidnek. – A lány közelebb
lépett, és ő is a kapura támaszkodott.
Cole vállat vont.
– Akkor majd közlöd, hogy seggfej vagyok, és kiviharzol.
Gondolom, amúgy is valami hasonlót terveztél, miután
használatba vetted az óvszereket. Vagy csak egyet. Vagy mit
tudom én – fejezte be széles vigyorral.
– Ez igaz – bólogatott Summer, mogyorószín szeme
gonoszul csillogott. – Gyakoroltam is a drámai kivonulást, meg
minden.
– Sokszor van, hogy nem tudok viselkedni – mondta Cole
összeesküvő hangon, és közelebb hajolt. – Úgyhogy ne aggódj,
biztosra veszem, hogy lesz rá alkalmad. – Megrántotta a kaput,
aztán felnézett. – Megegyeztünk?
– Ha azt mondom, nem, hazaküldesz?
 – Hát… igen. – Colc megállt a felig nyitott kapuban, elzárva
az urat.
– Nagyon rosszul hazudsz. – Summer közelebb lépett.
– Hát, tudod, nem gyakoroltam sokat. – Colc magabiztos
mosolyt villantott rá. – Akkor megegyeztünk?
– Megegyeztünk. – Summer elfogadta Cole kinyújtott kezét:
bár a tenyere apró volt, erősen rázta meg.
– Hol a táskád? – Cole a kis kézitáskát nézte, ami túl kicsi
volt, hogy bármi fontos beleférjen.
– Nem hoztam. Arra gondoltam… tudod. Ez csak szex.
A ruhája szegélyét húzgálta. Igazán elragadó volt.
– Itt maradsz éjszakára.
– Talán – felelte Summer újra összeszűkülő szemmel.
– Maradsz. – Cole mosolyogva félreállt, és kinyitotta a
kaput. Cocky felrikoltott az udvar másik felén, és a szárnyaival
csapkodva, félig futva, félig repülve bukdácsolt felé. Summer is
előreszaladt, aztán letérdelt, és könnyű kézzel megsimogatta a
kakas hátát, taréját. Cole nézte, és valami furcsa gombócot érzett
a torkában. Élesen megköszörülte, aztán becsukta a kaput, és
visszafordult a lányhoz.
– Ettél már? Éppen steaket akartam sütni.
– Steaket? – nézett fel Summer meglepetten.
– Nem muszáj ennünk. – Jó ég, ez egyre kínosabb volt.
– Nem, a steak remekül hangzik – állt fel a lány. – Csináljak
addig köretet?
– Hm, persze.
 Summer leporolta a térdét, és felvette a táskáját, aztán
céltudatosan megindult a hátsó veranda felé. A faképnél hagyott
Cocky haragosan nyekergett utána.
– Csend legyen! – intette le Cole. – Már így is többet kaptál,
mint én.
A ház felé fordult; a megvilágított ablakon át látta, ahogy
Summer belép a konyhába, sietve feltűzi a haját, aztán lehajtott
fejjel kezet mos a csapnál.
Huszonnégy óra. A tűzszünet nem volt más, mint kifogás,
hogy több időt tölthessen vele. Veszélyes játék volt, de bele
kellett mennie. Volt valami ebben a lányban, valami, ami azóta
piszkálta Cole-t, hogy először találkoztak. Már-már függőséggé
vált a dolog. A függőséget pedig ki kell kúrálni. Ez a
huszonnégy óra lesz a kúra, amíg a figyelmüket nem tereli el a
veszekedés. Ha többé nem érzi majd Summert elérhetetlennek,
megfakul majd a csillogás. Elveszik a titokzatosság, elmúlik a
vonzás. Akkor majd – a forgatás utolsó hónapja alatt – nem fogja
már piszkálni semmi, és készen állhat, hogy visszatérjen Los
Angelesbe.
A verandán hagyta a kakast, és belépett a hátsó ajtón.

Csendben főztek. Summer talált a kinti fagyasztóban okrát és

kukoricát. Céltudatosan kutatta át Kirklandék konyháját fazekak
és hozzávalók után, végül résnyire nyitotta a mosogató feletti
ablakot. Cole a hátsó verandáról nézte, az alacsony fokozatra
állított grill mellől, az egyik széles oszlopnak támaszkodva.
Nadia sosem főzött. Túl sok más, érdekesebb dolga volt, és
jobban szeretett olyan helyeken enni, ahol megnézték, mint
otthon. A szakácsuk pedig tudta, mit szeretnek, úgyhogy úgy
tűnt, nincs is rá szükség. Nadia javára szólva, Cole maga sem
főzött egyszer sem. A tudománya addig terjedt, hogyan tegyen
fel egy darab húst a grillre, és hogyan vegye le, mielőtt megégne.
Summer nem sokkal utána készült el: sült kukoricát, okra3-
kukorica-paradicsom keveréket szedett Cole tányérjára. A
verandán ettek, miközben a ventilátor megküzdőit a hőséggel,
Cocky pedig a kertben kapirgált.
– Jó kakas – mosolygott Cole, és bekapott egy darab steaket.
– Remek vérvonalból származik. Az anyja nagyon szép.
– Ismered? – kérdezte Cole meglepetten. Summer felnevetett.
– Nem biztos, hogy az „ismerem” a legjobb szó rá, de igen. A
mi ültetvényünkön él. Már vagy húsz Cockyt költött ki nekünk.
Szeretnél találkozni vele?
Cole, váratlanul, biccentett.
– Megismerné a fiát?
– Nem tudom, mennyire szokott egy tyúk gondolkodni.
Engem megismer. Tudja, hogy én viszem a finom falatokat.
Cockyt valószínűleg nem ismerné meg, vagy nem törődne vele.
A tyúkok nem éppen gondoskodó anyák, miután a csibék
felnőttek.
– Megértem – mormolta Cole, és örült, amikor Summer nem
feszegette tovább a témát. – Finom falatokat? – kérdezte inkább,

3 Az okra afrikai zöldségféle; termése apró (5-8 centis), enyhe ízű, halványzöld színű,
ropogós, hasonlít egy éretlen paprikára.
oldalra hajtva a fejét. – Kérdeztem a boltban, miféléket adjak
neki, és kinevettek.
Summer is nevetett, aztán lenyalt egy csepp kicsordult
húslevet az ujjáról, és Cole elvesztette a gondolatai fonalát.
– Maradékokat. Főtt tojást, tésztát, kukoricacsutkát… ezeket
imádják. Ó, és a szálakra szedhető sajtot is.
Cole Cockyra sandított, és úgy érezte magát, mint a világ
legrosszabb szülője.
Tizenhét éves korában fedezték fel. Az egyik klub bejárata
előtt állt a Sunset Boulevard-on, zsebében hamis személyivel.
Szégyenlősen rámosolygott néhány nőre a sorban, aztán
odalépett, és megkérdezte a nevüket. Idősebbek voltak nála, de
azért vonzók. Barátságosnak tűntek. Kinevették, amikor flörtölni
akart, de az egyik odaadta neki a névjegyét azzal, hogy menjen
haza, és hétfő reggel hívja fel. Traci Washingtonnak hívták, és
éppen szereplőket keresett egy tinikomédiához. Cole egy hétig
hordta a névjegyet a tárcájában, aztán felhívta a számot. Abban a
percben minden megváltozott. Megvolt benne, ami kellett, a
tinikomédiát újabb és újabb filmek követték, és végül kialakult a
Cole Masten Birodalom. A mosogatás is olyasmi volt, amit
sosem csinált.
Bedugta a kezét a habos vízbe, és Summerre nézett.
– Hagyhatnánk az egészet. A lány hétfőn jön.
– Hétfőn? – ismételte Summer. – Péntek van. Nem
kerülgethetsz egy tele mosogatót három napon át. Bűzleni fog. –
Odahajolt, és megnyitotta a hideg vizet, közben egy pillanatra
Cole-hoz simult, amikor pedig a szivacsot próbálta kihalászni, a
férfi kiélvezhette a dekoltázsa látványát. Summer azonban
rajtakapta, és oldalba könyökölte. – Összpontosíts! Szedd össze a
kaját, és tedd a tányérokat a pultra. Ha minden el van pakolva,
azokat is elrendezem.
Cole, pusztán a béke kedvéért, engedelmeskedett. A szemét
nem vette le a tányérokról, amíg a maradékot lekotorta róluk;
nem volt nagy feladat, hiszen csak ketten ettek. Aztán kondulást
hallott, és észrevette, hogy két használt serpenyő is a keze
ügyébe került. Azokat is kikotorta, elöblítette, aztán leeresztette
a vizet a mosogatóból, és fogta a konyharuhát, hogy megtörölje a
kezét. Végül hátralépett, hogy helyet adjon Summernek, és
figyelte, hogy dolgozik.
– Szóval, mit gondolsz, hogy megy? – nézett rá Summer,
kinyitotta a szemetes ajtaját, összekapkodta és kidobta a
szemetet – a mozdulatai gyorsak, gyakorlottak voltak, mintha
már ezerszer csinálta volna ugyanezt. Cole visszaemlékezett a
lány meghallgatására a verandán, és gondolatban feljegyezte,
hogy a filmet ki kell egészíteni egy főzős jelenettel, Idával.
Valahogy. Habár azt nem tudta elképzelni, hova illeszkedne.
Vigyáznia kell: ez a film nem a személyes emléktára, ahová
elmentheti a Summerrel közös élményeit.
Summer megállt előtte, és várt. Cole a kérdésére
összpontosított.
– Nos, késésben vagyunk. A forgatókönyv változtatásai
mindig csúszást jelentenek.
– Nem az ütemtervről beszélek – csattant fel a lány. –
Rólunk. A jelenetekről. Az összhangról. – Elfordult, lehajolt,
hogy kinyissa a mosogatógépet, és Cole azonnal rájött, miért volt
a közös mosogatás olyan jó ötlet. Nem a tányérokra száradó
ételmaradék miatt, hanem azért, mert semmi nem ért fel
Summer látványához, aki egy rövid nyári ruhában pakolta be a
tányérokat a gépbe. A szoknya szegélye felhúzódott, Cole pedig
szeretett volna letérdelni mögé, hogy alaposabban kiélvezze a
látványt. Amikor a lány felegyenesedett, és lófarokba fogta a
haját, Cole a karjai, a dereka, a lábszára vonalát nézte. Lerúgta a
papucsát, a lába poros lett, és amikor lábujjhegyre állva
nyújtózott egy törlőruha után, Cole majdnem hangosan
felnyögött.
– Cole? – A lábak megfordultak. Cole felnézett Summer szép
és kedves arcába; a lány szemöldöke magasra szaladt, közben
biztosan kérdezett még valamit. Sosem fogyott ki a kérdésekből.
– Gyere ide! – Barátságosnak szánta, de szinte morgásként
szakadt ki belőle. Megmarkolta a pult szélét, és elhatározta, hogy
nem is ereszti el.
Summer előrelépett, lassan beletörölte a kezét a ruhába,
aztán megállt.
Cole halványan megérezte a szappana illatát, és nem bírt
többé uralkodni magán – előrenyúlt, és magához húzta a lányt.
 96. fejezet

M ÁR GONDOLKODTAM RAJTA, MIKOR FOG MEGTÖRTÉNNI. Az is

meglepett, amikor az ideérkezésem után Cole vacsorát javasolt.

Amíg ettünk, végig készenlétben álltam, az óvszerek a
kezem ügyében. Még egyszer nem követem el ugyanazt az
ostoba hibát.
A mosogatást biztonságos tevékenységnek hittem, de amikor
megfordultam, és megláttam a pillantását… talán a
rendrakástól indul be. Idegesen léptem felé, az villant át a
fejemen, hogy mit ettem, vannak-e ételmaradékok a fogaim
között, hogy talán most kellene előszedni az óvszeres dobozt,
vagy…
Minden gondolatom elszállt, amikor elkapott, és magához
húzott. Vadul, éhesen csókolt, úgy ízlelgette a számat, mintha a
vacsora emlékét keresné, keze a hátamról a derekamra csúszott,
aztán még lejjebb, és a ruhán keresztül megmarkolta a
fenekemet, de olyan erővel, hogy majdnem felkiáltottam.
Magához szorított, és a rövidnadrágján át éreztem minden
gondolatát, és egek, mennyire kívántam is! Odanyúltam, nem
tudtam megállni, a kezem lesiklott a pólóján a nadrág
szegélyéig, aztán be alá. Alá. Istenem, milyen régen nem
érintettem meg egy férfit a lába között. Scott… Scott kissé a
tésztára emlékeztetett, ha erősebben megnyomtam, a bőrében
maradt az ujjam nyoma. Most jól kirajzolódó izmokat éreztem az
ujjam alatt; benyúltam az alsónadrágjába, mire felém billentette
a csípőjét, mintha ő is így akarná, és akkor megtaláltam, amit
kerestem. Cole, még mindig engem csókolva, felnyögött, én
pedig majdnem lángra kaptam ott, a konyhájában.
– Fogd meg! – zihálta, két kézzel túrt a hajamba, a tarkómra
tapasztotta a tenyerét, és úgy csókolt, mintha soha többé nem
lenne rá alkalmunk, kétségbeesetten, akaratosan, a nyelvét a
számba csúsztatva. Engedelmeskedtem, ráfontam az ujjaimat,
Cole pedig egész testében megborzongott, és még inkább
hozzám simult. Megszorítottam – megrándult a kezemben.
– Simogasd! – zihálta Cole. – Kérlek!
Nem is értettem, hogyan képes beszélni, amikor a szánk el
sem szakadt egymástól; az ajka az enyémet kóstolgatta, egy
pillanatra finoman megharapta az alsó ajkamat, és akkor
lehunytam a szemem, és simogatni kezdtem, fel és le, egyre
magabiztosabban, amikor meghallottam, hogy Cole a nevemet
nyöszörgi.
– Gyorsabban – nyögte ki. Meggyorsítottam a
mozdulataimat. Az egyik keze felcsúszott a ruhám hátulján,
reccsent a cipzár, és a ruha szétnyílt rajtam, Cole lehúzta a
vállamról a melltartóm pántjával együtt, aztán azt is kikapcsolta,
és félresöpörte az útból. – Ne hagyd abba!
Nem is hagytam volna, mert csodálatos volt, hogy a
kezemben tartom, tökéletes érzés. Most már nem én simogattam;
csak fogtam, ő pedig újra és újra előrelökte a csípőjét, ő diktálta a
ritmust a markomban. Olyan volt, mintha nem bírna betelni
velem, a csókommal, az érintésemmel. A ruhám a derekamon
megakadt, nem csúszott lejjebb a foglalt kezemen, ő pedig még
mindig nadrágban volt.
A másik kezemmel megrántottam az anyagot; egyszerre
nyúltunk mindenhová, túlságosan izgatottak voltunk, hogy
figyeljünk az apróságokra. Lerántottam a nadrágját a csípőjéről,
és az a padlóra esett. Cole eltolt magától, én pedig eleresztettem,
és hátraléptem. Csak akkor néztem fel – a szemem előtt
elhomályosodott a kép, de azt láttam, hogy hevesen zihál. A
szemébe néztem. Ő is ugyanannyira akarta, mint én, talán
jobban is. Lerántotta a pólóját; amíg az anyag eltakarta az arcát,
egy rövid pillanatra megnézhettem magamnak a testét. Aztán a
póló is a földre esett, Cole ismét felém lépett, a kezét meztelen
derekamra tette, és egy könnyed mozdulattal felkapott, hogy a
pultra ültessen. Lerántotta a bugyimat, széttárta a térdeimet.
Újra felé nyúltam, de eltolta a kezemet, és felnézett rám.
– Ha folytatod, el fogok menni, márpedig két hónapja erre
várok, erről álmodok. – Letérdelt, a pult széléhez húzott, a
combjaimat a vállára igazította, és behajolt a lábam közé.
Hála istennek, hogy megborotválkoztam, futott át az agyamon,
amikor ezt megláttam – a szeme odaszegeződött, ahol Scott is
csak egyszer vagy kétszer látott, mert sokkal jobban érdekelte…
Aztán elvesztettem a fonalat, mert megéreztem, ahogy gyengéd
csókot lehel rám, aztán beszívja az illatomat. Mint egy barackét,
amikor az ember nem bír betelni vele; én is számtalanszor
éreztem már így, ismertem az ezt kísérő arckifejezést, a
pillanatot, amikor az ember szeme lecsukódik. Azt azonban
soha, soha nem gondoltam volna, hogy egy férfi az én testemre
fog így reagálni. Szerettem volna szélesebbre tárni a lábaimat,
megragadni a fejét, és odahúzni azzal, hogy tessék, a tiéd.
Valami hangot adhattam, mert Cole felnézett. Tudtam, hogy
a tekintetem könyörög; megfogtam a vállát, és közelebb húztam,
aztán rátettem a lábamat, hogy még jobban ki tudjak tárulkozni
neki. Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, és a nyelvével is
megízlelt. Aztán lehunyta a szemét, mintha elragadta volna az
élvezet, és előrehajolt, lehajtotta a fejet. A keze felsiklott a
combomon, be a fenekem alá, és meg közelebb húzott magához.
Nem tudnám felidézni, miket mondtam, miket sikoltoztam,
olyan hangosan, hogy a tüdőm is belefájdult. Ezt a technikát
be kellene tiltani. Nem lenne szabad fegyverként alkalmazni,
mert képes rá, hogy felmetssze egy nő lelkét, a titkait, elvágja az
önuralmát, darabokra szabdalja az egész lényét. Azokban a
percekben, amíg Cole a lábam között munkálkodott,
elveszítettem önmagam, ő pedig magába szívott minden
darabot, ami engem önmagámmá tett. A nevét sikoltottam,
mindenestől kitártam magam előtte, és amikor elélveztem, azt
kiáltottam, hogy szeretem. Valójában nem tudom, ki volt az a
meztelen nő azon a konyhapulton. Azt sem tudom, ki volt az a
férfi, az a szívet tépően szépséges, szexuális ragadozó. Csak azt
tudom, hogy abban a percben valóban szerettem.
És abban a percben, amikor még fenn jártam a csúcson,
felegyenesedett, elém lépett, és belém hatolt. Gyors, erős
mozdulatokkal mozgott bennem, mélyen és vadul, és új
csúcsokra repített. Az élvezet nem ért véget, egyre csak
hullámzott, végül lassan elcsitult, és egyszerű, mégis csodálatos
szeretkezéssé lett. Átkaroltam a nyakát, az ajkunk ismét
egymásra talált; Cole csókjai a nyakamra vándoroltak, harapdált,
a nyelvével cirógatott, én pedig megragadtam a vállát, és a
dereka köré fontam a lábamat, és minden erőmmel meg
az összes maradék önkontrollommal belékapaszkodtam. Amikor
pedig ő is elélvezett, éreztem, hogy elpattan benne valami,
széthullanak a gondolatai – a nevemet ismételgette, újra és újra,
amíg végül érthetetlen motyogásba fúlt a hangja. Mindent
elveszített, és bennem mindent megtalált, a karja körém
fonódott, magához szorított, leemelt a pultról, majd elfeküdt a
földön, és magához húzott – a konyha elcsendesedett, csak
reszketeg lélegzésünk hallatszott.
 97. fejezet

S ZERELMES VOLT. IGEN. Rohadtul beleszeretett ebbe a nőbe.

Amikor nem bírta visszafogni a kuncogást. Amikor játékosan,

csínytevőn csillogón a szeme. Amikor dühében megfeszült a
teste, ökölbe szorult a keze, és a tekintetével szinte átdöfött egy
felnőtt embert. De mindez semmiség volt ahhoz képest,
mennyire szerette a sóhajait, a saját nevét a sikolyaiban, az ajkát
a saját ajka alatt, az illatát – egek, ha palackozni tudná a nedveit,
milliárdos lehetne, mégsem tenné meg, mert nem bírná ki, hogy
elképzelje más férfival, ölni tudott volna érte, minden vagyonát
odaadta volna, feláldozta volna a karrierjét a visszatérés
reménye nélkül, ha ezzel megtarthatta volna. Ez nem búfelejtés
volt, nem fellángolás, ez volt az egész eddigi életének a vége – és
a felismerés, hogy, még ha Summer nem is akarja őt, ó soha nem
lesz képes mást találni, aki felér vele, soha nem lesz képes
túllépni rajta.
Lehunyta a szemét, érezte, ahogy a testük összesimul, a lány
zihál, az ajka a nyakára siklik, és annyira félt, mint még soha.
 98. fejezet

M IUTÁN VÉGRE LEGÖRDÜLTEM RÓLA – a vállam a hideg kőnek

nyomódott, a lábam remegett, amikor feltápászkodtam —. egy

pillanatnyi zavart csend után elnevettem magam, ő pedig
elmosolyodott, és eldöntöttük, hogy desszertre lesz szükségünk.
Leginkább fagylaltra. Ebben egyetértettünk.
Kimentem a vécére, és egy pillanatra megrémültem, amikor
a spermája a csészébe folyt. Na igen, egy újabb védekezés nélküli
alkalom. Még jó, hogy csak most múlt el a vérzésem, aligha
lehetek termékeny. Mindenesetre valószínűleg vissza kell majd
mennem Tallahasseebe. Ahol egyúttal a fejemet is
felvágathatnám, hogy megvizsgálják, mert valamikor, valahol
elhagytam belőle az eszemet
Quincyben nem volt fagyizó, olyan legalábbis nem, ami
pénteken este tíz után is nyitva tartott volna. Megvitattuk a
kérdést, de valójában csak egyeden megoldás jöhetett szóba.
– Walmart? – Cole úgy nézett rám, mintha forradalmat
javasoltam volna a quineyi önkormányzat leváltására.
– Igen. Tudod, hatalmas nagyáruház, mindent árul,
folyamatosan nyitva?
– Nem mehetek be egy Walmartba.
– Mert…
 – Nem akarok nagyképű pöcsnek hangzani, de azért, aki
vagyok. Összeszaladnának az emberek. Meg a fényképészek is.
DeLuca pedig letépi a tökömet, ha veled együtt fényképeznek le.
Különösen most, hogy… – Tett egy kézmozdulatot, amely, ebben
majdnem teljesen biztos voltam, a magazin cikkét akarta
jelenteni.
– Quincyben vagyunk. Fél tizenegykor. Nagyjából hárman
lesznek ott. És nézd csak? – Elhúztam a függönyt, és kimutattam.
– Az összes fotós a mi házunknál táborozott le. Csak arra várnak,
mikor kezdek el őrjöngeni.
Valóban ott voltak még, mind a hat autó, udvarias sorban a
Holden-ültetvény kapujától balra. Mama a tervek szerint
behúzva tartja majd a függönyöket egész éjjel, bekapcsolja a
tévét, és fel-le kapcsolgatja a villanyokat. Szeretett volna
kreatívabb megtévesztési módokat kitalálni, de leállítottam.
Mama néha túlzásba vitte a kreativitást.
– Cockynak is vehetnénk valami finomat! – lódítottam.
– A biztonsági kamerák akkor is ott vannak – felelte, és
megrázta a fejét. – Nem.
Elhúztam a számat. Aztán támadt egy ötletem.
 99. fejezet

–Ú GY FOGUNK KINÉZNI, MINT A RABLÓK.

Summer komoly arccal nézett az ebédlő asztalára kitett két

zacskóra.
– Igazad van – ráncolta a homlokát. Aztán izgatottan
felpillantott. – Ki kellene dekorálnunk őket.
Cole rosszalló arcot vágott, bár nehezen tudta megállni, hogy
el ne vigyorodjék. Summer izgalmában tapsolt, és Cole abban a
percben tudta, hogy sosem lesz képes nemet mondani neki.

– Ez hülyeség. – Megrángatta a papírzacskó alját, és

megvakargatta a nyakát, ahol a zacskó széle csiklandozta.
– Hallgass! – felelte Summet éneklőn, áthajolt a
sebességváltón, és megigazította a zacskót. A lyukak egyszerre
pontosan Cole szeme elé kerültek. Most éppen szembenéztek
egymással, de Summer zacskója eltakarta a vonásait, csak a
szeme csillogott a két ovális kivágáson át, amelyek sokkal
nőiesebbek voltak, mint a két egyszerű kör, ami Cole-nak jutott.
Kék szemfestékkel színezte körbe őket, hatalmas pillákat rajzolt
feléjük, gondosan ívelt szemöldököket, mindezt a
harmincdarabos filctollkészlettel, amit az irodában találtak.
 – A sminked fantasztikus – súgta oda Cole; hirtelen nagyon
is tudatába került, hogy Summer az ő combján támaszkodik.
– Köszönöm – súgta vissza a lány, aztán felkuncogott. – Bár
azt hiszem, meg kellene nézetned azt a szemölcsöt. Igazán
aggasztó.
Ó, igen, a szemölcs a zacskóarcán, amit muszáj volt
odarajzolnia. Még egy vékony szőrszálat is biggyesztett a
tetejébe, és ezzel máris elcsúfította Cole rajzolt mását. Cole még
rátett egy lapáttal: ráncokat húzott a homlokára, táskákat festett
a szeme alá.
– Idegesnek tűnik – jegyezte meg Summer, és gyorsan
odafirkantott a szája széléhez egy lelógó cigarettát. – Tessék –
mondta diadalmasan. – Most már oka is van rá.
– Tüdőrák? – találgatta Cole.
– Nem! – Summer megtaszította a vállát, és Cole szerette
volna lesöpörni a zacskókat az asztalról, és ott helyben a
magáévá tenni, miközben a filctollak elgurulnak, és a lány haja
szétterül a diófa asztallapon. De nem tette: hagyta, hogy
Summer befejezze.
– Rossz a lehelete, és elszíneződtek a fogai – magyarázta
komolyan. – Ezek súlyos mellékhatások.
– És ezért aggódik az én zacskóemberem.
– Igen – nyomta meg a szót a lány, aztán egy dinnyepiros
filccel kiszínezte a saját álcája száját.
Cole most azt a szájat nézte, aztán ösztönösen előrehajolt, és
rányomta a sajátját, két réteg recsegő, barna papíron át. Summer
keze megszorult a combján, és már vége is volt.
 – Végeztél a csábítással? – kérdezte csillogó szemmel. – Be
akarok jutni, mielőtt elkened ezt a rémesen drága Crayola rúzst.
– Végeztem.
– Akkor induljunk! – Summer a levegőbe lendítette az öklét,
és kinyitotta Cole ajtaját; inkább átmászott rajta, mint hogy
kinyitotta volna a sajátját. Cole nem bánta, sót. segített neki,
közben alaposan megfogdosta; a lány felsikoltott, mielőtt
mindkét lába földet én volna.
Majdnem tizenegy óra volt; rajtuk kívül még négy kocsi
parkolt az áruháznál, nem számítva a dolgozók autóit a másik
oldalon. Cole lelassította a lépteit, ahogy Summer a bejárat felé
indult, és átugrott egy elválasztó szegélyt. A lány visszafordult,
látta, hogy lemarad, visszanyúlt érte, és elkapta.
– Gyere már, te nyuszi! Légy férfi! – Oldalra billentette a
zacskó miatt aránytalanul nagy fejét, és Cole elvigyorodott a
papír alatt.
Ostobaság volt.
Nevetséges volt.
Amellett Summer ötlete volt, és Summer nevetett, és Cole
semmi pénzért nem mondott volna ellent neki. Hagyta, hadd
húzza magával a lány. Beléptek a főbejáraton. Papírzacskóstól. A
beléptető – idősebb, alacsony, pocakos férfi – mosolyogva
fordult feléjük, de aztán megdermedt, a meggyújtatlan szivar
csaknem kiesett a szájából.
– Üdv, Bob! – csilingelte Summer, elragadta tőle a
bevásárlókocsit, és tolni kezdte.
 – Üdv, Summer! – felelte a férfi elnyújtva, és a szivarja
tényleg leesett, ahogy nézte a lányt bevonulni. Lassan, óvatosan
biccentett Cole irányába. – Üdv, Mr. Masten!
Cole megszokásból rámosolygott, aztán rájött, hogy amaz
nem látja, és bólintott.
– Jó estét! – Néhány futólépéssel utolérte zacskó-barátnőjét,
és odahajolt hozzá.
– Tudja, hogy mi vagyunk azok – mormolta.
– Hát persze hogy tudja – felelte Summer. Hatalmas feje
felé fordult, mogyorószín szeme fénylett. – Mr. Masten, engedje
meg, hogy üdvözöljem a szépséges Walmartban.
Azzal megállt egy széles folyosó közepén, széttárta a karját,
meg-pördült, pukedlizett a semminek, és nevetett.
– A lista – emlékeztette Cole.
– Ó, igen! – Summer fél kézzel a táskájába túrt, a másikkal
a zacskót tartotta a helyén. – Itt van. – Ahogy kirázta, egy kék
kötényes pénztáros lépett a sorukba, hogy megbámulja őket. –
Kukorica, sajtszál, tészta, káposzta, gyümölcssaláta, szárított
borsó, műanyag flakonok, jégkrém és tejszínhab. – A végét már
úgy hadarta, mintha az egész egyetlen hosszú szó lett volna.
– Tejszínhab? – ismételte Cole zavartan.
Summer megrántotta a zacskója alját, mintha meg akarna
bizonyosodni róla, hogy még a helyén van.
– Mindig szerettem volna, ha egy férfi lenyalogatja rólam a
tejszínhabot. Scott sosem volt ennyire… kalandvágyó. – Vállat
vont, megrázta a fejét, amitől a zacskó egy kissé elmozdult. –
Talán te vagy az utolsó esélyem.
A nő azt hiszi, hogy a tejszínhab nagy kaland.
 – Rendben – felelte Cole lassan. – Tejszínhab.
Summer oldalra hajtotta a fejét.
– Az arcod olyan szomorú, nem tudom eldönteni, hogy ez
most jó ötlet vagy sem.
Cole közelebb lépett, és lenézett a rajzolt, nagy szemű, piros
szájú arcba.
– Te nő, szerintem hihetetlen ötlet. A teljes készletet fel
fogom vásárolni.
Summer felkacagott. Ez a fegyverszünet volt a világ legjobb
ötlete.
– Tetszik, ahogy kimondod, hogy „te nő”. És ne legyél
ennyire mohó. Ez itt a Walmart, legalább egymillió lesz
készleten.
Cole örült, hogy Summer nem látja az arcát. Tetszik, ahogy
kimondod, hogy „te nő”. Rengetegszer el akarta ismételni. Már csak
egy hónapig tart a forgatás. A váratlan gondolat kijózanította.
Ennyi idő nem elég, hogy kiderítse: valódiak-e a szex utáni
érzései. Nem elég, hogy igazán elnyerje Summer szívét.
 100. fejezet

A ZT JAVASOLTAM, VÁLJUNK KETTÉ, mert az oszd meg és uralkodj

elve volt a legjobb egy nagyáruház legyőzésére. Cole

azonban azt mondta, nem, együtt kell maradnunk, és annak az
öregemberes zacskóarcnak nem tudtam ellentmondani.
Állandóan viselnünk kellene ezeket. A rajz mögé rejtőzve nem
féltem semmitől, mintha a szavak, amiket kimondok, nem is az
enyémek lennének, hanem egy másik, bátrabb, magabiztosabb
emberé. Tejszínhab? Ez meg hogy jutott az eszembe? És még azt
is közöltem vele, hogy szeretném, ha lenyalogatná rólam? Le
kellett volna dermednem, de ehelyett szabadnak éreztem
magam.
Végigsétáltunk a teljes bolton. Megálltunk a
napszemüvegeknél, bár a zacskófejekre nem tudtuk rendesen
felpróbálni őket, aztán a játékoknál, ahol heves vitába
bonyolódtunk a társasok és a kirakósok előtt. Végül a Tabu! és a
szókirakó mellett döntöttünk, de aztán belekeveredtünk egy
cigánykerékversenybe.
Cole száz dollárba fogadott velem, hogy nem tudok
megcsinálni három cigánykereket egymás után anélkül, hogy a
zacskóm leesne (nyertem, a hajam a helyén tartotta), aztán én
ajánlottam fogadást, dupla vagy semmi, hogy ő meg egyáltalán
nem tud három cigánykereket vetni anélkül, hogy elesne.
Mondanom sem kell, összesen kétszáz dollárt nyertem.
A kisállatrészlegen történt meg. A játékokon vitáztunk. Cole
a zacskó mögött fojtottan erősködött, hogy mivel Cocky
baromfi, aligha élvezné a macskajátékokat, én meg azt
ismételgettem, hogy mivel Cocky baromfi, aligha van szüksége
játékra egyáltalán. Cole akkor lerakta a nevetséges, pici
kutyanyakörvet, amit nézegetett, és a bevásárlókocsi és a teste
közé húzott, aztán a fogót megmarkolva csapdába is ejtett.
Hiába tekeregtem, a végén még az egyik lábát is az enyém
köré kanyarította, hogy magához szorítson.
– Csókolj meg! – mondta. Abbahagytam a vergődést, és
már nem is akartam olyan erővel eltolni magamtól.
– Most? – nyikorogtam. Elfordítottam a fejem, hogy
végignézzek a soron; a zacskóm elmozdult, a bal szememmel
hirtelen nem láttam semmit.
Cole eleresztette a kosarat, és lerántotta a fejemről a zacskót,
teljesen összekócolva a hajamat, és a kosárba dobta, aztán
lesimította összeborzolt tincseimet.
– Cole – suttogtam. – A kamerák.
– Nem érdekelnek a kamerák – morogta, lehúzta a saját
zacskóját is, és az enyém mellé dobta. A keze a tarkómra tapadt,
és a pillanatok összeolvadtak.
Tudtam, hogy utálnom kellene, de megcsókoltam, ott, a
kisállatápolási cikkek előtt. Az elmúlt hónapokban, amióta
ideköltözött, már amúgy is elveszítettem ezt a célt a szemem
elől. Hagytam, hadd csókoljon, és akármilyen mélyen kerestem,
nem találtam magamban utálatot iránta.
 101. fejezet

A Z ÁLCÁNKNAK EZZEL LŐTTEK, igaz, a boltban amúgy is

mindenki tudta, kik vagyunk, de azért visszatettük a fejünkre a

zacskókat, úgy vásároltunk tovább. A csók megváltoztatta a
dolgokat. Cole nem vette le rólam a kezét, a derekamon
pihentette, a hajammal játszott, az ujjait végighúzta az ujjaimon,
amikor megálltunk valamit megnézni. Találtam neki egy
hatalmas cowboykalapot, amit a fejébe tudott nyomni, és amitől
az aggodalmas rajz-arca kísértetiesen emlékeztetni kezdett egy
vidéki Robert DeNiróra. Cserébe élénk rózsaszín fülbevalót szúrt
a zacskóm oldalába.
– Nagyon szexik vagyunk – jegyeztem meg az egyik
próbafülke tükrébe nézve. Hirtelen eszembe jutott valami, és felé
fordultam. – Fényképautomata!
– Micsoda? – Megigazította a kalapját a tükörben. – Jó ég,
ebben a tökfödőben milyen nevetségesen nézek ki!
Megállt a keze, amikor felfogta, mit mondott, aztán
mindketten nevetésben törtünk ki.
– Csináljunk egy képet a fényképautomatánál! – erősködtem.
– Van fényképautomata is? – Nem láthattam, de szinte
biztosra vettem, hogy kétkedőn felvonja a szemöldökét.
– A fényképkidolgozó gépnél lehet szelfizni. Gyere már! –
Megragadtam a kezét, és magammal húztam, a kocsival együtt,
az elektronikai részleg irányába. Magam sem voltam egészen
biztos a dologban, de amikor megálltunk a szerkezet előtt,
kiderült, hogy igazam volt. Hármasával lőtte a fotókat; tíz
sorozatot csináltunk. A részleg kiszolgálólánya buborékot fújt a
rágójából, és úgy nézett ránk, mintha bolondok lennénk.
Bolondok is voltunk. Volt valami ebben a férfiban –
mindegy, hogy szexeltünk-e, vagy a kamerák előtt csókolóztunk,
vagy az éjszaka közepén kilencszáz dollárnyi holmit vásároltunk
össze a Walmartban ami egészen megbolondított. A pénztáros,
egy rövid, barna hajú lány, akivel együtt jártunk középiskolába,
szatyrokba tette a holmijainkat, visszaadta Cole-nak a
hitelkártyáját, és felém biccentett. Rámosolyogtam, és eszembe
jutott – ez volt az első sötét pillanat, amióta beléptünk a boltba –,
hogy vajon ő is egyike volt-e a névtelen forrásoknak.
Kitoltuk a kocsit az épület elé. A parkolóban sötétség
fogadott, egyetlen lámpa sem égett. Az orrunkig sem láttunk.
Megálltunk; a bevásárlókocsi kereke nyikorogva fékezett le.
És csak néztünk.
 102. fejezet

T ÍZ PERCCEL KÉSŐBB, amikor már berakodtunk a kocsi hátuljába,

megtudtuk, hogy az áramszünetet az elosztóállomás hibája

okozta. Részletesebben is el tudnám magyarázni, ha bármit is
értettem volna a szakszövegből, amit a benzinkúton hallottam
Carltól. De csak okosan bólogattam, és megkérdeztem, hogy a
kettőt két dollárért akció a Rolos csokira is vonatkozik-e. Nem
vonatkozott.
A visszaúton a Gödör felé kanyarodtunk. Cole beszélt a
biztonságiakkal, akik megnyugtatták, hogy ügyelnek az
áramszünet leple alatt esetleg besurranó vandálokra.
Amikor továbbhajtott, kinevettem. Vandálok? Ez itt Quincy.
Ha bajkeverőkre számítanak, a biztonságiak unatkozni fognak.
Még tettünk egy utolsó kört a városban, aztán
hazahajtottunk, vigyázva, hogy el ne üssünk egy őzet. Amikor
visszaértünk a hosszú behajtó végén álló, holdfényben fürdő
fehér házhoz, átnéztem a sajátunkra, és mamára gondoltam.
Mostanra már biztosan alszik. Nem is vette észre, hogy
áramszünet van – mégis fura volt a gondolat, hogy egyedül van
a házban. Ha pedig elköltözök, mindig egyedül lesz. Ez a
gondolat is fura volt, mint mindig, amikor csak korábban
felmerült. Hozzá fogok szokni. Muszáj lesz. Természetes, hogy a
gyerekek felnőnek, és kirepülnek a fészekből.
 A Kirkland-ház nappalijában táboroztunk le. Megkerestem
és meggyújtottam a gyertyákat, amitől a hatalmas helyiség
reszkető, sárga fénybe borult, aztán rám tört a látomás, amint a
lángok felzabálják a felhólyagosodó tapétát, és gyorsan elfújtam
néhányat. Négy maradt. Ez elég volt, hogy látni lehessen, bár
éppen csak a lényeget. Mindent szétpakoltunk a nappaliban,
Cocky ott kapirgált a holmik között. Egy helyen odapiszkított a
padlóra, Cole mögött; egy intéssel jeleztem neki, merre
forduljon, és odadobtam egy csomag törlőkendőt. Aztán
feltettem az új cowboykalapját, feltéptem egy Nerds cukor
zacskóját, és rágcsálni kezdtem, amíg a zsákmány között
turkáltam.
Cole visszatért, és felkapta a kakast, én pedig odanyújtottam
neki a szárított borsós zacskót.
– Ezt szórd be neki a kádba. Imádni fogja, hogy
kiszedegetheti az alomból. – A nyúlós cukortól alig tudtam
érthetően beszélni, de Cole bólintott, fogta a zacskót, és kiment a
fürdőbe. Majd muszáj lesz egy kinti ólat építeni Cockynak, máris
túl nagy, hogy bent lakjon, akármennyire szeretne is Cole
díszmadarat csinálni belőle.
Elhúztam cukorkával teli számat. Majd Cole csinál neki
baromfiólat. Ostobaság volt a részemről azt gondolni, hogy
továbbra is együtt játszunk majd, csak mert a szex vele
lerombolta a teljes világomat, és egészen másként építette fel
újra. Csak mert remekül szórakoztunk, és felelőtlenül
csókolóztunk a Walmart közepén. Akárhány darabra törik majd
a szívem, amikor Cole Masten elmegy a városból, az az én
dolgom lesz, nem az övé. Ezt kellett észben tartanom.
 – Nem működik a lámpája.
Felnéztem. Cole állt a nappali homályos sarkában, a fürdő
mellett. Vállat vontam.
– Na és? Már nem muszáj melegíteni. Csak addig kellett,
amíg naposcsibe volt.
– Nem bánnád, ha kiülnénk a hátsó verandára? Csak amíg
az áram visszajön. – Úgy fogta a hóna alatt Cockyt, mint egy
focilabdát; egy focilabdát, amelynek közben a mellkasát
simogatta.
Nyakon ragadtam az egyik frissen vásárolt borosüveget, és
feltápászkodtam.
– Persze. Viszem a poharakat.

A harmadik pohár után a vállára hajtottam a fejem – a lábunk

lelógott a veranda szélén –, és elhatároztam, hogy mesélek neki a
Pokolbéli Próbavacsoráról. Cocky elbóklászott valahová a
sötétben, csak néha hallottuk a kotyogását az udvar távolabbi
feléről. Cole időnként benyúlt a zacskóba, és kihajított egy marék
borsót a fűbe. Cyndi Kirkland jövő nyáron majd gyomlálhatja ki
a borsópalántákat, és átkozhatja Cole nevét. Valamikor,
miközben a második pohár bort kortyolgattuk, a keze rátalált az
enyémre, az ujjaink összefonódtak és úgy is maradtak. De három
pohár kellett, hogy a fejem a vállán kössön ki, és kinyíljon a
szám.
– Őrültség volt, amit azon az estén csináltam – közöltem
minden bevezetés nélkül. – A cikkben igazat írtak a történtekről.
 – Az őrültség nem mindig rossz dolog. – Csak ennyit
mondott, és én örültem neki. Nagyot sóhajtottam, aztán most
először végigmondtam a teljes történetet.
 103. fejezet

E GY FARMON NÉHA TÖRTÉNNEK DOLGOK. Kórház nincs a

közelben, ha pedig baj van, még Tallahassee is túl távol van.

Úgyhogy voltak készleteink. Például ipekakuánaszirupból. Ha
egy gyerek, egy ostoba felnőtt vagy egy állat megevett valamit,
amit nem kellett volna, az ipekakuána heves hányást okozott,
ami kitisztított minden mocskot.
A Terv kivitelezése során is ipekakuánáért nyúltam.
Könnyű volt véghez vinni. A vendéglő créme brùlée-t kínált
desszertként, bogyós gyümölcsökkel. A szirupot egy
laposüvegben a combomra erősítettem. Az első köszöntők után
elnézést kértem, és kimentem, el a mosdók mellett, egyenesen a
konyhába. Megöleltem Ritát, a szakácsot, aztán felemeltem az
üveget.
– Nem bánod, ha egy kis extra finomsággal kényeztetem a
főasztalt?
Mindössze ennyire volt szükség. Száraz vidék vagyunk,
alkohol legtöbbször csak az otthoni falak között található. Rita
rám mosolygott.
– Csak csináljunk úgy, mintha nem is láttalak volna. A tálcák
meg vannak számozva, az egyes a tiétek.
Szívesen mondtam volna, hogy tétováztam, hogy a kezem
megremegett az üveg ezüst nyakán, ám ez hazugság lett volna.
Két nap forrongó dühe, egy óra udvarias beszélgetés az asztalnál
az áruló barátaimmal… mindez hajtott előre, és egy perccel
később úgy léptem ki a konyhából, hogy mind a tizenkét
desszertet megfűszereztem.
Ezután már nem volt más hátra, mint visszaülni,
kortyolgatni a pezsgőmet, és várni.
Az ipekakuána hatása hirtelen. Kirobbanó. Ha túl sokat adsz
be valakinek, kárt is tehetsz benne. Én nem adtam be túl sokat;
adagonként nagyjából egy decit. Ragyogóan kezdődött: Scott
volt az első áldozat. Láttam, ahogy eszik, és felálltam, hogy
hátralépjek, a falhoz, a (frissen manikűrözön!) kezemben a
pezsgőspohárral. Bridget észrevette, hogy felkeltem, és különös
pillantást vetett rám, közben már merő megszokásból oldalba is
könyökölte Corrine-t, hogy figyelmeztesse. Corrine rám nézve
vállat vont, és ő is belekezdett a desszertjébe. Egyenesen
Bridgetre meredtem, amíg ő is le nem sütötte a szemét az
édességre, mintha az lenne a legfontosabb dolog az életében.
Abban a percben úgy is volt.
A főasztalt a teremben hosszában helyezték el, mindkét
oldalán három pár ült, Scott meg én szorosan egymás mellett a
keskenyebbik részén, mert az esküvőkön az a szokás, hogy a
házaspárt előre, középre ültetik, akkor is, ha így egy szelet húst
nem tudnak egymástól felvágni.
Nekidőltem a rózsás tapétával borított falnak, és az órára
néztem. A nagy ezüstszerkezet úgy nézett ki, mintha a
polgárháború idejéből maradt volna meg. Négy perccel azután,
hogy Scott berakta az első falatot áruló szájába, megtörtént.
Éppen Bobbie Jóhoz beszélt a balján. Nem tapogatta a gyomrát,
nem szorította a kezét a szájára, nem próbált kifutni a vécére.
Csak kinyitotta a száját, és máris ömlött a hányadék, eláztatva
Bobbie Jo levendulaszín kardigánját, amit mélyen kigombolt
nevetséges mellein. Bobbie Jo akkorát sikoltott, hogy a teremben
mindenki odanézett. Kuncogva figyeltem, ahogy Bobbie Jo
kísérője, az unokatestvére, Frank, megpróbálja eltolni magát az
asztaltól, de Scott ezzel még nem ürült ki; a második roham
akkor tört rá, amikor fel akart állni. A székét már hátratolta, az
asztalra támaszkodott… és akkor újra okádott. Sült
zöld paradicsomot ettünk. Egy rágatlan darab megakadt Scott
tanújának, Bubbának a fülén; Bubba egy másodpercig próbálta
lerázni, de aztán őt is elkapta a görcs, és cserébe beterítette
Scottot és Tarát.
Rémes folyamat volt; három percen belül mindenkinél célt
ért a gyógyszer, és ahogy romlott a helyzet, a teremben már
mindenki odafordult, és egymás közt mormolva azt figyelte, mi
történik. Stacey esett el először; a szája és az álla már csupa
hányadék volt, a kezével takarta el az arcát, úgy próbált csattogó
magas sarkakon menekülni, de elcsúszott egy tócsában.
Hallottam a loccsanást, amikor a ruhája, egy Calvin Klein
kreálmány, amivel el is dicsekedett, a mocsokban landolt. Ő is
sikoltozni kezdett, mint akkor már többen, megpróbált vékony
lábára állni, de ismét megcsúszott, újrakezdte, ismét sikertelenül.
Nehéz felállni, ha nem tenyerelsz le. Nehéz letenyerelni egy
emberi gyomortartalommal beterített padlón.
Az egyik szemlélő azt mondta a Variety magazinnak, hogy a
helyzet „majdnem olyan volt, mint a cirkuszban, az ember azt
se tudta, hova nézzen". Ezzel teljesen egyetértettem. A
katasztrófát követő héten a videós undorodó hangon
megkérdezte, akarom-e a felvételt. Végül is már kifizettem.
Elfogadtam, leültem a nappaliba, és beraktam a DVD-t a
lejátszóba.
Akkor éreztem először bűntudatot. Az én gyomrom is
felfordult. Nagy felbontásban láthattam, ahogy Tara szegény,
kedves barátja előrehajolt. Ahogy az első osztályos tanítóm, az
idős Mrs. Maddox a kijárat felé botorkál a kavargó tömegben.
Ahogy a tiszta ruhájú embereket összemocskolják a sikítozó,
okádó koszorúslányok. Az ártatlanok is kaptak bőven, mert a
kijáratnál jókora torlódás alakult ki.
– Gonosz dolog volt – jelentettem ki halkan. – Gonoszság
volt mindenki előtt megcsinálni, főleg egy olyan városban, ahol a
látszat és a méltóság mindennél fontosabb.
Nehéz tisztelni valakit, miután végignézted, hogy hányja
végig a saját nagyanyját, aztán próbál kimenekülni. Ez Corrine
volt; a kilencvenkét éves nagymamája éppen azt a szerencsétlen
pillanatot választotta, hogy Corrine széke támlájába
kapaszkodva ráköszönjön.
– Nem éppen ezért csináltad? Hogy megbüntesd őket?
– Igen, de… túl messzire mentem. – A koszorúslányokat
nem sajnáltam, a többieket azonban igen. Mr. és Mrs.
Thompsont is. Még most is összerándulok, ha az arcukra
gondolok: annyi pénz ment pocsékba, a fiuk tökéletes estéje
meghiúsult…
Mindenki azonnal rájött, hogy én tettem. Talán mert
tébolyultan vihogtam a falnál állva, a tülekedést figyelve.
Amikor Rita felém bökött lisztes ujjával, én csak vállat vontam,
megerősítve a gyanút. Nem mintha valaha is el akartam volna
titkolni. Azt akartam, hogy tudják. Azt akartam, hogy rájöjjenek,
mit tettek, mit tett Scott és Bobbie Jo. Azt akartam, hogy
megértsék: Summer Jenkinsszel nem lehet büntetlenül packázni.
Fiatal voltam, lázadó és önző. A város pedig megfizetett. Az
a dicsőséges óra volt az utolsó, amit a nap melegében
élvezhettem. Utána Quincy elitje kemény, dermesztő jégréteggel
zárta el magát előlem.
– Nincs rájuk szükséged. – Cole felemelte és megcsókolta a
kezem. Odafordultam hozzá.
– Tudom. Csak azt akartam, hogy lásd…
Lásd, miféle ember vagyok. Ezt akartam kimondani.
Szerettem volna, ha abbahagyja, amit egész este csinált, ha nem
néz rám úgy, mintha tündérporból lennék. Mégsem fejeztem be
a mondatot – alighanem azért, mert élveztem, ahogy rám nézett.
Nem akartam az egészet tönkretenni. Bevallottam, mit tettem. A
cikkben egészen pontosan írták meg, akármilyen szörnyű volt JS
elolvasni. De hozzá akartam adni a saját motivációimat is.
Innentől kezdve Cole-on múlik, hogy dönt.
– Én inkább soha nem csalnálak meg – nézett rám, és
megveregette a lábát. – Gyere közelebb!
Nem tettem fel kérdéseket, csak engedelmeskedtem, amíg
végül már az ölében ültem, oldalvást, előrenyújtott lábbal. A
fülem mögé simította egy tincsemet, a másik keze a derekamat
fogta.
– Téged egyetlen épeszű ember sem csalna meg.
Ha korábban kérdezte volna valaki, hogy Scott kalandja
okozott-e nálam önértékelési válságot, rávágtam volna, hogy
nem. Azt feleltem volna, hogy Scott hülye, Bobbie Jo egy ribanc,
és az egésznek semmi köze hozzám.
Ez az egyszerű mondat azonban, ilyen mély meggyőződéssel
kimondva… feltárt egy mély repedést a lelkemen, amelyről
magam sem tudtam, hogy ott van, mégis csontig hatolt.
És amelyből sötét hullámként tört elő a bizonytalanság és a
szomorúság.
Úgy tettem, mintha nem érdekelne, hogy a városlakók
szeretnek-e.
Úgy tettem, mintha nem akarnék saját otthont, gyereket és a
férjezett, Thompson nevet hozzá.
Úgy tettem, mintha azok a lányok mind libák lennének,
nekem viszont volnának valódi barátaim, akik időközben
felnőttek és elköltöztek, de ez nem baj, mert nekem
megmaradtak a könyveim és a mamám és a lusta, napsütötte
nyári délutánok.
Rengeteg tettetés, rengeteg tagadás, rengeteg érzelem volt
beletömve abba a résbe, és Cole Masten egyszerre mindent
kirántott onnan ezzel az egy mondattal, azzal, ahogy
megérintette a nyakamat lágy, édes csókjával.
Téged egyetlen épeszű ember sem csalna meg.
Egy épeszű ember mégis megtette, és ez fájt.
– Hihetetlen vagy, Summer. Azt hiszem, megijesztette a
szépséged az erőd és az a hihetetlenül nagy szád. Szerintem
elbizonytalanodott tőle, és keresett egy nőt, akinél jobbnak
érezhette magát.
Azzal újra megcsókolt, ezúttal határozottabban, én pedig a
hajába, a karjába kapaszkodtam, és éreztem, ahogy az a repedés
végre bezárul, most, hogy a mocsok mind kitisztult. Meg
akartam kérdezni, hogy komolyan gondolja-e, hogy tényleg így
érez, vagy ez csak egy újabb hollywoodi szarság, de amikor
megszakítottam a csókot, elhúzódtam, és az arcába néztem, már
tudtam. Tudtam, hogy még sincs teljesen eltelve önmagával. És
ugyanabban a pillanatban arra is rájöttem, hogy az összes
érzelem, amit magamba fojtottam – az önvédelemből eredő
konfliktus, az utálat, a vonzás mind ott volt benne is. A
szemében, az arcán még ennél is többet láttam. Többet annál,
amit a tündérpor pillanatnyi mágiája jelentett volna.
Valami mélyebbet, teljesebbet, valódit.
Elfordultam az ölében, hogy szembenézhessek vele, hogy
meglovagolhassam. A háta mögött keresztbe tettem a bokáimat a
veranda deszkáin. Egészen közel voltunk egymáshoz, és amikor
végighúztam az ujjamat az ajkán, a szeme lecsukódott.
– Látlak – suttogtam. A zöld szempár újra rám nézett, a
szemöldöke ráncba szaladt; azt is végigrajzoltam az ujjammal. –
Jó ég, ilyen rutinosan játszod a seggfejet, hogy távol tartsd az
embereket?
– Nem seggfejség – mormolta válaszul, de az ajka már a
nyakamra tapadt, kóstolgatott, aztán finoman meg is harapott. A
keze a fenekem alá csúszott, és még közelebb húzott magához. –
Ilyen vagyok.
– Nem – ráztam meg a fejem, és az álla alá nyúlva
kényszerítettem, hogy rám nézzen, aztán megcsókoltam, és
eltoltam magamtól.
– Ez vagy te. És ez tökéletes. Szeretem ezt a feledet.
 Elakadt a lélegzete; nem mozdult, nem húzódott el. Azt
gondolta, hogy hihetetlen vagyok, szép és erős, de alighanem
nem kérte volna ezt; minden erőmet össze kellett szednem, hogy
folytatni tudjam. – A seggfej énedet is szeretem. Azt hiszem,
függő lettem.
– Te? – kérdezte, aztán hadarva folytatta. – Egyetlen percre
sem tudtam kiverni ezt a fejemből. – Becsúsztatta a kezét a
ruhám alá, egy ujját végighúzta széttárt lábaim között a bugyim
selymén. Ezt érdemli, aki ruhában telepszik egy férfi ölébe.
Aztán megismételte, keze az anyagnak feszült. Éhes pillantással
nézett rám. – Ezt. Ahogy ezt sem. – Az ajkamra tapasztotta az
ajkát, és éhesen, mohón csókolt meg. – Vagy ezt… – Lerántotta a
ruhámat a vádamról, tenyerét a mellemre tapasztotta, és már
erős kezének látványa is elég volt, hogy még szorosabban
préseljem hozzá magam. Éreztem, hogy kemény, és kívántam is,
mégsem volt elég. – De a leginkább tőled lettem függő – fejezte be
halkan. Lenézett a mellemre, a dereka köré fonódó lábaimra, a
csípőmön összegyűrődött ruhámra. – Nem bírok megállni. Azt
hiszem, soha nem leszek rá képes.
Nem azt mondta, hogy szeret. De amikor átfogta a
derekamat, hogy felemeljen, és velem együtt lecsússzon a fűbe,
aztán gyengéden lefektessen, amikor lehúzta a nadrágját, és
felhajtotta a ruhámat, amikor fölém kerekedett, a bőrömet
csókolta, amikor belém hatolt, a neve zihálva szakadt ki belőlem.
Abban a pillanatban elég volt. A tény. hogy Cole Masten
függővé vált tőlem, elég volt. A kijelentése, hogy Scott tévedett, a
hiba nem bennem van… több volt, mint elég.
 104. fejezet

V ALAMIKOR AZ ÉJSZAKA VISSZAJÖTT AZ ÁRAM. Hallottam, hogy

Cole feláll, hallottam a keret koccanását, ahogy becsukja az

ablakot, aztán visszafeküdt mellém, átölelte a derekamat, és
magához húzott. Meztelen voltam, a mellkasa a hátamnak
nyomódott, meleg volt és megnyugtató. Erős, birtokló keze a
mellemre simult. Elmosolyodtam, amikor gyengéd csókot
nyomott a nyakamra. Mondott is valamit, de már nem hallottam,
mert újra elnyomott az álom.
Reggel én ébredtem elsőként. Cole karja meleg és nehéz volt
a mellkasomon. A napfény már betűzött a sötétítő résein át;
pislogva próbáltam leolvasni az óráról, mennyi az idő. Negyed
tizenegy – jó sokáig aludtunk. Óvatosan kicsusszantam mellőle,
és lesétáltam a földszintre. Magamra kaptam a pólóját, ami a
nappali padlóján felejtődött, a saját bugyimat, ami valahogy a
lépcsőn kötött ki, aztán kiraktam Cockyt a hátsó udvarba. Ki is
nevettem rögtön, mert a tollait felfújva, szárnycsattogtatva
próbált megkergetni egy mókust.
A steak maradéka a hűtőben volt. Beledobtam egy
serpenyőbe, hogy kis lángon felmelegítsem, közben előszedtem
a tejet és a tojást. Kerülgetnem kellett a szivacslövő puska
golyóit, és elmosolyodtam, felidézve a késő éjjeli csatát. Én a
konyhát jelöltem ki bázisnak, Cole az ebédlőt, és szerezd-meg-a-
zászlót játszottunk egy kakasos zsebkendővel. Utána, amikor
bort iszogatva körbejártam volna, hogy felszedjem a
lövedékeket, Cole megemlítette a bejárónőt. Most, ahogy a
nappali világosságban végignéztem a csatatéren,
összerándultam.
Beleütöttem az utolsó tojást is a serpenyőbe. Cole akkor szólt
le az emeletről.
– Mi az? – kiáltottam vissza a lapáttal a kezemben; előttem
sercegett a tojás.
– Gyere vissza az ágyba! – ismételte kásásán.
– Gyere le reggelizni! – kiabáltam, azzal gyorsan
megkevertem a tojást, mielőtt odakapott volna. Hallottam
valami választ, de nem törődtem vele; csendben mosolyogtam.
Néhány pillanattal később meghallottam, ahogy a lába a padlóra
dobban, aztán kibotorkál a hálóból, le a lépcsőn.
– Jó reggelt! – Egy kicsit még mindig rekedtes volt a hangja.
Mosolyogva fordultam meg, az egyik kezemben a serpenyő, a
másikban a lapát, amellyel tányérra kotortam a rántottát, de
amikor megláttam, majdnem leejtettem a vasserpenyőt.
Meztelen volt, bal kezével igyekezett eltakarni a
merevedését, de sikertelenül: az félig kilógott a tenyere alól.
Megcsodálhattam kidolgozott hasizmát, szép testének ívét és
vonalát, a válla szélességét, domború mellkasát, a karizmai
feszülését, ahogy áthelyezte a kezét. .. és még mindig nem tudta
eltakarni az egészet.
– Jó reggelt! – vigyorogtam.
– Nem csinálhatsz reggelit az én pólómban, hacsak nem
akarod, hogy megfektesselek – jelentette ki szinte morogva, és
újra fogást váltott saját magán, miközben a tekintete tetőtől
talpig végigfutott rajtam.
– Nem ehetsz reggelit, amíg nem veszel fel nadrágot –
mutattam a lapáttal a hűtő mellett heverő ruhadarabra. Ó, igen,
a tejszínhab. Cole aggódott, hogy ha nem tesszük a hűtőbe,
megromlik. Én vetettem fel, hogy rakjuk be a kinti fagyasztóba.
Cole azonban a fogával húzta le a flakon kupakját, aztán
vigyorogva félrefordította a fejét, és kiköpte – ha láttam már
életemben ennél szexibb dolgot, nem emlékszem, mi volt az.
Talán csak az múlta fölül, ami ezután következett: Cole lassan
mögém lépett, megcsókolta a nyakamat, gyengéden megharapta
a vállamat, keze a kedvenc testrészemről a csípőmre vándorolt,
aztán felcsúszott a póló alá, végül a derekamon állapodott meg.
Félrehajtott fejjel lesett be a póló alá.
– Ejnye, Summer – ciccegett, de az ujja már a fehérneműm
szegélyét rajzolta végig. – Ez útban lesz.
– Nem lesz – figyelmeztettem, félretettem a lapátot, és már
készültem, hogy leszidom, amiért akadályoz a főzésben, de
amint visszafordultam, szorosan hozzám simult. Lenéztem,
aztán vissza magabiztos arcába, de akkor már át is karolt,
magához húzott, és a számra hajolt.
Nos… egy nő csak egy bizonyos mértékig aggódhat az étel
miatt, ha egy férfi meztelen, és érte eped.
Hátranyúltam, és eloltottam a lángot a hús alatt.
 105. fejezet

C OLE-NAK BEFELLEGZETT. Mindvégig azt gondolta, hogy ha

lefekszenek egymással, az érzés elmúlik; észhez tér majd,

visszanyeri az egyensúlyát. Ráébred, hogy Summer egy
hétköznapi lány, volt egy jó éjszakájuk, és ezzel a forgatás is
gördülékenyebbé válik, az ő élete Quincyben pedig simábbá. Az
éjszaka közepén azonban még mindig kitarcott a téboly, amikor
erőlködve próbált ébren maradni, hogy még egy kicsit átölelve
tarthassa a lányt. És reggel, amikor felébredt, cseppet sem volt
kevésbé őrült: eszeveszetten, kontrollálhatatlanul kívánta. Az,
hogy a reggeli illatát követve Summert a konyhában találta, az ő
pólójában, a kezében a lapátkával, csak rontott a helyzeten. Már
korábban is erősen vonzották a nők, imádott Nadiával szexelni,
de még soha nem tett rá senki ennyire mély benyomást.
Summerre nézve már a közös gyereküket látta a karjában,
elképzelte, ahogy a montanai tanchon fut a magas fűben, vagy
ahogy a bársonyszékben ül az Oscar-díj-kiosztón, és finoman a
karjára teszi a kezét, hogy valamit a fülébe súgjon. És ez az egész
halálra rémítette.
Most, miután túl voltak a konyhai szexen, megették a
reggelit, és elmosogatták az edényeket. Cole Summert figyelte,
amint megáll a nappali közepén, és lenyűgöző csípőjére teszi a
kezét. Láthatóan zavarta valami. Cole megkerülte a kanapét, és
megállt vele szemben.
– Mi a baj?
– Nem tudom ezt mindet hazavinni! – Summer az előző
esti zsákmány felé intett; volt közte egy kukoricapattogtató gép
(még sosem birtokolt ilyet), egy iPad (Cole erősködött),
minyonos pizsama és még négyszatyornyi minden más. Azt
tervezte, hogy este fel is veszi a pizsamát, de hála az égnek, ez
elmaradt.
– Elvihetlek. – Nem akarta elvinni. Vissza akart hajtani vele
a házához, összeszedni minden kacatját, és vele együtt
visszahozni. Le akart ülni, és kidolgozni a forgatási
ütemterveiket, az elkövetkező ötven évüket, listába szedni
Summer összes álmát, aztán sorra megvalósítani őket. Fel akarta
ültetni Brad DcLucát egy repülőre, hogy megölelhesse, amiért
idő előtt leküldte Quineybe, egyenesen Summer ajtajába, és ezzel
megmentette az élete hátralévő részét.
– A riporterek – emlékeztette Summer, és a körmét rágva
belekotort az egyik zacskóba.
– A riporterek kinyalhatják.
– Hah. – A lány előszedett egy csomag gyümölcsízű rágót,
feltépte, és Cole felé nyújtotta. – Kérsz?
– Nem. – Nézte, ahogy Summer kiszed, kicsomagol és a
szájába dob egy rózsaszín kockát. Gyereknek való rágógumi.
Gyereknek való rágógumit rágott.
Summer felfújt és kipukkantott egy buborékot, mielőtt
megint megszólalt volna.
– Mi az?
 – Beszélhetnénk?
Ostoba kérdés volt. Be kellett volna fognia a száját.
Hazavinni Summert. Hagyni, hogy minden a maga útján
menjen. Vagy ne -ez a kockázat volt, ami aggasztotta.
– Rólunk? – Újabb buborék pukkant. Cole leküzdötte a
vágyat, hogy megcsókolja, és megszerezze tőle a rágót.
– Igen.
– Rád ijesztettem azzal, amit tegnap éjjel mondtam? –
Ledobta a rágó csomagját, és karba tett kézzel kiegyenesedett.
Nem dacos volt; két kezét a hóna alá szorította, mintha saját
magát próbálná megölelni. Idegesség sugárzott belőle. Ilyennek
még nem látta. Nadia véletlenül sem reagált volna így: ő
játszmázott volna, elkerülte volna az egyenes beszédet, hogy
közben kérdésekkel és gyanúsítgatásokkal támadjon, oldalról. A
veszekedéseik kimerítőek voltak, alighanem ezért is kerülték
őket mindketten: Cole a tornaterem bokszzsákján vezette le az
indulatait, Nadia, a jelek szerint, más férfiakon.
– Nem. – Ez volt az igazság. Summer szavai, amelyeket
ezerféleképpen is lehetett értelmezni, attól függően, meddig
akart az ember álmatlanul heverni miattuk, nem ijesztették meg.
Hiszen a saját élő, ezerszínű érzelmeihez képest elhalványultak.
Lenézett a bevásárlószatyrokra, és azt kívánta, bárcsak más
alkalmat választott volna erre. Ha most megkérné Summert,
hogy üljenek le, túl komolynak tűnne, mégis, ott, a félhomályos
szobában állni, miközben a félrebillent ventilátor kattogott a
fejük felett, nem egészen olyan volt, ahogy elképzelte. Na nem
mintha egyáltalán valaha elképzelte volna. Ha elképzeli,
valószínűleg beragasztja a száját. Ebből a témából most csak
katasztrofálisan jöhet ki.
– Akkor mondd! – Summer válla ellazult kissé, és
halkabban rágta a gumit.
Cole mély lélegzetet vett, és a mélybe vetette magát.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Aki téged
megcsal, őrült. Az is őrült, aki mást akar, amikor itt vagy neki te.
Nekem itt voltál te, az igazi éned, az elmúlt tizennyolc órában, és
nem akarok mást. Azt hiszem, többé nem is fogok mást akarni. –
Közelebb lépett, és lepillantott a lány arcába. – Csak mondd,
hogy nem vagyunk csodálatosak együtt.
Summer a szoba egyik üres sarkába pillantott, aztán vissza
rá.
– Nem vagyunk azok, Cole. Ennek itt – intett körbe, a
keze egyetlen gyors mozdulatával darabokra törve Cole szívét –,
ennek még csak köze sincs ahhoz, amilyen Scott-tal volt. – Apró,
féloldalas mozdulattal megvonta a vállát. – Sajnálom.
– De… de hiszen azt mondtad, hogy szeretsz. Azt
gondoltam… – Cole hátralépett, a szemére szorította a kezét.
Abban a pillanatban az egész élete a pokolba süllyedt.
– Rémes színésznőnek neveztél – felelte Summer
mosolyogva. Cole zavartan felnézett. A rágóbuborék óriásira
nőtt, majd elpukkant.
– Vagyis színészkedtél nekem? – Gondolatban végigfutott az
éjszakájukon, de akkor Summer grimaszolt, odalépett hozzá,
átkarolta a nyakát, és cukros csókot nyomott az ajkára.
– Egek, de lassú a felfogásod – suttogta. – Igen, csodálatosak
vagyunk együtt. Nem, én sem akarok senki mást. Igen, te hülye
férfi, aki ugyanúgy nem akarod kimondani azt az egy szót, amit
minden nő hallani akar, mint az összes többi, én is szeretlek. –
Hátrahajolt, hogy folytassa, de Cole nem eresztette el. Szorosan
magához ölelte, és megcsókolta, és aztán tényleg ellopta a
rágóját, le is nyelte, végül pedig a vállára dobta a lányt, úgy vitte
vissza az emeletre.
 106. fejezet

A MIKOR MEGÁLLTUNK A HOLDEN-HÁZ BEHAJTÓJÁN, a kapu már

nyitva volt, az idegen autók pedig szépen felsorakoztak a ház

előtt. Amint a bennük ülők megláttak, mozgolódni kezdtek;
sorra kinyíltak az ajtók, és fotós felszereléssel teleaggatott
emberek léptek ki, hogy villogtassák a vakuikat, pedig a nap úgy
sütött, ahogy csak bírt.
– Biztos, hogy nem kellene felhívnunk Casey-t? – kérdeztem
idegesen. Cole megszorította a kezem.
– Hollywood első szabálya, bébi. Az istenek nem kérnek
engedélyt. Csinálj, amit akarsz, és ne felejts el mosolyogni! –
Üresbe tette a furgont, és csókra várva felém hajolt. Szélesen
elmosolyodott, amikor én is felé hajoltam; a tébolyodon fotósok
vakulnak fénye megvilágította az arcunkat.
Felkuncogtam, mire újra elmosolyodott, és lopott még egy
gyors csókot, mielőtt a kilincsért nyúlt volna.
– Gyere, fordítsuk fel a világot!
Én is kinyitottam a kocsiajtót. Egy idegen jelent meg előttem,
Lakers baseballsapkában és fekete pólóban, ami ebben a
melegben nem volt okos választás, a kezében egy
fényképezőgéppel, ami alighanem többe került, mint az én
kocsim. Udvariasan elmosolyodtam, mire felemelte a kamerát.
 A motorház előtt léptünk újra egymás mellé Cole-lal; felém
nyúlt, megfogtam a kezét, mire magához rántott, és a derekamat
átfogva hátradöntött. Riadtan felsikoltottam, amit persze
mindenki gondosan rögzített is; Cole lemosolygott rám, én pedig
a homlokomat ráncoltam. Aztán olyan hosszan csókolt meg,
hogy belepirultam.
– Elég lesz – mormoltam. – Azt hiszem, felfogták.
Elégedett mosollyal húzott fel.
– Még nem. – A derekamon tartotta a kezét, úgy indultunk
a ház felé. Az első ablakon megmozdult a függöny. Átfutott az
agyamon, hogy mama vajon mit gondol erről az egészről. A
lépcső tetején Cole átkarolt, és megfordult velem, szembenézve a
kiskertemen taposó hét vagy nyolc emberrel, akiket egyáltalán
nem érdekeltek a virágaim. Rámeredtem a legközelebbire, mire
ő bocsánatkérőn felemelte a kezét, és kihátrált a színes szirmok
közül.
– Miután beköltöztek erre a birtokra – kezdte Cole –,
feltételezem, tudják, ki ez a szép nő mellettem. Amit viszont még
nem tudnak, az az, hogy ő az enyém. Ha ujjat húznak vele, az én
csapatommal húznak ujjat, és ami még fontosabb, személyesen
velem. Ha valaha is ráveszem, hogy hozzám jöjjön, mind
eljöhetnek az esküvőnkre. A desszert crème brûlée lesz, ne
hagyják ki!
Hasba könyököltem, elég erősen, hogy összerezzenjen tőle,
de csak még szorosabban ölelt át, és hozzám hajolt egy újabb
csókra.
 – Csak vicceltem, bébi. Az esküvőt leszámítva. Vagy ez még
túl korai? – Felemelte a fejét, de a szemét nem vette le rólam, az
ajkára óvatos mosoly ült ki.
– Túl korai – jelentettem ki szigorúan. – Különösen azért,
Mr. Masten, mert ön jelenleg még házasember.
– Au! – rezzent össze. – Tapintatosabb is lehetnél, mint hogy
így szólíts.
– Mr. Mastennek? – kérdeztem, és kifordultam a karjából,
hogy kinyissam az ajtót. Hiába kapott utánam, gyorsabb voltam
nála.
– Átkozott nőszemély! – Beakasztotta az ujjait a ruhám
pántjába, és visszahúzott, mielőtt elfordíthattam volna az
ajtógombot. – Mondtam már, hogy szeretlek?
Nem feleltem, csak mosolyogtam. Akkor nyílt ki az ajtó: a
küszöbön mama állt, és ő is mosolygott, szélesebben, mint ahogy
valaha is láttam tőle.
 107. fejezet

Két nappal később

A TRÉLER FALAI BELEREMEGTEK A DÖRÖMBÖLÉSBE. A másik

oldalamra fordultam, és egy ujjal lustán oldalba böktem Cole-t.

– Nem bírok megmozdulni, te nő – nyögött fel. –
Tönkretettél. Felnevettem, de én is túlságosan gyengének
éreztem magam, hogy megmozduljak, főleg, hogy felkeljek,
felöltözzek, és kinyissam az ajtót.
– Azt hittem, van két óránk a következő jelenet előtt –
súgtam oda neki. Lehetetlen, hogy máris eltelt volna a két óra.
Még csak… – Felnéztem, de az óra a tréler fő helyiségében volt,
jó nyolclépésnyire. Inkább visszafektettem a fejem Cole
mellkasára.
Akárki állt kint, újra dörömbölt, türelmetlenül és erősen.
– Tegyünk úgy, mintha itt se lennénk – suttogta vissza Cole
hangosan; amikor fel akartam kelni, a karja rászorult a
derekamra.
Az ágyról csak egy ajtórésnyit láttunk a tréler nappalijából.
Amikor berúgták az ajtót, az feltűnt, ahogy a férfi is, aki rögtön
utána feldobogott a lépcsőn, majd megjelent a kisebbik helyiség
küszöbén. Sietve magamra húztam a vékony takarót, és
megpróbáltam rájönni, ki ó. Cole ügyvédje volt, DeRico vagy
valami hasonló. Itt. Miközben Cole trélerjének ajtaja félrecsúszva
hevert a földön.
– Basszus! – morogta Cole. Feljebb húzta rajtam a takarót, és
felült, saját magát egy párnával takarva el, aztán dühösen az
érkezőre meredt. – Mi a franc, DeLuca? Nem működik a
telefonja?
– Nekem maga ne dumáljon a kommunikációról! Azok után
ne, ahogy fogták magukat, és előadták azt a kis műsorszámot az
országos tévében a megkérdezésem nélkül! Nadia dühös. Még
annál is dühösebb. Személyesen nekem kellett végighallgatnom,
mert hagyott egy nyolcperces hangüzenetet a telefonomon,
amiben azt részletezi, miként fogja kiherélni magát.
Cole vállat vont.
– Lenne szíves tiszteletben tartani Summer magánszféráját,
és elhúzni innen a francba?
A férfi rám pillantott, és bólintott.
– Elnézést! – A szemembe nézem megvontam a vállam,
jelezve, hogy megbocsátok DeLuca hátat fordított, úgy sandított
vissza Cole-ra.
– Jövök már – csattant fel Cole. – Egy perc.
DeLuca becsukta a háló ajtaját. Cole visszahajolt fölém.
– Bocs, bébi! – Csókot nyomort a nyakamra, felugrott, és
felkapta a farmerét.
– Rendben lesznek a dolgok? Nadiával? – A felfordulásban
egyszerűen megfeledkeztünk róla; Cole még mindig
megszállottan rajongott értem, és minden aggályt elhessegetett
magától, amit Casey és Don is osztott az új kapcsolatunkat
illetően.
 – Már megállapodtunk – felelte, miközben inget rántott
magára. – Rendben vagyunk. Csak dühös. Ebben nincs semmi
különös. – Megszorította a lábamat, mert az volt a legközelebb
hozzá, aztán rám kacsintott. – Mindjárt visszajövök.
 108. fejezet

A BŐRHUZATOS, EGYENES TÁMLÁJÚ SZÉKET komolyan fenyegette

a veszély, hogy követi Cole trélerét a díszletszeméttelepre.

DeLuca rátámaszkodott, teljes súlyával a támlára nehezedett, a
bütykei elfehéredtek, az arca elsötétült.
Colé leült a kanapéra, és intett neki, hogy kezdheti.
– Rendben, mondja.
– Nadia megtámadta a békéltető megegyezést, azon az
alapon, hogy maga nem volt őszinte, és mindvégig együtt volt
Summerrel.
Cole félrehajtott fejjel próbálta megemészteni a híreket.
– De… ó meg azt a pöcs rendezőt szereti. Végig őt szerette.
Mi a francot számít, hogy én kivel mit csinálok?
DeLuca hosszan, elgyötörtén sóhajtott.
– Maga tudott a pöcs rendezőről. Mindketten tudtak. Nadia
szerint ő úgy egyezett bele a feltételekbe, hogy még van esély a
kapcsolatuk helyrehozatalára.
– Mi a halál? – robbant ki Cole-ból. – Ő adta be a
válókeresetet! Helyrehozni? – Felnevetett; csaknem beleszédült.
Úgy érezte magát, mintha ez az egész valaki mással történne. –
Szó sem volt arról, hogy Nadiával bármit helyrehozzak, már
azelőtt sem, hogy otthagytam Los Angelest.
 A hálószoba ajtajára nézett; azt szerette volna, ha Summer is
velük van. Nem tetszett neki a gondolat, hogy félreállították,
mintha köze se volna az egészhez. Bosszúsan fordult vissza
DeLuca felé.
– Maga mondta, hogy nem baj, ha szerelmes vagyok belé.
– Erről van szó? Nem volt olyan nagyon régen, hogy
megkérdeztem, mi van maguk között, és nem bírt választ adni.
– Szeretem – biccentett Cole egyenesen az ügyvéd szemébe
nézve. – Kétségtelenül.
– Pillanatnyilag két választása van. Summerrel marad, és
megfelezi a Palackot Nadiával, vagy félreteszi a viszonyt, rendezi
a kapcsolatát Nadiával és a sajtóval, és megtartja a filmjogokat.
Mindenestől.
Cole egy pillanatnyi tétovázás nélkül felelt.
– Rohadtul nem. Nadiáé lehet a fele, ha az kell neki.
– Biztos ebben? – DeLuca elengedte a széket, és közelebb
lépett, hogy Cole arcát tanulmányozza. – Képes lenne átengedni
mindennek a felét? Őérte?- intett a fejével a csukott hálóajtó felé.
– Maga mondta egyszer, hogy megtalálta a lélektársát.
Maga nem adott volna oda egy fél filmet, hogy vele tölthessen
egy életet?
Az ügyvéd szeme összeszűkült.
– Nem azt mondom, hogy végleg szakítsanak. Csak tegyék
félre ezt a kapcsolatot. Hat hónap és újra összejöhetnek. Újra
megpróbálhatják.
– Maga kockára tenné a kapcsolatát a feleségével? – vágta
rá Cole, és ez nem kérdés volt, inkább találat. DeLuca egy
pillanatig csak nézett rá, aztán rábólintott.
 – Nagyon különleges lehet – mondta halkan.
– Tényleg az – vigyorodott el Cole. – Most pedig húzzon a
pokolba, hogy visszamehessek hozzá.
– Nem akarja meggondolni? – erősködött DeLuca. –
Mégiscsak a gyereke feléről van szó.
– Nem – rázta a fejét Cole. – Ez csak egy film. Semmi más.
Néhány hónapja még elképzelhetetlennek tartott volna egy
ilyen kijelentést. Akkoriban a Pénz a palackban az egész életét
jelentette, és a lelkét is képes lett volna feldarabolni, ha ezzel
távol tarthatja Nadiától. Most azonban, hogy a kockázatnak csak
az árnyéka is rávetült az új szerelemre, a film minden értékét
elvesztette. Cole el akart végre szakadni Nadiától, el a sajtótól,
minden mástól, ami nem a vonzó szőke a hálószoba ajtaja
mögött. Talán az irt töltött hónapok tették: ezen a helyen nem
létezett tettetés és versengés. Talán az tette, hogy Summer által
új, éles képet kapott önmagáról, és meg akart változni.
– Nahát! – DeLuca hátba veregette, aztán kilépett a törött
ajtón, ahonnan ömlött befelé a nyári hőség.
– Szüksége van még rám valamihez? – szólt utána Cole.
– Ó, nem! – intett az ügyvéd. – A kevesebb mindig több.
Cole. A kevesebb mindig több.
Elsietett az emberek között. Az ajtóban álló Cole elkapta
Justin tekintetét.
– Már dolgozunk rajta – jelentette Justin, és valóban, két
szerelő jelent meg teli szerszámostáskával. Cole intett, jelezve,
hogy köszöni, biccentett a szerelőknek, aztán visszament a
hálóba, Summerhöz.
 A lány az ágy szélén ült; már visszavette a harisnyáját, és
éppen a cipőjét kapcsolta be.
– Minden rendben?
Cole a falnak dőlt.
– Az ajtóm talán más véleményen van, de egyébként minden
tökéletes.
Summer felállt, felhúzta a szoknyája cipzárját.
– Biztos? Tudni akarom, ha gondot okozok.
Cole előrelépett, és lenézett rá.
– Szeretem az orrod alá dörgölni, ha gondot okozol. De
nem, most sajnos épphogy túlságosan is jól viselkedsz.
Summer elmosolyodott.
– Este majd még gondolkodni fogok, hogyan okozzak
neked még több fejfájást.
– Nagyra fogom értékelni.
– Igen, igen, igen, szerelmesek vagytok, már mindenki tudja
– kiáltott be Justin a nappaliból. – Felöltöztetek? Mert el kellene
kísérnem a hősszerelmest Donhoz.
– Az te vagy – suttogta Summer gunyorosan, és Cole-t
elöntötte a vágy, hogy hanyatt lökje az ágyon, csak egy
pillanatra, amíg mogyorószín szeme lecsukódik a gyönyörtől.
Justin megköszörülte a torkát. Summer az ajtó felé taszigálta
Cole-t.
– Jön már! – kiáltott ki, amit Cole egy elégedetlen
grimasszal nyugtázott. – A forgatáson találkozunk – ígérte még,
aztán becsukta az ajtót, a saját ajtaját, éppen az orra előtt.
Colé bosszús arccal fordult meg. Justin nevetett.
– Adj Donnak tíz percet! Utána visszajöhetsz.
 109. fejezet

A FORGATÁS EGY KEDDI NAPON FEJEZŐDÖTT BE. Különös volt a

rövid hét, mint az iskolában, amikor már csak filmeket néztünk,

meg aláírtuk az évkönyveket – most is csak mászkáltunk fel-alá,
mint az elveszett gyerekek. Don állandóan mindenkivel
veszekedett, és az a néhány jelenet, amit újravettünk, csak a
megismétlése volt azoknak, amelyek elsőre nem lettek
tökéletesek.
Az után az éjjel után sokkal könnyebb lett Cole-lal forgatni.
Addig nem is vettem észre, milyen erővel tolom el magamtól,
mennyire harcolok a saját szívemmel. Amikor felhagytam a
harccal, az érzelmek áradása riasztó volt, részegítő, boldogító.
Egyszerre megértettem, mit jelent szerelembe esni. Ejtőernyő
nélkül zuhantam, és nagyon reméltem, hogy Cole majd elkap, ha
elérem a földet. Csak éppen nem volt alattam föld. Mindössze
Cole volt, és az öntelt mosolya, amely elszédített az első reggeli
pillanattól villanyoltásig. Néha felcsúsztatta a kezét a combomon
egy megbeszélés közepén, aztán a csábítás édességbe fordult,
amikor rátalált a kezemre, és megszorította. Gunyoros nevetése,
amitől korábban dühbe gurultam, most kábítószerként hatott
rám. Megértettem a nevetését, ismertem a mosolyát, a haragos
nézését és mindent, ami a kettő között volt.
 Egy héttel korábban tüzet raktunk a Holden-ültetvény
szélén, a tónál, pillecukrot pirítottunk, keksszel, csokival és
borral. Cole az anyjáról mesélt, és arról, mennyire szereti az
enyémet, és arról is, hogy milyen lesz az Életünk a Film Után, és
főleg mi lesz mamával. Cole el akarta utaztatni Kaliforniába, én
meg azt mondtam, hogy majd mama eldönti, hol akar élni. Még
sosem jártam Kaliforniában, de nem tudtam elképzelni ott
mamát azok után, ahogy Cole leírta az ottani életet. Még abban
sem voltam biztos, hogy magamat el tudom ott képzelni.
Neki meséltem el először, hogyan képzeltem a távozásomat
Quincyből. Azt hiszem, egy kicsit fájt neki; nem az érzéseit
bántotta, hanem talán érzékeny pontján érintette az ötlet. Sok
estét töltöttem az ágyamban fekve, a mennyezetet bámulva,
tervezgetéssel. Ragyogó terveket szőttem. Adnék egy nagyobb
összeget mamának, és rábíznám, válassza ki, amit szeretne. A
város szélén új házak épülnek, és nyolcvanezerért már téglából
felhúzott, három hálószobás, két fürdőszobás palotát kaphatna,
minden kényelemmel, amiben sosem volt része. Vagy ha mást
szeretne, a pénz az övé, csak rajta áll. Talán egy régebbi ház egy
darab földdel, távolabb mindentől, az egyik földút mentén? És el
akartam adni a furgont, lecserélni egy kevesebbet futott,
légkondis terepjáróra. Én pedig egy hűvösebb helyre költöztem
volna, talán Észak-Karolinába, egy városba, amely elég nagy,
hogy eltűnjek benne. Házat vettem, munkát találtam volna, talán
beiratkoztam volna egy főiskolára.
Ez volt a lényege – így sorakoztak az álmaim a szobám
sötétjében. Mielőtt találkoztam volna Cole-lal. Elmondtam neki
az egészet, és láttam, hogy nagyot nyel. Félrefordította a fejét, és
a holdfény kirajzolta a profilját. A riporterek előtt bohóckodtunk
az esküvővel, és a házában töltött éjjel óta elválaszthatatlanok
voltunk. De a jövőről még nem beszéltünk. Cole próbálkozott, de
én kitértem. Akkor azonban, ott, a tűznél, a tó mellett,
abbahagytam a menekülést, és szembenéztem a jövőnkkel.
– Mit szeretnél? A számunkra? – tettem fel a kérdést. Cole
elfordult, és az ölébe húzott, hogy szembenézzünk egymással.
– Nem az a kérdés, hogy én mit szeretnék. Azt akarom, hogy
boldog legyél. Ehhez azt kell tudnom, hogy te mit szeretnél.
– Azt hiszem, vissza akarok menni veled. Kaliforniába.
– Az nem egy olyan város, ahol eltűnhetnél, Summer –
felelte óvatosan, de nem tudta elrejteni az aggodalmat a
hangjában. – Akkor nem, ha mellettem maradsz.
– Nem baj. Nagy kislány vagyok, kibírom.
Rámosolyogtam, és láttam a tekintete változásán, hogy mi
következik, még mielőtt felém nyúlt volna. Ha Cole Masten
szeret valakit, az riasztó. A teljes szívét odaadja, és készen áll rá,
hogy valaki összetöri. A pillantása néha engem is aggodalommal
töltött el, ahogy a saját érzéseim is. A lelkünk találkozása ritka,
drága kincsnek tűnik. Ha valaha elveszítem, sosem állok talpra.
Ha ő veszít el engem – félek a gondolattól, mi válna belőle.
Már korábban tudtam, hogy a kedvéért megbirkóznék
Kaliforniával is, de a döntést, hogy meg is teszem, csak akkor
hoztam meg, ott, a tűz mellett, amikor a szőnyegre fektetett, és
szenvedélyes gyorsasággal vetkőztetett le.
Együtt bármivel szembe tudunk nézni.
 110. fejezet

A Z ÚJSÁGCIKK UTÓHATÁSA NAGY VOLT. Nagyobb, mint vártam,

nagyobb, mint akár Casey és Cole várta. Nagyobb… és más. A

nagyközönség, a hatalmas és rettenetes szörny, akire
figyelmeztettek… szeretett. Védelmező dühvel fogadta el lázadó
tettemet, és ettől a hírforrások is elhallgattak. Elkerültem az
interjúkat, ha a gondolataimat kérdezték, nem árultam el őket, és
minél inkább rejtőztem a rivaldafény elől, annál inkább
növekedett a mítoszom. Rajongói oldalak születtek a neten a
nevem alatt. Egy chicagói sértett ex a maga módján megismételte
a bosszúmat egy lánybúcsún. A felhajtás a Palack ügyét is
segítette: már a premier előtt pletykálták, hány díjra fogják majd
jelölni, és egyre-másra érkeztek a világ minden tájáról a
közvetítés jogaira vonatkozó igények. Boldog voltam, hogy a
film jól halad, de a hírnévből nem kértem, a szüntelen figyelem
klausztrofóbiássá tett. Mindazonáltal a támogatás jólesett.
Magam sem tudtam, mekkora szükségem volt rá, mennyit képes
kiéhezett lelkem elnyelni a kedvező visszajelzésből, az idegenek
szeretetéből. A folyamatos támogatás elmosta a három év utálat
emlékét, a száz utálkozó pillantást és felhúzott orrot, a rengeteg
összesúgást a hátam mögött. Most először az óta az este óta úgy
éreztem, hogy nem én hibáztam. Hanem ők. Hogy nem én
voltam rossz – hanem ők.
 A forgatás befejeződése óta nem tértem vissza Quincybe. Az
utolsó héten összecsomagoltam a holmijaimat – mamával
együtt sokáig fennmaradtunk, de miután mindent átnéztünk és
kiselejteztünk, kevés dolog került a kartondobozokba. Rengeteg
mindent kihajítottam, és ez is egyfajta megtisztulás volt.
Amikor pedig felszálltam Cole gépére Kalifornia felé, új
embernek éreztem magam. Olyannak, akinek van jövője.
Olyannak, akit a múltja megerősített, jobbá tett.
 111. fejezet

C OLE UTOLJÁRA A RÉGI ÜGYVÉDJE IRODÁJÁBAN LÁTTA NADIÁT. A

konferenciaterem krokodilbőr székében ült, a lábát kinyújtotta a

kőpadlón, és a harvardi diplomát nézte, amelyre arany tintával
írták fel a pöcs nevét. DeLuca nem akarta, hogy elmenjen. Ő
inkább semleges területet választott volna, de Cole
ragaszkodott az utolsó látogatáshoz. Ráadásul a vérfürdő után,
amin átlábaltak, úgy érezte, ez a kicsiny győzelem jár neki.
DeLuca ultimátuma blöffnek bizonyult; valamiféle tesztnek.
Abban igazat mondott, hogy Nadia megtámadta a békéltető
megállapodást, abban azonban nem, hogy ő majd le is fekszik
nekik. Cole tudhatta volna, hogy így lesz. Az ügyvéd alighanem
megkötözte a feleségét, úgy húzta fel az ujjára a gyűrűt – de az
biztos, hogy azonnal kibelezte Nadia érvelését, és a papírokat
végül az eredeti megállapodásnak megfelelően adták be.
Cole-nak azonban mégis csak a Palack fele maradt. Erről
Justin, DeLuca és Cole kivételével más még nem tudott. A másik
felét Summer nevére tervezte íratni. Nélküle a film lapos maradt
volna; nélküle Cole csak vergődött volna Quincyben, gyászolva,
és alighanem alkoholelvonón kötött volna ki végül. Nélküle…
Cole már nem is tudta többé elképzelni az életét nélküle.
Summernek egyelőre nem akart erről szólni. Ismerte eléggé,
hogy tudja: az a beszélgetés nem lesz szép. Summer nem egy
átlagos lány, aki könnyes szemmel ujjongásban törne ki a
végtelen vagyon gondolatára. Ő grimaszolni fog, ökölbe szorítja
a kezét – Cole egészen biztosra vette, hogy veszekedni fognak az
ajándék miatt. Azonban ezt is alig várta, mert imádta azt is,
amikor veszekedtek. És azt is, ahogy kibékültek, és ő Summer
hajába túrt, a lány szeme szikrázott, egész testében hozzásimult,
és a szája… egek. Sosem fog betelni a csókjaival. Majd a Sundance
után mondja meg neki, amikor Summer felpörög a kritikusok
dicséretétől, és jókedve lesz. Talán akkor kisebb lesz a járulékos
kár. A film már dobozba került, Hey Harry kódnéven. Ez volt
Cole eddigi legjobb műve. Ez volt Don eddigi legjobb műve. És
Summer kijelentése szerint az egyetlen, amiben ő valaha részt
vesz majd.
Bármelyik másik nő esetében Cole kételkedett volna. Nála
nem. Summernek nem kellett a figyelem, arról is meg volt
győződve, hogy ennyi pénzre sincs szüksége; inkább a teljes
figyelmét a fészekrakásra fordította. Aznap egy brentwoodi
házat készültek megnézni. Majdnem harmincötezer
négyzetméteres földdarabon terült el, szóval Summer egy szót
sem szólhatott a zsúfoltság miatt. Az ingatlanos azt is megígérte,
hogy a ház maga, hiába több mint ezer
négyzetméter alapterületű, „otthonos”. Ha mégsem, hát Cole
felel érte a nyakával.
Valami meglökte a könyökét. Felnézett, elkerülve Nadia
gyilkos tekintetét. DeLuca taszította meg.
– A jelölőnél írja alá. – Azzal egy halom papírt tolt Cole elé,
aki a sietség legkisebb jele nélkül, de tempósan írta alá mindet.
Minden egyes oldallal kevesebb szál kötötte Nadiához, és a
végén, az utolsó lassú és jelentőségteljes aláírással Cole Masten
elvált a feleségétől.
 112. fejezet

H IVATALOSAN IS INGATLANTULAJDONOS LETTEM. Azaz nem csak

én. Egy pasi is járt a csomaghoz, úgy hívják, Cole

Masten. Hallottak már róla? Igen, azt hiszem, valami
rágógumireklámban szerepelt. Most ő meg én egy négy
hálószobás házban lakunk Newberryben. A telek nem egészen
egy négyzetkilométer, áll rajta egy pajta, egy karám és elég fű,
hogy Cocky addig kapirgáljon szárított borsó után, amíg a lába
elkopik. Két órára van Los Angelestől, ami miatt Cole néha
nyafog, de a születésnapjára egy helikoptert fog kapni tőlem,
úgyhogy pssszt, most majd kereshet mást, ami miatt
nyűgösködhet. Egy tanfolyamot is szerveztem, mindkettőnk
részére, úgyhogy remélhetőleg valamelyikünk meg is tanulja
vezetni a gépet. Kétségem sincs róla, hogy én leszek az első,
annak ellenére, hogy Cole akármibe kezd, mindenben ijesztően
tehetséges. Na jó, bevallom, már tudom, hogyan kell kezelni egy
helikoptert. Justin becsempészett a Van Nuys reptérre, amíg
Cole dolgozott. De titoktartást fogadott, én pedig egészen
biztosan nem fogom elszólni magam. Csak eljátszom majd az
őstehetséget, és végre valamiben megverem leendő férjemet.
Ó, igen! Összeházasodunk. Ez is titok. Nem az eljegyzés, az
már azelőtt kikerült minden hírcsatornába, hogy Cole felállt
volna a lánykérést követően. De a szertartás időpontja és pontos
helye titok. Hat hét múlva lesz a montanai ranchon. Esküszöm,
az a ranch maga a mennyország. Teljesen megértem, Cole miért
vette meg. Tökéletes, a lovak prüszkölésével, a harmatos
hajnalokkal és az illatos virágokkal egyetemben. Maga a
mennyország. Amíg meg nem érkezik a tél… mert akkor brutális.
Rettenetes. Fagyos. Az első decemberi látogatásunk során
lemondtam róla, hogy állandóan ott éljünk. Mint kiderült, kissé
érzékeny lettem a fagypont alatti hőmérsékletre. Ez azonban
mamát nem zavarja; beköltözött az egyik kis házba, és azóta is
boldogan él ott. Munkát akart, úgyhogy Cole
felkérte gondnoknak. Egy négykerék-meghajtású autón jár
körbe, és ellenőrzi, hogy minden vetés rendben legyen, a meleg
hónapokban pedig a földön térdelve kertészkedik. Úgy sejtem –
de lehet, hogy tévedek –, mintha közte és Robert, az egyik
munkás között alakulna valami. Mama és a flörtölés. Sosem
gondoltam volna. Cole-lal fogadásokat kötöttünk rá, hogy
fognak viselkedni az esküvőn. Persze megnyerem majd: nálam
jobban senki nem ismeri őt.
Mama tehát boldogan él Montanában. mi pedig
berendezkedtünk a newberryi házban. Az ára kissé meghaladta
az eredeti költségvetésemet, de amikor az eredeti távozási
tervem kútba esett, vele esett az eredeti költségvetés is. A jelek
szerint életem végéig gazdag leszek a Palackban talált pénzzel,
úgyhogy megengedhettem magamnak némi költekezést. Tudták,
hogy Cole mennyire meglepődött, amikor felajánlotta nekem a
filmjogok felét, én pedig elfogadtam? Meglepődött? Kifejezetten
sokkot kapott. Óvakodva adta elő a dolgot, az egész tartása
merev volt, és félrehajolt tőlem, mintha arra számítana, hogy
megütöm. Persze elfogadtam az ajándékot, méghozzá nagyon
kegyesen. Ki ne tette volna? Az igaz, hogy nem fogtam fel
azonnal, mennyit ér a filmjogok fele. Most, hogy már tudom,
talán mohóságnak tűnik, hogy csak úgy elfogadtam, és meg sem
próbáltam visszautasítani az ajánlatot. De Cole-nak
annyiban igaza volt, hogy a köztünk lévő kémia tette a filmet
sikeressé. Mert sikeres lett. A nyitó hétvégén százmilliót hozott.
Eddig világszerte ötszázat. Nem tudom, mi lesz ebből végső
soron, de amikor Cole meghallotta a számot, örömében
felüvöltött, felkapott, és addig forgatott, amíg beleszédültem, és
le kellett fektetnie.
Őelőtte még sosem láttam olyan párokat, akik úgy
kapcsolódtak, hogy azt se lehetett tudni, hol végződik az egyik,
és hol kezdődik a másik. Scott-tal mindig csak úgy ott voltam,
néha mellécsapódtam, megpróbáltam beleszólni a
beszélgetéseibe, és az esküvőt vártam, amitől majd minden a
helyére kerül. Most a kettősünk fele vagyok, és úgy egymásra
hangolódtunk, hogy már nem is tudom, hogyan működhettem
egyedül.
Amerika szintén egybemosott minket; Sole lettünk, mivel két
nevet kimondani bonyolult. Lélektársaknak tartanak minket,
amin mindig fintorgok egy kicsit, de titokban imádom. A
mondás szerint a szerelem nem más, mint megtalálni a lelked
párját valakiben. Én megtaláltam. Megtaláltam, hagytam, hogy a
földre nyomjon, aztán felálltam, megfordultam, és viszonoztam
a dolgot.
Boldog vagyok, hogy nem ijesztettem el. Boldog vagyok,
hogy nem hagyta abba az üldözést. Boldog vagyok, hogy Scott
megcsalt Bobbie Jóval, és én rájöttem. Boldog vagyok, hogy
Hollywood eljött Quincy földútjaira. És nagyon boldog vagyok,
hogy én ott vártam, a fakó, egyberészes fürdőruhámban, amikor
ez a megtört, szép férfi megérkezett.
 Epilógus

C OLE VÉGIGNÉZETT RAJTA; Summer kinyújtotta hosszú lábát a

Maseratiban, és egy olyan vörös rövidnadrágot viselt, amit Cole

máris nagyon szeretett volna letépni róla. Előttük teljes
méltóságában terült el a Walmart, a parkolója zsúfolásig teli.
Mindenhol elfoglalt kaliforniaiak futkostak személyre szabott
bevásárlótáskákkal, a fülükre szorított mobilokkal; a fontosságuk
még a város szmogjánál is sűrűbben úszott a levegőben.
– Készen állsz? – kérdezte Cole vigyorogva.
Summer odanyúlt, és lejjebb húzta a fején a barna
papírzacskót, és addig igazgatta, amíg Cole szemébe nem tudott
nézni a könny-csepptetkó, a vérvörös kacsaszáj és az orrkarika
alól.
– Ezt egyáltalán meg kell kérdezned?
Cole nevetett, és ő is a helyére húzta a maga zacskóját.
Summer egész délelőtt dolgozott rajta, és az eredmény egy
drámai bajusz lett, amely összevissza csavarodott, és olyan
bozontos szemöldök, amitől a stílustanácsadója holtan esett
volna össze.
– Az ég szerelmére, valaki meg tudná mondani, miért
csináljuk ezt? A fojtott hangot hallva hátrafordultak. A hátsó
ülésről hasonló arcok néztek vissza rájuk. Az előző este sokáig
tanakodtak Summer gyümölcsös pizzája és néhány margarita
felett, hogy kitalálják, miféle zacskóembereket csináljanak
Benből és Justinból. Cole az alacsonyabbikhoz fordult: az Elvis-
arcot viselő Justin összegörnyedt az ülésben, azonban Ben, aki
nagyon is szeretett volna az életében egyszer lány lenni,
izgatottan tapsolt. Ő Marilyn Monroe arcát rajzolta a zacskóra,
négy órát töltött a mesterművei, amit húsz percig visel majd.
– Azért – felelte Summer türelmesen –, mert Cockynak
szüksége van egy lengőtekére, úgyhogy meg kell venni a
hozzávalókat, amiből megépíthetjük.
– Azt fogják hinni, hogy ki akarjuk rabolni a helyet, és
lelőnek – jegyezte meg Ben, de nem hagyta abba a tapsolást. Cole
rámeredt, és azon gondolkodott, miért kellett ezt ilyen vidáman
közölni. Marylinnek azonban részben igaza volt – ez volt az oka,
hogy Ben és Summer tudta nélkül Justin már előre felhívta az
áruházat, és egyeztetett a vezetővel, felhasználva Cole nevét,
hírnevét és a fekete AMEX kártyája számát, hogy meggyőzze,
eressze be őket a nevetséges álöltözetben. Az áruházban már
várta őket tíz biztonsági embere, civil ruhában, arra az esetre, ha
egy őrült nekik akarna támadni. Justin mégsem kételkedett
benne, hogy a boltlátogatás nem lesz hosszabb öt percnél.
– Ez itt Kalifornia – felelte Summer, olyan hangnemben,
amitől Cole szép állama valahová egy játszótér szintjére csúszott
le. – Itt nincsenek fegyverek, elfelejtettétek? Ti imádtok
védtelenül körbeszaladgálni. Ráadásul senki sem lőne le egy
terhes nőt, úgyhogy ha féltek, csak állítsatok be magatok elé. Na,
ott hátul, hagyjátok abba a nyafogást, és szálljatok ki!
Engedelmeskedtek; és ha Cole valaha is azt gondolta, hogy
szereti Summert, az semmi sem volt ehhez képest.
 Az író üzenete

Q UINCY EGY LÉTEZŐ VÁROS, ahogy a hetvenhat Coca-Cola

milliomos is létezik. Florida (nem Georgia) északi részén terül el,

de ezt az apró részletet leszámítva igyekeztem hűen
bemutatni. Egy helyi bankár, név szerint Pat Munroe több mint
hetven helyi lakost meggyőzött arról, hogy a pénzüket Coca-
Cola részvényekbe fektessék; még kölcsönt is biztosított a
jegyzéshez. A papírok eredeti ára 19 dollár volt, ma egyenként
több mint tízmilliót érnek. Amit a Coke-hűségről írtam, igaz. Ha
Quincyben Pepsit rendelsz, lehet, hogy ajtót mutatnak neked.
A csirkémet Gacsosnak hívtam. Eredetileg Gacsoslábú volt,
de ez hosszúnak bizonyult, és csak Gacsos maradt. Szörnyen
kukorékolt, sosem sajátította el a művészetét. De puha pelyhes
volt és fehér, és gyakran tartózkodott a házban, habár anyám
meg volt győződve ennek ellenkezőjéről. A szülővárosom
nagyon hasonlított Quincyhez, csak éppen nálunk nem voltak
milliomosok: nálunk jó emberek voltak, akik odafigyeltek
egymásra, és az utolsó ingüket is odaadták, ha kellett. A könyv
írása közben sokat kalandoztam az emlékeim között: ezt
szerettem a legjobban az egészben. Őszintén, nem is tudom, volt-
e könyv, aminek a születése során ennyire jól szórakoztam.
Beleszerettem a városba, a történetbe, Summerbe és Cole-ba.
Remélem, ti is.
 Ha tényleg tetszett a könyv, több módja is van, hogy
kifejezzétek a támogatásotokat. Először is, kérlek, hívjátok fel
egy barátotokat, vagy írjatok neki e-mailt, és meséljetek a
könyvről. Ha nagyon szeretnétek, hogy elolvassa, akár kölcsön is
adhatjátok neki, vagy megvehetnek ajándékba.
Másodszor, kérlek, írjatok értékelést a könyves oldalakon. A
kutatások igazolják, hogy az értékelések és a barátok ajánlásai
játsszák a legnagyobb szerepet abban, ki mit olvas! Ha még több
könyvemet szeretnétek elolvasni, a www.nextnovel.com címen
megtaláljátok a listát. Javaslom, ugyanezen a címen iratkozzatok
fel a hírlevelemre vagy az új megjelenésekről szóló értesítőre,
hogy ne maradjatok le semmiről!
Nagyon köszönöm a támogatásotokat. Gyertek, látogassatok
meg a Facebookon vagy az Instagramon, ahol még többet
megtudhattok arról, hogyan élek és hogyan írok. Vigyázat: a
Twitterem kifejezetten korhatáros!
Szeretettel:
Alessandra
 A következő történetet egy hosszabb lélegzetű Boldogan éltek,
amíg mesének szántam Summer és Cole életéből, a New York
Times bestseller Hollywoodi mocsok című regény két
szereplőjééből.

Lélektársak
ALESSANDRA TORRE

Ez már nem a Dél, és több mint Hollywood.

Ez már a közös életünk, lélektanokként.

1. fejezet

A Z ELMÚLT NÉHÁNY ÉVBEN egy csomó első alkalomban volt

részem. Először néztem bele a kamerába, és mondtam fel egy-

sornyi szerepet. Először csókoltam meg egy férfit, akit utáltam.
Először szerettem bele egy férfiba, akit utáltam. Először hagytam
el a szülővárosomat. Először jártam Cannes-ban. Először
kerestem eladó házat. Először… hát, ha az összesét felsorolom,
az olvasók elalszanak unalmukban. Ugorjunk a mai naphoz. Ma
fogom először megölni a férjemet.
 Jó, jó, látom, hogy mindenki teljesen beijedt. Nem kell az
orrom alá dörgölni, hogy Amerika legszexibb pasija a férjem,
legalábbis a People magazin szerint. Vagy hogy ő meg én
„egymásnak lettünk teremtve”, ahogy mama mondaná. Vagy
hogy a lélegzetem is elakad, ha rám mosolyog, és a vérem felforr
a vágytól, ha a homlokát ráncolja. Magamtól is tudom. De attól
most még igenis meg akarom ölni.
– Cole Masten, három percet kapsz, hogy eltávolítsd azt az
átok madarat a medencénkből! – A medence mellett állok,
mezítláb a meleg köveken, és elég hangosan kiabálok, hogy egy
kertész is kidugja a fejét a bokorból.
Cole nem törődik velem; kimászik a vízből, és a medence
szélére ül. Büszkén nézi, amint Cocky leúszik egy félkört. Úszik.
Két évtizedet éltem le vidéken, és még egyszer sem láttam, hogy
egy csirke ússzon. Soha életemben. Amikor Cole először tette be
a vízbe, kiugrottam a székemből, és átrohantam az udvaron,
ruhástól vetettem magam utána, csak azért, hogy lássam; az átok
madár úgy evez, mint egy kacsa.
– Cole! – mordulok rá. A medence szélén támaszkodva
felnéz, hunyorít. Félmeztelen felsőtestét látva a szívverésem
akaratom ellenére felpörög.
– Summer! – szól vissza.
– Mindjárt a nyakadon lesz tizenöt kisgyerek, és nem
akarom, hogy csirkeszaros vízben pancsoljanak!
– Tizenöt? Ki hív meg tizenöt gyereket egy hároméves
bulijára?
– Szedd. Ki. A. Csirkét.
 – Pssszt! – Gyengéden kiemeli Cockyt a vízből, és a
mellkasához szorítja. – Megsérted az érzéseit.
Mondom, hogy megölöm. Nézem, ahogy Cocky felemeli a
farkár, és tudom, hogy mi fog történni, de nem nyithatom ki elég
gyorsan a számat.
– Cole! – kiáltom, az ujjammal odabökök, és ahogy felemeli
a csirkét, ő is láthatja, amint az bemocskolja a kristálytiszta
medencét.
Nézem a vizet. A csirkeszar hosszú, fehér csíkja a
vegyszerektől ködöt képez, és olyan baktériumokat szór szét,
amiket nem lehet közömbösíteni. Nem veszem le róla a szemem.
Nem, mert tudom, mi történne, ha megtenném.
A szemem sarkából látom, hogy Cole hasa meg-megrándul.
A pillantásom önkéntelenül odaugrik; látom, hogy még
mindig fogja a kakast, és nevet.
– Ugyan már, Summer – mondja, és Cocky zavarodottan
oldalra hajtja a fejét. – Viccesen időzített.
– Nem vicces – erősködöm, de a szám sarka elárul. Inkább
a homlokomat ráncolom, mert ragaszkodni akarok a
haragomhoz. – Bosszantó! Tudod, mennyi… – Istenem, elfogom
nevetni magam! – Tudod, mennyi bacilus van…
Kiszalad a számon a nevetés, Cole-t látva nem bírom
megállni. A számra szorítom a kezem, hogy visszafojtsam,
igyekszem elég bosszúságot gyűjteni, hogy rendesen
ledorongoljam a pasast, de úgy, hogy megemlegesse, úgy, hogy
ezután ne úsztassa meg a nyavalyás csirkéjét. Amikor azonban
meglátom, hogy kiemeli a lábát a medencéből, feláll, és Cockyt a
földre téve felém indul, hátrálni kezdek. Cole széles mosollyal
közelít, a szemét le nem véve rólam.
– Neeee! – tiltakozom, és már nem nevetek, mert látom, mi
a szándéka. Felemelem a kezem, hogy védekezzek, hasztalan,
mert Cole átkarol, magához szorít, nedves teste tönkreteszi
egyenes szabású Vera Wang-ruhámat, amit Vera kifejezetten
erre a bulira készített, a rengeteg fénykép miatt, ami készülni
fog. Rengeteg nevetséges ügyködés egy születésnap miatt, amit
igazából muffinnal, lufikkal és egy új cumival kellene
megünnepelni.
– Óó! – kapkodok levegő után. – Jasmine meg fog ölni!
Jasmine a sajtófelelős; ő választotta a tönkretett ruhát, és
most már bármelyik percben megérkezhet. Kapott már rohamot
néhány elhervadt tulipán miatt is, meg azért, mert a SuperCuts
szalonban csináltattam meg a hajam.
– Megteheti – feleli Colé, és még szorosabban ölel
magához. A lábam elemelkedik a kövekről. – Megéri.
– Cocky úszóleckéje miatt? – nyögöm ki, és eltolom
magamtól.
– Nem – feleli, es máris a vállán találom magam. A bőrruha
felcsúszik a combomon, hiába igyekszem kiszabadulni csúszós
karjából. Cole odanyúl, és a fenekemre csap, elég erősen, hogy
felkiáltsak. – Ne ficánkolj! – közli, azzal felfut a hátsó lépcsőn,
nekem pedig valóban abba kell hagynom az ellenkezést, ha nem
akarok leesni.
Cole az ágyunkra tesz, és rám heveredik. Most már igazán
nem menekülhetek. Nedves combját az én száraz combjaim közé
préseli, vizes fürdőnadrágja átáztatja a bugyimat. Lemosolyog
rám, aztán megcsókol.
– Még nem mondtam, milyen hatással van rám, ha így
nevetsz?
– Erre nincs időnk – zihálom, de a lábam a dereka köré
fonódik. Csókkal fojtja belém a tiltakozást, lassan ízlelget, aztán
mélyebben, az ujjait a hajamba fűzi, hogy magához emelje a
fejemet.
– Erre mindig van időnk – suttogja, és már érzem, mi
rejtőzik a hideg fürdőnadrág alatt forrón és keményen.
Odanyúlok, segítek neki letolni.
– Hagyd magadon a ruhát!
Felemelem a csípőmet, felgyűröm a puha bőrt a derekamig,
aztán oldalra húzom a bugyimat – halványkék csipke –, és
ránézek. Olyan közel van, hogy szinte már érzem is.
– Tönkre fogom tenni – mondja. – Vedd le! Most nincs
kedvem visszafogni magam.
Nem bírom, nem bírok egy másodperccel sem tovább várni,
hiszen Cole éppen ott van, készen áll, már ő is nedves.
– Csináld! – könyörgök. – Nem érdekel a bugyi!
Amikor előrelöki a csípőjét, lehunyom a szemem, és
felnyögök. Semmi sem hasonlítható az érzéshez, amikor belém
hatol. A testünk tökéletesen, nedvesen illik össze, tudja, milyen
szögben élvezem a leginkább… amikor megrándul bennem,
tudom, hogy próbálja visszafogni magát. Általában az első
néhány mozdulat után megáll, időt ad nekem, hogy igazodjak a
méretéhez. Most nem. Most mindent belead az elejétől kezdve,
és én készen állok rá, vágyom rá. Felnézek: kiélvezem a látványt
a hálószobába beeső délutáni fényben. A gyengéd napsugarak
minden részletet megmutatnak.
Cole a fejem mellett a matracba markol: a mozdulat elárulja,
mennyire visszafogja magát mégis. Megfeszül a mellkasa, a hasa,
az álla; a tekintete végigsiklik rajtam, és perzsel. Könnyen
leolvassa az arcomról, amit érzek – mennyit tudok befogadni,
milyen gyorsan kívánom, milyen mélyen, milyen szögben
hatoljon belém, ha azt akarja, hogy a hátam ívbe feszüljön. A
bugyi anyaga csak fokozza a gyönyörömet, ahogy minden egyes
lökéssel a csiklómat dörzsöli.
Ez most nem romantikus, nem visszafogott: ez ösztönös és
gyors. Érzem, hogy megharap, hallom, hogy felnyög, hallom a
testünk nedves hangjait. Én is kiabálok, könyörgök neki, még,
erősebben, gyengédebben… semmi értelme annak, ami kijön a
számon, ő mégis megérti, és amikor elélvez, elcsuklik a hangja,
remegő combbal még mélyebbre hatol bennem.
Nem bírok megmozdulni. Csak fekszem alatta, a ruhám a
derekam alá gyúródik, és az jár a fejemben, amit még el kell
rendezni. Szállnak a drága percek, de nem kelek fel. Élvezem,
ahogy összesimul a testünk, minden lélegzet kellemes
erőfeszítés, Cole ujjai lassan, élvetegen járnak fel-alá a vállamon
a hajamban.
– Sajnálom a medencét – mondja halkan, a mellkasa vibrál.
– Jól teszed – felelem. Elfordítom a fejem, hozzásimítom az
arcomat, és a szemébe nézek. – Ben fog megölni – suttogom
drámaian, a szememet nagyra nyitva.
 Nevetve legyinti félre a fenyegetést, de lehervad a mosolya,
amikor valaki bedörömböl a hálószobánk ajtaján, hogy
beleremeg a fa.
– Summer Masten! – kiált be egy éles hang, némi pániktól
színezetten. – Summer Masten! Azonnal húzd ki ide a Vera
Wang-ruhába bújtatott fenekedet!
Megpróbálok bebújni a takaró alá, de Cole nem engedi.
Némán küzdünk, hiába rángatom a takarót, ő pedig
önkéntelenül, némán nevet. A dörömbölés abbamarad.
– Cole? – Ben hangja hallatszik be a résen. Elképzelem,
amint csücsörítő ajkát a dupla ajtó közepéhez nyomja.
– Itt van! – kiáltom, aztán elhajolok egy felém hajított párna
elől. Cole nagyon pontosan céloz. – És az ő hibája, hogy
bekoszolódott a medence!
Néma csend a másik oldalon. Visszafordulok, felemelek egy
párnát, készen rá, hogy a férjemhez vágjam.
– A medence? – kérdezi Ben, és a hangja néhány oktávval
magasabb a szokásosnál. – Mi a baj a medencével?
Eldobom a párnát. Minden erőfeszítésem ellenére
kiábrándítón pattan le róla. Vigyorogva rázza a fejét, és felszedi
a párnát, amikor kinyitom az ajtó egyik szárnyát. Ben szinte
bezuhan a szobába, a keze automatikusan mozdul, hogy a
helyére igazítsa nyári öltönyét, de a kinézete kifogástalan –
egyedül kipirult arca nem illik a képbe.
Cole felé fordul, és még vörösebbé válik, amikor meglátja.
Cole taktikusan az ágyéka elé emelte a párnát, de csodálatos
teste teljes egészében látható, ahogy meztelenül áll a
hálószobában.
 És vállat von.
– Cocky úszott egyet. És volt egy kis balesete.
Ben arca hamuszürkére válik.
– A medencében?
– Aaaaaaanyuuuuuu! – Egy szőke ciklon tör be a nyitott
ajtón. Ugrás közben kapom el, és mosolyogva a csípőmre
ültetem.
– Szia, manó! – Megpuszilom a nyakát. – Milyen volt a
bevásárlás?
– Csodááás! – Túlzó mozdulattal széttárja a karjait. – Jay
bácsi vesz nekem egy pónit!
– Nem mondod? – nézek rá színpadiasan tágra nyílt
szemmel.
– Nem mondja. – Justin jelenik meg az ajtóban, leejt egy
szatyrot a padlóra, és nekidől a félfának, aztán szemrebbenés
nélkül, biccentéssel üdvözli Cole-t. – Megtárgyaltuk, és inkább
egy jégkrémben egyeztünk meg. Ezt persze azonnal elfelejtette,
amint elfogyott a jégkrém.
– A medencében? – ismétli Ben, és a karjával kaszál, hogy
visszanyerje a figyelmünket. – Cocky a medencében ment ki?
– Felöltözhetnék? – kérdezi Cole.
– Nem – vágjuk rá Bennel egyszerre. Justin grimaszol, és a
lányom felé nyújtja a kezét, akinek még csiszolni kell a
tárgyalástechnikáját.
– Grace. menjünk le a konyhába!
Átkarolom a lányomat, és Justinra meredek.
– Nana! Vásárlás, póni, jégkrém? Nem csoda, hogy szeret
téged. – Magasabbra emelem a csípőmön, és az ajtómhoz
megyek, közben elkapom Ben karját, és magammal húzom. –
Ben, gyere, kapsz egy italt, attól helyrejössz.
Kiterelem a pasikat, és még egyszer visszanézek Cole-ra,
éppen abban a tökéletes pillanatban, mielőtt az ajtó bezárulna;
rám kacsint, és ledobja a párnát.
Istenem. Máris megint kívánom.
 2. fejezet

B EN HOMLOKÁNAK JOBB OLDALÁN LÜKTET EGY ÉR, amelyet még

sosem láttam. Nézem, és a mosolyommal küszködök.

Nehéz dolog, mert Ben nagyon ráparázott Grace bulijára –
aminek elvben a szórakozásról kellene szólnia. Ben azonban
rendezvényszervező céget nyitott, és meggyőzött, hogy Grace
szülinapja lenne a – ide jönnek a röpködő csillagok – tökéletes
referencia a tehetségének. Az órájára néz, és fúj egyet.
– Egy óra. Egy órám van. Mikor történt?
Fintorogva próbálom kitalálni, mennyi időt töltöttünk a
hálóban. – Talán… negyvenöt perce?
– Negyvenöt perccel azelőtt, hogy ideértem?
– Aha! – Fogok egy almát, és a mosogatóhoz lépek, hogy
megmossam.
– Miért nem hívtál fel azonnal, amikor megtörtént?
Negyvenöt perc alatt kitalálhattam volna valamit!
Grimaszol, remegő kezével megdörzsöli a homlokát. Kitérek
a kérdés elől. Tényleg fel kelleti volna hívnom, ahelyett, hogy
hagyom, hogy Cole becipeljen. Sokkal kevésbé lett volna
élvezetes, de az lett volna a felelős dolog.
– Minden más készen áll – intek körbe. Tucatnyi fehér
kabátos szakács sürgölődik, hogy elegendő puccos
miniszendviccsel és egyéb falatkákkal lássa el a várható sereget.
– A gyerekek nem mehetnek a vízbe. Majd játszanak a
mászókákon, vagy a nyulakkal Grace szobájában.
– Ez egy sellő témájú parti. – Ben úgy néz rám, mintha
agyhalott lennék. – Sellő. Víz.
– Akkor szerezz egy olyan mobilcsúszdát. Meg esőztetőt.
Ellopok egy kést a legközelebbi szakácstól, és nekilátok az
almának.
– Mobilcsúszda – ismétli Ben, és némi remény csendül a
hangjában. – Tetszik. Kicsit proli, de…
– Proli?? – emelem felé a kést. – Bennington, vigyázz a
szádra! Már ültem melletted egy Walmartból való
gyerekmedencében.
Erre elmosolyodik, tökéletes fogai fehérek. Megadón felemeli
a kezét.
– Bocsánatát kérem, Mrs. Masten. – Még egy pillantást vet
az órájára, és előhúzza a telefonját. – Kölcsönkérhetem az egyik
biztonsági őrt, hogy elszalajtsam érte?
– Minek? – Egy almaszeletet a számba tolok, a többit egy
tálba teszem, Grace számára. – Nekünk van három.
– Komolyan? – néz fel a telefonjáról.
– Hát, igen – mondom rezzenetlen arccal. – Bespájzoltunk
proli dolgokból.
Grace kuncog mellettem.
– Aha, Bennington – mondja fontoskodva. – Ó! Tudtad,
hogy ma van a születésnapom?
Ben haragosan néz rá.
– Tudtad, hogy ma van a profi karrierem legfontosabb napja?
 – És a szülinapom is! – csiripeli Grace, ültében ugrálva, szőke
fürtjei és a szakértő módon felvágott almaszeletek vele együtt
ugrálnak. A kezében tartott tálat nézem.
– Tudtad, hogy a Vanity Fair is eljön, kamerákkal, és
alighanem riportot csinálnak velem? – guggol le hozzá Ben, hogy
a szemébe nézhessen.
– A szülinapom!- kiabálja, még magasabbra pattog, én pedig
kiszedem a kezéből a tálat, mielőtt az almák szétrepülnek.
– Azt hiszem, J bácsi cukros üdítőt adott neked – vetem
közbe, és szúrósan nézek Justinra, aki ártatlan mozdulattal emeli
fel a kezét.
– Ajándékok! – jelenti ki Grace minden ok nélkül, mert
imádja, hogy mindenki rá figyel.
– Derékba tört karrier! – utánozza Ben, én pedig felnevetek,
talpra állítom, és átölelem.
– Minden rendben lesz – ígérem meg neki.
– Vanity Fair és mobilcsúszdák? – nyögi. – Az a cikk kivégez
engem.
– Kend a proli kliensekre – ajánlom. – Ha az elvonja a
figyelmüket, veszek fel egy levágott szárú farmert.
– Igen – közli Cole, belépve a konyhaajtón, és felkapja Grace-
t. A kislány örömsikolya a szívem egy különleges pontjába
talál, amelyről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. – Kérlek,
vegyél fel e helyett a ruha helyett valami mást. – Odalép,
átkarolja a derekamat, ellop Bentől. – Úgy nézel ki benne, mint
egy sznob díszfeleség.
– Igazán? – fintorgok, és kihúzom magam a karjából. –
Úgy negyvenöt perce még nem bántad túlságosan.
 – Hé! – vigyorog, ellop egy almaszeletet Grace tányérjáról, és
bekapja, aztán vállat von. – Mindent megtettem, hogy
tönkretegyem.
– Ezért nem hívtatok fel? – dadogja Ben; az aranyos fejében
mostanra áll össze a kép. – Mert ti… – Csak inteni bír felénk.
Figyelmeztető pillantást vetek rá, és Grace fülére tapasztom a
kezem.
– Jól éreztük magunkat – jelentem ki inkább. – És igen. Cole-
lal veszekedhetsz miatta.
– Kész reality show vagytok, mondta már valaki? – Jusrin
kivesz egy sört a hűtőből, és kikerül egy szakácsot, hogy
visszatérjen a mi oldalunkra. – Komolyan, Amerika imádná ezt a
szart. – Összerezzen a saját szavát hallva, és hozzátesz egy néma
bocsánatkérést.
– Summer? – A nevemet hallva megfordulok. Fran az, a
házvezető. Házvezető. Életemben nem gondoltam volna, hogy
valaha is olyan helyen fogok élni, amit valakinek vezetnie kell.
Főleg, hogy nem is dolgozom, nincs más dolgom, csak a
gyerekeket ringatni, és főzni. Csak éppen… mindig van valami
tennivaló. Grace egy csodálatos forgószél, aki állandó,
folyamatos figyelmet igényel. Cocky háreme négy tyúkból áll
(nagyon kanos kakas!), pillanatnyilag tizenkét csibénk van,
három nyúlunk, egy kecskénk és egy kutyánk, aki…
Oldalra hajtom a fejem, megpróbálok visszaemlékezni,
mikor is láttam utoljára Quincyt. A nagy, de csontsovány és félős
labradort Cole találta a Los Angeles-i főút mellett, egy héttel
azután, hogy beköltöztünk. Mostanra negyvenöt kiló egészséges,
minden drága holmit összerágó, mindent lepisilő, csirkevadász,
őrjítő kutya lett. Imádom, ugyanakkor állandóan szidom is.
Az állatok azonban a napnak csak egy részét töltik ki. Napi
háromszor főzni könnyű volt, amikor csak ketten ettünk
mamával. Most általában tízen-tizenöten ülünk az asztalnál – a
személyzet mindig velünk eszik, plusz Justin és Ben és mindenki
a forgatásról, aki elkíséri Cole-t. Nagy átállás volt, hogy egy pite
helyett hármat készítsek, és megszokjam, hogy egy fazék rizs
egy csirkével hirtelen nem elég. A konyhánk azonban mindezt
egyszerűvé teszi. Három sütőm van, az ég szerelmére! Egy
hatlángú tűzhelyem! Esküszöm, majdnem elélveztem, amikor
először megláttam. Később igazából is, az első éjszakánkon,
amikor még mindenhol dobozok vettek körül, mert Cole
elküldte a csomagolócsapatot.

Megtöröltem a homlokomat, és megrántottam az ablakot. Arra

számítottam, hogy erőltetni kell majd, de az ablaktábla könnyedén
nyílt. Beáradt a hűvös kaliforniai levegő, jázminillatot hozott.
Annyira más volt, minta mi kaméliáink és a virágpor; semmi pára,
sehol a moszkitók, az alkonyaiban egyetlen béka sem brekegett,
tücsök sem ciripelt. Mélyet lélegeztem, és egy pillanatra elfogott a
honvágy.
– Minden rendben? – Cole hozzám simult, az ajkát finoman a
nyakamra nyomta.
Bólintottam.
– Csak olyan más.
Elhúzott a mosogatótól, maga fiié fordított. A szemöldöke
aggodalmas ráncba szaladt.
– Hagyd abba! – Lábujjhegyre álltam, és szájon csókoltam. – Ne
aggódj, jól vagyok.
– Tetszik a ház!
Felnevettem, és körülnéztem a konyhában. Mindenhol pultok
voltak, a Cole háta mögötti sziget elég nagy volt, hogy tízen is
leüljenek mellé, körben vendéglátóipari szintű berendezések, a hűtőt
talán sosem fogom tudni telepakolni. Nem a vén Maytag, amit meg
kellett taszítani, hogy rendesen záródjon az ajtaja, és a rossz
hőmérséklet-szabályozójának köszönhetően a vaj mindig puha
maradt benne, de ami hátra került, félig megfagyott.
A kicsorbult pulton valahonnan mindig vonultak a hangyák,
akárhányszor fújtuk le őket. És ez még csak a konyha volt.
Kinéztem a széles, tágas folyosóra, és a hálószobákra gondoltam,
a magas, boltíves mennyezetekre, az ablakméretéi ajtókra, a
gőzfejlesztős, masszírozófejes zuhanyokra és az óceáni panorámára.
– Igen, tetszik a ház – mosolyogtam. Közelebb lépett, a keze
felsiklott a hasamon a mellemre, és kigombolta a flanelingem
legfelső gombját.
Nem szóltam, hagytam, hadd munkálkodjon. Mélyet sóhajtva
ellazultam, kifutott belőlem a felgyülemlett feszültség a keze alatt.
Minden gombot kigombolt, aztán széthúzta a szárnyakat,
lesimította a váltamról és a karjaimról. Utána a farmeremet
gombolta ki lassan, sietség nélkül, majd lehúzta a cipzárt. Amikor
leguggolva lehúzta a lábamon, kiléptem belőle.
– Annyira szeretlek – suttogta, amikor felállt, és lenézett rám. Az
ujjai gyengéden siklottak meztelen bőrömön, a domborulataimon….
a tekintete követte a keze útját, én pedig lehunytam a szemem,
amikor a nyakamra tapasztotta az ajkát.
 A kartondobozokat félretoltuk. Hanyatt döntött a konyhaszigeten,
és bűnös dolgokat tett velem. Egyszer sem engedte meg, hogy
megérintsem, addig nem, amíg minden feszültséget ki nem oldott
belőlem, amíg egész testemben el nem ernyedtem. Amikor szinte
folyékonnyá olvadtam, a karjában vitt a hálószobánkba, az új
ágyunkban magához húzott – és ott végre ő is levetkőzött. Belém
hatolt, eljuttatott a végső csúcsra, szorosan átkarolt, zihálva
csókolt, és remegett, amikor ö is a csúcsra ért.

Azt hiszem, Grace akkor éjjel fogant. Az első éjjelünkön az új

házban. Végigfuttatom az ujjamat a gránitpulton, és rájövök,
hogy körülöttem mindenki elhallgatott. Felnézek. Nem feleltem
Frannek.
– Igen? – mondom, kissé késve. Cole felvonja a szemöldökét,
mire nyelvet öltök rá.
– A Vanity Fair épp most ért át a biztonsági kapun. Jasmine a
fogadószobában vár.
Ben riadtan megnyikkan, idegesen ismét előveszi az óráját.
– Köszönöm – felelem. – Szólnál néhány fiúnak, hogy
segítsenek Bennek a mobilcsúszdákkal? A fürdőházban vannak.
Kérlek, ne engedd, hogy bárki bemenjen a vízbe.
– A vízbe! – Grace felvidul. Mintha elfelejtené, hogy van egy
medencénk, és sokszor már annyi is elég, hogy jókedvre
derüljön, ha kimondjuk a szót. Cole magasabbra igazítja a
csípőjén, és a homlokát ráncolja. Szegény – most ő lesz kénytelen
távol tartani Grace-t a víztől egész délután. Szinte megsajnálom.
Szinte.
Arcon csókolom Grace-t, aztán Cole-t is.
 – Megyek, beszélek Jasmine-nel. Meghallgatom a napi
szentleckét. A következő te leszel, úgyhogy jobb lenne, ha
átöltöznél – nézek le rá, most látom, mit visel. Szürke nadrág,
fehér felső; az ujjait felgyűrte, a haja kócos, de tökéletes, az arca
ragyog. Semmi jele, hogy az elmúlt órát úszással és szexszel
töltötte, úgy néz ki, mint aki egy magazinból lépett ki. – Nem
érdekes – bököm ki, mert bosszant a könnyedsége.
Megpróbálom rendbe szedni a ruhámat és a hajamat, de
tudom, még mielőtt beérnék a szobába, mi lesz Jasmine
reakciója. Nem is okoz csalódást.
 3. fejezet

– S ZENTSÉGES SZŰZANYÁM, MI TORTÉNTÍ – Jasmine Aucker,

templomba járó háromgyerekes anya, akit Cole a volt felesége

csapatába tartozó Casey helyett vett fel, riadtan áll fel a fotelból.
Felírótáblája oldalra esik, a szemét nem veszi le a ruhámról.
– Cole összevizezte. – Tapasztalatból tudom, hogy mindenért
Cole-t kell okolnom. Mindegy, hogy tényleg ő-e a hibás, vele
senki nem kiabál. Az életem sokkal könnyebb lett, amióta
elhárítom a felelősséget. Ebben a ritka helyzetben ráadásul
valóban ő a hibás. – Összevizezte… és összegyűrte? – kérdezi
Jasmine lassan.
– Az is ő volt – bólintok, mire hitetlenkedve felvonja
tökéletes szemöldökét. Lassan körbejár, a tekintete a lábamra
esik. Odakint kocsiajtók csapódnak. Jasmine kinéz az ablakon, és
máris sürgetőbben pillant vissza félém.
– Hol a cipője?
– Izé… a szekrényben.
– Menjen, és vegye fél! És fésülködjön meg! Jézusom, nem
jött senki, aki kisminkelje?
Elég mélyet sóhajtok, hogy megadón felemelje a kezét.
– Elnézést. Hol akarja az interjút?
– Azt Bennel csinálják – emlékeztetem.
 – Hát… igen. De nagyon szeretnék, ha feltehetnének
néhány…
– Nem. – Udvariasan mosolygok. – Ben odakint szaladgál.
Ha beküldi őket a napozóba, szólok neki, hogy menjen oda
hozzájuk.
– Ha csak néhány percre maga is…
Éles pillantásomtól elhallgat. Már elégszer végigmentünk
ezen. Amikor Cole kirúgta Casey-t, és keresni kezdtünk egy új
sajtófelelőst, leszögeztem, hogy két okból akarok egyet: hogy
távol tartsa a paparazzókat, és hogy minél ügyesebben rendezze
le azokat a kényszerű találkozásokat, amiből van elég.
Akárhányszor kilépünk a kapun, célpontokká válunk: a
lesifotósok a bokrokban, boltokban bújnak meg, vagy a kocsiknál
várakoznak. De nem is ők jelentik a legnagyobb gondot – hanem
a rajongók. Minden egyes embernél mobil van, amivel gyorsan
lehet fényképezni, és az életünk minden percét rögzítik,
megosztják, tweetelik. Nem tudom, hogyan csinálja Cole,
hogyan csinálta ilyen sokáig. Számomra nehéz, és mindig is az
lesz. Jasmine ezért fontos. Mert ha egyetlen csúnya pillantást
vetek egy agresszív rajongóra, vagy rosszat mondok egy rossz
személynek, lélektársakból rémestársak leszünk, vagy
kétestársak, akármi, amire Amerika ráharap.
Most imád minket a közvélemény. Nem kedvelem a
figyelmet, de legalább szeretet árad felénk. Egy olyan lány
számára, akit az élete nagy részében utáltak… kellemes változás.

– Summer! Summer! – A nevemet halba automatikusan

megfordultam; a vörös szőnyegen tett első lépéseimmel egy időben
semmivé lett a médiakiképzésem. Cole megszorította a kezemet, és
magával húzott. A szemem káprázott a vakuktól, bár felesleges
volt a sok villanófény, hiszen a fejünk felett is erős reflektorok
lógtak.
Először léptem a vörös szőnyegre. És nem is akárhol, hanem
Japánban. Az első nemzetközi repülőutam után, ahol a széket ággyá
lehetett nyitni, és mindenkinek külön utaskísérője volt, a túlzott
figyelmesség már-már bosszantó. Az első reggelünk Japánban spa-
kezeléssel telt, a délutánt egy asztalnál ülve töltöttük, szemben több
ezer őrjöngő rajongóval. A kérdéseikre adott válaszainkat alig
hallhatták, mert egyfolytában sikoltoztak. Nem értettem ezt a fokú
imádatot. Felnőtt nők kiabáltak, csak mert Cole egyszerűen
elmosolyodott! Volt, aki sírva fakadt. Egy nő elájult, láttam, hogy
összeesik, és a tömeg elnyeli, és előrezúdul, mint valami természeti
erő. Benyomakodtam a testek közé, felemeltem a csuklójánál fogva,
mielőtt a biztonságiak visszarántottak. De megérte, mert valaki
meglátta, valaki kiáltott, és a fekete ruhások bementek érte az
áradatba. Nagyon különös volt, nagyon más, mint bármi, amit
Quincyben láttam. A mi zárkózott, csendes kultúránk szöges
ellentéte. Quincyben utoljára akkor volt ekkora felzúdulás, amikor
valaki szexshopot akart nyitni, és a milliomosok flanel
alsónadrágjai mind görcsöt kaptak.
Cole segített át ezen az első alkalmon. Segített, hogy emlékezzek,
mikor kell megállni, hova kell nézni, mikor kell mosolyogni. Végig
engem figyelt, a szája sarkában cinkos mosoly ült.
Gyakran megpuszilt, gyengéden, a fülem mögött vagy a
halántékomon, a keze mindig húzott, húzón, húzott magához.
Megnyugtató volt, hogy mellettem áll, amikor átléptünk a
 hatalmas, dupla ajtón, a nagy színházterembe, és a székeinkhez
mentünk. Olyan szorosan markoltam meg a kezét, hogy
elfintorodott.
– Mi lesz, ha utálják majd? – suttogtam a fülébe, remegve a
gondolánál, hogy lássam a saját arcomat a vásznon, halljam
a hangomat, hiszen én is utálom a hangomat… és a legrosszabb, a
szexjelenetünk. Mennyire lesz kínos végignézni? Látni a kezét a
testemen, hallani a zihálásomat a nagy hangszórókban… Korábban
már láttam a jelenetet, nem ez lett volna az első alkalom, de ettől
csak rosszabb lett. Mert nagyon tüzes volt. Túlságosan
is. Mamának is, az itt összegyűlt idegeneknek is, akik a legjobb
ruháikban ülik végig.
– Nem fogják utálni – felelte Cole.
És igaza volt. Az első jelenettől kezdve elragadta őket a film.
Nevettek Royce-szal, drukkoltak Idának… és a forró szex
alatt ugyanolyan feszengve fészkelődtek, mint én. És hadd álljak
meg itt egy percre, hadd mondjam el, hogy jól néztem ki a
képernyőn. Nem tudom, hogy érték el, biztosan vagyonokat
költöttek utómunkálatokra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy
azt a jelenetet nézve nem kívántam meg saját magamat. Ha be is
vágták az egyetemista lány egyes testrészeit, én nem vettem észre.
Japán után Ausztrália már könnyebb volt. London egészen könnyű.
Mire visszaértünk Amerikába, nem ugyanaz a Summer Jenkins
voltam, aki elment. Magabiztos lettem, szikrázó. Egy igazi
filmsztár.

Most pedig itt kuporgok a puha, fehér szőnyegen, a

gardróbban, és a stylisttől kapott dobozért nyúlok. Arany és bőr
tűsarkú van benne, a ruhához illő. A lábamra húzom, belenézek
a hatalmas tükörbe. Az ujjaimat átfuttatom a hajamon. Közelebb
lépek, ellenőrzőm a sminkemet – itt-ott elkenődött a
hempergésünk után, a rúzsom teljesen megszűnt létezni. A
kezemet a tükörre teszem.

– Nézz rám, Summer! – kérte Cole rekedten, az ujjai a csípőmbe

vájtak, ahogy magához húzott. Felemeltem a fejem, a tükörbe
pillantottam; összeakadt a pillantásunk. Tébolyultan néztem ki, a
szemem fénylett, a hajam összekócolódott, a farmerem a bokámig
csúszott, a pólóm a nyakamba. – Mondd, hogy szeretsz!
Az üvegnek támasztottam az ujjaimat, hogy felé lökjem a csípőmet.
Éreztem kemény merevedését, majdnem, de nem egészen ott, ahol
akartam.
– Szeretlek – nyögtem ki. – Kérlek!
– A feleségem vagy. – Hozzám nyomta a csípőjét. Felnyögtem a
vágytól, a szemében ülő vad pillantástól.
Kétségbeesésemben majdnem könyörögtem. – Te vagy a mindenem.
Tisztában vagy ezzel, Summer? – Néztem a tükörben, ahogy eligazítja
magát, végre rendesen a lábam között. – Mondd, hogy igen!
– Igen – suttogtam a szemébe nézve. – Örökké a tiéd vagyok.
Amikor belém hatolt – egyetlen hosszú, erős mozdulattal, amely
eltépte minden gondolatomat, szinte az ép elmémet is, elsötétült
előttem a világ.

Eltolom magam a tükörtől, hátralépek, és szemügyre veszem

magam. Mit is mondott Cole? Hogy ebben a ruhában úgy nézek
ki, mint egy sznob díszfeleség? Igaza volt. Ez a nő, aki visszanéz
rám, nem én vagyok. Megvan az oka, hogy a gardrób
tartalmának kilencven százaléka hétköznapi ruha. Sosem leszek
ilyen, a feszes, tökéletes, pontosan összerakott filmcsillag-feleség.
Nem is akarok.
– Mire gondolsz? – Cole hangját hallva felemelem a fejem,
felé fordulok, és átkarolom a derekát.
– Hogy utálom magam, amiért belementem ebbe.
– Ez nem igaz – néz le rám, és megrázza a fejét.
– Nem? – vonom fel a szemöldökömet.
Odébb lép a karomból, félrehúzza a függönyt, és a hátsó
udvar felé biccent.
– Nézd!
Odalépek mellé, nekidőlök a mellkasának, és kinézek az
ablakon.
A medence, a gyönyörű, türkizkék víztükrével csábító, de
Justin őrzi, aki láthatóan komoly tárgyalásban van egy szigorú,
úszógumis totyogóssal. Valami csillogó rózsaszín suhan át a
pázsiton: Grace az, aki lendületből veti magát a mobilcsúszdára.
Valaki, alighanem Ben, mind a hármat felállította egymás után,
nagyon hosszú lejtőt építve. Nevetve nézem, ahogy Grace a
széles műanyagon hempereg lefelé, még innen fentről is látom a
vigyorát. Quincy is előkerült, most egy kisebb csapat fiúval
kergetőzik. Mások vízzel töltött lufikat hajigáinak, és több száz
színes buborék repül mindenfelé. Eltakarom a számat, úgy
nevetek.
– Jó, ég, Ben megtalálta a szappanbuborék-ágyút.
– Ott kell lenned – mondja Cole. – Neked. Nem ennek.
 – Hogy érted? – fordulok felé, és magamhoz húzom a ruhát,
mielőtt leesne.
– Vegyél fel egy fürdőruhát, és gyere, ments meg a
gyerekektől, akik nem értik, miért nem mehetnek be a
medencébe. – Otthagy az ablaknál, a gardróbban kihúz egy
fiókot. – Kérlek! – teszi hozzá, és kiemel egy kopott, piros
egyrészest.
Felnevetek.
– Azt akarod, hogy ezt vegyem fel? Jasmine infarktust fog
kapni.
Cole vállat von.
– Nagyon szép emlékek fűznek ehhez a fürdőruhához.
Jasmine túléli.
– Hát… – Hagyom, hogy a ruha a földre essen, aztán előbb
az egyik, aztán a másik cipőt is leveszem. – Azt hiszem,
emlékszem erre a fürdőruhára. Amíg viseltem, nem kedveltelek
annyira.
– Igazán? – Cole gunyorosan nevet rám. – Én pedig úgy
emlékszem, hogy nagyon is kedveltelek benne.
– Tényleg? – mosolygok rá, és átveszem a fürdőruhát.
– Tényleg – feleli halkan, a két tenyere közé fogja az arcomat,
és megcsókol.
Ott, a hálószobánkban, miközben az ablak alatt elszabadul a
vidám káosz, mi filmvászonra illően csókolózunk.